A küzdelem - The Struggle

III összesen Titan

Jennifer L. Armentrout
Könyvmolyképző (2023 júl)

fantasy, erotikus, romantikus,

Címke:
paranormális, regény, mitológia

Véres ​utat választottak…

Folytatódik a küzdelem a titánok ellen, akiknek továbbra is

eltökélt szándékuk, hogy pusztítást végeznek a világban. De Seth
olyasvalamivé vált, amitől minden isten fél. Most már nem azokban
lakozik a legveszélyesebb, legabszolútabb hatalom, akik
kiszabadultak sírjaikból.

Jön a Nagy Háború, amit csak kevesek fognak megvívni…

Mindenki fél attól, amivé Seth lett. Mindenki, kivéve az egyetlen

nőt, aki talán Seth utolsó esélye lehet a megváltásra. Josie mindent
megtesz, hogy bebizonyítsa, Seth az ő oldalukon áll, de a sors
tragikus módon megváltoztatja az életeket, az embereket.

A végén sötétség várna a világra…

Az egyetlen módja annak, hogy megmentsék a jövőt és

önmagukat, ha együtt néznek szembe az ismeretlennel. Többre van
szükség, mint a bizalom és a hit. Szeretet kell hozzá, és az a fajta
erő, amelyet nem könnyű megtörni. Bármi is történik, az életük soha
nem lesz már ugyanolyan.
 Mert amitől az istenek féltek, beteljesedett.
A réginek befellegzett, és kezdetét veszi az új…

Vesd bele magad!

Jennifer L. Armentrout

The Struggle
A küzdelem
SÓGORNŐMNEK, JERRYNEK…
 1.
FEJEZET

SETH

MÉG SOHA NEM ESETT ROSSZABBUL AZ, hogy helyesen cselekedtem,

mint akkor.
Bár az is lehet, hogy mindig ilyennek éreztem.
Fogalmam sincs.
Olyan ritkán tettem jót.
Az ujjperceim elfehéredtek, annyira szorítottam a kormányt.
Testem minden sejtje azt követelte, hogy forduljak meg az autóval, és
menjek vissza… Menjek vissza Josie-hoz, mert ő az enyém, hozzá
tartozom, benne és mellette a helyem.
De nem tehettem.
Minden megváltozott.
Bódító, halálos erő kavargott bennem mélyen, és ez nem
hasonlított ahhoz, amit apollüónként éreztem. Ó, nem, inkább olyan
volt, mint amit egy szteroiddal feltuningolt apollüón érezhet.
Gyanítottam, hogy a váratlan felébredés és az azt követő, még annál
is meglepőbb képesség, amivel megöltem Atlaszt, csak ízelítő volt
abból, amire képes vagyok, mert addigra már teljesen más lett
számomra a világ.
Az ég olyan színbe burkolózott, amilyet még sosem láttam. A
Pacific Coast Highway útvonalát szegélyező tenger kékes árnyalatai
úgy vibráltak, mintha valami szédítő kaleidoszkópba néznék.
Érzékeny bőröm nyirkosan csillogott. Nagy levegőt vettem, a
tenger és a só íze keveredett a számban. Majdnem száz mérföld per
órával hasítottam ezzel a SUV-val, de úgy éreztem, hogy gyorsabban
is haladhatnék… Hogy még gyorsabban kellene elhúznom.
És éhes voltam.
Nem kajára.
 Hanem arra, ami a tisztákban, a félvérekben, a félistenekben, az
istenekben élt és lélegzett. És Josie-ban.
Nem maradhattam mellette.
Túl veszélyes volna.
Már mérföldek választottak el minket, a számuk nemsokára több
ezerre duzzad, és ennek így is kell maradnia, de én… Én még
mindig éreztem a testét alattam, a bőrömhöz simuló puha bőrét, és
halk sírása még mindig visszhangzott a fülemben.
Szerettem őt.
Bakancsos lábammal a gázra tapostam, tudtam, hova kell
mennem. Messze innen, messze mindentől. Olyan helyre, ahol
gondolkodhatok és tervezhetek, mert arra készültem, hogy kinyírjak
minden anyabasz…
– Hibát követsz el.
– Azt a rohadt! – káromkodtam el magam, és jobbra rántottam a
kormányt. Csikorogtak a gumik, felkavarodott az átszeli por.
Tekintetemet az anyósülés irányába kaptam.
Az az istenek verte nimfa ült mellettem.
Csupasz felsőtesttel, mint mindig, a bőrnadrágjában, és úgy
ragyogott, mint egy kibaszott diszkógömb.
– Mi a franc? – robbant ki belőlem, és visszakormányoztam
egyenesbe az autót, mielőtt lehajtottunk volna az országútról. Egy
baleset ugyan nem nyírt volna ki, de semmi kedvem nem volt
letesztelni, mennyire elpusztíthatatlan a bőröm. – Majdnem roncs
lettem miattad!
– Hát nem roncs már így is az életed? – felelte halvány mosollyal.
– Dehogynem. Igen, az életed kész roncs.
Megmarkoltam a kormányt.
– Mi a jó büdös francot akarsz?
– Beszélnünk kell.
Harag fodrozódott a bőröm alatt.
– Nincs miről beszélnünk.
– Ó, de van.
A nimfa legyintett egyet, mire a motor minden előjel nélkül leállt.
Káromkodtam mindenféle nyelven, amit csak ismertem,
miközben a SUV-val az út keskeny szélén elterülő két hatalmas
 y
sziklatömb közé lavíroztam. Leeresztettem a kezemet, és a nimfa felé
fordultam.
– Tudod, hogy az ujjam egyetlen csettintésével ki tudnálak nyírni.
– Tudom. Egyszer talán meg is teszed. – Villant a lila szempár. –
De nem ma.
– Nem vagyok biztos ebben. – Az ákása végigsistergett a bőrömön,
a SUV belseje fehéres borostyánfénybe öltözött. Könnyen ment ez
nekem. Csak rá kellett gondolnom. – Nem vagyok jókedvemben.
– Mert elhagytad Josie-t? – kérdezte.
Durván kifújtam a levegőt, megmozgattam a merev nyakam.
– Vigyázz, nimfa.
– Úgy döntöttél, hogy lelépsz, igaz? Még akkor is, ha így
védtelen?
– Nem védtelen. – Nyugtalanság fortyogott mélyen a bensőmben,
mert Josie hiába tartózkodott az Alex és Aiden alkotta hihetetlenül
boldog duó társaságában, és hiába volt félisten, a titánok veszélyt
jelentettek rá. Bár a korábbi tapasztalataimból tudtam, hogy a
titánok egy időre vissza fognak vonulni. Miután elveszítették
Atlaszt, egy darabig nem jönnek Josie után, és ez elég időt adott
nekem ahhoz, hogy levadásszam és kinyírjam őket.
Egyébként is, én nagyobb veszélyt jelentettem Josie számára.
Lakozott bennem valami, valami hideg és kegyetlen. Éreztem az
ízét, és tudtam, hogy ez a valami Josie-t akarja felfalni.
– Döntést hoztál, istengyilkos?
Már majdnem közöltem a nimfával, hogy fejjel előre átrepítem a
szélvédőn, amikor eszembe jutott valami. Egy emlék tört fel bennem
arról, amikor a nimfa varázsütésszerűen megjelent a Szövetségben,
és figyelmeztetett arról, hogy mi lakozik bennem.
– Te tudtad.
– Mit tudtam?
– Hogy én vagyok az istengyilkos.
– Hogy te lehetsz az istengyilkos – helyesbített. – Mindannyian
tudtuk, hogy esély van rá. Elvégre a te sorsod lett, amikor a többiek
elmentek.
Gyors pillantást vetettem rá.
– Milyen nyamvadt sorsról zagyválsz?
 y y gy
Titokzatos mosolyra húzódott a szája sarka.
– Sok minden van, amiről nem tudsz.
Nem is értem, mi a jó fenének nem vágtam bele a szélvédőbe azt
a kibaszott csillogó képét.
– Szeret téged – mondta halkan. – Tudod egyáltalán, mit jelent ez?
Összeszorult a torkom. Egy áruló szívverés, és Josie már meg is
jelent lelki szemeim előtt… Láttam a rémült arcát, amikor
beismertem neki, hogy táplálkoztam belőle. Láttam őt azután, hogy
kinyírtam Atlaszt, és készültem Aidenből is kifacsarni a szuszt. Őt és
a haját, azt a gyönyörű arcát keretező, szőke és barna tincsekben
pompázó hajkoronát, amikor megkarcolt a pégaszoszvérbe merített
pengével.
Láttam a merev tekintetén, hogy fogalma sincs arról, mi vagyok.
És aztán megláttam azt, amiről önnönmagam sötét oldala tudta,
hogy képes vagyok megtenni vele. Lecsuktam a szemem,
eldörmögtem egy káromkodást az orrom alatt. Nem akartam látni
Josie-t.
– Nem – mormogta a nimfa. – Nem tudod, mit jelent. –
Elhallgatott. – De majd megtudod.
Megdörzsöltem az államat, kinyitottam a szemem, és az óceánt
kezdtem bámulni. Az autók sebesen suhantak mellettünk az úton.
– Még egyszer megkérdezem. Mit akarsz?
– Tudod, mit jelent istengyilkosnak lenni?
– Hogy bármit képes vagyok kinyiffantam?
– Ez nem volt éppen intelligens válasz. És nem sértegetni akarlak.
A tudás arról, amire képes vagy, mélyen benned gyökerezik. Ez
vezetett téged a felébredéshez.
Hát ez volt az a valami bennem.
– Döntést hoztál – ismételte meg.
– Igen – feleltem. – Nem… nem maradhatok velük.
Megnyikordult a bőrülés, ahogy a nimfa felém hajolt. Felé se
kellett néznem, hogy tudjam, túlságosan is közel mozdult felém.
– És tudod, hova akarsz menni? – Amikor nem válaszoltam,
tovább faggatott. – Miért mész autóval?
Ránéztem, felvontam a szemöldököm.
 – Mert úgy gondoltam, elindulok autóval, aztán repülőre szállok.
A nimfa ultrafényes vörös szája mosolyra görbült.
– Te vagy az istengyilkos. Csak el kell képzelned, hova akarsz
eljutni, és már ott is vagy.
Rámeredtem.
– Szívatsz.
– Próbáld csak ki! – Visszaült, a szeme csillogott, mint valami
ékszer. – És rá fogsz jönni, hogy nem csak halálra vagy képes. Sokkal
többet tudsz annál.
Az első gondolatom az volt, hogy a torkára mért ütéssel
egyszerűen kihajítom az autóból az ajtón át. De aztán inkább úgy
határoztam, végighallgatom a hadoválását.
– Például mit?
– Például életet tudsz teremteni.
Nyers nevetés szakadt fel belőlem.
– Na, ja! Téged pedig egyetlen másodperc választ el attól, hogy
megszűnj létezni!
– Próbáld csak meg! – győzködött tovább minden félelem nélkül.
– Képzeld el, hova akarsz menni! Csak egyszer próbáld ki!
Rámeredtem, megráztam a fejemet, de azért megtettem. Gőzöm
sincs, miért, de úgy csináltam. Magam elé képzeltem a sziklás
partszakaszokat, a kékeszöld tengereket, és szinte éreztem az
aranyló nap melegét a bőrömön. De ez még nem volt minden. Egy
hangot hallottam, ami hasonlított az enyémhez, mégsem az volt. És
az a hang elmondta, hova kell mennem.
Androszra.
Meleg érte a bőrömet, kipattant a szemem.
– Szent…
Lefagytam a döbbenettől. Már nem a SUV-ban ültem. Tétován
hátraléptem egyet, mert alig hittem a szememnek. A fodrozódó
tenger látványa tárult elém… Azé a tengeré, amit már évek óta nem
láttam. Leesett az állam. Lehetetlen. Biztosan csak hallucinálok.
– Látod? – szólalt meg a nimfa, mire villámgyorsan oldalra
fordultam. Ő is ott volt mellettem. – Sok mindenre képes vagy,
istengyilkos.
A fejemet csóváltam.
 j
– Én nem… Ez hogy lehet?
A nimfa az óceán felé fordult, majd a kezét felemelve kitárta a
karját.
– Minden lehetséges.
Ez nem lehetett valóságos, de ahogy megfordultam, tudtam… Az
istenekre, mégiscsak igazi volt, és kevesebb mint egy másodperc
alatt már egy fél világ választott el Josie-tól. Alig bírtam felfogni.
A Kükládok legészakibb szigetén, Androsz sziklás, fehér
homokkal borított keskeny partszakaszán álltunk. A hegyekben és
vízzel táplált völgyekben gazdag, szinte érintetlen vidéken, ahol az a
gyümölcs termett, amit gyerekkoromban csentem.
Különös viszkető érzés járta át a bőrömet, ahogy megindultam a
meredek hegyoldalon húzódó lépcsősor felé vezető ösvényen. Nagy
levegőt vettem, és felnéztem a hegytetőn magasodó homokkő házra.
Hatalmas, háromszintes épület volt több oldalszárnnyal, amikben
úgy tűnt, nincs más, csak márványszobrok és az isteneket ábrázoló
olajfestmények. A két felső szintet rejtőzésre alkalmas mélyedésekkel
és fülkékkel teli balkonok szegélyezték.
A veranda nem volt üres.
– Mi a…? – Nem folytattam.
Emberek tartózkodtak odafent, akik közül sokan bámultak lefelé
abba az irányba, ahol mi álltunk. Éreztem az aethert, ami a tisztákból
és gyengébben a félvérekből áradt.
A háznak üresnek kellett volna lennie. Semmi oka nem volt
annak, hogy itt maradjon a személyzet néhány tagja azután, hogy
anyám meghalt.
– Kik azok? – kérdeztem nyersen.
A nimfa lehajtotta az állát.
– Néhányan közülük anyád személyzetébe tartoztak, a szolgái
voltak és… a bizalmasai. Most pedig már a tieid. Mások akkor
érkeztek, amikor felébredtél. Ők is a tieid.
Mi a jó fene?
– Nem akarom, hogy itt legyenek.
– Az uruk végre hazatért.
Uruk?
– Másra számítottál?
 – Ja. – Összeráncoltam a szemöldököm, amikor a verandán
tartózkodók egytől egyig térdre ereszkedtek, és lehajtották a fejüket.
Te jószagú ég! – Kezdjük ott, hogy azt hittem, üres lesz a ház.
A nimfa felnevetett.
Összefontam a karom, és erőteljesen kifújtam a levegőt.
– Nincs szükségem rájuk.
– Ó, biztos vagyok benne, hogy majd lesz.
Vetettem rá egy oldalpillantást.
– Már kezdem unni, hogy ismételni kell magam. Nincs
szükségem szolgálókra. Istenekre. Azokat a félvéreket meg fel kell
szabadítani.
– Azok a félvérek szabad akaratukból vannak itt. Azért, mert te is
itt vagy, ahogyan én is miattad vagyok itt – magyarázta a nimfa. –
Hogy segítsek.
– Miért? Miért segítenél?
A nimfa elmosolyodott.
– A népem jóval az ember előtt lépett be ebbe a birodalomba…
mielőtt az olümposzi istenek legyőzték a titánokat. Mi már a titánok
uralkodása előtt itt voltunk.
Akkor tényleg baromi régen volt. Azt a korszakot én csak „ki nem
szarja le” időknek hívtam.
– És ez most hogy jön ide?
Megcsillant az a különös szempár. Ragyogott, mint két apró
csillag.
– Úgy véljük, ismét eljött a változás ideje.
A nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy milyen változásról gagyog,
de inkább nem szóltam. Rohadtul nem érdekelt, miben hittek, vagy
mit akartak a nimfák. Nekem megvoltak a magam céljai. Ki akartam
szimatolni, hol az a rókalyuk, amiben a titánok elbújtak, hogy aztán
élvezettel kinyírhassam őket egytől egyig. Hogy többé ne jelentsenek
fenyegetést Josie számára.
– Mi a neved? – tettem fel a kérdést váratlanul.
Felemelkedett az egyik szemöldök.
– Ewan.
Felröhögtem.
– Ewan, az evők!
 A nimfa a homlokát ráncolta.
– Mindegy! – sóhajtottam, majd megindultam. – Viszlát, Ewan!
– Szeretnéd tudni, mi a szeretet? – kérdezte.
A szememet forgatva lépkedtem tovább.
– A szeretet minden jó gyökere és minden gonosz gyökere –
kiáltotta. – A szeretet az apollüón gyökere.
Felállt a szőr a karomon, megtorpantam. A tiszták és a félvérek
odafent vártak a verandán, a nők fakókék és rózsaszínű ruhái lágyan
lebegtek a szellőben. Volt valami kísértetiesen ismerős abban, amit a
nimfa mondott.
– Lassan beteljesedik a végzet – folytatta. – A dolgokat nem lehet
meg nem történtté tenni. A végzet a múltba és a jövőbe egyaránt
bepillantást nyert. A történelem ismétli önmagát.
Lassan, majdhogynem akaratom ellenére megfordultam. A nimfa
ott állt, ahol hagytam, de volt valami ősi és bölcs a tekintetében.
– Tudd meg, mi a különbség a vágy és a szeretet között! – Ewan
hangját tovavitte a sós fuvallat. Aztán az ametisztszínű szempár
fennakadt, és tiszta fehér pupillák tűntek elő.
– Ó, a pokolba, ne már! – mormogtam, és vissza akartam lépni
egyet, hogy megállítsam azt, amiről tudtam, hogy mindjárt
következik.
A nimfa előresiklott, és kimondta a szavakat, amiket az első
apollüónnak, vagyis Alexnek szántak, életre keltve az egykoron
befejezetlenül marad próféciát.
– Elérkezett, amitől az istenek féltek. A régmúltnak hamarosan
befellegzik, és kezdetét veszi az új. – A hangja egyre csak emelkedett,
a tengerig jutott, és túl a sziklákon. – Mert a napgyermek és az új
isten új korszakot szül, a nagy teremtők pedig sorban elbuknak, új
formát öntve otthonainknak és szívünknek, lekaszálva embert és
halandót egyaránt.
Na, ne bassz.
Napgyermek? Új Isten? Születés és kaszálás? Ebből már tényleg
elég.
– Figyelj, nem tehe…
– Véres utat választottak. – Persze hogy folytatta, és úgy tűnt,
megállítani se lehet. – Eljön a Nagy Háború, amit csak néhányan
 g j gy y
vívnak majd. A végén a nap elesik, és a hold uralkodik, míg fel nem
kel az új nap.
Felvontam a szemöldököm. Számomra frankón úgy hangzott,
mintha csak egy átlagos napomról lenne szó.
– Tudd hát ezt! – A nimfa már szinte kiabált. – A nap erejét kell
legyőzni, és ehhez már nem lesz elegendő a háború ereje és az
ármánykodás. Egyesülnie kell a szeretetnek és a vágynak. Mert ha
nem így lesz, a nagy föld veszélybe kerül, mivel a bika az oroszlán
házában lesz.
Hűha.
Köpni-nyelni nem tudtam. Egy szó sem jött ki a számon. Semmi.
Ewan, a nimfa fél térdre ereszkedett.
– Viszlát, Seth, az élet istene…!
Hideg futott végig a gerincem mentén, amikor villám villant, és
csapott bele az óceánba.
A nimfa lehajtotta a fejét.
– A halál istene.
 2.
FEJEZET

JOSIE

ÚGY RÁZKÓDOTT A PADLÓ Gable anyjának masszív házában,

mintha csak valami kartondoboz lenne.
Ahogy felpattantam a kanapéról, a vékony, puha takaró a földre
omlott. Egyre erősödött a robaj, úgy morajlott az épület, hogy
dübörgőit tőle a mellkasom, és libabőrös lett a karom.
Kikerekedett szemmel forogtam körbe lassan. A polcokról lehulló
könyvek nagyot huppantak a földön. A rázkódástól csörömpölt
felettem a kristálycsillár, ami valószínűleg egy autónál is többe
került. A könnycsepp alakú kristályok a földre potyogtak és
ripityára törtek. Egy magas, karcsú állólámpa elborult,
halványszürke bórája felhasadt. Egyre több könyv zuhant a padlóra
mögöttem.
– Mi a fene ez? – suttogtam rekedtes, gyenge hangon.
Elgyengítette a rengeteg könny, ami a torkomon végigcsordult.
Valami… valami súlyos dolog zajlott, és ez a valami lehetett bármi.
Egy daimónhorda. Egy újabb bepörgött, felturbózott titán. Egy
csapatnyi, Tartaroszról menekülő árny. De lehetett akár… Seth is.
Nem.
Ő nem tenne ilyet, bármi legyen is ez, mindegy, mit hitt róla Alex
és Aiden. Nem sodorna olyan veszélybe, hogy maga alá temessen a
ház.
Felkaptam a titániumtőrömet a kanapé melletti asztalról,
átvágtam az aláhulló könyvek között, és feltéptem az ajtót. Épp
kiértem a vakító fényben úszó előtérbe, amikor akkora morajlás tört
fel, hogy még a szívverésem dübörgését is eltompította. Az előtér
túlsó végéből üvegcsörömpölés hallatszott, és egy felbecsülhetetlen
értékű vázából nem maradt más, csak megannyi apró szilánk. Ismét
rázkódni kezdett a ház, festmények estek le a falról. Beviharzottam a
nagy előcsarnokba. Tekintetem azonnal a megperzselődött
padlórészre szegeződött, ahol korábban Atlasz állt.
Ahol meghalt a titán.
És amitől nem messze Szolósz is életét vesztette. Az a hely már
tiszta volt, eltüntették róla a vérfoltot, de egy töredékmásodpercig
láttam magam előtt, ahogy Szolósz lenéz a mellkasára, a szíve helyén
tátongó lyukra, majd térdre borul. Meghalt, mielőtt a földre zuhant.
Szolósz nem érdemelte meg ezt. Még itt kellene most is lennie.
Félresöpörtem az emlékképet, tekintetem a kétszárnyú üvegajtóra
vetődött. Zárva volt, de az üvegtáblái annyira rázkódtak, hogy
tisztán látszott, sokáig nem bírja épen.
Elakadt a lélegzetem, amikor a ház ismét rázkódni kezdett.
Mintha víz lett volna a talpam alatt, úgy hullámzott a padló.
Felemelt. Kinyújtott karral egyensúlyozva bukdácsoltam oldalra.
A házban ajtók csapódtak ki, valaki egy szót kiáltott.
– Földrengés!
Földrengés!
Annyira megkönnyebbültem, hogy felnevettem… Hangosan,
kissé eszelősen röhögtem. Csak egy földrengés.
Huh!
Dél-Kaliforniában vagyunk.
Nem mindennek kellett természetfelettinek lennie.
Leengedtem a tőrt, a csigalépcső felé fordultam. Néhány félkómás
ember állt ott – persze az ember szót igen tágan értve.
Merthogy egyetlen halandó sem volt a házban.
A rengés csillapodott, Deacon beletúrt kócos szőke hajába.
– Utálom Kaliforniát! – morogta.
Mögötte Luke a szemét dörzsölte. Bronzszínű hajszálai szanaszét
meredeztek az ég felé. Mellettük állt Gable. Szegény Gable! Szó
szerint letámadtuk egy strandon, és közöltük vele, hogy Poszeidón
az apja, és ő is olyan félisten, akinek elfojtották a képességeit. Aztán
közelről, a saját szemével láthatta, mire képes egy titán.
Volt valami csodálatra méltó abban, hogy még mindig ott állt, és
nem egy sarokban kuporgott.
 – Régen volt már ennyire erős – szólalt meg Gable álmos hangon.
– Tuti, hogy lesz utórengés.
Deacon fakószürke szeme kikerekedett.
– Utórengés?
Gable bólintott.
– Az is lehet, hogy ez volt az előrengés. Sose tudni.
– Az meg mi? – Deacon leeresztette a karját, a homlokát ráncolta.
– Olyan, mint egy körülmetéletlen földrengés?
Aiden, a fivére felnézett a plafonra, és sötét fejét csóválta lassan.
Nem volt még egy ilyen testvérpár, akik ennyire nem hasonlítottak
egymásra. Vagy talán még Lucifer és Mihály. Merthogy ők testvérek
voltak.
Fáradt mosolyra húzódott a szám, ahogy Gable magyarázni
kezdte, pontosan mi is az az előrengés. Aiden kinyújtotta a karját, és
átkarolta Alexandria vállát. Alex haja kócos volt, de olyan szexin
kócos. Én ébredéskor úgy szoktam kinézni, mint aki konnektorba
nyúlt. De Alex nem. Az ő haja hullámos fürtökben állt össze.
Alex gyönyörű nő volt a maga vad, zabolátlan módján. Bár a
gonosz, agyament istenek miatt együtt töltött idő és az Apollónhoz
fűződő rendkívül különös kapcsolatunk valamelyest összeboronált
minket, nem sikerült olyan közel kerülnöm hozzá, mint Deacon-nek
és Luke-nak.
Alex és Aiden legendák voltak, valódi legendák.
És olyannyira szerették egymást, hogy minden kétséget kizáróan
tudtam, ők ketten soha az örökkévalóságban senki másra nem
fognak vágyni.
Aiden a korlátra támaszkodva nézett le az előcsarnokba. Ezüst
szemét arra a helyre szegezte, ahova én is pillantottam, amikor
beléptem. Oda, ahol a titán, Atlasz állt, izmos markában szorongatva
Szolósz szívét – ahol Seth mindenki ellen bevetette istengyilkos
erejét, belenyúlt mindannyiunk hatalmába, aetherébe, és megölte
Atlaszt.
Olyat tett, amire nem lett volna szabad képesnek lennie.
Jó ég, úgy tűnt, mintha már egy egész örökkévalóság telt volna el
azóta, pedig nem. Csak egyetlen nappal korábban történt, hogy
Atlasz átjött azon az ajtón, és egy szívdobbanás alatt Végzett Szolósz-
 j j gy g
szal. Csak előző éjjel vált Seth azzá a félelmetes valamivé, amit
annak idején Alex esetében az olümposzi istenek csak úgy
akadályozhattak meg, hogy elvették halandó életét. Csak órák teltek
el azóta, hogy megtettem, amire Medusza figyelmeztetett, és a
pégaszoszvérbe mártott pengével kiütöttem Sethet annyi időre, hogy
legalább lehiggadjon. És csak aznap reggel történt, hogy Seth
kiszökött a pánikszobából, rám talált a könyvtárban, szeretkezett
velem, a karjaiban tartott, és végre, végre kimondta, hogy szeret.
Aztán egy szempillantás alatt Seth olyan halálos hatalom
birtokosa lett, ami arra késztette, hogy elhagyjon minket, elhagyjon
engem.
Fájdalom hasított a mellkasomba, és nagyokat pislogva
igyekeztem visszaparancsolni a könnyeimet. Nem sírhattam, most
nem volt itt az ideje. Mihelyt Herkules visszatér az istenekkel tartott
tanácskozásból vagy abból, amiért hajnalban elment, már lépni is
akarok ebből a házból, ami szinte csöpögött a számomra
felfoghatatlan mennyiségű pénztől.
Apám – Apollón – azt az utasítást adta, hogy találjam meg a
másik két félistent. De nem ez állt a fontossági listám élén, és még
csak nem is érdekelt. Egy repülő pégaszosz magasságából ejtettem
rá, mit gondolnak rólam emiatt, mert azelőtt még senki, senki nem
küzdött Sethért.
De én azt teszem.
Az utolsó leheletemig harcolni fogok érte.
Ráadásul nem is arról volt szó, hogy senki más nem fogja
behalászni azt a két, szintén elfojtott képességekkel bíró félistent,
hogy aztán kíméletlenül bevezessék őket egy totálisan új életmódba.
A Lenyűgözés Serege, aminek maga Deacon adta ezt a nevet,
megígérte, hogy becserkészi a félisteneket. Az egyik valahol
Thunder Bayben tartózkodott, a másik pedig egy angliai városban
élt.
Megígértem Alexnek és Aidennek, hogy megvárom, amíg Herki
visszatér, és csak utána indulok Seth keresésére. Erős volt a gyanúm,
hova mehetett, és tudtam, hogy az Égei-tenger szigetére nem lesz
egyszerű eljutni.
– Josie! – kiáltott Aiden.
 Pislogtam, ráfókuszáltam. Néhány lábnyira állt tőlem, szorosan
átkarolva Alexet. Már mindenki a földszinten volt. Még csak nem is
hallottam, hogy lejöttek.
– Bocs!
– Azt kérdeztem, aludtál-e valamennyit.
Bólintottam, és végigsimítottam a fejemen, hogy próbáljam
ráncba szedni a vastag haj tincseimet. Eltoltam őket az arcomból.
– Úgy egy órát.
Aiden fürkésző ezüstszínű tekintetén látszott, hogy tudja, nem
mondok igazat, de akkor Alex szólalt meg.
– Tényleg pihenned kellene, Josie. Herki nemsokára visszaér, és
akkor egy kicsit tisztábban fogjuk látni a dolgokat.
Herki azt tervezte, hogy elmegy az istenekhez, és kideríti, hogyan
lehetne megfékezni Sethet, de miután erre már nem volt szükség,
nem igazán értettem, mi jelentősége van ennek.
Sóhajtottam, és hátrapillantottam az egyik földre pottyant
képzőművészeti alkotás felé.
– Nem hiszem, hogy egy földrengés után képes leszek aludni.
Gable csoszogott el mellettünk. A konyha felé tartott, és közben
valami olyasmit motyogott, hogy meg kell nézni az internetet, írtak-e
valamit a földrengésről. Halványan emlékeztem rá, hogy korábban
láttam a pulton egy MacBookot.
Luke a feje fölé emelte a karját, nyújtózott, és arrafelé nézett,
amerre Gable távozott.
– Éhes vagyok – jelentette be Deacon.
Luke szája sarka felfelé görbült.
– Te mindig éhes vagy.
– Ja, de ez a földrengés még éhesebbé tett. – Deacon
elvigyorodott, és a magasabb férfi derekára fonta az egyik karját. –
Nem tudom, hogyan működik, de be tudnék falni egy egész tál
nachost. – Hármunkra nézett. – Kár, hogy egyikőtöknek sincs
hasznos képessége.
– Hasznos képesség? – motyogta Aiden.
– Az. Pedig ti ketten félistenek vagytok. – Deacon a bátyja és Alex
felé biccentett. – Te – folytatta felém fordulva – törvényesen is
félisten vagy, de egyikőtök se képes előrántani a légből egy tál
nachost. Mire jó félistennek lenni, ha még ez se megy?
Alex nevetett, és Aidenhez bújt. Aiden, anélkül, hogy egy
pillantást is vetett volna rá, elengedte Alex kezét, és a vállát
átkarolva szorosabban magához húzta.
– Azt hiszem, semmire sem vagyunk jók.
Alex elvigyorodott.
– Mennyi ideje mondom már ezt! – Deacon elmosolyodott,
amikor a bátyja a szemét forgatta. – Apropó, mennyi az idő?
– Kettő múlt. – Lepillantottam a tőrre, amit még mindig a
kezemben tartogattam. Mit is akartam vele? Leszúrni egy
földrengést? A tőr könnyű súlya a kezemben azért eszembe juttatta,
mennyire megváltoztak a dolgok az egy évvel ezelőtti időkhöz
képest. Akkoriban, ha megremegett a föld, azonnal tudtam volna, mi
az, még ha olyan vidéken is vagyok éppen, ahol nem sűrűn fordul
elő ilyen. De most? Azt hittem, harcolni kell, és arra is készültem.
Az ujjaimat szorosabbra fontam a tőrön.
Bár egy pillanatra minden szinte normálisnak tűnt. Vagyis,
annyira normálisnak, amennyire akkor bármi is normális lehetett.
Szinte láttam magam előtt, hogy Seth átsétál azon a flancos
üvegajtón, vagy belép a rengeteg folyosó egyikéről. Odalépne
hozzám, és ugyanúgy állnánk egymás mellett, mint Alex és Aiden.
Csak épp ez nem fog megtörténni.
Hangos ásítás hagyta el Alex száját, körbenézett a hatalmas
szobában.
– Kíváncsi vagyok, van-e itt egy nyamv…
Ekkor ismét megmozdult a föld a lábunk alatt, más és más
irányba hajítva minket. Térddel zuhantam a járólapra, a tőr
kipottyant a kezemből, és végigpattogott a földön. A kezemet
letámasztva próbáltam tartani magam. Aiden elnyomott egy
káromkodást az orra alatt. Egy másodpercre lefagytam, de aztán
megmozdultam. Feltoltam magam, kitártam a karomat, miközben a
padló és a falak… minden rázkódott.
Gable elfehéredett arccal robbant ki a konyhából. Félelem hasított
a szívembe. Gable itt élt – itt, ahol gyakran mozgott a föld –, és ha ő
be volt parázva, akkor nekünk is volt félnivalónk.
 p
Döbbent tekintetem összeakadt Alexével.
– Basszus! – Deacon elkapta a lépcsőkorlátot, és abba
kapaszkodott, miközben alapjaiban rengett a ház.
Szállt a por a levegőben. Vibrált a lámpa fénye az ajtó felett.
Szikrák pattogtak. A kétszárnyú ajtóban elszabadult a vastag,
megerősített üvegbetét, és darabokra törött a földön.
– Ez borzasztó! – Alex Aiden karjába kapaszkodott, mikor a
vakolat hullani kezdett a mennyezetről, és apró darabokra esett szét
a járólapon.
Villámgyorsan oldalra lendültem, amikor egy újabb hatalmas
vakolatdarab szakadt le a plafonról. A pazar, csillogó csillár a földre
zuhant, és ripityára zúzódott.
És akkor kettérepedt a padló.
Luke felkiáltott, egyik kezével átfogta Deacon derekát, és
elrántotta a lépcsőtől. Belém fagyott a sikoly, amikor megláttam,
hogy a széttört ajtóból mély repedés indul útjára és fut végig az
előcsarnok padlóján, kettészelve azt az égett padlószakaszt, ahol
Atlasznak befellegzett. Többlábnyi széles hasadék tátongott előttünk.
Aztán a rázkódás enyhült, a világ ismét mozdulatlan lett.
– Istenek! – mormogta Aiden, egyik kezét továbbra is Alex vállán
tartva, míg a másikkal hátrasimított néhány sötét, hullámos tincset a
homlokából.
Kalapáló szívvel fordultam a padlón tátongó hasadék felé, majd
lassan tettem felé egy kis lépést.
– Óvatosan – figyelmeztetett Gable. – Instabil a padló. És
valószínűleg már az egész ház is.
– Ez… ez normális? – kérdeztem, tekintetemet Gable-re emelve. –
A földrengések mindig ilyet csinálnak?
Mielőtt választ kaphattam volna, furcsa szag töltötte meg a
levegőt. Nem propángáz, és nem is elektromos égés szaga volt –
ilyenekre lehetett volna számítani. Nem. Összeráncoltam az orrom.
Dohos, nyirkos bűzt éreztem. Tömény, érintetlen föld szagát,
rothadó gyökerek bűzét.
Nagyot dobbant a szívem.
Az árnyak szagára emlékeztetett.
– Nagyon rossz érzésem van – jegyezte meg Alex.
 gy j gy g
Aiden hátrébb lépett a hasadéktól, magával húzta Alexet is.
– Bassza meg! – fakadt ki Deacon.
– Asszem, mennünk kellene – jelentette be Gable, és megindult
hátrafelé, a konyha irányába. – Nagyon az az érzésem, hogy el kéne
húznunk innen.
Mozgás zaja hallatszott a hasadékból. Olyan hangok törtek fel,
mintha kövek zuhannának és csapódnának egymáshoz. A tüdőmben
rekedt a levegő, a bőrömet enyhe borzongás járta át, és mielőtt
ráébredtem volna, mit csinálok, a felszínre tóduló ösztön hatására
hátraléptem.
Hirtelen csend lett, csak a zakatoló szívverésemet hallottam.
Aztán a hasadékból egy piszkos kéz nyúlt ki és csapott a törött
járólapra.
 3.
FEJEZET

VALAMI VAGY VALAKI kiemelkedett a padlón tátongó hasadékból.

Egyértelmű volt, hogy csakis rossz dolog lehet, végtére is a föld alól
semmi jó nem mászhat elő. Elég horrorfilmet láttam már, hogy ezt
pontosan tudjam.
Megpördültem, tekintetemmel a tőrt kerestem, amit elejtettem, de
sehol nem láttam a járólapot takaró romhalmazban.
A fenébe is.
Alex lépett oldalra Gable elé, széles terpeszben, feszes vállal. Még
úgy, leggingsben és pántos pólóban is igazi fenevadnak látszott, aki
készen áll… Aki felkészült bármire. Alex ugyan már félisten volt, de
őrszem mivolta továbbra is benne élt.
Ugyanez játszódott le Aiden és Luke esetében is. Ugyanolyan
pózt vettek fel, amivel Deacont és Gable-t hatásosan maguk mögé
tessékelték.
Azért láttam mindezt, mert én valahogyan a hasadék másik
oldalán ragadtam.
Újabb kéz bukkant elő, majd egy fej… Egy mocskos, kopasz fej
jelent meg. A távolból öklendezés hangja hallatszott.
– Jaj, istenek! – suttogtam rémült tekintettel.
A fejen cafatokban lógott a bőr, a bemélyedt arcon egész
foltokban hiányzott. A karok sem nyújtottak szebb látványt. A
mellkason nyers húscafatok csüngtek. Az egyik szem helyén rothadó
lyuk tátongott, a lény dereka pedig valami ronggyal volt betekerve,
ami egykor fehér, hibátlan ruhadarab lehetett, de akkor már sártól,
koromtól volt piszkos.
Kénszag áradt szét a szobában.
Rám szegeződött az ép, tejeskék íriszű szem.
– Szentséges daimónkölykök! – suttogta Alex. – Ez egy zombi?
Egy igazi zombi?
 – Akkor ez nem földrengés volt. – Aiden a csípőjéhez nyúlt, de
nem volt nála fegyver. Tőr nélkül jöttek le a földszintre, amikor
felriadtak az alvásból.
– Elég egyértelmű – dünnyögte Deacon Luke háta mögül.
Mindannyian ledermedve álltunk, nem hittünk a szemünknek.
Az a valami a másik irányba fordította a fejét, aztán kitolta magát
a hasadékból, keze, térde zörgött a járólapon. A roncs test
megremegett, összegörnyedt, majd kinyitotta a száját, és durván
köhögni kezdett. Földdarabok, kisebb kavicsok potyogtak ki belőle.
Megszólalt a lény, térdre rogyott, előrehajolt, és kitárta a karját.
– Δωϕεάυ
A torka mélyéről tört fel belőle a hang, és úgy hallatszott, mintha
a hangszálai nem lennének meg. Olyan nyelven szólt, amit elsőre fel
sem ismertem, és még később se sikerült volna, ha a félisteni
képességeim nem lettek volna felszabadítva.
– Szabadíts fel – ismételtem meg a hasadék innenső oldaláról. –
Azt mondja, „szabadíts fel”.
Ahogy meghallotta a hangomat, felém fordította a fejét.
– Szabadítsuk fel, de miből? – kérdezte Deacon. – A Walking
Deadből?
Máskor jót nevettem volna ezen, de akkor az a lény lábra állt, ami
nem állt másból, csak izomcafatokból és csontból. Felém lépett.
– Ne gyere közelebb! – figyelmeztettem, bár fogalmam sem volt,
érti-e, amit mondok.
Még egy lépéssel előrébb csoszogott.
– Szerintem bejössz neki – kommentálta Alex a szoba másik
feléből.
A hatalom erőre kapott a mellkasomban, közvetlenül Apollón jele
mögött. Erről eszembe jutott, hogy nincs is szükségem tőrre ahhoz,
hogy harcoljak. Felemeltem a kezem, remélve, hogy bármi is legyen
az a lény, barátságos, és meghallgat.
– Állj!
Felém nyújtotta göcsörtös kezét, kitátotta ajkak nélküli száját,
felfedve érdes, törött fogait.
Hát jó.
Lehet, hogy mégsem barátságos.
 gy g g
Cselekedtem. Belenyúltam a hatalomba – az ákásába. Megidéztem
a levegő elemét, éreztem, hogy az energia végigfut a karomban.
Széllökése a mellkasán érte a lényt.
Aztán hátralódult.
Elfojtott kiáltás szakadt fel Alexből, amikor Aidennel együtt a
padlóra vágódott. A lény átrepült a hasadék felett, és a szemközti
falba csapódott. Olyan volt, mint amikor egy légy nekirepül egy száz
mérföld per órával száguldó autó szélvédőjének. Hátborzongató
hang perzselte a fülemet, ahogy az a valami, akár egy vérrel teli
kullancs, felrobbant.
– Te jó isten! – Leeresztettem a kezem.
– Asszem, hányni fogok – nyögte Gable. – Komolyan. Mindjárt
elokádom magam.
Alex és Aiden feltápászkodott, és döbbenten néztek rám a
hasadék túlsó feléről. Aiden sötét szemöldöke a homloka közepéig
ugrott fel.
– Azta! – szólalt meg.
– Én… én nem így akartam – mondtam, és nagyot nyeltem. –
Mármint meg akartam állítani, de azt nem gondoltam, hogy szét is
loccsantom.
– Kész mázli, hogy véletlenül nem gyújtottad fel valamelyikünket
– közölte Luke.
Felé fordítottam a fejemet.
– Olyat csak egyszer csináltam.
Luke elvigyorodott.
– Ez igazán lenyűgöző volt! – Alex lefelé hajolva nézett hátra a
válla felett. – Én is tudom irányítani a levegőt, de nem ilyen erővel.
– Ez azért van, mert Josie valódi félisten – mondta Deacon.
Alex a szemét forgatta.
– Mi is valódi félistenek vagyunk…
– Srácok! Szerintem újabb látogatóink érkeznek – szólt közbe
Luke a hasadék felé mutatva, ahol újabb kezek jelentek meg. – Ezt a
valódi félisten dolgot majd később vitassuk meg.
Ezek a lények már gyorsabban másztak elő a hasadékból, mint az
a korábbi. Mindannyian foszladoztak, és lepusztultan néztek ki.
Csontos lábuk nagyot koppant a járólapon.
 gy pp j p
Tucatnyi volt belőlük.
Még soha nem láttam ilyet.
Csattogott az állkapcsuk, előtűntek a rücskös fogaik, amivel
könnyedén fel tudták hasítani a bőrt.
– A zombik csak addig viccesek, amíg nem az orrod előtt állnak –
állapította meg Deacon.
Egyikük, egy magas példány kiszabadult a csapatból, és Alex felé
tántorgott. Alex hátraugrott, és kitárta a karját. Egy másodperccel
később a zombi kinézetű lény hátrapattant, és a szakadékba zuhant.
– Deacon – szólalt meg Aiden nyugodt hangon. Ujjai végéből füst
szivárgott. – Vidd be Gable-t a konyhába! És tartsd is ott!
Deacon most az egyszer szó nélkül engedelmeskedett.
Megfordult, megragadta a döbbenettől elnémult Gable-t, és magával
húzta a konyhába. Becsukta az ajtót maguk mögött, pont amikor az
egyik igencsak halálos kinézetű lény dühödten hörögni kezdett.
Borzongás futott végig a gerincem mentén.
Támadásba lendültek.
Nem volt idő kitalálni, mi történik, hogy mik is ők valójában,
vagy miért jöttek utánunk. A lényeg, hogy gyorsan mozogtak. A fele
csapat Alex és a srácok felé indult. A többiek felém lendültek. Egy
töredékmásodpercre belém hasított a félelem. Ledermesztett. Lehet,
hogy félisten voltam, de ezek a valamik szörnyűségesen néztek ki, és
számukra csak egy halandó lány voltam, akinek a csontjairól
lemarcangolhatják a húst.
De én nem halandó lány voltam.
Messze nem.
Utat tört bennem az ösztön, cselekvésre sarkallt. Balra lendültem,
és közben belenyúltam a bennem kavargó hatalmakba. Ahogy
odaértem a dobogóhoz a szobában, megpördültem. Egy kisebb
lánglabda csapódott az egyik lény hátába. A fellobbanó tűz
felemésztette a testét.
– Azt a rohadt! – suttogtam.
A hasadék túloldalán ultrafényes lángok táncoltak Aiden
ujjpercein. Megfordult, és kinyírt egy másik lényt, mialatt Luke a tőrt
forgatta a kezében. Úgy tűnt, ő volt az egyetlen, aki felkészülve
lépett ki a hálószobájából. Tutira ment. Előreszökkent, belevágta a
 p j g
tőrt az egyik lény szemzugába, majd hátrarántotta a karját, és a
száját lebiggyesztve undorral nézte, ahogy ráspriccelt a barnás színű
vér. A lény éles sikoly közepette zuhant a padlóra, és tört darabokra.
– Undorító! – dünnyögte Luke, és megfordította a tőrt. Majd
megfordult, és egy másik lénnyel találta magát szemben. – Rohadtul
undorító!
Belenyúltam a tűz elemébe, és éreztem, hogy a láva végigfut az
ereimben. Melegség áradt szét a jobb karomban, a tenyeremből tűz
lövellt ki, és mellkason találta a hozzám legközelebb álló nyavalyást.
A lángok martaléka lett. Megpördültem, még egy zombit kinyírtam.
A harmadik cikcakkban haladt felém, túl közel is került. Émelyegni
kezdtem, ahogy megéreztem a rothadás és a pusztulás bűzét.
Hátraléptem egyet, és újból belenyúltam a tűzbe. Lángok lepték el a
lényt, ahogyan előrebukott. Megfordultam, kitártam a karomat. Tűz
sistergett végig az ujjaimon, és kiengedtem, amikor egy újabb
rohadék lódult meg felém. A negyediket a vállán találtam el, amitől
megpördült. Megfordultam, amikor az ötödik ugrott… Úgy
szökkent, mint egy nyúl, és alig egylábnyira landolt előttem.
Hátraléptem, de a csontos, szikkadt kezével belekapaszkodott az
alkaromba.
Kínzó fájdalom robbant szét bennem, kipréselve a szuszt a
tüdőmből. Érintése megperzselte a bőrömet, nyers üvöltés szakadt
fel belőlem. A lény port köpködve nevetett. Hátrébb léptem,
kitéptem a karomat a szorításából, és akkor egy tőr hátulról
keresztülhasította a fejét.
Nem ugrott meg, és rángatózni sem kezdett… egyszerűen csak a
földre omlott, felrobbant, és egy kupac összecsomósodott hamu lett
belőle.
Luke állt velem szemben.
– Úgy tűnt, jól jön egy kis segítség – mondta, és elfordult a
felsőtestével. – Jól vagy?
Alig kaptam levegőt a fájdalomtól. Lenéztem a karomra.
Négyujjnyi nagyságú folt perzselődött a bőrömbe.
– Majd jól leszek.
Luke-nak esélye sem maradt, hogy válaszoljon, mert a földön
lángoló rohadékok egyszer csak felemelkedtek. Az alábbhagyó tűz
 g gy gy
felfedte megszenesedett bőrüket és csontjaikat.
– Mi a szar? – hüledeztem, sérült karomat a hasamhoz nyomva, és
végignéztem az előcsarnokon.
Aiden és Alex is meghátrált, döbbenten néztek.
– Ez nagyon nem jó így – jegyezte meg Alex. – Azt hittem, a tűz
kinyírja a zombikat.
– Na ja, csakhogy szerintem ezek nem zombik, bébi! – felelte
Aiden.
– Úgy tűnik, a fejsérülés hatásos – kiáltotta Luke. – Szóval
mégiscsak valamiféle zombik lehetnek.
– De nincs tőrünk. – Aiden bal oldalra lépett, félig Alex elé.
Ösztönös védekező mozdulat volt ez. – Visszalökhetnénk őket a
hasadékba.
Amint kimondta ezt, mintha az istenek csak jól kiröhögtek volna
minket, még több nyamvadék mászott ki a padlón tátongó lyukból.
– Szerintem az nem fog működni – sóhajtott Alex.
Sehol nem találtam a tőrömet a törött járólapok között. Lehet,
hogy beleesett a lyukba. Ha a tűz nem nyiffantotta ki ezeket, akkor…
Akkor még egy dolog van, ami beválhat.
Ahelyett, hogy eltoltam volna a fájdalmat, arra használtam, hogy
felturbózzam vele magam. Mélyre nyúltam, bensőm legközepébe.
Az ákása a felszínre robbant, a felszabaduló hatalom úgy kelt életre,
akár egy virág, ami szirmot bont a napfényben. Megkönnyebbülést
éreztem – a fehér fény egy ciklon erejével hasított végig a karomon.
Hagytam, hadd jöjjön ki, és egyenesen az egyik megszenesedett
rohadék felé irányítottam, amelyik Luke és énfelém cammogott. A
halovány fény egy fél másodpercre beborította a lényt, ami aztán
hamuvá robbant szét.
– Ezek szerint ez is hatásos! – Luke elvigyorodott, látszott rajta,
hogy élvezi ezt az egészet. Az jutott eszembe, hogyan is gondolhatta
azt, hogy felhagy az őrzőséggel.
Alex és Aiden is követett, megidézték az ákását, Luke pedig,
gyakorlatias lévén, a tőrt használta. Majd egytucatnyi rohadékkal
végeztünk, de csak úgy özönlöttek kifelé a lyukból, mintha egy véget
nem érő The Living Dead estét tartanának.
 A kimerültség a csontjaimba telepedett, amikor újabb
ákásanyalábot indítottam el. Talán az alváshiány volt az oka, vagy az
Atlasz-szal folytatott küzdelem és az, ahogyan Seth… Ahogyan
táplálkozott mindannyiunkból, de tudtam, hogy a végtelenségig
nem fogjuk bírni.
Az ákása végigáradt a karomon, a kénszag egyre töményebb lett.
Hátraestem, amikor újból megremegett a föld. A padlóhoz csapódva
nagyot nyögtem, mert a sérült kezemmel fogtam talajt, és az ákásám
kialudt. A hátamra fordultam, a fogaim között szívtam be a levegőt.
– Josie! – kiáltott Aiden.
Az egyik lény mellettem termett, és már nyújtotta is felém a
fájdalmat okozó, végtelenül gusztustalan kezét. Oldalra gördültem,
feltoltam magam. Végighúztam a bal kezemet a padlón, és valami
sima, hideg dologba akadtam. Lepillantottam, a tőr volt az.
Felmarkoltam, majd nagyot ordítva talpra ugrottam, és döftem. Az
éles penge felhasította a bőrt és a csontot, mélyen belefúródott a
koponyába. Kiszabadítottam a tőrt, és egy lépést hátraléptem,
amikor a lény darabjaira hullott.
A ház remegett, a hasadék egyre nőtt, és a szénné égett testeken
meg az újonnan előbújókon túl egy ló feje is felbukkant.
– Képzelődöm? – tettem fel a kérdést, miközben az egyik lény
felém nyúlt. Leengedtem a tőrt, és a nyílás felé fordultam. Még egy
lófej megjelent, amit újabb követett.
– Mi a szar? – Alex karjában elhalványult az ákása.
Hatalom fodrozódott végig a szobán, körbeölelve a bőrömet.
Fogalmam nem volt, mi történt abban a pillanatban, de három ló
emelkedett ki a földből. Éjsötétek voltak, fekete páncél borította őket,
és lovasok ültek rajtuk. A két szélső tetőtől talpig feketében volt, a
középső bőrruhát viselt – bőrnadrágot és ujjatlan bőringet.
Aranyszalag feszült izmos felsőkarján, a hatalom aurája lengte körül.
Hullámos fekete hajkoronája volt, brutális arcvonásai szinte már
szépnek tetszettek, és úgy nézett ki, mint akinek gránitból faragták
ki a vonásait.
A férfiak kiakasztották a derekukra erősített ezüstlasszókat. A
csuklójukat villámgyorsan forgatva csapkodtak velük, úgy
hasogatva ketté a lényeket, ahogy kés suhan a vajban.
 g y gy j
Elképedve figyeltem, hogy a két férfi néhány pillanat alatt rendet
tett a rohadékok között. Igazán nagy hasznát vettük volna a
lasszóknak öt perccel korábban, mert így másodpercek sem kellettek
ahhoz, hogy az összes lény kinyiffanjon. Egy ostorcsapás, és már
csak hamu maradt a földön.
Aiden nagyot sóhajtott.
– Örülök, hogy te is beszállsz a buliba, Hádész!
Luke hátralépett, belém ütközött. Egymásra néztünk.
Hádész?
Az a Hádész?
Jaj, istenek!
– Bocs, haver! – szólalt meg Hádész, némi akcentussal. –
Perszephoné szórakoztatásának kellős közepén tartottam, amikor
szó szerint elszabadult a pokol.
– Hát ők a tieid? – Alex a hamuhalomra mutatott.
Hádész kajánul elmosolyodott.
– Voltak.
– Mi a fene folyik itt? – tudakolta Alex, kezét csípőre téve, és
felnézett Hádészra – arra a Hádészra. – Megnyílt a föld, és ezek a
nyavalyások úgy másztak elő, mint a csótányok.
– Hát nem tudjátok? – Hádész sóhajtott, és megfordította a lovát.
Leszállt, és a robusztus állat mellé állt.
Akkor láttam csak, mennyire magas Hádész. Óriási volt.
– Egy kicsit a sötétben tapogatózunk—felelte Aiden. – Amíg ezek
elő nem kerültek, azt hittük, földrengés volt.
Ekkor résnyire kinyílt a konyhaajtó, és Deacon kukucskált ki rajta
a szőke fejével.
– Biztonságos…? – Elhallgatott, és elképedve nézett a lovakra, a
férfiakra és Hádészra. – Oké, akkor még egy kicsit idebent tartom
Gable-t.
Az ajtó becsukódott.
Hádész egyre szélesedő vigyorral nézett körül a szobában.
Hófehér szeme több mint kísérteties volt. Csak álltam ott, a karom
leeresztve, tétlenül lógott az oldalamon. El is feledkeztem arról, hogy
a tőr a kezemben van. Hamuvá porladt lények borították a padlót – a
padlót, amin hatalmas rés tátongott. Aztán ott voltak a lovak – óriási
p g
csatalovak, amik, ebben biztos voltam, nem normális nagyságúak, és
Hádész – az Alvilág istene –, aki pedig alig egylábnyira állt tőlem.
– Szerinted meg kéne hajolnunk, vagy valami? – súgtam oda
Luke-nak.
Luke vetett rám egy oldalpillantást, és azt dünnyögte:
– Én biztosan nem fogok megmozdulni vagy bárhogy is felhívni
magamra a figyelmet.
– Már késő – szólalt meg Hádész felénk fordulva. – Egy félvér és
Apollón lánya. Azt hittem, másmilyen körülmények között
találkozunk.
Megborzongtam, mert arra gondoltam, hogy a „másmilyen
körülmények” alatt biztosan a halálunkat értette.
– Mik voltak ezek? – kérdezte Aiden.
Hádész a férfiak felé biccentett, mire azok visszaakasztották
szuperkülönleges lasszóikat a derekukra, de nem szálltak le a
lovakról. Előreszegezett tekintettel, síri csendben ültek a nyeregben.
Aztán mindketten egyszerre nyomták sarkukat a lovaik oldalába,
majd megfordultak, hogy a hasadékot tartsák szemmel.
Kezdett összeállni a kép bennem. Összeugrott a gyomrom.
Rájöttem, ki az a két férfi. Hádész szolgái. Az ő emberei. Olyanok,
amilyen Seth is lesz majd a halála után. Aiden helyett ő fogja
szolgálni Hádészt.
Émelygés kapott el.
– Tartarosz vermeiben tartották őket bezárva, a tűzbarlangok
mélyén – magyarázta Hádész, végighúzva bakancsos lábát a
hamukupacon. – Egykor daimónok voltak.
Le kellett ülnöm.
Még Alex is elsápadt.
– Azt hittétek, hogy amikor a daimónok meghalnak, egyszerűen
csak megszűnnek létezni? – kérdezte Hádész önelégült hangon. –
Mindegy, mit mondanak nektek, a végén minden a helyére kerül.
– Úgy, mint Roxfortban? – kérdezte Alex.
Hádész kérdőn oldalra hajtotta a fejét.
– Mindegy – dünnyögte egy sóhajtás kíséretében Alex.
– A daimónok számára az örökkévalóság abból áll, hogy elevenen
elégetik őket, aztán visszakerülnek, hogy majdhogynem azonnal
 g gy j gy
ismét elszenvedjék a sorsukat.
Akkor már tényleg le kellett ülnöm.
– Időnként variálok egy kicsit. Úgy égetem el őket élve, hogy a
lávával csak a bőrüket pörkölöm le róluk, aztán hagyom, hogy
elássák magukat a sziklákban és a földben. Jól szórakozom! –
folytatta Hádész, és megvonta a vállát. – A kínzástól megőrülnek. –
Egy darabig nem szólt. – De amúgy is csak daimónok voltak. Nem
sok mindennel a fülük között.
Szép, mondhatom.
– Na ja. Simán eléldegéltem volna az örökkévalóságig is enélkül
az információ nélkül – szólalt meg Alex lassan. – De mit kerestek itt?
Ekkor energianyaláb áramlott végig a szobán, amit élénk arany
fény követett. Elektromosság áradt be, tiszta hatalom, amitől az
egész testemen felállt a szőr. Aztán a fény elhalványult, és a helyén
két alak rajzolódott ki.
Hádész sóhajtott.
– Folyton ilyen nagy felhajtással kell megjelenned?
Apollón állt a lépcsőnél, Herkulessel az oldalán. A napisten –
apám – előrelépett, szikrázott a telifehér szeme. Sütött a harag a
hangjából, amikor megszólalt.
– Mit műveltetek?!
 4.
FEJEZET

IGENCSAK BIZARR LÁTVÁNY VOLT, hogy apám alig pár évvel tűnt
idősebbnek nálam. Máshogyan öltözött, mint Hádész, vagy ahogy az
istenek bármelyikét elképzeltem.
Apollón koptatott farmert és szűk fekete inget viselt.
Magányos kislányként találkoztam vele először, amikor csak egy
furcsa, Bob nevű pasas volt, aki cukorkát és babákat adott nekem.
Visszatekintve hihetetlenül ijesztőnek tűnt az egész, de akkor, egy
röpke nyár erejéig ő volt az egyetlen barátom.
Most meg az apám – az apám, aki csak időnként jelent meg, és
perceken belül el is tűnt. Annyi időt sosem töltött velem, hogy
láthassam, milyen, amikor ennyire dühös.
Szaggatottan szívtam be a levegőt, amikor felém lépett, és a fehér
szeme olyan kék íriszű lett, mint amilyen az enyém.
– Van fogalmatok arról, mit csináltatok? – vont kérdőre minket.
Szóra nyílt a szám, de Alex még azelőtt válaszolt, hogy
kitalálhattam volna, mit is mondjak.
– Pontosan mire gondolsz? Merthogy elég sok mindent tettünk.
Apollón összeszűkült szemmel nézett az ük-ük-ezerszeresen-ük-
lányára.
– Megöltétek Atlaszt.
– Um, szia, apa… – Közömbösen néztem, ahogy Apollón felém
kapta aranyló fejét. – Miért, talán baj?
Hádész gúnyosan kuncogott.
– Kedvesem, nézz csak körbe, és megkapod a választ.
Aiden összevont szemöldökkel figyelt.
– Nem arról volt szó, hogy végeztek Atlasszal vagy bármelyik
titánnal. – Apollón hangja vad szélviharként süvített. – Elvermelni
kellett volna őket!
– Oké. Bocs! – Egyre erősebben bizsergett a bőröm. A legkevésbé
se voltam ráhangolódva erre.
 – Bocs?! – ismételte meg Apollón. – Talán nem volt eléggé
egyértelmű az utasításom, amikor elmagyaráztam, hogy a titánokat
elvermelni kell?
Alex harsányan felnevetett.
– A te utasításaid soha nem egyértelműek!
Kék tűz villant Apollón szemében, és úgy tűnt, mindjárt hosszú
szónoklatba kezd, amit a hátam közepére sem kívántam.
– Meg akart ölni minket – szólaltam meg, és úgy éreztem, ez elég
magyarázat rá. – Elég rendesen meg is próbálta. Csak nézd meg, mi
történt Szolósszal. Ha nincs Seth…
– Ezt a nevet hallani sem akarom! – szakított félbe Apollón, és
igen, rendesen pipa volt.
– Már bocs, de muszáj róla beszélnünk – mondta Aiden. A hangja
kimért és nyugodt volt, én viszont totál befeszültem. – Mert akad itt
néhány kérdés, amit tudni szeretnénk arról, mi történt vele.
Se Hádész, se Apollón nem felelt.
– Hogy lett Sethből istengyilkos? – kérdezte Alex. Keresztbe fonta
a két karját a mellkasa előtt, a csípőjét kitolta oldalra. A testtartásából
pimaszság áradt. – Úgy tudtuk, ilyen nem fordulhat elő. Hiszen én
voltam az istengyilkos, és azzal, hogy halandó halált haltam, ennek
be is fellegzett.
Apollón arcára türelmetlenség ült ki, állkapcsa megfeszült.
– Arra már bizonyára nem emlékszel, milyen szokatlanul zajlott
az egész.
Alex felvonta a szemöldökét.
– Fogalmunk sem volt, valójában mi fog veled vagy Sethtel
történni. Soha azelőtt nem volt rá példa, hogy valakit félistenné
tegyünk, aki ráadásul apollüón és felébredt istengyilkos is volt, úgy,
hogy közben már létezett egy másik apollüón. Szóltam,
figyelmeztettelek titeket, hogy bármi megeshet – vágott vissza
Apollón.
Márpedig engem tutira nem figyelmeztetett. Hozzám amúgy se
nagyon szólt.
– Bármi megeshet – ismételte meg Apollón.
– Szóval akkor azt mondod, fogalmad se volt arról, hogy Seth
bele tud nyúlni mindannyiunkba, és valahogyan istengyilkossá
 y y gy gy
változik? – kérdezte kétkedő hangsúllyal Alex.
– Pontosan erről beszélek! – felelte Apollón élesen.
Csalódottság kerített hatalmába, a karom egyre jobban fájt.
– Na, jó. Lehet, hogy a világ összes szuperkülönleges istene közül
egynek sem volt gőze arról, hogy Seth valami módon istengyilkossá
válhat, de az még mindig nem világos, hogyan tudta megölni
Atlaszt. Nekünk azt mondták… És neki is, hogy titánokat csak a
képességeikben felszabadított félistenek tudnak megölni.
Apollón állkapcsa megfeszült.
– Elvermelni.
Tök mindegy.
– Mi sem tudtuk biztosan, hogy az istengyilkos képes rá –
jelentette ki Hádész azután, hogy egy pillanatra csend lett.
Mindannyian felé fordultunk. Látszott rajta, hogy rohadtul unja ezt a
párbeszédet.
– Amikor még a titánok uralkodtak, nem léteztek istengyilkosok.
Úgy éreztük, az a legjobb, ha ezt nem is töltjük be annak az instabil
kreténnek a fejébe… Ha nem tesszük lehetővé számára, hogy képes
legyen titánt ölni.
– Seth nem instabil kretén. – Ökölbe szorult a kezem.
Hádész önelégülten mosolygott.
– Nézőpont kérdése, kedvesem.
Erőteljesen kifújtam a levegőt.
– Ti lényegében pontosan tudtátok, hogy Seth istengyilkossá
válhat. Amúgy meg nem azért kellett nektek Alex és Aiden, hogy
rajta tartsák a szemüket?
– Nos… – Alex nem folytatta.
– Tudtátok, hogy Seth képes titánt ölni, de egy szót sem szóltatok
– folytattam. – Jól sejtem, hogy a földrengésnek és a grillezett
daimónoknak Atlasz halálához volt némi köze?
– Árész halálakor is mindannyian meggyengültünk, azért tudtak
a titánok meglógni. – Ropogtak az összezúzott járólapok Hádész
bakancsa alatt, ahogyan a lovához sétált. – Atlasz halála pedig sokkal
komolyabb utóhatással járt. – Hatalmas kezét végighúzta az állat
oldalán. – Átszakította a földet, az Olümposzt és az én birodalmamat
is. Sajnos megsérültek a tűzkamrák is, ami miatt kinyíltak, és rajtuk
kívül még sok más hely.
Elgyengült a térdem.
– Lyukat ütött… a földbe?
Hádész bólintott.
– Végtére is ő volt Atlasz.
Ekkor Deacon jelent meg újra a konyhaajtóban, de rögtön meg is
torpant. Szürke szeme kikerekedett, amikor meglátta Apollóm.
Gable koccant a hátának.
– Ő ki?
– Ööö… Senki – felelte Deacon egy hátraarccal. – Semmi
érdekesség nincs itt.
És azzal vissza is tuszkolta Gable-t a konyhába.
– Istenek! – dünnyögte Luke az orra alatt, és beletúrt a hajába.
Aiden állkapcsa dühösen megfeszült.
– Szép. Egyikőtöknek se jutott eszébe elmondani nekünk, hogy
Sethből esetleg istengyilkos lesz, és titánt tud ölni? Talán akkor meg
tudtuk volna akadályozni.
– Pontosan hogyan akadályoztatok volna meg egy istengyilkost?
– szólalt meg Herki, és megvonta zömök, izmos vállát. – Még én,
Herkules sem lettem volna képes megállítani. Engem is ki tudna
nyírni.
– Micsoda tragédia lenne! – mormogta Hádész.
– Valószínűleg soha többet nem mondok ilyet, de Herkulesnek
igaza van – ismerte el Apollón. – Semmit sem változtatott volna a
dolgon, ha tudtatok volna róla.
– Hát ez… – Elképedve csóváltam a fejem. – Ez a legnagyobb
hülyeség, amit valaha hallottam. A tudás minden. Ha tudtunk volna
arról, mire képes Seth, legalább az esélyünk meglett volna arra, hogy
megállítsuk… Neki is esélye lett volna.
Apollón nem szólt semmit, mert hát hogyan is tudta volna cáfolni
ezt? Jó nagy baromság lett volna részéről.
– Nem a mi hibánk—szólalt meg Aiden. – Folyton azt
hangoztatjátok, hogy nem mondhattok el nekünk mindent, és
mindig minden pillanatok alatt félrecsúszik.
 – Elmondjuk, amit tudnotok kell, és akkor, amikor tudnotok kell –
vágott vissza Apollón.
Herki a szemét forgatta.
– Hogy mi?! Alig néhány éve osztjátok meg velünk azt, amit
nagyon muszáj. Pedig én, Herkules, amióta csak élek…
– Most lett elegem! – Apollón legyintett egyet, mire Herki eltűnt.
Egyetlen másodperc alatt.
Elképedve léptem át az emelvényen.
– Megölted?
Hádész elnevette magát.
– Bárcsak – dünnyögte apám. – Visszaküldtem az Olümposzra.
Nincs itt már szükségem rá. Nincs szükségünk rá.
Megráztam a fejem.
– De még meg kell találnunk a többi félistent.
– Már tudjátok, hol vannak, és most nagyobb problémáink
adódtak. – Apollón Alex és Aiden felé fordult. – Van egy
istengyilkosunk, aki nyilvánvalóan mindannyiunk számára
fenyegetést jelent.
– Nem jelent rátok fenyegetést. – A hasadék felé indultam,
kikerülve Hádészt, az embereit és a lovait. – Ha így lenne, nem tette
volna azt, amit tett.
Alex rám pillantott, és megerősítette, amit mondtam.
– Elment, és senkit sem bántott.
– Mondjuk, engem megütött – jegyezte meg Luke szárazon. – De
nem nyírt ki, pedig könnyedén megtehette volna.
– Tudom, mit tett – morogta Apollón. Éreztem, hogy az arcomat
elönti a forróság. Tényleg tudta, mit tett Seth, mielőtt elment? Mert
akkor az gáz. – Sethben nem lehet megbízni. Most nem.
Lecsuktam a szemem, próbáltam elszámolni tízig. Csak háromig
jutottam.
– Nem adott rá okot, hogy ne bízz benne. Elvégezte…
– Nem ismered annyira, mint hiszed – mondta erre Apollón,
háttal nekem. – Egyáltalán nem ismered.
Harag és csalódottság könnyei lepték el a szemem.
– Jobban ismerem, mint bármelyikőtök.
Apollón háta megfeszült.
 p g
– Meg kell találnotok a többi félistent. A titánokat elvermelni
kell… – felemelte a kezét –, nem megölni. Az istengyilkost majd
később intézzük el.
Aiden és Alex pillantást váltottak.
Megfagyott a vér az ereimben.
– Mit értesz azalatt, hogy elintézzük?
– Ha megvannak a félistenek, hozzátok be őket a Szövetségbe –
parancsolta Apollón.
Léptem egyet előre. Recsegtek a törött járólapok a lábam alatt.
– Óvatosan – mormogta Luke, és néhány lépésnyire mögém állt.
– Oda biztosan nem fogok utánad menni.
Nekem sem állt szándékomban.
– Mit értesz azalatt, hogy „elintézzük”?
– Mit gondolsz, kedvesem? – kérdezte Hádész, miközben olyan
kecsesen ült fel a lovára, ahogyan szerintem csak az istenek tudnak.
– Lehet, hogy meg se tudjuk ölni. Még. De kiiktatni ki tudjuk.
Szétáradt bennem a dermedtség, görcsbe rándult a gyomrom.
– Hogyan?
Hádész nem felelt, csak halvány, titokzatos mosolyt küldött
felém, olyat, aminek láttán rossz érzés nehezedett a gyomromra.
Megfordította a lovát, aztán Alex és Aiden felé bökött a fejével.
– Veletek nemsokára találkozom.
Lazán rántott egyet a csuklóján, mire a lova ismét megfordult, és
szembekerült a padlón húzódó hasadékkal. Az emberei követték, és
mindhárman eltűntek a gomolygó füsttel teli padlóhasadékban.
Máskor lesokkolt volna ez a látvány, de aznap nem.
– Hogyan? – kérdeztem még egyszer, határozottan.
– Az nem számít – felelte Apollón. – Te csak koncentrálj arra,
hogy megtaláld a másik két félistent…
– Tudom, mit kell tennem – szakítottam félbe.
– És mit? Seth után rohanni? – Apollón szavaiból sütött a harag. –
Mintha nem lenne fontosabb az, amit én parancsoltam neked!
Mélyen, egyenletesen beszívtam a levegőt.
– Alex és Aiden azt mondta, hogy…
– Tudom, miben állapodtatok meg. De az nem számít. – Apollón
oldalra fordította a fejét, de nem nézett felém. – Megkeresed a két
 j g
másik félistent, aztán megvársz a Szövetségben Dél-Dakotában.
Majdnem felnevettem.
– Ó, azt nem hiszem.
– Nem engedelmeskedsz? – kérdezte Apollón annyira halkan,
hogy az már ijesztő volt.
Szemben velem Alex és Aiden úgy figyelte ezt a mozit, mint
akiknek már csak egy zacskó popcorn hiányzik a kezéből, de
egyikük sem szólalt meg. Apám hátára szegeztem a tekintetem.
– Azt teszem, amit helyesnek érzek. Meg akarom találni Sethet.
Szeretem. Még akkor is, amikor senki más nem hisz benne. És akkor
is szeretni fogom, amikor mindenki rájön, ki és mi is ő valójában. És
ez nem fog megváltozni. Semmi olyat nem tudsz mondani, ami miatt
meggondolnám magam, szóval jobb, ha meg se próbálod. És most
mondd meg, hogyan akarod kiiktatni őt.
– Nem fogod szeretni, amikor kiszívja belőled az életerőt.
Bizonytalanul vettem a levegőt.
– Soha nem tenne ilyet.
– Nem? Biztos vagyok benne, hogy már táplálkozott belőled.
A tekintetemet Alexre és Aidenre vetettem. Elmondták neki?
Nem. De ők se találkoztak Apollónnal. Legalábbis szerintem.
– Nem érted ezt, Josie. Úgy fogsz fel mindent Sethtel
kapcsolatban, mintha minden fekete vagy fehér lenne, és semmi nem
lenne szürke. Nem ismered úgy, ahogyan én… Ahogyan mi
mindannyian. Akár beismered, akár nem, nem tudjuk, mire képes
Seth. Soha nem is tudtuk, és te akkor még nem ismerted, amikor
Árésznak dolgozott.
Az egyik felem belátta, hogy Apollónnak igaza van, mégis úgy
éreztem, hogy téved. Akkor még nem ismertem Sethet, de azt
tudtam, hogy az a Seth más volt. Az emberek meg tudnak változni,
és meg is változnak.
– Mivel úgy figyeled őt, mint egy megszállott leselkedő, pontosan
tudod, hogy leállt, és hogy elmesélte nekem, mi történt.
Apollón hátravetette a fejét. Eltelt egy másodperc, mire
megszólalt.
– Olyan vagy, akár egy hisztis gyerek.
 – Jesszus! – mormogta Luke mögöttem, Alex szeme pedig
kikerekedett.
Apollón megjegyzése egy pillanatra lebénított. De elég volt
néhány másodperc ahhoz, hogy megrázzam magam, mint oly
sokszor régen, amikor azon rágódtam, vajon hol van az apám, és
miért nem része az életemnek.
Volt olyan, hogy legszívesebben odarohantam volna Apollónhoz,
amikor megláttam. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy
átöleljen. Úgy, ahogyan Alex és az apja átölelték egymást. Hogy úgy
beszéljen velem, ahogyan Alexszel és Aidennel.
De abban a pillanatban semmit nem akartam jobban, mint jól
nyakon vágni.
A bennem felgyülemlő harag elnyomta a kimerültségemet és a
karomban lüktető fájdalmat.
– Honnan is tudhatnád, milyen a gyerekhiszti? Vagy te egyáltalán
annyit gyerekek között, hogy tudd, milyen az? Hiszen soha egyetlen
gyerekkori hisztimnél sem voltál ott. Se a születésnapomon. Se a
nyaralásokon. Akkor sem, amikor anyám vagy százszor visszaesett,
én meg halálosan rettegtem, nehogy véletlenül kárt tegyen magában.
Ütöttek a szavaim. Tudtam, mert a szoba hirtelen megtelt
elektromossággal. Alex és Aiden kínosan feszengett, és éreztem,
hogy Luke is arrébb oldalgott.
– Azt hiszed, ezt akartam? – kérdezte Apollón. – Hogy én
döntöttem úgy, hogy nem leszek melletted?
– Most is te döntesz úgy, hogy még csak rám se nézel, miközben
beszélsz hozzám, szóval, igen, úgy érzem, te döntöttél úgy, hogy
nem leszel ott mellettem.
Apollón olyan viharos sebességgel pördült egyet, hogy a
tekintetem követni se bírta a mozdulatot. Nem tudtam olvasni az
arcán megjelenő érzésekből. Nem is akartam.
Én szólaltam meg előbb.
– Még akkor is alig szólsz hozzám, amikor úgy döntesz,
megjelensz. A pokolba is, nekik jobban örülsz, mint nekem, a
lányodnak. – Alex és Aiden felé mutattam a hasadék túloldalára.
Nem tudom pontosan, mi hozott ki ennyire a sodromból. Minden és
bármi is okozhatta akkor, egyre erőteljesebben feszített a nyers
 gy j y
sérelem. – Még az anyámról sem vagy hajlandó beszélni. Mindig
eltűnsz, még mielőtt rákérdezhetnék.
Apollón mellkasa megemelkedett, hatalmas kezeit széttárta.
– Néha jobb, ha esélyt se hagyunk olyan kérdésnek, amire a
választ jobb, ha nem halljuk, vagy nem tudjuk.
Sajnálkozás suhant át az arcán abban a pillanatban, hogy
elhallgatott.
Minden mozdulatlanná vált bennem, mindenem lelassult. Még a
szívverésem is.
– Miért… miért mondanál ilyet?
Apollón elnézett másfelé, és én… Tudtam. Egyszerűen csak
tudtam. Összeszorult a gyomrom, lyuk keletkezett a mellkasomban.
– Látni akarom anyát. Most.
– Lehetetlen – felelte halkan Apollón.
Beszívtam a levegőt, majd még egyszer, de nem segített abban,
hogy elnyomja a bensőmet átjáró érzést.
– Mert Olümposzon van, ugye? Én meg nem mehetek oda?
Apollón, az apám, nem szólt semmit.
A mögötte álló Alexet és Aident akkor már csak homályosan
láttam.
– Mindvégig ezt mondtad nekem. Hogy az Olümposzon
biztonságban van. Ezért hát látni akarom.
– Josephine…
– Látni akarom az anyámat – jelentettem ki ismét, tisztán,
érthetően és lassan, hátha nem értette a kérésemet.
– Nem lehet. – A hangja éppolyan feszült volt, mint az
arckifejezése.
– Ha nem viszel oda hozzá, akkor magam megyek.
Apollón óceánkék szeme meglepődésről árulkodott.
– Tudom, hol van az Olümposzhoz vezető kapu – mondtam,
aztán jó nagyot blöfföltem, mert abban már korántsem voltam
biztos, hogy Medusza átenged-e rajta. – Át tudok menni rajta, és át is
fogok.
Egy szívveréssel később Apollón az orrom előtt termett.
– Meg kell értened, hogy akkor azért mondtam, amit mondtam,
mert úgy éreztem, az a legjobb. Előtte tudtad meg, hogy a lányom
 gy gj g gy y
vagy, és hogy üldöz egy titán. Akkor derült ki, hogy a nagyszüleidet
meggyilkolták. Azért mondtam azt, amit mondtam, mert azt
éreztem, nem bírnád el az igazságot.
Semmi nem volt már mozdulatlan bennem. Minden porcikám
remegett, és azt éreztem, mindjárt darabjaimra hullok.
Apollón halkabban folytatta.
– Megpróbáltam megállítani Hüperiónt, amikor odament a
nagyszüleid házához, de nem értem oda időben. Anyád…
– Ne – suttogtam.
Lecsukta a szemét.
– Anyád már halott volt.
 5.
FEJEZET

APOLLÓN CSAK MONDTA ÉS MONDTA, én pedig hallgattam. Szavai

ezernyi tűszúrásként égtek a bőrömbe.
Az anyám halott?
Kinyílt a szám, sírás tört fel belőlem, ami üvöltéssé
hatalmasodott. Düh és fájdalom tombolt a sejtjeimben. Kiabáltam,
ordítottam, harag és borzalom korbácsolta fel az ereimet átjáró
aethert.
Apollón szeme tágra nyílt egy pillanatra, majd a fehér
szemgolyók elnyelték az íriszt. Felém nyújtotta a kezét.
– Josie…
Kiszakadt belőlem a puszta hatalom. Vulkánként robbantam. A
belőlem kiáradó vakító fény szikrázott, nagyokat reccsent,
megtöltötte a szobát. Mindent áthatott a fény, a hatalom, a bensőmet
szétmarcangoló, darabokra szakító fajdalom. Alább se hagyott
addig, amíg meg nem fájdult a torkom.
Az üvöltésem kihunyt, a fény még villant egy utolsót, majd mint
valami levegőbe szórt csillámfesték, a földre hullott.
Alex és Aiden hanyatt vágódva feküdt a padlón. Luke is.
Apám meg felszívódott.

Nem emlékszem, hogyan jutottam ki a házból.

