A zseniális gitáros-énekes, zeneszerző és szövegíró, a BEATLES

megalapítója, a tehetséges író és rajzoló, a világszerte ismert békeharcos

fantasztikus életét és tragikus halálát mutatja be ez a regény, amely a XX.
század egyik tipikus hősét állítja az olvasó elé. A kiváló tehetségű, de
műveletlen, örökkön éhes szeretetvágyát agresszív pökhendiséggel leplező,
egész életén át, minden szerelmében az elveszített anyai gyöngédséget
kereső művész szándékai, szenvedései és kudarcai csakúgy megjelennek a
kötet lapjain, mint a világhódító sikerek színe - és fonákja. Ez a negyven
évet élt, szörnyűséges kábítószer- és alkoholkalandok mélyeit is megjáró,
fékezhetetlenül szabados „vezér” - csodálatos zenei gazdagságú dalok
tucatjait szülte világra, s hagyta örökbe utókorának. John Lennon olyan
bálvánnyá vált az ifjúság, az apák nemzedékével mindig
szembefordulni kész fiatalság szemében, aki még hosszú ideig
megmozgatja majd a kamaszok és ifjú emberek képzeletvilágát.

Róla szól ez a könyv, John LENNON-ról, aki 50 éve született, s akit 10 éve
ölt meg egy őrült gyilkos merénylete. A kettős évforduló ad különös
aktualitást a kötetnek, amelyet számos - ritkán látható - fénykép illusztrál.

MOLNÁR IMRE

NÉPSZERŰBB JÉZUS KRISZTUSNÁL?!

TARTALOM
MILLIOMOS LESZEK!
PÚPOS GYEREK A PRÉS ALATT
A KIKÖTŐ TAPSOLNI KEZD
JÓL ÉRZEM MAGAM
A JANUS-ARCÚ SZERELEM
VÉNUSZ BARLANGJÁBAN
A SÁRGA VÁMPÍR KARMAI KÖZT
SZILÁNKOKBAN A TÜKÖR
DE PROFUNDIS
TALÁN ELKEZDEM ÚJRA
PISZTOLYLÖVÉSEK AZ ÉJSZAKÁBAN
NÉPSZERŰBB JÉZUS
KRISZTUSNÁL?!
JOHN LENNON REGÉNYE

TINÓDI KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 1990

Fotómontázs: HORVÁTH ENDRE

LANTOS KÖNYVEK 6

Kiadta a Tinódi Könyvkiadó

Felelős vezető: MOLNÁR IMRE igazgató

A szedés MOHAROS LÁSZLÓ fényszedő műhelyében készült

Nyomta az Athenaeum Nyomda, 90.0499

Felelős vezető: SZLÁVIK ANDRÁS vezérigazgató

COPYRIGHT © MOLNÁR IMRE, 1990

A borító ILLYÉS ÉVA munkája

Műszaki szerkesztő ERDÉLYI JUDIT

Készült 17,5 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 7870 016

ISSN HU 0238-7727
TARTALOM
Milliomos leszek!

Felröppen a fióka

Púpos gyerek a prés alatt

A kikötő tapsolni kezd

Jól érzem magam

Janus-arcú szerelem

Vénusz barlangjában

A sárga vámpír karmai közt

Szilánkokban a tükör

De profundis

Talán elkezdem újra

Pisztolylövések az éjszakában
MILLIOMOS LESZEK!
Mr. Flaherty-t nem szerették a környékbeli gyerekek. A külvárosi szatócs
nem is volt különösképpen szeretetre méltó. Sántasága, örökkön összevont
szemöldöke, kellemetlenül recsegő hangja külön-külön is oka lehetett a
srácok hagyományos ellenszenvének, így együtt azonban a látvány
kétségkívül barátságtalan és modortalan emberre vallott.

John kiváltképpen nem szívelte Mr. Flaherty-t. Ennek azonban nem a

kereskedő kedélytelen megjelenése, még kevésbé goromba, gyermekfaló
házsártossága volt az oka. Ó, nem. John ugyancsak szokva volt az efféle
viselkedéshez, ezt ítélte normális emberi magatartásnak. John
egyszerűen gyűlölte Mr. Flaherty-t. Valahányszor, iskolába menet vagy
iskolából hazafelé tartva megálltak a minden jóval gazdagon felékesített
szatócskirakat előtt, John - miközben éppenúgy megbámulta
az ínycsiklandozóan kiállított hússzeleteket, pástétomokat, konzerveket,
mint társai - ökölbe szorított kézzel csak ennyit vakkantott a bolt -
áttételesen a tulajdonos - felé:

- Dögölj meg, Mr. Flaherty, lehetőleg cipőben.

John ugyanis úgy képzelte magában, hogy a boltban reggeltől estig szalámit
zabáinak, teát isznak, szivaroznak és jobbnál jobb kompotokat falnak,
csokoládét és pralinét szopogatnak a milliomos tulajdonosok - a gazdagok!

- Idesüss, Johnny, új rágógumi! - mutatott a kirakat egyik sarkába Pete, az

öttagú „csapat” legmagasabb tagja, John barátja és fegyvertársa minden
bajban. - Mentás ízesítésű - betűzgette nem minden nehézség nélkül az
aranyozott sztaniolpapírt.

- Nem lenne rossz belekóstolni, mi, haver? -ábrándozott a pöttöm termetű,

kövér és lassú beszédű Nigel, az osztály legjobb sakkozója, nagyot nyelve.
Nigelék ugyanis nagyon szegények voltak, még Johnéknál is sokkal-sokkal
szegényebbek.
- Ha volna kedvem rá, meg is kóstolnám - jelentette ki hűvös
egyszerűséggel John, pedig az ő szájában is összefutott a nyál. - Persze,
azért én inkább elszívom ezt a Chesterfieldet - húzott elő zsebéből egy
hosszú, karcsú cigarettát és mesterkélt, nagyúri mozdulatot tett vele.

- Hogy aztán megint összerókázd a nadrágodat, mint a múltkor - szállt

szembe Johnnal Trevor, a kákabélű, de kártyatrükkökben
verhetetlen fiúcska, John padtársa.

- Hülye - szögezte le John a véleményét tömören -, az nem Chesterfield

volt, a Chesterfieldtől nem is lehet rókázni. Bebizonyítsam?

- Elég az ostobaságból - vetette közbe Peter -, ha annyira bizonyítani

akarsz, találok én komolyabb dolgot is neked vagy annak, akinek van
elég vér a pucájában. Érdekel?

- Ki vele - adta John a szenvtelent -, de annyit mondhatok már előre is,

hogy számomra nincs lehetetlen. - John úgy pillantott körül, mint a bűvész,
amikor sikerrel bemutatta legnagyobb trükkjét, s a közönség tapsát várja.

- Áh, nem is mondom, meggondoltam. Túl veszélyes. - Pete nagyon jól

számított.

- Mi az, hogy veszélyes?! Te csak mondd az ötletedet, a többi a nagyok

dolga! - adta a bankot John, s egyszerre különös izgalom fogta el.

- Dehogyis mondom, bolond volnék. Hogy aztán majd én legyek a hibás.

Nyavalyát.

- Ne légy ostoba, Pete. Ha Á-t mondtál, mondjál B-t is - avatkozott a

szópárbajba Trevor is. - De csak akkor beszélj, ha tényleg van benne pláne.
A többi pedig John dolga.

- Idefigyelj, Pete! Ha azt hiszed, hogy velem packázhatsz, nagyon tévedsz

- ragadta meg ekkor John a nálánál megtermettebb, bizonnyal erősebb fiú
grabancát, de olyan hévvel, hogy Pete ösztönösen visszahőkölt. - Most már
beszélj, különben velem gyűlik meg a bajod - folytatta John az oly sokat
látott-hallott-képzelt hős, Tom Mix modorában.
- Hát, jó, te akartad, a te dolgod, te bánod -szabódott álságosan Pete -, de
aztán én nem szóltam semmit, értjük?!

- Ki vele végre, aztán majd meglátjuk, mennyit ér.

Pete karjának kanyarító mozdulatával néhány méterrel odébb csalta a

társaságot Mr. Flaherty boltjától. A szomszédos ház kapualjába terelte őket,
óvakodva körülkémlelt és csak utána kezdte rá:

- Figyeljetek. Mi lenne, ha... mondjuk... John megpróbálna csenni egy

csomaggal ebből az új rágógumiból? Tíz darab van benne, kettő is
juthatna fejenként...

- Hülyeség. Ez volt a nagy ötlet?! Húzd le magad, bátor akarsz lenni a más
bőrére?! - a fiúk összevissza hurrogtak, csak John hallgatott leszegett fejjel.

- Oké, Pete. Meglesz. Hanem most átveszem a parancsnokságot. Ha

mindenki azt teszi, amit mondok, megszerzem a rágót, meg én.
Ismertetem a haditervet - merevedett hirtelen a megboldogult Lee tábornok
filmbeli pózába -, füleljetek. Aki betojik, hazamehet, aki marad, az
megérdemli a rágót. Nos: egyszerre megyünk be a boltba, ott
én különválok. Ti lefoglaljátok a vén gazembert a bolt hátsó felében,
közben én elöl elintézem a dolgunkat. Az a legfontosabb, hogy abban a
pillanatban hívjátok magatokhoz, amikor a szememmel csippentek. Oké?

- Baj lesz ebből, fickók, ne hülyüljünk, menjünk haza békén - kezdte rá

Trevor. - A bátyám ugyanis...

- Tojok a bátyádra, ha tudni akarod - torkolta le John haladéktalanul.

Kezdett a dolog tetszeni, határozottan jó kis buli lesz. Majd ad ő a vén
szaros Flahertynek. Majd ő megmutatja, hogy végbeviszi, amire
vállalkozott. De végbe ám. - Ha félsz, leléphetsz, de akkor a színedet se
lássam többé.

- Szó sincs arról, hogy félnék, bár jobb a békesség. De ha megcsináljuk a

balhét, veletek tartok. - Trevor elszégyellte magát, mert igenis félt.
Amikor négyen betódultak a bolt ajtaján, együtt éppen annyi idősek voltak,
mint a velük szemben fölmeredő, ötvenes Mr. Flaherty.

Hárman mindjárt elhúztak a bolt hátsó vége felé s különféle konzerveket

kezdtek mustrálgatni. John a bolt elejében maradt, az új rágógumi közvetlen
közelében. Mr. Flaherty egy pillanatig habozott, aztán a nagyobb
csoporthoz csatlakozott, de tapasztalt pillantása végigsiklott John
tétován álldogáló alakján is.

- Tessék mondani, Mr. Flaherty, mennyibe kerül ez a marharagu-konzerv

meg ez a babfőzelék itt? - kezdte rá Pete, felfogva John apró mozdulatát.

- Lám csak, mindjárt megmondom... - felelte Mr. Flaherty és vizsgálgatni

kezdte a konzervet.

John pedig cselekedett, akár a villám. Máris tenyerében érzi az aranyos

sztaniol sima bőrét, most pedig villámgyorsan kifelé. A fene...

Úgy bukott át egy, a semmiből elé meredő lábon, hogy kishíján a nyakát
szegte. Mire a megrökönyödésből egy kicsit összeszedte magát, társai már
az ajtón iszkoltak kifelé eszeveszett gomolyban, vissza sem tekintve, az ő
nyakát viszont egy roppant méretű, hideg, száraz tenyér szorította minden
tervet lelombozó erővel.

- Hohó, fiatalember, attól félek, elmulasztotta a fizetést - nézett le reá a

magasból egy szőke, rikítóan szeplős óriás. A nyakát szorító kéz ennek
a testnek a nyúlványa volt. John hirtelen nem tudta, mit mondjon, de aztán
észbekapott.

- Dehogy, dehogy Mr... izé... Nem is tudtam,

hogy más is van az üzletben. Különben is...

- No, nézd csak... hát te vagy az? - Mr. Flaherty úgy üdvözölte, mint régi
ismerőst. - Azt hiszem, te vagy az a jó firma, aki a múltkor betörte a
szomszéd utcában Mrs. Pennyman kirakatát. Vagy tévednék? Ugye, nem?
Hát, persze, hogy nem... Csak most valahogy nem sikerült kereket oldanod.
Igaz? - Mr. Prisoner majd telefonál a rendőrségre. Ugye, jó lesz? Hát,
persze, hogy jó lesz... Addig itt biztonságban leszel.

- Igen, uram, máris intézkedem, csak tartsa addig ezt a kis fenevadat, de
szorosan, hogy meg ne ugorjon.

John már ugrott is, azazhogy ugrott volna, mert Mr. Prisoner lába ismét
felbuktatta. - Tessék engem elengedni, nekem haza kell mennem... Tessék
azonnal elengedni, az én apukám bokszoló, nehézsúlyú bajnok! Jaj annak,
aki egy ujjal is hozzám ér!

Mr. Flaherty azonban nem méltányolta John előjogait, s éppolyan szorosan

fogta a karját, mint a vörös-szeplős a nyakát. Aztán megérkezett Mr. Collins
a rend éber őre, az ügyeletes „Bobby”.

John érezni kezdte, hogy szorul a kapca, felismerte, hogy nehéz

kutyaszorítóba került, amelyből nem szabadulhat egykönnyen. Ösztönei
megsúgták, hogy most nagyon össze kell szednie magát, különben baj lesz,
komoly baj. Márpedig Mimi néni nem tudhat meg semmit... Leszegte fejét,
de szempillái közül felsandított a termetes, nehéz léptű, nagy bajuszos
rendőrőrmester pirospozsgás ábrázatára. Ettől egy kicsit lehiggadt,
megérezte, hogy jó szívű ember lesz bírája. De nyomban azt is fölfedezte,
hogy a rágógumicsomagot még mindig a markában tartja, s ettől kiverte a
verejték. Le kellene rakni, hiszen ez a bűnjel! De nem mozdulhatott Mr.
Flaherty kövérkés, erős kezéből.

- Na, fiam, beszélj. Én nem hiszem, hogy te nem akarod kifizetni azt a
rágógumit. Ugye, ez csak félreértés?

John megérezte, hogy a rendőr segíteni akar. Hiszen ha kifizeti, nyilván

nyomban el is engedik. Igen, de miből?

- Hát... tetszik tudni... Most éppen, nincs nálam... Ugyanis, ugyanis... az

utolsó pennyt is gyógyszerré költöttem. Ugyanis szegény nagybeteg
nénikémnek kellett gyógyszert vennem, de sajnos, a gyógyszert
elveszítettem valahol... ezért vigasztalásul egy csomag rágógumit akartam
vinni, hogy meg ne verjen...
- Nagybeteg nénikéd? Netán bokszbajnok édesapád?! - Mr. Collins, ez a
kölyök úgy hazudik, mint a vízfolyás. Azt hiszem, be kell kísérnie a
kapitányságra - hunyorított Mr. Flaherty a rend őrére. Mr. Prisoner, a segéd,
közben már újabb vásárlók kiszolgálása céljából odébb vonult, úgyhogy
John ellenségeinek száma csökkent.

- Gondolja, Mr. Flaherty, hogy odabent ki tudjuk szedni belőle az

igazságot? Mert akkor bekísérem és átadom a vallatóknak. - Mr. Collins
sem ment a szomszédba egy kis turpisságért. John agyában azonban
csapdosni kezdtek a villámok. - Ha bevisznek, alighanem megkínoznak,
talán Mimi nénit is értesítik, sőt, Mr. Pobjoy, az a szenteskedő hülye is
megtudja, akkor pedig... Brr... Egyszerre nagyon rosszkedvű lett. Sejtette,
hogy nehéz percek, esetleg napok leselkednek rá. Hacsak ...

- Kérem szépen, Mr. Bobby, tessék engem elengedni... ugyanis... nekem

nincs is apukám, sem anyukám... én teljesen árva vagyok... árva gyerek...
aki mindenkinek csak a lábakapcája, akit senki sem simogat meg
szeretettel... akire - John hangja itt elakadt, a fiúcska keserves, szinte
hisztérikus zokogásban tört ki, amely egész testét megrázta. - Engem senki
sem szeret, nekem senki sem vesz ajándékot, rágógumit... Legjobb volna,
ha meghalnék... - Ismét zokogásba fulladt panasza, pompás, folyamatos,
szívfacsaró zokogásba. John teljesen átadta magát a heves rázkódásnak,
maga is elhitte, amit mondott...

- Jól van, kölyök, elég legyen. - Mr. Flaherty, akinek soha nem volt
gyermeke, egészen elérzékenyült. - Mr. Collins, rendben van minden,
kifizette a fiúcska, én tévedtem. Köszönöm, de minden rendben van, igazán
rendben. - Cinkos szemvillanást váltott a megtermett rendőrrel, akit
ugyancsak levett a lábáról a zokogó kisfiú. Csak a hórihorgas, vörös-szeplős
Mr. Prisoner kiáltott oda gúnyosan: - És hol az a bokszbajnok apád? Mi?!

- Ne tessenek rám haragudni... kérem szépen... annyira magányos és

elhagyatott vagyok, hogy kitaláltam magamnak egy bokszbajnok apukát,
hogy ne bántsanak... De én igazán... - John ismét leghatásosabb fegyverét, a
testrángásokkal kísért zokogást vetette be, s ezúttal cl is döntötte
a „mérkőzés” kimenetelét.
Mr. Collins maga sem tudta, mitévő legyen. Tudta, hogy a gyerek hazudik,
de érezte, hogy a zokogás mélyén fájdalmas igazság lapul.

- Rendben van, most az egyszer még elviheted az irhádat, de ha még

egyszer a kezembe kerülsz, ha csak a legkisebb panaszt is hallom rád,
menthetetlenül bekísérlek, s akkor jobb lett volna meg sem születned. Értve
vagyok?

John tudta, hogy nyert. Ez a menet az övé lesz végül is. Óvakodva
feltekintett, sűrűn ömlő könnyein át csupa résztvevő arcot látott. -
Nyertél, Johnny, még egy kis kitartás és megszabadulsz... - Hangosan
azonban csak ennyit nyögött ki: - Igenis, értettem...

Kezében a rágógumival, lehajtott fejjel, bűnbánó ábrázattal somfordáit ki az

üzletből, elvonulva Mr. Prisoner, a segéd gunyoros mosolya előtt.

A bolt előtt ott rostokolt két búzaszőke copfjával, kisírt szemekkel Sally.

- Nem tudtam eliszkolni a többiekkel, mindenképpen meg akartalak várni,

hogy osztozzam sorsodban, ha a végzet úgy kívánja - fejtette ki töredezetten
a kislány, és úgy simogatta végig búzakék szemével Johnnyt, hogy a vak is
láthatta: kis szíve mélyéig vele érez.

- Rendben van. Okos csaj vagy. De most lépjünk olajra sürgősen, nehogy
meggondolja magát a zsaru.

A sarkon túl, amint arra fogadni lehetett, ott leskelődött a banda: Pete,
Nigel, Trevor. Éppen arról tanácskoztak, mi lesz, ha John beköpi őket is.
Arra nem is számítottak, hogy a fiú bántatlanul megúszhatja. Pete lelkét
pedig valami kellemetlen, szúrós érzés borzolgatta: a lelkiismeret-furdalása.
Nagy ovációval fogadták az érkezőket, ugráltak, nevetgéltek, táskáikat
rugdosták; egyszóval: minden a rendes kerékvágásba tért.

- Ne haragudj, John, barom voltam. Kell a fenének az a rágógumi - szólalt

meg végül Pete, néhány nagyobb nyelés után.

- Te tisztára lökött vagy, haver - nevetett John, és diadallal égnek emelte a

rágógumis csomagot, amelynek aranyos sztaniolján megcsillant a
déli napsugár. - Ezért mentem vagy nem ezért? Nos, amiért bementem, azt
el is hoztam!

- Hurrá! Hurrá! - Trevor, Nigel és Pete kórusban ünnepelték az áldozatot,

akiről, íme, most derül ki, hogy: hős, hogy: győztes!

- De azt meg kell hagyni: gyáva trógerek vagytok. Úgy ott hagytatok,
mint Szent Pál... Nem is érdemlitek ezt a finomságos, rágóságos
gumiságot... - John már tépte is a kis csomag aranyos borítását és
testvériesen elosztotta a tíz apró szeletet, kettőt-kettőt adott mindenkinek,
Sallynak is, természetesen. - Az egyetlen igazi férfi köztetek: Sally; egyedül
benne volt annyi bátorság, hogy a bolt előtt várjon meg. Jutalmul egyedül
vele fogom elszívni a Chesterfieldet, holnap, suli után. Oké, Sally?

A kislány szinte ájult volt a boldoságtól, csak némán intett igent. Igaz, hogy
szája már tele volt a pompás, ízletes rágógumival...

Lassan széledni kezdett a társaság, John „kivételesen” megengedte, hogy

Sally elkísérje egy darabon, a többiek pedig elindultak a szélrózsa tájai felé.
A kikötőváros friss sós illattal telt meg: a szél a tenger felől fújt, valahonnan
távolról elmosódott harangszót sodort a szellő. Békességes szeptemberi
verőfényben ballagott egymás mellett a két kisgyerek.

- Johnny, én a végsőkig is kitartanék melletted, de azért... muszáj lopni?

Megver az isten. - Sally szinte akarata ellenére mondta ki gondolatait. Tudta
ugyanis, hogy Johnnak nem lesz kedvére való ez a beszéd. Nem csalódott.

- Mit prézsmitálsz itt nekem, te szent-lyukú. Ki ver meg? Csak a zsaru ne

verjen meg, a többi nem számít. Érted?! Ilyen hülyeségeket pedig ne fecsegj
nekem, mert biz' isten képentöröllek.

Sally szeme gyanús fénybe borult, ezt pedig John végképp nem
szenvedhette, hiszen saját könnyeit juttatta eszébe, melyeket Mr. Flaherty
boltjában hullatott. Titokban szégyellte ugyanis, hogy könnyeivel „váltotta
meg” magát, még szerencse, hogy a srácok nem tudnak róla...

- Te, Sally, ha itt nekem bőgni kezdesz, én nem tudom, mit csinálok
veled! Hallod, te kis hülye?! Eredj innen a fenébe, bőgj az anyádnak,
odahaza!

John sarkon fordult és otthagyta a csöndesen szipogó kislányt. Haragudott a

fruskára, legszívesebben agyba-főbe verte volna... Sejtette, hogy csak
valami brutális tettel lehet úrrá a lelkében minduntalan megnyilatkozni
vágyó gyöngédség, támaszkeresés, magát átadni vágyás gyanús érzelmein...
Már pedig ő, a nagyra, a legnagyobbra hivatott: John Lennon, ő, soha nem
gyöngülhet el holmi ragacsos érzésektől... Nem ismerte még magát, de a
gyöngédség vágyát, feltörő szökőkútját mindig valami fenyegetésként,
veszedelemként élte át, amelytől menekülni és óvakodni kell. Pedig milyen
jó lenne gyöngéden odabújni Juliához... Egyszerre észbe kapott. Mit
vacakolok itt ostobaságokkal, hiszen iszkolnom kell hazafelé, délután jön
Julia! Hát, persze! Juli-anyám! Gyerünk!

- Elteszem az egyik rágót Juliának - döntötte el hirtelen magában biztosan

örülni fog neki. -Átsuhant ugyan a gondolatán, hogy Julia nemigen örülne,
ha megtudná, hogyan tett szert az ajándékra, de elhessegette magától a
kellemetlen gondolatot, sőt: elhatározta, hogy igenis elmond mindent az
anyjának. Ez a gondolat meg is nyugtatta egy kicsit. Ábrándozva ballagott
hazafelé, agyában mindenféle gondolatok kerengtek.

- Milliomos leszek, ha törik, ha szakad. Milliomos. Tíz, száz olyan boltom

lesz, mint Mr. Flahertynek. Hegyeket rakok a kirakatba
rágógumiból. Juliának, Mimi néninek és talán Sallynak is, igen, nekik
mindenből szabad majd venni, amennyit csak akarnak. Lesz majd egy
csodálatos csupa króm autóm, talán Rolls Royce, és lesz egy kis fürge
Austinom is. Meg hajóm... - Minden átmenet nélkül Fred jelent meg szeme
előtt, az apja. Látta magukat, amint kéz a kézben ballagnak, hol is, talán
Blackpoolban, és arról szövögetik terveiket, hogy uccu neki, kivándorolnak
Új-Zélandba. John szájában szinte balzsamosan pezsgett ez a szó: Új-
Zéland, érezte közben Fred-apu átható virginia-dohány illatát, beszívta a
ruhájából áradó tengeri sós levegőt. - Istenem, hova tűnt el... Miért
nincs nekem apám? És Julia? Ő talán igazából az anyám?

Akkor miért látom csak sátoros ünnepekkor? S mire egy kicsit

belemelegedhetnénk a beszélgetésbe, miért siet el mindig? És hova megy?
Azért - olyan jó, amikor meglátogat. Igaz, semmi bajom Mimi nénivel,
kedvelem is az öreglányt, de hát ez mégis olyan más. Sebaj, ha milliomos
leszek, építek egy óriási, de nagyon Óriási házat, amelyben együtt élünk
majd mind: Julia, Fred-apu, Mimi néni, Pete, Nigel, Trevor - esetleg Sally
is... bár ez nem biztos. Nem kell a pisiseket nagyon kényeztetni, nehogy
elszemtelenedjenek.

Észre sem vette, közben hazaért. A sarki gyógyszertár emblémája, a serlegre

tekergőző nyeszlett kígyó látványa kiragadta az ábrándok világából,
s ráébresztette, hogy nemsokára megölelheti Juli-anyut, a világ legszebb és
legokosabb női lényét...

- Hol csavarogtál megint, akasztófára való?! -sápítozott Mimi néni, de

közben úgy szorította magához Johnnyt, mint valami megtalált kincset. -
Feledted talán, hogy mindjárt itt lesz anyád?! Most aztán kapkodhatunk.
Mert holtéhesen, ilyen koszosan és kócosan nem engedlek a szeme elé, erre
mérget vehetsz. Na, futás, kezet mosni, fésülködni, aztán gyorsan kapd be
ezeket a szendvicseket. Talán még lesz rá idő, hogy fölkaphasd a sötétkék
ünneplőt. Gyerünk!
A „rosszposztó kölyök"

Mimi néni mindenki másnál jobban szerette, persze jobban is irigyelte

húgát, Juliát. Benne látta megtestesülni mindazt a mérést és határozottságot,
ami belőle hiányzott. - Ó, Julia, neki aztán minden sikerül, neki a sár is
arannyá válik a kezében - szokta mondogatni a szomszédoknak, ha
reá fordult a szó. Természetes hát, hogy örömmel vállalta John nevelését -
saját kisdede nem lévén. Meg aztán az a pénz is jól jött a
megélhetéshez, amit Julia adott - bármily rendszertelenül is. Maga sem
tudott róla, de lelkében Mimi mindig különösen ki akart tenni magáért, ha
Julia jött látogatóba. Szerette volna, ha John elsősorban őt, az igazi nevelőt
tekintené első számú hozzátartozójának, ezt azonban sohasem sikerült
elérnie. Amint megjelent Julia, Mimi nyomban és teljesen háttérbe szorult.
Anya és fia úgy estek egymásnak, mint két kölyökkutya. - Semmi
komolyság nincs bennük! Juliának soha nem nő be a feje lágya - morogta
kárvallottan ilyenkor. Azt még csak megemésztette volna, hogy Julia úgy
váltogatja barátait-szeretőit, mint más a fehérneműt, azt azonban, hogy John
ilyen feltétel nélkül Juliát válassza, nagyon nehezen viselte el.

- Kész vagy végre, rosszposztó? Mutasd magad!

- Mimi néni egy pillanat alatt krémmé lágyult a sebtiben kimosakodott,

makrancos fürtű, éles tekintetű, szemtelenül jóképű legényke láttán.

John még az utolsó szendvics lenyelésével küszködött, de sötétkék

öltönyének zsebében már ott lapult az anyjának félretett rágógumi. - Mimi
néni, ne tessék megmondani anyunak a kirakatablakot, sem az iskolai
lógásokat, sem az intőt... Meg tetszik látni, megjavulok, s év végére a
bizonyítvány is rendben lesz. Ne szomorítsuk meg Juliát, ha nem muszáj... -
Minden huncutságát, nyílt tekintetének minden sugarát Mimi nénire
összpontosította, mert mindennél fontosabbnak tartotta, hogy Julia - így
hívta mindig, mióta az eszét tudja - csak jónak, deréknek, rendesnek
láthassa őt: a fiát.

- Hát, majd meglátom, de aztán te is viseld jól magad, különben...

John szíve szinte kiszakadt, akkorát ugrott, amikor megszólalt a csengő.

Mimi néni ment ajtót nyitni, John a szó szoros értelmében ugrásra készen
állt, hogy anyja nyakába vesse magát, amint megjelenik az előszobaajtóban.

- Hol van az én kis hercegem? Az én mindenem? - Ez a hang! Ez az

idegesen vibráló, mégis tiszta csengés! De mi ez? Idegen férfihang
keveredett a tiszta csengőcsobogásba. John lába a földbe gyökeredzett. - Ő
az, Julia-anyu!. De nem egyedül.. John legszívesebben elsírta volna magát...

Aztán mégis ott csüggött anyja nyakában és csókolta, szorította az ő édes,

hódító illatú, elegáns Juliáját. - Édes... édes anyucikám... csakhogy
itt vagy...

- Jól van, jól van, te vadember, azért ne verj le a lábamról. John,

bemutatlak Humphrey bácsinak, na, köszönj szépen!

John egyszerre - valóságos és átvitt értelemben egyaránt - a földre huppant.

Leszegett fej jel állt és meg sem mukkant.

- Johnny, mi van veled? Köszönj szépen Humphrey bácsinak. Nézd csak,

ezt mind tőle kaptam - mutogatta csillogó gyűrűit, karperecét és nyakláncát.

- Nem köszönök. Ez a bácsi idegen. Én téged vártalak. - John váltig a

cipője orrát mustrálgatta. A pillanat kínossá vált. Végűi Mimi néni próbálta
menteni a helyzetet.

- Johnny egy kicsit vadóc, hovatovább kamaszodni kezd, nem szabad

komolyan venni. - Ez azonban csak olaj volt a tűzre. John sarkonfordult és
senkire-semmire nem tekintve beviharzott a szobájába. Úgy csapta be az
ajtót maga mögött, hogy csak úgy porzott.

Szobája magányában aztán szabadon engedte visszafojtott indulatait. Apró

cafatokra tépte a rágógumit, a földre dobta és dühös toppantásokkal taposta
felismerhetetlenné. - Te rohadt, te Humphrey bácsi, a franc egyen meg a
pénzeddel együtt. Hogy mered megvásárolni a világ legédesebb anyuciját!
Az én anyámat! Te koszos pénzeszsák! - Kifulladtan hevert le kopott
ágyára, s meredt tekintettel bámulta a mennyezeten végigvonuló repedést. -
És Juliának ki a fontos? Én, a fia, a kis herceg, vagy az a szőrös állat, aki a
karkötőt vette neki?! Igen, kit szeret az én anyám? Ha engem szeretne,
kirúgná azt a pacákot, és hozzám rohanna... Ha engem szeretne... És John
Lennon keserves sírásra fakadt. Közben arra gondolt, hogy igenis megöli
magát, s akkor majd sírhat Julia. Olyan meghatóan színezte ki saját
temetését, hogy hangosan felzokogott bele. Talán el is szunyókálhatott egy
kicsit, mert amikor kinyitotta szemét, a szívébe túláradó boldogság zúdult. -
Juli-anya, édes anyucikám, te gyönyörű anyuci...

- Jól van, jól van, te tigriskölyök. Humphrey bácsi elment, majd visszajön
értem. Most van egy kis időnk, beszélgethetünk. De sajnos, ma
nem maradhatok veled sokáig. Azért ne szontyolodjál el túlságosan. Tudod,
mit? Énekelek neked. Magammal hoztam a bendzsómat is, még kíséretet
is fabrikálok mellé. Jó lesz?

- Jó, jó, nagyon! No, rajta! De valami szépet! -John szempillantás alatt
megvigasztalódott. Csak nézte-nézte Juliát, ezt a csodálatos, nem
földi szépséget, és a szíve úgy megtelt örömmel, hogy szinte alig bírta
magában tartani. Julia szép sötétbarna, formás-kerek bendzsót vett ki
tokjából, leült a kisfiúval szemben, és rákezdett, kissé arrogáns, de tisztán
csengő hangon:

- My Bonnie is over the Ocean,

My Bonnie is over the sea,

My Bonnie is over the Ocean,

Oh bring back my Bonnie to me...

John is bekapcsolódott az éneklésbe, és együtt fújták a közismert

tengerészdal refrénjét:

- Bring back, bring back,

Oh bring back my Bonnie to me, to me...

Aztán sorban jöttek a dalok a vidám molnárról, a Tipperary útról,

Clementine-ról, még a Yankee Doodle is sorra került... Feledhetetlen
boldogság percei voltak ezek, olyan percek, amelyek mélyen bevésődtek a
kisfiú leikébe. Ettől fogva Julia mindezeket a dalokat is jelentette számára, s
ezek a dalok mindig Juli-anyut juttatták eszébe - évtizedek múlva is...

John annyira felvillanyozódott, hogy eldöntötte magában: Juliát beavatja

terveibe, sőt: terveinek részesévé teszi. Julia azonban már abbahagyta
az éneklést és mind idegesebb - jól-rosszul titkolt -pillantásokkal leste
karóráján az idő múlását.

- Lassacskán mennem kell, fiam - mondta, és kifelé figyelt az ablakon.

Jólesett neki is az együttlét, tagadhatatlan, szerette is a fiát a maga módján -
de hol volt ez a szeretet ahhoz a szinte vallásos rajongáshoz, amit Johnny
érzett iránta! Igen, Mimi néninek igaza volt abban, hogy Julia könnyűvérű
és felelőtlen...

- Úszik az árral, mint a dugó: mindig a felszínen, mivelhogy szinte semmi

súlya nincs.

- Ne menj még, édes. Szeretnék mondani neked valamit. Sok mindent...

- Most nem lehet, kis herceg, lassan mennem kell már. De majd
legközelebb... Nem is tudom, mikor...

- Anyucikám, nekem el kell mondanom neked, hogy mire készülök.

Ismerned kell a terveimet. Én ugyanis elhatároztam...

Gépkocsiduda szólalt meg az ablak alatt valahol. Julia már nem is figyelt a
kisfiúra, pedig az élete legnagyobb vallomását készítgette magában. Érezte,
hogy ez a pillanat sorsdöntő. Még soha-soha nem érezte ennyire a szívéhez
nőttnek Juliát, még soha nem látta ennyire világosan, mit kell tennie, még
soha nem érezte ennyire kényszernek, hogy elmondja a benne forrongó
érzéseket-sejtéseket.

- Anyucikám, én... milliomos leszek... Én... elveszlek feleségül és mindig

boldogan...

Kés nem hasíthat akkora sebet emberi testen, mint amekkora sebet Julia
nevetése szakított John védtelen lelkén.
- Kis bolondom... Hahahaha... Hát, ez pompás... Ezt el kell mondanom
Humphrey bácsinak... Hahahaha... Na, gyere, hagy öleljelek magamhoz, te
kis milliomospalánta...

John érezte, hogy a föld megnyílik a lába alatt, s ő feneketlen feketeségbe

zuhan-zuhan, egyre szédítőbb, hánytatóbb, bűzösebb sötétség felé... Érezte
arcán Julia parfümjét, érezte, hogy magához öleli, de mintha nem is ő volna
ott, hanem valami idegen, érzéketlen bábu, hallotta, hogy anyjának léptei
elhalkulnak a kapu előtt, végül egy gépkocsi motorjának otromba
üvöltésére tért magához.

Julia azonban ekkor már messze járt.

Ott ült az ágya szélén sokáig, a fájdalomtól szinte nyomorékká zsugorítva,

ott ült, és nem tudott semmiféle nevet adni a benne vérző-sajgó, fel-
felordító gyötrelemnek, az elviselhetetlenül üvöltő csöndnek, amelynek
egyszerű neve: magány.

Pussy, a csúnya, vedlett vén kandúr némán és esetlenül törleszkedett a fiú

lábához, mintha érezné és osztaná vigasztalhatatlan bánatát.

- Kinevetett. Nem hitt nekem. Nem kellek neki. Nem vett komolyan.
Gyűlölöm. Nem akarom látni. Soha többet. Haljon meg. Én is
meghalok. Azértis.

A lába mellett a kandúr dorombolni kezdett. Johnt hirtelen eszeveszett

indulat kerítette hatalmába. Felpattant és hatalmasat rúgott a
gyanútlan macskába. A hanyattzuhanó testet újabb és még újabb rúgásokkal
penderítette a szoba sarkába.

- Nesze... nesze... te piszok... the Humphrey... te mocsok... nesze...

nesze... dögölj meg... fordulj fel...

- Megállj, te eszement! Mit művelsz?! Megölöd azt a szegény párát! Hát,

mit tehet az arról, hogy az anyád... - Mimi néni riadtan hagyta félbe
megkezdett mondatát.
- Elhallgass, te banya! Hogy mered szidni az anyámat! Vigyázz magadra,
mert pórul járhatsz! -John messziről, kívülről hallgatta saját magasan, szinte
vonítva sipító hangját. Valami nálánál nagyobb erő kényszerítette, hogy
kimondja, ami a szívén fekszik. - Julia nem bűnös! Ő az anyám! Az én
anyám! A legjobb! - Sipító üvöltése lassan ereszkedőbe ment át, fáradtan
belerúgott még egyet a már alig mozduló kandúrba, aztán Mimi nénihez
lépett, átkulcsolta két karjával és keserves zokogásba fulladt. Sírt Mimi néni
is, bizonnyal sírt a kandúr is az ablak alatt.

- Ideje hozzálátnod a leckéhez. Nehogy megint behívassanak az iskolába.

- Elsőként Mimi néni tért magához és tettetett szigorral igyekezett úrrá lenni
az érzékeny jeleneten.

John egyetlen hang ellenvetés nélkül(!) asztalához ült, és előhúzta

szamárfüles könyveit, gyűrött, rendetlen füzeteit. Mimi néni megbékélten
ballagott ki a konyhába, hogy a vacsorához lásson, a megkínzott kandúr
pedig sértődötten követte.

John azonban nem látott hozzá a tanuláshoz. Csak nézett maga elé hosszan,
képzelete pedig lassan már rögeszmévé váló terveinek részleteit színezte
mind rikítóbb színekkel, de egyre határozottabb körvonalakkal.

- Milliomos leszek. Bármiképpen is, az leszek. Még nem tudom, mivel

szerzem meg a pénzt, de megszerzem, vagy ne legyen John Lennon a
nevem. Afrika-kutató vadász leszek, vagy Északi-sark-felfedező... Vagy
tengerjáró hajókkal járom be az óceánokat... Vagy művész lesz
belőlem... Zeneszerző-énekes... vagy festőművész... Mindenesetre csak
olyasmihez foghatok, amivel gyorsan kereshetek pénzt. Sok pénzt,
rengeteget... Megveszem Mr. Flaherty boltját és seprűvel zavarom ki
belőle... Juliának pedig megveszem a világ összes kincseit, gyémántját,
aranyát. Letépem róla Humphrey bácsi csiricsáré láncait, gyűrűit s a Mersey
fenekére vetem valamennyit. Veszek én neki olyan csodás ruhákat,
parfümöket, hogy ámulni fog az egész világ. És igenis felépítek egy óriási,
végtelenül nagy palotát, talán a haverok is segítenek, hogy hamarabb kész
legyen, s abban lakunk majd mindannyian, gazdagon, gondtalanul...

Azon kapta magát, hogy rajzfüzetének egyik lapjára firkálgat. Maga is

meglepődött, amikor keze alól Juli anyu portréja kezdett előtűnni, egyszerű,
érzékeny vonalvezetéssel, ösztönös szenzitivitással.

- Mi az ördög, ez még hasonlít is... - Némán dolgozott még néhány percen

át, aztán érezte, hogy már nem tud semmit hozzátenni a rajzhoz, de valami
ólmos fáradtság is húzta lefelé. Észre sem vette, hogy Mimi néni
fejcsóválva áll mögötte már percek óta.

- Hogy tetszik? - mutatta a világosság felé rajzát, amikor fölfedezte

nagynénjét a háta mögött.

Mimi néni némán álldogált, szeméből lassan gördült alá két kövér
könnycsepp. Csak nagy sokára tudott megszólalni.

- Kisfiam, téged megáldott az isten!

FELRÖPPEN A FIÓKA

Az óceán felől sebesen vágtató felhők mögül virgonc pászmáit villantotta

elő a tavaszi napsugár. A hatalmas kikötő gigászi portáldarui
méltóságteljesen úsztak a levegőben, roppant markukban törékeny
játékszernek tűnt egy-egy személygépkocsi. Élesen fütyült az épületek
szögletein a hebrencs márciusi szél. Beköszöntött a tavasz, tagadhatatlanul.
A parkok és utak fáinak ösztövér, kopasz ágain úgy ütközött ki a rügyek
elképesztő sokasága, mint kamaszarcon a pattanás. Diadallal harsant fel
egy-egy óceánjáró ködkürtje, mintha Kikelet herceg ünnepélyes
bevonulását hirdetné.

John kábult félálomban hevert átizzadt, gyűrött ágyneműi között. Már

negyednapja nyomta az ágyat, a doktor némi fejcsóválás után a
tüszős mandulagyulladás diagnózisa mellett kötött ki, s néhány napra
feltétlen ágynyugalmat parancsolt reá. John, jóllehet szebben „ugatott”,
mint bármelyik kikötői kóbor kuvasz, csak Mimi néni vasvilla-tekintetének
engedve bújt ágyba végül is.

- Legalább lesz egy csöpp nyugalmam tőled -sóhajtotta Mimi néni, aki az
elmúlt évek alatt nagyjából már lemondott arról, hogy „embert farag” a
vadóc és fékezhetetlen kamaszfiúból. Belátta, hogy erejét messze
meghaladó feladatra vállalkozott, amikor unokaöccséből „hibátlan
úriember”-t akart nevelni. Igaz, nem könnyítette meg helyzetét az sem,
hogy csak nagyon halvány fogalmai voltak neki magának is arról, miféle is
az a „hibátlan úriember”.

Mimi néni nagyon is rászolgált már egy kis nyugalomra. Az utóbbi

hónapokban hovatovább elviselhetetlenné vált John újmódi életstílusa.
Barátok, barátnők, olykor egy csöpp bizalmat sem gerjesztő alakok jártak a
lakásban ki-be, s legtöbbjük kezében ilyen-olyan zeneszerszám lapult! És
szólt, szakadatlanul szólt a zabolátlan, nem ritkán egyenesen fülsértő
zenebona, gyakorta késő éjszakáig! Mimi néninek bizony a legjobbkor jött
ez a kis kényszerszünet. Igaz, John betegsége sok fejtörést okozott neki.
Keresni igyekezett a beteg fiú kedvét, John azonban „mindenevő” volt,
talán csak a zabpehely volt az egyetlen étel, amit különösen kedvelt,
méghozzá úgy elkészítve, ahogyan Mimi néni csinálta. John nagyon rossz
beteg volt. Az istennek sem akarta bevenni a kanalas orvosságot, egy-egy
pasztilla belédiktálása is mennyei ékesszólást igényelt. És hát - ha John nem
mehetett a barátaihoz, eljöttek azok. Mimi néni a pokolba kívánta
legtöbbjüket, hiúságát mégis legyezgette, hogy Johnny szemlátomást a
társaság központi figurája, a lányok szemefénye.

- Nem tudom, mit esznek ezen a csupacsont sihederen - morogta maga elé,
de a lelke tele volt büszkeséggel.

John ébredezett. Kicsit durcásan tért vissza az eföldi világba, azt álmodta
ugyanis, hogy együtt lépett föl Elvis Presley-vel, valami népszerű
dalt énekeltek felváltva, de őt sokkal-sokkal jobban megtapsolták, mint
nagynevű társát. És milyen rengetegen voltak: a taps szinte elemi erővel
rengette meg a zsúfolt termet, és John átélte a siker, a nagy siker, az elsöprő
diadal csodálatos érzését.

- Johnny, nem kell a WC-re menned? Nehogy székrekedésed legyen.

Ilyenkor könnyen megeshet az ilyesmi. - Mimi néni semmit sem tudott
a kamasz álmának nagyszerűségéről.

Csöngettek. Természetesen John egyik barátja, a tökmagtermetű Colin volt

az.
- Mi van, öreg, élsz még? Fel ne dobd a bakancsodat nekem, mert nagy
balhé lenne belőle. -Óvatosan behajtotta John szobájának ajtaját, hogy a
hegyes füllel hallgatódzó Mimi nénit kizárhassa a további tárgyalásokból. -
Ide figyelj, Johnny. Hatkor összejön a banda, ahogyan akartad. Az a kérdés,
ott lehetsz-e. Ha nem, lemondom.

John felkönyökölt ágyában és türelmetlen mozdulattal igent intett. Már-már

fulladásig bedagadt torkából csak nagy nehézségek árán tudta kipréselni a
hangot, de azért megszólalt.

- Ott a helyem. Csak nem hiszed, hogy ezt kihagyom? Amikor végre
összevakartam a galerit. Kik jönnek?

- Mindenki, akit hívtál: Eric, Rod, Pete, Len. No meg jómagam. De

becsavarodsz, ha megtudod az újságot: mialatt te itt igyekeztél megtérni
őseidhez, az én ősöm megvette nekem a teljes dobszerkót! Ehhez szólj!

- Haláli! Hű, az anyját! Akkor hát - menők leszünk! - John majd’ kibújt a
bőréből. Azonnal átlátta, hogy nagy lehetőségek nyíltak előttük. -Ide figyelj,
haver! Most lépj le, az öreglány nem tud semmit. De egyet mondhatok: itt
dögöljek meg, ha nem leszek ott hatkor! Ezt mondd meg mindenkinek. És
jegyezd meg jól a mai napot, mert ma valami elkezdődik! Ezeket a
pasztillákat pedig vidd magaddal és vágd bele az első kukába. Különben
szólhatnál Lizzynek, hogy ugorjon fel.

- Oké, Johnny. Hatkor. Szia.

- Fáj valamid? Mit kérsz? - ez már Mimi néni hangja volt. A csupaszív
„öreglány” alig várta, hogy Colin kihúzza a lábát, máris ott ült Johnny ágya
szélén.

- Tulajdonképpen semmi bajom, csak ez a rohadt torkom. Egyszerűen fáj,

amikor megszólalok. Talán beveszek egy-két torokpasztillát. Az ám, de hol
vannak?

- No nézd csak. Talán leverted. - Mimi néni az ágy alá is bekukucskált, de

azok a fránya pasztillák egyszerűen eltűntek. - Nem értem. A föld nyelte el
őket. Még ilyet...
- Hoznál nekem egy pár darabot, Mimi néni? Lehet, hogy jót tenne a
hangomnak... És vissza vihetnéd ezt a két könyvet a kölcsönkönyvtárba, ha
van kedved, talán hozhatnál is egy-két jobb krimit. Én addig alszom egyet,
nagyon harmatosnak érzem magam.

- Oké, oké. De csak akkor, ha eszel egy kis levest. Megmelegítsem?

- Szó sincs róla, Mimi néni, képtelen volnék kinyitni a számat. Talán
estére már jobban leszek. Menjél, jó?

- Megyek már, megyek. Be kell ugranom a postára is. Persze, te még nem
is tudod: holnap már lesz telefonunk! Reggel jönnek a szerelők.

Lizzy nyilván megleshette Mimi néni távozását, mert nyomban bekopogott.

- Szia, John. Hallom, bekaptad a legyet. Rohadt?

- Eléggé. De azért tűröm.

Izgalmas, mégis üres csönd ereszkedett közéjük már az első tőmondatok

után. A lány félt egy kicsit Johnnytól, bár igencsak törte a nyavalya utána.
De John olyan fensőbbséges, olyan felvágós! És ő nem omlik a karjába
egyetlen füttyentésre.

John furcsa, bizsergő izgalmat érzett átfutni testén, amint végigsimogatta

tekintetével Lizzy blúzának feltűnő domborulatait. Ez a csibe nagyon is
megmozgatja a képzeletét. Pedig alapjában véve: olyan, mint a többi. Igen,
de a szája szöglete olyan érdekesen kunkorodik fel és annyi haja van, hogy
kettőnek is elég lenne...

- Javul az idő, nem gondolod? - Ez eléggé ostobácskán hangzott, de

Lizzytől az adott helyzetben ez is csúcsteljesítménynek volt vehető.
Ugyanis, maga sem tudta, mitől - egyszerűen remegett. Érezte, hogy ez a
fiú nem egy az eddigiek közül. Ez valaki, ezzel nem lehet úgy cicázni,
ahogyan szokott a többiekkel...

- Igen, tavaszodik. - John megjegyzése sem utalt mélyenszántó

gondolatokra, pedig agyában és testében valóságos tavaszi viharzás zajlott
le, miközben le nem vette tekintetét a lány pimaszul meredő melléről. -
Gyere ide. Ide. Gyere.

Lizzy már egyszerűen félt. Legszívesebben elmenekült volna, de tudta,

ösztönei már eldöntötték, hogy engedelmeskedni fog.

- Megy a fene. Mit képzelsz?! - Miközben igyekezett foghegyről

válaszolni, lába szinte függetlenedett akaratától s megindult a fiú ágya felé.

John előtt vörös karikákat pergetett a testi láz, a hirtelen feltámadt heves
gerjedelem, a parttalan fantázia. Kezét némán nyújtotta a lány felé, az mint
az alvajáró, lassan közeledett és merev arccal leereszkedett John ágya
szélére.

- Itt vagyok. Most mi van?

John keze, mint a láncáról elengedett véreb, lezúdult az ellenállhatatlanul

hívogató domborulatokra s birtokba vette a halmokat. Ez a kis győzelem
azonban óriási, mélységes vágyakozást szabadított fel benne, anélkül, hogy
bármily csekély mértékben csillapította volna. A lány testében is ökölbe
szorult a vágy. Ijedelmüket az élmény váratlanul kitörő és mindent elborító
hevessége okozta. Ezt még nem élte át korábban egyikük sem.

- Vetkőzz le. - John szájából elkínzott kutyavonításként tört elő a

követelés, amelyben már semmi kérlelő, semmi könyörgő árnyalat nem
volt fölfedezhető.

- Eressz el. Johnny, hagyjál. Minek nézel? Eressz.

- Annak nézlek, ami vagy. Szuka vagy, jó szuka. Jobb, mint a többiek.
Ezért kellesz. Ezért akarlak. Ezért háglak meg.

- A jó nénikédet. De nem engem. Ne... Johnny, ne... Jaj...

A fiút jócskán megviselte, legyöngítette a láz, de szinte az egekig hevítette a

vágyakozás. Érezte, hogy reszket a lány teste, de a saját testének remegését
sem volt képes leplezni. - Gyere. Gyere hát... Nézd... A tied.

- Nem. Nem!!! Még nem. Még ne... Engedj...

Johnt egyszerre valami ködös egykedvűség szállta meg. Ez az ostoba tetű itt
csak teszi magát, ahelyett, hogy térden csúszva imádná... Hát ott egye meg
a fene a mafláját, ahol van... Elengedte az ellenkező, izmos testet. - Hát jó,
kopj le, hülye liba. - Közben az órára tekintett. Úristen. Mindjárt menni
kell. Jó lesz lelépni, mielőtt Mimi néni hazajön, mert akkor nincs meglógás!

- Johnny... ne haragudj... de nekem nem olyan egyszerű ez... Engem nem

lehet csak úgy letaposni... De ha igazán akarod, ha szeretsz... akkor...

- Nem hallottad?! Kopj le, tetű. Azt hiszed, egyedül vagy a világon?!
Most mit bőgsz? Elmegyünk együtt. Oké? Velem jöhetsz. Mindjárt
felöltözöm. Na, ne bőgj. Hozhatod a gitáromat.

Colin szüleinek hatalmas lakásán már együtt volt a társaság, amikor

megérkezett John, nyomában Lizzyvel.

- Mi a csuda? Már gyűjtést indítottunk a koszorúdra - vágta hátba Johnt

Pete, a kebelbarát. -Látszott, hogy mindenki örül a jövevénynek, még azt
sem vették zokon, hogy lányt is hozott magával.

- Szia, Lizzy, nem is tudtam, hogy furulyázás is lesz a zenekarban - találta

meg a hangot Rod, némi elfogódottságát ezzel fel is oldva.

- Lássuk, mi gyűlt össze, mivel mehetünk a csatába - préselte ki torkán a

hangot John. Megelégedéssel látta, hogy a társaság
megkülönböztetett bánásmódban részesíti, s ez a magatartás nemcsak a
betegnek szól. - Figyeljetek. Történelmi dátum ez a mai... Izé... Szóval itt
most valami ünnepélyes sódert kellene nyomnom, de sem hangom, sem
kedvem nincs hozzá. A lényeg - a lényeg. Mától fogva létezik a Quarrybank
Skiffle Band. Ez lesz a nevünk. Oké? Szóljon, ha nem tetszik valakinek.
Mert akkor is ez lesz a nevünk. Az együttes szólógitárosa és vezetője én
vagyok. Van más javaslat? Nahát. Még valamit. A szólóénekes is én leszek.
Értetek mindenre kész vagyok.

- Nem akarsz egymagad lenni az egész zenekar? Mert csak egy szavadba
kerül... - Ericben kezdett fölmenni a pumpa. - Mégis, hogy gondolod? Mi
meg cipeljük a hangszereidet és pucoljuk a cipődet?! Térj észhez, fiú, ideje!
Alapjában véve helyesléssel fogadták Eric tiltakozását a többiek is. Hogy
jön ahhoz John, hogy a leglátványosabb, legkedvezőbb posztokat
mind maga foglalja el?!

- Úgy veszem ki, haverok, hogy sokalljátok az igényemet, ezt én meg is

értem. Ha akarjátok, már itt sem vagyok. Majd gyűjtök egy másik csapatot.
Gyere, Lizzy...

- Most mit adod a szende ibolyát?! Nem úgy gondoltuk. De - arányosabb

elosztás kellene.

- Igen?! Arányosabb elosztás? Tudod mit lehetne arányosabban elosztani?

A tehetséget! De az már véglegesen el van osztva. Nem elég szeretni a
zenét meg a hangszert - érteni kell hozzájuk. Tudsz követni? Érteni
hozzájuk!

- Te talán olyan jó vagy? Vezetőnek is, gitárosnak is, énekesnek is?! Na ne

viccelj! - Rod is ingerült lett. - És ha - mondjuk én lennék a vezető?! Ehhez
mit szólnál?

- Azt, hogy hülye és hiú barom vagy, kiskomám. És teljesen alkalmatlan

még egy öleb vezetésére is... Gondolkodtál már azon, mit jelent egy
együttes vezetőjének lenni? Egy olyan együttesének, amely még játszani
sem tud, amelynek még műsora sincs, amelyet még a kutya sem
ismer, amelyiknek még ezután kell megszületnie?! - John egészen
áttüzesedett a láztól és az indulattól. -Rendben van. Legyen igazatok. Oké.
Mindenki játszani és énekelni fog valamit. Utána aztán eldöntjük majd, ki
mire való. Kezdhetjük?

- Rendben van, de húzzunk sorsot. Nyilván a legutolsó lesz a

legkedvezőbb helyzetben. És egyáltalán - mit tudunk mindnyájan? Mert
ugyanazt kellene bedobni mindenkinek.

- Emeletes marhaság az egész - vetette ellen Pete, aki lassan felfogta,

hogy ez az áldatlan torzsalkodás sehová sem vezet.

- Hagyd csak, Pete, legyen Rod igéje szerint -borzolta meg haját John
idegesen. - Gyerünk, húzzunk sorsot.
- A fenébe is! - John húzta az egyes számot, a legrosszabbat, neki kellett
kezdeni.

- Legyen, ha már így hozta a balsors. Füleljetek, saját dalomat adom elő,
saját szövegemmel. Kezdem.

Egyszerre csönd lett a szobában. Ki-ki ülőhelyet keresett magának, John

pedig felállt. Gitárja a nyakában, szeme lázas tűzben és a szívében nemes
harag.

Egy kislányról énekelt, akit szeret s akit gyöngéden becéz, végig az egész
dalon át. A Juliától tanult akkordokat olyan ügyesen alkalmazta
az egyébként is dallamos zenekísérethez, hogy kétségkívül meghökkentette
hallgatóságát. Lizzy tüzes mámorba esve, nyitott szájjal hallgatta.

Amikor a dalt befejezte s egy utolsó akkordfutammal lezárta a produkciót,

egy pillanatnyi némaság után egyszerre tört ki tapsban az egész galeri.
Lizzy, mint aki álomból ébred, John nyakába ugrott és ölelés közben súgta a
fülébe: - Johnny, akkor és ott, amikor, ahol csak akarod! Akárhányszor! Te
zseni! Te Elvis!

- Oké, Johnny, menő vagy. Én nem akarok vezér lenni, de veled akarod
vakerálni. Javaslom, fickók, ne hülyéskedjünk tovább. Ez a bunkó jobb,
mint akármelyikünk. - Rod bűnbánó arccal, teljesen meggyőzve tette le
kezéből bendzsóját.

- Ha mindenkinek ez a nézete, javaslom, hogy fogadjuk el Johnny eredeti

ajánlatát, s tekintsük a Quarrybank Skiffle Band-et megalakultnak. Éljen!
Éljen! Pia nincs? - Ez Pete rövid szónoklata volt.

Colin kisvártatva megjelent néhány üveg híg sörrel, poharakkal. - Mást nem
lehet, itthon van az öregem. Éljen az együttes, éljen John, a vezér! Éljünk
mindannyian! Fenékig ám, haverok!

- Köszönöm. Tojok rátok. Oké. De azért - játsszon csak mindenki valamit.

Tisztába kell jönnünk mindenkivel: ki hol tart, mit tud? Hallgassuk végig,
ki mit tud bedobni, aztán nekiláthatunk a munkának. Mert annyit
mondhatok - igazi menő bandát kell csinálnunk, ez a legkevesebb!
Nem szaporíthatjuk a nyomorult kutyaütők számát! Aki keményen akar
dolgozni, az az én emberem, de aki csak szórakozást keres, akár nyomban
lekophat, annak itt nem terem fű! Nos, ki kezdi? - John tudta, hogy csatát
nyert, de háborút csak az egész együttes nyerhet.

Ami a produkciókat illeti - egyik siralmasabb volt a másiknál. A többiek

teljesítménye még jobban nyeregbe segítette a vezért, mint a saját sikere. A
győzelem teljes volt és véglegesnek látszott. Úgy vonult el Lizzytől
követve, mint valódi vezér, akit pajzsra emeltek.

- Hazakísérsz? - olyan alázatos hangon kérdezte Lizzy, hogy John nem

tudott, nem is akart ellenállni. A lány úgy tapadt hozzá, úgy cirógatta,
csókolgatta a kikötőnegyed girbegurba utcáin imbolyogva, hogy a fiúnak:
éreznie kellett: ma frontáttörést hajtott végre nemcsak a haverok
arcvonalán, de Lizzy barikádján is.

- Beszállhatok én is? - hórihorgas, feketebőrű tengerész markolta meg

John vállát. A fiú teljesen elmerült egy végtelen csók rózsaszín tavában,
azt sem tudta hirtelen, hányadán áll, de a fekete izzó tekintete magához
térítette.

