A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

Nathan Long: Bloodforged

A Black Library Publication, 2011
Copyright © Games Workshop Ltd, 2012
This translation copyright © Games Workshop Ltd 2012
All Rights Reserved.
Games Workshop, the Games Workshop logo, Warhammer and the Warhammer logo, Black
Library, the Black Library logo, BL Publishing and the BL Publishing logo, Warhammer 40,000
and the Warhammer 40,000 Device, 40K and all associated marks, names, place names, creatures,
locations, weapons, units, characters, illustrations, vehicles, unit insignia, deviccs, logos and images
from the Warhammer world and the Warhammer 40,000 universe arc either ®, TM and/or © Games
Workshop Ltd 2000-2013, variably registered in the UK and other countries around the world.
http ://www.blacklibrary.com/

Used under license to Szukits Könyvkiadó Kft. 2012

All rights reserved.
Fordította: Szántai Zsolt
Borító: Winona Nelson

ISBN: 978-963-497-252-5

Lektor: Vágó József

Tördelőszerkesztés: KARAKTERTAX Bt., Szvoboda Gabriella
Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor
Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.
Felelős vezető: Bördős János
Lilinek, mert tetszett neki az első.
 Első fejezet
Változások

– Nem fogsz visszatérni Sylvaniába – jelentette ki

Lady Hermione. – És többé nem leszel Nachthafen
grófnője.
– De… miért nem? – kérdezte Gabriella.
– Azért, mert a királynő így rendelkezett – felelte
Hermione.
„Minden megváltozott – gondolta Ulrika keserűen,
miközben végignézte, hogy Gabriella grófnő megpróbálja
megőrizni a tartását és a hidegvérét. – Minden
megváltozott, mégis minden ugyanolyan maradt…”
Ulrika korábban már túlságosan sokszor tette meg
ugyanezt – nem először állt feszesen és feszengve a nulni
lahmian vámpírok vezetője, Lady Hermione szalonjában;
nem először érezte magát kellemetlenül a hosszú
parókában, a mások által csinosnak és elegánsnak tartott
női ruhában és fűzőben; nem először hallgatta végig
úrnője, Gabriella grófnő és Hermione beszélgetését; nem
először kívánta, hogy bárcsak valahol másutt lenne,
bárhol, a világ bármely más szegletében, csak ne éppen
itt. A korábbi hasonló alkalmak és a mostani között
csupán annyi volt a különbség, hogy Lady Hermionénak
új neve volt, ezzel együtt új álcával rendelkezett, és a
jelek szerint Gabriellának is el kellett fogadnia, hogy
ezentúl más személyként kell megjelennie a világban.
Három hét telt el azóta, hogy a förtelmes strigoi,
Murnai és ghoulokból álló serege támadást indított Lady
Hermione vidéki kastélya, a lahmian testvériség egyik
központja, a Mondthaus ellen; három hét telt el azóta,
hogy Meinhart Schenk kapitány, a boszorkányvadász
templomos kis híján felfedezte és leleplezte a testvériség
valódi természetét. Gabriella három hete ölte meg
Friedrich Holmann boszorkányvadászt, miután Ulrika
nem volt hajlandó végrehajtani ezt a feladatot. Ez alatt a
három hét alatt iszonyatos mennyiségű munkát végeztek
el annak érdekében, hogy elhitessék a világgal, a nővérek
mindegyike elpusztult; hogy az életben maradottak
mindegyike új személyazonosságot kapjon.
Miután Gabriella grófnő és Lady Hermione úgy
döntött, lehetetlenné vált számukra, hogy továbbra is
használják nevüket, címüket, álcájukat, megrendezték a
saját halálukat. Biztosak voltak abban, hogy Schenk és a
boszorkányvadászok továbbra is gyanakodni fognak
rájuk, továbbra is azt feltételezik majd róluk, hogy
vámpírok; biztosra vették, hogy bármit tesznek,
bármilyen módon bizonyítják ártatlanságukat, a
templomosok továbbra is nagyítóval fogják figyelni őket,
minden mozdulatukat, minden tettüket.
Így történt, hogy a támadást követő napon a
boszorkányvadászok megtalálták néhány olyan nő
maradványait, akik meglepő módon emlékeztettek
Gabriellára, Hermionéra, Ulrikára, valamint Hermione
gyönyörű védencére, Famkéra. A drága ruhákat viselő
tetemeket a jelek szerint ghoulok tépték szét. A bestiák
sajnálatos módon a hölgyek arcát sem kímélték, azt is
úgy szétszaggatták, hogy a halottakat nem lehetett
felismerni, azonosításuk során az egyéb nyomokra kellett
hagyatkozni.
Miután ezt a szálat elvarrták, Hermione és társai
nekiláttak az új személyazonosságok megteremtésének.
Zároltak néhány bankszámlát, pénzeket utaltak bizonyos
helyekre; címek, házak, birtokok cseréltek gazdát (sosem
közvetlenül, mindig harmadik és negyedik
közbeiktatásával), végrendeletek és születési okmányok
íródtak, megrajzoltak néhány kiterjedt, a régi korokban
gyökerező családfát, amelyekre az ősi ágakon kívül
természetesen felkerültek a legfrissebb hajtások is.
A folyamat végén megjelent egy vénember a nemrég
elhunyt Lady Hermione von Auerbach ajtaja előtt. Az
illető Lord Lucius von Auerbachként mutatkozott be, azt
állította, hogy Hermione egyik távoli kuzinja, az úrnő
egyetlen örököse. Az idős úr magával hozta két gyönyörű
leányát, Helenét és Frederikát is.
Lord Lucius szerint a család eredetileg azért érkezett
Nulnba, hogy illő módon meggyászolják az elhunyt
rokont, ám miután kiderült, hogy Lady Hermione
mindent ráhagyott, beköltöztek az úrnő udvarházába. Ez
a férfi valójában egy hétköznapi vérrabszolga volt,
Hermione kegyenceinek egyike, aki bánatos, de nemes
vonalú arcának köszönhetően éppen alkalmasnak látszott
a feladat elvégzésére. Lord Lucius két lányának szerepét
Hermione és Famke játszotta, akik megfelelő mennyiségű
sminkkel, hennával és a lahmian nővérek egyik
jellegzetes eszközével, bonyolult illúziók
megteremtésével változtatták meg külsejüket. Lady
Hermione korábban csokoládébarna, göndör haját
kiegyenesítették és mézszőkére festették; Famke haját,
amelynek addig olyan színe volt, mint a fehéraranynak,
fiatalosan rövidebbre vágták, és valamivel sötétebb
szőkére változtatták. Más stílusú ruhát viseltek, mint
korábban, megváltozott a modoruk, a hangjuk. A jelek
szerint ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy Nulnban senki
ne ismerje fel őket. Ulrikának el kellett ismernie,
tökéletes volt az átváltozásuk: ahogy elnézte őket, amikor
felléptek a nyilvánosság előtt, időnként emlékeztetnie
kellett magát arra, hogy ugyanazt a két nőt látja, akiket
egy hónappal korábban, Nulnba érkezésekor ismert meg.
– A királynő azt kívánja, hogy Nulnban maradjak? –
kérdezte Gabriella.
– Igen – felelte Hermione. – Mivel Rosamund,
Karlotta, Alfina és Dagmar meghalt, úgy véli, túl kevesen
maradtunk itt. Szerinte nagyon… – Hermione úgy
préselte össze az ajkait, olyan arcot vágott, mintha
szívesebben falna fel egy rothadó patkányt, semmint
folytassa a megkezdett mondatot, mégis megtette:
– Szerinte nagyon figyelemre méltó módon viselkedtél,
minden tőled telhetőt megtettél, ezért úgy határozott, itt
maradsz, és átveszed Dagmar helyét. Új bordélyt fogsz
nyitni a Handelbezirkben, és folytatod Dagmar munkáját:
te fogsz híreket szerezni, információkat gyűjteni. A
közeljövőben velem és Mathildá-val együtt te leszel a
királynő szeme ebben a városban.
– De én Nachthafenben lakom! – mondta Gabriella
idegesen. – Sylvaniát sem hagyhatjuk őrizetlenül!
– Úgy tudom, arra a posztra más kerül majd – felelte
Hermione. – Krieger halott, így Sylvania irányából
egyhamar nem fog veszély fenyegetni minket.
– Ebben nem lehetünk biztosak. – Gabriella hátradőlt a
székén. – Nem tetszik nekem ez a változtatás!
 – Biztos lehetsz benne, nekem még annyira sem, mint
neked – mondta Hermione bosszúsan. – De a királynő
kiadta a parancsot, nekünk pedig végre kell hajtanunk.
Most az az elsődleges feladatunk, hogy találjunk neked
egy új nevet, egy új álcát, ami illik az új pozíciódhoz.
Ulrika a Hermione hátsó kertjére néző ablak felé
fordult. Ahogy kinézett a holdfényes éjszakára, valahogy
semmivé fakultak körülötte az elhangzó szavak. Neki
annyi is éppen elég volt, amit addig hallott. Nulnban
fognak maradni. Erre vágyott a legkevésbé. Túlságosan
sok olyan dolog történt itt, amit a legszívesebben
elfelejtett volna. Sylvania az elszigeteltsége ellenére –
vagy talán éppen amiatt – legalább egyszerű volt,
rendezett és áttekinthető. A szálak akkor kuszálódtak
össze, a dolgok akkor váltak bonyolulttá a számukra,
amikor eljöttek ide.
Amiatt, hogy meggyilkolták Rosamundot, Karlottát,
Alfinát és Dagmart, valamennyi lahmian veszélybe
került, mindegyiküket a lelepleződés fenyegette, ráadásul
a gyilkos utáni hajsza közben a vámpírhölgyek egymás
torkának estek. Hermione arra gyanakodott, hogy
Mathilda megpróbálja kitúrni őt a pozíciójából, Gabriellát
pedig azzal vádolta meg, hogy von Carstein spionja, és a
nővérek szövetségének meggyengítésére törekszik.
Árulások, vérontások, halál – az események forgatagában
Gabriella és Ulrika majdnem mindent elvesztett, kis híján
még az életüktől is megfosztották őket.
Ám a lezajlott események és történések közül egyik
sem okozott Ulrikának akkora fájdalmat, mint Friedrich I
Iolmann templomos halála. Az egészben az volt a
legrosszabb, hogy önmagán kívül senki mást nem
okolhatott azért a balsorsért, ami utolérte a fiatalembert.
Véletlenül találkoztak, mikor mindketten a gyilkost
üldözték. Ulrika utólag már tudta, akkor járt volna el
bölcsen, ha már a megismerkedésük első percében,
esetleg abban a pillanatban végez Holmann-nal, amikor
meglátta. Sajnos akkor és ott éppen a bölcsesség állt a
legtávolabb tőle. Balga volt és gyenge. Elhitette a
férfival, hogy vámpírvadász, és életben hagyta, azután
pedig, amikor a nyomozás során újra és újra keresztezte
egymást az ösvényük, fokozatosan megkedvelte őt.
Annyira megszerette, hogy amikor Holmannt lerohanták
a ghoulok, amikor már tényleg csak egy hajszálon múlt
az élete, Ulrika vállalta, hogy leleplezi magát: annak
érdekében, hogy mentse a férfit, kieresztette az agyarait.
Hozzá hasonlóan Holmann is gyengének bizonyult:
annak ellenére, hogy a hithű templomosok közé tartozott,
képtelen volt megölni Ulrikát. Ez lett a veszte. Megvédte
Ulrikát a többi boszorkányvadásszal szemben, ezt
követően azonban annyira szégyellte magát, hogy nem
bírt visszatérni a rendjéhez. El akart menekülni, azt
tervezte, hogy elhagyja a Birodalmat. Ulrika szíves-
örömest engedte volna, ám Gabriella grófnőnek más volt
a véleménye. Gabriella közölte Ulrikával, hogy miután
felfedte Holmann előtt valódi kilétét, csupán két
választási lehetősége maradt: vagy megöli a férfit, vagy
táplálkozik a véréből, és a vérrabszolgájává, a csatlósává
teszi őt.
Ulrika sehogy sem bírta rávenni magát arra, hogy
végezzen Holmann-nal, és rabszolgát sem akart csinálni
belőle. Egyszerűen nem tudta megölni azt az embert, aki
korábban megmentette az életét, és nem volt képes eleven
vérraktárrá változtatni őt. Pontosan tudta, hogy a
vérrabszolgák elvesztik a saját akaratukat, gyönyörként
élik át, ha véreznek, úrnőjük megszállottjává válnak,
semmi más nem érdekli őket, csak hogy táplálhassák őt.
Ulrika olyannak szerette Holmannt, amilyen volt; szerette
az erejét, a szomorúságát, a becsületességét, ezért
hányingere támadt, amikor arra gondolt, hogy ölebbé
változtassa, aki állandóan körülötte sertepertél, aki
állandóan harapásra kínálja a torkát. A dolog vége aztán
az lett, hogy nem volt hajlandó választani a két lehetőség
közül. Végül Gabriella hozta meg a döntést: megharapta
1 Iolmannt, azután kitörte a nyakát. Ezt követően
valahogy megromlott Ulrika és a grófnő viszonya.
 Valami mozgást látott a szeme sarkából; oldalra kapta
a fejét. A gyémántos ablaktáblákon keresztül Famkét
látta, aki a veranda korlátja elé helyezett kőpadon
üldögélt egy lanttal a kezében. Annak ellenére, hogy a
haját sötétre festették, ahogy a holdfényben üldögélt, úgy
festett, mint egy hétköznapi lány egy napsütéses nyári
napon, márpedig egy vámpír esetében ez meglehetősen
furcsa. Talán éppen ezért választotta éppen őt az úrnője: a
nem mindennapisága miatt.
Ulrika visszanézett Gabriellára és Hermionéra, akik
még mindig Gabriella átalakulásáról folytattak vitát,
azután kisiklott a szobából a folyosóra, majd a hátsó ajtón
keresztül kilépett a kertbe. Hűvös tavaszi éjszaka volt, de
Famkét, aki csupán egy könnyű, rózsaszínű köntöst
viselt, aki mezítláb tapodta a padlót borító köveket,
éppúgy nem zavarta a hideg, mint bármely más vámpírt.
– Jó estét, nővérem! – mondta Ulrika. Meghajolt, majd
Famke elé lépett. – Játszanál nekem valamit?
Famke grimaszt vágva nézett le a lantra.
– Még csak a hangsorokat gyakorlom. Lady Hermione
azt mondja, egy lahmiannak tökéletes udvarhölggyé kell
válnia, márpedig tökéletes udvarhölgy csak akkor lehet
valaki, ha a művészetek minden formájához ért.
– Ha ez igaz, akkor én nagyon messze vagyok attól,
hogy tökéletes legyek – mondta Ulrika. – Én csupán
kossar kocsmadalokat tudok, ezek pedig nem igazán
illenek egy udvarhölgyhöz. – Lehúzta a fejéről a hosszú
parókát, láthatóvá tette rövidre vágott, homokszőke haját,
és nagyot sóhajtva leült Famke mellé.
– Hallottad? Itt fogunk maradni. Itt, Nulnban.
Famke bólintott.
– Én örülök ennek. Hiányoztál volna. De te talán nem
vagy ennyire elégedett ezzel… Szomorú volt az arcod,
amikor kinéztél az ablakon.
Ulrika meglepődött, azután megvonta a vállát.
– Én csak… semmi. Nem érdekes.
Famke a karjára tette a kezét.
– El fogod felejteni őt.
Ulrika felkapta a fejét; meglepte és közben
bosszantotta is, hogy ennyire könnyen lehet olvasni
benne.
– Remélem – mondta.
Famke együtt érzőn elmosolyodott.
– Igen, egészen biztos, hogy el fogod felejteni –
mondta. – Hiszen csak egy férfi volt!
Ulrika válasz helyett elmormolt néhány alig érthető
szót. A lány kissé esetlenül a lantja nyakára illesztette az
ujjait, megpróbált lefogni egy akkordot. Ulrika tudta,
Famkét a saját apja és még néhány másik férfi is többször
molesztálta, mígnem Hermione kimentette, és a sötét
csókban részesítette. Alapjában véve ez volt az oka
annak, hogy Famke soha semmi jót nem látott egyetlen
férfiban sem.
– Csak, tudod… az az ember tisztességesen viselkedett
velünk – mondta Ulrika rövid hallgatás után. – Jó lett
volna, ha lehetőségem van arra, hogy ezt valamilyen
módon viszonozzam. Tisztában vagyok a titoktartás
szükségességével, de… – Elhallgatott, a válla fölött
hátranézett a szalon kivilágított ablakára. – Időnként arra
gondolok, Gabriella gyűlöletből végzett vele. Azért,
mert… – Az agyába villanó emlékkép valósággal
letaglózta. Ismét maga előtt látta az Industrielplatzon, a
kocsijuk körül összegyűlt csőcseléket, azokat az
embereket, akik üvöltve követelték a vérüket. Gabriella
odalökte eléjük a cselédjét, Lottét, egyszerűen odadobta
őt azoknak a vadállatoknak, hogy mentse a saját és Ulrika
életét. – Gabriella időnként nagyon kegyetlen tud lenni.
Famke bólintott, és ő is az ablakra nézett. Feszült volt a
tekintete.
– Amikor Hermione átváltoztatott – súgta közelebb
hajolva –, őt tartottam a leggyönyörűbb, legbölcsebb,
legcsodálatosabb nőnek az egész világon, de most… –
Megrázta a fejét, a tekintete a távolba révedt. – Most,
hogy ez a sok baj megtörtént, mintha elvesztette volna az
eszét. Még a te úrnődet is megtámadta, azt hitte,
mindenki ellene van. Komolyan mondom, megijedtem
tőle!
– Igen… – Ulrika az ujjaival fésülgetni kezdte a
parókáját. – Tudom, a túlélésért meg kell küzdeni, de
ennek biztosan van valamilyen… más módja is. –
Hátradőlt, a korláthoz támasztotta a hátát. Famke
ugyanezt tette. Összeért a válluk. – Állandóan arról
álmodom, hogy elmenekülök. Arról, hogy itt hagyom
őket ezekkel a szánalmas kis intrikáikkal együtt, és
szabadon élek valahol.
Famke rémült arccal nézett rá. Mielőtt megszólalt,
annyira közel hajolt, hogy az ajkai majdnem
megérintették Ulrika fülét.
– Én is ugyanezt álmodtam! – A ház felé mutatott. –
Elegem van a falakból! Itt még a kert is olyan, mint egy
kis ládika. – Felsóhajtott. – Szerettem a szabadban
kószálni. Valamikor. Azelőtt… Most viszont, annak
ellenére, hogy úrnőmtől nagyon sok szép dolgot kapok,
időnként… úgy érzem magam, mintha koporsóba zártak
volna. Mintha tényleg mégis meghaltam volna.
– Ulrika vállára hajtotta a fejét. – Ó, milyen csodálatos
kaland lenne, ha megszöknénk, mi ketten, mint az a két
hercegnő, akikről az egyik könyvben olvastam!
Ulrika elmosolyodott, a kert falára nézett, azután a
falon túl magasló háztetőkre és épületekre siklott a
tekintete.
– Hát igen… Két ló és az út… Úgy vágtatnánk, ahogy
annak idején az apámmal, odahaza. Cél nélkül,
kötelezettségek nélkül, a kardunkkal az oldalunkon. Úgy,
hogy százmérföldnyire van tőlünk a látóhatár.
– Ennél azért egy kicsit többre lenne szükségünk! –
mondta Famke nevetve. – Például egy csatlósra, aki
napközben megvéd minket, egy kocsisra, meg azt
hiszem, egy-két rabszolgára, akikből vérhez juthatunk,
akikből táplálkozhatunk.
Ulrika felmordult; hirtelen úgy érezte, hogy a Famke
által említett kísérők mindegyike egy-egy kőtömb, amit a
hátára raknak, egy-egy teher, amit cipelnie kell.
– Akkor talán jobb volna, ha el se mennénk! – mondta
valamivel hevesebben, mint szerette volna. – Ha így
csinálnánk, akkor magunkkal cipelnénk a koporsónkat.
– Viszont ostobaság lenne szolgák nélkül útnak indulni
– felelte Famke. – Mi történne velünk, ha mondjuk
minden menedéktől távol ér minket a napkelte?
– Tudom, én is tudom! – Ulrika felsóhajtott. – Éppen
ez az oka annak, hogy fallal körülvett kertekben és
levegőtlen szobákban maradunk, de… csatlósokkal útnak
indulni? Ez szürkévé változtatná az álmot.
Famke édesen elmosolyodott.
– Nos, ha már álmodozunk, akkor… mit szólnál hozzá,
ha kocsi helyett mondjuk szárnyas lovak hátán utaznánk,
és a Mannslieben aludnánk, hogy soha többé ne kelljen
látnunk a napot?
Ulrika felnevetett, de mielőtt bármit felelhetett volna,
kinyílt a veranda ajtaja. Ulrika és Famke felkapta a fejét,
és bűntudatosan szétrebbentek, ahogy meglátták úrnőiket,
akik a nyitott ajtóból meresztették rájuk a szemüket.
– Ulrika! Gyere ide! – mondta Gabriella éles hangon. –
Itt végeztünk. Ideje indulnunk.
– Famke, mit művelsz te ott? – csattant fel Hermione. –
Neked most gyakorolnod kell!
Ulrika és Famke gyorsan felállt a padról, és
pukedliztek.
– Igenis, úrnőm! – suttogták mindketten.
Ulrika gyorsan Gabriella felé indult, de még egyszer
visszanézett Famkéra, s titkos mosolyt váltott vele.
„Kívánom, hogy egyszer legyen egy szárnyas lovad,
húgoeskám!” – gondolta, azután besietett a házba.
 Második fejezet
Az Aranyketrec

– Itthon foglak hagyni – jelentette ki Gabriella a

hintóban, ami Nuln városán keresztülvágva ideiglenes
szállásuk felé tartott. – El kell mennem a Handelbezirkre,
hogy találkozzam Madame Dagmar régi cselédjeivel,
megismerjem a szokásos procedúrákat, és áttekintsem a
kliensek listáját. Nem viszlek magammal, mert úgy
gondolom, csak unatkoznál.
Ulrika nem válaszolt, szótlanul bámult ki a hintó
ablakán.
– Odahaza van számodra egy meglepetésem – folytatta
Gabriella. – Azt hiszem, nagyon fog tetszeni.
Ulrika még mindig hallgatott. Gabriella végül
felsóhajtott.
– Sajnálom, kedves, hogy felemeltem a hangom,
amikor hozzád szóltam – mondta –, de nem engedhetem
meg, hogy Famkéval csevegj.
– Miért nem? – Ulrika az úrnőjére nézett. – Miért ne
beszélgethetnék vele?
 – Miért nem, úrnőm! – mondta Gabriella. – Az utóbbi
időben, miközben keresztüljutottunk ezen az egész
felforduláson, hagytam, hogy önálló légy egy kicsit, de ez
ne tévesszen meg! A krízisnek vége, minden visszatér a
megszokott kerékvágásba.
– Miért nem, úrnőm? – ismételte meg Ulrika a kérdést,
a fogai között szűrve a szavakat.
– Látod? Így már sokkal jobb! – mondta Gabriella. –
Azért nem, mert elvileg ugyan szövetségesek vagyunk,
de Hermione még mindig ellenem mesterkedik. Éppen
annyira nem akarja, hogy Nulnban legyek, mint
amennyire én sem szeretnék itt maradni. Attól fél, hogy
esetleg föléje kerülök rangban, hogy besorolják alám,
hogy engedelmességgel tartozik majd nekem. Amíg itt
vagyok, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy
bemocskolja a nevem, tönkretegye a jó hírem.
– És ennek mi köze van Famkéhoz, úrnőm? – kérdezte
Ulrika.
– Ne légy ostoba, te lány! – mondta Gabriella. – Az a
kis jószág Hermione teremtménye, Hermione spionja.
Éppúgy kémkedik az úrnőjének, ahogy te kémkedsz
nekem. Mindenről jelentést tesz Hermionénak. Nem
bízhatsz meg benne.
Ulrika ökölbe szorította a kezét, a tenyerébe vájta a
körmeit, de hiába, nem bírta magában tartani az
indulatait.
– Ez azt jelenti, hogy rajtad kívül senkivel sem
találkozhatok? – fakadt ki. – Megölted Holmannt!
Eltiltod tőlem Famkét! Mondd, mégis kivel
beszélgessek?
Gabriella meglepetten pislogott.
– Velem bármikor beszélgethetsz, kedves! Bármikor,
amikor csak kedved van hozzá – mondta. – Ha pedig más
játszótársakra vágysz, rengeteg rabszolgád és csatlósod
lehet, miután az új bordély megnyitja a kapuját. Több
tucat csinos, jóképű férfi fog vigyázni ránk, és a
Birodalom leggyönyörűbb női fölött rendelkezünk majd.
– Nekem nem rabszolgákra van szükségem! – kiáltott
fel Ulrika. – Még mindig nem világos? Inkább halni
hagytam Holmannt, de nem tettem a rabszolgámmá. Én
velem egyenrangú társra vágyom. Valódi barátságra, nem
pedig valami ostoba, hízelgő talpnyalóra!
Egy pillanatig úgy tűnt, Gabriella hasonló hevességgel
fog válaszolni, de az arca végül ellágyult.
– Akkor, attól tartok, nagyon magányos leszel
közöttünk, gyermekem. Az évszázadok során volt néhány
barátnőm, valamennyien közülünk valók voltak, de…
kevesen voltak, és mindig hosszú idő kellett ahhoz, hogy
ilyen kapcsolatra leljek. A nővérek többsége számára
túlságosan fontos az, hogy magasra jusson, túlságosan
erős a pozíciókért vívott harc ahhoz, hogy valódi
barátságokat kössünk egymással. Igazság szerint csak
akkor vagyunk képesek az összefogásra, ha kívülről ér
minket támadás. – Kis szünetet tartott; örömtelenül
elmosolyodott. – Sőt időnként még ilyen helyzetben sem.
Megpaskolta Ulrika térdét.
– Nem lesz mindig ilyen bizonytalan a helyzetünk,
kedves! – mondta. – Eljön még az idő, amikor
megengedhetem neked, hogy valódi barátokra lelj, akár a
házamon kívül. Addig is mindent el fogok követni annak
érdekében, hogy betöltsem annak a barátnőnek a
szerepét, akire vágysz.
Ulrika ismét az ablak felé fordította az arcát. Még
mindig forrt benne az indulat.
– Egy barátnő, akit „úrnőm”-nek kell szólítanom… –
mormolta.
Az út hátralévő részén már nem szóltak egymáshoz.

Gabriella ideiglenes szállása a nemesurak által lakott

Aldig-negyedtől délre lévő Kaufman-kerületben volt. A
csendes, nyugalmas környéken főként gazdag kereskedők
éltek. Gabriella és kísérete abban a minden különösebb
jellegzetességtől mentes, egyszerű, már-már dísztelen
házban kapott szállást, amelyet Hermione kifejezetten
hasonló helyzetekre tartott fenn: általában itt szálltak meg
azok a látogatóba érkező nővérek, akik valamilyen ok
miatt nem maradhattak a villájában. Kétszintes, kéthálós
épület volt, egy lakáj, egy kocsis és egy cselédlány is
tartozott hozzá – ők természetesen valamennyien
vérrabszolgák voltak.
A grófnő és Ulrika azóta lakott itt, hogy
visszaóvakodtak Nulnba, miután maguk mögött hagyták
a mészárlás helyszínévé változtatott Mondthaust. Ulrika
nem érezte magát jól benne, számára olyan volt a hely,
mint egy belül díszes és kényelmes, nehéz tölgyfa
bútorokkal telepakolt, színes üvegablakokkal, díszesen
faragott és festett mennyezeti gerendákkal rendelkező
börtön. Miközben Gabriella, Hermione és a csatlósok
lázasan azon ügyködtek, hogy új személyazonosságot
szerezzenek maguknak, és minden létező módon
megsemmisítsék a régire utaló nyomokat. Ulrika
általában egyedül maradt a házban, ahol semmit sem
csinálhatott azon kívül, hogy olvasgat, hogy fel s alá
járkál, vagy hogy azon mereng, milyen érdekes fordulatot
vett az élete azóta, hogy meghalt.
A kis hátsó udvarról a cselédlány eresztette be őket a
házba. Ulrika azonnal fel akart sietni a szobájába, de
Gabriella nevetve elkapta a kezét, és visszatartotta.
 – Nem, nem, kedvesem! – mondta. – Nem hagyom,
hogy felmenj és szomorkodj! Gyere át a szalonba! Csak
egy pillanatra, jó? Van egy meglepetésem a számodra.
Vagy talán már elfelejtetted?
Ulrika pukedlizett, de nem nézett fel a grófnőre, a
padlót bámulta.
– Ahogy kívánod, úrnőm…
Gabriella felsóhajtott, és szomorúan elmosolyodott.
– Tudom, most bosszant, hogy ilyen fordulatot vett az
életünk, de megígérem neked, hamarosan minden meg
fog változni.
– Hogyan? – kérdezte Ulrika. Felemelte a fejét,
Gabriellára nézett. – Talán egy nagyobbra cseréljük ezt a
koporsót? Egy olyanra, ami tele van szajhákkal? Hiába,
az is csak koporsó lesz.
Gabriella a homlokát ráncolta.
– Úgy látom, feltett szándékod, hogy mindent
visszautasíts, de hiába, most nem fogsz felbosszantani.
Gyere!
Gabriella bevezette Ulrikát a kicsiny, de csinos
szalonba. A helyiség közepén leterített arábiai szőnyegen
egy hatalmas, rézlemezekkel megerősített sarkú
utazóláda állt, mint valami szekrény. A zárjában benne
hagyták a kulcsot.
Gabriella a ládára mutatott.
 – Nyisd ki!
Ulrika habozott, azután előrelépett, és elfordította a
kulcsot. A tető úgy nyílt ki, mintha egy parányi szoba
ajtaja lenne. A láda belsejében a szépen felaggatott ruhák
mellett csinos kis fiókok és polcok sorakoztak a cipőknek
és a toalettszereknek. Érdekes módon mindegyik ruha
férfihoz illő volt. Ulrika minden tőle telhetőt elkövetett
annak érdekében, hogy megőrizze szemtelenségét,
megpróbált belekapaszkodni a dühébe, de valahogy nem
bírt parancsolni a kezének. Az egyik vállfáról leemelt egy
zekét, maga elé tartotta. Szürke hímzéssel díszített fekete
bársonyból készült, csodálatos darab volt, egy hasított
szárú térdnadrág és egy megfelelő harisnya tartozott
hozzá. A többi vállfán Ulrika három másik zekét látott:
egy burgundi vöröset, egy zöldet és egy szürkét. Talált
egy fekete köpenyt, néhány csipkegalléros fehér inget,
egy pár magas szárú, fekete, finom estaliai bőrből készült
lovaglócsizmát, valamint egy csodálatos, minden
bizonnyal tileai rapírt, a hozzá tartozó tőrrel, kardövvel és
hüvelyekkel.
– A méreteidet a szakadt lovaglóruhádról vettük le –
mondta Gabriella. – Tudom, sokkal jobban érzed magad
ilyen öltözékben, és mivel olyan nagy szolgálatot tettél
nekem mint „sárkányom”, úgy döntöttem, jutalmat
érdemelsz.
 Ulrika a fekete bársonyzekét a melléhez szorítva
fordult a grófnő felé. A legszívesebben azonnal ledobta
volna a női ruhát, amit éppen viselt, meg persze a parókát
is, hogy felpróbálja az új öltözéket.
– Köszönöm, úrnőm! Ez… ez igazán pompás ajándék!
Gabriella elmosolyodott.
– Bíztam benne, hogy tetszeni fog. A formális
találkozókon természetesen ezután is női ruhát kell majd
viselned – tette hozzá –, de a szabadidődben úgy
öltözködsz, ahogy kedved tartja.
Ulrika meghajolt.
– Köszönöm. Én… – Hirtelen felnézett Gabriellára, és
különös fény gyúlt a szemében. – Veled tarthatnék?
Megvárnád, míg átöltözöm?
Gabriella összepréselte az ajkait.
– Mint már mondtam, ez a dolog nem lenne ínyedre
való. A kerítőnővel fogok beszélni meg a konyhai
személyzettel. Ráadásul máris késésben vagyok!
– Akkor esetleg elmehetek hazulról? – kérdezte Ulrika.
– Egyedül gondoltam… Csak a környéken sétálnék
egyet, esetleg átugranék az aldigi parkba.
Gabriella ajka határozott vonallá keményedett.
– Ne légy ostoba, kedvesem! Ez túl veszélyes lenne. Te
is tudod, most láthatatlanná kell válnunk. A város
némileg lecsendesedett, de a vámpírmánia még mindig
nem ért véget. Elég egyetlen szikra, és máris ott találjuk
magunkat, ahol korábban voltunk.
– De senki sem fogja megtudni, mi vagyok! –
erősködött Ulrika. – Vagy talán azt hiszed, olyan balga
vagyok, hogy kimutassam az agyaraimat és a karmaimat?
Tanultam a leckéből.
– Látni fogják rajtad, hogy különleges vagy – mondta
Gabriella. – Egy nő, aki férfiruhát hord. A különleges és
szokatlan dolgok magukra vonják az emberek figyelmét,
márpedig ezt most nem engedhetjük meg magunknak.
Hát nem érted?
Ulrika a grófnőre meresztette a szemét; érezte, a
bensőjében ismét lüktetni kezd a düh.
– Akkor egészen pontosan mikor is viselhetem ezeket a
ruhákat? Azt mondtad, nem vehetem fel őket, amikor el
kell mennünk valahová, nem hordhatom őket nyilvános
helyen, csak akkor, amikor éppen pihenek. Talán arra
számítasz, hogy idehaza öltöm fel ezeket a holmikat,
aztán ide-oda flangálok majd a szobákban? –
Megmarkolta a csizmát, és felemelte. – Ezek lovagláshoz
valók, úrnőm. Mikor lovagolhatok?
Gabriella kihúzta magát.
– Ne kezdj hisztériázni, gyermekem! Pusztán arról van
szó, hogy gondolok a…
Ulrika közbevágott:
 – Ne nevezz gyermeknek! Felnőtt nő vagyok! Bejártam
a világot, Kislevtől eljutottam Middenheimbe meg a
Világvége-hegyekig. Harcoltam a Káosz hordái ellen.
Férfiakat vezettem csatába, és most azt sem akarod
megengedni nekem, hogy elhagyjam a házat? –
Fortyogott benne a düh, a világ olyan vörössé változott a
szemei előtt, mintha mindent egy karmazsinszínű lencsén
keresztül látna. A karja megrándult – a legszívesebben
hozzávágta volna a csizmát a szoba túlsó végében, az
egyik asztalon álló szoborhoz, amely egy nemeshölgyet
és a lábai előtt térdelő lovagot ábrázolt, de uralkodott
magán. A legszívesebben Gabriella képébe köpte volna a
szavakat, de amikor megszólalt, már sikerült uralkodnia
magán.
– Olyan érzésem van, mintha játékbabának néznél, akit
egyszer lánynak, máskor fiúnak öltöztetsz, akit
nyugodtan bevághatsz az ágyad alá, ha ráuntál. Nos,
közlöm veled, hogy nem vagyok se játékbaba, se gyerek!
Oda megyek, ahová akarok, és azzal beszélek, akivel
akarok!
– Ulrika… – mondta Gabriella.
Ulrika azonban nem hagyta abba, bár komoly
erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy visszafogja
magát.
– Köszönettel tartozom neked azért, mert
megmentetted az életem, és azért is, hogy megtanítottál,
hogy kell élni a nővérek szövetségének szabályai szerint.
Ezt mind nagyon köszönöm, és biztos lehetsz benne,
legalább ezek miatt hűségesen foglak szolgálni, te viszont
azt értsd meg, hogy nem vagyok a rabszolgád! Se a
rabszolgád, se a kutyád! – Keserűen felnevetett.
– Hah! Mintha azt mondtad volna, hogy a barátod
vagyok! Hát van olyan, hogy az egyik barát ráparancsol a
másikra, hogy üljön le és maradjon? Van olyan, hogy az
egyik barát azt hiszi a másikról, hogy egy csonttal meg
egy tál vízzel is beéri?
– Elég ebből! – csattant fel Gabriella, de azután rögtön
lágyított a hangján. – Éppen azért teszem ezt, mert a
barátod vagyok. Tudom, hogy rabnak érzed magad, és
tisztában vagyok vele, kegyetlenség ilyen ruhákat
ajándékozni neked, amikor nem kapsz lehetőséget arra,
hogy viselhesd őket, de, ahogy már mondtam, mindez
meg fog változni.
– Mikor? – kiáltott fel Ulrika.
– Hamarosan – mondta Gabriella. – Hosszú ideig
élünk, kedvesem, és így nagyon sok minden megtörténhet
velünk. Amikor letelepszünk valahol, amikor képesek
vagyunk hatást gyakorolni a hatóságokra, több mindent
megengedhetünk magunknak. Ha türelmes vagy, előbb-
utóbb lesznek barátaid, szabad leszel, arra mész, amerre
kedved tartja, úgy jársz-kelsz, ahogy akarsz, de… most
nem. Egy darabig még semmiképpen sem. Sajnálom, ez a
helyzet.
Ulrika remegett az indulattól. Az öklébe szorítva
összegyűrte a zekét, de azután felengedett.
– Ne haragudj, úrnőm! – mondta. – Tudom, hogy
óvatosnak kell lennünk. Tudom, hogy türelmesnek kell
lennem. Csak éppen…
– Csak éppen nem erre a bezártságra születtél – mondta
Gabriella. Odalépett Ulrikához, átölelte. – Tudom. A
végtelen kislevi puszták gyermeke vagy, és tudom, hogy
a lahmianok életének kolostori jellege több fájdalmat
okoz neked, mint a vérontás. – Megcsókolta Ulrika arcát.
– Megígérem, kedvesem, újra fogsz még lovagolni, de…
– Felemelte Ulrika állát, és a lány szemébe nézett. – De
valamit neked is meg kell ígérned.
– Mit, úrnőm? – kérdezte Ulrika.
– Meg kell ígérned, hogy most engedelmeskedni fogsz
nekem – mondta Gabriella. – Meg kell ígérned, hogy itt
maradsz, ebben a házban, egészen addig, amíg meg nem
engedem neked, hogy távozz. Hagynod kell, hogy én
legyek az, aki eldönti, mikor biztonságos kimenni, kivel
biztonságos szóba állni. Ezek a rendszabályok csak
ideiglenesek, de egészen addig érvényben maradnak, míg
másképp nem rendelkezem. A szavadat kell adnod, hogy
egyiket sem hágod át, hogy engedelmeskedsz!
Ulrika habozott. Úgy érezte, mintha Gabriella
begyömöszölné a szekrényszerű ládába, a zekék és a
csizmák közé, és rázárná az ajtót. A legszívesebben
elrohant volna. Futni akart, látni akarta a holdakat,
ugyanakkor tudta, a grófnőnek igaza van. Most túl
veszélyes a helyzet. Ismeretlen terepen tartózkodtak, a
város lakossága pedig még mindig zaklatott volt.
Nagyot sóhajtva bólintott.
– Úgy legyen, úrnőm. Engedelmeskedem. Szavamat
adom, hogy a házban maradok, és csak azzal beszélek,
akihez a te engedélyeddel szólhatok.
Érezte, hogy Gabriella karjai elernyednek körülötte. A
grófnő elmosolyodott, és megsimogatta Ulrika arcát.
– Köszönöm, kedvesem – mondta. – Egy nap majd
minden meg fog változni. Egy nap majd a kedvedre
fogok tenni, meglátod!
Újra megcsókolta Ulrika arcát, majd hátralépett, és
kézbe fogta a kesztyűjét.
– Nagyon szívesen folytatnám ezt a beszélgetést veled,
de most mennem kell. Pirkadat előtt visszatérek.
Táplálkozz a cselédlányból, ha kedved tartja. Megkértem
a lakájt, hozzon neked új könyveket az árustól. Bőven
lesz olvasnivalód, elfoglalhatod magad.
– Köszönöm, úrnőm – mondta Ulrika, és a hátsó
ajtóhoz kísérte Gabriellát, ahol a cselédlány várakozott a
grófnő köpenyével. – Vigyázz magadra, kérlek!
– Úgy lesz – mondta Gabriella.
A cselédlány ráterítette a köpenyt a grófnő vállára,
kinyitotta az ajtót, és pukedlizett. Ahogy a lány becsukta
az ajtót Gabriella mögött, Ulrika elfordult, de amikor
meghallotta a zárban elforduló kulcs csikorgását, egy
pillanatra mozdulatlanná vált. Visszafordult. A
cselédlánynak nem volt kulcs a kezében. Az ajtót kívülről
zárták be.
 Harmadik fejezet
Szökés

Ulrika a cselédlány mellett az ajtóhoz lépett, és

lenyomta a kilincset, hogy meggyőződjön róla, jól
hallotta-e. Nem tévedett: az ajtót valóban kulcsra zárták.
Hirtelen furcsa, rossz érzés vett erőt rajta; végigfutott a
hátán a hideg. Keresztülsietett a házon, átment az első
ajtóhoz. Azt is zárva találta.
A cselédlányra nézett, aki végig a nyomában maradt, és
elkerekedő szemmel figyelte, mit csinál.
– Hívd ide a lakájt! Mondd meg neki, hozza a kulcsait!
A lány elsietett. Ulrika járkálni kezdett az előszobában;
hosszú szoknyája suhogva söpörte végig a fényesre
csiszolt fapadlót. Végre megérkezett a lakáj. Álmosnak
látszott, de a kezében ott volt a lényeg: a jókora
kulcscsomó.
– Nyisd ki az ajtót! – mondta Ulrika.
– Igenis, hölgyem! – felelte a férfi. A zárba dugta a
kulcsot, megpróbálta elfordítani, azután visszafordult, és
meghajolt Ulrika előtt. – Úgy tűnik, hölgyem, hogy a
grófnő igét mondott a zárra. Ez nem fog kinyílni.
Ulrika dühösen körbenézett.
– Igét? Szóval, igéket is használ? Mindig ezt csinálja?
– Általában csak akkor, amikor alszik, hölgyem –
felelte a lakáj. – Nekünk ugyanis ki kell mennünk, meg
be is kell jönnünk, el kell jutnunk valahogy a piacra, el
kell intéznünk az ügyeket a kereskedőkkel és…
Ulrika kikapta a férfi kezéből a kulcsokat, s ő maga is
próbát tett a zárral. Természetfölötti erejét megfeszítve
próbálta elfordítani a kulcsot, de csak annyit ért el, hogy
meggörbítette. A zár nem nyílt ki. Káromkodott egy sort,
azután visszaviharzott a hátsó ajtóhoz. Azt sem sikerült
kinyitnia.
– Átkozott Gabriella! – Elhajította a kulcscsomót, és
visszacsörtetett a szalonba. Végigpillantott a padlótól a
mennyezetig érő, vastag függönyökkel eltakart
ablakokon. Széthúzta a függönyöket, és megpróbálta
elfordítani a reteszes zárat, ami a kerethez rögzítette az
ablaktáblát.
A zár kinyílt. Ulrika megkönnyebbülten felsóhajtott, de
talán korán tette. Megpróbálta kitárni az ablakot, de meg
se bírta moccantam. Olyan érzése támadt, mintha egy
kőfalba próbálna rést hasítani.
Egy újabb káromkodással hátrahúzta az öklét, és
belevágott a négyszögletes ólomüveg ablakba. Az ökle az
üvegtől hajszálnyi távolságra megállt – mintha egy
láthatatlan kőfalba ütközött volna. Vicsorogva
hátraugrott, felkapta az egyik nehéz tölgyfaszéket, és
belevágta az ablakba. A szék visszapattant, a padlóra
zuhant. Az üvegen egyetlen karcolás sem esett.
Ulrika dühödten, ökölbe szorított kézzel bámult az
ablakra.
– Úrnőm… – szólalt meg a cselédlány halkan. –
Úrnőm, jól vagy?
Ulrika megfordult. A lány és a lakáj visszahátrált az
étkezőbe,onnan figyelték őt riadt szemekkel.
– Remekül! Menjetek a szobátokba!
A cselédlány és a lakáj meghajtotta a fejét, mindketten
megkönnyebbültek, amikor elmehettek. Ulrika felállította
a széket, aztán vadul belerúgott, majd lépett egyet, és
megismételte a rúgást. A szék nekicsapódott az asztalnak.
Tehát a grófnő bezárta… Azután, hogy kicsikarta tőle
az ígéretet, hogy sosem hagyja el ezt a házat. Hiszen
fogadalmat tett! Mi szüksége volt Gabriellának arra, hogy
bezárja? Vicsorogni kezdett. Most már egészen biztosan
tudta, mit gondol róla Gabriella. Kedves, lágy, megértő
szavakat mondott neki, ennek ellenére egyetlen pillanatig
sem hitte el róla, hogy meg fogja tartani a fogadalmát.
Nem hitt jobban neki, mint egy gyereknek, nem
feltételezte róla, hogy becsületes, szavatartó, hogy elég
józan ésszel és megfelelő kötelességtudattal rendelkezik.
Ez felért egy pofonnal! Ulrika úgy érezte, mintha valami
iszonyú sértést vágtak volna a fejéhez.
Ismét szétáradt benne a düh, karmazsinszínű felhők
kúsztak a látóterébe, és addig gyűltek, gyülekeztek,
mígnem a szoba olyanná vált előtte, mint egy viharos,
vörös tenger. Ismét belerúgott a székbe, felborította. Arra
gondolt, amikor Gabriella ismét visszatér erre a helyre,
oka lesz a védekezésre. Elhatározta, másodszor nem
hagyja magát lecsitítani szép szavakkal, ködös
ígéretekkel. Követelni fogja a szabadságot, és ha a grófnő
akkor sem adja meg neki azt, amire vágyik, harcolni fog,
addig küzd, amíg kijut a házból, a börtönéből, vagy amíg
belepusztul. Nem engedhette meg magának, hogy akár
egy perccel is tovább szolgáljon egy ilyen kétszínű
boszorkányt. Ursun fogaira! Ha képes lenne megtörni a
varázst, ami idebent tartja, azonnal elmenne innen, és
soha többé nem térne vissza. A pokolba ezzel az egész
lahmian intrikával, a rivalizálásokkal, a túlbonyolított
dolgokkal, a finomkodással, a levegőtlen szobákkal! Neki
szabadságra, térre van szüksége!
A fejében megszólaló vékonyka hang eszébe juttatta az
esküt, amit Gabriellának tett, de gondolatban ráüvöltött a
láthatatlan lényre, aki reszketve visszahúzódott az elméje
egyik zugába. Amikor a grófnő elfordította a kulcsot,
akkor gyakorlatilag semmissé változtatott minden
ígéretet, amit ő tett neki. Úgy érezte, semmivel sem
tartozik Gabriellának, főként nem engedelmességgel; úgy
érezte, nem veszíti el a becsületét, ha egyszerűen
semmisnek tekinti ezt az ígéretét. Egy becstelent
becsapni sosem bűn.
Az ablakhoz ugrott, kimeresztette karmait,
kivicsorította agyarait, és nekiesett a fakeretnek meg az
üvegnek. Hiába: az ablak éppúgy ellenállt a támadásnak,
mint korábban. Ulrika zihálva lépett vissza, de a düh
túlságosan forrón lobogott benne ahhoz, hogy feladja a
próbálkozást. Hörögve megfordult. Akár megtalálja a
módját, hogy átjusson a mágikus záron, akár nem, a
grófnő arra fog visszatérni, hogy a csinos kis ház
romhalmazzá változott!
Felrohant a lépcsőn, beszáguldott a szobájába,
körbefutotta a baldachinos ágyat, és az utcára néző
ablakokat eltakaró nehéz függönyökhöz ugrott. Beléjük
vájta a karmait, leszaggatta őket, és… értetlenül meredt a
puszta, csupasz falra. A függönyök mögött nem ablakok
voltak. Meghökkenve bámult a falra, azután kirohant a
folyosóra, át Gabriella szobájába, ott is letépte a
függönyöket. Ablak sehol, csak sima vakolat.
Ahogy hátralépett, egymásnak ellentmondó gondolatok
kavarogtak a fejében. Biztos volt benne, hogy kívülről
ablakokat látott a ház falán. Lehet, hogy vakablakok,
amiket csak azért helyeztek el ott, hogy a ház
hétköznapinak tűnjön, miközben a falak biztos védelmet
nyújtanak a lahmian vendégeknek a naptól? Gyorsan
végigjárta az emeleti szobákat, és leszaggatta a
függönyöket. Egyik helyen sem talált ablakot.
Dühösen rugdosni kezdte a falat, aztán lihegve megállt.
Vajon mi a helyzet a kandallóval? Talán a kéményen
keresztül kimászhatna. Visszarohant Gabriella szobájába,
bedugta a fejét a kandalló párkánya alá. Nem volt
szerencséje: a kémény olyan szűk volt, hogy talán még a
feje se fért volna bele, nemhogy a válla.
Vicsorogva felkapott egy piszkavasat, és lesújtott vele
a kandallópárkány egyik végét alátámasztó kőkerubra. A
kis kőfej azonnal levált, végiggurult a padlón, és éppen a
nem létező ablak előtt állt meg. Ulrika felnevetett, a fej
után ment, hogy felkapja és hozzávágja valamihez, de
ismét megállt, és a falra nézett. A vakolaton felfedezett
valami árnyékot – egy nagyon halvány, függőleges
vonalat. Közelebb ment.
Olyan volt, mint a jegyzetfüzeten maradt lenyomat,
miután letépték róla a teleírt felső lapot. Ulrika
végighúzta rajta a kezét. Sekély bemélyedést talált a
falon, és a vonaltól jobbra egy másikat. Felnézett. Felül a
két függőleges vonalat egy ív kötötte össze, ami éppen
olyan halvány volt, mint a másik kettő.
Bizseregni kezdett a bőre az izgalomtól. Egyértelmű
volt: a házat eredetileg nem lahmianok számára építették,
csak átalakították a kívánalmaiknak megfelelően. Ezen a
helyen egykor valódi ablak volt, ami kívülről még mindig
létezett. Csupán egyetlen kérdés maradt: milyen vastag az
ablak helyén felhúzott fal?
Ulrika felemelte a piszkavasat, azután megállt. Ez az
ablak az utcára nézett. Ha esetleg sikerül áttörnie a falat,
egészen biztos, hogy magára vonja a figyelmet.
Visszasietett a ház hátuljában lévő dolgozószobába. A
függönyök mögött itt is megtalálta az ablakok nyomait, a
bemélyedéseket. A piszkavassal rácsapott a falra. A
vakolat megrepedt, és lehullott. Ulrika újra és újra
lesújtott, léket vágott a falba. Amikor a lyuk már elég
nagy volt, a puszta kezével kezdte feszegetni a téglákat.
Ahogy túljutott az első rétegen, izgatottan megnézte, mi
van mögötte. Csak egy deszkát meg némi
töltelékanyagnak használt kavicsot talált.
Két kézzel esett neki a deszkáknak, a karmaival
egymás után hasította ki belőlük a faszilánkokat. A
réseken keresztül a padlóra ömlött a deszka mögé beszórt
apró szemű kavics. Megtalálta az ablakkeretet; addig
szaggatta a deszkákat, míg sikerült letisztítania a keretet,
aminek a túlsó oldalán egy vékony, feketére festett
falapot helyeztek el. Megkereste a falap peremét,
alámélyesztette a karmait, és kirántotta a helyéről.
A helyiségbe beömlött a holdfény. Az ablak a hátsó
udvarra nézett.
Ulrika előredugta a piszkavasat, és abban a reményben,
hogy ezt az ablakot nem védi varázs, belebökött az
üvegbe. A hangos koppanást csörrenés követte – a
piszkavas akadálytalanul keresztülhatolt az üvegen. Az
ablakon nem helyeztek el mágikus torlaszt.
Kiszabadult!
Már annyira szeretett volna kijutni a házból, hogy kis
híján keresztülvetődött az ablakon, de még időben észbe
kapott, és inkább hátralépett. Tudta, ha nem csak egy
hamvába holt próbálkozásnak szánja a dolgot, ha valóban
meg akar szökni, hogy végre önálló lehessen, fel kell
készülnie. Elmosolyodott.
Milyen kedves volt Gabriellától, hogy gondoskodott
azokról a dolgokról, amelyekre neki most a leginkább
szüksége van! Akaratán kívül tette, ez igaz, mégis
megcsinálta…
Ulrika visszarohant a földszinti szalonba, ledobta
magáról a vakolatporos női ruhát, majd felkapott egy
inget, egy fekete térdnadrágot meg egy hozzá illő
bársonyzekét, s felhúzott egy csizmát meg egy kesztyűt.
Minden tökéletesen illett rá. A derekára csatolta a
gyönyörű rapírt és a tőrt, majd leakasztotta a vállfáról a
szürke ruhát, és összehajtogatta. Mivel nem talált
semmiféle táskát vagy zsákot, az összehajtogatott
csomagot bedugta az egyik ingbe, batyut kötött, amit
aztán a vállára vett.
Elgondolkodott. Mire lesz még szüksége? Például…
pénzre! Visszafutott Gabriella emeleti szobájába,
átkutatta az úrnő íróasztalát és iratszekrényét, azután
benézett a szekrénybe is. Minden pénzdarabot, minden
ékszert magához vett, amit talált. Az egyik kalapdoboz
alatt felfedezett egy vasládikát, amiben ötven arany
reikmark volt. Kimarkolta a pénzt, belegyömöszölte a
kardövén lógó erszénybe. Végignézett magán. Most már
tényleg felkészült.
Énjének egy része szerette volna megvárni Gabriellát,
pusztán csak azért, hogy még egyszer, utoljára
megmondhassa neki a véleményét. Vonzó volt az ötlet,
de letett róla: az úrnő azt mondta, pirkadat táján tér
vissza, vagyis már majdnem világosban. Ha ő csak ezt
követően indul el, nem juthat túl messzire, hiszen a nap
fénye elől valahol úgyis el kell rejtőznie.
Átsietett a dolgozószobába, a kibontott ablakhoz.
Ahogy kinézett az udvarra, kissé elbizonytalanodott.
Érezte, nagyon nagy dolgot készül végrehajtani. Elhagyja
azt a nőt, aki megmentette az életét, aki megtanította
neki, hogyan tud elboldogulni ebben a számára merőben
új létezésben. Tudta, ha most elindul, többé nem térhet
vissza. Vajon mi várhat rá az úton? Bármi megtörténhet
vele… Bármelyik reggel, bármelyik napkeltekor
utolérheti a halál.
Megvonta a vállát, és kirúgta az ablakkeretben maradt
üvegdarabokat. Még mindig jobb szabadon meghalni,
mint rabságban élni!
Izgalom áradt szét benne, ahogy lendületet vett, és
kiugrott a hátsó udvarra. Az éjszakai szél összeborzolta a
haját – ettől máris jobban érezte magát. Ahogy földet ért,
elfutott a kocsiszín mellett, és a hátsó kerítéshez rohant.
Tudta, valahogy ki kell jutnia Nulnból. Arra gondolt,
milyen jó is lenne, ha búcsút vehetne Famkétól, mielőtt
elhagyja a várost.
Megtorpant. Miért is venne búcsút tőle? Hiszen Famke
azt mondta, ő is szeretne elszökni! Ulrika eszelős
nevetéssel átugrott a kerítés fölött, és az alvó Altestadton
keresztülvágva elindult Hermione villája felé.

Amikor az Aldig-negyedben, a szemközti épület

tetején kuporogva szemügyre vette a villát, már nem volt
kedve a nevetéshez. Hermione otthona háromszintes,
tileai stílusú palota volt, falait kőfaragványok díszítették,
az ajtók és az ablakok mellett különös oszlopspirálok
álltak. Első ránézésre csinos, de nem különösebben védett
hely volt, ám aki alaposabban szemügyre vette, nagyon
hamar megállapíthatta, hogy legalább olyan bevehetetlen,
akár egy erőd. Az ablakokat vasrácsok védték, a bejárati
ajtó négy hüvelyk vastag tölgydeszkákból készült. Őröket
ugyan nem lehetett látni, de Ulrika tudta, Hermione
ficsúrjai valahol a közelben vannak, és abban is biztos
volt, hogy az ajtókat és ablakokat nemcsak vasak, rudak,
lakatok, hanem láthatatlan torlaszok is védik – vélhetőleg
sokkalta erősebb mágikus akadályok és csapdák, mint
amilyenekkel a másik házban találkozott. Nem csoda,
hogy a strigoi, bármilyen erős is volt, lehetőség szerint az
utcán vagy nyílt terepen csapott le a lahmianokra, nem
pedig az otthonukban. Hermione védelmi vonalainak
áttöréséhez talán egy hadsereg is kevés lett volna.
Ez persze nem azt jelentette, hogy Ulrika ne tudna
bejutni. A cselédek és a fegyveres őrök ismerték őt. Elég
egy ügyes kis hazugság, és máris odabent van. Gondot
csak az jelentett a számára, hogyan hozza ki onnan
Famkét. Biztos volt benne, hogy Hermione egyetlen
csettintéssel képes lezárni az ajtókat és az ablakokat,
márpedig, ha ezt megteszi, Famkéval együtt ő is
csapdába esik. Még az is előfordulhat, hogy Hermione
meg akarja majd büntetni, esetleg meg akarja majd ölni
azért, hogy megpróbálta elorozni tőle a kis védencét,
vagy esetleg – ami még rosszabb – visszaviheti őt
Gabriellához.
Talán nem is kell bemennie a villába. Lehet, hogy
Famke még mindig a kertben időzik… Ulrikában ismét
felpezsdült az izgalom. Leugrott a tetőről a szűk utca
kövére, megkerülte a háztömböt, és hátulról közelítette
meg Hermione villáját. Ahogy meghallotta a lantszót, az
ügyetlenül kipengetett hangokat, úgy érezte, mintha
felgyorsulna a szívverése. Csak egyvalaki van, aki így
játszik! Óvatosan a falhoz lépett, és már lendületet vett,
hogy felugorjon a tetejére, de félbehagyta a mozdulatot.
Mi van akkor, ha Famke nincs egyedül? Ha Hermione ott
van vele? Vagy esetleg valamelyik ficsúr? Feszülten
fülelt. Szívdobbanásokat nem hallott, de Hermione ettől
még ott lehetett. Nem tehetett mást, fel kellett derítenie a
terepet.
Felugrott, belekapaszkodott a fal tetejébe, és lassan
felhúzta magát, de csak annyira, hogy beleshessen a
kertbe. Fákat, bokrokat és egymás karjaiban haldokló
szerelmeseket ábrázoló szobrokat látott. A ház takarásban
maradt, de ahogy a nyakát nyújtogatva balra dőlt,
megpillanthatta a verandát.
A verandát és Famkét.
 A lány egyedül volt, azon a padon ült, ahol korábban.
Aranyszínű haja csodásan csillogott a holdfényben.
Elmélyülten hajolt a lantja fölé, és megpróbált lejátszani
egy bretonniai melódiát – nem igazán sikerült neki a
dolog.
Ulrika megkönnyebbülten felsóhajtott. Felhúzta magát
a fal tetejére, leugrott a kertbe. Keresztülvágott a fák és a
bokrok között, lekuporodott a pázsitos rész szélén. Nem
akart kilépni oda, ahol bárki megláthatta, aki esetleg
kinéz valamelyik ablakon.
– Famke! – suttogta.
Famke felkapta a fejét, kíváncsian nézett ki hosszú,
egyenes hajtincsei mögül.
– Ki az? – kérdezte, miközben megpendített egy húrt;
persze nem azt, amit kellett volna. Aztán, ahogy meglátta
Ulrikát, abbahagyta a lantjátéknak nevezett próbálkozást.
– Nővérem! Mit keresel itt?
Ulrika az ajka elé emelte a mutatóujját, a másik
kezével integetni kezdett.
– Pszt! Gyere ide!
Famke a házra nézett, azután felállt, és a lépcsőkön
lesietve a pázsit szélére ment.
– Mi történt, Ulrika? Miért ólálkodsz itt, mint valami
tolvaj?
Ulrika elvigyorodott.
 – Megszöktem. A grófnőről kiderült, hogy semmire
sem tart, nem bízik bennem. Előttem már nincs becsülete.
Úgy döntöttem, elmegyek. Azért jöttem ide, hogy
magammal vigyelek. – Megfogta Famke kezét. – Gyere!
Nincs sok időnk!
– Te… te megszöktél? – kérdezte Famke döbbenten.
– Vagy ez, vagy a halál. – Ulrika felegyenesedett. –
Gyere, menjünk a falhoz, mielőtt még keresni
kezdenének!
Famke hátralépett.
– Ulrika, én… Hogyan tehetnénk meg? Hiszen csak
tréfa volt, nem? Egy álom…
– Számomra nem! – felelte Ulrika türelmetlenül. –
Most már semmiképpen sem. Kitörtem a grófnő házából.
Kiraboltam őt. Most már nincs visszaút.
– De… ez lehetetlen! – mondta Famke. – Szükségünk
lesz egy kocsisra, pár vérrabszolgára meg olyan helyekre,
ahol meghúzhatjuk magunkat.
Ulrika megemelte az övén függő erszényt.
– Bármit megvehetünk magunknak. Gyere már!
– Famke? – hallatszott Hermione hangja a házból. –
Famke? Hol vagy?
Ulrika a lányra nézett.
– Gyere, húgocskám! – suttogta. – Gyere, mielőtt túl
késő lenne!
 Famke megrázta a fejét. Ha a vámpírok képesek lettek
volna könnyezni, biztosan sírva fakad.
– Nem tehetem. Képtelen vagyok rá. Ne haragudj!
Ulrika kilépett a bokrok közül, és elindult Famke felé.
Érezte, a mellkasában egyre fokozódik az indulat.
– Mi bajod van? Az örökkévalóság végéig annak a
rettenetes nőnek az uralma alatt akarsz élni? Hogy bírod
elviselni ezt a bezártságot? Olyan vagy, mint egy
dobozban őrzött játékbaba! Talán nem lenne jobb
szabadon meghalni, mint fogolyként élni?
Famke lehorgasztotta a fejét.
– Ne haragudj, Ulrika. Gyáva vagyok.
Ulrika felmordult, és már éppen fontolóra vette, hogy a
vállára kapja a lányt, és erővel viszi el a falhoz, de abban
a pillanatban kinyílt a veranda ajtaja. Lady Hermione
lépett ki rajta, a háta mögött pedig két férfi, két testőr
jelent meg. Famke felsikoltott.
– Mi folyik ott? – kérdezte Hermione hűvös hangon, és
elindult a pázsit felé.
Ulrika ösztönösen harcolni akart, rá akart támadni
Hermioné-ra, de uralkodott magán.
– Bocsáss meg nekem, Lady Hermione! – hajtotta le a
fejét.
– A közelben sétálgattam, meghallottam Famke
kisasszony lantjátékát, és arra gondoltam, beköszönök
neki.
– Értem – mondta Hermione. Előrelépett; a két oldalán
elhelyezkedő férfiak ugyanezt tették. – Udvariassági
látogatás. Csak úgy beugrottál hozzánk… A kert falán
keresztül, igaz?
– Ah! Valóban így történt, úrnőm – mondta Ulrika. –
Én… tudom, hogy a kapunál kellett volna bejönnöm, de
arra gondoltam, meglepem Famke kisasszonyt, és…
– És mondd csak – vágott közbe Hermione –, akkor is
csak meg akartad lepni Famkét, amikor megkérdezted
tőle, hogy nem lenne-e jobb szabadon meghalni, mint
fogolyként élni?
 Negyedik fejezet
Nuln falai

Ulrika hátrébb lépett. Óriási erőfeszítésébe került, hogy

a kezét távol tartsa a rapír markolatától. Famke is
visszahúzódott.
– Attól tartok, úrnőm, valamit rosszul hallottál –
mondta Ulrika.
– Valóban? – kérdezte Hermione. – Nos, akkor egészen
pontosan mit is mondtál?
Ulrika kinyitotta a száját, de egyetlen hangot sem bírt
kinyögni. Átkozta magát emiatt. Tudta, Gabriella az ő
helyében már egész hazugságáradatot zúdított volna
Hermionéra. Igen, a grófnő mindig tudta, mit kell
mondani, neki sosem akadt el a szava. Rá kellett jönnie,
sok minden van, amit még nem tanult el Gabriellától,
egyebek mellett a szócsaták fogásait, az elegáns
kitéréseket.
Famkéra villantotta a szemét. A lányt szinte
megbénította a félelem.
– Nem emlékszem… – nyögte ki végül.
 Hermione megsemmisítő pillantást vetett rá.
– Nos, ha esetleg arra készültél, hogy tégy valamit
Gabriella érdekében, talán nem ártott volna jobban
felkészülnöd a dologra. – Felemelte a kezét. A jelzésre
újabb férfiak rontottak elő a házból. – Add át a kardod!
Idehívatom a grófnőt. Addig velünk maradsz!
Ulrika még egy lépést tett hátrafelé. Érezte, ahogy a
bokrok megérintik a hátát. A kert fala egészen közel volt
hozzá.
– Ahogy kívánod, úrnőm – mondta. – Én…
Hirtelen megugrott. Taszított egyet Famkén, nekilökte
Hermionénak, majd megfordult, és keresztülrohant a
bokrokon.
Hermione dühösen felsikoltott, és miközben az
emberei bömbölve bevetették magukat a bokrok közé,
fülperzselő hangon kántálni kezdett. Ulrika nem nézett
hátra; ez csak lelassította volna. Az egyik fa mintha
éppen feléje nyújtott volna egy alacsonyan lévő ágat.
Felugrott, elrúgta magát a fa törzsétől, elkapta az ágat,
hogy onnan macskaügyességgel átvetődjön a fal tetejére.
Nem hajthatta végre a mozdulatsort: a fal fölött
hullámzani kezdett a levegő, összesűrűsödött és – ahogy
Hermione a varázslat végéhez közeledett – valahogy
keménnyé vált. Ulrika elrugaszkodott, de a láthatatlan
anyagban elakadt: a teste olyan lassan mozgott a
levegőben, mint a légy a mézben. A férfiak közben
kijutottak a bokrok közül, Ulrika alá értek, és felfelé
ugrándozva megpróbálták elkapni a bokáját.
Ulrika küzdeni próbált a sűrű levegő ellen, a karjaival
hadonászott, hogy keresztüljusson rajta, és közben a
tudatával is tolni, nyomni próbálta. „Eressz el!” –
üvöltötte hangok nélkül. – „Hagyjátok, hadd legyek
szabad!”
Hirtelen… kiszabadult. Úgy érezte, mintha repülne,
azután keményen és nem túl elegánsan megérkezett a
falon túli sikátor macskaköveire. A térdére és a
könyökére esett, alaposan megütötte magát, de felpattant,
és miközben a fal túlsó oldaláról hallotta Hermione
ficsúrjainak üvöltözését, rohanni kezdett.
– Ereszd le a varázsfalat, úrnőm!
– Megszökött!
– Valaki hozzon lámpást!
– Ég veled, Famke! – kiáltott hátra Ulrika, azután a
sikátor végéhez érve balra fordult, és tovább rohant.
Futott, csak futott, úgy fordult be a néptelen utcák
sarkain, hogy közben fogalma sem volt, merre tart. A
háta mögül nem hallott arra utaló hangokat, hogy
üldözik, de ez persze semmit sem jelentett. Elképzelni
sem tudta, Hermione mekkora erővel rendelkezik, csak
abban volt biztos, hogy tud repülni. Szerencsére nem tűnt
túl valószínűnek, hogy az úrhölgy vállalja a kockázatot,
és abban a szép, drága ruhájában, amiről sokan
felismerhetik, felemelkedik a nulni épületek fölé. Nem,
ez a megoldás nem vallana lahmianra.
Amikor ez a gondolat keresztülfutott az agyán, Ulrika
megremegett. A lahmianok másképpen oldják meg a
problémákat; ők inkább a befolyásukat és a pozíciójukat
vetik latba annak érdekében, hogy elérjék, amit akarnak.
Ulrika biztos volt benne, hogy Hermione személyesen
nem fog vadászni rá, viszont elintézi, hogy a hatóságok
megtegyék.
Ulrika hirtelen úgy érezte, összezárulnak körülötte
Nuln falai. Ki kellett jutnia a városból, mielőtt Hermione
lezárhatja a menekülési útvonalakat. Dühös volt magára,
mert már így is rengeteg időt pazarolt arra, hogy
rohangált a házak között, mint valami eszement goblin.
Megállt, és figyelmesen körbenézett. A Templom-
negyedben volt; Sigmar, Shallya és Myrmidia szent
házainak tornyai magaslottak körülötte. Ostoba! Kis híján
egészen Morr Kertjéig szaladt, vagyis a jóval ellenkező
irányba haladt. Megfordult, délnek indult. Ezúttal nem
futott, inkább gyors, ütemes léptekkel ment, és közben
azért fohászkodott az istenekhez – akik többé talán már
nem hallgatják meg az imáit –, hogy legyen még
elegendő ideje.
 Pár perccel később megérkezett a gazdagok által lakott
Altestadt-negyedet és a mocskos, alpári Neuestadtot
elválasztó falon keresztülvezető Nagy Kapuhoz. Egy
alkalommal már megmászta ezt a falat, igaz, akkor az
ellenkező irányból érkezett. Akkor kevésen múlott, hogy
nem kapták el, most mégis kénytelen volt ismét próbát
tenni a dologgal.
Vagy talán mégsem? Az előző alkalommal azért
mászta meg a falat, mert tudta, hiába próbálkozna a
kapunál: az őrök véletlenül sem néznék jómódú
idegennek, ezért az éjszaka közepén nem eresztenék be a
nemesek és egyéb urak által lakott negyedbe. Most
azonban egészen más volt a helyzet: most csinos fekete
zekét, drága csizmát viselt; most gazdagnak és
előkelőnek látszott. Vajon megkockáztathatja, hogy a
kapun megy keresztül? Úgy nézett ki, mint egy vérbeli
nemes, és Neuestadt felé tartott – az őrök valószínűleg
nem foglalkoznának vele.
Szemügyre vette a kapu környékét. Minden csendes
volt. A fekete uniformist és mellvértet viselő őrök úgy
álltak a helyükön, mintha félig aludnának. Ulrika érezte,
ha most nem tesz próbát az átjutással, később talán már
nem is kísérletezhet vele. Felszegett állal, büszke
fejtartással előlépett a rejtekéből, és feszes léptekkel
elindult a kapu felé. Ahogy közelebb ért, az őrök
felemelték a fejüket, felnéztek rá, majd amikor felfogták,
milyen drága az öltözéke, hirtelen kihúzták magukat, még
a lándzsájukat is egyenesebben tartották.
Ulrika kimérten odabiccentett nekik. Az őrök
kinyitották a nagyobb kapuszárnyba vágott gyalogosajtót.
– Jó estét, mein Herr! – mondta a szakállas
őrparancsnok, és tisztelgett.
– Jó estét – felelte Ulrika, és belépett a falon
keresztülvezető keskeny alagútba. A szeme sarkából
látta, a parancsnok ismét szemügyre veszi. Lehet, hogy az
arcát találta gyanúsnak? Vagy talán a hangját? Rájött
volna, hogy nő? Ulrika nem tehetett mást, mint hogy
továbbmegy. Erőnek erejével rábírta magát, hogy ne
gyorsítsa fel a lépteit. A hátán érezte az őrparancsnok
tekintetét, és minden pillanatban arra számított, hogy a
fickó megállítja.
Nem így történt. A rövid alagút másik végéhez érve
kilépett Neuestadtba.
Az első kapun átjutott. Már csak egy volt hátra…
Abban a pillanatban, amikor megkönnyebbülten kifújta
a levegőt, patacsattogást hallott a háta mögül.
Visszanézett. Négy lovas érkezett a kapu altestadti
oldalához. A férfiak felszólították az őrparancsnokot,
eressze át őket. Ulrika mozdulatlanná dermedt: felismerte
a férfiakat. Hermione ficsúrjai mégis utána eredtek!
 Az alagútból átsietett a közeli sikátorba, behúzódott az
árnyak közé, és feszültek hallgatózni kezdett.
– Egy tolvajt keresünk – mondta az egyik ficsúr. – Egy
nőt, aki férfiruhát visel. Ellopta úrnőm ékszereit.
Az őrparancsnok döbbenten meresztette rá a szemét.
– Egy perce sincs, hogy áteresztettük! – Megfordult,
rákiáltott az embereire. – Kaput kinyitni! Kinyitni! –
Keresztüllesett a kinyíló kapu rácsain. – Éppen most…
Ez eltűnt! Hová mehetett?
– Meg fogjuk találni, kapitány – mondta az első lovas,
és keresztülugratott a kapun. – Bergen, Standt! –
kiáltotta. – Figyelmeztessétek a többi kapunál lévő
őrséget! Folstadt velem marad, itt kezdünk hozzá a
kutatáshoz!
– Igenis, uram! – hallatszott a válasz. A két lovas az
altestadti oldalon maradva dübörgött el, míg a harmadik
és a vezér szinte lépésben haladva megkezdte a kutatást a
fal neuestadti felén. Módszeresen haladtak előre, minden
kapualjba, minden sikátorba benéztek.
Ulrika még mélyebben behúzódott az árnyak közé, és
megvárta, míg üldözői továbbhaladnak. Nem tehetett
mást – gyors volt, de egy lovat azért még ő sem tudott
volna lefutni, hiába rohanna a külső fal irányába, a két
férit pillanatok alatt beérné, vagy ha mégsem, akkor
sokkal hamarabb eljutna a másik kapuhoz, mint ő.
 Mit tegyen? Talán ne is próbálja megközelíteni a másik
kaput? Inkább mássza meg a külső falat? Ez sem tűnt túl
jó megoldásnak; a város legfontosabb védelmi vonalát
sokkal nagyobb erőkkel őrizték, mint a negyedek
közöttit, ráadásul az a fal jóval magasabb is volt, mint ez
a másik. Ha fel is jutna valahogy a tetejére, hogyan
ereszkedjen le? Arra nem is gondolhatott, hogy
egyszerűen leugrik – emberfeletti erő ide vagy oda,
egészen biztos, hogy eltörné a lábát, de legalább az egyik
bokáját.
Nem. A fal megmászásáról le kellett tennie. Más
módot kellett találnia arra, hogy elhagyja Nulnt. Más
módot, méghozzá gyorsan, mert a sikátorban sem
rejtőzhetett túl sokáig; ha egy helyben marad, akkor
biztosan rátalál valaki: Hermione, Gabriella, a ficsúrok
vagy esetleg a boszorkányvadászok.
Elindult a sikátorban, gondosan kikerülte a bűzlő
tócsákat, és feszülten figyelte a neszeket. Az agya
kétségbeesett igyekezettel dolgozott, hogy valamilyen
kiutat találjon. Egy ember az ő helyzetében megtehette
volna, hogy álcázza magát, azután reggel, amikor
kinyitják a kaput, egyszerűen elvegyül a kifelé és befelé
áradók tömegében. A problémát az jelentette, hogy ő már
nem volt ember, így el kellett vetnie ezt a megoldást,
mivel a nap sugarai pillanatok alatt hamuvá égették volna
a testét.
Megtehette volna, hogy elrejtőzik valahol, és vár pár
napot, de ez sem jelenthetett megoldást, mivel a város
kapuját sötétedéskor mindig bezárták, és csak hajnalban
tárták ki, vagyis pontosan akkor volt nyitva, amikor ő
nem mozoghatott a szabadban. „Az éjszaka úrnője? –
gondolta keserűen. – Ez csak vicc! Inkább az éjszaka
foglya vagyok…”
A Handelbezirk közepén járt, és már éppen azon volt,
hogy egyelőre feladja, és szökés helyett inkább keres
magának valami menedéket nappalra, amikor besétált egy
sűrű, terjeszkedő ködfelhőbe, amikor az orrát megcsapta
a folyó bűze. Felkapta a fejét, mélyen beszívta a szagot.
A folyó! Vagyis… a városnak van egy olyan kijárata,
amit nagyon nehéz jól őrizni.
Halk káromkodással elindult a dokkok irányába. Hogy
ez miért nem jutott hamarabb az eszébe? Gabriellával egy
hajón jutottak el Eicheshattenből Nulnba, a nappalokat
egy kabinban töltötték, egyszer sem kellett félniük a nap
sugaraitól. Természetesen tisztában volt vele, még akkor
se lenne bölcs dolog kibérelni egy utasszállító hajót, ha
álnevet használ. Az arca és a termete, a mozgása és a
viselkedése annyira jellegzetes volt, hogy nem lehetett
egykönnyen elfelejteni, ez pedig azt jelentette, hogy a
lahmianok könnyen a nyomára akadhatnak, ha egyszer
rászánják magukat a kérdezősködésre.
Mivel nem bérelhetett hajót, nem maradt más
megoldás: potyautasként kellett feljutnia valamelyikre.
Így talán még jobb is lesz – gondolta. A teherhajók
mélyébe nem jutnak le a napsugarak, vagyis tökéletes
biztonságban utazhat.
Már csak egy megfelelő hajót kellett találnia.

A folyóparton már napkelte előtt is óriási volt a

nyüzsgés, lázasan ügyködtek azok, akik különböző
törvényes vagy éppen illegális tevékenységet folytattak.
Hajóskapitányok és révmesterek lámpafénynél
ellenőrizték a hajókat, a bárkák szállítmányát; a
felügyelők felfeszegették a ládák tetejét, hogy
megvizsgálják a tartalmukat. Az aprócska fénykörökön
túl árnyszerű alakok mozogtak; kétes üzletek köttettek a
szürke, fából épült raktárházak közelében.
Dokkmunkások hatalmas csomagokat cipeltek, jókora
hordókat gurítottak fel a hajók oldalához támasztott
pallókon, miközben a rakodópartok peremén kikötött
kisebb, a ködfüggönyből alig-alig kilátszó szkiffekről
ládákat és batyukat pakoltak ki, amelyek aztán pillanatok
alatt eltűntek a város alatt húzódó csatornalabirintus
valamelyik nyílásában, hogy azokon keresztül eljussanak
Nuln különböző pontjaira, a célállomásukra. A rakpart
mellett asszonyok járkáltak kis kézikocsikkal, és sült
folyami pisztrángot meg halászlevet kínálgattak a
hajósoknak, de jelen voltak azok a nők is, akik színes
ruhákba öltözötten, jóval lassabban sétálgatva készen
álltak rá, hogy segítsenek a férfiaknak más típusú éhük
elverésében, más típusú igényeik kielégítésében.
Koldusok nyúlkáltak a sokadalmon keresztülvágó Ulrika
köpenye felé, nyöszörögve rimánkodtak pár pénzérméért;
kemény tekintetű, a folyóparti kocsmák valamelyike felé
siető vagy támolygó férfiak méregették finom ruháját és
gyönyörű rapírját.
Ulrikát meglepte a pezsgő, már-már dühös sürgés-
forgás. Arra számított, hogy a napnak ebben a szakában
nyugodt és csendes lesz a part; abban reménykedett, hogy
minden különösebb nehézség nélkül és észrevétlenül fel
tud majd kapaszkodni valamelyik őrizetlen hajóra, le tud
jutni a rakterébe, de egyetlen ilyen bárkát sem talált –
valamennyin emberek szaladgáltak, nyüzsögtek.
Keleti irányba nézett. A ködfátyol alján egy helyütt
már megjelent valami narancssárga ragyogás. Ulrika
tudta, vagy nagyon hamar feljut valamelyik hajóra, vagy
fel kell adnia, el kell rejtőznie, másnapra kell halasztania
a próbálkozást.
 Aztán rájött, hogyan oldhatná meg a problémát. Az
ételárus asszonyok… Amikor odahúzták a kis kocsijukat
egy-egy hajó elé, és kiáltozva kínálni kezdték a
portékájukat, a fedélzeten tartózkodó emberek
abbahagyták a munkájukat, és gyorsan odasiettek
hozzájuk, hogy kapjanak egy bögre jó forró levest vagy
egy darab finom sült halat. Ulrikának csak annyit kellett
tennie, hogy ügyesen időzít.
Követni kezdte az egyik asszonyt, aki élénkpirosra
festett kocsiját húzkodva rikoltozott:
– Forró hallevest, hallevest! Jobbat sosem ízlelhetsz,
ízlelhetsz! Forró, forró hallevest! Jobbat sosem, sosem
ízlelhetsz!
Az egyik hosszú, lapos fenekű folyami hajón sürgölődő
emberek a főnökükre néztek, aki kurta biccentéssel
engedélyezte nekik, hogy abbahagyják a munkát. A
férfiak leszaladtak a pallón, és kezüket dörzsölve, vidám
trágárságokat üvöltözve odahívták magukhoz az ételárus
asszonyt, aki hasonlóan durva, de jókedvű szavakkal
válaszolt nekik.
Ulrika észrevétlenül felsurrant a pallón. Ahogy feljutott
a fedélzetre, azonnal meglátta a középen tátongó sötét
nyílást, a raktér lejáratát, ami fölött egy csigára fűzött
kötélen egy deszkákból összetákolt raklapon néhány
hordó feketepor himbálózott a levegőben. Gyorsan
hátrapillantott a parton nevetgélő, az ételárus asszonnyal
tréfálkozó férfiakra, akik olyan éhesek voltak, hogy
félbehagyták a munkájukat, nem eresztették le a terhet,
inkább rögzítették a kötelet. Sajnos a főnökük, a
fedélzetmester nem tartott velük, a tatfedélzeten
sétálgatva olvasgatta a bepakolandó holmik lajstromját.
Ulrika összeszorította a fogát. Tisztában volt vele,
vállalnia kell a kockázatot. Amint a fedélzetmester hátat
fordított neki, előrevetődött, átlendült egy korlát fölött, és
egyet dobbantva a fedélzet deszkáin bevetette magát a
nyitott csapóajtón.
Tompa puffanással érkezett meg a sötét, tágas raktérbe.
Megfeszítette az izmait, előrehúzta a vállait; várta, hogy
érkezését meglepett vagy riadt kiáltás követi, de… csend
volt. Mélységes csend. A raktérben egyetlen ember sem
tartózkodott.
Ulrika elernyesztette az izmait, és végignézett a hajó
orrától a farig húzódó raktérben, amit a munkások szinte
már telepakoltak feketeporos hordókkal és az egyik nulni
fegyverkovács billogával ellátott, vélhetőleg muskétákat
tartalmazó ládákkal. A gondosan rögzített hordó- és
ládahalmokat vastag, nehéz, kátrányos vászonponyvával
takarták le. Ulrika felkapaszkodott az egyik kupac
tetejére, gyorsan átmászott a hajó orrában elhelyezett
rakományhoz, befurakodott az egyik ponyva alá, és
befészkelte magát néhány hordó közé.
Ahogy a feje alá nyomkodta a batyuját, hirtelen furcsa
elégedettség áradt szét benne. Megcsinálta! Megszökött
Gabriellától és Hermionétól, megtalálta a módját, hogyan
jusson ki Nulnból. Szabad volt. Bárhová elmehetett,
ahová csak akart; bármit megtehetett, amihez kedve
szottyant. Azzá válhatott, aki lenni akart, és…
A gondolat félbeszakadt. Tényleg, hová akar menni?
Mit akar tenni? Kivé akar válni? Eddig annyira lefoglalta
a szökés, a szabaddá válás, hogy egyszer sem töprengett
el azon, mihez kezd majd akkor, ha esetleg tényleg eléri a
célját.
Amikor még azt hitte, hogy Famke vele tart,
megfordult a fejében a gondolat, hogy esetleg új életet
kezdenek, ketten együtt, a nővérek szövetségén kívül,
minden kötöttségtől mentesen, de a részleteket nem
tervelte ki, csupán pár meglehetősen kusza és homályos
kép jelent meg az elméjében. Azt például sokszor
elképzelte, hogy egy ló hátán ülve végigvágtat valami
kanyargós úton; azt is látta már lelki szemeivel, hogy
valami gazda szénapadlásán húzza meg magát, és valami
távoli, nyugodt helyen telepszik le, de most, hogy
valóban szabad lett, ezek az ábrándok csupán ostoba,
mesekönyvekbe illő jeleneteknek tűntek. Hirtelen
megértette, hogy a valóság egészen más, és más is lesz;
rádöbbent arra, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen.
Hangos dobbanások jelezték, hogy a rakodók
visszatértek a fedélzetre. Durva hangokat, éles kiáltásokat
hallott, azután valami fülsértő csikorgást – a férfiak
leeresztették a raktérbe a levegőben függő hordókat, majd
maguk is lemásztak, hogy rögzítsék a rakományt. Jól van,
gondolta Ulrika. A raktér már majdnem megtelt, ez pedig
azt jelentette, hogy a hajó már nem sokáig vesztegel a
part mellett.
Tovább töprengett a problémáján. Most, hogy szabad
lett, nem tudta, mit akar csinálni, hová akar eljutni. Még
azt sem tudta, hová indul a hajó. Mi lenne, ha esetleg
szétnézne Altdorfban? Még sosem járt a Birodalom
fővárosában, bár mindig szerette volna megnézni. Vagy
inkább felejtse el Altdorfot, és térjen vissza
Middenheimbe? Ismerte az ottani grófot… Nem, ez talán
mégsem lenne jó. A régi ismerőst nem kereshetné meg,
nem számíthatna a segítségére, a middenheimiek pedig
sokkal gyanakvóbbak, sokkal fanatikusabbak, mint a
Birodalom bármely más lakója. Esetleg elmehetne
Marienburgba vagy Bretonniába. Vagy Tileába. Ott
legalább meleg van. Ott senkit sem ismer, vagyis mindent
elölről kezdhetne.
Aztán hirtelen beléhasított egy gondolat, aminek
hatására már teljes bizonyossággal tudta, hová akar
menni, hová kell elmennie. Az újbóli megszületés, a
vámpírként való újrakezdés, a Murnauval kapcsolatos
rémálom meg a lahmian nővérek halála, vagyis a
rengeteg egymást követő esemény valahogy el feledtette
vele azt, ami halála előtt a legfontosabb volt a számára:
azt, amit most, hogy ismét a maga ura lett, újra előtérbe
helyezhetett. Most már azzal foglalkozhatott, ami neki
számított, most már nem kellett beletörődnie abba, hogy
mások parancsait teljesítse.
Bárhogy törte a fejét, bármilyen oldalról is vizsgálgatta
a régi és az új életét, nem talált fontosabb és nemesebb
célt a hazája védelménél.
Amikor Krieger elrabolta őt Praagból, a tél
közeledtével visszavonultak a várost ostromló
káoszhadak. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett az
emberek számára, de mindenki tudta, ahogy kitavaszodik,
az ellenség visszatér, és megújult erővel folytatja a csatát.
Jahrdrung hava volt éppen, ez azt jelentette, hogy két
hónapon belül beköszönt a tavasz. Ulrika számolgatni
kezdett, és arra jutott, ha azonnal elindul, éppen időben
fog megérkezni ahhoz, hogy a város véderőinek
segítségére legyen.
Ahogy ez eszébe jutott, elmosolyodott. Erősebb volt,
mint korábban, és gyorsabb is; azelőtt el sem tudta volna
képzelni magáról, hogy ennyire életveszélyessé változhat.
Sejtette, hogy nem harcolhat vállt vállnak vetve a védők
mellett, de más, fontosabb dolgokat simán
végrehajthatott. Könnyedén megtehette, hogy éjszaka
beoson az ellenséges táborba, és átvágja a vezérek torkát.
Megtehette, hogy agyatlan vérrabszolgákká változtatja az
ellenséges katonákat, olyanokká, akik minden parancsát
vakon teljesítik. Szabotálhatott, kémkedhetett,
öldökölhetett, és belefojthatta a saját fájdalmát a csata
vérözönébe. Tökéletes terv volt.
Természetesen azzal, hogy Praagba megy, bizonyos
kockázatot is vállalnia kellett. Ezzel is tisztában volt,
ahogy azzal is, hogy nem csupán fizikai veszélyek lesnek
rá. Felix, Gotrek, Snorri és Max Schreiber minden
bizonnyal visszatért oda, miután Sylvaniában rábízták őt
a grófnő gondjaira. Gotrek egyszer nagyon közel járt
ahhoz, hogy végezzen vele, és talán legközelebb, ha
találkoznak. nem fog megkönyörülni rajta. Ami pedig
Felixet és Maxet illeti… nos, Ulrika még mindig szerette
őket, mindkettejüket; ha rájuk gondolt, még mindig
melegség és vágyakozás áradt szét benne, ám mióta
elkezdődött ez az új élete, éppen ez a vágy volt az, ami a
legtöbb esetben összeolvadt az erőszakkal és a
vérszomjjal. Már többször előfordult vele, hogy álmában
szerelmeskedett valamelyik férfival, de közben
felszakította a torkát, és kiszívta minden vérét. Vajon mi
történne, ha a valóságban találkozna velük?
A veszélyek ellenére vágyott egy ilyen találkozásra.
Volt idő, amikor a komor törpe, a világi magiszter és a
borongós poéta jelentette számára a világot. Mellettük
biztonságban érezte magát, tanácsokat és vigaszt kapott
tőlük, sok esetben példaképként tekinthetett rájuk.
Gyakorlatiasak és rendíthetetlenek voltak; náluk nem
igazán lehetett felfedezni azt a szűklátókörűséget és
állandósult félelmet, amely oly hétköznapinak számított a
Birodalom polgárai és a kisleviták esetében. Gotrek
annak ellenére meghagyta az életét, hogy szörnyeteggé
változott, Felix pedig még arra is hajlandó volt, hogy
Krieger ellenében szövetségre lépjen a grófnővel, bár
tisztában volt valódi kilétével és természetével.
Ulrika hirtelen úgy érezte, nincs más vágya, mint hogy
beszéljen egykori barátainak az őt ért
megpróbáltatásokról, hogy elmesélje nekik Holmann
templomos esetét, hogy elmondja, milyen fájdalmat
kellett kiállnia akkor, amikor rádöbbent: nincs ereje és
bátorsága ahhoz, hogy kimentse a fiatalembert Gabriella
karmai közül. Szerette volna megkérdezni Gotrektől és
Felixtől, szerintük mit kellene tennie, hogyan kellene
élnie, milyen módon szüntesse meg az indulatok fekete
csomóját, ami könyörtelenül szorította hideg, halott
szívét. Egyedül volt, és ez elbizonytalanította. Nem akart
magányosan szembenézni a világgal. Társakra volt
szüksége.
Ez a gondolat fellobbantotta benne a remény szikráját.
Talán ismét együtt utazhat Felixszel, Gotrekkel és
Maxszel, talán újra velük kalandozhat. Már hallott
hasonló esetekről. Ott volt például az a vámpír, aki
valamikor, nem is túl régen szövetséget kötött egy
nagyúrral, és az ő oldalán harcolt egy gonosz varázsló
ellen. Vajon ő nem nyerte el a Birodalom megbecsülését?
Vagy… lehet, hogy ez is csak a minden alapot nélkülöző
mesék közé tartozott?
Éles kiáltás harsant:
– Indulás!
A hajó billenése kizökkentette Ulrikát a töprengésből.
Felnézett, bár tudta, a ponyván kívül úgysem láthat
semmit. Elindultak… Mégis sikerült megszöknie. Szabad
volt!
Boldog volt – egészen addig, amíg valamivel később a
szemét lehunyva, fejét a batyujára hajtva, elborzadva
megállapította, hogy egyre nagyobb erővel mardossa az
éhség.
 Ötödik fejezet
A zsarnoki éhség

Amikor felfogta, milyen óriási problémába ütközött,

kinyitotta a szemét. Odakint már világos volt (nem látta,
de érezte, hogy feljött a nap), egy hajó rakterében ült, és
fogalma sem volt arról, hogy hol vagy mikor fognak
ismét kikötni. Lehet, hogy napokat kell eltöltenie ezen a
helyen! Mivel egyetlen vérrabszolgája sem volt, aki
enyhíthetett volna az éhségén, áldozatot kellett találnia
magának – vagyis olyasmit kellett tennie, amivel
korábban még egyszer sem próbálkozott.
A pánik összeszorította a mellkasát, az eszelős, vörös
düh, amely erőt adott neki, ami azóta hajtotta, hogy rájött,
Gabriella bezárta abba a házba: mindez egyetlen
másodperc alatt elillant. Miért is nem gondolta át
alaposabban a szökését? Famkénak igaza volt. Ez így
nem sikerülhet. Semmire sem készült fel. Attól a
pillanattól fogva, hogy újból életre kelt, hogy vámpírrá
változott, a protektorai – először Adolphus Krieger,
azután Gabriella grófnő – mindig biztosítottak a számára
olyan áldozatokat, akik szívesen táplálták őt a vérükkel.
Lényegében még sosem kellett aggódnia amiatt, hogy
legközelebb, amikor jelentkezik nála az éhség, lesz-e vér,
és ha igen, honnan. Csak ritkán kényszerült rá, hogy
olyanokból táplálkozzon, akik nem önként adták vérüket.
Akkor is ezt kellett volna tennie, amikor Gabriella
ráparancsolt, hogy igyon Holmannból. Akkor megtagadta
a dolgot, mert meglehetősen erős szálakkal kötődött a
templomoshoz, és nem akarta ostoba, valódi akarattal
nem rendelkező vérrabszolgává változtatni őt. De vajon
képes lesz-e arra, hogy egy másik emberből igyon? Egy
idegenből? Tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb ezt is
meg kell tennie – például akkor, amikor majd úgy érzi,
elemészti a vér utáni vágy. Biztos volt benne, akkor már
képtelen lesz visszafogni magát, mert állattá változik,
akinek nincs lelkiismerete, ami megszólalhatna; akinek
nincs egyetlen racionális gondolata sem, ami
visszatarthatná a vérontástól.
Nem akarta, hogy ez megtörténjen. Megfogadta
magában, megesküdött az ősei emlékére, hogy soha többé
nem fogja elveszteni a fejét, soha többé nem hagyja, hogy
a benne lakozó vadállat irányítsa. Nem, ő fogja irányítani
azt a borzalmas lényt! Tisztában volt vele, pontosan meg
kell terveznie, miként fogja ezt megtenni. Mindent
alaposan át kellett gondolnia, míg jutott ideje arra, hogy
ilyesmivel foglalkozzon.
Felhorkant. Nevetséges volt a helyzet! Tulajdonképpen
azt kellett meghatároznia, milyen keretek között fogja
leélni hátralévő életét, ami akár örökké is eltarthat.
Valahogy humorosnak tűnt, hogy ezt éppen most, egy
hajó rakterében, a tudatát egyre inkább hatalmába kerítő
éhség ellen küzdve akarja megtenni. Sokkal bölcsebb lett
volna, ha ezzel a morális szempontból bonyolult
kérdéssel inkább akkor foglalkozik, amikor még
Gabriella házának kényelmét élvezi, és csak akkor indul
útnak, akkor szerzi vissza a szabadságát, amikor már
minden lényeges dolgot tisztázott magában.
A gondolat hatására hirtelen feltámadt benne a vágy,
hogy visszatérjen, hogy bocsánatért esedezzen Gabriella
előtt, hogy visszabújjon a kényelem gubójába, amit pár
órával korábban bármi áron el akart hagyni. A vágy ott
volt, de már nem tudta, hogyan csinálhatná vissza az
egészet. Hiszen még a hajóról sem tud leszállni, és ha
meg is tenné, ha vissza is találna Nulnba, vajon Gabriella
visszafogadná? Vajon Hermione hajlandó lenne arra,
hogy életben hagyja? Vajon képes lenne együtt létezni a
szégyennel, azzal a tudattal, hogy az első nehézség láttán
lemondott a szabadságról?
Nem, egészen biztos, hogy nem. Nem tudná elviselni.
Elkárhozna, ha megtenné!
 Nem maradt hát más megoldás: meg kellett feledkeznie
arról, hogy a hely és az idő nem éppen megfelelő a
komoly döntések meghozatalára. Határoznia kellett.
A fokozódó éhség azt morogta az agyába, hogy
táplálkoznia kell, bárkiből, aki az útjába akad; azt súgta
neki, hogy az igényei sokkal fontosabbak, mint a
körülötte mozgó és szuszogó prédatestek élete. Nagy
nehezen sikerült háttérbe szorítania ezt a gondolatot, ezt
az érzéstömeget. Nem akart olyanná válni, mint Krieger
volt, az az alávaló gazfickó, akit a vératyjának kellett
nevezni, aki ártatlan lányok testéből szívta ki a vért, majd
otthagyta a tetemeket a sikátorokban. Olyanná sem akart
válni, amilyen Gabriella volt, aki hidegvérrel megölte
Holmann templomost. Úgy érezte, ő képtelen lenne ilyen
rideg döntést hozni, és ilyen könyörtelenül végrehajtani
azt, amit elhatározott. Igazság szerint még azoktól a
vérrabszolgáktól is viszolygott, akik szíves-örömest adták
oda magukat gazdájuknak; maga sem tudta, miért, de
irtózott ezektől a szolgalelkű lényektől, akik boldogan
teljesítették azoknak a vámpíroknak az óhajait, akik
lényegében tönkretették az életüket.
Így azonban nem igazán tudta, mi marad neki.
Valójában azt sem tudta eldönteni, tényleg szívből
gyűlöli-e azt, amivé vált. Ha erre a kérdésre igen lett
volna a válasz, nagyon könnyen megoldhatta volna a
problémát: végez magával, és pontot tesz a mondat
végére. A nap már felkelt. Elég lett volna annyit tennie,
hogy felmegy a fedélzetre, ahol pillanatok alatt hamuvá
vált volna a teste, de tapasztalatból tudta, ehhez nincs
elég bátorsága.
Kellett, hogy legyen valami más megoldás! Talán ha
csak azoknak a vérét szívná ki, azokból táplálkozna,
akikről úgy gondolja, megérdemlik ezt a büntetést, ha
csak a gonosz, kegyetlen embereket támadná meg, akik
megőrizték ugyan eredeti formájukat, mégis
szörnyeteggé változtak…
Az elméjében hirtelen megdermedtek a gondolatok.
Elképesztőnek találta a megoldás egyszerűségét. Miért is
ne? Ugyan miért ne tehetné meg? Úgy juthat táplálékhoz,
hogy közben nem mocskolja be a saját múltját, nem kell
sutba vágnia a lelkiismeretét, ráadásul óriási szolgálatot
tehet az emberi fajnak. Attól nem kellett tartania, hogy e
miatt a morális alapon meghatározott étrend miatt éhezni
fog – Öregvilágból sosem fognak elfogyni a gonoszok.
Elmosolyodott. Egyre jobban tetszett neki az ötlet,
hogy elmegy Praagba, abba a városba, ahol számtalan
gazfickó, haramia és eszelős rohangál szabadon. Ott
aztán tényleg minden este vérhez juthat!
De…
A szárnyaló eufória éppen olyan gyorsan zuhant alá,
ahogy felemelkedett.
De addig mit tegyen? Útközben kit tekinthet prédának?
Útközben, és mondjuk… már ezen az estén? Vajon hány
gonosz ember van a hajón? Hogy találja meg őket? Talán
tegyen fel kérdéseket a kiszemelt áldozatoknak,
gyóntassa meg őket, mielőtt rájuk támad? Nevetséges,
ilyet nem lehet csinálni!
Felmordult; dühítette a saját ostobasága. Ez a lelkizés,
ez a vergődés az emberek gyengeségei közé tartozik.
Önpusztító ostobaság az egész! Már akkor meg kellett
volna szabadulnia az erre való hajlamtól, amikor meghalt.
Hogyan is hihetné el, hogy képes lesz rákényszeríteni
magát arra, hogy a természetével szöges ellentétben álló
normák szerint éljen?
De tényleg, ez az új természete miben tér el a régitől?
Most miben más, mint akkor volt? Harcosként egész
életében a vadállati kegyetlenség határvonalán haladt,
mindig is ügyelnie kellett arra, hogy ne csábítsa el a
vérvágy szirénéneke, amely már oly sok jó embert húzott
át magához, oly sok jó embert változtatott a Sötét Erők
feltétel nélküli hívévé. Akkor ellenállt a késztetésnek.
Márpedig ha akkor sikerült, akkor most is menni fog a
dolog!
Igen…
Ellen fog állni a késztetésnek, hogy új természetét
ürügyként felhasználva eltávolodjon a becsület, a
tisztesség és a könyörületesség lényegétől. Be fogja
tartani az önmagának tett fogadalmat, visszafogja magát,
amíg csak létezik. Nehéz lesz, de amit könnyen végre
lehet hajtani, azt talán nem is érdemes megtenni. Egy
fogadalom semmit sem ér addig, amíg próbára nem teszik
az eskütevőt. Meg fogja találni a módját, hogyan élhet
anélkül, hogy ártatlanokat bántana. Már most uralkodni
fog magán, itt, ezen a hajón. Sőt már ma éjszaka is!
Előbb-utóbb úgyis kínálkozik majd valami megoldás.
Ebben egészen biztos volt.
Keresztbe tette a karjait a mellén, lehunyta a szemét.
Megkönnyebbülést okozott neki, hogy végre
elhatározásra jutott. Aludni akart, össze akarta gyűjteni az
erőt, amire majd akkor lesz szüksége, amikor újra lemegy
a nap, amikor ki kell állnia a próbát.
Az álma nem volt békés, mert az órák múltával úgy
növekedett a testében az éhség, akár valami gonosz,
önálló életet élő daganat. A nap során többször is felriadt,
többször is küzdenie kellett a mardosó érzés és vágy
ellen; minden erejét be kellett vetnie, míg aztán
visszaszorította, és visszamenekülhetett az öntudatlan
alvásba. Végül aztán eljött az a pillanat, amikor már nem
fordulhatott meg, amikor nem maradt ereje a harchoz.
Egyre nagyobb fájdalmat okozott neki a mellkasában
lévő üresség. Nyitott szemmel, ébren feküdt, az arca előtt
feszülő kátrányos vásznat bámulta, és közben a tenyerébe
mélyesztette a karmait. Érezte a feje fölött, a fedélzeten
mozgó emberek szívének melegét, hallotta a dobogást.
Öten voltak. Öten, akikből vérhez juthatott volna…
Annak ellenére, hogy fogadalmat tett, nem vágyott
másra, csak arra, hogy hideg szívét megtöltse a hajósok
szívének melegével.
Ó, miért is nem szívott némi vért Gabriella
cselédlányából, mielőtt eljött Nulnból? Ha megteszi,
legalább két napig bírná. Mikor is táplálkozott utoljára?
Két napja? Vagy még régebben? Túl hosszú ideje. Még
akkor is érezné az éhséget, ha közben nem csinál mást,
csak nyugodtan fekszik, de így… A szökés, a Gabriella
házából való kitörés, a Hermione elől való menekülés,
meg az, hogy keresztül kellett rohannia a városon,
kiszikkasztotta belőle az erőt. Minden ere fájt az
éhségtől. Úgy érezte, mintha a nyelve lassanként porrá
válna. Még a szeme is kiszáradt.
Ismét átkozta magát amiatt, hogy nem gondolta át
alaposabban a szökését. Mi volt a baja, hogy ezt tette?
Sosem volt jellemző rá, hogy meggondolatlanul
cselekedjen. Felnőtt nő és veterán harcos volt, rengeteg
tapasztalattal rendelkezett az utazásokkal kapcsolatban,
és nagyon jól tudta, milyen előkészületeket kell tenni
egy-egy veszélyes út megkezdése előtt, most azonban
kapkodott, nem érdekelte más, csak hogy végre
elindulhasson. Talán az a vörös düh hajtotta, ami akkor,
ott a házban eluralkodott rajta?
Mi más lehetett az oka a kapkodásnak, ha nem ez?
Igen, a vörös düh, amiatt történt minden!
Annak ellenére, hogy megpróbált uralkodni a
vadságán, úgy beleveszett abba a dühbe, hogy még azt
sem vette észre: a hatalmába került. Azután, hogy
meghallotta, Gabriella elfordítja a kulcsot a zárban, nem
úgy cselekedett, ahogy egy felnőtt nőtől elvárható lenne,
inkább úgy, mint egy durcás kiskölyök, vagy mint egy
bosszúálló macska, ami azért szaggatja szét a gazdája
ruháit, mert magára hagyták a házban. Az az indulat, ami
akkor és ott szétáradt benne, ami átvette fölötte az
irányítást, kisöpörte a fejéből a józanságot, és még azt is
elfeledtette vele, hogy megígérte a grófnőnek, nem
hagyja el a házat. Pedig éppen ez lett volna a
legfontosabb – az, hogy tartsa a szavát. Teljesen
mindegy, Gabriella mit tett, az esküket mindig komolyan
kell venni, márpedig ő éppen egy ilyen fogadalmat
szegett meg. És miért? Azért, mert úgy érezte, csorba
esett a büszkeségén.
Undorodott magától; nem értette a saját tetteit. Nem
értette azt az érzelmet, ami eluralkodott rajta, ami ahhoz a
haraghoz volt hasonlatos, amit tizenöt évesen érzett,
amikor úgy gondolta, hogy a világ gyűlöletes hely, amely
tele van semmit sem értő, semmit sem tudó felnőttekkel
és kulcsra zárt kapukkal. Vajon miért viselkedett ilyen
gyerekesen? Talán az volt az oka, hogy
Gabriella úgy bánt vele, mint egy gyerekkel? Vagy
lehet, hogy ez a vörös düh a halhatatlan lét egyik
természetes velejárója? Vajon le fog csillapodni annyira,
hogy végre alaposan át tudja gondolni a dolgokat?
Fohászkodott az istenekhez – az apja isteneihez –, hogy
így történjen, méghozzá hamar.
Bizonyos idő múltán kimászott a ponyva alól, és
kilesett a láda- és hordóhalmok mögül. A fedélköz rácsos
csapóajtaján keresztül vöröses fényháló szűrődött le
odaföntről. A nap már lenyugodni készült, legfeljebb egy
órát maradhatott még az égen, de Ulrika számára ez az
egy óra is elviselhetetlenül hosszúnak tűnt. Leült,
felhúzta a térdeit, a hátát a hajófalhoz vetette, és mivel
nem volt más, amire gondolatait ráirányíthatta volna,
figyelni kezdte, ahogy lassan megfakul a világosság.
Végül a fénysugarak utolsó, bíborszínű árnyalata is
eltűnt, minden elvesztette a színeit, minden szürkévé
változott. Ulrika felállt. Százévesnek érezte magát.
Bizonytalan léptekkel elindult a csapóajtó felé. Szédült, a
lába és a keze reszketett a gyengeségtől.
 Talált egy létrát, odatámasztotta a csapóajtó alsó
pereméhez, azután felkapaszkodott rajta, hogy kilessen a
farácson túlra. A csapóajtón a valódi, kulcsos zárat egy
fémkarika helyettesítette, amin egy farudat toltak
keresztül. Ulrika megkönnyebbülten felsóhajtott. Eddig
erre sem gondolt, meg se fordult a fejében a zárral
kapcsolatos probléma. Mi lett volna, ha lelakatolják a
csapóajtót? Mi lett volna, ha napokra, hetekre odalent
marad? El sem tudta képzelni, milyen kínokat kellett
volna kiállnia.
Kiterjesztette az érzékszervei hatósugarát. A legénység
tagjainak szívtüzei a hajó minden pontján jelen voltak, de
éppen egy sem tartózkodott a csapóajtó közelében.
Felnyúlt, kihúzta a vaskarikából a farudat; feszülten
fülelt. Nem hangzott el riadójelzés. A vállát a rácsos keret
széléhez feszítette, elkezdte nyomni felfelé a csapóajtót.
Nem ment könnyen, de szerencsére még így, legyengülve
is erősebbnek bizonyult, mint egy férfi. Éppen csak
annyira nyomta fel a csapóajtót, hogy a keletkező résen
keresztül kivergődhessen a fedélzetre. Amikor ez
megtörtént, remegő karokkal, nesztelenül visszaeresztette
a rácsot a helyére. Még mindig nem vették észre, mit
csinál…
Körbenézett.
A hajó a folyó déli, sűrű erdővel borított partja
közelében maradt. Ahogy északi irányba nézett, Ulrika
megértette, mi ennek az oka. A folyó közepén egy
fellobogózott birodalmi hadihajókból álló nagy flottilla
haladt. A vízen lévő többi hajó az iszapos, keskeny
részen csordogált lefelé; a kapitányok utat akartak
biztosítani az armada számára.
A legénység tagjainak többsége a hajó farában
felállított parázstartó réztál körül gubbasztott. Az
emberek fatányérokat tartottak a kezükben, falatozás
közben halkan beszélgettek. A hátuk mögött ott állt a
kormányos, aki egyetlen pillanatra sem vette le a kezét a
kerekéről. Az orrban egy őr helyezkedett el, akinek az
volt a feladata, hogy a folyót kémlelje. Ulrika halántéka
lüktetni kezdett, amikor ránézett erre az őrre. Érezte a
férfi vérének illatát, hallotta, ahogy a drága nedű az
erekben áramlik. Tisztában volt vele, elég lenne
végrehajtania egy villámgyors rohamot, és máris vérhez
jutna. Ha ez sikerülne végre, pillanatok alatt elmúlna üres
szívének agóniája.
Önkéntelenül tett egy bizonytalan lépést a férfi felé, de
rákényszerítette magát, hogy megálljon. „Hát már a
legutóbbi fogadalmadat sem tartod meg?” Dühítette,
hogy az önmagának tett esküjét is éppen olyan könnyen
meg tudná szegni, mint azt a másikat, amit Gabriella előtt
mondott el.
 Nem akart ártatlan emberre támadni, de az adott
helyzetben akkor sem tudott volna mit tenni, ha nem
tartja vissza a fogadalma. Hogyan szívja ki ennek a
férfinak a vérét itt, a hajón? Ha életben hagyja a fickót,
akkor az bizonyára el fogja mondani a társainak, mi
történt vele, ha viszont megöli, akkor a többiek tudni
fogják, hogy valamilyen ragadozó van a fedélzeten.
„Esetleg behajíthatnám a vízbe” – töprengett, de aztán
erőnek erejével elhessegette a gondolatot. Nem, nem és
nem! Nem fog nekiesni ennek az embernek! Más módon
kell táplálékhoz jutnia.
Gondolkodnia kellett. „Az nem lehet, hogy ne találjak
valamilyen megoldást!”
Lekuporodott az árboc árnyékába, és visszanézett a
falatozó emberekre. Talán elég közel tudna osonni
hozzájuk, talán kihallgathatná, miről beszélgetnek, és
esetleg kiderülne, melyikük a leggonoszabb… A
gondolat annyira álszent volt, hogy összerázkódott. Azért
támadjon rá valakire, mert esetleg valamivel
erőszakosabb a társainál? Csapjon le egy szerencsétlen,
nagyszájú senkire, azután azzal nyugtatgassa a
lelkiismeretét, hogy végső soron nemes dolgot tett? Ez
akkora önámítás volt, hogy már a gondolattól is
hányingere támadt. Ennél a megoldásnál még az is jobb
lenne, ha találomra választaná ki magának a prédáját, jól
teleszívná magát vérrel, és csak másnaptól tekintené
érvényesnek az esküjét.
Igen, talán jobb volna így, de ez sem elfogadható!
Halkan felmordult. Milyen ostoba dolog ez a
lelkiismeret! Reggel, amikor még csak éledezett benne az
éhség nevű fenevad, könnyű volt kijelenteni: „Erényes
leszek, csakis gonosz embereket fogok felprédálni.”
Most, amikor a vér ilyen kínzó közelségbe került hozzá,
amikor már csak a kezét kellett volna kinyújtania a
zsákmányért, ezek a szavak még úgy is egy idealista
fecsegésének tűntek, hogy tudta: ha nem jut vérhez,
őrület és pusztulás vár rá.
Életben kellett maradnia, és számára éppen olyan
természetes volt, hogy emberekből táplálkozik, mint az
embereknek az, hogy megeszik a marhák húsát.
– Henneker! – kiáltott fel az orrban tartózkodó őr. –
Sziklák előttünk! Fordítsd északra, és… – Ahogy
meglátta az árnyak között kuporgó Ulrikát, elharapta a
szót. A keze az övére akasztott furkósbot felé csúszott. –
Potyautas! Kapitány, van egy patkányunk!
Ulrika gyorsan visszahúzódott és megfordult, de
sehová sem mehetett. A falatozó emberek lecsapták a
táljaikat, és botokkal, halászcsáklyákkal felfegyverkezve
előrerohantak.
– Nem tűrök potyautast a hajómon! – mordult fel a
vezetőjük, az őszülő hajú kapitány, aki az egyik kezében
szablyát, a másikban lámpást tartott.
– Ez valami ficsúr! – állapította meg az őr. – Nézzétek
a csizmáját!
– Hejhó, ez egy lány! – nevetett fel az egyik férfi.
– Az, bizony! – A kapitány feljebb emelte a lámpát,
hogy az Ulrikát körbefogó emberek jobban láthassanak. –
Maradj veszteg, te lány! Hadd nézzelek!
Ulrika a korláthoz hátrált, és közben eltakarta az arcát.
Az emberek olyan közel voltak hozzá, hogy a vérük illata
szinte elvette az eszét. Nem bírta elviselni. A
legszívesebben valamennyit megölte volna. A vérükben
akart fürdeni.
– El innen! – kiáltotta. – Hagyjatok békén!
Megpróbált keresztülfurakodni a férfiak között, de
ketten is megragadták a karját. Vicsorogva előrecsapott,
beléjük mart. A férfiak hátraléptek, kiáltozva szorították a
kezüket vérző sebeikre. A többiek kiguvadó szemmel,
elborzadva hátráltak.
– Sigmarra! Ennek agyara van!
– Ez egy démon!
– Öljétek meg!
Ulrika lekuporodott és felmordult. A benne lakozó
fenevad támadásra buzdította, arra, hogy gyilkoljon,
mészárolja le a hajósokat, azután táplálkozzon, szívja ki a
vérüket. Már mozdult is, hogy végrehajtsa a feladatot, de
a büszkesége visszatartotta. „Nem leszek az éhség
rabszolgája! – gondolta. – Nem hagyom, hogy az
éhségem válassza ki, hol és kit ölök meg! Ezt én fogom
meghatározni!”
A kapitány felemelte a szablyáját.
– Egyszerre csináljuk, fiúk! – mondta. – Sigmar
nevében!
A férfiak előrerontottak. Számbeli fölényük bátorságot
adott nekik, de ettől sem lettek ügyesebbek. Ulrika
lendületet vett, de nem a támadói felé rontott, inkább
felugrott a hajókorlátra, és olyan kacsázó léptekkel,
mintha részeg volna, végigszaladt a tetején.
– Vissza! Ne közeledjetek! – kiáltott közben. –
Tegyetek ki a partra! Kifelé!
A hajó teste hirtelen megrázkódott és oldalra billent. A
sziklák! A nagy izgalomban a kormányos megfeledkezett
róluk. Ulrika megtántorodott, az egyik kötél után kapott,
de nem érte el. Elvesztette az egyensúlyát, lebillent a
korlátról, és belezuhant a folyó feketén örvénylő vizébe.
A fájdalom, amit akkor érzett, amikor a hullámok
összezárultak a feje fölött, rosszabb volt mindennél, amit
a második születése óta tapasztalt – rosszabb volt a
véréhség kínjánál, rosszabb annál, amit a nap perzselő
sugarai okoztak; rosszabb, amit két élete során szerzett
sebei okoztak neki. Miközben kétségbeesett igyekezettel
megpróbált a felszínre vergődni, az elméjét beborító
pánikon keresztülfurakodott egy emlékbuborék: Gabriella
rettegett attól, hogy nyitott hajón utazzon, azt mondta, a
vámpírok félnek a víztől. Valamikor régen, még kicsi
korában, a tábortüzek mellett hallott olyan meséket,
amikben erről a részletről is szó esett, de amikor felugrott
a korlátra, amikor megpróbált elmenekülni a hajósok elől,
teljes mértékben megfeledkezett a dologról.
Végzetes hiba volt. Érezte, a víz megöli, és hiába
kapálózik, nem fog feljutni a hullámok alól. Az
áramlatok úgy hatoltak keresztül a testén, mintha szellem
lenne, és közben megpróbálták magukkal ragadni lénye
esszenciáját. Úgy érezte, kiszakadt belőle valami –
valahogy úgy, ahogy a viharos szélben a zászló leválik a
rúdjáról. Lényéről áttetsző, apró cafatok hámlottak le,
hogy aztán elsodródjanak a vízben, magukkal rántva
emlékeket, érzéseket, örömöket és fájdalmakat. Minden
egyes kis darabka elvesztésekor olyan fájdalom járta át,
mintha a karját vágták volna le.
Ahogy a feje ismét a hullámok fölé került, hallotta a
hajón kiáltozó emberek hangját, de a szavaikat nem
értette. Képtelen volt gondolkodni. Semmit sem látott, de
hirtelen valami nehéz, nem túl kellemes szag csapott az
orrába. Föld! A part! Vergődve elindult a folyó széle felé,
és közben áldotta az isteneket, akik ugyan hátat
fordítottak neki, de legalább a szaglását meghagyták.
A víz nehézzé változtatta a ruháját, a súly ismét a
felszín alá vonta. Vámpírként nem volt szüksége
levegőre; nem is a vízbefúlástól tartott, inkább attól, hogy
a könyörtelen áramlatok megpróbálják elválasztani lénye
leglényegét attól a halott, mégis élő testtől, amelybe
természetellenes módon belekapaszkodott. Az örvények
maguk felé szippantották, kiszívták az erőt a karjaiból, az
akaraterőt a szívéből. A leváló cafatkák mindegyikével
odalett egy-egy arc, egy-egy érzés. Egy ármányos hang
azt súgta neki, hogy a fájdalom azonnal megszűnik,
ahogy feladja a harcot, ahogy elpusztul, de jól tudta, ez is
hazugság. A vámpírok azért kapaszkodtak oly elszántan
az életbe, mert tudták, második, valódi haláluk után
örökké tartó kín vár rájuk. Úgy érezte, még túl gyáva
ahhoz, hogy ezzel szembe merjen nézni.
Tovább kínlódott, bár vakságában fogalma sem volt
arról, hogy halad-e egyáltalán. Azután… a csizmája talpa
megérintette a folyó medrét. Hirtelen nem tudta
eldönteni, hogy alásüllyedt, vagy a meder emelkedett
feljebb. Az áramlat ismét megpróbálta elragadni. Rúgott
egyet, aztán belevájta a sarkát a mederbe; rájött, egy víz
alatti emelkedőn tart felfelé, vagyis, ha minden igaz,
közeledik a parthoz.
 Kinyújtotta a kezét, és megérintett valamit, ami
leginkább egy faághoz hasonlított. „Nem, ez nem ág! –
gondolta. – Egy gyökér!”
Belekapaszkodott, megpróbálta kivonszolni magát a
folyóból. Az áramlat még mindig nem adta fel a
küzdelmet, még mindig meg akarta tartani magának; a
ruháját szaggatta, elgyengítette az ujjait, a lelkét próbálta
kiszívni, de…
Végül mégis sikerült kihúznia magát a vízből.
Végigterült a parton. Semmit sem látott, iszonyúan
reszketett, az elméjében a fájdalom összekeveredett a
széttört gondolatok darabkáival.
Egyetlen gondolat azonban ép maradt: tovább kell
mennie! Nem maradhatott a szabadban. Az emberek
esetleg visszatérhettek, feljöhetett a nap. El kellett
rejtőznie. De hogyan, amikor semmit sem lát, amikor
annyi ereje sem maradt, hogy felálljon?
Emberbűz csapott az orrába. Verítékszag. Ürülék és
alkohol halvány és fakó bűze. Aztán egy sokkal élesebb,
erősebb, határozottabb szag. Halak? Egy halász lenne a
közelben? Itt van valahol a kunyhója? Vajon odahaza
tartózkodik? Vajon meg tudja találni? Legalább annyit
meg tud még tenni, hogy elrejtőzik a nap elől?
Úgy fordult a szagok irányába, ahogy a vakond
szimatolja a föld alatti járatban a pajorokat. Lassan,
hason csúszva, az ujjait a bűzös iszapba mélyesztve húzta
magát előre. Egylépésnyi távolság most egy teljes
mérföldnek tűnt. A mozgástól hányingere támadt és
szédült, de ahogy továbbvergődött, ahogy a fák
gyökereibe kapaszkodva továbbvonszolta magát, egy idő
múlva valami lapos, üreges dologhoz ért a feje.
Erőlködve próbálta megakadályozni, hogy okádjon.
Kinyújtotta a kezét, végighúzta az ujjait az akadályon.
Fából készült, ívelt volt, pattogzó festékréteg borította.
Felzokogott. Egy csónak? Nem volt a közelben se
kunyhó, se halász, akiből vért szívhatott volna – nem volt
ott semmi, csak egy viharvert, ócska ladik, amit behúztak
a fák közé, és felfordítottak. Közelebb kúszott hozzá.
Nem bírt továbbmenni. Túl gyenge volt ahhoz, hogy
bejusson az erdő mélyébe. Utolsó erejével bevergődött a
csónak alá, összegömbölyödött a földön, és lehunyta a
szemét. Még soha életében nem fázott ennyire.