Csak arra eszméltem fel, hogy a habos, fehér sapkás hullámok
felett magasodó sziklán állok.
Remegett a térdem. A horizonton lenyugvó napfényben a
hullámok színe kékről rózsaszínre változott. Aztán feladta a lábam.
Megroggyant a térdem, és leroskadtam a kemény talajon.
Túl kimerült voltam. Túl sokkos. Túl… túl mindenféle. Nem
moccantam. Nem bírtam. Égett a szemem. Ki volt száradva, mégis
égette a könny. Lassan a mélykék égre emeltem a tekintetemet.
 Apollón hazudott nekem.
Mindvégig hazudott. Persze, próbálta menteni magát előttem
azokban a homályos percekben, miután elárulta, hogy anya… Hogy
anya már halott.
Azt állította, hogy kénytelen volt hazudni. Az én érdekemben.
Azt mondta, túl sok stressz ért. Hogy össze kellett szednem magam,
mert csak akkor lehettem biztonságban. Még akkor is ezt állította,
amikor a kollégiumi szobában először nézett rám apámként, hogy
nem bír még több fájdalmat okozni nekem annál, amit már el kellett
szenvednem.
Azt ígérte, hogy anya a paradicsomban van.
Azok a szavak úgy égtek a bőrömbe, akár egy tetoválás. Egyikük
sem kárpótolta a hazugságot, mert egész idő alatt, hónapokon át
abban a tudatban éltem, hogy anyám életben és biztonságban van.
Azt hittem, újra látom, és átölelhetem. El akartam mondani neki,
hogy most már elhiszem azokat a történeteket, amiket mesélni
szokott, csak akkor még a betegségének tudtam be. De már nem volt
rá lehetőségem.
Összeszorítottam a szemem, összepréseltem a szám, ahogy újabb
dühvel és fájdalommal teli üvöltés akart kiszakadni a mellkasomból.
Én itt voltam, anya pedig…
Elment.
Már jó ideje, és én még csak nem is tudtam róla. Éltem tovább az
életem, az övé meg véget ért. Hogyhogy nem sejtettem? Egyáltalán
hogyan történhetett meg mindez?
Előrecsúsztam, kezemet a talajra tettem, amikor a mellkasom újra
ketté akart hasadni. Tapintható volt a rettenetes fájdalom, keserű lett
a szám, a torkom.
Mindenki elment.
A nagyszüleim. A szobatársam, Erin, akiről kiderült, hogy fúria.
Szolósz. Anyám. Seth.
Megremegett a karom, ujjaimat a földbe fúrtam, de csak a port
kapartam fel onnan. Sethnek itt kellene lennie. Ahogy ezek a szavak
bevillantak, többé nem tudtam elhessegetni őket. Sethnek itt kellene
lennie a történtek miatt. Miattam, mert szükségem van rá.
 Olyannyira szükségem volt rá abban a pillanatban, mint még
soha.
– Josie?
Élesen beszívtam a levegőt, és hirtelen kinyitottam a szemem,
ahogy meghallottam Alex hangját. Nem néztem rá, nem feleltem.
Néhány másodperc múlva éreztem, hogy közelebb jön.
Leült mellém, térdét felhúzta a mellkasához.
– Meg se kérdezem, jól vagy-e. Tudom, hogy nem.
Lehajtottam az államat, felemeltem a remegő kezem, és
elsöpörtem néhány kósza tincset az arcomból. Nyitottam a számat,
de egyetlen szó se jött ki rajta.
Csend ült közénk, aztán Alex megszólalt.
– Nekem meg kellett ölnöm az anyámat.
Erre már felfigyeltem.
Alex felé kaptam a fejem. Csinos arcát az óceán felé fordította.
Mintha már hallottam volna erről korábban. Nem emlékeztem
pontosan, de talán Deacon mesélte.
– Miért? – szólaltam meg nagy nehezen, rekedt hangon.
Alex hátrasimította mélybarna haját, állát a térdére tette.
– Anyám kihozott a Szövetségből, amikor megtudta, hogy
apollüón leszek. Hétköznapi halandókként éltünk, egészen addig,
amíg egy csapat daimón ránk nem talált. Megtámadtak minket,
nekem el kellett szaladnom. Azt hittem, anyámat megölték. Aiden és
Apollón – nos, akkoriban Leónként ismerték őt, szóval ők ketten
találtak rám, és vittek vissza a Szövetségbe. Nem engedtem meg
magamnak, hogy gyászoljam anyámat, akiről azt hittem, nem él
már.
Alex arcát halovány napsugár érintette.
– Könnyebb volt nem gondolni rá. Elvégre annyi minden várt
rám. Nem volt szép tőlem, de csak később tudtam meg, hogy anyám
nem halt meg. Daimónná változott, és ránk vadászott – rám
vadászott.
– Miért… miért tette?
Összepréselte a száját.
– Tudta, mi vagyok. Senkinek nem szólt róla, még akkor sem,
miután daimónná változott. De már nem volt ugyanaz. Gonosz lett.
 gy
Úgy gondolta, ha átváltoztat, akkor majd irányítani tudja az
apollüónt. – Alex szaggatottan vett levegőt. – Miután megtudtam,
hogy átváltozott, az én feladatom volt, hogy végezzek vele.
Megráztam a fejemet.
– És megtetted?
Bólintott, ahogy rám nézett.
– Soha nem akart volna azzá válni, amivé lett, és nem hagyhattam
úgy. Rátaláltam, és… És elvégeztem az egyik legnehezebb feladatot,
amit valaha is tennem kellett.
Egyszerűen nem tudtam hova tenni a hallottakat.
– Tudom, hogy érzel – folytatta Alex csendesen. – Én már kétszer
is megtapasztaltam ezt. A haragot. A fájdalmat.
Megremegett az alsó ajkam.
– Akkor még egy dolog közös bennünk.
– És úgy tűnik, a legrosszabb dolgok – felelte keserű mosollyal. –
Tudom, hogy semmi olyat nem tudnék mondani, amitől jobban
éreznéd magad, csak azt, hogy tudom, az anyukád jobb helyen van.
Harag villant bennem.
– Honnan tudod?
– Mert jártam ott.
A tekintetünk összekapcsolódott. Én idióta, megfeledkeztem
arról, hogy Alex halandó halált halt.
– Egy évben hat hónapot ott töltök – folytatta. – Száz százalékig
egyetértek veled, amiért Apollónnal szemben vad gondolatok
kavarognak benned, de egy biztos: arról gondoskodott, hogy a
mamád az Elíziumba kerüljön. Mindent megkap, amit szeretne, és
nincs egyedül. Mostanra már nagy valószínűséggel a nagyszüleiddel
együtt van.
Ha Alex igazat mondott, márpedig sejtésem szerint igen, nem
kellett úgy gondolnom anyára, mint aki megszűnt létezni, vagy
egyedül van. Nem szeretett egyedül lenni. Felcsillant bennem a
remény. Ha anya az Alvilágban tartózkodik, miért ne látogathatnám
meg?
– Láthatom?
Alex szája sarka szomorú mosolyra húzódott.
– Nem könnyű odamenni, ha nem tartozol oda.
 y
– De hát félisten vagyok.
– Az nem számít. Hádészra lenne szükséged ahhoz, hogy
átvigyen, vagy át kellene jutnod az egyik kapun. És ez nem
egyszerű. Keresztül kellene utaznod az Alvilágon ahhoz, hogy
Elíziumba érj – magyarázta. – És mivel félisten vagy, odalent vannak
olyan dolgok, amiket azonnal érzékelnél. – Elhallgatott. – Talán egy
nap, amikor csitul a helyzet, Hádész megengedi, hogy meglátogasd.
Ez azonban nem olyan, amit sűrűn meg lehet tenni. A mamád
biztonságban van, és valószínűleg boldog. De halott, és az élők nem
látogatják a holtakat.
Elszállt a remény. Az ajkam szélébe harapva elfordítottam a
fejemet.
– Kivéve téged.
– Kivéve Aident és engem – helyeselt.
Gyakorlatilag én is halandó halált haltam, amikor felszabadították
a képességeimet, de ez nem volt ugyanaz, mint Alex esetében. Az
egyik pillanatban egyszerűen csak egy halandó voltam, a másikban
pedig már félisten. Engem nem küldtek az Alvilágba. Azt se tudtam
biztosan, hogy engem közben bármikor is halottnak tekintettek-e.
– Te meg szoktad látogatni a mamádat?
Alex tétovázott.
– Meg.
Ebben nem hasonlíthattunk egymásra. Tekintetemet az óceánra
emeltem, és azon tűnődtem, igaz lehet-e, amit Apollón Erinről
mondott. Mert már tudtam, hogy ő sem él.
Kongott a szívem.
– Idővel könnyebb lesz – mondta Alex. – Tényleg.
Ebben egyáltalán nem voltam biztos.
Ránk sötétedett, ahogy ott ültünk egymás mellett. Az égbolt
nyugodt kékséggel tárult elénk a maga felhőktől mentes, végtelen
mivoltában.
– Apollón szar apa – szólalt meg Alex váratlanul, aminek hallatán
nyers nevetés hagyta el a számat. Alex arcán apró vigyor jelent meg.
– Tényleg az. Komolyan.
– Ja! – préseltem ki magamból, és egy kicsit behunytam a
szemem.
 – De szerintem azért próbálkozik. Valószínűleg tényleg azt hitte,
azzal tesz jót, ha nem mesél neked anyukádról. Az istenek nagyon
kicsavartán látják a dolgokat. – Alex kinyújtotta a lábát. – És bármit
is teszünk, ez nem fog változni.
Alig láthatóan megráztam a fejem.
– Nem próbálkozik eléggé. Alig szól hozzám, amikor itt van.
Veled és Aidennel többet beszél. Tudom, ez úgy hangzik, mintha
féltékeny lennék… – Szaggatottan vettem levegőt. – És az is vagyok.
Neked jobb vele a kapcsolatod.
– Régóta ismerem, és egymás mellett harcoltunk.
Feltartottam a kezem, és elkeseredetten elkáromkodtam magam.
– Pontosan. Értem, hogy nem ismerhetett meg korábban, és hogy
ha mellettem volt, az meggyengítette, de… ki nem szarja le? – Csak
úgy fröcsögtek belőlem az utolsó szavak. – Én csak… Legalább
akkor próbálkozhatna azzal, hogy megismerjen, amikor itt van.
Megpróbálhatna apaként viselkedni velem. Ráadásul hazudott
nekem, és nem érdekel, mire fogja. – Dőlt belőlem a szó. – Arról meg
ne feledkezzünk meg, hogy soha nem figyelmeztetett minket, hogy
Sethből istengyilkos lehet, és titánokat ölhet. Tudnunk kellett volna.
– Egyetértek. – Alex felém fordult, barna szemét egyenesen rám
emelte. – Aidennek és nekem elmondták, hogy tartsuk Sethen a
szemünket, és tudom, hogy nem jó hallanod ezt – tette hozzá,
amikor nyitottam a számat. – Igazad volt, amikor azt mondtad
Apollónnak, hogy senki nem ismeri úgy Sethet, mint te.
Becsuktam a számat.
– Te ezt a Sethet ismered, én meg nem igazán tudom, kicsoda és
micsoda ő most. De mi a régi Sethet is ismerjük, és emiatt kell
óvatosnak lennünk. Az isteneknek óvatosnak kellett lenniük. – Alex
kicsit elhúzta a száját. – És azok is voltak, mert úgy tűnik, többet
tudtak, mint amennyiről beszámoltak nekünk.
– Seth nem gonosz – mondtam ki, amit már vagy ezerszer
éreztem is.
Alex a szemöldökét összeráncolva fordult vissza az óceán felé.
– Azt hiszem… Azt hiszem, igazad van.
– Naná! – vágtam rá vehemensen.
Erre ismét bólintott. Szótlanul telt el a következő perc.
 p
– Sajnálom, ami a mamáddal történt.
Fájt, ahogy beszívtam a levegőt.
– Köszönöm.
Alex végighúzta ujjait a pirók ujjasmuharon és a porban.
– Ha beszélgetni szeretnél, itt vagyok.
Összeszorított szájjal bólintottam. Kifogytam a szóból, és beszélni
se volt kedvem. Úgyhogy csak hallgattam. Alex se szólalt meg.
Némán ültünk ott egymás mellett, összekapcsolt minket a sok
szörnyűség, amiken átmentünk, a fájdalom, amit átéltünk, és a
rettegés az ismeretlentől, ami előttünk állt.
 6.
FEJEZET

SETH

KÍSÉRTETIES CSEND ÜLT A HÁZON. A szobában álltam, pedig

megfogadtam, hogy soha többé be nem megyek oda. Alig néhány
lépést tettem befelé, de aztán a lábam nem engedelmeskedett.
El sem hittem, hogy beléptem ebbe az istenverte házba. Rohadtul
nem tudtam, minek jöttem ide, ebbe a szobába. A legutolsó hely volt,
ahova menni akartam, mégis ott voltam, és úgy tűnt, már órák óta
bent álldogálok.
Órák óta.
Miután beléptem a házba, az ott tartózkodó emberek – a
személyzet, vagy szolgák, vagy bárkik is voltak – nagy ívben
elkerültek. Egyiküket kivéve. Egy félvér férfit. A háttérbe húzódott,
amikor felmentem a lépcsőn, de tudtam, hogy már a folyosón van.
Bárki is volt az a félvér, annyi józan ésszel és bámulatra méltó
mennyiségű ösztönnel volt megáldva, hogy tudja, a szobába már
nem követhet.
Mert ha belépett volna…
Jeges, orkánszerű örvény kavargott a mellkasomban. Ha bárki
utánam jön akkor, az lett volna az utolsó cselekedete.
Kinyitottam és összezártam az öklömet, miközben a pórusaimon
keresztül szivárgott ki belőlem a bennem pattogó hatalom. A szoba
pont úgy nézett ki, ahogyan évekkel azelőtt hagytam. Gondosan
bevetett ágy terpeszkedett a tágas, négyzet alakú helyiség közepén.
Az éjjeliszekrényen csak egy lámpa állt, a szekrény legtávolabbi
sarkán. Hányszor húztam közelebb azt a lámpát az ágyhoz, aztán a
következő este ismét a szekrény legtávolabbi pontján találtam!
Minden egyes istenverte nap. Az ággyal szembeni keskeny komódon
még mindig ugyanaz a nyavalyás tévé állt, és ennyi. Semmi más nem
volt a szobában, csak a vékony porréteg lepte komód és
éjjeliszekrény.
Régen ez volt az én hálószobám.
Fel akartam gyújtani.
Miért akartam idejönni? Hiszen nem vártak boldog emlékek.
A mellkasom ürességtől kongott, ahogy végignéztem a rideg,
élettelen szobán. Azért jöttem vissza ebbe a házba, mert tudtam,
hogy így csak néhány ezer ember közelében leszek. Androsz
szigetén kevesen éltek. Ideutazni jó döntés volt, de belépni ebbe a
szobába nagy hiba.
Megdörzsöltem a tenyeremmel a mellkasomat, de semmi nem
töltötte be az ott tátongó űrt, mert köze nem volt ahhoz a házhoz
vagy ahhoz a hálószobához.
Durván kifújtam a levegőt, odaléptem a besötétített ablakhoz és
elhúztam a függönyt. Már leszállt az alkonyat az udvarra.
Behunytam a szemem, és ahelyett, hogy engedtem volna, hogy
beszippantson azoknak a hosszú estéknek és reggeleknek az emléke,
amikor ezen az ablakon bámultam kifelé, és figyeltem anyámat, Josie
arca jelent meg előttem, és nála akartam lenni. Látni akartam őt…
Aztán megtörtént.
Nagyot dobbant a szívem, szanaszét szóródtak a sejtjeim a
testemben. Az egyik pillanatban még a régi hálószobámban voltam,
a másikban pedig már egy kis szobában, ami úgy tűnt, egy
szállodában van. Hátraléptem egyet, a tekintetem körbeviharzott a
szobán. A függönyök be voltak húzva, hogy ne szűrődjön be a
napfény. Észrevettem, hogy a párnán szőke haj terül szét.
Bassza meg.
Nem akartam megtenni.
De megtettem.
Josie-hoz küldtem magam.
Basszus!
Egy másodpercbe, egy nyamvadt másodpercbe telt csak, és már
mellette is termettem. Az oldalán feküdt összegömbölyödve, háttal
nekem, de tudtam, hogy Josie az. Felismertem a teste ívét a vékony
fehér takaró alatt. Az ő csípője és dereka volt ilyen formájú. Az én
Josie-m feküdt ott – az én psychi moum. A lelkem.
 py
Csak órák teltek el azóta, hogy elhagytam, de egy egész kibaszott
örökkévalóságnak tűnt. Lélegeztem, de a levegő elakadt valahol a
mellkasomban.
Ott volt közvetlenül előttem.
Nem mozdultam, még csak hangosan levegőt se mertem venni.
Nem ébredhetett fel. Ha úgy lett volna, és kimondja a nevemet… Ha
csak rám néz, már nem tudtam volna elmenni onnan.
Nem is lenne szabad ott lennem.
Lassan teltek a másodpercek, közben száz kérdés is felmerült
bennem. Hol volt Josie? Ügy tűnt, ez nem ugyanaz a ház,
amelyikben voltunk. Vajon még mindig Malibuban vannak, vagy
már eljöttek onnan? Ha nagyon koncentráltam, esküszöm, még az
óceán zúgását is hallottam odakintről. Hol voltak vajon a többiek?
Alex és Aiden? A srácok és Poszeidón fia? Hogy a viharba kerültem
ide úgy, hogy észre se vettem, mit csinálok?
Gyötrő érzés marcangolta a gyomromat.
El kell tűnnöm innen. Josie nincs biztonságban mellettem.
Egyik lépés követte a másikat, és már ott is voltam a hátánál.
Dübörgött a szívem a mellkasomban, megfeszültek a hátizmaim és a
vállam. Elszálltak a gondolatok, a józan ész zuhanórepülésben
bukott alá a szikláról. Megérintettem puha, selymes haját.
Megemeltem egy vastag hajtincset, az ujjaim köré csavartam.
Tekintetem mezítelen vállára kúszott, amin csak pizsamafelsőjének a
pántja ívelt. Letettem a hajtincset a párnára, majd tekintetem a
mélyre süppedő és emelkedő mellkasára vetődött. Lejjebb vittem a
kezemet, megfogtam a vékony takaró szélét, és lefelé húztam,
felfedve dereka mélyedését. Kilátszott a bőre, ahogy a pántos felsője
felcsúszott, és megvillant bugyija csipkés széle.
Josie fészkelődni kezdett álmában, félig a hátára fordult.
Visszatartottam a lélegzetemet, amikor azok a sűrű szempillák
megrebbentek. Bármelyik pillanatban kinyithatta volna a szemét, és
akkor nekem annyi. Lebuknék, és akkor már nem volna visszaút.
De nem nyitotta ki a szemét.
A keze oldalra csúszott, finoman hozzáért a karomhoz. Mintha
elektromosság csapott volna belém, úgy felvillanyozódtak a sejtjeim.
Ébredj fel.
 jf
Ezt súgtam felé gondolatban. Nem volt helyes, nagyon nem, de
ha felnyitotta volna a szemét, és meglát engem, én… Én nem tudtam
volna elmenni onnan.
Azt akartam, hogy felébredjen. Meg akartam érinteni, a
karomban akartam tartani. Testemmel a testéhez simulni. Érezni
akartam a bőrét, ahogy az enyémhez ér. Hallani akartam, ahogy a
nevemet kiejti a száján. Tekintetem a hullámzó mellére ugrott, a
bennem tomboló éhség merev gerjedelemmel párosult. Mindenre
vágytam vele kapcsolatban.
Mindenre.
És ekkor mintha gyomorszájon vágott volna a félelem. Az iránta
érzett félelem. Elengedtem a takarót. Ősi, nyers ösztöneimnek
megálljt parancsolva kényszerítettem magam arra, hogy hátrébb
lépjek egyet, majd még egyet. Égett a torkom. Belesajdultak az
ujjperceim, olyan erővel szorítottam ökölbe a kezemet.
Nem lehettem ott.
Lecsuktam a szemem, magam elé képzeltem a házat Androszon,
és már éreztem is a lökést. Egy másodperc, és már ismét a házban
voltam, a régi hálószobámban.
– Istenek! – morogtam.
Remegve sarkon fordultam, az ajtót becsapva magam mögött
kiviharzottam a szobából. Elhaladtam a félvér mellett a folyosón,
kettesével szedtem a lépcsőfokokat lefelé. A földszintre érve a
dolgozószoba felé vettem az irányt, egyenesen a piákhoz.
Bassza meg.
Profi kukkoló lettem. Ráadásul amit tettem, baromi nagy veszélyt
is hordozott magában. Mint egy szörny, úgy akarta kivájni magát
belőlem az éhség, amit Josie és a benne lakozó mindenség iránt
éreztem. Többet ilyet nem tehetek. Kizárt. Még egyetlenegy kibaszott
napot se bírtam ki anélkül, hogy ne keressem meg Josie-t.
A szekrény ajtaja kinyílt, mielőtt még odanyúltam volna. Remegő
kézzel vettem ki a négyzet alakú kristályüveget, ami elsőként a
kezembe akadt. Lepattintottam a tetejét, a számhoz emeltem, és
addig ittam belőle, amíg a pia az egész testemet nem égette.
Lehúztam az egész üveggel, és már nyúltam is egy másikért.
Susogva csúszott le a borostyánszínű ital a torkomon, és addig
kortyoltam, amíg már nem Josie-n járt az agyam.
Amíg már semmin nem gondolkodtam.

JOSIE

Kinyitottam a szemem, az ismeretlen szoba falaira meredtem.

Zakatolt a szívem, és ahogy jó nagy levegőt vettem, erdőre
emlékeztető illat csapta meg az orromat. Felültem, ledobtam
magamról a takarót, és kipattantam az ágyból.
– Seth? – mondtam ki, mielőtt észbe kaptam volna.
Körbeforogtam, végigpásztáztam a besötétített szobán. Persze
nem jött válasz. Nem volt ott. Összeszorult a gyomrom, tettem pár
lépést hátrafelé, és lehuppantam az ágy szélére. Beletúrtam a
hajamba, hátratoltam a tincseket, és erőteljesen kifújtam a levegőt.
Lüktetett a fejem, égett a szemem. Nem tudom, mennyit aludtam, de
nem lehetett több néhány óránál. Nem is akartam elaludni. Annyi
feladat állt előttem, de úrrá lett rajtam a bánattal átitatott
kimerültség, amint megérkeztünk Gable nagybátyjának házába.
Vagy a nénikéje házába? A nagymamájáéba? Gőzöm se volt. Annyit
tudtam, hogy valami második otthonféleség.
A gazdagoknak ilyenre is futotta.
Miután Alex és én visszamentünk a házba, láttuk, hogy a fiúk már
mindent összepakoltak. Kétségtelenül nem volt már biztonságos
Gable otthonában maradni tovább. Túl kifacsart voltam ahhoz, hogy
ellentmondjak, csak bemásztam a SUV hátsó ülésére. Néhány
mérföldnyi utat tettünk meg a tengerparton, és elérkeztünk egy
másik luxuskastélyba.
Arra számítottam, hogy az Atlasz által előidézett földrengés ott
még több kárt tett, de Gable otthonától alig egysaroknyira hatalmas
pálmafák lengedeztek a szellőben, és autók jártak fel-alá az utakon.
A halandók nyilvánvalóan azt hitték, hogy csak egy kis
földrengés volt, semmi több.
 Amikor odaértünk a házhoz, ami szintén egy tengerre néző
sziklán magasodott, Gable az egyik vendégszobába kísért. Kibújtam
a farmeromból és bebújtam az ágyba. Nem akartam aludni, de
közben mégis, mert akkor legalább nem kellett anyára, Sethre vagy
az apámra gondolni.
De aztán felébredtem.
Ott álltam nagyokat nyelve, hogy eltűnjön a keserű
érzelemgombóc a torkomból, aztán ahhoz a sötétbarna székhez
léptem, amelyiknek a karfáján a farmerom hevert. Felhúztam, és
belebújtam a flip-flop papucsomba.
Kimentem a szobából, le a széles csigalépcsőn. Csend honolt a
házban, de ahogy beléptem oda, ami sejtésem szerint egy hatalmas
nappali volt, Luke-ot és Deacont pillantottam meg egy meghökkentő
méretű, óriási fehér kanapén. Luke hanyatt feküdt, karját a feje alá
téve, Deacon pedig az oldalához gömbölyödött, szőke fejét Luke
mellkasán pihentette. Az egyik karjával és lábával átfogta Luke
derekát és lábát, mintha azzal akarta volna biztosítani, hogy Luke
tényleg pihenjen egy kicsit. Mindketten aludtak. Ahogy őket
bámultam, fájdalom hasított a szívembe.
Az egyik szék támláján egy puhának látszó, szürke takaró hevert.
Felvettem, és finoman betakartam vele a fiúkat. Egyikük sem ébredt
fel rá. Talán csak egy újabb, remélhetőleg nem megperzselt
daimónokkal teli földrengés tudta volna felriasztani őket.
Végigcaplattam a házon, majd kinyitottam az erkélyajtót, ami egy
sűrűn árnyékolt belső udvarra vezetett. Nem volt üres a hely. Alex
ült az egyik kültéri hintaágyon. Ami persze fehér volt. Úgy tetszett,
az itt lakók odavannak a fehér bútorokért.
Alex felemelte a fejét, rám mosolygott.
– Szia!
– Szia! – Megálltam az udvar közepén, és keresztbe fontam a
karomat. – Mit csinálsz idekint?
– Nem tudok aludni – felelte Alex, és végigsimított a combján. –
Egy órát talán sikerült, de felébredtem, és nem tudtam visszaaludni.
Kijöttem ide, hogy ne ébresszek fel senkit. – Elhallgatott. – Neked is
még aludnod kéne.
 – Ja – motyogtam. Észrevettem egy köves, pirók ujjasmuharral
benőtt kis ösvényt. – Szerinted ez a sziklákhoz vagy a partra vezet?
– Nem tudom. Megnézzük?
Fáradt mosoly jelent meg a szám szegletében.
– Még szép!
Alex gyorsabban pattant fel, mint vártam, de végtére is olyan volt,
mint egy kokós Terminátor. Szótlanul haladtunk az ösvényen.
Néhány perccel később már láttuk, hogy egy sziklához vezet, bár
nem volt olyan meredek, mint amilyen Malibuban volt. Az ösvény
továbbvezetett lefelé egy homokos, sziklás partszakaszhoz.
Szemügyre vettem a domboldalt, és úgy döntöttem, nincs kedvem
felmászni rá. Találtam egy sziklát, és arra ültem.
– Innen is nagyon szép.
– Így van. – Alex haja ellibbent a válláról, ahogy a tenger
messzeségébe nézett. – Azt hiszem, el tudnék élni egy ilyen helyen.
Aidennel olyan helyet tudnánk elképzelni magunknak, ami
hegytetőn van. Az otthon számunkra most ott van, ahol éppen
Deacon tartózkodik, de majd szeretnénk saját otthont is.
– Lehet, hogy itt Kaliforniában?
Felvonta az egyik vállát.
– Akár. Mondjuk, Aiden a hegyekben élne szívesebben.
– És te?
Rám emelte whiskyszínű szemét.
– Mindegy, csak ő legyen ott.
Súlyosat dobbant a szívem. Alex komolyan mondta ezt, és
istenem, én… én is ezt érezhettem volna Sethtel kapcsolatban.
Akárhol is volna, ott boldog lennék én is. Még mindig így éreztem.
Csak el kellett mennem a szigetekre, hogy reményeim szerint
meggyőzzem, ne legyen olyan… olyan veszettül hülye.
– Na, mi a játékterved, Josie? – kérdezte Alex. – Csak szólj, ha
változott. Mindent megteszünk, hogy…
Ekkor az égbolt nagyot dörrent mögöttünk, mi pedig mindketten
egyszerre mozdultunk. Minden izmom tiltakozott, de nem törődtem
vele. Talpra szökkentem, megpördültem, de fogalmam se volt, mire
számítsak vagy készüljek fel.
Bármire, csak arra nem, ami fogadott.
 7.
FEJEZET

KIHAGYOTT A SZÍVVERÉSEM, amikor felismertem az előttünk álló

testes férfit. Egy örökkévalóságnyi idő alatt se tudtam volna
elfelejteni azt a szépen ívelt, ébenfekete szempárt, a borotvált fejtetőt
és a bőrszínt, ami se fekete nem volt, se fehér, se napbarnított.
Hüperiónt nem lehetett kitörölni az emlékezetből.
– Bassza meg – mormogta Alex.
Félelem járt át, minden a helyére kattant. Egy pillanat alatt
felmértem, milyen messze áll a titán a háztól, ahol Gable pihent.
Csontig hatolt bennem a felismerés, hogy az se számítana, ha csak
néhány lábnyira lenne a ház. Nem nyújtott volna biztonságot, a
pegaszoszvérbe mártott pengét pedig már Sethre elhasználtam. A
többi penge nagy valószínűséggel a házban volt Gable-nél, akit
viszont Hüperión nem láthatott meg. Ráadásul gőzöm se volt,
hogyan lehet elvermelni egy rohadék titánt.
Ugyanilyen keserűséggel ismertem fel azt is, hogy ezt a csatát
nem fogjuk megnyerni.
– Hiányoztam? – kérdezte Hüperión.
Csillogó fehér fény szaladt végig a jobb karomon.
– Annyira, mint egy lőtt seb.
Hüperión sötéten felnevetett.
– Ó, pedig nekem te hiányoztál.
Rémület suhant végig a gerincem mentén. Belenyúltam az
aetherbe, de előtte annyit használtam, és olyan keveset pihentem,
hogy a legyengült hatalom alig pislákolt bennem.
– Fuss! – sürgettem Alexet.
De ő előkapta a magánál elrejtett tőröket, és nagyobb terpeszbe
állt. Észrevettem, hogy egyiknek a pengéje a pegaszoszvérbe mártott
volt.
– Soha!
– Pedig hallgatnod kellene rá – figyelmeztette Hüperión.
 – Neked meg kussolnod kéne! – vágott vissza Alex.
Hüperión kegyetlen mosolyra húzta a száját, ahogy rám szegezte
a tekintetét.
– Veled még van megbeszélnivalóm, Napsugár. A legutóbbi
közösen eltöltött időnk után – mondta, mire én összerezzentem… És
össze kellett raknom magam, ami nem volt kellemes.
Zakatolt a szívem.
– Nem hat meg.
– Mire végzek veled, már meg fog hatni. Megmondtam, hogy
visszajövök. – Alex felé bökött az áliával. – A te idióta barátod meg
fantasztikus csemege lesz. Egy gyártott félisten. Nagyon figyelmes
ez tőled, Napsugár.
Alex szemében vad láng lobbant.
– Én aztán nem vagyok csemege!
Hüperión beleszippantott a levegőbe, és ismét felnevetett.
– Hamarosan már semmi más nem leszel, csak nagyon-nagyon
halott.
Érzékeltem a pillanatot, amikor Alex támadásba lendült. Szinte
tapintható volt a dühe, de én támadtam először. Kilőttem az ákása-
nyalábot, Hüperión vállát találtam el vele.
A titán felnevetett.
Nevetett.
Mosolya szétterült, előrelépett, rengett a talaj meztelen talpa alatt.
– Ennél jobban kell csinálnod.
Alex a levegőben megpördülve robbant előre. Kinyújtotta jobb
lábát, hatásos rúgásra készült, én meg közben ismét belenyúltam az
aetherbe.
Hüperión nevetése jeges szélként süvített. Belelépett Alex
rúgásába, és mint a villám, olyan gyorsan vágta ki a karját. A
bokájánál fogva kapta el Alexet, és megpörgette… Úgy pörgette,
akár egy frizbit.
– Alex! – kiáltottam, ahogy hátrarepült, és egy sziklához
csapódott.
Alex mihelyt földet ért, gördült egyet, és már térdelt is fel. A fejét
hátravetve hessegette ki arcából hosszú barna haj tincseit. A tőröket
még mindig a kezében szorongatta.
 g g g
Igazi fenevad volt.
Kiengedtem az ákását, ami ezúttal Hüperión mellkasán csapódott
be. A titán egy lépést hátratántorodott. Alex a nevemet kiáltotta, mire
én megfordultam, és elkaptam a tőrt, amit odadobott nekem. Nem a
pegaszoszvérbe mártott pengéjű tőr volt, de ez is megtette.
Visszapördültem Hüperión felé, közben Alex talpra pattant, én
pedig belenyúltam a levegő elemébe. Hajtincsek emelkedtek el lazán
a vállamról, ahogy a széllökés hevesen kirobbant a távolba.
Keresztülhasított Hüperiónon. Levegő után kapkodva lendültem
oldalra, megpördültem, és beledöftem a tőrt. A hegyével ért célba,
áthasította a bőrét, és mélyen a mellkasába fúródott.
Felemeltem az államat.
Hüperión halkan cöcögött.
Minden olyan gyorsan történt.
Hátra se nézett, amikor Alex ért oda hozzá, magasra emelt tőrrel.
Egyik kezét a kezem köré fonta, azt, amiben még a tőr nyelét
tartottam, a másikkal pedig kinyúlt, és a mellkasánál fogva
megragadta Alexet. Úgy csapta a hátára, mintha csak egy szúnyog
lenne.
Ekkor a tűz hatalmába nyúltam. Addig hevítettem a tőrt, amíg a
kezem is égetően forró lett.
Hüperión annyira szorította a csuklómat, hogy fájdalmas kiáltás
szakadt ki belőlem. A másik kezét meglendítette, és képen vágott
vele. Fekete csillagok robbantak szét a szemem mögött.
Kiszabadítottam a karomat, és nagyokat pislogtam, hogy
kitisztuljon a látásom, miközben pár lépést tántorogtam hátrafelé.
Hüperión lenyúlt, és kitépte a tőrt a mellkasából.
A tőr darabokra hullott a markában.
– Ó, a rohadt! – ziháltam.
Hüperión megpördült, elkapta Alex karját, és úgy csapkodta,
mintha valami kiszáradt faág lenne. A pegaszoszvérbe mártott penge
a földre hullott. Alex fájdalmas sikolya hasított a fiilembe, és rémület
lett úrrá rajtam, amikor Hüperión a nyakára markolt.
Meg fogja ölni Alexet.
Egy szempillantás alatt.
 Előreugrottam, és a sarkammal Hüperión háta közepét célozva
belerúgtam. A titán egy parányit előrelépett, mire én gyorsan
lehajoltam, és felkaptam a tőrt, amit Alex elejtett. Hüperión
fatörzsméretű lábai között észrevettem, hogy a homokos
domboldalon Aiden fut felfelé dühödt arccal. Hüperión nevetve
hajította Alexet oldalra, mintha csak egy papírgalacsin lenne. Egy
pillanatra láttam, hogy Aiden letér oldalirányba, és Alexhez rohan.
Mély hangú kiáltás zúgott fel, majd hatalmas tűz kapott lángra
Alex és Aiden körül. Hüperión megfordult, és arrébb rúgta a tőrt.
Tekintete irányát követve láttam, hogy Luke és Deacon felénk szalad.
– Ó, újabb játszótársak! – Hüperión pöccintett egyet az ujjával. Az
ujjával.
És Luke-ot minden előjel nélkül felemelte a földről. Úgy repült a
levegőben, mint egy lövedék, majd az egyik pálmafa törzsének
csapódott, és a földre zuhant. Deacon nem torpant meg.
A rémülettől kikerekedett szemmel figyeltem, ahogyan Deacon
ismét felemeli a kezét. Füst szállt ki az ujjai hegyéből. Jaj, ne! Ne!
Hüperiónnal nem szállhat szembe. Mit gondolt?
Talpra pattantam és a magasba lendültem, amikor Hüperión
Aiden testvére felé mozdult. Szaladni kezdtem, olyan gyorsan, mint
még soha. Hüperión elé csúsztam és megpördültem, hogy közéjük
kerüljek.
– Josie! – kiáltotta Deacon.
– Menj! – parancsoltam neki, miközben alig kaptam levegőt. –A
fenébe is, Deacon! Menj innen!
– Ne hallgass rá, mert tönkreteszed a szórakozásomat! –
gúnyolódott Hüperión.
Hátraléptem, Deacont is hátrébb kényszerítve, amikor leomlott a
lángfal Alex és Aiden körül. Alex már talpon volt, a karját fogta.
Aiden ezüstösen csillogó szeme tágra nyílt, amikor meglátta a
testvérét.
Nem hagyhattam, hogy Hüperión hozzáférjen – hogy
bármelyikükhöz hozzáférjen.
Erőteljes szökkenéssel elrugaszkodtam, és megiramodtam, arra
készülve, hogy rúgok egy iszonyatosat. Hüperión meglegyintette a
karját, és a derekamnál fogva elkapott. Kiabáltam, ahogy a magasba
 j g p gy g
emelt. Csapkodtam, amikor a földhöz vágott. A csontjaim rázkódtak
az ütéstől.
Hüperión belemarkolt a hajamba. Kiabáltam, ahogy felemelt, a
kezére szorítottam, ahogy a kínzó fajdalom végighasított a
koponyámon. A lábam elhagyta a talajt, és hirtelen szemtől szembe
találtam magam Hüperiónnal.
– Napokat, heteket töltöttem azzal, hogy elképzeljem, mit fogok
tenni veled. – Halkan beszélt, de a’szavai légkalapácsként ütöttek. –
Már alig várom, hogy nekilássak!
Egy röpke levegővételre jutott csak időm.
Aztán már repültem is hátrafelé. Esélyem se volt felkészülni az
esésre. A földnek csapódtam, és nagyot nyekkentem, ahogy a szusz
kipréselődött a tüdőmből. Ledermedtem, néhány másodpercig
mozdulni se bírtam. Jó ég! Mélyre kellett ásnom az ákásáért, hogy
meg tudjam idézni. Megpróbáltam feltolni magam, de még ahhoz is
alig volt erőm. Csak az ösztön, a túlélés hajtott. Egyik kezemet
tettem a másik után, és mozdítottam meg a térdeimet. Másztam –
mászva tettem meg az utat a poros földön, ujjaimat a vaskos
fűszálakba mélyesztve.
Kelj fel. Kelj fel. Kelj fel.
Villám hasított végig az égen, a levegő elektromossággal telt meg.
Kábán néztem, ahogy az égbolt kettéválik. Szárnyakat láttam…
Semmi mást, csak szárnyakat. Hosszú, karcsú testekből kiinduló,
nyolc láb fesztávolságú szárnyakat. Szédítő sebességgel köröztek
fölöttünk. Vijjogás… Fúriasikoly hasított a levegőbe,
megborzongtam a hang hallatán.
– Fúriák! – kiáltotta valaki. Talán Aiden?
Erin. Erin!
Megérkezett a segítség. Végre. Már csak annyit kellett tennem,
hogy talpra álljak. Csak annyit, hogy…
Fájdalom futott szét a bordáimban, miközben éreztem, hogy
megfordítanak. Hátam a kemény talajnak csapódott, a levegő
robbanásszerűen zúdult kifelé a tüdőmből.
Hüperión fölém hajolt.
– Ideje indulnunk.
 Nyitottam a számat, de újból belém hasított a fájdalom. Nem
kaptam levegőt, nem láttam semmit. Semmi más nem maradt, csak a
sötétség.

Arra ébredtem, hogy remegek.

Az első dolog, amit felfogtam, az volt, hogy az oldalamon
fekszem valami kemény, nyirkos padlón. Hideg volt, nagyon hideg.
Kinyitottam a szemem, és akaratlanul is felnyögtem. Alig láttam
valamit is. Óvatosan feltoltam magam, és ahogy az egyik kezemet
letettem a padlóra, éreztem, hogy a padló betonból készült.
A világ melyik részére kerültem? Hol vannak a többiek? És a
fúriák?
A csuklómhoz nyúltam, de vissza is rántottam az ujjaimat, mert
gyenge áramütés futott végig a karomban. Valami rá volt tekerve a
csuklómra. Karpántok voltak… vékony szalagok.
Tuti biztos, hogy korábban ilyenek nem voltak rajtam. Rossz érzés
fogott el velük kapcsolatban… mindennel kapcsolatban.
Felültem, sajgott minden bordám. A halántékom fájdalmasan
lüktetett, szédültem. A szemem lassan kezdett hozzászokni a
sötéthez. Egy kis méretű ablakra lettem figyelmes a magasban. A
beszűrődő halovány fényben porszemek táncoltak. Aprókat
lélegeztem. Tekintetemet végigjárattam a vizes betonfalakon. Bűzös
dohszag ült az orromba. Az Alvilágból érkező árnyak szagára
emlékeztetett.
Ismét végigfutott rajtam a borzongás.
Próbáltam egy kicsit arrébb fordítani magam, de azonnal meg is
haraptam a szám szélét, mert a testem tiltakozott a mozdulat ellen.
Aztán elakadt a lélegzetem. Nem voltam egyedül.
Két másik ember is tartózkodott a helyiségben. Mindegyikük az
oldalán hevert. Egyikük egy nő volt. A haja barnásfeketének tűnt,
piszkos, loncsos tincsei az arcába hulltak. Csak egy pántos felső és
fehérnemű volt rajta. A halovány fényben annyit tudtam kivenni,
hogy vézna lábát vagy zúzódások borítják, vagy piszok fedi. A
közelemben egy félmeztelen férfi feküdt besüppedt mellkassal és
hassal. Ijedtemben sikerült annyira összeszednem magam, hogy
felüljek, és szemügyre vegyem őket.
Volt egy iszonyatos sejtésem, kik ők, és hol vagyok.
– Hahó! – krákogtam.
Egyik test sem moccant. Fogalmam sem volt, élnek-e egyáltalán.
Erőt vettem magamon, és megmozdultam. Sziszegve vonszoltam
magam a tőlem néhány lépésre fekvő alakhoz. Közelebbről már
nagyjából ki tudtam venni a vonásait. Magas arccsontja és telt ajka
volt a fiúnak, de mindössze ennyit láttam belőle. Az állát sebek és
koszfoltok borították. Kezemet a mozduladan karjára tettem.
Erőteljesen beszívtam a levegőt, amikor megéreztem, milyen hideg
és nyirkos a bőre.
Kinyílt a szeme.
Hátrébb húzódtam, a szürke, üres tekintetre meredtem. Szóra
nyílt a szám, de a rémülettől nem jött ki hang a torkomon, mert
tudtam – tudtam, hogy alig van élet abban a szempárban. A fiú nem
volt már szinte más, csak egy burok, egy kiszáradt hüvely. Ezek itt
ketten… Ez a két ember nem volt más, mint a két hiányzó félisten.
Akiknek a keresésére indultunk.
Leültem, jobban mondva fenékre huppantam, de még fájdalmat
sem éreztem. Csak bámultam a fiút.
– Jaj, istenem – suttogtam. – Nem. Ez nem lehet.
Ez nem történhetett meg. Én nem lehettem itt. Pánik kavarodott
fel a mellkasomban. A tekintetemmel körbepásztáztam a helyiséget,
a pulzusom az egekbe szökött. Jaj, istenek, én nem lehetek itt.
Biztosan mindjárt felébredek, és…
De nem. Nem rémálom volt. A titánoknál voltam, és ez csakis
egyet jelenthetett. Azt, hogy senki nem jön el értem. Seth nem tudta,
hogy elfogtak. Ő elment, és azt se tudtam, Alexszel és Aidennel vagy
Deaconnel és Luke-kal mi történt. Fogalmam sem volt, vajon élnek-e,
itt vannak-e, bárhol is volt az az itt, vagy valahol máshol
tartózkodnak, ha a fúriák megvédték őket.
Begörbített ujjaimat a tenyerembe vájtam.
Alig kaptam levegőt.
Totálisan kikészültem.
 És nagyon féltem. Sőt, rettegtem. Pedig nem akartam. Olyan
akartam lenni, mint amilyen nagy eséllyel Alex lenne az én
helyemben.
Rémült, de erős, zavart, de keresné a kiutat attól a pillanattól
fogva, hogy felébredt. De én nem voltam olyan, mint ő. Engem nem
edzettek erre a születésemtől fogva. Alig egy évvel azelőtt még csak
egy halandó voltam. És tudtam – jaj, istenek! –, tudtam, mi fog
történni velem. Be fog következni mindaz a rémség, amit Hüperión
suttogva beígért, mielőtt Seth megérkezett. Végig fogja csinálni
velem. Tudtam.
A kézfejemet a számra tapasztottam, és összeszorítottam a
szemem. Égettek a könnyek, ahogy a pánik tombolt az ereimben.
Nem fogom kibírni…
Ekkor hangokra és lépések zajára lettem figyelmes a helyiség
előtt. Az ereimben meghűlt a vér. Fogalmam se volt, mit tegyek.
Próbáltam megfejteni, vajon milyen nyelven beszélnek. Másodpercek
teltek el, mire érteni kezdtem.
Egy nő beszélt.
– Elment az eszed, Hüperión. Itt nem csak te irányítasz.
– Nem kértem ki a tanácsodat.
Aztán a nő meglepetten szólt.
– Pont őt? El fog jönni érte, és ő már…
– Fogd be, vagy kitépem a nyelved, Téthüsz! – figyelmeztette
Hüperión. – Tudod, hogy megteszem.
A szívverésem is megállt. Néhány másodpercig csend volt. Aztán
meghallottam, hogy nyílik a zár. Nagyot nyeltem, tágra nyílt a
szemem. Sehova nem tudtam elbújni, de mindegy is volt, mert az
ajtó már ki is csapódott. Egy szűk alagút látványa sejlett át a
beszűrődő fényben, Hüperiónnal a közepén.
A fiú mellettem hirtelen megmozdult. A mögötte lévő falhoz
menekült, összegömbölyödött, és mindkét alkarját az arca elé tartva
hintázni kezdett.
– Jó. – Hüperión megindult felém a bőrnadrágjában. – Hát ébren
vagy. Akkor kezdődhet a mulatság!
A magasba lendítettem a kezem.
– Ne gyere közelebb!
 gy
Megállt, a hangján hallatszott, hogy mosolyog.
– Mert mi lesz?
Semmi értelme nem volt válaszolni. Koncentráltam, mélyen a
bensőmbe nyúltam az aetherért, és… és semmit nem találtam.
– Mi a…? – Kezemet a hasamra, a törzsemre nyomtam, de semmit
nem éreztem.
Hüperión felnevetett.
– Semmit sem tehetsz. Látod, Napsugár? Semmi sem abszolút.
Mindig vannak blokkoló tényezők. Azok a csuklódra tekert szalagok
valaha a mi kezünkön voltak.
Felemeltem a karomat, a vékony pántokra meredtem.
– Olümposzon készültek, Zeusz és Kronosz véréből –
magyarázta. – A titánvér már önmagában is hatalommal bír, és ha
összekevered az olümposziakéval… Emiatt tudtak a gyerekeink
elvermelni minket. A pántokkal leblokkolták a hatalmunkat, így be
tudtak helyezni minket azokba a sírokba. És csak akkor vették le
rólunk őket, amikor már mélyen aludtunk, úgy, mint akik soha fel
nem ébrednek. Szerencsére találtunk néhányat ezekből a
pántokból…
Nem kaptam levegőt.
– Tudod, hogyan őrzik meg az istenek a hatalmukat és a
halandóságukat? – kérdezte könnyedén, mintha csak arról
csevegnénk, milyen díszítéssel dobjuk fel a helyiséget.
– Nem – mordultam fel zakatoló szívvel. – De gondolom, úgyis
elmondod!
– Nem, Napsugár. Megmutatom.
– Hurrá – mormogtam, és a szemébe néztem.
– Nem őszinte a bátorságod. Rémület szivárog a pórusaidból.
Megborzongtam.
– De semmi baj. Színleld csak, hogy bátor vagy. Annál nagyobb
mulatság lesz számomra, hogy összetörlek, és ezúttal meg is teszem.
– Hüperión leguggolt elém. – De térjünk vissza a beszélgetés
érdekesebb részéhez. Nekünk, isteneknek, akik nem az Olümposzon
élünk… táplálkoznunk kell.
Összeszorult a gyomrom, megremegtem.
 – Úgy is tudjuk csinálni, hogy jó érzésnek éld meg, de úgy is,
hogy azt hidd, leszakad a bőr a csontjaidról. De te… – Előrenyúlt,
kezébe vette az államat. Összerezzentem az érintésétől, mire ő
elmosolyodott. – Te ezt már jól tudod.
Szaggatottan vettem a levegőt, és üvöltés akart kitörni a
torkomból. A fiú félisten felnyögött.
– És ideje táplálkozni.
 8.
FEJEZET

SETH

– TÁPLÁLKOZNOD KELL, KÜRIOSZ.

Leengedtem a poharat, és az egyik szemöldökömet felvonva
figyeltem, ahogy a borostyánszínű folyadék végigsiklik a
kristálypohár szélén. Volt egy pont, amikortól kezdve már nem
közvetlenül a palackból és a borosüvegből vedeltem.
Leszállt az éj, csillagok borították be az eget, és amíg Basil meg
nem szólalt, nem volt más az erkélyen, csak én, a parthoz verődő
hullámok hangja és a gondolataim.
A Josie-ról szóló gondolataim.
Minden szabad percemet ő emésztette fel. Vajon hogyan érezheti
magát most? Még mindig Szolósz halálát gyászolja? Jól van?
Mérges? Megbántott? Az volt az érzésem, hogy dühös rám, és
reméltem is, hogy az, hiszen a harag jobb a fájdalomnál – annál a
fájdalomnál, amit én okoztam neki. És amikor nem erre gondoltam,
az járt a fejemben, milyen volt érezni őt – a bársonyos bőrét, a puha
haját, a finom ajkát. Búgó nevetése, pihegő nyögései a fülemben
csengtek. Volt olyan, hogy amikor csend honolt ebben az otthonnak
nevezett masszív sírban, még azt is hallani véltem, hogy engem
szólít.
Kurvára kezdtem bedilizni.
A szám egyik sarka felfelé ívelt, ahogy felemeltem a poharat.
Nem szándékosan tettem, hogy a gondolataim állandóan Josie-nál
kötöttek ki, de a fejem olyan volt, mint egy egyirányú vonat, amiről
képtelen voltam leszállni. Három nap telt el azóta, hogy idejöttem,
amióta utoljára láttam őt alvás közben, és mindössze annyit tettem,
hogy az egyik szobából kiugrottam, és a másikba be.
 Vagyis hát, nem ez volt az egyetlen dolog, amit sikerült
csinálnom.
Állandóan a bárszekrény felé húztam. A benne található alkoholt
pontosan a mi fajtánknak keverték, olyan valamivel, amiről csak az
istenek tudták, micsoda. Egy halandót már egyetlen kis pohárnyi
kiütötte volna. Talán ki is nyírja.
Egészen biztos voltam abban, hogy az elmúlt három napot olyan
állapotban töltöttem, amit a legtöbben részeg kábulatnak
neveznének.
– Küriosz?
Istenek, ez a fickó nem adja fel.
– Már ettem. – Töltöttem még egy italt, és elhúztam a számat,
ahogy a folyadék perzselve végigzubogott a torkomon. Minden este
szabályos lakoma várt vacsorára. Kacsa. Marha. Sertés. Csirke. Ma
este roston sült tyúkból és grillezett halból készült a pizza. –
Hányszor mondtam már, hogy ne hívj mesternek?
– Igen, Küriosz – felelte akcentusos angolsággal.
A szememet forgattam, ujjaim a pohárra tapadtak. Elnéztem
arrafelé, ahol Basil állt. Úgy egy évtizeddel lehetett idősebb nálam ez
a sötét hajú, fehér vászonruhás férfi. Félvér volt.
Szolga.
Bár a homlokán nem viselte a szolgák jelét.
Amikor rájöttem, hogy több mint egytucatnyi félvér szolgál itt,
elengedtem őket. Felszabadítottam őket a szolgálat vagy mi a szar
alól. De egyikük sem távozott. Megparancsoltam a tisztáknak, hogy
húzzanak innen. Mind itt maradt. Basil szerint örömmel szolgálták
az ő theósukat.
Pedig én istengyilkos voltam, nem isten.
Legalábbis ezt mondogattam magamnak. Nehéz volt elviselni,
hogy a félvérek és a tiszták meghajolnak, amikor meglátnak. Ahogy
azt is, hogy a borostyánszínű öltözéket viselő férfiak és nők papok és
papnők voltak. Kurva élet.
És zubogott bennük az aether. Nem voltak annyira tele vele, mint
egy félisten vagy egy isten, de jobban, mint egy tiszta vagy egy
félvér.
 De az, hogy én voltam az istengyilkos, ki tudtam nyírni egy
apollüónt, és random meg tudtam jelenni más és más helyeken, még
nem jelentette azt, hogy isten is vagyok. Mindegy, mit hordott össze
az a nimfa az eredetileg Alexnek szóló próféciájában.
Én nem voltam isten.
Azt is észrevettem, hogy a tagadás eszeveszett sodrásában
kapálózom.
De ki a szart érdekelt?
– Táplálkoznod kell, Küriosz. Ezt teszi a fajtád – próbálkozott újra
Basil. Egy medál lógott a nyakában. A közepébe bele volt vésve egy
S betű, a végén lezárva. A legyőzhetetlenség bűvös jele. A papok és a
papnők is ugyanezt a szimbólumot viselték. Abban a pillanatban
nem fogtam fel, mit szimbolizál az a medál.
Tudtam, hogy Basil nem fog leszállni erről a táplálkozás témáról.
És azt is, hogy nem kalóriabevitelről beszélt.
Kibaszottul fura volt itt minden.
Elmehettem volna. Meg is fordult a fejemben a második napon,
amikor beléptem a tengerre néző hatalmas hálószobába, abba, amit
kiválasztottam magamnak, és egy papnőt találtam ott, aki rám várt.
Az ágyamban, teljesen meztelenül.
A világ összes férfija valószínűleg leszegte volna a fejét
szégyenében, amiért én azt mondtam neki, hogy takarodjon a
szemem elől. A pokolba is, a Josie előtti Seth jól kihasználta volna a
helyzetet, de amikor megláttam ott azt a nőt, senki mást nem láttam
és nem akartam, csak Josie-t.
Ha kiiktattam volna Josie-t a rendszeremből, vélhetően hamarabb
el tudok szakadni tőle. De képtelen voltam rá, még csak a gondolatát
sem bírtam elviselni.
Azon tűnődtem, vajon mi más húzott ide ilyen égető erővel.
Valami, aminek kétségkívül Ewanhez lehet köze, a szolgálókhoz, a
papokhoz és a papnőkhöz, meg ahhoz a rohadt medálhoz.
Lecsuktam a szemem, a fejemet hátradöntöttem a széktámlához,
és behajlítottam az egyik térdemet. Egyre erősebben fortyogott az
érzés a gyomrom mélyén. Olyan égető érzés volt ez, amit étel nem
tud elnyomni. A pia egy kicsit tompította. De nem nagyon, csak
épphogy.
 pp gy
Basil csettintett, hogy ismét rá figyeljek. Kinyitottam a szemem, és
láttam, hogy egy nő lép ki az erkélyre. Aranyszínű öltözéke a lábára
simult.
Ledermedtem.
Szőke volt, és olyan magas, mint… Élesen beszívtam a levegőt. A
lepel vajmi keveset rejtett el idomaiból.
– Lydia szíves-örömest állna a rendelkezésedre – szólalt meg
finoman Basil, olyan halkan, hogy azt hittem, csak valami
zagyvaságot hord össze.
A tisztavérű nő megindult felém. Felvontam a szemöldökömet,
amikor térdre ereszkedett előttem.
– Kérlek – mondta, és rám emelte a tekintetét, ami olyan kék volt,
akár a tenger a part mentén. – Tudunk segíteni neked.
– Segíteni nekem? – ismételtem meg kábán.
Bólintott.
– Szőke vagy – szólaltam meg rekedten, és azon tűnődtem, miért
szőke az összes kibaszott papnő, akiket eddig láttam.
Zavartság suhant át a nő arcán, végigsimított hosszú tincsein.
– Nem… Nem kedveled a szőkéket?
Nem igazán volt kedvem őszintének lenni, hogy elmagyarázzam,
Josie haja nemcsak egyfajta szőke vagy barna árnyalatban pompázik,
hanem a színek olyan elegyében, amilyet soha előtte nem láttam.
Mégis hangosan kimondtam. El sem hittem.
Egyre ingerültebb lettem.
– Elég – szólaltam meg, majd az egyik kezemet felemeltem,
miközben figyelmeztető pillantást vetettem Basilre. – Ez nem fog
megtörténni.
A papnő tétovázott, majd kérdőn hátranézett a válla felett.
Amikor Basil bólintott, felállt, és sietősen távozott az erkélyről.
– Tűnés! – parancsoltam durván.
Basil mereven bólintott, aztán a boltíves folyosón át bement a
házba. Végre ismét egyedül maradtam.
Mi a fene történt ezzel a hellyel?
Nem mintha nem lett volna fejlődés ahhoz képest, amikor anyám
élt itt. Verésekről és partikról szólt ez a ház, amit újabb verések és
újabb vendégek követtek. De papoknak és papnőknek nyoma sem
volt errefelé.
Se olyan személyzetnek, amelyik el se akar menni innen.
És az az oszlopos templom sem állt ott a mézillatú, vad
kakukkfűvel teli udvar végében. És hogy mi volt a legfurcsább? Az,
hogy legalább egy év kellett ahhoz, hogy felépítsék. Kizárt, hogy az
elmúlt néhány hét elég lett volna ahhoz, hogy egy ilyen építményt
felhúzzanak.
Már az első napon feltűnt, hogy ott a templom. A bejárata feletti
kőbe a legyőzhetetlenség szimbólumát vésték. Borostyánszínű ruhát
viselő két papnő állt előtte.
Nem mentem be.
És nem is fogok.
Kurvára bizarr volt a hely.
Elérkezett, amitől az istenek féltek.
– A pokolba – morogtam, és a csillagos égre emeltem a
tekintetemet. – Ott vagy, Apollón? Fülelsz? Hallod, mit mondott az a
nimfa?
Nem jött rá válasz. Elnevettem magam.
– A régmúltnak hamarosan befellegzik, és kezdetét veszi az új?
Azt jelenti ez, hogy eljött az időd?
Továbbra is semmi.
Nem mintha arra számítottam volna, hogy bármelyik isten a
közelembe merészkedne egy mérföldön belül.
Egy darabig csak ültem ott. Egy óra telhetett el így, de lehet, hogy
három. Felhörpintettem mindazt, ami a Metaxából, a helyi
alkoholból még maradt, aztán feltartottam a poharat, és figyeltem,
ahogy a kristály a puszta gondolattól és egy leheletnyi aetherteA
meghajlik, majd porrá zúzódik.
Ez új volt.
Felálltam, kissé meginogtam, jobbra dőltem. A lábam egy üres
brandyspalacknak koccant. A másik üveg még félig tele volt.
Felvettem a földről, és nagyot húztam belőle. Kinek kell pohár?
Elindultam az ajtókon át befelé, de aztán arra gondoltam,
gyalogoljanak a lúzerek. Kaján mosolyra húzódott a szám, és arra
összpontosítottam, hogy abba a szobába jussak, amelyiket
 p gy j y
kiválasztottam. Ereztem, hogy megmozdul a testem – olyan volt
igazából, mintha az összes sejtem szétesne, aztán ismét összeállna.
Rohadtul fura érzés volt.
Egy másodpercbe se telt, és már abban a hatalmas szobában
voltam, amit anyám a különleges vendégei számára tartott fenn. A
régi hálószobájába még mindig nem tettem be a lábam. Ha beléptem
volna oda, tutira felgyújtom az egészet.
Kinyitottam a szemem, aztán nagyot káromkodtam.
– Ez valami szar szívatás?
Az ágy lábánál lévő díszes padon egy másik papnő ült, kezét
kimérten összekulcsolva az ölében. Idősebb lehetett, mint az előző,
talán a harmincas éveiben járhatott, de nem veszített a szépségéből.
Hátrafogott haja lágyan omlott a hátára.
És bassza meg, ő nem szőke volt.
Rámarkoltam az üvegre, a számhoz emeltem.
– Van öt másodperced, hogy eltűnj a szobából, különben
épségben nem mész ki innen.
A papnő felemelkedett, kiengedte az összekulcsolt kezét.
– Kérlek, hallgass meg!
Lenyeltem a tüzes italt.
– Négy másodperc.
– Karina a nevem.
– Három másodperc.
Halvány mosoly jelent meg.
– A Kijelöltek Templomának főpapnője vagyok.
Mintha Basil említette volna, hogy így hívják a templomot, de
akkor ez engem feltehetőleg cseppet sem érdekelt.
– Két másodperc.
– Te pedig, Seth, a Kijelölt, isten vagy.
Gúnyos mosolyra húzódott a szám, ahogy ismét megemeltem az
üveget.
– Ezt már vagy ötszázszor hallottam.
A papnő zavartan összeráncolta a homlokát.
– Nem tréfálok, Küriosz. Amikor felébredtél, teljesítetted a
próféciát, amit sok-sok holddal ezelőtt a delphoi jósda orákulumai
kimondták. Most már isten vagy, és többé nem kötnek halandó
szeszélyek és kötelezettségek. Te már a magasba emelkedtél.
Összehúzott szemmel meredtem rá. Valami miatt ő más volt.
Lehet, hogy egy kicsit be voltam rúgva, de ennek a papnőnek a
többivel ellentétben volt valami különös rezgése.
– Bevezetünk az újba – folytatta, és tétován lépett egyet felém. –
De meg kell tanulnod, mit jelent istennek lenni.
– Ez minden? – dünnyögtem, és elsétáltam mellette. Lehúztam a
konyak maradékát, az üveget pedig egy komódra tettem.
– Annyit ihatsz és vigadhatsz, amennyit csak akarsz – tanácsolta.
– Bármilyen szórakozásban elmerülhetsz, de táplálkoznod kell.
Megfordultam, és a két karommal nekitámaszkodtam a
komódnak.
– Mi van veletek meg ezzel a hülye táplálkozásos baromsággal?
Ez a hely pont az ellenkezője annak, amit egy anonim alkoholista
csoportban papolnak.
A papnő oldalra hajtotta a fejét.
– Nem érted. Basil nem mondta el?
Szaggatottan kifújtam a levegőt.
– Lehet, hogy mondta, de én meg lehet, hogy épp be voltam
rúgva.
Karina tett felém egy apró lépést, és bizonyára kiolvasott valamit
az ábrázatomból, mert megállt és nem mozdult.
– Annyi halandóknak való ételt eszel, amennyit csak akarsz, de az
már nem lesz számodra elég. Az isteneknek aethert kell
fogyasztaniuk. Neked is.
Ingerültségemben kezdtem felemelni a hangomat.
– Én nem…
– De igen. Isten vagy – szólt közbe, megvillantva zöld szemét. –
És ha okos isten vagy, akkor már nem fogsz hazudni saját
magadnak.
A magasba szaladt a szemöldököm.
– Azt mondtad, idióta vagyok?
– Nem mondtam ilyet. – A főpapnő összekulcsolta a kezét.
Megdörzsöltem az államat, szememet a hatalmas ágyra vetettem.
– El kell menned innen.
 – Nem tehetem.
Lassan felé fordítottam a fejem. Fehéres-borostyánszínű fény
robogott végig a karomon, a csupasz mellkasomon. Fény járta át a
szobát.
– Ne akarj próbára tenni.
Karina felemelte a fejét, kitágultak az orrlyukai. Ostobaság volt
tőle ez, de bátor.
– Értem.
– Semmit nem értesz. – Halkabbra vettem a hangomat, és egy
lépéssel közelebb léptem hozzá. Ahogy egylábnyira kerültem hozzá,
összeugrott a gyomrom. Hívogatóan áradt belőle az aether. Amúgy is
kába volt a fejem, de akkor igazán úgy tűnt, hogy forog velem a
szoba.
– Össze vagy zavarodva. Nem számítottál erre, de mi figyeltünk
és vártunk. Készültünk rá. Előre megjósolták.
Vártak? Egyre fokozódott bennem a bizsergő érzés, a tátongó űr
csak nőtt és nőtt.
– És fájdalmaid vannak. – Karina felemelte a kezét, és a mellére
helyezte. – Itt. A szívedben. Megértem.
Honnan tudja? Ja, hiszen vártak és figyeltek. Remek.
– De ennek ellenére is táplálkoznod kell.
Addigra már eléggé kitisztultak a gondolataim ahhoz, hogy meg
tudjak szólalni.
– Nem bírom megtenni. – Égett, viszketett a torkom. – Mert
attól…
Mert attól… elmegy az agyam. Elvesztem az irányítást magam
felett.
– Többé már nem apollüón vagy. Nem egy félvér és egy tiszta
gyermeke. Isten lettél – mondta Karina, és még egy lépést közelített.
Hátra kellett hajtania a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni.
Alacsonyvolt – olyan alacsony, mint Alex, és nem volt szőke, se
magas, se telt idomokkal ellátott.
Ránéztem, és nem Josie-t láttam.
Tekintete az enyémet kereste.
– Az apollüón tud táplálkozni, de nem szabad neki. Amikor
tiszták táplálkoznak egymásból, az tabu és veszélyes, mert azt sem
 p gy y
szabad. Hiszen abból jön létre egy daimón. De az istenek… Őket az
Olümposzon körbeveszi az aether. Belélegzik. Egy olyan istennek
viszont, mint amilyen te vagy, aki nem az Olümposzon él,
táplálkozásra van szüksége.
Összerezzentem, amikor kezét a vállamra tette.
– Meg kell tenned, és aztán már érteni fogod – mondta. Szavai
visszhangoztak a fejemben, belefúródtak a gerincembe, és… és
egyáltalán nem úgy nézett ki, mint Josie.
– Muszáj táplálkoznod – ismételte, majd lenyúlt, és hűvös ujjait a
csuklóm köré fonta. Felemelte a kezemet, tenyeremet a
szegycsontjára helyezte. – Most azonnal.
Kirobbant belőlem a szorító érzés. Megmozdultam, egyik
kezemet a nő tarkójára tettem, tenyeremet a nyakához nyomtam. A
testem minden része életre kelt, mint amikor ritka zápor éri a
sivatagot.
Megtettem.
Táplálkoztam.
 9.
FEJEZET

JOSIE

BESZÍV.
Kifúj.
Az oldalamon fekve igyekeztem túlélni a szűnni nem akaró
fájdalmat. A táplálkozás okozta égető érzés már enyhült, de
akárhányszor levegőt vettem, belesajdult az összes bordám, és
fájdalom hasított hátul a fejembe.
Beszív.
Kifúj.
Fogalmam se volt, mennyi idő telt el azóta, hogy Hüperión
idehozott. Egy nap? Több? Kevesebb? Korgott a gyomrom. Éhes
voltam, de még az evés puszta gondolatától is émelyegtem.
Nagy nehezen kinyitottam a szemem, elcsigázva körbenéztem a
sötét helyiségben. Ki tudtam venni a két másik fogoly alakját. Nem
voltam egyedül. Remegve kifújtam a levegőt, a piszkos földre
tenyereltem, és összerezzentem, amikor felnyomtam magam ülő
helyzetbe. Égett minden bordám. Hátrébb csúsztam, és a falnak
dőltem. Alig mozdultam, mégis kifogytam a szuszból. Azt sem
tudtam, merre vagyok, a látásom próbált igazodni a gyér
világításhoz.
Megköszörültem a torkomat, de az is fájt.
– Hahó…
Akárhányszor ébren voltam, akárhányszor egyedül voltam, a
másik kettőt szólogattam. Soha nem kaptam választ. Az igazat
megvallva ezúttal sem is számítottam arra, hogy másként lesz. De
másként lett.
Valami megmozdult a sötétben. Anyag suhogott a földön. Az árny
lassan, fájdalmasan felült.
 – Ki… ki vagy te?
A fiú szólalt meg.
Majdnem sírva fakadtam a megkönnyebbüléstől. Életben volt, és
beszélt. Ez… Ez jó hír. A fejemet óvatosan nekidöntöttem a falnak,
nagyot nyeltem.
– Én… Josie vagyok. És te?
Eltelt egy kis idő.
– Mitchell. Mitchell Cousins.
Megismételtem magamban a nevét.
– Te… – Elakadt a lélegzete. – Te tudod, mik ezek, és miért
tartanak itt?
Karomat az ölemben pihentetve igyekeztem kivenni Mitchell
alakját a sötétben.
– Titánok, és… és belőlünk táplálkoznak.
Szaggatott, száraz nevetés tört fel belőle.
– Akkor nem őrültem meg, és ami történt, az valóban meg is
történik.
– Igen. Megtörténik. Te… Te egy képességeidben blokkolt félisten
vagy – mondtam neki, és megrándultam, ahogy a fájdalom
belenyilallt a fejem hátsó részébe. – Titeket… Titeket kerestünk.
Tudtuk, hogy kettőtöket elvittek…
– Te már tudtál erről, mielőtt elfogtak? – Meglepettnek tűnt a
hangja.
– Én… Úgy egy évvel ezelőtt tudtam meg. – Nem tudtam igazán,
mennyit kellene elmondanom neki, és mennyi lenne hihető egy
srácnak, aki már majdnem egy éve itt van. – Apám küldött valakit,
hogy megvédjen, de Hüperión rám talált. Ellenálltunk, de titeket
kettőtöket nem találtunk.
Mitchell egy hosszú pillanatig nem válaszolt.
– Valaki… valaki keresni fog téged?
Belesajdult a mellkasom.
– Igen.
– Ránk fognak találni?
– Meg fogják… próbálni – feleltem, és fájt a szívem a fiúért, meg a
lányért is, aki meg sem mozdult azóta, hogy idekerültem. Az igazat
mondtam. Alex és Aiden megpróbál megtalálni. Deacon és Luke is,
 gp g
és ha Seth tudná, ő is. Hittem ebben. Nagyon. De fogalmam sem
volt, hogyan találhatnának ránk. A szememet erőltettem, hogy
lássam Mitchellt a nyirkos sötétségben.
– Ismered a másik személyt?
– Ő Lauren – felelte Mitchell olyan rekedt hangon, mint egy
csiszolópapír. – Nem igazán ismerem.
Arrafelé néztem, ahol a lány feküdt. Egyáltalán nem mozdult.
– Tudod… Tudod, mióta vagytok itt?
Mitchell megvonta a vállát.
– Nem tudom. Már… jó ideje. Lauren már előttem itt volt, és ők…
– És ők mit csináltak? – suttogtam.
Mitchell nem válaszolt azonnal.
– A nagydarab… Nem az, aki téged behozott.
– Hüperión? – Már attól hányni tudtam volna, hogy kimondom a
nevét.
– A másik. Van egy másik. Akinek olyan punk haja van. Kék, azt
hiszem. – Elhallgatott, úgy tűnt, próbálja összeszedni az erejét, hogy
folytatni tudja. – Az az alak Laurenért jön. Most már annyiszor nem,
de az elején olyan volt, mint… Akárhányszor ébren voltam, ő itt volt,
és…
Az egyik felem hallani sem akarta, de nem állítottam le.
– Kivonszolta innen, és szerintem nem ment vele messzire.
Lauren sikított, küzdött… legalábbis eleinte. Hallottam, mit művel
vele az az alak. – Elakadt a hangja, ahogy az én lélegzetem is. –
Bántotta Laurent. Különböző dolgokat művelt vele. Hallottam.
Jaj, istenek!
A rémülettől megnémultam, a szívem dübörgött a mellkasomban.
Azok a rémséges dolgok, amiket Hüperión nekem mondott, újra és
újra megtörténtek azzal a lánnyal.
– Próbáltam… Próbáltam megállítani, amikor Laurenért jött. El
kell hinned nekem, hogy megpróbáltam. Tényleg…
– Hiszek neked. – Könnyek égették a szemem, miközben
próbáltam kivenni a lány alakját a homályban, ahogy a fal mellett
hevert. – Hiszek.
Amikor Mitchell megszólalt, még rekedtebb volt a hangja.
 – Az az alak… Most is táplálkozik belőle. Itt helyben, és én… Én
nem tudom megállítani.
Nagy nehezen feljebb húztam a jobb lábamat, és behajlítottam a
térdemet. Még csak elképzelni sem tudtam, min mehetett keresztül
ez a lány… és min mehetett keresztül ez a fiú.
– Érted ki jön?
– Az a nő. Nem tudom kiejteni a nevét.
Talán arról beszélt, aki Hüperión mellett volt, aki vitatkozott vele.
Eszembe jutott, hogyan iszkolt előlük a fiú, amikor azok itt jártak.
– Megtennél… megtennél valamit nekem? – kérdezte Mitchell.
Gőzöm sem volt, mit tehetnék érte. – Megnéznéd, hogy életben van-
e még? Azóta nem mozdul, hogy téged behoztak… És nem is jöttek
érte. Én nem tudom… Nincs erőm megmozdulni.
Összeugrott a gyomrom, ahogy a tekintetemet Mitchellről a
másik, homályba vesző alakra vetettem. Szólni akartam, de egy
pillanatra elnémultam. Beletelt néhány másodpercbe, amíg ki
tudtam krákogni egy igent, és aztán eltoltam magam a faltól.
Könnyebb volt odakúszni, ahol a lány feküdt. Túl sok erő kellett
volna ahhoz, hogy felálljak és odalépjek, a bordáimra is nagyobb
nyomás nehezedett volna, így aztán lassan másztam a lány felé. A
tenyeremet vastagon befedte a kosz, mire a lábához csúsztam.
Gombóc képződött a torkomban, ahogy a derekához közelítettem. A
fal felé fordulva feküdt. Remegő kézzel toltam el az arcából a
hosszú, kócos haj tincseket. Túl sötét volt ahhoz, hogy az arcát elfedő
piszok alatt lássam a vonásait.
Kérlek, csak ne legyél halott. Kérlek, kérlek, kérlek.
Remegés kúszott végig a karomon, ahogy az ujjaimat a nyakára
tettem. Elakadt a lélegzetem, ahogy megéreztem, milyen hideg a
bőre. Megmozdítottam az ujjaimat, hogy kitapintsam a pulzusát.
Nem éreztem… Nem éreztem semmit. Hátrahőköltem, alig bírtam
nyelni.
– Még…?
Óvatosan a hátára fordítottam a lányt… Legalábbis
megpróbáltam. Merev volt a teste, az egyik karja a földhöz tapadt. A
haja oldalra hullott, és akkor láttam, hogy nyitva a szeme, a tekintete
merev, üres. Ő már…
 Hátraestem, aztán menekülőre fogtam, hogy legyen némi
távolság közöttünk… Köztem és a között a szegény lány között. Az
agyam még csak fel sem tudta dolgozni, mit jelentett mindez – mit
jelentett számunkra és a világ számára.
– Josie? – suttogta Mitchell.
Egészen a falig húzódtam, mit sem törődve fájó bordáimmal és a
fejemmel.
– Ő már… Sajnálom. Ő már halott.
– Jaj, istenem!
Tágra nyílt szemmel bámultam arrafelé, ahol a lány hevert.
– Ez csak egy rémálom lehet – kiáltott Mitchell. – Istenem! A
kurva életbe! Mi a…
Ekkor újabb remegés futott végig rajtam, de ezúttal nem is maradt
abba. Felhúztam a térdem, és átfogtam. A lány halott volt. Az a
lány… Az a képességeiben blokkolt félisten halott volt, és itt feküdt
mellettünk.
– Halott – suttogta Mitchell. – Halott, és mi leszünk a következők.
 10.
FEJEZET

SETH

VISSZAMENTEM AZ ERKÉLYRE. Néztem a napfelkeltét és az óceánt,

ahogy kék, rózsaszín és levendulalila színeket ölt.
Előző éjjel úgy aludtam, mint egy csecsemő.
Amióta elhagytam Josie-t, nehezen ment az alvás. Folyton rá
gondoltam, és ez felemésztett, ahogy az is, hogy türtőztessem
magam, és ne menjek folyton oda, ahol van. A napok óta tartó
ivászat miatt a véralkoholszintem sem segített abban, hogy
kipihenjem magam éjszaka, de miután… Miután táplálkoztam, és
Karina távozott a szobából, olyan lettem, mint egy kölyök, akit
eltaláltak a kidobósozásban.
Ezúttal más érzés volt táplálkozni.
Korábban szétestem tőle. Elkábultam. Tele lettem magas
oktánszámú energiával, mintha csak beszívtam volna. Ám ezúttal
nem ezt éreztem. Igen, az erőt éreztem magamban, jobban, mint
korábban, de… De megnyugodtam. Energikus voltam, de egyben
nyugodt is, amikor napfelkelte előtt néhány perccel felébredtem.
Korábban nem így éreztem.
Bármennyire nem akartam hinni másoknak, be kellett látnom,
hogy valóban más érzés volt.
Előrehajoltam, és alkarommal a kőkorlátra támaszkodva
bámultam az óceánt. Bűntudat kapott el. A táplálkozásban az
égvilágon semmi szexuális töltet nem volt, de kétségkívül szükségelt
bizonyos szintű intimitást. Már csak azért is, mert közel kellett
lennem a másik félhez közben. Meg kellett érintenem.
Lehunytam a szemem, és arra gondoltam, hogyan vettem el Josie-
tól azt, ami nem is volt az enyém. Egyik kezemet Josie mellkasa alá
nyomtam. A Szövetség temetője mellett tettem.
 Ugyanígy csináltam Karinával is, kivéve azt, hogy nem volt
orgazmusom, nem csókolóztunk meg ilyesmi.
Hogy elhagytam Josie-t, azt jelentette, hogy többé már nem
vagyok vele, de inkább égettem volna le a golyóimat, mint hogy
másik nővel keveredjek össze. Lehet, hogy egy nap majd változni
fog ez, de nem igazán hittem benne. Ahogy abban sem, hogy valaha
is el tudnám fogadni azt, hogy Josie valaki mással van együtt, még
ha olyan is az illető, aki megérdemli őt.
Harag gyűlt bennem már a puszta gondolattól is, hogy Josie
valaki mással legyen. Kinyírnám a rohadékot, ha csak egy ujjal is
hozzáérne, és igen, ez így cseppet sincs rendjén. Az egész „nem
lehetek veled, de te sem lehetsz senki mással” dolog is csak a
féltékenységről szólt, de képtelen voltam változtatni az érzéseimen.
Kifújtam a levegőt, kiegyenesedtem, és indultam befelé, amikor
egy kicsit távolabb nyílt egy ajtó, és Karina lépett be.
– Jó reggelt, Küriosz! – Megállt, összefonta a kezét. – Kipihentnek
látszol.
– Az vagyok. – Csípőmmel a korlátnak dőltem. – De az az
érzésem, erre is számítottál.
Előredöntötte az állát, ahogy sötét szeme megcsillant a halvány
reggeli fényben.
– Igen. – Felém siklott, én pedig azon tűnődtem, egyáltalán érinti-
e a lába a talajt. – Úgy érzékelem, hogy kérdéseid vannak.
Meglátásom szerint könnyebb elfogadni az ismeretet, amikor a nap
még csak épp megkezdte az útját.
Felvontam a szemöldökömet ennek hallatán, de igaza volt.
Kérdéseim voltak. Sok kérdésem, és habár az egyik felem még
továbbra is rohadtul tiltakozott, valami a bensőmben, valami új és
erős nem engedte, hogy elsétáljak a dolog mellett – amellett, ami
voltam.
– Valóban vannak kérdéseim – szólaltam meg végül, és
összefontam a karomat a mellkasom előtt.
Karina mosolya különös megkönnyebbülésről árulkodott.
– Kérdezz hát!
– Mi vagy te pontosan?
A mosoly eltűnt.
 y
– Mire gondolsz?
– Tisztavérű vagy, aki papnő. Ezt értem, de nem vagy átlagos
tisztavérű. A benned lévő aether erősebb, szinte olyan, mint amilyet
egy apollüónban éreznék – magyaráztam. Könnyen fel tudtam
idézni, milyen volt régebben Alex mellett, mielőtt és miután
felébredt. – De azt nem tudtam, hogy a papnők még mindig az
isteneket szolgálják, és fogalmam sincs, miért erősebb benned ez,
mint más tisztavérűben.
– Az idő kezdete óta az isteneket szolgáljuk. Csak mert
visszavonultak Olümposzra, még nem jelenti azt, hogy nem kell
tovább szolgálnunk őket. Csak… csak ma már csendesebben
végezzük ezt a feladatot.
– Úgy érted, már nem áldoztok fel szűz halandókat?
Ajka féloldalas mosolyra húzódott.
– Nos, azok, akik az isteneket szolgálják, születésükkor lettek
kiválasztva. Az istenek, akiket szolgálunk, megjelölnek minket az
ikonjaikkal, és egyszerűen azért vagyunk tisztábbak, mert úgy
választottak ki minket. Több bennünk az isteni, és ettől van az, hogy
a vérünkben több az aether. Ez kezdetektől fogva így volt, és az idők
végezetéig így is marad.
Nem kerülte el a figyelmemet az, hogy valójában nem cáfolta az
áldozati szüzek kérdést. Lehet, hogy meg kellene néznem, nincs-e
egy csapatnyi szűz a templomban. Felvettem a teendőim listájára.
– És pontosan melyik isten ikonját viseled? – kérdeztem.
Oldalra billentette a fejét, és mindezt olyan ügyesen tette, hogy a
precízen felkontyolt haja se mozdult el.
– Erre már tudod a választ.
Lehet, hogy tudtam, de vártam.
Szétbontotta összekulcsolt kezét, majd felnyúlt vele, és megfogta
a ruhája hajtásait. Félrehúzta, és egy pillanatig azt hittem, a mellét
fogja elém tárni, ami valljuk be, igen gyorsan véget vetett volna
ennek a beszélgetésnek, de a hitvány isteneknek hála nem így
történt.
Csak a jobb melle felső részét takarta ki, ahol egy rózsaszínű, a
legyőzhetetlenség jelét megformázó anyajegy tűnt fel, ugyanolyan,
amilyen a templom bejárata felett volt.
 y p j
Egy izom megrándult az államban.
– Ez az Élet és Halál Istenének a jele. Az abszolútumé –
magyarázta, végigsimítva a ruhája ujján. – A Kijelölt Istené.
– Ennyi név egy istennek! – jegyeztem meg szárazon. Valami
oknál fogva különös emlék tört fel bennem. Akkor történt, amikor
Alexet a Tanács elé hurcolták azzal a hamis ürüggyel, hogy
megvitatják azokat a daimóntámadásokat, amelyekben az anyja is
részt vett. Az ürügy csak cselként szolgált, és Telly miniszter, aki
annak a titkos, faszfejekből álló csoportnak a tagja volt, ami le akarta
győzni az apollüónt, így próbálta szolgaságba juttatni Alexet. A
kikérdezés során olyasvalaminek nevezte, amitől azonnal felállt a
szőr a tarkómon.
A Halál előhírnökének hívta.
Csak az volt a bökkenő, hogy nem Alex volt az, aki miatt
aggódniuk kellett volna. Hanem én.
– Az az isten, akire már oly régóta várunk. – Karina újra
Összefonta a kezét. – A Kijelöltről szóló prófécia, amit
évszázadokkal ezelőtt jósoltak meg, és akik arra születtek, hogy a
Kijelöltet szolgálják, több száz éve várták buzgón az eljövetelét.
Huszonkét évvel ezelőtt végre megszületett az az isten. A prófécia
végre teljesült, és a hívó szóra Androszra jöttünk. Te vagy a Kijelölt
Isten, az Élet és Halál Istene.
Hosszan meredtem rá.
– Hihetetlennek hangzik. És annak is érződik.
– Ahogy néhány évtizeddel ezelőtt az is hihetetlennek hangzott
volna, hogy ugyanabban a nemzedékben két apollüón is születik,
igaz?
Igaza volt, de…
– Ennek semmi értelme.
A „miért én” nem hangzott el, de egyértelműen a levegőben
lebegett. Miért engem jelölnének ki igazi istennek, amikor sokkal
rátermettebbek is lennének nálam? Ugyan már! Még úgy, hogy
képes vagyok irányítani az rákását, simán belemennék egy bunyóba,
már csak a poén kedvéért is.
– Rengeteg információ lakozik benned mélyen. Azért, mert az
előtted élt apollüónok is benned élnek. Az a tudás tett képessé téged
 p p g
arra, hogy felébredj, és istengyilkos legyél.
– Értem, de nem én voltam az első istengyilkos.
– Alexandria volt az. Ám az ő sorsa is meg van írva előre, és az
soha nem volt a tiéd. – Karina megfordult, apró kezét a korlátra
helyezte. – Az ő sorsa az volt, hogy elpusztítsa az istent, aki
háborúba sodorja a világot. Ennyi. Mivel az ő teremtője, Apollón
még él, meg tudta akadályozni, hogy Alexből legyen a valódi
istengyilkos. Ő mindig annak készült, ami most, azaz félistennek.
– És én mi voltam? Az, aki lehetővé tette ezt az egészet? – Ismét
feltört bennem a régi düh. – Minden, amit tettem, arra szolgált, hogy
beteljesüljön a sorsom?
– Igen. Minden, amit tettél, azért volt, mert úgy kellett tenned.
Végigrobajlott bennem a hitetlenség.
– Nem! Az kizárt. Nem hiszem el. Szörnyű dolgokat műveltem, és
ha annyira jól ismersz, amennyire állítod, akkor tudod, miket tettem.
– Tudom, miket tettél.
Felé léptem, de a kezemet leeresztettem magam mellé.
– Azt mondod, hogy az összes szarság előre meg volt jósolva, és
hogy én leszek ez a… De miért? Jutalomból?
– Jutalomnak nem nevezném. – Karina az óceán felé tekintett. –
De előre meg volt írva. Az is, hogy Árész megteremtsen, és arra
használjanak fel, hogy felébreszd az igazi apollüónt – Alexandriát.
Az volt a sorsod, a barátaiddal együtt, hogy kiszabadítsd a titán
Perszészt, aki aztán kiengedte a fivéreit. Minden, ami azóta történt,
meg volt írva. Még a halála…
– Ki ne mondd! – figyelmeztettem. – Nem akarom hallani, milyen
az, amikor végig kell nézni valakinek a halálát – ami az én sorsom
miatt történt meg.
– Az ő sorsuk a te lényednek csak részei. Ami velük történt, nem
jelenti azt, hogy a te sorsod felel érte. – Lejjebb engedte az állát. – De
minden ehhez vezetett, amire mindig is rendeltetve voltál.
– Hogy isten legyek? – jegyeztem meg gúnyosan.
– Alexandria sorsa az volt, hogy apollüón legyen. Neked pedig
mindig az volt a végzeted, hogy annál sokkal többé válj. – Karina
rám nézett. – Lehet, hogy nehéz elfogadni ezt, de muszáj lesz.
– Kurvára úgy beszélsz, mint Yoda! – morogtam.
 gy g
– Bocsáss meg, hogy mondod?
– Mindegy – feleltem sóhajtva, aztán visszatértem a témánkra. –
Történt már ilyen korábban? Hogy random született egy isten?
Karina megérintette a korlátot.
– Az olümposziakat a titánok teremtették. Az istengyilkost az
istenek hozták létre a felső lényekkel szemben. Amikor Alexandria
felébredt, azért történt, hogy megakadályozza Árész hatalomra
kerülését. Amikor te felébredtél, azért volt, hogy átvezessen az új
korszakba.
– Az új korszakba? – Harsányan felnevettem. – Mi a francot jelent
ez?
Karina karcsú testével felém hajolt.
– Hogy minden, amit ismerünk, véget ér, és egy új kor lát
napvilágot.
– Hát ez nekem semmit nem mond így!
Karina halványan elmosolyodott.
– Az most még nem fontos. Josie pedig része a te…
– Nem – szakítottam félbe. – Ő már nem része semminek, amihez
közöm van.
– Miért? – Karina összevonta a szemöldökét. – Félsz magadtól, ha
vele vagy? Hogy bántani fogod? Hát semmit nem vettél észre? A
táplálkozás…
– Nem akarok beszélni róla veled. Erre az egyre figyelmeztetlek. –
Ökölbe szorult a kezem. – Amit innentől fogva teszek, annak semmi
köze nem lesz hozzá.
– Szóval azon vágyadat, hogy bosszút állj a titánokon, valami más
szükséglet vezérli?
Összehúztam a szemem.
– Vigyázz.
Karina felvonta a vállát, és visszafordult az óceán felé.
– Te vagy az első – szólalt meg kis idő múlva. – Az egyetlen isten,
aki felemelkedett, akit az összes isteni képességgel kijelöltek. Tudod,
miért félnek az istenek annyira az istengyilkostól? Nemcsak azért,
mert meg tudod ölni őket, hanem azért is, mert abszolútum vagy, és
rajtad kívül csak három másik isten az: Zeusz, Héra és Kronosz.
Félnek tőled, mert tudták, hogy olyanná válsz, mint ők.
 gy y
– És pontosan mit jelent az, hogy abszolútum? – kérdeztem. Soha
nem értettem, miért teremtették meg az istenek az istengyilkost.
Apollón korábban megkísérelte elmagyarázni a lehető
leghomályosabb kifejezésekkel, azt állítva, hogy ez olyan fékek és
ellensúlyok rendszere. Arész meg sem próbálta elmagyarázni.
Semmi értelme nem volt annak, hogy valami olyat teremtsenek, ami
végül elpusztíthatja őket.
Ismét bebizonyosodott, hogy az istenek remekelnek az életüket
meghatározó rossz döntésekben.
És a halandók kitartóan olyan dolgokat tettek, amik a végső
pusztulásukhoz vezethetnek.
Szóval, akkor mit is tudok?
– Rendelkezel az istenek képességeivel, de neked van abszolút
hatalmad ahhoz, hogy elpusztíts egy isteni lényt – magyarázta
türelmesen. – Árész elpusztítása óta nincs természetes vége a te
kezdetednek. Az egyetlen igazi veszélyt rád nézve Zeusz, Héra és
Kronosz jelenti.
Felugrott a szemöldököm.
– Várj. Azt értem, hogy Kronosz szét tudja rúgni a seggem, de
Zeusz és Héra hogyan tudja megtenni ezt, ha akkor sem voltak
képesek rá, amikor apollüón voltam?
– Azért, mert te voltál az apollüón. Védelem alatt álltál, de higgy
nekem, amikor azt mondom neked, hogy találtak módot arra,
hogyan pusztíthatnak el, mert tudták, mi lehetséges. – Elhallgatott. –
Mindig is tudták.
Persze hogy tudták, és véletlenül nem is szóltak erről az egész
szarságról.
– Akkor feltételezem, ők abszolútumok.
– Csak az abszolútumok képesek teljes mértékben ölni.
Harcolhatnak veled, és talán győznének – mondta. – De te vagy az
istengyilkos, a Kijelölt. Nem lenne bölcs dolog részükről, ha harcba
szállnának veled.
Huh.
Akkor úgy tűnik, nagyobb fenegyerek vagyok, mint eredetileg
hittem.
– Halhatatlan vagy, Küriosz. Isten vagy.
 gy gy
Azok a szavak végre, nagy nehezen eljutottak az agyamig.
Olyannyira megdöbbentettek, hogy megszólalni se tudtam. Már rég
elfogadtam azt, hogy nincs jövőm. Hogy ha egyszer az istenek úgy
döntenek, hogy végeznek velem, megteszik, és az életem után
Hadász csicskája leszek. Egészen addig így voltam vele, amíg
megismertem… Amíg megismertem Josie-t. Onnantól fogva már
bántam, hogy annak idején olyan alkut kötöttem, amivel elvehetik
tőlem a hosszú, boldog élet esélyét. De most?
Most már volt jövőm.
Már volt örökkévalóságom.
Nem számított, milyen üzletet kötöttem. Az istenek többé már
nem tudják irányítani a tetteimet, a jövőmet. Már nem tudnak engem
irányítani.
A fejemet csóváltam, még mindig alig tudtam elhinni ezt az
egészet. De többé már nem tagadhattam az igazságot.
– Isten vagyok.
– Igen. – Karina elhúzódott a korláttól, és szembefordult velem.
– És sok mindent meg kell tanulnod.
 11.
FEJEZET

JOSIE

MEG FOGOK HALNI.