- Eredj a pokolba, ajánlom - morogta John. A néger ütése arccsonton

találta, de ugyanabban a pillanatban már az ő ökle is ott csattant a tengerész
orrán. Lizzy, mint akit puskából lőttek ki, elszaladt. Hogy hová, azt John
már nem láthatta, mert a tengerész rúgása gyomron találta s
azonnal összeroskadt. Szinte egykedvűen konstatálta, hogy egy további
óriási ökölcsapás robban a fejében, aztán nagy és süket csönd ereszkedett
reá.

Mikor a feje lassan tisztulni kezdett, egy darabig rá sem jött, hol van, mi
történt vele, csak bámult maga elé, félig ülve, félig fekve, fölötte az alkonyi
felhők versenyfutása egyre gyorsult.

- Az a kurva Lizzy, az hozott ide - horgadt föl benne a felismerés. Aztán

minden eszébe ugrott, legfőképpen a nagy diadal Colinéknál. Az,
hogy képtelen felkelni, nem is izgatta, nem is nagyon akaródzott neki
felállni. Érezte, hogy a szája szélén keményre száradt vércsík húzódik, de
semmije sem fájt különösebben, inkább a békesség, az önmagával való
azonosság tudata járta át lelkét.

- Nagyon erős volt a néger, a szentségit! Erősebb nálam. De -

szembeszálltam vele! Nem kell szégyenkeznem, egy darabig ő is viselni
fogja az öklöm nyomát. Így viselkedik egy vezér, így kell viselkednie. -
Lassan egészen kitisztult a feje, s eszébe jutott, hogy Mimi néni nagyon
kitérhetett a hitéből, amikor üresen találta ágyát otthon. Hogyan is érthetné
meg, milyen sorsdöntő esemény zajlott le ma Colin szobájában? - Nagy
nehezen lábra állt és megindult hazafelé. A tökéletlenül világított utcákon,
inkább sikátorokban hol előtte haladt, hol mögé szorult, állandóan változó
méretű árnyéka, ezt a váltakozást szinte ritmusként élte át, s a lelkében
bizonytalan dallam kötődött a körülötte úszó árnyék imbolygásához.

Győztél, John, vezér vagy abban a bandában, ahol vezér akartál lenni. Volt
benned erő, hogy kivívd a sikert. De ne bízd el magad. Ez csak az első, a
legelső lépés, és még nagyon hosszú az út. Ne feledd, hogy csak addig
lehetsz vezér, amíg a legjobb vagy. És nem vagy valami jó -
legfeljebb ezekhez a zöldfülűekhez képest. Ez pedig semmi, vagy majdnem
semmi. Nem tudsz még gitározni igazán, énektechnikád pedig nulla. Nem is
beszélve az innen-onnan összelopott zenéről, a primitív akkordokról... Ne
légy nagyra magaddal, Johnny. A vezér attól vezér, hogy messzebbre lát a
többieknél. Te még csak a címet szerezted meg, mögötte még nincs
tartalom. Kiknek a vezére lettél? Tehetségtelen, kezdő bunkóké. Ez is
valami? Akkor leszel valaki, akkor először, amikor valódi együttest faragsz
ebből a galeriből. Igaz, megszerezted a lehetőséget, hogy hozzáláthass a
munkához, de a munka még csak most kezdődik majd. Ezt ne feledd,
vezérem! És ki szerez majd fellépéseket, ha már méltók lesztek rá? És ki
gondoskodik majd igazi hangszerről? És ki... - Ki tudja, meddig faggatta
volna még magát John, ha nem érkezik haza közben. De hazaért, s ez
egyszerre tovaűzte agyából a honalapítás minden gondját, hiszen most
Mimi nénit kell meggyőznie a meggyőzhetetlenről...

- Nem, John, ez így nem mehet tovább. Feladom, nem bírok veled. Nem
elég, hogy züllött bandád sétatere lett a lakásom, nem elég,
hogy mindenfele kis ringyókkal hancúrozol az ágyamban, de még a
betegágyból is megszöksz, mihelyt kihúzom a lábam... Ez így nem mehet
tovább... Lásd be, Johnny, ezt nem bírom, nem bírom... - Mimi néni szeme
megtelt könnyel, s ezt John nem tudta elviselni.

- Ne haragudj, Mimi néni, engedd, hogy megmagyarázzam. A helyzet az...

- Hiába magyarázol, úgysem hiszem egyetlen szavadat sem. Jól tudom,

hogy többet hazudsz nekem, mint amennyit lélegzel, Johnny. Azt
hiszed, hogy át tudtál ejteni azokkal a sunyi hazugságokkal, amelyekkel
minduntalan etetsz?! Ugyan már! Azért, mert szemet hunyok apró
disznóságaid fölött, még nem kell azt hinned, hogy teljesen hülye vagyok.
Azt hittem, észreveszed magad, megérted, hogy segíteni akarok neked,
mert... szeretlek, kisfiam...

John nagyokat nyelt. Mimi néninek mindenben igaza volt, ezt nagyon jól
tudta. Most mégis meg kell magyaráznia valamit, ki kell engesztelnie
nagynénjét. Most - valóban új korszak kezdődik az életében...

- Kérlek, hallgass meg, csak most az egyszer hallgass végig. Nagyon

szépen kérlek, Mimi néni...

Talán a szokatlanul választékos udvariasság, talán a megérzés tette, de

Mimi néni elhallgatott és könnyes szemét figyelemmel függesztette a fiúra.

- Ma kivételes dolog történt az életemben. Esküszöm neked, hogy nem

hazudok. El kellett mennem, mert... mert - ma alakult meg együttesem, a
Quarrybank Skiffle Band. Te most azt hiszed, hogy megint valami hóbort,
valami múló ötlet, de tévedsz. Most kezdődött el az életem. Majd meglátod
rövidesen, hogy nem a levegőbe beszélek. És... már dalt is szereztem, amit
elő is fogunk adni a legelső adandó alkalommal. Meghallgatod?
„Mimi néninek mindenben igaza volt..."

Nagynénje elhűlve, rohamosan növekvő csodálkozással hallgatta. Ez volna

a kis, akasztófavirág Johnny? Hiszen ez egy felelős férfi hangja. És milyen
magabiztos, milyen mértéktartó... Úristen, ez a kölyök hovatovább felnőtt
lesz! - Nem válaszolt, csupán néma bólintással adta meg beleegyezését.

John szíve minden érzését beleadta a dalba, egyetlen dalába. A kíséret most
még jobban sikerült, az erős koncentráció és a legutóbbi
előadás tapasztalata érettebb, véglegesebb produkciót eredményezett.
Amikor befejezte, John szinte megbabonázva meredt a húrok fölött nyugvó,
saját vérétől foltos kezefejére. De a lelkében széles mosolyú, párnás
nyugalom terpeszkedett.

Mimi néni csak ült a rozzant karszékben, és nem akart hinni a fülének. A
bizarr dallamban, az idegesen vibráló hang lágyságában valami
nagyon szívhez szólót érzett meg, valami személyeset, bár aligha tudott
volna szavakban számot adni élményéről.

Johnnykám... kisfiam... nagyfiam... Ha ezt hallaná anyád...

- Neki írtam minden hangját, hozzá szól ez a dal - suttogta John nagyon
halkan, szinte csak önmagának.

Hosszan hallgattak. Hogy mire gondolt közben Mimi néni, azt csak
nagysokára tett megjegyzése világította meg.

- Azt hiszem, egy magadfajta szegény sorsú, félproletár kamasz számára

nagy felemelkedési lehetőséget rejt ez a dolog... Johnny, gondolod, hogy
ebből kenyérre, megélhetésre is futhatja?

Hiszen ha biztos lehetne magában! Ha ismerné tehetségének irányát,

nagyságát! Ha tudná előre, hogy melléje szegődik-e a szerencse! Ha
megtalálná a megfelelő társakat! Ha, ha, mennyi ha...

- Nézd, nénikém, ezt nem lehet tudni előre. De például Elvis Presley
milliókat keres... És ki tudja, mit hoz a jövő...

- Mindenesetre meg kellene a dolgot hányni-vetni anyáddal is, végtére

nélküle ezt nem lehet eldönteni.

- Julia?! Persze... Azazhogy nem. Mit is beszélhetnék meg vele erről?!

Nem is érdekli. Legszívesebben már háttal jönne be akkor is,
amikor nagynéha betoppan. Persze, ha igazából az anyám volna...

- Üss a szádra, Johnny! Mégiscsak az anyád, ő szült a világra!

John maga is meglepődött, hogy - életében először - ilyen indulattal beszél

imádott Juli-anyuról. Meg is szeppent egy kicsit, magába
mélyedten hallgatott. Mert igenis ott sajgott benne Mimi néni imént tett
megjegyzése: „Ha ezt hallaná anyád.. Semmire sem vágyódott jobban, mint
arra, hogy elmondja, eldalolja anyjának a dalt, melyet neki, egyedül csak
neki írt. De olyan világosan érezte, mint korábban soha, hogy Juliától csak
szeles, pillanatnyi, üres lelkesedésre számíthatna, nem figyel az semmire-
senkire igazából, csak önmagára ...

Mimi néni, mintha csak megérezte volna, mi zajlik a kamasz lelkében,

magába merülten hallgatott, s arra gondolt, hogy ez a fiú igazán
megérdemelné, hogy gondoskodó, felelősségtudó, szerető szülei legyenek.
S lám, az a piszok Alfred is... ki tudja, merre eszi a fene, ha még nem
ütötték agyon valahol a világban... Talán nem is sejti, mekkora tehetséget
adott fiának az isten. Ne is tudja meg, nem érdemes rá... Még jó, hogy
akkor... mikor is? Lehet már jó évtizede, igen, 45-ben... Igen, még
szerencse, hogy akkor nem ment vele Johnny... Istenem, mit keresne ez a
gyerek Új-Zélandban, ugyan mire. vergődött volna felelőtlen, kicsapongó
apja mellett... Igaz, Julia mellett is hasonló sors várt volna rá, ha nem
vagyok kéznél én. Igen, én megértettem, hogy mit jelent egy gyerek az
ember életében. Ha jólétet nem is teremthettem neki, de a legrosszabbtól, a
teljes elzülléstől igenis megóvtam.

Hosszan-hosszan hallgattak. De ez a szótlan töprengés a lelkük párbeszéde

volt. Szavak nélkül is egyre közelítette őket egymáshoz gondolataik azonos
medre, emlékezésük azonos pályája. S amikor Mimi néni megszólalt végre,
szavai szinte lezárták a két lélekben zajló viaskodást.

- Mindenesetre, egyre inkább a saját lábadra kell állnod, kisfiam, de azt

hiszem, most ráléptél a helyes útra. Az a fontos, hogy vedd
komolyan, halálos komolyan. Én nem tudok neked közvetlen segítséget
adni, de veled vagyok, s előteremtem számodra a legszükségesebbet. Nem
tudom, ugyan ér-e igazából valamit, amibe most belekezdtél, de nekem
tetszik, s látom, neked nagyon fontos. Csak... csak hát... nem akarok
ünnepet rontani, de itt van még az iskola. Az aligha árt a zenének, ha minél
több ismeretet szedsz magadba. Ezt én is világosan látom, pedig nekem
nincs sok iskolám.

John gőgös, pökhendiségre hajlamos egyénisége pillanatról pillanatra

lágyult Mimi néni egyszerű, de a lényeg látásáról tanúskodó szavainak
langymelegében. Kishíján elzokogta magát: nagynénje az ő szívéből
beszélt, Mimi néni az ő legbensőbb tépelődéseit foglalta szavakba. - Ó,
igen, ő az én igazi anyám. - Alighogy átfutott agyán ez a gondolat, máris a
szégyenpír borította el. Igazságtalanul bántottam Juliát. Hátha nem jöhet
gyakrabban. S amikor velem van, az olyan jó... - Ezúttal nem sikerült
azonban teljes csendet teremtenie lelkében, anyjához fűződő feltétlen
rajongásának márványfalán fölfedezte az első repedéseket...

Ez a beszélgetés, amely John fülében még sokáig zengett, s amely a

lelkében még fél éjszakán át folytatódott, hatalmas energiákat szabadított
fel. A fiú nemcsak ráérzett erejére, de tartós és hathatós szövetségesre is
talált Mimi néni személyében. Ez pedig ugyanolyan fontos volt
Johnnak, mint az utánpótlási vonalak bármelyik hadsereg számára.

Kezdetét vette az igazi munka. Egyre lendületesebben, egyre komolyabban

és mind összehangoltabban folyt a felkészülés a bemutatkozásra, az első
nyilvános fellépésre. Közben pompás virággá nyílt a tavasz szerény
bimbaja, közeledett az év vége is. Az idő jókedvű munkában, némi
tanulásban, falrengető diákcsínyekben, néha egy-egy nagyobb
kiruccanásban, dorbézolásban - egyszóval színesen telt. John ráérzett, hogy
az üzleti siker és a művészi alkotás valahol titokzatosan kapcsolódik
egymáshoz, megértette, hogy reklám kell az együttesnek, cégér a jó bornak
is. Nigel barátja - lángeszű ötlet! - cédulákat akasztott ki a boltok
kirakatába, s már az első cédulák egyike - meghívást eredményezett!

Időközben már egyébként is futótűzként terjedt a „banda” hírneve a

diákberkekben. Próbáikon egyre népesebb hallgatósereg nyüzsgött, s mire
felkészültek az első, valóban nyilvános bemutatkozásra, már közönségük is
volt. Nem szabad itt persze fényes báltermekre, rangos szórakozóhelyekre,
gondolni: iskolai összejövetelek, egy-egy esküvő, diáktalálkozók voltak
megmérettetésük első színterei. És a csapat lassan összeállt. John feltétlen
tekintélye, fáradtságot nem ismerő példaadása meghozta gyümölcsét. Még a
szerényebb képességű társak is tudásuk legjavát adták. A közös próbák
mellett John külön-külön is foglalkozott egy-egy szólam, frázis, hangzás
gondos betanításával. Ez nemcsak a produkció minőségét javította
ugrásszerűen, de John vezéri helyét is, vezetőszerepét is egyre szilárdította.
Már nem volt vita arról, hogy John-e a vezér, mivel kiviláglott, hogy
nemcsak a legjobb az együttesben, de egyedül csak ő ért a társaság
összefogásához is.

John boldog volt, érezte már a siker előszelét. A lányok pedig úgy
zsibongták körül, hogy már-már menekülnie kellett a csinos és lelkes,
szerelemre nyíló korú fruskák türelmetlen hada elől. És a fiú nagy
bölcsességről tett tanúbizonyságot ezekben a hetekben. A lányokkal
szemben kedvespajkos, kötődő, a tűzzel csak játszó, de soha magát belé
nem vető pajtás módjára viselkedett. Ezzel magába bolondította
valamennyit, de nem kötötte le magát senkinek: ily módon megőrizte
valamennyiük szeretetét és rokonszenvét.

Veszedelmes korszak volt ez a pár hónap John Lennon életében. A siker, a

népszerűség könnyen elhitethette volna vele, hogy beérkezett, hogy beérett.
A visongó lányok csapata, a hangos ováció, amely már első fellépéseiket
kísérte, félrevezethette volna. A boldogságban úszó társak akár megállásra
is késztethették volna. John azonban - szerencse! - nem elégedett meg
produkciójukkal, nem intett „megállj”-t, nem érte be ennyivel.

- Ha gyerekkoromban milliomos akartam lenni, most feljebb teszem a

mércét: jelentős, nagy művész akarok lenni, aki előtt mindenki fejet hajt! Ez
pedig szükségképpen hozza a milliókat is! Ha Elvis Presley-nek
sikerülhetett, nekem is sikerülni fog. Csakhogy... még nagyon rosszul
játszunk... Ebből a bandából soha nem lesz magasabb igényeknek
megfelelő együttes... És én még nem is tudok rendesen gitározni! Vacak,
éles, reszelős, technikailag fabatkát sem ér a hangom! De a dalaim! Igen,
azok jók. Jók, igen, de nem elég jók! Még leginkább a szövegeim
elégítenek ki, bár... ezerszer jobbakat is tudok még. Várni kell, dolgozni,
dolgozni, dolgozni... John maga is elképedt, mennyire megváltozott az
utóbbi időben. Korábban a munka elkerülése volt a legnagyobb gondja.
Heverészni, vitatkozgatni szeretett, de a rendszeres munkától viszolygott.
És most... Egyszerűen örömét lelte abban, hogy egy-egy akkordot pontosan
kidolgozzon és szinte gépies pontosságúra gyakoroljon. Órák hosszat állt
otthon az ovális nagytükör előtt, s nem fáradt bele saját mozgásának
megfigyelésébe, pallérozásába.

Mimi néni igencsak megrémült a döbbenetes átváltozás látványától. -

Nahát... - csapta össze a kezét, amikor John harmadszor is hagyta
kihűlni ebédjét. - Soha nem hittem volna, hogy ekkora megszállottság
létezik, hogy ekkora munkabírása van...

És miközben váltig figyelte, igazgatta magát, s miközben egyre jobb

gitárkíséretet rögtönzött a dalokhoz, sajátjaihoz és a kor legjobbjainak
számaihoz, önmagát váltig szidalmazta, kritizálta és buzdította. Mintha új
források buzogtak volna fel benne, az elégületlenség és az igényesség
szinte szakadatlanul áradt belőle.

- Bunkó vagyok, műveletlen fatuskó. Legalább olvasni tudnám a kottát,

mindjárt könnyebb lenne az előrehaladás. Hát, még ha le is tudnám jegyezni
dallamaimat... Eh, ostobaság. A gyémánt mindenképpen drágakő. S utálom
a könyveket: unalmasak, csak lopják az időt. Inkább zenélek, hiszen minden
pillanatban valami új hangzás, valami érdekes megoldás nyűgöz le. Az
iskola - marhaság, úgy, ahogy van. Csak arra jó, hogy ellopja az ember fél
napját. Viszont az olvasás - az igen! És az írás! Igen, néha beledöglenék, ha
nem írhatnám le, amit gondolok. Olyasmi ez, mint a zene - csak
nehézkesebb. Ha az írás olyan, mint a futás; a zene: úszás, mi több: fürdés.
Gáttalan lubickolás a semmiben, a mindenben, a végtelenben. Talán még a
rajzolás okoz ilyen teljes örömöt, de nem, még a rajzolás sem. Ha
megszólalhatnának a vonalak - akkor igen. Mert az én lelkemben egy-egy
lendületes vonal úgy zendül meg, mint a zene, de ezt csak én érzem így. A
zene, a dal viszont százakat, ezreket bilincselhet le. Nincs mese, az
én sorsom a zenélés lesz, életre szóló elfoglaltság, sőt: hivatás. Sokat fogok
dolgozni és rengeteget fogok keresni, hogy anyagi gondok nélkül
dolgozhassak. Hogy Mimi néninek boldoggá tehessem az életét.

Hogy Juliát minden gondjától megszabadítsam, hogy visszaszerezzem teljes

szeretetét... Nem! Pénzen vegyem meg az anyai gyöngédséget?! Nyavalyát!
Nem! Adok neki majd mindent, de a szeretettért nem könyörgök. Inkább
dögöljek meg a magányosságtól, de nem fogok neki esedezni! Nem!

John egyre hevesebben küzdött Julia hiányával, igazából csak ez az egy

élmény: Julia jelenléte és gyöngédsége hiányzott pályára találó életéből.
De mind elkeseredettebben igyekezett acélozni magát, nem akarta megtörni
térdét nagy ritkán, olykor csak percekre felvillanó, saját életének
zűrzavarával küszködő anyja előtt. Iszonyúan fájt neki, szinte
összeroppantotta a felismerés: Julia nem ismeri az igazi, mély anyai
szeretetet.

A sok és lelkes munka, a zenélés öröme, a barátok, barátnők és szurkolók

gyarapodó tábora, az együttes szerepléséért érzett felelősség és az
anyai szeretet hiánya - ezek azok az állandó hatások, amelyek
kereszttüzében észrevétlenül formálódott a kamasztermészet, hogy rohamos
gyorsasággal kialakuljon belőle: a férfi.

A tanév véget ért. John és barátai, tizenöt évük minden felszabadult

vidámságával, még egyszer összeültek az egyik kiskocsmában, lenn a
kikötőben, hogy istenhozzádot mondjanak egymásnak a szünidőre.

- Idefigyelj, te vezér - emelte magasra söröspoharát Nigel, aki egy ideje

már az együttes menedzserének titulálta magát -, aztán tanulj meg gitározni,
ha lesz egy kis szabad időd!

„Nem vagyunk elég jók!”

- Na, ne mondd, te vigéc, te talán már rendben érzed a dolgokat? Hol az az

országos turné, az a világ körüli út, az az Oscar-díj, amelyet megígértél
nekünk? He? Hátrább az agarakkal, hapsikám! - Pete igyekezett már
kezdetben letorkolni a túlontúl rátarti fickót, aki kétségtelen sikereket ért el
az év folyamán, hiszen a tanév végére akár már heti több fellépési alkalmat
is képes volt összehozni a „banda” számára.

- Mire te megszokod, hogy rendszeresen töröld meg az orrodat, én már

úgy fogok gitározni, mint egy Segovia, ha ugyan tudod, hogy kiről
beszélek! - vágott vissza John jókedvűen. De aztán egy kissé elkomorodott.

- Attól félek, haverok, hogy őszre ez az együttes nem jön össze újra. Nem
vagyunk elég jók! Gyakoroljatok a nyáron! - John nem akarta megmondani
nekik, hogy - egyszerűen nem méltók hozzá a többiek! Gyengén, iskolásan,
fantázia nélkül zenélnek, csak utánzásra képesek, arra sem magas szinten.
Egy igazi együttes nem tekintheti mércének egy-egy templomi mulatság
tánczene-igényeit. Egészen másról van itt szó! Az a tény, hogy képesek
bántóbb hiba nélkül végigjátszani egy rock and roll zenét, még - semmi!
Sajátos, reájuk jellemző, őket kifejező zenét teremteni és bemutatni. Az
igen, az valami! És csak annak van értelme! A többi - tucatmunka,
vegetálás. - Nos, John mindezt csak magában gondolta végig bölcsen,
magában azonban végleges döntést hozott. Ősszel másként csinálja majd.
Csak lenne valaki, akivel megoszthatná kételyeit, nehézségeit! Azt már
véglegesen elintézte magában, hogy ez a valaki nem Julia lesz...

Otthon Mimi néni szokatlan titokzatossággal fogadta. John azonnal

megérezte, hogy valami lóg a levegőben. De nem kérdezett semmit,
némán megindult a szobája felé. Amikor kitárta az ajtót, lába földbe
gyökeredzett: a fehér takaróval leterített ágyon ott hevert egy gitár, egy
gyönyörű gitár. Felhúrozva, vadonatúj állapotban! A fiú majd kibújt bőréből
örömében. Babusgatta, dédelgette, meg-megzengette kezében. Nagyon szép
gitár volt.

- Mimi néni, te drága! Köszönöm! Köszönöm!

- Hé, megállj, Johnny. Nem tőlem kaptad a gitárt. Itt járt anyád, ő hozta
neked. Csókoltat, gratulál a sikereidhez. Sajnos, nem tudott megvárni...

John arcán egész háborúja folyt le közben az örömnek és a szomorúságnak.

Megtorpant, szinte mozdulatlanul állt, hallgatta saját vére, szíve vallomását.
Aztán csöndesen visszatette a gitárt a heverőre, ahonnan elvette. Hosszan
nézett maga elé, aztán a gitárra, Mimi nénire, aztán a semmibe.
Nagysokára teljesen színtelen, fáradt hangon szólalt meg.

Jobban örültem volna, ha tőled kaptam volna. Te legalább igazán adtad

volna. Úgy érzem magam, mint akit pofonvágtak.
PÚPOS GYEREK A PRÉS ALATT
- Higgyétek el, testvéreim az Úrban, még nem közelgett el a mennyek
országa. Földi világunk, e siralom völgye, telve van tökéletlenséggel,
zűrzavarral és kiforratlan emberi szándékkal. - A galambősz hajú tiszteletes
úr, a kerület köztiszteletben álló lelkipásztora emelt hangon, prófétai hévvel
ostorozta a gyarló ember hibáit, bűneit. - Most, amikor a hívek nemes
áldozatkészsége folytán új hajlékot adhatunk át áldásos
rendeltetésének, nem feledhetjük, hogy az Úr igazi háza a tiszta lélekben és
a nemes szándékokban lakik. Intő nap ez a mai, intelem valamennyiünk
számára. Bizony mondom nektek, ez az új templom csak akkor válhat
valóban az isten hajlékává, ha mi, halandó emberek, jóra törekvő hívők a
jelenlétünkkel, jótetteinkkel, imádságainkkal azzá tesszük. Ó, kedves
híveim, messze még a tökéletesség! Olyan a gyarló emberiség, miként a
frissen préselt must: édeskés, de erőtlen, még hiányzik belőle a bor tüze,
zamata. Áhítat, jó cselekedet, hit és ima-erő kell ahhoz, hogy ez a must
napról napra érlelődjék, hogy a bor kiforrja ártó gőzeit, s végül kristályos
csillogással mutathassa fel magát az Úrnak: ímé, hasonlatos vagyok hozzád,
Uram! Amikor most átadom isten új hajlékát a híveknek, a költő szavaival
zárom beszédemet:

„A murci csípős, zavaros,

ígéri meg csak jóízet,

s a rossz libidó abroncsait

egymás után repeszti szét,

de kemény dongák közt a bor

kiforr, ízes lesz és nemes,

lépésben érlel az idő,

s jó borra várni érdemes!

Hatalmas hordó a világ,

bő ember-mustja nyögve forr -

zubogj vér, tisztulj, akarat,

tudom, aranyló lesz a bor.”

Az új kis templom, amely Szent Pálról nyerte nevét, zsúfolásig megtelt az

avatóünnepségre. Itt szorongott a kerület apraja-nagyja, annál is inkább,
mert a tervek szerint az avató istentiszteletet jámbor táncmulatság követi
majd - az Úr nagyobb dicsőségére. Mimi néni és vele John is ott izzadt a
templom bejárata előtt összetorlódott tömegben. Melegen, túlságosan is
melegen sütött a nap, s már nem fértek be a templomba a később érkezők,
közöttük ők sem. Pedig John ma kétszeresen is érdekelt volt a kivételes
eseményben. Mimi néni unszolására el kellett kísérnie a nagy ünnepre, de
az avatás utáni mulatságra is őket hívták meg a talpalávaló szolgáltatására!

John már a templom mögött gyakorolt volna a többiekkel - szíve szerint, de

hősiesen kitartott Mimi nénivel, aki büszke mosollyal álldogált a jónövésű,
csinos és már-már közismert ifjú oldalán.

Úgy futott el a legutóbbi esztendő, olyan fürgén és könnyedén, mint a

kikötő fölötti gomolyfelhők. És most megint évzáráshoz érkeztek, nem is
akár milyenhez. John Lennon hevégezte középiskolai tanulmányait!

Gyorsan futott el a tanév, de nem eseménytelenül. Ahogy John óvakodva

körülkémlelt, a tömegben egymás után fedezte fel az ismerős lányokat.
Sandy, Maureen, Sally, Bessy, Ursula - mind „megvoltak” már neki,
távolabb még továbbiakat is fölfedezett. Igazán nem volt oka panaszra;
a Quarrymen Beat Band, ahogyan mostanában hívták őket, már az egész
kerületben ismert és népszerű volt a középiskolás ifjúság körében.
John pedig kiváltképpeni közkedveltségnek örvendett a korabeli lányok
között.

De azért ez az esztendő nem egészen úgy sikerült, ahogyan John szerette

volna. Minden várakozását meghazudtolva, az együttes ősszel igenis újra
összejött. És érdekes módon, ez nem okozott a fiúnak különösebb örömöt,
inkább valami fanyarságot, talán egy csöpp csalódást is.
Kezdte taposómalomnak érezni a fantáziátlan, az „ipari” színvonalat
felülmúlni képtelen társaságot. Megszokta, természetesnek vette, aztán
lassacskán unni kezdte, hogy ő a kiemelkedően legjobb, legmuzikálisabb
közöttük. Valahogy csillapodott benne az a hatalmas láng, amely egy éve is
még annyira tüzelte.

- Lehet, hogy nem is a zenében vagyok igazán menő - gondolta egyre

gyakrabban. Kevesebbet gyakorolt; szöveget, zenét szinte már semmit
sem szerzett. Vadászszenvedélye is alábbhagyott, látva, hogy minden lány
enged neki. A megfeneklettség érzése nyugtalanította, s nem látott
határozott célt, irányt maga előtt. Újabban egyre gyakrabban nézett a pohár
fenekére, halálos rémületbe ejtve Mimi nénit.

Unalmában még leginkább rajzolgatni szeretett, de a céltalan csavargás, a

kikötő tétlen bámulása, ivócimborák csalogatása alig hagyott neki időt
bármire is. Maga sem tudta, miért, vesztesnek érezte magát, pedig ezt az
érzést semmi sem támasztotta alá...

Úgy indult az istentisztelet után a templom mögötti térre, ahol az együttes

többi tagjai már nagyon buzgólkodtak, mint aki kénytelen kötelességnek
tesz eleget. Pedig akár csak egy esztendeje még mit nem adott volna érte, ha
ilyen rangos fellépésre kérik fel! A templom mögött már jókora csoport
tanyázott. Cigarettáztak, a füvön heverésztek, padokat, székeket,
papírfüzéreket rendezgettek a rendezők, színes csoportokban tereferélt
egymással a városnegyed ifjúsága, jobbadán középiskolások. John
egyenesen az alacsony emelvény felé, társai felé tartott.

- Remélem, megszállta lelkedet a szentlélek, s ma csodát művelsz a

színpadon - villogtatta rá hibátlan fogsorát Mary, s igyekezett oldalt
fordulni, hogy John jól láthassa fitos profilját, ingerlő lófarokba fogott
haját.

- Kopj le, kislány, ma nem találsz jókedvemben - fordított hátat neki John
és gitárjáért nyúlt. De a gitár tokja üres volt. Ivan lépett mellé, bizalmas
osztálytársa és ivócimborája.
- Te, Johnny, egy kicsit kölcsön vesszük a szerszámot. Van itt egy
haverom, pontosan egy haverom haverja, állítólag konyít a gitárhoz.

- Megvesztetek?! Tönkreteszi nekem, aztán fuccs a játéknak - vetette

ellen, de azért kíváncsian pillantott a gitárját nézegető fickóra.
Egész normális fejnek vélte, bár nemigen nézett ki belőle szakértelmet.

- Öcsi, nem baj, hogy fordítva tartod a szerszámot? - nevetett fel hirtelen
John, felfogva, hogy mi olyan furcsa a fickó tartásában. - Jobb lesz,
ha lerakod, nem a te kezedbe való az.

Tvan azonnal közbevetette magát. - Johnny, bemutatom neked a haveromat,

Pault.

- Paul McCartney vagyok. Szia. Ne haragudj, de balkezes vagyok.

- Csak nehogy kiderüljön, hogy kétbalkezes vagy.

Ekkor már jókora csoportosulás tömörödött köréjük. Ahol John, a vezér

megjelent, erre mindig lehetett számítani. Itt pedig valami érdekes
fejlemény van kilátásban.

- Hát akkor, ha megengeded, megpróbálok pengetni valamit. Ígérem,

hogy nem teszek kárt a hangszeredben. - Művelt, szabatos mondatai
felettébb idegesítően hangzottak. Ha hozzávesszük, hogy öltözködése
kimondottan választékosnak volt nevezhető, érthető, hogy John minimális
bizalmat sem érzett a fickó iránt.

- Nyápic burzsuj. Nyilván a mama kedvence és minden pisilés után kezet

mos ... - eddig jutott ítéletében a vezér, mert ebben a pillanatban felhangzott
a közismert „Twenty Flight Rock”. De hogyan hangzott fel! Mintha a Radio
Luxembourg egyenes adása volna. Elképesztő futamok, tökéletes
akkordmenetek, fantasztikus virtuozitás! Ilyet még az életben nem látott, s
legfeljebb a rádióban hallott. John, mint a közönség is, egyszeriben lázba
jött. Csakhogy John megértette, mit lát és hall, rá kellett döbbennie, hogy
ehhez a gitárjátékhoz ő hozzá sem szagolhat! Kimeredt szemmel,
borotvaélesre hegyzett füllel vizslatta az „úrifiút”, akinek ujjai
nyilvánvalóig nemesacélból készülhettek.
- Még valamit. - Alig tudta kinyögni az izgalomtól. Érezte, hogy
szaporábban lélegzik, füle ki vörösödik. A kifent ficsúr pedig rákezdett a
„Bee-bop-a-lulá"-ra. Énekhangja behízelgő és képzett, a gitár és az ének
összhangja szinte eszményi volt. Megáll az ész.

- Tűrhetően vakerálsz, öcsi - vetette oda hűvösen John, amikor végre

magához tért ámulatából, s a köréjük gyűlt tömeg vastapsa is
elhallgatott hol tanulsz?

- Hát, csak úgy, magamtól, a rádióból.

- És az akkordok?

- Nagyon figyelek, és pontosan leutánzom, amit hallok. A szövegeket is

megtanultam. Ha akarod, leírhatom neked a Twenty Flight szövegét, de
egyebeket is.

John moccanni sem tudott, egyszerűen gyökeret vert a lába. Ez a fickó

nyilván hazudik. Képzelem, milyen verejtékes gürcöléssel hozta össze ezt
a produkciót, s most játssza az ártatlan zsenit. De -az ördögbe is! - játssza a
darabokat is! Én pedig még füllel is nehezen követem, nemhogy ujjal.

- Tudsz még többet?

- Tudok, persze. Összejött egy kisebb műsorom. De hát egyedül azért nem
az igazi...

Aha, már törleszkedik a szivar, és milyen óvatosan. John teljesen

összezavarodott. Ha ez a krapek beállna közénk, mit művelhetnénk együtt,
God over the world! Igen, de akkor - ő lenne a legjobb, a legjobb! És akkor
hogyan maradok én a vezér? Mert azt az ördögnek sem engedem
át, Elvisnek sem!

- Persze, persze. Együttesben könnyebb. De egy együttest össze is kell

tartani, mozgatni is kell a fejeket, hogy el ne tunyuljanak, hogy
gyakoroljanak...
- Hogyne, megértem. Hát... ezek eléggé ellenszenves feladatok, én nemigen
volnék alkalmas rá. Talán azért is zenélek egyedül...

Aha, szóval nem tör a főnöki babérokra. Vagy hazudik most is. És milyen
ártatlan birkaszemekkel néz. Lehet, hogy tényleg ilyen ostoba?

Lassan a tömeg zsibongása már elnyomta a tagok bemelegítő futamait, a tér

zsúfolásig megtelt. Lassan kezdeni kellett.

- Ha komolyan gondoltad, küldd el nekem a szövegeket Ivannal.

- Oké, John. Holnap elküldöm. Most egy kicsit még hallgatlak benneteket,
hagy tanuljak tőletek is, de aztán mennem kell, mert különvizsgáim lesznek,
s még nem készültem föl.

Ezen a napon olyan rosszul, olyan lámpalázasan játszott John, mint még
soha. Fülében folyton ott zengett a Twenty Flight Rock ördögi
tökéletességű előadása, a Bee-bop-a-lula pompás dallammenete, s állandóan
Paul énekhangját hallotta. Ujjai mintha kőből lettek volna, pedig újra meg
újra nekiveselkedett, hogy valami extrát, igazit mutasson a nyálasszájú
mamakedvencének. De ez a nap nem Johné volt, akkor hibázott mindig,
amikor a legjobbat akarta.

- Nem jön össze. Nem jön össze, a kurva anyját! - társai is észrevették, hogy
valami nincs rendben, de nekik az volt a fontos, hogy egy-egy számot
gikszer nélkül befejezzenek, ez pedig azért mindig sikerült, ennyi rutinja
már volt az együttesnek. John legszívesebben földhöz vágta volna a gitárját
haragjában, szégyenében. Egy nyavalyát hozom ide ezt az ürgét, nem
vesztem meg. Pillanatok alatt kitúrna a galeriből. Ártatlan
barikaszemével beülne a helyemre, és learatná, amit én vetettem. Mert
igenis, ezt a bandát én szültem, én hoztam fel oda, ahol most van. És igenis,
jó ez a galeri! Istenem, ez a ficsúr nagyon jól ad elő néhány beszajkózott
számot. Na és?! Nem dől össze a világ.

Tekintetével követte Pault, amint a kijárat felé ballagott, és mintha mázsás

kő dobbant volna le róla, amikor eltűnt a templom mögött. És egy csapásra
megváltozott minden! Fantasztikus. Mintha az ördög bújt volna John
kezébe. Korábban soha nem hallott hangzatok szaladtak ki ujjai alól,
tökéletes ritmusban! Az együttes többi tagjai felkapták fejüket, aztán széles
mosollyal „vették a lapot”, látták, hogy a vezér ma különösen villogni akar.
Alá is játszottak egy kicsit, hosszabb szólókat hagytak neki, hagy fusson, ha
annyira akarja.

Megmutatom, hogy azért nem vagyok nulla, én is tudok valamit, ha szorul a

kapca! Kár, hogy nem hallja az a nyápic úrigyerek, meg lenne
elégedve velem. Hangjával is olyan magasságokba merészkedett, olyan
figurákat vágott ki, aminőket csak ritkán és csak otthon merészelt
produkálni. Ma, hogy Paul eltávozott, minden sikerült neki.

A közönség ismételt vastapsai behegesztették a John büszkeségén és

hiúságán szakadt sebet. Nem tudta a vezér, hogy Paul mindvégig ott
húzta meg magát a templom egyik bolthajtása alatt - egyszerűen képtelen
volt hazamenni, annyira lebilincselte az együttes és kivált John produkciója.

- Kivételes tehetség, nem vitás, veszedelmes tehetség. Technikailag talán

ma jobb vagyok, de fantasztikus az elhitetőereje, hangjának közvetlensége...
Úristen, ha bevennének... Igaz, a többiek elég kutyaütők, egytől egyig, de
csak annál jobban kiemelkedik közülük az igazi talentum...

John majd leült meglepetésében, amikor a szünetben elébe lépett Paul.

- Hát, te?! Visszajöttél?

- El sem mentem, John. Nem engedtél el. Ahogy mentem kifelé, hirtelen
egy másik, egy összemérhetetlenül jobb produkció vette kezdetét, azt pedig
nem tudtam itthagyni. Nagyszerű volt, fiú, gratulálok!

John alig találta meg hidegvérét, annyira szíven ütötte az elismerés. Ő tudta,
mennyit ér ez a dicséret. De nem lett volna az, aki, ha nem leplezi a valót.

- Nem akartalak nagyon megijeszteni az elején. Aztán, amikor azt hittem,

hogy leléptél, nekiláttam egy kicsit...

Paul még egyszer megköszönte az élményszerű játékot, és most már

valóban elindult hazafelé. John lelkét szinte szétvetette az öröm, a
diadalérzet. Azért most mutattam valamit a szarjankónak!
A nagy sikerű ünnepség után szinte diadalmenetben kísérték haza Johnt a
társak, a lányok. Ez a fellépés minden korábbi emléket elhomályosított a
lelkében. Alvajáróként haladt a hátát veregető haverok, a hozzá-hozzá
sündörgő lányok koszorújában, gondolatai azonban könyörtelenül
értékelték a váratlan eseményeket.

Ez a fickó tótágast állított bennem mindent - puszta színrelépésével. Ez a

krapek nem akárki. Egycsapásra visszaadta a zenébe, a játékba, a tehetségbe
vetett hitemet. Ki ez az ürge, hogy ártatlan arccal, mint aki kettőig sem tud
számolni, felforgatja az életemet? Mert annyi bizonyos, hogy nem akarok és
nem is fogok alulmaradni! Abból nem eszik! Nincs mese - gyakorolni,
gyakorolni, gyakorolni! Ezt a fickót csak teljesítménnyel utasíthatom
magam mögé. Ez pedig lényeges, ha együtt akarunk játszani. Márpedig
akarok! Ha törik, ha szakad, felül kell kerekednem. És én nem csak játszom
a zenét, én szerzem is! Úgy van, itt kell elsősorban magam alá gyűrnöm!
Holnaptól megváltozik minden, nem maradok a „futottak még” krecliben,
nem leszek kutyaütő zenész!

Mondta, mondta magában a kemény és dühös elhatározást tükröző

szentenciákat, mivel bizonyos volt abban, hogy Paul hamarosan az
együttes t agja lesz. - Egy szavamba kerül és belép, láttam mennyire csorog
a nyála utánunk...

Ezen az éjszakán nem sokat aludt a vezér. Mimi néni már régen az igazak
álmát aludta, a templom órája már elkongatta régen az éjfélt is, amikor John
még javában dolgozott. Egy kicsit szégyellte is a dolgot, de a Twenty Flight
Rock előadását próbálgatta, úgy, ahogyan a nyeszlett úrifiútól hallotta. És
kezdett menni a dolog! John kitűnő fülét és zenei memóriáját dicséri, hogy
agyában szinte hibátlanul raktározódott el Paul előadásmódjának minden
részlete. Csak akkor eresztette le hullafáradtan a gitárt, amikor már
előadhatónak ítélte a produkciót.

- Jól van, Johnny, megszolgáltad az éjszakai nyugalmat. Azért te sem vagy

senkiházi. És igenis, folytatom. Nagy leszek, én leszek a
legnagyobb! Nagyobb, mint ez a süvölvény, és nagyobb, mint Elvis!

Elaludni azonban még sokáig nem tudott. A lelkében mindenféle girbegurba

utakon futkározott a kétség és reménység, a szándék és a félelem, a harag és
megértés indulata. Irigyelte és utálta a nyilvánvalóan párnás kispolgári léttel
körülvett, vasalt ficsúrt. Mi a fenének akadt az utamba,
most meggebedhetek a melótól, hogy magam alá gyűrjem. Neki biztos
megvan mindene: gitártanár, énekmester, habos kakaó, pompás hangszer
meg mit tudomén, mi minden. Neki csak hab a menő éleit tetején, hogy
gitározik is. Ha nem lesz zenész, lesz: gyáros, vagy politikus, vagy
egyetemi tanár vagy akármi, ami akar. Nekem meg ez az
egyetlen lehetőségem! Hát, az istenit, megjátszom ezt az egyetlen
lehetőséget, vagy ne legyek többe John Lennon!

Álmában ott álltak a színpadon, ketten, nyakukban gitárral és felválta

énekelték, pengették a. Twenty Flight Rock-ot, de amikor őrá került a
sor, egyetlen hang sem bukott ki a szájából, egyszerűen megnémult, csak
tátogott, mint a szárazra vetett hal. Érezte a szégyen bíbor pírját az arcán-
nyakán, s látta, hogy Paul csúfondárosan nevet...

Mabel karja egészen elzsibbadt John feje alatt, bőrébe mélyen

belenyomódott a parti homok finom mintázata. Ott feküdtek már órák óta, a
szerelem fáklyája már kiégett, némán, gyönyörrel betelve szemlélgették a
sirályok pompás légi mutat ványait, a kobaltkék égen kelet felé nyargaló
felhőpamacsokat, a távolban végtelenül lassan mozduló, játékszernek tűnő
óriási tengerjáró hajókat. Anyagszerű, puha megbékélés vonta be
lényüket, olyan megegyezés, amely nem igényli a szavak pecsétjét. Mabel
óvatosan kivonta karját John feje alól és felkönyökölt.

- Jó nap ez a mai. Szeretlek, John. És te?

John nem válaszolt. A mai nap tényleg jó. De

semmi több. És ötkor próba. Eljön-e Paul? Mit kezdenek majd egymással?

- Kérdeztem valamit, Johnny.

- Hány óra van?

Mabel apró karkötő órájára pillantott. - Fél négy. Van időnk.

- Neked van. De nekem ötkor próbám lesz.

Csönd lett. Egy kicsit megint belehallgattak a sirályok panaszos
hangversenyébe, melyet maga alá temetett egy hajókürt kitartó bugása.

- Johnny, figyelj rám. Azt mondtam: szeretlek.

- Hallottam. Na és?! Mi van akkor?!

- Attól tartok, hogy... baj van... lehet, hogy teherbe estem.

- Nekem ötkor próbám lesz, lassan indulnunk kell. A terhesség pedig a te

dolgod, ehhez nem értek. Vagy vegyelek feleségül? Vagy mi a
nyavalyát akarsz?! Terhes vagy, terhes vagy! És legalább ismered az apát?

- Johnny, ez nem szép tőled... Én még soha, senkivel...

- Mind ezt mondjátok, de jól betanultátok! Hát, engem nem érdekel, én

nem tudok csodát tenni! Most pedig ideje mennünk. Oké?

Jó darabon úgy ballagtak egymás mellett, mint az idegenek. De aztán Mabel

csak közelebb húzódott, és karját John karja alá fúrta.

- Johnny... még nem biztos. Csak félek. Késik.

- És az nem izgat, ha én elkések? Éppen ma? Tudod-e, mi dől el a mai

próbán? Minden! Minden! Eh, csak hűtöm a számat, mit érthet meg ebből
egy magadfajta kis szuka! Még haza kell mennem a gitáromért is!

- Johnny, én meg akarlak érteni, de nem tudom, miről beszélsz. - Mabel

nagyon közel járt a síráshoz, de nem mert rákezdeni, sejtette, hogy csak
olajat öntene a tűzre. - Ha elmondanád... talán...

- Ugyan már - pont neked! Azt sem tudod, mi fán terem... Ismered
legalább Pault?

- Melyik Pault? McCartney-t? Persze! A bátyám osztálytársa az Institute-

ban. Remek fej és az egyik jó tanuló az osztályban. Nagyon rendes krapek.
És olyan csinos, rendes fiú. Rá gondolsz?
- Nem is a canterbury-i érsekre! - John lelkét az irigység démona szállta
meg. - Persze, mert nyakkendőt hord és ki van pucolva a cipője! Nektek
ennyi is elég.

Ugyan, John. Nem erről van szó. Csak hát... ő olyan másfajta. Őt mindenki
szereti. Az osztályban a lányok mind oda vannak érte. Olyan
szépen, kedvesen beszél mindenkivel.

- Nem úgy, mint én, mi?! Mert én csak egy proli bunkó vagyok. Igaz?!
Akkor mi a nyavalyát keresel mellettem?! Rohanj a kimosdatott
pubikához és rakd szét a lábadat neki! Ő majd biztosan feleségül vesz!

- De Johnny... - Mabel nem tudta könnyeit visszafogni. - Hát, ezt

érdemiem... Hiszen én csak téged, egyedül téged szeretlek a világon,
nekem te jelentesz mindent, mert te...

- Mert én?

Mabel megsejtette, hogy mi dúl a fiú lelkében, ráérzett, hogy itt valamiféle
versenyfutásról lehet szó, rádöbbent, hogy John gorombasága mögött
a féltékenység, a félelem húzódik meg.

- Mert te... mindenkinél különb vagy. Mert te

vezérnek születtél, mert te John Lennon vagy.

John nem válaszolt, de lelkének megfeszített íja egyszeriben leeresztett.

Azért rendes kis csaj ez a Mabel. És alapjában jól ítéli meg a helyzetet.
Azt mondják, a nők értenek az efféle finomságokhoz. De akkor Pault is jól
ítélheti meg... Hajaj.

Lelkében a különböző sejtelmek és indulatok olyan hevesen csaptak össze,

hogy nem is emlékezett rá, mikor és hogyan sikerült megszabadulnia Mabel
társaságától.

- Az lesz a legokosabb, ha egy kicsit lekezelem a fickót. Hagy érezze meg,

hogy nem az ő ülepén megy át a világ tengelye. Kis feladatokat bízok rá, a
mikrofon közelébe csak csínján engedem. Így talán megőrizhetem a főnöki
tekintélyt. Közben pedig szüntelenül figyelem és mindent átveszek tőle, ami
jó. Úgy kell csinálnom, hogy ne jöhessen rá; tanulok tőle. És egyre több
saját dalt kell bedobnom, hagy tudja mindenki, ki az úr a háznál.

Egy kicsit el-el is szégyellte magát közben. - Szükség van erre feltétlenül?!
Biztos, hogy alacsonyabb rendű vagyok?! Akármilyen menő fej, azért én is
produkálok valamit. Hátha baráti hangot ütnék meg. Lehet, hogy túl korán
akarok dönteni. Hátha a személyes ismeretség mindent megváltoztat. Hátha
jól kijövünk egymással? Hátha egy percig sem bírjuk elviselni egymást?

Mint valami megállíthatatlan perpetuum mobile, úgy zakatolt agyában a

gondolat: mi lesz? Annyi bizonyos volt már most is, hogy Paul színre
lépésével gyökeresen megváltozott a helyzet, sőt, ezt jól ismerte fel: ő maga
is.

Úgy ült fel kerékpárjára, vállán átvetett szalagon gitárjával, olyan

elszánással indult el a próbára, mint ahogy az első tűzvonalból indul
rohamra a katona. Vagy - vagy!

John egészen belefeledkezve, a világból és az időből kibillenve egyszerre

szülte és adta elő gitárszólóját. Fejét kissé félrehajtva, átszellemült arccal,
minden rezdülésre érzékenyen hallgatta a szoba másik sarkában Paul. A
kívülálló kerge holdkórosok találkozójának vélhette volna e jelenetet,
annyira rendkívüli volt a látvány, a zengő gitár és az egész hangulat. John
mindent beleadott, ez pedig nem volt kevés. Az a néhány hónap, amelyre
ismeretségük, mi több: barátságuk visszatekinthetett, John számára olyan
vesszőfutások sorozatából állott, amelyek a hetedik mennyországba
vezettek.

Minden másként történt, mint ahogyan John tervezte és számította, de

kapcsolatuk alakulása Paul számára is minden elképzelést megszégyenítően
alakult.

Ahogyan a sziklák, mezők és vizek természettől önkéntelenül megszabott

rendben helyezkednek el a térben, úgy alakult ki a két ifjú helye az
együttesben, egymáshoz és a többiekhez fűződő kapcsolata. John nagyon
felkészült arra, hogy az esetleges „hatalomátvétel” szándékát már csírájában
elfojthassa, de jóleső meglepetéssel kellett tapasztalnia, hogy Paulban ilyen
szándéknak az árnyéka sem volt felismerhető. Azt viszont az együttes
minden tagja büszkeséggel tapasztalhatta, hogy milyen nagyra becsüli az
„új fiú”, hogy a galeri teljes jogú tagjává fogadták. Paul természetesnek
vette, hogy John a társaság vezére, nemcsak azért, mert John két évvel
idősebb, hanem azért is, mert Paul világosan felismerte, hogy John erre a
pozícióra méltóbb és alkalmasabb, mint bárki más az együttesben. És
hogyha John indokoltan tartott Paul kiemelkedő zenei adottságaitól, kiváló
gitárjátékától, nos, Paul ugyanígy volt: ő is John vérbeli zenész voltát és
pompás gitárjátékát becsülte legtöbbre. Igaz, ő nem félt, mert ő csak
nyerhetett, ő nem akart vezér lenni, csak jó zenét csinálni és kiváló
partnerekkel dolgozni.

Valamennyiük jóleső meglepetésére a legtöbb „bájt” Paul pallérozott

modora, illedelmes viselkedése, a gorombább vagy éppenséggel trágár
kifejezésektől való tartózkodása okozta. Hiába próbálták kicsalogatni
Paulból a „természetes beszédet”, a fiúból nem jött elő semmiféle
trágárság, mivel egyszerűen hiányzott a szótárából ez a beszédstílus. Ezt
John hamar megértette és elfogadta, a többiek azonban sokáig amolyan
kisasszonyos allűrnek tartották ezt az úrifiúságot.

Egy valamiben azonban Paul nem ismert tréfát: ez pedig a gyakorlás, a

kimunkált előadás megszállottsága volt. Talán összesen nem
gyakoroltak annyit az együttes fennállása óta sem. mint abban a néhány
hétben, amikor John felismerte Paul törekvéseinek üdvözítő voltát és teljes
mellszélességgel mellé állt. A tagok szitkozódtak, kilépéssel fenyegetőztek,
volt, aki fel is adta, de az eredmény mihamar megmutatkozott. Egyénileg is,
együttesen is akkora utat tettek meg a zenei kimunkáltság, igényesség
lajtorjáján, hogy maguk is elképedtek.

Nem csoda hát, hogy most olyan igényességű gitárfutamot mutathatott be

John Paulnak, aminő bármely profi gitárosnak becsületére vált volna.

- Oké, Johnny, ez után Les Paul is megnyalhatná acélujjait! Fene jól

belejöttél. Köphetem a markomat, hogy lépést tartsak ezzel a
teljesítménnyel. - Paul mindent megpróbált, hogy beszédstílusában
alkalmazkodjék a bandához, s ez egyre jobban sikerült neki.
John, természetesen, észrevette az „úrigyerek” ezen törekvését, és nagyon
jó néven vette. Ő maga is, szinte észrevétlenül, lassú, de határozott
változáson ment át. Ez a változás nemcsak beszédstílusát érintette; egész
emberi magatartása megkomolyodott valamelyest. Paul nemcsak hogy
nem tört vezéri pozíciójára, ellenkezőleg: ismételten szóba hozta, hogyan
lehetne John még eredményesebb, hatékonyabb vezetője az együttesnek. A
primitív basáskodásból lassú, szinte észrevehetetlen fejlődéssel alakult ki a
közösségért valódi felelősséget érző és vállaló vezető egyénisége. És ez
John zenei teljesítményére is hatással volt.

Hetek óta úgy érezték, mintha titokzatos és varázslatos bura alatt élnének,
ők ketten: John és Paul. Naponta sok órán át, a szabadidő minden percét
kihasználva, szinte éjjel-nappal együtt voltak, Kóstolgatták egymás
emberségét, szokásait, zenei adottságait, stílusát, próbára tették
egymás indulatait, tűrőképességét és - és szakadatlanul zenéltek, zenéltek,
zenéltek.

Ebbe a zenélésbe annyi minden belefért! Játszották a divatos

világslágereket, énekeltek, karikírozták egyes híres előadók stílusát,
leginkább azonban a „modern” rock and roll zenét kedvelték, a nagy Buddy
Holly és a pompás Elvis Presley gyakran zendült fel a két gitár és torok
valamelyikén vagy éppenséggel egyszerre mind a kettőn. A közös éneklés, a
kéttagú vokál különös élvezetet szerzett nekik. Ez nem utolsósorban a
két énekhang teljesen különböző karakterének sajátos illeszkedésből fakadt.
John ideges, vibráló, agresszív, éles és nazális hangja pompásan
simult össze Paul lekerekített zengésű, behízelgő, lágyabb, „bel canto”
jellegű hangjával, s a két hang együttese különös zengést adott. Hamarosan
felfigyeltek egy sajátos jelenségre is. Ha egyszerre énekelték ugyanazt a
dallamot kelten, a két hang ötvöződéséből egy harmadik, teljesen új
zengés keletkezett, s ezt kimondhatatlanul élvezték.
„Ebbe a zenélésbe annyi minden belefért!” John és Paul gyakorol

Szűnni nem akaró zenés együttléteik legizgalmasabb része mégis a saját

művek bemutatása, csiszolgatása volt. Mi több: rövidesen már együtt
dolgozták ki, véglegesítették a valamelyikük lelkében megszületett
dallamot. Kezdetben John szívszorító és térdremegtető lámpalázzal készült
arra, hogy bemutassa barátjának és bírálójának, ami a lelkében született
vagy születőben volt. Mivel látnia kellett, hogy Paul ugyanígy vezeti elő a
maga szüleményeit, ez az izgalom hamarosan feloldódott benne. Az pedig,
hogy minden zenei nehézségét gátlástalanul kitálalhatja a kitűnő szakértő, a
barátja előtt, nos, ez valami félelmetesen nagyszerű és gyönyörű helyzet
volt! És láthatta, hogy Paul mindenben ugyanúgy viselkedik vele
szemben, akárha évtizedes barátság kötné egymáshoz őket.

- Hogy a nyavalyába lehet, hogy két ürge ennyire értse egymást? - John
ezt a kérdést olykor hangosan is föltette, magának is, Paulnak is.
Egyszerűen valószínűtlen volt ez a magasszintű megfelelés két lélek között.

- Én azt hiszem, hogy nemcsak a képességeink „rímelnek” egymással,

hanem a törekvéseink is. Ez pedig már magyarázat arra, miért ízlik
annyira mindkettőnknek az együttes meló. - Paul boldog volt, hogy
mondókájába ismét beleszőhetett egy „menő” kifejezést. - Mindenesetre
karrierre „gyanús” ez a rendkívüli harmónia.

- Angyal szóljon a szájadból, öreg. Valahogy bennem is az mocorog, hogy

nagyon elkaptuk az isten lábát az utóbbi időben. Mintha
mostanában minden jobban menne. Amihez nyúlunk - sikerül. És én mintha
jobb verseket írnék... mostanában.

- Hát... erre van is szükség, hiszen az én hülyeségeimet is neked kell

szöveggel ellátnod. Jól is néznénk ki, ha most hirtelen bedugulnál.

John úgy gondolt vissza magában a csak néhány héttel korábbi állapotra is,
mint valami lidércnyomásra. Szinte hihetetlennek tűnt a szemében,
hogy komolyan tervezgette a zene félbehagyását. Úgy tűnt neki, hogy az
élete igazából csak most kezdődött meg, csak most telt meg élnivaló
értelemmel. Mintha szárnya nőtt volna, olyan könnyedén ívelt át a
zeneszerzés riasztó mélységei, veszedelmei fölött, semmit sem tudván az
összhangzattan, a harmonizálás, szólamvezetés, hangszerelés pokoli
nehézségeiről. Igen, John „hályogkovács” volt a zenében, s amihez nyúlt,
azonnal sikerült neki. És a méltó társ, a másik „hályogkovács” bajtársi
jelenléte megtöltötte a szívét bátorsággal és a siker hitével.

A hetek pedig futottak, lassan a nyár őszbe fordult, de lelkesedésük nem

lohadt le. Még inkább egyre csak terebélyesedett, mind nagyobb
lánggal lobogott, s mind értékesebb eredményeket szült. John lassan
megszokta Paulék házát, a rendezett, gondosan összeválogatott bútorokkal
ékes környezetet, a könyvtárszobát, a kezdetben annyira feszélyezőnek tűnt,
kissé keresetten kulturált társalgást, amely olyan természetesen folyt Paul
apjának, öccsének ajkáról. John azon vette észre magát, hogy otthoni
beszédébe is belekúsznak a finomabb beszédfordulatok. Mimi néni, akinek
éles füle fölfogta e változás lényegét, nagyon megkedvelte a „jó modorú és
igazán olyan rendes” Pault. Találkozásaik túlnyomó részt Pauléknál
zajlottak le, mivel ott a környezet rendezettebb és a munka feltételei kézhez
állóbbak voltak, de Mimi néni mindig kedveskedett valamivel Paulnak, ha
úgy adódott, hogy oda mentek dolgozni.

- Még nem is meséltem, hogy apámnak a harmincas években tánczenekara

volt. Állítólag az öreg nagyon jól muzsikált - tette szóvá egy alkalommal
Paul, amikor már nagyon elfáradtak John új dalának fúrásában-faragásában.
- Lehet, hogy belőle ragadt rám valami...

- Alighanem. Nálunk meg az anyámba szorult valami zenei adottság. Elég

jól énekel és a bendzsót is ügyesen pengeti - John igyekezett
egészen jellegtelenül beszélni, de érezte, hogy torka elszorul Julia puszta
említésére is. Már nagyon régen, hónapok óta nem látta anyját.

