12.

Chris Beckett
A HATÁRVIDÉK ŐRE
– Szóval… ööö… mivel foglalkozik? – kérdezte a fiatal nő.
(Végül is mit kérdezzen az ember egy vadidegentől egy
partin?)
A fiatalember nagy levegőt vett.
– Bevándorlási ellenőr vagyok.
– Ó, én…
A férfi keserűen felnevetett.
– Legyen őszinte. Nem erre számított egy balos 20– és 30-
asokkal teli partin.
– Hát, nem igazán…
– Talán azt gondolta, hogy tanár, netán szoftvermérnök, de
semmiképp sem olyasvalaki, aki kihajítja az illegális
bevándorlókat, visszatoloncolja a zokogó menedékkérőket a
repülőre.
A fiatalember megálljt parancsolt magának. (Mellesleg a
neve: Huw.)
– Sajnálom – mondta. – Ez nagyon agresszív volt tőlem. Az
igazság az, hogy szeretem magam balos 20-asnak látni, de
néha úgy érzem, pária vagyok a kortársaim között.
– Meg tudom érteni. Ami azt illeti…
A nő azt akarta mondani, hogy együtt érez vele, hogy az ő
munkája is gyakorta vált ki negatív megjegyzéseket. Aztán
mégis úgy döntött, inkább tovább kérdez. Érdekesnek találta a
fiatalembert: jól öltözött, de mégsem magamutogatón, igen
kiegyensúlyozott és vonzóan visszafogott.
– Szóval miért lett bevándorlási ellenőr? Talán vonzotta a
páriaság? Vagy…
– Úgy láttam, túl kényelmes csak úgy leszólni az efféle
munkát. Például ahogy Mickey… – mutatott egy zilált hajú
egyetemi előadóra – vagy Susan teszi. Állandóan azzal jönnek
nekem, hogy milyen gonosz dolog erőszakkal hazaküldeni
valakit, aki itt akar maradni. „Senki se hagyja el a hazáját, ha
nincs rá jó oka”, hajtogatja Mickey. Én meg mindig azt
kérdem tőle: ezzel azt akarja mondani, hogy egyáltalán nincs
szükség a bevándorlás ellenőrzésére? Azt akarja mondani,
hogy bárki jöhessen, akinek csak kedve szottyan, még ha ez
évi egymillió embert jelentene is? Erre persze nem tud
válaszolni. Rizsázik valamit, hogy egymillióan úgyse
lennének, satöbbi, de egyenesen nem válaszol.
– El tudom képzelni – mondta a fiatal nő, aki ismerte
Mickeyt futólag.
– Egy országnak igenis szüksége van valamiféle határra –
folytatta Huw. – Minden entitásnak szüksége van rá. Ha pedig
egy országnak van határa, elkerülhetetlen, hogy néhányan,
akik be akarnak jönni, el lesznek utasítva, méghozzá erővel, ha
a szép szó nem elég. Én úgy látom, Mickey meg a hozzá
hasonlók igazából nem tudnak jobb megoldást, így aztán ha
titkolják is, valójában úgy állnak hozzá: hadd végezze el más a
piszkos munkát, az én kezem meg tiszta marad.
Elmosolyodott.
– Na jó. Most már befogom.
– Ne, kérem, ne hagyja abba! Engem érdekel ez. Mellesleg
pedig maga még nem válaszolt az én kérdésemre. Miért lett
bevándorlási ellenőr?
– Most magyaráztam el! Mert a határok ellenőrzése
nélkülözhetetlen, s valakinek el kell végezni. Mickey, Sue meg
a többiek azt mondják, a szolgálat tele van rasszistákkal és
reakciósokkal. Hát ha a liberálisok nem hajlandók csatlakozni,
akkor így is marad, nem?
A fiatal nő nevetett.
– Igaz, de ez még mindig nem magyarázza meg, hogy maga
miért csatlakozott. A világnak bizonyára szüksége van
liberális gondolkodású orvosokra is, meg tanárokra…
rendőrökre… mindenfélére. Akkor miért éppen ez? Miért
éppen ezt választotta?
– Hát… én…
 Huw teljesen megzavarodott. Homályosan érezte, hogy ez
nem a szokásos kérdés, de magának még sosem tette fel.
Mintha egy ajtó résén egy másik szobába nyert volna
bepillantást, sőt ami még zavaróbb: egy másik világba. Kezdte
meglátni a fiatal nőt, no nem szexuális értelemben, legalábbis
amennyire meg tudta mondani, hanem csak úgy meglátni.
Létrejött kettejük közt valamiféle kapcsolat.
– Igazából nem is tudom – mondta Huw. – Maga mit
gondol?
A nő erre nevetett, és valamiért elpirult, amitől Huw is
elpirult.
– Nem is ismerem magát! – tiltakozott a nő. – Honnét
tudhatnám?
– Csak mert úgy éreztem, hogy van valami elgondolása.
A nő félrefordult, amely mozdulatot a férfi kecsesnek és
szépnek talált (tehát immár szexuális értelemben is meglátta).
Aztán vállat vont, és visszafordult.
– Nem ismerem magát. De ha már kérdezi, arra tippelnék,
hogy kell legyen valami belső ok, amiért ennyire fontosnak
érzi a határok védelmét. Talán valami zavarja belül, és azt
próbálja kordában tartani, vagy valami külső dologtól fél.
Mondjuk attól, hogy ha túl közel kerül valakihez, az lerohanja
és felfalja.
Észrevette Huw arcán a zavart.
– Elnézést – szabadkozott –, ez úgy hangzott…
– Semmi gond. Én kérdeztem. De attól félek, ez egy kicsit
elvont nekem.
– Felbosszantottam, pedig tényleg nem állt szándékomban.
– Ne butáskodjon! – mondta Huw.
Mégis egyből és ügyetlenül témát váltott, elsütött néhány
közhelyet a harmincadik születésnapról (a partit Susan 30.
születésnapjára rendezték), meg hogy a következő nagy ugrás
(segítség!) a negyven lesz. Az a belső kapcsolat azonban
megszakadt közöttük. A beszélgetés kimúlt. A nő azt mondta,
hogy megkóstolja az ínycsiklandó kaját, és hogy örült a
találkozásnak. Huw gyorsan kerített magának egy pohár italt.
„A francba, hogy hagyhattam, hogy ennyire megrázzon a
dolog? – gondolta. – Hogy hagyhattam, hogy észrevegye
rajtam?”
Később meg azt gondolta: „Annyira el vagyok foglalva
magammal, hogy meg se kérdeztem a nevét, vagy hogy mit
csinál, semmit.”
Elkezdte keresni a nőt, de az a jelek szerint evett és elment.
A parti után hazatérve úgy érezte, össze kell szednie magát,
mert így nem tud elaludni. Mint ilyenkor néha, az egyik
fiókból elővett egy jegyzetfüzetet, és írni kezdett. Megpróbált
valamilyen definíciót találni önmagára.
A határvidék őre, írta a lap tetejére.
A régi kifejezések olykor segítenek. Az, hogy „határvidék
őre” sokkal kellemesebben csengett, mint az, hogy
„bevándorlási ellenőr”.

Öltsünk páncélt, (írta)

Bújjunk fényes bronz mellvértünkbe,
És fedjük el arcunk kegyetlen maszkkal.

Tisztuljunk meg. Fogadjuk el a hideget.

Mondjunk le a szerelem kereséséről.
Lovagoljunk a pusztában, ahol salak a föld
És acéltornyok…

És így tovább. Igencsak elégedett volt vele. (Na persze késő

éjjel volt már, és jó pár pohár bort is megivott.) Úgy érezte,
valamiképp megváltotta magát. Levetkőzött, ágyba bújt, és
hamarosan álomba szenderült.
Reggel hétkor csengett a telefon. A főnöke, Roger kereste
azzal, hogy egy új esetre derült fény az egyik Speciális
Kategória telepen, a várostól délre. Az Osztályon mindenkit
más ügy köt le. Oda tudna menni megkezdeni a nyomozást?
 Fél nyolckor, kissé émelyegve az előző esti ivástól, Huw a
kocsiban ülve várt a telep ellenőrzőpontjánál. Két jármű állt
előtte. Az ellenőrzőpont előtt egy nagy tábla hirdette:

SPECIÁLIS KATEGÓRIA
ADMINISZTRÁCIÓS OSZTÁLY
– WORCESTER KERÜLET –

ÜDVÖZÖLJÜK PERRY MEADOWS

TERÜLETÉN

SPECIÁLIS KATEGÓRIA TELEP

A SZOCIÁLIS ADMINISZTRÁCIÓS
TÖRVÉNY ÉRTELMÉBEN
ELKÉRHETJÜK IGAZOLÓ IRATAIT

DESCA
INTÉZZÜK KÖZÖSEN!