Haldokoltam.
Ahogy ott álltam a szilfák között – amik olyan vastagok és
lombosak voltak, hogy csak vékony fénycsíkok tudtak áttörni a sűrű
ágaik közt azt éreztem, kimegy belőlem az élet.
A hűs levegőtől libabőrös lett a csupasz karom. Próbáltam
lélegezni, de a levegő sehova nem ért. Lenéztem a lábamat
csiklandozó gyönyörű fehér lepelre… amit olyan boldogan viseltem.
Vér csordult ki a mellkasomból, végigfolyt a lepel elején,
összepiszkította. Remegő kezemet a mellkasomra szorítottam, de
semmit sem ért. A vér továbbra is az ujjaim között csörgött.
Istenek, meg fogok halni.
Feladta a térdem, de nem estem a földre. Karok fonódtak körém,
szorosan tartottak. Pislogtam, próbáltam összpontosítani, ahogy a
meleg, kemény mellkashoz húztak. Borostyánszínű szempár nézett a
szemembe.
– Seth – suttogtam. – Ne engedj el!
– Nem foglak. – Az arca eltorzult. Könnyek lepték el a szemét,
ahogy felemelte a fejemet, és száját a homlokomra nyomta. – Soha
nem foglak elengedni, Josie. Soha.
A karom elernyedt, leomlott az oldalamhoz. Próbáltam ismét
megszólalni, hogy elmondjam neki, szeretem, és hogy mindig
szeretni fogom, de hang nem jött ki a torkomon.
– Josie – szólalt meg rekedten, ahogy előre-hátra ringatózott
velem. – Szeretlek. Szeretlek, és nem engedlek el. Soha nem…
Zihálva ültem fel, kipattant a szemem. Sötétség fogadott. A testem
tiltakozott a hirtelen mozdulat ellen. Mindenem sajgott. Az izmaim,
a csontjaim, a bőröm. Még talán a hajam is. Mindenem fájt, de
életben voltam.
– Csak egy álom volt – suttogtam érdes hangon, és óvatosan a
kemény, rideg falnak dőltem. – Csak egy álom…
De ez valahogy másmilyennek tűnt. Valahogy túl tiszta volt, túl
éles, túl valóságos. Éreztem a bőrömön a friss levegőt, a vér fémes
ízét, és hallottam Seth hangját… Éreztem, ahogy magához húzott.
De nem volt itt.
Ez az álom is olyan volt, mint amilyeneket a Szövetségben
álmodtam Dél-Dakotában. Amik arra figyelmeztettek, hogy jönni
fog. Kiderült, hogy az a hang Atlasz hangja volt, es valóban eljött.
Azok az álmok próféciák voltak, és ezúttal is ugyanazt a fájdalmat
éreztem a halántékomnál, mint akkor. Azon tűnődtem, egyáltalán
álmok voltak-e. És ha nem csak egyszerű álmok voltak, akkor vajon
az, amelyikben fehér leplet viselek, és vér csordul ki belőlem,
figyelmeztetés volt-e.
Nem mintha most ez számított volna.
Kimerülten lecsuktam a szemem, és összeszorítottam a számat,
hogy megállítsam a torkomból felgyülemlő keserű könnyeket.
Zavaros gondolatok cikáztak a fejemben, és beletelt néhány percbe,
amíg elmúlt az érzés.
Kiszáradt a torkom, üresen kongott a gyomrom. Szomjúság és
éhség gyötört. Már arra sem emlékeztem, mikor ittam egy pohár
vizet, mikor ettem utoljára normális ételt. Csak száraz hamburgert
kaptam, vagy sült krumplit, ami nagy eséllyel már romlott volt.
A titánok szerettek elfeledkezni arról, hogy ételt adjanak nekünk,
és ha mégis eszükbe jutott, mintha csak szándékosan szedték volna
össze a legundorítóbb dolgokat. De amikor az éhség marta a
bensőnket, nem igazán törődtünk azzal, mit teszünk a szánkba.
Reményvesztettek lettünk.
Reményvesztett lettem.
Kinyitottam a szemem, hunyorítottam a sötétben. Ismét egyedül
voltam. Egy ideje nem láttam Mitchellt sem, és fogalmam sem volt,
vajon él-e, vagy már ő is úgy járt, mint… mint az a szegény lány.
Mielőtt elvittek onnan, a lány… bomlásnak indult.
Gyomorforgató szag terjengett. A nőstény titán – Téthüsz – végül
 y g g j g y g
aztán elvitte onnan a blokkolt félisten holttestét, de úgy, hogy abba
egy parányi részvét vagy tisztelet se szorult. A vállánál fogva
megragadta, úgy vonszolta ki a helyiségből. Kivonszolta.
Megborzongtam.
Egy kisebb helyiségbe vittek át. Penészes, rothadó szagtól bűzlött
a hely, vastagon állt a mocsok a padlón. Egy egér lehetett odabent,
de próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot.
Sok gondolatot próbáltam elhessegetni.
Nem érzékeltem, mennyi nap telt el azóta, hogy Hüperión
elkapott a szikláknál Malibuban. Három nap biztosan eltelt, mert
már háromszor voltam odakint a napon egy kevés időre. Hüperión
vitt fel. Úgy éreztem, mintha napok teltek volna el azok között az
idők között. De semmiben sem voltam biztos, csak abban, hogy a
titán rendszeresen megjelent.
És táplálkozott.
Ismét végigjárt a borzongás, lábamat a mellkasomhoz húztam.
Volt, amikor úgy csinálta, ahogy Seth… Ahogy Seth tette – mint
amikor Seth táplálkozott belőlem. Amit még csak észre se vettem. De
Hüperión azért ügyelt arra, hogy nagyon is tudjam, mit tesz. Kezét a
szegycsontomra nyomta, a bőröm égni kezdett, és hiába küzdöttem,
elhatalmasodott rajtam a fájdalom. Aztán már csak annyira voltam
képes, hogy lélegezzek közben.
Úgy éreztem, összeesnek a sejtjeim, a bőrömet pedig mintha egy
rozsdás vajazókéssel fejtették volna le az izmaimról. És képtelen
voltam küzdeni ellene. Mindegy, mennyire próbáltam erős maradni,
bátor lenni, a fájdalom mindenemet felemésztette, és csak annyira
voltam képes, hogy minél kisebbre összezsugorodjak, és
imádkozzak, hogy legyen már vége, hogy jöjjön el az áldott semmi-
érzés, ami végül a fájdalmat követte.
Olyan is volt, hogy Hüperión… olyanná vált, mint egy daimón.
A fogait használta.
Fejemet a térdemre hajtottam, karomat átfűztem a vádlim mögött.
A jobb csuklómon, közvetlenül az aranyszalag alatt harapásnyom
éktelenkedett. Nem volt mély, de nagyon érzékeny. Már kezdett
gyógyulni, legalábbis úgy gondoltam. A bal karomon lévő seb
viszont csúnyább volt, frissebb, és valami nem stimmelt vele. A
 y
szaga alapján még mindig vérezhetett, vagy az is lehet, hogy valami
más szivárgott belőle. Belegondolni se mertem.
Vajon a félistenek sebei is elfertőződhetnek?
Gőzöm se volt.
És még csak megkérdezni sem tudtam senkitől.
Amikor Hüperión végzett, egyedül maradtam. Sejtésem szerint
talán egy napra vagy hosszabb időre hagyott egyedül, hogy a
szervezetem pótolni tudja a belőle kivett aethert, ugyanúgy, ahogy
egy halandó szervezete is újratöltődik folyadékkal, és újjáépülnek
benne a sejtek. Hüperión ezt magyarázta, vagyis inkább bökte oda
gúnyosan. Mert nem úgy tűnt, mint aki igazán beszélgetni akarna
velem. És a nőstény titán se.
Az is éppolyan kegyetlen volt, talán még felül is múlta Hüperiónt.
De közben félt is, abban biztos voltam. Hüperión viszont nem. Kicsit
sem.
Úgy éreztem, már rengeteg óra telt el azóta, hogy utoljára láttam
Hüperiónt, és ez azt jelentette, hogy nemsokára visszatér.
És tudtam, mi fog történni.
Megparancsolta, hogy kövessem, és ha nem tettem, akkor
egyszerűen kirángatott. Szó szerint. Aztán végighurcolt az épületen,
ami régen raktár lehetett, át a rakodótéren, ki egy üres parkolóba. És
odakint sem hagyta, hogy csak üljek a napon.
Ó, nem.
Végigpofázta az időt.
Aztán visszavonszolt. Először ellenálltam, még ha feleslegesen is,
de muszáj volt. Mindig legyőzött, de legalább az ott szerzett sebek
igazolták, hogy nem hagytam magam olyan könnyen.
Azt éreztem, nem vagyok képes újra átélni mindezt.
És nem is akartam.
Halkan felnyögtem, majd felemeltem a kezem, és belecsúsztattam
a tompa, fénytelen hajamba, hogy eltűrjem az arcomból. Zsíros és
piszkos volt a hajam, ahogy a rajtam lévő ruha is.
Nem zuhanyoztam, amióta idekerültem. Tudtam, hogy bűzlöm,
de ezt nem is bántam, mert abban reménykedtem, hátha elmegy
tőlem Hüperión kedve.
 Leengedtem a kezem, az oldalam mellé zuhant. Megfeszült a
testem, amikor azt hittem, lépések zaját hallom. Elakadt a
lélegzetem, és felemeltem a fejemet, hogy jobban halljam.
A remény, hogy valaki, bárki a megmentésemre jön, már akkor
elillant, amikor Hüperión másodszor táplálkozott belőlem, mert…
mert az apámért kiáltottam.
Sethért kiáltottam.
A megaláztatás könnyei égették a szememet. Addig kiáltoztam
utána, amíg a hangom elhalt, Hüperión meg csak nevetett.
Apollón soha nem jött el.
Seth pedig… soha nem felelt.
Elhagyott, és habár azt terveztem, megkeresem, hogy
bebizonyítsam neki azt, hogy szeretem, és megmutassam neki, hogy
érdemes a szeretetre, elhagyott, és én… én meg itt voltam.
Tudtam, hogy Seth nem is sejti, hogy elhurcoltak. Minden
porcikámban éreztem, hogy ha értesült volna róla, már eljött volna
értem. Tudtam, de mégis, olyan érzés volt itt lenni, mintha egy nyílt
seb tátongott volna a mellkasomban. Gennyes, rothadó seb, ami csak
összetöri a szívemet, akárhányszor Sethre gondolok. Akárhányszor
eszembe jutott, hogy nem fog betoppanni és megmenteni.
Senki sem fog eljönni.
Csakis rajtam múlt, hogy életben maradok, hogy megmenekülök-
e.
És erre az egyetlen esélyem csak olyankor adódhatott, amikor
Hüperión kivitt. Egyszer azt mondta, ez segít abban, hogy az aether
visszatöltődjön bennem. Úgy sejtettem, ennek apám napistenségéhez
lehet köze.
A futás volt az egyetlen esélyem. Nem tűnt épp a legjobb tervnek,
de még mindig jobb volt, mint elfogadni, hogy ez lesz a jövőm, az
életem, egészen addig, amíg már nem marad semmi bennem, amit
elvehetnek.
És nem csak magamra gondoltam. Ott volt Mitchell is, és ha még
élt, valahol a közelben kellett lennie. Ő nem tudott segíteni saját
magán. Nekem kellett kivinnem őt innen, mielőtt túl késő lenne.
Megdörzsöltem a szemem, de össze is rezzentem, ahogy túl
erősen értem az érzékeny bőrömhöz. Államat a térdemre tettem,
 y
lecsuktam a szemem. Minden bizonnyal elszenderedhettem, mert
arra kaptam fel a fejemet, hogy nyílik az ajtó.
Hüperión állta el a bejáratot.
– Milyen szép a délutánunk, Napsugár!
– Baszódj meg! – kaffantottam oda, egész testemben megfeszülve.
Elnevette magát, és pár lépéssel már ott is termett mellettem.
– Elegáns köszöntés, mondhatom! Megpróbálod esetleg még
egyszer?
Nagyot nyeltem.
– Rohadj meg!
– Nem sikerült sokkal jobban. – Fölém hajolt. – Kelj fel!
Szívem szerint ellenkeztem volna, de ha megteszem, megfog, és
azt nem akartam. Így aztán remegő lábbal felálltam, és megkerültem
Hüperiónt. Saját magam indultam el, és a helyiség feléig jutottam,
amikor rávágott a hátamra, és előrelökött.
Majdnem elveszítettem az egyensúlyomat, az egyik kezemet a
magasba kapva tartottam meg magam.
– Ez… durva volt.
– Túl lassú vagy. – Ujjait belemélyesztette a váltamba. – Úgy
mész, mint egy túltáplált tehén.
Az ajkam belső felébe haraptam. Beléptünk a keskeny
lépcsőházba. Hüperión végig maga előtt tolt.
– Tényleg tehénre emlékeztetsz – jegyezte meg, ahogy kiléptünk a
kétszárnyú, tokjából kiszakadt ajtón. – Egy kövér, pöttyös tehénre.
– Micsoda dicséret! – morogtam, ahogy elhaladtunk a faládák és
az üres, porlepte munkapadok mellett. – Repdes tőle a szívem.
Ujjait még mélyebbre vájta a váltamba, összerándultam.
– Úgy látom, soványabb lettél. Márpedig ha kedves az életed,
tartanod kellene a súlyodat.
– Hűha – dünnyögtem. Valóban fogytam. A farmerem kis híján
lecsúszott rólam.
Hüperión megkerült, és kinyitotta a szürke ajtót. Hunyorogtam a
napfényben. A parkoló üres volt, néhány régi típusú teherautót
kivéve, amik már akkor is ott álltak, amikor először kihozott ide. Az
oldalukon lévő piros MILLS ÉS FIA KFT. feliratot már megkoptatta
az idő. Az aszfalt repedéseiből gaz nőtt ki. Nem messze onnan sűrűn
nőtt fák szegélyezték a parkolót.
Ezen kívül semmi más nem volt errefelé.
Egyetlen épületet se láttam a közelben, és autóhangot se
hallottam. Senki, de senki nem hallhatta a kiáltozásokat.
Remegő térddel lépdeltem Hüperión előtt, a forró aszfalt égette a
meztelen talpamat. Elképzelni se tudtam, hol vagyunk, de az volt a
gyanúm, hogy valahol délen, ha egyáltalán még az Államok
területén.
– Ülj le! – utasított Hüperión, és leengedte a kezét.
Nagy levegőt vettem, és azt tettem, amit mond. Ám az utolsó
pillanatban felpattantam, és amilyen erővel csak bírtam, mozgásra
kényszerítettem a lábam. Elstartoltam.
– Nocsak! – Hüperión felnevetett. – El akarsz futni előlem?
Lüktető lábbal és karral, a merevséggel és a fájdalommal mit sem
törődve szaladni kezdtem. Szaladtam, ahogy csak bírtam. Az apró
kavicsok beleálltak a talpamba, felhasították a bőrömet, de én csak
futottam. Át a parkolón, keresztül a fákon. Égett a tüdőm, lüktetett a
fejem. Nem tudom, milyen messze értem, de csak szaladtam, amíg…
Amíg az utamat el nem állta a tűz, lángokba borítva egy fát.
Felsikoltottam, odébb ugrottam és elcsúsztam. Karomat a levegőbe
lendítve pördültem meg, miközben éles fájdalom hasított oldalt a
hasamba. A lábaim feladták, a földre estem.
– Hát ez mókás volt! – Hüperión lehajolt, belemarkolt a hajamba,
és hátrahajtotta a fejemet. – Már kezdtem azt hinni, hogy végleg
kiveszett belőled a harci kedv. Hogy ilyen könnyen betörtelek.
A fájdalomtól lihegve vettem magamon erőt, hogy álljam a
koromfekete, lelketlen, végtelen tekintetét.
Lemosolygott rám.
– Csalódást okoztál volna.
– Még véletlenül se tennék olyat! – vágtam oda neki.
– Nem, dehogy. – Szorosabban rászorított a hajamra, ahogy
letérdelt, és hátrarántotta a fejemet. – Mit gondolsz, mit csináltam,
Napsugár?
Felhördültem, ahogy ismét a hajamat húzta.
– Nem tudom. Átkísértél egy idős nénit az úttesten?
 gy
Látszott rajta, hogy jól szórakozik.
– Visszamentem a kis barátaidhoz.
Elállt a lélegzetem.
Hüperión szája felfelé ívelt.
– Nem voltak ott.
Kirobbant a levegő a tüdőmből.
– Életben vannak?
– Egyelőre. – Kinyújtotta a másik kezét, és az állam alá tette. –A
kis csapatot egészen a Szövetségig követtem. Oda mi nem mehetünk
be. Egyelőre.
Hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Deacon és Luke, Gable,
Alex és Aiden is biztonságban van. Ez már jelentett valamit –
mindent.
– Tudod, mire lennék kíváncsi?
– Arra, hogyan fogsz meghalni? – Fájdalmas, feszítő érzés
sugárzott végig a tarkómon.
– Bájos! – Hüperión a hüvelykujjával végigsimított az alsó
ajkamon. Alig bírtam megállni, hogy ne harapjak rá az ujjára. – A te
kis istengyilkosod hova tűnt? Mert ő nem volt velük.
Álltam a tekintetét, és közben erőteljesen kifújtam a levegőt.
– Gőzöm sincs.
– Nem hiszem el. – Elengedte a hajamat, mire én úgy egylábnyit
pottyantam. A nyomás eltűnt a nyakamból. – Egy pillanatig sem.
Nem válaszoltam.
Hüperión még egyszer végigsimított az ajkamon, aztán
előrehajolt. Fájdalmasan megfeszültek a hátizmaim.
– Tudod, sok módon rá tudlak venni arra, hogy elmondd.
A szívem a bordáimnak ütődve dübörgött.
– Amiket még nem mutattam neked. – Éreztem a hűvös leheletét
a szám előtt, és rémséges gondolatok törtek fel bennem arról, hogy
milyen módokról beszél. A keze az államra csúszott,
belemélyesztette az ujjait, a bőrömben hagyva a nyomát. – Hol van
a…?
– Hüperión.
Megfeszült egy izom az állában, majd felemelkedett, és
leeresztette a kezét.
 – Mi az, Téthüsz?
Előrebillentem, a kezemre támaszkodva tartottam meg magamat.
Nem tudtam, örüljek-e annak, hogy Téthüsz megzavarta Hüperiónt,
így inkább csendben maradtam.
– Mit csinálsz vele itt kint? – kérdezte, mire én kikukucskáltam a
hajgubancaim mögül.
Téthüsz nagyon szép volt. A majdnem két méter magas, hosszú
fekete hajú nő egyszerre tűnt finomnak és harciasnak. Ő is
bőrnadrágot hordott, mint Hüperión, de nem meztelen felsőtesttel
járkált. Szűk, fekete pántos felső takarta a mellkasát és a hasát.
– Komolyan azért szakítottál félbe, hogy ezt megkérdezd? – felelte
Hüperión.
Téthüsz előrelépett.
– És ha igen?
– Annak nem örülnék, Tét.
– Úgy nézek ki, mint akit érdekel, hogy minek örülsz?
Nyers nevetés szakadt fel belőlem, még mielőtt vissza tudtam
volna fogni magam.
Téthüsz összehúzta a szemét, mire Hüperión megpördült, és
olyan villámgyors mozdulatot tett, hogy esélyem sem volt kivédeni
az ütését. Ökle az államat érte. Az oldalamra estem. Lesokkolva
feküdtem ott néhány másodpercig, zúgott a fejem.
– Mindketten tudjuk, hogy érdekel – felelte Hüperión, ahogy Tét
felé fordította a fejét.
Téthüsz arcán harag suhant át, felemelte a kezét. Hüperión
viszont gyorsabb volt. Elkapta Téthüsz karját, a mellkasához rántotta
a nőt, a másik kezével a hajába markolt. Hátrarántotta a fejét.
Hüperión szája szabott gátat a nőből feltörő fájdalmas sikolynak.
Úgy csókolta meg Téthüszt, hogy az nem is csóknak tűnt igazán.
Sokkal inkább büntetésnek, brutalitásnak, de Tét látszólag élvezte
ezt, mert Hüperión szája nem hallgattatta el a nyögéseit, és nem
állította meg abban sem a nőt, hogy izmos karját Hüperión nyaka
köré fonja.
Ó, te jószagú.
De hiszen rokonok voltak! Pfuj. Annyira lefoglalta őket, hogy a
nyelvüket ledugják egymás torkán, hogy én közben feltoltam
 y gj gy gy
magam, és hátranéztem a vállam felett. A tűz, ami lángra lobbantotta
a fát, már kialudt. Nagyot dobbant a szívem, amikor léptem egyet
hátrafelé, és nagy levegőt vettem.
– Meg ne próbáld! – parancsolta Tét.
Hátravetettem a fejemet. Végeztek az enyelgéssel, mindketten
engem figyeltek. Ennyit a menekülésről. Vereségérzés járt át, üresség
költözött belém. Hüperión önmagában is elég rossz volt, de biztos
voltam abban, hogy Téthüsszel kiegészülve csak még rosszabb lesz.
A derekam köré fontam a karomat, és vártam.
– Miért vagy itt? – tette fel a kérdést ismét Hüperión.
Tét felvonta az egyik sötét szemöldökét.
– Nem fogsz örülni neki.
Hüperión sóhajtott, és a nőstény titán felé fordult.
– Ki vele!
Téthüsz összezárt szájjal elmosolyodott.
– Kronosz tudomást szerzett a lányról. Látni akarja. Most.
 12.
FEJEZET

HÜPERIÓN ÚGY BELEMARKOLT A KAROMBA, hogy azt hittem, menten

összeroppantja a csontomat. Nem mintha őt ez zavarta volna.
Végrehajtotta azt az átküldéses dolgot, amire tudomásom szerint
az erdőben álltunk mindhárman, és a felhorzsolt bőrömet az
arcomon végiggördülő veríték csípte, a másikban pedig már hús
levegő csapott meg. Egy hegyoldalba épült hatalmas kastélyba
érkeztünk.
Szédültem, kóválygott a fejem. Ahogy Hüperión felvonszolt a
hosszú tornácra, először észre sem vettem őket. Földön heverő
mozdulatlan tárgyaknak tűntek, egészen addig, amíg közelebb nem
értünk
Holttestek voltak.
Elszörnyedve bámultam őket, és önkéntelenül is megbotlottam,
úgyhogy ha Hüperión nem tart olyan szorosan, elborulok.
Többtucatnyi volt a holttestekből, legyek röpködtek körülöttük.
Émelygés fogott el, de annyira kongott a gyomrom az ürességtől,
hogy semmi nem tudott feljönni belőle. Összeszorítottam a számat,
és csak egyenesen előre, a ház bejárata felé meredtem. Egy halandó
férfi állt ott a falnak dőlve. Egyre erősödött a pusztulás dohos bűze,
ahogy a lépcsőn felfelé haladtunk.
A férfi elvigyorodott. Árnyékok lepték a szemét, eltakarva barna
íriszét.
Árny volt.
Eltolta magát a faltól, és kinyitotta előttünk az ajtót. A nőstény
titán, Tét ment be elsőként. Nem volt más választásom, követtem őt.
Kronoszhoz vittek.
Kronoszhoz.
A rettegés teljesen lebénított, ahogy lépdeltünk felfelé a lépcsőn,
majd végig a keskeny folyosón. Alig észleltem belőle valamit, csak
szaggatottan vettem a levegőt, épp csak pihegtem. A kétszárnyú
ajtón át egy hatalmas hálószobába léptünk. Nem akartam bemenni.
Az ösztöneim ordítva tiltakoztak ellene, de nem volt választásom.
Két titán állt az ágy két oldalán. Két férfi. Egy kopasz, sötét bőrű,
és egy világosabb tónusú, akinek zavaróan világos színű kék szeme
volt. Azonnal beugrott, amit Mitchell mondott. Ő volt az… Ő tette
azokat a szörnyű dolgokat azzal a lánnyal. Émelygés tört rám’, el
kellett kapnom a tekintetem róla. Az ágy közepére néztem. És
onnantól már eszembe se jutott az a két titán.
Leesett az állam a döbbenettől.
Egy ősz hajú, aszott bőrű alak feküdt ott, a fél arcát kócos szakáll
fedte. A csontos vállú, besüppedt mellkasú és hasú alakot párnákkal
polcolták körbe, és olyan erőtlennek látszott, mint aki felemelni se
bírja spagettivékony karját. De ő volt Kronosz.
Az a Kronosz.
– Közelebb – hörögte az agg. – Hozzátok közelebb!
Mielőtt Hüperión lépni tudott volna egyet előre, a sötétbőrű titán
megmozdult.
– Majd én – szólalt meg, majd Hüperiónhoz képest lazábban
karon fogott.
Hüperión azonban nem engedett.
– Ő az enyém, Perszész.
Kikerekedett a szemem. Perszész? Nem ő volt az, akit Alex, Aiden
és Seth szabadon engedett a Tartaroszon, hogy Árész ellen harcoljon,
aztán meg elszökött? Ő felelt azért, hogy a többi titán is kiszabadult.
Perszész sötéten felnevetett.
– Már eleget játszadoztál. Pontosan egy egész hetet.
Egy hetet? Hát annyi idő telt el? Hosszabbnak éreztem. Fájdalom
hasított a karomba, összeszorítottam a fogam. Egy pillanatig azt
hittem, Hüperión kiszakítja a karomat a helyéről, de aztán mégiscsak
elengedte, és Téthüsszel együtt hátrébb lépett.
Gyors pillantást vetettem Perszészre, de ő rám se nézett,
miközben odakísért az ágy mellé, ahol korábban állt. Ahogy
közelebb kerültem, Kronosz lassan felemelte az állát. Fekete szeme
kongott az ürességtől.
– Nem ilyenre számítottál? – Száraz, keserű nevetéssel köhögött. –
Csak egy vén, gyenge férfit látsz?
 gy gy g
Nem tudtam, mit feleljek.
Kronosz belemélyesztette az ujjait a takaróba.
– Én nem olyan vagyok, mint ők. – Elhúzta vértelen száját, a fogai
meglepően fehérek voltak. – Az én táplálkozásomhoz nem elég
néhány tiszta meg egy képességeiben blokkolt félisten. Annál én
öregebb vagyok, és nagyobb hatalommal bírok. Nekem többre van
szükségem. – Elhallgatott, erősen kifújta a levegőt. – De egy
félistennel néhány nap már megteszi.
Jaj, ne. Ne, ne, ne.
Megborzongtam. A sok holttest jutott eszembe, akik odakint
hevertek. Rájöttem, hogy ők nem is halandók voltak. Hanem tiszták.
Miután Kronosz aszottra szívta őket, mint valami szemetet, kidobták
őket. Mitchellre gondoltam. Vajon már őt is így eldobták, mint
Laurent, a lányt és azokat a tisztákat?
Én is végül az ő sorsukra jutok?
– Óvatosnak kell lennünk – szólalt meg a másik titán, az, akinek
kék, kakastaréj formájú haja volt. – Hosszú időszakokra nem
maradhat itt. Az nem lesz biztonságos számodra. Addig nem, amíg
teljesen fel nem épülsz.
– Ezért nem hoztam ide eddig, Ókeanosz – mondta Hüperión.
A kék hajú titán gúnyosan elvigyorodott.
– És ezt higgyük is el? Tudjuk, ki ő. Tudjuk, min mesterkedsz.
Személyes bosszút akarsz állni.
Hüperión egy szót sem szólt.
– Azt hiszi, előcsalogatja vele Apollónt – állította Perszész, és még
mindig a karomat fogta, mintha el akarnék futni. El akartam, de
hülye azért nem vagyok. Nem tudtam volna hova menni. – De csak
azt éri el vele, hogy rá fog találni az istengyilkos.
Seth említése hallatán az összes levegő kiszakadt a tüdőmből.
– Nem fog rátalálni – ellenkezett Hüperión. – Igézés alatt állunk.
– Az nem tart örökké – csattant fel Perszész. – És te nem ismered
őt. Én viszont igen. Át fog jutni az igézéseken. Meg fogja találni a
módját.
– Eddig még nem sikerült neki. – Önelégültség kúszott Hüperión
hangjába. – Előbb találom meg én őt.
Ókeanosz ráförmedt.
 – Megölte Atlaszt, te idióta! Ő egy isten, aki képes
mindannyiunkkal végezni.
Sethből isten lett? Logikusnak találtam, mivel Seth volt az
istengyilkos, bár Apollón nem nevezte istennek. Hádész sem.
Hüperión a szemét forgatta.
– Én nem félek tőle.
Perszész felkapta a fejét.
– Pedig kéne. Mindannyiunknak óvatosnak kell lennie.
– Ha teljesen felépülök, engem nem fog tudni elpusztítani –
mondta Kronosz vontatottan, és fájdalmasan nehezen megemelte a
kezét. Begörbítette az ujját. – Hozzátok ide a lányt!
Pánik robbant a mellkasomban. Nem mozdultam, de Perszész
erős volt, és a meztelen talpam csúszott a keményfa padlón.
Feltartott kézzel kapaszkodtam bele az ágy szélébe.
– Miért? – lihegtem. – Miért csináljátok ezt?
Ezt a kérdést már Hüperiónnak is feltettem korábban, de azon túl,
hogy mennyire gyűlöli Apollónt, amiért elvermelte őt, nem kaptam
választ. Kronosztól sem vártam mást.
De ő válaszolt.
– Azt akarjuk, amit a gyerekeink elvettek tőlünk. Azt akarjuk,
hogy megfizessenek azért, amit tettek.
Bosszú? Ez az egész a bosszúról szól?
Basszus! Életeket pusztítanak, és veszni hagynak mindent egy
olyan dolog miatt, aminek már idejét se tudják, mikor történt? És
Hüperiónt vádolják azzal, hogy személyes bosszút akar állni? Bár az
én helyzetemben mindegy volt, melyik az igazi ok a kettő közül.
Ókeanosz az ágy felé lépett, Kronosz mögé csúsztatta a kezét,
hogy segítsen neki felülni.
– Igyekeznünk kell.
– Közelebb! – sürgette Kronosz.
A félelem felülkerekedett a pánikon. Küzdöttem. Küzdöttem,
amennyire csak bírtam, de a küzdelemnek még azelőtt vége lett,
mielőtt elkezdődött volna. Perszész úgy emelt a magasba, mintha
valami ficánkoló kismacska lennék. Az ágyra nyomott, ott tartott.
Felemésztett a rémület. Ennyi volt. Vége. Tudtam. Téves volt az az
álom. Itt fogok meghalni. Egy univerzális tápegységként…
 g g gy p gy g
– Ne félj! – recsegte Kronosz, és felcsillant a szeme, ahogy csontos
kezét a szegycsontomra helyezte. – Csak egy darabig fogod érezni a
fájdalmat.

SETH

Basil mellettem állt, összekulcsolt kézzel, makulátlanul tiszta,

hófehér öltözékben. Némán várakozott. Az az átkozott szék, amiben
ültem, majdnem akkora volt, mint egy trón. Ha őszinte akartam
lenni magamhoz, márpedig az akartam lenni, tényleg egy trón volt.
Az egyetlen szék abban a szobában, ami egykor társalgóként
funkcionált. Azóta egy emelvényt építettek oda, azon állt a szék.
Szóval igen, egy kibaszott trónon ültem.
Rámarkoltam a titánlemezzel bevont karfára, és ismét
próbálkoztam. Becsuktam a szemem, magam elé képzeltem
Hüperión képét, majd hagytam, hogy magába szívjon az űr. Az
összes érzékszervemmel őt kerestem a sötétségben.
Majdnem olyan volt, mint amikor Xavierprofesszor a Cerebrót
használta, gondoltam, és vigyorra húzódott a szám. Kerestem a
nyomot, amit a titán maga mögött hagyott. Ahogy Apollón is mindig
tudta, hol vagyunk, és bármikor képes volt megjelenni ott.
Miután letettem az italt, és elkezdtem odafigyelni arra, amit Basil
és Karina mondtak, rájöttem, hogy pokolian sok mindent tudok
csinálni. Karina elmagyarázta, hogyan lehetséges mindez, és hogyan
lettem az, ami. Valahol még mindig alig hittem el.
De a bizonyíték a pégaszoszban volt.
Eleinte a személyt vagy a helyet képzeltem magam elé, és
könnyen oda is tudtam juttatni magam. Erre már akkor rájöttem,
amikor betoppantam Josie-hoz. Az ákása vagy bármelyik elem
előhívásához csak egy puszta gondolatra volt szükségem, és ha nem
mozdultam, és csendben voltam, éreztem a bizsergést a bőröm alatt.
De… táplálkoznom is kellett.
 Nem olyan volt, mint korábban – mint amikor Alexszel tettem
meg évekkel korábban, vagy amikor Josie-val. A szükséglet és az
akarat között már megvolt a különbség. Szükségem volt arra az
aetherre, amit Karina felkínált. De nem akarattal vettem el tőle.
Ez volt a különbség aközött, hogy belőle és hogy Josie-ból
táplálkoztam. Josie-tól akartam az aethert, mert akartam őt és
mindent, ami ő volt. De mégsem tehettem ezt vele.
Ha őszintén belegondolok, nem igazán érdekelt, hogy amikor
Karinából táplálkoztam, a nő néhány árnyalattal sápadtabb lett, és
amikor azonnal távozott a szobából, rögtön a templomba ment
pihenni. Akkor azért már éreztem némi lelkiismeret-furdalást,
amikor előző este sötét karikákkal a szeme alatt jelent meg.
De ha nem táplálkoztam volna belőle, akkor valamelyik magas,
szőke papnőből kellett volna, arra meg nem lettem volna képes.
Mi a fenét jelentett ez?
Semmi jót.
Szerencsére nem kellett mindennap táplálkoznom. Már
felismertem a jeleit – kimerültség, halandó étel iránti éhség,
ingerlékenység. Mindez azt jelezte, hogy ideje feltölteni magam.
Erőteljesen kifújtam a levegőt, a mélységet kerestem, de ahogy
előtte se ment, ezúttal sem. Idegesen nyitottam ki a szemem.
– Nem találom.
– Akkor feltételezhetően nincs mozgásban – felelte Basil. – Ez jó
hír.
Ebben nem voltam biztos. Csak mert Hüperión nem mászkált
mindenfelé, még nem jelentette azt, hogy a többi titán se volt úton,
és Josie… Josie továbbra is odakint tartózkodott, valószínűleg még
mindig Malibuban. Vagy az is lehet, hogy már a másik két félisten
keresésére indultak.
Nyugtalanság töltött el, és ennek semmi köze nem volt az
aetherhez. A mellkasom közepén éreztem valami különöset. Olyat,
mint amikor felébredtem. Mint amikor az ember belép valahova, és
azt érzi, valamit elfelejtett. Nem tudtam megszabadulni ettől.
Valami nem volt rendben.
Beletúrtam a hajamba, összehúzott szemmel meredtem magam
elé a szűk, üres szobában.
 – Ma reggel próbáltam megkeresni Apollónt. Őt se találtam.
– Biztosan az Olümposzon tartózkodik, Küriosz.
Már feladtam, hogy folyton elmondjam ennek a pöcsnek, hogy ne
szólítson így. Az Olümposzra nem tudtam átportálni magam. Mivel
még soha nem jártam ott, nem tudtam magam elé képzelni, csak
azokat a kapukat ismertem, amiken át lehetne jutni. Ha rátalálnék
valamelyikre, az… érdekes lenne.
Meg talán vicces is.
De ha sikerülne bejutnom az Olümposzra, onnantól fogva már
nem akadályozhatnák meg, hogy belépjek, amikor csak akarok. Az
meg aztán még viccesebb lenne.
Felálltam, végigsétáltam az emelvényen, leléptem róla.
Áthaladtam a szobán, amikor Basil megszólalt.
– Ide kellene hoznod, Küriosz.
Megálltam, még mielőtt észbe kaptam volna, mit teszek.
– Tudom, hogy nem szeretsz beszélni róla – folytatta Basil
óvatosan. – Lehet, hogy már nem érzel iránta ugyanúgy, de még ha
nem is akarsz vele lenni többé, nincs biztonságban odakint.
Lassan Basil felé fordultam. A hatalom végigáramlott a bőrömön.
– Az iránta érzett érzéseim semmit sem változtak. És soha nem is
fognak.
Basil oldalra billentette a fejét.
– Akkor még mindig nagyon aggódsz érte?
Szívem szerint azt mondtam volna erre neki, hogy ez pont nem
tartozik rá, de nem tettem.
– Nekem ő a psychi mou. Szeretem őt. Mindig is szeretni fogom.
Basil értetlenül nézett.
– Ha ő a lelked, akkor miért nem bízol magadban vele
kapcsolatban? Csak úgy tudnád biztosítani, hogy biztonságban
legyen.
Nyitottam a számat, hogy válaszoljak, de nem találtam a
szavakat. Basil ezt nem érthette. Korábban nem voltam képes
megállítani magamat. De most már más a helyzet, súgta a hang az
agyam hátsó részében. De túl kockázatos volt arra a hangra
hallgatni, megbízni benne.
 Megpördültem, kisétáltam az ajtón, és elhaladtam néhány
szolgáló mellett, akik takarítottak, vagy valami faszságot csináltak,
amit mindig is szoktak abban a végtelen számú szobában. Persze,
szinte a földet csókolták, amikor meghajoltak.
Ügyet se vetettem rájuk, kimentem. Az árnyékba érve megálltam,
és a horizontot fürkésztem. A tengeren néhány kisebb hajó lebegett.
Kezemet a mellkasomhoz dörzsöltem, a szívem alatt. Tudtam, mi a
gond. Tudnom kellett, hogy Josie jól van-e. Anélkül is megtehettem,
hogy tudna róla, ahogy azt korábban is tettem. Így legalább
messziről szemmel tarthatnám.
Végtére is egy kibaszott isten vagyok.
Meg tudom tenni.
Már rég meg kellett volna tennem – megnézni, mi van vele,
miután álmában meglestem. Basilnek igaza volt. Nem volt teljesen
biztonságos, még akkor sem, hajósié meg tudná védeni magát, vagy
ha a vele lévő emberek is beszállnának. De ha újra látnám, el tudnám
hagyni ismét?
Leengedtem a tekintetemet, becsuktam a szemem, és magam elé
képzeltem az arcát. Mosoly szökött a szám sarkába. Olyan gyorsan
és tökéletesen állt össze a kinézete, mintha ott állt volna előttem. Ezt
a képet magam előtt tartva keresni kezdtem.
Nem találtam.
– Mi a fene? – Kinyitottam a szemem.
Felgyorsult a szívverésem. Ismét próbálkoztam. Kinyúltam az
ürességbe, kerestem a nyomát, de… Semmi.
Értetlenül fogadtam ezt. Nem értettem, mi van, hiszen bárhol rá
kellett volna találnom Josie-ra. Visszagondoltam arra a helyre, ahol
legutóbb volt. Gable-nél. Magam elé képzeltem a házat, és már
éreztem is, hogy megmozdulok.
Egy másodperccel később az épület előtt álltam, ahol Gable lakott.
– A fenébe is – morogtam. Azonnal feltűnt, hogy valami nincs
rendben.
Hatalmas repedés húzódott végig a kocsibejárón – nemcsak egy
vékony hasadás, hanem egy széles, meredek üreg tátongott ott.
Felkaptam a fejemet, és a szakadék mellett végigszaladva
benyitottam a házba. Az ajtó megnyikordult, majd a zsanérok
 y j g y j
megadták magukat, mire az ajtó a földre hullott. De én ezt szinte
meg se hallottam.
A ház külseje csúnyán megrongálódott.
És odabent sem volt jobb a helyzet. Életnek semmi jelét nem
láttam, de éreztem – erős hatalom volt érezhető, de nem ebből a
világból származó. Olyan burok vette körül a helyet, ami nem egy,
hanem sok istentől származott. Hátraléptem a lerombolt épülettől, és
a kezem ökölbe szorult. Nyugtalanság járt át.
Valami rossz dolog történt itt.
Valami rossz.
És ha nem éreztem Josie-t, az csak két dolgot jelenthetett. Vagy
blokkolták a jelenlétét, és igézetet vontak köré, hogy ne érzékeljem,
vagy… Vagy már nem ebben a világban tartózkodott.
 13.
FEJEZET

A KALIFORNIAI PARTOKTÓL Badlandsen át egészen a Szövetség

egyetemének dékáni hivataláig küldtem magam, ami több száz
mérföldre volt onnan. Amikor megjelentem a szoba közepén, úgy
három másodpercnek is el kellett telnie, mire az ott tartózkodók
felocsúdtak, hogy látogatójuk érkezett. Marcus a nagy
mahagóniasztal mögötti székben ült hátradőlve, keresztbe tett
lábbal, a mellkasa előtt lazán összefont karral, és az előtte lévő két
alakot hallgatta.
Deacon ült.
Luke közvetlenül a jobbján állt.
Rossz volt látni őket Szolósz nélkül. Az a nyavalyás nem
érdemelte meg azt, ami történt vele.
Marcus vett észre először.
Azonnal kifutott a vér az arcából, és vakító zöld szemét
kikerekítve felpattant.
– Szent istenek…
Luke megfordult és rám meredt. Engem stírölt, miközben Deacon
elé siklott, aki úgy nézett rám, mintha szellemet látna.
Elmosolyodtam a nem túl diszkrét védőmozdulat láttán.
– Seth – szólalt meg elakadó lélegzettel Deacon, és talpra állt. – Te
csak úgy… megjelentél a semmiből…
– Tudod, semmi sem volt bosszantóbb annál, mint ahogy Apollón
vagy a többi isten meg-megjelent, ahol csak akart – feleltem erre.
Végignéztem mindhármukon, és az íróasztalhoz léptem. – De el kell
ismernem, rohadt jó érzés!
Marcus csak bámult rám.
Elvigyorodtam.
– Igen. Vigyázat, spoiler. Most már én is amolyan isten vagyok. –
Elhallgattam, előrehajoltam, kezemet az íróasztal sima tetejére
tettem. – Hát nem ijesztő?
 – De – mondta akadozva. – Az.
Felvontam az egyik szemöldökömet, eltoltam magam az asztaltól,
és keresztbe fontam a karomat magam előtt. Luke-ra pillantottam.
– Bocs, hogy kiütöttelek. Nem volt szándékos.
Egy izom megfeszült Luke állkapcsán.
– Nem tudom, elfogadom-e a bocsánatkérést.
Megvontam a vállam.
– Mindenki megnyugodhat. Nem balhézni jöttem.
– De hogyan? – hebegett Deacon. – Hogyan lettél…?
– Hosszú történet, se időm, se kedvem nincs most elmesélni. – A
szemem sarkából láttam, hogy Marcus lassan leül. Vagy csak a lábai
gyengültek el. De az is lehet, hogy mindkettő igaz volt. – Nem
tervezem, hogy maradok.
– Még szép, hogy nem – felelte erre Marcus.
Egy kicsit összevontam a szemöldökömet.
– Elmentem a malibui házhoz. Úgy tűnt, valami nagy szarság
történt ott.
Sötét árnyék borult Deacon tekintetére, ami általában élénk
ezüstben ragyogott.
– Hát, igen. Nem számítottak rá, hogy kinyiffantunk egy titánt.
– Igazán? – dünnyögtem azon az unott, „ki nem szarja le”
hangomon.
– Atlasz elpusztítása hatalmas földrengéseket okozott –
magyarázta Luke homlokráncolva. – Nem tudtál róla?
Felvontam az egyik szemöldökömet.
– Tartaroszban is hatalmas lyuk keletkezett – tette hozzá Deacon,
és hátradőlt a széken. – Elszenesedett daimónok szabadultak ki,
egyenesen Gable nappalijába. Mintha valami horrorfilmbe kerültünk
volna.
Összeszorult a gyomrom.
– Mi történt?
– Addig harcoltunk ellenük, amíg Hádész és az emberei értük
nem jöttek. – Luke végigfuttatta ujjait a haján. – Aztán Apollón is
megjelent. A dolgok…
– Mi történt? – ismételtem meg, és egyre nőtt bennem a rettegés.
Deacon arcán harag suhant át, ahogy rám nézett.
 g gy
– Te nem voltál ott. Hogyan tehetted?
Megmerevedett a hátam a szavai hallatán. Halálosan halkan
szólaltam meg.
– Kedvellek, Deacon. Mindig is bírtalak, szóval még egyszer,
utoljára elmondom. El kellett mennem.
– De most itt vagy – vágta rá, még a sápadt arca is kivörösödött.
– Deacon – figyelmeztette Luke, megérintve a karját.
– Nem. – Deacon lerázta magáról Luke kezét. – Josie kiállt érted.
Megvédett, miután otthagytál minket… És őt. Kiállt Alexszel és
Aidennel szemben, akik attól féltek, hogy gonosz lettél, aki majd
kinyír mindenkit.
Összeszűkült a szemem.
– Kiállt érted az apjával szemben is. Apollónnal szemben, amikor
az megjelent, és szidni kezdett téged. A te hátadat védte – folytatta
Deacon, a karját dobálva maga mellett. – És te nem voltál ott.
Kezdett feltörni belőlem a harag, és a bűntudat is mardosott.
Felcsattantam.
– Nem lehettem ott. Nem lehettem a közelében, Deacon! Az ő
biztonsága érdekében.
– Biztonsága? – Deacon olyan élesen nevetett, ami rá nagyon nem
volt jellemző.
Kavargott bennem az ákása, igyekeztem elnyomni magamban,
nehogy kitörjön belőlem. Csíptem Deacont, és tényleg nem akartam
kirepíteni az ablakon.
– Nézd, azért vagyok itt, hogy megtudjam, jól van-e, mert nem
tudom… Mert nem tudom észlelni őt. Ennyi.
Deaconnek leesett az álla a döbbenettől.
Az íróasztal mögött Marcus egy pillanatra behunyta a szemét.
– Akkor nem tudod.
– A fenébe! – mormogta Luke.
Rájuk meredtem. Úgy marta az ereimet a nyugtalanság, mintha
akkusav áradt volna szét bennem.
– Mit nem tudok?!
Deacon rám meredt, de Luke volt az, aki kimondta.
– Miután a daimónok kinyiffantak, Apollón elárulta Josie-nak,
hogy az anyja is meghalt, amikor a nagyszülei is életüket veszítették.
 gy yj g gy
– Ne… – Elhinni sem tudtam. – De hiszen Apollón azt mondta,
hogy… – Nem fejeztem be a mondatot, mert hirtelen világos lett
minden. – Apollón végig hazudott neki.
Luke bólintott.
– Josie reményvesztett lett. Kiszakadt belőle az ákása, és Alexet,
Aident és engem is ledöntött vele. Apollón pedig abban a
pillanatban felszívódott.
Kaján mosolyra húzódott a szám. Igen, az én csajom!
De a csajomat fájdalom érte. Istenek, mennyire szenvedhetett!
Hiszen mindig is azt remélte, hogy viszontláthatja az anyját, miután
a dolgok elrendeződnek. Még be is akarta mutatni nekünk. Ez afféle
halandó szokás volt, de Josie már csak ilyen volt. Az én Josie-m. Egy
hatalmas félisten, aki még mindig annyira halandó! Iszonyú erővel
tört rám a kényszer, hogy megkeressem és megvigasztaljam, mert
tudtam, hogy nagy szüksége lenne rá. Csakhogy Josie már nem volt
a barátnőm.
Valamit azért még ezek után sem értettem. Apollón ugyan
megmondta Josie-nak az igazságot az anyjáról, de ez még nem
magyarázta meg azt, miért nem érzékelem őt.
– És ez még nem minden. – Marcus az íróasztalra helyezte a
kezét. – Nem kellene itt lenned. Seth, neked otthon kellene lenned.
Kiengedtem az összekulcsolt karomat, összeráncoltam a
homlokomat.
– Otthon?
– A szigeteken – magyarázta Luke. – Josie ugyanis azt gondolta,
hogy visszamentél azokra a szigetekre, ahol felnőttél. Azt tervezte,
hogy odamegy. Hogy…
– Androszra ment? – Elakadt a lélegzetem a meglepetéstől.
Honnan a francból tudta kitalálni, hova megyek? Hiszen alig néhány
alkalommal említettem neki a szigeteket.
Mert szeret, súgta a hang a gondolataim zugából, és ez száz
százalékig igaz is volt. Mert szeretett engem, és eléggé ismert ahhoz,
hogy kitalálja, mi lesz a következő lépésem. És oda akart jönni értem.
Vissza kellett mennem. Istenek, ha feltűnne és Basil rátalálna…
Ha Josie meglátná a templomokat, és megismerné Karinát, és…
Éreztem, hogy kezd halványodni az alakom.
 gy y
– Seth, várj! – Deacon tágra nyílt szemmel kiáltott utánam. – Josie
nem jutott el oda.
Megálltam. Megállt a szívem. A tüdőm. Mindenem, kivéve a
földet, mert úgy éreztem, az kicsúszik a lábam alól.
– Mit értesz ez alatt?
– Hüperión eljött érte. – Luke állkapcsa megfeszült. – Gable
házából eljöttünk, és az egyik rokona otthonába mentünk át, hogy
legyen időnk megtervezni, mit tegyünk. Josie odakint volt Alexszel,
amikor Hüperión megjelent. Küzdöttek ellene. Aiden is utánuk
ment. De Hüperión elkapta Josie-t.
A szoba szélei homályosodni és fehéredni kezdtek.
– Josie Hüperiónnál van?
Deacon felemelte az állát.
– Elfogta, és… Már vagy kilenc napja fogva tartja.
Kilenc napja.
Hüperión kilenc napja magánál tartja Josie-t.
Rémület robbant a mellkasomban, heves düh pumpálta az
ereimet. Elkapta Josie-t.
Marcus ismét felállt.
– Alex és Aiden a keresésedre indult, Seth. A szigetek felé
tartanak. Már félig eltűntem onnan, amikor hallottam Deacon
szavait:
– Ott kellett volna lenned!

Semmit.
Rohadtul semmit nem éreztem.
Josie-nak nyoma se volt, ahogy a titánoknak sem. Pánik mardosta
a mellkasomat. Sehol nem találtam. És így sehol sem tudtam
nekiállni a keresésének.
Kilenc napja Hüperiónnál van.
Görcsbe rándult a gyomrom. Ahogy ott álltam a homokban,
néhány lépésnyire a finoman hullámzó óceántól, azt éreztem,
menten elokádom magam.
Semmi nem szabott gátat a gondolataimban szüntelenül örvénylő
képözönnek. Josie náluk volt, és tudtam, mit tesznek vele.
 Kilenc nap.
Nem voltál ott, hogy segíts neki.
Nem voltam ott.
Akkor sem, amikor megtudta, hogy az anyja halott, és akkor sem,
amikor Hüperión elragadta. Pedig megvigasztalhattam volna.
Elfeledtettem volna vele minden szívfájdalmat. És megállíthattam
volna Hüperiónt.
Ha maradtam volna még néhány napot, Josie-t biztonságban
elrejthettem volna itt, a szigeten. Későn tisztult ki előttem a kép,
miről is beszélt Basil és Karina. Igazuk volt. Az egyetlen hely, ahol
Josie biztonságban lett volna a titánok elől, nálam lett volna.
– Bassza meg! – fakadtam ki. Még egyszer összpontosítottam, és
megpróbáltam rátalálni Josie-ra, vagy bármire vele kapcsolatban. De
továbbra se jött elő semmi.
Megpördültem, tombolt bennem a düh. Felüvöltöttem, az ákása-
nyaláb belecsapott a hegyoldalban magasodó fába. Ki tudja, mióta
növesztgethette gondosan a gyökereit azon a sziklán. Vélhetően
évszázadok óta, ha nem régebben, dacolva viharos szelekkel,
zivatarokkal, földcsuszamlással.
Az ákása egyetlen másodperc alatt véget vetett a létének.
Nem maradhatott így a helyzet.
Isten voltam… istengyilkos. A nimfa Ewan, Basil és Karina
elmondása szerint a Halál és Élet Kijelölt Istene.
Egy kibaszott abszolútum.
És csak álltam ott, fákat égettem fel, és nem tudtam segíteni Josie-
n.
Villám cikázott az égen, sistergett a levegő, ahogy sötét
viharfelhők gyülekeztek, elzárva a napfény útját. A bennem kavargó
érzések az engem körbevevő környezetben is zűrzavart okoztak.
Ahogy lépkedtem, beletúrtam a hajamba, kezemet a tarkómra
szorítottam. Meg kell találnom Josie-t. Azonnal. Megálltam, az eget
fürkésztem. Már órák óta kint voltam. Próbáltam ráhangolódni arra,
hol van Josie, és amikor nem működött, Apollón nevét kiáltoztam,
de az nem felelt. Hogy lehet, hogy az apja nem tudott róla?
Hát így szerettem, hogy közben még azt se tudtam, hogy foglyul
ejtették?
 j
Így akartam jobb lenni Apollónnál?
Semennyivel nem vagyok jobb nála.
Ez az átkozott, szomorú igazság. Hazudtam Josie-nak. Veszélybe
sodortam. Nem védtem meg. Rosszabb voltam, mint az apja, mert ő
legalább soha nem is akart a közelébe kerülni, soha egy pillanatig
sem hitegette a lányát. Josie sem azt tervezte, hogy az Olümposzra
rohan az apjához. Hanem azt, hogy átszeli az óceánokat, hogy
mellettem legyen, erre én meg rohadtul elhagytam. És már nem
számított, hogy akkor az tűnt helyesnek.
Megtorpantam, az óceán felé fordultam, és szaggatottan kifújtam
a levegőt. Félelem és harag vívott bennem csatát a bűntudattal. Ismét
villám hasított végig az égbolton.
Ekkor Basil jelenlétét érzékeltem.
– Nagyon nem kellene a közelemben lenned most.
Basil persze nem húzta el a csíkot.
– Mindenki aggódik. Attól félnek, hogy valami nincs rendben.
– Mert nincs is rendben. – Megfordultam, és láttam, hogy Basil a
homok feletti emelvényen áll, a lépcsősor alján, ami a szikla tetejére
vezet. – Hüperíón fogva tartja Josie-t.
Kikerekedett a szeme.
– Én… Én nem tudom, mit mondjak.
– Nem találom. Egyáltalán nem érzékelem.
Együttérzés és aggodalom suhant át az arcán.
– Valamit biztosan tudunk tenni, Küriosz.
Amit tenni tudtam volna, már rég meg kellett volna tennem. És ez
volt a gond.
Egy papnő jelent meg a szikla szélén, hosszú szőke haja lobogott
körülötte a felerősödő szélben. Az a papnő volt, akit kiküldtem a
hálószobámból. Állát és tekintetét lefelé tartva szólalt meg:
– Egy jármű közelít az északi kapuhoz, Küriosz.
Sejtettem, ki ül benne. Erőt vettem magamon, és elindultam a
partról az áthatolhatatlan titánkapuk felé, amik a házhoz vezető utat
elzárták.
Egy sötétített üveges, fényes fekete Mercedes állt meg néhány
lábnyira tőlem. A motor búgása abbamaradt, kinyílt az utas és a
vezető felőli ajtó.
 j
A fenébe.
Alex és Aiden állt előttem.

JOSIE

Hideg víz csöpögött és csurgott végig a szemöldökömön. Víz.

Víz. Pislogtam, hogy megpróbáljam kinyitni a szemem, vakon
fordítottam el a fejemet. Víz cseppent a kirepedezett ajkamra.
Kinyitottam a számat, aztán azonnal nyeltem is. A víznek poshadt
íze volt, de égett a torkom. Nagyon szomjas voltam. Addig
kortyoltam az undorító folyadék apró cseppjeit, amíg felkavarodott a
gyomrom.
Felületesen beszívtam a levegőt, az oldalamra fordultam. Ismét a
cellában voltam. Nem tudtam felmérni, mennyi idő telt el azóta,
hogy Kronosz táplálkozott belőlem. Megfeszültem, ahogy a fájdalom
utóhatása csontig, szövetig hatolóan végighasított a testemben.
Azt hiszem… Azt hiszem, Kronosz túl sokat vett ki belőlem.
A kezem és a karom irányíthatatlanul remegett, mereven
bámultam a félhomályos cellát. Halvány fény szűrődött be a kis
ablakon. Mintha valami átszaladt volna a földön a sarokban, az ajtó
mellett.
Se félelmet, se fájdalmat nem éreztem, ahogy ott feküdtem.
Korábban már a puszta gondolatától is sikoltottam volna, hogy egér
van a szobában, ahol vagyok. De most? Már ahhoz sem volt
energiám, hogy féljek.
Semmit nem éreztem.
Semmit.
Minden… Minden elillant. Ennyi volt. Már tudtam. Így lesz vége
az életemnek, mert nagyon-nagyon nem hittem azt, hogy túlélem, ha
Kronosz még egyszer táplálkozik belőlem.
Vagy Hüperión.
A remény… A remény, hogy valahogyan kijutok innen,
szertefoszlott, ahogy Kronosz táplálkozása a vége felé közeledett. A
küzdeni vágyás, a létezni akarás kihussant az ablakon. Elgyengült,
és én is elgyengültem, és… Nem bírtam már tovább. Csak az
anyukámat és a nagyszüleimet akartam látni. Erre vágytam, semmi
másra. ‘
Lépéseket hallottam odakintről, a hang felé irányítottam a
tekintetemet. Egy másodperc, és az ajtó nyikorogva kitárult. Nem
Hüperión jött be, és nem is Kronosz.
Hanem Perszész.
Valahol belül közönyösen felmerült bennem, vajon ez az alak mit
keres itt. Ő sosem jött be hozzám, már amennyire tudtam.
Bakancsos lábával megállt tőlem néhány lépésnyire.
– Nem bántalak.
Nem hittem neki. Egy pillanatig sem.
Letérdelt elém. Hűvös ujjaival az állam alá nyúlt,
hátrakényszerítve a fejemet.
– Szóval ébren vagy. Fel tudsz állni?
Rá se akartam hederíteni arra, amit kérdez, de azért egy kicsit
hátrébb húzódtam. Akadozott a légzésem, felületesen szívtam be a
levegőt. Kezemet a piszkos padlóra tettem, és feltoltam magam.
– Érdekes – mondta Perszész, és felemelkedett. – Már kezdtem azt
hinni, hogy kinyiffantál.
– Még nem – hörögtem, és magam alá húztam a lábamat.
Felálltam, kóválygott a fejem. Várjunk csak… Én szédültem, vagy a
helyiség forgott?
Egy lépést akartam tenni előre, de nem ment. A jobb térdem nem
bírta, aztán a bal is feladta. A földre vágódtam, de nem igazán
éreztem a vele járó fájdalmat.
– A pokolba! – morgott Perszész, ahogy lepillantott oda, ahova
zuhantam. Rámeredtem, de csak homályosan láttam a képét. –
Rosszabbul vagy, mint hittem.
Úgy éreztem, legszívesebben elröhögném magam. Mire
számított? Őszintén, mire? De nem bírtam nevetni. Hörögve szívtam
be és fújtam ki a levegőt, a szemem előtt fekete foltok vibráltak. Nem
jutott elég oxigén a tüdőmbe. Az izmaim kínzóan begörcsöltek,
zakatolt a szívem. Valami nagyon nem volt rendben a testemmel.
Olyan volt, mint ami kezd leblokkolni, és ebben semmi sem tudja
megállítani.
Mielőtt a sötétség teljességgel magával rántott, annyit hallottam,
hogy Perszész felsóhajt, és így morog:
– Nagyon ki lesz bukva!
 14.
FEJEZET

SETH

– AKKOR HÁT IGAZ? – Aiden a Merci elejéhez lépett, és Alex elé

állt. – Isten vagy.
Bármikor máskor szétröhögtem volna magam ezen a nyilvánvaló
védőmozdulaton, de akkor egyáltalán nem tartottam poénosnak a
helyzetet. Csak a Josie miatt érzett düh és a rémület munkálkodott
bennem.
– Hogyan hagyhattátok, hogy ez megtörténjen?
Aiden megfeszült, mint akinek a gerince helyére acélt ültettek.
– Mi hogyan hagyhattuk? Te hol a pokolban voltál?
– Én próbáltam megállítani. – Alex előlépett Aiden mögül, és
végre jobban megnézhettem. Arcának egyik felét halványodó seb
csúfította, és a jobb karját is zúzódások borították. – Ahogy Aiden is.
A semmiből termett ott, nem voltunk felkészülve rá. Kimerültek is
voltunk, és… – Elhallgatott, aztán rekedtes hangon folytatta. –
Küzdöttünk ellene, Seth. Mindent megtettünk, hogy ne tudja elvinni
Josie-t, de nem bírtuk megállítani.
– Alexet majdnem kinyírta. – Aiden hangja élesen szólt. –
Mindannyiunkat meg akart ölni.
Durván kifújtam a levegőt, tudtam, hogy ok nélkül haragszom,
mert csak saját magamra voltam totál pipa, és pontosan tudtam, kit
lehet igazán hibáztatni. Visszapillantottam Alexre.
– Jól vagy?
Bólintott, előrelépett, elém állt. Végigpásztázott a tekintetével.
– Tök ugyanúgy nézel ki. – Összevonta a szemöldökét. –
Mármint, ha most isten vagy, nem kellene… izé… jobban
hasonlítanod egy istenhez?
– Szerintem mindig is úgy néztem ki.
 Alex felhorkant.
Aiden mögötte a szemét forgatta.
– Tudunk beszélni?
Oldalra léptem, intettem egyet, mire a súlyos kapuk némán
kinyíltak.
– Odabent találkozunk.
Aiden már nyitotta a száját, hogy válaszoljon erre, de én abban a
pillanatban a fogadóterembe küldtem magam. Az volt a legnagyobb
szoba, jobbra attól, amiből sejtésem szerint már trónterem lett.
Basil, mint egy kísértet, megjelent.
– Vendégeink vannak?
– Igen. Alex és Aiden. – Az agyonhasznált bárszekrény alatt álló
kis fridzsiderhez léptem, és kivettem belőle egy hűtött palackos
vizet. – Gondolom, tudod, kik ők.
Bólintott.
– Természetesen, Küriosz – felelte, amiből tudtam, a falnak
beszélhetek.
Basil megfordult, és néhány perccel később bekísérte a döbbent
párt a szobába.
– Kértek inni valamit? – kérdeztem, és a bárszekrény felé
mutattam. – Nyugodtan szolgáljátok ki magatokat.
Alex szája szavak nélkül mozgott, aztán lehuppant egy nagy
méretű székbe. Szív alakú arca sápadtnak tűnt.
– Nekünk is meg kell hajolnunk előtted?
Nyersen felröhögtem.
– Habár veszettül szórakoztatna… – Félbehagytam a mondatot, és
Aiden felé néztem élesen. – De inkább ne.
Aiden a kezét a szék háttámlájára tette, ahol Alex ült, aztán
előrehajolt.
– De hogy lehet ez az egész?
Bár ez volt az utolsó, amiről beszélni akartam, tudtam, hogy amíg
el nem mesélem ezt az Idióták Kijelölt Istene agymenést, nem jutunk
semerre. Kitálaltam hát nekik, csak a táplálkozásról nem szóltam.
Nem értették volna, ahogy én sem értettem.
Alex le sem vette rólam a szemét.
– Szent ég, Seth!
 g
– Ja – dünnyögtem, és kortyoltam egyet a vízből. – Pontosabban
szent érzékeléseim, de most jobban aggaszt… Josie.
– Hallottuk, hogy elmentél az egyetemre, hátha kiderítesz valamit
Josie-ról, és ott tudtad meg, mi történt. – Aiden megmozdult, a szék
karfájára ült. Akkor vettem észre, hogy mindketten az őrszemek
öltözetét viselik: fekete taktikai nadrág, fekete póló volt rajtuk.
Lehet, hogy megölték őket, alkut kötöttek, félistenek lettek, de a
lelkük mélyén még mindig őrszemek voltak. – Deacon és Marcus
szólt – magyarázta Aiden. – Azt mondták, isten vagy, és fogalmad
sincs, Hüperión hol tarthatja fogva Josie-t.
– Próbálom érzékelni Josie-t, de nem megy. – Amikor mindketten
érteden tekintettel rám néztek, sóhajtottam. – Át tudom küldeni
magamat egyik helyről a másikra. Ezt csinálja Apollón és a többi
isten is, így jelennek meg és tűnnek el valahol. Ismerned kell hozzá a
személyt vagy a helyet, ahova menni akarsz, de én most sem Josie-t,
sem a titánokat nem érzékelem.
Aiden megdörzsölte a mellkasát.
– Gable-t visszavittük az egyetemre, szóval ő biztonságban van.
Deacon és Luke elindul, hogy megkeresse a Thunder Bayben lakó
félistent. Mi pedig idejöttünk. Nem volt könnyű rád találni.
– Emlékeztem, hogy emlegetted ezt az Androsz dolgot, és hogy
hasonlít a nevemre. – Alex hátratolta egy hajtincsét. – Amint
tudtunk, jöttünk, hogy elmondjuk, mi történt Josie-val. Amikor
leléptél… – Alex nem folytatta.
– Arra gondolsz, hogy miután öntudatlan állapotba kerültem, ti
meg bezártatok egy pánikszobába? – fejeztem be a mondatát.
Nem úgy tűnt, mint akinek lelkiismeret-furdalása lenne miatta.
– Mintha nem értenéd, miért tettük. Nem tudtuk, mivel állunk
szemben. Fogalmunk se volt, hogy istengyilkos lett belőled. Azt
hittük, csak egyszerűen elment az agyad. Hékás! Mintha nem
tudnád, hogy régen is ezt tették!
– Tusé – dünnyögtem erre.
– Josie azt tervezte, hogy eljön…
– Tudok róla – vágtam a szavába, és már undorodtam magamtól
meg az egész helyzettől. – Tudom, hogy ezt tervezte, és azt is, hogy
nem kellett volna lelépnem. Azt hittem, hogy miután elpusztítottam
 p gy p
Atlaszt, egy darabig meghúzzák magukat. Hogy lesz időm
megtalálni és kinyírni őket.
Alex oldalra billentette a fejét, összevonta a szemöldökét.
– Nem a te hibád volt, Seth.
Megráztam a fejem, a vizet a bárszekrényre tettem.
– Dehogynem. Meg tudtam volna állítani Hüperiónt. – Ökölbe
szorult a kezem. – És ezért meg fogom ölni. Mindegyiket.
– Nos – szólalt meg Aiden lassan. – Elvileg nem lenne szabad
megölnünk őket. Merthogy annak lennének bizonyos negatív
következményei. Apollón se volt elragadtatva attól, hogy végeztél
Atlasszal.
– Kurvára nem érdekel – morogtam, és viszketni kezdett a bőröm
a türelmetlenségtől. – Azt meg pont leszarom, mit gondol Apollón.
Aiden bölcsen témát váltott.
– Akkor most? Mi a terv? És még mielőtt azt akarnád mondani,
hogy nincs szükséged segítségre, már most mondom, hogy akkor is
segíteni fogunk.
– Josie közülünk való – szólt közbe Alex. – Igaz, hogy nem
ismerem annyira, de kedvelem, és szeretném, ha biztonságban és
épségben lenne. – Tekintetével az enyémet fürkészte. – Segítenünk
kell.
Jólesett a hozzáállásuk.
– Nem igazán tudom, hogyan lehettek a segítségemre, amikor
rohadod nem tudok semmit tenni. Folyamatosan keresem Josie-t, de
sehol sem találom.
– Csak van valami megoldás. – Aiden szélesebb terpeszbe állt.
Az óceánra néző üvegfalhoz sétáltam, és elnyomtam magamban
az egyre fokozódó pánikérzést, ami azt ordította, mi van, ha nem
találom meg Josie-t. Koncentráltam.
– Apollón és Herkules nem tudta érzékelni a többi hiányzó
félistent. Nyilvánvalóan ott kell lenniük nekik is, ahol Josie-t tartják.
– Oké. Akkor kell lennie valaminek… – ismételte meg Aiden, és
csak úgy villogott az ezüst szempár. – Alex és én ezen agyaltunk
egész úton idefelé.
– Szép kis túra volt! – jegyezte meg Alex nyersen, amiről tudtam,
hogy nem volt egyszerű dolguk, de most nem érdekelt annyira,
 gy gy g y
hogy rá is kérdezzek, mi történt. – Szóval jócskán volt időnk
gondolkodni ezen.
Több mint nekem, mert én ahelyett, hogy elfogadtam volna, mivé
lettem, azzal voltam elfoglalva, hogy hülyére igyam magam.
Szégyen volt a középső nevem.
– A titánoknak aetherre van szükségük, hogy visszanyerjék az
erejüket, igaz? – töprengett Aiden. – Két félisten és még Josie sem
lehet elég hat titánnak. Hétnek, amíg nem iktattad ki Atlaszt. Nem
elég nekik. A következő legjobb megoldást a tiszták jelentik
számukra.
Hallgattam, ahogy végigviszi a szálat, majd megfordultam.
– Ha ki tudnánk deríteni, van-e olyan környék, ahonnan több
tiszta is eltűnt, megtudhatnánk, hol a titánok rejtekhelye.
Alex bólintott.
– Hacsak nem különböző helyekről hurcolták el őket, mert akkor
ott vagyunk, ahol kezdtük. De reménykedjünk abban, hogy annyira
nem okosak, és valahonnan tényleg a szokásosnál több tisztát
raboltak el.
– Már kapcsolatba is léptem néhány őrrel, akikről tudom, hogy a
tiszták közösségeit védik – mondta Aiden. – Remélem, hamarosan
kiderül valami.
Megkönnyebbülést kellett volna éreznem, hogy legalább
valamilyen irányban elindultunk, de egytől egyig be voltak feszülve
az izmaim. Mert mi van, ha… Mi van, ha túl későn érünk oda?
Mi van, ha túl későn érek oda?

Leszállt az éj. Fogalmam sem volt, merre van Alex és Aiden.

Amikor legutóbb láttam őket, a papok és a papnők látványának
bűvöletében éltek, akiket vacsora után a templomnál láttak. Csendes
volt a ház, ahogy az óceán is. Magamra maradtam a
gondolataimmal, amik kizárólag Josie körül jártak.
Próbáltam érzékelni, egész nap rajta voltam, újra és újra
koncentráltam. Csak egy nap telt el azóta, hogy megtudtam, Josie-t
elrabolták, de egy egész örökkévalóságnak tűnt, hogy nem tudom,
mi történik vele, min megy keresztül.
 Végighúztam a kezemet az arcomon, összeszorítottam a szemem.
Ha nem kapunk semmi infót az őröktől, akikkel Aiden felvette a
kapcsolatot…
– Seth?
Leengedtem a kezem, megfordultam. Alex lépett ki az erkélyre.
Farmer és laza póló volt rajta, és ebben az öltözetben egy pillanatra
olyannak is tűnt, mint bármelyik halandó odakint a világban.
– Gyönyörű itt! – szólt, és tekintetét rólam az óceán felé emelte. –
És te ebben nőttél fel?
Nem válaszoltam. Alex a korláthoz lépett, felemelte az arcát,
becsukta a szemét, ahogy az édes illatú szellő fújdogált.
– Milyen érzés itt lenned? – érdeklődött.
Fanyarul elmosolyodtam, a langyos mészkőfalnak dőltem.
– Fel tudnám robbantani a helyet.
Alex lágyan felnevetett.
– Érthető. – Elhallgatott, majd lehajtotta az állát, és kinyitotta a
szemét. – Isten vagy, Seth. És most erre ne mondj semmi
baromságot, de tényleg az lettél.
– Bizarr, mi?
Elkerekedett a szeme.
– Elképesztően bizarr. Beszéltünk… ööö… Basillel. Ugye így
hívják? Igen. Basillel. Nagyon rendesnek tűnik.
– Az is.
Alex vetett egy pillantást a nyitott folyosó felé, de aztán rögtön
visszaemelte rám a tekintetét.
– Mondhatok valamit?
– Ha nemet mondok, nem mondod?
Elvigyorodott, és egy pillanatra eszembe ötlött a múltunk – láttam
minden jót és rosszat. Mellette voltam, amikor Caleb meghalt,
viszont sokszor át is vágtam. Kihasználtam őt, hogy energiával
töltsön fel, mielőtt még felébredt. Igen, kissé agymosott állapotban
éltem akkoriban, de ez nem mentség rá. Végül azért kiálltam
mellette, vagyis Alex és Aiden mellett. De ezzel még nem moshattam
kezeimet.
Időnként nehezen hittem el, hogy Alex tényleg ott áll előttem, és
nem próbál nyakon vágni.
 p y g
A tekintete összetalálkozott az enyémmel.
– Azt mondtad, felrobbantanád ezt itt, de mégsem teszed.
– Egy fát kinyírtam már.
Felvonta a szemöldökét.
– De az a Seth, akit ismertem, nem állna meg egyetlen fa
felégetésénél – mondta. – Ugyanúgy nézel ki, de sokkal
nyugodtabbnak tűnsz.
Pedig nem éreztem annak magamat.
– Azzal, hogy isten lettél, valami különös… Nem is tudom… zen
érzés vesz körbe. – Egy darabig nem szólt. – Felteszek még egy
kérdést. Miért mentél el?
Megfeszült a vállam.
– Muszáj megkérdeznem. – Alex felemelte a kezét, és a haját
kezdte csavargatni vele. Erről Josie jutott eszembe. Ő is így csinált,
amikor ideges volt. Egy pillanatra el kellett kapnom a tekintetemet
Alexről. – Mármint az látszik, hogy nem veszítetted el a fejed. Nem
rohangálsz összevissza, és teszel mindenféle gonoszságot. –
Felráncolta az orrát. – Ahogy mondtam, nyugodtabbnak látszol,
mint bármikor is voltál.
Összeszorítottam az állkapcsomat.
– És amikor elmentél, senkit sem bántottál. Jó, Gable-t és Luke-ot
kiütötted, de mindketten tudjuk, hogy csúnyábbat is tehettél volna.
Pedig számítottunk rá, hogy rosszabb lesz.
– Köszi a megszavazott bizalmat!
Alex elengedte a füle mellett a megjegyzésemet.
– De akkor léptél le, miután megláttad Josie-t. Pedig úgy tűnt,
hogy már jól vagy. Vagyis hát… – Lebiggyesztette a száját. –
Magadhoz képest.
Vicces pillantást dobtam felé.
– És őszinte leszek. Elküldtük Herkulest Apollónért, hogy
megmondja, hogyan tudunk elzárni téged. Josie mindvégig azon
volt, hogy megtaláljon. Kiállt melletted, küzdött érted. Úgy értem…
– Nem érted, Alex. – Eltoltam magam a faltól. – Vagy az is lehet,
hogy ha belegondolsz, megértenéd. Mindannyian megértenétek.
Alex összerezzent.
– Seth…
 – Amikor rájöttem, hogy valami veszettül megváltozott bennem,
amikor azt éreztem, amit éreztem, nem tudtam, hogy mire vagyok
képes. Azért mentem el, mert biztonságban akartam tudni Josie-t,
mert nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha miattam esik
baja.
Alex hátrahajtotta a fejét, a szemembe nézett.
– De most? Ha végre előkerül, mit fogsz csinálni?
Egy pillanatig csak meredtem előre, aztán megcsóváltam a fejem.
Visszafordultam az óceán felé.
– Későre jár, Alex, elég volt ennyi duma.
– Legszívesebben most behúznék egy nagyot neked!
– Hajrá! – mormogtam.
Alex kemény öt másodpercig nem szólt.
– Ne haragudj. Tényleg. Min mész keresztül? Elképzelni se
tudom.
Összeszorítottam a számat, nem szóltam semmit, amit nagyon jól
tettem, mert amikor hátranéztem a vállam felett, láttam, hogy Aiden
közelít felénk a folyosón.
– Hékás! – Aiden Alexhez lépett, átkarolta a vállát, és közelebb
húzta magához. – Miért nem vagy már ágyban? Mindjárt megyek
utánad.
Alex tétovázott, mert nem igazán szokta azt tenni, amire kérik,
vagy akár amit sugallanak neki. Jól meg is lepett, amikor azt mondta:
. – Rendben.
Dobott egy csókot Aidennek, aztán elköszönt, és elindult a
folyosó felé. Láttam, hogy Basil az ajtónál várakozik. Kilépett, és
azonnal csatlakozott is Alexhez. Valószínűleg teljesen odavolt attól,
hogy vendégek vannak a házban.
– A harmadik emeleti hálót választottuk, azt, amelyik az óceánra
néz – szólalt meg Aiden, és mellém állt a korláthoz. – Nem baj?
– Nem. Van vagy ezer használaton kívüli szoba itt.
– Ebben a házban nőttél fel?
Bólintottam.
– Egészen addig, amíg nem küldtek el Angliába, a Szövetségbe.
– Már akkor is volt templom az udvarban?
A szám egyik sarka felfelé görbült.
 gy g
– Nem. Nemrégiben épülhetett.
Aiden keresztbe fonta a karját, és a korlátnak dőlt.
– Azért szép ez a hely.
Felvontam a szemöldökömet, és azon tűnődtem, mi a fenét keres
idekint Aiden. A dolgok megváltoztak közöttünk. Oké, feladtam az
életen túli életemet azért, hogy ő halhatatlan lehessen. De
kétségkívül nem mennék tűzbe érte. Néhányszor dolgoztunk együtt,
de azért annyira nem kedveltük egymást. Mélyen legbelül tudtam,
hogy Aiden sok mindent nem bocsátott meg nekem. És nem is
hibáztathattam ezért.
– Alex mesélte, hogy be akartatok zárni, miután kinyírtam
Atlaszt.
– Csodálod?
– Nem. – Figyeltem Aident. – De oka van annak, hogy idejöttél
most, igaz?
– Lehet.
– Akkor meg ki vele!
Aiden halkan felnevetett, de a halvány mosoly eltűnt a képéről,
amikor rám nézett.
– Tudom, hogy min mész most keresztül.
– Igazán?
– Igen. – Le se vette rólam a tekintetét. – Amikor Alex rád
kapcsolódott, olyan volt, mintha elveszítettem volna. Kifordult
önmagából. Nehezen viseltem azt az időszakot, de aztán kiderült,
hogy nem is az volt a legrosszabb. Hanem az, amikor leszúrták, és
meghalt a karjaimban. Én meg azt se tudtam, mit tegyek. Csak
tartottam őt, és néztem, ahogy a vére végigfolyik rajtam, le a földre.
Ismét megfeszült az egyik izom az állkapcsomban.
– És az, amikor Alex Árésszal nézett szembe az egyetemen, és
hallottam minden egyes szót, hogy mit akar művelni vele, mégsem
tudtam a segítségére sietni. Soha nem éreztem magam annyira
kibaszottul tehetetlennek. Fortyogott bennem a méreg, közben pedig
felemésztett a rémület, és amikor végre bejutottam abba a szobába,
Alex már nem volt ott. Elvitték az Olümposzra, hogy felgyógyuljon.
Megbénított az a szörnyű érzés. Nem hiszem, hogy el kellene
magyaráznom neked, mit éreztem akkor, amikor Alex meghalt a
karjaimban, és azt hittem, soha többé nem látom viszont.
Összerezzentem egy kicsit.
– Szóval igen, tudom, mit érzel. Tudom, hogy minden egyes perc
óráknak tűnik, és minden óra egy egész esztendőnek. Tudom, hogy
azt érzed, tenned kellene valamit, bármit, csak hogy visszahozd
Josie-t, de közben tisztában vagy azzal, hogy semmit sem tehetsz. –
Aiden erőteljesen kifújta a levegőt, ahogy felegyenesedett. – Ennek
ellenére még most sem bírlak.
Ezen elnevettem magam.
– De senkinek sem kívánom, hogy átélje mindezt – tette hozzá, és
felém fordult. – Vissza fogjuk hozni Josie-t.
– Tudom. – Képes lettem volna városokat felégetni, csak hogy
visszaszerezzem.
Aiden megpaskolta a vállamat.
– Mihelyt hallok valamit az őröktől, te leszel az első, akinek
szólok.
– Köszönöm! – Könnyebb volt kimondani most ezt a szót, mint
korábban.
– Pihenj egy kicsit! – Hátralépett. – Vagy legalább próbáld meg.
Bólintottam, de amint Aiden kifordult az erkélyről, már csuktam
is le a szememet, és Josie-t kerestem. Tudtam, hogy ha kell, aznap
éjjel le se hunyom a szemem. Ahogy azt is, hogy másnap… Másnap
már muszáj lesz táplálkoznom. De abban a pillanatban arra még
csak gondolni se akartam. Kitágult az űr előttem, és legnagyobb
meglepetésemre – basszus! Igen! Hirtelen érzékeltem Josie-t!
Éreztem a lényét! Fenyőillat, sűrű földszag vette körül, olyan volt,
mintha nem is az óceán mellett lennék, hanem az erdő mélyén
állnék. Láttam Josie lenyomatát, és éreztem, hogy rá tudok
csatlakozni.
– Aiden! – pördültem meg kitágult szemmel. – Érzem!
– Micsoda? – Aiden azonnal visszafordult. – Josie-t?
– Igen. Megéreztem őt! A rohadt életbe, érzem! Megvan! – Mintha
legbelül égetett volna valami, értem kiáltva. – Mennem kell!
– Várj! – Aiden visszasietett hozzám. – Vigyél magaddal! Meg
tudod csinálni, ugye? Tudod, csapda is lehet akár!
 gy p
Ez bennem is felmerült. Átfutott rajtam, hogy ha tényleg csapda,
akkor azon nyomban felrobbantom az összes titánt, egytől egyig.
De okosan kellett cselekednem, és tudtam, hogy Aiden a
hasznomra lehet.
– Ha nekem harcba kell szállnom velük, akkor te mented ki Josie-
t. Kihozod, és elviszed onnan. Mindegy, hova mentek, rátok fogok
találni, és visszahozlak titeket ide.
Aiden kurtán bólintott.
Megszorítottam Aiden alkarját, újra rákerestem Josie
lenyomatára, aztán Aidennel együtt odaküldtem magam. Csak
néhány pillanatba telt, hogy az erkélyről eljussunk egy másik,
feltehetőleg a világ másik felén lévő helyre. Egy szilfaerdőben
találtuk magunkat. Sűrű lombkoronáján a napfény se hatolt át.
– A rohadt életbe! – morgott Aiden, és hátrált egy lépést, amitől
megbotlott. – De nem jó érzés!
Előreléptem, a fákat és a földet pásztáztam. Hevesen vert a
szívem. Jobbról, balról is energiát érzékeltem. Nem voltunk egyedül.
Valami olyan erőteljes hatalom áradt szét a helyen, ami nem Josie-ból
jött. Egy tőből kitört, moha fedte fa kidőlt törzséhez közelítettem.
Körbenéztem, minden érzékszervemet riadókészültségben tartottam.
Elgyengült a térdem, és bassza meg, majdnem a retkes földbe
haraptam, ahogy megtántorodtam előre.
Megláttam.
Megláttam Josie-t.
Az oldalán feküdt, háttal nekem. A haja csupa piszok volt,
mocsok fedte a pólója hátát. Mozdulatlanul, túlságosan is
mozdulatlanul hevert.
– Josie? – Elakadó hanggal böktem ki a nevét rekedten.
Semmi mozdulat. Még egy rándulás se.
A kidőlt fára támaszkodtam, átugrottam rajta, és guggolásban
értem Josie mellé. Kezemet a karjára tettem. Hideg tapintású volt a
bőre. Újra szólítani akartam, de hang nem jött ki a torkomon.
Óvatosan a hátára fordítottam, és gyengéden eltoltam a
hajtincseket az arcából. És akkor… azt is elfelejtettem, hogyan kell
levegőt venni.
 Két dolgot ismertem fel abban a pillanatban. Legelsőként azt,
hogy van szívem. Ott lüktetett a mellkasomban. És azt is
megtudtam, milyen, amikor egy szív megszakad. Mert az enyém
darabokra hasadt.
– Josie – suttogtam. Fájdalom és keserűség járt át, ahogy
kimondtam a nevét.
Sápadt arcát mindenféle színű zúzódások borították. Arca jobb
oldalán és a szemén élénklila ütésnyom éktelenkedett. A bőre
annyira fel volt dagadva, hogy ha ébren lett volna, se hiszem, hogy
ki tudta volna nyitni a szemét. A homlokán mélykék folt terült szét.
A szája kicserepesedett, az alsó ajka felrepedt. Száraz vér tapadt a
halántékára. Végignéztem rajta. A nyaka is zúzódásokkal volt tele. A
bőrén mindenhol ujjlenyomatok látszódtak. És harapásnyomok. Még
a lábfeje is tiszta vágás és vér volt. Zúzódások borították tetőtől
talpig.
De életben volt.
Ebben az egyben lehettem csak biztos, mert a mellkasa alig
láthatóan, meg-megakadva, de fel-le mozdult.
– Jól van? – hallatszott Aiden hangja valahonnan a közelből.
Akkor vettem észre, hogy Josie mindkét csuklóján vékony
aranyszalag fut. Még soha nem láttam olyat.
Próbáltam ismét megszólalni, de meg kellett köszörülnöm a
torkomat.
– Ne-nem hiszem.
Aiden halkan káromkodott.
Josie teste alá csúsztattam a kezemet, és összerezzentem, amikor
felnyögött. Heves, mindent elvakító, perzselő harag lobbant bennem,
ösztönszerű düh, ami már-már könyörgött, engedjek neki utat. Égett
ózonszag járta át az erdőt, hirtelen a hatalom jelenlétére lettem
figyelmes.
Akkor észleltem a titánt, amikor Josie-t a karomba vettem.
– Aiden – figyelmeztettem, és gyorsan felegyenesedtem. – Nem
vagyunk…
– Egyedül – fejezte be a mondatomat. – Tudom.
Megfordultam, és megláttam a titánt, néhány lábnyira Aidentől.
Azonnal felismertem.
 – Perszész! – hörögtem. – Rég láttalak!
– Rég bizony! – A sötét bőrű titán felemelte a kezét, ahogy a
fekete szemével követte a mozdulataimat. – Nem harcolni jöttem.
A tekintetemet rászegezve figyeltem, miközben a kidőlt fához
lépkedtem, és Aiden mellé álltam. Tisztán hallottam, mekkorát
sóhajtott, amikor meglátta, Josie milyen állapotban van.
Beleborzongtam.
– Segíteni akarok. – Perszész lassan leengedte a kezét. – A lányt
megigézték. Tudtam, hogy mivel most már… isten vagy – tette
hozzá élesen –, megpróbálod észlelni őt. De ez számodra is csak úgy
volt lehetséges, ha lekerül róla az igézés. Másodszor hoztam ki ide.
Mázlista vagy.
– Igazán? – kérdeztem vissza.
– Harmadjára már nem tudtam volna kihozni – mondta.
– Miért? – kérdezte Aiden határozottan. – Miért segítenél neki?
Engem nem érdekelt, miért tette.
– Mert kiszabadítottál a börtönből – felelte Perszész. – Úgy
éreztem, tartozom neked. A fivéreim nem fogják megtudni, hogyan
menekült el innen a lány. Nem számít. Majd keresnek másik
félisteneket.
Josie arcára néztem, hogy jól a fejembe véssem a sebeit, az alsó
ajka alatt felrepedt vöröslő bőrét, a mélykék foltokat a szeme alatt.
Láttam a harapásnyomokat a csuklóján. A felszakadt bőrt a felkarján.
A kibaszott ujjlenyomatokat az álián, a nyakán, a zúzódásokat a
karján, a sebeket a lábán. Ahogy ott tartottam Josie-t, éreztem, hogy
sokat fogyott, és nem attól, hogy koplalt.
Hanem az én hibámból.
– És arra is rájöttem, hogy ha küzdelem lesz, merthogy az
elkerülhetetlen lesz, ezt nem fogod elfelejteni – tette hozzá Perszész,
egyenesen nekem szegezve a mondandóját. – Nem fogod elfelejteni,
mit tettem érted.
– Hát persze! – dünnyögte Aiden. Megérintette a karomat. –
Indulnunk kellene.
Nem mozdultam.
– Ki tette ezt vele?
 – Legfőképpen Hüperión. Nála volt egy darabig. – Perszész
összefonta a karját a mellkasa előtt. – Aztán Kronoszhoz hozta.
– És? – sürgettem halkan.
Aiden mellém lépett, ahogy Perszész folytatta.
– Kronosz táplálkozott belőle. A csaj a te nevedet ordította végig.
– A pokolba! – morogta Aiden.
Ekkor fekete szakadék nyílt meg bennem, és semmi, semmi mást
nem éreztem, csak jeges, végtelen haragot. És ezúttal másmilyen volt
az érzés. Az ákása dühvel fonta körbe magát. Lassan felemeltem a
tekintetemet.
– Ott voltál?
– Én fogtam le. – Perszész megvonta a vállát. – Nem volt más
választásom. Amint tudtam, kihoztam, hogy rátalálhass.
Aiden felé fordultam, és így szóltam:
– Fogd meg!
Aiden összeszorította az állkapcsát, szó nélkül átvette Josie-t, és a
mellkasához húzta. Ekkor a titán felé fordultam, akit régen
kiszabadítottam. A titán felé, aki kihozta Josie-t, hogy rátalálhassak.
– Köszönöm – szólaltam meg, aztán összegyűjtöttem magamban a
lehető legtisztább hatalmat. A világ fehéres borostyánszínű fénybe
borult.
Perszész kinyitotta a száját, de már késő volt. Felemeltem a jobb
karomat, és útjára engedtem az ákását. A nyaláb mellkason találta.
Kitátotta a száját, de nem hang, hanem fényes kék folyadék zúdult ki
rajta. Az erek hálózata kitűnt a bőre alól, fehéren, aranylón világított.
Hangos pukkanás hallatszott, majd egy fényvillanás következett.
Aztán Perszész már nem volt többé.
Csak egy égett földdarab maradt a helyén.
 15.
FEJEZET

