LEGELŐSZÖR

November elején napilapokban olvashattuk a gyászos hírt: a Toldi mozi üzemeltető szerve, a Budapest Film letiltotta
az Atlantisz Horrorfesztivált! Igen, kedves Olvasó, bátor fesztiválunk meghiúsult a régi, a még mindig monopolereje
teljében lévő fővárosi moziüzemeltető vállalat parancsuralmi vezetőségének köszönhetően. Indokuk egyszerű és
ugyanakkor veszélyes is: a horrorfilm nem fér bele az artmozihálózat eszmerendszerébe! Ugye mindenkinek ismerős
ez a szemellenzős, betegesen kategorizáló, a művészi gőg mámorában tetszelgő, rigid gondolkodásmód? Hiszen ha
horrorról, vagy akár tudományos fantasztikumról és fantasyről esik szó, akkor az intellektualizáló nagyokosok
hallani sem akarnak „művészetről”, „tudományról” vagy más efféle szentségről. A horror, a sci-fi és a fantasy
szerintük az ostoba és befolyásolható nép tömegigényeket kielégítő élvezete. Kár, hogy ez az elitista nézet erősen hat
még ma is a csipás szemhéját nagy nehezen nyitogató Magyarországon. Európában (vagy talán pontosabban
kifejezve Nyugat-Európában) kedvelt filmjeink, irodalmunk megítélése nem ennyire egyoldalú. Ott tudják, hogy az
„art”, a művészet fogalmától nem lehet különálló, megbélyegző kategóriába sorolni a horrort és társait. Ott a
művészet és a horror még frigyre is léphet. A brit filmművészet központjában, a Brit Filmintézetben például minden
év októberének végén horrorfilmfesztivált rendeznek. Sajnos, ez messze van tőlünk.
Hazánkban is tiszta lelkiismerettel néztük volna meg a Budapest Film artmozijában a német expresszionista
filmeket, az amerikai poszt-expresszionista horrorokat, Polanski, Brooks és nálunk a sznob művészfilmklubisták által
imádott Ken Russell horrorját, vagy Updike eastwicki boszorkányait. Nem engedték. Horrorfesztiválunk az igaz
tudomány – az esztétika, a filozófia, a pszichológia és a pszichiátria – felől közelítette volna meg a horrorfilm
milliókat felizgató, éjszakai világának alapkérdéseit. Nem engedték. A feketebárány-műfaj inkább maradjon továbbra
is elrejtve, elfojtva a Tudattalan sötét és fertőző mélyrétegeiben! De tudnunk kell, hogy a tudattalanba száműzött
problémák – melyek a horrorban szimbolikus formában jutnak felszínre –, az irracionális, transzcendens, misztikus
üzenetek, ha a tudattalanba kerültek, akkor pusztítóan hatnak, mint egy betegség.
Feladatunknak kell tekinteni – még akkor is, ha a szutykos művészfilmek fertőjében eltévelyedett Budapest
Film a kisujját sem nyújtja segítségünkre –, hogy a horror, a sci-fi és a fantasy birodalmában megkeressük azokat az
összemberi, archetipikus értékmagvakat, melyeket féltő és óvó gondoskodással képesek vagyunk együtt csíráztatni
és felnevelni; magyarán ismerjük meg a kárhoztatott műfajok teljes üzenetét, a napos oldallal együtt a sötétet, a
kétest, a halálost is, hogy ezzel véget vethessünk a szétválasztásnak, az egység ma oly divatos hiányának.

Bergendy Péter

LAJSTROM

ATLANTISZ, A DARKOVERI LAP!

Patricia Floss
A TÜKÖR MÁSIK OLDALA 1. RÉSZ
Németh Attila fordítása
A Comyn Tanács az ifjú terrán-darkovánt a thendarai földi zónába küldi, ahol a
számkivetett fiú laranjával új barátot talál

Dorothy J. Heydt
HALÁL THENDARÁBAN
Szántai Zsolt fordítása
A darkoveri Őrzőnőt és földi férfi alattvalóját gyilkossággal vádolják; együtt
nyomoznak

Pat Cirone
PORBÓL ÉS, HAMUBÓL
Füssi Nagy Géza fordítása
Elveszett szellemtársának emlékétől fűtve az útmesternő a tűzvész ellen harcol

Mary K. Frey
KIS NYULACSKÁNK
Szántai Zsolt fordítása
Az Aillardok titkát kutató férfi találkozik az istennő küldöttével; együtt
vacsoráznak

Marion Zimmer Bradley

AZ ESKÜSZEGŐ
Morvay Nagy Péter fordítása
A toronybeli képzés félbeszakításával a fiatal növendék fiúnak haza kell térnie,
hogy helyrerakja részeges, emberölő apját

LELET
MARION ZIMMER BRADLEY ÉS A DARKOVER
A fantasy-világ történelme
 PATRICIA FLOSS

A tükör másik oldala

Marius Lanart a szikla peremén állt, és azon töprengett, talán jobb lenne leugrania, mert akkor megkímélhetné magát
egy jókora adag kellemetlenségtől. Halála miatt aligha bánkódna bárki is. Ha tizenkét éves lenne, nem pedig tizenöt,
most sírva fakadna. A comyn kastélyának kék kőtornyait bámulta, és azt kívánta, bárcsak omlanának össze,
porladnának el – kétségbeesését lassan izzó, határtalan düh váltotta föl, amilyet még soha életében nem érzett.
Kezét ökölbe szorította, amint eszébe jutottak a nap eseményei. Andres, a terrán exűrhajós, akit apja
nevezett ki Armida Főtiszttartójává több mint tizenöt évvel ezelőtt, hozta Mariust a comyn kastélyába előző éjjel. Ma
délután aztán Lerrys Ridenow társaságában Lord Hastur színe elé járultak, elismertetni Marius jogát, hogy – mivel a
comyn egy Lordjának fia volt – a Comyn Kadétok elitcsapatába álljon.
Dyan Ardais, az Őrség Parancsnoka még csak rá sem nézett. Unott hangon csupán annyit mondott: Kennard
Alton „másik fattya” már így is tanúságot tett az anyjától örökölt terrán vér hitványságáról.
Gabriel Lanart-Hastur, aki nemcsak a Kadétok parancsnoka volt, hanem Mariusnak szegről-végről rokona
is, védelmébe vette a fiút:
– Marius még több terrán vonást örökölt, mint Lew, ez már sötét hajából és szeméből is látszik. Sokan még
mindig Lew-t vádolják a Sharra-fölkelésért. Kegyetlenség volna kitenni Mariust a gúnyolódásnak és gyűlölködésnek,
amit puszta jelenlétével is kiváltana azokból a tudatlan fiúkból, akik még mindig osztják szüleik előítéleteit. Én
személyesen fogom kitanítani őt a kardvívásra és más küzdő módszerekre – de nem a Kadétok között.
Akkor Lord Hastur szokásos módján véget vetett a beszélgetésnek, föltartva fehér, törékeny kezét, csöndet
intve. Az öregember hűvösen szólította meg Mariust:
– Fiam, nekünk semmi kifogásunk a személyed ellen, ezt meg kell értened. A Comyn Tanács azonban már
régen eldöntötte, hogy sem neked, sem a bátyádnak nem jár a comyn semmiféle előjoga. Lew-nak is csak azért adtuk
meg azokat, mert atyádnak nem volt több gyermeke, uradalmának azonban kellett egy örökös. Mióta azonban atyád
Lew-val elhagyta bolygónkat, sokan neheztelnek rá… Higgy nekem, ha azt mondom, bárcsak volna más megoldás;
de egyelőre nem engedhetem meg, hogy belépj a Kadétok sorába.
Marius a világon mindennél jobban szerette volna, ha atyja és bátyja nem mennek el. És miért nem jöttek
vissza? – kérdezte önmagát, már vagy századszor. – Tudom, Lew nagyon beteg volt, és atyám azt remélte, a Terrán
majd segítenek rajta, de azóta már évek teltek el. Vajon még mindig annyira aggódik Lew miatt, hogy rólam teljesen
elfeledkezett? Még ha Lew állapota nem is javult, atyám eljöhetett volna meglátogatni… és újra ő lenne a
Parancsnok, Dyan visszatakarodna Ardaisba, Hastur pedig nem merne kiutasítani a Kadétok közül. Akkor aztán
megmutatnám nekik! Hagyta, hadd ragadja el a képzelete, de csak egy pillanatra. Nem. Kit akarok bolonddá tenni?
Rengeteg idő eltelt azóta. Atyám és Lew már soha nem tér haza. Nekik sem hiányzok jobban, mint a comynnak.
Mennyire gyűlölöm őket! Gabriel Lanart-Hasturt, azt a mocskos, fiúkra vadászó Dyant és a comyn többi Lordját! Ha
a fejükre dönthetném ezt a kastélynak nevezett trágyadombot – miután elsőként a vén Magasságos Hasturt átlökném
a mellvéden –, Aldonesra esküszöm, mind megfizetnének a kiközösítésemért!
A szél egyre hűvösebben fújt, ahogy az ég sötétedett. Átkarolta a térdét, és gyűlölködve a kastélyra bámult.
Mindenképp megfizetnek!
Messziről egy férfi hangját hallotta: – Marius! – Biztosan Andres keresi már. Nem akart visszatérni a
kastélyba, de elszaladni és bujkálni sem, mint a kisgyerekek a szidás elől. Bármennyire gyűlölte is a comyn
Lordjainak közönyét s hűvös tekintetét, tudta, a helyzetét csak úgy oldhatja meg, ha szembenéz vele. Atyám és Lew
elmentek, de én nem fogok. Én vagyok az utolsó Alton, és nem adom föl az örökségem.
Fölállt és figyelte, mint válik egyre fényesebbé a halvány fáklyaláng, aztán megpillantotta mögötte az
ösvényen lóháton közeledő férfit. Az leszállt a nyeregből, kipányvázta hátasát, és kapaszkodni kezdett fölfelé.
Andres volt, szeme dühödt szikrákat hányt. Marius elmosolyodott; Andres Ramirez szokásos maszkja mögött azt a
férfit látta, aki az ő második apja volt.
– Jól vagy? – morogta Andres, Marius tépett ruha-ujjára és koszfoltos arcára pillantva. – Úgy iszkoltál el a
kastélyból, mint a kisnyúl, ha kigyullad a bozótos.
– Honnan tudtad, hol keress?
– Lew gyakran járt ki ide, az első nyáron, amit a Kadétok közt töltött, amikor a comynbeli kölykök meg
Lord Dyan elviselhetetlenné tették az életét. Nem akarta, hogy bárki is sírni lássa.
Mire a kastélyhoz értek, Darkover négy holdja közül három már felkelt. Marius elnyomott egy ásítást, amint
az Altonok lakrészéhez értek. Igen csábítónak tűnt előtte egy forró leves és egy jó hosszú alvás gondolata. Bárcsak
tudna aludni, de fülében egyre ott cseng Hastur udvarias elutasítása!
 A lakosztály legnagyobb szobájában a szolgák lesegítették róla a nedves ruhát és csizmát. A helyiséget jól
megrakott tűz vidám melege járta át, és Marius érezte, hogy feszes izmai ellazulnak. Vacsora alatt észrevette,
mennyire igyekszik mindenki a kedvében járni. Andres egy szóval sem szidta meg délutáni szökéséért. Még Bruna, a
goromba öregasszony is, a konyhalányok rettegett zsarnoka, aki még Andresbe is belekötött, megkérdezte Mariust,
nem kér-e harmadszor a pörköltből. Erre már Andreshez fordult, és így szólt:
– Az elítéltet még egyszer jóllakatják? – Marius ezt félig-meddig tréfásan kérdezte, de Andres nem
válaszolt.
– Andres, mi a baj? – Aztán ökölbe szorította a kezét. – Mondott valamit az öreg, miután én kimentem?
Andres súlyosan sóhajtott, és kérges tenyerét nézegette. Marius még sosem látta őt ilyen zordnak.
– Nézz rám, Andres. Mi történt? Megint kizártak a Tanácsból?
– Attól tartok, még rosszabb a helyzet. Lord Hastur úgy döntött, a Terrán Zónába kell menned.
Pár másodpercig Marius azt hitte, rosszul hallott.
– Minek? – bökte ki.
– Van ott egy iskola, amit a kormányuk tart fönn az itt, Thendarában állomásozó terránok gyermekeinek.
Velük fogsz tanulni, és egy magántanítónál a parancsnokság épületében. Hastur azt mondta, ha szeretnél, oda is
költözhetsz.
Marius megrázta a fejét. Kábának érezte magát. Hogy történhetett ez meg vele? Nem elég, hogy a Comyn
Kadétok közül kirekesztették, Hastur és a bábjai most úgy rúgják odébb, mint egy mocskos rongydarabot. Elfordult,
mert attól félt, ha megpillantja Andres arcán a sajnálatot, sírva fakad.
– Biztos vagy benne, hogy Hastur ezt parancsolta? Nemcsak egy javaslat volt? Tudom, ő politikus, de
atyám a legerősebb szövetségese volt, és a barátja is. Hogy teheti ezt velem? Hát annyira nem látja hasznomat, hogy
odadob a terránoknak? – A hangja megremegett, nem bírta folytatni.
– Hastur személyesen adta ki a parancsot. Mondtam neki, hogy atyád rám bízott, amikor elment, és én nem
egyezhetek bele ebbe a… ebbe a tervébe. Erre ő emlékeztetett, hogy mindkettőnknek alá kell vetni magunkat a
Tanács akaratának. Ha! – horkant föl Andres. – Nem hiszem, hogy a „Tanács akaratának” ehhez bármi köze is lenne.
Csupán szálka vagy Hastur szemében; nem adhatja meg neked jogos helyedet a comynban, ezért inkább úgy dönt,
megismertet a terrán kultúrával, akár akarod, akár nem. Így nem leszel szem előtt, és… – Félbehagyta, látva, hogy
Marius már úgysem hallja. A fiú némán ült; egyik keze erőtlenül ökölbe szorítva, sötét arca zord és reményvesztett,
akár egy öregemberé.
Andres megeresztett egy káromkodást, aztán Marius vállára tette a kezét.
– Nézd, fiam, nem olyan rossz ez, mint amilyennek látszik. Hastur nem azt mondta, töltsd ott az egész
életedet, csupán egy nyárról van szó. A terránok sem szörnyetegek, te is tudod. Én is terrán vagyok; fél életemet az
Űrerőknél töltöttem, mégis megbízhatsz bennem, ugye? Marius,’ a saját anyád is a Terrán született és nevelkedett,
mégsem volt nála különb asszony, Isten nyugosztalja. Így legalább földerítheted örökségednek ezt a felét…
megismerheted a csillagokat, a matematikát, a tudományokat… Ismerek számos comyn úrfit, aki kezét-lábát törné
egy ilyen lehetőségért!
– Nem szállhatok szembe Hasturral. Elmegyek a Terrán Zónába, és megtanulok mindent, amit csak
megtaníthatnak nekem. De éjjel itt alszom, még ha Hastur vissza is küld téged és a szolgálókat Armidába.
Andres, úgy tűnt, erre földerült.
– Ez a beszéd! Én is maradok. Armida meglesz nélkülem még néhányszor tíz napig. – Fölkelt az asztaltól. –
Hastur már mindent elrendezett; én viszlek holnap reggel a Zónába.
Marius leküzdötte a pánik hullámát.
– Ilyen hamar? – Keserűen elmosolyodott. – Az öreg nagyon biztos volt bennem. – És magában még
hozzáfűzte: Rosszul tette. Még sajnálni fogja, látva, mit kezdek majd a terrán neveléssel. Tehát még valamiért
bosszút kell állnom – és ez a gonosztettük a legrosszabb mind közül.
Később, mikor a ház szolgái már nyugovóra tértek, Marius ott ült egymagában a kihűlt kandalló előtt.
Nagyon fáradt volt, de nem bírt aludni. Végül meggyújtott egy gyertyát, az asztalra rakta, és letérdelt apró lángja
előtt.
Avarra, Születés és Halál Fekete Anyja – imádkozott némán –, gyógyító álmod békéje elkerül engem. Add
meg nekem, hogy azok, akik kitaszítottak, se ma, se az ezután következő éjszakán ne leljenek megnyugvást.

A következő nap rosszul kezdődött. A szolgák szemében ülő sajnálkozás tovább rontotta Marius
lelkiállapotát, így aztán nem is reggelizett. Andres se volt sokkal jobban; úgy nézett ki, mint aki temetésre készül.
Mikor elérkezett az idő az indulásra, Marius már szinte örült neki. Legszebb köpenyét öltötte magára, és egy pár új
antilop-bőrcsizmát, így követte Andrest a kastélyon át. Amint a barakkok mellett haladtak el, kardok csengését és
éles hangon elkiáltott parancsokat hallottak. Ma kezdődik a Kadétok kiképzése – gondolta. – Nekem is ott kéne
lennem. – Fogcsikorgatva közömbös arckifejezést erőltetett magára. – Senki sem tudhatja meg, mit érzek, még
Andres sem. Senki sajnálatának és gúnyolódásának nem leszek tárgya.
Mikor elérték az Óváros határát jelző teret, hátrafordult és megszólalt:
– Most már magamra hagyhatsz, Andres. Voltam már a Zónában, ismerem az utat-a parancsnokságra. – Az
óriási építményre mutatott, amely mellett eltörpültek mind a comyn kastélya, mind az Űrkikötő karcsú tornyai. –
Felhőkarcolónak hívják, igaz? – tette még hozzá, igyekezve természetesen kiejteni a terrán szót.
– Velem ne okoskodj, Marius! – mordult rá Andres. – Egészen az Űrkikötő kapujáig elkísérlek. Ott már lesz
valaki a terránok közül, akire rábízhatlak.
– Nem vagyok már karon ülő! – szólt Marius mérgesen, amint befordultak egy kávézókkal, bárokkal és
ajándékboltokkal teli sugárútra. – Csak azt mondd meg, kinél jelentkezzem a parancsnokságon, és én megtalálom.
– Nézd – felelte Andres a kelleténél erősebb hangon –, Darkover törvényei szerint lehet, hogy már szinte
férfikorba értél, de a terránok szemében csöppnyi gyermek vagy csupán. Mire az első órára bejutsz, már hálás leszel,
amiért valaki segített megismerkedni a környezettel. A parancsnokság olyan, akár egy gigantikus hangyavár, a terrán
bürokráciáról már nem is beszélve.
Előttük magasodott az Űrkikötő komplexumának kapuja. Andres egy pillanatra megállt, és a kisebb
hegyként föléjük magasodó épületre nézett. Marius is követte a pillantását, és önkéntelenül, hirtelen vágyakozással
gondolva Andres közelségére, megérezte a telepatikus kapcsolat ismerős vibrálását… Sose hittem volna, hogy én
hozom el egyszer ide Kennard fiát. Keserűséget észlelt, csaknem sajátjához mérhetőt. Andres megköszörülte a torkát,
és Marius érezte, a kapcsolat megbomlik.
– Hát, eddig kísértelek, kölyök… – Andres a kapura mutatott. – Sok szerencsét! Este találkozunk. –
Megfordult, de Marius még látta a szemében megcsillanó könnyet.
Magára maradva Marius ijedten megindult előre. Kennard Altont utánozta tudatosan, amikor kifeszítette
vállát, megemelte fejét, és büszkén lépkedett. A fekete bőrbe öltözött izmos őrök fölemelkedtek ültükből, amint
áthaladt közöttük, elnyomva egy grimaszt fegyvereik láttán.
Fénylő, ezüstös ruhájú, vékony férfi lépett elé.
– Te vagy Marius Alton? – érdeklődött orrhangon.
Ostoba terrán – rándult össze Marius, és így felelt:
– Marius Montray-Lanart vagyok. – Alig hallotta, amint a terrán is megnevezte magát: Claude Sorrell, a
„polgári összekötő”, akit megbíztak, kísérje őt a parancsnokságra. Kegyetlen tréfaként érte az „Alton” megszólítás,
ezt a nevet ugyanis a Comyn Tanácsa megtagadta Elaine Montray fiaitól. Az ember nem várhatja el, hogy egy terrán
fölfogjon ilyen finomságokat – mondta magának, aztán elűzte fejéből a bosszúságot.
Az ezt követő néhány óra Marius életének legzavarosabb időszakává vált. Sorrell vakító fények
megvilágította, ablaktalan fülkék végtelennek tűnő során vezette keresztül. Újra és újra arcátlan kérdésekre kellett
válaszolnia egyforma papírlapokon, és aláírni őket, míg végül már úgy érezte, leszakad a karja. Kénytelen volt
alávetni magát annak a megaláztatásnak is, hogy egy nagyképű terrán gyógyász megvizsgálja, s mindezért a jutalom
egy újabb papírlap, melyet aztán a többivel együtt Sorrell cipelt utána. Mire véget értek a vizsgálatok, fölfogta, mit
értett Andres „bürokrácián”. Már úgy érezte, a falak összenyomják, legszívesebben visszarohant volna, ki innen,
minél messzebbre a terrán bázist ellepő népségtől.
Sorrell egy hatalmas terembe vezette, amely leginkább az Őrség Csarnokára emlékeztetett a comyn
kastélyában, eltekintve a kerek pultoknál falatozó embertömegtől. Beálltak egy Mariusnál kétszer magasabb géphez
vezető sorba. Lenyűgözték őt a tárcsák, gombok, a szerkezet lüktető zúgása – aztán Sorrell a kezébe adott egy tálcát
és evőeszközöket.
– Látod a képeket a gombok mellett? – mutatta. – Kiválasztod, amit enni akarsz, és megnyomod a mellette
levő gombot.
Mariusnak megfájdult a gyomra. Olyan ételt egyek, ami egy gépből jön? Nem csoda, hogy a Ridenow
fivérek barbároknak nevezik a terránokat!
– Nem, köszönöm – mondta udvariasan. – Nem vagyok éhes.
Miután Sorrell befejezte az étkezést, liftbe szálltak az Akadémiai Besoroló Hivatal felé, a harmincegyedik
emeletre.
– Nos, Marius – jelentette ki Sorrell mesterkélten vidám hangon, ami nem igazán nyerte el Marius tetszését
–, a teszteken nagyon jól megfeleltél. A Terrán Standardot szinte szabályszerűen ismered, az egyszerűbb
matematikában is otthonosabban mozogsz, mint egy átlagos darkován, és képesnek látszol a história-elemzésre is.
Mariust mindez nem lepte meg. Bátyjával együtt már kora gyermekkorukban elsajátították a terrán nyelvet;
atyjuk ahhoz is ragaszkodott, hogy Andres megtanítsa őket a matematika alapjaira. Sorrellnek be nem állt a szája.
– Élettudományokat, egyszerűbb algebrát, birodalmi földrajzot, haladó Terrán Standardot és persze testi
egészséget fogsz tanulni. Magántanítóhoz is jársz majd minden második iskolanapon. Most elmegyünk a
tankönyvekért, amikre szükséged lesz az órákon.
Aztán végre elengedték. Amikor kijutott, Marius csaknem elsírta magát örömében. Metsző, éles volt a
levegő, már az első csillagok is kigyúltak odafönn, amint a lemenő nap vörös fénye bíborszínűre festette az elsuhanó
felhőket. Szinte már meg is feledkezett az ilyen dolgokról, mint a szél és a sötétség. Úgy érezte, a parancsnokság
forró, egyforma erővel világító reflektorainak fényében eltöltött nap egy örökkévalóságig tartott. Végigsietett a
Terrán Zónán, megmámorosodva a szabadban sétálás örömétől. Az Óváros házainak gyertyafényes ablakai
hívogatóan sürgették.

A következő napokban Marius ráébredt, hogy az élet a terránok erődítményében még bonyolultabb, mint
várta. A magányhoz hozzászokott már, hisz a comynban, amióta az eszét tudta, szinte mindenki csak kerülte vagy
kigúnyolta; de élete nagy részét Armidában töltötte, az Alton Lordok öröklött birtokán. Ott, a nagy háztól az
istállókon át egész a falvakig és a hegyi Őrállomásokig mindenki ismerte és dédelgette őt mint Kennard Alton fiát.
Most akarata ellenére egy különös, félelmetes világba kényszerítették, s így kétszeresen is magányossá vált:
mint számkivetett és mint idegen. Sorrell és Andres figyelmeztette őt a „kulturális sokkra”, de ez az ősi kifejezés
aligha magyarázta meg zavarodottságát. A parancsnokság falai közt Marius gyermeknek érezte magát, aki most
ismerkedik csak a létezés alapfeltételeivel.
Egyedül töltött első tíz napja alatt elsajátította a liftek, mozgójárdák, villanykapcsolók, videoberendezések,
mikroszkópok és a terrán vízvezetékrendszer használatát. Mindig azt hitte, jól ismeri a Terrán Standardot, mégis, a
beszéd és olvasás naponta ismétlődő gyakorlása kifárasztotta, és a fogalmak is sokszor teljesen idegenek voltak
számára. A terrán tanulók életét irányító rendszabályokkal sem sikerült megbarátkoznia.
Falak közé zárva klausztrofóbiája napról napra nőtt. Tanulótársaitól távol tartottá magát, csak arra
koncentrált, hogy mindent megtanuljon, amit a tanárok elmagyaráztak. Az egyetlen terrán, akivel jól érezte magát, a
tanítója volt, egy karcsú fiatal lány; tökéletesen beszélt kahuenga nyelven, és ragaszkodott hozzá, hogy a fiú a
keresztnevén szólítsa, Elenának. Marius többször is kis híján engedett a csábításnak, föltárni problémáit e kedves
lány előtt, de végül mégsem tette meg.
A legnehezebb az volt, hogy naponta váltogatta világát: a nap még föl se kelt, mikor ő elhagyta a comyn
kastélyát, aztán estig a terrán bázison ült, majd a lemenő nap utolsó sugarainak fényében visszasétált a kastélyba;
mindez kínszenvedéses rutinná vált már számára. Ha azonban elfogadta volna Hastur ajánlatát, és átköltözik a
parancsnokság szállásának egyik ablaktalan fülkéjébe, már rég megőrült volna. Azzal, hogy naponta megmászta a
hegyet, vissza a kastélyba, mindig visszatért Darkoverbe számkivetéséből. Ám ahányszor csak elsétált a barakkok
előtt, hallotta a Kadétok vívógyakorlatainak zajait, és ez eszébe juttatta mindazt, amit elveszített.
Néha magukkal a Kadétokkal is találkozott, amikor nem voltak szolgálatban. A legtöbben tudomást sem
vettek róla, gúnyosan mosolyogtak rajta, vagy olyan megjegyzéseket tettek rá, amikre nem is volt érdemes
válaszolnia. Felix Aillard, egy arrogáns, Mariusnál egy fejjel magasabb fiú egy este megállította őt, hogy elvegye a
könyveit, és kitépjen belőlük néhány lapot. Dühében Marius úgy földre küldte egy, a testiegészség-tanárától tanult
gyors, a hasi idegközpontra mért ütéssel, hogy a fiú egy darabig levegőt sem kapott. Az Alton-lakrész szobáinak
családias kényelmében aztán kitérő válaszokat adott Andres kérdéseire, és tanácsaira sem igen figyelt oda – ám
egykedvűségének maszkja mögött szörnyűséges harag izzott, mint Alar kohója.
Marius már csaknem letöltötte második tíz napját is a Terrán Zónában, amikor mellészegődött a szerencse.
Terrán Standard-órája, a nyelvtani apróságok elviselhetetlen részletezése közepette, szinte végeláthatatlanná nyúlt.
Marius a háta mögül felhangzó ujjrecsegtetések nélkül is tudta, a többiek osztják unalmát. Az egyetlen ok, amiért
elviselte ezt az órát, a székéhez közeli ablak volt, melyen át az Űrkikötőt láthatta, és a Venza-hegyek bíborárnyalatú
csúcsait a városon túl. Miközben Horton erőteljes hangja tovább duruzsolt, Marius a tökéletes kilátásban
gyönyörködött.
Szeme sarkából látta, amint egy fémes pont elszáguld az ég felé, úgy hasítva a levegőt, akár egy nyílvessző.
Valószínűleg az egyik Térképező és Felderítő expedíciójuk indult útnak, hogy aztán odaföntről kémkedjen utánunk –
gondolta. Haragjában azt kívánta, bárcsak megtorpanna a jármű félúton, és visszazuhanna az égből, egyenesen az
Űrkikötőre. Bár tudta, az ő mátrixa nem elég erős, hogy ezt valóra váltsa, minden telepatikus képességével a lángoló
Űrkikötő gondolati képére összpontosított.
Figyelmeztetés nélkül egyszer csak félbeszakították. A gondolati tiltakozás hulláma fölkészületlenül érte
agyát, olyan érővel, mintha az a valaki hangosan kiáltotta volna a fülébe: NE! Zavaros képek sora ömlött át tudatán,
képek, melyek nem a sajátjai voltak: egy lángok koszorúzta kastélyfal, fölébe magasodó lángoló női alakkal;
belsejében kék ruhás lány állt, félelem nélkül, mellette pedig egy férfi, aki egy kardot szorongatott, melynek
markolatába hatalmas kék drágakövet foglaltak. A férfi megvonaglott, amint a tűz nyaldosni kezdte kardforgató
kezét. A barázdált, szikár arcon a haláltusát látta – és az arc, Marius felismerte, a bátyjáé, Lew-é volt. Döbbenten
vonta maga köré gátjait, hogy véget vessen a rémisztő képek ostromának, de azért még megpillantotta, amint a lány
lerogy a tűzben; félelmet és bánatot érzett, be nem gyógyult sebet az övét megérintő elmén.
Marius érezte, a tarkóját elönti a verejték. A jelenetet olyan valósnak látta, mintha maga is ott állt volna a
lángoló mellvéden… Akárki tört is be gondolataiba, tehetséges telepatának kell lennie. Vajon itt van a behatoló, az
osztályteremben?
Hátrafordult, és vizsgálgatni kezdte az unott, kifejezéstelen arcokat. A gondolataikba is bekukkantott,
megpróbálta bemérni azt az agyat, mely az imént kapcsolatba lépett vele. Hol vagy? – kérdezte az ismeretlent.
Válaszként csak az intérkom hármas csengettyűszava érkezett, mely az óra végét jelezte. A terránok körülötte az ajtó
felé iramodtak, ő pedig elgondolkozott: Hogy is lehetett volna valaki közülük? Ezeknek csak az jár az eszükben, hogy
a többiek előtt érjenek a büfébe… Várt, míg a legtöbben már kimentek, aztán a tankönyveket táskájába rakta. Amikor
a lift felé indult, eltéveszthetetlen hang szólt utána:
– Várj egy percet! – Megfordulva egy vele egykorú fiút látott, egyszerű ruhában és a terránok közt divatos
puha házicipőben; öltözetétől eltekintve azonban inkább látszott darkovánnak, mint Marius. Karcsú volt, hosszú,
kecses kezekkel, finom bőrrel és vörösesbarna hajjal. Szeme színéhez hasonlót Marius még életében nem látott:
borostyánszínű, majdnem arany, akár egy hegyi macskáé.
– Marius Lanart – kezdte az idegen a távol élő hellerek egyszerű kahuenga nyelvén –, magyarázattal kell
szolgálnom, amiért rád törtem. – Nyelt egyet, láthatóan kényelmetlenül érezte magát. – Te körbeküldted azt a… az
álomképedet az osztályban. A többi srác nem telepata, de én igen, így látnom kellett, a te szemeden át. Mindaz a
harag, a tűz, melyet gyújtani akartál – azt hiszem, egyszerűen túl sok rossz emlékemet szabadította föl. Nem bírtam
elviselni; amit láttál, az emlékeim egy része volt.
Mariusban furcsa érzés kelt, teljes mértékben átérezte a másik szenvedéseit. A sajnálat és a hirtelen
kíváncsiság vitte rá, hogy megkérdezze:
– Miféle emlékek ezek? Láttam köztük a bátyámat is.
– Aldaranban voltam, amikor Sharra kiszabadult. – Összeráncolta szemöldökét, aztán gyorsan ezt mondta: –
Itt nem beszélhetünk. Neked is ebédszüneted van?
Marius bólintott, és követte a fiút. Váratlanul fontosnak érezte, hogy minél többet megtudjon erről a különös
terránról. Egy üres öltözőben a hosszú padokra telepedtek, egymással, szemben. Marius kényelmetlenül érezte
magát, de erővel legyűrte félelmét.
– Honnan ismered a bátyámat? – kérdezte.
– Az aldarani Lord Kermiac volt a gyámom; a kastélyában nőttem föl. – Szünetet tartott, aztán folytatta: –
Mikor Lew Aldaranba érkezett, befogadtuk mátrixcsoportunkba. Látta, képes vagyok a telepátiára, akárcsak
nővéreim, és elkezdett kiokítani a használatára. Olyan kedves volt hozzám, mintha a bátyám lett volna… Gyakran
léptünk kapcsolatba, így ismertem aztán rád is… Hagyta, hogy vele és Marjorie-val tartsak mindenhová…
Marius fölfogta Lew gondolatmását, amint egy ragyogó város utcáin sétál, és a mellette lépkedő,
borostyánszemű lányra mosolyog.
– Marjorie a nővérem volt – folytatta a fiú. – Atyánk a Terrán született, anyánk pedig a Darrielek, egy ősi
hegyi család utolsó sarja volt. Talán ezért szerettek egymásba Lew és Marjorie; mindkettejükben terrán és darkován
vér keveredett, így kezdettől fogva remekül megértették egymást – bár több hasznuk ebből nem is származott. –
Megvonta a vállát, s ajka vad grimaszra húzódott. – Hogy Lew végül megszüntethesse a Sharra-mátrixot, Marjorie-n
át kellett lecsapnia. És én nem segíthettem rajta, mert túlságosan megijedtem, és az egész olyan gyorsan történt.
Meghalt, és… és minden lángba borult…
Mariusra úgy tört rá a fájdalom, mintha csak saját gyötrelmeit élné át újra. Gyorsan témát változtatott
inkább.
– Te is csak annyira vagy darkován, mint Lew vagy én. De hogy kerülsz… ide? – Megvetően söpört végig
kezével a kopár falakon. – A terránok ragadtak el erővel?
– Nem, máshová nem is mehettem volna. Másik nővérem, Thyra elmenekült a szerelmesével, csak az
istenek tudják, hova; gyámatyám pedig hetekkel előbb távozott az élők sorából. Nem tudtam, hová ment Lew, így hát
atyám fiaként a Terrán Birodalom polgára lettem. – Szája sarkát fölfelé görbítette, halvány mosolyfélére. – El is
felejtettem bemutatkozni. Rafe Scott vagyok, z’par servu.
A könnyen kiejthető darkován kifejezés élesen elütött a terrán névtől – bár a „Rafe” darkován megszólítás
volt, a „Rafael”, illetve a „Rakhal” kicsinyítő képzős alakja. Jól illő név Terra és Darkover közös gyermekének.
Mariusnak akár testvére is lehetne, annyira megegyezik a származásuk. Terra és Darkover közös gyermeke –
ismételte magában. – Mindkettő számot tarthat rám, noha megpróbáltam megtagadni anyám világát.
– Tudom – felelte Rafe a telepaták bámulatba ejtő felfogóképességével. – Volt idő, amikor úgy éreztem, a
lelkem is eladnám, csak hogy egészen terrán lehessek, aki csak a Birodalomhoz tartozik, de nem feledhetem, hol
születtem, és kik neveltek föl. Lawton, a Nagykövet azt mondja, szerencsés vagyok, hogy mindkét világhoz fűznek
szálak. Szerintem azonban inkább olyan ez, mint egy átok. – Mariusra pillantott. – Érzem, nagyon mérges vagy.
Mégpedig Lord Hastur, a Comyn Tanács, atyád és a terránok miatt. Ugye nem szabad akaratodból jöttél ide a
parancsnokságra?
Marius megrázta a fejét. Rafe szókimondása zavarba hozta, hiszen ő mindig magába fojtotta érzelmeit;
mégis, valahogy az egész olyan természetesnek tűnt számára, mintha már hosszú ideje ismerné Rafe-et. így hát
mesélt neki az utóbbi napokról, csupán haragja legszélsőségesebb megnyilvánulásait hallgatva el. Különben is, egy
telepata előtt az ilyen erős érzelmek egyértelműen megnyilatkoznak.
Amikor befejezte, a másik fiú megpróbálkozott egy mosollyal, és így szólt:
– Nem lehetett könnyű. Sosem az, ha az ember hazát cserél. Te ráadásul nem is akartad. – Marius érezte a
mosoly mögött feltörő érzelmeket, a heves vágyat, mely Rafe gondolataiban is ott visszhangzott:
Akárcsak én, ő is keverék, sose lesz része igazán egyik világnak sem. Barátok lehetnénk… Szent Terhek
Hordozója, milyen régóta vagyok már magányos!