A másik két autó átment, s Huw átnyújtotta iratait a DeSCA

rendőrtisztnek. Ez volt a határ a nagyvilág és a szociális
ellátást igénylők (más néven: „zaccok”) világa között.
A tiszt elhúzta Huw kártyáját egy leolvasó előtt.
– Bevándorlási Szolgálat, mi? – jegyezte meg tudálékos
vigyorral. – Gondolom, véletlenül sem a feltűnésekkel meg
eltűnésekkel kapcsolatos pletykák miatt?
Huw vonakodva viszonozta a mosolyt. Rühellte ezt a fajta
játékot.
– Bocs, haver, de nincs kommentár.
 – Na persze, nagyon helyes. Üdvözöljük Perry
Meadowsban.
Huw jó pár ilyen helyen járt már. Nem mintha az
ügynökségének bármi köze lett volna a Speciális Kategória
telepek adminisztrációjához, hanem mert az olyan esetek,
melyekkel ő foglalkozott, gyakran fordultak elő itt (mint
ahogy börtönökben, elmegyógyintézetekben és bentlakásos
iskolákban is).
A legtöbb telep ódon betondzsungel volt, néhai „lakótelep”
a múlt század ‘60-’70-es éveiből. Perry Meadows azonban
nem tartozott ezek közé. Itt voltak fák, bokrok, és a házakat
mesterséges dombok vágták el a forgalom látványától-zajától.
Jól felszerelt játszóterek és csillogó-villogó közösségi
központok is tarkították a telepet. Volt legalább tíz teljesen
különböző tervezésű típusház, olyan játékos küljegyekkel mint
a kerek ablak és itt-ott óratorony vagy szélkakas; mindez
élénk, vidám színekkel, akár egy gyerekszobában.
– Ezek nem „süllyesztők” – jelentette ki nemrégiben a
Speciális Kategória Adminisztráció államtitkára –, és nem
„zacctelepek”. Tisztességes lakóhelyek emberi lények
számára: olyan polgártársainknak, akik valamely oknál fogva
kívül kerülnek a gazdaságon, és speciális, koncentrált
segítségre szorulnak, amelyet az osztályom meg is ad, hogy
visszataláljanak…
Ám az óratornyok és szélkakasok dacára Perry Meadows
leginkább egy modern állatkertre emlékeztette Huwt: olyan
életkörülményeket biztosított lakóinak, melyek emlékeztetnek
fajuk természetes életterére, de közben valahogy megtagadta
tőlük a lehetőséget, hogy igazán önmaguk legyenek.
Eléggé kényelmetlenül érintették Huwt ezek a gondolatok,
de igazából másra figyelt. Bizonyos árulkodó jeleket keresett.
És persze talált is. Egyik falra azt fújták nappal-izzó
rózsaszín sprayjel: VÉGTELEN VILÁGOK. Egy másikra
ezüsttel egy stilizált sokágú fát.
Igen, és ott is, tessék, egy alacsony bérház oldalsó téglafalán
a magasban: egy óriási, kusza fa foszforeszkáló sárgában,
fölötte pedig vörössel egyetlen szó: Igga!
 A DeSCA iroda bejáratánál egy szőnyeggel borított zsilip
várta, ahol ismét meg kellett mutatnia az igazolványát egy
leolvasónak, s várni a visszaigazolásra. Mialatt várt, egy
szalagról jövő üzenetet hallgatott.
– Üdvözöljük a Perry Meadows Adminisztrációnál –
mondta egy zengő férfihang. – Emlékeztetnénk, hogy a
DeSCA és partnerügynökségei elkötelezetten harcolnak a
rasszizmus, szexizmus, homofóbia és diszkrimináció minden
fajtája ellen, s alkalmazottaink számon kérhetik vendégeinken
a bántó vagy diszkriminatív beszédet.
A belső ajtó félrecsúszott, s Huw belépett a Látogatók
Fogadóterébe. (Egy másik teret különítettek el Teleplakók
számára.)
– Jó napot, Mr. Davis – fogadta a recepciós –, Miss Rogers
máris jön. Megkínálhatom kávéval?
Miss Rogers volt a Perry Meadows telep igazgatója. Eleven
nő, drága ruhában, elegánsan rövid, szürke hajjal. Huw már
találkozott a fajtájával. A maguk kis királyságában ők voltak a
legfelső hatalom, s alattuk az ügynökségi vezetőkből álló
valóságos kis kormány (rendőrség, szociális ellátás,
egészségügy, oktatásügy, jótékonysági egyesületek,
lakásügy…). Az uralkodásért cserébe azonban fausti alkura
kényszerültek. El kellett hallgatniuk bizonyos dolgokat. Ha a
telepen egy gyereket agyonvernek a szülei, vagy lázongás tör
ki, vagy feltűnően sok drog és bűnözés szivárog ki a kinti
normális világba, akkor Miss Rogers feje kerül a bárd alá.
Hacsak nem talál bűnbakot, bizony ő lesz az áldozat, amikor a
világ azt csaholja: „Valamit tenni kell!”
Ezen a napon Miss Rogers izgatott volt. Normális esetben
nemigen szakított volna időt erre a kis bevándorlási ellenőrre,
aki mind korban, mind státusban messze alatta állt, de most
nagyon rá volt szorulva a segítségére. Huw meg kiélvezte a
helyzetet.
– Mr. Davis? Janet Rogers vagyok. Kedves, hogy ilyen
gyorsan jött – mondta a nő lelkesen, s egy tágas irodába
vezette, melyet világos, fényezett bútorokkal rendeztek be. –
Mint majd meghallja, ezt a fickót tegnap éjjel kapták el, és a
jelek szerint a maga hatáskörébe tartozik. Ráadásul pár nappal
ezelőtt egy fiatal lány is eltűnt, és a mostaniak fényében úgy
tűnik, a két dolog összefügg.
– Miss Rogers…
– Ó, szólítson csak Janetnek, kérem.
– Janet, nagyon szívesen beszélgetek később, de
elsődlegesen is ki kell kérdeznem a férfit, akit őrizetbe vettek.
Ugyanis ezek az emberek szeretnek csak úgy eltűnni.
– Igen, hát persze. Magam kísérem le a rendőrségi szárnyba.
Á, a kávéja. Itt issza meg? Talán azalatt nagyon röviden…
A nő két vágy között őrlődött: egyszerre szerette volna, ha
Huw a lehető leggyorsabban nekilát az ügynek, ugyanakkor
hallani akarta a véleményét a helyzetről.
– Magammal viszem, ha nem gond.
– Igen, természetesen.
Végigmentek egy folyosón, majd beszálltak a liftbe.
– Ezelőtt még csak jelét se láttuk ilyesminek – mondta a nő.
– Teljesen váratlanul jött.
– Igazság szerint – felelte Huw (kiszálltak a liftből, és
ráfordultak egy másik folyosóra) –, és ezt a jövőre nézve
mondom, igenis vannak árulkodó jelek. A graffitik. Nem tűnt
fel magának az a nagy sárga fa? Az „Igga”? Ebből a
parkolóból is látni.
– A fa? De, azt hiszem, észrevettem, hogy sok fiatal
odacsapódott ahhoz a fa-micsodáshoz. Szektához. Ami nem
feltétlenül jelzi az igazi… ööö…
– Valójában a fa-graffiti általában elég megbízhatóan
előrejelzi a feltűnéseket és eltűnéseket – mondta Huw, majd
ártatlanul hozzátette: – Mint azt bizonyára olvasta a heti
Belügyi Közlönyben.
Erre Janet Rogers ajka enyhén megrándult, de nem szólt
semmit. Beléptek egy zsilipszerű biztonsági ajtórendszerbe,
mely a DeSCA rendőri szárnyába vezetett, s vártak egy
szolgálatosra, hogy átvigye őket.
 – „Igga” – mondta Rogers. – Segítsen nekem, mi is az?
– A multiverzum jelképe. Jelek szerint a szó a Yggdrasil-ból
származik, ami egy világokat magában foglaló fa a norvég
mitológiában. Az egyik elmélet szerint létezik egy olyan
univerzum, melyben a kereszténység nem szorította ki az ősi
politeista norvég vallást, s az tovább él a modern időkben, akár
a hinduizmus…
Ekkor azonban belépett a foglárőrmester.
A foglyot egy ittas verekedés során vették őrizetbe. Zömök
férfi volt, rövidre nyírt vörös hajjal, olyan harminc év körül.
Volt nála valami igazolvány féle, rajta a fényképe és a neve:
Wayne Furnish. Ám noha a kártya állítólag az elmúlt hat
hónapban lett kiállítva, teljesen eltért mind a speciális-
kategória polgárok, mind a lakosság többi része által
használtaktól. A megadott cím helyi volt, csak épp nem létező,
mint ahogy a Központi Népességnyilvántartó, mely (állítólag)
kibocsátotta a kártyát. Ráadásul Wayne ujjlenyomata nem
szerepelt az országos adatbankban.
Ennek ellenére nemcsak hogy folyékonyán beszélte az
angolt, de a birminghami kiejtésnek azzal a jellegzetesen
vidékies változatával, melyet a worcesteri zacctelepeken
használtak. Ez a férfi nem külföldről jött.
– Á! – mondta Wayne, ahogy bemutatták Huwnak. – A
Bekótól, mi? Gondoltam, hogy hamar itt lesznek.
Bekó! Huw kis híján tapsolt a szakmai élvezettől.
Klasszikus eset: helyi akcentus, de olyan szó vagy frázis, amit
a helyiek soha nem használtak.
Helyet foglalt a Wayne Furnishsel szembeni székben. A
foglár, aki bevezette, az ajtónál várakozott.
– „Bekó”? Kérem, magyarázza ezt meg, Wayne.
– Bekó. Beérkezési Kontroll. Onnét jött, nem?
– Beérkezési Kontroll? Nem, mi Bevándorlási Szolgálatnak
hívjuk.
– Aha. Nem vagyok idevalósi.
– Nem Worcesterből jött?
 Wayne összehúzott szemmel méregette Huwt.
– Nem ebből a Worcesterből. Maga is tudja, hogy nem,
pajtás, különben nem lenne itt, nem igaz?
– Hogyan került ide?
– Hát igga-tablettával. Vagy ahogy mi hívjuk: mag.
– Ezek azok, ugye?
Huw felmutatta a kis műanyag zacskót, amit a rendőrség
kobozott el Wayne-től a letartóztatás során. Két rőtvörös
kapszula volt benne.
– Igen. Én a helyében nem vesződnék ennyit, pajtás.
Lenyeltem egyet, amikor a zsaruk kopogtak. A mag már a
véremben van.
– Mesélne egy kicsit arról, honnét jött?
A iggázó vállat vont.
– Egy szar helyről jöttem. Ez a hely ugyanolyan szar. De
nem érdekes. Tudja, hogy értem. Pár óra, és már itt se vagyok,
pajtás. A cella üres lesz, és ahová megyek, ott sose talál meg.
Huw biccentett. Elővette a szabvány kérdőívet, és nekilátott.
Hogy hívják az elnököt ahonnét ő jött? Van ott is Perry
Meadows? (Nincs, de ugyanezen a helyen van egy másik
telep, a Daisyfield.) Mi szerepel épp a hírekben? Melyek a
vezető focicsapatok?… és így tovább. Arra szolgált, hogy
valamiféle térképet állítsanak össze a különböző világokról,
felmérjék a különbségeket, feltérképezzék az utakat, melyeken
az iggázók közlekedtek.
– Engem ez mind nem érdekel – jelentette ki Wayne pár
perc múlva. – Tudja, hogy értem. Dunner harcosa vagyok, úgy
ám. Ezért van a kalapács tetoválva a karomra. Engem többé
senki se zár be egy zacctelepre. Dunner harcosa vagyok, és
otthonom a Nagy Fa. Felmordult.
– És ha még kérdezni akar, pajtás, hát kérek egy csésze teát
meg egy csomag cigit.
Janet Rogers úgy nézett ki, mintha az alatt a három óra alatt,
amit Huw az iggázóval töltött, ő egyfolytában telefonált volna.
Amint Huw kijött, a nő máris ott termett, és visszakísérte az
irodájába, ahol az igazgatótanács tagjai már várták (C. I.
Thomas „a rendőrfőnököm”, Dave Ricketts „a nyilvántartási
igazgatóm”, Val Hollowby „a szociális direktorom”…).
– Mire jutott, Huw? – kérdezték mohón, miközben kávéval
és szendviccsel kínálgatták. – Régóta itt van? Gondolja, hogy
egyedi eset?
– Úgy egy hónapja érkezett. Bujkált, abból a hírnévből élt,
hogy másik világból érkezett. Szerintem többen vannak, bár
Wayne nem ismerte be. Szinte szabályszerűségként szűrtűk le,
hogy Dunner követői csoportosan szeretnek iggázni.
– De hogyha ezt a drogot mind külön veszik be, hogyhogy
mind ugyanott kötnek ki? – tette fel a kérdést Mr. Ricketts.
Huw mosollyal palástolta mérgét. Látta rajtuk, hogy ezek az
emberek egész délelőtt itt főttek a saját levükben, érveltek,
igyekeztek csökkenteni a történtek jelentőségét, meggyőzni
magukat, hogy nincs ok a pánikra. A félelem áporodott szaga
lebegett a szobában. És mitől is féltek? A kertjükben maga a
világegyetem lyukadt ki (a világegyetem!), de nem, őket nem
ez izgatta. Ők azért idegeskedtek, amiért letolták őket, hogy
nem vették észre előbb.
– Sokan kérdezik, hogyan tudnak együtt átkelni – felelte Mr.
Rickettsnek. – A másik, amit gyakran megkérdeznek, hogy
miként képes egy drog áthozni mindent, amit viselnek és ami
náluk van. Az igazság az, hogy még mindig nincs a
leghalványabb fogalmunk sem, hogyan is működik ez az
úgynevezett „mag”. A tudósok szerint ráadásul rosszul tesszük
fel a kérdést. A magot más drogokhoz hasonlítva megérteni
olyan, mintha úgy próbálnánk rájönni a mágnes rejtélyére,
hogy megmérjük a súlyát és a keménységét. Valami olyan erő
működik itt, amely alapjaiban különbözik azoktól, amikről
tudunk, és amiket úgy hisszük, értünk.
– Azt mondja, az idegen Dunner követője? – kérdezte C. I.
Thomas. – Dunner egy pogány isten, igaz?
– Úgy van, a viharisten: Donner, Dunar, Thor… – S
elszavalt egy fűzfaverset, melyre még egy másik iggázó
tanította:
 Wotty valék félszemű
Dunner valék nagyfarkú
Frija valék szépmellű
És Lok a két-arczú

Az egybegyűlt vezetők feszengve nevettek.