AMIKOR JOSIE-T ROSSZ ÁLMOK GYÖTÖRTÉK, befeszítette az ujjait, vagy

összehúzta a szemöldökét. A légzése még mindig felszínes volt, de
már egyenletesebben vett levegőt. Máskülönben meg sem mozdult.
Nem ébredt fel.
Ahogy az ágya mellett ültem a székben, még pislogni is alig
mertem, mert attól féltem, hogy Josie eltűnik. Hihetetlenül
sápadtnak látszott a sötétkék ágyneműben.
Csak néhány óra telt el azóta, hogy idehoztam, és az ágyamba
tettem. Már biztonságban volt. Senki nem jut át rajtam. Senki.
Bárkire, bármire lecsapnék mindenféle bűntudat nélkül, ha egy ujjal
is bántaná. De Josie az én döntéseim miatt került ilyen állapotba, az
én választásom miatt.
Az igazat megvallva nem arról volt szó, hogy azt gondoltam,
Josie nem képes megvédeni magát. Josie nem egy kétségbeesett,
bajba jutott lány volt. Láttam őt harcolni. Az Atlasz elleni
küzdelemből is kivette a maga részét, de azért Josie csak félisten volt,
a titánok pedig titánok.
Én pedig isten.
Amikor Alex elmondta, hogy megküzdöttek Hüperiónnal,
minden kétséget kizárólag tudtam, hogy Josie mindent megtett, ami
a hatalmából kitelt, hogy megvédje magát tőle. Az, hogy foglyul
ejtették, nem a gyengeségének volt köszönhető, ahogy az sem, hogy
most csak én tudtam biztonságban tartani.
Csak azt akartam, hogy nyissa ki a szemét.
Úgy gondoltam, hogy mivel Josie félisten, gyorsan fel fog épülni.
Még a félvérek is gyorsabban gyógyultak, mint a halandók. De
tudtam, hogy Josie-ból táplálkoztak. Az istenek tudják csak,
hányszor. Alig éreztem benne az aethert, és ez nagyon megrémisztett.
Akikből teljesen kiszívták az aethert, azokból daimónok lettek. Vajon
a félistenekkel is ez történik? Minden tudás mélyen bennem
rejtőzött, mégsem leltem hasznos válaszokra.
Végignéztem Josie mozdulatlan testén. Tetőtől talpig piszkos volt,
de még így is a legszebb nőnek találtam, akit valaha is láttam. Meg
akartam füröszteni, kibontani a földes ruhájából, megmosni a haját,
ledörgölni róla a mocskot és az őt körbelengő penészszagot, de nem
mertem megzavarni. Mindössze annyit tettem, hogy megpróbáltam
leszedni róla a karláncokat, mert korábban nem sikerült, és
megnéztem, nincsenek-e súlyosabb sérülései. De ezen kívül békén
hagytam. Még a kezét sem mertem megfogni, az is annyira sebes
volt.
– Gyerünk, Josie. Nyisd ki a szemed – súgtam neki. – Csak nyisd
ki a szemed.
Semmi választ nem kaptam. Ahogy akkor sem, amikor az apját
szólongattam. Mi a fenéért nem felelt? Még egyszer megpróbáltam
Apolíónért kiáltani, de nem jelent meg. Hogy lehet, hogy nem tudja,
mi történt a lányával? Hogy nem tudja, milyen állapotban van?
Egyáltalán rá se nézett? Semmit sem észleltem Apollónból,
akárhányszor próbáltam megkeresni.
Végeztem azzal a rohadékkal.
Kimerülten végighúztam a kezemet az arcomon. Csontig hatoló
fáradtság ült rajtam. Már bőven eljött az ideje a táplálkozásnak.
Kezdtem elveszíteni az önuralmamat. Úgy éreztem magam, mint
egy robbanni készülő atombomba.
Léptek zajára lettem figyelmes. Halkan kopogtak. Felemelkedtem,
az ajtóhoz sétáltam, és kinyitottam.
Alex állt a folyosón. Azonnal átnézett a vállam fölött a szobába.
– Hogy van?
Oldalra léptem.
– Még nem ébredt fel.
– Bemehetek? – kérdezte Alex, ami meglepő volt, mert mindig
előbb cselekedett, aztán kért rá engedélyt. De azért bólintottam. Alex
az ágy lábához lépett, ajkát vékony vonalba préselte össze. – Istenek!
Visszaültem a székembe, egyik kezemet végighúztam a
hajamban.
 – Én… – Éreztem magamon Alex tekintetét. Mellkason vágott a
tehetetlenség. – Én nem tudom, mit tegyek. Hogy hogyan segítsek
neki.
– Legyél itt vele, ezt kell tenned.
Kezemet az ölembe ejtettem.
– Ja. És azzal mit érek el?
– Fel fog ébredni, Seth. Fel kell ébrednie.
Josie-ra néztem. Nem voltam biztos abban, hogy felébred. Ha
halandó lenne, komoly kétségeim lennének afelől, hogy életben
marad-e. Görcsbe rándult a gyomrom.
– Láttál már ilyen karpántokat? – Josie csuklója felé böktem. –
Nem tudom, hogy kerültek rá.
Alex összeráncolta a homlokát.
– Nem. Azelőtt nem volt ilyenje.
Nagyon rossz érzésem volt azok miatt a karpántok miatt.
– Próbáltam elérni Apollóm.
Alex súlyosat sóhajtott.
– Én is.
Meglepett pillantást vetettem rá.
– Nem voltam biztos abban, hogy te megkeresed, vagy hogy
válaszol-e neked, ezért próbálkoztam én is, mihelyt Aiden elmesélte,
hogy Josie mennyire… Szóval, milyen állapotban van.
És ha Alexnek nem válaszolt, akkor ki a büdös francnak fog?
Igen. Végeztem vele. Végérvényesen.
Csend nehezedett a szobára. Aztán megszólaltam. Kimondtam,
ami a fejemben járt:
– Perszész azt mondta, Josie az én nevemet ordította, amikor…
Amikor Kronosz táplálkozott belőle.
Alex rám meredt.
– Azt mondta, előtte Hüperión táplálkozott belőle. Hogy egy
darabig nála volt. – Megfeszült az állam. – Hüperión gyűlöli
Apollónt. Annyira gyűlöli, hogy képes azért bántani Josie-t, hogy
azzal csalogassa vele magához. Azt hiszem… Azt hiszem, hallottam
Josie kiáltását néhány nappal ezelőtt. De meg voltam győződve róla,
hogy csak képzelődöm – magyaráztam. – Szerinted ő lehetett? Őt
hallhattam?
 Alex leült az ágy lábánál lévő padra.
– Nem tudom.
– És ha tényleg ő volt? – kérdeztem tompán. Előrehajoltam,
arcomat a kezembe temettem. – Nem válaszoltam neki. Nem
állítottam meg ezt az egészet. Josie értem kiáltott, én meg nem
feleltem.
– De nem is tudtál volna – nyugtatott Alex. – Addig nem, amíg
Perszész ki nem vitte Josie-t az igézésük alól.
– Azt se tudtam, hogy elhurcolták. Egész végig ott volt, és az
istenek tudják, mit műveltek vele. Én meg itt. – Undor áradt szét
bennem. – Ezt nem fogom megbocsátani.
Alex nem felelt rögtön.
– Szereted őt. – Volt némi meglepődés a hangjában. – Szerelmes
vagy belé.
Éles, száraz, köhögő nevetés tört fel belőlem, ahogy hátradőltem a
székben.
– Látom, ez meglep. Mintha én nem lennék képes ilyen érzésekre.
– Nem. Egyáltalán nem gondolom ezt, csak épp te…
Kérdőn felvontam a szemöldökömet.
Alex a távolba meredt.
– Egyszer megkérdeztem tőled, szeretsz-e valakit, mire azt
felelted: „Az beleszámít, hogy magamat szeretem?”
Kissé elmosolyodtam ezen.
Alex is.
– Nem vagy már ugyanaz a srác. Tudom, folyton ezt hajtogatom,
de tényleg megváltoztál. Mondtam már ezt, de még egyszer
kimondom. És nagyon örülök, hogy ilyen lettél.
Jó ég. Ledermedtem, eltűnt a halvány vigyor a képemről.
– Alex…
– Megérdemled a boldogságot. Megérdemelsz olyasvalakit, mint
Josie. – Rám emelte whiskyszínű szemét. – Komolyan mondom.
Egy pillanatra rám szegezte a tekintetét, aztán ismét Josie-ra
fókuszált.
– Nézd csak meg, mit tett vele a szerelmem. Magára hagytam. Azt
hittem, azzal védem meg, ha elhagyom. Azt hittem… De mindegy is,
mit hittem! A lényeg, hogy nem voltam mellette.
 y g gy
– Seth – szólalt meg halkan Alex. – Ne vádold magad emiatt. Ne
lépj rá arra az útra. Már jó ideje ezzel gyötröd magad. Hagyd abba
ezt a „minden az én hibám” dumát.
Erre valóban nem tudtam mit felelni.
Alex egy darabig hallgatott, aztán ismét megszólalt:
– És most mihez kezdesz?
– Mivel kapcsolatban? – Végtelen számú lehetőségre
gondolhatott.
Felhúzta az egyik lábát, és feltette a padra.
– Szereted Josie-t. Szerelmes vagy belé, de elhagytad. Ezzel,
mondhatni, lezártad a viszonyotokat, igaz? Amikor Aiden és én
feljöttünk az Alvilágból, már nem voltatok együtt. Szóval így kétszer
is elhagytad már.
– Ha nagyon számolom, háromszor – ismertem be, és szívem
szerint jó nagyot behúztam volna magamnak. – Háromszor hagytam
el, és még mindig nem változtak az érzéseim iránta. Ha lehet, csak
még jobban megerősödtek.
– A szerelem már csak így működik, seggfejkém!
Szúrós pillantást küldem felé.
– Tényleg így fogsz beszélni velem, holott tudod jól, mi vagyok?
– Tényleg úgy nézek ki, mint aki fél tőled, csak mert isten lettél?
Még mindig seggfej vagy. Nyilvánvalóan. Szereted őt, erre elhagyod.
Újra és újra. Csak a bolondok viselkednek így, tudod? Folyton
ugyanazt teszik, de mindig más kimenetelben bíznak.
Összehúztam a szemem.
– Josie itt van – folytatta Alex, rámutatva a lényegre. – És igazából
azt is tervezte, hogy utánad jön, hogy bebizonyítsa, hogyan érez
irántad, hogy mennyire szeret. Harcolni akart érted. Készen állt rá.
– Elhallgatott kicsit, hagyta, hadd ülepedjenek le a szavai
bennem.
– Most mit fogsz kezdeni mindezzel?
Hogy mit fogok kezdeni vele? Mielőtt megtudtam, hogy
Hüperión elhurcolta Josie-t, azt terveztem, hogy távol maradok
mindentől, még azután is, hogy kiderült, mi vagyok, és miért
vonzott mindig is annyira az aether.
 De amikor megtudtam, hogy Hüperión rabolta el Josie-t,
elhatároztam, hogy idehozom. De ennél tovább nem jutottam, és
abba se gondoltam bele, hogy túl nagy lesz számomra a kísértés, és
nem fogok tudni ellenállni.
– Nem vagyok jó neki – böktem ki a szavakat.
Alex felvonta a szemöldökét..
– Akkor meg próbálj meg jó lenni neki. Ez még nem jutott
eszedbe? Az, hogy magaddal küzdj meg, csak hogy vele lehess?
Kinyitottam a számat, de Alex csak mondta a magáét:
– A szeretet azt jelenti, hogy még akkor is ott vagy a másiknak,
amikor szar a helyzet. Ott vagytok egymásnak, és hisztek abban,
hogy a másik mindig ott lesz melletted. Amit te csinálsz, az nem
szeretet. Amint balhé van, te lelépsz. Lezársz, és eltolod magadtól. És
ez nem az a Seth, akit én ismerek.
Az összes izom megfeszült a hátamban.
– Jól van. Először is, elég ebből, már kezdesz idegesíteni.
Másodszor pedig, tényleg azt akarod, hogy az a Seth legyek, aki
korábban voltam?
– Először is, nem érdekel. – Oldalra billentette a fejét. – És
másodszor, az a Seth, akit ismertem, nem szaladt el a nehézségek
elől, még akkor sem, ha szörnyű dolgot tett. Légy férfi, Seth!
A jobb kezem ökölbe szorult, miközben értetlenül meredtem
Alexre.
– Tényleg azt mondtad, hogy legyek férfi?
– Azt. – Alex megvonta a vállát. – És ha kell, újra kimondom.
Légy. Férfi.
– Istenek – dünnyögtem fejcsóválva. – Nincs valami dolgod? Nem
akarod inkább Aident bosszantani?
– Nem. – Egy darabig nem szólt. – Komolyan azt hiszed, hogy el
tudod engedni?
Tekintetem Josie-ra vetődött. Az egész beszélgetés alatt nem
mozdult, és emiatt borzasztóan be voltam rezelve. Lassan
előredőltem, kezemet a kezére tettem. Végigáramlott az érzés a
karomban, élesen beszívtam a levegőt. Az igazság az, hogy ha
Hüperión nem fogta volna el Josie-t, és ha Josie emiatt nem kerül ide,
megpróbáltam volna ellenállni neki.
 gp
És kudarcot vallottam volna.
Mert tényleg szerelmes voltam belé.
És ha Hüperión nem rabolta volna el, ha a Szövetségben találok
rá, vagy akkor, amikor egy félisten után kutat, vagy épp idefele tart,
már nem lettem volna képes elhagyni újra. Mert szerettem.
– Nem – ismertem be halkan, és Josie sebes kezét a számhoz
húztam. Belepusziltam a tenyerébe. – Még ha nem is lennénk újra
együtt, akkor sem tudnám elengedni.
– Akkor talán vele is kellene maradnod – mondta erre Alex. –A
francba! Lehet, hogy elkéstél. Ahogy mondod, már háromszor
eltoltad magadtól.
Nyugtalanság járta át a bensőmet. Az soha fel sem merült
bennem, hogy talán Josie nem akar velem lenni. Na szép! Kicsit se
voltam magabiztos. Josie-ról Alexre emeltem a tekintetem.
Elvigyorodott.
– Muszáj volt rávilágítanom erre. De Josie szeret téged.
Valószínűleg meg fogja bocsátani, hogy elhagytad, de folyton nem
teheted ezt. Érted, ugye? Mert akkor annak nem lesz jó vége. Ha ezt
csinálod valakivel, akkor azzal egy idő után tönkreteszed.
Bassza meg.
Alexnek mindenesetre igaza volt. Egyszer azt mondtam
magamnak, hogy olyan leszek, akit Josie megérdemel, még akkor is,
amikor még értelme sem volt közös jövőről beszélgetnünk. De abban
a pillanatban, amikor azt éreztem, nem vagyok ura magamnak,
elhagytam őt. Azért tettem, hogy megvédjem, de pont az ellenkezője
lett a vége.
Végtelenül akartam őt, vágytam rá, és ez az érzés nyughatatlanul
dübörgött bennem. Már nem volt értelme küzdeni ellene. Milliószór
elhúzhatok, de mindig vissza fogok jönni. És ha nem ültem volna
abban a pillanatban, amikor belém villant az igazság, biztos, hogy
kicsúszott volna alólam a lábam.
És most már lehetett jövőnk. Lehetett örökkévalóságunk. És
lehettem az a férfi, akit Josie igazán megérdemel.
Vagyis, ha ő is ezt akarná.
Merthogy annyiszor ellöktem már magamtól, hogy az már lehet,
hogy sok volt neki.
 gy
De ha akartam, nagyon meggyőző tudtam lenni.
Puszit nyomtam a keze mindkét oldalára, és óvatosan
visszatettem. Nem feleltem Alex kérdésére, de szerintem vágta, mi a
helyzet. Megértette.
– Aiden azt mondta, kinyírtad Perszészt – szólalt meg aztán,
témát váltva.
– Ő fogta le Josie-t, amíg táplálkoztak belőle. Josie pedig végig
ordított. Nem maradhatott életben.
– Érthető. Szerintem helyesen cselekedtél, de úgy érzem, lesz
ennek némi földi utóhatása.
Megvontam a vállam.
– Nem akadtál ki amiatt, hogy nem vittünk magunkkal?
Felhorkant.
– Egy kicsit. Mert ha valami történt volna, azt se tudtam volna,
merre vagytok.
– Semmi nem történt volna – nyugtattam meg. – Ha ott vagyok,
nem történhet semmi.
– Ja. Még jó, hogy egyáltalán nem vagy nagyképű.
– Ez nem nagyképűség. Hanem az igazság, és… – Félbehagytam a
mondatot, amikor Josie ujjai megmozdultak. Előrehajoltam, és
lélegzet-visszafojtva vártam, remélve, hogy kinyitja a szemét.
Amikor egyértelműen látszott, hogy nem fogja, hátradőltem.
Sóhajtottam. – Hol az árnyad?
– Alszik.
– Nem kellene vele lenned? – Elhallgattam. – Célzás. Célzás.
– Ha-ha. Ott vagyok, ahol lennem kell.
Összetalálkozott a tekintetünk, és igen, megint csak elkapott az a
különös érzés, ahogy ott ültünk ketten, azok után, hogy annyi
mindenen keresztülmentünk. Hogy Alex még azok után is itt van
mellettem, miközben Aiden alszik, és nem őt védelmezi. Pedig annyi
mindent okoztam már Alexnek. Annyi mindent okoztam már nekik.
Alex elmosolyodott.
És akkor bevillant, és szinte meg is hökkentett, hogy Alex tényleg
megbocsátott nekem. Megbocsátott, én pedig azt se tudtam, mit
kezdjek ezzel, hogyan kezeljem a helyzetet. Megköszörültem a
torkomat.
 Szerencsére ekkor halkan kopogtak az ajtón, így nem kellett azon
agyalnom, hogyan reagáljak minderre.
Alex felpattant a pádról, az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Karina jött
be a szobába, Alex felé biccentett a fejével.
– Bocsáss meg, Küriosz, hogy megzavarlak, de idő van.
Alex felvonta a szemöldökét a Küriosz szó hallatán.
Tudtam, mire gondol Karina.
– Később.
– Ne haragudj, Küriosz, de nem hiszem, hogy bölcs dolog várni. –
A főpapnő Josie felé pillantott.
– Itt kell lennie Josie-val – szólalt meg Alex összefont karral.
Összehúzta a szemét, jelezve, hogy ha kell, áthajítja Karinát a falon.
Durván kifújtam a levegőt, és bár utáltam, de be kellett látnom,
hogy Karinának igaza van. Nem végződne jól, ha tovább várnék. Fel
kellett töltenem magam energiával, mert nem lehetett tudni, mi
következik.
– Maradj itt vele! – mondtam Alexnek, és fáradtan felálltam a
székből. – Kérlek!
Alex összezárta a száját, bólintott, de közben bizalmatlan
pillantást vetett Karinára. Tudtam, hogy mindent el kell
magyaráznom neki. Nem húzhatom tovább. Karina kihátrált a
szobából, és várt. Én követtem, és becsuktam az ajtót magam mögött.

JOSIE

Amikor felébredtem, olyan érzés hasított belém, mintha

bealtatózva kellett volna keresztüljutnom a futóhomokon. Tudtam,
hogy ki kell nyitnom a szemem. Mintha Seth kérlelését hallottam
volna, de az lehetetlennek tűnt, mert Seth nem volt itt. A pokolban
voltam, várva arra, hogy Hüperión visszavigyen Kronoszhoz. Vagy
Perszész volt az? Őt láthattam? Nem emlékeztem.
A betonpadló olyan… puhának és melegnek tűnt.
 Nagy levegőt vettem. A szag? Hogyhogy nem fulladoztam
azonnal a nyirkos, dohos szagtól? Remegés járt át. Mintha
beszédhangokat hallottam volna. Hangokat, amiket felismertem.
Küriosz?
Mester?
Tényleg muszáj volt kinyitnom a szemem. Minden erőmet
összeszedve végül sikerült. Az egyiket legalábbis. A jobb szemem
csak résnyire nyílt. Annyira be volt dagadva, hogy jobban nem ment.
Nem igazán tudtam, mi történt. Amikor legutóbb Hüperión
visszavitt abba a raktárépületbe, minden olyan homályos volt.
Táplálkozott belőlem, mielőtt Kronoszhoz vitt, és… Úgy éreztem, túl
sokat elvettek belőlem.
Mintha valamit megszakítottak volna bennem.
Próbáltam fókuszálni. Lassan rájöttem, hogy egy ágyon fekszem.
Egy hatalmas, kényelmes ágyon, és a bézs színű mennyezeti díszítést
bámulom. Hatalmas ventilátor legyezett halkan, legyezői
virágszirmokhoz hasonlítottak.
A torkom elképzelhetetlenül ki volt száradva. Tekintetemet a
mennyezetről az ágy lába felé erőltettem nagy nehezen. Egy lány állt
ott, háttal nekem, keresztbe tett karral, és a csukott hálószobaajtót
bámulta.
Nagyot dobbant a szívem. Lehet, hogy…? Próbáltam mozgatni a
nyelvemet, de nem ment. Álmodom? Jaj, istenek, ha csak álmodom,
és majd felébredek, nem fogom túlélni a következőt. Nem leszek
képes rá. Újra próbálkoztam, hogy megszólaljak.
– Alex? – krákogtam.
A lány azonnal megpördült, tágra nyílt szeme megkönnyebbülést
tükrözött.
– Josie! – Az ágy oldalához szaladt, bepréselve magát egy üres
szék és az ágy közé.
– Ez… csak álom? – kérdeztem reszelős hangon.
Eltorzult a gyönyörű arca.
– Nem. Nem álom. Biztonságban vagy.
Biztonságban?
– Ó, isteneim, hát tényleg felébredtél! – Látszott rajta, hogy alig
tudja türtőztetni magát, nehogy rám másszon. – Hogy érzed magad?
 j g gy gy g
– Én… – Ki volt száradva a szám. Zavartan néztem körbe. A
kezem a nyakamhoz kaptam, és összerezzentem.
Alex visszahúzódott az ágytól.
– Szomjas vagy? Hozok valamit inni! – Megfordult, és eltűnt a
látómezőmből. Egy másodperc múlva már újra ott volt egy üveg
vízzel. A kupakját már lecsavarta. – Tessék. Hadd segítsek!
Mindenem sajgott, ahogy Alex segített felülni. Tenyeremet az
ágyra támasztva próbáltam tartani magam, amíg egy egész
párnahegyet pakolt mögém. Hátradőltem, az üveget a számhoz
emelte. Ahogy a nyelvemet elérte az első hűs korty, felnyögtem, de
még nem volt elég. Néhány cseppnek érződött csupán.
Felemeltem a karomat, összehúzódtam, ahogy a fájdalom
végignyilallt az oldalamon, de megmarkoltam az üveget, és
próbáltam magasabbra emelni. Még több isteni finom víz jutott át
így a kicserepesedett számon.
– Lassan. – Alex kivette az üveget a halálos szorításomból. –
Lassan kellene elkortyolgatnod.
Igaza volt, de napok óta nem jutottam tiszta ivóvízhez. Remegett
a kezem, ahogyan a keze fölött tartottam az üveget. Alex
összeszorította a száját, aztán megengedte, hogy még egy kortyot
igyák. Így telt el néhány perc, egészen addig, amíg elfogyott a víz.
Alex leengedte az üveget.
– Ó, istenek, annyira aggódtunk!
Még több vízre vágytam, de éreztem, hogy felkavarodik a
gyomrom.
– Ti… mindenki jól van?
Alex felvonta a szemöldökét.
– Isteneim, igen, jól vagyunk. Mindannyian. Miattunk ne aggódj.
Annyi kérdés kavargott bennem, de úgy tűnt, pókhálós az agyam.
Amikor lenéztem magamra, észrevettem, hogy még mindig ugyanaz
az ocsmány ruha van rajtam.
– Hol… hol vagyok?
– Seth házában.
Összerezzentem. Minden porcikám belesajdult.
– Seth… Seth itt van?
 – Itt. – Alex a csukott ajtó felé pillantott. – Épp most ment ki. Itt ült
veled. Elment, és visszaszerzett téged a…
Megmozdultam, mielőtt Alex befejezhette volna a mondatot. Seth.
Látnom kell. Itt van. Mit sem törődve a fájdalommal, lecsúsztam az
ágy másik oldalán. Ahogy a talpam földet ért, felhördültem. Nem
bírtak el a lábaim, a földre csuklottam.
– Josie! – Alex már ott is termett mellettem, letérdelt, és átfogta a
derekamat.
– Jól vagyok. – Összeszorítottam a fogamat, miközben Alex
segített felállni. – Látnom kell őt.
– Mindjárt visszaér. – Alex próbált visszavezetni az ágyhoz. –
Szerintem várd meg itt.
Minden erőmet összekaparva eltoltam magam Alextől, és
átcsoszogtam a szobán. Az ajtóhoz értem, és csak annyi szusz
maradt bennem, hogy egy kicsit kinyissam. Kipréseltem magam
rajta, a tekintetem vadul végigpásztázta a széles folyosót fel és le.
Egy-egy pillanatra leveles növények és márványszobrok látványa
tárult elém.
Hallottam, hogy Alex a nevemen szólít.
Valamiféle ösztöntől vezérelve végigbotorkáltam a folyosón,
finoman eltolva a fehér függönyöket. Tudtam, hogy Alex követ, de
nem álltam meg, amíg a kifelé vezető árkádsorig nem értem. A
tenger sós illatához valami édes aroma is keveredett. Talán
virágillat? Nem tudtam biztosan, csak annyit, hogy nem hasonlított a
raktárépület bűzéhez. Friss, tiszta és belélegeznivaló volt a levegő
idekint.
Gyenge, remegő lábbal haladtam, pedig úgy éreztem, ott helyben
inkább lefekszem a padlóra. De Seth itt volt, nekem pedig
szükségem volt rá. Látni akartam. Kényszerítettem a lábamat arra,
hogy továbbvigyen, miközben könny égette a szememet.
Kezemet a falnak támasztva vonszoltam végig magam az
árkádsoron, ki az erkélyre. Úgy éreztem, lelassult az idő, ahogy
elnéztem balra, majd jobbra. És aztán megállt az idő.
Egyszerűen megállt.
Ott találtam Sethet.
 Először már a puszta ténytől, hogy látom őt, megmerevedtem.
Úgy tűnt, egy egész örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára láttam.
Nevetségesen hangzott volna, ha Sethre azt a jelzőt használom,
hogy gyönyörű, de csak ez a szó jutott eszembe róla. Pedig még
annál is gyönyörűbb volt, mint amilyenre emlékeztem.
Rakoncátlanul megnőtt, a nap színében pompázó haja tincsekben
hullott szépséges homlokára. Széles, magas járomcsont.
Márványszerűen ívelt, erős áll. Aranyló bőr. Tökéletes vonásokkal
bíró arc, csodásan faragott idomok. Sötét farmert és szűk, szürke
pólót viselt.
Még a szimbólumait is ki tudtam venni.
Az elképesztő borostyánszínű rúnák végigkacskaringóztak a
fedetlen bőrön. Ritka pillanatok egyike volt, hogy látni lehetett őket.
Nem volt egyedül.
Jaj, istenek! Seth nem volt egyedül. Nem. Egy pillanatra azt
hittem, mégsem ébredtem fel teljesen. Csak egy rémálom, amit látok.
Mert Seth egy másik nőt ölelt.
 16.
FEJEZET

A SZÍVEM FÁJDALMASAN VERŐDÖTT a bordáimhoz, mialatt a férfira

meredtem, akit szeretek – akibe szerelmes vagyok és aki közvetlenül
egy másik nő mellett állt. Átkarolta. Egyik kezével a nő kicsi vállát
szorította, a másikat a melle alatt tartotta. Csukva volt a szemük, a
nő feszült arckifejezése pedig azt tükrözte, hogy épp…
Jaj, istenek!
Próbáltam felfogni, mit látok. Valahol pontosan tudtam, mi
történik, de a gondolataim mégsem álltak össze értelmesen. Az egyik
lepattant a másikról, én meg nem voltam képes összefogni őket.
Ez, minden más után, már túl sok volt.
Hátrabotladoztam, és kinyújtottam a karomat, nehogy
végigcsússzak a falon úgy, mint aki ott helyben idegösszeomlást
kap. Pedig lehet, hogy közel álltam hozzá, mert nem bírtam megálljt
parancsolni a zihálásomnak, ami az amúgy csendes erkélyen
mennydörgésnek hallatszott.
Seth teljes testtel összerezzent. Megpördült, és kikerekedett az a
gyönyörű borostyánszínű szeme, amikor észrevett.
Alex jelent meg mellettem. Tajtékozott a méregtől, de Seth még
csak rá se pillantott. Úgy meredt rám, mintha egy sírból felkelt
kísérletet látna, mint aki nem is számított arra, hogy viszontlát. Talán
ez is volt az igazság, hiszen elhagyott.
Én pedig azt gondoltam, tényleg nem is számított arra, hogy újra
találkozunk.
Seth felém lépett egyet, és úgy tűnt, abban a pillanatban már meg
is feledkezett az arany selyemruhás nőről.
– Josie?
A hangja, ahogy rekedten kimondta a nevemet, robbanásként
hatott az érzékszerveimre. Valódi volt minden. Valódi. A tekintetem
közte és a nő között ingázott. A nő elmosolyodott, és összekulcsolta a
kezét. Élesen beszívtam a levegőt.
 Hirtelen megmozdultam, de azt se tudtam, mit teszek, vagy hova
megyek. Csak abban voltam biztos, hogy muszáj minél messzebb
kerülnöm innen. Oda, ahol gondolkodhatok, ahol rendbe rakhatom
a kusza gondolataimat és a túlcsorduló érzéseimet.
– Ez most komoly? – Hallottam, hogy Alex megszólal, a
hangjában hitetlenség csengett. – Azok után, amiről beszélgettünk?
Tényleg?
– Ne most! – csattant fel Seth, és nekem fogalmam se volt, miről
vitáznak. – Josie! – szólt újra. – Várj!
Megfordultam, bebotladoztam a házba, minden egyes lépés fájt.
Lihegve vettem levegőt. Apró, viliódzó pöttyök zavarták össze a
látásomat. Összeszorítottam a szemem, ahogy elkapott a szédülés.
– Josie! – Seth hangja közelebbről szólt. Megálltam, mert nagyon
forgott velem a világ, és össze kellett szednem magam. Nehezemre
esett a gyaloglás, de a hang, amit akkor hallottam, és az a hangsúly,
amit nem tudtam mire vélni, még keményebbnek tűnt. – Alex! –
szólt Seth. – Magunkra hagynál minket?
– Nem tudom, jó ötlet-e magatokra hagyni titeket most! – vágta
oda Alex.
Istenek, ő is látta azzal… Azzal a nővel. Annak ellenére, amik
akkor végigfutottak a fejemben, és mindaz, ami történt velem,
éreztem, hogy zavaromban elvörösödöm. Fogalmam sem volt, mi
történik.
– Alex. – Seth hangja figyelmeztetően csengett. – Menj, és foglald
le magad valamivel!
– Josie, magatokra hagyhatlak titeket? – kérdezte Alex, és szívem
szerint felszívódtam volna a sűrű levelű cserepes növények között. –
Mert ha nem, eltüntetem innen ezt a seggfejet!
Seth dühödten kifújta a levegőt. Kinyitottam a szemem. Csak
Alexre bírtam ránézni. Haragos volt az ábrázata, és az volt a
gyanúm, hogy szíve szerint tényleg nekimenne Sethnek.
– Én… jól vagyok – nyögtem ki. – Jól vagyok.
Alex tétovázott, és vetett még egy szúrós pillantást Seth felé.
– Seggfej vagy. Igazi seggfej! – Felém fordult, és halványan
elmosolyodott. – Később megnézlek.
 – Oké – suttogtam, és már-már azt kívántam, bárcsak ne küldtem
volna el. Mert ahogy Alex végigment a folyosón, egyedül maradtam
Sethtel. Furcsa volt, mert mielőtt Hüperión megjelent, mielőtt
odakint megláttam Sethet, másra se vágytam, csak arra, hogy
kettesben legyek vele.
– Meg tudom magyarázni – szólalt meg Seth a következő
pillanatban.
Elképesztő, nyers nevetés tört fel belőlem. Ez volt a lehető
legvalószínűtlenebb közhely, amit valaha is hallottam.
– Tudom, minek nézett ki, de bármit is gondolsz, tévedsz –
folytatta és hallottam, hogy közelebb lép. Tekintetem a mellkasára
vetődött – És el fogom magyarázni neked, csak nem most van itt az
ideje.
A falnak dőltem, egy félkarú fickót ábrázoló szobor mellett.
Zsongott a fejem. Nem igazán tudtam, Seth hogyan tudná
elmagyarázni az odakint történteket. A nő, bárki is legyen,
elképesztően gyönyörű volt, én meg nem is nézhettem volna ki
ocsmányabbul abban a pillanatban. Mocskos voltam, rám száradt a
vérem, és ki tudja, még mi.
– Hadd vigyelek vissza az ágyba! – Seth közelebb lépett, odaért
hozzám.
– Nem! – Erőtlenül feltartottam remegő karomat.
Seth megtorpant, és lassan végre a szemébe néztem. Eltűntek a
jelek. Egy izom ugrált az áliában, de amúgy minden érzelemtől
mentes volt az arckifejezése. Összeszorult a szívem. Már láttam ezt a
nézését. Túl sokszor.
– Josie, kérlek, hadd segítsek!
Segíteni akart, és abban semmi rossz nincs. Igaz? Tekintetem a
kezemre esett. Elhúztam a számat. Piszkosak, véresek voltak az
ujjaim. A karom is. Csak foltokban látszott ki a bőröm, és még az is
messze volt attól, amit tisztának lehet nevezni. És a karpántok. Azok
az átkozott karpántok még mindig szorosan tapadtak a csuklómra.
– Le… le kell zuhanyoznom. – Ahogy kimondtam ezeket a
szavakat, rá is jöttem, mennyire nevetségesen hangzanak, mert még
frissen, tisztán se nézhetek ki úgy, és egy tusolás nem fogja
helyrehozni ezt a nyavalyás dolgot, ami most tönkrement. De ennek
ellenére is le akartam mosni magamról a mocskot és a vért.
Seth szemöldöke összeszaladt.
– Hadd vigyelek vissza az ágyba. Ettél már?
Végigsimítottam a ragacsos karomon, és megráztam a fejemet,
amikor az ujjaim az egyik karpánthoz értek.
– Nem. Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára.
Eltűnt az üres tekintet. Együttérzéshez hasonlító kifejezés jelent
meg Seth arcán.
– Akkor, kérlek, engedd meg, hogy hozzak neked valami
ennivalót.
Nagyot nyeltem, ahogy éreztem, hogy gombócba szorul a
torkom, és arra gondoltam, az étel talán enyhítené a gyomromban
érzett kongó fájdalmat. De előtte le kellett zuhanyoznom.
– Nekem… muszáj tisztálkodnom.
Seth szeme kikerekedett, ahogy a teste ismét összerezzent, és
nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de úgy tűnt, nem jönnek ki rajta
a szavak. Aztán élesen megemelkedett a mellkasa.
– Rendben. Akkor segítek.
Eltoltam magam a faltól.
– Megoldom egyedül. Csak azt kell tudnom… merre van a
fürdőszoba.
– Josie, elég! Hiszen menni is alig tudsz! – Seth ismét előrenyúlt,
és ezúttal nem állt meg. Óvatosan a felkarom köré fonta a kezét.
Összerezzentem, és azt se tudtam, vajon azért, mert fájt az érintése,
vagy azért, mert hozzám ért. – Kérlek, hadd segítsek!
Szótlanul álltunk ott egymás közelében. A nyakát bámultam
ezúttal, és olyan… olyan volt, mintha hirtelen két idegen lettünk
volna. Két ember, akiket szétválasztott az élet, és két különböző
irányba mentek, aztán váratlanul mégiscsak egymáshoz sodorta őket
a sors.
– Segíteni fogok – jelentette ki Seth a következő pillanatban. – És
ez így lesz.
Túl erőtlen voltam ahhoz, hogy ellenkezzem. Bólintottam, mire
Seth villámgyorsan cselekedett, és fogalmam sincs, hogyan, de a
karjában kötöttem ki. A mellkasához ölelt, arcomat a vállán
 j
pihentettem, mire a szívem ismét úgy felpörgött, mint egy
gyümölcscentrifuga. Hányszor rettegtem attól, mialatt Hüperión
fogva tartott, hogy Seth már soha többé nem ölel át! Erre ismét a
karjaiban voltam.
Percekkel azután, hogy valaki mást karolt.
Könnyek szöktek a szemembe. Annyi minden miatt kellett
aggódni, annyi minden miatt kellett sírni és idegeskedni, erre most…
Most még ez is.
Seth végigsietett a folyosón, és egy szempillantás alatt
visszaértünk a hálószobába.
Az ággyal szembeni kétszárnyú ajtóhoz lépett, és a bakancsos
lábával benyomta. Nem szólt semmit, miközben leültetett egy
akkora kád szélére, ami felért egy kisebb medencével.
– Zuhany vagy fürdő? – kérdezte halkan.
Végigpásztáztam a pazar fürdőszobát, a fehér márványt és a
sorban felakasztott elegáns törülközőket, és fájdalmasan nem
odaillőnek éreztem magam.
– Ez most… az otthonod?
– Itt nőttem fel. – Seth elém térdelt, magára vonva a figyelmemet.
Feltűnt, hogy nem az otthonának nevezte a helyet. – Régen ez volt az
egyik vendégszoba és fürdő.
Szent egek, akkor milyen lehet a fő hálószoba?
– Engedjek vizet a kádba, vagy tusolni szeretnél? – kérdezte ismét
gyengéden.
A fürdés gondolata csodásan hangzott, de a víz azonnal tiszta
kosz lenne, mihelyt belemerülnék.
– Tusolni.
Seth egy pillanatig csak nézett rám, aztán gyorsan
felegyenesedett. Megfordult, és odalépett egy zárt, belépős
zuhanyzóhoz. Nem volt előtte függöny, de magas fal vette körül, így
nem is volt szükség rá. Legalábbis a legtöbb embernek nem lett
volna rá szüksége, de én valószínűleg eláztatom majd az egész
fürdőszobát.
Amikor Seth megnyitotta a vizet, és megindult az esőztető tusoló,
akkor kezdtem igazán felfogni, hogy szabad vagyok. Nem arra
fogok kelni, hogy Hüperión fölém hajol. Nem hurcolnak át egy
 g gy p j gy
másik helyiségbe. Nem kell minden ébren töltött másodpercemben
küzdenem. Végigfutott rajtam a borzongás, halk nyögés szakadt fel
belőlem.
– Jól vagy? – Seth azonnal letérdelt elém, kezét a térdemre
helyezte. – Josie?
– Igen – suttogtam, és megköszörültem a torkomat. – Én csak… –
Annyi minden kavargott bennem. Ijedt voltam. Sajgott mindenem.
Össze voltam zavarodva. Megkönnyebbültséget éreztem. Fájdalmat.
Kimerültséget. A szívem néhány nap leforgása alatt ezerszer
darabokra hullott.
– Ez nem igaz. Hülyeség volt ilyet kérdeznem. – Seth az
arcomhoz érintette az ujja hegyét. – Bárcsak elmulaszthatnám a
fájdalmadat! Bármit megtennék, hogy így legyen.
Elakadt a lélegzetem. Annyira őszintének tűnt, de akkor meg mit
csinált odakint? Mit csinált egész idő alatt? Hogyan kerültem ide?
Megküzdött a titánokkal és kiszabadított? Kavarogtak bennem a
kérdések, de akkor nem akartam feltenni őket.
– Elhagytál. – Mindössze ennyit tudtam kibökni.
Seth lecsukta a szemét, leejtette a kezét. Gőz töltötte be a
fürdőszobát. Seth lehajtotta a fejét, az álla majdnem a térdemhez ért.
– Tudom. Ha azt mondom, hogy sajnálom, azzal nem fogom
tudni megváltoztatni, sem azt, ami történt veled. De akkor is
sajnálom. – Szempillája felemelkedett, és azon keresztül pillantott fel
rám. A tekintete furcsán homályos volt. – Soha életemben nem
sajnáltam semmit ennyire.
Egyre inkább elfacsarodott a szívem.
– Le kell zuhanyoznom – krákogtam.
Seth olyan mozdulatlan lett, mint a folyosón lévő szobrok, majd
szaggatottan kifújta a levegőt.
– Be tudsz állni oda?
Nem lesz könnyű, de abban se voltam biztos, hogy szeretném,
hogy Seth segítsen. Persze, korábban már látott úgy, de most… Most
nem akartam.
– Be.
Nem úgy nézett rám, mint aki elhiszi, de ismét megérintett. Csak
az ujja hegyével ért az arcomhoz, de én alig bírtam megállni, hogy
 jj gy g g gy
ne simuljak bele az érintésébe.
– Biztonságban vagy itt. Innentől kezdve biztonságban leszel.
Ismét a szó. Biztonság. Hamisan csengett, mert ha bármit is
megtanultam a titánoknál töltött idő alatt, pont az volt, hogy senki
sehol nincs biztonságban. De azért bólintottam.
Seth néhány másodpercig még mereven figyelt rám.
– Kint várok. Ha bármire szükséged van, szólj.
Egy darabig még nem mozdult, aztán leejtette a kezét. Felállt és
kiment a fürdőből. Résnyire nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja,
ha elakadok, ami nagyon is valószínű volt.
Néhány percig még a kád szélén ültem, aztán nekiláttam a
fájdalmas műveletnek, hogy lehámozzam magamról a förtelmes
ruhát. A földön hagytam a piszkos darabokat, és soha többet látni se
akartam őket. Egy kilencvenéves aggastyán lendületével csoszogtam
a tusolóhoz. Elhaladtam a párás tükör előtt.
Nem sokat láttam magamból, de annyit igen, hogy tudjam,
rettenetesen nézek ki.
Belekapaszkodtam a tusoló falába, és beléptem a meleg vízsugár
alá. Elakadt a lélegzetem, amikor a bőrömhöz ért a víz. A testem
egyszerre sajgott és lélegzett fel. Égett a sok seb a bőrömön, mintha
ezer tűzhangya harapná, de a vízsugár alatt maradtam, és felfelé
tartottam az arcomat. Remegő térddel álltam ott, miközben a víz
lemosta rólam a többnapos piszkot és a rám száradt vért.
Rosszabb is lehetne.
Ezt hajtogattam magamban, ahogy lenéztem, és egy samponos
flakon után nyúltam. Rózsaszínes-barnás víz lepte el a tusoló alját, és
örvénylett a lefolyó felé. Két adag sampon, egy balzsam és egy
fájdalmas, tetőtől talpig súrolás kellett ahhoz, hogy végre tiszta víz
folyjon le.
Még utána is a zuhany alatt maradtam. Megpróbáltam kitisztítani
a piszkot a körmöm alól, és miután sikerült, újra lemosakodtam. A
csuklómat áztattam, hátha le tudom szedni a karpántokat.
Dörzsöltem, amíg már fájdalmasan kivörösödött a bőröm, de aztán
feladtam. Addigra már olyan illat szállt a fürdőszobában, mint egy
botanikus kertben.
 Nem engedtem magamnak, hogy belemerüljek abba, amik
történtek. Egészen addig nem, amíg a csaphoz nyúlva nem éreztem
azt, hogy az első igazi gondolat végre átszakítja a ködöt, és örömmel
tölt el, hogy ismét tiszta vagyok.
Az anyám halott.
Végleg eltávozott.
Amíg Hüperión fogva tartott, nem engedtem meg magamnak azt,
hogy túl sokszor erre gondoljak. De most, hogy már itt voltam,
előkotortam az emlékeim közül, milyen volt az arca, a szinte mindig,
távolba révedő tekintete, a kedves mosolya.
Nem menekülhetett meg.
Többé már nem várhatom azt, hogy viszontlássam.
Az apám hazudott, és hagyta, hogy ott rohadjak Hüperiónnál.
Mert valóban rohadtam, belülről emésztett fel az érzés. A fájdalom.
A sötétség. Az állandó rettegés. Napokon át ebben éltem, és még
mindig nem szabadultam meg tőle. Ott kísértett minden egyes
lélegzésnél.
És most itt vagyok. Sethnél. Ott, ahová terveim szerint el akartam
jutni, mielőtt megtudtam, mi történt anyámmal, mielőtt Hüperión
magával vitt. És minden annyira rosszul sült el. Nem ilyen újbóli
találkozásra számítottam, nem ennek a gondolata tartott épen
azokban a hosszú, fogva tartott órákban a föld alatt. Így minden csak
rosszra fordult.
Arcomat a kezembe tettem, és hátraléptem, míg a csempézett
falhoz nem értem. Lecsúsztam, összegörnyedtem, térdemet a
mellkasomhoz húztam. Fájt mindenem ebben a testtartásban.
Húzódott a sebes bőröm. Nyomtam a zúzódásokkal teli területeket,
de a könnyeimet nem lehetett feltartóztatni. Olyan volt, mintha
valami zsilipet nyitottak volna ki. Csak ültem ott, arcomat a két
térdem közé temetve.
Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg a zuhany sarkában
kuporogtam. Percek? Órák? De a könnyem csak potyogott
szakadatlanul, és mozdulni se bírtam… Képtelen voltam
elhessegetni a bennem felgyülemlett fájdalmat és félelmet. Nem
tudtam elengedni azt a mindent felemésztő, borzasztó érzést, hogy
gyenge vagyok. Én nem voltam olyan, mint Alex.
gy g gy y
Mert ha erősebb lettem volna, nem ültem volna ott a
zuhanyzóban, és zokogtam volna úgy, mint egy kisgyerek, akinek a
születésnapjára senki nem jött el. Ha össze tudtam volna szedni
magam, akkor már kiléptem volna a zuhany alól, és készen álltam
volna arra, hogy átbeszéljem, amit láttam, amit tudtam.
De én mozdulni se bírtam.
Össze voltam törve, minden eltört bennem, és kezdett eluralkodni
rajtam a pánik, azt hajtogattam, hogy soha többé nem leszek képes
felépülni. Tisztában voltam azzal, hogy csakis én tudom helyrehozni
mindazt, ami tönkrement bennem, de abban sem voltam biztos,
hogy rendelkezem-e azzal, amivel mindez sikerülhetne.
És egyáltalán képes lennék-e rá.
Reméltem, hogy talán egyszer sikerül megszabadulnom ettől a
kavargó érzéstől, és összeszedem magam. Tudtam, hogy muszáj
lesz, és hogy majd menni fog. De abban a pillanatban nem voltam
képes rá.
Mialatt ilyenek jártak a fejemben, meg se hallottam, hogy nyílik
az ajtó, és Seth szólít. Már csak arra lettem figyelmes, hogy a
káromkodása hasít bele a levegőbe. Néhány másodperccel később
már zárta is el a csapot, és a tusoló alá ruhástól beállva puha, meleg
törülközőt tekert a vállam köré.
Felemeltem a fejem, alig láttam a könnyeimen át.
– Meghalt a mamám!
Seth valamit válaszolt rá halkan, de nem értettem. Magához
húzott. Félig az ölébe csúsztatott, a lábam a két lába között volt.
Csepegett rólam a víz, átáztatta a farmerjét és a pólóját.
Úgy tűnt, ez sem érdekli. Átkarolt, és vigyázva szorított. Arcomat
a mellkasába temettem. Az egyik kezét a vizes, kócos hajamba
bújtatta.
– Minden rendben lesz – mondta, ajkait a homlokomhoz érintve.
Ezt ismételgette újra és újra. Csakhogy amikor utoljára a karjában
tartott, és ezt mondta nekem, az hazugság volt.
 17.
FEJEZET

SETH

AMIKOR ELAPADTAK A KÖNNYEK, úgy tűnt, minden feszültség

elszállt Josie-ból. A teste elernyedt a karjaim között. Teljesen
kimerülve elaludt.
Aggodalom gyötört, amikor felemeltem és felálltam vele, mert
nem adott ki semmilyen hangot, és meg se mozdult. Eszméletlen
állapotban hoztam ide a házba, és csak egy órát volt ébren. És ez az
öntudatlanság nem volt ugyanaz, mint egy pihentető alvás.
Fogalmam sem volt, min megy át.
És vajon miért nem gyógyul?
Megakadt a szemem azokon a rohadt karpántokon, ahogy az
ázott, bőrömre tapadt farmerben kiléptem a zuhanyzóból.
Megigazítottam Josie-t a karjaimban, mire szétnyílt a törülköző.
Én, aki abban a pillanatban is a legnagyobb seggfej voltam a világon,
nem néztem el másfelé elég gyorsan ahhoz, hogy ne vessek egy
pillantást melle puha domborulatára és rózsaszín mellbimbójára.
Átjárt a sóvárgó érzés, és nem is volt kényelmes odalépdelni az
ágyhoz.
A levegő elemét felhasználva felhajtottam a takarót, belefektettem
Josie-t az ágyba, fejét a puha párnára helyeztem. Ahogy hátrébb
húzódtam tőle, Josie megmarkolta a pólómat. Az arcára emeltem a
tekintetemet. Aludt, de még a napnál is világosabb volt, hogy nem
akar egyedül maradni.
Nem ellenkezhettem vele.
Óvatosan lefejtettem az ujjait a pólómról, hátraléptem az ágytól,
és levettem a vizes felsőmet. Aztán a farmernadrágomat. Felkaptam
egy laza melegítőnadrágot, és bemásztam Josie mellé az ágyba. Josie
tetőtől talpig reszketett. Nem gondolkodtam, cselekedtem. Egyik
karommal átfogtam a derekát, amilyen óvatosan csak bírtam, és a
mellkasomra húztam őt. Apró, lágy hangot adott ki magából, ajkai a
mellkasomat súrolták, de ennyi volt.
Aludt.
Én pedig a karomban tartottam.
Közben azon gondolkodtam, amiről Alexszel beszélgettünk.
Visszajátszottam magamban azt a pillanatot, amikor hátrafordultam,
és megláttam Josie-t, az én gyönyörű Josie-mat, ahogy az erkélyen
áll, és rémület és értetlenség árad tengerszínű szeméből. Láttam
magam előtt, ahogy a zuhanyzó sarkában kuporog, és egész teste
remeg a zokogástól. Kinyírt ez a látvány. Kettéhasított, szétvágott,
mert tudtam, hogy nem voltam ott neki, amikor megtudta, hogy az
anyja már nem él. És Hüperióntól sem védtem meg. Rengeteg,
megszámlálhatatlanul sok hibát vétettem. Nagyon nem viselkedtem
helyesen vele.
De mostantól fogva már itt leszek neki.
Végigsimítottam a vizes haját, eltűrtem a tincseket az arcából.
Sápadt arcán élesen kirajzolódtak a sebek. Megremegett a kezem a
haragtól, ahogy a paplant Josie vállára húztam.
Alex valószínűleg szétrúgja a golyóimat, amikor legközelebb
meglát. Bár ezt csak azelőtt teheti meg, hogy Josie… Josie magához
tér.
Istenek!
Onnantól, hogy Josie felébred és önmagára talál, mindennek
rendben kell mennie. Először is, el kell majd magyaráznom neki, mit
látott odakint. Aztán elmondom Alexnek is. Nem voltam biztos
abban, vajon Josie el tudja-e fogadni majd ezt… Ezt az új valóságot.

JOSIE

Amikor kinyitottam a szemem, nem tudtam, hol vagyok.

Sötét volt a szoba, én pedig valami puhán feküdtem. Nem
értettem, és aztán – ó, istenek, a takaró alatt meztelen voltam. Egy
ágyban feküdtem, meztelenül. Szörnyű félelem járta át az agyamat.
Talán Hüperión…? Be sem mertem fejezni a mondatot. A szívem a
torkomban dobogott, ahogy rájöttem, hogy a karomat egy kemény,
meleg felületen pihentetem, és ez szörnyen úgy tűnt, mintha egy
mellkas lenne.
Pánik tört rám, felrobbant tőle minden sejtem. A testem már
azelőtt megmozdult, hogy lassan lehiggadtam volna, és felfogtam
volna bármit is. Minden porcikám belesajdult abba, ahogy
próbáltam leevickélni az ágyról, és lelendíteni róla a lábamat. De
megbotlottam, és a térdem nagyot nyekkent a padlón. Elkerekedett
szemmel néztem körbe a sötét szobában, a szívem vadul kalapált.
Hol vagyok? Mi történik? Az ágy formája – az ágyon lévő test –
megmozdult, felült.
Csúszva-mászva megindultam, a tenyerem szanaszét csúszkált a
sima padlón. Üvölteni akartam, de a levegő elakadt a torkomban, és
nem jutott le a tüdőmig.
– Josie?
Megdermedtem a hang hallatán, felhúztam a térdemet. Ismertem
ezt a hangot. Seth szólt. Az ő hangja volt – az a mély, mégis
dallamosan búgó, kicsit akcentusos hang. Mégsem értettem semmit,
hiszen hogyan lehetnék itt Sethtel? Hacsak nem egy rémálom ez az
egész… De nem, nem… Ami történt, az nem rémálom volt. Hanem
nagyon is valóságos.
Az ágyon az alak hirtelen közelebb került. Láb lendült a földre, és
tett egy lépést felém. Fojtott hang hagyta el a számat, ahogy a félelem
átjárta minden érzékszervemet. Nem bírom tovább. Nem bírom…
Az alak megmerevedett.
– Minden rendben, Josie. Velem vagy itt. Biztonságban.
A hang… Seth hangja volt biztosan, hiszen ezt a szót már
korábban is hallottam. Biztonság. Alex mondta, amikor… Amikor
korábban felébredtem. Igyekeztem félretolni az alvás és a
zavarodottság pókhálóit.
– Seth? – suttogtam.
– Igen. Én vagyok. Csak én és te vagyunk itt. Felkapcsolom a
lámpát, jó? – kérdezte, és amikor nem válaszoltam, felkapcsolta.
Néhány másodperc múlva hallottam egy kattanást, majd halovány
 y p gy j y
fény töltötte meg a szobát. Ahogy feloszlott a sötétség, az elmúlt
órák történései azonnal a felszínre törtek.
Seth az ágy előtt állt, karja az oldala mellett lógott. Meztelen volt a
felsőteste, csak egy bő melegítőnadrágot viselt. Szőke hajtincsei a
homlokába hullottak, és rágöndörödtek a fülére.
Aztán minden eszembe jutott.
A zuhanyzóban talált rám. Magához ölelt, amíg sírtam. Már nem
abban a rémséges cellában voltam. Már nem vonszoltak ki onnan,
hogy Hüperión vagy Kronosz akkumulátornak használjon. Itt
voltam Sethtel. És az is felötlött, hogy az erkélyen egy másik nőt
karolt, amikor megláttam.
Felszínesen szívtam be a fájdalommal vegyült levegőt, és
átfogtam a térdemet, így próbálva eltakarni a meztelen testemet.
Nem mintha Seth nem látott volna már így, de most kényelmetlenül
éreztem magam előtte csupaszon.
Főleg amiatt, ahogy nézett rám.
Borostyánszínű tekintete végigsiklott rajtam, és bár a legintimebb
részeim takarásban voltak, tudtam, hogy a rengeteg zúzódást és
vörös foltot figyeli… A harapásokkal teli felszakadt, felrepedt
bőrömet. Abból tudtam, ahogy a megdöbbenéstől megfeszült az
arca. És abból is ez jött le, ahogy megszólalt.
– Josie, bébi… – Megcsillant a borostyánszínű tekintete, ahogy
elém kuporodott, de nem jött közelebb hozzám. – Én…
Ahogy elhallgatott, összeszorítottam a szememet. Mit csinálok?
Azon túl, hogy anyaszült meztelenül ülök a padlón a házában? Fájt a
torkom, de próbáltam mozgásra bírni a nyelvemet.
– Felébredtem, és nem emlékeztem arra, hol vagyok. Azt hittem,
még mindig ott. Én… Sajnálom.
Nem hallottam, hogy Seth megmozdult volna, de felpattant a
szemem, amikor megéreztem, hogy óvatosan a karomra teszi a
kezét.
– Nem kell bocsánatot kérned, psychi mou.
Psychi mou? Seth soha nem hívott a lelkének.
Sajnálkozás tükröződött gyönyörűséges borostyánszínű
szeméből.
 – Szerzek neked valami ruhát, jó? És aztán folytatjuk. Ha itt
akarsz maradni, ahol most vagy, itt maradunk. Ha szeretnél
visszafeküdni az ágyba, azt is megteheted. Csak mondd, mit akarsz,
és azt csináljuk.
Lepillantottam az összezúzott térdemre, és bizonytalanul
bólintottam.
Seth még egy pillanatig ott maradt, aztán felemelkedett, és
mellém lépett. Csukva tartottam a szemem, amíg visszaért, és valami
puha anyagot a vállamra terített. Mindenre vágytam, csak arra nem,
hogy a térdemet átkulcsolva ott üljek meztelenül a földön.
Pedig egy lánynak annyi mindent ki kell bírnia.
Minden erőmet összeszedve kinyitottam a szemem. Seth
tekintetét kerülve bújtattam bele a karomat a hihetetlenül puha
köntösbe. Seth előrehúzta a kötőjét, én pedig lenyúltam, és
összefogtam a köntöst magam előtt.
Seth megkötötte a kötőt.
– Mit szeretnél most?
Ereztem, hogy elpirulok.
– Az… az ágyat.
Mielőtt esélyem lett volna felállni, Seth a térdem alá csúsztatta az
egyik karját, és könnyedén a magasba emelt. Néhány
szívdobbanásnyi idő alatt már újra az ágyban találtam magam,
párnákkal körbevéve. Seth mellém ült, gyorsan eligazgatta a köntös
alját, hogy a lábamat is betakarja vele.
– Hozok valamit enni – mondta.
Megráztam a fejem.
– Nem vagyok éhes.
Oldalra biccentette a fejét.
– Korábban azt mondtad, hogy már nem is tudod, mikor ettél
utoljára. Enned kell.
– Tudom – feleltem erőtlenül, és felpillantottam rá. Annyira
másmilyennek tűnt így, aggódva és zaklatottan. Nem emlékeztem,
hogy valaha láttam-e ilyennek. – Csak… Csak most nem megy.
Megfeszültek az izmok a vállán.
– Josie, tényleg enned kell valamit.
 Zavartan bólintottam, a köntös kötőjének a végével babráltam.
Annyi minden kavargott a fejemben, de olyan is volt, ami ott lebegett
a háttérben, de nem értem el… Valami fontos, amit nem volt szabad
elfelejtenem.
– Tudod, mire ébredtél fel? – kérdezte Seth.
Megfeszültek az ujjaim a kötőn.
– Rémálmom volt. Azt hittem, hogy még… még ott vagyok. Erre
riadtam fel. – A következő lélegzet marta a torkomat. – Csak
megrémültem.
– Minden rendben van. És ez teljesen érthető… – Felemelte a két
kezemet, és élesen beszívta a levegőt. – Josie, jéghideg a bőröd.
Jéghideg.
Visszahúztam a kezemet, és a mellkasomhoz szorítottam.
Tapintottam már ilyen bőrt… Ami ennyire hideg volt, mégsem tűnt
furcsának. Feltolult bennem egy emlék. Ahogy térden csúszva
megyek, és megnézem Lauren pulzusát… A képességeiben blokkolt
félistenét. Aki már halott volt. – Jaj, istenek! – suttogtam, és
felemeltem a tekintetemet.
– Mi az?
– Jaj, istenek! – ismételtem meg, ahogy még több emlék tört
felszínre. – Láttam a félisteneket. A hiányzó félisteneket. Az
egyiküket Laurennek hívták. Akkor halt meg, amikor… Amikor ott
voltam. – Rettegés járt át, ahogy eszembe jutott, milyen tapintása
volt a bőrének, milyen volt a csontsovány, agyonvert teste. –
Szörnyűségeket műveltek vele, Seth. Borzasztó dolgokat. És
meghalt… – Elakadt a hangom, nagyot nyeltem. – Ott halt meg a
cella mocskos földjén.
– Josie – szólt Seth érdes hangon.
– Éheztették, verték. Mocsokban úszott, zúzódások borították a
testét. – Folytatnom kellett, mert muszáj volt kimondanom ezeket a
szavakat. Olyan volt, mintha kiböktek volna egy vízhólyagot. – Azt
hittem… Azt hittem, én leszek a következő. El sem tudtam képzelni,
hogy… – Élesen beszívtam a levegőt, ahogy Seth torkának mélyéről
feltört egy hang. – Egy helyiségben hagyták velünk, azután is, hogy
meghalt.
 – Istenek! – Seth szépséges arcán fájdalom suhant át, ahogy a keze
közé vette a kezem.
– És amikor végre bejöttek érte… Úgy vonszolták ki onnan. Mint
valami szemeteszsákot, kihúzták onnan. – Könnyfátyol
homályosította el a látásomat, összerezzentem. – Mitchell… Mitchell
még ott van, Seth. Ki kell hoznunk onnan! – Kiszabadítottam a
kezemet, és próbáltam felülni az ágyon, de Seth erős karja
visszafogott. Vadul ráemeltem a tekintetemet. – Mitchell még ott
van!
– Ülve kell maradnod. – Seth hangja túl kiegyensúlyozottnak, túl
nyugodtnak tűnt.
Rámeredtem. Maradjak ülve?
– Nem értesz. Vissza kell mennünk érte. Seth, Mitchell szörnyű
állapotban volt, és nem láttam már, nem is tudom, mennyi ideje.
Nem bírja sokáig!
Ha egyáltalán még életben van. Erre azonban még gondolni sem
mertem.
Seth finoman megfordított, hogy ismét a kisebb párnakupacnak
dőljön a hátam.
– Értem, mit mondasz, de te nem fogsz visszamenni oda.
Kinyitottam a számat.
– Nem vagy olyan állapotban, hogy bárhova is menj. Nem azért
mondom ezt, mert seggfejnek akarok tűnni, de még véletlenül sincs
szükséged arra, hogy ott mászkálj, és még a végén veszélybe sodord
magad. – Felvillant a borostyánszínű szempár. – Itt kell lenned, ahol
vagy, és pihenned kell, mert így gyógyulsz meg.
– Jól vagyok – ellenkeztem, és ökölbe szorult a kezem.
Seth szemöldöke a magasba szökött.
– Láttad magad, Josie? Nincs rajtad egy ép bőrfelület. Kimerült
vagy, alig tudsz lábra állni, és nem érzem benned a… – Ekkor
hirtelen félbehagyta a mondatot.
– Mit nem érzel?
Összetalálkozott a tekintetünk.
– Alig érzem benned az aethert, Josie.
Görcsbe ugrott a gyomrom.
– Ezek…
 – Tudom, Josie. Látom a harapásnyomokat. – Lángra lobbant a
tekintete, elektromosság töltötte meg a levegőt. – Neked most azzal
kell foglalkoznod, hogy jobban legyél. Ennyi. Kérlek szépen, fogadj
szót!
Eltelt néhány pillanat, mire meg tudtam szólalni.
– Nem tudok csak ülni itt, és úgy tenni, mintha Mitchell nem is
létezne.
– Nem erre kérlek.
– Akkor mire? – Felnyúltam, ellöktem egy hajtincset az arcomból.
– Fogva tartják, és hidd el nekem, hogy nem sokáig lesz életben.
Seth nem felelt.
– Ha nem engedsz, akkor viszont neked kell visszamenned oda,
ahol rám találtál. Meg kell próbálnod megkeresni és elhozni onnan
őt…
– Nem.
Megdöbbentem. Pislogtam, aztán hátrébb húzódtam.
– Kérlek. Légy szíves! Nem tudom elfelejteni őket… Mitchellt.
Nem kérheted ezt tőlem. Segítenünk kell neki!
Seth állán megfeszült egy izom.
– Nem is várnám el, hogy felejtsd el.
– Akkor menj, és keresd meg! – erősködtem, mit sem törődve
azzal, hogy felkavarodik a gyomrom. – Te meg tudod csinálni, én
meg itt maradok.
– E pillanatban fogalmuk sincs arról, hol vagyunk, de nem véd
minket igézet sem a titánok, se más isten ellen. Nem hagylak itt.
Soha többé. Te vagy számomra a legfontosabb. Rád akarok
fókuszálni, semmi másra. – Rám emelte a tekintetét. – Csak te
számítasz.
Nyugtalanság tódult bennem szét, akár egy duzzadó folyó.
Keveredett azzal a nagyon is valós fajdalommal, ami átjárta minden
ízületemet és izmomat, utat engedve a rettegésnek, ami még mindig
a bőröm alatt rezgett.
– De már elhagytál!
Vissza akartam szívni ezeket a szavakat, de nem bírtam, és annak
se tudtam gátat szabni, ami ezeket követte:
 – Hiszen már elhagytál. Elhagytál, Seth. Néhány héttel ezelőtt
nem csak én számítottam neked? Most meg igen? – Távolságra volt
szükségem, hátrébb húzódtam. Seth ismét el akarta zárni előttem az
utat, de ellöktem a kezét. – Ne!
Fájdalmas érzés tükröződött az arcán, ahogy visszahúzta a karját.
Lebotorkáltam az ágyról, úgy éreztem, mintha túlfeszítették volna a
bőrömet. Tettem néhány lépést, aztán remegő lábbal megálltam.
Lecsuktam a szemem, eltoltam a hajamat az arcomból. Nem éreztem
magam jól amiatt, amit mondtam Sethnek, de sajnos ez volt az
igazság. Elhagyott, és én nem feledkezhetek meg Mitchellről. Az én
életem nem lehet fontosabb, mint az övé.
– Megérdemlem – szólalt meg Seth halkan. Kinyitottam a
szemem, de nem néztem rá. – Valóban elhagytalak. És akkor sem
voltam ott neked, amikor megtudtad, mi történt édesanyáddal, vagy
amikor Hüperión eljött érted. A lehető legrosszabb módon hagytalak
el. Nem győzöm elégszer mondani, mennyire sajnálom. Soha nem
leszek képes helyrehozni azt már.
Égett a torkom.
– Te… te nem tudtad, mi történt.
– Az a végeredményen nem változtat. Szükséged lett volna rám,
én meg nem voltam ott. – Elmélyült a hangja, szakadozva folytatta. –
Soha nem fogom…
– Ne! – ismételtem meg, bár azt nem igazán tudtam, mire kérem,
mit ne tegyen. Ledöntött a fáradtság, elszállt minden erőm, hogy
gondolkodni tudjak. Lassan Seth felé fordultam. Bizonytalanul
álltam ott, szédelegtem. Ráemeltem a tekintetemet. – Most Mitchell a
fontos. Még mindig fogva tartják, és ha nem teszünk semmit, meg
fog halni, Seth. Nem hagyhatjuk.
Seth állkapcsa megfeszült.
– Kitalálok valamit, Josie. Nem azt mondom, hogy semmit nem
teszünk, de amíg nem gyógyultál meg, nem hagylak itt.
– Seth…
– Nem. – Ez az egy szó jelezte, hogy nincs több vita. – Napokig
fogva tartottak, Josie. Majdnem az összes aethert kiszívták belőled.
Az istenek tudják csak, mi történt veled odakint.
– Helyre fogok jönni – állítottam.
 y g j
– Lehetsz rám mérges – folytatta Seth, és felkelt az ágyról. Úgy
állt ott, mint aki csatába készül. – Gyűlölhetsz ezért, és még csak
hibáztatni se foglak miatta. De még egyszer nem hagylak védtelenül.
 18.
FEJEZET

SETH

JOSIE ADDIG ÉRVELT A DÖNTÉSEM ELLEN, hogy nem hagyom el, amíg
teljesen kimerült, és ezt minden mozdulata és a szeme alatt sötétlő
karikák is egyértelműen jelezték. Visszakecmergett az ágyhoz, és
mihelyt a párnára hajtotta a fejét, elaludt.
Mellé feküdtem, de nem akartam elaludni, mert át akartam
gondolni, amiket Josie mondott. Értettem, miért akarja megmenteni
Mitchellt – teljes mértékben értettem –, de ez nem jelentette azt, hogy
őt itt hagyom. Nem arról volt szó, hogy Alexet vagy Aident nem
tartottam elég jónak, de Hüperión ellen még ők is kevesek lennének.
És még egyszer nem volnának képesek szembeszállni vele.
A titán bármelyik pillanatban megjelenhet.
Már elhagytál.
Belém hasítottak Josie szavai, pedig ez volt a rideg, nyers igazság.
Elhagytam, és ezt megszenvedte. Amikor korábban felébredt, még
azt se tudta, hol van. Azt hitte, hogy valamelyik rohadékkal van egy
ágyban? Istenek! Fortyogott bennem a düh, akár a láva, a
tehetetlenség pedig méregként keserítette a vérem.
Még egyszer nem hagyom magára.
Órák teltek el, ahogy ott ültem mellette. Talán el is bóbiskoltam
egy kicsit, mert amikor kinyitottam a szemem, a nehéz függöny alatt
halovány napfény kúszott be a szobába, lassan vonalat húzva a
kőpadlón.
Felemeltem a fejem, Josie-ra néztem. Még mindig aludt, de
mintha már lett volna egy kis színe az arcának ott, ahol nem
borították sebek. Ez jó jel volt. Muszáj volt ezt hajtogatnom
magamban, mert akárhányszor ránéztem, szívem szerint a levegőbe
repítettem volna mindent.
 Egész országokat.
Josie haja az arcába hullott, így óvatosan eltűrtem a füle mögé a
hajtincseit. Felültem, az ajtóra néztem. Lassan kicsúsztam Josie
mellől, és megigazítottam a takarót, ami kezdett lecsúszni róla.
Átsétáltam a hálószobán, résnyire kinyitottam az ajtót. Ahogy
számítottam is rá, Basil odakint várt. Két szobor között állt, lazán
összekulcsolt kézzel. Csak az istenek tudták, mióta várakozott.
Kell szereznem neki egy mobiltelefont vagy valamit, amivel
elütheti az időt, gondoltam.
– Hogy van a lány, Küriosz?
– Megint alszik. – Az ajtófélfának dőltem. – Tudsz felhozni
ennivalót? Valami könnyűt. Még nem… Mostanában nem evett.
Amikor felébred, szeretném, hogy egyen. – Mert pipa leszek, ha
most sem akar majd enni. – Hoznék én magam, csak nem akarom itt
hagyni. Én nem vagyok éhes, csak neki kell ennivaló.
– Természetesen. – Basil megindult, kétségkívül örült, hogy végre
akad dolga. – Hozok egy kis rizst és levest. Az majd jót fog tenni
neki.
– Köszönöm!
Basil kurtán elmosolyodott, aztán távozott. Egy pillanatig még
álltam ott, majd becsuktam az ajtót. Megfordultam.
A levegő úgy robbant ki a tüdőmből, ugyanúgy, mint korábban,
amikor Josie rémálomból riadt fel.
Ébren volt.
Fel is ült, a takarót a mellkasához szorította. Tágra nyílt szemmel
bámult, és mintha lett volna egy kis színe az arcán található ép
felületeknek. Rám szegezte a tekintetét, majd lenézett a csupasz
felsőtestemre. Erősebb rózsaszínre váltott a bőrszíne. Ez az ébredése
nem olyan volt, mint az előző.
Annyira megkönnyebbültem ettől, hogy szinte megadta magát a
térdem, és szó szerint előrebotlottam egy lépést.
– Ébren vagy – állapítottam meg, de gyorsan rá is jöttem, milyen
hülyén hangozhatott ez, hiszen igen, Josie tényleg ébren volt. És már
korábban felébredt.
Már jött ki hang a torkán.
– Álmodtam, és azt hittem… Azt hittem, hogy ez az álom.
 gy
Istenek.
Ettől megint kiakadtam.
– Tényleg itt vagy, Josie. Most már biztonságban vagy.
Egy pillanatra becsukta a szemét, és még jobban szorította a
takarót. Fájdalom suhant át az arcán, és amikor ismét kinyitotta a
szemét, könny csillogott benne. Gondolkodás nélkül megindultam
felé. Egy szívdobbanás alatt az ágyhoz értem, és odaültem Josie
mellé.
Összerezzent, kikerekedett a szeme.
– Ez… ez gyors volt.
A gyors enyhe kifejezés volt rá. Eszembe jutott, hogy Josie-nak
fogalma sincs arról, mi vagyok. Nem volt lehetőségünk beszélgetni
erről.
– Hogy érzed magad?
Tétovázott egy kicsit.
– Nem tudom. – Tekintete a behúzott függönyökre tévedt. – Mióta
alszom?
– Néhány órája.
Összeráncolta a homlokát.
– Te… el sem mentél innen, ugye?
– Nem. – Nagy levegőt vettem. – Tudom, hogy mérges vagy rám.
Azt akarod, hogy…
– Nem vagyok mérges rád – szakított félbe Josie. Olyan halkan
szólt, hogy először azt hittem, csak képzelődöm. – Mármint, én… Én
tényleg azt szeretném, hogy próbáld megtalálni Mitchellt. Most is
azt mondom. De… – Lassan a fejét csóválta. – De mérges nem
vagyok.
Hitetlenül meredtem rá.
– Hogy lehetsz nem mérges rám? Dühösnek kellene lenned… –
Utálnia kellene. De ezt nem tudtam kimondani hangosan. – Nem
értem, hogyhogy nem vagy mérges rám.
– Még lehetek. – Megremegett, ahogy a kezét a takaróra tette.
Besüppedt a mellkasom.
– Nagyon fáj?
– Nem annyira – felelte, és az ágyneműre nézett. Ujjai rágörbültek
a takaró szélére.
 – Harapásnyomokat látok rajtad. Abból tudom, hogy sokat
táplálkoztak belőled. Mindenhol csupa kék-zöld folt vagy. –
Elhallgattam. – Mindenhol. – Harag gyúlt bennem, de próbáltam
nyugodtnak hangzani. – Tett… Tettek veled olyat is, amit nem látok?
Josie összeszorította a szemét, én pedig alig bírtam türtőztetni
magam. Odakint fehér villámlás vakított, amit aztán mennydörgés
követett. Josie-nak kipattant a szeme.
– Arra gondolsz, hogy… megerőszakoltak? Nem – felelte, és
ujjaival csavart egyet a takarón. – Hüperión fenyegetőzött vele, de
nem… Nem volt rá lehetősége. Főleg azért, mert undorodott tőlem.
Nem éreztem akkora megkönnyebbülést. Vannak erőszaktevők,
akik nem kedvelik az illetőt, akit megerőszakolnak, még csak nem is
vonzódnak hozzá. Nem számít nekik. Csak reménykedni tudtam,
hogy Josie nem titkol el semmit. Hüperión kétségkívül megtalálta a
módját annak, hogyan kínozza meg Josie-t, és meg is tette vele, de
azért valamelyest enyhült a tomboló harag bennem. Nem lesz vihar
odakint.
– Sok mindent meg kell beszélnünk.
Josie egy pillanatig csak meredt rám, majd a tekintetével
körbepásztázta a szobát.
– Én… én azt se tudom, mi folyik itt. – Nagyot nyelt. – Amikor
korábban felébredtem, annyira össze voltam zavarodva… Nem
értem, mi történik.
Legszívesebben a karjaimba vettem volna, de úgy tűnt, nem
igazán erre vágyik. Hiányzott valami a hangjából, a tekintete pedig
olyan volt, mint egy sarokba szorított, zavart állaté. Azt éreztem,
térre van szüksége, és talán az lenne bölcs tőlem, ha inkább távolabb
ülnék valamelyik székbe a szobában. De egyszerűen nem vitt rá a
lélek.
Így aztán mozdulatlanul ültem tovább.
– Mindenre választ fogok adni neked, amit csak kérdezel, de
szóltam Basilnek, hogy hozzon neked enni valamit. Nemsokára
ideér. Szeretném, ha ezúttal már tényleg ennél.
Josie felvonta a szemöldökét.
– Basil? Vagyis bazsalikom?
Halványan elmosolyodtam.
 y y
– Basil görögül azt jelenti, királyi. Félvér, és szolgáló itt.
Josie lassan pislogott.
– Félvér szolgálóid vannak itt?
– Igen, de nem úgy, ahogy gondolod. Amikor ideértem, mondtam
nekik, hogy távozzanak. De nem tették – magyaráztam, hogy értse a
helyzetet. – Egyikük sincs elixíren. Szabad akaratukból vannak itt.
Értetlenség tükröződött Josie szépséges kék szemében.
– De miért vannak szolgálóid?
– Szövevényes történet, de el fogom mesélni. Csak előtte van
valami fontosabb, amit el kell mondanom.
Fészkelődni kezdett, összerezzent.
– Jól vagy?
Josie bólintott.
– Csak… fáj mindenem. – Látszott, hogy küzd magával, de aztán
rám emelte a tekintetét. – Gondolom, Hüperión még életben van.
– Már nem sokáig – ígértem meg, és szándékomban is állt
betartani ezt.
– Akkor hogyhogy itt vagyok, és nem ott, abban a…? – Nem
fejezte be a mondatot, csak élesen beszívta a levegőt. – Össze vagyok
zavarodva.
Istenek! Annyi mindenen átment. Túl sok mindenen. Kezdtem
felállni az ágyról.
– Igazából ez várhat. Én nem…
– Ne! – Hideg kezét a csuklóm köré fonta, meglepően erősen.
Lenéztem rá. – Jól vagyok. Mondhatod.
Álltam a tekintetét, aztán a csuklóját átfogó karpántokra
pillantottam. Lenyúltam, kezét a számhoz emeltem. Megpusziltam a
tenyerét.
Josie lélegzete elakadt, de aztán elhúzta a kezét, és ujjait ismét a
takaró koré fonta.
– Beszélned kell.
– Igen. – Nagy levegőt vettem, és megmagyarázhatatlanul
idegesnek éreztem magam. Nem is emlékeztem arra, mikor voltam
ennyire nyugtalan. Vagyis igen. Legutóbb akkor, amikor anyám
partit adott itt. El akartam bújni, mert tudtam, hogy elő fog venni,
produkáltat, és előadja, hogy mennyire törődik velem, és milyen
p j gy y y
büszke rám. Minden szempár rám meredt volna. Féltek volna, de
azért kíváncsiak is lettek volna.
– Seth?
Megráztam a fejem, Josie-ra fókuszáltam, és így szóltam:
– Tudom, hogy már mondtam ezt korábban, de még egyszer
muszáj kimondanom. Sajnálom. Sajnálom, hogy Malibuban magadra
hagytalak.
Eltelt néhány másodperc, és már kezdtem attól félni, hogy nem
szól semmit.
– Miért? – suttogta. – Miért hagytál el azután… Azután, hogy
mindent megosztottunk egymással?
– Azt hittem, azzal védelek meg attól… Attól, ami lettem –
magyaráztam. – Úgy táplálkoztam belőled, hogy nem is tudtál róla.
Láttam, mennyire megrémültél, mennyire undorodtál az egésztől, és
minden jogod meg is volt rá.
– Megdöbbentett – mondta Josie, és felemelte a kezét, hogy
hátrafésülje vele a nyirkos haját. – És igen, ki is voltam akadva.
Hiszen helytelen dolgot tettél, de megoldhattuk volna együtt. Csak
te esélyt sem adtál rá.
– Tudom – ismertem el, és Josie felé hajoltam. – Tudom, hogy
esélyt sem hagytam magunknak, de azt hittem, helyesen cselekszem.
Főleg Atlasz után, és azután, ami lettem.
– Istengyilkos? – kérdezte.
Bólintottam.
– Amikor rájöttem erre, az… Az annyira megrémisztett, Josie!
Nem tudtam, mire vagyok képes, sem azt, hogy mit fogok tenni. De
tudom jól, ez nem mentség. Csak épp kiborultam, és még soha, Josie,
soha nem bántam semmit annyira, mint amit tettem. Semmit.
Josie mellkasa megemelkedett, ahogy nagyot sóhajtott. Beszélni
kezdett, de ekkor halkan kopogtak.
– Basil lesz az. – Felemelkedtem, de aztán megálltam egy
pillanatra. – Nem baj, ha bejön?
– Nem.
Az ajtóhoz mentem, kinyitottam. Basil belépett, tekintetét a földre
szegezte. Gyógynövényillat töltötte meg a szobát.
– Szeretné, Küriosz, hogy az ágyra tegyem a tálcát?
 gy gy gy
– Persze. – Mögötte lépdeltem, végig Josie-n tartva a tekintetemet.
Josie kíváncsian figyelte, ahogy Basil az ágy felé visz egy
hatalmas ezüsttálcát, és leteszi Josie mellé.
– Hoztam levest, Küria, és főtt vadrizst egy kevés könnyű
mártással leöntve.
Josie rámeredt, és minden ellenére halvány mosoly jelent meg a
szám sarkában.
Basil felemelte a fedőt, ami alatt két nagy tányér volt.
– Vizet hoztam, de ha másfajta italra vágyna, örömmel hozok
önnek bármit.
– Jó a víz – felelte Josie, és bizonytalan pillantást vetett rám,
mielőtt Basilre nézett. – Köszönöm.
– Örömmel teszem, Küria. – Basil meghajolt, majd hátrálni
kezdett az ágytól. – Lehetek még bármiben a szolgálatára?
Megráztam a fejemet.
– Nem, köszönöm.
Basil még egyszer meghajolt, majd távozott.
Josie ezúttal rám meredt.
– Engem… „úrhölgynek” nevezett, téged pedig „mesternek”?
Még szélesebben terült el a mosoly az arcomon, ahogy
visszamentem Josie-hoz, és felvettem a tányért meg a kanalat.
– Ők olyan „old school” stílusúak errefelé.
– Értem – felelte rá Josie, de továbbra is hitetlenül nézett rám.
– Sok mindent meg kell beszélnünk, de most szeretném, ha annyit
ennél, amennyit elsőre bírsz. – Belemártottam a kanalat a levesbe,
megtöltöttem húslevessel és valami tésztafélével. – Nyisd ki!
– Tényleg etetni akarsz?
Lepillantottam, hogy mit művelek, éreztem, hogy forróság önti el
a képemet.
– Azt hiszem, igen.
– Tudok enni magamtól is.
– Tudom, de én… Én akarom csinálni. – És így is tettem. –
Ráadásul a te kezed azzal van elfoglalva, hogy összefogja a köntöst a
nagyon-nagyon szép melled előtt.
Josie elpirult, összeszűkült a szeme.
– Ne beszélj a mellemről.
 j
Újabb vigyor terült el az arcomon.
– De megnézhetem őket?
– Nem! – vágott vissza.
Újabb vigyor szabadult el.
– Megígérni nem tudom, hogy nem nézek oda. – A kanalat Josie
szájához közelítettem. – De azért megpróbálom.
Josie egy pillanatig csak nézett rám, kifürkészhetetlen tekintettel,
de aztán kinyitotta a száját. Beletukmáltam féltucat kanálnyi levest
és a rizsadag felét, mielőtt Josie megszólalt:
– Láttalak. Tudod, ugye? – Hátrahajolt tőlem. – Láttalak az
erkélyen, és hacsak nem egy igazi valóságos rémálom ez, fogalmam
sincs, mi történik.
– Kérlek, előbb egyél inkább még.
Harag suhant át az arcán, amit örömmel láttam. A harag jobb
volt, mint a kétségbeesés és az üresség.
– Seth…
– Mindent el fogok magyarázni. Mindent – ígértem. – De azt
szeretném, hogy jobban legyél. Egészségesebb, és akkor én… –
Hirtelen elszorult a torkom.
– Visszamentem hozzád… miután eljöttem. Nem Gable házában
voltatok már. Hanem valahol máshol. Nem akartam odamenni, de
nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Aludtál.
Elkerekedett a szeme.
– Azt hiszem, éreztelek. De azt gondoltam, csak álmodom.
Tényleg te voltál?
Bólintottam.
– De hogyan?
– Elmesélem – feleltem. – Amikor elmentem tőled, azt mondtam
magamnak, hogy soha nem foglak látni újra. Nyilvánvalóan nem
tartottam ezt be. Elmentem hozzád, nem sokkal azután, hogy
leléptem, aztán próbáltalak ismét megtalálni. Így tudtam meg, mi
történt. Én… Én egészen addig semmit sem tudtam róla, és amikor
meghallottam, hogy Hüperión magával vitt, olyan tehetetlenség lett
úrrá rajtam, mint még soha. Nem éreztem előtte soha még olyan
rémületet, mint amikor egyszerűen nem találtalak. Nem tudtam,
hogyan keresselek. Elveszíthettelek volna… A lehető legrosszabb
 gy g
módon, de nem így lett. Itt vagy, és most csak azt akarom, hogy
gyógyulj. Hogy jobban legyél. És ehhez enned kell, hiszen korábban
azt mondtad, nem is emlékszel, mikor ettél utoljára. Kérlek, hadd
etesselek!
Egy pillanatig úgy tűnt, Josie ellentmond nekem, de aztán
bólintott. Amikor megint felemeltem a kanalat, láthatóan remegett a
kezem. Majdnem az összes leves elfogyott a tányérból. Szótlanul
kanalaztunk, és csak akkor hagytuk abba, amikor Josie már
esküdözött, hogy se több étel, se több ital nem megy le a torkán.
Megfogtam a tálcát, és az ajtó melletti asztalra tettem.
Josie továbbra is a köntösét markolta a mellkasán, amikor
visszaléptem hozzá. Nehéz volt nem arra gondolni, hogy a köntös
alatt meztelen.
– Utánad indultam – mondta. Már tudtam róla, de akkor is
jólesett tőle hallani. – Annak ellenére, hogy az a táplálkozásos dolog
nagyon… nagyon rosszulesett tőled, el akartam jönni utánad. Ez volt
a tervem. Melletted akartam állni. Harcolni akartam érted.
Bebizonyítani, hogy… Hogy érdemes vagy arra, ahogyan érzek
irántad.
– Rekedt hangon beszélt. – És mindezek után, amikor végre
láthatlak, hiszen csakis erre vártam… Csak ezt akartam, semmi mást,
akkor… Akkor egy másik nővel talállak.
A szívem ismét darabjaira hullott Josie szavai hallatán és a
szemében felgyülemlett könnyek láttán.
– Nem az volt, aminek látszott.
Nyers nevetés tört fel belőle.
– Igazán?
– Tudom, hogyan hangzik ez – folytattam. – Őszintén mondom.
De ez az igazság. Karinának hívják őt, és ő itt a főpapnő.
– Főpapnő? – ismételte meg Josie.
– Része annak a bonyolult történetnek, amit el kell hogy meséljek
neked. Karina jelentős szereplő benne, és csak az istenek tudják,
mennyire nyakatekert a történet, de én nem öleltem őt.
– Ne hazudj – suttogta Josie. – Láttalak. A kezedet rajta tartottad.
Megérintetted…
 Előrelendültem, gyorsabban, mint ahogy azt Josie követni tudta.
Óvatosan az arcához nyúltam, tekintetét az enyémre irányítottam.
– Nem az történt, Josie. Esküszöm neked. Soha nem is történhetett
olyan, mert én téged szeretlek, Josie. Téged szeretlek.
 19.
FEJEZET