Meztelenül állt az apja lángoló hamvasztótüze előtt,

térdig a sylvaniai hóban, és megpróbált kipréselni
magából pár könnyet, de… a tűz melege felszárította a
csöppeket, mielőtt azok elhagyhatták volna a szemét.
Azután, mintha egy lángrágta, összepöndörödő
papírdarab lenne, az apja hirtelen felült. A haja, a
szakálla lángolt, a bőre olvadozott.
– Csatlakozz hozzám, leányom! – mondta. – Halnod
kell azért, mert azzá váltál, ami most vagy!
Ulrika iszonyodva hátrált el az apjától, aki felállt, és a
máglyáról lelépve, merev lábakkal elindult utána. Ahogy
lépett egyet-egyet, megfeketedett húsdarabkák váltak le
róla. Ulrika megbotlott, hanyatt vágódott a hóban.
Felnézett, de már nem az apját látta maga előtt, hanem
Gotreket, a vadászt, akinek bárdján meggyvörösen
ragyogtak a rúnák.
– Nem lesz gyors, te lány! – mordult fel a törpe, ahogy
közelebb eresztette a bárd élét Ulrika torkához. – Nem
ezt érdemelted!
Az izzó rúna hője az arcát és a mellét perzselte, ahogy
megpróbált elhúzódni a bárd éle elől.
Azután… a bárd megérintette a bőrét.
Felsikoltott.

Égő hús szagára ébredt.

A felfordított ladik alján volt egy aprócska lyuk, amin
keresztül bejutott egy tűnyi napsugár, amely aztán, ahogy
a nap haladt az égen, végigégette Ulrika ruháját, majd
perzselni kezdte a bőrt a nyakán.
Ulrika gyors mozdulattal oldalra húzódott. A háta és a
válla beleütközött a csónak oldalába. Alig kapott levegőt,
egész testében reszketett, szűkölt a fájdalomtól. Még
mindig vacogott a hidegtől, ugyanakkor úgy égett a teste,
mintha lázas lenne.
A nap vakító fényessége körben, a csónak és a talaj
közötti kis résen keresztül is bejutott. A világosság
elvakította Ulrikát. A sugarak hője átjárta a csónak
fenekét, s így tovább fokozta a lány kínjait. A
csuklójának az a része, amit nem takart el a zeke
bársonykézelője, inas és eres, aszottan vékony volt, az
ujjai véznának és sorvadtnak látszottak. Nem bírt
megmozdulni, nem bírta felemelni a fejét. Tudta, ha a kis
fénylándzsa továbbra is követni fogja őt, legközelebb
talán már nem bír kitérni előle.
Hogy is került ide? Miért bújt be a csónak alá? Ki…
igen: kicsoda ő? Ahogy rájött, semmire sem emlékszik,
ismét szétáradt benne a pánik. Nem emlékezett a saját
nevére, nem tudta, miért és hogyan került arra a helyre,
ahol éppen van. Egyszerre érzett fojtogató hőséget és
velőig hatoló hideget – egyik után sem maradt más, csak
fájdalom.
Megpróbált visszaemlékezni az álomra, amiből
felriadt: abban reménykedett, abban majd talál pár utalást
arra, hogy kicsoda. Semmi sem jutott az eszébe. Valami
havas helyet látott, meg egy égő embert, aztán egy másik
férfit valami bárddal. Az arcokat nem tudta felidézni, a
neveket nem ismerte. Csupán abban volt biztos, hogy
éhes. A fekete, üres fájdalom rosszabb volt, mint a hideg,
mint a forróság, arra ösztönözte, hogy lökje le magáról a
csónakot, és induljon el az erdőben vérre vadászva, volt
azonban valami, ami azt súgta neki, hogy ha ezt
megteszi, elpusztul, hogy a nap végezne vele, úgy
szétégetné, mint a tűz azt az embert azon a máglyán. Így
aztán nem mozdult, csak feküdt a csónak alatt, szenvedett
a forróságtól és a jeges hidegtől, megfőtt és reszketett
egyszerre – úgy érezte, ragadozó szíve felzabálja a testét,
belülről emészti el. Közben a napfénytűt figyelte, amely
lassan haladt tovább, egyre tovább a ladik alatt, az
árnyékok között, a sötét talajon.
Újabb álmok érkeztek, mindegyik különösebb,
idegenebb és nyugtalanítóbb volt, mint az előző. Felix
eltemette őt, bár torkaszakadtából üvöltözött, hogy nem,
nem halt meg. Adolphus Krieger és Gabriella grófnő
együtt szívta Friedrich Holmann vérét, miközben ő
megpróbált kiszabadulni a tűz fölé akasztott ketrecből,
amibe bezárták. Aztán időnként felriadt, kábultan
szétnézett a csónak alatt, de csak annyit látott, hogy a
talaj émelyítőn szédítő spirálokban mozog körülötte.
Ilyenkor annyira felerősödött a remegése, hogy hangosan
vacogott a foga, és minden izma rángatózott.
Azután, egy őrült álmot követően (ebben a látomásban
az erei úgy bújtak elő a bőre alól, mint a giliszták a
földből, és a végüket emelgetve ide-oda himbálóztak,
mintha valamit keresnének) arra ébredt, hogy a napfény
eltűnt, a forróság megszűnt, hogy nem maradt más, csak
a hideg meg az éhség. A hideg borzalmasabb volt, mint
korábban, az éhség pedig erősebb és követelőzőbb, mint
valaha. A rosszulléte miatt a benne lakozó szörnyeteg egy
időre összezavarodott és elbizonytalanodott, most
azonban visszatért, és nem hagyta magát újra háttérbe
szorítani.
Ulrika elátkozta ezt a szörnyet. Olyan gyenge volt,
hogy mozdulni sem bírt, és nemcsak testileg, lelkileg is
összezúzódott. Gondolni sem tudott arra, hogy vadászni
induljon, de a benne lakozó szörnyeteg bömbölve
kaparászta teste, lénye belsejét, könyörtelenül gyötörte,
addig-addig noszogatta, míg végül sikerült összeszednie
magában annyi erőt, hogy mégis megmozduljon.
Reszketve, legyengülve mászott ki a csónak alól.
Feltérdelt, és megpróbált felállni, de elvágódott. A lába
képtelen volt megtartani a súlyát. Kúszni-mászni kezdett,
eltávolodott a folyótól és a csónaktól, egyre mélyebben
behatolt a sötét erdőbe. Gallyak vágtak az arcába, hegyes
kövek szúrtak a tenyerébe. Alig látta, merre tart.
Természetfölötti látása, amelynek köszönhetően máskor a
sötétben is jól tájékozódott, most valahogy elhomályosult
– nem érzékelt mást a világból, csak a fák bizonytalan
árnyékait és a folyó felől érkező ködöt.
Bizonyos idő múltán patadobogást hallott. Rémülten
összehúzta magát. A paták valahol előtte mennydörögtek
el, jobbra tartottak. A zaj hamar semmivé foszlott. Lehet,
hogy egy út van a közelben? Folytatta a mászást, és pár
perccel később megtalálta az utat. Abba az irányba
fordult, amerre a patadobogás tartott, és az út menti
árokban kúszott tovább.
Ahol út van, ott városnak is kell lennie. Ahol város
van, ott emberek vannak. Ahol emberek vannak, ott…
csillapíthatja az éhségét.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva fényt fedezett
fel a távolban. Először arra gondolt, valami tanyaház
állhat ott, de aztán, ahogy jobban szemügyre vehette az út
mellett gubbasztó, árnyakba burkolózó épületet meg az
ajtaja fölé akasztott pislákoló lámpást, megállapította,
egy fogadóhoz jutott. Megnyalta az ajkait. Odabent biztos
emberek vannak. Odabent vér van!
Megállt, hogy összeszedje magát. Az elméje még
mindig ködös volt, de annyit mégis sikerült felfognia,
hogy amíg hason fekszik, amíg négykézláb mászik,
esélye sincs arra, hogy a préda közelébe kerüljön.
Összekaparta az erejét, fájdalmasan talpra állt.
Dülöngélni kezdett, küzdenie kellett a szédülés ellen.
Amikor sikerült úgy-ahogy megőriznie az egyensúlyát,
előrelódult. Ahogy megtett egy-egy lépést, olyan érzése
volt, mintha gránittömbök lennének a lábai helyén.
Ahogy közelebb jutott a fogadóhoz, megérezte az
odabent tartózkodó emberek melegséget és jóllakottságot
ígérő szívtüzeit. Sajogni kezdtek az erei a vágytól; a
lépéseit felgyorsította az éhség, a járása azonban továbbra
is botorkáló maradt. Ahogy az istállóudvar kapujához ért,
megbotlott, és végigvágódott a hideg, száraz földön.
Az udvarról meglepett kiáltás hallatszott. Ulrika
kínlódva megpróbált felállni és arrébb húzódni, de nem
bírt mozogni. Képtelen volt feltolni magát a földről. Túl
gyenge volt, a testét átitató fájdalom pedig túl erős.
Kétségbeesetten kaparászta a földet, és magatehetetlenül
hallgatta a feléje közeledő léptek neszét.
 Hatodik fejezet
A Könyörület jutalma

– Vénember! – szólalt meg egy hang. – Vénember, jól

vagy?
Ulrikának fogalma sem volt, a férfi kihez beszél, de
nem is érdekelte. Csak egyetlen dolog foglalkoztatta: el
akart tűnni onnan, ahol volt. Iszonyatos erőfeszítéssel
maga alá húzta a könyökét, és pár arasznyival előrébb
csúszott.
Egy kéz ragadta meg a vállát, hogy aztán a hátára
fordítsa. Ulrika hunyorogva nézett fel az izmos,
középkorú lovász kerek arcába.
– Vénember – mondta a férfi –, talán rosszul lettél,
vagy…
– Riadtan hátrahőkölt, és magára vetette a pöröly jelét.
– Egy… lány? Sigmar védelmezzen minket, te lány! A
szívbajt hoztad rám! Csont és bőr vagy, és sápadt, mintha
halott volnál. Mi bajod van? Tán beteg vagy?
Ulrikának csak annyi ereje maradt, hogy felnyögjön. A
férfi vérének illata szinte megbolondította. Az éhségtől
reszketve nyújtotta ki feléje a kezét.
A lovász elbizonytalanodva eltávolodott tőle, a
tekintete elárulta, megpróbál magyarázatot találni arra,
amit lát.
– Hát, a külsőd alapján elég gazdag lehetsz… Mit
tettél? Tán megszöktél hazulról? A fivéred ruhájában?
Még az is lehet, hogy a családod fizetne valamit, ha
visszakaphatna. Ja, ja, ez könnyen elképzelhető! –
Megfogta Ulrika kezét, aztán ciccegő hangokat hallatott.
– Hogy ez milyen hideg! Majdnem megfagytál, mi? –
Letérdelt, és ölbe kapta a lányt, de olyan könnyedén,
mintha csak egy gyereket tartana a karjaiban. – Nem
hagyhatjuk, hogy itt pusztulj el, igaz? Még akkor sem, ha
nem fizetnek érted. Na, gyere!
Ulrika belekapaszkodott a férfiba, aki az udvaron
keresztül átvitte az istállóhoz. Ahogy a fejét a széles
vállra hajtotta, a fedetlen nyak csupán egy-két
hüvelyknyire volt a fogától.
Megpróbálta elérni, de a lovász váratlanul letette őt egy
szénabálára, egy kis vaskályha mellé, majd elfordult tőle.
Miközben a férfi kotorászni kezdett egy szekrényben, az
Ulrikától jobbra kikötött lovak nyugtalankodni kezdtek,
dobogtak a patájukkal, izgatottan prüszköltek.
– Mindjárt betakarlak, te lány – mondta a lovász azután
hozok neked egy kis levest Frau Kilger fazekából. Az
majd felmelegít, ahogy kell!
Visszafordult Ulrika felé; a kezében néhány lópokrócot
tartott. Előrelépett, és gondosan betakargatta a lányt.
Ulrika a végén már úgy érezte magát, mintha eltemetnék.
A legszívesebben rákiáltott volna az együgyű fickóra,
felvilágosította volna, hogy a takarók úgysem fogják
felmelegíteni, mert neki vérre van szüksége, de még
ehhez sem volt ereje – csak annyit tudott tenni, hogy
időnként felnyögött, és hogy hiábavalóan meg-
megmoccantotta a kezét vagy a lábát.
A lovász végül hátralépett, és megcsóválta a fejét.
– Vajon mi történt veled, hogy ilyen fiatalon fehér lett
a hajad? Ah, gonosz ez a világ! Én mondom, hogy
gonosz! – Ciccegett párat, aztán az ajtó felé fordult. –
Hozom azt a levest. Mindjárt visszajövök.
Ahogy a férfi kilépett az udvarra, Ulrika értetlenül
összeráncolta a homlokát. A haja nem volt fehér, inkább
piszkosszőkének lehetett mondani. Nagy nehezen kidugta
az egyik kezét a pokróchalom alól, felnyúlt, és a szeme
elé húzott egy nedves tincset, ami éppen olyan hosszú
volt, hogy láthassa a végét.
A végét, ami tényleg tejfehér volt!
Pánik és zavarodottság áradt szét benne. Mikor történt
ez? Vajon mindig fehér volt a haja, csak éppen nem
emlékszik rá? Megpróbálta felidézni, hogy utoljára mikor
látta a saját tükörképét, de nem igazán sikerült. Igazság
szerint arra sem emlékezett, hogy milyen a külseje.
Egyáltalán… ki ő? A fejét hasogató fájdalom miatt
képtelen volt annyi ideig összpontosítani, hogy választ
találjon a kérdésre.
Az érzékszervei hatósugarának határán ismét megjelent
a lovász szívtüze. Fél perccel később a férfi belépett az
ajtón. A kezében egy tálat tartott, amiben leves gőzölgött.
– Már itt is vagyok! – mondta kedvesen, ahogy
odalépett Ulrikához. – Forró, egyenesen a fazékból. Egy
darab kenyeret is hoztam neked. – Letette a tálat a
szénabálára, közvetlenül Ulrika mellé, azután az övéből
előhúzott egy fából faragott kanalat. – Csak rajta! Egyél
pár kanálkával! Mondd csak, ugye, tényleg gazdag vagy?
– kérdezte. A kanalat tartó keze megállt a levegőben. –
Jómódú családból származol, igaz? Nem csak valami
átkozott komédiás vagy?
Ulrika ösztönösen nyelt egyet. A leves illata nem
gyakorolt rá hatást, de a férfi vérének illata valósággal
betömte az orrát. Semmi másra nem tudott gondolni. A
fejében ismét megszólalt a büszkeségét fontosnak tartó
hang, figyelmeztette, ne szegje meg az esküjét, de olyan
halk volt és erőtlen, hogy könnyen figyelmen kívül
lehetett hagyni. Ulrika tudta, muszáj vérhez jutnia,
különben elpusztul.
 A pokrócok alól kidugott kezével magához intette a
férfit.
– Gyere ide… – suttogta. – Közelebb…
– Mit mondtál, te lány? – kérdezte a lovász, és Ulrika
szájához tartotta a fülét. – Úgy motyogsz, hogy egy
szavadat se hallom.
Ulrika kényszerűségből fakadó erővel megragadta a
férfi tarkóját, közelebb rántotta magához a fejét. Közben
kilökődtek helyükről az agyarai. A lovász meglepetten
felmordult, azután – abban a pillanatban, amikor Ulrika
beleharapott a nyakába – meglepetten felkiáltott, és
megpróbált elhátrálni.
– Mit művelsz? – rikoltotta. – Szállj le rólam! Eressz!
Ulrika azonban úgy csüngött rajta, akár egy pióca.
Hosszú, mély kortyokban nyelte a forró vért, és
valósággal beleszédült az ízorgiába meg a testében
szétáradó energiák örvénylésébe.
A lovász tántorogva tett néhány lépést, hangos
káromkodással próbálta ellökni magától a
rácsimpaszkodó testet, de hiába: Ulrika a karmazsinvörös
elixir minden kortyától egyre erősebbé vált. Érzékszervei
már éppen olyan kiválóan működtek, mint korábban, már
az istálló sötét sarkait is tisztán látta. Az elméje is
kitisztult. Lábaival átfogta a férfi törzsét, még erősebben
belé kapaszkodott, és csak szívta-szívta a vért.
 A lovász tiltakozó vergődése ernyedő vonaglássá
változott. Nem sokkal később elérkezett az a pillanat,
amikor már a férfi ölelte magához Ulrikát.
– Igen! – mormolta. – Csókolj… még… még…
Ulrikának felfordult a gyomra. Mindig ez történt, de
gyűlölte az egészet. Az áldozatai éppúgy élvezték a
dolgot, mint ő. Ez sokszor kapóra jött neki, mégis
undorodott a nyávogásuktól, az érzelgősségüktől, a
szolgalelkűségüktől. Egyetlen pillanat alatt megutálta a
lovászt is, de ez persze nem volt elég indok ahhoz, hogy
abbahagyja a vérszívást. Az erei még többet követeltek,
és egyszerűen nem bírta megtagadni tőlük a nedűt.
Amikor aztán a férfi összeroskadt és hanyatt fekve
elterült, Ulrika rádöbbent, nagyon közel került ahhoz,
hogy teljesen kiszárítsa az áldozata testét. Tudta, hogy
abba kellene hagynia a táplálkozást, de csak nehezen
tudott elszakadni a lovász nyakától. Végül, amikor mégis
megtette, lihegve és átkozódva térdelt a mozdulatlanul
fekvő férfi mellett. A szájából vér csorgott a széles
mellkasra.
Szégyellte magát, hogy megszegte az esküjét, bizonyos
szinten mégis büszke volt, hiszen sikerült időben
abbahagynia a táplálkozást, sikerült uralkodnia magán,
így nem ölte meg a fickót. Biztos volt benne, hogy a
lovász – mivel nem lesz a közelében olyan úrnő, aki újra
és újra kielégítené a vágyait és megcsókolná – előbb-
utóbb helyre fog jönni.
– Sajnálom… igazán sajnálom! – Az övén függő
erszényhez nyúlt, hogy kárpótlást fizessen a lovásznak
azért, amit vele tett.
Az erszény nem volt a helyén. Talán a hosszú kúszás
során vesztette el? Vagy még korábban? Lehet, hogy már
akkor sem volt meg, amikor bebújt a csónak alá?
Egyáltalán: volt erszénye?
Valahol becsapódott egy ajtó. Ulrika megtörölte a
száját. Lépéseket hallott; a fogadóból szívtüzek léptek ki
az udvarra. Néhány vidám kiáltás, majd részeg röhögés
hallatszott. Mozdulatlanná dermedt; fohászkodni kezdett,
hogy az ismeretlenek ne közelítsenek hozzá.
– Hejhó, Herman! – kiáltott fel valaki. – A lovainkat!
– Remélem, kiszedted a kavicsot Cecile patkója alól! –
mondta egy másik hang. – Reggelig még jó néhány
mérföldet meg kell tennie!
– A pörölyre! – szólalt meg a harmadik férfi. – Hol ez
az átkozott?
A három ember az istálló irányába indult. Ulrika
felkészült arra, hogy elmeneküljön, de hirtelen
hányingere támadt és megszédült; ráborult a
mozdulatlanul fekvő lovászra. Túl sokat és túl gyorsan
ivott, úgy érezte, a hasa olyan, akár egy túltöltött
borostömlő. A feje lüktetett, a látása elhomályosult.
Felegyenesedett; nagy nehezen sikerült leküzdenie a
hányingert.
Egy férfi állt meg az istálló nyitott ajtajában.
– Herman! Hol…? – Ahogy meglátta az eszméletlenül
fekvő lovász fölé hajló Ulrikát, elakadt a szava. – Sigmar
szakállára? – krákogta, és az övébe tűzött pisztoly után
nyúlva hátrálni kezdett.
Ulrika meglátta a jobb vállán díszelgő címert,
Wissenland jelét. A férfi útfelügyelő volt.
– Démon! – kiáltotta a fickó. – Egy vámpír!
Még három felügyelő jelent meg a háta mögött.
Valamennyien káromkodni kezdtek, valamennyien kardot
és pisztolyt rántottak. Ulrika tántorogva felállt, azután,
ahogy az első felügyelő elsütötte a pisztolyát, oldalra
vetődött. A dörrenés fülsiketítő volt a zárt helyen; a
kikötött lovak riadtan felágaskodtak és nyerítettek.
– Shallya könnyeire! – kiáltott fel az egyik felügyelő,
miközben társaival együtt benyomult az ajtón. – Ez
megölte Hermant!
Ulrika az árnyak irányába ugrott, és közben
körbenézett. Sikerült csapdába ejtenie magát: az
istállónak csupán egyetlen kijárata volt, éppen az, amit az
útfelügyelők elálltak. Se másik ajtó, se ablak, semmi…
Hallotta, hogy valamelyik férfi hátrahúzza a pisztolya
kakasát. Beugrott az egyik üres rekesz deszkákból épített
fala mögé. A második lövés is eldördült. Ulrika
felnyögött, és felpuffadt hasára szorította a kezét. Nem
vágyott másra, csak hogy lefekhessen, és alhasson egy
keveset. Túlságosan rosszul érezte magát ahhoz, hogy
vállalja a harcot.
– Eltaláltad? – kérdezte az egyik felügyelő.
– Talán bekapta – mondta egy másik hang. – Töltsétek
újra a pisztolyotokat! Előre, de… óvatosan!
Ulrika felnézett. Ha a felügyelők a közelébe érnek,
talán át tudna ugrani a deszkafal fölött. Ha ez sikerül,
esetleg a hátukba kerülhetne, és… Várjunk csak! A
mennyezeten jókora nyílás tátongott – ezen keresztül
lehetett feljutni a szénapadlásra.
– Készen álltok? – kérdezte az első felügyelő.
– Készen! – felelték a társai.
Újabb kattanások – a férfiak felhúzták a pisztolyaikat.
Ulrika maga alá rántotta a lábait, felkészült az ugrásra.
Már csak azért fohászkodott, hogy a hasa ne húzza le,
hogy a végtagjai ne hagyják cserben.
– Rajta!
Az útfelügyelők előrelódultak. Ulrika felpattant a
deszkafal tetejére. A férfiak vakon tüzet nyitottak a fal
mögötti részre. Ulrika szédelegve lendületet vett, és a
mennyezeti nyílás irányába ugrott.
 Az oldala a szénapadlás padlójának széléhez csapódott.
Fájdalmasan felszisszent, de belemélyesztette a karmait a
szénaszálakkal borított deszkákba, és felhúzta magát.
– Hová lett? – kérdezte rekedten az egyik felügyelő.
– Fölöttünk van!
A következő lövés éppen akkor süvített el Ulrika lábai
között, amikor felhúzta magát a szénapadlásra. Nyögve
az oldalára fordult, és ezúttal nem sikerült visszatartania a
hányást: vörös vérzuhatagot okádott a kopott, korhadozó
deszkákra, aztán kábultan figyelte, ahogy a folyadék
keresztüljut a réseken, és lecsorog az istállóba.
– Vér! Megsebeztük!
– Hozzatok egy létrát!
Ulrika négykézlábra állt, és körbenézett. A padlás ferde
falai a feje fölött húzódó gerendánál értek össze.
Körülötte mindenütt széna. A padlás túlsó végén meglátta
az ajtót, amin keresztül odakintről fel szokták pakolni a
bálákat.
Létra koppant a nyílás széléhez. Az éles reccsenés
elárulta, valaki elindult felfelé.
Ulrika talpra ugrott, és támolyogva elindult a csukott
ajtó felé. Abban a pillanatban, ahogy elérte, odalentről
halk hangot hallott:
– Uraim, kérlek benneteket, ne öljétek meg!
A felügyelők káromkodni kezdtek.
 – Életben van a szerencsétlen – állapította meg az első
fickó.
– Hát igen, de így még rosszabb – mondta az egyik
társa. – Kénytelenek leszünk megölni őt, mielőtt még
átváltozik.
Ulrika már félig kinyitotta az ajtót, de a kijelentés
hallatán megtorpant. Ez meg miféle ostobaság? A lovász
nem fog vámpírrá változni. Nem a sötét csókot kapta meg
tőle. Megfordult. A legszívesebben visszament volna,
hogy megölje azokat az ostobákat, mielőtt tudatlanságuk
miatt végeznek a lovásszal.
Egy férfi jelent meg a nyílásban. Azonnal lőtt. A golyó
ereje hanyatt lökte Ulrikát, elvágódott, kiesett az ajtón.
Kapálózva zuhant, azután hangos csattanással
megérkezett az udvar keményre fagyott sarára. A vállára
esett. Gyomorforgató, égető fájdalom áradt szét a
testében. A világ egy pillanatra elhomályosult előtte,
minden hullámozni kezdett.
Éles női sikolyokat hallott a közelből, azután a
szénapadlásra felkapaszkodó lövész is felkiáltott:
– Eltaláltam! Leesett az udvarra!
Ulrika látása kitisztult. Nagy nehezen, a fájdalomtól
sziszegve felült. Emberek özönlöttek ki a fogadóból – a
lövések zaja csalta elő őket. Mindannyian Ulrikára
mutogattak. Az istállóból kiáltások és nehéz, dobogó
léptek hallatszottak. Ulrika feltápászkodott, és
bizonytalan mozgással az udvar végében lévő kerítés meg
az azon túl sötétlő fasor irányába futott. A felügyelők
ráordítottak, hogy álljon meg. Egy pisztolygolyó süvített
el mellette, ahogy átlendült a deszkakerítés fölött, és
elindult, hogy keresztülcsörtessen a fasor előtt sűrűsödő
bokrokon.
Ahogy beért a fák közé, behúzódott az egyik vastag
törzs mögé, és azonnal lekuporodott. Megint hányt,
kiokádta magából szegény Herman vérét. Ahogy
befejezte, megtörölte a száját, és visszanézett. Két
felügyelő már a kerítés tetején ült, lovaglóülésben.
Mindketten a fák irányába bámultak, s a pisztolyukat
próbálták újratölteni. Egyiküknek sem volt túl sok kedve
ahhoz, hogy bemerészkedjen a sötétbe, így aztán, rövid
tétovázást követően visszahúzták a lábukat, és leugrottak
az udvarba.
Ulrika megkönnyebbülten felsóhajtott. A fa törzséhez
támasztotta a hátát, mély lélegzetet vett. Felszisszent a
fájdalomtól. Biztos volt benne, hogy nem úszta meg
ennyivel, folytatódni fog az üldözés, de amíg a
felügyelők lámpást szereznek és fáklyát gyújtanak, volt
még néhány perce a pihenésre meg arra, hogy kiszedje a
vállából a golyót. Tudta, ostobaság lenne bent hagyni: a
sebe nagyon gyorsan begyógyul majd, akkor is
összezáródik, ha odabent van a golyó, amit ezt követően
már tényleg nehéz lenne eltávolítani.
Levetette a zekéjét és az ingét. Elborzadva látta, milyen
vékony a karja. A bordái szinte keresztüldöfték a bőrét. A
jelek szerint egyetlen táplálkozással nem nyerhette vissza
régi formáját. A fa törzséhez feszítette a hátát, és
felkészült a fájdalomra. A bal kezén kieresztette a
karmait, az egyiket szelíden és óvatosan bedugta a sebbe.
Addig kotorászott a saját húsában, amíg sikerült
megtalálnia az apró ólomdarabkát. A valódi fájdalom
még csak ezután következett: ki kellett piszkálnia
magából a tárgyat. Amikor végre sikerült, a bokrok közé
pöckölte az ólomdarabot, és megkönnyebbülten
felsóhajtott.
Miközben az ingujját csíkokra tépve kötést készített,
érezte, végre tényleg kitisztul az elméje. A köd, ami azóta
gomolygott a fejében, hogy kimászott a csónak alól,
oszladozni kezdett. Ismét tudta magáról, hogy kicsoda.
Tudta, ki volt, és mivé vált. Azt is tudta, hová tart, de
még akadt néhány rémisztő lyuk az emlékek között.
Arcok bukkantak fel lelki szemei előtt, de egyikhez sem
tartozott név; nevek jutottak az eszébe, de egyikhez sem
tartozott arc. Vajon az apja tényleg halott? Úgy
emlékezett rá, hogy igen, de nem volt biztos benne.
Vajon szeretkezett Max Schreiberrel, vagy csupán
barátok voltak? Már ezt sem tudta.
A legutóbbi időszakkal kapcsolatos emlékei voltak a
leghiánvosabbak. Emlékezett rá, milyen fájdalom járta át,
amikor elmerült a folyóban. Emlékezett rá, hogyan
vergődött el ahhoz a csónakhoz, de hogy mi történt
közvetlenül a vízbe pottyanás előtt, nem tudta. Arra
emlékezett, hogy elmenekült Hermione házából, és arra
is, hogy keresztülrohant Nulnon, de… hogyan került a
városból a folyóba? Fel-felvillant előtte valami zárt hely
képe – egy olyan zárt helyé, ahol sok időt töltött.
Emlékezett rá, hogy pár férfi üvöltözött vele, azután… a
zuhanás. Ennyi. A többi kitörlődött az agyából. Fogalma
sem volt, mi történt pontosan.
Éppen befejezte a seb ellátását, amikor tompa dörrenést
hallott. Pisztolylövés! Azonnal a földre vetette magát.
Körbenézett. Nem, ezúttal nem rá lőttek. Senki sem
mászott át a kerítés innenső oldalára. Akkor vajon kit
vettek célba a lövészek?
Aztán megértette. Az útfelügyelők végeztek
Hermannal, mert meg akarták akadályozni, hogy
vámpírrá változzon. Ulrika vicsorogni kezdett. Ostobák!
Hiszen nem ölte meg a lovászt! Minden tőle telhetőt
elkövetett annak érdekében, hogy hű maradjon az
esküjéhez, életben hagyta azt a szerencsétlent, erre
tessék! Azok a balgák mindent elrontottak.
 Elbizonytalanodott. Nem igazán értette, ha még ő is
irtózik attól, hogy megöljön egy embert, akkor maguk az
emberek miért nem becsülik egymás életét? A
legszívesebben visszament volna, hogy megmutassa:
pontosan olyan szörnyeteg, amilyennek a felügyelők
gondolták, de nem tette meg. Nyugalmat erőltetett
magára. Nem volt szüksége se újabb pisztolylőtte
sebekre, se újabb halottakra.
Egy utolsó, gyilkos pillantást vetett a fogadó felé,
azután felrántotta magára az ujjaitól megfosztott inget
meg a kilyukasztott zekét, bevetette magát a fasor
mögötti erdőbe, és eltöprengett, vajon rá fog-e jönni
valaha, hogyan maradhat életben anélkül, hogy bajt és
pusztulást hozna mindenkire, akivel találkozik.
 Hetedik fejezet
Az éjféli út

Ulrika könnyed, nesztelen léptekkel közelítette meg az

útonállókat. Ketten voltak, mindketten lóháton ültek, és
egy alacsony domb tetejéről figyelték a holdfényes út
egyik elhagyatott szakaszát. Ulrika hátulról, egy kisebb,
fiatal fákból álló liget irányából került közel hozzájuk.
Látszott rajtuk, tapasztalt harcosok. Bőrruhát és foltozott
köpenyt viseltek, viharvert arcukon a megvívott csaták
éppúgy rajta hagyták nyomaikat, mint az életük során
elfogyasztott rengeteg bor.
– Én mondom neked, ifjú Ham! – szólalt meg az egyik,
aki egy színes tollat tűzött széles karimájú kalapjára. – A
stílus az, ami számít. A stílus az, ami megmenthet a
bitófától.
Ham csúf arcú, csavargó külsejű, fiatal fickó volt.
– Jól van, Nikko! – mordult fel. – De nem értem, hogy
menthet meg az akasztástól az, hogy tollat tűzöl a
kalapodra.
– Itt most nemcsak a tollról van szó, pajtás – mondta
Nikko. – Az egészről. Ha úgy csinálod, hogy bezúzod a
férfiak koponyáját, ha egyszerűen agyoncsapod őket, és
erőszakoskodsz a nőkkel, mielőtt kifosztod őket, akkor
gyűlölni fognak. Akkor mindenki a felügyelőket meg a
csendőröket hívja majd, és nagyon hamar azon kaphatod
magad, hogy vadásznak rád. De… – Felemelte a kezét,
megveregette a kalapja karimáját – …ha elegánsan csak
sarokba szorítod a férfiakat, és vidáman rájuk kiáltasz,
hogy „pénzt vagy életet”, és közben udvarias vagy a
hölgyekkel, miközben elszeded tőlük az erszényüket meg
a gyöngyeiket, akkor meglásd, szinte imádni fognak!
Lesz egy remek történetük, amit elmesélhetnek a
barátaiknak. Elmondhatják, hogy az országúton egy
elegáns úriember rabolta ki őket. Élvezni fogják a dolgot,
akkor pedig nem valószínű, hogy bármi áron le akarnak
vadásztatni téged.
– Én nem tudom, miért kéne vesződni velük –
mormolta Ham.
– És mi van, ha a kocsis, mondjuk, rám szegez két
pisztolyt? Talán csókoljak kezet neki?
Nikko megvonta a vállát.
– Annyi kocsist, csatlóst meg felügyelőt ölsz meg,
amennyit csak akarsz. Ha megteszed, csak még
félelmetesebbnek tartanak majd. És tudod, mit? Ez is
tetszeni fog az utazóknak. Ettől csak még izgalmasabbá
válik számukra a kaland. A lényeg az, hogy az urakat ne
bántsd. Senkit sem érdekel, hány paraszt vész oda. Ezzel
még maguk a parasztok se foglalkoznak. Viszont ha
megölsz egy nemest, innentől Marienburgig mindenütt
csak téged fognak keresni.
A távolból halk, tompa zaj hallatszott. Mindketten
felkapták a fejüket, és déli irányba néztek. Ulrika is arra
fordult. A fák között egy pillanatra feltűnt egy száguldó
hintó. Azon a kanyargós úton haladt, amelyen hamarosan
meg kellett érkeznie a domb tövébe.
– Helyben vagyunk – mondta Ham, és a nyergére
erősített kampóról leakasztotta a számszeríját.
Nikko a fejébe nyomta a kalapját, és előhúzott egy
pisztolyt.
– Legalább annyit tegyél meg, hogy nem lősz, amíg
nem vagy biztos benne, hogy védekezni akarnak!
Ulrika felegyenesedett. Most, vagy soha! – gondolta.
Tudta, ha a hintó közelebb ér, lemondhat a prédáról.
Kilépett a fák közül, és fegyvertelenül megállt a haramiák
mögött.
– Pénzt vagy életet, uraim!
Az útonállók ijedtükben majdnem lefordultak a
nyeregből. Hátrakapták a fejüket, és a lovaik közé sétáló
lányra néztek.
– Ranald nevére, te meg ki vagy? – kérdezte Ham.
 – Menj innen! – vicsorgott Nikko. – Miattad
elszalasztjuk a zsákmányt!
– Nem lehet – felelte Ulrika. – Számomra ti vagytok a
zsákmány.
Villámgyors mozdulattal elkapta Ham karját, lerántotta
a fickót a lova hátáról, és a földhöz csapta. Nikko
felkiáltott, és Ulrika felé fordította a pisztolyát. Ulrika
oldalra hajolt, kikapta a fegyvert a férfi kezéből, aztán
iszonyú erővel a halántékára csapott vele. Nikko lezuhant
a társa mellé. A terhétől megszabadult ló idegesen, a
szemét forgatva táncolt arrébb.
Ham közben már feltérdelt, és tőrt rántott.
– Te szuka! – hörögte. – Ezért most kihasítom a májad!
Ulrika kirúgta a kezéből a tőrt, azután a zekéjénél
fogva megragadta, és könnyedén felemelte a nála kétszer
súlyosabb fickót. Ham öklözni próbált, de Ulrika elkapta
a kezét.
– Tegyél le! – üvöltötte Ham vergődve. – Hagyj…!
A torkán akadt a szó, amikor Ulrika kinyitotta a száját,
és kieresztette az agyarait.
– Sigmar, óvj meg engem! – nyüszített a férfi.
– Téged, te alávaló gyilkos? – Ulrika felvonta az egyik
szemöldökét. – Kétlem, hogy Sigmart érdekli, mi van
veled. – Belemélyesztette Ham nyakába a fogait, és inni
kezdett. Lehunyt szemmel élvezte, ahogy a forró vér
megtölti a testét. Ham vergődése erőtlenné vált.
Ulrika ezúttal képes volt uralkodni magán: csak annyi
vért szívott ki, hogy erős maradjon, ügyelt arra, hogy ne
részegedjen meg a nedűtől, ne puffadjon fel ismét a hasa.
Amikor végzett, kimért mozdulattal, indulatok nélkül
végzett áldozatával. Egy gyors mozdulat – egy halk
reccsenés. Ham törött nyakkal, értetlen és hitetlenkedő
tekintettel terült el a földön. Ulrika ekkor Nikko felé
fordult, aki döbbenten bámult rá onnan, ahová korábban
zuhant.
– Kegyelem! – suttogta a férfi, és rákjárásban mászni
kezdett hátrafelé. – Kegyelem! Egy léleknek sem fogom
elmondani!
Ulrika habozott. Elgondolkodott. Nikko nem látszott
olyan vadállatnak, mint Ham. A korához képest
viszonylag jóképűnek tűnt, és volt benne valami
szimpatikus. Ulrika tudta, akár meg is kegyelmezhetne
neki. Reggelre már messze lesz ettől a helytől, Nikko
lován jókora utat megtehet észak felé. Még az sem
számítana, ha a fickó elmondaná valakinek, mi történt,
úgysem érnék utol.
Már éppen azon volt, hogy hátat fordít Nikkónak,
amikor eszébe jutott, mit mondott a fickó a kocsisok és a
csatlósok meggyilkolásáról, milyen pökhendin jelentette
ki, hogy a parasztok nem számítanak. Elvicsorodott.
Lehet, hogy ez a vidám, színes toll csak álca – egy
gonosz szív álcája.
– Így van – mondta, és kivonta rapírját. – Tényleg nem
fogsz beszélni.
Nikko felsikoltott és menekülni próbált, de a penge
előrevágódott, és már azelőtt lemetszette a nyakáról a
fejét, hogy felállt volna. A kalap lecsúszott a fejről, ami
legurult a domb oldalán – éppen akkor ért le a lejtő
tövébe, amikor a hintó elrobogott előtte.
Ulrika a fej után nézett, azután letérdelt, és átkutatta a
haramiák hulláit; elszedett tőlük minden pénzt, minden
tárgyat, aminek később hasznát vehette. A holmikat abba
a zsákba gyömöszölte bele, amit egyik korábbi
áldozatától zsákmányolt. Már több mint két hét telt el
azóta, hogy megtámadta Hermant, hogy az útfelügyelők
megpróbáltak végezni vele. Jókora utat sikerült
megtennie Praag felé, bár ez nem ment könnyen, és a
körülményeket sem lehetett kellemesnek nevezni.
Mielőtt elindult Nulnból, nem is gondolta volna, az
éjszaka teremtményei számára milyen nehéz és bonyolult
dolog az utazás. A legnagyobb problémát az jelentette,
hogy hiába nyerte vissza egészséges külsejét, hiába nem
látszott már se vénnek, se betegnek, az arca, a haja és a
ruházata miatt továbbra sem tudott beolvadni az emberek
közé. Bárhová is ment, észrevették, márpedig egy vámpír
éppen erre vágyik a legkevésbé. A lahmianokra, akár
úrhölgynek, akár cselédnek, akár szajhának öltöztek is, az
emberek általában csak egy pillantást vetettek, magukban
besorolták a megfelelő kategóriába, azután
megfeledkeztek róluk. Ulrika esetében ez másként volt,
róla egyszerűen nem tudták levenni a szemüket a
bámészok, csak nézték, nézték, és közben arra próbáltak
rájönni, ki lehet. Férfi vagy nő? Öreg vagy fiatal? Ha
férfi, akkor vad fickó vagy pipogya ficsúr? Ha elég
sokáig figyelték, észrevehettek még valamit: a bőre
különleges árnyalatát és finomságát, érintésének
hidegségét, de még a belőle áradó nem emberi
kisugárzást is érzékelhették, amely miatt a kutyák riadt
nyüszítésbe kezdtek a közeledtére.
Ulrika hamar megtanulta, kerülnie kell a tömeget,
menedékbe kell húzódnia, lehetőleg olyan helyeken kell
átvészelnie a nappalokat, ahol kevesen fordulnak meg:
tanyák pajtáiban, romos tornyokban, szénapadlásokon, út
menti szentélyekben. Ám ahogy északi irányba tartva
egyre közelebb került a céljához, ahogy egyre mélyebben
behatolt a Nagy Erdőbe, mind ritkábban talált megfelelő
búvóhelyet. Többször is rákényszerült, hogy az erdő fái
között, a vastag, dohos és rothadó avarszőnyeg alá
bebújva kellett leheverednie. Ilyenkor csak reménykedni
tudott, hogy senki és semmi nem fogja megzavarni addig,
amíg a nap pályája végére nem ér, és ismét lesüllyed a
látóhatár mögé.
Komoly kihívást jelentett számára a rendszeres
táplálkozás is. Azok után, ami azzal a szerencsétlen
lovásszal, Hermannal történt, Ulrikában a korábbinál is
erősebbé vált a szándék, hogy uralkodni fog éhségén, és
csak azoknak a vérét szívja ki, akik megérdemlik a halált.
Emiatt aztán ideje nagy részét kénytelen volt azzal
tölteni, hogy felkutassa a legalávalóbb embereket, azokat,
akik pusztulása miatt nem gyötörhette a lelkiismeret. Útja
során jobbára útonállók, tolvajok, gyilkosok, stricik,
szektás eszelősök, erőszaktevők, méregkeverők és
fojtogatok vérét itta. A déli városokban viszonylag
könnyen talált megfelelő áldozatokat (csupán kétszer
fordult elő, hogy a helybeliek meglátták, s fáklyákkal,
vasvillákkal és dorongokkal felfegyverkezve üldözőbe
vették), ám az északi erdőben egyre bonyolultabbá vált ez
is. Éjszakánként a nagyobb országutak közelébe
húzódott, de sokszor hiába: gyakran megesett, hogy
nemhogy gazfickókat nem látott, de egyetlen emberrel
sem találkozott.
A veszélyek miatt egyre óvatosabbá vált, egyre
módszeresebben és átgondoltabban cselekedett. Már
órákkal napkelte előtt keresni kezdte a megfelelő
menedékhelyet, nem az utolsó pillanatban rohangált,
amikor már rózsaszínűvé vált az ég alja. Amikor egy-egy
lakatlan vidéken kellett átvágnia, mindig megtudakolta,
milyen messze van a legközelebbi város, és indulás előtt
előrelátóan táplálkozott. A fogadókba érve nyitva tartotta
a fülét a banditákkal, a megtámadott utazókocsikkal
kapcsolatos hírekre, semmi sem kerülte el a figyelmét.
Az áldozataival is másképpen bánt, miután kiszívta a
vérüket: kitörte a nyakukat, azután elvágta a torkukat
vagy lemetszette a fejüket, hogy a hullákon ne lehessen
megtalálni az árulkodó harapásnyomokat.
Annak ellenére, hogy egyre ügyesebbé és
tapasztaltabbá vált, rengeteg nehézséget kellett
leküzdenie, és egyáltalán nem lehetett kellemesnek
mondani az életét. Sokszor eszébe jutott, hogy esetleg
vissza kellene térnie Gabriellához, könyörögnie kellene
neki, hogy bocsásson meg; úgy érezte, bármilyen
megalázkodásra képes lenne, csak hogy ismét a
biztonságot és kényelmet adó lahmian fészekben
lehessen. Időnként már-már elcsábult, és valóban
visszafordult, de ilyenkor mindig emlékeztette magát
arra, amit a grófnő mondott (nevezetesen: rabszolgái
lehetnek, de barátai soha), és felidézte Friedrich
Holmann, valamint a szerencsétlenül járt szobalány,
Lotte halálát; felidézte a vérrabszolgák alázatos
tekintetét. Ezek az emlékképek mindig erőt adtak neki
ahhoz, hogy tovább menjen, hogy azon az úton haladjon,
amit magának választott. Nem volt hajlandó odadobni a
becsületet a kényelemért. Biztos volt benne, vámpírként
is lehet más módon élni, máshogy, mint Gabriella és
Hermione.
Felemelte a földről Nikko széles karimájú, tollal
díszített kalapját, felpróbálta. Éppen megfelelő volt a
mérete. Úgy gondolta, hogy a kalapban meg az útközben
zsákmányolt bőrzekében, illetve a nehéz, foltozott
köpenyben már tényleg úgy néz ki, mint egy valódi
vándor. Ennek megörült, ugyanis a rongyos, kopottas
ruházatú utazók közel sem keltettek akkora feltűnést,
mint egy fekete bársonyba öltözött, fehér hajú ficsúr.
Ham lovának kantárját hozzákötötte Nikko nyergéhez.
Felpattant a ló hátára, és északnak fordult.
Két héttel később átjutott Kislev határán, majd újabb
két hét elteltével a látóhatár szélén, a síkság peremén
megpillantotta Praag városának tornyait. A pusztán még
nehezebb volt átjutni, mint a Birodalom erdőin: a városok
irdatlan távolságokra voltak egymástól, ráadásul ezen a
vidéken már alig nőttek fák – Ulrikának minden
hajnalban meg kellett szenvednie azért, hogy megfelelő
búvóhelyet találjon magának. A két lovat rögtön azután
vesztette el, hogy átkelt a kislevi határon: néhány fickó
rajtakapta őt, amikor éppen táplálkozott; menekülni
kényszerült, nem térhetett vissza arra a helyre, ahol az
állatokat kipányvázta. Az esetet követően egy karaván
nyomába szegődött. A mérföld hosszú menet Praagba
szállított faanyagot, gabonát, lőfegyvereket és
lószerszámokat (ezeket a Jégkirálynő hadseregének
maradékát képező egységeknek szánták), valamint
fegyvereket és élelmet – ezeket a városvédőknek vitték,
akik már a hordák visszatértére, a tavaszi ostrom
kezdetére készülődtek.
A karaván elég lassan haladt ahhoz, hogy Ulrika
éjszakánként utolérje. A tábor körül mindig talált néhány
gazfickót és haramiát, olyanokat, akik megpróbálták
ellopni a szállítmány egy részét. A rablók között voltak
olyanok, akik egyszerűen rátámadtak az őrökre, de
akadtak, akik vesztegetéssel próbálkoztak. Ulrikának nem
kellett aggódnia amiatt, hogy nem talál elegendő prédát.
Minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy
kiválassza a gonosz vagy rossz hírnévnek örvendő
fickókat – ha ilyeneknek veszett nyomuk, a társaik nem
igazán keresték őket, talán még örültek is, hogy
megszabadultak tőlük. Ennek ellenére az első hét végére
táborszerte egyre többen beszéltek arról, hogy valami
szörnyeteg követi őket, egy vadállat, amely éjjelente
embereket ragad el.
Ulrika nem táplálkozott minden éjszaka – ez túl
veszélyes lett volna –, de elégedetten tapasztalta, hogy
már nincs is szüksége erre. Korábban már az is agóniát
okozott neki, ha egyetlen napig nem jutott vérhez, ám
időközben annyira felerősödött, hogy két, esetleg három
napig is kibírta éhen, anélkül hogy a vérvágy
elviselhetetlenné fokozódott volna benne. Persze, nem
akarta túl sokáig elhúzni a dolgot – nem kívánta
megkockáztatni, hogy ismét legyengüljön, ha esetleg
valami rosszul sül el, vagy ha valami miatt el kell
szakadnia a karavántól –, ezért arra törekedett, hogy
minden harmadik éjszaka táplálkozzon. Közben arra is
ügyelt, hogy egymás után két alkalommal ne ugyanabból
a kisebb társaságból válassza ki áldozatait.
Ahogy a karaván közelebb jutott Praaghoz, Ulrika
egyre többször szembesült az előző évben lezajlott
káoszinvázió nyomaival. Kiégett tornyokat, elhagyott
tanyákat, hatalmas, dombszerű hantokat látott, amelyek
alatt emberek tucatjai nyugodtak a tömegsírokban.
Lesoványodott parasztokkal találkozott, akiknek a földjét,
tanyáját és kamráját kétszer is kifosztották – először a
délre érkező hódítók, másodszor pedig a Jégkirálynő
seregei, akik azért jöttek, hogy visszaszorítsák északra az
ellenséget.
Arról is meggyőződhetett, hogy a hódítók egyes
csapatai nem vonultak vissza. A karaván mellett időnként
elviharzott a szárnyas gospodarok egy-egy lándzsás
csapata. A harcosok feje fölött büszkén lobogtak a
szélben a sasszárnyas zászlók, a lándzsák hegyén pedig
olykor barbár trófeák, levágott fejek díszelegtek. A
tábortüzek mellett hallani lehetett olyan pletykákat, hogy
egyik vagy másik karavánt megtámadták és kifosztották
az északiak, akik veszett vadállatként tombolva
bukkantak elő az éjszakából, hogy aztán a zsákmánnyal
és a foglyokkal együtt éppen olyan gyorsan távozzanak
valamilyen ismeretlen helyre, ahogyan érkeztek. Egy este
Ulrika a látóhatár peremén felfedezett egy lángoló tanyát,
a következő éjjelen pedig egy kisebb város füstölgő
romjai között haladt át. A nyomokból arra lehetett
következtetni, hogy a település valamennyi lakóját
lemészárolták, méghozzá szokatlanul borzalmas módon.
Ulrikában a pusztítás láttán feltámadt a hazafias düh.
Őrjítőnek találta, hogy valami idegen horda feldúlta a
hazáját, és ő semmit sem tehetett. Tisztában volt vele,
hogy a legrosszabb még hátravan, de szinte epekedve
várta, hogy tavasszal visszatérjenek az ellenséges
csapatok – úgy gondolta, akkor legalább alkalma lesz
arra, hogy bosszút álljon rajtuk.
Végül, azon a reggelen, közvetlenül azelőtt, hogy
bebújt az egyik kifosztott és felperzselt ház pincéjébe, a
felkelő nap első, rózsaszínű sugaraiban megpillantotta
Praag városának csillogó hagymakupoláit. Este furcsa
öröm áradt szét benne; különös izgalmat okozott neki,
hogy reggelre már ismét a városban lehet, és…
És?
Mi lesz azután? Mi lesz akkor, ha megérkezik?
A háta bizseregni kezdett az izgalomhoz vegyülő
félelemtől. Lehet, hogy néhány órán belül ismét
találkozhat Felixszel, Max-szel és Gotrekkel. Vajon
megkeresse őket? Megkeresheti őket? Vagy inkább ne
tegye? Vajon mi történne akkor, ha találkozna velük?
Lehet, hogy csak egy pillanattal élné túl a nagy eseményt,
mert a vadász rettenetes bárdja kioltaná az életét. Vagy az
is lehet, hogy nem bántanák, csupán hátat fordítanának
neki. Undorral és megvetéssel. Talán ez lenne a legjobb,
akkor végre tudná, hol áll, kihez tartozik, kire számíthat.
És mi van akkor, ha Felix vagy Max tárt karokkal
fogadja? Mi van, ha át akarják ölelni? Vajon képes lesz
uralkodni magán? Szeretni fogja őket, vagy prédának
tekinti majd mindkettejüket?
Türelmetlen horkantással felkapta a zsákját, és
kimászott a pincéből. Már túl messzire eljutott, innen
nem fordulhatott vissza.
Néhány órával később aztán meghallotta a sikolyokat.
A hangok az út emelkedős szakaszán túlról érkeztek,
egészen gyengék voltak a szélben. Ulrika meggyorsította
a lépteit. Ahogy felért az emelkedőre, már meghallotta a
jellegzetes zajokat is. Valahol előtte, a szorosan egymás
mellett álló dombok között csata zajlott. Megnyalta az
ajkait. A csata egyet jelentett a vérrel. Nem lett volna
butaság táplálékhoz jutni, mielőtt belép a városba, ahol ki
tudja, mi vár rá. Továbbsietett, a zsák fel-le pattogott a
hátán, ahogy futott. Jókora távolságot kellett megtennie,
de ahogy feljutott a legközelebbi domb tetejére, a szeme
elé tárult a mészárszékké változtatott völgy.
Ulrika látta, egy északiakból álló fosztogató banda
támadt rá egy karavánra – az ő karavánjára, arra, amellyel
Kislev határától eljutott idáig. A tábor körül hatalmas
termetű, izmos, félig meztelen, kékre pingált testű,
különös csontfétisekkel ékített férfiak mozogtak. Az
északiak elszántan támadták a karavánt védeni próbáló
katonákat és zsoldosokat, akik a kétszeres túlerő ellenére
bátran körbefogták a tábort, bár nem sokat tehettek;
soraik folyamatosan ritkultak. A kék testűek között
elfajzott harci kutyák hörögtek. A szőrük olyan volt, akár
a páncél, pofájukról vér csorgott; bestiális gazdáik mellett
rohanva, torkokat átharapva, zsigereket kiontva támadtak
a karaván védőire. A horda vezére, egy sebhelyes, kopasz
óriás egy pokoli külsejű fekete ló hátán ülve, mindkét
kezében harci bárdot tartva osztotta a halált.
A látvány hatására perzselő düh áradt szét Ulrikában.
Kislev óta védelmezte ezeket az embereket, kiválogatta
közülük az emberformájú farkasokat, akik árthattak volna
nekik, és most, amikor Praag már kiáltásnyi távolságban
volt, megtámadja őket egy ilyen csürhe? Hogy
merészelnek ezek az északi mocskok hozzányúlni az ő
nyájához? Ezek az ő emberei, ezekre ő vigyázott!
Egyszerre rántotta elő a rapírját és a tőrét, és rohanni
kezdett a lejtőn; egyenesen a lóháton ülő óriás felé tartott.
A kék testű fosztogatók nem vették észre őt, ahogy
hátulról rájuk rontott, négyet is sikerült levágnia, mire
egyáltalán felfedezték, hogy közéjük került. Dühödten
feléje fordultak, de nem bírták felvenni vele a küzdelmet:
a pengéi olyan gyorsan cikáztak, a karjai olyan erősek
voltak, hogy könnyedén félresöpörte a támadásokat, és
szinte játszi könnyedséggel gyilkolta őket.
Élvezte a harcot. Kétszer gyorsabban mozgott, mint
amikor még élő volt, az ereje pedig a többszöröse volt a
korábbinak. A fosztogatók hátrálni kezdtek előle, de a
pengéi mégis csinos kis lyukakat ütöttek a tetovált
mellkasokra. A harcosok úgy dőltek el, úgy haltak meg,
hogy alig csorrant vér a sebeikből. Persze, nem minden
esetben dolgozott ennyire tisztán: amikor levágott egy-
egy kézfejet vagy kart, a csonkokból bőségesen fröcskölt
a vér.
Forgószélként mozgott a fosztogatók között, de hamar
rá kellett jönnie, hiába rendelkezik emberfeletti
képességekkel, a túlerővel szemben nem sokat tehet.
Ahogy folyamatosan előrenyomult, a fosztogatók a háta
mögé kerültek, és már oldalról is támadták. Egy kard
pengéje a hátába metszett, egy másik a szeme fölött vágta
szét a bőrt. Megtántorodott, és kis híján belépett egy
feléje sújtó bárd elé. Kezdte megérteni, őrültséget csinált.
Hogy is gondolhatta, hogy egyszerre száz férfival is
képes megküzdeni? Ismét elragadta a vérvágy; már
megint azért került bajba, mert nem bírt uralkodni magán.
Egyre biztosabb volt benne, hogy sosem fog eljutni a
fosztogatók vezéréhez. Ezt a csatát nem fogja megnyerni,
sőt már annak is örülhet, ha megússza.
Elszántan csapkodott maga köré a rapírjával, azután a
csatatér széle felé indult. Az egyik vadnak a nyakát szúrta
keresztül, egy másiknak a tőrével metszette fel a hasát.
Egy harmadik harcos kőbuzogánnyal sújtott felé.
Lehajolt, és ahogy a fegyver elzúgott a feje fölött,
mindkét pengéjét bedöfte a kék testű bordái közé. Ellökte
magától a feléje dőlő testet, azután bevetette magát az út
menti bozótba.
Négy üvöltő harcos követte, a többiek azonban
visszafordultak a karavánt védő csatlósok és zsoldosok
felé. Ulrika elmosolyodott. Négy ellenféllel könnyedén el
tud bánni, az üldözői nem jelenthetnek gondot a számára.
 A fosztogatók keresztülcsörtettek a bozóton. Ulrika
megpördült, szembefordult velük. Az első harcos lába
beleakadt az indákba; mielőtt kiszabadíthatta volna
magát, Ulrika könnyedén végzett vele. A második
átugrott a földre rogyó test fölött. Ulrika kénytelen volt
oldalra vetődni – ha nem teszi, a hatalmas test rázuhan,
feldönti és leszorítja. A harmadik harcos kihasználta az
alkalmat, és éppen abban a pillanatban vágott Ulrika háta
felé, amikor az védtelen volt. Ulrika még éppen időben
rántotta hátra a tőrt tartó kezét. A rövid pengével kivédte
a vágást, azután lendületből megpördült, és a rapírjával
lemetszette a fejet a harmadik vad nyakáról. Gyorsan
előrelépett, és leszúrta a másodikat, aki éppen akkor
próbált feltápászkodni a földről.
Az utolsó, hatalmas termetű harcos külseje még
félelmetesebb volt, mint a többieké: ajkait feketére
festette, a mellén és a hasán több helyen kilyukasztatta a
bőrt; ezekbe a lyukakba bíborszínű zsineget fűzött, ami
miatt a törzse úgy nézett ki, mintha elölkötős fűzőt
viselne. Üvöltve közeledett, meglendítette roppant méretű
bárdját. Félelmetes és halálos mozdulat volt, de éppen
emiatt vált védtelenné a mellkasa. Ulrika több halálos
szúrást is bevihetett volna, de ehelyett csak lefegyverezte
a férfit: a bárd nyelét szorító ujjait metszette le.
A vad elejtette a bárdot, de nem adta fel a küzdelmet –
úgy kapta elő a tőrét, mintha még valamennyi ujja
meglenne. Ulrika kirúgta a kezéből a tőrt, azután a földre
dobta a saját fegyvereit, és karmait kieresztve a harcos
elé ugrott. Valahogy úgy festett, mint egy hegyi puma,
ami egy medvének akar nekimenni. Elkapta a férfi
nyakát, bedöfte a karmait a gége mellé, majd erőteljes
mozdulattal lefelé rántotta a kezét. Érezte, hogy a harcos
ökle néhányszor eltalálja, de nem zavarta különösebben a
dolog. Egy ütést mért a férfi halántékára, azután
belerántotta a térdét az ágyékába. A vad térdre rogyott, és
hangosan nyöszörgött; a torkára hasított sebből ömlött a
vér.
Ulrika hanyatt lökte, lovaglóülésben rátelepedett, majd
előredőlt, és megmutatta a harcosnak az agyarait. A férfi
eszelős tekintetű szemében végre fellobbant a félelem
fénye.
– Ez az én hazám, északi! – suttogta Ulrika. – Meg
fogom védeni a kardommal, a késemmel, a fogammal, a
karmaimmal! Megvédem, és kiszívom a vérét annak, aki
meg akarja becsteleníteni! Én…
A szónoklatnak éles kürtszó és mennydörgő
patadobogás vetett véget. Ulrika felkapta a fejét. Praag
irányából, a domb oldaláról lándzsát szegezve, a tollas
lobogók alatt száguldva eleven lavinaként zúdult alá a
Griff Légió lovasságának egy teljes ezrede.
 Nyolcadik fejezet
A Griffek szárnyai

Amikor meglátta a csata irányába vágtató Griffeket,

Ulrikában egymásnak ellentmondó érzések kavarogtak.
Büszke volt a lovasok pompázatosságára, erőt sugárzó
megjelenésére; megkönnyebbült, hogy a karavánnal
utazók talán mégis megmenekülnek, különös diadallal és
szeretettel töltötte el hazája jelképeinek látványa,
ugyanakkor aggódni kezdett. Vajon mikor veszik észre a
lovasok? Vajon ki tudja-e szívni a vért a maga alá gyűrt
harcosból, vagy lehet, hogy erre már nem lesz ideje?
Vajon megtámadják?
Kékre festett testű áldozata észrevette rajta, hogy
elkalandozott a figyelme. Kihasználta az alkalmat: lelökte
magáról, és mászni kezdett a bárdja felé. Ulrika elkapta a
bokáját, ismét a földre rántotta, újra ráült a mellkasára, és
miközben leszorította a karjait, hátralesett. A Griffek már
nekiestek a fosztogatóknak, lekötötte a figyelmüket a
csata, ráadásul nem is láttak olyan jól a sötétben, mint ő.
Nem volt túl valószínű, hogy felfedezik őt és prédáját a
bokrok között, vagyis…
Úgy döntött, megkockáztatja a dolgot. A szorításában
vergődő harcos mocskos nyakába mélyesztette a fogait,
és inni kezdett. Szinte azonnal visszarántotta a fejét, és
köpködve káromkodott. A karmazsinvörös folyadék az
arcába, a ruhájára fröccsent. A vad vérének undorító íze
és förtelmes szaga volt, bár ezt még figyelmen kívül tudta
volna hagyni, azt viszont már nem, hogy a nedűben volt
valami furcsa romlottság, valami émelyítő és szédítő
dolog – valami, aminek hatására eszelősen elsuttogott
szavakat hallott a fejében; ami miatt úgy érezte, mintha
tollszerű csápok tapogatnák végig az ereit, olyan
bizonytalansággal és puhasággal, ahogy a mérgező
szárnyú lepkék keresik a megfelelő helyet a petéiknek. A
fosztogatók már olyan hosszú ideje szívták a Káosz
csecsét, hogy maguk is a hordozóivá váltak, és minden,
ami belőlük táplálkozott, éppen olyan torzzá és őrültté
változhatott, amilyenek ők voltak. Ulrika egyetlen
kortyot se mert inni a vérből.
A harcos valahogy kiszabadította az egyik karját, és
ütött. Ulrika elkapta a kezét, a térde alá préselte, azután
mindkét kezével megfogta a férfi fejét, és gyors
mozdulattal oldalra fordította. Az erős nyakizmok
ellenálltak, de végül ő győzött. Az elroppantott csigolyájú
harcos végre mozdulatlanná vált. Ulrika oldalra hajolt, és
káromkodva lenyomta az ujját a torkán – hányni akart,
meg szeretett volna szabadulni attól a romlott vértől, amit
az első korty során véletlenül lenyelt.
Mielőtt bármit kiadhatott volna magából, nehéz paták
dobbanásai rázták meg a földet. Felkapta a fejét. Néhány
vad harcos éppen feléje menekült, a nyomukban hat Griff
vágtatott előreszegezett lándzsával.
Ulrika átkozódva oldalra fordult, magára rántotta a
kitört nyakú harcos testét, és lapítva kivárta, míg a
menekülők és üldözőik elviharzanak mellette. Vajon
meglátták? Meglátta valamelyik, hogy mit csinált?
A Griffek lerohanták a fosztogatókat, lándzsájukkal
leszúrták őket, majd megfordultak, hogy visszatérjenek a
csatába. Egyenesen Ulrika felé tartottak. Ursun fogaira,
ezek meg fognak látni! Csurom vér volt; el sem tudta
képzelni, mi lesz, ha a lovasok megpillantják.
Mi legyen, mi legyen?
Hirtelen rájött, hogy a vér miatt nem kell aggódnia.
Elvégre csata dúlt a közelben, nem? Megsebesült, igaz?
Teljesen természetes, hogy véres lett az öltözéke. Még
valami átvillant az agyán. Nulnból alig bírt megszökni,
de az gyerekjáték volt ahhoz képest, ami Praagban vár rá,
ahová éjnek idején akar bejutni. Fogalma sem volt, hogy
csinálja, viszont a Griffek ott állomásoztak, és… igen,
esetleg velük belovagolhatna a kapun.
 Elmosolyodott. Elégedett volt magával: már kezdett
úgy gondolkodni, mint egy valódi lahmian.
Letörölte a vért a szájáról és az álláról, azután
kivergődött a vad harcos alól, úgy próbált helyezkedni,
hogy a lovasok elhiggyék, komoly küzdelmet vívott a
fickóval.
A lovasok már egészen közel voltak hozzá.
– Segítsetek, fivéreim! – kiáltotta. – Segítsetek!
A Griffek a hang irányába fordultak, de ahogy
elindultak, Ulrika döbbenten felhördült: rádöbbent, már
megint elkövetett egy hibát. A vad harcos nyakán tisztán
látszott a harapásnyom. A lovasok biztosan észreveszik…
„Hol a tőröm?” Meglátta a fegyvert, gyorsan kézbe kapta.
Az egyik Griff (meghökkentően jóképű gospodar,
büszke orrú, csodás bajszú fiatalember volt) lecsúszott a
nyeregből, hátba szúrta a kitört nyakú vadat, azután
rántott rajta egyet. Ulrika a tőrét markolva együtt gurult
oldalra a hullával, majd ráült a mellkasára, és úgy kezdte
döfködni a nyakát, mintha eszét vette volna a félelem és a
düh.
– Mocskos vadállat! – sikoltotta. – Szörnyeteg!
– Nyugalom, barátom… ööö… izé… kisasszony! – A
Griff megfogta a karját. – Már nem él.
Ulrika hátradőlt, és ernyedtséget színlelve végignyúlt a
hulla mellett.
 – Ó, köszönöm! – mormolta. – Olyan sokan voltak…
A Griff talpra segítette, tetőtől talpig végigmérte, majd
jelzett a társainak, nincs szüksége segítségre. A Griffek
somolyogva fordították meg lovaikat, és visszavágtattak a
karaván körül még mindig dúló csatába.
– Lássuk csak! – mondta a fiatalember. Lehajolt,
felemelte a földről a rapírt, és Ulrika kezébe adta. –
Megsérült, hölgyem?
Ulrika megrázta a fejét.
– Nem… Vagyis. nem tudom. Az egész olyan…
gyorsan történt!
– Hadd nézzem meg! – A fiatalember eltolta magától
Ulrikát, másodszor is végigmérte. Amikor meglátta a
szeme fölött lévő vágást, megcsóválta a fejét. – Nos, ez
itt elég szépen vérzik, de nem túl mély. Figyeljen rám!
Nekem most vissza kellene térnem a csatába. Egyedül is
el tud menni a hadi felcserünkhöz? Odaát van, azon a
dombon. Később megkeresném önt.
– Ó, uram, köszönöm! – mondta Ulrika. – Azt hiszem,
el tudok menni odáig… Igen, el tudok! Igazán
lekötelezett azzal, amit most tett!
A fiatalember felült a lovára, de közben egy pillantást
vetett a levágott fosztogatókra.
– Úgy látom, azért ön sem tétlenkedett! – mondta
elismerően, majd a lova véknyába vágta a sarkantyúját,
és a társai után ugratott. – Hamarosan találkozunk! –
kiáltott hátra.
Ulrika integetett neki, aztán megfordult, és a csatateret
megkerülve elindult az alacsony domb tetején álló
lovasszekér felé; gyanította, ott fogja megtalálni a
felcsert. Közben irigykedve figyelte, ahogy a Griffek
visszahúzódnak, alakzatba rendeződnek, és újabb
rohamot indítva széttiporják a fosztogatók sorait – mintha
csak egy búzaföldön vágtattak volna keresztül. Még
mindig pezsgett benne a harci vágy, és semmire sem
vágyott jobban, mint hogy csatlakozzon a mészárláshoz,
de nem merte megtenni. Tartott tőle, a csata hevében
esetleg megfeledkezne magáról, elárulná, hogy
természetellenes erővel rendelkezik, esetleg véletlenül
kieresztené a karmait vagy az agyarait. Egyébként is,
tovább kellett játszania a sebesült nemes kisasszony
szerepét, olyan lánynak kellett mutatkoznia, akinek
szüksége van egy bátor férfi segítségére és törődésére,
márpedig ezt senki sem hitte volna el róla, ha a csatában
úgy pörög és forog, akár a szélvész.
Az összecsapás negyedórával később a Griffek
győzelmével ért véget. A karavánhoz tartozók óvatosan
előbújtak az összetolt szekerek mögül, s köszönetet
mondtak a fehér szakállú Griff-kapitánynak. Néhány
szakasznyi lovas üldözőbe vette a menekülni próbáló
fosztogatókat, a többi harcos pedig nekiállt a piszkos
munkának: összegyűjtötték elesett társaik testét, és
halomba hányták az északi fosztogatók tetemeit,
amelyeket természetesen el akartak hamvasztani.
Ulrika ezt már a Griffek tábori kórházából nézte végig,
pontosabban a szekér mellől, ahol a felcser és a segédei
összevarrták, illetve bekötözték a sebesült lándzsásokat,
csatlósokat, zsoldosokat és kereskedőket. A sérültek
sikolyaitól szerencsére alig lehetett hallani a sistergést,
amit a sebtiben amputált végtagok helyén maradó
csonkok adtak ki, amikor rájuk szorították a forró
vasakat. Ulrika a lehető legtávolabb húzódott a szekértől.
A vad harcos romlott véréből lenyelt korty nemhogy
csökkentette, inkább fokozta az éhségét, az édes, tiszta
embervér illatára viszont szédítő, már-már leküzdhetetlen
vágy vett erőt rajta.
Valamivel később, amikor a sebesülteket és a
halottakat már szekérre rakták, amikor a lándzsások és a
karavánhoz tartozók is rendezték soraikat, és felkészültek
az indulásra, amikor a felcser és a segédei elcsomagolták
szerszámaikat, a jóképű Griff felügetett a domb tetejére,
és odaléptetett Ulrika elé.
– Olyan a külseje, akár egy veterán harcosé –
vigyorgott a fiatalember, amint meglátta az Ulrika fején
fehérlő kötést. – Habár… – Ulrika bőrzekéjére és
csizmájára pillantott – Úgy látom, amúgy is eléggé
harcias hölgy lehet…
– Lovas családból, a trollföldi határvidékéről
származom, uram! – Ulrika felállt. – Arrafelé mindenki
harcol. A lányok éppúgy, ahogy a fiúk.
A Griff elismerően pillantott rá.
– A családja tagjai a határvidék őrzői közé tartoznak?
Bátor emberek. Ügyesen bánnak a lándzsával. – Eszébe
jutott valami.
– Figyeljen, hölgyem, vannak páran arról a vidékről,
akik a mi közelünkben ütöttek tábort. Mi a családja neve?
Talán van köztük néhány rokona.
Ulrika feszültté vált. Érezte, veszélyes területre tévedt.
Ha most olyan nevet mond, amit a Griff esetleg ismer,
nagyon könnyen lelepleződhet, legalábbis kiderülhet róla,
hogy hazudik.
A valódi nevét nem mondhatta ki, azt biztosan ismerte
a fiatalember, aki esetleg ragaszkodni fog ahhoz, hogy
elvigye őt abba a bizonyos táborba – abba a táborba, ahol
minden valószínűség szerint ott van az apja régi rotája. A
legkevésbé sem vágyott arra, hogy találkozzon Jurijjal
vagy azzal a szigorú, vén Marekkel.
Megrázta a fejét.
– Tudomásom szerint a családom minden tagja
elpusztult az északi hágóknál vívott csatákban. Én…
Kislevben voltam, a rokonainkat látogattam meg, ott
szereztem tudomást az invázióról. Sajnos egész télre ott
ragadtam, most viszont északra megyek, hogy… hogy
megtudjam, él-e még egyáltalán valakim.
A Griff szomorúan nézett rá.
– Sajnálom, hogy ezt kell hallanom, hölgyem.
Remélem, jó híreket kap majd. – Végigmérte Ulrikát,
azután a mellkasához emelte az egyik kezét. – Petr
Ilanovics Csesnyekov vagyok Volksgradból.
Szolgálatára, hölgyem! Ha bármit tehetek önért…
Ulrika lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a mosolyát. A
jelek szerint nagyon jól működött a lahmian-fogás.
– Ulrika Magdova… ööö… Nocsivnucska vagyok –
mondta, mert az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy
nem használhatja a saját nevét. – Megtiszteltetés
számomra, Petr Ilanovics Csesnyekov, hogy
megismerhettem, és nem is venném igénybe a
segítőkészségét, de…
– Mondja ki bátran, hölgyem, mit kíván? – mondta a
fiatalember. – Ha módomban áll, természetesen
megteszem.
Ulrika kis szünetet tartott, mintha habozna, azután
folytatta:
– Van egy kuzinom Praagban, aki talán tud valamit a
családomról. Nagyon nagy megkönnyebbülésemre
szolgálna, ha beléphetnék a városba, és beszélhetnék a
rokonommal. Úgy érzem, egy perccel se bírom tovább
ezt a bizonytalanságot, de Praag kapui, ugye, zárva
vannak…
Csesnyekov arca felragyogott.
– A Giriff Légió lándzsásai előtt ugyan nincsenek
zárva! Megtiszteltetés lenne számomra, hölgyem, ha
bekísérhetném önt Praagba! – A szeme izgatottan
csillogott. – Tulajdonképpen a lovam nyergébe is
felülhetne, ha megfelel.
– Ó, igazán hálás lennék, uram! – Ulrika előrelépett. –
Köszönöm!
Már majdnem felpattant a fiatalember mögé a
nyeregbe, de eszébe jutott, hogy elméletileg kicsoda és
micsoda, vagyis milyennek kell mutatnia magát.
Megvárta, míg a férfi leszáll, bakot tart neki, és felsegíti
őt a ló hátára.
– Jól van – mondta Csesnyekov, miután óvatosan
visszaszállt a nyeregbe. – Elég kényelmesen ül?
Ulrika átölelte a fiatalember derekát, szorosan
hozzásimult. Csesnyekov elindította a lovat.
– Igen, köszönöm. Nagyon kényelmes így.
Ulrika elmosolyodott, amikor megérezte, milyen
izgatottan zakatol a férfi szíve. „Igen – gondolta. – Egyre
ügyesebben használom a lahmian fogásokat!”
 Csesnyekov visszatért a csapatához, besorolt a
menetoszlop végére. Az ezred mennydörögve, könnyű
vágtában indult el az úton vissza, Praag irányába. Menet
közben Ulrika azt kívánta, bárcsak módot talált volna a
táplálkozásra, mielőtt felült a nyeregbe. Az a tény, hogy a
lándzsás nyaka hosszú időn keresztül szó szerint az orra
előtt volt, hogy érezte a férfi ereiben áramló vér
forróságát, szinte elviselhetetlen kínokat okozott neki.
Időnként megnyalta az ajkait, és még közelebb húzódott a
bőr alatt lüktető vénához, de újra és újra visszarántotta a
fejét, újra és újra visszatartotta magát attól, hogy
beleharapjon a prédába.
Úgy egy óra múlva az ezred megérkezett Praag
vörösen toronyló falai alá. Ulrika álmélkodva nézett
végig az építményen, sehogy sem értette, hogyan
lehetséges az, hogy a védelmi vonalak ilyen komoly
sérüléseket szenvedtek, a város mégsem esett el. A
hatalmas, külső bástyafalat több helyen bezúzták, volt,
ahol majdnem földig rombolták, de az épen maradt
részeken is jókora mélyedések tátongtak – ezekre a
helyekre vágódtak be az ostromlók démonágyúinak
lövedékei, ide csapódtak be a gigantikus faltörő kosok
meg az ostromtornyok támasztórúdjai. A lerombolt
falszakaszok előtt még ott magaslottak a
törmelékhalmok, de már felállították a bonyolult ácsolatú
állványzatokat, amelyeken a mesteremberek éjjel-nappal
folyamatosan dolgoztak a rések befoltozásán.
– Remélem, idejében befejezik a munkálatokat –
jegyezte meg Ulrika halkan, ahogy közelebb értek a
falakhoz. – Már nyakunkon a tavasz. A hordák
hamarosan visszatérnek.
Csesnyekov hátranézett a válla fölött, majd ismét
előrefordult.
– Minden időben meglesz – felelte homlokráncolva. –
A hordák nem jönnek. Ebben az évben semmiképpen
sem.
Ulrika meglepetten pislogott.
– Tessék? Hogy mondhat ilyet? El fognak jönni! Esküt
tettek, hogy elpusztítanak minket.
– Akkor hazudtak – felelte a lándzsás. – Felállítottuk az
őrszemeinket, innentől egészen a Feketevér-hágóig
szemmel tartjuk a vidéket. Eddig még egyetlen olyan
jelentést sem kaptunk, hogy az ellenség mozgolódna.
Senki sem látta a hordákat. A jelek szerint még nem
kezdték meg a gyülekezést. Ha tavasszal meg akarnák
indítani a támadást, már úton kellene lenniük, de sehol
sincsenek.
Ulrika csalódottan elhúzta a száját. Olyan érzése
támadt, mintha megfordult volna alatta a világ, miközben
ő a helyén maradt.
 – De… nem értem. Mi történt?
Csesnyekov megvonta a vállát.
– Ezt senki sem tudja. Egyesek szerint azért nem
fognak támadni, mert elpusztult a vezérük, Démonszívű
Arek. Az ő erős keze nélkül az alvezérek egymásnak
ugrottak. Aztán vannak olyanok is, akik az ikervarázslók
eltűnésével magyarázzák a dolgot. Állítólag az ő
mágiájuk tartotta össze a szövetséget. Úgy hallottam, az
egyik jégboszorkány szerint valami történt a mágia
szeleivel. Megváltoztak az egyensúlyok, valami állítólag
visszahúzódott, és vitte magával a hordákat is.
Pontosabban: a hordák legnagyobb részét. Nem tudom,
de bármi legyen is az oka, nem lesz invázió. Legalábbis
idén nem.
Ulrika még mindig nem tudta elhinni a dolgot.
– De az utánpótlást szállító karavánok… A katonák!
Miért masíroznak továbbra is észak felé, ha nem lesz
háború?
Csesnyekov felnevetett.
– Ó, Enrik herceg nem olyan ostoba, hogy megmondja
Katarin cárnőnek, vége az inváziónak! Ha megtenné, a
cárnő azonnal intézkedne, és akkor nem áramlana ennyi
pénz, ellátmány és katona Praagba. Márpedig, ha másra
nem is, pénzre mindenképpen szükségünk van. Az
újjáépítés iszonyúan sokba kerül, és még mindig rengeteg
vad harcos ólálkodik a környéken… De ezt ön is láthatta.
– Megvonta a vállát. – Továbbra is szükségünk van arra,
amit Katarin küld, viszont ha ő is tisztában lenne azzal,
hogy már nem fenyeget minket veszély, máshová
irányítaná ezeket az összegeket. Ez az oka annak, hogy
Enrik továbbra is kétségbeesett üzeneteket küld délre,
hogy könyörögve kéri, mindenki segítsen „Észak
Bástyájának” újjáépítésében, mielőtt kifutnánk az időből.
Ulrika a felét se nagyon hallotta annak, amit
Csesnyekov mondott. A hordák nem fognak visszatérni…
Ez azt jelentette, hogy semmivé foszlott a legnyomósabb
ok, ami miatt el akart jutni Praagba. Azt tervezte, hogy
beleveti magát a vérfürdőbe, a mészárlásba, hogy
harcolni fog a népéért, a hazájáért, most viszont úgy
festett a dolog, hogy semmi tennivalója nem lesz. Két
országon utazott keresztül a nagy semmiért!
– Csalódottnak tűnik, hölgyem – jegyezte meg
Csesnyekov. – Talán nem okozott megkönnyebbülést
önnek a hír?
Ulrika kirángatta magát a kételyek közül.
– Abban reménykedtem, alkalmam lesz bosszút állni.
Azt akartam, hogy a hordák harcosai megfizessenek
azért, amit a családommal tettek. Most viszont… most
fogalmam sincs, mihez kezdjek.
Csesnyekov komoran bólintott.
 – Egy harcos szíve dobog a mellkasában, hölgyem.
Nos, a bosszúra így is éppen elég alkalom kínálkozik
majd. Az egyik hadúr még mindig az északi dombok
között ólálkodik. Egy eszelős, elfajzott lényről van szó,
akit Borostyánhajú Sirena néven ismernek. Se nem férfi,
se nem nő, legalábbis senki sem tudja róla, hogy
micsoda. Ő a vezére azoknak a kékre festett
fosztogatóknak, akikkel most küzdöttünk meg. Ha
valóban harcolni kíván, hölgyem, beszéljen a
kapitányommal. Majd szólok pár jó szót az ön érdekében.
Nem ön lenne az első nő, aki belép a Griffek közé, az
északi családok már korábban is elküldték hozzánk a
leányaikat.
Ulrika agyán keresztülvillant néhány kép: látta magát,
ahogy együtt lovagol a lándzsásokkal, velük együtt irtja a
kékre festett testű fosztogatókat. Csodás látomás volt, és
szerette volna, ha valósággá válik, de természetesen
tisztában volt azzal, hogy erre nem kerülhet sor. Egy
vámpír nem élhet emberekkel. A Griffek együtt aludtak,
együtt ettek, és nappal is járőröztek; Ulrika tudta, percek
alatt lebukna közöttük. De ha erre valami csoda folytán
mégsem kerülne sor, az éhsége mindenképpen gondot
jelentene a számára – például Csesnyekov nyakától is
csak nagy erőfeszítések árán tudta távol tartani az
agyarait. Nagyon jól el tudta képzelni, mi történne akkor,
ha egy olyan barakkban lakna, ami tele van szívtüzekkel.
Nem. Ha egyáltalán harcolni akar a fosztogatók ellen,
akkor azt egyedül kell csinálnia, éjszaka, az árnyékok
közé húzódva, távol az esetleges csábításoktól.
Ahogy a csodálatos ívű Vízköpő-kapun keresztül, a
menetoszlop végén belovagoltak a városba, Ulrika
elméjében megjelent néhány emlék. Eszébe jutott,
hogyan állt a falakon Maxszel, Felixszel és a
vadászokkal, hogyan figyelte Démonszívű
végeláthatatlan hordáit, a város felé közeledő hadakat:
hogyan örvénylett az égen az ellenséges hadvezér
varázslói által kibocsátott fekete energia. Eszébe jutott,
hogyan böfögték ki magukból az ostromtornyok a
förtelmes bestiákat, és visszaemlékezett arra is, hogyan
harcoltak ellenük, a vértócsákban csúszkálva.
Ahogy körbenézett, megállapította, az ostromlók nem
csupán a falakban tettek kárt. Összeomlott házakat,
kiégett otthonokat látott. Újváros üzletei és műhelyei
megfeketedett törmelékkupacokká váltak. A romok
között itt-ott emlékoszlopokat helyeztek el a holtak
emlékére; mindegyiket az alattuk eltemetett hős életének
egy-egy jellegzetes tárgyával (egy törött karddal, egy
lópatkóval, virágcsokorral, egy rongybabával) díszítették.
Valahányszor elfordította a fejét, mindig eszébe jutott
egy-egy élmény. Visszaemlékezett arra, hogyan törtek
keresztül a hordák a külső falon, hogyan rohantak végig
az utcákon; visszaemlékezett rá, hogy a herceg emberei
hogyan zárták rá az Óváros kapuit az életben
maradottakra annak érdekében, hogy kívül rekesszék az
ostromlókat és azokat a rettenetes tüzeket. Megremegett,
és gondolatban korholni kezdte magát amiatt, hogy önző
módon, csak a saját indokait figyelembe véve azt kívánta,
bárcsak ismét megjelennének a hordák. Megértette, ő
ugyan pár röpke pillanatra megízlelné a dicsőséget és a
pusztítás boldogságát, de ezek az összecsapások több
hónapon, esetleg éven keresztül tartó, halállal végződő
éhezést és járványokat hoznának a város lakóira.
A romok között szerencsére már megjelentek az
újjászületés jelei. Itt-ott kijavították a tetőket, újakat
helyeztek a bezúzódott ablakok és ajtók helyére. Félig
kész házak emelkedtek ki a romhalmok közül, a fakó
oszlopok úgy álltak ki a törmelékből, mint a tűzvész által
sújtott erdő hamvaiból az új hajtások és facsemeték. Az
egyik kocsmának nem volt se teteje, se ajtaja, de kormos
falára kislevita betűkkel már felírták a „Nyitva” szót.
Odabent árnyszerű alakok gubbasztottak a tűzhely körül,
az asztalon álló, kvast tartalmazó kancsóból sűrűn
töltögették újra poharaikat.
Ulrikát furcsa büszkeséggel töltötte el a látvány.
Praagot mindig újjáépítették, még a Káosz ellen vívott
Nagy Háború után is ez történt, pedig akkor az épületek
is sikoltoztak és vért sírtak az utolsó csatákban
elszabadult iszonyú energiák hatására. Hiába: a város
lelkét még az a csapás sem törte meg. Bár a falait szinte
megtöltötték a szellemek, bár az olyan, korábban
csodálatos építményekből, amilyen az Ópalota és a
Varázslók Tornya, csupán csúf romok maradtak meg
mint a pusztítás és az őrület mementói, a város lakói
mindent újjáépítettek; amelyik kísértetet lehetett, azt
elűzték, amelyikkel pedig nem bírtak, arról nem vettek
tudomást, annak elfogadták a jelenlétét. Ulrika
eltűnődött, vajon ezúttal elég hosszú lesz-e a béke ahhoz,
hogy Praag az új kísértetektől is megszabaduljon, és
ismét élhető, nyugodt várossá váljon. Nem igazán bízott
benne, hogy így lesz.
A kaputól nem messze néhány háztömbnyi területről
elhordták a törmeléket és a romokat, a letakarított részen
pedig egy hatalmas katonai tábort állítottak fel. A színes
sátrak tengere fölött a Kislev különböző részeiről érkezett
roták és századok zászlói lobogtak. Középen egy tágas
felvonulási teret alakítottak ki, itt lehetett elvégezni az
alaki gyakorlatokat és a szemléket. A lándzsások ezrede e
felé a tábor felé tartott. Ahogy közel értek hozzá,
Csesnyekov hátramosolygott a válla fölött.
– Hol lakik a kuzinja, hölgyem? – kérdezte. – Elviszem
oda, a ház kapujához.
Ulrika egy pillanatra megijedt; már majdnem
megfeledkezett arról, hogy korábban mit hazudott. Nem
ismert olyan címet, amit megadhatott volna, és igazság
szerint nem is akarta, hogy a férfi elkísérje oda, ahová
tényleg menni akart.
– Ööö… feltarthatnám önt, uram, mielőtt elmegyünk
arra a helyre? – kérdezte.
– Természetesen, hölgyem – felelte a fiatalember. –
Esetleg kíván valamit?
– Ami azt illeti, igen. Éhen halok! Amúgy se szívesen
kelteném fel a kuzinomat az éjszaka közepén, azt pedig
már végképp udvariatlanságnak tartanám, hogy rögtön
ennivalót kérjek tőle. Megtennéd, uram, hogy adsz egy
darabka kenyeret meg valami innivalót?
Ulrika észrevette a Csesnyekov tekintetében megjelenő
halvány gyanakvást. A fiatalember talán azon tűnődött, a
furcsa lány esetleg csak azért barátkozott össze vele,
hogy ételt kérjen tőle, ám nem töprengett sokáig.
Udvariasan biccentett, és követte a társait, a többi
lándzsást.
– A közös étkezőbe csak a katonáink léphetnek be, de
ha megtenné, hölgyem, hogy vár egy keveset a
sátramban, azonnal hozok önnek valami harapnivalót.
Ulrika gúnyosan elmosolyodott. „Aha, szóval a
sátradba akarsz vinni, mi? Vajon mit vársz cserébe azért
a kenyérért?” Úgy döntött, elfogadja az ajánlatot, mert
így valóban könnyen megszökhetett.
– Köszönöm, uram! Igazán nagylelkű vagy!
A csapatot követve keresztülvágtak a csendes és
nyugodt táboron. A visszatérő ezred csupán csekély
részét képezte a teljes haderőnek, a harcosok többsége a
sátrában aludt.
A széles úton aztán megérkeztek a tábornak egy olyan
részéhez, amit gondosan levert cövekek között kifeszített
kötelekkel választottak el a többitől. A sátorblokk
bejáratánál álló pózna tetejére a Griff Légió vörös és
aranyszínű zászlóját vonták fel.
Ahogy a katonák bevonultak az elkerített részre,
végigléptettek a sátrak között, és a hátul megépített
karámhoz mentek. Csesnyekov nem követte őket addig,
az egyik sátor előtt megállította a lovát.
– Kérem, hölgyem, odabent várjon rám! – mondta, és
lesegítette Ulrikát a nyeregből. – Hamarosan visszatérek.
– Úgy legyen – bólintott Ulrika. – És… még egyszer
nagyon köszönöm, igazán… – Csesnyekov azonban nem
hallgatta végig a hálálkodást, a társai után ugratott.
Ulrika mosolyogva szalutált, azután megfordult, hogy
elhagyja a tábort, de egy-két lépés megtétele után ismét
megállt. Végignézett magán, a bőrzekéjén, az ingén.
Ilyen véresen és mocskosan, ilyen szakadtan azért
mégsem vonulhatott keresztül Praagon! Csesnyekov
sátrára irányozta az érzékszerveit, és megállapította, hogy
senki sincs odabent. Félrehúzta a vásznat, belépett, és
körülnézett a sötétben. Jobbra is, balra is egy-egy priccset
látott, mindkettő lábánál kopott utazóládák álltak. A
ládák előtt fegyverek, páncéllemezek, lószerszámok
hevertek. Ulrika odalépett a Csesnyekov-szagú priccshez,
és felnyitotta az egyik utazóláda tetejét. Egy uniformist
meg néhány, szépen összehajtogatott civil ruhát talált.
Felemelt egy fehér inget, maga elé tartotta. Tökéletes!
Gyors mozdulatokkal ledobta magáról a zekéjét és a
véres inget. A két priccs között egy mosakodótálat talált.
Vizet töltött bele egy odakészített korsóból, azután
megmosta az arcát, a haját. Amikor végzett, fogott egy
rongyot, benedvesítette, és úgy-ahogy letörölgette a
zekéjét, a nadrágját, a csizmáját. Mire végzett, a
mosdótálban rózsaszínűvé vált a víz. Magára kapta a
tiszta inget, azután a zekét is.
A fülét hegyezve figyelt. Semmi. Senki sem volt a
sátor közelében. Ulrika felsóhajtott. Az a szerencsétlen
bolond Csesnyekov majd lelkesen megjelenik, hozza a
kenyeret, talán egy darabka kolbászt is szerez; hoz majd
valami forró italt is, és arra számít, hogy cserébe majd
kap egy szerelmes éjszakát. Csalódni fog! – gondolta
Ulrika. Csak az üres sátor fog várni rá. Nem baj, legalább
az összes kolbász az övé lehet!
A kijárat felé fordult. Eszébe jutott valami; a gondolat
hatására mozdulatlanná vált. Ha eddig azt vallotta, hogy a
tolvajok ragadozók, olyan élősködők, akiket nyugodt
szívvel meg lehet ölni, most nem engedheti meg
magának, hogy hozzájuk hasonlatossá váljon. Semmit,
még egy olyan csekélységet sem tulajdoníthat el, mint
egy ing.
Elővett egy ezüstöt abból a pénzből, amit azoktól a
banditáktól vett el, akikkel utazásai során találkozott, és
rádobta Csesnyekov párnájára. Ennyiből bőven vehet
magának egy új inget! – gondolta. Elégedett volt; úgy
érezte, sikerült megvalósítania azt, amit a
legfontosabbnak tartott, sikerült a tisztesség ösvényén
maradnia.
Meghajolt az üres priccs előtt.
– Köszönöm, Petr Ilanovics Csesnyekov! – mormolta.
– Igazán nagy szolgálatot tettél nekem! Kívánom, hogy
szerezz dicsőséget a nevednek, és békét Kislevnek! –
Megfordult, és kisietett a sátorból.
 Kilencedik fejezet
Régi barátok

Már jóval elmúlt éjfél. Újváros romjai csendesek

voltak, a táborban elszállásolt katonák békésen aludtak,
de Praag többi része még nagyon is ébren volt. Ahogy
Ulrika végigsétált a Kereskedők Negyedén, az egyik
lámpafényben úszó ivóból hangosan nevető, danolászó
emberek özönlöttek ki az utcára. A sarkokon
fiatalemberek vitatkoztak filozófiai kérdéseken; nyitott
hintókon, jól felfegyverzett, marcona férfiak kíséretében
prémekbe burkolózó gazdag kereskedők és feleségeik
kocsiztak végig a negyeden. Az utcákon Öregvilág
különböző tájairól érkezett, részegen tántorgó zsoldosok
szólongatták a szajhákat meg azokat a nőket, akiknek
más volt a foglalkozásuk, de úgy öltözködtek, akár a
testüket árusító utcalányok.
Ám nem csupán a frivolság volt jelen a városban,
hanem a szánalmas nyomor és a vele éles kontrasztot
alkotó dekadencia is. A magas épületek óriási ablakaiban
nemes származású férfiak és hölgyek mulatoztak, arcukat
csodálatos, lakkozott vagy aranyozott, esetleg finom
bársonyból készült maszkok mögé rejtve, a
legpompásabb, külhonból származó finomságokból
falatozva, miközben alattuk, a sikátorokban nincstelen
menekültek, az ellenséges hordák által otthonukból
elűzöttek gubbasztottak rongyokból és faágakból
összerótt sátraikban, sült patkányhúst rágcsálva, pirított
csótányokat ropogtatva. A kocsmákban a peckes tartású
ficsúrok a herceget éltették, aki káprázatos diadalt aratott
a Káosz felett, miközben az utcákon fáradtságtól égő
szemű őrök ácsorogtak a barikádoknál, amelyek mögé
azokból a városrészekből telepítették át a polgárokat,
ahol a Káosz támadásai során kísértetszerű, borzalmas
lények emelkedtek fel a véres macskakövekről – olyan
lidércek, amelyek még azóta sem találták meg
nyugalmukat, azóta is folyamatosan zaklatták a
közelükbe tévedőket. A tereken Ulric és Ursun eszelős
tekintetű papjai harsogták a hamarosan bekövetkező
pusztulással kapcsolatos próféciáikat, ügyet se vetve a
közelükben nevetgélő, pajzán dalokat harsogó, szavaikat
kigúnyoló, kipirosított arcú fiúkra és a fűzőjüket a
ruhájuk fölött viselő lányokra.
Mindenütt zene szólt. Minden tavernában és ivóban
volt egy zenekar, de legalább egy énekes, aki a
vendégeket szórakoztatta. A zsúfolt fogadókban vad
kocsmadalokat üvöltöttek, de olyan hangerővel, hogy
beleremegtek az ablakok; a csendesebb helyeken beesett
arcú költők firkantották papírra helyben kitalált,
szatirikus balladáikat, a jelen lévő diákok osztatlan
örömére. A menekültek szomorú altatódalokat dúdoltak,
miközben álomba ringatták lesoványodott gyermekeiket.
Ulrika még a csendesebb utcákon is hallotta a
melódiákat, a lantok, a részegen vijjogtatott furulyák, az
édes-búsan megszólaló hegedűk hangját. Az egyik sötét
udvaron egy mezítlábas, menekültnek látszó lány táncolt
valami dalra, amit csak ő hallott, s miközben mozgott, az
arcán patakokban folyt a könny.
A zeneőrület a legmagasabb rangban lévőket is
megérintette. Ulrika, ahogy átvágott a tömegen,
akaratlanul is tudomást szerzett arról, hogy Praag
uralkodója, Enrik herceg – aki mellesleg távoli kuzinja
volt – egy héten belül győzelmi koncertet rendeztet az
Operaházban. Sokak szerint ez ígérkezett az évad
legfantasztikusabb társadalmi eseményének, Ulrika
azonban már az ötlettől is viszolygott. Valóban jelentős
dolog volt, hogy a hordák visszavonultak, de
meglehetősen erős túlzás volt azt állítani, hogy a herceg
seregei legyőzték az ellenséget, hogy mindent elsöprő
diadalt arattak, a valóság ugyanis az volt, hogy a hódítók
önmagukat gyengítették le a belső viaskodásaikkal, és
nem a praagi csapatok, hanem a brutális kislevi tél elől
menekültek haza.
Ulrika bosszúsan csóválta a fejét. Úgy tűnt, Praagban a
hercegtől a legutolsó koldusig mindenki olyan, mint a
részeg, aki bekötött szemmel, eszelősen táncol egy
feneketlen szakadék peremén. Hát itt senki sem fogja fel,
milyen nagy még mindig a veszély? Mi történt ezekkel az
emberekkel? Vagy lehet, hogy ez a város mindig is ilyen
volt? Ulrika már járt Praagban, de sosem látott ilyen vad,
már-már elkeseredett mulatozást. Persze, amikor utoljára
megfordult ezen a helyen, éppen zajlott az ostrom. Talán
a hosszú ideig tartó rettegés és az elhúzódó, könyörtelen
tél után az embereknek éppen a megkönnyebbülés vette
el az eszüket.
Végül megérkezett arra a helyre, amely felé félig-
meddig tudatosan azóta tartott, hogy maga mögött hagyta
Csesnyekov sátrát és a katonai tábort; megérkezett a
Fehér Vadkan fogadóhoz. Magának se szívesen vallotta
be, de az igazság az volt, hogy miközben szándékolt
lassúsággal sétálgatott a városban, végig tudta, itt fog
kikötni. Valahogy fontosnak tartotta, hogy elintézzen
valamit – olyan fontosnak, hogy még egyre fokozódó,
már-már mardosó éhségét és vérvágyát is háttérbe tudta
szorítani.
A Fehér Vadkan volt az a hely, ahol Felix, Max és a
vadászok társaságában az ideje nagy részét töltötte,
miközben az ostrom végét várták. Ez volt az a hely, ahol
elhidegült Felixtől, ahol beleszeretett Maxbe. Az ivó
fölötti szoba volt az a hely, ahol kis híján belehalt abba a
kórságba, ahol talán el is pusztult volna, ha a varázsló
nem használja fel erejét, és nem űzi ki a testéből a
betegséget. Tudta, ha régi társai még Praagban vannak,
egészen biztos, hogy ebben a fogadóban időznek. Már
csak pár lépés, és újra együtt lehet velük, hogy azután…
Az ajtóhoz érve megállt, és ismét elgondolkodott, hogy
tulajdonképpen akarja-e ezt a találkozást. Vajon hogy
fogadják? Szívesen látják? Félni fognak tőle?
Rátámadnak? Ha igen, vajon készen áll arra, hogy
harcoljon velük?
Odabentről harsogó nevetéskórus hallatszott, amibe
mintha valami mély, torokhangú, a törpékre jellemző
hahotázás is keveredett volna. Ulrika felkapta a fejét. Itt
vannak! Most, hogy már biztos volt a dologban, kis híjáin
megfordult és elsietett, de aztán erőt vett magán, és
felszegte az állát. Így, hogy a hordák elvileg nem térnek
vissza, érvényét vesztette az egyik ok, ami miatt Praagba
utazott. A másik okot nem fogja szétfoszlatni pusztán
azért, mert fél! Összeszorította a fogát, belökte az ajtót,
és belépett.
Az ivó pontosan olyan volt, amilyennek az emlékeiben
megőrizte: sötét, füstös, tele katonákkal és zsoldosokkal,
meg olyan nőkkel, akik a harcosokból éltek. Az egyik
sarokban lógó bajszú gospodar lándzsások álltak, újra és
újra kvast ittak egymás alkalmi szeretőinek egészségére.
Az egyik asztal körül zömök ungolok ültek, ők erjesztett
kancatejet vedeltek, és közben halk, mormogó hangon
beszélgettek egymással. A hosszú pult mellett Kislev, a
Birodalom és messzi tájak uniformisát viselő katonák
tolongtak. Ulrika látott tileai pikásokat, reiklandi
számszeríjasokat, hochlandi muskétásokat. A helyiségben
tartózkodók mintha mind egyszerre beszéltek volna, és
mintha mindegyiknek az lett volna a célja, hogy
túlordítsa a másikat.
– Úgy hallottam, megint odalett egy – mondta egy
erengradi kiejtéssel beszélő zsoldos, ahogy Ulrika
elfurakodott mellette.
– Az a kis kolduslány, aki olyan édes hangon szokott
énekelni a hídnál. Már vagy három napja nem látták a
helyén.
– Akkor ez már az ötödik a héten, akiről tudok – felelte
egy katona, aki egykor a szárnyas lándzsások közé
tartozhatott. – Kár érte. Kedveltem a kis koszost. Mindig
adtam neki egy rézpénzt, amikor arra jártam, hadd legyen
szerencséje. Hát… nem lett. Szerinted mi történt velük?
– Kit érdekel? – mondta a kis csoport harmadik tagja,
egy zord arcú hosszúkardos, aki Praag színeit viselte
magán. – Így a legjobb. Ezek a mocskos menekültek csak
a betegségeket terjesztik, és lopják az élelmünket. Miért
nem kotródnak már vissza oda, ahonnan jöttek?
– Azért nem, barátom, mert ott többé már semmi sincs
– felelte az egykori lándzsás.
A hosszúkardos válaszolt valamit, de a hangját
elnyomta egy mély, bömbölő üvöltés.
– Keményebben! Még keményebben!
Ulrika a hang irányába fordult, és a terem végéből
nyíló kisebb helyiségben, pár viharvert ábrázatú zsoldos
gyűrűjében megpillantott egy alacsony, zömök alakot. A
fickó egy padon ült, és az előtte álló asztal szélét
markolta. A háta mögött álló férfi a feje fölé emelte a
pörölyét. Túlságosan sokan vették körül őket ahhoz, hogy
Ulrika megfigyelhesse, mi történik – csak annyit látott,
hogy a pöröly lesújtott az alacsony fickó koponyájára.
Ismét felharsant az ujjongó üvöltés.
– Jó volt! – kiáltotta a mély hang. – Még egyszer, hogy
jól benne legyen!
Ulrika riadtan vágott keresztül az ivón. Mi folyik itt?
Már csak háromlépésnyi távolság választotta el a hátsó
helyiségtől, amikor a pörölyös férfi hátralépett, és ismét
felemelte a fegyverét. Ulrika végre megpillantotta a
padon ülő alakot. Orrharapó Snorri volt az, Gotrek és
Felix társa, a rút törpe, aki éppen egy szöget veretett bele
a koponyájába.
Ulrika elképedve meredt a törpére. Tudta, nem ez az
első alkalom, hogy Snorri ilyet tesz, már akkor három
rozsdás szög meredt ki a koponyájából azon a helyen,
ahol a hagyományok szerint a vadászok meghagytak egy
hajtaréjt, amikor először találkoztak. A szögek akkor is
ott voltak a fejében, amikor utoljára látták egymást –
akkor, amikor Snorri, Gotrek, Max és Felix a Drakenhof-
kastély romjai között rábízta őt Gabriella grófnőre. A
jelek szerint most újabb darabokkal akarta kiegészíteni
gyűjteményét. A három régi között négy kisebb szög volt
a koponyájában (ezek közül kettő eléggé elgörbült), és a
pörölyös férfi éppen arra készült, hogy beverjen még
egyet.
Snorri előredőlve, félmeztelenül ült a padon, vaskos
ujjaival az előtte álló asztal lapját markolta. A frissen
bevert szög tövéből előbuggyanó vér végigcsorgott a
homlokán, lefolyt bozontos, fekete szemöldökei között,
hogy aztán lecsöpögjön a tömpe, a törésektől görbe,
krumpliszerű orr végéről. Az asztalon, a kupák és a
tányérok között jókora vértócsa vöröslött.
Ulrika körbenézett. A Snorrit körülállók között nem
látta se Gotreket, se Felixet, se Maxet.
A pörölyös férfi ismét lecsapott. Az új szög
negyedhüvelyknyivel beljebb csúszott Snorri
koponyájába. A bámészkodók üvöltve emelték fel
öklüket és kupáikat.
– Ez az! – kiáltott fel a pörölyös. – Most aztán a helyén
van! Kész a koronád, vadász!
– Majd Snorri eldönti, hogy jó lesz-e így – mondta
Snorri. Felemelte a kezét, megmarkolta a szöget.
Ulrika összehúzta a szemét, és felszisszent. Snorri
megrángatta a szöget. A jelek szerint nem érzett
fájdalmat.
– Jó! – bólintott elégedetten. – Most Snorri inni akar!
– Akkor Snorri jobban teszi, ha hoz magának egy
kupával – mondta egy vidám, vörös arcú, termetes férfi,
aki egy kendőt viselt a nyakán. – Meg nekünk is!
Merthogy ez Snorri köre!
Snorri a keze fejével letörölte a vért a homlokáról.
– Snorrié nem az előbbi kör volt? – kérdezte
elgondolkodva.
– De igen! – mondta a vörös arcú. A jelek szerint ő volt
a bámészok vezére. – Viszont fogadtunk, azt mondtad,
négy ütés kell hozzá, hogy az a szög jól megálljon abban
a vastag koponyádban, és csak három ütés kellett. Szóval,
vesztettél, és te fizetsz. Nem emlékszel?
Snorri megrázta a fejét.
– Snorri erre nem emlékszik.
 A vörös arcú felnevetett.
– Látod, ezt elhiszem! Ki emlékezne ilyesmire azután,
hogy párszor jól fejbe csapják? De ez Ranald igazsága,
így van, fiúk?
A fiúk lelkesen bólogattak, hogy tényleg ez Ranald
igazsága, aztán röhögve hátba csapdosták Snorrit,
kemény fickónak, öreg barátjuknak nevezték.
Snorri vigyorogva megvonta a vállát.
– Hát, Snorri úgy gondolja, biztos így van. Jól van,
Snorri hozza a kupákat.
Ulrika gyorsan visszahúzódott az előtte eldübörgő
vadász elől. Miközben Snorri üvöltve leadta a rendelést a
pultnál, Ulrika arra gondolt, talán mégsem lenne okos
dolog, ha odaállna a törpe elé, és közölné vele, hogy
ismerik egymást. Nem ez a legmegfelelőbb pillanat
erre… Elképzelhető volt, hogy Snorri nem akarna
azonnal végezni vele amiatt, hogy vámpír, azt viszont
szinte biztosra lehetett venni, hogy világgá üvöltené a
titkát.
Gyorsan mozgott, de éppen ezzel hívta fel magára a
vadász figyelmét: Snorri a szeme sarkából észrevette, és
feléje fordította a fejét. Az arcán nem látszott, hogy
felismerte őt, közömbösen továbbment, de négy-öt lépés
megtétele után, amikor Ulrika már éppen felsóhajtott a
megkönnyebbüléstől, hirtelen megállt, és visszafordult.
Homlokráncolva nézett a vámpírra; lerítt róla, valami
szöget ütött a fejébe – ezúttal nem szó szerint.
Ulrika gyors pillantást vetett a bámészokra. Vidáman
társalogtak, ügyet se vetettek rá vagy Snorrira. Ez jó –
gondolta Ulrika. Nem igazán örült volna, ha látják, amint
Snorri visszamegy hozzá, ezért inkább ő lépett előre.
– Üdv, Orrharapó Snorri! – mondta. A kezét
előrelátóan a rapírja markolatán tartotta, felkészült rá,
hogy a törpe esetleg rátámad. – Jó újra látni téged!
– Snorri ismer téged – mondta a törpe. – ‘lé az ifjú
Felix szeretője vagy.
– I-igen – mondta Ulrika. Kissé meglepte, hogy Snorri
ilyen nyugodtan fogadja, hogy váratlanul ismét megjelent
előtte egy nő, akit utoljára vámpírként látott. –
Legalábbis az voltam. Ulrika Magdova, Ivan Straghov
lánya.
Snorri rút arcán széles mosoly jelent meg.
– Snorri már emlékszik! – Megfordult, és továbbment a
pult felé. – Ivan jó ember. Hogy van?
Ulrika bizonytalanul feszengett, aztán Snorri után
ment.
– Meghalt, Snorri. Sylvaniában.
Snorri meghökkent és elszomorodott.
– Ó, igen! Snorri elfelejtette. Kár érte. Snorri kedvelte
őt. Sosem sajnálta Snorritól a kvast. – A törpe ismét
összeráncolta a homlokát, felnézett Ulrikára. – Snorri úgy
emlékszik, valami történt veled. Valami rossz.
Ulrika pislogni kezdett. Ezek szerint Snorri azért
maradt nyugodt, amikor megjelent előtte, mert nem
emlékezett rá, hogy vámpír lett belőle. Milyen szerencse!
– I-igen – nyögte. – Valami rossz. Megbetegedtem, és
el kellett mennem valahová. De most már jobban vagyok.
Figyelj rám! – Gyorsan folytatta, mert nem akart időt
hagyni Snorrinak a gondolkodásra. – Felixet és Maxet
keresem. Itt vannak? Praagban? Nem tudod véletlenül,
hol szálltak meg?
Snorri keresztültört a tömegen, és párszor rácsapott a
pultra.
– Innivalót Snorrinak meg a barátainak! – mondta,
amikor a csapos feléje fordult.
A csapos nekilátott a kupák megtöltésének. Snorri
visszafordult Ulrika felé.
– Max itt van – mondta. – De az ifjú Felix
keresztülment egy kapun Gotrek Gurnissonnal, és sosem
tért vissza. Hiányoznak Snorrinak.
Ulrika zavartan vonta össze a szemöldökét.
– Keresztülmentek egy kapun? Ez meg mit jelent?
Miféle kapun? És miért nem jöttek vissza?
Snorri megvonta a vállát.
– Egy kapun, ami egy dombban volt. Sylvaniában.
Max és Snorri jó sokáig várakozott a kapu előtt, de
Gurnisson és az ifjú Felix nem került elő. Max nem tudta
újra kinyitni a kaput, és Snorri sem. Hiába verte a
pörölyével, semmi sem történt. Aztán megint előkerültek
a bestiák.
Ulrika még kevesebbet értett az egészből, mint azelőtt,
hogy Snorri választ adott a kérdésére. Kapu egy
dombban? Ez meg mit jelent? Valami mágikus dologról
lenne szó?
– Meghaltak?
– A bestiák? Azok meg. Snorri megölte őket.
– Nem a bestiák! Felix és Gotrek – mondta Ulrika.
Komoly erőfeszítésébe került, hogy megőrizze a
nyugalmát. – Meghaltak?
Snorri megrázta a fejét.
– Snorri nem hiszi. Egyszerűen csak nem jöttek vissza.
Ulrika felsóhajtott. Már biztos volt benne, egyetlen
értelmes választ sem fog kicsikarni a vadászból. Meg
kellett találnia Maxet, hogy tőle kérdezze meg, mi történt.
– Szóval, azt mondod, Max itt van? – kérdezte. – Hol?
Ahogy a csapos letette a pultra a kupákat, Snorri
kotorászni kezdett az erszényében, nyilvánvalóan pénzt
keresett.
– Max azokkal az úri barátaival van. Van egy olyan
ostoba emberfajzat házuk, abban az utcában, ahol annak a
nagykalapos asszonyságnak a kőmása áll. – Megvetően
felhorkant. – Egy ház hét toronnyal, de egyik se elég
nagy ahhoz, hogy legalább lépcső legyen benne, ágyúról
nem is beszélve! Snorri hülyeségnek tartja, hogy ilyen
tornyokat építenek.
Ulrika bólintott. A nagykalapos asszonyság kőből
készült mása valószínűleg Boldogságos Mirkának, Kislev
Anyjának szobra volt, akit általában ősi páncéljában
ábrázoltak. Ulrika tudta, hol áll ez a szobor (a Nemesek
Negyedében, az egyik útkereszteződésben állt), és biztos
volt benne, hogy onnan elindulva nagyon könnyen meg
fogja találni a Snorri által említett díszes, héttornyú
épületet.
– Köszönöm, Snorri – mondta. – Most megyek, és
megkeresem Maxet. Jó volt újra látni téged!
– Snorri úgy gondolja, téged is jó volt látni, Ulrika,
Ivan lánya – felelte Snorri. Pár pénzérmét lökött a pultra.
– Ég veled!
Ulrika megfordult, hogy induljon, azután megállt, egy
pillantást vetett a zsoldosokra, akik röhögve, láthatatlan
kalapáccsal láthatatlan szögeket vertek egymás fejébe.
Szemmel láthatóan jól mulattak.
– Ide hallgass, Snorri! – suttogta Ulrika. – A barátaid
kihasználnak. Becsapnak téged. Italokat fizettetnek veled,
pedig most nem rajtad lenne a sor. Talán még ennél
rosszabbat is tesznek veled. Ha a helyedben lennék, új
barátok után néznék.
Snorri homlokráncolva nézett rá.
– A rongynyakú nem csapná be Snorrit – jelentette ki.
– Jó ember. Majdnem annyit bír inni, mint Snorri, ami
szép teljesítmény egy ilyen emberkétől.
Ulrika felsóhajtott, azután benyúlt az erszényébe, ami
még mindig duzzadozott a rabolt pénztől.
– Nos, nem mondhatod, hogy meg se próbáltam –
mondta. Elővett annyi érmét, amennyi bőségesen fedezte
a Snorri által rendelt italok árát, majd kivett még pár
darab aranyat. A törpe már a kupákért nyúlt, de Ulrika
elkapta a kezét, a markába nyomta a pénzt. – Tessék!
Legalább azt engedd meg, hogy a következőt én
fizessem.
Snorri a pénzre nézett. Felragyogott az arca;
rávigyorgott Ulrikára.
– Snorri most úgy gondolja, ez igazán rendes tőled!
– Semmiség – felelte Ulrika. – Viszlát, Snorri! És sok
szerencsét! Remélem, hamarosan megleled a végzetedet!
„Hamarabb, mint hogy ezek a gazfickók kifosztanak
téged” – tette hozzá gondolatban.
– Viszlát – mondta Snorri. – És neked is sok
szerencsét!
„Ezzel egy kicsit elkéstél, barátom” – gondolta Ulrika.
A szerencséje elpusztult, Sylvaniában halt meg,
ugyanabban a pillanatban, amikor ő.
Keresztülfurakodott a tömegen, majd az ajtóhoz érve
kilépett a hideg éjszakába.
A Nemesek Negyede felé fordult. Ismét feltámadt
benne az éhség, úgy vonzotta a préda felé, ahogy a
pórázra fogott kutya rángatja a gazdáját, de ismét sikerült
úrrá lennie rajta. Előbb Maxet kellett megtalálnia.
Tisztáznia kellett pár dolgot. Minden más ráért.
A héttornyos épületet a vártnál jóval nehezebben találta
meg. A praagi gazdagok egy ideje megőrültek a
tornyokért és a kupolákért, egyetlen tehetősebb ember
sem bírta elviselni, hogy a házán ne legyen belőlük
néhány. Ahogy Snorri mondta: valójában egyik sem volt
jó semmire azonkívül, hogy alátámasztották a csillogó,
mozaikokkal beborított, különböző méretű és színű
hagymakupolákat.
Végül, miután már minden utcát bejárt a szobor
környékén, és minden egyes épület tornyait megszámolta,
rábukkant arra, amelyekből hét ilyen hivalkodó nyúlvány
meredt az ég felé. Az épületen látszott, hogy valószínűleg
varázserővel rendelkező lakója van: a földszinti részeket
törperúnák védelmezték, a tornyok tetejére pedig
különös, minden bizonnyal nagy fontossággal bíró
szimbólumokat festettek. Ulrika kiterjesztette az
érzékszerveit, és felfedezte a falakat borító, egymás
fölötti rétegekben elhelyezett láthatatlan torlaszokat.
Egyik sem tűnt valami erősnek, de Ulrika biztos volt
benne, ahhoz, hogy felriassza a ház lakóit, már az is elég
lenne, ha elkezdené piszkálgatni valamelyiket.
Fontolóra vette, hogy a lehető leghétköznapibb
megoldáshoz folyamodik – egyszerűen bekopog az ajtón,
és megkérdezi, idehaza tartózkodik-e Schreiber magiszter
–, de ezt az ötletet hamar elvetette. Egyrészt azért, mert
már jóval elmúlt éjfél, és annak ellenére, hogy a felsőbb
szinteken még égett valami fény, túl későre járt ahhoz,
hogy bárki udvariassági látogatást tegyen valahol,
másrészt pedig azért, mert fogalma sem volt, Max kikkel
van a házban. Abban biztos volt, hogy valamilyen
varázslókkal, de semmilyen módon nem deríthette ki,
hogy ezek a mágusok mire képesek, és milyen a
vérmérsékletük. Talán megéreznek rajta, hogy valójában
micsoda. Talán ha ezt megtudnák, azonnal rátámadnának.
Valahogy nem igazán volt kedve kockáztatni.
Felsóhajtott. Egyedül kellett találkoznia Maxszel. Róla
tudta, hogy higgadtan fog viselkedni, legalábbis nem tesz
majd meggondolatlan lépéseket, előbb alaposan
átgondolja a dolgot.
Igen, ő biztosan nyugodt lesz, elvégre még abba is
belement, hogy Gabriella grófnő gondjaira bízzák őt.
 A legokosabb megoldás az lett volna, hogy még egy
estét vár, és kilesi Maxet, amikor hazatér, de ehhez
túlságosan türelmetlen volt. Tudni akarta, mi történt
Felixszel. Találkozni akart valakivel, aki fontos a
számára. Szerette volna, ha a városba való érkezése
legalább részben úgy sikerül, ahogy elképzelte. Talán
sikerül valahogy kiderítenie, Max melyik szobában
tartózkodik; talán sikerül valahogy felhívnia magára a
figyelmét. Vajon egy eldobott kavics is elég ahhoz, hogy
a védelmi varázslatok riasszák a mágusokat?
Az utca végén megjelent egy őrjárat. Ulrika pillanatok
alatt beolvadt az árnyékok közé. Amint a katonák
elvonultak, azonnal kilépett az utcára, lábujjhegyre állt,
és megpróbált átlesni a fal fölött, illetve benézni az
ablakokon. A legtöbbet függöny takarta, a többi mögött
pedig semmi érdekes nem lehetett. Még a legerősebb
fénnyel világító ablak mögött sem látott mást, mint egy
szekrény sarkát meg egy asztal egyik csücskét. Arra
gondolt, esetleg meg kellene kerülnie a házat; talán
hátulról kellene próbálkoznia.
Megkerülte a háztömböt, megkereste az épület hátulját;
megállapította, hogy a keskeny hátsó udvart csupán egy
viszonylag alacsony, kerítést helyettesítő fal választja el a
szomszédos telektől, az azon álló villától. A villát
szerencsére nem látták el mágikus védelemmel, így a
kertjén keresztülvágva könnyen el lehetett jutni a falhoz,
ahonnan már egészen közel voltak a héttornyú ház
ablakai.
Az egyik magasan lévő ablakból meleg fény szűrődött
ki az éjszakába. Ulrika körbenézett, és a villához tartozó
telken felfedezett egy fát, ami egészen közel állt a falhoz.
Kieresztette a karmait, és macskamódra felmászott a fára
– olyan magasra, hogy belásson a kivilágított ablakon.
Előrekúszott az egyik ágon, összehúzta magát. Az üvegen
keresztüllesve egy gyönyörűen berendezett hálószobát
látott. Sötét fából készült bútorok, fehér függönyök,
alabástromvázák a csodálatos faragásokkal díszített kis
szekrényeken. Ahogy oldalra dőlt, meglátta a baldachinos
ágyat és a mellette álló asztalkán égő gyertyát. Már éppen
feljebb akart kapaszkodni, hogy jobb szögből lásson rá a
szobára, amikor megjelent egy jégkék selyemköntöst
viselő, fehér bőrű alak. Ulrika mozdulatlanná dermedt,
nem mászott tovább, feszülten figyelt. A fehér bőrű nő
nagyjából negyvenéves lehetett. Magas volt, karcsú és
gyönyörű, a tartása és hófehér bőre miatt Ulrika először
arra gondolt, ő is vámpír, de aztán érzékelte a
mellkasában lüktető szívtüzet.
A nőből áradó energiát is megérezte, és rájött, hogy az
ő mágiája védelmezi a házat. Ez az erő… olyan volt, akár
a jéghideg kristály, aminek szilánkjai dérszemcsékként
gyűltek a nő köré a földből, a levegőből és talán az égből.
A nő kioldotta a köntöse övét, lecsúsztatta a válláról a
jégkék selymet, majd meztelenül az ágy mellé lépett, és
félrehúzta a függönyt. Az ágyon egy meztelen férfi
hasalt. Hirtelen megfordult, álmosan pislogott, azután
mosolyogva kitárta a karjait.
Ulrika azonnal felismerte. Max Schreiber volt az.
 Tizedik fejezet
Az otthon dala