– Ez azt jelenti, hogy egy olyan társadalomból jön, amely
még ma is pogány? – kérdezte Janet Rogers.
– Nem, nem. A társadalom, ahonnét jön, nagyon hasonló a
miénkhez, pár apróbb eltéréssel, például amit mi DeSCA-ként
ismerünk, az náluk DoSCA. A pogány kultusz egy olyan
világból származhat, amely sokkal régebben elágazott, de a
jelek szerint az iggázók révén igen gyorsan terjed a világok
között, mint ahogy maguk az igga-tabletták, a magok is.
Befejezte a szendvicsét.
– Most megnézem ezt az eltűnési ügyet. Szóval egy fiatal
lány…?
Val Hollowby, a szociális osztály ösztövér vezetője mesélte
el a történetet.
– Igen, egy tizenöt éves lányról van szó, a neve Tamsin
Pendant. Nagyon sokat szenvedett. Fizikai bántalmazás.
Szexuális visszaélés. Négy éve van nálunk. Igen problémás
eset. Kudarcba fulladt állások. Szökés. Drog. Az utóbbi két
hónapot a Lakófelmérő Részlegben töltötte. Most tudtam meg,
hogy újabban sokat beszélt az iggázásról, a magokról,
Dunnerról meg ilyesmikről. Gondolom, fel kellett volna
figyelnünk rá.
A nő hirtelen előrehajolt, s üreges, mohó szemével Huw
arcába bámult:
– De tudja, Mr. Davis, mind ezt csinálják. Visszatekintve
könnyű azt mondani, hogy észrevehettük volna a jeleket!
Huw diplomatikusan bólintott.
– Ki látta utoljára a lányt?
 – A szociális gondozója, Jazamine Bright. Két nappal
ezelőtt. Elvitte, hogy beszéljen vele az újabb problémákról.
Tamsin úgy érezte, rászálltunk. Amikor Jaz kitette a
részlegnél, Tamsin közölte vele, hogy el fog tűnni, sose látja
többé. A jelek szerint miután Jaz elhajtott, már be sem ment a
házba. Úgy gondoltuk, elbújt valahol, ahogy már többször
megtette. De aztán amikor Janet beszélt erről a felbukkant
iggázóról, rájöttem, hogy a kettő talán összefügg. Na persze
túl későn, mint azt a nyomozás majd megállapítja.
Miss Hollowby idegesen szuszogott.
– Pedig még ha észre is vesszük az összefüggést, nem
hiszem, hogy bármit is tehettünk volna.
Huw nem kommentálta a dolgot. – Akkor a következő
feladatom elbeszélgetni Jazamine Brighttal.
– Már várja magát – vágott közbe Janet Rogers. –
Előkészítettünk egy szobát erre. Kér még kávét? Esetleg teát?
– Hello! – köszönt nagyot a belépő Jazamine, ahogy Huw
felállt az üdvözlésére. – Emlékszem magára: a határjáró. De
hát azt mondta, hogy bevándorlási ellenőr, aki síró
menekülteket ültet repülőre!
Ő volt az a fiatal nő Susan partijáról, aki annyira
összezavarta Huwt, amikor arról faggatta, miért választotta ezt
a munkát.
– Ami azt illeti, igenis bevándorlási ellenőr vagyok. Csak
épp az országhatár helyett most…
– …magát az univerzumot őrzi – fejezte be a nő. – Ejha!
Átlátott Huwn, aki elvörösödött, és nem csak zavarában, de
szégyenében is. Eszébe jutott a vers, melyet az éjjel írt.
„Széttépem és elégetem, amint hazaérek” – fogadta meg
magában.
Fennhangon azonban makacsul védte álláspontját.
– Ez fontos dolog. Képzelje el, ha mindenki tetszése szerint
elmenekülhetne tettei következményei elől. Képzelje el, mit
jelentene ez a felelősség és felelősségre vonás tekintetében, a
jó és a rossz tekintetében! Senki sem érti meg, milyen
iszonyúan fontos ez. Senki! Még saját osztálya tagjai sem.
– Tamsin Pendant nem a saját tettei következményei elől
menekült – vetette ellen Jazamine. – Egy olyan világból
szökött el, ahol ő semmit sem számított. Tulajdonképpen
nehéz lehetett Tamsinnak elfogadni, hogy egyáltalán ide
kellett születnie. Nemi erőszakból fogant. Az apját emiatt
csukták börtönbe.
– Jézusom! – fújt Huw. – Még csak belegondolni is, hogy az
ember élete egy szörnyű kihágás eredménye.
– Kihágás – ismételte Jazamine. – Érdekes szóválasztás. –
Elmosolyodott. – De jól látja, van benne valami szörnyű
ellentmondás: csak az anya ellen elkövetett bűn miatt létezni.
És most hogy belegondolok, Tamsin élete tele van
ellentmondásokkal. Szeretetre éhes, de minden közeledést és
támogatást elutasít; kitartóan tud harcolni, de az elejétől
vereségre számít; okos, pedig alig tud írni-olvasni…
Jazamine egy pillanatra elhallgatott.
– Igen – folytatta aztán –, és nagyon szép lány, de annyira
gyűlöli a testét, hogy késekkel meg pengékkel gyötri.
Elmesélte Huwnak, hogy Tamsin hetek óta egyfolytában
Dunnerról meg Iggáról meg a „magok”-ról beszélt, és előtte is
többször emlegette, hogy majd eltűnik „a Fában”. De aztán
később mindig megtalálták üres garázsokban meg
használtpapír-telepeken, ahol mindenféle haverokkal húzta
meg magát pár éjszakára, míg rájuk nem bukkant a rendőrség.
Előző nap reggel Jazamine fent járt a Lakófelmérő
Központban, hogy átnézze Tamsin holmiját, hátha talál valami
utalást arra, hová mehetett. Egy naplóban többször előfordult a
„Wayne” név, aki majd „helyre tesz” mindent neki (hogy
milyen áron, az nem volt világos).
– Amúgy itt vannak Tamsin aktái – tette hozzá Jazamine,
egy nagy köteg iratgyűjtőt tolva át az asztalon. – Val azt
mondja, talán szüksége lehet rájuk. Ebben van egy fénykép
róla, nézze. Mindig úgy véltem, hogy rendkívül szép lány.
 Az is volt. Csakhogy Huw éppen Jazamine-t figyelte.
Méltányolta, hogy a nő nem mutatta azt a félelmet, ami
annyira irritálta a telep vezetőiben. Tamsinnal való munkája
során Jazamine kétségtelenül elsiklott dolgok felett, amelyek
visszanézve szignifikánsnak bizonyultak. De a nő hozzáállása
az volt, hogy „ilyesmi megesik”.
– Köszönöm – mondta Huw. – Gyorsan átnézem. Aztán
megyek, és beszélek a személyzettel a lakófelmérő
központban. Örülök, hogy újra találkoztunk.
Jazamine felállt.
– Nézze, az imént igazságtalan voltam a munkájával
kapcsolatban. Sajnálom. Csak ideges vagyok, ez minden… és
féltem Tamsint. Kérem, ne haragudjon rám. Maga rendes
ember. Tetszik, hogy ilyen szenvedélyes a munkájával
kapcsolatban.
Huw elmosolyodott.
– Hát, köszönöm. Érdekes volt, amit a partin kérdezett…
hogy miért csinálom. Eddig még sose gondolkodtam el ezen.
– Ó, hát, igen. – Jazamine habozott. – Nem lenne kedve
valamikor találkozni, mármint nem munkaügyben, hanem egy
italra, vagy ilyesmi?
– Nos, szeretnék, de elvileg nem szabad…
– …találkoznia azokkal, akik érintettek a nyomozásban?
Értem. Ez is egy határ, ugye?
– A határok fontosak – makacskodott Huw.
– Valóban – felelte a nő –, de van más is, ami fontos.
Huw felnevetett.
– Igaz. Igaza van. És nagyon szeretnék találkozni magával.
A hétvége megfelelne?
Tehát Huw magára maradt az aktákkal, és (hogyan is?) kissé
kábán érezte magát, de ez csöppet sem volt kellemetlen érzés.
Milyen jó, hogy Jazamine-nek így megtetszett. Milyen
különös.
 Az aktákra koncentrált. Igen, tényleg szép lány volt ez a
Tamsin Pendant: egy szőke kis lelencszépség nézett rá az
elmosódott a fotóról, amelyet Barry Islanden készítettek egy
intézeti kiránduláson. Szegény gyermek! Hol lehet most? A
fiatal iggázók igen védtelenek a világban, mert rászorulnak a
felnőttekre a hatóságok előli bujkálásban. Például a rendőrség
által elkapott kiskorú prostituáltak nem egy esetben más
világokból érkezett iggázóknak bizonyultak.
Dunner óvjon téged, Tamsin, gondolta Huw.
Azért különös. Sosem találkozott a lánnyal. Kétszer annyi
idős volt. Teljesen más társadalmi háttér állt mögötte. A lány
fényképét nézve mégis megmagyarázhatatlanul közel érezte
magát hozzá. Mintha lenne bennük valami közös.
Aztán eszébe jutott: „Igen, ez az! Mint a vadorzók és a
vadőrök. Tolvajból lesz a legjobb rendőr. Azért ez a munkám,
mert iggázónak érzem magam… iggázónak vagy
menekültnek. Ezért járőrözöm a határvidéken. Hogy
átkukkanthassak a túloldalra.”
Hirtelen borzasztó erősen érezte a rendőröktől kapott két
„mag” jelenlétét, melyek most az aktatáskájában lapultak,
éppen előtte.
„Ne csinálj hülyét magadból!” – rázta meg magát.
Kopogtak. Egy rendőr volt a fogdából.
– Elnézést, hogy zavarom, Mr. Davis, de utasítottak, hogy
tudassam önnel: az a Wayne Furnish eltűnt. A bezárt cellából.
Lenne egy perce lejönni, és beszélni a szolgálatossal?
A rendőrségi szárnyban a szolgálatos őrmester és egy másik
tiszt várták. Megmutatták Huwnak az üres cellát, és
beengedték. A szag félreismerhetetlen volt: égett, elektromos
ózonillat.
– Igen, megcsinálta – állapította meg Huw. – Ne
aggódjanak. Az égvilágon semmit sem tehettek volna.
Az őrmester és a két fiatal tiszt döbbent arcát nézte.
– Eléggé zavaró, nemde?
 – Soha semmi ilyesmi nem történt velünk – mondta az
őrmester. – Hogy őszinte legyek, a frászt hozta ránk.
Huw megint benézett a cellába, és szippantott a forró, égett
szagból.
– Tisztában vagyok vele, hogy kényelmetlen érzés. Egyszer
az egyik épp a szemem előtt tűnt el. Csak egy pukkanó hang
hallatszott, ahogy a levegő beáramlott a helyén keletkezett
vákuumba. Aztán semmi. Van benne valami erőszakos, nem?
Valami erőszakos és sokkoló.
– Az erőszakkal még megbirkózom – mondta az őrmester –,
és a sokkal is. De ez…
Huw biccentett.
– Figyeljenek. Valamire figyelmeztetnem kell magukat.
Nem igazán tudjuk, hogyan is működik ez a mag, de sokkal
inkább egy mágneses mező, mint drog. Aki egy iggázó
közelében volt, főleg ha az éppen átkelt, bizonyos
mellékhatásokat tapasztalhat: zavaros álmok, élénk képek,
ismeretlen eredetű sugallatok…
A három rendőr várakozva nézett rá. Többet reméltek tőle.
Azt, hogy oszlassa el ezt a rémálmot. Ő a szakértő. Ez a
munkája. Huw ismét dühbe gurult, noha nehezen tudta volna
megmagyarázni, mitől. Azért sikerült megőriznie a
megnyugtató hangnemet.
– Ne aggódjanak! Ez mind elmúlik. De ma este lehet, hogy
rosszul alszanak.
Huw beszélt mind a személyzettel, mind a lakókkal a
Lakófelmérő Egységben, valamint azzal a két fiatalemberrel
is, akiket a rendőrség Wayne Furnishsel egy időben kapott el.
Este tízre ért haza a lakásába, és azonnal felhívta felettesét,
Rogert, hogy jelentést tegyen.
– Sajnos semmi nyoma a többi iggázónak. Lehet, hogy most
Wayne tényleg egyedül jött. Reggel olvashatod a teljes
jelentést.
Roger elmesélte, hogy az egész osztálynak zsúfolt napja
volt. Egy háromtagú iggázó csoportot kaptak el egy
bentlakásos középiskolában Shropshire-ben, és nyolc eltűnt
személyről feltételezik, hogy közük lehet a csoporthoz.
– Úgyhogy nem tudok melléd adni senkit. Ez egyre
durvább. A Whitehall vagy kihúzza a fejét a homokból, és ad
nekünk igazi támogatást, vagy akár helyben be is dobhatjuk a
törülközőt.
– A rendőrök két magot elkoboztak ettől a Furnishtől.
Tudom, hogy be kellett volna vinnem a központi széfbe, de
egyszerűen nem jutottam el odáig. Bocs. Az aktatáskámba
zártam el. Reggel első dolgom lesz, hogy beviszem.
– Rendben. És Huw, azért csak elértünk valamit: két
iggázóval kevesebb van!
Huw nem felelt.
– Huw? Ott vagy?
– Igen, bocs. Elbambultam. A fáradtságtól lehet. Azt
mondtad, két iggázóval kevesebb? Nem egészen ért…
– Szép munka, Huw. Most pedig felejts el mindent, és aludj
egy nagyot!
Rogert csak nemrég helyezték át a Heathrow-ról, az
általános bevándorlástól, személyesen még nem volt teljesen
tisztában az iggázókkal való munka hatásaival. Máskülönben
rájött volna, hogy nagy alvást kívánni most Huwnak kicsit
tapintatlan dolog.
Huw letette a kagylót. Szédült és enyhe hányinger
kerülgette. Mindig ez van. Hiába élte át többször.
Melegített egy kis ételt a mikróban. Majd töltött egy italt, és
leült megírni a napi munkáról a jelentést.
Hajnali egy is elmúlt, mire befejezte… s hogy hirtelen nem
volt mit tennie, kínosan üresnek érezte magát, mintha a
serénykedés csak egyfajta álca lett volna. Eszébe jutott a
felismerés, amely Tamsin Pendant fényképét nézve fogta el.
„Én is iggázó vagyok – gondolta –, vagy még annál is
rosszabb: egy iggázó-kukkoló. Én csak nézni szeretem.
Tamsinnak és Wayne-nek legalább volt mersze megcsinálni.”
 És újra elfogta az ijesztően erős késztetés, hogy kivegye a
magokat az aktatáskájából, és maga is lenyeljen egyet. Olyan
lenne, mint az öngyilkosság, egy iggázó írta le így egyszer:
„mint az öngyilkosság, annak hátrányai nélkül”.
„Ugyan már – korholta magát. – Ne marháskodj! Ez
csak…”
De túl fáradt volt. Kimerítette, hogy naponta minden
erejével igyekszik megvédeni a határt, mely körös-körül
nyitva áll, és amelyet senki más mintha észre sem venne. Nem
harcolhatott tovább most, hogy a saját fejében is megnyílt a
határ.
– Lefekszem, és várok reggelig – mondta hangosan. – És ha
még reggel is így érzem, megteszem.
Elhűlve hallgatta saját szavait.
A gondolatai egész éjjel osztódtak a sötétben, termékenyek
voltak, akár maga Igga, vagy mint a Petri-csészében sokasodó
baktériumok.
Félhomályos folyosókon bolyongott rengeteg ajtó között;
végeláthatatlan lépcsőket mászott meg, hiányzó lépcsőfokokra
és törött korlátokra ügyelve. Egy ingatag oszlop tetején
egyensúlyozott, amely halakkal és bálnákkal teli óceán fölé
nyúlt. Messziről megpillantotta Wayne Furnisht a
szárazföldön, kezében Dunner pörölye. Látta Janet Rogerst és
a menedzsmentjét egy kerekasztal körül a tenger közepén.
Többször is úgy érezte, zuhan. Egyszer Jazamine jelent meg,
és a fülébe suttogott, de olyan tisztán, hogy felriadt:
– Én tudnálak szeretni.
Egy másik alkalommal a nő egy magot nyújtott neki.
Hajnaltájt hihetetlen élességgel Tamsin Pendantot látta
egyedül Perry Meadows szépen nyírt gyepén. Mozdulatlanul
állt, a házak viszont táncoltak körülötte, feltűntek és eltűntek,
alakot és méretet váltottak, ahogy a világok elsuhantak a lány
mellett. Egy hatemeletes bérház jelent meg épp Tamsin orra
előtt. Pár másodperc múlva egy teherautó dudált és
kanyarodott el élesen, ahogy a lány futólag megjelent az út
közepén. Tamsin arca szinte elzöldült a hányingertől.
 Egy kietlen bevásárlóutca jelent meg körülötte. Értetlen
arcok fordultak felé, majd tűntek el. Egy pillanatra zuhogó
esőben állt. Aztán egy újabb bevásárlóutca, majd még egy.
Valamiféle köztéri szobor ugrált-vibrált körülötte, férfialakból
madárrá változott, majd hegesztett gerendakockává… Aztán
az is eltűnt. Az épületek is. A tánc véget ért.
Sütött a nap. Tamsin boglárkákkal teli széles réten állt.
Fölötte pacsirta dalolt. Enyhe szellő simította végig arcát.
Tamsin térdre rogyott, és hevesen hányi kezdett.
A távolban egy drótkerítés húzódott, mögötte daruk és
leparkolt buldózerek. Ez a látvány ismétlődött körös-körül. A
széles rét egy irdatlan építési terület volt. Egy új lakópark
épült.
Huw ébresztőórája csipogni kezdett, és az univerzum három
részre hasadt.
Az egyik világban Huw kiugrott az ágyból, lenyelte a két
magot, s követte Tamsin Pendantot, mielőtt még
végiggondolhatta volna az álomban látott figyelmeztetést.
Egy másikban nem csak az igga-tablettákat utasította el, de
Jazamine Brightot is. – Ma felhívom az irodából, és lemondom
a találkát – döntötte el, ezzel lemondva szerelemről és
barátságról magányos, hálátlan hivatása érdekében.
És egy harmadik világban megint teljesen más döntést
hozott.
– Nem. A magokat nem – mondta tükörképének a
fürdőszobában borotválkozás közben. – De Jazamine-nel
igenis találkozom. A határok fontosak, de nem csak azok a
fontosak.
Elmosolyodott. Még őrizte ezt a kellemes mosolyt, amikor
letette a határvidék őrének kellékeit: fejéről lehúzta a sisakját,
és pajzsát a sarokba állította.

Fordította: Pék Zoltán

„Marcher” © 2001 by Chris Beckett
 Robert Reed
CSÖVEK
Délre laktam az egyetem területétől, egy öreg,
hasznavehetetlen méretű és alaprajzú lakásokra felosztott,
nagy házban. Maga a környék félig-meddig az enyészeté lett –
üres telkek, gondozatlan fű, éjszaka szarvasok, meg
öregemberek a nyugdíjukkal meg a tompultságukkal. Az
egyetem a következő évre tervezte a költözést. Omahába.
Omahában legalább volt ipar meg stabil népesség, és nekem is
fix állást ígértek, ha képes leszek elérni, hogy daloljon a
kezemben a munka. Daloljon] Szó szerint így mondta a
projekt vezetője. – Daloljon, Aaron! – mondta nekem. – Te
vagy az utolsó szűrő. Az én szerkesztőm. Aki harmonikus
egésszé rendezi a darabokat. – Szívélyes, behízelgő seggfej
volt, folyton a határidőkkel meg a kormány igényeivel
nyaggatott. Ezért is melóztam otthon, hogy elkerüljem a
célzatos mosolyait meg a piszkálódó kérdéseit. Hogy
megtörténjenek a csodák.
Tizennyolc-húsz órát dolgoztam naponta. Olyan is volt,
hogy huszonnégyet. A munkában a Középnyugat néhány
legnagyobb és leggyorsabb számítógépe vett részt, mégis
szükség volt rám, hogy bábáskodjam felettük. Hogy ott üljek,
bámuljam a képernyőn futó adatokat, szintetikus kávéval és
tabletták széles választékával tartva éberen magam. Amik
aztán mindenféle ördögi dolgokat műveltek a hangulatommal.
Az egész történet a hangulatokról szól.
Egy éjszaka, jó későn, kibattyogtam a konyhába, és főzni
kezdtem. Minden ősöreg volt, a holmik fele rég eltört, a többi
összevissza hevert. Nekiálltam elmosni az edényeket, és
megölni a csótányokat, amik sötétben előkerültek. Hagytam,
hadd folyjon a víz a csapból. A lefolyó egy darabig elvezette,
aztán feladta. Turkáltam hát egy kicsit a mosogató alatt, és
rábukkantam egy lefolyótisztítóra. A folyadék mentaillatú volt
és kék, a címke pedig rikítón hirdette, hogy „méreg”. „Méreg,
méreg”. A javasolt mennyiség kétszeresét borítottam a
lefolyóba, és éreztem, amint a kanyargó cső úgy felforrósodik,
hogy már hozzá sem lehet érni. A víz mégsem folyt le. Még
miután befejeztem a vacsorámat, akkor sem. A rohadék,
gondoltam magamban. Lementem a földszintre, kituszkoltam
a biciklimet a kapun, és eltekertem a legközelebbi boltba. Egy
olyan kis automatizált valami volt, amik húsz évvel ezelőtt
voltak nagyon menők. Biciklizés közben friss füstszagot
éreztem a levegőben, a várostól nyugatra fekete füsttel égett a
préri. Két szarvast is láttam az utcán, szemük kidülledt a
lámpák fényében.