JOSIE

A SZÍVVERÉSEM LELASSULT, aztán felpörgött. Azt hittem, Seth már

mondta ezt egyszer nekem, amikor azt hitte, alszom, de nem voltam
száz százalékig biztos abban, hogy akkor tényleg ezt hallottam.
De most valóban kimondta.
Seth kimondta a szót, ami a mindenséget jelentette.
Persze, minden más szó is lehetett volna ilyen varázslatos, de azt
hallani, hogy Seth azt mondja nekem, szeret, többet ért annál,
mintha ezernyi remény és álom teljesült volna be.
Az egyik felem kipattant volna a takaró alól, hogy Seth nyakába
ugorjon. A másik felem totálisan lefagyott, annyira össze voltam
zavarodva, és annyira nem értettem semmit. Nem tudtam, mi
történik. Talán azért, mert átkozottul kimerült voltam, hiszen még
ébredés és evés után is csontig hatoló fáradtság ült rajtam. De még
csak órák teltek el azóta, hogy a hideg mocsokban görnyedtem, és
vártam, hogy inkább meghaljak, mintsem még egyszer szembe
kelljen néznem Hüperiónnal és a többi titánnal. Még mindig nem
értettem azt sem, hogyan kerültem ide, és miként fogunk segíteni
Mitchell-nek, ha Seth nem hagyja, hogy megkeressem, sem azt, hogy
elmenjen mellőlem.
És szerettem volna örülni annak, amit Seth mondott. Végre
kimondta, mit érez irántam, de képtelen voltam kitörölni a fejemből
azt, ahogy ott állt azzal a barna nővel.
– Josie? – Seth a tekintetemet fürkészte, mire rájöttem, hogy nem
szólaltam meg.
Rebegve vettem levegőt.
– Már nagyon régóta várom, hogy ezt kimondd.
Halvány mosolyra húzódott a szája.
 – Már rég ki kellett volna mondanom.
Szerettem volna visszamosolyogni rá, de csak annyira telt, hogy
meredtem rá. Sok mindent át kellett beszélnünk – sok mindenre
kellett koncentrálnom. Szanaszét kószáltak a gondolataim, és
kavarogtak bennem az érzések, túl sok érzés egyszerre. És meztelen
voltam. Vagyis hát a köntös alatt, ami túl nagy volt rám, lecsúszott a
vállamról, és szétnyílt elöl. Halványan emlékeztem arra, hogy Seth
magához ölelt, amikor pucéran zokogtam a zuhany alatt, kihozott
onnan, és rám segítette ezt a köntöst, amikor az ágyból kipattanva
meztelenül a padlóra estem.
Aggodalom töltötte meg a borostyánszínű szempárt.
– Josie, kérlek, mondj valamit! Bármit.
Mondanom kellett valamit.
– Ha szeretsz, akkor miért… miért láttalak vele?
Seth egy pillanatig nem mozdult, aztán leeresztette a kezét
közöttünk.
– Azt hiszem, az elején kell kezdenem.
– Igen. – A karom alá gyűrtem a takarót. – Annak lenne a legtöbb
értelme.
Seth ekkor felállt az ágyról, és egy szekrényhez lépett. Mindannak
ellenére, amiről beszélnünk kellett, és ami történt velem, nem bírtam
megállni, hogy ne nézzek végig a meztelen felsőtestén. Korábban is
póló nélkül volt, de akkor öt még nem vettem észre. Most már igen.
A kidolgozott mellizmait. A bordás hasizmait. A nadrágja dereka
eléggé lent volt ahhoz, hogy felfedje a csípője két oldalán húzódó
redőket. Még a háta is bámulatosan szép volt. Hosszú, nyúlánk,
izmos.
Miért nem húzott pólót?
De hát Sethről volt szó, persze hogy nem viselt semmit a
felsőtestén.
– Egész életemben itt volt ez a megmagyarázhatatlan vonzalmam
az aether iránt. Mindig hívogatott, még azután is, hogy apollüónként
felébredtem. – Lehajolt, kivett egy palack vizet a szekrénybe rejtett
minihűtőből. Megfordult, és rám nézett. – Amikor apollüón lettem,
csak rosszabb lett a helyzet, de soha nem értettem, mi az oka. A
tisztákon és a félvéreken kívül, akik az aether rabjává lettek, aztán
 j
daimónná változtak, senkiről nem tudtam, hogy így érezhet,
ahogyan én éreztem. Amikor Alex felébredt, ő nem érezte ezt.
Mindig azt hittem, valami nincs jól bekötve bennem, tudod? De
most… Most már értem.
Seth visszasétált az ágyhoz, és leült mellém. Kicsavarta a palack
tetejét, és felém nyújtotta az üveget. Elvettem.
– Ott volt… Ott volt ez a hang bennem, amikor istengyilkos
lettem. Az vezérelt abban, amit cselekedtem. Tudom, hogy
őrültségnek hangzik, de ezt éreztem. Mintha bennem minden arra a
pillanatra lett volna felépítve, ahhoz a pillanathoz vezetett volna. –
Elhallgatott, összeráncolta a homlokát. – Innod kell, Josie.
Elképedésemben fogtam a palackot, és jó nagyot kortyoltam a
vízből.
Úgy tűnt, elégedett volt vele, így aztán folytatta:
– Tudod, ha most belegondolok, kíváncsi lennék, Árész tudta-e az
igazságot. Ő akart engem istengyilkossá tenni. Hogy rajtam
keresztül irányítsa a többi istent. De engem… Engem nem lehet
irányítani.
Elkerekedett a szemem, mert egy szemernyi nagyképűség se volt
abban, ahogy ezt kimondta. Tényként közölte. Mintha valami
sérülékeny, mindenre robbanó igazságbomba lenne. Sethet már nem
lehetett irányítani.
– Azt hiszem, nem gondolta, mivé leszek, amikor istengyilkossá
váltam. – Megvonta a vállát, megfeszültek benne az izmok. – De
aztán ki tudja? Mindenesetre nem igazán értettem, mi történik. Ezért
léptem le, és tudom, hogy nem volt jó ürügy arra, hogy elhagyjalak.
Soha nem is lesz az, de… De féltem, hogy bántani foglak. Hogy nem
fogok tudni uralkodni magamon.
Azt hallani Sethtől, hogy félt, megdöbbentett, hiszen ő soha nem
félt semmitől.
Még egyet kortyoltam a vízből.
– Emlékszel azokra a nimfákra, akik a nagyszüleid házánál
segítettek nekünk? Az egyikük egyszer-egyszer megjelent. Ewannek
hívták. Nem sok értelmeset tudott szólni. – Fanyar mosoly jelent
meg a szája sarkában. – De ő mondta nekem először, hogy nemcsak
istengyilkos vagyok, hanem isten is.
 gy gy
Majdnem félrenyeltem a vizet.
– Micsoda?
– Isten – ismételte meg, és rám szegezte borostyánszínű szemét. –
Isten vagyok, Josie, és nem poénból mondom.
A sokktól elnémulva meredtem rá. Legszívesebben nevettem
volna ezen, annyira őrültségnek hangzott, de én meg félisten voltam,
és először az is eszelős dolognak tűnt.
– Eleinte nem hittem el. Még akkor sem, amikor olyan dolgokat
tudtam csinálni, amiket korábban nem. Nevetségesnek tűnt az egész.
– Seth közelebb húzódott, megfogta az egyik hajfürtömet. Ujjaival
végigsimított az arcom ívén, ahogy eltűrte a hajtincset a fülem mögé.
Belebizseregtem. – Pedig igaz. Valami miatt, valami oknál fogva erre
teremtettek. Hogy a Kijelölt Isten legyek. Élet és Halál Istene. –
Elnevette magát ezen, miközben leengedte a kezét. – Még egy
templom is van itt.
Pislogtam.
– Templom? Neked?
Elvigyorodott.
– Nekem.
– Szent ég! – suttogtam, mindössze ennyire futotta belőlem. Seth
egy isten. Olyan isten, akit bálványoznak.
– És az a nő, akivel odakint láttál, a főpapnő. Van itt néhány pap
és papnő.
A nő említése hallatán megfeszültem.
– És ők mit csinálnak? Szolgálnak téged?
Megvillant a tekintete.
– Nem olyan értelemben, amire célozgatsz.
– Nem célozgatok semmire.
Felhúzta az egyik szemöldökét.
– Az egész „istenlét” ahhoz kapcsolódik, hogy „odakint Karinával
láttál, amint táplálkoztam”.
A műanyag palack megreccsent az ujjaim között. Őszintén szólva
még azt se tudtam feldolgozni teljesen, hogy Seth isten, de a sokk
még tovább hullámzott. Mélyen legbelül tudtam, hogy nem fogok
örülni annak, amit hallani fogok.
 – Nem azért találom ki az egészet, hogy bármit is bizonygassak
vele, mert ilyet csak valami függő mondana, de nekem táplálkoznom
kell – magyarázta csendesen, le sem véve a tekintetét az enyémről. –
Így léteznek az istenek. Amikor az Olümposzon vagy az Alvilágban
vannak, aether veszi körül őket. Így töltik fel a hatalmukat. Ez az oka
annak, miért vonzott mindig.
– Így már érthető – szólaltam meg egy kis idő múlva. – Ezért is
táplálkoztak a titánok…
– Én soha nem fogom veled azt tenni – reagált rá sietősen Seth. –
Soha nem kényszerítenélek ilyenre. – Tekintete a karomra esett,
aztán a csuklómra. Hátracsúszott a köntös ujja, és hirtelen mindkét
karomat legszívesebben a takaró alá rejtettem volna. – A táplálkozás
nem olyan számomra már, mint korábban volt. Egyik sem
ugyanolyan. Azelőtt megrészegített, de most… – Seth a fejét csóválta.
– Most olyan, mintha levegőt szívnék. Ha nem teszem egy darabig,
szükségem lesz rá. Nem leszek tőle mámoros vagy kábult. Ez a
helyzet ezzel.
Lepillantottam a félig kiürült palackra, amit szorongattam.
Kortyoltam belőle még egyet, aztán előrehajoltam, és az
éjjeliszekrényre tettem.
– Amikor te tetted velem, az nem fájt. Még csak nem is tudtam
róla. Nem is hasonlított ahhoz, ahogyan Hüperión és Kronosz
csinálta.
– Nem kell fájdalmasnak lennie, de most nem is ez a lényeg.
Veled soha nem tenném. Soha többet – esküdött meg Seth, mire
összeszorult a gyomrom, mert olyan szilárd elhatározással mondta,
hogy kétséget sem hagyott afelől, valóban így is gondolja. – Josie?
Egy pillanattal azután, hogy kimondta a nevemet, éreztem az ujjai
hegyét, ahogy végigsimítanak az államon. Ráemeltem a
tekintetemet.
– Soha nem engedem, hogy bántódásod essen. Soha.
A védőrezgés nagyon… nagyon édes volt, és forróság öntött el,
ahogy láttam Seth szemében a lángolást, de senkire nem
hagyatkozhattam abban, hogy megvédjen. Senkitől nem függhettem,
és ez nem azért volt, mert nem állította meg Hüperíónt. Mindegy,
mit műveltek velem, még mindig félisten voltam. Nem volt
szükségem védelemre.
Vagyis hát…
Ez nem egészen volt igaz. Abban a pillanatban még egy ágyi
poloskát sem győztem volna le, és erről eszembe is jutott valami.
Lepillantottam.
– Ezek a pántok… Ezek blokkolják le a képességeimet.
– Micsoda? – Seth a kezébe fogta a kezemet. Összeráncolta a
homlokát. – Próbáltam leszedni őket, de meg se mozdultak.
– Nem tudom, egyáltalán lejönnek-e – tűnődtem, és összeszorult
a gyomrom. – Hüperión azt mondta, Kronosz és Zeusz véréből
készültek. Hogy ezt használták, amikor elvermelték a titánokat.
– A pokolba! – morgott Seth, és végicsúsztatta az ujját a pánton. –
Kiderítjük, hogyan lehet megszabadulni tőlük. Valaki csak tudja! –
Rám emelte a tekintetét. – Lehet, hogy emiatt nem gyógyulsz olyan
gyorsan, ahogy kellene.
– Lehet. – Ahhoz is köze lehetett, hogy kiszívták belőlem az
aethert, és normális kaját se ettem. Lecsuktam a szemem, és
elhessegettem magamtól a gondolatokat, mielőtt rám telepedtek
volna. Kicsúsztattam a kezemet Seth kezéből. – Hogyan kerültem
ide?
Seth arcvonásai megkeményedtek.
– Próbáltam megkeresni, hol vagy, de nem éreztelek sehol. A
fenébe! – morgott, és visszaült. – Semmit nem tudtam, egészen
addig, amíg el nem mentem Malibuba, hogy megnézzem, jól vagy-e.
– Elnézett másfelé, tekintetét a gézszövetes ajtó felé emelte. – Aztán
az egyetemre mentem. Láttam Marcust és Luke-ot…
– Jól vannak? És Gable? – Amikor bólintott, megkönnyebbültem.
– Mindenki jól van. Az egyetemen vannak – mindenki, kivéve
Alexet és Aident. Ők idejöttek, hogy elmondják, elhurcoltak téged.
– Ó – lepődtem meg.
– Már elindultak a szigetre, amikor én a Szövetségbe mentem.
Mihelyt megtudtam, hogy elraboltak, onnantól szüntelenül téged
kerestelek. Ez az egész istendolog lehetővé teszi számomra, hogy…
Hogy érzékeljek embereket. Így bukkannak fel mindenhol az
istenek. De téged leblokkoltak előttem, ugyanúgy, ahogy a
félisteneket is.
Akkor most Seth meg tud jelenni, és el tud tűnni? Nekem miért
nincs ilyen menő képességem?
– Egészen tegnapig nem érzékeltelek. Aztán amikor újra
próbálkoztam, sikerült. Istenek! – Megfeszült egy izom az arcán. –
Abban az erdőben találtam rád. Perszész… Nem tudom, tudod-e,
melyik az.
– Tudom – morogtam, és feljebb húztam a takarót.
Seth lecsukta a szemét.
– Annak idején én szabadítottam ki Perszészt Alexszel és
Aidennel. Azt hiszem, megtudta, mit jelentesz nekem, és azt hitte,
tartozik nekem, ezért engedett szabadon téged.
Tekintete az enyémre siklott.
– Nem emlékszel erre?
– De igen… – Rémlett, hogy Kronosz elé vittek újra, aki már
fiatalabbnak látszott, mint legutóbb. Már nem tűnt olyan
őskövületnek. A bőre simább lett, ősz haját fekete szálak tarkították,
törékeny csontjait és szöveteit izmok borították. Eszembe jutott,
ahogy lefogtak, és táplálkozott belőlem – addig húzta ki belőlem az
aethert, addig, amíg elfeketedett minden előttem, és már semmi nem
volt, csak foszlányok. – Emlékszem, hogy Perszész értem jött, de azt
hiszem, elájultam, mielőtt elhagytuk a szobát.
Seth csak nézett rám, látszott rajta, hogy kérdezni akar valamit, de
aztán meggondolta magát.
– Nos, ő hozott ki onnan, és így találtalak meg.
Szorosan magamhoz öleltem a takarót, megremegtem, ahogy
feljött bennem az emléke annak, hogy ő fogott le.
– Azt hiszem, ez rendes volt tőle, de nem mostanában fogom
megköszönni neki.
– Nem is lesz rá szükség soha már. – Seth hangja élesen szólt. –
Halott.
Felkaptam az állam.
– Micsoda?
– Megöltem. Azért, amiben részt vett.
 Sethre meredtem. Se a hangjában, se az arckifejezésében nem volt
egy cseppnyi bűntudat sem, de én nem is foglalkoztam azzal, van-e,
hiszen én magam akartam végezni Perszésszel. Mind az összes titánt
ki akartam nyírni azért, amit tettek velem… Meg Laurennel, és
folytatják Mitchell-lel is.
– Örülök – feleltem erre, és komolyan is gondoltam. Seth
erőteljesen kifújta a levegőt, egy darabig csendben ültünk. – Oké.
Hűha. Szóval, te isten vagy, és úgy tűnik, könnyen elbánsz a
titánokkal. Elég klassz.
– Az. – Féloldalas vigyor jelent meg az arcán. – Arra mindig
gondoltam, hogy valami istenszerűség vagyok, szóval, annyira azért
nem nagy a változás.
– Ha! – Felvontam a szemöldökömet. – Várj csak! Ha isten vagy,
akkor az azt jelenti, hogy a többi isten nem tudja megmondani
neked, mit csinálj, ugye? – Remény szikrája gyúlt bennem, és
futótűzként terjedt szét. – Ha isten vagy, akkor téged nem tudnak
megölni. És akkor nem kell az életed után Hádészt szolgálnod.
Seth bólintott, a szeme barnás aranyszínben csillogott.
– Már nem tudnak irányítani. Hádésznak új játékszert kell
keresnie.
– Ez nagyon jó. Ó, istenem, micsoda jó hír! – Annyira
felvillanyozott, hogy majdnem sírva fakadtam, mint egy túlérzékeny
kisgyerek. – Seth, ennek nagyon örülök!
Ellágyultak a vonásai.
– Talán ez a legjobb az egészben. Mondjuk, amellett a képességem
mellett, hogy egyik helyről a másikra tudom küldeni magamat –
viccelődött, majd azok a sűrű szempillák ismét megemelkedtek. –
Most már… Most már van jövőm, Josie.
Kiszáradt a szám. Jövő. Olyan dolog, amit Seth soha nem is
tervezett. Valami, amit én csak reméltem, hogy túlélek, de sosem
tudtam, hogyan. Most Sethnek lett holnapja, következő hónapja és
így tovább. Semmi nem állíthat meg minket…
Gyorsan félbehagytam a gondolatot, mert ez az egész annyira…
Minden túl sok volt. Anyára gondoltam, és… És nem akartam
gondolkodni.
 Seth és én csak néztük egymást, elnyúlt a csend. A levegő szó
szerint vibrált, amikor elnézett másfelé, és nagyot nyelt.
– Ki kell mennem a mosdóba – suttogtam, aztán el is pirultam,
mert hát, Jézusom, volt ennél hangulatgyilkosabb?
Bólintott, felállt az ágyról, helyet adott nekem, hogy
összefoghassam a köntöst a takaró alatt, csak hogy
megbizonyosodjak arról, nem villantok előtte semmivel, majd
kimásztam az ágyból.
Tudtam, hogy figyel. Lassan megindultam az elegáns fürdőszoba
felé, és becsuktam az ajtót magam mögött. Dolgom végeztével
megmostam az arcomat. Összerezzentem, ahogy a víz az
összezúzott, nyers bőrömet csípte. Amire végeztem, már el is
fáradtam újra, és ez a tükörképemen határozottan látszott.
Úgy néztem ki, mint akin átment az úthenger.
Nem törődtem a kinézetemmel, mivel piszkosul nem tudtam mit
tenni ellene. Magam köré szorítottam a túlméretes köntöst, és
kiléptem a fürdőszobából.
Seth az ágynál állt, kezében egy halvány rózsaszín és kék
ruhadarabbal.
– Szóltam Basilnek, hogy hozzon neked egy kisebb köntöst, de
reggelre már szerzünk rendes ruhát is neked.
Az ajtó felé pillantottam, majd odacsoszogtam Sethhez.
– Itt volt?
Bólintott.
– Halk volt… és gyors. – Elvettem tőle az új köntöst.
Seth halványan elmosolyodott.
– Basil… meglehetősen hasznos. – Hátrébb lépett, aztán elfordult.
– Szólj, ha végeztél.
Leesett az állam.
Nem fog kukkolni és szexuális megjegyzéseket tenni? Ez sokkal
meglepőbb volt, mint az, hogy isten.
Volt olyan idő, hogy Seth nem fordult volna el. Nézett volna, és
már a nézése intenzitása is simogatott volna. Azt mondta, szeret. Azt
ígérte, megvéd, de most itt állt háttal nekem, merev gerinccel.
Fogalmam sem volt, mi is zajlik köztünk. A nagy köntös a földre
hullott. Seth hátrahajtotta a fejét, én pedig túl hosszú pillanatig
 j j p g p g
bámultam őt, éreztem, hogy elönti a bőrömet a forróság.
Valószínűleg jó volt, hogy nem nézett, hogy gondolt a
szégyenlősségemre. Már a puszta gondolata annak, hogy a csupasz
bőrünk összeér, majdnem levett a lábamról, a gondolataim pedig
hatalmas kuszaságban cikáztak.
Az új köntös vékony, puha selyemből készült, végigcsúszott a
karomon. Megkötöttem az övét a derekam körül, és
megkönnyebbülten láttam, hogy a térdemig ér, nem esik le a
vállamról, és nem nyílik szét elöl. Megköszörültem a torkomat.
– Így már jobb.
Seth lassan megfordult, és végignézett. Elakadt a lélegzetem,
ahogy abban az elképesztően szép szemében felvillant az éhség jele.
Nos, határozottan úgy tűnt, még mindig akar engem.
És én is őt.
A tekintetem a nadrágja övrészére vetődött.
Mindig is akartam őt.
– Ja. – Mindössze ennyit mondott. Abban sem voltam biztos
igazán, mire is felelt.
Előreléptem, megkerültem. Felkapaszkodtam az ágyra, és a
lábamat a takaró alá csúsztattam. Zakatolt a szívem, ahogy
ráemeltem a tekintetem.
– Megint… fáradt vagyok. – Lehet, hogy nagyon bénán hangzott,
de igaz volt. Úgy éreztem, ólomból van a testem.
Seth tétovázott, és hirtelen nem tűnt istennek… Se olyannak,
akinek páratlan hatalma van. A sűrű pilláin keresztül bámult rám, és
inkább tűnt olyan férfinak, aki a világot kéri.
– Itt maradhatok veled?
Nem számítottam erre a kérdésre.
Seth egy kicsit közelebb lépett az ágyhoz.
– Nem szeretnék elmenni mellőled, Josie.
Azt éreztem, a szívem kimászik a mellkasomból, és egy pillanat
alatt egymásba ért múlt és jelen. Szeretem Sethet. Mindig is szeretni
fogom.
De az, hogy szeretem, még nem jelenti azt, hogy nem csalódtam a
döntései miatt – hogy azok a döntései nem bántottak. Hogy
szeretem, nem jelenti azt, hogy azokat a döntéseket továbbra is
 j gy
meghozhatja, én pedig továbbra is megbocsátok neki. Hogy
szeretem, azt jelenti, hogy az első pillanattól fogva tudtam, amikor
beleszerettem, hogy nem egyszerű eset – hogy nem lesz könnyű
szeretni őt. Hogy szeretem… Nos, azt jelenti, hogy hajlandó vagyok
küzdeni érte.
És hogy szeretem, azt is jelenti, hogy neki is hajlandónak kell
lennie arra, hogy küzdjön értem.
– Ha maradni szeretnél, akkor maradj. És ne hagyj el újra –
hallottam magam, ahogy ezt kimondom, és le se vettem a szemem a
szeméről. – De ha nem tudod megígérni ezt, ha nem gondolod
komolyan, akkor ne maradj velem.
Olyan gyorsan mozdult meg, mint a villám. Az egyik pillanatban
még az ágy mellett állt, a másikban meg már szorosan mellettem,
behajlított derékkal, kezét az ágyra téve, a csípőm közelében.
– Soha többé nem foglak úgy elhagyni, Josie. Soha többé nem kell
félned ettől. Esküszöm neked.
Szétnyílt az ajkam. Annyi szó formálódott bennem, és hunyt ki a
nyelvem hegyén. Nem gondolkodtam tovább – semmin. Arrébb
csúsztam, felemeltem Sethnek a takarót. Egy pillanatig se habozott.
Egy szempillantás alatt az ágyban volt, ívelt testtel, arccal velem
szemben. Csak centikre voltunk egymástól, de a szívem úgy
kalapált, mintha semmi nem választott volna el minket egymástól.
Mielőtt… mielőtt az a sok minden történt, egyetlen centi se volt
köztünk. Seth szerette a fizikai érintést. Az összebújást. De talán
most aggódott, nehogy fájdalmat okozzon azzal, ha közelebb jön
hozzám. Vagy az is lehetett, hogy érezte… Érezte rajtam, hogy még
nem állok készen olyan közelségre.
Nem szólt semmit, csak közénk tette a jobb kezét. Lepillantottam,
a tenyerét felfelé tartva várt. Dübörgött a szívem a bordáim között.
Behunytam a szemem, előrenyúltam, és a bal kezemet a kezére
tettem.
Seth összezárta az ujjait a kezem körül, és úgy tartotta.
 20.
FEJEZET

SETH

– BIZTOS, HOGY KÉSZEN ÁLLSZ RÁ?

Josie lábujjhegyen állt, és próbált átnézni a vállam fölött. Basil a
folyosón várt, hogy feladatot kapjon.
Tényleg muszáj lesz szereznem neki egy számítógépet,
internetkapcsolattal.
Josie egy pillanatra rám emelte kék szemét.
– Igen. Jobban vagyok.
Alaposabban megnéztem közelről. Még alig tűnt jobb
állapotúnak. A zúzódásai egy-két fokkal azért már halványodtak.
Bőre az ép felületeken túl sápadtnak látszott, és a szeme alatt is ott
sötétlettek még a karikák.
Nem tűnt úgy, mint aki készen áll.
Josie megharapta az alsó ajkát, amikor összetalálkozott a
tekintetünk.
– De komolyan. Jól vagyok. El tudom hagyni a szobát.
Miután elaludt mellettem, néhány órával később felriadt,
ugyanúgy, mint korábban. Rémálmok gyötörték, viaskodott, kiabált.
Végig a karomban tartottam, a gerince mentén simogattam a hátát
fel-le, és a fülébe suttogtam, egészen addig, amíg elcsendesedett és
visszaaludt.
Szerintem nem is emlékezett rá.
Én viszont igen.
Soha nem fogom elfelejteni a sikolyát. Mélyen belém ivódott.
Képtelen voltam visszaaludni. Csak feküdtem ott, és arról
képzelődtem, hogyan fogom lassan, fájdalmasan feldarabolni az
összes titánt egyetlen rozsdás vajazókéssel.
 – Nem tarthatsz itt ebben a szobában – mondta Josie keresztbe
font karral.
Sötét gondolataim ellenére is örömmel hallottam, hogy ma
reggelre már kezd visszatérni az igazi énje.
– Rá fogsz jönni, hogy nagyon is könnyen meg tudom tenni.
Összeszűkült a szeme.
– Hiszem, ha látom!
Ez ütős volt.
A pokolba is, Josie-val kapcsolatban minden ütős volt. Átaludta
az előző napot és éjszakát, és csak a rémálmok miatt riadt fel.
Amikor aznap reggel felébredtem, ami úgy egy órával korábban
volt, lüktető erekcióval keltem. Kicsit gáznak éreztem magam miatta,
de nem tehettem róla.
A rémálom után Josie-t közelebb húztam magamhoz. Megfordult,
a fenekét a szerszámomhoz nyomta, és hát, mivel férfiból vagyok,
így történt.
Na jó. Nem csak azért, mert férfiból vagyok.
Egyszerűen hiányzott Josie… Hiányzott, hogy ránézhessek, hogy
halljam a hangját, a nevetését, és rohadtul hiányzott, hogy
megérinthessem. Istenek, soha ki nem hagytam volna, hogy
megérintsem! Még abban a pillanatban is alig bírtam türtőztetni
magam, hogy ne karoljam át a vállát. Magam alatt akartam tudni őt,
benne akartam lenni. Egy egész hónapra bezártam volna ebbe a
szobába, és ennek a vágynak semmi köze nem volt ahhoz, hogy
meggyőződjek arról, jól kipihente-e magát.
De visszafogtam magam, mert tudtam, hogy Josie még semmi
ilyenre nem áll készen. Még mindig nem voltam száz százalékig
biztos abban, hogy mi történt vele a fogsága alatt. De még ha készen
is állt volna, azután a sok szarság után, amin átment, idekerült
hozzám, és azt látta először, hogy táplálkozom. Mindenre vágyott
valószínűleg, csak épp arra nem, hogy úgy viselkedjek körülötte,
mint egy srác, aki rájött, hogy működik a farka.
Sóhajtottam, oldalra léptem, az ajtó felé tártam a karomat és
bólintottam.
– Csak ön után, Küria.
 Josie szúrós pillantást dobott felém, amitől halvány mosolyra
húzódott a szám. A fekete vászonnadrág és a pántos póló, amit Basil
szerzett, egy számmal kisebbek voltak, mint amit Josie visel. Nem
mintha panaszkodtam volna emiatt. A vékony nadrág nagyon is
kellemesen simult Josie hátsójára. Élveztem a látványt, de azért ott
motoszkált a fejemben az is, hogy zavart, amiért Josie előző este nem
mondta nekem viszonzásul, hogy szeret. Azért ez sem kerülte el a
figyelmemet. A léptei lelassultak, amikor kilépett a folyosóra, és
Basilre meredt. Látszott rajta, hogy tétovázik, nyilvánvalóan nem
tudta, hogyan viselkedjen Basillel.
Odaértem mellé.
– Körbejárjuk a házat.
Basil bólintott.
– A többi vendége jelenleg a konyhában tartózkodik, Küriosz.
Mondtam nekik, hogy a személyzet szívesen készít reggelit nekik, de
ők ragaszkodtak ahhoz, hogy maguk végezzék el a teendőt.
– Jól van. Azt csinálnak itt, amihez kedvük van.
Basil bólintott.
– A küria többi ruhája délután érkezik.
– Tökéletes. – Josie-ra vigyorogtam.
Ő még mindig Basilt bámulta kikerekedett szemmel, miközben a
félvér meghajolt, és elsétált. Ekkor Josie felém fordult.
– Ez annyira furcsa! Nagyon különös! Mármint, olyan ő, mintha
valami komornyik lenne. Mindig itt áll, és várja, hogy kiadd az
utasítást neki.
– Nagyon unhatja magát. Mert nem sok mindenre kérem meg.
Ahogy a személyzet többi tagját se. Nem igazán érzem magaménak
a szerepet, hogy szolgálóim legyenek, még akkor sem, ha ők akarnak
itt maradni.
Josie oldalra billentette a fejét, amitől a haja a vállára omlott.
– De te szolgálók között nőttél fel, nem?
Bólintottam.
– Tele volt velük a ház. – Azt éreztem, muszáj megérintenem
Josie-t, ezért a derekára tettem a kezem, jelezve neki, hogy induljunk.
– Ez a harmadik szint. Itt csak néhány hálószoba van –
magyaráztam, végigvezetve Josie-t a folyosón. – Ha a másik irányba
mész, az erkélyekre érsz ki. Körbefutnak az épületen.
– Azta! – Josie a zárt ajtókra pillantott, amik az én hálószobámba
és anyám szobájába vezettek. – Használja valaki ezeket a szobákat?
– Nem. Le vannak zárva. – Elirányítottam azoktól a helyiségektől
és végigkalauzoltam a széles folyosón a csigalépcső felé, ami az első
szint átriumába vezetett. – A második emeleten is szinte csak
vendégszobák vannak. És egy nappali, de gyerekkoromban senki
nem használta, és gondolom, most se.
Josie körbenézett, miközben lépcsőztünk lefelé, kikerülve a
második szintet. Lenyűgözték a szobrok és az istenekről készült
festmények. Teljesen döbbent volt, mire a földszintre értünk.
– Jó. Miért van ekkora házra szükségetek nektek? Mármint ketten
voltatok, anyukád és te, ugye?
– Azok, akiknek van pénzük, szeretik megmutatni, hogy van
pénzük. – A ház hátsó része felé vezettem Josie-t, és közben
elhaladtunk jó néhány fehér ruhás szolgáló mellett, akik megálltak,
meghajoltak. Josie ettől el is pirult. – Anyám állandóan partikat
adott, és a… vendégek hetekig itt tartózkodtak, volt, hogy
hónapokig is. Ez itt jobbra a könyvtár. A fő nappali azon túl van,
tőled jobbra. A színházterem pedig onnan nyílik.
– Színházterem? – motyogta Josie fejcsóválva, ahogy a konyha
felé vezető folyosóra léptünk, ahol sült szalonna illata szállt. –
Amikor azt mondod, „vendégek”, olyan, mintha valójában nem is
vendégek lettek volna.
Megvontam a váltam, miközben áthaladtunk a teraszon.
– Főleg más tiszták voltak, és… szeretők. – Gúnyos mosolyra
húzódott a szám. – Anyámnak sok olyanja volt.
Josie tekintete elkomorult, ujjaival végigsimított az egyik cserepes
növény széles levelén, ami a kényelmes, nagy méretű székek és
nyugágyak között állt.
– Szóval anyukádnak szeretői voltak?
Bólintottam, majd Josie elé léptem, és kinyitottam az ajtót, ami a
fedett udvarra vezetett.
– Ezen lehet kijutni az udvarra. Szeretnéd megnézni?
 – Igen. – Követett a balzsamos szellőbe. – Akkor az apád is egyike
volt a szeretőinek.
– Így készültem én.
A szemét forgatta.
– Na, ja. – Felpillantott a búgó mennyezeti ventilátorokra. – Az
apád itt lakott?
Azon tűnődtem, hogyan folytassam a szüleimmel kapcsolatos
témát. Nem feleltem. Kiléptem a belső udvarból a vakító napfénybe,
és az udvar, közepe felé tartottam.
– Seth?
Hátrapillantottam a vállam fölött, és láttam, hogy Josie megállt az
egyik kőpadnál.
– Apám félvér volt.
– Azt tudom. – Megérintett egy rózsaszín virágot. – De te
ismerted?
Megfordultam, és visszaléptem oda, ahol állt. Mindenről akartam
beszélgetni, csak pont nem a szüleimről, de ha Josie erre volt
kíváncsi, akkor legyen. Valahol úgy éreztem, azért fókuszál erre,
hogy addig se jusson eszébe az, amiken keresztülment.
– Apám őrszem volt, vagy őrző. Itt szolgált. – Megfogtam Josie
kezét, és az ujjai közé fontam az ujjaimat. – Odakint, a birtokon
dolgozott. Soha nem használt elixírt. De még ha használt volna is,
kétlem, hogy az anyámat megállította volna. – Undor töltötte el. –
Anyámat nem érdekelte, hogy valaki tiszta elméjű volt-e, de azt
hiszem, akkor jobban bírta a félvéreket, amikor nem voltak nagyon
bedrogozva. Akkor jobban esett velük… a hancúrozás.
Josie lepillantott a kezünkre, és elidőzött rajta a tekintetével.
– Hát… ez szörnyen hangzik.
– Anyám volt elég szörnyű.
Josie nagyot sóhajtott, megemelkedett a válla, aztán rám vetette a
tekintetét.
– Nem feleltél a kérdésemre.
Az igazság az volt, hogy még soha életemben nem feleltem
őszintén arra a kérdésre. Egyszer azt mondtam Alexnek, hogy nem
találkoztam apámmal, és még a nevét se tudom. Hazugság volt, és
visszanézve nem is tudom, miért hazudtam azt. De akkoriban annyi
mindennel kapcsolatban füllentettem.
– A hálószobámban ülve figyeltem, ahogy ebéd után, minden
egyes délutánon a virágokat gondozza a kertben. Csak akkor volt
ilyen közel, máskülönben a birtok távolabbi részein dolgozott, és
csak másnap láttam újra. Akkor még nem tudtam, hogy ő az apám,
de mintha valami különös, biológiai szinten ráéreztem volna, és
ezért figyeltem.
– Lehet – mondta Josie, és a tekintetemet kereste.
– Nem hasonlítok rá. Ő sötét hajú, világos bőrű volt. Én anyámra
ütöttem.
– Édesanyád gyönyörű nő lehetett.
– Az volt. – Felemeltem Josie kezét, megpusziltam az ujja hegyét,
és örömmel láttam, hogy elmélyül a kék szeme. – A legtöbb félvért a
Szövetség elé vitték gyerekkorukban, és ott döntötték el, hogy
őrszemnek vagy őrzőnek képzik ki, vagy szolgáló lesz. De velem
nem így volt. Rólam már mindenki tudta, hogy mi leszek.
– Hát persze! – motyogta Josie.
Elvigyorodtam.
– Minden régebben élt apollüón szeme borostyánszínűre
változott, amikor felébredt. Én ilyen színű szemmel születtem, így
aztán mindig tudtuk, hogy belőlem apollüón lesz. Már jóval azelőtt
tudtam, hogy apám félvér volt, mielőtt köztudott lett, hogy általuk
születnek apollüónok. – Erről sem beszéltem Alexnek. – Régóta
tudtam.
Josie közelebb lépett, meztelen lába az enyémet súrolta.
– Miből jöttél rá?
– Elmondta.
Elkerekedett a szeme a meglepettségtől.
– Komolyan?
– Tizenegy éves voltam. Anyám éppen kirángatott a szobámból,
hogy parádézzon velem az egyik partiján. Nagyon büszke volt arra,
hogy az ő fattya apollüón, ezért elég gyakran tette ezt velem.
Körbemutogatott, mindenki ámult-bámult, aztán visszaküldött a
szobámba. Azon az estén azonban máshogy alakultak a dolgok.
Josie összehúzta a szemöldökét.
 – Miért?
Arrébb csúsztam, leengedtem a kezem kettőnk közé.
– Nem mentem egyenesen a szobámba, mint általában. Hanem
kijöttem erre az udvarra. Nem is tudom, miért. Talán a sors akarta
így. – Tekintetemet az előttünk magasodó épületre vetettem, és
láttam a szobám ablakát, ami előtt annyi időt töltöttem. – Leültem az
egyik padra. Borzasztóan éreztem magam. Valószínűleg arról
képzelegtem, hogy szétvágom az összes értékes szobrot odabent,
amikor a férfi, akit annyiszor figyeltem az ablakból, felém közeledett.
Nem voltam túl barátságos vele, de úgy tűnt, nem zavarja. Leült
mellém, és azt mondta, Krisztosznak hívják.
Josie szótlanul nézett fel rám.
Ekkor valami beugrott. Nevetni kezdtem.
– Istenek! Tudod, mit jelent ez görögül? A felkent. Kibaszott sors!
Mindenesetre elmondta az igazságot, hogy ő az apám. Először nem
hittem neki. Mindig azt képzeltem, hogy az apám olyan… igazi
fenevad őrszem, nem pedig egy kertész. Tudom, nem volt szép
tőlem ez, de már gyerekként is egy tróger voltam.
– Nem mondod! – dünnyögte Josie.
Mosolyra húzódott a szám.
– Mondtam valami… szörnyűséges dolgot, mert hát, igen, ahogy
említettem, seggfej voltam. De nem igazán hatotta meg ez a férfit.
Türelmes volt, sőt, megértő is a viselkedésemet illetően. Azt hiszem,
tudta, hogy mennek a dolgok a házban. Azt mondta, büszke, hogy
az lettem, ami lettem. – Elnevettem magam, de a nevetésem még a
saját fülemnek is túl harsánynak tűnt. – De ő nem ilyen életet akart a
fiának.
– Hű! – Josie szeme kikerekedett. – Még mi történt?
– Nos, akkor a férfi távozott. Kiderült, hogy tudtunkon kívül
meglestek minket. Anyámnak mindenhol volt szeme és füle.
Egyáltalán nem örült a találkozásunknak. Másnap Nagy-Britanniába
küldött a Szövetségbe. Soha többé nem találkoztam azzal a férfival.
Josie lassan csóválta a fejét.
– Mit gondolsz, még itt lehet? Ha…
– Már nem él. Meghalt, miközben az én szívtelen szuka anyámat
védte. Mennyire kegyetlen ez!
 y gy
– Ó, te jó ég! – suttogta Josie, és megszorította a kezemet. –Seth…
– Gyere! – szakítottam félbe, majd kézen fogtam, és elnéztem
másfelé, hogy ne lássam az egyre növekvő sajnálatot szépséges kék
szemében. – Mutatni akarok valamit.
Josie egy pillanatig habozott, de aztán hagyta, hogy
keresztülvezessem a virágba borult növények labirintusán. Lágyan
beszippantotta a levegőt, ahogy közeledtünk az udvar széléhez, és
meglátta a hatalmas, boltíves márványfolyosót. Végighaladtunk
rajta. Tudtam, mikor pillantotta meg a templomot.
– Atya-gatya! – suttogta, és megtorpant.
Valóban lenyűgöző látványt nyújtott a fényes márványoszlopos,
sima felületű kővel borított templom. A csukott bejárati ajtóknál a
hatalmas, titánból készült lángtartókban tűz égett. Odakint néhány
pap és papnő állt, borostyánszínű ruhájuk lágyan lengett a
fuvallatban. Egyszerre mozdultak, mind a hatan. A három férfi és a
három nő egytől egyig térdre borult, és lehajtotta a fejét, annyira,
hogy homlokuk majdnem a földet súrolta.
Leeresztettem a kezemet, Josie pedig előrelépett, aztán ismét
megállt.
– Ez a te templomod?
– Ja.
– Azok meg a te papjaid és papnőid?
– Dupla ja.
Josie elnémulva felemelte a kezét. A nap megcsillant a haján, és
tudtam, hogy fogalma sincs arról, hogy ott a templom előtt állva úgy
néz ki, mint egy istennő. Jó néhány másodperc eltelt.
– Nem is tudom, mit mondjak. Jártál már bent?
Ha arra kért volna, menjünk be, miatta, de csakis miatta
megtettem volna.
– Nem, még. Be akarsz menni?
Egy pillanatig nem szólt, majd felém fordult.
– Még nem. – Visszalépdelt oda, ahol álltam, és hátranézett a válla
fölött. – Nekem most még egy kicsit túl fura.
Megkönnyebbülten nevettem fel.
– Akkor már ketten vagyunk ezzel így!
– Meglep, hogy nem örülsz neki.
 g p gy
– Nincs rá szükségem. Semmi ilyenre – vallottam be halkan. Josie
rám emelte a tekintetét. – Nekem csak…
– Mi az?
Odaléptem hozzá, olyan közel, amiről tudtam, hogy talán nem
kellene, de képtelen voltam visszafogni magam.
– Nekem csak rád van szükségem, Josie.
Éles levegővételének hangja visszhangzott a fülemben.
Forróság öntötte el az arcomat. Basszus. Mi a fene?
Elvörösödtem? Káromkodtam magamban. Nem szégyelltem
beismerni, tényleg elpirultam. Ez volt az átkozott igazság, de azt
azért mégsem akartam, hogy a nagyközönség is lássa.
Tudtam, hogy az arany őrök a bejáratnál hallótávolságban állnak
tőlünk, ezért újból kézen fogtam Josie-t, és a templomot megkerülve
kimentem vele a csillogó tengerre néző sziklákhoz. Egyikünk sem
szólalt meg néhány pillanatig, amíg Josie tekintete befogadta a
látványt.
– Nagyon gyönyörű itt, Seth! – Az óceánt nézte, a távolban hajózó
fehér vitorlásokra fókuszált. – Tudom, hogy nincsenek éppen jó
emlékeid erről a helyről, de elképesztően csodálatos… A ház, a
sziget, még az a furcsa templom is.
Ezen elnevettem magam.
– Igen. Tényleg szép itt. Főleg most már.
Josie felpillantott rám, és finoman elmosolyodott.
~ Ma nagyon bókoló kedvedben vagy!
~~ Csak az igazat mondom – feleltem. – Éhes vagy?
Bólintott.
– Mindig az vagyok.
– Örülök, hogy visszatért az étvágyad.
– Nem hiszem, hogy hosszú távon bármi is elvenné az
étvágyamat.
– Visszamehetünk. Alex és Aiden reggelit készít. – A szél itt
erősebben fújt, Josie arcába kavarta a haját. Elkaptam a hajtincset és
visszatoltam. – Ha időben érünk oda, lenyúlhatjuk tőlük.
Josie rekedtesen felnevetett, de számomra ez volt a
Iegmámorítóbb hang, amit hallottam. Egy pillanatig csak néztem őt,
aztán megindultunk visszafelé. Hirtelen megtorpantam.
 g g p
– Kérdezhetek… Kérdezhetek tőled valamit?
A kezét még mindig a kezemben tartotta.
– Persze.
A szívem majdnem kiugrott a mellkasomból, és tudtam, hogy
még várhatna ez a kérdés. Nem kellene sietnem vele, de a gondolat,
hogy akár egy percig vagy akár egy óráig még nem tudom rá a
választ, már az őrületbe kergetett.
Nagy levegőt vettem hát, és úgy megnyíltam, mint előtte még
soha.
– Szeretsz még?
 21.
FEJEZET

JOSIE

SETH BOROSTYÁNSZÍNŰ SZEMÉBŐL tisztán ki lehetett olvasni,

mennyire sebezhető. El sem hittem, hogy ilyet kérdez… Hogy
egyáltalán azt gondolta, meg kell kérdeznie. Egy parányi részem
legszívesebben behúzott volna neki egyet. Pusztán szeretetből
persze.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam gyanakvó. Seth már
korábban is azt súgta nekem, hogy szeret, és hogy minden rendben,
mégis lelépett mellőlem. Többször is cserben hagyott. De egyik
alkalom se vezetett oda, hogy megváltozzanak az érzéseim iránta, és
talán ettől egy kicsit megőrültem, de a világ, amiben akkor éltem,
eszelős volt.
De azt éreztem, hogy annyira… Annyira érzékeny vagyok, kívül
is belül is.
– Tudom, mire gondolsz – mondta Seth a tekintetemet fürkészve.
~ És nem azért, mert tudok olvasni a gondolataidban.
– Hála istennek! – motyogtam.
Kurta mosoly jelent meg az arcán, de gyorsan el is tűnt.
– Cserben hagytalak. – Nyitottam a számat, de intett. – Így
történt, Josie. Többször is… ellöktelek magamtól. Rossz döntéseket
hoztam. Tudom, hogy nem jutottam közelebb ahhoz, amilyen férfit
te megérdemelsz, de ezen változtatni fogok.
Ó.
Ó.
– Többé már nem kell kételkedned bennem – állította halkan,
határozottan. – Inkább meghalok, de még egyszer nem fog
előfordulni ilyen.
 Egyre csak nőtt az érzés a mellkasomban, mintha valami
elszabadult léggömb lennék, ami fel tud szállni a földről, és elrepül.
Könnyek homályosították el a látásomat, ahogy szaggatottan levegőt
vettem.
– Nem állnék itt, ha nem szeretnélek, Seth. Nem engedtem volna,
hogy egy ágyban aludj velem, ha nem szeretnélek – mondtam, és
elakadt a lélegzetem. – Sok mindent nem értek még, például ezt az
egész „isten vagy” dolgot sem. Mármint, értem. Isten vagy. –
Kicsúsztattam a kezemet a kezéből. – Hurrá! Ugyanolyannak
tűnsz… Vagyis hát nyugodtabbnak, de ez tetszik nekem, és
szeretlek, akár isten vagy, akár egy átlagos halandó. És igen, még
sok mindent meg kell oldanunk. Ezt a táplálkozásos dolgot is, mert
annyira nem vagyok oda az ötletért, hogy ilyen közel kerülj egy
nőhöz, aki még Angelina Jolie-t is kétszer lekörözné, és…
Seth olyan gyorsan mozdult, hogy fel se fogtam, mire készül,
amíg a száját a számon nem éreztem. Meglepődtem, levegő után
kapkodtam. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy
utoljára megcsókolt.
Ujjai hegyével átfogta az arcomat, miközben a száját óvatosan
mozgatta a számon. Úgy tűnt, nem feledkezett meg az alsó ajkamon
lévő sebről, és figyelt rá, hogy ne sértse fel még jobban. Olyan lágy és
édes volt a csókja, hogy újabb könnyeket csalt a szemembe. A kezem
a mellkasára tévedt, éreztem a szívdobogását a tenyerem alatt.
Elváltak az ajkaim, elmélyült a csók, és ahogy a nyelve hegye a
nyelvemhez ért, az egekbe szökött a pulzusom.
Azonnal elvesztem, ahogy megéreztem az ajkait, a keze érintését,
az ízét. Elvesztem, és egy részem arra vágyott, hogy soha ne is
találjanak rám.
Nyers, éhes nyögés hagyta el a száját, ahogy ujjaival végigsimított
a nyakamon, és haladt lefelé a vállamon.
– Mondd ki még egyszer – kérlelt elfojtott hangon.
A vágytól bódultan nyitottam ki a szemem. Tudtam, mire
gondolt, magyaráznia1 sem kellett.
– Szeretlek, Seth.
 Erre ismét megcsókolt, és ezúttal, ha nem karolja át a derekamat,
valószínűleg elestem volna, mert ettől a csóktól a lélegzetem is elállt,
és még többre vágytam. Ha megpróbált volna ledönteni ott a
homokos füvön, és lehámozta volna a ruhám rólam, nem állítottam
volna meg. Én is eszelősen téptem volna le róla a ruhát.
De Seth hirtelen megállt. Elemelte a száját az enyémről.
– Ne haragudj! – szólt öblös, szexi hangon. – Csak… csak meg
kellett hogy csókoljalak.
Előrehajoltam, a fejemet a mellkasára tettem, sóhaj szakadt ki
belőlem.
– Nem panaszkodom.
Seth mély nevetését hallva meleg bizsergés futott végig a
bőrömön.
– Remélem is!
A szemébe néztem.
– Akkor együtt vagyunk, ugye? Igaziból? Nem hozol döntést
ezzel kapcsolatban anélkül, hogy megbeszélnéd velem, csak mert azt
gondolod, úgy lesz a legjobb. Nem fogsz elhagyni megint, mert ha
igen, nem hiszem, hogy meg tudok bocsátani. Még egyszer nem.
– Nem hagylak el. Együtt vagyunk, Josie. – A tekintetemet
kereste. – Legyen bármi ezen a világon, mi együtt vagyunk.
Becsuktam a szemem, halkan sóhajtottam. Annyi minden
kavargón a fejemben. Nem feledkeztem meg Mitchellről sem, és arra
is emlékeztem, ami Laurennel történt. Hiányzott anya, Erin, és
amikor csend vett körbe, eszembe jutottak azok a hosszú, rémülettel
teli órák abban a sötét, dohos cellában. Kész káosz volt a fejemben.
De ez… Ez, ami valahogyan mégiscsak megoldódott Seth és
köztem, kicsit kitisztította a gondolataimat. Némiképp távozott a
feszültség az izmaimból, és még ha továbbra is sok probléma akadt,
itt volt nekem Seth.
Én meg itt voltam Sethnek.
Ismét magához húzott, összetapadt a testünk. Ahogy a hasamhoz
nyomódott, éreztem, hogy erekciója van.
– Hiányoztál.
Egyik kezét a hajamba csúsztatta, állát a fejem búbján pihentette.
– Akkor is hiányoztál, amikor velem voltál.
 y
Átkaroltam a derekát, lehunytam a szemem.
– Hogyan hiányoztam, amikor veled voltam?
Egy pillanatig nem szólt.
– Nem tudom. Nehéz elmagyarázni, de azt hiszem, nem voltam…
Nem voltam teljesen önmagam. Valójában egy részem nem volt
igazán ott.
Felemeltem a fejem, a szemébe néztem.
– És most teljesen itt vagy?
– Teljesen. – Ajka a homlokomhoz ért. – Most, először életemben,
tényleg önmagam vagyok.

A szikláknál maradtunk egészen addig, amíg a gyomrom olyan

felháborítóan hangosan kezdett korogni, hogy a sziget másik felén
lakók is hallhatták. Seth jót nevetett rajta, mintha ez lett volna a világ
legviccesebb dolga, de miközben vitáztam vele, és újra rácsaptam
egyet, kézén fogott, és bekísért a házba.
Mihelyt beléptünk a konyhába, mindketten megtorpantunk. Az
első benyomásom az volt, hogy a helyiség nevetségesen nagy, tele
halványszürke konyhapulttal és rengeteg konyhaszigettel.
Fogalmam se volt, kinek lehet ilyen nagy konyhára szüksége, hacsak
az illető nem egy séf, aki a saját valóságshow-ját forgatja, és lát
vendégül embereket itt. Mindenesetre nem csak a konyhán
csodálkoztam el.
Alexen és Aidenen is.
A helyiség közepén voltak, egy többégős tűzhely közelében. Úgy
tűnt, épp a tojást készítik elő a szalonnához, de a tojás még egy
tálban habzott felverve, nyersen. És úgy látszott, egymáson kívül
mindenről teljesen megfeledkeztek.
Alex a tűzhely mellett, a konyhapulton ült – éppen hogy. Aiden
Alex combjai közé préselte a csípőjét, kezével Alex laza pántos pólója
alatt kalandozott. Alex Aiden tarkóján tartotta az egyik kezét, a
másikkal Aiden pólóját markolászta. A szájuk és az ölük gyakorlatiig
egymásba olvadt.
Ó, te jó ég!
Elpirultam. Felnéztem Sethre, aki összevont szemöldökkel figyelt
 – Szerintem éppen gyereket csinálnak – súgtam oda neki. – Vagy
reggelit.
Seth kuncogni kezdett, mire Aiden ledermedt, kicsúsztatta a kezét
Alex pólója alól, a tenyerét a sima konyhapultra helyezte. A
homlokát Alex homlokához nyomta, láttam, hogy Alex arca
vérvörös.
– Nem bánnám, ha ezt a konyhát ismét kajálásra tudnám
használni – jegyezte meg Seth. – A pultot pedig arra, hogy ott
készítsem elő az ételt.
– Pofa be! – morgott oda Aiden. – Mintha tudnál főzni!
Seth elvigyorodott, majd megindult előrefelé, és felkapta a tálat,
amiről megfeledkeztek.
– Ahhoz is értek, és még sok minden máshoz. – Szúrós pillantást
dobott Aiden felé, és a pultra hajolt. – Másokkal ellentétben.
Aiden morogva fordította el a fejét.
– Csak mert isten vagy, még nem jelenti azt, hogy nem húzok be
egyet.
– Csak mert vendég vagy a házamban, még nem jelenti azt, hogy
nem foglak belefojtani az óceánba.
– Jesszus! – motyogtam elkerekedett szemmel.
Aiden, ügyet sem vetve Seth fenyegetésére, hátralépett, és rám
nézett. Alex közben leugrott a pultról.
– Jó látni, hogy végre fent tudsz lenni! – mondta. – Hogy vagy?
– Jól. – Beljebb léptem a konyhába. – Csak egy kicsit fáradt
vagyok.
– Sokkal jobban nézel ki – jegyezte meg Alex, bár nagy eséllyel
füllentett. Odalépett hozzám, és gyorsan, szorosan átölelt. Majd egy
kicsit hátrébb húzódott, és ezt súgta:
– Minden rendben veled és ezzel a seggfejjel?
– Hallom ám! – szólalt meg Seth, és beleöntötte a tojást egy
felhevített serpenyőbe.
– Nem zavar! – dalolta vissza Alex.
– Igen. – Bólintottam és elmosolyodtam. – Minden… oké.
Megkönnyebbülés suhant át melegbarna szemén.
– Örömmel hallom ezt. – Belém karolt, és egy székekkel körbevett
konyhaszigethez vezetett. – Ha hiszed, ha nem, mindenkinek
 y g
készítettünk reggelit.
– Pont az látszott rajtatok! – Seth felkapott egy szedőlapátot.
Aiden sóhajtva megfordult.
– Kérsz valamit inni, Josie?
Megálltam.
– Hozok magamnak.
– De én közelebb vagyok – felelte rá Aiden, és megindult a
hűtőszekrény felé. Belekukkantott. – A választék végtelen. Mit
szeretnél?
– Um, narancslét. – Leültem.
Alex felmászott a mellettem lévő székre, közben Aiden előszedett
egy poharat.
– Tegnap este beszéltünk Deaconnel és Luke-kal.
Megkönnyebbültek, amikor meghallották, hogy jól vagy.
– Én is örülök, hogy biztonságban vannak a Szövetségben –
mondtam, ahogy Aiden elém rakott egy pohár narancslét. – Kösz!
Biccentett.
~ Annyira azért nincsenek biztonságban. Tegnap elindultak, hogy
megkeressék a félistent Kanadában.
A tekintetem azonnal Sethre irányult. Épp a tojásokat forgatta.
Több mint furcsa volt azt látni, hogy így serénykedik, de tudva azt,
hogy ő egy isten, sokkal… lenyűgözőbb volt figyelni, ahogy egy
tűzhely mellett babrál. Elképzeltem, hogy a sűrű levegőből omlettet
kever, vagy valami hasonló menő dolgot csinál.
– Nem esik bajuk? A titánok még mindig keresik a többi félistent.
– Annyira lesznek biztonságban, mint bármelyikünk. – Aiden
megdörzsölte a homlokát. – Jobban örültem volna, ha az egyetemen
maradnak, ahol legalább van rajtuk igézet, de Deacon nem…
– Nem gyerek már? – Seth fejezte be helyette a mondatot.
Felvonta a szemöldökét, amikor Aiden összeráncolta a homlokát. –
Mi van? Deacon segíteni akar. És ott van mellette Luke. Nem fogja
hagyni, hogy bármi baja essen a tesódnak.
Aiden mereven Sethre bámult.
– Hát ez… nagyon megnyugtatott. Beteg vagy?
Seth a szemét forgatta.
 Finoman elmosolyodtam, aztán kortyoltam egyet a narancsléből.
A savas íztől furcsán felfordult a gyomrom.
– Valamelyikőtök hallott… Apollónról vagy bármelyik másik
istenről? – Éles fájdalom hasított a mellkasomba apám nevének
említésétől. Micsoda egy seggfej. De komolyan. – Mielőtt elvittek, azt
hittem… Azt hittem, fúriákat láttam az égen.
– Én egyetlen fúriát se láttam, pedig nehéz nem észrevenni őket. –
Alex rátette az állát az öklére. – És egyetlen istent se. Egy nyamvadt
lelket sem, de ez annyira nem meglepő. Amikor a világ a feje tetejére
áll, és kezd összeomlani, ők szépen felszívódnak mindannyian.
Aiden még mindig Sethet bámulta, a tekintetében csodálkozás és
értetlenség keveredett.
– Valószínűleg nem fognak a közeliinkbe jönni. – Seth felemelje a
bal kezét, mire néhány tányér repült ki a konyhaszekrényből, és a
pulton landolt, mintha egyenesen A Szépség és a szörnyetegből
érkeztek volna.
– Hű, de menő valaki! – dünnyögte Alex.
Seth felpillantott a sűrű pilláin keresztül, és olyan mosoly jelent
meg az arcán, ami menten kitörölte a tompa fájdalmat a
mellkasomból.
– Az istenek tudják, ki vagyok. Tudják, hogy végezhetek velük.
Ezért maradnak távol, messze innen.
– És az a terved? – Aiden mindegyik tányérra tett
szalonnaszeleteket. – Kinyírni az isteneket?
Seth vállat vont, és szedett egy kis tojást.
– Még nem döntöttem.
Felvontam a szemöldököm, és a szalonnára pillantottam. A
gyomrom korgott az éhségtől, de közben bizonytalanul kavargott.
Seth rám nézett.
– Van egy-kettő közöttük, akit szívesen kiiktatnék.
Tudtam, hogy az apámról beszél, de csak kikerekedett szemmel
kortyoltam még egyet az italból. Egyre erősebben émelyegtem.
– Nos, talán meg kellene próbálnod kordában tartani a gyilkos
impulzusaidat – javasolta Aiden. – Nem tudni, mikor melyik isten
lesz a hasznunkra.
 Seth felhorkant, miközben az utolsó adag tojást is a tányérokra
pakolta.
– Ennek annyi a valószínűsége, mint annak, hogy neked
hasznodat vesszük.
Aiden szájának egyik sarka felfelé görbült.
– Szerintem te bírsz engem.
Válaszként Seth is küldött egy mosolyt. Kissé ijesztő, afféle „azért
csak ne bízd el magad” fajta mosoly volt ez, amiről Apollón jutott
eszembe, és ettől csak még furcsább lett.
– Tisztára, mint az Alkonyatban – dünnyögte Alex tágra nyílt
szemmel. – Figyelni, ahogy ezek ketten bármin is együtt dolgoznak,
legyen az csak egy szalonnás tojás!
Halkan felnevettem. Aiden elvigyorodott. Felkapott két tányért, és
odahozta, ahol Alex és én ültünk. Néhány perc múlva Seth is leült
mellém, Aiden pedig Alex mellé.
– Elvileg többé már nem is kell ennem ételt. – Seth feltartott egy
szelet szalonnát. – De az kizárt, hogy ne egyek többé szalonnát!
Rámeredtem.
– Igazán? Nem kell enned már többé?
Seth bólintott, és közben ráharapott a ropogós baconszeletre.
Mi a fene? Én félisten voltam tetőtől talpig, mégis kellett ennem.
– Nem vagy normális – állapította meg Alex.
Miközben betoltam egy villányi tojást a számba, úgy döntöttem,
nem fogom elrontani azzal a pillanatot, hogy azon agyaljak,
mennyire más most Seth.
Néhány percig csendben ettünk. A tojás isteni finom lett, habos és
vajas, és úgy éreztem, megnyugtatta a gyomromat. Egy egész
serpenyővel be tudtam volna falni belőle, a ropogós, zsíros
szalonnáról nem is beszélve.
– Szóval – kezdtem bele, megköszörülve a torkomat. – Mi a terv?
Aiden a homlokát ráncolta.
– A terv?
– Igen. Mit fogunk csinálni most? Itt vagyok, jól vagyok. – Kicsit
erőltetnem kellett az utolsó részt a mondatomban, mert nem igazán
tudtam, valójában mennyire is vagyok jól, de a lényeg, hogy életben
voltam. És akadt bőven tennivaló, ami miatt össze kellett kapnom
magam. – Mit fogunk csinálni Mitchell-lel kapcsolatban?
Aiden sötét szemöldöke összeugrott.
– Mitchell?
– Igen, az a félisten, aki… – elhallgattam, Sethre néztem. – Nem
mesélted nekik?
– Nem volt rá időm – felelte, és letette a másik szelet baconjét.
Átvette a szót, mielőtt esélyem lett volna reagálni. – Az a terv, hogy
te szépen itt maradsz, meggyógyulsz, aztán miután meggyógyultál,
továbbra is itt maradsz.
Lassan leengedtem a villámat, felvontam a szemöldökömet.
– Rendes tőled, hogy bevontál ebbe a döntésbe, amit már meg is
hoztál.
– Szívesen. És csak hogy tudd, hoztam még néhány döntést –
folytatta Seth, mire én elővigyázatosságból letettem a villát, mielőtt
azt fegyverként használnám. – Nem ezzel a felkutatom és
megmentem küldetéssel kell foglalkoznod. Rá kell jönnünk, hogyan
tudjuk leszedni azokat az átkozott pántokat a csuklódról. Ez a terv.
– Uh-oh – suttogta Alex.
Aiden előrehajolt, karját a pultra helyezte.
– Sethnek ebben most igaza van.
~ Jó ég, valaki felvette ezt? – vágta rá Seth.
Aiden összehúzta a szemét, de rá se hederített Sethre.
– Fel kell épülnöd, Josie. Gyógyulnod kell.
– Ezt értem, de aztán mi lesz? – Körbenéztem, Alexen megállt a
tekintetem, aztán Seth felé fordultam. Az éles mozdulat nem esett jól
a hasamnak. Úgy éreztem, a kaja sem segített. – Nem akarok ölbe tett
kézzel ülni itt az örökkévalóságig. A titánok odakint vannak, és nem
én vagyok az egyetlen félisten, akit fogolyként tartottak. Egyiküket
már megölték, és ha nem csinálunk valamit, Mitchellt is kinyírják. Ő
még náluk van.
Alex kihúzta magát.
– Láttad őket?
Sethre vetettem egy pillantást, jelezve, hogy erre még később
visszatérünk. Aztán Alexre fókuszáltam.
 – Igen. Egyiküket Laurennek hívták. Ő… Meghalt.
Kiszipolyozták, és hagyták meghalni.
– Istenek! – morogta Aiden.
Nagy levegőt vettem, próbáltam nem figyelni az émelygésre.
– Mitchell rossz állapotban volt. Nem bírja sokáig. Ki kell
hoznunk onnan.
Seth összezárta az állkapcsát.
– Nem fogjuk otthagyni, hogy meghaljon – mordultam felé. –
Tényleg azt hitted, hogy elengedem ezt?
Rám szegeződött a sárgásbarna szempár.
– Nem, nem hittem. Tudom, hogy nem akarod hallani ezt, de ha
olyan rossz állapotban van, lehet, hogy már nem is él.
– Nem tudjuk – érveltem. – Nem adhatjuk fel és nem… – Keserű
lett a torkom, a számhoz kaptam a kezemet. – Istenem!
– Mi az? – Seth azon nyomban felpattant a székéről, és elém állt.
Alex és Aiden alakja elhomályosult a háttérben, a gyomrom pedig
egyre jobban elnehezült. Lecsúsztam a székről.
– Én… azt hiszem, hányni fogok.
– Hányni? – Seth arcára meglepődöttség ült ki.
– Igen… jaj, istenem! – Nyeltem egyet, de azonnal meg is bántam.
– Hol egy…?
Seth átfogta a derekamat, és alig egy másodperc múlva már az
egyik fürdőszobában voltam. Elhúzódtam Sethtől, térdre borultam,
és felemeltem a vécétetőt.
Azonnal kijött belőlem az összes tojás és szalonna. Öklendeztem,
a vécé oldalába kapaszkodtam. Könnyes lett a szemem, de csak jött
és jött fel. Halványan éreztem, hogy hűs kéz tartja a homlokomat, és
fogja hátra a hajamat.
Amikor végre elmúlt az örökkévalóságnak hitt újabb pokoli
körforgás, már semmi nem tudott kijönni belőlem.
– Jó ég! – nyögtem.
– Megvagy? – kérdezte Seth.
Összerezzentem.
– Azt hiszem.
Seth finoman elhúzott a vécé mellől. Hallottam, hogy lehúzza,
aztán az ölébe vett. Arcomat a vállán pihentetve koncentráltam arra,
 p
hogy egyenletes, mély levegőket vegyek. Eltelt néhány perc, közben
Seth a hátamat simogatta. Szent ég, okádtam. Arra sem emlékeztem,
utoljára mikor történt velem ilyen. Talán gyerekkoromban?
Kopogtattak, Alex hangját hallottam.
– Minden rendben?
– Igen – kiáltotta ki Seth. – Csak még néhány perc! Hogy vagy? –
Hátrasimította a hajamat a hideg homlokomból.
Alig bírtam kinyitni a szemem.
– Jobban. Kicsit… liftezik a gyomrom.
– Szereznünk kell neked egy kis vizet. Mit gondolsz, fel tudsz
kelni?
– Azt hiszem. Ó, a fenébe! – Hátrahajtottam a fejemet. – Ez
annyira, annyira pocsék volt!
Seth a szemembe nézett. Aggodalom ült az arcára.
– Josie… te félisten vagy. Elvileg nem szabadna hánynod.
Rámeredtem, nem tudtam, mit reagáljak erre, mert nyilvánvaló
volt, hogy nagyon is okádtam.
– Talán túl sokat ettem egyszerre azok után, hogy odáig szinte
semmit nem ettem?
– Nem tudom. – Nem úgy hangzott, mint aki ezt elhiszi. A
tekintete lefelé siklott, követtem én is a tekintetemmel. A
karpántokat nézte. – Talán.
Ha a karpántok blokkolták a képességeimet, a gyógyulásomat is
lelassíthatták? Beteggé tehettek? Összeszorult szegény gyomrom.
Talán még halandóvá is tehettek?
 22.
FEJEZET

MIRE KIKEVEREDTÜNK A FÜRDŐSZOBÁBÓL, a reggelinek már

befellegzett. Vacakul éreztem magam miatta, mert az, hogy
hányással fenyegetőztem az asztalnál, tuti biztos elvette az étvágyát
mindenkinek. De miután Seth belém erőltetett egy kis vizet, jobban
lettem.
A csuklómon lévő pántok azelőtt nem szorítottak, de most úgy
ereztem, elzárják a vérkeringésemet. Nem szabadultam a
gondolattól: mi van, ha halandó leszek miattuk? Ha nem leszek
ellenálló a vírusokkal, súlyos betegségekkel szemben? Magamban
tartottam a gyanút, mert ha napvilágra kerülne a sejtésem, Seth
buborékfóliát vonna körém.
Mindenesetre a fürkésző tekintete arról árulkodott, hogy
vélhetően ő is ugyanerre gyanakszik.
Egy kisebb seregnyi személyzet tűnt fel a semmiből, hogy rendet
rakjon a konyhában, így aztán egy olyan hatalmas nappaliban
kötöttünk ki, amekkorát még soha életemben nem láttam.
Belekuporodtam egy kényelmes, túlpárnázott székbe, magam alá
húztam a lábam. A gyomrom egészen rendben volt, és senki nem
nézett rám úgy, mintha arra várnának, mikor hányom el magam
ismét. Mindenesetre feszültség telepedett a tágas szobára. Alex és
Seth valamin vitatkozott, de hogy miről, nem tudtam pontosan. A
ház körbejárása, a nagy reggeli és a sok hányás mind-mind
kifárasztott. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy
szundikáljak egyet, és ez egy kicsit aggasztó volt, mivel az utóbbi
időben többet aludtam, mint amennyit ébren voltam, még annál is
többet, mint amikor Hüperión fogva tartott.
Sóhajtottam, felnéztem, és láttam, hogy Seth a szoba másik feléből
engem figyel. Összeszorult a gyomrom, amikor eszembe jutott a csók
a sziklánál. Seth valószínűleg nem erre gondolt, amióta a hajamat
fogta hátra, miközben én a porcelánistennek imádkoztam.
 Párás volt a szeme. Éreztem, hogy elpirulok. Oké, szinte biztos,
hogy nem arra gondolt, ami a fürdőben történt. Jó tudni, hogy nem
undorodott meg tőlem.
Alex leült a kanapéra, hátradőlt, és a hasára tette a kezét.
– Anyám! Mintha egy gyerek lenne a hasamban!
Kiköhögtem magamból egy fáradt nevetést, aztán valami
beugrott.
– Nektek… lehetnek gyerekeitek? – Ahogy kimondtam, már
legszívesebben visszaszívtam volna, hiszen, basszus, ez azért
nagyon személyes dolog volt, amibe nem illett beleütni az orromat. –
Jaj, bocs! Nem kellett volna megkérdeznem. Én…
– Semmi baj. – Alex elnevette magát, és hátradobta a haját az
arcából. Esküszöm, láttam, ahogy Aiden alig láthatóan, de elpirult. –
Igazából nem tudjuk. Úgy értem, én nem vagyok igazi félisten.
Egyikünk sem az, így fogalmunk sincs, megtörténhet-e.
Próbálkozunk, de… – Nem folytatta, csak megvonta a vállát.
Szóval nagy valószínűséggel nem is védekeznek ellene.
– Engem már a puszta gondolat, hogy gyereketek legyen,
megrémít – közölte Seth közömbösen.
– Engem is – motyogta Alex halkan.
Kezemet a derekamra fűztem, és befészkeltem magam a párnák
közé. Seth nem volt biztos abban, hogy velünk megtörténhet-e, ezért
mindig védekezett. Vagyis, egyszer nem. Összeráncoltam az
orromat. Mielőtt elhagyott, a könyvtárban talált rám. És határozottan
emlékszem, hogy akkor nem használt óvszert.
Összeugrott a gyomrom, aztán kissé be is pöccentem magamra,
ahogy próbáltam rájönni, mikor volt az utolsó menzeszem. Nem
mintha komolyan aggódtam volna attól, hogy terhes leszek, mert
tényleg elég valószerűtlen volt, és nem azért, mert azt hittem, hogy
egyetlen védekezés nélküli szextől ne eshetnék teherbe. Amilyen
peches vagyok, nagyon is benne volt a pakliban, de azok után, ami
Hüperiónnál történt…? Kizárt, hogy megmaradt volna a terhesség.
Uh. Fészkelődtem a helyemen, nyugtalanító érzések törtek fel
bennem. Túl fiatal voltam, és a dolgok túlságosan eszelősen mentek
ahhoz, hogy egyáltalán eljátszadozzak egy bébi-Seth
kipottyantásának gondolatával.
 p y g
Egy bébi-Seth?
Elkerekedett a szemem.
Lehet, hogy megint hánynom kell.
Seth a székem mögé lépett, kezét a vállamra tette.
– Jól vagy?
Oldalra billentettem a fejem, és elmosolyodtam, pedig a
gondolataim egy hosszú utazáson vettek részt az Őrültek Földjén.
– Persze! – feleltem. Félresöpörtem a furcsa képzelgéseimet.
Hirtelen valami eszembe ötlött, amire korábban nem is gondoltam. –
Lehet, hogy tényleg nagy problémával állunk szemben, nagyobbal,
mint hinnénk. Egy titán elvermeléséhez hat félistent kell
összeszednünk, ráadásul fel kell szabadítani a képességeiket,
bármilyen igézet is blokkolja le őket. És az ikonjaikra is szükségünk
van továbbra is. De én tudom, hol vannak azok az ikonok –
mondtam. Tudtam, hogy a könyvtárban vannak elrejtve, és Medusza
őrzi őket. – Engem felszabadítottak a blokkok alól, mert az… Mert
Apollón levette rólam őket. Csakhogy ő le is gyengült tőle, szóval
kétlem, hogy a többi isten is ezt tenné. És már nincs is hat félisten.
Csak öt.
– Akkor ez azt jelenti, hogy az isteneknek ugyanazt kell
csinálniuk, amit Apollón tett veled – szólalt meg Aiden.
– És mennyi ennek a valószínűsége? – kérdezte Alex. – Főleg úgy,
hogy legyengíti őket?
– Így legalább nem kell foglalkoznunk azzal, hogy a titánokat el
kell vermelnünk. – Seth megvonta a vállát. – Én majd elintézem őket,
ugyanúgy, ahogyan Perszészt.
– Seth, azt nem tehetjük… – Nem folytattam, mert már a
nézéséből meg tudtam mondani, hogy nem hallotta meg, és
felesleges volt arra pazarolnom energiát, hogy vitába szálljak vele.
Fogalmam se volt arról, hogy elég-e öt félisten a titánok
megfékezéséhez.
Mi van, ha az egyetlen lehetőség az, hogy tényleg meg kell ölni
őket?
Szerencsére úgy tűnt, nem lett negatív következménye annak,
hogy Perszész ki lett iktatva. Eddig még. De a többi titán? Akkor már
biztosan lesz utóhatás.
 – Szeretnék feltenni neked néhány kérdést. – Aiden leült Alex
mellé, előredőlt, kezét a lábára tette, és rám nézett. – Nem gond?
Anélkül, hogy Sethre néztem volna, meg tudtam állapítani, hogy
befeszült.
– Nem, dehogy.
Mögöttem Seth sóhajtott egyet.
Aiden halványan elmosolyodott.
– Mit tudsz mesélni nekünk a titánokról? Bármi hasznos lehet,
hogy jobban képben legyünk, mivel állunk szemben.
Mélyen beszívtam a levegőt, és eltűrtem egy hajtincset a fülem
mögé, mielőtt belekezdtem.
– Csak néhányukat láttam. Leginkább Hüperiónt és egy nőt,
akinek nehéz volt kiejteni a nevét. Aztán Kronosz megtudta, hogy
náluk vagyok.
– Kronosz? Oké. – Aiden tekintete viharfelhő-sötétségűre mélyült.
– Róla mit tudsz mondani?
– Nem olyan volt, mint képzeltem. Idős volt, nagyon-nagyon
öreg. Mint Szürke Gandalf, csak még nála is vénebb. – Mesélni
kezdtem nekik, mennyire törékenynek tűnt Kronosz először, és hogy
segítség nélkül még felülni se tudott. A táplálkozás részt egy az
egyben átugrottam, mert pontosan jól értették, mitől lett erősebb a
titán, amikor legközelebb elé vittek. Miközben beszéltem, Seth
előrejött, és leült a székem karfajára. Olyan keményen megfeszült az
állkapcsa, hogy akár márványt is lehetett volna vágni vele. – Csak
két másik titánt láttam. Az egyiket, azt hiszem, Ókeánosznak hívták.
Élénkkék kakastaréjhaja volt, és ő…
– És ő? – Aiden óvatosan kíváncsiskodott.
A csuklómra pillantottam.
– Ő volt az, aki Laurenből táplálkozott. A lányból, aki meghalt,
Mitchell mondta, hogy… – Megharaptam a szám belsejét,
elhallgattam. – Ókeánosznak meg kell halnia.
Csend állt be egy darabig, aztán Alex kérdezett.
– Ki volt még ott?
– Perszész, de ugye, ő már nincs. – Sethre néztem. Mosolygott.
Akkor rendben van. – És ott volt az a női titán. Nehéz kimondani a
nevét, de azt hiszem, valami Tét. Téthüsz? – Összerándultam. – Nem
tudom, de nem volt kedves. Mintha Hüperión egyszer azt mondta
volna, hogy a húga, de aztán azt is láttam, hogy nyalták-falták
egymást, szóval fura volt.
Alex undorodva biggyesztette le a száját.
– És más titánt nem láttál?
Megráztam a fejem.
– A vége felé már többnyire egyedül voltam. Csak az elején nem.
– Kikkel voltál? – kérdezte Seth. Túl halk volt, és amikor
ránéztem, a szeme úgy csillogott, akár egy topázékszer.
– A két másik félistennel. – A többiekre néztem. – Amikor először
láttam őket, azt hittem, halottak. Alig mozdultak, levegőt szinte nem
is vettek. – Borzongás futott végig rajtam, ahogy felidéztem
magamban, milyen volt, amikor megláttam őket. – Régóta ott
raboskodtak.
Alex megdörzsölte a karját.
– És azt mondtad, ez a Mitchell még élt, amikor utoljára láttad?
Bólintottam, mire folytatta.
– Ugyanott tartották mindegyikőtöket?
– Azt hiszem, engem végül valahova máshova vittek azon a
helyen belül. Valami régi, elhagyott épület lehetett. A föld alatt
tartottak minket, mintha alagsor lett volna. – Elhallgattam, mert azt
éreztem, van valami, ami nem jut eszembe. Csak halványan
derengett az emlékeim között. – Bárhol is volt, az biztos, hogy
nagyon meleg volt. Szóval, ha az a hely az Államokban van, akkor
délen kell lennie. Körülötte semmi nem volt, csak fák.
– Honnan tudtad, hogy semmi nem volt körülötte? – Aiden
oldalra billentette a fejét.
– Hüperión néha kivitt. A napon kellett ülnöm. – Felemeltem a
kezem, megérintettem a sebet a számon. – Mindig körbenéztem,
hátha látok valakit vagy valamit. De még forgalom zaját se
hallottam. Egyszer megpróbáltam elszökni. Naná, hogy nem jött
össze.
– Jól van. – Aiden hátradőlt, néhány árnyalattal sápadtabb arccal.
Nem mertem Sethre nézni. – Tudom, hogy még belegondolni se
akarsz, de tényleg úgy gondolod, hogy Mitchell még él?
Szaggatottan beszívtam a levegőt.
 gg g
– Nagyon remélem. Egyedül meghalni egy olyan helyen, azok
után… – Nem bírtam befejezni. Összeszorult a torkom. Tényleg azt
hittem, hogy ott fogok meghalni, ugyanúgy, mint Lauren.
– Jól van. – Seth felkelt, megfogta a kezem. Ránéztem, de mielőtt
tiltakozhattam volna, felemelt a székből. – Szerintem ennyi elég volt
most.
Nyitottam a számat, de Alex bólogatott.
– Keresni fogjuk Deacont és Luke-ot, hátha lesz valami hírük.
– Én pedig felveszem a kapcsolatot az ismerőseimmel a
közösségekben – tette hozzá Aiden.
– Remek – felelte Seth kurtán, miközben kivezetett a szobából.
Ahogy a folyosóra értünk, megtorpantam, és kihúztam a kezemet
a kezéből.
~ Hékás, mi volt ez az egész?
Seth felém fordult, összeszorította a száját. Eltelt egy másodperc
és már azt hittem, megszólal, de aztán megmozdult. Az egyik
pillanatban a nappali előtt álltunk, a másikban pedig már a karjaiban
voltam, magához szorított, és kint álltunk a meleg napon, homok
simult a lábam alatt, és az óceán tőlünk alig néhány lábnyira terült
el.
– Atyaisten! – Eltoltam magam Sethtől, megbotlottam, ahogy
hátraléptem. Megfordultam, és elkerekedett szemmel néztem körbe.
– Te jó ég!
– Többé már nem kell gyalog menned sehova.
– A francba! – fordultam vissza felé. Úgy csinálta ezt velem, hogy
hányingerem volt, de ennek ellenére arra koncentráltam inkább,
hogy felfogjam, az egyik helyről a másikra repített. – Mi lenne, ha
legközelebb előre figyelmeztetnél?
Bárgyú vigyorra görbült a szája.
– De akkor nem látnám ezt az arcodat!
– Miért, milyen?
– Mint aki felrúgna és megcsókolna egyszerre – felelte.
Összehúztam a szemem.
– Nem nézek ki úgy, mint aki meg akar csókolni. Inkább úgy,
mint aki le akar hányni. – Az alhasamra szorítottam a kezemet. –
Szent ég, ez aztán az elegáns… és lusta képesség!
 g g p g
– De gyors.
Valóban.
– Megint émelyegsz?
Megráztam a fejemet.
– Miért? Miért hoztál ide?
Seth odalépett hozzám.
– Eddig nem jutott eszembe. Kellett egy kis idő, hogy leessen a
tantusz, pedig logikus.
– Mi? – A szél felkapta a haj tincseimet, és az arcom elé fújta őket.
– Azt mondtad, Hüperión kivitt a napra. Mondta, hogy miért?
Egy pillanatig nem értettem, mire akar kilyukadni Seth, de aztán
derengeni kezdett.
– Mondta! Azért, mert az segít visszatölteni az elveszített aethert.
Totál elfelejtettem!
Harag lobbant gyönyörűséges szemében.
– Valószínűleg azért, mert apád a napisten. Már akkor
gondolnom kellett volna rá, amikor idehoztalak.
– Miért neked kellett volna? Én nem emlékeztem rá, pedig nekem
kellett volna.
– De a te fejedben annyi minden kavarog.
– Ahogy a tiédben is.
– Bosszant, hogy Hüperión hamarabb rájött, mint én – morgott.
– Hüperión hosszú ideig volt körülöttem, szóval… –
Körbenéztem a vidéken, és lassan megindultam az óceán felé.
Leültem a homokban. – És én felejtettem el, úgyhogy igazán semmi
értelme magadat ostorozni emiatt.
Seth lehuppant mellém. Nem szólt. Előredőltem, feltűrtem a
nadrágom alját, felfedve a vakítóan hófehér vádlimat. Kinyújtottam
a lábamat, hogy a hűs, habos víz a lábujjaimat csiklandozza.
– Addig itt fogsz tartani, amíg…?
– Ha tehetném, örökre itt tartanálak, de addig mindenképpen,
amíg kezdesz… – A homlokát ráncolta. – Amíg nem jössz rendbe.
Abbahagytam a lábujjaim mozgatását.
– Igen, át kell beszélnünk ezt az örökké itt tartalak dolgot, de
előtte azt mondd meg, mit értesz azalatt, hogy amíg nem jövök
rendbe?
 A válla az enyémhez ért, ahogy az óceánt bámulta.
– Emlékszel arra, amikor mondtam, hogy alig érzem benned az
aethert? Benned mindig nagyon erős volt… majdnem annyira, mint
egy istenben. De ahogy akkor mondtam, most alig érzem benned.
– Ó. Aha. – Megharaptam a szám szélét, de aztán összerezzentem,
amikor eltaláltam rajta a sebet. – Az… nem jó.
– Olyan, mint a fény. Normál esetben olyan vagy nekem, mint
egy erősen világító fényforrás. De most alig pislákolsz. – Seth felém
fordította a fejét. – Gyenge vagy. Nem akarlak bántani ezzel, de ez az
igazság.
– Jobban leszek – erősködtem.
– Tudom, de nem akarom, hogy ismét kockára tedd az életedet.
Még azért a félistenért sem.
Igyekeztem türelmesen elmagyarázni, hogy nyilvánvalóan mit
érzek.
– Nem tudok elfeledkezni róla, Seth. Nem érted. Csak egy kicsit
tudom, min ment keresztül, de ahhoz éppen eléggé, hogy ne tudjak
szemet hunyni felette. És nem bírok itt maradni, miközben mindenki
más odakint az életét kockáztatja.
– Miért nem? – vágott vissza Seth. – Hát nem veszítettél már
eleget? Nem áldoztál fel eleget már, Josie? Elveszítetted a
nagyszüleidet, és aztán édesanyádat. És Erin barátnőd? Ki tudja, él-e
még? Lehet, hogy Apollón abban is hazudott. – Felpattant, járkálni
kezdett. – Ott kellett hagynod a főiskolát, a barátaidat. Az egész
életed a feje tetejére állt. Foglyul ejtettek, nem egyszer, hanem
kétszer. Már eleget adtál.
Zakatolni kezdett a szívem, ahogy könny futott a szemembe.
– Ahogy te is, Seth.
Megtorpant.
– És nézz rám. Isten vagyok. Mindegy, mit adtam fel, a végén
csak kifizetődött.
– Ez még nem változtat azon, amin keresztül kellett menned, és
amit fel kellett áldoznod. Alkut kötöttél az istenekkel Alexért és
Aidenért, anélkül, hogy tudtad volna, hogy isten lesz belőled egy
nap, és hogy az alku érvényét veszti.
Beletúrt kócos aranyhajába, és halkan felhördült.
 y j
– Egyik sem számít. Most nem rólam van szó. Josie, te már eleget
tettél. Hadd fejezzem be én!
– De hogyan? – Felhők száguldottak a kék égen.
Seth letérdelt mellém a homokba, és a két keze közé vette az
arcomat.
– Majd én végzek a titánokkal. Neked és a többi félistennek nem
kell szembenéznetek velük.
Elfacsarodott a szívem.
– Seth…
– És aztán kiszabadítom Mitchellt – folytatta. – Még akkor is, ha
nem is érdekel igazán az a fiú. Tudom, nem szép dolog ez tőlem, de
nekem csak te vagy fontos.
– Ez nem igaz. – A csuklója köré fontam az ujjaimat. – Alex és
Aiden is fontos neked.
Felemelkedett a szemöldöke.
– Csak mert ezt várják el tőlem.
– Seth! – szóltam oda élesen.
– Oké. Szívás lenne, ha valami rossz történne velük, főleg Alex-
szel. Ő mindig fontos volt nekem – ismerte be. Régebben ennek
hallatán elkapott a féltékenység, de már nem volt így. Idővel
elfogadtam, hogy Alex különleges helyet foglal el Seth szívében. –
Aident pedig? Őt annyira nem hiányolnám.
– Seth…
– De téged? Ha valami megint történne veled? – Villám cikázott a
felhők között, vakító fehér fény világította be az eget. – A földig
égetném a világot, aztán elpusztítanám Olümposzt.
Lecsuktam a szemem, kétségem se volt afelől, hogy meg is tenné,
amit mondott.
– Tudom. Tudom, de nem tudod megölni a titánokat. El kell
földelnünk őket, és ahhoz nekem segítenem kell.
– Egyáltalán nem érdekel, hogy elvermelni kellene őket.
Lecsúsztattam a kezemet a karján, leeresztettem, aztán
kinyitottam a szemem.
– Ugye tudod, hogy ezen a bolygón kell élnünk.
Seth előrehajolt, megpuszilta az orrom hegyét, aztán
visszahúzódott, és leengedte a karját.
 g j
– Ha megöljük a titánokat, azzal nem fogjuk elpusztítani az egész
világot. Mert hát, basszus. Megöltem Atlaszt, és csak néhány
földrengés volt.
– Az a néhány földrengés kiszabadította a zombi daimónokat, és
valószínűleg ártatlan emberek halálát okozta.
Seth rám nézett, mint aki nem tudja igazán, hova akarok
kilyukadni. A jó hír az volt, hogy a felhők már szertefoszlottak, és
ismét kéken ragyogott az ég.
– Perszésznél semmi sem történt.
– Lehet, hogy azért, mert ő talán nem annyira fontos. De nem
lehetünk mi felelősek több száz, ezer vagy millió halálért –
győzködtem. – Egyszerűen nem maradhatok itt, és nem játszhatom
el azt, hogy semmi nem történik ezen a csodás szigeten túl.
Seth halkan káromkodva ült vissza. Patthelyzetben voltunk.
Értettem, hogy védeni akar. Nagyon is felfogtam. És ő is megértette,
miért nem ülhetek itt örökké. Csakhogy egyikünk sem akart engedni
igazán.
– Fáradt vagy – szólalt meg egy kis idő múlva.
Meglepetten néztem fel rá ismét.
– Ezt is érzed?
Félmosoly jelent meg az arcán.
– Nem, csak épp… látszik rajtad, Josie.
– Jessz! Köszi!
Halkan nevetett, aztán felém hajolt, és az arcomhoz érintette a
száját.
– Fáradtnak tűnsz, de még így is te vagy a leggyönyörűbb nő, akit
valaha láttam.
– Így már jobban hangzik.
Megpuszilta a halántékomat, homlokát a homlokomhoz nyomta.
– Mit szólsz ahhoz, hogy alkut kötünk?
– Attól függ.
Felém nyújtotta a kezét, és a csípőmre tette.
– Megpróbáljuk kideríteni, hol lehetnek a titánok. Aiden ismer
embereket a tiszták közösségeiben. Megnézzük, tűntek-e el tiszták
mostanában. Nem ülünk csak itt tétlenül.
 Akkor meg miért éreztem úgy, hogy nem teszek semmit, csak
nyaralok egy görög szigeten? Sóhajtottam, aztán hanyatt feküdtem a
homokban.
– Oké. Szóval, mi az alku?
– Itt maradsz, biztonságban addig, amíg ki nem derítjük, hogyan
tudjuk leszedni a karpántokat – javasolta, és átnyúlt mellettem. A
hüvelykujjával végigsimított a csípőmön, és felfelé haladt a
pólómon. – Nincsenek meg még a képességeid. Olyan gyenge vagy,
mint egy halandó. Ha most mennél ki, az egyértelműen ostobaság
lenne. Legalább hadd találjuk ki, hogyan lehet leszedni rólad a
pántokat.
Nem tetszett, de volt benne logika. Ha blokkolva vannak a
képességeim, azzal jobban hátráltatnám őket, mint amennyire
segítségükre lehetek.
– Rendben.
Seth arcán már-már fájdalmasan gyönyörű mosoly jelent meg,
ami melegséget kölcsönzött másvilági szépségének.
– Akkor áll az alku?
– Áll az alku, Sethie.
 23.
FEJEZET