Néhány nappal később, egy meleg délutánon Marius gyors léptekkel sétált át a Terrán Zónán, táskáját
kezében lóbálva. Ma nem volt iskola, úgyhogy Rafe-hez ment a könyvtárba, ahol együtt dolgozhatnak feladataikon.
Egy utcai árus bódéjánál megállva vett egy húsos lepényt, aztán folytatta útját. Amint a forró tésztát majszolta,
ideges bizsergés kelt tudata peremén. Megtorpant és koncentrált; az elméjébe kotró gorombaságtól úgy érezte magát,
mint egy ketrecbe zárt patkány az iskola laboratóriumában. Valaki figyelte, méghozzá nem is túl messziről. Biztosan
tudta, mert már háromszor is megtörtént vele ugyanez az utóbbi hat napban – és most már elege volt belőle.
Megváltoztatta útirányát, a parancsnokság helyett az Űrkikötő felé indult, remélve, hogy a láthatatlan figyelő
zavarodottságában fölfedi magát Marius kiterjesztett érzékei előtt. De amikor elérte a leszállópályákat körülvevő
barikádokat, üldözője még mindig a nyomában volt.
A tömeg egyre nőtt, az utasok most hagyták el a nemrég landolt Dél Koronáját. Mariust egy pillanatra
elfogta a vágy, hogy itt maradjon nézelődni, amint azt egyszer már megtette, útban a parancsnokság felé. Élvezte a
masszív épületegyüttes látványát és hangjait; a hatalmas csillaghajók bömbölését, amikor a levegőbe emelkednek, a
sokféle embert és más lényt, akik világok százairól érkeznek… Vonakodva sarkon fordult, és elhagyta az Űrkikötőt.
– Elkéstél – jegyezte meg Rafe, mikor Marius végre odaért a parancsnokság épülete előtti téren álló
szökőkúthoz. – És mérges is vagy. Mi történt?
Mariust már nem lepte meg, Rafe milyen gyorsan fölfogja felszíni érzelmeit. Jó telepata volt, ha éppen
használta képességeit, Marius pedig nem emelt gátat előtte. Tetszett neki, hogy Rafe annyira érdeklődik iránta, még
az érzelmeit is figyeli. Gyakran léptek a tudati kapcsolat első fázisába minden különösebb erőlködés nélkül; ám ha
Marius mélyebbre akart hatolni, szorosabb köteléket kialakítani, akkora fájdalommal és félelemmel találkozott, hogy
Rafe legnagyobb megkönnyebbülésére mindig visszafordult.
– Követtek idefelé – felelte Marius –, és ez már nem az első alkalom. Nem tudom, miért akarnának a
terránok kémkedni utánam, de…
– Várj csak – szakította félbe Rafe. – Miből gondolod, hogy a terránok azok? Elismerem, az Űrkikötő
hivatalnokainak többsége nagyszájú bolond, de a Titkosszolgálat emberei tudják, mit csinálnak. És a comyn egyik
kitaszítottját követni, aki ráadásul legalább annyira a Birodalom polgára, mint ők, nem tartozhat a feladataik közé.
Ennek semmi értelme.
– Talán így igaz – mondta Marius, és megnyomta a lift „föl” gombját. – De ki más követhetne végig a
Kereskedővároson át, aki a kastélyig mégsem merészkedhet?
Abból, amiket elmondtál, a ti drágalátos – Hali’iminjeitek is képesek erre – vagy ügynökök, vagy saját
mátrixuk fölhasználásával. Talán attól félnek, elárulod egynémely titkukat a Birodalomnak…
– Hát, megérdemelnék – mondta Marius gúnyosan, amikor a lift ajtaja végre kinyílt. Rafe-nek valószínűleg
igaza van – gondolta fölfelé menet. – Ha valakinek is oka van kémkedni utánam, az a comyn. Kissé meg is lepte,
hogy korábban nem gyanakodott rájuk; aztán rájött, ezt a lehetőséget nem akarta beismerni maga előtt. A Hét
Uradalom egyik Lordja lenne felelős egy ilyen alattomos, kicsinyes, tipikusan terrán akcióért, mint az utána való
kémkedés? És mégis…
A lift rázkódva megállt, és gépies precizitással kinyílt az ajtaja. Félúton a fényárban úszó folyosón Marius
megállt, hogy szomját csillapítsa egy automata falikútnál. A hideg víz kellemetlen mellékízt kapott a fényes
fémcsaptól, ezért kiköpte. Hirtelen megremegett, gyűlölet ébredt benne egész megvetendő léte iránt.
– Nyugodj meg, Marius! – szólt kedvesen Rafe. – Nem állnak olyan rosszul a dolgok. Talán tévedtem, és
nem a comyn követett téged, de ha úgy is van, a Hasturok becsülete még a Hellereknél távolabb élők közt is
közmondásos. Gyámatyám mindig úgy beszélt Lord Danvanról mint igazságos, bölcs ember, ha álláspontjaik nem is
egyeztek. Biztos vagyok benne, ő semmit sem tud erről a képtelenségről, és abban a pillanatban véget vet neki, amint
fölhívod rá a figyelmét.
Marius azt gondolta: Úgy, ahogy arra reagált, amikor a Kadétok közé kértem felvételemet? És az ellen miért
nem tettem valamit? Meg kell találnom a helyes fegyvert, és fölhasználni.
Mielőtt a könyvtárba léptek, Rafe, ismét megszólalt:
– Ha még kora délután végzünk, menjünk le az Űr-kikötőbe. Jól ismerem az egyik szerelőt, megígérte,
körülvezet minket az egész komplexumban. Sokkal jobb lesz, mint a Polgári Összekötő Hivatal szervezésében
megtehető semmitmondó reisek. – A „villámlátogatás” szónak megfelelő kahuenga kifejezést használta, mire Marius
rossz hangulata ellenére is elmosolyodott, és ezt gondolta: Látta, milyen ideges vagyok, hát megpróbált fölvidítani.
Ennek tudatában úgy döntött, kimutatja háláját.
– Nekem van egy jobb ötletem – szólt hangosan. – Körülbelül egy órával sötétedés előtt indulunk el innen,
és velem jössz a lakosztályomba. Ott megvacsorázunk, aztán pedig magam vezetlek végig a comyn kastélyának
minden egyes zugán. – Kissé meglepődve saját merészségén, Marius szünetet tartott. Érezte Rafe elégedettségét,
mint egy tapintható jelenlétet kettejük között. Igyekezett hanyagul megszólalni. – Hozd el a könyveidet és egy váltás
ruhát, akkor, ha akarod, ott töltheted az éjszakát is.
– Akarom – felelte Rafe. – Ez igazán nagylelkű ajánlat, Marius uram.
– S’dia saja, vai dom Rakhal – válaszolt Marius a hagyományos kaszta kifejezéssel. – Gyerünk! –
noszogatta barátját. – Talán szerencsével járunk, és találunk egy üres tanácskozótermet.
Két-három ceruzát is eltörtek nagy igyekezetükben, hogy megoldják a föladott példákat, s végül, amikor az
esti felhők a hegyek fölé emelkedtek, elindultak a parancsnokságról. Hideg eső fagyasztotta meg a levegőt, Rafe
reszketett vékony anorákjában. A kastélyhoz közeledve Marius lelassított, magabiztos, elszánt léptekre váltva. A
hátsó udvarba vezető híd íve alatt három fiatal Kadét állt. A legelső Felix Aillard volt, szép comyn vonásait
mosolyfélébe rántotta. Elébük lépett, mozgás közben előhúzva kardját.
– Engedj áthaladnunk – szólt Marius. Ez nem kérés volt. Felix csak bámult, élvezte a helyzetet. A szél
belekapott vörösarany hajába, rövid fekete köpenyét lobogtatta; úgy nézett ki, mint egy törpe comyn katona. – Miért
állod el az utunkat? – kérdezte Marius, és átadta táskáját Rafe-nek, hogy kezét a hüvelyében megbúvó tőrre tehesse,
amit mindig magánál hordott.
– Ó, én nem a te utadat állom, kom’ii – mondta Felix, és szeme Rafe-re tapadt. – Látom, az új barátaid még
egy szolgát is adtak melléd. De a terránok kifutófiúi nem léphetnek be ide!
– Rafe Scott nem a szolgám. A barátom. Semmi jogod megtagadni a vendégemtől vagy tőlem, hogy átlépjük
otthonom küszöbét.
Felix fölnevetett, ocsmány, csöppet sem vidám hangon. Marius érezte, a harag hulláma forró szurokként
csordul a Kadét agyából Rafe felé.
– Azt hiszed, nincs jogom megtagadni a belépést ettől a terrántól? – gúnyolódott Felix. – Nos, chiyu, akkor
várjatok itt addig, míg elküldök valakiért, aki megteheti! – A bal oldalán álló fiúhoz fordult. – Nicol, keresd meg a
parancsnokot, és mondd el neki, mire készül Montray-Lanart.
Ó, a fenébe! – gondolta Marius. – Ha megtalálják Dyan Ardaist, az az átkozott ombredin még visszazavarja
Rafe-et a Zónába, csak hogy ellenemre tegyen!
A Kadét elszaladt a barakkok felé. Mariust, látva Felix diadalmas mosolyát, elöntötte a vágy, hogy azt
örökre a fiú csinos arcára fagyassza. Nem csupán a maga nevében háborodott így föl, de Rafe miatt is, és a
megaláztatásért, aminek Felix ki akarta tenni őt. Rafe még csak föl sem öltözött rendesen, ez a szemét kis
játékkatona pedig hagyja kint állni az esőben, akár egy koldust! Természetesnek látszott, hogy Marius minden
fölháborodását belesűrítse mátrixába; haragja addig nőtt, míg végül már beborította őt, mint egy lángoló tok. Csak
egy apró erőfeszítés, és máris megvan, amire vágyott, Felix eszméletlenül terül el.
Amaz ránézett, szemébe gyanú, majd félelem költözött, levegőért kapkodott, hiábavalóan markolászva
torkát. Rafe is rémülten felé fordult. Marius hallotta, amint szavak nélkül szólítja őt: Te nem tudod, mit csinálsz!
Hagyd abba, amíg nem késő!
Marius habozva visszafogta támadását. Hát ilyen sokat jelent ez neked?
Igen!
Marius visszavonta csillagkövéből pusztító energiáit. Nem érdemes Felixen bosszút állni, ha ennyire
elborzasztja vele Rafe-et.
Most, hogy végre visszatért a hangja, a Kadét macskaemberként vicsorgott.
– Hogy jutnál Zandru legjegesebb poklára, te kis bre’suin! Egy mátrixszal akartál elbájolni! Miért nem
harcolsz, mint egy férfi, te átkozott terrán fattyú?!
– Igen – szólt Marius halkan –, anyám terrán volt, de apám elismert a saját gyermekének. Ezt te nem
mondhatod el magadról. Igazam van, Felix? – Fattyúnak lenni nem számított nagy szerencsétlenségnek a Hét
Uradalom területén, ám Felix anyjának szabadossága a fiút a „hatapjú” jelzőhöz juttatta; Marius ezt csöppnyi
megbánás nélkül fordította a maga hasznára. Felix elkékült a haragtól, s hirtelen, kifogyott minden gúnyolódásból.
Abban a pillanatban tért vissza Nicol; egy magas, vörös hajú Őrző jött vele, akit Marius rögtön fölismert:
Lerrys Ridenow volt, egyetlen támogatója a comynban. Hála az isteneknek – gondolta. – Lerrys véget vet ennek a
kutyakomédiának.
– A parancsnokot nem találtam – mondta Nicol –, de Ridenow kapitány azt akarta…
– Tudni akarta, mi folyik itt – fejezte be Lerrys. – MacAran Kadét arról beszélt, valami terrán kémet
tartóztattatok le, akit Marius Lanart akart a kastélyba csempészni.
– Kapitány, ez nem igaz! – tört ki Rafe. – Eddig nem szóltam, mert tisztelem törvényeiket, de nem engedem,
hogy Mariust hibáztassák miattam. Ő meghívott engem mint vendéget, ez a kémhistória pedig egyszerűen
nevetséges! – Köhögött, aztán folytatta: – Uram, ön a comynhoz tartozik. Ha kívánja, megbizonyosodhat felőle,
igazat mondok-e.
Lerrys fölvont szemöldökkel mérte végig Rafe-et. Aztán a Kadétokhoz szólt kimért, haragos hangon.
– Nehéz elhinnem, hogy egy Kadét részt vehet ilyesfajta bohóckodásban. Viselkedésetekkel a comyn jó
hírét sodortátok veszélybe. Ez a legény idegen és Dom Marius vendége; ti megsértettétek őt, és megszegtétek a
vendégszeretet törvényét. Térjetek vissza szállásotokra; majd később számolunk. Aillard Kadét, te maradj itt. – Ezzel
Mariushoz fordult. – Megvárnátok a Nagy Csarnokban, kuzin?
– Örömmel, rokon. – Marius átvezette Rafe-et a híd alatt, keresztül az apró udvaron. Pár perccel később már
bent voltak a kastélyban, egy márványlépcső lábánál, mely egészen a negyedik emeletig kanyargott.
– Épp olyan, mint otthon – szólt Rafe. – A mi nagy csarnokunkban ugyan fénycsövek világítottak, de épp-
ilyen huzatos volt; faliszőnyegek viszont nem borították így be a falakat.
– Nézz oda, a csillár alá. – Marius egy faliszőnyegre mutatott, mely egy a comyn kastélyának falai tövében
vívott csatát ábrázolt, elegendő részletességgel ahhoz, hogy meglássanak rajta néhány Őrt és a parancsnokukat, egy
sötét hajú férfit, aki éppen egy drytowni törzsfővel vívott. A szőnyeg színei olyan élénkek voltak, még a küzdők
csizmáján a vérfoltok is látszottak. – Rafael Lanart, az ősöm – magyarázta Marius büszkén. – Háromszáz évvel
ezelőtt győzelemre vezette az Őröket a drytowni inváziós sereg ellen; a törzsfőjüket ő maga ölte meg! Akkora
hírnévre tett szert, hogy sok év múlva, mikor a királlyal és fiával árulók végeztek, Rafael lett régens, míg az ifjú
trónörökös föl nem nőtt.
– Á, Marius! Hát itt vagytok.
Megfordultak, és Lerrys Ridenow-t pillantották meg, aki csak pár lépésnyire állt tőlük, esőáztatta köpenye
még csöpögött.
– Úgy szakad, még a holtakat is fölébreszti – mondta Lerrys ingerülten, – Néha eszembe jut a régi babona:
egy ilyen eső azt jelzi, az istenek haragszanak gőgösségünk miatt. – A hangja megenyhült. – Te magad is
tapasztalhattad ma ezt a gőgöt, kuzin. Fogadd, kérlek, bocsánatkérésemet a Kadétok viselkedéséért; szigorú
megrovásban fognak részesülni, biztosíthatlak.
Meglepődve a férfi hirtelen aggályoskodásán, Marius vállat vont, és így szólt:
– Szó se essen róla, Dom Lerrys. Nem bántottak minket. Különben is, ha a kutyák csaholását hallgatod,
abból semmit nem tanulhatsz, inkább csak belesüketülsz.
Lerrys elmosolyodott.
– Azt hiszem, mindketten megfeledkeztünk az udvariasságról. Mutass be a barátodnak, Marius.
– Rakhal Darriel-Scott vagyok, ismertebb nevemen Rafe Scott, z’par servu. – Rafe-nek láthatólag elege volt
már abból, hogy mindenki tudatlan terránként kezelje.
– Légy üdvözölve a comyn kastélyában, Rafe Scott! Úgy látom, hasznodra válna egy meleg kandalló és egy
még melegebb ital, – csakúgy, mint magamnak. Velem tartanátok a lakrészembe?
– Köszönjük – felelte Marius –, de még néhány feladatot meg kell oldanunk vacsora előtt.
– Akkor legalább hadd kísérjelek el benneteket az ajtótokig, hisz az én szobám is ugyanarra van.
Amint a lépcsőn kapaszkodtak fölfelé, Rafe megkérdezte:
– Dom Lerrys, nem tudja, miért gyűlöl engem az az Aillard fiú? Marius is; én is éreztük ezt, bár még
életemben nem láttam azelőtt.
Lerrys csinos arca elkomorult.
– Szomorú történet. Felixnek volt egy bátyja, Geremy, kapitány az Őröknél. Tavaly, Nyárközép Éjjelén épp
járőrözött… Veszekedést hallott a kocsmából, amit az Űrerők két embere provokált. Geremy közbelépett, és az egyik
terrán lelőtte a fegyverével. Órákkal később halt meg, Felix karjai közt. Ő azóta gyűlöl mindenkit és mindent, aki
vagy ami a Terráról való.
– Ezek után nem hibáztathatom – szólt Rafe elgondolkozva.
– De én igen! – csattant föl Marius. – Neked semmi közöd a bátyja halálához, hát ő sem gyűlölhet érte!
Lerrysen látszott, jól szórakozik, mégis komolyan szólalt meg:
– A hűséged tiszteletre méltó, Marius. És igazad is van. Sajnos az olyanok, mint Felix, akiket áthat a
gyűlölet mérge, nem gondolkodnak ennyire tiszta fejjel.
 Marius felfogott egy rejtett érzelemhullámot: Lerryst elégedettséggel töltötte el Marius Rafe iránt érzett
barátsága. Nem csupán bizonytalan rokonszenv volt ez, hanem erős, elégedett jóváhagyás, mintha Lerrys valamiképp
maga is felelős lenne ezért a kapcsolatért. Marius már örült, hogy nem fogadta el a férfi meghívását, mert ez az új
érdeklődése zavarba ejtette. Talán ő is ombredin, s mindketten kellünk neki – gondolta Marius; aztán elfojtott egy
nevetést. Lehetetlennek tartotta, hogy ez az egyszerű ember, a mindig elegáns Lerrys annak a szertelen hóbortnak
essen áldozatul, mely három évvel ezelőtt Dyan Ardaist is csaknem kegyvesztetté tette.

A vacsora csöndben telt, mivel Andres már két napja nem tért vissza Armidából. Azután, ígéretéhez híven,
Marius végigvezette Rafe-et a kastélynak akkora részén, amekkorát csak képesek voltak bejárni.
Később Marius ágyában feküdt a súlyos takarók alatt; Rafe már aludt a szoba másik végében. Marius
fölsóhajtott, elégedetten, először, mióta Thendarába érkezett.
A rákövetkező napon tovább örvendezhetett. A felhők eltűntek az égről, s az idő olyan meleg volt, amilyen
egy darkoveri nyártól csak kitelhet. Korán keltek, és kilovagoltak északnak, megnézni a ru fedet, a comyn szent
helyét. Rafe ugyan nem léphette át az ősi fehér szentély küszöbét, de elbűvölte Hali, a tó, melynek ködös partján az
építmény állt. A reggel további részét azzal töltötték, hogy északnyugatnak lovagoltak, az Armida-plató felé. Délután
megálltak, és kicsomagolták az elemózsiát, amit magukkal hoztak az útra.
– Rég nem lovagolhattál már – szólt Marius, látva, Rafe milyen kínlódva kászálódik le a nyeregből. Rafe
csak egy grimasszal felelt, és elvett egy almát. Gyorsan ettek, alig beszéltek közben. Körülöttük a fákon madarak
zajongtak, és hegyi mókusok csapatai randalíroztak. Egyszerre Rafe megfeszült, mint egy felszállni készülő sólyom.
– Mi a baj? – kérdezte Marius.
Rafe a feje fölé nyújtotta karját.
– Marius, menjünk innen…
– Hová?
– Bárhová, csak fényévekre ettől a bolygótól! A Terra és- Darkover mindenképpen összecsap, és betörik
egymás fejét. Olyan helyet keresek, ahol senkiben nem fészkel viszály, se gyűlölet. – Mosolygott, de szeme
sóvárgóan, vakmerően fénylett. – Egyszerűen tűnjünk el – holnap vagy a jövő héten. Tudom, az Űrerőkbe még túl
fiatalok vagyunk, de jelentkezhetnénk rakodómunkásnak valamelyik hajóra. Lehet, hogy ezzel törvényen kívülivé
válunk, és akkor már csak a saját eszünkre és fegyverünkre számíthatunk majd, fejünkre pedig vérdíjat tűznek ki.
Vagy lehetnénk Telepesek. Van még bőven új világ, felfedezendő és benépesítendő.
Marius szeme előtt elmosódtak az erdő színei. A levegő fodrokat vetett, s őt ismét elragadta egy időtörvény,
az Altonok gyakori betegsége. Látta a thendarai Űrkikötőt és egy csillaghajó nyitott ajtaját. Lew állt a rámpán,
idősebben, sötét hajában ősz tincsekkel, barázdált arcán elszánt vonásokkal. Terrán ruhát viselt, akárcsak a mellette
álló barna fiatalasszony; karjában Lew egy kislányt tartott; a szeme kipattant, s folyékony borostyánkőként csillant
meg – pont olyan volt, mint Rafe-é. Egyetlen pillanatra Marius megérezte Rafe jelenlétét a fejében, amint belepillant
látomásába. Aztán barátja felől bánat tört elő, és hallotta, a fiú szörnyű sóvárgással fölkiált: – Marjorie! – A látomás
elszállt.
Rafe mély lélegzetet vett, visszautasítva Marius támogató kezét.
–- Jól vagyok – mondta csöndesen. – Az a kislány, akit láttál… pont olyan volt, mint a nővérem.
– Rafe, nem akarsz többet… mesélni nekem… arról az éjszakáról, amikor meghalt? – Tétovázott, kereste a
szavakat. – Érzem, csaknem teljesen leblokkoltad a laranodat a történtek miatt. Talán… talán megpróbálkozhatnánk
egy teljes kapcsolattal… Nem zárhatod az egészet örökre magadba. – Még sosem adtam tanácsot senkinek –
gondolta Marius –, de a te fájdalmadat már ismerem, és ez nem közömbös számomra.
– Hát persze – felelte Rafe –, te aztán mindent tudsz a rejtett érzelmekről! Úgy forr benned a harag, mint a
démonok üstje. Nem veszélyes ez kissé egy Altonnál, aki a haragjával ölni tud? – Aztán elmosolyodott, valamennyire
ellazítva. – Ó, szép kis pár vagyunk! Te a haragoddal és én az… az emlékeimmel. Na gyere, próbáljuk most már
kihasználni a délután hátralevő részét!
Enyhe remegéssel égnek meredt a haj Marius tarkóján. Valami történni fog – gondolta. – Nagyon hamar…
talán már ebben a tíz napban. Valami fontos. Tudom. Fölpillantott a felhőtlen égboltra, a szellőben remegő
örökzöldekre; aztán Rafe várakozó arcára nézett.
– Ez egy meleg nap a Darkoveren. – Fölállt. – Ha nem vagy még túl fáradt, versenyezzünk innen vissza a
Tiltott Útig. A lovamnak szüksége van már egy jó vágtára.

