DAN MILLMAN

A békés harcos
szent utazása

ÉDESVÍZ KIADÓ
BUDAPEST
 Ajánlom feleségemnek, Joynak,
aki vezetett és támogatott,
és a lányaimnak, Hollynak, Sierrának
és China-nak, akik nem engedik elfelejteni,
mi az, ami igazán fontos.
 ELŐSZÓ

„Tegyük fel, hogy alszol, tegyük fel, hogy alvás közben

álmodsz, és tegyük fel, hogy álmodban a mennyben jársz,
ahol egy különös és csodálatos virágot szakítasz. Tegyük
fel, hogy ébredéskor a kezedben van a virág. – Erre mit
mondasz?”

SAMUEL TAYLOR COLERIDGE

Az első könyvem, A békés harcos útja azon tapasztalataimat mesélte

el, amelyek felnyitották a szemem, megnyitották a szívem,
kitágították látóköröm. A könyv olvasói nyilván emlékeznek, hogy
1968-ban Szókratész – az öreg „benzinkutas harcos”, aki a
tanítómmá lett – egy felkészítő és próbára tevő szakasz után nyolc
évre elküldött, hogy magamévá tegyem a tanításait, és készen álljak
a könyv végén leírt végső szembesítésre.
Az elveszett évek bizonyos értelemben folytatása az előző
könyvemnek, de – eltérően a legtöbb folytatástól – nem annak
végével kezdődik. Az előző könyv egy szakaszára összpontosít, arra
az időszakra, miután Szókratész elküldött a föld körüli utazásra, és
arra, amikor a békés harcos útjára léptem.
 A békés harcos útjában keveset írtam ezekről az évekről. Úgy
döntöttem, csak akkor fedem fel a tartalmukat, ha teljességében
megértem a történések jelentését.
Azt az időszakot „elveszett évekként” említem, mert személyes
küzdelemmel és összetört álmokkal kezdődött. A zavartság és
kiábrándultság időszaka volt, amikor kénytelen voltam útra kelni,
hogy megtaláljam Énem, és hogy újjáéledjen a Szókratésszel
megtalált látomás, cél és hűség, amely valahogy elveszett.
Ez a könyv annak az utazásnak az első lépéseihez kapcsolódik. A
történet 1973-ban kezdődik; huszonhat éves koromban. Csakugyan
körbeutaztam a földet, szokatlan tapasztalatokat gyűjtöttem,
figyelemre méltó emberekkel ismerkedtem meg, de a könyvben
kevertem a tényt a képzelettel. Életem szálait szőttem egy olyan
történetbe, mely a valóság különböző szintjein húzódik keresztül.
Remélem, hogy a misztikus tanítások bemutatásával új életet
lehelek az ősi bölcseletbe, és eszébe juttatom az olvasónak, hogy
minden küldetésünk szent, akárcsak az életünk, a kalandjaink.
San Rafael, Kalifornia
1991 telén
Dan Millman
A legmélyebb nagyrabecsülésem szeretném kifejezni
mindazoknak, akik közvetlenül vagy közvetve hozzájárultak
ennek a kéziratnak az elkészüléséhez: Michael Bookbindernek
gyakorlatiasságáért, tisztánlátásáért és erős szellemiségéért,
Sandra Knellnek a kutatásban nyújtott segítségéért, Richard
Marks hawaii történésznek, Carl Farrellnek, dr. David
Bermannak és Tom McBroomnak a szakértelmükért, Wayne
Guthrie-nek és Bella Karishnak, akik megvilágították az utat,
és Serge Kahili King városi sámánnak.
Külön köszönet illeti szerkesztőmet és tanácsadómat, Nancy
Grimley Carletont. További köszönet Linda Kramernek, Joy
Millmannak, John Kiefernek, III. Ed Kelloggnak, Jan
Shelleynek és Michael Guenleynek, akik elbírálták a harmadik
vázlatot. Végül legőszintébb hálám kiadóimnak és egyben
barátaimnak, Hal és Linda Kramernek a bátorításukért és
lelkesedésükért.
 BEVEZETŐ

Egy gondolat Szókratésztől

„A szabad akarat nem azt jelenti, hogy te szabod meg a

tantervet; mindössze azt választhatod ki, hogy adott
időben milyen tantárgyat akarsz felvenni.”

CSODÁK KÖNYVE

Éjjelente a régi Texaco benzinkútnál a meditációtól a vécépucolásig,

a mély önmasszázstól a gyújtógyertya cserélésig terjedő kiképzésem
alatt Szókratész néha megemlített egy-egy embert vagy helyet,
ahová egy nap talán majd ellátogatok „továbbképzésre”.
Egyszer egy hawaii asszonysámánt{1} említett, máskor egy
különleges, titkos harcosiskolát Japánban, olykor pedig a bölcsesség
egy szent könyvét valahol a sivatagban.
Természetesen felkeltette a kíváncsiságomat, de mikor
Szókratészt a részletekről faggattam, témát váltott, így soha nem
lehettem biztos, hogy az asszony, az iskola, vagy akár a könyv
valóban létezik-e.
1968-ban, mielőtt Szókratész elküldött volna, újra szóba hozta az
asszonysámánt.
 – Egy évvel ezelőtt írtam neki, és rólad is említést tettem –
mondta. – Azt válaszolta, talán oktatna téged. Vedd
megtiszteltetésnek – tette hozzá és azt javasolta, keressem fel, ha
úgy érzem, szükségem van rá.
– És hol találom? – kérdeztem.
– Egy banki levélpapíron írt.
– Melyik bankén? – érdeklődtem tovább.
– Nem emlékszem. Talán Honoluluból.
– Megmutatnád a levelet?
– Elvesztettem.
– Neve azért van ennek asszonynak? – dühödtem meg.
– Több is. Nem tudom, hogy most melyiket használja.
– Hogy néz ki?
– Nehéz megmondanom; évek óta nem láttam.
– Szókratész, segíts már! Legyintett.
– Mondtam már, Danny: azért vagyok itt, hogy támogassalak, nem
pedig azért, hogy megkönnyítsem a dolgod. Ha nem találod meg,
akkor még nem állsz készen.
Mély levegőt vettem, s tízig számoltam magamban.
– Na és mi a helyzet a többi általad említett emberrel és hellyel?
– Úgy nézek én ki, mint egy utazási ügynök? – meredt rám
Szókratész. – Menj a szimatod után, kövesd az ösztöneidet.
Mindenekelőtt találd meg őt; aztán majd minden megy a maga
útján.
A kora hajnali csendben indultam haza, lekötötték a
gondolataimat Szókratész kimondott szavai – és a kimondatlanok.
Ha netán arra járok, mondta, talán szeretnék kapcsolatba kerülni az
asszonnyal, akinek se neve, se címe, aki talán még mindig egy
bankban dolgozik Honoluluban, de az is lehet, hogy mégsem. Ha
meglelem, talán megtanít valamire, és talán továbbirányít azokhoz
az emberekhez, azokra a helyekre, amelyekről Szókratész beszélt.
Aznap éjjel az ágyban fekve gondolkodtam: egyik felem
egyenesen a repülőtérre hajtott volna, hogy felszálljon a legelső,
Honoluluba tartó gépre, de másik felem tudta, hogy hamarosan
utoljára fogok indulni a Nemzeti
Főiskolai Tornabajnokságon, aztán megkapom a diplomám és
megnősülök. Nem éppen ez a legmegfelelőbb időszak, hogy
ábrándokat kergetve Hawaiira rohanjak. Ezzel a döntéssel álomba
zuhantam – bizonyos értelemben öt évre. És mielőtt magamhoz
tértem, felfedeztem, hogy minden tanulásom és spirituális
kifinomultságom ellenére felkészületlenül álltam az elkövetkezendő
események előtt – Szok csöbréből a mindennapi élet vödrébe
kerültem.
 I. KÖNYV

Ahová a szellem vezet

A lényeg: mindenkor légy kész feláldozni a ami vagy, azért,

ami válhat belőled.”

CHARLES DUBOIS
 1

CSÖBÖRBŐL…

„A megvilágosodás nem csupán fénylő alakokból,

látomásokból áll; a sötétséget teszi láthatóvá. Az utóbbi
folyamat nehezebb, ezért kevésbé népszerű.”

CARL GUSTAV JUNG

Az esküvőm éjjelén sírtam. Tisztán emlékszem rá: Lindával az

utolsó, Berkleyben töltött évemben házasodtunk össze. Pirkadat
előtt riadtam fel, megmagyarázhatatlanul lehangoltan, és
kicsúsztam az összegyűrt takaró alól a hűvös levegőre. A világ még
sötétbe burkolózott. Behúztam az üveg tolóajtót, hogy ne zavarjam
alvó feleségem. Feszülni éreztem a mellkasom. Hosszasan sírtam,
de nem tudtam, miért.
Hogy érezhetem magam ennyire siralmasan, amikor boldognak
kellene lennem, kérdeztem magamtól. Egyedüli válaszom az a
mélyen nyugtalanító megérzésem volt, hogy megfeledkeztem valami
fontosról, és így lesodródom az életutamról. Ez az érzés egész
házasságomra árnyékot vetett.

A diploma megszerzése után magam mögött hagytam az élsporttal

járó sikert és népszerűséget, viszonylagos névtelenségbe
burkolóztam. Lindával Los Angelesbe költöztünk, ahol életemben
először kerültem szembe a valós világ tényeivel. Színes múltam volt,
főiskolai diplomám, terhes feleségem. Munka után kellett néznem.
Megpróbáltam életbiztosítást árulni, kaszkadőrködni
Hollywoodban, írni, aztán végül sikerült megszereznem egy
tornaedzői állást a Stanford Egyetemen.
Szerencsém volt, megszületett gyönyörű kislányom, Holly, és
mégis örökösen zaklatott az a visszatérő érzés, hogy valami fontos
hiányzik az életemből. Megindokolni, de még csak érthetően
elmagyarázni sem tudtam ezt az érzést Lindának, ráadásul hiányzott
Szókratész útbaigazítása. Félretettem kétségeimet, igyekeztem
megfelelni a férj- és apaszerepnek. Olyan volt, akár egy nem
testhezálló munkakör, vagy egy öltöny, mely túl szűk.
Négy év telt el. A vietnámi háború, a Holdra szállás és a
Watergate-botrány szolgáltak háttérként személyes kis világom, az
egyetemi politika, a szakmai törekvések és a családi felelősség
mellett.
A főiskolai éveim alatt jóval egyszerűbbnek tűnt az élet: tanulás,
edzés, szórakozás, szerelem. Ismertem a játékszabályokat. Most
viszont a szabályok megváltoztak; sorra vizsgáztatott a mindennapi
élet, és nem tudtam rászedni a tanárt. Csupán magamat
bolondíthattam, és hozzá is láttam makacs elszántsággal.
Egy fehér cölöpkerítéses házról ábrándoztam két autóval a
garázsban, továbbra is megtagadtam zavaros belső vágyódásaimat.
Eltökéltem, hogy minden rendben lesz. Végül is Lindának olyan sok
jó tulajdonsága volt – bolond lettem volna mindent elhajítani. És a
lányomra is gondolnom kellett.
Egyre jobban elsáncoltam magam a „valós világban”, míg végül a
védfal betonná keményedett. A Szókratésztől tanultak, az akkori
élményeim fakulni kezdtek, akár az érzelgős képek az
emlékkönyvben – egy sor elmosódott kép egy másik időből, egy
másik világból –, a régműit álmaivá lettek. Minden egyes év
elteltével egyre valószínűtlenebbé váltak Szókratész szavai a hawaii
asszonyról, a japán iskoláról és a sivatagi könyvről – majd teljesen
feledésbe merültek.
Otthagytam Stanfordot, és az ohiói Oberlin főiskolán vállaltam
munkát, abban a reményben, hogy ez a változás esetleg megerősíti a
kapcsolatomat Lindával. Az új környezet azonban csak még jobban
kihangsúlyozta eltérő értékrendünket. Linda szeretett főzni és
imádta a húst, míg én a nvers zöldségekből álló kosztot
részesítettem előnyben. Szerette a bútorokat, én viszont a zen
egyszerűséget kedveltem és a földre fektetett matracot. Ő a társas
életet szerette, én a munkámat. Ő igazi amerikai feleség volt, én
pedig a barátai szemében egy földöntúli csodabogár. Magamba
húzódtam. Linda lubickolt a hagyományos világban, amely belőlem
visszatetszést váltott ki, bár irigyeltem érte.
Linda érezte az elégedetlenségem, és haraggal válaszolt rá. Alig
egy éven belül romokban hevert a magánéletem, a házasságom
tönkrement. Nem tagadhattam többé.
Azt hittem, hogy a Szókratésszal eltöltött idő megkönnyíti majd
az életem, de csak megnehezítette. A munka, a család, a tanszéki
értekezletek és a személyes gondok áradata szinte mindent
elmostak, amit Szókratésztől tanultam.
Bár figyelmeztetett rá, hogy „a harcos teljesen nyitott, akár egy
gyermek”, mégis éltem a magam zárkózott életét. Úgy gondoltam,
senki sem ismer vagy ért meg igazán, még Linda sem. Elszigeteltnek
éreztem magam, és már magamnak sem voltam jó társaság.
 Szókratész hiába tanította, hogy „engedd szabadjára az elméd és
élj a jelenben”, az agyam zsongott a haragtól, a bűntudattól, a
sajnálattól és az idegességtől.
Szókratész megtisztító nevetése, mely egykor kristályharangként
csengett bennem, most tompa visszhangként, távoli emlékként
hangzott.
Ebben a túlfeszített, önmagamból kifordult állapotomban alig
maradt időm a kislányomra. Meghíztam, elvesztettem a tartásomat
és az önbecsülésemet. És mind közül az volt a legrosszabb, hogy
eltűnt életem vezérfonala, létem mélyebb célja.
Kapcsolataim tükrében néztem magam, és nem tetszett, amit
láttam. Mindig is én álltam a világom középpontjában. Nem
tanultam meg, hogyan figyeljek, csupán azt, hogyan vonjam
magamra mások figyelmét. Húzódoztam tőle, vagy talán képtelen is
voltam rá, hogy feláldozzam céljaimat és elsőségemet Linda és
Holly, vagy bárki más céljaiért és elsőségéért.
Minél inkább nyugtalanított a felismerés, hogy én vagyok a
legönzőbb ember a világon, annál kitartóbban kapaszkodtam
széteső önképembe. Múltbeli edzéseim és teljesítményem alapján
csillogó páncélú lovagnak láttam magam, csakhogy a páncél
berozsdásodott, és az önbecsülésem rendkívül mélyre süllyedt.
Szókratész azt mondta egyszer: „Testesítsd meg, amit tanítasz, és
csak azt tanítsd, amit megtestesítettél.” Megjátszottam az okos, sőt
bölcs tanárt, de közben ostoba sarlatánnak éreztem magam. És
minél több idő telt el, annál fájdalmasabban kristályosodott ki
előttem mindez.
A kudarcok elől az edzősködésbe és a tanításba menekültem, ahol
sikeresnek érezhettem magam. Pedig inkább az emberi
kapcsolatokkal kellett volna törődnöm.
 Linda és én elhidegültünk egymástól. Mindketten új kapcsolatokat
találtunk, és végül a minket összekötő egyre vékonyabb szál
elpattant. Úgy döntöttünk, szétválunk.
Egy hideg márciusi napon költöztem el. Sáros latyakká öregedett
hóban cipeltem valamennyi holmimat egyik barátom furgonjához,
aztán találtunk egy kiadó szobát a városban. Az agyam azt mondta,
így a legjobb, de a testem nem értett egyet vele. Gyomorbántalmak
kínoztak, majd izomrángások törtek rám. Elég volt, ha egy papírral
vagy szöggel felsértettem a kezem, máris elfertőződött a seb.
Néhány héten át még vitt a lendület, valahogy minden nap képes
voltam elvégezni a munkámat. De belül szétestem, az élet, amelyet
elképzeltem magamnak, odalett.
Nyomorultul éreztem magam, elveszettnek, és fogalmam sem
volt, kihez fordulhatnék.
Aztán egy nap, amikor a postámat néztem át a testnevelési
tanszék irodájában, egy körlevél csusszant ki a halomból és hullott
kinyitva a földre. Lehajoltam, hogy fölvegyem, és közben a szemem
automatikusan végigfutott a szövegen. „A tanszék minden tagját
értesítjük, hogy kérvényezhetik a Powers Travel Ösztöndíjat. A díj a
kultúrák közötti kutatásokat segíti elő a szakmai érdeklődésüknek
megfelelő területen.”
Hirtelen elöntött a bizonyosság, hogy mindezt a sors akarja így.
Tudtam, hogy kérvényezem az ösztöndíjat, és azt is, hogy meg
fogom kapni.
Két hét múlva már ott is volt a bizottság válaszlevele a
postaládámban. Feltéptem és elolvastam. „A kuratórium végrehajtó-
bizottsága örömmel értesíti, hogy a Powers Travel Ösztöndíj kétezer
dollárt bocsát a rendelkezésére. A pénzt a tudományos
tevékenységének megfelelő kutatásra és utazásra fordíthatja 1973
nyarán, vagy a következő hathónapos kutatószabadsága idején…”
Kinyílt egy ablak, ismét láttam magam előtt célt.
De hová utazzak? Jógaedzésen kaptam meg a választ. Az
edzésekre azért iratkoztam be, mert valahogy vissza akartam
szerezni testem egyensúlyát. A légzéstechnikák, meditációs
gyakorlatok egy része emlékeztetett azokra, amelyeket Joseph,
Szókratész egyik régi tanítványa mutatott, akinek akkoriban kis
kávézója volt Berkeleyben. Mennyire hiányzott Joseph bozontos
szakálla és kedves mosolya!
Joseph járt Indiában, és csupa jót mesélt ottani élményeiről.
Magam is több könyvet olvastam hindu szentekről, bölcsekről és
gurukról, metafizikáról és a jóga filozófiájáról. Lehet, hogy Indiában
megtanulhatom a titkos gyakorlatokat, amelyek majd
felszabadítanak – vagy legalább újra sínre tesznek.
Igen, Indiába megyek. Ez a logikus döntés. És mozgékony leszek,
mindössze egy kis hátizsákot és egy bármikor átírható repülőjegyet
viszek magammal. Áttanulmányoztam a térképet, utánanéztem egy-
két dolognak, vízumot kértem és beoltattam magam.
Miután mindezzel megvoltam, beszéltem Lindával.
Elmagyaráztam, hogy megpróbálok minél több képeslapot küldeni
Hollynak, de számítson rá, hogy hosszú ideig elérhetetlen leszek.
Mindössze annyit felelt: „Megszoktuk”.

***

Egy meleg tavaszi reggelen, mielőtt a tanév véget ért, leültem a

gyepre négyéves kislányommal, hogy elmagyarázzam neki a
döntésemet.
– Édesem, egy időre el kell mennem.
 – Hová mégy, apa?
– Indiába.
– Ahol elefántok vannak?
– Igen.
– Anya és én is veled mehetünk?
– Most nem, de egy nap majd együtt utazunk. Csak te és én. Jó
lesz?
– Jó – mondta, majd kis idő után folytatta. – Merre van India?
– Arra – mutattam.
– Hosszú időre mégy?
– Igen, Holly – válaszoltam őszintén. – De bárhol is legyek,
szeretni foglak és emlékezni fogok rád. Te is emlékszel majd rám?
– Igen. El kell menned, apa? – hangzott a kérdés, amelyet én is
oly gyakran feltettem magamnak.
– Igen, így van.
– Miért?
A helyes szavakat kerestem.
– Van néhány dolog, amit csak akkor értesz majd meg, ha nagyobb
leszel, de egyszerűen muszáj mennem – még ha nagyon fogsz is
hiányozni.
Amikor Lindával úgy döntöttünk, hogy különválunk, és
elköltöztem, Holly belekapaszkodott a lábamba, nem engedett.
– Ne menj, apa! Kérlek! – sírt.
Gyengéden, de határozottan eltoltam a lábamtól, megöleltem,
aztán tartottam, nehogy újra rám csimpaszkodjon. Életem egyik
legnehezebb pillanata volt a távozás.
Most, amikor közöltem vele, hogy mennem kell, nem sírt, nem
próbált meg rábeszélni, hogy maradjak. Csak lenézett a fűre. Ez fájt
jobban, mert éreztem, mi játszódott le benne: feladta.
 ***

Egy héttel később véget ért a tanév. Keserédes búcsút vettem

Lindától, megöleltem a lányom, és elindultam. A taxi ajtaja
becsukódott. Elindult az autó, s én visszanéztem a hátsó ablakon át.
Távolodott az otthonom, egyre kisebbedett az ismerős világ, míg
végül csak a saját tükörképem maradt, az meredt vissza rám a
hátulsó ablakról. Szívfájdító sajnálattal és lelkes várakozással telve
mondtam be a sofőrnek: – Hopkins repülőtér.
Az egész nyár és további hat hónap kutatói szabadság –
összességében kilenc hónap – állt a rendelkezésemre, hogy
megtaláljam és megértsem a szemem elé táruló világot.
 2

AZ UTAZÁS

„A hajó a kikötőben biztonságban áll – de nem arra való.”

JOHN A. SHEDD

Föld és ég között megpihenve kinéztem a 747-es ablakán, át az

Indiai-óceánt borító felhőtakarón, és azon tűnődtem, hogy
kérdéseimre csakugyan valahol odalent vár-e a válasz.
Gondolataim továbblebegtek és a szemhéjam lassan lecsukódott.
Mintha csak pillanatok teltek volna el, a sugárhajtású repülő kerekei
földet értek, és felriadtam.
A monszun nyirkos évszaka fogadott. Folyton csurom víz voltam
az esőtől vagy az izzadságtól, ősrégi taxikon, riksákon, buszokon és
vonatokon utaztam. Gyalogoltam sáros utakon és zajos bazárokon
át, ahol hindu fakírok mutogatták szokatlan erejüket, önfegyelmüket
és önsanyargatásukat.
Nagyvárosok, kisebbek, falvak. Színek és szagok. Tikkasztó hőség,
tömjénfüst és tehénürülék. Kalkutta, Madras és Bombay. Mindenütt
mozgó sokaság, nyüzsgő tömeg. A szent India minden
négyzetmétere, minden egyes négyzetcentimétere emberekkel
zsúfolt.
 Érzékeimet szokatlan látványok és szagok árasztották el,
amelyeket hol megigézve fogadtam, hol lebegtem bennük, mint
valami álomban. De nem azért jöttem, hogy nyaraljak.
Számos jógaiskolába eljutottam, ahol különböző testhelyzeteket,
légző módszereket és meditációkat tanultam, hasonlót azokhoz,
amelyeket Szókratész és Joseph mutattak.
Kalkuttában saját szememmel láttam a szegénység legalját, a
mocsokban élő tömegeket. Bárhová fordultam, koldusokba botlottam
– rongyos ruhába öltözött férfiakba, nőkbe és nyomorék gyerekekbe.
Ha az egyiknek adtam, tíz másik termett ott helyette. Mindez rikító
ellentétben állt a Tadzs Mahal és a többi templom, valamint a
kevéssé ismert, de szellemi erőtől duzzadó szent helyek szépségével
és szellemi egyensúlyával.
Elzarándokoltam asramokba, találkoztam az Advaita Vedanta nem
dualisztikus tanaival, és a bölcsekkel, akik azt tanítják, hogy a
samsara és a nirvána, a hús és a szellem nem válik el. Tanultam az
Istenről, és Brahma, a Teremtő, Visnu, a Megtartó, és Síva, a
Pusztító szent háromságról.
Guruk lába előtt ültem, akik egyszerű bölcseleteket mondtak és
lényükből szeretet, erő sugárzott. Átéreztem a szent emberek mély,
vallásos buzgalmát. Serpa vezetőkkel még Tibetbe, Nepálba és a
Pamír-vidékre is eljutottam, ahol aszkétákkal és remetékkel
találkoztam. Magamba szippantottam az idegen levegőt,
barlangokban ültem és meditáltam.
De minden egyes nappal fogyott a lelkesedésem, mert nem
találtam Szókratészhez fogható tanárt, s nem tanultam semmi olyat,
aminek leírását ne találtam volna meg a nvugati part
könyvesboltjaiban. Úgy éreztem, mint aki hiába jött el a rejtélyes
Kelethez, mert az elment meglátogatni a kaliforniai rokonokat.
 Mélyen tisztelem India szellemi hagyományait, becsülöm
kulturális örökségét és emberi kincseit. De bárhová is mentem, úgy
éreztem, hogy kívülálló vagyok, leskelődő. Senki és semmi sem
érintett meg. Nem India hiányossága volt, hanem az enyém. Mikor
erre rájöttem, csüggedten, de elszántan úgy döntöttem, hazatérek,
és megpróbálom újra összehozni a családunkat. Úgy éreztem, ez a
helyes, a felelősségteljes döntés.
Azt terveztem, kelet felől térek haza, egyenesen Hawaiira repülök,
néhány napot pihenek, majd visszamegyek Ohióba – Hollyhoz és
Lindához. Mindketten hiányoztak. Talán mégis működhetnek a
dolgok.
Talán az is egyfajta jel, hogy nem találtam meg Indiában, amit
kerestem, győzködtem magam.
Talán nincs is szükségem más szellemi képzésre, mint arra, amit
Szókratésztől kaptam. De ha ez igaz, miért kínoz egyre erősebben a
nyugtalanság?
A repülőgép keresztülsüvített az éjszakán, szárnyán a lámpák apró
csillagokként villogtak, így repültünk el az alvó világ fölött. Olvasni
próbáltam, de nem tudtam koncentrálni. Aludni próbáltam, de
elkerült az álom. Újra meg újra Szókratész arca jelent meg előttem,
és mondatfoszlányok jutottak eszembe, amelyeket ő mondott
nekem. Mire leszálltunk Hawaiin, már elviselhetetlenné vált a
„figyelj, mert elfelejtettél valamit” érzés, mintha tűz égett volna a
gyomromban. Valósággal lángoltam. Visítani lett volna kedvem. Mit
tegyek?

***

Amikor kiléptem a 747-esből a fényes napsütésbe, a kellemes hawaii

szellő rövid időre megnyugtatott.
 A legenda szerint ezek a szigetek földből, tűzből, levegőből és
vízből születtek, és erős gyógyító energia áradt belőlük, még mielőtt
a tengerészek, a papok, a vállalkozók és a történelem turista
paradicsommá változtatták őket. Reménykedtem, hogy a civilizáció
máza alatt megmaradt valami ebből a gyógyító energiából, ami talán
lecsendesíti a bensőmben veszettül ugató kutyát, amely nem akart
elhallgatni.
Bekaptam valamit a repülőtéren, busszal átzötyögtem Waikiki
zsúfolt utcáin, majd egy óra gyaloglás után találtam egy kis szobát
távol a főútvonalaktól. Kipróbáltam a szivárgó vécét, aztán gyorsan
kipakoltam kevéske holmimat öreg hátizsákomból. Az éjjeliszekrény
félig nyitott fiókja egy szamárfüles telefonkönyvet és egy alig
használt bibliát rejtett. Néhány napra megteszi ez a szoba.
Hirtelen fáradtság tört rám. Végighevertem a túl puha ágyon,
amely minden mozdulatomra ritmusosan nyekergett, aztán nem is
emlékeztem semmire, amíg hirtelen ki nem nyílt a szemem.
– A sámánnő – kiáltottam fel hangosan, szinte azt sem tudva, mit
mondok. Felültem. – Hogy is felejthettem el! – csaptam a
homlokomra. – Gondolkozz: mit is mondott Szókratész?
Sorra bukkantak elő az emlékek. Arra biztatott, hogy keressek fel
valakit Hawaiin, aztán egy iskolát említett, amely hol is van?…
Japánban. Meg mondott valamit egy szent könyvről a sivatagban,
egy könyvről, amely az élet értelméről szól.
Meg akartam találni a könyvet és az iskolát, de először is meg
kellett találnom azt az asszonyt. Ezért jöttem, ez volt az az érzés,
amely ide hajtott, emiatt vállaltam az egész utazást!
Mihelyt ezt felismertem, ellazult a gyomrom, és a fájdalom a
bensőmben izgalommá változott. Alig tudtam visszafogni magam.
Az agyamban vadul forogtak a kerekek. Mit is mondott róla
Szókratész? Az asszony céges levélpapíron írt neki… igen, egy bank
levélpapírján.
Fellapoztam a sárga oldalakat és kikerestem a bankokat. Csak
Honoluluban huszonkettőt találtam.
– Miért csinálsz bolondot magadból, öregem? – morogtam
magamnak.
Szókratész nem mondta meg az asszony nevét, címét, még azt
sem, hogyan néz ki. Szinte semmilyen kiindulópontom nem volt.
Lehetetlennek tűnt, hogy megtaláljam.
Aztán ismét eltöltött a végzet érzése. Nem lehet, hogy mindez
véletlen. Itt vagyok, és valahogy megtalálom azt a nőt. Az órámra
pillantottam. Ha sietek, még benézhetek néhány bankba zárás előtt.
De ez Hawaii, nem New York, itt az emberek nem rohannak. És
különben is, mit mondjak az első bankban? Menjek be egy táblával a
kezemben, amelyre azt írom: „Egy különleges embert keresek”?
Vagy súgjam minden tisztviselő fülébe, hogy Szókratész küldött? És
mi van, ha ez a nő nem is Szókratészként ismeri őt, már ha
egyáltalán bankban dolgozik, és ha egyáltalán létezik.
Kinéztem az ablakon az utcácska túloldalán levő téglafalra. A
tenger mindössze tízsaroknyira van. Megvacsorázom, sétálok egyet
a homokban és megpróbálom kitalálni, mit tegyek. Épp idejében
értem a vízpartra, hogy lássam a naplementét, leszámítva, hogy a
nap a sziget másik oldalán tért nyugovóra.
– Remek – morogtam magamban. – Hogyan találnám meg azt a
titokzatos nőszemélyt, ha még a napnyugtát sem vagyok képes
megtalálni?
Végigfeküdtem a nap melegét őrző puha homokon, felnéztem a
fejem fölött lévő pálmára. Figyeltem a lágy szellőben lengedező zöld
leveleket, és megpróbáltam kiókumlálni valamit.
 Másnap hasított belém a gondolat, amikor elsétáltam a helyi újság
kiadóhivatala előtt. Bementem az épületbe, és feladtam egy
apróhirdetést. „Fiatal békés harcos, Szókratész barátja hasonló
gondolkodású bankárnőt keres. Változzunk együtt.” Megadtam a
hotel telefonszámát. Lehet, hogy ostobaság, gondoltam, semmivel
nincs több esélye, mintha palackba rejteném üzenetemet, és a
tengerbe hajítanám. De legalább tettem valamit.

***

Múltak a napok. Galériákba jártam, búvárkodtam, heverésztem a

tengerparti homokon és vártam, vártam. Senki nem válaszolt a
hirdetésemre, és hiába jártam az utcákat.
Reményvesztetten hívtam fel a repülőteret, és helyet foglaltattam
egy hazafelé tartó járatra. Úgy döntöttem, feladom.
A repülőtérre menet a buszon kábán ültem, szinte azt sem tudtam,
hol vagyok. Aztán a légitársaság pultja előtt találtam magam, majd a
váróban, és amikor az én járatomat jelentették be, megszólalt
bennem egy hang: „Nem!” És tudtam, hogy nem adhatom fel. Sem
most, sem később. Bármi történjék is, meg kell találnom Szókratész
sámánnőjét.
Lemondtam a helyfoglalást, vettem egy várostérképet, és a
legközelebbi busszal visszamentem Honoluluba. Útközben
bejelöltem minden egyes bankot.

***

Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy az első bank a napnak

ebben az órájában szinte teljesen üres. Jellegzetes bankbelsőn futott
végig a pillantásom, és rögtön találtam is valakit, akiről úgy véltem,
talán az én emberem. Magas, kisportolt külsejű nő volt, a negyvenes
évei közepén járt. Felém fordult és kurtán rám mosolygott. Amikor
találkozott a pillantásunk, belém hasított a megérzés. Hiszen ez
hihetetlen! Miért is nem bíztam magamban?
Megvártam, míg a nő befejezte a beszélgetést az egyik
kollégájával, és visszament íróasztalához, a páncélszekrény és letéti
dobozok mellé. Aztán mély lélegzetet vettem, és odaléptem hozzá.
– Bocsásson meg – mondtam legőszintébb, legkedvesebb
mosolyom kíséretében. Igyekeztem intelligens arcot vágni, hogy ne
nézzen teljesen őrültnek. – Egy nőt keresek… vagy inkább úgy
mondanám, keresek valakit, aki történetesen nőnemű, de nem
tudom a nevét. Tudja, egy idős úriember, vagyis nem úgy úriember,
ahogy azt általában értik, szóval egy Szókratész nevű idős férfi
javasolta, hogy keressem meg. Mond magának valamit ez a név?
– Szókratész? – kérdezett vissza. – Nem az a görög vagy római
pofa a történelemből?
– Igen, valami olyasmi – feleltem és reményeim kezdtek elszállni.
– Talán más néven ismeri. Az egyik tanárom. Egy benzinkútnál
ismerkedtem meg vele – suttogtam, minden szót kihangsúlyozva. –
Kaliforniában, egy benzinkútnál.
Aztán lélegzetvisszafojtva vártam.
Lassan elkerekedett a szeme és fény csillant benne.
– Igen, volt egyszer egy barátom, aki Kaliforniában egy
benzinkútnál dolgozott. De őt Ralphnak hívták. Lehet, hogy rá
gondol?
– Ó… nem – feleltem csalódottan. – Nem hiszem.
– Hát, sajnálom. Dolgoznom kell. Remélem, megtalálja
Archimédeszt.
– Szókratész – javítottam ki. – És nem őt keresem, hanem egy
nőt.
 Végigfutott rajtam a hideg, a nő hangja pedig megváltozott.
– Elnézést, mennem kell. Remélem, hamarosan talál egy nőt
magának.
A tarkómon éreztem a tekintetét, amikor odamentem egy másik
alkalmazotthoz, és ugyanezt előadtam egy ötven körüli, erősen
festett és rúzsozott nőnek. Nem tartottam ugyan valószínűnek, de
alapos akartam lenni. A nő összenézett a másikkal, akit elsőként
szólítottam le, aztán gyanakvó pillantással méricskélt.
– Segíthetek? – kérdezte.
Nyilván van valamiféle banki telepátia, gondoltam.
– Egy nőt keresek, aki egy bankban dolgozik, de nem tudom a
nevét. Nem ismer véletlenül egy Szókratész nevű alakot?
– Azt javaslom, beszéljen az ügyfélszolgálattal – szakított félbe.
Először rosszul értettem, azt hittem, egy másik ügyféllel kell
beszélnem, de egy harmadik nőre mutatott, aki sötét kosztümben ült
egy íróasztal mögött. Épp letette a telefont.
Köszönetet biccentettem, odamentem az ügyfélszolgálatos nőhöz,
és a szemébe néztem.
– Jó napot. Békés harcos vagyok, és Szókratész egyik barátját
keresem.
– Tessék? – ijedten kereste tekintetével a biztonsági őrt.
– Azt mondtam, Békésből való vagyok, és a görög Szókratész Bank
fiókját keresem.
– Ő – mondta. Rám mosolygott és lesimítgatta zakóját. – Azt nem
ismerem, de talán mi is segíthetünk.
– Uramisten, már ilyen későre jár? – Ijedt képpel néztem az
órámra. – Majd jelentkezem. Esetleg együtt ebédelhetnénk. Viszlát,
csaó, alolia… – és ezzel távoztam.
 Ugyanezt a békés harcos vagyok – Békésből való vagyok szöveget
használtam a délután hátralévő részében. Aztán betévedtem egy
bárba, és hosszú idő óta először megittam egy sört. Pedig nem is
szeretem a sört. Nyolc bankkal később, amikor a pénzügyek
templomában megint falnak ütköztem, megfogadtam, hogy soha, de
soha még csak nem is gondolok arra, hogy magánnyomozó legyek!
Sajgott a hátam, s úgy éreztem, gyomorfekélyt kaptam. Az egész
őrültségnek tűnt. Lehet, hogy az a nő úgy kapta valakitől a banki
papírt. Miért dolgozna egy sámán bankban? Igaz, miért dolgozik egy
olyan öreg harcos, mint Szókratész egy benzinkútnál?
Életemnek ebben a legzavarosabb és legcsalódottabb pillanatában
már nem volt afféle illúzióm, hogy előbb-utóbb egy rejtélyes
sámánba ütközöm egy bankban, aki azonnal felismer engem.
Maradék hitem a megérzéseimben úgy elfogyott, mint az üdítő a
járdán fekvő dobozból. Felvettem és a szemetesbe dobtam. Egy
jótett. Legalább nem veszett kárba az egész nap.
Aznap éjjel úgy aludtam, akár egy halott – ami nem állt távol a
valóságtól.
A következő nap újabb tíz bankban tettem kísérletet, ami
kimerített és elzsibbasztott. Két helyen felkértek, hogy távozzam. Az
utolsó bankban pedig majdnem letartóztattak, mert kezdtem
elveszteni a türelmemet. Az idegeim kikészültek. Úgy döntöttem,
elteszem magam holnapra.
Aznap éjjel azt álmodtam, hogy mindig elmegyek amellett a nő
mellett, akit keresek, éppen hogy lemaradok róla. Mint egy
filmjelenetben, amikor a két főszereplő már majdnem találkozik, de
az utolsó pillanatban hátat fordítanak és elkerülik egymást. Újra meg
újra ez a jelenet ismétlődött.
 Fáradtan ébredtem. Bármire hajlandó lettem volna, a szó szoros
értelmében bármire, kivéve arra, hogy a névtelen, nőnemű
banktisztviselőt keressem. De most segített a Szókratésztől kapott
kiképzésem. Erőt vettem magamon, felkeltem, felöltöztem és útnak
indultam. Egy kis önfegyelem mindent megváltoztathat.
A harmadik napon a kutatás végképp az idegeimre ment. De
egyetlen kellemes dolgot mégis találtam a mogorva arcok
tengerében: az aznapi negyedik bankban találkoztam egy nagyjából
velem egyidős, hihetetlenül csinos tisztviselőnővel. Amikor
közöltem vele, hogy egy különleges nőt keresek, mosolyra húzódott
a szája.
– Én elég különleges vagyok?
– Hát… ami azt illeti, rég láttam ennyire különleges nőt –
vigyorogtam rá.
Igencsak kételkedtem benne, hogy ő lenne a sámánasszony, de
furább dolgok is történtek már, és Szókratésznél az ember soha nem
tudhatja.
Várakozásteljesen nézett a szemembe. Talán csak flörtöl. Vagy azt
akarja, hogy náluk helyezzem el a pénzem. Vagy talán tud valamit.
Akár még a sámánasszony lánya is lehet. Vagy bárki. Nem
engedhetem meg magamnak, hogy ne nézzek utána mindennek,
döntöttem el. És egy kis szórakozás sem esne rosszul.
– Tudja, ki vagyok? – kérdeztem.
– Ismerősnek tűnik – felelte.
A fenébe. Akkor most tudja, vagy nem?
– Nézze… – a pulton levő névtáblára pillantottam Barbara. Dan
vagyok, és egyetemen tanítok odahaza. Látogatóban vagyok
Honoluluban, és elég egyedül érzem magam. Tudom, hogy csak
most ismerkedtünk meg, de nem volna kedve velem vacsorázni
munka után? Esetleg megmutathatná, honnan lehet látni a
naplementét, vagy beszélgethetnénk benzinkutakról és régi
tanárokról.
Ismét mosolygott – jól jel.
– Hát, ez legalább eredeti szöveg – mondta. – Ötkor végzek, az
épület előtt találkozunk.
– Remek. Akkor viszlát.
Jó érzéssel léptem ki a bankból. Megbeszéltem egy randit, talán
nyomon is vagyok. Aztán megszólalt bennem egy halk hang:
„Mégis, mit csináltál, te bolond? Szókratész egy küldetéssel bízott
meg, te pedig felcsípsz egy bankos csajt?”
– Fogd már be – förmedtem rá olyan hangosan, hogy egy járókelő
felém fordult és alaposan végigmért.
Az órám két óra harmincöt percet mutatott. Ötig még két, vagy
akár három bankkal is végezhetek. Megnéztem a térképet, amely
már tele volt a bankok áthúzott jeleivel. A First Bank of Hawaii pont
a sarkon állt.
 3

A BOLONDOK SZERENCSÉJE

„Az istenek is segítik, ki lelkes és akar.”

AISZKHÜLOSZ

Ahogy beléptem a terembe, az őr felém fordult, majd elindult. Aztán

elment mellettem. Kiengedtem tüdőmből a visszatartott a levegőt,
és felpillantottam a kamerákra; mintha mind rám irányult volna.
Mint aki a pénzügyeit intézi, a pulthoz léptem, úgy tettem, mintha
egy befizetési nyomtatványt töltenék ki.
Alig egy méterre tőlem, az íróasztal mögött egy tisztviselőnő ült.
Maga volt a megtestesült bankhivatalnok; magas, arisztokratikus,
ötvenes éveiben járó nő. Felnézett a munkájából, amikor odaléptem
hozzá, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, felállt.
– Elnézést, csak most tudok ebédelni menni. De Mrs. Walker
segíthet önnek – mutatott a másik íróasztal felé, azzal sarkon
fordult és elment.
– Ööö… kösz – motyogtam utána.
Mrs. Walker egyáltalán nem segített, ahogyan a többi tisztviselő
sem, sőt, a következő bankban a biztonsági őr kísért ki az ajtón és
nyomatékosan közölte, hogy vissza ne menjek.
 Nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak. Az utolsó bank csiszolt
kőfalának dőltem, aztán lassan lecsusszantam a járdára.
– Elegem van – mondtam hangosan. – Kész, felejtsük el, nincs
több bank.
Tökéletesen tudtam, mennyire fontos, hogy kitartó legyen az
ember, de nincs értelme állandóan fejjel menni a falnak. És ez így
nem megy. Randizok egyet, megnézem a naplementét, aztán
visszamegyek Ohióba.
Önsajnálattal telve üldögéltem a járdán. Aztán egy hangot
hallottam.
– Jól van?
Felnéztem. Alacsony, duci, ezüstös hajú ázsiai nő állt mellettem.
Túlméretezett muumuut viselt, a kezében bambuszbotot tartott. Úgy
hatvan évesnek látszott, és anyai aggodalommal mosolygott le rám.
– Minden rendben, köszönöm – feleltem, és némi erőlködéssel
felálltam.
– Nem úgy tűnik. Fáradtnak látszik.
Ideges voltam, csaknem rácsattantam, hogy mi köze hozzá, de
inkább mély lélegzetet vettem.
– Igaza van – vallottam be. – Fáradt vagyok. De voltam már fáradt
korábban is, és megleszek valahogy. Azért köszönöm.
Azt hittem, erre otthagy, de csak állt és nézett.
– Akkor is biztos vagyok benne, hogy jót tenne magának egy
pohár gyümölcslé.
– Maga orvos, vagy ilyesmi? – kérdeztem félig gunyorosan.
– Nem – mosolygott rám. – Nem igazán. De Victor, a keresztfiam
szintén mindkét végén égeti. – Zavart pillantásom látva gyorsan
hozzátette: – Mármint a gyertyát.
 – Ó – elmosolyodtam. Kedves hölgynek tűnt. – Talán mégis jót
tenne egy pohár gyümölcslé. Meghívhatom?
– Nagyon kedves öntől – bólintott.
Bementünk a bank melletti kis kávéházba. Láttam, hogy erősen
sántít.
– Ruth Johnson vagyok – mutatkozott be. Öreg bambusz botját a
pultnak támasztotta, majd felém nyújtotta kezét.
Johnson… nem jellegzetes ázsiai keresztnév. Nyilván amerikai
vagy európai férje van.
– Dan Millman – mondtam, kezet rázva vele. Aztán
sárgarépalevet rendeltem.
– Ugyanazt – kérte Mrs. Johnson.
Amíg a pincérnő felé fordult, alaposan szemügyre vettem.
Részben hawaii arc, vagy talán japán, esetleg kínai, és elég
napbarnított.
A pincérnő a pultra tette a sárgarépaleveket. Felvettem az
enyémet, és csak ekkor vettem észre, hogy Mrs. Johnson furán
mered rám. A szemembe nézett, és nem kapta el a tekintetét. Mély
pillantása volt, akárcsak Szókratésznek. Ugyan már, ne képzelődj,
gondoltam.
De ő továbbra is tanulmányozott.
– Nem ismerem valahonnan?
– Nem hinném. Először vagyok itt.
– Honoluluban?
Dehogy, a Föld bolygón, gondoltam.
– Igen – mondtam.
Néhány pillanatig még feszülten figyelt.
– Hát, talán csak a képzeletem játszik velem – jegyezte meg végül.
– Turistáskodik?
 – Félig. Az Oberlin Főiskolán tanítok, és kutatóúton járok –
feleltem.
– Csakugyan? Az Oberlinről jött? Az egyik unokahúgom az
Oberlinre jár.
– Nahát! – Az órámra pillantottam.
– Igen. És Victor, a keresztfiam is azt tervezi, hogy jövőre
odamegy. Most végzett a Punaho iskolában. Mondja, nincs kedve
este eljönni hozzánk? Megismerkedhetne Victorral. Odalesz, hogy
találkozhat egy oberlini professzorral.
– Hát, nagyon jólesik a meghívás, de már van programom estére.
Egyáltalán nem vettem el a kedvét. Remegő kézzel lefirkálta címét
egy papírlapra, és a kezembe nyomta.
– Ha meggondolná magát.
– Ismét köszönöm – mondtam és felálltam.
– Én köszönöm magának, hogy meghívott.
– Ugyan már – feleltem, és egy ötdollárost dobtam a pultra.
Néhány pillanatig haboztam, aztán megkérdeztem tőle. – Véletlenül
nem bankban dolgozik?
– Nem. Miért?
– Nem érdekes.
– Hát akkor: aloha – intett. – Teremtsen magának szép napot.
Megmerevedtem, és újra felé fordultam.
– Mit mondott az előbb? Teremtsek magamnak szép napot?
– Igen.
– Többnyire azt mondják, érezze jól magát, vagy ilyesmi.
– Többnyire igen.
– Egy régi tanárom mondta így.
– Igazán? – Bólintott, aztán furán elmosolyodott. – Hát nem
érdekes?
 A valóságméterem zsongani kezdett, a nyelvem kissé elzsibbadt.
Hát mégis?
Újra rám meredt, egy olyan végtelen pillantással, hogy a kávéház
szinte eltűnt. – Ismerlek – szólalt meg.
Hirtelen minden megvilágosodott. Éreztem, hogy vér fut az
arcomba, s a kezem remegni kezd. Hol is éreztem ezt utoljára?
Aztán eszembe jutott. A régi benzinkútnál, egy csillagos éjszakán.
– Ismer?
– Igen. Először nem voltam benne biztos, de most már
felismertem, hogy jóravaló ember vagy. Ám azt hiszem, kissé
nehezen jössz ki magaddal.
– Ez az? – kérdeztem megalázottan. – Hát így értette?
– És azt is megállapíthatom, hogy magányos vagy és egy kicsit
többet kellene pihenned. Egy mezítlábas séta a hullámok között
megnyugtatna. Igen, jót tenne neked egy mezítlábas séta a parti
hullámok között – suttogta.
– Egy séta mezítláb a hullámok között? – hallottam meghökkent
hangom.
– Pontosan.
Zavartan megindultam a kijárat felé, amikor utánam szólt.
– Este várlak, hét körül.

***

Nem emlékszem tisztán, hogyan távoztam a kávéházból. A

következő, amiben biztos vagyok, hogy azon kaptam magam,
kezemben a cipőmmel sétálok Waikiki tiszta, nedves partján, a
lábam sekély hullám mossa. Mit csinálok itt? Aztán egy idő után
bevillant: Ruth Johnson… a kávéház… az ő háza… hét óra. Az
órámra kaptam a tekintetem. Negyed hét.
 Negyed hét, negyed hét, ismételgettem, mintha ez jelentene
valamit. Majd derengeni kezdett: épp most ültettem fel Barbarát, a
csinos banktisztviselőt.
Hogy én mekkora barom vagyok!
De mivel ez ügyben már semmit sem tehettem, buszra szálltam
Honolulu vonzó kertvárosa felé, aztán addig gyalogoltam, míg meg
nem találtam Ruth Johnson címét. Legalább is azt reméltem, hogy jó
helyen kopogtatok, mert a kézírása nem volt könnyen olvasható.
Negyed nyolckor értem oda a takaros ház bejáratához, amelyet
autók töltöttek meg. A nyitott ajtón zene áramlott ki, egy idősebb nő
hintázott a verandán, hol érte a holdfény, hol nem. Felmentem a
lépcsőn, s láttam, hogy nem Ruth Johnson az. Bentről beszélgetések
zaja szűrődött ki. Valaki felnevetett. Hirtelen az a bizonytalan érzés
fogott el, hogy nem a megfelelő helyen járok.
A hintán ülő asszony megszólalt:
– Aloha! Jöjjön csak be!
Biccentettem és beléptem a házba. Feltérképeztem a nappalit, ahol
nyüzsögtek a tizenévesek, valamint néhány idősebb férfi és nő.
Táncoltak, beszélgettek, ettek. A nők virágmintás ruhát vagy
nyakpántos felsőt, a férfiak farmert, pólót és vászonzakót viseltek.
A zene egy pillanatra elhallgatott. Loccsanás hallatszott, valaki
beleugrott vagy beleesett az üveg tolóajtó túloldalán levő
medencébe. Hangos nevetés harsant.
Megkocogtattam egy fiatal nő vállát, szinte egy időben a rock and
roll dallam felcsendülésével. Túl kellett kiabálnom a zenét.
– Ruth Johnsont keresem.
– Kit? – kiabált vissza.
– Ruth Johnsont! – üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért.
 – Nem ismerek itt túl sok embert – vonta meg a vállát. – Hé,
Janet! – szólt oda valakinek. – Ismersz egy bizonyos Ruth Johnsont?
Janet mondott valamit, amit én nem hallottam.
– Semmi baj – feleltem, és megindultam az ajtó felé.
Lementem a bejárati lépcsőn, megálltam, és rászántam magam
még egy utolsó próbálkozásra. A hintázó nő felé fordultam.
– Ruth Johnson itt lakik?
– Nem – felelte.
– Aha.
Letörten indultam el. Nem lehetne, hogy valamit egyszer jól
csináljak?
– Ruthie a testvérénél szállt meg, valamivel távolabb az utcában –
tette hozzá az asszony. – Elment üdítőért.
Abban a pillanatban egy autó állt meg a ház előtt.
– Itt is van – mutatott felé az asszony.
Először senki sem szállt ki az autóból, majd Ruth Johnson lassan
kidugta a lábát. Lerohantam a lépcsőn, majd szétfeszített az
izgalom, hogy így vagy úgy, de végére járjak ennek az ügynek.
Épp egy papírtasakért nyúlt be az autóba, mikor megszólaltam
mögötte.
– Hadd segítsek.
Megfordult és úgy tűnt, vidám – de nem meglepett –, hogy lát.
– Mahalo! Köszönöm! – mondta. – Látod, igazam volt, hogy jó
ember vagy.
– Annyira talán nem, mint azt képzeli – feleltem, mert felvillant
az emlékezetemben kislányom és feleségem.
Lassan mentem a lépcsőkön, hogy lépést tartsak vele.
– Miért hívott meg ide? – faggattam.
 – Ne haragudj, hogy ilyen lassan haladunk – mondta válasz
helyett. – Egy kis szélütés ért, ahogy ti mondanátok. De egyre
jobban vagyok.
– Mrs. Johnson, rátérhetnénk a lényegre?
– Örülök, hogy megtaláltad a házat – mondta.
– Hosszú utat tettem meg…
– Igen, az emberek mindenfelől jönnek a mulatságainkra. Mi
aztán tudjuk, mi kell, hogy jól érezzék magukat!
– Nem is tudja valójában, hogy ki vagyok.
– Nem hinném, hogy bárki is tudja valójában, kicsoda a másik. De
mi most itt vagyunk! – ragyogott. – És ha már itt vagy, gyere be,
ismerd meg Victort, és élvezd a partit.
Csalódottságomban a falnak dőltem, s a földre meredtem.
– Jól vagy? – aggódott.
– Jól.
– Hé, Ruthie! – kiáltott ki valaki bentről. – Meghoztad az üdítőt és
a csipszet?
– Itt vannak, Bill!
– Ó, mit is mondtál, mi a neved? – fordult felém. Felpillantottam.
– Dan – mondtam úgy, mintha káromkodnék.
– Akkor hát, Dan, gyere be, táncolt egy kicsit, ismerkedj meg
néhányunkkal. Az majd jókedvre derít.
– Figyeljen! Méltányolom az ajánlatát. Ön igazán kedves, de
inkább megyek. Holnap sok lesz a dolgom.
Hirtelen elöntött a fáradtság, mély lélegzetet vettem, és ellöktem
magam a faltól.
– Jó szórakozást és köszönöm a kedvességét. Ja, mahalo. – Az utca
felé fordultam.
 – Várj egy kicsit – bicegett utánam. – Én tehetek róla, hogy ilyen
messzire eljöttél. Engedd meg, hogy adjak valamit az útra. – Benyúlt
a táskájába.
– Nem, dehogy. Nincs szükségem…
Elkapta a karom és a szemembe nézett. A világ forogni kezdett
velem.
– Fogd ezt – mondta, és valami pénzhez hasonló, összegyűrt
dolgot nyomott a kezembe. – Hátha újra találkozunk.
Hátat fordított és bement a házba. A zene felhangosodott, majd
lehalkult, mikor az ajtó becsapódott.
A pénzt az öklömből a zsebembe nyomtam, és elindultam a meleg
éjszakában.
A kókusz- és banánfák, a gyep halványan ragyogtak a buszmegálló
melletti lámpa fényében, ott, ahol leültem, s próbáltam kitisztítani a
fejem. Valaminek vége szakadt. Semmi értelme. Neki kellett volna
annak lennie, akit keresek, de nem ő volt. Lenullázódtam újra.
Nem tudtam, képes vagyok-e rászánni magam, hogy még egy
bankot meglátogassak. Belefáradtam, hogy úgy bánnak velem, mint
egy bolonddal. Talán reménytelen. Talán tényleg különc vagyok,
ahogy a feleségem mondta. Talán mindenben igaza volt. Miért nem
lehettem átlagos srác, aki meccsre jár és moziba, vasárnaponként
pedig lacipecsenyét sütöget?
Komolyan fontolgattam, hogy másnap hazarepülök, és keresek egy
jó terapeutát, amikor a busz befutott. Kinyílt az ajtaja. Felálltam, a
zsebembe nyúltam a pénzért – és ráeszméltem, hogy Ruth Johnson
egyáltalán nem pénzt adott.
– Hé, barátom – szólt a sofőr. – Jön vagy nem?
Annyira belemelegedtem az összegyűrt papírlap kisimításába,
hogy el sem jutottak hozzám a férfi szavai, így nem válaszoltam.
Aztán a szemem elkerekedett, belém szorult a levegő. Még azt sem
fogtam fel teljesen, hogy a busz nélkülem hajtott tovább,
mozdulatlanul meredtem a kezemben lévő két papírdarabra. Az első
egy újsághirdetés volt. „Fiatal békés harcos, Szókratész barátja” –
kezdődött. Hallottam, hogy gyorsabban veszem a levegőt. Az egész
testem remegett.
A második papírfecnin Mrs. Johnson levelét találtam, remegő,
szinte olvashatatlan kézírással:

A régi iskolából jöttem – a kemény iskolából. Vágy,

felkészülés és beavatás nélkül semmi sem adatik meg. Az
igazság kérdése és a hűségé. Csütörtök este, mostantól három
napra az áramlat a helyes útját járja. Ha folytatni kívánod,
pontosan kövesd ezeket az utasításokat. Kora este menj
Makapuu Beachre.

Megfordítottam, a levél folytatódott:

Látsz majd egy sziklás területet a Makapuu-csúcs

irányában. Menj a csúcs felé, míg egy kis pajtát nem találsz.
Az egyik oldala beszakadt. Mögötte egy hatalmas szörfdeszkát
találsz. Amikor egyedül maradsz – csak sötétben, nem
korábban –, fogd a deszkát és tedd rá a hullámokra. Egy erős
ár érkezik majd. Hagyatkozz rá, hogy magával vigyen.
Gondoskodj…

Különös – ezzel vége szakadt. „Gondoskodj…” Ennyi. Mit akart

ezzel? Ezen tűnődtem, s a levelet a zsebembe gyűrtem.
 Aztán a tűnődésem izgalomra váltott, és mélységes
megkönnyebbülésre. Véget ért a kutatásom. Megleltem, akit
kerestem! Energiaáradat tört fel a bensőmből. Megnyíltak az
érzékeim; éreztem a levegő hőmérsékletét, hallottam a távoli
tücsköket, és szagoltam a frissen nyírt fű üde illatát. Az utat a
motelig gyalog tettem meg. Mire odaértem, már hajnalodott.
Csak úgy nyekkent az ágy, mikor beledőltem. A csillárra
meredtem. Jóval később ragadott csak magával az álom.
Csontvázakkal álmodtam – több százzal –, amelyeket fehérre
szárított a nap, a sziklás partra mosta őket az óceán, és keresztben
hevertek a fekete sziklán. Hatalmas hullám csapott fel, tisztára
mosta a partot, csupán az éjfekete lávát hagyta nyomában. Elnyelt a
feketeség. Üvöltést hallottam, először halkan, majd mind
hangosabban.
Egy szemétszállító nyüszítésére riadtam. Kinyitottam a szemem,
és a plafonra meredtem – de a csontvázak éles képe a
gondolataimban maradt, a félelemmel és rossz előérzettel együtt.
Csütörtök éjjel elkezdődik.

***

Beindultak a dolgok, új hullám emelkedett. Végre éltem, mint a régi

szép időkben! Ettől az érzéstől rádöbbentem, milyen könnyű volt az
élet az elmúlt néhány évben: fotelharcos voltam, akinek csatáit a
tévében vagy a filmekben szereplő alteregója vívta. De végre
felálltam, csak a kürtszóra várok.
 4

TŰZ ATENGEREN

„Ami fényt ad, annak az égést is el kell viselnie.”