A boltban vettem egy doboz sűrített, illatosított levegőt – a

hangulatomhoz a csőben lévő dugó szétdurrantása illett a
leginkább. Hazatekertem, kimertem a mosogatóból a mocskos
vizet, beleöntöttem a vécébe, aztán a doboz tartalmát a csőbe
eresztettem. Durr, durr, durr. Semmi sem történt. A csövek
persze zörögtek, úgy tűnt, az egész ház rázkódik. De ez volt
minden. A dugót nem érhettem el, úgyhogy nem volt más
választásom, minthogy felhívjak egy véletlenszerűen
kiválasztott vízvezeték-szerelőt – Whiteeagle-nek hívták –, és
üzenetet hagyjak a rögzítőn.
Aztán egész éjszaka dolgoztam.
Akadt egy kis gondom a kérődzőkkel. Meg a
kardfogúakkal. Az egyedi modellek, amiket a különböző
genetikuscsapatok építettek, tele voltak reményteli ötletekkel
és tippekkel. A szimuláció már az ötödik vagy a hatodik
generációnál tartott, és bizony akadtak nem megfelelő
tevepopulációk, melyek mellett sok, túlságosan is sok volt a
kardfogú. Ráadásul maga a szavanna is – megdöbbentően
afrikai táj itt-ott egy-egy fával és füves területekkel – kezdett
megváltozni. A kőrisek és a tölgyek nem a kívánt formára
fejlődtek, pedig nem legelt róluk semmilyen állat. Fejnehezek
lettek, a viharok túlontúl gyakran csavarták ki őket. Körülöttük
rossz minőségű fű gyökerezett meg és terjedt. Még tíz
generáció, és a kardfogúak masszívan pusztítják majd a
megafaunát. A tevék kihalnak – fantom csontok a képzeletbeli
tájon –, és a mamutok, a lovak meg a lajhárok is a legjobb
úton haladnak a pusztulás felé.
Hogyan lehetséges mindez? Jó lett volna tudni.
 Mi a fene folyik itt?
Eltartott egész éjszaka, mire átdolgoztam a tevéket. Na nem
genetikailag, dehogy. Arra megvoltak a genetikuscsapatok. Én
az alapokra koncentráltam. Születési súly. Szülői
gondoskodás. Félszáz apró körülményt kellett kidolgozni, és
persze nem tudhattam, hogy fog elsülni. Vagy hogy nem
hagyok-e figyelmen kívül más lényeges apróságokat. Nem
tehettem mást, csak tippeltem, és kivártam, hogy szerencsével
járok-e.
Majdnem kilenc óra volt, mire bevittem a kardfogúak
adatait. Semmi magától értetődő hibát nem találtam, legalábbis
első pillantásra. Valami kifinomult aprósággal lehet a baj? A
viselkedésükkel kapcsolatban? Véletlenszerűen
kiválaszttattam a számítógéppel száz sikeres vadászatot; a
monitor háromszoros sebességgel játszotta végig mindegyiket.
Mi lehet a gond? Láttam, ahogyan a csupa izom nagymacskák
a fűben és az aljnövényzetben kúsznak, hogy becserkésszék a
környék vadjait. Semmi sem volt biztonságban a szavannán.
Még a kifejlett mamutokat is megölték, lehettek akármilyen
hatalmasak és ravaszak. Két közösen támadó nagymacskának
sikerül pánikba ejteni a mamutokat, és lehajtják őket egy
meredek szikláról. Nem kellett leolvasnom az
idegrendszerükből lehívott adatokat, hogy lássam, a
kardfogúak imádják a dolgot. A tömeges mészárlás… játék
volt nekik. Diverzió. Mi a fene akar ez lenni? Igencsak
érdekelt volna. Mi folyik itt?
Belenéztem a macskák agydimenzióiba – észszerűek –,
aztán az idegpályáikba – nagyon is ésszerűtlenek! –, és
öklömmel az asztalt csapkodva kiabálni kezdtem magamban.
Mi az istent csinálnak ezek a kibaszott macska-emberek? Az
isten verje meg őket, az isten verje meg a jó édes anyjukat! Az
embereknek nem volt ehhez fogható idegrendszerük!
Észrevette ezt valaki? Hogyan dolgozhatok én itt
macskazsenikkel? Ennyi fölös agykapacitással ezek az izék
unaloműzés gyanánt a megafaunát tizedelték. Puszta
szórakozásból. A vadászösztönök és a megdöbbentő
intelligencia keveréke szociopata kardfogúakat
eredményezett… Nézze már meg valaki ezt az őrületet!
 Kopogtatás hallatszott.
Először nem is vettem észre. A kávéscsészémből
igyekeztem eltűntetni az utolsó cseppeket, és a kis vörös
pirulák után kutattam, amelyek szárnyakat és világos
gondolkodást biztosítottak. Aztán megint kopogtattak. Olyan
volt, mintha egy féltengellyel vernék az ajtómat. Ki lehetett
az?
Kibotladoztam a nappaliba, zsibbadtnak és ostobának
éreztem magam. Pár pillanatig meredten bámultam az ajtót,
amíg vissza nem ugrott a keretébe. Hunyorogtam, és azt
hittem, a projektvezető áll odakint, aki a jelentésért jött, meg
hogy emlékeztessen, ekkor és ekkor esedékes, hogy
megtegyük az ajánlatunkat. A rohadék.
Krákogtam egyet, hogy sikerüljön érthetően megszólalnom.
– Igen?
Valaki odakint csövekről kiabált valamit. Én voltam-e az,
akinek gondja volt a csövekkel?
Mintha egy másik élet eseményeit kellett volna felidéznem.
Nem a sajátomét. Kinyitottam az ajtót, és egy alacsony, tömzsi
embert pillantottam meg a szűk lépcsőházban. Sötét volt, mint
akit a napon felejtettek, és mosolygott. Kerek arcát valamilyen
gyerekkori fertőzés nyomai csúfították el, haja hosszú volt,
fekete és meglehetősen zsíros. Megcsapott a lehelete. Korán
volt még, és ő kétségtelenül sört reggelizett. Valamelyik
nagyhangú törzs tagja lehetett. Utoljára akkor láttam hozzá
hasonlót, amikor terepmunkán voltam az Ugaron.
Neve ott díszelgett az ingzsebére varrva.
Johnny Whiteeagle.
– Hékás, maga nem néz ki valami fényesen – mondta
nekem. Mosolygott. Szélesen, könnyedén. – Nem érzi jól
magát, uram?
– Voltam már jobban is – vallottam be.
– Talán a vízvezeték az oka. Eszébe jutott már? –
Megeresztett egy öblös nevetést, és olyan tudálékosan rázta
meg a fejét, mintha észvesztően okos lenne. – Akárhogy is;
beenged? Vagy mi lesz?
 – Miért?
– A csövek, uram. Emlékszik?
Félreálltam az útból. Csövek? Ja persze…
– Jól van – mondtam. – Jöjjön!
Csörgött, ahogy járt. Öreg bőrövet viselt, melyről
szerszámok és egy hordozható akkumulátor csüngtek. Véreres
szeme egyetlen pillantásával felmérte a szobát. – A
konyhában? – Egyenesen a mosogatóhoz vonult, és előbb
egyik kezével, majd a másikkal óvatosan, mint egy igazi profi,
megérintette a lefolyót. A higgadtság és az ünnepélyesség
szobrát lehetett volna megmintázni róla. Vicces volt nézni.
Láttam, ahogy letérdel, és megnézi a kanyargó csövet alul, azt
is finoman megérinti, majd megszólal: – Gondolná az ember?
Fémből van. Tulajdonképpen antik. – Elégedetten bólintott. –
Tudja-e, uram, hogy igazán szép, öreg házban lakik?
Éreztem a csőben rohadó borsóutánzat szagát és az előző
esti termesztett hamburger zsírját. Igen, gondoltam, csodás,
öreg hely. De mikor látsz végre munkához?
Megkérdezte, mi történt. Megpróbáltam-e magam kezdeni
vele valamit?
Röviden előadtam a történetet. Igyekeztem éreztetni, hogy
sürget az idő.
– Ez itt régi vezeték, uram. Ha azt akarja, hogy kitartson –
figyelmeztetett –, babusgatnia kell.
– Semmi baja, csak el van dugulva.
– Hát persze. – Felállt. Testes volt és lassú. Amikor
mozgott, kapkodta a levegőt, és fújtatott. – Hol a fürdőszoba?
– kérdezte. – Ott hátul?
Gondoltam, kikívánkozik a sör. Az órámra pillantottam. –
Az pont…
– Tudja, merthogy a dugó jócskán odébb van. Lefogadom.
A kádból is lassan folyt le a víz?
– Van egy zuhany tálcám…
– Lassan folyt le?
 Nem emlékeztem.
– Lefogadom. – Csörömpölve és lihegve a fürdőszoba felé
vette az irányt. Egy pillanatig arra gondoltam, visszamegyek
dolgozni, de nem tettem. Nem tudtam volna. Nem ismertem,
ráadásul be volt csípve, ha nem is olyan nagyon, és furán
éreztem magam vele, mert… mert az volt, aki volt. Indián meg
minden.
Nem mintha rasszista lennék persze. Azt azonban
megtanultam az Ugaron, hogy ezeknek az embereknek sajátos
elképzeléseik vannak a tulajdonról, az egész kommunájuk a
közösködésre épül. Különben is, úgy kellett volna
koncentrálnom, mint egy mániákusnak, hogy kiverjem a
gondolataimból. Amúgy sem csináltam volna szart se, amíg ott
volt, úgyhogy inkább az árnyékául szegődtem. Figyeltem,
ahogy ott áll a fürdőszoba közepén, és egyre csak forgolódik.
Végül megkérdezte: – Ez régen hálószoba volt? Tisztára
olyan, mint egy hálószoba. Igazam van?
– Nem tudom.
– Nézze, milyen nagy!
Bólintottam, de nem mondtam semmit.
– A pokolba is – folytatta –, egy komplett gyalogtúra a
zuhanyozótól a budiig, mi? – Felnevetett, aztán felmérte a
helyzetét, és az egyik hátsó sarokba battyogott. Volt ott egy
beépített szekrény, amelyet a konyhafal hátoldalához
illesztettek. Régi dobozokat meg mindenféle vackot tartottam
benne. Kitárta az ajtót, és megkérdezte: – Odébb rakhatom a
cuccokat?
– Persze.
A dobozok csak úgy záporoztak a földre. Majd lehajolt, és
tömzsi ujjaival az óriási fekete csövet kezdte tapogatni, amit
már vagy ezerszer láttam. Függőleges volt és teljesen sima. A
szerelő mindkét kezét a könyökcsőre fektette, ahova hajdanán
rácsavarozták a sapkát. – Veheti úgy, hogy kész – ígérte. – Itt
van a gond. Semeddig se fog tartani.
Minden tart valameddig. Kedvem lett volna felhívni a
figyelmét erre az örök az igazságra.
 – Ez az. – Előkapott egy elképesztő méretű franciakulcsot,
és a sapkához illesztette.
A szerszám motorja csendben duruzsolt, ő pedig egész
testéből nekifeküdve rásegített.
Csupasz karján és a homlokán folyt az izzadtság. – Segíts! –
mormogta a fogai között különös arcot vágva. Gondolom a
Nagyszellemhez beszélt. Az évek alatt lerakódott rozsda
azonban ellenállt a nyomásnak. Aztán egyszerre halk
pukkanás hallatszott, és csikorgó hang jelezte, hogy a sapka
végre megmozdult. – Igen! – kiáltott fel a szerelő. A sapkát
fejjel lefelé az egyik dobozra helyezte, aztán lihegve a falnak
támaszkodott.
Én csendben figyeltem.
– Igen – mondta. – Már mindenhol dolgoztam ebben a
városban. Évek óta csinálom. Régebben a kormányzó csöveit
bütyköltem, meg a kormányépületekéit. – Táskája lezárt
zsebéből elővett egy mechanikus pókot.
Öreg volt, de még csillogott. A hátából hosszú vezeték
lógott ki, melynek szabad végét a szerelő az övén lógó
akkumulátorba dugta.
– Jártam már mindenféle házban. A csöveken keresztül
ismertem meg a várost, tudja…
– Igen?
– A kúriákat, a lakókocsikat meg mindent, ami a kettő
között van.
Vártam.
Megkérdezte: – És maga? Magának mi a foglalkozása?
– Az iskolában vagyok.
– Tanul vagy tanít?
– Nem, az egyetemnek dolgozom – magyaráztam. – Tudja,
teljesen leköt ez a projekt…
– Hamarosan elköltöznek, ugye? A professzorok meg
minden.
 – Jobb, mintha maradni kéne – feleltem. Mennyi idő
telhetett el, mióta utoljára beszélgettem valakivel? Nem
emlékeztem. Megszámolni sem tudtam, hány napja történt,
úgyhogy végül engedtem a kísértésnek, és szóba elegyedtem
vele. – Miután a farmok összeomlottak, minden elindult lefelé
a lejtőn. Minden halott lett. Senki sem akar már itt élni.
– Hát én már csak tudom, hogy van ez – mondta. – Ahogy
mondja, uram. Lefelé a lejtőn. Réges-régen láttam már, hogy
ez fog történni.
Aztán hozzátettem: – Azért nem minden olyan rémes
persze.
Rám nézett, mosolya megváltozott. Rosszat mondtam
volna?
– Nem – szólalt meg végül. – Igaza van – villantotta meg
sárga fogsorát. – Pont ezen gondolkodtam valamelyik este.
Mondtam az asszonynak, nem lesz semmi magukat figyelni,
ahogyan majd pakolnak el innen. – Megérintett egy rejtett
kapcsolót a pók hátán.
A fényes, hosszú lábak mozogni kezdtek, rugdalózni és
rángatózni, szinte éreztem az erejük illatát. Éreztem, ahogy a
végükre erősített éles vágószerszámok hasítják a levegőt. – Na
irány!
– A pókhoz beszélt. A cső nyitott végére helyezte, aztán újra
felém fordult. – Igen, én tulajdonképpen nem bánom.
Szerintem ennek a vidéknek nem ez a rendeltetése. Kukorica
meg még több kukorica. Nem hiányzik.
A farmoknak akkor fellegzett be, amikor a partok mentén
megjelentek az olcsó óceáni ültetvények. Ez húsz évvel ezelőtt
történt. A végső csapást az jelentette, amikor a genetikusok
rájöttek, hogyan lehet marha- és sertéshúst termeszteni
természetes gázok és víz segítségével. Magasabb életszínvonal
a kémia segítségével, meg ilyesmi.
– Érezte tegnap este a füstszagot? – kérdezte a szerelő.
Azt feleltem, hogy nem, merthogy közben megfeledkeztem
róla. Aztán eszembe jutott a bicikliül a boltba és az égő fű
szaga. Persze.
 – Én éreztem. Olyan volt, mint a régi szép időkben. –
Felnevetett. A pók már vagy egy perce mászott a csőben.
Hallottam, ahogy a lábai kopognak a fémen, aztán megáll a
dugónál, és vágni kezdi. Legalábbis feltételeztem, hogy azt
teszi. A vezeték másik végét szorosan tartotta Johnny
Whiteeagle, aki most rám mosolygott, és folytatta: – A tüzek a
rezervátumot juttatták eszembe. Amikor még srác voltam,
fiatalabb, mint most maga. – Mintha kilenc éves lettem volna,
vagy olyasmi.
– A rezervátumot? – kérdeztem.
– Lakota vagyok – közölte. Szabad kezével tekintélyes
testére bökött, majd hozzátette:
– Magának sziú.
– Tudom – nyögtem ki. – Persze. – Rémes társaság,
gondoltam magamban. Sosem sikerült igazából legyőznünk
őket. Ülő Bika és Őrült Ló korántsem az utolsók voltak.
Kölyökkoromban, emlékszem, háborút indítottak Dél-
Dakotában. Orvlövészekkel és bombákkal. Szabályos háború
volt, és bizony szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy az én
kis vízvezeték-szerelőm nem régivágású terrorista-e. Nem
lettem nyugodtabb, mondhatom.
Eltelt pár pillanat.
A szerelő aprót biccentett, és megkérdezte: – És maga mivel
keresi a kenyerét? Mi ez az állás?
Megpróbáltam elmagyarázni. – Itt van ez a nagy üres vidék.
Olcsó a föld, és mégis pocsékba megy. Segítek az egyetemnek
egy javaslat megtételében. Ilyesmivel még soha senki sem
próbálkozott. Génmanipulációval és ökológiai tervezéssel…
– Igen, igen, hallottam magukról. Hát persze – nevetgélt, és
a fejét rázta. – Hé, ez nagyszerű! Komolyan. Maguk azok,
akik megpróbálnak mindent újra összerakni, igaz? Hallottam
magukról a múltkor… a tévében.
– Segítek összeállítani a javaslatot – mondtam. – Rengeteg
támogatásra lesz szükségünk jó pár évtizedig… ha egyáltalán
működőképes lesz a rendszer…
 – Működni fog, az biztos. Van egy olyan érzésem. – Rám
vigyorgott, majd hozzátette:
– Ez olyan átkozottul klassz dolog. Komolyan mondom,
amit mondok, uram.
Megvontam a vállam, és elmosolyodtam. Ki utasítana vissza
egy ilyen dicséretet.
– Johnny Whiteeagle vagyok – szabad keze előrelendült, és
nedves szorítással kapta el az enyémet. – Pont ma reggel
mondtam az asszonynak otthon, de tényleg így volt, hogy ma
valami nagy dolog fog történni. Volt egy olyan érzésem. –
Nevetett. Hangja betöltötte túlméretezett fürdőszobámat.
Aztán nagyot csapott a vállamra. – És magát hogy hívják,
uram?
– Aaron.
– Hát, Aaron, ez remek.
Jó volt hallani. Jó volt állni, nem gondolni semmire, csak
egyszerűen hinni neki.
Johnny Whiteeagle közelebb hajolt a csőhöz, és hallgatózott
pár pillanatig. – Úgy hallom, kész. – Nekilátott, hogy
visszahúzza a pókot, egyik kezével a másik után rántott egyet
a vezetéken, miközben tovább kérdezősködött. – Mit csinál
pontosan? Itt dolgozik? A lakásában?
– Igen…
– Van számítógépe vagy valami?
– Rá vagyok kötve az egyetemre. Ami azt illeti, ebben a
pillanatban is. – Bólintottam, és jelentőségteljesen az órámra
pillantottam.
Feltéve, hogy még dél előtt változtatni tudok a
kardfogúakon, vajon mennyi ideig tart, amíg lefuttathatok egy
húszgenerációsnál hosszabb programot?
A pók előkerült a csőből. A legfeketébb trutymó borította,
amit valaha láttam, és ami olyan büdös volt, mint az állott
szemét. Johnny Whiteeagle kihúzta a vezetéket az
akkumulátorból, és megkérdezte: – Leöblíthetem ezt? – Már el
is indult, a trutymó egy része a földre csöpögött. A mosdóba