Másnap korán reggel Marius Rafe-fel együtt indult a parancsnokságra, táskával a kézben. Úgy érezte magát,
mint egy büntetésre váró lázadó. Szinte már el sem hitte, hogy alig tizennégy órával ezelőtt illatárban úszó
dombokon vágtattak keresztül hátasaik nyergében. Olyanok vagyunk, mint a várukba visszatérő tűzhangyák –
gondolta mérgesen Marius –, a szabad akarat egy szikrája sem különböztet meg a többiek ezreitől!
 Hangosan ezt kérdezte:
– Miféle életmód ez az „oktatás”, amire a terránok olyan büszkék? Egész nap csak a hátsódon gunnyasztasz,
gombokat nyomkodsz, és jegyzeteket körmölsz, akárcsak a rövidlátó hivatalnokok!
– Engem nem kényszerítettek, mint téged, hogy nyáron is tanuljak – mondta Rafe. – Csupán le akartam
tudni néhány nehezebb tárgyat. Minél hamarabb elvégzem a terrán gyerekek számára kötelező iskolát, annál előbb
leszek a magam ura, választhatok foglalkozást magamnak. Különben is, Marius, ha űrkalózok akarunk lenni, neked
is ismerned kell a csillagközi navigáció alapelveit! Úgyhogy magold csak az algebrát!
– Azt hittem, ahová mi megyünk, ott ilyesmire nincs szükség – válaszolta Marius, de nehéz volt tréfálkozni
a parancsnokság zsúfolt folyosóin és liftjeiben.
Amint véget ért a Birodalmi Földrajz órája, Marius az öltözője felé indult, ám mielőtt elérte a liftet, ismerős
hang – de nem Rafe-é – szólította nevén.
– Hová sietsz? – kérdezte a sötét bőrű lány barátságos mosollyal. – Azt hittem, nem vagy oda az
automatáinkért.
– Helló Elena! – A fiú lelassította lépteit, és a lányéhoz igazította. Nem bízott a tanítójában, és annak csinos
arca csak még nyugtalanítóbban hatott rá; mégis ő volt az egyetlen terrán, akit kedvelt, persze Rafe-et leszámítva.
Bár Rafe nem volt igazán terrán.
– Jól hitted – mondta Marius –, én inkább otthonról hozok magammal ebédet. Velem tartasz?
– Kösz, de nem. Épp most vágtam át magam az éhezők hordáján; visszamegyek az irodámba, egy kis
békéért és nyugalomért. – Incselkedve pillantott a fiúra. – Az osztálytermed utamba esik… de nem véletlenül jöttem
erre. Föl kell vigyelek az Igazgatóságra.
Marius megtorpant.
– Miért? – kérdezte óvatosan.
–: A Nagykövet beszélni akar veled. – Tiszteletteljesen leeresztette a hangját, mint egy darkován, amikor
Lord Hasturt említi.
– És ha nem teszek eleget a kívánságának?…
– Marius, ne gyerekeskedj. Nem kell megalázkodnod előtte, csupán mutass iránta egy kis tiszteletet a saját
irodájában.
Marius szó nélkül követte őt. Tisztelet! – gondolta. – Micsoda szemtelenség! Ideküldik nekem ezt a
fehérnépet, hogy levegyen a lábamról a beszédével, miközben jól tudja, mást úgysem tehetek, csak
engedelmeskedhetek. Sharra láncaira! Ha atyám itt volna, ez a Nagykövet könyörögve kérné egyetlen percemet!
Haragja újra föllángolt, és vele együtt a fájdalom és a levertség, amit azóta érez, mióta atyja búcsúszó nélkül
itthagyta.
A Terrán Ügyek Nagykövetének hivatala egy, öt tágas szobából álló lakosztály volt, a parancsnokság
épületének legfölső szintjén. Marius megadta a nevét a bejáratnál ülő unott titkárnőnek.
– Marius – szólt Elena váratlanul –, lehet, hogy én csak egy fogaskerék vagyok a gépezetben, de igenis
törődöm veled. Kérlek, hidd el, sose lennék képes fájdalmat okozni neked. – Gyorsan megszorította a fiú bal kezét,
azzal elsietett. Marius zavartan nézett utána.
– A Nagykövet úr fogadja önt, uram – szólt a titkárnő, föl se pillantva az asztalán tornyosuló papírhalmok
mögül. – Kérem, kövesse a szervomechet.
Marius a lassú, zömök kis robot mögött lépkedett egy zárt ajtóig, a lakosztály túlsó végébe. Egy, az Űrerők
egyenruhájában feszítő, barna bőrű óriás kitárta, és bevezette Mariust. A fiú kissé meglepődött, hisz azt várta, egy
terrán Nagykövet irodája tobzódni fog a króm és a plasztik rikító csillogásában, lesz benne automata bár és faltól
falig videoernyő. Ez a helyiség azonban magán viselte a darkován stílus jegyeit: faburkolat, egy kerámiaváza, a
Kastélyjáték táblája és egy, a Télközép-fesztivált ábrázoló faliszőnyeg.
– Marius Montray-Lanart.
A Nagykövet fölállt asztala mögül, és végrehajtott egy szabályszerű darkován meghajlást. Marius ismét
meglepődött – azt gondolta, a thendarai Űrkikötő legmagasabb rangú terrán főnöke éppoly öreg és méltóságteljes
lesz, mint Hastur. Ezzel szemben a férfi, aki lefegyverző mosollyal nézett vissza rá, még Lerrys Ridenow-nál is
fiatalabb volt; világosvörös haja és finom bőre alapján akár comyn is lehetett volna.
– Nem ülnél le? – biztatta a különös figura. Amikor Marius eleget tett a kérésnek, a férfi hibátlan
kahuengában folytatta: – Dan Lawton, z’par servu; hat hónapja kiküldött Nagykövet. Ennek a nem éppen egyszerű
munkának egyik áldásos velejárója ez a kis odú, mely már több elődömet is megmentette az őrülettől. Még nem
ebédeltem, és gyanítom te sem, így vettem a bátorságot, és rendeltem egyet-mást ide föl. Addig is megkínálhatlak
egy itallal?
– Nem, köszönöm. – Marius fölemelte tekintetét, hogy Lawton kék szemébe nézzen; kissé kinyújtva
érzékelése csápjait, izgatottságot fedezett föl a terrán mindennapos külseje mögött. Természetét meghazudtolva
Marius kényelmesen ellazította magát.
– Biztosan kíváncsi vagy, miért kérettelek ide. Nos, aktáink tanúsága szerint telepata vagy, így kétségkívül
meglátod majd, hogy a lehető legőszintébben beszélek veled. – A Nagykövet összetette két kezét, mintha imádkozna.
– Minden lépésedet figyeltem, amióta csak először a parancsnokság területére léptél. Nem tett igazán boldoggá téged
ez a környezet, és ezt szívből sajnálom. Ám mégis megtanultál eligazodni egy olyan világban, melyről azt hitted,
sose leszel képes megérteni. Na persze én sem vártam kevesebbet…
Egy terrán csillaghajó szállt le a Darkoveren – folytatta lazán Lawton –, valamivel több mint száz éve, a ti
időszámításotok szerint. A comynokat megrémítette az általuk idegennek vélt faj beavatkozása életükbe. Alig húsz
évvel eme első leszállás után egyike ezeknek az „idegen” megszállóknak fölfedezte, hogy ő is képes a laranra – arra
a telepatikus tudományra, melyet oly nagyra becsülnek és védelmeznek mindenkitől a comynok. Ezt az űrhajóst
Andrew Carrnak hívták. Ő feleségül vette a te egyik ősödet, és Altonként élte le életét, az Altonok földjén. – A
Nagykövet arcán mosoly futott át. – Fölsorolhatnék száz másik terránt, akik boldogságukat a darkoveri életformában
találták meg: a nagybátyád, Larry Montray; vagy Magda Lorne, a titkosügynök, aki a Szabad Amazonok közé állt.
Mindkettő igen tanulságos példa.
Marius idegesen fészkelődért a székén, azt kívánta, bár térne már a tárgyra ez a terrán, akármit akar is
mondani. Ám akkor egy nagyobb szervomech siklott a szobába; Lawton megnyomott egy gombot, mire a gép teteje
szétnyílt, föltárva egy étellel megrakott tálcát. Amikor a robot visszahátrált, Lawton átnyújtott Mariusnak egy
szendvicset, és kitöltött neki egy csésze forró, barna folyadékot. Marius tiltakozva emelte már a kezét, mert azt hitte,
kávé, a terrán ital, amit egyszer Rafe kedvéért megkóstolt.
– Ne aggódj – szólt Lawton mosolyogva. – Frissen főzött jaco. Egy darkován árustól veszem mindennap; én
sem szeretem a kávét.
Amikor Marius a második szendvicsnek is végére ért, Lawton ismét megszólalt:
– Amire ki akartam lyukadni, az az, hogy immár a comyn a Darkover egyetlen olyan népe, mely még
mindig nem fogja föl a kultúráink együttműködéséből származó kölcsönös előnyöket – talán csak a drytowniakkal
lehetne összehasonlítani őket, vagy a hegyvidéken ólálkodó banditákkal. A Szabad Amazonok elküldik hozzánk
fiatalabb asszonyaikat tanulni és dolgozni, három nemzedék óta már. Egyedül az elmúlt évtizedben két orvosi
egyetemet létesítettünk a darkovánok számára. De többet is tehetnénk ezért a világért – ha a Tanács esélyt adna rá.
– Esélyt Darkovernek, hogy Birodalmuk rabláncára fűzzék? – háborodott föl Marius. – Szerintem ezt még a
Szabad Amazonok sem akarnák, Mr. Lawton.
– Igaz, ami igaz, szerintem se. – A Nagykövet szünetet tartott, hogy lássa a reakciót, amit megjegyzése
váltott ki, mielőtt folytatná. – Tudod, vannak más lehetőségek is. Még egy korlátozott kereskedelmi megállapodás is
elárasztaná a Darkovert a Terra legérdemesebb vívmányaival – sebészet, tudomány, emberek és ötletek cseréje –,
miközben megvédene a bolygót a technokratáktól, akik szívesen formálnák ezt a világot is a Terra képére. Alig
várom már, hogy lássam, amint a Darkover és a Terra áldásos megegyezésre jutnak. Darkover ugyanis mai
formájában nem bírna ki még húsz évet.
– Ezt meg hogyan érti?
Lawton öntött magának még egy kis jacót.
– Csupán egyetlen erő tartja vissza a Hét Uradalmat attól, hogy visszasüllyedjen a Káosz Korának feudális
anarchiájába; és ez a comyn. De ők sajnos lassan eltűnnek. Az utóbbi ötven évben egyre csökken a születések száma,
s egyre többen hódolnak be közülük a korrupciónak és a külvilági dekadenciának. Ami még rosszabb, az ősi
telepatikus tehetség is elvész. Mióta atyád elment, a Tanács tagjai csak elégedetlenkednek és civódnak. A következő
igazi válság véget vethet az uralmuknak. Akkor pedig mi történik a Darkoverrel? – Lawton megkeverte az italt
csészéjében. – Azt szeretnéd tán látni, hogy a Pán-Darkován Liga veszi át a kormányzást?
– Ugyan dehogy! – mondta Marius határozatlanul, ám érdeklődését már fölkeltette a téma.
A Nagykövet belekortyolt a jacóba, és folytatta:
– Egyetlen lehetőséget látok a Darkover megmentésére, de ahhoz alkalmazkodni kész üzletemberekre van
szükség, mindkét világból – hozzád hasonló emberekre, Marius. Egy ideje már toborzom ezt az úgynevezett
Jövővédő Különítményt; fiatal férfiakat és nőket, a Terra és a Darkover közös szülötteit. Terránokat, mint a tanítód,
Elena, akiben csordogál némi darkován vér, és ezen a bolygón nevelkedett – de ugyanígy terrán ősökkel rendelkező
darkovánokat is. Még néhány comyn rokonodat is, akik tovább látnak az orruknál… Többen közülük nincsenek most
a bolygón, a Birodalmat és annak kormányát tanulmányozzák. Mások itt dolgoznak Thendarában; segítenek
újjáépíteni Caer Donnt; megint mások pedig orvosi technikáinkról tartanak előadást az Arilinn Céhközpontban.
Amikor a ti túltenyésztett Tanácsotok a saját haragjába fullad és föloszlik, az én csapatom ott lesz majd, hogy
megkönnyítse ennek a világnak az átalakulását a Terra szegény mostohagyermekéből annak egyenlő értékű
szövetségesévé. A végső cél Darkover önkormányzata, akár demokráciaként, akár alkotmányos monarchiaként. –
Egyenesen Marius szemébe nézett. – Nagyszerűen beleillenél ebbe a csapatba. Ezért tartottalak szemmel. Rávettem
Elenát, hogy adja föl a szakmai önérzetét, és tegyen folyamatos jelentéseket nekem a fejlődésedről, mind a tudás,
mind az érzelmek terén. Gondoskodtam róla, hogy két közös órád is legyen Rafe Scottal. – Lawton szünetet tartott,
aztán elmosolyodott. – Rafe is egy eljövendő reménységem. Látni akartam, hogyan reagáltok egymás eléggé
különleges családi hátterére…
– Szóval egy újabb ellenőrzött kísérlet? – Marius hangja jegesen csengett. – Akkor hát maga követtetett.
A Nagykövetben volt annyi becsület, hogy zavartnak látsszon.
– Igen… és megvethetsz ezért a kibúvóért, de van egy ősi terrán közmondás: a cél szentesíti az eszközt.
Boldogan föladnám akár a pozíciómat vagy minden vagyonomat, csak sikerüljön Darkovert a csillagközi társadalom
aktív tagjává tennem, mégpedig saját jogú tagjává, nem a Birodalom csatlósává.
Marius hátradőlt a székén. Ha nem lett volna telepata, kételkedni kezd egy ilyen kijelentés igazságában; ám
tudta, Lawton őszinte, így csak a férfi buzgalmán csodálkozott.
– Most már csak egy kérdésem van – szólt. – Miért törődik maga, egy terrán politikus azzal, hogy mi
történhet Darkoverrel húsz év múlva?
Lawton ismét elmosolyodott.
– Mert akárcsak te, én is mindkét világnak sarja vagyok. Anyám darkován, tulajdonképpen Lord Dyan
féltestvére, bár a nagyúr nem szívesen ismeri el ezt a rokonságot. Hűséget fogadtam ugyan a Birodalomnak, de az
otthonom Darkover.
A Nagykövet szavainak értelme elkábította Mariust, akár az erős bor. Micsoda bosszú lenne – gondolta. –
Segíteni a terránok összeesküvését, talán előrébb hozva ezzel a comyn-uralom végét… de bármennyire gyűlölöm is a
rokonságom, kémkedjek utánuk, mint egy lapuló útonálló?
Lawton fölállt, jelezve: a beszélgetésnek vége.
– Nem ígérhetem, hogy a kezed nem piszkolódik be, ha az ügynököm leszel, de egyetlen darkován sem
nevezhet majd ezért árulónak! Fizetséget nem kapsz. Most még nem kérem a válaszodat. Gondold át jól, amit tőlem
hallottál; körültekintően mérlegeld a lehetőségeket. Ha aztán döntésre jutsz, csak szólj annak a férfinak, aki az ajtóm
előtt áll; kulcsemberem ő, mindig megtalálhatod. Addig is, ha úgy érzed, nem tudsz belerázódni az itteni életbe, vagy
valaki Rafe-nél idősebbel szeretnél beszélgetni, egész nyugodtan látogass meg.
Marius az utóbbi félórában már hozzáedződött a meglepő helyzetekhez, különben alaposan meghökkent
volna, amikor kilép Lawton kuckójának ajtaján. Mert az odakint várakozó férfi Lerrys Ridenow volt.
– Hello, Marius! – köszönt a fiúra magától értetődőn. – Szóval Dan végre elmondta neked a céljainkat.
– Azt mondta, te az egyik „kulcsembere” vagy – replikázott Marius. – Sejthettem volna, hisz hirtelen
annyira érdekelni kezdett téged az én hogylétem.
Lerrys egy pillanatra elkomorodott.
– Te aztán tényleg nem bízol senkiben. Akár hiszed, akár nem, az irántad való érdeklődésem teljességgel
magánjellegű. Kennard Alton a legkiválóbb volt közülünk, és én csodáltam őt. Nem értek egyet a móddal, ahogy a
comyn az egyetlen megmaradt fiával bánik – ez az ő degenerálódásuk egy újabb tünete csupán. Ha csatlakozol
Lawton hálózatához, olyan jövőt építhetsz magadnak, amiért már érdemes élni.
Marius határozatlanul tért vissza két utolsó órájára. Az idő lassan telt, mintha valami rosszindulatú istenség
befolyásolta volna, csak hogy őt kínozza. Megpróbált az előadóra figyelni, de esze egyre a Lawtonnal folytatott
beszélgetésen járt. Újra és újra hallotta a terrán szavait: „A comyn pusztulásnak indult… a következő valódi válság
végez velük.” Valamiképp biztos volt benne, hogy ez így igaz. Amint ez tudatosult benne, az idő és a tér fölvillant és
megváltozott; szeme előtt karcsú fiatalember jelent meg, furcsa fehér hajjal és ismerős comyn vonásokkal, melyeket
könnyek homályosítottak el, amint lenézett a két sápadt, mozdulatlan, csöpp koporsójában fekvő kisbabára.
Mielőtt azonosíthatta volna a siratót, egy szörnyű gondolat tolakodott az összes többi elé: Lawton azt
mondta Rafe-re, ő az egyik eljövendő reménysége, és egész barátságát Mariusszal ő szervezte meg – legalábbis ezt
állította. Lehet, hogy Rafe szabad akaratából engedelmeskedett Lawtonnak, és toborozta be őt? Ó, istenek, nem!
Marius megpróbálta elvetni a gondolatot, de akár a gyorsan leszálló éj, melyről e bolygó a nevét kapta, az már
szétáradt benne. Minden darabka szépen összeillett: amilyen hamar elfogadta őt Rafe, a sok-sok együtt töltött óra,
még Rafe félelme is a telepatikus kapcsolattól. Ha ugyanis Lawton parancsára lett Marius barátja, ezt a titkot mélyen
elrejtette volna elméjében – sőt, talán olyan ügyes telepata, hogy letapogatta Marius agyát anélkül, hogy ő észrevette
volna. Rémesen valószínűnek tetszett, hogy az egyetlen ember, akit valaha barátjává fogadott, ismeretségük első
pillanatától kezdve az orránál fogva vezette. Gyorsan összeszedte magát. Találkozom Rafe-fel tanítás után –
emlékeztette magát –, és megkísérlek vele egy teljes körű kapcsolatot… Nem lehet rá képes, hogy bármit is elrejtsen
egy Alton agyának erejével szemben, az lehetetlen. Akkor pedig végre megértjük egymást.
Délután háromkor fölhangzott az utolsó csengetés, és Marius kis híján fölpattant a székéről. Mint mindig,
Rafe ért előbb a találkozóhelyükre, és éppen köveket dobált szorgosan a szökőkútba. Mosolyogva fogadta a közeledő
Mariust. Marius irigyelte a fiút az érzelmeiért. Ő még sosem volt képes se nevetni, se sírni az Altonok földjén élő
többi gyerekhez hasonlóan, és lovas játékaikban sem vett részt, amikor már nagyobbra nőtt.
– Milyen volt az Élettudomány-órád? – kérdezte Rafe, aztán a döbbenettől tágra nyílt a szeme. – Marius, mi
a baj? Valami miatt nagyon ideges vagy.
Marius elmesélte találkozását Lawtonnal és az azt követőt Lerrysszel. Rafe hosszút füttyentett.
– Hát ez megoldja láthatatlan követőd rejtélyét.
Úgy látszik, csöppet sem lepődött meg – gondolta Marius tompán. Távoli hangon ezt kérdezte:
– Csak ennyit akarsz mondani?
– Nem, dehogyis… Nem is baj, hogy ilyen váratlanul ért ez az egész. Lawton már jó ideje fanatikus híve
egy terrán–darkován megállapodásnak. Engem nem lep meg, hogy téged is föl akart használni a terveihez. A te
háttereddel kiváló ügynök lehetnél.
– Akárcsak te – mondta Marius, egyenesen barátja szemébe nézve.
– Ezt meg hogy érted?
Nem válaszolt azonnal, és remélte, Rafe nem veszi észre, mennyire remeg a keze.
– Lawton úgy beszélt rólad, mintha te is a bandájába tartoznál. Egyik eljövendő reménységének nevezett. –
A gyanú elárasztotta gondolatait. – És látom, a céljai nem ismeretlenek előtted.
Rafe arca megrendült, s a fiú hátrább lépett. A szavak Marius torkán akadtak, de tudatában elkeseredetten
kiáltott föl: Nem tudom, mit higgyek – te már három éve a terránok között élsz, átformálhattak.
Rafe elméje hirtelen elsötétedett, erős gátak mögé rejtőzött, mintha egy ablakot csaptak volna be, hogy aztán
a spalettákat is rázárják.
– Rafe, ne rekessz ki! – mondta Marius mindenre elszántan. – Ha csak egyszer megnyitnád előttem teljesen
az agyad, mindent tisztázhatnánk! Nem foglak bántani, sőt talán még jót is tesz neked. – Nem folytatta; Rafe
rémülten nézett rá, ám kifejezése hamar vad dühre váltott.
– Hogy merészeled! – kiáltotta. – A poklokat szabadítanád rám, csak hogy megszabadulj az aljas
gyanúdtól?! Különben is… – Rafe hangja megtört. – Már rég meggyőzted magad, hogy én a Nagykövet parancsára
kémkedtem utánad! Ne! – ordította, mikor Marius félbe akarta szakítani. – Ne mondj semmit! Jobb lesz, ha elmész.
Talán kitisztulnak a gondolataid, ha visszatérsz megszokott környezetedbe. – Azzal hátat fordított neki.
Marius megragadta a karját.
– Hát nem is próbálod tagadni?!
– Vidd innen a kezed! – Rafe hűvös hangja rosszabb volt, mint egy dühkitörés. Sarkon fordult, és
visszasétált a parancsnokság épületébe.
Jól van, legyen! – morogta magában Marius. – Szóval most megy Jelentést tenni Lawtonnak. Sosem lett
volna szabad ennyire megbíznom benne – de most már nem is fogok soha!

Németh Attila fordítása

Rőczei György rajzai

Folytatása következik
 DOROTHY J. HEYDT

Halál Thendarában

A férfi nemrég halhatott meg. Vére még gőzölgött, és táncra perdítette a porszemcséket. A kis legyecskék éppen
leereszkedtek megnézni, mit is találhatnak.
Egy magányos napsugár kettéhasította a szobát; Marguerida vállára tűzött, és megvilágította a port meg a
legyeket. A laran segítségével a nő többet is észrevett: egy kopott, poros asztalt, a mocskos padlón félredobott,
elnyűtt széket és a csúszómászók egész családját, amint kibújtak a falak repedéseiből, hogy megküzdjenek
élelmükért a Legyekkel. Nem kellemes ilyen helyen rábukkanni egy jól táplált és gazdagon öltözött halottra.
Selyemmel díszített skarlátvörös palástja összegyűrődött a hasán.
Marguerida egy lépést tett előre. A napsugár a csillogó selyemről zöld fényt gyújtva átcsúszott a férfi
melléből kiálló tőr markolatára.
Valaki megkímélt a vesződségtől.
Marguerida mély lélegzetet vett, majd kifújta a levegőt. Kellemes illat terjengett, átható, gyógyhatású és
olyan erős, hogy majdnem elnyomta az utcáról beszűrődő bűzt. Az épület, melynek ez a kopott kis viskó
támaszkodott, raktárnak látszott. Széna lehetett benne vagy gyantás fa, de valójában mégsem gyantaszagot árasztott.
Meg tudta volna állapítani, ha agya nem ilyen kimerült; és meg tudta volna határozni azt a másik dolgot is…
Háta mögül, lentről, a kanyargós völgyből lépések zaja és űrkikötői dialektusban folyó beszélgetés
hallatszott.
– Biztos benne? Nem hallottam még ilyen átkozott dolgot – egy földi vaskos hanglejtése. Marguerida már
tucatnyi hasonlót hallott. Ahogy az ajtó felé fordult, három férfit pillantott meg: egy, a Testőrség egyenruháját viselő
darkovarit és két földi rendőrt a maguk szürke zubbonyában.
– Vai leronis – mondta a Testőr meglepve. – Mi az ördögöt keres maga itt?
– Kiáltást hallottam – válaszolt a nő.
– Mi is – mondta a Testőr.
Apró termetű, egérszürke férfi volt, úgy 20-22 éves lehetett. Az arca egyik felén végigfutó forradástól
eltekintve jóképű fickó.
– Maga ölte meg, vai domna?
A két földi egymásra pillantott. Ők is éppen ezt akarták kérdezni, de nem ilyen tiszteletteljes hangsúllyal.
Egyikük magas volt és tagbaszakadt, szinte már kövér. Bőre fehér, mint az aludttej, haja pedig éppolyan vörös, mint
Margueridáé. A másik alacsony és vékony férfi volt, kellemes arcvonásokkal, a bőre olyan, mint egy földi
csokoládészelet. Még sohasem látott ilyen embert.
– Nem – felelte.
– Látott valakit?
– Nem. – Érzékei egy kissé felfokozódtak, és így folytatta: – De van valaki a közelben… talán abban a
raktárépületben… Valaki, aki fél, és megpróbál elbújni. Bárki, aki ezen a környéken él, így érezheti magát, ha
meglátja közeledni a Testőrséget. Ha szabadna azt tanácsolnom, menjenek és keressék meg.
– Megtesszük – mondta egy pillanat múlva a nagydarab földi, és a Testőr felé fordulva folytatta: – Rafael,
kísérd haza a hölgyet…
De Marguerida már bent is volt a kunyhóban, és a test fölé hajolt.
– Ne érintsen meg semmit! – mondta a földi élesen.
– Nem teszem – válaszolt a nő. – Egy földi ismerősöm elmondta, hogy maguk a bőrminta alapján meg
tudják állapítani, ki ért hozzá egy tárgyhoz. Nem akarom ezt összezavarni. A férfi nemrégen halt meg, de attól tartok,
mégis sok idő telt már el. A személyisége elpusztult. Semmi sem maradt, csak a homályos személyazonosság, mint
egy eloltott gyertyából a füst.
– Tudja, ki ez?
– Ó, igen. Egy Tamiano nevű, jelentéktelen kis bűnöző. Semmi sem volt számára alantas munka, semmilyen
ajánlatot nem utasított vissza. – Lejjebb hajolt. – Hát ez érdekes…
– Rafael! – mondta a földi.
– Igaza van, vai domna – mondta a Testőr. – Ez nem az önök állomáshelye. Engedje meg, hogy elvezessem!
Egy hóborította hegy sivár oldalán éltem, és tegnap segédkeztem tizenegy ember meggyilkolásában –
gondolta Marguerida –, és most meg akarja védeni édes ártatlanságomat az élet kegyetlenségeitől!
De látszólagos megadással felállt és engedte, hogy a Testőr elvezesse. A férfi vérével törölte el bűnét. Ha
nem is Marguerida saját kezétől, hanem az istenek által eszközül választott kéztől. Neki mindegy volt.
 – Hát, nem mondhatom, hogy sajnálom – mondta Donald, és felköhögött. A „tűzlégzés”, ami tíz napja
sakkban tartotta, újra támadást indított legyengült szervezete ellen. A földi orvosok rögtön ágyba is dugták, ahogy a
kezük közé került. Fekete haja mint tintafolt emelkedett ki sápadt bőré és a földi ágynemű szokatlan fehérségéből.
– Nem mintha személyes bosszú fűtene, nem igazán, de sokkal jobb lesz ennek a bolygónak nélküle.
– Megpróbálta megölni magát. És senkitől sem viselem el, hogy felesküdött alattvalóm életére törjön.
Donald elmosolyodott: még csak az előző este esküdött neki hűséget.
– Visszamenőleg sem? Megtisztel a kegyével, domna, de kérem, ne törődjön vele. Ahogy maga szokta
mondani, ez az istenek dolga.
– … mit használt a nő?
– Tövislevelet. A hegyekben terem. – Kinyílt az ajtó, és két földi lépett be rajta. Marguerida arca elé emelte
fátylát, bár egyiküket ismerte: Jason Allison volt, az, aki fogadta őket, mikor Thendarába érkeztek akkor reggel. Volt
valamilyen összekötő irodája Lord Regis Hasturral. A másik férfi, akit Marguerida nem ismert fel, magas, vékony
ember volt, steril fehér ruhát viselt, és a földiek hideg szemével nézett.
– Az összeomlás utáni harmadik napon… s’dia shaya, Domna Marguerida, jó reggelt, Mr. Stewart… A
betegben kifejlődött a belső légzőszerv gyulladása, amit itt „tűzlégzésnek” hívnak, és sok tekintetben a
tüdőgyulladáshoz hasonlít. De a fertőzési tényező fungális. A negyedik nap estéjére a beteg lázas és eszméletlen volt;
ám ekkor szerencsére színre lépett ez a hölgy. – Jason újra Marguerida felé fordult és meghajolt.
– Vai domna, engedje meg, hogy bemutassam dr. Ronald Curtist, aki csak most érkezett a Földről. Dr.
Curtis, ez Lady Marguerida Elhalyn, az Alba Torony úrnője.
A földi felhúzta egyik sápadt szemöldökét, és kinyújtotta a kezét, Jason ijedt mozdulatot tett, hogy
megpróbálja megállítani, de Donald már elmagyarázta ezt a földi szokást, és Marguerida régóta volt Őrző ahhoz,
hogy bárkit megérintsen, akit akar. A férfi vékony keze meleg volt és nyirkos.
Azt hiszem, két ellentétes dolog van benne: meleg kéz, hideg szív.
– Tövislevél… – tűnődött Curtis, és a Donald ágya végében lévő műszerfal furcsa színű formáira pillantott.
– Hát, rosszabbul is lehetne. – (Úgy mondta ezt, mintha fájna neki a beismerés.)
– Ez a fehér szám egy kicsit magasabb, mint szeretném, de a nála fennálló fertőzés miatt nem is meglepő.
Igen, minden magától telhetőt elkövetett.
– Köszönöm – mondta Marguerida lágy hangon. A földi talán nem is látta szemének villanását az Őrzők
fátylának vörös homályában. Az ajtó újra kinyílt.
– Miss Elhalyn? Ó, hát itt van! – Két újabb földi lépett be, mellükön a jelvényen egy űrhajó és egy kard volt.
– Kérem, jöjjön velünk, szeretnénk néhány kérdést feltenni.
– Egy pillanat… – kezdte Jason Allison.
– Csak rutinvizsgálat – mondta a másik földi közömbösen, és mintha tényleg unta volna a dolgot. – Egy
gyilkosság áldozatának holtteste van a hullaházban, és szeretnénk, ha Mis Elhalyn azonosítaná.
– Ezt biztosan meg tudják tenni a városi rendőrség tagjai is, akik behozták.
– Valószínűleg, de nem találjuk őket.
– Nem találják őket? – mormolta Marguerida. Összenéztek Donalddal.
– Elmegyek, megnézem azt a holttestet, Donald, és majd tájékoztatom.
Donald megbiccentette fejét, Marguerida pedig, mint egy csapatszemlét tartó királynő, a két földi között
kisétált az ajtón.
Az egyenruhások futva próbálták utolérni.
A nő két oldalán meneteltek, hogy az úgy érezze magát, mint egy őrizet alatt álló fogoly; de Marguerida
magatartása megakadályozta őket ebben. Erre csak az képes, aki ez egyetlen zöld ruhát viselő ember a vörösben járó
ezrek között. A nő járása, megállása és viselkedése miatt ők érezték kényelmetlenül magukat. Marguerida fátyla alá
rejtett arcával, lobogó palástjával díszőrségbe állított istállófiúkká változtatta kíséretét. Több, szabványos
rövidnadrágot és öltönyt viselő földi tisztviselő is kényelmetlenül érezte magát attól, milyen kevés ruha van a nőn.

A halott ember teste már kihűlt. Egy hűtött szobában feküdt, kék lámpák fényében, amitől csak még
hidegebbnek tűnt. Egy mélyvörös ruhába öltözött szolga felhajtotta az arcát fedő takarót.
– Ő az – mondta Marguerida. – Legalábbis ez az az ember, akit ma reggel megtaláltam. Amikor az orvosok
kiengedik az ágyból alattvalómat, Donald Stewartot, ő is igazolni fogja maguknak, hogy ez Tamiano. Abban a
kellemetlen negyedben volt mindenes ügynök, ahol rátaláltunk.
– Nem lesz rá szükség – mondta Jason Allison. – A thendarai rendőrség mindent tud róla.
– De nem ezzel a késsel piték meg – folytatta Marguerida. – Így találtak rá a testben?
A rendőrök összenéztek.
 – A boncolás még nem történt meg – mondta a vörös ruhás férfi. – Úgy fekszik itt, ahogy behozták. Mit ért
azon, hogy ez nem az a kés?
– A kés, amit én láttam a testbe szúrva, régi volt – mondta a nő. – Gondosan megmunkált, valódi
ékkövekkel díszített darab. Tamiano saját tőre volt, már régóta viselte. Azt hiszem, családi örökség.
– Honnan tudja ezt? – kérdezte az egyik őr.
– Ha valami hosszú ideig van az embernél, ha gyakran használja és megszokja, akkor a tárgy felveszi
tulajdonosa természetének képét. Nem tudom, hogy mondják ezt földi nyelven.
– Pszichikai rezonancia – szólt közbe Jason.
– Igen, rezonancia. Köszönöm, ez a jó szó. Azon a késen megvolt Tamiano életének rezonanciája, és a
haláláé is, mert azzal ölték meg. A halál megrázkódtatása úgy terült el rajta, mint egy vékony piszokréteg. Ez a kés…
– Előbbre lépett, és a tőr fölé tartotta kezét.
– Ne nyúljon hozzá, amíg meg nem vizsgálták! – mondta Jason.
– Nincs rá szükségem. Ez a kés új, csak pár napja lehetett valaki birtokában. Még készítője egyéniségének
nyoma sincs rajta, mert gyorsan és személyiség nélkül, gondatlanul csinálták.
– Igen, olyan, mint a szabvány Földi Zónabeli árucikkek – mondta Jason. – Emléktárgy a festői
Darkoverről. Ki végzi a boncolást? Dr. Ching? Hagyok neki egy üzenetet – megérintette a falon lévő műszerfalat. –
Dr. Chingnek dr. Allisontól! Szeretnék megfigyelőként részt venni a Tamiano-boncoláson. Egy feltételezés szerint a
sebbe ezt a tőrt a halál beállta után helyezték bele. Ha szüksége van rá, szerzek egy endonanoszkópot, hogy
megnézzük az elhelyezkedését. Viszontlátásra!
Megfordult, és szelíden mosolygott a haragos tekintetű rendőrökre.
– Ez minden, uraim? Köszönöm szépen. Domna Marguerida, elviszem ebédelni, és elmagyarázom a menü
mely részeit kerülje el!
– A hölgy nem hagyhatja el a Komplexumot – mondta az egyik rendőr.
– Valóban? – kérdezte Jason még mindig ugyanúgy mosolyogva. – Letartóztatják?
A rendőrök ellenséges pillantással néztek rá.
– Menjünk, vai domna – mondta Jason, és elvezette Margueridát.