VIKTOR FRANKL

Nemigen készülődtem, nem is volt rá szükség, gondoltam. Úgyis

megtalálom a nagy szörfdeszkát, és nyomás.
Csütörtök délután kijelentkeztem a szállodából. Felkészültem rá,
hogy a parton éjszakázzak, felkészültem a változásra, mindenre.
Legalábbis azt hittem. Összes holmimat begyömöszöltem
hátizsákomba, és lementem a Makapuu-öbölbe. Mélyen beszívtam a
friss, sós levegőt, és megindultam a kijelölt hely irányába. Messze a
távolban, egy lávakő halom tetején öreg világítótorony emelkedett a
bíbor égbolt felé.
Messzebb volt, mint hittem, csaknem besötétedett, mire
megtaláltam a kunyhót. A szörfdeszka ott volt, ahogyan Ruth ígérte.
Nem áramvonalas, műszálas deszka volt, ahogy vártam, hanem
masszív, régi vágású, fából készült szörf, amilyet a régi hawaii
királyok használtak. Láttam róla képet a National Geographicben.
Végignéztem a kihalt tengerparton és a nyugodt tengeren. Bár a
nap lenyugvóban volt, bársonyosnak éreztem a levegőt.
Fürdőnadrágra vetkőztem, a ruhám és a tárcám a hátizsákomba
tettem és elrejtettem a bokrok között, aztán lecipeltem a nehéz
deszkát a combig érő vízbe. Nagy csattanással ejtettem a csillogó
tengerbe.
Vetettem még egy pillantást a partra, ellöktem magam, aztán
siklani kezdtem. Ügyetlenül eveztem a nyílt tenger felé.
Hamarosan lihegni kezdtem, és megfogadtam, hogy újra
formában hozom magam. Áttörtem az utolsó fehér-tarajú partközeli
hullámon is. Mindössze a hold világított halványan, és az is el-
eltűnt egy-egy felhő mögött. Megpihentem a lágyan emelkedő-
süllyedő óceánon, és eltűnődtem ezen a különös beavatáson. Elég
kellemes, de mégis, meddig lebegjek itt, mielőtt visszamehetnék?
Egész éjszaka? Mit vár tőlem Ruth Johnson?
Az óceán ritmikus lüktetése kellemesen elbágyasztott. A hátamra
feküdtem és felnéztem a Skorpió és a Nyilas csillagképekre. A
szemem az eget kutatta, a gondolataim az áramlással sodródtak
tova, és vártam, ki tudja, mire. Talán arra, hogy egy repülő
csészealjról kapjam meg a további utasításokat.

***

Elaludhattam, mert amikor hirtelen felriadtam és felültem, az egész

deszka himbálózni kezdett. Egész addig fel sem fogtam, hogy
aludtam. Talán ilyen a megvilágosodás, futott át az agyamon.
Körülnéztem, próbáltam kivenni a part körvonalait a sötétben.
Aztán hirtelen eszembe jutott valami: az áramlat. Ruth olyasmit írt,
hogy az áramlat „a helyes útját járja”. Mi felé? Minden irányban
kutattam a láthatárt, de a holdat felhő takarta, a tenger minden
irányban emelkedett-süllyedt előttem. Hajnalig szinte vak voltam;
nem láttam sem csillagokat, sem földet.
 Az órámat a parton hagytam, elvesztettem az idő- és
irányérzékemet. Mennyi ideig sodródhattam? És merre? Végigfutott
rajtam a hideg, amikor rádöbbentem: lehet, hogy egyenesen a nyílt
tengerre sodródom. Pánikba estem.
Félelmetes képek kergették egymást képzeletem képernyőjén: mi
van, ha ez a vénasszony csupán különc, sőt, őrült? Vagy valami régi
sérelmet akar törleszteni Szókratésszel szemben? Lehet, hogy szánt
szándékkal…? Nem! Lehetetlen. A valóság értékelésére használt
szokásos módszereim most nem segítettek.
Mihelyt elűztem a félelem egyik hullámát, elöntött egy másik.
Gondolataim a tenger felszíne alá süllyedtek, képzeletben hatalmas,
sötét alakokat láttam alattam lebegni. Kicsinek és magányosnak
éreztem magam, aprócska pöttynek az óceánon, több száz méterrel a
tengerfenék fölött.
Teltek az órák. Ha jól emlékszem, mozdulatlanul feküdtem,
füleltem, nem hallom-e a parti őrség hajójának motorját, az eget
lestem, hátha feltűnik egy mentőhelikopter. De senki nem tudta, hol
vagyok, senki, csak Ruth Johnson.
A felhők eltakarták a holdat és a csillagokat, az ég olyan sötét volt,
hogy nem tudtam megmondani, vajon nyitva a szemem, vagy
csukva. Öntudatlanságba merültem, majd magamhoz tértem újra.
Féltem elaludni. De a hullámok lágy, altatódalszerű ringatása
diadalmaskodott. Lassan belemerültem a csendbe, ahogy a kő
süllyed a tenger mélyére.

***

A hajnal első fényére ébredtem. Felfogtam, hol vagyok, és olyan

hirtelen ültem fel, hogy leestem a deszkáról. Sós vizet köpködve
másztam vissza rá, és reménykedve körülnéztem, de egyre rosszabb
előérzettél. Csak a tengert láttam minden irányban, a felhők még
mindig eltakarták a láthatárt. Mit tudhattam, hol vagyok, talán
valahol a Csendes-óceánon lebegek. Hallottam már olyan erős
áramlatokról, amelyek kiviszik az óvatlan embert a tengerre.
Evezhettem volna, de melyik irányba? Hogy leküzdjem a pánikot,
kényszerítettem magam, hogy lassan, mélyen lélegezzek.
Aztán egy még ijesztőbb felismerés hasított belém. Nincs rajtam
ing, nincs napernyőm, sem élelmem és vizem. Most fogtam fel
igazán, hogy csakugyan meghalhatok itt, hogy ez nem afféle
középszerű kaland. Lehet, hogy nagyon nagy hibát követtem el.
Ruth Johnson azt írta, hogy ez „bizalom és hit kérdése”. Na igen,
morogtam magamban. Bizalom, hit és bolondság kérdése. Vajon mi
ütött belém? Ki az az őrült, aki éjszaka egy szörfdeszkán kiúszik az
áramlattal, mert egy vénasszony ezt írja neki?
– Ez nem lehet igaz – mondtam, és megrémisztett a saját
hangom. Fojtottnak hallottam, elnyomta a fölöttem és alattam
terpeszkedő hatalmas űr. Már kezdtem érezni a hátamon a reggeli
nap melegét.
A felhők eloszlottak, égő, azúrkék égbolt maradt a helyükön. Ideje
volt, hogy végiggondoljam a helyzetet. Igazából nem is volt másom,
csak időm. Az albatroszok rikoltozása és néha egy távoli repülőgép
zúgása volt az egyetlen hang, amit hallottam, és a csend volt az
egyetlen társam.
Időről időre megmártottam lábam a sós vízben, s valami dallamot
dúdolgattam, hogy hangot is halljak. De hamar elhaltak ezek a
dallamok. Rettegés kúszott fel a gerincemen.
Az idő előre haladtával egyre szomjasabb lettem, és félelmem a
nap forróságával együtt erősödött. Nem olyasfajta hirtelen rettegés
volt ez, mint amikor egy pisztolyt szegeznek az embernek, vagy egy
autó a szemközti sávból váratlanul áttér a miénkbe, hanem nyugodt
bizonyosság, az elkerülhetetlenség tudata: ha nem mentenek meg
hamarosan, halálra égek a hűvös, zöld tengeren.
Az órák gyötrő lassúsággal teltek, a bőröm kezdett rózsaszínbe
váltani. Késő délutánra már megőrjített a szomjúság. Mindent
megpróbáltam, hogy védjem magam: a deszkával körbeeveztem,
hogy mindig más irányba nézzen, sokszor csusszantam a hűs vízbe,
a deszka árnyéka alá, de vigyáztam, hogy el ne engedjem. A víz volt
egyetlen védelmem a nap elől, míg végül eljött az áldott sötétség.
A testem egész éjszaka lázban égett, aztán a hideg rázott. A
legkisebb mozdulat is fájdalmas volt. Borzongtam, egész kicsire
húztam össze magam. Azután elöntött a bűntudat. Miért is
műveltem ekkora ostobaságot? Hogy bízhattam meg ebben a
vénasszonyban, és vajon miért tette ezt velem? Kegyetlenségből,
vagy csak tévedett? Akárhogy is, a végeredmény ugyanaz. Meghalok,
és még csak azt sem fogom megtudni, miért. Miért? – tettem fel
magamnak újra meg újra a kérdést, aztán a tudatom elhomályosult.

***

Amikor eljött a reggel, mozdulatlanul feküdtem. A bőröm hólyagos

volt, az ajkam cserepes. Azt hiszem, meghaltam volna, ha az ég nem
jön segítségemre. Sötét felhők tűntek fel hajnalban, és zuhogni
kezdett az eső. Néhány órányi árnyék és élet. A hála könnyei az
esőcseppekkel együtt gurultak végig felhólyagzott arcomon.
Nem volt semmim, amiben felfoghattam volna a vizet, csak a
számat nyithattam ki. Tátott szájjal feküdtem a hátamon, próbáltam
elkapni minden egyes cseppet, míg az izmaim rángani nem kezdtek.
Levettem a fürdőnadrágomat, hogy minél jobban átitatódjon
esővízzel.
 De hamarosan előbukkant az égető nap, még feljebb emelkedett az
üres, kék égbolton, mintha a vihart csak álmodtam volna. Az
ajkamon még mélyebbek lettek a repedések. Víz vesz körül, mégis
szomjan veszek.
Mahatma Gandhi egyszer azt mondta: „Az éhezőnek az Úr csak
kenyér formájában jelenhet meg.” Most a víz lett az istenem, az
istennőm, egyetlen gondolatom és szenvedélyem, nem a
megvilágosodás, nem a dolgok megértése. Bármit elcseréltem volna
egyetlen pohár tiszta, hűvös, szomjoltó vízre.
Az egész délelőttöt a tengerben töltöttem, a deszkába
kapaszkodva. De semmi nem enyhítette rettenetes szomjúságomat.
Később úgy rémlett, mintha egy hátuszony cirkálna köröttem,
úgyhogy gyorsan visszamásztam a deszkára. A bőröm azonban
tovább hólyagosodott, egyre jobban kiszáradtam, és belém hasított a
gondolat, hogy a cápa állkapcsa legalább megment a lassú haláltól.
Mint az őzikében, amelyik rávicsorog az oroszlánra, egyre nőtt
bennem az elhatározás, hogy feladom, becsusszanok a tengerbe és
eltűnök örökre.
Amikor ismét eljött az éjszaka, láz égetett. Lázálmomban hegyi
patakban úsztam, kedvemre ittam, hűvös medencében feküdtem, és
a víz átitatta pórusaimat. Aztán Ruth Johnson mosolygó arca jelent
meg lelki szemeim előtt, ezüstös hajával, mélyen ülő szemével,
mintha csak ostobaságomon csúfolódna.
Az öntudat úgy tért vissza hozzám és hagyott el, ahogy a tenger
emelkedik és süllyed, eszméletem be-be-kapcsolt, mintha
kísértetként járna vissza. Egy világos pillanatomban ráeszméltem:
ha másnap nem találok földet, mindennek vége.
Képek villantak az agyamba: az otthonom Ohióban, a kertem, ahol
a nyugágyban ülök a nyírfa alatt, limonádét kortyolgatva regényt
olvasok, a lányommal játszom, bekapok valamit, mert egy kicsit
megéheztem. Az otthon kényelme és biztonsága. Most mindez
távoli álomnak tűnt, és ez a lidércnyomás volt a valóság. Nem
emlékszem, aludtam-e azon az éjszakán.
Túlságosan hamar eljött a reggel.
Aznap megtudtam, mi a pokol: égő fájdalom, félelem és
várakozás. Készen álltam rá, hogy lecsusszanjak a deszkáról és
elússzak a hideg vízben, várva, hogy a halál elragad. Mindegy volt,
csak szabadítson meg a fájdalomtól. Átkoztam a testem, ezt a
halandó testet. Teherré vált, a fájdalom forrásává. De egy másik
részem még ragaszkodott hozzá, az utolsó lélegzetig harcolni akart.
A nap gyötrő lassúsággal haladt az égen. Megtanultam gyűlölni a
tiszta kékséget, és magamban hálát adtam minden egyes felhőért,
amely egy időre eltakarta a napot. A deszkába kapaszkodva
alámerültem a vízbe, amelyből nem ihattam.
Kimerülten feküdtem másnap éjszaka; sem ébren,
sem álomban. A purgatóriumban lebegtem. Megduzzadt
szemhéjam alatt bandzsítva mintha sziklákat láttam volna a
távolban, és úgy tűnt, hallom is a hullámverést. Aztán hirtelen
rádöbbentem, hogy nem az érzékeim játszanak velem. Ez a valóság.
Remény és élet vár. Túlélem a kalandot. Sírni kezdtem, de rájöttem,
nem maradtak könnyeim.
Hirtelen erő öntött el, az agyam kristálytisztává vált, csak egy
dolog érdekelt. Nem halhatok most meg, túl közel vagyok a célhoz.
Minden maradék erőmmel evezni kezdtem a part felé. Élni fogok.
A sziklák felhőkarcolóként tornyosultak fölém, egyenesen a
tengerből emelkedtek ki, a hullám egyre nagyobb sebességgel
repített feléjük. Aztán a hullám haragossá vált. Emlékszem,
megkapaszkodtam a deszkában, az pedig felrepült a levegőbe, és
hatalmas csattanással zuhant vissza. Elvesztettem az eszméletemet.
 5

ÚJKEZDET

„A gyógyításhoz idő kell, de olykor alkalom is.”

HIPPOKRATÉSZ

Molokai szigetén, a Pelekunu-völgyben, mélyen a mohával borított

szirtek között egy kis kunyhó állt. Bent a kunyhóban egy asszony
kiáltása hasított a levegőbe.
– Chia Mama!{2} Chia Mama! – sikoltott kínjában és félelmében a
szülési fájdalmak közepette.

***

Molokai – ahová az 1800-as években félelemből és tudatlanságból a

leprásokat száműzték, hogy ott leljék halálukat, elszigetelten a világ
többi részétől.
Molokai – bennszülött hawaiiak, japánok, kínaiak és filippínók,
valamint egy kis amerikai és európai kolónia otthona, az
ellenkultúra és az alternatív életmód menedéke. Egy bátor, független
nép hazája, amely nem kér a többi sziget turizmusából és
befektetéseiből, olyan embereké, akik keményen dolgoznak és
egyszerűen élnek, akik a gyerekeiket alapvető értékekre és a
természet szeretetére tanítják.
Molokai – a szellemek és legendák szigete, a kahuna kapnák, a
sámánok, varázslók és gyógyítók titkos temetkezési helye, a föld
energiáira ráhangolódó szellemi harcosok birodalma.
Molokai készen állt rá, hogy egy újabb lelket köszöntsön földjén.

***

Mitsu Fujimoto, az alacsony, negyvenes évei elején járó japán-

amerikai asszony fejét jobbra-balra dobálta, izzadtságban úszott.
Imádkozott, nyöszörgött és sírt a gyermekéért. Erőtlenül szólította
Chia Mamát. Nyomott, zihált minden egyes összehúzódásnál,
küzdött a gyermeke életéért.

***

Nem tudnám megmondani, órákkal vagy percekkel a partra vetődés

és a lázas képzelődés után ébredtem fel. Hihetetlen szomjúságot
éreztem. Életben maradtam! A felismerés az érzékeimet is felrázta, s
néhány pillanat alatt végigmértem a testem, leltároztam kívül-belül.
A fejem zakatolt, a bőröm megégett. És nem láttam; megvakultam!
Megmozdítottam legyengült karomat, a szememhez nyúltam, s nagy
megkönnyebbüléssel tapasztaltam, hogy géz fedi.
Fogalmam sem volt, hol vagyok – kórházban, szobában, Ohióban,
vagy visszatértem Kaliforniába? Megbetegedtem talán, vagy baleset
ért? Vagy az egész csak álom?

***
Mitsu hosszú, fekete haja szétterülve és összekuszálódva tapadt az
arcára és a párnára. Miután közel tíz éve meghalt az első gyermeke,
megfogadta, hogy soha többé nem akar még egyet, mert nem élné
túl egy újabb veszteség fájdalmát.
De a negyvenedik életévében rádöbbent, hogy elérkezett az utolsó
esélye. Most vagy soha. Ezért Mitsu Fujimoto és a férje, Sei
meghozták a döntést.
Néhány hónap után Mitsu arca felragyogott, a hasában életet
hordozott. A Fujimoto családot gyermekkel áldotta meg az Úr.
Sei leszaladt a völgybe segítségért. Mitsu görnyedten feküdt az
ágyon, zihált és pihent az összehúzódások között. Kimerülten és
magányosan rettegett attól, hogy valami szörnyűség történt, hogy a
gyermek megfordult. Amikor a fájások kőkeménnyé húzták össze
méhfalát, Mitsu újra Chia Mamáért kiáltott.

***

Amikor visszanyertem az eszméletem, a világ sötét maradt, a

szemem még takarta a géz. A bőröm izzott. Nem tehettem egyebet,
mint nyögtem és tűrtem.
Hangot hallottam, mint amikor valaki egy vizes tál felett kicsavar
egy ruhát. Aztán hideg vizes ruhát éreztem a homlokomon, majd
megnyugtató illat csapta meg az orrom.
Az érzelmeim a felszínre törtek, éreztem, hogy könny csorog
végig az arcomon.
– Köszönöm – motyogtam érdes, alig hallható hangon. Lassan
felnyúltam és megfogtam a kis kezet, amely a mellemet és vállamat
hűtő ruhát tartotta.
Meglepett a hang – egy fiatal, kilenc vagy tíz éves lányé lehetett.
– Most pihenjen – mondta mindössze.
 – Köszönöm – ismételtem. – Vizet… kérek.
A lány a tarkómra tette a kezét, és gyengéden megemelte a fejem,
hogy inni tudjak. Megfogtam a csészét és tartalmát magamba
öntöttem, hogy a víz túlcsordult az ajkamon, le a mellemen. A lány
visszahúzta a csészét.
– Sajnálom, egyszerre csak keveset adhatok – mentegetőzött, s
leengedte a fejem.
Aztán elaludhattam.

***

Mitsu fájdalma folytatódott, de már túl fáradt volt a nyomáshoz, túl

kimerült a kiabáláshoz. Hirtelen kinyílt a bejárati ajtó. Berontott a
férje, zihált a meredek földút okozta megerőltetéstől.
– Mitsu! – kiáltotta. – Elhoztam őt!
– Fuji, szükségem lesz tiszta ruhákra. Siess – utasította Chia
Mama a férfit.
Egyenesen a kimerült asszonyhoz sietett, és ellenőrizte az
életjeleit. Aztán gyorsan megsikálta a kezét.
– Tiszta törölközőt is szeretnék, és egy nagy fazék forró vizet.
Aztán rohanj vissza a kocsihoz és hozd be az oxigént!
Chia Mama – a bába, gyógyító, kahuna – gyorsan és hatékonyan
dolgozott. Újra ellenőrizte Mitsu életjeleit, és felkészült, hogy
megfordítsa a gyermeket. Nehéz szülés lesz, de Isten akaratával, és
a sziget szellemeinek segítségével megmentheti az anyát, és egy új
életet segíthet a világra.

***

Az égés fájdalomból enyhe lüktetésbe váltott. Óvatosan mozgatni

próbáltam az arcizmaimat.
 – Mit tettem magammal? – tört fel belőlem az elkeseredett kérdés.
Abban reménykedtem, hogy még felébredhetek a rémálomból.
Őrültség volt, ostobaság, szükségtelen dolog. Csakhogy ez nem
álom volt. A szemem könnyezett. Olyan gyenge voltam, hogy alig
bírtam mozdulni. A szám annyira felrepedt és kiszáradt, hogy
nehezen tudtam újra beszélni:
– Vizet… kérek – mondtam, de senki sem hallotta. Eszembe jutott
valami, amit Szókratész mondott a dolgok értelmének kutatásáról:
„Jobb, ha bele sem kezdesz, de ha már belekezdtél, jobb, ha a végére
jársz.”
– Jobb, ha bele sem kezdesz, jobb, ha bele sem kezdesz –
tátogtam, mielőtt elnyomott az álom.

***

Az újszülött fiúgyermek sírása kihallatszott az esőerdőben álló

kicsiny kunyhó nyitott ablakain. Mitsu erőtlenül elmosolyodott, és a
melléhez fogta a gyermeket. Fuji mellette ült, arca sugárzott,
megsimogatta a feleségét, majd a gyermekét. Örömkönnyek áztatták
arcát. Chia Mama rendet rakott.
– Mitsu és a fiad rendben lesznek, Fuji. Most már a gondjaidra
bízom őket, s biztosan tudom, nagyon jó kezekbe kerülnek –
mosolygott.
A férfi szégyent nem ismerve sírt, kezébe fogta az asszony
mindkét kezét, és hawaii nyelvről japánra, majd angolra váltott.
– Chia Mama, mahalo! Arigato gosnimas! Hogyan hálálhatjuk meg
mindezt? – kérdezte, szemében még a könnyekkel.
– Már megtetted – felelte az asszony.
De a férfi tekintete elárulta, hogy sem a köszönetet, sem a
könnyeket nem tartja elegendő fizetségnek – ez büszkeség és
becsület dolga –, ezért hozzátette:
– Szüretkor szeretnék egy kis zöldséget. Te termeled a legjobb
jamgyökeret az egész szigeten.
– A tiéd lesz a legjobb termés legjava! – ígérte a férfi.
Chia Mama még egy utolsó pillantást vetett a gyermekét ringató
Mitsu fáradt, de sugárzó arcára, majd összeszedte a hátizsákját, és
lassú léptekkel megindult le, a völgybe, ahol egy másik betege várta.

***

Arra ébredtem, hogy a parányi, de immár ismerős kéz megemeli a

fejem, és óvatosan folyadékot önt a nyelvemre. Szomjasan szívtam
magamba mind. Az íze különös volt, de jól esett. Néhány további
korty után a kéz gondosan valami kenőcsöt kent az arcomra, majd a
mellemre és a karomra.
– Ez a kenőcs a noni fa gyümölcséből készült, egy kis aloéval –
közölte lágy, fiatal hangján. – Segít, hogy a bőröd meggyógyuljon.
Legközelebbi ébredésemkor jobban éreztem magam.
A fejfájásom csaknem megszűnt. A bőröm még feszült ugyan, de
már nem égett. Kinyitottam a szemem; a gézkötést levették.
Örültem, hogy újra látok. Lassan elfordítottam a fejem és
körbenéztem. Egyedül voltam a viskóban, egy fatörzsekből épült,
tiszta, egyszobás kunyhó sarkában. Az ágy lábánál faláda állt, a
távolabbi fal mellett pedig egy kis fiókos szekrény.
Kérdések áradata tört fel belőlem. Hol vagyok? Ki mentett meg? Ki
hozott ide?
– Hello! – szóltam, majd hangosabban is megismételtem. – Hello!
Lépések zaját hallottam, majd egy fiatal lány lépett be.
Koromfekete haja volt és gyönyörű mosolya.
– Hello – köszöntött. – Jobban érzed magad?
 – Igen – feleltem. – Ki… ki vagy te? Hol vagyok?
– Itt vagy! – felelt derűsen. – És én Sachi vagyok, Chia Mama
segédje – folytatta büszkén. – Az igazi nevem Sa-chiko, de Chia
Mama Sachinak hív, mert az rövidebb…
– Ki az a Chia Mama? – vágtam a szavába.
– A nagynéném. A kahuna útjára tanít.
– Kahuna… akkor hát még Hawaiin vagyok?
– Bizony! – felelt, mosolyogva a buta kérdésen. – Ez itt Molokai –
mutatott a fejem felett lévő fakó térképre.
– Molokai? Molokaira sodródtam? – kérdeztem elképedve.

***

Chia Mama lassan haladt lefelé a kanyargós úton. Nehéz hete volt,
és az elmúlt néhány nap elfárasztotta. De munkájához a fizikai
erején túl energiára is szüksége volt.
Folytatta lefelé útját, az őserdőn át vezető ösvényen. Most nem
alkalmas az idő a pihenésre. Ellenőrizni akarta az új betegét.
Virágmintás ruhája nedves volt még a záportól, alsó szegélyét
sárfoltok pettyezték. Haja nedvesen tapadt a homlokára. Amennyire
csak tellett tőle, felgyorsította lépteit a csúszós úton. Az utolsó
kanyarhoz ért. Teste olyannyira emlékezett az útra, hogy egy
holdtalan éjszakán is meg tudta volna tenni. Megpillantotta a kis
tisztást, amelynek közepén egy kunyhó fészkelt, szinte rejtőzködve a
fák zöld fala mögött.
– Pont ott van, ahol hagytam – viccelődött magában. Elhagyta a
szomszédos kamrát és a veteményest, és bement a házba.

***
Megpróbáltam felülni, és kinézni a nyitott ablakon. A késő délutáni
napfény ferdén tűzött be, és fénnyel árasztotta el a szemközti falat.
Kábán dőltem vissza.
– Sachi – kérdeztem erőtlenül. – Hogy kerültem ide? És…
Aztán döbbenetemben felültem, és csaknem eszméletem
vesztettem, mert egy asszony vánszorgott be a szobába és felém
fordult.
– Ruth Johnson? – kiáltottam megrökönyödve. – Hogy lehet ez?
Álmodom?
– Meglehet – felelt.
De nem álom volt. Az asszony, aki kiküldött a tengerre a
szörfdeszkán, most itt állt mellettem.
– Majdnem megölt! – támadtam rá.
Az öregasszony a falnak támasztotta a botját, megpaskolta a
párnámat és gyengéden hátba veregetett. Nem mosolygott, de olyan
gyengéd volt az arca, amilyet még soha nem láttam. A fiatal lány felé
fordult.
– Jó munkát végeztél, Sachi. A szüleid boldogok lesznek. Sachi
mosolya ragyogott, de nekem más járt az eszemben.
– Ki maga? – kérdeztem az asszonyt. – Miért tette ezt velem?
Egyáltalán, mi történik itt?
Nem felelt rögvest, de mialatt újabb kenőcsöt kent az arcomra,
csendesen megszólalt:
– Nem értem, miért nem vettél tudomást a tanácsomról. Pedig
nem tűnsz bolond fiatalembernek. Miért mentél ki a tengerre
napellenző, étel és víz nélkül?
Eltoltam a kezét az arcomtól, és megint felültem.
– Miféle tanácsról? Miért lett volna szükségem éjjel napellenzőre?
Miért vittem volna vizet és ételt a szörf-deszkára? Miért nem
mondta, mire lesz szükségem?
– De hiszen mondtam – vágott a szavamba. – Leírtam, hogy
gondoskodj háromnapi étel- és italkészletről, napellenzőről, és…
– A levelében semmi ilyesmi nem volt – vágtam most én a
szavába.
Nem válaszolt, töprengett, a gondolataiba mélyedt.
– Az hogy lehet? – kérdezte a semmibe meredve. -A második
oldalon leírtam mindent…
– Hogy érti azt, hogy a második oldalon? – kérdeztem. –
Mindössze egy újságfecnit és egy levélkét adott. Mindkét oldalára
írt…
– De volt egy másik lap is! – jelentette ki, belém fojtva a
folytatást.
És akkor bevillant.
– A levél – nyögtem. – Azzal végződött, hogy „gondoskodj…”. Azt
hittem, csak figyelmeztetésnek szánta!
Chia Mama szemét becsukva jutott el a következtetésig. egy
pillanatra vegyes érzelmek ültek ki arcára, aztán eltűntek.
Szomorúan ingatta fejét, és sóhajtott.
– A következő oldalon leírtam mindent, amire szükséged lett
volna, és azt is, hogy az ár merre sodor.
– Én… én biztos elejtettem a másik oldalt, amikor a zsebembe
dugtam a levelet.
Visszarogytam a párnára. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
– És én még azt hittem odakinn az óceánon, hogy ez „kemény
iskola”.
– Annyira azért nem kemény! – vágta rá. Nevettünk, mi mást
tehettünk volna, hiszen az egész akkora képtelenség volt.
 – Ha már jobban érzed magad, befejezésképpen ledobhatunk egy
szikláról! – tette hozzá mosolyogva.
A nevetésem túlszárnyalta az övét, s ettől újra megfájdult a fejem.
Ráadásul abban sem lehettem biztos, hogy komolyan gondolta-e.
– De ki maga? Vagyis…
– Oahun Ruth Johnson voltam. Itt a barátaim, a diákjaim és a
betegeim, valamint azok, akiket majdnem megöltem, Chia Mamának
neveznek – mosolygott.
– Akkor hát, Chia Mama, hogy kerültem ide? A sziget térképéhez
lépett és elmutogatta:
– Az ár átsodort a Kaiwi-csatornán, az Ilio-csúcs körül, majd kelet
felé, Molokai északi partvidékére. Végül partot értél a Pelekunu-
völgynél, miként azt vártam. Ügyetlenül – teszem hozzá –, de még
pont időben. Van itt egy ösvény, egy lépcső, amit csak néhányan
ismernek. A barátaim segítettek felhozni ide.
– Hol vagyunk?
– Egy elhagyatott helyen. Egy erdő rejtekében.
Ingattam a fejem, aztán belém hasított a fájdalom.
– Nem értek semmit. Mi végre ez a sok rejtély?
– Mind része a beavatásodnak, ahogy mondtam. Ha rendesen
felkészültél volna… – egy pillanatra elhallgatott. – Meggondolatlan
voltam. Sajnálom, amit el kellett viselned, Dan. A hitedet akartam
próbára tenni, és nem akartalak megégetni téged – mentegetőzött
megint. – De Szókratészhez hasonlóan remek a drámai érzékem.
– Akkor legalább beavatottnak tekinthetem magam? – kérdeztem.
Sóhajtott.
– Remélem is.
Egy ideig hallgattam, aztán megkérdeztem:
 – Honnan tudta, hogy Hawaiira jövök? Néhány nappal ezelőttig
még csak meg sem fordult a fejemben. Tudta, ki vagyok, amikor
találkoztunk a bank előtt? És egyáltalán, hogyan talált meg?
Chia Mama egy pillanatra kimeredt az ablakon, mielőtt válaszolt
volna.
– Felsőbb erők is közbeszóltak, egyedül ezzel magyarázhatom.
Nem olvasom gyakran a helyi újságot, és szinte soha nem nézem
meg a személyi híreket. De a húgom házában, Oahun egy újságot
találtam a dohányzóasztalon. Épp Victor mulatságára indultunk.
Amíg vártam, hogy a húgom elkészüljön, a kezembe vettem az
újságot és átpörgettem. A szemem valahogy megakadt az
üzeneteden, és úgy éreztem magam, mint akibe villám csapott. Ez a
sors akarata.
Nyugodtan feküdtem, de a gerincemen futkározott a hideg.
– A hirdetésed olvasásakor szinte ugyanolyan tisztán láttam az
arcod, mint most – folytatta. Óvatosan megérintette felhólyagzott
arcomat. – Annyira örültem, mikor végre megérkeztél.
– De miért örült? Miért érdekelte?
– Amikor azt a hirdetést olvastam, minden az eszembe jutott,
minden, amit Szókratész írt rólad.
– Mit írt?
– Az most nem számít. Nem ártana, ha ennél valamit – mondta.
A zsákjába nyúlt, s előhúzott belőle egy mangót és egy papaját.
– Nem vagyok valami éhes – tiltakoztam. – Összeszűkült a
gyomrom. Jobban szeretném hallani, mit írt rólam Szókratész.
– Hét napja nem ettél – korholt gyengéden.
– Előtte annál többet – vágtam rá. – Különben is, rám fér a
fogyókúra.
A derekamra mutattam, amely már jóval keskenyebb volt.
 – Meglehet, de ez a gyümölcs meg van áldva, és segít a gyorsabb
gyógyulásban.
– Tényleg hisz ebben?
– Nem, nem hiszek. Tudom – felelt, felvágta a friss papaját,
kivájta a fekete magokat, és a felét átnyújtotta.
Lenéztem a friss gyümölcsre.
– Egy kicsit talán éhes vagyok – mondtam, és leharaptam egy kis
falatot.
Ereztem édes zamatát a nyelvemen, belélegeztem az illatát.
– Hmmm – nyögtem, s újabb falatot haraptam. – Gyógyít?
– Igen – felelt, s egy érett mangószeletet is felém nyújtott. –
Akárcsak ez.
Engedelmesen ettem, lelkesedésem nőtt, s minden falat között
faggattam.
– És hogyan talált meg az utcán?
– Újra csak a sors keze – válaszolt. – Amikor megtaláltam a
hirdetésed, eldöntöttem, hogy valahogy kapcsolatba lépek veled; egy
ideig talán figyellek, hogy lássam, rám találsz-e te magad.
– Soha nem találtam volna meg. Nem is bankban dolgozik.
– Már vagy hat éve.
– Szerintem egymásra találtunk – mondtam, lenyelve egy újabb
falat mangót.
Chia Mama mosolygott.
– Igen. De most mennem kell, neked pedig muszáj pihenned.
– Sokkal jobban érzem magam. Tényleg. És még mindig tudni
szeretném, hogy miért örült az érkezésemnek.
Csak egy kis idő után válaszolt.
– Van egy nagyobb kép, amit te még nem látsz. Egy nap talán te is
kinyúlsz sokak felé. Talán megtalálod az eszközt hozzá, és
megváltoztathatod mások életét. De most csukd be a szemed és
pihenj.

***

– Eszköz – mondtam magamban, miközben lecsuktam a szemem.

A szó visszahangzott az agyamban, és egynéhány évvel korábban
történt eset jutott eszembe, még a Szókratésszel töltött időkből.
A Berkeley Főiskola felé tartottunk, előtte Joseph kávézójában
reggeliztünk. A főiskolához közel az egyik diák egy röplapot adott.
Megvizsgáltam.
– Szok – szólaltam meg –, megnéznéd ezt? A bálnák és delfinek
megmentéséről szól. A múlt héten az elnyomott emberekről kaptam
egyet, előtte az éhező gyermekekről. Néha bűnösnek érzem magam
amiatt, hogy itt végzem a dolgom, amikor szerte a világban
számosan nélkülöznek.
Szókratész kifejezéstelen tekintettel nézett rám, aztán megindult,
mintha egy árva szót sem szóltam volna.
– Hallottad, mit mondtam Szókratész?
Megállt, megfordult.
– Adok neked öt dollárt, ha pofon vágsz – mondta.
– Mi? Mi köze van ennek…
– Tíz dollárt – vágott közbe, emelve a tétet, aztán játékosan
ütögetni kezdett, de én nem törődtem a piszkálódásával.
– Soha nem ütöttem meg öregeket, nem is áll szándékomban…
– Hidd el, fiam, a te ütésed erre az öregre nézve egyáltalán nem
veszélyes. Csigalassúak a reflexeid.
Hát legyen. Néhány próbamozdulatot tettem, aztán belementem.
A földön találtam magam, fájdalmas szorításban. Szok felsegített,
és megkérdezte:
 – Észrevetted, hogy a megfelelő eszköz, ha kicsi is milyen
hatékony lehet?
– Aha, bizony – feleltem, a csuklómat rázogatva.
– Ahhoz, hogy segíteni tudj másokon, először meg kell értened
őket. De nem érthetsz meg másokat, míg magadat meg nem
értetted. Ismerd meg önmagad, készítsd fel magad. Fejleszd a
világosságot, a bátorságot és az érzékenységet, hogy a megfelelő
eszközt használd a megfelelő helyen és a megfelelő időben. Aztán
cselekedj.
Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt mély álomba zuhantam.

***

Másnap reggel Sachiko friss gyümölcsökkel és egy kancsó vízzel

érkezett.
– Sietek az iskolába – integetett, és már szaladt is tovább. Utána
Chia Mama lépett be. Újabb illatos krémet kent
az arcomra, a nyakamra és a mellemre.
– Gyorsan gyógyulsz, ahogy számítottam.
– Néhány nap múlva erősnek kell lennem az utazáshoz. Felültem,
és óvatosan nyújtózkodtam.
– Utazás? – kérdezte. – Azt képzeled, hogy készen állsz rá? És mit
találsz, ha odaérsz? Amit Indiában?
– Honnan tudsz róla? – kérdeztem kételkedve.
– Amikor megérted, honnan tudom, akkor tényleg készen állsz
majd az utazásra – közölte éles tekintettel. – Abe Lincoln egyszer
azt mondta, hogy ha hat órája van rá, hogy kivágjon egy fát, az első
öt órában a baltáját élesíti. Hatalmas feladat áll előtted, de a baltád
még nem éles. Időbe telik, és rengeteg energiát igényel.
– De napról napra jobban vagyok. Hamarosan elegendő erőm lesz.
 – Nem a te energiádról beszélek; az enyémről. Visszafeküdtem,
hirtelen tehernek éreztem magam.
– Tényleg mennem kell – mondtam. – Vannak itt mások, akikre a
figyelmed fordíthatod. Nem akarok a terhedre lenni.
– Teher? – ismételte. – A gyémánt netán teher a
drágakőcsiszolónak? Az acél teher a kardkovácsnak? Kérlek,
Dan, maradj egy ideig. Elképzelni sem tudok jobb dolgot, amire az
energiámat használhatom. Felbiztattak a szavai.
– Fiát, lehet, hogy nem lesz olyan nehéz, mint gondolod –
vigyorogtam. – Tornász voltam, tudom, hogyan használjam a
testem. És rengeteg időt töltöttem Szókratésszel.
– Igen – mondta. – Szókratész előkészített nekem; én
előkészítelek a következőkre.
Becsukta a dobozt és a kenőcsöt a szekrénybe tette.
– Akkor hát, mi a következő lépés? Van valami terved? Egyébként
mivel foglalkozol itt?
– Különféle szerepeket játszom, különféle álarcokat viselek,
különféle emberek előtt – nevetett. – Előtted azonban nem hordok
álarcot.
Csak egy kis idő után folytatta.
– Legtöbbször a barátaimnak segítek. Olykor meg csak ülök, és
semmit sem csinálok. Van, hogy alakváltozást gyakorlok.
– Alakváltozást?
– Igen.
– Az meg mi?
– Hát, az ember különböző dolgokká válik. Összeolvad az állatok,
a sziklák vagy a víz szellemeivel, mindenfélékkel. Más szemszögből
tekint a világra, ha érted, mire gondolok.
– De igazából nem…
 – Mennem kell – vágott a szavamba. – Meg kell látogatnom
néhány embert.
Felvette a könyvespolc mellé letett zsákját, megfogta a botját, és
mielőtt bármit is mondhattam volna, elment.
Újra felültem, kisebb erőfeszítések árán. Alig tudtam kivenni a
nyitott ajtón át elbicegő alakját, ahogy a botját lengetve haladt
felfelé az esőerdőbe vezető kanyargó ösvényen.
Hátradőltem és figyeltem a sötétítő függöny lyukain beáramló,
szűkülő fénysávokat. Elméláztam, vajon ezután tudom-e valaha is
élvezni a napot.
Üldözött a balszerencse, de végül megtaláltam őt! A testem vibrált
a növekvő izgalomtól. Az előttem álló út meglehet, nehéz, sőt
veszélyes is, de legalább a kapu nyitva áll.
 6

MEZÍTLÁB A VADON ÖSVÉNYÉN

„A legtisztább út a Világmindenségig
az őserdei vadonon át vezet.”

JOHN MUIR

Másnap reggel farkaséhesen ébredtem, örültem az éjjeliszekrényen

álló gyümölcsnek. A fiókban találtam kést és kiskanalat, és gyors
egymásutánban megettem két banánt, egy golgotavirág gyümölcsét,
majd egy papaját. Figyelmeztettem magam, hogy nyugodjak meg,
rágjak, de az étel mintha eltűnt volna bennem.
A reggeli után olyan jól éreztem magam, hogy elhatároztam,
felderítem a környezetemet. Átlendítettem a lábam az ágy oldalán,
egy pillanatig szédültem. Megvártam, míg alábbhagy, majd lábra
álltam. Gyengén és bizonytalanul mértem végig magam. Rendesen
lefogytam, az úszógumim gyakorlatilag eltűnt.
– írnom kell egy fogyókúrás könyvet – dünnyögtem. – Mondjuk
„Szörfdeszkás diéta” címmel. Alighanem milliókat kereshetnék vele.
Ingatagon totyogtam a kredencen lévő vizeskancsó felé. Lassan
ittam, majd a vegyi vécé felé vettem az utam, az elfüggönyözött rész
mögé. De jól esett! Legalább a vesém jól működött.
 Az arcomat néztem az öreg tükörben. A levedző sebek és hegek
mintha egy idegen arcát takarták volna. A hátam egy része még
mindig be volt kötve. Ez a kislány, Sachi hogy tud egyáltalán rám
nézni, hát még hozzám érni?
Kifelé indultam, gyakori pihenők közepette, de a kunyhó és a fák
árnyékában maradtam. Jól esett szilárd talajt érezni, de a lábam még
mindig érzékeny volt. Cipő nélkül nem juthattam messzire. Eszembe
jutott, vajon megtalálták-e a hátizsákomat, benne minden
cuccommal. Ha igen, talán azt hiszik, hogy vízbe fulladtam. Vagy –
jöttek a sötét gondolatok – egy tolvaj találta meg a tárcámat, a
repülőjegyet és a hitelkártyámat! Nem lehet, nagyon jól elrejtettem
a zsákot. egy mély bozótba tettem, száraz ágakat halmoztam rá.
Legközelebb majd szólok róla Chia Mamának, gondoltam. De ez
több napba is bele tellett.
Sikerült elvánszorgom az ösvényen egy kellemes kilátóhelyig-
Felettem, a távolban egy kopár lávaszikla magasodott a sziget
közepén az esőerdő fölé. A buja lombokon át csak egy-egy pontot
láthattam a kék égből. Úgy becsültem, hogy a kunyhó úgy félúton
fekszik a felső sziklák és az óceán között.
Fáradtan, kissé elkeseredetten a gyengeségemtől visszaindultam
az ösvényen a kunyhó felé. Lefeküdtem és elaludtam.

***

A napok múlásával az étvágyam visszatért. Ettem trópusi

gyümölcsöt, aztán édes jamgyökeret, krumplit, kukoricát,
tárógyökeret és – bár az étrendem rendes körülmények között
vegetáriánus volt – egy kis darab friss halat valamiféle tengeri
moszatból készült levessel, amit minden reggel a kredencen
találtam. Gyanítottam, Sachiko hordja nekem. Chia Mama
ragaszkodott hozzá, hogy megegyem a levest, amely „segít
gyógyítani az égést és a sugárzás hatását”.
Kora reggelente, és késő délutánonként mind messzebb
merészkedtem el. Több száz métert is megtettem a buja völgyben,
felfelé az erdőben, sima bőrű kukuid fák, görbe fügefák, csúcsosodó
pálmák és eukaliptuszok között, melyek levelei megcsillantak a
tengeri szélben. Mindenfelé vörös és fehér gyömbér növekedett a
finom amaumau páfrányok mellett, a vörös földet vastag moha, fű-
és levélszőnyeg takarta.
A kunyhómat körülvevő parányi tisztáson kívül minden ferdén
állt. Eleinte megpróbáltam gyorsan kapaszkodni, aztán hamar
kifogytam a szuszból az esőerdő párás, gvógyító levegőjén. Alattam,
kilométerekkel távolabb meredek sziklatömb, a pali nyúlt bele a
tengerbe. Miként tudtak engem felhozni ebbe a kunyhóba?
A következő reggeleken álomfoszlányok vegyültek a tudatomba –
Chia Mama képe, hangjának csengése. Itt minden áldott reggel
szokatlanul üdének éreztem magam. Csodálkozva tapasztaltam,
hogy a sebeim lehámlottak, lágy, új bőrt hagytak maguk után,
csaknem teljesen begyógyultak. Az erőm visszatért, és vele együtt
megújult bennem a sürgető érzés. Megtaláltam Chia Mamát; itt
vagyok. És most? Mit kell tanulnom vagy tennem, mielőtt elirányít
utazásom következő állomásához?

***

Másnap, amikor felébredtem, a nap már delelője felé emelkedett.

Feküdtem, hallgattam a madarak harsány rikácsolását, aztán újabb
rövid barangolásra indultam. Csupasz lábam hozzászokott a
talajhoz.
 Később, a túrámról visszatérve megláttam, hogy Chia Mama lép be
a kunyhóba, valószínűleg abban a reményben, hogy az ágyban talál.
Gyorsan haladtam lefelé a lejtőn, majdnem elcsúsztam a korábbi
záportól még nedves leveleken. Gondoltam, megtréfálom kissé Chia
Mamát, és elrejtőzöm a kamrában, onnan kukucskálom, amint
értetlenül néz körbe. Visszabújtam a kamra rejtekébe, és a kezem a
számra tapasztottam, hogy megfékezzem a nevetésemet. Aztán
mély lélegzetet vettem és újra kilestem a sarkon. Már nem volt ott.
Megijedtem, hogy elindult megkeresni, így kiléptem
búvóhelyemről, és épp szólongatni akartam, amikor egy kéz
veregette meg a vállamat. Megfordultam, és megláttam mosolygós
képét.
– Honnan tudtad, hol vagyok? – kérdeztem.
– Hallottam, hogy hívtál.
– Nem hívtalak!
– De igen.
– Nem. Akartalak, de…
– Akkor honnan tudtam, hogy itt vagy?
– Én is pont ezt kérdeztem!
– Akkor ezt meg is beszéltük – jelentette ki. – Ülj le, ebédet
hoztam.
Az „ebéd” szóra azonnal engedelmeskedtem, leültem a vastag,
nedves levéltakaróra egy fa árnyékában. A gyomrom megkordult,
amikor Chia Mama pazar jamgyökérrel, különlegesen elkészített
rizzsel és ropogós zöldségek kavalkádjával kínált. Nem is tudom,
hogy fért ennyi finomság a zsákjába.
A beszélgetés szünetelt, míg az étkezésre koncentráltunk.
– Köszönöm – mondtam a vége felé, két falat között. – Te aztán
tudod, hogyan kell főzni.
 – Nem én készítettem – világosított fel. – Sachi volt.
– Sachiko? Ki tanította meg erre? – faggattam.
– Az édesapja.
– Nagyon tehetséges. A szülei biztosan büszkék rá.
– Az nem kifejezés.
Chia Mama letette az ételét, és pillantása átsuhant a tisztáson, a
sűrű, smaragd erdőig.
– Hadd meséljek el egy igaz történetet. Kilenc évvel ezelőtt én
segítettem a világra Sachit. Amikor négyéves lett, a kisöccsét is én
köszöntöttem. Alighogy a kicsi megszületett, Sachi kérte a szüleit,
hadd maradjon egyedül az újszülöttel. Féltek, hogy a legtöbb
négyéveshez hasonlóan féltékeny a kicsire, és meg akarja ütni vagy
verni, ezért nem egyeztek bele. De a lány semmi jelét nem mutatta
féltékenységnek. Kedvesen gondozta a kicsit, és egyre jobban
könyörgött, hogy hagyják vele egyedül. Végül a szülei megengedték.
Örömittasan ment be a kicsi szobájába és becsukta az ajtót, de az
résnyire kinyílt. A szülei belestek és kihallgatták. Látták, hogy a kis
Sachi csendben az öccséhez lép, az arcát odadugja az övéhez, és
halkan megkérdezi: „Kicsi, mondd el nekem, milyen Isten. Mert már
kezdem elfelejteni.”
– Ezt mondta? – csodálkoztam el.
– Igen.
– Most már értem, miért lett a tanítványod – jegyeztem meg rövid
hallgatás után.
Egy ideig csendben ültünk a fa árnyékába, aztán Chia Mama
megszólalt:
– Holnap sétálni megyünk.
– Együtt? – kérdeztem.
 – Nem – kötekedett. – Tiéd a felső út, enyém az alsó. Még mindig
nem ismertem eléggé Chia Mamát, ezért sokszor nem tudtam
megállapítani, vajon viccel-e. Zavarom láttán Chia Mama
felnevetett.
– Igen, együtt megyünk.
Volt egy olyan érzésem, hogy beindult a gépezet. Aztán lenéztem
elnyűtt nadrágomra, csupasz lábamra és mellemre. Felpillantottam
az asszonyra, és magyarázkodni kezdtem.
– Nem tudom, milyen messze jutok… Elmosolyodott és mellém
mutatott.
– Nézz a fa mögé!
– A hátizsákom! – kiáltottam lelkesen. Vigyorogva figyelte, amint
odasiettem és szemügyre vettem. A tárcám néhány dollár
készpénzzel és hitelkártyával, az órám, egy tiszta sort, a
tornacipőm, fogkefe és borotva – mind ott voltak!
– Sachi apja ácsként dolgozik Oahun – magyarázta. – Elküldtem a
Makapuu-csúcshoz, hogy keresse meg a dolgaidat. Azt mondta, jól
elrejtetted.
– Mikor találkozhatok vele, hogy megköszönjem neki? –
kérdeztem.
– Ő is szívesen megismerkedne veled, de vissza kellett mennie
Oahura, hogy befejezze a munkáját. Csak néhány hét múlva tér
vissza. Örülök, hogy van új sortod – tette hozzá, s az egyik kezével
befogta az orrát, míg a másikkal viseltes sortomra mutatott. –
Úgyhogy ezt itt kimoshatod.
Mosolyogtam, megfogtam a kezét.
– Köszönöm Chia Mama. Igazán hálás vagyok mindenért, amit
tettél értem.
 – Bizony, sokat tettem – mondta, s egy legyintéssel elintézte a
hálálkodásomat. – Hallottál arról az új kutyafajtáról, amely a pitbull
és a skót juhász kereszteződéséből jött létre? Először leszakítja a
karodat, aztán elszalad segítségért. – Mosolygott. – Már elég kárt
tettem benned, most segítségért szaladok.
Összeszedte az ebédünk maradékát és felállt. Magam is kezdtem
felemelkedni, de olyan gyenge voltam, hogy nehezen sikerült.
– Hogy én milyen nyavalyás vagyok – panaszkodtam, miközben
visszakísért a kunyhóba.
– Csak azért érzed gyengének az izmaidat, mert a tested a
gyógyulásra használja fel az energiádat. Nagy dolog, amin keresztül
mentél. A legtöbben feladták volna és belehalnak. A te Alapvető
Éned nagyon erős.
– Az én alapvető micsodám? – kérdeztem zavartan, miközben
leültem az ágyra.
– Az Alapvető Éned – ismételte meg Chia Mama. - Egy része
annak, ami vagy. Egyfajta tudatosság, amely elkülönül a tudatodtól.
Szókratész nem mesélt a három Énedről?
– Nem – vágtam rá izgatottan. – Beszélj nekem erről a
fogalomról. Érdekesen hangzik.
Chia Mama felállt, az ablakhoz lépett és kinézett.
– A három Éned jóval több fogalomnál, Dan. Ugyanolyan valósak
számomra, mint a föld, a fák, az ég és a tenger.
Felült az ablakpárkányra és folytatta:
– Több száz éve, a mikroszkóp feltalálása előtt szinte senki sem
hitt a baktériumok és vírusok létezésében, így az emberiség
tehetetlen volt ezek ellen a láthatatlan támadók ellen. Azokat, akik
hittek a létezésükben, ütődöttnek bélyegezték. Én magam is olyan
elemekkel dolgozom, amelyek a legtöbb ember számára
láthatatlanok: természeti szellemekkel és átható energiákkal. De a
láthatatlan nem egyenértékű a képzeletbelivel, Dan. Erről minden új
generáció megfeledkezik, a tudatlanság tudatlansághoz vezet –
mondta neheztelés nélkül. – A tudatlanság, akárcsak a bölcsesség,
nemzedékről nemzedékre száll, akár egy becses családi ékszer. A
három Éned – az Alapvető Éned, a Tudatos Éned és a Felsőbbrendű
Éned mind egy titkos tanítás részei. A titkok valójában soha
nincsenek elrejtve, de csak kevesen érdeklődnek irántuk, és még
kevesebben képesek meg is látni őket.
Bicegve átment a szobán az ajtóhoz, és visszafordult felém.
– Amikor „láthatatlan dolgokról” beszélek neked, tudd, hogy azok
számomra nem láthatatlanok. De ami a számomra igaz, annak nem
kell a te számodra is igaznak lennie. Nem mondom meg neked, hogy
miben higgy, csupán megosztom veled a tapasztalataimat.
– Na és hogyan tudom megismerni ezeket az Éneket? És mikor? –
kérdeztem.
Vizet töltött egy pohárba, és felém nyújtotta.
– Ha elég erős leszel, és ha Szókratész jól felkészített, én el tudlak
vinni a hegygerincre, és megmutatom az utat. Neked csak annyi lesz
a dolgod, hogy kinyisd a szemed és ugorj.
Az ajtóhoz ment.
– Most pedig pihenj – mondta.
– Várj! – szóltam utána és felültem. – Mielőtt elmennél, mesélj
még a három Énemről! Szeretnék többet hallani…
– Én pedig szeretnék többet mondani – vágott a szavamba. – De
előbb aludnod kell.
– Fáradt vagyok – ásítottam.
– Igen. Holnap sétálunk, holnap beszélünk.
 A nyitott ajtón át figyeltem botja mozgását, ahogy visszasántikált
az erdőbe. Megint ásítottam, aztán a szemem lecsukódott, és a világ
elfeketedett.
 II. KÖNYV

Megvilágosodás

„Az igazi felfedezőid nem az új tájak keresése,

hanem egy újfajta látásmód kialakítása.”

MARCEL PROUST
 7

A HÁROM ÉNED

„Amit nem ismersz, azt nem tudod meghaladni. Ahhoz,

hogy felülemelkedj magadon, meg kell ismerned Éned.”

SRI NISARGADATTA MAHARADZSA

A következő napon a madarak éneke édesebbnek, és a világ

gyönyörűbbnek tűnt. Visszatért az erőm, csupán néhány seb maradt.
Végighúztam a kezem kéthetes szakállamon, s úgy döntöttem,
meghagyom.
Miután feltankoltam a komódomon rejtélyesen feltűnő trópusi
gyümölcsből és házi sütésű kenyérből – nyilván újabb ajándék
Sachitől –, anyaszült meztelenül kimentem a házból és
lezuhanyoztam a meleg záporesőben. Az eső amilyen gyorsan jött,
olyan gyorsan el is ment, tiszta, napos eget hagyott maga után.
Alig fejeztem be nedves hajam fésülését és kentem magamra egy
vastag réteg napozókrémet, Chia Mama befordult az ösvényről
szokásos zsákjával, bottal, nagy muumuujában – amely, mint
megtudtam, a túraruhája volt.
Rövid üdvözlés után levezetett egy szűk, szeles ösvényen a
tengerhez. Miközben néhány lépéssel előttem vánszorgott a síkos
úton, láthattam, hogy nem könnyű neki a jövés-menés.
 Néhányszor megállt, egyszer egy színes madarat mutatott,
másszor egy kis vízesésre hívta fel a figyelmemet, mely az avatatlan
szemek elől rejtve volt. Egy időre leültünk, hallgattuk, mint zuhog a
víz a kis tóba, s felajánlottam, hogy viszem helyette a zsákját, de ő
visszautasította.
– Talán majd máskor – mondta.
Ezután keveset beszéltünk. Mindketten a lépéseinkre
koncentráltunk az ágas-bogas fagyökerekkel nehezített, örökösen
sáros ösvényen.
Végül leértünk egy meredek vízmosáson és eljutottunk egy
homokos tisztáshoz, egy kis strandterülethez a sziklás partok
mentén. Egyik oldalunkon lávaszikla szökött az égbe, természetes
tornyot alkotva.
Chia Mama kivett egy vékony plédet a zsákjából és leterítette a
partra. Épp elmúlt a dagály, a nyomában sima, kemény és nedves
homok maradt. A nyugtató tengeri szellő jól esett az arcomnak és a
mellemnek.
– Chia Mama – kérdeztem –, lehet, hogy csak képzelődöm, de
mindössze tíz napja vagyok itt, ugye?
– Igen.
– És majdnem belehaltam az égésbe és a kiszáradásba?
– Igen – felelt újra.
– De hiszen akkor szörnyen gyorsan gyógyulok, nem?
– Éjjel dolgozom rajtad – bólintott.
– Tessék?
– Amikor alszol, a Tudatos Éned visszahúzódik. Ilyenkor
közvetlenül tudok foglalkozni az Alapvető Éneddel, vagyis a
tudatalattiddal, mely a tested gyógyulásáért felelős.
– Azt ígérted, többet is mesélsz az Alapvető Énemről.
 Chia Mama úgy nézett rám, mintha valamit fontolgatna. Aztán
felvett egy közeli ágat, és egy kört rajzolt a homokba.
– Mutatni könnyebb, mint elmondani – jelentette ki, és a kör
belsejébe egy kinyújtott karú emberi testet vésett, Leonardo da Vinci
híres rajzának kezdetleges mását.
Anélkül, hogy bármit hozzáfűzött volna, egy homokdombra ült, és
keresztbe vetette a lábát.
– Egy kis belső munkát kell végeznem, hogy feltöltsem az
elemeimet. Azt ajánlom, aludj egyet, ha nem tanultad meg
ugyanezt. Később talán majd beszélhetünk.
– De…
Chia Mama egyetlen lélegzetvétellel azonnal mély transzba esett.
Néhány pillanatig figyeltem, aztán a homokba vájt rajz felé
fordítottam a figyelmem. Egyszerre úgy elálmosított a tikkasztó nap,
hogy az oltalmazó sziklák árnyékában elnyúltam a takarón, és
lecsukódott a szemem.
A gondolataim Holly és Linda felé kalandoztak, vissza Ohióba,
fényévekre ettől a rejtett kis öböltől, ahol alig egy méterre tőlem egy
asszonysámán meditál, akinek teljes ereje még rejtély a számomra.
Néhány héttel ezelőtt mindössze az elmém legmélyebb zugában
létezett. Lenyűgöző az élet, gondoltam, azzal hirtelen egy
álomszerű látomásba zuhantam. Soha nem feledem azt a látomást.