SETH

A KÖVETKEZŐ ESTE JOSIE ELALUDT A KANAPÉN, miközben vártuk,

hogy Alex és Aiden visszaérjen, miután Aiden kapott egy hívást az
egyik georgiai közösségből. Alig telt el öt perc, miután elmentek, de
Josie máris mélyen aludt.
A csípőjénél ültem, hátrasimítottam a haját az arcából. Hideg volt
a bőre. Megfeszült az állkapcsom, egyre idegesebb lettem. A közeli
komód felé néztem. Felemeltem a kezemet, összpontosítottam, nőre
az ajtó kitárult, és belenyúltam a levegő elemébe. Puha, vékony
takaró suhant át a szobán. Elkaptam, majd visszafordultam Josie felé
és ráterítettem a takarót.
Mint egy lassan közelgő vihar, kavargott bennem a nyugtalanság,
ami biztos jele volt annak, hogy a következő napokban
táplálkoznom kell. Lehet, hogy tovább is kibírnám, de nem akartam,
hogy lejjebb essen a szintem. Főleg most nem, amikor Josie ilyen
sebezhető állapotban volt.
A tekintetem azokra az átkozott karpántokra esett. Le kell
szednünk őket. Mivel az istenek hozták létre, gyanítottam, hogy ők
fogják tudni eltávolítani őket.
Lépések zajára lettem figyelmes, az ajtó felé pillantottam. Egy
másodperccel később Alex dugta be a fejét az ajtón. Feltartottam a
kezemet. Visszafordultam Josie felé, fölé hajoltam, és puszit
nyomtam az arcára. Fel sem ébredt rá. Felkeltem, és kimentem
Alexhez a nappali elé.
– Mi a helyzet? – kérdeztem.
Alex még egyszer bekukucskált a nappaliba.
– Megint alszik?
Végigsimítottam a mellkasomon, bólintottam.
 – Egy perccel azután, hogy kimentetek, elaludt.
Aggodalom suhant át Alex arcán.
– De azóta nem hányt, ugye?
– Ma délután óta nem. – Bepillantottam a nappaliba, miközben
egy fehér ruhás szolgáló meghajolt, majd továbbhaladt a folyosón.
Josie aznap délelőtt későn reggelizett, de attól is hányingere lett.
Nem jött ki belőle semmi, de egy darabig zöld volt az arca, és olyan
hideg, akár a kő.
– Biztos a csuklóján lévő pántok miatt van. Én… – Elhallgattam,
mert mit mondhattam volna? Valami nem stimmelt Josie-val, és
rohadtul semmit sem tudtam tenni ellene.
Alex a karomra tette a kezét.
– Kitalálunk valamit.
– Marcustól semmi hír nem jött? – Előző este megkértem Alexet,
hívja fel a nagybátyját, hallott-e már ilyesfajta karpántokról.
Nemleges volt a válasz, de ő legalább be tudott menni a hatalmas
könyvtárba, ahol tonnányi ősi írást őriztek. Valamit csak találnak
bennük a karpántokkal kapcsolatban.
Alex a fejét rázta.
Aiden jelent meg a sarkon, becsúsztatta a mobilját a zsebébe.
– Ellenőriztem a déli államok közösségeit. Csak egy Atlanta
melletti közösségről jött hír. A fel-felbukkanó daimónok
támadásaitól eltekintve nem tapasztaltak semmi gyanúsat személyek
eltűnésével kapcsolatban. – Nekidőlt a falnak, keresztbe tette a lábát
a bokája előtt. – A phoenixi és a scottsdale-i közösségektől is jött infó.
Gondoltam, azoknak is utánakérdezek, mivel Josie azt mondta, nagy
volt a forróság azon a helyen.
Alex finoman összeráncolta a homlokát, oldalra billentette a fejét.
– Arizonában vannak fák?
Aiden is és én is felé fordultunk. Aiden felvonta az egyik
szemöldökét.
– Vannak, bébi. Arizonában vannak fák.
Alex a szemét forgatta.
– Azt tudom, hogy vannak fák, de Josie azt mondta, hogy nagyon
erdős területen volt.
Aiden összeszorította a száját.
 j
– Van arrafelé néhány természetvédelmi terület.
– Huh – dünnyögött Alex. – Mindennap tanulok valami újat.
A fejemet csóváltam.
– Van olyan szál, ami arrafelé vezet?
– Nincs, de beszéltem az egyik őrrel Baton Rouge-ból. Nem sok
tiszta tűnik el onnan, de érdekes módon olyan támadás érte őket,
amit sejtésem szerint árnyak hajtanak végre.
Ez már valami volt.
– Ahol árnyak vannak, ott titánok is vannak.
– Bár az a helyzet, hogy Josie azt mondta, úgy érezte, valamilyen
alagsorban van – folytatta Aiden. – Arrafelé nincs nagyon alagsor a
házakban és az épületekben.
– Lehet, hogy nem is alagsor volt – csatlakozott Alex is. – Lehet,
hogy csak Josie érezte úgy.
Igaza lehet.
– Ki kell derítenünk ezt, de én nem hagyom magára Josie-t. Nem
fog örülni, amikor meghallja, de ez így lesz.
Alex összehúzta a szemét.
– Talán kevésbé seggfej módjára kellene beszélned vele, és akkor
nagy eséllyel jobban meg fogja érteni.
Megvontam a vállam.
– Oda tudsz küldeni, ugye? – kérdezte Aiden. – Akkor csak
néhány másodpercbe telne. Meglátom, el tudok-e kapni egy árnyat,
és… rá tudom-e bírni, hogy beszéljen.
Kivitelezhető volt.
Alex egyik lábáról a másikra állt.
– Várjatok. Nekem ez nem tetszik.
Aiden nyitotta a száját.
– Gőzötök sincs arról, ott vannak-e a titánok. Nem kételkedem a
fenegyerek formádban, de nagy eséllyel hemzseg az árnyaktól a
hely. – Nem mehetsz oda egyedül. – Felém fordult. – Nem tudsz
engem is odaküldeni?
– De igen. Csakhogy akkor Josie védelem nélkül maradna itt. –
Keresztbe fontam a karomat. – Még ha pár másodpercről is van szó,
akkor is. Annyi is elég lenne nekik, hogy kiderítsék, hol vagyunk.
 Alexen látszott, hogy tovább erősködne, de inkább bölcsen
hallgatott.
Aiden eltolta magát a faltól, bepillantott a szobába, ahol Josie
aludt.
– Fel kell hívnom őket, és szólnom kell nekik, hogy érkezem.
Össze tudnak állítani nekem egy csapatot. Néhány óra múlva
kellene indulnunk.
– Részemről oké. – Alex felé fordultam, és arcának merev
vonásaiból tudtam, hogy alig bírja befogni a száját. – Teszel nekem
egy szívességet? Vele maradsz, hátha felébred?
Alex szemöldöke vékony csíkba csúszott.
– Emlékszem, mi történt, amikor legutóbb…
– Alex – figyelmeztettem.
Sóhajtott.
– Oké, figyelek rá. Hova mész?
A homlokomat ráncoltam.
– El kell intéznem valamit.
– Mit?
Aiden átkarolta Alex vállát. Magához húzta a lányt, arcát a
mellkasára tette. Alex még dobott felém egy pillantást, jelezve, hogy
jövök neki eggyel.
Kurtán bólintottam, majd sarkon fordultam, és elhaladtam a
lépcső mellett. Basil a konyhához vezető folyosón várakozott.
– Láttad Karinát?
– A templomban van, Küriosz.
Istenek.
~ Szeretnéd, ha érte mennék? – ajánlotta fel.
Figyelembe véve, hogy Alex ott volt a folyosón, és korábban úgy
nézett Karinára, mint akit azon nyomban belehajítana az óceánba,
úgy láttam, nem lenne bölcs dolog.
– Majd én szólok neki.
Basil bólintott.
Mivel már nem volt szükségem gyaloglásra, magam elé
képzeltem az udvart, és egy másodperc múlva már odakint is álltam.
A lángok megremegtek a titánurnákban. Egy pap és egy papnő állt a
csukott ajtó két oldalán.
 j
Nagyot sóhajtottam, a homokkő templomra meredtem, a
legyőzhetetlenség jelére az ajtó felett. Mindenre jobban vágytam,
mintsem hogy belépjek. De őket még nem kérdeztem meg a
karpántokról. És táplálkoznom is kellett rövid időn belül. Úgy
éreztem, nem lenne helyénvaló, ha Karinát bevinném ugyanabba a
házba, ahol Josie van, az viszont, hogy Karinát idekint tartottam, azt
az érzést kelthette, hogy titkolok valamit.
Szóval, sehogyan se volt ez jól.
Ahogy a templom felé közeledtem, minden egyes lépésemnél úgy
éreztem, mintha sáros vízben taposnék. Elértem a széles lépcsőkhöz,
végigfutott az energia a gerincemen. Elfojtottam magamban egy
káromkodást, amikor az ajtónál álló két alak meghajolt. Az
akaratommal kinyitottam az ajtót. Most először pillantottam meg a
templom belsejét.
Hús, tömjénillatú levegő csapta meg az orromat. Tágas, nyitott tér
volt a templom belseje. Nem díszítették szobrok és furcsa vallási
műalkotások a falait. A hátsó felében volt egy csukott ajtó, ami
azokhoz a szobákhoz vezethetett, ahol a papok és a papnők laktak.
Csak egyvalaki tartózkodott a templomban.
Karina egy emelvényen magasodó fehér oltár előtt állt. Mekkorát
tévedtem! Egyvalami igen furcsa volt a templomban. Az oltár
közepén egyetlenegy gyertya égett. Mellette pedig az illat forrása:
tömjén. A gyertya mellett egy ezüsttőr hevert, olyan, mint amilyet a
Szövetség használt. Nem akartam tudni, miért van nekik ilyenük,
ahogy azt se, hogy mire használják.
Karina mélyen meghajolt.
– Küriosz, már vártalak.
Hát ez rohadtul hátborzongatónak tűnt.
– Hogy tetszik a templom? – kérdezte, és összekulcsolta a kezét
maga előtt. Mint mindig, sötét haja ezúttal is tökéletes kontyba
fésülve ült a feje búbján.
Körbenéztem.
– Olyan… semmilyen.
Karina oldalra billentette a fejét.
– Sok templomban jártál már, Küriosz?
– Nem. Ez az első.
 Karina halványan elmosolyodott.
– Akkor biztosíthatlak róla, hogy ez a templom a többiekhez
hasonlítva nagyon is lenyűgöző.
El kellett hinnem neki.
– Most szeretnél táplálkozni? – kérdezte.
Összeszorult a mellkasom, és azon kaptam magam, hogy a
fejemet rázom, holott az volt a tervem.
– Nem… nem most azonnal.
Karina arcán megértés mutatkozott, bólintott.
– Ahogy óhajtod.
Őrjítően furcsának tűnt ez a beszélgetés.
– Azért jöttem ide, hogy megkérdezzem, tudtok-e valamit ezekről
a… karpántokról, amik Josie csuklóját körbefonják. A titánok tették
rá, hogy blokkolják a félisteni képességeit. Nem lehet leszedni őket.
Azt hiszem, miattuk nem tud gyógyulni, és miattuk van rosszul.
– A küria beteg?
– Igen… azt hiszem, az. – Előreléptem, néhány lépésnyire álltam
meg a föpapnő előtt. Éreztem benne az aethert. Láttam, ahogy az
ereiben csillog. – Josie félisten. Nem szabadna betegnek lennie.
– Valóban nem szabadna. A karpántokról semmit sem tudok, de
abban biztos vagyok, hogy az olümposziak ismerik.
Nyugtalanság kapott el.
– Még az apja sem felel a hívásunkra.
Karina felfogta a ruháját, és lelépett az emelvényről.
– Próbáld meg újra felkeresni.
Visszafogtam magam, nehogy kicsússzon a számon a
káromkodás.
– Semmi értelme. – És katasztrofális is lenne, mivel ha Apollón
most se reagálna a hívásomra, biztos, hogy fel akarnék robbantani
valami nagyot.
– Tudtad, hogy a templomok csatornaként szolgálnak Olümposz
felé? – kérdezte. – Az istenek itt sokkal tisztábban meghallják az
imáidat. – Megállt mellettem. – Főleg akkor, ha egy kis vért
cseppentesz a tűzbe.
Összeszűkült a szemem.
– Hogy micsoda?
 gy
– Próbáld csak ki! – Továbbsuhant. – Én odakint várok.
Megfordultam, figyeltem, ahogy végiglebeg a templom padlóján,
ki az ajtón. Felfelé néztem, a nyitott mennyezetre, ahol a napfény
beszűrődött. Totálisan baromságnak tűnt, amit Karina mondott, de
mit veszítek vele, ha megpróbálom?
Ha az olümposziak hozták létre a karpántokat, akkor Apollónnak
tudnia kell, hogyan lehet megszabadulni tőlük. Legszívesebben jól
tökön rúgtam volna magam, amiért hozzá fordulok segítségért, de
Josie-ért mindenre hajlandó voltam.
Az emelvényhez mentem, felléptem rá, és odaléptem az oltárhoz.
Komoly kétségeim voltak afelől, hogy lesz-e értelme, de azért a
kezembe vettem a tőrt. Öntsek vért a tűzre? Fejcsóválás közepette
húztam végig a tőrt a tenyerem közepén. Vékony csíkban előtűnt a
vérem. Ökölbe szorítottam a kezemet, a láng fölé helyeztem, és
összeszorítottam az öklöm, hogy kipréselődjön néhány csepp vér.
Felvontam a szemöldökömet.
– Mi a fene?
Vörös volt a vérem, de kékesen világított. És csillogott.
Csillogott a kibaszott vérem.
Szaggatottan beszívtam a levegőt, és figyeltem, ahogy néhány
csepp vér a tűzbe pottyan. A tűz sistergett, ropogott. Visszahúztam a
kezem, a füst fekete lett, aztán szürke. Elmotyogtam egy
káromkodást, és a mennyezetre néztem.
– Apollón?! Ha hallasz, vonszold le ide a segged, de gyorsan! A
lányodnak szüksége van rád!
Vártam.
Semmi.
Becsuktam a szemem, a fejemet csóváltam. Mit is hittem? Nem
fog idejönni, még a saját…
Tiszta hatalom robbant be a templom levegőjébe, és úgy áramlott
végig a bőrömön, mintha feszültség alatt álló vezetékbe nyúltam
volna. Kipattant a szemem, libabőrös lett a tarkóm.
– Szólítottál?
 24.
FEJEZET

APOLLÓN HANGJA HALLATÁN egymásnak ellentmondó érzések

töltöttek el. Megkönnyebbültem, hogy végre válaszolt, mert talán
tud segíteni Josie-n. De már a puszta jelenléte is felbosszantott.
Lassan felé fordultam. Ott állt.
A templom közepén. Telifehér szeme úgy világított, mint két
nyavalyás villanykörte. Volt olyan idő, mondjuk, csak egyetlen
pillanat, amikor talán még tiszteltem is őt. Akkoriban Leónnak, a
tisztavérű őrszemnek álcázta magát. Azután lehetett valamikor,
hogy megtudtam, ki is ő valójában, és ugyanekkor biztosított arról,
hogy vigyázni fog Alexre, miután Árész összetörte Alex csontjait.
De most semmire sem vágytam jobban, mint hogy lerúgjam a
fejét a nyakáról.
– Már épp ideje! – mondtam, az állkapcsom betonkeményre
feszült. – De minden elismerésem. Meglepett, hogy elég tökös voltál
ahhoz, hogy megjelenj.
Apollón felemelte a fejét.
– A templomon belül nem tudsz kárt tenni bennem.
– És akkor? Majd azt kiabálod, hogy „nem ér a nevem, káposzta a
fejem”? Vagy mi?
– Ha fogócskát akarsz játszani – felelte –, akkor igen.
Ökölbe szorult a kezem.
– A vér, amit a lángra cseppentettél, kiiktatja a képességeinket,
amíg a templomban vagyunk. Nem bánthatlak, és te is csak
pityereghetsz itt nekem. Amúgy meg a tökeim kapcsán ne legyenek
kétségeid.
Annyi mindent rá tudtam volna vágni erre, de sokkal fontosabb
dolgokat kellett megbeszélnünk.
– Hol a picsában voltál?! A lányodat elfogta Hüperión. A
lányodat, Apollón! Tudod egyáltalán, hogy Hüperión… – Nem
fejeztem be a mondatot. Előreléptem. – Hívtalak. Alex is hívott. Hol
voltál?!
Apollón mozdulatlanul állt.
– Te hol voltál, Seth? Legutóbb, amikor megnéztem, te sem voltál
ott.
– Hidd el, pontosan tudom, hol voltam, és miért voltam ott. Azt is
tudom, mekkora oltári nagy hibát követtem el, amikor elhagytam
Josie-t. Azért tettem, mert azt hittem, biztonságosabb lesz neki, ha
tőlem távol van. Nincs mentségem. Soha nem fogom megbocsátani
magamnak, amíg élek. De te… Hogy lehet, hogy nem tudtál arról,
mi történik vele? Hogyhogy nem érezted?
Megrándult egy izom az állán.
– Mondhatok bármit, mit sem változtatna a dolgokon, nem igaz?
– Rohadtul nem! – kiabáltam. Odakint vihar rázta meg a
templomot. Lehet, hogy a képességeimet itt, a templomban
átmenetileg blokkolták, de odakint vihar gyűlt. – Hívtunk, de te rá se
hederítettél. A lányod eltűnt, és neked tudnod kellett, ez mit jelent…
Hogy ki vitte magával. De te nem foglalkoztál velünk… Nem
foglalkoztál vele.
Apollón elfordította a fejét, másfelé nézett.
Sok minden más miatt is dühös voltam rá. Amiatt, hogy hazudott
Josie anyjáról. Hogy amikor Josie-val volt, soha nem bánt vele a
lányaként. Amiért úgy szabadította fel a képességeit, hogy el sem
magyarázta neki, mivel jár. És még a kibaszott örökkévalóságig
sorolhattam volna, de összpontosítanom kellett.
– Josie nincs jól.
Apollón felém kapta a fejét. Végre felkeltettem a figyelmét.
– De talán már tudtad ezt. Nem lepne meg.
– Ne hergelj! – figyelmeztetett.
Gúnyosan elmosolyodtam.
– Ó, azt hittem, nem tudunk kárt okozni egymásban!
– Az nem jelenti azt, hogy ne próbálnánk meg.
– Hadd lássam! – vágtam rá ridegen. – Kezdem megismerni
ugyanis, hogy amire én képes vagyok, azzal az, amit te művelsz,
olyannak fog tűnni, mintha egy kiskölyök játszana a vízi pisztollyal.
Apollón orrlyuka kitágult.
 p y g
– Mi van a lányommal?
Ahogy meghallottam, hogy kiejti a lányom szót, borostyánszínbe
borult a világ előttem. De ha felbosszantom Apollóm, és mérgesen
elrohan, anélkül, hogy megkapnám, amire szükségem van, nem
segítene Josie-n. Így aztán tényleg vissza kellett fognom magamat.
Mélyen beszívtam a levegőt.
– Nem gyógyul olyan gyorsan, ahogy kellene. Fizikailag is beteg,
és alig érzékelem benne az aethert.
Apollón az ajtó felé pillantott. Egy pillanatig azt hittem, kimegy a
templomból. De csak lehunyta a szemét egy kicsit. Amikor ismét
kinyitotta, már látszódott az írisze, a tengerkék szeme. Olyan volt,
mint Josie-é, azzal a különbséggel, hogy Apollónnak nem volt
pupillája. Az övé nem fekete volt. Hanem fehér, és ez rémesen furcsa
kinézetet kölcsönzött neki.
– Amikor a titánok fogva tartották, a csuklójára tették azokat a
karpántokat, hogy blokkolják a képességeit – magyaráztam.
– A fenébe! – hördült fel Apollón.
Ez nem hangzott jól.
– Ezek szerint tudsz ezekről a karkötőkről?
Kurtán bólintott.
– Tartaroszon használták őket a titánok elvermeléséhez. Kiiktatják
az aether hatásait. Le is lassíthatják a gyógyulást, ha a sérülések…
elég súlyosak voltak. – Kissé összeráncolta a homlokát. – De
lebetegíteni nem tudják.
– Pedig azt teszik. Le kell szednünk őket.
– Ahhoz csak Hádésznak van képessége.
– Akkor ide kell cibálnunk Hádészt?
– Egyik isten se fog a közeledbe vagy Josie közelébe jönni. Nem
kockáztatják meg.
Harag vibrált a bőröm alatt. Kibaszottul gyávák.
– Akkor hozd ide a templomba, én meg idehozom Josie-t.
– Még azt sem fogják megkockáztatni, hogy ebben vagy
bármelyik másik templomban találkozzanak veletek – felelte erre
Apollón. ~ Nem bíznak benned. Nem bíznak abban, hogy mire vagy
képes, mire nem.
– Es te igen? – csattantam fel.
 g
Apollón rám emelte a tekintetét.
~ Én egyszerűen csak tudom, hogy bármire képes vagy. Én
elvihetném Josie-t Hádészhoz…
Befeszült az állam.
– Azt már nem.
– Nem akarod, hogy segítsenek rajta?
– Azt nem akarom, hogy egymaga menjen veled bárhova is –
vágtam oda. – Ne hidd, hogy már elfelejtettem, Hádész hogyan
akarta kiiktatni Alexet.
– Ennek semmi köze Alexhez.
– Ahhoz viszont nagyon is régóta köze van, hogy ti milyen szar
döntéseket hoztok. – Széttártam a karomat. – Nem fogom védelem
nélkül hagyni Josie-t, még veled sem. Találj ki valami mást. Azokat a
karpántokat le kell szedni.
Furcsa tekintet villant fel Apollón arcán. Azért tűnt annak, mert
mintha büszkeség töltötte volna el Apollónt. Bár annak jelen
helyzetben nem volt sok értelme. Akkor biztos csak szorulás
gyötörte.
– Akkor elmegyek Hádészhoz, és kiderítem, mit lehet tenni.
Hitetlenség tombolt bennem.
– Hogyhogy nem tudtál arról, mi történt vele? És most mi van
Josie-val? Vagy ez téged ennyire rohadtul nem érdekel?
– Ne kérdőjelezd meg azt, ahogyan a lányom iránt érzek, sem azt,
hogy mit tennék meg érte – figyelmeztetett ijesztően halk, higgadt
hangon. – Te ezt nem érted. Nem is érthetnéd.
Hát persze, micsoda baromság.
– Én legalább elismertem, hogy hibáztam, amikor magára
hagytam. Te meg még azt sem vagy képes beismerni, hogy nem
voltál ott, amikor pedig szüksége lett volna rád.
Apollón behunyta a szemét, és úgy tűnt, számol magában.
Amikor felnézett, még mindig olybá tűnt, hogy legszívesebben
megütne. Hűha.
– Helyes döntést hoztál.
Felugrott a szemöldököm.
– Mi van?
Rám szegezte azt a kísérteties szemét.
 g
– Helyes döntés volt, hogy elhagytad. Olyan szintű…
önuralomról tettél tanúbizonyságot, amiről soha nem gondoltam
volna, hogy képes vagy rá.
Csak nem bókolt nekem Apollón?
– Azért mentél el, hogy megvédd. Nincs ebben semmi hiba.
Egy szót sem tudtam kinyögni.
Egyetlen szót sem.
Apollón hátralépett, az emelvényen álló oltár felé nézett.
– Elmegyek Hádészhoz. Ráveszem, hogy így vagy úgy, de
segítsen nekünk. – Ismét rám emelte a tekintetét.
Mintha arra várt volna, hogy megköszönjem, de arra aztán az
örökkévalóságig várhatott volna. De volt valami, amit kérdezni
akartam tőle.
– Te tudtad? Te mindig is tudtad, mi leszek?
Nagyot sóhajtott.
– A Próféciák Istene vagyok.
– Ez nem válasz.
Apollón nem szólt egy darabig, aztán így folytatta:
– Soha nem biztos, hogy egy prófécia úgy teljesedik be, ahogy azt
előre látni lehet. A sorsnak nem minden oldala van kőbe vésve. Azt
láttam, hogy meg fog jelenni a Kijelölt. Láttam, mi lesz a jövő, de
mindig változtatni lehet rajta.
– Tudod, jó lett volna tudni előre erről az istendologról.
Elmosolyodott.
– Mi változott volna attól?
– Ha tudtam volna, mi leszek, és mit tudok irányítani, nem
hagytam volna magára Josie-t.
– És azt tervezed, hogy továbbra is úgy táplálkozol a papnőidből,
hogy Josie nem fog tudni róla? – vágott vissza, amiből kiderült, hogy
végig szemmel tartott. – Vagy belőle fogsz?
Mellkason vágott a düh. Odaléptem Apollónhoz, és egyenesen a
szemébe néztem.
– Az is lehet, hogy az Olümposzra költözöm, és akkor nem kell
aggódnom a táplálkozás miatt. Azon gondolkodom, ráférne arra a
helyre egy kis felújítás.
Apollón szeme telifehérre váltott.
 p
– Fenyegetsz?
Összeszorított szájjal elmosolyodtam.
– Majd kiderül, nem igaz?
A tekintete merev lett, arca mozdulatlanná vált, kezdett
elhalványulni az alakja.
– Meglehet.

JOSIE

Megint álmodtam.
Az egyik részem felismerte… Egy nagyon távoli részem tudta,
hogy igazából nem az egyetemen vagyok. Hanem Seth otthonában.
Tudtam, mégis éreztem a meleg szellőt a karomon, és ahogyan
belekapott a hajfürtjeimbe. Láttam az udvart szegélyező magas
márványszobrokat, és azt is, ahogy a szőke hajú, élénkkék szemű
idegen férfi odalép hozzám, és kézen fog.
– Szia! – mondta.
Hallottam, hogy valaki sír mögöttem, miközben az idegen
felfordítja a kezemet, tenyérrel felfelé.
– Eljött az idő, nem gondolod?
– Mihez? – kérdeztem zavartan.
Az idegen kisfiúsan elmosolyodott.
Ekkor riadtam fel, és ültem fel. A puha takaró lecsúszott, és a
derekamhoz gyűrődött. Körbenéztem a szobában. Úgy lüktetett a
fejem, mintha valaki beköltözött volna, és dobolni kezdett volna
odabent.
– Helló! Hát felébredtél!
Hirtelen megfordultam, és Alexet pillantottam meg a nappaliba
vezető bejáratban. Egy bögrét tartott a kezében.
– Igen… fel.
Bejött a szobába, hosszú lófarokba kötött haja ide-oda ugrált,
ahogy lépett.
– Hogy érzed magad?
 – Megvagyok. – Félretoltam a takarót, letettem a meztelen
lábamat á padlóra. – Veszettül fáj a fejem.
– Hozzak valami gyógyszert rá, Küria? – szólalt meg Basil
minden előzetes jelzés nélkül. Hirtelen ott termett a bejáratban.
Elkerekedett a szemem, ahogy Alexé is. Nem hallottam, hogy
Basil belépett a szobába.
– Uhh, kösz. Az jó lenne.
Basil bólintott, és gyorsan eltűnt.
Alexre néztem.
– Ez valami nindzsaszellem, vagy mi?
Kuncogott.
~ Az lehet!
– Aiden telefonálgat. – Leült az egyik székre mellém. – Talán
nyomra leltünk, hol tartottak fogva.
– Tényleg?
Bólintott, és belekortyolt a kávéillatú, italba.
– A tiszták egyik közössége olyan támadásokról számolt be,
amiket nagyon úgy tűnik, hogy árnyak követtek el. Baton Rouge-
ban. Aiden odamegy holnap reggel. Seth odaviszi. Megpróbálja
elkapni és szóra bírni egyiküket.
– Egyedül megy?
– Ja. Nem örülök neki. – Alex oldalra hajolt, a mellette álló
asztalra tette a bögrét. – Nem mintha nem bíznék abban, hogy tud
magára vigyázni, csak…
– Értem – szóltam közbe. – Veszélyes. Miért nem mész vele?
Felvonta a szemöldökét.
– Ahhoz Sethnek engem is oda kellene vinnie, ami azt jelentené,
hogy egyedül maradnál.
Felemelkedett a szemöldököm.
– El tudok lenni egymagam is.
– Tudom, csak…
– Komolyan. Aidennek nem lenne szabad egyedül csinálnia,
miközben te itt aggódsz majd miatta, csak mert engem nem lehet
egyedül hagyni két másodpercre. – Igyekeztem enyhíteni a fejfájást,
megdörzsöltem a halántékomat. Nem segített. – Seth hol van?
Alex elkapta a tekintetét rólam, és a fejét rázta.
 p j
– Nem… nem tudom.
Összeszűkült a szemem.
– Miért érzem azt, hogy pontosan tudod, hol van?
Mielőtt Alex válaszolhatott volna, Basil visszaért. Leeresztettem a
kezem, amikor megláttam, hogy egy mentaillatot árasztó kancsót
tart. Nem aszpirint. Nem vizet.
Basil lemosolygott rám.
– Borsmentaolaj. A halántékra kenve csökkenti a fejfájás okozta
fájdalmat. Meglátod, jobb, mint bármilyen gyógyszer. Szabad?
– Oké – suttogtam, és Alexre pillantottam. Már ismét a kezében
volt a bögre, és csak a felvont szemöldökét láttam a csésze pereme
mögött.
Basil kent egy kevés olajat az ujja hegyére, majd finoman
bedörgölte vele a halántékomat. Az olaj hűsített, de gyorsan
felhevült. Tényleg jólesett a gyors masszázs. Lehet, hogy nem fog
segíteni, de legalább az illata jó. Karácsonyi. A karácsonyra
emlékeztetett.
– Köszönöm – szóltam.
– Tehetek még valamit érted, Küria?
Megráztam a fejem. Kissé kényelmetlenül éreztem magam a
gondolattól, hogy valaki arra vár, hogy megtegyen nekem dolgokat.
Valójában nagyon is kényelmetlenül éreztem magam miatta. Basil
precízen meghajolt, majd távozott a szobából. Az volt az érzésem,
hogy a folyosón fog várakozni.
– Visszatérve Sethre – kezdtem bele –, szóval, hol van?
– Itt! – felelte Seth.
Felpattantam, ahogy meghallottam a hangját. Szó szerint a
semmiből került elő, és már ott állt a nappali közepén.
– Szent daimónmogyoró! – sikított fel Alex, amikor a kávé
kilöttyent a bögréjéből, rá a pólójára. – Jesszus! Erre igazán nem volt
semmi szükség!
Seth vigyora hatalmasra szélesedett.
– Tényleg nem – mondtam neki én is, és a zakatoló szívemre
tettem a kezem. – Csak mert képes vagy ki- és beküldeni magad a
szobákból, még nem jelenti azt, hogy így is kell tenned.
– De annyira jó buli!
 y j
Alex a pólója elejét törölgette.
– Istenek, ugyanolyan hülye leszel, mint Apollón!
– Ez sértő rám nézve! – Seth leült mellém a kanapéra. Fejét oldalra
billentette. – Miért van… karácsonyi illatod?
Mosolyra görbült a szám. Néha azt éreztem, Seth és én két
különböző játszótéren játszunk. Máskor meg mindketten ugyanarra
gondoltunk.
– Fájt a fejem, és Basil hozott nekem borsmentaolajat.
– Meg vagyok lepve, hogy tudod, milyen illata van a
karácsonynak – mormogta Alex. Sóhajtott, ahogy lenézett magára. –
Nekem most épp kávéillatom van.
Seth megérintette a karomat. Épp csak finoman megsimogatott,
de már ennyitől is bizsergés fogott el.
– Hogy vagy?
– Jól. – Már fel se tűnt, hogy fáj a fejem, miután majdnem rám
hozta a szívbajt. – Örülök, hogy úgy határoztál, ideküldöd magad.
Beszélnünk kell.
Seth Alexre pillantott. Alex széles mosollyal viszonozta a
pillantását, mire Seth összehúzta a szemét.
– Nem fogod Aident egyedül elengedni, hogy utánajárjon az
árnyaknak – közöltem vele, és amikor nyitotta a száját, folytattam. –
Mennyi időbe is telik oda-vissza küldeni embereket?
Másodpercekbe? Mert néhány másodpercig jól megleszek. – Habár
így is gondoltam, mégis jeges borzongás futott végig a gerincem
mentén. Utáltam az érzést. – Alexet is elviszed magaddal.
Seth egy darabig csak nézett rám, aztán ismét Alexre pillantott.
– Te beszélted rá?
Alex a szemét forgatta.
– Hát persze. Mert magától nem jutott volna eszébe.
Sethre meredtem.
– Az én ötletem volt. És ez így lesz helyes.
Seth hátradőlt, és feldobta a bakancsos lábát a dohányzóasztal
szélére.
– Átgondolom, de el kell mondjam neked, hogy…
– Ne is próbáld elterelni a figyelmemet. – Felé fordultam. – Alex-
nek szüksége van…
 g
– Most találkoztam Apollónnal – vágott a szavamba Seth.
– Micsoda?! – Tényleg sikerült elterelnie a figyelmemet.
Alex előrehajolt a székében.
– Hol?
Seth az arcomat fürkészte, aztán összetalálkozott a tekintetünk.
– A templomban. Kiderült, hogy ha vért csepegtetek a lángba,
nem bánthatok másik istent egy templomban. Ezért így most
megjelent.
Hallgattam, mert nem tudtam, mit mondjak. Itt volt az apám,
ezen a szigeten, és még csak meg se nézett?
– Kérdeztem azokról a karpántokról – folytatta Seth, majd átnyúlt
a kezemért, és megfogta. – Azt felelte, csak Hádész tudja eltávolítani
őket.
– Ez jó hír! – Alex rácsapott a térdére. – Akkor ide kell hívnunk
Hádészt!
– Nem fog idejönni, még úgy sem, hogy a templomban
biztonságos lenne számára. Az olümposziak kétségkívül nem álltak
sorban, amikor a bátorságot osztották.
Még mindig azon kattogtam, hogy apám itt járt, és még csak meg
sem látogatott.
– Miattad? – kérdezte Alex.
Seth meg se próbálta elrejteni fölényes vigyorát.
– Apollón lemegy, hogy beszéljen Hádésszal. Hádésznak át kell
jönnie.
Alex mondott valamit, én pedig azt hiszem, bólintottam, de teljes
egészében úgy éreztem magam, mint akit ledöftek. Csak arra tudtam
gondolni, hogy itt volt, és… várjunk csak. Lehet, hogy Seth nem
engedte hozzám.
– Próbált… Meg akart látogatni engem?
Seth nem felelt azonnal, amiből már tudtam is a választ. El
akartam húzni a kezemet, de Seth nem eresztette el. Magához
húzott, aminek én próbáltam ellenállni, de ahogy átkarolta a
derekamat, feladtam. A vállára tettem az arcomat, és
összeszorítottam a szemem, mert annyira elkapott megint az a hülye,
értelmetlen, égető érzés.
 Miért is voltam meglepődve?
– Nem sokat beszélgettünk – szólalt meg Seth egy kis idő után.
Szabad kezével végigsimított az arcomon. – Azt hiszem, tudta, hogy
ha kilépne a templomból, már nem beszélgetnénk.
Halványan elmosolyodtam, és úgy tettem, mintha nem tudnám,
hogy Seth csak ki akarja menteni Apollónt. Nem miatta, hanem
miattam, és ez jólesett tőle. De ez még nem törölte ki belőlem a
fájdalmat.
Az apám a hiányzók listáján szerepelt szinte egész életemben.
Hagyta, hogy anyám mentális betegségbe süllyedjen, amit talán ő
okozott neki, talán nem. Annyiszor nem volt ott mellettem, kivéve
azt a hosszú, magányos nyarat. És… hazudott arról, hogy anya
meghalt. Ha annyira látni akart volna most, megtehette volna. Seth
nem állította volna meg, vagy ha igen, Apollón megtalálta volna a
módját annak, hogy túljárjon az eszén.
Egyre erősödött a fájdalom a mellkasomban, bár nem igazán
tudtam, miért fáj ennyire. Sethhez bújtam, lassan kinyitottam a
szemem. Rájöttem, hogy Apollón csak a vér szerinti apám.
Márpedig a vér… A vér semmit nem jelent.
 25.
FEJEZET

SETH

NEM TUDTAM PONTOSAN, mire ébredtem fel, és kicsit meg is

lepődtem, hogy sikerült bealudnom, amikor Josie délután két óra
felé szó szerint kidőlt. A miatta érzett állandó aggodalom ébren
tartott addig, a gondolataim egy pillanat alatt mérföldeket futottak.
Hol a fenében volt Apollón?
Három nap telt el azóta, hogy találkoztam vele, és négy nap
azóta, hogy Josie és én alkut kötöttünk. Josie sebei halványsárgává
fakultak, vagy már teljesen el is tűntek, de még így is nagyon
kimerült volt. Hiába ültettem ki olyan sok időre a napra, úgy tűnt,
nincs változás. Végigaludta az éjszakát, egyszer-kétszer felriadt a
rémálmok miatt, amik szüntelenül gyötörték, aztán délutánra már
totál kiütötte magát. Az elmúlt három napban kétszer dobta ki a
taccsot, egyszer reggeli előtt, egyszer meg reggeli után. Nem
lobogott benne az aether. Épp csak pislákolt.
A szabadban jobban volt, de a házban már nem. Nyilvánvaló volt,
hogy az égvilágon senki, még a főpapnő sem tudja, mit tegyünk,
miközben Apollónra vártunk.
Minden egyes órában megesküdtem, hogy ha Apollón nem találja
meg a módját annak, hogy lekerüljenek azok a pántok, legközelebb,
amikor találkozom vele, kinyírom.
Az azt követő napon, hogy találkoztam Apollónnal, elszállítottam
Aident és Alexet Baton Rouge-ba. Előző este hívtak, hogy semmire
sem jutottak. Árnyaknak nyoma sem volt. Ha ott lettek volna is, már
rég elhúzták onnan a csíkot. Aiden és Alex vissza akart jönni, és
mivel úgy gondoltam, nem árt, ha itt vannak, visszahoztam őket.
Utáltam, amikor Josie-tól távol kellett lennem, még ha csak tíz
másodpercről volt is szó. Utáltam minden pillanatot. Lehet, hogy a
titánoknak halvány sejtelmük sem volt arról, hol vagyunk, de az
biztos, hogy kerestek minket.
Pislogva nyitottam ki a szemem, épp időben, hogy elkerüljek egy
felém suhintó kart.
Hátrahőköltem, de aztán sikerült elkapnom Josie kezét, mielőtt az
összetalálkozott volna az orrommal. A könyökömre emelkedtem,
lenéztem Josie-ra.
Veríték borította a homlokát, a fejét ide-oda forgatta. Sápadtnak
látszott. Összeráncolta a szemöldökét, a mellkasa megemelkedett, és
pihegve vette a levegőt.
Megint egy szemét rémálom.
– Josie. Bébi – ébresztgettem, majd elengedtem a karját, és
megfogtam az állát. – Ébredj! Gyerünk, ébredj fel!
Megfeszült a bőr a szeme körül, a pillái megrebbentek. Eltelt
néhány másodperc, mire az azúrkék szempár zavarodottan rám
szegeződött.
– Szia! – Végigsimítottam az alsó ajkán. A seb már begyógyult
rajta, a szája ismét dús volt, és újra tökéletes. Elmosolyodtam, bár a
szívem fájdalmasat dobbant.
– Jól vagy?
– Aha. Felébresztettelek? – kérdezte álmosan, és összevonta a
szemöldökét.
Végighúztam a hüvelykujjamat az arcán, puszit nyomtam a
homlokára.
– Rémálmod volt.
– Igen?
Feltoltam magam, a szemébe néztem.
– Nem emlékszel?
Egy pillanatig csak meredt rám, majd sóhajtott, a tekintete a
váltamra esett.
– Azt… azt álmodtam, hogy megint ott vagyok – mondta, és nem
fejtette ki pontosan, hol az az „ott”. – Ne haragudj! Én…
– Nem kell bocsánatot kérned. – Hátrasimítottam a haját az
arcából, a tekintetét újból magamra irányítottam. – Ne kérj
bocsánatot ezért.
 Josie némán nézett rám, én meg nem tudtam, mit mondjak. Nem
jöttek könnyen a vigasztaló szavak, pedig azt szerettem volna, hogy
enyhülést hozzanak neki, és anélkül aludhasson, hogy kísértené,
amin keresztülment.
– Mit álmodtál? – kérdeztem.
Legörbült a szája.
– Csak… csak azt, hogy be vagyok zárva oda, és…
– És? – Visszadőltem a könyökömre, Josie pedig az oldalára főt’
dúlva velem szembe helyezkedett.
– Mindegy. Csak egy rémálom volt.
– Jos…
A szemét forgatta, ahogy kezét a mellkasomra tette. Hidegek
voltak az ujjai.
– Mindegy, Apolly-anna. – Josie összeráncolta az orrát. – Várj
csak. Nem is hívhatlak már így. Már nem fair.
Elnevettem magam.
– De kár!
Végighúzta az ujját a mellkasomon.
– Elmentél valahova, amikor elaludtam? Úgy éreztem, mintha
nem lettél volna itt az ágyban.
Meghökkentem. Egy rövid időre azért mentem ki, hogy
táplálkozzam.
– Csak néhány pillanatra mentem ki, hogy beszéljek Basillel. –
Ami nagy kamu volt. Visszafelé találkoztam vele. Josie addig nem
kérdezett semmit erről a táplálkozásos dologról, és reméltem, hogy
nem is fog – legalábbis amíg ki nem találom, hogyan magyarázzam
el neki, hogy még mindig muszáj csinálnom. – Meglep, hogy
egyáltalán észrevetted. Annyira hangosan horkoltál…
– Nem is horkoltam! – csapott rá a mellkasomra. – Ne sértegess!
– Nincs semmi szégyen benne – cukkoltam.
Piszkos pillantást dobott felém.
– Seggfej vagy!
– De szeretsz.
– Mázlid, hogy igen!
A hülye szívem összeszorult ennek hallatán. Bassza meg. Nem
bírtam megállni. Mázlista vagyok. Olyan dolgokat váltott ki bennem
 g gy y g
az, hogy Josie ezt mondta, hogy leírni se tudnám.
Előrenyúltam, megrántottam a pólója vékony pántját. Tudtam,
hogy a takaró alatt nincs rajta bugyi, és nagyon küzdöttem, hogy ne
erre az apró tényre fókuszáljak. Viselkedtem. Ahogy a pánttal
játszadoztam, eszembe jutott, mit mondott Aiden, amikor őt és
Alexet visszahoztam. Egy kelet-texasi közösségből jött a hír, hogy a
szokásosnál több tiszta tűnt el. Remélhetőleg ez volt számunkra a
nyom, és azon a környéken fogjuk megtalálni Hüperiónt. Azzal
fogom zárni a hetet, hogy abból a szemétládából semmi mást nem
hagyok, csak egy mocsokfoltot a földön. Lehet, hogy ha megölném
Hüperiónt, Josie megszabadulna a rémálmoktól, a rettegéstől.
– Úgy tűnik, valamin nagyon töröd a fejed – jegyezte meg Josie.
Felvontam a szemöldököm, de inkább nem mondtam ki a
fenegyerek-gondolataimat.
– Segíteni akarok neked.
Rám emelte a tekintetét, tenyerét a vállamra tette.
– De hiszen azt teszed.
– Tényleg? Nem tudom. Minden éjjel rémálmok gyötörnek, néha
kétszer is egy éjszaka. Folyton kimerült vagy, és émelyegsz is. –
Lassan beszívtam a levegőt. – Segíteni szeretnék. Csak mondd meg,
hogyan tudok!
Josie hosszan hallgatott. Tudtam, azon töpreng, hogyan váltson
témát. Nem szeretett a fogvatartásáról beszélni. Nem is okolhattam
ezért, de azt is tudtam, mennyire rosszat tesznek a kimondatlan
szavak és a nem kívánt emlékek.
– Vond el a figyelmemet! – súgta végül, és felcsúsztatta a kezét a
mellkasomon, egészen a tarkómig. Beletúrt a hajamba, aztán
végigsimított az arcomon. – Csókolj meg!
Nem haboztam.
Még véletlenül sem akartam ellentmondani neki.
Soha.
 JOSIE

Seth leengedte a fejét, szemében borostyánszínű tűz lobbant.

Abban a pillanatban, hogy az ajkai a számhoz értek, egy
szempillantás alatt megfeledkeztem a mocskos és hideg padlóról, és
ahogy a bőrömhöz ért.
Lágyan indult a csók, egy parányi nyomással, de annál azért
jobban fajt, mint amikor a szája csak súrolta a számat. Amikor Seth
elemelte a fejét, a tarkójánál fogva visszahúztam.
– Még – súgtam a közöttünk lévő térbe.
Seth mellkasa élesen megemelkedett.
– Biztos vagy benne?
A homlokomat ráncoltam.
– Miért ne lennék?
A tekintetemet fürkészte.
– Annyi mindenen keresztülmentél. Nem akarlak siettetni
semmiben…
A szájához emeltem a számat, elvágva a mondatát. Egy pillanatra
meghökkent, de nem húzódott el. Csókkezdeményezésben nem
igazán jeleskedtem, de végigsimítottam a nyelvemmel az ajkán, mire
azonnal kinyitotta a száját. Elmélyítettem a csókot, remélve, hogy
ezzel jelzem felé, hogy abban a pillanatban pontosan arra vágyom,
hogy ő – hogy mi – ugyanúgy legyünk, ahogy azelőtt voltunk,
mielőtt lelépett, mielőtt Hüperión megjelent újra. Amióta ismét egy
pár lettünk, csak csók csattant el köztünk. Semmi több nem történt.
Az ágyban is csak mostanában kezdett átölelni, mert addig nagyon
ügyelt arra, hogy maradjon közöttünk tér. De már többre vágytam.
Seth keze megfeszült a vállamon, éreztem, hogy megremeg a
teste. Szinte visszatartottam a lélegzetemet, mert attól féltem,
elhúzódik tőlem. De nem tette. A torka mélyéről feltört az az állatias,
tisztán érzéki hang, és végül úgy igazán megcsókolt. Kezét
lecsúsztatta a karomon, és elindult vele a hasam felé.
– Hát legyen – mormogta. – A figyelemelterelésben csillagos ötös
vagyok.
 – Szerintem sok mindenben az vagy. – Örültem, hogy nem kell
könyörögnöm neki. Majdnem elolvadtak a csontjaim, amikor
végigsimított a bordáimon.
Nyelvével a nyelvemet kereste, és addig csókolt, amíg már csak
pihegni tudtam. Csak ekkor emelte el a száját a számról. Elnevette
magát, amikor belefúrtam az ujjaimat a hajába.
– Például miben? Ne szerénykedj! Szívesen meghallgatom a listát
arról, miben vagyok csúcsjó!
A mellemre siklott a keze, elakadt a lélegzetem. Fürge ujjaival
utat tört magának a pólóm alatt, és kitapogatta az érzékeny
pontomat.
– Például… Ebben jó vagy.
– De nagyon jó vagyok? – faggatott, ahogy a mellbimbómat az
ujjai közé vette.
Homorítva felnyögtem, végigsimítottam a vállán.
– Igen. Az.
Lehúzta a pólóm nyakát, feltárva a területet, amire annyira
koncentrált.
– És ehhez mit szólsz?
Mielőtt válaszolhattam volna, rátapadt a szája arra a területre,
ahol addig a két ujja volt, és mélyen, erősen megszívta. Elfojtott
sikoly tört fel belőlem, ahogy elnehezült a mellem, és bizseregni
kezdett alul a hasam. Mámoros érzés áradt szét az ereimben.
Seth felemelte a fejét, és a másik mellem felé fordult. Meleg
lehelte táncot járt a bőrömön.
– Kiváló vagyok benne?
– Szerintem… tudod a választ.
Nyelvével a mellbimbómat izgatta.
– Muszáj hallanom tőled.
Ujjaimat a bőrébe mélyesztettem.
– Az vagy!
A válaszomra jutalmul még egyet körözött a nyelvével, és egy
picit megharapott, amitől elolvadtam legbelül. Feljebb csúsztatta a
fejét, nyelvével végigsimította a számat, miközben a keze lefelé
indult a hasam irányába, és ujjai a bugyim pántja alá csúsztak.
Abbahagyta a játszadozást a nyelvével, és egy pillanatig elkapott az
 gy j y gy p g p
aggodalom, hogy nem megy tovább a csóknál és a hevesebb
simogatásoknál. De aztán megindult a keze, és az egyik hosszú ujját
becsúsztatta a lábam közé.
– Ó, istenem! – suttogtam a szájának.
– Parancsolsz?
Lágyan felnevettem.
– Már most szólok: erre biztosan azt fogod mondani, hogy
jeleskedem benne! – közölte mély, búgó hangon.
Végigsimítottam izmos karján, ujjaimat a felkarjára görbítettem.
– Azt fogom. Nagyon, nagyon remélem!
– Akkor nincs más hátra, bizonyítanom kell a tehetségemet.
Seth így is tett, mélyen belém csúsztatta az ujját. Megrándult az
ölem, ahogy elárasztott az üdítő érzés. A hüvelykujjával körözve
rányomott az érzékeny pontomra, miközben még egy ujját belém
csúsztatta. Először lassan mozgatta, aztán valamit csinált azzal az
ujjával, és valahogyan úgy hajlította be, hogy attól minden
önuralmam elszállt. Nem, ez így mégsem volt igaz. Soha nem is volt
önuralmam, amikor Sethről és erről volt szó. A karját szorongattam
miközben a kezéhez préseltem magam, a másik kezemmel pedig a
haját markolásztam. Csókja elnyelte felszabadító sikolyomat.
A testem az ágyra ernyedt. Egy darabig csak feküdtem ott, hagy,
tam, hogy átjárjanak az utórezgések. Seth kicsúsztatta a kezét a
lábam közül, én pedig félig nyitott szemmel figyeltem, ahogy az ujját
a szájához emeli.
Szent ég.
Minden porcikám belebizsergett. Utánanyúltam, és a nadrágjánál
fogva megmarkoltam. Ahogy magam felé húztam, visszatartotta
magát.
– Még nem vontad el teljes mértékben a figyelmemet – jegyeztem
meg.
– Mmm? – Megfogta a csípőmet. – Ez most csakis rólad szólt.
Belekapaszkodtam, azt akartam, hogy teste a testemhez érjen, de
Seth nem mozdult.
– Azt szeretném, hogy akkor ez most rólunk szóljon – közöltem
vele.
 Seth megcsókolt, aztán ismét feltört belőle az az erőteljes, nyers
hang.
– Amit csináltam, az is rólunk szólt – felelte.
Éreztem az ölemnél a merevedését, így tudtam, hogy ő is akarja-
akar engem, de ahogy sejtettem, visszafogta magát.
– Seth… Akarlak.
Lecsukta a szemét.
– Soha nem fogom megunni ezt a mondatodat!
– Akkor… engedd át magad nekem.
Homlokát a homlokomra hajtotta, és úgy mormogott.
– Psychi mou, azt szeretném, ha készen állnál rá.
– Már készen állok rá.
Erre nem szólt semmit, csak végighúzta az ujját a csuklómon, a
karpánton. Nem húzta el a kezemet, csak fogta.
A szívem elolvadt, és közben megszakadt.
– Semmi olyanban nem siettetsz, amire nem állok készen –
mondtam neki. – Soha nem is tennéd, mert tudom… Tudom, hogy
mindig biztonságban vagyok melletted.
Homlokát arrébb csúsztatta a homlokomon.
– Akkor nem voltál biztonságban, amikor táplálkoztam belőled.
– Nem bántottál. Még csak nem is éreztem. Nem is hasonlított
ahhoz, amikor… amikor ők tették velem – mondtam. – És erről már
beszéltünk. Csak az nem volt oké, hogy előtte nem kérdeztél meg.
Még véletlenül sem. De már megbocsátottam, és megígérted, hogy
nem fogod ezt tenni kérdezés nélkül. Ezen már túljutottunk.
Megbízom benned, Seth. És bízom abban is, hogy melletted mindig
biztonságban leszek – ismételtem meg. – Hogy mindig gondoskodni
fogsz róla.
Seth egy pillanatra lefagyott, majd így szólt nyersen:
– Nem érdemellek meg.
Átfogtam az arcát.
~ Tudod, ilyenkor egyszerűen annyira hülye vagy.
Meglepetten felnevetett.
~ Megérdemelsz engem – folytattam. – Megérdemled a
szerelmemet.
 Alighogy kimondtam ezeket a szavakat, Seth rám tapasztotta a
száját, és tudtam, hogy ezúttal nem áll le. Nem kérdezi, hogy jól
vagyok-e, nem fog aggódni azon, hogy készen állok-e. Csak
csináljuk.
Ajkával végigsimította a nyakamat, forró csókok nyomát hagyva
ott, amitől végigfutott rajtam a bizsergés. Átjárta a bőrömet, dalolt
tőle a szívem, jobb volt ez, mint…
Kopogtak. Összerezzentem.
Seth fölém magasodva, a nyakamba bújva szólt:
– Ne is törődj vele!
– Oké – nyögtem, majd lenyúltam közénk, és körbefontam a laza
pamutnadrágján keresztül kidudorodó vaskos szerszámát. Seth a
felhevült bőrömhöz érve hörgött. Visszatartottam a lélegzetemet, és
amikor Seth a mellemre tapasztotta a száját, az egész testem
megfeszült, majd összerándult.
– Ó, istenek!
Újból kopogtak, ezúttal hangosabban és határozottabban, de Seth
még mindig csak rám koncentrált, és félretolta a takarót.
Elengedtem.
– Seth! – kiáltott Aiden. – Tudom, hogy bent vagy!
Seth feje megállt, épp az előtt a terület előtt, ami az ígéret földje
lett volna számára.
– Ha nem húzol el nagyon gyorsan, Aiden, akkor nagyon meg
foglak verni, és még élvezni is fogom!
– Oké, akkor állok elébe! – hangzott a válasz.
Seth halkan felmordult, majd felemelkedett.
– Figyelmeztetlek, hogy rohadtul…
– Most jött hír Deacontől – szűrődött át az ajtón Aiden hangja. –
Megtalálták a félistent Kanadában.
 26.
FEJEZET

A SOK VITÁZÁS és a néhány ajtócsapkodás eredményeként,

valamint azután, hogy azzal fenyegetőztem, elkötök egy hajót, hogy
elhagyhassam a szigetet, és repülőre szállhassak, Seth végül
belement abba, hogy velük menjek az egyetemre.
Értékeltem, hogy aggódik a közérzetem miatt, de a Szövetség
védve van a titánok ellen, és ott is biztonságban leszek. És nem arról
volt szó, hogy autóval kell eljutnunk odáig. Seth fog odavinni
minket az ő szuperszállító képességével.
Seth nem igazán látta értelmét annak, hogy bármelyikünk is
odamenjen. Aiden Deacontől annyit tudott, hogy a lány, akit
magukig hoztak, nem volt túlságosan boldog a történtek miatt.
Deacon szerint elbarikádozta magát az egyik szobában, és nem volt
hajlandó előjönni. Persze bármelyik tisztavérű simán felszakíthatta
volna az ajtót, de az nem segített volna a helyzeten. Akkor éppen
Gable próbálta kiszedni a lányból, hogy mit érez.
Nagy volt az esélye annak, hogy nem jó személyt hurcoltak el,
mivel nem volt velük Herkules, aki kiszimatolta volna a félisten
vérét, így csak reménykedni tudtunk abban, hogy a fiúk nem
követtek el bűncselekményt. Kíváncsi voltam, mi alapján jutottak
arra, hogy ez a lány is egyike a félisteneknek. Ráadásul azt sem
akartam, hogy, mint egy törékeny kislányt, itthon hagyjanak. Az
kizárt volt. Mindenre vágytam, csak arra nem, hogy egyedül
maradjak a titánokkal és anyám halálával kapcsolatos
gondolataimmal. A tudatalattim már így is remek munkát végzett ez
ügyben.
És erre fel még az is egyre erőteljesebben kezdett aggasztani,
hogy állandóan émelyegtem és fáradt voltam. Az elmúlt néhány
napban igyekeztem kiszámolni, mikor is volt az utolsó menzeszem.
Az életem kész felfordulás lett, amióta Seth megjelent a Radford
Egyetem lépcsőházában. A stressztől is felborulhat a ciklus, de én
csak abban voltam biztos, hogy a vérzésem jó egy hónapja elmaradt.
De – és ez egy hatalmas de volt –, szó szerint éheztem, amikor
Hüperión fogva tartott. Az is bezavarhatott a ciklusomba. Azt se
gondoltam, hogy – istenek! – a terhesség tüneteit produkálnám már
ilyen hamar azután, hogy védekezés nélkül szexeltünk. Nem volt az
olyan régen, még akkor sem, ha már kész örökkévalóságnak tűnt.
Néhány nap ide vagy oda, de körülbelül három hete történt. Nem
hittem, hogy a tünetek ilyen hamar jelentkeznének, mindenesetre
nem voltam teljesen jól, az biztos.
És különben is, hogyan maradhatott volna meg egy terhesség
azok után, amin keresztülmentem?
Összeszorult a gyomrom, és émelyegtem, valahányszor
belegondoltam abba, hogy nagyon is megvan az esélye annak, hogy
teherbe estem. Még fel sem tudtam fogni igazán, sem azt, mit
jelentene ez.
Így aztán, mint minden normális húszéves, úgy döntöttem,
inkább a tagadás folyóján fogok evezni, és félretolom a gondolatot.
Miután belebújtam a farmernadrágba, amit Basil szerzett nekem
valahonnan, és lófarokba kötöttem a hajamat, indulhattunk. Seth
azzal a menő, isteni képességével először Aident szállította el a
Szövetségbe.
– Ez annyira fura! – tűnődött Alex a fejét csóválva. – Azt hittem,
mára már hozzászoktam, de nem. Még mindig nagyon különös!
Ránéztem.
– De elképesztő is.
– Totál irigy vagyok!
Vigyorra húzódott a szám, de akkor Seth már ismét előttünk
termett, amitől összerezzentem. Elmosolyodott, kézen fogott.
– Te vagy a következő. Készen állsz?
– Nem igazán. – Alexre néztem, remélve, hogy a szállítástól nem
fordul fel a gyomrom. Ma egész jól voltam, de az persze még nem
jelentett semmit. – Olyan furcsa!
– Az! – felelte rá Alex elkerekedett szemmel.
Átfogtam Seth derekát, vettem egy nagy levegőt, és amennyire
csak bírtam, felkészültem, ami azt jelentette, hogy becsuktam a
 j gy
szentem.
– Készen állok.
Seth elnevette magát.
~ Úgy csinálsz, mintha egy repülőből kellene kiugranod!
~ Fogd be! – morogtam csukott szemmel.
Ismét nevetett, éreztem az arcomon a leheletét. Egy
szívdobbanással később az ajka már a számhoz simult. Meglepetten
levegő után kaptam, amit ő jól ki is használt, és mélyen megcsókolt.
– Örülök, hogy én nem így kerültem ide – hallottam Aiden
hangját.
Kipattant a szemem, és elsőként egy ragyogó világosbarna
szempárt pillantottam meg. Hátraléptem, körbenéztem. Már nem
Seth házában voltunk, hanem egy nagy irodában. Azonnal
felismertem az íróasztalnál álló idősebb férfit. Marcus volt az, Alex
nagybátyja, az egyetem dékánja. A Szövetségben voltunk.
– Elfelejtetted, mennyire jó vagyok a figyelemelterelésben? –
búgta Seth a fülembe.
Elvörösödtem.
A fenébe.
Tényleg jó volt benne.
Nyomott az arcomra egy puszit, aztán elengedett.
– Mindjárt jövök.
Mielőtt egy szót is szólhattam volna, eltűnt, ám ekkor a szőke,
göndör fürtös, ezüst szemű Deacon lépett elém.
– Deacon! – kiáltottam fel, mire ő azonnal a karjába zárt, és addig
ölelt, amíg már sikítottam. Én is nevetve szorongattam őt. – De jó
újra látni téged!
– Nem is gondolnád, mennyire! – Ide-oda ringatott, és esküszöm,
egy pillanatra még fel is emelt a földről. – A francba, de jó, hogy
találkozunk!
Ahogy Deacon elengedett, újabb ölelést kaptam, ezúttal Luke-tól.
– Hiányoztál! – mondta, majd hátrébb lépett, de még mindig fogta
a felkaromat. Félmosoly jelent meg azon a helyes képén. – A csirke
és a sült krumpli nem ugyanolyan nélküled!
– És még az Odaátot se ugyanolyan nélküled nézni! – szólt közbe
Deacon. – Luke Samért van oda. Hiányzik az én Dean-
 y
rajongócsapatom!
Pislogtam, hogy visszatartsam a fel toluló könnyeimet, és újra
elnevettem magam. Ezek itt ketten… alig pár hónapja ismertem őket,
de a barátaim lettek, és nagyon hiányoztak.
– Akkor nincs mese, muszáj lesz szereznünk egy kis csirkét sült
krumplival, és meg kell néznünk az Odaátot. Ja, és egy kis bacont!
Az egyetemen isteni bacont lehetett kapni. Nem tudom, mitől volt
más, de nagyon jól készítették el.
Deacon együttérzően bólogatott.
– A bacont nem hagyhatjuk ki!
Alighogy összeszedtem magam, Marcust pillantottam meg,
ahogy felém mosolygott.
– Örülök, hogy újra látom, Ms. Bethel.
– Köszönöm. – Nagyot nyeltem, mert ekkor megjelent Seth,
ezúttal a döbbent tekintetű Alexszel.
Alex egy lépésnyit botladozott előre, aztán a fejét csóválta.
– Basszus, ezt sosem fogom megszokni! Soha!
– Gondolj bele, az milyen, amikor hirtelen megjelenik az
irodádban! – közölte Marcus szárazon.
Seth odalépett hozzám.
– De abban mi lenne a vicces, ha előre bejelenteném, hogy
érkezem?
– Valóban. – Marcus felvonta a szemöldökét, majd az
íróasztalának dőlt. – Most, hogy mind itt vagytok…
– Az Elképesztő Sereg ismét egyesült! – vigyorgott Deacon, mire a
testvére nagyot sóhajtott. – Régóta várunk erre!
– Akad egy kis gond, amit meg kell oldanunk – folytatta Marcus.
~ Egészen apró – tette hozzá Deacon, miközben Alex ledobta magát a
Marcus íróasztala előtt álló székek egyikére. – A mi kis kanadai
félistenünk nem hajlandó elhinni, amit arról mondunk neki, hogy ő
micsoda, és hogy mi micsodák vagyunk.
– Ez annyira nem meglepő. – Aiden összefonta a karját maga
előtt. – A legtöbb halandó még csak azt sem tudja, hogy létezünk.
– Ja, csakhogy ő nem olyan, mint a legtöbb halandó – vágott
közbe Luke.
Hirtelen émelyegni kezdtem kissé, úgyhogy leültem Alex mellé.
 y g gy gy
– De hogy lehet ez? Várjunk egy pillanatot! Honnan tudjuk
biztosan, hogy ő az, akit keresünk?
– Jó kérdés! – szólalt meg Alex, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Az emberrablás bűncselekmény.
– Nos, a lány, még ha félisten is, gyakorlatilag el lett rabolva –
jegyezte meg Seth a vállát megvonva, mire mindannyian ránéztünk.
– Jó, ezzel csak azt mondom, ami nyilvánvaló.
Luke Deacon felé fordult.
– Te akarod learatni a babérokat? – kérdezte tőle.
– Még szép! – Deacon egyetlen alkalmat sem hagyott volna ki,
hogy ő lehessen a középpontban. – Amikor visszajöttünk ide Gable-
lel, fogalmunk sem volt, hogyan találjuk meg a két utolsó félistent.
Akkor jutott eszembe ez az ötlet: miért nem próbálkozunk a
könyvtárossal?
Aidennek leesett az álla.
– Meduszához mentetek? Légyszi, mondjátok, hogy nem
próbáltatok meg beszélni vele!
Ekkor Marcus közbeszólt.
– Most kívánom leszögezni, hogy Medusza hivatalosan nem az
egyetem alkalmazottja – jelentette ki, mire én megpróbáltam
elnyomni magamban a kuncogást, ami ha kitör belőlem, elég furcsán
vette volna ki magát.
Deacon megvonta a vállát.
– Vállaltam a kockázatot. Végül is, mi rosszabb történhetett
volna?
– Mondjuk, kővé változtat? – sugalmazta Alex a szokottnál kissé
magasabb hangon.
– Feltételezhetően nem tekintett veszélyesnek, mert itt állok, és
nem lettem kő.
– Szeretném hivatalosan is bejelenteni, hogy nekem gőzöm se volt
arról, hogy ezt tervezi. – Luke összeszűkült szemmel a pasijára
nézett. – Fogta magát, és szó nélkül odament.
– De bejött! – Deacon a zsebébe nyúlt. – És csak egyetlenegy útba
került a könyvtárba. Olyan volt, mintha Medusza már várt volna.
Mintha tudta volna, hogy megyek. Elképesztően hátborzongató
érzés volt!
– Komolyan? Nekem meg mennyiszer kellett próbálkoznom,
hogy Medusza végre előkerüljön! – motyogtam, és próbáltam nem
duzzogni.
– Nos, ezek szerint én ennyire különleges vagyok. Szóval,
mondtam neki, hogy meg akarjuk keresni a többi félistent, mire ezt
adta. – Deacon kinyitotta a tenyerét. Egy nyaklánc fityegett az ujjain.
Átlagos láncnak tűnt, rajta valami kvarckristállyal.
Hunyorítva hajoltam előre.
– Ez mi?
– Távolba látó kő. – Deacon elvigyorodott, és a követ áttette a
másik kezébe. – Ha keresel valakit, és tudod, melyik városban van,
csak annyit kell tenned, hogy ezt egy térkép fölé tartod, és bumm,
megmutatja a pontos helyet. Így tudtuk meg, hogy a mi kis kanadai
félistenünk Thunder Bayben dolgozik egy könyvesboltban.
Remény csillant bennem. Ha ezzel találtak rá erre a félistenre,
akkor azt is megtudhatnánk, Mitchellt hol tartják fogva. De mihelyt
a gondolatmenetem végére értem, rájöttem, hogy a kő nem lenne
segítségünkre. Mert nem tudtuk, melyik városban van Mitchell.
Elhessegettem a nyugtalanító érzést, és a kőre néztem.
– Nem semmi!
– Ugye? – Deacon visszacsúsztatta a zsebébe, Marcus pedig
eltolta magát az íróasztaltól, és Deacon mögé lépett.
– Egy pillanatra álljunk meg. Mit értesz az alatt, hogy nem olyan,
mint más halandók? – Seth a széktámlámra tette a kezét. – Mit jelent
ez?
– Azt hiszem, tudom, ki az ő istenszülője, és ennek lehet köze
ahhoz, hogy nem teljesen átlagos – mondta Luke. – Démétér lánya ő.
Marcus leült az íróasztal mögötti székre, Deacon bólintott.
– Egy kicsit nyomoztunk utána, és próbáltuk kideríteni, hogyan
tudnánk a legjobban megközelíteni a dolgot, amikor észrevettük,
hogy a lány munkából hazamenet igen érdekes dolgot művelt.
Seth nyitotta a száját, de én már azonnal tudtam, hogy valami
elképesztően nem odaillőt akar mondani.
– Ne! – figyelmeztettem.
 gy
Elvigyorodott.
– Elhaladt valamilyen kiszáradt bokrok mellett. Fogalmam sincs,
mik voltak azok. – Deacon felpattant, és felült az íróasztalra. Marcus
sóhajtott. – Aztán megállt, körbenézett. Senki nem járt arrafelé.
Minket se láthatott, hiszen igazi nyomozók módjára elrejtőztünk a
kocsiban.
– Remek! – dünnyögte Alex.
– Ekkor az ujjúval végigsimított az egyik bokron, mire az életre
kelt. Totálisan kivirult – magyarázta Luke. – A száraz kóróból
növény lett, mint amit akkor ültettek oda.
– Demeter a földművelés és egyéb dolgok istennője. – Marcus
hátradőlt a székén, és keresztbe tette a lábát. – És ez felveti a kérdést,
vajon a lány miért dacol annyira az igazsággal, miközben olyan
dolgokat tesz, amit halandók nem szoktak. Azon is eltűnődtem,
hogyan képes rá, ha blokkolva vannak a képességei.
Elakadt a lélegzetem.
– Mi a fene? Nekem nem voltak ilyen menő képességeim. Sőt,
semmilyen se.
Seth előrehajolt, fejét a fejem mellé tette, úgy nevetett.
– Ó, te még így is különleges vagy.
– Fogd be! – motyogtam mérgesen. – Nekem semmi ilyen
különleges képességem nincs.
Seth megpaskolta a fejemet, mire én hátralegyintettem felé.
– Szóval – mondta –, még mindig a szobában gubbaszt
bezárkózva?
– Ja. – Luke összeszorított szájjal mosolygott. – Gable-lel az ajtón
keresztül beszélgetett, de kinyitni nem volt hajlandó. És vízen kívül
semmi mást nem fogadott el, se ételt, se más italt. Ki kell hoznunk
onnan.
– Akkor hozzuk! – Seth kiegyenesedett. – És erőltessünk le egy kis
kaját a torkán. Vagy hozzászokik…
– Vagy mi lesz? – Aiden szeme viharos szürke lett.
Seth felhúzta a szája egyik sarkát.
~ Nincs más opció, St. Delphi.
~ Habár Seth pocsékul fejezi ki magát – szólaltam meg –, igaza
van. De én megpróbálhatok beszélni a lánnyal.
 gp y
~ Amíg ti, srácok, meggyőzitek a csajt arról, hogy nem vagytok
bolondok, és ne csinálja a felhajtást, addig Aiden és én Texasba
megyünk. – Seth eltolta magát a széktől.
– Micsoda? – néztem fel rá.
– Amikor Aiden és Alex Baton Rouge-ban járt, megtudták, hogy a
Houston melletti közösségből eltűnt néhány tisztavérű – magyarázta
Seth.
– És mielőtt idejöttünk, kaptam egy hívást az egyik őrszemtől. Azt
mondta, szerintük árnyak nyomára bukkantak – tette hozzá Aiden. –
Mivel a Szövetség védelem alatt áll, mi fogunk elmenni, és
utánajárni ennek.
Kissé meglepett, hogy Seth hajlandó magamra hagyni, de meg is
könnyebbültem, mert ezek szerint bízott abban, hogy a Szövetség
biztonságos.
– Már indultok is? – kérdezte Alex.
Aiden bólintott.
– A közösségüktől két mérföldnyire van néhány elhagyatott
raktárépület.
Alex megemelte az állát.
– Akkor én is veletek megyek.
Hallottam, ahogy Seth felsóhajtott mögöttem.
– Semmi szükség rá – fordult vissza Aiden.
– Nincs? – kérdezte Alex halkan.
– Jaj, már! – dünnyögött Deacon.
Mialatt Alex és Aiden között parázs vita kerekedett, Seth
megérintette a vállamat, és tágra nyitott szemmel az ajtó felé
biccentett. Felkeltem a székről, és kimentem vele a dékáni irodából.
Becsuktam magam mögött az ajtót.
– Szerinted Aiden megadja magát, és Alex veletek mehet? –
kérdeztem.
Seth a falnak dőlve válaszolt.
– Alex rendkívül meggyőző tud lenni, ha részt akar venni egy
akcióban, de tényleg semmi szükség nem lenne rá. Amikor Baton
Rouge-ba mentek, semmire sem jutottak, és ugyan van néhány hely
arrafelé, ami passzolhat ahhoz a leíráshoz, amit azokról a
raktárépületekről adtál, ahol fogva tartottak, ez még nem jelenti azt,
hogy bármit is találni fogunk. Alexnek felesleges jönnie. Aidennek is.
– De Aiden segíteni akar. Mindketten segíteni akarnak –
erősködtem.
– Ezt értem, de mindkettő csak púp a hátamon – felelte rá Seth, és
megvonta a vállát. – Félistenek, de ez még nem jelenti azt, hogy nem
szerezhetnek súlyos sérülést, vagy nem hagyhatják ott a bőrüket.
Engem viszont nem lehet egykönnyen kinyiffantam.
Összeugrott a gyomrom attól, hogy Seth veszélybe kerülhet. –
Azért minket, félisteneket se lehet olyan könnyen megölni –
emlékeztettem rá.
Ekkor nyílt az ajtó, Marcus lépett ki rajta, mögötte Deaconnel és
Luke-kal. A folyosó másik vége felé indultak. Arra gondoltam,
milyen vicces, hogy Aiden és Alex kiűzte a dékánt a saját irodájából.
Nem semmi!
– De csak Kronosz, Héra és Zeusz tud végezni velem, és az
alapján, amit Kronoszról mondtál, jelenleg ő nemigen jelent veszélyt
rám nézve.
– És Zeusz meg Héra?
Seth elvigyorodott.
– Biztos vagyok benne, hogy idejük nagy részét azzal töltik, hogy
a Happy Dayst nézik újra meg újra, és közben szétmarják egymást.
Szerintem velük nincs gond.
– Happy Days? – Zeuszt középkorú, szakállas férfinak képzeltem,
erre meg most azt látom lelki szemeim előtt, ahogy egy kanapén ül,
Fonzie-t bámulja egy óriási tévén, miközben Héra egy fotelből figyeli
őt. Gyorsan kiűztem ezeket a képeket a fejemből. – Tudom, hogy
most már te vagy a legeslegnagyobb fenegyerek, de azért ez még
nem jelenti azt, hogy nem árt óvatosnak lenned.
Játékos vigyorra húzódott a szája.
– Ismersz. Mindig óvatos vagyok.
– Ühüm… – hümmögtem.
– Meglep, hogy te nem követeled, hogy jöhess – szólalt meg Seth
egy kis idő múlva.
– Akarod?
– Nem. Örülök, hogy nem erősködsz.
 gy
Oldalra billentettem a fejem.
– Alkut kötöttünk, és még mindig rajtam vannak a karpántok. –
Elhallgattam, és nagy levegőt vettem, hogy legyűrjem az émelygés
újabb éles hullámát. – És én…
– Mi az? – Seth tekintete elkomorodott, eltűnt arcáról a játékosság.
– A közelharcban vagyok jó. Úgy értem, te tanítottál. Meg Luke
és… És Szolósz. – Megdobbant a szívem, ahogy eszembe jutott az
elesett tisztavérű. – Csak most fáradt vagyok…
– Mennyire vagy fáradt?
– Nem vészesen – tettem hozzá gyorsan, hogy megnyugtassam
Sethet. Nem szóltam neki arról, hogy émelygek, mert tudtam, hogy
akkor nem megy sehova. – Csak tudom, hogy nem vagyok
százszázalékos, és még ha segíteni is szeretnék, és utálom, hogy itt
kell maradnom, tudom, hogy maradnom kell. Életem legostobább
döntése lenne, ha ezekkel az átkozott karpántokkal a csuklómon
mennek ki innen.
Seth a tekintetemet fürkészte, majd bólintott.
– Köszönöm.
Mielőtt megkérdezhettem volna, mit köszön meg, Aiden lépett ki
a folyosóra. Kócos, sötét haját és duzzadtnak tűnő száját látva azt
tippeltem, hogy balhéztak Alexszel, aztán nyalták-falták egymást.
– Tőlem indulhatunk – szólt oda.
– És Alex? – kérdezte Seth.
Elvörösödött.
– Megegyeztünk, hogy marad.
– Aha. – Seth a tarkómra csúsztatta a kezét, puszit nyomott a
homlokom közepére, majd az ajkai rátaláltak a számra. Hevesen
megcsókolt, amitől kellemesen felkavarodott a bensőm. Kezem a
mellkasához vándorolt, megmarkoltam a pólóját. Amikor felemelte a
fejét, azt kívántam, bárcsak lenne annyi időnk, hogy valahova
elbújjunk, és befejezzük, amibe a hálószobájában belefogtunk.
– Nemsokára jövök – mondta, és megcsókolta a szám sarkát.
Bólintottam, aztán félig a falnak dőltem, amikor elengedett.
Végigviharzott a folyosón, oda, ahol Aiden várta. Istenem, az a csók!
A kábulatból felébredve előreléptem.
– Seth?
 Hátranézett a válla fölött.
– Szeretlek.
Seth válasza azonnal jött. Széles, gyönyörű mosolyra fakadt, és
olyan pillantást küldött felém, amitől mindenem benedvesedett. Le
se vette a szemét rólam, még akkor sem, amikor Aiden vállára tette a
kezét.
Egy másodperccel később már ott sem volt.
Deacon vigyorogva, zsebre tett kézzel lépett előre.
~ Készen állsz, hogy megismerd a vendégünket?
 27.
FEJEZET