– Miért nem hagyhatom el a Komplexumot? – kérdezte a nő, mikor hallótávolságon kívül értek.
– Mert magát gyanúsítják a gyilkossággal – felelte Jason.
– Ez minden? Mit tennének akkor, ha tényleg megöltem volna, ahogy akartam?
– Megpróbálnák letartóztatni önt, de miután Lord Regis beszélne velük, a Legátus hatályon kívül helyezné.
A rendőrök morgolódnának, végül hivatalosan megoldatlannak nyilvánítva lezárnák az ügyet – mondta Jason. –
Őszintén meglep, hogy ilyen szorgalommal dolgoznak. Mint a legtöbbünk, ők is túlterheltek manapság, és nem
igazán törődnek vele, ki végzett egy jelentéktelen bűnözővel Thendara nyomornegyedében.
– De mit szól a késhez? – kérdezte Marguerida. – Azt megértem, hogy valaki ellopta a régit, mert értékes
volt, de miért tette azt az ócskaságot a helyére?
Jason megvonta vállát.
– Valamikor talán majd rájövünk e/re. Megérkeztünk az étteremhez.
Látvány, hangok és szagok törtek elő a furcsa sarkokból, meg olyan emberek véletlenszerű
gondolattöredékei, akiknek sohasem kellett megtanulniuk agyuk kontrollálását. Olyan volt, mintha az orvvadász
golyója együtt főne az ételben a karmokkal és csontokkal. Marguerida, amennyire csak tudta, leállította gondolatait.
– Sajnálom – mondta Jason. – Elég zavaró, nem? Meg kell tanulni védekezni ellene. Tudok adni egy
telepatikus hangtompítót, hogy átsegítse a nehezén. Akarja már az ebéd előtt megkapni?
– Nem. Meg tudok birkózni vele, és éhes is vagyok.
A férfi egy földi gépezettel borított falhoz vezette, és megmutatta, hogyan kell kezelni. Saját kezűleg vitték
tálcájukat (meg lehet szokni – mondta magában Marguerida –, földieknek ezernyi gépük van, de szolgájuk egy sem)
az űrkikötőre néző ablak mellett lévő asztalokhoz. Ahogy odaértek, két férfi éppen felállt az egyiktől: a tálcákon
csomagolópapír-halmok, kezük pedig piszkos volt. Egyikük rájuk mosolygott.
– Szia, Jason! Mi már befejeztük – mondta, de elejtette tálcáját.
A kis műanyagdarabkák szétszóródtak a padlón. A férfi letérdelt, hogy összeszedje. Jason és Marguerida az
asztalra tették saját tálcájukat, és lehajoltak segíteni.
Ahogy mindketten ugyanazért a fecniért nyúltak, a férfi keze Margueridáéhoz ért. Úgy rándult vissza,
mintha a nő ujjai vörösen izzanának. De mikor mindketten újra talpra álltak, arca udvarias volt.
– ’csánat – mondta, és tálcáját a szeméttartályhoz vitte.
– Mi történt vele? – kérdezte Marguerida.
– Hát, talán megijedt az Őrzők palástjától vagy a hajának színétől – mondta Jason. – Ez Robinson, a
Kereskedelmi Parancsnok. Elég régóta van a Darkoveren ahhoz, hogy tisztelettel viselkedjen a Comyn iránt, még
akkor is, ha főleg a legendákon meg az utcai szóbeszéden alapul. Ráadásul – bocsásson meg, ha túl őszinte vagyok –
maga nem csúnya nő. Tudom, tudom, maguk éveket töltöttek azzal, hogy ilyesmit észre se vegyenek, de ha hosszabb
ideig marad Thandarában egyedül a Földi Zónában, számolnia kell ezzel. Robinson először csak a gyönyörű nőt
láthatta magában, aztán eszébe juthattak a mesék, hogyan tud egy Őrző halálra égetni egy embert egyetlen érintéssel.
– De nem egy közönséges társasági érintkezésben – mondta Marguerida. – Ahhoz valami fenyegetőt kellett
volna tennie. Mondjuk rálépni a lábamra.
Felnevettek, és Jason megkérdezte Margueridát, hogyan sikerült szert tennie egy földi alattvalóra. Aztán
leültek és megebédeltek. A szeméttárolóba tették a tálcákat, hogy feldolgozzák (ahogy Jason elmagyarázta), és új
műanyagot nyerjenek.
Az étterem’ ajtajában két rendőr, vállukkal barikádot alkotva, várt rájuk.
– Megtaláltuk Kevin Price-t – szólt egyikük.
– Gratulálok! – mondta Jason udvariasan. – És ki az a Kevin Price?
– Az a rendőrtiszt, aki behozta Tamiano holttestét – felelte a rendőr.
– És ő elmagyarázta, hogy miért cserélték ki a késeket?
A rendőr elfintorodott. – Price már nem magyaráz meg soha semmit. Egy raktárfülkében találtunk rá, egy
oxigéncsővel a nyaka körül.
– Meghalt?
– Nyert! Igen, meghalt. Ezért meg kell kérdeznünk Miss Elhalynt: hol járt 13 óra körül?
– Húsz perccel ezelőtt? Mindketten itt voltunk és ebédeltünk – felelte Jason. – Akár öt-hatszáz szemtanút is
összeszedhetnek.
A rendőr egy olyan földi szót mondott, amit Marguerida nem ismert.
– Akkor a férfi tette.
– Milyen férfi? – kérdezte Marguerida.
– Stewart. Közvetlenül a tetthely mellett volt.
Marguerida csendesen felsóhajtott, és kezét biztonságosan ruhaujjába rejtette.
– És most hol van Donald Stewart?
Donald még mindig az ágyában feküdt, egy rendőr állt az ajtaja előtt. Egy másik, a rendőrség egyenruháját
viselő, magas, keskeny szemű, a Darkover hideg napja alatt eltöltött évek miatt sápadt férfi pedig bent volt a
szobában.
– Mierda – mormolta Jason, mikor meglátta. – Ez Grey rendőrfőnök a Biztonsági Szolgálattól.
– Hát megérkeztek, dr. Allison! – mondta a rendőrfőnök. – Éppen azt magyaráztam az önök… hmm…
betegének, hogy a deportálására még azelőtt sor kerülhet, mielőtt kiengedik a kórházból. De megtudtam, állapota
nem romlik, így egyenesen a napnyugtakor felszálló Crown Imperial gyengélkedőjére lehet szállítani. Ott majd
folytatják a maguk által előírt kezelést.
– Azt hiszi, együtt fogok működni magával ebben? – kérdezte Jason csendesen.
– Úgy gondolom, az ön beleegyezésével vagy anélkül, de megteszem, doktor. De ezt inkább a hivatalának
diszkrét magányában kellene megbeszélnünk.
– Néhány óráig feltartom őket – mondta Jason Margueridának castául. – Többet nem ígérhetek. Menjen el
Lord Regishez, de gyorsan! – A rendőrfőnök után ő is kiment az ajtón.
– Jól van – mondta Donald. Szinte vidám arckifejezéssel dőlt hátra párnáin.
– Most már minden tökéletesen összeállt. Hamis vád.
– Micsoda?
– Valaki azon mesterkedik, hogy úgy állítsa be a dolgokat, mintha ön vagy én gyilkoltuk volna meg ezeket
az embereket. Fedezni akarja azt, aki tényleg megtette. És a biztonságiak elhiszik, ezért nem fognak tovább
nyomozni. Ez azt jelenti, nekünk magunknak kell megtalálnunk az igazi tettest. A fene egye meg, miért nem
olvastam már évek óta krimit? Rengeteg módszert elfelejtettem már. Na de van néhány órám gondolkodni rajta.
– Nekem meg pár órám, hogy eljussak a Comyn Kastélyba. – A nő levette fátylát, és az ajtó felé fordult.
– Az űrkikötő kapujánál vannak légitaxik – szólt utána Donald.
– A legtöbb sofőr darkovan, ingyen is elviszi magát. – A nő mögött élesen bezárult az ajtó. – Mert kegyben
részesíti őket – tette hozzá a férfi lágyan.
Betakarózott, és a mennyezetre bámult.

– Azt a parancsot adta, hogy senki ne zavarja! – mondta a fiatal férfi, miközben átvezette Margueridát a
kastély előcsarnokán.
– De ez fontos ügy! Maga sem engedné azoknak a semmirekellőknek, hogy kezet emeljenek felesküdött
alattvalójára, ugye? Remélem, Lord Regis érte is megtenne ennyit, ha szükség lenne rá.
A férfi elmosolyodott, és kitárt egy nehéz faajtót, ami egy fakárpitos szobába vezetett. Lord Regis ült bent
egy magas, vékony nővel, akinek a haja a napnyugta színéről már a szürkülethez hasonlóra fakult.
A Kormányzó felnézett az ajtó nyílására. Még mindig fiatal ember volt, bár sűrű haja már őszült, és szeme
fáradtan csillogott.
– Dani, azt hittem, szóltam… – kezdte, de hirtelen abbahagyta. – Marguerida Elhalyn, ha nem tévedek –
mondta. – Üdvözlöm a Comyn Kastélyban! Megtisztel minket látogatásával, de azt hiszem, ez nem csupán társasági
vizit.
Marguerida pár mondattal elmagyarázta a dolgot.
– Különös – mondta Lord Regis. – Ismerem a Biztonsági Szolgálat főnökét, de ez a fajta akció nem vall rá.
Teljes mértékben derék és lelkiismeretes ember… a közéletben. Mintha valaki nyomást gyakorolt volna rá. Nagyon
jó kifejezést használnak erre a földiek: „tűz ellen tűzzel harcolj”. És tudom, ott be is válik.
Felállt, és egy asztalon levő földi kommunikátorhoz lépett. A szerkezet sima műanyag felülete éles
kontrasztot alkotott az idő érlelte fával és a Jó Varzil tetteit ábrázoló kopott faliszőnyeggel.
– A Legátus szereltette be pár nappal ezelőtt, mikor még olyan nagy nyugtalanság volt az utcákon. Hát, ha
eszembe jut, hogy működik…
– Engedje meg! – mondta a nő. Ujjai végiglebegtek a vezérlők felett, és egy arc jelent meg a képernyőn. A
nő gyorsan hátralépett, így a földi nem láthatta meg őt.
– Ne aggódj! – mondta gyengéden Margueridának. – Ha Lord Regis valamilyen oknál fogva nem győzi meg
a Legátust, még van pár lépés, amit megtehetünk. Ha szükség lesz rá, vissza tudom tartani a Crown Imperial
felszállását.
– Köszönöm, Legátus, nyugodt napot kívánok! – mondta Lord Regis, és megérintett egy gombot, mire
elsötétült a képernyő.
– Domna, az alattvalója biztonságban van, legalábbis az elkövetkezendő pár napban, míg az orvosok
gyógyultnak nem nyilvánítják. De hosszú távon az igaz, amit ő is mondott: meg kell találnia a két ember gyilkosát.
– Donald szerint az lehet, aki a megbízója volt – mondta Marguerida. – Nehogy beszéljen. Price-szal is ő
végzett.
– Tamiano rengeteget dolgozott nekem is, de nem öltem meg – szólt a nő. – Hajnal óta itt vagyok Lord
Regisnél.
– Még ki végezhetett vele?
– Akárki – hangzott a válasz. – Nemcsak nekem dolgozott.
– Domna Marguerida – mondta Regis –, reméljük, újra eljön hozzánk, ha felgombolyította az ügyet.
Kevesen vagyunk itt a saját fajtánkból. Köszönöm, Dani, ez minden. Andrea, mit javasol… – és bezárult mögöttük
az ajtó.

A légitaxi fittyet hányva az űrrepülőtér előírásainak, átsuhant a kapun, hogy Margueridát letegye a földi
kórház előtt. Ahogy belépett az érzékelőláncok közé, felpattant az ajtó, és a Biztonsági Szolgálat vezetőjének magas
alakja torlaszolta el.
– Megmondtuk magának, hogy ne hagyja el a bázist! – mondta.
– Igazán? – kérdezte Marguerida, emlékezve Jason szavaira. – Le vagyok tartóztatva?
– Elintézhetjük – mondta a földi. – Ha még egyszer kiteszi a lábát erről a bázisról, személyesen intézkedem,
hogy bezárják egy cellába, és még az őrökhöz is őröket állítok.
Fél – értette meg Marguerida. – Lord Regisnek igaza van: valaki nyomást gyakorol rá. Fél a szégyentől…
talán az árulástól. Mi lehet ilyen sötét ennek a derék és lelkiismeretes embernek a múltjában?

– Ez minden – mondta Donaldnak. – Legalább szereztem egy kis időt.

– Hát, én meg olyan erősen gondolkodtam, ahogy csak tudtam – felelte Donald. – A klasszikus gyilkosság,
úgy értem, a megoldása és a bizonyítása, és nem az elkövetése, három részből áll: az indítóok, az eszköz és az
alkalom. Két gyilkosság: hat lehetséges összetevő. De a legtöbbjük mintha nem vezetne sehova.
– Mindkét esetben, Tamianónál és Price-nál, bárkinek lehetett alibi nélkül alkalma.
– Mi nélkül?
– Bizonyíték nélkül, hogy abban az időben valahol máshol tartózkodott. Nekem van Tamiano esetében,
magának meg Price-nál. De ez sem segít, mert azt hiszik rólunk, összeesküdtünk, hogy fedezzük a másikat.
Természetesen az sem segít, hogy ön azzal a szándékkal ment oda, hogy megöli. És ha elmondta volna nekem, vai
domna, kötelességemnek éreztem volna, hogy lebeszéljem róla. – Mindketten elmosolyodtak. – Ugye nem jelentette
be, hogy meg akarja őt ölni?
 – Ezt a kis szemetet? Természetesen nem. Bár ha nem csal a megérzésem, eredetileg jó családból származik.
Talán mégis meg kellett volna tennem.
– Hálát adok akármelyik istennek, aki figyel, hogy nem tette. Különben is az alkalom kiderítésével nem
jutunk sehová. Az eszközök mindkét esetben kéznél voltak. Az oxigéncső, amivel Price-t megfojtották, a raktárból
származik, és tételezzük fel, Tamiano magánál hordta tőrét.
– Éjjel-nappal – mondta Marguerida. – Van valami elképzelése arról, miért vitték el a kést, és miért hagytak
ott helyette egy vacak fémet?
– Ha maga véletlenül nem lett volna ott, hogy beavatkozzon, azt gondolták volna, ez a gyilkos fegyver. Nem
is kutattak volna másik után, amelyik valószínűleg őrzi a gyilkos lenyomatát. Régen az ujjlenyomatok után kutattak,
de azt le lehet törölni. Most már a bőrsejteket keresik, ami minden résbe bekerül, amit megérintünk.
– Az indítóoknál hagytuk abba. Ez a gyilkossági esetek leggyengébb pontja. Különösen Tamianónál:
bárkinek, aki ismerte, és elég soknak, aki nem, lehetett oka, hogy megölje. Price-szal nyilvánvalóan azért végeztek,
hogy elhallgattassák, mielőtt elmondja, amit Tamianóról tud. (Ez feltételezi azt, hogy mindkettőjükkel ugyanaz a
személy végzett, és Price-t nem valaki más ölte meg eltérő okból.)
– Valaki nagyon félhet ettől a dologtól. Például a Biztonsági Szolgálat főnöke?
– Nem tudom – felelte Marguerida. – Biztos vagyok benne, hogy elkövetett valamit, de nem gyilkosságnak
érzem. Talán megvesztegették, vagy valami kompromittáló nőügy.
Donald arca elpirult sötét szakálla alatt.
– Bízom az ön ítélőképességében. Tudunk még valakit, aki félhet?
Mielőtt a nő válaszolhatott volna, újra kitárult az ajtó. A földi orvos lépett be –… hogy is hívják? Carter! –,
és egy irattartót szorongatott a kezében. Szeme csodálkozva csillogott.
– Nem látták dr. Allisont? El akartam neki mondani… talán már tett önöknek említést a Pantophage-ról?
– Elfelejthette – mondta Marguerida. – Problémái voltak a… – Donaldra nézett.
– …közigazgatással – fejezte be Donald. – Mi az a Pantophage?
– Azt adjuk most magának – mondta a földi. – Dr. Allison javasolta, mert figyelemre méltó hatása van az
ilyen fungális fertőzésekre, hasonlóan az ön által a tövislevelekkel elért eredményekhez, Miss Elhalyn. Úgy
gondolja, lehetőség lenne a tövislevél gyógyászati célokra történő exportálására… Szerintem ebből Darkover egy-két
jelentős hasznot hajtó kereskedelmi szállítást hajthatna végre. Kíváncsi voltam rá, és az analitikai laboratóriumban
megvizsgáltam.
Győzelmi lobogóként felemelte és meglengette irattartóját. Eltűnt róla minden földi közömbösség.
– A tövislevél hatóanyaga ugyanaz a molekula, amit a SOLAR SPICES AND PHARMACEUTICALS
forgalmaz Pantophage-ként. Az elmúlt pár évben tesztelték, és akkor mutatták be, mikor én elhagytam a Földet.
Érdekes, hogy különböző bolygókon található eltérő életformák ugyanazt az alapkémiát tudják használni. Önök
hogyan preparálják a tövislevelet a tüdővész ellen?
– Zsenge korában kell leszedni – mondta Marguerida –, és vízbe kell áztatni. A legjobb frissen, de a szárított
levelek is megteszik. Virágzás előtt kell leszedni, mert különben a levelekből az összes értékes anyag a termésbe
kerül.
– Azt is felhasználják?
Marguerida megrázta fejét.
– Van benne valami mérgező. A hegylakók néha párnákat készítenek belőle mellkasi panaszokkal küzdő
gyerekeknek meg öregeknek. Egész éjjel rajta kell aludniuk, közben belélegzik az illatot és… – Hirtelen elhallgatott.
– Azok a kispárnák, amiket a bazárban lehetett kapni, és piros cérnával levelek voltak ráhímezve? – kérdezte
Donald. – Emlékszem rájuk. Amikor először jöttem a Darkoverre, mindenhol lehetett látni. Eladhatatlan áru volt.
Manapság meg sehol sem lehet találni.
– Kár – mondta dr. Curtis. – Szeretnék látni egyet, és analizálni a növényt. – A semmiből felhangzó
harangszó töltötte be a szobát. Dr. Curtis a csuklóján lévő pánthoz ért és leállította.
– Bocsánat. A személyi hívóm. Később még találkozunk – és elment.
– Ez illatozott a viskóban – mondta lassan Marguerida. – Tövislevélmagok. A szomszédos raktárban lehetett.
Azt hiszem, hozhatnánk magának egy keveset… Ó, dr. Curtis már elment? – Kinyitotta az ajtót, és Donald hallotta,
ahogy mély lélegzetet vesz.
– Várjon! Maga, uram! Hogy is hívják! Jöjjön ide, kérem!
Egy kis termetű, a városi rendőrség egyenruháját viselő földi férfit vezetett a szobába. A bőre olyan színű
volt, mint a csokoládészelet.
– Sousa – mondta. – Fernando Sousa. Emlékszem magára. Ön az a hölgy, aki megtalálta a tetemet.
– És maga meg Price vitték el a kórházba, igaz? Mit csináltak azután?
– Nem tudom, ő mit tett. Én lefeküdtem a szálláshelyemen. Egyfolytában szolgálatban voltunk, és
megakadályoztuk a rendbontásokat a Fesztivál éjszakáján. Keveset aludtam. Csak félórája keltem fel, hogy
meglátogassam egy cimborámat, aki itt van, mert megsebesült a fején. Miért?
– Nem emlékszik rá, hogy valaki kicserélte a holttestbe szúrt kést? Beletett egy másikat, és elvitte az elsőt.
– Amíg én ott voltam, addig nem. De tudja, nem maradtam ott végig. Az a kis völgy nincs rajta a térképen,
ezért felmentem az útra, hogy irányítsam a kocsit. Jobb lenne, ha Kevin Price-t kérdeznék erről.
– Majd máskor – siettette Marguerida. – Még egy kérdésem lenne. Nem tudja, hol volt a Parancsnok egész
délelőtt?
– Robinsonra gondol?
– Nem, nem. Grey rendőrfőnökre – mondta Donald. – A főnökére.
– Istenemre, a rendőrfőnöknek kell alibi? Hét órától az Irányítóteremben volt, és szerintem még mindig ott
van. Akkor is ott tartózkodott, mikor beszóltam, és a kocsit kértem.
– Rendben van – mondta Donald. – Miért említette meg Robinsont?
– Hát, láttam, hogy késve érkezett meg. Fontoskodó, vén pasas, és mindig pontos, de ma reggel éppen akkor
lépett be a kapun, amikor Price meg én odaértünk a holttesttel.
Donald és Marguerida összenézett.
– De nincs indíték – szólt Donald.
– Legalábbis nem ismerjük – felelte Marguerida. – Különben is azt mondta, az indíték a leggyengébb pont a
három közül.
– Lehetséges, de rá fog jönni, hogy a Biztonsági Szolgálat mégis akar találni egyet, mielőtt bíróság elé viszi
az ügyet. Mr. Sousa, mit tud Robinson Parancsnokról? Van valami takargatnivalója?
– Biztosan – felelte Sousa szárazon. – Darkoverre osztották be. Általában akkor teszik ezt, ha az ember
máshol már becsavarodott. De ő mintha szeretne itt lenni. Leszolgálta az idejét, és egy évre visszament a Földre,
aztán újra idejött. Ez standard idő szerint másfél éve volt. Ennyit tudok róla.
– Köszönjük – mondta Marguerida szórakozottan. – Azt hiszem, Mr. Sousa, most talán jelentkeznie kellene
elöljáróinál. Már biztosan keresik magát. Köszönjük, hogy ránk pazarolta az idejét.
Kitárta a férfi előtt az ajtót, majd betette mögötte.
– Az idő stimmel – mondta.
– Még mindig nincs indíték.
– Tudom, hol találhatok… – kezdte, de megállt. – Zandru poklaira… még mindig ott van! Az egész nap a
rendelkezésére állt!
Kirohant a szobából.
Donald egyenesen felült, majd akaratát összeszedve kényszerítette magát, hogy visszafeküdjön. Végül is ez
a nő bolygója, és nagyon is képes arra, hogy megvédje magát. Különben is őt meg a doktorok kényszerítették az
ágyban maradásra. Nem lesz semmi baja, még akkor sem, ha már későre jár… Az ablakon túl az ég már egészen
sötét.
Megérintette a kapcsolókat ágya mellett. A függöny összehúzódott, és fény gyúlt a szobában. Visszafeküdt,
mélyet lélegzett, felköhögött, és újra sóhajtott.
Kitárult az ajtó.
Három férfi lépett be a szobába. Nem egyenruhát viseltek. Civilben voltak, de ez nem igazán illett hozzájuk.
Mindegyikük darkoveri gyártmányú csizmát viselt, de kezükben földi fegyvert tartottak.
– Jól van, Mr. Stewart – szólt a legmagasabb. – Keljen fel és öltözzön, el kell érnie a hajót. Tudom, nem érzi
jól magát, ezért ha nem tud járni, majd visszük.
– Azt hiszem, Lord Regis Hastur már beszélt a Legátussal erről…
– Lehetséges – felelte a másik. – De ha már nem lesz a bolygón, Lord Regis nem tehet semmit. Jöjjön –
intett fegyvere csövével. Csuklóján rézszegekkel kivert bőrpántot viselt.
Donald csendesen felállt, és felvette a szedett-vedett űrhajós ruhát, amit adtak neki. A bolygón kívülre megy,
vissza az űrbe, ahová tartozott, gondolta keserédesen. Egy olyan embernek, aki egyetlen világot sem nevezett
otthonának, Darkover ugyanolyan jó volt, mint bármelyik másik bolygó. Talán nem is számít – gondolta. – A
tűzlégzés valószínűleg minden problémámat megoldja majd.
– Hideg van kint?
– Nem túlságosan. Épp csak lement a nap.
– Jobb, ha felveszem a kabátomat.
Az ágy mögött lévő szekrénykében meg is találta. Erőlködve belebújt, de ettől újra köhögnie kellett.
Megbotlott, az ágynál lévő kapcsolókhoz dőlt… és kialudtak a lámpák. A függönyök a halvány, szürkületi fényt sem
engedték be. A szemük megszokta az éles, mesterséges világítást, ezért egyikük sem látott. De Donald tudta, hogyan
helyezkednek el a tárgyak a szobában, a többiek pedig nem. Hallotta, ahogy egymásba botlanak és káromkodnak.
Valami kemény és bütykös dolog ért a karjához. Rádöbbent, hogy a vezetőjük csuklószorítója az, és ez azt jelenti,
fegyvere nem őrá irányul. Előrenyúlt, megragadta a puskát, kicsavarta a másik kezéből, és az ajtóhoz futott. Erről is
tudta, hol van.
A folyosóra érve majdnem átbukott az ajtó előtt fekvő rendőr testében. Felegyenesedett és tovább rohant.
Vérében szétáradt az adrenalin; a lélegzéssel ráér később is foglalkozni. Jövök, Marguerida! Maga mögött hallotta a
botladozást és átkozódást. Beugrott a liftbe, és ahogy az ajtó biztonságosan bezárult mögötte, kapkodó lélegzetet
vett.

Majdnem teljesen sötét volt az úton, sötét, mint Zandru pincéiben, lent a völgyben. Marguerida megérzéssel,
a laran segítségével, szaglás után találta meg az utat.
A kunyhó, ahol Tamiano meghalt, most sötét volt és üres, de egy vékony fénycsík kiszűrődött a szomszédos
raktárba vezető ajtó alatt. Bent hideg üresség, egy földi atomlámpa és egyetlen férfi volt. Az ajtó befelé nyílt.
A nő először egy kis, levél alakú hímzésekkel díszített, félig telt tarisznyához hasonló tárgyat pillantott meg.
A varrás felszakadt, és tartalma szétszóródott a padlón. Még a hideg levegőben is lehetett érezni a tövislevél illatát.
A férfi puskát tartott a kezében, csövét a nő fejére irányította.
– Jöjjön be! – suttogta űrkikötői dialektusban.
Marguerida elmosolyodott.
– Köszönöm, Mr. Robinson – mondta. – Újra megkímél a vesződségtől.
– Jöjjön be! – sziszegte a férfi. – Mit ért azon, hogy megkíméltem a vesződségtől? Mit ért azon, hogy újra?
– Maga megölte nekem tamianót – felelte a nő. – A vérével tartozott nekem, mert alattvalóm életére tört.
Aztán még egyszer: nem voltam biztos benne, miért kellett meggyilkolnia, szóval jó, ha elmesélt.
– Nem mondok el magának semmit!
– Máris megteszi. Értse meg, nem vagyok jó telepata, de a félelem úgy sikít magából, mint egy tüzelő
kísértet.
A fegyver megremegett, de csöve mégsem távolodott el messzire Marguerida fejétől.
Erőt gyűjt a ravasz meghúzásához.
A nő mögött kicsapódott az ajtó, és őt majdnem^ Robinson karjába döntötte. A férfi felnyüszített, és mindkét
kezével megragadta fegyverét, de nem lőtt.
Egy magas alak zárta el a kijáratot.
– Elhalyn, letartóztatom. Figyelmeztettem magát, ha újra elhagyja a Komplexumot… – Ekkor pillantotta
meg Robinsont és a fegyvert.
– Ha megmoccan, a nő halotti – suttogta Robinson.
Grey megmerevedett. Kezében a fegyver olyan mozdulatlan volt, hogy mögüle az égről egy csillag fénye
visszatükröződött róla.
– Hadd mondjam el gyorsan, mi történik! – mondta Marguerida.
Robinson félelme még mindig kísértetként sivított tudatába, megfagyasztotta vérét, de mégis
megszilárdította hangját.
– Tövislevélterméseket küldött a Földre. Eladta a SOLAR SPICES AND PHARMACEUTIALS számára,
akik a méreg nélkül is ki tudták áztatni belőle a hatóanyagot. Tamiano végezte a begyűjtés és szállítás napi feladatait.
Hogy miért vesződött azzal, hogy párnákba varrja, nem tudom, hacsak a Birodalom nem vetett ki adót a
gyógyszerekre.
– De igen, megtették – mondta Grey. – A SOLAR-nak kellett volna fizetnie, nem Robinsonnak.
Valószínűleg csak a megtakarítás töredékét fizették ki neki.
– Úgy! És Tamiano is részesedni akart, vagy többet szeretett volna kapni, mint addig, vagy csak csúszópénzt
kért. Erre Robinson megölte a saját késével, aztán kicserélte azt egy másikra, amelyen nem volt rajta a kézlenyomata.
De Price meglátta ezt. Talán ő is pénzt akart; talán nem fogadta el, és jelenteni akarta őket. Hová küldi a Föld azokat
az embereit, akik a Darkoveren is megbuktak?
– Ez nem tartozik magára – mondta Grey. – Mit szól ehhez, Robinson? Készen áll arra, hogy nyugodtan
velem jöjjön?
– Ha megmozdul, megölöm a nőt! – mondta újra Robinson.
– Ha maga lő, én is lövök – felelte Grey. Fegyverén a csillagfény visszatükröződése tökéletesen mozdulatlan
volt.
– Ha előbb engem lő le, utána á nőt, elkaphat minket. De nyolc emberem van kint, Robinson, minden
ajtónál és a tetőn. Miután megérkezett a boncolási jegyzőkönyv, már nemcsak azért jöttem, hogy letartóztassak egy
fegyvertelen nőt. Nem tud megszökni!
– Maga blöfföl! – suttogta Robinson. – Elmegyünk!
 Egy oldalazó lépést tett Marguerida felé, és hirtelen mozdulattal elkapta a torkát. Ez volt az utolsó tudatos
mozdulata. Mikor a lángok végigfutottak testén, olyan hangokat adott ki, ami nem hasonlított egyetlen gondolkodó
teremtmény üvöltésére sem. Ahogy a lángok pattogtak és suhogtak, Marguerida lassan elhátrált tőle, és eloltotta a
ruhaujjába belekapó szikrákat.
A fegyver kiesett a férfi kezének maradványából, és a sarokba csúszott. Mielőtt a padlóra esett volna, az
ember csupán hamu és salak volt.
Kilépve a homályból, Donald jelent meg az ajtó fénykörében, és zökkenve megállt. Margueridára nézett,
majd Greyre, aztán a padlón lévő kupac hamura.
– Ugye, nem volt rám szükség? – kérdezte és felnevetett. Köhögve leült a földre. Marguerida átpréselte
magát az ajtón, és mellé telepedett.
– Így van jól – mondta Grey, és eltette a fegyverét. – Mert tényleg blöfföltem. – Behajlította hosszú lábait,
és leült hozzájuk.
Az ég már teljesen besötétedett, megjelent néhány csillag. A négy hold szétszórt csoportot alkotott a
bíborvörös mocsár felett, ahol a nap lenyugodott.
– A boncolási jegyzőkönyvben az szerepel – szólt Grey –, hogy felfedezték: egy keskeny pengére cserélték
ki a szélesebbet. Ezért gondoltam arra, hogy talál itt valamit.
Kint az ég egy pillanatra kivilágosodott, és az ajtón keresztül látták, ahogy egy zöld fénycsík a csillagok fölé
emelkedik.
– Felszállt a Crown Imperial – mondta Grey. – Talán szólnom kellene, tartsák orbitális pályán. Nem is
tudom, hány tonna tövislevéltermést vihetnek fedélzetén a Föld felé.
– Engedje el – szólt Marguerida. – És küldjön még néhány hajórakománnyal. Hogy építsék ki a piacot.
– Nem kell tudniuk Robinson haláláról – mondta Donald. – A nevében felvehetjük a haszonból származó
jutalékot. Szükségünk lesz a pénzre egy jó földi ügyvédhez.
– Hogy építsék ki a piacot – ismételte Marguerida. – Aztán alapítunk velük egy becsületes társaságot.
Tessék, Donald! – Maga mögé nyúlt, és mint egy zsákot, feltartotta a félig telt, felszakadt szélű párnát. – Lélegezze
be, míg visszakerül a kórházba.
Donald engedelmesen elvette és felállt.
– Ez volt Robinson, ugye – kérdezte. – Nézzék, végig nála volt a tőr!
A hamu között megcsillant a zöld kő. Egy kis füstgomolyag szállt a lámpafényben, és eltűnt a gerendák
homályában.