***

Aludtam, mégis teljesen éber voltam, sőt, soha nem láttam még
olyan tisztán. Chia Mama mosolygó arca villant elém, aztán eltűnt.
Feketeség követte, amelyből egy emberi alak bontakozott ki: egy
férfi teste egy körön belül, oldalra kinyújtott karral. Nem az az alak,
amelyet Chia Mama rajzolt a homokba, hanem da Vinci eredetijének
élő mása.
Aztán egy szempillantás alatt a saját testem jelent meg a körben,
és forogni kezdett a térben.
A tudatosságom nézőpontjából láttam, hogy a fizikai testem
megpihen, egyenesen áll egy erdőben, a csillagos ég alatt. Sápadt
holdfény világítja meg az alakot, akin csak egy sort van, karját
oldalra kitárja, mintha magát az életet ölelné magához, fejét
felszegi, kissé balra, a fákon át felnéz a fekete bársonyégen tündöklő
csillagokra. A legélesebb részleteiben láttam mindezt, minden egyes
holdárnyat minden egyes levélen.
Majd három fénylő pont tűnt fel a körön belül, a test körül,
elválasztva, megkülönböztethetően a test aurájától vagy
energiamezejétől. Eleinte a figyelmem a hasi tájékot megvilágító
vöröses fényre tapadt. Azonnal felismertem, hogy ez az Alapvető
Énem.
Aztán a fej felé haladtam, ahol a tudatosság fehér fénye a Tudatos
Énemet töltötte be, olyan erősen ragyogott, hogy eltűnt mögötte a
fej.
A tudatosságom aztán a fej fölé emelkedett, ahol tündöklő,
színjátszó forgatag tárult a szemem elé…
Ezután hirtelen minden eldőlt, és a távolban mennydörgött.
Fénycsóvák hasították az eget. Süvített a szél, a fák a földre
zuhantak. Aztán az előttem álló alak három különálló részre
szakadt!
A Felsőbbrendű Énem, melyet alig láttam a ragyogó színek
lángjában, eltűnt a semmiben. A megmaradt két rész két különálló
testet öltött. Az Alapvető Énem gyermekként tűnt fel, vöröses
fényárban úszott. Elhalványult és visszahúzódott, amikor a
következő fénycsóva megvilágította az arcát, felfedve ezzel az
alapvető félelmet.
A Tudatos Énem egy szürke robot alakját öltötte magára, akinek
számítógép feje elektromossággal telve villogott. Búgott és
kattogott, majd mereven, kifejezéstelenül az égre meredt, mintha
információt válogatna, és mérlegelné a működés legkedvezőbb
folyamatát.
A következő mennydörgésre a gyermek elillant, és ösztönösen egy
odvas fa menedékébe szaladt. Követtem és figyeltem, ahogy ott
kuporgott. Félénk volt a gyermek és nem beszélt. Úgy éreztem, hogy
egyre mélyebbre merülök a fényében.
Tudatosságom a pillanat törtrésze alatt összeolvadt a
gyermekével. Az ő szemén keresztül láttam a világot, és
megtapasztaltam minden érzelmét. Összezavartak a múlt viharainak
és társításainak jelenetei, ösztönösen összekuporodtam, ahogy a
félelmetes képek – a genetikai memória darabjai – keresztülvillantak
gyermekes tudatosságomon. Ami a tiszta logikából hiányzott, azt
elemi ösztönnel rögtönöztem. Az életerő hatalmas raktárát éreztem
magamban, érzelmeim felerősödtek. A túlélés primitív ösztöne
motivált, hogy keressem a gyönyört és kerüljem a fájdalmat.
Nagyobb késztetést éreztem arra, hogy cselekedjek, mint hogy
tervezzek. A belső világomat nem szelídítette meg és nem csiszolta
a kultúra, a szabályok vagy a logika. Vadságomban és testiségemben
mozgásban lévő energia voltam. Szorosan kötődtem a természeti
világhoz, otthon voltam a testben, érzéseivel és ösztöneivel együtt.
Nem állt módomban, hogy felfogjam a csiszolt szépséget vagy a
magasabb rendű hűséget, csak jó vagy rossz érzéseket ismertem.
Kényszerítő szükségét éreztem, hogy valaki magyarázza meg a
dolgokat, bátorítson és irányítson. Szükségem volt a Tudatos
Énemre.
És akkor a robot-számítógép, miután kigondolta tervét, belépett
az odvas fába. De engem, a gyermeket szinte teljesen semmibe vett,
mintha nem is számítanék. Sértetten böktem meg könyökkel, hogy
magamra vonjam a figyelmét. Miért nem figyel rám? Hiszen én
találtam először menedéket! Továbbra is hanyagolt, ezért
meglöktem és megütöttem, de nem értem el eredményt. Dühömben
kirohantam, felkaptam egy követ és hozzávágtam a robot lábához.
Akkor végre rám nézett.
– Mit – akarsz? – kérdezte monoton hangon.
– Hogy figyelj rám! – kiáltottam.
A következő pillanatban a tudatosságom elhagyta a gyermeket és
eggyé lett a robot-számítógéppel. Ennek a gondolkodó gépnek a
szemével néztem és láttam a világot, tárgyilagosan és jeges
nyugalommal. A gyereket, aki korábban voltam, most csak zavaró
problémának tekintettem. Valami megoldást kellett találnom, hogy
megnyugtassam.
Ekkor a vihar elült és a gyermek kifutott játszani. Félretettem ezt a
problémát és mereven az erdőbe vonultam. Mivel nem
nyugtalanítottak érzelmek vagy érzések, a világom szabályos volt,
szervezett, és mereven korlátolt. Az erdőt szürke árnyalatban
láttam. A szépség csupán egy meghatározás volt, egy kategória.
Semmit sem tudtam a Felsőbb Énemről vagy a hűségről. Kerestem a
hasznos és az építő dolgokat. A test számomra szükségszerű teher
volt, egy gép, amely képessé tett a mozgásra és a szaporodásra – az
elme eszköze.
A számítógép agyának biztonságában érzéketlen voltam az
érzelem kiszámíthatatlanságára. És mégis, a gyermek játékos
szelleme, érzelmi energiája és életereje nélkül nem léteztem igazán,
csupán a problémák és megoldások steril világában.
Felébredt a tudatosságom, mintha mély álomból riadt volna, és
hirtelen egy mindent elsöprő érzés öntött el. Újra érezni akartam az
esőerdőt, tapasztalni az élet növekvő energiáit, ki akartam
szabadulni Tudatos Énemből.
Láttam, hogy a Tudatos Énem és az Alapvető Énem egymásnak
háttal áll, mindegyik a saját külön világában. Mennyivel
gazdagabbak lennének, ha egyesülnének!
Méltányoltam Alapvető Énem gyermeki ártatlanságát és ösztönös
bölcsességét. Értékeltem a robot-számítógép, vagyis Tudatos Énem
okszerű logikáját és képességeit. De a Felsőbbrendű Énem
sugalmazása nélkül az életet ízetlennek, sekélynek és hiányosnak
éreztem.
Amint mindez tudatosult bennem, hallottam, hogy a
Felsőbbrendű Énem hív valahonnan az őserdőből, és heves vágyat
éreztem, hogy eggyé olvadjak vele. Felismertem, hogy ugyanezt a
vágyódást éreztem talán egész életemben. Most először jöttem rá,
mit keresek.
Néhány pillanattal később újra hatalmába kerített a Tudatos
Énem. Bezárt acél agyába, hallottam, amint berregő hangján újra és
újra elismétli:
– Egyedül – én – vagyok – itt. A – Felsőbbrendű – Éned – illúzió.
Aztán újra visszaugrottam az Alapvető Énembe. Játszani akartam,
jól érezni magam, biztonságban akartam lenni.
Aztán újra jött a Tudatos Énem – és a valóságot láttam. Vissza
megint az Alapvető Énembe – és más érzés. Egyre gyorsabban
ugráltam Tudatos Énem és Alapvető Énem között, a szellem és a
test, a robot és a gyermek, a gondolkodás és az érzelem, a logika és
az ösztön között. Gyorsabban és egyre gyorsabban.

***

Felültem, az ürességbe meredtem, rémülten, izzadtan, halkan

sírdogáltam. Aztán fokozatosan ráeszméltem környezetemre: az
árnyas óceánöbölre, a meleg partra, a nyugodt tenger fölött
rózsaszínbe és bíborba forduló égre. És a közelemben ülő Chia
Mamára, aki mozdulatlanul meredt rám.
Leráztam magamról a látomás maradványait, s megpróbáltam
lenyugodni.
– Szörnyű álmom volt – sikerült végre kimagyaráznom. Lassan,
gondos szándékossággal formálta a szavakat:
– Rossz álom volt, vagy az életed tükre?
– Nem tudom, mire gondolsz – mondtam, de hazudtam.
Abban a pillanatban tudtam, amint a szavak elhagyták a számat. A
három Énem újonnan felfedezett tudatosságával többé nem
tarthattam fenn az összetartozás látszatát. Megosztott voltam,
ingadoztam az Alapvető Énem énközpontú, gyerekes szükségletei és
a Tudatos Énem rideg közönye között – nem érezve Felsőbbrendű
Énem érintését.
Az elmúlt években az elmém folyamatosan csillapította az
érzelmeimet, semmibe vette és leértékelte őket. Nem törődve
fájdalmammal és szenvedélyemmel, Tudatos Énem fenntartotta az
irányítást, érzéseimet és kapcsolataimat a szőnyeg alá söpörte.
Most már megértettem, hogy a fizikai tüneteket, melyeket odahaza
éreztem – a fertőzéseket, betegségeket, fájdalmakat – az Alapvető
Énem okozta. Kisgyerekként sírt a figyelemért, azt akarta, hogy
fejezzem ki érzelmeimet. Hirtelenjében megértettem azt a mondást,
hogy „a szervek hullatnak könnyet azért, amit a szem visszautasít”.
Majd Wilhelm Reich szavai ugrottak be: „A kifejezésre nem kerülő
érzelmek raktározódnak az izmokban”. Letörtek ezek a bántó
felismerések, a kedvemet szegték. Láttam, hogy még mindig hosszú
az út.
– Jól vagy? – kérdezte Chia Mama.
– Jól, igen – kezdtem a válaszom, aztán visszafogtam magam. –
Nem, egyáltalán nem. Kimerült vagyok és lehangolt.
– Helyes! – vidult fel. – Tanultál valamit. Rátértél a helyes
ösvényre.
Bólintottam.
– Az álomban az Énem két részét tapasztaltam meg. A
Felsőbbrendű Énem eltűnt. Miért hagyott el?
– Nem hagyott el, Dan. Mindvégig ott volt. De annyira lekötötte a
gondolataidat az Alapvető Éned és a Tudatos Éned, hogy nem láttad,
és nem érezted a szeretetét és a támogatását.
– Hogyan érezhetném? Hová jutok innen?
– Jó kérdés, nagyon jó! – nevetett magában.
Felállt, majd a vállára vette zsákját, és lassan megindult a sziklás
úton. Követtem, tele megválaszolatlan kérdéseimmel.
A homokot kő, majd föld váltotta fel a felfelé tartó meredek úton.
Megfordultam és visszanéztem az alattunk húzódó kis öbölre.
Megjött a dagály. Majd’ húszméternyire hullám csapott fel oda, ahol
Chia Mama rajzolt a homokba. Pislogtam, és újra visszanéztem. Úgy
tűnt, három alakot látok ott, ahol az ábra és a kör volt: egy kisebb
testet, gverek szerűt, egy szögletes, dobozhoz hasonló alakot, és egy
hatalmas oválist. Azután a hullám elsodorta őket, tisztára mosva a
homokot.
 Felfelé mászni sokkal nehezebb volt, mint lefelé bandukolni. Chia
Mama jó hangulatban volt, bezzeg én duzzogtam. Nem beszéltünk.
A látomásom képei tolultak az agyamba, ahogy mögötte baktattam,
befelé az egyre sötétedő erdőbe.
Mire elértük a tisztást, feljött a hold. Chia Mama jó éjszakát
kívánt, s folytatta az útját.
Néhány pillanatig kinn álltam a kunyhó előtt, hallgattam a tücskök
ciripelését. Mintha a meleg éjszakai szellő egyenesen áthatolt volna
a testemen. Akkor eszméltem csak rá, mennyire kimerültem, amikor
beléptem a kunyhóba. Félálomban meglátogattam a mosdót, aztán
az ágyba zuhantam. Még egy pillanatig hallottam a tücsköket, aztán
már semmit. Aznap éjjel álmomban a Felsőbbrendű Énemet
kerestem, de csak ürességet találtam.
 8

A SÁMÁN SZEME

„A jó tanár nem igyekszik megmagyarázni a látomását;

egyszerűen megengedi, hogy mellé állj, és magad is lásd.”

R. INMAN TISZTELETES

Nem tértem még teljesen magamhoz, amikor kinyitottam a szemem,

és láttam, hogy Chia Mama áll az ágyam mellett. Először azt hittem,
hogy még álmodom, de pillanatokon belül visszatértem a földre,
amikor rám kiáltott:
– Ki az ágyból!
Olyan gyorsan kipattantam, hogy majdnem elestem.
– Egy pillanat… egy pillanat és már kész is vagyok – dadogtam
kábán, s ünnepélyesen megfogadtam, hogy legközelebb az érkezése
előtt felkelek.
A fürdőbe támolyogtam, belebújtam a sortomba, és kiléptem a
záporba, hogy lezuhanyozzam.
Nedvesen csöpögve tértem vissza és törölközőt ragadtam.
– Mindjárt dél.
– Még csak tizenegy múlt – mondta.
– Hú, én…
– Csütörtök – szakított félbe. – Harminchat órát aludtál.
 Csaknem leejtettem a törölközőt.
– Majdnem két napot?
Az ágyra rogytam.
– Csalódottnak tűnsz. Lemaradtál egy találkáról? – kérdezte.
– Nem tudok róla – néztem rá. – Vagy igen?
– Velem ugyan nem volt randevúd. Különben is, a találka nem
jellemző Hawaiira – magyarázta. – Az ausztrálok megpróbálták
meghonosítani, de olyan sikere volt, mintha marhát akartak volna
eladni vegetáriánusoknak. Jobban érzed magad?
– Sokkal – feleltem a hajamat dörzsölve. – De nem vagyok benne
biztos, mit kell itt csinálnom, és te mivel tudsz segíteni nekem.
Segítesz, hogy lássam a Felsőbbrendű Énem?
– Majd meglátjuk – mosolygott, és a kezembe adta az ingemet.
– Chia Mama, a dolgok, amiket láttam… a parton azt a látomás…
hipnotizáltál? – kérdeztem az ingemet húzva.
– Nem egészen. Amit láttál az a Belső Emlékezésekből fakadt.
– Azok meg mik?
– Nem túl könnyű elmondani. Nevezheted őket „egyetemes
tudatalattinak” vagy a „Szellem utazásának”. Minden bevésődik oda.
– Minden?
– Igen – felelt. – Minden.
– Te… te el tudod olvasni ezeket az emlékezéseket?
– Olykor. Attól függ.
– Akkor én miként olvashattam őket?
– Mondjuk úgy, hogy én lapoztam neked.
– Ahogy az anya olvas a gyermekének?
– Valami hasonló.
Elállt az eső, Chia Mama kiment a kunyhóból. Követtem a kamra
melletti tuskóhoz, és leültem.
 – Chia Mama, muszáj beszélnem veled valamiről, ami nagyon
kezd nyugtalanítani. Úgy érzem, minél többet tanulok, annál
nehezebb megértenem. Láthatod…
– Most csak azzal törődj, ami előtted van – fojtotta belém a szót.
– Máskülönben egész életedben azon elmélkedsz majd, melyik
lábadat használd, hogy lelépj a padkáról, pedig még a sarokhoz sem
értél.
– És mi van a tervezéssel, a felkészüléssel a jövőre?
– A tervek hasznosak, de ne ragaszkodj hozzájuk. Az életben túl
sok a meglepetés. Másrészt viszont a felkészülés értékes, még ha a
megtervezett jövő nem is válik valóra.
– Hogy lehet ez? Nem válaszolt rögtön.
– Egy régi barátom itt a szigeten Sei Fujimoto. Még nem
találkoztál vele. Egész életében kertészként és ezermesterként
dolgozott. De a fényképezés volt a szerelme. Életemben nem láttam
még ilyen szenvedélyes embert, ha a papíron lévő képekről volt szó.
Évekkel ezelőtt napjainak nagy részében azzal foglalkozott, hogy a
tökéletes pillanatban exponáljon. Fuji különösen a tájképeket
kedvelte: a fák alakját, a hullámokat, ahogy megtörik rajtuk a
napfény, a felhőket a hold fényében, vagy a napfelkeltét. Amikor
nem fényképezett, akkor a meglévő fotókat hívta elő otthon,
sötétkamrában. Fuji jó harminc éven át gyakorolta a fényképészetet,
és ihletett képek kincstárát halmozta fel. Az irodájában tartotta a
negatívokat, egy zárható szekrényben. Némelyiket eladta, másokat
barátoknak ajándékozott. Aztán, úgy hat évvel ezelőtt egy tűzeset
martalékává vált a harminc év termése, az összes negatív, sőt még a
felszereléseinek java is. Nem volt biztosítása, így az alkotómunka
minden gyümölcse odalett, pótolhatatlanul. Fuji ügy gyászolt,
mintha a gyermekét vesztette volna el. Három évvel korábban
valóban elveszített egy gyermeket, és megértette, hogy a szenvedés
viszonylagos, és ha át tudta vészelni a gyermeke elvesztését, akkor
mindent túlél. Sőt mi több, megértette a nagyobb összefüggést, és
megerősödött benne a felismerés, hogy a hatalmas értékből
megmaradt valami, amit tűz soha nem érhet: Fuji megtanulta
másként látni az életet. Minden nap, amikor felkelt, a fény és árnyék
világát látta, alakokét és szerkezetekét, a szépség, a harmónia és az
egyensúly világát. Amikor megosztotta velem szellemi meglátását,
Dan, mérhetetlen boldogság sugárzott belőle! Felismerése a zen
mesterek felismerését tükrözte, akik azt tanítják, hogy minden üt,
minden tevékenység, munka, sport, művészet és mesterség a belső
fejlődés eszközéül szolgál. Egész egyszerűen egy hajó, amely átkel a
folyón. Ha átérsz, többé nincs szükséged a hajóra.
Chia Mama mély lélegzetet vett és derült mosolyt villantott felém.
– Szeretném megismerni Sei Fujimotót.
– Meg is fogod – biztosított.
– Eszembe jutott erről valami, amit Szókratésztől hallottam: „Ez
nem a békés harcossá váláshoz vezető út; ez a békés harcos útja.
Maga az utazás formálja a harcost.”
– Szókratész mindig jól bánt a szavakkal – jegyezte meg, aztán
vágyakozva felsóhajtott. – Tudod, volt idő, amikor tetszett nekem.
– Tényleg? Mikor? Hogyan? Mi történt?
– Semmi sem történt – mondta. – Túlságosan el volt foglalva a
saját nevelésével és tanításával, és én is le voltam kötve. Bár tisztelt
és kedvelt, nem hiszem, hogy hasonlóképpen érzett. Megboldogult
férjemet, Bradfordot leszámítva, nem sokaknak tetszettem.
Milyen szomorú és igazságtalan!
– Chia Mama – kezdtem lovagiasan –, ha néhány évvel idősebb
lennék, biztos, hogy udvarolnék neked.
 – Nagyon kedves tőled – mondta.
– Mert nagyon kedves fickó vagyok – vágtam rá. – Mesélnél
többet arról az időszakról, amikor Szókratésszel találkoztál, és az
életedről?
Pillanatnyi gondolkodás után felelt.
– Talán majd máskor. Most más feladatom van, és szerintem egy
kicsit több időre van szükséged, hogy átgondold a korábban
tanultakat… – megakadt mielőtt továbblépnénk.
– Kész vagyok.
Chia Mama egy pillanatra rám kapta a tekintetét, de nem szólt.
Csak a zsákjáért nyúlt, és egy kis csomag makadámia diót adott.
– Holnap találkozunk. Ezzel elment.

***

Jóval erősebbnek éreztem magam, de igaza volt. Nem voltam még

olyan állapotban, hogy kibírjam a kemény megpróbáltatásokat. A
délelőtt maradékát álmodozással töltöttem. Ültem és a környező
fákat bámultam. Nyugtalanító érzés formálódott bennem, de még
nem tudtam szavakba önteni. A gondolataim közepette alig éreztem
az ízét az elfogyasztott kis karéj kenyérnek, makadámia diónak és a
gyümölcsnek.
A délutáni nap a tisztás szélén lévő fák csúcsát érintette. Hirtelen
magányosság tört rám. Érdekes, tűnődtem, mindig is szerettem
egyedül lenni. Főiskolás éveim alatt sokszor inkább a magányt
választottam. De miután vízre szálltam azzal a deszkával, és azt
hittem, talán soha többé nem látok emberi lényt, valami
megváltozott. És most…
Az elmélkedésemnek egy éles hang vetett véget. Sachi szökdécselt
és táncolt felém, koromfekete haja, mely ugyanolyan rövid volt,
mint Chia Mamáé, minden egyes mozdulatánál meglibbent és
örvénylett. Egy kődarabról egy tuskóra szökellt, lecsusszant, és
letett egy kis csomagot.
– Hoztam még kenyeret, én csináltam.
– Köszönöm, Sachi. Igazán figyelmes vagy.
– Nem, dehogy – felelt. – Egyáltalán nem figyelek. Hogy vagy?
– Most, hogy idecsöppentél, sokkal jobban. Olyan egyedül
éreztem magam, hogy már kezdtem magamban beszélni.
– Én is szoktam – vallotta be.
– Akkor, most, hogy itt vagy, leülhetnénk és beszélhetnénk együtt
magunkban – ugrattam. – Ne, várj! Sokkal jobb ötletem van. Inkább
üljünk le és beszélgessünk egymással.
Mosolygott az olcsó kis poénomon.
– Részemről rendben. Akarod látni a békatavat?
– Naná.
– Nincs messze. Gyere velem – mondta és beszökellt az erdőbe.
Mindent megtettem, hogy utolérjem, de messze előttem járt,
felbukkant majd eltűnt, kerülgette a fákat.
Mire beértem, már egy hatalmas sziklán ült, s egy pár békára
mutatott. Az egyik hangos brekegéssel üdvözölt bennünket.
– Tényleg nem vicceltél, te lány. Ezek itt hatalmas békák.
– Az ott a királynő – avatott be. – És ezt itt Morgónak nevezem,
mert mindig elugrik, ha megsimogatom.
Sachi lassan lenyúlt és megcirógatta az egyik békát.
– Az öcsém szereti etetni őket, de én nem szeretem a bogarakat.
Régen szerettem, de már nem.
Akár egy kis erdei manó, leugrott, visszaindult a kunyhó felé.
Csendesen elköszöntem Morgótól, és a lány után eredtem. Hangos
morgást hallottam, s hátranéztem. A béka nagy fröccsenéssel
vetette magát a vízbe.
Sachi a tisztáson valami tánclépést gyakorolt.
– Chia Mama mutatta – közölte. – Sok mindent tanít nekem.
– Lefogadom – feleltem, aztán eszembe jutott valami. – Lehet,
hogy én is taníthatnék neked valamit. Tudsz cigánykerekezni?
– Kicsit – felelt, letette a kezét és a lába a magasba szökött. –
Fogadok, úgy nézek ki, mint azok a békák – kuncogott. –
Megmutatnád, hogy kell?
– Szívesen. Régen nagyon jó voltam ebben – mentem bele, s a
tuskó fölött egy egykezes cigánykereket vetettem.
– Nahát! – lelkendezett. – Óriási volt! Lelkesen újra megpróbálta,
de csak kicsit javult.
– Figyelj, Sachi, hadd mutassam meg még egyszer – ajánlottam.
A délután önfeledten telt, annyira belemerültem, hogy azt
csinálom, amit szeretek. És jó érzés volt, hogy Sachi megtanult
tőlem kecsesen cigánykerekezni.
Észrevettem egy kis piros virágot a közelben. Leszakítottam és a
hajába tűztem.
– Tudod, van egy lányom. Fiatalabb nálad. És nagyon hiányzik.
Örülök, hogy meglátogattál.
– Én is – felelt. Megérintette a virágot, s a legédesebb mosolyával
tisztelt meg. – Most mennem kell. Kösz a cigánykereket, Dan.
Felszaladt az ösvényen, majd megfordult és visszaintegetett.
– Ne feledd a kenyeredet!
Az a mosoly tényleg bearanyozta a napomat. Amikor másnap
délelőtt megérkezett Chia Mama, készen vártam, kavicsokat
dobáltam egy fához.
 – Kérsz egy kis friss kenyeret? – kérdeztem. – Én már ettem, de
ha éhes vagy…
– Én jól vagyok – mondta. – Induljunk, napnyugtáig még jó
néhány kilométer vár ránk.
– Hová megyünk? – kérdeztem, miközben elindultunk felfelé az
ösvényen.
– Arra – mutatott a fekete lávasziklából formálódó hegygerinc
központi része felé, amely több ezer méterrel lehetett felettünk.
Felém nyújtotta a hátizsákját.
– Most már elég erős vagy, hogy vidd – mondta.
Lassan baktattunk az örökösen emelkedő, kanyarokban bővelkedő
csapáson. Chia Mama egyenletesen lépdelt felfelé. Az erdő csendes
volt, eltekintve a madárcsicsergéstől és a járásom zajától, amely
ellentétes ütemben követte lengő botját és bicegő járását.
Hébe-hóba megállt, hogy megcsodáljon egy színes madarat, vagy
megmutasson egy szokatlan fát, egy kisebb vízesést.
Késő délelőttre a nyugtalanságom kezdett a felszínre törni.
– Chia Mama, Szókratész egyszer azt mondta, hogy igazából nem
tanultam meg azt, amit magam nem tudok csinálni.
Megállt, visszafordult felém, és megerősítésképpen megjegyezte:
– Hallok és felejtek, látok és emlékezem, teszem és megértem.
– Erről van szó – vallottam be. – Hallottam dolgokról, sokat
láttam, de igazából semmit sem tettem. Sokat tanultam a
gyógyításról, de vajon tudok gyógyítani? Ismerem a Felsőbbrendű
Énem, de nem tudom érezni!
Csak úgy ömlöttek a szavaim, az öt éven át üvegbe zárt
csalódottság tört ki belőlem.
– Világbajnok tornász voltam. A Kalifornia Egyetemen
diplomáztam. Van egy gyönyörű lányom. Odafigyelek magamra,
helyesen táplálkozom, megfelelően cselekszem. Főiskolai tanár
vagyok, megteszem, amit várnak tőlem. Mégis, mindezek ellenére, a
Szókratésszal eltöltött idő ellenére az életem darabokra hullott!
Valaha azt hittem, ha eleget tanulok, megteszem, amit kell, az
életem könnyebb lesz, jóval irányítottabb. De csak rosszabbnak
érzem. Mintha valami elillant volna, és én nem tudom, hogyan
szerezzem vissza. Mintha letértem volna az útról, és elveszetten
bolyonganék. Tudom, hogy vannak nálamnál sokkal rosszabb
helyzetben lévők. Nem estem mások áldozatául, nem élek
szegénységben, nem éhezek, nem nyomnak el. Lehet, hogy
nyöszörgésnek vagy panaszkodásnak hangzik, pedig nem sajnálom
magam, Chia Mama. Én csak véget akarok vetni ennek!
A szemébe néztem, úgy folytattam:
– Egyszer nagyon csúnyán eltörtem a lábam. A combcsontom
vagy negyven darabra esett. Tudom, milyen a fájdalom. Ezt
ugyanolyan valósnak érzem. Megértesz?
– Nagyon is megértelek – felelt. – A fájdalom és a szenvedés az
élet része. De különböző formákat ölt.
– Akkor segítesz nekem megtalálni, amit keresek? Bármi legyen is
az.
– Talán – mondta, majd hátat fordított, és tovább baktatott.

***

Az erdőben felfelé haladva a fák ritkultak. A mohák és levelek a

lábunk alatt átadták helyüket a vörösesbarna földnek, amelyet az eső
sárrá változtatott. Csúszkálva haladtam. Chia Mama lassan lépdelt
ugyan, de biztosan. Aztán, amikor már azt hittem, hogy
megfeledkezett a kérdésemről, megszólalt.
 – Dan, elgondolkodtál már azon, hogy nem tud egyetlen ember
épületet alkotni? Nem számít, mennyire okos, mennyire erős, nem
tudja felépíteni az építészek, szállítók, munkások, könyvelők,
gyártók, sofőrök, vegyészek és még százak egyesült ereje nélkül.
Egyikünk sem okosabb a másikunknál.
– De mi köze ennek…
– Vegyük például Szókratészt – folytatta. – Sokrétű a tehetsége,
de ugyanakkor elég bölcs ahhoz, hogy ne alkalmazza minden
tudását egy időben. Megértette, hogy nem képes mindent megtenni
érted, legalábbis nem egyszerre. Tudta, hogy nem tömheti meg
erőszakkal a lelkedet. Csak azt taníthatta meg, amihez megvolt a
füled, hogy meghalld, a szemed, hogy meglásd. Amikor Szókratész
írt, figyelmeztetett, hogy kemény leszel magaddal, elragadtatod
magad, s hébe-hóba le kell téged nyugtatnom.
Felém fordult és rám vigyorgott, majd tovább folytattuk lassú
mászásunkat.
– Írt nekem az elmédbe és szívedbe elvetett magvakról, amelyek
majd később csíráznak ki. Az a dolgom, hogy gondozzam őket,
segítsem a növekedésüket. A képzésed nem tett tökéletessé, Dan, de
hasznodra vált. Semmi sem elveszett vagy hiábavaló. Szókratész
nagyot alkotott, akárcsak te. Segített eloszlatni a legrosszabb
illúzióidat. Segített, hogy meglásd a nagyobb képet. Alapot adott
neked, és most hajlandó vagy figyelni, még hogyha nem is mindig
hallod meg, amit kellene. Ha nem készít fel téged, nem hiszem,
hogy megtalálsz.
– De nem én találtalak meg téged, te találtál meg engem.
– Nem számít, milyen furcsa körülmények között találkoztunk.
Nem hiszem, hogy megtörtént volna, ha te nem állsz készen. Ezek a
dolgok így működnek. Lehet, hogy én nem téged választottalak
volna tanítványnak. Lehet, hogy te nem jöttél volna el a mulatságra.
Ki tudja?
Amikor kiértünk a felvidékre, nem messze a sziklás csúcs aljától
egy pillanatra megálltunk, hogy a látványban gyönyörködjünk. Zöld
facsúcsok nyúltak, amerre a szem ellátott. A meleg, párás levegő
megnedvesítette a karomat és a homlokomat. Letöröltem a
szemöldökömről az izzadtságot, és hallottam, hogy Chia Mama
megszólal.
– Ismertem egy embert, aki felmászott egy hegycsúcsra és felért
Istenhez. A menny felé nyújtotta a karját, és azt kiáltotta: „Tölts
meg a fény teljességével! Kész vagyok. Várok rá!” Isten hangja szólt
hozzá: „Mindig is fénnyel töltögettelek – de rajtad átszivárgott!”
A vállamra tette a kezét, és hozzáfűzte:
– Mindnyájunkon vannak szivárgási pontok, Dan. Rajtad, rajtam,
Szókratészen. Nincs ok az aggodalomra. Csak ne feledd, hogy te egy
„nevelésben lévő ember” vagy. Ezután is meg fogsz botlani, mint mi
mindannyian. Csak abban tudlak segíteni, hogy a tapasztalataidat
leckékké változtassam, és a leckéidet bölcsességgé. Most csupán arra
tudlak biztatni, hogy bízz az életed folyamatában.
Megtorpant, letérdelt egy nagy kő repedésein keresztülnőtt kis,
sárga virág mellé.
– Az életünk, akár ezé a virágé. Oly törékenyek vagyunk, s mégis,
ha akadályba ütközünk, áthatolunk rajta. Minduntalan a Fény felé
törekszünk.
Megérintettem a kis sárga szirmokat.
– De a virágok olyan lassan nőnek! Nem érzem, hogy ennyi időm
lenne. Úgy érzem, most kell tennem valamit.
Hűvös mosolya csillapította csalódottságomat.
 – A virágok a maguk megfelelő tempójában növekednek. Nem
könnyű, ha azt látjuk, hogy az út kanyarog előttünk, ha tudjuk, hogy
hosszú mászás vár ránk. Cselekedni akarsz, mert arra neveltek. De
előtte meg kell értened a dolgokat.
– A cselekvés nélküli megértés hasztalannak tűnik.
– Viszont megértés nélkül veszélyes cselekedni. Ha cselekszel,
azelőtt, hogy megértenéd a dolgokat, még csak azt sem tudod, mit
teszel. Lazíts – tanácsolta.
Mély lélegzetet vett, mutatva, hogy nem az a fajta, aki bort iszik és
vizet prédikál.
– Semmi értelme a sietségnek. Nincs hová sietni. Rengeteg időd
van, bármit befejezhetsz.
– Ebben az életben?
– Vagy a következőben.
– Én annál azért előbb akarom elkezdeni – jegyeztem meg. –
Fájdalmat érzek belül, üzenetet kaptam az Alapvető Énemtől. És az
nem azt mondja, hogy „vágj vissza és pihenj, menj a strandra”,
hanem azt, hogy van valami, amit meg kell tennem. Valamit a
Felsőbbrendű Énemmel kapcsolatban.
– Miért aggódsz annyira a Felsőbbrendű Éned miatt? Anélkül is jól
érzed magad, nem?
Ügyet sem vetettem a próbálkozására, hogy felvidítson, sőt, még
mélyebbre süllyedtem az önbírálatban. Hogyan is álmodhatnék
arról, hogy kapcsolatba kerülök a Felsőbbrendű Énemmel, ha arra is
képtelen vagyok, hogy egyenesen álljak anélkül, hogy mocorognék,
vagy hogy betartsam a sebességkorlátozást, ne idegeskedjek egy
forgalmi dugóban? Vagy hogy összetartsam a családom. Chia Mama
zökkentett ki sötét gondolataimból.
 – Kemény vagy magaddal, Dan Millman, látom az arcodon.
Feltételezed, hogy valami komoly problémát kell megoldanod. De
vajon tényleg így van? Eddigi életemben megtanultam, hogy éppen
azokban az időszakokban állsz készen arra, hogy egy nagy ugrást
tegyél, amikor minden rosszabbodni látszik. Amikor úgy érzed,
sehová sem jutottál, egy helyben topogsz, sőt visszacsúszol, akkor
valójában azért lépsz hátra, hogy lendületet vegyél a starthoz.
– Tényleg ezt hiszed?
– Nem számít, hogy én mit hiszek. Vizsgáld meg az életed.
Ellenőriztesd az Alapvető Éneddel. Az tudja, már mondta nekem.
Ugrás előtt állsz. Lehet, hogy nem ma vagy holnap következik be, de
hamarosan. És ahogy Szókratész felkészített téged számomra, én is
megteszem a magamét, hogy felkészítselek a következő lépésre.
– Olyan egyszerűen hangzik.
– Nem egyszerű vagy könnyű, mindössze elkerülhetetlen. Előbb
vagy utóbb megtörténik. Beleragadtál a saját színdarabodba, és nem
látsz túl rajta. Akár egy szúnyog a tévéképernyőn – folytatta. –
Mindössze parányi pontok csapatát látod, a nagyobb képet nem,
Dan. Mindnyájunknak megvan a szerepünk, amit eljátszunk. Amikor
eljön az idő, megtalálod a célodat. Lehet, hogy a sivatagban vár rád.
Mielőtt megkérdezhettem volna, mire gondol, folytatta:
– A békés harcos útja a három Én összefogásával kezdődik. A
fejed a felhőkig ér, a lábad a földön marad. Együtt kell dolgoznunk,
neked és nekem. És felkészítünk téged, úgy, ahogy ezt a hegyet
másszuk meg – mindig egy lépéssel tovább.
Ezzel megfordult és tovább indult felfelé. Úgy éreztem, segítenek
a szavai, de a testem, érezve az erőfeszítést, egyre fáradt. Chia
Mama pedig csak bicegett és bicegett.
– Egyébként hová megyünk pontosan? – lihegtem.
 – A csúcsra.
– És mit csinálunk, ha odaértünk?
– Majd ha ott leszünk, megtudod – felelt.
Az út, mint valami végtelen lépcső, egyre meredekebbé vált. A
levegőben egyre kevesebb volt az oxigén, és minden lépéssel egyre
nehezebben lélegeztünk a majd' ezerötszáz méter magas Kamakau
csúcsa felé közeledve.

***

Két órával később, épp sötétedés előtt értük el a csúcsot, ahol végre
sík talaj fogadott bennünket. Chia Mama egy intéssel Molokai
szigetének lenyűgöző panorámája felé terelte a figyelmem. Lassan
forogtam körbe, letekintettem a buja zöld fákon át a tengerre.
Parázslott az ég alja, a lenyugvó nap a felhőket vörössé, bíborrá,
naranccsá és rózsaszínné változtatta.
– Hát itt vagyunk – sóhajtottam.
– Igen, itt vagyunk – ismételte, de tekintetét nem vette le a
lenyugvó napról.
– És most, hogy itt vagyunk, mit csinálunk?
– Gyűjtünk egy kis fát. Letáborozunk a közelben éjszakára. Tudok
egy helyet. Holnap elérjük a célunkat – mondta, és a sziget keleti
sarka felé mutatott.
Egy kis vízeséshez vezetett, ahol nagyot ittunk az ásványi
anyagokban bővelkedő forrásvízből. A közelben egy kiugró szikla
állt, amely védelmünkre szolgált, arra az esetre, ha eleredne az eső.
Megkönnyebbülten leeresztettem a hátamról Chia Mama zsákját, és
rögtön könnyebbnek éreztem magam a levegőnél. Remegett a
lábam, s tudtam, hogy holnapra begörcsöl.
 Fogalmam sem volt, hogy ez az idősödő, nálamnál kisebb, de
súlyosabb asszony hogy viseli ezt a megerőltetést. Ha az lett volna a
szándéka, hogy egész éjjel gyalogolunk, az sem lepett volna meg.
Akkora tüzet raktunk, hogy eléggé átforrósítsa a köveket,
melyeken fóliába csomagolt jamgyökeret sütöttünk. Néhány nyers
zöldséggel körítve élvezetesebb ízt adott, mint életem bármelyik
étke.
Vastag mohából vetettünk ágyat, és néhány kisebb ágat tettünk a
tűzre, nem a meleg, hanem a fény és a hangulatos ropogás kedvéért.
– Chia Mama, ott kinn, azon a deszkán a tengeren jobban
megijedhettem, mint gondoltam, mert azóta sokat gondolok az
életre és a halálra. Néhány napja elalvás előtt egy oberlini barátom
arca jelent meg előttem, aki meghalt – meséltem. – Fiatal volt,
élettel teli, aztán ágynak döntötte egy betegség, amiről az orvosok
azt mondták, halálos. Emlékszem, milyen sokat imádkozott. De attól
még meghalt.
– Az imáinkat mindig megválaszolja az Isten – sóhajtotta Chia
Mama. – Csak olykor nemet mond.
– Miért mondana az Isten nemet?
– Miért mond a szerető szülő nemet? Előfordul, hogy a gyerekek
szembehelyezkednek a szükségleteikkel. Az emberek akkor
fordulnak Istenhez, amikor már az életük alapjai rázkódnak,
csakhogy felfedezzék, hogy éppen Isten az, aki megrázta őket. A
tudatos elme nem mindig látja előre, mi az, ami a legfelsőbb jó a
számunkra. A hithez az is hozzátartozik, hogy az ember bízzon a
világmindenségben – abban, hogy minden a mi felsőbb javunk
érdekében történik. Én ebben hiszek.
– Szerinted ez tényleg igaz?
 – Nem tudom biztosan, de azért választottam azt, hogy hiszek
benne, mert amikor így teszek, és eszerint cselekszem, az életem
jobban folyik. Soha nem éreztem, hogy a körülmények áldozata
vagyok. A viselkedésem erős és pozitív marad. És a nehézségeket
egyfajta „szellemi súlyemelésnek” látom, kihívásnak, amely a
szellememet erősíti. A testi problémáim, bármily fájdalmasak is,
mindig megajándékoztak valamivel, jóllehet akkor egyáltalán nem
méltányoltam – folytatta. – Az én ajándékom az volt, hogy nagyobb
szánalmat tudok érezni mások iránt. Más talán azt kapja, hogy
jobban érzékeli a testét, vagy egy erősebb motivációt, hogy többet
gyakoroljon, hogy kifejezze az érzéseit ahelyett, hogy elrejtené,
vagy talán, hogy jobban táplálkozzon, gyakoroljon, többet pihenjen
vagy játsszon. A fájdalom vagy a kellemetlenség gyakran annak a
módja, hogy felrázzon minket, felhívja a figyelmünket.
– Nálam biztosan működik – mondtam a tűzbe meredve.
– Igen, de nem ajánlom módszerként – tette hozzá fanyar
mosollyal. – Igaz, a fájdalom közelebb visz ahhoz, hogy magunkba
nézzünk, rendszerint az Alapvető Éned végső segédeszköze. Durva
üzeneteket küld, amikor az enyhébbeket – a megérzéseidet és
álmaidat – figyelmen kívül hagyod. Az Alapvető Éned, akár egy
gyermek, sok megaláztatást elvisel. Természetétől hű, nem lehet
könnyen elidegeníteni. De ha elege lesz, akkor elég.
Újabb kérdés fogalmazódott bennem, elő is hozakodtam vele.
– Ha az Alapvető Énem gondoskodik a testről, akkor gyógyítani is
tudja a betegségeket, ugye?
– A megfelelő körülmények között, ha az illető végzete lehetővé
teszi, akkor igen.
– Akkor a gyógyszerek nem is igen számítanak.
 – Minden számít. A gyógyszer az egyik út. Segíti az Alapvető
Énedet, ajándék a természettől – mondta.
Felnyúlt és egy közeli bokorról letépett egy maghüvelyt.
Kinyitotta, és megmutatta a kis magvakat.
– Az Alapvető Éned, miként megtapasztaltad, közeli kapcsolatban
áll a természettel. Minden egyes növény és fű jellegzetes üzeneteket
és energiákat hordoz, melyeket az Alapvető Éned megért. Így van ez
minden egyes színnel, ízzel vagy hanggal is. Egyébként a tánccal is.
A gyógyítás nagy rejtély, főleg napjaink orvosainak. Még csak most
kezdjük felfedezni az egyensúly természetes törvényét. De ahogy
közelebb jutunk Alapvető Énünkhöz, és a parányi erők munkába
állnak, egyre több „csodát” tapasztalunk.
– A legtöbb orvos hajlamos a Tudatos Énünkre hagyatkozni,
inkább az elméhez, mint a megérzéshez fordul, nem?
– Nem az a lényeg, hogy az Alapvető Énedben vagy a Tudatos
Énedben bízol – felelte. – Hanem az, hogy mindkettőben bízz,
külön-külön, a megfelelő időben. Van egy arab mondás: „Bízz
Istenben, de kösd ki a tevédet.” Fontos, hogy bízz az Alapvető
Énedben, hogy begyógyuljon a vágás, de a Tudatos Éned sugallja,
hogy használj ragtapaszt. Ha túleszed magad gyorsétkekkel,
cigarettázol, túl sok alkoholt iszol, vagy kábítószert használsz, ha
kimeríted magad, vagy visszafojtod az érzelmeidet, megnehezíted az
Alapvető Énednek, hogy a munkáját végezze, és erős
immunrendszert tartson fenn. Nem mindig tud a Tudatos Éned
együttműködése nélkül gyógyítani. Csupán fájdalmas üzeneteket
küldhet, hogy felkeltse a figyelmedet. Az ima egyedül nem elég;
neked is meg kell tenned, amivel segíteni tudsz. Francis Cardinall
Spellman egyszer azt mondta: „Úgy imádkozz, mintha minden
Istenen múlna, és úgy dolgozz, mintha minden az emberen.”
 Növekvő csodálattal és elismeréssel hallgattam Chia Mamát.
– Chia Mama, honnan tudsz ennyi mindent? Hol tanultad
mindezt?
Először nem felelt. A tűz lángján át figyeltem őt. Arra gondoltam,
talán elaludt. De a szeme nyitva volt, mintha egy másik világba
meredne.
– Majd éjjel végiggondolom – szólalt meg végül. – Holnap talán
majd mesélek magamról is. Hosszú út áll még előttünk.
Ezzel az oldalára fordult és hamar elaludt. Én egy ideig még ébren
feküdtem, a tűz kihunyó parazsába meredve.
 9

EGY SZÉPEN KIKEREKEDETT ASSZONY

„Isten lecsillapítja a zaklatottakat,

és felzaklatja a nyugalomban élőket.”

ISMERETLEN SZERZŐ

Reggel a vízesés alatti zuhany segített kimasszírozni a görcsöt a

lábamból, a hátamból és a vállamból. Igaz, nem nyertem még vissza
a teljes erőmet, de az egyszerű diéta és az edzés a szabadban több
életerővel töltött fel, mint amennyit az elmúlt években éreztem.
Papajából, banánból és forrásvízből álló kis reggelink után
folytattuk túránkat a vulkanikus sziklák között, s lépéseink ritmusára
lélegeztünk. Chia Mama jól ismerhette ezt az utat, mert úgy tűnt,
tudja a megfelelő irányt minden egyes elágazásnál.
Gyaloglás közben ismét megkértem Chia Mamát, hogy meséljen
az életéről.
– Rendszerint, nem beszélek sokat erről – kezdte. -De úgy érzem,
neked fontos, hogy megtudj róla egy kicsit.
– Miért?
– Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, egy nap megírod majd
a saját utadat, hogy a mások hasznára légy vele. És talán engem is
meg akarsz említeni.
 – Lehet, hogy még híres is leszel, sörreklámokkal – ugrattam.
– Jobban tudod te annál, hogy jobb szeretem az ismeretlenséget –
felelt mosolyogva. – Csak éppen talán az egyik élet inspirálja a
másikét.
– Akkor figyelek – mondtam, s közelebb léptem hozzá a szűkülő
ösvényen.
– Itt születtem Molokain, 1910-ben – kezdte. – Az apám félig
hawaii, félig japán, akárcsak az anyám. A szigethez hasonlóan
gazdag az örökségem, de a testem nem elég erős – mondta és
felemelte a botját.
– Szerintem elég erős – ellenkeztem. – Alig bírom veled az
iramot.
Mosolyogva bólintott.
– Jack London írta: „Az életben nem mindig az számít, hogy jó
kártyák legyenek a kezünkben, hanem az, hogy olykor a gyenge
lapokkal is jól játsszunk”. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy a
legjobban játsszak. Gyermekként szinte állandóan fáradt voltam,
allergiás, gyakran betegeskedtem. Sokszor ágyba kényszerültem, és
nem jártam el az iskolába rendszeresen. Apám mondogatta, hogy
Teddy Roosevelt is beteges, törékeny gyerek volt, de felnőve
„kemény lovassá”, és az Egyesült Államok elnökévé lett. Apám
történetei reménnyel töltöttek el, de a testem egyre erőtlenedett.
Chia Mama némi makadámia diót vett ki a zsákjából és
megosztotta velem, de közben folytatta:
– Aztán hét éves koromban a szüleim hallottak egy Kahili Papa
nevű kahuna kapuáról, vagyis egy sámánról. Nagy gyógyító volt,
mindenki tisztelte, aki csak ismerte, és a híre egyre terjedt azok
között, akik értették az ősi tanokat. A szüleim ájtatos keresztényként
nem bíztak azokban, akik a természeti szellemekkel beszéltek. De
végül, amikor már teljesen legyengültem, és senki más nem tudott
segíteni rajtam, szeretetük győzedelmeskedett aggodalmuk felett, és
megkérték Kahili Papát, hogy nézzen meg. Az első találkozásunkkor
nem ajánlott gyógyszert, s afféle szertartásos varázslatokat sem
alkalmazott, amilyeneket a szüleim vártak. Csak nyugodtan
elbeszélgetettünk. Ereztem, hogy tényleg törődik velem.
Nem tudtam róla, de aznap megkezdődött a gyógyulásom. Később
gyógynövényeket hozott és sok mindenről beszélt, például a
bennem rejtőző gyógyító erőkről. Lenyűgöző történeteket mesélt.
Kahili Papa rengeteg utazásra vitt el, és minden egyes alkalommal,
amikor visszatértem, erősebb lettem.
– A szüleid elismerték a képességeit? – kérdeztem.
– Csak hónapokkal később. „Isten papjának” nevezték, és tetszett
nekik, hogy nem önmagának tulajdonítja a javulásomat, hanem azt
mondja, hogy a Szent Szellemek irányították, amelyek rajta
keresztül működtek. Ebben az időszakban Európában tombolt az
első világháború. A történelem nagy eseményeit megírták a
napilapok. De Kahili Papa soha nem tűnt fel a lapokban, nem
szerepelt a történelemkönyvekben. A titkos történelem része volt,
akár a föld tavasza, amely életet ad a virágos mezőknek. Pedig a mi
kis világunkban, ő volt a legnagyobb ember. A háború végén nyolc
éves voltam, s eléggé felerősödtem ahhoz, hogy iskolába járjak.
Túlsúlyos voltam, félénk és nem valami szép, mégis szereztem
néhány barátot. A következő hét évben belevetettem magam
mindabba, amit kihagytam, ami után fiatal lányként sóvárogtam.
Elutaztam Oahura és más szigetekre. Partikra jártam, vásárolgattam
a barátnőimmel, sőt még fiúkkal is randiztam. Végül aztán már
untattak a partik, az utazás és a vásárlás. Mindig különbözőnek
éreztem magam másoktól, idegennek egy idegen földön. Mindig azt
hittem, hogy a betegségem miatt van így. De most már a barátaim
társaságában is idegennek éreztem magam. Imádták a hangos
összejöveteleket és bulikat, a legújabb divat szerint vásároltak. Én
szívesebben olvastam, ültem ki a fák közé a holdat nézni – mondta.
Botjával felfelé mutatott, a köröttünk tornyosuló kukui fák fölé.
– Talán az ágyba zárt időszak, a magány és az olvasmányaim
tettek elgondolkodóvá. A nagyobb összefüggéseket kerestem. Egyre
több időt töltöttem egyedül.
– Chia Mama – mondtam –, nem akarom beléd fojtani a szót, de
tudom, hogy érted azt, hogy másnak érezted magad, mint a többiek.
Megállt, visszanézett rám és bólintott.
– Kérlek, folytasd.
– Szóval – mondta – tudtam, hogy csalódást okoztam a
szüleimnek, és nagyon vágytam rá, hogy büszkék legyenek rám.
Apám keményen dolgozott a cukornád-üzletben, és pénzt tett félre,
hogy továbbtanulhassak. Ezért keményen tanultam, és jóval több
könyvet olvastam el, mint a társaim. Megfogadtam, hogy eleget
teszek a szüleim elvárásainak. 1928-ban felvettek a Stanford
Egyetemre.
– A Stanfordra jártál? – hitetlenkedtem.
– Igen – felelt. – Meglep?
– Igen, de nem tudom, miért.
– A hosszú, ágyban töltött évek alatt csak olvastam és olvastam. A
szüleim hatalmas energiát fektettek abba, hogy minden témakörben
könyveket gyűjtsenek be nekem. Azt hittem, elmaradtam az
iskolában, de kiderült, hogy jóval előbbre haladtam. Kiváló felvételi
vizsgát írtam…
– Na, ebben különbözünk! – vigyorogtam. Visszamosolygott és
folytatta.
 – A szüleim úgy képzelték, azért mentem a Stanfordra, hogy egy
jó férjet fogjak magamnak, de számomra a főiskola a legnagyobb
kalandot jelentette. Annyi mindent lehetett tanulni, és könyvekkel
teli könyvtárak vártak. Egyetlen pillanatot sem kívántam
elvesztegetni. Az emberi test bűvöletében – talán a saját
problémáim miatt – az orvos-előkészítő szakra jártam. Az utolsó
évemben azonban ráakadtam egy kis cikkre a hawaii kahuna
hagyományról. Megragadta a figyelmem. Olvastam más spirituális
vagy holisztikus rendszerekről is, közöttük a hipnózisról és a
pszichoanalízisről, a hiedelmek és az elme kapcsolatáról.
Ráébredtem, hogy a gyógyítás a hivatásom, nem a szokványos
orvostudomány.
– Nem hiszel a szokványos orvostudományban?
– Tiszteletben tartom a nyugati gyógyászatot és a technológiát –
felelt. – De úgy hiszem, hogy a legtöbb orvos a betegeivel
egyetemben inkább a gyógyszerek és a sebészet nyújtotta gyors,
tüneti megkönnyebbülést választja, minthogy arra oktasson,
késztessen embereket, hogy változtassák meg szokásaikat és
életstílusukat, harmóniában éljenek a természettel. A gyógyászat
egy nap megváltozik – jósolta. – Amint az emberek készek lesznek
rá.
– És a Stanford után? Mi történt?
– Ami történni szokott. Amikor a legkevésbé vártam,
megismerkedtem a jövendőbeli férjemmel. Egy nap, a könyvtárból
jövet egy könyv csúszott ki a karom alól. Mielőtt lehajolhattam volna
érte, egy jóképű fiú tűnt elő a semmiből, felszedte a könyvet és
mosolyogva felém nyújtotta. Beszédbe elegyedtünk, és nem tudtuk
abbahagyni. Bradford Johnsonnak hívták. A diploma után azonnal
összeházasodtunk. Soha nem értettem, hogy egy olyan jóképű,
sportos fiú hogyan szerethetett bele egy olyan lányba, mint én.
Gyakran mondogattam neki, hogy biztos megmentettem őt egy
korábbi életünkben, és most az adósomnak érzi magát. Egyébként
1932-ben, amikor lediplomáztunk, Bradford tanári állást kapott
Kaliforniában, én pedig teherbe estem. Milyen boldogok voltunk!
Chia Mama hangja megváltozott, ellágyult, alig hallottam a
folytatást.
– Elvesztettem a gyermeket. – Egy pillanatra elnémult. –
Megtudtam, hogy nem lehet gyerekem. Soha többé. Úgy éreztem,
elárult a testem. Bradford megértő ember volt, azt mondta, bármikor
örökbe fogadhatunk egy babát, de valahogy túlságosan el voltunk
foglalva. És végül is, volt egy unokaöcsém és két unokahúgom.
Mosolygott, de a mosolya erőtlenül fénylett.
– Egy hónappal később az apám hirtelen meghalt. Az anyám
elvesztette a látását, és szüksége volt rám. Bradford talált egy tanári
állást Oahun, így a hétköznapokat otthon tölthettem anyámmal
Molokain, a hétvégéket pedig a férjemmel Oahun. Beálltunk erre az
életritmusra, míg Bradford iskolája be nem zárt a nagy világválság
miatt. Idejött velem Molokaira. Szegényes évek voltak, de volt
házunk, kis kertünk. Aztán eljött 1941, és Pearl Harbort bombázták.
Az, és az utána következő események életem legfájdalmasabb éveit
hozták.
Abbahagyta a mesélést, s a táj felé fordult, a messze alant húzódó
erdőre és a tengerre.
– Nem szoktam folytatni – jegyezte meg. – Csak néhányan tudják
ezeket a dolgokat rólam, és nincs szükségem rá, hogy felfedjem
magam. Megérted? Úgyhogy talán meg kellene állnunk…
Megérintettem a karját, hogy félbeszakítsam.
 – Chia Mama, engem érdekelsz. Kíváncsi vagyok az életedre és a
tapasztalataidra. Annyi öreg él együtt féltve őrzött kincsével, a
történelem egy részével, de nem beszélnek a történetükről, mert azt
hiszik, hogy szokványos. – Fejemet szomorúan csóválva tettem
hozzá: – Szókratész is érdekelt, és rengetegszer kértem, hogy
beszéljen nekem a múltjáról, de nem tette. Olyan volt, mintha nem
bízott volna bennem, vagy ilyesmi, nem tudom. Bántott, de egyszer
sem mondtam neki. Talán soha nem tudom meg, honnan jött, és ez
olyan, mintha egy rész hiányozna az életemből. És még csodálod,
hogy kíváncsi vagyok a történetedre?
Némán bólintott, az arca semmit nem árult el. A kék tenger felé
nézett, aztán könnyek tolultak a szemébe. Felhők úsztak felettünk,
megérintették a magasban a csúcsokat. Chia Mama felvette a botját,
és egy kanyargós úton elindult felfelé. Követtem, és ő belekezdett a
folytatásba.
– Honoluluban, mint sokan mások, Bradford is látta Pearl Harbor
elpusztítását, és jó stanfordihoz illőn jelentkezett a
haditengerészethez, hogy segítsen megóvni az országunkat. Én
pedig számtalan más asszonyhoz hasonlóan minden egyes éjjel és
reggel imát mondtam a férjemért. Rosszindulatú híresztelések
kaptak lábra arról, hogy a japán-amerikaiakat internálótáborba
küldik a szárazföldre, nehogy szabotáljanak. Én nem hittem el,
képtelen voltam rá. De a hírek igaznak bizonyultak. Mivel félig japán
vagyok, az őserdőnek erre az elszigetelt részére költöztem, és
csendesen éltem az anyámmal, aki már a hatvanas éveiben járt, és
számtalan betegségtől szenvedett. Meghaladta a képességeimet,
hogy enyhítsem kínjait. Kahili Papa majdnem egy évtizedet töltött
egy afrikai sámánnál, és épp visszatért Molokaira. Megkértem, hogy
segítsen az anyámon. Akkor már nagyon öreg volt, és a küldetése
Afrikában – az éhínség, a vérhas és más csapások ellen – lejárt. Azt
mondta, hogy a Szellem hívja anyámat, aki hamarosan boldogan
megszabadul fájdalmas testétől, és utána majd ő maga is követi.
Beszélt az anyámmal, tanácsokat adott neki, és egy héttel a
visszatérte után az anyám csendben meghalt álmában. Egyedül
maradtam, és a napjaimat azzal töltöttem, hogy Kahili Papának
segédkeztem. Összeszedtem a bátorságomat, és megkértem, hogy
tanítsa meg nekem a kahuna útját; azt mondtam, úgy érzem, ez a
végzetem. Az öregember hullatni kezdte könnyeit, mert mindig is
tudta ezt, de várnia kellett, míg én meg nem kérem rá. így aztán a
családjába fogadott, s bevezetett a kahuna hagyományba.
Kahili Papa már a szellemek világában van, de mindig érzem a
jelenlétét. Ilyen az, amikor megtalálod a mestered. Átadta nekem az
eszközt, hogy segítsek más rászorulókon. Segíteni kezdtem itt,
Molokain az embereknek, akiket ő szolgált, és kitanultam a
szülésznői mesterséget is. Elég embert láttam meghalni az előorvosi
gyakorlatom alatt. Azzal akartam egyensúlyt teremteni, hogy
ugyanannyi gyermeket látok a világra jönni. Ily módom
megtapasztalhattam a szülés csodáját, még ha a gyermekek nem is
az enyémek voltak. egy nap levelet kaptam a haditengerészettől. Már
azelőtt ismertem a tartalmát, hogy kinyitottam volna. Minden egyes
szavát. Miután abbahagytam a sírást, remegő kézzel nyitottam ki a
borítékot. A levél igazolta, amit napokkal korábban megálmodtam.
Bradford, a férjem beleveszett a tengerbe. Véget ért a háború, de én
nem nyugodtam. Túl sok volt a szellem és az emlék. Volt elég
félretett pénzem, és így 1952-ben…
– Amikor hatéves voltam – fűztem közbe.
– Amikor hatéves voltál, megkezdtem tizenkét éves utamat a föld
körül. Nem használtam térképet, a megérzésem vezetett. Az első két
évben beutaztam az Egyesült Államokat, busszal, vonattal, gyalog,
meglátogattam embereket és olyan helyeket, ahová a Felsőbbrendű
Énem vezetett.
– Jártál Berkeleyben, Kaliforniában? – kérdeztem.
– Igen, átutaztam Berkeleyn, de ha arra vagy kíváncsi, még
további nyolc éven át nem találkoztam Szókratésszel. Először Észak-
Európába zarándokoltam, hogy tanulmányozzam a népi
hagyományokat és a viking tanokat, majd végigjártam
Spanyolországot és Közép-Európát, aztán délre mentem, több
afrikai országba, Nepálba, Tibetbe és a nagy Pamír…
– Jártam ott – szóltam közbe. – De nem találtam meg, amit
kerestem.
– Én örülök, hogy idősebb koromban mentem el oda. Ha fiatalon
megyek, felkészületlenül, biztos, hogy elvétem az iskolát.
– Milyen iskolát? – faggattam, mert emlékeztem Szókratész
szavaira.
– Miután beléphettem Kínába, amit a barátaim intéztek el,
ellátogattam Thaiföldre és Indonézia egy részére…
– Milyen iskolát? – ismételtem.
– Egy titkos iskolát Japánban.
– Hogyan titkolták el? – kérdeztem.
– Nem hirdették, tartózkodtak.
Elmosolyodott, majd komolyabban hozzátette:
– Néhányaknak van csak szemük hozzá, hogy meglássák. Addigra
megértettem a test és elme gyógyításának rengeteg elvét, s többet
akartam tanulni a szellemi ösvényről, de ugyanúgy találkozni
akartam fizikai kihívásokkal is, és kipróbálni, valóban meg tudom-e
változtatni a saját testem. A mester megmutatta, mire vagyok képes.
És itt találkoztam össze az egyik legszokatlanabb tanítvánnyal, azzal
az emberrel, akit te Szókratésznek nevezel.
– Tényleg? – örültem meg, szinte megbotlottam egy nagy kőben.
– Mesélj még Szókratészről, meg erről az iskoláról! Milyen volt? Mit
csinált ott?
Chia Mama megmakacsolta magát.
– Ha Szókratész nem beszélt róla, biztos megvolt rá az oka. –
Csalódottságom láttán hozzátette: – Bízhatsz abban, hogy amit
Szókratész mondott neked, és amit elhallgatott, egyaránt a javadat
szolgálja. És szerintem nem ez a megfelelő időpont az ilyen
beszélgetésre.
– Hol van ez az iskola? Ki a mester? És mi van a többi hellyel,
ahová majd megyek?
– Nem most – ismételte. – Meg kell tanulnod bizonyos dolgokat a
saját megérzéseidről és a belső látásodról, a saját tapasztalataidról.
Csalódottan néztem fel, és észrevettem, hogy a környék
legmagasabb pontja közelébe értünk.
– Be kell fejeznem ezt a történetet, hogy tisztázzuk, hol vagyunk
most, és mit teszünk majd együtt – folytatta. – Két évig és három
hónapig tanultam abban az iskolában. Életemben először sikerült
lefogynom, ha nem is szikár soványra Tudtam futni! Ugrálni,
pörögni, és magasra rúgni a levegőben. Hiszed vagy nem – derült fel
–, de egész jó akrobata és harcművész lettem.
Megforgatta a botját, s ha kissé rozsdásan is, de lenyűgöző
mozdulatsort hajtott végre.
– És nagyon sokat tanultam az erőmről és a szellememről. Még
többet a gyógyításról. 1964-ben új lelkesedéssel és energiával telve
tértem haza Molokaira. Kész voltam rá, hogy csodáért kiáltsak, és
még a leprásokat is gyógyítsam. Akkor hívatott Sei Fujimoto.
Zavartan elhebegte, hogy újszülött kisfia hirtelen megbetegedett, és
könyörgött, hogy menjek vele. A furgonjához menet elmesélte, hogy
a gyermek rángatózni kezdett, aztán elájult. Sei dermedt volt a
pániktól, a felesége, Mitsu sem volt sokkal jobb állapotban. Teljesen
magánkívül volt, mire odaértem.
Szegények voltak, és elszigetelten éltek, így a helikopter sem
jöhetett számításba. De addigra talán késő is lett volna, a gyermek
rossz állapotban volt.
Chia Mama megállt, leült, s intett, hogy kövessem. Egy, a központi
hegyeket borító sziklaperemen ültünk, ott folytatta szomorúan:
– Mindent megtettem, a legjobb tudásom és erőm szerint, hogy
segítsek a kisfiún. Felhasználtam az utolsó grammnyi akaratomat és
energiámat is. Imádkoztam, suttogtam neki, szólongattam. Ennek
ellenére meghalt.
Az emlékektől könnyek szöktek a szemébe.
– Kevés fájdalmasabb dolog van az életben, mint egy gyerek
elvesztése – mondta. – Sem a hit, sem a filozófia nem gyógyíthatja
be a szívet. Az idő az egyetlen erő, amely segíthet felejteni. És a
Fujimoto család nagyon hosszan gyászolta a gyermekét. A kisfiú a
karjaimban halt meg. És akkor bennem is meghalt valami. Később
láttam őt az álmaimban. Először azt hittem, megszabadulhatok tőle,
mert ha az ember keményebben tanul, többet megtud. Aztán
megszállt az az elhatározás, hogy nem akarok többé gyógyítani.
Hatalmába kerített ez a gondolat, hiába tiltakoztak azok, akiken
segítettem, hiába hálálkodott tiszta szívből a Fujimoto család a sok
erőfeszítésért, amit a gyermekükért tettem. Megesküdtem, hogy
soha többé nem gyakorlom a gyógyítást. Szélhámosnak, sarlatánnak
éreztem magam. Elvesztettem a bizodalmam magamban és a
Szellemben. Ekkor, 1965-ben Oahura költöztem, és egy bankban
kezdtem dolgozni. Újra meghíztam.
– Zavart? – kérdeztem. – Azok után, amiket tanultál, és ahogyan
abban az iskolában éreztél? Nem akartad visszanyerni azt a
formádat?
– Mindenkiben megvan az erő és a gyengeség – emlékeztetett. –
Az érzelmeim olykor fölébem kerekedtek, miként az a banki éveim
alatt is történt. Egyszerűen nem érdekelt eléggé, vagy csak nem volt
elég okom rá, hogy változtassak. Megrekedtem a szomorú, de biztos
rutinban, gépszerűen működtem, mosolyogtam. Visszatekintve
maga volt a pokol. De magam választottam, hogy ott legyek és azt
csináljam. Majd’ két évig ment így, míg hat évvel ezelőtt levelet nem
kaptam Szókratésztől.
– 1967-ben lehetett – állapítottam meg.
– Igen. Nem tudom, hogy talált meg, és miért pont akkor írt
nekem. Évek óta nem hallottunk egymásról. De a levele lenyűgözött.
Az írása rég elfeledett dolgokra emlékeztetett, a szavai erőt adtak,
ihletet, és újra célt állítottak elém.
– Aha, abban tényleg jó – mosolyogtam.
– Bizony – értett egyet. – Abban tényleg jó. És akkor írt rólad is,
hogy egy nap talán megkeresel. Visszatértem Molokaira, és azóta
végzem a munkát, amire születtem. Miattad pedig nyitva tartottam a
belső szemem.
– És a többi, mint mondják, már a múlté – mosolyogtam.
– Nem egészen – vetette ellen. – Úgy három héttel ezelőtt világra
segítettem Mitsu és Sei Fujimoto újszülött kisfiát!
– De hiszen ez nagyszerű! – örültem vele. – Imádom a boldog
befejezést!
 Chia Mama megállt, megpihent és egy magányos fa törzsének
támaszkodott. Aztán mosolya elhalt.
– Remélem, hogy mire végzel, te is boldog leszel.
 10

LEFELÉ, BOROTVAÉLEN

„Felejtsd el, mit szeretsz és mit nem.