- Látom, végre lazítotok egy kicsit. Csinálok gyorsan egy kakaót, kerül
hozzá valami sütemény is - kiáltott be a konyhából Mimi néni. De
addig nehogy megint belemerüljetek a zenebonába!

A kakaóból és az egész uzsonnából azonban nem lett semmi. Csöngettek.

- Julia! Hát, ez igazi meglepetés. Hol császkáltál ennyi ideig? - Mimi néni
örömmel, bár árnyalatnyi nehezteléssel ölelte magához húgát. - Már azt
hittük, elvesztél...

John vadul dobogó szívvel, boldogan szorította magához Juli-anyát, aki

időközben jó fél fejjel alacsonyabb lett nála. Nem mintha
összetöpörödött volna, de az utóbbi hónapokban John
erőteljes növekedésnek indult, s immár szép szál legényként hajolt anyja
fölé.

Szent isten! Kész óriás vagy, Johnny, kisfiam!

- Ez itt a barátom. Mondhatnám azt is: a testvérem - húzta közelebb

Juliához Pault. - Na, mutatkozz be szépen, pubi.

- Ó, micsoda délceg lovag! Ez igen! - Julia magához ölelte Pault is, és

cuppanós csókot nyomott mindkét arcára. Paul a füle tövéig elpirult.
Julia puszta jelenléte magasra szította a társaság kedvét. Az asszony - ki
tudja, mitől - jókedvű volt, sokat nevetett és szemlátomást pompásan érezte
magát a fiatalemberek között. Persze, csakhamar a zenéről folyt már a szó.
Egymás szavába vágva számolt be John és Paul a munkájukról, nagy
terveikről, nehézségeikről. Julia elég tapasztalt nő volt ahhoz, hogy
megértse: életre szóló kötődés jött létre a két ifjú között.

- Hiszem, ha hallom! - szakította félbe az áradó szöveget. - Nos,

mutassatok valamit.

A két fiú csak erre várt. John cinkos szemvillanása érthető volt Paul
számára, s lágy pengetéssel fölzendült John dala, melyet Juliának írt. A
kétszólamú, lassú gitárbevezetőt mintegy megkoronázva úszott be a dalba
John fájdalmas-szerető hangja, aztán mintha csak visszhangja kelne a
dallamnak, felzendült halkan, érzékenyen Paul szólama is. Maguk is
érezték, hogy ez az előadás: telitalálat. A váltott gitárszóló után úgy
kanyarodott vissza a dallam az elejére, mint a lelőtt sirály, és szinte
észrevétlenül fejeződött be... Bár a dal szövegében nem fordult elő Julia
neve, az anyaszív megérzett valamit a mondanivaló lényegéből.

- Istenemre, ez több, mint bármilyen tinglitangli zene, ez művészet, vagy ne

legyen Julia Stanley a nevem! Fiaim, ti nagyon sokat tudtok!

És amikor pillantása John gyanúsan fénylő tekintetére esett, azt is

megértette, amit a dalból még nem hallott ki.

Újult erővel tért vissza a társalgás. A fiúk tudták, hogy életük legjobb
produkcióját nyújtották, az átélés olyan fokán mutatták be a dalt, amelyet
még nem értek el korábban. Julia nem fukarkodott az elismeréssel, sőt:
jóslatokba bocsátkozni sem átallt.

- Ne nevessetek ki, gyerekek. Szent meggyőződésem, hogy néhány év

múlva ismert és becsült zenészek lesztek mind a ketten. Erre mérget
veszek. Értitek? Profik is lehettek!

A fiúk nagyon is ilyesféle reményeket melengettek lelkükben, most mégis

túlzásnak érezték Julia lelkendezését.
- Azért, ha nem nevettek ki, mutatok nektek egy-két olyan akkordot,
amiket egy nagyon jó bendzsójátékostól tanultam valamikor.
Hátha hasznotokra lehet.

John soha nem feledte ezt az estét. Julia sok, már általuk is használt fogás
mellett, megmutatta nekik a szűkített szeptim akkordot, s lefogta különféle
hangnemekben. A fiúk szinte felkiáltottak örömükben, annyira tetszett az
akkord zengése. Ezt az akkordot John még évtizedekkel később is Julia-
szeptimnek nevezte...

Aztán Julia dúdolni kezdte Gershwin Porgy és Besséből a Summertime

dallamát, halkan megpendítitek hozzá a gitárok is, majd John és Paul
hangja felszárnyalt, magukkal ragadva Juliáét is, sőt, Mimi néni sem állta
meg hangcsinálás nélkül. És a lágy koraőszi szélben csodálatos, érzékenyen
formált dallamok keveredtek s úsztak ki az óceán felé.

Mindannyiuk számára feledhetetlen este volt.

A KIKÖTŐ TAPSOLNI KEZD
Megunhatatlan látvány: a kikötő. Mintha egyetlen óriási élőlény volna az
egész. A gigászi test lomposan elnyúlva, mozdulatlanul hever, de tagjai
és érzékszervei lüktető elevenséggel mozognak, nyüzsögnek, viliódznak,
hangoskodnak: élnek. Megállíthatatlan élet árad - szárazon és vízen. S
ebben a félelmetesen nagy, látszólag rendezetlen és céltalan zenebonában
apró hangyaként, mégis az egész folyamat uraként és rendezőjeként ott lót-
fut, kiabál, erőlködik: az ember. A látvány is, az érzés is, az illat is, minden
annyira emlékeztette Johnt Liverpoolra. Pedig ez már a kontinens,
a szárazföld legnagyobb kikötője: Hamburg.

John leült egy szegletkőre és felbámult az aranymazsolákkal telehintett

alkonyi égre. Akárcsak otthon. Ugyanazok a csillagok ugyanazon a
szurokfekete égbolton. Talán ugyanezt az égboltot fürkészi most odahaza
Cynthia is. Írni kellene neki sürgősen. Nehogy idejöjjön. Semmi
keresnivalója Hamburgban, a Sankt Pauliban, a Reeperbahnon. A könnyű
pénz, könnyű erkölcs, a könnyű mámor és könnyű halál negyedében.
Nehogy megtudja... az igazságot. Nehogy meglássa, hogyan keresik a
kenyerüket, hogyan élnek. Higgye csak, hogy minden oké, nem rá tartozik a
többi.

Előhúzott egy jókora lapos üveget és kortyolt néhányat a ginből. Mindent

meg lehet szokni. Ennek a ginnek az égvilágon semmi íze sincsen, akárha
fogmosó vizet inna. Hogy utálnád ezt a sátáni italt, Cyn. És hogy utálnál
engem is. Ezért ne gyere ide, csibém. Ezt a melót csak így lehet csinálni.
Olyan ez, mint az idegenlégió. Fogcsikorgatva kell végigcsinálni, leszegett
fejjel. És ez nem megy szárazon, az istennek sem. Inni kell a vendégekkel,
inni kell a haverokkal, a tulajjal, inni a nőkkel, igenis: a nőkkel, és
egyáltalán, inni kell, hogy az ember elviselhesse önmagát, ezt a
baromállatot, amivé a szakadatlan kialvatlanság, éjszakázás, rohanás és
fáradtság aljasít bennünket. Jaj, Cynthia, ha látnál. Szinte szembeköp a
tükör, ha belenézek: halálarc, beesett gödrű, véreres szemek, meggyűrődött,
sárgás-szürke bőr. Csoda-e, ha rákaptunk a Prellyre? Prellyre, igen, ez a
Preludin beceneve. Nem tudtad? Az a drága Frau Stanzl! Áldja meg az
isten. Ha ő nem szerezne belőle újra meg újra, talán már régen
összecsuklottunk volna valamennyien. Igaz, kicsit borsos áron adja, nyilván
neki is megvan rajta a maga haszna. Bánja a fene. Az a legjobb, tudod, Cyn,
hogy vagy jó tíz perccel később jelentkezik a hatása, akkor azonban
egyszerre válsz pehelykönnyűvé és Sámson erejűvé. Ez kell nekünk. Mert
nekünk bírnunk kell a 7-8 órás folyamatos melót is, és
vigyorogva, tréfálkozva kell bírnunk! El sem tudod képzelni, kisanya,
mennyire kivagyunk már, néha azt hiszem, soha nem jutunk haza. Az a
féreg, az a Koschmider, a tulaj, már harmadízben hosszabbítja meg a
szerződésünket. Persze, bombaüzletet hozunk neki minden áldott este. Várj
csak egy kicsit!

John újabb jelentékeny kortyokat eresztett le a torkán. Mintha a csillagos ég

egy pillanatra megperdült volna fölötte, de aztán minden helyreállt. Hol is
hagytam abba, Cyn? Ja, igen. Mert én ihatok nyugodtan (Paul úgy
mondaná: ihatom, hehe), az eszem sokkal jobban működik, mint
kellene. Na, mindegy. Szóval, szóval. Ja, megvan. Nem is gondolod,
mekkora sikerrel dolgozunk. Ha hagynának egy kicsit élni, létezni és
pihenni is, a legboldogabb krapekok lehetnénk a föld hátán. Mert a siker, az
valóban órrriási, Cynthia. És nemcsak siker van - egyszerűen jól játszunk,
rohadtul jól, meglepődnél, ha hallanál bennünket. Mióta összeállt a
végleges banda, mert leteszem a nagyesküt, ez a banda már igenis a
végleges, szóval, mit is akartam? Ja, igen, ez a banda már rohadtul jól
játszik. Én is. Csak nagyon kivagyunk, de ezt talán már mondtam.

A hűvös alkonyi szellő jótékony hatással cirógatta John födetlen fejét.

Ráébredt, hogy csak a csillagos éggel társalgott, de így is nagyon
jólesett neki. Majd írok Cynthiának, nehogy eszébe jusson, hogy idejöjjön.
Csak mindent összezavarna. Maradjon csak Liverpoolban, az Art College
tisztes hallgatója, míg én itt, sárban fetrengő disznóként keresem a kenyeret.
Cynthiával mosolyognak...

Azért nem ártana, ha itt volna. Cyn azért egészen más, mint az itteni lotyók.
Mert itt csak lotyók vannak. Tele vannak az utcák csicsás bordélyokkal, de
milyenekkel! És több az utcán a ribanc alkonyat után, mint odafent az égen
a csillag! És Cynthia olyan aranyos, olyan anyás. Uramisten, ha megtudná,
mennyire hiányzik, nyomban itt lenne a nyakamon! Inkább csak
hiányozzék, de ne jöjjön. Ha innen hazakerülök, lehetséges, bár nem
valószínű, hogy megúszom, nos, akkor, akkor elveszlek feleségül, te szép,
puha, kedves anyuci, Cynthia Powell, Anglia! El én, ha beledöglök is
(dögölj meg, Paul, azért sem: beledöglöm!), szóval, igen. Azt hiszem,
szedelözködnöm kell, mert a műsorkezdés nem tréfadolog. Úgy áll az
ajtóban Koschmider, mint cirkuszi istállómester a korbáccsal. Egyébként
valami ilyesféle gyanús foglalkozása volt...
- Pá, csillagok, pá, víz, pá, hajók, pá, Cyn, megyek. Vár a kötelesség.
Köteles vagyok menni, bár én nem vagyok köteles. Hehe. Köteles,
mondjuk, a hóhér, az a köteles. Én azonban nem vagyok köteles, hiszen
esténként engem akasztanak! Hehe.

Egy egészen kicsit megtántorodott, ebből nyomban megértette, igyekeznie

kell és több kortyot nem szabad innia. Nem is ivott. Egyre
tudatosabb léptekkel indult a mulató felé, s mikor fölfedezte a kivilágított
elefántfejet, megnyugodott. Ma sem késik el a munkából.

- Hol a nyavalyába tekeregtél megint, vezérem?! - mordult rá Paul, amint

benyitott az öltözőbe. - Megint siker vagy, mi? - A ficsúr szeme is gyanúsan
remegett, látszott, hogy ő is megfejte már egyszer-kétszer a flaskát.

George egészen rendben volt, természetesen most is futamokat próbálgatott,

ahogyan minden este. George keveset ivott, igazából nem nagyon mert
felőnteni a garatra, hiszen számára a legkisebb balhé is végzetes lehet. Ha
kiderülne, hogy még nincs tizennyolc éves, azonnal hazazsuppolnák
Angliába. Vigyázni kell hát.

Ringo egykedvűen fütyörészett maga elé, ő ivott már, persze, hogy ivott, de
amikor leül a szerelése elé, egyszerre minden érzéke borotvaélesen
működni kezd, s attól fogva már minden rendben van.

John villámgyorsan beöltözött. Mintha valami automata gép volna, olyan

kiszámított mozdulatokkal dolgozott. Nyakába akasztotta gitárját,
és félhangon dúdolgatva, halkan pengetni kezdett. Szinte oda sem kellett
figyelnie, a dallam hibátlanul gyöngyözött elő a hangszerből. Paul is adott
rá egy picike basszust, úgy zengett a próbaterem, mint egyetlen hangszer.

- Oké, fiúk, ma is rendben leszünk.

- Miért, másra számítottál? Ennek a közönségnek a seggünkkel is

túlságosan jól játszanánk. - Ringo nem volt lángelme, de olykor fején találta
a szöget. Most is.
„Itt játszik a Beatles”

- Hanem egy-egy Prelly jót fog tenni. Itt az öreglány?

Paul némán nyújtotta át a tablettát Johnnak. - Mi már bevettük. Kapd be

hamar.

Az Indra mulató nem tartozott a Reeperbahn legcsillogóbb szórakozóhelyei

közé. Ezt senki nem állíthatta. Annak azonban már széles körben elterjedt a
híre, hogy itt hallható a legjobb zene, itt játszik a Beatles. Ez a név
hovatovább egész Hamburgban ismertté és elismertté vált. Özönlött a tömeg
minden este a hamburgi mulatókba, az Indra pedig minden este megtelt.
Igaz, ez a közönség nem a felső tízezer puccos képviselőiből, nem
a pénzmágnások elnehezült zsírosbödönjeiből, még csak nem is az
értelmiség ilyen-olyan képviselőiből verbuválódott, nem. Itt nem a rang,
nem a vagyon szabta meg a társasági kereteket. Mégis, színes, érdekes és
nagyon sokféle közönség ült le itt esténként, hogy agyonüsse az este-
éjszaka legnehezebb óráit, hogy elandalodjék vagy
éppenséggel fölserkenjen a fiúk igazán profi játékán-énekén. Batáviai
tengerész, argentínai ültetvényes, ausztrál birkatenyésztő csakúgy
megtalálható volt itt, mint a körözött zsebmetsző, a kiugrott pap, a
kábítószeres maláj vagy a hamburgi üzleti élet nevezetes alakjai, híres és
hírre szomjas kurtizánok, egyszerű, szomorú lotyók, „féldecis”
örömlányok, de egy-egy rangosabb művésztársaság is be-betoppant - talán
éppen a Beatles hírének hallatára.

Ez a sokféle nemzetiségű, eltérő társadalmi „kaszthoz” tartozó, igen

különböző érdeklődésű, összetételű és kedélyű közönség itt minden
este homogén, egyarcú csoporttá kovácsolódott, amely olykor perceken át
tartó vastapssal köszönte meg a fiúk produkcióját, s követelte a ráadást, a
folytatást.
Ringóval

Hiába volt a siker, John szíve mélyéből utálta ezt a közönséget. Csak még a
mai este fusson le simán, többet nem láttok, csirkefogók! Esküszöm, hogy
az Indrába be nem tesszük a lábunkat többet, ha száz évig élek is! Lelke
mélyén tudta John, hogy a közönség ártatlan. Tudta, hogy
önmaguk süllyedett állapotát utálja a csőcselékben, magukat utálja, amikor
a közönséget szidalmazza. Mégis, jólesett arra gondolnia, hogy holnap már
új szerződés, új helyre: a Top-Tem sokkal fényesebb lokáljába szólítja őket.
Ott minden egészen más lesz. Abbahagyják az ivást, a Prellyt, naponta
kialusszák majd magukat, minden nap próbát is tartanak, hogy
fejlődhessenek. És egyáltalán - új életet kezdenek. És otthagyják végre a
nyomorúságos zugolyt, amelyet Koschmider jelölt ki számukra a Bambi
Kino vászna mögötti kreclikben! Igen, talán az volt a legnagyobb baj, hogy
nem volt olyan helyük, ahol igazán kipihenhették volna magukat a
megerőltető munka után. Igen, igen, ez most olyan világosan állt előtte. No,
de jön még a kutyára dér! Kedves Koschmider, John Lennon nem szokott
adós maradni!

Hatalmas ovációval, tapssal, beváltásokkal üdvözölte őket a közönség,

amint a színpadra léptek. S a Beatles, egyetlen pontosan összehangolt
gépezetként, mégis négy egyéniség megnyilatkozása közepette, játszani
kezdett. Már első daluk előadása teljesen feloldotta őket a zene
közegében, könnyedén, elegánsan, energikusan és nagyon pontosan
játszottak. Az első pillanatra megállapíthatta akárki: itt rangos profi
együttes működik, s éppen jó napja van!

John nagyon élvezte a játékot. Ez volt az a közeg, ahol minden köznapi

elenyészett, ahol nem kellett (nem is lehetett) vezérnek lennie, ahol a zene
diktált, s ők tették a maguk feladatát, borotvaéles füllel, tévedhetetlen
ritmusban, egymásra hangoltan. Igen, ez az értelme az egésznek.
Ezért érdemes élni.

Egy-egy cinkos szemvillanás elég volt ahhoz, hogy egyetlen szándékkal,

halálos pontossággal ismétlésbe kezdjenek, George hozzálásson
virtuóz szólójához, hogy egyetlen hangként harsanjon fel a vokál... Igen...
ez jó... ezt így keli csinálni. John és Paul hangja, mint két különböző
anyagú, mégis egyforma spirál, összekapcsolódva kúszott egyre feljebb,
egyre feljebb ... Óriási volt a közönség tombolása, amikor Ringo mind
viharzóbb pergetése közepette befejeződött a szám.

- Gyorsan egy kortyot! - Kapkodva ittak egyet, s máris tovább lüktetett a

beat csillogó harci szekere. Így ment ez órákon át: a gitárosok ujjai lassan
elhaltak, mégis fájtak - de játszottak, játszottak, énekeltek, nevettek és ha
lehetett - újra ittak.

A hangulat mind magasabbra hágott, a közönségé is, az övék is. Jolin már
percek óta érezte, hogy a mulató hajója elindult vele, világosan kivehette
a hullámok játékát, a hajó bukdácsolását, a fedélzet süllyedését-emelkedését
- pedig a szárazföldön voltak. Ezt alapjában véve tudta is. John, mégis
olyan jő volt ez a ringató boldogság, ez a parttalan lebegés...

- Johnny, szállj ki egy kicsit, látszik, hogy nagyon kivagy. Nehogy a

közönség észrevegye. -Paul lépett mellé, aki maga is távol volt
mindentől, ami józannak nevezhető. - Szívj egy kis levegőt.

- Én?! Azt mondod, ficsúr, hogy én beseggeltem?! Vedd tudomásul, hogy

ezen a hajón mindenki lehet részeg, egy John Lennon - soha! És vedd
tudomásul - közben bedobott egy „meredek” akkordmenetet -, hogyha én
leállok, minden leáll. Minden. Minden! - John ordított, Ringo hasztalanul
igyekezett dobszóval elnyomni. - Ha én egyszer leállok, akkor a nap is, a
hold is, sőt: a nap is leáll, azaz megáll az égen. És ácsorog.

Gyorsan befejezték a számot, aztán George és Paul, közös erőfeszítéssel,

levonszolták a vezért a színpadról. Az öltözőben egy újságíró várakozott.

- Kaphatnék nyilatkozatot? Csak néhány jellemző mondatot...

- Láthatja, az együttes vezetője rosszul van. Talán máskor. - Paul maga is

alig állt a lábán, s az idő még csak éjfél felé járt. Ezt a
búcsúfellépést botrány nélkül kell megúszniuk.

- Rosszul van a vezető? - John félig-meddig feltápászkodott a fotelból,

melybe beletuszkolták. -A vezető nincsen rosszul, ezennel
kijelentem, hogy... ezennel... nyilatkozatot adok.
- Igen? Köszönöm. - A riporter fellélegzett. -Mondja, Herr Lennon,
milyen benyomásokkal búcsúzik az Indrától?

- Johnny, ne hülyéskedj. Lélegezzél mélyeket. Mindjárt vissza kell menni

a színpadra. - Ringo megpróbálta visszatuszkolni a fotelba, de John lerázta
magáról, mint kutya a vizet.

Nos, hát... ami ezeket a büdös, kurva nácikat illeti itten, hát, én azt
mondom... azt mondom... hogy..! Sieg! Heil! - Utánozni igyekezett a náci
köszöntés lendületét, de ráfizetett, mert egyensúlyát vesztve a riporter
nyakába zuhant. - Eh, minek áll az útba, maga is rohadt náci... Sieg! Heil! -
John váratlanul magas fejhangon nevetni kezdett, s képtelen volt
abbahagyni. Paul megfogta és keményen megrázta a vállát. - John,
térj észre. Folytatnunk kell az előadást. Gyere szépen, ne marhulj. Te ne
énekelj, csak imitáld. Oké?

- Hogy én ne énekeljek? Én ne?! Egy frászt, kisfiam, egy nagy fene

frászt! Hogy egyedül arathasd le a sikert? Az én sikeremet? Hát, ebből
te nem eszel, uracska, ehhez te túl pici vagy még! Én igenis énekelek, és a
hangom beszárnyalja a világot. Érted? Mert én tudok énekelni, én tudok
a legjobban. Megjegyezted, Paul? Én vagyok a legjobb! Nahát! És most
mehetünk!

Hogy valóban visszatért-e a színpadra, hogy sikeresen folyt-e le

búcsúfellépésük az Indra mulatóban, azzal kapcsolatban John soha nem
jutott szavahihető információhoz. Ő pedig semmire sem emlékezett. Azt
sem tudta meg kétségbevonhatatlan bizonyossággal, hogy került oda, ahova
került: Trude, a szeplős Trude ágyába.

Amikor ismét eszmélni kezdett, azt hitte, hogy álmodik. Egészen

halványan, opálosan sugárzó, rejtett lámpa félhomályában, puha és
barátságos nyughelyen feküdt. Sehol a fiúk, sehol az Indra, sem az undorító
közönség, és szinte templomi csend vette körül. Csak sokára fogta fel, hogy
az egyenletes, halk szuszogás a mellette szunyókáló Trude testéből fakad.

Hogy az istenbe kerültem ide? Trude, te hoztál ide? Beszélj! - A vörös hajú,
szeplős, amúgy igen feltűnő, teltkarcsú örömlány riadtan eszmélt fel
szunyókálásából. - Ja, bitte, was ist los? - De máris észnél volt, és angolra
fordította a szót. - Óh, Johnny, te vagy az... Én szedtelek föl téged, fiam,
kivételesen, láttam, hogy el vagy anyátlanodva... Ne izgulj, itt vannak a
többiek is. Paul a maga Sylviájával, George az új lányt próbálgatja, Ringo
pedig Meredith hasán ül, ha ül. De te teljesen kikészültél, boy, nem is
értem. Tudod, hogy az égvilágon semmi kárt nem tettél bennem? Akár föl is
háborodhatnék, ha nem csípnálak annyira, te... te... vezérbika. Talán most
azért már kezdhetnénk valamit egymással. Nem gondolod?

John nem gondolta - érezte, tudta már bizonyosan. És már Trude is láthatta,
érezhette is. A kezében, a szájában, a testében... Ez a lány határtalanul
izgatta Johnt. Úgy hasonlít Cynthiára. Ha a feje nem látszana, össze is
téveszthetné őket. Szakasztott Cyn.

És a kéjbe, a kéj mímelésébe, a mindennapos taposómalomba

beleundorodott örömlány megérezte, hogy ez a férfi igazából, testével és
képzeletével egyaránt szereti és körülveszi őt.

- Cynthia, veled hálok, téged ölellek, benned kalandozom most - lihegte

gondolatban John, és minden keservét, indulatát, hazavágyódását és
kótyagosságát belecsókolta Trude még mindig „frontharcosan” kemény
almamellébe. Lassan a lány is fölvonszolódott az öröm rég nem járt,
hófödte tűzfalain. Most hálásan pihegett már-már az álom peremén.

- Aludj, jó szagú kurva, most végre aludhatsz, megkaptad a magadét. Ami

járt. Na, persze... ugye... igazából nem te kaptad ezt, hanem az igazi... a
valódi...

- Miért, Johnny, én nem érek annyit? Miattam, csak miattam nem? Most
megbántottál, fiú. Ezt nem kellett volna. Éppen most, amikor úgy elúsztam,
mint nem tudom, mióta nem... Hiszen az egész maradék éjszakát
odadobtam neked. Tudod, mibe kerül ez?

- Aludj, ha mondtam, Cynthia, aludjál... Megkaptad a magadét, megkapod

a dohányt is... Johnny bácsinak kegyosztó napja van ma.

Trude elaludt. Vörös-szőke dzsungelhaja úgy vette körül korán elvirított

arcvonásait, mint friss rózsák a hófehér gyerekkoporsót. John nézte, nézte a
hullaarcú, Cynthia-testű örömlány művészien lekerekedő vállát, keblének
hatalmas, elomlott rózsáit, hófehér, hibátlan hátát. Nem, nem Cynthia ez. Ez
egy lotyó csupán. Vajon mit csinálhat ilyenkor Cyn?

Fölfedezte az apró éjjeliszekrényen Trude szemceruzáját. Kezébe vette,

felkönyökölt, s meredten nézte a sima hát felületét. De tekintete
egyszerre kitisztult, élesen figyelővé nyílt. Aztán óvatos, végtelenül
könnyed, a bőrt alig érintő lendülettel rajzolni kezdett.

- Na, bolond vagy? - mozdult meg Trude teste a váratlan, talán csiklandós
érintéstől. - Ne vacakolj már...

- Ne mozdulj, hallod?! Meg ne moccanj nekem! - John hidegen, élesen

sziszegett a lányra.

Keze alól alig néhány másodperc alatt Cynthia megdöbbentően jellemző,

bár teljesen eszköztelen, néhány halvány vonalból összeálló
portréja kerekedett ki. Még a szignóját is alákanyarította John, aztán
hosszan szemlélte művét, mint valami műértő becsüs. Ő az, most aztán
igazán itt van... Cyn, szeretlek. Forrón belecsókolt, ezzel mintegy lelket
lehelt a képbe, igaz, tönkre is tette.

Trude felébredt a hatalmas, tüzes csókhoz kapcsolódó öleléstől.

- Még? Te telhetetlen papzsák! - És mint a jó automata gép, Trude máris

„működni kezdett”.

- Hagyjál békében, nem rólad van szó - akarta mondani John, de már
érezte, hogy testét újra átjárja a fizikai vágy. Ezúttal úgy fordította a lányt,
hogy mindvégig láthassa és csókolhassa Cynthia elmázolódott, mégis olyan
kedves vonásait. Ki ismeri az emberi lélek és a vele összehangolódott test
mélyének titkait? Ez a különleges helyzet a gyönyör olyan irtózatos fáklyáit
gyújtotta meg benne és körülötte, aminőt korábban nem ismert, soha nem
élt át.

Nagyon-nagyon messze, az országút távolában kis pont kerekedik. Semmit

sem látni még belőle, John mégis tudja: ők azok. És ahogy közeledik és nő
a pont, egyre felismerhetőbben bontakozik ki a két alak: Julia és Cynthia.
Kézenfogva jönnek, hófehér tüllfátyluk felhőként leng körülöttük, a lenge
szellőanyagon átsejlik nagyon is hasonló testalkatuk. Egy közismert
gyermekdalt kántálnak, dedós tagoltsággal, John mégis az áhítat érzését éli
át, amint közelednek. Hirtelen egy veszedelmesen morajló tank vágtat
feléjük szemben az úton, fekete vízilóteste fénylik.

- Vigyázzatok! Az istenért! Julia! Cyn! Jaj!

- Megvesztél, Johnny?! Felvered az egész házat! Mi történt?! - Trude

riadtan bújt közelebb, John pedig Julia anyás keblére hajtva fejét
végre valóban álomba merült.
George-dzsal

- Szép kis vezér vagy, mondhatom, hajnalban felocsúdott, már a harmadik

gintonik pezsgett előtte a söntés vörösréz lapján. De átkozottul jólesett! És
ennyi nem árthat meg - nekem! Különben is... koccintani kell az új
szerződésre, a Top-Ten csehóra, a szabadulásra... Mikor a negyedik gint
széles mozdulattal körbekoccintotta az ivóban, már ismét rózsaszín
bársonyos gyepét terítette alá a mámor, már haverja volt mindenkinek.
Ismerték jól a városnak ebben a részében, kivált a kocsmákban és a
bordélyokban. És szívesen látott vendég volt, hiszen fogyasztott rendesen, s
nem verte fogához a garast.

- Na, cimborák, kedves náci haverok, most mennem kell, sürgős

elintéznivalóm van. Tudjátok, mától felvitte az isten a dolgunkat, este már a
Top-Tenben pengetjük a nótát... Úgy ám. Gyertek el, majd láttok csodát!
Úgy ám. Olyan nótákat hallhattok, hogy a szátokat is megnyaljátok utánuk!
Apropó! Taplószáraz a szám! Akad itten valami, hogy mégnedvesítsem?
Hehehe! Egy szivacs? Netán egy gintonik? Ki akar John Lennon vendége
lenni, az álljon fel! Mert én felállok, ha akarok!

Ezt azonban könnyebb volt mondani, mint végrehajtani. Végül kétoldalról

támogatták a kijáratig a botcsinálta ivócimborák és a hátát meglapogatva
magára hagyták. John ott állt egy női fehérnemű-kereskedés kirakata előtt
és bambán bámulta az ingerlő hálóingeket, melltartókat, bugyikat. De nem
látta őket. Önmagát látta a kirakat üvegének tükrében. Alig ismert magára.
Te volnál az, te szőrös, kicserzett bőrű, csuparánc vénember?! Te - John, a
vezér?! Hehehe... Ez jó...

A seggrészeg vezér... Mert meg kell adni, Johnny, teljesen be vagy

seggelve... Megpróbált erőt venni magán. Tovább kell menni. Igen, a Top-
Ten. No nézd csak, postaláda. Csak neki ne koppanjak. Azám: bedobom
Cynthia levelét. Lám csak, eszembe jutott. Hát ki itt a részeg? Ahogy nagy
kínnal előhúzta belső zsebéből a levelet, nyomban el is ejtette. A gonosz
boríték pedig egyenesen az útszéli csatornanyílásba bukfencezett bele. John
úgy nézte, mint aki álmodja az egészet. Beleesett. Hát nem marhaság? Az a
rohadt levél! Nem baj, nem haj. majd írok másikat, másikukat, száz
másikokai az én Cynthiámnak. Mire a Top-Ten közelébe ért, egy kicsit
kiszellőzött a feje, némileg magához tért.

Nem vagy te vezér, Johnny mit játszod az eszedet. Szegény, magányos kis
hülye krapek vagy... Persze. Csak kiáltozol a sötétben, hogy ne tudják meg
az emberek, mennyire félsz, mennyire rettegsz. Mennyire magányos vagy.
Úgy ám. És nincs benned annyi akarat sem, mint egy selyemhernyóban...
Miért pont selyemhernyóban? Mindegy, na, ez jutott eszembe. Szerencse,
hogy nincsenek veled a fiúk. Adnának a pofádra megint. Szégyellhetned
magad! Miért? Ők talán nem piálnak?! Ők talán nem seggeinek be? Hátha
éppen most rókázik mindegyik valami albán rozspálinkától... Igen! Hátha?!
Na, és mi van akkor?! Attól te különb leszel? Azok legalább nem pofáznak
éjjel-nappal arról, hogy ők a vezér! Az összetartó erő, a húzóerő! Igaz. De a
tehetség! Melyik krapek ír jobb dalokat nálam? He? És melyik énekel
izgalmasabban? He? Nono. Azért Paul sem papírtigris. És konyít az
énekléshez is, jók a dalai is, a nők pedig döglenek utána, mint ősszel a
legyek! És hogy penget azzal a rohadt bal kezével, George-ról nem
is beszélve! Az mind a kettőnket lepipál, ha pengetni kezd. Úgyhogy ne
olyan nagy hangon, kisfiam. Lehet, hogy holnap már nem te viszed a
zászlót! Pláné, ha folyton tajtsiker vagy, mint mostan is... kisfiam.

Este azonban, amikor szétszaladt a Top-Ten függönye, Hamburg élni és

szórakozni vágyó közönsége hamisítatlan, igazi Beatles show-ban részesült.
Úgy zenélt és énekelt a négy gombafejű ifjonc, ahogyan csak az
elhivatottaknak sikerülhet.

És a tomboló siker „főrészvényese” ezúttal is John volt, aki teljesen

átszellemülten, képességeinek legjavát adva, Paullal és George-dzsal
óraműpontossággal összehangoltan pengetett, énekelt, mókázott. A
felpezsdült közönség szűnni nem akaró ovációja kísérte őket ismételten az
öltözőbe. Az öltözőben a „tulaj”, a mulató főnöke sugárzó arccal tördelte
kezét. - Jól van, Kinder, sehr gut, sehr gut. Minden rendben lesz... -
Ebben azonban - sajnos - tévedett.

A következő szünetben egy másik úr várt rájuk az öltözőben. A német

rendőrség egyenruháját viselte. Hivatalos hangon közölte Johnnal, mint
az együttes vezetőjével, hogy holnap délelőtt tízkor várják őket a
kapitányságon, a Bambi moziban keletkezett tűzzel kapcsolatos vizsgálat
ügyében. Ezt hivatalos, pecsétes írás képében is megerősítette.

Egyszerre megérezték, hogy tél van, hideg van, idegenben vannak. John
hátgerincében mélyhűtött egerek kezdtek nyüzsögni. - Baj lesz, krapekok.
Alighanem megint elszartuk a kalapácsot...
A közönség azonban változatlanul tombolt, folytatni kellett a műsort. Ittak
egy jókorát és a műsor folyt tovább, mint a karikacsapás. Húsz év táján még
nagyon rugalmas az idegrendszer, a lelkiismeret sem túl aggályos, és illik
tudni: még sohasem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. De belül, a
lelkek mélyén ott maradt valami titkolt félelem, inni kellett hát, hogy ne
kelljen rá gondolniuk. És ittak, bőségesen. De a produkció teljes volt és
csillogó, ezen az éjszakán a Top-Ten igényes közönsége megtanulta azt a
nevet, hogy Beatles, szívébe zárta Johnt, Pault, George-ot és Ringót. És ez a
legfontosabb.

Éjszaka fél három felé, már szedelőzködve, Jolin mégis szóvá tette a dolgot.

- Kussoljatok a rendőrségen, senki nem tud, senki nem csinált semmit.

Majd én pofázok, ha kell. Végtére én vagyok a bandavezér. Oké?
Most hazakotródunk, mint a villám. Alvás kilencig. Olyan szelíd
galamboknak kell lennünk a zsaruknál, hogy a tenyerükből etessenek
bennünket. Világos?

Hallgatagon indultak haza, mindegyik lelkét nyomta a bűntudat, a

bizonytalanság. Különösen George hallgatott magába roskadtan. De
nem szólt egyetlen hangot sem.

- Uraim, a Kino Bambi tegnap délután titokzatos módon kigyulladt.

Szerencsére nem keletkezett komolyabb kár, de ez csak a házfelügyelő
figyelmességének köszönhető. Mit tudnak a dologról? Mielőtt felelnének,
kérem az irataikat. - A rendőrtiszt, maga is lelkes rajongója az
együttes zenéjének, barátságos hivatalossággal beszélt.

Minden szem Johnra szegeződött, neki kellett nyilatkoznia az együttes

nevében. És John teljesen átérezte felelősségét.

- Nem tudunk semmit, amikor eljöttünk onnan, semmiféle tűz nem volt.
Mi nem vagyunk gyújtogatok. Remélem, nem is gondolnak ilyesmire.

- De hát gondolják meg, uraim, az a tűz csak úgy magától nem... - az

iratokat ellenőrző altiszt lépett oda ekkor, félrehívta a tisztet és halk hangon
súgott neki valamit.
Pillanatokon belül kiderült, hogy a baj sokkal nagyobb, mintsem gondolták
volna. Igaz, valóban nem gyanúsították őket gyújtogatással.
Kiderült viszont, hogy George - még nincs tizennyolc éves! Ez pedig nagy
baj.

- Sajnos, uraim, rossz hírem van az önök számára. Ebben az országban

külföldi állampolgár csak 18. életévének betöltése után vállalhat hivatalosan
munkát. Mi több: 18 éven aluli állampolgár - szülői kíséret nélkül - nem
léphet éjszakai mulató területére!

- De százados úr - tetézte meg John a rendőrhadnagy rendfokozatát

szándékosan George csak néhány hónappal van 18. születésnapja
előtt. Ennyit csak lehetnek nagyvonalúak! Végtére mi itt a német
közönséget szórakoztatjuk!

- S nagyon jól csinálják - mosolyodott el egy pillanatra a rend éber őre

ebben az országban azonban rend van, ez jogállam. Itt a
törvények tiszteletben tartása mindenkire egyaránt kötelező. Ezért...

- Csak nem akarnak megbüntetni bennünket?

Hiszen szegények vagyunk, mint a templom egere - kezdte rá John a

fuvolázást. - És otthon a szegény szülők, testvérek naponta várják tőlünk azt
a kis pénzt, amit megtakarítunk...

- Ezért... az együttes 18. életévét be nem töltött tagja köteles 24 órán belül
elhagyni a Német Szövetségi Köztársaság területét. Ez törvény. Uraim,
végeztünk is. A határozatot mindjárt megkapja írásban is. A tűzeset ügyét -
az önök részéről -lezártnak tekintjük.

John elővette minden ékesszólását, érvelt, tréfált, ígért mindent, a tiszt

hajthatatlan volt, a határozatot már gépelték. Hiába volt minden vezéri
tiráda. Németország - Németország. Most mitévők legyenek - szólógitáros
nélkül?!

George lehorgasztott fejjel hordozta hazafelé az úton „bűnének” terhét: még

nincs 18 éves! John alig tudott lelket verni belé. - Ide figyelj, te csecsemő!
Most azért ne csinálj be. Szépen hazautazol, én pedig átveszem a
szólógitáros szólamot.

- Te akarod pótolni George-ot?! Hát - önbizalomban vannak készleteid,

nem mondom! És mégis, hogy gondolod? A fejed alá teszed George gitárját
és alszol rajta egyet?! Vagy hogyan?

Paul szívében egy pillanatra fellángolt az irigység, de nyomban észrevette

és elszégyellte magát.

- Persze, segíthetek ezt-azt, hogy legalább ne röhögtesd ki magad.

- Gyere, Johnny, majd átvesszük a legtökösebb akkordokat, úgyis tudod a

lényeget. Rengeteg időnk van még estig. Addigra professzor lehetsz.

- George rendes fiú volt, talán a legrendesebb, legszabályosabb

valamennyiük között. Tudta, hogy a helyzet nehéz, hiszen az éneklés mellé
mégcsak elmegy a viszonylag egyszerű ritmusgitár kíséret, ha van egy igazi
szólógitáros, de így: énekelni és szólógitárt pengetni - ez valóban nem
tréfadolog!

Tudta ezt John is, nagyon jól tudta, de azt is, hogy nem sokat válogathat a
lehetőségek között. És a vezér - az első frontharcos!

John ezen a napon nem evett és egyetlen korty szeszt sem ivott. Ez
egymagában is volt olyan nehéz, mint a gitárfutamok beidegzése. Viszont
most döbbent rá, mennyire elmélyült gitártudása, érezte, hogy a rutin
számtalan akadályon segíti át. George is kellemes meglepődéssel
tapasztalta, hogy Johnra szinte ragad, amit megmutat neki.

- Ki akarsz túrni a bandából, hogy titkon szólógitározol? - tréfálkozott,

amikor néhány percnyi kénytelen szünetet tartottak, mivel John ujjai
teljesen elhaltak a szokatlan megerőltetéstől. Átvették a teljes esti műsor
szólógitár-anyagát. Itt-ott egyszerűsítettek, hogy John követni tudja a
George ujjaihoz mért futamokat.

- Kösz, fickó, meghálálom, ha megnövök. Ezt a pár hetet csak

kibekkeljük valahogy. A pénzedet viszont ugyanúgy megkapod, mintha itt
rontanád a levegőt továbbra is. Oké?

George-ot elvitte a hajó, elvitte vele John üzenetét is Cynthiának, Mimi

néninek s elvitte Paul és Ringo üdvözleteit is.

A mulató kezét tördelő tulajdonosa nagyot lélegzett, amikor bejelentették

neki, hogy a kényszerű létszámcsökkenés sem okoz műsorváltozást.

- Persze, ugyebár - tördelte kezét még apróbb darabokra a tulaj - három

ember az három ember, ugyebár. És nem négy, ami azt jelenti, hogy a
gázsi...

- A gázsi semmit sem változik. Nem kérünk többet, pedig most hárman
teljesítjük azt, amit eddig négyen. De nekünk is van szívünk, hagy
keressenek a tőkések! - John csírájában fojtotta el a tulajdonos
gázsicsökkentési kísérletét, s ezzel a dolog rendben is lett.

- Ezt a dalt most társunknak, George Harrisonnak küldjük, akit a

bürokrata fafejűség leparancsolt e színpadról - jelentette be John,
amikor már jócskán, bemelegedtek. A közönség pedig látott szájjal hallgatta
az új szólógitáros pompás, egyéni, soha nem hallott futamait, fogásait.
Mert John nem lett volna az, aki, ha nem fejelte volna meg mindazt, amit
napközben George-tól tanult.

- Bravó, öreg! - suttogta sugárzó arccal Paul, akin egyszerűen áttört a

lelkesedés, hallván John szinte emberfeletti teljesítményét.

Ringo külön dobszólóval adózott John briliáns működésének. Érezték mind

a hárman, hogy kivételes pillanatok tanúi, az emberi helytállás
szép teljesítményének részesei. John ujjai, mint az elszabadult rabmadarak,
röpdöstek a húrokon, hol édesen dalolva, hol vészesen süvöltve, hol
haragosan dübörögve. Szűnni nem akaró vastaps igazolta, hogy John
Lennon érett, igazi muzsikussá nemesedett és valóban méltó vezetője lett
ennek a nem mindennapos csapatnak.

Gut, gut, Kinder - dörgölte vörös tenyerét a tulaj. - Na ja, ki mondta, hogy
három ember nem lehet - négy?
JÓL ÉRZEM MAGAM
„Kedves Mimi néni,

na, látod, azért csak megérted, hogy levelet kapj tőlem. Itt van ni, ez akkora
levél lesz, hogy beteríthetnéd vele a Picadillyt is. És most tudatom veled,
hogy kutyabajom (de azért nem vesztem meg!), minden oké körülöttem,
talán egy kicsit túlságosan is oké. De hát ne legyen soha nagyobb bajom,
mint az, hogy az élet túl oké... Persze, ez neked arabul van, igaz? Hát majd,
ne félj, ezt is megmagyarázom, ma ki sem mozdulok ebből az átkozott
újgazdag csellóból, s most végre töviről hegyire beszámolok neked
mindenről, ahogyan a lelkemre kötötted. Na, milyen fiú a kis Johnny? Várj,
Mimike, most abba kell hagynom, megjött a Nagy Riporter. Híres ember, s
most engem fog faggatni. Na, hiszen...”

John egyik lábafejével fürgén megvakarta a másikat, aztán visszadugta

gyorsan mindkettőt a világ minden színében tündöklő, leginkább
paradicsommadarak nászát ábrázoló, gusztustalan papucsába. Felállt
ugyancsak szivárványos tarkaságú, steppelt házikabátját összefogva magán,
vendége elé sietett.

- Johnny, drágám, ez az úr a Life magazintól keres. Ugye, fogadod? -

Cynthián, a csinos, egyébként nádszálderekú ifjú asszonyon bizony már
erősen látszott, hogy nem szakad magva a beatkirálynak. Terhességére
azonban olyan mérhetetlenül büszke volt, mint Szűzanya a Kisjézusra,
akkor sem palástolta volna, ha képes lett volna rá.

- Hello, ülj le, haver. Hogy hívnak?

A hatalmas termetű, már jó negyvenes, világhírű riporter szeme meg sem

rebbent a lekezelő, nagyképű fogadtatástól. Tudta ő jól, hogyan
kell viselkedni a rakétaként felívelő, aztán a semmibe hulló hírű
süvölvényekkel.
- Megtisztelsz, hogy szakítasz időt számomra. Igazán nagyszerű.
Köszönöm. - A riporter jól kiválasztott helyre ült, hogy szemmel tarthassa
az USA pillanatnyilag legnagyobb szenzációját „szállító” ifjoncot. -
Mindössze néhány kérdést tennék fel, lapom olvasóinak óriási tömegű
levelét, telefonját. személyes érdeklődését kell
megfelelően megválaszolnunk.

- Jó, jó, rövid az időm, térjünk a lényegre. Konyak, gin, vodka? - Cynthia
némán közéjük tolt egy guruló kiskocsit, azzal Johnra biztató
mosolyt lövellve, nesztelenül távozott. - Szolgáld ki magad, öregem, aztán -
neki a munkának.

- Hogy érzed magad az Államok földjén?

- A közönség lelkes és rokonszenves, de túl tolakodó és halvány gőze

sincs a zenénkről. Szerintem nem is hall belőle semmit a saját
ordításától. Mi is alig halljuk, mit játszunk.

- Számítottatok-e ilyen ovációra?

- Hát persze! Legalább ilyenre számítottunk. Lehetett volna egy kicsit

még nagyobb tömeg is a reptéren. Igaz, a reptér is eléggé szűkös volt.

- Egek, ezt komolyan mondod? - A riporter kezdett ráébredni, hogy ez a

fickó ugratja. - John, ez a riport nem tréfadolog, az én lapomat
milliók olvassák...
„Örültök a pénznek?" Murray The K. mikrofonja előtt

- Remélem is! Nem szeretek a levegőbe beszélni. Kérdezz csak, haver,

tudom, mit beszélek. Közlés előtt pedig el akarom olvasni a levonatot.
Különben...
- Meglesz, természetesen. - A riporter kezdett belegabalyodni abba a hálóba,
amelyet John szőtt köréje gúnyból, nagyképűségből, saját hatalmának
biztos tudatából. - Mindazonáltal azt tanácsolom, hogy bölcsebb lenne...

Ne törd magad, fiú... És, ha jól emlékszem, nem szerepelsz nagyon is jól
fizetett tanácsadóim listáján. Essünk túl a műtéten minél hamarabb. Nos?

- Tisztában vagytok vele, mit jelent, hogy Ed Sullivan show-ját százmillió

ember hallgatta végig - veletek?

- Tisztában vagyok vele: Ed Sullivan megcsinálta a szerencséjét. De

rendes fiú, nem kérünk tőle semmit sem ezért.

- Hallottad, hogy saját miniszterelnökötök, Mr. Howe, elhalasztotta

hivatalos látogatását, mert egybeesett volna a ti koncertetekkel? Mit
szólsz hozzá?

- Nem választottunk rosszul. Van üzleti érzéke Mr. Howe-nak. És ő tudja

jól, hogy - a biznisz mindenekelőtt!

- Apropó, biznisz! - Hallottam, hogy a múlt évben csak Angliában 7 millió

lemezetek kelt el. Ez pedig minden idők rekordja. Örültök a pénznek?

- A pénznek? Az mi? Nekem évek óta nem volt félshillingnél több a

zsebemben. Nem tudsz adni vagy öt dolcsit - kölcsön?

- John, ezzel a tréfával én nem tudok mit kezdeni. A lapom...

- Mibe fogadjunk, hogy holnap ezt fogja falni sok millió olvasó, és
nagyon meg lesz elégedve vele. Na, fogadjunk? Mondjuk - öt dollárba!

A riporter rájött, hogy bement a csőbe, itt senkit meg nem foghat, meg nem
félemlít, itt egy az övénél szilárdabb akarat törvényei szabják meg
a kereteket. - Hm. John, mit tartasz az együttes népszerűségéről?

- Semmit. Természetes. Az új, ha jó, népszerű lesz. Gondoljatok Jézus

Krisztusra. Tana új volt, jó volt - népszerű lett. Csak... azért mi valamivel
népszerűbbek vagyunk, mint Jézus Krisztus. Legalábbis ma és itt. Aztán
még egyre népszerűbbek leszünk.
- Nem gondolod, hogy ez szerénytelenség? Nem gondolod, hogy ez
meghökkentheti, netán felháboríthatja az amerikai átlagolvasót?

- Tiszteltetem az amerikai átlagolvasót és azt üzenem neki, hogy ne

feledje: végül Krisztust is keresztre feszítették...

- Ezzel arra célzol netalán, hogy rosszul végezhetitek?

- Nos, most komolyan beszélek. Legfeljebb öt évig tarthat még ez az

együttes, tovább semmi esetre sem. De a zenénk és az emlékezetünk -
mint Jézus Krisztus tanítása...

- Mikor tértek vissza újra az Államokba? Tudjátok, ugye, hogy levelek

tömegeiben követelik a tinik, hogy egyszerűen ne engedjünk
benneteket haza, ha kell, vonjuk be útleveleteket... Elképesztő, már szinte
tömeghisztériává lett a népszerűségetek... Szóval: mikor?

- Jövőre, két év múlva, minden évben! Megszerettük az amerikai

közönséget, jófajta banda, eljövünk minden évben!

- Köszönöm John, a többieknek is... Még valamit. Hm... Hm... Látom,

hogy Cynthia, a feleséged családi örömök elé...

- Törődj a magad dolgával, zugfirkász. Erről egy hangot se! Megértetted?

És most viszlát, dolgom van. Vigyázat, küszöb!

John nagyon is tisztában volt vele, hogy a világ legnagyobb és egyik

legtekintélyesebb képeslapjának adott nyilatkozatot, méghozzá exkluzív
interjút! Tudta azt is, hogy bankszámlája megduzzad ettől a nyilatkozattól,
de még jobban azt. hogy a lap tulajdonosainak feneketlen zsebe is
jócskán telik majd tőle. Jókat nevetgélt magában, ma valahogy nem tudta
komolyan venni az egészet. Olyan könnyű és vidám dolog ez az egész élet.
Csak ez a fáradtság. Mintha zsákolt volna, olyan ólmosan húzták lefelé
tagjai. Idegfáradtság...

Na jó, elég. Vissza Mimi néni leveléhez. Ha ezt az interjút hallhatta volna
az öreglány... A kis taknyos Johnny... Veszek neki egy akkora házat, hogy
naponta eltéved majd benne a csoroszlya.
„Elment a szivar, most folytatom. Jaj, hol is kezdjem? Mimi néni, annyit
már otthon megtudhattál, hogy piszokul fölvitte az isten a
dolgunkat. Remélem, olvasod az újságokat. Apropó! Ismerlek: nehogy
eszedbe jusson a rólam szóló újságokat összegyűjteni. Ostobaság lenne,
meg - lehetetlen is. Amit elolvastál, légy szíves, dobd azonnal a szemétbe.
De igazán! Hát... Inkább elmondom, mi a helyzet most. Jó? Cynthiának már
jó nagy a hasa, de olyan aranyos, csak az a baj, hogy minduntalan komoly,
felnőtt, felelősséggel teli embert akar látni bennem. Márpedig - te aztán
tudhatod! - belőlem hamarabb lesz zátony a Csatornában, mint efféle
unalmas, ostoba fajankó. Hiszen éppen azért fektettük kétvállra a félvilágot,
mert olyanok vagyunk, amilyenek. Szerencsére a többiek is hasonlóan
vélekednek. Fiataloknak zenélünk, fiatalok vagyunk, fiatal a zenénk is - mit
játsszuk itt a felelősségtől felpuffadt, koravén szentet!

De elkalandoztam. Amikor megérkeztünk, akkora tömeg tolongott a

repülőtéren, hogy azt hittük: kitört a forradalom. Képzeld, Mimike, de
igazán: különleges Cadillac autón, hivatalos, csak államfőknek meg
efféléknek járó motoros díszkísérettel hajtattunk - milyen tekintélyes szó! -
a Haza Hotelba. Elképesztő volt a felhajtás. Testőrséget szerveztek
védelmünkre, mert a csinos, de tébolyultan sikoltozó tinik agyonnyomtak
volna, széttéptek volna bennünket. Így is alig sikerült egérutat nyernünk, s -
mit tesz isten! - a szálló előtt ugyanazt a végeláthatatlan tömeget
találtuk, amelyet a repülőtéren otthagytunk, mint Szent Pál az oláhokat. És
ez a tömeg a koncerteken is ott tombolt, még hangosabban, még
tébolyultabban. Igazat szólva, egy icipicikét meg is rettentünk. Olyan volt
egy kicsit az egész - még most is olyan! - mint abban a mesekönyvben,
tudod, abban a nagy sárga fedelűben... várjál csak... az Aladdinban,
emlékszel? Aladdin megdörzsölte a lámpát, s előjött a hatalmas szellem...
Nahát: úgy érezzük mi is, hogy a gitárból, a torkunkból jött elő ez a
szellem, de még egyre csak nő, már az egekig ér, s mi nem tudjuk
visszaparancsolni... Igaz, nem is akarjuk. Csak már ne nőne tovább...
Megint félrecsúsztam. Szóval, nagy volt a siker, egymás után adtuk a
koncerteket, felléptünk a TV-ben, rádióban, velünk van tele most a
világ... Egész Amerikát elborították az együttes képével, az én képemmel
elcsúfított ingek, gatyák, slusszkulcsok, sálak, kendők, bigyók, bugyik,
mittudoménmik... És ez óriási üzlet. Mimi néni - gazdagok lettünk!
Marhára gazdagok! Ez nagyon jó az elején, de aztán kezd fárasztani. Tudod,
olyan furcsa volt, amikor londoni házamban - majd meglátod hamarosan te
is - reggel magam akartam kipucolni a cipőmet, s az Inas, Jones
egészen clhűlt a megbotránkozástól... De, sir John... hogy gondolja... attól
félek... stb. stb. Akkor megértettem, hogy a gazdagság nemcsak öröm, de
rohadt dolog is... Talán igazságtalanság is. Egy kicsit szégyelltem magam...
Most már megszoktam... Ja, igen, az itteni helyzetet akartam elmondani.
Nahát: itt lakunk Miami Beach-ben, ez a világ egyik legdrágább - itt nem a
legszebb, legegészségesebb stb. stb. a fontos dolog, hanem a legdrágább! -
szállodájában a Hotel... ejnye, hogy is írják? Várj, kiszaladok az erkélyre és
elolvasom az emeletes neonbetűket... szóval Hotel Beauville, ez a neve, hát
itt lakunk. Lakosztályunk, mert mind a négyen külön lakosztályban
lakunk, két szoba, hall, mindennel, ablakaink-ajtóink a tengerpartra nyílnak.
Tudod, ez Florida, Amerika nyugati, helyesebben keleti partjának az a
lelógó kis fütyije, ott az alján. Biztosan emlékszel. Ha nem, ott van az
atlaszom, tudod, a polcomon, a zöld gitártok mellett... A parton kisminkelt
pálmák, 24 karátos aranyhomok, dupla napsütés, előre göndörített felhők, a
vízből a cápák hatóságilag kitiltva, minden olyan-olyan tökéletes, hogy
utálnám, ha nem unnám olyan nagyon... Ez, ez marhaság volt. Nem is
unom, hiszen itt van Cynthia, akiben egy kicsit itt van velem Julia is... Nem
jelentkezett?

Mimi néni! Befejezem, mielőtt bőgve összetépném, amit írtam. Örülj

velem, boldog vagyok, boldog, boldog, boldog... a kurva anyját!

Csókol fiad: John

Cyn millió puszit küld!!!”

Át sem olvasta a levelet, fáradtan hátradőlt légfoteljában. Egyszerre mintha

éveket öregedett volna, vagy csak a másodnapos szakáll, a kialvatlanság, a
fáradtság...? - Unom a banánt. Unom. Rohadtul unom! Ez most már mindig
így lesz?!

- Johnny, meghozták a könyved korrektúráját

lépett be Cynthia nesztelenül megcsináljam?

Mutasd, csak belepillantok. Aha... Ez azért jobb pofájú lesz, mint az otthoni
volt. De jó lenne, ha átnéznéd... Adsz egy italt? Iszol velem?

- Ne butáskodj, tudod, hogy nem lehet...

- Nem lehet, nem lehet... Újabban ez az egész szókincsed. Inni sem lehet,
kamatyolni sem lehet... Azt akarod, hogy megutáljam a kicsit már jó előre?!
Azért velem is törődhetnél néhanapján. Esküszöm, már szétrobbanok.

- Hát, persze... tudom... - Cynthia közelebb lépett és John fotelja mellé

guggolt. - Tudod, hogy megteszem, amit megtehetek... Johnny...

John keze besiklott Cynthia ujjatlan blúzának bő karöltőjébe és a birtokos

boldog örömével kalandozott végig az egyébként is szinte klasszikusan
tökéletes, a terhesség alatt pedig még jócskán meg is duzzadt halmokon.
Érzékeny, húrok pengetéséhez szokott ujja alatt az emlő rózsái
szinte megelevenedtek. Cynthia pedig már érezte tenyerével, hogy férje az
első érintésre is milyen hatalmasan válaszol. Lehet-e boldogítóbb tudat
asszony lelkében, mint az, ha feltétlen szerelmi vonzásának kézzelfogható
tanújelét kapja? És Cynthia szerelmet értő, mindenkor adni kész teste
is megkívánta a gyönyört. Ahogy ott térdelt John előtt, felnyújtotta karcsú,
szép vonalú nyakát és John egy sólyom lendületével csapott le ajkára. Ez a
csók hosszan és szédítően töltötte be testüket-lelküket. Csók volt ez, igazi,
pokolra szállni is kész szerelemből fakadó.

- Johnny... - ezzel az elfúló suttogással Cynthia teljesen megadta magát, s

ajkával John ölébe dőlt.

Ki tudja, hogy történhetett meg, legalább egy félórán át senki sem zavarta
meg őket. Távirat sem érkezett, látogató sem, a telefon sem csöngött, még a
barátok sem néztek be. Istenáldotta harminc perc! John régen érezte magát
ennyire - önmagának, régen érezte és élvezte ennyire Cyn feltétlen
szerelmét. S éppen itt, a szédítő hajsza kellős közepében! A terhesség szabta
tilalom bilincseiben...

- Tudod, Cyn, onnan tudom, hogy te kivételes vagy nekem, hogy

dallamokat hallok, amikor simogatlak. Nagyon is kivehető, rendes
dallamokat. Minden tagod másként zendíti meg bennem a dallamot. Ez
érdekes. Meg is kérdezem Pault, így reagál-e ő is... És ilyenkor mintha
lekottázva állna előttem a tested, pedig én a kottához nem is konyítok.
Mindenesetre sokat tudok kapni tőled. Akármit is művelsz velem, az mind
oké, mindenen átsüt, hogy tőled jön. A fene vigye el, olyan rohadt erről
gagyarászni... s nem tudom értelmesen kifejezni... Lehet, hogy éppen ezt a
némaságot oldja föl a zene...