Szántai Zsolt fordítása

Lovász Zoltán rajzai
 PAT CIRONE

Porból és hamuból

Az álomittas pékinas fölkászálódott a vackáról, begyújtott a kemencébe, aztán ásítozva kitámolygott az előkészítő’
műhelybe, hogy hozzálásson szokásos kora hajnali munkájához: megkeverje a kovászt a kenyérsütéshez.
Lustaságában csak az egyik reteszt kattintotta be a nehéz vaskemenceajtón, de azt sem eléggé. A többiről már az ajtó
súlya, a sütöde girbegurba, kivénhedt padozata és a sors szeszélye gondoskodott. Liridium városa lángba borult.
Az izzó fa illata betöltötte Shilla orrlyukait és otthonos házi tűzhelyek fájdalmasan időszerűtlen képzetét
keltette az emlékezetében. Fáradt mozdulattal félrehúzott a szeme elől egy szürkére perzselt végű, barna hajtincset,
és nézte, amint a tűz elnyeli az utat, amelyet a többi útmesterrel együtt kegyetlen erőfeszítések árán próbáltak tisztán
tartani. A lángoknak egy órájukba sem telt, hogy meghiúsítsák minden igyekezetüket, amivel kordában akarták
tartani. Váratlanul egy megbokrosodott ló rémült nyerítése vonta tekintetét az utcára. A bömbölő tűztől
körülnyaldosva egy asszony csépelte kétségbeesetten a lovat, amely szabadulni akart a javait cipelő kordétól.
Elkeseredetten hajtotta az utca végén remélt biztonság felé, arcát futás közben ruhaujjával próbálta eltakarni a
forróság elől. Vajon mások is szorultak-e a kocsi mögé? – jutott Shilla eszébe, miközben a lángok narancsvörös
dicsfénybe vonták, burkolták a járművet. De nem volt képes tovább erőltetni a képzeletét. Túlságosan is sok halállal
volt dolga az utóbbi időben, hogysem tudatosan újabbak iránt érdeklődjön. Már nem voltak könnyei, hogy száraz
szemét áztassa velük. Szemhéját marta a szélfútta hamupor, égette a közeli lángok szörnyű heve. Feje mélyen bent
sajgott agytekervényeinek megfeszített használatától, mintha azokon is a tűz tört volna előre.
– És most? – kérdezte nyersen Terel.
– A következő főutca a Buryrow. Meg kell próbálnunk szabadon tartani, ameddig csak lehet – válaszolta
Shilla. Ezzel megfordult és elsietett a folyó felé. Csizmája cuppogott a macskaköves úttestet borító sárrétegben. A
vödörláncot alkotó csapatok már följebb vonultak a folyó mentén, de hiábavaló erőfeszítéseik nyomai még láthatók
voltak a part menti úton, amelyet hál’ istennek még nem borított el a tűz. A kőfalú raktárak, amelyeket úgy építettek,
hogy ellen tudjanak állni a nedvességnek és a folyó áradásainak, szerencsére a tűzzel is sikeresen szembeszegültek.
Nem így a folyó torkolatában épült dokkok. A rajtuk fölhalmozott kátrányos- és olajoshordók kísérteties
fényjeleket röpítettek az ég felé. Bár az éjszaka közepén jártak már, mégsem volt nehéz tájékozódni. A város
bőségesen, csak rettentő drágán szolgáltatta a világítást. A gondolatra Shilla szája sarkában halvány, keserű mosoly
villant. Humora ritkán elevenedett meg ezekben a napokban, s ha igen, akkor az is fekete volt.
Rettenetesen elfáradt. Az előző éjszaka is talpon volt. Igyekezett megmenteni egy gyerek életét, aki az
aszály sújtotta városban terjedő járványnak esett áldozatul. Úgy érezte, már hónapok óta nem volt egy töretlen álmú
éjszakája. Hajnaltájt végül sikerült álomba ringatnia a gyereket. Egyetlen vágy pislákolt még benne: valahogy
elvergődni az ágyig és olyan életről álmodni, ahol nincs váltóláz, szárazság, nincsenek sorscsapások. Amikor
azonban végigtámolygott a padlás szűk folyosóján parányi bérelt szobájába, az elé táruló, égen játszadozó világosság
több volt a hajnal pírjánál. És most, több mint tizennyolc óra múltán, a tűzvész még mindig dühöngött.
Amikor elérték a Buryrow utca végét, az öt útmester fölvette azt a laza alakzatot, amelyet az utóbbi néhány
óra közös munkája során alakítottak ki maguk között. Shilla mély sóhajtással próbálta megnyugtatni magát. Mindent
értett. Amikor föltárta a tudatát, fájdalom hasított a fejébe, mely karmait korábban oly rutinos könnyedséggel
működtetett agytekervényeibe mélyesztette. A fájdalom megfékezése végett visszafogta a lélegzetét, tiltakozó agyát
arra kényszerítette, hogy ismét dolgozni kezdjen. Tudatát óvatosan kapcsolta össze a többiekével, olyan lazán,
amennyire csak lehetett, az egymással éppen szoros kapcsolatban nem álló útmesterek tapasztalatával. Erőiket
összpontosították, végig a Buryrow utcán, különleges érzékeik segítségével kutatva a tűz fészkei után. A házak itt,
éppúgy, mint Liridium városának legtöbb negyedében, egymás hegyére-hátára épültek, oldalfalaik szorosan simultak
egymáshoz. A tűz pedig megállás nélkül nyomult előre, egyik épületről a másikra. Még szél sem kellett hozzá, hogy
az izzó pernye tetőről tetőre szálljon tovább. A tűzvész otthonosan érezte magát egy olyan városban, amelynek szűk
utcáit gyakran szabályosan befedték a házak előtüremkedő felső emeletei.
A lángok ezúttal már a Buryrow utcát szegélyező raktárakkal és lakóházakkal szomszédos épületekbe
martak bele. Az útmesterek képzelete hideg falat teremtett, amelyet védelmezően bocsátottak le a Buryrow utca hátsó
tűzfalai elé. Shilla érezte, hogyan hatalmasodik el fejében a fájdalom. Roppant nehéz volt tisztán képzeletbeli
eszközökkel dolgozni, sokkal nehezebb, mint akármilyen valóságos tárgyak mozgatása. Erejét a védőfal
megerősítésére összpontosította. Amennyire csak tudták, kiterjesztették a falat, hogy ezáltal bezárhassák a kört.
Shilla egy pillanatra megpihent. Könnyebb volt egy körgyűrűt létrehozni, mint bármilyen szabadon végződő falat.
Most már minden csak a tartósságon múlott, azon, meddig képes a faanyag ellenállni az oldalát nyaldosó lángoknak!
Mindez csak időleges megoldást jelentett. Ahhoz nem voltak elegen, hogy eloltsák a tüzet, csak lokalizálni tudták
ideig-óráig egy-egy meghatározott helyen. Ezúttal azonban végre megnyílt az út a folyó felé. Ezt az ösvényt
használhatták a menekülők. Hátukon cipelték gyermekeiket és javaik maradványait. Jobb esetben fölbecsülhetetlen
értékű talyigákon vonszolták őket. Ez az út szolgálta az őrjöngő tűzvész ellen szánalmas vödreikkel küzdő tűzoltókat
is, akik a folyóból merített vizet a fontosabb házakra, templomokra, megmenthetőnek vélt építményekre öntözték.
Megmenthető! Shilla arra gondolt, vajon egyáltalán maradt-e még valami megmenthető. Először jött az
aszály. Fölégette a vetéseket, Liridium városát pedig taplóvá szárította. Azután fölütötte fejét a járvány, hol itt, hol ott
szedve egyenként áldozatait. Brigid életét is elragadta. Harminc esztendeje szellemúttársa volt, és most egy hét alatt
odalett. Kilencen voltak, amikor kellemes meglepődéssel ébredtek tudatára, hogy a tapogatózó tudathullámok
egymástól érkeznek, és nem valakiktől a városból vagy éppenséggel az országból. Szellemtársak lettek,
személyiségük, tudatuk egy életre egymáshoz láncolódott. A sajgó űr, amelyet maga után hagyott, csak részben volt a
jó barát elveszítésével magyarázható. Brigidnek, mint szellemtársnak, a hiánya valósággal megnyomorította őt. Csak
a kezdők dolgoztak egyedül. Erejük még ingatag volt, agytekervényeik alig éreztek többet némi csiklandozásnál, ami
csupán azt jelezte előre, kiből válhat majd útmester. A tekervények tudatos használata és edzése révén azonban
erejük egyre növekedett, mindaddig, amíg meg nem teremtődött közöttük a közvetlen kapcsolat. Feltárulkozik
előtted egy másik tudat, ösvényein keresztül feltöltődik az űr, amely ugyanúgy a te fejedben is létezett, s egyszer
csak feldúsul, kiteljesedik az agy, már olyasmire is képes, amiről korábban még csak nem is álmodhattál. A halál
eltépte ezeket a szálakat. Shilla érezte, amikor Brigid leszakadt a tudatáról halála pillanatában. Agya még mindig
reszketett a veszteség megrázkódtatásától. Az útmesterek szellemtársuk halála után nem dolgoztak tovább. Nem
voltak rá képesek.
Shilla azonban letelepedett és nézte, hogyan gyengül el kislánya, Kayeta, miután őt is megtámadta a Brigid
életét elragadó kór. Oly kevés útmester volt elérhető! Hiábavalóan sóvárgott valamelyik után, hogy jöjjön és mentse
meg a gyermekét.
Végül elkeseredésében saját maga tett rá kísérletet. A fájdalom pokoli volt, pedig a lánya haldoklóit, nem ő.
Újra és újra behatolt a kislány testébe, azóta sem tapasztalt, kifinomult érzékkel kutatott a baj fészke után, s a
fájdalom ködén keresztül néha föl-fölvillant a siker érzése. Végül reszketve, aléltan, már-már a megsemmisülés
határán sikerült kiásnia a nyavalyát Kayeta testéből. Hát mégiscsak meg tudta tenni! E tudás birtokában önzésnek
tűnt a szemében másoktól megtagadni ezt a reményt. Tovább folytatta tehát a munkát, ő, a megnyomorodott
útmester, aki a saját fájdalma és mások szüksége között mérlegel, s akinek minden alkalommal újra kell döntenie,
hogy képes-e folytatni tovább.
Shillát egy könnyed érintés billentette ki töprengéséből. Homályos tekintettel meredt az előtte tátongó utcára
és a védőgyűrűre, amelyet agytekervényei segítettek akkor is a helyén tartani, amikor a tudata elkalandozott. Egy, a
Buryrow utcán a folyó felé igyekvő menekülő csimpaszkodott a karjába.
– Szent Katrina is odavan – zokogta. – Még a kövek is megrepedeztek és szétporladtak. – A férfi szipogott,
majd továbbtámolygott, hogy az útjába kerülő következő embert is megragadja és elmondja neki a hírt. Shilla
hallotta, amint újra meg újra elismétli ugyanazokat a szavakat, mielőtt fölszáll a menekülőket a folyó felső szakasza
mentén, a várostól keletre elterülő rétekre szállító bárkák egyikére. Szent Katrina is! Ó, istenem! Hát olyan erős a
tűz, hogy a köveket is szétrepeszti? Shilla vizsgáló tekintetet vetett a kőfalú raktárakra, amelyek védelmét mindaddig
biztosnak tekintették. Koromtól mocskos kezével megtörölte a homlokát, és vágyakozva gondolt a Szent Katrina
negyed könnyed szépségére. Az ott – alig pár éve – felállított harangjáték olyan drága volt, hogy a lakosság
mindmáig külön adót fizetett a költségei után. Viszont az egész város büszke volt rá. Az emberek mérföldekről is
meglátogatták, hogy gyönyörködjenek a hangjában. Megmarad-e vajon bármiféle szépség? – zokogott befelé Shilla.
Gondolatban ismét végigfutott mindenen, amitől az utóbbi néhány hónap megfosztotta a várost: először az
emberek, azután a termés az aszály égette mezőkön, most pedig még a tető is a fejük fölül. Gondolatai
összezavarodtak. Fejébe ismét beléhasított a fájdalom. Elveszítette kapcsolatát a csoporttal. Úgy érezte, hogy sár lepi
el az agytekervényeit, a fájdalom egyre fokozódott, behatolt a koponyája legbelsejébe. Shilla sikoltva szorította ujjait
a feje tetejére. Váratlan hirtelenséggel szakadt el a csoporttól. Megtántorodott, kis híján elvágódott. Egy véletlenül
arra járó kapta el és segített megállnia. A korábbi viszkető sajgás éles fájdalomnak és falként rázuhanó
kimerültségnek adta át a helyét. Kínjában felnyögött, és tenyerébe temette az arcát.
Gyereknek érezte magát megint, kilencéves gyereknek, az agyában kialakuló ösvények viszkető ingerét
érezte, azt a viszketést, amely első jele volt annak, hogy idővel útmester válhat belőle. Ez az érzés jóval azelőtt
érkezett, hogy az agyösvényeit használni tudta volna. De mit jelenthet mindez olyasvalakinél, aki immár harminc
esztendeje használja így az agytekervényeit? Talán éppen az alkalmasságuk végét jelzi? Talán tönkretette magát,
amikor Brigid halála után működtette az agyösvényeit?
Lassan leengedte a kezét. Megpróbált némi időhaladékra szert tenni, letörölni arcáról legalább a feszültség
egy részét.
A csoport többi tagja csak bámult rá. Tekintetükben megrendült szánalom.
 – Jól vagy? – kérdezte Steven.
– Igen. – Shilla szégyellte, hogy a hangja remeg. Mély levegőt vett, készen arra, hogy megpróbáljon ismét
csatlakozni a többiekhez.
– Nem! – Terol csaknem üvöltött. – Pihenésre van szükséged! – tette hozzá csöndesebben.
– Érzem magamban az erőt. Képes vagyok folytatni – erőltette Shilla.
– Kis híján az egész csoport koncentrált erőkifejtését megtörted, Shilla. Buryrow utcáit is csak legföljebb
egy óráig tudjuk még tartani. Legalábbis remélem. De úgy semmiképp, ha megint összeomlasz, és mi kénytelenek
leszünk újra és újra rendbe szedni sorainkat. Ilyen körülmények között jobban boldogulunk nélküled – jelentette ki
Terol kereken. – Pihenj. Egyél valamit. Azután megint csatlakozhatsz hozzánk.
Shilla vállai leereszkedtek. Ezt azért csak nem lenne szabad még összeomlásnak nevezni. Ugyanakkor
viszont tudta, hogy igazuk van a többieknek. Bólintott. Nem mert megszólalni, nem bízott a hangjában. Megfordult,
és a macskaköves úton lesétált a folyópartra.
Fölkéredzkedett az egyik bárkára. Egyik lábát föltette a fedélzetre, kezével erősen a korlátba kapaszkodott.
Odalent vöröses és narancsszínű hullámok táncoltak. Ahogyan lassan maguk mögött hagyták a tűzvészt, a víz is
visszanyerte normális éjszakai feketeségét. Amikor a hajósok Wheel Point kiszögellését kerülték meg éppen, kiugrott
a partra. Megint szörnyen viszketni kezdett a feje. Szűk utcákon somfordált végig, majd betért az egyik
közétkezdébe. Rendelt magának egy hústekercset, és nekilátott, hogy végiggondolja a dolgokat. A viszketés nem
múlt.
Azután megpróbált nem gondolkodni. Tovább gyötörte a viszketés. Megvonogatta a vállát, nyújtózkodott, és
dörzsölni kezdte a tarkóját. Egy kicsit mintha megkönnyebbült volna tőle, de lehet, hogy csak a képzelet játszott
vele. Vajon mi megy végbe benne? Végzett a hústekerccsel, lehajtott utána egy pohár világos sört, és elhagyta az
étkezőt.
Sehol sem találta a csoportját, Nem is csatlakozhatott hozzá megint. Négy emberrel együttműködni nem
egyszerű dolog, és nem kockáztathatta, hogy ismét megbontsa az egyensúlyt. Ezúttal tényleg jobban boldogulhatnak
nélküle. De tétlenül, egy helyben üldögélni sem tudott. Északi irányban vágott át a városon, majd lassan,
önkéntelenül nyugat felé kanyarodott, vissza a tűzvészhez. Biztos talál ott valami feladatot, amit egy magányos
útmester is el tud végezni. Még az is valami, ha betegeket és sebesülteket segít fölrakni a kocsikra.
Elérve a Wick utcát, a város egyik legszélesebb útvonalát, nem mehetett tovább. Rudakkal, horgokkal és
kötelekkel fölfegyverkezett csoportok a házak összedöntögetésével foglalkoztak éppen. Megpróbáltak olyan széles
sávot megtisztítani, amely megállíthatja a tüzet. Az egyik csoportban egy fiatal lány is serénykedett. Arcán
halványkék tetoválás. A kör még nyitott. Cseperedő út-mesterfióka, aki még nem forrott egységbe másik agytárssal.
Mégis szorgalmasan dolgozott, csekély tapasztalatát is latba vetve, hogy másokon segíthessen.
Shilla elnézte, amint a lány a kezdők gyakorlatainak segítségével próbálja irányítani a férfiak által a
háztetők felé hajított horgokat. Száját keményen összeharapta erőlködésében, hogy bejuttassa őket a résekbe, ahol
azután szilárdan megakadtak. A férfiak ekkor már gyors rántásokkal lecibálhatták a felső faszerkezeteket, az alul
megmaradt falrészekkel pedig a rudak segítségével bántak el. Nagy vehemenciával dolgoztak. Kocsik térültek-
fordultak, hogy az utcákról eltakarítsák a romokat. Nem lett volna elég összedönteni a házakat, ha ott marad a
gyúlékony törmelék, amely átvezetheti a tüzet a másik oldalra. Shilla érezte, amint megelevenedik szunnyadó
akarata. Itt volt előtte a feladat, amelyet ő is el tud végezni.
Odament a fiatal lányhoz, és vállára tette a kezét. Amaz meglepetten nézett föl rá. Szeme kitágult, amint
meglátta, hogy Shilla tetovált karikája milyen sűrűn tele van az elért sikerek jeleivel.
– Segíthetek valamiben, művezető? – fordult Shilla a lányhoz az udvarias szolgálati formulával, elismerve
ezáltal a rábízott feladatot végrehajtó útmester rangját, függetlenül annak fiatal korától vagy éppen
tapasztalatlanságától. A lány vállai még jobban kiegyenesedtek.
– Természetesen. Megtiszteltetés számomra, ha veled dolgozhatok.
Shilla bólintott.
– Én ahhoz a csoporthoz csatlakozom – mutatott az utca túloldalán sürgölődő csapat felé.
– Az nagyon jó lesz – felelte a lány, meglazítva kissé a hivatás álarcát, amelyet annyira igyekezett méltóan
viselni. Egy pillanatra kivillant mögüle a valamennyiüket eltöltő félelem és reménytelen elkeseredés. Shilla
elmosolyodott. Őszinte mosolya lelket öntött a lányba és ugyanakkor saját magába is. Aztán nekilátott vállalt feladata
teljesítéséhez.
Uramisten, micsoda fiatal kölyök… csak talán az első erőfeszítései – gondolta magában munka közben.
Visszagondolt arra az időre, amikor ő és Brigid kipróbálták és közös igyekezettel gyarapították erejüket. Annyira
igyekeztek azonnal elsajátítani minden műfogást, mintha véglegesen kicsúszna a kezükből, ha nem sikerül az első
próbálkozásra magukévá tenniük. S milyen ingatag volt az újonnan elért siker büszkesége! És micsoda
megrendüléssel járt, amikor végre összekapcsolódott a másikkal, és mindketten megtapasztalták a valódi
munkamegosztás felemelő érzését. Azután jött a következő megrázkódtatás – emlékezett Shilla, arcán fanyar
mosollyal –, amikor rájön az ember, hogy a bizonytalanság nem tűnik el végleg a felnőtté válás pillanatában. Ha ez a
kölyök tudná, hogy nem bízom magamban eléggé ahhoz, hogy más útmesterek csapatához csatlakozzam, hogy
elviselhetetlenül gyötör a viszketés, hogy nehezen birkózom meg a horgok és rudak vezérlésének gyermeteg
feladatával, és a tűzvésztől való rettegés éppúgy mardos engem is, akárcsak őt, akkor biztosan nem látná bennem
Selina reinkarnációját.
A tűz gyorsabban terjedt, mint ahogy ők dolgozni tudtak. Shilla hallotta, amint távoli pattogása szakadatlan
mormolássá erősödik. Egyre erősebbé vált az égés forró, csípős gyantaillata, a magasból füstpamacsok csapódtak
közéjük, hogy a lábuk előtt enyésszenek el. Az emberek kocsijaikkal megszállott igyekezettel próbálták eltakarítani
az útból a faltörmeléket. A munka egyre nehezebbé vált.
A három, útmester segítsége nélkül küszködő bontóbrigádnak újra meg újra rendeznie kellett megbomló
sorait. Alkalmasint egyik-másiknak föl kellett másznia, hogy kézzel illessze helyére a horgot, ezzel is hátráltatva a
többieket. Több időre lenne szükségünk – dörmögte magában Shilla. – És persze több útmesterre.
Mintegy válaszul a ki nem mondott gondolatra, Shilla megpillantotta a kerek kék tetoválást egy, az utcán
kiskocsit húzva feléjük közeledő asszony arcán. Intett a csapatában szorgoskodó embereknek, hogy dolgozzanak
tovább, és odaszaladt a másik útmesterhez.
– Tudnál egy kis időt szakítani, hogy itt segítségünkre légy? Ha itt megállíthatnánk a tüzet, lenne rá
esélyünk, hogy megmentsük a város többi részét – hadarta lélegzetvétel nélkül.
Az asszony üres tekintettel meredt rá, majd leengedte a kocsi rúdját a földre.
– Nem tudok segíteni – morogta ridegen.
– Talán más megbízatásod van? – Shilla várakozott.
– A szellemtársam alig egy órája veszett oda a tűzben. – A nő ezzel lehajolt, fölemelte a kocsirudat, és
továbbindult az utcán. Shilla is megindult mellette.
– Átérzem a veszteségedet, de itt szükségünk lenne rád. Kérlek, segíts! Gondolj mindazokra az életekre,
amelyeket megmenthetsz! Ez ugyan nem támasztja fel a társadat, de megakadályozhatja, hogy mások elveszítsék az
övéket.
Az asszony hitetlen kifejezéssel bámult Shilla arcába.
– Mondom, hogy odaveszett a szellemtársam. Meghalt. Éreztem, ahogy kiszáll belőle az élet. Többé nem
vagyok képes dolgozni. – Ezzel megint tovább-baktatott.
Shilla megkerülte az egyik romeltakarító csoportot, és újabb rohamot intézett az asszony ellen.
– De igenis tudsz dolgozni! Fájdalmas dolog, hogy nem érheted el a korábbi teljesítményedet, de tenni tudsz
valamit. Tudom. Én két hónapja veszítettem el a szellemtársamat, s lám, mindmáig dolgozom, használom az
agycsatornákat. Az, amit itt csinálunk, nagyon egyszerű. Gyerekjáték az egész. A segítségeden múlhat, meg tudjuk-e
állítani a tüzet, mielőtt még a város maradékát is elemészti!
– Nem tudok segíteni. Elveszítettem a szellemtársamat. Az agycsatornák számomra bezárultak.
– A fenébe is, asszony! – sikoltotta Shilla. – Épp most mondom, hogy képes vagy tovább dolgozni, a
szellemtársad elveszítése után is! Muszály dolgoznod! Én is így tettem! Szükségünk van rád! – Megragadta a nő
vállát, és alaposan megrázta.
Az asszony kiszabadította magát, összeszorította a száját, és eltávolodott Shillától. Továbbporoszkált, maga
után vonszolva a kocsit, pillantásra sem méltatva a körülötte szorgoskodókat. Shilla beleharapott az ajkába, és érezte,
amint a tehetetlenség könnyei elöntik a szemét. Öklei összeszorultak, majd elernyedtek. Hogyan lehet ilyen
közönyös egy útmester azokkal szemben, akiknek ennyire szükségük van rá?
– Ez igaz? Elveszítetted a szellemtársadat? – szólalt meg a könyökénél egy lágy hang. A növendék útmester
volt az.
– Igaz. – Shilla hangja akadozott. – Két hónapja ragadta el a járvány.
– Nagyon sajnálom.
Shilla megrázkódott. Nem tudta, mit válaszoljon.
– És tovább folytattad a munkát? – kérdezte a lány döbbenten. – Én úgy tanultam, hogy egy útmester nem
lehet képes erre.
– Én is azt hittem. De mégis lehet folytatni. Egy kicsit. Fájdalmas dolog, az igaz, de lehetséges.
– És mondd, miért csinálod?
– Mert szükség van rám – felelte Shilla egyszerűen. A lány bólintott. Félig-meddig magának. Ezzel is
megerősítve a hitet, amelyből az útmesterek képességei fakadnak.
– A nevem Toria – mondta kisvártatva.
– Shilla – biccentett a másik. Egymásra mosolyogtak, és visszatértek a munkához.
A segítségnyújtást még megkísérelni sem hajlandó asszony iránti harag új erőt kölcsönzött Shillának. Elűzte
a kimerültséget, sőt még az agytekervényeit kínzó viszketésen is enyhített valamit. A tetőkhöz csapódó horgok
pendülése igazolta, hogy kényszeríteni akarta azt az asszonyt az együttműködésre. A falaknak feszülő rudak arra
ösztökélték, hogy akár erővel is bevonja a munkába az asszonyt. Egyre nagyobb lendülettel vette bele magát a
küzdelembe. Haragját fegyverként használta. Már-már elmerült a végletes kimerültség ájulatában, amikor
meghallotta és megértette a háta mögött pusmogok gondolatait. Tudta, hogy az állapota veszélyes, és a tudatában
suttogó hangok és lopakodó félelem mögött hallotta a tűz pattogását és bömbölését. Ez sokkal közvetlenebb
veszedelmet jelentett, mint már amúgy is megsebzett tudatának továbbfeszítése.
Shilla úgy dolgozott, akár egy megszállott, üvöltözött az emberekkel, hogy igyekezzenek jobban, egy-egy
horgot fölragadott a földről, hogy maga röpítse a helyére. Nagyon közel voltak ahhoz a helyhez, ahol a Wick utca
beletorkollott a központi piactérbe. Shilla azért imádkozott magában, hogy idejében le tudják rombolni a házakat az
úttorkolatig. A tűz képtelen lenne keresztülhatolni a nyílt térségen, legföljebb megkerülhetné a piacteret. Ez azt
jelenti: ha megtisztítják a Wick utcát, akkor végleg elvágják a tűz útját a város déli része felé. Arra pedig már akadna
elegendő munkáskéz, hogy északon lokalizálják a lángokat, ha egyszer összpontosíthatják erőiket ahelyett, hogy
szétszórva kínlódnak a város különböző pontjain.
Az egyik romeltakarító csoport tagjai rettegve tekingettek a hátuk mögé, és kezdtek óvatosan eloldalogni.
Shilla közéjük szökkent mint a villám, maga kezdte kocsira hányni a törmeléket, az elszántság tüzében égő szemmel
kényszerítette őket a munka folytatására. Az emberek tovább dolgoztak. Shilla annyira feloldódott a feszültségben,
hogy valóságosan hallotta, mit gondolnak felőle. Kurta nevetését köhögésbe fojtotta: semmi értelme annak, hogy
megerősítse a hitüket őrültségét illetően.
Megérezte azt is, hogy Toria tudatán eluralkodik a rémület. Odapillantott az ifjú útmesterre, de a lány
nyugodt arckifejezéssel végezte a munkáját. Jó szolgálója lesz a népnek ez a lány – gondolta magában büszkén.
A szeme sarkából vette észre a láng közeli felvillanását. Egy tűznyelv rágta magát keresztül a Wick utca felé
ledöntött házak által szabaddá tett ingatag szomszédos tűzfalak egyikén. Tekintetét végigfuttatta azon az
útszakaszon, amelyet már sikerült megtisztítaniuk: nem látja-e az áttörő lángok további jeleit? Közvetlenül az út
szomszédságában füstfelhők gomolyogtak, de amennyire ellátott, maga a tűz még nem harapódzott tovább feléjük.
Űzte a vágy, hogy tudatával végigszáguldjon az utca egész hosszán, hogy megbizonyosodjon a valós helyzetről, de
nem merte megtenni. Túlságosan közel volt a teljes összeomláshoz. Az utca elejére pillantott. Még három házat
kellene ledönteni. De nem merték megkockáztatni: lehet, hogy a túlsó oldaluk már lángokban áll. Az embereket
gyorsan visszaparancsolta, és Toriához fordult.
– Vonszoljunk át annyi fát az utca feléd eső oldalára, amennyit csak tudunk! – üvöltötte túl a tűz
bömbölését.
Toria bólintott. Ezzel megfeszített tudatukkal kezdték átsöpörni a törmeléket a túloldalra. Az emberek,
meglátva, mivel küszködnek, fölragadták a nagyobb darabokat, és hajigálni kezdték őket a biztonságos túlsó oldalra.
Shilla egy pillanatnyi szünetet tartott. Odanézett arra a bizonyos három házra. Összeszedte minden
érzékelőképességét, akaratát pattanásig feszítve próbálta földeríteni a támadó tűz fészkét.
– Azt hiszem, lesz rá időnk! – kiáltotta Toriának. – Összpontosíts a horgos emberekre! Emeld át az egyik
horgot, mintha csak valamelyikük hajítaná, és akaszd be, ahogyan már csináltad! Én meg majd megrántom!
Toria aggodalmasan tekintett rá. Shilla érezte a lány tudatának bizonytalanságát, ahogyan azt is érzékelte,
hogy az emberek próbálják kitalálni, mit is művelnek tulajdonképpen. Érezte, amint a félelem ostora végigvág az
embereken az egész utca hosszában. Érezte, ahogy lépésről lépésre tör előre a veszedelem.
Toria mély lélegzetet vett, összeszedte minden képességét, hogy egy pontba gyűjtse még kialakulóban lévő
erejét. Egy horog szabályos ívben átlendült a térség fölött, és elegánsan beakadt a kívánt helyen. Shilla megrántotta,
mintha csak a kezében lett volna a kötél. Újabb rántás, amint Toria a második horgot is célba juttatta. Elhomályosuló
szemmel nézte, hogyan rogynak össze a megingatott épületek.
– A következőt! – üvöltötte Toria felé. A lány engedelmesen röpítette az egyik horgot a másik után,
miközben Shilla hallotta aggódó gondolatait: minden eddigi munkánk kárba vész, ha utat nyitunk a tűznek az úton
szerteszét heverő fahulladék felé. A második és harmadik ház éppoly villámsújtottan omlott össze, mint az első.
Shilla fejében tombolt a fájdalom, dörömbölt a zaj. Már nem tudta megkülönböztetni a sajgást a viszketéstől. Toriát
félig taszította, félig terelte tovább. Erejét még egy keserves görccsel rákényszerítette lüktető és összekuszálódott
agycsatornáira, és forgószéllé erősödő akaratával a három ház előtt összetorlódott törmeléket átröpítette az utca
fölött, majd még távolabb. Amilyen szorosan csak tudta, fölhalmozta a fadarabokat a tér legtávolabbi sarkában
meghúzódó házak tövében.
Körülötte elnémult és lecsöndesedett a világ. Látta, amint az éppen az imént lecsupaszított tűzfalakat
recsegve-ropogva elnyelik a lángok. De valójában már nem is hallotta a ropogást. A tudatát sem bántotta már semmi.
Sem a viszketés, sem más emberek pislákoló gondolatai. Agycsatornái nem érzékeltek semmit. Egyszer csak érezte,
hogy megrángatják a ruhája ujját. Toria volt az, ő rángatta vissza. Mindketten rohanva menekültek a mindent
elemésztő hőség elől a téren átvágó, menekülő csapatok nyomában. Shilla ekkor érzékelte, hogy a tér északi oldalán
néhány csoport tovább folytatja a küzdelmet. Figyelmét azonban teljes egészében lekötötte a Wick utca egész
frontján magasba emelkedő lángfal. Égő fahasábok szálltak a levegőben, és csattantak az út közepére. Némelyikük
tovább égett, amint a szél legyezte őket. Shilla összeszorította az öklét. Ekkor vette észre, hogy még mindig Toria
kezét markolássza. Átkarolták egymást, úgy bámulták, amint a tűz újra meg újra fölcsap, elemésztve az egész keleti
oldalt. Észak felé megkerülték a teret, hogy végigtekinthessenek az utcán. Úgy látszott, hogy a Wick utca képes lesz
megállítani a tűzvészt. Shilla szeméből kibuggyantak a megkönnyebbülés könnyei. Ellazította izmait, és
végigsimította bőrét, amely kifényesedett a tűz hevétől, hiszen az utóbbi néhány percben olyan közel volt hozzá! Ó,
istenem, csak megállítsa, csak megállítsa! – mormolta egyre maga elé. Lassacskán visszatért a hallása. Rádöbbent,
hogy fennhangon mormolja imádságát. De ez most igazán nem számított. Mindenki ugyanannak az imának a szavait
ismételgette. Hátratekintett és meglátta, hogy a Wick utcát éppúgy megtisztították, mint ők a magukét.
Megnövekedett a remény, hogy a teljes napja és egész éjszaka tomboló rémület egyszer csak véget ér.
Két óra hosszat nézték, amint a tűz az akadálytól nyugatra mindent elemészt. A házakat és palotákat hamuvá
és porrá égette, de a keleti részt érintetlenül hagyta. Párszor előfordult, hogy valami égő anyag átrepült az ép oldalra,
és felgyújtással fenyegetett egy-egy faszerkezetet, de a vödrösök hamar elfojtották. A tűzzel hát végeztek.
Shilla remegő kézzel hajtotta félre szeméből a haját, majd megpróbálta ellenőrizni, vajon milyen állapotban
lehet a tudata. Amilyen fokozatosan visszanyerte a hallását, ugyanolyan alattomosan tért vissza fejébe a viszketés.
De már nem volt olyan éles, olyan kibírhatatlan. Elmúlt érzékeinek túlfeszítettsége is, ami kényszerítette, hogy
mások rá nem tartozó gondolatait megértse. Lehet, hogy nem is tett magában helyrehozhatatlan kárt.
Ekkor egy idegen gondolatfoszlány hatolt be a tudatába. Végigsuhant meggyötört agytekervényein, mintha
gyógyírral kenegette volna. Shilla mohón kapott utána, megragadta a gondolatot és a mögötte rejtőzködő tudatot.
Egy boldog pillanatig úgy tűnt, mintha Brigid kelt volna újra életre. Azután meglátta Toriát: mintha villám sújtotta
volna, szemei tágra nyíltak. Shilla finoman megfogalmazott, tapogatózó kérdést küldött felé.
Ekkor a lány feléje fordult, most már eleven, csodálkozó tekintettel, a felfedezés örömével.
– Hát te vagy az?! – suttogta.
– Igen – válaszolta legalább annyira elvarázsoltan Shilla. Egyiküknek sem kellett erőltetnie, agycsatornáik
egymáshoz idomultak, összefonódtak, hogy egyszerre erősítsék mindkettejük tudatát. A sajgó viszketés feldúsult az
összekapcsolódás friss gyötrelmével: beleégette magát a tudatába.
– De neked valaki más, korban jobban hozzád illő kellene – suttogta Shilla keserűen. Azonban érezte Toria
tiltakozását és egyben örömét, hogy olyasvalakivel kapcsolódhat össze, akinek sokéves tapasztalata segítheti és
vezérelheti az útján. Boldog volt, hogy Shillával egyesülhet, aki mellé állt, amikor mások elfordultak tőle; akit
csodálhat azért, mert fájdalmát és kudarcait legyűrve tovább folytatta a küzdelmet. Shillát pedig kis híján elszédítette
a Toriából felé áradó nyílt öröm. Hát akkor legyen így! Szellemtársakká váltak. Nem mintha akármelyiküknek lett
volna más választása. Ezt nem tehették volna meg erővel, de el sem kerülhették. Az agycsatornák választottak: azzal
kellett együttműködniük, akit a sors kijelölt számukra. Shilla hagyta, hogy eltávozzon belőle az aggodalom és a
szomorúság, engedte, hogy eltöltse az újbóli összekapcsolódás ujjongó öröme és áldott nyugalma, amely elsöpri
minden fájdalmát és kimerültségét. Olyan öröm volt ez, aminek újbóli átélésében már nem is reménykedett, s ezúttal
is éppolyan kínos volt számára, mint először. Még egyszer – részévé válva az egésznek – átérezte a teljesség
gyönyörét.
Toria és Shilla egymásra mosolygott. Megfogták egymás kezét, és úgy tekintettek végig a város
maradványainak elfeketedett, bűzölgő halmai fölött. Mérföldeken keresztül járhatott a tekintet, ahol azelőtt háztetők
új és új, egymást követő sorai állították volna csak meg. Egykét kupac aljából még föl-föl csapott a láng. Lomha
oszlopokban szállongott még itt-ott a füst, a játékos szél megtáncoltatta, majd szétszórta a semmibe. Shilla szájában
és orrában még ott érezte az emésztő tűz ízét és bűzét, de már a jövendő járt a fejében. Rengeteg munka vár még
rájuk. De ő szívesen vállalja a maga részét. Szellemtársával, Toriával, erős lesz megint. Saját csodálatos erejét csak
fokozza és támogatja majd az, aki minden jel szerint legalább annyira önfeláldozóvá és odaadóvá válhat, akárcsak ő
maga. Toriával az oldalán biztosan képes lesz arra, hogy segítsen szeretett városának újjáélesztésében.