SETH

MIELŐTT ELINDULTUNK TEXASBA, gyors kitérőt tettünk a

fegyverteremben. Bár nem volt rá szükségem, de inkább felkaptam
két tőrt és egy övét, már csak azért is, mert jó buli volt tőrt használni.
Aiden is kinézett magának egy készletet, és felkapott egy Glockot
is, ami tele volt titánbetétes lőszerrel. Josie-hoz hasonlóan ő sem
rendelkezett végtelen számú képességgel. Ki tudott merülni.
Én ezzel szemben nagyon is le akartam szúrni valamit.
– Készen állsz? – kérdeztem, és szórakoztatott a helyzet, hogy
ismét együtt dolgozunk. – Nem akarok sokáig távol lenni.
– Érthető. – Aiden mellém lépett, de aztán egy pillanatra megállt.
Rám szegezte a tekintetét.
– Mi a terv, ha szembekerülünk a titánokkal?
Bárcsak akkora szerencsénk lenne!
Felfelé görbült a szám sarka.
– Megöljük őket.
Aiden keresztbe fonta a karját, és felvonta a szemöldökét.
– Ez nem igazán nevezhető tervnek. Az istenek…
– Teszek rá, mit akarnak az istenek.
– Ha megöljük a titánokat, annak katasztrofális következményei
lesznek – érvelt Aiden, mintha valami jó szent lenne. – Perszész
esetében mázlink volt, de ne feledkezzünk meg arról, amit
mondtam. A cselekedeteink ártatlan emberek életére hatnak ki, Seth.
Eltűnődtem, seggfejnek fogok-e tűnni, ha azt mondom, tényleg
nem érdekel.
– Ez van, Aiden. Nekem semmi olyat nem kell tennem, amit nem
akarok. Én nem te vagyok – feleltem. – Nem azért vagyok itt, hogy
megmentsem a világot. Az nem én vagyok. És soha nem is leszek.
 Megfeszült egy izom az állán.
– Akkor mi vagy?
– Tudod, mi vagyok. – Oldalra billentettem a fejem.
– Egy önző, arrogáns pöcs? – vágta rá szelíden.
Mosoly terült szét az arcomon.
– Egyeden személlyel törődöm igazán. Érte mindent megteszek,
csak hogy biztonságban tudjam. Nem te vagy az a személy. És ezt
jobb, ha az eszedbe vésed.
Aiden megemelte az állát, tekintete ezüstösen csillant.
– Te pedig azt ne feledd, hogy én meg Alex biztonságáért vagyok
képes mindenre, és ha azzal sodrom veszélybe, hogy titánokat
ölünk, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy
megakadályozzalak benne.
– Mindent meg fogsz próbálni annak érdekében, hogy
megakadályozd – helyesbítettem. – Figyelj, Aiden, mit akarsz, mit
mond jak? Te mit tennél, ha Hüperión fogva tartotta volna Alexet, és
olyan dolgokat művelt volna vele?
Aiden összeszorította a száját.
– Tudom, mit akartál tenni Árésszal. És mit akartál tenni velem –
közöltem. Aiden elnézett másfelé. – A népszerű hiedelemmel
ellentétben nem vagyok teljesen felelőtlen. Ha van arra mód, hogy
elvermeljük azokat a titánokat anélkül, hogy Josie-t veszélybe
sodornánk vele, állok elébe, de azt nem fogom hagyni, hogy
Hüperión életben maradjon. Abból nem engedek. Szóval, ha gondod
van ezzel, akkor jobb, ha most kiszállsz. Mert ha sor kerül arra, hogy
szembekerülök azzal a rohadékkal, végezni fogok vele.
Eltelt egy másodperc, majd Aiden megszólalt:
– Ezt megértem. – A mennyezet felé emelte a tekintetét. –
Hüperión a mennyei fény istene… A föld egyik tartópillére. A keleti,
azt hiszem. Nem tudom, mi lesz, ha elpusztul.
Bármit is hozzon a halála, annyit megért nekem, hogy Josie-nak
ne kelljen többé attól rettegnie, hogy visszajön érte. Kronosz is a
listámon szerepelt, de arról abban a pillanatban még nem beszéltem.
Aiden halkan beszívta a levegőt.
– Tízből kilencszer nem értek egyet veled, de ez… Ez a dolog
Hüperiónnal érthető. Ha lett volna lehetőségem elpusztítani Áreszt,
 p g p
megtettem volna.
Összetalálkozott a tekintetünk.
– És ha lett volna esélyed engem megölni, megtetted volna.
– Meg. Megtettem volna.
– Örülök, hogy egy oldalon állunk. – Aiden vállára csaptam. –
Indulás!
Meg sem vártam a válaszát, odaküldtem magunkat, ahova Aiden
korábban az őrszemmel megbeszélte a találkozót. Másodpercek
teltek csak el, és már Houston ragacsos, nyirkos levegőjét szívtuk.
– Istenek! – hallatszott egy megdöbbent, mély hang mögülünk.
Megfordultam és elmosolyodtam, amikor megláttam a csoportnyi
őrszemet.
– Igen?
A középen álló őrszem, az, amelyik megszólalt, hátrébb lépett
egyet. Elkerekedett a szeme, mélybarna bőre csak úgy csillogott a
napfényben. A másik három őrszem pedig úgy tűnt, mindjárt elájul.
Aiden mellém lépett.
– Torin?
Bólintott.
– Mondtad, hogy ő egy isten, de azért erre nem számítottam. –
Felém sandított. – Te tényleg isten vagy.
Szétterült a vigyor a képemen.
Az egyik mögötte álló őrszem elsápadt.
Aiden sóhajtott.
– Igen, tényleg az. És igen, mindenféle menő istendolgot tud
csinálni, de most nincs sok időnk. Szóval, nem lenne rossz, ha végre
felocsúdnátok.
Hosszan Aidenre néztem.
~ Ez a legjobb az egészben.
Aiden rám se hederített.
~ Mid van a számunkra, Torin?
Úgy tűnt, az őrszem észhez tért, mert végigsimított rövidre nyírt
haján.
– Ahogy azt már tudjátok, mostanában elég sok tisztavérű tűnt el,
néhány daimóntámadásunk is.
 – Daimónokat csak ritkán látni errefelé – szólalt meg egy másik
őrszem. Egy barna hajú, fiatalabb nő volt, látszott rajta, hogy nem
rég kerülhetett ki a Szövetségből. – Ezért volt gyanús.
– A tisztavérűeket mindig kísérjük, ha elhagyják a közösségeket
Az egyik bevásárlókörúton tapasztaltuk azt, hogy árnyakkal van
dolgunk. Jó néhány halandót elvittek, amikor megtámadták az egyik
csapatunkat – magyarázta Torin, egy tőr nyelén tartva a kezét. –
Egyetlen túlélő volt csak, aki megerősítette, ami történt.
– Akkor miért állunk Houston perzselő napfényében ezen a
tetőn? – kérdeztem.
A női őrszem előrelépett, és mellettünk elhaladva a tető
betonpereméhez ment. Könnyedén felugrott rá.
– Látjátok azt az irodaépületet, három háztömbnyire innen? Azt a
magas, piramistetejűt?
– Igen. – Aiden követte a lány tekintetét, és hunyorított.
– Mint mondtuk, figyeltük azokat, akiket árnyaknak véltünk.
Leszámítva a szagukat, nem könnyű beazonosítani őket, ha
elvegyülnek – magyarázta, és az épület felé fordult. – Meglehetősen
biztosak vagyunk abban, hogy ott tartózkodnak.
– Használatban van az az irodaház? – kérdezte Aiden, és persze
aggodalom csengett a hangjában. – Dolgoznak benne halandók?
– Igen. – Torin a női őrszemhez csatlakozott. – Ezért is álltunk le.
A felső két szinten valószínűleg lakószobák vannak kialakítva. A
többi rész irodaként funkcionál. Ebben az épületben tartózkodnak,
olyanokkal körbevéve, akik, úgy tűnik, halandók, még nem szállták
meg őket, és feltehetően fogalmuk sincs, mi folyik ott.
– Ráadásul azok a halandók, akikbe beleszálltak az árnyak,
ártatlanok – tette hozzá a lány. – Ha még nem tettek kárt a testükben,
akkor még megmenthetők. Ha kiszedjük belőlük az árnyakat.
– És emiatt álltatok le, mert…? – kérdeztem őszinte
kíváncsisággal.
Az összes őrszem felém fordult, és rám bámult. Aiden nem. Ő
csak az épületet sasolta, és közben belül zokogott, mert tudta, amit
már én is tudtam. Hogy azokat a halandókat már semmi nem menti
meg.
 – Bocs, hogy beleszólok, srácok – folytattam. – Ez nem az Odaát
egyik epizódja. Ha az árnyak beleszállnak valakibe, az a halandó
olyan lesz, mint egy élőhalott. Nem fog már visszatérni. Sehogyan
sem lehet megmenteni.
A lány felénk fordult, elsápadt.
– Nincs erre bizonyíték, mert az árnyak…
– Mert az árnyak majdnem mindig megölik a halandókat, mielőtt
elhagyják a testüket – fejezte be helyette Aiden, és felénk fordult. –
Be kell jutnunk, hogy lássuk, mivel állunk szemben.
Torin bólintott.
– Ezért vagyunk mi itt. Segítünk. És ha lehet, megpróbáljuk
megmenteni azokat a halandókat. Nem fogjuk hagyni, hogy
meghaljanak.
Elmosolyodtam, de nem szóltam. Ha azt akarták hinni, hogy
erősítésre van szükségünk, és eljátszhatják a szuperhőst egy seregnyi
félig-meddig már halott halandóért, akkor legyen. Előreléptem,
felugrottam a peremre. Az épületek egymás hegyén-hátán
sorakoztak végig az irodaházig, ahova be kellett jutnunk. Én
könnyen odaküldtem volna magam, de akkor be kellett volna
várnom a többieket, és tudtam, hogy úgysem fogom. Aidenre
pillantottam, és láttam, hogy a tetők közötti távolságot méri fel. Egy
halandó számára lehetetlen lett volna átugrani egyikről a másikra,
de nekünk nem.
És a képzett őrszemeknek sem.
– Akkor hajrá! – Torin hátralépett néhány lépést, majd elszökkent.
Bakancsos lába elrugaszkodott a párkányról. Átívelte a két épület
közötti rést, és gurulva ért talajt. Felpattant, és már rugaszkodott is el
újra. Gyorsabban mozgott, mint ahogy azt a halandók odalent
nyomon követhették volna. A másik három őrszem is követte
Aztán Aiden következett.
Ő is tett néhány lépést hátrafelé, mielőtt ugrott. Több levegőt
gyűjtött, mint a többiek, és guggolva ért talajt. Felpattant, aztán már
ment is tovább a következő épületre.
Nekem nem kellett futnom.
Megfeszültek az izmaim. Hatalom gyűlt minden sejtemben.
Elrugaszkodtam a párkányról. Körülfont a meleg levegő. A második
 g p y g g
tető közepén landoltam, épp akkor, amikor Aiden onnan
elrugaszkodott, és a harmadikra érkezett.
Három háztömbnyit ugráltunk így végig, mire az irodaépület
melletti tömbhöz – valami bankhoz – értünk. A női őrszem a tető
szélére guggolt, a hatalmas neonfelirat elemei közé. Elővett egy
távcsövet a kis hátizsákjából, amit a hátán viselt.
Torin homlokát csillogó verítékréteg borította. A tető széléhez
lépett.
– Látsz valamit, Kia? – kérdezte.
A nő feltartotta a kezét, miközben az épületet figyelte. Torin
szembe fordult velünk.
– A földszinten van egy nagy csarnok. A két felső emelet
kivételével minden szinten irodák láthatók. Kia azt az árnyat keresi,
akit követtünk.
Aiden is a felirathoz lépett, és letérdelt Kia mellé. Mondott
valamit neki, én pedig a tető másik széléhez mentem. Az épület pont
olyan volt, mint a többi. Betonból, üvegből készült modern kori
kőerőd, de a szürke kő körül különös sötétségaura lebegett. Lehet,
hogy az isteni érzékeim léptek működésbe, de biztos voltam benne,
hogy odabent árnyak vannak.
– Megvannak. A legfelső emeleten – szólt Kia, és leeresztette a
távcsövet. – A pokolba is, legalább húszat számoltam össze.
Közöttük van az az árny is, akit követtünk. Lehet, hogy néhányan
emberek, de nagyon furcsán viselkednek.
Felvontam az egyik szemöldökömet.
– Pontosan hogyan?
– Megnézhetem? – kérdezte Aiden, a lány pedig átnyújtotta neki a
távcsövet. – Igen, egy egész csapatnyi van belőlük. Néhány mintha…
Mintha csak feküdne. A földön. Van, aki ébren van. És van ott egy…
A francba! – Aiden leengedte a távcsövet, és élesen kifújta a levegőt.
– Szerintem azok ott átlagos halandók.
– Honnan ismered meg őket? – kérdezte Torin.
Aiden hátranézett a válla fölött.
– Onnan, hogy meg vannak kötözve.
Elkapott a röhögés, nem bírtam visszatartani.
 – Az akkor tényleg biztos jel!
Aiden visszaadta a távcsövet Kiának, és felemelkedett.
– Gondolom, lifttel fel lehet jutni a földszintről egészen a felső
emeletig. De kell valami kód, hogy a szobákba be lehessen menni?
~ Igen, kártyára lesz szükségünk – magyarázta Torin, mire Aiden
bólintott. – Az előcsarnokban van egy karbantartó helyiség, ott
vannak a kártyák. Megszerezzük őket, és irány a lift. Onnan…
Elfordultam tőlük, a felső emelet üvegablakait pásztáztam.
Nekem ugyan nem volt időm arra, hogy besétáljak az előcsarnokba,
és megkeressem azokat a nyavalyás kulcskártyákat. Hunyorítva
fókuszáltam a mennyezeti ablakokra. Kizárt volt, hogy nem
keltenénk fel sokak figyelmét, ahogy talpig feketében, fegyverrel,
tőrrel a kezünkben begyalogolunk az épületbe. Erőszakot kellene
alkalmaznunk. Valaki tutira sikoltozni kezdene, még mielőtt
cselekedni tudnánk. Jól felhúznám magam, és akkor száz százalék,
hogy valaki kinyiffanna.
– Az az ablaksor az – szakítottam félbe a beszélgetésüket –, ugye?
– Igen. – Kia felemelkedett. – Olyan, mintha valami társalgó
lenne.
– Klassz. – Feléjük fordultam. – Srácok, tudtok titkot tartani?
Olyat, amit ha elköptök valakinek, meg kell hogy öljelek titeket
miatta.
– Seth… – szólalt meg Aiden a szemét forgatva.
Az őrszemek összenéztek, de Torin egy vállrándítással így szólt:
– Persze!
– Akkor jó. – Elmosolyodtam, majd megfordultam, és felemeltem
a kezem. Hatalom száguldott végig a tetőn. – Mert most ki fogok
nyírni néhány embert. Viszlát a másik oldalon!
Aiden előrelódult.
– Seth…
Már késő volt.
Összpontosítottam, a kék ég elhalványult körülöttem, és helyette
magas fehér plafonok, lassan keringő ventilátorok és néhány
mozdulatlan, dohszagú halandó vett körül.
 28.
FEJEZET

JOSIE

– MI ÚJSÁG ERREFELÉ MOSTANÁBAN? – kérdeztem Deacont, ahogy a

kollégium felé mentünk. Legutóbb, amikor itt voltam az egyetemen,
úgy tűnt, valóságos harc dúl a tisztavérűek és a félvérek között.
A félvérek sok mindenen mentek keresztül, és csak idő kérdése
volt, mikor csapnak vissza.
Deacon zsebre tett kézzel a tiszta kék égre pillantott.
– Úgy tűnik, egy kicsit nyugisabb a helyzet, amióta Luke és én
visszajöttünk. Szerintem sok minden Marcus zérótolerancia-
politikáján is múlt. Sok tisztavérűt rúgtak ki.
– Helyes – feleltem, és komolyan is gondoltam. Némely tisztavérű
rémes dolgokat művelt.
– Sok tisztavérű pedig kiállt a félvérek mellett. – Felmentünk a
lépcsőn, Deacon ért fel előbb az ajtóhoz. Hátranézett rám.
– Remélem, változni fognak a dolgok, mert a régi helyzet kész
katasztrófa volt.
– Egyetértek.
Felértünk a kollégium társalgójába, elhaladtunk egy csapat diák
mellett, akik a kanapékon üldögéltek. Azonnal beugrott, hogy
ugyanott mentünk végig, ahol Seth és én korábban laktunk.
Deacon megtorpant félúton, és felém fordult.
– Mielőtt lenyomjuk ezt az ismerkedési dolgot, tudni szeretném,
hogy vagy igazából.
Rövidre fogtam.
– Jól vagyok.
Oldalra billentette a fejét.
– Josie, egy pszichotikus titán fogságában voltál, aki pikkel
apádra. Hogyan lehetnél jól ezek után?
 Reszketeg nevetés tört fel belőlem.
– A helyzethez képest vagyok jól, azt hiszem.
Metálszürke szemével a tekintetemet kereste.
– Szörnyen aggódtam miattad. Mindannyian aggódtunk.
Nagyot nyeltem.
– Én is magam miatt – ismertem be halkan. – Nem gondoltam,
hogy… – A fejemet ráztam, nagy levegőt vettem. A copfomhoz
nyúltam, hogy kivegyem a hajgumit a hajamból. – Nem gondoltam,
hogy valaha is viszontlátok bárkit.
Deacon előrelépett, és átkarolta a vállamat. Magához húzott, én
pedig vékony dereka köré fontam a karom.
– Már mondtam, de újra megteszem. Örülök, hogy itt vagy. És ha
beszélgetni akarsz valakivel, itt vagyok. Ne feledd.
Összeszorítottam a szememet, annyira elkezdett égni.
– Nem fogom.
– Jó. – Puszit nyomott a fejem búbjára, és hátrébb lépett. – Akkor
menjünk, szedjük ki azt a csajt a szobájából!
Halványan elmosolyodtam, bólintottam. Elindultunk visszafelé a
folyosón. Felismertem, hogy úgy öt szobával arrébb laktam attól a
szobától, ahova a lányt tették. Összeszedtem magam, amikor
megálltunk az ajtaja előtt. Fontos volt, hogy megértessük vele, mi
történik, nehogy úgy végezze, mint Mitchell, vagy ahogy én.
– Tudom, hogy valaki van odakint! – hallatszott egy hang az ajtó
túlsó feléről. – Hallom, ahogy lélegzet
Homlokráncolva pillantottam Deaconre, és összevontam a
szemöldökömet.
Deacon elvigyorodott, és azt mormogta:
– Zihálsz!
A szememet forgattam, nekidöltem a falnak.
– Szia! Josie vagyok. Te pedig Cora, ugye?
– Igen. Úgy hívnak. – Szünet. – Ha nem azért jöttél, hogy
elengedj, akkor jobb, ha már mész is.
Úgy sejtettem, nem volna túl szerencsés megkérdezni tőle, miért
hívják épp Thunder Baynek, vagyis viharkikötőnek a várost, ahol él.
Kíváncsi voltam, hogyan kaphatott ilyen durva nevet.
Az ajtóra tettem a kezem, lassan beszívtam a levegőt.
 j g
– Tudom, hogy valószínűleg ki vagy akadva. Én is így voltam.
Komolyan.
~ Téged is elraboltak, és azt mondták, hogy félisten vagy? – vágott
vissza.
Tulajdonképpen igen. – Deaconre pillantottam. – Azt azért nem
mondhatom, hogy „elraboltak”, de amikor rám találtak, semmit sem
hittem el abból, amit mondtak. Pedig igaz. Minden. És tudom, hogy
nem úgy tűnik, de mi a jó oldalon állunk, és itt biztonságban vagy.
Hosszú csend következett, majd így szólt a lány:
– A srác is ott van?
– Deacon van itt velem.
– Szia! – csiripelt Deacon. – Én vagyok az egyik, aki elrabolt!
Elkerekedett szemmel néztem rá, mire ő csak megvonta a vállát.
– Nem te – jött a válasz rá. – A másik. Akit Gable-nek hívnak.
– Nem, ő nincs itt – feleltem, és eszembe jutott, vajon hol lehet,
mert vele még nem találkoztam. – Vele akarsz beszélni?
Újabb csend.
– Nem.
– Josie Apollón lánya – szólalt meg Deacon az ajtó mellől, ahol
kényelmesen elhelyezkedett. – De neki nincsenek olyan menő
képességei, mint neked.
Leintettem Deacont.
– Semmilyen képességem nincs! – kiáltotta a lány.
– Én nem ezt hallottam. – Lecsuktam a szemem, fejemet a falnak
támasztottam. – Úgy tudom, életet tudsz adni a kiszáradt
növényeknek. Azért ez nem semmi!
– És ilyet halandók nem tudnak csinálni – jegyezte meg Deacon. –
De erről már beszéltünk.
– Deaconnek igaza van. Nekem nincsenek különleges
képességeim – mondtam, mire Deacon felhorkant. Rá se
hederítettem. – Na jó, az elemeket tudom irányítani, de az semmiség.
Eltelt néhány másodperc.
– Azt mondtad, Josie-nak hívnak, igaz? – hallatszott a hang, az
ajtóhoz kicsit közelebbről.
– Igen.
 – Gable emlegetett téged. Azt mondta, hogy elvittek… azok a
rémséges titánok.
– Így van. De megmenekültem. Mázlim volt, de akadtak olyanok
is közülünk, akik nem voltak ilyen szerencsések. Tudom, hogy most
nem érzed magad annak, pedig tudnod kellene, mennyire mázlista
vagy, hogy Deacon és Luke talált rád elsőként. Ha láttad volna
mindazt, amit én láttam, egy pillanatig sem kételkednél ebben. –
Kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy Deacon engem bámul. –
Amit mondtak neked, abból semmi nem hazugság. A titánok
keresnek téged, és ha megtalálnának, akkor…
– Akkor mi lenne? – kérdezte.
Lenéztem a földre, és azt mondtam:
– Akkor azt kívánnád, bárcsak inkább meghalnál.
Eltelt úgy egy perc, és már attól féltem, hogy a lány nem fog
figyelni ránk.
– Nem mindig tudtam életre kelteni növényeket.
Deacon eltolta magát a faltól, felcsillant a szeme. Ez akkor új infó,
gondoltam.
– Nem?
– Nem. Néhány hete kezdődött. Véletlenül jöttem rá. Levertem
egy régi virágot, ami vázában volt, és amikor felvettem, ismét életre
kelt – mesélte Cora, aztán felnevetett. – Először nem vettem
tudomást róla. Mert hát, na. Aztán újra megcsináltam, egy nappal
később. Felvettem egy elszáradt pitypangot, és azok a kis
leheletvékony szirmok újból éltek. – Újabb éles nevetés hallatszott. –
Azt hiszem, kezdek megbolondulni.
Fogalmam sem volt, miért kezdett el megmutatkozni nála a
képesség.
– Dehogyis.
– És ez még nem minden.
– Nem? – Deacon hangját buzgóság töltötte meg.
– Meg tudok mondani dolgokat. Azt például, ha valaki beteg
Olyan auraszerű, szürkén világító valami veszi körül. Azt hittem baj
van a látásommal – mondta, és minél tovább beszélt, annál inkább
azon tűnődtem, hogyan hiheti azt, hogy ő egy átlagos halandó. – És
a terhes nőket is kiszúrom! Legalábbis azt hiszem. Amúgy meg
emiatt rúgtak ki.
Lassan pislogtam.
– Mesélj róla! – búgta Deacon, és ragyogott a tekintete a
kíváncsiságtól.
– A könyvesboltban dolgoztam. Egyik reggel a szokásához híven
később ért be a főnököm a férjével. Amikor ránéztem a hasára,
valami miatt egy kis fénygolyót láttam benne, aminek babaformája
volt! Egy öklömnyi kis bébi formájú fénygolyót.
Deacon és én összenéztünk.
– Mit tehettem? Kibukott belőlem, hogy terhes – folytatta Cora.
Elmesélte, hogy a főnöke és a férje is lefagyott, mivel ha terhes, akkor
nem lehet a férjétől a gyerek.
– Hoppá! – csúszott ki a számon.
– Bizony, hoppá. A főnökasszony aznap délután ki is rúgott. –
Halk puffanás hallatszott az ajtó másik oldaláról, és csak remélni
tudtam, hogy nem Cora feje volt az. – Úgyhogy megtanultam, hogy
ne kotyogjam ki a hallucinációimat.
Deacon elvigyorodott.
– Okos döntés, de valószínűleg nem hallucináció volt.
Cora hangosat sóhajtott.
– Nem álmodom, és nem fogtok elmenni innen, ugye?
– Nem álmodsz, és nem fogunk itt hagyni – mondtam, és eltoltam
magam a faltól. – Biztosan éhes vagy. Szerzünk valami ennivalót, és
válaszolunk minden kérdésedre.
Nem jött azonnal válasz, de aztán megláttam, hogy fordul az
ajtógomb. Hátraléptem, keresztbe tettem a kezemet a hasam előtt.
Elkapott az érzés, hogy azonnal elszaladjak, mielőtt kinyílik az ajtó.
Mert ha meglátna egy gyereket a hasamban…
Jól van.
Hülye vagyok.
Nem vagyok terhes.
Leeresztettem a kezem, és bíztam benne, hogy az arcomra
rögzített mosoly nem annyira ijesztő, mint az, ahogyan Deacon
vigyorgott.
 Az ajtó lassan, résnyire kinyílt, és akkor megláttam a lányt, akit
Deacon és Luke szó szerint elrabolt. Körülbelül olyan magas volt,
mint én, és elképesztően gyönyörű. Hóllófekete hajának szabályos
fürtjei a melléig értek. Mély, melegbarna tónusú bőre volt, amivel
éles ellentétben állt nagyon halvány szürkéskék színű szeme.
– Szia! – üdvözöltem, és röviden intettem neki.
Cora elfordult Deacontől, és furcsán rám nézett. Fakó tekintete a
hasamra esett. Összerántotta a szemöldökét, aztán becsukta a szemét
szorosan, és megdörzsölte az orrnyergét.
– Nem vagyok bolond. Nem vagyok bolond.
Úgy álltam ott, mint amikor egy macska szembetalálja magát egy
vadászkopóval.
Deaconre pillantottam. Úgy tűnt, ő semmi furcsára nem lett
figyelmes, de én másodpercekre voltam attól, hogy ne robbanjak
szét.
Oké.
Több volt ez, mint kicsit furcsa.
Cora oldalra lépett, kitárta nekünk az ajtót. Mosolyt erőltettem
magamra, ahogy beléptem a kollégiumi szobába, elhessegetve azt
hogy szívem szerint megkeresném a legközelebbi sarkot, és
odakuporodnék. Vagy azt látta rajtam, hogy beteg vagyok – a
karpántoktól –, vagy valami mást látott.
Valamit, ami hasonlított egy bébi alakú fénylabdához.
– Sok mindenről beszélnünk kell – szólalt meg Deacon, és
becsukta az ajtót mögöttünk.
Cora idegesen pillantott ránk. Nagyon figyeltem, hogy a mosoly
ne tűnjön el az arcomról.
– Bizony.
És amint végzünk, meg kell keresnem Alexet.

Egy órával később kiléptem Cora szobájából, és a társalgó felé

vettem az irányt. Deacon még ott marad vele. Cora sokkal
nyugodtabb volt már, de még mindig értetlenül állt a helyzet előtt.
A gyomrom megnyugodott, és már nem éreztem azt, hogy
mindent összeokádnék. Ennek ellenére, egy teljesen más ok miatt,
továbbra is bujkált bennem a feszültség.
Tudtam, hogy valószínűleg jó nagy hülye vagyok, de muszáj volt
szereznem egy terhességi tesztet, csak hogy megnyugodjak. Meg
véletlenül sem akartam senkinek elárulni, hogy nagy
valószínűséggel túlreagálom a dolgot, mint valami hisztérika, de
fogalmam se volt, hol lehet tesztet venni. Gyanítottam, hogy az
egyetemi könyvesboltban nem árulnak ilyesmit.
Vagy mégis?
Aztán eszembe jutott, hogy sok hallgató fogamzásgátló injekciót
adatott be magának.
Ne, ennek majd utána kell néznem, gondoltam.
Idegesen siettem át a társalgón. Néhány félvér felém pillantott, de
nem igazán foglalkoztak azzal, hogy kinyitottam az ajtókat, és
bekukucskáltam, hol találom Alexet.
Az egyik oszlopnak dőlve beszélgetett Luke-kal és egy sötét hajú
félvérrel, akit valamennyire én is megismertem, mielőtt a többi
félisten keresésére indultunk.
– Helló! – Colin mosolyogva fordult felém. Most is olyan vakítóan
kék szeme volt, mint amilyenre emlékeztem. – Szent ég, azon
tűnődtem, vajon látlak-e még!
– Szia! – intettem felé. – Hogy vagy?
Colin gyorsan átölelt.
– Tökéletesen. Hallom, milyen őrültségeken mentetek át.
– És ez enyhe kifejezés – szólt közbe Alex. Kíváncsi lettem volna,
vajon tudja-e, hogy Colin bálványozta őt és Aident.
– Igen, ez igaz – dünnyögtem.
– Örülök, hogy jól vagy! – Colin Luke-ra pillantott. – Hallottam,
hogy a dolgok eléggé… eldurvultak.
Összeszorítottam a számat és bólintottam, aztán összefontam a
hatomat a mellkasom előtt.
~ Minden rendben velem.
~ Hogy ment Corával? – kérdezte Luke, és Colint megkerülve
odalépett hozzám.
~ Végül kinyitotta az ajtót, és beengedett minket. Kezdett jobb
belátásra térni. Vagyis már legalább hisz nekünk – meséltem. – De
szerintem nagyon apró léptekkel kell haladnunk, nehogy
túlterheljük vele.
– Apró léptekkel? – Colin felhúzta a szemöldökét. – És te
otthagytad Deaconnel? Nagy eséllyel rá fogja borítani az egészet.
– Basszus. Igazad van. – Luke sóhajtott. – Jobb, ha rájuk nézek.
Mielőtt Alex Luke után indult volna, elkaptam a karját.
– Beszélhetünk egy pillanatra?
– Persze! – Eltolta magát az oszloptól, és közben lófarokba kötött
haját hátradobta a válláról.
– Bocs! – szóltam oda Colinnak, és kicsit rosszul éreztem magam,
amiért félbeszakítottam a beszélgetésüket. – Nem akartam
közbeszólni, sem ellopni tőled.
– Ugyan már, semmi gáz. Úgyis megpróbálok Luke után menni.
Szeretnék megismerni még egy félistent – mondta vigyorogva. – A ti
fajtátok már mindenhol feltűnik!
– Ne is mondd! – szólt oda Luke, és intett Colinnak, hogy kövesse.
– Intézkedjünk, nehogy Deacon traumatizálja Corát.
– Jobban, mint amennyire az elrablásával tettétek? – Colin a
váltamra tette a kezét, ahogy elhaladt mellettem.
– Nem is raboltuk el. – Luke kinyitotta az ajtót. – Inkább az
akarata ellenére áthelyeztük a tanút máshová. Az teljesen más.
Eddig hallatszott a párbeszédük, mert akkor becsukódott
mögöttük az ajtó. Alex felvonta a szemöldökét.
– Mennyiben fogadsz, hogy a csajt a sarokba kuporodva találják?
– Vagy épp egy maratoni Odaát nézés közepén. Minden más
kizárva.
Alex felnevetett.
– Igaz. – Hunyorgott, ahogy felnézett a halványuló napba. – Miről
akartál beszélni? – Aggodalom suhant át az arcán. – Hallottál Seth
felől valamit…
– Nem. Semmi ilyenről nincs szó. – Összeszorult a gyomrom,
ahogy az ajtó felé pillantottam. – Elmegyünk egy kicsit sétálni, hogy
közben dumálhassunk?
– Persze! – Kíváncsiság csillant a szemében.
Keresztbe font karral lépdeltem le a széles lépcsőkön, és indultam
meg a hihetetlenül lenyűgöző márványösvényen. Amennyi pénzt a
 g y g y y y p
kampusz járdáira áldoztak, azzal egy szegényebb országot simán el
lehetett volna látni élelemmel.
Több kisebb csomó formálódott a gyomromban. El sem hittem,
hogy ilyenről kell beszélnem. Főleg olyannak, aki többször is együtt
volt azzal a pasival, aki lehet, hogy a gyerekem apja lesz. Már rég
túljutottam ezen, de azért mégiscsak… fura volt. De nem tudtam, ki
máshoz forduljak.
– Josie? – Alex hangja szétrebbentette a gondolataimat. – Kezdesz
megijeszteni.
– Bocs! Nem akartam. Csak… – Nagy levegőt vettem, és
egyenesen kiböktem a dolgot. – Tudod, hol lehet kapni… terhességi
tesztet?
Alex megbotlott a saját lábában. Hevesen hadonászott a karjával,
mielőtt arccal a járdára dőlt volna. Tágra nyílt szemmel pillantott
ram, ahogy felegyenesedett.
– Uhh. Én… Várj csak. Micsodát?!
A pír ezer árnyalata jelent meg az arcomon. Körbenéztem. Senki
nem volt a közelünkben.
– Azt hiszem… Azt hiszem, lehet, hogy terhes vagyok.
Alex szétnyílt ajka szabályos kört formált. Néhány másodpercig
csak bámult, mint egy partra vetett hal.
Kezdtem nagyon kínosan érezni magam.
Úgy tűnt, mégiscsak összeszedte magát, pislogott egyet, majd
még egyet.
– Ne haragudj. Csak nagyon meglepődtem. Erre nem
számítottam.
– Én sem. – Felemeltem a kezem, ellöktem egy hajtincset az
arcomból. – Mármint mindig védekeztünk, kivéve egyszer, és én…
Szóval, nem tudom, hogy csak megbolondultam, vagy mi van.
Alex felém fordult.
– Feltételezem, nyomós okod van arra, hogy ezt a terhességdolgot
gyanítsd.
Bólintottam, és úgy határoztam, hogy a Cora-féle dologról nem
beszélek.
– Csak szeretném tudni, az vagyok-e, vagy sem. Tudod, hol lehet
kapni ilyet?
 p y
– A gyengélkedőre kell bemenned.
Összerezzentem.
– Komolyan?
– Igen. – Együttérzően nézett rám. – Itt nem árulnak tesztet az
üzletekben, mert szeretnék nyomon követni, ki lesz terhes. A
magánélet totálisan barbár és kínos megsértése ez, de ha nem
megyünk ki innen – ami nem lenne okos ötlet –, akkor csakis a
gyengélkedőn tudsz csináltatni ilyen tesztet.
– Ó, édes kis Jézus! – dünnyögtem.
Alex megszorította a karomat.
– El akarsz menni most? Elkísérlek.
Mi mást tehettem? Sóhajtottam, beletörődve abba, amit tennem
kell.
– Oké. Menjünk.
Alex összeszorított szájjal elmosolyodott, majd megindultunk,
ezúttal a főépületek irányába.
– Logikus lenne.
Ránéztem.
– Hiszen hányingered van – magyarázta. – Lehet, hogy nem is a
csuklódon lévő karpántok miatt.
Úgy éreztem, menten elájulok. Néhány percig képtelen voltam
megszólalni.
– Én csak… Nem tudom, hogyan lehetnék az, azok után, amin
keresztülmentem Hüperiónnál.
Alex éles tekintete összetalálkozott az enyémmel, miközben a tér
felé közeledtünk, ahol az egyszintes épület állt, benne néhány
kiképzőteremmel és betegszobával.
Elnéztem a bronzszínű, kétszárnyú ajtó irányába.
– Küzdöttem ellene – mondtam, és igyekeztem eltüntetni a
torkom hátsó felében formálódó kusza csomót. – Ellenálltam, de…
de nem én kerültem ki győztesként.
– Értem. – Alex megfogta a kezemet és megszorította. – Értem,
amit mondasz.
Nedves lett a szemem, elpislogtam a könnyeket.
– Szóval valószínűleg csak túlreagálom a dolgot.
Alex elengedte a kezemet, és az ajtó felé nyúlt.
 g j y
– Lehetséges. – Elhallgatott. – De félisten vagy, Seth pedig
apollüon… vagyis az volt. Fogalmam sincs, milyen gyerek születne
belőletek, de az biztos, hogy nagyon erős lenne.
Nyitottam a számat, de nem jöttek a szavak a nyelvemre, mert
arra még csak gondolni sem mertem, milyen gyermek fejlődhetne
bennem… akinek egy félisten és egy isten a két szülője.
~Vagy az is lehet, hogy összevissza van a ciklusod. Ki tudja, úgy
értem, kivel ne fordult volna már elő, hogy azt hitte, terhes? –
Próbált megnyugtatni, mert a pánik kétségkívül kiült az arcomra.
– Egyszer én is azt hittem, de kiderült, hogy két kisebb isten
lakozott bennem.
Rámeredtem.
– Ezzel nem azt mondom, hogy istenek lakoznak benned, de
tudod, bármi lehetséges. Mindenesetre… – Kinyitotta az ajtót. –
Mindjárt megtudjuk.
Elképedve követtem Alexet az épületbe. Túl ideges voltam ahhoz,
hogy beszéljek, így Alex szerzett nekünk egy nővért, aki egy kicsi,
mentolillatú terembe kísért minket. Odabent nem volt szék, csak egy
vizsgálóasztal. Arra nem akartam ráülni, mert az túl hivatalosnak
tűnt volna.
A nővér, egy halványkék műtősruhába öltözött tisztavérű
becsukta az ajtót maga mögött. Idősebb nő volt, elképesztően szép
ametiszt színű szemmel. Csiptetős felírótáblával a kezében felénk
fordult, és zavartan nézett mindkettőnkre azzal a furcsa szemével.
Feltételeztem, hogy nem volt még két félistennel egy helyiségben.
Bizonytalansággal teli mosolyt küldött felénk.
– Miben segíthetek?
Alexre néztem, aztán rájöttem, hogy tényleg felnőtt módjára
kellene viselkednem, és nekem kell kérnem egy tesztet.
– Nem hallgató vagyok. Én…
– Tudom, kik maguk… mindkettőjükről tudok – szólt a nővér. –
Biztos vagyok benne, hogy mindenki ismeri magukat az egyetemen.
Gőzöm se volt arról, hogy ez jó-e, vagy sem. Erőteljesen kifújtam
a levegőt.
– Lehet, hogy terhes vagyok, szeretnék elvégezni egy tesztet.
A nővér arckifejezése szemernyit se változott.
 j y
– Vannak terhességre utaló tünetei?
Bólintottam.
– Késik, és… hányingerem van. – Nem gondoltam, hogy
szükséges lenne szólnom a karpántokról. – Védekezés nélkül
voltunk együtt. Egyszer – hangsúlyoztam ki, mintha számítana. –
Szeretném, ha nem derülne ki ez. Úgy értem, még mindig létezik ez
az egész orvos-páciens közti titoktartási dolog?
Alex elmosolyodott.
– Titoktartás a Szövetségben? Nem valószínű, de az az érzésem,
hogy a nővér nem akarja felbosszantani Apollón lányát.
A nővér szája körül megfeszült a bőr.
– Amikor esküt tettem, arra tettem fogadalmat, hogy mindenkit
egyenlően fogok kezelni. Én nem vagyok olyan…
– …mint a többi tisztavérű – fejezte be Alex a mondatot. – Értem.
Szóval akkor ez a beszélgetés és a lehetséges kimenetel híre sem
fogja elhagyni ezt a szobát, igaz?
Veszett egy csaj, gondoltam.
– Igaz. – A nővér letette a felírótáblát. – Elvégzünk egy
vizelettesztet, aztán meglátjuk. Rendben?
– Rendben? – ismételtem meg, és Alexre néztem. Bólintott.
A nővér benyúlt egy szekrénybe, és kivett egy fedeles műanyag
dobozkát. A ragtapaszra azt írta: „Jane”.
– Készen áll?
Megmutatták, hol a legközelebbi mosdó, én meg szépen
belepisiltem a pohárba. A sorsomat meghatározó poharat egy kis
ablakba tettem, aztán visszamentem az ablak nélküli helyiségbe,
ahol Alex várakozott.
Nekidőltem a falnak, a kezembe temettem az arcomat. Akkor
esett le, igazán mi is történik. Jó esélye volt annak, hogy terhes
vagyok, és az is kiderül végre, hogy ha mégse vagyok az, akkor mi a
fene a bajom.
– El sem hiszem, hogy ez történik.
– Seth… nem tudja, ugye? – kérdezte Alex.
– Nem – szóltam a kezem mögül. – Eddig meg se fordult a
fejemben ez a lehetőség, csak most, és nem akartam, hogy… Hogy
aggódjon. – Nem tudtam, hogyan fogadná. Azt se, én hogyan
 gg j gy g gy
reagálok rá, ha pozitív lesz a teszt. – Nem tudom, mit tenne,
egyáltalán mit gondolna. Nem igazán erről beszélgettünk.
Alex a karom köré fonta az ujjait, és elhúzta a kezemet az
arcomtól.
– Őszintén? Valószínűleg pont annyira le lenne döbbenve, mint
te, de Seth szeret téged, Josie. Nagyon szeret, és ez fantasztikus
dolog.
A szívem ugrott egy kicsit.
– Tudom.
Alex kissé megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy tényleg tudod. – Leeresztette a karját,
mélyen beszívta a levegőt. – Sosem hittem, hogy Seth bárkit is képes
lesz önmagánál jobban szeretni, de veled kapcsolatban így érez. És
pont emiatt nem kellene félned elmondani neki, ha esetleg pozitív
lesz a teszt.
Fejemet a falnak döntöttem.
– De még ha száz százalékban örülne is neki, hogyan csinálnánk?
Annyira zavaros minden mostanában, és én… Nem is tudom.
– Majd kitaláltok valamit. Higgy nekem! – nyugtatgatott. – Ki
fogtok, mert muszáj lesz.
Igaza volt, mert akkor tényleg kénytelenek lennénk kiötölni,
hogyan tovább.
– Ha pozitív lesz, kérlek, ne mondd el senkinek. Én el fogom
mondani Sethnek, de nem akarom nagydobra verni.
– Még szép, hogy nem mondom – felelte. – Befogom, hiszen épp
most fenyegettem meg egy tisztavérűt, nehogy eljárjon a szája.
Idegesen felnevettem, de minden izmom megfeszült, amikor nyílt
az ajtó, és belépett a nővér. Fürkésztem az arcát, hátha elárul
valamit, de elképesztően közömbösen nézett. Ennek ellenére a
szívem úgy elkezdett zakatolni, mintha több lépcsősornyit futottam
volna felfelé.
A nővér, akinek még csak a nevét sem kérdeztem meg,
nekidöntötte a csípőjét a pultnak, és lazán összefonta a karját maga
előtt.
– Amikor vizeletmintát használunk, általában még egyszer meg
szoktuk ismételni, hogy biztosak lehessünk a kapott eredményben,
 gy p y
ezért megismételtük a teszteket.
– Rendben – suttogtam, és kezdett a vér lüktetni a fülemben.
– Pozitív lett – mondta a nővér. – Maga állapotos.
 29.
FEJEZET

SETH

AZ ÁRNYAK ELŐTT ÁLLTAM, gyorsan megszámoltam őket. Sokkal

többen voltak húsznál. Lehettek vagy harmincán is. Néhányuk úgy
nézett ki, mint aki nekirohant egy autónak, és ő húzta a rövidebbet.
A húsuk cafatokban lógott itt-ott a testükön. Az árnyak nem akarták
elengedni a halandók testét. Még akkor sem, amikor a halandó
meghalt, addig hurcolták magukon, amíg már semmi nem maradt
belőle.
Olyan szag terjengett odabent, mintha itt tört volna fel az alvilági
Sztüx folyó, néhány pokolfajzat pedig idekeveredett, és jól idecsinált
volna. A halandók a háttérben, egy üres konyhához vezető alacsony
falhoz voltak kikötözve.
Nem tűntek úgy, mint akik annyira élnének.
Összecsaptam a kezem.
Fejek fel. Különböző formájú és színű szemek kerekedtek ki.
– Hé! – köszöntem mosolyogva. – Seth vagyok. Lenne néhány
kérdésem.
Sötét árnyak szivárogtak ki a szemfehérjékből, úgy, ahogyan a
tinta belefolyik a vízbe. Halk sziszegés hallatszott minden sarokból,
mintha léggömbök eresztettek volna. Menten felálltak.
– Örülök, hogy ilyen segítőkészek vagytok, srácok!
Egy szőke támadt rám először, aki úgy nézett ki, mintha arccal
beleesett volna egy turmixgépbe. Lenyúltam, kiakasztottam az egyik
tőrömet. Nem sok dolgom volt vele. Csak felemeltem a pengéjét, és
oldalra léptem.
A nő saját magát nyársalta fel.
Egy másodperccel később fekete füst szivárgott ki a tátogó száján,
és ömlött a levegőbe. A mennyezeten hömpölygött, keresve a kifelé
vezető utat.
Felemeltem a kezem, áthajítottam egy kanapét a szobán. Az
oldalára borult, elzárta a kijáratot. Mosolyogva fordultam meg,
ahogy egy másik árny csapott le rám. Ez frissebb volt még, de
szintén a padlón végezte.
Üveg csörömpölt mögöttem. Egy másodperccel később Aiden
landolt guggolásban. Torin irányított gördülésben ért le. Sajnos az
irányított gurulása pont az egyik árny után maradt tócsában ért
véget. Szívás.
Aiden felpattant, a halandók testét lengető árnyak azonnal
letámadták. Úgy mentek utána, mint a daimónok, akik aether után
sóvárognak. Ahogy Torin felemelkedett, és letörölgette magáról a
vért meg miegymást, kicsit megbántva éreztem magam, amiért az
árnyak nem velem akarnak már játszani.
Egy árny repült hátrafelé, miután Aiden brutális pofont nyomott
le neki. Attól aztán a halandó – isten áldja szegény lelkét ha
egyáltalán még élt, biztosan kipurcant.
– Ah, téged majd én elintézlek! – Felemeltem a kezem, Torint
pedig visszanyomtam a fal felé, el az egyik elszabadult árnytól. –
Neked pedig – folytattam –, igazán nem kellett volna Aidenre
nyomulnod!
Aiden lehajolt, és kirántotta az egyik árny lábát. Aztán
felegyenesedett, hátranézett a válla fölött, és összehúzta sötét
szemöldökét.
– Ez most komoly?
Elvigyorodtam, és keresztbe tett kézzel figyeltem a verekedést.
– Ugye nem akarsz kiesni a gyakorlatból? – Amikor Aiden
elkáromkodta magát, és visszafordult, nevetni kezdtem. – Ugyan
már, csak a legjobbat akarom neked!
Torin megpróbálta kihámozni magát a sarokból, ahova
bepakoltam, de én a fejemet ráztam.
– Nem sokáig bírnád ezekkel a rohadékokkal szemben, már bocs.
Jobb, ha csak figyelsz! – Elhallgattam egy kicsit. – És ne felejtsd el,
hogy megígérted, megtartod a titkot!
Torin nyitotta a száját, de én abban a pillanatban megpördültem,
és megragadtam a hozzám legközelebb lévő árnyat. Megpörgettem,
 g g g y gp g
és mélyen beledöftem a tőrt a mellkasába. Az árny kiszökött, az
összes többivel együtt, amiket Aiden terített le. A mennyezeten
köröztek, és próbálták becélozni a betört ablakot.
Ekkor eszembe jutott valami. Egyszer láttam, ahogy egy fúria
megfogott egy árnyat. Valójában felfalta a rohadékot. Én persze nem
ezt akartam, de mivel isten voltam már, azon tűnődtem, vajon egy
ákásacsapás kinyírná-e a mocskokat.
Belenyúltam a hatalomba, felemeltem a karomat. Fehéres-
borostyánszín járta át a bicepszemet és tört ki a tenyeremből. A
fénynyaláb belecsapódott a törött ablakon kifelé áramló
árnycsapatba. Az ákása elöntötte a hömpölygő masszát, kísérteties
sikoly töltötte meg a helyiséget. Az árnycsapat eltorzult, tajtékzott,
ahogy az árnyak kitágultak, majd szétszakadtak, és tintaszerű
foltokban az ablakoknak csapódtak.
– Huh! – nevettem fel. – Lám-lám!
– Egyet életben kell hagynunk – figyelmeztetett Aiden. – Próbálj
meg nem megfeledkezni erről!
Oldalra léptem, és megragadtam a hozzám legközelebb lévő
szőkét. Hátravetette a fejét, kinyitotta a száját. Semmi nem jött ki.
Összecsapta az állkapcsát, lenézett a kézre, amit a nyaka köré
szorítottam.
Nem menekülhetett.
– Na, mi van? Csak nem bent rekedtél a testben? – Nevettem.
Érdekes. Bizonyára ez is egy isteni jellemvonás. Felemeltem a
tekintetemet. – Azt hiszem, most elég szar helyzetben vagy!
Az árny felüvöltött haragjában.
– Nem. Azt hiszem, ez a test van szar helyzetben.
Minden előjel nélkül jobbra rántotta a testen lévő fejet. Akkorát
reccsent a nyak, mint egy mennydörgés.
– Istenek! – Felfelé ívelt a szám, amikor a tintaszerű szempár rám
nézett. A fej furcsa, természetellenes szögben lógott. – Hát ez igazán
felesleges volt.
Az árny felnevetett.
– De vicces!
– Ja. Válassz magadnak valami kibaszott hobbit!
 Eközben Torin is egy újabb árnyat csapott a földhöz,
belemélyesztve a tőrt a mellkasába. Sötét tekintetét Aidenre emelte.
– Nem tudjuk megmenteni, ugye?
– Nem. – Aiden lába újabb rúgásra lendült.
– Szóval, mit kerestek itt? – Felemeltem az árnyat, megfordultam,
és a falhoz vágtam. – Tisztavérűekre vadásztok, hogy a titánokhoz
vigyétek őket? Itt vannak a közelben, mi? Gondolom, nem ebben a
városban. De közel.
Az árny torokhangon köhögve nevetett.
– Mit gondolsz?
– Azt, hogy csak a titánok csicskái vagytok!
Fekete vér szivárgott ki az árny száján.
– Nekik is enniük kell, tudod? Hogy nagyok és erősek legyenek.
– Aha… – Közelebb léptem, a másik kezemet a mellkasára tettem.
Hő áradt ki a tenyeremből. – Hol vannak?
Széthúzta a száját, felfedve kátrányfoltos fogait.
– Sosem fogsz rájuk találni.
– Ó, dehogyisnem! – Benyomtam a tenyeremet. – Még egyszer
megkérdezem. Hol vannak?
Az árny megmerevedett, ahogy előhoztam a tűz elemét, és azt is
éreztem, hogy Aiden közelebb húzódik.
– Tudom, ki vagy – mondta, és megvonaglott, amikor az inge eleje
füstölni kezdett. – És tudom, hogy volt nálunk valami, ami hozzád
tartozik.
Minden porcikám ledermedt. A világ elcsendesült.
– Mit mondtál?
Az árny halkan felnyögött, hörgött a hangja, ahogy egyre több vér
spriccelt ki a száján.
– Ott álltam a tornácon, és néztem, hogy Hüperión azt a szőke
kurvát bevonszolja a házba. Élvezettel hallgattam a visítását.
Hiányzik!
Düh járt át, összekeveredett a bennem tomboló részegítő, erővel
teli aetherrel. Megreccsent a levegő körülöttem. A tintaszinű szempár
rám szegeződött, majd tágra nyílt. Mereven figyeltem, ahogy az inge
lángra gyúl a kezemben, és a bőre felhólyagosodik. Még csak nem is
pislogtam, amikor kifolyt minden vér és szövet, és az árny a földre
hullott.
Hosszan kifújtam a levegőt, egy pillanatra lecsuktam a szemem,
majd a nyakamat balról jobbra fordítottam. Kinyitottam a szemem,
de még mindig azt éreztem, hogy valamit el akarok pusztítani. Az
egész istenverte épületet le akartam rombolni.
– Mit mondott? – kérdezte Aiden.
Ökölbe szorítottam a kezem, hátraléptem az égő ruhakupactól és
az olvadó húscafattól.
– Ott volt.
Aidennek kérdeznie se kellett, mit jelent ez. Tudta.
– A titánok itt vannak. Texasban.

JOSIE

– Biztos jól vagy? – A folyosón álltam a szoba előtt, amit Seth

kapott, amikor legutóbb itt voltunk. Kábult voltam, mintha valami
testen kívüli élményben lett volna részem. Azon kaptam magam,
hogy bólintok Alex kérdésére.
Szótlanul ballagtunk vissza a kollégiumba. Legalábbis azt hiszem.
Ha Alex beszélt volna, azt se hallottam volna. A gondolataim még
mindig abban a mentolszagú szobában jártak.
Terhes voltam. Terhes.
A nővér vett tőlem vért is, hogy megbizonyosodjunk a teszt
eredményéről. Hamar megtudtam, hogy amióta eltörölték a
Fajrendet, a terhesség a tisztavérűek, és feltételeztem, a félvérek
körében is olyan volt, mint a halandóknál. Habár a vértesztből
pontosabban meg lehetett állapítani, hány hetes terhes vagyok, én
pontosan tudtam, hogy nem lehetek több háromhetesnél, hacsak
korábban nem volt szakadt az óvszer, amit Seth használt. Az azért
előfordulhatott, gondoltam.
A nővér szerint azonban a gond az volt, hogy a nők általában
nem szokták ilyen hamar érezni a tüneteket, csak nagyon ritkán. De
végtére is, nem voltam halandó, és nem is voltam tisztavérű. A
nővér látta, hogy egy félistennél talán másként megy a terhesség.
A szobában kétségkívül nem volt „Várandós Félisten”
üdvözlőfelirat.
A vérteszt a következő napra készül el, de én mélyen legbelül
tudtam, mi lesz az eredmény. Az, hogy terhes vagyok.
Alex bizonytalan pillantást vetett rám.
– Akarod, hogy itt maradjak, amíg Seth visszaér?
– Kösz, de nem. Én csak szeretnék… – Elhallgattam, ahogy a
gyomrom felkavarodott. Mit nem szeretnék? Terhes voltam. Seth
teherbe ejtett. Egy magzat növekedett a hasamban, aki lehet, hogy
halandó, lehet, hogy félisten, de az is előfordulhat, hogy isten.
A fenébe is, a gyerek akár Minótaurosz is lehet.
Egyszóval sok mindent szerettem volna, de abban a pillanatban k
egyvalamit.
– Csak szeretnék egyedül lenni egy kicsit. Fel kell dolgoznom ezt.
– Megértem. – Alex felém lépett, és szorosan átölelt. – Minden
rendben lesz. Főleg, miután beszéltél Sethtel. – Hátralépett, de
megállt. A szemembe nézett. – Gratulálok!
Lassan beszívtam a levegőt. Gombóc lett a torkomban, a
mellkanban remegés vert gyökeret. Attól a pillanattól kezdve, hogy
előír bevillant a fejembe a terhesség gondolata, pontosan addig,
amíg Alex gratulált, nem gondoltam úgy erre az egészre, hogy a
várandósság jó dolog. Főleg azért, mert nem is engedtem meg
magamnak, hogy igazán belegondoljak.
– Köszönöm – suttogtam, és komolyan is gondoltam.
Alex elmosolyodott, intett egyet.
Becsuktam az ajtót, megfordultam, elhaladtam a nappali előtt, be
a hálószobába. Az ágy bevetve, mindenütt rend és tisztaság honolt.
Szerencsére sehol egy borzalmas kép apámról meg a többi istenről.
Terhes vagyok.
– Jaj, istenek! – suttogtam.
Megálltam az ágy lábánál, és felhúztam a pólómat, hogy
szabadon legyen a hasam. Nem volt lapos, bár soha életemben nem
volt az. Ugyanúgy nézett ki, mint korábban.
Csak volt benne egy baba.
 gy
Elengedtem a pólómat, a kezemet a hasamra akartam nyomni, de
aztán megálltam. Megfordultam, és lehuppantam az ágyra.
Megdörzsöltem az arcomat, és már vagy századszor a fejemet
csóváltam.
Mi lesz?
Fogalmam se volt arról, hogy ez mit jelent egy félisten és egy isten
esetében. Halvány gőzöm se volt. Vajon én is kilenc hónapig leszek
állapotos? Vajon olyan lesz, mint Seth? Egy izmos hasú baba, aki az
elméjével képes irányítani a dolgokat?
Es ott voltak a titánok, akik vadásztak ránk – vadásztak rám.
Elnehezült a szívem, ahogy a kezemet az ölemre helyeztem. Ha
Hüperión megtudná, hogy terhes vagyok… Istenem, akkor…
Még csak belegondolni sem akartam abba, mit tenne… Mit tenne
a többi titán.
Egyikünk sem volt biztonságban, és kész őrültségnek tűnt világra
hozni egy gyereket ebben a helyzetben.
Mert mihelyt lekerülnek a karpántok a csuklómról, meg kell
küzdenem a titánokkal. Seth egytől egyig kinyírná őket, de az
borzasztó következményekkel járna. El kell vermelnünk őket, és ez
azt jelentette, hogy nekem is harcolnom kell majd a többi félistennel
együtt.
Hogyan harcoljak, ha terhes vagyok?
Hogyan ne harcoljak?
De még ha halandó lennék, és nem lenne ez a titánügy, akkor sem
lennék agyban és lélekben kész arra, hogy gyereket szüljek. Nem
vagyok afféle anyatípus.
És még csak húszéves vagyok.
Seth meg csak huszonkettő.
Szerettük egymást, de még nem jártunk régóta, és még sok dolog
csak most kezdett kisimulni. Azt se tudtam, egyáltalán akar-e
gyerekeket.
Ahogy abban se voltam biztos, hogy én akarok-e.
Persze, most már hiába gondolkodom el ezen.
Fojtott nevetés szakadt fel belőlem, aztán lenéztem a hasamra.
Lélegzet-visszafojtva, óvatosan ráhelyeztem a kezemet a hasamra.
Teljesen normális érzés volt, csak…
 j
Csak épp terhes voltam.
És ez a bébi… Istenek, ez a bébi meg akart születni, mert nem
hiszem, hogy ha halandó lettem volna, vagy ez a gyerek az lett
volna, akkor kibírta volna mindazt, ami történt. Széttártam az
ujjaimat a hasam alsó részén. Valahol tudtam, hogy ez a kölyök erős
lesz.
– Igazi kis harcos vagy, ugye? – szóltam a hasamnak, aztán el is
pirultam, mert tényleg a hasamnak beszéltem.
Összeszorítottam a számat, tekintetemet a bézsszínű falra
emeltem. Rá kell majd gugliznom, mi a teendő ezzel a terhesség-
meg babadologgal.
Ekkor a tér előttem hirtelen eltorzult, és minden előjel nélkül Seth
állt előttem.
Kiáltottam, elkaptam a kezemet a hasamról, majdnem lecsúsztam
az ágyról.
– Basszus! – Felugrottam, és rápaskoltam Sethre – jó nagyot
csaptam a mellkasára. – Legalább egy jelet…
Megfogta a kezem, és csak az aranyló szeme csillogását láttam,
mielőtt a mellkasához húzott. A másik karjával átfogta a derekamat,
és száját a számra tapasztotta.
Úgy csókolt, mint ha akkor venne először levegőt. Mély,
fájdalommal teli csókot adott. Átjárt a bizsergés, amitől minden
másról megfeledkeztem. Sethet csókolni olyan volt, mintha valami
mély, végtelen álomból ébrednék fel végre. Amikor elemelte a száját
a számról, felismerhetetlen hang tört fel belőlem, amitől Seth
elnevette magát.
– Hiányoztál – közölte velem, és nyomott még egy puszit a szám
szegletébe.
Kezemet a vállára csúsztattam, a homlokomat az övéhez
nyomtam.
– Pedig nem voltál távol sokáig.
Orrával megérintette az orromat.
– De, sokáig.
Összerezzentem a karjaiban, megkönnyebbültem, hogy épségben
visszaért. Furcsa érzés volt azt tudni, hogy csak három lény létezik
ebben a világban, akik ki tudnák oltani Seth életét, de ennek ellenére
aggódtam a biztonsága miatt.
– Aiden jól van?
– Persze. – Seth ismét elnevette magát. – Nem mintha nem
hagytam volna szívesen ott.
Hátrahajoltam, felvontam a szemöldökömet.
Seth mosolya láttán kellemes érzés áradt szét a hasamban.
Annyira veszettül… ördögi volt.
– Bízz már bennem!
– Aha…
Kezét felcsúsztatta a hátamon, és belefurta a kibontott hajamba.
– Hogy érzed magad?
– Jól – feleltem, és nagy levegőt vettem. El kellett mondanom neki
a terhességet, de volt még azon kívül más fontos dolog is. –
Megtudtatok valamit?
– Igen. – Megpuszilta a homlokom közepét és elengedett. – Nagy
eséllyel Houston keleti részén tartottak fogva.
Átjárt a remény, ahogy leültem az ágy szélére.
– Megtaláltátok a raktárát?
Seth beletúrt a hajába, a fejét rázta.
– Nem, de elkaptunk néhány árnyat, akik egész biztosan a titánok
miatt voltak ott.
Összekulcsoltam a kezemet az ölemben.
– Honnan tudod?
– Kiderült, hogy bámulatosabb vagyok, mint hittem.
– Ó, igazán?
– Bizony! – Továbbra is az az elképesztően szexis és gyakran
annyira idegesítő vigyor terült el a képén. – Elfogtunk egyet.
Kiderült, hogy istenként képes vagyok megakadályozni, hogy az
árny elhagyja a testet. Így ki tudtunk szedni belőle némi infót.
Nem igazán akartam tudni, hogyan csinálta.
– Mit tudtál meg?
Ridegség ült mélybarna szemébe.
– A titánok Texasban vannak. Vagy voltak.
Texasban minden óriási volt. Kis híján hisztérikusan felkacagtam.
 – Az árny tudott rólad – magyarázta, mire én megfeszültem. – Azt
mondtad, valami erdős területen tartottak fogva. Aiden és én
megtudtuk, hogy nem messze onnan van egy Piney Woods nevű
hely. Azt a részt fogjuk átnézni.
Ahogy korábban is éreztem, ezúttal is ott motoszkált valami a
tudatalattimban, de képtelen voltam előhúzni onnan.
– Olyan… mintha valamit elfelejtenék. Valamit, amit láttam. Ott
van, csak egyszerűen nem jut eszembe.
– Majd eszedbe jut.
Bólintottam, és hirtelen beszívtam a levegőt. Kezdett emelkedni a
pulzusom, ahogy felpillantottam Sethre. Apa lesz.
Ó, istenek, én meg anya leszek.
Ő pedig apa.
Egy igazi dögös apa… Pont, mint amilyeneket látsz, csecsemővel
a kezében, és azt érzed, azonnal felrobban a petefészked. Azzal a
kivétellel, hogy nekem már fel is robbant.
Szent ég, min jár az eszem? Nem azon kellene agyalnom, hogy
mennyire dögös apa lesz Sethből, mert még azt se tudtam,
egyáltalán akar-e apa lenni. Meg kellett mondanom neki.
Nőtt bennem a nyugtalanság, a kezemet tördeltem.
– Ez mind… jó. Legalább már van valamilyen elképzelésünk.
~ Így ¡gaz ~ felelte erre, és ahogy rám nézett, a szemében barna
csillogás jelent meg. – Hogy ment az elrabolt félistennel?
– Hm, jól. Sikerült elérnünk, hogy kinyissa az ajtót, Deacon pedig
szerzett neki egy kis kaját – mondtam, és elnéztem másfelé, amikor
rám emelte a tekintetét. – Már érti, hogy segíteni akarunk neki.
Szóval jó irányban haladunk.
– Szuper. – Seth lenyúlt a csípőjéhez, láttam, hogy tőrök vannak
nála. – Akkor visszamehetünk a szigetre, ha akarod.
De maradnunk kellett, legalább a következő napig… Szóval,
várnunk kellett. Fogalmam se volt, mennyire biztonságos a Seth-féle
átküldés. Gyanítottam, hogy nincs vele gond, mert már jó párszor
csinálta.
– Maradhatunk még egy kicsit? Itt biztonságban vagyunk, ugye?
Seth bólintott.
– Mikor szerezted a tőröket? – kérdeztem.
 – Megálltunk a fegyverteremnél, mielőtt Texasba mentünk. Nem
igazán van rájuk szükségem, csak jó móka használni őket.
– Ó, ez nagyon jó. Mármint nem a jó móka része, mert az kicsit
vad, hanem az, hogy csak fogod és megragadod őket. – Annyira
kalapált a szívem, hogy azt hittem, elhányom magam. – Mikor
mentek vissza?
Seth kiakasztotta a tőröket.
– Hamarosan. Azon gondolkodtam, hogy holnap megnézzük
Piney Woodsot.
Az jó, mert meg kellett találnunk Mitchellt. Csak remélni tudtam,
hogy nem túl késő még. De ha Seth holnap elmegy, el kellene
mondanom neki ezt a babadolgot? Holnap lehet, hogy szembe kell
néznie a titánokkal. Nem hittem, hogy jó ötlet lenne elvonni a
figyelmét.
Az halálos lenne.
Élesen beszívtam a levegőt. Ha Seth az energiával teli Kronosszal
találja magát szemben, mi lesz?
– Hé – szólt Seth, magára vonva a tekintetemet. – Mi az?
Nyirkos tenyeremet a térdembe töröltem, és igyekeztem lazán
megvonni a vállamat.
– Semmi. Csak pörög az agyam.
Seth letette a tőröket a komódra. Kezét a tőrtartó övre eresztette.
– Biztos, hogy jól vagy? Egy kicsit ki vagy pirulva.
Azt éreztem, egyszerre fogok nevetni és sírni is, és arccal az ágyra
vetem magam. Kinyitottam a számat, de nem bírtam megszólalni.
Seth kikapcsolta az övét, a komódra fektette, majd odalépett
hozzám.
– Figyelj, őszintén megmondhatod, ha nem vagy jól. Tudnom kell.
Tudni akarom.
Kiszáradt a szám, a fejemet ráztam, és próbáltam megszólalni, de
egyetlen hang se jött ki a torkomon. Mit csinálok? Hogyan tehetem,
hogy nem mondom meg neki? Gőzöm se volt arról, hogyan reagál
rá, és hogyan érez majd, de nem titkolhatom el előtte. Ahhoz ez túl
nagy dolog. Túl fontos. És mindkettőnket érint.
A jövőnket… Ha volt olyan egyáltalán.
 Összehúzta a száját, ahogy elém lépett. Letérdelt, kezét a kezemre
tette, hatékonyan megakadályozva, hogy az összes bőrt ledörzsöljem
róla.
– Josie – szólt, és aggodalmat sugárzó szemmel a tekintetemet
kereste. – Mi van?
– El… el kell mondanom valamit.
Összeráncolta a homlokát.
– Jó.
– Nem is tudom, hogyan mondjam. – Elakadt a lélegzetem, és azt
ereztem, kiugrik a szívem a mellkasomból. – Terhes vagyok.
 30.
FEJEZET

SETH

NEVETÉS TÖRT KI BELŐLEM.

– Hogy te… Várj. Várj.
Josie óceánkék szeme kikerekedett, arcán halvány pír jelent meg.
– Én… olyan terhes vagyok. Mármint nem olyan terhes. Nem is
hiszem, hogy lehet az ember olyan terhes.
Eltűnt a félmosoly.
– Alex elkísért, mert őszintén szólva fogalmam sem volt, hol lehet
terhességi tesztet szerezni, és igen, kissé kínos volt. Mindenesetre
kiderült, hogy itt nem lehet csak úgy kapni ilyet. Úgy kell csináltatni.
Szóval elvégeztek egy pisitesztet, és amikor az pozitív lett,
megismételték a tesztet. Mindkettő pozitív lett, szóval terhes
vagyok… A te gyerekeddel. – Összerezzent. – Valószínűleg erre te is
rájöttél már magadtól. Hogy a te gyereked.
Az ajkam szétnyílt, élesen beszívtam a levegőt.
– Ezért voltam émelygős és hányós – folytatta hadarva. – Azt
hiszem, a karpántok miatt lassabban gyógyulok, mint kellene, de
nem hiszem, hogy azok okozták a fáradtságot és minden mást. Nem
gondoltam, hogy ez az oka… Vagyis… Csak néhány napja kezdett
derengeni, hogy terhes lehetek, mert nem jött meg a menzeszem.
Josie…
Elakadt a lélegzetem, ahogy a szavai átjutottak a döbbenet ködén,
ami elhomályosította az agyamat. Ezernyi különböző gondolat tört
fel bennem gyors egymásutánban.
– Azt hittem, csak a stressz miatt, de aztán… Szóval, elmentem az
egyik gyengélkedőbe, és ahogy mondtam, megcsinálták a tesztet. –
Josie szorosan összefonta a karját a melle előtt. – És hát, pozitív lett.
 Tutira biztos, hogy kihagyott a szívem néhány ütemet, ahogy csak
meredtem Josie-ra onnan, ahol guggoltam. A fejem oldalra billent, és
lassan kezdtem felfogni, miről beszél. Josie… terhes az én
gyerekemmel?
Elárasztottak az érzelmek, keserű félelem és mérhetetlen öröm
vad keveréke… Olyasfajta félelemé és örömé, amilyet még soha
addig nem éltem át. Annyira erőteljesen csaptak le rám, hogy szinte
felfogni se tudtam.
Josie alsó ajka megremegett.
– Kérlek, mondj valamit, mert egész nap nagyon kivagyok, és
most te is csak bámulsz rám, és nem szólsz semmit.
Nem szóltam semmit? Pedig kellett volna. Annyi mindent
mondanom kellene, de ahogy elkezdtem felállni, éreztem, hogy
furcsa módon megremeg a térdem. Mint amiben se izom, se csont
nincs. Valahogyan elveszítettem az egyensúlyomat. Szó szerint
megbotlottam, elestem. Fenékre. Megcsörrentek a tőrök mögöttem a
komódon.
– Jaj, istenem! – Josie felugrott, és odalépett hozzám. – Seth!
Teljesen megdöbbenve azon, hogy tényleg elestem, körbenéztem,
hogy vajon apró szellemek vannak-e a szobában, amik kihúzták
alólam a lábam. De persze egyetlen rohadt szellem se volt ott. A
térdem csak úgy magától feladta.
– Seth…
Josie-ra emeltem a tekintetemet, és végre mozogni kezdett a
nyelvem.
– Te terhes vagy?
Josie hátrahúzódott, összekulcsolta a kezét. Bólintott.
– Igen. – Megemelkedett a mellkasa, ahogy nagy levegőt vett. Az
a gyönyörű szempár, mint két csiszolt zafír, könnyektől csillogott. –
Sajnálom! – suttogta.
Összerezzentem. Az egész testem nagyot rándult.
Sajnálja… Sajnálja, hogy terhes a gyerekemmel? Felugrott a
szemöldököm, és egy pillanatra jeges rémület áradt szét a
mellkasomban. Hogy lehetne belőlem jó apa? Azok után, amiket
tettem… És amiket tenni fogok, csak hogy Josie-t biztonságban
tudjam. Piszkos volt a kezem, de hamarosan vér is fog tapadni
 j g p
hozzá. Emiatt sajnálta Josie? Mert tudta, hogy én vagyok az utolsó
férfi a világon, aki méltó lenne ahhoz, hogy legyen gyereke, és
gyereket neveljen?
De hiszen a gyerekemért az életemet is odaadnám.
Josie visszaült, nagyokat nyelt, hogy visszatartsa a könnyeit.
– Tudom, hogy meglep. Engem… engem is sokkolt. Akkor
történhetett, amikor… ami után leléptél. Nem használtunk óvszert.
Tudom, hogy nem állunk készen rá, de azt reméltem, hogy… –
Elhallgatott, a fejét rázta, ujjai hegyét a szájához nyomta.
Akkor végre világos lett minden.
Azt hitte, hogy nem örülök a hírnek. Jó oka volt rá, hiszen úgy
ültem ott az istenverte padlón, mint egy baromarc.
Amikor végre felocsúdtam, talpra ugrottam, és megfogtam Josie
kezét. A szemébe néztem, megemelkedtek azok a sötét pillák.
– Én nem sajnálom – mondtam. – Soha nem is tudnám sajnálni,
hogy a gyerekemet hordod a szíved alatt.
Josie szeme elkerekedett, és azt suttogta:
– Hogy mi?
Kezét a mellkasomhoz emeltem, és felhúztam őt álló helyzetbe.
– Én csak… Basszus, ledöbbentem. Nem számítottam rá, hogy ezt
mondod. Ennyi. De én nem sajnálom.
Josie mellkasa, ahogy megemelkedett, az összekulcsolt
kezünkhöz ért.
– Tényleg? Akkor… nem bánod?
– Hogyan bánnám? – A fejemet ráztam, a szívem zakatolt. –
Istenek, Josie! Annyira meglepődtem, hogy seggre estem, de hát
szeretlek téged! Mindig is szeretni foglak. És ez azt jelenti, hogy
szeretni fogom a gyerekünket is.
Alig hittem el, hogy kimondom. A gyerekünket. De abban a
pillanatban, hogy a szó elhagyta a számat, soha nem tapasztalt jó
érzés áradt szét bennem. Tudtam, abban a pillanatban tudtam, hogy
igaz.
Josie megremegett.
– De hogyan… Hogyan csináljuk végig? Még nem állunk rá
készen…
 – Majd megoldjuk – nyugtattam meg, és komolyan is gondoltam.
Az istenekre, Josie-nak igaza volt. Igen messze voltunk attól, hogy
készen álljunk rá, de majd az is eljön. – Semmi kétségem nincs afelől,
hogy belőled jó anya lenne… – Fátyolos lett a hangom, az
érzelmektől berekedtem. – Jó anya lesz.
– Jaj, istenem! – kiáltott Josie, és arcát a váltamba temette. – El sem
hiszem, hogy ezt mondtad!
– Miért? – Te jó ég, Josie sír? Elengedtem a kezét, az egyik
kezemmel átfogtam a derekát, a másikkal gyengéden felemeltem a
fejét. – Psychi mou, te sírsz?
– Nem tudom – szipogta. – Én csak… Annyira féltem, hogy nem
fogsz örülni neki! És rettegek, hogy jó anya leszek-e. Sokszor még
arra sem emlékszem, hogy megmostam-e már a fogamat este!
Hogyan leszek képes felelősséget vállalni egy másik személyért?
Annyira fiatalok vagyunk… Túl fiatalok! Persze, mi örökké élhetünk,
de még azt se tudni, vajon ez a kisbaba mi lesz, ráadásul kész őrület,
ami mostanában folyik!
Rekedten felnevettem, letöröltem a könnyeit.
– Boldogabb nem is lehetnék, és nincs okod arra, hogy félj, Josie.
Mi… Majd együtt megoldjuk. Tudom, hogy sok eszement dolog van
körülöttünk most, de nem egyedül kell végigcsinálnod.
Josie nagyokat pislogott, ahogy felnézett rám.
– Akkor tényleg… Tényleg rendben van ez így?
– Nekünk… Nekünk gyerekünk lesz, Josie. Hogyan ne lehetne ez
rendben?
Valami furcsa torokhangot adott ki, aztán átkarolt.
– Szeretlek. Szeretlek! – hajtogatta.
Ettől megint teljesen lepadlóztam, és kis híján ismét cserben
hagyott a lábam. Ez azt jelentette, hogy minden meg fog változni, és
komolyan meg kellett beszélnünk, mit fog jelenteni mindez. De
ebben a minutumban csak és kizárólag… Basszus, arra a csodálatos
pillanatra koncentráltam, amilyet még soha azelőtt nem éltem át.
– Apa leszek – jelentettem ki, és már a puszta tény is elhódított.
Éreztem, hogy felfelé ível a szám széle. Vigyorogtam, és még ha
akartam volna, se tudtam volna abbahagyni. – Soha… Soha nem
gondoltam volna. – Megérintettem Josie arcát. – Azt se gondoltam,
hogy lesz jövőm. Azt is épp csak megtudtam, hogy mégiscsak lesz
jövőm, de ezt soha… – Nevettem, mert annyira meg voltam
döbbenve, és nem volt rám jellemző, hogy elakad a szavam. – Apa
leszek!
Josie elmosolyodott, bólintott.
– Fantasztikus apa leszel. Egy gyerek se érezheti magát nagyobb
szeretetben, biztonságban.
Elhomályosult Josie arca, ahogy belém hasított az érzés, lyukat
ütve a mellkasomban. Ki hitte volna, hogy ezek a szavak ilyen
elsöprő hatással lesznek rám? Pedig így volt. Még a szemem is
furcsán fátyolos lett. Ismét elgyengült a térdem, a testem pedig… A
testem erősen és gondolkodás nélkül reagált.
Felemeltem Josie-t, és egy nagy lendítéssel már a hátán is feküdt.
A hajkoronája elterült az ágyon. Fölé magasodtam, egyik öklömet a
feje mellé süllyesztettem az ágyba, a másik kezemmel megfogtam a
csípőjét. A szívem vadul a bordáimhoz verődött, ahogy Josie-ra
néztem.
– Szeretlek – szólaltam meg remegő hangon. A hülye kezem még
meg is remegett, ahogy Josie köldöke alá csúsztattam. – És már őt is
szeretem… Ezt a gyermeket itt. – Magam is megdöbbentem a
kijelentésem igazán, a lélegzetem elakadt a torkomban. Tekintetemet
mámoros csodálattal emeltem Josie-ra. – Mindent meg fogok adni
nektek. ígérem.
És olyan ígéret volt ez, amiért akár ölni is képes lettem volna.
És halni is, ha kell.