- Oké, Johnny, azért én sem maradtam étlen-szomjan. - Cynthia

titoktudóan mosolygott és megsimogatta kedvesen domborodó hasát. -
Figyeld csak, tedd ide a füled, hallod-e, mint ver a trónörökös őfelségének
szíve? Hallod?

- Istenemre, ez az! Világosan hallom! De kár, Cyn, hogy te nem tudsz ide
hajolni...

- Hallom én, érzem én, jobban, mint bárki más a világon. Hiszen ez a
halk, szapora dobogás is én vagyok...

- Meg én! Azért ez a krapek csak ideiglenesen van az őrizetedre bízva, ne

feledd. És ha egyszer kijött onnan, itthagyunk és együtt megyünk a
lányokhoz, vagy ne legyen férfi a nevem! - Boldogan és egymást értő
meghittséggel nevettek össze, simultak össze. Talán egész kapcsolatuk
legboldogabb félóráját találták meg itt a floridai luxushotel tengerre nyíló
szuper lakosztályának véletlenszerű magányában. Igaz, közben a ház előtt
sétál fel-alá személyi testőrük, igaz, hogy George ma reggeltől estig fogadja
a telefonokat, igaz, hogy Paul egész nap a sajtót eteti mindenféle sztorikkal
és álbölcsességekkel, igaz, hogy Ringo... mit is... ja igen, Ringo ma
látogatónapot tart, fotózzák itt, ott, mindenütt... Egyedül csak ő ússza meg
ma ilyen olcsón. Talán látták a többiek, mennyire kimerült... Epstein szeme
jobb a röntgennél is... A drága Eppy, hogy tud aggódni az
életemért... mintha tehetetlen bakfis volnék. Neki köszönhetjük ezt a csöpp
nyugalmat... És az egész rohadt hercehurcát, a fenenagy hírnevet, a
felhajtást, mindent... Persze, ez a hírnév... a siker... Ára van neki, piszokul
nagy ára. Az egész élet az ára... S addig kell fizetni, amíg akarjuk a sikert.
Ezt pedig nem lehet akármeddig csinálni... Végtére is, emberek volnánk...
Vajon gondolnak-e erre a többiek is? Gondol-e erre Brian? Vagy ki
akarja sajtolni belőlünk az utolsó dallamot is, mint grapefruit levét a
facsarógép?!
Igen, a roppant méretű, szerfölött bonyolult, mindenfelé elágazó gépezet
beindult s hovatovább öntörvényei szerint, alkotói és alkatrészei ellenére is
dübörögve vágtat keresztül az egész világon. Ó, ez a gigászi
sikerautomata... És most már sodor bennünket, a négy csóréülepű liverpooli
sihedert, sodor fölfelé a világhír dollármilliók-borította, az abszolút hatalom
csendjében alvó ormaira s megállás már aligha van. Megszűntünk
embernek lenni - úgy, ahogyan mindig is léteztünk. Szabadalmazott falak,
gépkocsik, kordonok mögé rejtett árucikk lettünk, igaz, a legdrágább fajta,
amelyet a kufárok százszoros áron adnak-vesznek, s közben a világszerte
tomboló milliók zsebe ontja a fontot, a márkát, a dollárt, a koronát... a
világ minden valutáját.

- Ha megszületik a fiam - véget vetek a könyörtelen hajszának. Nem tudom,

mit szólnak majd a többiek, de kemény leszek és hajthatatlan. Én, a vezér,
kiszállok. Élni akarok, lesz miből. És... nem vagyok én vezérnek való. -
John határtalanul megdöbbent, amikor megfogalmazta ezt a már régen a
tudata mélyén bujkáló, lopakodva létező igazságot. - Túl ingerlékeny, túl
érzékeny és túlságosan magamnak való vagyok, hogysem mindig én
vigyem el a közös balhét. Itt van Epstein, és bizonyára a helyemre lép majd
Paul... - Ez a gondolat nagyon megkínozta. Egyszerűen féltékeny volt a
zseniális barátra, aki egyre termékenyebb, egyre hatalmasabb, egyre
kiválóbb lett a bandában. És egyre tekintélyesebb.

Az utóbbi években már többször is végigálmodott, iszonytató és megalázó

álmából csatakosan ébredt. Ezekben az álmokban az volt a
legszörnyűségesebb, hogy gyönyörűen kezdődtek, minden érzékét és
kedélyét mintegy belecsalták az álmodásba. Hatalmas, gazdag színpadon
állt, pompás fényeffektusoktól övezve. Talán éppen a Wembley stadionban.
Az lehetett, mert félelmetes tömeg morgott-zsibongott, mielőtt színpadra
lépett. Szíve a torkában dobogott, amikor kilépett a reflektorok
fényzuhatagába. Szokatlan módon - egy pillanatra halotti csend lett, mint
a rádióban, amikor váratlan áramkimaradás szakítja meg az adást. Aztán
félelmetes tapsvihar harsant fel. John tudta, hogy most élete
legnagyobb eseménye zajlik, érezte, hogy ma olyan jó lesz, mint még soha.
Rajta!
Most megkapják a néhány behízelgő, bevezető akkordot, aztán... Ujjai
azonban egyszerűen hozzáragadtak, hozzáhegedtek, ráégtek a
húrokra, képtelen volt elmozdítani őket. Görcs? Fenét! Ördög és pokol!
Sebaj, énekkel kezdi. Jézus Krisztus! Nem tudja kinyitni a száját.
Összeragadtak ajkai! A közönség újra tapsolt, de ez már inkább nógatásnak
tűnt. Hiába. Erezte, hogy a verejték egész testét elborítja. Kimegyek és újra
bejövök. Elmúlik a lidércnyomás. De lába is ellene fordult, egyszerűen
gyökeret vert. A szégyen, a megalázottság és a harag feszítette és fojtogatta
egyszerre. Végre hatalmas erőfeszítéssel felpattant az ajka és tagolatlan,
vadállati üvöltése betöltötte a stadiont. Erre ébredt.

- Az ördögbe... - Oldalt fordult, mert szemét egy fénypászma birizgálta.

Megérezte a párna hűvös simaságát. Lerúgta magáról a takarót,
testét jóleső, viszonylagos hűvösség járta át, ez kissé magához is térítette. -
Megint azt álmodtam... Én barom. Megint lépre mentem. Tudhatnám,
ha szép színpadot álmodok, baj lesz belőle. De most legalább nem Paul
szégyenített meg... Viszonylag jókor ébredtem. - Lassan a hátára fordult,
egyenest a csiszolt velencei csillár szemébe nézett. - Áh... Otthon vagyok,
azaz: itthon vagyok. Ez a felismerés tömény jóérzéssel töltötte be
tudatát. Még egy-két percen át csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt. - Itt
vagyok hát, a magam birodalmában. Mindent, ami körülvesz, én
kerestem, az enyém. Nem tartozom senkinek elszámolással, nem függök
senkitől, nem kell felelnem semmiért, senkiért... Itthon vagyok a saját
életemben.

Hát Cyn? És a kicsiny? - Hallgatózott. Semmi, senki. Felült az ágyban. A

nap állása délelőttre utalt. Megnyomta a csengőt.

- Sir Jolin? - Jones olyan fürgén lépett be, mintha órák óta csak a csengő
szavát leste volna.

- Reggelit, a szokásosat. Sok zabpelyhet. Aztán fürdőt. Cynthia?

- Lady Cynthia a gyermek táplálása körül foglalatoskodik.

- Szoptat? Nagyon jó. Én pedig felfordulok éhen! Mit gondol, nem

kaphatnék egy keveset én is Cynthia tejéből?
- Khm... sir John... nem is tudom... attól félek, inkább a zabpelyhet... - a
komornyik bíborvörösre gyúlt fülekkel hüledezett.

- Jól van, öreg csataló, hozza a reggelimet. -Hirtelen hangokat hallott.

Talán kívülről. Érdekes hangzat, mi több: dallam. Vajon honnan jön a hang.
Különös. Mindjárt rádöbbent, hogy nem kívülről jön. Ellenkezőleg: belőle,
belülről. Minden átmenet nélkül kirobbant az ágyból és a zongorához
rohant. Hogy is van? Lepötyögtette, nagyon tetszett neki. Meg kell
jegyezni. Alapdallamnak kiváló. Ezt még egyszer megvariáljuk, valahogyan
megcsavarjuk, akkor jó lesz a végére. És kell valami középre. Az a rohadt
középső nyolcas! Ezzel volt mindig a legnagyobb bajom. Igen, a középső
nyolcas után, a visszatérés elejét szakítja meg majd, egy kicsit váratlanul, a
gitárszóló. Oké, oké... Lesz belőle valami. Van benne pete...

- Uram, a reggeli. Bátorkodtam mellé készíteni a postát is, uram. Óhajtja

az újságokat?

- Nagyon jól tudja, hogy nem óhajtom, vigye a pokolba őket!

- Khm... Bátorkodom megjegyezni... hogy Lady Cynthia kifejezetten

utasított, hogy... néhány cikkre hívjam fel az ön figyelmét... Igénytelen
nézetem szerint is... khm... felette figyelemreméltóak.

- Menjen már a pokolba, nem latja, hogy dolgozom. Nem kell a fürdő
sem, a reggeli sem, tűnjön el már a fenébe! És be ne merjen jönni,
amíg nem hívom!

Jó ez a dallam. Félrehajtott fejjel végighallgatta újra, most már azonban egy

kicsit díszített rajta. Jól van. Tehát az eleje egészen sima lesz, az ismétlés
kicsit csicsásabb, s majd a visszatérésre csavarjuk meg, mint a templomi
gyertyát. Csak az a kurva középső nyolcas...

Hirtelen felharsant benne egy szájharmonika. Ez az! Az istenit, hát persze:

így kezdődik, egy hangon! Na jó, most már ehetünk. - Ó, ez az állat kivitte
a kajámat! - Jones! Maga átkozott! Jones!

- Sir John? - Jones leginkább egy megszégyenített, riadt vörösbegyre

hasonlított.
- Hova vitte a reggelimet? Ha megette, megfojtom!

- Sir... ööÖ... máris hozom, sir John, csak kissé felhevíttetem.

Mire a jóravaló komornyik megjelent, John már arról is megfeledkezett,

hogy a világon van. Jones néhány tisztelettudót köhintett, de látva, hogy
levegőnek nézik, tapintatosan visszavonult. Jókora élettapasztalat állt már
mögötte.

Elő a gitárt. Ezt hallani kell. Jó-jó, de hol a szöveg. Ekkor elnevette magát. -
Hiszen már percek óta szövegre énekelem magamban! Na, de ez
csak amolyan itt-ott értelmes vakszöveg. Azért az, hogy va-va-va meg do-
do-do - azért ezek még nem az igaziak. Oké. Összevágom a szöveget. Le a
gitárral.

Lerakta a gitárt, otthagyta a hófehér, vadonatúj koncertzongorát és

íróasztalához ült. Egy vagyonba kerülhetett a hatalmas, karmos lábakon
álló, György-korabeli monstrum. John észre sem vette.

Hol a nyavalyába találok egy szelet sajtpapírt?! - Aztán ráakadt egy egész
kötegre. Nagyot lélegzett. Ehhez a dalhoz tizenkét sorra van szükség. Igen.
Eh, innom kell egyet. Megnyomta a csengőt.

- Uram? - Jones riadtan fedezte fel a tálcán az ismét kihűlt, érintetlen

reggelit.

- Csináljon nekem egy sherryt, de ne spóroljon vele!

- Khm... uram, távol álljon tőlem, hogy makacskodjam, de Lady Cynthia

üzeni, hogy a mai újság nem érdektelen éppenséggel... És - hát... a reggeli,
ha nem veszi zaklatásnak...

- Ide azt a sherryt, aztán kifelé! - Jókorát húzott az italból. - Szerencséje,

hogy legalább a sherryhez ért. Tudja mit? Adja ide azt az újságot. És vigye
ki a tálcát, látni sem bírom.

Jones csendes belső mosollyal vonult vissza: ha háborút nem is nyerhetett,

de az újság-csatában győzött!
John pedig egyre szélesebb mosolyra derült. Az újságok harsogták az
együttes, a Nagy Négy amerikai diadalát. Egyszerre két Grammy-díjat
ítéltek oda nekik! A legjobb dalét és a legjobb külföldi együttesét! Ez már
valami. Jól érzem magam. Hopp! Jól érzem magam. Ez nem is hangzik
rosszul: jól érzem magam.

És John máris nyakig merült a szövegírásba. Talán egy órán át hasalt az

íróasztalon s már a végleges szöveget javítgatta, amikor megszólalt a
telefon, a közvetlen.

- Paul? Hello, szépfiú. Hát persze, hogy olvastam. Azt hiszem, a

menedzserek gyöngye, Eppy is meg lehet elégedve a sikerrel, igen, Paul.
Micsoda? Rolls Royee? Ha megy a tragacs, meg van véve. Délután
megnézem. Apropó, kettőkor próba az EMI-ben! Szólj Ringónak, én
rádudálok George-ra. Figyelj csak, fiú. Mocorog bennem valami már reggel
óta. Figyelj csak!

John már énekelte a dallamot, sőt, már szöveggel énekelte. - Hogy? Várj
csak, teszek alá néhány akkordot is. - Letette a kagylót az asztallapra
és gitárjáért ment. - Na, idesüss! - Kezdett alakulni a dolog. - Jó, mi?
Gondoltam, hogy csípni fogod. Csak az a szaros középső rész. Gondolkodj
rajta, oké? Tudod, mit? Ugorj át, most mindjárt. Ha-ha-ha-ha! Hi-hi-hi-hi!
— John elemi erejű röhejben tört ki. - Hogy nem tudsz kijönni? Mennyien?
Hát ez óriási! Ja, barátom, ez a nagyság átka! Engem is szinte befalazott ide
a pisisek serege. Ha kilépnék a kapun, szempillantás alatt cafatokra
tépnének. Jó, hát akkor kettőkor. Ebéd táján vannak a legkevesebben.
Persze. Na, szia. És ne feledd: a középső nyolcas!

Cynthia állt az ajtóban, karjában a kis Julian. - Johnny, ha én nem jövök be

hozzád, eszedbe sem jutna, hogy a világon vagyunk. - Nem volt ebben
semmi kérdő hangsúly, ez megállapítás volt.

- Hagyjál most, Cyn, munkában vagyok. Mindjárt jövök. - De azért hízott

szemmel ölelte körül a Fiát, az elsőszülöttet!

- Hát, neked minden fontosabb, mint a családod? Hónapszámra nem

látunk, ha meg hazajössz, akkor dolgozol. Így lesz ez mindig?! Én
ezt nagyon rosszul tűröm, Johnny. Nem erről volt szó...
- Most hagyjál, Cyn - keményedett meg John hangja. - Dolgozom, már
mondtam egyszer. Ha végeztem, mindent megbeszélünk. Ebédnél - jó?

- Akkor sem lesz időd, előre tudom. Bekapsz kél falatot, de az eszed már
a hetedik határban lesz. Én pedig itt állok ezzel a drága csöppséggel, akinek
lassan már nincs is apja.

- Most mit cirkuszolsz, az istenit! Hát nem mondtam, hogy dolgozom?!

Cynthia szeméből visszafoghatatlanul kiperdült az a könnycsepp, amelyet

erőnek erejével tartott vissza. - Gyere, kicsi Julian, menjünk innen, ettől a
csúnya bácsitól, aki már nem szeret minket... - Úgy vonult el, mint a sértett
anyaság, a meggyalázott ártatlanság eleven szobra.

John szinte nem is érzékelte, hogy mekkora pusztítást végzett az asszony

lelkében. - Csakhogy tiszta a levegő. - Johnnak ugyanis közben
eszébe villant egy lehetséges megoldás a középrészre. Ha például
átváltanék mollba... Próbálgatta, de aztán csalódottan abbahagyta, nem jött
ki a dolog sehogyan sem. Pedig jó ez a dal. Paul is ráharapott, ez pedig már
valami. Csalhatatlan érzéke van a gazembernek. Ez megérzi, ha
valamiben van pláne. Hopp! Eszébe ötlött a szöveg eddigi gyönge
félsorának végleges megoldása! Ez az! Megvan! Hogy lesz most? -
Végigénekelte az egészet, már ami eddig elkészült. - Na, tűrhető lesz.

Csöngetett. - Uram? - Jones ismét villámgyorsan jelent meg.

- Mi a helyzet odakint?

- Attól tartok, uram, ma szokatlanul kitartók az ifjú hölgyek. Talán helyes

lenne a közbiztonsági szervek tájékoztatása. Szerény meglátásom szerint
így nehézségbe ütközhet a délutáni program.

- Mennyien vannak?
Cynthiával John még mosolyog

- Óvatos becsléssel is mintegy kétszázra tehetők. De szelídek. Énekelnek,

beszélgetnek, tízóraiznak a bejárat előtt.
- Dobjuk be a csalétket, Jones. Van elég fényképünk? Menjen ki a ház elé és
mondjon nekik egy szentbeszédet, aztán ossza ki a képeket. Közölje, hogy
ma már nem jövök haza. Hátha megeszik a süket dumát és lekopnak.

- Uram, bátorkodom megemlíteni, hogy a dedikált képek száma erősen

megcsappant. Engedelmével előbb dedikálnék néhány tucatot.

- Oké, Jones, azért szorult magába valami zsenialitás.

- Tőlem telhetőleg igyekszem, uram, hogy türelmét kiérdemeljem.

Johnra hirtelen ólmos fáradtság érzése zuhant. Az utóbbi időben mind

gyakrabban élte át ezt a lefegyverző, megnyomorító érzést.
Idegfáradtság, mondta a fehérköpenyes sintér, amikor Eppy noszogatására
nagy nehezen alávetette magát a futó vizsgálatnak. Jó vicc - csodálható?
Olyan ez az életmód, mintha folyamatosan kézenállásban kellene járnunk,
egy perc pihenő nélkül. Az úristen is lerobbanna ettől. Nekünk pedig
mindig tökéletesnek kell lennünk! Tökéletesebbnek, mint Elvis!

Fáradtan elindította a lemezjátszót s belezuhant a mellette álló

fotelremekbe. Megzendült a jólismert, annyit imádott, annyit irigyelt hang:
Love me, love me tenderly... Nos: elértem, a szentségit, elértem, amit
akartam! Nagyobb vagyok nálad, Elvis. Én vagyok a legnagyobb! Úgy is
mondhatnám, hogy - mi. Csakhogy: ezt az együttest én szültem a világra,
én, érted, Elvis?! Ez pedig sokkal több, mint egyszerűen csak kiválónak
lenni. Napóleon valószínűleg kiváló harcos, jó katona lehetett, talán a
legjobb. De hadseregépítőnek, hadseregvezénylőnek, hadvezérnek -
bizonyára a legnagyobb, mióta az emberek gyilkolják egymást.

Felhívom Pault. Hátha kisütött valamit az a buzgómócsing. - Te vagy? Na,

mi van? Termeltél valamit?

- Találtam valamit. Talán megteszi. Hallgass csak ide. - Paul dúdolni

kezdte a dalt, szakasztott olyan ritmusban és prozódiával, mint
John. Csakhogy nem állt meg a középrésznél, hanem zökkenő nélkül
folytatta, mintha a dal öröktől fogva így illeszkedett volna...
- Baromi vagy, Paul, egyszerűen baromi. Még egyszer. - Most már együtt
énekelték a dalt, John döbbenten észlelte, hogy a Paul által szerzett
középrész úgy illik a szövegére, mint jó kesztyű a kézre. - Na. Hát akkor:
megint született egy közös dal. Dögöljek meg, ha nem A oldalra való.
Kösz, Paul.

- Várj, ne tedd le, nekem is van egy dallamom. Hallgasd végig

türelemmel. Nagyjából kész, de kellesz még hozzá. Várj csak, már magnón
van, mindjárt bejátszom. - Kisvártatva fölzendült egy tipikus Paul-ballada,
lágy, elégikus, fülbemászó.

- Hát ez a dal teljesen készen van... legföljebb a lezárása...

- Tudtam, hogy ráharapsz. Pontosan ott, a célegyenesben van egy kis

bizonytalanság. Nem is annyira a dallam...

- Persze, le kell lassítani a ritmust... És... és... megvan. El kell úsztatni a

dallamot a semmibe... Mit szólsz hozzá, Mr. Schubert?

- Mondasz valamit, öreg. Igen. Eszembe juthatott volna. Azt hiszem

megoldottad a dolgot. Úgy is van... Fokozatosan elúszik a dal a semmibe, a
sejtelmes örökkévalóságba, mint ahogyan a tenger felszíne csöndesedik
tükörsimává, ha elült a vihar. Fej vagy, Johnny. Szia. Majd felhívlak,
ha rendbetettem a dolgot. Vagy - tudod mit? Délután lepjük meg a
krapekokat: játsszuk el nekik a két új dalt: a tiedet meg az enyémet. Szóval:
a mieinket.

John boldog lett egyszerre, nagyon boldog. Igen, ezért érdemes létezni.
Tudunk adni egymásnak, még mindig tudunk adni. Érdemes.

Halálosan unta az utóbbi időben reájuk záporozó, jobbára szenzációhajhász

elismerést, elvtelen, érdektől sugallt dicséreteket, de Paul - az
valami egészen más. Az ő elismerése ugyanannyit ér, mintha az úristen
simogatná meg a fejét.

Csöngetett. Jones azonban nem volt sehol. Ismételt csöngetésére sem

bukkant fel. John kisietett, s az ebédlő üvegajtaja előtt megtorpant. Ott állt
Jones és egy vén Buddha mosolyával tartotta karjában a kis Juliant,
miközben Cynthia a pelenkát és a guminadrágot készítette elő
„bevetésre”. Úgy álltak ott hármasban, mint valami némajáték figurái,
közben a csöppség durcás arccal dörgölte tágra nyitott szemét.

- Szakasztott az apja - mondta Cynthia és arca ellágyult.

- Magam is úgy vélem, Lady Cynthia, ha meg nem sértem vele. - Jones is
elvigyorodott és apró puszit lehelt Julian arcára.

John némán visszament szobájába, eltöprengve a látványon.

- Lehet valami ebben a gyerekben, ha még ezt a fafejű Jones-ot is emberré

varázsolja, ha csak szemhunyásnyira is. Lehet, hogy ő fogja beteljesíteni,
amit én elkezdtem? De hát - mit? Mi marad még neki? Hiszen én már eddig
elértem mindent, amire az ember vágyakozhat. Lehet, hogy éppen miattam
nem viszi majd semmire? Szabad-e mindent learatnom előle? Hát lehet az
ember okos?

Marhaság ez a sok gógyizás, csak megbuggyan tőle az ember. Élni kell,

azzal, ami van, addig, amíg lehet. Ennyi bölcsesség elég is. És különben is:
jól érzem magam.

Dúdolni kezdett.
A JANUS-ARCÚ SZERELEM
A fürdőszoba fekete márványborítása furcsa fehér sugarakban verte vissza a
John meztelen testén megtörő vizet. Ahogy egy-egy pillanatra kikandikált a
zuhany alól, a szemben lévő tükörben tetőtől talpig láthatta magát. Jó volt
ez a langyos zuhany, szinte életmentő, új életre keltő. Csak állt, sokáig
mozdulatlanul állt a víz permetegében s igyekezett semmire sem gondolni.
Megkínzott, kiürült teste csak itta magába a friss víz életerejét, mint kiégett
kóró a sivatagban. Hosszú perceken át, önmaga szobraként, gondolattalan,
életjeltelen szegült szembe a testét konok szaporasággal sulykoló vízáradat
lefelé sodró erejével. Aztán... mintha végtelenül lassan megmoccanna s újra
életre kelne az egész világegyetem...

- Kilettem. Teljesen kilettem. Átkozottul kilettem. Kikészültem.

Lassan tisztuló tekintete a tükörre esett. Ott állt sápadt, szinte világító
fehéren, a vízsugarak mintha saját testéből törtek volna elő.

- Szökőkút lettem, gusztustalan, ronda szökőkút. Belőlem sugárzik a víz

fénye. A fény vize csordul le rajtam. Csoda, hogy nem válok magam is
átlátszó, fröcskölő vízsugarakká. Hogy megtisztulnék legalább. Vagy
szétomolnék, tócsává terebélyesednék s eltűnnék a lefolyó vicsorgó
szájában. Oda való vagyok. Szennyezett víz vagyok, csatornalé,
csatornatöltelék.

Érezte, hogy elszorul a torka, elkeseredettség és düh kezdett felhorgadni

eszmélő tudatában. - Miért? Miért? Miért? Miért? - Egy kicsit
megnyugodott ismét. Megadóan, lehorgadt fejjel hallgatta a patakzó víz
robaját. Dobhártyái fölerősítve, a Niagara hangjával vetekedő dörgésként
verték vissza az ütköző, pattanó vízcseppek diszkrét dobpergését.

- Ez valami más volt, valami egészen más. Egy másik világ üzenete. Az
üzenetek egy egészen más világa. A más üzenetek egész világa. Az
üzenetek egész világának mása. Lehet, hogy megbuggyantam? - Mintha
porszemek kerültek volna finom fogaskerekei közé, a gondolkozás
fájdalmakkal és igen nehezen tért vissza agyába. Mint a meginduló vonat
előtt erőlködő mozdony kereke: néhány fordulatot helyben pörgött, közben
szinte felizzva, aztán nagy zajjal és igen lassan mozgásba lendült a behemót
gépezet.

- Bessy melle akkora volt, hogy beszélgetni lehetett vele. S amint meredt
szemekkel néztem, láttam, hogy bimbója felmered, és határozott, szinte
követelődző alakot ölt. Belécsókoltam, olyan volt, mintha tűzhányó
kráterébe merülnék. Igen, magam sem tudom, milyen erő
parancsára, beléharaptam, akkor jajgatott, de én újra csak haraptam...
Milyen ügyetlen, esetlen kis patakban csordogált a vére, abba is
belecsókoltam, felittam, a vérét is megharaptam, a büdös kurvának, vér
patakzott le fehér húsán, s én azt hittem, hogy a tejet szívom Cynthia
anyamelléből, csak a szememet kellett lezárnom. Igen, éppolyan édes
és meleg volt. És éreztem, hogy engem is szív, követelődzve harapdál
valaki, de az nem Bessy volt... talán Meggy, igen, azt hiszem, aztán
felrobbant az egész óriási szőnyeg, perzsa volt, egészen közelről meredtek
szemembe a minták. S külön életet élt a kezem is, mindegyik kezem,
lehetett vagy nyolc-tíz, igenis, annyi lehetett... S mindegyik más-más
gyönyör után kujtorgott és mindegyik méltó párjára talált... Tébolyító volt,
de kellett. Logikus volt, jogos volt, bár - lehet, hogy egy őrült logikája, egy
féktelen vadállat joga érvényesült?

Zuhogj csak, érdektelen, objektív vízsugár, mosd le testemről a gyönyörök

lepedékét, oldd fel bennem az izgága, akarnok vágyakat, oldozd fel a
lerakodott kétségbeesést, a föloldhatatlan, végtelen magányt... Oldozd le
rólam mindenféle láncaimat, szabadíts meg, szabadíts meg, szabadíts meg...
Magamtól is, ha kell...

Azt hiszi az az állat Fred, hogy nem jöttem rá a cselvetésre. Rájöttem,

bizony rájöttem, te rohadt. Csak későn. És megértettem Brian furcsa,
cinkos mosolyát is... Fogadok, hogy a kávémba keverték a drogot, fogadni
mernék rá. Igen, már rájöttem egyszer, csak aztán elfelejtettem. Amikor az
asztal a végtelenbe nyúlt, mint egy futószalag s ugyanúgy megindult... És
megnyúltak, a messzeségbe szikárodtak a végtagok, az arcok... s az a
finom kristálypor... eh, képzelet volt csupán... téveszme, érzéki csalódás...
Drog.
Ez a patakzó víz - maga a tiszta értelem, a helyrezökkent világ. Mintha az a
kristálypor most egyszerre olvadtan csorogna reám. Igen, éppen olyan volt,
mint az Alpok érintetlen hava, amikor a Help! forgatásán jártunk...
Csakhogy ez meleg volt, langyos hó, olyan langyos, mint most ez a víz
itt... De Brian arca... vajon álom volt csupán, hogy magához ölelt? Hogy a
fülcimpámat harapdálta? Hogy - nem, ezt álmodnom kellett! Hogy...
kivörösödött arca arcomhoz tapadt, hogy megéreztem mohó, akarnok
kezét... Lehetséges, hogy élveztem volna? Igen, itt lihegett mellettem, de
arca mintha egy távoli felhőből bukkant volna elő, véghetetlen
messzeségből, s olyan volt, mint egy Murilló-angyalkáé. - Azt hiszem,
nagyon zagyva álmaim lehettek. Azt sem tudom, hogyan jutottam haza.

Azt mondják, a víz nagyon agresszív folyadék. Jó lenne, ha behatolna

testembe, sőt még beljebb, az emlékezetembe, a sejtelmek és rémületek
tudati alvilágába - s feloldana mindent, engem is, feloldana, semmivé
oldana. Hogy úgy szállhatnék, testetlenül, gáttalanul, mint gyerekkori
álmaimban, mint tegnap éjszaka...

- Úristen, buzi volnék?!

Megdermedt az emlékezés és a meztelen gondolat pörölycsapása alatt. -

Lehetetlen. Lehetetlen. Normális, nagyon is harapós hím vagyok. Nekem
igenis nő kell. Nő! Minden nő.

Hirtelen mozdulattal elzárta a csapot s kinyitotta a hideget. Mintha borotva

éle hasított volna belé. Ösztönösen ki akart ugrani a jéghideg vízsugár alól,
de megmerevítette testét és nem mozdult. Némán tűrte az érzékelő idegek
riadt sikoltozását, míg csak egészen el nem csitult. A hideg zuhanytól
teljesen magához tért. Kilépett a zuhany alól és a tükör elé állt. Hosszan
szemügyre vette meztelen, libabőrrel borított testét.
„Szegény kicsi Julian"

- Undorító állat vagyok. Akár egy kopasztott, szederjes bőrű, fagyott

pulyka. Hát, hova teszik a szemüket a kurvák... és Eppy, hogy még én is
kellek nekik? Mit esznek rajtam? És mit akarok én tőlük? Mit? Minek? -
Olyan undor fogta el, hogy ösztönösen ellépett a tükör elől. Egy óriási,
hófehér frottírtörülközőt vett a kezébe és keményen, szinte kegyetlenül
dörzsölni kezdte magát, de olyan eltökélten, mintha ki akarná radírozni a
létezésből. - Az lenne a legjobb. Az megoldana mindent. Fenéket. Azt, hogy
lettem, hogy léteztem, hogy ezt-azt műveltem ebben a vacak világban, azt
már nem radírozhatom ki... És nem törölhetem ki magam a mások rohadt
tudatából sem. Disznóság! Az gondol rám, akinek éppen kedve szottyan rá,
az maszturbál a fényképem előtt, aki akar...

Szegény kicsi Julian... Az ő létezése is az én felelősségem. Kötöttem volna

görcsöt inkább a micsodámra... És Cynthia? Ösztönösen megborzongott.
Szegényke. Hát, ez az élet, kellett, szerettem, tűrtem - s most már semmit
sem jelent nekem. Legalább gyűlölném, mint púpos a púpját, becsületes
gyilkos a bűnét, mint isten a teremtett világot... De - semmi. Mínusz semmi!
Ha legalább tudnék acsarkodni, viaskodni vele, mint még néhány hónapja
is. De már indulatra sem gerjeszt, nemhogy szerelemre... Meg kellene
szabadulnom tőle. Ő pedig mindent megtesz, hogy a szaros mindennapi élet
pókszálaival újra meg újra gúzsba kössön. De nem tud! Mert én nem
akarom. Mert - egyszerűen nem vagyok alkalmas rá. Úgy néz rám, mint
hitelező a bliccelő adósra, mint áldozat a hóhérra, azt akarja, hogy
bűntudatom legyen, hogy nyakra-főre engesztelhessem. Hát, mit képzel tíz
a tojó? Nekem dolgom van, nekem alkotnom, produkálnom kell. Mióta
végre felhagytunk a nyilvános ugrabugrálással, mióta valóban zenét
csinálunk, szükségem van minden idegszálamra, fülem legélesebb érzékelő
dúcaira, mert rohadtul oda kell figyelni. A stúdió átkozott, süket csöndjében
minden tízszeresen, százszorosan hallatszik. Más ez, de mennyire más, mint
a koncertdobogón mérkőzni a tinik sivalkodó torkának hangerejével. Ott azt
tehettünk, amit akartunk, ha elhibáztuk itt-ott, senki nem vette észre a sátáni
hangzavarban. A stúdió világa azonban egészen más. Sokkal finomabb,
sokkal tisztább zengést követel. Ha ezt előre tudom, istenemre nem
hangoskodtam volna, hogy hagyjuk abba a nyilvános Szájtépést. Most már
azonban mindegy... Benne vagyunk az erdő közepében, s nines más
hátra, mint: előre!

Lassan felállt és a földig érő tükör előtt borotválkozáshoz látott. Igen: előre.
És haladunk, tagadhatatlan. Sokkal jobb, piszokul jő zenét csinálunk. Paul
egészen hatalmasan kinőtt közülünk, talán csak én tartok vele lépést még -
úgy-ahogy. Igaz, George is egyre jobban belejön a nótagyártásba, a kölyök.
Mintha az apja volnék, s őbenne is van valami ösztönös törlesztés
irányomban... Érdekes ez a dolog. Úgy vagyunk lassan Paullal, mint két
hatalmas, szomszédos vár. Ha az én csatlósom George, az övé Ringo. Hova
lettek azok a szép idők, amikor napszámban együtt formálgattunk dallamot,
szöveget, hangszerelést, előadást? Abban valami kimondhatatlanul édes
érzés lakott. Akkoriban maga az együttműködés volt az öröm forrása.
Mostanra a magányos alkotás, a mélyre és még mélyebbre ásás
önmagunkban. Az igazi mondanivaló kibányászása és megformálása -
ma ez az egyetlen igazi öröm abban, amit csinálunk. Külön-külön...

Óvatos és ügyes mozdulatokkal kerülte meg szakállát-bajszát. Lám csak,

mintha szakállunk és bajszunk is az elzárkózást, a közönséggel
való szakítást jelképezné. Marhaság, de van benne valami, mint minden
marhaságban. Persze, kapcsolatunk nem szűnt meg a visongó, csápoló
tizenévesekkel, csak átalakult. Nem a koncerteket lesik, hanem a
lemezboltokat. És nem hiába lesik... Jézus Krisztus eljövetelét sem
várhatták jobban a megváltásra szorulók, mint ezek a tinik a mi
új lemezeinket.
Sir John a saját háza előtt...

A guta üsse meg ezt a simaszájú, jólfésült Pault! Lassan egyre jobban a
kezébe kaparintja, „jogara alá hajtja” a bandát! Igaz, ezt nem
szájaskodással, alávaló praktikával teszi, hanem igazi és rohadtul jó
munkával! Úgy húz, mint egy igásló, sokkal jobban, mint én, egyre jobban,
mint én! És én, barom, nézem és hagyom. Elkényelmesedtem? Pedig egyre
jobb nótákat csinálok. Ez biztos! Most vagyok a csúcson. Lehet, hogy -
egyszerűen nem való a kezembe vezéri pálca? Pedig ugyancsak benőtt a
fejem lágya. Tudok gondolkozni, sőt, ha kenyérre kell, tudok
káromkodás nélkül beszélni is: Fejlődtem és fejlődöm ma is.
...és a londoni forgalomban

Meg kell adni: Paul, ez a zseni, ez a tróger, nos, Paul hatással van rám. Ne
szégyellő, Johnny! - Nyelvet öltött magára a tükörben. - Éppen elég hatással
voltam rá én is, sőt: vagyok még ma is. Érzem a zenéjén, a dumáján.
Bizony úgy van: nélkülem nem volna az a zenész, aki.

- Jones! - kiáltott hirtelen, maga sem tudta, miért. Csak utána eszmélt rá,
hogy ma nem megy sehová.

- Sir John? - A komornyik maga volt a brit birodalom rendíthetetlensége,

a tovatűnt évszázadok méltó örököse. - Talán a galambszürke öltönyét, a
mályvaszínű nyakkendővel? Vagy...

- A barna házikabátomat. Négy lágytojást, zabpehelyt, utána egy dupla

whiskyt. És senkit sem akarok látni, senkit ne kapcsoljanak be. Világos? -
rivallt idegesen az ártatlanképű lakájra.

- Hm... Engedje megkérdeznem, csupán a pontosság végett: ez a tilalom

Lady Cynthiára is kiterjed?

- Elsősorban reá! Senkii nem akarok látni. Dolgoznom kell. - Valami

újszerű, furcsán izgató elhatározás bujkált benne. Érezte, hogy eleven
és példátlan élményét át kell mentenie a zene világába, de még nem tudta,
hogyan. - Ostobaság lenne a zűrzavart naturálisan, a hangok
zűrzavarával érzékeltetni. Ez már különben is lejárt lemez, csinálták éppen
elegen. Valami más kell. Jobb, izgalmasabb. Amitől fennakad a
lemezhallgatók szeme. Vajon most ugyanezen gondolkozik Paul is? Ott volt
ő is tegnap éjjel. Nyilván az ő kávéját is preparálták a dögök. Felhívjam?
Már nyúlt is a kagyló után, de aztán félbehagyta mozdulatát. Nyavalyát!
Megint őutána kullogjak? Hát nekem már nincsenek saját eszközeim, az én
lelkem már sivatag? Azértis.

Bekapcsolta a magnót. Nézzünk egy kis tiszta szalagrészt. Hátha eszembe

jut valami. - Hökkenten fölkapta fejét. - Mi ez?! - Titokzatos,
furcsa szaggatottságú, zaklatott dallam vonított a magnószalagról. Teljesen
idegen volt - és mégis: olyan ismerős. - Hiszen ez a tegnapi éjszaka!
Úristen! - Szinte vallásos döbbenettel adózott a semmiből jött, kész,
gyökeresen új hangzásvilágnak. Honnan a nyavalyából kerülhetett ez az én
szalagomra?!

Közelebb hajolt a magnóhoz s ekkor felkiáltott meglepetésében:

valahogyan átfordult a szalag és a magnó fordítva játszotta le a reá felvett
dallamot! Hát, ennyi az egész... De megvan: ez kellett és ez kell is! Hát
persze! Tótágast állt a világ tegnap éjszaka, önmaga ellen, visszájára fordult
minden - nos, a szalag visszája félelmetes pontossággal tükrözi az eddigi
dallamok visszáját, az egész drogverte, orgiás éjszakát.

Agya máris elszáguldott a lehetőségek új országútján, új hangzások,

bonyolult hangszövevények zsongtak a lelkében. Egészen elmerült a
visszafelé játszó magnó csodálatos hanghatásaiban. Nagysokára föleszmélt.
Jones ki tudja, mióta álldogált és köhécselt már mellette.

- Tegye le, jól van. Kifelé.

- Khm... uram... ha nem tévedek, a magnetofon elromlott, haladéktalanul
intézkedem, ha nem ellenzi...

- Mi? Micsoda? Ugyan, semmi baja. Menjen már!

Ismerte magát, tudta, hogy nem volna képes magában tartani az új

fejlemény titkát, elhatározta hát, hogy mégis felhívja Pault és beszámol
neki erről a hihetetlen véletlenről. Esetleg megtudakolja óvatosan azt is, mit
művelt tegnap éjszaka, mit tud róla a barát. Amint visszakapcsolta a
szándékosan elnémított telefont, azonnal megcsendült.

- Én vagyok az, Brian, ki volnék más? - csendült fel Epstein hangja a

kagylóban. - A te kis Eppyd. Az vagyok, Johnny. Jól vagy, fiúcska? Tegnap
óta, szüntelenül te jársz eszemben. Értesz, John?

- Brian, én... Mondd csak, seggrészeg voltam?

- Ugyan, Johnny, csak nem szégyelled magad? Te?! Hiszen neked minden
jogos, neked mindent szabad. Te zseni vagy, Johnny. Miért, talán nem volt
jó? Megbántad?

- Ugyanis... alig emlékszem valamire...

- Sértegetsz? Nem emlékszel? Dehogyisnem! Hát persze, hogy emlékszel.

Hát nem öleltél, nem becéztél? Nem engedted talán...

- Azt hittem, hogy mindez csak álom volt, Brian. Azt hiszem, valami drogot
kevert Fred a piámba vagy a kávémba, sőt: a többiekébe is. -
Hirtelen torokszorító gyanú szállta meg. - Te is benne voltál, Eppy?

- Johnny, neked nem tudok hazudni. Szeretlek, mióta először megláttalak a

Cavern Clubban. Ha tudni akarod, egyedül csak miattad vállaltam el a
banda menedzselését. Csak te kellettél nekem. Már akkor is csak te. Ki
tudta, mekkora aranybánya ez a csapat?! És most is csak te kellesz.
Nos, hát... megkérdezett Fred engem is... Én nem tiltakoztam, hogy egy
kicsit fölerősítse a kávétokat ...

- Ez piszokság volt, Brian, trógerság.

- John, meg kell értened. Kell!!! Ez számomra mindennél fontosabb. Én
csak jót akarok neked, annak ellenére, hogy tönkretettél.

- Mit csináltam? Nem szedted meg magad eléggé? Mit akarsz még?

- Igenis, tönkretettél. Elvakult önzésedben csak arra voltál tekintettel, hogy

fáradt vagy, elcsigázott. Miattad maradtak abba a csodálatos turnék, a
koncertek... Nem vetted észre, hogy ezzel megöltél? Mit csináljon egy
menedzser, ha nem köthet szerződéseket? Kuksoljak veletek a koszos,
bűzös stúdióban? Ott úgysem rúghatok labdába George Martin mellett! Éz
eszedbe sem jutott? És én mégis maradtam, mert reméltem. Téged
reméltelek... S most végre...

- Eppy, nekem minderről halvány sejtelmem sem volt...

- Most hát tudod végre. Ha sejtenéd, mennyire leldobtál. Most újra hiszek,
tele vagyok tettvággyal. Pompás ötleteim vannak újra, s ha te is
úgy akarod... Cynthiától úgyis el fogsz válni, azt hiszed, nem tudom? Évek
óta figyelem minden lépéseteket, tudom, amit tudok...

- Állj le, Brian, mielőtt túl messzire nyargalnál. Gazda nélkül csináltad a
számítást. Csak nem képzeled, hogy én... meg te...

Johnny, mit játszod az eszedet?! Emlékezz vissza a tegnapi éjszakára... Nem

volt hatalmas, nem volt csodálatos...? És ez még mind semmi, ez csak az
első lépcső. Hét mennyország van, mit hét - hetven vagy hetvenmillió...
Bejárjuk mind, ha te is akarod...

- Mit akarsz hát? Beszélj egyenesen.

- El kell utaznunk. Kettesben. Beszélnünk kell egymással, úgy, ahogyan

még sohasem sikerült. Tudom, meg fogsz érteni, tudom, hogy benned
határtalan a szeretetvágy. Én értelek téged, te szegény, árva fiú, te
magányos zseni... Tudom, mi kell neked és tudom, mi dukál neked...

- Elutazni? Mikor? Hova? - John tudatára furcsa tehetetlenség telepedett,

talán a tegnapi drog utórévülete...
- Semmi gondod rá, John. Én vagyok a menedzser és az útimarsall. Már
megvettem a repülőjegyeket Spanyolországba. Ott még tombol a nyár, a
vidámság, a szerelem.

- Megvetted? Mikorra?

- Holnap már repülünk. Itt hagyjuk ezt a morcos, kedvetlen vén Albiont és
együtt...

- Hülyeségeket beszélsz... A filmünk bemutatóján itt kell lennünk,

ahányan csak vagyunk.

- Itt leszünk, Johnny. Kiszámoltam. Egy hét múlva itt vagyunk. Közben a
felvételek is szünetelnek. Mindent végiggondoltam. Mindent
előkészítettem, neked csak el kell fogadnod. Tudod, ha valamit Eppy
megszervez, arra mérget lehet venni. Csomagolj, John, sok-sok nyári,
könnyű holmit, nyaralni utazunk. Kilencre érted küldöm a sofőrt. Bye, bye,
fiú... See you tomorrow.

Brian Epstein, a mágikus menedzser, nem beszélt a levegőbe. Az autó

percnyi pontossággal érkezett Johnért.

- Most egy hétre külföldre megyek, az asztalon hagytam barcelonai

szállodacímemet. Ha bárkinek megmondja, puszta kézzel megfojtom. Nem
tudja, hova mentem. Érthető? Lady Cynthiának sem tudja! - adta ki sebtiben
a végső utasításokat John.

Tízkor felszállt a Boeing, déli egy órakor pedig ott hevertek már egymás
mellett a csodálatos, pálmaszegélyezte világstrandon, a barcelonai
tengerparton. John inkognitóját hatalmas fekete szemüveg biztosította,
akkora, hogy a fél fejét betakarta.

Egy darabig John szögletesen és zavartan viselkedett. Brianhez többéves

barátság fűzte, de a barátság - barátság, ez pedig... nem tudott rendet rakni
lelkében. Minduntalan azon kapta magát, hogy bűntudatot érez. Cynthiával
szemben? - Ugyan már! A fiúkkal szemben. Hát, igen... Szólhatott volna...
És különben is, ha egy lotyóval pazarolná itt a drága időt - minden rendben
lenne. De ő - és Eppy!
Brian mindenről eszményi módon és a legmagasabb fokon gondoskodott.
Óriási fekete Austin hozta be őket a reptérről és állt
rendelkezésükre szüntelenül. Katalán specialitásokat ebédeltek valahol
Barcelonától északra egy eldugott, ám méregdrága vendéglőben. Jócskán
felöntöttek a garatra, mivel a tulajdonos szinte kényszerítette őket, hogy
kóstolgassák végig saját termésű borait. Már esteledett, amikor a magányba
süppedt, önmaguk árnyékává sötétült pálmák sorfala között begördülték a
városba.

Még nem szállt föl bennük a délutáni zabolátlan borkóstolgatás imbolygó

köde, a vacsorához mégis a kelleténél többet ittak. John a
levegőben különös feszültséget, tisztázatlanságot érzett. Brian azonban
pontosani tudta, hová tartanak. Talán arra az egy tényezőre nem számított,
hogy túl korán lerészegedhet. Pedig ez viharos gyorsasa ggal bekövetkezett.
Annyi ereje, önfegyelme maradt, hogy leplezze kótyagosságát, John
azonban mihamar észrevette, hogy a mindig higgadt menedzser keresetten
tömör tőmondatokban beszél, s ebből a helyes következtetést vonta le.

- Eppykém, az az érzésem, hogy egy kicsit máris fejreálltál.

- Én? Ugyan! Képzelődöl! - Brian egész teste tüzelt már, nagy

önfegyelemmel, óvatos lassúsággal eszegette a homárt. - Csak nem
képzeled, hogy én éppen most, éppen ma, éppen veled... itten... - Brian
átmenet nélkül nagyot csuklott, riadtan törölgette szalvétájával az
akaratlanul is kibuggyant nyálat.

- Gyere, haver, legjobb lesz, ha hunysz egy jó nagyot. Majd holnap

mindent megdumálunk.

- Johnny, csak nem hiszed...? - Epstein fején nagy villámlással futott át

egy gondolat. - Különben, lehet, hogy igazad van... - Ahogy megérezte,
hogy a rózsaszín köd valahonnan oldalról fújni kezd - ezt ismerte már -,
nyomban felágaskodott benne az örökkön olthatatlan, soha nem
csillapuló vágy tornya. - Jól van, Johnny, lefekszem, ha segítesz egy kicsit.

Johnnak egyetlen íze sem kívánta a „szerelmet” Eppyvel. Látva a haver

gyámoltalanságát, kábultságát, csak még kevésbé lett volna hajlandó
bármilyen közvetlenségre. - Lerakom a fickót, aztán hazamegyek a
szobámba én is. Megrongált egy kicsit a mai hercehurca. Tudta, hogy ő
maga sem józan, hogy nagyon is vigyáznia kell magára, nehogy óvatlan
mozdulatba, nehogy nagyobb körmondatba kezdjen.

- Gyere, öreg, dobd el magad - lépett oda a székén ingaként imbolygó

Brianhez jóból is megárt a sok.

Amint a vállát átkarolva, óriási heverőjéhez támogatta Eppyt, gondolatban

már a maga szobájában járt, lélekben már zuhanyozott. Ekkor azonban
érezte, hogy Brian átkapja a nyakát és ellentmondást nem tűrő erővel maga
mellé rántja a heverőre.

- Hülye vagy?! - John a meglepetéstől (no, meg az italtól) ellenkezni sem

tudott az első pillanatban. Mire észbe kapott, már érezte Brian forró
lehelletét, szinte nőiesen finom simogatását, amely nem maradt hatástalan
az alkoholtól felajzott idegrendszerre.

A fene egye meg a stricijét, ez tőrbecsalt! És egészen oké, amit művel.

Kíváncsi vagyok rá, mit kezd velem. Egyelőre nem rossz a dolog...
sőt... sőt.

Eppy is megérezte finom ösztöneivel, hogy John felhagyott a kemény

ellenkezéssel, felfogta, hogy „szabad a pálya”. Keze szinte művészies
érzékenységgel, leleményességgel és biztonsággal siklott végig John
testének tájain, előre ismerve és jól számítva ki azok reakcióját.

- Ez az állat meghág itt a végén, ha nem vigyázok - kapcsolt be John

„második jelzőrendszere”. - És mégis jó volt az egész. John képzeletében
megjelent a norvég lány, az simogatta így, ennyi megértéssel. Milyen
csodálatos fényű vörös-barna haja volt... Hogy is hívták. - Hé, mit akarsz?
Megvesztél, te fülbemászó! - ösztönösen elhúzódott, amint Brian nyelve
fülkagylójába hatolt. - Eh, elég volt ebből! Nem kell ez nekem. - Elméje
és teste heves csatába kezdtek, de az ittas, tunya test nem akart
engedelmeskedni a parancsoló észnek. - Na és, mi lesz akkor? Nem vagyok
szűzike, aki most készül elveszíteni sajgó szívvel kuporgatott ártatlanságát!
És olyan fáradt vagyok...
- Johnny, szerelmem... kisfiam... - Epstein finom gyöngédsége egyre
erőteljesebb mozdulatokba torkollt, úgy lihegett már, mint egy fulladozó...
ugye, jó... ugye, nagyon. Na, szépen, fiú, látod...

John váratlanul akkorát rúgott barátjába, hogy az a heverő túloldalán nagy

huppanással ért földet. -Te barom! Hát, minek nézel te engem!
Olyan rohadt, szarevő buzinak, amilyen te vagy?! - John elvesztette uralmát
idegei fölött. - Örülj neki, ha nem rúgom szét a pofádat, a töködet! Ott
maradsz a földön, ahová rúgtalak. Ha moccanni mersz, széttaposlak. Te
állat! Ne lássalak többet! Megértetted? - Hirtelen visszanyerte hidegvérét, a
roham elvonult. - Megértetted, Eppy?!

Reggelitálcáján - zárt borítékban - ott találta Epstein kártyáját. „Túl sokat

ittunk. Szeretlek. Ne hagyj itt. - Brian.”

Mire Eppy - nem bírván tovább a bizonytalanságot - bekopogott John

szobájába, az már a felszállást várta a londoni járaton.

Áldott csöndességgel teli volt a másnap. John mindenáron engesztelő

áldozatot akart bemutatni, csak nem tudta, kinek. Erős és fojtogató
bűntudata megfosztotta a munkának még gondolatától is. Sorra felhívta
Pault, Martint, George-ot, Ringót, csakhogy tanújelét adja baráti és
„vezéri” gondoskodásának, hogy egyszerűen felmutassa jelenlétét.
Szokatlanul elmerülten becézgette a kicsi Juliant, sőt: még Cynthiával is
emberi hangon, természetesen igyekezett beszélni. Mélyen megrázta a
barcelonai „kaland”, a hím természetes védekezőrendszere sokkal
hevesebben reagált, mintsem várta. - Úgy látszik, nem születtem
hímringyónak - összegezte magában a hullámzó érzéseket. - Szerencsétlen
Brian, ugyan mihez kezd most? Nyilván szégyenkezni fog, mint a kutya, ha
belerondít a szoba közepébe. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy felhagy a
macerálásommal. - Lelkében valami nem oszló, sűrű bánat maradt: rájött,
hogy nem tud segíteni Epstein sorsán. Éppen ezen gondolkozott, amikor
megcsörrent a telefon.

- Hát otthon vagy? A pokol minden kínját kiállattad velem. De lám, itt
vagyok, én is hazajöttem. Ez nem sikerült, Johnny. S be kell vallanom, én
rontottam el mindent. Te különleges lény vagy, nem jól, nem helyesen
közeledtem hozzád. De meglásd, minden másképp lesz, már kigondoltam.
Legközelebb...

Nem lesz „legközelebb”, Brian. Úgy felejtsd el, hogy soha többé ne jusson
eszedbe ez az átkozott sztori.

- Ne bolondozz, Johnny. Most fel vagy indulva, balsiker-élményed van.

Ezt majd rendbe tesszük...

- Stop, Brian! Hát, tapló van a fejedben, hogy nem érted? Vége! Nem
kellesz nekem. Egy ízem sem kíván! Én férfi vagyok, hím, kan, nekem
igazi szuka, vérbeli nőstény kell...

- Ne, ne, ne bánts, Johnny. Ezt nem mondod komolyan. Ezt nem
mondhatod. Ezt nem teheted velem, aki...

- Ne is folytasd, tudom kívülről: aki anyám voltál apám helyett, akinek

annyit köszönhetek, aki jobb volt hozzám, mint a falat kenyér...
Ugyan, haver, ne fuss olyan szekér után, amely nem vesz fel. Kár a gőzért,
vén buzi.

- Johnny... ez nagyon fáj. Mondd, hogy csak kínozni akarsz, mert akkor
boldog mosollyal várom, amíg megenyhülsz.

Nem! Nem! Brian - John hangja egészen lehalkult, közben mélyhűtött jéggé
szilárdult -, nem kellesz. Vége a dalnak. Vége!

Epstein csak fájdalmas nyögést hallatszott, nem mukkant. Így telt el vagy jó
harminc másodperc, akkor John meghallotta, hogy a másik letette a kagylót.

- No, ezen is túlestem. - De semmiféle győzelmet, könnyebbséget nem

érzett. Ólomsúllyal nehezedett rá egyszerre az egész élet.

- Nincs rendben semmi sem, mire fölépítettem életem kupoláját, az összes

tartóoszlopok megroggyantak alatta. Most kezdhetném elölről az egészet.
De nem akarom. De nincs hozzá erőm. De olyan fölösleges. Végtére is, van
még egy kijárat.
Szobája ajtaját kulcsra zárta belülről. Íróasztalának egyik - mindig zárt -
fiókjából elővette a fekete kazettát. Abban őrizte az ampullákat és
a fecskendőt is.

- Mindjárt, mindjárt megszabadulok s visszatérek a nyolcmellű, száznyelvű

és ezerkarú szirének, Buddhák és Szűzanyák kozmikus bordélyába, a puha,
ragacsos vérrel borított lépcsősoron át, a kristálygyümölcsök és beszélő
kések kertjébe. Mindjárt, csak bírd ki még egy kicsit, Johnny. Ez a te
világod, a tied, amíg meg nem osztod valakivel. Akkor szertefoszlik, tudom.
Az egyedüllét, csakis az egyedüllét lényegíthet át a titokzatos, a valódi
világba, ahol nem érint senki, mégis simogat, ahol nem kérdez senki, mégis
mindent elmondhatsz, ahol nem várnak, mégis befogadnak... Mindjárt...

Gondosan elcsomagolta a „szert”, az egész dobozt, aztán széles heverőjéhez

vánszorgott és végigesett rajta. Arccal lefelé.

Utolsó érzése az volt, hogy az egész határtalan égbolt Julia mosolyával

borul föléje. Visszamosolygott.

Végre! Eloldódott a rózsaszín selyemkötél, s hosszú, kígyózó csíkban lebeg

a nekilendülő monstrum után. Már azt hitte, meghiúsul a rajt, a kígyókból,
emberi belekből és folyondárszárakból összecsavart pányva sehogyan sem
akart leoldódni a Westminster székesegyház tornyáról, minduntalan
beleakadt a keresztbe. Végül azonban egy jókora lendület letépte a torony
tetejét - kereszttel együtt. Ott lebeg most az egész csonk a rózsaszín, de
zöldesen viliódzó kötél végen, mintha a Sárga Tengeralattjárónak
csökevényes farka nőtt volna. És már vágtatnak, alattuk hűs hullámokba
torlódik a csillagos ég. Ott áll John, egyetlen vérvörös lepelben a búvárhajó
tornya mellett s hallgatja a százezer tagú vegyeskar diadalénekét. Egyre
gyorsul a hajó s a Mindenség lassú egyenletességgel forogni kezd
körülöttük. A diadalének lassan lüktetni kezd, a ritmusa keményedik s
átúszik vérpezsdítő rock and rollba.
Paullal a Sárga Tengeralattjáró reklámképe előtt

Amint bekukucskál az ablakon, látja a fejjel lefelé úszó Liverpoolt, a lebegő

Londont és a körben úszkáló Washington óriási stadionját. Meztelen
embereket, gumiként nyúló épületeket, dombokat pásztáz végig
pillantásával. Érzi, hogy a vastag, vízálló ablakokon úgy úszhat által maga
is, ahogyan kedve tartja. De még kinn maradok a toronynál, végtére is a
kapitány helye itt van. Csak táncoljatok, viháncoljatok, szeretkezzetek,
úszkáljatok az élet levében, kicsi pondrók. Tudja, hogy bármikor
kiemelkedhet közülük s félkezével is összeroppanthatja a Sárga
Tengeralattjárót:. És megpillantja odabent Cynthiát, karjában a
kicsi Juliannál, de Cynthiának hosszú, lebegő szamárfüle van, s a melle
helyén két színes léggömb, az egyik piros, nem, a másik is kék, eh, változik
. És Mabel - egyetlen gigászi ülep, de Mabel arckifejezésével. És ott vannak
mind a fiúk, meztelenek mind, bozontos szőrzettel ugatnak, de ő tudja, hogy
azok a fiúk...

Vigyázat, veszélyes vizeken járunk! Jönnek a medúzák, a cipőfejűek. Akit a

medúza megcsókol, kilométerkővé válik - tudja a jól ismert: szabályt. Hát,
persze: azért van itt a kezében a volán, hogy vezessen! És már cikázik a
mindenségmeretű sárga búvárhajó, pörögni, bukdácsolni kezd, de nemcsak
kikerüli az alagútodvú csókokat, hanem ellentámadásba is megy át. Hurrá!
Orosz, hússalátává kaszabolva vonaglanak a megroncsolt medúzák,
papucsállatok, melyek mindegyikében mérhetetlen tejutak úszkálnak ki-be.
John érzi, hogy hatalmas szárnyak sarjadnak vállából, fel is röppen és óriási
szélzúgás közepette körülrepüli a Sárga Tengeralattjárót. Hosszú az út,
hónapokon át tart még a szélsebes szárnyakon is. De minden rendben, a
bugyborékoló ibolyaszínű tenger, a Lét, sértetlennek mutatja a búvárhajót.
John pedig lágy szeretettel, gyöngédséggel tekint alá a mindenségre, amely
egyre töpörödik, lassan apró gubicsalmává zsugorodik, John pedig a
kezébe kapja és egyetlen harapással lenyeli...