Füssi Nagy Géza fordítása

Bíró Péter rajza
 MARY K. FREY

Kis nyulacskánk

Már alkonyodott, mikor Kelan Darriell chervinjével letért az ösvényről a szürke kövekből épült menedékház felé.
Három éjszakai földön való alvás után vágyott egy igazi ágyra. De ami még fontosabb, már csak kétnapnyira volt
Nevarsintól. Akár ágyban, akár nem, sokkal jobban aludna, ha a nála levő papírok már biztonságban, a kolostor
falain belül lennének, ott, ahová nő nem teheti be a lábát. Igazi veszély nem fenyegette, de az elmúlt néhány
hónapban nem tudta kiverni fejéből a gondolatot, hogy Domna Ysabet valószínűleg nem érzi biztonságban magát az
ő tudása miatt.
Vajon a nő mennyi ideig fogja még védelmezni titkát? Nem hitte, hogy utána küldené Aillard amazonjait,
hiába is találná őket a legalkalmasabbnak a feladatra, mert jelenlétük híre gyorsan elterjedne a hegyekben. Különben
is voltak férfiak, akik örömmel megszereznék az úrnő pénzét, és nemigen törődnének azzal, miért is kellett
megtenniük.

A menedékház kicsi volt és egyszerű; éppen olyan, mint a többi, ritkán használt épület, melyet kerülő útja
során oly jól megismert.
Túl kockázatos lett volna számára a fő északi úton haladni, ahol más utazók megkérdezhették volna,
kicsoda, merre tart és miért. Valaki talán még bozontos, lassú mozgású hátasa, szürkésbarna földművesöltözéke és az
erős tea ellenére is felismerhetné; teával öblítette le haját, így eltakarja annak vörös fényét.
Kelan a menedék istállóul szolgáló felébe vezette a chervint, és levette róla a nyerget. Mikor megetette és
megitatta, csomagjait a szobába vitte. Kis tüzet gyújtott annak reményében, hogy eloszlatja a hideget. Fogta a kis
kézifejszét, és átkutatta az erdő közeli részét száraz faágak után, amiből megrakhatja éjszakára a tüzet. Száraz volt az
idő, ezért nem lett volna helyes kimeríteni a hegyi őrök által a menedékben felhalmozott tűzifakészletet. Ha nem
közelítene ennyire a sötétség, tőrt állíthatna. Egy madár vagy egy rágcsáló változatosságot jelentene zabkásából,
szárított gyümölcsből és dióból álló szokásos, esti étrendjében.
Azt kívánta, bárcsak egyenesen Domna Ysabet elé állhatna, és megmondhatná neki, ő nem jelent számára
veszélyt. A múlt évi nyárközépi tanácsgyűléskor, jóval azelőtt, hogy kezdett rájönni az egész históriára, elment az
aillardi rezidenciába, és megpróbált audienciát kérni. Micsoda őrültség volt tudatni a nővel, ki is ő tulajdonképpeni
Bár nem árulta el egyetlen valódi sejtését sem a lánynak, akit azért küldtek hozzá, hogy erre rávegye, az úrnőnek
éreznie kellett, milyen közel jár az igazsághoz.
Ekkor kezdte félteni az életét.
Hány óvintézkedést kell tennie az embernek? Még saját családjának is hazudott nevarsini útja céljáról, azt
remélve, a tudatlanság segít majd fivérének és unokaöccsének elhárítani a veszélyt. Barátait is elkerülte, nehogy
rájöjjenek, milyen messzire jutott eredeti küldetésétől, ami akkor este a kocsmában kezdődött.
Frissen vágott fával megrakottan, Kelan vállával belökte a menedék ajtaját, és behátrált. Egy pillanatig fel
sem tűnt neki, hogy valami nincs rendben. Aztán rádöbbent: nemcsak az általa rakott tűz világít, valaki gyertyát
gyújtott. Nyúlragu szagát érezte.
Talán másik utazó vagy utazók érkeztek, míg ő a fák között járt? Ahogy az előbb elhaladt az istálló mellett,
nem is gondolt rá, hogy benézzen, nem kötöttek-e be újabb állatokat. Megfordult, és egy háttal álló nőt pillantott
meg, ahogy a tűz fölött függő edény tartalmát kavargatta.
– Azt hiszem, ezt talán ízletesebbnek fogja találni, mint amit vacsorára tervezett, mylord – mondta a nő
anélkül, hogy hátranézett volna.
– Állok rendelkezésére, domna! – felelte udvariasan. – Úgy gondolom, férje még az istállóban lehet az
állatainál.
A nő hangja nem olyan volt, mint a parasztasszonyoké. Köpenye sűrűn hímzett, drága anyagból készült,
mint az olyan nőké, kiknek elég szolgájuk van a napi teendők ellátására, és akik pihenésképpen csak varrogatnak. A
férfinak eszébe jutott, milyen kicsi a menedék, és nincs benne választófüggöny. Csak úgy biztosíthat megfelelő
magányt az előkelő pár számára, ha éjszakára kimegy az istállóba.
A nő megfordult, és Kelanon hideg remegés futott végig, ahogy felismerte arcát és gyömbérszínű haját. Őt
küldte hozzá Domna Ysabet a thendarai Aillard rezidenciából.
– Nincs se férjem, se állatom, Dom Kelan – mondta. – És pillanatnyilag egyetlen testőröm vagy szolgám
sem. Kettőnkön kívül nincs itt senki.
Kelan csak bámult rá.
– Miért nem teszi le a fát, és jön ide a melegre beszélgetni?
 A férfi berúgta maga mögött az ajtót. Átment a szobán, a ládába rakta a fát, és várta, mit fog tenni a nő.
– Semmit sem fogok tenni – mosolyodott el a lány. – Nyugodtan beszélhet. Vagy eszébe jutott az üregi nyúl
esete, aki nem fulladt meg a zivatarban, mert volt annyi esze, hogy csukva tartsa a száját?
A férfi megköszörülte a torkát.
– Szeretném tudni, hogy került ide.
Ha Domna Ysabet követtetni akarja, miért Liane Dellerayt küldte, az egyetlen személyt, akit ő felismerhet?
– Talán most nem is ez a legmegfelelőbb közmondás – folytatta Liane, és a tűz fölött bugyborékoló edényre
nézett. – Már van itt egy kis nyulacska, ami belekerült a raguba, akár befogta a száját, akár nem.
Kelan érezte, ahogy homlokát kiveri a veríték. Irgalmas Avarra, védj meg engem a…
Majdnem hangosan felnevetett, ahogy rádöbbent, önkéntelenül imádkozni kezdett.
– Azért küldte magát, mert fiatalabb és erősebb, mint ő?
A lány nem az amazonok szokásos öltözékét viselte, és mintha még egy kés sem lett volna nála. Legalább
kéttenyérnyivel alacsonyabb volt a férfinál.
– Szavamat adom, nincs kitéve fizikai veszélynek.
Kelan erőlködve próbálta felhúzni mentális falait. De mit is számít ez?
– Nem ülne le ide? Vacsora előtt egy pohár bor talán felmelegítené a gyomrát.
Liane lehajolt, és a lábánál fekvő bőrszékből előhúzott egy üveget meg két serleget.
– Ha óhajtja, töltsön maga, hogy lássa, nem mérgezem meg!
Kelan elvette tőle a sötét üvegpalackot, de keze úgy remegett, hogy alig tudta kihúzni belőle a dugót. A lány
mintha észre sem vette volna izgatottságát. Nyugodtan nyújtotta felé saját serlegét.
– Először pohárköszöntőt kellene mondanunk – határozta el Liane, mikor a férfi letette az üveget, és
mindketten kezükben tartották kupájukat. – De minek a tiszteletére? Mi lenne, ha az igazságra innánk? Szigorú úrnő,
és csak kevesen elég bátrak ahhoz, hogy hűek maradjanak hozzá.
– Az Igazságra! – egyezett bele Kelan, és belekortyolt a borba. Megérezte a Valeron déli részének
gyümölcsöskertjeiből származó híres almabor zamatát.
– A ragu még várat magára egy kicsit – jegyezte meg Liane. – Ha éhes, van egy kevés kenyér meg sajt… bár
azt hiszem, inkább az est fő fogásának tartogatja a helyet.
Kelan a serlegbe metszett virág- és levélmintákat tanulmányozta. Ébernek kell maradnia a nő esetleges
fortélyaival szemben.
– Azt hiszem, ittlétének nem sok köze van a raguhoz. Nem küldték volna ide csupán azért, hogy megossza
ételét és a tűz melegét egy magányos utazóval.
A lány serlege fölött ránézett.
– Tekintve, hogy a nyúl mi mindent feladott a kedvünkért, csúnya dolog lenne, ha nem éreznénk hálát iránta.
Azt hiszi ez a nő, hogy talán kevésbé lesz körültekintő, ha megtölti gyomrát meleg étellel meg egy kevés
borral?
– Tudom, ki maga és mi maga, domna. Térjünk egyenesen ittlétének céljára! Többet tudok, mint amennyit
Lady Aillard feltételez rólam. Fél, mert nem is sejti, mi a szándékom ismereteimmel.
– Mi nem félünk, Dom Kelan. Még ha mindent, amit igaznak tart, el is mond a Hastur királynak, ha
seregeket küldenek Aillard vezetőinek elpusztítására, és ha ez valahogy sikerülne, még mindig lesznek nők, akik az
Istennő útját követik.
– Hali veszélyeztetheti életüket, de még hitüket is.
– Cassildának rengeteg lánya van, mylord. Ha úgy tetszik, olyan testvériséget alkotunk, ami messze túlterjed
egy családon. Hastur királyai ezt nem változtathatják meg. – Letette serlegét a kis faasztalra, és a tűz mellé ült. –
Nem lenne kényelmesebb, ha ülve folytatnánk a beszélgetést?
– Ahogy kívánja, domna – bólintott a férfi. Miközben a tűz mellett álló padra ült, úgy tett, mintha
térdnadrágja és harisnyája lekötné minden figyelmét.
Ha Aillard úrnője nem félt, akkor miért volt itt Liane Delleray? Nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy
a nő készül valamire. De mintha minden félelem nélkül tenné.
Kelan akkor jött zavarba amiatt, hogy egy nő jobban uralhatja a helyzetet nála, mikor Thendarában
beszélgettek.
Liane a tűz felé fordította az asztal mellett álló egyik széket, de nem ült le rögtön. Előrelépett, és
megkavargatta az ételt.
– Nem hiszem, hogy teljesen megértette, mennyire nem foglalkozunk Lorenz-Rafael Hastur meg a hozzá
hasonlók cselekedeteivel.
– Ő eddig megengedte a dél-valeroni családoknak, hogy saját fejük után menjenek…
A lány felsóhajtott és leült. Kortyolt a borából.
 – Férfiként nem is értheti meg a mi szempontjainkat, de azt hittem, kutatásai és a birtokában levő
információk fényében talán kezdi felfogni. Maga nem buta ember, különben nem jutott volna ilyen messzire a régi
mondák töredékei alapján.
Kelan elmosolyodott.
– Most legalább nem egy őrült által kitalált tündérmesékről és bizarr történetekről beszél, mint ahogy
Thendarában tette.
– Egy perccel ezelőtt köszöntöttük az Igazságot, Dom Kelan. Ha ön is egyetért vele, hagyjunk fel a
szócsatával, és beszéljünk nyíltan!
– Soha nem is mondtam vagy kerestem mást – bólintott a férfi.
– Mikor Thendarában tartózkodott, elmondott bizonyos dolgokat, amit igaznak tartott, de nem beszélt arról,
milyen következtetésekre jutott.
– Következtetésekre? – kérdezte Kelan.
– Igen, következtetésekre – ismételte Liane. Közelebb húzta magához bőrzsákját, és előkotorta belőle a
kenyeret meg a sajtot, amit említett. – Biztos jutott valamire azzal kapcsolatban, mit jelenthet Cassilda örököseinek
és a Cassilda Adománynak létezése.
A férfi elnézte, ahogy az asztal lapján felszeli a kenyeret.
– Igen –, mondta, mikor Liane átnyújtotta neki az első szeletet egy darabka sajttal. – Köszönöm. Elég
értelmes vagyok hozzá, hogy elhiggyem, a Cassilda Adománynak más jelentősége van, mint amit oly sok fiatal férfi
tulajdonít neki.
A „legendás” Adomány miatt indult el az idevezető úton három évvel ezelőtt. Mindenki jól ismerte Hastur
történetét: egy isten halandóvá változott Cassilda szerelméért.
Amikor egy fiú valamelyik toronyba megy, hogy megtanulja laranja irányítását, előbb-utóbb egy nála alig
idősebb társa elárulja neki a titkot: valahol él egy nő, Cassilda leszármazottja, akinek birtokában van az Adomány,
amivel képes egy emmascát férfivá alakítani. Az idősebb fiú titkon elsuttogja a történetet, és attól fogva a normális
férfi vadul vágyakozik a beteljesülésére.
Elég buta história, de azon az éjszakán a kocsmában, miután kicsivel többet ittak a kelleténél, néhányan
vitatkozni kezdtek, van-e egyáltalán valami valóságos alapja.
Kelan már többször kívánta (ahogy most is), bárcsak ne kérkedett volna azzal, hogy majd ő rájön a titok
nyitjára. Amit talált, sokkal több volt, mint fiatal férfiak fantáziálása.
Liane szája megrándult.
– Nem gondolja, hogy talán én is meg tudnám tenni magának, ha akarnám?
– Biztos vagyok benne – ismerte el a férfi, és borába bámult, hogy még véletlenül se találkozzon
pillantásuk.
Olyan rossz lenne ágyba bújni ezzel az intelligens és vonzó nővel? Az ötlet hirtelen sokkal csábítóbb volt,
mint mikor… Nem, a következtetésekre kell gondolnia, amit a lány kérdezett!
– A Hastur király azt állítja, joga van uralkodni a világ felett, mert a Fény Urának leszármazottja, kinek
Fenséges Fia a Hali-tó partján tett séta közben teherbe ejtette Cassildát.
– És Hastur fiai, akik buzgón irányítanak másokat, úgy döntöttek, eltitkolják Cassilda leányainak tudását –
emlékeztette Liane. – Micsoda bolondság, hogy egy nőnek férjre van szüksége, ha gyereket akar a világra hozni!
– Mégis, Aillard női, akik titokban Cassilda utódainak nevezik magukat, semmivel sem akadályozták meg a
Hasturokat saját felfogásuk elterjesztésétől – ellenkezett a férfi, és egyetlen, hosszú korttyal kiitta maradék borát.
– Mi van akkor, ha a maguk Adománya nem kevésbé erős, mint ahogy a királyi család állítja? Egy Hastur
Adománnyal áldott férfi közvetítő lehet Aldones felé, míg egy Cassilda Adománnyal rendelkező nő az Istennő felé,
ugye?
Az utolsó szavakat már fennhangon ejtette ki. Nemcsak hogy így gondolta, vagy saját elképzelését akarta
minden lehetséges következtetésre rákényszeríteni: egyedül ez illett az általa összegyűjtött tényekhez. Komolyan hitt
is benne.
A nő nem válaszolt, csak előrehajolt, és megnézte a ragut.
– Azt hiszem, elkészült a vacsora, Dom Kelan. A láda fölötti szekrénykében talál tálakat és kanalakat.
Legyen olyan jó, és vegye le!
– Kérdeztem valamit, és még nem válaszolt – mondta a férfi, miközben felállt, és a szekrény felé lépett.
– Igen, azt hiszem, a nyulacskánk már eleget főtt – jegyezte meg Liane, és hosszú nyelű kanalát felemelve
megszagolta az ételt. – A magam részéről már alig várom a vacsorát!
Ha nem lenne igazam – gondolta Kelan – megmondta volna.
– Ilyen erő birtokában szembe lehet szállni a Hasturok uralmával – folytatta, miközben a nő kimerte az ételt,
és az asztalra helyezte a tálakat. – Csodálkozom, Aillard úrnője miért nem használja. Miért tartja titokban képességét,
mikor nyilvánvaló, hogy a nyárközépi tanácsgyűléseken Aillard ritkán ért egyet Hastur szándékaival? Vagy talán be
kell vallaniuk, az Isten sokkal erősebb az Istennőnél, ezért a férfiak dolga az uralkodás, a nőké az engedelmesség?
– Így beszél Hastur egyik fia – sóhajtott Liane. Visszafordította székét, és a férfival szemben leült az
asztalhoz. – Azt hiszi, csak fizikai erővel lehet mások életét irányítani? Persze lényeges, de nem úgy, ahogy egy férfi
elképzeli.
– Megmagyarázná, mit ért ezen, vagy egész életemben keresnem kell a választ?
– Egye meg a vacsoráját, Hastur fia!
Kelan felemelte fából készült kanalát, és a ragura nézett. Ugyanolyan volt, mint amit egész életében evett,
de pillanatnyilag képtelen lett volna elfogyasztani valamit, ami egyszer élő teremtmény volt. Néhány órával ezelőtt
(az állat még szokásos ténykedését végezte, és áldott tudatlansággal nem is sejtette, mit hoz neki a jövő.
Óvatosan a tálba merítette kanalát, és csak egy kevés zöldséget merített ki.
– Nem harcolunk a Hastur király ellen, mert nem ez a célunk – magyarázta Liane. – Feladatunkat harc és
öldöklés nélkül hajtjuk végre. Csak Hastur fiai gondolják úgy, a larant a rokoni alapon kiválasztott kevesek számára
kell fenntartani. Bárkit megölnének, aki megpróbálna mást terjeszteni. Még háborúba is bocsátkoznának, mert azt
hiszik, egyedül csak az ő útjuk lehet helyes. Nekik.
– És melyik a maguk útja? – kérdezte Kelan.
A nő figyelte, ahogy egyre csak kerülgeti a húst kanalával.
– Az aggályai már nem mentik meg a nyulacskánkat. Őt már elérte a végzete. Megeheti a húst, meg a többit
is!
A férfi felnézett. Az asztalon álló gyertya fényében aranycsillogással ragyogott a nő arca. Észrevette az orra
körül elszórt szeplőket és a bal szemöldökén áthúzódó fehér vonalat. Talán egy forradás lehet.
Fennáll a veszélye annak – gondolta felfedezve Liane fizikai hibáit –, hogy elhiteti velem, nincsenek ártó
szándékai.
– Melyik a maguk útja? – kérdezte ismét.
– A kitartás. Nem azért, hogy szembesüljünk a Hastur fiai által választott módszerrel; továbbra is
lehetőséget adunk azoknak, akik nem tudják vagy nem akarják elviselni önkényuralmukat. Természetesen a maga
számára kormányzásuk nem jelent zsarnokságot. Maga a rendszer privilégiumaival született.
– Az én rokonaim nem vagyonosak. A hegyekben keményebb az élet, mint ott, ahol maga él. Sok nyáron át
dolgoztam a földművesekkel, a falusiakkal együtt, mikor betakarítottuk a termést. Anyám és nővéreim nem Hali
udvarának elegáns selymeit viselik, nem használják a drága parfümöket.
Liane legyintett.
– Maga és családja több férfi tagja hűséget esküdött a Hastur királynak, és ő biztosította számukra a tornyok
előjogait. Hol tanulta volna meg laranja kontrollálását, ha nem sorolja a Hastur családba? Melyik torony fogadta
volna be, ha nem Hastur vére csörgedezik ereiben?
– Nem tudom – ismerte el a férfi.
A nő keze az asztal lapján nyugodott az övé mellett. Le kellett gyűrnie vágyát, nehogy megérintse.
– Cassilda leányai viszont megvizsgálnák és ellenőriznék, megtanulta-e a szükséges kontrollálást, nehogy
veszélyes legyen saját magára vagy akár másokra.
– Még akkor is, ha férfi vagyok?
– Az Istennő minden gyermekére vigyáz, Dom Kelan. Akár az Ő útját választotta, akár nem. El tudja
ugyanezt mondani a Fény Uráról?
– Törekvéseik nem terjedhetnek el széles körben, mert akkor egyszerűen nem lehet titokban tartani.
– Pillanatnyilag nagyon kevesen tudnak olyan sokat, mint maga – fogadta el Liane. – A titokzatosság, amit
oly baljóslatúnak lát, nem több, mint rendszerünk továbbélésének biztosítása. De ha nyílt konfliktusba bocsátkozunk
a Hasturok törekvéseivel szemben…
– Szóval bevallja, a király erősebb magánál, és ha háború törne ki, ő nyerné meg?
– Semmit sem értett meg az egészből, mylord? Mi nem akarunk összetűzni Hastur fiaival. Nem ez a
szándékunk. Meg kell maradnunk a másik lehetőségként. Végső fokon, mikor Hastur módszerei túl korlátozottá
válnak, és kezdenek meggyengülni, akkor Cassilda leányai még mindig megmaradnak azok számára, akik az Istennő
kínálta lehetőségeket kutatják.
Kelan mégis bekapott egy darabka nyúlhúst, és lassan rágcsálta. Elgondolkodott a nő célzásain. Ezek szerint
létezik egy egész rendszer, ami hasonlít a tornyokéhoz, de nem azonos vele. És vajon ki viseli ennek terhét, ha nem
Aillard úrnője?
– Aillard részt vesz a királyok tanácsában. Azért, hogy szemmel tudja tartani a Hastur király ténykedését? –
kérdezte.
– Aillardnak kezdettől fogva helye volt a Hastur rokonság között. Nem látjuk okát, miért változtatnánk ezen,
mert lehetővé teszi számunkra, hogy részt vegyünk a tornyok életében. Ahol tudjuk, serkentjük a széles körben még
nem ismert képességek fejlődését. Minden rendelkezésünkre álló eszközt felhasználunk, hogy mindenki – legyen az
férfi vagy nő, Hastur-fajta vagy sem – megkaphassa adottsága erősítésének lehetőségét.
– Már a tanácsban is sokat vitatkoztak, vajon az elért eredmény igazolja-e valaha a felhasznált módszereket.
Nem találja erkölcstelennek Aillard úrnője részéről az Adomány eltitkolását?
– A Hastur király meg a hozzá hasonlók csak azt látják és azt tudják, amit akarnak. Hastur fiainak
tökéletesen megfelel, ha azt hiszik, a Cassilda Adomány jelentősége kimerül abban, hogy segít egy emmescának
megszereznie az általuk oly nagyra becsült férfiasságot. Ha egyszer a nők értékeit csak a gyermekszülésben és
bizonyos szexuális kielégülésben látják, nem az én feladatom felvilágosítani őket.
– Az enyém sem – értett egyet a férfi. – Maga azt mondja, nem szeretnének összeütközésbe kerülni a Hastur
királlyal, egyszerűen a saját maguk által kiválasztott úton akarnak járni. Én is csak azt kívánom: hagyjanak békén,
mikor az igazságot akarom megmenteni az elfeledéstől. Nem jelentek veszélyt Lady Aillard számára!
– Azt hiszi, képes lenne ártani önnek? – kérdezte Liane, és kikaparta táljából az utolsó falatot.
Zandru poklaira, hát persze, hogy azt! – gondolta Kelan. Eszébe jutott, mikor egyszer elhaladt egy
elszigetelt hegyi tanyaház mellett, ahol egy nő éppen vajúdott. Fájdalmasan sikoltozott, és Avarra kegyelméért
könyörgött. Képtelen volt összeszedni belső erőforrásait; nem tudott megbirkózni a megpróbáltatással. Kelan ekkor
érezte meg, a tehetetlenség érzése abból fakad, hogy sokkal hatalmasabb erő szorításába kerül az ember.
Letette kanalát, és félretolta a tálat.
– Befejeztem a vacsorát.
– Befejezte, vagy csak csillapította éhségét? – mosolyodott el a leány. Felállt, és leszedte az asztalt. – A kis
nyulacska a legjobb képessége szerint eljátszotta szerepét. Hagyjuk őt, és térjünk át a desszertre!
– Mi lesz az?
– Ó, egész biztos vagyok benne, megfelel majd az ízlésének! – válaszolt Liane, és olyan kacéran nézett,
mintha nem is egy aillardi nő lett volna. Kelan meg mert rá esküdni, különleges felszólítást kapott.
A lány a piszkavas végével elhúzta a tűzről az edényt. Leverte a félig égett hasábokat, és a Kelan által a
ládába rakott kupacból új ágakat vetett a tűzre. A férfi nem is próbált segíteni, csak visszaült a székébe, onnan nézte.
Ha hegyi nő lenne, most megnézné köpenyén átsejlő alakját, és kigondolhatná, miféle szép szavakkal vehetné rá,
hogy az este hátralevő részét az ő elképzelései szerint töltsék. Felfokozhatná gerjedelmét, ha elképzelné meztelen
bőrének ízét, illatát és tapintását.
De aillardi! – emlékeztette magát. Azért küldték ide, hogy ő ne kezdhessen semmit az Adományról szerzett
ismereteivel. Próbálta átgondolni a lány szavait. Valamit keresett, amiből kiderülne, mi következhet még, és milyen
módon lenne képes megvédeni megszerzett tudását és saját magát. Igaz, Liane azt állította, nem akarja őt megölni, de
mégis megkérdezte, tart-e Domna Ysabettől. Úgy döntött, nem mutatja ki, mennyire fél a Cassilda Adomány erejétől.
Így talán megmenekülhet.
– Igazán hasznossá tehetné magát! – jegyezte meg a nő, mikor Kelan meg sem mozdult. – A lábánál a
zsákban van egy kis sütemény meg egy edényben gyümölcsszörp.
A férfi lehajolt, és benyúlt a zsákba. Kotorászás közben megérintett valamit. Egy bőrpánttal összefogott
papírköteghez hasonlított. Kicsit kijjebb húzta a csomagot. Igen, a lány már átkutatta az ő holmiját, és elvette
kutatásai eredményét! A sunyi, tolvaj kis… De talán származhat valami előny abból, ha nem gyanítja, hogy ő rájött
erre. Visszadugta a köteget, és kivette a viaszpecséttel lezárt szörpös köcsögöt meg a nedves ruhába bugyolált
süteményt.
– Tudhattam volna, hogy Maura nem feledkezik meg a földieper-szörpről! Kiskorom óta kényeztet. Anyám
halála után ő meg a többi szolga viselték gondomat.
Kelan ránézett a saját családja nőtagjainál sokkal magabiztosabb lányra. Megpróbálta elképzelni árva
gyerekként úgy, hogy csak egy dajka vagy a szolgái könyörületére számíthat. Vajon sírta-e álomba magát azt
kívánva, lenne olyan, mint a többi kislány, akiknek még megvan a mamájuk? Vagy álmodozott egy férfiról, aki majd
szereti őt?…
Ebből elég! – ripakodott magára. – Hagyod magad befolyásolni! Figyelemmel kell kísérned, ami történik.
Nem szabad megengedni neki, hogy ő irányítsa a beszélgetést, és eldöntse, mit is tegyünk legközelebb!
– Ha ez a kedvence, igya csak! A magam részéről inkább még egy korty bort kérnék – mondta.
– Hadd töltsek én! – ajánlotta a lány, és elvette tőle a serleget. – Biztos elfáradt az egész napos utazásban.
Ez majd ellazítja az izmait.
A pihenés pontosan az a dolog, amit most nem mer megtenni!
– Köszönöm – felelte, ahogy Liane átnyújtotta a serleget. A bor hullámzott benne. Talán a lány keze
remegett? Lehetséges, hogy ideges, vagy csak ezt akarja elhitetni magáról?
– Nem akar lepihenni? – kérdezte, miközben az asztalra tette kupáját. Nem találkozott még olyan nővel, aki
jól bírta volna az italt. Talán, ha leitatja, rá tudja venni, áruljon el többet szándékairól. Saját csomagjában is volt még
bor, ha ez nem lenne elég.
Liane leült, és töltött magának is.
Vagy talán ezt is akarja elérni? – gondolta Kelan. – Hogy tudná eldönteni, melyek voltak saját gondolatai, és
mit sugallt neki a nő?
– Tudja – jegyezte meg a lány, és kortyolt egyet borából –, be kell ismernem, eléggé meglepődtem, mikor
rájöttem, milyen sok időt töltött Nevarsinban. Nem úgy néz ki, mint egy cristoforo.
– Annak milyennek kell lennie?
– Elgyötörtnek és fáradtnak, mintha harminc-negyven éve nem lenne tisztességes élete, puha ágya, nője
vagy egyáltalán egy kellemes napja. És nem is látszik toronylakónak. Bár ellenőriztem és megtudtam, hogy igazat
mondott, amikor azt állította, öt évet töltött Neskaya harmadik körében.
Ellenőrzött engem?
– Talált olyasmit, amit nem mondtam volna el, ha csak egyszerűen megkérdezi?
– Valójában semmit, amire nem számítottam volna. Maga nem foglalkozik a Tanács politikájával…
elfoglalja helyét a gyűlésen, de sohasem nyilvánít véleményt; a végén pedig folytatja azt, amit előtte csinált.
Szolgálati idejét a hegyivadászoknál töltötte. Valószínűleg ezért ilyen jó felépítésű. Mondja, mikor katona volt, ölt
valaha hidegvérrel?
A férfi bólintott.
– De mielőtt gyilkosnak nevezne – tette hozzá –, el kell mondanom, önvédelemből tettem egy rablóval
szemben, aki nőket és gyerekeket bántalmazott.
Liane megborzongott.
– Nem hiszem, hogy én valaha is… meg tudnék sebezni valakit, és végig tudnám nézni, ahogy meghal…
Még az Aillardban olyan népszerű solymászatban sem vettem részt.
Nem fog megölni! Kelan majdnem felkiáltott, ahogy szétáradt benne a megkönnyebbülés. Még ha azért is
küldték ide, nem lesz rá képes! De aztán kellemetlen gondolata támadt. Domna Ysabet biztosan ismeri az ilyen
dolgoktól való irtózást. Miért küldtek olyat, akinek nincs gyomra végrehajtani a feladatot?
– Akkor miért van itt? – kérdezte. – Ha Domna Ysabet nem akarja, hogy bárkinek is elmondjam az
igazságot az Adományról…
– Aillard úrnője nem birtokolja a Cassilda Adományt – szakította félbe Liane. – Ő egyszerűen csak annak a
családnak a feje, amelyiknek a Hastur király helyet adott a Tanácsban. Nem gondolja, hogy Lorenz-Rafael rájönne,
ha az Adomány érezhető lenne benne?
– De Cassilda leányai…
– Minden larannal rendelkező hő Cassilda lánya, Dom Kelan. Még az ön nőrokonai is, akik férjeik és apjuk
előtt térdelnek, és azt állítják, nincs saját akaratuk. – Hangjából kiérzett a helytelenítés.
A férfi elgondolkodott. Nagyon fárasztó lehet házasságban élni egy aillardi nővel.
– Amire eddig rájött, abból valószínűleg az derülhet ki, hogy Cassilda leányai nem pontosan egyeznek
Cassilda örököseivel.
– A lány csak az egyik gyereket jelenti – helyeselt a férfi. – Egy embernek több lánya is lehet, és nem
mindegyik az örököse. Inkább fivére fiára hagy mindent, mint saját lányára. És ha valakinek vannak örökösei, van
mit megkapni tőle… A Cassilda Adomány az örökség, és csak néhány aillardi, nőre korlátozódik… a nők töretlen
leszármazó ágán át vissza egészen Robardin leányához.
– Robardin feleségének leányához – javította ki Liane.
– Ha Domna Ysabet nem az Adomány birtokosa – próbált Kelan visszatérni arra, amire ő volt kíváncsi –,
akkor ki az?
– Maga mindegyik tanácsgyűlésen részt vett. Biztosan látta már az úrnő jobb oldalán ülő Domna Yllanét.
Kelan próbálta felidézni a Tanács üléstermének képét.
– Domna Ysabet balján legidősebb leánya foglal helyet, aki egy nap majd Aillard úrnője lesz.
– Katarina – bólintott Liane. – Anyám testvére.
– És a jobbján… egy nagyon idős hölgy ül. Azt hittem, ő csak korának tiszteletben tartása miatt van ott. Ő…
Domna Yllane?… Közel lehet a kilencvenedik évéhez. Csak a nagymamája testvére lehet, vagy ilyesmi.
– Vagy ilyesmi – egyezett bele a nő mosolyogva. – Igaza van, ő már nagyon öreg. A jövő hónapban lesz
kilencvennégy éves.
Kelan kiegyenesedett.
– Akkor úgy hetven évvel ezelőtt Domna Yllane segíthetett Ardoran király emmasca fiának, Geremynek,
hogy a Tanács előtt férfinak tűnjék? Úgy emlékszem, akkoriban Domna Serena volt Aillard úrnője, és azon a nyáron
állapotos volt. Sohasem voltam képes felfogni, hogy tudott mindkét feladatnak eleget tenni.
 Egyedül ez a látszólagos ellentét nem fért bele az Adományról kialakított képébe. Most azzal kell törődnie,
hogy ezt az információt biztonságos helyre juttassa.
– Még nem fejeztük be, mylord – emlékeztette Liane, amikor a férfi felállt az asztaltól. – Néhány kérdésre
választ kaphatott, de mi a helyzet a többivel? A kis nyulacska ízletes ragujával nem zárult le az étrend!
– Én nem próbálok Cassilda leányainak minden titkára rájönni, Domna Liane. Már megtaláltam azt, amit
kerestem. Ennyi elég. ‘
– Nem, nem elég. Van még más is, amit tudnia kell, akár akarja, akár nem. És ezért vagyok itt én! –
Hangjának furcsa élétől remegés futott végig a férfi hátán. – Meg kell tudnia, mielőtt még elmegyek. Ezt akarja Ő.
– Nagyon boldog lennék, ha Domna Yllane kedvére tehetnék…
Liane megrázta fejét.
– Nem Domna Yllane kívánsága ez, Dom Kelan. Az Istennőé. Maga olyasmi után kutatott, amihez semmi
köze. És most Ő pontosan azt szánja magának, amit keresett.
Kelan ezt minden tapasztalata ellenére sem tudta felfogni. Hogy az istenek figyelembe vegyenek egy emberi
kívánságot! Hiszen jóakaratúak, de lényegében közömbös számukra a világ sorsa…
– Honnan tudja, hogy az Istennő akarja ezt?
– És én még intelligensnek gondoltam magát! – horkant föl a lány.
– Talán Domna Yllane mondta magának, mielőtt ideküldték volna, vagy… – Kelan a tűz melege ellenére
megborzongott. Érezte, hogy kirázza a hideg. Egy pillanatig arra gondolt, felugrik, és kirohan a hideg éjszakába, de
gyorsan letett erről a szándékáról. Avarra elől a világon sehová sem bújhatna el. Lehetetlennek látszott megvalósítani
korábbi elhatározását; nem bírta elrejteni félelmét.
– Maga a következő, ugye?
A nő rá sem pillantott, csak kitöltötte serlegébe a bor utolsó cseppjeit.
– Nem kell meglepetést színlelnie. A képmutatás nem illik magához.
– Ez nem képmutatás, ez… De maga aligha lehet elég idős. Hány éves? Tizenkilenc? Húsz? És nem úgy néz
ki, mint egy… egy…
– Mint egy istennő? – kérdezte a lány. – Legalább volt valami alapom, amikor azt mondtam, maga sem
látszik cristoforónak vagy toronylakónak. Mit gondol, milyen Avarra külseje?
A férfinak csak a faliszőnyeg képe jutott eszébe, amit egyszer Haliban, a Nagy Csarnokban látott. Azon a
Sötét Istennő úgy szemlélte a világot, mint egy zsákmányra leselkedő madár; szeme fekete volt, akár a holdfény
nélküli éjszaka, és nagy, hegyes, szikrázó tollakból készült fejdíszt viselt. Bosszúvágyó, irgalmatlan és sokkal
félelmetesebb volt, mint maga Zandru, mert Ő egyformán bánt a paraszttal és az úrral, a jószívűvel és a gonosszal.
Ez a nő pedig, aki itt ül vele szemben, fiatal és szép. A faliszőnyegen látott képpel összehasonlítva szinte
már gyengének tűnt. Kelan mélyet lélegzett.
– Ő is itt van most, mint a maga része?
– Mindenkiben van Belőle. De ha arra gondol, hogy ebben a pillanatban egy csatorna vagyok feléje, és
inkább hozzá beszél, mint Liane Dellerayhez, akkor a válasz… – Kiitta borát, Kelan rádöbbent, hogy már jó ideje
visszatartja a lélegzetét, mintha még a szíve is megállt volna egy pillanatra. – …Még nem. Talán ha nem tudom
végrehajtani az Ő utasításait, vagy ha ön valahogy túljárna az eszemen, akkor megjelenik.
A férfi mélyet lélegzett.
– Túljárni az eszén? – ismételte. – Próbálkozhatnék ilyesmivel? Úgy értem, ha magának Ő segít, soha
sehogy nem tudnék… Talán Ő csak azt teszi, aminek úgyis meg kell történnie, és gyorsan túl akar lenni rajta.
– Ennyire akar Vele találkozni? Szemtől szemben? Tényleg azt hiszi, elég bátor hozzá?
– Igen – hazudta a férfi. – Ha bátorság nem is, de hit azért van bennem. És ez jobb, ha egy ellenséggel
akarok összecsapni.
Liane felnevetett.
– Ő nem a maga ellensége, Dom Kelan, és én sem vagyok az. A legkevésbé sem akarok ellensége lenni
senkinek.
– Akkor mit akar?
Mély csend támadt. A férfi hallotta a hideg eső kopogását a tetőn. Hogyan is tölthetné a fák között az
éjszakát? Nagy nehezen meggyőzte magát, még mindig jobb itt bent, mint odakint a hideg esőben. A tűz fellobbant,
és szikraesőt szórt eléjük.
– Magát… – mondta a lány olyan lágyan, hogy Kelan nem tudta, hallotta-e egyáltalán a szavát.
Természetesen telepata – jutott eszébe. – Különben nem is birtokolhatná az Adományt.
– Maga élvezetesnek találná azt a dolgot?
– Nem – rázta meg fejét Kelan. – Valami… valami máson gondolkodtam.
Liane felsóhajtott.
 – Milyen elszomorító, ha egy férfi azt feleli, másra gondolt, mikor éppen bejelentettem neki, hogy akarom
őt.
– Nem is jött volna ide, ha nem akart volna valamit a…
– Senkitől, semmitől, egyszerűen csak akartam.
A férfi elkapta pillantását a tűzről. Látta, ahogy Liane őt figyeli. Szürke szeme elvesztette számító
kifejezését. Kelan ráébredt, mit jelent a lágysága. Egy pillanatig elhitte a lány őszinteségét.
– Az Istennő utasítására csábít el engem?
A lány megrázta a fejét.
– Nem minden Tőle ered, amit mondok vagy teszek. Vannak saját gondolataim és vágyaim is. Azt hiszi,
talán egész életemet az Ő árnyékában töltöm? Ha így lenne, már rég öngyilkos lettem volna.
Kelan ismét figyelmeztette magát, hogy Liane csak ki akarja zökkenteni őt védekezéséből azzal, hogy
felébreszti szimpátiáját. Ennek a nőnek nem kell varázserővel hatnia valakire, hogy megvédje őt az élet
kegyetlenségeitől. Többre tartotta magát egy átlagos harcosnál, de érezte, hogy képességei elhalványulnak a lányé
mellett. Vajon egyszerű, őszinte testi vágytól hajtva mondta neki, hogy akarja őt?
– Miért engem? – kérdezte.
– Felébreszti a kíváncsiságomat. Maga intelligens, és sokkal okosabban viselkedik, mint én ugyanilyen
helyzetben. Bátrabbnak bizonyult ma este, mint amire én valaha is képes lennék. És valószínűleg nem én mondom
magának először, hogy kivételesen jóképű férfi. Más nőkkel már biztosan kevesebb okkal is szeretkezett.
Kelan elmosolyodott.
– Nagyon lovagias lenne tőlem, ha viszonoznám ezt a sajátságos ajánlatot – fölemelkedett a székről.
A pokolba, máris reagál arra, amit mondott róla, vagy…
– Nem kell használnia az Adományt, domna.
– Nem teszem – a lány felállt, és felé nyújtotta kezét. – Egész éjszaka az okokat és a módokat fogjuk
tárgyalni, vagy át is lépünk a következő fokozatra?
– Ahogy kívánja – felelte Kelan, és megfogta a kezét. Próbálta elkerülni a lány pillantását, de nem bírta.
Liane megcsókolta a férfi kezét, és továbbra is fogva tartotta tekintetével.
– Úgy tudtam, Észak-Valeronban mindig a férfi teszi meg a kezdő lépést. Kíváncsi lennék, csábított-e már el
akár egyetlen nő is. Nem találod ezt izgalmasnak?
Szétfeszítette ujjait, és megcsókolta a tenyerét. Kelan nagyot nyelt, és kapkodva lélegzett. Ahogy a nő
nyelve hozzáért bőréhez, fojtott hangon felnyögött.
– Ez igent jelent? – mosolyodott el Liane. – Remélem, mert én tényleg meg akarom tenni. És remélem,
eléggé férfi vagy ahhoz, hogy élvezd.
– Én… én biztos vagyok benne – köszörülte meg torkát Kelan. – Sikerülni fog.
– Igen – mérte végig a lány –, azt hiszem, igazad van. – Közelebb lépett hozzá, és megcsókolta. Kelan
szorosan átölelte. Fizikailag izgató volt a csók. Érzelmileg nulla.
Liane hátrahajlott karjában, és felnézett rá.
– Nem tudnád egy kicsit lejjebb engedni szellemi korlátaidat, hogy megosszuk egymással érzelmeinket is?
Kelan habozott. Tényleg sikerült neki egész este távol tartania a nőt attól, hogy olvashassa és
manipulálhassa gondolatait? Jobban uralta a helyzetet, és kisebb volt a veszély, mint gondolta? A Fény Urára, akarta
ezt a lányt, teljes egészében. És míg biztos benne, hogy csak saját tudata azonosul az övével, tudatát is érinteni
akarta, ahogy a testét.
– Avarra! – kiáltott fel. – Van valami mód arra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem Ő?… A következő
csók után nem úgy akarom kinyitni a szemem, hogy Őt látom magam előtt, és nem téged!
Liane habozott, mintha valami jelet keresett volna a férfi arcában. Megtalálhatta, mert lassan bólintott.
– Ha neked ez olyan fontos, igen, van egy mód. Őt csak a papírok érdeklik, melyeket Nevarsinba viszel. Ha
biztos lenne abban, hogy az Adomány nem kerül a Hastur király kíváncsi szemei elé, már nem kellene bennem
tartózkodnia. Ha elégetnéd a papírokat…
– Nem – felelte rögtön Kelan. Olyan sok időt töltött el a kutatással; nem semmisíti meg ilyen könnyen az
eredményét. Égesse el három év izgatott munkájának gyümölcsét, azért, hogy lefekhessen ezzel a nővel? Nem
számít, mennyire kívánja. Elképzelhetetlennek tartotta a dolgot. Minden egyes leírt sor az emlékezetébe égett,
úgyhogy semmiféle csók vagy ölelés…
Az emlékezetébe égett! Ha megsemmisíti a papírokat, újra leírhatja az egészet, ahogy megérkezett
Nevarsinba! Megkaphatja Lianét, és mégis megmentheti az igazságot!
– Ha elégetem a papírokat, nem fog zavarni minket?
– Rajtad áll a döntés, Kelan.
A férfi elvette tőle a köteget, lehúzta róla a bőrpántot, és átlapozta. Lassan, egyenként a tűzbe dobta az
íveket.
Mikor az egész hamuvá vált, felhúzta mentális falait a papírok tartalmát rejtő rész elé, és átölelte a nőt.
– Miért mosolyogsz?
– Nemsokára rájössz – suttogta Kelan, és megcsókolta. A lány talán túl tudott járni egy kis nyulacska
eszén…
Miféle bort ittam tegnap este? – tűnődött Kelan, miközben szorosra húzta nyerge hevederjét. Az utolsó
dolog, amire tisztán emlékezett, az volt, hogy fát gyűjtött az erdőben, és azon gondolkodott, elég világos van-e még,
hogy csapdába ejtsen egy nyulat vagy valamilyen kis állatot vacsorájához.
Az este további részére homály borult. Összekeveredett egy homályos álom képeivel, amiben egy nő
szerepelt, akivel Thendarában találkozott, és persze a legendás Cassilda Adomány.
Meddig próbálom még bizonyítani igazamat? – kérdezte magától, ahogy felszállt a chervin nyergébe. – A
Valeroni Síkság és Nevarsin között nyoma sincs a legenda bizonyítékának.
Ahogy a chervin az ösvény felé tartott, valamin megakadt a szeme a bokrok között. Leszállt és odalépett.
Egy csapda volt. Mégis felállította volna az este?
A rugók megfeszültek, mintha a nyúlnak sikerült volna megszabadulnia végzetétől, de nyomát sem látta
küzdelmének. Egyetlen szőrcsomó, vércsepp, de még egy letört gallyacska sem volt a bokor alatt. Sóhajtva felemelte
a csapdát, és ruhájába rejtette.
Visszaszállt a nyeregbe.
Ideje abbahagyni a nem létező dolgok utáni kutatást. Megfordította a chervint, és hazafelé indult.