pottyantotta a pókot, ráengedte a lehető legforróbb vizet, és
ahogy a gőz fölcsapott az arcába, folytatta a kérdezősködést. –
Szóval mit fognak a földekkel csinálni? Hogyan csinálják,
hogy olyan legyen, mint régen?
– Azt nem lehet. Ahhoz túl sok minden történt már. –
Földművelés, útépítés, gátépítés meg emberek. Emberek és
még emberek, magyaráztam, azok meg mindenféle bajt
okoztak.
– Ó, persze. – Optimistán tekintett a jövőbe, ahogy ott állt
szétvetett lábakkal, és nézte, a gőzölgő víz hogyan főzi tisztára
a pókot. Öntött rá egy kis szappant is. A fogkefém nyelével
megkavarta a habzó kis tócsákat. – De azért nagyrészt meg
tudják csinálni, ugye?
– Idővel. És sok pénzzel.
– Hát persze.
– Előbb kismillió problémát tisztázni kell. – Egyik lábamról
a másikra álltam. Újabb pillantást vetettem az órámra. –
Igazság szerint most is egy csomó programot futtatok a
számítógépen. Az Osborne Hallban. Előbb be kell
bizonyítanunk, hogy lehetséges, különben nem kapunk
kormánytámogatást. Vagy bármilyen más támogatást, ami azt
illeti.
– Micsoda? Innen rá tud kapcsolódni a rendszerre? – Elzárta
a vizet, és a szappanhabba dobta a fogkefémet. –
Megnézhetem?
Nem kérdésnek szánta.
Johnny már ott sem volt. Mire egyet pislantottam, nem volt
a fürdőszobában. A folyosón értem utol, a konyhaajtó után.
Meglepett, hogy egy ilyen testes, ráadásul kissé illuminált
ember ilyen sebességgel tud mozogni. – Muszáj egy pillantást
vetnem rá. Csak egy pillanatra. Nem fog semeddig sem
tartani…
– Az a helyzet…
– Ez az? – A monitoron adathalmazok sorakoztak. Nehéz
kardfogú-koponyák lebegtek az állományra vonatkozó
becslések, az időjárási adatok meg hasonlók mellett. – Hé –
mondta Johnny –, ez aztán pöpec.
– Tulajdonképpen – jegyeztem meg –, ez meglehetősen
bizalmas.
– Talán akkor innom kéne egyet, he? – Halál komolyan
pillantott rám. – Van valami a hűtőben?
– Nem hiszem…
– Hadd látom! – Talált két doboz sört, az egyiket
felajánlotta nekem, a másikat kinyitotta, és kuncogott, ahogy a
hab a szőnyegre csöpögött. – Szóval mutasson nekem valamit!
– mondta. – Valamit a többiből is.
Mi lenne egyszerű és gyors? – Itt van ez. – Megérintettem
egy-két gombot, hogy előhívjam az állam első generációs
térképét. Ötven év múlva, magyaráztam. Feltéve, hogy minden
menetrend szerint zajlik. Az a trükkje, hogy csak akkor szabad
elkezdeni, ha minden mező egyensúlyban van. Nem a végső
állapotukban, nem, de stabilaknak kell lenniük, csak úgy lehet
dolgozni velük. – A körülöttünk formálódó préri? A magas fű?
Pár száz évvel ezelőtt még mindez természetes volt itt, de ami
most alakul, az nem ugyanolyan, mint az őshonos növényzet.
A megafaunának kicsit másra lesz szüksége.
– Igen?
– Az elmúlt nagyjából ötmillió évben gazdag és változatos
ökoszisztémák alakultak ki. Különösen a jégkorszakok között.
Tevék, mamutok, antilopok, a legkülönfélébb fajok. Plusz a
ragadozók. Oroszlánok, gepárdok, kardfogúak, medvék…
– Medvék? – visszhangozta. Bólintott.
– Olyannak kell felélesztenünk a fajokat, ahogy szükségünk
van rájuk. Vagy a közeli rokonaikat használjuk fel, vagy a
maradványaikat. Minden egyes genetikuscsapat kivetít egy
fajt, amit aztán a számítógép memóriájában tárolunk –
intettem a monitor felé. – Én ezeket tesztelem, próbálok
javítani rajtuk, remélhetőleg csak az apró részleteken, a
genetikusok meg felhúzzák az orrukat, és új verziókat
építenek.
Johnny csak a fejét rázta.
 – Ha egyszer belevágunk – vallottam be –, a projekt
évszázadokig is eltarthat.
– Imádom!
– Nagy része nyilvános területeken fog folyni. A turisták
kedvéért. Jönnek majd a partvidékekről meg az űrből. Itt töltik
a szabadságukat, meg mit tudom én még mit. – Kivártam egy
pillanatot, majd hozzátettem: – Azért mindent nem láthatnak.
Kis elektromos repülőgépek fogják elvinni a turistákat
bizonyos pontokra meg táborhelyekre, de a terület többi része
vadon lesz. Hatalmas, friss vadon. – Nem említettem az itt-ott
elszórt enklávékat. Ötven ilyet terveztünk a gazdagok számára.
A kezdeti költségek jelentős hányadát reméltük legombolni a
luxusra költeni vágyóktól. Azoktól, akik szívesen hagytak
volna örököseikre egzotikus parcellákat és figyelemre méltó
magányt. – Tehát – kérdeztem –, mi a véleménye?
– Hol élnénk mi?
Ki a csuda az a mi?
– A lakoták – magyarázta.
Ránéztem, hirtelen fáradtnak, gyengének és teljesen
bizonytalannak éreztem magam. Aztán a térképre pillantottam,
a turistákkal és az őslakosokkal kapcsolatos becslésekre. Nem
szóltam, csak álltam ott bambán.
Johnny végzett a sörével, összegyűrte a dobozt. Nem vette
le rólam a tekintetét. – Aaron, ebből nem kéne kihagyni a
lakotákat, ugye tudja? Mi is benne voltunk régen. Amikor
még… Pont mint a medvék meg az akármik… Ebbe mi is
beletartozunk.
– Tényleg? – sikerült kinyögnöm.
– Tényleg – felelte. Megemelte felém a másik sörösdobozt,
kinyitotta, és megkérdezte: – Biztos, hogy nem kéri?
Eszembe se jutott, hogy sört igyák. – Valami olyasmit
próbálunk kihozni ebből… megpróbáljuk megragadni az
elmúlt ötmillió év lényegét. És az őslakos amerikaiak, akik
valójában Ázsiából települtek át, nem éltek itt számottevő
mennyiségben úgy tizenkétezer évvel ezelőttig.
 Mintha meg sem hallotta volna.
– Szívesen élnék egy ilyen vidéken.
Az órámra pillantottam.
– Vadásznék, halásznék, és elégedett lennék az életemmel –
mondta. – Nem lennének órák. Nem lennének főnökök, akik
folyton rajtam tartják a szemüket. Senki sem várna tőlem mást,
csak húst és fedelet a feje fölé. Érti, mire gondolok?
– Figyeljen ide – szúrtam közbe –, igazán nem érek rá…
– Soha senki nem ér rá, pont erről beszélek. – Felkuncogott,
meghúzta a sörösdobozt, majd böfögött egy hatalmasat. –
Beszélnie kéne a főnökeivel. Győzze meg őket, hogy engem is
vegyenek be a buliba!
– Nem – mondtam. Tényleg halálosan fáradt voltam.
– Nem?
– Nem lehet. Nem teszem meg.
– A kedvemért sem? – Láthatólag vérig volt sértődve. –
Idejövök, szívességet teszek magának, Aaron, maga meg nem
hajlandó belemenni, hogy ebből az egészből akár csak egy kis
morzsát is kaphassak. Mégis, mit gondoltak, velem mi lesz?
– Szó sem lehet róla – mondtam neki.
Olyan kemény volt a hangom, hogy magam is
meglepődtem. – A rezervátumoknak két választásuk lesz.
Vagy maradnak, ahol vannak, és kerítést építünk köréjük, vagy
a bennszülöttek eladják a földeket, és adandó alkalommal
visszatérnek. Mint mindenki más. Turistaként a szokásos
korlátozások mellett.
Johnny értetlenül nézett rám. Láthatólag megleptem.
– Mi a bajuk velünk? – kérdezte. – Mi folyik itt?
A képernyőre mutattam, és folytattam. – Maguk nem
tartoznak ide. Ezt próbálom elmagyarázni.
– Miért nem?
– Mert egyelőre még a macskákat sem tudom gond nélkül
beleilleszteni a rendszerbe. Az istenverte macskákat!
 – Aaron…?
– Ne beszéljen már úgy, mintha ismernénk egymást!
Nem szólt, csak valami különös, halk hang hagyta el az
ajkát.
– Ha pár ezer bennszülött rohangálna itt föl-alá – folytattam
–, tudja, mi történne? Az egyszer holt biztos, hogy nem íjakkal
vadásznának, mi? Mert akkor éhen halnának.
– Hát akkor a puskámat használnám. Nem vennék el többet,
mint amire szükségem lenne.
– Ne higgye, hogy tizenkétezer évvel ezelőtt azt vették el,
amire szükségük volt! De nem ám! Az ősei
átszerencsétlenkedtek ide a jégkorszak vége felé, és tudja, mi
történt? Kihalt a megafauna. Majdnem kivétel nélkül.
Mamutok. Masztodonok. Az óriásbölény meg amit csak
akar. És ebben benne vannak a ragadozók meg a dögevők is.
Kihaltak, mert nem tudták, hogyan birkózzanak meg
magukkal. Maguk lemészárolták őket, ami meg maradt, azt
elintézte a változó időjárás, és eszébe ne jusson előjönni az
indiánok-harmóniában-a-természettel című szarsággal.
Rendben?
Üres, kemény tekintettel meredt rám.
Ujjaimmal a hajamba túrtam. A kezem, de tulajdonképpen
az egész testem remegett. A vörös pirulák hatása.
Aztán Johnny Whiteeagle megszólalt végre. – Nem a nemes
viselkedésről beszéltem – mondta a lehető leghalkabb,
legsötétebb hangon. – Mit is mondtam?
Leültem. Muszáj volt.
– Hé – folytatta –, én csak egy szegényember vagyok,
akinek megvan a maga baja. Az asszony azt mondja, hogy túl
sokat iszom, meg hogy lusta vagyok… de higgye el, jobb, ha
nem hallgatja végig az életem történetét. Vagy akarja?
– Nekem is van elég bajom – feleltem. Ezzel úgy
gondoltam, végeztem is. – Elnézést, de folytatnom kell a
munkát. Meg kell kérnem, hogy fogja a szerszámait, és
távozzon.
 – Igen. – Egyetlen hang nélkül vonult ki a szobából.
Visszament a mechanikus pókjáért, majd újra megjelent a
nappaliban. Rezzenéstelenül meredt rám, volt valami a
tekintetében. Láttam ott valamit. – Lehetett volna kedvesebb is
– mondta. – Nem került volna semmibe.
– Hogyan akarja, hogy fizessek? – Elkezdtem a
hitelkártyáim után kutatni, de közbevágott.
– Majd küldöm a számlát.
Hátat fordítottam neki, de magamon éreztem a tekintetét. A
lakás ajtaja kinyílt, majd újra bezáródott. Hallgattam a szerelő
lépteit a lépcsőn, az ablakhoz léptem, és figyeltem, amint
előbukkan odalent a lépcsőházból. Ütött-kopott furgon parkolt
a padka mellett, oldalára hitvány fehér sast pingáltak.
Továbbra is remegtem, sőt talán még inkább, mint korábban.
A szerelő beszállt a furgonba, csak ült mozdulatlanul, és maga
elé meredt. Aztán lehajolt, és előhúzott valahonnan egy hosszú
nyakú palackot. Ivott, meg még egy kicsit ivott. Elképesztő
mennyiségű folyadék csúszott le a torkán. Végül elindította a
furgont, és kigurult a hirtelen támadt fekete füstfelhőből.
Egyetlen egyszer sem nézett felém. Egyetlen pillantásra sem
méltatott. Jó érzés volt, hogy ennyire nem törődik velem.
Elkezdtem remélni, hogy jól leissza magát, kialussza az
egészet, és mindent elfelejt. Főleg engem.
Pár perc múlva visszatértem a munkámhoz.
Egy örökkévalóságig tartott, amíg megint a megfelelő
hangulatba kerültem, de aztán remekül alakultak a dolgok.
Mint kiderült, a kardfogúakkal nem volt nagyobb baj. Egy
órán belül megcsináltam a változtatásokat, visszavettem az
intelligenciájukból, bepötyögtem az új paramétereket a
számítógépbe, aztán elhelyeztem a kevésbé tanulékony
macskákat a képzeletbeli tájban. – Oké – mondtam. –
Gyerünk!
A program a legnagyobb rendben futott. Egy generáció,
aztán kettő. Háromszoros sebességgel próbáltam nyomon
követni minél több információmorzsát. Volt az egészben
valami megkapó egyszerűség. Végül is ez csak egy modell
volt. A macskák és a medvék formáit lekerekítették, a fák és a
fű ugyanabban a lehetetlen zöld színben virítottak. Minden
elem kifinomult becslésen alapult, és én azon kaptam magam,
hogy a részleteket magyarázom Johnnynak. Valami oknál
fogva odaképzeltem őt magam mögé, amint a vállam fölött
figyeli a munkámat. – A genetikusuk az én ajánlásaim alapján
végzik el a módosításokat. Aztán kezdem elölről. Nem arról
van szó, hogy mindent tökéletesre akarunk tervezni, de egy jó,
működőképes modell csábíthatja a befektetőinket. A
kormányhivatalokat meg a különböző milliárdosokat. –
Tartottam egy pillanatnyi szünetet, aztán folytattam. – Ha csak
egy kicsivel több időm lenne, sokkal egzotikusabbra
csinálhatnám. De azért így is elég jó, ha mindent figyelembe
veszünk.
Három generáció. Eddig semmi gond.
Csináltam magamnak egy friss adag kávét és egy
szendvicset, aztán hagytam, hadd folyjon jó sokáig a víz a
mosogatóba. Mintegy kísérlet gyanánt figyeltem az örvényt a
lefolyó fölött. Sóhajtottam, visszamentem a
számítógépemhez…
…és nem találtam semmit.
A képernyő egyetlen nagy feketeség volt. Tökéletes, mély
feketeség.
Valahol áramszünet van, gondoltam. Ültem, ettem a
szendvicsemet, kortyolgattam a kávémat, és vártam. Nem
történt semmi különös, mondogattam magamnak. Áramszünet
az egyetemen, volt már rá példa. Azt hiszem, tudtam, hogy
becsapom magamat. Ha utólag visszagondolok,
elcsodálkozom magamon. Csak ültem ott, és vártam, eszembe
sem jutott felhívni az egyetemet vagy meghallgatni a híreket.
Egyre győzködtem magamat, hogy egy markoló véletlenül
elvágott egy földalatti kábelt, és vártam tovább.
Hosszú idő telt el, mielőtt hangosan felénekelt a telefonom.
Felálltam, és átmentem a nappaliba. Minden lépésre
emlékszem. És emlékszem, hogyan kezdett üvölteni a
projektvezető, még mielőtt a kagylót a fülemhez emelhettem
volna. – Van itt egy barátod, és azt állítja, te érteni fogod. Azt
mondja, te tudod, miért csinálta. Aaron – folytatta –, tudod,
mit csinált a barátod? Megjelent itt, és közölte, hogy van
valami baj az épület csöveivel, aztán fölment a legfölső
emeletre, kinyitotta a csövet, és leeresztett egy kibaszott
bombát a számítógépek szintjére…
– Értem – sikerült kinyögnöm.
– Isteni csoda, hogy senki sem robbant darabokra.
Nem szóltam.
– Tök részeg a rohadék. Hallod, amit mondok?
Bólintottam.
– Hallod, amit mondok? Azt akarta, hogy hívjalak föl, és
adjak át egy üzenetet. Ott vagy még?
– Igen.
– „Megint megcsináltuk.” Ez az üzenet.
„A rézbőrűek megint megcsinálták.” Mi az ördögöt akar ez
jelenteni?
– Nagy a baj? – érdeklődtem.
– Ó nem, semmi vész. – Felhördült, mielőtt folytatta volna.
– Csak minden elveszett. Az adatok és a szimulációk, meg egy
vagyon hardware-ben… Ja, és végünk van, Aaron. Nem
tudom, mivel akasztottad ki, de igencsak kíváncsi lennék…
Letettem a mondata közepén.
Hátradőltem a széken, figyeltem az üres képernyőt, és
hallgattam, hogyan énekel a telefon. Aztán már nem hallottam.
Hirtelen azt képzeltem, ezer évvel előreutaztam a jövőbe, és a
szavannán bandukolok, körülöttem hatalmas növényevők,
vérengző ragadozók és fél repülőgépnyi kondorkeselyűk.
Tulajdonképpen az egész nagyon mulatságos volt. Mulatságos
és furcsa. Annyi munkát fektettem a projektbe, annyi órát
töltöttem vele – a koffeinnel, a pirulákkal meg az állandó
feszültséggel egyetemben –, és most először képzeltem
magam bele a tájba. Hátborzongató felismerés volt. Egy idő
után a telefon nem énekelt többé, a szoba elcsendesedett, a
távolból pedig beszivárgott az égő fű halvány szaga.
 Fordította: Kamper Gergely
„Pipes” © 1991 by Robert Reed
 Anthony Sheenard
HOGYAN KÉSZÍTSÜNK
MAGUNKNAK HÁZI
KEDVENCEKET?
Ronnie belehelyezte az hörcsögöt a turmixgépbe, majd
bekapcsolta a szerkezetet. Az hörcsögből egy pillanat alatt
vöröses-pépes massza lett.
Ronnie nem volt rossz fiú. Sem kegyetlen.
Csak kísérletezett.
Az előzményekhez tartozik, hogy Ronnie karácsonyra egy
Legoenetics csomagot kapott a szüleitől a Vibroller helyett,
amit olyannyira nagyon szeretett volna. Gyerekként sokunkkal
megeshetett ez: nagyon szeretnénk valamit megkapni, és
mégsem sikerül, mert akiknek tiszte lenne szívünk vágyát
beszerezni, azok vakok és süketek a mi kívánalmainkhoz,
vagy éppen nem tartják helyesnek, hogy olyasvalamit
vegyenek, ami nem hasznos. (A Mikulás meg nem létezik, ezt
minden tizenkét éves gyerek erős bizonyossággal vallja ma
már.)
Maggie, Ronnie édesanyja, pont így volt vele: hasznos
ajándékot keresett Ronnienak. A fiú sosem volt jó biológiából,
ezért Maggie úgy gondolta, felkelti az érdeklődését egy olyan
játékkal, amely van annyira drága, hogy a fiú dicsekedhessen
barátai előtt, és éppen ezért foglalkozni is fog vele. Így lett a
Vibrollerből a sors kegyetlensége és a szülők követhetetlen
észjárása folytán Legoenetics.
A kis Howard persze azt kapta, amit szeretett volna:
mágnesvasutat rakétafejekkel.