Ulrika végignézte, ahogy a fehér bőrű nő Max karjai

közé siklik, ahogy megcsókolja a férfit. Max
végigsimított a hószínű háton, kezét a nő csípőjére
helyezte. A baldachinos ágy függönye hirtelen
visszacsúszott a helyére, eltakarva Ulrika elől a két testet.
Ulrika karja remegni kezdett a dühtől, karmai a faág
kérgébe mélyedtek. A torka mélyéből felszakadt egy
mély morranás. Előredőlt, olyan pózt vett fel, mint a
vadászó macska.
Hogy merészel ez az alávaló más nőt szeretni? Ulrikát
majd szétvetette a harag. Ezer mérföldet tett meg, hogy
lássa Maxet, és tessék! Most ez! Hát nem mondott le a
kényelmes életről csak azért, hogy találkozzon vele? Az a
hitvány ezzel fizet meg neki fáradozásaiért? A
legszívesebben széttépte volna a férfit. A legszívesebben
mindkettejüket szétszaggatta volna. Csak egy ugrás,
bevetődik azon az ablakon, aztán leszaggatja a
végtagjaikat! Nem felejtette el, hogy a házat varázs védi,
de már ez sem érdekelte. Dühében még a védelmi
vonalakat is képes lett volna szétszaggatni, köddé
változtatni. Úgy gondolta, már azelőtt le tudna csapni a
párocskára, hogy Max vagy a nő belekezdene valami
újabb varázslásba.
Felkészült az ugrásra, a lábain megfeszültek az izmok,
de aztán hirtelen… mintha felnevetett volna egy
vékonyka hang a fejében, mintha azt közölte volna vele
valaki, hogy nevetséges, amire készül. Ugyan miért
féltékeny? Maxszel sosem voltak szeretők, legalábbis
nem emlékezett ilyesmire. Lehetséges, hogy ha elég
idejük van rá, előbb-utóbb egymás kedvesévé válnak, de
Adolphus Krieger sajnos közbelépett, és megfosztotta őt
ettől a lehetőségtől.
Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a hangot. Lehet,
hogy sosem omlottak egymás karjaiba, sosem töltötték
együtt az éjszakát, de igenis szerette Maxet, és Max is
szerette őt. Ebben egészen biztos volt. És azóta még csak
négy hónap telt el! Ez az aljas ilyen hamar képes volt
túljutni rajta?
A belső hang erre vicsorogva azt válaszolta, hogy Max
így is tovább maradt hű, mint ő. Arról már
megfeledkeztél, hogy alig két héttel azután, hogy elrabolt
téged máris odaadtad magad Kriegernek?
„Igen, de Krieger a természetellenes vonzerejét
használta fel arra, hogy meglágyítsa az akaratomat! –
vitatkozott Ulrika. – Nem voltam önmagam…
Tényleg? És Friedrieh Holmannra mi a mentséged? –
kérdezte a hang. – Ő nem csábított el. Éppen
ellenkezőleg. Akkoriban nem gondoltál túl sokat Maxre,
igaz? Eszedbe se jutott! De különben is, mit vártál? Max
tudta, hogy vámpírra változtál. Valóban azt hitted’ hogy
egész hátralévő életében utánad fog epekedni? Égy olyan
nő után, akit elvileg soha többe nem láthat, aki sosem
lehet az övé?
Ulrika izmai elernyedtek, macskaszerű tartása
megváltozott. Lehajtotta a fejét. A szél egy hegedű
hangját sodorta felé valahonnan a távolból. A dallam
mintha kinevette volna őt. Meg tudta érteni, miért.
Ostoba volt. Egyáltalán, miért jött ide? Abban a
pillanatban, ahogy meglátta a várost, porrá omlott
minden, amit Praagtól remélt, szétfoszlott minden ok,
amiért elutazott ide. A hordák nem térnek vissza, a
hazáját nem fenyegeti közvetlen veszély, Felix
odaveszett, talán már nem is él, Max pedig… Max
továbblépett. Nem volt semmi az ő számára, még az apja
sírjához sem mehetett el, hiszen ott égették el szegényt,
Sylvaniában, azon a máglyán…
Hátradőlt a fa törzséhez. Üresnek és elveszettnek érezte
magát. Praagnak elvileg valamilyen célt kellett volna
adnia neki, valami tennivalót ebben a nyomorult, örökké
tartó életben. Most mihez kezdjen az idejével? Nem
voltak barátai, sehová sem illeszkedhetett be. Egyszerűen
nem volt helye. Nem élhetett az emberek között, a
vámpírok között pedig nem bírt létezni. Most mihez
kezdjen? Hova menjen?
Egy elfojtott, eksztatikus sikoly, és a baldachinos ágy
függönyének mozgása arra ösztönözte, hogy ismét
belessen az ablakon. Megtette, de gyorsan félrekapta a
tekintetét. Nagyot sóhajtva lemászott a fáról. Talán nem
tudta, hová akar menni, de abban biztos volt, hogy nem
akar ezen a helyen maradni. Ezt nem bírta volna ki.
Céltalanul kószált, az elméje zsibbadt volt és üres.
Túlságosan elveszettnek érezte magát ahhoz, hogy
gondolkodjon, és túlságosan érzékeny ahhoz, hogy
szembenézzen a dilemmájával. Még az éhség sem
változtatta meg a hangulatát. Találomra választotta ki,
melyik utcán megy tovább, melyik sarkon fordul be.
Kísértetként ballagott át a menekültek, a koldusok és a
részegek között – senki sem figyelt fel rá, senkit sem
látott, nem hatott rá a körülötte lévő’ nyomor és őrület.
Elhaladt néhány költő mellett, akik egyetlen pulóért
hajlandóak voltak gyászverset írni a megrendelő
háborúban odaveszett rokonairól. Elhaladt egy századnyi
állig felfegyverzett katona mellett, akik egy lyukon
keresztül egymás után leereszkedtek a csatornába,
miközben néhány társuk halott katonákat húzott fel
ugyanabból a nyílásból. A tetemeket szép, rendezett
sorokban fektették le az utca kövére. Elhaladt a
szobrokkal ékített, sérülésekkel csúfított Operaház
mellett, megkerülte a Varázslók Tornya körül emelt
barikádokat. Valamikor ez a hatalmas, romhalmazzá
változtatott épület adott otthont a praagi
Varázslóegyetemnek; Tűztoronynak is nevezték, mert a
Nagy Háború során egy óriási robbanás következtében
megsemmisült a felső része.
Ahogy kilépett a torony hosszú holdfényárnyékából,
átvágott a Lynsk folyó fölött átívelő Károly-hídon,
átment a város nyugati részébe, ahol megkerülte azt a
gigantikus parkot, amelyet Praag hajdani urai Jámbor
Magnusról neveztek el, miután diadalt aratott Asavar Kul
fölött. Eljutott abba a negyedbe, ahol egymás vállára
támaszkodva gubbasztottak a park északnyugati sarkában
álló hírneves praagi Zeneakadémia és Művészeti
Egyetem köré épített olcsó bérkaszárnyák és kocsmák.
A diákok negyedének keskeny, kanyargós sikátorai
üresebbek voltak, mint a Kereskedők Negyedének utcái.
A kocsmák többsége rég bezárt, ajtajukat és ablakukat
bedeszkázták, csakúgy, mint azokét az üzletekét,
amelyekben régebben kottákat és hangszereket lehetett
vásárolni. A hangszerjavító műhelyek sem működtek
már. A bejárati ajtók mellé kusza betűkkel a „Végleg
bezárva” vagy az „Ideiglenesen zárva” feliratot mázolták
a falra.
Az utcák üresek voltak, a levegő mégis megtelt
muzsikával. A hangok a néhány, még mindig működő
kocsma ajtaján szűrődtek ki, az árnyak között gubbasztó
koldusok bádogsípjaiból szakadtak ki, a magányos
köreiket rovó városőrök szájából buggyantak ki halk
mormogásként.
Ulrika túlságosan beleveszett gondolatainak komor
örvényébe ahhoz, hogy a kakofónia eljusson a tudatáig.
Vajon Praagban maradjon? Esetleg menjen át egy másik
városba? Térjen vissza Gabriellához? Nem, azt nem
teheti meg! Megesküdött, hogy erre nem kerül sor. De mi
más maradt? Esetleg keresse meg Felixet? Hol kezdjen
hozzá? És mi van akkor, ha megtalálja, és kiderül, hogy
Felix is éppúgy továbblépett, mint Max? Ölje meg őt?
Ölje meg magát? Nem tudta. Semmit sem tudott.
Váratlanul egy hang hatolt keresztül a sötétségen – egy
lány tiszta és magas hangja. Valahol a távolban dalolt.
Ulrika először éppúgy nem figyelt fel rá, mint a
különböző irányokból érkező zenefoszlányokra, ám a
dallam valahogy belopta magát a fülébe. Felismerte a
dalt: a parasztok énekelték esténként az apja birtokán.
Egy régi, szomorú ungol ballada volt; egy fiúról szólt, aki
háborúba ment, meg egy lányról, aki otthon maradt.
Megállt, oldalra fordította a fejét, hogy jobban hallja a
dalt. Az öreg Anatai jutott eszébe, az apja szakácsnője,
aki ugyanezt énekelte, miközben a vacsorát készítve ide-
oda csoszogott a konyhában. Eszébe jutott az a fiatal,
sebesült katona – ő is éppen ezt énekelte a tábortűz
mellett, a trollok ellen vívott iszonyú csata után. Eszébe
jutott, hogy már ő is elénekelte a dalt, amikor életében
először hagyta maga mögött az apja földjét, hogy
átutazzon a Birodalomba.
Nyelt egyet. A dal mintha behatolt volna a mellkasába,
mintha megszorította volna a szívét. A lábai, mintha
önálló akarattal rendelkeznének, elindultak a hang
forrásának irányába. Befordult a sarkokon,
keresztülvágott az utcákon, addig ment, míg egy
lepusztult kocsma elé nem ért. A bejárat fölött egy
madzagon egy kék korsó lógott – talán ez volt a hely
cégére. A kora tavaszi csípős hideg és a késői óra ellenére
prémsapkás, ujjatlan kesztyűt viselő, kis apró
agyagcsészékből iszogató kossar katonák üldögéltek az
ajtó mellé állított háromlábú székeken.
Ulrika elment mellettük, a fejét lehajtva belépett az
alacsony ajtón. Egy tágas, négyszögletű teremben találta
magát, amelynek falai mellett kecskelábú asztalok
sorakoztak. A hely majdnem olyan néptelen volt, mint
odakint az utcák, csak a pult mellett kuporgott néhány
vénember, csak pár, köpenyébe burkolózó diák és
feslettnek tűnő nőszemély üldögélt az asztaloknál. Ulrika
figyelemre se méltatta őket, csak a hang forrása
érdekelte, az a karcsú, olívbarna bőrű alak, aki egy régi
balalajkával az ölében ült az alacsony színpadra helyezett
lócán. Meghökkentő szépségű fiatal lány volt, a haja
fekete, a szeme majdnem olyan mandula alakú, mint az
ungoloké, egyenes orra és magasan elhelyezkedő
pofacsontjai viszont a gospodarokhoz tették hasonlatossá.
Gyönyörű félvér volt. Ócska, több helyen foltozott, de
tiszta ruhája olyan volt, amilyet a tanyákon dolgozó
lányok szoktak hordani, de Ulrika nem tartotta
valószínűnek, hogy élete során akár egyszer is túrnia
kellett a földet, akár egyszer is kemény fizikai munkát
kellett végeznie, ugyanis abból, ahogy éneklés közben a
fejét tartotta, látni lehetett, hogy vak.
Egy utolsó, szépen rezgetett hanggal befejezte a dalt. A
diákok és a társaságukban lévő nők elismerően
megtapsolták, még a pultnál üldögélő vénemberek is
felmordultak. A diákok közül páran pénzérméket dobtak
a vak lány lábánál heverő, nyitott balalajkatokba. Ahogy
meghallotta az érmék csörrenését, a lány hálásan
lehajtotta a fejét.
 – Köszönöm, uraim – mondta erőteljes északi
kiejtéssel, azután belekezdett egy újabb dalba.
Ulrika ezt is ismerte. Az anyja gyakran énekelgette,
mielőtt meghalt – talán ez volt az oka annak, hogy az
apja szeme később mindig könnybe lábadt, ha
meghallotta. A dal egy ifjú menyasszony történetét
beszélte el, akit a nászéjszakáján az ágyból csal ki valami
az erdőbe, hogy azután soha többé ne halljanak felőle. A
vőlegény aztán egész hátralévő életében az elveszett lányt
keresi.
Ulrika az egyik fal melletti asztalhoz ült le, és
hátradőlve behúzódott az árnyékok közé. A többi
vendégtől távol hallgatta a lányt, aki tiszta, édes hangján
egyik balladát énekelte a másik után. Fájdalmas volt ilyen
dalokat hallani, Ulrika úgy érezte, mintha mindegyik tőrt
döfne a szívébe, mégsem bírta abbahagyni. A fájdalom
rettenetes volt, de a sebekből előömlő emlékek olyan
boldogságot gerjesztettek, amely miatt megérte vállalni
az agóniát. Ulrika látta magát, ahogy ott ül az apja
ölében, a hatalmas étkezőben, miközben a zenészek
valami vidám dalt játszanak, a parasztok pedig köröket
alkotva táncolnak; látta az anyját, ahogy egy éjjel ott ül
mellette, és halkan énekelget neki, hogy kiűzze a fejéből
a rémséges álmot, ami felébresztette; látta magát, ahogy
együtt lovagol a lándzsásokkal, pedig még olyan kicsi
volt, hogy éppen csak meg tudott ülni a lovon; hallotta
magát, ahogy ügetés közben vékony kis hangján
csatlakozik a harcosok csatadalt üvöltő kórusához; látta
magát, ahogy megcsókolja Yusint, a patkolókovács fiát,
ott, a műhely mögött, s közben hallotta a dallamot, amit a
kovács fütyörészett kalapálás közben; látta magát, ahogy
Felixszel táncol, közvetlenül azelőtt, hogy a fiatalember
és törpe barátja elindult a Pusztába; s látta magát, ahogy
Praag ostroma után találkozik az apjával, miközben az
utcákon mindenki a diadal dalait zengi…
A dalok ablakok voltak egy olyan világra, amelybe már
soha többé nem térhetett vissza, egy világra, amelyet egy
mérgezett csók pecsételt le előtte, mindörökre. Nem volt
tökéletes világ, sosem lehetett annak nevezni (Ulrika
tudta, mint minden gyermeket, aki olyan közel született a
Káosz őrületéhez, mint ő, világra jötte óta folyamatosan
kísérte a halál és a pusztulás árnyéka), mégis létezhetett
benne a remény, a napfény, a szerelem, a család és a
valódi, őszinte barátság. Az új világ, amiben most kellett
élnie, azonos volt a sötétséggel, ahol nincs fény, ahol a
szerelem véres játékká alacsonyult, amelyben a családját
hátba döfték az intrikálók, ahol esélye sem lehetett rá,
hogy valódi barátokat szerezzen. Ahogy belegondolt,
hogy egy örökkévalóságon keresztül ebben a rideg,
fekete világban kell maradnia, feltámadt benne a vágy,
hogy keresztüllépjen a régi életére nyíló ablakokon –
feltámadt, méghozzá olyan erővel, hogy úgy érezte,
halott szíve kiszakad a testéből, és beleolvad a dalok
hangjaiba. Ha tudott volna sírni, biztosan zokogni kezd,
de ebben a szörnyű, új világban már könnyek sem
léteztek.
Valami megkönnyebbüléshez hasonló érzés áradt szét
benne akkor, amikor a daloló lány kis szünetet tartott,
hogy egyen és igyon valamit. Ulrika is éhes volt, már
hevesen mardosta a vérvágy, amit a városba érkezése óta
mindig háttérbe szorított, de amíg a lány énekelt, nem
akart elmenni, hallani akarta azt a csodálatos hangot. Az
sem érdekelte volna, ha a dalos hajnal előtt nem hagyja
abba – elhallgatta volna őt, azután boldogan kilépett
volna a napfénybe, s elégedetten halt volna meg.
Miközben a dalokat hallgatta, nemhogy az éhség, de a
puszta létezése sem érdekelte, a szünetben pedig
sürgősen keresett magának valamit, ami lekötheti a
gondolatait, legalább addig, míg a lány folytatja.
A közelében a diákok közül néhányan az énekesről
vitáztak.
– Neked elment az eszed! – mondta egy bozontos
szakállú fiatalember. – Ha képezné a hangját, azzal csak
ártana magának. Ő így tökéletes. Tiszta a tehetsége, vad
és szabad, olyan, akár a sztyeppéken nyargalászó lovak.
Ha megszelídítenéd, csak annyit érnél el, hogy lenne egy
újabb öszvér az Operaházban.
– De hiszen alig tud játszani! – felelte a társa, egy
kerek arcú, ritkás bajszú diák. – A hangja csodálatos, de
amit a hangszerével művel… Ötből talán egy hang van a
helyén!
– Te éppen a legfontosabb tulajdonságától, a
szenvedélyességétől akarod megfosztani őt – mondta az
első fiatalember. – Átváltoztatnád, és lenne egy második
Valtarinod. Nézd csak meg, vele mi történt, amikor az
öreg Padurowski a szárnyai alá vette!
– Hogy mi történt vele? Az, hogy jobb lett! – hangzott
a válasz.
– Jobb? Hát igen, most egész Praagban ő a legjobb
hegedűs, de a szíve már nincs meg. Mesterien játszik,
tökéletesen, de olyan a muzsikája, mintha már rég nem
volna lelke.
A kerek arcú fiatalember felnevetett.
– Ha úgy tudnék játszani, mint ő, én is szívesen
megválnék a lelkemtől!
– Hát, azt hiszem, ez már sikerült! – mordult fel a
másik.
Az értelmesnek tűnő vita ezt követően barátságos
heccelődésbe és csúfolódásba fulladt. Ulrika azon kapta
magát, sokkal jobban érdekli a diákok nyakán lüktető ér,
mint az elhangzó szavak. Arra gondolt, talán mégis
táplálkoznia kellene, mert ennek így sehogy sem lehet jó
vége, ám a daloslány egy kisfiú segítségével visszatért a
színpadra, és ismét muzsikálni, énekelni kezdett. Ulrika
szempillantás alatt megfeledkezett az éhségéről, és
hagyta, hogy a dalok visszaröpítsék a múltba, a
felbukkanó emlékek közé, a végtelen pusztákra, a
gyönyörű ég alá, ahol a gyermekkorát töltötte, ahol a
havas reggeleken kilovagolt, ahol vadászott, ahol az
aranyló délutánokon kedvére kószálhatott a réteken, ahol
még végignézhette a csodálatos napkeltéket és
napnyugtákat. A régi képek feledtették vele a
kétségbeejtő jelent.
Álmodozását három fickó zavarta meg. A hátsó ajtón
keresztül érkeztek, és ahogy elhaladtak a színpad mellett,
megbámulták maguknak a vak lányt. Elvonultak a
pulthoz. Ulrika pár percre meg is feledkezett róluk, de
aztán a kiáltozásukkal ismét magára vonták a figyelmét.
A kocsmárossal veszekedtek.
– Kérlek szépen, Shanski! – mondta a kocsmáros. –
Még nem indult be a bolt. Alig telt el egy kis idő azóta,
hogy az Akadémia ismét kinyitott. Rengeteg olyan ifjú
van, aki elment harcolni, és már sosem fog visszatérni!
– Az, hogy nem megy a boltod, az a te dolgod,
Basilovics – mondta Shanski, aki a trió vezére lehetett.
Alacsony volt és keménykötésű, minden ujján gyűrű
csillogott. – Gyerünk, fizess!
Ulrika rájuk villantotta a szemét. A legszívesebben
rájuk szólt volna, hogy maradjanak csendben, de inkább a
daloslányra összpontosított. Pillanatok alatt
megfeledkezett a három gazemberről.
A vak lány éppen egy régi balladát énekelt, amely arról
szólt, hogy Mirka anya elbúcsúzik a gyermekeitől, és
északra lovagol, hogy találkozzon a sorsával. Ulrika kicsi
kora óta ismerte ezt a dalt, halkan suttogta a szöveget,
miközben a lányt hallgatta, de a három gazfickó ismét
megzavarta.
A férfiak elindultak a pulttól, és a hátsó ajtó felé menet
a vezér, akit a kocsmáros Shanskinak nevezett, megállt a
színpad előtt, és vigyorogva ocsmány jeleket kezdett
mutogatni a daloslány felé. A vak lány ebből persze
semmit sem látott, Ulrika viszont igen. Ocsmány disznó!
– gondolta, és alig sikerült visszafojtania a torka mélyéről
előkívánkozó morgást.
Kissé megenyhült, amikor látta, hogy Shanski az
erszényébe nyúl, és elővesz egy pénzérmét. Na, most
legalább fizet a szórakozásért! – gondolta. De nem: a
semmirekellő gazember egészen másra készült. Bedobta
a pénzt a vak lány balalajkatokjába, megvárta, míg az
érme hozzáesörren a többihez, majd gyorsan előrenyúlt,
és kivett a tokból egy marék pénzt.
A lány, amikor meghallotta a pénz csörrenését,
lehajtotta a fejét. Éppen nem énekelt, csak a hangszerét
pengette, ezért a hálás bólintást kiegészítette egy halk
„köszönöm”-mel.
A közönség dühösen sziszegett, páran mormogni
kezdtek, de amikor Shanski dühös tekintettel, a kardja
után kapva körbenézett a helyiségben, mindenki
elnémult. A gazfickó vigyorogva vette tudomásul, hogy
mind gyávák, hogy senki nem akar összeakaszkodni vele.
Elégedett arccal, peckes léptekkel követte az embereit, és
közben az erszényébe gyömöszölte a lopott pénzérméket.
Ulrika dühösen felhördült; az ajka félelmetes mosolyra
húzódott. Elérkezett a vacsora ideje…
 Tizenegyedik fejezet
A Pásztorlány

Ulrika felállt, és elsétált a bejárati ajtóhoz (nem lett

volna bölcs dolog, ha bárki látja, hogy a gazfickók után
siet), majd végigfutott az utcán, azt keresve, hogyan
juthatna az épület mögé. Meglátott egy sikátort,
felgyorsított.
Ahogy befordult a sikátorba, egy embert látott maga
előtt, aki jobbra-balra nézegetve szólongatta az árnyakat:
– Lushaja! Lushaja! Itt vagy?
Felpillantott, és amikor meglátta a feléje tartó Ulrikát,
könyörögve felemelte a kezét.
– Nem láttad a kislányomat, jó uram? Nem láttad az én
Lushajámat?
– Nő vagyok! – mordult rá Ulrika, ahogy elfutott a férfi
mellett. Az érzékszervei hatókörét kiterjesztve keresni
kezdte a gazfickók szívtüzeit. Meg is találta őket: ott
voltak, nem sokkal előtte, balra, az egyik
keresztsikátorban. Elindult utánuk.
A háta mögött ácsorgó férfi elmorgott pár káromszót,
azután ismét szólongatni kezdte a lányát.
Ulrika egy sarokkal arrébb érte utol a három gazfickót,
akik éppen akkor érkeztek meg egy kisebb fogadó hátsó
udvarának kapujához. Az árnyékok közé húzódva
megvárta, míg bemennek az udvarra, majd
felkapaszkodott az udvar mellett álló kétemeletes,
meglehetősen rossz állapotban lévő ház tetejére, hogy
fentről tartsa szemmel a férfiakat.
Shanski bekopogott a fogadó hátsó ajtaján, ami
kisvártatva kinyílt. Egy idősebb férfi kiadott egy kisebb
erszényt, majd gyorsan vissza akarta zárni az ajtót, de
Shanski a résbe dugta a lábát.
– Várj csak, Grigo! – mondta. – Előbb hadd számoljam
meg, mennyit adtál!
– Mind megvan – mondta az ajtó mögött álló ember. –
Még sosem csaptam be Gaznajevet. Te is tudod, nem
tennék ilyet.
– Én csak azt tudom, hogy a főnök engem nyúz meg,
ha kevesebbet viszek – vigyorgott Shanski, és az
erszényből a tenyerére rázta a pénzérméket. – Szóval…
Az ajtó mögött álló férfi idegesen pislogott. Shanski
lassan megszámolta a pénzt, aztán bólintott, és
visszaszórta az érméket az erszénybe.
– Jól van, Grigo! Bárcsak valamennyi ügyfelünk ilyen
megbízható volna!
 – Menjetek már el, jó?
Shanski visszahúzta a lábát, a fogadós pedig gyorsan
becsukta és kulcsra zárta az ajtót.
– Ejnye! – csóválta a fejét Shanski. – Azok után,
amiket megteszünk értük, az ember azt hihetné, hogy
vidámabban fogadnak minket. Hálátlanok!
Az erszényt bedugta prémkabátja alá, és intett két
társának, hogy mehetnek. Ulrika úgy döntött, nem
hagyja, hogy elérjék a sikátort. A tető peremén
kuporogva kivárta azt a pillanatot, amikor a préda
közelsége felszította az éhségét, azután nesztelenül
leugrott az udvarra. A férfiak meglepetten felkiáltottak,
amikor a lábujjaira és az ujjbegyeire támaszkodva
váratlanul közéjük érkezett, és kieresztette a karmait, az
agyarait.
– Piócák! – suttogta Ulrika. Felegyenesedett, és
előrántotta a rapírját meg a tőrét.
– Öljétek meg! – vakkantotta Shanski, és kigúvadó
szemmel hátrébb lépett.
A két gazfickó vasveretes bunkókat lóbálva ugrott
előre. Ulrika könnyedén kitért előlük, azután balra, majd
jobbra vágott. A gazfickók felüvöltöttek, ahogy a pengék
belemetszettek a vállukba és a hátukba. Ulrika
szempillantás alatt megölhette volna őket, de még nem
tette meg. Az éjszaka során felgyülemlett kellemetlen
érzések, a szomorúság, a Max iránt érzett dühe, a
csalódás, hogy elmaradt a háború, amiben harcolni akart,
a Felix iránti aggodalom – hirtelen minden összetapadt,
egyetlen indulattömeggé állt össze, hogy aztán
kegyetlenség-örvénnyé változzon, és kirobbanjon belőle.
A rapírjával széthasogatta a két gazfickó karját és lábát, a
tőrével kiszúrta a szemüket, felmetszette a hasukat; addig
rúgta, vágta, szabdalta őket, amíg nyöszörgő hústömeggé
nem változtak a kövön.
Shanskit megdermesztette a látvány, de amikor Ulrika
ránézett, hirtelen felsikoltott, és kirohant a sikátorba.
Ulrika egy-egy villámgyors mozdulattal megadta a két
gazfickónak a kegyelemdöfést, majd Shanski után eredt.
A férfi belökte a fogadó mellett lakó fazekasmester
udvarának kapuját, beugrott az udvarra, és becsapta maga
mögött a kaput. Nem sokat ért el vele.
Ulrika könnyedén átugrott a kapu fölött, és mielőtt
földet ért volna, még belerúgott Shanskiba. A férfi
elterült a sárban, de rögtön a hátára fordult, és felnézett a
fölébe tornyosuló alakra.
– Ne ölj meg! – zokogta, miközben kétségbeesett
mozdulatokkal matatott a kabátja alatt. – Kérlek szépen,
ne tedd! Van aranyam! – Elővett néhány kisebb erszényt,
Ulrika felé nyújtotta őket.
Ulrika a legszívesebben levágta volna a kezét, ha
másért nem, hát azért, hogy megtudja, hogyan sikolt, de
uralkodott magán. Nem volt szüksége aranyra, viszont
ismert valakit, aki jó hasznát vette volna. Eltette a tőrét,
és elvett pár erszényt a gazfickó tenyeréről.
– Visszafizeted, amit elloptál – mondta, és a zekéje alá
dugta az erszényeket.
– Igen, igen! – fröcskölte Shanski. – Mindent, mindent!
– Helyes! Én azonban valami mást akarok! – Ulrika
megragadta a férfi gallérját, felrántotta a földről, és
mielőtt Shanski felfoghatta volna, mit akar tőle, a forró
nyakba mélyesztette a fogait. Inni kezdett. Shanski
visított, vergődött, de nagyon hamar feladta a küzdelmet.
Elgyengült, rettegő hörgése gyönyörteli mormogássá
változott. Ulrika is felnyögött, mert annak ellenére, hogy
a férfi vérének olyan íze volt, mint az olcsó kvasnak meg
az odaégetett sült húsnak, meleg volt és sűrű. A folyadék
megtöltötte az ereit erővel, tűzzel, elégedettséggel.
Már majdnem teljesen eloltotta a szomját, amikor
hangok érkeztek az udvarról, ahol a két levágott gazfickót
hagyta. Lámpás fénye lobbant. Ulrika levette az ajkait
Shanski nyakáról.
– Te nem hallottad? – kérdezte Grigo. – Azt hiszem…
mintha… Fényt, Dazh! Ezt nézd meg!
– Ursun védelmezzen minket! – hallatszott egy másik
hang.
 – Ezt meg mi tette? Valami állat?
– Ezek Gaznajev emberei. De hiszen… éppen most
fizettem ki őket!
– Szerinted nem hiszi majd azt, hogy mi…?
– A pokolba! Remélem, nem! – nyögött fel Grigo.
– Hol… hol van az a dagadt disznó, az a Shanski? –
kérdezte a második hang. – Nem azt mondtad, hogy…?
– De! Nézzünk szét! Ha még él, elmondhatja
Gaznajevnek, hogy nem mi tettük. Hozd Mikal
pisztolyait, és menjünk!
A jobbra lévő udvarról motoszkálás, csoszogás
hallatszott, aztán két ember elindult valamerre. Ulrika
gyors mozdulattal elmetszette Shanski torkát, azután
halkan leeresztette a holttestet a földre, majd körülnézett.
Ha visszamegy a sikátorba, az a két ember biztos
meglátja, ami gond, mert pisztoly van náluk. A
fazekasműhely rézsútos teteje elég alacsony volt, és nem
is látszott túl meredeknek. Azt könnyen meg tudta
mászni.
Nekifutott, elrugaszkodott – úgy emelkedett a
levegőbe, akár egy macska. Alighogy feljutott a tetőre,
ismét meghallotta Grigo hangját, ezúttal már a sikátorból.
– Mi volt ez? Ott, fent! Lődd le!
Ahogy a pisztolylövés eldördült, Ulrika átvetődött a
tető gerince fölött, majd leereszkedett a túlsó, a szélesebb
utca felőli oldalon. Közvetlenül Grigo fogadójának
bejárati ajtaja fölött volt. Odalent emberek mozogtak, ki-
be járkáltak az ajtón. Ez így nem lesz jó… Végigszaladt
az egymáshoz támaszkodó épületek tetején. A sarokhoz
érve ismét lenézett. Egy kis mellékutcát látott maga alatt.
Keskeny volt és üres. Ez már sokkal jobb. Szinte
nesztelenül érkezett meg a kövezetlen utcára.
Mozdulatlanná dermedt, fülelni kezdett. A távolból
hallotta, hogy Grigo és a társa egymást szólongatja, de a
jelek szerint a másik irányba indultak el. Helyes! Ulrika
felegyenesedett, és végignézett magán. Szerencsére
ezúttal sikerült viszonylag távol maradnia az áldozataitól,
alig néhány csepp vér fröccsent a ruhájára. A biztonság
kedvéért elővett egy zsebkendőt, és megtörölte a száját,
azután előhúzta a Shanskitól zsákmányolt egyik erszényt,
a tenyerére szórta a tartalmát. Ennyi éppen elég lesz…
Amikor visszatért, a Kék Korsó csaposa az asztalok
között járkálva éppen összeszedte az üres kupákat, a
diákok és a vénemberek éppen magukra kanyarították
köpenyüket, a fejükbe nyomták kalapjukat. A színpadon
a vak lány egy ronggyal törölgette a balalajkája nyakát.
Ulrika megkönnyebbülten felmordult. Időben érkezett.
Átment a színpadhoz, és a hangszer tokjába szórta a
zsákmányolt aranyat. Megpróbált nesztelenül mozogni,
de a vak lány így is meghallotta – a jelek szerint még azt
is tudta, hány érme pottyant a tokba. Tágra nyílt, de
semmit sem látó szemekkel emelte fel a fejét.
– K-köszönöm, uram! – mondta.
Ulrika már majdnem kijavította, hogy nem úr, hanem
hölgy, de inkább hallgatott. Nem akart beszélgetni a
lánnyal. Nem akart szembesülni azzal, hogy ő is csak egy
hétköznapi, ostoba kis senki; azt akarta, hogy a daloslány
megmaradjon előtte annak, ami akkor volt, amikor
énekelt: az otthona tiszta, tökéletes szellemének, akitől
távol áll a mocskos valóság, akinek nem kell
megküzdenie azért, hogy életben maradjon egy ilyen
bűnös városban. Szavak helyett inkább csak meghajolt
(ahogy megtette, rájött: ostobaságot csinál, hiszen a lány
úgysem láthatja), majd megfordult, és az ajtó felé indult.
Ahogy elindult az üres utcán, észrevette, sokkal
ruganyosabban lépked, mint korábban. Talán csak
Shanski vére melegítette és frissítette fel, nem tudta, de
iszonyúan nemesnek és erényesnek érezte magát.
Elvigyorodott, amikor elképzelte, hogy meglepődik majd
a daloslány, amikor átszámolja a tokjában lévő érméket.
Az az alávaló haramia csak pár ezüstöt és rézpénzt lopott
ki a tokból, amiben most már aranyak voltak. Ulrika úgy
érezte, olyanná vált, mint valami szokványos, unalmas
melodráma főszereplője, aki legyőzi a bajszát pödörgető
főgonoszt, és megmenti az erényes ifjú hölgyet a
pusztulástól.
A gondolat egy másikat szült, és ahogy ez növekedni
kezdett a fejében, lassabbra fogta a lépteit. Hirtelen
választ kapott azokra a kérdésekre, amik azóta gyötörték,
hogy Csesnyekov elmondta neki, a hordák egyelőre nem
térnek vissza; azokra a kérdésekre, amelyeken egész éjjel
töprengett. Mihez kezdjen? Hogyan éljen? Egyáltalán:
miért bajlódjon azzal, hogy tovább létezik?
A választ a vak lánytól kapta meg. A dalokról eszébe
jutott az apja, a bölcs és nemes nagyúr, aki mindig
törődött a parasztjaival, aki mindig megvédte a sajátjait.
A dalok felébresztették benne a régóta szunnyadó
kislevitát. Már olyan régóta távol volt a hazájától, és
annyira megváltozott, hogy szinte teljesen
megfeledkezett az örökségéről meg arról, mennyire
szerette az otthonát. Most, hála a daloknak, eszébe jutott,
és ez meg az önmagának tett fogadalom, hogy csak
ragadozókra fog vadászni, közös erővel megmutatta neki,
milyen életet élhet úgy, hogy nem kell lemondania a
büszkeségéről.
Itt marad Praagban, és az apja nemes példáját követve
védelmezni fogja a város lakóit az olyan szörnyetegektől,
mint amilyen ez a Shanski volt. Talán nem jönnek vissza
a hordák, de mégsem kell teljesen lemondania a
gyilkolásról. Ölhet, méghozzá nyugodt lelkiismerettel.
Attól sem kell tartania, hogy nem lesz teendője: Praag
bőséges mennyiségben biztosította számára a prédának
tekinthető gazfickókat. Tökéletes megoldás volt!
Ismét felgyorsított. A bizonytalanság terhe, amely
annyira lenyomta, végre lekerült a válláról. Jó érzés volt
tudni, hogy van egy terve. Most már csak egy megfelelő
szálláshelyet kellett találnia magának. Biztos volt benne,
hogy lassanként sikerül beleszőnie magát a város
szövétnekébe.
Megújult céltudatossággal vágott át az úton, de ahogy
átért, nyomban félre kellett húzódnia, mert a sarkon
három részeg férfi társalgott heves kézmozdulatokkal,
dülöngélve.
– Láttad a fickót? – kérdezte az első. – Szépen átvágták
a torkát, de nem volt benne semmi vér! Olyan üres volt,
akár egy borostömlő!
– Grigo azt mondta, látott egy ember nagyságú
denevért, ami felrepült Danya, a fazekas műhelyének
tetejére – tette hozzá a második.
– Az nem denevér volt – motyogta a harmadik. – Az
ember volt, de úgy repült, mint egy denevér. Én így
hallottam.
Ulrika felhajtotta nehéz utazóköpenye gallérját, és
továbbsietett. Ahogy meghallotta a távolból érkező
hegedűszót, felnyögött. Ha meg akarja védeni Praag
lakóit, sokkal óvatosabban kell eljárnia, máskülönben az
emberek sikoltozva a városőrséghez rohannak, a
katonáktól kérnek majd védelmet. Védelmet a
védelmezőjükkel szemben…
Egy órával később, amikor a keleti égbolt feketéről
faszénszürkére változott, Ulrika keresztülvágott a
lerombolt Újvároson. Olyan helyet keresett, ahol
átvészelheti a következő napot. Úgy döntött, amíg nem
talál jobb helyet, a kordonokkal lezárt romok között lehet
a legnagyobb biztonságban. Az emberek ugyan elkezdték
a szélső részek újjáépítését, de azokon a részeken,
amelyek a legközelebb voltak a pontokhoz, ahol a hordák
beözönlöttek a ledöntött városfalakon keresztül, az
épületek nem csupán leomlottak, nem csupán kiégtek – itt
még a törmeléket, a maradványokat is eltorzították a
szabadjára eresztett, iszonyatos energiák. A tégla és a kő
üvegszerű masszává olvadt, majd megszilárdult, a
halmok között pedig állítólag szellemek és kísértetek
ólálkodtak, ott nyöszörögtek és zokogtak, kiriasztva az
életet azokból, akiknek volt merszük behatolni a
felségterületükre.
Ulrikát nem igazán zavarták ezek a pletykák, valójában
még örült is a létezésüknek. Ha az emberek félnek a
romoktól, akkor távol maradnak tőlük, vagyis senki sem
fogja zavarni őt, ha itt keres menedéket. Senki, kivéve
persze a kísérteteket, de azoktól egy ideje már nem félt.
Az egyik utcán, ahol különös, bíborszínű indák
furakodtak keresztül az épületek fekete maradványai
között, Ulrika talált egy megfelelőnek látszó helyet. A
leomlott ház alagsori része viszonylag ép maradt, a
mennyezeti rész nem repedt meg. Ez azt jelentette, hogy
remélhetőleg nem jutnak le a nap sugarai. Ulrika átlépett
a ház bezúzott ajtaján, a lejáratot kereste. Hátul aztán
meg is találta: egy keskeny, félig leszakadt falépcső
vezetett a pincébe.
A lejárat előtt Ulrika leguggolt, és megvizsgálta a
talajt. A porban viszonylag friss lábnyomokat fedezett
fel, a pincéből ismerős szag érződött. Vér… Nem volt
friss, de nem is volt túl régi. Ahogy kiterjesztette az
érzékeit, nem észlelt dobogó szívet, ennek ellenére
kivonta a rapírját és a tőrét, és csak ezután indult el a
lefelé vezető lépcsőn. Menet közben folyamatosan
figyelte a lent összesűrűsödő árnyakat.
A pince földpadlós verem volt, amiben több sorban
álltak a boltozatos mennyezetet alátámasztó
téglaoszlopok. Ulrika először semmi olyat nem látott, ami
magyarázatot adott volna a vérszagra, de ahogy
továbbment a sötétben, felfedezte a földön heverő kezet
és kart az egyik oszlop mögül kinyúlva. Óvatosan
megkerülte az oszlopot. A látvány, ami fogadta,
förtelmes volt. A jelek szerint mások is rájöttek, hogy a
romok között senki sem háborgatja az idevetődőket.
A kéz és a kar egy legfeljebb tizenhét éves lányé volt,
aki meztelenül, szétvetett tagokkal feküdt a földpadlóba
belerajzolt kör közepén. Ulrika elfintorodott, amikor
észrevette, hogy a lány kezein és lábain vasrudakat
ütöttek keresztül, amiket aztán belevertek a földpadlóba.
A vasrudaktól kis árkokat vájtak a földbe, úgy, hogy a
kör mélyedésébe vezessék a kifolyó vért, amely ilyen
módon karmazsinvörös várárkot képzett a test körül. Az
áldozat testére különös szimbólumokat karcoltak, de
halálos seb egy sem volt rajta. A jelek szerint a lány a
félelembe halt bele. Merev arcát eltorzította az utolsó
sikoly, a szemét és a száját nyitva tartotta, a végtagjain
látszott, hogy utoljára még megfeszültek az izmai.
Ulrika, ahogy ott állt, egy élénklila kört fedezett fel a
lány mellei között. Az átmérője egy hüvelyk lehetett, és
nagyon hasonlított a szerelmi harapásra, eltekintve attól,
hogy tökéletes kör alakú volt, és kissé kiemelkedett a
testből. Ulrika elképzelni sem tudott olyan dolgot, ami
ilyen sebet ejthetett az áldozaton, méghozzá úgy, hogy a
bőrt nem sértette fel, de az egészben volt valami
kísérteties és kellemetlen, aminek hatására gyorsan
félrefordította a fejét.
Megfordult; az egyik sarokban egy halom ruhát látott.
Átment a kupachoz. Természetesen lánynak való ruhák
voltak. Sok-sok ruha – az áldozaton egyszerre
semmiképpen sem lehetett ennyi. Hat női ruha,
mindegyik foltos és szegényes. Kendők, fűzők, sapkák és
cipők. Meg egy törött bádogsíp…
Ulrika dühösen elvicsorodott, amikor eszébe jutott az a
férfi, akivel a sikátorban találkozott, aki azt kérdezte tőle,
nem látta-e a lányát. Egy másik részlet is az agyába
villant: a Fehér Vadkanban a katonák, akiknek véletlenül
kihallgatta a beszélgetését, egy utcai énekeslány eltűnése
miatt szomorkodtak. Világossá vált előtte, mi történt a
lánnyal. Micsoda ocsmányság! Micsoda gonoszság! Most
már egészen biztos volt abban, hogy amíg Praagban
tartózkodik, nem kell éheznie.
Felsóhajtott, és visszament a lépcsőhöz. A hely
megfelelőnek látszott, itt megalhatott, átvészelhette a
nappalokat. Nem tartotta valószínűnek, hogy a kultisták
világosban is visszajönnek, ami pedig a hullát illeti: úgy
tekintett rá, mint egy üres kagylóhéjra, nem igazán
zavarta.
Végül rövid töprengés után mégis úgy döntött, más
rejtekhelyet keres magának.
A napot egy lerombolt pékség alagsorában, egy
téglakemence belsejében töltötte el. Amikor felébredt,
visszatért a városba, ismét elhaladt a Varázslók Tornya
mellett, és a Károly-hídon átkelve eljutott az Akadémiai
Negyedbe. A Kék Korsóba akart visszamenni.
A vak lány ismét ott volt, és ezúttal is éppen olyan
gyönyörűen énekelt, mint korábban, de Ulrika most nem
miatta jött el. Előző éjszaka Shanski megemlítette a
főnökét, egy bizonyos Gaznajevet; Ulrika gyanította,
hogy ez a fickó, ha megtudja, hogy három pribékjét
megölték, miközben az ő számára szedték be a sarcot, el
fog küldeni valakit a kocsmába, ki fogja vizsgáltatni az
ügyet. Ha a fickó felbukkan, nem lesz nehéz követni őt,
nem lesz nehéz megtalálni a főnököt. Ha pedig megvan,
akkor már tényleg csak meg kell ölni, és fel kell számolni
a védelmi pénzek kicsikarására szakosodott bűnbandát.
Ulrika elmosolyodott; már alig várta az összecsapást.
Úgy vélte, ezúttal is táplálkozhat, kiélheti gyilkos
ösztöneit, méghozzá úgy, hogy nem kell tartania a
mardosó bűntudattól, se az esetleges következményektől.
Ezen az estén azt a fekete zekét és térdnadrágot vette
fel, amit még Gabriella házából lopott el. Sajnos az
útfelügyelőkkel való, meglehetősen szerencsétlen
találkozása során a nadrág elszakadt, de a folt, amit
rávarrt, szerencsére nem látszott. Kifényesítette a
csizmáját, gondosan lekefélte a fekete köpenyt. A poros
bőrholmik és viseltes ruhák, amiket az áldozataitól
szedett el, álöltözetként nagyon jól beváltak, míg úton
volt, de itt, Praagban úgy festett bennük, mint a
menekültek. Ha azokat veszi magára, könnyedén
elvegyülhetett volna a tömegben, viszont a jobb helyekre
be se eresztették volna ilyen rongyokban. Ráadásul úgy
gondolta, egy hős, az emberek védelmezője mégsem
járkálhat akármilyen külsővel a nyája tagjai között.
Tudta, nem igazán bölcs dolog, amit tesz; tisztában volt
vele, hogy férfinak való ruhában, rövid, fehér hajával, az
ő magasságával még Praagban is eléggé különleges
jelenségnek számít, márpedig az emberek mást nem is
jegyeznek meg, csak a furcsaságot. Már éppen
elbizonytalanodott az öltözékét illetően, amikor eszébe
jutott, hogy előző este milyen csodabogarakat látott az
utcákon (maszkos nemeseket, kirúzsozott ajkú fiúkat, a
fűzőjüket kívül hordó lányokat, bonyolult formájúra
vágott és borotvált arcszőrzetet viselő diákokat, olyan
katonákat, akik sütőtök méretű prémkucsmát nyomtak a
fejükbe), ezért végül úgy döntött, itt, ebben a városban
még ez az öltözék sem jelenthet gondot a számára.
Praagban, ebben a forgatagban ő is csupán egy lesz a
számtalan különleges figura között; csodabogárnak
tűnhet ugyan, de a csodabogarak városában éppen ez volt
a természetes. Mindenesetre bízott benne, hogy senki sem
veszi majd alaposabban szemügyre, és senki sem jegyzi
meg az arcát.
 A kocsmába lépve érezte, hogy valaki rögtön
méregetni kezdi. Megfordult. Arra számított, hogy
valamilyen haramia bámul rá, esetleg a városőrség egyik
katonája vagy valamilyen toborzótiszt, de nem ez volt a
helyzet. A helyiség hátsó falához támaszkodva egy fiatal
férfi ült. A Művészeti Akadémia diákjainak jellegzetes,
szürke köpenyét viselte, de a vászon alól kilátszott
rapírjának markolata. Fekete haja a szemébe hullott; az
arca keskeny volt és valahogy hegyes, leginkább egy
farkas pofájára emlékeztetett. Sötét szeme hidegen,
kegyetlenül csillogott. Ulrika szinte biztos volt benne,
hogy egy másik vámpírral találkozott.
 Tizenkettedik fejezet
A szállítmány

Ulrika félrefordította a fejét. Dühös volt a vámpírra, aki

őt bámulta, de magára is haragudott. Természetesen
számított rá, hogy előző esti ténykedésével felkeltette
annak a rablóvezérnek a figyelmét, akinek három
emberét is megölte; megfordult a fejében, hogy a
városőrség is szimatolni kezd, arra azonban nem gondolt,
hogy az általa elkövetett gyilkosságokra esetleg más
lények is felfigyelhetnek. „Ostoba!” – gondolta. Hát
persze, hogy felfigyeltek, elvégre találtak egy hullát,
amiben egyetlen csepp vér sem maradt, és felröppent a
hír, hogy az egyik szemtanú egy denevérként repülő
embert látott. Ha a praagi vámpírok negyedannyira
figyelték a várost, mint a nulni lahmianok, akkor minden
bizonnyal hozzájuk is eljutottak a pletykák, márpedig egy
ilyen szóbeszédnek mindenképpen érdemes a végére
járni.
Érezte, sokkal körültekintőbben kellett volna eljárnia
előző este. Buta fejjel hagyta, hogy elragadja a vérvágy,
és emiatt ismét megmutatta magát. Tessék, most
rászálltak! Rászálltak, és valószínűleg éppúgy
megpróbálják majd rákényszeríteni az akaratukat, éppúgy
megpróbálják majd korlátok közé szorítani, ahogy
Gabriella tette.
Lehunyta a szemét, megpróbált lecsillapodni. Talán
sikerül valamilyen egyezséget kötni a helybeli
vámpírokkal. Talán, ha megígéri nekik, hogy óvatosabb
lesz, amikor táplálkozik, békén fogják hagyni. Praag
nagy város, itt valamennyiüknek jut hely.
Lemondó mordulással megfordult, készen arra, hogy
odaálljon a másik vámpír elé, hogy végighallgassa, amit a
fickó mondani akar neki, de…
A másik vámpír eltűnt. A széke üres volt.
Ulrika körbenézett a helyiségben, a kijáratok felé
pillantott. Sehol sem látta a szürke köpenyest. Bosszúsan
felsóhajtott. Mi értelme van ennek a macska-egér
játéknak? Ha beszélni akarnak vele, akkor miért nem
lépnek elő nyíltan? Ha meg akarják ölni, akkor…
Megszakította a gondolatmenetet. Lehet, hogy odakint
valamilyen csapda vár rá. Ám legyen! Felpezsdült a vére.
Ha harcolni akarnak vele, ő aztán nem fog elbújni előlük!
Amikor majd legyőzi őket, folytathatja azt az életet, ami
olyan szépen elképzelt magának. Ha győz, senki sem
szólhat bele abba, mit tesz.
 Az ajtó felé indult, amikor a helyiség hátuljából nehéz
léptek dobbanását hallotta. Megfordult. Négy
keménykötésű, durva arcú fickó vonult be a hátsó ajtón, a
vezérük a jelek szerint az a csinos, szőke hajú ficsúr volt,
aki a sapkáját mélyen kék szemébe húzva már a pultnál
állt. A kocsma vendégei riadtan elhúzódtak az érkezők
közeléből, a csapos idegesen törölgetni kezdte a kezében
tartott kupát, de úgy reszketett, hogy kis híján elejtette.
Ulrika dühös volt. A haramiák, akik miatt eljött ide,
nem is érkezhettek volna rosszabb pillanatban. Most mit
tegyen?
A ficsúr rádőlt a pultra, rámosolygott a csaposra.
– Jó estét, Basilovics! Hogy megy az üzlet?
A csapos riadtan hátralépett.
– Tegnap este már odaadtam a pénzt Shanskinak,
Kino! Mindenki látta!
Kino legyintett.
– Persze, persze… Ezzel semmi gond. Viszont van
néhány barátom, aki azt állítja, hogy Shanski nálad járt,
mielőtt meghalt. Erről mit tudsz?
A csapos elsápadt.
– Semmit, Kino! Semmit! Esküszöm, hogy semmit!
Shanski még élt, amikor kiment innen. Bárkit
megkérdezhetsz!
Kino körbenézett a helyiségben, bólintott.
 – Esetleg nem követte őt valaki? Vagy nem
akaszkodott össze valakivel, amíg itt volt?
A csapos a fejét rázta.
– Senkivel. Esküszöm! De azt hallottam, hogy Grigo
odaát a Parasztosban látta, hogy valami megtámadta
Shanskit. Valami, ami aztán elrepült.
Kino a szemét forgatta.
– Igen, Grigóval már eltársalogtunk. Úgy beszélt,
mintha megitta volna minden borát. – Sóhajtva a
legközelebbi asztalhoz ment, felugrott rá, dobbantott
egyet a lábával. – Hé! – kiáltotta. A vak lány felé fordult.
– Hagyd abba a vernyogást, kislány! Most én beszélek!
A daloslány engedelmesen elhallgatott. A helyiségben
tartózkodók mind Kinóra néztek.
– Mindannyian tudjátok, mi történt tegnap este! Nohát,
a főnökömnek sokat megérne, ha tudná, ki követte el a
dolgot! Ha valaki esetleg belesúgna valamit a fülembe,
kaphatna egy csinos kis összeget! – Biccentett. – Ez a
helyzet! Tudjátok, hol találtok meg! Folytathatod,
kislány! – Leugrott az asztalról.
A vak lány tétován folytatta az éneklést; a vendégek
halkan sugdolózni kezdtek.
Kino még egy pillantást vetett a csaposra, azután
megfordult, hogy elmenjen.
– Ez rád is érvényes, Basilovics. Pénzt kapsz, ha
eszedbe jut valami, de ha esetleg védeni próbálsz
valakit… – Jelentőségteljesen elhúzta a torka előtt az
ujját, azután felemelte a kezét, gúnyosan tisztelgett, és
peckesen átvonult a hátsó ajtóhoz.
A csapos kezéből mégis kicsúszott a korsó.
Ulrika habozott, az egyik ajtóról a másikra nézett.
Tisztában volt vele, ha most elindulna, egyértelmű volna,
hogy a prédát követi, és azt is tudta, hogy a másik vámpír
talán odakint vár rá, esetleg megpróbálja majd
megakadályozni, hogy Kino után menjen. Rövid
tépelődést követően megvonta a vállát, és egyik kezét a
rapír markolatán tartva elindult kifelé. Ha odakint van a
fickó, hadd próbálkozzon! Lenyomja a torkán az agyarait,
aztán visszaküldi a gazdáihoz.
Az utcán azonban nem várt rá senki. Felnézett a
háztetőkre, fürkészni kezdte az árnyékokat, de semmit
sem látott. Tévedett volna? Lehet, hogy az a fekete hajú
fiú mégiscsak egy hétköznapi diák volt? Most nem
foglalkozhatott ezzel, le kellett vadásznia a prédát.
Átsietett a keskeny sikátorhoz, ahol előző este már járt;
végigfutott rajta, és a Kék Korsó mögé került.
Ahogy megállt a sarkon, Kino hangja ütötte meg a
fülét:
– Valaki nem beszél. Valaki tud valamit, de nem
beszél, Én viszont ki fogom deríteni, kicsoda az illető!
 – És mi van akkor, Kino, ha tényleg egy vámpír tette?
– kérdezte egy hang.
– Hallottál már arról, hogy egy vámpír erszényeket
lop? – kérdezett vissza Kino. – Nem, ez valami
nyomorult kis banda műve lehetett. A fickók ezzel a
mészárlással próbálták eltüntetni a nyomaikat. Én
mondom nektek, így történt! Gyerünk! Tegyünk próbát
Madam Olneshkajánál! Ő mindig mindenről tud.
Ulrika behúzódott az árnyékok közé, és végignézte,
ahogy Kino meg a pribékjei végigmennek a sikátoron.
Adott nekik egy perc előnyt, azután óvatos
macskaléptekkel utánuk surrant. Vadászösztönei azonnal
működésbe léptek; erőt kellett vennie magán, hogy ne
előzze meg, és ne tépje szét őket. Tudta, ha most végez
ezekkel az emberekkel, nem tudja végrehajtani a tervet.
Követni akarta őket, egészen a főnökük házáig. Őt, a
vezért akarta megölni, az ő vérét akarta kiszívni. A
többiek nem voltak fontosak, arra gondolt, velük majd
később végez, csak úgy, szórakozásképpen.
Ismét felnézett a tetőkre. Mintha valami neszt hallott
volna…
Meglátott valamit. Talán csak egy patkány. Talán egy
galamb. Vagy… valami más? Valószínűnek tartotta,
hogy a farkasarcú vámpír követi őt – pontosan úgy,
ahogy ő követi Kinót és a társait. Halk morranás szakadt
ki belőle. Ha a fickó lép valamit, ő készen fog állni!
A következő egy órát vagy valamivel többet azzal
töltötte, hogy Kinót és a pribékeket követte, akik
végigjárták a környékbeli bordélyokat, kocsmákat, a
kutyaviadalok helyszíneit. Kino végül úgy döntött,
felesleges tovább kutakodniuk, úgysem találnak semmit.
A társaság elindult hazafelé. Ulrika megörült. A kis
csapat követése egyszerre volt unalmas és izgalmas.
Unalmas volt azért, mert nem talált benne semmi
kihívást, és izgalmas volt azért, mert tudta, őt is figyeli
valaki, talán nem is egy személy. Tudta, pedig senkit sem
sikerült felfedeznie. A legszívesebben megfordult volna,
felkiáltott volna a tetőre: „Tudom, hogy ott vagy! Gyere
elő, nézz szembe velem!” Ezt persze nem tehette meg –
nem akarta elveszteni a nyomot, amit követve eljuthatott
Gaznajevhez.
Kino és az emberei a folyó partjára vonultak,
pontosabban arra a helyre, ahol a Lynsk a városfalba
épített rácskapun keresztül elhagyta a várost. A rakparton
egy óriási raktárház állt, afelé vették az irányt. A
raktárház kapujában egy nehéz, hosszú köpenyt viselő
alak állt. Amikor meglátta a közeledőket, intett nekik,
hogy átmehetnek. Amint a csapat bevonult, az őr a kezét
dörzsölgetve, topogva bámult bele az éjszakába.
Ulrika a raktárházzal szemközti bútorműhely
árnyékában húzódott meg. Felmérte a terepet. A
raktárház téglából épült. Kétemeletes volt. Széles,
kétszárnyú kapujának egyik szárnyán egy kisebb ajtó
volt, Kino és társai ezen keresztül mentek be. A kapu
fölött volt néhány ablak (Ulrika gyanította, ezek mögött
lehetnek a hivatali helyiségek), de az épület külső oldalán
nem látszott több nyílás. A tető alatt zsalu
szellőzőnyílások helyezkedtek el. Ezeket Ulrika fölöttébb
hívogatónak látta.
Átment a folyó partjára, abból az irányból közelítette
meg ismét a raktárházat. A dokk felőli oldalon két nagy
kaput fedezett fel. A kapuk előtt egy üres szekér állt, a
második őr ehhez támaszkodva pipázgatott. Amikor
váratlanul elindult a kapuk felé, Ulrika előrerohant, és
beugrott a raktárház meg a szomszédos épület közötti
átjáróba. Villámgyorsan felmászott a téglafalon,
fellendült a tetőre, és átment az első szellőzőnyíláshoz.
Hasra feküdt, hallgatózni kezdett. A szellőzőnyíláson
keresztül távolról érkező hangok mormogását hallotta.
Emberszag csapott az orrába; közben furcsa, idegen
helyről származó fűszerek csípős illatát érezte. Lenyúlt,
megfogta a szellőzőnyílást fedő rácsot, és emberfeletti
erejét kihasználva kiemelte a helyéről. Mozdulatlanná
vált, figyelt. Nem hangzott fel riadójelzés. Előrébb
kúszott, és bedugta a fejét a nyílásba. Elfintorodott. A
fűszerszag iszonyúan erős volt.
Lenézett. Egy hatalmas, sötét csarnokot látott,
amelyben hordók, ládák és vászonzsákok óriási halmai
sorakoztak egymás mellett. A tömény fűszerszagból
kiérezte a feketebors, a kömény és a koriander jellegzetes
illatát. A csarnok túlsó végében keskeny fénycsíkot
fedezett fel – a világosság mintha egy ajtó alól szűrődött
volna ki. Oldalra nézett, megpróbált rájönni, hogyan
juthatna le a magasból. A tető alatt bonyolult
gerendázatot látott, de a legközelebbi is legalább tíz
lábbal volt alatta, ráadásul nem lehetett szélesebb, mint
egy, talán másfél arasz.
Megállapította, érdemes próbát tennie. Hason fekve
előrecsúszott, majd a tető szélébe kapaszkodva úgy
lendült, hogy lábbal előre jusson be a nyíláson. A kardja
megakadt, de gyorsan magához rántotta. Abban a
pillanatban, ahogy keresztüljutott, eleresztette a tető
peremét, és a testét oldalra csavarva a fal felé fordult.
Elkapta a nyílás alsó peremét, majd két kézzel
kapaszkodva lógott a sötét padló fölött. Lenézett. A
kiszemelt gerenda alatta, kissé balra volt. Oldalra lendült,
ellökte magát a faltól.
Precízen számította ki a vetődést: pontosan a gerenda
tetejére érkezett meg. A lendület kissé nagy volt, ezért
lecsúszott a gerendáról az egyik lába. Elvesztette az
egyensúlyát, de nem is próbálta visszanyerni, inkább
átrúgta magát a következő gerendára, ahol a biztonság
kedvéért rögtön hasra vágta magát.
Hallgatózni kezdett. Csend…
Megkönnyebbült sóhajjal felállt, és a gerendán
végigfutva elindult a csarnok túlsó végében lévő ajtó felé.
Úgy a távolság felét tette meg, amikor meghallott
valamit. Megállt; úgy egyensúlyozott a gerenda tetején,
mint egy kötéltáncos. Jobb oldalon pulzáló szívtüzeket
érzékelt. Halk zokogás ütötte meg a fülét. Erre nem
számított.
A hang irányába nézett. A csarnok egyik sarkában
ládákból magas, erődszerű halmot építettek.
A ládaerőd oldalról áthatolhatatlannak és tömörnek
tűnt, de Ulrika a magasból jól látta, hogy a közepén
szabadon hagytak egy részt. Irányt változtatott, elindult
az egyik oldalra tartó gerenda tetején, majd lelassított, és
óvatosan megközelítette az erődöt. Lenézett.
Az építmény közepén egy magas, tető nélküli ketrec
volt, amelyben legalább húsz, félig meztelen fiatal lány
feküdt. Ránézésre meg lehetett mondani róluk, hogy a
városba érkezett menekültek közé tartoznak. Ulrika
először nem értette, miért nem másznak ki, de ahogy
jobban szemügyre vette őket, már tudta a választ a
kérdésre. Némelyik lány aludt, némelyik halkan zokogott.
Voltak, akik egymáshoz bújtak, reszkettek a hidegtől.
Mindegyik sérült és borzalmasan sovány volt; a jelek
szerint egyikükben sem maradt annyi erő, hogy
menekülni próbáljon.
Ulrikában felbuzgott a forró, vörös düh. A karmait
belevájta a gerendába, aminek a tetején kuporgott.
Először az eltűnt, fiatal nőkkel kapcsolatos pletykák,
azután a lány, akit abban a romos pincében áldoztak fel,
most meg ezek a szerencsétlenek… Vajon milyen sors
várt rájuk? Miért zárták be őket? Talán valamelyik távoli
kikötőbe kerülnek majd, ahol eladják őket? Rabszolgák
lesznek?
Elvicsorodott. Nem, semmi ilyesmire nem fog sor
kerülni! Ezek a lányok kiszabadulnak. Még ma éjszaka!
Megfordult, és ismét elindult az ajtó felé. Nem volt
szüksége több okra ahhoz, hogy megölje Gaznajevet. Az
éhsége és a férfi által elkövetett tettek éppen elegendőek
voltak, de most úgy érezte, ha végez vele, nem csupán az
esküjéhez marad hű, valami sokkal többet tesz. Gaznajev
a jelek szerint nem hétköznapi gazfickó volt. Az ő bűne
nem csak annyi volt, hogy boltosoktól és fogadósoktól
szedett védelmi pénzt, hogy vak daloslányoktól lopott.
Nem, itt már valamiféle barbárságról volt szó,
olyasmiről, amit a Káosz hordái szoktak művelni. Ulrika
nem volt hajlandó elviselni semmi ilyet a városban. Az ő
városában. A birodalmában! Elhatározta, úgy fogja
levágni az útjába kerülő mocskokat, ahogy a kasza a
gabona szárát. Levágja őket, és nem áll meg addig, míg el
nem jut Gaznajevhez, akire aztán rászán egy kevéske
időt. Azután, ha majd végzett, a fickó önként és lelkesen
fogja átadni neki a lányok ketrecének kulcsát.
Felerősödtek az ajtó mögül érkező hangok. Ulrika
megtorpant. Zár kattant – az ajtó kivágódott. Két férfi
vonult be a raktárba. Az egyik alacsony volt és
bikanyakú, a másik hórihorgas és púpos.
– Keltsd fel azokat a ribancokat! – mondta a
bikanyakú, miközben elindult a csarnok kapuja felé. – A
vevők bármelyik pillanatban megérkezhetnek.
– Jól van, Lenk – felelte a hórihorgas, és egy sor hordó
mellett ellépve elindult a ládaerőd irányába.
Ulrika mozdulatlanul állt, amíg a hórihorgas elhaladt
alatta. A bikanyakú közben elhúzta a kaput záró reteszt,
és nekiállt, hogy kinyissa az egyik szárnyat. Jöttek a
vevők – azok az emberek, akik fizettek a gazfickóknak
azért, hogy összegyűjtsék a lányokat. Ulrika agyában
egymást kergették a gondolatok. Szeretett volna véres
ösvényt vágni magának Gaznajevhez, de rájött, nem ő a
valódi főnök, legfeljebb amolyan középszintű bűnöző
lehet. Bármilyen borzalmak is vártak a lányokra, a vevők
álltak a dolog mögött. Ulrika megértette, csak most van
esélye arra, hogy megtudja, kik azok. Gaznajev várhatott,
hozzá később is visszatérhetett.
Megfordult a gerendán, és végignézte, ahogy a
hórihorgas a ládafalhoz lép, és kinyit egy ajtót, amiről a
külső szemlélő azt hitte volna, két egymás melletti láda
oldallapja. Belépett az ajtó mögötti alagútba, elindult
előre. Ulrika egy hangos, fémes csattanást hallott.
– Ébresztő, mocskos ribancok! – kiáltott fel a
hórihorgas.
– Talpra! Mindjárt itt vannak a gazdáitok!
Ulrika visszafutott a ládák fölé, lenézett. A férfi éppen
akkor járta körbe a ketrecet. Tőre markolatával a
vasrudakat verte, és gonosz vigyorgással bámulta a
rettegve hátrahúzódó lányokat.
– Ha csak egy nappal később jöttek volna – mondta –,
nem hagyom kipróbálatlanul az árut! – Megvonta a
vállát. – Mindegy. Éppen elég hozzátok hasonló van ott,
ahonnan jöttetek.
Még egyet rákoppintott a rácsra, azután visszasietett az
alagúton, és gondosan becsukta maga mögött a titkos
ajtót. A lányok lassan feltápászkodtak, összeszedték
szánalmas holmijukat. Ulrika éppen fölöttük guggolt a
gerendán. Elgondolkodott. Hogy kellene követnie a
lányokat, akik hamarosan átkerülnek új gazdáikhoz?
Hogyan?
 Rájött. Úgy, hogy csatlakozik hozzájuk. Beugrik a
ketrecbe, és… Nem. Ez így biztosan nem működne.
Amíg ebben a ruhában van, semmiképpen sem. Akár át is
öltözhetne. „De gyorsan kell csinálnom, és ki kell
találnom, hogyan vigyem magammal ezeket a ruhákat…”
Körbenézett. A csarnok hátsó falánál néhány teletömött
vászonzsákot látott. Átszaladt föléjük, leugrott rájuk. A
zsákokból erős, fűszeres illat áradt. Ulrika az egyikről
levágta az összekötő zsineget. Felfordította a zsákot,
kiszórta belőle a sárga gyömbérgyökér-darabokat, kirázta
az alján lévő port, majd vetkőzni kezdett. A köpenyét, a
zekéjét és a csizmáját belegyömöszölte a zsákba. Feljebb
gyűrte a térdnadrágja szárát, és lejjebb húzta a
Csesnyekovtól ellopott hosszú inget. Ahogy elindult,
abban reménykedett, legalább nagyjából olyan a külseje,
mint az elrabolt, szerencsétlen lányoké. Volt azonban egy
kis problémája. Abban szinte biztos volt, senkit sem
érdekel majd, hogy van nála egy zsák, viszont a rapírját
nem tudta hova tenni: a zsákba nem fért bele, és
természetesen nem köthette fel a derekára.
Odakintről lódobogás és keréknyikorgás hallatszott.
Megérkeztek a vevők. Ulrika káromkodni kezdett.
Egyetlen megoldás jutott eszébe: elrejti a kardot, aztán
később visszajön érte. Gaznajevvel egyébként is le akart
számolni. Igen, vissza fog jönni, és akkor majd magához
veszi a fegyvert.
Felugrott az egyik gerendára, átfutott a ládákhoz. A
nagy kapunál a bikanyakú és a hórihorgas jelzésére
megjelent egy szekér. A kocsis megállította a lovakat.
Ulrika tudta, már csak másodpercei vannak. A rapírt a
gerendára fektette, azután magához szorította a zsákját, és
leugrott a ládákra. A lányok közül néhányan észrevették,
felkapták a fejüket. Intett nekik, álljanak félre, azután
beugrott közéjük a ketrecbe. Páran felsikoltottak,
néhányan rémülten kapkodtak levegő után, de a foglyok
többsége üres tekintettel, kifejezéstelen szemmel bámult
maga elé – látszott rajtuk, már elnyelte őket a
kétségbeesés mocsara.
Ulrika végignézett a lányokon, akik felkiáltottak, majd
az ajkához emelte a mutatóujját, azután leeresztette a
vállát; alázatosságot mímelve lehajtotta a fejét, és úgy
szorította magához a zsákot, mintha az lenne a
legfontosabb a számára az egész világon. Tudta, nem
ártana valamivel letakarni a fejét, hogy senkinek ne
szúrjon szemet a haja, de erre hirtelen nem talált
megoldást. Biztosra vette, ha valamelyik gazfickóban
gyanút kelt a külseje, kénytelen lesz végezni vele, akkor
viszont a banda többi tagját csak később tudja felkutatni
és levadászni.
Nyikorogva kinyílt a ládavár ajtaja. A keskeny
alagútból a bikanyakú, a hórihorgas, valamint három
köpenyes, csuklyás férfi lépett ki a ketrec elé.
– Itt vannak, uraim! – mondta a bikanyakú a lámpást
felemelve. – Az e heti fogás! Mindegyik friss, üde és
fiatal, ahogy kívántátok. Hamvas leánykák!
Ulrika kissé felemelte a fejét, hogy szemügyre vegye a
három vevőt. Nem sokat látott belőlük: azonkívül, hogy
csuklyájuk volt, az arcukat vékony, fekete fátyol takarta.
Csak annyit sikerült megállapítania, hogy mindhárman
férfiak. Igen, férfiak voltak, élő emberek – tisztán hallotta
a szívük dobogását.
Az egyik fátylas elővett a zekéje ujjából egy
bőrerszényt, egyetlen szó nélkül átadta a bikanyakúnak,
azután intett a hórihorgasnak, nyissa ki a ketrecet. A
fickó teljesítette a parancsot, szélesre tárta a rácsajtót.
– Kifelé, szajhák! – mondta, és a kulcskarikájával
sürgetően megveregette a rácsokat. – Gyerünk, gyerünk!
Mozgás!
A lányok félve csoszogtak előre. Ulrika lehajtott fejjel
velük tartott. Ahogy elhaladt a fátylas férfiak előtt,
bizseregni kezdett a gerince. Biztos volt benne, hogy
észreveszik, más, mint a többi lány, és kiemelik a sorból,
de nem így történt. A foglyokkal együtt végigvonult a
ládafalban kiépített alagutban, majd átjutott a túlsó
oldalra.
 Az alagút kijárata előtt álló szekér olyan volt, mint egy
kerekekre szerelt, hatalmas láda. Ulrikának a strigannita
karavánok szekerei jutottak eszébe róla, bár azok
díszesek és színesek voltak, ez meg inkább koporsóra
emlékeztetett. A bodegába egy ferdén odafektetett
deszkán lehetett feljutni. A lányok közül néhányan
megriadtak, amikor meglátták a feketére festett, óriási
ládát; megpróbáltak visszahúzódni, de oldalról két újabb
csuklyás lépett hozzájuk, akik botjaikkal addig
bökdösték, noszogatták őket, míg végül engedelmesen
végigmentek a pallón, és beléptek a sötét deszkafalak
közé.
A többiekkel együtt Ulrika is felment. Amikor az ajtó
döndülve bezárult mögöttük, a lányok úgy préselődtek
egymáshoz a szűk helyen, mint az ember lábujjai egy
hegyes orrú csizmában. A levegőben a félelem és a halál
szaga keveredett össze valami förtelmes ürülékbűzzel.
Sötét volt, akár egy kriptában.
Ostor csattant, a szekér rándult egyet, és elindult.
Ulrika – kissé megkésve – elgondolkodott, vajon hová
mehetnek. Mi van, ha elhagyják a várost? Ha elhagyják
az országot? Mi van, ha majd nappal terelik ki őket?
Megvonta a vállát, eszébe jutott a régi mondás: majd
akkor nézz szembe a sárkánnyal, ha eljutottál elé.
Egyelőre semmit sem tehetett.
 Mellette az egyik lány hangosan zokogni kezdett. A
hangján érződött a kimerültség és a teljes
reményvesztettség. Ulrika átkarolta, és megpróbálta
figyelmen kívül hagyni a bőre alatt lüktető ereket.
Valamivel később a szekér lelassított, szűken elfordult,
majd elindult lefelé egy lejtőn. A lányok az elülső
deszkafal felé dőltek. A szekér kis idő múlva ismét
vízszintes úton haladt, majd megállt. Kívülről elfojtott
hangok hallatszottak. Csörrenés. Reccsenés. Kinyílt az
ajtó. A lányok úgy fordultak a nyílás felé, ahogy a
virágok a nap irányába. Hunyorogva bámultak bele az
ajtón beszűrődő, halvány fénybe.
Két csuklyás a kocsi végéhez támasztotta a
deszkapallót. Intettek a lányoknak, szálljanak ki. A
foglyok engedelmesen elősorjáztak. Ulrika követte őket,
és közben szemügyre vette a helyet, ahová érkeztek. A
tágas, magas, boltíves mennyezetű csarnok tele volt
ólálkodó árnyakkal és füsttel. Valahonnan fentről hideg
szél érkezett, ez cibálta a jókora rézedényben lobogó tűz
lángnyelveit, amelyek rézből készült kádakra és embernél
is magasabb fakupákra vetették fényüket. Az egyik
sarokban mintha ezernyi vörös szem parázslott volna, de
csak egy halomnyi üres üvegpalackon játszott a tűzvilág.
A levegőben erjesztett gabona és erős italszag érződött.
Ulrika rájött, hová kerültek: egy kvas-főzdében voltak,
ahol bizonyára már jó ideje nem folyt munka.
– Erre, gyermekeim! – mondta az egyik csuklyás férfi.
A kezében tartott üres kvasospalackkal mutatta az irányt.
Átvezette a foglyokat a kőfalba vágott nyíláshoz, amit
egy vasrudakból összeszerelt kapuszárnnyal lehetett
lezárni.
Egyik ketrecből a másikba – gondolta Ulrika.
A férfi kinyitotta a kaput, azután az ajkához emelte az
üres palackot, és – miközben a másik két csuklyás
beterelte a lányokat a rács mögé – belefújt. A palack
halk, huhogó hangot adott ki magából.
Ulrika hagyta, hogy a többiekkel együtt belökdössék a
cellába. Nem ellenkezett, mert látta, a vasrudak már
rozsdásak, és egyetlen pillanatig sem jelentenének
akadályt a számára, ha ki akarna jutni.
Egyelőre azonban nem kívánt elmenni, előbb ki akarta
deríteni, mire kellenek a lányok a csuklyásoknak.
Nem kellett sokáig várakoznia. Az üres üveggel
szórakozó férfi a legutolsó lányt visszarántotta maga
mellé, a többiekre pedig rázárta az ajtót. A lány
védekezni próbált, de a két másik csuklyás megragadta a
karjait, és átvonszolta őt a rézkádakhoz.
Ulrika a rácshoz lépett, és utánuk nézett. Csak ekkor
vette észre a kádak között, a csarnok kemény
földpadlójába vájt kört, a sekély kis csatornát, aminek a
peremén alvadt vér sötétlett.
 Tizenharmadik fejezet
Slaanesh szolgái

Ulrika megmarkolta a rácsokat, és a homorodó

mennyezetű csarnok különböző pontjain megjelenő, a
véres kör köré gyűlő csuklyás alakokra nézett. A
jelenetről az a hasonlóképpen berendezett pincehelyiség
jutott eszébe, amelyben azt a halott lányt találta. A jelek
szerint Gaznajev bandája fiatal lányokat fogdosott össze,
akiket aztán eladott egy gyilkos kultusz hívőinek.
A kiválasztott lány kétségbeesetten védekezett, amikor
meglátta a csuklyásokat.
– Mit műveltek? – kiáltotta. – Hagyjátok abba!
Az üres palackot szorongató férfi felröhögött.
– Hagyjuk abba? Éppen akkor, amikor végre értelmet
nyerhet ez a hitvány életed? – Intett a társainak, és
miközben azok nekiláttak levetkőztetni a lányt, miközben
egy negyedik férfi gyertyákat helyezett el a kör mellett,
és sorban meggyújtotta őket, tovább beszélt: – Mondd
csak, mihez kezdtél volna magaddal? Mit csináltál volna
az életed során? – kérdezte. – Világra szartál volna egy
alomnyi kis semmirekellőt, szegénységben éltél volna,
koldusként pusztultál volna el? Egész életed során
semmit sem tettél volna hozzá a világhoz. Most viszont,
most lehetőséget kapsz arra, hogy egy nagyobb célt
szolgálj. Most valami igazán nagy dolog részévé válsz! –
Feldobta a levegőbe az üres palackot, majd ügyesen
elkapta. – Amikor Mannslieb ismét kerek lesz, másokéval
együtt a te testednek is szerepe lesz abban a nagy
felébredésben, amelyet követően Praagot ismét törvényes
úrnője fogja uralni!
A két férfi a kör közepére húzta a lemeztelenített lányt.
Megjelent egy újabb csuklyás, aki egy kalapácsot és pár
cöveket hozott magával. Ulrika úgy érezte, éppen eleget
látott. Erőteljes mozdulattal megrántotta a rács egyik
vasrúdját.
A rúd felnyögött, meghajlott, de nem tört el.
Az Ulrika körül toporgó lányok döbbenten, tágra nyílt
szemmel húzódtak hátrébb; a kör körül elhelyezkedő
kultisták felkapták a fejüket a zajra.
– Ez mi volt? – kérdezte a palackos fickó.
Ulrika ismét megrántotta a rudat, ami ezúttal eltörött. A
vasdarab mélyen belevágott a tenyerébe.
– Mit csinál ez ott? – kiáltott fel a palackos. –
Állítsátok le!
Néhány csuklyás alak indult a rácsos ajtó felé. Menet
közben előhúzták bunkósbotjaikat és tőreiket. Ulrika
megrántotta a törött vadrúd alsó felét, megpróbálta úgy
lehajlítani, hogy ki tudjon bújni a keletkező résen. A rúd
váratlanul elroppant; Ulrika a vasdarabbal a kezében
hátratántorodott.
Elvigyorodott. Tökéletes!
A kultisták elbizonytalanodva lelassítottak, s nyugtalan
pillantásokkal méregették Ulrikát.
– Sötétség ereje! – hördült fel az egyik. – Ezt meg hogy
csinálta?
Ulrika keresztülsiklott a résen, és a vasrudat
meglóbálva kihúzta magát a kultisták előtt.
– Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek a sötétség
valódi erejét! – mondta, és mielőtt a csuklyások bármit
tehettek volna, közéjük ugrott, és lecsapott a rúddal.
Három kultista azonnal életét vesztette: a koponyájuk
beszakadt, a fejükön keletkezett léken keresztül kiáramló
sűrű vér pillanatok alatt átáztatta a csuklyájukat. Ahogy a
földre rogytak, három másik vetődött Ulrika irányába,
hogy gyomron szúrják, hogy szétzúzzák az arcát. Ulrika
az egyikbe belerúgott, a másodiknak (aki tőrrel döfött
felé) elkapta a csuklóját, és könnyedén nekitaszította a
harmadiknak. A két férfi hanyatt zuhanva egymásra esett.
Ulrika melléjük ugrott, és a vasrúddal mindkettejük
mellkasát keresztülszúrva hozzátűzte őket a
földpadlóhoz. Amikor ezzel megvolt, az utolsó fickó felé
fordult.
A férfi dermedten állt. Ulrika a csuklya alatt viselt
fátyol miatt nem láthatta az arcát, de érezte a pórusain
keresztül kiáramló félelembűzt. Kirántotta a vasrudat a
véres testekből, és elindult a fickó felé.
A csuklyás felsikoltott, és menekülni próbált. Nem volt
elég gyors. Ulrika két lépéssel utolérte, és hátulról fejbe
vágta a rúddal. A férfi előredőlt; esés közben a csuklyája
úgy dudorodott mögötte, mint egy nedves hússal teli
zsák.
A küzdelem talán húsz szívdobbanásnyi ideig tartott.
Ulrika a palackos meg a gyertyagyújtogató felé fordult,
akik olyan mozdulatlanul álltak, mintha megfagyasztotta
volna őket a félelem. Ulrika a rácsos ajtó mögül kifelé
bámuló lányokra nézett. Ők is megdermedtek, a szemük
fehérje furcsán csillogott a tűz fényében, ahogy a padlón
heverő hullákra néztek.
– Menjetek! – kiáltott rájuk Ulrika. – Térjetek vissza a
családotokhoz!
A lányok többsége meg se moccant, de néhányan, a
bátrabbak keresztülbújtak a résen. Kisvártatva a
félénkebbek is követték őket.
Ulrika a palackosra, a gyertyagyújtogatóra meg a kör
túlsó oldalán várakozó tucatnyi kultistára nézett. A
vasrudat maga mellé eresztve elindult feléjük.
A palackos fickó hátralépett, és reszkető kézzel
rámutatott Ulrikára.
– Öljétek meg! Ne hagyjátok, hogy a lányok
megszökjenek! Fel kell áldoznunk őket!
A csuklyások valószínűleg nem szívesen próbálkoztak
volna meg az első parancs teljesítésével, mert jobbra és
balra húzódva inkább a másodikat hajtották végre:
futásnak eredtek, hogy elcsípjék a kijárat felé rohanó
lányokat.
Ulrika nem foglalkozott velük, a vezér és a mellette
maradt két fickó felé lépett. A három ember szinte
egyszerre mozdult, egyszerre próbáltak menekülni.
Ulrika a vezérre csapott le, megfogta a nyakát, és
visszahúzta őt a körbe. Egy pillantást vetett a padlón
fekvő meztelen lányra, azután a kalapácsra és a
cövekekre nézett.
– Menj innen! – Ulrika a lábujjával bökte meg a lányt.
Amikor a szerencsétlen teremtés arrébb vonszolta
magát,
Ulrika lefektette a helyére a kultisták vezérét. A lány
zokogva felállt, és futásnak eredt.
– Ne merészelj hozzám érni! – kiáltott fel a földre
döntött férfi. Megpróbált felállni. – Hé! – rikoltott fel,
amikor meglátta, hogy Ulrika felemeli a kalapácsot és az
egyik cöveket. – Mégis, mire készülsz?
– Egy nemes cél szolgálatába állítalak – felelte Ulrika.
Rátérdelt a férfi csuklójára, a tenyeréhez illesztette a
cövek hegyét, majd rácsapott a kalapáccsal a másik
végére. A cövek átütötte a férfi kezét, és mélyen
belefúródott a földpadlóba.
A férfi sikoltozni és rángatózni kezdett. Ulrika
felegyenesedett, körbenézett a teremben. A kultistáknak
sikerült összefogdosniuk a lányokat, a cella irányába
vonszolták őket. Ulrika ismét felemelte a vasrudat, és
halk morgással elindult feléjük.
A férfiak felüvöltöttek, amikor meglátták. Néhányuk
eleresztette a foglyát, és eszét vesztve a kijárat irányába
rohant, de a többiek összetömörültek, és egyszerre, a
fegyvereiket magasra emelve rontottak rá Ulrikára.
Ulrika nem próbált kitérni előlük, sőt felgyorsított,
nekik rohant, azután az utolsó pillanatban a fejük fölé, a
levegőbe emelkedett, és fentről sújtott le rájuk a rúddal.
A hátuk mögött érkezett le ismét. Nem fordult meg, nem
kellett ellenőriznie, hogy az ütései célba találtak-e. A
kijárat irányába futott. A menekülő emberek
meghallhatták a lépteit, mert hátrafordultak, és jobb híján
felkészültek a harcra. Ulrika lendületet véve átugrott
fölöttük, és elállta előlük a kijáratot.
– Sakálok! – mondta, amikor a férfiak megfordulva
ránéztek.
– A gyengéknek ártotok? Jól van, most majd
megtudjátok, milyen érzés prédának lenni! – Beugrott a
csuklyások közé, mielőtt azok megmoccanhattak volna,
és körbeforogva, a vasrúddal csapkodva bezúzott néhány
koponyát, eltört pár kart. A halottak összerogytak, a
sebesültek sikoltva vetődtek oldalra, az épen maradottak
viszont üvöltve Ulrikára ugrottak. Ulrika a vasrúddal egy
fejszét lóbáló férfi nyakára vágott, de olyan erővel, hogy
a fickó a levegőbe emelkedett, és nekicsapódott a falnak.
Másik két ember a lábát próbálta megvágni a kardjával.
Ulrika az egyik penge elől kitért, de a másik megsebezte.
A sérülés hatására erősödött a dühe. Két mozdulattal
végzett a kardosokkal.
Oldalról még több vagdalkozó, hadonászó csuklyás
rontott rá. Ulrika fel akarta emelni a vasrudat, de annak
vége beszorult az egyik kardos bordái közé. A hátát
megvágta egy tőr, egy bunkósbot lesújtott a vállára. Egy
kard hasított a karjába. Dühösen felhördült, és ahogy a
szeme előtt minden vörösre és feketére színeződött,
ahogy a fülét megtöltötte egy üvöltő hang, kieresztette az
agyarait és a karmait. A körülötte mozgó férfiak riadtan
felkiáltottak és visszahőköltek. Beszívta a félelmüket,
rájuk vetődött – már nem érdekelte a vasrúd, ott hagyta,
ahol volt. Már nem akart fegyvert használni, az ilyen
eszközök amúgy is csak arra jók, hogy legyen mivel távol
tartani magát az áldozataitól.
Vér fröccsent a falra, ahogy feltépte az első ember
torkát. Egy másik csuklyás feléje döfött – ennek a karját
szakította le. Bármerre fordult, a karmai mindenütt húsba
vágtak, bőrt metszettek. Vörös örvényben, vakító dühét
szabadjára eresztve tombolt. Alig látott valamit, de a
rémülten verő szívek dobogása alapján így is megtalálta
az áldozatait.
Hirtelen iszonyatos erejű dörrenés hasított a fülébe. A
következő másodpercben olyan érzése támadt, mintha
egy vörösen izzó vasdarabot merítettek volna a
combjába. Megtántorodott. Felnézett, és ahogy a sebből
kiindulva szétáradtak a testében a perzselő
fájdalomhullámok, kipislogta a szeméből a véres
őrjöngés kábulatát. A csuklyások, akik fölött átugrott,
valamennyien feléje tartottak. Egyikük füstölgő csövű
pisztolyt tartott a baljában, a jobb kezével pedig már célra
emelte a másik fegyvert.
Ulrika olyan hangot adott ki, amilyet az élethalálharcot
vívó vadmacskák szoktak, és a pisztolyos ember felé
vetette magát. Eldörrent a második fegyver. A golyó nem
találta el Ulrikát, aki eleven lövedékként csapódott bele a
férfiba. Hanyatt döntötte a fickót, és ahogy rázuhant az
eldőlő testre, szétharapta az arca elé kerülő nyakat.
 A férfiak körbevették, és egymást biztatták a támadás
megkezdésére. Ulrika felnézett rájuk – az álláról sűrű vér
csöpögött azután rávetette magát a legközelebbire. A
világból ismét csak vörös és fekete villanásokat látott,
újra csak a mészárlás gyönyörűségét és diadalát
érzékelte. Egy férfi összerogyott, a fátyla az arca egy
részével együtt szakadt le a fejéről. Egy másik sikoltozva
meredt az ujjai helyén maradt, vért pumpáló csonkokra.
A padlón végiggurult egy levágott fej…
Kis idővel később, amikor magához tért, amikor
kikeveredett a szédítő vérörvényből, Ulrika azon kapta
magát, hogy négykézlábra ereszkedve kuporog, erősen
zihál, és iszonyatosan boldog. Körülötte halottak és
haldoklók feküdtek, a testek között vérpatakok
sötétlettek. Vér csöpögött az álláról, az orra hegyéről. Az
elégedettség érzetét csak akkor fagyasztotta meg a
szégyen és a bűntudat, amikor felegyenesedett és
körbenézett. A férfiak között ott volt az egyik lány, az
egyik elrabolt szerencsétlen teremtés, aki ugyanúgy
végezte, mint a gazfickók. Az arcán harapásnyomok
látszottak.
Ulrika felszisszent, azután káromkodva oldalra
fordította a fejét. Azt nem sajnálta, hogy megölte a
kultistákat. Ezek a nyomorultak még annál is rosszabbat
érdemeltek, amit kaptak; bízott benne, haláluk után
örökkévaló kínszenvedésben részesítik majd őket azok a
könyörtelen, idegen istenek, akiket életükben ostoba
módon bálványoztak. Nem sajnálta az áldozatokat, azt
szégyellte, ahogy végzett velük. A jelek szerint ismét
elvesztette az önuralmát, újra megszegte a magának tett
ígéretét, és emiatt megint el kellett viselnie a lelki
gyötrődést, az önvádak hegyes nyilait. Ha nem merült
volna alá a karmazsinvörös tombolásba, ha észnél van, ha
megőrzi hidegvérét, talán azt a pisztolygolyót se szedi be
a lábába, nem veszíti el még jobban a fejét, akkor biztos,
hogy nem öli meg az ártatlan lányt, ha pedig erre nem
kerül sor, nem nehezedne a vállára mázsás teherként a
bűntudat.
Megvizsgálta a sebét. A golyó mély árkot vágott a
combja külső felére, de nem maradt meg a testében. Ez jó
volt, így legalább nem kellett kipiszkálni a húsából az
ólmot. Próbaképpen lépett egyet. Felszisszent.
Végignézett magán. Az inge nedves és vörös volt. Az
ujjai összeragadtak, a haja valahogy megkeményedett az
alvadásnak indult vértől. Nagyot sóhajtva visszabicegett a
terem közepére. A kapun keresztül beáramló hideg szél
halk hegedűszót hozott magával.
A kiszabadított lányok rémült állatkákként, egymáshoz
bújva gubbasztottak az egyik fal mellett. Ahogy Ulrika a
közelükbe ért, rémülten megpróbáltak hátrébb húzódni –
a jelek szerint tőle jobban féltek, mint a csuklyás
férfiaktól, fogvatartóiktól. Ulrika meg tudta érteni őket.
– Mire vártok még? – vicsorgott rájuk. – Menjetek!
Fussatok!
A lányok reszketve teljesítették a parancsot: futásnak
eredtek, átbukdácsoltak a kapuhoz. Ulrika visszament a
csuklyások vezéréhez, aki levegő után kapkodva, földhöz
szegezett kézzel hevert a szertartási kör közepén. Ulrika
örült: legalább annyi esze volt, mielőtt az őrület a
hatalmába kerítette, hogy ezt az egy embert félretette. Ha
vele is végez, mint a társaival, most senki sem lenne, akit
kivallathatna.
A férfi felemelte csuklyás fejét, Ulrika irányába nézett,
és olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna állni. Nem
sikerült neki, csak annyit ért el, hogy cövekkel átütött
kezéből kiindulva újabb fájdalomhullám áradt szét benne.
– Gyönyör Ura, védelmezz! – üvöltötte. – Ez nem lehet
igaz! Te nem lehetsz…!
Ulrika nagyon egyszerűen fojtotta belé a szót: rátérdelt
a mellkasára. Lerántotta a fejéről a csuklyát és a fátylat.
A férfi meghökkentően hétköznapi külsővel rendelkezett
– kopaszodó, középkorú, átlagos kinézetű ember volt,
olyan, mint egy jól menő bolttal rendelkező szatócs.
A fickó elkerekedő szemmel bámult fel Ulrikára.
Szakadt róla a víz, az arca elszürkült a félelemtől.
 – Ki vagy? – nyüszítette. – Mit akarsz?
– Mesélj nekem az úrnődről! – kérte Ulrika. – Arról,
aki meg akarja szerezni magának Praagot. Ki ő? Mi az a
„felébredés”, amiről beszéltél?
A férfi a fejét rázta.
– Semmit sem mondok! Bármit is teszel, engem nem
bírhatsz rá arra, hogy eláruljam az ügyet!
Ulrika elmosolyodott.
– Ezt most tekintsem kihívásnak? – Rátérdelt a férfi
szabad kezére, azután megfogta a kalapácsot, és felkapott
egy újabb fémcöveket.
– Ne! – üvöltött a fickó. – Ne, ne, kérlek, ne tedd!
– Beszélsz?
– Nem tehetem! – visította a férfi. – Nem merem!
Ulrika a férfi csuklójához illesztette a cövek hegyét, és
felemelte a kalapácsot. A fickó behunyta a szemét, és
közben összeszorította a száját. Ulrika kivárt. A férfi
egész testében reszketett a félelemtől, mégsem kezdett
beszélni. Ulrika elmormogott egy káromkodást. Ez a
nyomorult hajlandó vállalni a fájdalmat. Ez inkább
meghal, de nem fog beszélni! Ulrikának semmi
kivetnivalója nem volt a kínvallatás ellen, de ezúttal úgy
érezte, felesleges ilyesmivel próbálkoznia. A férfi valódi
fanatikusnak tűnt, márpedig az ilyenek akkor sem
vallanak, ha félnek, ha szörnyű fájdalmak gyötrik őket.
 A férfi oldalra fordította a fejét. Ulrikának megakadt a
szeme a nyakon lüktető vastag éren. Talán van más
megoldás… Letette a kalapácsot és a cöveket, s
megsimogatta az áldozat nyakát. A férfi értetlenül
pislogott – erre igazán nem számított –, de aztán rájött,
számára ez sem jelenthet semmi jót.
– Mit csinálsz? – kérdezte félig-meddig zokogó
hangon.
– Kegyetlen voltam veled – mormolta Ulrika, és
közelebb hajolt a nyakhoz. – Nagy fájdalmat okoztam
neked. Sajnálom… Most kárpótolni foglak ezért. –
Kinyitotta a száját, kieresztette az agyarait.
– Ne! – sikoltott fel a kultista. – Mit csinálsz? Ne,
hagyd abba!
Ulrika a nyakhoz érintette az ajkait, és olyan lágyan
harapott bele a húsba, mintha csak egy csecsemőt
csókolna. A férfi teste megfeszült, majd görcsösen
rángatózni kezdett, de azután, ahogy Ulrika szívni kezdte
vérét, hirtelen mozdulatlanná dermedt. Egy perccel
később már elégedett sóhaj szakadt ki belőle. Ulrika
eleinte tartott tőle, hogy a kultista vére is olyan romlott
lesz, mint azé az északi fosztogatóé volt, akit a karavánt
ért támadás során harapott meg, de a jelek szerint ez az
ember még nem állt olyan közel a Káoszhoz, mint az a
harcos. Vérének íze pontosan olyan volt, mint bárki
másé. Ulrika lehunyta a szemét. Az édes, sós folyadék
végigcsorgott a torkán, megnyugtató melegséggel töltötte
el a testét. Pár pillanatig élvezte a dolgot, de aztán arra
gondolt, uralkodnia kell magán. Ebben a helyzetben nem
engedhet meg magának bármit. Még egy kortyot
kiszívott, azután az ajkait nyalogatva hátradőlt.
A férfi felnézett rá. A tekintetében félelem helyett
vágyat lehetett felfedezni. Szabad kezével Ulrika felé
nyúlt.
– Még! – kérte. – Újra!
– Előbb válaszolj! – mondta Ulrika. – Ki az úrnőd?
– Nem tehetem! – nyüszített a férfi. – Soha nem fogom
elárulni őt!
Ulrika előredőlt, az ajkaival lágyan megérintette a férfi
nyakát. Lenyalta a sebből kibuggyanó vért.
– Soha?
A férfi remegett a vágytól, de megrázta a fejét.
– Soha.
– Majd meglátjuk… – Ulrika ismét ivott, ezúttal jóval
nagyobb kortyokban és jóval hosszabb ideig. A kultista
remegése egyre erőtlenebbé vált, a hangja halk
nyöszörgésből alig érzékelhető suttogássá szelídült.
Ulrika hátradőlt, ismét az áldozatára nézett. A férfi
bőre sápadt volt, az ajka elkékült; látszott rajta, rengeteg
vért vesztett. Ulrika a szemébe nézett.
 – Ki az úrnőd?
– N-nem… nem is tudom…
– Mondd meg! – kérte Ulrika. Bízott benne, nem
szívott ki túl sok vért a fickóból, akin látszott, alig van
eszméleténél. – Mondd meg, és folytatom!
A kultista arcán látszott, a zavarodottság, a vágy és a
félelem vív benne csatát.
– Az úrnőm… Ő a mi istenünk bajnoka – mormolta
végül.
– Hatalmas északi harcos, ő a kiválasztott, ő fog
elvezetni minket a dicsőségbe.
Ulrikának az a meghatározhatatlan nemű hadúr jutott
eszébe, akiről először Csesnyekovtól hallott; az a lány,
aki nem volt se férfi, se nő, amely állítólag a közeli
dombok között rejtőzött.
– Mit akar tenni Praaggal?
– Mi fogjuk kinyitni neki a város kapuit… az ébredést
követően… – mondta a kultista, és megpróbálta Ulrika
felé nyújtani a kezét. – Ő lesz Praag királynője, s mi
leszünk az ágyasai. Most pedig, kérlek szépen, folytasd…
Ulrika elgondolkodva ráncolta a homlokát. Vajon
mennyi az esély arra, hogy pár ilyen bujkáló eszelős
átjátssza az ellenség kezére Praagot? Ha egyedül vannak,
nem túl valószínű a dolog, ám ha támogatást kapnak
kívülről…
 – Most hol van az úrnőd? – kérdezte. – És mi ez az
ébredés?
A kultista megrázta a fejét.
– Nem tudom. Esküszöm, hogy nem tudom! Ezt csak a
mester tudja. Velünk nem osztottak meg semmi ilyesmit.
Most pedig, kérlek szépen, csókolj meg újra! Kérlek…
– Ki a mester?
– Még sosem láttam – nyöszörgött a férfi. – Mindig
közvetítőkön keresztül szól hozzánk. Kérlek szépen,
könyörgöm! Ezt nem tagadhatod meg tőlem!
Ulrika megsimogatta a kultista nyakát.
– Ugye, milyen szörnyű dolog a kéj rabszolgájává
válni? Mondd meg, hol találom meg ezeket a
közvetítőket, és megadom neked azt, amit kívánsz.
A kultista habozott. Felzokogott, félrefordította a fejét.
– Nem merem! – nyöszörögte. – Ezért kiátkoznak!
Örökké tartó kínzásra ítélnek!
Ulrikának támadt egy ötlete. Rámosolygott a férfira.
– Én megmenthetlek ettől. Tőlem megkaphatod az
örökké tartó gyönyört. Nem muszáj azt az úrnőt
szolgálnod, újat is választhatsz magadnak.
A férfi szeme elkerekedett.
– Téged? Téged?!
Ulrika bólintott, és olyan delejező tekintettel nézett a
kultistára, ahogy a kígyó az egérre.
 – Tudod, mi vagyok. Tisztában vagy vele, mit kaphatsz
tőlem. Örökre magam mellett tartalak.
A kultista nyelt egyet. Ulrikára meredt.
– Örökre? Esküszöl?
– Az apám sírjára – mondta Ulrika.
A férfi tétovázott, még tépelődött egy sort, de aztán
lehunyta a szemét.
– Az egyik közvetítő… Nem tudom a nevét, nem
láttam az arcát, de az biztos, hogy az Ékszerészek
utcájában lakik. A lakosztálya Gurdijeff, az ezüstötvös
műhelye fölött van. A jel: hat koppintás az ajtón. Csak
azt ereszti be, aki hatot koppant. Most pedig, kérlek
szépen… – Oldalra fordította a fejét, Ulrika felé tartotta a
nyakán lévő sebet. – Add meg, amit ígértél!
Ulrika ismét lehajolt hozzá.
– Az apámnak nincs sírja – súgta. – Máglyán
hamvasztották el.
– Micsoda…?! – A kultista megpróbálta oldalra
fordítani a fejét, de Ulrika a homlokára szorította a kezét.
Előredőlt, és szétharapta a gégét.
Miközben a férfi úgy szorította a nyakára a kezét,
mintha abban bízna, sikerült összeforrasztania a
borzalmas sebet, Ulrika felegyenesedett.
– Kívánom, olyan fogadtatásban részesítsenek az
istenek, amilyet megérdemelsz! – mondta a saját vérében
fuldokló embernek.
Mosolyogva visszament a cellához, hogy magához
vegye a holmiját tartalmazó zsákot. Elégedett volt
magával. Az utolsó gyilkosságot úgy hajtotta végre,
ahogy a többit is kellett volna. Nyugodtan, célratörően,
minden felesleges vadulás és rombolás nélkül. Megtudta
azt, amire kíváncsi volt, és senkiben sem tett kárt, csak a
kiszemelt áldozatban. Nem pazarolta az erejét, nem
szerzett újabb sérüléseket, sőt miközben faggatózott,
megkezdte a lábán lévő iszonyú seb begyógyítását. Egész
végig ura volt önmagának és a helyzetnek. Elhatározta,
ez most már mindig így lesz.
A cellába érve letépte magától a vérrel átitatott inget. A
zsákból kiszórta a holmiját, majd fogta a durva vásznat,
és úgy-ahogy letörölte magáról a mocskot. Tudta, még
jócskán maradtak rajta vérnyomok, de egyelőre nem
tehetett többet. A hely és az idő nem volt alkalmas arra,
hogy alapos tisztálkodást végezzen. Felvette a zekéjét, a
vállára terítette a köpenyét. Az egyik csizmája már a
lábán volt, és éppen a másodikat húzta, amikor furcsa
hangot hallott a csarnokból. Fél lábon a rácsokhoz ugrált,
kinézett.
Úgy látta, mintha egy árnyszerű, bicegő ember éppen
abban a pillanatban osonna ki a csarnok kapuján.
Káromkodni kezdett. Lehet, hogy valamelyik kultista
mégsem került olyan közel a halálhoz, mint gondolta?
Lehet, hogy a fickó kihallgatta, amit azzal a másikkal
beszélt? Ha igen, akkor tudnia kell, hogy néhai vezére
elárulta a királynőjét, elárulta az összekötőt…
Ulrika felrántotta a lábára a csizmát, kisiklott a rács
vasrúdjai között, és üldözőbe vette a menekülő árnyat. A
bicegő férfi meghallotta a közeledését, mert – amennyire
tőle tellett – felgyorsított, és a kapun keresztülvetődve
beleveszett az éjszakába. Ulrika futás közben kirántotta a
fegyverként tökéletesen használható vasrudat a hullából,
amiben hagyta. Sikerült elcsípnie a menekülő
szagnyomát. Hallotta a pulzusát. Biztos volt benne, hogy
a fickó nem menekülhet el. Tőle semmiképpen sem!
Kirohant az elhagyatott szeszfőzde udvarára, és
megpillantotta a prédát. A kultista a lerombolt kapu
irányába bicegett. Utánarohant, de hirtelen megakadt
valamin a szeme, és lelassított.
A romhalmaz közepén egy gyönyörű ívű, gazdagon
díszített, fekete hintó állt. A kocsis Ulrikát nézte; a
pompás lovak párafelhőket fújtak a hideg, éjszakai
levegőbe.
– Állj meg, és ne mozdulj! – szólalt meg egy hang a
háta mögött.
Ulrika megfordult. A szeszfőzde árnyékából egy
vékony, szőke nő lépett elő. Hosszú kabát és prémsapka
volt rajta. A derekára kalózosan felkötött vörös övsálból
két tőr markolata állt ki. A kezében egy kossar szablyát
tartott.
Kinyílt a hintó ajtaja. Ulrika a neszre hátrakapta a fejét.
A hintóból két hölgy szállt ki. Prémbundájuk alatt
mindketten régimódi szabású, de pompás ruhát viseltek.
Egyikük majdnem olyan magas volt, mint Ulrika, az arca
hűvös és büszke, a tartása akár egy királynőé. Vörös hajú,
alacsony, már-már töpörödött társa tekintetében
nagyjából annyi élet volt, akár egy porcelánbabáéban.
Mindketten előreléptek, úgy helyezkedtek, hogy elállják
Ulrika elől a kapuhoz és a kapun kimenekülő kultistához
vezető utat.
Abban a pillanatban, ahogy meglátta a két nőt,
Ulrikának rossz előérzete támadt, ennek ellenére követni
akarta a prédát. Fogalma sem volt, kik lehetnek a
hölgyek, de úgy gondolta, az adott helyzetben a kultista
nyakon csípése a legfontosabb.
Elindult, hogy átrohanjon a két nő között, de a
magasabbik elkapta a karját. Az ujjai olyan kemények
voltak, akár a vaskapcsok.
– Állj meg! – mondta.
Ulrika kiszabadította magát.
– Eresszetek át!
Előrelépett a szőke nő, és Ulrika tarkójához tartotta a
szablya hegyét. A másik két nő belekarolt Ulrikába.
– Még nem – mondta a magasabbik. – Előbb váltanánk
veled néhány szót, nővérem!
 Tizennegyedik fejezet
A Város úrnője

Nővérem…
Ez az egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy Ulrika biztos
legyen benne: helyes volt a gyanúja. Az árnyak, amelyek
egész éjjel követték őt, most megmutatták magukat neki;
megmutatták, hogy lahmianok. Körbenézett. Azt a
vámpírt, azt a férfit kereste, aki korábban figyelte, de
sehol sem találta. Lehet, hogy ő csak a hölgyek
felderítője volt? Az lett volna a nyomkereső kutya? Vagy
esetleg az orgyilkos?
– Eresszetek! – kérte. – Meg kell állítanom azt az
embert…
– Semmit sem tehetsz, amíg én nem adok rá engedélyt!
– mondta a magas hölgy. Eleresztette Ulrika karját, elé
állt, és feléje bökött elefántcsont legyezőjével. – Ki vagy?
Milyen vérvonalból származol? Miért jöttél Praagba?
Ulrikának nem igazán tetszett a hölgy hanghordozása.
– Mi közöd hozzá?
A hölgy kihúzta magát, és közelebb hajolt Ulrikához.
Az arcát apró, száraz ráncok hálója borította, amit még a
vastag, fehér smink sem tudott igazán elfedni. A
szemöldöke is festett volt.
– Nekem mindenhez van közöm, ami Praagban történik
– közölte. – Evgena Boradin bojarina vagyok. Az
Ezüsthegy királynőjének parancsára itt én uralkodom, és
minden itt élő vagy ide vetődő vérszülött
engedelmességgel tartozik nekem. Most pedig
választhatsz: felelsz a kérdéseimre, vagy szóljak
Raizának, vágja le a fejed?
Ulrika rávillantotta a szemét a szőke, szablyás nőre,
akinek hajtincsei szőke függönyt alkotva lógtak ki a
prémsapka alól. Látszott rajta, tényleg képes rá, hogy
levágjon egy fejet.
– Az a fickó meg közben elszökik! – mordult fel
Ulrika.
– Van más préda is – mondta az alacsony, babaarcú nő
kuncogva. – Egy ilyen sosem lehet túl fontos. – Ulrika
csak ekkor fedezte fel, hogy az ő sminkje is ráncokat
takar, és hogy vörös hajzuhataga valójában paróka, ami
egy kicsit túl nagy volt a fejére.
– Nem értitek – mondta Ulrika. – Ez most elmegy, és
riasztja a vezéreit, szól nekik, hogy rájuk vadászom.
Azok meg eltűnnek. Elveszítem a nyomukat!
A ráncos arcú bojarinát a legkevésbé sem izgatta a
dolog.
– Igazad van. Tényleg nem értem. Viszont úgy látom,
hogy valamilyen vendettát akarsz végrehajtani. Az én
városomban! Úgy látom, bárhová is mész, mindenütt
mészárlást rendezel, és úgy látom, nem is gondolsz az
esetleges következményekre. Nem engedhetjük meg,
hogy Praag lakói suttogni kezdjenek a halottakról,
akikből az utolsó cseppig kiszívták a vért. Nem
engedhetjük meg, hogy ember nagyságú denevérekről
pletykáljanak! Ostoba, meggondolatlan tetteiddel a mi
biztonságunkat kockáztatod. Már most vannak olyan
csekisták, olyan boszorkányvadászok, akik nyomozni
kezdtek, akiknek a kíváncsiságát sikerült felkeltened.
Most pedig beszélj! Ki vagy?
Ulrika dühösen csikorgatta a fogait. Tudta, semmit sem
tehet.
– Ulrika Magdova Staghov vagyok, és azért jöttem
Praagba, hogy megvédjem a Káosz hordáitól.
Az aszott kis vörös hajú felnevetett.
– Ezzel mintha egy kicsit elkéstél volna!
– Hallgass, Galiana! – szólt rá Evgena bojarina, de
közben nem vette le a szemét Ulrikáról. – A vérvonalad?
Ulrika habozott. Úgy érezte, nem lenne bölcs dolog, ha
ezzel kapcsolatban elmondaná az igazat; a hölgyek már
amúgy is gyanúsnak találták. Biztos volt benne, nem
nyugtatná meg őket, ha bevallaná, hogy von Carstein
vérvonalából származik.
– Az úrnőm Gabriella von Nachthafen volt – mondta. –
Lahmian vagyok, ahogy ti is, de most senkit sem
szolgálok, senkinek sem vagyok az alattvalója, és
egyetlen családhoz sem tartozom!
Galiana ismét felnevetett.
– Egy éve sincs, hogy meghaltál, igaz?
– Ismerem az úrnődet – ráncolta össze a homlokát
Evgena. – Most Nulnban van, igaz? Volt ott valami gond.
Talán te okoztad?
Ulrika felszegte az állát.
– Én öltem meg azt, aki okozta. Egy őrült strigoit.
– Akkor miért menekültél el? – kérdezte Evgena.
– Nem menekültem! – vakkantotta Ulrika. – Én… én
úgy döntöttem, a magam útját fogom járni. – Evgenára
meresztette a szemét. – Válaszoltam a kérdéseidre.
Átengedtek végre?
Evgena felvonta festett szemöldökét.
– Elment az eszed? Nem, természetesen nem! Nem
hagyhatom, hogy a felségterületemen egy olyan vámpír
létezzen, aki nem esküdött nekem hűséget. Három dolog
közül választhatsz, te lány! Elfogadsz engem mint
úrnődet, azonnal elhagyod Praagot, vagy elpusztulsz, itt
és most. Hogy döntesz?
 Ulrika felmordult. Nem akart kezet csókolni ennek a
poros, vén madárijesztőnek, és nem akarta elhagyni a
várost. A legszívesebben levágta volna mind a
hármójukat, hogy a kultista után vesse magát, de fegyver
helyett csupán egy vasrúd volt nála, ezzel pedig nem
győzhetett. Tisztában volt vele, ezúttal nem lassú, rémült
emberekkel áll szemben, Talán meg se tudna moccanni,
mert a szőke nő szablyájának hegye még mindig a
nyakán volt.
Dühösen ökölbe szorította a kezét. Éppen ez elől az
arrogancia elől, ez elől a tekintélyelvűség elől szökött
meg Nulnból.
– Nem választok – felelte.
– Akkor én választok helyetted – mondta Evgena. A
legyezőjével a szablyás szőke, Raiza felé intett. – Végezz
vele!
Raiza egy automata rideg közömbösségével és
sebességével előredöfte a pengéjét, de Ulrikát nem érte
váratlanul a dolog. Evgena hangsúlyából és mozdulatából
tudta, mi fog történni, ezért időben előrevetette magát,
így a szablya hegye a tarkója helyett a levegőt döfte
keresztül. A penge éle ugyan vágást ejtett a nyaka
oldalán, de nem talált el egyetlen vastagabb eret sem.
Ulrika előredőlt, azután oldalra vetődve felpattant a
földről, és ügyet se vetve a nyakán végigcsorgó, a gallérja
alá befolyó vérpatakra, felemelte a vasrudat.
– Miért nem hagytok békén? – kiáltotta, miközben
Raiza magasra emelte a szablyáját. – Miért nem a valódi
ellenség ellen harcoltok?
A vámpírok nem válaszoltak; egyetlen szó nélkül
elindultak, hogy körbefogják.
Ulrika vicsorogva hátrált a romos szeszfőzde felé.
Egyre forróbbá vált a dühe.
– Azt mondod, minden rád tartozik, ami Praagban
történik – mondta. – Azt mondod, ez a te városod. Hát
akkor nézz körül ebben a pincében! Létezik egy szekta,
aminek a tagjai azon ügyködnek, hogy elpusztítsák
Praagot. Az orrod előtt csináltak mindent, mégsem tudtál
semmit az egészről. Tényleg fontosabb neked, hogy az
alattvalód legyek, mint az, hogy megvédd a
felségterületedet?
– Mindig vannak szekták – mondta Evgena, miközben
jobbra húzódva próbált Ulrika közelébe kerülni. – És
mindig vannak olyanok, akik Praag elpusztítására
törekszenek. Ám az alatt a kétszáz év alatt, amióta én
uralkodom ebben a városban, ezek a társaságok még
egyszer sem érték el a céljukat. Belviszályokban
semmisültek meg, vagy más szektákkal vívtak harcokat,
vagy a papok, esetleg a csekisták végeztek velük. Nincs
okunk rá, hogy aggódjunk miattuk.
 – Itt nem te vagy az uralkodó! – vicsorgott Ulrika.
Érezte, már a háta mögött van a szeszfőzde romos fala. –
Egy valódi uralkodó törődik az alattvalóival. Még egy
pásztorlány is megvédi a birkáit a farkasoktól! Nem
vagytok ti mások, csak hitvány élősködők!
Evgena és Galiana jobbról és balról közeledett. Ahogy
karmaikat kieresztve mozogtak, szaténruhájuk fenyegető
hangon zizegett. Raiza középről érkezett. Ulrika megállt.
Tudta, akár támadást is indíthatna, de hiába tenné,
veszítene. A két vénség lefogná őt, Raiza pedig levágná a
fejét. Dühödt rikoltással körbesuhintott a vasrúddal,
azután megfordult, és átugrott a háta mögött magasló
falromon.
A helyiség, ahová megérkezett, valamikor iroda
lehetett. A tető leszakadt tartógerendái és cserepei alatt
egy íróasztal és néhány szék maradványa hevert. Ulrika
átmászott a törmeléken, és kirohant a szemközti falon
nyíló ajtón. A háta mögött lépések dobbantak.
Visszanézett. Raiza éppen akkor ugrott át az íróasztal
maradványa fölött. Evgena és Galiana nem követte.
Ulrika végigrohant egy folyosón. Érezte, Raiza végig a
nyomában van. A szőke vámpír gyors volt – talán még
Ulrikánál is gyorsabb és úgy viselkedett, akár a vadászó
sólyom: semmi mással nem törődött, csak a prédával.
Ulrika futás közben deszkákat és kisebb-nagyobb
törmelékdarabokat hajított maga mögé, ám Raiza
ügyesen kikerülte ezeket, és közben egyetlen pillanatra
sem vette le a szemét a célpontról.
Ulrika keresztülviharzott egy megfeketedett, részben
elégett ajtón, azután egy olyan termen, aminek egyik
oldalán megmaradt a tető. Az egyik fal mellett jókora,
téglából rakott kemencék sorakoztak, amelyek mellett
homokvermek, poros palackokkal megrakott faállványok
álltak, üvegfúváshoz használatos szerszámok hevertek.
Raiza az akadályoktól mentes részen közelebb került
az üldözötthöz. Ulrika hallotta, ahogy a szablya süvítve
szétmetszi a levegőt a háta mögött. Maga mögé csapott a
vasrúddal, Raiza lábát próbálta eltalálni. Raiza
valószínűleg számított valami ilyesmire, mert egyetlen
csapással kettévágta a rudat, majd megvágta Ulrika
vállát. Ulrika a fájdalomtól sziszegve, káromkodva
továbbtámolygott. Gyors mozdulattal felborította az
egyik palackállványt. Raiza kitért az állvány elől, de
rálépett az egyik palackra. Elvesztette az egyensúlyát, és
hanyatt vágódott.
Ulrika nem állt meg, hogy harcoljon. Felugrott az
egyik kemence tetejére, azután a karmait kimeresztve
lyukat vágott a tető maradványára, majd a nyíláson
keresztül felmászott. A vállában lüktetett a fájdalom, a
sebe erősen vérzett. Raiza már ismét talpon volt, Ulrika
után ő is felmászott a kemence tetejére. Ulrika
megfordult, és elhajította a vasrúd csonkját. A tárgy
hozzácsattant üldözője fejéhez; Raiza visszacsúszott a
lyukból, és lezuhant a kemence elé, a padlóra. Ulrika a
tetőn, egyik kezét a sebére szorítva átrohant az épület
másik végéhez, átugrott egy sikátor fölött, majd
megérkezett a szomszédos épület tetejére, két kémény
közé. Felkapaszkodott a tetőgerincre, átlendült a túlsó
oldalra, azután azon kapta magát, hogy egy jókora lyuk
felé csúszik.
Csúszás közben elrúgta magát a tetőtől, és oldalra
vetődött. Tovább csúszott lefelé, de sikerült kikerülnie a
sötét lyukat. A tető szélére érve felemelte a fejét, és
hallgatózott. A háta mögül nem hallott zajokat. Gyors
pillantást vetett a sebére. Mély volt, de a kultistából
kiszívott vérnek köszönhetően már gyógyulni kezdett.
Átugrott a szomszédos épület tetejére. Nem állhatott
meg. Tudta, Raiza követni fogja, ráadásul ott volt az az
ember is, a bicegve menekülő kultista, akinél hamarabb
kellett eljutnia a másik gazfickótól kapott címre.
A háta mögött hangos dobbanás rázta meg a tetőt.
Megfordult. Raiza a kardját magasra emelve a levegőbe
emelkedett; teste sötét sziluettként jelent meg a
Mannslieb korongja előtt. Ulrika oldalra vetődött, és
amikor Raiza leérkezvén előredöfött, villámgyors
ugrással kitért a penge elől. Már bánta, hogy elhajította a
vasrudat, még azzal a csonkkal is jobban tudott volna
védekezni, mint puszta kézzel. Beugrott az egyik kémény
mögé, azután hátranézett. A szomszédos épület teteje
hiányzott, teljes egészében leégett, be lehetett látni a ház
szétperzselt szobáiba.
Ulrika visszafogta a lendületét – ebbe az irányba nem
menekülhetett tovább. Éppen abban a pillanatban kapta
vissza a fejét, amikor Raiza megkerülte a kéményt.
Mozdulatlanná dermedt – a tekintete megakadt valamin.
Balra, az egyik közeli épület tetején egy alak állt. Ulrika
azonnal felismerte: az a vámpír volt, akit a Kék Korsóban
már látott. Először arra gondolt, hogy a lahmianok közé
tartozik, a segítőjük vagy a szolgájuk, de aztán rájött,
valami másról lehet szó. A férfi nem próbált rátámadni,
meg se moccant, csak állt és figyelt.
Raiza pengéje a bordái közé hatolt, az acél csontot ért.
Ulrika felhördült, és egyensúlyát vesztve hanyatt dőlt,
majd kapálózva zuhanni kezdett a leégett tetejű épület
felé. Egy elszenesedett gerenda száguldott el mellette.
Kinyújtotta a karját, elkapta. A gerenda úgy roppant szét,
mint egy pálcika. Ulrika lezuhant a kormos padlóra.
Ahogy leérkezett, a gerenda egy darabja még mindig a
kezében volt. A lába alatt vészjóslón megreccsentek a
padló deszkái, és ugyanabban a pillanatban megmozdult
az egyik fal is, amely addig úgy támaszkodott hozzá egy
szekrény hátához, mint egy részeg fickó a józan
barátjához.
Mozgott a padló, dőlni kezdett a fal. Kisebb-nagyobb
vakolatdarabok peregtek Ulrikára.
Raiza sokkal kecsesebben és puhábban érkezett meg a
szobába, mint Ulrika: a szomszédos ház tetejéről először
egy szenes gerendára ugrott, onnan egy ágyra dobbantott,
majd egyszerűen lelépett a padlóra. Ez a lépés azonban
kis híján az utolsó mozdulata volt, mert a talpa alatt
megreccsent és beszakadt a kormos deszka. Sikerült
hátraugrania, de a megkezdett támadást nem folytathatta
lendületből.
Ulrika kihasználta a kínálkozó alkalmat: lecsapott
Raizára a kezében tartott szenes fadarabbal, és
előrevetődött, hogy lefegyverezze ellenfelét. Raiza
könnyedén kitért, és ugyanazzal a mozdulattal egyenesen
Ulrika szíve felé döfött. Ulrika maga elé rántotta a
fadarabot, s félreütötte a pengét, aminek a hegye így a
bordáitól alig egyhüvelyknyire szúrt bele a levegőbe.
A küzdők eltávolodtak egymástól, majd kissé
előregörnyedve, a padlón tátongó kisebb-nagyobb
lyukakat kerülgetve körözni kezdtek. Ulrika bármit
megadott volna azért, ha nála van a rapírja. Raiza a
legkiválóbb vívók közé tartozott, akikkel valaha
találkozott; gyanította, hogy még sosem látott nála
gyorsabban mozgó harcost. Biztos volt benne, élvezné a
vele vívott párbajt, még az sem érdekelné, mi lesz a
dolog vége, de így, hogy fegyvertelen volt, nem igazán
örült az összecsapásnak.
– Ügyes vagy – mondta, miközben kisöpört a szeméből
egy kósza hajtincset. – Sajnálom, hogy nincs nálam kard,
akkor méltó ellenfeled lennék.
– Fogadd el a bojarina ajánlatát – mondta Raiza kimért,
acélos hangon –, és akár minden este párbajozhatunk!
– Nem azért hagytam el az egyik úrnőt, hogy térdre
boruljak egy másik előtt – felelte Ulrika. – Nekem senki
sem paran…
Mielőtt befejezte volna a mondatot, Raiza
előrevetődött, és megindított egy lendületes szúrást.
Ulrika hátraszökkent, és a fadarabbal félreütötte a feléje
közeledő pengét, ám Raiza ekkor egy csuklómozdulattal
lejjebb vitte a kard hegyét, és másodszor is szúrt. Ulrika
csak úgy tudott kitérni, hogy hanyatt vetődött. Hangos
puffanással érkezett meg a padlóra.
Raiza felemelt karddal közelebb ugrott. Ulrika felállt,
vagyis megpróbált felállni, de nem sikerült végrehajtania
a mozdulatot, mert ahogy előredőlve megtámaszkodott, a
keze átszakította a padló egyik deszkáját. A karja egészen
tövig becsúszott a nyílásba. Ismét elterült. Talán ez volt a
szerencséje, mert a következő pillanatban elsüvített a feje
fölött a penge. Az oldalára fordult, kitépte a karját a
lyukból, és ismét maga elé tartotta a megfeketedett
fadarabot. Raiza kiütötte a kezéből a szánalmas pajzsot,
és ismét lesújtott.
Ulrika hátrafelé mászott, de nem juthatott messzire,
mert a válla nekiütközött valaminek, ami nagy volt,
nehéz és kemény. A szekrény…
A szekrény!
Ahogy Raiza a melle felé szúrt, Ulrika oldalra gurult,
és belerúgott a szekrény aljába – megpróbálta felborítani.
A nehéz bútordarab megmozdult. Raiza felnézett, és látta,
nemcsak a szekrény kezd dőlni, hanem a mögötte lévő
falszakasz is, ami addig a hátuljának támaszkodott.
Ulrika újra rúgott. A szekrény előredőlt, és mögötte a
fal is. Ulrika a szoba másik végébe gurult, Raiza pedig
hátraugrott.
Az eldőlő szekrény és a falrész Raiza csizmájának
orrától félarasznyira érkezett le a padlóra. Ulrika
káromkodni kezdett. Ez a nő, ez túl gyors!
A padló nem bírta megtartani a szekrény és a ledőlt
faldarab súlyát, megadta magát, és átszakadt. Raiza lába
alatt úgy dőltek meg a deszkák, mint a hajók fedélzete
viharban. Raiza megpróbált megkapaszkodni valamiben,
megpróbált oldalra vetődni, de már semmit sem tehetett,
a szekrény és a törmelék után a padlódeszkákkal együtt ő
is lezuhant az alsó szintre.
Ulrika óvatosan lenézett a lyukba, de a felfelé törő
porfelhő miatt semmit sem látott. Hirtelen nem tudta, mit
kellene tennie. Már majdnem felkiáltott, már nem sok
hiányzott ahhoz, hogy megkérdezze Raizától, jól van-e,
de aztán gyorsan félresöpörte a gondolatot. Az a nő meg
akarta ölni őt. Nem mindegy, mi történt vele?
Megfordult, és felugrott a kormos gerendákra.
Szétnézett. Vajon még mindig a közelben van az a másik
vámpír? Sehol sem látta, de szerencsére Evgena bojarinát
vagy Galianát sem. Ez persze nem azt jelentette, hogy
nem lehetnek a közelben, nem állhatnak lesben. A
legokosabb az lett volna, ha kivár, de kockáztatnia kellett.
Ostobaság lett volna tétlenül végignézni, hogy Raiza
erőre kap, ráadásul még mindig meg kellett előznie a
menekülő szektást, előbb kellett eljutnia arra a bizonyos
címre, mint a sántának.
Egyik tetőről a másikra ugrálva a Kereskedők Negyede
félé indult el. Gondolatban valamennyi vámpírt elátkozta.
Miért nem képesek békén hagyni? Hiszen nem akart
ártani nekik! Semmi dolga nem volt velük. Muszáj
ezeknek úgy viselkedniük, mint a vad kutyáknak, akik
rögtön nekiesnek mindennek, ami a felségterületükre
merészkedik?
 A düh szinte elvette az eszét, a történtek lekötötték a
figyelmét. Csak akkor kapott észbe, amikor megérezte a
füstszagot, és meglátta a tetők fölé emelkedő izzó, sárga
gömböt.
Leugrott a tetőről, és az utolsó néhány háztömbnyi
távolságot az utcákon, futva tette meg. Az Ékszerészek
utcájában olyan sűrű volt a füst, hogy alig lehetett látni
tőle. Mindenütt riadt, létrák, vödrök és víz után üvöltöző
emberek rohangáltak. Ulrika előre tudta, milyen látvány
fogadja majd, a vére mégis forrni kezdett, amikor az
utolsó sarkon befordulva meglátta a házat.
Az ezüstműves Gurdijeff műhelye fölötti lakások úgy
lángoltak, akár a fáklya. Az egész épület égett, a tűz már
a szomszédos házakra is átterjedt. Az utcán
megfeketedett tetemek feküdtek – a mentést végző
önkéntesek már csak halottakat tudtak kihozni a falak
közül. Valahol a távolban egy hegedű jajongott, de a
holtakhoz szóló búcsúdalt szinte teljesen elnyomta a tűz
ropogása.
Ulrikát majd szétvetette a düh. Atkozott lahmianok! Ha
nem állítják meg, könnyedén utolérte volna a lesántult
szektást, azután úgy jött volna ide, ehhez a házhoz, hogy
senki sem számít se az érkezésére, se bármiféle
támadásra. Ehelyett tessék, mi történt? A sánta
figyelmeztette a főnökét, aki a legdurvább, de egyben
leghatékonyabb módon tüntette el a saját nyomait. Ulrika,
miközben a nővéreit átkozta, biztosra vette, hiába kutatná
át a helyet, már semmit sem találna. Bele kellett törődnie,
elvesztette a legjobb szálat, amit követve
továbbhaladhatott volna.
Most hogy fogja ismét megtalálni a szektásokat? Talán
menjen vissza a szeszfőzdébe? Figyelje azt a pincét, ahol
rábukkant az egyik áldozatukra? Lehet, hogy soha többé
nem térnek vissza ezekre a helyekre. Kell, hogy legyen
valami megoldás!
És megtalálta. Ismert valakit, aki rendszeresen üzletelt
a szektásokkal; tudta, ki fogdossa össze számukra a
lányokat, ki az, aki egy időre bezárja a szerencsétleneket.
Gaznajev! Ulrika elszánt, vad mosollyal hátat fordított a
tűznek, és elindult a folyó irányába.
Ideje volt visszaszereznie a kardját.
 Tizenötödik fejezet
Tűzgyűrű