Lényegtelen. Csak tedd a dolgod.
Talán nem tesz boldoggá, de naggyá igen.”

GEORGE BERNARD SHAW

Kora délutánig meredeken ereszkedtünk lefelé. A hegygerinc

mentén a sziklás ösvény elkeskenyedett, nem hibázhattunk.
Nem nyílt alkalom beszélgetésre, óvatosan lépdeltünk a
bizonytalan gerincen. A levegőből nézve az üt egy borotvapenge
élére emlékeztethetett, több száz méternyi mélységgel mindkét
oldalán. Szédüléssel küszködve erőltettem magam, hogy a három
méterrel előttem járó Chia Mamára összpontosítsak, aki úgy
egyensúlyozott, akár egy hegyi kecske. A laza kövekkel a girhes
gerincen a talaj csalóka volt, és egy félre lépés végzetes lehetett. Így
haladtunk egymás mögött, fokozatosan ereszkedtünk kelet felé, míg
az ösvény végül kiszélesedett, és Chia Mama intett, hogy pihenjünk
le.
Erősen lihegtem, de végre megnyugodtam. Chia Mama tökéletes
higgadtsággal nyúlt a zsákjába, amelyet megkönnyebbülten ejtettem
le magam mellé, és egy szendvicset nyújtott felém.
 – Kaukau – mutatott a szendvics felé. – Étel.
– Igen, felismerem – feleltem szárazon, a vastag szelet kenyérbe
harapva. – Hmmm, finom – mondtam teli szájjal.
Evés közben elárultam Chia Mamának, mennyire lenyűgözött a
vakmerősége a hegygerincen, amelytől nekem, az egykori volt
tornásznak görcsbe ugrott a gyomrom.
– Szerinted bátor vagyok? – kérdezte.
– Igen.
– Talán így is van. De csak azért, mert kitűnő tanáraim voltak.
Mesélek neked az egyikről. Sok évvel ezelőtt, amikor önkéntesként
dolgoztam a Stanford Kórházban, megismerkedtem egy Lisa nevű
kislánnyal, aki egy ritka és súlyos betegségben szenvedett. Az
egyetlen esélye a gyógyulásra az volt, ha vérátömlesztést kap az
ötéves bátyjától, aki csodálatos körülmények között túlélte ugyanezt
a betegséget, és így kifejlődtek benne a kórokozó legyőzéséhez
szükséges antitestek. Az orvos elmagyarázta a helyzetet a kisfiúnak,
és megkérdezte, segítene-e vérével a nővérén. Láttam, hogy a
gyerek egy pillanatig tétovázott, majd mély lélegzetet vett és
közölte: „Igen, megteszem, ha ezzel megmentem Lizát.” A
vérátömlesztés közben a fiú a nővére mellett feküdt és mosolygott,
miként mi mindannyian, mert a szín kezdett visszatérni a kislány
arcába. Aztán a fiú arca elsápadt, mosolya halványult. Felnézett az
orvosra és remegő hangon megkérdezte: „Most rögtön meg fogok
halni?”
Chia Mama végigmért.
– A fiú félreértette az orvost, és azt hitte, hogy oda kell adnia a
testvérének az összes vérét. Igen, megtanultam a bátorságot, mert
ösztönző tanáraim voltak – mondta.
 Ettől fogva csendben ettünk. Aztán lefeküdtem egy kis
szunyókálásra, de pont mielőtt elnyugodtam volna, Chia Mama
hangja riasztott fel.
– Induljunk, alkonyat előtt oda kell érnünk.
– Valakit meglátogatunk? Elmélázott mielőtt válaszolt volna.
– Bizonyos tekintetben igen.
Sötét felhők gyülekeztek felettünk, eltakarták a napot, amely most
a fák mögé süllyedt. Lekanyarodtunk a hegygerincről, vissza az
erdőbe.
– Siessünk! – sürgetett Chia Mama, meggyorsítva lépteit. –
Későre jár.
Gyors tempóban haladtunk az egyenetlen terepen. Újabb óra telt
el, összegubancolódott ágak közt fúrtuk magunkat előre. A nap nagy
részét igénybe vette az út, és már alig álltam a lábamon. Végül előre
kiáltottam Chia Mamának:
– Már legalább tíz-tizenkét kilométert gyalogoltunk. Nem
pihenünk végre?
– Volt az tizennégy is, de nem, még nem pihenhetünk – felelte.
Szemerkélni kezdett az eső, de a lombok szárazon tartottak
minket.
– Alig tudom elhinni, olyan gyorsan mozogsz ahhoz képest, hogy
ilyen… mondjuk terebélyes vagy – mondtam, és már csaknem
futottam, hogy lépést tartsak vele.
– Sok energiát tudok felhasználni – magyarázta.
– Hogyan csinálod? Van valami titkod?
– Megpróbálom elmagyarázni. Ugye láttál már olyat, hogy egy
anya, bármilyen fáradt legyen is, újra meg újra képes felkelni
éjszaka, ha a beteg gyereke szólítja?
– Igen.
 – Így tartok lépést veled is – mondta.
Nem láttam, mosolyog-e, de éreztem, hogy igen.
Továbbra sem lassított. Követtem, közben időnként megcsúsztam
a mohával borított köveken. Vízmosásokon kapaszkodtunk fel és le,
kis vízesések mellett haladtunk el, amelyeket a szigetnek ezen a
részén állandóan táplált a csapadék, aztán további kilométereket
tettünk meg az erdőben.
Felmásztunk még egy emelkedőn, majd leereszkedtünk a Halawa-
völgybe, és minden ok nélkül úgy éreztem, mintha felfrissültem
volna. Minél tovább haladtunk, annál inkább megteltem erővel.
Végül minden oldalán sűrű fáktól védett kis tisztásra értünk.
Már alacsonyan járt a nap, de a sugarak áthatoltak a sűrű
lombozaton, fénycsíkokat varázsolva a zöldbe.
– Helyezd kényelembe magad – mondta. Megkönnyebbülve
nehézkesen a levélágyra rogytam.
Alig volt nedves. A hátizsákom lehajítottam az erdő talajára. Chia
Mama állva maradt, egy kukui fa mellől meredt a távolba.
A hátamon feküdtem a levélágyon, és az ágak közt néztem az.
eget, amikor meghallottam a hangját.
– Dan, emlékszel, mit mondtam az alakváltozásról? – kérdezte
lassan.
– Hát, nem túl sokat…
Egy madár hangos csivitelése riasztott fel, és Chia Mama felé
kaptam a tekintetem. Eltűnt, és a helyén, ugyanott, ahol ő ült az
előbb, egy alacsony ágon egy madár meredt a semmibe.
Tökéletesen mozdulatlan volt, mintha várna valamire.
– Lehetetlen – tört ki belőlem. – Nem lehetsz…
A madár rám bámult, még csak nem is pislogott. Én pedig rá
meredtem, vártam valami jelre. Chia Mama vigyorgó arca bukkant
elő a fa törzse mögül. Ahogy meglátta leesett államat, mosolya
hangos nevetéssé változott.
– Bárcsak lenne nálam fényképezőgép, Dan. Remek arcot vágtál.
Előre lépett és a madárra kacsintott, az pedig a vállára szállt.
– Szóval azt hitted, hogy madárrá változtam – mondta. – Túl sok
Carlos Castanedát olvasol, nem?
– Különösebb dolgokat is láttam már – védekeztem.
– „Több dolgok vannak földön és égen, mint bölcselmetek
képzelni képes” – idézte Shakespeare-t. – Igen, Dan, sok hétköznapi
csodát nem vesznek észre az emberek. De az ember fizikailag nem
változik kismadárrá. Az alakváltozás a tudat változása, afféle mély
empátia. Nem több, és nem kevesebb.
Végigsimított a csipogó kis madáron, megsimogatta vérvörös
mellkasát, fehér tollait.
– Ez itt egy apapane madár. Igazi kis kedvenc, néha követ. –
Megérintette a madár görbe csőrét. – Vörösmadárnak szólítom.
– Szelíd? – kérdeztem. Kezdtem magamhoz térni zavaromból. –
Megfoghatom?
– Nem tudom. Kérdezd meg tőle.
– Mégis, hogyan? Csicseregjek neki madárnyelven? Összenézett a
madárral, aki mintha a szemét forgatta volna; ki ez az alak?
Lassan kinyúltam, és a félvad apapane hagyta, hogy
megsimogassam a hasát.
– Be kell vallanom, ügyes trükk volt. Átvertél.
Chia Mama arca elkomorodott, akár az égbolt, és felállt.
– Semmi köze a trükkökhöz annak, amit ma teszünk – jelentette
ki, és kezébe vette a kis madarat. – Ez életről és halálról szól.
Hirtelen erősen összeszorította kezét a madáron és addig
csavarta, míg végül mozdulatlanul, élettelenül feküdt a kezében.
 Döbbenten, hitetlenkedve dadogtam.
– Hogy tehetted?
– Ez is az életről meg a halálról szól – szakított félbe. Feldobta a
kismadarat a levegőbe, az pedig szárnyalni kezdett, felröppent egy
fára, és gyönyörűen dalolt. Nem zavarta a hirtelen jött eső, nagyon
is élettelinek tűnt.
Az eső hamarosan eláll majd. De vajon elmúlik ez a kísérteties
érzés? Még akkor is ezen tűnődtem, amikor Chia Mama lefeküdt, és
akár egy anyamedve, összegömbölyödött.
Úgy negyedórát pihentem, de nem tudtam elaludni; túlságosan
tele voltam várakozással. Vajon mi jön ezután?
– Gondolom, még napokig nem megyünk vissza.
– Úgy tűnik – felelte anélkül, hogy megmoccant volna.
– Nem lehetséges, hogy így távol tartalak másoktól, akiknek…
segítettél?
Kecsesen megmozdult, majd a szemembe nézett.
– Mondjuk úgy, hogy hosszabb ideig szabadságon vagyok,
vészhelyzet miatt.
– Miféle vészhelyzet miatt?
– Miattad – mondta és futó mosoly jelent meg arcán, aztán felült.
– Ebből következik, hogy most itt vagyunk.
– Miért, hol vagyunk?
– Kalanikaula területén, egy szent kukui ligetben.
– Szent? – Felültem és körülnéztem.
– Igen. Érzed?
Felnéztem a szürke fakéregre, a világoszöld levelekre és a
gyönyörű fák fehér virágaira. Aztán behunytam a szemem és
rájöttem, hogy a szépség nem is annyira a látványból fakadt, hanem
az érzéseimből.
 – Igen – felettem. – Érzem. De miért jöttünk egész idáig?
– Szent tanításhoz szent helyre kell menni. – Hirtelen felállt. –
Gyere. Kisvártatva sötét lesz.
Eltüntetve minden nyomát megfordult, és bement az erdőbe.
Gyorsan felálltam és követtem példáját.
– Nem akarod elmondani, mi ez az egész? – kérdeztem. Gyorsan
lépkedtem a fák között, vigyáztam, hogy ne veszítsem szem elől.
– Majd ha odaérünk – szolt hátra.
– Hová?
Bár a fák lefojtották hangját, tisztán hallottam.
– A temetkezési helyre.
– Temetkezési helyre? Ma éjjel? Most?
A hátamon felállt a szőr a gondolattól. Alapvető Énem
egyértelműen azt üzente, hogy valami történik. Hogy is szól a régi
mondás? „Lehet, hogy a fény az alagút végén csak egy közelgő
vonat.”
 11

AZ ÉLET TORNYA

„A torony eszméje a kapocs, amely

jelképesen összeköti a szellemet az anyaggal…
Az isteneknek meg kell találniuk az utat, hogy
belépjenek – ha kell, erővel.”

SALLIE NICHOLS: C. G. JUNG ÉS A TAROT

Mire felnéztem, Chia Mama már majd’ húszméternyire előttem járt.

Futottam, hogy utolérjem. Kifelé menet a kukui ligetből, a szűk
hegygerincen át a temetőbe vezető úton az erdő megváltozott.
Ameddig a szem ellátott a félhold ezüstös fényében, kilométereken
át száraz erdő csúfította el a Wailau-völgy feletti hegygerincet. Fák,
melyek egykor büszke ohi’ák és gyönyörű koák voltak, most sivár
csontvázak.
– Szarvasokat telepítettek ide, hogy kielégítsék a sportvadászok
gyilkolási igényét – magyarázta Chia Mama. – A szarvas megeszi a
facsemetéket, így soha nem nőnek fiatal fák. A legtöbb idős fa
haldoklik, mert száraz a gyökere, és megfullad a kellemetlen fűtől és
a kúszónövényektől, még ha a szarvasok nem is nyúlnak hozzá.
Felfelé mentünk, át a gerincen, aztán lefelé, elhaladtunk a bütykös
pátriárkák, a haldokló fák maradványai között. A holdvilágos
erdőben Chia Mama beszélni kezdett, és a szavai a valóság új képét
vetítették elém.
– Az emberi test egy hétemeletes toronyhoz hasonlítható –
mondta. – Évszázadok óta tisztában vannak ezzel a parányi testeket
és az energiaközpontokat feltérképező kutatók. Az indiai
misztikusok ezt a hét szintet csakráknak nevezték. Várj,
megmutatom neked.
Megállt, mügém nyúlt a hátizsákjába tollért és papírért. Leguggolt
és egy ábrát rajzolt a papírra.

A HÉT SZINT TORNYA

 7. TISZTA LÉT ES ÜDVÖSSÉG
Tiszta Szellem; az Én eltűnik.
6. EGYSÉG
Tiszta Fény; mély kapcsolat a Szellemmel
5. MISZTIKUS LÁTOMÁS
Tiszta Ösztönzés; a tekintet a Szellem felé fordul.
4. EMBEREK KÖZTI SZERETET
Tiszta Könyörület; nyitott szív, az ego többé nincs a középpontban.
Érzelmek: szeretet, boldogság. Eredmény: milyen jó szolgálni.
A NAGY UGRÁS
3. SZEMÉLYES ERŐ
Érzelmek: harag, feszültség.
Eredmény: fegyelem, kötelezettség, akarat.
2. SZEXUALITÁS / KREATIVITÁS
Érzelmek: szomorúság, gyengeség.
Eredmény: kinyúlás, életigenlés, energia és kapcsolat.
1. SZEMÉLYES TÚLÉLÉS
Érzelmek: félelem, bénultság. Eredmény: gondoskodás az Énről.

Chia Mama enyhén megütögette a tollal az ábrát, amikor végzett

vele.
– Mindent magában foglal, amit most tudnod kell – mondta. – Az
élet tornya benned van. Minden egyes szint különböző
minőségekkel bír, és a legalsótól a legfelsőig haladva a tudatosság
egyre kiterjedtebb állapotát mutatja. Az alsó három szint, a túlélés,
alkotás és erő az Alapvető Éned tartománya. Ezt más nem érdekli,
nem felelős a felsőbb szintekért. Az alsó három szint
megtisztításával, eredményeivel erősödik az Alapvető Éned. A
negyedik szinten, a szív birodalmában először kerülsz kapcsolatba a
Felsőbbrendű Éneddel.
– És a felső három szint? – kérdeztem közbe.
– Azokkal még ne törődj.
– De igen! – lelkesedtem fel. – Ez a térkép vagy mifene… erről
szól az én kutatásom. Most akarom megismerni. Belefáradtam abba,
hogy örökösen az alsó szintekkel küszködjek. Ide akarok eljutni –
mutattam a hetedik szintre.
Chia Mama felnézett az ábráról, és egy közeli kukui fára mutatott,
amelynek sima kérge világított a holdfényben.
– Akárcsak az a fa – mondta –, vagy egy torony, az emberi lény is
azért van itt, hogy összekapcsolja az eget és a földet, magához ölelje
mindhárom énjét. De ha a fa gyökere nem hatol elég mélyre, a
növény nem tud virágot hozni. Ha a torony alapja nem elég erős,
összedől. Először meg kell tisztítani az alapot, Dan, mielőtt a
csúcshoz érsz!
Elgondolkodtam a hallottakon. Az igazság az, hogy én mindig is
úgy képzeltem, hogy a felső szintek valamelyikén fogok élni. De
most nem voltam benne annyira biztos.
– Mit jelentenek ezek a szavak, itt a közepén? – kérdeztem, az
ábrára mutatva. – „A nagy ugrás”.
– A legnehezebb és legcsodásabb ugrásra utalnak – felelte. –
Elrugaszkodást az alsó három szint személyes törődésétől, fel, a
szívbe. Amikor eléred a negyedik szintet ígérte –, a maradék már
csak kéjutazás lesz. És Dan – folytatta szenvedélyesebben minden
külső célodat és kalandodat visszatükrözi ez a belső keresés. A
földön végül minden ember végigmegy ezen a lélekig vezető hét
szinten.
 Valami másba kezdett, aztán abbahagyta, megkerült és mögém
lépett.
– Ülj le, és helyezd magad kényelembe. Dörzsölgetni kezdte a
vállamat.
– Netán egy hátmasszázst kapok tőled, itt és most? – kérdeztem,
de alighogy belevájta ujját a nyakam egyik pontjába, megrándult a
lábam. Csillagokat láttam.
– Lazulj el, amennyire csak tudsz – sürgetett, s közben az öklét a
halántékomra nyomta, egyre erősebben és erősebben. Fokozatosan
halt el a hangja:
– Ősminták vésődtek be mélyyn minden emberi elmébe…
Éreztem, hogy a szemem lecsukódik, majd egy távoli szél hangját
hallottam.

***

Kinyitottam a szemem és pislogtam. Porfelhők szálltak a szürke

fennsíkon. A vidék kihalt volt, akár egy holdkráter, mérföldeken át,
amerre csak néztem. Ismét feltámadt a szél, vonyítva, nyögve
száguldott a széles síkságon. Aztán a figyelmem valami távoli
tárgyra irányult. Túl messze volt ahhoz, hogy tisztán kivehessem.
Talán egy torony? Igen, egy fehér torony. És tudtam, hogy oda kell
mennem. Éreztem, hogy pusztán akaratom által, minden erőfeszítés
nélkül közeledek hozzá. A torony egyre nagyobb lett, végül fölém
magasodott.
Csodálatos áhítat öntött el. Az egyik földszinti ablak mellett
találtam magam, és éreztem, hogy a földszint, akárcsak a fölötte
lévő emeletek, életek maradványaival van tele: meg nem vizsgált
dolgokkal, jelképekkel és félelmekkel, és a poros pincében rejtőző
leletekkel.
 Tudatom áthatolt a benti félhomályon. Üres, kietlen világot
láttam, por fútta fennsíkot, amelyen csak ellenfél és ellenség lakik.
Hamar rájöttem, hogy minden emelet minden szobája más-más
perspektívát nyújt a világra, mert odabent, az emeleti ablakon át fák,
patakok és fű vidámabb birodalmára láttam, ahol párok hódoltak
változatos pózokban a gyönyöröknek. Vágy töltött el.
A harmadik ablak a rend, a mesterséges egyensúly és a szépség
világára nyílt, ahol a struktúrát imádták. Az emberek magasak és
büszkék voltak. Ezen az emeleten megpillantottam egy szürke
robotot is, a Tudatos Ént, az érzékek ablakán kinézve. És tudtam,
hogy itt van a Tudatos Én kis irodája, mert az én esetemben ez a
legmagasabb szint, ahol berendezkedhet.
Tudatom aztán a negyedik ablakhoz szállt, amelyen keresztül
láthattam a világ minden emberét, mindent színt és kultúrát, hitet,
tapsoló kezeket, egymás szeretetét és segítését, harmonikus éneket.
Elöntött a szánalom, és meghallottam az angyalok hangját.
Tudatom gyorsan emelkedett, át a legfelső három szinten. A
felszálló áldás hullámán éreztem, láttam, hallottam, ízleltem, és
szagoltam, messze túl mindennapi érzékeimen, túl a fátylakon.
Finom energiákra hangolódtam rá, más dimenziókra és valóságra, és
aztán… igen, a Fény!
A következő diszharmonikus pillanatban, mintha egy lift kezdet
volna zuhanni velem, tudatom alábukott, elvonta figyelmét az alsó
három szintről jövő vészjelző zaja. Rájöttem, hogy a Tudatos
Énemet újra meg újra lehúzza a félelem, a szexuális energia és erő
szintje, egészen addig, amíg meg nem tisztítom azokat.
Tömény vágyakozással emlékeztem vissza gyermekkorom békés
pillanataira, amikor az angyali energiák a felső emeletekre vezettek.
Szerettem volna visszatérni, mert Énem egy része mindig is tudta,
hogy a torony fölött, a Fény helyén van az otthon.
Ez volt a lelkem feladata, az én szent küldetésem: Tudatos Énként
a legalsó szinten kezdve meg kellett találnom a villanykapcsolót
minden egyes felsőbb emeleten, látni az ott levő tárgyakat és
dolgokat, megpucolni, rendbe tenni őket. De ez csak akkor
lehetséges, ha előbb hajlandó vagyok meglátni és elfogadni a
valóságot, ahelyett, hogy álmokhoz, illúziókhoz ragaszkodnék.
Visszatértem a kiindulópontra, a poros fennsíkra, a torony ismét
előttem állt, felnyúlt az égbe. Violaszín, rózsaszín, arany fény
kavargott fényesen a torony fölött, de nem voltam képes ráirányítani
a figyelmemet.

***

A következő emlékem, hogy egy fának dőlve ültem. A szemem tágra

nyílt, de még mindig láttam a tornyot. Aztán, ahogy fokozatosan
visszatért a tudatom, szertefoszlott a kép, és csak a kukui fa leveleit
láttam remegni a meleg szellőben.
Mozdulatlanul ültem. Elöntött a csodálat, pedig Szókratész mellett
sok mindenen mentem keresztül. Mély lélegzetet véve lassan
megfordultam. Chia Mama nyugodtan üldögélt nem messze tőlem.
Csukva volt a szeme.
Végül képes voltam megszólalni.
– Bármit is tettél… most már értem a tornyot.
– Nem, még nem érted – felelte szemét kinyitva. – De meg fogod
érteni.
Becsukta a füzetet, felállt és elindult lefelé az ösvényen.
Felugrottam, felkaptam a hátizsákját és követtem.
 – Hogy érted azt, hogy még nem? – kiáltottam utána. Chia Mama
válasza csaknem elveszett a szélben.
– Mielőtt láthatnád a Fényt, meg kell birkóznod a sötétséggel.
 12

A FÉLELEM FOGAI KÖZT

„A közelgő akasztás elmélyíti az ember bölcsességét.”

SAMUEL JOHNSON

– Lassítanál? Hová ez a sietség? – kiáltottam a holdfényes ösvényen

döcögve. – Megvárnál? – kiáltottam újra. – Hová megyünk? Mit
csinálunk?
– Majd megtudod, ha odaérünk – vetette oda Chia Mama.
Hangja sötét volt, a válasza egyáltalán nem nyugtatott meg.
Indákat és bokrokat kerülgetve követtem, a legjobb igyekezetem
szerint.
Évekkel korábban, még tornászkoromban a félelem barátságos
ellenfelem volt. Csaknem minden nap kockázatos gyakorlatokat
végeztem, csavart szaltókkal ugrottam le a magas rudakról vagy a
trapézról. Azt a fajta félelmet képes voltam kezelni, mert pontosan
tudtam, mitől kell tartanom, így én irányítottam. De most alaktalan
félelem terjedt szét a mellemben és a hasamban, s nem tudtam,
mihez kezdjek vele. Olyan volt, mint az első élményem
gyerekkoromban a hullámvasúton, amikor kattogva felhúztak a
magasba, ahonnan már nem lehetett visszafordulni, ahol a nevetés
sikoltásba fordult, amikor a tetőre értünk. Aztán jött zuhanás lefelé,
és az idegeimet szétszaggatta a félelem.
Chia Mama hangjából olyan sürgetést éreztem ki, amilyet
korábban soha nem tapasztaltam.
– Kövess, erre! – utasított egy éles kanyar után. Egyre
közeledtünk a temetkezési helyhez, az agyam vadul zakatolt. Mi
köze van egy temetőnek a toronyhoz?
Rossz előérzet motoszkált bennem, alig tudtam ellenállni a
kísértésnek, hogy ne szaladjak el.
– Pontosan oda lépj, ahová én – utasított, hangját letompította a
sűrű levegő. – Ne térj le erről az ösvényről, megértetted?
Egy tisztáshoz értünk. Sírokat láttam, s a gyomrom görcsbe
rándult.
– Miért csináljuk ezt? – kérdeztem. – Azt hittem, a három
Énemről akarsz tanítani.
Chia Mama nagyot sóhajtott, felém fordult és intett, hogy
kövessem. Komor volt a tekintete, ettől újabb félelemhullám hasított
át a testemen. Fokozta a zavarom, hogy bár voltam korábban
temetőben, egyszer sem féltem tőle ennyire. Az Alapvető Énem
megdermedt, a testem lebénult az ősi temetkezési helyhez
közeledve. El akartam mondani neki, hogy szerintem én erre
képtelen vagyok, de még beszélni sem tudtam. Nem tudtam
pontosan, mi ijesztett meg ennyire. De az Alapvető Énem nyilván
tudta.
Az éjszaka meleg volt, a fogam mégis vacogott, miközben Chia
Mama után mentem a szűk kis úton a temetőbe. Egyes sírkövek
magasan emelkedtek, mások kissé ferdén megdőltek. Óvatosan,
lábujjhegyen lépdeltem a sírok között. Chia Mama egy üres részem
megállt és felém fordult.
 – Azért vagyunk itt, hogy szembenézzünk az első szint félelmével
– kezdte. – A túlélés, az elszigeteltség és a félelem birodalmával. Ez
egy szent terület, elrejtve a kívülállók tekintete elől. Csupán
kahunákat temettek ide. Érzed a hely erejét?
– I… igen – makogtam.
– Lanikaula most is itt van velünk. Mögötted – mutatta.
Megpördültem, de először semmit sem láttam. Csak egy erős
jelenlétet éreztem, egy erőt, amelytől hátrahőköltem. Jéggé dermedt
a testem. Nem volt ördögi energia, amit éreztem, de olyan erő volt,
amely hamuvá égethetett volna egy szempillantás alatt;
szánalommal teli, de könyörületet nem ismerő energia.
– Hatalmas erejű kahuna volt, most is az, s az is marad. Négyszáz
éve halt meg, azóta vigyáz Molokaira. Az ő engedélyét kell kérnünk,
hogy itt maradhassunk – mondta hatalmas tisztelettel.
– Hogyan?
– Kértél már engedélyt arra, hogy belépj valakinek az otthonába?
– Igen…
– Akkor azt ajánlom, tedd meg most is – sziszegte.
Becsukta a szemét, s így tettem én is. Amint becsuktam,
megpillantottam őt, láttam magam előtt, a lelki szemeimmel.
Kipattant a szemem, de csak fák álltak a távolban, és sírok a kis
tisztáson. Újra becsuktam a szemem, és ott volt. Indulatosan nézett
rám, de valahogy mégis szeretettel – egy hatalmas, szertartásos
hawaii fejdíszt viselő férfi. Úgy nézett, mint aki képes magához
ölelni, vagy letörölni a föld színéről. Sivára emlékeztetett, a hindu
istenre – a megváltoztatóra, az átalakítóra, a pusztítóra.
Csendesen, tiszteletteljesen az engedélyét kértem, hogy
maradhassak, elmagyaráztam, mit keresek. Mindez néhány
másodperc alatt történt. Elmosolyodott, bólintott, majd köddé vált a
szemem előtt.
– Akkor lehet – hallottam Chia Mama hangját.
Szinte ugyanabban a pillanatban megváltozott a légkör. Meleg
szellőben fürdőztem, pedig előtte a szél hidegen csapott a tarkómra.
Kinyitottam a szemem.
Chia Mama bólintott.
– Azt mondta, légy üdvözülve. Kedvel téged. Ez nagyon jó jel.
Az egyik sírkő mögé nyúlt. Ellazultam.
– Örülök, hogy ezt hallom…
Hirtelen belém fagyott a szó, mert egy lapátot csapott a kezembe,
és egy olyan helyre vezetett, ahol csupasz volt a talaj.
– Elérkezett az ásás ideje.
– Mi? – Olyan gyorsan kaptam fel a fejem, hogy majdnem
megrántottam a nyakizmom.
– Itt áss – mondta, fittyet hányva a reakciómra.
– Ásni? Itt? egy lyukat? Keresünk valamit?
– Egy sírt.
– Figyelj, felnőtt ember vagyok – mondtam. – Felelős vagyok a
döntéseimért. Mielőtt elkezdeném, tényleg tudni szeretném, mi
értelme ennek.
– Én pedig tényleg nagyon szeretném, ha abbahagynád a
szövegelést, és ásni kezdenél – felelte. – Amit most csinálunk, arra
szükséged van. egy tibeti szertartáson alapul, amely arra késztet,
hogy nézz szembe a félelmeiddel. Ha olyasvalaki választja ezt az
utat, aki felkészületlen, annál örökös elmezavart eredményez. Úgy
érzem, te készen állsz rá, de nem lehetek teljesen biztos benne.
Akarod folytatni?
 Hát erről van szó: tenni vagy meghalni. Vagy talán: tenni és
meghalni. Szókratész egyszer azt mondta, bármikor „leszállhatok a
buszról”, amikor csak kedvem tartja – ha azt akarom, hogy nélkülem
menjen el.
– Most kell tudnom, Dan.
Felé kaptam a fejem, mintha arcon vágtak volna.
– Ó, hát… – sóhajtottam, s ügy döntöttem, hogy folytatom az
utat. Ha kihívás vár, eleget teszek neki. – I… igen – hebegtem. – K…
kész vagyok, ennél készebb nem is lehetnék.
Félelmem ellenére ásni kezdtem. Puha volt a föld, a munka
gyorsabban ment, mint reméltem. Chia Mama összekulcsolt karral
figyelt. Egy hatvan centi széles, száznyolcvan centi hosszü árokba
kezdtem. A lyuk kilencven centisre mélyült, majd százhúszra.
Bőségesen izzadtam. Minél mélyebbre ástam, annál inkább sírnak
látszott, s annál kevésbé tetszett. Fogyott a kezdeti lelkesedésem. A
félelmem nőtt, haragra váltott.
– Nem – határoztam el magam és kimásztam a sírból.
– Nekem ezt nem kell megtennem! Semmi kedvem rejtélyes
játékokat játszani egy temetőben, anélkül, hogy tudnám, mi az
értelme. Nem vagyok én báb! Kié ez a sír? Miért csinálom ezt?
Chia Mama jó ideig meredt rám, aztán megszólalt.
– Gyere ide.
Egy közeli sírhoz vezetett, és a rajta álló feliratra mutatott.
Kíváncsian figyeltem.
A felirat régi volt és kopott; alig lehetett kisilabizálni a szavakat.

Emlékezz barát, ki elhaladsz itt,

egykor, mint te, olyan voltam én is.
 Mint ami most vagyok, te is ezzé leszel.
Készítsd fel magad, hogy követned kell.

Halálos komolysággal meredtem Chia Mamára.

– Szerintem tudod, hogy kié lesz ez a sír – válaszolt. Dermedten
álltam vele szemben.
– Van választási lehetőségem – mondtam.
– Mindig választhatsz – értett egyet. – Kezdj el ásni, vagy tűnj el
innen a szörfdeszkáddal együtt.
Nem hittem, hogy komolyan gondolja – mármint a szörfdeszkát –,
de azt világosan a tudomásomra hozta, hogy ha a tanítványaként
akarom folytatni, végig kell ezt csinálnom. Messze jutottam már.
Látni akartam, hová vezet ez az út. Sápadt mosolyt erőltettem
magamra.
– De csak azért, mert olyan kedvesen kérted. Visszamásztam a
sírba, és addig folytattam az ásást,
míg azt nem mondta:
– Ez a mélység elég. Add ide a lapátot, és gyere ki.
– Úgy érted, végeztem?
– Igen.
– A mindenit, be kell vallanom, hogy elég félelmetes volt –
nyögtem. Kimásztam a nyirkos sírból, és mellé fektettem az ásót. –
De mindent egybevetve, nem is volt olyan rossz!
Kinyújtottam görcsös izmaim.
– Feküdj le oda – mondta, és egy lepedőre mutatott, amit a sír
mellé a földre terített.
– Újabb masszázs? Egy kicsit sem érzed különösnek? – kérdeztem.
Nem mosolygott, csak mutatott. Hasra feküdtem.
– A hátadra – utasított.
 Megfordultam, s felnéztem rá, amint felettem állt.
– Most azt játsszuk, hogy halott vagyok, vagy mi? Ádáz tekintetet
vetett rám.
– Sajnálom – mentegetőztem –, egy kicsit ideges vagyok.
– Ez nem játék; ha megbántod az itteni szellemeket, akkor aztán
lesz okod az idegeskedésre!
Próbáltam ellazulni.
– Éppen pihenésre is felhasználhatom az időt.
– Hosszú pihenésre – mondta Chia Mama.
Felvette a lapátot és lesújtott vele. Védekezőn magam elé kaptam a
kezem, mert egy pillanatig azt hittem, le akar vele döfni, de mélyen
a földbe vájta, közvetlenül a sír mellett. Aztán letérdelt a fejem
mellé, a sír széléhez, és becsukta a szemét.
Felnéztem az arcára. Az én látószögemből a feje tetején állt,
sápadtan a holdfényben. Üldözöttség érzése hatalmasodott el
rajtam. Eszembe jutott, hogy egyáltalán nem is ismerem ezt az
asszonyt. Talán nem is az, akihez Szókratész küldött; talán ő az
Ellenség.
Beszélni kezdett, hangja visszhangzott a temetőben. Könyörgést
zengett, s tudtam, hogy ez egyáltalán nem játék.
– Nagy Szellem, kit oly sok néven szólítanak – énekelte –, kérünk,
hogy helyezz el a Fényben. A védelmed kérjük ennek a léleknek. Az
Egyén nevében és azzal a hatalommal kérjük, hogy vágj ki és távolíts
el minden ördögit belőle, zárd be a saját fényébe és fordítsd vissza a
forrásához. Az ő érdekében kérjük ezt, bármi legyen is az
eredménye. Legyen meg a te akaratod.
A torkomban éreztem a félelem fémes ízét. Aztán Chia Mama az
öklével lassan nyomni kezdte a kulcscsontomat, a mellemet és a
karjaimat – először gyengéden, aztán fokozódó nyomással.
Fénycsóvát láttam, majd durranást hallottam. Aztán megragadta a
fejem, ahogy Szókratész tette évekkel ezelőtt. A fogam vacogni
kezdett; majd leereszkedett a sötétség függönye.

***

Hallottam a szelet, éreztem a port az arcomon, és közvetlenül

magam előtt láttam a tornyot. Nem olyan volt, mint egy látomás,
amelynek a tudatom csupán megfigyelője. Lenéztem és láttam a
testem. Ott voltam.
Aztán az óriási ajtóban álltam, amely kitárult, akár egy tátongó
száj, én pedig beléptem rajta. Elestem, bukfenceztem, és egy
kupacon landoltam. Felpattantam, körbenéztem, de szinte alig
láttam a sötétben.
– Ez biztosan az alsó szint, az alagsor – mondtam.
A hangom tompának tűnt. A ruhám a bőrömhöz tapadt, a nyirkos
levegő, a rothadás bűze valahogy ismerős volt. Találd meg a fényt,
mondtam magamnak. Akarj látni!
Korábban csak bepillantottam a torony ablakain. Vajon tényleg
látni akarom, mi fekszik mellettem ebben a legalsó birodalomban?
– Igen – feleltem hangosan. – Igen, látni akarom!
Lassan, tapogatózva haladtam előre. Megérintettem valamit – egy
hatalmas kart, egy kapcsolót! Meghúztam, búgó hangot hallottam,
mely halk susogássá változott, és összehúzott szemmel figyeltem,
ahogy a homályos fény kezdte megvilágítani az előttem lévő teret.
Miért van még mindig ennyire sötét? Alighogy a szemem
hozzászokott, megjött a válasz. Bejutottam a toronyba és
lezuhantam az első szintre, de valahogy ugyanúgy idebenn volt az
éjszaka és a temető – a kahunák sírja. De most egyáltalán nem
éreztem hívogatónak. És ez alkalommal egyedül voltam. Láttam a
közelben a nyitott sír tátongó száját. Remegni kezdett a testem.
Átléptem az idegesség határát, a félelem küszöbét, mert egy
láthatatlan erő a nyitott sír felé húzott. Megfordultam és
megcsavarodtam, felemelkedtem a levegőbe. A testem, akár egy
hulla, megmerevedett, úgy lebegtem a sír melletti lepedőn.
Próbáltam felkelni, de nem tudtam megmozdulni. A tüdőm
pumpálni kezdett, egyre szabadabban lélegeztem, gyorsabban,
mélyebben. Aztán a távolból meghallottam Chia Mama hangját:
– A Felsőbbrendű Éned a te védőangyalod, ne feledd, hogy bármi
történjék is, veled van…
– Akkor miért nem érzem? – kiáltottam.
Aztán, mintha csak a válasz lett volna, hallottam visszhangozni
magamban Chia Mama szavait.
– Mielőtt láthatnád a Fényt, meg kell birkóznod a sötétséggel.
Valami meglökött. Megbénultam, nem tudtam uralkodni a
mozgásomon, nem tudtam ellenállni. Lassított felvételhez hasonló
mozgással hulltam a nyitott sírba, és hangtalan puffanással a
hátamra estem. Lepedő tekeredett körém halotti lepelként. Egy
pillanatnyi dermedtség után éreztem, hogy föld hullik rám. A szívem
vadul kalapált a mellkasomban.
Hallottam a távoli mennydörgést. Villámok cikáztak a sötétben,
majd, amikor a föld már beborított, meghallottam Jézus hangját.
Nem hozzám beszélt, és nem volt igazán megnyugtató. Gyötrődve
kiáltott a keresztről, a Golgota hegyéről, és körben villámok
dörögtek. „Miért hagytál el engem?” Egyszeriben rájöttem, hogy az
én hangom sikította ezeket a szavakat. De ez sem számított, senki
nem hallotta. A rám zúduló föld teljesen ellepte az arcom, elfojtotta
sikolyaim hangját.
 Várj, kiáltottam gondolatban. Még nem készültem fel erre. Nem
lehet. Álljunk meg. Még nem haltam meg. Nem vagyok halott,
sikította az agyam újra meg újra.
A lapátolás abbamaradt. Soha életemben semmit nem éreztem át
annyira, mint ez a csöndet és mozdulatlanságot. Csak a saját
nehézkes lélegzetemet és a szívem zakatolását hallottam. Egyedül
voltam a hideg földben. Teljes sötétségben. Elszigeteltségben.
Fagyos, gyomorszorító félelemben. El voltam temetve.
Egy pillanatnyi ésszerű gondolkodás: miért engedtem, hogy ez
történjen velem? Aztán ez is tovaszállt, és átbillentem az őrület
határán. Belemarkoltam a földbe, kétségbeesetten toltam a
mozdíthatatlan súlvt. Hangtalan sikolyok. Aztán, amikor a föld
kezdte kipasszírozni a levegőt a tüdőmből, engedett alattam a talaj,
és egy föld alatti alagútba zuhantam. Vadul kapartam a földet,
fulladoztam, port és földdarabokat köpködve küzdöttem, hogy
kijussak a nedves föld alól.
Kúszni kezdtem, kígyóként siklottam hason fekve fel vagy le –
nem tudtam megállapítani merre – a hosszú alagútban. Ki kell
jutnom. Kijutni. Kijutni, kijutni, kijutni… – ismételtem rettegve újra
meg újra. Csak előre tudtam nyomulni, nem volt visszaút.
Hamarosan rémülten észleltem, hogy az alagút egyre keskenyebb, és
végül már alig tudtam mozdulni.
Egyszer gyerekkoromban a nagyobb srácok beledugtak egy
vászonzsákba, és azzal fenyegetőztek, hogy eltemetnek. De csak egy
régi raktárba dugtak. A sötétben mégis szinte megőrültem, habzott a
szám, bepisiltem, hisztérikusan bömböltem. Végül megijedtek és
kieresztettek.
Azóta is vannak rémálmaim arról, hogy kis, zárt helyen csapdába
esek. Most pedig a legrémesebb lidércnyomásom vált valóra. Nyers,
elviselhetetlen rettegés lett úr-rá rajtam. Annyira féltem, hogy már-
már meg akartam halni, el akartam veszteni az eszméletemet.
Az izzadtság és a kosz csípte a szemem. Tovább küszködtem
magam, próbáltam összehozni a vállam, de hiába. Nem tudtam
továbbjutni. A kétségbeesett hangok, a gyötrődő kiáltások hamar
elhaltak. Fulladoztam. Ismét sikítani, majd nyöszörögni kezdtem.
De mi ez? Talán a képzeletem játszik velem? Mintha halvány fényt
láttam volna magam előtt. Sikerült néhány centivel előrébb
furakodnom, és láttam, hogy az alagút enyhén kanyarodik. Itt kicsit
tágabb lett a hely, éppen elég. Izzadva, kosztól ragacsosan
araszoltam tovább, a fény felé.
Most már mélyen belevésődött testem memóriájába: ha már nem
tudok tovább menni, akkor csak néhány centi, még néhány perc,
még néhány másodperc…
Felnéztem, és, bár alig láttam, úgy tűnt, mintha egy nyílás lenne
fölöttem. Igen, már biztos voltam benne. Felnyúltam és
megpróbáltam kidugni a fejem. Beragadt. Túl keskeny. Mintha
ezernyi kéz zúzta volna össze a koponyámat. Kétségbeesetten
toltam. A nyílás lassan engedett, aztán hirtelen kinn voltam. Tér!
Szabadság! Mintha újjászülettem volna.
Vaktában kipréseltem a résen az egész testem, aztán szakadékba
zuhantam. Óriási kígyó tátott szája és hatalmas fogai látszottak
alattam. Tehetetlenül hullottam lefelé.

***

A következő emlékem, hogy egy szobában ültem. Még soha nem

láttam ezt a helyét, a rémülettől bénultan kuporogtam a sarokban.
Odakinn várt az Ellenség. Valamennyi ellenségem. Senki nem értett.
Egyedül voltam, de tudtam, túl fogom élni. Meg akarták szerezni,
ami az enyém, a hűtőládát, teli élelemmel. De előbb ölöm meg én a
rohadékokat! A mellettem levő kis asztalon hevertek a töltények.
Puskák és félautomata fegyverek sorakoztak körben,
hónaljtokomban egy kilencmilliméteres Glock lapult, a
tölténytárában tizenkilenc lövedékkel, kibiztosítva. A kezemben egy
AK-47-es. Így vártam őket, feszülten figyelve az ajtót. Nem veszik
el, ami az enyém. Előbb ölöm meg őket, minddel végzek.
Egy fémdoboz repült be az ablakon, és a szoba hirtelen lángra
kapott. Pillanatokon belül elöntött a perzselő hőség. Kiszívta a
levegőt a tüdőmből, és a bőröm olvadni kezdett. Ebben a pillanatban
visszaemlékeztem egy előző életemre. Fiatal lány voltam. Egy ládába
bújtam a hunok elől, és inkább hagytam, hogy a lángok
elemésszenek, minthogy megerőszakoljanak és elvigyenek
rabszolgának.
A lángok magasra csaptak, és láttam a Föld kezdetét: vulkánok
robbantak, és az égő láva mindent felégetett, ami az útjába került.
És a hőségben, ebben az égető hőségben megszabadultam
gyermekkorom minden lidércnyomásától, minden félelemtől,
amelyet valaha is éreztem vagy rám kényszerítettek.

***

Kinyitottam a szemem. A hátamon feküdtem a sírom fenekén, az

izzadtsággal átitatott lepedőn. De nem borított föld. Rájöttem, hol
vagyok, és arra is, hogy visszatartom a lélegzetem. Hatalmas
nyögéssel kiengedtem a levegőt, és kezdtem lecsillapodni. Kimerült
és kába voltam. És örültem, hogy életben vagyok. Túl vagyok rajta.
Felülök és kimászok innen. De a lábam nem mozgott, ahogy a karom
sem.
Zajt hallottam a fejem fölött.
 – Chia Mama – szóltam erőtlenül. – Te vagy az?
Nem kaptam választ, mindössze halk, fojtott zaj közeledett. Valaki
vagy valami jön.
Halk morgás hallatszott, majd egy tigris arca jelent meg fölöttem.
Hawaii esőerdejében nincsenek tigrisek, de ez mégis egy tigris volt.
Lenézett rám, és én visszanéztem rá. Nem tudtam levenni róla a
szemem. Láttam már tigrist az állatkertben, gyönyörű, hatalmas
macska volt. Ez most olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a
leheletét. Ugye, ez is csak álom, könyörögtem magamban.
Teljesen tehetetlen voltam. Halottnak tettettem magam. A tigris
megböködött, és négyszer is mélyen belém harapott próbaképp.
Felnyögtem és kitört belőlem a kiáltás.
A tigris lehajolt, az állkapcsával megmarkolta a karom, kirángatta
a sírból tehetetlen testemet, aztán kezdett széttépni. Ereztem már
azelőtt is fájdalmat – kínzó fájdalmat –, de most megtudtam, mi a
gyötrelem.
Próbáltam elveszteni az öntudatomat, sorsára hagyni a testemet.
De annyira kötődtem hozzá, hogy teljes egészében
megtapasztaltam, amint a vadállat feltépte a mellkasom, a hasam, és
a belső szerveimet zabálta.
A sokktól elöntötte testem az adrenalin. Sikoltva zuhantam a
rettegés katlanába, amikor a fenevad széttépte a mellkasom. Aztán
mancsával megragadta az arcomat és a fejem, lehúzta az arcbőröm,
elkezdte letépni a fejem a vállamról. A félelem a legnagyobb
fájdalom. Betöltötte világomat, és robbant.
Abban a pillanatban eltűnt a fájdalom, a tigris és a világegyetem
is. Az eddig tapasztalt legtökéletesebb béke maradt a helyében.
 13

AZ ÉRZÉKEK BIRODALMÁBAN

„Isten megajándékozott az emlékezéssel,

így még decemberben is lehet rózsánk.”

JAMES BARRIE

Összegömbölyödve feküdtem az oldalamon, a fejem Chia Mama

ölében. Az izzadtságommal átitatott lepedő összegyűrődött alattam.
Felültem, nem tudtam megszólalni. A szemem tágra nyílt, a
semmibe meredtem, előre és hátra ringatóztam, s reszketve húztam
össze magam. Chia Mama védelmezőn ölelt át, összetapadt hajamat
simogatta.
– Jól van. Jól van – mondta. – Vége van. Tényleg vége.
Eltelt néhány perc. Lassan ébredtem a tudatára, hogy van
szemem, arcom és testem. Biztonságban voltam, itt, Chia Mama
karjában. Ellazultam; a mellem emelkedni kezdett, a légzésem
zihálásba váltott és sírni kezdtem. Megragadtam a kezét és levegőért
kapkodva hebegtem.
– Olyan volt, mint egy körút a pokolban.
– Csak a te poklodban, Dan. Magunk alkotjuk meg a saját
poklunkat. Most jártad meg az első szintet, a magány és a félelem
birodalmát, a lélektelen ösztönét, hogy túléld, bármi áron. A
harcosok szembenéznek a démonjaikkal, és ha szembenézel a
tieiddel, szétfoszlatod őket – mondta gyengéden.
Végre csillapodott a sírásom. A légzésem megnyugodott,
visszanyerte ritmusát. Kimerülten aludtam el.

***

Mikor felébredtem, az ég csillogóan világos volt.

– Hajnalodik? – kérdeztem erőtlenül. Chia Mama felállt és körbe
mutatott.
– Nézd, Dan, mit veszel észre?
Lassan, minden feszültségtől mentesen felálltam, és körülnéztem.
Az egyik sírkőre madár szállt és csicseregni kezdett. Dala
felszökkent a kék égbe. Citromzöld zuzmó és moha díszítette a
sírokat; a béke es a tisztelet érzése itatta át a helyszínt.
– Más – jegyeztem meg.
– Nem – felelte. – Te vagy más.
– Úgy érted, megszabadultam a félelmeimtől? – kérdeztem.
– Nem, még mindig vannak félelmeid – biztosított. – Talán attól
félsz, hogy kifejezd az érzéseidet, kimutasd az érzelmeidet, vagy
attól, hogy egy csoport ember előtt beszélj. Félsz, hogy elbuksz,
vagy bolondot csinálsz magadból, vagy attól tartasz, hogy
szembeszállj azzal, akit különbnek vagy erősebbnek vélsz. Amíg van
ego, addig van félelem is; de megváltoztattad vele a kapcsolatod. A
félelem soha többé nem fog eluralkodni rajtad. Ha rád tör, tudni
fogod, hogyan kezeld.
– Nem lesz veszélyes, ha nem félek semmitől?
Chia Mama rövid szünet után magyarázatba kezdett.
– A félelem pont akkor bénít le, amikor cselekedned kellene. Az a
veszélyes. Összehúzza a test energiáit, és ez az összehúzódás
pontosan azt vonzza magához, amitől a legjobban féltél. A félelem
hiánya nem hencegés; bátorság. A bátorság utat nyit a cselekvéshez.
Továbbra is képes leszel óvatosságra, ha arra lesz szükség.
– Én azért el tudok képzelni olyan helyzeteket vagy embereket,
amelyek még mindig ijedtséggel töltenek el.
– Nem az emberekben, s nem is a helyzetekben lakozik a félelem;
azok mindössze megmozdítják benned, ha még nem tudod féken
tartani. A félelem csodálatos szolgáló, de szörnyűséges úr. Átjárja a
legtöbb ember mindennapjait, pillanatról pillanatra. Nem fog
hiányozni neked, biztosíthatlak. Amikor legyőzöd a félelmed, félsz,
de bátran viselkedsz, felvirágzik az életed. Egy másik világra nézel ki
a második szint ablakán. De az első szint nem csupán a félelemé és a
túlélésé; az „én harca a világmindenséggel”, az önvédelem, amely
összegyűjti magának az energiát. Most nyitott vagy és sebezhető,
készen állsz, hogy bevond az életedbe az energiát, és megoszd
másokkal is.
– Arra utalsz, hogy készen állok rá, hogy kinyissam a kettes
számú ajtót? – mosolyogtam.
– Már kinyitottad – mosolygott vissza. – Itt, a karomban, amikor
sírtál.
Chia Mama képe vibrálni kezdett, és riadt szemem előtt
szertefoszlott a levegőben. Aztán hirtelen minden eltűnt köröttem.
Láttam a torony tovasuhanó képét, és egy erdei tisztáson találtam
magam, a második szinten. Biztos voltam benne.