De most már igazán vissza a tengeralattjáróba, meztelen testek, ajkak,

karok, csókok - nők, asszonyi állatok, ordas szukák, szende
szüzikék, harapós szipirtyók nyújtogatják felé vágyaikat, szemérmetlenül,
őszintén. Megyek már, megyek, hogy belétek olvadjak. Máris érzem
végtelen lágyságotok legyőzhetetlen erejét, a színlelt
ellenállás leküzdhetetlen vonzását, a harapás édességét a simogatás nyomán
sugárban felfakadó, mindenfelé patakzó gyönyört... Megyek már,
megyek... De az ajtó zárva van! Mi több: az ajtó eltűnt! S az ablak ellenáll!
Hé, ezek kizártak engem!!! És már látja, hogy a narancs-arcok, alma-mellek
aszott citromokká nyúlnak, az ingerkedő, csábító mosoly gonosz és
kárörvendő vigyorrá torzul a hirtelenül megvénült arcokon. Odabent
barnásan-zöldesen villódzó varangyok rohanják és hágják meg undorítóan a
hótiszta testeket, melyeken okádtató foltok, szemölcsök, szőrpamacsok
ütköznek ki... Paul, Eppy, ne hagyjátok, ne engedjétek... Iszonyú
gépzúgásba fordult át az érzékborzoló, édes zene... Martin, tégy rendet... Ez
nem lehet... Engedjetek be, nem akarom, nem hagyom, nem tűröm...
Halljátok legalább?!

Világméretű villámlás és nyomában eszméletirtó robbanás vág bele a

tengeralattjáróba. A zaj, mintha kés nyisszantotta volna el,
egycsapásra megszűnik. Csak a búvárhajóba tóduló víz gurgulázása hallik.
John rettegve búvik óriási lágy szárnyainak menedékébe, onnan lesi az
iszonytató végítéletet. Közben a csillagok, melyek a tótágast álló
világegyetem tetőzetére kúsztak fel észrevétlen, egyenként, majd tömegesen
cikáznak alá és rakétákként csapódnak be a megrongált búvárhajóba.
Felharsan a vészcsengő, de már késő: nincs menekülés. Szétszakadt,
agyonlapított, megcsonkult hullák milliói, épületek, katedrálisok,
hidak, lépcsőházak, fürdőszobák roncsainak összevisszasága szennyezi a
narancsszínben szikrázó vizet, az elet tiszta vizét...

Iszonyú szomjúság tör rá, de tudja, ebből a szennyből nem ihat soha többé...
És körben, végeláthatatlan tömegben övezik az elpusztult
Sárga Tengeralattjárót a sunyi medúzák, a fürdőnadrágos barna és zöld
varangyok. Felharsan a békakórus, kárörvendő, gonosz zengése
világrengető hullámokban terjed s betölti a teret. Szegény fiúk, kicsi fiam,
Julian, Cynthia, Eppy, szegénykék... Ott úsznak sorban a lila márvánnyá
kövült testek, mint önmaguk szobrai és síremlékei egyben... És távolból
már közeledik a fekete lepelben, óriási fövegben masírozó ganajtúrók és
galacsinhajtók köztisztasági serege, félelmetesen csillogó gereblyékkel,
ásókkal és kapákkal felszerelve... Léptük alatt keményen csattan a víz és
rémülten visong a vérző levegő. Mindjárt vége lesz az egésznek.
John szívében keserűség és megbánás keselyűi fészkelnek. Nem érdemes
istennek lenni... Nem érdemes Kapitánynak lenni. A világ azt teszi,
ami történik vele. S hogy mi történjék, azt senki sem szabhatja meg. Érzi,
hogy alkonyodik, azaz, inkább csak tudja, mert a sejtelmes fények
hunyorgása változatlan. John a torkában keserűséggel érzi, hogy vereséget
szenvedett, a Sárga Tengeralattjáró már süllyed, nem sikerült
odajutnia... oda fel... Hova is? Mindegy: legyőztek. De kicsoda? Ki győzött
le?! Miben? - A szerteszakadt csillagos égből ellobbant égitestek fehér
permete szitál a búvárhajó roncsaira, mint elmorzsálódott sütemény
maradékára a későn érkezett porcukor.

Didergető a szél. Hol a víz, hol a tengeralattjáró, hogy a pusztulás

csataképe? A szél pedig egyre keményebb, csontig hatoló. Hova lettek
a lágy, világbeterítő szárnyak? John meztelenül didereg, igen, otthon, a
liverpooli kikötő-móló puszta kövén. Éjszaka van, teremtett lélek nem jár
arra ilyenkor. És John, a kis pucér Johnny sír, szomorúan sír, egyedül.
Lassan a szél bekúszik a bőre alá, mindjobban gémberedik a gyermeki
test, ugrásra készen csillogtatja fogát a halálos harapású Fagy...

S hiába várja, reméli, esengi, zokogja... Julia nem jön.

VÉNUSZ BARLANGJÁBAN
Az élet minden pillanata egy-egy egész világ vége s egy új világ kezdete,
tanítják a hindu bölcsek. A vég és a kezdet e szakadatlan és misztikus
összefonódása, a múlt és a jövendő összetalálkozása: a jelen. Ezek a nem
éppen játszi könnyedséggel felfogható és megemészthető tézisek olykor
nagyon is világosan kifejeződnek az ember mindennapi életében. A
filozófusok, fizikusok, biológusok legjobbjai hovatovább felismerik, hogy
az idő, melyet a három térkiterjedés mellett a „negyedik dimenzió"-ként
emlegetnek egyesek - igazából nem is létezik. A hosszúság, a szélesség, a
térbeli mélység nem valóságos kiterjedései az anyagnak, a létnek, mint
ahogyan az idő sem tényleges mértékegysége a létezésnek.

Van-e értelme egyáltalán az efféle mesterséges okfejtésnek? Hiszen az

ember, ha egy kavicsot a kezébe szorít, nagyon is világosan
meggyőződhet arról, hogy térbeli kiterjedése van, s ha elhajítja, mindenféle
műszerekkel mérheti annak repülési időtartamát. Ez mind szép és igaz.
Csakhogy: észleleteink térről és időről - a mi észleleteink, a
mi érzékszerveink működésétől függenek. Ha a világon minden ember
eleve és mindörökre süket volna, számunkra nem is létezne a hang. Ha nem
volna szemünk, nem létezne a látvány fogalma sem, a tapintóidegek szülték
a térbeli kiterjedés fogalmait és tapasztalatait, a természeti és biológiai
létezés eseményei hozták létre bennünk az időbeliség képzetét.

Tér és idő - végeredményként mindez nem más, mint nagyon is korlátozott

értékű érzékszerveink működésének vallomásai. De bizonyos az, hogy
a világ valóban térben létezik, van lenn és fenn, itt és ott, közel és messze,
kinn és benn? És vajon igaz-e, hogy tényleges ítéletek a most, majd,
volt, van, lesz, ezután, jövőre? Vagy csak képtelenek vagyunk igazából
megérteni az egy és oszthatatlan, teret, időt, lényeget egyszerre behatároló
létezést? Az anyagot, azaz a mindenséget?

Tudományunk, bölcseletünk legjobb eredményei - vajon nem legnagyobb

tévedéseink? Vajon a legújabb műszerek, távcsövek, mikroszkópok nem
újabb és még újabb tévedéseink forrásai? A római kor naiv
természettudományos ismeretein ma mosolygunk, ma a „modern tudomány
korában". Vajon száz év múlva nem ugyanígy mosolygunk-e majd a ma
legkorszerűbb, legnagyobb jelentőségű fölfedezésein?

Egyáltalán: vannak-e, lehetnek-e valóságos ismereteink önmagunkról, a

közvetlenül környező és a távoli világokról? És ha már itt tartunk:
egyáltalán ismeret-e az ismeret, tudás-e a tudás? Vagy minden a világon
csupán - megállapodás kérdése? Vajon nem korlátozott képességeink
„szuterénjébe” húzzuk le az abszolút ismeret egy-egy megtalált morzsáját?

John hetek óta őrlődött ilyen és hasonló „életbevágó” kérdések

boncolgatásának malomkövei Között. Korábbi ismeretanyaga nem volt
elégséges, sem alkalmas arra, hogy választ adjon az efféle kételyekre. A
hindu misztikáról szóló, kissé üzletieskedő - egyébként George-tól kapott -
áttekintés teljesen felbolygatta lelkivilágát, heves vitákba hajszolta az
olvasottakkal és önmagával.

Az utóbbi időben különben is mindjobban befelé fordult. Helyesebben:

mind kevésbé érdekelte a vele és körülötte történő apró-cseprő események
monotonul ismétlődő sora. Nem tudta, mihez fogjon, fogalma sem volt
arról, hol és hogyan keressen menedéket a teljes unalom és
elszürkülés ellen. Egyszerűen unta a stúdiómunkát, a társait, a helyet, a
viszonyokat, látni sem bírta a mindig mindenre kapható fruskákat,
vágyakozó szemű „meg nem értett” asszonyokat.

Szinte hermetikusan elzárta magát a világtól, ha csak tehette. Minden társas

tevékenység, szereplés, látogatás a terhére volt. Egyedül az olvasás, az ital
és a „szer” tartotta benne a lelket.

George a múlt hét egyik stúdiópróbájának szünetében a mellette lévő

fotelba roskadt.

- Dögfáradt vagyok, Johnny. De jó lesz az album. A legjobb. Erre

leteszem a nagyesküt.

Na és?! Nem mindegy, hogy jó lesz, vagy tűrhetős, vagy éppen bűnrossz?!
Úgyis felkerül a slágerlistákra, nyer majd ilyen meg olyan érmet, eladnak
belőle ennyi meg ennyi százezret, milliót... Te valóban képes vagy még
örülni ilyen ostobaságoknak?

- Hát, persze! Hát nem a sikerért dolgozunk? Te hogy gondolod? Nincs

neked valami bajod? Hallom, hogy Cynthia meg te...

- Ugyan! Semmi köze az egészhez Cynthiának. Vagy legalábbis... Eh,

tudod, mit? Hagyjuk a nyavalyába az egészet. Kivagyok és kész.
Cynthiával, már egyikük sem mosolyog...
- Johnny, itt van ez a könyv. Szerintem mond valamit. Talán éppen arról,
ami a te bajod lehet. Odaadom. Tegnap ismertem meg a pasast. Érdekes fej.
Talán emlékszel, amikor a távol-keleti turné után néhány napot
szusszantunk Indiában, megismerkedtem Rawi Shankarral, azzal a
boszorkányos szitárjátékossal. Tudod, klasszikus indiai zenét csinál...

- És mit akarsz vele? Emlékszem...

Rawi hozott össze ezzel a yogival, aki sokat tud az emberi lélek zavarairól,
a megtisztulásról, a visszatalálásról, a lelki béke megteremtéséről...

- Tudsz még egyéb marhaságot is? De azért csak add ide. Hátha annyira
elmegy a kedvem mindentől, hogy végül ráfanyalodom.

És ráfanyalodott. Az első mondatok után el akarta hajítani az egészet, de

aztán szeme egy szövegrészletre tévedt. „Senki sem hazudik nekünk olyan
nagyot és olyan gyakran, mint mi magunk. Ma az igazi ellenséggel akarsz
végezni, győzd le önmagadat. Ez azonban nem megy jó haditerv nélkül;
haditervet pedig csak hiteles és részletes ismeret diktálhat a hadvezérnek.
Tehát: ismerd meg magad, hogy birokra kelhess vele, hogy legyőzhesd.”

Ez már nagyon is érdekelte. Bevett szokásával szakítva, ezen az estén csak

a telefont kapcsolta ki, de sem alkoholt, sem LSD-t nem vett magához.

- Egyszer tudni akarom végre, hogy valóban tudhatunk-e valamit, vagy

csak az eszünket játsszuk itt néhány ezer éve. - Egyetlen
alkalommal, egyetlen hajnalba nyúló éjszakán végigolvasta a könyvet.
Helyenként talányos, nem ritkán sarlatánízű volt, de mélyen megrázta a
kíméletlen önvizsgálat, a „felderítő meditáció” lényegének felismerése.

Aztán teltek a napok, visszatért a kábulat megszokott forrásaihoz, de tiszta

vagy félig kótyagos pillanataiban ismételten nekirugaszkodott a lét nemlét
kérdéseinek, már ahogyan hiányos előismereteivel felfoghatta a dolgot.

- Marhaság, ostoba marhaság az egész. Hiszen mi csak a szart pofozgatjuk,

s mekkora pofával hirdetjük: a tudomány diadallal halad előre! De én már
tudom, mi a tudomány, ismerem az állítólagos diadalt is, a haladás pedig -
eh, hiszen a fű gyorsabban nő az aszfalton, mint ahogyan mi haladunk.
Haladunk? Hova? Előre? Az merre van, tessék mondani, néni kérem?! -
John üveges szemmel zárta a sehová sem vezető bölcselgést. A drog nagyon
várt hatása már mutatkozni kezdett, végigterült szobájának kedvenc
medvebőrén és szemét a szüntelen csodák tündöklő égboltjára, az
eksztatikus gyönyörök mindennapos csataterére szögezte: a mennyezetre.

Cynthia már nem zavarta meg bódulatát: tudomásul vette, hogy John estétől
reggelig nem létezik. Titokban sírdogált, s egész megfeneklett életüket a
Julianért érzett aggódás leplében siratta el. Cyn tudta már, hogy mindennek
vége, szerelmét daccá forralta a méltatlan és szívtelen bánásmód, amellyel
John az utóbbi hónapokban ismételten megalázta, nem egyszer
nyilvánosság előtt is. Már beadta a válópert, nem látott más lehetőséget:
arra, hogy ember maradhasson e méltatlanná és tartalmatlanná vált
kapcsolatban.

- Ez a házasság az én számomra maga a vesszőfutás: csak egyetlen

formában viselhető el, ha megszűnik. - Cynthia a lelke mélyén még
mindig szerette Johnt, bár tudatában volt, hogy a fiú csak azért vette
feleségül, mert teherbe esett. Elszakadásuk egymástól lassú és fokozatos, az
elején szinte észrevehetetlen volt. John állandóan úton volt az együttessel,
éppenhogy mutatóba ugrott haza, két turné között. Ilyen zaklatott életritmus
közepette csak akkor mutatkoztak meg a repedések a házasság
„templomán”, amikor már félig-meddig romokban hevert.

John sokáig meg volt győződve arról, hogy igazi szerelemmel szereti
Cynthiát, gyermekének anyját. Sajnos, az effajta téveszmék csak utólag
kerülnek helyes megvilágításba, amikor valóban eljön a mindent elsöprő
szerelem, az „igazi”.

Ilyen megváltó eseményre azonban semmi jel sem utalt ez idő tájt. John,
mintha tudatosan pusztítaná önmagát, mértéktelenül ivott, szedte a heroint
és az LSD-t, s olyan öltözékben járt, hogy a járókelők bármikor a kezébe
nyomhattak volna egy-egy pennyt, megszánva a nincstelent. Ekkor már
számolatlanul sokszoros milliomos volt. A legnagyobb gond az volt
azonban, hogy a stúdióban is egyre nehezebben lehetett kijönni vele. Hamar
felfortyant, erőszakos és igazságtalan volt. Ahogyan fokozatosan foszlott
vezéri nimbusza, úgy követelt magának egyre parttalanabb teljhatalmat. Ezt
pedig a fiúk nem tűrték. Martin, zseniális zenei rendezőjük, keményen
ellenállt John nem mindig megalapozott javaslatainak, Paul pedig az
együttes hírnevét már leginkább tőle féltette.

- Eredj haza, Johnny, hasznavehetetlen vagy ma is. Aludd ki magadat, így

lehetetlen dolgozni - dorgálta bosszúsan, de baráti aggodalommal Paul. -
Próbálj változtatni a dolgokon, fiú, ne akard magaddal rántani a semmibe a
bandát. Tudnod kell, már régen nem a pénzért szórakoztatjuk a
nagyérdeműt. És a te kedvedért hagytunk fel a koncertezéssel... Johnny, mi
van veled? Legalább kinyitnád a szádat. De csak kussolsz és füstölögsz. És
folyton részeg vagy. Ha fáj valami, ki vele, a barátaid vagyunk. Ha
megbántottunk, meg is engesztelünk, de közöld: ki bántott meg és
mivel? Tudod egyáltalán, hogy milyen albumon dolgozunk?

Hülye... - Ezek a szavak nagyon fájtak Johnnak, hiszen Paul mondta ki

őket, s még jobban sajogtak, mert igazak voltak...

- Nézd, kishaver... Semmi közöd ugyan a magánéletemhez, de azért veled

leállok süketelni, végtére is én vettelek be a bandába... Így van vagy nincs
így?! Nahát... Az a nagy fene helyzet, hogy ... Eh, mit fontoskodsz itt
nekem, jó tanuló, mama kedvence, hagyj engem a nyavalyába...
Meg akarok dögleni - és kész. Kinyalhatod...

- Azt hiszed, ilyen aprópénzzel kifizethetsz? - Paul igazán

felpaprikázódott. - Hiába okádja az ostobaságot az a bunkó proli pofád,
hallom az új számaidat. Tudom, hogy baj van, de azt is hallom a nótáidban,
hogy fantasztikus, egészen új dolgokat művelsz. Beszélni kellene róluk,
össze kellene csiszolódnunk, félő, hogy marhaság sül ki, ha összevissza
játszunk...

Nem, Paul, nem. Majd én megcsinálom a saját nótáimat, te törődj a magad

dolgával. Ne avatkozz az életembe! Ezennel vége a Lennon-McCartney
szerzőpárosnak, ünnepélyesen elbocsátalak... Ez csak világos beszéd?

- Olyan világos, mint a fejed belseje... Nem ártana egy jókora agymosás...
Apropó! Beszéltél már George-dzsal? Jössz velünk meditálni? Hátha segít
valamit, gyere te is! Össze kell szedni a bandát, nehogy végképp
szétessünk...
- Te is minden marhaságnak felülsz... Komolyan gondolod? - John szinte
megrettent, annyira szándékai közepébe hatolt Paul megjegyzése.

- Mit veszíthetünk? Néhány napot. De hátha...

Többet remélek az együttléttől, hangszerek nélkül, felszabadultan, mint

attól a sunyi hindutól:

- Hát... ha gondolod... De senki sem pofázhat bele az életembe, akkor

sem, ott sem, sehol sem... Oké? Nőket viszünk? Én semmiképpen sem
hívom Cynthiát. Elegem van a nyavalyásából. Különben is...

- Micsoda?

- Eh, semmi. Különben - neked elmondom. Megismertem egy csajt. Fura

szerzet. Japán. Képtelenül hülye dumája van... De az ágyban...
Úgy ficánkol, mint egy hermelin...

- Az a nyeszlett sárga tetű, akivel ma is láttalak a ház előtt nyalakodni?

- Az. Nos... esetleg őt magammal vihetném...

Azt?! Neked tényleg agybajod van! Híres csajokat, filmsztárokat,

szépségkirálynőket kaphatsz bármikor az ágyadba, még csak intened sem
kell nekik, elég, ha füttyentesz... Mit akarsz te ettől a girhes tojótól? Még a
szeme sem áll jól. És ha Cynthiához mérem... Megáll az. eszem. Eredj el az
orvoshoz, Johnny, különben is nagyon szarul nézel ki...

Miért, azt hiszed, téged Gainsborough pingált? Nézz a tükörbe. Ne is

próbálj nekem süketelni: te is kivagy, mint a liba, a szemed két
bombatölcsér mélyén pislákol, arcod olyan szürke, mint az ólom. És a
többiek sem különbek. Abba kellene hagyni a „füvet”. És azt hiszed, hogy a
te rohadt nótáidon nem hagyta rajta mancsát az LSD? Nagyon tévedsz,
mintadiák!

Paul megütődött, meglepte, hogy John ilyen világosan lát. Sajnálkozása

közben észre sem vette, hogy maga is milyen szánalomra méltóvá züllött. -
Hát... igazad van, öreg. De ez csak még fontosabbnak mutatja, hogy
elmenjünk ezzel a csaló yogival. Egy kicsit kinyújtózunk,
visszamosakszunk embernek.

- Örök optimista vagy, pubika, de hát nem tudok segíteni rajtad. Ám

legyen! Menjünk!

Már igencsak éjszakába nyúlt át az este, amikor Martin úgy látta végre,
hogy az éppen rögzített dal véglegesnek tekinthető.

- Kész, fiúk, köszönöm a munkát. Azt hiszem, megint megszültünk egy

slágerlista-éllovast. Jó pihenést, jó éjszakát. Találkozunk holnap kilenckor.
Oké?

- Nem egészen, George. Holnap Walesbe, Bangore-ba utazunk,

testületileg. Egy kis kikapcsolódás, teljesen ki vagyunk készülve. Nincs
kedved velünk tartani? - John már megemésztette a dolgot.

Kösz, nincs. De nekem is jól jön egy kis szabadidő,

- Kaphatnék egy kis tüzet? - a kapu melletti árnyékból talpig feketébe

öltözött, aprótermetű árnyék lépett elő.

Egy kis tüzet? - John tekintete felvillámlott.

Ha nagyon szépen megkér, talán még akad. Csak nehogy szénné égjen tőle,
kisasszony!

- Kikérem magamnak a gyanúsítást: asszony vagyok és tűzálló. - Yoko az

öngyújtó felvillanó fénybogarán át összehúzott szemmel John szeme közé
nézett és elnevette magát. Rizskásafoga hófehéren villant meg. - Hova
megyünk?

- Hozzám.

- De uram! - Yoko szénfekete szemöldöke égnek szaladt. - Csak nem

gondolja komolyan?! Én tisztességes nő vagyok! Engem vár a családom!

- Ezer bocsánat, asszonyom, nem akartam megbántani. Csak arra

gondoltam, hogy megmutatnám ritka és híres szivargyűjteményemet... - Teli
torokból nevettek, de akkora hangon, hogy a járókelők megbotránkozva
fordultak utánuk. Yoko olyan otthonossággal karolt bele Johnba, mintha
évtizedek óta összeszokott pár volnának.

John egyik ámulatból a másikba esett. - Ez a kis fekete töpörtyű a szemem

közé néz, egyet nevet - s mintha a világ minden baját lefújták volna rólam.
És nem hiszem, hanem bizonyosan tudom, hogy én ezt a csajt legalább
ötezer éve ismerem. Mintha belőlem jött volna a világra s én
őbelőle. Minden gesztusát, minden mozdulatát ismerem. Ahogy karommal
óvatosan a mellét súrolom, látom álmosan-buján felmeredő bimbóit, látom
az elefántcsontszínű, sima testet, igenis látom. Még nem láttam soha, mégis
ismerem. Igaz, már öleltem, már tudom, mi lakik benne, vagy
legalábbis sejtem. Azt hiszem, nagyon ki voltam készülve, amikor először
lefeküdtünk. S azt hiszem, egyikünk sem vetkőzött le tisztességesen. Vagy
fene tudja...

Mintha egyszerre több nő tekintene rám, ha a szemembe néz. Felfogom

pillantásából Trude falánk, türelmetlen hírvágyát. Mabel alázatos odaadását,
de benne bujkál ebben a nézésben Julia, kegyetlen és hűtlen anyám
védelmező, menedéket adó ölelése is. És nem hiányzik soha egyik
sem. Lehet, hogy ezt a nőt szemelte ki számomra a végzet? Lehet, hogy ezt
kell tönkretennem? Mert ezerszer jaj annak, akibe én belevágom a fogam!

Ezeket az utóbbi gondolatokat inkább csak önvigaszul fűzte hozzá, hogy

ellensúlyozza sarjadozó félelmét ettől a titokzatos jelenségtől.
„Mintha egyszerre több nő tekintene rám...”

Yoko, talán megérezve, hogy John sebesen gondolkozik, némán és szorosan

hozzásimulva igyekezett nyújtani lépteit, de nem szólalt meg, csak
cigarettája cikázott fel olykor az éjszakai csendben.

Milyen jó itt gyalogolni. Milyen jó hazafelé gyalogolni egy nővel, akit

nemsoká a karomba veszek. Mennyivel közvetlenebb ez, mint a Rolls
Royce hasában kuporogni. Nem is tudom, mikor sétáltam utoljára. Lehet,
hogy új életet kezdek... Áh, ez azért túlzás. Mindenesetre van valami
szokatlan az egész kapcsolatban. Még sohasem volt japán szeretőm. Amikor
Japánban koncerteztünk, egyszerűen nem volt időnk arra, hogy akár csak
jobban szemügyre is vehessek egy-egy sárga tojót.

Észre sem vette, hogy közben jócskán eleredt az eső. Gépiesen inteni akart
egy taxinak, de Yoko mintha megérezte volna, megszólalt. - Ugye, jó itt,
ebben a lágy permetegben? Kár lenne kocsiba szállnunk, úgyis mindjárt
odaérünk.

Megérezte, mit akarok. Véletlen? Majd elválik. - Szorosabban vonta

magához az asszonyt, szinte belevonta a testébe. Oldalt lepillantott rá. Yoko
sötét haján gyémántokat szikráztatott az utcai lámpák fénye. John
megtorpant, Yoko pedig már ágaskodott is, hogy csókra nyújtsa ajkát.

Ez a nő az egész testével csókol. - Ezzel John el is veszítette a gondolat

fonalát, fekete vatta hullongott alá a magasból és betemette őket, mint
a mélyen, engesztelhetetlenül parázsló tüzet a pernye.

- Te! - Ez az egyetlen hang szakadt ki belőle, nyomban visszazuhant a

testét-lelkét felforgató, vérét fellázító csók-ölelés feneketlen kútjába. -Ez a
kurva a lelkemet is kisimogatja nyelvével s közben megtölti testemet
mindenféle gyönyörökkel. Ez nagyon jó. Ez kell nekem. Ez kell már mióta.
Ezt nélkülöztem.

Járókelők haladtak el mellettük, szinte nem is érzékelték. Behúzódtak a

legközelebbi kapunyílás alá, de változatlanul összeforrva a csókban,
egymást egy pillanatra sem engedve.

- Te! - John melléből úgy robbant elő ez a megismételt szó, mintha egész
életét, egész múltját és minden nyomorúságát kiadná vele. Yoko
pedig egyre beljebb, beljebb fúrta magát a férfihoz, fekete pulóvere alá,
trikója alá, és csókolt, nyelvével és kezével egy ritmusra simogatta Johnt, s
mire keze alásiklott a kopott farmernadrág csövei közé, ott már eleven tűz
várakozott reá.

- Te! - Ez a hörgés Yoko torkából vérzett elő, mikor megérezte, hogy John
teste hirtelen gyönyörrel telik meg, s megérezte, hogy őt magát is óriási,
félelmes markába kapja a váratlan kéj.

Sokáig reszkettek ott a kapuban, egymás karjában pusztulva és új életre

kelve. Az eső teljesen átáztatta ruhájukat, észre sem vették, az
éjszaka megöregedett, nem érdekelte őket.

Jól vagy? - kérdezte nagysokára John, mint aki a világ végéről érkezett
haza.

Gondolod, hogy vagyok még? - egészen vékonyka, gyerekes hangon

érkezett Yoko válasza, de mintha ez a hang is John testében
keletkezett volna.

- Attól lélek, nagyon kikészítettem a ruhádat - mormogta John és

valamiféle elfogódottságot érzett.

- A ruhám még csak hagyján; attól félek, engem készítettél ki, kisfiam,
talán egy életre...

John odaintett egy taxit és hazahajtattak. Yoko a taxiban hamar megtalálta a

helyét s úgy tapadt Johnhoz, mintha hosszú idő után most látná először.

- Ne félj, Cynthia elutazott a gyerekkel, senki sem zavarhat.

Csak éppenhogy szopogatták az italt, érezték mind a ketten, hogy semmi

szükségük nincs mesterséges mámorra, elég csupán egymásra tekinteniük.

- Min dolgozik az ifjú mester? - kérdezte csúfondáros hangon a nő, hogy

feloldja a váratlanul rájuk telepedett bizonytalanságot. Érezte, hogy most
nem bukfencezhetnek be egyenesen az ágyba, kell, hogy ismét
ráhangolódjanak a szeretkezésre. És még hosszú az éjszaka... Hátha
Johnt túlságosan kimerítettem...
- Az ifjú mester? -Nem rossz. Hogy min dolgozik? Min is... Tudod, mit,
Yoko, gyere, megmutatom, ha komolyan kérdezted.

- Gyerünk! - Átmentek John stúdiójába.

- Figyelj csak! - Különös, indaként nyújtózkodó, váratlan hangzásokkal

teli, szinte szenvedő dallam ömölt a magnóból. Aztán magányos, panaszos
hangon szólalt meg a dal, John éneke. Strawberry Fields forever...

Mit szedsz, Johnny? - Úgy pattant a kérdés, mint egy puskalövés. - Vigyázz
nagyon, ez veszedelmes kaland. Szükséges?

John csak nagysokára válaszolt, amikor már végighallgatták a dalt és már le

is ülepedett bennük. - Hát... mindenfélét. Tudod, az egyedüllét, a
szeretetlenség... - És John szava megeredt. A maga számára is érthetetlenül,
hosszan, összefüggően, elemezgetve és félelmeit, szégyeneit sem takargatva
olyan őszinteséggel tárta fel életét, mint még soha korábban, mint még
senkinek.

Yoko, az elkényeztetett bankárcsemete odaadó figyelemmel, már-már

szenvedéllyel hallgatta a számára példátlan, John sajátos előadásában
pedig igen izgalmas történetet. Csak egy-egy „értem”, „ühüm”, „igen?”
szócskával öntött olajat a beszéd tüzére. A Johnnál hat évvel idősebb, igen
tapasztalt asszony azonban ösztönösen megérezte a fiú határtalan
szeretetvágyát, felfogta, hogy súlyos anyakomplexusban vergődik, zenei
válság fenyegeti, s a teljes fizikai kimerültség határára sodorták a
kábítószerek és italok.

Mire meglett mindenem, amit csak kívánhatok, egyáltalán semmim sem

maradt, ami éltetne.

Yoko nem felelt, lassú, szinte álmatag mozdulatokkal vetkőzni kezdett,

mintha minden mozdulata egy-egy lassított felvétel volna. Nem nézett
Johnra, mintha egymaga volna a stúdióban. John gyorsan tápászkodó
izgalommal, némán szemlélte, észre sem vette, hogy maga is átvette az
asszony ritmusát és lassú mozdulatokkal maga is vetkőzni kezd.

- Lehet, hogy belédszeretek, fiacskám.

Azt adja neked az isten. Nem ajánlom. Én ugyanis ki nem állhatlak - felelte
John és szinte áhítatos lágysággal csókolta meg Yoko anyás mellének
rózsáját. Úgy fonódtak össze, mint egyetlen kötéllé a rostok.

A következő hetek, hónapok észrevétlenül suhantak el, de nagyon is

észrevehető változást hozlak John életében.

Úgy érzem magam, mint valami elnyomorodott növény, amelyről váratlanul

leemelték a rázuhant követ. Napról napra jobban virítok, hovatovább olyan
leszek, mint egy buja zöld őserdei pálma - kavargatta italát John az ódon ír
várfalon találékonyan kialakított kerthelyiség színes napernyője alatt.

- Én pedig azt hittem, hogy magam foglak megnyomorítani, hogy a puszta

testemmel temetlek a föld alá, hogy elszívom előled a levegőt - kereste a
helyes kifejezést Yoko, aki a hatalmas szélű fehér kalapban, az óriási
molylepke-napszemüvegben jobban hasonlított Miki Egérhez, mint
bármi máshoz.

Mindketten hófehér vászonruhában, sötét napszemüvegben jártak, a

„bennszülött” írek irigykedő tekintetétől kísérve. Szinte sütött róluk a
boldogság, az élet igenlése. Visszavonult életmódjuk is sugározta magából
az anyagi nehézséget hírből sem ismerő, korlátlan jólétet, a felszabadult
játékosságot.

- Tudod, kinek a szerelmét éreztem ennyire tisztán, ilyen feltétlennek? Ne

nevess ki - Epsteinét. Az a szegény buzi az életét is odaadta volna értem.

- Hát... ez nem éppen dicsekedni való hódítás - hökkent meg a mindenhez

hozzászokott, semmin sem csodálkozó asszony.

- Ne hülyéskedj, Yoko, komolyan beszélek. Ismételten álmodtam vele.

Undorodom mindenféle homoszexualitástól, ez természetes, de az a szinte
vallásos tisztelet, amellyel rajongott értem, az az alázat, amellyel hozzám
közeledett... És - nem vagyok beképzelt - fogadni mernék, hogy miattam
végzett magával...

- Hát nem a drog-túladagolás?

- De miért adagolta túl a drogot? Véletlenül? Fenéket. Jobban értett hozzá,
mint bármelyik vegyész! Jobban oda kellett volna figyelnem. De hát -
akkoriban nekem minden olyan mindegy volt. Mintha szürke lepedék alatt
éltem volna, egyszerűen nem érdekelt semmi, életem csak kábítószeres
„utazások” hitvány összekötő szövege volt. Talán feldobom a talpamat is,
ha nem jössz közbe...

- Ami a közbejövést illeti, ha jól emlékszem, közbe te jöttél...

- Disznó. Mindig azon jár az eszed... Akárcsak az enyém... - Egyszerre

nevettek föl. Ezek a közös nevetések kézzelfogható felszabadító hatással
voltak John kedélyére. - Azért egy kicsit sikerült összevakarnom magam. A
kedvedért. Meg aztán érdekes dolgokat is művelsz. Ezek a kiállítások
szemenszedett marhaságok, persze, de a mögöttük meghúzódó ember,
helyesebben: némber, nos, az érdekes, az bátor és szemtelen. Az érdekel, az
kell nekem.

Kell? És mit adsz érte? Pénzt? Mennyit? Vagy életet? Mennyit?

John soha nem ment a szomszédba egy-egy találó élcért. Yoko mellett
azonban elbizonytalanodott a humora. Talán azzal is hatott rá a nő, hogy
váratlanul, olykor csak egyetlen szóval, gesztussal is új látásmódot mutatott
be, új megközelítési lehetőséget villantott fel előtte. - Persze, ázsiai, sárga a
csaj - próbálta magyarázgatni magának, nem sok sikerrel.

Fizettek s indultak bérkocsijuk felé. Az asszony - ki tudja, milyen

gondolattól vezéreltetve - egyszerre lekapta John napszemüvegét s futni
kezdett vele a réten át, a közeli erdőcske felé.

- Hé! — John máris a nyomában volt, de az asszony ügyesen, cselesen,

zegzugos pályán haladt. Kezében úgy lengette a fekete
napszemüveget, mint parányi zászlót. Végül csak elérte és hátulról, jókora
ugrással rávetette magát. Ott hemperegtek a méregzöld, lágy fűben, amely
teljesen betakarta őket. John pedig, mint valami kölyökkutya, harapdálni,
cibálni kezdte, még morgott is mellé.

- Térj észhez, hallod?! - Yokónak jött meg előbb az esze. De már késő
volt: hófehér ruhájukon jókora zöld foltok, porcsíkok éktelenkedtek.
- Tudod, hogy nézel ki, John?

Persze, hogy tudom. Akárcsak te. Mint akit most szedtek ki a kutya
szájából. Most pedig keresünk egy fotóst és megörökíttetjük magunkat
a méltatlan utókor számára. Ragaszkodom hozzá.

Hogyisne, hogy bejárja a világot: John és Yokó veszekednek, verekednek.

Hogy örülnének neki a fiúk...

Nem kell úgy berezelned mindjárt. Nagyon kedves és rendes fiúk azok.
Szombaton hazamegyünk a kiállításodra. Meghívjuk az egész bandát. Oké?

- Nem oké. És igenis félek tőlük, leginkább Paultól. Az ilyen sima

modorú fickók - hallottam eleget a rádióban, láttam a TV-ben - mindig
veszedelmesek. Olyanok, mint a szelíd tekintetű kutyák. Ne higgy az állat
szelíd tekintetének... Én ott akarok megismerkedni velük, a stúdióban. Ott
akarok lenni velük. És főleg: veled. Hátha még hasznomat is vehetitek.

John - az igazat megvallva - maga is tartott Yoko és a fiúk találkozásától.

Finom ösztönnel megérezte, hogy nem vár az asszonyra gyors és osztatlan
népszerűség. - Talán nem lesz okos dolog, ha odaviszlek. Mostanában sokat
veszekszünk egyébként is. Valami elromlott a galeriben, folyton egymás
csülkére lépünk.

- Mondd meg egyenesen, ha szégyellsz a barátaid előtt. Megmondhatod

nyugodtan. De azért fájna egy kicsit. Hiszen az én szememben te vagy -
minden. Mindent feláldoznék érted, Johnny, csak el ne veszítselek. - Yoko
maga elé tekintett, s jól megválasztott hangszínnel támadásba lendült. - Azt
hittem, te is így érzel irántam. Azt hittem, mindig melletted lehetek, s
melletted mindig biztonságban leszek. - Hatásszünetet tartott. - Úgy látszik,
túlbecsültem magamat, szerelmem erejét. Úgy látszik, nem eléggé vonzó az
én feltétlen odaadásom példája...

- Most mit ostobáskodol? - John minden átmenet nélkül felcsattant, mint

oly gyakran, ha megoldhatatlan helyzet elé került. - Én csak tanácsot adtam,
azt mondtam, ha jól emlékszem: „talán nem lesz okos dolog”. De ha
ragaszkodsz hozzá...
Én? Hova gondolsz? Csöppet sem fontos. Felejtsd el az egészet. Én
semmihez sem ragaszkodom. Megelégszem annyival, amennyi melletted jut
nekem. Mert nagyon szeretlek. - Yoko annyi átütőerővel nézett egyenesen
John szeme közé, hogy annak összekoccantak térdei. - Krisztussal mondom:
Legyen meg a te akaratod. Elfogadom döntésedet. - Váratlanul csábító
mosolyba fordult ajka. - Akkor is, ha engem döntesz el, sőt: akkor a
leginkább.

Alig tudta kivárni John, hogy a szobájukba érjenek. Úgy hányták le

magukról a ruhát, mint az eszeveszettek.

Yoko bemutatta a női ajak és nyelv szerelmi alkalmazásának összes

lehetséges módozatait, olyan újdonságokat is feltárva John előtt, amelyek
létezéséről sejtelme sem volt. Nem sietett. Magasfokú belső
intelligenciával, hihetetlen beleérző-képességgel emelte-ejtette John
gyönyörét feljebb-alább, hogy végül a gyötrelmes gyönyörűség platóján
henteregve gördüljön alá az egyre mélyebb megnyugvás lankás
hegyoldalán. Őmaga ezúttal nem tartott vele, túlságosan igénybe vette a
művelet hibátlan végrehajtása... Amikor aztán John, teljesen kiégett
porhüvelyét magzati pózba gyűrve, lankadtan ott kucorgott már az
ölében, Yoko gyöngéden cirógatva a fiú haját, alig hallhatóan megszólalt. -
Ha te is szeretnél annyira, mint én téged, bizonyára magaddal vinnél a
stúdióba...

- Oké, te hetéra... Te gyönyörzsák... Te... te...

Yoko titokban elmosolyodott. Ő biztosra ment. Úgy „söpörte be" John

beleegyezését, mint hitelező a jogos kamatot. De nem bízta el magát.
Ajkával újra útnak indult: John bokájától kezdve, végtelenül lassan, meg-
megállva, nyelvét sem kímélve haladt egyre, egyre fölfelé. Mire John
térdéhez éri, az már ismét reszketett a vágytól. De Yoko ajka és nyelve,
leheletfinom tapadókorongot és apró fullánkot utánozva, szinte
körülményes lassúsággal közelített csak a célhoz. Élvezte, hogy azt teszi
Johnnal, amit éppen akar. És a látszat az, hogy John gyönyörét keresi! Nem
igaz?

John már a nemi izgalom sztratoszférájában kapkodott levegő után, amikor

Yoko végre odaért, s tapasztalt ajkával rabul ejtette sikoltozva vergődő
vágyát.

Jó neked a te kicsi kurvád, élvezed a büdös ribancot, kell neked a te

repedtsarkú lotyód? - Efféle közönséges, ám felettébb izgató lihegésekkel-
hörgésekkel szította még feljebb a már teljesen őrült John hevét, s a kéj
tetőfokára juttatva maga is vonaglani és csapkodni kezdett, mint aki a
hetedik mennyországból éppen a nyolcadikba készül, magában azonban
csak ennyit mondott higgadt egykedvűséggel: - Ez a parti már nyerve van.

A következő napokban - hol fejfájásra, hol ilyen-olyan női bajokra

hivatkozva, hol egyszerűen fáradtságot színlelve - rendületlenül kitért John
felszabadult érzékeinek követelései elől. A helyzet olyan nyilvánvaló lett,
hogy John vágytól felhőzött tudata is felfogta a valóságot.

- Yoko játszik velem. Meg akar őrjíteni. Teljesen be akar törni, mint valami
vad lovat. És, a büdös szentségit, sikerül is neki.

- Ide figyelj, te szuka. Rájöttem a praktikádra. Azt ajánlom, hogy

nyomban múljon el minden nyavalyád. Azt képzeled, hogy hagyom
magam dróton rángatni, mint valami rongybábu? Korábban kelj, ha túl
akarsz járni az eszemen. Van még nő a világon, dögivel...

- De Johnny! Milyen hangon beszélsz velem?! Összetévesztesz valami

utcanővel?! Hát nem adtam meg neked mindent, amit nőtől csak álmodhat a
férfi? Hát nem érezted meg, hogy teljesen föloldódom a vágyaidban? Nem
vetted észre, hogy egyetlen érintésed is a mennyországba emel?
Hát hódolhat nőstény jobban a hímnek?

- Szállj le a lóról, Yoko. Már kezdem kiismerni a szótáradat. Annyit

mondok neked, hagyd abba ügyeskedéseidet. Elismerem, jobb vagy a
legjobb profi kurváknál, akikkel valaha is dolgom volt. De ne hidd, hogy
rabbá tehetsz. És akkor teszed szét a lábad, amikor én akarom. Különben -
le is út, fel is út.

Yokónak lett egyszerre gondolkozni valója. Szóval ez a boy, ez nehezebb

dió, mint gondoltam. Ennek nemcsak vágya, de gerince is van. Furcsa. Azt
hittem, egy drogszítta, menekülő embert kapok, akiből azt faraghatom, amit
szeszélyem diktál. Tévedtem. Ennek már régen benőtt a feje lágya... Ha le
akarom győzni, a végső eszközhöz kell folyamodnom. Valóban oda kell
adnom neki egész önmagamat: a vágyaimat, a szerelmemet és minden
gondolatomat. Ez talán elég lesz. És ha sikerül győznöm - akkor majd jövök
én! Akkor majd előszedjük ismét a pórázt! Meg a szájkosarat. Meg az
ostort...

Alattomos, sárga láng villant meg a szemében, ezt azonban John nem
láthatta. A csend lassan árkot ásott közéjük, Yokónak igyekeznie
kellett, nehogy végleg elszakadjanak egymástól.

- Oké, John. Alábecsültelek. Azt hittem, elég lesz annyi is, amennyit neked
szántam magamból. Hát, nem elég. Nos, van még több is, sokkal több is
van belőlem, bennem. Mindent odaadok. - Teátrális mozdulattal felállt és
egyetlen lendülettel leperdítette magáról a frottír fürdőköpenyt.

Itt vagyok. Teljesen a tied. Akár azonnal. És mindig, amikor megkívánsz.

John szíve egyszerre felugrott a torkába. Nekiesem. Aztán hihetetlen erővel

visszafogta magát. Állj meg, John. Ez a nő kell neked, meg kell szerezned.
Neked kell kezessé tenned őt. - Most nincs kedvem, Yoko. Talán majd
este... - Felállt és kisétált szobájuk nyitott ajtaján át, a teraszra, amely sűrű
erdővel benőtt hegyoldalra nézett. -Gyere, szívjunk egy kis levegőt. - A hűs
szellő egy-kettőre lelohasztotta forró vágyát. - Győznöm kell. Ez a nő
mindennél jobban kell nekem. Mindennél jobban. Annyira kell, hogy
megkísérlem összeroppantani, mielőtt zsebrevágna, mint egy talált
pénztárcát.

John félni kezdett. Életében először találkozott olyan nővel, akin felismerte:
ez aztán tudja, mit akar. Van elgondolása az életről, tudja, hogy honnan
hová akar eljutni. És akaratának érvényesítéséhez nagyon is alkalmas
fegyverei vannak. És kitűzött célja érdekében teljesen gátlástalan.
Veszedelmes fenevad, amely gerleként turbékol. Mesebeli boszorkány, aki
úgy változtat alakot, stílust, beszédmodort, szenvedélyt, ahogyan
neki tetszik.

Csak egyvalamit nem tudott még John. Nem tudta, hogy Yoko Ono a
teremtett világban csak egyetlenegyet szeret, azt azonban
olthatatlanul, feltétlenül és mindörökre: a hatalmat s mindazt, ami vele jár...
Éjszaka azonban már ismét egyetlen marokba préselte őket a gyönyör, s
John szinte tarlóvá égett az agyirtó kéjek lángjaiban.

- Elveszlek feleségül... - hörögte, mielőtt elnyomta az álom.

Yoko nem szólt. A sötétség eltakarta diadalmas mosolyát.

A SÁRGA VÁMPÍR KARMAI
KÖZT
Gazdag vagyok, fenemód gazdag. Dúsgazdag proli vagyok, kitüntetett és
irigyelt senkiházi. És a pénz - tudtam mindig is - hatalom. És ez a hatalom
minden pillanatban növekszik, ha akarom, ha nem. Azt mondja a
jogtanácsosom (mert az is van, nem is egy!), hogy naponta több ezer
dollárral gazdagszom. Ebbe bele kell dilizni. Ha fejreállok, akkor sem
tudom elkölteni, amit naponta keresek. És az a legrohadtabb az egészben,
hogy magától, automatikusan hull az ölembe az újabb- és újabb vagyon. Ha
megtetszik egy ház - megvehetem. Ha udvariatlan egy kiszolgáló,
megveszem a boltot és kirúgatom. Az újságok megírják, ha tüsszentek, azt
is, ha nem. És annyi barátom van, hogy már a nevüket sem tudom, pedig
mind esküszik, hogy ő a legjobb és legigazabb barátom. Évek óta
nem tehetem ki a lábamat az utcára, a rajongók lesnek rám, széttépnének,
megennének - ezt egyébként gyakran álmodom. Érzem, amint a
karjaimat szaggatják ki és falják a nekivörösödött arcú tinik, a vállamba
harapnak, kinyomják a szemem, hogy elvigyék emlékül... Érzem, hogyan
tépik ki csikorgó fogaimat, egyiket a másik után, hogyan kötözik beleimet
övként a derekukra... És közben dicsérnek, csókolnak, ajnároznak, s én ott
halok kínhalált a mancsukban, vérző Krisztus-karikatúra...

De ez is csak a hatalmam visszás, önmaga ellen fordult megmutatkozása...

Annyi mindenen van hatalmam, csak a saját életem. lelkem fölött nincs.
Tulajdonképpen alig ismerem magam. Évek óta nem volt annyi időm, hogy
megkérdezhessem: ki vagy te, fiú? Mivé lettél? Hová tartasz?

Talán most, ez a néhány nap az igazi, Indiában jó alkalom lesz a

legfontosabb dolgok tisztázására. Maharishi yogi, ez a számító és hazug
állat aligha mondhat nekem valami hasznosat. Látom a szemén, hogy
legszívesebben sorba meghágná a velünk jött lányokat, s ha tehetné,
elszedné a pénzünket... Őt csak elviselem a többiek, elsősorban George
kedvéért, aki hisz ilyesféle marhaságokban. A meditáció azonban jó dolog,
önmagában véve is hasznos. Nekem pedig van bőven megdumálnivalóm,
eldöntenivalóm. Másom sincs...

Cynthia eljött velem. Itt van. Hosszú idő után újra lefekszünk egymással.
Szeret és nagyon akar bizonyítani. Nagyon jó vele... - De tudom,
hogy mindez csak Patyomkin-falu, csak a fölszín, a rohadt látszat... Hogy
ne gondoljak Yokóra... Közben otthon folyik a válóper. A fiúk az ülepemet
is kinyalnák legszívesebben. Hogy elszakítsanak a „füvek” társaságától...
Yoko is le akar szoktatni... Paulék pedig Yokóról is le akarnak vakarni...
Úgy csapdosnak, hullámzanak körülöttem a szándékok, indulatok,
érzelmek, hogy előbb-utóbb ezekbe fulladok meg, ha megúsznám a
drogokat...

John körülpillantott a tágas teremben. Ott ücsörögtek egymás mellett az

együttes tagjai, a feleségek és barátok, barátnők tarka csoportjai. Sokkal
inkább tűnt ez a meditálás suttogó kaszinónak, mintsem valóban elmélyült
révületnek.

Játsszuk az eszünket, egy szálig azt tesszük. Mindenkinek pompás reklám:

a Beatles együttes az indiai Rishikesh-ben meditál Maharishi Mahesh guru
vezetésével! Mia Farrow, a kitűnő és vonzó színésznő változtatni akar
életén! Mi történt Indiában? John Lennon végleg szakítani akar az LSD-vel
(Cynthiával, Yokóval, a Beatlessel), bármelyik behelyettesíthető, óriási
szenzáció! - John élvezettel fogalmazgatta magában az újságok képzeletbeli
főcímeit. Reklám ez az egész, még a yogi-nak is az. Ahol mi meditálunk, az
divatba jön, az máris megcsinálta a szerencséjét. Maharishi pedig lehet
álszent és alattomos féreg, de nem hülye ember, a saját érdekeit még a
lelkeknél is sokkal jobban ismeri.

Szemével odacsippentett Paulnak, aztán felállt és kifelé indult a teremből, a

napsugárban fürdő udvaron álló színes napernyő alá, ahol
kényelmes székek és hűsítők várták a meditációban megfáradt vendégeket.
Rágyújtott és odakínálta a mögötte érkező Paulnak is.

Szívjunk végre egy kis büdöset is, ez az orrfacsaró tisztaság, ezek a

keresetten gyantás illatok az idegeimre mennek.
Paul is nagyot szívott a cigarettából. - Nekem is, öreg. Ha valamiben nem
hiszek, akkor éppen ez az. Ez a lelki kúra a nullával egyenlő. De hát George
egészen becsavarodott.

- Hát, ugyan mi a nyavalyának jöttünk ide? Új filmünknek otthon is

csaphattunk volna akkora reklámot, hogy zengjen belé a világ... És ez
unalmas is, rettentően unalmas... Meditálni otthon is lehet, ha van egy kis
szabadidő.

- Éppen ez az, Johnny, otthon hónapszámra, évszámra nem akad egy kis
szabad idő! Ez a legfontosabb abban, hogy itt vagyunk. S nekem nagyon is
konkrét céljaim vannak...

- Ki velük, ne rejtegesd, nehogy szellemi székrekedést kapj.

- Áh, semmi lényeges, csak... inkább...

- Nekem akarod megjátszani magad, Paul? Nekem?! Légy szíves és

tüntess ki bizalmaddal, ahogy a jobb körökben mondani szokták. Nos,
kiköpöd végre?

Hát, ha ilyen szépen könyörögsz... De nem haragudhatsz meg rám, ígérd

meg előre. Ugyanis érdekelt vagy te is.

- Jó-jó, úgy szabódsz, mint egy szüzike...

- Két dolog hozott ide. Ha ezek nem foglalkoztatnak, hatlovas hintóval

sem hozhattatok volna magatokkal. Az egyik: hogy egy kicsit összerázzuk a
bandát. Tönkremegyünk mi magunk is, elpusztul a zenénk is. Te nem érzed,
hogyan bomlik fel a lelkünkben a zene? Mást, hitványabbat, alacsonyabbat
gondolunk „feldobva”, csak akkor azt hisszük, hogy fél lábbal is
eltaposhatjuk a földgolyót... A „hideg pulyka” állapot csak lélektelen, ócska
kocsizörgést terem, nem lélekmelegítő dallamokat. Mit gondolsz, mitől van
az, hogy legszívesebben egyedül dolgozunk mind a négyen? Talán négy
világbíró lángelme vagyunk? Fenéket! Nem bírjuk el már egymás szagát
sem: a drogoktól a lélek úgy zárul be, mint a börtönajtó. És
ezen változtatnunk kell, Johnny, én eltökéltem magam, hogy véget vetek az
LSD-nek, minden egyébnek, a piának is, csakhogy együtt maradhassunk.
- Nem félsz, hogy azt a rohadt Don Quijotét játszod el itt nekünk, vidéki
szereposztásban? Ki akar együttmaradni? Nem volt még elég? Én nem
akarok, megmondom nyíltan. Más terveim vannak. Yoko...

Várj, Johnny, éppen ez a másik, amiért eljöttem ide, az isten háta mögé.
Yoko.

- Mit akarsz Yokótól? Mi közöd hozzá?! Hát ez is fáj neked? Kopj le róla,
Paul, ajánlom. Ebben nem ismerek tréfát.

Márpedig végig fogsz hallgatni! - John meglepődött: ennyi határozottságot

föl sem tételezett az „úrifiú”-ról. - Végig kell hallgatnod, hiszen
az együttesről van szó. S ha jól emlékszem, valamikor te voltál a vezére...

- Valamikor?! Miért, leváltott valaki?! Te? Na, ne, Paul, elég a

hülyeségből. - John a nyaka tövéig elvörösödött, Paul szavai telibe találták.

- Nem váltott le senki, Johnny, mégsem vagy már a banda vezére.

Egyszerűen nem vezeted már az együttest. Nincsenek ötleteid, mint régen, s
- ne haragudj meg, nyíltan kimondom - eljátszottad minden tekintélyedet.
Nemcsak előttem s nem elsősorban előttem. Hónapok óta nem
hallottalak „fű” nélkül zenélni, már azt sem tudom, hogy is játszhatsz
igazából.

- Jaj, de okos pubi vagy! Te talán nem szedsz semmit? És George? És

Ringo? Talán csak az a fatökű Martin szopogatja a tejet...

- Ne csinálj bolhából elefántot, John. Most is nehezen csíptem ki, hogy

„száraz” légy, amikor ezt megbeszélhetem végre veled. Nem rólad van szó
elsősorban, nem is rólam vagy másvalakiről. A banda léte vagy széthullása
a tét. Ez a galeri már maga az élő mítosz, ez nem omolhat széjjel csak úgy,
mint egy darab száraz kalács! És igenis, Yoko. Ha nem bújnál állandóan a
fenekébe, többet látnál a világból, a mi helyzetünkből is. Ez a sárga vámpír
előbb-utóbb az utolsó csepp véredet is kiszívja. Nem veszed észre, hogy
alázata, állítólagos rajongása hideg és cinikus számítást leplez?!

John szinte megszédült. Tudta, hogy nem lesz sétagalopp, amíg a fiúkat és
Yokót összehozza, erre azért nem számított. Paul szavából egyszerűen a
gyűlölet fröcskölt. Hogyan szálljon szembe vele, hogyan értesse meg vele,
hogy Yoko - minden ... Hogy ő már nem hátrálhat meg, egész lelkét, életét
és jövőjét beleszőtte már a selyemhajú, őrjítő szerelmű asszony életébe?! És
ki értené meg, ha Paul, az egyetlen igazi barát, ennyire, ilyen végletesen
szembefordul vele?

- Nézd, haver - kezdett hozzá nagyon lassan, háborgó lelkének indulatait

vasmarokkal fogva vissza -, nekem ez a nő fontosabb, mint bárki a világon.
Fontosabb, mint Cynthia, fontosabb a fiamnál is... és fontosabb a drogoknál
is. Ha valaki miatt leszokom, csak ő lehet az. És... mit fogom itt
takargatni.... igenis: fontosabb a Beatles-nél is, sokkal fontosabb, ezerszer
fontosabb. Érted? - Hirtelen megriadt saját őszinteségétől. - Paul,
egyetlenegy életem van, én nem hiszek semmiféle folytatásban,
újrakezdésben. Ez az életem van, itt és most. És minden nap telik. Én nem
leszek hosszú életű. Az én szakállamon nem fognak unokák legelészni,
nekem igyekeznem kell. És istenemre - igyekezni fogok! De Yoko nélkül -
semmi sem vagyok. Ő lehet csak bennem az akarat, csak benne lakik a
nyugalmam és a jövendőm is... Az istenit, még a végén prédikálni kezdek!

Paul elhűlve, elgondolkozva vakargatta szakállát. Nem tudott mit felelni

erre a megrendítő vallomásra, amelynél vészjóslóbbat még nem hallott
életében. Ez az együttes gyászbeszéde, ez a Beatles lélekharangja.

- Várj egy kicsit, Paul, amíg legalább felületesen megismered. A te

véleményed fontos számomra. a legfontosabb...

Mi a fenének hoztad magaddal Cynthiát? Azt hittem, ez itt a megbékélés

kezdete lesz közöttetek. És tudod, hogy kedvelem a csajt.

- Hogy miért hoztam őt? Megmondom. Két oka volt: tudtam, hogy nem
hozhatom Yokót - miattatok. Nem akartam, hogy kellemetlen jelenetek
tegyék tönkre ezt a pár napot. Másrészt - erről nem valami könnyű dolog
beszélni, pláne neked - igenis, gondolkozni akartam. Én is félek Yokótól.
Egy kis távolságot, egy kis időt adtam ezzel, hogy felkészülhessen a közös
életre. Hogy megbeszélhesse magával. A fene vigye el az egészet,
mégiscsak az egész életemről van szó! Mire hazamegyünk, minden tiszta
lesz. Majd meglátod ...
Paul megérezte, hogy vereséget szenvedett, és nem csak ő, személyesen, a
Közös Ügy is, véglegesen. Szerencsére (?) félbe kellett szakítaniuk a kínos
párbeszédet, a többiek is szállingóztak elő a „mélységes áhítat ligetéből”,
ahogyan Maharishi fellengzős szavai nevezték az alacsony, óriási termet.

Mintha összebeszéltek volna, nyomban másra fordították a szót, lelkesen és

meggyőződéssel szidták a sarlatán Maharishit s megegyeztek abban, hogy
semmiképpen sem várják végig a kurzust.

Cynthia nem tudta, mi lelte Johnt, hogy minden átmenet nélkül veszettül
inni kezdett, mindent, ami a keze ügyébe került. Már látszatra sem látogatta
a meditációkat, naphosszat „feldobva” hevert otthon a szállodaszobában.
Ellentétébe fordult át a nagy elszánás, a megtisztulási szándék. Hogy
honnan jutott a drogokhoz, Cynthiának nem sikerült kiderítenie. Ismételten
sírógörcsbe rándult az arca, amikor meglátta John zöldesen fénylő, ólmosan
merev ábrázatát, tekintetét. Ezekben a révült szemekben semmiféle világ
sem tükröződött. Az elpusztult öntudat , a kiirtott elme sírkertje volt ez a
szempár.

John napokon át egyetlen szót sem szólt. Rémületes volt az a némaság,

amellyel minden hozzá intézett szóra reagált. Világossá vált, nemcsak
Cynthia, hanem a barátok előtt is, hogy John már nem is hallja a hozzá
intézett szavakat, nem jut el tudatába a külső világ képe. Fogyott, mint a
gyertya, napszámra egyetlen falatot sem vett magához. Nem lehetett
felismerni, hogy a „szer” hatása mikor kezdett gyöngülni, mikor köszöntött
be az a „tiszta” periódus, amikor beszélni lehetett volna vele.