Szántai Zsolt fordítása

Kovács József rajzai
 MARION ZIMMER BRADLEY

Esküszegő

Az este hidegében Arilinni Fiora csendesen mozgott az Őrző kertjében. Azért jött ide, hogy egyedül legyen a
gyógyfüvek és virágok között, melyeket réges-régen ültetett egy Őrzőnő. Kíváncsi volt rá, vajon ki lehetett az, aki
még az időszámítás előtt megteremtette ezt a helyet a maga nyugalma kedvéért. Ő is vak lehetett? Az is lehet, hogy
férfi volt – Fiora tudta, hogy az ősi időkben néhány férfiból is válhatott Őrző; még Arilinnben is. Talán egy nap,
mikor nem olyan sürgető a munka, vállalkozhatna időutazásra, hogy kiderítse, ki volt ez a rég meghalt Őrző.
Szomorkásan elmosolyodott. Mikor nem sürgető a munka? Ez olyan, mintha azt mondta volna: mikor
narancsok és almák teremnek Nevarsin jégfalain! Egy Őrző, legalábbis egy arilinni Őrző, túlságosan elfoglalt volt
ahhoz, hogy megengedhesse magának a pusztán intellektuális kíváncsiságot. Növendékeket kellett oktatni, fiatalokat
kipróbálni a laran-próba számára, és ha lehetséges volt, szolgálati időt teljesíteni Arilinnben, vagy egy másik
Toronyban a néhány megmaradt közül. Ez utóbbi alól azonban Fiora mentesítve volt. Egy Őrzőnek fontosabb teendői
vannak.
E percben Fiora szabadon élvezhette ennek a speciális kertnek, saját birodalmának magányosságát. Ám nem
sokáig: hallotta a kertkapu csikordulását, s mielőtt még szellemével kinyúlt volna, csoszogó lépteiről s a körülötte
lebegő állandó kirianszagról már tudta, ki érkezik: Rian Ardais, az öregedő technikus, akit gyerekkora óta ismert.
Megint részeg volt a kiriantól. Fiora felsóhajtott. Gyűlölte így látni őt, de hogy tilthatná meg neki, még ha
tudja is, hogy előbb vagy utóbb elpusztítja önmagát az öreg. Emlékezett, hogy Janine, a régi Őrző, aki mestere volt,
mikor megérkezett Arilinnbe, említette Rian folyamatos mámorát.
– Ez a kisebbik rossz két gonosz erő közül. Nem az én dolgom, hogy eltiltsam attól, ami egyensúlyban
tartja, bármi legyen is az. Sosem engedi, hogy befolyásolja a munkájában; az áramköröknél mindig színjózan.
Ennyit mondott Janine, nem többet. Fiora azonban a ki nem mondott szavakat is tisztán hallotta: hogyan
állíthatnám le őt, vagy tagadhatnám meg tőle ezt a véget, mikor a másik választás az lenne, hogy többé egyáltalán
nem viselné el itt ezt a munkát?
– Domna Fiora – szólalt meg az öreg bizonytalanul –, ha nem lenne szükséges, nem zavarnálak ilyenkor.
Kikapcsolódást kerestél, és…
– Ne is törődj vele – így Fiora. Egyszer látta őt, mielőtt betegsége megfosztotta volna szeme világától. S
még mindig úgy állt előtte, olyan jóképűen és délcegen, bár tudta, hogy mostanra csupa csont és bőr, keze reszketeg.
Kivéve természetesen, amikor a rácsozatokon dolgozik, akkor tökéletesen biztos.
– Mi a baj, Rian?
– Egy küldönc van a külső udvarban Ardaisból. Az ifjú Dyanra szükség van otthon, s ha lehet, nekem is
mennem kell.
– Lehetetlen – felelte Fiora. – Te természetesen elmehetsz; megérdemled a szabadságot. De nagyon jól
tudod, Dyan miért nem teheti ezt meg.
Megdöbbent, hogy a másik egyáltalán megkérdezte: a legszigorúbb törvény mondta ki, hogy miután valakit
felvettek növendéknek Arilinnben, négy hónapig semmi sem zavarhatja meg képzését. Részeg vagy sem, Riannak el
kellett volna intéznie ezt, anélkül, hogy egy Őrzőhöz fordult volna.
– Küldd el a futárt, és üzend meg nekik, hogy Dyant elkülönítették.
Aztán rájött, hogy az öregember reszket. Fiora kinyúlt tudatával, mely jobban szolgálta, mint a látása.
Tudnia kellett volna. Rian valóban nem zavarta volna meg szükségtelenül; a helyzet sokkal komolyabb, mint ahogy
hitte. Felsóhajtott; érzékelte, hogy a másik milyen keményen próbál visszatartani minden célzást szorult helyzetére.
Odahagyta a kert békéjét.
– Mondd hát! – szólt hangosan.
A másik beszélni kezdett, fegyelmezve gondolatait, hogy Fiorának elég legyen a szavaira figyelnie.
– Haláleset.
– Lord Kyril? – De hát ez nem nagy veszteség, gondolta Fiora. A fiatal Őrző az arilinni elszigeteltségben is
hallott Ardais lordjának kicsapongó életéről, őrültségi rohamairól. Az Ardais-nemzetség sok tagja veszélyesen
ingatag volt. Kyril őrült, maga Rian, bár sok mindent megpróbált, a kirian rabjává vált. Az ifjú Dyanról még túl korai
lenne bármit is mondani, bár Fiora fűzött hozzá reményeket.
– Még ha meghalt valaki a családban, akkor sem engedhetjük el ilyen hamar Dyant. – Bár ha Kyril halt meg,
Dyanból Ardais örököse lenne, s nem férhetne kétség hozzá, hogy leteheti az esküt a Tornyok szolgálatára.
– Nem, Kyril. – Rian hangja remegett, s bár megpróbált uralkodni a gondolatain, Fiora tisztán hallotta:
bárcsak így történt volna! – Rosszabb ennél. Az Istenek a tanúim rá, hogy szeretem a fivéremet, és sosem irigyeltem
tőle örökségi jogát a házunkra; elégedett voltam itteni életemmel.
Igen, gondolta Fiora, annyira elégedett, hogy egy tíznapos szakaszt nem bírtál lehúzni anélkül, hogy el ne
kábítsd magad kiriannal vagy valami más méreggel. De ki ő, hogy lenézze a férfi védekezési módszerét. Neki is
megvan a magáé. Újra csak így szólt:
– Mondd el!
A másik még habozott. A nő érezte gondolatait: Fiora Őrző, felesküdött szűz, az ilyen dolgok nem az ő
fülének valók. Végül belekezdett, hangjában érezni lehetett az elkeseredést:
– Dom Kyril felesége halt meg, Lady Valentina. Évek óta nyomorék, és Kyril legkisebb lánya – Dyan
természetesen a legidősebb gyerek, első feleségének fia –, Elorie látja el a háziasszonyi teendőket. Kyril néhány
összejövetele… kissé laza – mondta Rian,- gondosan a legenyhébb kifejezést használva.
Szóval így. Fiora bólintott az öregnek, hogy folytassa.
– Lady Valentina nem szívesen látta Elorie-t ezeken a partikon, de Kyril ragaszkodott hozzá. Így hát
betegsége ellenére Domna Valentina is megjelent, hogy védje lánya erkölcsét. És Kyril egy részeg rohamában – vagy
rosszabban – megütötte őt.
Rian szünetet tartott, de Fiora már tudta a legrosszabbat. – Megölte őt.
Ez valóban rosszabb volt, mint amit Fiora várt. Kyril mindig is züllött alak volt – fattyainak királya, ahogy
mondták, és nem csupán tréfából hasonlították a legendás Dom Hilarióhoz, népmesék és fabulák nőcsábászához –, és
arról is szólt a fáma, hogy nemegyszer fizetett súlyos összegeket, hogy elcsitítsa brutális kilengéseinek visszhangjait.
Fiora túl ártatlan volt ahhoz, hogy felfedezze ebben a szexuális célzást; úgy hitte, nincs többről szó, mint a szokásos
részeges erőszakoskodásról. De az emberölés, méghozzá a törvényes feleségé – ez valami más; ezt valószínűleg
egyáltalán nem lehet elsimítani.
Fiora mégis habozott.
– Te vagy Ardais Régense, míg Dyan be nem tölti korát – mondta pillanatnyi gondolkodás után –, és én nem
szívesen szakíttatnám félbe képzését. Tudjuk, hogy nem rendelkezik az Ardais-képességgel, de potenciálisan erős
telepata. Egy képzetlen telepata veszélyt jelent saját magára és mindenki másra a környezetében – tette hozzá, idézve
az egyik legrégebbi elvét az arilinni képzésnek. – Tudom, hogy ez komoly veszélyt hordoz magában Ardais s talán az
egész Comyn számára, Dom Rian; úgy lehet, a Tanácsnak kell intézkednie. De bele kell ebbe Dyant vonni? Te, Dom
Kyril testvére és Régens; távozhatsz amikor csak akarsz; én elengedlek. De miért kell Dyannak elkísérnie téged?
Lady Valentina végül is nem az anyja volt, csak a mostohaanyja. Azt hiszem, neked azonnal menned kell, Dyan
pedig itt marad.
Rian összekulcsolta a kezét. Fiora érezte a férfi kétségbeesését; ehhez nem volt szüksége látásra. Ismét
tudatába férkőzött a kábítószer erős szaga, mely körbelengte a férfit; kiszorította a kert illatait, s Fiora bosszúsan
gondolt rá, hogy megszentségtelenítette kedvenc elmélkedőhelyét – talán sosem sétálhat itt többé anélkül, hogy ne
érezné a kábítószernek és a nyomorúságnak ezt a mindent elnyomó szagát. Csend: a vak nőt feszültté tette a vele
szemben álló férfi fájdalma.
Rian nem igazán öreg még, gondolta: a bánat s talán a mérgek mellékhatása miatt látszik annak. Egy
középkorú férfi legszebb éveiben járhat, egy évvel fiatalabb Dom Kyrilnél. S mégis elaggottnak látszik: az volt
mindenki szemével nézve Arilinnben. Még mindig csendben állt ott, s egy pillanat múlva Fiora meghallotta az
elnyomott zokogás hangját.
– Rian, mi a baj? Van még valami más?
A férfi nem beszélt, de az Őrzőt, aki együtt érzett nyomorúságával, elöntötte az elkeseredésnek ez a
hulláma. Abban a pillanatban, hogy meghallotta Rian első, botladozó, szégyenkező szavait, tudta, miért mérgezi
magát a férfi, miért látszik öregnek, annak ellenére, hogy fiatalabb Kyrilnél.
– Én nem… én mindig féltem Kyriltől. Nem mertem, sosem voltam képes szembenézni vele, a dühével, a
brutalitásával. Fiatalkorom óta próbálom kikerülni. Dyan nem fél az apjától. Én nem merek hazamenni, különösen
most nem, ha Dyan nincs velem.
Fiora erősen próbálta elrejteni megdöbbenését és szánakozását, felismerve, hogy keveredik bele némi
lenézés is, melyről tudta, hogy szégyellnie kellene. Rian nem saját maga választotta gyengeségét. De azt is tudta,
kettejük viszonya sosem lesz már ugyanaz. Ő Őrző; ehhez a tisztséghez teljesítménye, kemény munkája s olyan fokú
mértékletessége juttatta hozzá, melyre tíz nő közül kilenc képtelen lenne. Ő Rian feljebbvalója, de a férfi idősebb
nála, s ő mindig szerette, mi több, tisztelte őt. A szeretet most is megvan, de meglepte és elszomorította az
érzelmeiben bekövetkezett változás. Ettől függetlenül az ifjú Őrző hangja lágy volt, nem csengett ki belőle ítélet.
– Nos akkor, Rian, úgy tűnik, nem lehet segíteni ezen. Beszélek Dyannal. Ha megoldható úgy, hogy ne
tegyük teljesen tönkre eddigi képzését, elengedem veled Ardaisba. Küldd hozzám – habozott –, de ne ide. – Nem
hagyja még jobban megzavarni kertjét. – Egy óra múlva várom a kandallószobában.
 Dyan Ardais életének ebben a szakaszában – Fiora tizenkilenc körülinek gondolta – még olyan vékony volt,
mint egy fiú. Az Őrző épp elégszer látta őt mások szemével Arilinnben. Csinos volt, sötét haja sűrűn göndörödött
keskeny, szépmívű arca köré. Az a fajta fénytelen, acélszürke szeme volt, mely gyakran jellemezte a legerősebb
telepatákat. S noha telepata volt, megtanulta gondosan elzárni gondolatait még Fiora elől is.
A képzés során, mely Őrzővé tette, a nő elsajátította, hogyan maradjon áthatolhatatlan minden ember
számára; Dyan sem jelentett kivételt. S bár Fiora ártatlan volt, mégiscsak Őrző és telepata, aki a képzés első
szakaszában, miután Dyan megérkezett, sok mindent megtudott róla, köztük azt, hogy örökre áthatolhatatlan lesz
akár az ő, akár más nő számára. Ez nem zavarta Fiorát; nem Dyan lesz az első, sem az utolsó, aki a férfiak
kedvelőjeként vív ki magának helyet és tiszteletet a Tornyokban. Az zavarta őt, hogy egy ilyen fiatal fiú – maga
Fiora sem múlt el még húsz, de az Őrző képzése nagyon felgyorsítja a testi és szellemi fejlődést – ennyire erős,
közönyös, sérthetetlen legyen. Az ilyen korú növendéknek egy Toronyban nyitottnak kell lennie az Őrzőjével
szemben. Talán korai figyelmeztető jele volt ez az Ardais-vérnek, mely később valamely- kábítószer rabjává teheti,
mint Riant? Vagy –, hogy méltányos legyen, felidézte, mit tud Dom Kyrilről – csak annak a nyoma volt, hogy egy
őrült házában nőtt fel? Amennyire tudta és tudnia lehetett, Dyan csak a Tornyokban megkövetelt munkához és
képzéskor használta a kiriant. És bár néhány Ardais alaposan ivott, Fiora megfigyelte, hogy Dyan mérsékli magát, s
csak estebédhez fogyaszt italt. Idáig nem jelentkezett nála feltűnő személyiségben hiba; néhány Őrző annak ítélhette
volna homoszexualitását, de ez nem zavarta Fiorát, amíg nem okoz bajt a körben, és eddig nem hallott semmilyen
nézeteltérésről emiatt. A többiek a körben elfogadták, s úgy tűnt, szeretik őt. Nyugodt, ártalmatlan ifjúnak látszott,
Fiorát mégis nyugtalanította benne valami; valami tudat alatt, amit nem volt képes igazán azonosítani – miért
homályos az Őrzője számára egy Dyan korú ifjú, mikor nyíltnak, áttetszőnek kéne lennie?
Dyan meghajolt, és zengő hangján, mely Fiora szerint egyik legvonzóbb jellemzője volt, azt mondta:
– Nagybátyám szólt, hogy beszélni akarsz velem.
– Megmondta, miről van szó?
– Csak azt, hogy baj történt otthon, s szükség van rám. Ennél többet nem… vagyis még annyit, hogy bár
még nem fejeztem be próbaidőm első szakaszát itt, elég fontos ahhoz, hogy haza kelljen mennem. –
Várakozásteljesen abbahagyta.
– Haza akarsz menni, Dyan? – kérdezte meg Fiora. És most először valami érzelem nyomát fedezte fel az
ifjú hangjában.
– Miért? Nem kielégítő a teljesítményem? Én… nagyon keményen próbálkoztam…
Fiora gyorsan eloszlatta kétségeit.
– Semmi ilyesmi, Dyan. Semmi sem szerezne nagyobb örömet nekem, mintha befejeznéd nálunk a
képzésedet, s talán velünk dolgoznál egy ideig, talán sok évig; bár mint Ardais örököse nem töltheted itt egész
életedet. De ahogy Rian mondta neked, baj van otthon, amivel úgy érzi, nem tud egyedül szembenézni. Azt á kegyet
kérte tőlünk, hogy vele mehess. Ez nagyon szokatlan képzésednek ebben a szakaszában, s nekem fel kell mérnem,
veszélyes-e félbeszakítani tanulásodat ezen a ponton. Ha csak azért vagy itt, mert ahogy te látod, otthon boldogtalan
lennél, akkor az Arilinnbe való ajánlásod kétségessé válik.
Érezte, hogy a fiú elmosolyodik.
– Igaz, hogy nem nagy örömet találok az ardaisi életben. Nem tudom, mennyit hallottál az apámról, lady, de
biztosíthatlak, a menekülési vágy az ardaisi élet káoszából egy józan elme egészséges jele. Hogy örömet találok az
itteni munkámban – rossz dolog az?
– Természetesen nem. És semmi konkrét hibát nem találtam a munkádban eddig. Ki oktat?
– Leginkább Rian. Azt mondta, úgy gondolja, technikus lesz belőlem. Domna Angelica pedig úgy véli,
képes vagyok a figyelő munkára. Azt mondta, készen állok a figyelői esküre.
– Amit természetesen elfogadok – így Fiora. – És még az is jogodban áll, hogy az én kezembe tegyed le.
Ugyanakkor rá kell jönnöd, hogy mindezzel nem válaszoltad meg a kérdésemet, Dyan. Haza akarsz menni?
A fiú felsóhajtott, s ez éppen elég jó választ volt. Fiorában nem lakoztak anyai érzések, de egy pillanatra úgy
érezte, most szeretné óvó karjaiba venni az ifjút: elsöprő érzelem, mely tudta, éppúgy zavarná Dyant, mint őt.
Visszatérve a kérdezés kötelességéhez, mely nemcsak a szavakra terjedt ki, kinyúlt feléje: érezte megfeszülő vállát,
arcvonásainak elmélyülését. Mindezek jobban árulkodtak minden szónál.
– Nem. De ha szükséges, hogy utasíthatnám vissza? Rian jót akar, de ő nem… – megakadt, s Fiora érezte,
olyan szót keres, mely igaz, de nem vet rossz fényt rokonára – nem járatos a földi dolgokban.
Nem vádolta ezért az udvarias kibúvóért, amit valójában ő kényszerített rá. Némi nehezteléssel mégis úgy
érezte, az ifjúnak nagyobb hajlandóságot kéne mutatnia az őszinteségre Őrzőjével szemben.
– Dyan, felelősségteljes fiatalember vagy; mit gondolsz? Károsítaná a képzésedet? Rád hagyom a döntést.
A sóhaj mintha az ifjú lelkének mélyéből tört volna fel.
– Köszönöm neked ezt a kérdést, domna. Egyetlen válaszom az lehet, hogy ha az Uradalom igényli a
jelenlétemet, nem gondolhatok elutasításra.
Anélkül hogy tudná az okát, Fiora ismét mérhetetlen szánalmat érzett az előtte álló fiatalember iránt.
– Tiszteletre méltó férfiként szóltál, Dyan.
Érezte az ifjú vállának görnyedését, mintha a világot tartaná rajta. Nem, nem a világot. Csak egy Uradalmat.
Szelíden mondta:
– Akkor csupán annyi marad, hogy letegyed a figyelő esküjét, Dyan; e nélkül nem távozhatsz. Aztán szabad
vagy: azt teszel, amit szellemed parancsol neked.