***

De mit jelent ez, kérdeztem magam, mikor végignéztem a simogató

napfényben és hűvös szellőben fürdő gazdag réten. Ilyen lehetett a
jó öreg kéjenc Anglia idilli erdeje. Különös. Miért éppen a kéjenc szó
jutott eszembe?
Aztán fokozatosan tudatára ébredtem a testemben éledező
energiának. Évek óta nem éreztem magamban ennyi erőt. Olyan
éber voltam, annyira életteli! Mozognom kellett, hogy szabadjára
engedjem az energiát! Átvágtattam az erdőn, úgy éreztem,
kilométereket tudnék futni. Ugráltam, szaltóztam, aztán csak
futottam és futottam.
Végül megpihentem a meleg napsütésben. Valahogy megváltoztak
az évszakok. Tavasz volt a levegőben, amikor a fiatal férfiak vágyai…
Az energia ismét kezdett bennem halmozódni, ismerős,
kényelmetlen feszítést éreztem az ágyékomban. Chia Mama azt
mondta, hogy a második szint „a kapcsolatokban rejlő energiával”
foglalkozik. Ami teremtő energiát, szexuális energiát jelent. De
mihez kezdjek vele?
Valahonnan a semmiből Szókratész hangját véltem hallani:
„Minden ember teljesítménye fokozható energiával. Az elme
élesebbé válik, a gyógyulás felgyorsul, az erő megnövekszik, a
képzelet elmélyül, az érzelmi erő és a karizma kiterjed. Így az
energia áldás lehet…”
Igen, mondtam magamban, mindezt érzem.
„De az életenergiának valahol el is kell távoznia – folytatta
Szókratész hangja. – Ha belső akadályokba ütközik, perzselni kezd,
és ha több gyűlik össze, mint amit az égvén teste és szelleme elvisel,
akkor kirobban. A haragból dühöngés lesz, a bánatból kétségbeesés,
az aggodalomból mánia, és a fizikai fájdalomból gyötrelem. Vagyis
az energia átok is lehet. Akár egy folyó, életet teremthet, de ha nem
szabályozzák, romboló árvízzé is válhat.”
– Akkor mit tegyek? – kérdeztem a levegőtől.
 Szókratész bölcsessége visszhangzott az agyamban:
„A test megteszi, amit kell, hogy megszabaduljon a fölösleges
energiától. Ha az ember nem vezeti le tudatosan kreatív
erőfeszítéssel, fizikai tevékenységgel, szexuális kapcsolattal, akkor a
tudatalatti engedi ki ezt az energiát dühroham, kegyetlenség, vagy
lidércnyomás, alkoholizmus, dohányzás, kábítószer-fogyasztás,
netán evés vagy szex formájában. Minden szenvedélybetegség
forrása a belső akadályba ütköző ellenőrizetlen energia. Ne próbáld
a szenvedélyt kezelni – inkább tüntesd el az akadályokat.”
Annyira lekötött a testemben növekvő nyomás, hogy alig tudtam
koncentrálni. Az energia tovább nőtt, szabadulni vágyott. Futhatnék
még egy kicsit, vagy tehetnék valamit – igen, valami kreatívat. Ez
az, írok egy dalt, döntöttem el. De mindössze ennyi tellett tőlem:
„Volt egy szépség, sej-haj, nem a babám, de sebaj, levetkőzött a
spiné, volt ott csipkés kombiné…”
Tovább nem jutott eszembe. Az égvilágon semmi.
Csak az, hogy egy nőt akarok. Mindegy milyen, csak nő legyen!
Könnyítsek magamon? Nem nagy ügy, egyszerű és hatékony
módszer. Aztán eszembe jutott, hogy ennek a szintnek a célja életre
kelteni az energiát a kapcsolatokban. A fenébe, ezt hogyan oldjam
meg?
A következő pillanatban egy barlangban találtam magam. Nem
homályos, riasztó barlangban, hanem inkább luxus hálószobának
tűnt. A padlót vastag szőnyegek fedték, a természetes nyílásokon
fény áradt be. A bejáratot dús bokrok és kis fák takarták el a kutató
tekintetek elől.
A barlang közepén egy emelvény állt, amelyet vastag levéltakaró
borított. Vízesés csörgedezett egy parányi tóba, hallottam
megnyugtató hangját, vadvirágok édes illatát szagoltam.
 Aztán a meglepettségtől és izgalomtól elállt a lélegzetem. Lágy
szellő simított végig az egész testemen, egy érzéki szél, egy
gyönyörű szellem becézgetett láthatatlan kezével. Egynek éreztem
magam a földdel, és minden fizikai érzékemmel, mely most
felerősödött. Annyira boldog voltam, hogy testem van, hogy érzem a
testem, hogy magam vagyok a test.
Már csak egy cipóra vágytam, egy kancsó borra és… lemondok a
kenyérről és a borról, ha…
Mi az? Hangokat hallottam? Női hangokat?
Kinéztem a lombajtón, s olyan képet láttam, amelyet egy festő
álmodhatott meg. A kép címe: „A tavasz szüzei”. Három érzéki fiatal
nő nevetett, szaladgált az almafák alatt, rózsás arcuk visszatükrözte
a gyümölcsök pirosas csillogását. Sötét, lengő szoknyát viseltek,
mély kivágású, fodros blúzt, amely nagyon is kihangsúlyozta a
nemek közti különbséget. Az őrület határán álló tininek éreztem
magam, aki titkon leskelődik.
Kettő elköszönt, és a harmadik, egy világosszőke hajú, kinek zöld
szeme szikrázott a napsütésben, megállt, balra, majd jobbra nézett,
aztán mosolyogva futni kezdett a rejtekhelyem felé!
– A fenébe! – nyögtem magamban, mert attól is tartottam, hogy
megtalál, attól is, hogy nem.
Beslisszolt a barlangba, és meglátta, hogy ott állok, akár egy
szeretetre éhes holdkóros. Tekintete az enyémbe fúródott, szeme
még nagyobbra tágult. Mindjárt segítségért kiált!
– Én… – akartam kezdeni, de belém fojtotta a szót.
– Dan! – kiáltott fel és a karomba vetette magát. Üres volt az
agyam, két szó csengett csak benne: „Köszönöm, Istenem.”
A szenvedély teljesen elhatalmasodott rajtam. Nevettünk, sírtunk,
elvesztünk egymásban. Nem tudom, mi történt a ruhánkkal; bármi
került az egyesülésünk útjába, azt félredobtuk. Múlt az idő, nem
tudom, meddig. Egymásba gabalyodva feküdtünk, teljesen
kimerülten, és elaludtunk. De nem sokáig.
Amikor felébredtem, virágból szőtt köntösbe burkolózva állt
felettem. Selymes hajával körbefont angyali arca megcsillant a lágy
fényben. A köntös lehullott róla, sugárzó bőre olyan volt, akár egy
gyermeké.
Kérdések száguldottak az agyamba. Ki ez a nő? Muszáj nekem ezt
tennem?
Letérdelt és homlokon csókolt, aztán arcon, mellen és szájon.
Szexuális energia futott át a testemen, lázas csúcspontjára ért.
Emlékek villantak belém – földi, érzéki, termékenységi szertartások
–, és olybá tűnt, mintha mélyen magamban hallanám a dobok
lüktető ritmusát. A lány a testem minden részét megcsókolta, míg az
a dobok ritmusára nem kezdett zsongani, és a kérdéseim, akár a
száraz levelek egy szeles őszi napon, elreppentek.
Magamhoz húztam, egymásba fonódtunk, és viszonoztam, amit
tőle kaptam. Hamarosan nem volt ő és én, csak mi és az érzés.
Korábban csak pillanatokra tapasztaltam ezt az érzést. Gátlástalan
szexuális játékok közben fogott el néha, amikor az agyam
felszabadult, és a szívem kitárult. De most az érzelem több
tekintetben is erősödött. Nemcsak azért, mert a nő kívánatos volt,
hanem mert… mert annyira megnyíltam. Miután szemben álltam a
legsötétebb halállal, most már képes voltam rá, hogy a maga
teljességében ünnepeljem az életet, és mindent, ami együtt járt vele.
A bennem élő szerzetes megadta magát Zorbának, a görögnek.
Semmi sem állt közém és az élet közé.
Az érzés a gyönyör hullámainak lüktetésével együtt erősödött,
nemcsak az ágyékomban, hanem a testem minden egyes sejtjében.
Aztán kissé hátra húzódtam, de csak egy pillanatra, és észrevettem,
hogy egy férfival szeretkezem. És a férfi én vagyok – Dan Millman!
Rémülten ültem fel. Lenéztem a kezemre, a lábamra és a
mellemre. Nő voltam! Ó! Éreztem magamban az érzelmeit, az
energiáját – a lágy, de erős energiát. Áramlása különbözött attól,
amihez hozzászoktam, és ebben az állapotban egy nagyobb, jóval
érzékenyebb érzelmi aurát tapasztaltam. Nagyon jó volt, akár egy
beteljesülés.
Aztán újra ölelkeztünk, és elvesztettem minden
távolságérzetemet. Nő voltam, férfi, nő és férfi.
A testtel maradtam. Megbíztam benne. Olyanná lettem, akár egy
meztelen újszülött, teljesen szabad, szabályok és tilalmak nélkül.
Bőr voltam, ideg és vér. Dobogtam, viszkettem, gyönyörködtem az
érzékek birodalmában. Alakok, érintés, nedvesség, szívás, cirógatás,
érzés, lüktetés, csillapodás, meleg – teljesen belevesztem a
pillanatba.
Szenvedélyes ölelésbe zárultunk, teljesen önfeledten,
emelkedtünk, akár a hullám a parthoz közeledve. Aztán a nő eltűnt.
Nem! – kiáltotta a testem. Akartam őt. Vágytól és bánattól lesújtva
megéreztem a második szint csapdáját.
Lihegve ültem fel, kitörésre készen. Az energia ketrecbe zárt
vadállatként őrjöngött bennem, rohant, menekülést keresve.
Megérinthetném magam, hogy megkönnyebbüljek? Nem volt
erkölcsi kételyem ebben a tekintetben; az élettelen erkölcs dogmáin
túli élményeket szereztem.
De ekkor valami megállított – egy megérzés. Talán a Szókratésszel
végzett munka, a mellette szerzett önfegyelem hatására. Nincs
semmi baj a gyönyörrel, csak nem ez a megfelelő időpont.
 Használhatom az energiát, áramoltathatom magamban. Nem
küzdöttem a testemmel, nem tagadtam meg tőle semmit – inkább
mélyeket, lassúakat lélegeztem, míg a vágy ereje fel nem szökött az
ágyékomból a törzsembe, a kéz- és lábujjaim hegyébe, és az agyam
központjába.
Az elmém fényessé lett. Kitárult egy ajtó; az energia magából a
földből szökött fel, végigfutott a gerincemen. A csapdába esett
energia most kiszabadult. Megízleltem a lét tisztaságát, a testem
felvillanyozódott, szinte énekelt.
De nem voltam teljesen felkészülve erre, és a Tudatos Énem jó
szándéka ellenére az Alapvető Énem nyilvánvalóan mást forgatott a
fejében. A hullámok továbbra is erősödtek, s többé nem tudtam
útjukat állni. Képek villantak az agyamba, éjszakai fantáziálások,
testrészek, nyögdécselés, izzadtság. Majd hirtelen,
elkerülhetetlenül, bár akaratomtól függetlenül a lüktető hullám a
partnak csapódott és elült.
Egy idő után felálltam. Tompa, megmagyarázhatatlan
szomorúságot éreztem, egyfajta veszteséget – nem az elmémben,
hanem a testemben. Talán a fényességnek, az energiának a hiányát
gyászoltam. A nő elment, vágyam tárgya tovatűnt, miképpen
minden más is. Mindössze a fák között suhanó szél maradt. Aztán
feltűnt Chia Mama, és hátba veregetett.
Meztelenül álltam előtte, láthatta testem és lelkem. Mindent
tudott rólam, mindent, amit átéltem. És teljesen elfogadott
olyannak, amilyen vagyok. A zavar minden nyoma eloszlott.
Meztelenül és közömbösen álltam előtte, akár egy újszülött. Nem
volt sem szégyen, sem gyalázat, hogy ember vagyok.
Az első szinten átszakítottam a félelem fonalát; most pedig a
szégyenét. Maradék napjaimban, bármennyi legyen is hátra,
szabadon hagyom áramlani az életenergiát a testemben.
Megtanultam, miként használjam okosan, hogyan válasszam meg,
merre áramoljon, miképp ünnepeljem az életet úgy, hogy nem
használom ki azt. Nem voltam az energia mestere, de kész voltam
tanulni.
Két dolog történt gyors egymásutánban: előbb azt láttam, hogy
immár teljesen fel vagyok öltözve, aztán egy villanás, és a
környezetem, a barlang és a tisztás, minden eltűnt. Egyik sem lepett
meg.

***

A következő tudatos pillanatomban valahol a magas hegyekben

álltam. A szél hangosan fütyült a sziklás bérceken és
gránithasadékokon, szinte elfújta Chia Mama hangját.
– Gyere – sürgetett. – Ideje továbblépni.
– Eddig egyedül voltam. Miért vagy most itt velem? – kérdeztem,
és a hangom furcsán verődött vissza a mély szakadékkal szemközti
szikláról.
– Eddig egyedül kellett lenned, de most már kapcsolatba kerültél a
világgal. Különben is, egy álomban vagyunk, és én semmit sem
teszek. Üdvözöllek a harmadik szinten!
Felfelé menet az alattam lévő földből, a kövekből, a fákból és az
arcomba csapódó szélből gyűjtöttem erőt. Többé nem álltam
háborúban a testemmel, elfogadtam a fizikai tökéletlenséget,
megbíztam emberi természetemben, közelebbi kapcsolatot éreztem
a földdel.
Találtunk egy kis tavat és úsztunk a hideg vízben, majd a meleg
sziklákra feküdtünk száradni. A testem megnyílt a természetes
világnak; éreztem a tó nyugalmát, a folyó erejét, a hegyek
szilárdságát és a szellő könnyedségét.
Chia Mama rám nézett.
– Ezen a helyen azt érzem, amit te, az vagyok, aki te – mondta. –
Alakot váltottál, legalábbis kezdő szinten.
– Igen?
– Igen. Az alakváltoztatás a képzelődéssel kezdődik. Kíváncsiság
és tűnődés dolga: milyen érzés lenne hegynek, tónak, madárnak,
kőnek lenni? Később igazából rezonálsz ezeknek az elemeknek vagy
lényeknek a frekvenciáin. Megvan hozzá az erőnk, hogy ezt tegyük,
mert végtére is ugyanabból az anyagból vagyunk – állapította meg.
És ha már az alakváltásról beszélünk, szerintem tudod, hogy én
hangolódtam rád abban a barlangban a második szinten. Micsoda
kaland! – mondta. – Újra fiatalnak éreztem magam!
– Szerintem te mindig is fiatal maradsz, Chia Mama.
– Igazad van – mosolygott. – Mindaddig, míg meg nem halok.
– Ha így megy tovább, valószínű, hogy engem is túlélsz.
Mélyen a szemembe nézett, aztán elmosolyodott. De most más
volt a mosolya; elszomorított, igaz, nem tudtam, miért. Láttam a
szeretetet a szemében, de valami mást is. Rossz előérzet fogott el,
aggódtam, de nem tudtam az okok mélyére hatolni.
Chia Mama eloszlatta a képzelgésem, amikor emlékeztetett a
második szint leckéjére:
– Te alakítottad a saját tapasztalatod, Dan, akárcsak az első
szinten; pontosan azt tapasztaltad, amire szükséged volt. Az
energiák minden ember számára ugyanolyanok, de a tapasztalatok
különböznek. Mindenki maga választja meg, hogyan reagál, és hogy
vezeti le az energiát. Egyesek összegyűjtik, mások elpazarolják. A
harcos ügy használja az életenergiát, ahogy a gazda öntözi a
terményét. Az első szinten egyedül vagy, küzdesz a túlélésért,
összegyűjtöd az életenergiát, akár egy fösvény a pénzét. A második
szinten kapcsolatba kerülsz az élettel, más emberekkel; a férfi és női
elemek aktívak, és egyensúlyban vannak. A második szint nem csak
a szexről szól, hanem az életenergia ünnepléséről. Az energia maga
a Szellem; az energia szent. Akik járatlanok a dologban, hajlamosak
ügy kezelni az energiát, mint egyfajta fizetőeszközt, és az élet
bevásárló- vagy szórakoztató központtá válik. De választhatsz más
módszert is – a békés harcosét –, hogy az energián uralkodva igazán
ember légy. Pandora szelencéjének mítosza nem arról szól, hogy
kiengedték a gonosz manókat és démonokat egy dobozból, hanem
az életenergia kezelésének módjáról. Amikor az energiát vaktában
pazarolod, veszteséget érzel, mély szomorúságot. A félelem az első
szint árnyékos oldala, a szomorúság a második szinté.
– És a harmadiké? – kérdeztem. – Most mit tervezel velem?
 14

SZÁLLNI A KŐ SZÁRNYAIN

„Ami valós, nem fenyegetheted.

Ami valótlan, nem létezik.
Ebben rejlik Isten békéje.”

CSODÁK KÖNYVE

– Nem én tervezem. Te tervezed. Én csak követlek, ahová vezetsz –

világosított fel.
– Akár a táncban.
– Bizony – hajolt meg.
– Tehát, mi következik?
– Semmi különös, csak egy jelképes élmény. Tényleg. Szókratész
segített felkészíteni téged az alsóbb szintekre, így nem lesz nagy
ügy.
Egy sziklás kanyonon vezetett át, majd egy rövid kőalagúton,
aztán felmentünk egy szűk ösvényen a vékonyka hegygerincre.
– Először is, üljünk le itt egy kicsit.
Becsukta a szemét. Nem akartam kérdésekkel zavarni, így én is
hasonlóképpen tettem. Nem is maradt túl sok választásom idefenn.
Amikor kinyitottam a szemem, a lenyugvó napot láttam. Aztán
Chia Mama kinyitotta a szemét, adott egy kis kukoricát és diót soha
ki nem apadó zsákjából.
– Edd meg. Szükséged lesz rá.
– Miért kell ennem? Ez csak egy álom, nem? – jegyeztem meg. –
Kezdem azt hinni, hogy ez a szint jóval valóságosabb, mint a többi.
Ugye ez is egyfajta látomás?
Nem törődött a kérdésemmel.
– A harmadik szint az erőről szól. Nem a mások feletti
hatalomról, az a negatív oldal, hanem a személyes erőről az
Alapvető Én ösztönzései és az ego vágyai felett. Itt az önfegyelem, a
tiszta szándék, a kötelesség, a becsületesség, a felelősség, az
összpontosítás, a kötelezettség, az akarat kihívásaival találkozol,
azokkal, amelyeket a legtöbb tanítvány olyan nehéznek talál. Most,
hogy megtisztítottad a második szintet, és fogalmad van a
kapcsolatokról másokkal, a figyelmed felszabadult a magasabb rendű
ösztönök előtt. Könnyebben tekintetbe veszed mások igényeit, bár
az igaz, hogy önzetlenség nem létezik a harmadik szinten. Az
Alapvető Éned továbbra is irányítás alatt áll, de fegyelmezettebb.
Amit másokért teszel, azt kötelességből és felelősségérzetből
teszed. De a szeretet továbbra is elkerül.
– Azt mondod, hogy nem tudok igazán szeretni? – háborodtam fel
az állításán.
– Sokféle szeretet létezik – mondta. – Mint ahogy sokféle zene,
film, étel és ital van. Az első szintű szeretet a legegyszerűbb,
ösztönös szexuális vágy. A második szintű szeretet éltető és
gyönyörorientált, amely a partnert is figyelembe veszi. A harmadik
szintű szeretet művészi, tudatos gyakorlás.
– A szeretetről kérdeztelek, nem a szexről.
– Amíg nem érted el a negyedik szintet, csak erről van szó.
– Folytasd.
 – Nincs rá szükség, van róla elképzelésed.
– És mi a helyzet a magasabb szinteken a szeretettel?
– Ezzel csak akkor törődj, ha majd készen állsz rá – mondta. – A
legfontosabb, amit most ki akarok hangsúlyozni, hogy a világ
visszatükrözi a tudatod szintjét. A hasonló hasonlót vonz. Azok az
emberek, akiknek az otthona az első szint, az első szintnek
megfelelő zenéhez, könyvhöz, filmhez, italhoz, ételhez, sporthoz
vonzódnak. Amíg a tudatosságod szilárdan meg nem állapodik a
negyedik szinten, a szívben, a mozgatórugóid, az indítékaid
önkiszolgálók.
– Talán ezért nem volt sohasem Szókratésznek önkiszolgáló
benzinkútja – vetettem fel.
Chia Mama kuncogott.
– Azt mondod, ha túljutok a negyedik szinten, nem leszek olyan
énközpontú?
– A hetedik szint alatt, amikor az én eltűnik, mind
„énközpontúak” vagyunk, Dan. A kérdés az, melyik „én” áll a
központodban? Ha a harmadik szintről a negyedikre emelkedsz,
tudatosan váltasz, az Alapvető Én gyerekes szükségleteitől a
magasabb motivációk felé indulsz.
– Mi köze mindennek ahhoz, a helyhez, ahová tartunk? –
kérdeztem, a hegycsúcsokra mutatva.
– Örülök, hogy megkérdezted – mondta. – Mert itt fogsz
áthaladni a harmadik szinten.
Megkerültünk egy kiugrót, és egy keskeny, egyenes, de sziklás,
úgy negyven méter hosszú ösvényre mutatott.
– Akkor hát, mit tegyek? – érdeklődtem.
– Kezdetnek indulj ezen az úton, amilyen messzire csak tudsz, és
nézd meg, mit látsz onnan.
 – A négyes számú ajtót?
– Talán – felelt.
Óvatosan végigmentem a szűk gerincen, de nyomban megálltam,
mert egy szakadék széléhez értem. Egy csaknem hatszáz méter mély
szakadékhoz. Meghátráltam a szédítő magasságtól, és átnéztem a
kilenc méterre lévő szemközti kőfalra. Mintha a hegy csúcsát egy
óriási késsel kettéhasították volna.
Chia Mama hirtelen megszólalt mögöttem.
– Tanultál önuralmat Szókratésztól, és a tornaedzéseid alatt. Erős
már az akaratod, és a törmelék nagy része kitisztult belőled. Ott van
az ajtó – mutatott a szakadékon túl egy kis peremre, amely csak egy
kicsivel volt nagyobb egy bemetszésnél. De tény, hogy csakugyan
volt ott egy ajtó. – Nincs más dolgod, mint hogy ugorj.
Újra felbecsültem a távolságot. Túl nagy volt az ugráshoz. Chia
Mamára néztem, hátha viccel. Arcán a nyomát sem láttam tréfának.
– Ez nem ér – vitatkoztam. – Először is, hét vagy kilenc méter is
lehet, és nem vagyok távolugró. De még ha sikerülne is átugranom,
ha elvétem azt a szűk kis bemélyedést, belecsapódok a falba, és
nekem annyi.
– Csak nem félsz? – kérdezte.
– Nem, nem igazán, de ostoba sem vagyok. Ez öngyilkosság.
Csak nézett rám azzal a mindentudó mosollyal.
– Azt mondtam: nem.
Várt.
– Ez most nem álom – ordítottam. – És nem vagyok madár!
– Meg lehet tenni – mutatott a szakadék túloldala felé. Elindultam
vele vissza az úton, a fejemet ingattam.
– Nem a félelemről van szó, Chia Mama, tudod jól. Egyszerűen
butaság lenne. Szívesen próbára teszem a képességeimet, de ha
most túlbecsülöm magam, belehalok.
Már akkor éreztem a kezét, mielőtt hozzám ért volna. A szőr
felállt a nyakamon, és libabőrös lettem. Aztán fény villant. Valami
megváltozott. Minden ugyanolyannak tűnt, mégis más érzés volt.
Még mindig ott álltam és hozzá beszéltem.
– Vagy ez mégis álom?
– Minden az – felelt.
– Nem, én úgy gondoltam, hogy most…
– Mindig megvan az esélye, hogy kudarcot vallasz – tette hozzá.
– Ha megbukom, tényleg meghalok?
– A fizikai tested ép marad, de a fájdalom nagyon valós lesz, és
igen, egy részed biztosan belehal.
– De ha ez egyfajta látomás, akkor bármit megtehetek, amit
akarok.
– Nem ilyen egyszerű – hívta fel rá a figyelmem. – Csak azt tudod
végrehajtani, amiről el is hiszed, hogy meg tudod tenni. A hitednek
kell ekkorát ugrania, hogy megcsináld. Nem is igazán a tested
próbája ez, inkább az elmédé, az összpontosításé, a fegyelemé, a
szándéké és bizonyos értelemben a tisztességé vagy a
beilleszkedésé. Már eddig is sokat tettél, másoknak egész életükben
csak ennyire futja. Csak akkor fogadd el ezt a kihívást, ha igazán
vágysz a folytatásra. Tedd fel magadnak a kérdést: akarod-e, hogy
túljuss rajta? Ez a személyes erőd próbája. És ott nyílik az út a
negyedik ajtóhoz – mutatott át újra a szakadékon.
Átnéztem még egyszer. Felugrottam, és a földet érés megszokott
érzésével pottyantam le, egyáltalán nem jutottam magasabbra, mint
általában szoktam. Újra megpróbáltam; az eredmény ugyanaz volt.
Ez őrület, gondoltam. Lehet, hogy csapda, az ítélőképességem
próbatétele. Chia Mama azt mondta, hogy „egy részem bele fog
halni”, ha ugrom és elhibázom az érkezést. Talán el sem várják
tőlem, hogy elfogadjam az őrült kihívást. Mi történik, ha udvariasan
visszautasítom?
– Igen, ez a megoldás! – mondtam hangosan Chia Mama felé
fordulva. De ő már elment.
Aztán hallottam, hogy valaki szólít:
– Dan! Segíts, kérlek! Segíts! – Átnéztem újra a szakadékon,
ahonnan a hang jött, és Sachit pillantottam meg. A szegélybe
kapaszkodott, ahová nekem ugranom kellett volna. Lehetetlen!
Csapda. Sachi újra felkiáltott, és csúszkálva, kétségbeesetten próbált
visszakapaszkodni a peremre.
– Ez nem járja, Chia Mama! – mondtam. – Ez nem igaz!
– Daaan! – kiáltotta Sachi kétségbeesetten. Megvetette a lábát, de
aztán lecsúszott.
Akkor vettem észre a tigrist. Nesztelen léptekkel haladt a szikla
elülső oldalán egy szegélyen, egyenesen Sachi felé. Sachi nem
láthatta.
– Kérlek! – kiáltotta újra.
Nem volt más választásom. Meg kellett próbálnom. Úgy huszonöt
méternyit hátráltam a szűk ösvényen, megfordultam és
nekilendültem.
Kétségek árasztottak el. Mit csinálok? Képtelenség megtenni.
Aztán egyfajta rideg harag lett úrrá rajtam. Valójában senkire és
semmire nem haragudtam, inkább egy erőteljes energia volt ez, akár
egy óriás hullám, amely elmos mindent maga előtt. Semmi sem
állíthatott meg!
Gyorsultam, mindinkább a célomra összpontosítottam, a szakadék
felé rohantam. Robbant bennem az erő, az elmém feledett múltat és
jövőt, tigrist és szakadékot, s csak egyetlen cél lebegett előttem: a
földet érés helye. Ugrottam.
A levegőben egy pillanatra úgy éreztem, talán nem tudom
megtenni. Aztán történt valami. Lehet, hogy csak a képzeletem
játszott velem, de minden erőt összegyűjtve át akartam magam
juttatni, és úgy éreztem, repülök.
Egy pillanattal később nagyon is valós dobbanással landoltam.
Összegömbölyödve gurultam be egy sekély barlangba, és a falnak
ütődtem. A tigris futni kezdett felénk. Kábultan botladoztam a
szakadék széléhez, lenyúltam és felhúztam Sachit. Abban a
pillanatban, amikor a tigris ugrott, behúztam a lányt a kapun.
Erősen a falnak csapódhattam. Amint átértem a kapun, elájultam.

***

Félhomályban ébredtem. A karom sebes volt, sajgott a fejem. A

csuklómra néztem; kificamodott, eltört. Aztán a szemem láttára
magától kiegyesedett a csuklóm, a sebek eltűntek, a fájdalom
elillant. Néhány másodpercre becsuktam a szemem.

***

Amikor kinyitottam, régi lepedőn ültem egy nyitott sír mellett a

kahunák szent temetőjében.
A reggeli nap simogatta Chia Mama arcát, rózsás fényben
fürösztötte. De ő sápadt volt és nyúzott. Mikor észrevette, hogy
figyelem, erőtlenül elmosolyodott.
– Az elmúlt napok mindkettőnket próbára tettek. Ha szerinted
rosszul nézek ki, látnod kellene magad.
Egy műanyag üvegben vizet nyújtott felém.
– Idd meg.
 – Köszönöm.
Kiszáradtam, úgyhogy hálás voltam a vízért. De a tengeri
kalandom után kicsit jobban tűrtem a szomjúságot. Az a félelem a
jelek szerint megmaradt Alapvető Énem mélyén.
Amikor befejeztem az ivást, Chia Mama felállt.
– Gyerünk. Hosszú út áll előttünk visszafelé.
Tiszteletteljesen elbúcsúztunk Lanikaulától, és bár nem jelent meg
előttünk a nappali fényben, éreztem a jelenlétét és az áldását.
A visszafelé vezető úton belém hasított: jóllehet megtisztítottam a
harmadik szintet, és elegendő fegyelmet, összpontosítást és
önuralmat mutattam ahhoz, hogy megtaláljam és átlépjem a
negyedik szint kapuját, a látomásom ezzel véget ért. Nem
folytatódott a negyedig szinten. Megkérdeztem Chia Mamát.
A válasza egyszerű volt, lényegre törő:
– Még nem állsz készen. A pszichéd visszautasította. Visszajöttél.
– Vagyis elrontottam – állapítottam meg.
– Ez túlzott leegyszerűsítés, de valami hasonló derült ki.
– Akkor most mihez kezdjek?
– Tudod, Dan, Szókratész gyakorlatai átsegítettek az első három
szinten, ahogy megmondtam. Kész vagy rá, hogy a negyedikre lépj.
Bármikor megtörténhet. De láthatod, a Nagy Ugrás megköveteli,
hogy a Tudatos Én, az ego lazítson a szorításán. Lehet, hogy ez tart
vissza.

***

Hamar besötétedett. Az esőerdőben vertünk sátrat. Holnap könnyű

séta vár ránk, gondoltam. Néhány óra alatt otthon leszünk.
A reggeli indulás után hamarosan egy elképesztő vízeséshez
értünk, amely egy tizenkét méter magasban lévő peremről dübörgött
alá.
– Tudod – jegyeztem meg a zuhogó vízesés láttán –, Szókratész
egyszer figyelmeztetett, hogy ne igézzenek meg a belső dolgok, a
látomások meg hasonlók. Azt mondta, ezek mindenféle illúziókba
ringatják azokat, akiknek nincs megfelelő alapjuk, és nem tudják,
mit kezdjenek velük. Belső utazásra küldött, és azt mondta, hogy
őrizzem meg a leckét, de dobjam el az élményt. Ezért úgy
gondoltam, hogy a látomások talán semmi lényegeset nem
bizonyítanak. Jóval könnyebb bátornak, gátlástalannak vagy
fegyelmezettnek lenni egy álomban, mint a valós életben. De most
mégsem érzem annyira másnak. Honnan tudom, hogy tényleg
megváltozott-e valami?
– Amin keresztülmentél, jóval több volt álomnál, Dan. És légy
nyitott azzal kapcsolatban, amit „valós életnek” nevezel.
– De én még mindig bizonyítani akarok valamit magamnak.
Chia Mama fejét ingatva mosolygott. Néhány pillanatig áthatóan
nézte a vízesést, majd engem.
– Rendben – mondta. – Bizonyítanod kell valamit? Akkor tessék,
meditálj egy kicsit a vízesés alatt.
Rögtön más szemmel néztem a vízesésre. Fontolóra vettem a
dolgot. Rengeteg víz zúdult alá, akár egy óriás zuhanyból.
– Jól van, megteszem – vetettem oda, mert egyszer láttam valami
hasonlót egy harcművészetről szóló filmben. – Benne vagyok. Húsz
percig vállalom.
– Öt óra többet bizonyítana – vágta rá.
– Öt óra? Öt óra alatt megfulladok! De az agykárosodás garantált!
– Lehet, hogy az már úgyis megtörtént – mosolygott.
– Rendben. Legyen öt óra, de az a csúcs. Bár nem tudom, hogy
bírom ki megfulladás nélkül.
 Levettem az ingem, és már a tornacipőmet fűztem ki, de aztán úgy
döntöttem, magamon hagyom. Óvatosan lépdeltem a csúszós,
mohával borított sziklákon, és bemásztam a vízesés alá.
Szinte összelapított a víz ereje. Kétszer majdnem lecsúsztam
befelé menet, aztán találtam egy helyet, egy sima kakasülőt a
sziklán, és letelepedtem. Kiegyenesítettem a gerincem az áradat
ereje alatt. Hideg volt a víz, de elviselhető. Örültem az idő
melegének, mielőtt a folyékony görgeteg elmosta minden
gondolatom.
A sürgető elszántság és a fokozódó feszült fejfájás miatt úgy
éreztem, már egy órája bírom, de alig húsz perc telhetett el. Már
kész voltam, hogy „a körülményekre való tekintettel lefújjam az
előadást”, amikor valami megállított. Talán a bátorság, az elszántság
vagy a fegyelem. Vagy talán az öszvér makacssága.
Évekkel korábban, amikor az edzőm arra kért, hogy tizenötször
nyomjam ki magam kézenállásba, én mindig húszat csináltam.
Mindig is ilyen voltam. Tehát, amikor fel akartam állni, kiszállni,
abbahagyni, valami megállított. Valahol az elmém mélyén Chia
Mama felhívása visszhangzott, lejátszódott újra és újra mantra-
szerűen: öt óra, öt óra, öt óra…
Tornászéveim alatt Alapvető Énem megtanulta, hogy a világ
kihívásaira azzal reagáljon, hogy rátesz még egy lapáttal. Ereztem,
hogy az energia lökésszerűen árad felfelé a hasamon és a mellemen,
s ráeszméltem, hogy tényleg nekiálltam teljesíteni az öt órát, amivel
megbíztak. Aztán a világ eltűnt az áradatban, és az elmém
kikapcsolt.

***
Valahol a dübörgésben, a zajban, amely egyre gyengében és
gyengébben hallatszott, szelet hallottam süvíteni, s egy fehér torony
lebegett előttem.
Egy kis szobában találtam magam. Dohos szag töltötte be,
szennyvíz és rothadás szaga, amelyet részben elnyomott az erős
tömjén. Felismertem a ruhát – színes szánkat láttam. Semmi kétség,
valahol Indiában vagyok.
A szoba túlsó sarkában egy apácaöltözéket viselő asszony egy
ágyhoz kötött leprást gondozott, akinek arcát eltorzította a rengeteg
seb. Mély, csepegő hasíték volt az arcán, s undorodva figyeltem fel
rá, hogy hiányzik az egyik füle. Haldoklott. Hátrahőköltem a
látványtól, borzongtam a szagtól és a betegségtől, rémültem
hátraléptem és visszahúzódtam.
A szél feltámadt. Kopott kőfalnak támaszkodtam egy francia
sikátorban, a Rue de Pigalle-on. Egy csendőr felszedett egy
hányadékában fetrengő, bűzlő részeget, hogy besegítse a
rendőrautóba. Undorodva léptem hátra, és ez a helyszín is
elhalványult a semmiben.
Újra fújt a szél. Szellemként ültem, láthatatlanul egy tizenéves fiú
ágyán, egy felsőosztálybeli kertvárosi házban, Los Angelesben. A fiú
port szívott fel az orrába. Bolond kölyök, gondoltam. El innen.
A következő pillanatban egy kunyhó mellett álltam Afrikában.
Vénséges vén embert láttam odabent, aki már alig tudott mozogni.
Próbált vizet csepegtetni egy kisbaba kicserepesedett szájába. A
gyerek hasa felfúvódott, bordái szinte átszúrták a bőrét.
– Mi ez? – kiáltottam fel hangosan, mert úgy éreztem magam,
mint aki a pokolba került. – Mi közöm ezekhez az emberekhez?
Vigyél el innen! Nem bírom, elég belőle!
 Becsuktam a szemem, és előre-hátra ráztam a fejem, hogy ne
lássam ezeket az embereket és a szenvedésüket. Aztán egy hang
hívott mind hangosabban:
– Dan! Dan!

***

Bizonytalanul ismertem fel Chia Mamát. Ott volt velem a vízesés

alatt, húzta a karom és kiabált:
– Dan! Gyerünk, bajnok. Bebizonyítottad magadnak, amire
szükséged volt.
Teljesen átitatott a víz, úgy néztem ki, mint egy megfulladt
macska. Kitántorogtam, és előkúsztam a vízesés alól, közben
motyogtam:
– Látogatásnak jó, de nem szívesen laknék itt. Nézd – mutattam a
nyakamra –, szerintem kopoltyúm nőtt.
Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Akár egy átázott szivacs,
úgy éreztem magam. Megbotlottam és elestem. Feltápászkodtam, a
vízesésre mutattam, és mint egy mutatványos, a képzeletbeli
kamerába beszéltem.
– Ne próbáljátok meg ezt otthon, gyerekek; én szakértő vagyok.
Aztán a szemem fennakadt, felbuktam és elájultam.

***

Miután megszáradtam a nap melegén, felültem. – Egy évig nem

fogok zuhanyozni – esküdöztem. Chia Mama felé fordultam, aki
nem mesze ült. Egy zamatos mangót eszegetett, de közben engem
figyelt.
– Na ugye, ez már bizonyít valamit? – kérdeztem.
 – Igen – felelt mosolyogva. – Amíg ott ültél, akár egy
gyengeelméjű, a fulladásos halál torkában, elmentem a házamhoz,
szunyókáltam, meglátogattam egy barátomat, visszajöttem és
elfogyasztottam ezt a mangót. – A bokrok közé dobta a magjait. –
Valamit mindenképp bizonyít. Azt, hogy egyikünk bolond.
Olyan édesen nevetett, hogy a hangja zeneként csengett, és
nekem is nevetnem kellett.
– Jó a szellemed, Dan. A kezdetektől tudtam. Szókratész tényleg
segített megtisztítani a tetteidet, és felkapcsolni a harmadik szint
lámpáit. Most, amikor a Tudatos Éned eltökéli, hogy megtesz
valamit, az Alapvető Éned ismeri az elkötelezettséged szintjét, és
megadja az elvégzéséhez szükséges energiát. Ezt el kell ismernem –
mondta ünnepélyesen. – Emberi lénnyé váltál.
– Emberi lénnyé váltam? Ennyi?
– Nagy teljesítmény. Azt jelenti, hogy hatalmas nagytakarítást
végeztél az első három szinteden. Kapcsolatba kerültél a testeddel, a
világgal, az emberségeddel.
– De valami történt a vízesés alatt – mondtam neki. – Láttam azt a
sok szerencsétlen embert, beteget, haldoklót. Valahogy azt hittem,
ellátogattam a…
– Negyedik szintre – fejezte be nélkülem. – Igen, én is éreztem
lent a kunyhóban, alvás közben.
Bólintott, de a tekintete szomorúságról árulkodott.
– Mit jelent ez? Átjutottam?
– A vízesésen igen. A negyedik szinten nem.
– Hogy érted ezt? Mi történt?
– Menjünk. Majd séta közben megbeszéljük.
 15

A SZELLEM SZOLGÁLATÁBAN

„Aludtam, és azt álmodtam, hogy az élet merő élvezet.

Felébredtem, és láttam, hogy az élet szolgálat.
Szolgáltam, és felfedeztem, hogy a szolgálat élvezet.”

RABINDRANATH TAGORE

Lassan bandukoltunk lefelé az erdőben, és én rákérdeztem: –

Pontosan mi történt velem odaát, a szakadék átugrásakor, aztán meg
a vízesés alatt?
A bicegő Chia Mama szánalommal és megértéssel telve válaszolt.
– Dan, neked és sokaknak a harmadik szint csatatér marad. A
fegyelem, a kötelezettség, az akarat, az önkorlátozás tantárgyaival
terhelve ez az Alapvető Én internátusa. Amíg meg nem tisztítjuk
ezeket a területeket, és meg nem tanulunk uralkodni magunkon, az
életünk szüntelen harc lesz, hogy áthidaljuk a szakadékot a tudás és
a tényleges cselekvés között. A harcos uralkodik az Alapvető Énjén,
megedzi, így amit akar, és amire szüksége van, az ugyanaz lesz, nem
áll majd ellentétben egymással. A szakadék átugrásakor erős
akaratról tettél bizonyságot. Enélkül a mélységbe zuhantál volna.
– Mi történt volna akkor?
– Hosszú sziklamászás – nevetett.
 – Sachi tényleg ott volt?
– A képzeletedben igen, tényleg ott volt – felelt, majd hozzátette:
– Talán ő jelképezi a kislányt, akit magad mögött hagytál Ohióban.
Sajnálat, felelősség és szeretet villant belém, ahogy felidéztem
Holly kicsi arcát.
– Haza kellene mennem hozzá.
– Igen, persze – helyeselt. – De egy egész apát viszel haza neki,
vagy csak egy olyan embert, aki tele van befejezetlen dolgokkal?
Ismét Szok szavai visszhangoztak bennem: „Ha belekezdesz
valamibe, fejezd is be.”
– Befejezted, amit itt elkezdtél? – kérdezte Chia Mama, mintha
olvasna a gondolataimban.
– Nem tudom. Még mindig nem értem, mi történt velem a vízesés
alatt…
– Hatalmasat ugrottál a szakadék fölött – vágott a szavamba. – De
egy még nagyobb ugrás vár rád.
– A negyedik szintre?
– Igen. A szívbe.
– A szívbe – ismételtem. – Elég szentimentálisan hangzik.
– Ehhez semmi köze az érzelmeknek – felelte. – Ez fizika…
pontosabban metafizika. Képes vagy erre az ugrásra, Dan. De nagy
bátorság és nagy szeretet kell hozzá. A legtöbb emberben ezek a
tulajdonságok lappanganak, vagy csak részben fejlődnek ki; de
benned életre kelnek. A vággyal kezdődik, ahogyan leírtad.
Chia Mama kis szünetet tartott, mielőtt megmagyarázta volna.
– Jobban ismerlek téged, mit te saját magadat, Dan. Minden
kalandod arról szól, hogy a Lélek keresi önmagát. A Felsőbbrendű
Éned szeretettel vár. És közel van már ez a találkozó. Csak remélni
tudom, hogy megérem…
 Észbe kapott és félbehagyta a mondatot.
– Hogy érted azt, hogy reméled, megéred? – kérdeztem. – Olyan
sokáig fog tartani, vagy van valami, amit nem tudok?
Chia Mama egy pillanatra megállt, és úgy nézett rám, mint aki
válaszolni fog a kérdésre. De inkább tovább bicegett, és ott folytatta
a témát, ahol abbahagyta.
– Akkor találkozol a Felsőbbrendű Éneddel, amikor a tudatod
kiemelkedik a személyes aggodalmak tengeréből, fel, a szívbe. Nem
kell megmásznod Tibet hegyeit, mert a mennyei királyság odabent
van – emlékeztetett rá. – Odabent és fent, a szívben és felette. Ott
van minden.
– És mi a helyzet a felsőbb emeletekkel?
– Mondtam már, mindent a maga idejében. Előbb találd meg a
szívet, és a felsőbb szintek gondja magától megoldódik. Téged pedig
annyira leköt majd a szereteted és a szolgálatod, hogy észre sem
veszed.
– Nem hiszem, hogy képes lennék Szent Dant játszani –
vigyorogtam rá. – Először is, túlságosan szeretem az édességet.
– Hát, majd ha felugrasz a szívbe, akkor szereted csak igazán az
édességet – mosolygott Chia Mama. – Mint ahogy én is.
Felnevetett, de egy ideig semmi mást nem mondott, mintha
hagyná, hogy az eddigiek leülepedjenek, ahogy a kertész engedi
lefolyni a vizet egész a gyökerekig.
Felnéztem az égre. Felhők úsztak el a déli nap előtt. Chia Mama
szavai belém hatoltak, és mélyen bennem megérintettek valamit.
Csöndben gyalogoltam tovább, aztán újabb kérdések jutottak
eszembe.
– Chia Mama, láttam embereket, akik szokatlan erővel vagy
képességekkel rendelkeztek. Ez azt jelenti, hogy a felsőbb szintekre
jutottak?
– Van, hogy egyesek korábbi megtestesüléseik munkájának
eredményeként tehetségesek lesznek valamiben. De többnyire,
hacsak nem takarították el az összes szemetet odalent, csak
„ideiglenes belépőjük” van a felső emeletekre, hogy kinézhessenek
az ablakokon és rácsatlakozzanak az energiapontokra. Az igazi
mester tudatossága már születésekor jelen van, de lappang a belső
kavarodás és zavar időszakai alatt, aztán gyorsan kivirágzik. Ezt
általában egy esemény vagy egy tanár idézi elő. A nagy mesterek be
tudnak lépni a magasabb szintekre. Nagy szeretetet, energiát,
tisztaságot, bölcsességet, karizmát, könyörületet, érzékenységet és
erőt tanúsítanak. De ha előbb nem tanultak meg uralkodni az alsóbb
szinteken, végül elszöknek a pénzzel, vagy a diákjaikkal alszanak.
– Szívesen megtapasztalnám azokat a felsőbb szinteket.
– Bizonyos misztikus technikák és anyagok segítségével
évszázadok óta képesek vagyunk belesni a felső szintekre. Az a
legbölcsebb, ha az ilyesmit szent dolognak tekintjük, és nem puszta
szórakozásnak. Vagy vedd úgy, hogy ez „a főműsor előzetese”. Sok jó
szándékú, magányos, unott vagy kétségbeesett ember él át
spirituális tapasztalatokat különféle technikák segítségével –
folytatta. – És akkor mi van? Mijük lesz? Jóval lehangoltabban
térnek vissza a rendes állapotukba, mint amilyenek azelőtt voltak. A
Szellem mindig itt van, mindig velünk van, köröttünk, bennünk. De
a felismerés időszakát nem lehet lerövidíteni. A misztikus
gyakorlatok fejlesztik a magasabb tudatosságot, de ha az élmény
nem felelősségteljes életen alapul ebben a dimenzióban, sehová sem
vezet – mondta.
Befordult az ösvényen a következő kanyarba.
 – Azok, akik a világ elől próbálnak menekülni a szellemi
tapasztalatokon keresztül, hamis nyomon járnak, mert a kutatásuk
eredménye éppen azokat a kételyeket táplálja majd, amelyek miatt
kutatni kezdtek. Természetes és érthető a vágy, hogy ennek a
világnak az unalma, földhözragadtsága és halandósága fölé
emelkedjünk. De azok, akik az önmagukkal kapcsolatos technikákat
azért gyakorolják, hogy megszabaduljanak a mindennapi élet
dilemmáitól, csak azért másznak fel a létrán, hogy megtudják, rossz
falhoz támasztották. Nem az vezet el a Felsőbbrendű Énedhez, ha
színes fényeket képzelsz magad elé, ha képes vagy megpillantani,
hanem az, ha elfogadod az akaratát. Akkor a Felsőbbrendű Éneddé
válsz. Ezt a folyamatot nem lehet erőltetni; a saját tempójában
történik. A mindennapi élet a békés harcos gyakorlótere – folytatta.
– A Szellem megad mindent, amire itt és most szükséged van. Nem
akkor fejlődsz, ha másfelé keresed az utat, hanem akkor, ha arra
figyelsz, hogy azt öleld magadhoz, ami ott van előtted. Csak ezután
teheted meg a következő lépést, bármelyik szinten dolgozol is.
Elhallgatott, a szemembe nézett, majd folytatta:
– Amikor az alsó szintek megtisztulnak, valami nagyon titokzatos
és izgalmas dolog történik. A szándékaid ritka és drámai változáson
mennek át, s a boldogság keresése helyett a boldogság
megalkotására vágysz. A végeredmény pedig a szolgálat. Jézus
mondta: „Aki nagyobb nálatok, az a szolgátok lesz.” Ez a szívhez
vezető út, Dan, a felfelé vezető ösvény a lelked belső hegyén.
Jegyezd meg a szavaimat; egy nap nem önérdekből, bűntudatból
vagy lelkiismeretből szolgálsz majd másokat, hanem azért, mert
nincs más, amit annál jobban szeretnél. Olyan egyszerű és örömteli
érzés lesz, mint amikor egy gyönyörű filmet nézel, amely boldoggá
tesz, és a boldogságot meg akarod osztani másokkal.
 – Nem tudom, képes vagyok-e a szolgálatnak szentelni az életem.
Továbbra is tehernek érzem.
– Ez természetes, mert még mindig a harmadik szintről nézed –
felelte. – De a negyedik szintről, a szív ablakából nézve a kényelem,
a személyes jólét és kielégültség többé nem tölti be a lényed
központi részét. Minden egyes nap örömmel várod az ébredést, hogy
egy másik léleknek segíts, az Éned egy másik részének.
Chia Mama abbahagyta a beszédet, mert egy hirtelen
felhőszakadás bizonytalanná tette a haladásunkat. A tekergő
gyökerek között nehéz volt egyszerre beszélni és haladni. Sártól
átázott tornacipőmre koncentráltam a csúszós, nedves földön,
közben végiggondoltam, amit Chia Mama mondott. Az erdőt átitató
esőben caplattunk, elhagytunk több kisebb, de festői szépségű
vízesést a szűk, csúszós ösvény mentén.
Később, amikor az út kiszélesedett, Chia Mama aggódó képemre
nézett.
– Ne legyél túl kemény magadhoz, Dan. Fogadd el magad
olyannak, amilyen vagy. Bízz a Felsőbb Énedben. Gyerekkorod óta
szól hozzád. Elvezérelt Szókratészhez és hozzám. Fogadd el magad,
és szolgálj. Szolgálj kötelességből, amíg nem a szíved késztet rá, de
anélkül, hogy ragaszkodnál az eredményekhez. És amikor kielégít,
hogy száz életidőt, vagy egy örökkévalóságot tölts mások
szolgálatával, nem lesz tovább szükséged rá, hogy gyakorold az utat,
mert magad leszel az Út. A szolgálaton keresztül a Tudatos Éned
Felsőbbrendű Énné fejlődik.
– Honnan fogom megtudni, amikor ez bekövetkezik? – kérdeztem.
– Nem fogod tudni. Túlságosan mámor ittas leszel ahhoz, hogy
észre vedd! – vágta rá sugárzó arccal. – Az ego feloszlik Isten
karjában, az elme Isten akaratában. Többé nem akarod irányítani,
vagy bizonyos módon élni az életed. Megszűnsz létezni és elkezded
a létet. Egy nagyobb cél érdekében olvadsz egybe a „nagyobb
képpel”. Az Úttá válsz, úgy, hogy letérsz az útról!
– Nem tudom – sóhajtottam. – Lehetetlennek tűnik.
– Mikor tartott ez vissza téged valamitől? – kérdezte.
– Igazad van – mosolyogtam.
– Ha a gyerek Joseph de Veusternek valaki azt mondja, hogy
felnőtt korában Molokai szigetének leprásait fogja szolgálni, ő sem
hitte volna el – folytatta. – De Joseph Damien atyává lett, és amikor
a leprásokat idehozták szenvedni és meghalni, rátalált a hivatására,
és élete hátralevő részében őket szolgálta. Vagy nézd meg Teréz
anyát, Mahatma Gandhit és…
– És téged – vágtam rá.
Beértünk az esőerdőbe, ahol a kunyhóm és a pihenés várt. A
gyökereket és köveket fű, levelek és nyirkos, vörös talaj váltotta fel.
Mindketten fáradtak voltunk, csendben haladtunk. Én arra
koncentráltam, hogy mélyen, lassan lélegezzek, a nyelvem a
szájpadlásomon tartsam, lehetővé téve, hogy Alapvető Énem
keringesse és egyensúlyban tartsa a bennem áramló energiákat.
Nem csak levegőt, hanem fényt, energiát és lelket lélegeztem be.
Madárdalra lettem figyelmes, és a patakok meg vízesések állandó
csobogása és zúgása ismét Molokai titokzatos szépsége felé
irányította figyelmemet. De újra meg újra felmerült tudatomban a
szolgálat kérdése, amely nyilván életem gyenge láncszeme. A téma
ott motoszkált bennem, nem hagyott nyugodni.
– Chia Mama – törtem meg a csendet. – Amikor Damien atyát
vagy Teréz anyát említed, rá kell jönnöm, milyen távol állok én
tőlük. Életemnek ebben a szakaszában egyszerűen nem vonz a
gondolat, hogy leprásokkal dolgozzam, és a szegényeket szolgáljam,
bár tisztában vagyok vele, hogy ez lenne a helyes.
– Az emberek többsége osztozik az érzéseidben – felelte anélkül,
hogy megfordult volna. – A jócselekedeteknek sok oka lehet. Az első
szinten csak saját magad szolgálatát találod, a másodikon a
szolgálathoz mindig a mások feletti hatalom megszerzése is kötődik.
A harmadik szinten a kötelességtudat és a felelősség motiválja.
Ismét csak azt mondhatom: az igazi szolgálat a negyedik szinten
kezdődik, amikor a tudat már a szívben lakozik.
Tovább sétáltunk a délutánban, egyszer megálltunk és mangót
szedtünk. De alig csillapította éhségemet. Örültem a maradék
diónak, ami Chia Mama zsákjából került elő. Ő maga alig
csipegetett, kevéssel is beérte.
– Egyél ilyesmit, és olyan karcsú leszel, mint egy modell –
jegyeztem meg.
– Milyen modell? – mosolygott.
– Egy szent modell.
– Nem vagyok szent – tiltakozott. – Látnál csak a partikon.
– Már megtörtént, nem emlékszel? Oahun.
A gondolataim visszakanyarodtak ahhoz az estéhez. Tényleg
néhány héttel ezelőtt történt? Mintha évek teltek volna el az
érkezésem óta. Jóval öregebbnek éreztem magam, s egy kicsit talán
bölcsebbnek is.
Lefelé tartó bandukolásunk utolsó szakaszán megkérdeztem Chia
Mamát:
– Hogyan fogom megtenni azt az ugrást, amelyről beszélsz?
Dolgozom, gondoskodnom kell a családomról, és más
kötelezettségeim is vannak. Egyszerűen nem adhatok fel mindent,
hogy önkéntes szolgálatot vállaljak.
 – Ki mondta, hogy ezt kell tenned? Honnan vetted? – kérdezte,
aztán elmosolyodott. – Talán ugyanarról a helyről, ahonnan én is.
Lelassította lépteit, úgy folytatta:
– Amikor felvettek az egyetemre, én is magasra tettem a mércét.
Maga a Szent Grál lebegett a szemeim előtt. Egyetlen nap sem múlt
el, anélkül, hogy ne éreztem volna magam bűnösnek, amiért egy
ilyen jó egyetemre járok, könyveket olvasok, tanulok, filmeket
nézek, miközben gyermekek éheznek a világ más tájain.
Megfogadtam, hogy a tanulmányaim befejezése után segítek majd a
nálamnál szerencsétlenebbeknek. Azon a nyáron ösztöndíjjal
Indiába küldtek, ahol durván kiábrándítottak. Megtakarítottam
valamennyi pénzt, hogy a szegényeknek adjam. Alig szálltam le a
vonatról, egy gyermek közeledett felém. Gyönyörű volt, ápolt és
tiszta, foga fehéren csillogott, szegénysége ellenére is. Udvariasan
koldult, és boldog voltam, hogy adhattam neki egy kis pénzt.
Felcsillant a tekintete. És én olyan jónak éreztem magam! Aztán
további három gyerek futott oda hozzám. Rám mosolyogtak, és
mindnek adtam egy-egy pénzdarabot. Aztán vagy tizenöt gyerek
vett körül, de ez még csak a kezdet volt. Mindenhol gyerekek
koldultak. Hamar elfogyott a pénzem. Odaajándékoztam a táskámat
és az esernyőmet. Elajándékoztam csaknem mindent a rajtam lévő
ruhán és a repülőjegyemen kívül. Tudtam, ha ez így folytatódik,
magam is koldusbotra jutok. Valahol véget kellett vetni ennek. Meg
kellett tanulnom, hogy nemet mondjak, anélkül, hogy
megkeményíteném a szívemet. Fájdalmas volt, de szükségszerű.
Nem kellett szegénységi fogadalmat tennem. És neked sem kell.
Igen, több könyörületre lenne szükség ezen a világon. De
mindenkinek más a hivatása. Egyesek állatvásáron dolgoznak,
mások börtönökben. Egyesek luxusban élnek, mások hajléktalanok.
Egyeseket az foglalkoztat, hogy milyen márvány illik házi
uszodájukhoz, mások éhen halnak az utcákon. Ettől vajon a
gazdagok gonosztevők és a szegények szentek? Nem hinném.
Bonyolult karmák működése ez. Mind a szerepünket játsszuk. Mind
olyan életkörülmények közé születtünk, amelyek kihívást jelentenek,
és hagynak kibontakozni. Ebben az életben koldus vagy, a másikban
talán gazdag leszel. Egyenlőtlenség mindig is volt, és amíg az
emberiség tudatossága legalább a harmadik szintre nem emelkedik,
lesz is. Idővel végül beletörődtem, hogy kényelemben élek és elég
élelmem van. Nincs bűntudatom. Máskülönben egy falat étel sem
csúszna le jó érzéssel a torkomon, abban a tudatban, hogy mások
éheznek.
– Hogyan tudod kezelni ezeket az érzéseket? – kérdeztem.
– Látod, ez a kérdés felfedte ébredező szívedet – mondta. – Oly
módon kezelem ezeket a dolgokat, hogy igyekszem kedvesnek lenni
a közvetlen közelemben élőkkel. Elfogadom a rám rótt szerepet, és
neked is ugyanezt ajánlom. Nincs azzal semmi gond, ha a békés
harcos sok pénzt keres, és azt csinálja, amit szeret, ha azzal másokat
szolgál. Mind a három elem fontos. Helyes fájdalmat érezni,
szeretni, boldognak lenni a világ buktatói ellenére. Találd meg a
saját egyensúlyod. Tedd meg, ami tőled telik, de legyen időd a
nevetésre, az élet élvezetére. Ugyanakkor készülj fel rá, hogy ha a
tudatosságod emelkedik az élet tornyában, az életstílusod
megváltozik. Egyszerűsödnek az igényeid, másképp töltöd az időd,
költöd a pénzed és használod az energiád. Minden megváltozik.
– Magasabb eszményeim is vannak, Chia Mama. Közelebb akarok
hozzájuk kerülni. Változni akarok.
– A változás első lépése, hogy elfogadod a mostani helyed – hívta
fel rá a figyelmemet. – Teljesen fogadd el a fejlődésed. A magadról
alkotott elmarasztaló ítélet csak visszatart a változástól, mert az
Alapvető Én nagyon makacs és védekező. Ha elfogadod magad, a
tudatalattidban élő gyermek megkapja a szükséges teret, hogy
növekedhessen. De hogy ez mikor történik, az kizárólag Istenen
múlik, nem rajtad.
 16

SÖTÉT FELHŐK EGY SZÉPNAPON

Íme a dolgok könnyei;

a halandóság megérinti a szívet.”