Ronnienak igazából ez fájt a legjobban, hogy Howie

megkapta, amit akart. Anyja erre a csillogó-villogó
karácsonyfa alatt elkezdte magyarázni:
 – Howie még kicsi, alig nyolc éves. Te tizenkettő. Te már
fel tudod fogni, miért is kaptál olyasmit, ami hasznos, nem
csupán kellemes. Ő még nem.
Nincs idegesítőbb, amikor egy anya magyarázza a
bizonyítványát.
– Szóval Howie hülye – vont vállat Ronnie és otthagyta a
családot a fa tövében. Bekapcsolta a tévét és a Nagyapa
karácsonya című filmnek kiválasztott egy szerencsétlen véget,
amelyben nagyapára rádől a hatvan kilós műfa, és karácsony
másnapján mindenki ott zokog a sírjánál, az angyalok meg
sehol. A fiú még a vacsoránál is duzzogott, és miután a tévés
karácsonyi koncertből is kivetette az angyalokról szóló
dalokat, Maggie nem bírta már tovább, és felzavarta a
szobájába.
Ronnie csak akkor vette elő a Legoenetics-et, amikor az
ünnepek már véget értek. Szerencséjére kapott a nagyszüleitől
néhány remek ajándékot, olyasmiket, amiknek jobban
örülhetett, és ezt nyíltan tette; lássák a szülei, mit is érez az ő
ajándékukkal szemben. Amikor a Legoenetics előkerült a fiók
mélyéről, Howie már rég elcsomagolta a maga
mágnesvasútját, a rakéták fele pedig már a városi
szeméttelepen pihent. Ronnie hirtelen támadt érdeklődése nem
is a készletnek szólt, hanem a lehetőségeknek, amit a készlettel
elérhet.
Egyik osztálytársa – Tim Shermann – volt az, aki
felvillantotta ezeket a lehetőségeket.
A Legoenetics nem volt más, mint egy bio-puzzle. Kapsz
pár adag biomasszát egy aprócska nitrogéntartályban
lefagyasztva. Kapsz hozzá egy turmixgépet, amely nem más,
mint a DNS-láncok szétválasztására alkalmas centrifuga.
Bármely tizenéves meg tudja tenni, hogy a genetikai kód
leírásaiból (a megfelelő Legoenetics 5.1-es szoftver
segítségével) a biomassza segítségével sejttenyészetet
készítsen, majd a sejttenyészetet a DNS-kódnak megfelelő
állattá, klónná szaporítsa fel – természetesen a használati
utasítás pontos betartásával.
 Tim Shermann sem volt rossz gyerek, csak kreatív, és
sokkal jobban értett a számítógépekhez, mint bárki más a
környezetében. Miután a biomassza elfogyott, aprócska kis
háziállatokból nyert alapanyagot. Aztán rájött, hogy a
genetikai bázisok megfelelő átrendezésével nem egyszerűen
egy egeret vagy hörcsögöt, netalántán tengerimalacot tud csak
előállítani, hanem ennél sokkal többet… ezek keverékét.
Vagy valami teljesen újat és különöset.
Egyetlen aprócska szépséghibája volt a dolognak: ezek az új
és különös lények nem éltek egyetlen pillanatnyi időt sem.
Február közepe volt, amikor Tim mindezt föltárta Ronnie
előtt. Ronnienak ez pontosan ötven percébe került, mármint
egy ötven perces holoporno megszerzésébe, apja házimozi-
rendszeréből kilopva. A lemez viszonylag régi volt, apja
sosem fogja észrevenni, sosem nyúl hátra olyannyira, hogy a
lemez helyét kitapintsa; az új filmek sokkal jobban lekötik.
Tim előbb hálából megmutatta Ronnie-nak a filmet, majd
pedig a Legoenetics-készletét, illetve azt, hogy mire képes
vele.
Ronnie egészen fellelkesült. Elhatározta, hogy őneki bizony
sikerülni fog olyan szörnyszülöttet összerakni a Legoenetics-
szel, amelyik élni is fog.
Hirtelen érdeklődése anyjának is föltűnt.
– Látod, jó ötlet volt Legoeneticset venni a fiunknak! –
mondta elégedetten a család előtt egy vasárnapi díszebéd után
a koffeinmentes kávé kavargatása közben.
– Egy jó ötleted neked is lehet az életben – válaszolta
Andrew, Ronnie apja.
– Ezen túl Howie is csak hasznos dolgokat fog kapni!
Ronnie ettől kezdve tényleg a Legoenetics mellett ücsörgött
éjjel nappal. Megjött a suliból, és rögtön bekapcsolta a
számítógépet; indította a programot, kevert, kavart,
számolgatott, illesztgetett… ilyen tempóval nem csoda, ha
elfogyott a biomasszája.
Az utántöltő csomagok meg drágák voltak. Tim azonban
szállított egy kivitelezhetőnek tűnő ötletet: használjanak
háziállatokat alapanyagnak.
Így került az hörcsög a turmixgépbe.
A Legoenetics-et a G.E.N.O. cég kifejezetten oktatási
célzattal készítette el 9-15 éves gyermekek (leginkább fiúk)
számára. A játékban azonban sokkal több rejtezett, mint amit
egy-egy gyermek kihasználhatott volna, ezért aztán 17-18
éveseknél sem volt ritka. Ronnie is okos gyerek volt, és
különösebbeket álmodott, mint a korosztályabéliek, ezért aztán
hamar ráérzett a kísérletezés ízére.
Az iskolai biológia-eredményei feljavultak, de javított egy
jegyet matematikából és egyet kémiából is. Nem lógott el
délutánonként, hogy gravofocit játsszon a város határában,
vagy hogy az űrreptér közelében kerámiadarabokat gyűjtsön,
ami mindig is veszélyes időtöltés volt, és éppen ezért volt
érdekes. Nem is a kerámiadarabokért, hanem a veszélyért
gyűjtöttek készleteket a gyerekek. Ronnie, mondhatni, jó
gyerek lett.
Otthon ült és prütykölte a masinákat. Még takarított is, hogy
az anyja ne találjon kivetnivalót a hobbijában. Kért
gumikötényt, gumikesztyűket, meg bútortakarókat, hogy
lehetőség szerint semmit ne vérezzen össze.
– Mit csinálsz? – kukkantott be Ronnie-hoz egy unalmas
délutánon az apja.
– Tengerimacskát.
– Mit? – hökkent meg Andrew. Beljebb lépett, de megállt az
ajtóban, össze ne vérezze a papucsát.
– Tengerimalac és macska keverékét. Először biomasszát
gyártok macskából, majd egy tengerimalac DNS-ével
cserélgetek ki bizonyos bázispárokat, amelyek a láncon a
külső jegyeket kódolják.
– Aha. Honnan szedtél tengerimalac DNS-t?
– Vettem egy fület Samtól, a szomszéd utcából.
– Köröm nem lett volna elég?
– Lehet – vont vállat Ronnie. – De biztosra akartam menni,
és Sam nem adta a malac fülét sokkal drágábban, mint
amennyiért a körmét adta volna.
– És alakul a tengerimacska?
– Nem – vallotta be kényszeredetten Ronnie. – Nem igazán.
Andrew bólintott, mint aki jó apaként mindent tud.
– Lépésenként kell haladni – mondta aztán. – Ne akarj
mindjárt aprócska kis homunkulust alkotni!…
– Mit?
– Kis szörnyet. Csinálj először egy tisztességes egeret, vagy
hörcsögöt, aminek a genetikai kódját egyszerűen
megszerezheted, aztán amikor a hörcsögkészítés már
tökéletesen megy, úgy, hogy ha álmodban fölkeltenek, és
akkor is meg tudod csinálni, akár fél kézzel is, akkor tovább
léphetsz. Érted? – Ronnie-ra meredt.
– Miért csinálnám fél kézzel?
Két nappal később Maggie nyitott be Ronnie szobájába.
Sikított, mire Andrew rögtön rohant.
– Hát nem normális ez a gyerek! – dühöngött és sikoltozott
egyszerre Ronnie anyja. – Hát nem normális! Normális gyerek
nem könyékig véres! És miért lóg ki egy döglött macska feje a
turmixgépből?
– Te vetted a Legoenetics-et – vont vállat Andrew, aztán
Maggie tekintetébe meredt, majd visszanézett Ronnie-ra, és
ráförmedt. – Hát nem vagy normális, fiam! Menj, aztán
mosakodj meg, és ne lássalak így még egyszer!
Azonban már este fölzümmögött újra a turmixgép.
Ronniet ezek után elvitték paphoz.
Azért paphoz, mert Maggie teljes szívéből vallásos volt
(minden ruhájába belevarrt a szíve fölé egy kis szentképet),
másrészt meg nem bízott a pszichiáterekben. Egyszer elment
pszichiáterhez, mert szinte mindenki eljárt agyturkászhoz, és ő
miért is maradjon ki a sorból?, ám amikor a mondókáját
befejezve kinyitotta a szemét, látta, hogy a pszichiáter
tekintete a combja belsején időz, a comb és a szoknya
vonalánál.
 Azóta azt a szót sem lehetett kiejteni a házban, hogy
psziché.
Andrew ugyan húzta kicsit a száját a papra.
– Az egyház ellenzi a művi vetélést – mondta. – Elsődleges
az élet szentsége. Miért ne hozhatna új életet létre Ronnie?
– Más dolog egy fiút szülni és más egy szörnyeteget
kiemelni a tenyésztőtartályból – förmedt rá Maggie, aztán
elgondolkodott.
– És ha mégsem, akkor is. Az abortusz és a macskák
feldarálása sem ugyanaz.
…és Andrew hamar beadta a derekát.
– Fiacskám – mondta a pap, miután a szülőket kiküldte
rusztikusan egyszerű fogadó szobájából –, csak fájdalmat
okozol mindenkinek botor cselekedeteiddel. A szüleidnek és a
macskáknak egyaránt. Ezen nem töprengtél még el?
– A macskákat döglötten teszem bele a turmixgépbe –
közölte szárazon Ronnie.
– Azt ne mondd, hogy pont ott vagy, amikor azok véletlenül
megdöglenek – mosolygott kétértelműén a pap, akit
Thomasnak hívtak.
– A suliban mindenki tudja, hogy egy frissen döglött
macskáért fizetek…
– Borzasztó!
– Miért lenne az? – vont vállat Ronnie. – Ha merev vagy ha
szaga van, nem fogadom el.
– Fiam! Isten babérjaira törsz!
– Nem török a babérjaira – nézett fel Ronnie. – Én csak azt
rakom össze, amit ő teremtett. Macskákat meg mókusokat,
meg tengerimalacokat pépesítek, hogy a biomassza DNS-e és
egyéb DNS-ek alapján új klónokat hozzak létre.
– Ez bűn!
– Ha a klónozás nem bűn, ez miért lenne az? George
bácsikámnak saját véréből klónozott mája van, mert az igazit
szétitta. Tina néni a kedvenc kutyáját klónoztatta, miután az
megdöglött. Miért bűn akkor, amit én csinálok? Csak én nem
két külön állatot klónozok, hanem egyet. Howie, a kisöcsém is
gyurmázik, és senki nem rángatja el a templomba paphoz, ha a
kék gyurmát összenyomkodja a pirossal, és senki nem csap a
fejére, hogy neked nincs ki a négy kereked meg a gravitációs
meződ, fiam! Howie-t amúgy sem verik a szüleim. Szóval,
nem értem. Milyen bűn?
– Erkölcsi bűn! Nem érzed a súlyát, Ron?
Ronnie pislantott párat, aztán kicsit megrázta a fejét. Talán
vállat is vont.
– Én csak azt másolom, ami van. Pakolgatom a
báziscsoportokat meg ilyenek… A helikopter kész szitakötő.
A plútójárót egy rovar lábáról mintázták. Az ellenmérgeket a
kígyók mérgéből vonják ki. Nem a természetet utánozzuk?
– De. – Thomas atya bólintott, és faragott tölgyfaszékére
zökkent. Nem bírta már a lába. – De hidd el, fiacskám, hogy a
Legoenetics-szel is csak annyit érhetsz el, amennyit a
természet az isteni tervek alapján enged. Akkor meg minek
kísérletezni? Ha Isten úgy akarja, lesz ilyen állat nélküled is.
– Én azt hiszem, Isten csak az első lökést adta. A
törzsfejlődés, amit a suliban tanítanak, az tette ilyen
sokszínűvé a világot…
– A törzsfejlődés tana olyan botorság, mely a modern kor
téveszméi közé tartozik.
– Szerintem ez hülyeség – szögezte le Ronnie. A fiú egyre
határozottabb lett. – De ha téveszme is, és tényleg Isten
teremtett mindannyiunkat, akkor úgy teremtett, hogy mi is
teremtsünk. Tehát én is meg tudom tenni.
– Nézz magadra! – hördült fel türelmét vesztve a pap. –
Hány éves vagy?
– Volt olyan zeneszerző, aki már ötéves korában szimfóniát
írt. Tudom. Ezt meg az énektanárnő mondta.
– Ez egy kis Frankenstein – mondta végül a szülőknek
Thomas atya a templom előtt.
 A fiúhoz fordult. – És tudod, mit tett Frankenstein
szörnyetege? Felfalta a készítőjét, és annak az egész családját!
Szőröstül-bőröstül.
Soha ekkorát nem döndült meg a becsapódó templomkapu,
mint a pap mögött ezek után.
– Elveszem a Legoenetics-et – döntötte el otthon Andrew. –
Már ha te is beleegyezel, drágám.
– Tedd el! – biccentett Maggie sötéten.
– És nem is veszünk másikat!
A turmixgépet kimosták, kifertőtlenítették, a
széttrancsírozott állatokat a vécébe öntötték. A használati
útmutatót, a táblázatokat, a kísérletek dokumentációját törölték
a számítógépről, az install-lemezt elzárták, így csomagolták el
Ronnie Legoenetics-készletét. Tim készletével azonban