Ahogy közeledett Gaznajev raktárházához, Ulrika

elbizonytalanodott. Lehet, hogy ezen a kései órán a
gazfickók már hazamentek, és az ágyukban fekszenek?
Ha így történt, akkor egy újabb napot kell várnia arra,
hogy leszámoljon velük. Szerencsére hamar kiderült,
hogy félelme alaptalan: az épület irodájának ajtaja előtt
két férfi őrködött, másik kettő pedig a raktárház körül
sétálgatott. Ez utóbbi kettő kivont karddal járkált, és
gyanakodva megvizsgált minden egyes árnyékot.
Ahogy ezt észrevette, Ulrika megtorpant. Valami nem
volt rendjén. A gazfickók mintha számítottak volna az
érkezésére. Mintha kifejezetten őt várták volna. Vajon
tudták, hogy eljön? Ha igen, akkor honnan?
Elosont az őrjárat mellett, és ugyanúgy, ahogy
korábban, felkapaszkodott az épület tetejére. A
szellőzőnyíláshoz érve óvatosan bedugta a fejét, és
körbenézett. A csarnok üres és csöndes volt, Ulrika
azonban halványan szívtüzek jelenlétét érzékelte. A jelek
szerint emberek voltak az irodában.
Nesztelenül belendült a gerendára, és villámgyorsan
átszaladt arra a helyre, ahol a kardját hagyta.
Megkönnyebbülés áradt szét benne, amikor ismét a
derekára csatolhatta a fegyvert. Valahogy meztelennek
érezte magát nélküle.
Lábujjhegyen végigsietett a gerendákon, és
megérkezett az irodákra nyíló ajtó fölé. Érezte az ajtón
túl lüktető pulzusokat, de a fülét megütő hangok érdekes
módon a közvetlenül mellette lévő fal mögül – talán az
emeleti helyiségekből – érkeztek. Közelebb húzódott a
falhoz, amely mögött hét vagy nyolc szívtüzet érzékelt
egymás közelében. A beszélő férfi hangja erőszakos volt,
de érződött rajta, hogy megpróbálja visszafogni magát.
– Barátaim! – mondta. – Ha úgy gondoljátok, hogy az
áru, amit leszállítottunk, nem a kedvetek szerint való,
szívesen kicserélem, akár minden darab helyett adok egy
újat. És tudjátok, mit? Ingyen teszem! Semmit sem kérek
az új példányokért, mert az a célunk, hogy elégedetté
tegyük az ügyfeleinket, és…
– Tényleg azt hiszed, Gaznajev, hogy a pénz miatt
vagyok itt? – kérdezte egy sötét, zengzetes hang. – Az a
helyzet, hogy egy átkozott kakukkot dugtál a galambjaink
közé! És azt is tudom, hogy miért tetted!
– Kakukkot? – zihálta egy harmadik hang. – Az inkább
egy istenverte sólyom volt! Tizenötünkkel végzett!
Tizenöt emberrel!
Ulrika meglepetten vájta bele a karmait a falba. Ezek
róla beszéltek! Már azt is tudta, kik lehetnek. A kultisták
eljöttek Gaznajevhez, hogy felelősségre vonják amiatt,
hogy a legutóbbi alkalommal egy „sólyom” került a
szelíd madárkák közé.
– Nem gondolhatjátok komolyan, hogy ez a mi hibánk!
– mondta Gaznajev. – Én erről az egészről semmit sem
tudok.
Ulrika leugrott a gerendáról, és elindult az ajtó
irányába. Valami különös szerencse folytán megtalálta a
nyomot, amiről korábban már azt gondolta, örökre
elveszett. Elhatározta, kérdőre fogja vonni a sötét hangú
férfit, mit tud a szekta vezetőjéről. Talán kiderül, hogy
éppen ő az!
Az ajtó mögött folytatódott a beszélgetés. Ulrika
feszülten fülelt.
– Nyugalom, barátaim! – mondta valaki. Ulrika
felismerte a hangot: a bikanyakú fickó szólalt meg, akit
korábban már látott.
– Ne tegyünk semmi ostobaságot! A főnökök csak
társalognak, ez minden.
– Akkor ti is eresszétek le a fegyvereiteket! – mondta
egy másik hang.
 Ulrika elmosolyodott. A pribékek között ugyanúgy
fokozódott a feszültség, mint az uraknál.
Fentről kiáltás hallatszott:
– Nem, ezt nem! Ne! Kino, állítsd meg!
Az emeleten pengék csattantak össze, csizmás lábak
dobogtak, és felborult néhány bútor. Nagyjából a
földszintről, az ajtó mögül is ilyen zajok hallatszottak.
Ulrika kivonta a rapírját és a tőrét. Elérkezett az ő ideje.
Feltépte az ajtót, és berontott. Egy kis irodába jutott.
Az egyik fal mellett íróasztalok sorakoztak, középütt
emberek viaskodtak. A bikanyakú éppen fejbe vágott egy
köpenyes férfit valami horogszerű tárggyal, miközben
hórihorgas barátja két másik fickó elől próbált elhátrálni,
de már tőr állt ki a mellkasából.
Ulrika lendületet vett, és keresztüldöfte a bikanyakú
torkát, mielőtt a férfi egyáltalán észrevette volna őt.
Ahogy a két kultista feléje fordult, őket is levágta. A
hórihorgas agonizálva fetrengett a padlón. Ulrika
felemelte a kardját, hogy végezzen vele, de aztán eszébe
jutott, hogy bánt a ketrecbe zárt lányokkal. Hátat fordított
a sebesültnek. Nem érdemelte meg, hogy gyors legyen a
halála.
Ahogy elindult felfelé a keskeny lépcsőn, az emeleti
csatazajok hirtelen abbamaradtak.
– Nem tudom! – hallatszott Gaznajev hangja, amit
olyan magassá változtatott a félelem, hogy alig lehetett
felismerni. – Ezek csak lányok voltak! Egyszerű
lányok… A szokásos helyeken szedtem össze őket.
Esküszöm, hogy így volt!
Ulrika felemelte a fejét, és keresztülnézett az emeletre
vezető lépcső tetején lévő rácsos korláton. Egy másik
irodahelyiséget látott, amiben, a távolabbi falnál egyetlen
hatalmas íróasztal állt. A padlóra terített szőnyegen
halottak feküdtek: két csuklyás kultista és néhányan
Gaznajev emberei közül. Kino, az a gazfickó, aki a Kék
Korsóban faggatózott, szintén közöttük volt. Ernyedt
kezéből kicsúszott a kard, üveges szemmel meredt
valahová Ulrika feje fölé. Félig nyitott szájából furcsa,
violaszínű füst kígyózott elő.
A teremben öt csuklyás, köpenyes szektás állt. Előttük
egy finom ruhákat viselő, őszülő hajú ember térdelt. A
szeme kigúvadt, az arca ellilult, és úgy markolászta a
torkát, mintha nem kapna levegőt. A szájából és az
orrlyukaiból ugyanolyan füst szivárgott, mint Kino
szájából. A jelek szerint ettől fuldoklott.
– Eresszetek el! – hörögte. – Hinnetek… kell!
Az előtte álló kultista ökölbe szorította a kezét. A
köpenye és a csuklyája miatt ugyanúgy nézett ki, mint a
társai, de Ulrika boszorkánylátásával észlelte körülötte az
eltorzított levegő remegését. Varázsló!
 Ulrika felkészült a támadásra. Gyorsan kellett
lecsapnia, mielőtt a varázsló bármit tehetne ellene; a
mágiával szemben nem volt semmiféle védelmi eszköze.
Már éppen át akart ugrani a korlát fölött, amikor a férfi
megfordult, ránézett, és kinyújtotta felé félelmetes
energiáktól fénylő kezét.
– Gyere elő! – kiáltott fel a varázsló, miközben
Gaznajev összerogyott a háta mögött. – Mutasd meg
magad!
Ulrika vicsorogva átlendült a korlát fölött, és a varázsló
irányába vetődött. Három kultista azonnal ugrott, hogy
megvédje a varázslót. Pengék kerültek elő köpenyeik
alól, szemmel láthatóan készen álltak a harcra. Negyedik
társuk hátrálni kezdett.
– Ez ő! Ez ő! – rikoltozta, és közben Ulrikára mutatott.
– A fenevad, ami kiszabadult!
Ulrika jobbra és balra csapott, megpróbálta
keresztülvágni magát a kultistákon, de ezek mások
voltak, mint azok, akikkel a szeszfőzdében kellett
megküzdenie; ezek nem ijedtek meg tőle, ezeket nem
lehetett egykönnyen elintézni.
Dühödten lefegyverezte a középen álló férfit, de
mielőtt végezhetett volna vele, a csuklyás mögül
bíborszínű füstkígyó bukkant elő, ami befurakodott a
szájába és az orrába. A különös füstnek olyan aromája
volt, mint a füstölőszereknek és a fekete lótusznak.
Iszonyúan égette, marta a torkát.
Köhögve lépett hátra, de az, ami megfojtotta az élőket,
neki csupán bosszúságot okozott. Igazság szerint nem is
volt szüksége légzésre ahhoz, hogy életben maradjon.
Gyorsan összeszedte magát, levágta a lefegyverzett
kultistát, azután a másik kettő felé vetődött.
– Vámpír! – kiáltott fel a varázsló.
– Ugye, mondtam? – A varázsló mögé húzódó férfi
hangja hisztérikus volt. – Megmondtam, igaz?
Ulrika egy villámgyors vágással felhasította a bal
oldali szektás hasát, a másikat pedig hanyatt lökte egy
vállmozdulattal. A második férfi lezökkent egy székre.
Ulrika odalépett, hogy végezzen vele, ám a varázsló
kiböffentett magából egy mély, torokhangokból álló szót,
aminek hatására a teste beledermedt egy különös, sosem
tapasztalt agonizáló eksztázisba. Gyönyörkígyók cikáztak
a testében, végigkúsztak a karjain, és belüktettek a lábai
közé. Támolyogva hátralépett, és nekiütközött Gaznajev
asztalának.
Az utolsó fegyveres csuklyás közben összeszedte
magát, és támadást indított. Kiütötte Ulrika reszkető
kezéből a rapírt, majd a pengéjével mélyen belevágott a
csípőjébe. Ulrika elkapta a kard pengéjét, megszorította,
erősen tartotta. Az acél a tenyerébe vágott, de nem
törődött a fájdalommal. Tőrét a csuklyás férfi torka felé
lökte. A fickó elkapta a csuklóját. Rövid tusakodás
következett, mindketten megpróbálták kiszabadítani
magukat vagy fegyverüket a másik szorításából.
Nevetséges helyzet volt. Ulrika máskor legalább kétszer
olyan erősnek bizonyult volna, mint a kultista, de a
testében áramló agónia és eksztázis hatására úgy
elgyengült, akár egy gyermek.
– Fogalmam sincs, miért akarsz elpusztítani minket,
vérszívó – mondta a varázsló, miközben a kardos
csuklyás mellé lépett. A bal kezén bíborszínű lángok
lobogtak. – Nem tudom, de még az éjszaka urai sem
képesek legyőzni a gyönyör istenének gyermekeit. A mi
úrnőnk győzni fog! A mi királynőnk mindent meghódít!
Az ujjait körbefolyó lángok egyre hosszabbá váltak.
Ulrika tudta, mi következik, de semmit sem tehetett
ellene. Nem ereszthette el a kardot, és nem bírta megtörni
a kultista szorítását.
A varázsló felemelte a kezét. A bíborszínű lángok
sisteregni kezdtek, de abban a pillanatban, ahogy a
varázsló megmozdult, hogy Ulrikára hajítsa őket, a háta
mögött berobbant az ólomüveg ablak, s egy szürkébe és
feketébe öltözött alak ugrott be a helyiségbe. Ahogy
megérkezett, lekuporodott a halottak közé. Körülötte
üvegszilánkok zuhogtak.
 A varázsló meglepetten fordult hátra.
– Egy újabb vérszívó! – kiáltotta, és a behatoló felé
vetette a lángokat.
A guggoló férfi az arca elé kapta szürke köpenyét. Az
anyag meggyulladt; a férfi ledobta magáról a köpenyt,
amit pillanatok alatt elemésztett a tűz. A kultista kitépte a
kardját Ulrika szorításából, és rárontott a férfira. Ulrika a
padlóra rogyott. A testében cikázó gyönyör miatt még
mindig nem nyerte vissza az erejét, így nem igazán
tehetett mást, mint hogy végignézi és végighallgatja az
eseményeket.
Iszonyú üvöltés hallatszott, majd egy éles sikoly. A
kultista vérző mellkasára szorította a kezét, és a padlóra
rogyott.
– Égj, vámpír! – kiáltott fel a varázsló, és a feléje
közeledő sötét alak irányába lökte mindkét kezét.
A férfi lekuporodott; a bíborszínű lánggomolyok
elsüvöltöttek a feje fölött, meggyújtották a falat és az
íróasztalt. A férfi ekkor felegyenesedett, és a varázsló
irányába ugrott, aki hátrálni kezdett, kilökött magából
még néhány tűznyelvet, azután rohanni kezdett a lépcső
felé.
– Testvérem, ne hagyj irt! – kiáltott utána az utolsó
csuklyás az egyik sarokból.
Odalent becsapódott egy ajtó, azután felharsant a
varázsló kacaja. A hangot pillanatok alatt elnémította a
helyiséget elemészteni vágyó lángok harsogása. A
feketébe öltözött férfi elhátrált a tűz elől, azután letérdelt
a padlón hasaló Ulrika mellé, és a hátára fordította.
Ulrika égő szemmel, pislogva nézett fel rá. Felismerte: az
a vámpír volt, akit először a Kék Korsóban látott, aki a
háztetőről figyelte őt, amikor Raizával küzdött.
– Fel tudsz állni? – kérdezte a férfi.
Ulrika bólintott, azután, ahogy a férfi felhúzta,
hangosan felszisszent. A mindenét átjáró eksztázis
közben semmivé foszlott, de a csípőjéből és a kezéből
szédítő fájdalom áradt szét. Megfogta az íróasztal szélét,
hogy fel tudjon egyenesedni, de rögtön el is eresztette. Az
asztal égett.
A lángok körbefogták őket. A falak, a szőnyeg, a
lépcső, a polcokra helyezett vaskos kötetek – minden
égett. A forróság úgy csapott Ulrika felé, mint egy
láthatatlan, de irtózatos erejű hullám.
A vámpír közben átment az életben maradt szektáshoz,
aki a padlón összegömbölyödve, egész testében
reszketve, görcsösen köhögött a füsttől. A férfi felrántotta
a csuklyást, aki éles rikoltással harcolni próbált. A
vámpír egyszerűen pofon vágta, azután átlökte Ulrikához.
– Táplálkozz! – mondta.
Ulrika átfogta a kultista nyakát, leszorította kapálózó
karjait, de habozott.
– A tűz…
– Szükséged van az erődre! – csattant fel a vámpír. –
Igyekezz!
Ulrika letépte a vergődő szektás csuklyáját és fátylát,
keményen beleharapott a nyakába, azután
megkönnyebbülten felnyögött. A vámpírnak igaza volt.
Ahogy a férfi vére szétáradt a testében, szűnni kezdett a
csípőjét hasogató fájdalom, új erő áradt a karjába és a
lábába. Bár a szeszfőzdében, a szertartási körben jóllakott
a másik kultista vérével, a lahmianokkal az életéért
folytatott küzdelem, illetve a varázsló mágiája elleni
védekezés sokkal több energiát szívott ki belőle, mint
gondolta volna.
Keményen szívta a lüktető eret.
– Elég lesz – szólt rá a vámpír. – Mennünk kell.
Ulrika kelletlenül felemelte a fejét. Eleresztette a
szektást. Látta, a tűz még közelebb kúszott hozzájuk;
szinte meg se tudott moccanni anélkül, hogy a lángok
hozzá ne érjenek.
A vámpír az ablak felé fordult, amit úgy vett körbe a
tűz, ahogy a strigannita cirkuszokban azokat a karikákat,
amiken keresztül az idomított kutyák szoktak ugrálni.
– Elég magasan vagyunk – jelentette ki a vámpír –, de
le kell jutnunk az utcára. Készülj fel! – Azzal
keresztülrohant a lángokon, és fejjel előre belevetődött az
éjszakába.
Az íróasztal mellett fekvő Gaznajev magához tért.
Mindkét lába tüzet fogott.
– Tűz van! – sikoltotta eszelős fejhangon, és csapdosni
kezdte a lábait. – Mentsetek meg! Segítsetek!
Ulrika ügyet sem vetett rá. Az ablak felé fordult,
azután nekifutott, és keresztülvetette magát az
agyarakként meredező lángnyelvek között. Még hallotta,
ahogy a gazfickók üvöltenek és rimánkodnak a háta
mögött, de azután…
A hűvös levegő végigcsókolta a bőrét. A kövezett utca
riasztó sebességgel közeledett hozzá. Megfordult a
levegőben, és előrenyújtotta a lábát. Az érkezése
tökéletes volt. Egy-két másodpercig megmentője mellett
guggolt, és már éppen fel akart állni, amikor ismét
belehasított a csípőjébe a fájdalom. Elvesztette az
egyensúlyát, előredőlt, és elterült a köveken.
Valahol a távolban felharsant a varázsló vészjósló
hangja:
– Kimenekültek a tűzből! Öljétek meg őket!
A rohanó lábak dobogása szinte betöltötte az éjszakát.
A vámpír durván talpra állította Ulrikát, és berántotta a
szomszédos raktárépület árnyékába. Ulrika a földön
felfedezett egy rácsos csatornafedelet. Lehajolt, hogy
felemelje, de a vámpír megállította.
– Nem – mondta. – Ők jobban ismerik a csatornákat,
mint mi. Fel, a tetőkre!
Ulrika bólintott, azután kissé bizonytalan mozgással
felmászott a raktárház falán. Amikor felért, a vámpír már
elindult a tetőgerinc irányába. Felnyögött, de sziszegve,
bicegve, a fájdalommal küszködve követte a férfit. Sérült
lába miatt alig tudott lépést tartani vele, és minden egyes
ugrás, minden vetődés gondot jelentett a számára, de nem
adta fel.
Pár perccel később már egy magas épület tetején álltak.
Ulrika szusszanásnyi pihenőt tartott, és visszanézett a
lángokban álló raktárházra. Arra gondolt, igazság szerint
elégedett lehet: nem úgy, ahogy eltervezte, de sikerült
végrehajtani a tervét. Megölte Gaznajevet, és végzett a
pribékjeivel is. Ezek a gazfickók már senkinek sem
fognak gondot jelenteni.
Továbbmentek. Néhány házzal arrébb, egy bolt tetején
a vámpír megállt, és végignézett a sötét utcákon. Ulrika
melléje húzódott, aztán fáradtan, vérre szomjazva
nekitámaszkodott az egyik kéménynek.
– Itt elválunk egymástól – közölte a férfi, és a tető
peremére lépett. – Ég veled!
– Várj! – kiáltott fel Ulrika. – Állj meg!
A vámpír megfordult, és hűvös tekintettel Ulrikára
nézett.
– Igen?
– Legalább azt engedd meg, hogy köszönetet mondjak!
– Ulrika kihúzta magát. – Nélküled már nem élnék. Az
életemet köszönhetem neked! Az adósod vagyok.
A vámpír néhány hosszú másodpercig szótlanul nézett
rá. Szögletes arcáról képtelenség volt leolvasni, mi jár a
fejében.
– Mondd, miért ártod bele magad az emberek ügyeibe?
Ulrika meghökkent. Erre a kérdésre nem számított.
– Esküt tettem, hogy megvédem Praagot. Ezek a
démonimádók veszélybe sodorják. Azt tervezik, hogy
amikor a Mannslieb legközelebb kerek lesz,
végrehajtanak valamiféle „ébredést”, ami lehetővé teszi a
számukra, hogy kinyissák a kapukat egy bajnok előtt, aki
a…
A vámpír türelmetlen mozdulattal félbeszakította.
– Ahogy a lahmianok is mondták: mindig is léteztek
szekták, mindig is voltak terveik. Egyébként egy
éjszakával ezelőtt még semmit sem tudtál róluk.
Egyszerű, hétköznapi gonosztevőket követtél, és
véletlenül találtál rá azokra a fogságba ejtett lányokra.
Ulrika a homlokát ráncolta. Ezek szerint a vámpír
minden mozdulatát kifigyelte.
– Mi közöd van neked ahhoz, hogy mit teszek? –
kérdezte emeltebb hangon. – Egyedül az én dolgom,
hogyan élek. Nincs szükségem se az egyetértésedre, se a
jóváhagyásodra! – Erőtlenül nekitámaszkodott a kémény
oldalának. – Miért nem hagysz már békén?
A férfi a szemébe nézett, azután megvonta a vállát.
– Nem tudom, talán szánlak.
Ulrika felkapta a fejét.
– Tessék?
A vámpír folytatta:
– Bevallom, először komoly hatással voltál rám.
Tetszettél. Ügyesnek látszottál, rátermettnek, márpedig
nekem szükségem lenne egy ügyes és rátermett segítőre.
Aztán követni kezdtelek, és rájöttem, mégsem vagy olyan
tökéletes. Sőt időnként nagyon ostobán tudsz viselkedni.
Ulrika ökölbe szorította a kezét. A vámpír szándékosan
sértegette.
– Mire gondolsz?
A férfi ismét megvonta a vállát.
– A kardhoz értesz, és szerencséd is van, de minden
más tekintetben katasztrofális vagy. Nyilvánvaló, még
nem sok idő telt el azóta, hogy vámpírrá változtál. A
jelek egyértelműek. Nem vagy kifinomult, nem vagy
magabiztos, szentimentális vagy, nem gondolkodsz előre,
nem vagy képes uralkodni magadon, és néha te sem
tudod, ki mellett állsz. Jobban szereted az embereket,
mint a saját fajtádat, és arra vágysz, hogy egyszerre két
világban élj. – Ismét a tető pereme felé fordult. – Nem is
tudom… Talán csak azért mentettelek meg, hogy legyen
esélyed a tanulásra. Jobb volna, ha erre valahol másutt
kerülne sor. – Hátranézett. – Eredj haza, bárhol is van az
otthonod! Még nem készültél fel arra, hogy kirepülj a
fészekből. – Előredőlt, és leugrott a tetőről.
Ulrika vicsorogva utánavetődött, feléje csapott a
karmaival, de nem érte el. Lenézett. A férfi már az utcán
futott, s csakhamar beleveszett az éjszakába. Ulrikának
eszébe jutott, hogy esetleg követhetné őt, de ahhoz, hogy
ezt megtegye, túlságosan fájt a csípője, és túlságosan
mély seb esett a büszkeségén is.
 Tizenhatodik fejezet
Bosszú egy vératyáért

Ulrika visszatért a romba dőlt városrészbe, az elhagyott

pékségbe. Útközben többször is meggyőződött arról,
hogy nem követik. Amikor biztos volt ebben, bemászott a
kemencéjébe – éppen ideje volt, hiszen keleten az ég már
világosodott –, de képtelen volt elaludni. Túlságosan
dühös volt ahhoz, hogy nyugodtan pihenjen.
A vámpír sértései a fülében csengtek, hiába próbálta
félresöpörni a szavakat, újra és újra hallotta őket. Igen,
azt ő is belátta, hogy talán kissé meggondolatlanul és
ügyetlenül ugrott neki a szektásoknak, de… mi a helyzet
a többi dologgal? Azokban vajon igaza volt a vámpírnak?
Tényleg kétágúvá vált a lojalitása? Tényleg jobban
szerette az embereket, mint a saját fajtáját? Nem. Az
éjszaka eseményeit követően mindkét társaságot
egyformán gyűlölte. Lényegében mindkét tábor tagjai
ugyanazt tették: prédának tekintették a gyengéket, az
elesetteket, a védekezésre képteleneket. A vámpírok
ártatlanok vérét szívták, a gazfickók és a kultisták pedig a
szabadságuktól és a lelküktől fosztották meg a
szerencsétleneket. Ulrika nem látott különbséget
közöttük.
Tényleg szentimentális ostobaság védelmezni ezeknek
a ragadozóknak az áldozatait? Valóban idealista butaság
lenne az a vágya, hogy eljátssza Praag jó szándékú
pásztorának szerepét? Olyan balgaság volna, ami néhány
szomorú dal és az apja halála miatt érzett levertség
hatására fogalmazódott meg benne? Talán igen, de ha így
is van, vajon nem szolgált valamilyen magasabb célt? A
lahmianok a társadalmon belül éltek, bár titokban, nem
pedig azon kívül, mint a többi vámpír, emiatt számukra
létfontosságú volt a status quo fenntartása. Ha a
társadalom összeomlik, ugyan mihez kezdenek a csinos,
díszes kis házaikban éldegélő lahmianok? Mihez fognak
tartozni, hogyan fognak tovább létezni?
Felnyögött, és megfordult a téglaágyon. A lahmianok
még arra sem lesznek hajlandóak, hogy végighallgassák.
Evgena bojarina őskövület volt, ráadásul zsarnok, akit
nem érdekelt más, csak saját dominanciájának
megvédése. Igen, csak ez érdekelte; ez volt az oka annak
is, hogy el akarta pusztítani a városába tévedt, számára
idegen lahmiant. Ulrika bosszúsan fújt egyet. Miért nem
volt képes Evgena egyszerűen békén hagyni őt? Az apja
meghalt, a család birtokai a hordák kezére kerültek, így
Praag maradt az egyetlen hely az egész világon, amihez
valamiféle érzelmi szálak fűzték. Szeretett volna itt
letelepedni, szerette volna, ha ezt a várost nevezheti
otthonának. Nem hagyhatta, hogy Evgena és a nővérei
elűzzék, és azt sem engedhette meg, hogy a Slaanesh-
kultusz hívei a romlásba sodorják.
A szekta komolyan aggasztotta. Annak ellenére, hogy
se Evgena, se rejtélyes megmentője nem vette komolyan
a titkos társaság által képviselt veszélyt, ő már érezte,
mire képesek ezek az emberek, és korántsem volt
meggyőződve arról, hogy fogatlan a szörnyeteg. A jelek
szerint a szervezet kiterjedt volt, szilárd alapokon
nyugodott. A szekta vezetőinek elegendő ember és pénz
állt rendelkezésükre ahhoz, hogy felbéreljék a város
mocskát, a legalávalóbb bűnözőket, és rájuk bízzák a
lányok összefogdosását. Ráadásul volt közöttük egy
meglehetősen nagy hatalommal bíró varázsló is. Ulrika
biztosra vette, ha a szektások elérik céljaikat, elvész a
város.
De hogyan találja meg őket? Gyorsan és hatékonyan
elvágták a hozzájuk vezető szálakat, eltüntették a
nyomokat. Tisztában volt vele, nagyjából ugyanott tart,
ahonnan elindult.
Addig-addig rágcsálta a problémákat, míg végül
összekuszálódtak a gondolatai, és belemerült egy
nyugtalan, lopakodó árnyakkal és bíborszínű lángokkal
teli, pihentetőnek nem igazán nevezhető álomba.
A következő estén, ahogy a nap lenyugodott, még
mindig nem tudta, merre induljon el, ezért jobb híján
visszatért a szeszfőzde pincéjébe. Nyomokat keresett, de
nem járt túl nagy szerencsével. A halottakat már elvitték,
és eltűntek a szertartás kellékei is. Nem volt ott az a
szekér sem, amivel a lányokat szállították; a pincében, a
rézkádak között nem maradt egyetlen fegyver vagy
vászondarab sem. Egyetlen könyvet, feljegyzést vagy
különös feliratot sem talált, még az előző esti őrjöngő
mészárlás során kiontott, azóta már megszáradt vér
foltjait, kocsonyás tócsáit is eltakarították.
Ennek ellenére nem adta fel, hogy nyomot talál. Az
orra olyan volt, akár a vadászó macskáké, és nem először
használta a szaglását arra, hogy megtalálja a prédát.
Gondot csupán az jelentett, hogy túl sok szag lebegett a
levegőben, és ez a rengeteg minta mind összekeveredett.
Úgy gondolta, az udvaron nagyobb sikerrel járhat, mint a
pincében.
Elindult a kijárat felé, de hirtelen megállt, és a
rapírjához emelte a kezét. Jött valaki, kintről közeledett a
kapu felé. Valaki, aki mintha egy nehéz tárgyat húzott
volna maga után. Vagy lehet, hogy csak egy óriási kígyó
jelent meg? Esetleg egy olyan démon, amit az a
gyűlöletes varázsló idézett meg? Ulrika kiterjesztette az
érzékeit, de nem hallott vérlüktetést, nem látott fel-
fellobbanó fényű szívtüzet. Tényleg, a démonoknak van
szívük?
Behúzódott az egyik oszlop mögé, és kivonta pengéit.
A holdfényes macskakövekre hosszú, megnyúló árnyék
vetült. A neszezés nem maradt abba. Ulrika felkészült rá,
hogy esetleg támadnia kell.
Egy karcsú férfi jelent meg a kapuban. Kardja volt, a
szíve azonban nem dobogott. Egy halott embert vonszolt
maga után a gallérjánál fogva.
– Óvatosabbnak kellene lenned – mondta. Leeresztette
a földre a tetemet. – A lahmianok egy vérrabszolgát
állítottak ide, hogy figyeljen, és jelentse nekik, ha
visszatérnél.
Ulrika felmordult; a hang egyszerre volt dühös és
szégyenkező. A hangról felismerte az érkezőt: a vámpír
volt az, aki hajnaltájt sértéseket vágott a fejéhez.
Kilépett az oszlop mögül, de nem tette el a rapírját és a
tőrét.
– Ha annyira szánalmasnak találsz, miért követtél?
A férfi letérdelt, s beletörölte a pengéjét a halott
köpenyébe.
– Átgondoltam, amit a szektáról mondtál – felelte. –
Attól tartok, mégis veszélyt jelenthet Praagra, márpedig
ezt nem hagyhatom.
– Talán aggódsz a város sorsa miatt? – Ulrika
gúnyosan elmosolyodott. – Azt hittem, nem ártod bele
magad az emberek ügyeibe.
– Praag nem érdekel – felelte a vámpír –, viszont
három éjszaka múlva a Mannslieb kerek lesz. Ha ezeknek
az ostobáknak addigra sikerül elfoglalniuk a várost, vagy
ha nem, de menet közben nagy felfordulást okoznak…
nos, ebben az esetben megakadályozhatják, hogy
végrehajtsam azt, amit elterveztem. Azt, hogy bosszút
álljak.
Ulrika kérdőn felvonta az egyik szemöldökét.
– Miféle bosszúról van szó?
A vámpír felegyenesedett, eltette a kardját, azután
szürke szemével hosszan Ulrikára meredt.
– Mivel mélységesen gyűlölöd a fajtádat, talán nem
fogod megérteni, de azért jöttem el Praagba, hogy
bosszút álljak vératyám, Ottokar von Kohln gróf
haláláért. Vératyám Sylvania nemes és dicső hercegei
közé tartozott, és egy hamis barát, egy áruló végzett vele.
– Tudom, milyen a gyermeki szeretet – mondta Ulrika
kimérten. – Én is jobban szerettem apámat, mint a saját
életemet.
– Semmit sem tudsz! – legyintett a vámpír. – Te az
apáddal csak egy „születésinek nevezett baleset folytán
kerültél kapcsolatba, az én apám azonban kiválasztott
engem, és én is kiválasztottam őt. Több volt nekem, mint
egy ember számára a saját apja lehet. Elvett az embertől,
aki addig apámnak mondta magát, és én köszönetet
mondtam neki ezért. – Hirtelen elfordult, elrejtette az
arcát Ulrika elől. – Elvették tőlem… – mondta rövid
hallgatás után. – Elvették, és nem nyugszom, míg nem
végzek a gyilkosával!
Ulrikát dühítette a férfi arroganciája, ugyanakkor
meglepte és kíváncsivá tette váratlan érzelemkitörése.
Erre tényleg nem számított.
– Ki a gyilkos? – kérdezte.
– Egy Konstantin Király nevű vámpír – felelte a férfi. –
Évszázadokon keresztül az apám vendége volt. Úgy
gondoltuk, a barátja, de végül felfedte valódi természetét,
és végzett atyámmal. Álmában ölte meg.
– Király? – kérdezte Ulrika. – Ezek szerint kislevita?
A vámpír bólintott.
– Ötszáz évvel ezelőtt Praagban és környékén
uralkodott, de az Ezüsthegy királynője ideküldött egy
gyönyörű lahmiant, hogy fossza meg őt a birtokától. Ez a
szépség nem volt más, mint az a lahmian, akit te Evgena
bojarina néven ismersz. Éveken keresztül játszotta Király
hűséges ágyasának szerepét. Aztán, a Káosz ellen vívott
Nagy Háború során, amikor Király egy egész seregnyi
vérrabszolgával útnak indult, hogy megvédje a
határvidéken lévő birtokait, Evgena kihasználta az
alkalmat, és a táborában, a sátrában levágta a fejét. Úgy
intézte, hogy mindenki azt higgye, a fosztogatók követték
el a gyilkosságot. Király azonban nem halt meg…
A vámpír az egyik oszlopnak támasztotta a hátát, és
folytatta:
– Néhány híve fogta a fejét és a testét, s egy vérrel
megtöltött koporsóba tették. A koporsót elvitték
Sylvaniába, az atyámhoz, aki a nekromantikus gyógyítás
mestere volt. Király aztán háromszáz éven keresztül ott
maradt, a vendégünk volt. Lassanként meggyógyult,
visszanyerte az erejét. Közben végig azt tervezgette,
hogyan fog bosszút állni azon az asszonyon, aki árulást
követett el ellene. Miután visszatért az ereje, hívei
leszármazottaival északra utazott, hogy végezzen
Evgenával.
– Te pedig eljöttél utána – mondta Ulrika. – Eljöttél
északra, hogy bosszút állj rajta.
A vámpír bólintott.
– Igen.
– Evgena bojarinát figyelmeztetted, hogy Király él?
A vámpír éles, rideg hangot hallatva felnevetett.
– Evgena? Azt hiszi, azért jöttem, hogy vele végezzek.
Megkerestem, de kihajított, mielőtt megszólalhattam
volna. – Megrázta a fejét. – Ha meg tudom ölni Királyt,
mielőtt végezne Evgenával, megteszem. Ha nem… –
Megvonta a vállát. – Semmi közöm Evgenához. Nem
tartozik a családomhoz.
Ulrika bólintott. Evgenától tényleg nem lehetett másra
számítani.
– És Király most Praagban van?
– Ha itt volna, akkor rá vadásznék, nem a szektásokra –
felelte a vámpír. – Nem. Hamarabb indult útnak
Sylvaniából, mint én, de lassan jön a kíséretével és a
poggyászaival, túl kockázatos lett volna, ha útközben
támadok rá, akkor, amikor körülveszik a csatlósai, és
nincs olyan hely, ahová visszahúzódhatnék, ha esetleg
rosszul sülnek el a dolgok, ezért előresiettem. Itt, a
városban majd el tudom választani őt a vérrabszolgáitól,
és szükség esetén elrejtőzhetek az utcák labirintusában. –
Felsóhajtott.
– De ez persze csak akkor sikerülhet, ha Praag még áll,
amikor megérkezik. Ha a Káosz elfoglalja, akkor Király
nem mer majd belépni ide. Akkor is várni fog, ha a
szektások esetleg kudarcot vallanak, de felfordulás támad
a városban. Ha évszázadokat képes volt várni, akkor most
sem fogja elkapkodni a dolgot. Én viszont nem érek rá.
Nem vagyok olyan türelmes, mint ő. Meg kell
bosszulnom a vératyámat! Nem várhatok, vagyis nem
hagyhatom, hogy ezek az ostobák végrehajtsák a
tervüket.
– És tőlem mit akarsz? – kérdezte Ulrika.
– Információkat – felelte a vámpír. – Tudni akarom,
kik ezek a kultisták. Hol van a fészkük? Mi a tervük?
Ulrika felhorkant.
– Szerinted itt szaglásznék, ebben a pincében, ha
tudnám a válaszokat ezekre a kérdésekre? Az utolsó szál,
amit követve eljuthattam volna hozzájuk, bent égett
abban a raktárházban. Semmivel sem tudok többet, mint
te.
– Kár… Abban reménykedtem, már ma este pontot
tehetünk az ügy végére. – A vámpír elgondolkodva,
pislogás nélkül nézett Ulrikára, azután felsóhajtott, és a
kijárat felé fordult. – Jobban örülnék, ha egy
gyakorlottabb segítőt kaptam volna, de ez van, ezzel kell
beérnem. Jól van. Segíteni fogsz nekem a szektások
felkutatásában. Gyere! Azonnal munkához látunk!
A vámpír elindult. Ulrikát annyira meghökkentette az
arcátlansága, hogy beletelt egy-két másodpercbe, míg
kifejezésre tudta juttatni a dühét.
– Segíteni fogok? Neked? – fröcskölte a szót. – Legyek
átkozott, ha megteszem! Nem tartozom neked
engedelmességgel!
A vámpír visszafordult, és felvont szemöldökkel nézett
Ulrikára.
– Nem? Mit is mondtál tegnap éjjel, miután kijutottunk
a tűzből? Emlékszel még?
Ulrika elbizonytalanodott.
– Azt, hogy az életemet köszönhetem neked. Hogy az
adósod vagyok… – mondta sokkal halkabban.
– Talán már nem így gondolod?
– De igen…
A vámpír bólintott.
– Jól van, legalább azt tudod, hogy mi a hála és a
tisztesség. Idővel a többit is megtanulod. Hogy hívnak?
– Ulrika Magdova Straghov! – Ulrika automatikusan
meghajolt.
– Ki az atyád?
– Ivan Petrovics Straghov bojár, a trollföldi végek
őrzője.
A vámpír felsóhajtott.
– A vératyádra gondoltam.
Ulrika habozott, azután megvonta a vállát. Arra
gondolt, egy sylvaniait biztosan nem zavar majd, ha
kiderül, hogy egy honfitársa a vératyja.
– Adolphus Kriegernek hívták – mondta. – De
semmivel sem jelentett többet nekem, mint számodra az
első apád. Valójában az a disznó ölte meg a valódi
apámat.
 – Krieger? Az a senkiházi? – A vámpír elvigyorodott. –
Azt hitte, képes lesz uralkodni rajtunk.
Valamennyiünkön. Nem is tudtam, hogy sikerült
átváltoztatnia valakit.
– Ez volt az egyik utolsó dolog, amit megtett – mondta
Ulrika komoran. – Megtette, aztán a társaim végeztek
vele.
A vámpír elégedetten bólintott.
– Akkor a társaid nagy szívességet tettek nekünk.
Valamennyiünknek. – Elegánsan meghajolt, és közben
összecsapta a sarkát. – Stefan von Kohln, a von Kohln-
kastély ura. – Sötét árnyék suhant át a tekintetén. –
Legalábbis az voltam, amíg Király ki nem kényszerített
onnan. – Ismét a kapu felé fordult. – Gyere! Már így is
éppen elég időt elvesztegettünk.
Ulrika az elsiető vámpír után nézett. Még mindig
bosszantotta von Kohln arroganciája, de tudta, valóban
egymás hasznára lehetnek. Von Kohln ugyanazt akarta,
amit ő: megfékezni a szektásokat. Arra gondolt, jó
hasznát veheti egy ilyen szövetségesnek. „Hadd higgye
csak, hogy én segítek neki!” – gondolta.
Nagyot sóhajtott, eltette a rapírját és a tőrét, és a
vámpír után sietett.
A szektások szagnyomait követve kijutottak a
szeszfőzde udvarára. A szagok itt szétváltak. Találomra
elindultak az egyik nyomsoron, és a romos Újváros
elhagyatott, kanyargós utcáin keresztül eljutottak egy
forgalmasabb negyedbe, ahol a szagokhoz annyi új, más,
idegen illatminta keveredett, hogy lehetetlenné vált a
további követés. Nem tehettek mást, visszatértek a
szeszfőzde udvarára, és kiválasztottak egy másik nyomot.
Ezt ötször ismételték meg, de valamennyi alkalommal fel
kellett adniuk.
– És mi lenne, ha ott tennénk próbát, ahol a tűzesetek
voltak? – kérdezte Ulrika, ahogy az ötödik menet végén
tanácstalanul megálltak a romok között. – Az ékszerész
lakásánál meg a raktárháznál?
Stefan megrázta a fejét.
– Ott még halványabbak lennének a szagok, még több
idegen mintával keverednének. Ne felejtsük el, azokon a
helyeken megfordultak a tüzet oltók, a vödrös brigádok,
aztán később biztos odamerészkedtek a fosztogatók,
később meg a városőrök. Jöttek-mentek az emberek.
Annyi szag között sosem találjuk meg azokat, amiket
követnünk kellene. – Káromkodott egy sort.
– Meg kell hagyni, ezek a mocskok kitűnő munkát
végeztek, tényleg sikerült nyom nélkül eltűnniük!
Ulrika bólintott, és felsóhajtott.
– Esetleg támaszkodhatnánk a pletykákra. A lányok
eltűnéséről nagyon sokan beszélnek…
 Stefan ingerülten felmordult, és hátat fordított
Ulrikának.
– Kell, hogy legyen valami gyorsabb megoldás! Három
nap, és Mannslieb kerek lesz. – Homlokráncolva
elgondolkodott, aztán hirtelen megfordult, és a szemébe
lógó fekete hajtincsek alól Ulrikára nézett. –
Megesküdtél, hogy megvéded Praagot. Talán ez volt az
otthonod annak idején, amikor még éltél?
Ulrika megrázta a fejét.
– Az utolsó őszt és telet töltöttem itt. Az ostrom során.
De nem, nem ez az otthonom. Északról származom.
– Kár – mondta a férfi. – Abban reménykedtem,
esetleg ismersz itt valakit, aki tudhat pár dolgot erről a
szektáról. Aki legalább hallott róla… valamit. Mindig
vannak szóbeszédek, olyan gyanúk, amikről az emberek
nem mernek fennhangon beszélni. – Felpillantott
Ulrikára. – Nincs olyan régi ismerősöd, akit rá lehetne
venni, mondja el, amit esetleg tud? Nem ismersz
véletlenül egy besúgót, aki időnként a csekistáknak
dolgozik? Nincs esetleg valami barátnőd, akit ismertél
annak idején? A nők mindig nagy pletykafészkek!
Ulrika mogorván nézett Stefanra. Nem igazán tetszett
neki az utolsó megjegyzés, de félresöpörte az indulatait,
és megpróbált a kérdésre összpontosítani. Tényleg, ki
olyat ismer a halála előtti időkből, aki jelen pillanatban a
városban tartózkodik? Azonnal Max Schreiber jutott az
eszébe, azután pedig a kuzinja, Enrik, a város hercege.
Természetesen egyikükkel sem léphetett kapcsolatba,
félre is tolta a gondolatot. Azt már korábban elhatározta,
hogy soha többé nem keresi meg Maxet, nem fog
találkozni vele, Enrik előtt pedig nem fedhette fel magát
– ez felért volna egy öngyilkossággal. Egyébként sem
tartotta valószínűnek, hogy bármiben segíthetnének.
Biztos volt benne, ha tudnának a szektáról, már rég
gondoskodtak volna arról, hogy megsemmisüljön.
– Nem, nincs senki – mondta végül. – Van itt egy-két
régi ismerősöm, de egyiknek sem vehetnénk hasznát.
Egyszerű katonák, és maguk is idegenek a városban.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a férfi.
Ulrika bólintott. Szeretett volna más választ adni, de
nem tehette. Jónak találta Stefan ötletét. Még mindig
többre mehettek egy tájékozott helybelivel, mint azzal,
hogy összevissza kószálnak az utcákon, abban a
reményben, hogy véletlenül belebotlanak valamelyik
kultistába. Sajnos tényleg nem sok embert ismert a
városból, és közöttük egy sem akadt, aki eleget tudhatott
az ügyről. Az ismerősei között egyetlen pletykafészek
sem akadt; sosem kedvelte az olyan hölgyeket, akik
mindenféle vélt vagy valós titkokat súgtak egymás fülébe
a szalonokban, és…
 Várjunk csak! Ez így nem egészen igaz! Nemrég
csatlakozott egy szövetséghez, aminek tagjai éppen ilyen
hölgyek voltak: a lahmianokhoz. Ők éppen a megszerzett,
innen-onnan összegyűjtött titkokra alapozták a
birodalmukat; ők éppen azzal váltak befolyásossá, hogy
begyűjtenek bizonyos információkat, amelyekkel aztán
zsarolták a valódi hatalommal rendelkezőket. Egész
hadseregre való csábítót alkalmaztak, akik mesteri módon
értettek ahhoz, hogyan kell kiszedni valamit az ágyban a
férfiakból, a jelentős tábornokokból, nagyurakból,
királyokból. A rabszolgáikká tettek bizonyos fontos
személyeket, akik azután mindenről beszámoltak nekik,
ami a céhek mesterházaiban és az uralkodók udvaraiban
történt. Olyan pletyka, olyan szóbeszéd nem létezhetett,
amiről a nővérek ne szereztek volna tudomást.
Ulrika rámosolygott Stefanra.
– Tudom, kit kell megkérdeznünk – mondta.
A vámpír felvonta az egyik szemöldökét.
– Kit?
– Evgena Boradin bojarinát. Praagban senki sem lehet,
aki több titkot ismer, mint ő.
Stefan arca mintha megfagyott volna.
– Soha!
– Miért nem? – kérdezte Ulrika.
– Már megmondtam – felelte a férfi. – Rám támadtak,
amikor elmentem hozzájuk. Téged is megtámadtak. A
legtöbb, amit kaphatsz tőlük: egy tőr a szívedbe.
– Talán mégsem. – Ulrika elgondolkodott. – A bojarina
három lehetőséget kínált fel nekem. Vagy hűséget
fogadok neki, vagy elhagyom Praagot, vagy meghalok.
Csak akkor próbált megölni, amikor világossá tettem
előtte, hogy az első kettőt nem fogadom el. Szerintem
örülni fog, ha visszamegyek hozzá, és hűséget esküszöm
neki.
– És azt hiszed, hogy utána válaszolni fog a
kérdéseidre? – kérdezte Stefan. Megrázta a fejét. – Te
lennél az utolsó a szolgái között, és ezt folyamatosan
éreztetné is veled, csak hogy tudd, hol a helyed.
– Közlöm vele, csak akkor lépek a szolgálatába, ha
megígéri, hogy válaszol a kérdéseimre – emelte fel az
állát Ulrika.
Stefan felnevetett.
– Nem fogja elfogadni, hogy feltételeket szabj neki. Én
a helyében nem tenném.
– Akkor talán meggyőzhetem arról, hogy a szekta
valódi veszélyt jelent. Ha odamegyek hozzá, lehajtott
fejjel, talán sikerül elmondanom neki, amit akarok.
– Ha odamész, megöleted magad – mondta Stefan. –
Ezt nem fogom megengedni! Nem hagyom, hogy ilyen
ostoba módon hajítsd el magadtól az életed, amit…
nekem köszönhetsz. Az adósom vagy, emlékszel?
– Talán van jobb terved? – kérdezte Ulrika. – Van jobb
hírforrásod? Mint mondtad: csupán három éjszakánk
maradt.
Stefan ismét elfordult, a fejét csóválta, de végül
felsóhajtott.
– Nem foglak elkísérni, és meg se említheted a
nevemet!
 Tizenhetedik fejezet
A sárkány fészke

Ahogy felment a repedezett gránitlépcsőkön, Ulrika

idegesen felpillantott Evgena bojarina omlatag villájának
sötét ablakaira és patinás rézkupoláira, s magában azt
kívánta, hogy bárcsak ne ragaszkodott volna ehhez a
látogatáshoz előző este, a sikertelen szagnyomkövetés
után, vagy bárcsak Stefan ne adta volna fel olyan
könnyen azt, hogy lebeszéli a dologról. Ha a férfi esetleg
felvonultat még néhány logikus érvet, talán sikerül
összezúznia az ő lelkesedését, sikerül rábeszélnie arra,
hogy valami mással próbálkozzon. Most viszont már
késő volt ehhez. Belekezdett, és nem volt visszaút, végig
kellett csinálnia. Stefan a Kék Korsóban várta a híreket.
Ulrika bízott benne, be tud majd számolni neki a
történtekről, mert ez azt jelentette volna, hogy túlélte a
látogatást.
Az előző nap folyamán egy percet sem aludt,
töprengve feküdt a pékség pincéjében, a zekéjén és a
nadrágján lévő szakadásokat foltozgatta, illetve kikefélte
a holmijából az alvadt vért és a mocskot. Kifényesítette a
csizmáját és a kardját; levagdosta megpörkölődött
hajtincsei végét – természetesen csak tapintás alapján
dönthette el, mit kell levágnia, mivel a tükörben úgysem
látta volna magát. Bízott benne, nem végzett túl rossz
munkát.
Amikor aztán a nap lesüllyedt a város nyugati fala
mögé, szépen felöltözött, és a Stefantól kapott útmutatás
alapján átment Evgena villájához, ahhoz a romos
kőrakáshoz, amely barokkos karbunkulusként emelkedett
ki a tágas, gondozatlan kertből.
Ahogy a nehéz, tömör fából készült ajtó közepére
erősített rozsdás vaskopogtató felé nyúlt, megállt a keze a
levegőben. Stefannak minden bizonnyal igaza volt. Nem
várhatott mást a lahmianoktól, legfeljebb egy pengét a
szíve közepébe. Sejtette, hogy Raiza fog ajtót nyitni neki
– Raiza, akire az utolsó találkozásuk alkalmával rádöntött
egy falat. Már az is csoda lenne, ha a szőke lahmian
egyáltalán lehetőséget adna neki arra, hogy megszólaljon;
szinte biztos volt benne, hogy az ajtó kinyílása után
harcolnia kell, de most már nem fordulhatott vissza.
Kihúzta magát, hármat koppantott a fémdarabbal,
azután hátralépett. Ismerte a lahmianokat, tisztában volt
vele, hogy egy ideje már szemmel tartják, ezért mindent
elkövetett annak érdekében, hogy nyugodtnak,
összeszedettnek tűnjön. Ügyelt rá, hogy a keze távol
maradjon a fegyvereitől.
Sokáig váratták, de az ajtó végül kinyílt. Egy
hermelinbe öltözött, hatalmas termetű, szögletesre nyírt
hosszú, fehér szakállt viselő férfi állt mögötte. Az
emberóriás lenézett rá a magasból. Ha más körülmények
között látja, Ulrika arra gondolt volna, valamelyik keleti
ország királyával sikerült találkoznia, most azonban
biztos volt benne, hogy nem lehet más, csakis Evgena
lakája.
– Igen? – kérdezte a férfi. Ebben az egyetlen szóban
több megvetés volt, mint Stefan valamennyi sértésében
együttvéve.
– Ulrika Magdova Straghov kér bebocsátást Evgena
bojarinához – mondta Ulrika, és kissé meghajtotta magát.
– Átgondoltam az ajánlatát.
– Közlöm vele – felelte a lakáj, és becsukta az ajtót
Ulrika előtt.
Ulrika összeszorította a fogát a nyilvánvaló
udvariatlanság
láttán, de sikerült megőriznie a nyugalmát. Biztos volt
benne, hogy figyelik, ügyelnie kellett a látszatra. Végül,
amikor már annyi ideje ácsorgott feszesen, bebocsátásra
várva, hogy sajogni kezdett a térde, ismét kinyílt az ajtó,
és a férfi jelzett: beléphet.
 Az előtérbe jutva Ulrika összerezzent – az ajtó két
oldalán egy-egy hatalmas, fekete medve állt felemelt
manccsal, tátott pofával. Mielőtt akár egyetlen
mozdulatot tett volna, hogy fegyvert rántson, és védeni
próbálja magát, szerencsére észrevette, hogy a fenevadak
nem élnek, csupán márványtalapzatra állított, mesteri
módon kitömött díszek. Ahogy alaposabban szemügyre
vette őket, a fülükön és a pofájukon pókhálókat fedezett
fel. A részlet valahogy zavaró és elszomorító volt.
– A kardját, hölgyem – kérte a lakáj szenvtelen
hangon.
Ulrika lecsatolta a kardövét. Számított erre, tudta,
Evgena nem ereszti közel magához, ha fegyver van nála.
Átnyújtotta az övét a lakájnak, aki betette egy kis
szekrénybe, majd intett.
– Erre tessék!
Ahogy elindult az óriás termetű férfi után, ahogy
végighaladt a poros csarnokon, Ulrikának olyan érzése
támadt, hogy száz csillogó szem követi minden
mozdulatát. A medvék nem voltak egyedül: minden
sarokban, minden falon pókhálóval borított, kitömött
állatok álltak és kuporogtak. Fatalapzatra állított, néma
farkasokat látott, sólymokat és sasokat, amelyek mintha
éppen abban a pillanatban érkeztek volna meg egy-egy
göesörtös faágra: díszes asztalokon pózoló
vadmacskákat, sőt még egy vadkant is felfedezett, amely
egy hatalmas cathay-i padlóváza mellől vicsorgott a
világra.
A csarnok túlsó végében lévő folyosón is élethű trófeák
sorakoztak: vastag porréteggel borított kányák és
baglyok, halászsasok néztek le rá, mint megannyi
rosszalló tekintetű bíró. A ház olyan volt, mintha egy
halott állatsereglet lakná, mintha az áldozattá vált nemes
vadak kriptája volna. Ulrika nyelt egyet, és eltűnődött,
vajon van-e jelentősége annak, hogy mindegyik kitömött
állat ragadozó volt. Egyetlen szarvast, nyulat vagy fácánt
sem látott közöttük. Talán mindegyikkel Evgena végzett?
Ha igen, akkor már jó sok idő eltelhetett azóta – az
állatok éppen olyan réginek és kopottnak tűntek, mint
maga a ház, őket is alaposan megrágcsálták az évek.
Befordultak néhány sarkon, elhaladtak néhány tucat
mozdulatlan állat mellett. A lakáj végül kinyitott egy
fazettás ajtót, belépett, majd intett Ulrikának, hogy
kövesse.
Az ajtón túli helyiségnek olyan színe volt, mint az
alvadt vérnek. A falakat megfakult, egykor
karmazsinvörös brokátok fedték, és vörösek voltak a
magas ablakokat eltakaró vastag függönyök is. Mindenütt
valamilyen sötét fából készült nehéz bútorok álltak, az
egyik falat szinte teljesen elfoglalta a bazaltból rakott
kandalló, amiben már legalább ötszáz éve nem gyújtottak
tüzet. Ebben a teremben nem voltak vadásztrófeák,
viszont az oldalfalak mellett négy egyenruhás, fegyveres
katona állt olyan feszes vigyázzban, olyan mozdulatlanul,
olyan rezzenéstelen arccal. mintha maguk is kitömött
példányok lennének csupán.
– Madame Magdova, úrnőm! – mondta a lakáj, és
meghajolt a terem közepe felé.
– Köszönöm, Severin – mondta Evgena bojarina. –
Visszavonulhatsz! – Az úrnő egyenes háttal ült egy
alacsony díványon. Átható tekintetű, rezzenéstelen
pillantású szemével Ulrikára nézett, miközben a lakáj
meghajolt, kivonult, és becsukta maga mögött az ajtót.
Evgena feketével szegett, gesztenyebarna színű, régies
szabású bársonyruhát viselt. Fekete hajának vastag
tincseit magasra tűzte, mintha az lett volna a szándéka,
hogy mészfehér arca minden részletét megmutassa. A
jobb kezében egy összecsukott legyezőt tartott, de úgy,
ahogy a királynők szokták a jogarukat.
A bojarinától balra a parányi Galiana üldögélt egy
magas támlájú széken, szinte belesüppedve a puha
párnázatba. Fekete szaténruhát és hosszú, fekete parókát
viselt, s úgy tett, mintha egy könyvet olvasgatna, de a
tekintete ide-oda cikázott, mindenhová nézett, csak éppen
a lapokra nem. A képet a komor arcú Raiza tette teljessé.
A jelek szerint teljesen felgyógyult, nyoma sem látszott
rajta, hogy ráomlott egy fal. Evgena bal válla mellett állt;
egy hosszú kabát és egy magas nyakú, kossar stílusú,
aranyszálakkal hímzett tunika volt rajta, szőke haját
feszesen hátrafogta. Egyik kezét a szablyája markolatán
tartotta. A három hölgy közül egyedül ő nézett ki úgy,
mintha nem érintette volna meg az idő: olyan volt, akár
egy ifjú sólyom, amely valahogy két vén varjú
társaságába keveredett.
– Megkíméltél minket a fáradságtól, hogy felkutassunk
– mondta a bojarina Ulrikának. – Csak egy okot mondj,
miért ne parancsoljam meg Raizának, hogy itt és most
öljön meg téged? Sejtheted, nagyon szívesen megtenné.
Ulrika összepréselte az ajkait. Lehetőséget kapott arra,
hogy szóljon, nem akarta elrontani dolgot, a lehető
legtöbbet ki szerette volna hozni belőle. Mélyen
meghajolt, majd ismét Evgena szemébe nézett.
– Azért jöttem, hogy hűséget esküdjek neked, vagyis
megtegyem azt, amit már a múltkor meg kellett volna
tennem – mondta. – Jövetelem másik oka az, hogy
figyelmeztetni szeretnélek egy veszélyre.
A bojarina megvetően felvonta egyik festett
szemöldökét.
– Már megint a szektákról lenne szó? Újra ki akarsz
oktatni azzal kapcsolatban, hogyan gondoskodom a
nyájamról?
– Nem – felelte Ulrika. – Igazad volt. Semmi és senki
nem hatalmazott fel arra, hogy megmondjam neked,
hogyan bánj azokkal, akik között élsz. Viszont igen,
annak, amit el akarok mondani neked, valóban köze van a
szektákhoz, és… a biztonságodhoz is.
Evgena felnevetett, pontosabban, olyan hangot adott ki,
mint a száraz avar, ha a szél fújja.
– Már megmondtam, ezek az emberek nem jelentenek
rám veszélyt. Amióta itt vagyok, több száz szekta
létrejöttét és bukását láttam. Ezek vagy magukat
pusztítják el, vagy a csekisták perzselik szét őket. Nem
kell aggódnunk miattuk.
– De mi van akkor, ha ez a szekta most más, mint a
többi volt? – kérdezte Ulrika. – Harcoltam velük. Van
köztük egy nagy hatalommal bíró varázsló, komoly
anyagi és egyéb forrásokkal rendelkeznek. Szövetségre
léptek Slaanesh egyik hadúrnőjével, egy pusztalakóval,
talán éppen azzal a Borostyánhajú Sirenával, akiről azt
hallottam, itt ólálkodik az északi dombok között. Ezek a
szektások el akarják érni, hogy sor kerüljön valamire,
amit ők „ébredésének” neveznek. Ez az ébredés állítólag
lehetővé teszi a számukra, hogy átjátsszák Praagot Sirena
kezére. Minderre a legközelebbi Mannslieb-töltekor kerül
majd sor, vagyis három éjszaka múlva.
 – És a negyedik éjszakán éppúgy fel fogunk ébredni az
ágyunkból, mint mindig, mert semmi különös nem fog
történni.
– Evgena legyintett a legyezőjével. – Jó! van, inkább
beszéljünk arról, hogy hűséget fogadsz nekem. Ez a
másik dolog már untat.
– Bojarina, kérlek! – mondta Ulrika kétségbeesetten.
Térdre ereszkedett. – A saját érdekedben, kérlek szépen,
hallgass meg! Tudom, úgy gondolod, a szektának nem
sok esélye van arra, hogy végrehajtsa a tervét, de mi van
akkor, ha mégis sikerrel jár? Mi van akkor, ha a város a
hordák kezére kerül? Akkor mi történik majd veled? A
Káosz szolgái nem kedvelik az éjszaka urait és úrnőit.
Nem fognak kímélni téged.
– Próbára teszed a türelmem, te lány! – mordult fel
Evgena, de Ulrika folytatta.
– Mi baj származhat abból, ha megsemmisíted ezt a
szektát? – kérdezte. – Mit mondasz majd az Ezüsthegy
királynőjének akkor, ha kiűznek a városból, pusztán
amiatt, mert nem voltál hajlandó megtenni valamit, amit
egyetlen éjszaka leforgása alatt elintézhettél volna?
A bojarina összefűzte az ölében csontos ujjait, és
felsóhajtott.
– Úgy látom, nagyon aggaszt téged a biztonságunk,
gyermekem, ezért elmagyarázok valamit. Minket csak
akkor fenyeget veszély, ha magunkra vonjuk a figyelmet.
Te már így is számos pletykára adtál okot. Hullákat
hagytál magad után, amelyekben nem maradt vér.
Széttépett embereket. Sokat beszélnek valami pincéről,
ami tele volt véres hullákkal… Az emberek ismét
használják a „vámpír” szót, egyre többször emlegetik. –
Megrázta a fejét. – Még a saját védelmünk érdekében
sem vihetjük az utcákra a háborúinkat, mert ha
megtesszük, akkor vállalnunk kell a kockázatot, hogy a
cárnő ügynökei lelepleznek minket. Nem, nekünk
továbbra is az árnyékok közé húzódva kell játszanunk,
lehetőleg közvetítők révén. A mi esetünkben a támadás
annyi, hogy belesúgunk pár szót a megfelelő fülekbe. A
mi esetünkben a csaták helyszínei az udvar szalonjai és
táncmulatságai, a gazdagok bankettjei.
Ulrika elgondolkodott, vajon a bojarina mikor vett
utoljára részt táncmulatságon. Száz évnél biztos régebben
– állapította meg magában. Ismét felállt.
– Akkor harcolj úgy, ahogy szoktál, úrnőm! – mondta.
– Elvesztettük… elvesztettem a szektások nyomát, de
tudom, hogy jól szervezett egységet alkotnak. Tudom,
hogy vannak pártfogóik a magas rangúak, a jómódúak, a
nemesek között. Nem tudnál ebben az esetben is
belesúgni pár szót a megfelelő fülekbe? Vagy… talán
már hallottál is valamit. Véletlenül nincs valaki az
udvarban vagy a városban, akiről sokan beszélnek?
Evgena rámeresztette a szemét, de egyetlen szót sem
szólt. A mellette ülő Galiana felpillantott, kilesett a nehéz
paróka alól.
– De igen, nővérem, megtehetnénk – mondta Galiana.
– Megtehetnénk, és meg is tennénk, ha úgy éreznénk,
hogy van valami, ami miatt aggódnunk kell.
– Nem! – mondta Evgena. – Aki kérdéseket tenne fel a
szektával kapcsolatban, azonnal gyanúba keveredne,
hogy ő maga is kultista. – Éles, dühös hangon felnevetett.
– Ó, milyen komédia lenne ebből! Démonimádattal
vádolnának minket, aztán rájönnének, hogy vámpírok
vagyunk.
– De nővérem – mondta Galiana –, vannak néhányan,
akiknek feltehetnénk a kérdést. Olyanok is akadnak
közöttük, akik sosem mernének ellenünk beszélni. Ha
esetleg…
– Elég, kedvesem! – szólt rá Evgena.
Galiana azonnal elharapta a szót.
Feszült csend támadt. Evgena pislogás nélkül meredt
Ulrikára, aki nem mert ismét megszólalni. Tudta, ha
tovább feszegetné a dolgot, csak annyit érne el, hogy
feldühítené a bojarinát, aki aztán már pusztán
makacsságból sem teljesítené a kérését.
Evgena szétnyitotta a legyezőjét, azután újra
összecsukta.
– Hagyj magunkra, leány! – mondta. – Severin átkísér
a könyvtárba. Ott fogjuk közölni veled a döntésünket.
Ulrika meglepetten pislogott, azután meghajolt. Az
egyik egyenruhás férfi előrelépett, és kinyitotta neki a
folyosóra vezető ajtót.
– Köszönöm, úrnőm – mondta. Megfordult, és kisietett
a teremből. Feltámadt benne a remény. Már azt hitte, ki
fogják hajítani, de a jelek szerint mégis sikerült hatást
gyakorolnia Evgenára.
A lakáj a folyosón várt rá.
– Erre tessék! – mondta, és még beljebb vezette Ulrikát
a hatalmas, néma ház gyomrába.
Ulrika körülbelül egy órán keresztül járkált fel s alá a
könyvtárszobában, a poros polcok tetején elhelyezett
fehér bundájú havasi rókák kíváncsi, de szigorú tekintetű
üvegszeme előtt. Párszor közelebb lépett a polcokhoz,
végigpillantott a tucatnyi különböző nyelven írt könyvek
gerincén, időnként levett egyet-egyet, s átpörgette az ujjai
között a megkeményedett lapokat. Némelyiket
kifejezetten érdekesnek találta, de túl feszült volt ahhoz,
hogy olvasson. Végig ugyanaz a kérdés zakatolt a
fejében: vajon a bojarina és a nővérek pusztán a kérését
vitatják meg, vagy esetleg azon tanakodnak, milyen
módon végezzenek vele? Vajon tárt karokkal vagy
facövekekkel felfegyverkezve lépnek be az ajtón?
Meglepődött, amikor valóban kinyílt az ajtó. A három
lahmiannál nem volt fegyver, de korántsem voltak
kedvesek. Evgena bojarina nesztelenül siklott a helyiség
közepére. Testőrei a háta mögött helyezkedtek el, Raiza
és Galiana pedig a két oldalára állt.
– Meghoztuk a döntést – jelentette be.
Ulrika meghajolt.
– Alig várom, hogy halljam!
– Raiza úgy véli, számodra nem vagyunk igazán
fontosak, nem törődsz velünk – mondta Evgena. –
Szerinte arra akarsz
felhasználni minket, hogy még jobban kiélhesd ezt az
ostoba emberszeretetedet.
Ulrikának óriási erőfeszítésébe került, hogy közömbös
maradjon az arca. Raiza meghökkentően közel került az
igazsághoz.
– Galiana ezzel szemben úgy gondolja, nem számít,
hogy miért teszed azt, amit teszel – folytatta Evgena. –
Akár a saját érdekedben, akár a mi érdekünkben
cselekszel, a veszély, ha létezik egyáltalán,
valamennyiünkre hatást gyakorolhat. – Összeszorította a
fogát, úgy szűrte a szót. – Végül én is erre az álláspontra
helyezkedtem.
Ulrika ismét meghajolt, és halkan kifújta a régóta
benntartott levegőt.
– Köszönöm, úrnőm!
Evgena intett a legyezőjével.
– Galianának köszönd, ha már tényleg hálálkodni
akarsz. Ő volt a védőügyvéded. Most pedig halld
szavam!
Ulrika kihúzta magát.
– Úrnőm?
– Megbeszéltük egymással a dolgot, és megkérdeztük a
vérrabszolgáinkat is, feltettük nekik a kérdést, hallottak-e
valami pletykát a szektával kapcsolatosan az udvarban és
a városban. Felmerült egy férfi neve. Lehetséges, hogy őt
keresed.
Ulrika meglepetten pislogott.
– Ez több annál, mint amit reméltem, úrnőm! Hogy
hívják? Elmegyek hozzá.
– Nem mész el hozzá! – jelentette ki Evgena éles
hangon.
– Legalábbis egyedül nem. Pontosan tudom, mi szokott
történni az olyan emberekkel, akiket csak úgy
meglátogatsz. Holtan végzik valamelyik sikátorban.
Ulrika bosszús lett, már-már tiltakozni kezdett, de
végül inkább lehajtotta a fejét. Itt most egyetlen
kifakadással tönkretehet mindent.
– Raiza fog elkísérni – mondta Evgena. – És megtanít
téged a kémkedés egy-két fortélyára.
Ulrika megpróbálta elrejteni riadalmát.
– Ööö… köszönöm, úrnőm! Megtiszteltetésnek érzem,
hogy Raiza velem tart.
– Igazán? – kuncogott Galiana.
– De mielőtt elindulnátok – emelte fel Evgena a
legyezőjét –, valamit tisztáznunk kell.
– Igen, úrnőm? – kérdezte Ulrika.
Evgena átment az egyik asztalhoz, leült, és felvett egy
tökéletes, elegáns pózt. Nem kínálta hellyel Ulrikát.
Raiza és Galiana az úrnő mögé állt.
– Azt mondtad – kezdte Evgena –, azért jöttél, hogy
hűséget esküdj nekem.
– Én… igen, ezt mondtam.
– Mint már említettem – folytatta a bojarina –, Raiza
úgy gondolja, ez az egész, amit most tettél, csupán
porhintés volt. Úgy gondolja, csak azt szeretted volna
elérni, hogy alkalmat kapj arra, hogy elmondd, amit el is
mondtál. Hajlok arra, hogy egyetértsek vele.
Ulrika kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Evgena
a legyezőjével intett, hallgasson.
– Erre semmi szükség – mondta. – A szándékaidtól
függetlenül úgy döntöttem, szavadon foglak. Elfogadom
az ajánlatodat, szolgálhatsz engem. Hűséget esküszöl
nekem. Ha mégsem teszed meg, nem hagyhatod el ezt a
helyet. Élve semmiképpen sem.
Ulrika végignézett a hölgyeken. Evgena kissé
gúnyosan nézett rá. Galiana apró gombszemei vidáman
csillogtak. Raiza arcáról ezúttal sem lehetett leolvasni,
mit érez, mi jár a fejében. Ulrika nyelt egyet. Pár órával
korábban az elméjét még nemes gondolatok töltötték
meg, bármit megtett volna annak érdekében, hogy
megvédje Praagot, akár a hűségeskü letételére is hajlandó
lett volna, most azonban, hogy tényleg meg kellett tennie
a dolgot, valahogy elvesztette korábbi eltökéltségét.
Egyáltalán mibe ugrik fejest? Milyen terhet vállal
magára? Azt, hogy szolgálni fogja Evgenát mindhalálig?
Egy vámpír esetében ez nagyon hosszú idő. Lehet, hogy
száz, talán ezer évig ebben a dohos mauzóleumban kell
majd élnie!
– Közöld, mit kell megfogadnom! – mondta.
– Elfogadsz engem úrnődnek, és megesküszöl, hogy
egészen addig szolgálsz, míg fel nem mentelek ezen
kötelezettséged alól – mondta Evgena. Ulrika érezte, nem
először ejti ki ezeket a szavakat. – Megvédesz minden
veszélytől, és minden cselekedettel a javamat szolgálod.
Tetteiddel soha nem ártasz nekem, nem veszel részt az
ellenem irányuló, illetve a szolgálatomban állók, a
szövetségeseim elleni intrikákban. Teljesíted a
parancsaimat, a királynőnkön kívül senkit sem helyezel
fölém és elém. Nos? Leteszed az esküt?
„…míg fel nem mentelek ezen kötelezettséged alól…”
– visszhangzott Ulrika fülében. Igen, valóban olyan rossz
volt a helyzet, mint gondolta.
– És… mit kapok cserébe a szolgálataimért? –
kérdezte.
Evgena felhorkant.
– Mármint az életeden kívül?
– Igen.
– Viszonzásképpen sosem fogsz hiányt szenvedni
vérben, mindig lesz menedék, ahová elrejtőzz a nap elől.
Kényelemben élhetsz, és bármit is szerzek, abból
megkapod a téged megillető részt. Ha felemelkedem, te is
feljebb jutsz, ha elbukom, velem zuhansz. Elég
méltányos?
Ulrika ökölbe szorította a kezét. Nem igazán vágyott
egy ilyen lépés megtételére, de tisztában volt vele, ebből
a helyzetből nem hátrálhat ki. Lassan bólintott.
– Igen. Méltányos. Elfogadom a feltételeket.
Esküszöm, hogy szolgálni foglak. Úgy, ahogy kívánod.
Evgena végre megengedte aszott ajkainak, hogy
mosolyra húzódjanak.
– Jól van – mondta. – Elég okos vagy ahhoz, hogy
megadd magad, ha sarokba szorítanak. Hamarosan az is
kiderül, elég erős vagy-e ahhoz, hogy éles helyzetekben
is hű maradj a fogadalmadhoz. Figyelni fogunk.
Ulrika kihúzta magát.
– Bojárlány vagyok! Sosem szegem meg az eskümet!
Evgena felvonta az egyik szemöldökét.
– Különös. Még sosem találkoztam olyan bojárral, aki
mindig megtartotta az ígéretét. – Legyintett a
legyezőjével, mintegy félresöpörve Ulrika várható
tiltakozását. – Nem számít. Ez sem számít. Ha a
szektával kapcsolatos félelmeid igaznak bizonyulnak,
nincs időnk szócsatákra. Most pedig lássuk a ceremóniát!
Intett Galianának, aki a köntöse alól előhúzott egy kis
aranytálat meg egy apró kést, aminek ívelt pengéjébe
nehekharani hieroglifákat metszettek. Mindkét tárgyat
letette az előtte álló asztalra. Ulrika riadtan figyelte, hogy
a bojarina feláll, megfogja a kést, maga elé tartja, és
valami érthetetlen nyelven mormolni kezd.
– Mi ez? – kérdezte. – A szavam talán nem elég?
Gabriella grófnőnél ilyet sosem kellett csinálnom!
Evgena abbahagyta a kántálást, bosszúsan leeresztette
a kést.
– Gabriella a véranyád volt. Nem volt szükség
ilyesmire. A születésed okán kötődtél hozzá. Kettőnk
között nincs közvetlen, vér szerinti kapcsolat.
– És ezzel most a tiédhez kötöd az akaratomat? –
kérdezte Ulrika. Nem igazán tetszett neki a dolog.
 – Nem leszel az agyatlan rabszolgám – felelte Evgena.
– Ettől nem kell tartanod. Ha azzá akarnálak tenni, nem
lenne szükség esküre, igaz? Ez most nem egyéb, mint a
vérünk szimbolikus egyesítése. A családunk részévé
válsz. Az anyád leszek. – Ismét felemelte a kést. –
Folytathatnám?
Ulrika megremegett. A bojarina magyarázata semmivel
sem tette vonzóbbá számára a szertartást, de tudta,
semmit sem tehet ellene. Most már nem hátrálhatott ki.
Bólintott.
– Légy szíves…
Evgena a felemelt késsel a kezében folytatta a
kántálást. Lehunyt szemmel sorolta a különös szavakat,
amelyek úgy csusszantak ki az ajkai közül, ahogy a kígyó
szájából a sziszegés. Annak ellenére, hogy a bojarina
biztosította, a szertartás csupán szimbolikus, Ulrika
érezte, égnek merednek a tarkóján az apró hajszálak, és a
hideg futkos a hátán. Mintha hirtelen többen lettek volna
a helyiségben, mintha megjelent volna néhány lény, akik
láthatatlanok maradtak ugyan, de úgy figyeltek, mintha
az esküvés tanúi lennének. A kés pengéjéről
visszatükröződött a hold fénye, ami meglepő volt, mivel
a helyiség egyetlen ablakkal sem rendelkezett.
Végül, amikor befejezte a kántálást, Evgena végighúzta
a pengét a bal tenyerén, azután az aranytál fölé tartva
ökölbe szorította a kezét. Olyan szikkadt, olyan sovány
volt, hogy Ulrika arra gondolt, talán nem is fog vérezni a
sebe. Tévedett. Evgena úgy ötven csepp vért hullatott a
tálba, majd felemelte a kezét. A vérzés azonnal elállt, a
seb eltűnt – a vágásnak nyoma sem maradt.
A bojarina Ulrika felé nyújtotta a kést.
– Úgy csináld, ahogy én! – mondta. – Vágd meg a
tenyeredet, és csorgasd a véred a tálba! És mondd
utánam, amit mondok!
Ulrika habozott, de azután elvette a kést. Olyan érzése
támadt, mintha egy darab jeget tartana a kezében. A kés
olyan hideg volt, hogy szinte égette az ujjait.
Megmarkolta, s a bal tenyerére fektette a penge élét.
– Neferata, Éjszaka királynője, kinek a vére az én
vérem! – mondta Evgena.
– Neferata, Éjszaka királynője, kinek a vére az én
vérem! – ismételte Ulrika.
– A nevedben, a törvényed szerint – folytatta Evgena –
fogadom, hogy Evgena Boradin bojarina hű szolgája
leszek, elfogadom őt anyámként, híven szolgálom és
engedelmeskedem neki, ahogy az egy leánytól elvárható.
A szavak meg-megakadtak Ulrika torkában, de
valahogy sikerült elismételnie az eskü szövegét.
– A nevedben, a törvényed szerint… fogadom, hogy
Evgena Boradin bojarina hű szolgája leszek, elfogadom
őt anyámként, híven szolgálom és engedelmeskedem
neki. ahogy az egy leánytól elvárható.
Evgena komoly arccal bólintott.
– Most pedig vágd meg magad!
Ulrika végighúzta a fagyos pengét a tenyerén. Hirtelen
megszédült, de ennek semmi köze nem volt a
fájdalomhoz. Úgy érezte, mintha a penge kiszakítana
belőle valamit, mintha nem csak a vérét fakasztaná. Nyelt
egyet, azután a tál fölé tartotta és ökölbe szorította a
kezét. A vér belecsorgott a tálba, összekeveredett Evgena
vérével.
Evgena, Galiana és Raiza feszülten figyelte, ahogy a
tálban lassan, alig észrevehetően feljebb emelkedik a vér
szintje. Evgena hirtelen felemelte a kezét.
– Elég! – mondta.
Ulrika visszahúzta az öklét, letette a kést. Evgena két
kézzel megfogta a tálat, az ajkához emelte. Ulrika
szemébe nézett.
– Az Ezüsthegy királynőjének nevében leányommá
fogadlak! Egy a vérünk! – mondta, és ivott.
Lenyelt pár kortyot, azután előretartotta a tálat. Ulrika
átvette tőle, az ajkához emelte, és Evgena szemébe
nézett.
– Az Ezüsthegy királynőjének nevében anyámmá
fogadlak – mondta. – Egy a vérünk! – Kiitta a tálban
maradt vért. Nem olyan volt, mint közvetlenül érből inni,
ezúttal nem érezte az élet lüktetését, mégis volt valami,
valami érzelem, valami megfoghatatlan,
megfogalmazhatatlan dolog, ami beléje hatolt, ahogy a
vér szétáradt a testében. Nem az Evgena iránt érzett
szeretet vagy tisztelet volt ez, nem is az alázat, hanem
inkább valamiféle kötődés, olyasmi, amit még akkor is
megtapasztalunk a családunk tagjaival kapcsolatosan, ha
azok nem törődnek velünk, ha tudjuk, hogy nem
számíthatunk rájuk. Ulrika érezte, ez a kötelék sem
eltéphetetlen, de azt is tudta, nem lenne könnyű
megszüntetni, és egy ilyen lépésnek minden bizonnyal
komoly következményei lennének.
Evgena elvette tőle a tálat és a kést, mindkettőt
visszaadta Galianának. Ismét Ulrikára nézett.
– Köszöntelek a családban, leányom! – mondta. –
Örülünk, hogy közénk tartozol!
– Köszönöm, úrnőm! – Ulrika meghajolt. –
Megtiszteltek!
Evgena felhorkant. A hanggal megtörte az ünnepélyes
hangulat varázsát. Anélkül, hogy újra Ulrikára nézett
volna, elfordult az asztaltól. Úgy tűnt, számára éppen
olyan köznapi, ezerszer megismételt dolog volt, mint
mondjuk a kézmosás.
– Most pedig… menj el Raizával arra a címre, amit
megadtam neki – szólt hátra. – Nézzetek körül!
Kíváncsian várom, mit fog mondani Raiza rólad, a
viselkedésedről, a tetteidről, ha majd visszatértek.
A bojarina parancsoló, kissé megvető hangja hallatán
Ulrika felkapta a fejét, de sikerült uralkodnia magán.
Meghajolt, de már bánta, hogy ráállt az eskü letételére.
 Tizennyolcadik fejezet
A kecske és a farkas

– Nővérem – mondta Ulrika bizonytalanul –,

szeretnék… Szeretnék bocsánatot kérni azért, ami az első
találkozásunkkor történt. Remélem, már nem haragszol
rám.
Raiza nem nézett rá.
– Bámulatra méltó volt az ötletességed – felelte. –
Nincs bennem harag. De most inkább hallgass!
Ulrika felmordult, és visszafordult az ablak felé.
„Ennyit arról, milyen melegen fogadnak az új
családomban…”
Raizával együtt kőből faragott vízköpőként kuporgott
egy épület bejárata fölött lévő kerek ablak két oldalán. A
házban az a férfi lakott, akiről Evgena szeretett volna
megtudni néhány dolgot. Romo Jeshenkónak hívták,
szőrmekereskedő volt, és sokkal gazdagabbnak tartották,
mint azokat a nemeseket, akiknek eladta a portékáját.
Evgena szerint a városon kívül volt egy tanyája, ahol
menyétet és hermelint tenyésztett. Állítólag egész
seregnyi szabadúszó vadász és csapdász dolgozott neki,
ők hordták be hozzá az elejtett rókák, medvék, szarvasok
és nyulak bőrét. Jeshenko műhelyében a bőrökből és
prémekből kabátokat, köpenyeket, szőnyegeket és
gallérokat készítettek, amiket természetesen csak a város
jómódú lakói tudtak megvásárolni maguknak.
Jeshenkót szívélyes házigazdának és nagylelkű
emberbarátnak tartották, sokszor adományozott pénzt a
város özvegyeinek és árváinak, és évente egy alkalommal
jótékonysági bált rendezett a villájában. Emellett azonban
mást is beszéltek róla, sokkal különösebb dolgokkal is
kapcsolatba hozták. Úgy hírlett, egyik szórakozása az
volt, hogy kecskebőrt öltött magára, olyat, amihez szarv,
pata, fül, de még szakáll is tartozott, a felesége pedig
állítólag farkasnak öltözött be, az ő jelmezét karmokkal
és fogakkal tették még élethűbbé. Azt beszélték, a
házaspár egyik kedvenc időtöltése az volt, hogy a
farkasbőrbe bújt asszony megpróbálta becserkészni a
kecskének öltözött férfit. A játékot természetesen csak a
házuk falain belül űzték. Már ez is eléggé különös volt,
de még érdekesebbé tette a dolgot, hogy a házaspár egyik
cselédjének eltörött a gerince – állítólag a konyhában
szenvedett végzetes balesetet –, az egyik inasukat pedig
be kellett zárni a bolondokházába. A fickó tényleg nem
volt épeszű, mert miután kiszúrta a saját szemeit,
egyfolytában valami szőnyegről meg a szőnyegen
éktelenkedő ocsmány foltokról beszélt.
Az ilyen és hasonló szóbeszédek alapján Evgena arra a
következtetésre jutott, hogy Jeshenko esetleg tudhat
valamit a gyönyörök istenének szektájáról. Ulrika
meglehetős izgalommal kísérte el Raizát a házhoz. Maga
sem tudta, mire számítson, de kissé csalódott lett, amikor
meglátta a többi praagi villától nem sokban különböző
épületet, azután pedig a kopaszodó, középkorú, pocakos
Jeshenkót, aki konzervatív öltözékében a burgherek
tipikus példánya volt.
Arra, hogy a házaspár mégsem olyan unalmas és
szürke, amilyennek látszik, és esetleg mégis történni fog
valami az éjszaka során – esetleg sor kerül vágyaik
könyörtelen kielégítésére –, csupán az utalt, hogy
Jeshenko felesége csillogó szemmel, csípős
megjegyzéseket téve készülődött valamire. Az asszony
egyébként szinte mindenben a férfi ellentéte volt:
legalább tíz évvel fiatalabb volt Romónál,
meghökkentően szép volt az arca, és lélegzetelállítóan
festett rókaprém stólával kiegészített zöld
bársonyruhájában. Ránézésre olyan volt, mint a többi
előkelő szépasszony, de amikor megszólalt,
bebizonyította, hogy igencsak különbözik tőlük: olyan
rikácsoló hangon beszélt, akár egy szipirtyó, és időnként
olyan mocskos szavakat használt, mint a legutolsó
utcalány.
– Tessék, most lemaradtunk az elejéről! – csattant fel,
miközben a szobalány és az inas felsegítette rá és a
férjére a szőrmekabátot. – És miért? Azért, mert neked
mindenből kétszer kellett szedned! Nem gondolod,
drágám, hogy túl sokat eszel? Legalább annyi tokád van,
ahány ujjam!
– Sajnálom, Dolshiniva, szerelmem – mormolta Romo
halkan, miközben megpróbálta bedugni a karját a kabát
ujjába. – Hosszú volt a napom, megéheztem.
Dolshiniva felhorkant.
– Te mindig megéhezel! Ne, most ne kezdj
magyarázkodni! Nem érdekel. Már vár ránk a hintó.
Romo mélyet sóhajtva végre felvette a kabátját, és
csoszogó léptekkel elindult Dolshiniva után, aki már a
kocsison próbálta kitölteni a dühét: olyan megjegyzéseket
tett a szerencsétlen emberre, aminek hallatán még egy
kurtizán is elpirult volna.
– Ez a fickó tényleg egy kecske – jegyezte meg Ulrika,
miközben a házaspár beszállt a hintóba. – Egy nagy,
dagadt kecske. Az asszony meg tényleg olyan, akár egy
farkas. De nem hiszem, hogy ez a mi kecskénk hajlamos
arra, hogy csatlakozzon egy szektához.
Raiza nem felelt, szótlanul figyelte az elinduló hintót,
azután felegyenesedett, és az erkély korlátján végigfutva
átment a ház oldalához, leugrott az épületet körülfogó fal
tetejére, majd leugrott az utcára. Ulrika utánanézett,
azután követte. Raiza olyan rideg és hallgatag volt,
mintha ellenségek lennének, csak akkor szólalt meg, ha
feltétlenül kellett. Nem igazán szeretett beszélni, de
éppen ez volt az oka annak, hogy Ulrika minden
lehetőséget megragadott arra, hogy rábírja egy kis
csevegésre.
– Most miért követjük őket? – kérdezte, miközben
utolérte a hintó után induló Raizát. – Miért nem kutatjuk
át inkább a házukat? Én úgy látom, most csak látogatóba
mennek valakihez.
– Ha átkutatnánk a házukat, talán kiderülne, hogy
szektások – felelte Raiza kelletlenül –, de annyi eszük
még nekik is van, hogy sosem írnák le a mestereik nevét.
Ha viszont követjük és kihallgatjuk őket, esetleg
megemlítik azokat, akik a szektát vezetik.
Ulrika megpróbálta megtalálni Raiza érvelésének
gyenge pontját, vitába akart szállni vele, de nem sikerült
a dolog. Bosszúsan feladta, és tovább futott a hintó után.
Romo és a felesége valóban vendégségbe ment,
szerencsére csak a közelbe. A házuktól pár saroknyira a
hintójuk befordult egy másik villa kapuján. Ez az épület
nagyobb volt, mint Romo otthona: valamennyi ablakában
lámpás világított. A kör alakú udvaron hintók sorakoztak,
közöttük kocsisok és inasok sürögtek, hogy megfelelő
alázattal kisegítsék az érkező hölgyeket és urakat, majd
átkísérjék őket a boltíves kapuhoz.
Romo és felesége is kiszállt, csatlakoztak az előkelő
társasághoz. Ulrika felnézett a villára, megpróbált
rájönni, hogyan juthatnának be. Az épület hátulsó
oldalán, a legfelső emeleten talált néhány ablakot, amely
mögött nem égett lámpás. Ulrika megállapította, az
oszlopok és a falakat díszítő kőfaragványok
megkönnyíthetik a felkapaszkodást.
– Körbe, és fel? – kérdezte Raizától.
Raiza egyetlen pillanatra sem vette le a szemét
Romóról és a feleségéről. Megrázta a fejét.
– Nem lesz rá szükség. Elég elegáns az öltözékünk.
Csak…
– Homlokráncolva Ulrikára nézett. – Van nálad maszk?
– Maszk? Nincs. Kellene, hogy legyen?
Raiza az előkelőségek felé bólintott.
– Ezek között maszkban a legkönnyebb elvegyülni.
Ulrika az udvarra nézett. Csak ekkor látta, hogy a villa
kapuja felé tartó férfiak és hölgyek többsége maszkot
viselt. Volt, amelyik egyszerű, operai álarcot, de olyan is
akadt, aki papírmaséból készült, rémálomba illő
szörnypofát.
 – Aha – mondta Ulrika. – Értem. Hol szerezhetnék
egyet?
Raiza kinézett a villa előtt húzódó utcára, amely
mellett kocsik és hintók sora állt. A lovak prüszköltek és
topogtak, a kocsisok a sor elején összegyűlve,
pipázgatva, a hidegben a kezüket dörzsölgetve
beszélgettek. Raiza félretolta maga elől Ulrikát, és
elindult a kocsik sora mellett. Ulrika követte, bár fogalma
sem volt, mire készül.
Amint kijutottak a kocsisok látóteréből, Raiza fellépett
az egyik hintó lépcsőjére, és belesett a fülkébe. Leugrott,
a következőhöz ment. Az ötödik hintónál kinyitotta az
ajtót, benyúlt, és kivett valamit az ülésről.
– Tedd fel! – mondta, és Ulrika kezébe nyomott egy
maszkot.
Ulrika a maszkra nézett. Raiza elővett egy másik
maszkot hosszú kabátja alól, felkötötte. A lopott maszk
rózsaszínű volt, a szélére csipkéket ragasztottak, babakék
zsinórral lehetett feltenni.
– Csodálatos – jegyezte meg Ulrika szárazon.
– A koldus ne válogasson… – felelte Raiza. – Gyere!
Ulrika felmordult, de követte Raizát, és közben
felkötötte a maszkot. Észrevette, hogy Raizáé fekete és
egyszerű, amitől valahogy még titokzatosabbá vált a
megjelenése. Nem is akarta elképzelni, hogy az ő
rózsaszínű csodája milyenné változtatja a külsejét.
Az udvar kapujánál álló őrök gond nélkül áteresztették
őket. Csatlakoztak egy vidám csoporthoz, együtt
sodródtak velük. Felmentek a lépcsőn, a villa
bejáratához.
Odabent hangzavar, csillogó káosz fogadta őket. Az
előcsarnokban álló férfiak és nők társalogni próbáltak, de
üvölteniük kellett, hogy hallani lehessen, mit mondanak.
Az előkelőségek között inasok járkáltak, hogy újra és újra
teletöltsék a kiürülő borospoharakat. Ulrika
körbepillantott, de sehol sem látta Romo Jeshenkót és a
feleségét.
– Arra menj! – Raiza a bal oldalon lévő helyiség felé
mutatott.
– Ha megtalálod őket, maradj a közelükben! Majd
megkereslek. Ha én találom meg őket, te keresel meg
engem.
– Jól van. – Ulrika az ajtó felé lépett, Raiza az
ellenkező irányba indult.
A bal oldali helyiségben összezsúfolódott emberek a
középen álló, süteményekkel, húsokkal, gyümölcsökkel
megrakott asztal körül nyüzsögtek, úgy tömték magukba
a finom falatokat, mint a disznók a vályúnál. Ulrika
azokra az éhező menekültekre gondolt, akiket a város
utcáin látott. Összeszorította a mellkasát a düh. Vajon kik
Praag valódi vámpírjai?
A következő helyiségben az urak és a hölgyek kis
asztalok mellett kártyáztak. Az elüvöltött káromszavak és
felharsanó kacajok közepette csilingelve cseréltek gazdát
az aranypénzek. A kártyaszobából egy bálterem nyílt.
Középütt fiatal párok suhantak, az egyik oldalon egy
fafúvós kvartett fújta a bretonniai gavotte-ot, velük
szemben idősebb párok álldogáltak.
A következő, félhomályos helyiségben, ahol éppen
valamilyen színi előadás folyt, Ulrika megpillantotta
Dolshiniva Jeshenko zöld bársonyruháját. Az asszony a
férjével együtt a székeken helyet foglaló nézők mögött
állt, és a terem elülső részében felállított alacsony
színpadon mozgó festett arcú ripacsokat figyelte. Ulrika
látta, Dolshiniva belesúg valamit Romo fülébe. Lehet,
hogy a szektáról mond valamit? Közelebb húzódott
hozzájuk.
– Látod, te varangy? – sziszegte a nő. – Ha korábban
érkezünk, most ülhetnénk!
– Sajnálom, szerelmem – mondta Romo ostobán. –
Legközelebb sokkal gyorsabban fogok enni, ígérem! –
Szürcsölve ivott egy nagy korty bort, és felsóhajtott.
– És ne igyál annyit! – mordult rá az asszony. –
Nevetségessé teszed magad!
Ulrika a szemét forgatta. A házaspár nem éppen úgy
beszélt, ahogy az összeesküvést szövő szektások szoktak,
ennek ellenére elhelyezkedett mögöttük, és miközben úgy
tett, mintha a színpadon zajló előadást nézné, feszülten
figyelte semmitmondó szóváltásaikat.
A színdarab a gospodar nép egyik régi sagájának
feldolgozása volt, és arról szólt, hogy Mirka, a
Kánkirálynő hogyan űzte ki az ungol barbárokat arról a
településről, amelyből idővel kifejlődött Praag, az északi
terület legnagyobb városa. A történet tele volt vérrel,
küzdelemmel, megindító és lelkesítő szónoklatokkal.
Mirka szerepét egy szinte meztelen, elképesztően szép nő
játszotta. Ulrika megállapította róla, nem rendelkezik
valami jó színészi képességekkel, viszont elég csinos és
formás ahhoz, hogy a nézőtéren helyet foglaló férfiak
lelkesedjenek érte.
– Azt a szajhát bámulod? – sziszegte Dolshiniva a férje
fülébe.
– Talán csinosabbnak tartod, mint engem?
– Dehogy, dehogy, drágaságom! – felelte Romo sietve.
– Nálad szebb nőről nem is álmodhatnék!
Pár perccel később Raiza jelent meg Ulrika mellett.
– Eddig semmi érdekes – közölte Ulrika. – Eltekintve
némi szánalmas komédiától.
Raiza komoran biccentett. Együtt nézték tovább a
színdarabot, aminek egy olyan csatajelenettel lett vége,
amelyben hat, fakardokkal felfegyverkezett férfi előadott
valami bugyuta táncot, miközben Ulirka megszabadult a
maradék ruháitól, és karóba húzatta az ungolok
törzsfőnökét, kijelentve, hogy mostantól fogva
mindörökre Praag lesz az észak bástyája.
A közönség tapsolt és éljenzett, páran felkiáltottak:
– Úgy van! Úgy van! Praag sosem fog elesni!
Ulrika azt hitte, Romo és Dolshiniva követi a nézők
egy részének példáját, és átvonul egy másik szobába, de
mielőtt az emberek szétoszolhattak volna, egy
üveggyöngyökkel díszített zekét viselő konferanszié
lépett a színpadra.
– Urak és hölgyek! – kiáltotta. – Köszönjük
megtisztelő figyelmüket! A következő előadásunk
néhány percen belül kezdetét veszi. A történet a mesebeli
Albionban játszódik, és lesznek benne kísértetek, lesznek
benne gyilkosságok… Amíg átrendezzük a díszleteket,
fogadják el tőlünk ezt a zenés étvágygerjesztőt! –
Megfordult, és széles mozdulattal a függöny felé intett. –
Ezennel bemutatom önöknek az Akadémia büszkeségét, a
csodálatos Valtarint!
A nézők tapsoltak, a teremben izgatott mormogás
támadt. Azok, akik már elindultak kifelé, gyorsan
visszafordultak. Romo és Dolshiniva is közöttük volt.
Ulrika érdeklődve nézett a függönyre. Emlékezett
Valtarin nevére, azok a diákok említették meg, akikkel a
kocsmában együtt hallgatta a vak daloslányt.
Középmagas, sovány alak lépett ki a függöny mögül.
Még el sem foglalta a helyét a színpadon, máris az álla
alá szorította hegedűjét, és lejátszott egy sivító dallamot.
Egy magas hangot hosszan kitartva átsétált a színpad
közepére, és szemét a közönségre meresztve belekezdett
egy olyan vad, keleties hangzású, lendületes dallamba,
aminek hallatán a nézőtéren ülők önkéntelenül
összecsapták a tenyerüket.
Valtarin csinos arcú fiatalember volt, magasan
elhelyezkedő arccsontjával, beesett arcával, kócos szőke
hajával, amit újra és újra hátra kellett ráznia a szeméből,
pontosan úgy nézett ki, ahogy a szenvedélyes, éhező
költőket el szokták képzelni. Hosszú, vékony ujjai
póklábakként táncoltak a hangszer nyakán, miközben
lejátszotta a gyors, folyékony és hihetetlenül bonyolult
dallamokat. Ulrika tisztán hallotta, ahogy az izgalomtól
és az élvezettől felgyorsul a körülötte tartózkodók
pulzusa. A zene rá is pezsdítő hatást gyakorolt; ahogy a
hangok felsorakozva támadást indítottak, ahogy
egymással csatáztak, szenvedéllyel és vérontással
kapcsolatos gondolatok bukkantak fel az elméjében.
Amikor azonban az első dalt követően Valtarin
belekezdett egy régi, szomorú balladába, Ulrikának meg
kellett állapítania, egyetért a diákkal, aki azt állította,
hogy a művésznek valójában nincs lelke. Tökéletesen,
hibátlanul játszotta el a dalt, de ezzel már nem gyakorolt
hatást Ulrikára. Arra képes volt, hogy a dühöt és a
szenvedélyt kifejezze a muzsikájával, ám a jelek szerint
ahhoz már nem értett, hogy hatást gyakoroljon a szívre,
hogy olyan melankóliát gerjesszen a hallgatóságában,
mint például a vak daloslány, Kiváló teljesítményt
nyújtott, kétség sem férhetett a tudásához, és Ulrika azt is
megértette, miért rajonganak érte a lányok, ám Valtarin
benne semmit sem mozdított meg.
– Elindultak – közölte Raiza.
Ulrika elfordította a fejét; szégyellte magát, hogy ilyen
könnyen elterelődött a figyelme. A művész Romóra és
Dolshinivára még akkora hatást sem gyakorolt, mint rá.
A házaspár lassan keresztülvágott azon a tömegen, amely
akkor tódult be a terembe, amikor Valtarin játszani
kezdett.
Ulrika és Raiza a házaspár után indult. Minden lépés
megtételekor elmormoltak egy-egy bocsánatkérő szót, és
sikerült eljutniuk a felfüggesztett lámpasorokkal
megvilágított, csodálatos kertre nyíló ajtóhoz. Úgy tűnt.
Praag vidám elitje még a csípős, tavaszi éjszakában sem
akart lemondani a mulatozásról, mert odakint is folyt a
tánc, ott is szólt a zene. A muzsikusok egy jégtömbökből
összeállított színpadon játszottak, amely formáját
tekintve Praag városkapujára emlékeztetett. Az építmény
közepén Enrik herceg életnagyságú jégszobra emelte a
kardját a díszes úri társaság feje fölé.
Romo és Dolshiniva lassú léptekkel megkerülte a
táncolókat. Időnként üdvözöltek valakit, elcsevegtek az
ismerőseikkel, szemmel láthatóan jól érezték magukat.
Ulrika és Raiza lemaradva követte őket, bár Ulrika egyre
kevésbé értette, miért mennek utánuk.
– Ennek így semmi értelme – mondta. – Ezek csupán
gazdag semmirekellők. Itt semmi sem fog történni.
Szerintem a bojarina hamis információkat kapott.
Raiza nem válaszolt, szótlanul, ragaszkodó árnyékként
követte a házaspárt. Ulrika felsóhajtott, és arra gondolt,
ha Evgena azt adná parancsba, hogy figyeljék, hogyan
szárad a falra felkent festék, Raiza azt a feladatot is éppen
ilyen elszánt engedelmességgel hajtaná végre.
Aztán végre történt valami.
Romo és Dolshiniva a kert alacsonyabban fekvő,
bujább részeihez vezető lépcsősor melletti alacsony falnál
megállva figyelte a táncosokat, de váratlanul, mintha
vezényszóra tennék, a kert felé fordultak, pár pillanattal
később pedig határozottan levonultak a lépcsőn, és
elindultak a fák között.
– Elmennek – állapította meg Raiza.
 Ulrika ránézett, és felnevetett.
– Ha! Micsoda trükk! Megjelennek, megmutatják
magukat, aztán észrevétlenül lelépnek, részt vesznek
valami találkozón, utána pedig szépen visszatérnek a
mulatságba. Senki sem veszi észre, hogy elmentek egy
időre. Tökéletes alibi.
Raiza bólintott. Óvatosan lementek a kert alsó részébe,
majd amikor Romo és Dolshiniva eltűnt egy bozót
mögött, futásnak eredtek a nyílt terepen. Megálltak a
bozót előtt, hallgatóztak egy sort, majd nesztelenül
benyomultak a növények közé.
A bozót túlsó oldalán ismét megpillantották a
házaspárt. A kert falába vágott kis ajtó előtt álltak mind a
ketten. Romo egy kulcskarikát tartott a kezében, a rajta
lévő kulcsok között válogatott. Dolshiniva türelmetlenül
toporgott mellette.
– Már azelőtt ki kellett volna választanod, hogy
idejöttünk, te ostoba! – sziszegte a nő. – Mit szórakozol?
– Bocsáss meg, szerelmem – mondta Romo. – Nem
akartam feltűnést kelteni. Ah, megvan! – Kulcsot dugott
a zárba, kinyitotta az ajtót.
Dolshiniva előrefurakodott.
– Végre! – mondta. – Igyekezz! Késésben vagyunk.
Romo felsóhajtott, és a felesége után ment, de előtte
még gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Ulrika és
Raiza a falhoz futott; Ulrika hallotta, ahogy a kulcs
elfordul a zárban. Könnyedén felmásztak a falra, és
lenéztek a mögötte húzódó keskeny utcácskára. A
házaspár sietős léptekkel haladt – már amennyire a testes
Romo sietni tudott. Dolshiniva a férje előtt lépkedett, és
időnként türelmetlenül hátrafordult, hogy noszogassa a
lemaradót.
Ulrika és Raiza végigsétált a fal tetején. A sikátor
végében egy zárt hintót fedeztek fel.
– Ez nem az ő kocsijuk – állapította meg Ulrika.
– Persze, hogy nem az! – mondta Raiza.
Amikor a házaspár a közelébe ért, a hintó ajtaja
kitárult. Beszálltak. Még el se helyezkedtek, amikor a
kocsis elindította a lovakat. A hintó kigördült az utcára.
Raiza, anélkül hogy hátranézett volna, leugrott a fal
tetejéről, és a hintó után eredt.
Ulrika halkan felmordult, és ő is leugrott.
– Igazad van, nővérem – mondta. – Kövessük őket!
Köszönöm, hogy megkérdezted a véleményemet!
 Tizenkilencedik fejezet
A Fekete tőr