VERGILIUS: AENEIS

Mindent magamba szívtam, amit tudtam; Chia Mama érezte. Az

utolsó néhány kilométeren pihentettem az elmém és a szívem, de a
lábam sajnos nem. Üresjáratban szaladtam, inkább a lejtő lendülete,
semmint az energiatartalék mozgatott. Újra belém csapott az a
hihetetlen gondolat, hogy ez az idős asszony végigbírta ezeket a
kilométereket, végigbicegte minden egyes lépését.
Amikor már úgy egy kilométernyire lehettünk a kunyhómtól, Chia
Mama egy másik ösvényre fordult rá, mint amire emlékeztem.
Néhány percre rá egy vízesés melletti kis kunyhóhoz értünk. Fentről
lefelé haladva ráláthattam egy óriási japán sziklakertre – magányos,
nagy szikla állt szigetként a gereblyézett kavicstengerben, mellette
magasba nyújtózkodó, az egésszel tökéletes harmóniában lévő
bonsai fa. Felette másik teraszos kert, zöldségeknek és virágoknak.
A kunyhó cölöpökön állt.
– Néha sok vizet kapunk – magyarázta Chia Mama anélkül, hogy
kimondtam volna a kérdésem.
 Közben felmentünk három rönklépcsőn, és beléptünk a házba. A
berendezés teljes mértékben Chia Mama ízlését tükrözte: hosszú,
alacsony futón ágy, zöld szőnyegek, akár az erdő levelei, a falon
néhány festmény, néhány zafu – meditációs és mindenféle egyéb
párnák.
– Adhatok jeges teát? – kérdezte.
– Igen – mondtam. – Segítsek valamit?
Mosolygott.
– Ha ketten teáznak is, nem igényel két személyt az elkészítése.
Ott van a fürdőszoba – mutatott a bal oldalam felé a konyhába
menet. – Érezd magad otthon. Ha akarsz, tegyél fel egy lemezt.
Kifelé jövet a fürdőszobából megkerestem a lemezjátszót. Egy
öreg tekerős fonográfot találtam, egy antik darabot.
Amikor Chia Mama kihozta a teát és friss papaja szeleteket, itt,
otthoni környezetében olyan békés nyugalom áradt belőle, mintha el
sem mozdult volna innét, s nem vitt volna kegyetlen túrára.
A tea végeztével kiürítettük és elmostuk a tányérunkat.
– Mindössze másfél kilométernyire vagyunk a kunyhódtól –
mondta. – Rád fér egy kis pihenés, gondolom.
– Igen – értettem egyet vele. – Rád is.
Chia Mama japán módra térdelt velem szemben a párnán, és
egyenesen a szemembe nézett.
– Úgy érzem, elég jól megismertelek ez alatt a néhány nap alatt.
– Az érzés kölcsönös – mondtam. – Lenyűgöztél! Szókratész
aztán tudja, kikkel barátkozzon! – mosolyogtam.
– Igen, tudja – mondta, s azt gondoltam, rám céloz.
– Tudod, különös, hogy csak néhány hete ismerjük egymást, de
jóval többnek tűnik.
– Mint egy időugrás – állapította meg.
 – Igen, pontosan. És nekem szükségem lesz némi időre, hogy
mindent megemésszek, amit itt tanultam.
Valamivel később szólalt csak meg.
– Talán éppen ez az élet célja: idő, hogy megemésszük mindazt,
amit tanultunk.
Egy ideig csendben ültünk, élveztük a ház nyugalmát, és egymás
társaságát.
– Olyan hálás vagyok neked, Chia Mama – szólaltam meg
váratlanul.
– Hálás, nekem? – nevetett, mint aki viccesnek, sőt, talán
abszurdnak véli. – Én vagyok boldog; a hála jó és egészséges érzés,
de amikor szomjas vagy, és valaki vizet ad neked, a pohárnak vagy
hálás, vagy a személynek, aki a vizet adta neked?
– Hát, a személynek – feleltem.
– Én csak a pohár vagyok – mondta. – A Forrásnak küldd a
háládat.
– Meg fogom tenni, Chia Mama, de attól még méltányolhatom a
poharat!
Mindketten nevettünk, majd a mosolya kissé elhalványult.
– Úgy érzem, hogy valamit el kell mondanom neked, Dan, arra az
esetre… – Egy ideig habozott. – A vérrögökkel van baj. Nagy a
kockázata, hogy újabb szélütés ér. Az utolsónál lesántultam, a
kezem azóta remeg, és az egyik szememre rosszabbul látok. A
következő, ha megtörténik, végzetes lehet.
Tárgyilagosan mondta mindezt. A testemen rémület hulláma
futott végig.
– Az orvos, aki először diagnosztizálta, és a specialista, aki
ugyanazt állapította meg, azt mondta, hogy a szokásos
óvintézkedéseket betartva normálisan élhetek, de a kilátásaim
nagyon bizonytalanok. Nem sokat tehetnek értem, gyógyszert
kaphatok, de…
Nyugodtan ült, mialatt én magamba szívtam a híreket. A szemébe
meredtem, a földre, majd újra a szemébe néztem.
– Azokba a „szokásos óvintézkedésekbe”, amelyeket az orvos
említett, beletartozik az is, hogy ne merítsd ki magad fárasztó
túrákkal?
Chia Mama sajnálkozva nézett rám.
– Most már érted, miért nem szóltam előbb?
– Igen. Mert akkor nem mentem volna veled!
Harag, aggódás, bánat, félelem, gyengédség, árulás és bűntudat
érzése árasztott el. Sűrű csend telepedett a szobára.
– Azt mondtad, hogy a következő szélütés halálos lesz. Nem úgy
értetted, hogy talán halálos?
Vonakodva válaszolt.
– Érzem, hogy hamarosan meghalok. Meg tudom érezni. Csak
nem tudom pontosan, mikor következik be.
– Tehetek érted bármit is? – kérdeztem.
– Majd szólok – felelt megnyugtató mosollyal.
– Azzal, amit tudsz, vagyis hogy jó kapcsolatban vagy az Alapvető
Éneddel, nem tudod meggyógyítani magad?
– Nem egyszer feltettem már magamnak ezt a kérdést, Dan.
Megteszem, amit tudok, a többi a Szellem feladata. Vannak dolgok,
amelyeket az embernek el kell fogadnia. Semmiféle pozitív
gondolkodással nem növeszthetsz vissza egy elvesztett lábat; az én
problémám is ilyen.
– Meséltem neked egy barátomról, aki meghalt. Amikor a
tudomására jutott, hogy beteg, ugyanazt érezte, mint a legtöbb
ember hasonló helyzetben: döbbenetet, elutasítást, haragot, és
végül beletörődést. Számomra úgy tűnt, választási lehetőséget
kapott, hogy legyőzze a betegséget, s minden idejét, energiáját,
akaratát a gyógyulásnak szentelje, vagy beletörődjön a halálba,
feladja, megbékéljen a világgal, elrendezze a dolgait, és mindezt
valahogy a fejlődésére használja fel. De egyiket sem tette –
jegyeztem meg szomorúan. – Azt tette, amit a legtöbb ember tett
volna a helyében. Kedvetlenül imbolygott ide-oda, nem harcolt a
halál ellen, de nem is fogadta el, míg be nem következett a vég. Én…
én csalódtam benne.
Most első alkalommal osztottam meg ezt az érzést mással.
– Szókratész büszke lenne rád, Dan – mondta Chia Mama csillogó
tekintettel. – Nagy bölcsességre vall, hogy ezt észrevetted. Láttam
embereket, akik teljesen megadták magukat a halálnak, és
meggyógyultak. Ami engem illet, egyszerre küzdök az életemért és
fogadom el a halált. És élni fogok, igazán élni, míg meg nem halok,
legyen az ma, holnap, a következő hónapban vagy a jövő évben.
Ennyit bárki meg tud tenni.
Rám nézett, és azt hiszem, megérezte, milyen tehetetlen düh
tombol bennem, hogy mennyire szeretnék rajta segíteni.
– Ebben az életben semmire nincs garancia – mondta. –
Mindnyájan az általunk legjobbnak vélt módon élünk. Meghallgatom
az Alapvető Énemtől kapott üzeneteket és megbízom bennük. De
néha, mindezek ellenére… – Vállrándítással fejezte be a mondatot.
– Hogyan birkózol meg vele? A tudattal, hogy bármelyik
percben…
– Nem félek a haláltól. Megértem. De attól még szeretem az
életet! És minél több nevetésben és vidámságban van részem, annál
több energiát ad az Alapvető Énem, hogy tovább táncoljak.
Megsimogatta mindkét kezem.
 – Tőled sok nevetést és örömet kaptam az elmúlt néhány napban!
– mondta.
Égni kezdett a szemem. Könnyeim kicsordultak, és
összeölelkeztünk.
– Gyerünk – javasolta. – Hazakísérlek.
– Nem! – tiltakoztam azonnal. – Akarom mondani, magam is
megtalálom az utat. Te csak pihenj.
– Vonzó ötlet – ásított és nyújtózkodott. Mikor kifelé fordultam,
utánam szólt:
– Ha már így felajánlottad, van valami, amit megtehetnél értem.
– Mondd.
– Akad néhány elintéznivalóm, meg kell látogatnom néhány
embert. Segíthetnél, ha nem bánod, vihetnéd a csomagokat, meg
hasonlók. Holnap van valami dolgod?
– Utánanézek a naptáromban – lelkesedtem.
– Helyes! – felelt. – Holnap találkozunk. És, Dan, kérlek, ne
aggódj.
Aztán intett és elfordult. Lassan lépdeltem le a bejárati lépcsőn,
hogy ráleljek a kunyhómhoz vezető ösvényre. Lefelé ballagva a fák
között elgondolkodtam: vajon éreztem-e valaha is úgy, mint ő?
Segítettem-e másokon csak azért, mert szerettem azt tenni, úgy,
hogy nem gondoltam közben magamra? Aztán valami más hasított
belém. Lehetséges, hogy Szókratész nem csupán azért küldött ide,
hogy Chia Mama segítsen nekem, hanem azért is, hogy valami
módon én is segítsek neki? Aztán újra belém nyilallt: Szókratész is
kiszolgálta az embereket a benzinkútnál.
Mire a kunyhóhoz értem, két gondolat is kikristályosodott
bennem. Az első az volt, hogy Szókratész valójában azért küldött
ide, hogy megtanuljak szolgálni; a második, hogy nagyon sok a
visszafizetni valóm.

***

Másnap kora reggel egy madár éles csiripelése ébresztett, és parányi

súlyt éreztem a mellemen. Óvatosan kinyitottam a szemem, és egy
piros magvájó madárkát láttam, Chia Mama barátját, az apapane
madarat.
– Szia, Vörösmadár – köszöntöttem halkan, mozdulatlanul.
Mindössze a fejét billentette meg, csiripelt és kirepült az ablakon.
– Látom, a madár megelőzött – mondta Chia Mama, belépve az
ajtón, és egy fára mutatott, ahol a madár tovább énekelt.
– Készen vagyok – mondtam a cipőmet kötve. Megfogadtam, hogy
nem leszek letört és érzelgős Chia Mama társaságában. – Mi az első
feladat?
– Reggelizünk.
Kenyeret adott, még meleg volt.
– Köszönöm! – mondtam, és az ágyon ülve csámcsogtam. –
Egyébként meg akartam kérdezni, hogy ez a kunyhó a tiéd?
– Ajándék; Sachi apja építette évekkel ezelőtt.
– Jó kis ajándék – jegyeztem meg teli szájjal.
– Egy jó embertől.
– Mikor ismerhetem meg?
– Nincs itthon, építkezésen dolgozik. Nem sok az építkezés
manapság Molokain, így ha lehetősége adódik… – vállat vont.
– Sachi hol van?
– Bármelyik percben itt lehet. Mondtam neki, hogy velünk jöhet.
– Örülök. Kedvelem a kisasszonyt.
 Sachi lépett be, elvörösödött a dicséret hallatán. Chia Mama
felvett egy hátizsákot, majd a másikra mutatott, arra, amelyet nekem
kellett vinnem. Lehajoltam.
– A mindenit, ennek aztán van súlya – csodálkoztam el. –
Kövekkel van tele, vagy mi?
– Tulajdonképpen igen – mondta. – Fujinak és Mitsunak szántam
néhány válogatott követ, a sziklakertjükbe. És az edzés jót tesz
neked.
– Ha nem bírod, vihetem én is – jelentette be Sachi, és a
mosolytól gödröcskék jelentek meg arcán.
– Ha nem bírom, engem is vihetsz – vigyorogtam vissza, majd
Chia Mamához fordultam. – Nem Fuji az a fotós, akiről beszéltél?
Nem nekik született most gyerekük?
– De. Most tájkertészettel foglalkozik. A Molokai Farmon
dolgozik. Nagyon jól bánik a szerszámokkal.

***

Fuji és Mitsu melegen és udvariasan fogadtak bennünket, és

megmutatták újszülött fiukat, Tobyt, akit nem hatott meg a társaság,
és tovább aludt.
– Néhány hete érkezett, Chia Mama segítségével – mesélte Fuji.
– Ugyanez igaz rám is. De remélem, az ő útja könnyebb volt az
enyémnél – vigyorogtam Chia Mamára.
Leengedtem a kővel teli zsákot a hátamról, és egy tompa
puffanással a verandára tettem.
– Kövek a kertedhez – magyarázta Chia Mama Fujinak, miközben
én a karom és a vállam nyújtogattam. – Ha nem olyanok,
amilyeneket szeretnél, örömmel visszavisszük – ajánlotta, az én
káromra.
 Elég volt egy pillantást vetniük a képemre, és mindnyájan
elnevették magukat.
A kunyhó tömve volt csecsebecsével és nevezetes események
képeivel, takarosan elrendezve álltak a polcokon. Gyönyörű képeket
láttam hullámokról, fákról és az égről – valószínűleg Fuji munkáit.
Csodálatos, boldog ház volt, minden oldalát fák vették közbe, a
falakat lelógó növények díszítették. Gyereksírást hallottunk, a kicsi
éhesen ébredt.
Chia Mama és Mitsu a babával maradtak, Fuji pedig körbevezetett.
– Mitsunak és Fujinak csodálatos a kertje – lelkesedett Sachi.
Így is volt: káposztát, kukoricát, borsót és tököt, de még
tarógyökér zöldjét is láttam kibújni a földből. A kert egyik oldalát
avokádófa határolta, a másikon egy fügefa állt őrt.
– Jó a krumplink is! – büszkélkedett Fuji.
Mindenhol éreztem magam körül a természetes szellemeket;
észrevettem, hogy az Alapvető Énem jóval érthetőbben beszél
hozzám. Vagy talán csak én figyeltem rá jobban.
A sétánk után leültünk a verandán és tájkertészetről, fotózásról és
egyebekről beszélgettünk, míg Chia Mama fel nem tűnt.
Búcsúzáskor Fuji jól megrázta a kezem.
– Ha bármit tehetek érted, Dan, kérlek, szólj.
– Köszönöm – mondtam. Őszintén megkedveltem, de nem
reméltem, hogy újra látom. – A legjobbakat a családodnak.
Mitsu a házból integetett, mellén a gyermekkel, és mi
megindultunk lefelé az úton.
– A városba megyünk – mondta Chia Mama. – Kölcsön veszem
Fuji furgonját, amikor nincs rá szüksége.
Bepréselte magát a kis furgon kormánya mögé, és hátratolta az
ülést, hogy levegőt tudjon venni. Én az utas ülésre ültem, Sachi
felpattant a furgon hátuljába.
– Kapaszkodj, ha kedves az életed! – kiáltott ki Chia Mama
Sachinak, aki önfeledten sikoltozott, miközben lezötykölődtünk a
poros és kavicsos úton a kétsávos főútra.
A városba megyünk, gondoltam. Micsoda kifejezés! Azóta nem
láttam civilizált helyet, hogy elindultam a tengerparton a Makapuu-
csúcs felé, hetekkel ezelőtt. Kicsit ostobának éreztem magam, de
azért izgatott voltam.

***

Kaunakakai városa a sziget déli végén papírmasé hollywoodi

díszletre emlékeztetett – háromsaroknyi városközponttal, kopott
festésű fa- és téglaépületekkel. A város szélen egy táblán ez állt:
„2200 lakos.” A tengerparti városkától úgy másfél kilométer hosszú
rakpart vezetett a kikötőig.
Chia Mama bement egy üzletbe vásárolni, én pedig kint vártam
Sachival, akit teljesen lenyűgözött egy ajándéküzlet kirakata. Én
négy hawaii tinédzser fiúra figyeltem fel, akik felénk közeledtek,
majd megálltak mellettünk. Figyelmen kívül hagyva az Alapvető
Énem baljós érzését, nem tulajdonítottam túlzott figyelmet nekik, de
aztán egyikük hirtelen Sachi felé fordult, és kitépte a virágot a
hajából.
Sachi felháborodottan támadt rá.
– Add vissza!
A fiú mit sem törődött vele, egymás után kezdte tépkedni a
szirmokat.
– Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret…
Az egyik idősebb srác megszólalt.
– Kit érdekel, nem elég nagy, hogy bármit is csináljon, de…
 – Gyerünk, ide azzal a virággal – szóltam közbe harciasan. Vagy
hülyén. Felém fordult mind. Ezt most jól megcsináltam.
– Akarod a virágot? – kérdezte a legnagyobb.
Úgy tizenöt centivel és negyvenöt kilóval lehetett több nálam.
Sörhasára pillantva gyanítottam, hogy valamennyi izom is van
petyhüdt hája alatt.
– Vedd el – szólt kihívóan, a haverjaira vigyorogva.
A suhancok körbevettek, a sörhasú pedig poénkodott:
– Talán hordani akarod?
– Á – nyögte egy másik. – Tutira nem buzi. Szerintem a kicsi a
csaja – állapította meg Sachi felé rántva a fejét, aki zavartan, kicsit
félénken állt.
– Csak add ide a virágot! – utasítottam. Hiba volt.
Sörhasú felém lépett és hátra lökött.
– Vedd el, haole – köpte.
Egyik kezemmel megragadtam a csuklóját, és megpróbáltam
elvenni a virágot, ő pedig eldobta és felém ütött.
A fejemet érte a csapás, hiába igyekeztem elkerülni. Nem akartam
megütni a srácot, csak Sachit akartam védeni. De túl messzire
mentem. Minden erőmmel meglöktem, ő pedig hátralépett,
megbotlott egy sörösdobozon, és ügyetlenül elesett. Az egyik
haverja felröhögött. Sörhasú úgy pattant fel, mint aki mindjárt
agyon ver, és képes is lett volna rá. De a boltos éppen idejében
rohant ki, hogy mentse a bőrömet.
– Hé, fiúk! – kiáltotta, mint aki ismeri őket. – Semmi bunyó, ha
vissza akartok ide jönni, világos?
Sörhasú megtorpant, a boltosra nézett, majd rám mutatott. Akár
egy kés, úgy vágta az ujja a levegőt.
– Legközelebb kinyírlak, haver!
 Elkullogtak.
– Szerzett egy kellemetlen ellenséget magának – jegyezte meg a
boltos. – Min kaptak össze?
– Ezen – feleltem. Felvettem a virágot és lefújtam róla a port. –
Köszönöm, hogy elkergette őket.
A boltos fejét ingatva ment vissza az üzletébe.
– Bolond turisták – morogta.
Sachi odajött hozzám, és megérintette a kezem. Akkor vettem csak
észre, hogy remegek.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Jól – feleltem, de tudtam, hogy csak részben igaz. A Tudatos
Énem higgadt maradt, de az Alapvető Énem felkavarodott.
Gyerekkorom óta azt hajtogatta nekem idealista anyám egy nem túl
idealista világban, hogy sose verekedjek. Nem volt fiútestvérem, és
egyszerűen nem tudtam, hogyan viselkedjek a fizikai kihívással
szemben. Bárcsak Szókratész tanított volna egy kis harcművészetet!
– Jól leszek – ismételtem. – És veled mi van?
– Nincs baj – mondta.
Átadtam neki a virágot.
– Tessék, majdnem olyan jó, mint újkorában.
– Köszönöm – mosolygott, aztán a mosolya elhalványult, ahogy a
távolodó vagányok után nézett. – Már korábban is láttam őket. Csak
a szájuk jár. Menjünk be. Szerintem Chia Mama már végzett.

***

Miközben a furgonba pakoltam, a fiúk után néztem, és elhatároztam,

hogy megtanulom megvédeni magam és másokat is, ha a szükség
úgy hozza. A világ veszélyes lehet, és az emberek sem mindig jók.
Nem csak utcai huligánok fenyegethetnek; nem lehet figyelmen
kívül hagyni az életemnek ezen részét. Ha az a boltos nem jön ki…
Megfogadtam: soha többé nem hagyom, hogy ilyesmi történjen
velem.
– Jól múlattátok az időt? – kérdezte Chia Mama, mikor beültünk a
furgonba.
– Bizony – mondtam Sachira nézve. – Még néhány új barátot is
szereztem.
– Remek – mosolygott Chia Mama. – Elrakom ezeket a
zöldségeket, aztán pedig bemutatlak néhány különleges embernek.
– Remek – mondtam automatikusan. Halvány fogalmam sem volt,
kik lehetnek.

***

Késő délután, miután végeztünk körutunkkal, visszavittük Fuji

teherautóját. Sachi leugrott hátulról, és egy „viszlát” kiáltással
repülőrajtot vett a földúton.
– A kulcs a kocsiban – szólt be Chia Mama Fujinak. Intett, és
elindultunk a kunyhójához vezető ösvényen.
Ragaszkodtam hozzá, hogy én vigyem a zöldségek javát – három
jókora zsákot –, de egy kisebbet Chia Mamának hagytam.
– Nem értem, miért kell cipelnem – méltatlankodott hangosan. –
Elvégre fontos kahuna vagyok, ráadásul idősebb is nálad, te pedig
kényelmesen hozhatnád a fogaid vagy a két lábad közé szorítva.
– Mert átkozottul lusta vagyok – vallottam be. – De tudom, hogy
te megszabadítasz a tunyaságomtól.
– A tunya harcos – bólogatott Chia Mama. – Tetszik. Izgalmas a
csengése.
Segítettem elpakolni, aztán kifelé indultam a kunyhóból. Chia
Mama még utánam szólt.
– Úgy egy óra múlva találkozunk a te kunyhódnál.
 17

A KITASZÍTOTTAK BÁTORSÁGA

„Ha én nem vagyok magamért, ki legyen hát?

És ha csak magamért vagyok, mi vagyok egyáltalán?
És ha nem most, akkor hát mikor?”

HILLEL: AZ APÁK MONDÁSAI

Mint kiderült, ez az út csaknem olyan hosszú volt, mint az előző, de

az ellenkező irányba vezetett. Ez alkalommal viszont egy részét
stoppal tettük meg, egy molokai farmer vitt el a hosszú földúton
csaknem a gerincig, onnan a csapáson maradtunk, amely előbb
meredeken zuhant alá, majd ismét a magasba emelkedett.
Valahányszor csak Chia Mama zihálni kezdett, megkérdeztem,
hogy van. Amikor negyedszer vagy ötödször történt így, felém
fordult. Még egyszer sem láttam, hogy ilyen közel állna ahhoz, hogy
dühbe guruljon.
– Ha még egyszer megkérdezed tőlem, hogy vagyok, úgy beléd
rúgok, hogy hazáig gurulsz. Megértetted?
Késő délután, miután az utolsó emelkedővel is megbirkóztunk,
Chia Mama gyorsan megállt, és kinyújtotta kezét, hogy én is
lefékezzek. Ha nem teszi, a következő pillanatban megkezdhettem
volna kurta madár-pályafutásomat. Egy szikla szélén álltunk, vagy
háromszáz méteres mélység tátongott alattunk. Lenyűgöző volt a
látvány: felhők lebegtek a kékeszöld tengeren, és messze alattunk
egy albatrosz siklott a légáramlaton. Pillantásommal követtem a
madarat, aztán észrevettem egy magas pálmákkal határolt
településfélét.
– Kalaupapa – mutatott arrafelé Chia Mama.
– Mi van ott lenn? – kérdeztem.
– A lift kulcsa.
Nem sok időm volt, hogy ezen rágódjak, mert Chia Mama
megfordult és lelépett egy, a földben lévő gödörbe. Utána siettem.
Sziklába rejtett lépcsőfélén lépkedtem. Meredek és sötét volt. Nem
beszélgettünk, minden figyelmemre szükségem volt, hogy el ne
essek.
Lefelé a lépcsőn a fény és az árny táncoló párosa szórakoztatott
bennünket; a napsugár foltokban jutott csak el erre a kanyargós
lépcsőre. Végül a sziklafalból a napfényre értünk, és tovább
ereszkedtünk. A kapaszkodókat markoltuk, különben alázuhantunk
volna a mélységbe.
– Néhányan használják csak ezt az utat – mondta.
– Megértem. Biztos, hogy jól vagy…
Olyan mérgesen nézett rám, hogy elhallgattam.
– Van egy öszvérút is, de huszonhat kanyarulata van. Ez gyorsabb.
Nem beszélt többet egészen addig, míg be nem vettünk egy
meredek kanyart, s le nem értünk a magasba emelkedő sziklák és a
tenger között elnyúló széles völgybe. Buja növényzet szegélyezte az
előttünk fekvő kis települést, azon túl homok és víz látszott. A házak
szabályos sorokban épültek, és néhány kisebb kunyhó állt a parton,
a pálmafák között. A település olyan spártainak hatott még ebben a
rejtett kis öbölben is, hogy inkább katonai területnek látszott, mint
kies nyaralóhelynek.
Közelebb érve néhány embert is megpillantottam. Egy-két idősebb
asszony a kertben dolgozott, egy magányos, ugyancsak idősebb férfi
őrlőgép-félével munkálkodott, de abból a távolságból nem tudtam
teljesen megállapítani, mivel.
A településre érve barátságos, de többnyire sebes arcok fogadtak.
A legtöbben felénk fordultak és bólintottak, Chia Mamára
mosolyogtak, aki nyilván régi ismerős lehetett errefelé, míg másokat
továbbra is a munkájuk kötött le.
– Ők Molokai leprásai – suttogta Chia Mama. Meleg eső kezdett
szemerkélni. – Először 1866-ban hagytak itt betegeket félelemből és
nemtörődömségből, hogy elzárják őket a világtól halálukig. Damien
atya 1873-ban jött ide, hogy szolgálja ezt a közösséget, míg ő maga
is el nem kapta a betegséget. Tizenhat évvel később meghalt.
– Meghalt a betegségben? Ragályos?
– Igen, de nem olyan könnyű elkapni. Én nem aggódnék miatta.
Bármit is mondott, én bizony aggódtam. Leprások! Eddig csak
bibliai témájú filmekben láttam ilyen embereket, amelyekben Jézus
csodát tett, és meggyógyította őket. Ő bezzeg nem félt, hogy bármit
is elkaphatna! De ő Jézus volt. Attól én még félhetek.
– Hagyományos orvosok is törődnek ezekkel a betegekkel –
folytatta halkan Chia Mama. – A leprások többsége hawaii, de van
közöttük néhány keresztény, akik nem hisznek a huna
gyógyászatban. Néhányukat én látom el tanáccsal. Ők azok, akiknek
szokatlan álmaik vagy tapasztalataik voltak, amelyeket az orvosok
nem értenek meg.
Próbáltam nem bámulni, de feltűnt néhány jellegzetes torzulás.
Egy asszony székben ült, olvasott, mindössze egy kis csonk volt az
egyik lába helyén. Egy férfi mindkét kezét elvesztette, de ez sem
tartotta vissza attól, hogy egy elektromos szerszámmal csiszoljon
valamit.
– Szép ékszereket készít, ezüst delfineket – jegyezte meg Chia
Mama.
Egyre többen bújtak elő a házaikból, ahogy terjedt érkezésünk
híre. A legfiatalabb beteg úgy negyven év körüli lehetett. Be volt
kötve a feje. Egy idősebb asszony lépett oda hozzánk és mosolygott.
Az arcán seb éktelenkedett, hiányzott néhány foga.
– Aloha – köszöntötte Chia Mamát, majd engem is. Mosolya üde,
barátságos és kíváncsi volt. Felém biccentett a fejével, úgy kérdezte
Chia Mamát:
– Ki ez a kane (férfi)?
– Azért jött, hogy kokua (segítsen) – válaszolt Chia Mama a
legjobb pidzsin angoljával. – A málhásom – tette hozzá büszkén,
darabos, de sugárzó mosolyt csalva ki az öregasszonyból. – Talán
marad néhány napot segíteni. Másként nem tudom levakarni
magamról ezeket a jóképű fiúkat – tette hozzá ráadásul.
Az öregasszony nevetett, és mondott valamit hawaii nyelven. Chia
Mama elcsodálkozott, majd szívből kacagni kezdett.
Zavartan fordultam Chia Mamához.
– Azt mondtad, maradunk néhány napot?
– Nem mi; csak te.
– Azt akarod, hogy néhány napig maradjak itt? Tényleg fontos ez?
Chia Mama kissé szomorkásan nézett rám, de nem felelt.
Szégyelltem magam, de eszem ágában sem volt itt maradni.
– Tudom, hogy jót akarsz, és talán csakugyan hasznomra válna.
Vannak, akik szívesen végzik az ilyesmit, mint Damien atya, de az
igazat megvallva, én soha nem voltam az a fajta, akit vonzottak a
kórházak vagy az ingyenkonyhák. Tisztelem azokat, akik ilyesmit
tesznek, de nem érzek rá elhivatottságot.
Újra csak nézett; a néma ráhatás.
– Chia Mama, én attól is hátrahőkölök, ha valamelyik felém
tüsszent – próbáltam elmagyarázni. – Nem bírom elviselni magam
körül a betegséget. És te azt akarod, hogy maradjak itt és vegyüljek
el a leprások között?
– Pontosan – vágta rá, és már meg is indult az egyik parti kunyhó
felé.
Követtem a központi épület, az étkező felé. Mielőtt még
bementünk volna, megszólalt:
– Az orvosokat és a papokat leszámítva ritkaságszámba mennek a
látogatók. A tekinteted tükör ezeknek az embereknek; érzékenyen
reagálnak rá. Ha félelemmel vagy iszonyodva nézel rájuk, ők is így
fogják látni magukat. Érted?
Még mielőtt válaszoltam volna, több férfi és nő gyűlt körénk, épp
az ételük mellől álltak fel. Örültek, hogy látják Chia Mamát, aki
elvette tőlem a csomagját és kivett egy csomag mogyorót, meg
valami gyümölcskenyér-féleséget, amit maga sütött.
– Ez Tiáé – mondta. – Hol van Tia?
Az emberek engem is megkörnyékeztek.
– Aloha – köszöntött az egyik asszony, s megérintett a vállamon.
Igyekeztem, hogy ne hőköljek hátra, szerencsére mindkét keze
normálisnak tűnt.
– Aloha – feleltem mosolyogva.
Aztán felfigyeltem rá, hogy az emberek utat engednek egy
asszonynak. Ő volt a legfiatalabb, akit itt láttam, a harmincas
éveiben járhatott. Hat hónapos terhesnek tippeltem. Nagy műsor
volt, ahogy ő és Chia Mama megpróbáltak összeölelkezni.
Mosolyogtak, óvatosan közelítettek egymáshoz, mosolyogtak,
oldalra hajoltak. Olyanok voltak, akár két léghajó.
Tia egyébként nagyon csinos volt, még a sorvadt karjával és a
bekötött kezével is. Chia Mama odaadta neki a süteményt.
– Neked és a kicsinek – mondta.
– Mahalol – nevetett Tia, és felém fordult. – Ő az új fiúd? –
kérdezte Chia Mamát.
– Nem! – tiltakozott Chia Mama. – Tudod, hogy a fiúim
csinosabbak és fiatalabbak.
Mind nevettek.
– Ragaszkodott hozzá, hogy ide jöjjön és segítsen a kertben
néhány napig. Erős fiú, és örült a szabálynak, hogy az önkéntesek
sötétedésig dolgozhatnak.
Chia Mama felém fordult és széles mozdulatokkal bemutatott.
– Tia, a fickó neve Dan.
Tia melegen megölelt. Aztán visszafordult Chia Mama felé.
– Annyira örülök, hogy látlak! – Újabb ölelés következett, aztán
elment, hogy megmutassa a többieknek a süteményt.
Leültünk enni. Egy asszony egy tálca friss gyümölcsöt kínált.
Nagyon udvarias volt, de nem tudtam nem észrevenni, hogy csak
egy szeme van sebes arcán. Nem voltam túl éhes, és épp vissza
akartam utasítani, amikor felnéztem egyetlen szemébe. Valamiféle
kapcsolat alakult ki közöttünk; annyira tiszta és csillogó volt a
tekintete, hogy egy pillanatra azt hittem, a lelkét látom benne, és
pontosan olyannak tűnt, mint az enyém. Elfogadtam a kínálását.
– Mahah – mondtam.

***
Később, amikor Chia Mamával egyedül üldögéltünk két régi
faszéken, rákérdeztem:
– Miért volt az a Tia nevű nő annyira hálás a süteményért?
– Nem a sütemény miatt volt az – nevetett –, bár meg kell hagyni,
csodálatosan sütök. Azért volt hálás, mert otthont találtam a
gyermekének.
– Hogy mit?
Úgy nézett rám, mintha elmebeteg lennék, és lassan nyitotta szóra
a száját.
– Elkerülte a figyelmed, hogy itt nincsenek gyerekek? Egynek sem
szabad, a betegség miatt. A leprások csecsemői sokszor
tünetmentesek, de jóval fogékonyabbak a betegségre, ezért nem
élhetnek itt. Talán ez a legszomorúbb az egészben, mert ezek az
emberek különösen ragaszkodnak a gyerekekhez. Az asszonynak két
hónappal a szülés előtt el kell innen mennie. Máshol fogja
megszülni, és elbúcsúzik tőle.
– Azt mondod, Tia nem fogja látni a gyermekét? Oda kell adnia?
– Igen, de találtam a közelben egy családot. Meglátogathatja majd
a gyereket; ezért olyan boldog. – Chia Mama hirtelen felállt. – Most
van egy kis dolgom, később találkozunk.
– Várj egy kicsit! Nem mondtam, hogy maradok.
– Akkor hát?
Nem feleltem tüstént. Csendben haladtunk a bungalók felé,
amelyek néhány százméternyire álltak a parton.
– Azért jöttél, hogy tanítsd őket? – kérdeztem.
– Nem, azért, hogy tanuljak tőlük. – A gondolataiban keresgélte a
megfelelő szavakat. – Ők átlagos emberek, Dan. Ha nem volnának
betegek, cukornád ültetvényen dolgoznának, vagy biztosítónál,
gyógyíthatnának, bankoknál vállalhatnának munkát. Nem akarom
eszményíteni őket; ugyanazok a problémáik, ugyanazok a félelmeik,
mint bárki másnak. De a bátorság olyan, mint az izom. Gyakorlással
erősödik. Az emberek nem teszik próbára a lelküket, míg szembe
nem kell nézniük a szerencsétlenséggel. Ezek az emberek a
legkeményebb érzelmi és fizikai megpróbáltatásokon mentek
keresztül. Száműzték őket, és olyan életre kényszerültek, amelyben
nincs gyereknevetés. A „leprás” szó annak az embernek a
szinonimája, akitől elfordulnak, akit a társadalom kitaszít magából,
akit magára hagy a világ. Csak keveseknek kell ezzel szembe nézni,
és kevesekben van ennyi lelkierő. Én vonzódom az olyan helyekhez,
ahol sok a lélek. Ezért érdekelnek annyira ezek az emberek. Nem
mint gyógyítójuk, hanem mint a barátjuk jövök hozzájuk.
– Nem ugyanaz?
– De – mosolygott. – Ugyanaz.
– Hát, barát én is lehetek. Maradok. De csak néhány napot.
– Ha a fogadat csikorgatva várod, hogy elteljenek a napok, akkor
felesleges. Ez a hét arra való, hogy megnyissa a szíved, amennyire
csak lehetséges.
– Egy hét? Azt hittem, csak néhány napot mondtál!
– Aloha – köszönt el, egy üveg napolajat adott, és megindult
meglátogatni a közeli települést.
Fejemet csóválva mentem vissza a kunyhósor felé, a balsors és a
lélek járt az eszemben.
A legnagyobb helyiséget vettem célba, és bementem. Kiderült,
hogy a betegszoba az, tele idegen szagokkal és ágyban fekvő,
elfüggönyözött emberekkel. Egy nagyon sovány, Chia Mama
korabeli férfi megfogta a karom.
– Jöjjön – mondta, és kivezetett a betegszobából. Aztán egy
másik, barakkszerű épület felé mutatott.
 – Ott enni. Később. – Majd magára mutatott. – A nevem Manoa.
– Aloha – köszöntöttem. – Örülök, hogy megismerkedtünk.
Nem voltam benne biztos, hogy megérti, ezért magamra
mutattam:
– Dan.
Egy háromujjas csonkot nyújtott felém, hogy kezet fogjunk. Csak
egy pillanatig haboztam. Ó kedvesen elmosolyodott, bólintott, mint
aki érti és intett, hogy kövessem.
Egy nagy földtáblához mentünk, amely már meg volt tisztítva. Ott
egy ember üdvözölt, kapát adott a kezembe, és egy földszakaszra
mutatott. Ez volt az egész.
A nap hátralévő részét, egészen sötétedésig a kertben töltöttem.
Zavarban éreztem magam, és örültem, hogy van egy világos
feladatom – ezzel legalább segíthetek valamit. A változatosság
kedvéért most én adok.

***

Manoa megmutatta, hol fogok aludni. Saját szobám volt. Jól aludtam
és éhesen ébredtem.
Az étkezőben leültem, szemben néhány emberrel, akik
mosolyogtak, de főleg maguk között beszélgettek hawaii nyelven,
egy kis pidzsin angollal megfűszerezve. Az asztalomnál mindenki
barátságos volt, újra és újra kínáltak, én pedig igyekeztem úgy tenni,
mintha nem venném észre a sebeiket.
Aznap a kertészcsapat és én jó nagyot haladtunk. Feltörtük és
megforgattuk a talajt, közben záporok áztattak, es hagytak el
minket. Bekentem magam napolajjal, és valaki kölcsönadott egy
széles karimájú kalapot.
 Az első néhány nap volt a legnehezebb, az egyedüllét idegensége
ebben a másfajta világban. A helybéliek megértőnek mutatkoztak.
Újabb nap telt el a kertben. Egészen megszoktam.
Bár kívülről semmi nem változott, valami bennem mégis átalakult.
Ahogy ennek a kis közösségnek a lakói elfogadták az életüket, én is
kezdtem elfogadni őket, nem leprásokként, hanem emberekként.
Már nem voltam szemlélő, kezdtem átérezni a közösség szellemét.
Rá tudtam hangolódni az elszigeteltségből született különleges
bajtársiasságra; szenvedésük eredményeként képesek voltak rá,
hogy nagyobb könyörülettel tekintsenek a világ fájdalmaira.

***

Másnap reggel, az árnyékszékről jövet egy kicsavarodott,

deformálódott lábú öreget pillantottam meg, aki mankóra görnyedve
vágta át magát a házsorok között. Hirtelen eltört az egyik mankó, és
az öreg elesett. Odasiettem, hogy felsegítsem. Leintett, valamit
motyogott és fogatlan szájával mosolygott. Majd egyedül lábra állt.
Egyik kezében a törött mankót tartva bicegett el a betegszoba felé.
Nem maradt több munka a kertben, mert a vetőmag még nem
érkezett meg, de azért találtam magamnak tennivalót. Estig meg
sem álltam. Vizet hordtam, segítettem kötést cserélni. Valaki
megkért, hogy vágjam le a haját, amit eléggé elrontottam, de ő nem
bánta.
Egész végig beszélgettünk és nevetgéltünk, csupán félig értve
egymás szavát. Könnyek szöknek a szemembe, most, amikor ezt
írom, de bármennyire furcsa is, életem legmegnyugtatóbb napjai
voltak azok. Olyan megszokott volt minden, olyan emberi. Csak
segíteni. Abban a néhány napban egyszerűen közéjük tartoztam.
 Az ötödik napon akkora szánalom fogott el, amekkorát előtte még
nem tapasztaltam. Soha. És megértettem Chia Mama céljait. Attól a
naptól kezdve nem féltem, hogy megfertőz a betegség, és akartam,
tiszta szívemből akartam szolgálni, bármi módon.
Megnyílt a szívem. Még többet akartam segíteni. Tornát nem
tudtam tanítani, mert a legtöbb beteg túl öreg volt. Máshoz pedig
nem értettem.
Aztán a központi rész felé menet egyszerre beugrott: egy tóval
segíthetném őket. Ez az! Valami szépet hagyhatnék magam után.
Korábban egy nyáron át egy tájkertész mellett dolgoztam, és
megtanultam az alapokat. Megtudtam, hogy a közösségnek van
néhány cementes zsákja a raktárban, és megvan minden szerszám,
amire szükségem lehet. Egyetlen kép lebegett előttem: egy
csodálatos, derűs tavacska képe, amely mellett le lehet ülni és
meditálni, vagy csak egy rövid időre megpihenni. Az óceán alig
néhány százméternyire volt, de egy tavacska mégis valami
különleges dolog.

***

Másnap, épp hogy nekiálltunk a betonkeverésnek, megjelent Chia

Mama.
– Letelt a hét, Dan. Remélem, nem keveredtél bajba.
– Nem! Nem telt még le! – tiltakoztam.
– Pedig igen – mosolygott.
– De láthatod, hogy épp egy munka közepén vagyok. Vissza tudnál
jönni néhány nap múlva?
– Nem is tudom – csóválta a fejét. – Rengeteg a dolgunk, az
edzésed…
– Igen, tudom. De ezt nagyon szeretném befejezni.
 Chia Mama sóhajtott és vállat vont.
– Akkor lehet, hogy nem marad elég időnk egy különleges
technikára, amivel…
– Csak néhány napot kérek!
– Ahogy akarod – egyezett bele az egyik bungaló felé fordulva.
Észrevettem az arckifejezését. Önelégültség sugárzott róla. De
csak egy pillanatra kötötte le a figyelmem, s már emeltem is a
következő cementes zsákot.

***

Chia Mama épp időben tért vissza, hogy lássa, amikor befejezzük a
kőművesmunkát. És abban a pillanatban, hogy elkészült, tudtam,
elérkezett a távozás ideje. Sokan jöttek oda hozzám kezet fogni.
Kötelék alakult ki közöttünk, a közös célért együtt munkálkodás
köteléke, amely évezredes kapocs az emberek között. Jó érzés volt.
Tudtam, hogy hiányozni fognak mindannyian. Jóval közelebb
éreztem magam ezekhez a társadalomból kitaszított emberekhez,
mint a kollégáimhoz Ohióban. Talán azért, mert mindig is
kirekesztettnek éreztem magam. Vagy talán a közös feladatunk, az ő
nyitottságuk, egyenességük és őszinteségük miatt. Nekik nem
maradt rejtegetnivalójuk. Ők nem próbáltak jónak tűnni, vagy
menteni a látszatot. Ledobták a társadalmi maszkokat, hagyták,
hogy én is ledobjam az enyémet.
Indulni készültem Chia Mamával, amikor Tia odalépett hozzánk,
és mindkettőnket megölelt. Gyengéden húztam magamhoz.
Átéreztem a fájdalmát, és a bátorságát, amivel szembenézett
jövőjével; hogy le kell mondania gyermekéről.

***
Chia Mamával a part felé tartva más érzések is a felszínre törtek
bennem. Elárasztott mindaz a hála, sajnálat és szeretet Chia Mama
iránt, amit az elmúlt hat napban háttérbe szorítottam. Megálltam
vele szemben, a vállára tettem a kezem és a szemébe néztem.
– Olyan jó vagy hozzám – mondtam neki. – Bárcsak tehetnék
érted valamit… – Lassú, mély lélegzetet vettem, hogy elfojtsam a
bánatom. – Chia Mama, te olyan rendes vagy. Ez egyszerűen nem
tisztességes! Nem érzem, hogy megérdemlem mindazt az időt,
energiát, életet, amit nekem adtál. Hogyan tudom mindezt
megköszönni, vagy egyáltalán valaha is viszonozni neked?
Válasz gyanánt Chia Mama hosszasan magához szorított. Úgy
tartottam a karomban ezt az idős asszonyt, ahogy Szókratészt soha
nem voltam képes megölelni, és sírva fakadtam.
Kibontakozva az ölelésünkből, élénk mosolyt villantott felém:
– Szeretem, amit csinálok. Egy nap majd ezt is megérted. És amit
teszek, azt nem érted teszem, és nem is Szókratészért, ezért aztán
nem szükséges, s nem is helyénvaló a köszönet. Egy nagyobb ok,
egy nagyobb küldetés vezet. Azzal, hogy neked segítek, rajtad
keresztül sok más embernek is segíthetek. Gyere, sétáljuk egyet a
parton – mondta.
Hátrapillantottam a falura, ahol az élet visszatért a rendes
kerékvágásába, és megérintett ezeknek az embereknek az aloha
szelleme. Más szemmel néztem őket, mint amikor idejöttem. Ha a
többi emlékem el is halványul, ez élénk marad, valósabb és
tartósabb, mint bármelyik látomás.
 18

MEGVILÁGOSODÁS AZ ÉJ KÖZEPÉN

„Isten magva bennünk van:

körtemagból körtefa válik; mandulamagból mandulafa;
és istenmagból Isten.”

MEISTER ECKEHART

Egyikünk sem beszélt sokat, csak mentünk a fehér homokon,

hallgattuk a hullámok rohamát, a part mentén járőröző albatroszok
éles vijjogását. Chia Mama a láthatárt fürkészte, a késő délutáni nap
vetette hosszú árnyakat figyelte, s akár egy macska, olyan dolgokat
látott, mely legtöbbünk számára nem látható. Én egy vízen úszó
fadarabot vizslattam, amelyet magasra feltolt a partra a szokatlanul
magas áradat, melyet az előző éjszaka vihara duzzasztott.
Átfésültem a partot, kagylót kerestem. Sachi nem hatódna meg a
kagylóktól, annál inkább Holly. Az én kislányom, gondoltam.
Magam előtt láttam Holly édes arcát, és nagyon hiányzott. Linda is
eszembe jutott, és eltűnődtem; talán úgy volt elrendelve, hogy
elváljanak útjaink.
Visszanéztem, láttam az árnyakat, amelyek átszelték kígyózó
lábnyomunk ösvényét a nedves homokban. Lenéztem, ajándék után
kutattam a tengert, míg Chia Mama tovább figyelte a láthatárt, és az
előttünk elnyúló partot.
Térdig érő hullámokban gázolva kerültünk meg egy sziklát. Chia
Mama nagyot sóhajtott, azt hittem, mondani fog valamit. De a sóhaj
életem egyik legszomorúbb és legkülönösebb látványának szólt.
Ezernyi tengeri csillag halmozódott fel a strandon, az előző vihar
mosta partra őket.
Csodálatos ötágú csillagok, rózsaszínűek és rozsdaszínűek
hevertek a forró homokban kiszáradva, haldokolva.
Megtorpantam, megrémített ez a tengerparti temető. Olvastam
már partra vetődött bálnákról és delfinekről, de a saját szememmel
még nem láttam ilyesmit. És most, az ezernyi haldokló teremtést
szemlélve dermedtséget és kétségbeesést éreztem.
Chia Mama anélkül, hogy megtorpant volna, egy közeli tengeri
csillaghoz ment. Lehajolt, felvette, a víz széléhez vitte és a vízbe
tette. Aztán vissza, felvett egy másik kicsi csillagot, és visszaadta a
teremtményt a tengernek.
A tengeri csillagok hatalmas számától lesújtva hebegtem:
– Chia Mama, olyan sokan vannak! Nem sok értelme van annak,
amit teszel.
Felnézett egy pillanatra, miközben újabb csillagot engedett a
tengerbe.
– Az ő számára van értelme – válaszolta.
Igaza volt, természetesen. Mindkét kezemmel felvettem egy-egy
tengeri csillagot, és követtem a példáját. Aztán további kettőt vittem
a vízbe. Folytattuk egész délután, estébe nyúlóan, a holdvilágban is.
A legtöbb tengeri csillag elpusztult, de mi megtettük, ami rajtunk
múlott.
 Chia Mama újra és újra és újra lehajolt. De semmit sem
mondhattam, amivel lebeszélhettem volna. Addig él, amíg meg nem
hal. Amíg itt vagyok a szigeten, a segítségére lehetek. Végül teljesen
kimerülten, de jó érzéssel terültünk el a homokban, és álomba
zuhantunk.

***

Hirtelen ébredtem. Felültem, azt hittem, hajnalodik. De a fény

csupán recsegő tűznek bizonyult, mellette Chia Mamával, aki a hátát
mutatta felém. Felé indultam.
– Nem tudsz aludni? – kérdeztem, nehogy megriasszam.
– Eleget aludtam – mondta, s tekintetét a tűzön nyugtatta.
Megálltam mögötte, megmasszíroztam a vállát és a hátát.
– Mit látsz a tűzben? – kérdeztem, de nem reméltem választ.
– Mit szólsz hozzá, ha azt mondom, hogy nem erről a bolygóról
való vagyok? – kérdezte.
– Tessék?
– Tegyük fel, hogy azt mondom, Szókratész sem az. És te sem.
Nem tudtam, miről beszél, hogy komolyan vegyem-e.
– Ezt látod a tűzben? – Más nem jutott eszembe.
– Ülj le – mondta. – Nézd meg magad.
Leültem és a táncoló lángokba meredtem.
Chia Mama lassan felállt, és erős kezével gyűrni kezdte az izmokat
a hátamon.
– Megkérdezted, miért vagyok itt neked. Azért, mert egy család
vagyunk – adta tudtomra. – Ugyanannak a spirituális családnak a
tagjai.
– Hogy érted…
 Nem tudtam befejezni a mondatot. Chia Mama akkora ütést mért a
tarkómra, hogy csillagokat láttam, aztán csak a tüzet… mind
mélyebben… mélyebben.

***

Láttam az idő és az űr kezdetét, amikor a Lélek „tízezer dologgá”

vált: a csillagképeket, a bolygókat, a hegyeket, a tengereket, és a
világra jött nagy és kis teremtményeket.
De emberek nem voltak. A történelem előtt, a varázslat idején,
amikor az Elme hagyta, legendák születtek. Állatok fejlődtek ki a
földön mindenből, ami megelőzte őket. De a bolygón nem létezett
emberi lélek.
Láttam az ősi univerzum képét, ahol az űr kanyarulataiban angyali
lelkek játszottak a szabadság és boldogság birodalmában. Ez az
emlék, benne a psziché legősibb feljegyzéseivel, lett az archetípusa
a helynek, amelyet mennynek nevezünk.
Az ott élő lelkek egy áradata lejött a földre, mert kíváncsiak voltak
a földi birodalomra – az állati alakokra, a teremtő szexuális
energiára –, arra, hogy milyen lehet testben élni.
Elnyomták a földön kóborló primitív állati teremtményeket;
beléjük bújtak, az ő szemükkel láttak, az ő bőrükkel éreztek, és
megtapasztalták az anyag birodalmát, a földi életet.
Láttam őket, éreztem őket, ahogy készen álltak rá, hogy elhagyják
állati vendéglátójukat, és visszatérjenek a Forrásukhoz. De ezek a
lelkek rosszul ítélték meg az anyagi világ mágneses vonzását;
csapdába estek, azonosultak az állati tudatossággal. Így kezdődött a
nagy kaland ezen a bolygón.
Ezek a lélekenergiák, és emberszerű magasabb tudatosságuk az
állatokban bevésődött a DNS-szerkezetbe, ami azonnali és radikális
evolúciós ugrásokat okozott. Látomásomban magában a genetikus
spirálokban követhettem mindezt.
A teremtmények következő generációja nyújtott alapot a görög
mítoszokhoz – kentaurokhoz, szirénekhez, szatírokhoz és
nimfákhoz. A félig állati, félig emberi lények a legendák forrásai
lettek, az olimposzi istenek együtt éltek az állatokkal és az
emberekkel.
Az első szakaszban érkezők elfelejtették, hogy ők Szellemek, nem
húsból valók; azonosultak a vendéglátójukkal. Ezért misszionárius
lelkek hulláma jött értük, hogy megszabadítsák őket, kihúzzák a
vonzásból. De ők is csapdába estek.
Tovaröppent az idő, évszázadok múltak. Egy második felmentő
sereget küldtek, ez alkalommal erősebb lelkek tettek kísérletet – de
közülük is csak kevesen menekültek meg. Ők is maradtak, csapdába
ejtette őket saját hatalomvágyuk. Belőlük lettek a királyok, a
királynők, a fáraók és a vezetők – a föld uralkodói. Némelyük olyan
volt, mint Arthur király, mások, mint Attila.
Egy harmadik és utolsó menekítő csapatot küldtek. Különleges
lelkek voltak, mind közül a legbátrabbak – a békés harcos lelkek –,
akik tudták, hogy nem térhetnek vissza. Tudták, az a küldetésük,
hogy halandó testben éljenek egy örökkévalóságon át –
szenvedjenek, elveszítsék szeretteiket, halandó fájdalommal és
félelemmel telve, míg minden lélek meg nem szabadul.
Önkéntes küldetés volt ez. Azért jöttek, hogy emlékeztessék a
többieket, kik is ők valójában. Voltak köztük ácsok, diákok, orvosok,
művészek, tornászok, zenészek és naplopók; zsenik és őrültek,
bűnözők és szentek. A legtöbben mára elfeledték küldetésüket, de
egy parázs továbbra is ég a szívükben, és él bennük az emlék; az
emberiséget szolgálják, az a dolguk, hogy felébresszenek másokat
is.
Ezek a megmentők nem jobb lelkek a többinél, hacsak a szeretet
azzá nem teszi őket. Elveszhetnek vagy előkerülhetnek. De most
már ébredeznek. Százezrek a bolygón – egyetlen spirituális családdá
válnak.

***

Egyszerre visszazökkentem normál tudatállapotomba. Elkaptam

tekintetem a tűzről, és a mellettem ülő Chia Mamára néztem.
Ő továbbra is a lángokba meredve beszélt hozzám:
– A lelkem egyike az utolsó mentőcsapat tagjainak. Szókratészé is,
miként a tiéd is. Ugyanúgy, mint azoké a százezreké, akik érzik a
hívást, hogy szolgáljanak. Gondolj bele. Több százezren vagyunk, és
egyre többen leszünk. A gyermekeink ráébrednek, hogy kicsodák, és
mi itt a dolguk. Mindnyájunkban közös az a szinte egész életünkön
át tartó érzés, hogy valahogy mások vagyunk, különcök, idegenek
egy idegen földön, ahová sohasem illünk igazán. Olykor vágyunk
arra, hogy „haza menjünk”, de nem tudjuk pontosan, hogy hová.
Gyakran adakozó, de inkább bizonytalan a természetünk. Tehát nem
azért vagyunk itt, hogy beilleszkedjünk, mint ahogy azt talán
szeretnénk. Azért jöttünk, hogy tanítsunk, irányítsunk, gyógyítsunk,
hogy mások maradjunk, ha másként nem, hát a példánkkal. A
legtöbb emberi lélek iskolája a Föld, de a mi lelkünk nem teljesen
ezé a Földé. Máshol tanultunk. Vannak dolgok, amelyeket
egyszerűen tudunk, anélkül, hogy tudnánk, honnan tudjuk – dolgok,
melyeket felismerünk, mintha ez egy emlékeztető tanfolyam lenne.
És egyértelműen azért vagyunk itt, hogy szolgáljunk. A te kutatásod,
Dan, arra irányul, miként tudsz változtatni. Először magadra
ébredsz, majd megtalálod a helyes eszközt, a legjobb módját, mint
nyújthatsz ki mások felé a legtermészetesebben, a
leghatékonyabban. Így van ezzel minden békés harcos, aki részt
vesz ebben a küldetésben. Egyikünk talán fodrásszá lesz, a másik
tanárrá, a harmadik tőzsdéssé vagy állatkozmetikussá, esetleg
ügyvéddé. Egyikünk híres lesz, a másik névtelen marad. Mind
szerepet játszunk.
Egy ideig ültünk, a tengert vizslattuk, nem is tudom, milyen
hosszan, aztán újra beszélni kezdett:
– Itt vagy hát, egyike a csapdába esett, azonos gondolkodású
lelkeknek. A karma óceánjának vizében gázolsz, de a közelben van
egy evezős csónak, jóval közelebb hozzád, mint a legtöbbekhez. És
ezért volt a felkészülésed. Ezért találkoztál Szókratésszel, és ezért
dolgozom itt veled. Nem azért, mert különleges vagy, jobban
megérdemled másoknál, hanem mert benned lakozik az a
megállíthatatlan impulzus, hogy megoszd magad másokkal –
magyarázta. – Egy nap írni fogsz, tanítani, így nyúlsz majd
spirituális családod felé, hogy emlékeztesd őket a küldetésükre, hogy
megadd a jelet.
A felelősség súlya iszonyú teherként nehezedett rám.
– Tanítsam ezeket a dolgokat? A felére sem emlékszem annak,
amit mondtál. Nincs is tehetségem az íráshoz – ellenkeztem. –
Angolból sem voltam jó az iskolában.
– Majd meglátjuk – mosolygott.
Néhány óra és hajnalodik. A tűz parázzsá hunyt, amikor újra
megszólaltam.
– Azt mondod, sok olyan lélek van, mint én…
– Igen, de benned a tehetség és a minőség olyan arányban
ötvöződik, amely jó közvetítővé tesz. Ezért találtatok egymásra
Szókratésszel, és ő ezért küldött hozzám.
Ezzel Chia Mama lefeküdt, összegömbölyödött és elaludt. Addig
bámultam a tengert, míg a nap fényének első sugarai meg nem
jelentek az égen, aztán végül elnyomott az álom.

***

Reggel. Furcsa volt a parton ébredni, ahol a meleg trópusi levegő az

egyetlen takaróm. Itt még hajnalban is kellemesebb volt az időjárás,
mint Ohióban egy nyári reggel.
A szabad ég alatti alvás meghozta az étvágyam, és a reggeli –
minden tisztelet Chia Mama feneketlen zsákjának – egyszerre volt
egyszerű és feledhetetlen: egy marék füge, néhány makadámia dió,
egy narancs és egy banán. Elmúlt egy tanulságos éjszaka; vajon az
új nap mit hoz?
Aztán, mint kiderült, eseménytelenült telt a nap. A java részében
haza bandukoltunk, este teáztunk, és a régi lemezjátszón zenét
hallgattunk. Chia Mama korán visszavonult; én a nappalija padlóján
aludtam.
Másnap egy szellemmel volt találkám. Egy sor olyan esemény
történt velem, amely megváltoztatta életem folyását.
 19

LÁTOMÁS ÉS A HARCOS ÚTJA

„Szánj időt az elmélkedésre,

de amikor eljön a cselekvés ideje,
ne gondolkodj, hanem tedd, amit kell.”