semmit sem tehettek.
Aztán egy szép napon Tininek és Ronnie-nak együtt sikerült
a csoda: félig tengerimalac, félig mókus volt a szörnyeteg,
amit kitenyésztettek. Figyelték embrióként (dobog a szíve),
figyelték szőrtelen kis féregként (dobog a szíve), és meg is
maradt. A gyorsított eljárással született állatka a bioburokból
kibújva is élt (dobogott a szíve) – teljes harmincnyolc
másodpercig.
Maga volt a csoda.
Nem egy-két pillanatig! Harmincnyolc másodpercig.
Tim és Ronnie stopperrel mérték.
Harmincnyolc másodperc!
A két fiú ezután elment a sikerre meginni egy shake-et a
közeli McDonaldsba. Izgatottan tárgyalták a lehetőségeket és a
folytatást. Most tengerimalac és mókus… Ismerik a titkot,
hogyan kell! Később mást készítenek. Gazdagok lesznek, ha
olyan háziállatot tudnak összerakni, amilyet az emberek most
még csak álmodnak maguknak.
Csak megkapják a kívánalmakat, szőrös legyen, szép,
harapós vagy bújós, legyen nagy farka vagy füle, nyávogjon
vagy ne is legyen hangja… Amiről most csak álmodnak az
emberek, az mind-mind valósággá válhat.
Ők megcsinálják.
– Ez rengeteg pénzt jelent – suttogta Tim az asztal, a shakes
doboz és a félig megrágott sajtburger felett..
– Rengeteg pénzt – biccentett Ronnie. – Saját Vibrollert,
meg saját űrhajót. A legmodernebbet. Egész a Szíriuszig
elmehetünk, ha akarunk. Bejárhatjuk és felfedezhetjük a
világot.
Tim hazakísérte Ronnie-t, és elbúcsúztak Ronnie-ék
házánál. Andrew akkor fejezte be a fűnyírást. Lekapcsolta a
gépet, és ment meginni egy hideg sört.
Melegfront volt.
Tim és Ronnie lekezeltek, Tim rögtön indult haza, még nem
végzett a holnapi házival. Ronnie megfordult, és akkor
megpillantotta Howie-t rollerezni a Vibrollerrel, amit két napja
a szülinapjára adtak öccsének a szülei. Ronnie Tim után
kiáltott, hogy várjon, még ne menjen. A házi várhat. Aztán
odament a fűnyíróhoz és feldöntötte, megvillantak a kaszaélek.
Ezek után nyájasan elmosolyodott és az öccséhez fordult.
– Howie, nem akarod megnézni, mennyi minden beszorul
egy fűnyíró alá?…
 Damon Knight
IDEGEN A PARADICSOMBAN
A bolygót Édennek hívták. Régen máshogy nevezték, de
senki sem emlékezett már rá, hogyan.
Ebből a távolságból sötétbe forduló, felhőpettyekkel
tarkított, meleg gömbnek látszott. Selby egy holoernyőn
keresztül nézte, nem közvetlenül, mivel az elkülönítő
helyiségen nem volt kémlelőablak, ám így is átélte ugyanazt,
amit az első telepesek éreztek kilencven évvel ezelőtt, amikor
hosszú utazás után először pillantották meg a bolygót. Hasonló
helyzetben volt ő maga is, három hónapja várt az egyik
műhold egészségügyi karanténjában, várt, hogy megérkezzen
arra a helyre, amelyről reménytelen élete során álmodott, a
bolygóra, amelyen ismeretlen volt a betegség, az erőszak – egy
Káin bűnétől mentes világra készült lépni.
Dr. Howard W Selby negyvenes éveiben járó, nyúlánk,
kopaszodó férfi volt, igazi ír, gyógyult alkoholista,
másodvonalbeli költő és a torontói egyetem angolprofesszora.
Rendkívüli módon foglalkoztatta Eleanor Petryk, a száműzött
és Édenen harminc évet élt költőnő munkássága, aki életének
utolsó tíz évét teljes hallgatásban töltötte. Miután Petryk 2106-
ban meghalt, Selby megpályázott egy ösztöndíjat a
Nemzetközi Alapítványnál, hogy igényes és kritikai
hangvételű életrajzot írjon Petrykről. Végül két év tárgyalás
után kapott vízumot az Édenre. Ez volt élete legnagyobb
kalandjának kezdete. Az édeniek lecsapolták a vérét és
lecserélték egy olyan folyadékra, amely – saját bevallásuk
szerint – ugyanolyan hatékonyan szállította az oxigént,
azonban ellenállt a mikrobák támadásának. Mintát vettek a
testnedveiből, innen-onnan a szöveteiből, egy tucat gép
vizsgálta át, és húszféle olyan betegség ellen kapott oltást,
amelyet – mint mondták – a testében hordozott előtte. Az
édenlakók arcán sajnálkozó mosoly jelent meg, amikor
elmondta nekik, hogy megkapta felszálláskor az
egészségügyileg tiszta minősítést Houstonban.
 A műhold karanténja olyan volt, mint egy kórház.
Leszámítva azt, hogy emberi arcokat csupán a holoernyőn
látott, és csupán gépekkel érintkezett. Idejét nagyrészt
olvasással és filmnézéssel töltötte, a rögzített anyagokon
boldog és egészséges embereket látott dolgozni és játszani az
arányló napfénynél. Az arcok kisimultak voltak, a szemek
ragyogtak. A filmek nagy része ugyanarról szólt: milyen
boldogok is az édenlakók, mennyire teljes életet is élnek és
micsoda csodás világot építettek maguknak.
A könyvekben több hasznos dolgot talált. A bolygót két
nagy kontinens övezte: az egyiket emberek lakták, a másikat
sivatag borította (bár az űrből az utóbbi is ugyanúgy nézett ki,
mint az első), emellett a bolygón található volt néhány sziklás
szigetlánc is elvétve. A tengely dőlésszöge hét fok volt. Az
évszakok enyhék voltak. A bolygó geológiai szempontból
nézve nem mutatott aktivitást, nem voltak vulkánok,
ismeretlen fogalomnak számított a földrengés. Az alacsony
hegyek nem jelentettek akadályt a globális légáramlásnak. A
kontinenseket gazdag termőtalaj borította. És nem voltak
betegségek.
Ezen a reggelen, miután elfogyasztotta narancsléből,
zabpehelyből és pirítósból álló kórházi reggelijét, megmondták
neki, hogy délben kiengedik. De azért a hely mégiscsak kórház
volt, hiszen már majdnem két órát mutatott az óra, és Selby
még mindig itt unatkozott.
– Mr. Selby!
Megfordult, és egy nő mosolygós arcát látta a holoernyőn.
– Igen?
– Készen állunk. Átsétálna az előtérbe?
– A legnagyobb örömmel.
Az ajtó kivágódott, Selby belépett, és az ajtó becsukódott
mögötte. Egy állványon régi ruhái feküdtek, kitisztítva,
kivasalva és fertőtlenítve. Egy szem követte minden
mozdulatát: amint levette a pizsamát és átöltözött.
Nyomoréknak érezte magát, a hosszú betegség után ismeretlen
tárgynak tűnt a cipője és a derékszíja.
 A külső ajtó csak ekkor nyílt ki. Mögötte ott állt a nővér,
fején zöld fityulával, arcán ragyogó mosollyal; mögötte egy
férfi várakozott sárga ugróöltözetben.
– Mr. Selby! John Ledbitter vagyok. Én fogom lekísérni a
felszínre, miután ujjlenyomatot vettünk öntől.
Három, több példányos formanyomtatványt készítettek ki
erre a célra.
– Köszönöm, Mr. Selby – mondta a nővér.
– Örömünkre szolgált, hogy velünk volt. Reméljük, élvezni
fogja az Édenen töltött időt.
– Köszönöm.
– Kérem. – Általában ezt mondták a „nincs mit” helyett;
úgy hangzott, mintha a „Kérem, említésre sem érdemes” frázis
rövidítése lenne. Selby nehezen szokott hozzá.
– Erre jöjjön! – Selby követte Ledbittert egy hosszú, lefelé
vezető folyósón, amely nem csatlakozott más folyosókhoz.
Beszálltak egy liftbe. – Kapaszkodjon, kérem! – A lift sebesen
elindult, és mikor megállt, súlytalanul lebegtek.
Ledbitter a kezét nyújtotta, hogy segítsen kiszállni Selbynek
a liftből. Valamerre vészcsengő szólt. Egy kötél segítségével a
kocka alakú ugródobozba húzták magukat, ami akkora volt,
mint Selby kórházi terme.
– Kérem, feküdjön le! – Egymás mellé feküdtek egy-egy
szűk priccsre. Ledbitter belebújt a kipárnázott tokba. – A
lábakat és a karokat külön, a feje legyen egyenesen. Remélem,
kényelmes. Készen áll?
– Igen.
Ledbitter felnyitotta az oldalán lévő irányítódobozt, és a
plafonba épített műszereket figyelte. – Háromra! – mondta –
Egy… kettő…
Selby érezte, hogy hirtelen megnő a súlya, miközben a
műhold felgyorsított, hogy felvegye a bolygófelszín
sebességét. Hosszú idő elteltével a kontrollfények villogni
kezdtek, a tok pedig felnyílt.
 Immár az Édenen voltak.
Az ugródobozok, pontosabban a Henderson-Rosenberg
meghajtók a bolygó- és csillagközi utazás idejét néhány
pillanatra szűkítették le. Szükség volt persze némi időre,
hiszen a küldő- és fogadóállomások helyzetét, a vektorokat
szinkronizálni kellett. Egyetlen gond volt csupán: az ember
csak oda utazhatott ugródobozzal, ahol már volt előzőleg
valaki, aki odahelyezte a fogadóállomást. Ez azt jelentette,
hogy a csillagközi felfedezések a hagyományos módon
zajlottak: eleinte Taylor-motorról, aztán impulzus hajtóművel,
az oda-vissza út még a legközelebbi csillagokig is húsz vagy
még több évet vett igénybe.
Az Édent az Egyesült Államok egyik geneita szektája
kolonizálta kilencven évvel ezelőtt, ez volt az első földszerű
bolygó, amit felfedeztek. És még mindig az volt: egyetlennek
számított, ráadásul a különleges intézkedések miatt szinte
elérhetetlen volt a földlakók számára. A földi kormányok
pedig valamiért nem nagyon akartak változtatni ezen a
helyzeten.
Egy egyenruhás nő vezette végig a városon, azt mondta, őt
rendelték ki idegenvezetőként. Helga Sonnsteinnek hívták,
csodásán nézett ki, a bőre tiszta volt és rózsaszín árnyalatban
játszott, mint minden édenlakó esetében, akit Selby eddig
látott.
A felsöpört utcákon a szálloda felé haladtak, fejük felett
egysínű vasút száguldott el kecsesen. A járókelők pompás
ruhákban sétáltak, néhányan kíváncsi pillantást vetettek
Selbyre. A levegő olyan tiszta és friss volt, hogy már pusztán a
lélegzetvétel is örömet okozott a férfinak. A fehér épületek
fölött az ég kék volt, mint a vörösbegy tojása. Selby
könnyedén tájékozódott a városban, rosszabb helyzetre
számított.
A férfi szobájában előkereste Karén McMorrow hívókódját.
A holoernyőn a nő arca szívélyesnek látszott, de nem
mosolygott.
– Üdvözlöm az Édenen, Mr. Selby. Kellemesen tölti az
idejét?
 – Ó, igen, nagyon is.
– Meg tudja mondani, mikor szeretne ellátogatni a
nyaralóba?
– Amint önnek megfelel, Miss McMorrow.
– Sajnos most családi ügyeket kell intéznem, de mondjuk,
két vagy három nap múlva?
– Tökéletes. Amúgy is szeretnénk néhány emberrel interjút
készíteni, és amíg itt vagyok, megnézném a várost is.
– Akkor találkozunk később. Elnézést, hogy
megvárakoztatom.
– Ugyan – felelte Selby.
Aznap délután Miss Sonnstein megmutatta a férfinak a
várost. Minden igaz volt. Az édenlakók vidámak voltak,
egészségesek, energikusak és elevenek. Soha nem látott ennyi
felszabadult, kisimult arcú embert, ennyi ragyogó szempárt és
virító mosolyt. A kórházi betegek is egészségesnek tűntek.
Többségükben balesetet szenvedtek – lábtörés, elvágott ujjak
miatt kerültek ide. Most kezdte csak megérteni, mit jelent egy
olyan világon élni, ahol nem ismerik a fertőző betegségeket.
Megkedvelte az édenlakókat; mérhetetlenül barátságos,
szívélyes, nyitott embereknek tűntek. Lehetetlen volt nem
megszeretni őket. Ugyanakkor azonban irigységgel gondolt
rájuk, és neheztelés érzett. Tudta miért, de mégis képtelen volt
túlemelkedni rajta.
A második napon az állami kiadónál találkozott Petryk
szerkesztőjével, akit Truronak hívtak, és rendkívül barátságos
embernek mutatkozott: meghívta ebédelni Selbyt, és adott neki
egy gyönyörűen kötött példányt Petryk válogatott munkáiból.
Az ebéd közben, amely édesvízi pisztrángból állt – legalább
olyan jól készítették, mint Észak-Amerikában –, Truronak
mesélt az akadémiai hátteréről, eddigi írásairól és a jövőbeni
terveiről.
– Nagyon szeretnénk megjelentetni az Eleanorról írott
könyvét – mondta Selbynek. – Igazság szerint akkor lennénk a
legboldogabbak, ha itt, nálunk jelenne meg először.
 Selby erre beszélt a Macmillan Schuster-rel kötött
megállapodásáról.
– De, ugye, még nincs szerződése?