A hintót nem volt nehéz szem előtt tartani. Ők ketten

gyorsan voltak, a kocsi viszont lassan haladt, szinte
lépésben vonult keresztül a városon, óriási kitérőket téve
jutott el a Kereskedők Negyedébe, azután visszafordult,
és elindult a lerombolt Újváros törmelékkel teleszórt
utcáin. Elgördült a koldusok viskói és a menekültek
táborai előtt, majd megállt egy utcában, amely
közvetlenül egy lerombolt Salyak-templom mögött
húzódott. A rom két magas épület között állt, a
homlokzata és elülső falának nagy része törmelékként
hevert az utcán. Ulrika és Raiza egy összedőlt kocsma
árnyékából nézte végig, hogy- Dolshiniva, Romo és egy
másik ember kiszáll a hintóból, és átmegy a templom
hátuljához. Mindhárman köpenyt és csuklyát viseltek,
mint azok a szektások, akikkel Ulrika korábban
találkozott, de a testes Romót és a csinos Dolshinivát így
is fel lehetett ismerni.
Ahogy a templom közelébe értek, kinyílt egy ajtó.
Beléptek. A hintójuk közben zörögve elindult, és
csakhamar beleveszett az éjszakába.
Ulrika elindult, de Raiza megállította, és a templom
teteje felé bólintott. Odafönt, a tető sarkán egy ember
kuporgott, minden bizonnyal a környéket és az érkezőket
figyelte.
– Vele könnyen elbánhatunk – mondta Ulrika,
miközben kihúzódtak az őrszem látóköréből.
– Nem fogunk elbánni vele – jelentette ki Raiza. – Úgy
kell kikémlelnünk ezeket a bolondokat, hogy ne jöjjenek
rá, itt jártunk.
Ulrika összehúzta a szemöldökét a kioktató hang
hallatán, de aztán bólintott. Raizának igaza volt.
– Jól van… Legyen így!
Berohantak a templom melletti ház árnyékába, a falhoz
tapadtak, azután oldalazva addig haladtak, míg eljutottak
az épület és a templom közötti keskeny réshez. A
sarokhoz érve Raiza kilesett, azután előrelépett. Ulrika
követte. Mindketten felfelé néztek. Úgy háromembernyi
magasságban egy sor betört ablakot láttak a templom
falán. Az ablakok alatt sima volt a kőfal.
– Ez nem lesz könnyű – dörzsölgette az állát Raiza.
– Már miért ne lenne? – mondta Ulrika. A szomszédos
ház falára, a lyukakra, a sérült téglákra, a repedezett
vakolatra mutatott. – Ott felmászhatunk az ablakok
magasságába, azután simán átugorhatunk.
– Ez igaz – mondta Raiza. – fis azzal mi lesz? – A két
épület közé mutatott. Ulrika először azt hitte, az átjáró
túlsó végében fedezett fel valamit, de aztán a
boszorkánylátása segítségével felfedezte az arcától
karnyújtásnyi távolságban lévő, szinte láthatatlan,
bíborszínű hártyát, ami úgy domborodott el a templom
falától, mint egy szappanbuborék.
A buborék szabályosan kettévágta az átjárót. Ulrika
biztos volt benne, nem lehet más, csak valamiféle
mágikus védőpajzs. Káromkodott egyet. Biztosra vette,
ha egyedül van, észreveszi az akadályt, de így, hogy
mindenáron jó benyomást akart tenni Raizára, sikerült
elterelnie a saját figyelmét a lényegről.
– Át tudunk jutni rajta valahogy? – kérdezte.
Raiza előrelökte a bal kezét, és a kabátja ujját felhúzva
megmutatta vékony, inas csuklóját. Ulrika egy karkötőt
látott a kezén; egy furcsa karperecet, amit mintha valami
ősrégi pergamenből készítettek volna elmés hajtogatással.
A pergamen felületét beborító írásjelek közül Ulrika
egyet sem ismert fel.
– Úrnőnk ajándéka. Ő nagyon ért az ilyesmihez –
magyarázta Raiza. Az örvénylő felületű buborék felé
fordulva lassan előrenyújtotta a kezét. – Ez a tárgy
szétválasztja a szeleket, de nem töri meg az áramlásukat.
 Ulrika érdeklődve nézte, ahogy Raiza lassan az átlátszó
burok felé tolja a csuklóját. Ahogy közelített hozzá a
karkötő, a bíborszínű felület visszahúzódott – valahogy
úgy homorodott el, mint a gyertyából felszálló füstcsík,
ha szellő éri. Raiza megfeszítette a karját, már nem tolta
tovább, de az irizáló réteg mégis hátrébb húzódott. Ulrika
csak ekkor fedezte fel, hogy Raiza karja reszket, az arca
pedig eltorzul az erőfeszítéstől.
A buborékon apró, alul-felül keskenyebb, láng alakú
rés keletkezett, amely gyors növekedésnek indult, és pár
másodpercen belül olyan széles és magas lett, mint egy
félszerzet. Raiza óvatosan fél térdre ereszkedett. Ahogy
ezt megtette, lejjebb csúszott, majd a talaj magasságába
került a lék legszélesebb része.
– Mássz át! – mondta Raiza összeszorított fogakkal. –
Ne érj hozzá a széléhez!
Ulrika leereszkedett, Raiza mellé térdelt. Már majdnem
elindult előre, amikor rájött, nem lesz könnyű dolga. A
hely egészen szűk volt, a legkisebb óvatlanság és
pontatlanság elég lett volna ahhoz, hogy meglökje Raiza
karját, esetleg megérintse a burok peremét.
Lecsatolta a kardövét, és becsúszott az előtte lévő
nyílásba. Előre felkészült, hogy fájdalmat fog érezni, de
semmi sem történt. Négykézlábra érkezett, azután
lehasalt. A válla vészesen közel került a nyílás remegő,
hullámzó oldalaihoz. Amennyire tudta, összehúzta magát,
és lassan, nagyon lassan és óvatosan előrekúszott.
– A csípőd! – krákogta a háta mögött Raiza.
Ulrika mozdulatlanná dermedt. Várta, hogy
felharsannak a riadót jelző kiáltások.
Semmi…
Kifújta az addig bent tartott levegőt.
– Ne ficánkolj annyit! – mondta Raiza. – Hiába
mutatod magad fiúnak, nem vagy az!
Ulrika felmordult a csípős megjegyzés hallatán, majd
csigalassúsággal addig kúszott előre, míg meghallotta
Raiza hangját.
– Jól van. Átjutottál.
Ulrika óvatosan felhúzta a lábait, azután felállt, és
nekilátott, hogy felcsatolja az övét. Raiza közben
guggolva előredugta az egyik lábát. A karja már
remegett, egyébként is sápadt arca hamuszürkévé
változott. Úgy bújt át a saját csuklója alatt, mintha egy
függönyön kellene keresztüljutnia úgy, hogy közben egy
nehéz, megpakolt tálcát tart a tenyerén.
– Ügyes! – jegyezte meg Ulrika, amikor Raiza végül
kilépett a nyílásból, és a karját lassan visszahúzva hagyta,
hogy a burok összezáruljon mögötte. – És most azt is
meg tudod mondani, hogyan kell felmászni egy sima
falon?
 – A te segítségeddel – bólintott Raiza fáradtan. – Te
pedig az enyémmel. Állj oda a falhoz háttal, és tarts
bakot!
Ulrika kétkedőn felvonta az egyik szemöldökét, de
megtette, amire Raiza kérte. A templom fala és a mágikus
burok között volt egy keskeny, üres sáv. Ulrika tudta, ha
rossz szögben áll, ha rosszul tolja, löki fel Raizát, esetleg
hozzáérnek a burokhoz, akkor pedig a szektások
tudomást szereznek a jelenlétükről. Persze, ez nem is lett
volna olyan szörnyű, mivel utána már nem kellett volna
óvatoskodniuk és settenkedniük; akkor végre
elkezdődhetett volna a harc. Semmire sem vágyott
jobban, mint egy jó kis csetepatéra.
Raiza hátralépett, a lehető legközelebb húzódott a
burok belső oldalához. Ulrika a falhoz vetette a hátát, és
összefűzte maga előtt a kezeit.
– Mehet? – kérdezte Raiza.
Ulrika bólintott. Raiza két gyors, apró lépést tett előre,
azután fellépett Ulrika kezére, és ugyanabban a
pillanatban, amikor Ulrika felfelé lökte, elrúgta magát.
Ulrika felnézett Raiza után, aki egyenesen emelkedett
felfelé a sima kőfal előtt. Egy pillanatig úgy tűnt, Raiza
nem jut elég magasra, ám a lahmian előrelökte a karjait,
és megkapaszkodott az egyik ablak párkányában. Egy-két
másodpercig mozdulatlanul lógott, azután felhúzta magát,
megfordult a keskeny párkányon, és nekilátott, hogy
leoldozza a derekáról a vörös övsálat. Amikor ez
megtörtént, az övsál egyik végét rákötötte a kardja
rézhüvelyére, amit bedugott a keskeny ablakon.
Keresztbe fordította a hüvelyt, úgy, hogy annak két vége
megakadt az ablak belső oldalán. Leeresztette az övsálat.
Ulrika az övsál rojtos végére nézett, amit akkor sem
érhetett el, ha felnyújtotta a kezét. Ő is elhátrált a
mágikus burokig, ahogy korábban Raiza tette, majd
nekirohant a falnak, és felugrott. Mindkét kezével sikerült
elkapnia az övsálat. A teste oldalra lendült, a válla
beleütközött a falba. Nem eresztette el az övsálat.
Felrántotta a lábait, mindkét talpát a falhoz feszítette, és
az övsálba kapaszkodva felgyalogolt az ablakhoz. Raiza a
kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse, de közben az
ajkához emelte az ujját, hogy csendre intse. Ulrika
bólintott, és összeszorította a fogát.
Az ablakon túli, romos helyiségnek nem volt ajtaja. Az
ajtónyíláson túl furcsa, lilás fények lobbantak, s hangos
kántálás hallatszott. Ulrika nem tudta, mi történik
odakint, de abban biztos volt, hogy közel jutottak a
céljukhoz. Megvárta, míg Raiza felköti a kardját és
feltekeri magára az övsálat. Óvatosan keresztülvágtak a
helyiségen, ami a jelek szerint az ostrom előtt a templom
egyik hivatalnokának irodája lehetett.
 Kilestek az ajtónyíláson. Egy oszlopsoros
függőfolyosót láttak, amelyről egy tágas, magas teremre
lehetett lenézni. A helyiség – Ulrika várakozásával
ellentétben – nem a templom központi csarnoka volt,
hanem egy kórházi kórterem maradványa. Az ágyakat a
falak mellé húzták, így elegendő hely jutott az összegyűlt
negyven-ötven köpenyes, csuklyás embernek, akik laza
kört alkotva, a kezüket előrenyújtva, befelé fordulva,
középütt kántáltak.
Ulrika kissé felemelkedett, hogy átlessen a csuklyások
feje fölött, de már előre tudta, mit fog látni. A padlóra, az
embergyűrű közepére vérrel egy kört festettek fel; a kör
közepén egy halálra rémült lány feküdt. Meztelen testét
különös írásjelek borították, mindkét kezén és lábán
vascöveket ütöttek keresztül, így rögzítették a
kőpadlóhoz. Körülötte hat, bíborszínű lánggal égő
gyertya állt, a fejénél pedig egy görnyedt hátú szektás
helyezkedett el – a jelek szerint ő irányította a többiek
kántálását. Ulrika dühös morgással fedezte fel, hogy nem
a kiterített lány az első, akit a kultisták feláldoznak ezen
az éjszakán: a kör mellett meztelen holttestek hevertek.
Az egymásra hajigált tetemek mindegyikének vér
csorgott a tenyeréből és a lábfejéből.
A szektások vezére egy üres üvegpalackot emelt a feje
fölé, amit aztán a kántálás ütemére rázogatni kezdett.
Ulrika összeráncolta a homlokát. A szeszfőzdében, annál
a másik szektás vezérnél is volt egy palack. Ulrika akkor
arra gondolt, hogy a fickó csak játszadozik az üveggel, de
most már nem volt biztos ebben. Lehet, hogy a palacknak
van valamilyen különleges rendeltetése vagy jelentése?
A kántálás felerősödött. A görnyedt hátú kinyújtotta a
karjait, és a lány fölé tartva lefelé fordította a palack
száját. A lány úgy sikoltott fel, úgy rándult össze, mintha
tőrt döftek volna a testébe. Ulrika döbbenten látta, hogy
az áldozat felsőteste felemelkedik a kőpadlóról –
valahogy úgy, ahogy a sátrak ponyvája az orkánban.
Sajnos a test nem csak e miatt a mozdulat miatt
emlékeztetett a sátrakra, hanem azért is, mert négy helyen
lecövekelték. Ahogy a lány mellkasa és hasa egyre
feljebb emelkedett, megfeszültek a karjai és a lábai, a
vascövekek pedig könyörtelenül belehasítottak a kéz- és
lábfejébe.
Ulrika hörögve előrébb lépett, a keze a rapír
markolatára csúszott, de Raiza még időben elkapta a
karját.
– Nem azért jöttünk, hogy közbeavatkozzunk –
mondta. – Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük, kik a
vezetőik.
– De ezek megölik azt a lányt! – suttogta Ulrika.
Raiza ránézett.
 – Túlságosan emberi vagy – állapította meg.
Ulrika kirántotta a karját Raiza kezéből.
– Te meg túlságosan rideg vagy! – Ismét elindult.
Raiza félig kihúzta a szablyáját a hüvelyéből.
– Már az első adandó alkalommal megszeged a
bojarinának tett esküdet?
Ulrika megállt. A keze ökölbe szorult. Raizától nem
félt, ő egymaga kevés lett volna ahhoz, hogy megállítsa,
ám egy fogadalom erősebb az acélnál, a megszegett
fogadalom pedig mélyebbre hasít minden pengénél.
– Nem. Nem szegem meg – mondta.
Raiza bólintott, és visszacsúsztatta a szablyáját. Ismét a
szektások felé fordultak.
A görnyedt hátú fickó a sikoltozó lány felé közelítette a
palackot. A szektások üvöltve kántáltak. A jelek szerint
egyre erősebbé vált a természetellenes szél, ami felemelte
a lány testét a kőpadlóról – olyan erőssé, hogy úgy tűnt, a
szerencsétlen áldozat kezei és lábai leszakadnak a
cövekekről. Hirtelen furcsa, fehéres ragyogás emelkedett
ki a lány törzséből. Az anyagtalan világosság úgy nyúlt
meg, úgy vonaglott, mint a házából kirángatott csiga.
Azután, olyan váratlanul, hogy Ulrika majdnem
lemaradt a jelenetről, a palack lefelé ereszkedett,
kiszakadt a görnyedt hátú fickó kezéből, majd egy kilőtt
pisztolygolyó sebességével és erejével, hátborzongató
reccsenéssel nekicsapódott a lány szegycsontjának. Az
áldozat vérfagyasztó sikolyt hallatott. A fehér ragyogás
kiszakadt a testéből, és beleszívódott a palackba.
A görnyedt hátú szektás diadalmas üvöltéssel megfogta
és felemelte a palackot. A kicövekelt lány visszazuhant a
padlóra. Halott teste furcsán elernyedt és
összezsugorodott. A kultisták ordítottak a gyönyörtől,
valamennyien a palack belsejében pulzáló fehérséget
bámulták.
Ulrika remegve fordult félre. A lányra gondolt, akinek
a holttestére abban a romos pincében talált rá. Most már
pontosan tudta, mi volt az a lilás ütésnyom a mellén.
– Meg kell halniuk! – mondta. – Mindegyiknek!
Odalentről éles rikoltás hallatszott:
– Ma este hét lelket gyűjtöttünk be, hívek!
Ulrika visszanézett. A görnyedt hátú szektás
becsúsztatta a palackot egy bőrtáskába, amiben már több
hasonló üveg volt.
– Hét lélekkel közelebb vagyunk az ébredés órájához –
folytatta a szektás. – Az órához, amikor valamennyi
álmunk valóra válik. És holnap este az utolsó akadály is
elgördül a győzelem útjából. A mester legbizalmasabb
akolitusai el fogják hozni a Hordozót, Fieromonte
hegedűjét arról a helyről, ahol elrejtették, és ezzel
biztosítani fogják Praag vesztét! Dicsőség a mesternek és
az eljövendő királynőnek!
Miközben a szektások kórusa megismételte az
invokációt, Raiza a görnyedt hátú férfi felé intett a
fejével.
– Őt fogjuk követni – mondta.
Ulrika bólintott.
A görnyedt hátú felemelte a kezét, csendet kért.
– De – mondta vészjósló, suttogó hangon – nekünk,
alázatosoknak még sok tennivalónk van, hogy megfelelő
módon fogadhassuk a királynőt, és arról sem szabad
megfeledkeznünk, hogy minden oldalról veszély fenyeget
minket. Tegnap éjjel támadás érte újvárosi testvéreinket.
Egy démon végzett velük, aki azután többtucatnyi lelket
is elrabolt tőlünk. Senki sem tudja, mi volt az indítéka
vagy a szándéka, de nem hagyhatjuk, hogy elérje a célját!
A szektások izgatott mormogásba kezdtek. Ulrika
elmosolyodott. A legszívesebben megmutatta volna nekik
magát, csak hogy lássa rajtuk a félelmet, végignézze riadt
menekülésüket.
A görnyedt hátú férfi kinyújtotta az egyik kezét.
– De ne féljetek, barátaim! – kiáltotta. – A mester
valamennyiünket megvéd. Még az örök életűek sem
állhatnak az útjába! Ennek ellenére ébernek kell lennünk,
és jelentenünk kell minden furcsaságot, minden
moccanást, amit az árnyak között felfedezünk.
Jelentenünk kell, hogy a mester elbánjon az ellenséggel.
Esküdjetek, hogy ezt teszitek!
A szektások halk mormogással feleltek.
– Jól van! – A görnyedt hátú végignézett a
csuklyásokon.
– Most pedig halljátok szavam! Valahogy pótolnunk
kell azokat a lelkeket, amelyeket tegnap elvesztettünk.
Még számos üveget meg kell töltenünk, de már csak
napjaink maradtak. Arra kérlek benneteket, kétszer olyan
elszántan és odaadóan dolgozzatok, mint eddig! Ebben a
városban rengeteg lány él… Gyűjtsétek be őket a mester
nevében, a királynő dicsőségére!
– Dicsőség a mesternek! – kiáltotta a tömeg. –
Dicsőség az eljövendő királynőnek!
Ulrika halkan felmordult. Még több halott lány? Ezt
nem engedhette meg.
– A megjelölt időben hozzátok el ezeket a
kiválasztottakat – mondta a görnyedt hátú ember. – A
szokásos módon fogjátok megtudni, legközelebb hol
találkozunk. Most menjetek! Legyetek éberek, legyen
gyümölcsöző a ténykedésetek, és a Vágy Urának áldása
adjon erőt nektek!
– Teljesítjük a Vágy Urának akaratát! – mormolták a
szektások. Mélyen meghajoltak, azután hátat fordítottak a
körnek, és különböző kijáratokon keresztül elhagyták a
termet.
Ulrika és Raiza ügyet se vetett rájuk, csak a görnyedt
hátú férfival foglalkoztak, aki a lélek-palackokat
tartalmazó bőrtáskát a vállára véve, két termetes szektás
kíséretében a templom ajtaja felé indult. Kilépett az ajtón,
óvatosan kilesett az utcára. Megvárta, hogy előresiető
kísérői jelezzék, tiszta a levegő. Előrelépett, de aztán
ismét megállt, és intett.
Ulrika úgy érezte, hirtelen megszűnik az a nyomás, ami
addig észrevétlenül a mellkasára és a dobhártyájára
nehezedett. A levegő mintha ritkábbá vált volna.
– Megszüntette a varázsfalat – mondta Raiza.
Megfordult.
– A tetőre!
Visszasiettek az irodába, felmásztak az ablakba, majd
kiálltak a párkányra. A fal feljebb közel sem volt olyan
sima, mint lejjebb, a helyükről kifordult téglák és a
különböző díszítőelemek kiváló kapaszkodókat
biztosítottak. Ulrika mászás közben kiterjesztette az
érzékszerveit; azt a férfit kereste, aki odafent őrködött.
Meg is találta: a fickó szívtüze lefelé haladt az épület
belsejében.
Mire feljutottak, a tető már üres volt. Gyorsan
átmentek a másik oldalra, és lenéztek. A görnyedt hátú
szektás testőrei elővezettek három lovat a templommal
szemközti romos épületből. A görnyedt hátú felakasztotta
a táskáját a nyeregkápára, felült a ló hátára, és kísérőivel
együtt elindult. Nyugat felé, a folyó irányába tartottak.
Ulrika és Raiza a háztetőkön haladva követte őket. A
távolban az égen haladó két hold előtt kirajzolódott a
Varázslók Tornyának sziluettje. Ulrika elmosolyodott
futás közben, élvezte az arcán az éjszakai szél csókját. Jó
érzéssel töltötte el, hogy szabadon mozoghat és olyan
könnyedséggel, amiről régen csak álmodott. Annyira
élvezte az éjszakai rohanást, hogy majdnem
megfeledkezett az emberekről, akiket követniük kellett.
Futás közben egy pillantást vetett a mellette haladó
Raizára, akinek éppen olyan zord és érzelemmentes volt
az arca, mint máskor. Ezt látván az ő mosolya is
elhalványult. „Rám is ez vár az örök élet országútján? –
gondolta. – Én se fogom ismerni már az örömöt?
Énbelőlem is ilyen hideg és rideg, semmit sem érző
masina lesz?”
A görnyedt hátú szektás és testőrei rátértek az egyik
északnak tartó utcára. Raiza és Ulrika is irányt váltott, de
ahogy átugrottak egy keskeny sikátor felett, Ulrika a
szeme sarkából meglátott valamit. Gyorsan oldalra
fordította a fejét. Két tetővel arrébb egy alak futott
utánuk. Ugyanolyan köpenyt viselt, mint a szektások, de
ugyanolyan gyorsan mozgott, mint ők.
 Az alak hirtelen elhajított valamit Raiza irányába.
– Vigyázz! – kiáltott fel Ulrika, de a figyelmeztetéssel
éppen az ellenkező hatást érte el, mint amit szeretett
volna.
Raiza lelassított, hogy megnézze, mi baja van
Ulrikának, és ezzel pontosan a sebesen pörgő tárgy útjába
került. Ulrika kétségbeesetten felemelte a kezét, és lökött
egyet Raizán. Az elhajított tárgy Raiza csuklójába
fúródott bele a szíve helyett.
Ulrika a tárgyra nézett. Egy ónixszilánk volt, a méretét
tekintve legalább akkora, mint egy tőr.
Raiza felsikoltott – Ulrika nem is feltételezte róla, hogy
képes ilyen hangot kiadni magából és ép kezével sebesült
csuklóját markolva elterült a tetőn.
– Így bukik el mindenki, aki ártani akar nekünk! –
rikoltott a szektás, azzal megfordult, és elszáguldott a
tetőkön.
Ulrika ösztönösen cselekedett: vicsorogva kardot
rántott, és a férfi után vetette magát, ám a köpenyes alak
egyre távolabbra került tőlük. Ulrika nem értette a dolgot;
egy hétköznapi ember nem lehet se ilyen erős, se ilyen
gyors. A férfi még nála is nagyobbakat ugrott.
„Kicsúszik a kezemből!”
– Állj meg, te gyáva! – kiáltott fel Ulrika, ám a szektás
nem lassított. Ulrika utánarohant, könnyedén átugrott a
háztetők között szakadékoknak látszó utcák fölött,
elsiklott a kémények mellett, de hiába. A férfi átjutott egy
magas épület meredek tetejének gerince fölött, és amikor
Ulrika odaért, már nyoma sem volt.
Ulrika átfutott a tető széleihez, lenézett az utcákra és a
sikátorokra, a szektás szívtüzét keresve kiterjesztette az
érzékeit, de… semmi. A férfi olyan távolságba került
tőle, hogy nem érzékelte. Nem tehetett mást, káromkodva
visszafutott oda, ahonnan elindult. Csak akkor fogta
vissza kissé a lépteit, amikor megütötte a fülét a
hegedűszó. A hang egészen halk volt, valahonnan nagyon
távolról érkezett, alig lehetett érzékelni a város zajai
miatt, mégis eljutott Ulrikához.
– Elvesztettem – jelentette ki Ulrika, amikor
megérkezett Raizához.
Raiza nem nézett fel. A hátát az egyik kémény
oldalához támasztva ült, és a csuklóját bámulta. Ulrika is
lenézett, és egyszeriben összeszorult a szíve. Raiza
alkarján ráncossá vált a bőr, aszalódottá az izmok, és
valószínűleg az idegei is elsorvadtak, mert alig bírta
mozgatni az ujjait.
– Ursun fogaira! – kiáltott fel Ulrika. – Mi történt?
– Csak egy karcolás – suttogta Raiza alig hallható
hangon.
– Csak egy karcolás… – A tekintete a mellette heverő
ónixszilánkra kúszott.
Ulrika idegesen nyelt egyet. Egészen biztos volt benne,
hogy a szilánk korábban fekete volt, most viszont
vörösen pulzált a közepe.
– Mi ez? – kérdezte letérdelve.
– Nem tudom – rázta meg a fejét Raiza. – De rosszabb,
mint az ezüst. Elvette… egy részemet. Az esszenciám
egy részét. Ha a szívembe döfődött volna… –
Megrázkódott, azután felnézett Ulrikára. – Megmentetted
az életem. Ezt sosem felejtem el neked.
Ulrika kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Raizát.
– Gyere! Hazakísérlek.
Raiza megfogta Ulrika kezét, felállt, de aztán megrázta
a fejét.
– Egyedül fogok visszatérni. Te menj a púpos után!
Kövesd, ha tudod! Ezt az éjszakát se fejezzük be anélkül,
hogy előrelépnénk!
– Lehajolt, a jobb kezével felemelte a szilánkot. Úgy
mozgott, akár egy vénasszony. – Beszélni fogok a
bojarinával erről a szektáról. – A csuklójára és az
alkarjára pillantott. – Azt hiszem, így meg tudom győzni
arról, hogy veszélyt jelent a társaság. Menj, igyekezz!
Ulrika szalutált.
– Megtalálom a fickót! – mondta, és átugrott a
szomszédos ház tetejére.
 Ám nem tudta teljesíteni az ígéretét, nem sikerült
rábukkannia a görnyedt hátú emberre. Amíg a merénylőt
üldözte, amíg Raizával foglalkozott, a szektás a
testőreivel együtt eltűnt. Ulrika egyik ház tetejéről a
másikra ugorva átkutatta a környező utcákat és
sikátorokat, azután leereszkedett, és megpróbált szagot
fogni. Rábukkant a férfi szagnyomára, de csak egy rövid
szakaszon tudta követni, mert a szektás összetalálkozott a
Nagy Parádé résztvevőivel, így a szaga összekeveredett a
széles utcán a szekereken, lóháton és gyalogosan
végigvonuló emberekével.
Ulrika fontolóra vette, hogy visszatér Evgenához, de
aztán elvetette a gondolatot. Nem az érdekelte, hogy
esetleg fenyítést kap, inkább az, hogy a kudarc talán
befolyásolni fogja a bojarina döntését abban, hogy harcba
száll-e a szektával, vagy sem. Arról sem feledkezett meg,
hogy korábban megígérte Stefannak, találkozni fog vele a
Kék Korsóban, és beszámol neki a dolgok alakulásáról.
Bízott benne, a vámpírnak is lesznek hírei a szektával
kapcsolatban, esetleg elő tud állni valami olyasmivel,
amit ő majd továbbadhat Evgenának.
Megrázta a fejét, és a Varázslók Tornya mellett
elrohant az Akadémiai Negyed irányába. Azért hagyta el
Nulnt, azért utazott Praagba, mert egyetlen urat vagy
úrnőt sem akart szolgálni, és tessék, alig telt el három nap
az érkezése óta, máris két olyan személy is van, akinek
engedelmességgel tartozik. „Hogy történhetett velem
ilyen?”
A Kék Korsó már bezárt, mire odaért, de Stefan nem
ment el, a bejárat mellett, az árnyak között várt rá.
– Ezek szerint a nővérek nem végeztek veled – emelte
fel a fejét a férfi.
– Nem – felelte Ulrika. – Meghallgattak, és úgy
döntöttek, segítenek nekem. Az egész éjszakát a
szektások megfigyelésével és üldözésével töltöttük, de…
elvesztettük a nyomukat. Már megint.
– Mondd el, hogy történt! – Stefan elindult az üres
utcán, és magával húzta Ulrikát.
Ulrika séta közben elmesélte, hogyan zajlott a
tárgyalása Evgenával, hogyan tette le az esküt, hogyan
fogadott engedelmességet. Amikor ahhoz a részhez ért,
hogy megitta kettejük összekevert vérét abból az
aranytálból, Stefan éles pillantást vetett rá.
– Bölcsebb lett volna, ha ezt nem teszed meg – közölte.
– Igen, sejtettem – mondta Ulrika. – De Evgena azt
mondta, ettől még nem válok a rabszolgájává. Azt
mondta, az elmém továbbra is az enyém marad, lesz saját
akaratom. Talán hazudott?
– Nem – mondta Stefan – csak éppen nem mondta el a
teljes igazságot. Van saját akaratod, még mindig el tudod
árulni Evgenát, ha úgy döntesz, de elég lesz rád néznie,
és tudni fogja, mit tettél. Képes lesz arra, hogy olvasson
az érzéseidben, bármilyen módon is próbálod elrejteni
azokat.
Ulrika úgy érezte, mintha a gyomrában megmoccanna
egy kellemetlen érzéseket okozó csomó. Nem igazán
rajongott az esküért, se azért, hogy Evgena gyakorlatilag
sarokba szorította azért, hogy letegye, ennek ellenére nem
akart ártani a bojarinának. Segíteni próbált neki, meg
akarta menteni a városát a szektától, de közben
természetesen már elkezdett töprengeni azon, valamikor a
jövőben milyen módon tudna kikerülni Evgena
szolgálatából. Lehet, hogy már ez a gondolatmenet is
árulásnak minősül? Lehet, hogy Evgena látni fogja a
szemén, mi jár a fejében? Elképzelhető, hogy máris tud
mindenről?
Félresöpörte a zavaró gondolatot, és tovább mesélte a
történetét. Elmondta Stefannak, hogyan indult el
Raizával, hogyan kémlelték ki Romo Jeshenkót és a
feleségét, hogyan jutottak el a szekta szertartására. A férfi
szótlanul hallgatta, csak akkor kapta fel a fejét, amikor
Ulrika megemlítette a háztetőkön szaladgáló kultistát
meg a fekete ónixtőrt.
Stefan ránézett Ulrikára. Szürke szeme furcsán
csillogott, de a tekintete továbbra is kemény maradt.
 – Egészen pontosan hogy nézett ki az a tőr? – kérdezte.
– Mondd el, milyen volt!
Ulrika meglepetten pislogott, nem értette Stefan
indulatosságának okát.
– Igazság szerint nem is kés volt – mondta –, hanem
egy hosszúkás ónixdarab. Egyenetlen szélű, fekete. Raiza
karja, amibe belefúródott, szörnyen összeaszalódott. A
szilánk belsejében azután mintha vörösen izzott volna
valami…
Stefan arca merev maszkká változott.
– Csak a kart aszalta össze?
– Igen. Raiza alkarját. Meg a kezét – mondta Ulrika.
Megcsóválta a fejét. – Ha esetleg a szívébe fúródott
volna…
– A nővérednek szerencséje volt – mondta Stefan. – Az
a tárgy nem más, mint az egyik Vérszilánk. Egykor
atyám birtokában volt valamennyi. Egészen addig, míg
Konstantin Király végzett vele. Király ellopta a
szilánkokat. – Elfordította a fejét, elgondolkodva bámult
bele az éjszakába. – Tudod, hogy ez mit jelent?
Megérkezett a nemezisem, és hozzálátott, hogy bosszút
álljon a lahmianokon.
 Huszadik fejezet
Vívólecke

– Mik ezek a Vérszilánkok? – kérdezte Ulrika.

– A Vérszilánkok? Iszonyú fegyverek – felelte Stefan.
– Összesen hat van belőlük. Atyám szenvedélyesen
gyűjtötte a különleges erővel bíró tárgyakat. A
Vérszilánkok a kedvencei közé tartoztak. Azok a
pengék… valójában börtöncellák. Kiszívják a lelket
azokból, akiket megölnek, s csapdába ejtik. A lélek végig
tud magáról, mindent érzékel, mindent felfog, de ott kell
maradnia a szilánkok kristályai között, és el kell viselnie
mindazokat a mágikus eszközökkel végrehajtott
kínzásokat, amelyekkel a szilánk gazdája meg akarja
gyötörni őt. El kell viselnie, egy örökkévalóságon
keresztül.
Ulrika megremegett. Iszonyú! – gondolta.
– A szilánkok még a vámpíroknak is képesek ártani –
folytatta Stefan. – Vannak, akik kétségbe vonják, hogy a
vámpíroknak van lelkük, abban viszont mindenki
egyetért, hogy nekünk is van tudatunk. Márpedig
lényegében mindegy, hogy a Vérszilánk a lelket vagy a
tudatot ejti fogságba. Mindkettő képes szenvedni. Ez…
ez történt atyámmal. Király egy szilánkkal ölte meg őt.
Bezárta a lelkét… vagy a tudatát egy ilyen pengébe! – A
keze a kardja markolatára csúszott. – Miután megölöm
Királyt, meg fogom találni a módját, hogy kiszabadítsam
onnan atyámat. Megpróbálom, bár úgy hallottam, ez
lehetetlen.
– Rettenetes! – mondta Ulrika. – Remélem, sikerül
rájönnöd, hogyan csináld.
Stefan legyintett.
– Mindegy… Mi a helyzet Királlyal? Harcoltál vele?
– Úgy érted, az a szektás… az ő volt? – hökkent meg
Ulrika.
– Nem lehetett más.
Ulrika zavartan pislogott. Így már érthető volt, hogy
nem érzékelte a fickó szívtüzét. Nem is érzékelhette, mert
nem volt neki ilyen.
– Nem. Utánarohantam, de… lerázott – mondta. – Túl
gyors volt. Sajnálom…
– Láttad, merre ment? – kérdezte Stefan a fogai közt
szűrve a szót.
– Keletre, az Újváros irányába tartott, mielőtt eltűnt a
szemem elől. De nem biztos, hogy ott van. Bárhol lehet.
Stefan azonnal keletnek fordult.
 – Meg kell találnom! – mondta, és sietős léptekkel
elindult az üres utcán.
Ulrika utánasietett. Egyetlen gondolat zakatolt a
fejében: Király az úrnőjének, Evgena bojarinának is az
ellensége.
– Várj! Segítek!
– Ha ezt akarod tenni… – Stefan hátra se nézett. – De
ha megtaláljuk, az enyém. Egyedül az enyém! Nem fogsz
közbeavatkozni.
– Rendben van.
Futva indultak a Károly-híd és a keleti part felé.

Stefan megszállottként látott hozzá az Újváros

elhagyatott romjainak átkutatásához. Egyik összedőlt
épülettől a másikig rohant, és közben üvöltve szólongatta
Királyt. Kapukat tépett fel, korhadt, törött padlódeszkákat
szakított keresztül, hogy belásson az alattuk megbúvó
pincékbe. Menekülteket és elfajzottakat vert fel
álmukból, durván faggatta őket, nem láttake egy
gyanúsan viselkedő idegent, nem találtak-e olyan
hullákat, amelyekben egy csepp vér sem volt. Nem járt
szerencsével, senki nem látott semmi olyasmit, amiről
beszélt.
 Ulrika izgatottan és kissé félve követte Stefant; attól
tartott, hogy a férfi – aki sokszor tényleg úgy viselkedett,
mintha elment volna az esze – előbb-utóbb a nyakukra
hozza a városőrséget vagy a csekistákat, esetleg addig
tombol a romok között, míg végül a nyakukba szakad egy
tető, vagy rájuk dől egy fal. Stefan ijesztő volt,
ugyanakkor kissé szánalmas is. Ulrika arra gondolt, ha a
szektások felkutatására is annyi erőt áldozott volna, mint
Király meglelésére, már rég nem létezne a titkos társaság.
És mi lesz, ha megtalálja Királyt? – töprengett. Stefan
tulajdonképpen csak azért akarta megfékezni a szektát,
mert biztosítani szerette volna, hogy Praag álljon, amikor
a vámpír megérkezik. Ha viszont most megöli Királyt,
többé nem fogja érdekelni se a város, se a kultisták, se
más. Fogja a Vérszilánkokat, és visszatér Sylvaniába.
Ulrika azzal vigasztalta magát, hogy most, miután
csatlakozott a lahmianokhoz, talán nem is lesz szüksége
Stefan segítségére. Gondot csupán az jelentett a számára,
hogy hiába kötött vérszerződést Evgenával, még mindig
nem bízott a különös nővérekben. A lahmianok sokkal
jobban rettegtek az árulástól, mint a szektától. Tudta, elég
egy rossz lépés vagy egy kósza, nem helyénvalónak ítélt
gondolat, és a nővérek ismét az ő fejére fognak pályázni.
Ahogy ez végigfutott az agyán, úgy érezte, mintha egy
hideg kéz kapná marokra a szívét. Lehet, hogy máris tett
egy rossz lépést? Vajon most mit kellene csinálnia?
Segítsen Stefannak a vámpír felkutatásában, vagy inkább
térjen vissza Evgenához és figyelmeztesse, megérkezett
Király, aki végezni akar vele? És mi van akkor, ha Király
máris megtámadta a lahmianok házát? Akkor egyedül az
ő hibája, hogy Evgenát váratlanul érte a dolog..
Máris úgy érezte, mintha bizonyos mértékig bűnrészes
lenne a Raizát ért támadásban. Király valószínűleg
figyelte Evgena házát. Ha ő nem kérte volna meg a
lahmianokat, hogy segítsenek neki a szektások ellen,
Raiza valószínűleg nem hagyja el a villát, nem kezd
nyomozásba, és így nem kerül veszélybe. „Akár azt is
lehet mondani – gondolta – hogy én csaltam elő onnan
Raizát, és Király miattam hajthatta végre ellene azt a
támadást.”
– Stefan! – mondta, miközben lesietett a férfi után az
egyik ház lépcsőjén. – Vissza kell mennem a
lahmianokhoz. Azonnal!
– Rendben, eredj… – felelte Stefan szórakozottan, és
berúgott egy ajtót, amin keresztül az utcára lehetett
kijutni.
A férfi nyomában Ulrika is kilépett a házból, de ahogy
megpillantotta a város keleti fala fölött a vészjósló,
rózsaszínes ragyogást, megtorpant. Amíg a házban
kutakodtak, megvirradt. Most már nem juthatott vissza
Evgena villájába napkelte előtt. Most már nem
figyelmeztethette a bojarinát a veszélyre, ki kellett várnia
a következő estét.
Hacsak… Mi lenne, ha lemenne a csatornába? De nem,
ez sem jó. A házat megközelíthetné a föld alatt, de mi
lenne azután? Másszon ki a csatornából, és sétáljon oda a
villa ajtajához? Fényes nappal? Ott sülne ropogósra
Evgena lépcsőjén!
Káromkodni kezdett. Nagyon úgy tűnt, hogy nincs
megoldás. Persze, a nap Királyt is megállítja.
Pontosabban: megállíthatja. Abban az esetben, ha még
nem indította meg a támadást…
Felsóhajtott. Nem, semmit sem tehet. Ki kell várnia az
estét, azután pedig át kell rohannia a villához. Már csak
azért imádkozott, hogy ne érkezzen túl későn.
Körbenézett. Stefan a jelek szerint nem vette észre a
pirkadatot, már átvonult a következő épülethez, és
nekilátott, hogy berúgja egy kiégett üzlethelyiség
bedeszkázott ablakait.
– Stefan…
A férfi mintha nem is hallotta volna.
– Stefan!
Stefan megfordult; a szeme eszelős tűzzel ragyogott.
– Mi az? Mi van? Megtaláltad Királyt?
– Hajnalodik- mondta Ulrika. – Fedezékbe kell
húzódnunk.
– Átok a hajnalra! – csattant fel Stefan. – Meg kell
találnom Királyt!
Ulrika felvonta az egyik szemöldökét.
– A hajnal fog átkot hozni rád – mondta. – Végezni fog
veled. De jól van, folytasd csak, ha úgy tartja kedved! Én
mindenesetre visszavonulok.
– Nem érdekel, mit csinálsz! – vicsorgott Stefan. –
Én… – Hirtelen észbe kapott, beletúrt a hajába. – Nem,
nem! Igazad van. Abba kell hagynunk a kutatást. Muszáj!
– Van itt egy búvóhelyem, a közelben – mondta Ulrika.
– Nem valami fényes hely, de biztonságos. Esetleg te
is… – Felfogta, miről beszél, ezért gyorsan elhallgatott,
de már nem szívhatta vissza a kimondott szavakat. –
Maradhatnál, ha akarsz.
Stefan udvariasan meghajolt.
– Ha nem jelent gondot, elfogadom az ajánlatot.
– Természetesen nem gond – mondta Ulrika. Leplezni
próbálta az örömét. – Erre gyere! – A romokon átvágva
elvezette Stefant a pékséghez. Közben azon tanakodott,
vajon hibát követe el azzal, hogy felfedi a rejtekhelyét
egy olyan férfi előtt, akit szinte alig ismer.
Megvonta a vállát. Nem számít. Ha gond van,
bármikor kereshet magának új búvóhelyet.
Zavartan levezette Stefant a pékség alagsorába. A hely
nélkülözött mindent, ami otthonossá vagy kényelmessé
tehette volna. Nem voltak bútorok, nem volt ott semmi,
csak pár poros asztal, meg persze az a kemence, amiben
korábban átvészelt egy-két nappalt. Nem volt lehetőség a
mosakodásra, nem voltak se takarói, se párnái – korábban
a batyuját gyűrte a feje alá, azon aludt.
Stefant a jelek szerint nem zavarta a hely egyszerűsége
és kopársága.
– Sokkal jobb, mint az én búvóhelyem – mondta, és
nekilátott, hogy leporolja az egyik asztalt, amire feküdni
akart. – Túlságosan sok dolgom volt, nem értem rá
megfelelő helyet találni magamnak.
Ulrika habozott, azután a kemencére mutatott.
– Csatlakozhatsz hozzám, ha van kedved. Oda nem
szűrődik be a fény.
Stefan furcsa félmosollyal nézett rá, azután meghajolt.
– Igazán kedves tőled, hogy felajánlod, de nem akarok
zavarni. Köszönöm.
Ulrika bólintott. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy
csalódottságot vagy megkönnyebbülést érez. Leült egy
törmelékkupacra, és nekilátott, hogy lehúzza a csizmáját.
– Ma este vissza kell mennem a lahmianokhoz. Meg
kell mondanom nekik, hogy elvesztettem a szektások
nyomát. Figyelmeztetnem kell Evgenát, hogy Király itt
van, és valószínűleg meg fogja támadni őt. Ezek után a
nővérek talán majd segítenek nekünk levadászni Királyt.
Stefan felnevetett.
– Segítenek nekünk? Ha! Neked talán segítenének, de
ha megtudják, hogy én is benne vagyok a dologban, le
fognak vadászni engem.
– De ha megtudják, ki jelenti rájuk a valódi veszélyt…
– Fiatal vagy – mondta a férfi. – Még sokat kell
tanulnod. A lahmianok szerint mindenki, aki nem
lahmian, veszélyt jelent rájuk. Nem számít, mit akarok,
mik a szándékaim. Nem számítanak a tetteim. Csak a
vérem számít, márpedig a lahmianok éppen ezt utálják
bennem. – Megvonta a vállát. – Az lenne az érdekünk,
hogy mi, akik szembenézünk ezekkel a közös
ellenségekkel, összefogjunk egymással, és közösen
küzdjünk, de hiába, erre sosem fog sor kerülni. A
lahmianok nem fognak elfogadni engem.
– Miért nem? – mordult fel Ulrika. – Az ellenségeink
erősek. Kevésen múlott, hogy a szektások nem égettek el
minket élve. Ez a Király majdnem megölte Raizát. Ha
szövetséget kötnénk, nagyobb biztonságban lennénk.
Meg tudnánk osztani azt, amit ezekről a mocskokról
tudunk. Közösen léphetnénk fel ellenük.
– Igen, logikusan gondolkodsz – mondta Stefan. – Ez
nem jellemző a lahmianokra.
– Akkor majd én jellemzővé teszem! – Ulrika az egyik
lábáról már lehúzta a csizmát, de most felállt. – Odaállok
eléjük, és… Nem. Odaállunk eléjük, és mindent
elmondunk nekik Királyról meg a Vérszilánkokról, és…
– Bolond vagy, te lány! – vágott közbe Stefan nevetve.
– Én aztán a közelükbe nem megyek! Megölnének.
– De hiszen éppen most mondtad, ez lenne a helyes és
bölcs megoldás! – tiltakozott Ulrika.
– Lehetséges – mondta Stefan de végzetes is lenne. –
Felsóhajtott, megrázta a fejét. – Bocsáss meg! Szép tőled,
hogy véded az úrnődet, a pártját fogod, de Evgena
túlságosan szűk látókörű ahhoz, hogy hallgasson a józan
észre. Ha elmennék hozzá, soha többé nem lépnék ki az
ajtaján.
Ulrika káromkodva félrefordult, de aztán támadt egy
ötlete, és ismét a férfira nézett.
– És ha őket hoznám el hozzád?
Stefan a homlokát ráncolta.
– Ezt most hogy érted?
Ulrika elmosolyodott.
– Fokozatosan fogjuk csinálni, hogy hozzászokjanak a
gondolathoz. Egyedül megyek el hozzájuk, beszélek
nekik rólad. Elmondom nekik, sok olyasmit tudsz
Királyról, aminek hasznát vennék, ha védekezniük kell
ellene. Ha ez tetszik nekik, elhozom őket hozzád, vagyis
inkább egy semleges helyre, hogy beszélgessetek. Olyan
helyet kell kiválasztanunk, amit könnyen elhagyhatsz, ha
esetleg támadással próbálkoznak. Csak annyit kell
elérnünk, hogy végighallgassanak. Utána már biztosan
támogatni fognak!
Stefan megrázta a fejét.
– Naiv vagy, ha ezt hiszed – mondta. – Viszont…
Ulrika reménykedve nézett fel.
– Viszont?
– Viszont ennek ellenére érdemes megpróbálni –
folytatta végül a férfi. – Akkor sem veszítünk semmit, ha
nemet mondanak. Ha valami álnoksággal próbálkoznak,
még mindig megszökhetek, és legalább tudni fogjuk, hol
állnak. – Ulrikára nézett. – Egyedül miattad aggódom.
Evgena esetleg dühös lesz rád amiatt, hogy szóba álltál
velem, és lehet, hogy megbüntet, vagy egyszerűen
elzavar.
– Vállalom a kockázatot – mondta Ulrika. – Ha tényleg
belelát a szívembe, akkor tudni fogja, hogy mindent jó
szándékkal tettem. Nem vállalhatjuk, hogy továbbra is
két ellenség ellen küzdünk, külön-külön. Megcsinálod?
Stefan habozott, azután bólintott.
– Igen. Találkozzunk… mondjuk a szeszfőzdében.
Valamennyien ismerjük azt a helyet, és… – ravaszkásan
elmosolyodott – ott számos menekülési útvonal van, ha
esetleg valami balul sül el.
 – Jól van. Remek! – felelte Ulrika. – Ez így jó.
Erősebbek leszünk. Talán. – Ismét leült, és nekilátott,
hogy lehúzza a lábáról a másik csizmát.
Megkönnyebbültséget érzett. Ha egyesítik erőiket,
valamennyien nagyobb biztonságban lesznek, ráadásul
neki többé nem kell titokban tartania Evgena előtt a
Stefanhoz fűződő kapcsolatot. Ha minden jól megy, már
este rendeződnek a viszonyok, és ahelyett hogy
egymással foglalkoznának, végre a valódi ellenségnek
szentelhetik figyelmüket.
– Ulrika…
Ulrika felnézett.
Stefan rámosolygott – ez volt az első őszinte, valódi
mosolya, amióta ismerték egymást.
– Szeretnék köszönetet mondani neked. Ezt a lépést
egyedül sosem tenném meg. Te bátor vagy. Megpróbálok
hozzád hasonló módon viselkedni.
– K-köszönöm… – dadogta Ulrika, és válaszképpen ő
is elmosolyodott. Szeretett volna mondani még valamit,
de aztán rájött, már túl hosszú ideje néz a férfi szemébe.
Hirtelen elfordította a fejét. Kínos csend támadt. Egyikük
se nagyon tudta, mit mondjon, hova nézzen.
Stefan végül megfordult, és felfeküdt az egyik asztalra.
– Aludj jól! – mondta, majd a fal felé fordult.
Ulrika pár másodpercig a hátát nézte.
 – Te is…
Bemászott a kemencébe, összegömbölyödött. A kő,
amin feküdt, valahogy keményebb és kényelmetlenebb
volt, mint korábban.

Örömtelen mosollyal kinyújtotta a kezét a villa bejárati

ajtaján lévő kopogtató felé. Már másodszor készült arra,
hogy egy olyan javaslattal álljon Evgena elé, amivel
felbosszanthatja őt.
Számított rá, hogy a bojarina dühében kihajítja, esetleg
megbünteti, de érdekes módon most kevésbé volt ideges,
mint az első alkalommal. Biztos volt benne, helyesen
cselekedett, amikor szövetkezett Stefannal. Annyira
biztos, hogy úgy érezte, ha Evgena emiatt ellene fordul,
eltaszítja magától, számkivetetté teszi, akkor tiszta
lelkiismerettel fog megválni a vén szipirtyótól és a
nővérektől.
Persze, nem szerette volna, ha így alakulnak a dolgok.
A kettős veszély, amit Király és a szekta jelentett, együtt
túlságosan komoly volt. Az ellenség legyőzéséhez
szüksége volt a lahmianok segítségére. Sikerrel kellett
járnia. Nem volt más opció.
Kihúzta magát, megfeszítette a vállát, és bekopogott.
 Ezúttal rövidebb ideig kellett várnia, mint korábban.
Severin kinyitotta az ajtót, és lenézett rá.
– Igen? – A hangja kevésbé volt megvető, mint az
előző alkalommal.
– Ulrika Magdova Straghov visszatért, hogy jelentést
tegyen Evgena bojarinának – mondta Ulrika.
Az óriás termetű lakáj meghajolt, oldalra húzódott, és
beeresztette Ulrikát, aki ismét belépett az ajtót őrző két
gigantikus medve árnyékába. Az előcsarnokban
elhelyezett trófeák porszem-héjú, de csillogó
üvegszemekkel néztek rá.
– A bojarina éppen öltözködik – jelentette Severin. –
Kérem, a szalonban várjon rá!
– Köszönöm – mondta Ulrika. – Ah! – folytatta. –
Raiza úrhölgy már ébren van?
– A bálteremben tartózkodik – felelte Severin. –
Kívánja látni őt?
– Igen.
– Erre tessék!
Ulrika követte a lakájt a csendbe burkolózó házban.
Örült, hogy Severin ezúttal nem kérte el tőle a fegyvereit
– ez a részlet is arra utalt, hogy ez az alkalom más, mint
az előző látogatása volt. A lakáj keresztülvezette őt a
pókhálós folyosókon, amelyek két oldalán kitömött
madarak és állatok álltak őrt. Eljutottak egy kétszárnyú,
fazettás ajtóhoz, amely mögül furcsa suhogás, dobogás és
recsegés hallatszott. Severin kitárta az ajtó szárnyait,
belépett, és meghajolt.
– Úrhölgy… Ulrika úrhölgy van itt – mondta.
– Kéretem – hallatszott Raiza acélos suttogása.
Severin megfordult, és meghajolt Ulrika felé.
Ulrika belépett, és pontosan azt látta, amire számított.
Raiza fehér ingben, barna térdnadrágban a vívást
gyakorolta éppen a hosszú, magas terem végében
felállított báb segítségével. Ulrika elmosolyodott. A
hangok – a csattanás, ahogy a fakard a bőrrel bevont báb
oldalához csapódott, a reccsenés, amit a megkínzott báb
időnként kiadott magából –, amiket már a folyosón
hallott, azt az időszakot juttatta eszébe, amikor az apja
kossarjaival minden áldott nap gyakorolnia kellett.
Raiza a tőle megszokott villámgyors precizitással
támadta a bábot, ügyesen félrelökte a szerkezet
közepéből kinyúló farudat (ez volt a báb kardja), azután
szúrt, majd visszarántotta a kardját, és mielőtt az első
találat ereje végigfutott volna ellenfelén, ismét
előredöfött.
– Örömmel látom, hogy már jól vagy – lépett előre
Ulrika széles mosollyal.
Raiza gyors mozdulattal nyakon szúrta a bábot, azután
megfordult, és meghajolt.
 – Csak részben – emelte fel a bal karját.
Ulrika döbbenten látta, hogy a kar könyékből hiányzik.
Raiza vívás közben olyan gyorsan és ügyesen mozgott,
hogy nem is lehetett észrevenni hiányosságát.
– Ó… Bocsáss meg, én nem…
– Semmi szükség a bocsánatkérésre – mondta Raiza. –
Nélküled az egész testem odajutott volna, ahová a karom.
Mint már mondtam: ezt sosem fogom elfelejteni neked.
Ulrika zavartan lesütötte a szemét.
– Szóval… nem gyógyult be a sebed? Nem fog
visszanőni a karod?
Raiza megrázta a fejét.
– Evgena bojarina tudós varázsló és gyógyító, és
valóban mindent megpróbált, hogy segítsen rajtam, de…
nem. Nem fog visszanőni a karom. Az a fekete kés, az
valami kárhozat-fegyver lehet.
– Valóban az – mondta Ulrika. – Megtudtam róla pár
dolgot, és visszajöttem, hogy figyelmeztessem Evgena
bojarinát a veszélyre. Arra a veszélyre, amit az a férfi
jelent rá, aki a tőrt használta.
– Nos, ezt megteheted, figyelmeztetheted őt, de meg
kell várnod, míg megérkezik – mondta Raiza. A fal felé
fordult, nekitámasztotta a gyakorló fakardját, és felemelte
a szablyáját. A penge végét bedugta a bal könyöke
csonkja alá. – Mi lenne, ha addig vívnánk egyet?
Megpróbálom megszokni az új… állapotomat.
– Megtisztelsz – felelt Ulrika. Levetette a zekéjét,
leoldotta a kardövét, és kivonta a rapírját.
A bálterem közepére vonultak, tisztelegtek egymásnak
a pengéikkel, azután felvették a kezdőpózt.
Raiza felvonta a szemöldökét.
– Birodalmi póz és tileai penge. Ez hogy jön össze?
Ráadásul, ha jól tudom, az északi végekről származol.
Ulrika elvigyorodott.
– Jól tudod, viszont jó darabig egy birodalmi
vívómesterrel gyakoroltam, és eltanultam tőle néhány
délvidéki fogást.
– Jól van – mondta Raiza. – Meglátjuk, mennyit érnek!
– Ulrika szívét célba véve előrelendült.
Ulrika leeresztette a kezét, hárította a döfést, és
visszaszúrt – ő Raiza torkát próbálta eltalálni. Raiza
pengéje félreütötte a rapírt, és előrevágott, Ulrika válla
felé. Ulrika hátraugrott; másképpen nem tudott volna
kitérni a vágás elől.
Raiza képességeit és vívótudását szemmel láthatóan
nem csökkentette az a tény, hogy elvesztette az egyik
kezét. Éppen olyan gyors és erőszakos volt, mint
korábban, a pengéjét éppen olyan nehéz volt szemmel
követni, mint egy villámot. Ulrika rendre kivédte a
szúrásokat és vágásokat, de egy-egy hárítás után az acél
ismét lecsapott rá, természetesen a teste más pontjára.
Rövid idő múltán Ulrika felfedezett egy gyenge pontot.
Raiza hajlamos volt arra, hogy túl szélesen blokkoljon a
jobb oldalán, és amikor ezt tette, egy-egy pillanatra
védtelenné vált a teste középső része. Ulrika gyors
egymásutánban három támadást indított, de közben
mindig egy kicsit jobbra húzta a karját. A negyedik
támadással aztán lefelé vágott, a rapírral kikerülte Raiza
pengéjét, és a nő hasa felé döfött.
Raiza ökle pörölyként sújtott le a csuklójára. Ulrika
érezte, hogy felemelkedik a keze, és hátrafeszül – a
következő pillanatban már a szegycsontjához feszült az
ökle és a rapír markolata. Mozdulatlanná vált. Raiza
hárította a támadását, és megindított egy ellenvágást.
Érezte, ha Raiza befejezi a mozdulatsort, a szablya átüti a
mellkasát.
– Csapda volt – állapította meg. – Szégyellem magam,
hogy belesétáltam.
– Erre semmi szükség – mondta Raiza. – Csak azért
sétáltál bele, mert kiváló vívó vagy. Egy képzetlenebb
harcos észre se vette volna a lehetőséget, és így eszébe
sem jutott volna, hogy kihasználja.
– Ezek szerint mégsem vagyok olyan kiváló – mondta
Ulrika, miközben mindketten hátrébb léptek. – Ha az
lennék, akkor észrevenném az ilyen kelepcéket. Azt
hiszem, legközelebb egy hasonló trükkel ugyanígy lépre
csalnál.
Raiza elmosolyodott.
– Sok-sok éve gyűjtögetem a trükköket – mondta. –
Elég időd lesz arra, hogy megtanuld őket.
– Alig várom!
Ismét felvették a kezdő pozíciót, de Ulrika leeresztette
a rapírját. Ritkán találkozott olyan nővel, aki ennyire jó
harcosnak bizonyult; feltámadt benne a kíváncsiság.
– Bocsáss meg – mondta –, de szeretnék megtudni
valamit! Hogyan lettél ilyen jó vívó? És hogyan kerültél a
bojarinához?
Raiza összeszorította a fogát. Ulrika megijedt, arra
gondolt, talán túlzásba vitte a bizalmaskodást, de mielőtt
bocsánatot kérhetett volna, Raiza válaszolt.
– Azért kezdtem el vívni, amiért te – mondta. – A
családunkban ez volt a szokás. A fivéreim egy rotához
tartoztak, ahogy a férjem is. Amikor a hordák lecsaptak
ránk, elvették tőlem a tanyámat, elűztek a földemről.
Elvették tőlem a lányaimat, és végül a férjemet is.
Amikor a fivéreim hazahozták a falunkba a férjem lovát
és páncélját, magamra öltöttem a vérteket, felültem a
lóra, és legközelebb már együtt vonultam velük a csatába.
– Ez mikor történt? – kérdezte Ulrika. – Mikor
támadtak rátok a hordák? Talán éppen a múlt télen?
 Raiza megrázta a fejét.
– Kétszáz évvel ezelőtt, a Káosz ellen vívott Nagy
Háború során. Itt harcoltunk, Praagban, a Vízköpő-
kapunál, azután az utcákon. Akkor történt, hogy Magnus
és a cár visszafoglalta a várost. Akkor találkoztam
Evgena úrnővel. – Mély ráncok jelentek meg a
homlokán. – Evgena úrnő az embereivel együtt a házát
védelmezte. Akkor még egy másik villában lakott.
Harcoltak a fosztogatók ellen. A fivéreimmel együtt a
segítségére siettem. A csapatunkból mindenki meghalt,
engem kivéve. De én is haldokoltam. Aztán megkaptam a
sötét csókot Evgena úrnőtől. Azóta mellette vagyok.
Ulrika bólintott. A történet vége kissé meglepte. Nem
feltételezte Evgenáról, hogy ismeri az „együttérzés” szó
jelentését.
– Talán az önfeláldozásoddal gyakoroltál hatást a
bojarinára?
– kérdezte.
Raiza felhorkant.
– Talált az utcán egy használható kardot, és felvette.
Ennyi az egész.
Ulrika meglepődött.
– Te nem szereted az úrnőt?
– A bojarina igazságos – mondta Raiza közömbös
hangon. – Mi mást várhatna el egy szolga az úrnőjétől? –
Felemelte a szablyáját. – Még egy menet?
Ulrika tisztelgett a kardjával, de ahogy felkészült az
összecsapásra, lépteket hallott a folyosóról. Kisvártatva
kitárult az ajtó. Mindketten leeresztették a fegyverüket.
Evgena és Galiana vonult be a bálterembe. Hosszú
ruhájuk alja furcsán zizegett a padlón. Néhány fegyveres
csatlós kísérte őket.
Ulrika mélyen meghajolt.
– Úrnőm! Nővérem!
Evgena és Galiana nem viszonozta a köszöntést.
– Múlt éjjel nem tértél vissza – mondta Evgena, és
közömbös arccal futó pillantást vetett Ulrikára. –
Aggódtunk érted.
„Azt hittétek, megszegtem az eskümet, mi? – gondolta
Ulrika. – Nos, ha a szívembe nézel, magad is láthatod,
nem tettem ilyet.”
– Bocsánatodat kérem, úrnőm – mondta hangosan. –
Üldöztem az ellenségeidet, és napkeltekor még távol
voltam ettől a helytől. Kénytelen voltam másutt
menedéket keresni.
– És eredményes volt a vadászatod? Követted azt a
szektást, akiről Raiza beszélt? Kiderítetted, hol a fészke?
– Nem, úrnőm – mondta Ulrika. – Mire utána
mehettem volna, már eltűnt.
Evgena szemében félelmetes láng lobbant.
 – Vagyis hagytad megszökni azt a szörnyeteget, aki
megfosztotta Raizát a karjától, ráadásul az az ember is
lerázott, akit követned kellett volna. Nos, nem volt
valami sikeres az éjszakád. Fel tudsz mutatni egyáltalán
valamilyen eredményt?
Ulrika uralkodni próbált a dühén.
– Igen, úrnőm. Sikerült megtudnom, ki támadta meg
Raiza úrhölgyet, és azt is, hogy mi az a fegyver, amit
használt.
A bojarina kemény arca kissé mintha ellágyult volna.
– Ez jó hír – mondta. – Gyere át a szalonba!
Hamarosan jelentést tesznek a spionjaink, de előtte még a
te jelentésedet akarom meghallgatni.
Ulrika meghajolt, gyorsan felvette a zekéjét, felcsatolta
a kardövét, és a többieket követve átvonult a hideg
kandallós, alvadt vér színű terembe. Evgena a díványon
helyezkedett el, Galiana a székébe kuporodott, Raiza
pedig a bojarina válla mellé állt, pontosan úgy, ahogy
előző este. Ulrika eltűnődött, vajon ez a rituálé változott-
e valamit az elmúlt kétszáz év során.
– Beszélj! – mondta Evgena, amikor Ulrika eléje állt. –
Ki az a kultista, akinek ilyen nagy erejű fegyverek
vannak a birtokában?
– Ezeket a fegyvereket Vérszilánkoknak nevezik,
úrnőm – mondta Ulrika. – És még öt van belőlük.
Lélekcellák. Kiszívják az áldozatuk esszenciáját, amit
aztán egy örökkévalóságra magukba zárnak. Ha az a
szilánk másutt találja el Raizát, nem a karján, félő, hogy
azóta rég felemésztette volna őt.
Galiana megrázkódott. Raiza arca a szokásosnál is
komorabb lett. Evgena megőrizte látszólagos
közömbösségét.
– És a szektás? – kérdezte.
– Aki a szilánkot használta, nem szektás volt, úrnőm –
felelte Ulrika. – Csupán szektásnak maszkírozta magát.
Az a személy olyasvalaki, akit jól ismersz. Egy vámpír.
– Ne ingerelj, te lány! – csattant fel Evgena. – Ki az?
– Konstantin Király a neve – felelte Ulrika. – Azért jött
északra, hogy bosszút álljon rajtad a…
Evgena száraz nevetéssel vágott közbe:
– Kitől hallottad ezt a képtelenséget? Király hosszú
ideje halott. Én magam öltem meg. Levágtam a fejét.
– Úgy hallottam, elvitték Sylvaniába, ahol sikerült
visszahozni őt az életbe.
Evgena összevonta a szemöldökét.
– Úgy hallottad? Kitől? Ki tud Királyról?
Ulrika habozott. Eljutott arra a pontra, ahonnan már
nem fordulhatott vissza. Ha nem lesz képes meggyőzni
Evgenát arról, hogy Stefan története igaz, arról, hogy a
férfi nem jelent rá veszélyt, nagyon valószínű volt, hogy
rajta fog csattanni az ostor. Evgena egyszerűen kihajítja
őt, és ez még a jobbik megoldás. Azt kívánta, bárcsak
rendelkezne Gabriella grófnő képességeivel, bárcsak
képes lenne olyan ügyesen és hatásosan érvelni, mint ő.
Nyelt egyet.
– Egy Stefan von Kohln nevű vámpírtól hallottam a
történetet, úrnőm – mondta. – Ez a vámpír bosszút akar
állni Királyon a vératyja halála miatt. Szeretne
szövetségre lépni veled, hogy közös erővel léphessetek
fel Király és a szektások ellen.
Evgena homlokán elmélyültek a ráncok. Galianára
nézett.
– Stefan von Kohln. Nem így hívták azt a sylvaniai
senkiházit, aki nemrég errefelé szaglászott?
– De igen – mondta Galiana. Fekete szemében
gyanakvás csillogott, amikor Ulrikára nézett.
– Igen, úrnőm, von Kohln nemrég felkeresett téged –
mondta Ulrika. – Elküldted őt, még csak szóba se álltál
vele.
Evgena ajka megvető mosolyra húzódott.
– Elküldtem? Ugyan! Raiza végzett volna vele, ha nem
fut olyan gyorsan. Tehát azt akarod mondani, hogy ez az
orgyilkos a bizalmasod?
– Ő nem orgyilkos, úrnőm! – mondta Ulrika. – Az
ellenségeid az ő ellenségei. A szektásokra vadászik, és
megesküdött, hogy megöli Királyt, aki viszont azt
fogadta meg, hogy végezni fog veled. Egy oldalon
kellene harcolnotok!
Evgena tekintete lángot szórt, ujjai belemélyedtek a
dívány karfájába.
– Te végtelenül ostoba, vagy magad is orgyilkos vagy!
Nem is tudom, melyik esetben lennél veszélyesebb. De
mindegy, mert azzal, hogy összeszövetkeztél ezzel a
sylvaniaival, megszegted a nekem tett esküdet, a
fogadalmadat, hogy megvédesz engem. Ezért pedig
fizetned kell!
– Úrnőm, nem szegtem meg az eskümet! – Ulrika
akarata ellenére felemelte a hangját. – Te is tudod, hogy
nem szegtem meg! Mindent a lehető legjobb szándékkal
tettem. Éppen arra törekszem, hogy megvédjelek!
– Ezek szerint végtelenül ostoba vagy – állapította meg
Evgena. – Túl ostoba ahhoz, hogy életben maradj.
– Úrnőm, kérlek szépen! – könyörgött Ulrika. – Nem
vennéd fontolóra, legalább egy pillanatra, hogy Stefan
története esetleg igaz? Király életben van! Raiza meg én
már találkoztunk is vele. Raiza elvesztette a kezét. Kell
ennél több bizonyíték?
– Ó, igen, valóban találkoztatok valakivel – mondta
Evgena –, és azt is tudom, ki volt az! Mint ahogy te is
tisztában vagy vele!
 Ulrika megértette, Evgena mire gondol. Ahogy felfogta
a dolgot, úgy érezte, mindene megdermed. Lehetséges
volna? Lehet, hogy Stefan bújt meg a szektás támadó
maszkja mögött? Nos… Stefan valósággal őrjöngött,
amikor tudomást szerzett a Vérszilánkokról. Tombolt,
darabokra akarta szedni az egész Újvárost, hogy
megtalálja Királyt. Lehet, hogy ez is csak egy színjáték
része volt? Ha igen, akkor mit akart elérni vele?
Bárhogy törte a fejét, Ulrika nem talált választ ezekre a
kérdésekre.
– Nem tudom elhinni, úrnőm! – mondta. – Stefan az
elejétől fogva távol akart maradni tőled. Én álltam elő
azzal az ötlettel, hogy tőled kérjünk segítséget a szekta
elleni harchoz. Stefan ellenezte a dolgot. Én találtam ki
azt, hogy valamennyiünknek össze kellene fognunk. Ha
Stefan esetleg engem akart felhasználni arra, hogy a
közeledbe kerüljön, vajon nem kérte volna tőlem, hogy
tegyem meg mindezt?
A szavai úgy hullottak a hideg, kemény csendbe, mint
kavicsok a feneketlen kútba. A lahmianok vészjósló
tekintettel meredtek rá.
– Az elejétől fogva? – Evgena hangja olyan volt, akár a
jég.
– Egészen pontosan mióta ismered ezt a bizonyos von
Kohlnt? Ulrika bőre bizseregni kezdett; veszélyt érzett. A
nyelve már megint elárulta.
– Én…
– Mióta? – kiáltott rá Evgena.
– Azóta, hogy rám találtatok a szeszfőzdében – mondta
Ulrika bizonytalanul. – Segített harcolni a szektások
ellen.
Evgena tekintete valósággal lyukat égetett Ulrika
testébe.
– Tehát beismered, már azelőtt találkoztál vele, hogy
eljöttél hozzánk. Beismered, hogy megbeszéltétek,
hogyan tudnátok szövetséget kötni velünk. Azután
eljöttél, hűséget esküdtél nekem, de ezt az egészet
titokban tartottad. Miért?
– Én… Én…
– Elég! – kiáltott fel Evgena. – Elegem van a
hazugságaidból! Mégsem vagy ostoba. Te egy sylvaniai
kém vagy! Áruló vagy, ahogy vérvonaladban mindenki.
Azért jöttél ide uraddal, azzal a von Carsteinnel, hogy
megölj engem, hogy megöld a leányaimat!
– Elvicsorodott. – Nos, mostantól fogva von Kohlnnak
egyedül kell végeznie a piszkos munkát. – Raiza és a
csatlósok felé intett a legyezőjével. – Öljétek meg!
 Huszonegyedik fejezet
Fieromonte hegedűje

Raiza és a férfiak kardot rántva elindultak. Ulrika

hátralépett, és közben a rapírja markolatára tette a kezét.
– Kérlek szépen, úrnőm! – mondta. – Esküszöm, nem
konspiráltam ellened! Hát nem látod bennem, hogy igazat
mondok? Talán nem löktem félre Raizát a Vérszilánk
útjából? – Raiza felé fordult. – Nővérem, mondd el, hogy
mi történt!
Raiza bizonytalanul nézett Evgenára.
– Valóban megmentett, úrnőm – mondta. – Az a penge
a szívembe fúródott volna.
– Biztos, hogy nem éppen ő lökött a penge útjába? –
kérdezte Evgena, majd türelmetlenül intett a
legyezőjével. – Nem számít. Akár kém, akár balga,
hamisságból tette le az esküt előttünk. Ezért pusztulnia
kell!
– Igen, úrnőm – felelte Raiza, és a többiekkel együtt
elindult Ulrika felé.
Ulrika kivonta a rapírját, és tovább hátrált. Raiza és a
csatlósok lassanként bekerítették, Evgena pedig
belekezdett valamilyen varázslásba. Ulrika tudta, ha kiáll
és harcol, nagyon hamar vége lesz. Vagy Evgena
mágiája, vagy Raiza pengéje fogja megölni, miközben
megpróbálja távol tartani magától a csatlósokat. Már csak
egyetlen dolgot tehetett.
Egyetlen hang nélkül megfordult, és nekiugrott a két
férfinak, aki elállta előle az ajtóhoz vezető utat.
Miközben feléjük vágott, Raiza és a többiek
megindították a támadást. Mindkét csatlóssal végzett, az
egyiket Raiza felé taszította. Raiza könnyedén kitért a
férfi elől, és kardját magasra emelve felugrott a levegőbe.
Ulrika feltépte az ajtót; a kinyíló ajtószárny eltalálta
Raizát, aki a padlóra zuhant. Ulrika kihasználta az
alkalmat, kiugrott a folyosóra, egy pillanatra megfordult
– még látta, hogy Raiza felpattan a padlóról –, és
becsapta maga mögött az ajtót.
Kemény ütések zuhogtak az ajtóra. Ulrika eszelősen
felnevetett. Meglepte, hogy egyáltalán sikerült kijutnia a
szobából. Megfordult, futásnak eredt a folyosón, az
előcsarnok felé tartott. Tényleg ilyen egyszerű lenne?
Már csak pár lépés, és szabad lesz!
Valami belesüvöltött a fülébe. Egy karmos láb csapott
az arca felé, szárnyak ütöttek a fejére és a vállára.
Ösztönösen behúzta a nyakát, elkapta a mögötte és fölötte
lebegő testet, s a falhoz vágta. Egy sólyom volt, de
érdekes módon, amikor megérintette a tollas testet, nem
érezte az állat szívének dobbanását, vérének áramlását.
Egy újabb madár támadt rá, azután egy harmadik; a
karmaikkal, a csőrükkel próbáltak sebeket hasítani rá.
Kétségbeesetten körbenézett, és a madarak felé csapott a
rapírjával. Még több szárnyas érkezett, a falakon
elhelyezett ülőrudakról csaptak alá. Ulrika meghökkent.
A trófeák? Hiszen ezek nem is kitömött állatok! Ezek
élőholtak!
Kivágódott Evgena báltermének ajtaja, Raiza és a
férfiak rohantak keresztül rajta. Valamennyien Ulrika felé
tartottak. Ulrika a fejére rántotta a köpenyét, és mélyen
előredőlve, a madarakat kerülgetve kirohant az
előcsarnokba, ahol…
Ahol iszonyodva lefékezett, és a lábát a sima
márványpadlón végigcsúsztatva megállt.
Az ajtó mellett őrködő kér óriási medve lassan
lekászálódott az emelvényéről. Mind a kettő Ulrika felé
indult. Az oldalsó helyiségekből üvegszemű, pókhálós
testű farkasok bukkantak elő.
A vadkan a padlóra lökte a díszes, régi vázát, és
Ulrikára rontott, éles patái ide-oda csúszkáltak a
márványlapokon. Mintha az egész ház életre kelt volna.
Ulrika levert pár ragadozó madarat a levegőből, azután
a lépcső felé vette az irányt. A vadkant néhány
hüvelyknyire elkerülve átvetette magát a korlát fölött. A
lépcső tetején megjelent Severin, döngő léptekkel,
üvöltve, egy keleties formájú, hatalmas, hajlított pengéjű
karddal hadonászva elindult lefelé. Ulrika lehajolt, kitért
a lakáj kardja elől, azután megmarkolta Severin
derékszíját, és lelökte a hatalmas testet a lépcsőn. Severin
estében két farkast sodort el és gyűrt maga alá.
Severin már a padlón Ulrika irányába fordult, mászni
kezdett felé, de a háta mögül érkező medvék egyszerűen
letiporták. Ulrika közben felfutott az első emeletre,
párszor a feje körül rikoltozó madarak felé csapott,
azután a legközelebbi ajtóhoz rohant.
Zárva.
A következő ajtó.
Ezt is zárva találta.
Ahogy a harmadik ajtóhoz ért, egy farkas ugrott a
torkának. Levágta a vadállat fejét – a csonkból vér helyett
barnás por fröccsent elő –, és lenyomta a kilincset.
Zárva!
A medvék egymás mellett, egymást lökdösve,
vérszomjas hörgéssel közeledtek a szűk folyosón. Ulrika
a rapírját maga elé tartva a negyedik ajtóhoz hátrált.
Tapogatózva keresni kezdte a kilincset, de mielőtt
megtalálta volna, Raiza ugrott át a medvék fölött.
 Ulrika keze megtalálta és lenyomta a kilincset.
Nyitva!
Megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Sajnálom, nővérem – mondta. – Még nem állok
készen egy újabb leckére.
Ahogy Raiza előrevetődött, Ulrika behátrált az ajtón,
és becsapta Raiza orra előtt. Előredőlve megtámasztotta,
és miközben érezte, hogy Raiza a másik oldalról nyomni
kezdi, kitapogatta a zárat. A retesz végül a helyére
csúszott. Ulrika elhátrált az ajtótól, azután megfordult.
Egy pillanatra megijedt, hogy esetleg néhány élőhalott
állattal sikerült összezárnia magát, de erről szerencsére
szó sem volt.
Egy különös melegházban találta magát, amelynek két
oldalán ólomüveg táblák helyettesítették a falakat. A
virágok és egyéb növények óriásira nőttek, némelyik a
boltozatos üvegmennyezetig ért. Kissé furcsa volt, hogy
egy vámpír házában kialakítottak egy ilyen termet, de
ahogy megérezte a különböző méretű cserepekben és
urnákban elültetett növények förtelmes bűzét, Ulrika
megtalálta a magyarázatot: Evgena valószínűleg
nekromanta praktikáihoz használta fel azt, amit itt
termesztett.
Az ajtó megremegett, a túlsó oldaláról olyan hangok
hallatszottak, mintha vastag, hegyes karmok szántanák
végig a felületét. A medvék! Ulrika biztosra vette, hogy a
fenevadak nagyon hamar be fogják szakítani az ajtót. Az
egyik üvegfalhoz lépett, valami kijáratfélét keresett.
Nem talált. Nem baj… Felkapott egy cserepet, amiben
valami húsos levelű, büdös növény tenyészett. Felemelte,
és már éppen bele akarta vágni az üvegfalba, amikor…
Az üveg bezúzódott. Kívülről! Ulrika hátralépett a
szilánkok elől. A lyukon Raiza ugrott be; csonkolt kezét
pajzsként tartotta az arca elé. Ulrika gondolkodás nélkül
hozzávágta a cserepet, azután előrevetődve támadást
indított. Raiza félreütötte a cserepet, és könnyedén
hárította Ulrika vágását.
Ulrika összeszorította a fogát. Végül mégis
kénytelenek lesznek megvívni egymással…
– Jól van, mester – mondta. – Ha muszáj, ám legyen!
Ahogy azonban előrelépett, Raiza leeresztette a
fegyverét.
– Vágj meg! – mondta.
Ulrika meglepődött.
– Tessék?
– Vágj meg, és menj! – suttogta Raiza, és Ulrika válla
fölött az ajtóra nézett, amelynek belső oldaláról, a
medvék rohamainak köszönhetően, hosszú faszilánkok
hasadtak le. – Nincs sok időnk!
– Odatartotta Ulrikának a jobb vállát. – Majd azt
mondom, jobb voltál nálam. Igyekezz! Jó mélyre vágj!
Ulrika habozott.
– Biztos ezt akarod?
– Igen! Siess!
Ulrika bólintott, azután felemelte a rapírt, és lesújtott
vele Raiza vállára. Érezte, ahogy a penge átvágja a ruhát,
a húst, és csontot ér. Raiza megtántorodott, és az egyik
asztalon álló virágcserepek közé zuhant. A fájdalom
eltorzította az arcát, összerántotta az izmait.
– Jó! – sziszegte. – Most menj! Igyekezz!
Ulrika ellépett mellette, odaállt az üvegfalon tátongó
lékhez, és megfordult.
– Köszönöm!
– Mondtam, hogy nem feledkezem meg arról, amit
értem tettél. – Raiza a sebére szorította a kezét. – Most
már nem vagyok az adósod. Többé nem fogom
megszegni úrnőm parancsát!
Ulrika nyelt egyet. Váratlanul különös érzelmek
áradtak szét benne. A kardját felemelve szalutált
Raizának, majd keresztülbújt a lyukon, és leugrott a fal
túlsó oldalán lévő kertbe.
Ahogy futva elindult az utca felé, hallotta, hogy a
melegházban beszakad az ajtó; hallotta Evgena dühödt
üvöltését.
– Hová tűnt? Hogy juthatott keresztül rajtad?
 Tovább rohant.

Belépett a szeszfőzde udvarára; körülnézett. Sehol sem

látta Stefant.
– Stefan! – kiáltotta körbefordulva. – Gyere elő! Nem
jönnek el!
Semmi válasz.
Összeráncolta a homlokát. A keze a rapír markolatára
csúszott. Lehet, hogy Stefan már elment? Feladta volna?
Vagy talán történt valami?
– Szóval – szólalt meg a férfi a háta mögött – ezek
szerint inkább azt választották, hogy bezárkóznak,
semmint hogy szembenézzenek az őket fenyegető
veszéllyel?
Ulrika megfordult.
Stefan a szeszfőzde romos falának tetején állt.
– Nagyjából erre számítottam – mondta gúnyos
mosollyal.
– Nem erről van szó – mondta Ulrika.
Stefan leugrott, és elindult Ulrika felé.
– Én… én rontottam el a dolgot – vallotta be Ulrika. –
Elszóltam magam, hogy már azelőtt szövetségre léptem
veled, hogy esküt tettem nekik. Evgena árulónak
nevezett. Meg akart öletni.
Stefan összeszorította a fogát, a szeme dühösen
megvillant, de aztán lassan kifújta a levegőt, és megvárta,
hogy kiszálljon belőle a gyilkos indulat. Felszegte az
állát, Ulrika összekarmolt arcára nézett.
– Látom, harcolnod kellett. Megöltél közülük valakit?
– Megérintette Ulrika arcát.
Ulrika hátat fordított a férfinak.
– Raiza futni hagyott. Azt mondta, az adósom amiatt,
hogy megmentettem őt Királytól. Meg kellett vágnom,
hogy Evgena azt higgye, harcoltunk.
– Ez igazán nemes dolog volt tőle – mondta Stefan
komoly hangon. – Sajnos Evgenát nem nevezhetem se
nemesnek, se okosnak. Ostoba volt, hogy így döntött.
Háborút akar vívni a szövetségesei ellen, amikor a kapuk
előtt az ellenség. – Felsóhajtott. – Ez azt jelenti, hogy
egyedül kell megküzdenünk Királlyal és a szektásokkal.
Megint ott vagyunk, ahonnan elindultunk.
Ulrika bólintott, de nem szólalt meg, nem is nézett a
férfira. Amikor Stefan kimondta Király nevét, eszébe
jutott, amit Evgenától hallott. Azóta, hogy kijutott a
lahmianok villájából, az úrnő szavai zakatoltak az
agyában. Nem akarta elhinni őket, de nem is tudott
teljesen megszabadulni tőlük.
– Valami baj van? – kérdezte Stefan.
 Ulrika felnézett rá.
– Evgena nem hitte el, hogy Király életben van. Azt
mondta, te voltál az a szektás, aki elhajította azt a
Vérszilánkot… Azt mondta, azért jöttél, hogy megöld őt.
Stefan pár pillanatig szótlanul meredt rá, azután
felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Bevallom, feltámadt bennem a vágy, hogy
megtegyem. Evgena rossz vezér, begyöpösödött agyú
bolond, aki már túlságosan régóta csinálhatja azt, amit
akar. De nem, nem én vagyok Király.
Nem azért jöttem, hogy végezzek Evgenával, habár…
– komoran felnevetett – a történtek után nagyon szívesen
felhasználom őt csaliként. Arra, hogy előcsaljam Királyt.
Ulrika elgondolkodott. Amit Stefan mondott, eléggé
hihető volt, de vajon hogy beszélne egy olyan ravasz
gazfickó, aki el akarja terelni magáról a gyanút? Abban
egészen biztos volt, hogy Stefan ravasz, azt viszont nem
tudta megállapítani róla, hogy gazfickó-e.
– Ha bizonyítékot akarsz arra, hogy nem akarom
megölni Evgenát – folytatta a férfi, amikor látta, hogy
Ulrikától hiába vár választ –, attól tartok, csalódást kell
okoznom neked. Nem szolgálhatok ilyesmivel. Tudod,
sosem könnyű bebizonyítani, hogy valaki nem tett meg
valamit.
Ulrika bólintott, de közben tovább töprengett. Arra
gondolt, esetleg megkérhetné Stefant, ürítse ki a zsebeit,
mutassa meg, hogy vannak-e nála Vérszilánkok, de aztán
letett erről. Az sem bizonyítana semmit, ha egy se volna
nála. Bárhol elrejthette azokat a szörnyűségeket. Aztán
eszébe jutott, megeskethetné őt, hogy tényleg, de tényleg
igaz, amit mond. Ezt is elvetette. Egy vérbeli gazfickó
habozás nélkül megesküdne bármire. Megértette, semmit
sem tehet, sehogy sem szerezhet bizonyosságot. Egyelőre
nem.
Praagban szerzett új ismerősei közül csak Stefan és
Raiza bánt vele jól. Raiza becsülettel lerótta az adósságát,
Stefan pedig megmentette az életét, segített neki a
szektásokkal szemben. Egyiküket sem lehetett túlzott
barátságossággal vádolni, de legalább elfogadhatóan
viselkedtek. Evgena ezzel szemben már az első
pillanattól fogva az életére tört, azután sem bízott meg
benne, hogy hűséget fogadtatott vele, és éppen azt
követően rendelte el a megölését, hogy befogadta őt a
házába.
Vagyis… nem lehetett biztos benne, hogy Stefan
tényleg nem akarja megölni Evgenát, de akkor sem
ítélhette el őt, ha ez volt a valódi célja. Elvégre ő maga is
szívesen megszabadult volna a bojarinától, nem igaz?
Felemelte a fejét, Stefanra nézett.
– Azt hiszem – mondta lassan –, hogy nem érdekel a
dolog. Nekem annyi is elég, hogy velem vagy a szektások
ellen. Akkor sem ítéllek el, ha azt mondod, hogy Király
nem létezik, és valójában te akarsz bosszút állni Evgenán.
Stefan felnevetett.
– Önmagadhoz légy hű, senki máshoz! – mondta
farkasvigyorral. – Azt hiszem, lassanként mégis valódi
vámpírrá változol.
Ulrika megvonta a vállát, de kellemetlenül érezte
magát.
– Számomra csak Praag fontos.
– Jól van – mondta Stefan. Felsóhajtott. – Sajnos
Király valóban létezik, és én valóban meg akarom ölni őt,
de… – Elhallgatott; úgy fordult Ulrika felé, mintha
hirtelen valamilyen elhatározásra jutott volna. – De
kezdek attól tartani, hogy nem tudom megtenni, mielőtt a
te szektásaid lecsapnak. Félek, ha sikerrel járnak, de
akkor is, ha kudarcot vallanak, itt olyan őrület lesz, hogy
Király könnyedén megszökhet előlem. Szem elől
téveszthetem. Az is lehet, hogy elpusztulok, mielőtt
megtalálom őt. Bármi megtörténhet, szóval, azt hiszem,
az lesz a leghelyesebb, ha most szüneteltetem a
vadászatot, és inkább neked segítek.
– Ulrika szemébe nézett. – Mondd el, milyen nyomokat
találtál! Azt hiszem, tegnap este, miután elmondtad, hogy
találkoztál Királlyal, már nem igazán figyeltem rá.
 – Nos, nem sok mindent mondhatok – felelte Ulrika. –
Amikor üldözőbe vettem Királyt, szem elől tévesztettem
azt az embert, aki a szektások szertartását irányította.
Kerestem, de sehol sem találtam. – Elgondolkodott. – De
most, hogy jobban belegondolok, a ceremónia során
mintha mondott volna valamit. Valami olyasmit, hogy a
szektának ma este meg kell szereznie valamit, amit
Fieromonte hegedűjének neveznek. Azt mondta, az egész
terv sikere ettől függ. Ha meg tudjuk akadályozni, hogy
megszerezzék ezt a hegedűt, vagy ha előttük sikerül
megkaparintanunk, egyetlen lépéssel megszüntethetjük a
veszélyt, amit jelentenek.
– Fieromonte hegedűje? – kérdezte Stefan. – Még
sosem hallottam róla… Lehet, hogy a szekta sikere egy
ilyen hangszertől függ? Az a fickó nem mondta, hol van?
– Nem – felelte Ulrika. – Csak annyit közölt, hogy
valami rejtekhelyen.
– Hát, ez elég kevés ahhoz, hogy elinduljunk –
állapította meg Stefan. – Bárhol lehet. Talán nem is a
városban van.
– Igen, ez is lehetséges – bólintott Ulrika komoran, de
aztán felragyogott az arca. – Ah, tudom már! A kecske és
a farkas.
– Micsoda? – kérdezte Stefan.
– A szektások, akiket Raizával követtünk. Ők vezettek
el minket a szertartáshoz. Talán ők tudják, hol van a
hegedű.
– Hm… Elég furcsa nevük van.
Ulrika nevetve az utca felé fordult.
– Közel sem olyan furcsa, mint a szokásaik. Gyere,
elvezetlek a házukhoz!

Amikor Ulrika és Stefan odaért Jeshenko házához, a

környéken csak úgy nyüzsögtek a városőrség katonái és
Urson meg Dazh papjai, akik invokációkat kántálva,
imákat mormogva köröztek az épület körül. Voltak
mások is, sötét ruhás, egyszerű polgárnak látszó férfiak,
akik ki-be jártak a házból, könyveket, papírokat, ládákat
cipelve. Ulrika tudta, ők csakis a Jégkirálynő csekista
ügynökei lehetnek.
– Ez nem valami biztató – jegyezte meg Stefan.
– Hát… valóban nem az. – Ulrika végignézett az utcán.
Jeshenko tehetős szomszédai a házaik ablakából, a
függönyök mögül figyelték az eseményeket, de a
szolgáik kitódultak az utcára, hogy jobban lássák, mi
történik. Kis csoportokba verődtek a különböző házak
előtt, érdeklődve nézték a nagy járás-kelést, egymás közt
suttogva megvitatták a látottakat.
 Ulrika eltávolodott Stefantól, odalépett három
szobalány kinézetű nőhöz, akik a szemközti villa kapuja
előtt ácsorogtak.
– Mi ez a ribillió, gyévocskák? – kérdezte. – Mi történt
Jeshenkóékkal?
– Ó, erről igazán nem beszélhetünk! – mondta az egyik
kövérkés, fekete hajú szobalány. – Nem szép dolog ám
pletykálni!
– Talán letartóztatták őket? – kérdezte Ulrika.
– Jaj, dehogyis! – mondta egy sovány, szőke lány. –
Megölték őket! És képzeld, az Újvárosban! Éppen ott!
– Az Újvárosban? – Ulrika meglepetést színlelt, bár
igazság szerint nem nagyon kellett megjátszania a dolgot:
tényleg meghökkent. Amikor Raizával együtt a Salyak-
templomnál üldözőbe vette azt a görnyedt hátú férfit,
még egyetlen jel sem utalt arra, hogy bármiféle
szörnyűség fog történni a szertartás résztvevőivel.
Eltöprengett. Lehet, hogy azután tört ki valamiféle
összecsapás, hogy ők már eljöttek onnan? – Mit kerestek
ott?
A három szobalány rettegő arccal nézett össze.
– Gonosz dolgokat – bökte ki végül a harmadik, aki
barna hajú volt, alacsony és zömök. – Legalábbis Juri, a
lovász ezt mondta. A városőrség katonái találtak rájuk
egy hintóban, annak a helynek a közelében, ahol fekete
mágiával kapcsolatos dolgokkal foglalkoztak.
– Mocskos démonimádók! – sziszegte a kövér
szobalány.
Ulrika a homlokát ráncolta.
– Egy hintóban haltak meg? – mormolta, majd
valamivel hangosabban megkérdezte: – De miért
feltételezi bárki is róluk, hogy valamilyen közük volt a
fekete mágiához?
– Azért, mert furcsa köpeny volt rajtuk, meg álarc! –
mondta a sovány szőke. – Legalábbis az úron. Az
asszony testén meg egy csomó különös jelet találtak. A
ruhája alatt!
– Én mindig mondtam, hogy az az asszony egy
boszorkány! – jelentette ki a zömök lány okoskodva. –
Már abból is lehetett tudni, ahogy az urát irányítgatta.
Mintha bűbájt mondott volna ki rá.
Miközben a lányok nekiálltak megvitatni Madame
Jeshenko jellemét (egyikük se volt róla túl jó
véleménnyel), Ulrika csendben visszasétált Stefanhoz.
– Meghaltak – közölte. – És kiderült róluk, hogy
szektások.
– Hogy történt? – kérdezte Stefan.
– Egy hintóban találtak rá a holttestükre. Romo a
szekta köpenyét viselte, meg valami maszkot, de…
Dolshiniva nem.
 – Gondolod, hogy ez jelent valamit? – kérdezte a férfi.
– Kíváncsi lennék, Konstantin Király honnan szerezte
az álruháját – mondta Ulrika.
Stefan bólintott.
– Igen, ez megmagyarázná a dolgot. – Felsóhajtott,
visszanézett a Jeshenko-villára. – Én úgy látom, ezen a
helyen semmit sem fogunk megtudni arról a hegedűről –
állapította meg.
Ulrika is sóhajtott egyet.
– Ez igaz. És lehet, hogy már el is lopták innen, ha
egyáltalán itt volt. Attól tartok, semmivé foszlott a
lehetőségünk.
– Lehetséges – mondta Stefan. Elgondolkodva ráncolta
a homlokát. – De még nem adom fel! Ebben a városban
imádják a zenét. Biztos van valaki, aki tud valamit erről a
hangszerről.
Ulrika elmosolyodott.
– Igazad van. – Kelet felé, az Akadémiai Negyed
irányába fordult. – És már azt is tudom, hol lássunk
hozzá a kérdezősködéshez. Gyere!
Már elhagyták a Varázslók Tornyát, már a Károly-híd
közepe táján jártak, amikor Ulrika rádöbbent, hogy egyre
erősebben mardossa az éhség.
Öt hangszerboltba is benéztek, és az utolsóban végre
találtak valakit, aki már hallott Fieromonte hegedűjéről.
Az illetőt Jarok Gurinának hívták, ősz hajú mester volt,
hegedűket, balalajkákat és mandolinokat készített. Nagy
termetű, hordótestű ember volt, ránézésre sokkal jobban
illett volna hozzá a kovácsmesterség, mint a finom
hangszerek, ráadásul a vérének olyan erős, friss szaga
volt, hogy Ulrikának igencsak ügyelnie kellett arra, ne
nyaldossa állandóan a szája szélét. Ulrika egyébként
azzal nyugtatgatta magát, hogy hamarosan táplálkozni
fog – hamarosan, miután megtalálták azt az átkozott
hegedűt.
– Igen, hölgyem – mondta Jarok reszelős hangon.
Éppen egy vékonyka lemezt próbált rápréselni egy
hegedű alakú keretre. Csapott vállú segédje ott állt
közvetlenül mellette, ő helyezte fel a préselőkapcsot. –
Hát persze, hogy hallottam róla! Az egy démoni
hangszer. Úgy is nevezték: a démon fája. Nem helyes
ilyen dolgokról beszélni, az efféle tárgyaknak már az
emlegetése is balszerencsét hoz az emberre.
Ulrika gyors pillantást váltott Stefannal, aki az árnyak
között maradva a műhely falaira felakasztott gyönyörű
hangszereket nézegette.
– Nem tudod véletlenül, uram, hogy hol lehet? –
kérdezte Ulrika.
Jarok felnevetett.
– Sehol sincs! És sehol nem is volt! – mondta. –
Tündérmese az egész. Legenda, egy… Seva, te rongyfejű
marha! – kiáltott fel váratlanul, és megcibálta a segédje
fülét. – Mit műveltél? Megrepesztetted a lemezt! Van
neked fogalmad arról, mennyibe került ez a fa? –
Taszított egyet a fiún, azután átküldte a műhely végébe. –
Eredj, vágj le egy másikat! De vigyázz, ne legyenek rajta
se göbök, se karcolások!
A fiú elsietett, nehogy a haragos mester pofon vágja,
de aztán megállt, és pislogva, legörbedő szájjal Ulrikára
nézett. Nem bámészkodott sokáig, gyorsan hátrament.
Jarok felsóhajtott, félrehajította a repedt falemezt.
– Elnézést, hölgyem – mondta. – Ez a fiú rajong a
szépségért. Mindig elront valamit, amikor egy csinos
leányzó téved a műhelybe.
– Igazán kedves… Köszönöm a bókot! – Ulrika
megpróbálta azt a csábos, jellegzetesen lahmian
hanglejtést használni, amit oly sokszor hallott Gabriella
grófnőtől. – Tehát azt mondod, uram, hogy ez a hegedű,
Fieromonte hegedűje soha nem is létezett?
– Ejnye, no! – Jarok hátradőlt a padján, az övére
erősített erszényből előhalászta a pipáját. – Azt olvastam,
hogy létezett, de azt is olvastam, hogy nem. De ha
létezett, akkor se látta már senki, időtlen idők óta.
– Áruld el, jó uram, hol olvastál róla? – kérdezte
Ulrika, ügyelve arra, hogy a hangja ne árulkodjon túl
nagy kíváncsiságról.
Jarok megtömte a pipáját, azután egy háncsdarabbal
parazsat vett a könyökénél álló kis vaskályhából, és
rágyújtott. Szívogatni kezdte a pipát, majd kipöffentett
egy füstfelhőt.
– Úgy negyven éve történt, amikor még a
Zeneakadémia diákja voltam – mondta. – Az ottani
könyvtárban, egy régi kötetben találtam rá utalást. Abban
a könyvben az állt, hogy a hegedűt egy őrült tileai mester,
bizonyos Fieromonte készítette, valamivel a Káosz ellen
megvívott Nagy Háború előtt. Fieromonte célja az volt,
hogy megalkossa a világ legszebben szóló,
leggyönyörűbb hangszerét, ezért még arra is hajlandó
volt, hogy eladja a lelkét egy démonnak, csak hogy elérje
a célját.
– Felnevetett. – A könyv szerint működött a dolog. Az
emberek, ha meghallották a hegedű hangját, azonnal sírva
fakadtak.
Állítólag volt egy asszony, aki öngyilkos lett, amikor
ez a hangszer szólt a férje temetésén. Aztán, megint csak
állítólag, egy alkalommal a szárnyas lándzsások egy
egész százada kezdte ropni a táncot a hegedű
muzsikájára, és nem is hagyták abba, míg mind egy
szálig holtan össze nem omlottak. – Beleszívott a
pipájába, legyintett. – De ez persze ostobaság. Találtam
két másik könyvet, azokban azt olvastam, mese az egész.
A zenészek és a hangszerkészítők mítosza.
– És mi történt a hegedűvel? – kérdezte Ulrika. –
Persze csak állítólag…
– Tán odaveszett a háborúban. – Jarok megvonta a
vállát. – Erre nem emlékszem pontosan, de bármiről is
szóljon a fáma, az is éppen olyan badarság, mint a többi.
– Kétségtelenül így van – mondta Ulrika. – Mese, de
annak legalább érdekes. Nem emlékszel véletlenül annak
a könyvnek a címére, amiben olvastál róla?
Jarok homlokráncolva szívogatta a pipáját, azután
kifújt egy újabb füsttömeget.
– Mi is volt a címe, mi is…? Akkoriban a kedvenceim
közé tartozott. Tele volt érdekes, izgalmas történetekkel
meg furcsa képekkel. Azt olvasgattam, pedig inkább a
valódi történelmet kellett volna tanulmányoznom. Ah!
Igen… Kappelmeister Barshai emlékiratai. Az illető
Alexis cár udvari zeneszerzője volt. Bolond volt az öreg
Barshai, akár a veszett nyúl, de a cár kedvelte. Tényleg a
cár! Ő aztán csinált pár dolgot, még a háború előtt! Mind
nagy hősnek tartjuk, meg belevaló fickónak, mert egyszer
például…
Ulrika meghajolt, és ezzel félbeszakította a szóáradatot.
– Nagyon szépen köszönöm, hogy időt áldoztál rám,
Jarok mester – mondta –, de attól tartok, most már
indulnom kell. Igazán sokat segítettél!
Jarok kissé bosszúsan nézett rá amiatt, hogy nem
hagyta befejezni a történetet, de végül udvariasan
megemelte feléje a pipát.
– Örömmel tettem, hölgyem – mondta. – Örömmel…
Ulrika megfordult, és Stefannal a nyomában kisietett az
ajtón. Már az utcán voltak, amikor utolérte Jarok hangja.
– Seva, te lusta dög! Hol az a lemez? A Medve nevére,
hol vagy? Ej, már megint hová ment ez a híg agyú
semmirekellő?
 Huszonkettedik fejezet
Az éj zenéje

– Hamarosan táplálkoznom kell – közölte Ulrika az

ajkát rágcsálva, miközben Stefannal együtt elindult a
Zeneakadémia irányába.
– Ha kell, akkor táplálkozz! – mondta Stefan.
Körbemutatott az utcákon sétálgató diákokon. – Később
biztos szükség lesz az erődre.
Ulrika zavartan pislogott.
– Egy kicsit… válogatós vagyok – mondta. –
Beletelhet egy kis időbe, míg megfelelő személyt találok.
Stefan felvonta a szemöldökét.
– Mi az, talán szüzek vagy királyi leszármazottak
vérére van szükséged? A múltkor elég mohón ittál, nem
láttam rajtad, hogy különösebben finnyás volnál.
– A gazfickók vérét szeretem – mondta Ulrika. – Nem
igazán rajongok értük, azokért, akik az ártatlanokon
élősködnek, akik mindenkit prédának tekintenek, és nem
szeretnék közéjük tartozni.
– Ah, értem! – mondta Stefan. – Gyerekbetegség. Az
első év során sok vámpír szenved hasonlótól. Nyugodj
meg, el fog múlni!
– Nem igazán értem, hogy az idő miként és miért
változtatná meg az elveimet – mondta Ulrika kimérten.
– Pedig ez fog történni – mondta Stefan. – Most még
úgy érzed, kötődsz az emberi múltadhoz. Most még élnek
a barátaid. Az előző életed eseményei hatással vannak a
jelenre, de húsz vagy harminc év múlva, amikor már
halottak lesznek az ismerőseid, amikor minden
történelemmé ködösül, ami az újbóli megszületésed előtt
történt, rá fogsz jönni: az emberi fajhoz való kötődés nem
egyéb, mint illúzió. Olyan a külsőnk, mint az embereké,
ugyanazt a nyelvet beszéljük, de nem ugyanahhoz a
fajhoz tartozunk.
– Igen, ez lehetséges, de ettől még nincs jogunk ahhoz,
hogy válogatás nélkül áldozatnak tekintsük őket. Ha egy
mód van rá, kerülni szeretném az ártatlanokat.
– Az ártatlanság is csak illúzió – mondta Stefan. –
Gondolod, hogy akár a legkedvesebb, legnvitottabban
gondolkodó ember megtenné, hogy védelmezni próbál
téged, ha esetleg kiderül a valódi kiléted, a valódi
természeted? – Sötéten felnevetett.
– Nem, még az ártatlanok is fáklyát meg karót
ragadnának, akárcsak a többiek, és egyetlen pillanatot
sem szánnának arra, hogy megvizsgálják a táplálkozással
kapcsolatos elveidet.
– Nem számít, hogy mit tennének, és mit nem tennének
– mondta Ulrika rendíthetetlenül. – A tisztesség és a
becsület bennem élő dolog, nem attól jön létre, hogy
mások mit gondolnak rólam. Nem vagyok hajlandó
szörnyként viselkedni pusztán azért, mert szörnynek
tartanak.
Stefan elnézően mosolygott.
– Ó, igazán emelkedett vagy! – mondta. – Tiszteletet
érdemelsz azért, hogy ragaszkodsz az elveidhez, de
remélem, nem várod el tőlem, hogy kövesselek ezen a
keskeny ösvényen!
Ulrika összevonta a szemöldökét. Ez a kérdés még nem
fordult meg a fejében, de rájött, ha nem hajlandó
elfogadni mások véleményét abban, hogy mi a jó és mi a
rossz, ugyanakkor elvárja másoktól, hogy az ő erkölcsi
elvárásainak megfelelően alakítsák viselkedésüket,
életüket, akkor gyakorlatilag hipokritává válik. Arról sem
feledkezhetett meg, hogy esküvel fogadta: az emberiség
ragadozóit tekinti prédájának. Ez viszont felvetett egy
érdekes kérdést. Ha Stefan is az emberiség ragadozója,
akkor őt is prédának kell tekintenie? Őt is meg kell
állítania abban, hogy ártatlanok életére törjön? Esetleg
meg kellene győznie őt saját elvei helyességéről? Vagy
tegyen kivételt vele, pusztán amiatt, hogy ugyanazon az
oldalon küzdenek, mindketten fellépnek a szektások
ellen?
– Természetesen a saját utadon kell járnod – mondta
lassan. – Csak remélni tudom, hogy felfedezel némi
bölcsességet az enyémben.
– Bölcsességet? Nem – mondta Stefan. – Idealizmust, a
saját fajtádtól való undort, önnön természeted
megtagadását… Igen, ezeket látom. De bölcsességet? Azt
nem.
– Talán nincs bölcsesség abban, hogy megvéded azt a
társadalmat, amelyből táplálkozol? – kérdezte Ulrika. –
Most azért védelmezed Praagot, hogy lehetőséged legyen
bosszút állni Királyon. Ez talán nem olyan, mint az életed
kicsinyített változata? Talán a céljaid eléréséhez, bármik
legyenek is azok, nincs szükséged arra, hogy az emberek
világa szilárdan álljon? Meg kell óvnod a kastélyodhoz
tartozó parasztokat, biztosítanod kell számukra azt, hogy
dolgozhassanak, mert csakis így képesek befizetni neked
az adójukat, csakis rajtuk keresztül vagy képes továbbra
is úgy élni, ahogy azt megszoktad. Szükséged van arra,
hogy a Birodalom szilárd maradjon, mert csakis így
gátolhatja meg, hogy az északi hordák elfoglalják a
földedet. Vagy talán mindig, folyamatosan harcolni
szeretnél a puszta létezésért?
– Ebben tényleg van bölcsesség – mondta Stefan de
nem látom be, miért veszélyeztetné az emberek világának
stabilitását az, hogy időnként kiszívok némi vért egy-egy
fejőlányból vagy városi polgárból.
– Én… hát… – Ulrika elbizonytalanodott. – A
banditák, a gyilkosok és a szektások veszélyeztetik a
társadalom szövétnekét, igaz? Vagyis, ha eltávolítjuk
őket, megerősödik ezt a szövétnek, és… és…
– Akkor most nézzünk a dolog mélyére, jó? – mondta
Stefan.
– Szerintem valójában azért gondolkodsz így, mert
irtózol attól, hogy árts a szegény, védtelen lényeknek, és
keresel magadnak valami jól hangzó elvrendszert, ami
mögött elrejtheted a szentimentalizmusodat.
Ulrika összepréselte az ajkait, és megpróbált
megfogalmazni magában valamilyen ellenérvet. Lehet,
hogy Stefannak igaza van? Tényleg úgy viselkedik, mint
az egyszeri tanyasi lány, aki nem volt hajlandó
végignézni kedvenc, aranyos bocikája leölését? Szerette
volna azt hinni, hogy ennél azért jóval többről van szó, de
nem igazán tudta kifejezni az érzéseit.
– Megérkeztünk – jelentette ki Stefan.
Ulrika felnézett. A Zeneakadémia előtt álltak. A
főkapu két oldalán magasló díszes kőoszlopok fölött
furulyán és trombitán játszó vízköpők gubbasztottak. Az
épület jóval a Magnus-kert északi végében álló fák fölé
magaslott. Ulrika megkönnyebbült; az, hogy célhoz értek,
jó okot adott neki arra, hogy elhalasszák a vitát, vagyis
időt kapott arra, hogy megfelelő választ találjon Stefan
kérdésére.
Gondot csupán az egyre mardosóbb éhség jelentett a
számára.
Beléptek a kapun, és egy különös, csillogó világba
érkeztek. Úgy tűnt, a Praagban mindenütt jelen lévő
őrület itt sokkal erősebben, sokkal szeszélyesebben
fejtette ki a hatását, mint másutt. A Zeneakadémia
épületegyüttesét alkotó furcsa építmények, a tornyok, a
csillogó kék, piros és narancssárga csempelapokkal
borított felületek bizarr összhatást teremtettek. A
minaretek úgy emelkedtek a tetők fölé, mint ékkövekkel
díszített gombák; az udvarokon működő szökőkutakon
mitikus hősök álltak, valamennyien megfeszült, erőlködő
testtel, levegőt markolászó kézzel, grimaszba torzult
arccal – mintha mindegyiküket valamilyen iszonyú
szenvedély agóniája közben ábrázolták volna.
Az épület külső része fénylő és világos volt, a kapun
túl azonban a sötétség és a félhomály uralkodott. A hely
majdnem olyan elhagyatottnak tűnt, mint odakint az
utcák, a folyosókon csupán néhány diákot lehetett látni,
és ahhoz képest, hogy az épület mégiscsak a muzsika
fellegvára volt, kísérteties csend borult mindenre.
 Ulrika eltűnődött, vajon miért nincsenek jelen a
diákok, a tanárok. Erre a kérdésre nagyon hamar választ
kapott, méghozzá egy szobortól. Az alkotás a
koncertterem előtt állt.
Egy szárnyas asszonyt ábrázolt, aki kardot tartott a
kezében. Végtagjaira annyi fekete szalagot kötöttek, hogy
messziről úgy nézett ki a teste, mint egy bundás medvéé.
Ulrika kisimította az egyik szalagot. A fekete selymen
fehér tintával írott szöveget látott: „Andre Verbitsky –
klarinét – elesett a zvenlevi csatában. Ursun Atya vegye
őt magához!”
Valamennyi szalagon hasonló felirat állt, előttük
csellisták, fuvolások, csembalósok, üstdobosok neve –
olyan embereké, akik letették a hangszerüket, és kardot,
lándzsát ragadva hadba vonultak; olyan embereké, akik
tucatjával, százával haltak meg annak a városnak, annak
az országnak a védelmében, amelyet szerettek. Ulrikának
fájdalmat okozott a szalagok látványa. Nem is hitte
volna, hogy ilyen emberek is képesek és hajlandóak
voltak küzdeni Kislevért. Ezek nem kemény, edzett ungol
lovasok vagy büszke gospodar lándzsások volt, hanem
egyszerű fiatalemberek, fiúk, akikkel feltöltötték a
regimenteket, akik a hősök mögött masíroztak, akik már
jóval azelőtt meghaltak, hogy bárki felfedezte volna
bennük a művészi tehetséget. Fiúk voltak, akik
hiányoztak és hiányozni fognak az Akadémiáról.
– Azt hiszem, az a könyvtár – mondta Stefan, és jobbra
mutatott.
Mielőtt követte volna a férfit, Ulrika végigsimított a
szalagokon. Arra gondolt, ha a szekta diadalt arat, egész
Praagra hasonló sors vár majd. A város valamennyi
szobrát feketébe lehetne öltöztetni… Elhatározta, ezt nem
fogja hagyni, küzdeni fog ellene, még akkor is, ha
belepusztul!
A könyvtár díszes, zömök épület volt, úgy gubbasztott
a többi között, mint valami kövér varangy. Kupoláin
féldrágakövek és aranybevonatok csillogtak, mint drága
bibircsókok, de belül ez is sötét volt. Ulrikát és Stefant a
fény hiánya zavarta a legkevésbé.
Úgy mentek át az épület hátuljába, mintha csak a
berendezését csodálnák. Körbenéztek, látja-e őket valaki,
majd egy barokkos csigalépcsőn felmentek egy keskeny
erkélyre. Egy üvegezett ajtót találtak, amely a központi
csarnokra, a magas, kör alakú átriumra nyílott. A terem
falait három függőfolyosó fogta körbe egymás alatt; a
falakat mindhárom szinten, mennyezettől padlóig,
könyvekkel megpakolt polcos szekrények borították.
– Lehet, hogy egy darabig itt maradunk – jegyezte meg
Stefan, ahogy végignézett a rengeteg könyvön.
– Biztos van valamilyen katalógus – felelte Ulrika
kissé erőltetett magabiztossággal.
Még egyszer körbenézett, azután megfogta az
üvegezett ajtó kilincsét. Lenyomta, és megrántotta.
Semmi. Bosszúsan megcsóválta a fejét, s még kétszer
megrántotta a kilincset. Ennyi éppen elég volt ahhoz,
hogy az ajtó kiszakadjon a helyéről.
Keresztülléptek az ajtónyíláson, és egy lépcsőn
lesiettek az átrium földszintjére. Középütt, alacsony
asztalokkal körülvéve egy magas, szószékre emlékeztető
íróasztal állt. Az asztal elülső oldalába kislevita betűkkel
a „Főkönyvtáros” szót vésték. Mögötte egy alacsonyabb
könyvespolc állt, amely szinte nyögött a ráhelyezett,
legalább száz vaskos kötet súlya alatt.
– Ez a néhány kötet lenne a katalógus? – kérdezte
Ulrika.
– Derítsük ki! – mondta Stefan.
Az alacsony polchoz mentek, találomra levettek róla
egy-egy kötetet. Ulrika középütt csapta fel az övét.
Ahogy a vastag pergamenlapokra írott szövegre nézett,
Ulrika első pillantásra megállapította, a bejegyzések nem
egyetlen kéztől származnak. Bal oldalon könyvek címei
szerepeltek, jobb oldalon a hozzájuk fűzött jegyzeteket
lehetett elolvasni. Gondot csupán az jelentett, hogy szinte
mindegyik bejegyzést többször módosították, így
bizonyos szavakat alig lehetett kibetűzni. Bizonyos
sorokat apróbetűs megjegyzések vettek körül. A
könyvtárosok egymást követő nemzedékei a jelek szerint
mindig találtak valami javítanivalót, mindegyikük hozzá
akart fűzni valamit ahhoz, amit elődei leírtak. Ennek az
lett az eredménye, hogy az oldalpáron alig maradt üres
hely, szinte minden létező felületet teleírtak.
Ulrika sóhajtva becsukta a könyvet, visszatette a
polcra, és a gerincére nézett.
– „Ca”-tól „Ce”-ig – olvasta. Megnézte a mellette álló
kötetet. – „Ci-től „Co”-ig… – Végigpillantott a polcokon.
Az ábécé minden egyes betűjéhez több vaskos kötet
tartozott. – Kappelmeister Barshai emlékiratai… Ez
vajon az „emlékiratok” között van? – kérdezte. – Vagy
inkább a „Barshai”-nál keressük? Esetleg a
„Kappelmeister”-nél? Melyik volt a családi neve? A
„Barshai” vagy a „Kappelmeister”?
Stefan fejcsóválva összecsapta a kezében tartott
könyvet.
– Nézzük meg mindegyiknél! Te a „Barshai”-val
kezdd, én megnézem az „emlékirat”-nál!
Ulrika bólintott. Végighúzta az ujját a vaskos
köteteken.
– „Ba”-tól „Bi”-ig – mondta. Levette a polcról a
kiválasztott könyvet, odavitte a szószékszerű
íróasztalhoz. Stefan is levett egy kötetet, és követte
Ulrikát. Lapozgatni kezdtek.
Ulrika fejcsóválva meredt az oldalakat megtöltő
szövegre. A felsorolt könyvcímek valamikor ábécé-
rendben voltak, de mivel a lapok szélére és a sorok közé
újabb címeket jegyeztek be, a rendszer felborult. Ahogy
az apró betűket silabizálta, Ulrika megszédült. Fokozódó
éhsége sem javított az állapotán.
Talált egy olyan oldalt, ahol eredetileg a „Bar”-ral
kezdődő címeket jegyezték be, de közéjük később
beszúrták a „Bam”, a „Bas”, a „Bal” és a „Bon”
kezdetűeket. Lassan végighúzta az ujját az eredeti
oszlopon, megpróbálta elolvasni, mi szerepel az
írásrétegek alatt.
– „Barbár énekek gyűjteménye – Roppsmenn
Zither”… „Barna hangú kórusművek, avagy: a
legsötétebb táncok”. „Bartolf, Gustalf – Menüettek és
keringők”. – Ulrika felmordult. – Őrület! Van, hogy a
címeket írták előre, de van olyan is, hogy a szerzők nevét.
– „Elemi szintű birodalmi skálázás” – mormolta
Stefan. – „Emlékiratok – Estalia, a tengerkirály leánya,
opera hét felvonásban”…
Hangos dobbanás hallatszott a külső csarnok irányából.
Mindketten felkapták a fejüket. Az első zajt halk
kulcscsörrenés, majd metsző zárnyikordulás követte.
Ulrika és Stefan egyszerre csukták össze az előttük lévő
köteteket. Mindkettőt visszatették a polcra, azután
lekuporodtak a könyvtárosi pódium mögé.
Dobbanások. Ruhazizzenés. Halk női kuncogás, azután
egy éles „Pszt!”. Sárga fény villant az árnyékok között, a
világosságfoltok a falakra vetődtek. A léptek egyre
közelebbről érkeztek. Ulrika először az erekben
pumpálódó, friss emberi vér jellegzetes illatát érezte meg,
azután a lehelet borbűzét.
– Nem sok ember tudja, édeském – mondta egy
hallhatóan részeg férfi akadozó nyelvvel. – De az ágy,
amiben a nagy Ossilian Astanilovics a műveit
komponálta, itt van kiállítva… Itt, az első emeleti
galérián. Szeretnéd megnézni, igaz?
Ulrika lejjebb húzta a fejét. Egy kacarászó, egymást
támogató párocska tántorgott keresztül az ajtón. Az
alacsonyabb egy kövérkés, piros arcú, fiatal nő volt;
hatalmas mellei szinte kibuggyantak mélyen kivágott
ruhájából. A magasabbik, egy sovány, homokszőke hajú
fiatalember, egy gyertyát tartott az egyik kezében. Ulrika
meglepődött, amikor az arcára nézett: Valtarin volt az, a
hegedűvirtuóz, aki előző este azon a bizonyos estélyen
játszott. Érdekes egybeesés – villant át az agyán.
– Hadd vezesselek körbe! – mondta Valtarin. Elindult
az átriumban, és közben széles mozdulattal körbemutatott
a könyvtáron. – Ez az a szent hely, ahol tanulmányoztam
a mesterek munkáit, ahol megismertem azoknak a
hangoknak és akkordoknak a titkait, amelyek hallatán
megszakadnak a szívek és széttárulnak a hölgyek lábai…
Ahogy Valtarin és a lány közelebb tántorgott a
pódiumhoz, Stefan odahajolt Ulrikához.
– Nincs időnk kivárni, míg ezek a bolondok elmennek
innen! – súgta. – Meg kell ölnünk őket. Folytatnunk kell
a kutatást! Rajta, itt a lehetőség, hogy táplálkozz!
– Én… – kezdte Ulrika. – Nem! Ismerem őt. Várj csak!
Jobb ötletem van. Talán a hasznunkra lehet.
Stefan felvonta az egyik szemöldökét.
– Ha mégsem, akkor meghal.
Ulrika bólintott.
– Ez… – Valtarin a pódiumra mutatott, ami mögött a
két vámpír rejtőzött. – Ez az a hely, ahol a vén Gorbenko
ült. Úgy trónolt itt, akár a törvénykezés istene. Csak az
arra méltóknak volt hajlandó kiadni a kért műveket. Ó, a
tulok! Milyen régimódi módon gondolkodott! – Ahogy
Ulrika és Stefan felemelkedett az asztal mögül, a torkán
akadt a szó. A lány felsikoltott, és az alsószoknyáit
kivillantva összerogyott mellette.
– K-k-kik maguk? – dadogta Valtarin. – Mit keresnek
itt?
A szíve vadul dobogott, ahogy a lányé is. A félelmük
mámorító volt. Ulrika kezdte bánni, hogy visszautasította
Stefan javaslatát, és nem ölte meg őket.
– A tudást keressük – mondta Ulrika a tőle telhető
legnagyobb nyugalommal. – És ti?
– De… de a könyvtár most zárva van! – mondta
Valtarin. – Ide most nem szabad bejönni!
– Éppúgy nem, ahogy nektek sem. – Ulrika gúnyos
mosollyal a lányra nézett. – Olyan szándékkal, amivel ti
jöttetek, semmiképpen sem. Azt hiszem, valamennyien
bajba kerülnénk, ha kiderülne, hogy tilosban jártunk.
Vagy talán nem így van?
Valtarin először Ulrikára nézett, azután Stefanra, végül
a lányra. Látszott rajta, mérlegelni próbálja a helyzetet.
– Én… én… – kezdte, de Ulrika félbeszakította:
– Egész véletlenül nem tudod, hogyan kell megtalálni
egy bizonyos könyvet ezekben a katalógusokban?
Valtarin pislogott, a jelek szerint meglepte a kérdés.
Megrázta bozontos fejét.
– Azt csak Gorbenko tudja. Eléggé összekutyulta itt a
dolgokat, pusztán csak azért, hogy megtarthassa az
állását. Nélküle itt már senki nem találhat meg semmit.
Stefan keze lassan a rapírja markolata felé csúszott.
Ulrika kilépett az asztal mögül, ügyelve arra, hogy magán
tartsa Valtarin tekintetét.
– Talán tudsz valamit arról, ami minket érdekel –
mondta.
 Valtarin döbbenten nézte végig, ahogy Ulrika átmegy
az egyik alacsony asztalhoz, és ráül a szélére. A lány
közben összeszedte magát, feltápászkodott a padlóról, és
rácsimpaszkodott Valtarin karjára.
– Egy gyűjtőnek dolgozom, aki ritka hangszerekkel
foglalkozik – mondta Ulrika. Leoldotta az övéről az
erszényét, kinyitotta. – Sigmar Birodalmának egyik
nemeséről van szó, aki most éppen egy különleges,
legendás hangszert akar megszerezni. Talán hallottál róla.
– Elővett öt aranyérmét, egyesével letette őket az
asztalra. – Fieromonte hegedűjéről van szó…
Valtarin szeme a név hallatán elkerekedett. Hátralépett
egyet, és közben majdnem fellökte a lányt. A szíve még
gyorsabban vert, mint korábban.
Ulrika gyors pillantást vetett Stefanra, aki szintén
kilépett az íróasztal mögül, és elindult, hogy Valtarin
mögé kerüljön. „Túl izgatott a fickó – gondolta Ulrika a
művészre nézve. – Lehet, hogy tud valamit erről a
hegedűről?”
– Úgy veszem észre, már hallottál róla – mondta, és
közelebb lépett Valtarinhoz. – Esetleg van hozzá valami
közöd?
– Tessék? – Valtarin idegesen Ulrikára, majd Stefanra
nézett. – Nincs! Én… Szerintem már nem is létezik.
Egyébként is, szerencsétlen holmi, átok a zenészek
számára. Még hallani se jó róla, nemhogy beszélni!
Balszerencsét hoz.
– Azt hiszem, ennél azért többről van szó – mondta
Ulrika.
– Úgy látom, izzadsz. Megtudhatnám, miért?
Valtarin elkerekedő szemmel hátrált el Ulrikától.
– Én… én… Hagyjanak már békén minket, jó? –
kiáltotta. – Itt senki sem tudja, hol van az a megátkozott
hegedű!
Ulrika megállt, ismét Stefanra nézett, majd újra
Valtarin felé fordult.
– Esetleg már mások is jártak itt? – kérdezte. – Ők is a
Fieromonte iránt érdeklődtek?
Valtarin bólintott. A szeme kigúvadt a félelemtől.
– Én magam nem találkoztam velük – mondta. – De
hallottam róluk. A vén Daskát majdnem halálra
rémisztették.
– Ez mikor történt? – kérdezte Stefan. – Kik voltak?
– Nem tudom – mondta Valtarin. – Csak azt hallottam,
hogy beosontak ide pár hete, és azt mondták, hogy meg
akarják venni a hegedűt. Ahogy maguk is. És nem igazán
repestek az örömtől, amikor kiderült, senki sem tudja
megmondani nekik, hol van.
– Nos, mi nem vagyunk ennyire durvák. – Ulrika a
reszkető fiatalember felé tolta az aranyakat. – Ha meg
tudnád mondani, hol van vagy hol volt a hegedű, vagy
esetleg azt, hogy hol tudhatunk meg róla valami,
megkapod ezt a pénzt. Igazság szerint egy könyvért
jöttünk ide. Kappelmeister Barshai emlékirataiért.
Valtarin az aranyra nézett, azután végigpillantott a
teremben elhelyezett, irdatlan mennyiségű könyvön.
– Nem tudom, hol lehet a könyv – rázta meg a fejét. –
Én soha…
Ulrika sóhajtva az aranyakért, Stefan pedig a kardjáért
nyúlt.
– Várjanak! – kiáltott fel Valtarin, és megpróbált
eltávolodni Stefantól. – Várjanak! Még nem fejeztem be.
Azt akartam mondani, hogy én soha nem hallottam róla,
de ismerek valakit, aki esetleg tudja, hol van. Biztos
vagyok benne, hogy tudja!
A művész mögött álló Stefan megrázta a fejét; látszott
rajta, szeretné folytatni a kutatást. Ulrika ügyet sem vetett
rá.
– Ki ez a bizonyos „valaki”? – kérdezte.
– A régi mesterem, Maestro Padurowski – felelte
Valtarin.
– Ő mindent tud a hegedűkről. Azt is tudnia kell, hol
van a Fiero… ööö… az a hangszer. Feltéve, hogy még
létezik.
– Hol találjuk meg a maestrót? – kérdezte Ulrika.
 – Bizonyára az irodájában – mondta Valtarin. – A
szerzeménye hangszerelését csiszolgatja. Merthogy írt
egy művet a herceg győzelmi koncertjére.
– Azok a személyek, akik korábban keresték a
hegedűt… Ők is beszéltek ezzel az úriemberrel? –
kérdezte Stefan.
Valtarin megrázta a fejét.
– Nem tudom. Nem hiszem. Ők Daska tanár urat
keresték fel, aki az esetet követően egy teljes hétig ki se
mert jönni a lakásából.
– El tudsz vinni minket ehhez a Padurawskihoz? –
kérdezte Ulrika. – Megkapnád a pénzt.
Valtarin habozott, Stefanra nézett.
– Bántani fogják?
– Mi nem olyanok vagyunk, mint amazok – felelte
Ulrika.
– Inkább megfizetjük, ahogy téged is megfizetünk.
Valtarin végül bólintott.
– Jöjjenek velem! – A bejárat felé fordult, és intett
Ulrikáéknak, hogy kövessék.
Stefan rosszalló pillantást vetett Ulrikára, aki felszedte
az asztalról az aranyakat, és elindult Valtarin után. Ulrika
megvonta a vállát.
– De… Valtarin! – hallatszott a hátuk mögül egy
részeg, panaszos hang. – Azt hittem, megmutatod nekem
Astanilovics ágyát!