JOSIE

Éles fájdalom hasított belém. Kavargott bennem a félelem, a

zavarodottság, de ami csak valami boldogságkezdeményként
lappangott bennem, egyszerre a legtisztább, legfényesebb örömben
tört napvilágra.
 Együtt fogjuk végigcsinálni.
És Seth is örül neki… Nem is kicsit.
Tudtam, mert a gyönyörű barna szeme elárulta, hogyan érez.
Éppannyira megdöbbent, mint én, de egyáltalán nem akadt ki. Fejest
ugrott ebbe a valóban váratlan fordulatba, és örömmel fogadta.
Seth örült annak, hogy a gyerekét hordom a szívem alatt.
Nem tudtam, mire számítsak tőle, de erre nem is gondoltam. A
szemét elárasztó könnyekre. Lenéztem, megláttam a kezét a
hasamon. Annyira áhítatosan, gyengéden érintett, hogy
másodpercek választottak el attól, hogy zokogásban törjek ki.
A féktelen érzelem, ami ciklonként hasított át rajtam, elűzött
minden kételyt és félelmet, ami sejtésem szerint minden olyan
emberben is felmerül, akik nem képességeikben frissen
felszabadított félistenek, és nem frissen kijelölt istenektől lettek
állapotosak.
Megérintettem Seth sima állát, aztán az ajkaira vezettem az
ujjaimat.
Puszit nyomott rájuk.
– Minden rendben lesz velünk. Nagyon is rendben.
Ó, istenem, repesett a szívem.
Még sok mindent meg kellett beszélnünk, de nem akartam abban
a pillanatban belekezdeni. Csakis Sethre vágytam, úgy, hogy semmi
ne legyen közöttünk.
Felkönyököltem, számat az ajkához érintettem, mire úgy tűm,
pontosan tudja, mit akarok, mire vágyom.
A lábam közé telepedett, és hanyatt fordított az ágyon. Úgy
csókoltuk egymást, mintha utoljára tehetnénk. Mint akik már
éheztek a másikra. És éheztünk is. A kezünk mindenfelé
kalandozott. Seth végigsimított a derekam ívén. Én a pólója alá
bújtattam a kezem. Csak addig törtük meg a csókunkat, amíg
lehúztam róla a fekete pólót, ő pedig rólam az enyémet. A
ruhadarabok valahol a padlón kötöttek ki. Aztán jött a bakancsa. És
az én edzőcipőm.
Ujjaimat végigfuttattam a kidolgozott mellizmain, megindultam
lefelé a feszesen domborodó hasizmain. Aranyló bőre olyan volt,
mint az acélra feszített selyem. Ujjaim elérték a nadrágja gombját.
 y jj gj g j
Seth ezúttal nem állított meg. Ó, nem. Megemelte az ölét, amikor
kigomboltam a nadrágját, és lehúztam a cipzárt. Ő közben letolta a
melltartóm egyik pántját, majd a másikat is. Beakasztotta az egyik
ujját a melltartó két kosara közé, és egy gyors csuklómozdulattal már
ki is szabadította a melleimet.
Le sem álltunk a csókkal, a nyelvünk egymásba gabalyodott,
miközben Seth oldalra csúszott, és letolta magáról a nadrágot és a
szűk bokszeralsót. Fürge ujjai az én farmernadrágomat is pillanatok
alatt kigombolták.
Fölém emelkedett, majd lefelé indult. Rányúlt a farmeromra,
aztán a bugyimra, és villámgyorsan lehúzta őket rólam.
Másodpercek alatt anyaszült meztelen voltam, de számomra egy
örökkévalóságnak tűnt, amíg végre már semmi nem állt kettőnk
közé.
Kezét becsúsztatta a lábam közé, és végigsimított az ölemen.
Dübörgött a szívem, a pulzusom az egekbe szökött, ahogy átjárt a
finom fájdalom. Még egy másodpercen át fölöttem magasodott,
aztán leengedte a fejét, szőke tincsei előrehullottak, félig eltakarva az
arcát. Lenyúltam, és a homlokához értem, miközben lejjebb vitte a
fejét.
Megcsókolta a hasamat, közvetlenül a köldököm alatt.
Elakadt a lélegzetem, annyira édes gesztus volt ez tőle.
– Seth…
Felpillantott rám, csillogott a szeme.
– Ez – szólalt meg öblös hangon, és végigsimított a hasamon Ez
egy ajándék. Nem más, mint… mint egy csodás ajándék.
Könnyek szöktek a szemembe, és ó, istenek, megint sírni kezdtem
Csak annyira voltam képes, hogy lenyúljak hozzá, és felhúzzam
magamhoz. Csupasz lába végigsimította a lábamat. Felnyögtem,
ahogy a combomon megéreztem forró keménységét.
Izzó tekintetével az arcomat fürkészte, majd a bekeményedett
mellbimbómra nézett. Egyre lejjebb siklott a szeme, majd kinyílt és
megmozdult az ajka, mintha keresné a szavakat, de nem jönne ki
hang a torkán. Amikor azok a vastag pillák megemelkedtek, és
tekintetével az enyémet kereste, ismét az áhítatot láttam benne.
 – Szeretlek – mondtam, kezemet a tarkójára simítva. – Nagyon
szeretlek!
Sethből kijött az a félig-meddig állatias hang, amitől a vérem
olvadt lávává hevült. Forróság járta át minden porcikámat. Száját a
számra húztam, és úgy csókoltam, mintha fulladoznék. Úgy is
éreztem.
Nem várhattunk tovább.
Nem volt szükség hosszú, gyengéd simogatásokra, se
visszafogott, ködös csókokra. Készen álltam. Ő is készen állt.
Kívántam. Ő is kívánt engem. Megmozdultam, ahogy Seth lenyúlt
kettőnk között, és merev szerszámát beirányította. Csodálatos
szavakat suttogott a számba, miközben hosszan, perzselőn belém
hatolt.
A hátam ívbe feszült, a fejemet hátravetettem, és vágytól hevülve
felnyögtem. Seth elkapta az államat, és magára irányította a
tekintetemet. Mélyen a szemébe néztem, és le se bírtam venni róla a
pillantásom. Szája a számhoz ért, és közben lassan haladt egyre
beljebb bennem, őrjítően finom mozdulatokkal.
– Seth – pihegtem, majd felemeltem a lábam, és a csípője köré
fontam. – Egyre mélyebbre hatolt, míg már összeolvadt az ölünk, és
teljesen eggyé váltunk.
A nevemet nyögte az ajkunk közé szorult levegőbe.
– Nem bírom… Kívánlak. Most akarom!
– Akkor ne várj! – suttogtam. – Ne!
Seth elnyomott egy káromkodást, aztán mozgatni kezdte a
csípőjét. Minden egyes döfés, minden egyes hátramozdítás
elektromosságot küldött a sejtjeimbe. Remegett a testem, ahogy
fokozódott az izgalom. Átkaroltam, sarkamat a lábába
mélyesztettem. Ő volt a szilárdság, én pedig a lágyság.
Sekély, egyenetlen lélegzetvétel közepette kapaszkodtam belé,
miközben egyre gyorsabban mozgott. Elvesztem a ritmusban. Seth
az ágyba süllyesztette a karját, és felemelt. Keményen, gyorsan
mozgott, ilyet még nem is éreztem. ívbe hajló testével betakart,
ölével pumpált. A légzése szaggatott lett, és minden…
Minden őrjítővé vált.
 A kezünk egymásba kapaszkodott, összetapadt. Verítékfátyol
bontotta a testem. Felemelkedtem, majd visszanyomódtam a
matracba, egyre intenzívebben egyesülve minden mozdulattal. Seth
a nevemet hörögte. Lágy sikoly hagyta el a számat. Végigáradt
bennem a gyönyör. Körmeimet a bőrébe vájtam, ahogy
hozzásimulva ringattam. Gyűrűző, perzselő forróság égette a
bőrömet.
Nem bírtam tovább.
Robbant a testem.
Végigdübörgött bennem a mámor, érthetetlen szavak töltötték
meg a szobát. Hangok, amilyeneket soha előtte nem adtam ki
magamból. Seth ágyékának mozgása egyre mélyebbre hatolt, újra és
újra, aztán megállt bennem mélyen, szájával a számat kutatta, és
éreztem, hogy nagyokat rándul bennem. Vihar söpört végig, majd
mozdulatlan lett, én pedig tovább szorítottam, hogy ott maradjon
bennem, aminek következtében az egész testem vibrált az édes
utórezgésektől.
Seth elhúzta a száját a számról, felemelte a fejét. Rám szegezte a
tekintetét. Nem szólt. Nem volt szükség szavakra. A szám mosolyra
húzódott. Ő is elmosolyodott, és csak néztük egymást. Egyszerűen
csak néztük egymást.
Majd Seth az oldalára fordult, kicsússzant belőlem. A kezem
lecsúszott a karján, ahogy a homlokát a mellemre helyezte. A lábunk
egymásba gabalyodott. Lassult a légzésünk és a szívverésünk.
Hosszú pillanatokon át egyikünk sem mozdult.
– Jól vagy? – Eltolta a kócos, nyirkos hajtincseimet a
homlokomból.
– Igen – fordultam felé, miközben válaszoltam. – Hát ez…
– Ez volt a minden – mormogta az arcomhoz hajolva.
Igen. Ez volt a minden.
– Istenek, Josie! – Átkarolt és magához húzott. – Te… Te tetted
boldoggá az életemet.
Szélesen elmosolyodtam.
– Ez igen hízelgő!
– Az bizony.
 A mellkasára helyezkedtem, odanyomtam az arcomat, ahol a
szíve dobogott. Seth lenyúlt, a lábamat a két lába közé húzta.
Megremegett, éreztem az ajkát a homlokomon. Könnyek lepték el a
szememet, mert végre… végre ott voltam, ahol lenni akartam.
De ennél sokkal, de sokkal többről volt szó.
Seth gyengéden a hátamra fordított, félig rám helyezkedett,
mintha ha pajzsként őrizne. Kezét elemelte a számról, és elindult
lefelé a testemen. A hasamnál megállt. Széttárta az ujjait, mire a
szívem nagyot dobbant. A szemébe néztem.
Álla lágy ívénél talán csak a bőre érintése volt lágyabb.
– Tudod, mit?
– Mit?
Felfelé húzta a szája egyik sarkát.
– Te leszel az én saját MILF-em.
Pislogtam. Egy pillanatig azt hittem, nem jól hallom.
– Én pedig a te DILF-ed.
Eltátottam a számat a csodálkozástól.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod.
Seth erre elvigyorodott, és féloldalasan felvonta a vállát.
– Pedig így van.
Rámeredtem, aztán megfordultam, és nevetve átfogtam a derekát.
– Te annyira…
– Elképesztő vagyok? Tökéletes. Szexis? Egy szörnyeteg?
Kuncogtam, a fejemet ráztam.
– Nem vagy normális.
– Nem normális, annyira szeretlek. – Maga elé húzott, körém
fonta a karját. – Josie?
Fogalmam sem volt, mit akar mondani, csak ennyit mormogtam:
– Mi az?
Végigsimított a hátam közepén, aztán vissza a tarkómig, ahol
óvó, védő tartásba görbítette az ujjait. Eltelt egy szívdobbanásnyi idő,
aztán megszólalt:
– Köszönöm!
 31.
FEJEZET

SETH LÁTHATATLAN MINTÁKAT RAJZOLT A BŐRÖMRE. Egy kört a

felkaromra, egy keresztnek tűnő formát a vállam ívére, és egyszer
azt éreztem, mintha amőbázna a hátamon.
Az oldalunkon feküdtünk mindketten, egymással szemben. Seth
derékig betakart minket. Persze nem a kezével húzta fel a takarót.
Csak úgy ránk siklott.
Tényleg szerettem volna, hogy már én is tudjak ilyen menő
dolgokat csinálni, de próbáltam nem gondolni azokra a karpántokra.
– Szóval Alex tudja? – kérdezte.
– Igen. Furcsa volt, hogy vele voltam, de rendes volt tőle, hogy
elkísért. – Azzal foglalatoskodtam, hogy Seth mellbimbója köré
köröket írjak le az ujjammal. – Nagyon ideges voltam. Nem igazan
terveztem be ezt a terhességet.
– Nem igazán? – cukkolt.
Elmosolyodtam, felnéztem rá. Csukva volt a szeme, és azok a
hihetetlenül hosszú szempillái az arcát legyezték.
– Soha bele se gondoltam, akarok-e gyereket. Egyszerűen nem
gondolkodtam ilyesmin.
– Én sem – ismerte be, és végigsimított a karomon. – Soha nem is
volt opció nálam.
Logikus volt, hiszen Sethnek még jövője sem volt, egészen addig,
amíg nem lett istenség, vagy minek is hívják. Megharaptam a szám
szélét, miközben arca szépséges ívét tanulmányoztam.
Bármennyire is ciki ezt bevallani, de néha egyszerűen csak
elvesztem abban, hogy néztem őt. Emlékszem, mit gondoltam,
amikor először találkoztunk. Hideg, szinte valótlan, érinthetetlen
szépségnek tűnt. Semmi másnak. Tagadhatatlanul hiányzott belőle a
melegség, a lágyság.
A tenyeremet a mellkasára tettem, éreztem az erős szívverését.
– Én… félek.
 Megemelte a pilláit, kezét továbbra is a karomon tartotta. A
tekintetemet kereste.
– Josie… psychi mou.
Imádtam, amikor ezt mondta. Lelkem. Mindig jókedvre derített.
– Ez teljesen normális, igaz? Mármint, azt hiszem, a legtöbb…
kismama ezt érzi. Csak nem tudom, jól csinálom-e. – Lepillantottam
a hasamra, és azt kívántam, bárcsak beszélhetnék az anyukámmal
vagy a nagymamámmal. – Hogy mindent összekuszálok. Szóval
ijesztő.
– Itt leszek neked. – Seth rásimította a kezét az arcomra, és
magára vonta a tekintetemet. – Nem kell egyedül csinálnod.
– Tudom. – Pár pillanatra csend telepedett közénk. – Meglep,
hogy még mindig terhes vagyok a történtek után. Ez a baba…
– Ez a baba egy harcos. Csodálkozol? – Félmosoly jelent meg az
arcán. – Hiszen harcos vagy.
– Ahogy te is. – Hogy nem tűnt fel ez neki?
– Mindketten azok vagyunk – helyesbített, és a hüvelykujjával
végigsimított az alsó ajkamon. Fogalmam se volt, milyen a szülés, de
komolyan kételkedtem benne, hogy vicces lenne. A gyereknevelés,
és az, hogy felelősek vagyunk egy kis lényért, rémisztő volt, mivel
tudtam, hogy nagy eséllyel néhányszor kudarcot fogok vallani. És
akkor ez még nem is minden.
De annak örültem, hogy Seth ezt mondta, mert a magabiztossága
valóban segített.
– Ez a gyerek… Jó ég, mi lesz? – kérdeztem kíváncsian. – Félisten?
Isten?
Seth puszit nyomott az orromra.
– Nem tudom, de ki fog derülni, és akárhogy is lesz, úgy lesz jó.
Hátrahúzódtam, Sethre néztem.
– Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni?
– Nyugodt? – Felvonta a szemöldökét. – Csak jobban tudom
álcázni, hogy be vagyok parázva.
– Be vagy parázva?
Kezét a tarkómra csúsztatta.
– Én is… én is félek. Egy gyerek határozottan feltérképezetlen
terület számomra. Minden… minden megváltozott, Josie.
 g
Elakadt a lélegzetem. Tudtam, mire gondol.
– A ma nem olyan, mint a tegnap – folytatta, és rám szegezte a
tekintetét. – És a ma este, amikor elalszunk, már nem lesz olyan,
mint a tegnap este volt. Minden cselekedetünk és döntésünk
változni fog emiatt.
Lassan szívtam be a levegőt, de elakadt bennem.
– Már semmi nem fog csakis rólunk szólni. Persze, ez nem jelenti
azt, hogy többé már nem lesz olyan, hogy „mi” – mondta, és a
hajamat csavargatta. – De a nagy döntésekben már nem
gondolhatunk csak magunkra.
Igaza volt, és ezt pontosan tudtam én is.
– Mikor volt valaha is olyan nálunk, hogy csak magunkra
gondolhattunk?
Seth nyitotta a száját, de mit is mondhatott volna erre? Igazam
volt. Soha nem lehettünk önzők a kapcsolatunkban. És valószínűleg
hosszú, hosszú ideig nem is lehetünk azok.
– És a világ nem áll meg, csak mert én terhes lettem. A titánok
nem fognak ezért időt kérni. És az istenek? Vajon meddig
maradhatnak ki ebből és az életünkből, ha egyszer a titánok ügye
elrendeződik? – kérdeztem, és fészkelődni kezdtem, ahogy
fokozódott a nyugtalanság bennem. – Odakint, ezen a szobán túl
semmi nem állt le, és nem is fog. Még mindig meg kell találnunk
Mitchellt. Még mindig el kell intéznünk a titánokat, és minden mást
is, ami az utunkba kerül. És ez nem változott.
Seth szeme hűs topázszínűre változott.
– De nekünk kell néhány változást elhoznunk.
Felvontam az egyik szemöldökömet.
– Nekünk?
– Igen. – Mosoly lágyította meg a zord nézését. – Nekünk
kettőnknek. Hogy hogyan, azt még magam se tudom.
– Akár terhes vagyok, akár nem, segítenem kell. El kell
vermelnem a titánokat – mondtam halkan. – Tudom, hogy nem
akarod hallani ezt, de nem ölheted meg az összeset.
Lebiggyesztette a száját, és pontosan tudtam, hogy
legszívesebben azt kérdezné, miért nem, de mégsem tette fel a
kérdést. Nem szólt, csak oldalra billentette a fejét, és megcsókolt.
 j g
Aztán a csókok elmélyültek, egybefolytak a végtelenséggel,
amitől csak pihegtem, és még jobban akartam. A hátamon kötöttem
ki, és Seth csodás, tehetséges keze a lábam közé csusszant, a nyelve
és a foga pedig azokat a fürge ujjait helyettesítette.
Pillanatok alatt elvesztem az érintésében és az ízében. Összeforrt
a testünk, egymásba gabalyodva forogtunk együtt. Az ölében ültem,
aztán már térdeltem, miközben Seth a mellem alatt tartotta a karját.
Ezúttal nem kapkodtunk, nem tapogatóztunk hevesen, nem
mozogtunk eszelős tempóban, de a megkönnyebbülés, amikor elért
minket, épp annyira átható volt, mint előtte. Azután azonban,
amikor már egymás karjaiban feküdtünk felhevült, nyirkos testtel,
eggyé vált lehelettel és szívveréssel, ott lebegtek a kérdések.
Hogyan kerülhetném ki azt, ami pedig az én feladatom lenne?
Hogyan tehetném ki veszélynek a gyerekemet – a gyerekünket? Nem
tudtam.
Nem tudtam, mi a jó és mi a rossz válasz.
De azt tudtam, hogy választanom kell.
Ahogy azt is, hogy talán nincs is választásom.

Elszenderedtem, miközben Seth tovább folytatta a rajzolást az

ujjaival rajtam, ezúttal a hasamon, mert már a másik oldalamon
feküdtem, fenekemet az öléhez tolva. Fel-felébredtem az érintésére,
ahogy ujjaival a bőrömön táncolt. Odaficánkoltam hozzá, amire
azonnal egy arcra vagy nyakra kapott puszit kaptam jutalmul. Nem
hiszem, hogy Seth elaludt, de én fáradt voltam, így el-
elszundítottam.
Igazi békeérzés kúszott az izmaimba, és Seth erős karjai között
elszállt minden korábbi aggályom, ami a szobán kívüli világot illeti.
Csak ő volt, és én – és a jövőnk.
De aztán belecsúsztam egy álomba.
Egy rémálomba.
Már nem Seth karjaiban voltam. A földön feküdtem. Durva,
töredezett aszfalt mélyedt a tenyerembe, és karcolta fel a térdemet a
piszkos, szakadt farmerom alatt. A hajam vastag nyalábokban lógott
az arcomba.
 Ismét ott jártam, a raktárépület előtt, és éreztem, hogy ő áll
mellettem, vár és figyel. Kitátottam a számat, de hang nem jött ki
rajta. Ez nem a valóság. Ez nem a valóság. Ezt hajtogattam újra és
újra, mert mélyen legbelül tudtam, hogy már nem a raktárépületben
vagyok. Csak fel kellett ébrednem. Fel kellett…
Hátrarántották a fejemet. Pánikszerűen széttártam a karomat,
ahogy hátraestem. Döbbent pillantást vetettem a fákra, a
garázsbejáróknál veszteglő járműre. A fenekemre estem. Egy magas
alak állta el a vakító napfény útját.
Jaj, ne, ne, ne!
Felugrottam, levegőért kapkodtam, kitártam a karomat. A
bézsszínű falak képe tárult elém, de mégsem láttam a falakat. Nem
éreztem az ágyat a pőre testem alatt, se Sethet mellettem.
Az egyik részem még mindig a raktárépületben volt, a szinte
teljesen üres parkolóban. Valami volt ott… Valamit láttam. Valamit,
amit újra látnom kellett.
– Josie! – Seth felült, megfogta a karomat. – Jól vagy?
Még mindig láttam a vastag törzsű fákat magam előtt. Éreztem,
ahogy a nap perzseli a bőrömet, ahogy az arcomon veríték gördül
alá. Metsző fajdalom kíséretében szívtam be a levegőt, ahogy a
mellkasom nyomással telt meg és tágult ki odabent.
– Csak… csak rémálmom volt. Megint a raktárnál voltam.
– Bébi… – Seth mellém csúszott, átkarolta a derekamat, és a
mellkasához húzott. A másik kezével átölelt, én pedig a karjaiban
voltam, távol attól a pokoli helytől. – Biztonságban vagy. – Csókot
lehelt a halántékomra. – Soha többet nem kell átélned semmi ahhoz
hasonlót.
Hozzásimultam, becsuktam a szemem.
– Volt ott valami, amit láttam, mialatt ott tartózkodtam. Tudom.
Valami odakint… – Láttam magam előtt ismét az erdőt, a magas,
égbe nyúló fákat. A tűleveleket a földön. A repedezett járdát és a
teherautót… – Ó, istenek!
– Josie?
Elhúzódtam Sethtől, megfordultam. Térdre emelkedtem,
megfogtam a vállát. Az sem érdekelt, hogy ruha sincs rajtam.
– Eszembe jutott valami!
 j
– Mi az? – Tekintete a mellkasomra esett, mert hát, mégiscsak
Sethről volt szó.
– Figyelj! – Megráztam.
Játékos vigyor jelent meg az arcán.
– Bocs! De veszettül gyönyörű vagy, és én nagyon…
– Fókuszálj! – Megszorítottam a vállát. – Láttam valamit a raktár
előtt. Nem is hiszem el, hogy ez eddig nem jutott eszembe! De volt
odakint egy teherautó… Egy olyan dobozos furgonszerűség. Felirat
volt az oldalán. MILLS ÉS FIA. Ha a teherautó a raktárhoz tartozik…
Seth arcán tisztán látszott, hogy mindent ért.
– Akkor megtaláljuk az épületet.
 32.
FEJEZET

SETH

MIALATT JOSIE ZUHANYOZOTT, felhúztam egy régről itt maradt

taktikai nadrágot és egy pólót. Elléptem a fürdőszobától, és minden
akaratomra szükségem volt ahhoz, hogy ne menjek be Josie mellé a
tusolóba.
Semmi másra nem vágytam, csak egy harmadik, negyedik,
tizedik körre vele, de el kellett mondanom Aidennek, ami Josie
eszébe jutott, és még egy kis kaját is bele kellett tukmálnom Josie-ba.
Szóval a józan eszemre hallgattam, és inkább lezuhanyoztam Josie
előtt.
Hátratoltam a még vizes hajamat az arcom elől, és beléptem a kis
nappaliba. Félúton megtorpantam, ahogy összeugrott a gyomrom,
megmerevedett a lábam.
Josie terhes.
Tekintetemet a plafonra emeltem, lábam a földbe gyökerezett.
Amióta elmondta, végtelen körforgásban lebegett ez a két szó a
gondolataimban, és minden egyes alkalommal olyannak érződött
mintha először hallottam volna.
Elárasztottak az érzések. A boldogságtól elszállt az agyam. Ahogy
azt Josie-nak is mondtam, meg sem fordult a fejemben korábban,
hogy gyerekeim lehetnének, és őszintén szólva, nem is nagyon
vágytam rá. Téma se volt ez nálam. Soha életemben nem gondoltam
volna, hogy még örülni is fogok neki, pedig nagyon boldoggá tett.
Madarat lehetett volna fogatni velem.
Áldottnak éreztem magam.
De istenek, amit akkor éreztem, az viszont megint majdnem
fenékre ültetett. Becsuktam a szemem, és durván kifújtam a levegőt,
ahogy tenyeremet a combomra támasztva lehajoltam.
 Nem voltam imádkozós típus.
Nem hittem abban, hogy az istenek válaszolnak az imákra.
Kurvára meg voltam győződve arról, hogy pont nem érdekli őket,
ennek ellenére abban a pillanatban imádkozni akartam. Imádkozni
akartam, hogy igaz legyen mindez, hogy tudjam, tényleg ez történik.
Túl jónak, túl szépnek tűnt.
Istenek, nem úgy tűnt, hogy nemcsak Josie-t, de még egy gyereket
is megérdemelnék.
És ennek rohadtul sok oka volt.
Mert ott volt a félelem. A félelem, hogy valami történik Josie-val
vagy a gyerekkel. Vagy mindkettőjükkel. A félelem, hogy elcseszek
valamit, mert fogalmam se volt arról, hogyan kell szülőnek lenni.
Nem is említve azt, hogy valószínűleg én voltam az utolsó férfi a
földön, akire rábíznának egy kisgyereket. Alig egy órával azelőtt,
hogy megtudtam, apa leszek, még épp szinte kifordultam
önmagamból, szóval…
De most már itt volt az én kisbabám, az én barátnőmben.
Ez pedig másodpercek alatt mindent megváltoztatott.
Kiegyenesedtem, remegő nevetés hagyta el a számat, és azon
kaptam magam, hogy mosolygok a… a rohadtul semmin.
Össze kellett kapnom magam.
Úgy tudtam elkerülni, hogy ne csesszek el mindent, ha a világot
biztonságossá teszem Josie és a gyerekünk számára.
Kiléptem a szobából, végignéztem a folyosón, és teljesen másfajta
mosoly jelent meg a képemen. Érzékeltem, hol van Aiden, és
ráfókuszáltam. Egy szívdobbanással később már máshol ültem, egy
néhány ajtóval arrébb a szobában.
– Helló! – szólaltam meg.
Aiden felugrott a kanapéról, ahol ült.
– A rohadt életbe! – sikoltott Alex, ahogy majdnem lecsúszott a
kanapé karfájáról. – Jaj, istenek! Most már ezt is csinálni fogod?
– Nem menő! – Aiden villámló tekintetet dobott felém. – Nem
menő!
– Pedig azt hittem, az!
Alex rám meredt, aztán megpördült, felkapott egy kispárnát, és
felém dobta.
 Elkaptam a párnát a levegőben, és visszahajítottam a kanapéra.
– Remélem, nem zavartam meg semmit.
– Csak beszélgettünk – felelte Alex, és rám nézett. – Ha nem így
lett volna, már két szemgolyóval kevesebbed lenne.
– Nem csak azzal – mormogta Aiden.
Rákacsintottam.
– Azért jöttem, mert fontos hírem van. Josie-nak eszébe jutott
valami a raktárépülettel kapcsolatban.
– Pedig már azt hittem, azért ugrottál át, mert hiányoztunk. –Alex
visszaült a kanapéra. – Mi jutott eszébe?
– Látott egy teherautót a raktár előtt, ahol tartották – mondtam, –
Eszébe jutott, milyen felirat állt rajta. MILLS ÉS FIA.
– A fenébe! Nem semmi! Ha a teherautó a raktárhoz tartozott,
utána kellene néznünk. – Aiden körbepillantott a szobában,
összeráncolta a homlokát. – Áthozom Deacon laptopját, és
megnézem, mit találok.
– Majd mondd el!
– Ha megtudjuk, melyik az a hely, azonnal odamész?
Hülye kérdés.
– Istenek tudják, hogy ha Josie megtudja, azt akarja majd, hogy
mindannyian odamenjünk. De most nekem valami kaját kell
szereznem neki, és… És na, ja. Meglátjuk, mi lesz.
Aiden a tekintetét rám szegezve bólintott.
– Jól hangzik.
Még mondani akartam valamit, de Alexre néztem. A vállam
mögötti falat bámulta összeszorított szájjal, arca úgy fel volt
puffadva, mint egy gömbhalé. Összehúztam a szemem. Alex rám
villantotta a tekintetét, aztán gyorsan el is kapta rólam.
Nagyot sóhajtva összefontam a karomat.
– Mondani akarsz valamit, Alex?
Alex rá nem jellemző módon nem szólt, csak a fejét rázta.
– Tényleg?
Továbbra is a falat bámulva bólintott.
Aidenre néztem. Mekkora a valószínűsége annak, hogy Alex nem
beszélt vele? Megközelíti a nullát.
 Aiden tekintete is lesiklott, és akkor megláttam… a mosolyt a
szája szegletében, ahogy próbált nem vigyorogni.
– Elmondtad neki – állapítottam meg.
A levegő, amit Alex a szájában tartogatott, egyszeriben kitódult
belőle.
– Nem akartam! Csak kicsúszott, de hát ő mégiscsak Aiden. Neki
el kellett mondanom!
– Nekem el kellett mondania – erősítette meg Aiden.
Pedig nem.
– Senki másnak nem fogom elárulni. Esküszöm! De annyira rossz
érzés, ha Aidennek nem mondhatok el valamit, pedig Josie-nak azt
mondtam, nem fogom. Remélem, nem lesz kiakadva rám. – Alex
fészkelődni kezdett a kanapén, összeráncolta a homlokát. – Ne
haragudj, hogy eljárt a szám, de hát…
Egy csepp méreg se munkálkodott bennem. Egy másfajta érzés
ellenben olyan erővel csapott le rám, akár egy hurrikán. Akartam,
hogy mások is megtudják. Mi a fene? Azt se tudtam, mit kezdjek
ezzel.
– De hát… apa leszel – fejezte be Alex a mondatát suttogva,
amitől elképesztően hangzott a kijelentése.
Lassan pislogtam, kieresztettem a karomat.
– Igen. Az leszek.
Alex összecsapta a kezét.
– Tele vagyok kérdésekkel!
– Akkor már mindketten – jegyeztem meg közömbösen.
– Örülsz, hogy…?
– Kibaszottul boldog vagyok – vágtam közbe, majd leültem a
székbe. – És le vagyok döbbenve. – Alexről Aidenre pillantottam. –
Még soha semmi nem sokkolt le ennyire. Szó szerint seggre estem,
amikor Josie elmondta. – Éreztem, hogy melegség önti el az arcodat.
– Nem éppen a legjobb az időzítés. De mitől ne lennék boldog?
Szeretem Josie-t. És már most szeretem a gyereket is.
Alex arca mosolyra derült.
~ Mindjárt sírok!
– Légyszi, ne! – mondtam, és Aidenre pillantottam.
 Aiden a padlót bámulva az arcához húzta a kezét. Megfeszültem.
Minden izmom lemerevedett, várva, hogy Aiden mindjárt
kiselőadásba kezd arról, hogy át kell gondolnom a dolgokat, hogy
jobb emberré kell válnom. Hogy hagyjak fel „az emberek
szétszedésével”, meg azzal, hogy ki akarjam nyírni a titánokat.
Alex lehajolt hozzá, kezét a lábára tette. Egy pillanatig nem
értettem, mi folyik. Aztán beugrott. Bassza meg. Elfeledkeztem róla.
Aiden egyszer azt hitte, Alex terhes, és Aident ismerve tudtam jól,
hogyan érintette a hír.
Basszus!
Alex nem terhes volt. Árész művelte vele. A fiait küldte Alexbe,
hogy költözzenek bele, és zavarják össze a fejét. Nem tudtam róla,
hogy ezt tervezi, de ha tudtam volna, se változtatott volna semmin.
Elképzelni se tudtam, hogyan éreznék, ha kiderülne, hogy ez a
helyzet.
Elképzelni se tudtam, Aiden hogyan érezhetett… És hogy Alex
mit érezhetett.
– Bocs – böktem ki kurtán.
Aiden felkapta a fejét. Összetalálkozott a tekintetünk. Tudta. Igen,
tudta, miért kérek bocsánatot. Megmozdult a nyaka, ahogy nagyot
nyelt.
Alex mellette megköszörülte a torkát.
– Nagyon örülök nektek, Seth. Tudom, hogy pocsék az időzítés,
és nem terveztétek, de csak az számít, hogy te is és Josie is boldogok
vagytok.
Igazából viszont egyáltalán nem számított ez, amiatt, amit Josie
mondott, és nagyon is igaza volt. A világ ettől még nem áll le.
Egyáltalán nem.
– El sem hiszem, hogy ezt mondom, de jól fogod csinálni – szólalt
meg Aiden halvány mosollyal az arcán, és bólintott, mint aki
egyetért saját magával. – Nagyon jól fogod csinálni, Seth.
Rámeredtem, nem tudtam, hogy egyáltalán jól van-e.
– Igaza van. Annak a kiskölyöknek meglesz mindene. – Alex
hátradőlt, lebiggyesztette az ajkát. – Várjunk csak! Akkor ez azt
jelenti, hogy a gyereked isten lesz? Nem is tudom. Utána kellene
olvasnom ennek valami könyvben.
 y
– Nem hiszem, hogy erről írnának a könyvekben, Alex. – Aiden
Alex felé fordult vigyorogva.
– Na jó – mondtam, és felálltam. – Ezt a beszélgetést lezártuk.
Aiden felemelkedett.
– Tényleg örülünk nektek, Seth. Még mindig be tudnék húzni
neked egyet, de azért örülök.
– Aha. – A témát lezárva fogtam magam, és ahelyett, hogy olyan
menő módon eltűntem volna, egyszerűen csak kisétáltam az ajtón.

Miután vagy százszor megnyugtattam Josie-t arról, hogy Aiden

utánanéz a teherautón lévő névnek, elmentünk ennivalóért a
menzára. Josie ki akart mozdulni a szobából, nekem pedig nem volt
ez ellen kifogásom. Nem tudtuk biztosan, segít-e neki a
karpántokkal és a terhességgel kapcsolatban, ha kint van a napon, de
ártani nem ártott. Volt még egy óra naplementéig.
Vissza akartam vinni őt a szigetre, de másnapig várnunk kellett a
v
éreredményekre. Habár Josie elég biztos volt abban, hogy ugyanazt
fogjuk megtudni, azért maradni akart.
Őszintén szólva, szerintem hiányoztak neki a többiek, és azért
akart itt lenni a Szövetségben. És ha ő ezt akarja, akkor maradunk
Abban a pillanatban valószínűleg itt volt biztonságosabb számára
Nekem viszont vissza kellett mennem néhány napon belül, hogy
feltöltsem magam. De még nem akartam belegondolni ebbe.
Igazából ki voltam akadva saját magamra emiatt az egész dolog
miatt.
Tálcával a kezünkben haladtunk át az indákkal benőtt kapukon,
ki az udvarra. Josie ment elöl, elhaladt a padok mellett. Egy nagyobb
füves területhez sétált, ott aztán leült, és maga elé tette a tálcáját. Jól
megpakoltam kajával azt a tálcát. Sült krumplival, rántott csirkével.
Salátával is, mert kedve támadt egy kis zöldséghez. Hoztunk még
egy üveg vizet és egy üdítőt is. Meg egy epres desszertet.
Josie ott ült lehajtott fejjel, haja az aranysárga összes árnyalatában
csillogott a kora esti napfényben. Leomlott a vállán, és a combját
súrolta, ahogy előrehajolt az üdítőért.
Felemelte az állát.
 – Nem ülsz ide?
– Azt hiszem, még álldogálok itt egy kicsit, és gyönyörködöm
benned.
Elvigyorodott, levette az üdítő tetejét.
– Attól elég cikin fogom érezni magam.
Nevettem, és leültem mellé. Az én tányéromon csak egy
hamburger volt. Nyilvánvalóan nem azért, mert éhes voltam, de hát
egy hamburgernek ki tud ellenállni?
– Azt hittem, szereted, amikor bámullak.
– Akkor nem, amikor tele van kajával a szám. – Beletúrt a sült
krumpliba. – Furcsa, hogy nekem félistenként is ennem kell, neked
pedig istenként nem igazán van rá szükséged.
– Nem én hozom a szabályokat – mormogtam, remélve, hogy
Josie nem kapcsolja össze ezt azzal, hogy táplálkoznom viszont kell.
– Ma egész nap émelyegtél?
Megrázta a fejét.
– Csak reggel. Meglep, hogy máris produkálom ezeket a
tüneteket. Remélem, ez nem azt jelenti, hogy végig fogom okádni a
kilenc hónapot.
Elkerekedett a szemem, ahogy felemeltem a hamburgert.
– Én is remélem!
– Azt sem tudom biztosan, hogy kilenc hónapig leszek-e
várandós. Erről beugrott valami.
– Jut eszembe, Alex elmondta Aidennek.
Josie szája elkeskenyedett.
– Gondoltam.
– Nem vagy mérges?
Megrázta a fejét, és kortyolt egyet az italból.
– Aiden élete szerelme. Kétlem, hogy ne osztanának meg mindent
egymással. És különben is ki fog derülni. Csak azt nem akartam,
hogy előbb megtudja, mint te.
Rámosolyogtam.
– Olyanoknak szabad elmondanunk, akikben igazán megbízunk.
Arra nincs szükségünk, hogy mások is megtudják.
Josie egyetértőén bólintott, és a panírozott csirkefalatkákhoz
nyúlt, majd belemártott egyet a szószba.
 y j gy
– Szerintem Alex utána fog nézni ennek mindenféle könyvekben.
Tudni akarja, hogy istengyerekünk születik-e, vagy sem.
Josie keze megállt félúton a szája felé.
– Sosem gondoltam, hogy ezeket a szavakat fogom hallani
egyszer!
Felnevettem, ráemeltem a tekintetemet. Még mindig alacsony volt
az aetherszintje, a fények alig pislákoltak benne. Vajon a karpántok
vagy a baba miatt? És ha már karpántok, hol a pokolba marad
Apollón?
És mi a fenét tesz majd, amikor megtudja, hogy Josie terhes?
Mindenesetre érdekes lesz.
Érzékeltem, hogy valaki közeledik felénk. A kapu felé
pillantottam.
– Társaságunk lesz.
Néhány másodperc múlva Alex és Aiden jelent meg az udvaron,
mögöttük pedig Luke és Deacon közelgett.
– Gondoltuk, hogy itt vagytok – szólt Alex, kezében egy kis
papírzacskóval. Ahogy közelebb jött, megéreztem a vajas popcorn
illatát. – Kicsit zavarunk titeket.
– Mi nem csak zavarunk titeket – jelentette ki Deacon. – El
akarom mondani…
Elkaptam a pillantását, a fejemet ráztam. Ha utánunk jöttek, azt
jelentette, hogy találtak valamit a raktárral kapcsolatban. Nem
akartam felhozni a témát Josie előtt. Nem akartam, hogy tudja, mert
azt terveztem, hogy a tudta nélkül bonyolítom le az ügyet.
Ki lesz bukva.
De egy biztonságban lévő és mérges Josie még mindig kevesebb
veszélyt hordozott magában, mert tudtam, hogy a csuklóján lévő
karpántok ellenére is részt akarna venni az akcióban a miatt a másik
félisten miatt. Elfelejtette, milyen alkut kötöttünk, és inkább utána
kiabáljon velem, mint előtte.
Azt sem akartam, hogy aggódjon, mert úgyis az lenne. Tudta,
hogy ha megtaláljuk Mitchellt, az azt is jelenti egyben, hogy
rátaláltunk a titánokra is. A fenébe is, lehet, hogy azok az átkozott
rohadékok csak arra várnak, hogy kiderítsük, hol tartották fogva
Josie-t.
 Szerencsére Deacon elkapta a tekintetemet, és azonnal befogta a
szájat
Aidenre pillantottam, aki szintén megértette a szó nélkül felé
küldött üzenetemet.
– Mit? – kérdezte Josie.
– El akarom mondani, hogy… mire jöttem rá – nyögte ki Deacon,
és magasra vonta a szemöldökét.
Luke a homlokát ráncolta.
– Igazán? – kérdezte Josie. – És mire?
– Hát… Szóval, ti tudtátok, hogy a fickó, aki John Winchester volt
az Odaátban, most a The Walking Deadben szerepel, és azt a pasit
játssza, aki egy baseballütővel veri szét az emberek fejét? Sam és
Dean biztosan büszkék az apjukra!
Josie lassan pislogott.
– Hát ezt… nem tudtam.
– Ugye? – Deacon lehuppant Josie mellé. – Maggie is benne volt
az Odaátban.
Nem igazán tudtam, jó mentés volt-e ez, vagy sem, de látszólag
bejött.
– Hol van Gable? – kérdezte Josie, és felemelt egy sült krumplit. –
Coránál?
Deacon kinyújtóztatta nyurga testét, miközben Luke leült mellénk
a padra.
– Igen. Colin is vele van.
– Hogy van Cora? – kérdezte Josie.
– Egyre jobban – felelte Luke, ahogy keresztbe font karral
hátradőlt. – De még a másik félistent meg kell találnunk.
– Azt, amelyik Nagy-Britanniában van? – Aiden Luke mellé ült,
amiből arra következtettem, hogy egyhamar nem akarnak elhúzni
irinen. – A kísértetvárosban.
– Hű! – Deacon intett egyet a kezével. – Hát emlékszel rá?
– Hogyan is lehetne elfelejteni? – Alex Aiden ölébe ült. – Idefe]é
az úton egész végig arról beszéltél.
– Még szép, hogy izgatott vagyok miatta! – kiáltott fel Deacon, és
a fejét csóválta. – Nagy eséllyel az egész várost kísértetek lakják. Ha
odamegyek, és nem fogok halálra rémülni, csalódott leszek.
– Ki mondta, hogy odamész? – szólt Aiden, és átkarolta Alex
derekát.
Deacon felhördült.
– Ne menjünk ebbe bele megint, jó? Én fogom megtalálni azt a
másik félistent, mielőtt azok a…
Alexre pillantottam. Folyton Josie-ra pislantgatott, látszott rajta,
hogy pillanatokon belül kitör belőle egy halom kérdés. Azon
csodálkoztam, hogy eddig bírta. Bár sejtésem szerint Deacon és Luke
hamar rá fog jönni, mi a helyzet.
Levettem róluk a tekintetemet, és Josie felé fordultam. Furcsa,
már-már ijedt szemmel bámulta a rózsákat. A vállához értem, mire
felém fordult.
– Min gondolkodsz?
Elmosolyodott, lehajtotta az állát.
– Semmin. Csak… Csak eltűnődtem.
Lepillantottam, a tányérját közelebb küldtem hozzá.
– Enned kéne még.
– Nézd csak meg magadat. Isten vagy, és még csak hozzá sem
nyúltál a kajádhoz – felelte erre Josie.
Elnevettem magam, odahajoltam hozzá.
– Képzeld csak el, milyen kreatív tudok lenni…
Abban a pillanatban akkora energialöket tódult végig az udvaron,
hogy felállt a szőr a karomon. Mindenki érezte. Josie-t karon fogtam
és talpra pattantam, amikor ósdi, bronzszínű ajtók jelentek meg
közvetlenül a kapu előtt. Jelek voltak a fémbe vésve – az Alvilág jelei
és szimbólumai.
– Mi a…? – ~ Aiden is talpra szökkent már, ahogy Alex és Luke is.
Josie elé léptem, felkészülve bármire, ami azon az ajtón kilép.
Köd gomolygott kifelé, ellepte a füvet és a rózsákat. Aztán egy
alak tűnt fel, és ahogy felszállt a sűrű köd, egy szőke fiú alakja tűnt
elő, akit már nagyon rég nem láttam.
Erre nem számítottam.
Megdöbbentem. Elengedtem Josie karját. Mi a fene?
– Caleb! – kiáltott fel Alex olyan hangosan, hogy Josie ijedtében
összerezzent. – Hát te mit keresel itt?
 A fiú Alex felé mosolygott.
– Hosszú történet, de először is van valami, amit meg kell
tennem. – Ránk emelte élénkkék szemét. – Valami nagyon fontos
dolgot.
Istenek, ugyanúgy nézett ki, mint legutóbb, amikor még élt,
ugyanaz a kócos haj, széles mosoly. Elindult felénk, mire én
ösztönösen is Josie elé álltam.
Caleb mosolya szélesebbre terült.
– Apollón küldött.
– Micsoda? – suttogta Alex fojtott hangon.
– Hadd nézzem meg – folytatta Caleb. – Segítek neki.
Az egyik felem nem bízott meg benne… Jobban mondva
senkiben, ha Josie biztonságáról volt szó. De az én rettenthetetlen
csajom megkerült, és elém lépett. Figyeltem, ahogy Caleb Josie felé
nyúl, és megfogja a kezét.
– Szia! – üdvözölte Caleb, majd megfordította Josie kezét, hogy a
tenyere legyen felfelé. – Már épp ideje, nem gondolod?
– Ideje minek? – kérdezett vissza Josie, és ismét különös pillantás
telepedett az arcára.
Caleb elmosolyodott, mire Josie levegőért kapott. A szívem
majdnem megállt.
– Ó, istenek! – kiáltott fel Josie, ahogy kiszabadította a kezét, és
hátratántorodott.
Megfordultam, kinyúltam felé, és átfogtam. Kiment az arcából a
vér, és úgy meredt Calebre, mint aki kísértetet lát. De ez lehetetlen
volt, mivel Josie még soha nem találkozott Calebbel.
Caleb már azelőtt meghalt, mielőtt mi megismertük Josie-t.
– Én már láttalak téged – suttogta Josie.
Caleb felé lódultam, mire összeugrott a szemöldöke.
– Bocs! – Alexre nézett. – De mi még nem találkoztunk, és csak azt
aka…
– De igen! – erősködött Josie, és rám emelte a tekintetét. – Én már
láttam őt… Én ezt már láttam egy álomban. Te jó ég, már értem!
Egyik álom sem volt álom!
– Hogy mi van? – A kezem közé fogtam Josie arcát, össze voltam
zavarodva. – Miről beszélsz?
 Josie falfehér lett, de aztán olyat tett, ami végképp megdöbbentett.
Elmosolyodott. Széles mosoly terült el az arcán.
– Különleges vagyok.
– Igen… persze hogy az vagy. – Aggódni kezdtem.
Alex közelebb lépett Calebhez.
– Miről beszél?
– Fogalmam sincs – felelte Caleb.
– Nem értitek. – Josie megragadta a csuklómat. – Néhány álmom,
amiket álmodtam, nem álom volt. Hanem prófécia.
 33.
FEJEZET

JOSIE

SZENT ÉG, hát különleges vagyok!

Még csak nem is tudtam róla addig.
Persze, nem annyira különleges, mint Cora, aki képes volt életet
önteni a növényekbe, és megmondani, ha valaki beteg vagy terhes.
Nekem próféciáim voltak. És ez logikus is volt, hiszen az apám, bár
soha nem volt ott az életemben, de sok minden egyéb mellett a
próféciák istene is volt.
– Josie, miről beszélsz? – Seth borostyánszínű szeméből
aggodalom áradt.
– Egy álomban láttam ezt. Láttam őt, hogy eljön hozzám. Ahogy
Atlaszt is láttam, csak épp nem jöttem rá, hogy ő volt az –
magyaráztam, és kicsúsztattam magam Seth kezéből. –
Akárhányszor azok az álmok jöttek, előtte és utána mindig fájt a
fejem. Emlékszel erre, ugye?
– Emlékszem, igen. – Seth maga mellé engedte a kezét.
Megpördültem. Mindenki úgy meredt rám, mintha egy harmadik
mellem nőtt volna a homlokom közepére. Még azzal se törődtek,
hogy a semmiből előtűnő ajtók – az Alvilág ajtajai – még mindig
tárva-nyitva álltak.
– Láttalak! – szóltam oda a fiúnak, aki talán egy évvel volt
fiatalabb nálam. – Ideléptél, és megfogtad a kezem. És te… – Alex
felé fordítottam a fejem. Könnyes volt az arca. – Te pedig sírtál
álmomban.
– Ez annyira veszettül érzelmes! – mondta Alex az arcát
törölgetve. Akkor ugrott be, ki is az a fiú. Deacon mesélt róla… Alex
barátjáról, aki egy daimóntámadásban halt meg. Calebről. – Csak
olyan más idefent találkozni vele!
 Visszafordultam Seth felé, feltartottam a kezem.
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de nagyon bizakodó vagyok
azzal kapcsolatban, ami történik. Bárcsak az… – Elhallgattam,
leeresztettem a karomat. Bárcsak az apám itt lenne, hogy kitöltse a
hiányzó űrt. De ez a fiú az ő nevét említette. – Azt mondtad, apám
küldött?
– Igen – válaszolta Caleb. – A palotában járt, mármint Hádész
palotájában, és meg kell mondjam, azok ott ketten eszeveszett
módon összebalhéztak.
Seth mellettem állt.
– Ennyi?
– Ennyi. Annyira, hogy Perszephoné azzal fenyegetőzött, hogy
elmegy, ha Hádész nem egyezik bele abba, hogy teljesíti Apollón
kérését, legyen az bármi. Nem tudom pontosan, de ez a valami
összezavarja az évszakokat, vagy valami ilyesmi – magyarázta
Caleb. – Aztán a palotába hívattak.
– Miért hívattak? – tette fel elsőként Alex a kérdést, ami
kétségkívül mindenki fejében ott motoszkált már.
– Mert kitalálták, hogy ha már én úgyis halott vagyok, akkor Seth
engem nem akar megölni. – Caleb megvonta a vállát, nekem meg
tárva maradt a szám. – De szerintem Seth engem nem is akarna
bántani, igaz?
– Igaz – mormogta Seth.
Deacon már állt.
– A fenébe is, de jó újra látni téged! Tényleg! De miért téged
küldtek fel ide?
– Mert egyik isten sem akart a közelembe jönni – felelte Seth,
igencsak önelégülten.
– Bingó – mondta erre Caleb. – Szóval azt találták ki, hogy engem
küldenek fel, hogy szedjem le azokat. Azokat a karpántokat a
csuklódról.
Amit az álomban mondott – a próféciában néhány pillanattal
azelőtt nyert értelmet.
– Te…? Te le tudod venni őket?
Caleb kitárta a karját.
– Nekem azt mondták.
 Előreléptem, de Seth megállított.
– Várj! Honnan tudjuk, hogy ez nem valami trükk? – kérdezte. –
Nem akarlak bántani, Caleb, de úgy használhatnak, hogy még csak
észre se veszed.
– Tényleg azt hiszed? – szólalt meg Alex döbbenten. – Hogy
Apollón Calebet használná fel ahhoz, hogy a saját lányában kárt
tegyen?
– A fenébe is! – morgott Luke. – Azért az már mindenen túltenne.
Egyre jobban elszorult a torkom, amikor Sethre néztem.
– Nem csinálna ilyet.
Seth állkapcsa megfeszült, miközben lenézett Calebre.
– Hogyan tudod eltávolítani a karpántokat?
– Csak hozzájuk kell érnem – magyarázta Caleb. – Tudjátok,
Hádész a fejemre tette a kezét, és elmotyogott valami furcsa varázs-
hókuszpókuszt. Azt mondta, azzal tudom leszedni róla a
karpántokat, ha végighúzom rajtuk az ujjaimat. És akkor ki fognak
kapcsolódni.
– Ennyi? – erősködött Seth.
Nem hittem, hogy Apollón bármi olyanba beleegyezett volna,
amivel kárt tehetnek bennem. Persze, szívem szerint felrúgtam
volna, de hát mégiscsak az apám volt. Aki képes volt azért
legyengíteni magát, csak hogy felszabadítsa a képességeimet.
– Tudom, mire gondolsz – szólt Seth olyan különös hangon,
amitől azt hittem, már a gondolataimban is képes olvasni. – Nem is
Apollón miatt aggódom. Hanem Hádész miatt. Nála mindig van
valami csavar.
– Nos, van is – mondta erre Caleb.
Lefagytam a válaszától.
– Mire gondolsz?
Caleb bárgyú vigyorral Sethre nézett.
– Hádész azt akarja, hogy rád rakjam át a pántokat.
– Micsoda?! – hüledeztem.
– Ó, a rohadt! – mordult fel Luke, miközben Alex előrelépett.
Seth keresztbe fonta a karját.
– Ennyi?
 – Ja. Azt hittem, megbolondult, mert nem hiszem, hogy azt
gondolta, majd én úgy rád tudom tenni őket, hogy te észre se
veszed. – Caleb megrántotta a vállát, mintha valami semmiségről
beszélne. – Biztos vagyok benne, hogy ha Apollón tisztán látott
volna, amikor ez ment, nem kért volna ilyet.
– Várj egy pillanatot! – szóltam közbe, mielőtt Seth ostobaságot
tenne. – Azt mondták neked, hogy engem szabadíts fel, de közben
blokkold Seth képességeit?
– Hogy mondták-e? Igen, mondták. És hogy meg is teszem-e?
Kizárt dolog!
Alex Caleb mellé lépett, és hátrahajtotta a fejét, hogy a fiú
szemébe nézhessen.
– Mi lesz, ha Josie-t felszabadítod, de nem teszed meg, amire
kérnek?
– Ugyan már! Hádész nyilván pontosan tudja, hogy Seth nem
fogja hagyni, hogy csak úgy rápattintsam azokat a kicsikéket! Szóval
arra gondoltam, hogy mérhetnél rám egy isteni csapást, és
visszaküldhetnél vele – javasolta Caleb. – Akkor legalább nem
hazudnék, amikor azt mondom, Seth akadályozott meg abban, hogy
végrehajtsam a parancsot.
Leesett az állam.
– Micsoda? – hüledezett Alex. – Nem fog isteni csapást mérni rád!
– Annak nagyon rossz vége lenne – motyogta Deacon.
Seth oldalra billentette a fejét.
– Megölni nem fogja már, az biztos.
Caleb bólintott.
– De attól még fájni fog! – ellenkezett Alex.
– Ha halott vagy már, akkor csak olyan lesz, mint egy hirtelen
ütés.
Addigra már a földig ért az állam.
– Téged már… ért istencsapás?
Caleb felhorkant.
– Perszephoné és Hádész nagyon nem bírnak veszíteni, amikor
Mario Kart-oznak, vagy bármi másban alulmaradnak. Meg se tudom
számolni, hányszor mértek már ilyen ütést rám.
– Akkor jó – dünnyögtem.
 j y g
– De most azért vagyok itt, hogy segítsek. Le tudom szedni azokat
a pántokat. – Caleb Seth felé fordult, miközben beszélt. – Csak hadd
töltsek el néhány percet mindenkivel, mielőtt visszaküldesz, jó?
Úgy tűnt, Seth átgondolta a helyzetet.
– Annyi időt maradsz, amennyit akarsz.
– Köszönöm. – Caleb Alexre pillantott cinkosan, és elvigyorodott.
– Mondtam, hogy a remény sose hal meg!
Alex lebiggyesztette a száját, Seth pedig összehúzta a szemét.
Fogalmam se volt, mi történik, de Caleb a kezébe vette a kezemet.
Csak akkor éreztem meg, hogy ő már halott, amikor megfogta a
kezem.
Igazi halott volt.
Igyekeztem közömbösnek látszani, amikor felfelé fordította a
tenyeremet. Tekintetem a válla fölé siklott, a kapu irányába. Az ajtók
mögött semmit nem lehetett látni, csak sötétlő mélységet. Nem
tehettem róla, de eljátszottam a gondolattal: mi lenne, ha átsétálnék
rajta, és megkeresném anyát?
Túl nagy volt a kockázata… Számomra is, és a gyermek számára
is, akit a szívem alatt hordoztam.
Caleb végighúzta a hüvelykujjait a vékony pántokon.
Visszatartottam a lélegzetemet. Először semmi nem történt.
Felpillantottam rá, mire ő alig láthatóan megvonta a vállát. Lefelé
görbült a szája szeglete.
– Már le kellene…
Ekkor halk kattanás hallatszott, és egy másodperccel később
lecsúsztak a karpántok a csuklómról. Caleb elengedte a kezemet, és
villámgyorsan elkapta a pántokat. Azt éreztem, mintha áramütés ért
volna, és az energia végigjárja az ereimet.
Levegő után kapva léptem hátra egyet, felemeltem a kezem. Fehér
anyag töltötte meg a kezemben az ereket, és haladt felfelé a
karomban. Melegséget éreztem a bőröm alatt, végigáramlott
bennem. Sethre kaptam a tekintetemet.
Csillogó szemmel figyelt. Látta… Egyszerűen látta, hogy az aether
végigfut az ereimben, és fénnyel, erővel tölti meg a testem. Ereztem.
Olyan volt, mint amikor reggel ébredés után rögtön hideg víz alá
áll az ember. Sokkos állapotba került a testem, felpörgött a pulzusom
 p p g p
és a szívverésem. Bizseregni kezdett a lábfejem, aztán minden
porcikám. A bensőmet átjárta még egy utolsó hőimpulzus, és abban
a sebhelyben koncentrálódott, amit Apollón hagyott a mellkasom
közepén.
Aztán minden eltűnt, kivéve…
Kivéve azt, hogy ismét éreztem magamban az aethert. Mélyen
beszívtam a levegőt, és Seth felé fordultam.
– Most már én… Látod már?
– Látom. – Felragyogott Seth borostyánszínű szeme, ahogy engem
figyelt… ahogy a hasamat figyelte. Úgy tűnt, mindjárt újra
megbotlik, és fenékre pottyan. – Igen, már látom. Tudod használni?
Még egy módja volt annak, hogy megbizonyosodjak arról, hogy
visszatértem a… mondjuk úgy, újfajta normális állapotomba. A
tálcámon lévő üdítős dobozra fókuszáltam, és felemeltem a kezem.
Luke hátrébb lépett.
– Ó, jesszus!
Ügyet se vetve rá, belenyúltam a levegő elemébe. A doboz
rázkódni kezdett, aztán felemelkedett. Elkaptam a levegőben, a
barna ital a kezemre löttyent. Sethre néztem.
– Visszatértem.
Seth előrenyúlt, megfogta az üres kezemet. Maga felé húzott
Figyeltem, nehogy ráfröccsentsem az italomat. Átfogta a derekamat
és közben Caleb felé fordította a fejét.
– Kösz, haver!
– Igen. Köszönöm! – mondtam én is neki.
– Nincs mit. – Kezében a karpántokkal elvigyorodott. – Nem túl
gyakran esik meg, hogy a hasznomat veszik. Az az idő már elmúlt.
Összeszorult a szívem, ahogy megláttam Alex fancsali arcát.
Olyan hangot adott ki magából, mint valami visítás, aztán
megragadta a szőke fiút, és magához húzta, hogy megölelhesse.
Nem telt bele sok idő, és már Deacon és Luke, sőt Aiden is
csatlakozott Alexhez.
Ha jól sejtettem, Alex és Aiden akkor látta Calebet, amikor az
Alvilágban jártak, de biztosan más volt idefent találkozniuk, ahol
mindenki… életben van.
 A boldog viszontlátás örömére Seth az arcomhoz nyomta az
arcát. Amikor megszólalt, olyan halkan tette, hogy alig hallottam.
– Hogy érzed magad?
– Jól. – Tudtam, miért kérdezi. – Ugyanúgy, csak nem vagyok…
annyira fáradt, ha érted.
– Értem. – Puszit nyomott a fülem alá. – Értem már, hogy amikor
rád néztem, miért láttam azt, hogy csak pislákolsz.
Arcomat az arca felé fordítottam.
– Miért?
Éreztem, hogy Seth nagy levegőt vesz.
– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy épp csak pislákol benned
az aether? Nem a tiédet láttam. Nagyon kimerülhettél, mert azt a
pislákoló részt még mindig látom. Azt hiszem… nem is, tudom,
hogy az a baba.
– Micsoda? – hüledeztem hátrébb húzódva.
Seth lágy tekintettel nézett rám, halkan folytatta.
– Még mindig látom. Látom a te aetheredet, és látom… a babáét.
Szétnyílt az ajkam, de nem jött ki hang belőlem. Elszorult a
torkom az érzelmektől. Látta az aethert a gyermekünkben? Hát ez…
Hű! Fel sem tudtam fogni.
– És rendben… rendben van? Jól van?
– Azt hiszem, igen. – Homlokát az enyémhez érintette. – Rendben
kell lennie.
Hirtelen rám tört a sírás. Az öröm könnyei.
Beletemettem az arcomat Seth vállába.
Valahogyan kivette a kólásdobozt a kezemből és letette, majd
mindkét karjával átkarolt.
– Nem szoktam ennyire érzelgős lenni – mondtam bele a
mellkasába, megismételve, amit Alex mondott néhány perccel
ezelőtt.
– Mi a baj? – kérdezte Seth.
A hangom még mindig akadozott, de azért folytattam.
– Csak az, hogy… Hogy látod a babát, és ettől még valóságosabb
az egész.
Seth a hátamhoz nyomta a kezét, és a nevemet súgta a fülembe.
 – Néha gőzöm sincs arról, hogyan működik az agyad, de azért
szeretlek! – mondta, és szorosabban ölelt. – Minden porcikámmal
szeretlek!
Semmi nem állíthatta meg a könnyeimet. Mindegy, minek, de
valaminek eljött a kezdete.
 34.
FEJEZET

SETH

MIELŐTT VISSZAVARÁZSOLTAM CALEBET AZ ALVILÁGBA egy isteni

csapással, félrehúztam Deacont, miközben Josie Luke-kal üldögélt,
és hallgatta, ahogy Caleb Nintendo verzióban meséli az Alvilág
történeteit.
Deacon megszerezte az infót, amire szükségem volt.
A teherautón látható név valójában egy Piney Woods melletti
elhagyatott raktárépülethez vezetett. Ott tartották fogva Josie-t a
másik két félistennel együtt, és nagy valószínűséggel ott fogom
megtalálni Hüperiónt is.
Valami azt súgta, hogy ha érzékelni fog, előjön. Volt annyira
idióta az a szarházi.
– Mit fogsz tenni? – faggatott Deacon, miközben a csapat felé
pillantott. – Becserkészed? Kiszabadítod a félistent? – Elhallgatott. –
Megkeresed Hüperiónt, és kinyírod?
Megvontam a vállam.
Deacon hátrahajtotta a fejét.
– Mondanod se kell, anélkül is tudom.
– Igazán?
Bólintott.
– Nem vádollak miatta.
Meg akartam kérdezni tőle, mi miatt nem vádol, de nem tettem,
amikor rápillantottam. Az az ezüst szempár nem csak
megfigyelőként nézett. Néha elfelejtettem, Deacon mennyire ráérzett
dolgokra. Mindannyian elfeledkeztünk erről.
– Csak vigyázz magadra, és gyere vissza! – mondta, és elnézett
másfelé… Josie felé. – Nem érdemli meg, hogy megint egyedül
maradjon.
 – Tudom – feleltem erre, és követtem a tekintetét. – Vissza fogok
jönni.

Csókot nyomtam Josie arcára, becsuktam a szemem, és

kikényszerítettem magam az ágyból. Nehéznek bizonyult. Josie
meleg bőre, ahogy hozzám ért, és a nyelve íze igen nagy csábítás
volt, aminek nem volt könnyű ellenállni.
De muszáj volt, mert valamit még el kellett intéznem, mielőtt
felébred.
Gyorsan átöltöztem, a tőröket a komódon hagytam. Nem lesz
rájuk szükségem. Erre nem. Mielőtt elindultam, azért azt még
megengedtem magamnak, hogy újból egy pillantást vessek Josie-ra.
Annyira gyönyörű volt!
Kezét az arca alá csúsztatva feküdt összegömbölyödve, hosszú
haja szétterült a párnán. Olyan volt számomra, mint egy angyal.
És valóban ő volt az én személyes angyalom. Tudtam, hogy ha
felébred, és megtudja, mit tervezek, azt fogja tanácsolni, hogy ne
tegyem. Josie képes lenne megingatni is akár. Végül is ő volt a
józanság, én meg az, aki Hulk módjára szétzúzná az egész világot.
De ezúttal higgadtnak kellett maradnom.
Mert le akartam számolni Hüperiónnal.
Nevezhetett a világ önzőnek és meggondolatlannak. Egyszerűen
nem érdekelt. Bármilyen következményekkel is jár, megéri, ha arról
van szó, hogy Hüperiónt kivégezhetem.
Én nem voltam olyan, mint Apollón. Én nem áldoznám fel azokat,
akik fontosak nekem, csak hogy megvédjem a sokaságot.
Én ezt Josie-ért teszem.
És a gyermekünkért.
Mert nem fogom hagyni, hogy Josie-nak akár csak még egy napot
is úgy kelljen megélnie, hogy retteg Hüperióntól. Nem fogom
engedni, hogy a benne fejlődő gyerekem úgy jöjjön a világra, hogy
félelemben kell élnie.
Lassan kifújtam a levegőt, és kiküldtem magam a folyosóra.
Abban a pillanatban kis híján hangosan felhördültem.
 Aiden állt a szoba előtt, amelyikben Alexszel lakott. Karját
keresztbe fonta a mellkasa előtt, a falnak dőlve állt. Az őrszemek
egyenruháját viselte, tőrökkel volt felszerelkezve. Tudtam, hogy
készen áll.
Felé indultam, hátrapillantottam a vállam fölött, aztán ráemeltem
a tekintetemet. Aiden nyitotta a száját.
– Nem – mondtam.
Összehúzta a szemét.
– Nem jössz velem.
Kiengedte a karját, eltolta magát a faltól.
– A raktárhoz mész, és én…
– Majd ügyelsz rá, hogy fair játékot játsszak? – szakítottam félbe.
– Meg fogom keresni azt a Mitchellt.
– Ja. Mintha annyira érdekelne az a srác! – jegyezte meg Aiden, és
hát, nem vitatkozhattam ezzel. Aiden jól ismert. – Azért mész, mert
reméled, hogy azzal előcsalogathatod Hüperiónt.
Felvontam a szemöldökömet.
Aiden mélyet sóhajtott.
– Lehet, hogy Perszésszel mázlink volt, vagy csak nem tudunk a
következményekről, de Hüperión az első tizenkét titán egyike.
Kizárt, hogy ne lenne valami nagyon rossz abból, ha ő elpusztul.
– Mintha erről már beszéltünk volna – merengtem.
Aiden szeme higanyezüstszínűre változott.
– Hüperión a bölcsesség istene…
Felhorkantam.
Aiden elszánt volt.
– A bölcsességé, az éberségé és a fényé. Az első kettő még nem
olyan nagy gond, de a fény? Gyanítom, hogy arra nagy hatással
lenne a halála.
Rámeredtem, megmozgattam a nyakamat.
– Gondolom, azt akarod hallani tőlem, hogy ez érdekel. Pedig azt
is gondolom, hogy tudod jól, nem érdekel. Szóval, lezárhatjuk ezt a
beszélgetést? Kurva sok dolgom van.
– Tudod, hogy leszarom – bökte oda Aiden szárazon.
– Figyelj, vágom, hogy te meg akarod menteni a világot, meg
minden, de már megbeszéltük ezt. Mindketten tudjuk, hogy ha
 g j gy
Hüperión Alexszel tenné ezt, miszlikbe aprítanád. Csak mert nem te
jársz ebben a cipőben, nehogy azt hidd, hogy nem tudnám, mit
tennél.
Aiden elnézett másfelé, ezt nem cáfolhatta meg.
– Nem engedem, hogy velem gyere. Ha Hüperión elkapna, és
meghalnál, nem szeretnék Alex szeme elé kerülni.
Visszafordult félém, felvonta a szemöldökét.
– Csak a terhemre lennél, mert Hüperión veled végezni tud.
– Miért, veled talán nem?
Elmosolyodtam, a fejemet ráztam.
– Nem.
Érzelem suhant át Aiden arcán. Úgy tűnt, mint aki feszeng. De
miért? Azt nem tudtam igazán.
– Ha tényleg segíteni akarsz, figyelsz Josie-ra – mondtam neki. –
Ha felébred, és én még nem érek vissza, mondd neki, hogy
visszajövök. Nem akarom, hogy aggódjon. Ezt teheted.
Úgy tűnt, Aiden ellenkezni akar, de végül inkább bólintott.
Tudtam, hogy pontosan azt fogja tenni, amire kértem, úgyhogy
fogtam magam, és eljöttem a Szövetségből. De nem Piney Woodsba
mentem először. Hanem a szigetre… a templom elé.
Nappal volt, amikor felsétáltam a lépcsőkön, és beléptem a
templomba. Megkerestem, akit akartam.
Karina az oltárnál állt, kezét összekulcsolva, mint aki vár. Ahogy
Basilnél is éreztem, most is előjött bennem, hogy kell nekik
szereznem egy iPadet, hogy tudjanak snapchatelni vagy ilyesmi.
– Küriosz?
Felé léptem, karomat az oldalam mellé eresztve, de az ujjperceim
elfehéredtek, annyira szorítottam ökölbe a kezemet.
– Táplálkoznom kell.

Bölcs dolog volt, hogy feltöltöttem magam. Mindenre szükségem

volt ahhoz, hogy arra a helyre fókuszálhassak, amiről Deacon
beszélt.
Másodpercek alatt visszautaztam a világ másik részére, a
lepusztult raktárépülethez. Ahogy megpillantottam, tudtam, hogy ez
az a hely.
Nem tudom, miért, egyszerűen csak kísérteties rezgése volt. A
kitört ablakok, az elpiszkolódott külső falak azt üvöltötték, hogy „itt
egy sorozatgyilkos rejtőzik”.
Tücskök ciripeltek a távolban, ahogy a bejárathoz közeledtem. A
holdfény megvilágította az ösvényt. Rámarkoltam az ipari ajtóra, és
belenyúltam a tűz elemébe. A szorításom alatt felhevült a fém, a
belső zárak megolvadtak. Az ajtó kitárult.
Por kavarodott fel a lépteim alatt, visszhangzott a bakancsom
dobogása a megvetemedett padlón. Sötét volt odabent, de hamar
hozzászokott a szemem. Ottfelejtett munkapadok és raklapok
hevertek szanaszét a földön. Egerek iszkoltak a rejtekhelyükre,
kopogott a körmük, ahogy cincogtak.
Josie elmondása alapján a föld alatt tartották fogva.
Végigpásztáztam a földszintet, minden érzékemet kiélesítettem. Az
épület hátsó része felé haladtam, ahol egy csukott ajtó keltette fel a
figyelmemet. Nem irodai ajtónak látszott.
És nem volt bezárva.
Kinyitottam. Azonnal körbevett a dohos, penészes szag, meg
valami ragacsos-édes bűz, ami nem jelzett jót. Bassza meg.
Megindultam előre, és már tudtam, mi fogad.
A holdfény beszűrődött a kis ablakon, gyér megvilágításba
helyezve a kicsi, mocskos padlózatú helyiséget. A mennyezetről víz
csepegett egy régi lyukas csőből. A sarokban ruhakupac
magasodott… és még valami.
– A kurva életbe! – mormogtam.
Odaléptem, letérdeltem. Az első, amit megláttam, a két
aranykarkötős, csontos csukló volt. A bőr foltos volt, és ki tudtam
venni, hogy az illető félig a hátán, félig az oldalán feküdt. Nyitott
szemmel meredt a semmibe. Mitchell halott volt.
Már jó ideje.
Josie nagyon ki lesz bukva, és ennek nagyon nem örültem. Magát
fogja okolni, és azt fogja hinni, ha előbb eszébe jutott volna a felirat a
teherautón, meg tudta volna menteni Mitchellt. De a kinézetéből
ítélve, ennek a srácnak soha még csak esélye se lett volna rá.
 Sóhajtottam, hátrahajoltam. Körbenéztem a nyirkos helyiségben,
a fejemet csóváltam. Josie-nak igaza volt. Senki nem érdemelte meg,
hogy ilyen helyen érje a halál.
Vagyis hát, egyvalaki mégis.
Borzongás futott végig a tarkómon, ahogy érzékeltem valamit.
Lassan mosoly terült el a képemen.
Nevetés törte meg a csendet, aztán Hüperión hangja hallatszott:
– Tudtam, hogy eljössz!
Felnéztem a nyirkos falra, és lassan felemelkedtem.
– Vártam. Sokáig tartott – gúnyolódott. – Le kellett küzdened az
idegességet?
Háttal álltam neki, lehajtottam a fejem.
– Ó, igen. Nagyon meg voltam rémülve.
– Jobban is tetted volna, te kis rohadék!
Elnevettem magam, és éreztem, hogy kavarogni kezd bennem az
ember és isten előtt ismeretes halálos elem.
– Rám nézni sem bírsz, mi? – nevetett Hüperión. – Lehet, hogy a
többi titánt elijeszted, főleg, miután elpusztítottad Atlaszt és
Perszészt, de én tudom, mi vagy.
Düh rezgett a bőröm alatt.
– És mi vagyok?
– Csak egy felturbózott istengyilkos. És ez azt jelenti, hogy meg
tudlak ölni – mondta nevetve. – De nem teszem meg olyan gyorsan.
Itt foglak tartani, ugyanúgy, mint a kis csinos csajodat!
Az ákása életre lobbant bennem, és a vulkán erejű haragom köré
tekeredett.
– Táplálkozni fogok belőled – folytatta Hüperión. – És újból
megtalálom azt a szőke szukát, aztán az orrod előtt fogom kibelezni.
A hatalom végigropogott az ujjperceimen.
– Ez ígéret?
– Ó, az, bizony! De előtte veled szórakozom egy kicsit! – mondta
nevetve. – És amikor már könyörögsz a halálodért, átadlak
Kronosznak, aki azzal fog megjutalmazni engem, hogy átadja nekem
Apollónt.
– Jól van – feleltem rá, és megfordultam. Hüperión az ajtó
közelében állt. – Én pedig azt terveztem, hogy lassan öllek meg.
 p g gy g
Hüperión elvigyorodott.
– Igazán?
– Igazán – mondtam bólogatva. – Kivonszollak innen, a bőrödet
apró darabokra vágom, és egy kibaszott élő színezőkönyvet csinálok
belőled. Tudod, ami annyira divat mostanában. Aztán lassan
kiégetem a belsődet, de előtte még levágom a farkadat, letolom a
torkodon, a golyóidat pedig a nyakad köré akasztom, mint valami
hurkot.
– Vidám estének nézünk elébe!
– Az lett volna, de tudod, én már kinőttem ebből – feleltem
vigyorogva, ahogy felé léptem egyet. Hüperión megfeszült, a
vigyorom egyre jobban elterült. – Nem foglak kivonszolni. Nem
fogok azon örömködni, hogy egy sipákoló húsmasszát és törött
csonthalmazt csináljak belőled. – Elhallgattam, lehorgasztottam a
fejem. Éreztem, hogy a tiszta hatalom végighullámzik a gerincemen.
– De az biztos, hogy élvezettel foglak megölni.
Hüperión ajka felfelé görbült.
– Nem fogsz te semmit csinálni. Nem vagy abszolútum.
– Akkor küldd rám a legjobb csapásodat! – Mindkét karomat
felemeltem.
Nem kellett kétszer mondani neki. Átviharzott a helyiségen,
hátrahúzta a karját, és egy másodperccel később az ökle az
állkapcsomban kötött ki. Hátratántorodtam. Nem emeltem fel a
kezemet, és meg sem próbáltam megállítani.
A fájdalom még jól is esett.
Mintha szükségem lett volna rá, hiszen az egyik részem úgy
érezte, megérdemlem az első pofont, aztán a másodikat is. Szívesen
fogadtam a tüzes harapást, a büntetést azért a fájdalomért, amit
Josie-nak okoztam. És amikor a harmadik ütéstől a földre borultam,
és kitódult a levegő a tüdőmből, arról úgy éreztem, amiatt érdemlem
meg, amit nagy valószínűséggel sok ártatlan embernek fogok okozni
az éjszaka végére.
A gyomromat ért rúgás után már elég volt.
Hüperión fölém hajolt, véres volt az ökle az oldala mellett.
– Vissza se ütsz?
Kiköptem a vért, és ridegen felnevettem.
 p g
– Seggfej vagy!
Pislogott.
Hátrahajtottam a fejem, rámosolyogtam.
– Csak játszom veled. – Felpattantam, kezemet a vállára csaptam,
és áthajítottam őt a helyiségen úgy, hogy seggre esett. – És most meg
fogsz halni.
 35.
FEJEZET

FELEMELTEM A KAROMAT, és kiengedtem a legtisztább, legerősebb

hatalmat. Borostyánszínű fény világította be a helyiséget, amikor az
isteni ákásacsapás végiggördült a bicepszemen. A világ fehér fénybe
borult, én pedig útjára engedtem az abszolút hatalmat.
Végigszáguldott a helyiségen, és belecsapódott Hüperión
mellkasába. Megpróbált elmozdulni. Az oldalára akart fordulni, de
nem volt elég gyors. Többé már nem játszottam vele. Annyi volt.
Vége.
Meg fog halni a rohadék.
Ugyanúgy, mint Atlasz.
Döbbenet ült Hüperión arcára, ahogy a fehéres-borostyánszínű
fény pulzált. A szemétláda anyaszomorító nézése azt is elárulta,
hogy nem hiszi el, hogy egyszerűen csak kilyukasztottam a
halandósági kártyáját. Lenézett a mellkasán tátongó világító lyukra.
Odakint villám csapott bele a földbe, mennydörgés szakította
ketté az égboltot. Hüperión az egyik térdére rogyott, amitől
kettéhasadt a padló. Én kitartottam, előhúztam minden cseppjét a
halálos hatalomnak, miközben Hüperión azzal próbált küzdeni
ellene, hogy kinyújtotta az egyik karját, mintha azzal megállíthatná
az ákása áramlását. Recsegett, pattogott a levegő, ahogy az erek
világítottak Hüperión bőre alatt.
Leengedtem a karomat.
– Én abszolútum vagyok.
Hüperión kitátotta a száját, de nem jött ki hang rajta. A fény egyre
jobban szétáradt az ereiben, végigcsorgott benne, átmosta a testét. A
fény még egyet pulzált, majd akkorát robbant a tűz, hogy
beleremegett a mennyezet és a padló, az egész épület.
És semmi más nem maradt, csak égett földmaradvány.
– Ne! – hallatszott egy női kiáltás.
 Megpördültem. Egy nő volt az… Egy nőstény titán. Fodrozódott
a hatalom a bőröm alatt. Lehorgasztott fejjel megindultam felé.
– Túl késő.
Üvöltve lépett hátrébb. Sikolya belehasított a levegőbe, miközben
szédítően pörgött. Fekete füst vette körbe a testét, ahogy újból
kiengedtem az abszolút hatalmat.
A titán oldalra repült, mini dühtölcsér csapódott át egy falon. A
vakolat szanaszét szóródott a levegőben. A női titán eltűnt, nagy
valószínűséggel riasztotta a csapat többi tagját arról, hogy meg
vannak számlálva a napjaik.
Megfeszült az állam, ahogy visszafordultam oda, ahol Hüperión
állt. Súly gördült le a vállamról. Nem mintha nem kellett volna
aggódnom a többi titán miatt, de ennek… Igen, ennek pusztulnia
kellett.
A meszes padló megváltozott. Villogó vörös parázsszilánkok
villództak rajta. Ökölbe szorított kézzel léptem oda. Lenéztem,
összevontam a szemöldökömet. A szikrák úgy néztek ki, mint…
– Mit tettél?
Megfeszült a hátam. Tudtam, ki áll mögöttem.
– Szörnyen bátor vagy, hogy most jelensz meg itt, miután a titán,
aki fogva tartotta a te lányodat, már nincs képben.
– Egyszer már figyelmeztettelek, hogy ne merészeld
megkérdőjelezni a lányom iránti hűségemet – vágott vissza Apollón.
– Többször már nem foglak.
Felé fordultam, mit se törődve a fenyegetésével.
– Szerintem elég nyilvánvaló, mit tettem.
– Van róla fogalmad, mit okozhat ez? – Apollón lépett egyet
felém. – El kellett volna vermelni.
– Meg kellett halnia! – Recsegett körülöttem a hatalom a
levegőben. – Tudod te, mit művelt Josie-val? Nem járt elvermelés a
rohadéknak! Nem fogom hagyni, hogy Josie félelemben éljen. Nem
hagyom, hogy a mi… – Elhallgattam.
– A ti mitek? – erősködött, de aztán erőteljesen beszívta a levegőt.
Fogalmam sem volt, vajon tudja-e az igazságot. Abban egészen
biztos voltam, hogy nem fogom elmondani neki, mert nem bíztam a
rohadékban. Telifehér szeme elektromosságot szikrázott. – Lehet,
 g
hogy már isten vagy, de meg kell értened, hogy nem uralhatnak az
érzelmeid.
– Vicces, hogy ezt pont te mondod.
Megemelkedett a mellkasa.
– Neked minden csak poén?
– Az. – Körbenéztem. – Főleg te.
Durván kifújta a levegőt.
– Ha a lányom nem téged szeretne…
– Akkor mi lenne? – Felemeltem a karomat. – Mit tennél,
Apollón? Macskahúgyszagú bokorrá változtatnál? Tényleg? Nem
gondolod, hogy ez már egy kicsit lerágott csont? Én nem…
Apollón gyorsabban mozdult, mint ahogy követni tudtam volna a
szememmel.
Az egyik pillanatban még előttem állt, a másikban meg már a
nyakamat szorongatta, és egy falhoz szorított. Por töltötte meg a
levegőt, ahogy előrehajolt, bele az arcomba.
– Próbára teszed a türelmemet – morogta, és ujjait a
nyelőcsövembe mélyesztette.
– Ez a ki nem szarja le arcom, ha tudni szeretnéd.
– Jobb, ha gyorsan megtanulod, kivel beszélsz, Seth!
A kezemet a csuklójára fontam, rávicsorogtam.
– Te pedig jobb, ha gyorsan megtanulod, kivel kezdesz ki. – A
szabad kezemmel rámarkoltam a kezére, kitéptem magam a
szorításából, és hátralöktem.
Apollón meghökkent arcot vágott. Tágra nyílt szemmel rám
meredt, amikor elléptem a faltól.
– Egyeden oka van annak, miért nem öllek meg –
figyelmeztettem, ahogy felé lépkedtem. – De ez nem jelenti azt, hogy
nem fog egy hajszál elválasztani a haláltól.
Egy izom ugrált az áliában, ahogy eltelt néhány másodperc.
– Van róla fogalmad, mibe kezdtél? Milyen láncot indítottál el?
Nyitottam a számat, de válaszolni nem igazán tudtam.
– Emlékszel, mit mondott neked Ewan? – Apollón kiegyenesedett,
ahogy a nimfa nevét említette. Megrázta a fejét. – Jobb, ha készen
állsz.
Hideg borzongás futott végig a gerincem mentén.
 g g gg g
– Készen mire?
– Lesznek következmények – mondta Apollón. – Annak, amit ma
este tettél.
– Hiszen mindig vannak!
Felemelte az állát, hátralépett.
– De nem ilyen, Seth. Nem ilyen.

JOSIE

Tudtam, mit történt, abban a pillanatban, ahogy felébredtem.

Éreztem, hogy üres az ágy, és remeg a föld. Valami ösztönös tudás
mondta el, hogy mi történt.
Kinyírom Sethet.
Oké. Nem fogom kinyírni, de hogy megütöm, az biztos.
Ledobtam magamról a takarót, talpra ugrottam, felkaptam a
ruháimat a földről, és sietősen magamra vettem, hátha az egész
Szövetség a fejemre borul. Kirohantam a hálószobából, át a nappalin.
Feltéptem az ajtót, és megtorpantam, mert egy ezüst szemű
félistennel találtam szembe magam.
– Hol van? – kérdeztem. A szívem fájdalmasan zakatolt a
mellkasomban.
Aiden felpillantott a viliódzó folyosóvilágításra.
– Tudod, hova ment.
Káromkodtam egyet magamban, amikor kinyílt a folyosó bejárati
ajtaja, és Alex botladozott be rajta, hevesen pislogva. Kitárta a karját,
ahogy a rengés megrázta a folyosót.
– Jaj, istenek, ez nem egy átlagos földrengés, ugye?
Aiden sóhajtott.
– Attól tartok, nem.
Alex leeresztette a karját.
– Elengedted?
– Nem volt más választásom – felelte rá Aiden szárazon. –
Elfelejtetted ezt a Seth már isten dolgot?
 Alex megállt, a homlokát ráncolta.
– Kifordítva van rajtad a pólód.
Hát persze hogy úgy volt.
Az ajtók sorban kinyíltak a folyosón, Deacont és Luke-ot vettem
észre. Élesen beszívtam a levegőt, hátraléptem. A fény villogása
abbamaradt.
– Mennyi ideje ment el?
– Hát már hiányoztam?
Elakadt a lélegzetem, megfordultam. Seth állt az ajtó előtt. Nem
gondolkodtam. Hátrahúztam a karomat, és amennyire csak bírtam,
gyomron vágtam.
Seth hangos hörgéssel nevetett fel, ahogy előrehajolt.
– Istenek!
– Mit műveltél? – kértem számon, de amikor kiegyenesedett,
akkor néztem meg jól. Halvány zúzódás volt az arcán. A szája
felrepedt, a pólója… A pólója szegélye kormos volt. – Mi történt az
arcoddal… és a ruháddal?
– Ne aggódj, a tökéletes arcom meg fog gyógyulni! – felelte erre
vigyorogva, mint akinek nem is fáj.
A fejemet csóváltam.
– Seth…
Eltűnt a vigyor az arcáról.
– Meg kellett tennem, Josie.
– Nem, nem kellett – suttogtam. De kit is akartam átverni? Egy
pillanatig is elhittem, hogy Seth nem megy Hüperión után? Dehogy.
Lecsuktam a szemem. – Hüperión halott?
– Az. És néhány elszenesedett daimón is, akik épp akkor másztak
elő egy lyukból a föld alól. – Néhány másodperccel később már
éreztem is Seth kezét az arcomon. Tisztában voltam azzal, hogy
közönségünk is akad, megmerevedtem, ahogy felém hajolt, és a
homlokát az enyémhez érintette. – Tudom, hogy kiakadtál, és
csalódott vagy. Sajnálom. De nem élhetett. Többé már nem. Kizárt
volt.
Megborzongtam, mert egyrészt megkönnyebbültem, hogy
Hüperión nincs többé, de a lehetséges következmények
megrémisztettek.
 g
Mi fog történni? Hüperión fontos szerepet játszott. És ekkor
eszembe jutott. Felkaptam a fejemet, kipattant a szemem.
– Mitchell? Megtal…?
Seth a fejét rázta.
– Sajnálom. De nem… nem élte túl.
– Ne! – suttogtam, és el sem tudtam hinni. – Még életben volt.
Életben kellett lennie.
Seth barna szeme az enyémet kereste.
– Psychi mou, már jó ideje nem élt.
Könnyek marták a torkomat. Nem tudom, miért érintett meg ez
annyira, de nagyon elkeserített, hiszen annyira fontos lett volna
megmenteni Mitchellt. Nem érdemelte meg azt, amit kapott. És hogy
így kellett meghalnia? Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.
Seth mondott valamit, és a következő pillanatban már a szobában
voltunk ismét, az ágyon. Az ölében ültem, szorosan átölelt.
– Sajnálom! – mondta. – Nem a te hibád, Josie. Nem tudtad volna
megváltoztatni.
Ebben nem voltam annyira biztos. Ha talán hamarabb eszembe
jut az a teherautó.
– Kérlek! – Seth felemelte az államat, hogy a tekintetünk
összetalálkozzon. – Nem neked kell magaddal cipelned a
bűntudatot. Hüperión tette vele. A titánok. Nem a te hibád.
Hiába hajtogatta ezeket a szavakat újra és újra, semmi nem
változtatott azon, ahogyan éreztem. A keserű érzésen túl, hogy
Mitchell meghalt, még az is aggasztott, hogyan fogjuk tudni így
elvermelni a titánokat? Seth nem ölheti meg mindegyiket. Az ég
tudja, mi folyik most a világban, még úgy is, hogy abbamaradt a
földrengés.
Reszketve szívtam be a levegőt.
– Most mi lesz?
Seth a tenyerébe fogta az arcomat, árnyék suhant át az arcán.
– Tudom, hogy nem lesz könnyű. Nem tudok mindent, ami
történni fog, de egyben biztos vagyok,
– Miben?
– Többé már nem kell félned Hüperióntól vagy bármelyik titántól.
A gyerekünknek nem kell azon aggódnia, hogy nincsenek rendjén a
 gy gg gy j
dolgok – mondta Seth, és a másik kezét a hasam alsó részére
helyezte. – Mert ennek mi véget fogunk vetni. Majd mi rendet
teremtünk a gyermekünk számára.
– Együtt?
Seth ajka az állam ívét érintette. Megállt, hogy puszit adjon a
lüktető érre, majd így szólt:
– Együtt.
Lecsuktam a szemem, közelebb húzódtam hozzá. Nem akartam
belegondolni abba, hogyan fogjuk mindezt megállítani. Ott és akkor
csakis magunkra akartam összpontosítani. Arra, amit korábban
éreztünk, mert az csodás melegséggel töltött el.
Talán mindezek miatt rémes alak lettem. Annyi volt a halál, és
tudtam, hogy továbbra is sok lesz. A világnak e kis szegletén túl
változnak a dolgok. Fogalmunk se volt, mi lesz a következő órában.
A világ megpróbálhat ránk omlani, és mindazokra, akik fontosak
nekünk. De mi küzdeni fogunk. Egymásért, a gyermekünkért és a
barátainkért. És a következő napon valószínűleg ismét egy gyomrost
adok Sethnek. Nagy eséllyel ismét mérges leszek rá, amiért
Hüperión után ment. De még mindig szerelmes voltam belé, ezért
aztán majd ezen is túl leszünk.
A pillanat… csakis a pillanat volt a miénk.
Seth ajka rátalált az enyémre, a csókunk elmélyült. Mindig volt
valami abban, ahogy megcsókolt. Mintha az lenne az első é$ az
utolsó. Semmi kapkodás, semmi sietség. Még ha soha nem is mondta
volna, hogy szeret, ez a csók akkor is elárulta.
De ő ki is mondta azokat a szavakat.
Átkaroltam a derekát, arcomat a mellkasához nyomtam. Seth
keze fel-le simogatta a hátamat a gerincem mentén. De ekkor
hirtelen kinyitottam a szemem, mert belém nyilallt a felismerés.
Eszembe jutott.
Nagy levegőt vettem, és hátrébb húzódtam, ahogy a feszültség
belemarkolt a mellkasomba. Azóta voltak próféciáim, amióta
Apollón felszabadította a képességeimet. A legtöbb afféle
figyelmeztetésként szolgált a jövővel kapcsolatban.
– Josie?
 A tekintetem visszasiklott Seth arcára, miközben a hitetlenség
jeges érzése száguldott végig az ereimben. Belém csapott a
felismerés, hogy Caleben kívül mást is láttam az úgynevezett
álmaimban. Többet is hallottam annál, mint amire Atlasz
figyelmeztetett, hogy eljön értünk, és hogy egyikünk meghal. Valami
mást láttam. Többször is, és már tudtam, hogy nem álom volt.
A saját halálomat láttam.
Épp úgy, ahogyan Atlasz eljött, és elvette Szolósz életét, ahogy
láttam Calebet előttem állni, holott még soha nem találkoztam vele
korábban, azt is tudtam, hogy ez a prófécia is valósággá válik majd.
És úgy, ahogyan azt Seth ígérte. Még fogalma sem volt róla, de
együtt fogunk szembenézni vele.
 Köszönetnyilvánítás
Elsőként szeretnék köszönetet mondani az ügynökömnek, Kevan
Lyonnak, és a külföldi jogokkal foglalkozó ügynökömnek, Taryn
Fagernessnek, amiért mindent megtesznek, hogy a könyveim minél
több kézbe eljuthassanak. Hatalmas köszönet az én jó öreg
szerkesztői csapatomnak, akik ezt a könyvet formába öntötték,
valamint Christine Borgfordnak a Type A Formattingtól, amiért ilyen
varázslatos munkát végzett. Szeretnék köszönetét mondani továbbá
Drew Leightynek, mert ő volt a legelképesztőbb Seth, akit kérhettem
volna, és Brooke DiTulliónak, hogy ilyen csodálatos arcot
kölcsönzött Josie-nak a borítóra. Szintén nagy köszönet jár az Okay
Creations-nek a borító megalkotásáért, és az E. J. Photographynek a
fantasztikus fotókért.
Nem jött volna létre semmi mindezekből a következő emberek
támogatása és barátsága nélkül: Stacey Morgan, Stephanie Brown,
Hannah McBride, Sarah J. Mass, Andrea Joan, Laura Kaye, Jillian
Stein, Liz Berry, Jay Crownover, Kathleen Tucker, Cora Carmack, Jen
Frederick és még sokan mások. Természetesen köszönöm a
családomnak és Lokinak is… No, meg Dieselnek. Nem igazán
tudom, miért mondok köszönetét a kutyáknak, de ne is kérdezzétek.
Végül pedig köszönöm nektek, olvasóim. Sokan közületek a
sorozat legeslegeleje óta velem vagytok. Vannak, akik csak Seth
utazásánál csatlakoztak. Nélkületek semmi értelme nem lenne
mindennek. Mindenkinek, aki olvassa, és mindenkinek, aki
véleményt mond róla – köszönöm!
 Tartalom
1. FEJEZET
SETH
2. FEJEZET
JOSIE
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
SETH
JOSIE
7. FEJEZET
8. FEJEZET
SETH
9. FEJEZET
JOSIE
10. FEJEZET
SETH
11. FEJEZET
JOSIE
12. FEJEZET
SETH
13. FEJEZET
JOSIE
14. FEJEZET
SETH
15. FEJEZET
JOSIE
16. FEJEZET
17. FEJEZET
SETH
JOSIE
18. FEJEZET
SETH
19. FEJEZET
JOSIE
20. FEJEZET
SETH
21. FEJEZET
JOSIE
22. FEJEZET
23. FEJEZET
SETH
24. FEJEZET
JOSIE
25. FEJEZET
SETH
JOSIE
26. FEJEZET
27. FEJEZET
SETH
28. FEJEZET
JOSIE
29. FEJEZET
SETH
JOSIE
30. FEJEZET
SETH
JOSIE
31. FEJEZET
32. FEJEZET
SETH
33. FEJEZET
JOSIE
34. FEJEZET
SETH
35. FEJEZET
JOSIE
Köszönetnyilvánítás