ANDREW JACKSON

A semmiből jött, egy átlagos napon, ahogy a meglepetések

általában. A múltban elvetett magvakból csírázott ki.
– Úgy gondoltam, talán szeretnél megismerkedni Sachi
családjával – mondta Chia Mama, mikor épp egy számomra
ismeretlen erdei ösvényen gyalogoltunk.
De vajon miért vágott olyan elégedett képet, mint a macska,
amelyik megette a tejfölt?
Vagy fél mérfölddel odább egy tisztáshoz értünk, ahol bájos ház
állt. Nagyobb volt, mint Chia Mamáé, de hasonló formájú, egyik
oldalán kert húzódott.
Öt év körüli kisfiú bukkant elő. Leugrott a két lépcsőfokon, és
egyenesen felém rohant.
– Szia, Dan! – kiáltotta, a karomba vetette magát, és úgy nevetett,
mintha egész életében ismert volna.
– Ööö… szia…
 – Szókratész vagyok – mondta büszkén.
– Tényleg? – Meglepődtem. – Hát ez egy nagyon fontos név.
Felnéztem, és egy alacsony, karcsú, igen bájos asszonyt
pillantottam meg. Virágmintás kék szárongot viselt. De sajnos, neki
eszében sem volt, hogy a karomba vesse magát.
Kedvesen rám mosolygott, és a kezét nyújtotta.
– Szia, Dan, Sarah vagyok.
– Szia Sarah, örülök, hogy megismerhettelek.
Kutató pillantást vetettem Chia Mamára.
– Errefelé mindenki név szerint ismer engem?
Chia Mama, Sarah, Sachi és a kis Szókratész vidáman nevettek.
Nem értettem, mi olyan mulatságos, de tény, hogy igen jól érezték
magukat.
– Sachi és Szok apja sokat mesélt nekik rólad – mutatott Chia
Mama a hátam mögé.
– Miért, ki az?
– Szia, Dan – szakított félbe egy hang.
Megfordultam, aztán leesett állal, eltátott szájjal bámultam. Még
soha nem láttam kísértetet. Most itt állt egy előttem – magasan,
karcsún, lágy, szőke szakállal, mélyen ülő szemével és meleg
mosolyával.
– Joseph, csakugyan te volnál?
Elkapott és úgy magához szorított, mint már évek óta senki. Aztán
hátra léptem.
– De… de Szókratész azt mondta, hogy meghaltál, leukémiában!
– Nem is! – kiáltotta a kisfia.
Mind nevettünk.
– Nem te, Szókratész, hanem egy idősebb férfi, évekkel ezelőtt –
magyaráztam.
 – Meghaltam? – mosolygott Joseph. – Hát, egy kicsit fáradt
vagyok, és tudod, Szókratész hajlamos eltúlozni a dolgokat!
– Mi történt? – kérdeztem. – Hogyan…
– Menjetek, sétáljatok egyet – javasolta Sarah. – Jócskán van
miről beszélgetnetek.
– Jó ötlet – értett egyet vele Joseph.
Lassan sétáltunk az erdőben, és Joseph tisztázta a haláláról
terjedő szóbeszéd rejtélyét.
– Leukémiám volt – erősítette meg. – Most is az van, de Chia
Mama segítségével a testem jól kezeli. Bizonyos szempontból
Szókratésznek igaza volt. Meghaltam a világ számára. Több hónapra
visszavonultam, remetének. Szókratésznek megmondtam, hogy
eltűnök az erdőben, böjtölök és imádkozom, míg meg nem
gyógyulok, vagy meg nem halok. De azt hiszem, az lesz a legjobb, ha
néhány évvel korábbról kezdem. A közép-nyugaton nevelkedtem
egy idegen családnál. Mindig hálás leszek nekik, mert átsegítettek a
gyerekkori betegségeken, etettek, és menedéket adtak. De soha nem
éreztem, hogy tartoznék valahová. Mindig is másnak éreztem
magam, tudod?
– Igen – helyeseltem. – Tudom.
– Megragadtam az első lehetőséget, és útnak indultam. Átvágtam
az országon, a nyugati partvidék felé. Közben főleg alkalmi
munkákat végeztem. És amikor Los Angelesbe értem, egyszerűen
folytattam az utam, és végül itt lyukadtam ki, Molokain. Volt egy
barátom, aki itt élt. Ő bátorított, hogy telepedjek le. Így aztán ifjú
„mezőgazdasági vállalkozó” lettem, és kendert termeltem…
– Marihuánát termesztettél?
– Igen. Akkor 1960-at írtunk volt, és ez természetesnek tűnt.
Azóta nem csinálom, mert ma már nem olyan természetes dolog.
Mostanság szekrényeket, komódokat készítek, kisebb ácsmunkákat
végzek, meg ilyesmit. Megélünk belőle, és nem csinálok butaságokat
– mosolygott.
– Egyébként akkoriban sok pénzt kerestem, és akkortájt vettem el
Sarah-t. 1964-ben megszületett Sachi, és…
Joseph itt megállt. Szerintem fájt neki az emlék felidézése.
– Egyszerűen szétszakadtam. Én… – A megfelelő szavakat
kereste. – Dan, ugye ismered a három Énünket?
Bólintottam.
– Megismerkedtem az Alapvető Énemmel, de valahogy nem
sikerült érintkezésbe lépnem a Felsőbbrendű Énemmel – feleltem.
– Velem pont az ellenkezője történt – mondta Joseph.
– Visszautasítottam az Alapvető Énemet. Mást sem akartam, csak
feltörni, elmenni innen. Azt mondogattam magamnak, hogy
spirituális lény vagyok, alkotó művész, akinek nem kell foglalkoznia
a „valósággal”. Az időm java részében meditáltam, a természettel
társalogtam, olvastam, mindvégig abban a reményben, hogy
„másfelé” tartok, ahol majd megszabadulok az anyagi világhoz
kötődő robotolástól, a részletektől, a fizikaiságtól. Amikor Sachi
megérkezett, nem voltam kész rá, hogy gyermekem legyen, ápoljak
egy kapcsolatot, vállaljam a felelősségeket; nem tudtam, miként
álljak hozzá. Fogtam a fele vagyonunkat és leléptem. Nem tudtam,
hová menjek, de valahogy Berkeleyben, Kaliforniában kötöttem ki.
Hetekkel később belefutottam egy öregbe…
– A benzinkútnál – nevettem, befejezve Joseph helyett a
mondatot.
– A többit el tudod képzelni. Szókratész ragaszkodott hozzá, hogy
felelősségteljes munkát végezzek, mielőtt tanítani kezd, ezért
kávéházat nyitottam. Egyezséget kötöttünk. Én etettem őt, és ő
cserébe felforgatta az életem – mondta.
– Tisztességes alkunak tűnik – vigyorogtam.
– Nagyon is az volt – értett egyet Joseph. – Az biztos, hogy jó
üzletet kötöttem; tényleg rugdalta a hátsómat. Öt éve nem láttam.
Két évvel ezelőtt visszamentem, hogy meglátogassam, de eltűnt.
Egyszer említette, hogy a hegyekbe megy, talán valahová a
Sierrákba. Nem tudom. Kétlem, hogy mostanában látni fogjuk.
– És hogyan kezdted újra? Úgy értem, visszajöttél, újra kezdtétek
a kapcsolatotokat, szekrényeket gyártasz, vállalkozásod van…
Joseph mosolygott, ahogy az ujjamon számoltam minden
feladatát.
– Azért nem volt ilyen egyszerű – hívta fel rá a figyelmem. – De
emlékszel, Szok mire tanított minket? Tudod, a láncról, amely a
leggyengébb szeménél szakad el – ahogyan velünk is történt. Úgy
határoztam, megerősítem a gyenge láncszemeket.
– Rám még rengeteg munka vár – jegyeztem meg. – De tényleg,
fogalmam sincs, miként erősítsem meg magam, hogy bejussak a
szívembe. Chia Mama szerint ennek a saját tempójában kell
megtörténnie.
Joseph hosszasan elgondolkodott, aztán megszólalt:
– Szerintem csak azon múlik, hogy egyre inkább tudatossá
váljunk. Mert a tudatosság maga teljesen természetesen képes
beindítani bármilyen gyógyulást, fizikait, szellemit és érzelmit
egyaránt.
Egy ideig csendesen ültünk, majd rákérdeztem:
– Azt mondtad, beteg voltál.
Joseph felriadt az ábrándjaiból.
 – Igen, a hegyekbe szándékoztam menni, hogy böjtöljek és
imádkozzam, mint mondtam. Aztán egyszerre eszembe jutott
valami, amit Szókratész mondott: az élet mindenképpen kemény,
akár feladod a küzdelmet, akár beleveted magad. Leülepedett
bennem. Felismertem, hogy a hegyi remeteség is csak arra lett volna
jó, hogy kiszakadjak a testből, hogy elmeneküljek. Valószínűleg
meghaltam volna. Úgy döntöttem, lesz ami lesz, életem hátra lévő
részére visszatérek Molokaira, hogy ott folytassam, ahol
abbahagytam, csak jobban. Persze, ha Sarah visszafogad. Tárt
karokkal várt – folytatta. – Minden olyan hihetetlenül alakult. Amint
elszántam magam, hogy visszatérek, minden a helyére került.
– Hogy érted?
– Akkor kezdtem el dolgozni Chia Mamával. Tanított, és segített a
gyógyulásban.
– Biztos működött a dolog – jegyeztem meg. – Láttam a családod.
Joseph arcára kiült a teljes elégedettség, és ennek láttán elfogott
némi irigység. Szomorúan gondoltam vissza arra a kátyúra,
amelyben a saját házasságomat és családomat hagytam. De nem
marad így, biztattam magam.
– Örülök, hogy újra találkoztunk, Dan – állt fel lassan Joseph.
– Hosszú ideje a legjobb volt, ami velem történt – feleltem. –
Pedig rengeteg jó dolog történt.
– Meghiszem azt – mosolygott.
– Hát nem bámulatos az élet? – kérdeztem visszafelé, Joseph
házához menet. – Ahogy mi ketten megtaláltuk az utunkat Chia
Mamához…
– Bizony, bámulatos – ismételte. – Miként Chia Mama is az.
– Ha már bámulatról beszélünk, a te kislányod egy valóságos
csoda. – Eszembe jutott, mi történt a városban. – De azért okozott
egy kis ijedelmet.
– Tudom, mesélt róla. És úgy hallottam, nem ő került bajba –
vigyorgott.
– Ez igaz – ismertem be. – De az eset felnyitotta a szemem.
Muszáj harcművészetet tanulnom.
– Meglep, hogy Szókratész kihagyta. Nagyon jó benne, tudod.
– Igen – mosolyogtam. – Tudom. De akkoriban a tornára
összpontosítottam.
– Ja, tényleg.
Gondolkodóba esett, aztán folytatta.
– Fuji valaha karatét tanított. Jó ember. Ő talán segíthet neked,
Dan, de nem hiszem, hogy ebben a helyzetben a küzdelem a
megfelelő válasz. Ismerem azokat a fiukat, nem olyan rosszak.
Egyszer majd’ egy kilométeren át segítettek tolni a kocsimat a
benzinkútig. Csak unatkoznak, frusztráltak. Nincs sok munka
errefelé. Nyilván ezért nem érzik jól magukat a bőrükben. A
szokásos história – sóhajtott.
– Igen, tudom – ismertem el, majd végigmértem. – Örülök, hogy
élsz.
– Én is.

***

Kifelé tartottunk az erdőből. A bejárati lépcsőn a kis Szókratész

futott felénk, és apja karjába ugrott, aztán maga felé fordította
Joseph arcát, hogy az orruk összeért. Tisztán a tudomásunkra hozta,
hogy az apja osztatlan figyelmét követeli.
Joseph orron puszilta Szokot és felém fordult.
– Holnap visszamegyek Oahura, hogy befejezzem a munkám.
Utána szükségem lesz rá, hogy egy kis időt a családommal töltsek.
 – Jól teszed – helyeseltem. – Akkor talán majd újra
találkozhatunk.
– Számíts rá – mosolygott.
Sarah is kijött és átölelte a férjét, így integettek utánam. Még
hallottam Sachiko hangját bentről a házból, a családját szólította:
– Kész az ebéd!
A kunyhóm felé menet belém hasított a sajnálkozás, mert Linda és
Holly jutott eszembe. Vajon lesz-e valaha saját, boldog családom?

***

Aznap délután az erdei ösvényen bolyongva megtaláltam Sei

Fujimoto házát. Mitsu nyitott ajtót.
– Épp most tettem le a kicsit – suttogta. – Fuji nincs itthon, de
bármikor hazajöhet. Bejössz?
– Köszönöm, Mrs. Fujimoto…
– Szólíts Mitsunak.
– Köszönöm, Mitsu, de inkább a kertben várnék, ha lehet.
– Játszol a kerti szellemekkel, mi? – mosolygott.
– Valami olyasmi – feleltem.
Mindig is szerettem a kertekben ülni a földön, növényekkel
körülvéve. Az oldalamra heveredtem, éreztem a gazdag föld
sugárzó, kellemes melegét a mellemen és a hasamon. Felnéztem a
közelben termő tök virágára, amelynek sárga szirmai finomak
voltak, s titokzatos illatot árasztottak a lágy szellőben.
És éreztem a kert szellemeit – egy távoli energiát, amely annyira
más volt, mint a városok és járdák rideg betonjának, merev, szürke
tömbjeinek energiája. Itt béke töltött el…
Fuji furgonjának dudája zökkentett vissza a valóságba, hogy miért
is jöttem ide. Intettem, odamentem hozzá, és segítettem kipakolni
néhány trágyás zsákot a komposzthalmához.
– Örülök, hogy látlak, Dan. Jól jön egy kis segítség.
– Valójában, Fuji, azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem –
hozakodtam elő.
Abbahagyta a munkát, kíváncsian nézett rám.
– Miben segíthetnék neked?
– Joseph mondta, hogy egykor karatéztál.
A felismerés mosolya futott végig az arcán.
– Ó, értem. Igen, tanultam egy kicsit ebből, egy kicsit abból. Most
már nem vagyok olyan gyors. A rosszfiúkat a trágyás zsákokkal kell
leütnöm, vagy az autómmal elütnöm – viccelt. – Mit akarsz a
karatéval? Azt szeretnéd, ha megvernék valakit?
Szélesedett a mosolya, felvett egy testhelyzetet, és tettetett
harciassággal felszívta magát.
– Nem – nevettem. – Semmi ilyesmit. Mindössze úgy gondolom,
meg kellene tanulnom, hogy megvédjem magam.
– Nem rossz ötlet. Az ember sosem tudhatja, mikor lesz rá
szüksége – jegyezte meg. – Van egy elég jó iskola a városban.
Néhányszor megálltam, és figyeltem, ahogy gyakoroltak.
– Ó, nem hinném, hogy most képes lennék órákat venni a
városban. Nincs annyi időm.
– Akkor mit akarsz, önvédelmi pirulákat beszedni? – faggatott.
– Nem – nevettem. – Arra gondoltam, hogy taníthatnál nekem
egy keveset.
– Én? – ingatta a fejet. – Az már régen volt, Dan. Többet
felejtettem, mint amennyit tudok.
Beállt egy pózba, a levegőbe rúgott és komikusan tapogatta a
derekát.
– Látod?
 – Fuji, én komolyan beszélek. Nekem ez nagyon fontos.
– Szeretnék segíteni neked, Dan – szólalt meg rövid gondolkozás
után. – De jobban járnál egy igazi tanárral. Különben is, fel kell
ugranom a farmra kerítést javítani.
– Úgy sincs más dolgom. Mit szólnál, ha segítenék a munkádban?
– Rendben. Legalább a kerítésjavítás művészetét meg tudom
tanítani neked – játszott a szavakkal. – Szólok Mitsunak, hogy
indulunk.
– És gondolkozz a kérésemen is, jó?
– Semmin nem szeretek sokat gondolkodni – szólt vissza.

***

A nap hátralévő részében kerítést javítottunk. Betömtük az oszlopon

a lyukakat, belevertük a cölöpöket, fűrészeltünk, kalapáltunk. Fuji
kölcsönadta a kesztyűjét, különben felhólyagzott volna a kezem; ez
régi tornászéveimre emlékeztetett. Mitsu vegetáriánus vacsorára
hívott meg, amely párolt rizsből, zöldségekből és tofuból állt. Aztán
a kicsi sírása jelzett Mitsunak, ideje volt, hogy jó éjszakát kívánjon.
– Jó munkát végeztél ma, Dan – mondta Fuji, és egy tízdolláros
bankót nyújtott felém, jó ideje az első pénzt, amit kerestem.
– Nem fogadhatom el a pénzed, Fuji.
– Nem az én pénzem, a tiéd. Nem dolgozom ingyen, mint ahogy
te sem. – Ragaszkodott hozzá, hogy a markomba nyomja.
– Akkor arra használom fel, hogy a harcművészeti órákért fizessek
vele.
Fuji a homlokát ráncolva válaszolt.
– Egyetlen festőlecke sem tesz még festővé.
– Dehogynem – tiltakoztam. – Csak nem jó festővé.
 Úgy dörzsölte a fejet, mintha az ötlet fájna neki, aztán
megjegyezte:
– Adj egy kis gondolkodási időt.
– Amennyit akarsz. Jó éjszakát.

***

Másnap reggel Fuji ébresztett.

– Rendben – mondta. – Megmutatok neked egy-két dolgot.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy mellettem áll.
– Kint megvárlak.
Kiugrottam az ágyból, gyors cicamosdás, aztán sortban, ingemmel
a kezemben bukkantam elő a kunyhóból.
Követtem Fujit, aki egy sík részre vezetett, vagy öt méterrel odébb,
s ott megfordult.
– Állj ide. Szembe velem.
– Nem kellene bemelegítenünk, vagy ilyesmi? – kérdeztem, régi
tornász ismereteim birtokában.
– Hawaiin nincs szükség bemelegítésre – mondta. – Hawaii
bemelegít. Különben sem kell ahhoz, amit csinálni fogunk. Majd
közben átmelegszünk. Jó? Kezdjük egy alapvető harcművészeti
mozdulattal.
Kényelmes helyzetet vett fel.
– Utánozz.
Mindkét kezét leengedte az oldala mellé, majd könyökből
behajlította a jobb karját, felemelve a kezét. Én is. Aztán előre
nyújtotta a kezet, felem. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy
utánozzam a mozdulatait. Aztán az elöl lévő kezével kinyúlt, és
megrázta az enyémet.
 – Üdvözöllek – vigyorgott. – Örülök, hogy találkoztunk. Legyünk
barátok!
– Fuji – szóltam rá a kezem leengedve. – Hagyd a tréfát. Én
komolyan gondolom!
– Én is – biztosított. – Ez a kedvenc technikám. „Barátkozás” a
neve. Mindig ezt tanítom először.
– Akkor lesz tovább is? – reménykedtem.
– Naná. De ha ez az első működik, nem lesz szükséged többre.
Van egy másik mozdulatom, aminek a neve: „átnyújtani a pénztárcát
a rablónak”. Sok fájdalmat előzhetsz meg vele.
– Fuji, ha azok a kötekedő fiúk újra belém futnak a városban, nem
biztos, hogy kezet tudok fogni velük, és az sem biztos, hogy a
pénztárcámat akarják. Inkább a fejemet.
– Értem – mondta, ez alkalommal komolyan. – Akkor inkább
megmutatok néhány dolgot.
– Rúgásokat és ütéseket?
– Nem, azzal bántanál másokat.
– Egyáltalán milyen harcművész vagy te? – tört ki belőlem a
bosszankodás.
– Pacifista – felelte. – Ha sokszor bántasz másokat, belefáradsz a
vér látványába. Különben is, az önvédelemben akarok segíteni, nem
a támadásban.

***

A következő órákban egy sor kitérést mutatott, csavarást és

fordulást, azt, hogyan hárítsak körkörös mozdulatokkal, egyszerűen
és elegánsan.
– Szeretem az egyszerűséget – mondta. – Könnyebb gyakorolni.
 Azt mondta, képzeljek magam elé támadókat, nagyobbakat és
fenyegetőbb külsejüket, mint amilyenekkel valaha is esélyem lesz
találkozni. Az önvédelmi elemek hamarosan a maguk életét élték.
A zsebembe nyúltam, és visszaadtam neki a tízdollárosát.
– Nem – intett le. – Ez nem edzés volt, mindössze játék. Néhány
kellemes emlék felidézése. Tartsd meg a pénzed, jól jöhet még.
– Köszönöm, Fuji.
– Én is köszönöm, Dan.
Kezet fogtunk.
– Akkor is ez a kedvenc mozdulatom – mondta.
– Fuji – kérdeztem visszafelé menet a házához –, járt itt valaha
látogatóban egy ősz hajú öregember, Chia Mama barátja? Szókratész
a neve.
Fuji összevonta a szemöldökét, majd mosolvra húzódott a szája.
– Igen, azt hiszem, néhány évvel ezelőtt. Rövid, ősz hajú. Olyan
tarka hawaii ing volt rajta, amilyennel nem találkoztam még. Biztos
Kaliforniából jött – tette hozzá vigyorogva. – Nagyon érdekes
ember.
Elképzeltem Szókratészt hawaii ingben. Vajon találkozom-e még
az én öreg tanárommal és barátommal?
 III. KÖNYV

A nagy ugrás

„Kis, céltudatos léptekkel minden elérhető.

De néha össze kell szednünk bátorságunkat egy nagy
ugráshoz;
két kis szökkenéssel nem repülhetünk át a szakadék fölött.”

DAVID LLOYD GEORGE

 20

ODISSZEA

„A sikeres élet titka: soha ne érjenek váratlanul a

lehetőségek.”

BENJAMIN DISRAELI

Előbukkantak már a csillagok, amikor Fuji házához közeledtünk.

Majdnem telihold volt, és a lágy szellőt, s a tücskök ciripelését
leszámítva mélyen aludt az erdő.
– Biztos, hogy nem maradsz vacsorára? – kérdezte. – Mitsu
mindig szívesen tesz még egy terítéket az asztalra.
– Köszönöm, de van még egy-két dolgom – válaszoltam, de az
igazság az volt, hogy a gyerekre való tekintettel nem akartam
zavarni.
Fuji mosolyogva fordult rá az ösvényre, aztán megtorpant és a
távolba meredt. De már nem mosolygott.
Ebben a pillanatban öntött el engem is valami előérzet, talán nem
is igazán rossz, de mindenképp idegesítő.
– Mi ez, Fuji? Te is érzel valamit, ugye?
– Igen.
– Mi lehet? – Gondolataim természetesen Chia Mama felé
szálltak. – Gondolod, hogy Chia Mama?
 Fuji rám nézett.
– Beugrok hozzá. Biztos, ami biztos.
– Veled megyek – mondtam.
– Fölösleges. Lehet, hogy vaklárma az egész – felelte.
– Szeretnék menni.
Fuji habozott, aztán mégis bólintott.
– Rendben.
Gyors léptekkel indultunk meg az ösvényen Chia Mama háza felé.
Ahogy közelebb értünk, úgy töltött el mindkettőnket egyre
erősebben az a rossz érzés.
– Talán semmiség – próbáltam meggyőzni magam arról, hogy
minden rendben van.

***

Már-már beléptünk a kunyhóba, amikor Fuji megpillantotta Chia

Mamát. Egy fának dőlve feküdt a kert mellett. Békésnek látszott, és
mozdulatlannak. Lehunyt szemhéján ragyogott a holdfény. Fuji
odarohant mellé és próbálta kitapintani a pulzusát.
Lassan letérdeltem, és végigsimítottam ezüstszínű haján. Könnyek
szöktek a szemembe.
– Meg akartam köszönni, Chia Mama. Búcsút akartam mon…
Mindketten döbbenten ugrottunk hátra, amikor Chia Mama fürgén
felült.
– Hát már nem szundikálhatok egy kicsit a csillagok alatt
nyugodtan? – harsogta.
Fujival boldogan néztünk egymásra.
– Azt hittük, hogy… – dadogtam. Fuji sem találta fel magát.
– Csak a pulzusodat ellenőriztem.
Ekkor fogta fel Chia Mama, mit feltételeztünk.
 – Azt hittétek, hogy beadtam a kulcsot, mi? Hát ne aggódjatok,
még csak gyakoroltam, hogy jól menjen. Majd minden nap
gyakorlunk, hogy végül ne viselkedjetek ilyen suta bohócként
mindketten. – Felnevetett.
A jókedvű Fuji kimentette magát, mondván, hogy várja a vacsora.
De mielőtt távozott, még adott egy jó tanácsot.
– Dan, ami azokat a fiúkat illeti a városban…
– Igen? – kérdeztem.
– Néha úgy nyerhetsz meg a legkönnyebben egy harcot, hogy
elveszíted.
– Hogy érted ezt?
– Gondolkodj el rajta – felelte, aztán sarkon fordult, és elindult
hazafelé, ahol már várta Mitsu vegetáriánus gulyása.

***

Aznap este Chia Mama nappalijában koccintottunk egymás

egészségére néhány pohár szakéval. A szervezetemet annyira
kitisztította a testgyakorlás és az egyszerű étrend, hogy a szaké
hatása elsöprő volt, vagyis még a szokásosnál is érzelgősebb lettem.
A meghatottságtól párás szemmel esküdtem örök hűséget Chia
Mamának, és mondtam búcsút neki mindörökre, „biztos, ami
biztos”. Ő pedig elnéző mosollyal paskolta meg a fejem és
hallgatott.
Valamikor elaludhattam a padlón, mert másnap reggel ott tértem
magamhoz. A fülem úgy csengett, mintha a Notre Dame harangjai
zúgtak volna a fejemben. Kétségbeesetten menekültem volna lüktető
fejem elől, de nem volt hová.
Chia Mama idegesítően élénk volt, és készített egy pohárral
„különleges orvosságából”, amely még a halálnál is keserűbb volt.
 – Ha már a halálnál tartunk – kezdtem, és minden egyes szó éles
fájdalommal töltött el –, nem hiszem, hogy te leszel az kettőnk
közül, aki hamarosan meghal. Inkább én. Érzem, és remélem, nem
kell soká várnom.
Szememet forgatva tettem hozzá:
– Nagyon rosszul vagyok.
– Ne forgasd a szemed. Az segít – javasolta.
– Kösz. Nem is tudtam, hogy forgatom.
Egy óra múlva már sokkal jobban éreztem magam, és a fejem
kitisztulásával együtt az aggódás új hulláma érkezett.
– Ugye tudod, hogy nagyon megijesztettél tegnap este. Ott álltam
tehetetlenül, nem tudtam, mit csináljak.
Chia Mama egy padlóra tett párnán ülve nézett fel rám.
– Egyszer és mindenkorra tisztázzuk a dolgot, Dan. Nem kell
semmit tenned. Ha lelki békére vágysz, akkor azt javaslom, hogy ne
akarj a világegyetem irányítója lenni. Hidd el Dan, én a
célegyenesben vagyok, bármit is teszel vagy nem teszel. Talán
holnap, talán néhány hónap múlva, de biztos, hogy hamarosan.
Becsomagoltam, és készen állok az útra.
Lábát a heverő oldalának támasztva nézett a plafon felé.
– Amikor idejöttem, azt hittem, csak azért van szükségem rád,
hogy megmondd, hová menjek – vallottam be.
Csak mosolygott rajta.
– De most már nem tudom, mit tanulhatnék, amit te meg
Szókratész eddig nem tanítottatok meg nekem.
Rám nézett.
– Mindig van mit tanulni; az egyik dolog előkészít a másikra.
– Az az iskola Japánban… ahol Szókratésszel találkoztál… oda
megyek innen?
 Nem válaszolt.
– Mi van? Nem bízol bennem annyira, hogy eláruld?
– Érthetőek a kérdéseid, Dan, és megértem, mit érzel. De
egyszerűen nem adhatok neked egy nevet és egy címet.
– Miért nem?
Chia Mama mély lélegzetet vett, és azon tűnődött, hogyan tudná
elmagyarázni.
– Mondjuk azért, mert ez a szabály – mondta. – De nevezheted
biztonsági szelepnek, beavatásnak is. Csak azok találhatnak rá, akik
elég érzékenyek, elég nyíltak.
– Szókratész sem volt segítőkészebb, nem volt hajlandó tényeket
elárulni. Azt mondta, ha nem talállak meg, nem állok még készen
rád.
– Vagyis megérted.
– Igen, de ettől még nem tetszik a dolog.
– Akár tetszik, akár nem, de van egy nagyobb kép – emlékeztetett.
– És jóval több embernek van köze hozzá, mint te, én vagy
Szókratész. Mi csak kisebb szálak lehetünk, a nagy takaróba szőve.
És vannak olyan mélységek, amelyeket még csak nem is próbálok
felbecsülni, egyszerűen élvezem őket.
– Egyszer kaptam Szókratésztól egy névjegykártyát. Otthon
tartom, hogy ne veszítsem el. Az áll rajta a neve alatt, hogy
szakterülete a paradoxon, a humor és a változás.
– Igen, végül is ez az élet – mosolygott Chia Mama. – Szókratész
mindig is hajlamos volt a dolgok lényegére tapintani. – Megérintette
a karomat. – Látod, nem arról van szó, hogy bízok-e benned, vagy
sem, Dan. Inkább arról, hogy te képes vagy-e bízni magadban.
– Nem vagyok biztos benne, hogy értem, mire gondolsz.
– Akkor bízzál ebben is.
 – De Szókratész azt mondta, hogy te megmutatod az utat.
– Igen, megmutatom, de nem küldök táviratot. Ahhoz, hogy titkos
iskolákra találj, a Belső Feljegyzéseket kell felfedezned. Azokat a
feljegyzéseket, amelyeket nem mondhatok el neked közvetlenül,
mert tiltja a házszabály. Én csak arra taníthatlak meg és készíthetlek
fel, hogy lássál. A térkép odabent van.
– Odabent? Hol?
– A titkos iskola lehet a nagyváros közepén, vagy egy kis faluban.
Lehet, hogy éppen a szomszédodban áll, és nem veszed észre. A
legtöbb ember egyszerűen elmegy mellette, Nepálba vagy Tibetbe
utazik, és barlangokba bújik, hogy szent dolgokat találjon. De amíg a
harcos fel nem deríti saját agyának barlangjait és árnyékos részeit,
csak saját tükörképét találja mindenütt, és a mesterek mintha
ostobaságokat beszélnének, mert csak ostobák hallgatnak rájuk. Ez
után jön el az idő, amikor a láthatatlan ismét látható lesz, és az
angyalok szárnyra kapnak - folytatta. – Te ezek közé tartozol. Az én
kötelességem volt, és kellemes kötelességem, hogy
továbbsegítselek. Akárcsak Szókratész, én is a lelked
vezérszurkolója vagyok. Az a dolgunk, hogy támogassunk, és nem
az, hogy megkönnyítsük számodra a feladatod elvégzését. Meg kell
találnod az előtted álló utat, ahogyan engem is megtaláltál. Én csak
annyit tehetek, hogy megmutatom a helyes irányt, taszítok rajtad
egyet és elbúcsúzom. Ne ráncold így a homlokod, Dan – mondta
arckifejezésem láttán. – És ne akarj mindig mindent kitalálni. Nem
kell mindent tudnod az óceánról ahhoz, hogy ússzál benne.
– Gondolod, hogy készen állok a továbblépésre?
– Nem. Még nem. Ha most hagynál el…
Befejezetlenül hagyta a mondatot, és másként folytatta.
 – Már majdnem ott vagy, talán egy órányira, talán egy évnyire.
Remélem, elég ideig itt leszek még, hogy lássam…
– Amint ugrok – fejeztem be.
– Igen. Mert, amint már mondtam, a negyedik emeletről gyorslift
visz tovább.
– Ebben a pillanatban ugranék, ha tudnám, hogyan kell –
mondtam tehetetlen mérgemben. – Bármit megtennék érted, Chia
Mama, csak áruld el, mit tegyek.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne. De a belsődből kell fakadnia, akár
a virágnak a magból. Nem sürgetheted. Nem sürgethetjük a
menetrendet. Addig is tedd azt, amit helyesnek érzel, azzal törődj,
ami előtted van. Használj fel mindent a gyarapodásra, emelkedésre.
Intézd el az összes befejezetlen ügyedet az alsóbb szinteken. Nézz
szembe a félelmeiddel; tegyél meg mindent, amit csak tenned kell,
hogy a lehető legegészségesebb legyél, és a legtöbb energiát
birtokold. Tudd irányítani és kordában tartani az energiát; tudj
uralkodni magadon, mielőtt túllépsz ezen a szinten.
Elhallgatott, ismét mély lélegzetet vett, mielőtt tovább mondta
volna.
– Megmutattam neked mindazt, amit tudnod kell. És ez segít vagy
sem, attól függően, hogy mit kezdesz vele.
Nehéz szívvel meredtem a földre.
– Mindig elvesztem a tanáraimat – bukott ki belőlem halkan,
mintha csak magamnak mondanám. – Előbb Szókratész küldött el,
most pedig te mondod, hogy hamarosan elhagysz.
– Nem szükséges belekapaszkodnod egyetlen tanárba –
tanácsolta. – Ne téveszd össze az ajándékot a csomagolásával.
Megértetted?
 – Azt hiszem, igen – feleltem. – Azt jelenti, hogy újabb tűt kell
megkeresnem a szénakazalban. Meg kell találnom valakit, akinek
nincs arca, egy helyen, amelynek nincs neve.
Elmosolyodott.
– Amikor a tanítvány készen áll, a mester megjelenik.
– Ezt már hallottam.
– De vajon igazán megértetted? Ez az állítás valóban azt jelenti,
hogy amikor a tanítvány készen áll, a mestere megjelenik –
mindenütt, az égen, a fák között, taxikban és bankokban, az orvosi
rendelőben és a benzinkutaknál, a barátaidban és az ellenségeidben.
Mindannyian tanárok vagyunk, és tanulunk egymástól. Megtalálod a
tanárodat minden környéken, minden városban és minden
államban, tanárokat a tudat bármelyik szintjén. Mint más
területeken, egyesek itt is ügyesebbek másoknál. De ez nem számít.
Mert minden jóslat; minden összekapcsolódik; minden darabka az
Egészet tükrözi, ha képes vagy látni és hallani. Most talán túl
elvontnak tűnik a számodra, de egy nap, és talán nem is túl sokára,
tökéletesen meg fogod érteni. És ha megértetted – emelt fel egy
fényes kődarabot –, ránézel erre a kőre, tanulmányozod a falevél
erezetét, vagy a szélben pörgő papírpoharat, és megérted a
világegyetem rejtett alapelveit.
– Van valami baj az emberi tanárokkal? – kérdeztem némi tűnődés
után.
– Persze, hogy van. Minden emberi testben élő tanárban rejtőzik
valami gyengeség, különcség vagy hiányosság. Talán nagy a
probléma, talán kicsi. Baj lehet a szexszel, vagy az étellel, vagy a
hatalommal, vagy ami még rosszabb, a tanár cserbenhagyhat.
Kis hatásszünetet tartott.
 – De a legtöbbek számára nincs jobb, mint egy emberi tanár –
folytatta. – Az emberi tanár élő példa, tükör. Könnyebb megérteni az
emberi szót vagy írást, mint a felhők, a macskák, vagy a bíborszín
égbolton átcikázó felhők nyelvét. Az embereknek is meg van a
maguk bölcsessége, de az emberi tanárok jönnek és mennek. Am ha
egyszer kinyitod a Belső Feljegyzéseket, mindent közvetlenül
láthatsz, belülről, és az Egyetemes Tanár mindenütt feltűnik.
– Mit tehetek, hogy felkészítsem magam? – kérdeztem. Chia
Mama elhallgatott, szótlanul meredt a semmibe.
Aztán felém fordult.
– Mindent megtettem, ami tőlem tellett, hogy felkészítselek.
– Mire? – kérdeztem.
– Mindarra, ami rád vár.
– Soha nem szerettem a rejtvényeket.
– Talán éppen ezért állított eléd olyan sokat az élet – mosolygott
rám.
– Honnan tudhatom, mikor állok készen?
– Megmondja a hited. De nem hiszel eléggé magadban. Kihívásra
van szükséged, próbára, tükörre, valami bizonyítékra, hogy mi az,
amit már megtanultál, és mi az, amit még nem.
Chia Mama felállt, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. Megállt,
kinézett az ablakon, majd folytatta a járkálást. Aztán végre
abbahagyta.
– Van egy kincs ezen a szigeten. Jól el van rejtve, avatatlan szem
nem veheti észre. Azt akarom, hogy találd meg. Ha megtaláltad,
akkor készen állsz a távozásra, az áldásom rád. Ha nem… – nem
fejezte be a mondatot, inkább így folytatta – találkozunk
napnyugtakor az erdőben. Akkor majd mindent elmagyarázok.
Kismadár szállt az ablakpárkányára.
 – Ott leszek – feleltem, a madarat figyelve. – De hová menjek?
Mire felnéztem, Chia Mama már eltűnt.
– Chia Mama – kiáltottam, de csak a csend válaszolt.
Átkutattam a házat és a környékét is, de tudtam, hogy napnyugtáig
nem fogom megtalálni. És akkor hol? És hogyan? Éreztem, hogy ez
lesz az első próbám.

***

A délután nagy részében pihentem; ki tudja, mi vár rám, miután a

nap leszállt. Feküdtem az ágyamon, de túl izgatott voltam ahhoz,
hogy aludjak. Agyam egy része gondosan rendezgette mindazt, amit
megtanultam a három Énről és hét emeletről, az élet tornyáról,
képek és érzések lebegtek tova.
Már nem is emlékeztem, milyennek láttam a világot, mielőtt
megismertem volna Chia Mamát. Nem is értettem, hogyan láthattam
egyáltalán bármit is. De a víziók után most igazi próba következett a
való életben. Vajon mit eszelt ki számomra?
Végiggondoltam az összes valószínű és valószínűtlen helyet, ahol
várhat, de hamarosan beletörődtem, hogy semmi értelme, úgysem
tudom kitalálni.
Aztán az jutott eszembe, hogy az Alapvető Ének kapcsolatban
állnak egymással, vagyis az én Alapvető Énemnek tudnia kell, merre
tartózkodik az övé. Csak figyelnem kell, milyen üzeneteket küld
megérzéseimen keresztül. Olyan egyenesen megyek majd hozzá,
mintha jeladó lenne rajta. Most már tudtam, hogyan csináljam. De
vajon képes leszek-e rá?
Tudtam, hogy el kell lazítanom a testem és megtisztítanom a
Tudatos Énemet, hogy képes legyek venni Alapvető Énem üzeneteit.
Ezért késő délután kerestem egy kis földkupacot az erdőben, és
leültem meditálni. Hagytam, hogy lélegzetem a saját ritmusa szerint
emelkedjen és süllyedjen, gondolataim, érzéseim és érzelmeim a
tenger hullámaiként lüktettek. Nem zavartak az agy áramlatai,
megfigyeltem őket, és engedtem, hogy tovább folyjanak, anélkül,
hogy beléjük kapaszkodtam vagy hozzájuk kötődtem volna.
Nem sokkal napnyugta előtt felálltam, nyújtózkodtam, vettem
néhány mély lélegzetet, kifújva magamból minden feszültséget,
aggodalmat és idegességet, ami megzavarhatna, és a tisztás
közepére mentem. Bízz magadban, figyelmeztettem magamat.
Bízzál az Alapvető Énedben, ő tudja.
Először megpróbáltam vizualizálni, hol lehet. Ellazítottam, és
vártam egy képet. Elő is bukkant az arca, de olyan volt, mintha én
állítottam volna össze emlékképekből, és nem láttam a környezetét.
Aztán a belső füleimmel figyeltem, hátha meghallok valamit, talán a
hangját. De ez sem vált be.
Egykori sportolóként kifinomult térérzék fejlődött ki bennem,
tökéletesen tudatában voltam testemnek, mozgásomnak, így aztán
ezt az érzékemet próbáltam felhasználni. Lassan forogni kezdtem,
hátha megérzem az irányt. Ekkor szólt közbe az agyam.
Valószínűleg a verandáján üldögél. Nem, inkább a békás tónál lesz.
Vagy a Joseph és Sarah melletti erdőben, vagy Fuji és Mitsu
közelében. Az is lehet, hogy besurrant a kunyhómba, és ott várja,
hogy feladjam. Hirtelen rádöbbentem, mit is művelek, és mindezt
elhajítottam. Ez nem a logikus gondolkodás ideje.
Érezd, mondtam magamnak. Szótlanul kérleltem Alapvető Énem,
hogy feleljen. Vártam, és közben még mindig lassan forogtam.
Semmi, és aztán – igen! Izgalmamban hangos kiáltás tört ki
belőlem. Kinyújtottam a karom, vagy talán magától nyúlt ki, nem
tudnám megmondani, de éreztem, hogy igen, ez a helyes irány, nem
tévedek. Olyan volt, mint a régi megérzéseim, csak éppen erősebb. A
Tudatos Énem rögtön nekem támadt a kételyekkel: ostobaság, a
képzeleted műve. Nem tudhatod, csak bemagyarázod magadnak.
Ügyet sem vetettem ezekre a gondolatokra, mentem amerre a
karom mutatott; az ösvénytől balra, a hegy pereme felé. Csak
mentem és az érzés ugyanolyan erős maradt. Mélyebbre hatoltam az
erdőbe, letértem az ösvényről, aztán megálltam. Megfordultam. Új,
belső érzékeimre támaszkodva valósággal vaknak éreztem magam.
Most még közelebb éreztem magamhoz Chia Mamát, mégis újra rám
törtek a kételyek.
De az érzés erősebb volt a kételyeknél, és azt sugallta, hogy Chia
Mama a közelemben van. Ismét körbe forogtam, megálltam, majd
megindultam előre. Egyenesen egy fának.
– Ez túl könnyű volt. Legközelebb be kell kötnöd a szemed –
mondta a fa hangosan, amikor megérintettem.
– Chia Mama – kiáltottam fel izgatottan. Megkerültem a fát, és
csakugyan, ott üldögélt a másik oldalán. Ugrándozni kezdtem
örömömben.
– Megcsináltam! Működött! Nem tudtam, hol vagy, nem
tudhattam. De megtaláltalak!
Ez a kaland bebizonyította nekem, hogy jóval több dolog van a
világban, az emberekben és bennem is, mint ami szemmel látható.
Az, hogy megbíztam az Alapvető Énemben, és láttam, mint állt
utamba a Tudatos Énem, valósággá változtatta az eddig tanult
elveket.
– Hihetetlen. Milyen csodálatos a világ! – lelkendeztem.
Nem kevés, de lovagias erőfeszítéssel felsegítettem és magamhoz
öleltem.
– Köszönöm. Ez jó tréfa volt.
 – Az Alapvető Én szereti a tréfát. Ezért érzel olyan sok energiát.
Hamarosan lecsillapodtam.
– Meg fogom találni a kincset, akármi legyen is az, ha ez a kihívás
vár rám. De igazából keresnem sem kell, mert te vagy a kincs.
Szeretnék itt maradni veled, ameddig csak lehet.
Gyengéden megfogta a vállamat.
– Dan. Ez elárulja, milyen közel vagy az ugráshoz. Nagyon közel
állsz hozzá. Én csak egy állomás vagyok az úton. Emlékezz rám
hálával, ha akarsz. De ne miattam, hanem miattad, mert a hála
megnyitja a szívet.
A lenyugvó nap utolsó, rózsaszín sugarainak fényénél
üdvözültnek látszott az arca. Mosolya az iránta érzett szeretetemet
tükrözte.
– És most eljött az idő, hogy megkezdd a próbát – mondta.
Ismét leült, füzetet és tollat vett elő táskájából, és lehunyta
szemét. Csak ült, lélegzett, várt. Aztán remegő kézzel írni kezdett,
előbb lassan, majd egyre gyorsabban. Amikor befejezte, a kezembe
nyomta a papírlapot. Elolvastam:

A víz fölött, a tengerben,

az erdő mélyén, a hegyekben.
Bízz ösztönödben a tengeren,
hozd a kincset el nekem.
Míg megtalálod, és miért ne,
utazol nappal és az éjben.
Ha meglátod, felismered,
messze fönt és odalent.
Ha kezedben van,
készen állsz átszelni az óceánt.
 Másodszor is elolvastam a cédulát.
– Mit jelentsen ez? – kérdeztem felnézve. De addigra ismét eltűnt.
– A fenébe! Ezt hogyan csinálod? – kiáltottam az erdőbe.
Aztán sóhajtottam, leültem, és tűnődni kezdtem, mitévő legyek.
Tehát kincsvadászaton vagyok, afféle odisszeán. Kezdhetném
reggel. Elég ésszerű lenne. De a rejtvényben az áll, hogy utazok
nappal és éjjel. Másfelől azt is tudtam, semmi értelme elindulni,
amíg nem tudom, hová megyek. Ismét a rejtvényt nézegettem. Az
biztos, hogy a legkülönfélébb helyekre kell mennem: víz fölé, tenger
alá, ez eléggé összezavart, és még az erdőbe is. De a vége volt a
legértelmetlenebb. Ha meglátom, rögtön tudni fogom, fönt és
odalent.
Ösztönösen úgy döntöttem, hogy felmegyek magasra az erdőben,
ahonnan talán jobb perspektívából látom a dolgokat. Keleten
kapaszkodóban volt a láthatár alján a telihold. Elég fényt adott, hogy
lássak.
– Egyedül gyalogolok az erdőben éjszaka, és holdfénynél
bújócskázom, hahaha – daloltam hangosan lépéseim ritmusára.
Egyenletes tempóban haladtam felfelé a nyirkos, holdfényes
ösvényen. Frissnek, élettel telinek, mindenre késznek éreztem
magam. Az erdő nem volt más éjszaka, mint máskor, de én igen. A
szokatlan és titokzatos tevékenység a felszínre csalta Alapvető
Énemet. Élveztem az izgalmat.
Meleg ragyogás támadt a hasamban, és túláradó energiaként
bugyogott fel a mellembe, ki kellett engednem. Hangosat
rikoltottam, akár egy madár. Madárnak is éreztem magam, aztán
hegyi oroszlánnak, aki nesztelenül oson az éjszakában. Még soha
nem éreztem ekkora kihívást.
 Amikor magasabbra értem, a meleg éjszakában finom
izzadtságréteg jelent meg az arcomon és mellemen. Az élet rejtélyei
jártak az eszemben. Ez a varázslatos éjszaka olyan valószínűtlennek
tűnt, vagy inkább olyan valósnak, mint egy álom. Talán álmodom.
Talán leestem arról a szörfdeszkáról a tengerbe; delíriumban
fetrengek egy másik testben, egy másik életben, vagy odahaza
vagyok az ágyamban, Ohióban.
Megálltam és szemügyre vettem az alattam elterülő erdőt. A sötét
fákat a Hold ezüst ecsetje rajzolta körül. Nem, ez nem álom; ez
valódi izzadtság rajtam, és ez valódi Hold, és valóban fáradt vagyok.
Hamarosan hajnal lesz. A hegyperem pont fölöttem volt, még vagy
fél óra járásra. Hajtottam magam tovább, fel a csúcsra.
Amikor levegőt kapkodva felértem, kerestem egy védett helyet.
Ott aludtam, amíg a nap be nem kukucskált a sziklák között és meg
nem érintette arcom. Lenéztem Molokaira. És most mitévő legyek?
Szókratész hangja tört fel az emlékeimből. A koanról magyarázott
egyszer, a megfejthetetlen rejtvényről, amelyet azért szerkesztenek,
hogy ezzel ébresszék rá az embert tudatos elméje korlátaira. A
„megoldás” vagy válasz nem a megfelelő szavakban rejlik, hanem a
mögöttük rejlő ösztönös megérzésben.
Nem lehet, hogy Chia Mama rejtvénye is egy koan? Agyam egy
része ezen a kérdésen kérődzött, és abba sem hagyta órákig, ébren
és alvás közben egyaránt bennem motoszkált.
Aztán az alakváltozás jutott az eszembe. Chia Mama az „empátia
mély formájának” nevezte. Gyerekkoromban játszottam én is „mi
volna, ha” játékokat. Mi volna, ha tigris lennék, vajon milyen lehet?
Vagy, ha gorilla lennék? És a magam gyerekes módján utánoztam
ezeket az állatokat, ha nem is ügyesen, de igazi beleérzéssel. Talán
ez segít most.
 Ahogy az ötlet belém villant, megpillantottam egy albatroszt.
Egészen alacsonyan repült, a meleg légáramlaton vitorlázva szinte
egy helyben lebegett fölöttem. Meghökkenve döbbentem rá, hogy
egy kurta pillanatig albatrosszá váltam, az ő szemével néztem le
saját magamra. A madár hangosan rikoltott, és egyenes vonalban
repülni kezdett a város felé, mintha végtelen siklásba kezdett volna.
És már tudtam, hová kell innen mennem. Kaunakakai városába.
Milyen csodálatos éjszaka!
Mielőtt elindultam volna lefelé, végignéztem a holdfényben fürdő
szigeten. Hát nem tökéletes, hogy egyenesen idejöttem a látkép
miatt? – gondoltam. Aztán az utolsó pillanatban még észrevettem
egy albatrosztollat a lábam előtt. Felvettem, és ősi vágy öntötte el a
bensőm. Küldetésem van, miért is ne kezdeném szertartással?
Bal kezemmel a fejem fölé emeltem a tollat és jobb kezemmel a
földre mutattam; összekötöttem vele az eget és a földet. Úgy
éreztem magam, mintha a varázsló volnék a tarot kártyából, úgy is
nézhettem ki. Aztán tisztelegtem észak, dél, kelet és nyugat felé, és
a sziget szellemeit kértem, hogy segítsenek.
Alapvető Énem új erővel töltött el, és olyan gyorsan haladtam
lefelé, ahogy a lábaim bírták. Csak egyszer álltam meg rövidke
pihenőre, késő délelőtt. Útközben szedtem egy kis papaját,
felnyitottam és zaftosan megettem őket, mit sem törődve az
illemmel. Aztán a héjukat eldobtam, hadd táplálják a talajt.
Magamat hajtva, céltudatosan gyalogoltam, még ha nem is tudtam
egyelőre, mi a célom. De igen, mondtam hirtelen. Az, hogy
bemegyek a városba.
Egy segítőkész zivatar lemosta a papaja levét az arcomról, a
kezemről és a mellkasomról, a nap megszárított, és a szél formálta
hajam és szakállam.
 Az út egy részét stoppal tettem meg egy kisteherautón, amelynek
oldalára „Molokai Farm” feliratot festettek. Az út maradékát gyalog
tettem meg Kaunakakaiba.
Úgy éreztem magam, mint egy viharvert hegyi medve, amikor
bevonultam a városba – egyenesen új ismerősöm és régi üldözőm,
Sörhas és cimborái karjaiba.
Addigra, hogy finoman fogalmazzak, nem voltam teljesen üde. Az
éjszaka nagy részét ébren töltöttem, mindössze néhány papaja volt a
táplálékom, és már azon is túl voltam, hogy fáradtságot érezzek. A
végső kiütés előtt álló bokszolók lehetnek ilyen állapotban. Sörhas
kerek képén lassan felismerés kezdett derengeni, és a keze ökölbe
szorult. Váratlanul a következő szavakat hallottam kijönni a saját
számon, mintha csak valami westernfilmből szedtem volna:
– Hallom, engem kerestek, ti gazfickók.
Ez egy pillanatra megállította őket.
– Gazfickók? Ez a pofa gazfickóknak nevezett minket.
– Nem kellett vóna – vélte egyik nagydarab haverja.
– Nem azért fizetlek, hogy gondolkodjál – közölte vele félelmet
nem ismerő vezetőjük.
– Egyáltalán nem fizetsz – vágott vissza a nagydarab zseniálisan.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy az ifjú úriemberek közül a
legkisebb is vagy tizenöt centivel és harminc kilóval volt nagyobb
nálam.
A vita azért nem terelte el Sörhas figyelmét eredeti szándékáról,
hogy poivá verjen. A poit úgy készítik, hogy tárógyökeret fehér porrá
döngölnek, de Sörhas ügy döntött, hogy én is megfelelek erre a
célra. Közelebb lépett, hogy egy kis fogászati beavatkozást végezzen
rajtam.
 Sörhas ütött, bennem viszont működött annyira az edzés, hogy
sikerült kikerülnöm az ütést. Elcsúsztattam ezt és a következőt, meg
az azután következőt is. Úgy záporoztak az ütések, ahogy a
nagykönyvben meg van írva: egyenes, csapott, horog… Az Alapvető
Énem jól megtanulhatta a leckét. Az erő behatol, te kitérsz az
útjából, gondoltam, kerülgetve az ütéseket.
Nem lettem harcművész egyetlen edzés után. De az nem
akármilyen edzés volt. És, hogy teljesen őszinte legyek, Sörhas nem
egy pohárral többet hajtott már fel a kelleténél, és nem volt
csúcsformában.
De azt el kell ismernem, hogy kitartó volt. Egyre vörösebbé vált a
képe, fújtatva, fröcsögve próbálta eltalálni ezt a haole hippit, aki
nyilván Kaliforniából jött ide. De kudarcot vallott, méghozzá a
barátai előtt.
Aztán eszembe jutott még valami, amire Fuji tanított. Néha úgy
nyerhetjük meg a legkönnyebben a harcot, hogy elveszítjük.
Azonnal ráhangoltam magam erre a fiatal srácra. Éreztem, amit ő
érez, és elszomorodtam. Ez itt az ő szemétdombja, és én vagyok a
betolakodó. Kevés dologra lehet büszke az életben, és a verekedés
ezek közé tartozik, most pedig megszégyenül a barátai előtt. Szokás
szerint most is csak magamra gondoltam. Fujinak igaza volt. Az
önvédelem szerves része, hogy tudjuk, mikor ne védjük meg
önmagunkat.
Leengedtem a kezem, és együtt mozogtam az ütéssel. Sörhas még
egy utolsó, hősies erőfeszítést tett, a jobbhorog pont az
arccsontomon talált el. Mintha egy repülő sonka vágott volna képen.
Hangos csattanást hallottam, a fejem oldalra vágódott. Csillagokat
láttam, és egyszer csak egy halom szeméten csücsülve találtam
magam.
 Félig felültem, és megdörzsöltem a fejem.
– Ez aztán az ütés! Miből vannak az ökleid, vasból?
Megmentettem a tekintélyét. Legyőzött ellenség lettem.
Megváltozott az arca, felemelte öklét.
– Az én öklöm acélból van, haver – mondta.
– Felsegítenél? – nyúltam felé. – Gyertek, meghívlak titeket egy
sörre.
 21

NAPFÉNY A TENGER ALATT

„A tenger barlangjaiban
szomjúság van, szerelem,
és extázis, kemény,
akár a kagyló, tenyeredbe foghatod.”

GEORGE SEFERIS: A GYAKORLATOK KÖNYVÉBŐL

Sörhas habozott egy kicsit, aztán megfogta a kezem és felhúzott.