Maestro Padurowski a campus szélén álló jellegtelen

épület apró, méhsejtszerű, por- és korhadásszagot,
penészes papírbűzt árasztó helyiségeinek egyikében volt.
Valtarin bekopogott az ajtón.
– Szabad! – hallatszott odabentről egy élénk hang.
Valtarin benyitott, azután meghajolt. Ulrika a feje
fölött egy szűk szobát látott, amelynek falai előtt
papírcsomókkal teletömött polcos szekrények álltak. A
lámpást egy fóliánshalom tetejére helyezték. Az íróasztal
mögött gubbasztó férfi dolgozott, lúdtolla sercegve futott
az előre megvonalazott papíron. Ahogy előredőlt,
hófehér, hosszú, bozontos haja szinte teljesen eltakarta az
arcát.
– A vacsorámat hozta, Luba? – kérdezte, anélkül hogy
felnézett volna. – Csak tegye le a székre…
– Én vagyok az, maestro! – Valtarin ismét meghajolt. –
Én, Valtarin.
Maestro Padurowski felemelte a fejét, hátrasimította
sörényét.
– Valtarin, kedves fiam! – kiáltott fel sugárzó arccal. –
Milyen kedves, milyen kedves! – Hosszúkás, csupa orr,
csupa áll arcán és magas homlokán mély ráncok
húzódtak; a szemöldöke fehér és bozontos volt.
– Nem egyedül jöttem, maestro. Van itt két ember, aki
találkozni szeretne önnel. – Valtarin beljebb lépett. –
Feltennének pár kérdést, ha lehet.
Padurowski összevonta a szemöldökét.
– Ez most nem a legmegfelelőbb idő erre, fiam –
mondta. Heves mozdulatot tett a pennájával, aminek
következtében szétfröccsentett pár csöpp tintát. – Holnap
próbálunk, és még nem fejeztem be a rézfúvósok részét.
Később, később! Mondjuk jövő héten.
– Megfizetnénk az idejét, maestro – mondta Ulrika.
Padurowski megrázta a fejét, és folytatta a munkáját.
– Nem tudnak eleget fizetni, nem tudnak! A fejembe
kerül, ha ezzel a koncerttel csalódást okozok a
hercegnek! Menjenek el, menjenek!
– Csupán néhány percre lenne szükségünk – mondta
Ulrika.
– Minden ránk áldozott percéért egy arany reikmarkot
fizetek.
A maestro ismét felemelte a fejét.
– Egy reikmark egy percért? – kérdezte csillogó
szemmel. – Ejnye, még a herceg sem fizet ilyen jól! –
Letette a tollát, hátradőlt. – Hallgatom. Mire kíváncsiak?
Ulrika letett az asztalra egy pénzérmét.
 – Egy hangszerek gyűjtésével foglalkozó személyt
képviselek. Az illető szeretne megtalálni egy bizonyos,
híres hegedűt. Fieromonte hegedűjét. A tanítványa azt
mondta, ön esetleg tudja, hol lehet.
– Elmondtam nekik, maestro, hogy már mások is
érdeklődtek a hegedű iránt – szólt közbe Valtarin. –
Elmondtam, hogy azok az illetők kikérdezték Daska tanár
urat, és igencsak dühösek voltak, amikor kiderült, hogy a
tanár úr semmit sem tud.
Padurowski elhúzta a száját.
– Nem is értem, hirtelen mi ez a nagy érdeklődés egy
ilyen régi legenda iránt.
– Legenda? – kérdezte Ulrika. – Úgy érti, a hegedű
nem létezik?
A maestro szárazon elmosolyodott.
– Úgy tűnik, nem fogok túl sok aranyat keresni –
mondta –, mert a válasz nagyon rövid lesz. A hegedű
létezett, de már nincs meg. Elégett, közvetlenül a Káosz
elleni Nagy Háború után. Állítólag beleszállt egy démon,
amikor a hordák elfoglalták a várost, így utána képes volt
az őrületbe kergetni az embereket. Az akkori herceg
megparancsolta, hogy vessék máglyára, éppen úgy,
mintha boszorkány lenne. – Felnevetett. – Azt nem
tudom, hogy valóban megszállottá vált-e. Lehet, hogy
igen… Azt viszont tudom, hogy elégették, a hamvait
pedig szétszórták a szélben. Kár érte, mert állítólag ennek
volt a legtisztább hangja az egész világon.
Ulrika felsóhajtott. Nem tartotta valószínűnek, hogy
tényleg ez történt. Ha a hegedű valóban nem létezne, a
szektások biztosan nem ettől tették volna függővé a
tervük sikerét. Padurowski azonban úgy gondolta, hogy
már nincs meg, ezért nem sok értelme lett volna tovább
faggatni őt. Letett az asztalra még két aranyat az első
mellé.
– Köszönjük, hogy időt szánt ránk, maestro! Tudatni
fogom a megbízómmal azt, amit öntől hallottam.
– Igazán sajnálom, hogy nem szolgálhattam kedvezőbb
hírekkel – mondta Padurowski. – Mindenesetre
köszönöm az aranyat. Még soha életemben nem kerestem
ennyi pénzt ilyen könnyen.
Ulrika átadta Valtarinnak a megígért öt aranyat, majd
Stefannal együtt távozott. Lesiettek az épület keskeny
lépcsőjén.
– Nem értem – mondta Ulrika, amikor kiléptek a
Zeneakadémia kapuján, és céltalanul elindultak a
diáknegyed utcáin. A környék kihalt volt, az utcákon
kettejükön és egy kedvetlenül sétálgató városőr pároson
kívül senki sem járt. – Hogyan lehetséges az, hogy a
szektások egy olyan hegedűt próbálnak megszerezni,
amit kétszáz évvel ezelőtt elégettek?
 – Padurowski talán kevesebbet tud, mint gondolja –
mondta Stefan. – Lehet, hogy ezt a hegedűégetéses
történetet annak idején csak azért terjesztették el, hogy
titokban tartsák az igazságot. Talán nem is ez történt.
Ulrika bólintott.
– De ha így van, akkor most hol lehet?
Továbbment, és megpróbálta összeszedni azokat a
helyeket, ahol el lehet rejteni egy hangszert. Az éhsége
miatt eléggé nehezen tudott gondolkodni. Amíg
Padurowskival beszélgettek, sikerült elfojtania magában
a mardosó érzést, ami azonban most ismét feltámadt
benne. Nagy nehezen félretolta, és megpróbált a kérdésre
összpontosítani.
A herceg palotájában természetesen voltak
kincseskamrák, és a városban számos olyan
magángyűjtemény létezett, amelyeket különleges
tárgyakból állítottak össze. Az is elképzelhető volt, hogy
a hegedűt az Operaházban vagy a Zeneakadémián
rejtették el, de akár több száz más hely szóba jöhetett.
Hol lássanak hozzá a kereséshez? A szektások ezen az
éjszakán akarták megszerezni. Ulrika tudta, ha nekik
kettejüknek nem sikerül megállítaniuk őket, akkor két
éjszaka múlva, amikor a Mannslieb ismét kerek lesz,
használni fogják, és…
Egy új gondolat félresöpörte az agyában a többit. Az
Operaház? Telihold? Ursun fogaira, megvan!
Megmarkolta Stefan karját.
– Tudom, mit akarnak tenni! Tudom, hogyan akarják
használni a hegedűt!
– Hogyan? – kérdezte Stefan.
– Enrik herceg győzelmi koncertjén fogják csinálni!
Azon a koncerten, amire az Operaházban kerül sor. A
telihold napján!
Stefan a homlokát ráncolta.
– Értem, de…
Ulrika nem várta meg, hogy végigmondja a mondatot.
– A legendák szerint a hegedű hangja megőrjítette az
embereket, akik hallották. Így van? Így. A kultisták a
herceg, a nemesek, a tábornokok és a céhmesterek előtt
akarják megszólaltatni, így akarják eszelős őrültté
változtatni Praag vezetőit és urait, így akarják lerombolni
a várost. Először a vezetőket semmisítik meg.
Stefan lelassított.
– Én… én… Uram nevére, igazad lehet. Tényleg nagy
a veszély! Sokkal komolyabb, mint eddig gondoltam.
Meg kell akadályoznunk a dolgot!
– Meg – bólintott Ulrika. – De hogyan?
A szeme sarkából valami mozgásra lett figyelmes.
Ahogy oldalra kapta a fejét, egy alakot látott, aki éppen
visszahúzódott az egyik sikátorba. Ismét félrefordult, úgy
tett, mintha semmit sem vett volna észre.
– Kíséretünk van – mondta halkan.
Stefan bólintott, de továbbra is előrenézett.
– Hol?
– A sikátorban, a hátunk mögött – mondta Ulrika.
– Nos, talán beszéljünk vele – mondta Stefan.
Egyszerre fordultak meg, mindketten berohantak a
sikátorba.
A férfi levegő után kapkodva bámult a feléje közeledő
két alakra, megpróbált elhátrálni. Ulrika homlokráncolva
gondolkodott. Valahol már látta ezt a csapott vállat, ezt a
ferde szájat, de… hol? Eszébe jutott: a hangszerkészítő
segédje! Lehet, hogy a fickó azóta követte őket, hogy
eljöttek a műhelyből? Ez mindenesetre nyugtalanító volt.
A segéd megfordult, menekülni próbált. Ulrika átugrott
a feje fölött, és a rapírját kirántva érkezett meg elé. A
segéd megállt, hátrafordult; a szeme elkerekedett a
félelemtől. Stefan is kivonta a kardját. A fiú reszkető
kézzel tőrt rántott.
– Tedd el, te segéd! – szólt rá Ulrika, és közelebb lépett
hozzá.
– Csak beszélni akarunk ve…
– A királynő eljöveteléért! – rikoltott fel a segéd. A
nyakába döfte, és oldalra rántotta a kést.
Ulrika és Stefan egyszerre ugrott előre, hogy elkapják a
karját, de elkéstek. A fiú térdre rogyott, a nyakán
megnyíló Széles vágásból sűrűn fröcskölt a vér. A
szeméből lassanként eltűnt a fény.
– A pokolba! – vicsorgott Ulrika, nagyot taszítva a
testen. – Légy átkozott!
– Ne átkozd! – szólt rá Stefan. – Inkább szívd ki a
vérét! Gyerünk, igyekezz!
Ulrika bosszúsan felmordult, azután letérdelt, és a
sebre szorította az ajkait; megpróbálta magába szívni a
vért, mielőtt az kiömlött volna a kőre. Élvezettel lehunyta
a szemét, de ahogy a vér édes dala lüktetni kezdett a
fülében, a gyönyörű hanghoz csatlakozott egy halvány,
egészen lágy hegedűszó is, amely mintha nevetve
ellenpontozni akarta volna a benne szétáradó kéjt, amely
úgy akaszkodott belé, mint a tövisek a bőrbe; amely a
testét és tudatát lefelé húzó, vérvörös és forró, örvénylő
áramlat felszíne fölött tartotta volna a fejét. Úgy tűnt,
Praagban mindig szól valahol egy hegedű – időnként
lágyan és félszegen, időnként vidáman, néha pedig
agresszíven, de mindig ott lebegve a szélben. Lehet, hogy
minden egyes alkalommal ugyanannak a hangszernek a
hangját hallotta? Ha igen, akkor ki játszott rajta? És
egyáltalán: mi az oka annak, hogy minden egyes
alkalommal megütötte a fülét a zeneszó, amikor
valamilyen megpróbáltatáson kellett átesnie, amikor
valamilyen borzalmas esemény történt?
Ulrika felkapta a fejét a segéd nyakáról. Furcsa
gondolat fogalmazódott meg benne. Stefanra pillantott,
ügyet sem vetve az ajkáról aláhulló, sűrű vércsöppekre.
– Hallod ezt a dallamot?
Stefan fülelni kezdett.
– Igen. Hegedű. Valahol játszik… valaki.
Ulrika beletörölte a száját a fiatalember gallérjába, és
felállt.
– Már korábban is hallottad?
Stefan homlokráncolva elgondolkodott.
– Igen – mondta. – Most, hogy mondod… Igen!
Mindig távolról érkezett, és… mindig olyan halk volt,
hogy éppen csak észre lehetett venni.
– Így van! – Ulrika érezte, felpezsdül a mellkasában az
izgalom. – Én is ugyanilyennek hallottam. De sosem
törődtem vele. Praagban mindig szól a zene… Mindig
olyan volt, mintha egy szimfónia részlete lenne, de…
mindenütt jelen van. Mindenütt, de csak akkor, amikor
valami borzalmas dolog történt. Akkor is hallottam,
amikor megöltem Gaznajev pribékjeit, aztán akkor is,
amikor a szeszfőzdében végeztem a szektásokkal. Meg
akkor is, amikor a Vérszilánk megsebezte Raizát.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Stefan.
Ulrika megrázta a fejét.
 – Nem is tudom… Talán csak a képzeletem játszik
velem. Nem emlékszel véletlenül, hogy te mikor…?
Ahogy a zeneszó elhallgatott – olyan lágyan, mintha
csak a szél iránya változott volna meg –, mindketten
felkapták a fejüket.
– Akkor is hallottam – mondta Stefan töprengve –,
amikor a lahmianok elkergettek a házuktól. Aztán
közvetlenül azelőtt is, hogy a segítségedre siettem a
gazfickók raktárházában. Meg… meg máskor is. Azt
hiszem. Időnként olyan volt, mint egy énekhang, de
időnként olyan, mintha egy hegedű szólna.
– Nem egy hegedű! – jelentette ki Ulrika hirtelen
támadt bizonyossággal. – A hegedű! A Fieromonte!
Stefan meghökkent.
– Na, ez azért elég merész következtetés, nem? Ez a
zene… bármi lehet. Az is elképzelhető, hogy minden
egyes alkalommal más hangszer szólt. Az is lehet, hogy
csupán véletlen az egész.
– Igen, ezzel én is tisztában vagyok – felelte Ulrika –,
de van más nyom, amin esetleg elindulhatunk? Ezek az
átkozott szektások minden lépés után eltüntetik a
nyomaikat.
– És mi a helyzet a hangszerkészítővel? – kérdezte
Stefan.
– Talán éppen ő küldte utánunk ezt a bolondot.
 Ulrika megrázta a fejét.
– Vajon elárulta volna nekünk annak a könyvnek a
címét, ha ő is kultista volna? Vajon megmondta volna,
hol találhatjuk meg?
– Nem találtuk meg – ellenkezett Stefan. – Az is lehet,
hogy hazudott.
– És mi oka lett volna rá? – kérdezte Ulrika. – Nem lett
volna sokkal logikusabb, ha semmit sem mond, azután
megpróbál követni minket, egészen a szálláshelyünkig?
Vagy ránk küld valakiket, támadjanak meg minket az
utcán?
Stefan felsóhajtott.
– Jól van, de mégis, hogyan nyomozzunk le egy
dallamot, amit a szél sodort a fülünkbe? Ezt nem tudjuk
követni. Egyébként is, a város különböző negyedeiben
hallottam.
Ulrika az ajkába harapott. A férfinak igaza volt. Attól,
hogy rájöttek, a Fieromonte játssza a dallamot, semmivel
sem kerültek közelebb a hangszerhez. Vagy… talán
mégis? Ulrika felkapta a fejét.
– Most melyik irányból érkezett a hang? – kérdezte.
Stefan elgondolkodott, azután kelet felé mutatott.
– Talán arról.
Ulrika bólintott. Ő is így emlékezett.
– És amikor először hallottad? Evgena házánál melyik
irányból érkezett?
Stefan a szemét forgatta.
– Erre mégis hogy emlékezhetnék? Te talán emlékszel,
hogy amikor te hallottad, melyik irányból jött?
Ulrika megpróbált visszaemlékezni. Max házánál is
hallotta a hegedűszót. Akkor, amikor meglátta Maxet és
azt a nőt. Igen, hallotta, de bárhogy erőlködött, semmi
mást nem tudott felidézni, csak azt, hogy iszonyúan
dühös volt. És a többi alkalommal? Azután is hallotta,
amikor megölte azokat a mocskokat, akik kirabolták a
vak daloslányt. A diákok negyedében történt a dolog,
vagyis ott, ahol éppen voltak, és… igen, akkor is keletről
érkezett a dallam. Ahogy most is. Amikor Királyt üldözte
a háztetőkön, miután a vámpír ráhajította Raizára a
Vérszilánkot, akkor valahol az Újváros peremén voltak, a
város keleti felén. Akkor… igen, akkor nyugatról érkezett
a hang.
– Északról – jelentette ki Stefan váratlanul. – Amikor
Gaznajev raktárházánál voltam, akkor északról jött.
Emlékszem, még oda is fordultam.
Ulrika összepréselte az ajkait.
– Szóval, amikor nyugaton vagyunk, akkor keletről
halljuk. Amikor keleten vagyunk, akkor nyugatról.
Amikor délen vagyunk, akkor északról.
– Vagyis a város közepéről érkezik – mondta Stefan. –
Valahonnan a közelből…
– A Varázslók Tornya! – kiáltott fel Ulrika. – A cár
Varázslóegyeteme!
Stefan a homlokát ráncolta.
– Egy újabb lépés – mondta, aztán megvonta a vállát. –
Nem sok, de nincs más nyom. – Megfordult, és elindult a
Torony felé.
 Huszonharmadik fejezet
A Torony

A Varázslók Tornyához legközelebb álló, de még így

is meglehetős távolságban lévő ház tetejéről felnéztek az
épület tetejére. A Torony a város legfontosabb,
legszélesebb útja, a Parádék Sétánya és a Lynsk folyó
kereszteződésének közelében állt. Tágas, üres terület
vette körül – mintha a város többi része megpróbált volna
távol húzódni tőle. A tövét egy magas kőfal övezte,
amelyen nem volt se kapu, se más nyílás. Ulrika nem
tudta eldönteni, hogy azért összefüggő és áthághatatlan a
fal, mert valakik távol akarják tartani az embereket, vagy
esetleg azért, mert meg akarják akadályozni, hogy valami
kijusson a Toronyból.
A falgyűrű közepén álló Torony úgy emelkedett a
magasba, mint egy sérült hajóárboc, de még így, romosan
is legalább háromszor feljebb ért, mint a környékén álló
épületek közül a legmagasabb. Egyenetlen, omladozó
tetejének kiálló részei lyukakat hasítottak az állandóan
körülötte lebegő, sűrűn örvénylő ködfelhőkbe. Az alsóbb
részein kevesebb sérülés látszott: a vörös falak erősnek
tűntek, a mellvédek és erkélyek épek voltak, de bizonyos
magasság fölött a kő megpörkölődött és szörnyen
eltorzult, magán viselte azoknak a halálos energiáknak a
nyomait, amelyek a felrobbanása pillanatában
szabadultak el. Ezeknél a részeknél a kő több helyütt
szétmorzsolódott, a falakon hatalmas fekete lékek
ásítoztak. A csúcs közelében volt egy rész, amely mintha
megolvadt volna. A külső főfalak és a belső közfalak úgy
dőltek egymásra, mintha puha agyagból lennének. Maga
a csúcs megfeketedett csonk volt – nagyjából úgy nézett
ki, mint egy olyan ember alkarja, akinek a kezét
leszakította egy bomba.
– Senkit sem érzékelek vagy látok – jelentette ki
Ulrika.
– Én sem – mondta Stefan. – Vagy megelőztük őket,
vagy már elvitték a hegedűt.
– Vagy itt sem volt…
– Menjünk, nézzük meg! – mondta Stefan.
Gyorsan lemásztak a ház tetejéről, és a macskaköves
téren keresztül átfutottak a tornyot körbefogó falhoz.
Ulrika körbenézett, és miután megállapította, hogy senki
sem vette észre őket, mászni kezdett. A falon szerencsére
éppen elég kapaszkodót és mélyedést talált ahhoz, hogy
ne legyen nehéz dolga.
 A fal tetején egy sor vastüskét fedezett fel, de ezen az
akadályon nagyon könnyen átjutottak. Lemásztak a túlsó
oldalon, lejutottak a fal és a Torony közötti keskeny,
törmelékkel teleszórt részre.
Ulrika homlokráncolva nézett fel a Torony tetejére. A
felülete, legalábbis a tövénél, sokkal simább volt, mint a
külső falé, amelyen már átjutottak. Az alsóbb szinteken
valamennyi ablakot befalazták. Úgy tűnt, ezen már nem
fognak olyan könnyen feljutni.
Stefan elindult a Torony mellett; abban reménykedett,
sikerül találnia valamilyen befelé vezető utat. Ulrika
követte. A túlsó oldalán rá is bukkantak a régi bejáratra.
A széles és magas, boltíves kapu két oldalán álló
oszlopokra kősárkányok tekeredtek, fölötte egy hatalmas,
kőből faragott medvefej vicsorgott. Ezt is befalazták, de
nem teljesen: az egyik alsó sarkának közelében egy lyuk
tátongott az utólag felhúzott téglafalon.
Ulrika káromkodott egyet, ahogy odaszaladtak a
lyukhoz.
– Megelőztek minket!
Stefan megrázta a fejét.
– Ha jártak is itt, már évekkel ezelőtt történt. Nézd!
Ulrika közelebb hajolt. Valóban, a lyuk előtt heverő
téglatörmeléket vastag porréteg fedte. A rést már nagyon
régen üthették rá a falra.
 – Ó, a régi korok merész tolvajai! – mondta Stefan.
– Legyünk hálásak, hogy utat törtek nekünk! – Ulrika
leguggolt, és bedugta a fejét a lyukon.
A fal mögött egy tágas csarnokot látott. A legalább
három emelet magasságban homorodó boltíves
bazaltmennyezetet a holdakat, a bolygókat, a különböző
csillagképeket ábrázoló bronzberakások díszítették. A
mívelt menny alatt mágusköntöst viselő férfiak és nők
morzsolódó, de még mindig meghökkentő magasságú
szobrai álltak a falfülkékben; a gránitkezek
varázspálcákat, botokat, asztrolábiumokat és mérlegeket
tartottak. A szobrok mindegyike egyenesen, nemesi
tartásban állt, de az arcok mintha a romlottság és a
megátalkodott gonoszság kőbe faragott jelképei lettek
volna. A nyelvük kilógott a szájukból, a szemük
kidülledt, az orruk helyén disznópofák voltak, a
homlokukból bikaszarvak meredeztek. Egyértelmű volt,
hogy ezeket a fejeket nem az eredeti művészek alkották.
Ulrika megremegett, kissé elvesztette a lelkesedését, de
folytatta a csarnok felmérését.
Középütt egy különös, kettős csigavonalú lépcső
emelkedett, amely olyan tökéletes és finom ívű volt,
mintha az ulthuani elfek építették volna. A spirálok úgy
emelkedtek a tövükben lévő törmelékkupacból a
mennyezet felé, mint két egymásba fonódó, óriási kígyó.
A lépcsőkön túl, a távolabbi falon sötét ajtónyílások
tátongtak. Némelyik mintha újabb helyiségekre nyílt
volna, de az egyiken keresztül egy lefelé vezető
lépcsőhöz lehetett eljutni. Ulrika kiterjesztette az
érzékszerveit. Szívtüzeket és lüktető pulzusokat keresett a
felsőbb és alsóbb szinteken, de semmit sem érzett. A hely
olyan üres volt, akár egy kifosztott kripta.
Keresztülpréselte magát a nyíláson, bekúszott a poros
padlóra. Felállt, körbenézett, és miközben a háta mögött
Stefan is átbújt, leporolta magát.
– Felfelé vagy inkább lefelé menjünk? – kérdezte
Ulrika.
Mielőtt Stefan bármit válaszolhatott volna, egy hang
mindkettejüket mozdulatlanná dermesztette. Egy hang –
egy hegedűn eljátszott szomorú, kísérteties, mégis
megkapó dallam, amely mintha valahonnan fentről
pergett volna alá.
– Azt hiszem, felfelé – mondta Stefan, és elindult a
lépcsők kettős spirálja felé.
Ulrika megremegett, de követte a férfit. Olyan érzése
támadt, mintha valami őket hívogatná. Vagy talán
csalogatná?
A részeg szerelmesekként egymásra támaszkodó
csigalépcsők a mennyezet felé vezettek, de egyik sem ért
fel egészen addig a sötét nyílásig, amelyen valaha
bizonyára keresztülhaladtak. A lépcsősorok vége és az
átjáró között nagyjából háromszor akkora volt a távolság,
mint Ulrika magassága. Közelről ráadásul az is tisztán
látszott, hogy a lépcsők talapzatával sincs minden
rendben: nem támaszkodtak szilárdan a padlóra,
gyakorlatilag egymást tartották állva.
Ulrika fejcsóválva nézett végig az alul és felül is
rögzítetlen lépcsősorokon.
– Talán mégsem itt kellene felmennünk – mondta. –
Keressünk inkább egy másik feljárót!
– Ezek a lépcsők legalább kétszáz éve így állnak itt –
mondta Stefan. – A mi súlyunk jelentéktelen ahhoz, hogy
megbillenjenek.
– Magabiztosan nekivágott a bal oldali lépcsőnek.
Ulrika várt pár másodpercet, de amikor látta, hogy a
spirálok valóban nem omolnak össze, nem dőlnek el, ő is
elindult. A lába alól minden lépés megtételekor sűrű
porfelhő csapódott ki, de a lépcsők nem inogtak meg, a
fokok meg se moccantak.
Feljutottak a spirálok végére, ahol ismét megtalálták az
előttük itt járt felfedezők nyomait. A mennyezeti résben
elhelyezett kötelek és csigák mintha egy óriási pók által
szőtt háló részei lettek volna. Az utolsó, meglehetősen
repedezett lépcsőfokon néhány kéziszerszám hevert.
Stefan fellépett az utolsó fokra, és keményen
megrángatta a mennyezeti nyílásból alálógó kötelet.
Ahogy a kötél megfeszült, porfelhő csapott ki belőle, de a
rögzítés elég masszívnak tűnt.
Stefan rácsimpaszkodott, azután mászni kezdett a
mennyezeti nyílásból alálógó lépcsők felé.
Ulrika megmarkolta és megfeszítette a kötelet, hogy
Stefan számára könnyebb legyen a mászás. Amikor a
férfi feljutott a lefelé ereszkedő lépcsőre, ő is mászni
kezdett. Ahogy eléggé felért, Stefan megfogta a karját, és
felsegítette a függő lépcsőkre. A távolban szóló hegedű
trillázó dallammal gratulált az elért sikerhez, de a hang
ezt követően ismét elhallgatott.
A dallam hatására Ulrikának végigfutott a hátán a
hideg.
– Ki akar szabadulni – mondta.
Stefan bólintott. Mindketten elővették a rapírjukat, és a
mennyezeti résen keresztül átbújtak a lépcsősor
kéményszerű folytatásába. Néhány lépés megtétele után
egy pihenőhöz értek, amely egy ajtókkal szegélyezett,
körbefutó függőfolyosóra nyílt. Az ajtók mögött
fakárpitos előadótermeket láttak. A termekben padok és
asztalok álltak. Láttak néhány palatáblát is, némelyiken
krétával felrajzolt, különleges szimbólumok fehérlettek.
Az egyik terem ajtajában a diákok jellegzetes talárját
viselő csontvázak porosodtak. Úgy tűnt, a diákok akkor
haltak meg, amikor valami miatt megpróbáltak kitódulni
az előadóteremből.
Továbbmentek a lépcsőn. Valamivel feljebb egy újabb
csontvázra bukkantak, ez a lépcsőfokokon feküdt. A
helyzetéből arra lehetett következtetni, hogy fentről
szaladt lefelé, amikor utolérte a halál. Csontujjai között
egy aranyrudat tartott. Ulrika meglepetten fedezte fel,
hogy az ujjak is aranyból vannak, sőt a kézfej meg a
csukló csontjai is. Az aranycsontok mellett papírvékony
aranylemezkék hevertek – úgy festett, mintha az illetőnek
a bőre is átváltozott volna.
Stefan nem foglalkozott se a csontvázzal, se az
arannyal, megkerülte az akadályt, és továbbment.
Pár pillanattal később Ulrika megérezte, hogy a
következő szint függőfolyosóján áll valaki. Valaki, aki
lefelé néz, mintha őrködne. Felpillantott. Senkit sem
látott, de ahogy elfordította a tekintetét, ismét rátört az
érzés. Ekkor azonban már nem egy, hanem több mozgó
személy jelenlétét érezte.
Stefanra nézett.
– Szellemek – mondta Stefan. – Vagy az elmúlt korok
visszhangjai.
Minél feljebb mentek, annál furcsábbá változtak a
dolgok. Szobrokat láttak, amelyek szeméből friss vér
csorgott; hátborzongató hangok suttogtak buja
képtelenségeket Ulrika fülébe. Az üres helyiségekből
iszonyodó sikolyok hallatszottak. Az egyik szobába a
keskeny ablakokon keresztül napfény ömlött, pedig
éjszaka volt, és a többi helyiségbe legfeljebb a hold
sugarai szűrődtek be.
Aztán voltak olyan furcsaságok, amiket nem lehetett
pontosan meghatározni. Érzések hullámzottak végig a
Tornyon, úgy suhantak tova, mint a szélrohamok.
Körbefolyták Ulrikát és Stefant a gyűlölet, a buja vágy, a
hebehurgya nemtörődömség vagy éppen az
elviselhetetlen gyász felhőivel. Minél magasabbra
jutottak, annál erősebbé váltak ezek az áramlatok. Ulrika
hol sírni szeretett volna, hol nevetni, hol pedig arra
vágyott a legjobban, hogy megtámadja Stefant. Az egyik
pillanatban a férfi ruháit szerette volna letépni, a
következőben már a torkát akarta szétharapni. Csak
annyit tudott tenni, hogy ellenállt az ellentétes, hamis
érzelmeknek, nem teljesítette a parancsukat. Megacélozta
magát, és kínlódva bár, de tovább ment.
Elhaladtak egy olyan pont mellett, ahol a lépcsők köve
olyan forró volt, hogy szinte átégette a csizmájuk talpát.
Itt hozzá se tudtak érni a korláthoz. Feljutottak egy olyan
szintre, ahol minden – a falak, a bútorok, a falikarok, az
emberek – üveggé változott, ahol a rémület és borzalom
kristályokba merevedve őrződött meg az évszázadok
során. Üveggé változott diákok fagytak bele a
menekülésbe. Szinte valamennyien hátrafelé fordultak, és
olyan pózban voltak, mintha valami felrobbant volna a
hátuk mögött. Egy idősebb asszony a karjaival akart
megvédeni egy fiatalabbat. Az egyik ifjú tanonc még
menekülés közben sem vált meg a könyveitől. A legtöbb
test hozzáforrt a padlóhoz, és ugyanolyan pózban állt,
mint átváltozása pillanatában, de akadt néhány, amely az
idők során valamikor eldőlt – ezek apró szilánkokra
robbantak.
Ahogy Ulrika és Stefan áthaladt a szerencsétlenül járt
emberek között, ismét megszólalt a hegedű. Az
üvegtestek beszívták, majd kibocsátották a hangok
vibrálását, s ettől úgy tűnt, mintha sikoltanának.
Néhány szinttel feljebb a lépcső valósággal belefulladt
a mindent beborító göcsörtös, fekete indák szövevényébe.
A szárakon vörös levelek és húsos, bíborszínű
gyümölcsök nőttek. Az indák a termeket, a
függőfolyosókat is belepték, szinte tömör falat alkottak a
lépcső két spirálja között. Ulrika és Stefan megpróbálta
kikerülni az akadályt, ám a különös növények a teljes
járatot megtöltötték, így nem maradt más választásuk,
valahogy keresztül kellett bújniuk a szárak között.
Ulrika átfurakodott a húsos levelek között, és
belekapaszkodott az egyik indába, hogy feljebb másszon.
A szár csúszós és olajos volt, a szaga olyan, akár a
penészes kenyéré. Ulrika alig bírta a markában tartani.
Hirtelen valami zizzenő-surrogó hang hallatszott a
fejük fölül. Ulrika felkapta a fejét, Stefan is körbenézett.
A vörös levelek megmoccantak, összezizzentek, azután
elnémultak.
– Ez mi volt? – kérdezte Ulrika.
– Patkányok?
Továbbmentek, egyik indáról a másikra másztak, egyre
mélyebben behatoltak a sűrűbe. Ulrika megállt egy
pillanatra, mert maga alatt néhány lábnyira felfedezett
egy csontvázat, amely két inda között hevert. Valamivel
arrébb egy másik emberi maradvány feküdt. Mindkét
csontvázon fekete rongyok (egy fekete ruha
maradványai) voltak, körülöttük kötelek és szerszámok
feküdtek szétszórva.
– A hajdani sírrablók?
Stefan bólintott.
– Vajon mi ölte meg őket?
A zizzenő-surrogó hang megismétlődött. Ulrika a
szeme sarkából valami mozgást látott. Körbenézett.
Megfordult. Az egyik indán duzzadozó, bíborszínű
gyümölcs moccant meg: úgy emelkedett fel, úgy
húzódott hátra a száron, mint egy támadni készülő kígyó.
Abban a pillanatban, amikor Ulrika ránézett, a
gyümölcs széthasadt, előrelendült – Ulrika szemét vette
célba –, és közben kilökött magából egy horgas-fogas
csonttűnek látszó porzószálat. Ulrika felsikoltott; csak
nem emberi reflexeinek köszönhette, hogy elkapta a
porzószálat, mielőtt az keresztüldöfte volna a pupilláját.
Egy másik gyümölcs szigonya a karjába döfődött bele. A
bíborszínű göb villámgyorsan összezárult a porzószál
fölött, és azonnal szívni kezdte a sebet. Ulrika üvöltve
letépte magáról, de ezzel a mozdulattal a bőre egy részét
is leszakította. A gyümölcs visszahúzódott.
Ulrika mellett Stefan káromkodva csapkodott. Az
indákról egyre több tátogó gyümölcs lökődött feléjük,
egyszerre támadták őket minden oldalról, egyszerre
lökték ki szigonyaikat.
– Tovább, tovább! – kiáltotta Stefan. – Ne állj meg!
Takard el az arcod!
Ulrika körbecsapott, visszahúzódásra kényszerítette a
bíborszínű támadókat, majd a fejére rántotta a köpenyét.
A köpeny szélét a fogai közé szorította, hogy a szövet
feszes maradjon, és szabaddá váljon a keze, s a következő
indát vakon kitapogatva továbbmászott.
A gyümölcsök menet közben is folyamatosan
támadták, beledöftek a karjába, a lábába, a hátába.
Miközben a fájdalomtól sikoltozva, rángatózva mászott, a
közeléből hallatszó morranások és átkok hallatán
megállapította, a növények Stefant sem kímélik. Már
nagyon jó el tudta képzelni, mi történt a rablókkal,
akiknek a tetemét megtalálták. Azok a szerencsétlen
bolondok közel sem voltak olyan gyorsak, mint egy
vámpír. A növények valószínűleg pillanatok alatt
megvakították őket, a szívóajkak magukba szippantották
a testük részeit; bármit tettek, bárhogy vergődtek, az
indák közül nem szabadulhattak ki. Iszonyú haláluk
volt…
Ők ketten azonban szerencsésebbek voltak. Ulrika
megkönnyebbülten, bár kissé zavartan érzékelte, hogy a
kezdeti támadásokat követően a gyümölcsök mintha
feladták volna a próbálkozást, egyre ritkábban lökődtek
előre. Az indák továbbra is vonaglottak, de a horgas
porzószigonyok mind kevesebbszer szúrtak a testébe, bár
ezek a döfések mintha egyre dühösebbek lettek volna.
Ulrika keze végül hozzáért egy sima kőfelülethez –
végre nem csúszós, nyálkás indákat kellett tapogatnia.
Kimászott a sűrűből, felkapaszkodott a következő, már
tiszta lépcsőfokra. Stefan is kimenekült az
indarengetegből. Amilyen gyorsan csak bírtak, feljebb
kapaszkodtak. A hátuk mögött néhány gyümölcs még
megpróbált utánuk lendülni, de a száruk szerencsére nem
bizonyult elég hosszúnak.
– Átkozott növények! – vicsorgott Stefan, amikor már
biztonságos távolságban voltak az indáktól. Lezökkent az
egyik lépcsőfokra, és dörzsölgetni kezdte a sebeit.
Ulrika lerogyott a férfi mellé, ő is megérintette a testén
lévő szúrásnyomokat. A keze és a csuklója tele volt
mérgesvörös pöttyökkel.
– Azt hiszem, szerencsénk, hogy már nem élünk –
jegyezte meg.
– Miért? – kérdezte Stefan, miközben kihúzott egy
törött porzószigonyt a lábából.
– Szerintem nem ízlettünk nekik.
– Remélem, elpusztulnak attól, amit mégis kiharaptak
belőlünk!
Ulrika szárazon elmosolyodott.
– Kíváncsi lennék, tényleg szükség volt-e arra, hogy
eljöjjünk ide. A hegedűt a jelek szerint nagyon jól őrzik.
Szerinted van olyan élő ember, aki képes keresztüljutni
ezeken az akadályokon?
– Ezek szektások – mondta Stefan. – És mágiát is
használhatnak.
Ulrika arcáról lehervadt a mosoly. Stefannak igaza
volt. Lehet, hogy a szekta tagjai tényleg könnyen
bejuthatnának ide…
Felsóhajtott.
– Akkor viszont menjünk tovább!
Felálltak, és továbbmentek a lépcsőn, de két fordulóval
feljebb egy leküzdhetetlennek látszó torlaszra bukkantak.
Ulrika már korábban, messzebbről észrevette, hogy a
lépcsők egy része olyan, mintha megolvadt volna. Most
érkeztek el ehhez a szakaszhoz. A falak úgy hajlottak
meg, úgy roskadtak össze, mintha forró viaszból
lennének, az emeletek egymásra rogytak, szétlapítva az
alattuk lévőket, tömör akadályként lezárva a hol
domborodó, hol homorodó falak között vezető
függőleges járatot.
Ulrika feljebb lépett, megérintette a furcsán lefelé
domborodó mennyezetet. Kemény volt, akár a gránit. Az
erő, amely megolvasztotta az anyagot, már nem fejtette ki
a hatását, a kő visszanyerte eredeti állapotát.
Stefan felsóhajtott.
– Lehet, hogy itt van a vége – mondta. – Ezen még egy
varázsló sem képes keresztüljutni.
– Ez igaz – felelte Ulrika –, viszont egy vámpír esetleg
megkerülheti.
Stefan kíváncsian Ulrikára nézett, aki intett neki,
kövesse. Visszatértek ahhoz a pihenőhöz, amin éppen
túljutottak. Ezen a szinten a jelek szerint a Toronyban élő
varázslók lakosztályai voltak, mivel mindegyik
helyiségben ágyat, asztalt, íróállványt találtak. A falakon
és a padlókon, mintha éles, határozott árnyékok
volnának, emberi alakok sötétlettek – talán valami
irgalmatlan hő hatására égtek rá a felületre a testek.
Ulrika átment egy magas, bezúzott üvegű ablakhoz,
kidugta a fejét, és felnézett. A Torony külső fala itt –
ellentétben a tövénél lévő szakasszal – sérült, lyukacsos
és omladozó volt, rengeteg kapaszkodót lehetett találni
rajta. Feljebb, ahol a Torony megolvadt, az
összeráncosodott falfelület még egyenetlenebbnek
látszott – olyan volt, mint egy félig levedlett kígyóbőr.
– Ez gyakorlatilag egy létra – jelentette ki Ulrika.
Kilépett az ablak párkányára, és mászni kezdett felfelé.
Stefan követte.
Amikor felértek az olvadt részhez, nehezebbé vált a
dolguk. A kövekben ott zümmögtek a bennük maradt
energiák, érintésük újra és újra megbizsergette Ulrika
ujját. Emberi sikolyokat hozó, furcsa széláramlatok
ostromolták, amelyek megpróbálták letépni őt a Torony
oldaláról. Azután hirtelen egy ember bukkant elő a
semmiből; egy ember, aki kapálózva és sikoltva zuhant
Ulrika felé. Ulrika összerezzent, és gyorsan a kövekbe
vájta a karmait, hogy megkapaszkodjon, de a test
egyszerűen keresztülhaladt rajta – olyan sűrű sem volt,
mint a levegő. Ulrika tovább kapaszkodott felfelé. Újabb
emberek zuhantak az irányába, hangok hasítottak a
levegőbe egy-egy pillanatra, vakító fények lobbantak
körülötte, de a jelenségek egyike sem tartott tovább egy
villanásnyi időnél.
A villódzó fényekben Ulrika iszonyú szárnyas lényeket
fedezett fel a levegőben. Ott röpködtek a Torony körül,
tüzet és fekete epét okádva. Közöttük időnként megjelent
egy-egy csuhás mágus, ők bíborszínű korongok
segítségével repültek, és nagy erejű, mágikus villámokkal
támadták a Tornyot. Hirtelen megjelentek a Torony védői
is, akik villámokkal válaszoltak a támadásra.
Leperzselték a mágusokat az égről, jéggé változtatták a
repülő lények szárnyát. A förtelmes vadak lezuhantak, de
nem lett könnyebb a védők helyzete, mert az elhullók
helyére mindig újak érkeztek.
Ulrikának olyan érzése támadt, mintha az idő
csapdájába esett viharon kellene keresztülmásznia, egy
olyan síkban, ahol újra és újra lejátszódnak a Toronyért
folytatott küzdelem jelenetei. Tűz és fekete energia
örvénylett körülötte, amely megperzselte a bőrét és a
húsát, mégsem okozott rajta látható sérüléseket. A fal,
amihez a keze hozzáért, amibe kapaszkodott, az egyik
pillanatban szilárd volt, azután hirtelen olvadttá, szinte
folyóssá változott, majd ismét kihűlt, újra kemény lett.
Többször is megpróbált belekapaszkodni valamibe, egy-
egy kiszögellésbe vagy kőbe, de aztán majdnem lezuhant,
mivel azzal kellett szembesülnie, hogy a keze nem találja
azt, amit a szeme lát. Egy idő után rájött, jobban teszi, ha
lehunyja a szemét, és tapogatózva keresi meg a
következő kapaszkodót. A hangok, a furcsa
széláramlatok, az idegen forrásból származó emlékek
továbbra is ostromolták a tudatát, de ezek fokozatosan
ritkultak, és ami megmaradt belőlük, az is elvesztette az
erejét és a hatását.
Ismét kinyitotta a szemét, és látta, sikerült túljutnia az
olvadt részen, eljutott oda, ahol a kő kemény, fekete és
repedezett volt. A korom a kezére és a ruhájára tapadt. A
feje fölött, kissé balra egy ablakot látott. Óvatosan
felmászott hozzá, elhelyezkedett a párkányon, majd
keresztülugrott rajta. A karjai remegtek a fáradtságtól.
Visszafordult, hogy segítsen Stefannak feljutni. Amikor
mindketten felértek, felálltak, lesöpörték a ruhájukról és a
kezükről a kormot, majd szétnéztek.
A Torony egynegyed részét elfoglaló, ék alakú
helyiség magas volt. A távolabbi falán ajtó nyílott a
lépcsőre, a két oldalsó falán egy-egy boltíves nyílás
vezetett át a szomszédos, hasonló szobákba. A jelek
szerint a hely valamikor kincseskamra lehetett, mert
mindenütt ládák, kisebb-nagyobb dobozok és furcsa
tárgyak hevertek benne. A tárgyak nagy része komoly
sérüléseket szenvedett vagy megsemmisült. A ládák
többnyire üszkös halmokká változtak, az egykor bennük
tárolt tárgyak alaktalanná olvadtak, összesültek. A
csillámló salakban itt-ott vértdarabok hevertek; a
fémfelületeket díszítő drágakövek megrepedtek,
bemocskolódtak. Egy összerogyott könyvespolc
maradványai között elszenesedett könyvborítók feküdtek;
a kötetek lapjai szinte kivétel nélkül elégtek. A
megrepedt ládákon tátongó résekből megkeményedett
ezüst- és aranypatakok kígyóztak a kőpadlón. Az egyik
sarokban az ősi Nehekharából származó, megfeketedett
és repedezett obeliszk állt.
Ulrika leguggolt, és felemelt egy széthasadt
drágakövet.
– Ha a tűz, ami itt tombolt, ezt is elpusztította, hogyan
maradhatott meg a hegedű?
Stefan fejcsóválva a jobb oldali ajtó felé indult. Ulrika
felegyenesedett, és követte. A szomszédos helyiségben
nagyjából ugyanazt látták, mint az elsőben, a ládákat itt is
kormos, sérült, szétégett tárgyak töltötték meg. Átmentek
a következő szobába. Itt is roncsokat, törmeléket,
szemétté vált kincseket láttak, de találtak egy falba
épített, masszívnak látszó, kőből készített biztonsági
szekrényt is.
– Így. Így maradhatott meg a hegedű – mondta Stefan.
A törmeléken keresztültaposva átmentek a
mennyezetig magasló szekrényhez, amelynek a falai
éppen olyan feketék voltak a koromtól, mint a szoba
többi része, de nem sérültek meg. Ép volt a fémpántokkal
megerősített ajtó, a zárszerkezet, de még a zsanérok is.
A szekrény belsejéből halk, szánalmas, rimánkodó
hegedűszó hallatszott.
Ulrika elképedve meredt az ajtóra.
– A csata közben megolvadtak a kövek, úgy égtek szét
a falak, mintha fából volnának, ez… mégis megmaradt?
Stefan előrelépett, letörölte a kormot a zárszerkezetről,
megvizsgálta a fémlapba vésett szögletes és zömök
rúnákat.
– Törpék készítették – mondta. – Atyámnak is volt egy
hasonló szekrénye, abban tartotta a kincseit. Persze,
Király árulásával szemben az sem nyújtott védelmet –
tette hozzá keserűen.
Ulrika megrángatta a vaskos kilincset. Az ajtó meg se
moccant. Ulrika belerúgott, de csak annyit sikerült
megállapítania, hogy az ajtó legalább egy láb vastag, és
éppen olyan szilárd, amilyennek látszik. Megkerülte a
szekrényt, a másik két oldalát is megvizsgálta. Egyetlen
gyenge pontot sem talált rajta.
Megrázta a fejét.
– Ha a Káosz erői sem tudták kinyitni, kétlem, hogy
nekünk sikerülni fog.
Stefan az ajtó felé fordult.
– Eddig még csak három oldalról vizsgáltuk meg –
mondta. – Talán a tetején, az alján vagy a hátlapján
találunk valamit.
Hiába reménykedett. Kimentek a függőfolyosóra (a
szekrényt a folyosó és a helyiség közötti falba építették
bele), azután felmentek az eggyel feljebb, majd lementek
az eggyel lejjebb lévő szintre, de semmire sem jutottak. A
Toronynak ebben a részében a Káosz mágiája
gyakorlatilag mindent elpusztított, egyedül a törpék által
készített szekrény maradt ép.
Miután visszatértek az első helyiségbe, és megálltak a
szekrény vastag ajtaja előtt, Ulrika felsóhajtott.
– Igazam volt, amikor azt mondtam, nem lett volna
muszáj eljönnünk ide. Ezt a szekrényt senki sem fogja
feltörni. Még egy varázsló sem. Nem ismerem a
szektások pontos tervét, de az biztos, hogy kudarcba fog
fulladni.
– Igen, valószínűleg igazad van – mondta Stefan a
homlokát ráncolva. – De azért nem árt, ha gondoskodunk
róla, tényleg így legyen.
– Hogyan? – kérdezte Ulrika. – A legbiztosabb
megoldás az lenne, ha megsemmisítenénk a hegedűt,
ehhez azonban először meg kellene szereznünk.
– Igen, ebben is igazad van – felelte Stefan –, de azt
hiszem, az is elég lesz, ha meggyőződünk róla, hogy a
szektások sem bírják kinyitni.
 Ulrika kérdőn felvonta az egyik szemöldökét.
– Ezt most úgy érted, hogy várakozzunk itt, és nézzük
végig, mit csinálnak azok a bolondok, ha eljutnak ide?
– Pontosan így értem.
– Remek – mondta Ulrika. – Idejönnek, aztán nem
tudnak elmenni. Itt maradnak velünk. Nyugodtan
kifaggathatjuk őket.
Stefan ravaszul elmosolyodott.
– Nem úgy beszélsz, mint egy vámpír…
Megtalálták a legmegfelelőbb helyet, ahonnan
megfigyelhették a helyiséget: felmásztak az egyik
szomszédos szoba ajtajának két oldalán álló kőoszlopok
tetejére. Mindkét oszlopon egy-egy kormos, sérült szobor
állt; mindkét szobor a kétfejű kislevita sast ábrázolta.
Mind a kettő magasabb volt egy embernél, így Ulrika és
Stefan gond nélkül befért mögéjük. Elrejtőztek, de úgy
helyezkedtek, hogy’ folyamatosan szemmel tarthassák a
szekrényt.
Jó egy órán keresztül semmi sem történt. Ulrika már
aggódni kezdett, hogy felkel a nap, mielőtt megérkeznek
a szektások; nem sok kedve volt ahhoz, hogy a
Toronyban töltse a következő napot.
A hiábavalónak tűnő várakozás csendjét a hegedű
hangja törte meg. Ulrika és Stefan felélénkülve nézett
körül. Ulrika feszülten fülelt, kiterjesztette az
érzékszerveit. Valahonnan kintről, a Torony aljából,
nagyon messziről hangok érkeztek. Hangok és
szívdobbanások. Emberi szívek dobbanásai…
Egy perc múltán aztán egy erőteljes hang vált ki a többi
közül:
– Ahogy felemelkedünk, testvéreim, különös érzetek
vesznek majd erőt rajtatok, de hunyjátok le a szemeteket,
és ne törődjetek velük. Mindaz, amit tapasztaltok, nem
egyéb, mint a múlt visszhangjai.
Halk mormogás válaszolt a felszólításra, azután
valamennyi hang elnémult.
Ulrika összenézett Stefannal. Felismerte a hangot.
– A varázsló, akivel Gaznajev raktárában találkoztunk
– suttogta. – Az, aki megpróbált elégetni minket.
– Pompás – mondta Stefan. – Szerettem volna újra
találkozni vele.
Előrébb óvakodtak, lefelé, az ablakok irányába néztek.
Ulrika három szívfüzet érzett, amelyek a Torony mellett
egyre feljebb emelkedtek. Egy perccel később elfojtott
kiáltásokat és morgásokat hallott.
– Nyugalom! – hallatszott a varázsló hangja. – Ne
törődjetek velük!
Ulrika megfeszítette az állkapcsát. Bízott benne, az
emberek elvesztik a fejüket a látomásvihar durva illúziói
miatt, lezuhannak, és halálra zúzzák magukat, de
csalódottan nyugtázta, hogy a közeledők már nem
sikoltoznak.
Nem sokkal később lágy árnyak érintették meg az
egyik ablak párkányát. Ulrika és Stefan lejjebb hajolt,
hogy jobban lássanak. Ulrika a homlokát ráncolta. Az
emberek valahogy túl hamar jutottak fel a falon; még
neki és Stefannak is hosszabb ideig tartott a mászás.
Az árnyak közelebb kerültek. Ulrika és Stefan
elképedve nézte végig, ahogy három csuklyás-köpenyes
szektás keresztüllebeg az ablakon. Egymás kezét fogva
mozogtak, testüket lilás energiamező vette körül. Lassan
ereszkedtek le a padlóra. A középütt elhelyezkedő
varázsló olyan nyugodtan viselkedett, mintha számára a
repülés éppoly természetes volna, mint a járás, két társa
azonban megkönnyebbülten fellélegzett, amikor ismét
szilárd talajt érzett a talpa alatt.
– Csak óvatosan! – mondta a varázsló, és a kormos
padlón látható nyomokra, Ulrika és Stefan lábnyomaira
mutatott. – Az ellenségeink itt vannak. Kutassátok át a
helyet!
 Huszonnegyedik fejezet
A Királynő szolgálója

A két férfi nyugtalanul nézett körbe.

– Nem tudnád használni a különleges látásodat,
testvérem? – kérdezte az egyik.
– Itt? – A varázsló felnevetett. – Oly sok illúzió
örvénylik ezen a helyen, hogy alig látom a valóságot. A
különleges látásom itt semmit sem ér. Rajta! És
használjátok a pengéket, amiket nektek készítettünk. Ha
ugyanazok vannak itt, akik korábban megtámadtak
minket, azokra lesz szükségetek.
Ulrika és Stefan jelentőségteljesen összenézett. A két
férfi elővett egy-egy hosszú kardot, azután nekiláttak,
hogy átkutassák a szobában szétszóródott égett és olvadt
holmikat. Pengéik úgy csillogtak, mintha ezüsttel vonták
volna be őket. A jelek szerint a szektások valóban
felkészültek arra, hogy megküzdjenek a vámpírokkal.
Miközben az emberei kutakodtak – az egyik áttévedt a
szomszédos helyiségbe, és közvetlenül Ulrika meg Stefan
alatt mozgott –, a varázsló a kőszekrényhez lépett,
mormolni kezdett, és a kezével bonyolult ábrákat rajzolt a
levegőbe. Annak ellenére, hogy kifejtette, nem veheti
hasznát különleges látásának, Ulrika biztosra vette,
megpróbál keresztülnézni a szekrény falán, megpróbálja
meghatározni, mi van benne, és mi védi. Ulrika
eltöprengett, vajon a szektás milyen mágiát fog bevetni
az ajtó felnyitása érdekében. Elképzelni sem tudta, de
abban biztos volt, hogy valóban nagy erejű lesz.
Bizonyos idő múltán a két férfi visszatért.
– Sehol sem láttuk őket, testvérem – jelentette az
egyik.
– Egy szinttel feljebb és lejjebb is szétnéztünk –
mondta a másik. – Tényleg jártak itt, de már elmentek.
A varázsló bólintott.
– Jól van. Talán feladták. Ez a szekrény még a
hozzájuk hasonlók számára is gondot jelenthet…
Továbbra is legyetek éberek, őrködjetek, de előtte
megteszitek azt, amiért idejöttetek. Nálad van a
boszorkány keze, Dal testvér?
A férfi bólintott, és kivett egy vászonba csomagolt
tárgyat az övén függő erszényből. Széthajtogatta a
vásznat, aminek közepén egy összeaszalódott kéz hevert.
A varázsló hátralépett.
– Vigyázz, nehogy hozzáérjen a padlóhoz, a falhoz
vagy bármi máshoz! Hozzám se! – mondta. – Csak egy
olyan lény keze nyithatja ki a zárat, akinek a mágiáját a
színes szelek táplálják. Csak egy olyan kéz teheti meg
ezt, amelyet a Káosz mocska még csak meg sem érintett.
– Igen, testvér! – A férfi kissé félszegen tartotta a
kezet.
– És te. Vers testvér? – A varázsló a másik emberre
nézett. – Elhoztad a kulcsot?
– Igen, testvér! – A második férfi a zekéje alól
előhúzott egy méretes kulcsot, és felemelte.
– Helyes – mondta a varázsló. – Most pedig…
illesszétek össze őket, ahogy mutattam!
A két férfi egymás elé állt, az összeaszalódott kéz ujjai
közé illesztették a kulcsot, majd egy szurokba mártott
zsineggel összefogatták az ujjakat, nehogy szétnyíljanak.
– Jól megkötöttétek? – kérdezte a varázsló.
– Igen, testvér – mondta Dal testvér.
– Akkor nyissátok ki az ajtót! – mondta a varázsló. –
De vigyázzatok! Nem tudom, mi van mögötte. Nektek
kell megvédenetek!
– Akár az életünk árán is, testvér! – felelték a férfiak
egyszerre.
Dal testvér a kőszekrényhez lépett, maga elé tartotta a
levágott kezet. Vers testvér kissé hátrébb húzódva
őrködött, a mágus pedig felkészült egy varázslat
végrehajtására. Ulrika megrázta a fejét. Ennyire egyszerű
lenne az egész? Arra számított, hogy a szektások valami
irgalmatlan erejű mágiát fognak bevetni; meg se fordult a
fejében, hogy a saját kulcsával akarják kinyitni a
kőszekrényt.
Dal testvér becsúsztatta a zárba a kulcsot, megpróbálta
elfordítani. A kulcs azonban meg se moccant, a levágott
kéz ujjai túl lazán tartották, ezen még a szurokba mártott
zsinór sem segített. Dal testvér előrenyújtotta a másik
kezét, hogy összefogja az ujjakat, de a háta mögött álló
varázsló rákiáltott:
– Ne tedd! A boszorka kezének kell kinyitnia! Ha az
ujjaid megérintik a kulcsot amíg a zárban van, az ajtó
nem nyílik ki.
Dal testvér bosszúsan felmordult, és újabb próbát tett.
Keményen a zárhoz feszítette a kezet, elfordította. Ha a
zárszerkezetet emberi kéz alkotta volna, valószínűleg
semmit sem ér el a mozdulattal, ezt viszont törpék
készítették. A törpezárakról köztudomású volt, hogy még
véletlenül sem lehetett kinyitni őket a nem beléjük
tartozó kulccsal, viszont ha a sajátjuk került beléjük,
simán és könnyedén működésbe léptek. Dal testvérnek
rövid próbálkozás után sikerült olyan pozícióba fordítania
a boszorkány levágott kezét, hogy a kulcs elfordult a
zárban. Amikor ez megtörtént, a súlyok és ellensúlyok
hangos mormogással és csattogással visszahúzták a
zárnyelveket és a reteszeket.
– Pompás! – suttogta a varázsló a kezét dörzsölgetve. –
Most pedig lépjetek hátrébb, és figyeljetek! Én
következem!
Dal testvér gondolkodás nélkül teljesítette a parancsot.
Félredobta a levágott kezet és a kulcsot, majd kivonta a
kardját. A varázsló előrelépett, és rátette a kezét az ajtó
vaskos kilincsére. Lenyomta a kilincset. Az ajtó egy-két
pillanatig meg se moccant, de azután lassan kinyílt. A
kőszekrény belsejéből hangos, élénk hegedűszó
hallatszott. A dallamok úgy táncoltak, úgy szökdécseltek,
mint a vidám gyerekek, akik végre kiszabadultak az
iskolából.
Ulrika döbbenten Stefanra nézett. Stefan intett neki,
kússzon át hozzá. Ulrika a két őrre villantotta a szemét.
Mindkettő a kinyíló szekrényt meg az előrelépő varázslót
bámulta.
Ulrika átkúszott a boltív fölött.
– Amikor kiveszi – mondta Stefan –, megöljük.
Először őt, azután a másik kettőt.
– A varázslót? – kérdezte Ulrika. – De a másik kettőnél
ezüstkard van!
– A varázsló pedig tűzzel támad. Vagy talán
elfelejtetted?
Ulrika bólintott, és visszahúzódott a korábbi helyére, a
sas mögé. Kivonta a kardját és a tőrét, Stefan ugyanezt
tette. Mindketten előrébb másztak – ekkor már a sasok
hátán kuporogtak. Stefan felemelte a kezét.
– Végre! – hallatszott a varázsló hangja a kőszekrény
belsejéből. – Meg se pörkölte a pusztulás lángja!
Csodálatos!
Az őrök hátrébb húzódtak, amikor a varázsló kilépett a
szekrényből.
A varázsló úgy tartotta a karjaiban a hosszúkás,
arannyal szegélyezett mahagónitokot, mintha egy
csecsemő lenne.
Stefan leeresztette a kezét. Olyan nesztelenül ugrottak
le a kősasok hátáról, mintha árnyékok lennének. Ahogy
megérkeztek, azonnal előrelendültek. Futva tették meg a
néhány lépés távolságot, ami elválasztotta őket a
szektásoktól.
A két őr még akkor sem vette észre őket, amikor
elfutottak mellettük. A varázsló éppen abban a
pillanatban fordult meg, amikor lecsaptak rá. Stefan
szíven szúrta, Ulrika pedig a nyitott szájba döfte bele a
rapírt, aminek hegye a tarkón bukkant ki. A varázsló
azonnal meghalt. Ulrika kissé furcsának találta, hogy
ilyen könnyen végezni tudtak azzal, aki korábban
majdnem elpusztította őt a tüzeivel, de nem sokat
töprengett.
 Mindketten kirántották a pengéjüket a testből, azután
az őrök felé fordultak. A varázsló a padlóra rogyott a
hátuk mögött, a hegedűtok kicsúszott a kezéből.
Az őrök támadásba lendültek, vadul hadonásztak
ezüstözött hosszúkardjaikkal. Ulrika hátralépett, óvatosan
hárított. Az előtte mozgó férfi ügyes vívónak látszott, de
persze közel sem lehetett annyira jó, mint ő. Nem is a
tudása jelentett gondot, hanem az ezüst. Ha nem éppen
egy ilyen kard van nála, pillanatok alatt végezni lehetett
volna vele, így azonban… Ulrika tisztában volt vele, ha a
férfi egyetlen apró vágást ejt rajta, neki vége.
A szektás felröhögött.
– Jól van, démonok! Ismerjük a gyengéiteket!
Előrelépett, és Ulrika kinyújtott karja felé vágott.
Ulrika ismét hátralépett. A férfi érzékelte
bizonytalanságát, és ettől elbizakodottá vált. Vakmerően
támadott, de közben védtelenül hagyta a teste egy részét.
Ulrika a tőrével hárított egy csapást, majd előrelökte a
másik kezét, és a rapírjával keresztülszúrta a hátrálni
próbáló ember szívét. Stefan ugyanabban a pillanatban
végzett a saját ellenfelével: egy széles mozdulat
befejezéseként átszúrta a nyakát.
Ulrika megkönnyebbülten felsóhajtott, de rögtön
elkomorodott.
– Nem kérdeztük ki őket!
 Stefan megvonta a vállát.
– Mivel a hegedű nálunk van, erre nincs is szükség.
Nem hajthatják végre a tervüket.
Ulrika a mahagónitokra nézett, amely a padlón, a halott
varázsló mellett feküdt. A tokot rúnák és pecsétek
borították. Minden bizonnyal úgy készítették el, hogy
magába zárja a hegedűt, ám a hangszer a védelmező és
korlátozó jelek ellenére is olyan energiát árasztott
magából, mint egy fekete nap. Ulrikának bizseregni és
viszketni kezdett a bőre.
– Pusztítsuk el! Itt és most! – emelte fel a rapírját. –
Hiába van benne a tokban, így is érzem a belőle áradó
gonosz erőt.
– Nem! – mondta Stefan. – Ha tényleg belé költözött
egy démon, halálos veszélybe kerülnénk, ha
megpróbálnánk kárt tenni benne. Lehet, hogy a démon
kiszabadulna, amikor széttörjük a hegedűt. Kiszabadulna,
és mindkettőnkkel végezne.
Ulrika nyugtalanul nézett a tokra.
– De akkor mihez kezdjünk vele? Ha egészben marad,
a szekta ismét kísérletet tesz majd arra, hogy
megkaparintsa.
Stefan elgondolkodott.
– Kár, hogy Evgena bojarina téged is feltett a
feketelistájára. Úgy hallottam, ő is a mágia művészetének
gyakorlói közé tartozik. Valószínűleg tudná, hogyan lehet
biztonságosan és végleg megsemmisíteni a hegedűt. –
Dühösen felmordult. – Nos, találni fogunk valamilyen
megoldást, ez egészen biztos, de most se a hely, se az idő
nem a legmegfelelőbb arra, hogy elgondolkodjunk ezen.
Magunkkal kell vinnünk, és majd később eldöntjük, mi
legyen vele.
– Jól van…
Ahogy a tok felé nyújtotta a kezét, Ulrika megszédült.
Szinte legyőzhetetlen vágyat érzett, hogy felnyissa a
tokot, és kiemelje belőle a hegedűt. A hangszer
folyamatosan azért könyörgött, hogy szabadítsák ki; azt
ígérte Ulrikának, minden vágyát teljesíti, minden
ellenségével végez; azt ígérte, elintézi, hogy mindenki
szeresse Ulrikát, aki számára kedves, ezért csupán annyit
kell tennie, hogy kiveszi őt a börtönéből. Ulrika nehezen
bár, de leküzdötte a késztetést, majd belecsúsztatta a
tokot a halott varázsló övéről leakasztott bőrzsákba.
Ahogy a hátára vette a csomagot, jeges borzongás futott
végig a gerincén. Úgy érezte, mintha valami valódi hő
nélküli forróság perzselődne bele a bőrébe.
– Menjünk! – mondta. – Gyorsan! A lehető
leghamarabb meg akarok szabadulni ettől!
Stefan bólintott. Mindketten felálltak az
ablakpárkányra. Stefan azonnal elkezdett mászni, Ulrika
azonban kelet felé fordulva a messzeségbe révedt. A
hegyek fölött világosszürke volt az ég. Közeledett a
hajnal. Gyorsan kellett haladniuk, ha még napkelte előtt
vissza akartak jutni a pékség biztonságot nyújtó
pincéjébe.
Ulrika összeszedte magát, és mászni kezdett lefelé.
Nyugalmat erőltetett magára, megpróbált óvatosan, jó
tempóban, de nem kapkodva haladni. Ahogy leértek a
Torony olvadt részéhez, egy pillanatra megállt. Várta,
hogy ismét rátörjenek a látomások, ismét elveszítse a
valóságérzékét, de érdekes módon a képek most sokkal
halványabbak voltak, az érzések ezúttal nem kerítették
hatalmukba. Ezúttal a szemét se kellett lehunynia, hogy
megtalálja a biztonságos kapaszkodókat. Nem igazán
értette a dolgot. Lehet, hogy azért van így, mert korábban
már átélte a vihart? Hozzászokott volna? Vagy talán a
varázsló tett valamit, amivel enyhítette a támadásokat?
Hamarosan rájött a megoldásra. A hegedű! A hegedű
változtatott meg mindent. A hegedű, amely ki akart
kerülni a Toronyból. Segített neki, elnyomta a
látomásokat, mert tisztában volt vele, így hamarabb és
könnyebben megszökhet. A gondolat hatására Ulrika
hátán végigfutott a hideg. Elbizonytalanodott. Vajon
helyesen teszi, hogy magával viszi a hangszert? Tényleg
ő akarja ezt tenni, vagy talán a hegedű manipulálja a
gondolatait? Hogyan állapíthatná meg, hogy a saját ura,
vagy csupán zsinóron rángatott báb?
Leereszkedtek az olvadt rész alá, és az egyik ablakon
keresztül visszamásztak a Toronyba. Ulrika aggódni
kezdett az indák és a vérszomjas, bíborszínű gyümölcsök
miatt, már az is megfordult a fejében, hogy esetleg a
Torony külső oldalán kellene folytatniuk a mászást.
Megnyugodva látta, hogy az indaszövétnek minden egyes
része kiszáradt, minden növényi szál elpusztult és
összeaszalódott. A gyümölcsök mozdulatlanul hevertek a
lépcsőkön, aszott, hitvány, semmire sem jó maradványok
voltak csupán.
– Úgy van, ahogy gondoltam – mondta Stefan, ahogy
átvergődtek a szikkadt indák között. – A varázsló
megtisztította előttünk az utat.
Ulrika örült, hogy már azelőtt megölték a varázslót,
hogy az képes lett volna végrehajtani egy újabb mágikus
műveletet.
Lesiettek a lépcsőn – szinte rohantak –, egyszer sem
álltak meg, hogy szemügyre vegyék a különös helyeket
és képződményeket, amiket felfelé jövet megbámultak.
Már majdnem megérkeztek az előcsarnok mennyezetén
tátongó lyukhoz, amikor Stefan megtorpant. Ulrika is
megállt – a korlátba kapaszkodva fékezte le magát.
– Mi az? – kérdezte.
 – Szívdobbanások – felelte a férfi. – Alattunk.
Ulrika kiterjesztette az érzékeit, és ő is meghallotta a
hangokat. Tucatnyi szív dobogott a lépcső aljában.
– Szektások…
Nesztelenül óvakodtak le a lépcsőn, egészen a nagy
terem mennyezetéig. Megálltak, és lenéztek az odalent
sűrűsödő félhomályba.
A teremben néhány lámpás világított. Körülöttük
köpenyesmaszkos szektások várakoztak a
törmelékhalmok között. Némelyik járkált, némelyik
üldögélt, páran halkan beszélgettek. Az egyik járkáló
odafordult a lépcső tövében álló társához, aki egy
könyvet olvasgatott.
– Mi tart ilyen sokáig? Hol vannak már?
A másik férfi fel se pillantott a könyvből.
– Nehezen lehet feljutni, és a szekrény kinyitása is
eltarthat egy ideig, testvérem. Légy türelmes!
Ulrika ajka megkeményedett. Ezt a hangot is
felismerte. Az olvasgató ember nem volt más, mint az a
görbedt hátú varázsló, akit Raizával követni próbált a
Salyak-templomban végrehajtott ceremónia után. Az az
ember, aki egy palackba zárta egy ártatlan lány lelkét.
Az egyik kultista a türelmetlenkedő járkálóra nézett, és
felnevetett.
– Talán félsz ettől a helytől? Amikor a királynő eljő,
szentély lesz belőle! – A hang durva volt és idegen,
olyan, mintha két ember beszélt volna egyszerre.
Stefan a lenti kaput eltakaró falon tátongó résre
mutatott, és Ulrika fülébe súgott:
– Ha sikerül észrevétlenül keresztüljutnunk a
mennyezeti lyukon, ha azután le tudunk menni a lépcsőn,
talán kirohanhatunk azon a résen, mielőtt észbe kapnak.
Ulrika kedvetlenül nézett rá.
– De itt van a púpos is! Az, aki egyszer már meglépett
előlem!
Stefan a szemébe nézett.
– Most bosszút akarsz állni, vagy Praagot akarod
megmenteni?
Ulrika lehorgasztotta a fejét.
– Igazad van. Bocsáss meg…
Stefan megvonta a vállát, azután végtelen óvatossággal
megfogta a lépcsőkorlátra erősített kötelek egyikét, és
lecsúszott rajta a mennyezet alatti, sérült lépcsőszakasz
legfelső fokára. Ulrika megfogta a másik kötelet, ő is
leereszkedett, ügyelve arra, hogy ne lendüljön ki oldalra,
ne csapjon zajt.
A lába hozzáért a legfelső lépcsőfokhoz. Úgy lépett le,
hogy ne rúgja félre az ott heverő, szétszórt szerszámokat.
Stefan is nesztelenül érkezett meg. Egymásra néztek,
azután lábujjhegyen járva elindultak lefelé a spirális
lépcsőn, egyenesen a mit sem sejtő szektások felé.
Ez volt az a pillanat, amikor a hegedű úgy döntött,
eljátszik egy dallamot.
Ulrika szoborrá vált a döbbenettől. A szektások
felugráltak, és a hang forrásának irányába néztek. Stefan
az Ulrika hátán lévő csomagra meresztette a szemét.
– Áruló vacak! – sziszegte. – Lefelé! Gyorsan!
Futni kezdett lefelé. Ulrika utána rohant. A hegedű
tokja újra és újra a hátának verődött; a hangszer egyre
hangosabban játszotta vad, vijjogó dalát.
– Állítsátok meg őket! – kiáltott fel a szektások
vezetője. – Náluk van a Fieromonte!
A szektások felözönlöttek a lépcsőn. Kardot és tőrt
rántva, barbár csatakiáltással válaszoltak a hegedű vad
szavára. Ulrika és Stefan nekirontott a felrohanó
kultistáknak, rapírjaikkal és tőreikkel hárították a feléjük
irányuló, esetlen csapásokat, szúrtak és vágtak,
mellkasokba és ágyékokba döftek, nyakakat metszettek
el, ám ahogy az ellenség első falán keresztültörtek, három
újabb alak állta el az útjukat. A három közül az egyik
kisebb termetű volt, a másik kettő valóságos óriás. Velük
is felvették a harcot, de ezek a szektások mások voltak,
mint az előzőek, ezek természetellenes gyorsasággal
mozogtak, iszonyú erővel rendelkeztek. Iszonyú erővel –
és ezüsttel. Az egyik óriás meglóbálta hatalmas,
ezüstözött pengéjű bárdját, és kis híján kiütötte a rapírt
Ulrika kezéből. A kisebbik két ezüstözött hosszúkést
forgatott. Ulrika csak úgy tudott kitérni az egyik elől,
hogy hátradőlt. A penge a szemétől hüvelyknyi
távolságban villant el. Stefannak a második óriás bárdja
elől sikerült kitérnie, de nála is csak a szerencsén múlott,
hogy nem maradt ott.
– Hitetlen mocskok! – vicsorgott a kis termetű szektás.
Neki volt olyan a hangja, mintha két különböző hangból
állt volna össze. – Adjátok ide a Hordozót!
Feljebb a lépcsőn azok a szektások, akiken Ulrika és
Stefan egyszerűen csak keresztülgázolt, kezdtek
feltápászkodni, s lassan elindultak lefelé.
– A másikra! – kiáltott fel Stefan. Hátrarúgta az egyik
óriást, azután az egyik lépcsősorról átvetődött a másikra.
Ulrika felnevetett, és követte Stefan példáját, de előtte
még odasuhintott a rapírjával a fentről érkező szektások
felé. Ahogy megérkezett a másik lépcsőre, a hegedű a
hátához csapódott, de olyan erővel, hogy hirtelen
elvesztette az egyensúlyát, és előredőlt. Stefan elkapta,
megtartotta. Együtt rohantak tovább lefelé, de alig tettek
meg pár lépést, a kis termetű szektás és a két óriás eléjük
ugrott, elállta az útjukat. Ulrika lélegzet után kapkodva
emelte fel a fegyvereit. Nem értette, hogy emberek
hogyan képesek végrehajtani egy ilyen ugrást.
 – Talán azt hiszitek, éjszülött erőtök elég lesz ahhoz,
hogy megmeneküljetek? – rikoltotta a kis ember
sajátságos, kettős hangján. – Mi erősebbek vagyunk
nálatok! Mi áldottak vagyunk!
A három szektás, mintha vezényszóra tennék, letépte
magáról a köpenyét. Ulrika undorodva hőkölt hátra,
Stefan pedig elhörgött egy káromkodást, amikor
megpillantották a három meztelen, de nem egészen
emberi testet.
Az alacsony szektás nő volt. A haja vörös, a bőre
napbarnított. Inas, keskeny csípőjű testén északi stílusú
tetoválások kígyóztak. Brutálisan vonzó volt, kígyószerű
hajfonatai alatt csábosán csillogott a szeme, ugyanakkor
förtelmes is volt, mert nem csupán egyetlen szájjal
rendelkezett. A nyakán egy óriási, kövér daganat
duzzadozott, amely olyan volt, mintha egy második fejet
próbálna kipréselni magából. Ehhez a daganathoz egy
vastag, széles, nyáladzó száj tartozott, a szájhoz pedig
egy hosszú, rózsaszínű nyelv, ami folyamatosan
nyalogatta a húsos ajkakat.
A nő két óriási termetű társa is förtelmes látványt
nyújtott. Első ránézésre meg lehetett állapítani, hogy
ikrek. Izmos, barbár módon gyönyörű kolosszusok
voltak. Hosszú, szőke hajukat befonva hordták, a szemük
kék volt. Az egyikük csodálatos testű térfi volt, a
másikuk káprázatos nő. Mindkettejük bőre úgy csillogott,
akár a porcelánedények kemény, fehér máza.
– Ostoba hullák! – fröcskölte a szót a kis termetű nő,
egyszerre mindkét szájából. – Ide mertek állni Jodis, a
Kielégületlen elé? Ide mertek állni az elé, aki nem más,
mint Borostyánhajú Sirena szolgálója? Azé a Sirenáé, aki
hamarosan Praag királynője lesz? Az ő nevére fogadom:
én leszek a végzetetek! Az ő nevére mondom, én…
– Lássuk! – vicsorgott Ulrika, és meg sem várva, hogy
Jodis befejezze, előrevetődött.
Jodison nem látszott, hogy váratlanul éri őt Ulrika
támadása. Könnyedén hárította a csapást, azután hosszú
késeit villogtatva ellentámadásba lendült. Társai eközben
rárontottak Stefanra, magas lidérchangon hujjogva
vagdalkoztak bárdjaikkal. Ulrika nem tudott megállni
Jodis előtt – a nő túlságosan gyors volt, ő pedig
túlságosan félt az ezüstpengés tőröktől. Tisztában volt
vele, már akkor is megnyomorodna, ha valamelyik kés
akár csak egyetlen apró vágást ejtene rajta. Hátrált,
védekezett, félrehajolt, hárított, megpróbált rést találni
azon a villogó hálón, amelyet az északi nő szőtt maga
köré a pengéivel. Közben a hegedű egyre
elviselhetetlenebb hangon vijjogott a fülébe; a
legszívesebben földhöz vágta volna, csak hogy
elnémuljon végre.
 Stefan is hátrálásra kényszerült. A kardja újra és újra
lecsapott az ikrekre, de a penge úgy pattant le a testekről,
mintha márványból volnának, ezzel szemben az ezüsttel
bevont bárdok mind közelebb kerültek a nyakához és a
fejéhez.
Az életben maradt, harcolni képes szektások eközben
lebukdácsoltak a másik lépcsőn, és egyre közelebb
kerültek ahhoz a ponthoz, ahol Ulrika és Stefan harcolt.
Egyre világosabban látszott, pár másodpercen belül ők is
támadásba lendülnek. Ulrika tudta, ha ez bekövetkezik,
oda a remény, hogy élve megússzák az összecsapást.
Ulrika hárította Jodis pengéit, de az elfajzott nő mellbe
rúgta. Ulrika a korláthoz tántorodott. A hegedű
megnyomta a gerincét. Fájdalmasan felkiáltott, a
hangszer pedig dühös vijjogásba kezdett. Ulrikának nagy
nehezen sikerült elkerülnie, hogy hanyatt zuhanva
átforduljon a korlát fölött. Ahogy megkapaszkodott,
odalent, a lépcső tövében megpillantotta a púpos hátú
varázslót. A fickó izgatottan toporgott – talán azt várta,
mikor eresztheti végre szabadjára a kezei között vonagló,
szikrázó, bíborszínű energiacsomót.
Jodis ismét támadott. Ulrika lekapta a fejét. Hirtelen
támadt egy ötlete. Ha ezt meg tudná valósítani, legalább
az egyik veszélyforrástól megszabadulnának… Ismét
blokkolta az északi nő pengéit, a rapírjával oldalra
taszította őket. Jodis ráharapott a csalira: újra Ulrika felé
rúgott, ezúttal a gyomrára. Ulrika hanyatt vetette magát,
és átszaltózott a korlát fölött. Egyenesen a púpos férfi
felé zuhant.
A púpos éles rikoltással vetődött oldalra. A kezei közül
hirtelen eltűnt a bíborszínű energia. Ulrika megfordult a
levegőben, guggolásban érkezett le a padlóra. Azonnal
felpattant, és a púpos szíve felé szúrt a rapírjával. Az
irányzék jó volt, csak éppen azzal nem számolt, hogy a
hátán lévő csomag, a hegedű kibillenti az egyensúlyából.
A rapír így is eltalálta a púpost, de a szíve helyett a
gyomrát döfte keresztül. A varázsló sikoltva rárogyott az
egyik törmelékhalomra. Mindkét kezét vérző sebére
szorította.
Ulrika kihúzta magát, és felkészült rá, hogy végez a
púpossal, de a hirtelen eléugró Jodis elállta az útját. Az
északi nő mögött három szektás közeledett, az ő
szándékuk is egyértelmű volt.
– Ne vergődj tovább, bábocska! – nevetett fel az északi
nő, egyszerre mindkét szájával. – Hát nem látod, hogy
Slaanesh rángatja a zsinórjaidat?
Ulrika abban a reményben vetődött a nő felé, hogy
sikerül végeznie vele, mielőtt a három szektás
megérkezik, a hegedűtok azonban ismét kibillentette az
egyensúlyából. Jodis az ezüstpengékkel könnyedén
hárította a támadást. Ulrika dühösen káromkodott. A
hegedű felkacagott; a három kultista megérkezett Jodis
mellé.
Átkozott hegedű! Valahányszor megmozdult, a
hangszer a hátának, a karjának csapódott, ráadásul olyan
hangon vijjogott, hogy szinte lehetetlenné tette az
összpontosítást.
Ulrika megölte az egyik szektást, azután felnézett a
lépcsőre, ahonnan egy iszonyatos, vérfagyasztó sikoly
hallatszott. Az egyik óriás – Ulrika úgy látta, a férfi –
hátratántorodott, és néhány szektást elsodorva eldőlt.
Gyönyörű arcának közepéből a saját, ezüsttel bevont
bárdja meredt ki. Ikertestvére egyetlen másodpercig
rámeredt, azután őrjöngő dühvel nekiesett Stefannak.
A késeit villogtató Jodis ismét Ulrika elé ugrott. Ulrika
félreütötte a bal oldali pengét, de a hegedűtok meglökte
tőrt szorító kezét, így az északi nő második pengéje
végighasíthatta a csuklója külső felét.
Ulrika sziszegve ugrott hátra. Émelyítő és szédítő
fájdalom lökődött végig a karjában, fel, egészen a válláig.
Az ezüstözött penge éppen csak megkarcolta, de a seb
körül máris hámlani és feketedni kezdett a bőre. Kiejtette
az ujjai közül a tőrét, megszédült. Küzdött az
eszméletvesztés ellen, és miközben hátrálni próbált,
vadul maga elé csapott a rapírjával, hogy távol tartsa
Jodist és az életben maradt két szektást. A hegedű a
fülébe kacagott, hátulról lefelé rántotta. Ulrika
megbotlott. Érezte, így képtelen küzdeni. Káromkodva
ledobta a válláról a csomagot, félrelökte a hegedűt,
azután ismét vívóállásba helyezkedett. Fájdalmasan
lüktető csuklóját a háta mögé rejtette.
– Most pedig – mordult fel – megöllek!
Előrevetődött, vadul döfött. Jodis hátralépett – ezúttal
éppen csak sikerült kikerülnie a rapír hegyet. Ulrika
feléje vágott, azután oldalra szúrt kettőt. Mielőtt ismét
célba vette volna Jodist, gyorsan leszúrta a két
megmaradt szektást.
Az északi nő zavartan hátrált, erőlködésről árulkodó
nyögéssel táncolt el Ulrika fegyverének hegye elől.
Ulrika elvigyorodott. Most már úgy küzdhetett, ahogy
valóban tudott! A hegedű nélkül, a súly nélkül, az állandó
vinnyogás nélkül könnyűnek érezte magát, és újra képes
volt gondolkodni. Biztos volt benne, hogy
másodperceken belül véget vet a harcnak.
A következő pillanatban azonban Jodis megvetette a
lábát, és meghökkentő könnyedséggel blokkolta Ulrika
támadását. Nevetve kényszerítette hátrálásra ellenfelét.
– Hát nem megmondtam? Slaanesh rángatja a
zsinórjaidat!
Ulrika először nem értette, hogy Jodis mire gondol, de
aztán a szeme sarkából meglátta a görbedt hátú varázslót,
aki már a kapu felé tartott. A fickó egy csomagot szorított
vérző hasára.
– Ostoba lány! – üvöltött fel Stefan. – Mit tettél?
Ulrika gyomra görcsbe rándult. Tényleg, milyen
eszelős gondolat hatására hajította félre a hegedűt? Mi
járhatott a fejében? Lehet, hogy nem is volt ura
önmagának? Lehet, hogy bekövetkezett az, amitől tartott,
és a hegedű tényleg átvette fölötte a hatalmat?
Dühödt hörgéssel megkerülte Jodist, hogy elkapja a
púpost, mielőtt még eljutna a kapuig, de az északi nő
visszapattant elé, és mindkét késével egyszerre
előrevágott.
– Mi az? – nevetett egyszerre két szájjal. –
Visszavennéd azt, amiről egyszer már lemondtál?
Valahonnan fentről fájdalmas kiáltás hallatszott. Stefan
lerohant a lépcsőn, a menekülő varázsló felé tartott. Az
ikerpár életben maradt tagja, a nő nem sokat
teketóriázott: átvetette magát a korlát fölött, és üldözőbe
vette Stefant.
Az északi nő Stefan felé fordította a fejét.
– Ne! – kiáltotta. – Megállj!
Ulrika kihasználta, hogy Jodis nem figyel rá. Gyors
mozdulattal a bordái közé döfte a rapírt, azután
félretaszította, és ő is a varázsló után eredt.
 A kaput eltorlaszoló falon tátongó résen keresztül
nappali világosság ömlött be a csarnokba. Ulrika tudta,
még azelőtt el kell csípniük a púpost, hogy kijutna.
Fényes nappal, odakint már nem üldözhették.
A púpos riadt kiáltást hallatott, amikor meglátta az
irányába tartó két alakot. Felemelte szabad kezét. Az ujjai
között energia vibrált. Ulrika és Stefan felgyorsított.
Abban bíztak, hogy sikerül lecsapniuk a púposra, mielőtt
az szabadjára ereszti az energiákat.
A varázsló azonban nem feléjük, hanem a kaput
eltorlaszoló fal irányába fordította a kezét. Az ökléből
egy alig látható energiacsóva szakadt ki, amely zúgva
belecsapódott a falba. A téglák mennydörgő robajjal,
hatalmas porfelhőt létrehozva fröccsentek ki a
kapunyíláson túlra.
Miközben a varázsló kirohant a toronyból, ahol a
reggeli napfény belökte a keletkező résen perzselő
sugárlándzsáit, Ulrika és Stefan kétségbeesett
igyekezettel próbált hátravonulni. Ulrika nem tudott
időben lefékezni, így amikor hanyatt vágódott, éppen egy
tüzes fénypászmába esett. Szétvetette a karjait, elejtette a
kardját, és elterült a napsütötte kőpadlón. A csuklóján
sisteregve füstölt a bőr, és hirtelen úgy érezte, lángra
kapott az arca. Fogalma sem volt, mit kellene tennie –
csak azt tudta, ha nem történik valami, ott helyben szénné
ég.
 Huszonötödik fejezet
Vörös szenvedély

Sikoltozva vergődött a kőpadlón, miközben a tüzes

napsugarak a testébe döfődtek. Hirtelen egy erős kéz
ragadta meg – egy kéz, amely aztán berántotta őt az
árnyékok közé. A kíntól félig vakon nézett fel. Stefan állt
fölötte. A jelek szerint neki nem esett baja.
– Szedd össze magad! – mondta Stefan. – Gyorsan!
Dolgunk van!
– D-dolgunk? De…
– Egyedül nem szállhatok szembe valamennyiükkel!
Igyekezz!
Ulrika elnézett Stefan mellett, és megpillantotta Jodist,
aki éppen felállt, és elindult feléjük. Meztelen teste vörös
volt a vértől, a sűrű patakok forrása az a seb volt, amit
Ulrika szúrt a bordák közé. A nőstény óriás is élt még,
lassan ő is feltápászkodott a lépcső tövében lévő
törmelékhalomról. A testét különös sebek borították;
sérülései leginkább azokra a csillag alakú repedésekre
emlékeztettek, amelyek a vastag üvegtáblákon szoktak
megjelenni, ha ütés éri őket. A háta mögött néhány
szektás is elindult.
– Mi a baj, hullák? – röhögött Jodis. – Miért nem
szaladtok el?
Ulrika a fájdalomtól szédelegve elővette az övébe
tűzött kesztyűt, és sziszegve felrángatta felhólyagosodott
kezeire. Az északi nő és a kultisták eltávolodtak
egymástól – a jelek szerint arra készültek, hogy
bekerítsék a két „hullát”. Ulrika feje iszonyúan lüktetett.
Felrántotta rá a köpenyét, azután körbenézett. Stefan
szintén a fejére húzta a köpenyéhez tartozó csuklyát, de
ettől eltekintve védtelen volt.
– És veled mi lesz? – kérdezte Ulrika. – Meg fogsz
égni!
Stefan durva mozdulattal talpra állította.
– Nem fogok. Gyere! – mondta, és a kapu felé húzta
Ulrikát.
Ulrika a férfi után botladozott. Megremegett, és még
szorosabban maga köré vonta a köpenyét, amikor
megérezte a vállán a napsugarak hőjét, amikor a padlóról
visszaverődő fény a szemébe döfött. A hátuk mögött
Jodis felüvöltött; a hangja egyszerre volt meglepett és
dühödt. Futásnak eredt – Ulrika hallotta, ahogy meztelen
talpa újra meg újra a kőhöz csattan.
Fémes, súrlódó hang hallatszott. Stefan futás közben
Ulrika kezébe nyomta a rapírt. Lerohantak a Torony és a
külső fal közötti keskeny sávhoz vezető lépcsőn.
– Másznod kell, én pedig majd… – kezdte Stefan, de
hirtelen elhallgatott, és felnevetett. – Nem kell. A falat is
átrobbantották. Helyes! Siess!
Ulrika egyik kezét maga elé nyújtva futott a férfi után.
Stefan elindult vele a külső fal mentén. A hátuk mögött
felerősödött a lábdobogás. Stefan hirtelen maga elé tolta
Ulrikát.
Ulrika jellegzetes acélcsattogást hallott.
– Kifelé! Kifelé! – üvöltötte Stefan.
Ulrika megbotlott egy törmelékhalomban, a falhoz
zuhant. Megtett néhány lépést, a köveket tapogatta, és…
megtalálta a falba robbantott rést. Kibotorkált az utcára.
A háta mögött folytatódott az acélcsattogás. Valaki
dühösen felkiáltott. Egy-két pillanattal később Stefan
ismét megfogta a karját, és nevetve elvezette a Torony
közeléből.
– Azt hitték, csapdába ejtenek minket a nappal –
mondta.
– De most ők estek csapdába. Meztelenül nem
követhetnek minket Praag utcáin. Főleg úgy nem, hogy
az egyiknek egy pofa tátog a nyakán, a másiknak meg
olyan a bőre, mint a repedezett üveg.
– Nem értem… Hogy vagy képes a fényben járni? –
kérdezte Ulrika. – Mondd, neked nem fáj?
– De, fáj – felelte Stefan. – De nem éget, legalábbis
nem azonnal. Én sem értem, de ez a helyzet. Így
születtem. Gyere, siess! Haza kell jutnunk!
– De a hegedű! – mondta Ulrika. – A varázsló…
– A varázsló már rég elment – felelte Stefan. – Amúgy
is túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy megküzdjünk vele.
Este kénytelenek leszünk újra megpróbálkozni a
dologgal.
Ulrika lehajtotta a fejét.
– Ne haragudj, hogy eldobtam a hegedűt! Én… azt
hiszem…
– Hatást gyakorolt az elmédre – mondta Stefan. –
Tudom. Legközelebb viszont már tudni fogod, hogyan
védd ki a támadásait. Most gyere! Keresnünk kell egy
csatornanyílást.
Továbbsiettek, de közben kétségbeesetten keresték a
megfelelő lejárót. A nap közben folyamatosan égette
őket; Ulrika úgy érezte, mintha tüzes tűk döfődnének
keresztül a ruháján. Meglepte, hogy Stefan képes
elviselni ezt az iszonyú fájdalmat. Ő alig bírta ki, pedig
az egész testét sikerült eltakarnia. Milyen csodálatos lehet
nappal sétálgatni! – gondolta. Egy ilyen képesség
feledtetni tudná a vámpírlét összes többi átkát.
Elgondolkodott. Ha képes lenne a fényben járni, ismét
egy hétköznapi emberi közösség részévé válna. Ha erre
képes lenne, nappal is lovagolhatna, vagy akár nyitott
hintóban is utazhatna; pillanatok alatt szétoszlathatná a
boszorkányvadászok minden gyanúját, ha délidőben
találkozna velük.
Egy sarokkal arrébb, az egyik sikátor bejáratánál
Stefan talált egy rácsos csatornafedelet. Félrerugdosta
róla a rajta alvó koldusokat, feltépte, és besegítette a
nyílásba Ulrikát; ő maga is bebújt, majd visszahúzta a
helyére a rácsot. Ulrika megkönnyebbülten felnyögött, és
bizonytalan mozdulatokkal lemászott a téglafalú alagútba
vezető vaslétrán. A fájdalom, amit az égési sérülései
okoztak neki, semmivel sem csökkent, de legalább nem
érezte úgy, hogy szétperzselődik a teste.
A csatorna – ez nagyon hamar nyilvánvalóvá vált –
nem a legideálisabb közlekedési útvonal Praagban,
különösen akkor nem, ha valakinek ahhoz is alig van
ereje, hogy talpon maradjon, hogy vánszorogjon. Aki
ilyen állapotban van, nem igazán gondolhat arra, hogy
elszaladjon valami elől, esetleg harcoljon. A járatok
iszonyúan bűzösek voltak, a falakat vastagon borította a
nyálkás szenny, mindenütt patkányok hemzsegtek. Erre
persze számítani lehetett, ezeket a kellemetlenségeket
talán el lehetett volna viselni, ám odalent más, a
rágcsálóknál sokkal rosszindulatúbb lények is laktak.
Különös, görbedt hátú, csapatba verődött alakok vonultak
az alagutakban, összerezzenve vagy fedezékbe húzódva,
amikor meghallották Ulrika és Stefan loccsanó-cuppanó
lépteit. Kísérteties huhogás és sivító fütyülés
visszhangzott a falak között. Ulrika időnként, egy-egy
mellékjárat végében lobogó tábortüzeket látott; a lángok
torz árnyakat festettek a homorú falakra.
A félénk rémeknél sokkal nagyobb veszélyt jelentettek
azok a kossar gyalogosok, akik hosszú sorban,
lándzsájukat készenlétbe helyezve masíroztak keresztül a
labirintuson, néma felderítőiket követve, a föld alatti
világban élő és bujkáló lényekre vadászva. Ulrikának és
Stefannak többször is be kellett húzódnia egy-egy
mellékjáratba, hogy kivárják, míg a kossarok elhaladnak
előttük. Egy alkalommal kénytelenek voltak kitérőt tenni,
mivel nem szerettek volna belekeveredni abba az
ütközetbe, amit a katonák vívtak a rongyokba öltözött
csatornalakókkal, azokkal az első pillantásra embernek
tűnő lényekkel, amelyeknek kettőnél több karjuk vagy
lábuk volt, amelyek fején szarv nőtt, hasán szemek
pislogtak, esetleg szájak tátogtak.
Ahogy sietve eltávolodtak az acélcsattogásból és
sikolyokból összeálló hangörvénytől, Ulrika eltűnődött,
vajon ezek a borzalmas lények mindig is itt éltek, vagy
esetleg annak a káoszmágiának köszönhetik a
létezésüket, amelyet Démonszívű Arek varázslói
szabadítottak rá Praagra az ostrom során.
Ahogy közeledtek az Újváros felé, az alagutak egyre
zsúfoltabbá váltak, az árnyékok között egyre több
elfajzott ólálkodott. Ezek a lények a saját
felségterületükön mozogtak, és már nem voltak olyan
félénkek, mint a korábban látottak. Ulrika és Stefan nem
tehetett mást, kénytelenek voltak visszatérni a felszínre.
A fénysugarak pörölyként csaptak le Ulrikára, amikor
az egyik nyíláson keresztül kimászott a romos utcára. A
nap már magasan járt, de még mindig legalább
tízsaroknyira voltak a biztonságot nyújtó pékségtől.
Ulrika minden tőle telhetőt megtett, de a végére elhagyta
az ereje, olyan gyenge lett, hogy Stefan kénytelen volt
ölbe venni és cipelni. Az egész teste lüktetett, úgy érezte,
mintha mindene lángolna, mintha papírból volna a bőre,
mintha vékony gallyacskák lennének a végtagjai.
Ráadásként az éhség is egyre jobban mardosta, tudta, a
lehető leghamarabb vérhez kell jutnia. A harc és az égési
sérülések kiapasztották belőle az erőt, amit annak a
bolond segédnek a vérével szívott magába. Úgy érezte,
ha nem iszik, pillanatokon belül szétreped és porrá válik,
akár a száraz rög.
Végre-valahára megérkeztek a pékségbe. Stefan
felfektette Ulrikát az egyik asztalra, közvetlenül a
kemence mellé, óvatosan lehúzta róla a köpenyt, és
együttérző sziszegés kíséretében megvizsgálta a
sérüléseit, felhólyagosodott bőrét. Az ő bőrén egyetlen
apró seb sem keletkezett, viszont olyan vörös volt, akár a
főtt rák, a keze pedig úgy remegett, akár egy vénemberé.
Stefan összehajtogatta Ulrika köpenyét, és bedugta a
feje alá, párnának.
– Itt várj! – mondta. – Hozok valami táplálékot.
Ulrikának már ahhoz is alig maradt ereje, hogy
biccentsen.
Miután Stefan elsietetett, mozdulatlanul feküdt, a
mennyezetet bámulta. Nem bírt se aludni, se ellazulni.
Minden izma remegett, és ha esetleg megmoccantotta
valamelyik tagját, azonnal vakító fájdalom cikázott végig
a testében. Már korábban is megesett, hogy a nap
megperzselte, de azok a sérülések aprócska kis
semmiségek voltak ezekhez képest. Mindkét kézfeje
olyan volt, mint a forrásban lévő tej: a bőrét belepték a
fehér, áttetsző, gennyszerű folyadékkal teli hólyagok.
Megérintette az arcát, az is ugyanolyan volt, mint a keze.
Aztán persze ott volt az a másfajta fájdalom is, ami a
Jodis által a csuklóján ejtett vágásból áradt szét benne.
Az ezüstözött penge nyoma megfeketedett, a seb széle
olyan szárazzá és töredezetté vált, akár a megpörkölődött
papír.
 Nem tudta, mennyi ideig feküdt így; nem tudta, mennyi
ideig lebegett az ébrenlét és a félálomszerű állapot között,
amelyben furcsa látomások jelentek meg előtte
(pókhálóköntöst viselő nők próbálták belémélyeszteni
sólyomkarmaikat, arc nélküli, a szektások köpenyét
viselő férfiak vágták fel az ereit ónixszilánkokkal,
amelyek közepe vörösen pulzált), de végül meghallotta a
valóságosnak tűnő zajokat: a lépteket és a
beszédhangokat.
– Sérült árut nem veszek! – jelentette ki egy durva
hangú férfi.
– Csak fiatal és gyönyörű lányok érdekelnek!
– Biztosíthatlak – hallatszott Stefan hangja ez a lány
olyan gyönyörű, hogy sajnálok megválni tőle, de… de
hát, te is tudod, nehéz időket élünk, és az embernek
akadnak bizonyos kiadásai, nem foglalkozhat állandóan
csak a szépséggel. Nem igaz?
A durva hangú férfi hangosan felröhögött. Ulrika a
homlokát ráncolva próbált rájönni, mi történik körülötte.
– De, igaz, igaz! – mondta a férfi. – Jól van, hol van
hát az a lány?
– Éppen itt, idelent – felelte Stefan. – A pincében.
Rövid csend.
– A pincében? Mondd csak, ez ugye nem valami trükk?
Ugye, nincsenek odalent a cimboráid, akik csak arra
várnak, hogy rám vessék magukat? Hogy
megtámadjanak?
– Dehogy vannak, dehogy! – mondta Stefan könnyed
hangon.
– Tessék! Vedd csak át a kardom, ha akarod!
Odaadom.
– Nem kell – mondta a durva hangú ember. – Nem. Így
is jó. Csak hát sosem lehetünk elég óvatosak, igaz?
– Ez már így van! – felelte Stefan. – Hadd gyújtsak
lámpást! Azután lemehetünk.
Ulrika felkönyökölt. Amikor meghallotta a kova
sercenését, elővette a kardját. Lehet, hogy Stefan el
akarja adni őt? Miért? És… hogy lehet képes ilyen
szörnyű árulásra?
Sárga fény jelent meg a feljáró végében.
Megreccsentek a lépcsőfokok. Kisvártatva Stefan jelent
meg a pincében. Egy cifra öltözékű, gonosztevő külsejű
férfi volt vele.
A férfi felemelte a lámpást, belehunyorgott a
sötétségbe. Ulrika látta, az orra alatt pödört bajusz
sötétlik, a fején pedig az estaliai banditák szokása
szerinti, széles karimájú tollas kalapot visel a fekete
fejkendő fölött.
– Hol a lány? – kérdezte.
– Ott, az asztalon – mondta Stefan. – Csak rád vár.
 A férfi az asztal felé fordult, aztán öklendezve
hátrahőkölt.
– Az arca! Mi történt az arcával?
– Ó, az be fog gyógyulni! – mondta Stefan. Hirtelen
mozdulattal kitépte a férfi kezéből a lámpást. – Nincs
más baja, csak egy jó, kiadós étkezésre van szüksége! –
Ulrika felé taszította a kalapost.
Ulrika félrelökte a kardját, és elkapta a férfi karját. A
kalapos rémülten felkiáltott, Ulrika azonban
megnyugodott. A félelme szétfoszlott: Stefan mégsem
árulta el. Nem árulta el, sőt vette a fáradságot, hogy
kedvére való áldozatot hozzon neki, egy ragadozót, aki a
legrosszabbak közül való. Ó, milyen élvezet lesz szárazra
szívni az ereit!
A rabszolga-kereskedő vergődött, megpróbált
elmenekülni, de Ulrika még így, legyengülve is sokkal
erősebb volt nála. Magához húzta a férfit, leütötte a
fejéről a kalapot. Az olcsó illatszertől és a pomádé
szagától ugyan hányingere támadt, de erőt vett magán, és
belemélyesztette a fogait a nyakba.
Ahogy a vér lecsorgott a torkán, hűsítő
megkönnyebbülés áradt szét a testében. A férfi
kapálózása egyre erőtlenebbé vált. Ulrika úgy érezte,
kiszikkadt szervei ismét egészségessé válnak, a bőre
kisimul. Már az égési sérülései és az ezüstpenge okozta
seb sem fájt annyira, mint korábban. A rabszolga-
kereskedő szívének dobogása megszüntette a fejében
lüktető fájdalmat, az erekből az ő testébe jutó vér
áramlása kellemes, nyugtató, sós hullámokkal vette körül
a lényét. Lehunyt szemmel csüggött a férfi nyakán,
belékapaszkodva, mintha a szeretője lenne, karjával és
lábával is átfogva, magához húzva, mintha szenvedélyes
szerelmet remélne.
Nem sokkal később egy szelíd kéz rázta meg a vállát.
– Elég! – hallatszott Stefan távoli hangja. – Elég! Én is
éhes vagyok!
Ulrika félreütötte Stefan kezét.
– Hagyj!
Stefan elkapta a csuklóját.
– Elég! – mondta újra. – Rosszul leszel tőle.
Ulrika egy hosszú pillanatig rámeredt, sehogy, sem
bírta felfogni a szavak értelmét, de azután lassanként
megértette a helyzetet, és eleresztette az áldozatot.
– Bocsánat… – suttogta.
– Semmi gond – mondta Stefan. Elhúzta Ulrika
közeléből a férfit. – Most nagyon éhes vagy, de egyelőre
érd be ennyivel. Később még táplálkozhatsz. – Pontosan
azon a helyen harapta meg a férfi nyakát, ahol korábban
Ulrika.
Ulrika élvezettel figyelte, ahogy a gazfickó erőtlenül
felemeli a kezét. Eleinte mintha tiltakozni vagy
védekezni próbált volna, de azután átölelte Stefan
derekát, hozzászorította a testét a vámpíréhoz. Ulrika
természetesen már látott olyat, hogy egy áldozat a
harapás során gyönyört kapott a vele azonos nemű
vámpírtól (ez történt például szegény Immával még Herr
Aldrich házában, aki éppen neki fogadott örök szerelmet,
miután kiszívta a vérét), most mégis meglepte, hogy a
rabszolgakereskedő úgy simul Stefanhoz, mintha
szeretők lennének. Meglepte, taszította, ugyanakkor
valahogy izgalmat is gerjesztett benne a dolog. Stefan
meglepően gyengéd volt a férfival, megtámasztotta,
simogatta, miközben a vérét szívta; nem harapott a
nyakába, nem mart belé, vigyázott rá, mintha meg akarná
óvni a testét.
Amikor befejezte, a férfi ernyedten lógott a karjai
között. Átvitte egy másik asztalhoz, felfektette, mindkét
kezét felhúzta, és összekulcsolta a mellkasán. Amikor ezt
így szépen elrendezte, ismét Ulrika felé fordult. A
tekintete ismét közömbös volt, a pillantásából eltűnt
minden kedvesség.
– Majd később gondoskodunk róla – mondta, és
mosolyogva Ulrika elé állt. – Először azonban te
következel.
Ulrika meglepődött.
 – Mire gondolsz?
Stefan előrenyúlt, megfordította Ulrika kezét. A
gennyes hólyagok összezsugorodtak, bár még mindig ott
voltak és még mindig fájdalmat okoztak. Az ezüstpenge
nyoma még mindig sötét volt, a seb még mindig nem
forrt össze, de már jelentősen összezárult.
– Még nem gyógyultál meg teljesen – mondta Stefan. –
És rengeteg erőt vesztettél. Több áldozatra és több napra
lenne szükséged ahhoz, hogy ismét olyan legyél, mint
voltál, de erre most nincs időnk. Nincs időnk várni,
viszont… van egy másik megoldás is.
Ulrika visszahúzta a kezét, és mélyen Stefan szemébe
nézett.
– Miféle „más megoldás”?
– Nekem van egy kis erőfeleslegem – mondta Stefan.
Oldalra fordította a fejét, odatartotta a nyakát Ulrikának.
– Megosztom veled.
Ulrika döbbenten pislogott.
– Azt akarod, hogy… belőled táplálkozzam?
Stefan felhúzta az egyik szemöldökét.
– Gondolom, már hallottál ilyesmiről.
– I-igen… Persze. De úgy tudom, ez olyan, mint…
mint a szerelmeskedés.
Stefan ismét elmosolyodott.
– Lehetséges. Az mindenesetre biztos, hogy gyógyító
hatása van, és erőt ad. Vagy talán ilyen gyengén, ilyen
betegen akarsz szembenézni azokkal az északi
démonimádókkal?
Ulrikának eszébe jutott Jodis két villogó kése.
Megrázta a fejét, de még mindig habozott.
– Ezzel nem kötnénk egymáshoz magunkat? Nem
fogadnánk hűséget egymásnak? Úgy, ahogy Evgena
bojarinával tettük, akivel egymás véréből ittunk?
– De, létrejönne közöttünk egy kapcsolat – bólintott
Stefan. – Egy kapcsolat, ami erősebb lesz, mintha egy
edényből innád meg a vérem. Olyanok leszünk, mint a
testvérek. Nem igazán tudsz majd ellenem fordulni, és én
sem tudnék ártani neked.
Ulrika elgondolkodott. Vajon tényleg szüksége van
erre? Akar ő egy ilyen kapcsolatot ezzel a férfival? Stefan
eleinte ridegen bánt vele, de aztán kiderült róla, hogy
kiváló partner. Ez eddig rendben is volna… De muszáj
ezt tovább fokozni? Annak minden bizonnyal lenne némi
előnye, hogy Stefan nem vagy csak nagyon nehezen
tudná elárulni őt, de mi van akkor, ha neki kellene lépnie
a férfi ellen, és nem lenne képes a cselekvésre?
– Nem erőltetem – mondta Stefan. – Ha tovább akarsz
kínlódni, ám tedd! – Közelebb hajolt Ulrikához, ismét
elfordította a fejét. – Én csupán felkínálok egy
lehetőséget. A döntés a tiéd.
 Ulrika a férfi erős, karcsú nyakára, az alabástrombőr
alatt futó vastag, kék érre nézett. Látta az ér lüktetését,
hallotta, hogy zúg benne a rabszolga-kereskedőből
kiszívott vér. Stefan pulzusa lassabban, de erősebben
vert, mint az embereké… Érezte a vér szagát – tiszta illat
volt, makulátlan, mentes az emberekre jellemző
szagoktól, a parfümök illatától, a veríték és a kórságok
bűzétől.
Annak ellenére, hogy éppen csak befejezte a
táplálkozást, ismét éhséget érzett. Mardosó, kielégítésre
vágyó éhséget. Megpörkölődött bőre szinte könyörgött
azért, hogy szabadítsa meg a fájdalomtól. Az erei, a szíve
is vérért, még több vérért rimánkodtak.
Lassan, mintha Stefan mágnes lenne, ő pedig egy
vasdarab, közelebb hajolt a nyakhoz, még közelebb és
még, azután pedig… megcsókolta. Stefan megremegett,
de mindkét kezét maga mellett tartva, mozdulatlanul állt.
Ulrika az ajkán érezte a pulzus lüktetését, ami olyan
kitartó, olyan ütemes volt, mint a gályamesterek dobjának
puffanásai.
Nem bírt tovább ellenállni a csábításnak. Kieresztette
az agyarait, és harapott. Az utolsó pillanatban, mielőtt
inni kezdett, még eszébe jutott, hogy most szelídnek,
nagyon szelídnek kell lennie. Stefan felnyögött,
rátámaszkodott Ulrikára, aki a karjai közé zárta őt.
 A férfi vére sokkal sűrűbb volt, mint az élő embereké.
Az ereje úgy járta át Ulrika szervezetét, mintha forró láva
volna; nem csupán felmelegítette, mint általában a friss
vér, hanem valósággal lángra lobbantotta. Olyan volt,
mintha megszűrték volna, mintha minden tisztátlanságtól
megszabadították volna – mintha az erő elixírjévé
változtatták volna.
Ulrika megszédült, ahogy az érzés keresztüláramlott
rajta, bár hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ezek a saját
érzései vagy Stefanéi, ami a vér révén jutott át belé.
Végtelen örömök, titáni bánatok, mindent felülmúló
dühök tomboltak benne, ráadásul egyszerre és úgy, hogy
a legszívesebben sírva fakadt volna. Minden egyes
korttyal úgy érezte, többet, még többet sikerül megtudnia
Stefanról, az atyja iránti hűségéről, az atyja ellenségei
iránt érzett gyűlöletéről, az iránta való vonzalmáról, a
magányáról, a vágyairól.
Aztán elérkezett az a pillanat, amikor már nem bírt
többet inni. A vér túl sűrű, az érzések túlságosan erősek
voltak. Reszketve hátradőlt az asztalon, zihálva felnézett
a férfira. Stefan lehunyt szemmel állt mellette.
– Ez… ez…
– Igen. – Stefan nagy nehezen felnyitotta a szemét, és
kifürkészhetetlen tekintettel Ulrikára nézett. – Te… te
aztán erősen iszol, húgom! Még a szívet is ki tudnád
húzni az emberből.
Ulrika szeme riadtan elkerekedett.
– Ne haragudj! – mondta. – Talán…?
Stefan megérintette Ulrika arcát, azután megrázta a
fejét.
– Ne kérj bocsánatot! Ez ajándék volt. Örülök, hogy
ilyet kaphattam tőled.
Ulrika félszegen elmosolyodott.
– Hiszen te adtál nekem ajándékot! – mondta.
Felemelte a kezét: már egyetlen hólyag sem látszott a
bőrén, sőt az ezüstpenge által ejtett vágásból is csak egy
vékonyka, fekete sebhely maradt vissza. – Még sosem
éreztem erősebbnek magam. Köszönöm!
Stefan megfogta Ulrika kezét.
– Nincs szükség hálálkodásra – mormolta, és
megcsókolta a kezet. – De… nekem is vannak sebeim.
Megengednéd, hogy…?
Ulrika elbizonytalanodott; hirtelen nem tudta eldönteni,
megteheti-e ezt az újabb lépést. Tisztában volt azzal,
hogy az, akiből táplálkoznak, elveszti a saját akaratát.
Nem vágyott erre, de… hogyan utasíthatná vissza
Stefant, aki önként és készségesen átadta magát neki?
Lehúzta maga mellé a férfit, oldalra fordította a fejét.
– Tégy, amit akarsz!
Stefan átölelte Ulrikát, a nyakához érintette az ajkait.
Ulrika a csók pillanatában megremegett. Mindkettejük
teste megfeszült, mindketten izgatottá váltak. Ulrikának
eszébe jutott, utoljára Adolphus Krieger ivott a véréből,
az az átkozott ragadozó, aki azzá változtatta, amivé lett.
Ahogy Stefan ajkai megérintették a torkát, a vératyjára
gondolt, Krieger lágy manipulációjára, arra, hogyan
szórakozott vele, hogyan színlelte azt, hogy neki is van
beleszólása abba, amit tenni készül. Lehet, hogy
Evgenának volt igaza, és Stefan is ugyanilyen? Lehet,
hogy ez a férfi is csak be akarja csapni őt? Talán végezni
akar vele? El akarja tüntetni a világ színéről?
Ahogy a kérdések és a kételyek beszivárogtak a
szívébe, már-már ellökte magától Stefant, de Krieger
csókjának és az akkor kapott gyönyörnek az emléke
félresöpörte gyanakvását. Akkor igenis élvezte a dolgot,
és szégyen vagy nem, de egyenesen könyörgött érte.
Talán most is így lesz…
Mozdulatlanul feküdt az asztalon. Kissé összerezzent,
amikor Stefan hegyes foga végigszántotta a bőrét, de
miután egy gyönyörteljesen fájdalmas pillanatban
megtalálta az erét és beléhatolt, már sóhajtva magához
szorította a férfit. Amikor Stefan szívni kezdte a vérét,
élvezettel lehunyta a szemét. Ez másfajta boldogság volt,
mint amikor ő táplálkozott. Amikor ő szívott vért, akkor
valójában azt élvezte, hogy szűnik az éhsége és visszatér
az ereje, most viszont… most az okozott neki gyönyört,
hogy elvesztette az önuralmát, lebegni kezdett, s ebben a
félálomhoz hasonló állapotban szétfoszlott benne minden
feszültség, minden félelem. Megfakultak a Kriegerrel
kapcsolatos sötét gondolatok, helyettük repüléssel
kapcsolatos, pasztellszínű álmok jelentek meg. Látta
magát, ahogy sárkánnyá változva együtt repül a vérvörös
égbolt alatt egy Stefan-sárkánnyal. Stefan haladt elöl, ő
pedig boldogan követte. Átadta magát Stefan akaratának,
hagyta, hogy a férfi azt tegyen, amit akar: repüljön
magasra vagy éppen mélyre, szívja ki az összes vérét,
hagyja meghalni őt – lényegében mindegy. Már ez sem
érdekelte. Ha halnia kell, hát boldogan fogja megtenni,
sárkányként fog kilebegni az életből a Stefannal azonos
forró, vörös nap felé, egészen addig, míg szét nem
perzselődik.
Amikor aztán Stefan felemelte a fejét és véget ért a
csók, Ulrika csalódottan felnyögött. Olyan érzése támadt,
mintha elvágták volna a kettejük között kialakult szálat.
Fázni kezdett, hirtelen egyedül érezte magát. Stefan
tarkójára tette a kezét, maga felé húzta, ám a férfi
ellenállt.
– Nem merem – mondta. – Nem akarlak túlságosan
legyengíteni.
– Akkor hadd igyak belőled – mondta Ulrika –, akkor
megint ihatsz belőlem! – A sajátjához húzta Stefan száját,
beleharapott a nyelvébe és az ajkaiba, majd mohón szívni
kezdte a vérét. Stefan visszaharapott. Egymást karmolták,
egymás ruháit szaggatták, egymás testén vonaglottak.
Abból a néhány részletből, amit Gabriella elmondott
neki a vámpírok közötti szerelemről, Ulrika úgy
gondolta, az egész nem egyéb, mint hétköznapi vércsere,
most azonban felfedezte, hogy nem ez a helyzet. Végső
soron állatok voltak, fenevadak, akiknek meg kellett
tanulniuk, hogyan tudják uralni vad természetüket,
máskülönben minden egyes alkalommal cafatokra
szaggatták volna áldozataikat. A szerelmük sem lehetett
kevésbé vadállati, mint a táplálkozásuk, a fájdalomnak és
a gyönyörnek egyaránt jelen kellett lennie benne, ahogy a
harapásnak és a csóknak, a karmolásnak és a
simogatásnak is. Nem számított, hogy sebet ejtenek
egymáson vagy magukon, nem számított, hogy meztelen
testük iszamossá vált a vértől – a sérüléseik hamar
begyógyultak, a másik által kiszívott vért a másikból
kiszívott vérrel pótolták.
Ulrika még sosem tapasztalt meg hasonlót. Nem történt
vele ilyesmi akkor, amikor a lovasok közé tartozott,
amikor Felix-szel folytatott viharos szerelmi viszonyt,
azzal a szégyenletes eseménnyel pedig, amikor megadta
magát Kriegernek, nem is lehetett egy lapon említeni ezt
a dolgot. Ez… ez most vadabb volt mindennél, amit
korábban átélt, a gyönyör erősebb és áthatóbb, a játék
veszélyesebb és – talán éppen ezért – élvezetesebb.
Egyikük sem volt képes arra, hogy túl sokat raboljon a
másiktól, és ezzel megölje őt. Olyan volt az egész,
mintha egy pengeélen henteregtek volna, mindketten a
másikat biztatva arra, hogy zuhanjon bele a halálba, de
közben mind a ketten vigyáztak a másikra, és persze
magukra is.
Végül bizonyos, meghatározhatatlan hosszúságú idő
múlva meztelenül feküdtek egymás mellett, egymás
karjai közt, elégedetten és kimerültan. Ulrika a férfi erős,
sima mellkasára fektette a fejét, és valami rég nem
tapasztalt béke áradt szét benne. Úgy érezte, most végre
része lehetett abban, amit régóta keresett. Ez volt az a
dolog, ami régóta hiányzott az életéből. Ez volt az a
dolog, ami miatt a lahmianok között úgy érezte, csapdába
esett, és kínlódva kell végigcsinálnia az örök életet.
Akkor még nem volt senkije, akivel megoszthatta
volna ezt a létet, a rá váró hosszú éveket, most azonban
végre élvezte, hogy vámpír lehet. A helyes ösvényen
haladt; most már pontosan tudta, mit akar.
Stefan megsimogatta Ulrika haját.
– Ez az – mormolta álmosan. – Ez most jó…
Ulrika megfogta a férfi kezét, és megcsókolta.
– Igen – felelte. – Ez most tényleg nagyon jó.
 Huszonhatodik fejezet
Eltűnt személyek

Alkonyattájt valami csoszogó neszezésre ébredtek, és

látták, hogy a rabszolga-kereskedő erőtlenül a lépcső felé
kúszik, szökni próbál. Az ajtó előtt megállították,
visszahúzták, megosztoztak a testében maradt véren,
majd kitörték a nyakát, a hullát pedig áthajították az
egyik szomszédos szobába. Ezután felöltöztek, és
elindultak.
Kissé zavartan viselkedtek egymással, miközben
végrehajtották ezeket a hétköznapi, e világi feladatokat.
Mindaz, ami korábban oly tökéletesnek és biztosnak
látszott, most töprengésre késztette Ulrikát, és úgy vette
észre, hasonló bizonytalanság mutatkozik meg Stefan
szemében is. Egyikük sem akart foglalkozni azzal, ami
történt, amit egymásnak mondtak, de mivel másra nem
tudtak gondolni, akadozóvá és kissé esetlenné vált a
beszélgetésük.
Szerencsére a feladatuk éppen elég komoly és fontos
volt ahhoz, hogy legyen miről szót váltaniuk: az első,
néhány percig tartó tétovaságot követően megtárgyalták,
mi legyen a következő lépésük. Magukra maradtak, a
lahmianok kivetették őket soraikból, és már csak egyetlen
estéjük volt arra, hogy a koncert előtt megállítsák a
szektásokat, s megsemmisítsék a hegedűt.
– Tehát – mondta Stefan, és járkálni kezdett a pincében
– ismét elvesztettük a nyomukat. Nem tudjuk, hol
vannak, nem tudjuk, kicsodák. Attól tartok, nem marad
más választásunk, el kell mennünk a koncertre, és meg
kell várnunk, míg lecsapnak.
– Lehet, hogy akkor már túl késő lesz – felelte Ulrika.
– Bárcsak… – kezdte, de egy hirtelen támadt ötlet
megakasztotta a szavát. – Hah!
– Igen? – kérdezte Stefan.
Ulrika mosolyogva előredőlt ültében.
– A legegyszerűbben úgy állíthatjuk meg a szektásokat,
hogy töröltetjük a koncertet. Persze, mi magunk nem
mehetünk el a hatóságokhoz. – Tisztában volt vele, ha
megpróbálna kapcsolatba lépni a kuzinjával, Enrik
herceggel, válaszolnia kellene néhány fölöttébb
kellemetlen kérdésre, és a találkozásnak valószínűleg az
lenne a vége, hogy karóra kerül. – Viszont itt van
Padurowski, Valtarin mestere. Ő lenne a koncert
karmestere. Ha elmondanánk neki, mire készülnek a
kultisták, talán figyelmeztetni tudná a herceget vagy
valaki mást az Operaházban.
Stefan fontolóra vette az elképzelést.
– Rendben, de vajon hinne nekünk? Biztos benne, hogy
a hegedűt már megsemmisítették. És ha el is hiszi, amit
mondunk, vajon a hatóságok mit mondanak majd, amikor
eléjük áll a történetével?
– Gondolod, el fogják hajtani? Így hogy a herceg élete
a tét? Ki vállalna ekkora kockázatot? – kérdezte Ulrika. –
Azóta már biztos felfedezték a Varázslók Tornya körül
álló falon tátongó nyílást, és valószínűleg megtalálták a
halott szektásokat a Torony aljában. A herceg testőrei és
a csekisták sem ostobák, valószínűleg érzik, hogy van
valami a levegőben. Ha Padurowskitól is figyelmeztetést
kapnak, talán eléggé megijednek ahhoz, hogy lefújják a
koncertet. Ha pedig nem… nos, folytatjuk a kutatásunkat.
Stefan lassan bólintott.
– Szerinted érdemes lenne újra próbát tenni Evgena
bojarinával? Rá tudjuk venni, hogy segítsen nekünk? Ő
talán nagyobb befolyással rendelkezik, mint egy ilyen
senkiházi kis muzsikus.
– Evgena azt hiszi, a bábod vagyok – mordult fel
Ulrika. – Azt hiszi, meg akarjuk ölni őt. Többé nem
akarok foglalkozni vele!
– Én sem – mondta Stefan –, de ha ő képes arra, hogy
megmentse Praagot…
 – Evgena túlságosan aggódik a vérvonalak és az
árulások miatt, csak ezekkel a dolgokkal foglalkozik,
nem érdekli a város sorsa – felelte Ulrika keserűen. –
Számára az a legfontosabb, hogy magát védje. Legfeljebb
az, hogy végezzen velünk. A város? Mire észbe kap, már
csak üszkös romokat lát maga körül.
– Jól van – sóhajtott fel Stefan. – Akkor menjünk el a
maestrohoz.
Ahogy végigsiettek az Újváros rémálomba illő, romos
utcáin, majd átmentek a Kereskedők Negyedébe, Stefan
visszahúzódó és csendes volt. Úgy viselkedett, mintha
nem is nagyon érdekelné, hova tartanak, csak ment előre,
lehajtott fejjel átfurakodott a katonák, koldusok, részegek
között, nem foglalkozott senkivel és semmivel. Csak
akkor nézett fel elgondolkodva, amikor megérkeztek a
Károly-hídhoz.
– Neked kellene uralkodnod helyette – jelentette ki.
– Tessék? – kérdezte Ulrika.
Stefan feléje fordult.
– Igazad van Evgenával kapcsolatban. Ostoba, aszott
múmia, aki túl régóta van bezárva abba a mauzóleumba,
amit az otthonának nevez. Neked kellene uralkodnod
helyette.
Ulrika felnevetett.
– Nekem? Én nem akarok uralkodni! Végeztem a
lahmianokkal.
– Pokolba a lahmianokkal! – kiáltott fel Stefan. – Miért
van szükséged a jóváhagyásukra? Itt te lehetnél a
királynő. A mindentől és mindenkitől független királynő!
Ulrika megrázta a fejét.
– A lahmianok ezt nem hagynák. Az Ezüsthegy
királynője azonnal elrendelné, hogy végezzenek velem.
– Igen, igen, tudom, de… – Stefan káromkodott, aztán
hirtelen megfogta Ulrika a kezét; a szemébe nézett. – Ma
reggel… Amit ma reggel mondtam, azt komolyan is
gondoltam. Nagyon jó volt, ami történt velünk, és nem
akarom, hogy vége legyen. – Már a híd közepe táján
álltak. Stefan széles mozdulattal végigmutatott a
kivilágított városon, a lámpások fényétől szikrázó vizű
Lynsken. – Praag akár az otthonunk is lehetne. Mi…
Elhallgatott, majd fanyarul elmosolyodott. Szürke
szeme furcsán csillogott.
– Bármilyen ostobaságnak is találtam először, érdekes
módon egyre inkább el tudom fogadni azt a naivan
idealista elképzelésedet, hogy csak az ember formájú
ragadozókat tekintsük prédának. Gondolj csak bele,
milyen lenne Praag, ha mi uralkodnánk fölötte! Gondolj
bele, mi mindent meg tudnánk tenni!
Ulrika pislogni kezdett, azután megtántorodott. A
tökéletes, csodálatos jövővel kapcsolatos látomások már
azelőtt megjelentek előtte, hogy Stefan befejezte volna a
lelkendezést. Praag… ép lenne és egészséges, olyan
állapotba kerülne, amilyenben már legalább kétszáz éve
nem volt. Olyan hely lenne, ahol az emberek félelem
nélkül élhetnének, ahol csak a szektásoknak, a rablóknak
és haramiáknak, a rabszolgakereskedőknek kellene
rettegniük. Megteremtődne a rend, amelynek titkos
középpontjában ő állna és Stefan. Jómódban élnének,
esetleg éppen Evgena villájában, és senki sem tudná,
hogy nekik köszönhető a város virágzása. Mámorító álom
volt; Ulrika egy-két pillanatra szinte beleveszett, de aztán
észbe kapott, és visszahúzódott tőle.
– Érdekes, amit kitaláltál. Érdekes és csábító – mondta
végül –, de lehetetlen megvalósítani. Annak ellenére,
hogy elzavart, még mindig hűséggel tartozom
Evgenának. Nem buktathatom meg. A királynő sem
engedné meg, hogy ilyesmire sor kerüljön. Én… én sem
akarom, hogy véget érjen az, amiben részünk volt, de… a
helyzet nem lehet olyan, amilyennek elképzelted.
Stefan szomorúan bólintott.
– Nem. Tudom, hogy nem, de… – Ismét felnézett
Ulrikára. – De ugye velem maradsz? Történjen bármi,
mindig velem leszel? Örökre?
Ulrika habozott. Erősnek érezte a szálat, ami Stefanhoz
kötötte, de az örökkévalóság… Az örökkévalóság ezúttal
is megriasztotta. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy
készen áll egy ilyen ígéretre, hogy képes megfogadni,
Stefannal marad ilyen hosszú időre. Nyelt egyet.
– Hagyd, hogy… hogy erre akkor feleljek, amikor
lezártuk ezt az ügyet! Lehet, hogy nem is éljük túl.
Stefan a homlokát ráncolta, de végül bólintott.
– Jól van, hölgyem – mondta. – De tudd: te adsz nekem
okot arra, hogy életben maradjak.
Továbbmentek a hídon; ezután már alig szóltak
egymáshoz.
Ahogy a diákok negyedének kanyargós utcáin
elindultak a Zeneakadémia felé, Ulrika lopva a férfira
pillantott. Stefan arca szomorú és komor volt. Ulrika
szerette volna jobb kedvre deríteni, ezért eljutott oda,
hogy közli vele, már most kész választ adni a kérdésére.
Többször is rászánta magát a dologra, de mindannyiszor
csendben maradt. Nem, valójában még mindig nem állt
készen. Az utóbbi időben túlságosan sok fogadalmat tett,
és volt köztük néhány, amit szinte azonnal megbánt.
Ezúttal biztos akart lenni a dolgában, mielőtt ismét
megesküszik valamire.
A negyedben a szokásosnál jóval több diák nyüzsgött;
a fiatalok izgatottan, de suttogó hangon tárgyaltak
valamiről. Néhány lány csendesen sírdogált. Ulrika
értetlenül ment végig közöttük, és csak akkor támadt fel
benne a gyanakvás, amikor már vagy tizedszer hallotta
elrebegni ugyanazt a nevet:
– Valtarin…
Lelassított, figyelni kezdett a párbeszédekre. Stefannal
az oldalán óvatosan közelebb húzódott a beszélgetők egy
csoportjához.
– Eltűnt – mondta egy fiatalember, aki egy csellót
cipelt a hátán. – Egyszerűen eltűnt! Azt beszélik, valami
démoni dologról van szó.
– Én ezt nem hiszem el! – nevetett fel egy szakállas
fickó.
– Biztos részegen fekszik valahol.
– Vagy talán valamelyik lány ölte meg – vélte egy
harmadik. – Féltékenységből.
Ulrika megfogta a csellós vállát, maga felé fordította.
– Mi történt? – kérdezte. – Mi van Valtarinnal?
A fiatalember arcán látszott, dühíti, hogy egy
ismeretlen ráncigálni kezdte, de az indulatnál jóval
erősebb volt benne a vágy, hogy továbbadja a pletykát.
– Tegnap éjjel eltűnt a szobájából – mondta. –
Legalábbis ezt hallottuk. A háziúr hallotta, hogy felmegy
egy lánnyal. Ahogy szokott… Aztán reggel már sehol
sem volt! A lányt megtalálták. Zokogott, teljesen
kikészült. Azt mondta, kopogtak, Valtarin odament az
ajtóhoz, hogy kinézzen, aztán kész. Nem ment vissza az
ágyhoz.
– Hah! – kiáltott fel a szakállas fiatalember. – Reggel
rájött, hogy a lány csúfabb, mint amilyennek éjszaka
látta, és egyszerűen lelépett. Már én is csináltam ilyet.
A csellós megrázta a fejét.
– Egész nap nem látták. Ma este elvileg a Kossarok
visszatértében kellene játszania, de nem jelent meg a
próbán.
– Biztos részegen fetreng valamelyik kocsmában! –
mondta a szakállas. – Nem először fordulna elő.
– Remélem, tényleg így van – mondta a csellós.
– Én is remélem – mormolta Ulrika, és eleresztette a
fiatalember karját. Visszafordult Stefan felé, megcsóválta
a fejét.
– Remélem, de attól tartok, nem ez a helyzet.
– Érdekes – bólintott Stefan. – Itt van az a rengeteg
lélek, amit a szektások összegyűjtöttek. Vajon azokkal…
táplálják a hegedűt? Lehet, hogy mostantól muzsikusok
lelkét próbálják belejuttatni?
Ulrika megvonta a vállát. Tett néhány lépést, de
hirtelen megtorpant. Ha esetleg így van, akkor…
Megfordult, intett Stefannak, hogy kövesse, azután
berohant az egyik mellékutcába.
– Mi történt? – kérdezte Stefan, amikor utolérte. –
Hová mész?
 – Be kell ugranom valakihez.