Még leginkább abból lehetett értesülni szellemének tisztulásáról, hogy

váratlanul eltűnt a szállodából, szó nélkül megszökött, mintha tudatosan
törekedett volna arra, hogy ne lehessen szót váltani vele. S amikor hazatért,
ha nem éppen a taxisofőr támogatta ágyába, már rendszerint nem volt a
társalgás helyzetében.

Johnny! John! Mondj valamit! - Cynthia könnyes szemmel, teljes

kétségbeeséssel költögette az eldobott kő merevségével heverő, üveges
szemét bénultan a mennyezetre szögező férjét. -Akarsz hazamenni? Ints
legalább a fejeddel, vagy egyetlen pillantással, de adj valami jelt, mert
beletébolyodom! - S ekkor John szeme megrebbent. Nem moccant, de
szemhéja remegni kezdett.

- Vigyél haza, Yoko. Haza. Haza. - Mintha a sír mélyéről vagy egyenesen
a túlvilágról jött volna az éppen csak megérthető, hörgő szuszogás.

- Rendben van, John. Hazamegyünk. - Cynthia szemét elöntötte a könny.

Ebben a sírásban annyi minden összegeződött, hogy meg sem kísérelte
szétválogatni fájdalmait.

- Íme, a világ első beatzenésze - szipogta szinte ijedten tekintve a szőrös-

bűzös, szakadt farmerban gunnyasztó, ocsmány vénember
külsejében kókadozó John Lennonra. - Íme, az én volt férjem. - És képtelen
volt felállni John mellől, megfogta hideg kezét, és nézte-nézte merev
szemgolyóit, alig lélegző mellkasát, ráncossá soványodott arcát, egész
szánalomra méltó porhüvelyét. Még sírdogált egy kicsit, aztán fölemelte
fejét.

- Vége. Nincs visszaút. Elválok tőle. Átengedem a japán tyúknak. És

megírok mindent Mimi néninek. - Saját szobájába ment, s mint aki
döntő csatába kezd, nekiesett tollával a papírnak.

„Drága Mimi néni!

Ne haragudj, hogy eddig nem írtunk, de annyi dolgunk volt, hogy ki sem
látszottunk belőle. De minden gondolatom Julian volt, John is egyre
csak róla beszél. Sokat emlegetünk téged is, bár nem sokat beszélgetünk,
részint a meditálás miatt, részint pedig John annyira el van foglalva az
üzlettel. Inkább csak azért írok, mert olyan jót esik a szívemet kiönteni egy
kicsit. De már pusztán attól, hogy tollat vettem a kezembe, jobban érzem
magam.

Mondd meg Juliannak, hogy valami nagyon szép ajándékot kap, ha

rendesen viselkedik, s azt is mondd meg neki, hogy mindketten nagyon
várjuk már a pillanatot, hogy magunkhoz ölelhessük.

Vigyázz nagyon a mi Kincsünkre, de magadra is. Rövidesen látjuk egymást,

hogy pontosan mikor, most nem tudom megírni, mert John még nem
döntött. És tudod: ő a vezér...

Sokszor csókol (John nevében is): Cyn”

A következő hónapok úgy peregtek le John tudatában, mint egy értelmetlen

kaleidoszkóp szeszélyesen sorjázó képei, mintázatai. A sorrendet sem tudta
rögzíteni, az. ügyek fontosságát sem volt képes rangsorolni, amin csak
lehetett, nem jelent meg, amiben csak lehetett, nem vett részt. Pedig nagy
dolgok, jelentős fejlemények sora fűződött egyetlen lánccá körülötte.

Azt, hogy új mamutvállalatuk megkezdte működését Amerikában,

egyáltalán nem érdekelte; éppen csak tudomásul vette, hogy kimondták
válását Cynthiától, a tárgyalásra el sem ment. Meg sem jegyezte igazából,
hogy újabb Ivor Novello díjat kaptak. Valami új nagylemezük is felkerült a
világ slágerlistáinak élére... És Paul meg a fiúk macerálgatása sem hozta
igazán indulatba...

- Jól vagyok, ahhoz képest, hogy hetek óta halott vagyok - morogta maga
elé. De nem vette föl a telefont. - Dögöljek meg inkább, de nem hívom fel.
Ha képes rá, hogy ne hívjon fel, akkor mindennek vége közöttünk. Akkor
csak jelentéktelen kaland volt.

John úgy hazudott magának, mint a vízfolyás. Szinte megháborodott a

vágyakozástól Yoko után, de kőkemény makacssága ellenállt. - Miért
telefonáljak? Hát jobban hiányzik nekem ő, mint én neki?! Hát kicsoda ez a
sárga tyúk?! Menjen a fészkes fenébe! Játsszon csikicsukit a
magához valókkal, de ne velem. Majd én megmutatom neki!

Pedig tudta, hogy mit szeretne megmutatni neki: végtelen, alázatos

szerelmét, kegyelemkérő mosolyát, ölelésre nyújtott karját és teljes
megadását. De Yoko nem jelentkezett. Nem telefonált! A ringyója! Ki tudja,
kiféle mocsokkal hentereg éppen?! Pedig, ha felhívna, nyomban
megmondanám neki.

Már órák óta kitartóan ivott. Megérezte, hogy a várva várt pillanat közeleg:
már ereszkedik alá a bíbor, prémes palást, amelyben olyan jól, olyan lágy
melegben, olyan otthonos-puhán szendereghet... Amikor megcsördült a
telefon, először hallucinációnak vette, de aztán tigrisugrással vetette rá
magát a készülékre, le is rántva a szőnyegre, föl is döntve a whiskys
palackot.

Yoko?

- Tessék? Te vagy az, Mimi néni? Hogyan... Nem. Nem értem. Nem. Ó.
Úristen. Az nem lehet... Hazudsz, Mimi néni. Hazudsz, hazudsz, piszokul
hazudsz! Te hazug! Engem nem lehet becsapni! Julia nem szökhetett meg...
Igen? Hol fekszik? Odamegyek. Holnap délelőtt. Oké. Tízkor.

Egyszerre jeges fuvallat járta át agyát, de mint mérgezett nyílvessző, úgy

állt meg tudatában a hír: Julia karambolozott. Életveszélyes
állapotban fekszik. Életveszélyes állapotban! De nem halhat meg! Az
jogtalanság, igazságtalanság, méltánytalanság lenne! Julia! Drága-link, szép
anyám, te hűtlen anya. Ne halj meg, mert veled pusztul ez a nyomorúságba
zuhant, szánandó, elhagyott fiad is. Én, én, a te kicsi Johnnyd, aki tőled
tanulta a g szeptimel, a Julia-szeptimet. Nem szabad, hogy meghaljál
mostan, kicsi Juli-anyám, most, amikor minden széppel-jóval-kinccsel
körülvehetlek. Miért is nem tettem eddig? Lám csak, most én feledkeztem
el terólad, mint te annyiszor énrólam. De holnap átvitetlek a legjobb kórház
legjobb ágyába, és a legjobb professzort szerzem meg melléd, hogy semmi
bajod ne essék.

Úgy nyomta el az álom, ahogyan ott hasalt a szőnyegen. A telefon kagylóját

beleejtette a szőnyeg puha rojtjaiba. Yoko Ono pedig hiába telefonált,
tízszer, hússzor, a készülék egyre csak foglaltat jelzett.

Mintha már ezerszer járt volna ebben a kórházban. Ismerős volt a lépcső
korlátjának minden bögje, talpa alá barátságosan simult a lépcsők
zöld bársonya, amint fölfelé haladt az első emeletre. De nem is nagyon
kellett lépdelnie, mintha maga a lépcső surrant volna a talpa alatt lefelé. Ott
lesz Juli-anya mindjárt jobbra, a sarokszobában. Már messziről fölismerte a
hatalmas fehér szárnyasajtót, a kétoldalt álló drabális angyalok barátságosan
biccentettek szárnyukkal, s az ajtó magától kitárult. Julia az ágyban ült, és
enyhén félrehajtott fejjel pengette bendzsóját. Homlokán hatalmas turbán,
amely éppúgy lehetett kötés, mint a legújabb divatkreáció. Julia énekelt és
Yoko vele dúdolt.
- Na, végre, te golyhó, hát, meddig várjak még rád?! - torpant meg a
dalban Juli-anya és ujjúval tréfásan megfenyegette Johnt. - Ez a szegény
kislány már egészen odavan a kétségbeeséstől.

John megállt. Megérezte, hogy lába gyökeret ver, s úgysem tudna tovább
menni. Megsejtette, hogy nem tud Julia karjába omlani.

- Az istenit! Hát, megint álmodom csak! De most azért is fölébredek,

fölébredek! Értitek, fölébredek!

Kótyagos fejjel, verejtékben úszó testtel ébredt. Ismerte jól ezt az állapotot
is, de azt bizonyosan tudta, hogy ezúttal ébren van. Nagyon fájt a feje és
mérhetetlenül ingerült volt.

- Hány óra? Hol az istenben van az a rohadt óra? Fél tizenegy. Fél
tizenegy. - Egyszerre kipattant az ágyból, mint akit ágyúból lőttek ki. -
Én barom! Elkéstem. Én barom.

Kapkodva öltözött. Megnyomta a csengőt. Senki. Persze, az a vén hülye is

lelépett, azt mondta, velem lehetetlen kijönni. Gyorsan, lefelé.

- Mr. Lennon, attól tartok, nincs jó hírein. Édesanyja nem is tért

eszméletre. Mintegy tizenöt perce... Már elvitték. Fogadja őszinte
részvétem. - Az öreg, csúnya, petyhüdt arcú orvos megértő szemmel,
vigasztalólag nézett rá, s a lépcsőig kísérte.

Nem tudta, hogyan keveredett le a folyópartra, azon vette észre magát, hogy
borzong a csípős, friss szélben. De nem bánta, belül is reszketett.

- Julia, miért nem vártál meg? Miért szöktél meg tőlem - másodszor is?!
Tudnod kellett volna, hogy mennyire imádtalak. Én meg akartalak
gyógyítani, el akartalak halmozni mindennel, amit a földi élet csak adhat.
Én... én annyira szerencsétlen vagyok... - A kövön dideregve, John
néma férfizokogásba fulladt, könny nélkülibe, egész testét-lelkét
felkavaróba. - Nincsen már édesanyám. Nincsen már senkim. Árva vagyok.
- Hirtelen eszébe villant az álma, Julia mondata: „Ez a szegény kislány már
egészen odavan a kétségbeeséstől.” Eh, már Yoko sincsen, elmúlt. Mihez
fogjak most? - Lassan megnyugodott, a zokogás mintha visszabillentette
volna az életbe. De ez volt a legkegyetlenebb dolog, ami történhetett vele. -
Nem akarok szembenézni a sok apró nyomorúsággal, kötelezettséggel,
bajjal, feladattal, tervvel - nem érdekelnek az ostobaságok! És minden -
ostobaság. Most már végleg azzá vált minden, hogy Julia is magamra
hagyott.

Váratlanul egy hangzat zendült meg benne a Julia szóra. Beleremegett az

örömbe. Ebből valami lesz. És már zengett benne, haladt benne tovább a
zene, futótűzként terjedt elméjében, tagjaiban, megtelt vele teljesen. Hiszen
már szinte készen is van. Hát, igen... még van bennem szikrája a
tehetségnek... Megpróbált újra visszasüllyedni elkeseredésébe, de a dal már
nem hagyta. Hamar haza, zongorához ülni és befejezni! - John már nagyon
jól ismerte minden művészet tudathasogató alaphelyzetét; az élet fájdalma:
a művészet öröme. Az ember szíve megszakad, közben megszületik a mű.

Rohant fölfelé a lépcsőn, egyenest a zongorához. Ekkor megszólalt a

telefon.

- Az istenbe, most ne! - De azért fölvette. -Yoko! Yoko! Hát, te vagy?! -

Nem bírta visszafogni kirobbanó örömét.

- Napok óta csak téged hívtalak. Egy félórája ott jártam. Senki sem nyitott
ajtót. Már azt hittem, világgá mentél... Jól vagy?

- Meghalt az anyám. Gyere ide, gyere ide, azonnal. Édes Yoko, csakhogy
te megvagy... Gyere, várlak. - John szeméből ismét könnyek csordultak alá,
ezt azonban sebes mozdulattal eltakarta, mintha a telefonon át is
megláthatná Yoko.

A dal szinte percek alatt véglegesedett. A szíve szakadt bele, annyira átélte
pótolhatatlan veszteségét, de a művész boldog volt, hogy fájdalommal teli
emlékezését ilyen gyors sikerrel faraghatta dalba. Mire Yoko megérkezett, a
megrendítő gyászdal már készen állt.

Yoko Ono talpig feketében, szemében könnyel lépte át a küszöböt. A

megrendítő helyzethez méltóbb megjelenést el sem lehetett képzelni. A
kezében egyetlen szál fekete szekfű.
Ez a szekfű azonban nem jutott be John szobájába. Ott hullott a szőnyegre
az éppen csak betaszított bejárati ajtó mellett, s hamarosan két egybeforrott
test alatt törődött-gyűrődött haszontalan gazzá.

Hol Juliának, hol Yokónak becézgetve cirógatta, simogatta, marta-szorította

magához a végre megtalált asszonyt, aki most már egy személyben lett
mindene: anyja, szeretője, dadája, testvére, istene.

- Nem szabadulsz soha többé. Feleségül veszlek.

Ott az előszoba puha szőnyegén, az összeroncsolt fekete szekfű tetemén

kötötték meg az örök szövetséget - életre-halálra. Julia halálának fekete
gyászából nőtt ki a törékeny, halvány reménység, hogy a gyönge palánta
hamarosan pompázó virágba boruljon.

Yoko nem válaszolt, csak szorította, szorította magához John csapzott fejét,
s csak sárga lángokkal villogó szeme vallotta meg legbensőbb gondolatát. -
Győztem. Legyőztem. Enyém. Leigázom.

Helyesen ítélte meg a helyzetet: ettől a perctől kezdve egyre nehezebb

Johnról beszélni úgy, hogy he bukkanna fel mellette, ne szövődne bele
minden tevékenységébe, ne volna részes minden gondolatában Yoko is. Az
azonosulás, egymásra utaltság nemcsak érzelmekben, belső
indíttatásokban nyilvánult meg - egyszerűen lehetetlen volt bármelyiküket
megközelíteni a másik érintése, aktív jelenléte nélkül.

Ez a bensőséges, feltétlen kapcsolat minden más kötődést meglazított,

minden korábbi kapcsolatot háttérbe szorított mindkettőjük életében.

A fiúk megrökönyödéssel tapasztalták, hogy John karján Yoko is

bemasírozott a Twickenham stúdióba. Furcsa, feszült, ellenséges levegő
vette körül a japáni „jércét”, amint Paul, egyéb lekicsinylő jelzők között,
emlegette. Igyekeztek egyszerűen nem észrevenni, hogy egyáltalán a
világon van. Ez azonban nem volt éppenséggel könnyű dolog: Yoko
megérezte az ellenszenvet, és tudatosan szembeszállt vele. Pillanatonként
lépett oda John mellé, hogy nyíltszíni csókot váltson vele, tüntetően
belenyúlkált a fiú ingébe, megigazgatta trikóját, egy-egy falatot dugott a
szájába vagy éppenséggel átcsalta a szomszédos terembe, hogy egy kissé
kiadósabban összeölelkezhessenek.

Az együttes munkáját ezek a közjátékok szétszabdalták, a mind nehezebben

felmutatható egységet ismételten megbontották. A fiúk, különösen Paul,
ingerlékenyek, fáradtak voltak, érezték a levegőben, hogy egy halálra ítélt
együttes vergődve mímeli a már régen tovatűnt egységet. Munkájuk viszont
összefogottságot, egy húron pendülést követelt, mert a bonyolult és
megosztott dallamszövés, az énekbelépések igényessége, a sokféle hangszer
összefogása teljes jelenlét nélkül megvalósíthatatlan volt.

Amíg udvariasságukból futotta, csak arcfintorokkal, maguk elé mormolt

szitkokban fejezték ki nemtetszésüket, amikor azonban már ötödször kelleti
megismételni ugyanazt az ütemet, Paul kifakadt.

- Miért nem hagyod már békében azt a szerencsétlen bakkecskét? Hát, nem
látod, hogy már a húst is lerúgtad róla?! Azt akarod, hogy itt forduljon fel a
stúdióban?!

Nekem szólsz? - fordult felé mímelt lassúsággal Yoko, mint akit

indokolatlanul zavarnak délutáni szendergésében. - Mit gondolsz, Johnny,
nekem szól ez a goromba ember?

John nagyot nyelt. Békességet akart, sőt: barátságot. Yoko és a fiúk között.
Úgy látszik, ez nem fog menni egykönnyen. Bántani viszont nem hagyom a
menyasszonyomat.

Ne hülyüljünk, haverok. Tartsunk néhány perc szünetet.

- Mert ha nekem szól ez a goromba ember, akkor illenék méltó választ

adni neki. Nem gondolod, szerelmem? - Yoko úgy beszélt, mintha John meg
sem mukkant volna.

Paul, akiben a jó modort már kora gyermekségében törvénnyé tették,

egyszerűen nem kapott lélegzetet.

- Még panaszkodsz?! Nem elég, hogy szintű megoldhatatlan feladat elé

állítasz bennünket - puszta jelenléteddel?! Még jó, hogy nem hozod ide az
ágyadat, hogy két taktus között kefélhessetek is egyet!

John már nekiugrott volna, de Yoko lágy mozdulata szinte megbénította.

- Mit mond ez a goromba ember? Hogy hozzam ide az ágyamat? Hát, ha

annyira ragaszkodik hozzá, teljesítenünk kell az óhaját. Nem
gondolod, Johnny? - Paulhoz fordult, közben határozott mozdulattal John
combjára fektette tenyerét, mint gazda a tulajdonára. - Rendben van, John
McCartney, holnapra itt lesz az ágyam. Most pedig öt perc szünet! jelentette
ki ellentmondást nem tűrő hangon, és magával vonszolva a bábuvá
meredt Johnt, elhagyta a termet.

- Hát, én seggbe rúgom ezt a kacska tojót - háborodott fel Ringo, aki
munka közben nemigen szokott beszélni.

- Tisztázzuk a dolgot. Lemezfelvétel folyik itt vagy házibuli?! Mert ha

házibuli, én lelépek, arra tudok sokkal jobb helyet és belevalóbb partnereket
- acsarkodott George is, aki máskor mindig John véleményét osztotta a vitás
kérdésekben.

- John, beszélnem kell veled. Martin már nagyon ideges, olyan lassan és
bizonytalanul haladunk. Nem lehetne magánéletedet és a közös munkát
elválasztani?

John hosszan hallgatott, maga elé meredt a semmibe. Hogy mondja meg
Paulnak, ennek a kockafejűnek, hogy Yoko egyetlen pillantása is fontosabb
neki, mint az egész rohadt lemezfelvétel? Hogy mondja meg, hogy nemcsak
a magánéletének, nemcsak a közös munkának van vége, hanem az ő egész
élete megszűnt, hogy egy gyökeresen új, kettős életbe olvadt bele?! Hogy
mondja meg, hogy nincs mód változtatni ezen?!

- Kár a dumáért, Yoko marad. Vagy - én is elmegyek vele. Gondolkozzál,

a dolgon, szépfiú. Nem mondanám ezt, ha mást is tehetnék. De nincs más
utam, s ezt nem tudom elmagyarázni. Szeretem Yokót, jobban szeretem,
mint bármit bármikor is az életemben. Akkor sem engedném el magam
mellől, ha el akarna menni. De nem akar, nem teheti, mert ő ugyanúgy
szeret.
Ha tudnám, hogy ez utóbbiban bizonyos lehetsz, többet meg sem
mukkannék. De ennek a nőnek a szeme sem áll jól. Ez a csaj előbb-utóbb a
jégre visz, Johnny. Emlékezz a szavamra. Nincsen egyetlen igazi érzéssel
fedezhető szava, nincs egyetlen igazi mosolya. Melegsége csinált,
kedvessége mérgezett szirup. Térj észhez, Lennon, a barátod vagyok...

- Voltál, valaha. Ha most is az volnál, megértenéd a helyzetemet,

megismernéd és megszeretnéd Yokót. De nem vagy már a barátom. Azt
hiszed, nem látom, mire törsz?! Yokóról papolsz, de a vezéri szerepre
ácsingózol. Yokót bántod, de azt akarod, hogy engem verj pocsékká! - John
nagyot nyelt. - Ünnepélyesen lemondok az együttes minden vezetői
felelősségéről, jogáról, ha ugyan bármikor is volt ilyen jog. De elvárom,
hogy tisztelettel...

- Megvesztél, John, azt ugyan hiába várod. És nemcsak rólam van szó. A
haverok velem vannak egy hajóban. Vidd el innen ezt a csajt.

Yoko lépett közéjük, átkarolta John derekát és a mellébe csókolt.

- Nem vagy te egy kicsit féltékeny, Paul?! Irigyled Johntól, hogy boldog?
- Kemény fej rázással végigborzolta haját. - Vagy talán engem akarsz? -
Derekát ribancosan megvonagoltatta. - Nos? -Olyan közel lépett Paulhoz,
hogy magasra húzott mellének hegye a fiú derekának feszült,
szemével nyíltan felkínálkozott, de úgy, hogy e tekintetből John semmit
sem láthatott.

- Isten ments, dehogy! Nem vagyok irigy. Hova gondolsz. Én csak... a

közös munkát féltem. - Lassan megtalálta a hangját. - Legalább te térj észre,
Yoko, ha John már menthetetlen. Nem látod, hogy széttéped a bandát?

Na és? Ha ez elszakad, majd lesz helyette másik! Nagy dolog! Igaz,

Johnny? - Úgy simult Johnhoz, mint szerető szívű menyét a kiscsibéhez.
Paul a leikével köpött egyet.

Ez a ribanc nem hiányzott. Ez még nagy kalamajkába visz bennünket, ha

nem tudom kivágni, mint valami gennyes kelést.
Hát... mindenesetre, nem vagyunk bilinccsel egymáshoz kötözve. Ha nem
megy együtt, nos... még sose volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. - John
kezdte belátni, hogy a baj nagyobb, mint gondolta volna.

- A jövő hónapban összeházasodunk. - John szavai úgy koppantak Paul

dobhártyáján, mint ablaküvegen az őszi esőcseppek.
Az EMI stúdió előtt

Yoko nem értette a tréfát. És amit elvégzett magában, annak meg kellett
lennie. Meg is lett. Másnap már ott állott ágya a Twickenham stúdióban. Az
elszörnyedt együttes tagjai között pedig John maga volt a sértett büszkeség
és a sérthetetlen tekintély szobra. Elveszítette belső arányérzékét,
természetesnek kezdte érezni, hogy „Yoko szava -isten szava”. A baj pedig
ritkán jár egyedül. Alig néhány nappal a kínos szóváltás után John és Yoko
kétségkívül kábítószeres kábultságban fogadta a stúdióba érkező fiúkat. Fel
sem tudtak kelni, John összevissza motyogott, Yoko pedig
anyaszült meztelenül fetrengett a szennyes ágyneműn. John végül - óriási
nehézségek árán - feltápászkodott, de alighogy lábára állt, el is vágódott
nyomban, s riasztó öklendezéssel okádni kezdett.

- Kórházba vagy diliházba kellene bevágni ezeket az állatokat - fejezte ki

közös véleményüket Billy Preston, a kiváló billentyűs, akit
segítségül hívtak egy-egy dal zenei anyagának rögzítéséhez.

A fiúk kárvallottan elvonultak, egy költséges próbanap elveszett. Úgy

zárták rájuk a stúdiót, mint elvetemült rabokra szokták a duplarácsos
cellaajtót. John és Yoko pedig, nagynehezen megtalálva egymás kezét,
visszazuhant a „hetedik mennyország” poklába.

John soha még nem várta úgy egy felvételsorozat végét, mint e
borzongatóan hideg január elvonulását. Már ami a felvételi munkát illeti.
Mert az ágy, szinte kizárólagos otthonuk, meleg volt és mindenféle
gyönyörökkel teli. Yoko ugyan hamar betelt a mindent felülmúló
gyönyörökkel, de volt annyira bölcs, hogy szakadatlan és
kielégíthetetlen szerelmi éhséget színleljen. John elveszett a zabolátlan,
„kozmikus és totális” szerelem mélységeiben, ormai között, azt gondolván
magában, hogy most már ez mindig így marad, élete fogytáig. Ez a naiv,
gyermekes elképzelés részint hízelgett az asszonynak, részint azonban
zavarni kezdte, mert terveinek megvalósulását sodorta veszélybe.
Az Abbey Road híres zebrájánál

- Paul, a kedvedért, de csak a te kedvedért, lábra állítom Johnt. Ez ugyan

nagy önmegtagadás tő lem, de megteszem, hogy véget vethessek ennek az
átkozott lemezkészítésnek, amelynél semmit sem gyűlölünk jobban.
Mármint én és John. Oké?

A bűzös szukája nem akar lemaradni az esküvőről, de sebaj, csak érjünk a

végére ennek az anyagnak, melyhez hasonlót aligha produkált még beat-
együttes a történelemben. Aztán - majd meglátjuk.

- Oké, Yoko. Ez rendes tőled. Kösz.

- Látod, megérthetnénk mi egymást. - Máris Paul hátát simogatta, de olyan

idegborzoló gyöngédséggel, hogy a fiú összerándult. - Nem is esne olyan
nehezedre, mint gondolod - fonta át a karját Paul derekán, közben egész
testét végigsúrolva mellével. Én sokat tehetek a béke megteremtéséért - ha
te is akarod. - Szinte kényszerítette Pault, hogy a szeme közé nézzen. -
Tudsz követni, Paul? Érdemes. - Alig észrevehetően kidugta nyelvét és
várakozva fúrta magát a fiú tekintetébe. Aztán lassú mozdulattal megfogta
Paul kezét, és a mellére húzta. Mintha Pault valaki mellbevágta volna: a nő
melle szempillantás alatt kőrózsát virágzott. - Nos, Paul? Tudnék mit
mondani neked, elhiszed?

Paulnak eszébe ötlött a kismadárra meredő kobra példája. Érezte, hogy

szinte anyagi erőként tapad rá a nő érzékisége, szinte mágneses vonzása.
Végső erejével kitépte magát az asszony szemsugarából. Így érezheti magát
a felhevült villanyforraló, ha hirtelen kihúzzák a konnektorból.

- Rohadt ringyó vagy, a legrohadtabb, akit valaha láttam. Képes volnál

merevségbe kábult szeretőd szeme előtt elcsábítani?

- Igen, képes. És John sem ellenezné, ha megmagyaráznám neki. A nemes

cél áldozatot követel... - Yoko sötéten elmosolyodott és magában folytatta: -
De hogy mi a nemes cél. azt én döntöm el.

Paulnak volt min elgondolkoznia. Ez a vipera végtelenül veszedelmes, s

éppolyan gátlástalan. Most már Johnt is meg kell védenem tőle.
Szegény John. Mindenképpen föl kell nyitnom azt a vaksi szemét. Tőlem
aztán mondhatja, hogy irigység beszél belőlem... Mindegy, ezt nem
engedhetem tovább. - És ha én most mindent elmondok Johnnak? Tisztában
vagy vele...

Yoko szélesen elmosolyodott, aztán megállíthatatlan nevetésbe ment át,

még hajlongott is a testét rázó hahotától. - Na, ne mondd... Hogy te milyen
aranyos kisfiú vagy, Paul. Bizonyisten, kedvem volna megcirógatni azt a
kipirult pofidat. Ha-hahaha... Na, menj hát. De aztán részletesen mesélj el
neki mindent... Persze, csak akkor, ha majd visszatér közénk, ugyanis egy
darabig még... nemrég adtam be neki az injekciót... Neki most jó, nagyon
jó... Azt hiszi persze, hogy én is együtt „utazom” vele. De hát - nekem
fontosabb, hogy észnél legyek... - Közelebb lépett Paulhoz. - És még sokkal
fontosabb, hogy lerakjam a barátság alapjait, elsősorban veled. -
Elkomolyodott, arcára kiült az üzletkötők keménysége. - Fölfedezhetted,
fiú, hogy Johnhoz most már egyedül csak rajtam keresztül vezet az út. Csak
rajtam át. Aki Johnhoz akar jutni, nem kerülhet el engem. Én pedig
mindenre kész vagyok, ami Johnnak, tehát nekem is, hasznos. - Megfontolt
lassúsággal lebontotta haját, s annak erdeje derékig beborította. - Bárkivel
hajlandó vagyok lefeküdni, még sokkal többre is, ha az Johnnak, tehát
nekem is, hasznos. - Lassan gombolta ki blúzát, egyik gombot a másik után,
felülről lefelé, rendezetten. -Tudod, mi japánok sok évezrede
tapasztalgatjuk már a szerelem módszereit, technikáját. És tudunk olyan
dolgokat, amelyekről az európai ember nem is sejt semmit. - Melltartója
alól kibuggyantotta kissé már ereszkedett, de igen ingerlő, nagy rózsákkal
ékes mellét. Közben nem vette le szemét Paulról, aki elakadt lélegzettel
nézte ezt az erotikus színjátékot. - És én mindig elérem a célomat, Paul.
Mindig. - Már szoknyáján matatott, amikor Paul felüvöltött.

- Nem! Nem! Nem! Nem! - Mint akit puskából lőttek ki, rohant át a stúdió
másik termébe, ahol Yoko ágyában szétvetett lábakkal, égre meredő üveges
szemmel hevert John, akár egy eldobott kukoricacsutka.

John! John! Ébredj, te marha! Ez a büdös kurva megcsal! Megcsal! Nem

érted?! - Úgy rázta az öntudatlant, hogy annak szeme egy pillanatra felnyílt,
átvillant rajta az értelem, de nyomban ki is hunyt.

- Yoko... az én mindenem, az én Juliám... Szeressétek az én mindenemet...

Paul úgy ejtette vissza párnájára, mint egy összegyűrt papírgalacsint. - Te

barom, te állat... Megérdemled a sorsodat.

Ott állt mellette Yoko, immár anyaszült meztelenül, s győztes hadvezérként

fonta keresztbe karjait a melle alatt. Ágaskodó mellbimbói pimaszul néztek
farkasszemet a kétségbeesett Paullal. A fiú agyát elborította a tehetetlen
indulat. - Itt van, a te műved, te rongy. A tied. Zabáid meg. - Úgy taszította
meg Yoko vállát, hogy az reábukott az élettelen, éppen csak szuszogó Jolin
sápadt testére.

Paul kirohant és olyan erővel vágta be maga mögött az ajtót, hogy

repeszekként fröcskölt széjjel a pattogzó vakolat.
SZILÁNKOKBAN A TÜKÖR
Mint vihar előtt a villámok, olyan sűrűn villogtak a villanófények az óriási,
fehér kettős ágy körül. A jókora hotelszoba hullámzott a fotóriporterek,
újságírók izgatott, nyugtalan tömegétől. A nyugalom tutaja, a hatalmas
fehér folt, az ÁGY, szelíden úszott az indulatok tengerében.

Az amszterdami Hilton talán még sohasem látott ilyen mozgalmas napokat.

John már jó előre lefoglaltatta maguknak a szuper szálló elnöki
lakosztályát. Tudta, hogy kell majd a hely a sajtónak. Ekkora hírverésre,
ilyen megdöbbentő méretű érdeklődésre azonban álmában sem számított.

A múlt héten a legnagyobb titokban utaztak el Gibraltárba, a „Birodalom

Gyöngyszeme” diszkrécióra oly alkalmas területére, hogy örök
hűséget esküdjenek egymásnak. Csak legszűkebb kíséretük, néhány
legközelebbi emberük tarthatott velük. Ezek feladata az anyagi feltételek, a
teljes kényelem és a teljes titoktartás biztosítása volt, szorosabb értelemben
azonban velük sem érintkeztek.

- Ketten vagyunk, Yoko. Összesen ketten vagyunk a világon. Most semmi

sem fontos, senki sem érdekel, semmivel sem foglalkozom. Ez a mi kettőnk
titka és diadala. Itt kezdődik az élet, innen szárnyal föl a madár.

Yoko úgy bújt hozzá, mint ázott veréb az eresz alá. Ezt nagyon jól tudta
csinálni, elesettségének John soha nem tudott ellenállni. - Legyen minden a
te akaratod szerint, Johnny. A szamuráj felesége sírig hű társa urának. Én is
azt akarom, hogy az uram légy, de úgy, hogy azért a társam is.

Igen, John tudta, hogy minden lehetséges házasságok között a legjobb,

legértékesebb jutott osztályrészül neki. Igen, ez a házasság mindent megér,
még többet is.

- Meglásd, Yoko, minden rendbe jön a fiúkkal. Paul tulajdonképpen

kedvel téged, csak olyan esetlen...
- Persze, persze, gondolom. Majd meglátjuk. Csak az a baj, hogy George
sem szível, Ringo meg úgy néz rám, mint egy csótányra.

- Az a fontos, hogy mi egy pillanatra se veszítsük el egymást, ezen múlik

minden.

- Azért... mondanék valamit, Johnny. Hagyjuk, hogy történjen az, aminek

történnie kell. Ha harcolni akarunk, mert, ugye, akarunk, akkor a magunk
jövőjéért harcoljunk. És te bőséggel „leszolgáltad” már éveidet a
Beatlesben. Annyival különb, többre való ember vagy náluk, hogy
szükségképpen túl kell lépned rajtuk.

- Gondolod, Yoko, hogy tudnék még újat kezdeni? - John szemében

kikerekedett a fény, s a rajongás mellett felvillant a reménység is. -
Lehetséges, hogy nem égtem ki teljesen? Ó, Yoko, ha ez igaz lenne.

- Yoko sohasem hazudhat neked. Yoko a tied és Yoko mindig melletted áll
- jegyezte meg oktatólagosan az asszony. Volt ebben a hanghordozásban
valami gyógypedagógiai mellékíz. John azonban csak a végtelen jóságot és
szeretetet érezte ki belőle.

Ó, az az esküvő! John torkát még, most is a könnyek fojtogatják, ha

visszagondol. Yoko hófehérben, olyan volt, mint egy kezes és szépséges,
szelíd galamb. Igen, ez Yoko. Hogy bújt hozzá, mindig közelebb, hogy
rebegte, szinte sóhajtotta: „Igen”. Nagyszerű ez az asszony és pontosan
tudja, mire van szüksége John Lennonnak. És ontja magából határtalanul.
Hogyan is llehet benne ennyi energia? Honnan benne ez a
kifogyhatatlan életerő, ez a mindig résen álló szerelmi fenevad? Ez a
nyugosztó, ábrándos anyaságig? Ez a higgadt, tervező okosság. És hogy tud
bánni az emberekkel!

Yoko ekkor fölemelte kezét. Az elnöki lakosztályban teljes lett a csönd,

mindlen tekintet rájuk szegeződött. A figyelmes riporterszemek egyetlen
fókuszban egyesültek, úgy állapodtak meg az Ágyon, mint megannyi élesre
töltött fegyver.

- Uraim! Ne higgye senki, hogy azért fekszünk itt egymás mellett ebben a
fehér ágyban, hogy botránkozást keltsünk a jóérzésül emberekben. Erre
nem is gondolhat komolyan, aki látja ezt a tisztes környezetet. Az sem
gondolhat ilyesmit, aki szembenéz velünk, mert tekintetünkben tisztaságot,
szelídséget láthat. A jobb szeműek pedig elszánt akaratot is fölfedezhetnek
ezekben a szemekben. Nos, igen. Azt akarjuk, hogy a világ szeme, az
emberek millióinak szeme felénk forduljon. Miért akarjuk ezt? Erről kíván
nyilatkozni önöknek, a világ népeinek és vezetőinek John Lennon.

Yoko oldalt fordult, és a meglepett John tekintetébe mélyedt, mintha meg

akarná babonázni. - Mondd el nekik, John, miről beszélgettünk az utóbbi
napokban.

- Nos, fiúk, a helyzet az, hogy... Szóval, tudjátok, hogy én nem nagyon
csípom a háborút. Nem arra való az ember, hogy szétlőjék a tökét
néhány nagyfejű érdekében. Nem arra való sem Biafra, sem Vietnam, hogy
rabszolgák éljenek benne, s a tisztességes, igazságot akaró népek
elpusztuljanak. Nem, a szentségit, nem és nem! Oda kell pörkölni a
bitangoknak, hogy sose feledjék: aki a néphez nyúl, aki az egyszerű prolit
bántja, annak letörjük a mancsául - John váratlanul heves indulatba jött. -
Azoknak szétverjük a pofáját!

Yoko lágyan a karjára tette kezét. - Fáradt vagy, Johnny, pihenj egy kicsit,
kedvesem. Addig folytatom én.

John lerázta kanjáról Yoko tenyerét, és felült az Ágyban. - Ugyan, Yoko,

biztosíthatlak...

- Fáradt vagy, Johnny, látom a szemeden. Kérlek - egy pillanatra villám

csapott ki Yoko pupillájából kérlek, Johnny, pihenj egy kicsit. Akarom.
Szeretném... . - Szeme egy turbékoló gerléé lett ismét, lágyan, csitítólag
megsimogatta Johnt.

- Nos, uraim, írják meg nyugodtan, hogy Yoko és John nagy elhatározásra
jutott: felveszik a kesztyűt! Azt a kesztyűt, amelyet a világ uralkodó
hatalmasságai a népek leigázásával, háborúk kirobbantásával, elnyomó
uralmuk szakadatlan kiterjesztésével vágtak az emberiség jobbik felének
arcába. Zenénket, dalainkat, írásainkat és szavunkat csakúgy a megbékélés
szolgálatába állítjuk, mint azokat a jámbor tömegdemonstrációkat,
melyekkel be fogjuk járni a világot, s amelyek egyik szerény
kezdeményezésén éppen most vannak jelen itt, Amszterdamban, a Hilton
szállóban. Azért vagyunk itt, hogy kórusban kiáltsuk a világ minden tája
felé: Véget kell vetni a háborúnak! Vége a háborúnak, ha te is úgy akarod!
Békesség legyen a világon! És most kérdezhetnek, uraim, Yoko és John
válaszolnak önöknek.

Ez mind szép és dicső, Mr. Lennon, de mi lesz a Beatles-szel? Igaz-e a hír,

hogy újra koncertkörutat kezdenek?

- Igaz-e, hogy hamarosan feloszlatlak?

- Igaz-e, hogy belső ellentétek szabdalják az együttest? És mi az oka?

- Milyen kapcsolatban áll az együttes, és Mrs. Lennon?

- Igaz-e, hogy új együttest szerveznek, amelynek semmi köze sem lesz a

Beatleshez?

- Igaz-e, hogy verekedés tört ki az együttes tagjai között a legutóbbi

stúdiófelvételek alkalmával? Mi az oka? Vagy ki?

- Úgy hírlik, hogy mamutcégük, az Apple, jelentős anyagi veszteségeket

szenvedett. Mekkora ma a Beatles-vagyon?

- Minek tudja be, hogy nemrég bemutatott színpadi játéka megbukott?

Záporoztak a kérdések, melyek legtöbbje tájékozottságot árult el az

együttes ügyeiben. John szaporán pislogott koldusszemüvege mögött, és
meglehetős zavarban volt. Csupa kényes kérdés, melyek legtöbbje Yokót is
érinti így vagy úgy...

- Ügy tudjuk, hogy rendszeresen szednek kábítószert mind a ketten, s a

hírek szerint, rendőrségi ügyük is volt emiatt. Igaz-e a vád?
Megerősítik vagy cáfolják?

John tévetegen fölemelte kezét, jelezve, hogy kész a válaszadásra. - Mi a

nyavalyát hebegjek itt nekik, nyilván minden lényegeset tudnak már,
csak tőlem várják a tények megerősítését. Legjobb lenne a pokolba zavarni
minden zugfirkászt, és végre aludni egyet nyugodtan.
Csönd lett. - Csak üres általánosságokat, John, ne merülj bele semmibe -
sziszegte Yoko félszájjal. John pedig nagy lélegzetet vett és nekikezdett.

- Nos. egy kicsit sok volt a kérdés egyszerre. De megpróbálok valamit

kisütni a legfontosabbakra. -Együttérző zsivaj támadt a riporterek között,
de nyomban el is némult. - Hát... annyi bizonyos, hogy semmiféle
koncertkörútról nem lehet szó. Nem is nagyon lenne rá időnk. Mert most az
a legfontosabb, hogy tegyünk valamit az emberiség békéjéért...

- Miért nem zenél inkább? Miért nem énekel? Miért vesz részt
félbemaradt tehetsegek mindenféle handabandáiban? - kérdezte közbe egy
szúrós tekintetű bácsika, az egyik francia világlap kiküldött tudósítója. -
Miért nem azt csinálja, ami igazi?

- Nos... khm... az a nagy helyzet, haverok, hogy a béke nagyon fontos

dolog, és mi mindent megragadunk, hogy a béke ügyét szolgáljuk. Jó erre
minden nyavalya: kiállítás, felvonulás, röplaposztogatás, mifene... És
persze, a zene is. Hát, hogyne...

- Miért beszél mellé, Mr. Lennon? Csak a vak nem látja, hogy a bolondját
járatja velünk. Miért nem felel a legfontosabbra: mi lesz a Beatlesszel?

- Szóval, az a helyzet... - John egyszerűen nem tudta, mit mondjon,

hogyan kerülje meg a kellemetlen kérdést. - Hiszen ha én magam tudnám...
- bökte ki végül.

Yoko oldalt fordult, és gyöngéden John arcához hajolt. Bárki láthatta, hogy
apró csókot lehel férje borostás ábrázatára. Közben azonban a fülébe súgta:
Pofa be, John, majd én.

- Azt hiszem, Mr. Lennon fáradt, és egy kicsit pihenni óhajt. Talán majd én
felelek kérdéseikre. Egyikre a másik után, valamennyire. -
Egyetlen mozdulattal kibontotta dús fekete haját, és makrancos mozdulattal
megrázta. Tudta, ez a művelet soha nem téveszti el hatását. - Nos: azt
mondom, amire a legkíváncsibbak. John tehetségét fölösleges méltatnom.
Úgy tűnik, a jelenlegi keretek között ez a tehetség már nem bontakozhat ki
tovább. Új keretekre van szükség. Sejthetik ebből, hogy a régi kereteket, a
Beatles együttes kereteit, szükségképpen fel kell lazítanunk, ha kell,
szét kell törnünk. És ez a folyamat már megindult. Kettőnk szövetsége az új
alakulat magja. Talán tudják, hogy zongoraművésznő vagyok,
emellett avantgárd képzőművész. Ismereteimet boldogan osztom meg
Johnnal, aki nemcsak a férjem, de legjobb fegyvertársam is. Aki azt várja
tőlünk, hogy minden időnket a beatzenével töltsük ki, az csalódni fog. Az
élet sokkal tágasabb ennél, s mi követjük az élet vonulatait. De aki azt
reméli, hogy újszerű zenét, új hangzásokat, új hatásokat teremtünk, nos: az
jó nyomon jár, annak várakozását be fogjuk igazolni.

És a drogok? Igaz, hogy szinte szakadatlanul szedik az LSD-t és a heroint?

Hogy jutnak hozzá? És mii jelent az, hogy anyaszült meztelenül ácsorognak
legújabb lemezük borítóján? Nem szégyenlik magukat?

Yoko is kínban volt. Ezek a kérdések kemények. Már éppen válaszolni

kezdett volna, amikor John váratlanul felemelkedett fektéből és
szelíd erőszakkal párnájára hajtva Yokót, felcsattant.

Mi a büdös francot akartok itt, firkászok?! Ha tudni akarjátok az igazi

véleményemet, megtudhatjátok. - Villámgyorsan kipattant az
ágyból, amelyben anyaszült meztelenül feküdt, s ülepét fordította a
riporterek és fotósok felé. Villant is néhány vaku, az élelmesebb fotósok
karriert csinállak egyetlen felvétellel is. - Most pedig takarodjatok, mert
kásává lapítom üres koponyátokat. Hallottátok. És írjátok meg, hogy John
Lennon és felesége eszi, issza, zabálja, habzsolja a létező összes
kábítószereket, rá bort, sört, pálinkát és csecsemőhúgyot iszik, öreg hölgyek
agyvelejét hörpölgeti és kivájt emberszemekkel golfozik. Kifelé, férgek,
kifelé. - John a hófehér párnákat egymás után vagdosta a hátráló, de még
hátrálás közben is vakut villogtató riporterek után.

Holnap tízkor mindenkit újra várunk! - kiáltotta közbe élesen visító hangon
Yoko, a veszett fejsze nyelét akarván menteni.

John fújtatva rogyott le az egyik földön heverő párnára. - Nagy hülyeséget

mondtál, Yoko. Holnap ilyenkor már otthon leszünk Londonban. Én ezt a
csürhét még egyszer nem engedem be ide.

- Ha az nagy hülyeség, amit én mondtam, akkor mi az, amit te most

mondtál, szívem?! - Yoko olyan éles hangon szólalt meg, hogy John háta
beleborzongott. - Ha egyszer belekezdtünk, végig kell csinálnunk. Vagy már
most cserben hagysz? Vissza akarsz kéredzkedni, remélve, hogy Paul bácsi
majd megbocsát?! Hát, ezt fogadtad nekem, te rossz fiú? Yoko gyorsan
visszavonult, ráérezve, hogy be kell tartania a fokozatosság elvét. Aki tudja,
mit akar, cselekedjék higgadtan. - Itt maradunk, John, még négy napon át, s
minden nap fogadjuk az újságírókat, a fotósokat s mindenkit, aki beszélni
akar velünk. Itt kell maradnunk! Csak így irányíthatjuk magunkra a
figyelmet igazán. Ez nekem személy szerint is nagyon fontos. Igen,
maradunk. Ugye, így akarod, Johnny? Ugye, nem rosszalkodsz tovább...
Ugye, nem akarod, hogy én is rosszalkodjak? - Máris beborította John
testét, és gyötrelmes gyönyöröket okozva ösztökélte a kéj vörösen izzó
lávakapuja felé.

- Ez a Yoko valóban félelmetesebb, mintsem gondoltam. Szinte

mindenható. És ez is most... óóóóó... ááááá... Yoko!!!

Lassan ocsúdott zsibbadtságából. A félig nyitott fürdőszobaajtón át láthatta,

amint Yoko hihetetlen gonddal festi újra arcát, szemöldökét, szemhéját,
szempilláit. Nyakára és testére is kent valami hófehér kenőcsöt. Úgy látom
most, mint még soha. Mintha idegen volna. Ma egy kicsit meghökkentett.
Azt hiszi talán, hogy elébem vághat? No, ez is jóval kezdene ki... - Egy
kicsit elszégyellte magát, hogy Yokót ilyesmivel gyanúsítja, de valami
hatodik érzék önmagától működni kezdett a lelkében, s elhatározta, hogy
résen lesz. - Meglátjuk. Annyi kétségtetelen tény, hogy nekem nő ekkora
gyönyört még soha nem okozott. És ez nagyon is mellette szóló érv... Az is
lehet, hogy túlságosan „fel voltam dobva” az interjú alatt. Józannak kell
lennem, hogy megismerhessen Yoko valóságos természetét. Ez pedig
nagyon fontos. Helyes: észnél leszek. Már amennyi eszem maradt még...

- És ugye, megfontoltabb leszel? Nehogy azt higgyék ezek a firkászok,

hogy csak miattam veszel részt az avantgárd megmozdulásokban. És légy
keményebb, ami a béketüntetéseket, békekoncerteket illeti. Hogy lássa
mindenki, hogy kemény fickó vagy; veled és velem mindenkinek számolnia
kell.

- Jó, jó, de most aludni akarok.

- Oké, Yoko, maradhatunk. De ma nem akarok injekciós tűt látni. És nem
kívánok inni sem. Ma egyedül csak téged kívánlak.

Yoko, mire kilépett a fürdőszoba ajtaján, olyan volt ismét, mint a bűn
gyönyörű tündére. Tudta magáról ezt, és a helyzethez illő mosolyt ültetett
tündöklőre kefélt hajának koszorújába. - Nagyon csúnya vagyok? De
igazán, Johnny, mondd meg a véleményed. Ronda vagyok, ugye? És öreg.
Anyád lehetnék. Vagy nem?

- Szép vagy, Yoko, mint maga a bűn, és szép, mint a kisded Szűzanya, csak
hagyj aludni végre. Fáradt vagyok és kisajtolt, magamhoz kell térnem, ha
holnap meg akarok mukkanni.

Yoko csak mosolygott, de már készítette elő az egyszer használatos

fecskendőt és rejtekhelyéről elővette a „szer”-t. - Mindjárt, kicsinyem,
mindjárt megkapod...

- Ne fáradj, Yoko. Nem kell. Észhez kell jönnöm. Annyi feladat áll
előttünk, ezeket drogmámorban úgysem utazhatom át.

- Én csak jót akarok, Johnny. Azt akarom, hogy teljesen kikapcsolódjál.

De ha nem - hát nem.

Yoko mosolyogva bólintott, és eltüntette a kábítószert és a kellékeket. Mire

feltekintett, John már halk hörgések közepette aludt.

- Aludj, kicsinyem, alukálj. - Yoko apró puszit lehelt az alvó arcára, aztán
az asztalhoz ült és munkához látott. Kézitáskájából aktakötegeket
húzott elő: a Beatles-birodalom nagyvállalatainak áttekintő felméréseit,
helyzetjelentéseit. Hosszan olvasgatott. egy-egy számot lejegyzett, néha
visszakeresett valamit a már átolvasott anyagban, időközönként aggodalmas
pillantásokkal nyugtázta, hogy John mélyen, egyenletes szuszogással alszik.

- Nem engedem, hogy kisemmizzenek a suttyók, én veszem kézbe a

dolgot. Jobb is, ha John nem látja az ügyek lényegét, nagyvonalúsága
csak bajt okozna.
A bárszekrényhez lépett és lassú, megfontolt mozdulatokkal kevert
magának egy koktélt. A bárszekrény tükrében is saját arcát vizsgálgatta, de
olyan éles szemmel, mintha döntő bizonyítékot kutatna valamire. - Még
tartom magam, bár ez a fiú nagyon fiatal. Igaz, szegényke elmehetne
akár saját öregapjának is. Mindenesetre vigyáznom kell magamra. John
szexuális étrendjét át kell alakítanom: gyakori drog, minél ritkább Yoko.
Pedig szinte beleőrül a gyönyörbe, amit tőlem kap. - Elmosolyodott. - Jól
van, Yoko Ono, nem dolgoztál hiába. Megszerezted, amit akartál. -
Nézegette, fogdosta, paskolgatta derekát, mellét, combját a tükör előtt. -
Takarékoskodnom kell magammal. Igen. Mindennapi járadékból kivételes
kitüntetéssé kell áthangolnom a testemet. Ügyesnek kell lennem, John
nagyon igényes, de indulatos is. - Johnra pillantott. - Kis hülye zsenim,
most végre jó kezekbe kerültél, aludhatsz nyugodtan. - Gőgös, diadalmas,
nem éppen bájos mosollyal meredt maga elé a tükörbe, aztán egyetlen
határozott mozdulattal felhajtotta az italt. - Gyerünk vissza, lássuk, hogyan
áll a birodalmunk. A birodalmam.

Néhány percnyi munka után felemelte fejét, és a semmibe meredve

elgondolkozott. Aztán megfontoltan a telefonhoz lépett és felhívta New
Yorkot.

- Mr. Taylort kérem, igen, itt Mrs. Lennon Amszterdamból. Sürgős. Hát,
hívják ki, azonnal. - Hidegen elmosolyodott, hallva a vonal túlsó végén
alázatosságba átmenő hangot. - Várok.

- Mr. Taylor? Üdvözlöm. Óh, olvasta? Köszönöm. A férjem éppen lepihent.

Átadom, de most nem erről van szó. Kérem, szemelje ki az épület dél felé
néző, harmadik emeleti legnagyobb irodáját számunkra. Szervezzék meg a
telefon-, video- és kábel-összeköttetést. Egy titkár és egy nagyon ügyes,
nem túl csinos titkárnőre van szükségünk. Ért engem, ugye? Jó. Jó.
Szerezze be a teljes üzlet főkönyvének egy példányát. Nem, az eredeti kell.
Az is. Igen. Jó. A lemezeladás és a menedzselési költségvetés előirányzatait
is. Természetesen a mérleget és az adókimutatásokat is. Jó. És kérem külön
dossziéban a maga munkabér-kimutatását. Tervezek bizonyos emelést.
Kérem. Az a fontos, hogy mindent pontosan és személyesen ellenőrizzen.
Meg lesz elégedve velem. Hát, akkor, bye, bye, Mr. Taylor.
- Hogyan is mondta Jézus Krisztus: legyetek okosak, mint a kígyók, és
szelídek, mint a galambok. Hát, majd meglátjuk. - Kényelmesen elnyúlt a
hatalmas, puha fotelban és rágyújtott egy marihuanás cigarettára. - Ha jól
sejtem és valóban terhes vagyok, akkor - győztem!

John meg-megmoccant, olykor nyögött is álmában, de összefüggően,

mélyen aludt. Kiégett, végső tartalékait is kihasznált szervezete habzsolva
itta magába a tiszta álom élet- és energiateremtő tejét. Sűrű, álomtalan
ködben bolyongott a lelke, aztán egyszerre csak ott térdelt előtte Fred, az
apja. Hogyan került oda - ki tudja? John érezte, hogy a vén,
kicsapongásokból táskás szemű, elállatiasult arckifejezésű csirkefogó
nyálas csókjaival borítja el a kezefejét.

John nem tudta visszafogni magát, undorral rúgta fel a törleszkedő

vénembert. - Takarodj tőlem, gazember! Eredj Juliához, tőle kérd a
bocsánatot. Eredj a temetőbe, keresd meg őt, te tróger! És hiába fogta volna
vissza magát, ismételten belerúgott a vöröses szőrcsomóvá görnyedő testbe,
amely egyre jobban hasonlított egy óriási sündisznóhoz, még a sortéit is
úgy meresztette ki magából. Nem adok, érted, egy megveszekedett vasat
sem, egyetlen huncut garast sem, dögölj meg, te nyomorult. - Úgy elragadta
a tajtékos harag, hogy észre sem vette, hogy a szőrös test lassan elernyed és
kinyílik, kinyúlik előtte. S ekkor földbe gyökeredzett lábbal fedezte föl,
hogy a kinyúlt, élettelen test - Yokóé... Kívül Fred volt, belül Yoko.
Lerogyott és ölelni, csókolni, simogatni, becézni kezdte az az élettelen
testet, de az nem mozdult többé.

Itt van a pénzem, minden vagyonom, odaadom, neked adom, Fred, Yoko, itt
van mindenem, vigyétek, nekem úgysem kell már - és szórni
kezdte zsebéből a pénzt, kincset, drágakövet, autót, házat, részvényeket.
Lassan hatalmas halom rakódott a kettős holttestre, John pedig reáborult a
halomra és egész testét rázta a könnytelen férfizokogás.

Hé, Johnny, mi bajod? Egészen átizzadt a párnád és lóg a fejed!

Yoko gondos keze igazgatta meg az ágyneműt, John azonban Juliát érezte
maga mellett, amint lehelet-kezével megsimogatja, ölébe vonja és énekel
neki valami régi-régi tengerészdalt, amelynek hangjai oly sokszor ringatták
álomba gyerekkorában.
- Juli-anyám, én mindent neked szereztem, én mindent neked akartam adni,
egyedül csak neked, miért hagytál itt, mire mindent odaadhattam volna,
mire lett mit neked adnom?

Yoko maga is John mellé feküdt, s hamarosan ő maga is mély, kábulatos

álomba zuhant. Ez volt az első éjszakájuk, amely szeretkezés nélkül telt el.

Ez az éjszaka nevezetes határvonal lett mindkettőjük gondolat- és

érzelemvilágában, bár mind a ketten másként ítélték meg a történteket s a
meg nem történteket.

John még sokat gondolkozott az amszterdami Ágy-demonstráció

eseményein. Érezte, hogy valami lényegi felismeréshez jutott, de ezt részint
nem tudta teljes jelentőségében felmérni, részint nem is akart a igazán.
Annyit megfejtett belőle, hogy Yoko mérhetetlen hatalomvágya, a
kettejük soha ki nem mondott rivalizálásában felülmaradni akarása ekkor
ütközött ki először. Tudta azonban, hogy az ő hírneve, szakmai súlya
könnyedén elviseli ezt a rivalizálást. Bizonyos volt abban, hogy ő fog
felülmar adni. Saját testének sikoltozó, üvöltöző vágyain azonban
felmérhette azt is, hogy képtelen bármire is Yoko testi közelléte, a belőle
áradó mágikus vonzás, a tőle eredő behemót gyönyörök nélkül. Igyekezett
hát, hogy minél jobban azonosságot vállaljon Yoko szertelen, különcködő,
nemegyszer ízléstelen és rendszerint jelentéktelen ötleteivel,
vállalkozásaival.

Yoko nem volt buta nő. Számos művészeti ágban vallott kudarca, melyeket
ő tömören „sikereim" összefoglaló névvel jelzett, világosan jelezte, s ő ezt
meg is értette, hogy John nélkül semmi reménye a. jelentősebb sikerre.
Mindenképpen arra törekedett azonban, hogy John nevét a saját terveihez
használhassa emelőnek, hogy mindenben az ő egyénisége tűnjék elő döntő
elemnek. Ezt a fából ácsolt négyszögletes vaskarikát görgette maga előt t
büszkén, oldalán a nagy nevű beatzsenivel, világrészeken át. Tudta, hogy
John megtartására egyetlen fegyvere van; ő maga. És testét, szerelmi
hevületét kiválóan használta, patikamérlegen adagolta ebben a harcban.

És vándoroltak a világban, mindenütt nagy felhajtással, szórva a pénzt,

fejedelmi külsőségek között, egyik kétséges értékű demonstrációt a másik
után rendezve. Yoko szertelen hatalomvágya egyre nyomasztóbban ülte
meg John lelkét, amely ösztönösen visszavágyott a dalteremtés és
zeneszerzés alkotó magányába.

Abban egyek voltak, hogy valóban gyűlölték a háborút, John valóban

mindenre képesnek érezte magát a béke, a világbéke ügyéért, rá kellett
azonban jönnie, hogy Yoko számára ez az ügy sem több, mint nagyon is
kérdéses értékű filmjeik, egyre gyöngébb lemezeik, ötlettelen kiállításaik:
üzlet, feltűnési lehetőség.

John már hónapok óta nem szerzett igazi zenét, nem írt igazi dalt. S Yoko
nem is noszogatta nagyon. Változatos szeretkezéseik egy sorozat erotikus
rajzban ülepedtek le, zenei emléke alig maradt ezeknek az időknek.

Unom a pótkávét, Yoko - hangoztatta mind gyakrabban -, kezd elegem lenni

ebből a „lázas semmittevés”-ből. Kellene valami igazit csinálnom végre,
mielőtt művészből puszta botrányhőssé képezném át magam.

- Azt hiszed, nem igazi, amit csinálunk? Mert nemcsak zene? Nem érted:
az adja jelentőségét, hogy mi csináljuk! Amibe belefogunk, arra figyel a
világ. És ez a fontos. Állandóan a híradások élén szerepelni. Mindenkit
ismerni. Mindenben állást foglalni. Ez maga az eleven hatalom.