– Sok sör fér belém. – Elmosolyodott, kivillantva két foghíjat is.
Megindultunk a bolt felé, amelynek tábláján a „szeszes italok”
felirat állt. Közben sajgó arccsontomat dörzsölgettem. Milyen jó,
hogy Fuji odaadta a tízest, mert azon kívül szinte semmi pénzem
nem volt. Nem könnyű módja ez a barátkozásnak.
Márpedig új barátokat szereztem, főleg Sörhast, akinek igazi neve
Kimo volt. Úgy tűnt, őszintén megkedvelt. A többiek szép lassan
elszállingóztak, amikor elfogyott a pénzem, de Kimo ott maradt, sőt
felajánlotta, hogy most ő hív meg.
– Kösz, Kimo, de tele vagyok. – Hirtelen belém villant egy ötlet. –
Mondd, nem tudod, honnan szerezhetnék egy vitorlást?
Fogalmam sincs, honnan támadt a gondolat, de, ahogy mondják,
hagytam sodorni magam.
 Meglepetésemre, Kimo, aki eddig sörét kortyolgatva meredt a
bárpultra, hirtelen felélénkült. Az arca kipirosodott, és olyan
izgatott lett, mint egy kisiskolás.
– Vitorlázni akarsz? Nekem van hajóm. Én vagyok a legjobb
tengerész a városba’.
Hogy finoman fejezzem ki, úgy húztuk el a csíkot, mintha fenékbe
lőttek volna, és fél óra múlva már az élénk szélben hasítottuk a
hullámokat a tenger felé.
– Tudok egy helyét, ahol jól lehet pecázni. Szeretsz pecázni?
Persze, szónoki kérdés volt. Mintha csak azt kérdezte volna:
„szeretsz levegőt venni?”. Nem sok teret adott a tagadó válasznak.
– Évek óta nem pecáztam – feleltem diplomatikusan.
Aztán kiderült, hogy amúgy is csak egy bot van, úgyhogy Kimo
hamarosan belemerült a saját világába, én pedig, élvezve, hogy van
társaságom, áthajoltam a vitorlás oldalán és a vizet néztem.
Itt, a parttól távolabb elült a hullámzás, a tenger sima volt, a víz
kristálytiszta. Alattam halrajok úsztak, és bevillant a fejembe,
milyen lenne…

***

Anélkül, hogy bármiféle tudatos erőfeszítést tettem volna – s talán

éppen ez volt a siker kulcsa –, azon kaptam magam, hogy a tudatom
a hallal repül. Igen, jól mondom, repül. A hal számára a tenger
levegő. Elöntött valami új érzés, hogy ura vagyok ennek az elemnek,
egyetlen mozdulat, és szálltam akár a rakéta, egy hullócsillag. A
következőben teljesen mozdulatlan és ellazult voltam.
Ellazult, de mindig figyelmes. Itt hirtelen jöhetett a halál,
bármelyik irányból. Láttam, hogy egy nagyobb hal szája kitárult, és
egy kis hal eltűnt benne. A tenger élő gépezet volt, maga a mozgás
és a megújulás, táplálkozás és halál, de ennek ellenére is csupa
szépség és béke.
Visszaröppentem, amikor Kimo megszólalt. – Tudod, Dan, ez a
hajó, és ez az óceán – úgy érzem, maga az életem.
Éreztem, hogy valami igazán személyest akar megosztani velem.
Feszülten figyeltem hát.
– Néha olyan békésnek tűnik, mint most. Máskor vihar gyün, és az
ember nem tud uralkodni a viharon, de behúzza a vitorlát, mindent
lekötöz, túléli a vihart, és utána sokkal erősebb lesz. Érted?
– Aha. Tudom, hogy érted, Kimo. Az én életem is ilyen.
– Igen?
– Azt hiszem, mindnyájunknak megvannak a magunk viharai –
mondtam.
– Igazad lehet – vigyorgott rám. – Jó srác vagy. Eddig nem is
gondoltam erre. De most már igen.
– Te is jó srác vagy – vigyorogtam vissza rá.
És komolyan is gondoltam. Kimo, most, hogy a felszín alá néztem,
egészen más emberré vált.
Éreztem, hogy valami nyomja a bögyét. Habozott, talán a
bátorságát gyűjtötte össze, aztán kibökte.
– Arra gondoltam, mi vóna, ha leérettségiznék és lenne egy jó
munkám. Megtanulnék szebben beszélni, ahogyan te.
Várt. Valamiért fontosnak tartotta a véleményemet.
– Hát, szerintem, aki ennyire érti a tengert, mint te, bármire
képes, ha rászánja magát – mondtam.
Lassan felragyogott az arca.
– Komolyan gondolod?
– Komolyan.
 Elgondolkodva hallgatott egy ideig, úgyhogy én sem szóltam, csak
ültem, és néztem az alattunk ragyogó tiszta vizet. Aztán Kimo
hirtelen behúzta horgászzsinórját, és vitorlát bontott.
– Van itt egy hely, amit meg akarok mutatni neked.
Cirkálva haladtunk dél felé, amíg egy zátonyhoz nem értünk. Alig
látszott a víz alatt.
Kimo bevonta a vitorlát, horgonyt vetett, és fókaként csusszant a
vízbe. Hamarosan felbukkant a feje. Láthatóan elemében volt.
Benyúlt a csónakba, kivett egy búvármaszkot, odahajított hozzám
egy szemüveget.
– Gyere te is.
– De mennyire – mondtam lelkesen.
Izzadtam, koszos voltam, gondoltam, jól fog esni egy kis úszás.
Kibújtam az ingemből, megszabadultam a cipőmtől és zoknimtól,
felvettem a szemüveget és követtem Kimót, aki puhán siklott a
vízben. Egyenesen a gyönyörű, borotvaéles korallzátony felett
úsztunk. Vagy három méterrel volt a felszín alatt.
Kimo még vagy húsz métert úszott, aztán megállt, a vizet taposva
bevárt. Nem vagyok remek úszó, és fáradt is voltam; mire igazi
szárazföldi patkányként taposva a vizet mellé értem, kimerültem.
Kételyek öntöttek el, amikor azt mondta, hogy kövessem a víz alá.
– Várj egy picit – ziháltam. Már bántam, hogy a főiskolán nem
töltöttem több időt a medencében. – Mi van odalent?
Kimo, aki teljesen otthon érezte magát a vízben, először fel sem
fogta, hogy valakinek gondjai lehetnek a tengerben. Aztán, amikor
látta a kételyeket az arcomon, a hátára feküdt, akár egy vidra, és úgy
beszélgettünk.
– Van lent egy barlang. Senki nem tud róla, csak én. Megmutatom
neked.
 – De hát a víz alatt van. Hogy fogunk lélegezni?
– Először vissza kell tartanod a lélegzeted. De ha túljutsz az
alagúton, és beérsz a barlangba, ott már van levegő. – Kimo egyre
növekvő izgalommal osztotta meg velem felfedezését.
Én viszont határozottan kevésbé lelkesen kérdeztem:
– Mennyi ideig kell visszatartanom a lé… – De Kimo hirtelen
alábukott, és egyenesen merült lefelé. – Kimo – kiáltottam utána. –
Milyen hosszú az alagút?
Néhány másodperc alatt döntenem kellett. Kövessem, vagy ússzak
vissza a csónakhoz? Az utóbbi biztonságosabb, és feltehetőleg
bölcsebb döntés. De az a kis hang, amelyet már annyiszor hallottam,
megszólalt bennem: „Menj utána!”
– Fogd már be! – szóltam rá hangosan, aztán néhány gyors, mély
lélegzetet vettem, és Kimo után merültem.
A szemüveg remekül illett rám, és sokkal kellemesebben éreztem
magam a víz alatt, mint amikor megpróbáltam a felszínen maradni.
Segített az a sok légzőgyakorlat is, amelyeket a múltban tanultam, és
amelyek egy részét azóta is minden nap gyakoroltam. Tudtam igazán
mély lélegzetet venni, és a legtöbb embernél tovább bent tudtam
tartani a levegőt, de még soha nem próbáltam úgy, hogy közben öt
méter mélyre leúszok, majd tovább, egy ki tudja, milyen hosszú
alagútban.
A fülem megfájdult a nyomástól. Befogtam az orrom és fújtam
egyet, aztán őrülten tempóztam, hogy utolérjem Kimót. Mindvégig a
barlangra és a levegőre koncentráltam. Láttam, amint Kimo eltűnik
egy jókora lyukban a zátony oldalán, és követtem a félhomályba.
Bosszúságomra az alagút egyre keskenyebb lett, vigyáznom
kellett, hogy ne érjek az éles korallhoz. Egy angolna képe az
agyamban arra késztetett, hogy szemem jobbra-balra cikázzon a
tucatnyi sötét üreg felé, hiszen bármelyikben meglapulhatott
valamilyen tengeri lény. A tüdőm közölte, hogy ideje már levegőt
venni, mégpedig azonnal, de az alagút, ameddig csak elláttam,
tovább nyúlt előttem. Elöntött a pánik, amikor felfogtam, hogy nem
tudok visszafordulni. A tüdőm majd’ szétpattant, de
összeszorítottam a szám és küzdöttem az életemért.
Kimo lába egyszer csak eltűnt előttem, és akkor, amikor a szám
már kezdett kinyílni, teret engedve a beáramló, fojtogató víznek,
felfelé kanyarodtam, aztán fejem kibukkant a víz alatti barlang
levegőjére. Úgy kapkodtam lélegzetért, akár egy újszülött.
Félig a vízben, zihálva feküdtem egy sziklának támaszkodva. De a
kedvem határozottan rózsásabb lett.
– Nem akármi, ugye? – kérdezte Kimo.
– Aha – nyögtem.
Kezdtem összeszedni magam. Körülnéztem. A korall köröttem
bíbor-, zöld és kék színű volt, mintha egy film díszlettervezője
készítette volna. Aztán valami különösre figyeltem fel: egy
fénysugár ragyogott át a barlang tetején. De hiszen az egész zátony
a víz alatt van! Hol lehet nyílás?
– Feltűnt neked is a fény, mi? – mondta Kimo. – Látod azt az
üveget ott fenn, a plafonon? Egy nyílást takar, hogy ne jöjjön be a
víz.
– De hogyan…
– Az amák… a régi japán búvárok csinálták, azt hiszem. Talán
felderítették ezt a barlangot, és ők tették be az üveget – mutatta.
Bólintottam, de még mindig nem értettem a dolgot.
– De miért van itt levegő?
– Évente néhányszor alacsony a vízállás, akkor jön be. Néha meg
ereszt a barlang. Én is úgy találtam ide, hogy eccer láttam a kis
buborékokat a felszínen.
Most már jobban éreztem magam, és izgalommal töltött el a
gondolat, hogy ebben a rejtett üregben vagyok, távol a világtól. Úgy
vigyorogtunk egymásra, mint két kissrác a titkos rejtekhelyükön.
– Gondolod, hogy járt már itt más is? – kérdeztem. Kimo vállat
vont.
– Csak azok az ama búvárok és én.
Ezután hallgattunk, lenyűgözve néztük a víz alatti barlangot és
átéreztük energiáját.
Kimo a hátára feküdt és a plafont nézte. Én felderítettem a
terepet, óvatosan másztam az éles korallon. A tenger alatti
medencében olyan sűrűn nőtt az alga és a hínár, hogy a barlang
zöldes fényben játszott.
Éppen vissza akartam mászni, amikor a karom megcsúszott, és
vállig eltűnt egy gödörben. Mielőtt kihúztam volna, ösztönösen
megfogtam valamit, talán egy kődarabot. Kihúztam, kinyitottam a
kezem, és döbbenten láttam, hogy egy kis szobor az, legalább is
annak tűnt, de nem lehettem biztos benne, annyira benőtték az
algák és a kagylók.
– Ezt nézd meg – hívtam Kimót.
Odajött, megnézte, és ugyanúgy lenyűgözte a látvány, mint
engem.
– Mintha valami szobor, vagy ilyesmi vóna – mondta.
– Tessék – nyújtottam felé. Nem szívesen váltam meg tőle, de úgy
tűnt, ez így helyénvaló.
Csak nézte, és láttam a pillantásán, hogy szeretné megkapni, de
neki is voltak elvei.
– Nem. Te találtad, a tiéd. Emlékül.
– Köszönöm, hogy megmutattad ezt a barlangot, Kimo.
 – De tartsd titokban, oké?
– Soha nem mondom el senkinek, hol van – ígértem, és
nadrágomba rejtettem a szobrot.
Kiúszni sem volt gyerekjáték, de jóval könnyebb, mint befelé, mert
most már tudtam, milyen hosszú az alagút. Volt időm pihenni, és
sok mély lélegzetvétellel készültem fel.

***

Sötétedett már, mire visszaértünk a partra. Kimo ragaszkodott

hozzá, hogy náluk töltsem az éjszakát, így aztán találkoztam három
húgával és négy öccsével, akikkel már megismerkedtem az utcán.
Kíváncsian vagy közönyösen, de valamennyien biccentettek, amikor
át kellett jönniük a szobán, ahol leültünk beszélgetni. Kimo sörrel
kínált, amit elfogadtam, és lassan kortyolgattam, meg valami átható
szagú dohánnyal, amit „maui elmetágítónak” nevezett, és amiből
inkább nem kértem.
Késő éjszakáig beszélgettünk, és közben megértettem egy másik
ember lelkét, aki annyira különbözött tőlem, és mégis ugyanolyan
volt.
Mielőtt Kimo végigfeküdt volna vetetlen fekhelyén, és én is
elnyúltam a földre terített takarón, még valamit megosztott velem.
Elmondta, hogy egész életében úgy érezte, különbözik másoktól.
– Mintha valami más helyről való vónék, vagy ilyesmi – tette
hozzá. – És eccerűen érzem, hogy valamit tennem kell az életembe’,
csak azt nem tudom, mit…
Eltűnődött, hallgatott.
– Talán először is befejezhetnéd a középiskolát – javasoltam. –
Vagy bejárhatnád a tengereket.
– Igen – felelte lehunyva szemét. – Bejárhatnám a tengereket.
 Miközben álomba merültem, gondolatban végigfutottam ezen a
hihetetlen napon: kezdve a hegycsúcson, és végül Kimóval a víz
alatti barlangban, ahol megtaláltam ezt a csigákkal borított szobrot,
amely a hátizsákomban pihen, és amelyet alaposan meg kell
vizsgálnom, mihelyt módomban áll.

***

Másnap reggel búcsút mondtam Kimónak, és nekivágtam a hosszú

útnak vissza, Molokai esőerdejébe a Pelekuni-völgy felé. Volt egy
érzésem, hogy a „kincs”, amelyről Chia Mama beszélt, kis részekből,
darabokból tárul majd elém, és nem egyszerre, de ha nyitott és
befogadásra kész maradok, és oda megyek, ahová a szívem vezet,
megtalálom az összes darabját, bárhol legyen is.
Mellékutakon gyalogoltam, időnként egy-egy rövidebb távra
felvett autójába egy városi vagy egy farmer, majd végül az erdőbe
értem. Kimóra gondoltam, és mindazokra, akikkel életem útján
találkoztam. Eszembe jutott a látomásom a tűzben, és azon
tűnődtem, mi lehet a célja, és vajon miképp illünk bele a nagyobb
képbe. Eljön majd a nap, amikor megtalálom az eszközöket, hogy
megértsem őket, és megtaláljam ezt a célt. Ha valamiben, hát ebben
biztos voltam.
Sötétedés után az esőerdő ismeretlen részén haladtam. Hirtelen
fáradtság öntött el, és az irányt sem éreztem. Nem akartam körbe
haladni, ezért ügy döntöttem, elalszom, ahol vagyok, és a hajnal
első fényénél folytatom az utat. Lefeküdtem és hamar elaludtam.
Volt valami halvány rossz érzésem, mintha nem volna szabad itt
lennem, de nagyon gyenge érzés volt, talán csak a fáradtságom
tette.
 Éjszaka különös és sötét, de sürgető szexuális álmom volt.
Parázna női démon jött, hogy szeressen. Sötéten veszélyes és
iszonyúan erotikus nő, akinek a szerelme a halál kapuja. Áttetsző
kék ruhája alól kitetszett puha bőre.
Félig felébredtem, és fel is fogtam, hol vagyok, de jeges rémület
hasított belém, mert éreztem a jelenlétét, és láttam is egy áttetsző,
kékes fátylat viselő női alakot felém lebegni a fák között. Gyorsan
körülnéztem, és láttam, hogy jelöletlen sírhelyek, nyugtalan lelkek
között hevertem le.
A hátamon felállt a szőr, és az Alapvető Énem azt harsogta, hogy
tűnjek el, de rögtön.
A szellem hideg, formás alakja közelebb lebegett. Éreztem, hogy
egyetlen ereje a félelemkeltés és a csábítás, de erre fel voltam
készülve. Visszatértem a pokolból, már sem a félelemnek, sem a
csábításnak nem volt igazán hatalma fölöttem.
– Nem kapsz meg – mondtam határozottan. – Nem miattad
vagyok itt.
Kényszerítettem magam, hogy teljesen felébredjek, és lassan
elindultam onnét. Vissza se néztem, de mindvégig tudtam, hogy a
nyomomban van.
Egy helyen éreztem, hogy feladta, és lemaradt, de az éjszaka
hátralévő részében azért csak mentem tovább. Valami más zavart,
ismét egy halovány megérzés, mintha valami fontos dolog kerülte
volna el a figyelmemet. De ez alkalommal az érzés tisztán
formálódott ki, akár egy szó a nyelvem hegyén.
Chia Mama rejtvényének egyik mondata jutott az eszembe:
„messze fent és odalent”. Mit jelentsen ez?
Voltam fönt, a fennsíkon, és voltam odalent, a városban. Voltam a
tenger alatt. Mind ugyanaz volt. Fent és lent. Különböző, de
ugyanaz. Mert bárhová is mentem, én voltam ott. A kincs nem ezen
helyek valamelyikén volt, hanem mindegyiken. Chia Mama már
megmondta a választ: bennem van, olyan közel, mint a szívem.
Több volt ez intellektuális megértésnél. Elsöprő erővel csapott le
rám, valóságos extázisba ejtett. Egy pillanatra elvesztettem a testem
tudatosságát is, és a nedves levelekre rogytam. Megtaláltam a
kincset, a legfontosabb titkot. Energia tört fel bennem. Sírni
kívántam, táncolni.
De a következő pillanatban az extázist egy másik érzés nyomta el:
a hirtelen veszteség érzése. És tudtam, anélkül, hogy meg tudtam
volna mondani, honnan, hogy Chia Mama haldoklik.
– Nem! – kiáltottam a fák felé. – Ne. Még ne. Kérlek, várj meg!
Felpattantam és futásnak eredtem.
 22

ÉLÜNK, AMÍG MEG NEM HALUNK

„Az igaz tanárok hidak,

melyen a tanítványok átkelhetnek;
majd, amikor átsegítették őket,
boldogan rogynak össze, mert akkor már
a tanítványok építik meg saját hídjaikat.”

NIKOSZ KAZNTZAKISZ

Nem tudom, milyen hosszan futottam, másztam, majd futottam újra.

Kimerülten, sárosan, tele vágásokkal, zúzódásokkal, egy záportól
megtisztítva terültem el végül Chia Mama lépcsője előtt, úgy két
órával napkelte után.
Fuji, Mitsu, Joseph és Sarah jöttek ki, és Joseph betámogatott.
Chia Mama békésen feküdt futon ágyán, virágok között.
Barátaim addig támogattak, de amikor odatérdeltem az ágyhoz,
hátraléptek. Lehajtottam a fejem, és könny csorgott le arcomon. A
karjára fektettem a homlokom. Hideg volt, nagyon hideg.
Először szólni sem tudtam; végigsimítottam az arcát, így
mondtam búcsút. Magamban imát rebegtem. Mitsu a közelben ült,
Sachit vigasztalta. Szókratész, a gyerekkor áldott tudatlanságával
aludt a nővére mellett.
 Joseph szomorú Don Quijoténak tűnt sötét szemével. Egyik kezét
a gyásztól rázkódó Sarah vállára tette.
Csönd ült a völgyre, szomorúság, amelyet még Vörösmadár, az
apapane rikoltása sem tört meg. Különleges asszony távozott, még a
madarak is gyászoltak.
Ebben a pillanatban az apapane leszállt az ablakpárkányra, és
fejét oldalra biccentve Chia Mamára nézett. A madaraknak van egy
fájdalmas kiáltásuk. Ezt hallottuk ma reggel, ezt a szokatlan hangot.
Vörösmadár Chia Mama mellé repült, újra meg újra szólongatta,
aztán elszállt, akár az asszony lelke.
Kiléptünk a nyirkos, meleg levegőre. Kelet felé gyalogoltunk,
amerről a felkelő nap világította meg az égboltot, s rajzolta körül a
hegyeket. Joseph jött mellettem.
– Csöndesen halhatott meg az éjszaka – mondta. – Fuji bukkant
rá egy órája. Úgy hallottuk, távol voltál, Dan. Honnan tudtad?
Csak felnéztem rá, és a szemem elárulta, amit tudni akart.
Bólintott, hogy érti.
– Valamivel ezelőtt nálam hagyta az utasításait arról, hová vigyük
Tia gyerekét, és más üzleti ügyekről is rendelkezett – mondta. – Azt
kérte, hogy hamvasszuk el a kahunák temetkezési helyén. Majd
elintézem.
– Szeretnék segíteni, amiben csak tudok. Bármiben – mondtam.
– Hát persze, megértem. Ja, és azt hiszem ezt tegnap este írhatta
– nyújtott át egy papírt.
A lapon Chia Mama ákombákom írásával mindössze néhány szó
állt: „Barátok nem búcsúzkodnak.”
Egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Mindkettőnk szemében
könny csillogott.
 Visszamentem a kunyhóba, leültem mellé és néztem. Fiatal
koromban a halál idegen volt a számomra: egy telefon, egy levél,
egy információ, ünnepélyes bejelentés emberekről, akiket alig
ismertem. A halál más otthonokba látogatott, más helyekre. Az
emberek egyszerűen emlékké fakultak.
De ez valódi érzés volt, és ostorcsapásként fájt. Ültem Chia Mama
holtteste mellett, és a Halál suttogott a fülembe hideg leheletével a
saját halandóságomról.
Megsimogattam Chia Mama arcát, és olyan mély fájdalom öntötte
el a szívem, amelyet nem enyhített a metafizikus filozófia. Már most
hiányzott; éreztem az űrt, amely utána maradt, mintha életem egy
darabját vették volna el tőlem. Arra gondoltam, hogy végső soron
nem uralkodunk életünk fölött, nem tudjuk megállítani a
hullámokat, amelyek majd összezúznak. Csak azt tanulhatjuk meg,
mint lovagoljuk meg őket, magunkhoz ölelhetjük mindazt, amit
kapunk, és felhasználhatjuk a gyarapodásunkhoz, elfogadva
önmagunkat, erőnket és gyengeségünket, ostobaságunkat és
szeretetünket. Elfogadva mindent. Megtéve, amit lehet, és együtt
sodródunk a többivel.
Sokak számára különösnek tűnhet, hogy ennyire kötődtem egy
olyan asszonyhoz, akit csak nem sokkal korábban ismertem meg, de
annyira csodáltam Chia Mamát, jóságát, bátorságát és bölcsességét,
hogy úgy éreztem, mintha nagyon régóta ismertem volna. Nagyon
fájt az elvesztése. Talán már korábbi életeinkben is ismertem őt. Ő
volt az egyik legjobban szeretett tanárom, aki születésem óta várt
rám.

***
Joseph felvette a kapcsolatot Chia Mama testvérével, aki értesítette a
rokonokat. Chia Mama kívánsága szerint két napig hagytuk pihenni
a testét. Aztán, a harmadik nap reggelén nekivágtunk az útnak a
Pelekuni-völgybe, a szent kukui ligetbe, a mögötte lévő temetkezési
helyre. Az öreg kisteherautó lett halottas kocsija, hawaii
virágfüzérrel és girlandokkal díszítettük. Óvatosan haladtunk a
silány utakon kelet felé, ameddig csak tartott az út. Fujival utaztam,
minket Joseph, Sarah, Mitsu és kisfia meg Joseph családja követett,
őket Victor és unokahúgai, a többi rokon, és a helyiek hosszú
menete, akiket az elmúlt évek alatt Chia Mama megismert és
segített.
Amikor az út véget ért, kézben vittük tovább a hordágyat, amelyet
a lepratelepen élő barátai készítettek. Csúszós, kanyargós
ösvényeken haladtunk, vízesések mellett, át a kukui erdőn, amelyet
annyira szeretett, míg végül elértük a kahunák temetési helyét. A
leprások nem hagyhatták el telepüket, és nem kísérhettek el minket,
de sok virágot küldtek.
Késő délután léptünk a temetkezési helyre. Éreztem, hogy az ősi
kahuna szellem, Lanikaula szeretettel fogadja Chia Mamát, és
minket is. Előre tudtam, hogy így lesz. Most már ketten őrködnek
majd szeretett szigetük fölött.
Napnyugtára készen állt a máglya, amelyet az ő utasításai alapján
készítettünk. Levél- és virágszirom-ágyon feküdt a keresztbe tett
rönkök fölött, amelyeket a sziget egy száraz részéről hoztunk.
Amikor a máglya készen állt, néhányan, akik közel álltak hozzá,
szóltak egy-két szót róla, történeteket meséltek, amelyek Chia
Mamára emlékeztettek.
Fujit annyira elöntötték az érzelmek, hogy nem tudott
megszólalni, a felesége, Mitsu beszélt helyette is.
 – Chia Mama arra tanított: nem kell csupa nagy dolgot tenni az
életünkben, végrehajthatjuk a kicsiket is nagy szeretettel.
Joseph Buddhát idézte:
– Az ajándék nagy dolog. A meditáció és a vallás gyakorlása
megbékíti az elmét. A nagy igazság megértése a nirvánához vezet.
De mindennél – és itt sírva fakadt –, mindennél erősebb a gyengéd
szeretet.
Sachi szomorú szemének pillantása mindvégig a máglyára
szegeződött.
– Szeretlek, Chia Mama – mondta egyszerűen.
Egy másik nő, akit nem ismertem, ezt mondta:
– Chia Mama arra tanított, hogy a kedves szavak rövidek és
semmibe nem kerülnek, de örökké visszhangoznak. – Aztán térdre
rogyott, és fejét lehajtva imádkozni kezdett.
Amikor én következtem, tökéletesen kiürült a fejem.
Végiggondoltam előre, mit is fogok mondani, de minden elszállt.
Egy hosszú pillanatig szótlanul meredtem a máglyára. Képek
villantak agyamba – amikor találkoztam Ruth Johnsonnal az utcán,
aztán a parti, majd, amikor ápolt és visszaadta az egészségem. Végül
előbukkant bennem egy rég elfelejtett idézett Mátétól.
– Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom
adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem.
Nem csak magam, hanem az összes egybegyűlt nevében mondtam
ezeket a szavakat.
Fuji odalépett hozzám, és meglepetésemre a kezembe nyomta a
fáklyát.
– Ő kérte, hogy te gyújtsd meg a tüzet Dan, ha még Molokain
leszel. Azt mondta, tudni fogod, hogyan kell őt elküldeni. –
Szomorúan elmosolyodott.
 Felemeltem a fáklyát, és hirtelen minden, amit Chia Mama
mutatott egyetlen dologra egyszerűsödött: „Élj, amíg meg nem
halsz.”
– Isten veled, Chia Mama – mondtam hangosan.
A fáklyát a száraz fűhöz és a gallyakhoz érintettem, lángnyelvek
táncoltak ropogva. Chia Mama ezernyi vörös, fehér és rózsaszín
szirommal borított testét elnyelték a lángok.
Amikor a füst az ég felé szállt, hátraléptem a hőség elől. Itt, a nap
haldokló fényében, a lángokba meredő emberek kis csoportja
közepén eszembe jutott, mennyire szeretett bölcs mondásokat
idézni Chia Mama. Váratlanul George Bemard Shaw szavait
hallottam a semmiből – akár maga Chia Mama is mondhatta volna
–, és azon kaptam magam, hogy a tűz moraját elnyomva hangosan
kimondom őket, hogy mindenki hallja.
– „Erőmet felhasználva akarok meghalni, mert minél
keményebben dolgozom, annál többet élek. A maga kedvéért
élvezem az életet. Az élet számomra nem rövid gyertya, hanem
ragyogó fáklya, amelyet egy ideig kezemben tarthatok, és azt
akarom, hogy olyan fényesen égjen, amennyire csak lehet.” –
Megremegett a hangom, és elhallgattam.
Mások is megszólaltak, ahogy a Szellem mozgatta őket, de nem
jutott el hangjuk a fülemig. Sírtam és nevettem, ahogyan Chia Mama
nevetett volna, aztán térdre estem, és lehajtottam a fejem. A szívem
nyitott volt, az agyam csendes.

***

Hirtelen felnéztem, mert Chia Mama hangját hallottam, olyan

tisztán és hangosan, mintha előttem állt volna. A többiek még
mindig lehajtották fejüket, vagy a tűzbe bámultak. Rájöttem, hogy a
szavak csak agyam nyugodt termeiben visszhangoznak. Chia Mama
lágy, éneklő hangján beszélt hozzám.

Ne állj zokogva sírom mellett,

nem vagyok ott, nem alszom én.
Ezer szélben a lehelet,
gyémántként ragyogok havon és tő jegén.
Én vagyok a lágy őszi eső.
Napsugár vagyok érett gabonán.
Ne állj zokogva sírom mellett.
Nem ott vagyok. Mert élek tovább.

Hallottam ezeket a szavakat, és a szívem megnyílt; a tudatom

olyan helyre ugrott, ahol még soha nem járt. Éreztem a halandóság
és a halál természetességét az élet nagy körforgásában. Gyötrő
szánalom öntött el minden élőlény iránt. Egyszerre zuhantam a
kétségbeesés mély szakadékába és szárnyaltam az áldás magasába, a
két érzés a fény sebességével váltakozott bennem.
Aztán nem voltam többé Molokain. Abban a kis szobában álltam,
amelyet a vízesés alatti látomásomban pillantottam meg. Szennyvíz
és rohadás orrfacsaró bűze töltötte be a levegőt, nem tudta elnyomni
az égő tömjén illata. Apácát láttam, aki ágyhoz kötözött leprást
ápolt. Egy szempillantás alatt az apácává váltam, nehéz ruhában
álltam az izzasztó hőségben. Nyugtató krémmel kentem a
szerencsétlen ember arcát, a szívem teljesen megnyílt a szeretet, a
fájdalom, minden előtt. És a leprás eltorzult arcában felismertem
mindazok arcát, akiket valaha szerettem.
A következő pillanatban a Rue de Pigalle-on állva néztem egy
csendőrt, aki beteg, részeg férfit segített a mentőbe. Aztán rendőr
lettem, éreztem a részeg rossz szagú leheletét. Fény villant, és
láttam a részeget gyerekként a sarokban kucorogva; remegett apja
részeg dühétől. Éreztem a fájdalmát, a félelmét. A csendőr szemével
néztem, gyengéden vittem a részeget a várakozó mentőhöz.
A következő pillanatban tükörként pillantottam egy tizenéves fiúra
Los Angeles jómódú külvárosában. Port szippantott fel, én pedig
átéltem bűntudatát, bánatát és öngyűlöletét. Aztán már csak
szánalmat éreztem.
Afrikában voltam, és egy öreget láttam, aki nehézkesen mozogva
próbált vizet adni egy haldokló kisgyereknek. Felsírtam, és a
hangom visszhangzott azon az időtlen helyen, ahol álltam. Sirattam
a babát, az öreg afrikait, a tinédzser fiút, a részeget, az apácát, a
leprást. A baba az én gyermekem volt, és ezek az én embereim.
Annyira szerettem volna segíteni, jobbá tenni a dolgokat minden
szenvedő lélek számára, de tudtam, hogy ott, ahol most vagyok, csak
szeretni tudok, megérteni, bízni a világegyetem bölcsességében.
Meg kell tennem, amit megtehetek, aztán el kell engednem őket.
Láttam mindezt, és energia öntött el, szinte robbant. Felrepített, a
szívemen keresztül a létezéssel való tökéletes empátia állapotába.
Testem átlátszó lett, a szivárvány minden színe ott ragyogott
bennem, egymást váltva. Lent vöröset éreztem, amely
narancsszínen, sárgán, és zöldön át emelkedett, és arannyá
változott. Aztán ragyogó kékség vett körül, belső szemem
kirajzolódott a homlokom közepén, indigóban tündökölt, aztán
violában…
A személyes azonosság határain túl, a fizikai testtől nem
korlátozva lebegtem azon a helyen, ahol a szellem a hússal
találkozik, magasan a bolygó fölött, amelyet Földnek nevezünk.
Aztán a Föld a távolba tűnt, a Naprendszer apró pöttyé zsugorodott,
és a galaxis is, míg végül túl jutottam idő, anyag és tér illúzióin,
látva a Lényeget: a paradoxont, a humort és a változást.
Elmondhatatlan, ami ezután következett. Leírhatom, hogy „egy
voltam a fénnyel”, de ezek a szavak nem fejezik ki érzéseimet, mert
nem volt „Én”, amely bármivel is „Egy” lehetett volna, és nem volt
senki, aki megtapasztalja. Századok óta kínozza a kihívás a
misztikus költőket, miként lehetne leírni ezt az élményt. Hogyan
rajzolhatná meg bárki is Van Gogh festményének mását a sárba egy
bottal?
A világegyetem hamuvá égetett, elfogyasztott. Nem maradt belőle
semmi. Csak az Áldás. A Valóság. A Rejtély.
Most értettem meg a taoista mondást: „Aki mondja, nem tudja, aki
tudja, nem mondja.” Nem azért, mert a bölcs nem beszél, hanem
azért, mert ezt nem lehet elmondani. Mintha a csillagokat
hajigálnánk kővel, úgy hullanak vissza a szavak. Ha badarságnak
tűnik mindez, ám legyen. De egy nap, és ez a nap talán nincs olyan
messze, te is megérted.

***

Pörögve, irányt vesztve tértem vissza időbe és térbe, mintha egy, az

éjszakai égbolton haladó repülőgépből zuhantam volna ki. Még
mindig Chia Mama máglyája előtt térdeltem, a holdat takaró felhők
alatt. A föld friss esőtől csillogott, és ázott voltam. Az eső eloltotta a
Chia Mama testét elemésztő máglya parazsát. Egy óra telt el néhány
pillanat alatt.
A többiek elmentek, csak Joseph maradt velem. Letérdelt mellém.
– Hogy vagy, Dan? – kérdezte.
Nem tudtam megszólalni, csak bólintottam. Gyengéden
megszorította a tarkóm, és éreztem az ujjaiból áradó szeretetet és
megértést. Tudta, hogy még maradok egy ideig. Vetett még egy
pillantást a megfeketedett máglyára, és távozott.
Mély lélegzetet vettem, éreztem a nedves erdő illatát, amelybe
füstszag keveredett. Semmi nem tűnt már teljesen valósnak. Olyan
volt, mintha egy örök drámában játszanék szerepet, és ez a
dimenzió mindössze Isten végtelen színházának egyetlen kis
gyakorlóterme volna.
Lassan kezdtek visszaszivárogni a kérdések agyamba, majd végül
elárasztották, mintha kiestem volna a kegyelemből, vissza az agyba,
a testbe, a világba. Mit jelentett ez az egész?
Talán ez volt az az időn és téren túli hely, amelyről Chia Mama
beszélt. Akkor absztrakt, üres szavaknak tűnt mindaz, amit mondott,
mert meghaladta a tapasztalataimat. De immár élő valósággá vált.
„Azon a helyen bárkivel találkozhatsz, akivel akarsz.” Mennyire
szereltem volna újra eljutni arra a helyre, hogy még egyszer lássam
őt!
Mereven, remegve álltam, míg sötétség nem szállt az erdőre.
Végül megfordultam, és elindultam az esőerdőn keresztül
visszafelé, a csapáson, amelyet a többiek vágtak. Messze a magasban
épphogy ki tudtam venni a fáklyával megvilágított menet haladását.
De valami nem engedett távozni. Olyan erős volt az érzés, hogy
leültem és vártam. Egész éjszaka ültem. Időnként elbóbiskoltam,
majd ismét felriadtam. Néha, mintha meditálnék, lecsukódott a
szemem, máskor felpattant és a semmibe meredt.

***

Amikor a nap első sugarai áthatoltak az erdőn, és megcsillantak a

máglya maradékán, Chia Mama megjelent. Kézzel foghatóan, de
áttetszően állt előttem. Nem tudom, vajon a többiek is látták volna,
vagy csak az agyamban jelent meg a képe.
De ott állt. Felemelte karját, es jobbra, a hegyoldalra mutatott, a
sűrűn növő fák felé.
– Azt akarod, hogy felmenjek oda? – kérdeztem hangosan.
Derűsen mosolygott rám. egy pillanatra lehunytam a szemem a
fényes nap elől, és mire kinyitottam, Chia Mama már eltűnt.
Megváltozott – vagy talán kifinomult – valóságérzékelésem
számára mindez teljesen normálisnak tűnt. Lassan felálltam, és arra
indultam, amerre irányított.
Még mindig kába voltam az elmúlt eseményektől és látomásoktól.
Keresztültörtem magam a sűrű bokrokon. Egyszer-kétszer vastag
indák közül kellett kiszabadulnom. Azután a növényzet ritkulni
kezdett, és keskeny ösvény tűnt fel előttem.
 23

A MAGÁNY LECKÉI

„Túl kell lépnünk magányon és nehézségen,

elszigeteltségen és csenden, hogy megtaláljuk
ama elvarázsolt helyet, ahol eljárhatjuk suta táncunkat,
és elénekelhetjük bánatos dalunkat.
De ebben a táncban és ebben a dalban tudatunk
legősibb rítusai telnek meg annak tudatával,
hogy emberek vagyunk.”

PABLO NERUDA: A FÉNYES VÁROS FELÉ

Az ösvény egy kicsi, legfeljebb három méter hosszú és ugyanolyan

széles kunyhóhoz vezetett. Beléptem, szemügyre vettem sötét
belsejét. Kevés fény hatolt át a zsúptetőn és a gerendából ácsolt
falakon. Amikor a szemem már hozzászokott a félhomályhoz,
észrevettem, hogy egy hosszú, üreges bambuszrúd vezeti le a tetőn
összegyűlő esővizet az egyik sarokban álló nagy fakádba. A spártai
egyszerűséggel berendezett szoba túlsó sarkában gödröt
pillantottam meg; ez volt a vécé, és a mellette lévő vödör a
vízöblítés. A padlóra az egyik oldalon leveleket szórtak, ágyul.
A kunyhó elrendezéséből arra következtettem, hogy
elszigeteltségre és visszavonulásra szolgál. Úgy döntöttem, itt
maradok, amíg nem kapok egyértelmű jelet, mitévő legyek.
Becsuktam magam mögött a szalmaajtót. Fáradtan ledőltem, és
lehunytam szemem. Szinte azonnal megéreztem, hogy van
mellettem valaki. Felültem. Chia Mama ült velem szemben,
keresztbe tett lábbal, mintha meditálna, de a szeme nyitva volt,
fényesen csillogott. Ereztem, hogy tudtomra akar adni valamit, ezért
csöndben vártam, nem akartam megzavarni ezt a tünékeny jelenést.
Intett, és hallottam a hangját, de a képe megremegett és
halványodni kezdett.
– Minden csak álom az álomban.
– Nem értem, Chia Mama. Mit jelentsen ez?
– Mi adjuk meg a saját jelentésünket – felelte és a képe
szétfoszlott.
– Várj! Nem menj még – kiáltottam.
Meg akartam érinteni az arcát, meg akartam ölelni, de tudtam,
hogy ez nem volna helyénvaló, sem lehetséges.
A sötétben még hallottam messziről visszhangozni végső szavait:
– Minden rendben, Dan. Minden rendben lesz… Aztán csönd lett.

***

Elment, a csontjaimban éreztem. Most mit tegyek? Ahogy feltettem

magamnak a kérdést, meg is kaptam a választ: nem tehetek mást,
várnom kell, hogy kitisztuljon minden.
Szemügyre vettem szűkös szálláshelyem, és végiggondoltam a
helyzetem. Nincs élelmiszerem, de ezzel máskor is megbirkóztam.
Alapvető Énem immár nem fél az éhségtől, és a fakádban bőven van
víz.
Néhányat nyújtóztam, majd leültem és behunytam a szemem.
Hamarosan emlékmorzsák és -darabkák, képek és hangok kezdtek
peregni agyamban, a szálló képek és érzelmek véletlenszerű
klipjében újra átéltem egész itteni kalandomat.
Eszembe jutott, amit Chia Mama mondott egyszer: „A külső
utazás a legjobb esetben is csak a belső tükörképe lehet, rossz
esetben helyettesíteni próbálja. Az, amit felfogsz a világból,
mindössze jelképezi azt, amit keresel. A szent utazás benned van;
mielőtt megtalálnád a világban, amit keresel, magadban kell
megtalálnod. Máskülönben lehet, hogy egy mester rád köszön, de te
anélkül, hogy meghallanád, elmész mellette. Amikor megtanulod a
belső utazást a világ okkult terein át, a tudatod soha többé nem lesz
helyhez, időhöz, vagy fizikai tested börtönéhez kötve.”
Hallottam már korábban is ezt, de csak most értettem meg.
Mielőtt megkezdem utazásom a világban, saját lelkemet kell
bejárnom. Vajon képes leszek rá? Képes lesz a tudatom olyan mélyre
hatolni, hogy megtalálja a fizikai érzéseimen túli kaput?
Egész éjjel, és másnap is ezen tűnődtem. Megtaláltam Chia Mamát
az erdőben. Tudtam, hogy vannak bennem rejtett képességek,
ahogyan mindenkiben. De hol találhatók? Hogy néznek ki, milyen
érzés, amikor működésbe lépnek?
Szókratész egyszer célzott rá, hogy a képzelet nagyobb erő, mint
gondolnánk. Azt is mondta, ez a híd a tisztánlátáshoz, az első lépés.
Ahogy terjeszkedik, valami más lesz belőle. A mag fává
terebélyesedik, de a képzelet olyan, akár a hernyó; mihelyt
megszabadul bábjától, repülni kezd.
Ezzel kezdem. Lehunytam a szemem, és hagytam a képeket
tovaszállni: kukui fák és Kimo víz alatti barlangja, a pálmafa Chia
Mama háza előtt, és az indiai fügefa vastag, megtekeredett törzse.
Aztán Holly lányom tűnt fel, ahogy szobája padlóján ülve nyugodtan
játszik. Keserédes szomorúság fogott el az élet karmái láttán, szívem
szeretettel teli üzenetet küldött az ő szívének, remélve, hogy egy
nap majd megkapja valahogy. Lindának áldásom küldtem, és
elengedtem őt.

***

Az egész éjszakát élénk álmok között töltöttem, amelyek nem

meglepő módon az elmúlt eseményekről szóltak. Meglátogattam
más helyeket, világokat, szín-, tisztaság-és érzés-dimenziókat is, és
lenyűgözött a dolog. De természetesen mindez csak álom volt –
vagy legalábbis így gondoltam…
Egymást követték a napok, nappal és éjszaka kezdett egybefolyni
számomra; a nappal halvány fényét az éjszaka sötétje váltotta fel.

***

Az ötödik nap reggelén, már amennyire nyomon tudtam követni az

időt, világosság és béke öntött el. Éhségem teljesen elmúlt.
Csináltam néhány jógagyakorlatot. A kunyhó falán kis
napfénypöttyöket pillantottam meg, olyanok voltak, mint a csillagok
a sötét égbolton. Meditációhoz használtam őket. Lassan, mélyen
lélegeztem, és a csillagok fakulni kezdtek. Végül már csak a saját
agyamat láttam, csodalámpaként képek és hangok körforgását
vetítette elém, és játszotta le újra meg újra. Az egész napot a falra
meredve töltöttem. Az unalom elszállt, ahogy tudatom finomabb,
mélyebb energiákra hangolódott. Ha az embernek nincs tévéje, talál
magának más dolgokat helyette, tűnődtem egy ideig.
A napok egyformán teltek, mégsem voltak ugyanolyanok.
Lazítottam, lélegeztem, és figyeltem a műsort az agyamban.
Napsugár, majd holdfény söpört lassan végig fényingaként a
földpadlón. Az idő lágyan telt, végtelenül lassan, én pedig
alkalmazkodtam a rejtett ritmushoz. A csend tengerén lebegtem,
amelyet csak ritkán tört meg az agyamban hányódó törmelék.
Egy ponton valami megváltozott, mintha makacs tudatom előtt
egy sorompó felemelkedett és egy ajtó kinyílt volna. Megértettem,
miként dolgozik együtt az Alapvető Én és a Tudatos Én, hogyan
adnak kulcsot motivációhoz, fegyelemhez, gyógyításhoz,
vizualizációhoz, intuícióhoz, tanuláshoz, bátorsághoz és erőhöz.
Néhány pillanatra úgy éreztem, mintha a metafizika enciklopédiáját
gondoltam volna át.
De, mint a varázsló inasa, én sem tudtam, hogyan állítsam le a
folyamatot. Képek öntötték el agyamat, és teljesen eltelítették. A
tüdőm fújtatóként pumpált, egyre erősebben, egyre gyorsabban, az
energia pedig csak gyűlt bennem, hogy már azt hittem, szétvet.
Arcom megfeszült, az ajkam hátrahúzódott fogsoromról, és
meglepetésemre úgy morogtam, akár egy farkas. Aztán a kezem
spontán mudrákba mozdult, olyan tartásokba, amilyeneket Indiában
láttam.
A következő pillanatban az agyam leállt, és az erdőben találtam
magam, szemben a három Énnel; a gyerekes Alapvető Énnel, a
robotszerű Tudatos Énnel, és a Felsőbbrendű Énnel, amely kavargó
rózsaszín, indigó- és mély violaszínben ragyogott. Ez a fényből lévő
lény nyúlt ki a másik kettő felé.
Aztán a három Én egyesült.
Saját testem láttam magam előtt. Meztelen voltam, csak egy sortot
viseltem, széttárt karral álltam a halvány holdfényben. A has
tájékáról vörös ragyogás áradt, a fej egy fénygömb volt, és a fej
fölött irizáló színek kavarogtak, arra a látomásra emlékeztetve,
amelyet az öbölben láttam oly sok héttel ezelőtt.
 Beléptem az előttem álló fizikai testbe. Teljesen behatoltam,
éreztem egységét. Éreztem köldököm erejét, ahogy a tudatosság
tisztasága megvilágította az agyat, és az ösztönző hívást, hogy
szálljak fel a Szellembe.
A hosszú előkészület meghozta gyümölcsét, a három Én eggyé
lett. Nem voltak belső csaták, sem ellenállás, figyelmem
természetesen pihenhetett a szívben. Bármilyen gondolat vagy kép
emelkedett fel, itt érzésben és megadásban olvadt szét. Én pedig a
tudatosság pontjává váltam a szív birodalmában, onnét
felemelkedtem a fejtető irányába, a szemöldökök mögött és fölött
található pontba.
Éreztem, hogy körülvesz a Felsőbbrendű Én szerető, gyógyító
fénye, behatol atomi felépítésem minden sejtjébe és szövetébe.
Hallottam hívását, és éreztem a fényhidat a tudatosságnak attól a
pontjától, amely én voltam, a Felsőbbrendű Énig, fölöttem és
mögöttem. Ereztem erejét, bölcsességét, gyengédségét, bátorságát,
a benne lévő szánalmat és könyörületet. Tudatában voltam, miként
köti össze az örök jelenben a múltat és jövőt.
Ismét hívott, és ez alkalommal fénypontnak éreztem magam,
amely felhalad ezen a hídon, Felsőbbrendű Énem tudatába. Ebben a
fényben mozogtam, és onnan néztem lent lévő fizikai alakomra.
Tudatom és Felsőbbrendű Énem tudata kezdett egymásba hatolni.
Befogadtam minden derűjét, erejét, bölcsességét és szánalmát.
Tudtam, amit ő tudott, éreztem, amit ő érzett, korlátlan szeretet
hullámai öntöttek el. Megértettem, miként teremtették a testet az
angyali energiák, megértettem a teljes lehetőséget, amit a fizikai
megtestesülés jelent.
Csak ekkor ébredtem tudatára annak, hogy más fénylények is
vannak fizikai alakom körül. Boldogsághullámok söpörtek végig
rajtam. Rájöttem, hogy gyerekkorom óta ismerem ezeket a lényeket,
de valahogy nem vettem tudomást a jelenlétükről. Egyesek
diáktársaim voltak, mások elfelejtett álmok ismerős képei, angyali
energiák, gyógyítók, vezetők, tanítók, a szellemi családom.
Befogadtam szeretetüket, és tudtam, hogy soha többé nem érzem
egyedül magam.
A végzet egyik angyala előre lépett és szimbólumokat nyújtott
felém. Nem láttam ajándékait, amíg a fénykéz a látóterembe nem ért
és ki nem nyílt. Először villámot pillantottam meg, aztán egy szívet.
Majd arany sas tűnt fel, karmai között egy babérkoszorúval.
Megismertem a jelképeket, a bátorság és a szeretet jelképeit, a békés
harcos jelét.
Aztán, végső ajándékként, az angyal egy szamuráj harcos ragyogó
képét mutatta meg. Nem állt, hanem karddal az oldalán, meditációs
pózban térdelt. Nem láttam a szemét, de éreztem, hogy nyitva van
és ragyog. Aztán a semmibe tűnt a kép. Megköszöntem a végzet
angyalának az ajándékokat. Hátralépett és szertefoszlott.
Erről a helyről, a Felsőbbrendű Én tudatából rájöttem, hogy a
bölcsesség, a gyógyítás és a tisztaság angyalai mindig elérhetők.
Láthatom a jövőt és a múltat, a világegyetemben bárkinek küldhetek
szeretetet, erről a helyről erőfeszítés nélkül terjeszthetem ki
látóterem a fizikai testen túl, és sasként szárnyalhatok.
Ezzel a felismeréssel megéreztem fizikai testem vonzását; a
tudatom visszasiklott a hídon homlokom közepébe, és ismét
meghallottam idegrendszerem hangjait, és a szívverésemet.
Felfrissülve, békében kinyitottam fizikai szemem, éreztem az
energia és az áldás hullámát. Ebben a mély álmodozásban kapartam
üzenetem a padlóra:
 A békéhez nem vezet út;
a Béke az Út.
A boldogsághoz nem vezet út;
a Boldogság az Út.
A szeretethez nem vezet út;
a Szeretet az Út.

És ez nem puszta költészet volt, hanem valóság.

***

A következő napokban még normál tudatállapotban is kezdtem

tiszta képeket látni a kunyhón kívüli helyekről, és a világról.
„Képzeletem” messzebbre repített, mint amiről valaha is álmodtam,
bármely világba és valóságba. A fizikai világ csak a kiindulópont
volt, a kikötő.
A világegyetem lett játszóterem, végtelen dimenzióval, idővel és
térrel. Lehettem lovag a középkori Európában, vagy űrkalandor az
ötvennyolcadik dimenzióban, meglátogathattam más világokat,
időzhettem egy rézfillér molekulái között. Mert a tudatot, amely mi
magunk vagyunk, nem korlátozhatja sem tér, sem idő.
Attól fogva minden nap utaztam, keresztül repültem az erdőn,
vagy a világ körül. Minden nap meglátogattam a kislányomat,
láttam, miként játszik, olvas vagy alszik. Immár nem voltam fizikai
testemhez kötve, azt mindössze birodalmaim egyikének láttam.
Soha többé nem érezhetem azt, hogy falak, vagy hús és csontok
börtönébe zártak.
Eszembe jutott, mit mondott Chia Mama: „Azért mondhatod,
hogy ‘az én testem’, mert nem vagy a test. Említheted az ‘agyadat’,
az ‘énedet’, a ‘lelkedet’, mert ezek egyike sem vagy. Tiszta tudatként
manifesztálódsz, amely átragyog az emberi testen, mégis érintetlen
és örökkévaló marad. A tudatosság megtörik a lélek prizmáján, és
három fény lesz belőle, a három Én. Mindegyiknek megvan a maga
tudatossága, amely céljához, feladatához és felelősségéhez illik. Az
Alapvető Én védi a fizikai testet, a többi énnel együttműködve
egyensúlyt és támogatást ad. A lélek utazásának a világban ez az
alapja és járműve, összeköti a Tudatos Ént és a Felsőbbrendű Ént a
földdel, akár a fa gyökere. A Tudatos Én irányítja, informálja az
Alapvető Ént, tolmácsol neki. Néha megnyugtatja, akár a szülő a
gyermekét, neveli, hogy a lehető legjobban szolgálja ezt a
megtestesülést. De ennek a szülőnek szeretettel kell hallgatnia
gyerekét, tisztelve egyéni szellemét és gyarapodó tudatát. A
szülőség szent gyakorlóterep. A Felsőbbrendű Énből szeretet
sugárzik. Emlékeztet, inspirál, és újra gyújtja a fény szikráját a
Tudatos Énben, felvezeti a Szellembe. Elfogadja a Tudatos Én
fejlődését és vár; végtelenül türelmes és megértő. Mindhárom Én
jelen van, hogy segítse a többit, egyesülve pedig olyan egészet
alkotnak, amely több mint részei összege.”

***

Aztán misztikus vízió képei pörögtek filmként agyamban,

megvilágítva szavait. Szerzetest láttam, aki késő ősszel gyalogol a
hegyek lábainál. Vörös, narancsszínű, sárga, zöld levelek hullottak a
hűvös szélben hajladozó ágakról. A borzongó szerzetes talált egy
barlangot és bement, hogy ott keressen menedéket az elemek elől.
A barlangban a szerzetes egy nagy medvét talált. Egymásra
néztek, és a szerzetes néhány feszült pillanatra nem tudta, vajon
kijut-e valaha is élve ebből a barlangból. A medve lassan megindult
felé, és a szerzetes megszólalt:
 – Segítsünk egymásnak, Medve bátyó. Ha hagyod, hogy itt éljek
veled a barlangban, és gyűjtesz tűzifát, én mindennap sütök neked
kenyeret.
A medve belement, és össze is barátkoztak. Az ember meleghez
jutott, a medve élelemhez.
A medve jelképezte az Alapvető Ént, a szerzetes a Tudatos Ént. A
tűz, a kenyér és a menedéket adó barlang pedig mind a
Felsőbbrendű Én áldásai voltak. Mindegyik a többit szolgálta.

***

Sok napig tartó belső utazás után megjöttem távoli útjaimról,

visszatértem a földre és emberi alakomba. Elégedett voltam.
Aztán eszembe jutott a végső ajándék, amelyet a végzet angyalától
kaptam. Mielőtt elaludtam volna, arra kértem Alapvető Énem, hogy
világosítsa meg előttem, mit jelent ez az ajándék, és mutassa meg a
megértéséhez vezető utat.
Reggelre megkaptam a választ: meg kell vizsgálnom a víz alatti
barlangban talált tárgyat. Minden szál összefutott, és tudtam, itt az
idő, hogy otthagyjam a kunyhót.
Megálltam odakinn és hunyorítottam. A napsütés szúrta a
szemem, és végigfutott rajtam. Éreztem az erdő eső utáni illatát.
Huszonegy napot töltöttem magányosan.
Gyenge voltam az élelem hiánya miatt, és lassan haladtam a
hegyekben. Úgy éreztem, mintha nem is csontból és húsból állnék,
mintha újszülött lennék, aki zsúp-fedeles hajlékomból bújt elő.
Mélyet lélegezve vettem szemügyre egy új világot.
Tudtam, hogy az az erő, béke és áldás, amit érzek, elmúlik majd.
Mihelyst visszatérek a hétköznapi világba, visszatérnek a
gondolatok is, de ez természetes. Elfogadtam emberi állapotomat.
Akárcsak Chia Mama; élek, amíg meg nem halok. De egyelőre
boldogan fürödtem a tudatos újjászületés eksztázisában.
Amikor elmentem egy papajafa alatt, épp leesett egy gyümölcs.
Elkaptam, és mosolyogva adtam hálát a Szellemnek áldásaiért,
legyenek azok nagyok vagy kicsik. Lassan rágcsálva belélegeztem
édes illatát.
Aztán észrevettem a közelemben egy kis rügyet. A vörös földből
kibújva törekedett a nap felé. Ennek fiatal hajtásnak a magvában egy
érett fa rejtőzik, a természet összes törvénye. És ahogy ez a mag
fejlődik, úgy fejlődünk mind: az Alapvető Én Tudatos Énné, tudata
tágul és finomodik. A Tudatos Én felemelkedik a szívbe,
Felsőbbrendű Énné válik, amelyet a Szellem törvényei vesznek
körül. És a Felsőbbrendű Én magává a Szellem Fényévé fejlődik.
És mind emeli és irányítja azt, ami alatta van, mind támogatja azt,
ami fölötte áll.
Ha egy apró hajtás megmutatja ezt nekem, egy napon vajon az ég
is megmutatja a maga titkait? És mit mesélnek a kövek, vagy mit
suttognak a fák? Megtanulom-e a patak útját, a hegyek ősi
bölcsességét? Ezt még ki kell derítenem.
Mi következik mindebből? Eszembe jutott egy történet, amit
Aldous Huxley-ról hallottam. Öregkorában egy barátja megkérdezte
tőle: „Huxley professzor, mit tanult ebből a sok spirituális
gyakorlatból?” Aldous csillogó szemmel válaszolta: „Talán… hogy
egy kicsit jobb legyek.”
Kis dolgok nagy különbségekhez vezetnek, gondoltam. És elöntött
a szánalom azok iránt, akik elvesznek életük részleteiben, akik,
akárcsak azelőtt én, elvesztették szem elől a nagyobb képet, a
felszabadító igazságot, életük magvát.
 Aztán eszembe jutottak Chia Mama utolsó szavai: „Minden
rendben, Dan. Minden rendben lesz.”
A szívem kitárult, és az öröm könnyei folytak arcomon, de a
bánatéi is, azok miatt, akik még egyedül érzik magukat, elszigetelten
magányuk kunyhójában. Azután felnevettem örömömben, mert
tökéletes bizonyossággal tudtam, hogy egy nap ők is képesek
lesznek rá, hogy megérezzék a Szellem szeretetét és támogatását, ha
kinyitják végre szívük szemét.
 EPILÓGUS

Nincs búcsúzás

„Nincsenek térképek;
nincs több hitvallás vagy filozófia. Innen már
a Világegyetem szabja meg az irányt.”

AKSHARA NOOR

Amint visszatértem kunyhómba, elővettem hátizsákomból a

kagylóval, moszattal benőtt tárgyat, amelyet Kimo barlangjában
találtam. Jó pár órámba tellett, mire megtisztítottam, óvatosan
kapirgálva svájci bicskámmal. Hosszas mosás és dörzsölés után
növekvő megértéssel és tisztelettel kezdtem kivenni a meditálva
térdelő szamuráj harcos alakját. Ez hát utazásom következő
állomása – Japán, ahol megtalálom a titkos iskola mesterét.

***

Aznap éjjel egy idős férfiról álmodtam. Szomorú és bölcs arcú ázsiai
volt. Valami nagy súly nyomta a szívét. Mögötte akrobaták
szaltóztak a levegőben. És tudtam, hogy megtalálom – nem csak
azért, hogy kapjak valamit, hanem azért, hogy szolgáljak.
 ***

Minden ceremónia nélkül, csöndben vettem búcsút barátaimtól, akik

olyan drágák lettek nekem; Josephtől és Sarah-tól, Sachitól és a kis
Szókratésztól, Fujitói és Mitsutól, meg a babájuktól, Manoától, és
Tiától, meg a többiektől, akiket megismertem és megszerettem.
Joseph elmondta, hol találom a kis hajót, amelyet Chia Mama
hagyott hátra a számomra. Egy fáktól védett kis öbölben
horgonyzott Kalaupapánál, a lepratelepnél. Ez alkalommal elegendő
élelmet vittem magammal. Bedobtam hátizsákom az ülés alá,
lecsúsztattam a csónakot a homokról, ki a hullámokra, és
bemásztam. A szellő a vitorlába kapott.
A parti hullámokon túl a tenger finoman ringatott. Visszanéztem,
és láttam, hogy eső csíkozza a sziklákat milliárd vízeséssel, némelyik
a szél korbácsolta párába robbant, és szivárványként érte el a
tengert.
Egy nagyobb szivárvány ívelt át a sziget fölött, csodálatos
színekben pompázva koronázta meg. Aztán még egyszer a part felé
pillantottam, és a párából egy nagydarab, gömbölyded asszony
bicegett elő a fák függönye mögül. Búcsút intett, aztán eltűnt.

***

Előre fordultam, a szél irányába, cirkálva haladtam a csatornában

Oahu felé.
Molokai kis szigetén egy különös tanár irányításával pillantottam
meg a láthatatlan világot, az élet nagyobb képét, kettősségek nélkül.
Nincs „én”, és nincsenek „mások”, sem fény vagy árnyék, semmi
nincs belül vagy kívül, ami nem a Szellem műve, és ez a látomás
egész hátralévő életem megvilágítja.
 Tudtam, hogy a látomások és élmények elhalványulnak majd, és
visszatér a nyugtalanság, mert az utam még nem ért véget.
Hazamegyek a lányomhoz, elrendezem az ügyeimet, és rendbe
teszem a dolgaimat, biztos, ami biztos. Aztán megtalálom azt az
iskolát Japánban, felfedezem Szókratész és Chia Mama múltjának –
és az én jövőmnek – egy újabb részét. A szelekre bízom az életemet,
és ismét megyek, ahová a Szellem vezet.
A sziget a távolba veszett, majd teljesen eltűnt a felhőtakaróban.
Egy széllökés kifeszítette a vitorlát, édes illat szállt a levegőben.
Felnéztem, és ámultan láttam az égből hulló színes virágszirmokat.
Lenyűgözve hunytam le a szemem. Amikor ismét kinyitottam, a
szirmok már eltűntek. Valóban megtörtént ez a virágeső? Számít ez?
Mosolyogva néztem a tenger felé. Vagy száz méterrel előttem
hatalmas púposhátú bálna úszott, amilyet ritkán látni az évnek
ebben a szakában. A felszínre emelkedett, és farkával a vízre
csapott. Ennek hullámával üdvözölt, és lökött tovább, ezen
szörföztem, akár az ősi hawaii királyok, hazafelé. És tudtam, hogy a
Szellem, éppen úgy, mint ez a kis hajó, megállíthatatlanul repít a
Fény felé, mint mindenki mást.
ÉDESVÍZ WEBÁRUHÁZ
AKCIÓK • INFORMÁCIÓK

csomagkuldo@edesviz.hu
00-36-1-320-3642
www.edesviz.hu
 ÉDESVÍZ KÖZÖSSÉG
ÉRDEKESSÉGEK • KÖNYVRÉSZLETEK • JÁTÉKOK
A mindennapokra!

ÉDESVÍZ KIADÓ
 ÉDESVÍZ MAGAZIN
EZOTÉRIA • SPIRITUALITÁS • ÉLETMÓD
Interjúk a szerzőkkel, érdekességek a könyvtémákról csak nálunk!

www.edesviz.hu
{1}
A sámán mágikus elemeket használ, hogy gyógyítsa a betegségeket,
megjövendölje a titkokat és irányítsa az emberek jólétére ható
eseményeket. A sámánok gyakorta transzban lépnek kapcsolatba a
természet szellemeivel, valamint más láthatatlan szövetségesekkel
és ellenségekkel.

{2}
Chiát ejtsd „Csíá”-nak.