Ulrika összeszoruló gyomorral állt meg a Kék Korsó

bejárata előtt. Odabent, a színpadon egy lány énekelt és
balalajkázott. Egy lány – de nem a vak lány. Ez a
vörösesszőke hajú dalos mocskos szövegű kocsmai
énekekkel szórakoztatta a közönségét. Ulrika belépett,
átment a söntéshez, és magához intette a csapost.
– A vak lány… Ma este fog énekelni?
– Úgy volt, hogy igen – felelte a csapos de nem jött be.
Átküldtem Mishát a helyre, ahol meg szokta húzni magát,
átküldtem, hogy nézze meg, nem aludt-e el a pacsirtánk.
Nem aludt el. Ott se volt.
Ulrika felmordult.
– Nem tudod véletlenül, hol lehet? – kérdezte.
A csapos megrázta a fejét.
– Vak. Nem jár az sehova. Van egy kis barátja, aki ételt
hord neki. Eljön ide, aztán hazamegy, ennél többet nem
kóricál.
Ulrika lehunyta a szemét.
– Köszönöm – mondta rövid töprengés után. Hátat
fordított a csaposnak.
– Rossz hír? – kérdezte Stefan, aki az ajtó előtt várt rá.
 – Elvitték – mondta Ulrika rideg, kimért hangon. –
Ezért megfizetnek!
Nekivágott az utcának, határozott léptekkel indult a
Zeneakadémia felé. Figyelmeztetni akarta Padurowskit,
de már eldöntötte magában: akár megtartják a koncertet,
akár nem, mindenképpen le fogja vadászni a szektásokat.
Nem Praagért, nem valami nemes elvért, nem a gyengék
védelme érdekében – bosszúból.
Nem sokkal később bekopogott Padurowski első
emeleti szobájának ajtaján.
Semmi válasz.
Ulrika végignézett a keskeny folyosón, jeleket keresett,
amelyek arra utalhattak, hogy valaki tartózkodik az
épületben, de valamennyi ajtó zárva volt, egyik alól sem
szűrődött ki fény.
– Meg kell tudnunk, hol lakik a maestro – mondta.
– Talán az Operaházban van – vélte Stefan. – Lehet,
hogy próbál.
Elindultak lefelé az ingatag falépcsőn. A lépcsősor
aljából egy görnyedt hátú, fejkendős vénasszony nézett
fel rájuk gyanakvó tekintettel.
– Mit akarnak? – kérdezte. – Maguk nem diákok.
– Maestro Padurowskit keressük – mondta Ulrika. –
Nem tudja véletlenül, hol van?
– Elment – felelte az öregasszony.
 – Igen, erre én is rájöttem. Nem tudja, hová?
– Ma nem jött be – hangzott a válasz.
Ulrika összeszorította a fogát, megpróbált nyugalmat
erőltetni magára.
– Talán otthon van?
Az öregasszony megrázta a fejét.
– A herceg emberei azt mondták, nincs ott. Elmentek
hozzá, hogy elvigyék az Operaházba, aztán eljöttek ide. –
Összehúzta a szemét. – Mit akarnak maguk a
professzortól? Maguk talán tudják, hogy hol van?
– Ha tudnánk, hogy hol van, akkor nem kérdeznénk
magától! – csattant fel Ulrika. Stefannal együtt
elfurakodott az öregasszony mellett. Kiléptek a kapun,
keresztülvágtak a campuson.
– Attól tartok, igazad van – mondta Ulrika. – Ezek az
eltűnések… Valószínűleg a holnap esti események
előkészületeihez tartoznak. A szekta meg fogja ölni a vak
lányt, Valtarint meg a professzort. Talán valamilyen
szertartás keretén belül. Ha megtalálnánk a…
Elhallgatott. A távolból füttyszó hallatszott. Vad,
lendületes dallam, amit Ulrika nagyon ismerősnek talált.
– A dal! – mondta, és gyorsan körbenézett.
Amíg Padurowskit keresték, a leszálló köd sűrű,
átláthatatlan falat alkotott az Akadémia parkjában; a
szürkés-fehéres masszában kísértetekként álltak a fák és
az épületek. Ulrika semmit sem látott.
Stefan is hegyezni kezdte a fülét. A tekintete
megkeményedett.
– A Fieromonte játszotta ezt a dallamot.
– Pontosan! – Ulrika arcán kegyetlen farkasmosoly
jelent meg.
– Azt hiszem, a szekta eljött értünk.
– Milyen kedves tőlük!
Átvágtak a parkon, a füttyszó irányába tartottak, de
ahogy közelebb jutottak a középütt álló szökőkúthoz, egy
másik füttyöt hallottak. A dallam ugyanaz volt, de a hang
valahonnan jobbról érkezett. Arrafelé fordultak, kivonták
a kardjukat, felkészültek az összecsapásra. A harmadik
füttyszó a fakultás épülete mögül érkezett, a negyedik
pedig valahonnan balról. Semmit sem láttak. A parkban
álló növények és a gomolygó ködfoltok mindent
eltakartak a szemük elől.
Ulrika felkapta a fejét. Az érzékszervei hatósugarának
peremén tucatnyi szívtüzet fedezett tel.
– Körbevettek minket! – mordult fel Stefan.
A fütyülés éppen olyan hirtelen maradt abba, ahogy
elkezdődött. Az éjszaka csendje elmélyült. Ulrika és
Stefan lassan, harcra készen körbefordult. Semmi sem
mozdult. Egyetlen apró nesz sem hallatszott. Ulrikának
egyre kevésbé tetszett a dolog.
 – Mire vártok? – kiáltott fel. – Gyertek elő,
harcoljatok!
Minden oldalról éles pendülés hallatszott. Tucatnyi
fekete tárgy hasított keresztül a ködfalon. Ulrika és
Stefan oldalra hajolva kitért a számszeríjakból kilőtt
nyílvesszők elől; némelyiket sikerült lecsapniuk a
kardjukkal. Az egyik vessző olyan közel zúgott el, hogy
megkarcolta Ulrika bal fülét. Stefan egyet puszta kézzel
kapott el.
– Ezüstből van a hegyük – mormolta. – Hát persze, mi
másból lenne!
Ulrika vicsorogva, a karjait széttárva körbefordult.
– Lépjetek elő, álljatok ki velem, gyávák! Rajta,
küzdjünk meg egymással!
Újabb nyilak zúgtak felé. Stefan oldalról taszított egyet
Ulrikán, így a lövedékek célt tévesztve repültek tovább.
– Itt nem győzhetünk! – sziszegte a férfi. – Vissza kell
vonulnunk!
– De akkor újra szem elől tévesztjük őket!
– Nem. Magunk után csaljuk őket, és akkor csapunk le
rájuk, amikor elválnak egymástól, hogy megkeressenek
minket. Gyere!
Ulrika belátta, ennél többet valóban nem tehetnek.
Futva indultak el a legközelebbi előadóterem mögött
húzódó utca irányába. Nyílzápor zúgott utánuk, de
sikerült kitérniük a lövedékek elől. Hirtelen három
szektás ugrott eléjük a bokrok közül. Felemelt karddal
támadtak, de Ulrika és Stefan könnyedén, lassítás nélkül
levágta őket.
Ahogy továbbrohantak, Ulrika hátrapillantott. Húsznál
is több csuklyás alakot látott. A szektások számszeríjjal
és karddal a kezükben vették üldözőbe őket. Néhányuk
lemaradt – valószínűleg nem bírták az iramot –, de akadt
pár olyan, aki lépést tudott tartani velük. Gyorsak voltak,
akár az agarak.
– Szétválnak – mondta Stefan. – Fussunk még egy
kicsit!
Ulrika bólintott. Kirobbantak a fák közül, és csattogó
léptekkel továbbfutottak a macskaköves utcán. Szemközt
egy sikátort láttak, a torka sötétebb szürke volt, mint a
köd. Abba az irányba fordultak. A leggyorsabb szektások
alig lemaradva követték őket.
– Most meg kell szabadulnunk tőlük – mondta Stefan,
ahogy keresztülcaplattak a sikátor vastag mocsokrétegén.
– Amikor szétválnak, és keresgélni kezdenek,
visszafordulunk, és hátulról csapunk le rájuk.
Ulrika elvigyorodott.
– Te nem először csinálsz ilyesmit, mi?
– Régi trükk, amit a vámpírvadászok ellen szoktunk
bevetni – felelte Stefan. – Azt hiszik, hogy elkaptak,
pedig te kaptad el őket.
Kanyargós úton vezették keresztül a szektásokat a
diákok városnegyedének sikátorain, szűk átjáróin.
Kerítések fölött ugrottak át, szeméthalmokat kerültek
meg, valahonnan idehordott törmelékkupacok fölött
rohantak keresztül. Egy kőfaragó műhely mögött aztán
Stefan megállt, és feszülten hallgatózni kezdett. Üldözőik
lépteinek zaja visszhanggá változva jutott el hozzájuk a
ködön keresztül. A hangokból ítélve a szektások
nagyjából egysaroknyira lehettek.
– Most! – mondta Stefan. – Fel a tetőre! Onnan fogjuk
végignézni, ahogy elhaladnak alattunk. – Intett
Ulrikának, másszon előre. Ulrika felugrott, elkapott egy
kiálló gerendát, azután könnyedén felmászott a műhely
oldalán. Stefan utánaindult. Ulrika már éppen felhúzta
magát a tetőre, amikor a férfi hangos mordulással
megcsúszott, és visszazuhant a sikátorba.
Ulrika megfordult, és a sárban fekvő, fájdalomtól
vonagló alakra nézett.
– Stefan!
A férfi nem válaszolt. Ulrika mellkasát összeszorította
a félelem. Gyorsan lemászott, hogy letérdeljen Stefan
mellé. Üldözőik lépteinek zaja egyre közeledett.
– Stefan! – suttogta Ulrika. – Mi a baj?
A férfi kirántott valamit a combja hátulsó részéből.
Egy véres, ezüsthegyű nyílvesszőt tartott a kezében.
Ulrika dühödten káromkodott. Nem is hallotta a
számszeríj idegének pendülését.
– Segíts fel! – kérte Stefan nyögve.
Ulrika megfogta a karját, talpra segítette, de közben
ideges pillantásokkal a lövészt kereste. Valami
megmoccant a ködben. Stefan térde megroggyant; a test
Ulrikának dőlt.
– Tovább! – zihálta Stefan, és a közeli sarokra
mutatott. – Én nem tudok mászni!
Ulrika a vállára húzta a férfi karját, bevonszolta a
sarkon túlra, majd megvizsgálta a lábát. A sebét persze
eltakarta a nadrág szára, ami viszont ilyen rövid idő alatt
iszamossá vált a vértől.
– Ne lassíts le! – sziszegte Stefan. – Siessünk!
Ulrika tovább vonszolta magával a férfit. A hangokból
ítélve üldözőik már egészen közel voltak hozzájuk, lassan
körbefogták őket. Stefan minden lépés megtételekor
hangosan szisszent egyet.
– Ez így nem lesz jó – mondta. – Követni fogják a
vérnyomokat. Így nem szökhetünk meg előlük.
– Csak menjünk, menjünk! – sürgette Ulrika. Behúzta
Stefant egy udvarra. Megkerültek egy épületet. Hallotta,
ahogy a hátuk mögött a szektások megérkeznek a
sikátorba, és sietős léptekkel elindulnak előre.
 – Igen – bólintott Stefan. – Menni kell! Menni… De
nem együtt. Most el kell válnunk egymástól. Amíg a
vérem nyomait követik, te messzire juthatsz innen. Majd
meglátom, sikerül-e elkapnom az egyiket, sikerül-e
beszélnem vele.
– De…
Stefan türelmetlen mozdulattal beléfojtotta a szót.
– Ma este kiderült, ketten nem vehetjük fel a harcot
ezek ellen a démonimádók ellen. Vissza kell térned a
lahmianokhoz, rá kell venned őket, hogy segítsenek
neked. Csak így, velük együtt van esélyed arra, hogy
legyőzd a szektát.
– De… a lahmianok meg fognak ölni engem! – mondta
Ulrika.
Átfutottak az egyik mellékutcába, azután berohantak
egy sikátorba. Ulrika gyakorlatilag ölben vitte Stefant.
A sikátor végét egy kerítés zárta le.
– Mondd meg nekik, hogy meghaltam! – Stefan a
falnak támasztotta a hátát, miközben Ulrika kitépett egy
lécet a kerítésből.
Ulrika ránézett.
– Micsoda?
– Mondd meg nekik, meghaltam! A szektások elleni
harcban. Meghaltam, miközben téged akartalak
megvédeni. – Stefan felnevetett. A hang olyan volt,
mintha fuldokolna. – Mondd meg nekik, hogy többé nem
vagy a „bábom”…
– Nem fogsz meghalni! – kiáltott rá Ulrika.
– Nos, ha rajtam múlik, akkor valóban nem – felelte
Stefan. – De talán jobb lesz, ha a lahmianok azt hiszik,
már nem létezem. Ők megfelelő kapcsolatokkal
rendelkeznek ahhoz, hogy leállítsák a koncertet. Egész
kémhálózatot működtetnek, amit felhasználhatnak a
szektások felkutatására, ha esetleg tényleg kudarcot
vallok. Miattam nem segítenének neked, vagyis az lesz a
legjobb, ha eltűnök. Most pedig… mássz fel a tetőre!
Ezeket a bolondokat majd én elintézem.
– Nem vagy rá képes! – tiltakozott Ulrika. –
Megsebesültél. Járni is alig tudsz!
– A farkas akkor a legveszélyesebb, amikor sarokba
szorítják. A pékségben találkozunk. Ott majd elmondom,
mit sikerült megtudnom. Eredj!
– Nem! – Ulrika abba az irányba fordult, ahonnan a
léptek közeledtek. Hogy is mehetne el? Hogyan
hagyhatná itt Stefant, amikor csak most talált rá? Hogyan
válhatna meg tőle azután, hogy rájöttek, miben lehet
részük, ha együtt vannak? És mi van akkor, ha most
látják egymást utoljára? – Nem megyek! Itt fogok
harcolni, melletted!
Stefan rávicsorgott.
 – Ostoba! Hogy fogsz bosszút állni ezeken az
őrülteken, ha itt pusztulsz el? Életben kell maradnod,
hogy kudarcba fojtsd a terveiket, hogy végezz velük! –
Ellökte magától Ulrikát. – Eredj már!
Ulrika ökölbe szorította a kezét. Nem szívesen, de
belátta, meg kell hajolnia Stefan logikája előtt.
Káromkodott egyet, magához húzta a férfit, megcsókolta,
dühösen az ajkába harapott, aztán ellökte magától, és a
szemébe nézett.
– Igen! – mondta. – A válaszom: igen! – Azzal
felugrott a falra. A léptek zaja minden irányból
felerősödött.
 Huszonhetedik fejezet
Ellenségem ellensége

Ezuttal nem Severin nyitotta ki Evgena házának ajtaját,

hanem Raiza, aki a kezében tartotta kivont kardját, és
látszott rajta, készen áll a harcra. Ulrika meglepetten
látta, hogy Raiza bal karja egy furcsa, ízületekkel ellátott
acél kesztyűben végződik.
– Megmondtam: még egyszer ne kerülj a szemem elé,
mert nem foglak kímélni! – mondta Raiza.
Ulrika felemelte a kezét.
– Kérlek szépen, mondd meg a bojarinának, hogy
Stefan von Kohln halott. Mondd meg neki, hű akarok
lenni a neki tett eskümhöz!
Raiza mintha nem is hallotta volna a szavait.
– Kardot elő! – mondta. – Nem foglak megölni úgy,
hogy védtelen vagy.
– Nővérem, kérlek! Te magad is láttad, mire képesek a
szektások. Te is tudod, valódi, komoly veszélyt
jelentenek. Sikerült megtudnom, mit terveznek, de
egyedül képtelen vagyok megállítani őket. Csakis Evgena
bojarina segíthet. Kérlek szépen…
– Kardot elő! – ismételte Raiza.
Ulrika leeresztette a kezét, de ahelyett hogy kivonta
volna a rapírját, kicsatolta a kardövét, odadobta a
fegyvert Raiza lába elé, azután ismét felemelte a kezét.
– Gondolod, idejöttem volna, a biztos halálba, ha nem
lennének tiszták a szándékaim? Azt tesztek velem, amit
akartok, de előtte hallgassatok meg! Kérlek szépen,
hallgassatok meg!
Raiza először Ulrikára nézett, azután a rapírra
pillantott. Gyors mozdulattal berúgta a fegyvert az
előcsarnokba.
– Itt várj! – mondta, és a kardja hegyével becsapta az
ajtót.
Ulrika leeresztette és ellazította a vállát. Már azt is
komoly eredménynek tekintette, hogy nem végeztek vele
azonnal, de Raiza szenvtelen arcáról nem tudta leolvasni,
számíthat-e a segítségére abban, hogy erősítést szerezzen.
Hátranézett a válla fölött, belebámult a ködös
éjszakába, és megremegett. Valahol ott kint Stefan éppen
a szektásokkal harcolt. Sebesülten, egyedül… Ulrika
megpróbálta kiűzni a fejéből a képet, ami újra és újra az
agyába furakodott (Stefant látta maga előtt, ahogy a
földre zuhan, és egy ezüsthegyű nyílvessző mered ki a
hátából), de képtelen volt rá. Igen, a férfi akarta, hogy
otthagyja őt, de biztos volt benne, bármeddig él is, sosem
fogja megbocsátani magának, ha Stefan valóban meghal.
Nem, ettől a bűntudattól még az sem szabadítaná meg,
hogy esetleg tényleg bosszút áll a szektán.
Gondolatban visszatért ahhoz az aranyfényű jövőhöz,
aminek a lehetőségét Stefan villantotta fel előtte. Együtt,
örökre, Praag uraiként… Annyira szerette volna, hogy ez
valóra váljon, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott neki a
vágy. De Praag valójában nem is volt annyira lényeges.
Szívesen lemondott volna a városról, ha együtt lehet
Stefannal, ha létezésük hátralévő idejében úgy élhetnek,
ahogy akarnak. Tisztában volt vele, ehhez először túl kell
élniük a szekta mesterkedéseit, túl kell élniük Királyt, és
ott volt az az apróság is, hogy esküt tett Evgenának, de
talán… Igen, ha megvédené Evgenát a veszélyektől, ha
teljesítené azt, amit neki vállalt, a bojarina esetleg
megjutalmazná, és felmentené a kötelezettségei alól.
Felsóhajtott. Igen, lehetséges, de Evgena eddig semmi
olyasmit nem tett, ami miatt életben lehetne tartani ezt a
reményt.
Ursun fogaira, egyáltalán miért tette le azt az esküt?
Hogyan engedhette meg magának, hogy Evgena bénító
ölelésének csapdájába essen, amikor a valódi boldogság
egész idő alatt karnyújtásnyira volt tőle?
Az ajtó kinyílt. Raiza az acélkezével fogta a szélét; a
jobbjában a kardját tartotta.
– Úrnőm hajlandó fogadni téged – közölte –, de ha
belépsz ide, nem valószínű, hogy hosszú lesz az életed.
Ulrika nyelt egyet. Belesett az ajtón, ami mellett ismét
ott állt a két hatalmas medve. Bólintott.
– Vállalom a kockázatot.
Raiza meghajolt, beeresztette Ulrikát, átvezette a
poros, trófeákkal telezsúfolt folyosókon. Ulrika
észrevette, hogy némelyik állvány üresen áll.
Elmosolyodott. Ezek szerint néhány ellenféllel
kevesebbet kell majd leküzdenie, ha ismét arra
kényszerül, hogy meneküljön.
A bojarina a vörös falú, kihűlt kandallójú szalonban
tartózkodott. Merev háttal ült a díványán. A csillogó
szemű Galiana szokás szerint egy széken, közvetlenül
mellette foglalt helyet. Raiza megvárta, míg Ulrika odaáll
a bojarina elé, azután elfoglalta szokásos pozícióját:
beállt úrnője mellé. A kardját nem tette el. A falak mellett
álló csatlósok is kivont kardot tartottak a kezükben.
– Tehát az a férfi… meghalt? – kérdezte Evgena
minden teketória nélkül. – Biztos vagy benne?
Ulrika megrázta a fejét.
– Nem lehetek biztos benne, úrnőm, de el sem tudom
képzelni, hogy abból a helyzetből élve került ki.
A bojarina testtartása még merevebbé változott.
 – Ezt hogy érted? Ha valami hamis kifogással léptél be
a házamba, véged!
– Úgy értem, úrnőm, hogy magára hagytam. Engem,
pontosabban a szökésemet fedezte, ezért felvette a harcot
a szektásokkal – magyarázta Ulrika, és közben arra
gondolt, bárcsak valóban hazugság lenne, amit mond. –
Megsebesült, körbevették, az ellenség túlerőben volt.
– Te pedig eljöttél, hogy bevégezd az ő feladatát, és
megölj engem? – vicsorgott Evgena.
– Ő nem azért jött Praagba, hogy megöljön téged,
úrnőm! – Ulrika felszegte az állát. – Azért jött ide, hogy
megfékezzen egy vámpírt, aki ártani akar neked. De ezt
már elmondtam… És annak ellenére, hogy okot adtál rá,
én sem azért vagyok itt, hogy megöljelek. A neked tett
eskümet sem szegtem meg, ez soha nem állt
szándékomban. Azért jöttem, hogy kérjek tőled valamit.
Azt, amit egyszer már kértem… Segíts nekem a várost és
a ti életeteket fenyegető szektások legyőzésében!
Evgena összefűzte az ölében a kezeit.
– Raiza azt mondta, sikerült megtudnod, mit terveznek
a szektások. Elmondod?
Ulrika meghajolt, és belekezdett.
– Köszönöm, úrnőm. A szekta megszerzett egy nagy
energiával rendelkező relikviát, egy hegedűt, egészen
pontosan Fieromonte hegedűjét. Abban a tárgyban egy
démon lakozik, ezért képes megőrjíteni mindenkit, aki
hallja a muzsikáját. A szektások azt tervezik, hogy…
Evgena felnevetett.
– Egy hegedű? A te nagy hatalmú szektád egy
hegedűvel fenyegeti Praagot? Talán valamennyien vérző
fülekkel fogunk elpusztulni?
– Éreztem a hegedű hatalmát, úrnőm – felelte Ulrika. –
Von Kohln segítségével elvettem a szektásoktól, amikor
megpróbálták ellopni a Varázslók Tornyából. A benne
lakozó démon azonban elhomályosította az elmémet, és
rábírt, hogy váljak meg tőle. Megtettem, egy szektás
pedig azonnal megkaparintotta, és elszökött vele. Attól
félek, az a tárgy valóban képes megtenni azt, amit a
szektások várnak tőle.
– Ennyi az egész? – kérdezte Evgena.
– Tudomásom szerint a szektások a herceg győzelmi
koncertjén akarják használni a hegedűt. Ezzel akarják
eszelőssé változtatni a herceget és a jelenlévőket, Praag
legfontosabb, legbefolyásosabb személyiségeit, a
nemeseket, a tábornokokat, a papokat. Gyilkos őrültet
akarnak csinálni belőlük, az ezt követő felfordulásban
pedig a szekta tagjai megnyitják a város kapuit a
királynőjük, Borostyánhajú Sirena előtt. Ez a Sirena a
Káosz egyik bajnoka, jelenleg a hegyek között bujkál a
hordájával. Ha a kapuk megnyílnak előtte, könnyedén
átveszi Praag fölött a hatalmat. Könnyedén, mert nem
lesz senki, aki hajlandó és képes lenne szembeszállni
vele.
A bojarina elvicsorodott; olyan arcot vágott, mintha
Ulrika egyetlen szavát sem hinné el, vagy mintha
ostobaságnak tartaná a történetet, de azután hirtelen
megváltozott a tekintete.
– Emlékszem erre a hegedűre… A Káosz ellen vívott
Nagy Háború után rövid ideig mindenki a csodájára járt.
Akkoriban a Belarski által vezetett Fehér Sasok voltak a
legbátrabb szárnyas lándzsások. Az utolsó szálig
kivégezték őket, mert tombolni kezdtek, miközben a
hegedű muzsikájára táncoltak.
– Én is emlékszem – mondta Galiana. – A lándzsások
lemészárolták a saját asszonyaikat és gyermekeiket. Azt
mondták, valójában áltestet öltött démonok. De azt a
hegedűt máglyára vetették és megégették! Igen, úgy
emlékszem, a herceg udvarán csinálták, méghozzá
nyilvánosan, ünnepélyes keretek között.
– Ha el is égettek egy hegedűt – mondta Ulrika –,
biztosan nem a Fieromontét, mert az még mindig létezik.
Evgena szótlan maradt, látszott rajta, elgondolkodik.
Raiza udvariasan köhintett.
– Emil ma reggel azt mondta, hallott valami pletykát.
Tegnap este állítólag valami felfordulás volt a Varázslók
Tornya környékén. A csekisták ügynökei már meg is
kezdték a nyomozást. Állítólag találtak néhány holttestet.
Valamennyien szektások voltak.
– És eltűnt Maestro Padurowski, akinek a zenekart
kellett volna vezényelnie – tette hozzá Galiana. –
Nyomtalanul! Ezt a szobalányomtól hallottam. Azt
mondta, a piacon mindenki erről beszél.
Evgena még mindig nem szólalt meg, de egy hosszú
perc elteltével szétnyitotta és izgatottan mozgatni kezdte
a legyezőjét.
– Lehet, hogy ez az összeesküvés sikerrel járt –
mondta. – Őrültség az egész, de lehet, hogy sikeres lett!
– Sikeres lehet, ha nem teszel valamit, úrnőm, a
szektások megfékezése érdekében – felelte Ulrika.
Evgena dühös pillantást vetett rá. Ulrikának úgy tűnt,
félelem van a tekintetében.
– Mégis, mit vársz tőlem? Szerinted mit kellene
tennem?
– Le kell mondani a koncertet – jelentette ki Ulrika. –
A kémeid ott vannak az udvarban. Ha elterjesztenéd a
hírt, hogy a herceg élete veszélybe kerül, ha megjelenik a
koncerten, akkor biztos törölnék az egész eseményt. Ha
ezt sikerül elérni, megkeressük a szektásokat,
megsemmisítjük a hegedűt, és visszaküldjük a démont a
Káosz birodalmába.
 Evgena felnevetett.
– Gyermekem, neked elment az eszed! – Hangos
csattanással összecsukta a legyezőjét. – Űzzünk el pár
démont? Vonjuk magunkra a cárnő ügynökeinek
figyelmét? Nem tudom, melyik veszélyesebb, de egyiket
se szeretném megtenni.
Ulrika elvesztette a türelmét.
– Talán nem lahmian vagy? Nem a titkok és a
manipulációk úrnője vagy? Nem arra kérlek, hogy te
cselekedj, csupán arra, hogy vedd rá a cselekvésre a
csatlósaidat és a vérrabszolgáidat. Pontosan úgy, ahogy
szoktad!
Galiana és Raiza úgy nézett a bojarinára, mintha ők is
cselekvést várnának tőle, de egyikük sem mert
megszólalni. Evgena hirtelen felállt, és merev léptekkel,
feszes háttal átment a kandallóhoz.
– Még ez is kockázatos – mondta végül. – Az egy
dolog, hogy valamilyen közvetítő segítségével elküldök
egy ajándékot a hercegnek, és kifejtem azt a
véleményemet, hogy szerintem az egyik ember sokkal
alkalmasabb a városőrség vezetésére, mint a másik, de itt
most arról van szó, hogy ilyen közvetítők révén el kell
terjeszteni a hírt: veszélyben van a herceg élete! Azokat,
akik ilyesmiről beszélnek, át szokták vinni a csekisták
vallatókamrájába, ahol aztán feltesznek neki pár kérdést.
Például arról, hogy honnan szerezték az információt.
Amikor pedig a vasak vörösen izzanak, még a
legerősebb, vérből fakadó hűség is elpárolog, semmivé
válik. Ha pedig a közvetítő beszélni kezd… – Rácsapott a
legyezővel a lábára. – Már előfordult, hogy vállaltam
hasonló jellegű kockázatot, amikor a közvetlen pusztulás
veszélye fenyegetett, de nem hiszem, hogy ezúttal is erről
lenne szó.
– Pedig pontosan erről van szó, úrnőm! – mondta
Ulrika. – Tudom, hogy tartasz a kockázatoktól. Tudom,
sikerült kényelmesen berendezkedned a városban. Nem
áll szándékomban veszélyeztetni az életedet vagy a
pozíciódat, de… tényleg nem látod be, hogy ezúttal a
cselekvés hiánya, a háttérbe vonulás sokkal nagyobb
veszélyeket rejt, mint a segítségnyújtás?
– Nem tudom – mondta Evgena, miközben a karmaival
szórakozottan tépkedni kezdte a legyezője papírrészét. –
Nem tudom… Talán az lenne a leghelyesebb, ha egy
időre visszavonulnék Kislevbe. Az ottani nővéreink
szívesen látnának minket. Náluk ellehetnénk, amíg itt
rendeződik a helyzet.
Ulrika érezte, a düh feszíteni kezdi a mellkasát. Evgena
bojarina méltóságteljesen és felsőbbrendűen beszélt,
ennek ellenére gyáva volt: nem merte vállalni a
cselekvést, pedig tudta, hogy csakis így védheti meg
magát.
– Úrnőm! – szűrte a szót összeszorított fogai közt. –
Nem hiszem, hogy az Ezüsthegy királynője jó szemmel
nézné a visszavonulásodat, vagy…
Evgena felhördülve körbenézett. Ulrika elhallgatott. Az
első gondolata az volt, hogy átlépett egy határt, hogy
túlságosan merészen beszélt, és ezért most elnyeri a
büntetését, ám a bojarina nem rá, hanem a háta mögött
lévő ajtóra nézett.
– Itt vannak! – mondta Evgena, azután elrikoltott egy
érthetetlen szót, és a kezével a levegőbe rajzolt egy jelet.
Galiana felpattant a székéről. Elkerekedő
babaszemében félelem csillogott.
– Kik vannak itt, nővérem?
– Hányan vannak? – kérdezte Raiza.
Rikoltozásból, vijjogásból, szárnycsapkodásból és
morgásból összeálló hanghullám közeledett a folyosóra
nyíló ajtón túlról. A hangzavarba riadt kiáltások, tompa
puffanások keveredtek; csatazaj hallatszott.
Evgena úgy döfött Ulrika felé a legyezőjével, mintha
tőr lenne.
– Te ostoba! Te vezetted el őket hozzánk! – sziszegte.
– Tessék, most belerángattál minket ebbe az idióta
háborúdba!
– Úrnőm, én nem… – kezdte Ulrika, de Evgena már a
csatlósai felé fordult.
– Menjetek! Kifelé! Őrizzétek az ajtót!
A fegyveres férfiak az ajtóhoz rohantak. Ahogy
kinyitották, felerősödött a csatazaj, és a hangok közül
kivált egy, ami Ulrika számára már ismerős volt: a púpos
varázsló kiáltozott odakint. Ahogy a mágus elsorolt
néhány igét, az élőhalott állatok dühödt és elszánt
rikoltozása, bömbölése és üvöltése hirtelen fájdalmas
nyüszítéssé, a szektások sikoltozása riadt ordítozássá
változott. Evgena harcosai becsapták az ajtót – a
hangzavar ismét eltompult.
– Erősek! – mordult fel a bojarina. Galianára nézett. –
Gyere, nővérem!
Galiana odasietett hozzá. Menet közben a karmaival
felhasította a tenyerét. Evgena hasonlóképpen
cselekedett. Ahogy megfogták egymás kezét, ahogy
összeérintették a sebeiket, a vérük összekeveredett.
Lehunyták a szemüket, és mindketten mormolni kezdtek.
Vörös ködörvény keletkezett körülöttük. Ahogy a
vérszínű fal összesűrűsödött, testük körvonalai egyre
homályosabbá, bizonytalanabbá váltak.
Dühödt kiáltások harsantak, nehéz ütések zuhogtak az
ajtóra. A jelek szerint Evgena harcosai feláldozták
magukat úrnőjük védelmében.
– Gyere, nővérem! – Raiza határozott léptekkel elindult
az ajtó felé.
– Elvetted a kardomat! – mondta Ulrika.
Raiza felemelte fémkezét.
– Az ablak alatt. A kis pad.
Ulrika átrohant a terem másik végébe. Úgy érezte,
mintha a gyomrára rácsavarodnának a félelem jeges
indái. Már semmit sem értett. Hogy kerültek ide a
szektások? Tényleg ő vezette el őket a házhoz? Mi
történhetett Stefannal? Vajon még életben van?
Valószínűleg már nincs; ha élne, nem hagyta volna, hogy
a szektások elhaladjanak mellette. Ulrika szívében düh és
bűntudat lángolt. Úgy érezte, nem lett volna szabad
magára hagynia a férfit. „Én öltem meg! – gondolta. –
Azzal, hogy eljöttem!”
Felemelte az ablak alatti pad deszkáját, kivette alóla a
párnákra és prémekre helyezett kardövet, rapírt és tőrt.
Ahogy visszarohant az ajtóhoz, felcsatolta a derekára az
övét.
Az ajtó leszakadt a zsanérjairól, valósággal berobbant.
Evgena testőrei behátráltak a helyiségbe. A többségük
sebesült volt, de akadt közöttük néhány olyan is, aki alig
állt a lábán. Páran holtan hevertek a folyosón. Azzal a
meztelen óriás asszonnyal küzdöttek, akit Ulrika már
látott a Varázslók Tornyában. A szörny ezüstözött élű
bárdja villámként cikázott a lámpások fényében.
 Az óriás asszony háta mögött szektásokból álló tömeg
hullámzott, ők az élőhalott sólymokkal és kányákkal
harcoltak. Az óriás feje és válla körül is vijjogott néhány
ragadozó madár, de karmaikkal és csőrükkel nem tudtak
kárt tenni a fehér zománcra emlékeztető, csillogó bőrben.
Raiza az óriás szíve felé döfött, ám a kardja sem
bizonyult hatékonyabb fegyvernek, mint a madarak
karmai. A fehér lény feléje csapott a bárdjával. Raiza
oldalra hajolt, de közben megbotlott az egyik halott
testőrben. Ulrika üvöltve, a rapírjával csapkodva rontott
előre. Sikerült magára vonnia az óriás figyelmét, de az ő
támadása sem volt eredményesebb, mint a többieké.
Ulrika hátratáncolt a bárd elől, és közben
kétségbeesetten körbenézett – valami olyan tárgyat
keresett, ami elég nehéz ahhoz, hogy meg lehessen
repeszteni vele az óriás asszony testének sima, fehér
bevonatát. Az egyik kis asztalon egy ősi khamri istennő
márványszobra állt. Ulrika felkapta a macskaarcú lény
mását, a feje fölé emelte, és meglóbálta, akár egy bunkót.
Amikor még valódi ember volt, legfeljebb két kézzel
bírta volna megemelni a roppant súlyú szobrot, most
viszont alig érezte nehezebbnek, mint a kardját.
Az óriás asszony a bárdjával hárította a csapást. A
széles penge szilánkokat hasított le a szoborról, de
mielőtt a védekezést ellentámadás követhette volna,
valami vörös köd hatolt keresztül a levegőn. A jelenség
úgy mozgott, akár egy fodrozódó hullám egy vértó
tetején. Ahogy megérintette az óriást, az fuldokolni
kezdett, kidülledt a szeme, mindkét kezével a torkához
kapott. Az ajkai között habos vér buggyant elő. Mélyen
előredőlt. Ahogy a hullám végigsöpört a folyosón
üvöltöző szektásokon, ők is levegő után kapkodtak.
Evgena és Galiana vérmágiája a jelek szerint kifejezetten
hatásos támadófegyver volt. Ulrika nem késlekedett
kihasználni a váratlanul felkínálkozó előnyt és
lehetőséget. Ismét lecsapott a fuldokló óriás asszonyra. A
szobor kettétörött, ahogy szétzúzta a lény hátán a
porcelánbőrt, ahogy szétzúzott a testben néhány bordát.
Az óriás agonizálva felüvöltött, és vadul Ulrika irányába
csapott, de ekkor már vért okádott.
Raiza mélyen a repedezett bőrű hátba merítette a
szablyáját. Az óriás asszony felhördült, és a padlóra
rogyott – végre kimúlt. Ulrika átugrott a hatalmas test
fölött, és kirontott a folyosón nyüzsgő szektások közé.
Raiza és az életben maradt testőrök követték. Ami ezután
következett, egyszerű mészárlás volt, mivel a kultisták
fuldokoltak, vért köptek, vagyis nem voltak olyan
állapotban, hogy védekezzenek. A sólymok sem hagytak
nyugtot nekik: a fejüket, a felsőtestüket szaggatták
karmaikkal.
 Ám éppen akkor, amikor Ulrika kezdte elhinni, hogy
győzhetnek, iszonyú erejű, néma energiahullám csapódott
a mellének. A fájdalom minden gondolatot kisöpört az
agyából, a láthatatlan erő hatására megtántorodott. Olyan
érzése támadt, mintha egy hatalmas víztömeg sodorta
volna ki egy sziklás partra. Raiza is elvesztette az
egyensúlyát. A szalonban Evgena és Galiana egyszerre
sikoltott fel, egyszerre kaptak a fejükhöz, egyszerre
rogytak térdre. Mágiájuk vörös köde szétfoszlott, az
élőhalott sólymok a padlóra zuhantak, szempillantás alatt
merevvé és mozdulatlanná váltak.
– Úrnőm! – kiáltott fel Raiza, és Evgenához botorkált.
– Megsérültél, úrnőm?
Mielőtt odaért volna Evgenához, valami nagy és fekete
robbant be a helyiség egyik ablakán keresztül. Ez a
valami magával rántotta a függönyöket, és porsávot
húzva maga után begurult a kandalló előtti szőnyegre.
Egy levágott medvefej volt. A szikkadt csonkból egyetlen
csepp vér sem hullott.
Ahogy Ulrika megfordult, és a fejre bámult, egy alak
ugrott fel a betört ablak párkányára. Leguggolt és
felröhögött – egyszerre két hangon. Jodis volt az, a
karcsú északi elfajzott, akinek a nyakán egy kövér ajkú
szájjal rendelkező, ocsmány daganat volt. Ezúttal sem
viselt ruhát, a testét harci festés borította. Ezúttal is két
ezüstözött pengéjű kését tartotta maga elé.
– Itt vannak, testvéreim! – szólt hátra a válla fölött. –
Ez a fészek szíve!
– Tartsátok az ajtót! – vakkantott hátra Ulrika a
testőröknek, majd eszelős üvöltéssel Jodis felé vetette
magát, de aztán meghallotta a folyosó felől érkező
dobogást, ami arra utalt, hogy még több szektás tört be a
házba. Káromkodva kitaszította Evgena három életben
maradt testőrét a folyosóra. – Az ajtót! Tartsátok! – Azzal
ismét Jodis irányába fordult.
Az északi nő eléje ugrott. A háta mögött tucatnyi
magas, meztelen mellkasú fosztogató rontott be az
ablakon. Egyik kezükben kardot, a másikban fáklyát
tartottak. Ulrika lehajolt, megpróbált Jodis meztelen hasa
felé vágni, de az ezüstözött pengéjű kések feléje
fordultak, a nyaka irányába döfődtek, így nem fejezhette
be a megkezdett mozdulatot. A tőrével kivédte a
közelebbi pengét – éppen az utolsó pillanatban.
– Szóval, a nap nem végzett veled! – kiáltott Jodis két
szájjal. – Jól van! Akkor az enyém marad az élvezet!
– Vívni akarsz? – kérdezte megvetően Ulrika. – Akkor
miért nem egyedül jöttél? – Hátrálni kezdett, és közben
folyamatosan védekezett. Jodis és a vadak megállás
nélkül nyomultak előre. Ulrikát túlságosan legyengítette
az a mágikus támadás, ami megsebezte Evgenát, ami
végzett az élőhalott vadállatokkal. Gyengének és
valahogy üresnek érezte magát. Az egyik fosztogató
feléje suhintott egy fekete pengéjű hosszúkarddal. Ulrika
oldalra fordult, de már ekkor látta, nem tud kitérni a kard
elől. Hirtelen Raiza jelent meg mellette, és a szablyájával
félreütötte a hosszúkardot, majd fémkeze karomként
begörbített ujjaival a támadó fosztogató szemébe kapott.
– Köszönöm, nővérem! – lihegte Ulrika, és ismét
Jodisra összpontosított.
Raiza némán harcolt, mindent elkövetett annak
érdekében, hogy távol tartsa Jodist és a vadakat
Evgenától és Galianától. Ulrika ugyanezt tette, de egyre
világosabbá vált: reménytelen feladatra vállalkoztak.
Csupán ketten voltak, két karddal pedig nem lehetett
feltartóztatni egy ilyen áradatot.
Aztán segítséget kaptak, méghozzá hátulról. Különös,
vörös ködpászmák lebegtek a fosztogatók irányába –
olyanok voltak, mint a szellő hátán utazó pókhálók. Jodis
és a vadak botladozni kezdtek és felsikoltottak, ahogy a
vörös szálak a karjukra, a fejükre csavarodtak, ahogy
selymes érintésükkel égetni kezdték a húsukat. Ulrika és
Raiza kihasználta a kínálkozó alkalmat, egyetlen pillanat
alatt levágtak három fosztogatót, és Jodisra rontottak, akit
sikerült hátrébb szorítaniuk.
Ulrika csak ekkor mert körbenézni. Evgena félájultan
feküdt a díványon (a jelek szerint ő volt a mágikus
támadás célpontja),
Galiana pedig ott kuporgott mellette. Galiana fején
félrecsúszott a vörös paróka, vékony karjait mereven
maga elé nyújtotta. Az ujjai végéből vörös füst szivárgott
– ezek a füstcsíkok egyesültek, ezekből jöttek létre a
lebegő szálak. Az ajtónál, a folyosón Evgena csatlósai a
szektásokkal vívtak, és a jelek szerint sikerült
megvetniük a lábukat. Tisztán látszott: ha Evgena
magához térne, még mindig maradna némi remény a
győzelemre, legalábbis az életben maradásra.
Jodis mögött megmozdult valami. Ulrika felpillantott.
Egy csuhás-csuklyás férfi kuporgott a bezúzott ablak
párkányán. A kezében valami feketeség csillogott.
A férfi felemelte a fekete tárgyat, hogy elhajítsa.
– Nővérek! – kiáltott fel Ulrika. – Vigyázzatok! Király!
Raiza éppen abban a pillanatban nézett fel, amikor
Király elhajította az ónixszilánkot Evgena felé. Raiza
vadállati üvöltéssel előrevetődött; már nem foglalkozott
az ellenséggel, már nem foglalkozott semmivel, csak a
szilánkot látta. Előrelökte fémkezét, és beleöklözött a
fekete tárgyba.
A szilánk a padlóra zuhant, és messzire csúszott.
Király eközben előhúzott egy másik szilánkot.
Jodis kihasználta, hogy Raiza figyelme másra
terelődött: a bordái közé döfte az ezüstözött pengéjű tőrt.
Raiza megtántorodott, levegő után kapkodott. Király
elhajította a második szilánkot.
Raiza ismét előrevetődött, hogy ezt is félreüsse, de a
sérülése miatt lassan, ügyetlenül mozgott. Hiába nyújtotta
fel fémkezét, hiába próbált oldalra fordulni, valahogy úgy
mozgott, hogy a mellkasa került a szilánk útjába.
A fekete ónix tompa, cuppanó hangot hallatva fúródott
a mellébe. Felsikoltott, a padlóra rogyott. Mindkét
kezével a szilánkhoz kapott, megmarkolta, de már
semmit sem tehetett. A teste Ulrika szeme előtt változott
aszott bőrrel borított, fekete csontvázzá.
 Huszonnyolcadik fejezet
Az árulkodó seb

Raiza vérfagyasztó sikolya és förtelmes átalakulása

mintha mindenkit megfagyasztott volna a teremben: a
vámpírok, a szektások és a fosztogatók döbbenten
meredtek a fekete, száraz múmiára, ami egy pillanattal
korábban még egy elevennek tűnő nő, egy félelmetes
harcos volt.
Ulrika lerázta magáról a döbbenet béklyóját. Iszonyú
düh áradt szét benne. Király megölte a legbecsületesebb
praagi lahmiant, az egyetlen olyan személyt, akit
barátjának nevezhetett! Már semmi sem érdekelte, csak
hogy bosszút álljon Raizáért. Jodis felé vágott, mély
sebet hasított a fejére, keményen az arcába öklözött, majd
a fosztogatókon keresztültörve, magasra emelt karddal
elindult Király irányába.
– Gyilkos! – üvöltötte.
A maszkos vámpír a köpenye alá nyúlt, és elővette a
harmadik fekete szilánkot is, de valahogy
elbizonytalanodott – mintha azt kezdte volna mérlegelni,
hogy melyik célpontot válassza, melyik lahmiant próbálja
megölni. Ulrika kihasználta a habozását, és feléje vágott.
A rapír pengéje mélyen Király csuklójába hasított. A férfi
fájdalmas üvöltéssel hátravetette magát az ablakból.
Ulrika felugrott a párkányra, és már lendületet vett, hogy
üldözőbe vegye a menekülőt, amikor egy éles rikoltás
megállította:
– Ne, nővérem! Az úrnőt védd!
Ulrika visszanézett. A kis Galiana a kandalló felé
vonszolta Evgenát, miközben a fosztogatók még mindig
az általa kibocsátott vörös hálószálakkal küzdöttek, és
megpróbálták követni őt. Jodis még mindig ott feküdt,
ahová zuhant, a fejéből sűrűn, feketén ömlött a vér.
– Fedezd a visszavonulásunkat! – kiáltotta Galiana.
Ulrika habozott. A lelke bosszúért üvöltött, semmire
sem vágyott jobban, mint hogy végezzen Királlyal, de a
tudatában jelen volt az eskü, amit Evgenának tett; az
eskü, amely arra kötelezte, hogy akár az élete árán is
megvédje úrnőjét. Átkozódva visszaugrott a szalonba, és
hátulról rátámadt a fosztogatókra, akik már egészen közel
kerültek Evgenához. A bosszút egyelőre félre kellett
tennie.
A vadak szétrebbentek, ahogy a rapírjával a vállukba, a
nyakukba vágott. Amint a harcosok sora szétvált, Ulrika
ismét megpillanthatta Raizát, pontosabban azt az aszott
testhüvelyt, ami egykor Raiza volt. A fonnyadt, szikkadt
test mellkasa furcsán besüppedt a szilánk körül, amely
már nem fekete volt, hanem vörös izzással meredt ki a
tetemből.
Ulrika úgy érezte, nem hagyhatja ott heverni Raizát.
Ölbe kapta, azután a vállára emelte a tetemet (könnyű
volt és törékeny, akár egy rőzseköteg), majd a pengéjével
körbesuhintva, a fosztogatók felé vágva átbotladozott
Galianához és Evgenához.
– És most? – Leeresztette Raizát a padlóra, és ismét
szembefordult az újabb támadást indító vadakkal.
– A kandalló mögött van egy titkos lépcső – mondta az
úrnőjét támogató Galiana. – Tartsd fel őket, míg átjutok
oda a bojarinával!
– Értettem, nővérem! – Ulrika eszelős módon
vagdalkozni kezdett.
Galiana elsuttogott egy rövid varázsigét. A falak
mögött elrejtett ellensúlyok működésbe léptek, a kandalló
megmoccant. Mielőtt azonban a széle arasznyira
távolodhatott volna a faltól, Evgena csatlósai, akik addig
elszántan védték az ajtót, váratlanul hátratántorodtak, és
nyöszörögve, mintha eksztázisban lennének, csapkodni
kezdték magukat. A szektások azonnal előrenyomultak,
levágták a testőröket, és beözönlöttek a szalonba.
Mögöttük egy magas, görnyedt hátú, bíborszín csuhát
viselő alak közeledett bicegve a folyosón.
A sántikáló mágus épségére egy hadi színekben
pompázó, elképesztően magas és izmos harcos vigyázott.
Ulrika káromkodva rájuk nézett, és még vadabbul vágta,
szúrta a fosztogatókat és a közelébe kerülő szektásokat. A
görnyedt hátú varázsló felemelte a karjait, és kántálni
kezdett.
– Igyekezz, nővérem! – nyögte Ulrika.
A kandalló elfordult. Mögötte egy keskeny, magas ajtó
volt. Mielőtt Galiana átjuthatott volna Evgenával ezen az
ajtón, bíborszínű energiakígyók törtek elő a varázsló
homlokából, a csuklyája alól, hogy a fosztogatókat és a
kultistákat megkerülve lándzsaként döfődjenek Ulrika és
a lahmianok felé.
Galiana felsikoltott, és apró kezével széles ívet rajzolt a
levegőbe. A mozdulat hatására az üveglencsékre
emlékeztető légpajzs keletkezett a kandalló előtt. Az
energiakígyók le sem lassultak, akadálytalanul
keresztüljutottak a lencsén, de közben megváltozott a
színük: jóval halványabbak lettek.
Halványabbak lettek, de még így is éppen elég erő
maradt bennük.
Ahogy az egyik kígyó beléfúródott, Ulrika
hátratántorodott a kultistáktól és a fosztogatóktól.
Fájdalomférgek kezdtek nyüzsögni a hasában, apró
kígyók és kukacok, amelyek mintha belülről akarták
volna felzabálni.
Az ellenség nem állt meg, a szektások és a vadak
folytatták az előretörést. Ulrika tisztán látta, képtelen
visszaverni őket. A fájdalom valósággal
megnyomorította.
– Vidd már be! – mondta erőtlenül Galianának. – Vidd!
– Ha beviszem, nem tudom fenntartani a pajzsot! –
sziszegte Galiana.
Váratlanul egy feketébe és szürkébe öltözött alak jelent
meg a teremben. Izgatottan körbenézett, a kezében kivont
rapírt tartott. Ulrika rámeredt, s alig hitt a szemének.
Stefan?
A férfi testét sebek borították, véres és mocskos volt,
de élt. Élt!
– Stefan! – kiáltott fel Ulrika. – A varázslót!
Stefannak egyetlen másodperc elég volt ahhoz, hogy
felmérje a helyzetet. Elindult, és vérmocskos rapírjával a
görnyedt hátú varázsló nyaka felé csapott. A varázsló
testőre azonnal előrelépett, kardjával félreütötte a rapírt,
ami így nem a varázsló nyakát, hanem a vállát találta el.
A görnyedt mágus megtántorodott, fájdalmában, és
meglepetésében felkiáltott.
A bíborszínű kígyók szempillantás alatt semmivé
váltak. Ulrika hasából eltűntek a fájdalomférgek.
 Ulrika nem vesztegette az idejét: azonnal lecsapott a
szektásokra és a vadakra.
– Most, nővérem! – kiáltotta. – Gyerünk! Stefan! Ide,
hozzám! Siess!
Ulrika hallotta, hogy Galiana kezdi behúzni Evgenát az
ajtó mögötti nyílásba, és a támadók hadonászó végtagjai
között látta, hogy Stefan bizonytalan léptekkel,
tántorogva futni kezd felé. A mágus testőre, a festett testű
bajnok üldözőbe vette Stefant, aki villogó pengével
nyitott utat magának a vadak és a szektások között.
Abban a pillanatban, ahogy megérkezett Ulrika mellé,
Stefan hátrapördült, és keresztülszúrta a mögötte rohanó
bajnok nyakát. Ulrika csak egy pillantást vetett rá. Stefan
szörnyű állapotban volt: a csuklóján lévő vágásból
kivillant a csont, a homlokára szerzett sebből kiömlő vér
vörös maszkká változtatta az arcát.
– Ne haragudj! – zihálta Stefan, miközben segített
Ulrikának levágni az előttük lévő szektásokat és vadakat.
– Nem sikerült… elcsalnom őket…
– Nem baj – felelte Ulrika. – Itt vagy! Élsz!
– Ez nem elég. Én… – Stefan meglátta Raiza
összeaszalódott, kiszáradt testét. – Király! – lihegte. –
Király itt volt?
– Igen. – Ulrika keresztüldöfött egy kultistát. – Ő… –
Mély, csikorgó, mormogó hang ütötte meg a fülét.
Hátrakapta a fejét.
– Úrnőm?
Galiana és Evgena már nem volt mögötte. A kandalló
lassan visszafordult a helyére, a titkos járathoz vezető rés
egyre szűkebbé vált.
– Áruló szuka! – vicsorgott Ulrika. Megragadta Stefan
karját. – Vissza! Gyorsan! Keresztül az ajtón!
Stefan körbenézett, azután hátraugrott a rárontók elől,
és bevetődött a résbe. Ulrika még egyszer körbesuhintott
a rapírjával, azután megfogta Raiza gallérját, és az
előretörő fosztogatók és szektások elől berántotta a testet
a nyílásba.
Még éppen sikerült keresztülhúznia Raiza testét a
résen, amikor a kandalló visszafordult a helyére, és
becsapódott a titkos ajtó. Ulrika eleresztette Raizát, s
felemelt karddal megfordult. Egy szűk, kőfalú kamrában
álltak. Galiana a helyiség túlsó végében lévő, lefelé
vezető csigalépcső mellől nézett rá. A parókája lecsúszott
a fejéről, úgy hevert a lába előtt, mint egy döglött spániel.
A feje majdnem teljesen kopasz volt, az aszott bőrből
csak itt-ott meredt ki egy-két szőrszál. Felemelte a kezét.
Ulrika azonnal tudta, mire készül.
– Ne! – kiáltotta. – Megtámadnád azt, aki megmentett?
– Nem minket, téged próbált megmenteni – suttogta
Evgena bojarina. Kínlódva felállt Galiana mellett, és
óriási erőfeszítések árán felemelte a tejét. Ráncos arca
olyan beesett volt, mintha nem is lenne bőr a koponyáján.
A hangja egy száraz barlang mélyéről érkező szellő
susogására emlékeztetett. – Te vezetted ide ezeket az
eszelősöket… abban a reményben, hogy elvégzik
helyetted a piszkos munkát, de a saját csapdádba estél…
– Nem, úrnőm, ez nem igaz! – kiáltott fel Ulrika. – Ha
összeesküvést szőttünk volna ellened, akkor most miért
nem próbálunk rád támadni?
– Ulrikának igaza van, bojarina – mondta Stefan. –
Egyikőtökben sincs sok erő. Nem tudnátok
megakadályozni, hogy végezzünk veletek. Megtehetnénk,
ha ez lenne a szándékunk.
– Meg is tennétek, ha hátat fordítanánk nektek! –
vicsorgott Evgena.
Ulrika már éppen válaszolni akart, amikor valami
megmarkolta a bokáját. Lenézett. Raiza aszott keze
szorította a lábát. A pergamenszerű ajkak megrebbentek,
a gödrükben mélyen ülő szemgolyók megmozdultak.
– Raiza! – Ulrika letérdelt a test mellé. Egyszerűen
nem tudta elhinni, hogy Raiza még mindig él. – Raiza,
mit akarsz?
– Fe… dor… – mormolta Raiza.
Ulrika közelebb hajolt, a többiek köréjük gyűltek.
– Mit mondtál? Nem értem!
 – A férjem! – suttogta Raiza. – Hol van a férjem?
Ulrika kinyitotta a száját, de nem szólalt meg. Fogalma
sem volt, mit mondhatna.
Evgena letérdelt Raiza másik oldalára, a karjára tette a
kezét.
– Fedor meghalt, kedvesem – mondta. Ulrika még
sosem hallotta ilyen kedvesnek, szeretőnek a hangját. –
De neked sikerült bosszút állnod a gyilkosain. Pontosan
úgy történt, ahogy előre megmondtam. Mind meghaltak.
Te végeztél velük. Most már megpihenhetsz.
Raiza üres tekintettel Evgenára meredt, azután
visszaeresztette a fejét.
– Igen. Pihenni…
Ahogy az élet ellobbant a szeméből, Evgena
kinyújtotta a kezét, és kirántotta a Vérszilánkot a horpadt
mellkasból. A tárgy olyan vörös volt és úgy lüktetett,
akár egy dobogó, eleven szív.
– Most pedig – mondta Evgena – én fogok bosszút
állni a te gyilkosodon! – Azzal előrevetődött, és Stefan
irányába szúrt a szilánkkal.
Stefan hátralépett. Káromkodni kezdett; éppen csak
sikerült kitérnie a szilánk elől. Evgena erőtlenül
utánabotorkált, és közben vadul vagdalkozott.
– Ne, úrnőm! – kiáltott fel Ulrika. Elkapta Evgena
csuklóját.
 Evgena megpróbált kiszabadulni a szorításából, de már
nem volt hozzá ereje.
– Vedd le rólam a kezed!
– Úrnőm! – mondta Ulrika. – Ő mentett meg minket!
Félreállhatott volna, hagyhatta volna, hogy a varázsló
elpusztítson minket, de inkább kockára tette az életét, és
megvédett bennünket! Ez talán nem elég bizonyíték arra,
hogy nem akar ártani nekünk?
– Ő egy von Carstein! – mordult fel Evgena. – Az ő
esetében nem létezik elegendő bizonyíték!
A szűk helyiség falait nehéz dobbanások rengették
meg. Mind a négyen a hangok irányába fordultak.
Nyilvánvaló volt, mi történik: a szektások megpróbálták
áttörni a kandallót.
Evgena a falra meresztette a szemét.
– Ők is meg fognak halni. Valamennyien. Senki sem
élheti túl, hogy rám támad a saját otthonomban!
Galiana megfogta az úrnő karját.
– Nővérem, nem maradhatunk itt! Inkább a
menedékhelyen fejezzük be ezt a vitát!
– Ő nem jöhet velünk oda! – Evgena ismét Stefanra
nézett.
– Oda nem eresztek be spionokat!
– Én sem bízom benne, úrnőm – mondta Galiana, kissé
megemelve a hangját, mert újabb pörölycsapások
hallatszottak a fal túlsó oldaláról. – De a lánynak igaza
van. Ennek a férfinak lehetősége nyílt arra, hogy
lecsapjon ránk, de nem tette meg. Lehet, hogy van
valamilyen titkos célja, de ha ez is a helyzet, úgy tűnik,
nem jelent rád közvetlen veszélyt. Ezek a szektások
viszont igen. Ezek egész Praagot romlásba akarják
dönteni. Minden rendelkezésünkre álló eszközt fel kell
használnunk annak érdekében, hogy megállítsuk őket.
Még von Kohlnt is. – Felemelte a parókáját, visszatette
ráncos fejére. – Harcoljunk együtt ellenük! A saját
viszályainkkal később is ráérünk foglalkozni.
Stefan meghajolt Galiana előtt.
– Teljes mértékben egyetértek veled, hölgyem.
– Hát persze, hogy egyetértesz vele! – vicsorított rá
Evgena.
Újabb pörölycsapás rengette meg a helyiséget. A
mennyezetről por és kavicsok hullottak alá. Evgena a
hang hallatán kivillantotta a fogait, aztán jeges tekintettel
Stefanra és Ulrikára nézett.
– Figyelni fogunk benneteket – mondta, azután intett
nekik, menjenek le előtte a lépcsőn.
Stefan habozott, azután mereven meghajolt, és
elbicegett Evgena mellett. Ulrika felemelte Raiza tetemét,
és követte a férfit.
Evgena, amikor elindult Ulrika után, jelentőségteljesen
felemelte a pulzáló Vérszilánkot.
– Ne felejtsétek el, mi van a hátatok mögött!
A spirális lépcső több emelet mélyre vezetett. Az
aljában egy terem volt, amelyből ősrégi alagutak nyíltak.
Ulrika, aki eltöltött némi időt Karak Kadrinban, biztosra
vette, hogy az alacsony járatokat törpék építették.
Egyértelmű volt, hogy az alagutakat nem vízelvezető
csatornáknak szánták. Ulrika nem tudta megállapítani,
milyen céllal készültek, azt viszont látta, hogy meglepően
jó állapotban vannak. A kőpadló poros volt, mindenütt
patkányok és rovarok nyüzsögtek, de a falak száraznak és
erősnek látszottak. Ulrikának eszébe jutott, hogy azokhoz
az alagutakhoz hasonlóan, amelyekben korábban
Stefannal járt, ezekben is elfajzottak kószálnak, és föld
alatti rémekre vadászó katonák portyáznak, de
szerencsére egy ilyennel sem találkoztak. Egyetlen olyan
nyomot sem látott, amely a járatok előző látogatóira utalt
volna: nem voltak régi, hamuvá omlott tábortüzek,
szemét- vagy csonthalmok, jelzések a falakon. Az
alagutak olyan némák és békések voltak, mint azok a
sírkamrák, amiket még nem fedeztek fel maguknak a
sírrablók és egyéb kalandorok.
Jókora távolságot tettek meg a föld alatt. Végül egy
sima, jellegtelen fal előtt álltak meg. Evgena elmondott
egy rövid varázsigét, aminek hatására a fal egyik része
kitárult. Az ajtó mögött egy újabb spirális lépcsőt
találtak. Felkapaszkodtak rajta.
A ház, amibe feljutottak, sokkal szerényebb volt, mint
Evgena villája, de így is elég tágasnak és kényelmesnek
tűnt. Az egyik helyiségben néhány szolga és vagy
tucatnyi fegyveres várakozott. A jelek szerint nem lepte
meg őket, hogy a könyvtárterem egy polca váratlanul
elmozdult, és úrnőjük lépett ki az így keletkező ajtón.
Evgena azonnal megragadta az egyik cselédlány karját,
magához rántotta, és táplálkozni kezdett. Amikor
befejezte, megtörölte a száját egy vászonkendővel, és a
vendégei felé fordult. Megváltozott az arca és a tartása,
visszanyerte korábbi merevségét és szigorúságát.
Felemelte a Vérszilánkot, és megszólította Stefant.
– Tehát Raiza esszenciája most itt van, ebben a
tárgyban? – kérdezte.
– Igen, bojarina! – Stefan meghajolt.
– Ki lehet szabadítani? Vissza lehet juttatni a testébe?
– Remélem – mondta Stefan –, mert Király egy
ugyanilyen szilánkban őrzi vératyám esszenciáját. Persze,
azt hallottam, a művelet nagyon nehéz, már-már
lehetetlen.
Evgena bólintott, azután Ulrika felé intett.
– Hagyd itt a testet! Megtartom, és nálam marad a
szilánk is. Közölni fogom, ha rájövök valamire.
 Ulrika meghajolt, és felfektette Raiza testét az egyik
régi könyvtári asztalra.
Az úrnő Galiana felé fordult.
– Nővérem, értesítsd a barátainkat és az ügynökeinket!
Egész nap dolgozni fogunk, megpróbáljuk töröltetni a
koncertet, és figyelmeztetni fogjuk a herceget.
– Igen, úrnőm – felelte Galiana, és pukedlizett.
– Miután meggyőződtünk arról, hogy Praag
biztonságban van, levadásszuk a szekta tagjait,
megsemmisítjük az egész szervezetet, de addig is… –
Evgena sötéten rámosolygott
Ulrikára és Stefanra. – Azt hiszem, az lesz a legjobb,
ha szövetségeseinket távol tartjuk a veszélytől. – A
legyezőjével odaintett a fegyveres csatlósoknak. –
Zárjátok be őket a pincébe!
– Úrnőm! – kiáltott fel Ulrika éles hangon. – Ezzel
megsértesz minket! Hűséget esküdtem neked,
megfogadtam, hogy a szövetségesed leszek! Stefan
megmentette az életedet! Mit kellene még tennünk ahhoz,
hogy elnyerjük a bizalmadat?
Evgena néhány hosszú pillanatig keményen nézett
Ulrikára, azután megfordult, és ráfektette a Vérszilánkot
Raiza mellére.
– Ennek csupán egyetlen módja van. Kövessétek drága
leányom példáját, és haljatok meg a védelmemben!
 A föld alatti helyiség eredetileg borospince volt, de
miután a lahmianok, akik nem ittak bort, beköltöztek a
házba, elvesztette ezt a funkcióját. Az egyik fal mellett
jókora boroshordók sorakoztak, velük szemközt
egymáshoz tolt palacktartó szekrények álltak. Azon a
helyen, ahol egykor élelmiszert tároltak, most
utazóládákat és vászonlepellel letakart festményeket,
bútordarabokat pakoltak egymásra.
A hely korántsem volt olyan dohos és nyirkos,
amilyennek Ulrika elképzelte, viszont a kőfalak
vastagsága legalább három arasz volt, a vastag tölgyajtót
pedig vasalatokkal tették még erősebbé. A hajdani pince
valódi börtön volt, ahonnan nem igazán lehetett
megszökni.
A bojarina csatlósai bezárták a foglyokat. Ulrika kért
és kapott egy kis vizet, hogy nagyjából letisztogassák
magukat. Stefan a letakart ládák és bútorok között talált
két kemény támlájú széket, amire leülhettek, de ez volt
minden, ami a kénvelmüket szolgálta. Azt nem engedték
meg nekik, hogy táplálkozzanak – Evgena vélhetőleg
nem akarta, hogy megerősödjenek, amíg ő gyenge.
Ulrika letörölte magáról a vért és a mocskot,
megtisztogatta a ruháit, de túlságosan izgatott volt ahhoz,
hogy leüljön. Az ajtóhoz felvezető rövid lépcsősor előtt
járkálva próbálta feldolgozni az eseményeket, miközben
Stefan a maradék vízzel hátravonult a helyiség végébe,
hogy ő is lemosakodjon.
Evgena elfogadhatatlan módon bánt velük. Ulrika úgy
érezte, ő is, Stefan is megtették azt, ami tőlük tellett,
megpróbálták védelmezni az úrnőt, aki azonban mégis
úgy viszonyult hozzájuk, mintha orgyilkosok volnának.
Természetesen nem feledkezett meg arról, hogy
valójában milyen okok miatt tette le a hűségesküt a
bojarinának (igen, ebben tényleg volt némi hátsó
szándék), de amióta ez megtörtént, egyszer sem szegte
meg a szavát, és minden alkalommal Evgena érdekében
cselekedett.
Vagy… talán mégsem?
Nem szándékosan, nem előre megfontoltan, ártó
szándékkal, de mégiscsak ő vezette el a szektásokat
Evgena házához, így valójában ő tehetett arról, hogy a
támadók lemészárolták a csatlósokat, az élőhalott
állatokat – ő tehetett arról, hogy szegény Raiza
megsemmisült.
Ahogy a borzalmas jelenet képei ismét az elméjébe
tolultak, Ulrika lehunyta a szemét. Miért éppen Raiza halt
meg? Zord és kemény volt, de hűséges és becsületes,
ráadásul az alatt a kőarc alatt, amit a világnak mutatott,
egy meghökkentően kedves lény lakozott. Olyan
komolyan vette hajdan tett fogadalmát, hogy
elképesztően hosszú ideje szolgálta Evgenát, ami
valószínűleg nem lehetett könnyű a számára. Ulrika
gyanította, ő egy hétig sem bírná azt, amit Raiza
végigcsinált az úrnő mellett.
De vajon hogyan követték őt a szektások? Erre a
kérdésre sehogy sem talált választ. Nem hallott lépteket.
Nem érzékelt szívtüzeket. A tetőkön haladt; még Jodis
sem lett volna képes arra, hogy a nyomában maradjon.
Ezt csupán egyetlen személy tudta megtenni. Király!
Király a szektások közé tartozott. Ő vezette el a
támadókat Evgena villájához. Ő anélkül is tudhatta, hol
lakik Evgena, hogy bárkit követhetett volna. Igen,
valószínűleg már régóta tudta, hiszen több ezer mérföldet
tett meg kifejezetten azért, hogy végezzen a bojarinával.
Önző megkönnyebbülés áradt szét Ulrikában. Nem ő a
hibás! Nem ő tehetett Raiza haláláról. Nem volt felelős a
villát ért támadásért. Tisztában volt azzal, hogy erről
sosem fogja meggyőzni Evgenát, de legalább önmaga
előtt sikerült tisztáznia a dolgot.
A helyiség másik végéből hallatszó vízloccsanás ismét
Stefanra terelte a gondolatait. Maga előtt látta a jelenetet,
ahogy a férfi bebotorkál Evgena szalonjába. A teste
csurom vér volt, látszott rajta, minden mozdulat iszonyú
kínokat okoz neki. Az a seb, amit a lábába fúródott
ezüsthegyű nyíl okozott, csupán az első lehetett azok
közül, amiket az éjszaka folyamán szerzett. Ulrika tudta,
Stefan valószínűleg több hőstettet is végrehajtott annak
érdekében, hogy megállítsa a szektásokat, hogy
megakadályozza a csürhét abban, hogy kövesse őt, és…
A gondolat villámként hasított Ulrika agyába. Ursun
fogaira! Lehet, hogy Stefan még Királlyal is harcolt?
Csata közben és utána, abban a nagy felfordulásban nem
is volt ideje arra, hogy ezt megkérdezze. Sőt eddig eszébe
sem jutott. Lehet, hogy Stefannak azért nem sikerült
visszatartania a szektásokat, mert Király közbelépett, és
megakadályozta ebben? Ha ez történt, kész csoda, hogy
egyáltalán él.
Stefan a nagy ládahalom túlsó oldalán mosakodott.
Ulrika elindult hátrafelé. Szegény Stefan! – gondolta.
Belekényszerült egy ilyen ádáz küzdelembe, amikor a
combjában ott volt az az ezüsthegyű nyílvessző! Szörnyű
kínokat kellett kiállnia. Lehet, hogy még most is gyötri a
fájdalom… Tapasztalatból tudta, mit érez a vámpír,
amikor ezüst sebzi a testét. Ez a fájdalom nem oszlik szét
egyhamar; az ilyen sebek csak akkor kezdenek hegedni,
ha a sérült vérhez jut. Evgena nem adott nekik vért, de
semmi gond, Stefan akkor is hozzá fog jutni legalább
annyihoz, amennyi a gyógyulásához kell!
 Ahogy előrelépett, Ulrikában fellobbant a vágy lángja.
Stefan minden tőle telhetőt elkövetett Evgena
védelmében, azért, hogy megóvja az úrnőt a szektától és
Királytól, de hiába: semmit sem kapott az
önfeláldozásért. Semmit, csak megvető, gyanakvó
pillantásokat, csípős megjegyzéseket. Több jár neki, mint
egy korsó víz, amivel letisztálkodhat a börtönében!
Ulrika elhatározta, meggyógyítja a férfit, megnyugtatja,
dédelgetni fogja, és közben ő maga is megnyugszik, ő
maga is meggyógyul. Arra számított, a gyönyör majd
elsodorja a Raiza halála miatt érzett szomorúságát, az
Evgena iránti bizalmatlanságát. Azt tervezte, fejest ugrik
az élvezetbe, és legalább egy kis időre minden szép,
minden jó lesz.
Nesztelen léptekkel megkerülte a láda- és bútorhalmot,
megállt a sarkon.
Stefan meztelenül, Ulrikának háttal állt a padlóba
vágott lefolyónyílás fölött, s éppen a karját dörgölte.
Ulrika megállt, gyönyörködve végignézett a férfi izmos
hátán, hosszú, erős lábain. Stefan a sérülései ellenére
olyan szép volt, akár egy vadászó macska. Sőt a sebek
még csodálatosabbá tették: valahogy veszélyesebbnek,
tapasztaltabbnak, harcedzettebbnek látszott miattuk.
Ulrika élvezettel figyelte a sérüléseket, amíg tehette, mert
tudta, ha sor kerül a kéjes vércserére, ezek mind eltűnnek
majd, örökre. Még az ezüsthegyű nyílvessző által okozott
csúf sebből sem marad egyéb, mint egy…
Ulrika értetlenül ráncolta a homlokát.
Végigpillantott Stefan combján, és felfedezte a sebet.
Vörös volt és mély. Már száradni kezdett a teteje, de…
valami nem volt rendjén vele.
Ulrika a csuklójára nézett, amit Jodis vágott meg az
ezüstözött hosszúkéssel. A seb még így, napokkal később
is fekete volt. Azután is, hogy ivott Stefan véréből.
Fekete.
Fekete, és nem vörös!
 Huszonkilencedik fejezet
Esküszegés

Ulrika ismét a Stefan lábán lévő sötétvörös sebre

nézett. Hogyan lehetséges az, hogy a bőr nem feketedett
meg, és nem hámlott le körülötte úgy, ahogy az ő
csuklóján? Nem, nem, ez lehetetlen! Stefan képes járni a
napfényben. A jelek szerint a megszokottól eltérő módon
gyógyulnak a sebei. Vajon hány különleges képességgel
rendelkezik? Vagy esetleg…?
Ismét eszébe jutott, hogyan menekültek el a kultisták
elől. Stefan felküldte őt a falra, azután mászni próbált, de
visszaesett. Ulrika így utólag furcsának találta, hogy ez
éppen akkor következett be, amikor ő nem nézett lefelé.
Nem nézett le, és nem is hallotta a számszeríj idegének
jellegzetes pendülését. Nem látta a sebet, csak a vért meg
a szakadást Stefan nadrágjának szárán. Viszont ott volt a
nyílvessző.
Az ezüsthegyű nyílvessző, amit Stefan a combja
hátulsó részéből rántott ki. De vajon…?
Ulrika agyában újabb emlékképek bukkantak fel. A
Zeneakadémiánál, a szökőkút mellett, amikor a szektások
lecsaptak rájuk, Stefan elkapott egy feléje zúgó
nyílvesszőt. Egyszerűen kiemelte a levegőből. Ulrika
gyomrát valami baljós érzés szorította össze. Lehet, hogy
Stefan csak eljátszotta a sebesülést? De vajon miért?
Eddig úgy gondolta, Király vezette el a szektásokat
Evgena villájához, de ezt az elméletet szempillantás alatt,
mint valami hullám, elsodorta egy másik. Nem Király
volt a kultisták vezetője, hanem… Stefan! Elvált tőle,
hogy azután elvezethesse a támadókat a villához. Úgy,
hogy ő nem tud róla. De akkor… honnan került elő ez a
Király? Talán egész idő alatt a szektásokkal volt? Vagy a
támadóktól függetlenül szemmel tartotta Evgena házát, és
csupán annyit tett, hogy lecsapott, amikor megfelelőnek
találta a helyzetet?
Vagy…
A két elmélet hirtelen összeállt – valahogy- úgy, mint
azok az üveglapokra rajzolt ábrák, amelyek csak akkor
adják ki a teljes képet, amikor a lapokat egymásra
helyezik. Ulrika kieresztette az agyarait és a karmait, és
közelebb lépett a háttal álló férfihoz.
– Király!
Stefan megfordult, a kezét beletörölte elrongyolódott
ingébe.
– Mi van vele? – Meglepetten nézett Ulrika kieresztett
karmaira. – Mi a baj?
– A sebed. A combodon. Elárult téged! – jelentette ki
Ulrika, és még közelebb lépett. – Nem ezüst sebzett meg.
Az volt a célod, hogy egyedül jöjjek el Evgenához. Azért
akartad ezt, hogy elvezethesd hozzá a szektásokat! Hogy
irányítsd a támadókat! Te vagy a szektás, aki a
Vérszilánkokat hajigálta! Te ölted meg Raizát!
Stefan hátralépett; felrúgta a vizeskorsót.
– Ulrika, várj! Rossz következtetést vonsz le a
történtekből!
– Elég a hazugságokból! – vicsorgott Ulrika. –
Evgenának igaza volt. Valóban az vagy, akinek ő tart
téged. Ne áltass, ennyire azért nem vagyok ostoba!
– Nem, valóban nem vagy az – felelte Stefan. –
Hallgass végig, kérlek! Mindent meg tudok magyarázni.
– Mi magyaráznivaló van ezen? A saját tested
tanúskodik ellened!
Stefan hátrálva megkerülte a két felállított széket, s úgy
helyezkedett, hogy közé és Ulrika közé kerüljenek.
– Kérlek szépen, Ulrika! Igazad van… legalábbis
részben. Igen, becsaptalak azzal az ezüsthegyű
nyílvesszővel, és igen, én vezettem el a szektásokat
Evgena házához, de nem azért, amire gondolsz. Azért
csináltam, hogy rajtad segítsek.
Ulrika felhorkant. Stefan magyarázata annyira
nevetséges volt, hogy még magasabbra lobbant benne a
düh lángja.
– Ostobaság! Hogyan segíthetett volna rajtam az, hogy
a kultisták megtámadták Evgena házát?
Stefan gyors mozdulattal végigsimított az arcán.
– Nem… nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy
terveztem.
– Most arra célzol, hogy nem vesztünk oda
valamennyien?
– Nem. Nem erre gondolok! – felelte Stefan éles
hangon. – Hallgass végig, kérlek, mindent
megmagyarázok!
Ulrika a férfira meresztette a szemét, azután keresztbe
fűzte a mellén a karjait. Várt.
Stefan pár percig feszülten figyelte, mintha attól
tartana, hogy Ulrika mégis rátámad, azután lerogyott az
egyik székre, és sóhajtva felnézett.
– Nézd, abban egész végig biztos voltam, hogy ketten
nem tudjuk legyőzni a szektát. Ez a szervezet…
túlságosan erős. Túl sok tagja van. Szükségünk volt a
lahmianok segítségére. De azt is tudtam, hogy bármit is
mondasz majd, semmivel sem tudod rávenni Evgenát a
cselekvésre. Tudtam, hogy ő inkább elrejtőzik majd, és
kivárja, hogy valaki más mentse meg Praagot. Helyette és
neki. Szüksége volt egy kis ösztökélésre. Szükség volt
arra, hogy személyesen őt érje támadás. Tudtam, csak
akkor lesz hajlandó a visszavágásra, ha csorba esik a
büszkeségén. Legalább azon…
Ulrika döbbenten bámult Stefanra.
– De… de…
– Ezt nem mondtam el neked – vágott közbe Stefan –,
mert tudtam, hogy úgysem értenél egyet velem. Te
túlságosan… becsületes és tisztelettudó vagy.
Fogadalmat tettél Evgenának. Tudtam, emiatt
szándékosan sosem hagynád, hogy bármilyen veszélyt
szabadítsunk az úrnő házára. Még akkor sem tettél volna
ilyet, ha ezzel valami sokkal rosszabbtól mentheted meg
éppen őt. – Széttárta a karjait. – Én viszont nem fogadtam
meg semmit, ezért azt tettem, amit tennem kellett. Amit
tenni tudtam.
Ulrika hátralépett. Szédült, már semmit sem értett.
Stefan terve eszelős volt, de logikus. Igaza volt, hogy
megtette ezt a lépést. A támadás előtt Evgena azt
fontolgatta, hogy inkább visszavonul Kislevbe, de nem
néz szembe a szektásokkal. Ulrika biztos volt benne,
semmi olyat nem mondhatott volna az úrnőnek, amivel
rábírja a maradásra és a cselekvésre. Stefan ebben sem
tévedett, ahogy abban sem, hogy ő tényleg nem hagyta
volna neki a terv kivitelezését – még akkor sem, ha
lényegében egyetért a célokkal. Az esküket komolyan
kell venni.
De…
– De te nemcsak ösztökélted Evgenát! – kiáltotta. – Te
levágtad a jobb karját! Megölted Raizát! Ránk
szabadítottad Királyt meg azt a púpos varázslót! Kis híján
mind odavesztünk!
Stefan lehunyta a szemét, lehajtotta a fejét.
– Tudom. Tudom, és sajnálom! Az az igazság, hogy
Királlyal és a varázslóval nem számoltam, őket nem
illesztettem bele az egyenletbe. Nem tudom, honnan
jöttek, és megpróbáltam megállítani őket, amikor
megjelentek. Nem akartam, hogy bármelyik lahmian
meghaljon. Úgy gondoltam, a nővérek könnyedén
elpusztítják majd a szektásokat. Nos… tévedtem. Ostoba
voltam. Valami más megoldást kellett volna találnom.
Ulrika a férfira meresztette a szemét, és közben sehogy
sem tudta eldönteni, higgyen-e neki, vagy sem; nem tudta
eldönteni, hogy ha esetleg hisz neki, akkor megbocsássa-
e a tetteit, vagy nem. Erre vágyott a legjobban, hiszen ő a
maga részéről már választ adott Stefannak: megmondta
neki, vele akar maradni, örökkön-örökké. Ám most
valahogy minden ingataggá, bizonytalanná vált. A
történet, amit Stefan előadott, tökéletesen illett az
eseményekhez, de akadt egy kis gond: a férfi egyetlen
szavát sem lehetett bebizonyítani. Amit mondott, az
éppúgy igaz lehetett, mint az ellenkezője. Talán csak
egyetlen részlet igazolta őt: az, hogy nem ölte meg
Evgenát, amikor lehetősége nyílt rá.
Ennek a gondolatnak a hatására Ulrika mellkasában
bágyadt kis lángként fellobbant a remény. Lehet, hogy
minden hazugság volt, amit Stefan mondott, de ezt az egy
részletet tényként lehetett kezelni. Ha valóban Stefan
lenne Király, akkor minden bizonnyal kihasználja, hogy
Evgena gyenge, és végez vele. Talán mindannyiukat
megölte volna ott, abban a kis szobában, a kandalló
mögött. De nem tette, és éppen ez volt a bizonyíték arra,
hogy nem azonos Királlyal.
Ulrika felsóhajtott, és lezökkent a másik székre.
– Amikor Evgena tudomást szerez erről, igazoltnak fog
látni mindent, amit rólad gondol.
Stefan felemelte a fejét. A szeme elkerekedett.
– Ne légy ostoba! Evgena ezt sosem tudhatja meg!
Ulrika szomorúan nézett rá.
– Stefan, én esküvel fogadtam, hogy nem veszek részt
semmiféle ellene irányuló összeesküvésben. El kell
mondanom neki, amit tudok!
– Nem teheted! – mondta Stefan. – Vagy tudod, mit?
Mondd el, de csak azután, hogy megfékeztük a szektát.
Akkor elmondhatod, de most még nem! Kérlek, Ulrika,
érts meg! Nem azért kérem ezt tőled, mert félek
Evgenától. Azért mondom, mert a tervem, bár szörnyű
lett a vége, mégiscsak sikeres volt. Evgena gyűlöli a
szektát. Mindent megtesz annak érdekében, hogy
megállítsa azokat a bolondokat. Most is, miközben mi itt
beszélgetünk, ő intézkedik. Ha elmondanád neki az
igazat, tudod, mi történne? Ismét azt sikoltozná, hogy
összeesküvést szőttünk ellene, és minden dühét rám
irányítaná. Talán értelmetlenné akarod tenni Raiza
halálát? El akarsz felejteni mindent, amin mi ketten
keresztülmentünk? Mindent eldobsz, cserébe a semmiért?
Ulrika nagyokat pislogott, ahogy felfogta Stefan
szavainak jelentését. A férfinak igaza volt. Evgena biztos
őrjöngeni kezdene, ha megtudná, hogy Stefan
szabadította rá a szektát. Kijelentené, hogy az egész
trükknek az volt a célja, hogy őt megöljék. Egész biztos,
hogy ezt gondolná… Ulrika érezte, Praag érdekében és
Evgena érdekében most az lesz a legjobb, ha hallgat. Még
akkor is, ha ezzel megszegi az esküjét.
– Jól van – mondta ki végül. – Nem mondom el neki.
– Tényleg nagyon sajnálom a történteket – hajtotta le a
fejét Stefan. – Visszaéltem a bizalmaddal, bemocskoltam
a becsületedet. Nem kérek bocsánatot, mert amit tettem,
az alól senkit sem lehetne feloldozni. Csupán abban
reménykedem, hogy nem volt hiábavaló a dolog, hogy
sikerrel fogunk járni, neked pedig lehetőséged nyílik arra,
hogy személyesen állj bosszút Királyon a nővéred, Raiza
haláláért.
Ulrika felnézett a férfira.
– Azt hittem, te akarsz bosszút állni rajta.
Stefan kurtán biccentett, azután elfordította a fejét.
– Korábban rajtam kívül senki másnak nem árthatott.
Ezt többé nem jelenthetjük ki.
Ulrika nyelt egyet. Nagyra értékelte Stefan gesztusát.
– Nagylelkű vagy – mondta.
Stefan megvonta a vállát.
– Ha Kiraly elpusztul, és sikerül visszaszereznem
atyám esszenciáját, elégedett leszek.
Ulrika az elgondolkodó férfi éles vonalú profiljára
nézett, azután a testére pillantott, amelyen még nem
gyógyultak be a sebek. Megfogta Stefan kezét.
– Én… azért jöttem, hogy felajánljam neked a…
gyógyulást – mondta. – Látom, szükséged lenne egy kis
segítségre.
Stefan felvonta az egyik szemöldökét.
– Meg akarod osztani velem a véred? Most? Most,
hogy tudod, mit tettem?
Ulrika megnyalta az ajkát. A bensőjét mardosó éhség
azt üvöltötte, hogy még akkor is szívesen megosztaná a
vérét a férfival, ha kiderülne róla, mégis ő Király, de
fennhangon csupán ennyit közölt:
 – Erősnek kell lenned. Készen kell állnod a soron
következő csatára.
– Ez igaz – mosolyodott el Stefan. – Ahogy neked is.
Ulrika közelebb húzta magához a férfit, odatartotta
neki a nyakát.
– Igyál, és erősödj!

Ulrika a zárban elforduló kulcs csikorgására tért

magához. Kábán felemelte a fejét. Meztelenül feküdt a
pince kőpadlóján, Stefan mellett. A testükön és
körülöttük, a köveken alvadt vércsöppek sötétlettek.
A lépcső tetején kitárult a nehéz tölgyajtó. Egy lámpás
fénye ömlött be a folyosóról. Az ajtónyílásban Evgena
bojarina magas alakja jelent meg, mögötte a sokkal
alacsonyabb Galiana állt. Valamivel hátrébb négy
fegyveres csatlós várakozott. Egyikük előrelépett, és
feljebb emelte a lámpást. A csoport Evgena vezetésével
elindult lefelé a lépcsőn.
Ulrika megrázta Stefant. A férfi felmordult,
körbenézett, azután káromkodva felült. Ulrika is felült, és
véres inge után kapott, hogy takarni tudja valamivel a
meztelenségét.
A bojarina a jelek szerint már visszanyerte az erejét,
bár Ulrika úgy látta, a tartása közel sem olyan büszke,
mint korábban volt. Szomorúnak és fáradtnak tűnt, ahogy
a padlón ülők felé közelített. Azonkívül, hogy az egyik
szemöldökét kissé feljebb vonta, nem adta jelét, hogy
meglepi a látvány.
– Ti – nézett le Ulrikára és Stefanra –, ti tönkretettetek
minket!
Ulrika és Stefan összenézett. Lehet, hogy a bojarina
már tudja, hogy a férfi vezette el a villájához a
szektásokat?
– Ezt hogy érted, úrnőm? – kérdezte Ulrika.
– Belerángattatok minket a szánalmas kis
háborúskodásotokba, és most… most összeomlott
minden, amit eddig felépítettünk. Elölről kell kezdenünk
mindent!
– Nem értem – vallotta be Ulrika.
Evgena felsóhajtott.
– A csata, amire a házamban került sor, nem maradt
észrevétlen. Kijött a városőrség egyik szakasza. Kijöttek
a csekisták. Megmagyarázhatatlan dolgokat találtak. –
Bágyadt mozdulattal intett a legyezőjével. – Az állatkáim
nem számítanak… Azt fogják gondolni, hogy valaki
vandál módon tönkretette a trófeákat, a kitömött
állatokat. Viszont… voltak ott egyéb dolgok is. Grimoire-
ok és olyan tárgyak, amelyeket más esetben csakis
boszorkánylátással rendelkező személyek találhattak
volna meg, most azonban… ott hevertek a házban,
szétszórva, úgy, hogy bárki felfedezhette őket! –
Keserűen elmosolyodott.
– Mi akartuk kasztrálni a szektát, erre tessék, a szekta
kasztrált minket!
– Ezek szerint senkit sem tudtál figyelmeztetni? –
kérdezte Stefan. – Mégis megtartják a koncertet?
Evgena izzó tekintettel nézett rá.
– Hát nem hallod, mit mondok? Megbélyegzett
boszorkány lett belőlem! Elfogatási parancsot adtak ki
ellenem! Semmit sem tehetek. Semmit sem állíthatok le.
Egyetlen ismerősöm sem mer szóba állni velem, még
közvetítők révén sem. Hah! Hiszen már közvetítőim
sincsenek! Szétvagdosták az egész hálót, amit hosszú
éveken át szövögettem! – Felnyögött. – Vissza kell
vonulnom. Új arc, új név, új ház. Évtizedekbe fog telni,
mire újra olyan helyzetbe kerülök, hogy hatást
gyakorolhassak az udvarra.
Ulrika bűntudatosan nézett a bojarinára. Pontosan ez
történt Gabriellával és a nulni lahmianokkal is. Őket is
legyőzték, ők is rákényszerültek, hogy mindent a nulláról
kezdjenek. A két eset között csupán egyetlen „apró”
különbség volt: Nulnban egy eszelős strigoi, Murnau
rombolta össze a lahmianok rendszerét, itt viszont ő tette.
Ő és Stefan. Ők ketten rángatták bele Evgenát, Galianát
és Raizát egy olyan konfliktusba, amelyhez semmi közük
sem volt, amelynek köszönhetően gyakorlatilag minden
megsemmisült, amit addig létrehoztak.
Feltérdelt, lehajtotta a fejét.
– Bocsáss meg, úrnőm! Bárcsak mindent
visszacsinálhatnánk! Ha tudtam volna, hogy ez lesz a
vége, sosem megyek hozzád segítségért. Végig a legjobb
szándék vezérelt, de…
Evgena nem hagyta, hogy Ulrika befejezze a mondatot;
durva, éles hangon felnevetett.
– Valóban? A királynőre, nem szívesen próbálnám ki,
milyen az, amikor valakinek ártani akarsz! – Elfordult, és
ahogy ezt megtette, kilobbant minden tűz, ami addig
benne lobogott. Ismét vénnek látszott, mint egy
nehekharani romfal. Nyomorultnak és erőtlennek tűnt. –
Öltözzetek fel! Egy órán belül elindulunk Kislevbe.
Ulrika felkapta a fejét.
– Te… ti elmentek? És mi lesz a bosszúval? Mi lesz a
szektával? Megesküdtél, hogy levadászod a kultistákat,
hogy megölöd őket!
– Meg is fogom tenni – felelte Evgena. – Majd ha
megerősödünk, visszatérünk ide. Tíz, talán húsz év
múlva.
Ulrika felállt.
 – Úrnőm, nem mehetsz el! Most kell harcolnod, vagy
nem lesz többé Praag, ahová visszatérhetnél. El kell
mennünk az Operaházba, és meg kell fékeznünk a
szektásokat. Ha magunkra maradtunk, akkor egyedül kell
megtennünk!
– Így van! – Stefan is felállt. – Igen, meg kell tennünk!
Galiana felnevetett, de gyorsan a szájához kapta a
kezét.
Evgena olyan tekintettel nézett Ulrikára és Stefanra,
mintha hirtelen szarvakat és patákat növesztettek volna.
– Nektek elment az eszetek! Elmenni az Operaházba?
És utána? Talán azt akarjátok, hogy ugorjunk neki
ezeknek a démonimádóknak? Nyilvánosan? Nem
mondtam volna? Elfogatási parancsot adtak ki ellenem! –
Szétnyitotta, azután újra összecsattintotta a legyezőjét. –
Nem, nem, nem! El kell tűnnünk. Rendeznünk kell a
sorainkat. Újra fel kell építenünk a rendszerünket.
– Úrnőm! – Ulrika közelebb lépett Evgenához. –
Hogyan fogod ismét felépíteni a rendszeredet, ha Praag
elesik? Vagy talán Borostyánhajú Sirena udvarában fogsz
támogatókat keresni? Talán beállsz Slaanesh híveinek
sorába? – Felszegte az állát. – Ha ma este nem állítjuk
meg őket, nem lesz semmi, amit visszaszerezhetnél. Nem
lesz város sem! Praag eltűnik. A lahmianoknak nem lesz
semmi befolyásuk a városban, nem lesz szemük északon.
Vajon a királynőnk ezt meg fogja köszönni neked?
– Te akarsz kioktatni arról, mi a kötelességem? –
vicsorgott Evgena.
– Nem akarlak kioktatni – felelte Ulrika. – Csak azt
szeretném, ha megértenéd, mi történik akkor, ha itt és
most nem sikerül megfékeznünk a szektát!
Evgena dühösen felszisszent, és a legyezőjével arcon
csapta Ulrikát, aki hátralépett, és a karmait kieresztve
védelmi pozícióba állt. A bojarina azonban nem folytatta
a támadást, elfordult, és az arcát a kezébe temetve, a
homlokát az egyik falhoz támasztva zokogni kezdett.
– Nővérem! – Galiana azonnal odalépett hozzá, és
simogatni kezdte.
Evgena lerázta magáról Galiana kezét. Mozdulatlanul
állt, háttal a többieknek. A keze ökölbe szorult, a válla
rázkódott. Azután, néhány hosszúra nyúló perc múltán,
ami alatt senki sem mert se megszólalni, se
megmoccanni, felemelte a fejét, kihúzta magát, és
megfordult. Az arca hideg és fehér volt, akár a hó.
– Gyertek fel – mondta. – Keresünk nektek megfelelő
ruhát és maszkot. Olyat, amiben elmehettek az operába.
Ulrika értetlenül pislogott. Előrelépett, hogy mondjon
valamit, de a bojarina felemelte a kezét.
– Nem nyertél bocsánatot azért, hogy ránk hoztad a
bajt – mondta –, de ha már mindent rám toltál, ha már
minden tőlem függ, nem akarok kudarcot vallani. De ne
várd, hogy jóindulatú leszek, miután ennek az egésznek
vége! – Sarkon fordult, és elindult felfelé a lépcsőn.
 Harmincadik fejezet
A koncert

Egy órával később, ahogy leszállt az éj, Ulrika, Stefan,

Galiana és Evgena elhagyta a Kereskedők Negyedének
egyik zsákutcájában álló, szerény méretű és küllemű
házat, és egy fekete hintóval, vérfagyasztó csendben
átment a Nemesek Negyedébe, a Windlass térre, Praag
legnagyobb terére, amelynek déli oldalán a hercegi
palota, keleti szárnyán pedig az Operaház magaslott.
Ulrika és Stefan a legutóbbi praagi divatnak megfelelő
öltözéket viselt. Ulrikán sötétzöld és fekete zeke, illetve
térdnadrág, valamint ezekhez passzoló köpeny volt,
rövidre nyírt fehér haját egy kossar prémsapka alá
rejtette. Stefan sötétkék-fehér öltözéket viselt, az egyik
vállára rövid köpenyt terített. Evgená-tól maszkokat is
kaptak. Ulrika biztos volt benne, hogy az úrnő
szándékosan, némi célzatossággal választotta ki Stefan
számára a komédia hagyományos, fekete álarcát, neki
pedig a tragédiáét, amelyet egy gyémánt könnycsepp és
egy lefelé görbülő, vastagra festett száj tett teljessé.
 Evgena és Galiana is szépen felöltözött. A bojarina
erdőzöld nagyestélyit öltött, amelynek fekete szegélye
tökéletesen illett Ulrika ruhájának színéhez. Galiana
éjfélkék-fehér selyemruhája ezzel szemben Stefan
öltözékével alkotott párt. Ők is magukhoz vettek egy-egy
maszkot, de ezek elegáns, művészi kivitelezésű darabok
voltak, bár Ulrikának nem igazán tetszett csillámló
felületük, a hozzájuk tartozó, szivárványszínű tollakat
pedig egyenesen nevetségesnek találta. Evgena és
Galiana vadonatúj parókákkal egészítette ki álruháját: a
bojarina gesztenyebarnát, a nővére szőke tincstömeget
viselt.
Az úrnő és Galiana érdekes módon megváltozott.
Evgena valamilyen sötét lahmian mágia segítségével
létrehozott egy olyan illúziót, hogy mindketten fiatalnak
és gyönyörűnek látszottak. Az úrnő, akiről Ulrika az első
találkozásuk alkalmával magában megállapította, hogy
olyan, akár egy megnyúzott, mumifikálódott
macskatetem, most fenséges, pompás dekoltázzsal és
csábos tekintettel rendelkező szépségnek tűnt, aki
legfeljebb negyvenéves lehet. Galiana, aki valójában
olyan volt, akár egy ráncos játékbaba, aki a kelleténél pár
számmal nagyobb méretű parókát viselt, most úgy nézett
ki, mint egy rózsaszín orcájú, vágykeltőn telt ajkú, friss
leányka. Amikor meglátta őket, Ulrika eltűnődött, vajon a
hétköznapokban mikor és miért hagyták abba a
külsejükkel kapcsolatos illúzió fenntartását. Azon is
elgondolkodott, vajon milyen lehet Gabriella grófnő
valódi arca.
Amikor megérkeztek, a Windlass tér már tele volt
hintókkal és kocsikkal, amelyekből gyönyörűen
felöltözött hölgyek és urak szálltak ki, hogy azután lassú,
hullámzó sorokban átsétáljanak az Operaházhoz.
Messziről nézve olyanok voltak, mintha ékkövekkel
díszített falevelek lennének, amelyeket ide-oda sodor a
lusta szellő. A tér szélein fegyveres őrök sorfala tartotta
vissza a beesett arcú menekültekből és koldusokból álló
tömeget. A sorfal mögé szorultak álmélkodva,
vágyakozva bámulták az előkelőségeket, akik olyanok
voltak a számukra, mintha nem is emberek, hanem
valamilyen felsőbbrendű faj maszkos, festett arcú egyedei
volnának.
A több ezer lámpással megvilágított palota csipkézett
falaival, magasba nyúló, féldrágakő mozaikokkal borított
hagymakupolákban végződő tornyaival úgy magaslott a
tér déli oldalán, mint valami bizarr, álomba illő vörös-
arany sziklatömb. A kék-vörös borítású, barokkos
homlokzattal, malachitzöld, kupolás réztetővel
rendelkező, márványszobrokkal díszített Operaház sem
volt kevésbé szolid – annak ellenére pompázatos látványt
nyújtott, hogy díszei között itt-ott még mindig fel lehetett
fedezni azokat a sérüléseit, amelyeket a Káosz elleni
Nagy Háború során szerzett. A helyreállítási
munkálatokat annak idején elkezdték ugyan, de sosem
fejezték be, mert Praag büszke volt vérzivataros
történelmére. Igaz, kissé illúzióromboló volt, amikor a
tökéletes vonalú oszlopok mögül, a díszes vakolat alól
kilátszottak a téglák és a tátongó mélyedések, de a város
lakói szerint ez így volt tökéletes.
Ulrika ebbe az eszelős forgatagba lépett ki a bojarina
hintójából. Karját nyújtotta Evgenának, valódi
gavallérként vezette a hölgyet, miközben a háta mögött
Stefan ugyanezt tette Galianával. Határozott léptekkel
indultak el, hogy keresztülvágjanak a vihorászó, izgatott
hordán.
Drága ruhákba és katonai uniformisokba öltözött
férfiak parádéztak el a közelükben. Némelyik úriember
róka, medve vagy hómacska prémjéből készült kalapot
vagy sapkát viselt. A hölgyek különböző színű,
hermelinszegélyes nagyestélyikben flörtölve mutogatták
a dekoltázsukat, hosszú szoknyájuk végigsöpörte a tér
macskaköveit. A férfiak és a hölgyek is maszkot viseltek:
volt, aki csak egyszerű, dominónak nevezett, az arc nagy
részét szabadon hagyó álarcot kötött fel, de olyanok is
akadtak, akik bőrből és lakkból készült, szinte az egész
fejet beborító maszkokkal próbálták istennek, hősnek,
valamilyen állatnak vagy madárnak, démonnak vagy
szörnynek álcázni magukat. Még a legkimértebb,
leghidegvérűbb, legelőkelőbb miniszterek, sőt a papság
tagjai is hagyták, hogy elragadja őket az éjszaka
hangulata, ezúttal még ők is színes öltözéket, fényes
kiegészítőket viseltek, de persze magukon tartották
hivataluk jelképeit, a láncokat, a medálokat, a nyakba
akasztható pecsétnyomókat is.
Ahogy megérkeztek az Operaház előudvarába vezető
márványlépcsőhöz, egy libériás inas lépett elő, és
harsonaszóval jelezte, elérkezett az idő, hogy a vendégek
bevonuljanak a nézőtérre, és elfoglalják a helyüket. A
tömeg sodródni kezdett a kapu irányába. Evgena, Ulrika,
Stefan és Galiana nem állt ellen az eleven testek
hullámzásának. A körülöttük tülekedők élénken
beszélgettek – jobbára csak a szokásos, érdektelen
pletykák kerültek szóba (ki, kivel, mikor került szorosabb
kapcsolatba, persze titokban), de Ulrika fülét hirtelen
megütötte egy ismerős név, ezért figyelni kezdett.
– Padurowski? Tényleg?
– De hiszen valaki azt mondta, hogy Padurowski
meghalt!
– Nem, visszatért.
– És hol járt? Senki sem találta, még a csekisták sem.
 – Úgy hallottam, kórházban volt, Salyak Leányai
gondozták.
– Talán az idegeivel volt baj. Nekem is lennének ilyen
gondjaim, ha a herceg előtt kellene fellépnem.
Miközben a csevegés folytatódott, Ulrika összenézett
Stefannal. Eddig a pillanatig mindketten úgy gondolták, a
maestrot a szektások rabolták el és ölték meg. Talán
megszökött? Vagy esetleg szó sem volt emberrablásról,
hanem bujkált valahol? Vagy esetleg megsérült valahol,
és eddig lábadozott?
– Ez most azt jelenti, hogy Valtarint sem rabolták el? –
mormolta Stefan.
Ulrika megvonta a vállát, aztán eszébe jutott valami. A
vak daloslány… Talán még az ő esetében is van remény?
Végre eljutottak az arannyal befuttatott ajtóhoz.
Evgena bátran belépett. Ulrika tartott tőle, hogy valaki a
meghívót fogja kérni tőlük, de miután a bojarina
sugárzón elmosolyodott, és kissé előredőlve bepillantást
engedett a dekoltázsába, az ajtónálló egyetlen szó nélkül
beeresztette őket. A jelek szerint rá sem volt hatástalan a
lahmianok legnagyobb erejű mágikus fogása.
Amint bejutottak, Evgena azonnal az emeletre, az
egyik páholyba vezette a társaságot. Nem a sajátjába,
mivel tartott tőle, hogy a szektások figyelni fogják a
helyet, hanem egy olyan udvaroncéba, akiről tudta, hogy
betegsége miatt nem fog megjelenni. A páholyban aztán
teljes nyugalommal telepedett le az egyik kényelmes
karosszékre.
– Maradjatok csendben – mondta. – Meg kell keresnem
őket.
– Lehunyta a szemét, összefűzte az ujjait, mindkét
kezét az ölébe helyezte. Galiana leült mellé, és
hasonlóképpen cselekedett. Ulrika rájuk hagyta a dolgot.
Az ő boszorkánylátása olyan satnya volt, hogy nem is lett
volna érdemes próbát tenni vele. Összpontosítás helyett
Stefannal együtt a korláthoz lépett, és a maszkja
szemrésein keresztüllesve végigpillantott az Operaház
páholyain és nézőterén.
Odalent, a nézőtéren az alacsonyabb rangú
meghívottak színes tömege örvénylett. A terem három
emeletén elhelyezkedő páholyokban, amelyeket groteszk
hangszertestű szörnyecskékkel díszített, aranyozott
oszlopok tartottak, a magasabb rangú vendégek
nevetgéltek, társalogtak. A színpadot eltakaró hatalmas,
burgundi-vörös függönyökön a város, a herceg és néhány
nemesi család címere díszelgett. A színpad jobb és bal
oldalán álló oszlopokon a zenére, az őrületre és a halálra
– Praag ostromára – utaló szimbólumokat és szobrokat
helyeztek el: bal oldalon iszonyú démonok kúsztak
felfelé, az oszlopfő irányába, míg jobb oldalon a város
védőit ábrázoló szobrok próbáltak feljutni a magasba. A
színpad fölötti részen elhelyezett domborművön aztán a
két csapat összetalálkozott, és öldöklő küzdelmet
folytatott. A felső rész közepén Jámbor Magnus állt, aki
éppen felemelte aranypörölyét, hogy lesújtson vele
Asavar Kul fejére. A hős és a káoszlény mögött és mellett
lantot és furulyát szorongató, koponyaarcú csuhások
álltak.
Miközben Ulrika agya befogadta a káprázatos látványt,
a nézőtéren ülők, majd a páholyokban helyet foglalók is
tapsolni kezdtek. Ulrika körbenézett. Odalent az emberek
felállva a középső páholy irányába fordultak. A páholyok
előkelőségei hasonlóképpen cselekedtek. Ulrika követte a
tekintetüket, és megpillantotta a középső páholyba belépő
karcsú, elegáns férfit, aki nem volt más, mint a kuzinja,
Enrik, Praag hercege.
A herceg a korláthoz állt, és felemelt kézzel viszonozta
az egybegyűltek üdvözlését. Tetőtől talpig szikrázó
fehérbe öltözött. Fehér volt a prémköpenye, a
hermelinsapkája, a zekéje és a térdnadrágja is. A
ruházatán, mintha dér lenne, apró gyémántok szikráztak.
A lábán fehér csizma volt, amelyen látszott, hogy lónak
még a közelébe sem került. A herceg körbefordulva
tisztelgett, azután kecsesen meghajolt, majd intett a
kíséretében lévő tábornokoknak, minisztereknek,
papoknak és jégboszorkáknak, hogy foglalják el a
helyüket. Amikor mindenki leült, ő maga is letelepedett
az ezüsttrónra, amelynek támláját egy hófehér jégmedve
feje díszítette. A trónust ennek a medvének a bundája
borította be; a medvemancsokat a karfákra helyezték.
Ulrika titkon elmosolyodott. Egyesek őrültnek tartották a
kuzinját, de Enrik bámulatra méltó módon viselkedett a
legutóbbi ostrom során, és a jelek szerint ahhoz is értett,
hogyan kell megszervezni egy kiváló előadást.
Pár pillanattal később Evgena kinyitotta a szemét.
– Nagyon jól elrejtették magukat – mondta nagyot
sóhajtva.
– Érthető, hiszen rengeteg pap és boszorkány van
ebben a teremben. Ha nem tudnám biztosan, hogy jelen
vannak, talán meg se találnám őket… Itt vannak, bár…
bár csak közvetett módon érzékelem a jelenlétüket.
– Hogyan? – kérdezte Ulrika.
– Van egy hely a színpad mögött vagy alatt – felelte
Evgena.
– Egy hely, ami valahogy… visszaveri a tekintetemet,
de úgy, hogy szinte észre sem veszem, mi történik.
Amikor megpróbálok odanézni, megjelenik egy gondolat
a fejemben: „már alaposan megnéztem magamnak ezt a
helyet”, ezért rögtön továbbfordítom a fejem. –
Felnevetett. – Ha csak egyszer néztem volna arrafelé,
biztos nem jut eszembe, hogy valami nincs rendjén, de
mivel az a célom, hogy megtaláljak valamit, mivel emiatt
újra és újra oda kell pillantanom, észrevettem a taszítást.
Nagyon, nagyon rafinált varázslat, és nagyon erős.
Remélem, képesek leszünk megszüntetni vagy kijátszani.
Felállt, és Galiana felé fordult, aki szintén
felemelkedett a helyéről.
– Maradj itt, nővérem, és figyeld a közönséget! Lehet,
hogy szektások is vannak az emberek között. Figyeld a
szeleket, és állj készen a cselekvésre, ha esetleg azt
érzékeled, hogy valaki elkezdi összegyűjteni őket.
Galiana pukedlizett.
– Igen, nővérem.
Evgena az ajtó felé indult. Menet közben Ulrikára és
Stefanra nézett.
– Gyertek! Menjünk, keressük meg ezeket a
démonimádókat! Most már készen állok. Ezúttal én
fogok elsőként lecsapni.
Evgena a szempillái, a mosolya és a dekoltázsa
mágikus erejével elvonta a színpad mögötti részre nyíló
ajtó előtt álló őr figyelmét, így Ulrika és Stefan
könnyedén besurranhatott. Pár pillanattal később a még
mindig mosolygó bojarina is csatlakozott hozzájuk.
– Elküldtem a városőrségért – mondta. – Közöltem
vele, láttam, hogy a boszorkányság gyanújába keveredett
Evgena Boradin bojarina beosont a magánpáholyába.
Ulrika elmosolyodott, ahogy felsiettek egy félhomályos
lépcsősoron. A bojarina a jelek szerint elég jól belejött a
cselekvésbe; tulajdonképpen nem volt szüksége másra,
csak egy kis lökésre, hogy belevágjon. Ez is azt
bizonyította, amit Ulrika már sok-sok csatával korábban
megtanult: a találgatás és a bizonytalanság százszor
rosszabb, mint a tényleges akció.
A lépcsősor a színpad egyik szárnyához vezetett.
Ahogy felértek, körbenéztek. A színpad fölötti tágas,
sötét térbe egy ingatagnak látszó lépcsőn lehetett feljutni.
A közelben díszletmunkások várakoztak néhány csigán
végigfutó kötél mellett. Középütt, a leeresztett függönyök
mögött egyszerű, fekete felöltőt viselő zenészek ültek egy
pódium körül; éppen hangoltak. A színpadmester, aki egy
vaskos füzetet tartott a kezében, ideges pillantásokat
vetett feléjük.
– Felkészültek, uraim? – kérdezte. – Itt az idő! Itt az
idő!
A zenészek halk mormogással jelezték, hogy készen
állnak.
– Pompás, pompás! – mondta a színpadmester. –
Akkor kezdjünk hozzá! – Halkan felfüttyentett, intett,
majd futva elindult a színpad túlsó oldala felé.
– Itt nincs semmi… – Miközben a díszletmunkások
nekifeszültek a köteleknek, és a függöny lassan szétnyílt,
Evgena futva indult az egyik oldalajtó irányába. – Még
mélyebbre kell hatolnunk!
A szétnyíló függöny túlsó oldaláról taps hallatszott,
amely azonnal felerősödött, ahogy egy magas, ősz
sörényű alak elindult a pódium irányába. Miközben a
társai keresztülmentek az ajtón, Ulrika hátranézett. Az
ősz férfi Padurowski volt. A maestro hosszú, lila felöltőt
és térdnadrágot viselt. Sugárzó arccal intett körbe a
karmesteri pálcájával.
A színpad közepére érve meghajolt a közönség felé.
– Herceg, hölgyeim és uraim, igazán megható volt
tapasztalni, hogy oly sokan és oly nagy mértékben
aggódtak a testi épségem miatt, de ahogy valamennyien
láthatják, jól vagyok. Semmi bajom, ezért úgy gondolom,
felesleges tovább tépelődni a történteken. Ma este
szeretett hercegünket és bátor tábornokait ünnepeljük,
valamint isteni cárnőnket meg ezt a számtalan férfit és
nőt, akik összefogtak azért, hogy csapást mérjenek az
elmúlt tél során városunkat veszélyeztető iszonyú
hordákra. De elég a szóból, lássunk hozzá! Praagért!
Kislevért! – A zenekar felé fordult, és felemelte a
pálcáját.
Ulrika a társai után sietett, nekivágott a szűk,
félhomályos folyosók és lépcsők labirintusának.
Öltözőkbe, próbatermekbe meg olyan helyiségekbe
nyitottak be, amelyekben Ulrika számára ismeretlen
rendeltetésű masinák működtek. A zenekar közben
belekezdett az „Észak Griffjei” címet viselő zeneszámba;
a muzsika hangjai mindenhová követték Ulrikáékat.
Stefan félrehúzott egy függönyt, ami mögött egy kis
fülkét talált. A fülke tele volt papírmaséból készült
alabárdokkal. Egy másik hasonló fülkében szarvakkal
ellátott bádogsisakokat találtak. Evgena kinyitott egy
magas teremre nyíló ajtót. A teremben két emelet magas,
legalább negyven lépés hosszú állványzatot építettek fel.
Az állványzat előtt egy hatalmas vásznat feszítettek ki; a
vászonra festett, befejezetlennek tűnő kép mintha a távoli
Ulthuam elf kertjeit ábrázolta volna.
Elsiettek egy újabb, lefelé vezető lépcső mellett,
aminek az aljában egy ajtó volt. Ulrika ránézett, magában
megállapította, hogy az ajtón keresztül valószínűleg a
színpad alá jutnának be, azután arra gondolt, hogy
felesleges benyitniuk, mert úgysem találnának ott
semmit.
Ulrika megtett vagy öt lépést, azután megtorpant.
– Úrnőm! – suttogta hátrafelé mutatva. – Az a lépcső…
Az jutott eszembe, felesleges megnéznünk, mi van az
aljában.
Evgena homlokráncolva fordult meg.
 – Hát persze, hogy felesleges! Semmi sem lehet
odalent, és…
– Elhallgatott. – Ah! Értem már! – Elismerően
bólintott. – Tudom, mit kell keresnem, mégis átsiklott
rajta a figyelmem!
– Ez ügyes volt, Ulrika – jegyezte meg Stefan.
– Igen, valóban. – Evgena előrefordult, és továbbment
a folyosón. – Gyertek, még nagyon sok helyet
ellenőriznünk kell!
– Úrnőm!
Evgena ismét hátranézett. Elkerekedett a szeme.
– A királynőre! – Elindult a lépcső felé. Lassan haladt,
közben erőteljesen összpontosított. – A gondolataim úgy
peregnek le a varázsburokról, mint a víz a viaszról.
Ulrika és Stefan követte a lefelé induló Evgenát.
Ulrikának minden egyes lépés megtétele után azt súgta
valami, hogy felesleges benézniük az odalent lévő ajtó
mögé, nincs ott semmi, különben is, ezt a helyet már rég
átvizsgálták. Valami arra ösztönözte, hogy menjen el
erről a helyről, induljon el azonnal, mert másutt sokkal
fontosabb dolga van. Stefan a fogát csikorgatta; a
jellegzetes hang hallatán Ulrika megértette, a védőmágia
a férfira is éppen olyan hatást gyakorol, mint rá.
Lejutottak az ajtóhoz. Ulrika még mindig nem érzett
mögötte semmiféle mágikus energiát. A zenekar közben
belekezdett a „Praag, a mindörökké diadalmas” című
kompozícióba. Ulrika a dallamon kívül nem hallott mást,
csak valami halk, üvegreccsenésre emlékeztető, újra és
újra megismétlődő hangot.
Evgena megállt, felemelte a kezét.
– Itt más védővarázslatok is működnek – jelentette ki.
Ulrika összpontosította a boszorkánylátását, és pár
pillanattal később felfedezte az ajtó előtt néhány
lábnyival remegő bíborszínű, áttetsző energiafalat.
Evgena felhúzta bársonyruhája ujját. A csuklóján olyan,
pergamenből készült karkötő volt, amilyet Raiza
korábban arra használt, hogy keresztüljusson a
védővarázslatokon, amelyeket a Salyak-templom körül
helyeztek el, ahol a szektások a ceremóniájukat tartották.
Előrelépett, és a kezét ökölbe szorítva mormolni kezdett.
Ulrika figyelmesen várta, hogy a bíborszínű falon
megjelenjen az átjáró. Arra számított, ez a rés is csak
akkora lesz, amilyet Raiza vágott a másik falra. A
pergamen pillanatok alatt elpárolgott, de nem hiába:
miután megszűnt létezni, a bíborszínű vibráláson
megjelent egy viszonylag magas és széles nyílás.
Evgena összeszorította a fogát, és jelzett Ulrikának és
Stefannak, hogy menjenek előre. Mindketten előhúzták a
rapírjukat és a tőrüket, s a nyíláson keresztül az ajtó elé
léptek. Ulrika lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt.
Ulrika megrántotta a kilincset – halk reccsenés
hallatszott, a zárnyelv kiszakadt a helyéről.
Ulrika várt, feszülten figyelt, megszólal-e valamilyen
riasztójelzés, de a fentről érkező zeneszó miatt semmit
sem hallott. Lehúzta a maszkját a nyakára, hogy jobban
lásson. Résnyire kinyitotta az ajtót, belesett mögé. A zene
felerősödött, és hangosabbá vált a különös, reccsenő zaj
is. A gerendákból, oszlopokból, lécekből összeállított
szerkezet alatt, a csigákon lógó kötelek között Ulrika
bíborszínű csuhát viselő embereket látott, akik félkörben
térdelve kántáltak, és közben fel-feldobtak valamit.
Ulrika – Stefannal és Evgenával a nyomában –
keresztülsiklott a gerendák között, és körbenézett a
színpad alatti magas, sötét térben. Létrákat és falépcsőket
látott, amelyeken keskeny függőfolyosókra lehetett
feljutni. A falak mellé különböző díszletelemeket
támasztottak. A hatalmas faládák tele voltak fakardokkal,
vékony lemezből készült pajzsokkal, papírmasé
koronákkal. A tér középső, nyitott részét körbefogó
függőfolyosóról hajdani cárok lobogóit eresztették alá.
Ahogy óvatosan előrébb lépett, Ulrika orrát a friss vér
jellegzetes illata csapta meg. Lenézett. Az ajtótól nem
messze két színpadi munkás teste hevert; mindkettejük
torkát átvágták. Ulrika átlépett a hullák fölött, átsiklott a
faoszlopok erdején. Stefan és Evgena követte. Néhány
lépés megtétele után egy széles gödröt fedezett fel a
kőpadlón.
A gödröt a jelek szerint nemrég ásták ki. Elég mélynek
látszott; érezni lehetett a nedves föld illatát. A pereme
mellett kisebb kőhalom állt, amihez ásókat, csákányokat
támasztottak.
– A kövek – mormolta Stefan. – A csatornákból húzták
fel őket.
Ulrika bólintott, és megkerülte a gödröt.
A gödör túlsó oldalán lévő nyitott tér nagy részét egy
jókora, belül üres kerék foglalta el. Leginkább a
vízimalmok kerekére hasonlított. A belsejében két férfi
állt. A szerkezetet kötelekkel erősítették hozzá a középütt
álló, négyszögletes emelvényhez, amelyen egy csuhát és
csuklyát viselő szektás állt. Az öltözéke ugyanolyan volt,
mint a többieké, csakhogy ő egy hegedűt tartott az álla
alatt.
Egy hegedűt, ami nem lehetett más, mint a Fieromonte.
 Harmincegyedik fejezet
A kárhoztató dal