- Ostobaság, Yoko. Te a hatalmat akarod, az azonnali hatást, a minden

lében kanál szerepét. De ez tévedés. Ezek a dolgok elmúlnak a pillanattal.
És abban, amit teszünk, egyáltalán nem az a fontos, hogy Yoko és John
teszi, hanem az, amit teszünk. Ha az jó, áldásos és fontos. Én
művész vagyok, alkotásaimnak meg kell maradniuk az időben, különben -
egyáltalán nem is létezem! Engem nem érdekel az azonnali siker, jót,
értékeset, igazat akarok alkotni. Hogy holnap is emlékezzenek rá: John
Lennon adott nekünk valamit, emléket hagyott nekünk és bennünk.

- Miért, én nem vagyok művész?! - Haragosat villámlott Yoko tekintete.

Hagyjuk ezt, Yoko, persze, hogy az vagy... - John nagyon kényelmetlenül

érezte magát. - Csak nem mondhatom meg neki a véleményemet,
hogy mindaz smonca, álságos indulatból eredő, félresikerült csinált virág,
amit művel... Hogy közös zenei produkciónk szinte a nullával egyenlő
értékű, hogy fabatkát sem ér az értők szemében... Hogyan mondjam meg
neki, hogy bennem már-már robbanásig feszült a kitörni kész
alkotásvágy... Hogyan értessem meg vele, hogy neki csak a szerelmét, két
ölelő karját, a csókját kell adnia, s a valódi, vérbeli művészet orromon-
számon fog dőlni megint. Hát, tehetek én arról, hogy nem született
művésznek, csak ügyeskedő akarnoknak?!

- Na, figyelj, John. Van egy ötletem. Azt a kitüntetést, amelyet a

királynőtől kaptál, ünnepélyesen és a legnagyobb nyilvánosság mellett
vissza kellene küldened a királynőnek, hivatkozva a kormányzat
bűnösségére a vietnami háborúban. Inkább: cinkosságára. Igen, ez nagy
ötlet, boy. Nos?

John elismerően kapta fel a fejét. - Jó ötlet. Megcsinálom. Akarod kézbe

venni a dolgot?

- Oké. Csak alá kell írnod. Vagy írjam alá én is?

- Ne, ne, hiszen nem te kaptad.

- Szóljunk a fiúknak, hogy ők is küldjék vissza? Nem. nem - kapott észbe

Yoko -, hiszen így feltűnő, ha csak mi... Ne szóljunk nekik.

John agya mélabúsan barangolt a felbomlott Beatles együttes oly kedves

emlékei között. Az volt az idő, az volt az élet. Soha olyan rendben nem volt
az életem, mint azokban az években, amikor naponta hullafáradtan estünk
az ágyba. De mindennap valami fontos és igazi dolog történt velünk. Ez a
mostani együttesem... Nem is együttes igazán, inkább csak alkalmi banda.
És Yoko... Igaz, Voorman, Clapton és White - igaziak, jó zenészek, de -
csapat, az nincs sehol. Az én nevem még csak-csak sikerre viszi a
koncerteket, de hát előbb-utóbb a közönség is megunja a pótanyagot, a
sarlatánkodást. És Yoko egyre erőszakosabb. Mintha az egész világot
önmagával akarná megtölteni, de nem tartalommal, hanem csupa üres, talmi
formákkal. Az én nevembe is becsempészte a magáét, az együttesünk
nevében is ott virít a neve. Ez a nő egyszerűen cezaromániás. Ez már
betegség... De annyira kell. Most is megkívántam. Kell. Képtelen vagyok
megelégelni véghetetlenül változatos szerelmi fantáziáját. Ő ebben
művész, nálam sokkal nagyobb alkotó.
- Yoko... és más valamit nem akarsz kézbe venni? - John szemében
megjelent a kéregető kisfiú pillantása.

- Nem, John, mennem kell, tárgyalásom van a belső berendezővel. Ne

feledd, hogy holnap délelőtt megbeszélésünk van az Apple
igazgatótanácsával.

- Mit érdekel téged az Apple?! Egyáltalán: mit akarsz te az üzleti életben?

- Érdekel, nagyon is érdekel, hogy mi történik a vagyonunkkal, attól

félek, téged becsapnak a többiek, ezt pedig nem engedhetjük. Tudod
te egyáltalán, hogy mennyi vagyonod van? Illetve vagyonunk?

John válaszolni sem tudott a meglepődéstől. Ez az asszony: maga a

tűzokádó boszorkány. Vigyáznom kell, különben úgy nyel le, mint kígyó a
madárkát. Ha kettőjük kapcsolatára gondolt, mind gyakrabban jutott eszébe
ez a borzongató hasonlat.

Yoko csak apró kézmozdulattal dobott csókot, amikor erősen kifestve

elvonult. - Lehet, hogy későn jövök, beugrom a szabómhoz is.

Nem csókolt meg. El tudott menni egyetlen ölelés nélkül. Johnban heves
hullámokban áradt-apadt a gyermeki szeretetvágy. Lehet, hogy nem
szeret már? Vagy csak rossz napja van? Arra gondolni sem merek, hogy
lehet valakije. Megölném, ha megcsalna, úgy nyomnám széjjel, mint egy
ocsmány bogarat. - Kibírhatatlan, húzós-szúrós émelygés kerítette
hatalmába. Egyre gyakrabban tört rá ez az alattomos, megalázó érzés.

Ha ez a szerelem hajótörést szenvedne, akkor nem marad semmi élnivaló

ebben a szaros, jéghideg, szögletes világban... Akkor menekülni kell, de
hova? A Beatles már csak legenda, mely elfoszlik egyhamar. A hírnév, a
pénz - semmiért nem tud kárpótolni, semmiért. Csak Yoko
szerelme maradt... Ha ez is eltörik, ez a tükör, amelyben még látszom, ha ez
is eltörik... Nem, ezt nem lehet elgondolni sem. Kell egy adag. Hogy
megszabaduljak ettől a rémséges gyötrelemtől. Yoko nem hagyhat el. Nem
hagyhatsz el, Yoko! Kell egy adag... Nem akarom. El kell viselnem a
világot. Józan fejjel, tiszta tekintettel. Ki kell másznom a gödörből. És Yoko
ebben nem segít, ahogyan kellene. Önmaga helyett adja a drogot. Igen! Így
menekül előlem már jó ideje. Én pedig elfogadom, amilyen marha vagyok,
bekapom a horgot. Persze, hiszen „utazásaimban” csak vele, csak benne
vagyok mindig. És ezek az. élmények nagyon is valóságosak, gyakran
élesebbek, mint az igaziak. Ki tudja, nem ezek jelentik-e az igazi szerelmet?
Nagyon is kell egy adag... Johnny, csak még ma...

Keze már ideges, reszkető mozdulatokkal csomagolja elő a „szer”-t. Hogy

reszket a kezed, fiú. Attól reszket, amit most szedsz elő. De kell. Most
nagyon kell. Majd abbahagyom, csak még ma. Yoko nem csókolt meg,
amikor elment. Nem hiányzott neki. Most majd megcsókol. - Nem is
érezte, amint a tű behatolt bőre alá. Most majd mindjárt. Csak még elrakom
a dolgokat. Lefekszem. Yoko nélkül. Yoko mellé. A kezét megfogom. Nincs
itt. De itt van. Fogom a kezét. Fogom!

Öreg este volt már, mire Yoko hazavetődött. Jókedvű volt és eleven. John
pedig fabábuként hevert szobájában, rezzenetlen és merev szemmel, nem is
érzékelve az asszony hazatérést.

Alighogy Yoko belépett, megcsendült a telefon.

Yoko Ono. Ki az? Kicsoda? Oh, Paul. Hello.

- Johnny?

- Úton van, Paul, nagy úton. Érted? Gyere át.

- Beszélnem kellene Johnnal. Fontos is, sürgős is.

- Gyere át. Velem is beszélhetsz. Nincs titkunk egymás előtt. S talán

addigra visszajön. Gyere át, várlak.

Mire Paul további vonakodással kitérhetett volna, Yoko letette.

Félóra sem telt bele, meghallotta a kocsi fékcsikorgását az utca felől. - Hát,
Linda? Azt hittem, elhozod őt is - sajnálkozott álságosan Yoko, de úgy,
hogy Paul is felfogja örömét. - Mielőtt a fiú válaszolhatott volna, már ott
volt a karjában Yoko, aki nemigen akarta palástolni örömét a rég látott
vendég felbukkanásakor. - Csókolj meg, Paul. - A köszöntő csók kishíján
szeretkezésbe olvadt át. - Paul szorongatott helyzetben érezte magát, de
sérteni sem akart, Yoko pedig elemi erővel szorult hozzá, s keze máris
megindult, szerelmi kalandozásra készen. - Régen vártalak, Paul, nagyon
régen.

A háttérben Maharishi Mahesh jogival

- Johnny? - Paul nagy nehezen szabadította ki ajkát e szóra. Már érezte,

hogy teste elfogadta Yoko kihívását, már mind a ketten tudták, hogy ütött az
óra, a tudat alatti világ felszínre tör.

- Fel van dobva keményen. Szinte szakadatlanul „utazik”. Nekem nagyon

nehéz dolgom van vele. Istenem, ha nem vele akadok össze... hanem veled,
Paul...
- Ne, Yoko, nem akarom. Állj le, Yoko! Hallod?! Állj le. Hé... - Paul nem
tudott szólni többet, megadta magát, elengedte testét, Yoko pedig, akár a
pihét a szél, felröpítette a gyönyör tüzes hóval borított, villogó csúcsára.

Szinte szakadatlanul utazik

- Finom vagy, Paul, finom és ápolt. Kellesz nekem, te úrifiú. És én is kellek

neked. Igaz? Bevallhatod.

Paul feje lassan kitisztult. Marhaság volt, igaz, pompás volt. De nem lett
volna szabad. Ez a Yoko - maga a sátán. - Nem kellesz - szólalt meg
végre nem is kellhetsz. Nekem ott van Linda, szeret és én is szeretem.
Neked pedig itt van John, ez a legfontosabb. Te megmenthetned Johnt, ha
nem te magad akarnád elpusztítani. Fogalmad sincs róla, kit kaparintottál
meg. Nemcsak arról van szó, hogy kitűnő beatzenész, világszerte ismert
ember, hatalmas vagyon ura. Ez mind igaz, de John - sokkal több ennél.
John: zseni! Érted, mit jelent ez? Az emberiség száz éveket is várakozik egy
ilyen lángészre! Vigyázni kell rá! De nem úgy, ahogyan te csinálod.

- Ez az én dolgom, Paul, ehhez semmi közöd. És jő lesz, ha nem uszítod

ellenem a fiút. Igaz, nem is lehet. Az én szavamnak abszolút súlya van,
az én szám nemcsak beszéddel hatásos. Igaz, Paul? És ha John véletlenül
megtudná, hogy mit műveltél velem az előbb...

- Normális vagy te, Yoko? Hiszen te...

- Hát, persze, hogy én! De az igazság, tudod, igen képlékeny dolog. Hogy
úgy mondjam: szemlélet kérdése. Az érdekek függvénye. Ez csak logikus.
Nem? - Yoko olyan édesen mosolygott, mint egy óvodás kislány. - És miről
kellene Johnnal beszélned, mi olyan sürgős?

- Hello, Paul, mi szél sodort ide, ahol a madár se jár? - John torzonborz
feje jelent meg az ajtónyílásban. Kapaszkodnia kellett, hogy állva
maradhasson.

Hello, Johnny, jó színben vagy. - Paul alig tudta palástolni megrendülését.

Úristen, ez él még? Ez egy halott vénember. Mi történhetett itt, mi folyhat
itt? - Nagy nehezen megszólalt. - Kellene beszélnem veled. De csöppet sem
sürgős, esetleg Yokóval is elintézhetem...

Nem, Paul. Az én dolgaimat Yoko nem tudja elintézni. Az én dolgaimat én

akarom elintézni. De ma egy kicsit gyöngélkedem, tudod.

Tudom, Johnny, kár játszani, tudom a dolgot ...

- Hát, akkor legalább igyunk egyet. Yoko, adj valamit inni.

- Nem, nem, semmiképpen sem. Máris mennem kell. A sofőröm hozott át és

dolga van. Megkért, hogy engedjem el. Mennem kell, gyerekek. Majd
megint eljövök. Johnny, hívjál fel holnap, ha tudsz, vagy valamikor.

És legközelebb Lindát is látni akarjuk - tette hozzá Yoko, olyan pillantást

váltva Paullal, hogy az gyújtogatással is felért.
Amikor aztán Paul eltávozott, Yoko mindkettőjüknek töltött. - A ház urának
nagyobb adag jár - mondta, és Johnnak kétszeresét töltötte, mint magának. -
Egészségünkre, John.

Ott aludt el az asztalnál, teljesen lerészegedve.

Yoko megpróbálta ágyába vonszolni, de teljességgel lehetetlen volt. Végül

megrándította vállát, és elvonult a saját szobájába. John félrebillent feje ott
nyugodott az asztal lapján, s ajka szögletéből lassan szivárgott a nyál.
DE PROFUNDIS
A tengerparti föveny már képtelen volt elnyelni a reá zúduló esőt. A zuhogó
víz úgy borította be a lágy sárga homokot, mintha örökre visszaragadná
a szárazföldtől. Mintha a tenger megnyúlt volna, mintha nyelvet nyújtott
volna a part felé. Apró, lobogó gyertyalángokként villantak fel a parti
lámpák a viharos szélben hajlongó fák és cserjék ágai, lombkoronái között.
Kísérteties éjszaka volt, ritka éjszaka a Csendes-óceán e partvidékén. Az
orkánszerű szél neki-nekirugaszkodott, s a zuhogó vízsugarak ilyenkor
vízszintesen kifeszített huzalokként csillantak meg egy-egy villám
fényében.

Ember, állat fedél alá, biztonságba menekült már az ítéletidő elől. A vidék
összehúzta magát, türelemmel várta, hogy a vihar kifulladjon, hogy az
elemek kiadják mérgüket.

Valami megmozdult a víz paskolta, vízben álló parti fövenyen. Teknősbéka?

Kartondoboz? Vagy csak képzelődés?

- Az isten verje meg ezt az átkozott, rohadt esőt. Ennek is most kell esnie. -
A vizes sárból, mint vakondok a föld alól, John emelte föl a fejét. - Nem
segít rajtam senki. Nincs itt senki, hogy törődjön velem. Senki. Hé!!!
Valaki! Segítsetek. Én vagyok itt, John Lennon. Világhírű,
dúsgazdag ember! Segítsetek, az isteneteket, megfizetek érte!!! - Ezeket a
mondatokat sokkal inkább gondolta, mint kiáltotta. Merev arcával,
megrongált idegeivel inkább csak hörgött és mormogott, mintsem tisztán
artikulált.

Rettenetesen fájt a feje. A zuhogó eső, amely mintha medencében

fürösztené, jólesően hűtötte a homlokán tátongó sebet. - Kótyagos vagy,
Johnny, kapatos. Berúgtál, besikeráltál, beseggeltél derekasan. - Segítség!
Segítség, hát, itt dögöljek meg ebben a jéghideg latyakban?! Egyáltalán,
mit keresek itt? Hol van May? Kicsi May, hova lettél?! - Riadtan
elhallgatott. Kínnal-keservvel eszmélni kezdett. - Várjunk csak. Ha May,
akkor Los Angeles, Amerika! Hát, persze, nem Liverpoolban vagyok,
pubika, hát, persze! Ez a latyak az óceán partján fürdet. - Egyszerre minden
eszébe tódult, de olyan egyszerre, hogy belesajdult az agya.

Persze.,. A rock and roll album felvételei... Phil... Úristen, olyat húztam be
Philnek, hogy aligha áll még szóba velem. A producerem, a világ legjobb
producere... Hova lettek a többiek? Vagy hatvanan voltunk... Jaj, a fejem...
Nem kiáltok segítségért, dögöljek meg, megérdemlem. Legalább fel tudnék
tápászkodni... Ez az éjszaka az én Apokalipszisem... Hülye tróger, mit
kultúrkodsz itt nekem?! Beledöglök a sárba, ide való vagyok, disznó
vagyok, mocsok, szar, genny, ót-var. Ha Yoko tudná, ha látná... Isten veled,
Yoko, ég áldjon, Dakota, most lefekszem arccal a sárba, aztán vége a nagy
színjátéknak. - Arcát belehajtotta a sáros vízbe, de az csak józanította.

Segítség! Te kurva Amerika, hát mire való vagy?! Hagysz itt megdögleni?!
Hát nincs egy ember a kétszázmillió között, hogy fölsegítsen,
hogy istápoljon?! Hé!!! Valaki! Akárki! - Csak a lezúduló víz és a partot
sulykoló tengerár szimfonikus zenekara játszott tovább, rendületlenül, a
villám pálcájának rapszodikus vezényletével. - Lent vagy, John, a gödör
alján, nincs út lefelé tovább. Elértem a mélypontot. A nadírt, ahogy Mr.
Pobjoy okította. Jaj, az oldalam. Az a rohadt tengerész, hogy az mekkorát
rúgott belém. Az istenit a csizmájának! De egyhamar aligha szagol ibolyát,
egy kicsit eltüntettem az orrát, azt meghiszem. - Sehogyan sem jutott
eszébe, mi történt tulajdonképpen. A gyomrom! Az isten rakja beléjük,
hová tűnhetett a szemüvegem. Felordított. - Emberek! Vak vagyok!
Segítsetek! - Legalábbis azt hitte, hogy ordít, pedig csak vartyogott. -
Vodkát ittunk, úgy is van, vodkát. Bloody Maryt! De menynyit! -
Határozottan érezte a vodka erjedt, émelyítő illatát. Csigalassúsággal
arcához emelte tenyerét. - Rohadjon meg a világ! Saját
okádékomban fekszek! Pfuj, disznó vagyok, a legocsmányabb disznó a
világon. - Jöjjön hát ide valaki, ide, ide, emberek! Én vagyok itt, John
Lennon! Szarrá ázom itt, beszív a tenger, meghalok... - Valami nagyon
nyomta fektében. - A lapos üveg! Hó! Van-e még benne! A vésztartalék!
Maga sem tudta, hogyan, mennyi idő alatt fordult meg fektében, de
valahogy előkotorta zsebéből az üveget. - Jaj, az istenit, a szám is
szélrepedt. De azért fogával valahogy kihúzta a dugót, de a lendülettől
felordított és elejtette a palackot. - Te nyomorult, nem szabadulsz! Teljesen
érzéketlenné gémberedett kezével kitapogatta maga mellett a lapos üveget s
valahogy a szájához emelte. Jól van. Maradt még benne bőven. Óh, ez igen.
Végigborzongott, amint az alkoholt nagy kortyokban nyelni kezdte.
Aztán elejtette az üvegei, de tapogató kezével már nem találta a sötétben, a
paskoló özönvízben. - De jó volt.

Egyszerre csak ott ült mellette a másik. Végre, nem vagyok egyedül. Ki ez a
vénember? Koszos volt, véres is, jól megpocsékolták valahol. Akárcsak
engem.

- Segítesz lábra állni?

- Ha tudok, segítek.

Összekapaszkodtak. Roppant erőfeszítéssel feltérdeltek mind a ketten.

Aztán egyszerre dőltek bele a hideg pocsolyába. - Nem megy,
öregem, mondta a másik. - Ha nem, nem, mondta John.

- Hogy kerülsz ide?

- Hát te?

Hallgattak. John szánakozva nézte a másikat. Ez még ramatyabb állapotban

van, mint én. Ő szorul inkább az én segítségemre, semmint én az övére.
John elhatározta, hogy megpróbál segíteni rajta.

- Hogy hívnak?

- Hát téged?

Ahogyan John jobban szemügyre vette társát, furcsa, hideglelős érzés

hatalmasodott el rajta. -Valahonnan ismerem ezt a fejet, ezt a vaksi
tekintetet. Mintha hiányozna a szemüvege, akárcsak nekem.

- Berúgtál, mi?

Józan vagyok. Megiszom a magamét, de most színjózan vagyok.

- Én viszont, az istenit neki, kilettem. Megittam, mit tudom én, vagy ezer
Bloody Maryt. És nem tudom, hogy kerültem ide. Az az érzésem, hogy
minden pillanatban kevesebb lesz belőlem. Ez az eső egyszerűen felold,
mint víz a kristálycukrot. - Hát, te mitől vagy úgy elanyátlanodva?

Preludin. Fáradtság ellen.

- Preludin? Ismerős. Mi a neved?

- Hát, a tied?

Én John Lennon vagyok, az istenit. Zenész, milliomos, minden! És itt

döglök meg a tengerparton, ebben az istenverte, taknyos éjszakában! Hát, te
ki vagy?

Én John Lennon vagyok, az istenit. Zenész, csupasz seggű, kisajtolt.

- Nem ismerlek. Utálom a fiatal törtetőket. Azt hiszik, övék az egész

világ.

- Én sem ismerlek. Utálom a feltört hólyagokat. Azt hiszik, övék az egész

világ.

Hallgattak. Az eső kettőzött erővel zúdult a nyakukba, egy-egy villám fénye

kísértetiesen világított le rájuk. A dörgés szinte elveszett a
parton megbicsakló hullámok döreje és az egyhangúan szakadó eső
egyvelegében.

- Ne pofázz, öcsi, mert móresre tanítlak.

- Tanítod az anyádat, azt a ribancot, aki elhagyott, azt a...

- Szidod az anyámat?! Juliát!? Te!!! Megöllek! - Akkorát csapott öklével a

levegőbe, hogy a fájdalomtól felordított és arccal bukott a sárba.

Amikor magához tért, már hajnalodott. Az eső elállt. A teste teljesen

mozdulatlanná merevedett. A borzongató szél már szárította a fövenyt, de a
levegő telve volt a felszálló párák nedvességével.

- Yoko a hibás. Az ő nagyravágyása. Dilettáns akarnoksága. Mérhetetlen

hiúsága. Igen. Azért hagytam ott. Hát, mit képzel az a nyeszlett, és igenis,
ráncosodó pulyka?! Azt hiszi, csak azért, mert az én feleségem, mindjárt
igazi művész is?! Hahaha! Valóban, kész röhej ez a csaj. Hát, tehetek én
róla, hogy Harrison nem veszi be a buliba! Végtére is a Bangladesh koncert
nem zenei óvoda! Ott valóban a világ nagyjai lépnek fel: Crosby, Dylan, és
igenis: John Lennon. Meg Paul - ha ugyan fellép! Meg Ringo, meg George
maga is! Ezek mégis bebizonyították már a világnak, hogy érnek valamit!
Ezek már produkáltak! De Yoko... Ha csak megszólal otthon a magnón a
rock’n’roll, azonnal elzáratja, mert az nem avantgárd! Dögöljön meg a
maga állítólagos zenéjével, amelytől egy kólikás macska is elhányná magát!
A nevemet megkaphatta, de a tehetségemet nem! S ettől megőrül. Én
marha! Mennyi értelmetlen, állítólag művészi ostobaságában vettem részt,
mert szerettem, mert azt hittem, valóban tehetség szunnyad az alján! És azt
akartam, hogy szeressen, hogy öleljen, hogy töltse be kéjjel, vadállati kéjjel
a testem. - De a művészet, az más. Azt nem sikerült elérnie. Hiába rakta tele
a házamat ilyen-olyan avantgárd hírességekkel, azok legtöbbje is üres,
tehetségtelen akarnok volt, mint maga Yoko, mint az egész avantgárd!
Tévedés volt, hogy beleártottam magam ezekbe a se füle, se farka
ocsmányságokba. Közben Paul és a többiek remekműveket alkottak!
Milyen kár értem, szegény kis Johnny, milyen kár érted, te okos, tehetséges
fiú.

Úgy látszik, megvesztem. Hiszen a Bangladesh koncert már évekkel ezelőtt

lezajlott. Hogy jutott most az eszembe? Miről? Miről???

Ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha. Teljesen eláztam. Föl

kellene kelni. Nem megy. A fejem! Valakivel összeverekedtem. De
miért? Hol voltam?

Lassan, fájdalmasan tisztulni kezdett a feje. Amint fölemelte kezét,

felkiáltott. - May, igen, May! Hol van May? - Hosszú, fekete
hajszálakat látott körmei alatt. - Úristen, szegény kicsi May...

Egyszerre eszébe jutott minden.

Gondolatai viharos gyorsasággal futottak vissza az időben, heteket,

hónapokat, éveket. S akárhol torpant meg ez a futás, mindenütt és minden
időpontban Yokóba ütközött. - Ő a hibás. Mindenben. Ő a felelős. És ezt
meg is mondom neki.
Lassan egy éve lesz, hogy elkezdődött. John akkoriban már szinte teljesen
bezárult. Yoko számára is, a világ számára is. Új dalokról már csak nagyon
ritkán álmodott. Naphosszat a tv-t bújta, ez volt az egyetlen szórakozása,
időtöltése, foglalkozása. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, tipikus
láncdohányossá züllött. És itta a vodkát, nyakló nélkül ivott. Mindez még
csak hagyján lett volna, de - a drog, a fű, a szer! Sokféle és szakadatlan,
titkos forrásokból áradó. Tizenkét szobás, fényűző lakásuk a Dakota-házban
csakúgy hidegen hagyta, mint a hatalmas limuzinok, melyek napi
huszonnégy órán át álltak rendelkezésére.

- Azért jöttem New Yorkba, hogy a tv-t nézhessem, mivel itt napi
huszonnégy órát láthatom - mondogatta.

Hol voltak már azok a szép idők, amikor minden szabad percet az ágyban
töltöttek Yokóval, gyakran egyáltalán nem keltek ki belőle, ott beszélgettek,
étkeztek, szeretkeztek. És hogyan szeretkeztek! És ittak és dohányoztak. És
egymásnak adták be a „szer”-t! Mintha sohasem lett volna. John felismerte,
hogy Yoko testi szerelme - csinálmány volt, nagyszerű teljesítmény, pompás
alakítás - igazi tűz azonban sohasem hevítette. John pedig úgy imádta és
kívánta, mint nőt még soha életében. Yoko hamarosan az üzletre tért át a
szerelemről, s ez Johnt végképp nem érdekelte. Nem tudott mit kezdeni az
asszony mindenféle nemzetiségű, fajú, színű, foglalkozású barátaival sem,
az állítólagos avantgárd művésztársasággal.

- A társaságot mindig látom, hallom, érzem - de hol a művészet? - acsargott

John gyakran és egyre gyakrabban az utóbbi időben. Meg kellett
barátkoznia a gondolattal, hogy Yokót, a nőstényt, elveszítette. Maradt az
ital, a kábítószer és - józan perceire - a tv. Így élni pedig soká nem lehetett.
Yoko szívesen lemondott John testi közeledéséről, de nem akart lemondani
a hatalomról, amellyel úgy gyámkodott a férje fölött, mint anya a nyomorék
gyermekén. És nem akart lemondani John roppant vagyonáról, amely kellett
ahhoz, hogy költséges kiállításait, demonstrációit, „esemény”-eit
megrendezhesse, hogy elkészíthesse és kiadhassa lemezeit, melyeket nem
vásárolt meg soha senki.

John vágyakozását az elveszített ifjúkor, a legendás Beatles-korszak után

Yoko csírájában elfojtotta mindig újra, ha fel-feltámadt benne. A fiú egyre
többet merült a kábítószer-merevségbe, egyre vadabbul ivott s egyre
gyakrabban foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata.

Yoko sokat törte fejét abban az időben, mit kezdjen Johnnal. Egy este - John
éppen magánál, volt és a tv-t bújta - Yoko John karjára tette kezét.

- Johnny, van egy gondolatom.

Mondd hamar, de röviden, izgalmas a film. - John nem is fordult felé.

Zárd el, Johnny, kivételesen. Fontos.

- Ugyan mi lehet az a fontos dolog? Van még nekünk fontos dolgunk

egymással?

Van, fiú. Nem nézhetem, hogy pusztítod el magad. Élned kell és újjá kell
éledned. A mi kapcsolatunk megbonthatatlan, életre szóló. Ezt te is tudod.
Mégis... - Yoko elhallgatott, és nem nézett Johnra. - Mondd, hogy tetszik
neked May?

- A titkárnőm? Minden szempontból oké. Figyelmes, helyeske. És azt

hiszem, kedvel engem. Talán téged is. Mit akarsz vele? - Mégiscsak
kikapcsolta a készüléket.

- Hogy engem kedvel-e, az másodlagos fontosságú. Az a fő, hogy

engedelmes legyen. Ha elég értelmes, nyilván nem lesz a saját ellensége.
Mert amennyiben szembeszegülne velem...

- Megmondanád végre, mi a frászkarikát akarsz? És hogy jön ide az a

bakfis?

Yoko fölemelte szemét, egyenesen John tekintetébe fúrta. - Azt akarom,

hogy utazzatok el. Kettesben. Azt akarom, hogy szeressétek egymást. Úgy,
ahogyan mi szerettük. Mert azt akarom, hogy te élj, hogy ne veszítselek el.

Johnnal nagyot fordult a szoba, de erősen megkapaszkodott fotelja

karfájában. - Jól vagy, Yoko? Csaljalak meg a kis japánnal, hogy ne
veszítselek el? Vagy meghibbantál, vagy... hozzád foghatóan számító kígyót
még nem hordott hátán a föld.
- Johnny. Én is ember vagyok és nő. Melletted én soha nem lehetek
szabad. Egymás fogságában vergődünk már mióta. Én is élni akarok. De
nem akarlak elveszíteni. A mi kapcsolatunk valóban holtomiglan-
holtodiglan szól. Nem látok más megoldást. Ezt azonban meg lehet oldani.

És a lány? Csak nem szóltál már neki?!

- Kész elutazni veled. Akár már holnap reggel. Te amúgy is rögzíteni

akarsz Phil Spectorral, azzal a gazemberrel. Nos, rajta, irány Los Angeles!

Félelmetes hatalom lakik ebben a szukában! Szóról szóra kitervelt és

előkészített mindent. Még azt is részletesen kigondolta, hogyan lenne
a legcélszerűbb elcsábítani Mayt. Ördögi, egyszerűen sátáni! És minden
úgy lett, ahogy Yoko kifundálta. Azaz - nem egészen!

May ugyanis valóban belémszeretett. Megmondta. Ezerszer próbára tettem.

Nem bíztam benne.
„Az a fő, hogy engedelmes legyen...” May Pang-gel

Azt hittem, csak a pénzem, szupersztár hírem imponál neki. De nem. Ez a

lány okos és higgadt teremtés. És tiszta. Hallod, Yoko: tiszta! Amilyen te
már a bölcsőben sem lehettél! Én tanítottam meg a szerelem mesterségére
és művészetére. És mondhatom: művésze lett a szerelemnek, de a művészi
alázatot is megtanulta.

S én? Nem is tudom. Szeretem, ahogyan a magamfajta kiégett lélek

szerethet. De főleg: féltékeny vagyok. Meg tudnám ölni, aki csak pillantást
mer vetni rá! Igen, ezért vannak a körmöm alatt ezek a hajszálak. Csoda,
hogy meg nem öltem szegénykét. Az a torreádor külsejű digó, az
legyeskedett körülötte, míg fejbe nem csaptam...

Aztán - nem is tudom, mi történt. Sok volt a Bloody Mary, nagyon sok.
Mindenki koccintani akart velem, emlékszem. Nagyon jól sikerült
a felvétel.

- Óriási, Johnny, óriási. Nagy vagy, te vagy a legnagyobb - veregette a

vállam Phil, aki nem éppen hízelgéséről világhírű. De a zenészek is, a
haverok... Lehet, hogy tényleg nagyon jó...

Mintha otthon történt volna minden a Sunset Boulevardon. Igen, kergettem

Mayt az asztal körül, ő csillapítani igyekezett, tagadta, hogy szemezett
volna a digóval, esküdözött, hogy csak engem szeret, közben megbotlott a
szőnyegben, akkor elkaptam. A haját, azt a végtelenül hosszú, fekete haját,
azt markoltam meg, azt téptem, amíg valaki le nem fejtett róla.

Igazából Yoko haját, arcát, testét téptem. Ó, téptem volna bár ezer darabra
az átkozott szukát. Nem Mayt - Yokót. May - ugyan mi lehet most vele?

És mi lesz itt velem? És hogy kerültem ide? Lassan egészen megvirrad.

Aha. Mintha már ismerős lenne a környék. Igen, talán ott a sarkon túl,
abban a csehóban. Emlékszem... Amikor megrántottam a színpadfüggönyt
és hirtelen minden leszakadt... Nem. Előbb inni kértem, de nem akartak
adni. Aztán az a tengerész olyan pimaszul vigyorgott a pofámba. Ki tudta
volna megállni? Az rúgott fejbe, a földön fekve is láttam. Hátulról. Hogy
dögölne meg. Pedig előbb már úgy orron dörgöltem, hogy mostanában csak
a fülével fog szagolni.

Hirtelen egy sovány nyurga alakot látott a part felé haladni. Kiabálni
kezdett, integetni. - Ide! Ide! Segítség! - A hórihorgas alak
meghallotta. Közeledett, de amint közelebb ért, lépteit meglassította és
megállt.

- Úristen! Mi történt magával? Várjon, segítséget hozok.

- Várjon. John Lennon vagyok, csak kicsit romokban. - John megmondta

címét. - Ott a második háztömb, nincs messze. Kérem, szóljon be, hogy
küldjék ide értem a kocsimat.

- Te volnál John Lennon? Hamarabb hinném, hogy a nagyapád vagy. Jól

érzed magad?
- Pompásan. Soha nem voltam jobban. De nem ártana, ha fölszednék
innen a maradékomat, mert a homok egy kicsit nedves és hideg.

Mire az „országúti cirkáló” megérkezett vele a Sunset Boulevardra, már

szomszédok és sebtiben összeverődött barátok sorfala várta. John
csak egyetlen szempárt keresett, Mayét, s amikor megtalálta, olyan mélyen
kapcsolódott belé, hogy minden egyebet elfelejtett és kiejtett tudatából.

- Zúzódások. Felhasadt a koponya bőre. Bordarepedés - szűrődött át a

furcsa kékes ködön, amelyben központi napként ragyogott May olajosan
fénylő, végtelen gyöngédséget sugárzó tekintete.

- Ne haragudj rám, kicsi May. Nagyon szeretlek. Nem akartam. Bocsáss

meg - ezeket az üzeneteket sugározta ki szeme, mielőtt az eszméletlenség
hólavinája lezúdult reá.

Csöndes napok következtek. John néhány szabadnapot kért Philtől, ezalatt a

felvételek szüneteltek. Kibékültek. May némán, figyelmesen lebegett
betegágya körül, mint valami jótét lélek. A csönd mögött azonban
várakozás és feszültség vibrált. Megcsöndült a telefon.

- Hello, itt May.

- Johnnal akarok beszélni. - Yoko volt az, ezer hang közül is megismerte
volna. - Igen, máris. -May megütődött, hogy ezúttal Yoko nem is üdvözölte,
hiszen gyakran beszélgettek telefonon, különösen az utóbbi időben.

- Hello, itt John. Jól vagy, Yoko?

- Én jól, de te... Nagyon összetörtél? Nem mondtam neked eleget, hogy ne

igyál?! Főképp vodkát ne. Nem bírod, kisfiam. De hát beszélhet neked az
ember.

- Pompás a hírszolgálatod, mint mindig. Fogadni mernék, azt is tudod,

melyik bordám repedt meg. Nos?

- Igen, tudom. De most komolyabb ügyben kereslek. Úgy látszik, May

nincs rád kedvező hatással, nem tud rád vigyázni. Pedig a lelkére kötöttem.
Gyertek haza. Kellesz nekem, Johnny. Az új albumomat szeretném
megbeszélni veled.

- Bizonyos vagy benne, hogy éppen most kell újabb százötvenezer dollárt
kidobnunk? Nem érne rá egy kicsit?

- Gyertek haza, Johnny. Én majd rendbehozlak. Megrendeltem a

repülőjegyeket. Új színes tv-t állíttattam be szobádba. Oké? Jól van.
És most add Mayt.

- Hello!

- Szégyelld magad, May. Úgy látszik, tévedtem, amikor megbíztam

benned. Nemcsak mindent másoktól kellett megtudnom, de halálos
veszedelembe sodortad Johnt is. Ezt nehezen bocsátom meg. Most láss
hozzá a csomagoláshoz. Holnap hazajöttök. Add vissza Johnt, mármint
a készülékhez.

- Yoko, még nem vagyok egészen rendben.

- Hallottad? Új színes tv van. Csodálatos, szokatlan színekkel! - Ez a

kettejük rejtjelezésében azt jelentette: Yoko újfajta drogot szerzett. -
Nem érdekel?

- Oké, boszorkány. Jövünk. De ne kapcsold be, én akarom kipróbálni.

Néhány nap múlva vissza kell jönnöm a felvételek folytatásához. Képzeld,
ifjúságom leghíresebb rock and rolljait éneklem lemezre, csodálatos
muzsikusbandával. Ha már nem írok dalt, legalább énekelek. Remélem, jól
van az az olajosképű szeretőd?

- Johnny!

- Amint látod, az én hírszolgálatom sem sokkal gyöngébb a tiednél.

Yoko erősen tartotta a gyeplőt, s a gyeplő is elég erős volt, nem szakadt el.
A lélek mélyén lakozó, titokzatos, vajákos erő vissza tudta szívni
Johnt. Vele, aki nem tűrt más akaratot, mint a sajátját, könnyedén bánt el az
asszony fortélyos nyíltsága, behízelgő erőszakossága, mindenben engedni
látszó hajthatatlansága.

- Hazaugrunk New Yorkba, megnézzük Yokót. Le kell beszélnem egy

újabb őrültségről. -May figyelmesen, odaadó tekintettel hallgatta, közben
John habfehér kötésturbánját simogatta.

- Végleg? - May szíve a torkában dobogott, amikor ezt kérdezte.

- Ugyan, kiscsibém, hova gondolsz?! Bele is döglenék. Egy hét múlva

újra itt vagyunk.

Úgy látszik, Yoko is megtalálhatta szerelmi számításait, mivel - John

legnagyobb meglepetésére és May kirobbanó örömére - nem is nagyon
tartóztatta őket. Nyilvánvaló, lemezének ügyét akarta biztosítva látni. És
persze, látni akarta, mire jutottak egymással John és az általa választott
szerető.

- Yokónak semmiképpen sem szabad megtudnia, hogy szeretjük egymást,

mert azt már nem tűrné el. Nem tud veszíteni - figyelmeztette John Mayt jó
előre.

Boldogan ültek egymás mellett a repülőgépen, hátuk mögött hagyva a

Dakotát, New Yorkot, Yokót, s előttük állt a szabad élet, a szerelem
határtalan horizontja. John keményen eltökélte magában, hogy újra
dolgozni fog.

- Ha újra elkezdek dalokat írni, nem lesz nálam boldogabb ember a

teremtett világban - sóhajtotta magában és máris kotorászni kezdett
agyában, tudatában, félbemaradt dalfoszlányokat, dallamcsírákat keresve.
Most valahogy úgy érezte, hogy - menni fog. Menni fog!

Hamarosan minden visszazökkent a maga kerékvágásába. John és Phil

pompás régi rock and rollokat rögzítettek, John hangja nagyszerűen illett a
feladathoz, bár ő maga soha nem volt elégedett magával.

- Egyszerűen nem értem, mit esznek rajtam az emberek. A hangom éles és

nem elég kulturált, a gitárjátékom legföljebb ha közepes, de semmiképpen
sem kiváló. A megjelenésem? Nos, én nem tudok magamra nézni
mostanában. Igen, ami bennem érték, egyedül igazi kincs, az a zeném. A
zeném, amely már nem is létezik. Amely nélkül én sem akarok létezni. És
nem leszek csak énekes-előadó, nem, nem! Ez nekem nem elég! Én többet
tudok ennél, ha még egyáltalán tudok bármit is.

Ezeket a súlyos gondokat, a terméketlenség rettenetes válságát nem tudta

megosztani May-jel, igaz, ezt Yokóval sem oszthatta volna
meg. Egyszerűen oszthatatlan fájdalomként élt és pusztított benne, hogy
nem tud ismét termőre fordulni.

John megpróbált mindent. Órákat ült a zongora mellett, hallgatta saját

gitárjátékát, de valahogyan mindig hamarabb fogyott el a türelme, mint
ahogyan összeállt volna valami igazi. Félbemaradt, csírázó dallamokkal
volt tele a lelke, lassan már a fulladás fenyegette.

Csak a szeretkezés, az ital és a drog maradt végső menedékül. Mert bár

mindenkit becsaphatott: énekelt, játszott, zenei rendezést és
produceri munkát végzett, tehát benne maradt a szakma élvonalában,
önmagát nem csaphatta be: nem tudott zenét szerezni, a forrás eldugult
vagy végképp elapadt.

- Min dolgozol, fiú? - ez a kérdés egyre gyakrabban hangzott el, ha rangos

szakmai társakkal, rég nem látott művészkollégákkal találkozott Hollywood
éjszakai művészvilágában, ahol természetesen megkülönböztetett helye
volt, ahol mindenki megtiszteltetésnek vette, hogy John is megjelenik.

- Új albumom lassacskán összeáll - felelte John többeknek is, több

alkalommal is, lassan már maga is elhitte a nem létező album híreit. És
egyre inkább kötelezőnek érezte, hogy valóban nekilásson.

Ez a téma volt az, amely többször is eszméletlen részegségig hajszolta.

Nem bírta elviselni, hogy hazudik. John pompásan tudott színlelni, virtuóz
hazug volt, de ez a téma, a saját album témája mindig torkon ragadta.
Gondolatban visszaszállt a hatvanas évek elejére, amikor annyi gondolata,
zenei témája volt, hogy alig győzték megjegyezni. Igaz, akkor úgy együtt
voltam Paullal, s ő is nagyon hajtott - muszáj volt haladni. Most pedig...
Valamelyik színész barátja, talán Jack Nicholson, mesélt legújabb
szerepeiről, közben vodkát ittak. Váratlanul megkérdezte:

- Johnny, mikor hallhatnánk az új albumodat? - Johnban már volt nyomás,

hirtelen sarokba szorítva érezte magát, s mire megfontolta volna,
már kiszaladt a száján.

- Amikor csak akarod, Jack.

- Oké, holnap este nálatok leszek! - Emelem poharam John Lennonra!

Természetesen sokan csatlakoztak azonnal a nem mindennapi élményt ígérő

programhoz. John érezte, hogy nem lesz sima a dolog, hiszen hol van ő még
attól, hogy kész albumot mutasson be, de a vodka ízlett és mire hajnal felé
hazaértek, már az egész ötletet jótékony rózsaszín ködbe borította a jókor
jött részegség.

Igazából csak dél felé kezdett forrósodni a levegő, hiszen meg kellett tenni
a megfelelő előkészületeket az esti fogadásra. May kezében égett a munka,
a vendégek étel-ital ellátása már megoldódott. Csak az album... John
lázasan igyekezett összekotorni mindent, amit bemutathatna, amit még nem
ismernek... Az eredmény szánalmas volt. Mindössze két dalt tudott úgy-
ahogy csatasorba állítani, de ő az új albumot ígérte...

John már koradélután félőrült volt. Önmagát, csak önmagát hibáztathatta a

felelőtlenül kimondott szóért. Tudta, ha lemondja az estélyt, nagyon is
indokolt mendemondáknak adna tápot.

- Ne igyál annyit, John, kérlek. - May meglátta a veszélyt. John azonban a

könnyebb ellenállás irányába akart kitörni: egyik Bloody Maryt a másik
után itta. Mire a vendégsereg összegyűlt, John már nem is ítélte olyan
nehéznek a helyzetet, puhának, olykor hullámosnak érezte a szőnyeget.

A hollywoodi művészvilág krémje gyűlt össze. Szédítő ékszerek és

megdöbbentő toalettek keveredtek koszos farmercsizmákkal és kihajtott
ingnyakakkal. Halk zsibongással tereferéltek, koccintgattak és tárgyalgattak
mindenféléről, de titkon mindenki az eseményre várt és szemével mindenki
a házigazdát kereste, aki egyszerűen köddé vált. Senki nem tette szóvá,
valami kedves csínytevésre gyanakodtak, ez szokásos is volt akkoriban
arrafelé...

May rettenetes helyzetben volt. Mosolyogva, madárkaként kellett röpdösnie

ágról ágra, társaságtól társaságig, mindenkinek valami semmitmondó
semmiséget kellett kitalálnia, de egyedül csak ő tudta, hogy John teljesen
hasznavehetetlenül hever a szobájában.

John azonban már nem volt kétségbeesve. Előtte már világos volt az út, ő
már megnyugodott.

- Kiverem őket. Egy szálig kiverem a kurvákat és striciket a házamból.

Nem fognak itten nekem handabandázni, hogy így, meg úgy... John Lennon
akkor csinál új albumot, amikor neki tetszik és akkor mutatja be, ha kedve
szottyan rá... Nem igaz? Végtére is... utóvégre is...

- Johnny, nagyon kérlek, így nem mutatkozhatsz...

- Micsoda?! Hogy én nem mutatkozhatom? A saját házamban? Én nem

mutatkozhatom? A saját házamban?!

- Könyörögve kérlek, mindenre, ami szent, maradj itt, majd én, majd én
megmagyarázom a dolgot, megmondom nekik...

- Semmit sem mondasz, megértetted?! Kussolsz itt, mint szar a fűben!

Igen!? John Lennon nem szégyelli magát senki előtt, ha kell, meztelenül is
elébük állok és megmondom nekik a magamét, hogy nem teszik az
ablakukba...

May legnagyobb megdöbbenésére John vetkőzni kezdett.

- Ne, Johnny, ne, ne! - May kétségbeesve kiszaladt, hogy segítséget

hozzon. Az óriási fogadó vendégseregén úgy pásztázott végig riadt
tekintete, mint egy halálát érző, lankadó madár... - Senki, sehol senki...

Ekkor a kitárt szárnyasajtó keretében megjelent John. A hátulról jövő fény

kísértetiesen rajzolta körül anyaszült meztelen sziluettjét. Kezében
egy literes coca-colás palackot himbált fenyegetően. Ajkáról félelmetesen
vijjogó, tagolatlan, leírhatatlanul obszcén szitok áradt. A társalgást
borotvával szelte ketté puszta megjelenése. Minden szem felé fordult,
minden mozdulat önmaga szobrává merevedett.

- Mit akartok itt, rohadék kurvák, szaros kurvapecérek?! Ti akartok

kérdőre vonni engem?! Kifelé innen, kifelé, mert eltaposlak
benneteket, mint ocsmány férgeket! - A kezében lóbált üveggel fenyegetően
hadonászott. Imbolyogva néhány lépést tett előre a kővé meredt vendégek
között, aztán minden átmenet nélkül lecsapott a colával telt palackkal.
Megtört a csend. Fülszaggató sikolyok harsantak fel, a fejen talált vendég
némán lefordult székéről.

- Megölte! Megölte Jimmyt! Úristen, megölte. Johnny. Gyilkos!

Meneküljünk!

Pokoli zsivajjal ugráltak fel a vendégek. Néhány férfi Johnra rohant és a

földre teperte. A nők sikoltozva menekültek. May is nagyot sikoltott
és eszméletlenül omlott a földre.

John azonban megfékezhetetlennek és sámsoni erejűnek bizonyult. Fogát

vicsorgatva, leírhatatlan szitkokat fröcskölve magából, lerázta és
támolyogva üldözőbe vette barátait, akik megfékezésére siettek.

- Kifelé, koszos niggerek, mocskos zsidó fattyúk, kifelé, mert kiontom

beleteket! - Közben kezéből pillanatra sem engedte ki a literes palackot,
mellyel cséphadaróként tarolt le mindenkit és mindent, ami útjába került.
Az üvegből szivárogni kezdett a folyadék és széles csíkokat festett meztelen
testére, alácsorogva a valahogyan rajta maradt zokni szárába.

A ház elől motorzúgás tanúsította, hogy a vendégek igyekeznek minél

messzebb kerülni a pokoli jelenettől. A terem egyetlen perc leforgása alatt
kiürült, csak az eszméletlen barát és az ugyancsak öntudatlan May hevert a
teremben, amelynek bábeli rendetlensége jelezte, hogy ugyancsak sebtében
távoztak a ház vendégei. Pedig a java még hátra volt. John, egy tébolyult
rendszerességével látott munkához: egyik széket a másik után vagdosta bele
a szekrényekbe, palackokkal vette célba az értékes festményeket, a
hatalmas japáni állóvázát a földig érő kristálytükör közepébe röpítette. A
szétfröccsenő szilánkok John testét is véresen megsebesítették, észre sem
vette. És tántorgott, imbolygott tovább, körbe a teremben, mint a halál
angyala. A zongora billentyűzetét ripityára verte egy palackkal. A vonító
zongorahangok aztán kissé megcsöndesítették. Még fölkapta a jókora színes
tv-t és belevágta a földön heverő Martin-gitárjába. A készülék egyik
sarka kellemetlen reccsenéssel roppantotta át az értékes hangszer „lelkét”!

- Úgy, a rohadtaknak. Úgy. - E szóval John hangtalanul végigvágódott a

szőnyegen s estében kemény koppanással verte be fejét az egyik heverő
faragott oroszlánkarmaiba. Úgy maradt ott mozdulatlanul, mint kegyetlen,
de győztes hadvezér, aki a diadal pillanatában lett öngyilkos.

May, aki gőzben magához tért, de moccanni sem mert, most

feltápászkodott, és Johnhoz sietett. Fölébe hajolt.

- Él. Lélegzik. Elaludt.

Az ugyancsak eszméletre tért barát, hatalmas púppal a fején, vérző sebbel a

nyakán útnak indult, hogy segítséget hozzon.

Kisvártatva megérkezett a rendőrség, de rövid szemlélődés után, bűntényre

nem bukkanva, odébb is állt.

John azt álmodta, hogy megbilincselve áll a vészbíróság előtt. Tudta, hogy
elveszett. A bírói pulpituson ott ültek mind, akik a halálát akarták. Tudta,
hogy nem fognak kegyelmezni neki. Súlyos kézibilincsében moccantam
sem tudta kezét.

- Ezek most végeznek velem. - Végigtekintett a bíróságon. Ott ültek

sorban: Cynthia, a kis Julian, Epstein, aki szemlátomást elnökölt, Julia
és Yoko. Szemükből kérlelhetetlen gyűlölet sugárzott. - Bevégeztetett. -
Tudata mélyén ott motoszkált az emlékezés, hogy Epstein már halott,
nem lehet a bíróság elnöke, de a tagjait remegtető félelem, veszélyérzet
elmosta ezt a sejtelmet. Hiszen itt vannak mind. És Brian szólásra
emelkedik.

- Nem szerettél, barátom. Elhagytad hivatásodat. Büntetésed: halál. - Jobb

öklét lefelé mutató hüvelykkel kilökte. - Gitárhúr általi halál.
Cynthia emelkedett szólásra.

- Nem szerettél, férjem. Elhagytad hivatásodat és feleségedet. Büntetésed:

halál. - Jobb öklét, mint Brian Epstein, lefelé fordított hüvelykkel kilökte. -
Gitárhúr általi halál.

John magába roskadó lelkében egyetlen fáklya világított még: Julia

megment. Ő úgyis megment! Az anyám nem hagy elpusztulni!

Julian emelkedett szólásra.

- Nem szerettél, apám. Elhagytad hivatásodat és fiadat. Büntetésed: halál.

- Apró jobb öklével ugyanúgy tett, mint az előbbiek. - Gitárhúr általi halál.

John agyában szédítő lánggal lobban fel a remény. Juli-anya emelkedett

szólásra.

- Nem szerettél, fiam. Elhagytad hivatásodat és anyádat. Büntetésed:

halál. - Jobb kezével ugyanúgy jelezte döntését, mint az eddigiek. - Gitárhúr
általi halál.

John összeomlott. Julia hazudott, mert igenis szerettem, őt mindig is

szerettem! Kiáltani akart, hogy nem igazság - nem tudott.

Yoko emelkedett szólásra.

- Nem szerettél, férjem. Elhagytad hivatásodat és feleségedet. Büntetésed:

halál. Kezével is jelezte.

Hirtelen zaj támadt az ajtó felől. Az őrök alabárdos sorfalát áttörve May
rohant fel az emelvényre.

- Nem igaz, nem ölhetik meg, nem igaz, engem igenis szeretett! Engedjék
szabadon. Ő a szerelmem, nem hagyott el, és igenis dolgozni fog, betölti
hivatását. Ígérem. Esküszöm! - Bárdolatlan markolábok ragadták meg és
hurcolták ki a teremből. - Nem engedem! Nem lehet! Nem lehet!
Nem lehet!!!
- Nem engedem. Nem lehet! Meg kell értened, Yoko, ezt nem teheted
meg. - John felnyitotta szemét. A rommá vert teremben May
telefonált éppen.

- Nem mehet így tovább, May. John a férjem.

Vissza kell térnetek. Eddig tartott. Vége. - Yoko szelíd, de hajthatatlan volt.

- Yoko, ne tedd, könyörgök! John kedvéért könyörülj... Nem tudom adni,

alszik. Igen. Jó. Igen. Visszahív.

John felült kényelmetlen fektéből. Körülnézett.

- Hello, May. Ezt mind én csináltam? Ejha! - Gyere ide, May. Nagyon
szégyellem, nagyon. Bocsáss meg nekem. De igazán. - John hangja olyan
szelíd volt, mint a májusi szellő. Feltápászkodott. Arcán nyoma sem volt az
italnak, szeme tisztán csillogott. Körbesétált a csatatérré vált teremben s
megállt kedvenc gitárjának szánalmas roncsa előtt. Úgy állt benne a tv-
készülék egyik sarka, mint holttestben a halált hozó kard.

- Vége. Vége. Büntetésem: halál. Gitárhúr általi halál.

- Mit mondasz? - szakította félbe sírdogálását May.

John nem is hallotta a lányt. - Nem is akarok, nem is tudok élni tovább.
Nincs értelme. Elhagytam hivatásomat.

Megszólalt a telefon.

- Igen. Adom.

- Johnny, mindent tudok. Rettenetes. Jól vagy? Azonnal hazajöttök. Ennek

véget vetünk, Johnny. Nem pusztulhatsz el nyomorultul.

- Miért nem, Yoko. A legjobb megoldás, nem?

- Nem, John Lennon. Még sok munka vár rád. Haza kell térned. Várlak.
Várlak.
TALÁN ELKEZDEM ÚJRA
Az a legszörnyűbb állapot, amikor az ember úgy gondol vissza magára,
mint szegény, kedves halottra... Volt is, nem is. Nyugodjék békében. Ezzel a
múlt, a kedves halott el is volna intézve. De ki az, aki visszagondol? Azzal
mi van? Nos, a legszörnyűbben is ez a legkeservesebb. Éldegélés az Élet
után. Ez az élet leghosszabb munkanapja; az Utolsó ítélet harsonái jelzik a
végét. Ebben az állapotban az idő nem szövetséges többé. Futott bezzeg,
mint a vágtázó, amikor kazlakban állt a gyönyör, amikor minden pillanat
maga lehetett volna a Végtelenség; az élet maradéka, amely olyan maga is,
mint a tányér szélére kotort mócsing, nem kell az időnek, nem fut el vele.
Állong az idő, unja magát és maga is undorodik...

Ezek a nem éppen kirobbanó kedélyről árulkodó gondolatok kísérték Johnt

végig az élelmiszeráruház betéve ismert zegzugos folyosóin. Ebben a
szupermarketben már éppolyan otthon érezte magát, mint szobájában, a
Dakota magányában. Meg-megállt egy-egy rakasz előtt és elgondolkozva
szedegette kiskocsijába az unalomig ismert „lecke” tételeit: egy-két doboz
tejet, zabpehelyt, különféle magokat, a makrobiotikus táplálkozás megannyi
kellékét. Utálta ezt a napi megbízást, mint ahogy a megvásárolt
tápanyagokat is.

Kábítószeres álmaiban olykor hatalmas, vérző hússzeleteket lát, amelyek

ingerlően csavarodnak reá, s érzi a sült hús mámorító illatát; főtt-tészta-
hegyek nyúlnak fel a hóhatár fölé s a titokzatos végtelenből záporozik rájuk
a vaníliás cukor; roppant pudingok fénylenek olajos csillogással s rajtuk
félelmetes külsejű mazsolák úszkálnak, mint megannyi csatahajó...

Mélyen behúzott sapkája alól, óriási „csupaszem” napszemüvege mögül

óvakodva kémlelt körül, valahányszor új utcácskába kanyarodott. A
dohányos rakaszokat szomorú bűntudattal kerülte el, mint tömeggyilkos az
áldozatok temetőjét. Már vagy két esztendeje lemondott egyik
leghevesebb szenvedélyéről, a Gauloise-ról, melyet szüntelenül és
számolatlanul szívott több mint egy évtizeden át. Már nem is hiányzott
szervezetéből a nikotin. - Leszoktam róla, mint az életről is -
motyogta maga elé, ha néha eszébe jutott az az idő, amikor „élt”.

A szemébe nyomott sapka és a napszemüveg is már csupán beidegzés volt

benne. Az utóbbi két-három évben már inkább csak kuriózumként, a múlt
emlékeként, legfeljebb Yoko egy-egy bankműveletének kapcsán ejtett
említést róla a sajtó. Riporterek már nemigen háborgatták, s nagyon
is kérdéses, hogy bárki is felismerte volna-e, ha sapka és napszemüveg
nélkül merészkedik ki a lakásból. Külseje különben is szinte teljesen
megváltozott. Egész arcát beborító bajsza-szakálla alatt biztonságban
tudhatta magát; a John Lennonra mindig oly jellemző éles, kihívó tekintet is
elmerült már régen a rendszeresen túlhajtott kábítószer-„élvezet” feneketlen
fekete tavában.
„Foglalkozása: férj"

A legnagyobb változás azonban, melyről külsejében csupán szeme

árulkodott, a lelkében zajlott le, szemlélet- és gondolkozásmódjában
következett be. Ez a John Lennon már nem az a John Lennon volt. Ez a
John már nem szerzett dallamokat, nem írt szövegeket, nem állt ki a
közönség elé, hogy percek alatt magához bilincselje, ez a férfi már csak
emlékeiben foglalkozott ilyesmivel, de igazából nem is hitte, hogy
valamikor egy-egy daláért milliók lelkesedtek, hogy ő volt a Vezér, a
legnagyobb.

Sok-sok viaskodása eredményeként végre megkapott „zöld-kártyájára”

nyugodtan felírhatta volna: Foglalkozása: férj, főfoglalkozásban. Már nem
Yoko hírneve táplálkozott abból, hogy John felesége, hovatovább az lett a
nevezetessége, hogy ő „a dúsgazdag Yoko férje”.

A legeslegnagyobb változás mindezek között mégis az volt, hogy eszébe

sem jutott fellázadni a szürkeség, a jellegtelenség és jelentéktelenség ellen.
Elfogadta ezt az „életet”, amelyről tudton-tudta, hogy semmi köze a
valóságos élethez, amelyre már csak mind távolabbról emlékezett.

Mióta Yoko kegyesen és megbocsájtólag „visszafogadta” a kaliforniai

kicsapongás után, amely pontosan addig tartott, amíg Yokónak
szüksége volt rá, John megtanulta, hogy hálásnak kell lennie, hogy el kell
fogadnia Yoko döntéseit, hogy alá kell vetnie magát különféle gyanús
pszichiáterek és hipnotizőrök, csillagjósok és mágusok kezelésének,
kihallgatásainak és elképesztően ostoba ötleteinek. John, elveszítve a
számára kirendelt szerető túlságosan is valósra fordult szerelmét, teljesen
kiszolgáltatottá vált.