Néhány órával később bocsátotta el őket Arilinn külső kapujánál. Rian már a nyeregben ült; meggörnyedt,
öregebbnek látszott koránál. Dyan a lova mellett állt. Fiorának nem kellett látnia ahhoz, hogy érezze benne a
feszültséget. Tiszteletteljesen meghajolt; Fiora szinte tapinthatóan érzékelte arcvonásait.
– Isten veled, lady! Remélem, hamarosan visszatérek hozzád.
– Kellemes utat!
– Az lehetetlen – válaszolta Dyan, némileg mulatva a dolgon. – Az Ardaisba vezető út az Uradalom
legkomiszabb hegyei között visz, köztük a Scaravel-hágón.
– Akkor biztonságos utat kívánok nektek, s remélem, hamarosan vissza tudtok térni, és mikor megérkeztek
otthonotokba, kiderül, hogy a baj nem annyira komoly, mint amennyire vártátok.
Az utasok nyeregbe szálltak és elvágtattak. Ahogy Dyan távolodott, Fiora borzalmas haragot érzett. Nem –
gondolta –, sosem lett volna szabad elengednem őt.
Nagybácsi és unokaöcs szótlanul lovagoltak egy ideig. Aztán Dyan szólalt meg:
– Tudtad, hogy Fiora ragaszkodik hozzá, tegyem le a figyelői esküt, mielőtt elhagyom a Tornyot? Szokásos
dolog az ilyen sietség, bácsi?
Rian felsóhajtott.
– Valóban szokásos, hogy még a gyerekeknek is megadják az esküt, abban a pillanatban, ahogy képesek
megérteni a jelentését.
– Akkor nem személyes ügy volt, hogy Fiora nem bízott bennem… hogy annyira sietett megkötni az
eskümet?
Rian homlokát ráncolva válaszolt:
– Persze, hogy nem. Ez a szokás.
– Igen.
– Semmiféle lelkiismeret-furdalásod nem lehet, hogy letetted a figyelő esküjét – jelentette ki Rian, felidézve
az eskü szavait: …nem léphetsz be egyetlen tudatba sem, csak a segítés vagy a gyógyítás szándékával, és soha nem
kényszeríthetsz ezzel az eszközzel semmire senkit.
– Talán nem – mondta Dyan. – Mégis, nem tehetek róla, de úgy érzem, mintha feladtam volna valami
jogomat a tudatom felett. Nem arra gondolok, hogy szükségem lenne rá, hogy megőrizzem, sem arra, hogy egy eskü
kötelezzen a laran becsületes használatára.
– Az esküre leginkább azoknak van szükségük, akik vonakodnak letenni – felelte Rian. – Akik
fölöslegesnek érzik, azoknak nincsenek aggályaik vele kapcsolatban.
Úgy érezte, Dyan többet akart mondani. De nem tette.
Az út négy napba telt a legnagyobb sebességgel, amit a hegyek között el lehetett érni. Mikor Ardais kastélya
látótávolságba került, Dyan megjegyezte, hogy fenn a bíbor és szürke zászlócska, annak jeleként, hogy a birtok ura
otthon tartózkodik.
– Itt van – mondta. – Talán azt kívántam, bárcsak elmenekülne előlünk. Az Uradalom gyászban van;
micsoda önteltség!
– Valószínű – tette hozzá Rian –, hogy fel sem merült benne elmenekülni az igazságszolgáltatás elől.
Dyan felsóhajtott.
– Emlékszem rá, milyen volt azelőtt; mikor kisgyerek voltam. Imádtam – most már alig emlékszem, milyen,
ha nem durva. Elbújtam egy szekrénybe, mikor részeg volt, és fenyegetőzve végigordította a kastélyt… Azt hir szem,
a legszomorúbb az egészben, hogy Eloriének csak ez maradt; nem lesz emléke egy szerető atyáról. Mert mindennek
ellenére, és ebben ne kételkedj, Rian, igazán szeretem apámat, bármit csinált is.
– Sosem kételkedtem benne, kölyök – mondta Rian szelíden. – Valamikor én is szerettem.

Elorie szinte már a küszöbön megjelent; halálsápadt volt. A férfinak úgy tűnt, mintha anyja halála óta se
nem aludt, se nem evett volna. Zokogva omlott Dyan karjába.
– Ó, testvérem… hallottad… az anyám…
– Csitt, húgocskám! – Dyan megsimogatta a fejét. – Jöttem, ahogy meghallottam. Én is szerettem őt. Hol
van apánk?
– Eltorlaszolta magát a toronyszobában, és senkit sem enged a közelébe menni, még a belső szolgáit sem.
Utána egy egész napon át csak ivott és kiabált a kastélyban, hogy bárkivel kiáll… – Elorie megborzongott, s Dyan
emlékezve a hasonló esetekre, mikor ő volt kicsi, megveregette húga hátát, mintha kisgyerek lenne. – Aztán
elrejtőzött a toronyszobában, és nem hajlandó előjönni. Nekem kellett előkészíteni mindent… anya számára…
– Sajnálom, kis húgom, most már itt vagyok, nem kell félned semmitől. Most pihenned, aludnod kell.
Mondd meg a nővérnek, hogy adjon neked egy altató pirulát! Én gondoskodom mindenről, ahogy az Uradalom
vezetőjéhez illik. És miután eltemettük anyádat, nem maradhatsz itt tovább apával. Most nem.
– De hová mehetek?
– Találok helyet a számodra. Talán nevelhetnek Armidában vagy még a Tornyok egyikében is. Comyn vagy
és nemesi születésű – mondta Dyan –, de most enned, pihenned, aludnod kell. Kiegyensúlyozottnak és előkelőnek
kell látszanod, amikor anyádat végső nyugalomra helyezzük. Nem nézhetsz ki úgy, mint aki ostrom alatt élt, még ha
– tette hozzá élesen – úgy is érezted.
– De mi lesz apával? Hagyod, hogy meghúzza magát a toronyban, és gonosz dolgokat kiabáljon arról,
hogyan kergette őt anya abba az állapotba, hogy meg kelljen ölnie?.
Dyan nyugodtan válaszolt:
– Apát rám kell hagynod, Lori, kicsim.
Látván húga megkönnyebbülését, újra megsimogatta a haját, majd Rianhoz fordult.
– Most csengess a nővérért, és mondd meg neki, hogy vigye Lorit a szobájába, és gondoskodjon róla.
– Ó… – Elorie felsóhajtott, az összeomlás szélén volt. – Olyan fáradt vagyok és olyan boldog, hogy itthon
vagy bátyám. Most már minden rendben lesz.
Miután Eloriét kikísérték, Dyan a Nagy Haliba ment, és hívta a coridomot.
– Lord Dyan, milyen jó, hogy itt van – mondta a férfi, és különös módon megismételte Elorie szavait: –
Most már minden rendben lesz.
Mintha súlyt raknának rám –, gondolta Dyan elfojtott haraggal. Ahelyett, hogy megpróbálnák könnyebbé
tenni a dolgát, mindenki arra várt, hogy az ő vállára helyezze a terhet. Nem állt készen az Uradalom gondjait magára
venni; még tanulmányait sem fejezhette be. Tudnia kellett volna, mikor hívták Nevarsinból, egy évvel korábban,
mint ahogy megígérték; el kellett volna fogadni az Uradalom vezetőjének helyét, mikor apja ágynak esett az őszi
láztól. Attól féltek, meghal, és nem lesz ideje megnevezni Dyant, mint vezetőt. A láz tette vele – gondolta Dyan –,
megsérülhetett az agya. Előtte is züllött volt és ivott, de normális volt, és csak ritkán kegyetlen.
Sosem merült fel, gondolta minden szenvedély nélkül, hogy Riant nevezzék ki Kyril örökösének.. Még a
legoptimistábbak sem hitték az Ardais-nemzetségből, hogy Rian megfelelne erre a hivatalra. Mindannyian készek
voltak egy tizenkilenc éves fiú vállára zúdítani a terheket.
A coridom elkezdte mesélni, hogyan kezdődött a balvégzetű estély, de Dyan csendre intette.
– Ez nem számít. Hogyan jutott idáig apám, hogy leütötte mostohaanyámat?
– Nem biztos, hogy tudta, leüt valakit. Részeg volt.
Akkor az Istenek nevében – kiáltotta Dyan megsemmisítő hangon –, ha tudjátok, hogy ilyen rohamai
vannak, mikor részeg, miért nem tartjátok távol az italtól?
– Lord Dyan, ha ön, aki a fia, vagy a lady, aki a felesége volt, nem tudta ezt megtenni, hogy jöhetnénk hozzá
mi, akik csak szolgák vagyunk?
Dyan elfogadta, hogy ebben van igazság. De most már túl késő volt az ilyen dolgokat szolgákra vagy a
véletlenre hagyni.
– Nincs segítség. Az az ember őrült. Figyelni kell, talán be is zárni, hogy ne tehessen kárt magában vagy
másokban – mondta.
– És mi lesz az Uradalommal, hogy a lady halott, ön pedig távol van? – kérdezte a coridom.
Dyan nagyot sóhajtott.
– Ezt bízd rám. Most megyek, megnézem apámat.

Dom Kyril az északi torony legfelső szobájában barikádozta el magát. Dyan hiába küszködött a súlyos
ajtóval. Végül rugdosni kezdte a fát, és kiabált, míg nagy sokára egy reszkető hang válaszolt:
– Ki az?
– Dyan vagyok, apám. A fiad.
– Ó nem – szólt vissza a hang. – Így nem kaptok el. A fiam Arilinnben van. Ha itt lenne, nem történhetne
meg ilyesmi. Ő elérné, hogy lázadó szolgáim engedelmeskedjenek az akaratomnak.
– Atyám, most érkeztem Arilinnből. – Dyan szíve sajogni kezdett a fortélyos – valódi? színlelt? – őrületre,
mely apja hangjából csengett. Az igaz, hogy ha itt vagyok, ez nem történhetett volna meg. Először is láncra verettem
volna.
– A fenébe is, apám, nyisd ki az ajtót, vagy berúgom! – Dyan hatalmas rúgással támasztotta alá a
fenyegetést. A sarokvasak feljajdultak.
– Nyitom, nyitom – mondta a hang ingerlékenyen. – Nem kell mindjárt törni-zúzni.
Csikordult egyet az óriási zár, s Dyan egy pillanat múlva meglátta apja arcát a nyíló ajtó résében.
Dom Kyril valaha jóképű volt, mint ahogy minden ardais férfi az. Szeme most véreres volt, arca felpuffadt,
vonásai elmosódottak az alkoholtól és a bizonytalanságtól, ruhája mocskos, szakadt. Ellenséges képet vágott Dyanra.
– Most akkor mit csinálsz itt? Annyira izgultál, hogy elmehess innen, és a Toronyba kerülhess, most akkor
mit keresel itt?
Szóval ez lenne a taktikája? Úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, és Dyant kényszeríti védekezésre?
– Az engedélyeddel mentem, apám. Úgy gondolkodtam volna, hogy az Uradalmat nem lehet rábízni az
irányítójára? Apám, ne tégy úgy, mintha őrültebb vagy részegebb lennél annál, mint amilyen vagy.
Dom Kyril közelebb tolta véreres szemű arcát.
– Dyan, te vagy az? Igazán te? Miért haragszik rám mindenki? Ezúttal mit csináltam? Italra van szükségem,
fiú, és nem akarnak bort hozni…
Dyan nem volt meglepve; megértette, hogy atyja félrebeszél. Egy hosszú ideje iszákos ember, akitől hirtelen
megvonják az alkoholt – ebben az állapotban nem kétséges, hogy mindenfélét láthat előmászni a falakból.
Megértette a szolgákat is, de ha most normális beszélgetést akarnak folytatni, apjának szüksége van
valamennyire a folyékony méregből, hogy legalább az épelméjűség látszatát elérje. Agya elszokott attól, hogy ital
nélkül működjön; Dyan látta a reszkető kezet, a bizonytalan tartást.
Sosem szabadott volna engedni, hogy ilyen állapotba kerüljön. Nem vitás, egyszerűbb volt hagyni, hogy
halálra igya magát, mintsem ellentmondani neki a saját érdekében. Ha én itt lettem volna – gondolta Dyan
fájdalmasan, arra a roncsra nézve, akit valaha apjaként szeretett. – De ahogy mondja, siettem elmenekülni a
probléma elől, így hát legalább annyira az én hibám is, mint az övé. Nem vagyok jobb Riannál.
– Hozok neked italt, apám – mondta.
Lement a lépcső aljára, talált bort, és szólt a coridomnak, hogy hozasson ételt. Apja sietve, mohón ivott, a
bor rácsöpögött az ingjére. Miután a remegés csökkent, Dyan rávette, hogy egyen egy kis levest.
Lassan alábbhagyott borzongása és reszketése. Most, hogy elfogyasztott valamennyi bort, gondolta Dyan,
józanabbnak látszik, mint mikor szervezetéből hiányzott az alkohol. Igaz volt, hogy teste többé nem képes rendesen
funkcionálni ital nélkül.
– Most pedig beszéljünk értelmesen – mondta neki Dyan, amikor visszanyerte önuralmát annyira, hogy
legalább részben hasonlított arra a férfira, aki valaha volt. – Tudod, mit téttél?
– Haragudtak rám – válaszolta Dom Kyril. – Elorie és az anyja, az isten verjen meg minden nyafogó
fehérnépet, én meg elhallgattattam őt, ez minden – folytatta ravaszul. – Olyan nő még nem született, aki nem
érdemelt volna meg egy-két pofont. Nem sebesítettem meg. Jót tesz nekik, és igazán szeretik. Panaszkodott rám,
hogy bántottam?
Ám Dyan kihallotta a fortélyt apja szavaiból; még mindig azt játssza, hogy a valóságosnál részegebb.
– Te nyomorult, megölted őt! – tört ki. – A saját feleségedet.
– Hát… – mormolta a részeg ember öklére meredve – nem ezt akartam. Nem akartam bántani.
– Mindegy… nem, apám, nézz rám, figyelj rám… – erősködött Dyan. – Mindegy, nem vagy többé alkalmas
az Uradalom irányítására, és ezek után…
– Dyan… – A nagydarab ember megragadta a karját. – Részeg voltam, nem tudtam, mit teszek. Ne hagyd,
hogy felakasszanak!
Dyan undorodva fejtette le magáról apja kezét.
– Ez szóba sem jön. A kérdés az, hogy mit csináljunk veled, hogy ne öld meg a következő embert, aki az
utadban áll. Szerintem számodra az a legjobb, ha formálisan átadod az Uradalmat nekem vagy Riannak, és ezekben a
szobákban maradsz, amikor nem vagy ura magadnak.
– Szóval erre megy ki az egész! – kiáltotta Kyril dühösen. – Megint megpróbáljátok elvenni tőlem az
Uradalmat. Gondolhattam volna. Sosem hallasz meg engem? Ez az én Uradalmam, és átadjam egy felkapaszkodott,
senkiházi fiúnak?
– Apám, könyörgök, senki sem fog bántani téged, csak amikor nem vagy a képességeid birtokában, én
törődöm helyetted az Uradalom dolgaival.
– Soha!
– Vagy ha nem bízol bennem, hagyd Rianra, és én hűségesen mellette állok…
– Rian! – Apja a nevetés valamilyen leírhatatlan hangját adta ki magából. – Ó, nem, tudom, mire készülsz!
Nézzetek rám, Istenek… – Széttárta karját, és részeg zokogásban tört ki. – A testvérem, a fiam… minden ellenségem
megpróbálja kicsavarni kezemből az Uradalmat… bezártak…
Dyan sohasem jött rá, mikor hozta meg a döntést. Először csak az volt a vágya, hogy véget vessen ennek a
részeg nyüszítésnek. Kinyúlt laranjának új erejével – most először használta, mióta képzése elkezdődött Arilinnben –
, és megragadta vele apját.
A szavak szétszaladtak; Dyan szorította, keményebben és keményebben, tudva, mit kell csinálnia, ha ez nem
sikerül, és az Ardais Uradalom egy őrült kezében marad.
Fehér volt és reszketett, mikor abbahagyta, erővel kényszerítve magát a leállásra, mielőtt megölné az
embert. Szégyenkezve ismerte be magának, hogy ezt akarta. Apja a padlón feküdt, a rettenetes összecsapás közben
lecsúszott székéről.
– Természetesen… – motyogta Dom Kyril – az egyetlen értelmes dolog, amit tehetünk. Hívd a vigyázókat,
és legyünk túl rajta.
Dyan egyetlen hang nélkül kiment, és szólt a coridomnak. Csak ennyit mondott:
– Hívd össze az Uradalom vigyázóit! Most észnél van, és kész megtenni azt, amit meg kell tennie.
Egy órán belül megérkezett az Uradalom véneinek tanácsa. Mindannyiukat napokkal ezelőtt értesítették a
vészhelyzetről. Az ő ajánlásukkal és egyetértésükkel tarthatta meg hatalmát Ardais vezetője.
– Véreim – szólt Dyan szembenézve velük; szobájában magára öltötte az egyenruhát az Uradalom színeivel.
Apja belső szolgáit is mozgósította, hogy megmosdassák, megborotválják, megfelelő állapotba hozzák őt. –
Tudjátok, milyen szomorú szükség hozott ide mindannyiunkat. Még mielőtt örök nyugovóra helyeznénk Ardais
úrnőjét, biztonságban kell tudnunk az Uradalmat.
– Beleegyezett, hogy átengedi neked az Uradalom kormányzását? Mi próbáltuk meggyőzni őt, de… a saját
szabad akaratából egyezett bele?
– Saját szabad akaratából – visszhangozta Dyan. És még ha nem is, milyen más választásunk lenne?
Kíváncsi lett volna a válaszra, de nem kérdezte meg hangosan.
– Ezek után – mondta a legöregebb – készen állunk tanúsítani ezt.
Így hát mindannyian ott voltak, mikor Kyril Ardais, most már megnyugodva és szemmel láthatóan
ítélőképessége birtokában átesett a rövid ceremónián, melynek során hivatalosan és visszavonhatatlanul lemondott az
Uradalom kormányzásáról legidősebb fia, Dyan-Valentine javára.
Mikor végeztek, s Ardais Tanácsa kifejezte jókívánságait, Dyan engedett a kemény szorításból, mellyel
fogva tartotta apja elméjét az ünnepség alatt. Az ember ernyedő tagokkal, nyüszítve, öklendezve csúszott a padlóra.
Ennek meg kellett lennie, mondta magának Dyan, nem történhetett másként; de rossz íz maradt a szájában. Tudta,
hogy nem helyesen használta a larant. Arilinnben kellett volna tartaniuk.
Milyen más út volt? – kérdezte magától. Gyógyítók kezébe adni apját – talán egy évig is –, amíg teljesen
önmaga nem lesz? Erre nincs idő. Nem, megtette, amit kellett; egyetlen ember sem tarthat fogva egy másik tudatot.
Nem, és egyetlen nő sem, gondolta leforrázva Fiora és az eskü emlékétől. Nem vitás, ezért húzódott tőle. Nem
mondhat le arról a jogáról, amit tudata kínál neki, akárhány eskü kedvéért sem. De sosem lett volna szabad
megtörténnie. Látnia sem lett volna szabad Eloriét; ő is azok közé tartozott, akik erre kényszerítették.

Arilinni Fiorát értesítették a férfiak érkezéséről Ardaisból. Mindkettejük bensejében olyan feszültséget
érzett, melyet nem magyarázott meg teljesen egy családi ügy elrendezése. Rian nyugodtnak tűnt, megtudva agyából a
történteket Fiora mégis mérges lett. Nem, Rian a felszínen nem olyanfajta ember, aki irányítani tudná az Uradalmat,
viszont az sem volt jogos, hogy túlléptek rajta. Ha megkapja a felelősséget, talán felnőtt volna hozzá. Most már
örökre el kell fogadnia saját gyengeségét és alkalmatlanságát. Helytelen volt, hogy hagyták elrejtőzni itt, örökre
képtelenül arra, hogy megerősítse magát.
Fiora szenvedélyesen kinyújtotta felé a kezét.
– Üdvözöllek újra itt, régi barátom! Féltem attól, hogy elveszel a számunkra. – Félt? Remélte, hogy elég
erős lesz átvenni testvére helyét. De nem állta ki a próbát.
Aztán Dyan felé fordítva figyelmét észrevette, hogy az ifjú fáradt, de nyugodt, és a korlát ledőlt benne:
elérkezett valamilyen belső erőhöz, kiteljesített valamilyen ismeretlen lehetőséget.
– Dyan, örülök, hogy újra látlak – mondta őszintén, de pontatlanul. Könnyedén megérintette a kezét, s az
érintésre az ifjú kinyílt előtte; többé már nem is kívánta elrejteni, mit tett és miért. Fiora megdöbbent. – Dyan,
sajnálattal látom, mi történt veled.
– Azt tettem, amit kellett, s ha tudod, mi az, azt is tudod, miért tettem. Képmutatók mindannyian.
Egyikőjüknek sem volt bátorsága azt cselekedni, amire szükség lett volna. Nekem igen, s most te is megrósz?
– Megróni téged? Nem. Én Arilinn Őrzője vagyok, de nem őrzője egyetlen emberi tudatnak sem – mondta
Fiora, tudván, hogy ez nem igaz. Megpróbálta megkötni a másik tudatát, de kudarcot vallott. – Csak annyit mondok,
hogy most már nem térhetsz vissza közénk, és tudod, hogy miért. Idézd fel a figyelői eskü szavait: Nem léphetsz be
egyetlen tudatba sem, csak a segítés vagy a gyógyítás szándékával, és soha nem kényszeríthetsz ezzel az eszközzel
sem…
– Lady, ha tudod, hogyan kényszerítettem ki apám jóváhagyását, nagyon jól tudod azt is, miért tettem, és
milyen más választásom volt.
Dyan gondosan megőrizte arcának közönyösségét, visszautasítva az érintést. Fiora lehajtotta a fejét.
Rossz volt, amit tennie kellett. Most már sosem tudják ellenőrizni őt, nincs kapcsolatuk vele, hogy
kijavítsák azt, ami rosszul történt; örökre túl van minden Őrző segítségén vagy érintésén.
– Én nem ítéllek meg téged, csak azt mondom, hogy mivel megsértetted az esküdet, nincs itt helyed.
– De akkor hol, gondolta vadul, hova mehet, túllépve ítéletét, túllépve azon a ponton, ahova valaha is el
akart jutni? Élete már kívül került minden, számukra érvényes törvényen. Törvényszegőnek kell lennie, még mielőtt
huszadik évét elérné? Kétségbeesetten tapasztalta, hogy az ifjú már az ő segítségét sem fogadja el. Így szólt:
– Elfogadod az áldásomat, Dyan?
– Boldogan, lady.
Dyan hangja remegett, s Fiora mély szánalommal gondolta: csak egy fiú, szüksége van a segítségünkre,
jobban, mint bármikor. Fenébe a tőrvényeinkkel és a szabályainkkal! Megvolt a bátorsága, hogy széttörje őket; azt
tette, amit kellett. Bárcsak én is mernék ennyit!
Ujjait feléje nyújtva, lassan mondta:
– Megvan a bátorságod. Ha mindig összhangban cselekszel saját tudatoddal, még akkor is, ha az mások
ítéleteit nem veszi figyelembe, akkor nem bírállak. Mégis, ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, azt mondom: veszélyes
ösvényre léptél. Talán helyesnek bizonyul a számodra, nem tudom megmondani.
– Olyan pontra érkeztem az életemben, lady, ahol nem gondolkodhatok a helyesről vagy a helytelenről, csak
a szükségszerűről.
– Akkor az Istenek legyenek veled, Dyan, mert szükséged lesz a segítségükre, jobban, mint
bármelyikünknek. – Az Őrző hangja megtört, s az ifjú – Fiora érezte – fájdalommal és szánakozással tekintett rá.
Életében először s talán utoljára, segítségért nyújtja a kezét, s engem megköt saját esküm és törvényem. Halkan így
szólt: – Ideküldheted Eloriét, amikor akarod.
Dyan Fiora keze fölé hajolt, s ajkát a halottsápadt ujjakhoz érintette.
– Ha vannak Istenek, lady, támaszukat és megértésüket fogom kérni, de miért nem jöttek segítségemre,
mikor a legjobban szükségem volt rá?
Zord mosollyal kiegyenesedett, s Fiora tudta, hogy újra elzárta magát. Soha többé nem férhet hozzá. Aztán
lovát megfordítva távozott, anélkül, hogy visszanézett volna.

Morvay Nagy Péter fordítása

Vass Mihály rajzai
 Lelet

Marion Zimmer Bradley és a Darkover

Olvasóink leveleiből kitűnik, hogy a kortárs írónő mindannyiunk közös nagy kedvence. A jövőben minél
több novelláját szeretnénk megjelentetni.
Személyéről és műveiről a következőket tudjuk:

1930-ban született az Egyesült Államokban. Akció sci-fikkel kezdte, de csakhamar a Kard és Mágia
történetek felé kezdett kacsingatni. Első novellái 1954-ben jelentek meg, első regénye, a The Door Through Space
(Az űrbe nyíló ajtó) című 1957-ben megjelent űropera, melyet 1962-ben a Seven From The Stars (Heten a
csillagokból) című, a csillagokból érkezett száműzöttek földi kalandjait elbeszélő, izgalmas kalandregény követett.
Marion Zimmer Bradley hírnevét a Darkover regényciklus alapozta meg. A földiek uralma alatt álló
Galaktikus Birodalom peremvidékén található a Darkover bolygó, melynek lakói – részben a földi gyarmatosítók
leszármazottai – sikeresen állnak ellen a Birodalom integrációs törekvéseinek. Komoly szellemi (és antitechnokrata!)
kultúrával rendelkeznek, és telepatikus erőkkel bíró szekták állnak a társadalom élén.
Darkover történelme hat fejezetre osztható:

1. AZ ALAPÍTÁS: Még a Birodalom megalapítása előtt, a felfedezések korában egy földi űrhajó elvetődik
egy halvány vörös csillag bolygójára, a későbbi Darkoverre.

2. A KÁOSZ KORSZAKA: Ezer évvel a honalapítás után a társadalom feudális szintre süllyed vissza. A
darkoveriek elfelejtik, de legalábbis elutasítják földi kultúrájukat, s helyette parapszichológiái képességeiket
használják, pszi-erőket és félelmetes pszi-fegyvereket fejlesztenek ki. A hatalom a Tornyokban összpontosul,
melyekben természetfeletti képességekkel, larannal megáldott generációkat nevelnek.

3. A SZÁZ KIRÁLYSÁG KORA: Viszályok, állandó háborúskodások közepette a terület egymással

harcoló kis királyságokra szakad. Végül megszületik egy megállapodás, mely betiltja a távolsági fegyverek
használatát.

4. A LEMONDÓK: Az előző két korban létezett két olyan női rend, melynek tagjai elhatárolták magukat a
patriarchális feudális társadalomtól: Avarra papnői és a Kard Testvériségének tagjai. Végül a két rend összeolvadt, és
ezzel megalakult a Lemondók vagy Szabad Amazonok Rendje, melynek tagjaira nem vonatkoznak sem a korlátozó,
sem pedig a védelmező törvények.

5. A FÖLDIEKKEL VALÓ KAPCSOLATFELVÉTEL: A Hastur-féle háborúk után a Száz Királyság

helyébe a Hét Birtok lép, melyet örökletes alapon a Comynok néven ismert hét arisztokrata család ural: Hasturtól, a
Fény Urától származtatják magukat. Közben a Földi Birodalom újra felfedezi Darkovert, a Cottman-csillagrendszer
negyedik bolygóját. Csak később, a nyelvi és szociológiai kutatások eredményeképpen derül ki, hogy Darkover
valaha a Birodalom része volt, s ezt lakói nem szívesen veszik tudomásul.

6. VISSZATÉRÉS A BIRODALOMBA: A földiek űrki-kötőt létesítenek Thendara városában. A darkoveri

társadalom fiatalabb, haladóbb rétegei ismereteket cserélnek a földiekkel, megtanulják tudományukat és
technikájukat, és cserébe megtanítják őket a darkoveri mátrixtechnikára. Végül Regis Hastur, a fiatal Comyn lord
régens lesz, és helyet kap egy földiekkel szövetséges ideiglenes kormányban. Darkover visszatér a Birodalomba.
A sorozat darabjai belső időrendi sorrendben, korszakok szerint: 1.
Darkover Landfall (Leszállás Darkoveren, 1972). 2. Stormqueen
(Viharkirálynő); Hawkmistress (A sólymok úrnője). 3. Two to Conquer (Két
hódítás); The Heirs of Hammerfell (Hammerfell örökösei). 4. The Shattered
Chain (A szétzúzott lánc, 1976); Thendara House (A Thendara-ház); City of
Sorcery (Varázslók városa). 5. The Spell Sword (A varázskard, 1974); Star of
Danger (Vészcsillag, 1965); Winds of Darkover (Darkoveri szelek, 1970); The
Forbidden Tower (A tiltott torony, 1977); The Bloody Sun (A véres nap, 1964). 6.
The Heritage of Hastur (Hastur öröksége, 1975); Sharra’s Exile (Sharra
száműzetése); The Sword of Aldones (Aldones kardja, 1962); The Planet Savers
(A bolygók megmentői, 1962); The World Wreckers (A világok gyilkosai, 1971).