Ulrikának olyan érzése támadt, mintha a színpadon

zajló események különös, torz tükörképét látná. A
csuklyás férfi ugyanolyan pózban állt, mint odafönt
Padurowski, az előtte félkörben térdelő szektások
ugyanúgy helyezkedtek el, mint a színpadon a
muzsikusok. Ám miközben azok odafönt zenéltek, a
szektások valami sokkal furcsább, sokkal vészjóslóbb
dolgot műveltek.
Az emelvény előtt egy zömök, kőből készült
parázstartó állt, amelyben bíborszínű tűz lobogott. A
térdelő szektások felemeltek egyet-egyet az előttük sorba
állított, gondosan ledugaszolt palackok közül, majd
kántálva a tűzbe vetették. Ahogy a palackok széttörtek a
kőedény oldalán, áttetsző füst gomolygott elő belőlük,
amelyek hatására a bíborszínű lángok megnyúltak, és
fehér füstöt eresztettek ki magukból.
A fehér füstpászmák bizonytalanul lebegtek a
Fieromonte felé, de ahogy a közelébe értek, mozgásuk
határozottabbá vált – úgy viselkedtek, mintha valami
beszippantaná őket a hegedű hangréseibe.
– A lelkek – suttogta Ulrika. Ökölbe szorult a keze. –
A feláldozott lányok lelkei…
– A hegedűt táplálják – mormolta Evgena. – Áldozatot
mutatnak be neki, hogy végrehajtsa nekik a műveletet,
amit várnak tőle.
Ahogy az utolsó palack is a tűzbe került, a fejük fölött
a zenekar befejezte a „Praag mindörökké diadalmas”-t. A
színpad deszkáin keresztül Padurowski hangja szűrődött
le.
– Most pedig eljátszunk egy dalt a végek őrzőinek
tiszteletére! – mondta. – Azok tiszteletére, akik oly bátran
védelmezték északi határunkat. Ez valójában egy népdal,
arról a vidékről, egy ballada, amelynek címe: „Amíg
vetek és aratok”.
A szektások első sorából felemelkedett egy görnyedt
hátú alak. A helyiség távolabbi oldalán lévők felé fordult.
– Gyorsan! – suttogta. – Az utolsó áldozatot!
Ulrika azonnal felismerte: a púpos varázsló volt az, aki
Evgena villájában majdnem végzett velük a mágiájával.
Evgena is megismerte a férfit. Felmordult, felemelte a
kezét, és bonyolult ábrákat kezdett rajzolni a levegőbe.
Miközben két szektás a kőedényhez vonszolt egy nőt,
odafönt a zenészek belekezdtek a ballada eljátszásába.
Ahogy az áldozatra nézett, Ulrika fuldokolni kezdett a
döbbenettől. A szektások azt a vak daloslányt akarták
megölni, akit először a Kék Korsóban látott. A
szerencsétlen lány összekötözött kézzel, a félelemtől
görnyedten állt fogva tartói között.
A púpos varázsló a lányhoz lépett, megfogta a vállát,
megrázta.
– Énekelj! – parancsolt rá. – Énekeld el a dalt!
A lány riadt nyöszörgéssel próbált hátralépni, de a
varázsló tőrt tartott a torkához.
– Énekelj, te átkozott!
A lány zokogni kezdett, de azután, bár kissé akadozva
és bizonytalanul, énekelni kezdte a dalt, amit odafönt a
zenekar játszott. Ulrika azonnal felismerte a balladát: a
városban töltött első éjszakáján hallotta ezt a lánytól; ez
volt az a dal, ami arról a lányról szól, aki háborúba
vonuló szerelmére vár. Ulrika nem tudta a címét, és
Padurowski szirupos zenekari feldolgozásából biztosan
nem ismert volna rá, ilyen formában azonban rögtön
tudta azonosítani.
Ahogy a dalt hallgatta, összeszorult a mellkasa, mert a
vak lány – bár rémült volt – éppen olyan szépen énekelt,
mint azon a bizonyos estén, ott, a kocsmában. Az édes és
szomorú dal tele volt az otthonnal kapcsolatos
emlékekkel. Ahogy hallgatta, Ulrika úgy érezte, mintha
egy napfény-dárda döfődne a szívébe. El sem tudta
képzelni, mi lehet az oka annak, hogy ezek az eszelősök
nem akarnak végighallgatni valamit, ami ennyire tiszta és
jó, de azután…
Azután meglátta az okot.
A lány szájából minden hanggal fehér, szinte
láthatatlan, füsthöz hasonló pászmák szivárogtak ki;
valami áttetsző köd, ami keveredett a kőedényből felfelé
szálló füsttel, ami éppen úgy emelkedett fel, éppen úgy
szívódott be a hangréseken keresztül a Fieromontéba,
ahogy a korábban feláldozott lányok esszenciája.
– Ne! – zihálta Ulrika, és előremozdult. – Ne!
Evgena abbahagyta a varázslást, megpróbálta elkapni
Ulrika karját.
– Ostoba lány! Mit művelsz?
Stefan is előrenyúlt.
– Ulrika, várj!
Ulrika mindkettejük kezét lerázta magáról.
– Ezek… ezek elrabolják a hangját!
Valósággal kirobbant az árnyékok közül, és egyenesen
a púpos varázslóra vetette magát. A férfi felkapta a fejét,
eleresztette a daloslányt, és visszalépett. A szektások
üvöltve pattantak talpra. A varázsló felemelte a karjait,
amikor Ulrika az arca felé vágott a rapírjával. A penge
úgy állt meg a levegőben, mintha falba ütközött volna. A
férfi kegyetlenül elvigyorodott, azután bonyolult
mozdulatokat tett a kezeivel, de mielőtt befejezhette
volna a műveletet, sistergő, fekete energiacsóva lövődött
ki Evgena búvóhelyéről. A sugár keresztülfúródott a
varázslón. A test a padlóra roskadt, az izmok rángatózni
kezdtek, a szájból velőtrázó sikoly tört elő, ahogy az
energiaívek recsegve végigtáncoltak a bőrön.
Ulrika előrelépett, hogy megadja a kegyelemdöfést a
varázslónak, de a szektások előkapták csuhájuk alá rejtett
tőreiket, és rárontottak. Ulrika kénytelen volt feléjük
fordulni. Csak ekkor vette észre, hogy Stefan már ott áll
mellette.
A férfi vicsorogva nézett a kultistákra.
– Így is meg lehetett oldani! – mordult rá Ulrikára.
Együtt fogadták az üvöltő szektásokat. Pengéjük húsba
vágott, torkokat döfött keresztül, hasakat és ágyékokat
hasított fel. Ulrikát nem érdekelte más, csak a daloslány,
hozzá próbált eljutni, az őt lefogó szektásokat akarta
levágni, ám mielőtt ezt megtehette volna, valami éles
villanást látott a szeme sarkából. Oldalra fordult és kitért
– a hosszú pengéjű kés az arcától alig egyhüvelyknyire
metszette szét a levegőt.
Ulrika hátrapördült, maga elé kapta a fegyvereit.
Jodis… Már megint Jodis! A meztelenre vetkőzött északi
nő a másik késével is Ulrika felé döfött. Ulrika
hátralépett – a háta Stefan hátához ütközött –, és a
szektások mögül előretörő, hatalmas termetű
fosztogatókra nézett. Négyen voltak, négyen siettek
úrnőjük segítségére.
– Állandóan elmenekültök előlünk, hullák! – mondta
Jodis egyszerre mindkét szájával, majd megfordult, és
odavakkantott a vak daloslányt lefogó szektásoknak. –
Ti! Hagyjátok ezeket, és öljétek meg a boszorkányt! Ti
ketten! Kapjátok el őt! Meg a férfit is! Vigyétek el innen!
Ulrika előrevetődve megpróbálta megölni az északi
nőt; addig akart rátámadni, amíg a figyelme megoszlott
közte és a szektások között, ám a fosztogatók
közbeavatkoztak: minden oldalról feléje és Stefan
irányába vágtak. A kultisták eközben elhátráltak tőlük, és
óvatosan, félve Evgena irányába indultak.
Ahogy bekerült a körben álló fosztogatók pengéi közé,
Ulrikának tehetetlenül végig kellett néznie, ahogy két
férfi felráncigálja a vak daloslányt az emelvényre, a
Fieromontét tartó szektás mellé.
– Fel! – kiáltott rá az egyik szektás a furcsa kerék
belsejében álló két emberre. – Fel!
A kerékben álló két férfi elindult – a megmozduló
kerék magával húzott néhány kötelet. Hangos reccsenés
hallatszott, a kötelek a csigákra feszültek. Az emelvény
lassan a levegőbe emelkedett. A daloslány mozdulatlanul
hevert rajta. Még mindig énekelt, a hangokkal távoztak
belőle lelkének foszlányai, amelyeket aztán beszippantott
magába a démoni hangszer.
– Egy hang, ami mindenkinek a szívébe döf, aki csak
hallja, igaz? – vigyorgott Jodis, és gyors mozdulattal
Ulrika lábai felé vágott a késeivel. – Egy hang, ami úgy
juttatja be az emberekbe urunk édes mérgét, ahogy a
kígyó foga…
Ulrika dühödt acélvillogással hátraszorította, az
emelvény irányába terelte Jodist. Stefan vele együtt
haladt, védte a hátát és az oldalát. Nem voltak elég
gyorsak: az emelvény már majdnem elérte a helyiség
tetejét.
– Úrnőm! – kiáltott fel Ulrika. – Állítsd meg őket!
Állítsd meg a kereket!
Evgena figyelmét lekötötték a szektások, akiket egy
izzó, vörös fallal próbált távol tartani magától, de
megtette, amire képes volt: a kerékben gyalogló férfiak
felé lőtt egy reccsenő-sistergő energiacsóvát. Mielőtt
azonban a lövedék elérhette volna a kerékforgatókat,
violaszínű köd keletkezett körülöttük – köd, ami szinte
magába szívta őket. Ulrika oldalra kapta a fejét, és látta,
hogy a púpos varázsló bizonytalanul feltápászkodik, és
maga elé tartja a kezét, amely körül lilás villámok
cikáztak.
 – Nem fogtok beleköpni a levesünkbe! – sziszegte a
varázsló, és kötegnyi bíborszínű kígyót fröccsentett
Evgena irányába.
Közben véget ért a régi népdal. A vak énekeslány
hangja elcsuklott; odafönt tapsolni kezdett a közönség. A
hangok visszhangossá változva jutottak át a színpad
deszkái között. Ulrika felnézett, és látta, ahogy az utolsó
fehér párapászma elhagyja a daloslány száját; látta, ahogy
a hegedű azt is magába szippantja. Tehetetlenül nézte
végig, ahogy a hegedűt tartó szektás lerúgja a lányt a
magasba húzott emelvényről.
Ulrika hátraszökkent, félrehúzta Stefant az útból. A
daloslány teste a tőlük balra lévő fosztogatókra zuhant,
azután lecsúszott a padlóra. Ulrika egy pillantást vetett a
gyönyörű arcra, amelyen még ott voltak az értetlenség és
a félelem jelei, s feltámadt benne a vágy, hogy cafatokra
szaggassa Jodist, puszta kézzel tépje szét. A rapírját és a
tőrét villogtatva rontott rá az északi nőre.
Miközben Jodis blokkolta a támadást és kitért, odafent
felcsendült Padurowski hangja:
– Most pedig, hölgyeim és uraim… Egy
különlegességet szeretnék bemutatni önöknek.
Akadémiánk büszkesége, a legtehetségesebb ifjú
muzsikusunk eljátszik önöknek egy olyan dalt, amelyet
Praagban már kétszáz esztendeje senki sem adott elő!
 Ulrika felkapta a fejét. A felhúzott emelvényen álló
szektás, aki a hegedűt tartotta a kezében – aki lerúgta a
daloslányt –, ledobta magáról a csuháját és a csuklyáját.
Valtarin! Ulrika először nem hitt a szemének. Valtarin
hátrasöpörte a haját, az álla alá illesztette a Fieromontét,
és ahogy a feje fölött kinyílt egy csapóajtó, ahogy az
emelvény még feljebb emelkedett, belekezdett egy vad
melódiába. Az Operaház közönsége először ujjongott,
azután ritmusosan tapsolni kezdett.
Ulrika ismerte a dalt, már többször hallotta, amióta
Praagba érkezett – ez volt az a dallam, amit oly sokszor
sodort felé a szél. Káromkodni kezdett. Hogy lehetett
eddig ennyire vak, ennyire süket? Hogyan kerülhette el a
figyelmét, hogy Valtarin és Padurowski is a szektások
közé tartozik? „Bolondot csináltak belőlem!”
Jodis mindkét szájával felnevetett, azután
hátraszökkent, és diadalmasan széttárta a karjait.
– Látod, hulla? Elbuktál! Azok ott fönt már táncolnak
Slaanesh…
Ulrika előrevetődött, és a rapírjával keresztülszúrta az
északi nő szívét. Jodis a sebre meresztette a szemét,
azután a padlóra roskadt. A nyakából kinőtt száj sikoltani
kezdett, a valódi szájából gurgulázó hang és nyálas,
habos vér tört elő.
– Túl sokat pofázol, hulla! – Ulrika kirántotta a
pengéjét Jodis testéből, azután Stefan segítségére sietett.
Stefan még mindig a fosztogatókkal küzdött.
– Fel kell jutnunk a színpadra! – mondta Ulrika.
– Fel bizony!
Közös erővel visszaszorították ellenfeleiket a lépcsőre
nyíló ajtóhoz.
– Fivéreim! Állítsátok meg őket! – hörgött a púpos. Ő
maga semmit sem tehetett: a bojarinával folytatott
párviadal során a padlóhoz szegeződött, moccanni sem
bírt. Igaz, Evgena sem sokat tehetett, mert a púpos
homlokából előtörő bíborszínű energiavillámok
körbefolyták a testét, és megpróbáltak keresztülfurakodni
azon a vöröses, áttetsző burkon, amit létrehozott maga
körül.
A szektások engedelmeskedtek a varázslónak, és a
bojarinának hátat fordítva úgy helyezkedtek, hogy
elállják Ulrika és Stefan útját. Ulrika kétségbeesett
mozdulattal keresztüldöfte az egyik fosztogatót, azután a
tőrével nyakon szúrta az utolsót, amely éppen Stefannal
vívott, majd az ajtó felé vetette magát. Stefan követte. A
szektások természetesen üldözőbe vették őket.
– Gyerünk! – mondta Stefan. Előrelökte Ulrikát, és az
ajtó elé érve szembefordult az üldözők csürhéjével. –
Feltartom őket!
Ulrika előredőlve belebotlott a lépcsőbe. Pislogva
nézett vissza Stefanra.
– De…
– Nincs idő arra, hogy minden lépésnél leállj verekedni
velük! – csattant fel a férfi, ahogy a szektások első
hulláma elért hozzá.
– Eredj! Ez az elejétől fogva a te háborúd volt! Legyél
te az, aki befejezi!
Ulrika pár rövid másodpercig habozott, azután
felszaladt a lépcsőn. Jobban örült volna annak, ha Stefant
maga mellett tudhatja, de tisztában volt vele, a férfinak
igaza van. Már nem maradt idő…
Keresztülrohant a folyosólabirintuson, és közben ismét
az arca elé húzta a tragédiamaszkot. Nem sok jó
származhatott volna abból, ha a kuzinja felismeri, amikor
színpadra lép.
Ahogy berobbant a színpad szélére, a szeme elé táruló
jelenet annyira helyénvalónak tűnt, hogy már-már
kételkedni kezdett az érzékszerveiben és a saját józan
eszében. Miféle veszélyt jelenthet egy hegedűs meg egy
kedves tekintetű karmester, aki a kísérő zenekart
vezényli? Miféle veszélyt jelenthetnek a nézőtéren helyet
foglalók, akik a zene ütemére hajladoztak, tapsoltak?
Megrázta a fejét, elbizonytalanodott, de ahogy jobban
szemügyre vette a tömeget, nyilvánvalóvá vált számára
az igazság. Az emberek tekintete üveges és vad volt, mint
az ájulás előtt álló részegeké, és valamennyien úgy
tapsoltak, úgy énekeltek, mintha felhúzhatós masinák
lennének. Mindent precízen, mindent egyszerre,
mindent… embertelenül csináltak. Voltak közöttük
olyanok, akik szenvedtek ettől, verítéktől gyöngyöző
homlokkal próbáltak ellenállni a melódia parancsának.
Az egyik idős tábornok a fogát csikorgatta és ökölbe
szorította a kezét, de ő is együtt bólogatott a többiekkel.
Egy Dazh-pap elszántan mormogott valamit, de ő sem
tudott uralkodni a kezén, ő is tapsolt.
Tudták, érezték, hogy valami nincs rendjén, de az
alattomos varázslat hatása alá kerültek, mielőtt bármiféle
ellenlépést tehettek volna, mielőtt megacélozhatták volna
az elméjüket, hogy ellenálljon a késztetésnek.
Ulrika is nehezen bírt ellenállni a dal vonzerejének.
Ahogy a színpad felé rohant, a sodró ritmus őt is
megtámadta, a ravasz melódiából áradó melankólia
hatására pedig kis híján könnybe lábadt a szeme. Biztos
volt benne, hogy az, ami így hat rá, nem lehet más, mint a
vak daloslány esszenciája, a lelkének a hangja, amely
összeolvadt a hegedű szárnyalásával. A hangok pontosan
azt tették, amit Jodis előre megmondott: utat nyitott a
közönség szívéhez, kitárta a lelkek kapuit, amelyeken
keresztül azután behatolhatott a mérgezett dal, hogy
mindent megrontson.
 Perzselő düh gyülemlett fel Ulrikában. Ez az indulat
legyengítette a zene által rá gyakorolt hatást.
Undorítónak, alávalónak érezte, hogy valamit, ami
ennyire tiszta, egy ilyen könyörtelen és megvetendő cél
érdekében használjanak fel. A rapírját felemelve rontott
be a színpadra.
A közönség levegő után kapkodott. Padurowski
megfordult, és odakiáltott valamit Valtarinnak, de
egyikük sem hagyhatta abba azt, amit éppen csinált – a
maestronak vezényelnie, a fiatalembernek játszania
kellett. Ulrikában feltámadt a remény, ahogy közelebb
jutott hozzájuk. Csak annyit kellett tennie, hogy megöli a
hegedűst. Akkor aztán elhallgat a dal, megszűnik a
delej…
Amikor azonban már csupán ötlépésnyi távolság
választotta el a hegedűstől, Valtarin megfordult,
rámeresztette a szemét, és gyorsan lejátszott egy
rögtönzött dallamdarabkát. A hangszerből kicsalt
hangokat úgy vágta Ulrika felé, mintha lövedékek
lennének.
Ahogy a hegedű ereje lecsapott rá, Ulrika
megtántorodott, azután táncolni kezdett, úgy ugrándozott,
úgy hadonászott, mintha zsinóron rángatott báb lenne.
Már nem parancsolt a testének.
A nézőtéren ülők felnevettek, és még hangosabban
tapsoltak. Azt hitték, ez is a műsor része. De miért is ne
hitték volna ezt? Ulrika tudta, valóban komikus látványt
nyújthat, ahogy a tragédiamaszkjában egy ilyen ostoba
táncot jár. Megpróbált ellenszegülni a parancsnak, de
képtelen volt leállítani a lábait. Minél elszántabb volt,
annál nagyobb erővel támadta őt a hegedű, annál
kényszerítőbbé vált a hangja.
Eszébe jutott valami. Vajon mi történne, ha felhagyna
az ellenállással?
Hagyta, hogy a zene elragadja. Megadta magát a
ritmusnak, és Valtarin irányába táncolt. Közben kecses
kézmozdulatokat tett, és időnként – ezt is ritmusra –
belevágott a kardjával a levegőbe. Valtarin szeme riadtan
elkerekedett. Hátralépett. Ulrika elvigyorodott. A jelek
szerint ez a taktika működött. Lényegében azt tette, mint
a gyakorlott hajósok, akik ügyesen vitorlába fogják a
szembeszelet, ahelyett hogy szembeszegülnének vele.
Piruettezett, és belevágott a levegőbe. A penge
Valtarintól alig karnyújtásnyira zúgott el.
Ám ahogy egyre közelebb táncolt a szólistához, a lila
kabátot viselő Padurowski hirtelen elébe ugrott, és úgy
emelte fel a karmesteri pálcáját, mintha kard volna.
Közben vigyorogva, bólogatva kinézett a közönségre.
– Látják, nagyurak? – kiáltotta. – Látják, hogy a zene
és a kultúra a legjobb fegyver a vadság és a barbárság
ellen?
A közönség üdvrivalgásban tört ki. Ulrika a maestro
felé döfött. Meg akarja védeni Valtarint? Ám tegye! A
halála talán eléggé megdöbbenti majd az embereket
ahhoz, hogy kizökkenjenek a mérgezett eufóriából.
Ahogy a penge Padurowski szíve felé szúrt, a
karmester félreütötte a pálcájával. Olyan erővel hajtotta
végre a blokkolást, hogy kis híján kiütötte a kardot Ulrika
kezéből.
Ulrika meghökkent, hát ez meg hogyan lehetséges? A
rapírnak elvileg ketté kellett volna vágnia azt a vékony
botocskát!
Padurowski felnevetett.
– Slaanesh nagyúr nagylelkű volt, ajándékokat kaptam
tőle – suttogta. – Az ifjak erejét és egy olyan fegyvert,
amellyel bevégezhetem az ő akaratát! – Előreszúrt a
pálcával.
Ulrika még nem tért magához a meglepetésből, a lába
még mindig Valtarin dallamára mozgott, így túl későn
reagált. A pálca éppen csak megérintette a combját, de
így is keresztülvágta a nadrágját, a bőrét, így is
belemetszett a húsába. Fájdalmasan felkiáltott, és
megbotlott, de tovább táncolt. A tömeg üvöltött.
A világ megpördült körülötte, és egy pillanatra egy
másik Padurowskit látott a vele szemben elhelyezkedő
vénember helyén. Ez a másik lény éppen olyan sovány és
ősz hajú volt, mint a korábbi, de az arca simának,
ránctalannak és gyönyörűnek tűnt, a teste erős volt, a
kezében pedig nem karmesteri pálcát, hanem egy
hatalmas tűhöz hasonlatos tőrt, egy hosszú stilettót tartott,
aminek pengéje nem e világi energiáktól izzott.
– Játssz tovább, Valtarin! – kiáltott fel ez a másik
Padurowski.
– Róla majd én gondoskodom! Te csak játssz, hadd
szóljon a muzsika!
A látomás szétfoszlott, Ulrika ismét a megszokott
világot látta maga körül. Padurowski vihogott és a nyaka
felé bökött a karmesteri pálcával, ám most, hogy már
látta a valódi alakját, Ulrika tudta, mit kell tennie. A
kardjával hárította a szúrást. Acélos csattanás hallatszott;
a tőr félrelökte a rapírt, amelynek élén apró csorba
keletkezett, de Ulrikának egy csavaró mozdulattal
sikerült ismét célra tartania a pengét.
Padurowski káromkodott, és újra támadott. Az arcáról
eltűnt a vidámság. Ulrika ezúttal is kivédte a szúrást – a
vén karmester nem volt valami jó vívó.
– Sajnálhatod, hogy uradtól csak a fegyvert kaptad
meg, a forgatásához szükséges tudást már nem! –
morogta Ulrika.
– Ennyi is elég lesz, te élősködő, ennyi is! – hördült lel
Padurowski, és dühödten előrevágott.
Ulrika, miközben körbetáncolt a karmesterrel, kinézett
a közönségre. Abban reménykedett, valakinek feltűnik,
nem csupán megrendezett, színpadi viadalt lát, hanem
valódit, de az arcokról azt olvasta le, hogy az emberek
még jobban belesüppedtek a révületbe, mint korábban.
Vigyoruk bestiálissá változott, a szemük már nem csak
vidámságtól, gyűlölettől is csillogott.
– Öld meg! Öld meg! – kántálták Valtarin
muzsikájának ritmusára. Felálltak a helyükről, himbálni
kezdték a testüket, páran táncra perdültek.
Ulrika felmordult. Tisztában volt vele, ha nem vet
véget a küzdelemnek, méghozzá nagyon hamar, a dal
teljes mértékben áthatja és maga alá gyűri az embereket.
Ám hiába tudta, mit kellene tennie, még mindig nem bírt
a hegedűs felé fordulni, még mindig nem bírta
abbahagyni az eszelős táncot.
Aztán ismét eszébe jutott valami. Ugyanazt kell tennie,
amit korábban. Sodródnia kell az árral.
Elhátrált Padurowskitól, úgy fordult, hogy tánc közben
közelebb kerüljön Valtarinhoz.
A karmester szeme felcsillant, arcán ismét megjelent a
vigyor.
– Látod? Gyengülsz, miközben én egyre erősebbé
válok! – Előrelépett, és Ulrika felé szúrt a nem e világi
tőrrel.
Ulrika hátratántorodott, Valtarin felé lépett. Úgy
rántotta hátra a karját, úgy kezdett hadonászni, mintha az
egyensúlyát próbálná visszanyerni, de közben rávágott a
rapírral a Fieromonte közepére.
A hatás katasztrofális volt. Ahogy a penge elmetszette
a húrokat, ahogy megrepesztette a hangszer fatestét, a
hegedű felsikoltott, azután süvölteni kezdett, de olyan
hangon, mintha ezer hurrikán hangját próbálná kiadni
magából. Egy pillanattal később bíboros-fehéres
fénygömbbé változva szétrobbant. A gömb ereje a
levegőbe emelte Valtarint, Padurowskit és Ulrikát,
ledöntötte a székükről a zenekar tagjait. A közönség, az
addig nevető, táncoló emberek sikoltva kapták a szemük
elé a kezüket.
Ulrika a színpad bal oldalára zuhant, s fektéből
figyelte, ahogy a bíbor-fehér fényből kiválik egy
toronyló, áttetsző alak, egy lény, amely gyönyörűbb volt
mindennél és mindenkinél, amit és akit korábban látott.
Gyönyörűbb volt, pedig nem volt se határozott formája,
se határozott arca: folyamatosan változtatta az alakját és
az ábrázatát. Amikor felüvöltött, a hegedű szárnyaló
hangját adta ki magából; ahogy bömbölni kezdett,
Valtarin és Padurowski felé fordította aranyló,
folyamatosan változó formájú szemét.
 – Hol vannak a bolondok, akik egy egész város
valamennyi lelkét nekünk ígérték?
 Harminckettedik fejezet
Maszk nélkül

Ulrika elméje tiltakozni kezdett a démon látványa

ellen. Feltámadt benne a vágy, hogy csatlakozzon a
közönséghez, azokhoz az emberekhez, akik sikoltozva,
ordítozva, egymást taposva próbáltak kiözönleni a
nézőtérről, akik félelemtől reszketve próbáltak minél
távolabb kerülni a lénytől. Ő is menekülni akart, de
miközben az elméjét elárasztotta az iszony, a
folyamatosan változó lény olyan hatást gyakorolt rá a
szépségével és a karizmájával, hogy moccanni sem bírt –
mintha gyökeret eresztett volna a színpadon. A bőre úgy
bizsergett a démon aurájában, mintha savfürdőben
feküdne. Úgy érezte, minden erőt kiszippantottak a
testéből; úgy érezte, mintha a lény őt is megpróbálná
beolvasztani magába.
Szerencsére volt valami a bensőjében – talán az a sötét
erő, amely mozgatta halott testét –, ami szembeszállt a
hódító, a lényét elrabolni szándékozó akarattal. Mások
nem voltak ennyire szerencsések. A körülötte lévő
emberek, Padurowski zenekarának tagjai rángatózni
kezdtek, és a szeme láttára alakultak át valami mássá. Az
egyik kürtös fején hirtelen tucatnyi húsos, tátogó
szájadék jelent meg, amelyek mindegyikéből olyan hang
tört elő, mint a trombitákból. Egy csellista eggyé vált a
hangszerével, a teste összeolvadt a csellóval, a karjai
összezsugorodtak, az ujjai hangolókulcsokká alakultak.
Mások egyszerűen szétrobbantak, alaktalan, csápokkal és
rengeteg szájjal rendelkező masszává változtak;
végtagjaikat és formájukat elveszítve úgy vergődtek, úgy
hánykolódtak a színpadon, mint a partra vetett halak.
A nézők közül is sokan jutottak hasonló sorsra. Az első
három sorban ülők mindegyikéről lefoszlottak a díszes,
drága ruhák, ahogy csápok, új végtagok, vigyorgó fejek
lökődtek ki a testükből. Sokaknál nem történt szemmel
látható átváltozás vagy torzulás, de a démon érkezése
őket is megfosztotta a józan eszüktől. Ezek a
szerencsétlenek érthetetlen szavakat motyogva, az
iszonytól önmagukat tépték, karmolták, harapták,
körmeikkel a saját szemgödrükben vájkáltak, vagy éppen
a közelükben lévőkre rontottak rá veszett vadállatként.
Olyanok is voltak közöttük, akik felálltak a páholyok
korlátjára, és levetették magukat a földszinti széksorokra,
ahol törött gerinccel vagy nyakkal feküdtek, hörögtek
tovább.
 Az őrült forgatag közepén Valtarin hasra vetette magát
a gyönyörű démon előtt, a színpad deszkáihoz szorította
az arcát.
– Bocsáss meg nekünk, ó, uram! – mondta. – Mi…
mi… mi…
A démon lecsapott rá. Ulrika arra számított, hogy a
szörny cafatokra szaggatja a hegedűst, ám nem ez történt.
A lény valódi anyaggal nem rendelkező teste
belecsusszant Valtarinba – valahogy úgy, ahogy a kísértet
visszalibben a sírgödörbe, amelyben egykori teste
fekszik. Valtarin üvölteni kezdett, a teste felragyogott,
különös fénnyel világított.
Miközben Valtarin felemelkedett a deszkákról, Ulrika
– anélkül hogy felállt volna – megpróbált hátrahúzódni, a
lehető legtávolabb kerülni tőle. A hegedűs megnőtt, egyre
magasabb, erősebb és gyönyörűbb lett, olyan volt, mint
egy káprázatos szépségű, fehér márványból faragott
szent. A gerincoszlopából, ahogy a sárkányok hátán a
taréjok, trombitatölcsérek emelkedtek ki egymás mellett,
a lapockájából szépen egymáshoz illesztett
orgonasípokból álló szárnyak lökődtek ki, hogy azután a
vállai fölé emelkedjenek.
Padurowski térden csúszva, széttárt karokkal
közeledett a démon felé.
– Uram, könyörgöm! A város valamennyi lakójának
lelke a tiéd! Csak dalolnod kell, és az emberek
rimánkodni fognak, hogy vedd magadhoz őket!
A démon kinyújtotta egyik alabástromszínű kezét. Az
ujjai végéből zongorahúrok tucatjai pattantak a maestro
irányába. A húrok rátekerődtek a vénember karjaira,
lábaira, nyakára és törzsére, felemelték a testét a
levegőbe.
– Veled kezdjük! – zengte a démon olyan hangon,
mintha egy kórus dalolna. – Veled, aki azt hitte,
használhat minket, aki újra el akart zárni minket!
A levegőbe emelkedő Padurowski szeme elkerekedett.
Szabadulni próbált a húroktól, de hiába erőlködött. A
kezéből kicsúszott a stiletto.
– Nem, uram! Sosem tettem volna ilyet!
– Hazudni merészelsz annak, aki ismeri a legsötétebb
vágyaidat? – A démon kacaja kakofónikus zajtömeg volt;
mintha egy részeg zenekar játszott volna. – A lelked
olyan a számomra, mint egy nyitott seb.
A következő pillanatban a zongorahúr-csápok
összeszorultak Padurowski testén, és egy vérfelhő
közepén apró kockákra vágták a húsát, a csontját, a
szerveit. A cafatok ráfröccsentek Ulrikára és a színpadra,
mindent beborított a nyálkás vörösség. A húrok által
alkotott, még mindig a levegőben lebegő, vértől csöpögő
ketrecben nem maradt más, mint egy összezsugorodott,
fehér, furcsa belső fénnyel világító ködpamacs.
A démon az arca elé húzta a ketrecet, lehunyta a
szemét, és az orrán, a száján keresztül magába
szippantotta a felhőcskét.
Ulrika végre képes volt annyi akaraterőt összekaparni
magában, hogy elszakadjon a gyönyörű, ugyanakkor
iszonyú látványtól. Hátrálni kezdett; abban reménykedett,
sikerül megszöknie, amíg a démon figyelme másra
terelődik. Soha életében és soha halálában nem félt
annyira, mint most. A démon sokkal nagyobb
hatalommal bírt, mint bármi más, amivel korábban
találkozott, és biztos volt benne, semmit sem tud tenni
ellene.
Mielőtt azonban eljuthatott volna a színpad szélére, a
démon szeme kinyílt, a feje elfordult. A lény Ulrikára
nézett.
Ulrika mozdulatlanná dermedt.
– A megmentőnk – duruzsolta a démon. – Aki
kiszabadított minket a Toronyból és abból az átkozott,
négyhúros börtönből, ahol oly sokáig kellett
raboskodnunk! Köszönettel tartozunk neked, és meg
fogunk jutalmazni téged! – Elmosolyodott. – Igen, ezért a
szolgálatodért magunk mellett fogunk tartani. Eddig még
sosem volt halhatatlan szerelmesünk, olyan, aki képes
arra, hogy meggyógyuljon, miután szeretkeztünk vele. Ó,
nagyon sok minden van még, amit szeretnénk kipróbálni!
Ahogy a démon feléje lépett, Ulrika hátrébb húzódott.
A lény széttárta fenséges orgonasíp-szárnyait. Ulrika
tekintete Padurowski tőrére tévedt, amely ott hevert a
színpadon, a démon mögött. Előrevetődött – éppen csak
sikerült kikerülnie a lény feléje nyúló kezeit –, felkapta a
tőrt, felpattant, és a démon hátába mélyesztette a tűszerű
pengét.
Mintha villám csapott volna belé. Valami hihetetlen
energia hanyatt lökte, a színpadra döntötte. A keze,
amellyel a tőrt tartotta, füstölni kezdett. A penge
átváltozott: hosszú, nedves nyelv lett belőle, ami
rácsavarodott a csuklójára, és végignyalta a bőrét.
– Ostoba lány! – A démon Ulrika felé lebegett. – Azt
hitted, olyasmit adunk egy szolga kezébe, amivel kárt
tehet bennünk? – Kinyújtotta a kezét. Az ujjai végéből
ismét kilövődtek a zongorahúr-csápok, rátekeredtek
Ulrikára, aki moccanni sem bírt tőlük. – Nem tehettél
volna kárt bennünk, de mégis, mégis büntetést érdemelsz
azért, amit tettél. – A csápjaival felemelte Ulrikát a
színpad deszkáiról. – Mondd csak, ismered a határaidat?
Mi az a sérülés, amiből még te sem bírsz felgyógyulni?
Ahogy érezte, hogy a húrcsápok lassan belemélyednek
a húsába, Ulrika felsikoltott. Vonaglani kezdett, de a
levegőben lebegve hiába kapálózott, semmibe sem tudott
belekapaszkodni, semmin sem tudta megvetni a lábát. A
fájdalom fokozódott. A drótok belevágtak a nyakába és a
csuklójába, a sebekből vér serkent. Kinyújtotta a kezét,
hogy kegyelemért könyörögjön, bár tudta, hiába teszi.
Rimánkodni akart a démonhoz, ám mielőtt
megszólalhatott volna, egy aranyló fénylándzsa döfődött
keresztül a termen.
A ragyogó fény keresztülszúrta a démon mellkasát.
Hirtelen süvöltő, nem e világi szél támadt, amely
jégtőröket sodort magával. A szél megcibálta a bársony
színpadi függönyt, a fagyos lövedékek
keresztülszáguldottak a nézőtéri székek támláján, a
színpadon fekvő muzsikusok eltorzult testén.
Az alabástromszínű lény megtántorodott és felüvöltött.
Ulrika a színpadra zuhant. Ahogy a zongorahúrok
ellazultak körülötte, és visszahúzódtak tőle,
megkönnyebbülten felsóhajtott. Felemelte a fejét. A
sivító aranylándzsa végére tűzött démon eszelősen
vonaglott a jégtőrök között, de valahogy sikerült a
nézőtér felé fordulnia, és olyan hangot kibocsátva, mintha
ezer trombita szólna egyszerre, a tekintetével keresni
kezdte támadóit.
Valahonnan kilövődött egy második fénysugár.
Fényesebb volt az elsőnél; más szögből csapott le, oldalra
lökte a démont.
 Ulrika a szeme elé kapta a kezét, és kinézett a
nézőtérre. A fénysugarak izzásában, a jégtőrök
csillogásában egy Dazh-papot látott, aki a herceg
páholyában állva istene segítségét kérte. Egy másik
páholyból jégszilánkok és aranyló fénydárdák lökődtek a
démon irányába.
A démon dühödt üvöltése hirtelen dallá változott,
barokkos és kissé hamis dallammá, amely olyan
fájdalmat okozott a fülben, mint a szúró pengék. A lény
ezzel a dallal egy lilás aurát idézett maga köré. A burok
minden oldalról körbevette a testét, áttetsző fala együtt
lüktetett a dal ütemével, és pulzálás közben visszalökte a
jégtőröket, vissza az arany fénysugarakat. Az énekhang
magasabbá változott, trillázó szoprán lett belőle. A
bíborszínű burokból sötétebb lila csápok lökődtek ki,
amelyek rácsavarodtak az arany fénysugarakra, kiszívták
belőlük az erőt, a világosságot, és feljebb, egyre feljebb
kúszva elindultak a démon támadója felé.
Az egyik csáp megérintette a Dazh-papot. A férfi teste
szempillantás alatt összezsugorodott, olyanná vált, mint a
mazsola-szőlő. Ahogy kiröppent belőle az élet, megszűnt
a fény is. A démon csápjai vastagabbá, erősebbé váltak,
de mielőtt elérhették volna a másik páholyt, a másik
fénysugár forrását, hirtelen, egyszerre több páholyból is
újabb varázslók és papok indítottak támadást az
alabástromszínű lény ellen.
A csápok megremegtek, elvékonyodva visszahúzódtak;
a démont körbefogó bíborburok halványabbá vált,
felszínén hullámok futottak végig.
Padurowski úgy tervezte, hogy a hegedű segítségével a
démon rabszolgaságába kényszeríti a Praagban élő
magiszterek, boszorkányok, papok és varázslók elméjét,
ezért természetesen ezek a személyek is hivatalosak
voltak az eseményre. Most, hogy a hegedű által
kibocsátott varázs megtört, mind dühösek voltak, mind
bosszút akartak állni, és valamennyien bevetették az
összes rendelkezésükre álló energiát, hogy
megsemmisítsék azt, aki az életükre, a létükre tört.
Ulrika megpróbált elkúszni, megpróbált minél távolabb
kerülni az irdatlan mennyiségű energiától, amely a
démont támadta, felkapta és egy örvényszerű
képződményben forgatni kezdte a székeket, a
hangszereket meg a szerencsétlenül járt muzsikusok torz
holttestét; megpróbált arrébb jutni, de moccanni sem bírt.
Csak annyit tehetett, hogy a karmait belevájta a színpad
deszkáiba, és megtartotta magát.
A démon végül nem bírta tovább. Hátratántorodott,
orgonasíp-szárnyai darabokra hullottak, dala vadállati
üvöltéssé változott. Bíborszínű aurája fellobbant, azután
elhalványult; tapogatózó csápjai összezsugorodtak.
 – Visszatérünk! – nyögte, és kibámult a kínzóira. –
Praag minden lakója át fogja dalolni nekünk a lelkét! –
Azzal félelmetes, bíborszínű fényvillódzások közepette
leroskadt a padlóra, összetörpült, befordult önmagába,
mígnem már csak
Valtarin feküdt a színpad közepén reszketve, értetlen
arccal, hol lilássá, hol aranylóvá, hol opálossá vált
szemmel bámulva.
Ulrika felemelte a fejét, pislogva körbenézett. Szédült
és hányingere volt, tetőtől talpig mindene zsibbadt. Úgy
érezte magát, mintha addig egy roppant nagy harang
belsejében lett volna, amit ogrék vertek rettentő nagy
botokkal, de a teste legalább ép maradt.
A kevés szerencsések közé tartozott. A csata után
iszonyatos látvány tárult a szeme elé. Eltorzult, csonka
testek hevertek a színpadon és a nézőtéren; a levegőt a
túlélők sikoltozása rengette. Maga a színpad is
megváltozott: a két oldalán álló oszlopokon felfelé mászó
szobrok önmaguk kifacsarodott, csápos paródiái lettek, a
szemük helyén lilás ékkövek csillámlottak. Tisztán
látszott, sok-sok papra és több hónapra lesz szükség
ahhoz, hogy megtisztítsák az Operaházat, s alkalmassá
tegyék arra, hogy ismét arra a célra használhassák, amire
épült.
A kényszerű, kábult tétlenség hosszú perce után Ulrika
eléggé magához tért ahhoz, hogy feltápászkodjon, és a
színpad egyik oldalához botorkáljon. Már csak egyetlen
dolgot akart: eltűnni, mielőtt a katonák rendezik soraikat,
és beviharzanak a terembe.
Ahogy csoszogó léptekkel elhaladt mellette, Valtarin
felemelte a fejét, de nem őt nézte, révetegen a semmibe
meredt.
– Ki van ott? – kérdezte a fiatalember a kezét
előrenyújtva. – Ó, istenek, nem látok! Semmit sem látok!
Hogyan játszom majd, ha nem látok?
– Kérdezd meg a lánytól, akit megöltél! – vetette oda
neki Ulrika, és tovább-botorkált. Megölhette volna
Valtarint, de úgy érezte, nagyobb büntetés lesz a számára,
ha életben marad.
Már majdnem elért a függönyhöz, amikor kiáltás
harsant a háta mögött.
– Állj meg, fenevad! Beszédem van veled!
Ulrika megfordult. Enrik ügyet sem vetve a
vendégeire, akik rettegve reszkettek a háttérben, kilépett
a páholya korlátjához.
– Praag az adósod! Nagy jót cselekedtél velünk ma
este, uram! – mondta Enrik. – Tudni akarom a neved!
– Igen! – szólalt meg egy másik hang. – Mutasd az
arcod, fenevad, hogy köszönetét mondhassunk neked!
Ulrika oldalra kapta a fejét. Egy másik páholyból egy
gazdagon díszített, sáfránysárga talárt viselő magiszter
nézett le rá. A döbbenet úgy gördült végig a hátán, mint
egy jeges vízcsepp. Felismerte a férfit: Max Schreiber
volt az. Hirtelen biztos volt abban, hogy Max volt az első,
aki támadást indított a démon ellen, ő döfte keresztül a
testét azzal a tisztító aranyfénnyel.
Bizonytalanul visszalépett. Arra gondolt, végre sor
kerül arra a találkozásra, amire oly régóta vágyott, amitől
oly régóta rettegett. Erős késztetést érzett arra, hogy
megtegye, amit Max kért tőle; arra gondolt, nem számít,
mi következik utána, az mindent megér majd, hogy
láthassa Max arcát, amikor felismeri őt. A maszkjához
emelte a kezét és elmosolyodott, ám mielőtt lekaphatta
volna magáról az álarcot, egy gyönyörű, jégkék és fehér
ruhát viselő nő lépett előre Max mögül.
Ahogy felismerte a jégboszorkányt, Max szeretőjét,
Ulrika jókedve szétfoszlott. Gyanította, ennek a
boszorkánynak köszönheti az életét, mivel valószínűleg ő
volt az, aki Max után támadást indított a démon ellen,
de… ennek ellenére még mindig gyűlölte őt. Nem
tehetett róla, rá se bírt nézni.
Leeresztette a kezét, és ahelyett hogy levette volna a
maszkját, egyszerűen tisztelgett a herceg előtt, azután
megfordult, két ujjal rámutatott Maxre, majd bicegve
elindult a színpad széle felé. Jót derült magában:
mégiscsak sikerült zavarba hoznia a magisztert,
mégiscsak sikerült meglepetést okoznia neki – ez tisztán
látszott az arcán, amikor feléje mutatott.
Lesántikált a színpad alá vezető lépcsőn, körbenézett,
majd lehúzta a maszkját. Odafentről elfojtott hangok,
tompa dobbanások hallatszottak, úgy tűnt, a herceg teljes
testőrsége kirontott a színpadra. Parancsok csattantak,
elképesztő volt a zűrzavar, de lent, a deszkamennyezet
alatt minden csendes volt.
Csendes, halott és üres… Ulrika előrerohant.
Felfedezte Jodis és a púpos varázsló tetemét, de Stefant
vagy Evgenát sehol sem látta. Hatalmába kerítette a
pánik.
– Stefan? – Lehajolt, sorra megvizsgálta a holtakat. –
Bojarina?
Halk, kaparászó hangot hallott. Sarkon fordult. A
padlón tátongó gödörből Evgena mászott elő, a háta
mögött pedig kisvártatva megjelent Stefan is.
– Mi történt? – kérdezte Ulrika, amint mindketten
felegyenesedtek.
– Menekülni akartak… – Evgena mosolyogva
lesöpörte a ruhájáról a piszok egy részét. – Nem sikerült
nekik. Egyiküknek sem.
– És Valtarin? Padurowski? – kérdezte Stefan,
miközben a kezére csavarta rövid köpenyét. –
Meghaltak?
Ulrika bólintott.
– Meg. Vagyis… még annál is rosszabb történt velük.
A hegedű és a benne lakozó démon is megsemmisült. A
szektának vége.
Evgena megkönnyebbülten felsóhajtott.
Stefan is olyan arcot vágott, mintha egy óriási teher
került volna le róla.
– Végre! Akkor végre elvégezhetem a feladatomat.
Mielőtt bárki megkérdezhette volna tőle, hogy mire
gondol, azzal a kezével, amire rátekerte a köpenyét,
felkapta a padlóról Jodis ezüstözött pengéjű kését, és
egyetlen szó nélkül Evgena lapockái közé döfött.
Ulrika döbbenten nézte végig, hogy a bojarina
felsikolt, a háta felé kapkod, miközben az erek
elfeketednek sápadt bőre alatt.
– Mit… mit műveltél? – kiáltott fel Ulrika. – Ezt most
miért tetted? Nem értem!
– Csak a kötelességemet teljesítettem – felelte Stefan,
miközben óvatosan felemelte a második ezüstkést. – Az a
feladatom, hogy megöljem Evgena Boradin bojarinát és a
hozzá közel álló lahmianokat.
Evgena feléje fordult, előrenyújtotta reszkető kezét,
kinyitotta a száját, de mielőtt akár egyetlen szót
kimondhatott volna, Stefan a második késsel levágta a
fejét. A bojarina teste a padlóra roskadt, a feje Ulrika lába
elé gurult. Egyetlen csepp vér sem fröccsent. Az
iszonyatos ezüstpenge már a vágás pillanatában feketére
perzselte a kettémetszett nyak mindkét csonkját.
Ulrika a bojarina megmerevedő arcáról Stefan csillogó
szemébe nézett.
– Te… te vagy Király! Azért jöttél ide, hogy bosszút
állj!
Stefan undorodó sziszegéssel eldobta az ezüstpengéjű
kést.
– Szó sincs bosszúról! – felelte. – Ez a kötelességem.
Ami pedig Királyt illeti: ő már kétszáz éve halott. Csak
azért használtam a nevét, hogy kicsalogassam a bojarinát
a rejtekhelyéről.
Ulrika abban a reményben rázta meg a fejét, hogy
enyhül a szédülése. Már semmit sem értett.
– Ez lehetetlen! Megmentetted őt. Ezért bízott meg
benned. Amikor kimenekültünk a villájából, lehetőséged
nyílt volna arra, hogy végezz vele, de nem tetted meg!
– Így van – felelte Stefan elgondolkodva. – Nehéz
döntés volt. Amikor a házhoz vezettem a szektásokat,
arra számítottam, hogy Evgena végez velük, és így
lehetővé teszi, hogy megöljem őt. Sajnos Raiza megölése
komoly hiba volt, ezt nem lett volna szabad megtennem.
Amikor összerogyott, már láttam, hogy az
összecsapásnak egészen más kimenetele lesz, mint
vártam, ezt pedig nem hagyhattam. Praag az enyém.
Birtokba fogom venni, atyám nevében! Nem hagyhattam,
hogy ezek az ostoba Káoszbábok egyszerűen elorozzák
előlem! – Lenézett Evgena fejére.
– Kénytelen voltam életben hagyni a lahmianokat
addig, amíg segítenek nekem legyőzni a szektát. Nos,
segítettek.
Ulrika felemelte a fegyverét.
– Most pedig engem akarsz megölni, igaz?
Stafan meghökkent.
– Nem, szerelmem. Dehogy! Komolyan gondoltam,
amit mondtam. Együtt fogunk uralkodni Praagban. Itt
fogunk élni. Együtt. Örökké.
– Micsoda? – kiáltott fel Ulrika. – Most azt várod,
hogy higgyek neked: Abban a pillanatban, ahogy hátat
fordítok neked, úgy fogom végezni, mint a többiek.
Stefan szeme megvillant.
– Sok mindenben hazudtam – mondta –, de ebben nem.
Egymás vérét ittuk. Most már kötődünk egymáshoz!
– Valóban kötődtünk egymáshoz, de te most elvágtad
ezeket a szálakat. Ezzel! – Ulrika rámutatott a bojarina
holttestére. – Szentséges sasok vére! Komolyan azt
hiszed, hogy a történtek után képes lennék téged szeretni?
– Nem értelek! – csattant fel Stefan. – Gyűlölted
Evgenát! Azt mondtad, nem érdekel, hogy megölöm-e,
vagy sem!
– Én… Az most nem számít, hogy gyűlöltem-e őt,
vagy szerettem! – mondta Ulrika. – Azt mondtad, nem
azért vagy itt, hogy megöld. Hazudtál nekem. Te…
Ahogy az emlékek döntötték az agyát, elharapta a
mondatot. Száz apró dolog jutott eszébe, amit Stefantól
hallott, olyan kis semmiségek, amelyek akkor
lényegtelennek tűntek, azóta viszont értelmet nyertek.
Eszébe jutott, hogy Stefan tett egy megjegyzést a
pletykálkodó asszonyokról, aminek hatására neki rögtön
megfogalmazódott a fejében az ötlet, hogy megkérdi a
lahmianoktól, mit tudnak a szektáról. Ennek az lett az
eredménye, hogy Raizával együtt nekivágtak a városnak,
vagyis… vagyis Stefan manipulálta őt, hogy kicsalja
Raizát a biztonságot nyújtó villából egy olyan helyre,
ahol megtámadhatta. Azután… igen, Stefan volt az, aki
elültette az agyában a gondolatot, hogy kerüljön sor egy
találkozóra közte és a lahmianok között. Hah! Ha Evgena
ráállt volna, hogy találkozik Stefannal, már azon az
éjszakán elpusztul, Raizával és Galianával egyetemben.
– Engem használtál fel arra, hogy közel kerülj
hozzájuk! – mondta Ulrika. – Kihasználtad azt is, amit
irántad éreztem! Ursun fogaira! Én adtam át őket neked!
– Felemelte a pengéjét, és elindult a férfi felé. – Nem
szerettem Evgenát, de nem vagyok senki bábja! Inkább
meghalok, de nem hagyom, hogy általam érd el azt, amit
akarsz!
Stefan – miközben szürke szeme rideggé változott –
letérdelt, hogy köpenybe csavart kezével ismét felvegye
az ezüstözött pengét.
– A válaszod igen volt – mondta jéghideg hangon. –
Talán nem emlékszel? Azt mondtad, velem akarsz lenni,
történjen bármi. Megszegted az adott szavad.
Ulrika előrevetődött, megpróbálta lerohanni Stefant,
mielőtt az meg tudja ragadni a kést, ám a férfi a rapírjával
kivédte a vágást, felkapta a másik fegyvert, és előredöfött
vele. Ulrika vicsorogva hátraszökkent a csillogó penge
elől.
– Mindezt egy olyan férfinak mondtam, akiben
megbíztam – felelte. – Te nem vagy azonos vele!
Stefan szúrt. Ulrika hárította az ezüstkést, de a férfi
közben megvágta a rapírjával a karját. Ulrika hátraugrott,
és beleütközött egy fakardokkal és bádogpajzsokkal teli
ládába.
– Talán inkább azokkal kellene harcolnod –
vigyorodott el Stefan gúnyosan. – Éppúgy nem jók
semmire, ahogy te sem!
Lépések koppantak a lépcsőn.
– Nővérem? Ulrika? – hallatszott Galiana suttogó
hangja.
Stefan riadtan a hang irányába kapta a fejét. Ulrika
kihasználta az alkalmat, és belevágott a férfi köpenybe
csavart kezébe. A rapír pengéje csontig hatolt; az
ezüstkés a padlóra hullott. Stefan káromkodva tántorodott
hátra. Ulrika a nyaka felé szúrt, ám Stefan lehajolt a
penge alá, és előrevetődve bezuhant a fakardok közé.
– Galiana! Ide! – kiáltott fel Ulrika, és újra támadott.
Stefan a rapírjával hárította a vágást, azután felkapott a
kupac tetejéről egy fakardot, azzal döfött előre. Ulrika túl
későn blokkolt – a fakard tompa vége keresztülhatolt a
hasán, és felfelé tartva, mielőtt kibukkant volna a hátán,
megakadt két borda között.
Ulrikát mozdulatlanná dermesztette a fájdalom. Valódi
karddal már többször megszúrták és megvágták, de ilyen
kínt még sosem tapasztalt. Olyan érzése támadt, mintha a
fadarab nemcsak a testét szúrta volna át, hanem a lénye
leglényegesebb részét. Hirtelen megértette, a fakaró miért
tartozik a vámpírvadászok kedvenc fegyverei közé. Ez is
méreg volt az olyanok számára, mint ő.
– Sajnálom – mondta Stefan hátralépve.
Ulrika oldalra dőlt; egyetlen izmát sem bírta
megmozdítani. Lehet, hogy a fakard a szívét döfte
keresztül? Képtelen volt megállapítani. Az egész teste
fájt, nem tudta elhatárolni az egyik részét a másiktól.
 A helyiség túlsó végéből döbbent sikoly hallatszott.
Ulrika elhomályosuló szemmel látta az ajtóban
megjelenő Galianát.
– Mit tettél? – visított fel Galiana, amikor meglátta
Evgena fej nélküli testét. – Úrnőm! – Odarohant a
tetemhez, térdre rogyott előtte.
Stefan felemelte az ezüstkést, amit Ulrika kiütött a
kezéből, és óvatosan, a pengét elrejtve elindult Galiana
felé.
– Ulrika ölte meg az úrnőt – mondta. – Megpróbáltam
megállítani, de már késő volt. Ulrika sylvaniai orgyilkos
volt. Azért küldték ide, hogy megöljön benneteket, hogy
végezzen a praagi lahmianokkal.
Galiana felnézett Evgena hullájáról. Olyan arcot
vágott, mintha csak ekkor venné észre Stefant.
– Orgyilkos volt? – kérdezte. – Ő volt az orgyilkos?
Nem te?
– Esküszöm, hogy ez az igazság, hölgyem! – Stefan
még közelebb lépett. – Meg akart ölni titeket. A
helyetekre akart állni, hogy uralkodjon a városon.
Galiana felállt, óvatosan hátrálni kezdett, és közben
kieresztette a karmait.
– Ez igaz? De akkor ki ölte meg Raiza nővéremet?
– Ulrikának volt egy cinkosa – felelte Stefan menet
közben. – Egy cinkosa, aki még mindig szabadon jár. De
ne aggódj, megvédelek téged! Mi ketten, együtt fogjuk
uralni Praagot!
Lábdobogás és kardcsörgés hallatszott a lépcső
irányából.
– Ti négyen lementek! – vakkantott egy hang. –
Folytatjuk a kutatást!
Stefan megtorpant, de Galiana szemében fény gyűlt.
– Urak! – kiáltotta a lépcső felé futva. – Urak,
segítsetek! Erre! Ezek itt szektások!
Stefan úgy feszítette meg az izmait, mintha arra
készülne, hogy Galiana után veti magát. Csizmás lábak
dobogtak lefelé a lépcsőn. Stefan felmérte a helyzetet, és
megállapította, nem érné el időben Galianát.
– Lahmian tehén! – hörögte. – Megdöglesz! Már a
következő napnyugtát sem fogod látni! – Visszanézett
Ulrikára, és felemelte az ezüstözött kést.
Férfiak özönlöttek be a helyiségbe. Stefan káromkodva
a padlón tátongó gödörhöz ugrott, és eltűnt az érkezők
szeme elől.
Miközben Galiana reszketve az ajtón belépő első férfi
karjai közé vetette magát, Ulrika feje előrebukott a
mellére. Az érkezők a hercegi testőrgárda uniformisát
viselték.
– Ursunnak hála, hogy ideértetek, urak! – zokogta
Galiana. – Azt hiszem, ezek fel akartak áldozni engem!
Gyorsan! Azon a gödrön keresztül menekültek el!
Mielőtt elsötétült előtte a világ, Ulrika még látta, ahogy
a katonák megdöbbenve ránéznek Evgena hullájára,
végigpillantanak a halott és haldokló szektásokon, majd a
gödörhöz rohannak. Mielőtt belesüppedt az öntudatlanság
mocsarába, Ulrika utolsó gondolata az volt, hogy az, amit
Stefan mondott, több volt üres fenyegetőzésnél.
A férfi képes volt arra, hogy járjon a napfényben, és
pontosan tudta, hol van Evgena búvóhelye. Ebből már ki
lehetett következtetni, mit tesz: álmában végez majd az
utolsó praagi lahmiannal.
 Harmincharmadik fejezet
A nappallal szemben

Valami nedvesség csapott az arcába. Felriadt. Először

azt hitte, vizet locsoltak rá, de a nedvesség csípni kezdte
a szemét. Fuldokolni és öklendezni kezdett tőle.
Köhögött, azután felnyögött a fájdalomtól. Úgy érezte
magát, mintha karóba húzták volna. Iszonyú kín gyötörte.
Rákényszerítette magát arra, hogy kinyissa a szemét.
Kipislogta a perzselő folyadékot, azután végignézett
magán. Felhördült. Lényegében karóba húzták: egy
fakard állt ki a hasából. A folyadéknak olyan szaga volt,
mint a lámpaolajnak. De… mi oka lenne bárkinek arra,
hogy lámpaolajat locsoljon rá?
Balra és jobbra fordította a szemét. A döbbenet
megdermesztette. Csuhás, csuklyás, torz testek között
hevert. Némelyik lény még nyöszörgött. A testek egy
nagy halom tűzifa tetején hevertek. A kupac körül
katonák járkáltak, ők locsoltak lámpaolajat a máglyára. A
közelben drága ruhákat viselő emberek álltak, és
érdeklődve szemlélték a műveletet. A jelek szerint a
város vezetői arra készültek, hogy elhamvasztják
Slaanesh szektásait és a démon áldozatait.
Azokat, akik között Ulrika feküdt.
Páni félelem kerítette hatalmába. Megpróbálta levetni
magát a máglyáról, de a végtagjai nem teljesítették a
parancsait – nem mozdultak, éppen csak megrándultak.
Lenézett a hasából kiálló ostoba fakardra. A jelek szerint
nem szúrta keresztül a szívét, de valahogy mégis
megbénította. Egyetlen tagját sem bírta megmozdítani.
Ismét körbenézett. A máglya a Windlass tér közepén
állt. Délen a hercegi palota fényei égtek. Az Operaház
irányából katonák érkeztek, s újabb testeket hajítottak fel
a halom tetejére. Ulrika tudta, már nincs sok ideje, de
azzal is tisztában volt, hogy ennek sincs túl nagy
jelentősége. Ugyan mit tehetne, ha nem bír mozogni?
Semmit… Semmit azon kívül, hogy várja, mikor
lobbantják lángra a máglyát.
Reszketett a félelemtől. Ennél szörnyűbb halált el sem
tudott képzelni.
Két katona közeledett felé, egy halott kultistát
vonszoltak maguk után. Ulrika megnyalta az ajkait. Úgy
érezte, kapott még egy esélyt. Talán be tudja vetni a
lahmianok báját, képes rávenni a katonákat arra, hogy
kihúzzák a testéből a fakardot.
A két férfi felhajította a szektás testét Ulrika mellé.
Ahogy ezzel megvoltak, máris megfordultak. Ulrika
felnyögött.
– Urak! – suttogta, aztán valamivel hangosabban: –
Urak! Könyörgöm nektek! Legyetek kegyesek hozzám!
A katonák homlokráncolva néztek körül. Látszott
rajtuk, nem igazán ismerik a könyörületességet. Ulrika
elmosolyodott, megpróbált csábosán rájuk nézni.
– Urak, kérlek benneteket! – mormolta, amikor a két
férfi bizonytalanul közelebb lépett a máglyához. – Ne
hagyjátok, hogy élve égjek el! Húzzátok ki belőlem ezt a
kardot, hogy elvérezzek, mielőtt a lángok felfalnak!
A katonák egymásra néztek, azután felröhögtek. Az
első belerúgott Ulrika arcába. A második leköpte.
– Könyörületet akarsz, démonimádó? – kérdezte a
második fickó. – Jól van, tőlem megkaphatod! –
Megmarkolta a fakardot, megcsavarta.
Ulrika felüvöltött a fájdalomtól. A férfi még nem
fejezte be a szórakozást. Kirántotta a fakardot, és ütni
kezdte vele Ulrika fejét, vállát, karját. Addig folytatta az
ütlegelést, míg a fakard megrepedt és szilánkokra hasadt.
– Pontosan ennyi könyörületet érdemelsz, te áruló
szuka! – kiáltott fel a katona. Rádobta Ulrikára a fakard
csonkját, majd a társával együtt megfordult, és röhögve
arrébb állt.
Ulrika nyögve előregörnyedt. A feje lüktetett, vér
csorgott a két szeme közt. Felemelte a fejét, hogy
letörölje, de nem fejezte be a mozdulatot. A keze… Fel
tudta emelni! Véres fogait kivillantva elvigyorodott. A
lahmian trükköt nem sikerült alkalmaznia, iszonyatos
verést kapott azért, mert megpróbálkozott vele, de végül
mégis elérte azt, amit akart: a fickók kihúzták belőle a
fakardot.
Túl gyenge volt ahhoz, hogy elfusson. Abban sem volt
biztos, hogy képes lenne lemászni a máglyáról, ráadásul
több száz ember állt közte és a szabadság között. Erőre
volt szüksége.
A szektásra nézett, akit a katonák közvetlenül mellé
hajítottak. Hallotta, hogy felnyög. Még élt…
Ulrika körbelesett, azután megfogta a férfi gallérját, és
magára húzta a testet. Mormolni kezdett, ahogy a fej a
mellkasára nehezült. Lehúzta a fejről a csuklyát,
eltávolította az arcot eltakaró fekete fátylat, felemelte a
férfi állát, és… A nyakba mélyesztette a fogait. A szektás
összerándult, felnyögött, de nem volt annyi ereje, hogy
arrébb húzódjon. Ulrika inni kezdett. Hatalmas
kortyokban szívta magába a vért. Megkönnyebbülten
nyöszörgött, és közben arra összpontosított, hogy a
megszerzett vér begyógyítsa a hasán tátongó óriási, nyílt
sebet. Egyelőre csak ez érdekelte, a kisebb sérülések nem
számítottak.
 A közelben felnyerített egy ló. Újabb katonák jelentek
meg a máglya körül; ezeknél fáklya és alabárd volt.
Ulrika mozdulatlanul, áldozata teste alatt meghúzódva
feküdt. Két katona a máglyára hajította a fáklyáját. A két
tűzfészek Ulrika két oldalán, karnyújtásnyi távolságban
jött létre. A lángok magasra szöktek; a még élő szektások
felsikoltottak.
A katonák hátrébb húzódtak, a lángokat figyelték.
Ulrika folytatta a táplálkozást. Össze kellett forrasztania a
sebét, már amennyire lehetett, enélkül meg sem
próbálhatta a menekülést. A szektás vére már az ereiben
keringett, felmelegítette a testét, erőt adott a kar- és
lábizmainak, de a lángok… a lángok egyre közelebb
lobogtak hozzá, már-már megpörkölték az arcát.
Nem maradt több ideje, nem halogathatta tovább a
dolgot.
Félrelökte a szektást, körbenézett. A bámészok tömege
jó tizenöt lépéssel hátrébb állt. Az emberek előtt katonák
alkottak gyűrűt. Szemben az Operaház magaslott, jobbra
volt a tér legsötétebb része…
Már azt is tudta, merre kell elindulnia. Legördült a
máglyáról – bízott benne, hogy az emberek a lángokat
figyelik, nem veszik észre őt. A hasán lévő sebből
fájdalom áradt szét, remegni kezdett a karja, de erőt vett
magán, és mászni kezdett.
 – Hej! – hallatszott egy női hang. – Az egyik
megszökik!
Ulrika felnézett. Három katona közeledett felé
leeresztett alabárddal. A legszívesebben felpattant volna,
hogy elrohanjon, de a földön maradt, úgy kúszott tovább,
mintha alig lenne ereje a mozgáshoz.
A közeledő katonák kissé eltávolodtak egymástól.
Hátrahúzták a fegyverüket, hogy három oldalról
egyszerre döfjenek a testébe. Nem várhatott tovább. Éles
rikoltással felpattant, és átrohant a katonák között. A hasa
iszonyúan fájt; olyan érzése volt, mintha szétszakadna a
törzse, de futott, ahogy a lába bírta. A katonák
felordítottak, feléje szúrtak, de már túljutott rajtuk; a
harcosok által alkotott eleven gyűrűn tátongó nyílás, a
három alabárdos helye felé tartott.
Néhány katona előrelépett, hogy megfékezze. A
patrióta érzésekkel átitatott tömeg összezárt előtte.
Vicsorogva, a karmait és az agyarait kieresztve ugrott
rájuk. Az emberek riadt sikollyal hátráltak előle. Áttört a
bámészok között. A katonák utána vetették magukat.
Kirobbant a tömegből, a tér szélén álló két épület közötti
rést vette célba. Egy elhajított alabárd csúszott a lába alá.
Majdnem rálépett, majdnem elbotlott a fegyverben, de
sikerült megőriznie az egyensúlyát. Mindkét kezét a
hasára szorítva rohant előre.
 Befutott az épületek közötti keskeny utcába. Megállt,
az egyik ház falához támasztotta a hátát, és ülő helyzetbe
csúszott. Felöklendezett valamit – kiköpte a keserű
epével keveredő vért. A vörös mocsok a lábára fröccsent.
Már megint túl sokat és túl gyorsan ivott… A teste
remegett a fájdalomtól, az erőtlenségtől.
Lépések dobbantak mögötte. Közeledtek… Felnézett
az épület tetejére. A falat alkotó érdes kövek közül több
helyen kipergett a malter, itt-ott mélyedéseket fedezett
fel. Felnyújtotta a kezét, belemélyesztette az ujjait az első
résbe, felállt, majd nyögve, kínlódva mászni kezdett. A
fájdalom ismét szétáradt benne. Egy pillanatra lehunyta a
szemét.
Az alabárdosok megérkeztek, már közvetlenül alatta
voltak.
– Ott van!
– Szedjétek le!
– Hívjátok a muskétásokat!
Egy alabárd csattant a falhoz – nem sokkal vétette el a
célt. Ulrika tovább mászott. Kisebb kavicsok, nagyobb
kockakövek koppantak körülötte a falhoz. A katonák
elszántak voltak, mindenképpen le akarták szedni.
Feljebb, még feljebb… Kinyújtotta a kezét, és
kitapintotta a tető peremét. Felhúzta magát, nyöszörögve
hanyatt feküdt.
 – Be a házba!
– Felmegyünk a tetőre!
Ulrika felállt. Megtántorodott. Előregörnyedve indult
el a lapos tetőn. A túlsó oldalra érve lendületet vett, és a
keskeny utca fölött átugorva megérkezett a szomszédos
épület rézsútos palatetejére. Ahogy lezuhant,
elhomályosult előtte a világ, a hasában mintha felrobbant
volna egy fájdalombomba. Érezte, nem sok hiányzik
ahhoz, hogy elájuljon. Meg fogják találni, el fogják
kapni!
Szédelegve felemelte a fejét. A tető legmagasabb
részén egy díszes, hagymakupolás torony helyezkedett el
– az egész alig volt nagyobb egy galambdúcnál. Kúszva
indult felé. A torony aljában apró, boltíves ablakok
sorakoztak. Első pillantásra nem tudta megítélni, hogy
keresztülfér-e rajtuk.
Belekapaszkodott az egyik ablak peremébe, felhúzta
magát, megpróbált bemászni a nyílásba. A menekülő
galambok az arcába csaptak a szárnyukkal. A szeme elé
kapta a kezét, és tovább mászott. A nyílás szűk volt, a
bordái megreccsentek, a hasát ismét átjárta a fájdalom,
ahogy nekifeszült az ablakkeretnek, de végül nagy
nehezen sikerült bevergődnie a fapadlós helyiségbe. A
deszkákat ujjnyi vastagon borította be a galambürülék.
Az orrához és a szájához emelte a kezét, megpróbált
uralkodni a hányingerén.
Kintről visszhanggá válva jutottak el hozzá a katonák
kiáltásai. Már a szomszédos épület tetején voltak. Vajon
látták, merre menekült? Vajon észrevették a galambokat?
Megpróbálta kivonni a kardját, hogy harcolni tudjon
ellenük, ha esetleg felbukkannak, de túlságosan gyenge
volt. Mindene fájt. Moccanni sem bírt. Hátrabicsaklott a
feje, a tarkója a mocskos deszkához koppant. Ismét
ráborult az ájulás fekete leple.

Valami a vállához ért. Éles kiáltással tért magához.

Oldalra rántotta a testét, a kardja után nyúlt. Egy galamb
röppent el a közeléből, felriasztva a raj többi tagját.
Ulrika nyögve az oldalára fordult. A madarak ismét
kirajzottak a kupolából. Ulrika a hasára szorította a kezét.
Vajon mennyi ideig volt eszméletlen?
Kinézett a kis ablakon. Még éjszaka volt, de keleten
már világosodott az ég alja. Hamarosan megvirrad.
Megvirrad?
Reggel lesz?
Ahogy agyában felidéződött az emlék, hatalmába
kerítette a pánik. Stefan kijelentette, hogy még napnyugta
előtt megöli Galianát. Valakinek meg kellett állítania.
Valakinek meg kellett ölnie!
Megpróbált felállni, de a sebéből ismét fájdalom
sugárzott szét benne. A kíntól sziszegve, nyögve
visszahanyatlott.
Hogy csinálja meg? A feladat lehetetlennek tűnt. Nem,
erre nem lesz képes! Sérült. Egy órán belül megvirrad.
Ennyi idő alatt nem fogja megtalálni Stefant, de ha
mondjuk ez még sikerülne is, képtelen lenne megküzdeni
vele. Persze… Talán nem is olyan fontos a gyorsaság.
Talán jobb lenne, ha hagyná, hogy Stefan megölje
Galianát. Hagyná, azután pedig levadászná őt. Nem
igazán rajongott Galianáért, és nem volt annyira lojális a
lahmianokhoz, hogy akár az élete árán is megvédje az
egyik nővérét. Igen, akár azt is megtehetné, hogy
későbbre halasztja a dolgot, hogy később számol le
Stefannal. Majd akkor, ha elég erősnek érzi magát.
De nem! Nem különösebben érdekelte, mi történik a
lahmianokkal, de esküvel fogadta, hogy megvédi őket.
Abban a pillanatban, amikor elvitte hozzájuk Stefant,
megszegte ezt a fogadalmat. Stefannak az ő
közreműködésével sikerült megölnie Evgenát, az ő
közreműködésével sikerült bebörtönöznie Raiza lelkét.
Raiza… A praagi lahmianok közül egyedül ő volt fontos
Ulrika számára; egyedül őt nevezhette a barátjának.
Stefan az ő segítségével jutott el odáig, hogy már csak
egyetlen lépés választotta el a célja elérésétől. Nem
engedheti meg, hogy az a hazug vadállat megtegye ezt az
utolsó lépést! Nem, még akkor sem, ha ez az életébe
kerül! A bosszú, ha később hajtja végre, közel sem lenne
olyan édes, mint most, amikor még mindig
keresztülhúzhatja a számításait.
Ismét feltápászkodott. Fogcsikorgatva, a fájdalommal
küzdve kimászott a kupolából, de ahogy lekúszott a ferde
tetőn, ismét megállt. Az addig rendben van, hogy meg
kell állítania Stefant, de… hogyan? Valami tervre volt
szüksége.
El kell mennie Evgena rejtekhelyére. Ez biztos.
Teljesen mindegy, Stefan hol rejtőzködik, előbb-utóbb
megjelenik abban a házban. El kell mennie oda, de előtte
még táplálkoznia kell. A megfelelő áldozat felkutatása
időbe telik. A nap felkelhet, mire odaér a házhoz. És mi
van akkor, ha Galiana egyszerűen nem ereszti be? Az
utcán azért mégsem várhatja meg Stefant! Az utcán, a
napfényben… Halálra égne.
Morogva lehajtotta a fejét. Lehetetlen. Az idő és a nap
ellene dolgozik. Minden Stefant segíti.
A tragédiamaszk még mindig a nyakában lógott, szinte
kigúnyolta őt lefelé görbülő szájával. Felemelte a kezét,
hogy letépje magáról, de nem fejezte be a mozdulatot.
Támadt egy ötlete. A maszk! A maszk a válasz!
 Az Újváros irányába fordult, és határozottan
végigbicegett a tetőn. Beletelik egy kis időbe, de ha jól
csinálja, remélhetőleg képes lesz arra, hogy
szembenézzen Stefannal, akár éjjel, akár nappal hajtja
végre a támadást.
Ahogy keresztülvágott a városon, talált magának egy
megfelelő áldozatot: egy stricit, aki egy elhagyatott
hentesboltból irányította a neki dolgozó lányokat.
Táplálkozás után erősebbnek érezte magát, de még
korántsem nyerte vissza a formáját. A megszokott
helyére, a pékségbe tért vissza. Csak pár lépéssel sikerült
megelőznie a hajnalt: éppen lejutott a pincébe, éppen
levetette a zekéjét és az ingét, hogy megvizsgálja a sebét,
amikor a nap első ferde sugárnyalábjai odakint
széthasították az éjszaka sötétjét.
A pihenést és két táplálkozást követően a seb alig volt
több, mint egy csillag alakú heg, de az a tény, hogy a
hasa még mindig puffadt volt és fájt, hogy csak mereven
tudott mozogni, arra utalt, hogy a bőr alatti részekkel, az
izmokkal és a szervekkel nincs minden rendben. Olyan
érzése volt, mintha egy felfújt léggömböt dugtak volna a
bordái alá. Fogalma sem volt, mit kellene tennie, hogyan
tudná meggyógyítani magát. Csíkokra tépte az ingét, jó
szoros kötést helyezett el a hasán – ennél több nem jutott
eszébe.
 Nekilátott, hogy felkészüljön az összecsapásra. Először
is felvette az utolsó ép ingét, a szétszaggatottból
megmaradt csíkokat pedig a csuklójára és a nyakára
csavarta. Felvette a szürke zekéjét és nadrágját, minden
fűzőt szorosra húzott. Magára vette azt a bőrzekét is, amit
utazás közben hordott, felhúzta combközépig érő
lovaglócsizmáját; a csizmaszárba gondosan betűrte a
térdnadrág szárát.
A legnehezebb rész következett. A tragédiamaszk
elrejthette az arcát, a vastag köpeny csuklyája
betakarhatta a fejét, de egyik sem akadályozta meg
teljesen, hogy a nap sugarai megérintsék a bőrét. A
nyakát, a homlokát semmi sem védte, ahogy a szemét és
a száját sem, amik a maszkra vágott lyukak miatt
szabadon maradtak. Szüksége volt valami olyasmire,
mint a szektások által viselt fátyol. Átkozta magát, hogy
nem gondolkodott előre, hogy nem szerezte be a
szükséges holmikat, amíg volt rá lehetősége.
Kiborította a zsákja tartalmát, és válogatni kezdett a
tárgyak között. Nem volt valami sok holmija. A széttépett
ing maradékát felköthette volna a fejére, leereszthette
volna a szeme elé, de az az anyag sajnos fehér volt és
viszonylag vastag, így napsütésben nem láthatott
keresztül rajta. Valami feketére és vékonyra volt
szüksége.
 Eszébe jutott valami. A rabszolga-kereskedő, akit
Stefan hozott el neki, hogy táplálkozzon belőle! A fickó
fekete kendőt viselt a kalapja alatt!
Átsietett a másik helyiségbe, ahol a hullát hagyták. A
tetem még mindig ott volt. Ulrika lerántotta a fejről a
kendőt, fintorogva megszagolta. Pontosan olyan bűze
volt, mint egy háromnapos hullának, ami életében
pomádét kent a hajára. Hiába, nem volt más, ezzel kellett
beérnie. Az arca elé tartotta a kendőt, a homloka és a
nyaka magasságában is megkötötte, az alsó csücsköket
begyűrte a gallérja alá.
Feltette a maszkot, azután a vállára kanyarította a
vastag, nehéz köpenyt, és a fejére húzta a csuklyát.
Felrántotta a lovaglókesztyűjét, aminek a végébe
gondosan betűrte a zekéje ujját. Készen állt. Az öltözéke
kényelmetlen volt és meleg; biztosra vette, jó néhányan
meg fogják bámulni – számítania kellett rá, hogy ezzel a
maskarával még egy olyan vad városban is feltűnést kelt,
mint Praag –, de ez érdekelte a legkevésbé. Úgy vélte,
sikerült megfelelő védelmet biztosítania magának a nap
sugarai ellen. Hamarosan kiderül, mennyire jó!
A lépcső felé fordult, kissé előregörnyedt,
megfeszítette a vállát. Felkészült a fájdalomra. Felment a
lépcsőn, és kilépett a nappali fénybe.
Szerencsére borús nap volt, vastag felhők takarták el a
napot, ennek ellenére egy perc múltán Ulrika majdnem
visszafordult, majdnem lemondott a tervéről. Az öltözéke
már a pincében is iszonyúan meleg volt, de a szabadban,
a felhőkön keresztülszűrődő napsugarak miatt úgy érezte
magát, mintha teljes lemezpáncélzatban sétálgatna a
nehekharani sivatag közepén. Hiába maradt az árnyékok
között, szinte megfőtt. Mégis ment; ment, mert nem volt
más választása. Lemehetett volna a csatornába, de
idegesítően hosszú ideig tartott volna, hogy
biztonságosan, az esetleges veszélyforrásokat, az odalent
élő lényeket kikerülve eljusson a házhoz. Nem akarta,
hogy Stefan hamarabb érkezzen meg, mint ő.
Praag majdnem olyan kábult és tétova volt, mint ő
maga. Semmivé foszlott az a mániákus eufória, amit
érkezése napján érzékelt. Már senki sem énekelt. Senki
sem nevetett. A katonák, a kereskedők és a koldusok
szótlanul baktattak az utcákon. Kedvetlenek voltak,
mintha valamennyien másnaposak lettek volna. A
piactéren persze mindenki az Operaházban történtekről
beszélt meg a szektásokról, akiket nem sokkal korábban
hamvasztottak el. Voltak, akik féltek, hogy nem sikerült
valamennyi kultistát elkapni, hogy az árnyékok között
még sokan rejtőzködnek.
Ulrika eltűnődött, hogy a Fieromonte
megsemmisülésének lehet-e valami köze az emberek
hangulatához. Korábban talán éppen a felébresztett
hegedű szította a város lakóiban a muzsika iránti
érdeklődést, és most, hogy a hangszer már nem létezett,
hogy a benne lakozó démon visszatért az ürességbe, talán
elhalt a zeneőrület is. Persze, az is elképzelhető volt,
hogy Praagban minden reggel ilyen – Ulrika már jó ideje
nem tudta, hogyan viselkednek az emberek akkor, amikor
a nap világít a fejük fölött.
Megérkezett a zsákutcához, amelyben Evgena
menedékháza állt. Óvatosan megkerülte a Salyak-
szoborral díszített, kisméretű, kiszáradt szökőkutat, és
figyelmesen körbenézett.
Jeleket keresett, amelyek arra utalhattak, hogy Stefan
már megérkezett. Semmit sem talált. A ház nyugodtnak
látszott, éppúgy belesimult a környezetébe, mint
korábban.
Ulrika az ajtóhoz lépett, bekopogott. Fáradtan az
ajtónak támaszkodott.
Semmi válasz.
Ismét bekopogott. Eltelt egy perc, még egy. Végre
lépteket hallott odabentről.
– Menjen el! – hallatszott egy hang. Ulrika felismerte:
Evgena egyik csatlósa kiáltott ki. – Az úrnőm senkit sem
fogad!
– Csak azt szeretném megtudni, jól van-e! – mondta
Ulrika. – Hogy nem volt-e… látogatója.
– Ezt nem áll módomban közölni önnel! Menjen el!
Ulrika felhördült. A napsugarak okozta fájdalom
türelmetlenné tette.
– Ostoba! Tudod, ki vagyok! Tudni akarom, hogy az
úrnőd biztonságban van-e! Tudni akarom, él-e még!
A léptek eltávolodtak az ajtótól.
Ulrika bezörgetett.
– Válaszolj, átok rád!
– Él – szólalt meg egy hang a háta mögött. – De már
nem sokáig.
Ulrika sarkon fordult, és a szökőkútnál, a zsákutca
közepén álló alakra nézett.
Stefan von Kohln arcát széles karimájú kalap
árnyékolta be; a kezében kivont kardot tartott.
 Harmincnegyedik fejezet
Párbaj napfényben

Ulrika halk káromkodással tőrt és rapírt rántott. Nem

így akart összecsapni Stefannal. Abban reménykedett,
hogy Galiana beereszti; abban reménykedett, hogy
odabent, a házban kell megvívnia a férfival. A felhők
szerencsére még jobban összetömörültek és lejjebb
ereszkedtek, de a fény így is kegyetlen volt. Ulrika tudta,
a szabad ég alatt nem csaphat össze Stefannal. Ha nem a
férfi, a nap végezne vele.
– Örömmel látom, hogy élsz! – Stefan előrébb lépett. –
Bevallom, kissé aggódtam miattad. Elképzelni sem
tudtam, mi történhet veled, ha a hatóságok kezére jutsz.
Ulrika felhorkant, majd ellépett az ajtótól, megpróbált
teret nyerni a mozgáshoz.
– Nagyon megértőek voltak. Kihúzták belőlem a
fakardodat. Bárcsak nálam lenne, hogy viszonozzam a
kedvességed!
Stefan felsóhajtott.
– Tudom, nem hiszel nekem, de tényleg önvédelemből
tettem. Még mindig nem áll szándékomban, hogy ártsak
neked.
– Akkor miért vontad ki a kardod?
– Azért jöttem, hogy megöljem Galianát – felelte
Stefan. – Állj félre! Nincs szükség rá, hogy egymás ellen
küzdjünk.
Ulrika megrázta a fejét. Közelebb lépett a férfihoz.
Tudta, nem halogathatja a küzdelmet, cselekednie kellett,
mielőtt kiszáll belőle az erő. A napfény mázsás súlyként
nehezedett a vállára.
– Ostoba fejjel hagytam, hogy megöld Raizát és
Evgenát, de harmadszor már nem vehetsz rá, hogy
megszegjem az eskümet!
– Nem akarlak rávenni semmire – mondta Stefan. –
Nem akarlak becsapni. Őszinte voltam veled, azt is
beismertem, a te segítségeddel jutottam a közelükbe.
Csak a kötelességemet teljesítettem. Amit pedig azelőtt
mondtam… azt komolyan gondoltam. Megszerettelek.
Szeretném, ha együtt maradnánk.
Ulrika vadul felnevetett.
– Csak akkor leszünk együtt, ha közös sírba fektetnek
minket!
– Megindította a támadást.
Stefan könnyedén félreütötte a pengéjét, és hátralépett.
– Nem értelek! – mondta dühösen. – Azt mondtad,
Praag védelmezője akarsz lenni. Én éppen ezt ajánlom fel
neked. Együtt uralkodhatnánk a városon. Mi lehetnénk az
emberek védelmezői, azok, akik a ragadozókat tekintik
prédának, akik védelmezik a gyengéket.
– Téged ez sem érdekel!
– Már érdekel – felelte Stefan. – Miközben a szekta
ellen harcoltunk, rájöttem, részt kell vennünk az emberek
életében. Szerepet kell vállalnunk, és ha történetesen
uralkodunk, akkor azt helyesen, bölcsen kell tennünk.
Ulrika habozott. Vajon Stefan ezt is csak azért mondja,
hogy megbolondítsa őt? Vagy mégsem? A hangja
őszintének tűnt. Talán meggondolta magát. „Talán éppen
miattam… De számít ez?” Lehet, hogy Stefan valóban
szereti őt, talán elfogadja a filozófiáját, de már elárulta,
már hazudott neki, már manipulálta, már rávette arra,
hogy árulást kövessen el az úrnője ellen, akinek esküt
tett. Stefan belédöfte azt a fakardot, és otthagyta
elpusztulni!
Másrészt viszont az új családja tagjai, a praagi
lahmianok is ártottak neki. Ők is fájdalmat okoztak neki.
Sőt nemcsak a praagiak. Hermione összeesküvéssel
vádolta, Evgena és Galiana orgyilkosnak nevezte, Famke
a gyávák útját választotta, és még Gabriella grófnő, aki
eleinte gondoskodott róla, még ő is bebizonyította, hogy
megbízhatatlan, nem lehet számítani rá. Még a saját,
fogadott véranyjának sem számított! Csak Raiza, egyedül
ő volt őszinte vele. Raiza azonban meghalt, vagyis…
valami rosszabb történt vele, mint a halál.
Eszébe jutott az a reggel, amikor Stefannal egymás
véréből ittak. Se életében, se a halála után nem volt része
nagyobb gyönyörben. Vajon helyesen teszi, ha lemond
erről, az esetleg tényleg örök élvezetről a „becsület” és a
„tisztesség”, vagyis két olyan dolog nevében, aminek
tulajdonképpen nincs nagy értéke az új életében?
Stefanra nézett, aki erősen és büszkén állt előtte, és
hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy valóra váltsák
azt, amit együtt elterveztek. A legszívesebben elhajította
volna a rapírját, a legszívesebben a férfi karjai közé
vetette volna magát. Bocsánatot akart kérni Stefantól,
meg akarta kérni őt, hogy vigye el valahová, szabadítsa
meg a fájdalomtól és a napfénytől. Már majdnem
kicsúsztak a száján a kérlelő szavak, de aztán…
fennakadtak a büszkeség tövisén. A lahmianok számára
nem volt jelentősége a becsületnek és a tisztességnek, de
vajon nem éppen ezért hagyta el őket? Ha most Stefannal
tartana, ha az élvezet kedvéért eltaszítaná magától a
tisztességet, azzal megszegné a fogadalmát, a
legfontosabbat, amit önmagának tett. Ha pedig ezt
megtenné, akkor semmivel sem lenne jobb, mint a
lahmianok. Ennyi erővel akár Nulnban is maradhatott
volna.
– Sajnálom, Stefan – mondta végül. – Nem hiszem,
hogy bárki jó uralkodó lehet, ha az elődje hulláján tipor.
– Előredöfött a rapírral. Stefan ismét kivédte a támadást,
de ezúttal sem vágott vissza.
– Ostoba vagy, ha kiállsz ellenem – mondta. – Itt fogsz
elpusztulni.
Ulrika megvonta a vállát.
– Egyszer már meghaltam.
Stefan megvetően elhúzta a száját.
– Jól van, ha ez a kívánságod, én teljesítem! –
Támadást indított, egyenesen Ulrika szíve felé szúrt.
Ulrika a tőrével hárított, és közben előrelökte a rapírját,
Stefan hasát vette célba. A férfi blokkolta a szúrást a bal
kezében tartott tárggyal, ami nem volt más, mint…
Mint egy fekete ónixszilánk.
Ulrika döbbenten szökkent hátra.
– Valami baj van? – Stefan előrevágott a szilánkkal. –
Azt hittem, készen állsz a halálra.
– Ez nem halál! – Ulrika elhátrált a szilánk elől. El sem
tudta képzelni, milyen lehet a szilánk rabjává válni,
mindörökre egy olyan börtönben gubbasztani, ahol végig
öntudatánál van, ahol soha semmit nem csinálhat, ahol
senkivel sem beszélhet, ahol nincs levegő, szél, nincs
mozgás, nincs semmi. Biztosra vette, ha létezik e világi
pokol, akkor az a szilánk belsejében van.
Ráadásul ezt a szilánkot éppen Stefan tartotta a
kezében.
– Mondd csak, tudod egyáltalán, mi történik a
vámpírokkal, amikor elpusztulnak? – kérdezte Stefan,
miközben Ulrika után lépett. – Ez sokkal jobb annál.
– Minden attól függ, ki tartja magánál a szilánkot,
igaz? – Ulrika a szeme sarkából valami mozgásra lett
figyelmes. Felnézett a ház egyik ablakára, ami mögül
valaki őket figyelte.
– Igen – mondta Stefan. – Egy kegyetlen személy egy
örökkévalóságon keresztül kínozhatja azt, aki a szilánk
foglyává válik. Éppen ez az oka annak, hogy atyám
megkért, ezt használjam a lahmianok ellen. A
„kísérleteihez” akarja felhasználni a szilánkokat. Biztos
dühös lesz, ha megtudja, hogy a bojarinát egy hétköznapi
ezüstpengével öltem meg, de nem tehettem mást. Az
Operaházban nem voltak nálam a szilánkok, el kellett
rejtenem őket Evgena villájában, mielőtt megjelentem
előttetek. A koncert előtt már nem tudtam magamhoz
venni őket.
– Ezért most úgy döntöttél, hogy a bojarina esszenciája
helyett az enyémet fogod átadni uradnak?
Stefan komoly arccal megrázta a fejét.
– Nem, ezt semmiképpen sem. Ha nem maradsz velem
önszántadból, akkor meg fogom tartani a szilánkot, amibe
bezárlak. Megtartom, mindig velem lesz, a szívem fölött
fogom hordani.
– Remélem, egyszer beléd áll! – Ulrika a férfi bal keze
és az ónixpenge felé vágott a rapírjával.
Stefan kikerülte a pengét, és egyszerre lökte előre
mindkét fegyverét. Ulrika blokkolta a szilánkot, de ahogy
ezt megtette, Stefan kardja felhasította az alkarján a
zekéjét. A penge alig ért a bőréhez, de ez nem számított,
mivel a vágáson keresztül a napfény eljuthatott a
testéhez.
Hátratántorodott, és fájdalmasan felkiáltott. Az
alkarján a bőr fortyogni kezdett, fehéres gőzt bocsátott ki
magából. Stefan ismét előreszúrt. Ulrika túl későn kapta
maga elé a rapírját. A férfi pengéje ezúttal a vállán vágta
szét a ruhát. A fény persze ezen keresztül is betalált –
Ulrika testén már két helyütt olvadozott a bőr.
Sziszegve és káromkodva átvergődött a szökőkút túlsó
oldalára. Annyira rettegett a Vérszilánktól, hogy
megfeledkezett róla: napfénynél még egy hétköznapi
acélpenge is halálos fegyvernek számít ellene. „Ostoba!”
– korholta magát. Tudta, ha a fény eléggé legyengíti,
Stefan végezni fog vele. Ezt is pontosan eltervezte. Ez rá
vall!
Maga elé rántotta a köpenyét, hogy takarja a vállát, de
a bal alkarjával nem sokat tehetett. Ha kitart, ha folytatja
a küzdelmet, előbb-utóbb előre kell nyújtania a karját, és
akkor a nap ismét belémar. Ráadásul a sebből szétáradó
fájdalom már így is iszonyú volt – úgy érezte, mintha
vörösen izzó pengéket vagy billogvasakat nyomnának a
húsára.
– Ulrika, kérlek szépen! – Stefan megkerülte a
szökőkutat. – Add fel! Nem akarok több kárt tenni
benned.
– Mert nem is tudsz! – Ulrika előrevágott, azután
döfött, és ismét vágott. Ahogy mozgott, a zekéjén egyre
hosszabbá váló repedésen keresztül a nap újra és újra
megégette a karját.
Stefan könnyedén hárította a támadást, és hátrálásra
kényszerítette Ulrikát. A szeme felé szúrt a kardjával, a
karja felé vágott a szilánkkal. Ulrika hátraugrott, de nem
figyelt eléggé – megbotlott a szökőkút alsó lépcsőjében.
Ahogy hanyatt esett, Stefan rapírja végigvágta a combját.
Széthasadt a nadrágja; a napfény ismét rátalált a bőrére és
a húsára.
Felsikoltott, és belezuhant a szökőkút üres, száraz
medencéjébe. Ahogy a fény perzselni kezdte a sebét,
elhomályosult a látása a fájdalomtól. Stefan közelebb
lépett, ismét feléje vágott.
Ulrika oldalra gurult, és a dühtől zokogva behúzódott
Salyak szobra mögé. Lehetetlen helyzetbe került. Túl
gyenge volt, Stefan pedig túlságosan erősnek bizonyult.
Világossá vált előtte: ebből az összecsapásból nem
kerülhet ki győztesen. Vagy elmenekül, vagy hagyja,
hogy a férfi végezzen vele. Bármelyik megoldást
választja, Galiana elpusztul, és teljessé válik Stefan
diadala. A hazug, a manipulátor, a ravasz bábjátékos fog
győzni…
A keserűség és a csalódottság legalább akkora
fájdalmat okozott neki, mint a nap.
Stefan megkerülte a szobrot. Az arca kemény volt,
határozott, de szomorú. Lerítt róla, tényleg sajnálja, hogy
meg kell ölnie Ulrikát.
Ulrika majdnem elmosolyodott, amikor ezt felfedezte.
Legalább ebben az egy dologban ő bizonyult erősebbnek.
Vágyott a férfira, de ez nem tartotta volna vissza attól,
hogy megölje. Stefan bizonytalanabb volt.
Hirtelen támadt egy ötlete; rájött, hogyan győzhet.
Stefan föléje hajolt, a torkának szegezte a rapír hegyét.
Ulrika zokogva hátrébb kúszott. Elejtette a kardját, a
tőrét.
– Ne! – kiáltotta. – Elég! Túlságosan fáj! Nem akarok
meghalni!
Stefan gyanakodva nézett rá.
– Szóval, mégis meggondoltad magad?
 Ulrika előrenyújtotta a karját, megmutatta a férfinak a
bugyborgó, fortyogó húst, aztán gyorsan visszarántotta a
köpenye alá.
– Csodálod? Semmi sem ér annyit, hogy ezt
elviseljem! – A melléhez szorította a kezét, megpróbált
bebújni a köpenye alá.
– Kérlek szépen… vigyél el innen! Vigyél el a napról!
Adj a véredből! A tiéd leszek, ha megszünteted ezt a
fájdalmat!
Stefan nem mozdult, még mindig habozott, de aztán
ismét Ulrika torkához tartotta a rapír hegyét. A bal kezét,
amiben a Vérszilánkot tartotta, maga mellett lógatta.
– Állj fel! – mondta. – Bemegyünk a házba. Bezárlak,
amíg végzek Galianával.
Ulrika bólintott. Feltérdelt, de elvesztette az
egyensúlyát. Megmarkolta a Salyak-szobrot,
belekapaszkodott. Stefan fegyverének hegye egyetlen
pillanatra eltávolodott a nyakától.
Csak ennyire volt szüksége. Hörögve előrevetődött, a
szilánk felé nyújtotta a kezét, és közben hanyatt lökte a
férfit. Stefan meglepetten felkiáltott, és végigvágott a
rapírjával Ulrika vállán. Mindketten lezuhantak a szobor
tövébe. Ulrika hátát iszonyú, perzselő fájdalom járta át,
de ezúttal nem vesztette el az eszét, ezúttal képes volt
folytatni a megkezdett mozdulatsort. Megfogta Stefan bal
kezét, és párszor hozzácsapta a szobor kőlábához.
A szilánk kicsúszott a férfi ujjai közül. Ulrika felkapta,
Stefan torkához szorította, éppen az álla alatti puha
részhez.
– Most már te is tudod, milyen érzés az, amikor árulást
követnek el ellened! – zihálta.
– Várj! – Stefan a szemét meregetve próbált lenézni a
fekete szilánkra. – Ne… Ugye, nem akarod tényleg
megtenni?
– Dehogynem! – felelte Ulrika. – Erre vágyom a
legjobban!
– Még mindig nem érted! – kiáltott fel Stefan. –
Nélkülem semmi vagy! Nem lesz hely, ahová mehetnél.
Csak mellettem lehetsz biztonságban!
Ulrika elvicsorodott, és közben még nagyobb erővel
szorította a férfi torkához a szilánkot. Élvezte Stefan
vergődését.
– Biztonság? Hiszen magadra se tudsz vigyázni!
– Hallgass meg! A világ megváltozik a mi fajtánk
számára. Atyám az Öregvilág valamennyi városába
elküldte az ügynökeit, készítsék elő a terepet az ő
eljövetelére. Úrnődnek Nulnban sikerült legyőznie azt az
ostoba strigoit, azt a bábot, és esetleg te is végezhetsz
velem, de jönnek majd mások, és végül az én uram fog
győzni. Itt is az övé lesz a diadal, ahogy az övé lett
számtalan más helyen!
Ulrika értetlenül ráncolta a homlokát. Mi köze van
ennek Nulnhoz? Nem értette, Stefan miről beszél.
– Az én uram birodalmában nem lesznek lázadók –
folytatta a férfi. – Nem lesznek magányos farkasok. Aki
nem engedelmeskedik, az meghal. Csak én védhetlek
meg. Az én szárnyaim alatt semmi baj nem érhet, de ha
most megölsz, nem lesz hely, ahová elmenekülhetnél.
Engedd, hogy megmentselek!
Ulrika kihúzta magát, de közben rátérdelt Stefan jobb
karjára. A nap iszonyúan égette a vállát és a hátát, de a
fájdalom hirtelen nem tűnt olyan lényegesnek, mint
korábban.
– Azt mondod, a nulni strigoi csak egy báb volt? Azt
mondod, jönnek mások? Azt mondod, Gabriella úrnő
veszélyben van?
Stefan bólintott.
– Atyám ügynökei ebben a pillanatban is a legnagyobb
terv megvalósításán dolgoznak. Nulnban is. Hamarosan
végrehajtják a végzetes csapást!
– Ha rajtam múlik, akkor nem – mondta Ulrika. –
Mondd csak, ki az urad? Ki az atyád?
– Ne légy ostoba! – sziszegte Stefan. – Úrnőd halott
lesz, mielőtt eljutnál hozzá. Nem lesz otthonod, ahová
visszatérhetnél. Maradj itt, légy az ágyasom! Én
mindentől megvédelek, ami jön!
Ulrika megrázta a fejét, és fenyegetően felemelte a
Vérszilánkot.
– Elég! Ki az urad?
Stefan kirántotta a karját Ulrika térde alól, és
előrevágott a rapírjával. Ulrika lekapta a fejét – így a férfi
csak annyit ért el, hogy fültövön vágta a fegyver
markolatával –, és közben reflex-szerűen megnyomta a
szilánkot.
A fekete ónixpenge belemélyedt Stefan torkába.
A férfi felsikoltott, a szeme elkerekedett. A szilánk
megtette azt, amit meg kellett tennie. Stefan arca
összerogyott, beleroskadt önmagába, a kezei
csontkarmokká aszalódtak, a teste pillanatok alatt
összezsugorodott a ruhái alatt.
Ulrika elborzadva tápászkodott fel. Megszédült, de
mielőtt elesett volna, sikerült megkapaszkodnia a
szoborban. Döbbenten nézte végig, ahogy Stefan
besüppedő szeméből eltűnik a fény, ahogy a múmiaszerű
test mozdulatlanná kövült. Hirtelen fájdalomhullám
söpört végig rajta – olyan kín, aminek semmi köze nem
volt a naphoz. Ó, bárcsak…! Megrázta a fejét. Mindig
ostobaság azt kívánni, bárcsak másképpen alakultak
volna a dolgok.
Lenyúlt, kirántotta a belső fénnyel ragyogó
Vérszilánkot az aszott torokból. Hiába volt rajta kesztyű,
így is érezte a tárgy lüktetését. Elgondolkodva bedugta az
övén függő egyik erszénybe.
Már csak egy dolog volt hátra. Felemelte a rapírját, és a
biztonság kedvéért levágta Stefan mumifikálódott fejét.
Felemelte a fejet, majd fáradtan, kínlódva eltávolodott a
szökőkúttól.
Elindult a ház felé. Az ajtó kinyílt előtte. Egy csatlós
lépett ki rajta; a férfi mélyen meghajolt. Ulrika
elbotorkált előtte. Ahogy a csatlós becsukta a háta mögött
az ajtót, ahogy kívül rekedt a könyörtelen nap,
megkönnyebbülten felnyögött.
Galiana az emeletre vezető lépcső aljában állt. Az arca
és az alakja is olyan volt, mint egy töpörödött anyókáé
vagy mint egy ócska játékbabáé. Ulrika a lába elé dobta
Stefan fejét, azután letépte magáról a maszkját, a
kendőből eszkábált fátylát, s mindkettőt a fejre ejtette.
– Az orgyilkos halott – közölte. – Vége a komédiának.
Én… – A fájdalomtól szédelegve intett, aztán folytatta: –
Bocsánatot kérek, hogy nem láttam át rajta hamarabb,
még azelőtt, hogy megölte Raiza nővért és Evgena úrnőt.
Nem tudtam betartani azt, amire fogadalmat tettem.
Galiana előrelépett, megfogta Ulrika karját, és
átvezette őt a szalonba, az egyik székhez.
– Mindent elkövettél, hogy helyrehozd a hibád –
mondta. – Bátran harcoltál a védelmemben. Most pihenj!
Hozatok valakit, hogy táplálkozhass.
– Köszönöm! – Ulrika lehunyta a szemét.

Amikor magához tért, meztelenül feküdt egy hűs

ágyban. Nem emlékezett rá, hogy táplálkozott volna, de
bizonyára megtette, mert a sebei – bár a hólyagok még
mindig iszonyúan fájtak – szépen gyógyultak, és már elég
erősnek érezte magát ahhoz, hogy mozogjon.
Valamivel később egy szobalány ment be hozzá, aki
odatartotta neki a nyakát.
Kis idő múltán, amikor lement a nap, Galiana lépett be
az ajtón. Ulrika tiszta, megvarrt, megfoltozott, jó illatúvá
varázsolt ruháit hozta magával. Letette a holmikat az
asztalra, azután leült az ágy szélére.
– Bocsánatkéréssel tartozom, nővérem – mondta. –
Azért, ahogy bántunk veled. Biztos vagyok benne,
Evgena úrnő is bocsánatot kérne most tőled, ha még élne.
Igazad volt a szektával kapcsolatban. Hallgatnunk kellett
volna rád. Azt hiszem, az elmúlt néhány évszázadban
túlságosan eltávolodtunk a világtól.
Ulrika megrázta a fejét.
– Nektek pedig Stefannal kapcsolatban volt igazatok.
Hallgatnom kellett volna rátok.
Galiana mosolyogva megsimogatta a kezét.
– Időnként mindannyian hibázunk – mondta. Lehajtotta
a fejét, de aztán ismét felpillantott. – Azt hiszem, jelen
pillanatban Praagban én vagyok a királynőnk egyetlen
képviselője, és… még sosem voltam vezető. Mindig is
Evgena úrnő kedvenckéje voltam. Időnként a
tanácsadója, de… ennél több sosem. – Felnézett Ulrikára.
– Nem hiszem, hogy egyedül képes leszek elvégezni a
nyakamba szakadt teendőket. Szeretném, ha te lennél a…
helyettesem. A társam. A… Raizám.
Ulrika meglepetten pislogott, azután meghajolt – már
amennyire ágyban fekve ezt meg tudta tenni.
– Megtisztelsz, nővérem – mondta –, de nem
vállalhatom a feladatot. Fontos dolgom van Nulnban.
Igazság szerint egy kocsit szerettem volna kérni tőled,
hogy a lehető leggyorsabban eljussak oda.
Galiana tekintete és arca megkeményedett.
– Amit mondtam, nem kérés volt! – mondta. – Az
esküd még mindig ide köt!
– De… de hiszen Evgena bojarina már halott!
– Ez igaz, viszont mindenét én örököltem – felelte
Galiana. – A hűbéreseit is. Most már hozzám tartozol.
Ulrika döbbenten nézett Galianára.
– De nekem muszáj visszamennem! Veszély fenyegeti
az úrnőmet!
– Micsoda? – vakkantott fel Galiana. – Nincs más
úrnőd, csakis én!
– Nem! – Ulrika ledobta magáról a takarót, és
megpróbált felállni, de egy lépés megtétele után
megszédült, és végigvágódott a padlón. A napsugarak
által okozott sebek még mindig éreztették a hatásukat. –
Nem ittunk egymás véréből. Nem tarthatsz itt!
Galiana odalépett hozzá, odanyújtotta neki a bal kezét.
Amikor Ulrika feltérdelt, felemelte a jobbját, és
kieresztette a karmait.
– Valóban nem?
Ulrika széttárta a karjait.
– Nem. Ölj meg, ha kedved tartja, nem fogok
elmenekülni, de jószántamból nem maradok. Sylvania
veszélyt jelent az úrnőmre, ahogy veszélyt jelentett rátok
és valamennyi lahmianra. Vissza kell térnem Nulnba,
hogy megvédjem őt!
– Mégis, miről beszélsz? – kérdezte Galiana, és közben
leeresztette a jobb kezét. – Miféle veszélyről?
– Stefan von Kohln elmondott nekem valamit, mielőtt
meghalt – mondta Ulrika. – Sylvania ügynököket küldött,
akik már az Öregvilág valamennyi városában jelen
vannak. Az a feladatuk, hogy elpusztítsák a lahmianokat.
Ezért lépett színre a nulni strigoi, és itt Stefan. Sok
hozzájuk hasonló ügynök létezik, akik valamilyen nagy
invázió vagy támadás előkészítésén fáradoznak.
– Ez… ez igaz? – döbbent meg Galiana.
– Attól tartok, igen – felelte Ulrika. – Stefan azt
mondta, az ura éppen most hajtja végre a legnagyobb
húzását Nulnban. Most, miközben én itt vagyok. Azt
mondta, úrnőm sem fogja túlélni a dolgot. Ez az oka
annak, hogy nem maradhatok.
Galiana eleresztette Ulrika kezét, és hátralépett. Az
arca borús volt.
– Ez rettenetes! – mondta. – Figyelmeztetnünk kell a
királynőt. A lahmianoknak fel kell készülniük!
– Akkor… eleresztesz?
Galiana megfordult, és villogó szemmel Ulrikára
nézett.
– Hogy eleresztelek-e? Megőrültél? Éppen most,
amikor Sylvania támadni készül? Éppen most van rád a
legnagyobb szükségem. Nem. Itt maradsz. Mellettem.
Ulrika a fájdalomtól merev testtel felállt, majd
meghajolt Galiana előtt.
– Úrnő, ha megengeded, hogy visszatérjek Nulnba, az
ottani nővérek és rajtuk keresztül a királynő csak jót fog
hallani rólad.
Elmondom nekik, milyen bátor és bölcs voltál a
szektások és a Stefan von Kohln ellen vívott
küzdelemben. Elmondom nekik, hogy te mentetted meg
Praagot, és minden segítséget megérdemelsz annak
érdekében, hogy a jövőben megőrizhesd a várost. Ha
viszont megpróbálsz visszatartani, nem segítek neked.
Minden maradék erőmmel azért fogok küzdeni, hogy
elszabaduljak innen. Ha szükséges, megöllek, mert nem
engedhetem meg, hogy bárki közém és valódi úrnőm
közé álljon!
– Megvonta a vállát. – A döntés a tiéd. Dicsőség és
segítség, vagy kínlódás és halál. Melyik legyen?
Galiana arca olyan volt, akár egy dühös játékbabáé.
Apró keze ökölbe szorult, de egy hosszúra, nagyon
hosszúra nyúló perc után megvető horkantással elfordult,
és odalépett az asztalhoz, amire Ulrika ruháit tette.
– Mi a biztosíték arra, hogy valóban megteszed, amit
ígérsz? – kérdezte. – Mi a biztosíték arra, hogy valóban
szépeket mondasz majd rólam, ha kikerülsz a befolyásom
alól?
Ulrika ismét meghajolt.
– Attól tartok, úrnő, nem adhatok más biztosítékot,
csak a szavamat.

Ulrika néhány órával később a déli kapun keresztül,

egy zárt hintóban elhagyta Praagot. Galianától a hintón
kívül kapott egy kocsist, egy váltás ruhát meg egy
szobalányt, akiből táplálkozhatott.
A város új úrnője, miután szembesült Ulrika
eltökéltségével, vonakodva bár, de ráállt, hogy elereszti
őt. Ulrika természetesen segítséget kért tőle ahhoz, hogy
minél hamarabb Nulnba juthasson. Galiana ezt először
megtagadta tőle, ám Ulrikának volt még egy fegyver az
arzenáljában, amit csak ekkor vetett be.
Végül mindent oda kellett adnia, ami az erszényében
volt: ötvenhat arany reikmarkot, maréknyi gyűrűt,
nyakláncot és karkötőt – ezeket még az útonállóktól
zsákmányolta, amikor Praagba tartott –, de sikerült
rávennie Galianát, hogy biztosítsa számára a hintót, a
kocsist és a szobalányt. Gyanította, hogy nem fizetett túl
nagy árat, de tisztában volt vele, hogy Evgena halálát és a
villa, valamint az ott tárolt kincsek elvesztését követően
Galiana anyagi szempontból eléggé szorult helyzetben
volt. Nem érdekelte különösebben a dolog, neki csak az
számított, hogy útnak indulhatott.
Ahogy a hintó elindult a déli úton, Ulrika megpróbált
megfeledkezni a Praagban történtekről, megpróbálta
kitalálni, mi várhat rá Nulnban. Kissé álságosnak érezte,
hogy visszarohan Gabriellához, miután undorítónak és
becstelennek nevezte, miután egyedül nekivágott a
nagyvilágnak, hogy bebizonyítsa, nem csak úgy lehet
létezni, ahogy a lahmianok teszik, de… mi mást tehetett
volna? Annak ellenére, hogy sok mindenben különböztek
egymástól, mégiscsak Gabriella volt az, aki anyaként
viselkedett vele, aki megvédte akkor, amikor
elpusztulhatott volna. Egyszerűen nem tudta elviselni a
gondolatot, hogy valami ismeretlen veszély fenyegeti
Gabriellát, és ő nincs mellette. A lázadás várhat. Az első:
a család.
Megpróbálta elképzelni, Sylvania milyen formában,
milyen módon indíthat támadást Nuln ellen. Talán az éj
seregét vezényli ki a városhoz? Vagy esetleg
boszorkányvadászatra fog sor kerülni? Talán egy újabb
Stefan fog felbukkanni, aki kezet csókol Gabriellának, de
közben valami ősi mágiával mérgezi a vérét? Lehetséges
volna, hogy a grófnő besétál egy ilyen csapdába? Vajon
Gabriella hagyni fogja, hogy megszédítsék a szerelem
szép szavaival, azzal az ígérettel, hogy nem társtalanul
kell léteznie egy örökkévalóságon át?
Ulrika megremegett, és kinyitotta a hintó ablakát, hogy
kiszellőztesse a fejéből a komor gondolatokat, a sötét
képeket, hogy az arcán érezze a kislevita éjszaka hideg
levegőjét. Az út a Lynsk folyó mellett húzódott.
Elmélázva nézte a hullámokon szikrázó csillagokat, de a
látványról olyan emlékek idéződtek fel benne,
amelyekről azt hitte, már régen eltűntek a Reik színe
alatt. A friss sebek okozta fájdalom semmiség volt ahhoz
képest, amit a folyó látványa okozott a lelkében.
Az egyik gondolat aztán maga után húzta a következőt,
az pedig a harmadikat. A lehető leggyorsabban haza akart
jutni, de volt valami, amire időt kellett szakítania.
Megverte a hintó oldalát.
– Kocsis! Állj félre a folyó mellett!
– Igenis, úrnőm!
A hintó lassított, azután megállt. A szemközti padon
heverő szobalány felriadt álmából, és lassú pislogással
körbenézett.
– Minden rendben van, úrnőm?
– Igen, Svetka. Aludj csak…
Ulrika kiszállt a hintóból, áttaposott a száraz fűvel
benőtt sávon, keresztültört a nádason, és lement a vízhez.
Elővette az erszényt, amiben ott pulzált a Vérszilánk, az
az ónixdarab, ami Stefan esszenciáját zárta magába.
Ulrikának számtalan oka volt arra, hogy egy
örökkévalóságon keresztül tartó szenvedésre ítélje a
férfit, aki kihasználta őt, aki hazudott neki, aki megölte
Raizát, de a sok között volt egy, ami erősebbnek
bizonyult az összes többinél.
– Ezt azért, mert megmutattad nekem az álmot –
mondta, miközben magasra emelte a szilánkot. – Mert
megmutattad, és mert megfosztottál tőle!
Azzal hátrarántotta a karját, és elhajította a
Vérszilánkot.
A penge megcsillant a két hold fényében, azután
belecsobbant a vízbe, és örökre eltűnt. Ulrika vagy egy
percig mozdulatlanul nézte a hullámokat, azután
visszasietett a hintóhoz, és parancsot adott a kocsisnak az
indulásra. Még hosszú út várt rá.