Yoko kristályos tisztasággal ítélte meg a helyzetet, John állapotát és a maga

jól felfogott érdekeit. Ha Yoko olyan jó ember lett volna, mint amilyen
okos, John a mennyországban érezhette volna magát. Ha olyan tehetséges
lett volna, mint amilyen erőszakos, korának legnagyobbjai
közé emelkedhetett volna.

Yoko pontosan tudta, mikor kell teherbe esnie, és tervét szigorúan végre is
hajtotta, Kisfiúk, Sean, pontosan John születésnapján jött a világra s ez
a nagy esemény teljesen megváltoztatta John életét. És ez a változás
pontosan beleillett Yoko terveibe.

Még terhességének vége felé, egyik szokásos gyengélkedését felhasználva,

szenvedő arccal fordult John felé:

- Látod, mekkora kínszenvedést vállaltam magamra - érted? Hogy igazi

utódod lehessen? Aki majd mindennek jogos örököse lehet?

- Persze, persze, Yoko, hogy az ördögbe ne látnám. De rövidesen leteszed

ezt a terhet, s akkor mindketten megtudjuk, mekkora gyönyörűség lakik
benne.

- Őszintén remélem, ebben az örömben elsősorban neked lesz részed.

- Hogyhogy? - John bambán nézett koldusszemüvegén át.

- Már jó előre megmondom, hogy nem azért szenvedtem végig ezt a

kilenc hónapnyi poklot, hogy te csak a kezedet dörgöld. Én kihordom
és megszülöm - de te neveled fel! - Yoko mindjárt lágyított is a hangján,
nehogy túllőjön a célon. -Legyen ennek a porontynak végre igazi apja,
ne úgy, mint annak a szerencsétlen Juliannek.

- Te vagy az oka, hogy nem lehettem igazi apja. Te vettél el tőle, te

akadályoztad, hogy találkozhassunk. Féltékeny voltál Cynthiára. Talán
még ma is az vagy...

Yoko úgy tett, mintha semmit sem hallott volna, saját gondolatmenetét
folytatta rendületlenül. - És aztán, nos, én nem is fogok ráérni annyira, mint
te. Te amúgy sem csinálsz semmi fontosat - hát majd fölneveled a fiad! Az
is munka, az is alkotás. Nem igaz, John?

John lelkét köszörült borotvával hasogatta össze ez a szívtelen, de nem

teljesen igaztalan érvelés. Meg aztán - miért is ne?! Érzett a szívében még
annyi gyöngédséget, amennyi egy emberpalánta ápolgatásához,
pallérozgatásához szükséges. Bizonyos volt benne, hogy képes lesz a
szükséges gondosságra, szabályosságra, egyenletességre.
- Oké, Anya, fölnevelem. Fel én. Úgysem művelek már semmi hasznosat
ebben a rohadék életben. Oké, Anya. - Mióta Kaliforniából
„megtért”, Yokót egyre gyakrabban nevezte „Madám”-nak vagy „Anyá”-
nak. Ezekben a megszólításokban benne volt házasságuk egész helyzete,
John egész tragédiája...

- Nos, megvan-e minden, nehogy vissza kelljen jönni. John aggályosan

vizsgálgatta, olvasgatta meg fémhálós kiskocsijában összegyűjtött kincseit.
- Igen, igen, igen. Hoppá: gyertya! - Visszakanyarodott az egyik fordulónál
és magabiztosan lépett a megfelelő rakaszhoz. Az utóbbi időben nagyon
megszerette a gyertyafényt. Egyszerűen rákapott a gyertyaláng rezgő,
sejtelmes fénykörének gondolattalan, néma bámulására. Megnyugtatta,
elvonta minden gondtól, gondolkozni valótól. És a gyertya lángjának
imbolygása, a láng sokszínűsége, az olvadt stearin lassú mozgása,
lecsordulásának csöndes, ám kérlelhetetlen dinamikája mégis a
változatosságra, az életre emlékeztette. Órákon át ült a fotelban,
kényelmesen hátradőlve és bámulta a gyertya - szeme előtt zajló -
lassú haldoklását, fogyását, igazi megrendüléssel meredt a sötétbe, amikor a
láng utolsó lobbanása bekövetkezett. - Mint az élet, mint az én
nyomorúságos életem...

Anya nem szerette a gyertyát, üres ostobaságnak, különös rigolyának

bélyegezte a tétlen bámészkodást.

Ez érthető is volt, hiszen Scan - erre a névre keresztelték végül is az ifjú

trónörököst - éppen elég gondot, tennivalót adott neki, hogysem órákon át
heverészhetett volna foteljában. Pedig John igenis gondos, mindenre
kiterjedő figyelmű, szerető szívű apának bizonyult. És ha órákon át meredt
a gyertya haláltusájának látványára, amikor a kicsi aludt már, órákon át
szemlélte kisfiát is, ha kellett, éjszakai nyugalmát is feláldozta érte,
csakhogy mindene meglegyen, hogy ne sírjon.

John hamar mestere lett a kicsi gondozásának. Különösen a csecsemő

fürdetése töltötte be lelkét örömmel. Amikor kisfiát a karjára vette s
a gondosan ellenőrzött hőmérsékletű vízbe merítette, mindig valami
csöndes diadalérzés járta át. De a gyermek tisztába tevése is csakhamar
örömre változott a kezdeti kapkodásból, ügyetlenkedésből.
- Letettél a becsületről, kis gazember? - kezdte rendszerint a tisztába rakást.
Aztán végig „beszélgették” az egészet, s a nem éppen kellemes illatot
árasztó művelet John egyik legkedvesebb napi élményévé nemesedett.
Érezte, hogy a csecsemő hálás neki, minden apró érzelmi rezdülését
felfogta lassan.

Ahogyan nőtt a kicsi Sean, egyre több örömét lelte John a gyermek
értelmének bimbózásában, az első fogak és az első szavak
megszületésének csodájában, a mászás, botladozás majd a járás
folyamatának fokozatos kialakulásában. Szeme előtt játszódott le lassan az
emberré válás titokzatos folyamata, s Johnt mindig újra elfogta a
szinte rémült öröm, amikor fölfedezte: a kicsi reá hasonlít. Képes volt
órákon át szemlélni az egyenletesen szuszogó emberpalánta aprócska
csirkelábkezét, döbbenten fedezve fel, hogy ujjainak vonala kísértetiesen
követi az övéit. A piciny ajak ívében, a szemek állásában csakúgy fölfedezte
önmagát, mint később a szőnyegen mászó, majd a lakásban mindent dűtő-
borító kisgyerek egész mozgásában is.

Már nagyon hamar felismerte, hogy a csecsemőre rendkívüli hatással van a

zene. A síró csecsemő a rock and roll első hangjaira elcsitult, később
lehetetlen volt nem látni, hogy a ritmus önkéntelen áradása mintegy
magával ragadja: kis keze, szeme hamar követni kezdte a zene lüktetését.

- Az én fiam. Az én fiam. - Johnt ilyenkor szinte szétvetette a felbuggyanó

öröm.

Az ő neve volt az első szó, amit Sean kimondott. Ezt az apa sokkal nagyobb
diadalként élte át, mint korábban bármelyik lemezének kitüntetését, a
közönség bármilyen ovációját. És ahogyan a fiúcska cseperedett, világossá
vált, hogy kapcsolatuk szoros, barátságuk elválhatatlan lesz. A gyerek
kibontakozó feltétlen ragaszkodása a teljes elmagányosodás rémével küzdő
apa életének megtartó eleme lett.

Két különösen érdekes, csavaros gyertyát választott ki a rakaszból, egy

halványzöldet és egy rózsaszínt. Csöndes megelégedéssel tolta kocsiját a
pénztárhoz.

- Csak legyen nálam elég pénz, hogy kifizethessem.

„Az én fiam. Az én fiam.”

John, dollár-százmilliók ura, rendszerint filléres gondokkal küzdött.

Készpénzt nemigen tartottak otthon, a számlákat pedig kivétel nélkül Yoko
kezelte már évek óta. „Hogy John egészen a művészetnek szentelhesse
életét” - mondta akkoriban, aztán - megszokássá vált. Naponta hagyta
otthon a bevásárláshoz szükséges készpénzt a Madám, s Johnnak nem kevés
gondot okozott, hogy kijöjjön a napi keretből. De ehhez is
hozzászokott, mint ahogyan azt is megszokta, hogy hónapokon át
ugyanabban a cowboycsizmában, farmernadrágban járjon.

Yoko alig tartózkodott otthon. A roppant vagyon igazgatása, saját

karrierjének menedzselése, John lemez-jogdíjainak, kottá-jogdíjainak, sajtó-
és egyéb járandóságainak szigorú ellenőrzése és behajtása sok idejét vette el
a Madámnak. Gyakran volt úton Amerikában, de sűrűn kellett átrándulnia
Angliába is, hogy a birodalom európai részét is rendben tartsa.
Yoko személyiségének átható voltát semmi sem érzékelteti jobban, mint az,
hogy huzamos távollétei alatt sem bomlott fel az az otthoni
rendszer, amelyet ő alakított ki, s amelyet John valósított meg, gépiesen,
fontolgatás nélkül.

Szerencsére elég volt a pénze. Az apró egyik pénzdarabját ügyetlenül

foghatta meg, az egyetlen csendüléssel nekiütődött a kiskocsi egyik
fémszálának - s nyoma veszett.

A mögötte álló őszes úr előzékenyen segített a rakoncátlan érme

keresésében s egyszerre nyúlt ki kezük az egyik polctartó mögé bújt
tízcentesért.

- Megvagy, te huncut, nem menekülhetsz! - az őszes, megtermett férfi

máris emelte föl a pénzdarabot. Meglepetten felkiáltott. - John
Lennon? Csak nem?

John furcsa érzéssel nyugtázta, hogy fölfedezték kilétét, de valahogyan a

pasas is ismerősnek tűnt neki.

- Lennon vagyok.

- Itt laksz a házban? Csak nem?

- Itt lakom már évek óta.

- Én is. Nahát! Hogy az ember elmegy a saját közvetlen lakótársai

mellett! Jaj, be sem mutatkoztam: Leonard Bernstein vagyok.

- Óh! - John igen meglepődött. - A West Side Story szerzője? A nagy

karmester? Fogadja őszinte elismerésemet.

- John, csak nem teketóriázunk itt? Végtére is kollégák vagyunk. Vagy

nem vállalsz?

- Megtisztelsz. Örülök, hogy megismerhettelek.

- Hát ha tényleg örülsz, akkor ugorj át hozzám , mondjuk... mondjuk...

- Ma este szabad vagyok... Ugyanis... nos, nagyon szoros a napi
programom. Én ugyanis félig-meddig anya vagyok... - Egyszerre
nevettek fel.

- Oké. Mondjuk tízkor?

John megütődve nézte, amint Bernstein fiatalos, ruganyos léptekkel,

dúdolva, szatyrát lóbálva kifordul az üzletből. - Pedig az apám lehetne...

Valahogy maga is megvidámodott, nem tudta, mitől. Talán Bernstein

levegője. Igen, olyan mozgalmas, örökkön cselekvő fickó benyomását
kelti az emberben. De pompás muzsikus... Mi lehet a véleménye arról, amit
mi nevezünk jó zenének? Mint vélekedhet rólam? Majd meglátjuk.
Kár, hogy Yoko odaát van Kaliforniában. Gutaütést kap, ha megtudja, hogy
vendégségbe mentem - nélküle!

Napközben többször is visszatért gondolatban a váratlan reggeli

találkozásra. Mintha az élet lehelete csapott volna meg. Éreznem kellett azt
az elektromosságot, amely a céltudatos, akaratát átvinni képes
személyiségből árad. Ilyen voltam valaha én is. Mindenkivel elbántam, aki
belém akaszkodott, mindent elintéztem, amit akartam. Lehet, hogy nem
tudja, hogy én már évek óta nem dolgozom... zenével? Mindegy, annyi
biztos, hogy sajnáltatni nem hagyom magam. Legfeljebb majd azt
hazudom... És John gondosan kiszínezte magában, hogyan kelti majd az
elfoglalt üzletember, a százkezű menedzser és a világot éppen megváltani
szándékozó zenész látszatát... Aztán elszégyellte magát.

- Vagyok, aki vagyok, a rohadt szentségit! Akinek nem kellek így - az

kinyalhatja a seggemet!

Némi meglepődéssel tapasztalta, hogy régen nem jött annyira indulatba,

mint ettől a gondolattól.

A nap egyébként ugyanúgy zajlott le, mint bármelyik nap. Sean aranyos
volt, mint mindig, édesen butákat kérdezett, mint mostanában egyre
gyakrabban. Együtt ettek, meghallgatták a Hey Jude régi felvételét, Sean
egyik kedvencét. És persze, délután hatalmasat játszottak a fiúcska pompás
terepasztalán. A hároméves legényke remek ritmusérzékével ismételten
kitűnt a játékban. Ő volt a vörös vonat, apja pedig a fekete vonat. John
számolt és háromra indítottak. Sean rendszerint jobban „kapta el” a
vezényszót s rendszerint ő nyerte a karambolfutamot.

Estefelé befutott Yoko mindennapos telefonja. Sean ragadta fel a kagylót,

mint rendesen.

- Hello, mami. Már úgy vártam a hívásodat. Legyőztem Apát, többször is.
Megkérdezheted. Ettem, igen. Semmi vész. Jó. Jó. Miért mondod olyan
sokat, tudod, hogy mindig megfürdöm. Pedig utálom. Ne dolgozd agyon
magad. Puszi. Átadom.

John már a beszélgetés megkezdésének pillanatában halálosan unta Anyát.

Tudta előre, mit kérdez, mire mit válaszol az asszony.

- Ma este vendégségbe megyek - mondta váratlanul John, pedig ezerszer

is föltette magában, hogy titokban tartja a dolgot Yoko előtt. Tudta előre,
hogy nem lesz boldog, ha meghallja.

- Hogyhogy? Hova? Jól vagy, Johnny?

- Jól, jól, hogy lennék?! A szupermarketben

összeakadtam Bernsteinnel, nem Syd, hanem Leonard. Az, az. Meghívott.

Nagyon barátságos volt, gondoltam...

- Mit akar az tőled?! Nem kellett volna elígérkezned. És ha közben

történik valami Seannal?! Felelőtlen vagy, John.

- Tévedsz, Yoko. Nyilván semmit sem akar. Tőlem...? Mit is akarhatna?

Seannal pedig mindent megbeszéltünk már. Végtére is már kész
fiatalember, nem igaz? - Szemével huncutul a gyerek felé vágott. -
Beszélgetünk egy negyedórát, aztán jövök haza. Meg akarom nézni azt a
vámpíros krimit, tudod...

- Hát... Jó. Reggel majd felhívlak. Nyugtalanná tettél, Johnny. Nem

szeretem, ha elmászkálsz, tudhatnád. De most leteszem, mert indulnom
kell. Sokszor csókolom Seant. Azt a Bernsteint pedig üdvözlöm. De átadd!
- Na, ez is megvolt. - John úgy tette le a kagylót, mint felelés után a
tanuló, aki alapjában készült...

Szokatlan izgalomba jött, ahogyan telt az este. Emlékeztette ez a feszültség

hajdani fellépéseinek légkörére. Gondolatban mindenféle
elegáns öltözékeket választott ki, hogy méltóképpen jelenhessen meg a
„nagy” muzsikusnál, ahogyan magában önkéntelen tisztelettel emlegette.
Aztán mégis a rajta lévő farmernél maradt.

Egy üveg pezsgőt vett magához, amikor útnak indult a szomszédolásba,

pedig már jóideje nem ivott egy kortyot sem. Valami különös,
villamos remegés bújkált a tagjaiban, amikor megnyomta Bernstein ajtaján
a bimbamot.

Bernstein nyomban nyitotta az ajtót.

- Gyere, csak gyere, már vártalak. Szerencsés nap ez a mai. Sikerült

végre; hónapok óta először teljesen szabad estéhez juttatott a véletlen...

John esetlenül nyújtotta át a palackot, amelyet saját kezűleg csomagolt be.

- Hülyeség, John, még cipelni is. Vizet hozni a tengerbe? - A házigazda

jóízűen nevetett, átkarolta Johnt úgy vezette beljebb a
„lakásba”. Ugyanolyan óriási lakrészt bérelt Bernstein is, mint ők. De -
micsoda különbség! Hirtelen nem tudta megmondani, mi az, amit olyan
másnak, annyira különbnek érez ebben az otthonban. Aztán megnyugodott:
rájött. Persze. Az ízlés! Ez a lakás minden ízében, szögletében választékos
ízlést sugárzott. Látszott, hogy darabonként válogatták össze a berendezést,
a modern és az antik bútorok szerencsés ötvözésével. Remek képek
és pompás szobrok, vázák, feltűnően szép szőnyegek. Kevés bútor, de
remekek. És minden fal, ahol csak hely nyílt rá, könyvekkel borítva.
Az óriási koncertzongora itt nem csak odavetett zeneszerszám benyomását
keltette: szerves és elválaszthatatlan tartozéka volt a hatalmas teremnek,
amely nyilván Bernstein kedvenc tartózkodási helye lehetett a hatalmas
lakrészben.

- Konyak, gin, vodka? Jég, tonik, paradicsom?

- Bernstein bársarka maga volt a tökéletesen berendezett, célszerű
drinkbár.

- Én nem iszom már mostanában... de azért kérek egy Bloody Maryt! -

Csúfondáros daccal gondolt Yokóra. Ha ezt látná...

Én nyilván sokkal gazdagabb vagyok, mint ez az ürge. Ez azonban tudja

használni a vagyonát! Ez életmódot teremtett abból, ami nálunk
csak szedett-vedett esetlegesség.

- A beat első számú csillagára, John Lennonra!

- emelte fel poharát Bernstein s maga is felállt. Légy üdvöz házamban!

- A nagy zeneszerzőre, a kiváló karmesterre!

- John sem akart alulmaradni az udvariasságban. Koccintottak, ittak. John

egészen különleges élvezettel eresztette le torkán az oly idegenné vált, de
annyira kedvelt italt.

Letelepedtek és hallgattak egy darabig. Johnnak nyomban feltűnt, hogy ez a

hallgatás sokféle jelentéssel van tele, nem üres, nem feszélyező. Látszott,
hogy mindketten méricskélik a másikat, mérlegelik a helyzetet. Aztán
Bernstein behízelgő hangja szólalt meg először. - Még egyet, John?

- Oké, Leonard, kérek. Remek a vodkád.

- Ne csodáld, eredeti orosz, a legfinomabb. Tudod, az összeköttetés -

minden!

- Örömmel tölt el, hogy tudomásodra hozhatom végre: a hódolóid közé

sorolhatsz. Legelső nagylemezetek óta a Beatles rajongója vagyok. Valami
egészen új, üde és tiszta hangvételt hoztatok, ami képes szíven ütni a
magamfajta vénülő, kérgesedő muzsikust is.

- Óh, nem is tudom, mit mondjak. - És valóban nem tudta. Ekkora

elismerésben és ekkora zenésztől - még soha nem volt része. - De hát
a Beatles már elmúlt... Újabb együttesek jöttek...
- Persze. Schubert is elmúlt. Újabb dalszerzők jöttek. De azért - Schubert
az mindörökre Schubert marad. És a Beatles - Beatles.

John szinte riadtan hallgatott. Olyan melegség áradt szét lelkében, amit nem
tulajdoníthatott a vodkának - ez boldog öröm volt.
Legszívesebben megölelte volna ezt a meleg- és okostekintetű zsidót,
akiből annyi megértés, annyi muzikalitás és szeretet sugárzott.

- Khm. Ha én is szóhoz juthatok végre... Nos, nekem óriási élményem a

West Side Story. Alighanem átkozottul jó és korszerű a zenéje. Nemigen
tévedhetek, ha úgy vélem: minden további musical, tehát maga a műfaj is
ennek a hatása alá került. Lehet, hogy nem jól látom, de szent
meggyőződésem ...

- Oké, John, oké. Köszönöm. Nagyon jólesik elismerésed, te aztán tudod,

mit kíván a nagyérdemű... - Elhallgattak, aztán Bernstein a zongorához
sétált. - Pihenésként mindenfélét összevissza szoktam játszani magamnak.
Azt szoktam mondani: hagyom, hogy a kezem gondolkozzék a
billentyűkön. Ilyenkor gyakran szalad ki ujjaim alól egy-egy Beatles-dal.
Hallgasd csak!

„Mostanában alig dolgozom.”

És halkan, szinte a semmiből indítva felcsendült a leghíresebb Beatles-

szerzemények csillogó, szinte illatot árasztó csokra. Parádés megoldások
egész sora, leleményes lekerekítések, tirádák beletoldva, de minden a
Beatles stílusában tartva. Pompás volt. John meggyőződhetett, hogy
Bernstein nem a levegőbe beszélt, amikor elismerését fejezte ki. Ha ezt
Yoko, ha ezt a Fiúk hallanák...

- Zseniális, zseniális... Egyszerűen megfoghatatlan... - hüledezett John,

szinte fuldokolva a reázúduló boldogságtól.
- Az, fiú, zseniális. Ez a zene... - Bernstein felállt a zongorától és visszaült
vendége mellé.

- Én rád értettem - mondta zavartan John. - Megint csend lett, eszmékkel,

emlékekkel, barátsággal teli csönd.

Okos bagolyszemét Johnra emelte Bernstein és halkan megszólalt. - Tudom,

hogy a Beatles feloszlott. Követtem pályafutásotokat. De ez a múlt kötelez.
Elsősorban téged. És Pault. Ti zseniálisak vagytok. Min dolgozol most?

John hallgatott. Olyan szélvész borította el a lelkét, hogy egyszerűen

képtelen volt megmoccanni, megszólalni. Min dolgozom?! Semmin!
Semmin! A semmin dolgozom! Nulla vagyok, nem zseni. Főfoglalkozású
pesztra. Alkalmazott vagyok, háztartási alkalmazott. Saját millióim
cselédje. Egy szuka lába-kapcája! Aztán valahogyan összeszedte magát.

- Mostanában... alig dolgozom. - Bernstein okos szeme megállapodott

rajta.

- Nagyon nehéz?

John nem tudott kinyögni egyetlen szót sem. Csak némán bólintott. Fejét
lecsüggesztve hagyta, attól félt, hogy tekintete mindent elárul.

- Csinálok még egy italt, Johnny. - Rágyújtasz?

Gépiesen nemet akart mondani, de aztán tagoltan megszólalt. - Igen. Kérek.

Ittak, rágyújtottak mindketten, maguk elé néztek.

- Értelek, John. Voltam így én is. Évekig nem dolgoztam. De rá kellett

jönnöm: szerszám vagyok isten kezében. Tennem kell, aminek megtételére
faragott. Minden mellékes, egyedül egy fontos: a szolgálat. A mi fajtánk
nem menekülhet a tehetség roppant felelőssége alól. Ismered
Rilkét? „Változtasd meg élted” - mondja. Ez pedig parancs, olyan parancs,
amelyet isten égetett bele a lelkünkbe. És ez a parancs ott tüzel a te
lelkedben is. Azt hiszed, nem látom? Azt hiszed, nem ezt üvölti
hallgatásod?!
Nincs jogom beleszólni az életedbe, nem is akarok. De annyit tanácsolhatok
az idősebb, a tapasztaltabb pályatárs jogán: vedd fel a gitárt, folytasd a
szolgálatot. Gyönyörű dologra faragott szerszámnak az isten: boldogságot,
örömet kell okoznod embertársaidnak. Te kiválasztott eszköz vagy, töltsd be
küldetésedet. Ne hallgass tovább, John Lennon.

John kis híján elzokogta magát. Bernstein emberi nagysága, tapintatos

megértése, bátorító melegsége mélyen megrendítette. Valahogy erőt vett
érzelmein és köszönetet mormogott szakállában a biztatásért. De érezte,
esztendők sora által rakott gátak roppannak át benne, a megrekedt folyó
áttöri a közöny, a szürkeség sziklaköveit és lágyan áradni, hömpölyögni
kezd benne az élet, a zene, az oldódás boldogító folyama.

Új, meleg élettel járta át Bernstein búcsúölelése. Mintha a levegő is

muzsikálni kezdene körülötte, úgy érezte, amint holdkóros imbolygással
elindult hazafelé...

Sean már aludt. Ajka szélén a parányi nedvességet John gyönyörködve

nézte, aztán lábujjhegyen a saját szobájába indult. Képtelen volt arra
gondolni, hogy lefeküdjék. Most! Hallgatta magában, ereiben az új
pezsgést, az új életre ébredés indulóját. Észre sem vette, már a kezében
simogatta kedves gitárját, hangolgatta, próbálgatta a megszokott fogásokat,
boldog örömmel fogta le az úgy imádott Julia-szeptimet.

- Segíts rajtam, Juli-anyám. Nem hallgatok tovább.

Játszani kezdett, ujjait „gondolkozni engedte”, amint Bernsteintől hallotta.

És az ujjak lassan elindultak titokzatos, elrendelt útjukra. És az
ujjak emlékeztek. Észrevétlenül új tájakra kanyarodott az ujjak
gondolkozása, új eszmék, új akkordok, új dallamok indultak el soha nem
látott, nem is sejtett zenei tájak felé... Annyira elmerült az öntudatlan
élvezetben, hogy fel sem tűnt neki: megvirradt. Csak játszott és dúdolt,
aztán sebtiben született szöveget énekelt a megtalált dallamra, végül már
teljes hangon, teljes átéléssel énekelt. Kezében letisztult, újszerű akkordokat
virágzott az immár tudatosan irányított ujjak művészete.

- Apu, ez óriási! - Sean állt az ajtóban álmélkodva.

- Hát te?! - John csak ekkor vette észre, hogy már reggel van.

- Nem is tudtam, hogy te ennyire óriási vagy. Azt hittem, hogy a

valóságban nem is lehet ilyen pompásan zenélni. Azt hittem, te csak a
lemezeken vagy nagyszerű! Játszanál még, főnök?

Ez a „főnök” megszólítás önkéntelenül jött Sean ajkára. Nem is tudta,

mekkora örömöt okoz vele, azt sem sejtette, mennyire telibe találta vele
apjának szándékait. Honnan is tudhatta volna a kedves kicsi fiú, hogy mi
történt John Lennonnal ezen az éjszakán?

- Most indulás mosakodni, aztán reggelizünk. Figyelj rám, öregem.

Apádnak ma nagyon sok dolga lesz, te pedig majd elfoglalod magad.
Ha minden oké lesz, délután majd játszom neked megint. Oké, indián?

- Hurrá! Oké! - már vágtatott is az apró ember a fürdőszoba felé.

Megérezte, hogy kivételes nap kezdődött el.

John elméje megelevenedett. Dallamok, ritmusok, gondolatok, albumtervek

éledtek és enyésztek el agyában. Egész lénye, minden porcikája megtelt
zenével. Vadul esett neki évek óta nem bolygatott iratainak, félig kész
szövegeket, kész verseket talált, rendezetlen följegyzéseket, amelyek most
mind megteltek értelemmel, további gondolatok gyökereivé váltak.

- Úristen, hát mi volt velem éveken át?! Hogyan hihettem, hogy a zene
véget ért bennem?! Hát vak voltam, hülye, süket és ostoba?! Vagy csak
rossz álom volt az egész? Vajon mit szól majd hozzá Yoko? - Ez a gondolat
most olyan mellékesnek tűnt, olyan értelmetlenül hangzott lelkében, mint
amilyen keményen tudta: vége a tespedésnek. John Lennon megszólal újra.
És most már sohasem hallgat el többé!

Kemény elszánással vette kezébe a telefonkagylót.

- Yoko? Ülj fel az első gépre és indulj haza. Azonnal.

- Johnny, mi baj van? Hogy beszélsz velem?

- Az első gépre. Yoko. Beszélnem kell veled. Várlak.

- Mi a csoda történt veled? Hogy mehetnék haza?! Ezer dolgom van itt...

- Ne vitatkozzál. Ha nem jössz, te bánod.

Yoko csak kapkodta a levegőt. Ez a John megőrült. Mit képzel?! A farok

akarja csóválni a kutyát?! Hát ezt nem.

- Johnny...

- Kár minden szóért, Yoko. Itt a helyed a fiad mellett. Mostantól fogva itt
a helyed. Érthető? Ha nem jössz nyomban, nélküled is dönthetek. Ennyi.

- Várj, le ne tedd!

- Várlak! - John letette. És mosolygott.

Milyen csodálatos ez az ősz... Hogy muzsikál a napfény az ablakpárkányon.

A felhők énekelve vonulnak, a szél gitárja peng, a fák ágai közt különös
futamok gyöngyöznek. A Central Park sétányai is milyen dallamosan
kanyarognak. Úristen, csupa zene a világ. S mindez csak arra való, hogy én,
a zenész, befogadjam, megnemesítsem, kifejezzem... Hogy elénekeljem a
világot. Mert erre születtem.

Amikor késő este a lakásba lépett, Yoko lába a földbe gyökeredzett.

Hirtelen nem tudta, mi történik. Ismerős, mégis soha nem hallott
gitárzenét hallott, aztán fölzendült egy hang, amely akár Johné is lehetett
volna... De ez a hang fényesebb, arrogánsabb és szárnyalóbb volt...

És senki sem szaladt elébe.

A nappaliban ott ült John egy alacsony zsámolyon, a kezében gitár, előtte a
vastag medvebőrön, könyökére támaszkodva a kicsi Sean. Az ajtónyitásra
eszméltek csupán, John elhallgatott.

- Hello, Yoko. Hát megjöttél? Sean, csókold meg anyádat.

- Te énekeltél, Johnny? Te?

- Szia, anyu. Te, apa óriási. Jobb, mint a lemezeken! Játsszál neki is! - Ott
csüngött máris Yoko nyakában, de a csók hőfoka, melyet anyja
arcára nyomott, még apja énekének hatását tükrözte.

- Öltözz át hamar, Yoko, asztalt rendeltem az Ashley’s-nél.

- Mit? Asztalt? Te? - Yoko kapkodta fejét ide-oda, Johnról a gyerekre meg
vissza. Itt valami nagy disznóság történt...

- Miért, nem akarsz vacsorázni? - John olyan magától értetődő

természetességgel beszélt, mintha mindennapos programot ajánlana, pedig
évek óta nem járt az előkelő étteremben.

Yoko döbbenten töprengett. Mintha három nap alatt éveket futott volna
vissza az idő... Vagy talán - előre...? Nem ismert rá Johnra, sehogyan sem
ismerte fel benne a szelíd, szolgálatkész, de enervált mozgású, megtört
férjet, akit olyan sok fáradsággal, annyi pszichológus és hipnotizőr
segítségével faragott belőle magának. A maga szolgálatára.

- John, mi történt itt?

- Később, Yoko. Most még én adok vacsorát Sean-nak, de holnaptól...

nos, majd mindent megbeszélünk. Öltözz át, addig előhozatom a kocsit.

- Hagyd abba ezt, John. Nincs kedvem menni sehova. Fáradt vagyok és
itthon akarok vacsorázni.

- Oké, Yoko, szabad ember vagy. Találsz mindenfélét a hűtőben. De én

megyek. Jó étvágyat, szívem. Viszlát.

- Hé! Mi az, hogy viszlát?! Nélkülem akarsz elmenni? Hát ez miféle

újdonság?! Megmondanád végre?

- Ha akarsz jönni, gyere. Majd mindent megbeszélünk. Indulj hát

átöltözni, addig én elkészítem Sean vacsoráját. Utána még egy kicsit
tévézel az ágyban, aztán alvás! Holnap nagy sétára megyünk, indián! - Sean
csillogó, büszke tekintettel bólogatott a „főnök” szavaira.

- Oké, főnök! Egyetértek. Te vagy a legnagyobb!

Az étterem vezetője szinte ájult volt a megtiszteltetéstől. Évek óta nem látta
már John Lennont.

- Ez aztán a meglepetés, John. Nem tudok hova lenni az örömtől. Ez azt

jelenti talán...

- Csak kivételesen... - kezdte rá Yoko a maga megszokott „császárnői”

modorában, de nem folytathatta.

- Ezentúl rendszeresen találkozunk, öregem.

Elmondhatod a haveroknak, az újságoknak, a jóistennek is. Erre, Yoko,

kedvesem.

Yoko megdermedt, szinte szemlátomást összezsugorodott. John pedig széles

mozdulatokkal cigarettázott, kedélyesen koccintott, nagyokat és
felszabadultan nevetett.

- Egészségedre, Yoko. Akarsz megint a feleségem lenni? A társam? Ha te

is úgy akarod, mától fogva egyenrangú társammá fogadlak. Tudom, sok
gonddal küzdöttél az utóbbi években. De mostantól fogva ismét az lehetsz,
amire isten teremtett: anya és feleség. Ha még többre törsz: küzdőtársam is
lehetsz. Légy boldog, Yoko, nem minden asszonynak kínál az élet ekkora
lehetőséget.

Yoko megnémult. Ez nem az a férfi, ez nem John. Azaz, nagyon is az a

fajta, aki volt, de természetesebb és keményebb. Ez a férfi sziklakemény.
Finom érzékkel megérezte az asszony, hogy minden frontális ütközés őt
magát pusztítaná el. Agya mint a motolla, úgy dolgozott, de nem
szólt. Halotti csöndben ettek. John hatalmas étvágya is ijesztőnek tűnt a
makrobiotikus konyha kendermagjai után. Óvatosan próbálkozott
társalgásukat a megszokott keretek közé terelni.

- Állj le, Yoko. Azt hiszem, nem értettél meg. Várj még egy kicsit, amíg
ezt a pudingot befejezem. - Kényelmesen lenyelte az utolsó falatot,
rágyújtott, udvarias gúnnyal kínálva Yokót is, aki sértődötten hárította el,
aztán lábát keresztbe vetve megszólalt.
- Feltámadtam, Yoko.

- Bernstein?

- Letárgyaltam az albumomat. Azt mondják a fiúk, hatalmas lesz, érdemes

lenne talán dupla albumként közreadni. Találtam egy kedves és tehetséges
grafikust...

„Fel kellett támadnom”

- Ő is segített. De fel kellett támadnom. Átveszem az irányítást. Egész

életünket át kell szerveznünk. Központja: a művészet szolgálata. Mától
fogva John Lennon vagyok, zeneszerző és előadóművész. És te a feleségem
vagy, ha te is akarod. Ha nem - elválnak útjaink. Vége az avantgárd
hókuszpókusznak, vége a te állítólagos zenei pályafutásodnak. Új korszak
következik és új zene. Nagy zene. Albumot készítek. Harminckilenc éves
vagyok. Igaza lesz Sean-nak: Én leszek a legnagyobb.

Sokáig egy szót sem váltottak, a kocsit hazaküldték, gyalog sétáltak hazáig.

- Johnny, adj egy cigarettát. - Hatalmasat nevettek együtt és egy lángnál

gyújtottak rá mind a ketten.

Yoko okos asszony volt, mi több: bölcs. Megértette, mi történt.

PISZTOLYLÖVÉSEK AZ
ÉJSZAKÁBAN
A Record Plant stúdió süket csöndjében, a rejtett reflektorok fényében egy
karcsú, talpig feketébe öltözött alak állt. Távolról, a rögzítőfülke üvegfalán
át is jól látható fekete dudorok dagadtak a fülén: fejhallgatón át hallgatta a
zenei playback zengését. Aztán énekelni kezdett. Halkan, mélyen, kissé
reszelősen, de erős érzelemmel teli hangon, szinte magában dünnyögve
kezdte a dalt - a szerelemről. Lassan a hangzás emelkedni kezdett, a tónus
erőre kapott és kifényesedett, aztán váratlanul éteri magasságba szárnyalt az
érzelem elemi kitörése, hogy ott egészen elhalkulva, boldog ernyedéssel
hulljon alá, vissza a kezdetekhez. Ihletett, mélységesen átélt vallomás
töltötte be a hatalmas stúdió tágas légterét. Szakértő fül számára egyetlen
szempillantás alatt világossá válhatott: érett, letisztult művészet bontakozik
ki a mikrofon előtt, de bárki a világon boldogan sóhajtott volna, hallván a
dalt: de szép ez a dallam, de szépen éneklik...

John dala éppolyan halkan, szinte észrevétlenül úszott el a semmibe, mint

ahogyan kezdődött.

- Ennyi! - kiáltotta be Jack Douglas, a producer. - Oké, Johnny, ma óriási

vagy. - Mára talán elég is lesz.

Yoko mint apró fekete madár röppent be a mikrofon mellé és John nyakába
ugrott. - Isteni volt, fiú, isteni. Maga a szerelem szólalt meg ebben a dalban.
Vehetem netán vallomásnak?

John érezte: ez most sikerült. Elkaptam az isten lábát! Meleg elégedettség

áradt szét a testében. Magához szorította Yokót és hosszan megcsókolta. -
Veheted.

Yoko ugyancsak talpig feketében volt. Olyanok voltak ketten, mint a

divatos űrhajós filmek extravagáns öltözetű szerelmespárja. Fekete bőröv
feszült mindkettőjük derekán, egyforma fényvédő szemüveg takarta
tekintetüket.

- Bravo, gyerekek, ezzel az albummal a feje tetejére állítjuk a szakmát is,

a piacot is. - David Geffen, a stúdió tulajdonosa, John kebelbarátja egy
hasas palackot lobogtatott markában fenyegetőleg. - Innen pedig addig
nincs kilépés, amíg ez az üveg nem kong üresen!

- Mit gondolsz, Yoko, engedjünk az erőszaknak? - nevetett boldogan

John. Látva Yoko mosolygó igenlését, hivatalos hangra váltott: Csak
az erőszaknak engedek! De annak azonnal és lelkesen. Ide azt a rohadt piát!

- Johnny, egy csomó dolgot kell megbeszélnem veled. Úgy látszik, az

üzlet komolyan megindul. Legutóbbi lemezetek szinte bombaként robbant,
ez a lemez le fogja rogyasztani az egeket is. Csak hát jól elő kell készíteni.

- Mindenben partnerek vagyunk, David, ha kell, nyilatkozunk, ha kell,

fellépünk, ha kell, bárhol a nyilvánosság elé állunk. Láthatod, hogy
gyökeres változást akarunk.

- És a fejébe verjük minden bunkónak, hogy nem a pénz izgat bennünket.

Az már soha többé nem izgat, ott egye a fene, ahol van. Igazi lemezeket
akarunk! Bármilyen áron!

- Együtt? Közös munkával? Közös fellépéssel?

John lassan, megfontoltan, szinte lágyan beszélt: Mi már mindent együtt

csinálunk ezután: minden albumunk közös lesz. Megtaláltuk
az együttműködés igazi formáját. Mindegyikünk azt adja a közös lemezhez,
amiben a legjobb. És ez így piszokul élvezetes!

- Oké, gyerekek. Igyunk a mostani lemez sikerére!

- Ne, ne, ne! Az istenért, ne! Az rosszat jelent. Majd akkor igyunk, ha már
befejeztük.

- Ugyan, Anya, ne légy olyan babonás. Töltsél csak, David,

megszolgáltuk.
- Ne, John, ne, ne, ne! - Yoko egészen hisztérikus lett. Felugrott és odébb
lépett.

John felállt, átölelte és magával húzta a bőrkerevetre, amely az ülőgarnitúra

közepén állt. - Üljetek csak le, David, Jack, én közben meggyőzöm Yokót. -
Karjába vette az asszonyt és szájon csókolta. Az csöppet sem tiltakozott, de
amint elengedte, sopánkodni kezdett. - Nem jó előre inni a medve bőrére...

Azért csak ittak, nem is egyszer.

- Az új lemezeitekre, egész új életetekre, Sean egészségére emelem

poharam - koccintotta sorba poharát Geffen. - Maradj az még sokáig
nekünk, John Lennon, aki oly sokáig voltál közöttünk: a vezér.

- Többet sajnos nem ihatok, haverok, mert nincs velünk a sofőr, s nem
akarok kocsival felmászni az első lámpaoszlopra.

- Hagyd a fenébe a kocsit! Majd hazamentek taxival. Ma ünnepeljünk!

- Ne, ne, fiúk, még nem szabad. Ebből baj lesz! Előre nem szabad!

- Tudjátok, mit? Hogy Yoko is fölengedjen, ne előre igyunk, hanem hátra!

Emelem poharam a Római Birodalomra! - Jack eldördítette harminckétfogú
nevetését, amely betöltötte az egész stúdiót. - Az csak mögöttünk van, nem,
Yoko?!

- Mennünk kell, későre jár s holnap is lesz nap - tette le John az üres
poharat. Kösz a konyakot, David. Holnap én leszek a gazda!

Szorosan összesimulva léptek ki a Recording Plant kapuján, mint két

elválhatatlan, ifjú szerelmes.

- Vajon mit csinál most Sean? Biztosan elaludt már. Azért majd belesek
hozzá egy pillanatra... - John közben nyitotta az óriási fekete Rolls
Royce ajtaját Yoko előtt. - Hová vihetem, kisasszony, lehetne mondjuk
hozzám? Megmutatnám a bélyeggyűjteményemet...

- Óh, uram, hova gondol?! Nekem már este tízkor ágyban a helyem! -
Yoko hamar belement a játékba. Nem tudott betelni annak élvezetével, hogy
ennyire újra egymásra találtak. És tudta, hogy ez már örökre így is marad.

Cseperegni kezdett az eső, amint megindultak. John figyelmesen és ügyesen

vezetett. Kitűnően gyümölcsöztette pompás ritmusérzékét.

- Johnny, ne menjünk még haza. Olyan éhes vagyok. Nem ugranánk be

valahová bekapni egy pár falatot?

- Fáradt vagyok, szívem, fáradt, beteg és öreg, meg minden. Haza akarok
menni. Aztán beugrunk az ágyba és hipp-hopp, délceg, tökös, ifjú királyfivá
változom. Mert én is éhes vagyok. De nem kajára

- Te is éhes lehetsz, kisfiam. Ne bolondozz, na.

- Mindjárt otthon vagyunk. Majd átkutatjuk a hűtőszobát. Csak akad

benne valami két személyre...

A szokatlanul langyos decemberi éjszakában csillogott a hetvenkettedik

utca tükörsima felülete. A gépkocsi szinte nesztelenül iramlott a lanyha
forgalomban. John, hiába nyakait be vagy három jókora konyakot, egy
robot biztonságával vezetett.

- Hány az óra? - kérdezte oldalt sem tekintve.

- Tizenegy múlt éppen - válaszolta halkan Yoko. Mindketten hallgattak.

Tele volt a lelkük dallamokkal, változatokkal, szavakkal, melyeket egész
este próbálgattak, tökéletesítgettek, hogy végül szalagra rögzülhessenek.
Kicsit fáradtak, törődöttek voltak. Yoko szólalt meg ismét.

- Harapunk valamit, aztán - ágyba gyorsan.

- Én már nem eszem semmit. Fáradt vagyok. Elegem van mára a szaros
fickókból. Elegem van. Kiadtam a lelkemet, kiontottam a belemet is.
Elég volt. Elég. Máris otthon vagyunk. - Kitette az indexet és virtuóz
mozdulattal siklott szorosan a gyalogjáró mellé. Leállította a motort,
kiugrott a sofőrülésről és elöl körbeszaladva, nagy reverendával nyitotta ki
Yoko ajtaját. - Asszonyom, fáradjon ki, megérkeztünk. Végállomás.
Sejtjeiben már érezte a zuhany langyos vízsugarának gyógyító áramát, a
vízcsobogás kedélyes szinkópáit, a puha törülköző simogatását. És átfutott
képzelete előtt a kicsi Sean álomban szendergő arca, okos homloka...

- Mr. Lennon? - Fiatalos öltözetű férfi lépett feléjük a ház irányából, keze
a zsebében.

- Ismerem ezt a fejet - villámlott át John tudatán. Éppen szólni készült,

amikor megdermedt; a férfi kezében már ott csillant a revolver, s a
következő pillanatban már tüzelt: egyszer, kétszer, háromszor, négyszer,
ötször, hatszor, hétszer...

Yoko szívettépően felsikoltott, ez azonban már nem jutott el John tudatáig.

A lövéseket sem hallotta, a torkolattüzeket sem észlelte, csupán annyit
érzett, hogy tompa ütések érik mellkasát, vállát. Nem fájt, valami lágy tűz
hevülete járta át s érezte, hogy lába megroggyan.

- Lelőttek. Lelőttek. - Ezt mondta higgadtan, szinte csodálkozva. Érezte,

hogy nyomban leroskad, ezért tántorogva megindult a ház - New
York legbiztonságosabb lakóháza! - portája felé.

- Yoko hova lett? Itt volt még az előbb. Lelőtt az a baromállat. - Ugyan, ki
lehet? Ismerem valahonnan. Meghalok? Istenem, alighogy
elmúltam negyven... Vajon miért lőtt rám? Hogy az ördögbe fejezem be az
új albumot?! - Szinte bezuhant a porta ajtaján. Azt már nem látta, hogy a
kapuőr lóhalálában telefonál: rendőrségnek, kórháznak, azt sem vette észre,
hogy Yoko őrjöngő zokogással borul reá, azt sem, hogy a gyilkost
már biztosan tartják, s azt sem, hogy a hidegvérű merénylő mosolyog...

Lágy, furcsán simogató felhő ereszkedett reá valahonnan a magasból,

jóillatú, kedves-ismerős illatú felhő... - Ejnye, no... ó, igen, a Hershey-
csokoládé... emlékszem... Liverpool... Mimi néni mindig ilyen csokoládét
adott, ha Juli-anyu után ácsingóztam... Rohadt kis strici voltam, szent igaz -
de valaki! Bennem volt a pete! Ó, hogy utáltam a szemforgató, titokban
biztosan maszturbáló vénkisasszony tanáraimat, a totyakos, de kegyetlen,
kárörvendő Mr. Bulligant, az örökkön orrában turkáló Mrs. Finchet... és a
többieket, a jól vasalt, káposztafejű úri meg úrhatnám népeket... így igaz,
lelkemben mindig is proli voltam, az maradok halálomig... a munkásosztály
hőse... He-hehe. A munkásosztály undorítóan gazdag hőse...

John ekkor megérezte, hogy emelkedni kezd, emelkedik, egyre magasabbra

és egyre mélyebben hatol, egyre messzebbre jut a határtalan tér és
idő közegében. Nem tudhatta, hogy közben óvatos kezek emelik hordágyra
és viszik a mentőautó felé.

Azt viszont érezte, hogy torkában daccal, ott áll osztálytársaival szemközt
és keményen farkasszemet néz velük. Borzas kamaszfeje indulatosan rándul
meg... Igen, féltek tőlem, tudták, mert tudniuk kellett, hogy egy, csak egy a
vezér: én! Tudták mind, hogy velem csak jóba lenni érdemes, különben...
Az első skiffle-zenekarban is, a Quarrymenben is. Hogy féltette tőlem Pault
az öregje. Be kellett tojni, hogy mennyit kárált neki a jólneveltségről meg
az utca veszélyeiről... De hiába! Igaz, rohadt szar dolgokat is műveltünk
néhanapján, ha éppen nem jött ki a lépés, dehát... kölykök voltunk, ha
oroszlánkölykök is... Akartunk valamit, valami mást, amit az öregek nem
szeretnek. Csakazértis! És istenemre, megcsináltuk! Isten a világ fölött!
Hogy milyen belevaló szövegeket írtam, már mindjárt az elején - és
mennyit! És milyen könnyedén... Csak úgy csörgött belőlem a dal, mint a
diarés ülepe!

Hogy fáj a szívem utánuk... hogy fáj a szívem. Fáj. Valami fáj, de egyre
jobban fáj... Éh, katonadolog...

Nicsak... professzor úr, hogy is hívják, ejnye, no... eh, egyre megy... Nem,
kedves professzorom, John Lennon nem lesz könyökvédős, keménykalapos,
tábeszes értelmiségi aktakukac, nem bizony, kedves uram... És fene bánja,
ha műveletlen bunkó maradok. Majd olvasok. Arra megtanítottak, nem? De
annyi szent: én - én leszek! Nagy leszek, hírneves és gazdag. Nagyon-
nagyon gazdag és roppant hírneves... Érti, öregem? Majd valahonnan,
mondjuk Miami Beach-ből vagy Fokvárosból küldök magának egy
csokor aludttejet! Ha nem felejtem el.

Valami folyik belőlem, kifelé. Nehéz és fenyegető érzés telepedett mellére,

mint egy óriási saskeselyű. - Talán meghalok? Halálos lövéseket kaptam
talán? - Iszonyúan éles jegességet érzett egy pillanatra, aztán nyomban
tovaúszott a semmibe. Finom, vonzó gerjedelem ébresztette rá, hogy túl van
minden veszélyen: fénysebességgel száguld a kábítószer-léghajón... Ez jó,
ez magasztos: minden és mindenki mélyen alattam maradt, én pedig
repülök, előre, az igazi, a Fényes, az Egyetlen, az Örök... Mit akar itt
mellettem ez a rohadt, ocsmány állat?! Ez a dög... Mr. Maharishi, te aztán
jól kicsesztél velünk... De nem kaptad meg Mia Farrow-t. De nem ám!

- John, édes kicsi fiam! Szólalj meg, John - egy pillanatra Yoko síró arca
villant szeme elé, vagy csak a gondolatába, de nyomban
szertefoszlott, kettéhasította az LSD suhanó léghajója. Igen, szállok - vagy
visznek valahova? Vagy mi az ördög? És jönnek szembe a lemezek, sorba...
Magical Mystery Tour... Sergeant Pepper... Abbey Road... Let it be... Mint
óriási villanyújság szövege, úgy futottak el szeme előtt az utolsó
nagylemezek tüzes szalagcímei... Aztán az albumok egyenként
belemerülnek egy véghetetlen nagy serpenyőbe s ott sülni, fortyogni
kezdenek, egyre jobban dagadnak, sisteregnek... megannyi lángos... Igen,
ezt tudtuk, ezt csináltuk s ezt akárki másnál jobban tudtuk... És én voltam a
vezér... a legnagyobb. Amíg lehettem... Ostoba Paul, te féltékeny barom, mi
a nyavalyának húztad fel az orrodat. Lábad előtt hevert a fél világ, képed
előtt hugyosra sírták magukat a fruskák milliói, te bájgúnár, te úrifiú. Miért
voltál olyan ostoba és ellenséges Yokóval... Miért? Neked, egyedül neked
értened kellett volna, hogy szeretem, szeretem, átkozottul szeretem ezt a
mandulaszemű vakarcsot, aki anyám, lányom, szeretőm, ápolónőm volt
egy személyben - és alkotótársam! Ez, ez fájt neked olyan piszokul, mi?!
Hogy nem egyedül csak veled tudtam nótákat fabrikálni!

Egy pillanatra minden, a sötétség is eltűnt előle, lassan hullatni kezdte rá

puha, fekete bolyhát a megnyugvás. Aztán visszhangosan, de tisztán hatolt
fülébe az aggódó férfihang: Már nincs magánál, túl sok vért veszített... -
Kiről beszélnek ezek? És kicsoda? Rólam? De miért? Eh, ostobaság... Ne is
figyelj rájuk, George... Igaz is, kisfiam, te miért acsarkodtál ellenem olyan
szemét módon? Neked is Yoko fájt? Te aztán igazán nem fújhattál rám,
eleget segítettem neked, mindig a te pártodra álltam, ha kitört a balhé. Na
nézd csak, Cynthia, hát te mit akarsz itt? Eredj, nem érek rá, dolgom van,
nem látod? Óh, Julian... nagykamasz fiam! Te meg ne haragudj. Jó, jó,
igazad van, törődhettem volna többet is veled... Igaz... De jött a kisöcséd,
Sean. Férjetek össze, egy a vér bennetek, az enyém! Kicsi fiam, ha
meg találnék halni... valamikor te állj a helyemre, Sean, kicsi fiam. Ne
hagyd magad letiporni, a kurva anyjukat, ne hagyd, hogy a fejedre
szarjanak, verj oda, van öklöd hozzá, azt is csináltam neked! Ejnye, hát mi
ez itt, körmenet?! Hogy kavarog körülöttem az egész világ, a múlt... Brian,
derék buzi barátom... Ne köpd a kénkövet rám odaátról, hogy nem bújtam
ágyba veled... Nem lehetett, haver, engem a csajok sokkal jobban
vonzottak, a jó farosak-csöcsösek, a belevalók... Hogy Yoko nem olyan?
Nem. Yoko egészen más. Mindenben. Ő olyan kivétel, aki unalmassá tesz
minden szabályt. Megvívtam érte, és megvívtam vele is. Keservesen. És
győztünk: ő meg én, legyőztünk mindent. Önmagunkat is. Édes Yoko...

- John! John! A nevemet mondta, a nevemet! -Yoko rettegve vetette

szemét a mentőautóban mellette ülő doktorra. Az orvos mereven maga elé
szögezett tekintettel ült a sötétben.

John azonban nem látta sem Yokót, sem a doktort, sem a mentőautót, John
valahol már nagyon messze járt a titokzatos ködökben, már csupán egyetlen
hajszálnyi kötelék fűzte ehhez a szögletes, ellenséges földi élethez, melyet
az utóbbi hónapokban úgy megszeretett.

- Azért vagyok valaki, mégiscsak vagyok. Öt szarnak se való év után volt

merszem újra nekilátni. Volt bennem kurázsi, mert éreztem, tele vagyok
dallal, szorul a torkom a belérekedt sok átkozott kimondani valótól... És
viszem még valamire, vagy ne éljek! Az istenit a sok strici politikusnak,
háborúgyárosnak, talán még adunk a pofájukra! Megteszem, ami tőlem
telik. Én nem leszek soha részvényszabdaló, tokás, érzéketlen szívű
kapitalista, nem én! Volt erőm visszaküldeni annak a nyeszlett pulykának a
szaros kitüntetést! Én nem lettem a kormány cinkosa és nem leszek
semelyiké sem! Nem leszek! És a világ minden nyomorult népe szabad lesz
egyszer.

Lelkesítő, heves trombitaszó harsant fel közvetlenül a fülében: Roham,

katonák, előre: egyetlen sodró lendületű, átütő roham meghozhatja a végső
diadalt! Miben is kellene győzni...? Hirtelen meghallotta saját szíve egyre
lassuló dobogását... Nem tartja a ritmust. Lazul a ritmus. Ringo, hé, ne
aludj, haver! Nem hallod, esik a ritmus, lassul a lüktetés - ne engedd!
Hallod?? Megőrülök, ezt nem bírom elviselni! Fülébe hirtelen a Revolution
9 fülszaggató kakofóniája harsant, aztán lassú fokozatossággal halkulni
kezdett, majd kivilágosodott a dallam, halkan beúszott a Norwegian Wood...
aztán a Strawberry Fields... aztán a Because telt, megrendítő kórusa, végül
a világegyetem megtelt egyetlen hatalmas, egyenletes, vágyódó lüktetéssel:
az I Want You végtelen hullámzásával, a kielégülni akaró, vonító
vágy kozmikus panaszával...

Igen, Johnny, jól van, Johnny, ezt akartad. Elérted. Talán elég is lesz. Igen,
valami azt súgja: elég is lesz. Teljesen elég.

Julia, a tovatűnt-visszajött-tovatűnt édesanya, a pótolhatatlan barát, az örök

eszménykép, a múlhatatlan Veszteség, a betölthetetlen Hiány hajolt fölébe. -
Nyugodj meg végre, lelj nyugalomra, kisfiam. És ne feledd soha a gitárt, a
g-szeptimet. Mert zene kell. Mert zene nélkül az élet csak vegetálás, az
ember csak otromba állat és a világ csak éhes, végtelen űr...

Úgy van, Julia, igazad van. Megteszek mindent, csak fogd a kezem és
vezess.

- Megmoccant! Él! - a mindeddig élettelenül heverő John fölé egyszerre

több arc is hajolt. A mentőorvos, izgalmát visszafojtva, tagolt
hangon megszólalt. - Kérem, tudja, hogy ön kicsoda?

Ebben a pillanatban tiszta értelem csillant fel a mozdulatlan sérült szemén.

Alig hallhatóan, mintha imát rebegne, megszólalt.

- Igen. John Lennon vagyok. - Ekkor azonban már Julia, aki egyszersmind
mintha Yoko is lett volna, ölébe vette a csöppnyi Johnnyt és felszállt vele a
lágyan kéklő Végtelen Közegbe.

Senki sem vette észre, hogy meghalt. Csak a kórházi műtőasztalon,

pontosan éjjel negyed tizenkettőkor állapította meg az ügyeletes
orvos, hogy John Lennon - nincs többe.

Ebben azonban tévedett.

A rosszhír szárnyakon jár, tartja a mondás. Itt azonban nem volt szükség
külön szárnyakra. A rajongók, mintha a földből nőttek volna ki, már a
lövések utáni pillanatokban szállingózni kezdtek a Dakota épület elé,
amikor pedig a mentőautó elszáguldott a vérző Vezérrel, a tömeg csak
tovább gyarapodott, imádkozott, zokogott - és remélt. Ki tudja, honnan,
egyszer csak gyertyák kezdtek világítani, apró reménytüzek, aztán valahol
felzendült egy kismagnón John varázslatos hangja, itt-ott Lennon-
fényképek emelkedtek a magasba, és a lassan tengernyivé dagadó tömeg -
énekelni kezdett.

Lennon rajongói nem tágítottak, ott virradt rájuk a hajnal, ott a reggel is. És
akkor - David Geffen, a jóbarát felolvasta a haláli csendbe merevedett
tömeg előtt Yoko gyászüzenetét:

„John szerette az emberiséget és imádkozott érte, most mindenkit arra

kérek, hogy imádkozzék - érette”.

Fenn, a Dakota ház hetedik emeletén, Sean kis fehér ágyának szélén ott ült
Yoko és kezébe temette fejét. Dús fekete haja csapzott volt, egész testében
reszketett. Ez a higgadt eszű asszony talán mindenkinél jobban szerette és
ismerte Johnt, érthető hát, hogy összeomlott a végzetes csapás alatt.

- Miért pont őt? Miért? Miért?! - Két kezével a saját hajába tépett, de
aztán megkeményítette arcvonásait és lesimította haját.

- Megérdemeltem. Rosszul szerettem. Én meg.

- Sean ártatlan, álmában is mosolygó arcára pillantott. - De ő?! Ez az

ártatlan kicsi ember? Ez mit vétett, ez kinek ártott?!

Soká ült ott némán a kiságy szélén, lassan felkészítette magát a mostantól
fogva mindig csonka életre. Hosszan, lassan alápatakzó könnyekben fürdő
arccal nézte, nézte John Lennon fiát, egy roppant birodalom és egy roppant
tragédia örökösét.

- Hogyan mondjam meg neki?

Reggel volt már. Éji álmukból ébredeztek az emberek, a gyárak, az üzletek.

A rádióban, a tv-ben világszerte hallhatták és láthatták az emberek John
Lennont, a gyárakban szorgalmasan nyomták tovább lemezeit és
lemezborítóit, a könyvkiadók tovább nyomatták a kottákat, kazetták milliói
készültek ezen a napon is. Lennon már megtalálta helyét a világban, a
fiatalok szívében. Akárha élne...

Hogy meghalt? Istenem... Emberrel esik meg...

De zsenivel nem történhet meg ilyesmi.