Selbyt nyugtalanította, hogy a beszélgetés errefelé halad, el
kellett ismernie, hogy nincsen.
– Nos, majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok – felelte
Truro. Miután visszatértek az irodába, a szerkesztő
megmutatta Selbynek Petryk fotóit, köztük azt az egyet is,
amely a Földön is fellelhető volt. Az asszony vékony volt,
törékeny alkatú. Hajában ősz szálak bujkáltak, arca ráncos,
arckifejezése talán szomorú.
– Van, ami nem jelent meg tőle? – kérdezte a férfi.
– Semmi olyan, amit meg szeretett volna őrizni. Rendkívüli
módon válogatott, és természetesen a verseskötetei elég jól
fogytak errefelé. Nem úgy, mint a Földön. Kényelmes életet
biztosítottak neki.
– Miért hallgatott az utolsó tíz évben?
– Saját elhatározás volt. Nem írt több verset. Ehelyett a
szobrászat felé fordult, leginkább fametszeteket készített.
Látni fog néhányat, ha elutazik a nyaralójába.
Ezután Truro azt tanácsolta Selbynek, keresse fel Potter
Hargrove-t, Petryk elvált férjét. Hargrove a hetvenes éveiben
járt, haja ősz volt, arca pirospozsgás. Biztosként dolgozott az
édenlakók által Új Régiónak nevezett programban: fiatal
önkéntesek építették fel a peremvárosokat – megtisztították a
talajt, sterilizálták és beültették földi növényekkel. Hargrove
szívesen beszélt a munkájáról.
Némi nehézség árán Selby végül Eleanor Petrykre terelte a
szót.
– Hogyan kapott Eleanor engedélyt, hogy letelepedjen az
Édenen, Mr. Hargrove? Erre mindig is kíváncsi voltam.
– Ez a saját politikánknak köszönhető, néha befogadunk
olyan emigránsokat, akikről azt gondoljuk, birtokában vannak
valaminek, amiben mi hiányt szenvedünk. Nagyon ritkán
fordul elő. Nem szoktuk nagydobra verni. Biztosan érti, mire
gondolok.
– Igen, természetesen. – Selby összeszedte a gondolatait. –
Mi történt Eleanorral az utolsó tíz évben?
– Nem tudom. Öt évvel azelőtt váltunk el, újranősültem.
Eleanor azután zárkózott el a külvilágtól.
Amikor Selby felállt, és távozni készült, Hargrove így szólt:
– Van még egy órája? Szeretnék önnek mutatni valamit.
Beültek egy kényelmes, négyszemélyes járgányba, és
északnak indultak, áthajtottak az üzleti negyeden, aztán a
külvárosi utcákon. Hargrove leállította a járművet, és
végigsétáltak egy mocskos úton, maguk mögött hagytak
néhány elszórt gazdálkodó épületet. Az ég ártatlanul kék volt,
a nap forrón tűzött. Egy rovar zümmögött el Selby füle
mellett, megfordult és látta, hogy egy méh volt az. Szemben
velük kukoricamező húzódott.
A szél fodrozta, hullámzó zöld tenger egészen a horizontig
terjedt. Minden szár, minden levél tökéletes volt.
– Nincs gyom – mondta Selby.
Hargrove elégedetten elmosolyodott.
– Ez a legszebb az egészben – felelte. – Nincs gyom, mivel
a földi növények számára mérgező a talaj. És nem csak gyom
nincs, de nincsenek kártevők, nincs penész. A bennszülött
organizmusok inkompatibilisek. Nem tudjuk megenni őket, és
ők sem tudnak megenni minket.
– Antiszeptikus környezet.
– Nos, úgy látom, különösnek találja. A görög szepszis szó
rothadást jelent. Nem kell sajnálkoznunk azon, hogy küzdünk
a kártevők ellen. Úgy érkeztünk ide, hogy a Földön hagytunk
minden betegséget és parazitát, és mindez azt jelenti, hogy
nem kell félnünk a támadásuktól. Az őshonos
organizmusoknak pedig több százezer évre lesz szükségük,
hogy alkalmazkodjanak, már ha erre egyáltalán képesek
lesznek valaha is.
– És aztán?
 Hargrove vállat vont.
– Talán találunk magunknak majd egy másik bolygót.
– Mi van, ha nincs elérhető távolságra egyetlen alkalmas
bolygó sem? Nem csupán szerencséjük volt, hogy rátaláltak?
– Nem szerencse. Ez Isten akarata volt, Mr. Selby!
Hargrove megadta Petryk négy öreg barátjának a nevét, akik
még életben voltak. A holón keresztül folytatott
megbeszélések után Selby találkozót beszélt meg velük az
Édenen a hatvanas években népszerű regényíró, Mark
Andrevon otthonában. (Az Édenen 91-et írtak.) A társaság a
következőkből állt: Theodore Bonwait festőművész, Alice Orr
költő és keramikus és Ruth-Joan Wellman, szintén költő.
Az este kezdetén Andrevon harciasan mesélt arról – ahogy ő
fogalmazott – mennyire mellőzik írásait az „Angolnyelvű
Unióban”; elsorolta Selbynek irodalmi díjait, és beszélt
műveinek különféle megjelent változatairól. Mindez ismerős
volt Selby számára, aki annyit szűrt le belőle, hogy Andrevont
még itt, az Édenen is kevesen olvassák. Sikerült lecsillapítania
a zsémbes írót, a beszélgetést Petryk Édenen töltött első éveire
terelte.
– A költők nem igazán kedvelik egymást, gondolom, ismeri
a jelenséget, Mr. Selby – mondta Ruth-Joan Wellman. –
Mégis, mi egész jól kijöttünk egymással: fiatalok voltunk,
ismeretlenek, rendszeresen összejártunk, spagettit főztünk, és
más, ehhez hasonló dolgokat műveltünk. Aztán Ellie férjhez
ment és…
– Mr. Hargrove pedig nem volt oda a barátokért?
– Valami ilyesmi történt – mondta Theodore Bonwait. –
Ellie-nek egyre kevesebb ideje volt ránk. Eleinte nagyon
erősen kötődött a férjéhez. Ritkán láttuk, partikon,
megnyitókon és hasonló eseményeken futottunk össze.
– Milyen embernek ismerte, el tudná mondani? Mik voltak
az érzései?
Átgondolták a kérdést. Tehetséges volt, ebben egyetértettek,
kevés érzéke volt a mindennapi dolgokhoz (– Ezért szerencsés
dolognak tűnt, hogy hozzáment Potterhez – szúrta közbe Alice
Orr. – De nem alakultak jól a dolgok), rendkívül bájos volt, de
mindig élesen kritizált. Selby jegyzetelt. Hármójuknak
megvoltak még Petryk levelei, megígérték, hogy küldenek
másolatot a férfinak.
A rákövetkező napon Truro felhívta, és arra kérte,
találkozzanak az irodában. Selby úgy érezte, valami történt, új
illatokat hozott a szél.
– Mr. Selby – fogadta Truro –, tudja az önhöz hasonló
látogatók olyan ritkák, hogy úgy gondoljuk, annyi segítséget
kell adnunk nekik, amennyi csak tőlünk telik. Ez egy fiatal
világ, sosem fordítottunk elegendő figyelmet az irodalomra és
művészetre. Szeretném megkérdezni, elgondolkodott már
azon, hogy velünk marad?
Selby szíve megdobbant.
– Arra gondol, örökre? – kérdezte. – Nem gondoltam, hogy
erre bármi esélyem is lenne…
– Nos, beszéltem Potter Hargrove-val, és ő úgy vélte,
tudunk tenni valamit. Természetesen mindezt titokban kell
tartani, és azt sem szeretném, ha elhamarkodottan döntene.
Gondolja át!
– Igazán nem tudom, mit mondhatnék. Meg vagyok lepve,
azt gondoltam, megsértettem Mr. Hargrove-t.
– Ó, dehogyis! Lenyűgözte. Megízlelte és megkedvelte a
zamatát.
– Tessék?
– Nem ismeri ezt a kifejezést? Ön, hogy is mondjam, kiáll a
saját elképzelései mellett. Mr. Hargrove az idősebb generáció
tagja, apja az első telepesek között volt. Tiszteli azokat, akik
hozzá hasonlóan gondolkodnak.
Selbyt az utcára kiérve határtalan boldogság öntötte. A Föld
milliárdjai közül keveseknek ajánlottak föl ekkora lehetőséget.
Később Helga Sonnsteinnel meglátogattak egy elemi
iskolát.
– Megfáztál már valaha? – kérdezte egy nyolcéves kislány.
 – Igen, többször is.
– Milyen volt?
– Nos, az ember orra folyni kezd, sokat köhög és tüsszent,
úgy érzi, a feje elnehezül. Néha belázasodunk, és fáj minden
csontunk.
– Ez rettenetes – felelte a lány, csöpp arcára szánalom és
hitetlenség ült.
Hát valóban rettenetes, bár a megfázás a legkevesebb –
„nincs rosszabb egy utálatos náthánál”, az emberek gyakran
mondogatták ezt a szifilisszel kapcsolatban. Hál’ istennek a
lány nem kérdezett többet erről.
Egészségesnek érezte magát, és tulajdonképpen az is volt;
az édenlakók gyógykezelése előtti állapothoz képest jobban
érezte magát, pedig akkor is egészséges emberként gondolt
magára. Habár tudta, hogy a kórtörténetében ezeknek az
embereknek a szemében egy kartonnyi horror szerepelt:
influenza, mumpsz, egyszer kisebb agyhártyagyulladás,
különféle kiütések és többszöri gyomorrontás (erre fel kellett
készülnie minden utazónak). Gyulladások és elgennyesedett
sebek – ez mind része volt a játéknak.
Milyen lenne visszatérni ezután, ha arra kerül a sor?
Miss Sonnstein elvitte az egyetemre, bemutatta számos
embernek, és otthagyta, töltsön el egy délutánt. Selby
beszélgetett az angol tanszék vezetőjével, egy nyílt szívű,
kissé bátortalan férfivel, akit Quincynek hívtak. Senki sem
mondta Selbynek, hogy ha marad, ajánlani fognak neki egy
állást az egyetemen, de az ösztöne azt súgta, Quincy pont ezért
akart találkozni vele.
Aztán meglátogatta a természetrajzi múzeumot, beszélt
Morrison professzorral, az őshonos életformák szakértőjével.
Az édeni növények és állatok egyetlen földi élőlényhez sem
hasonlítottak. A „fák” pikkelyesek voltak, gumószerű dolgok
lógtak alul, némelyiken hatvan láb magasságban csipkés
pálmalevelek hullámoztak. Más fajtákon a csésze alakú
levelek a nap mozgását követték. Nem éltek nagyragadozók a
bolygón, Morrison biztosította, hogy az ember nyugodtan
kalandozhat a vadonban, amíg ki nem fogy az élelemből. Éltek
az Édenen közepes méretű élőlények, amelyek hatalmas,
vödörszerű orruk segítségével kúsztak az erdőben vagy
beásták magukat az aljzatba. És találtak rovarszerű lényeket is:
az egyik faj a juharfa magjára emlékeztető rögzített, spirális
alakú szárnyakkal rendelkezett. Szállingóztak alá a fákról, és
közben más repülő állatokat zsákmányoltak, aztán miután
leértek, visszamásztak a fára.
A domináns fajokból, az őslakókból csupán
csontmaradványokkal rendelkezett Morrison részlege, Selby
rekonstruált példányt nem látott. Az őslakók nagyjából öt láb
magasak lehettek, hatalmas koponyájuk volt, valószínűleg az
emlősökhöz álltak közel. A lábat alkotó csontok különösek
voltak, hasonlóképp görbültek, mint a lovak vagy a marhák
csontjai.
– Kíváncsi lennék, hogy néztek ki – mondta Selby.
Morrison elmosolyodott, alacsony emberke volt, hatalmas
fekete bajusszal.
– Nem voltak valami vonzóak, attól tartok. Rendelkezünk
néhány csontfaragvánnyal, barlangrajzzal és írással, ami tőlük
származik.
Egy fotóalbumot mutatott Selbynek. A kopott
gránitfaragványok szögletes, tompa arcú lényeket ábrázoltak.
A rajzok hasonlónak tűntek, a szemek itt azonban kifejeztek
valamit; megdöbbentően emberiek voltak. A rajzolatok körül
oszlopokba gyűjtött írásjelek álltak, olyanok, mint apró
patanyomok.
– Nem tudta lefordítani őket?
– Nem, „rozetti-kő” nélkül nem megy. Ez a legszomorúbb,
talán ha egy kicsit előbb érkezünk…
– Milyen rég haltak ki?
– Valószínűleg néhány évszázada. Megtaláltuk a csontjaikat
eltemetve a fák törzsében. Nagyon jó állapotban maradtak
fenn. Arról, hogy mi történt, több elmélet is született.
Feltehetően dögvész végzett velük, de néhányan úgy
gondolják, a klímaváltozás volt az oka.
 Selby ezután megnézte a genetikai laboratóriumot. Az
immunrendszer módosításán dolgoztak; az ott dolgozók
elmondták, reményeik szerint harminc éven belül
megszüntethető az az allergia, amely a világra érkező
újszülötteket fogadta.
– Van itt valami érdekesebb! – mutatta a részleget vezető
szőke nő, akit Reynoldsnak hívtak.
Egy sor ketrecben házinyulakat tartottak. A ketrecek mögött
a nyitott ajtón keresztül napfény áradt a terembe, egy
targoncás férfi egy bála takarmányt emelt éppen a rakperonra.
– Közönséges házinyulak a Lyman-fajtából – mondta Miss
Reynolds. – Nem vesz észre valami különöset rajtuk?
– Rendkívül egészségesnek tűnnek – próbálkozott Selby.
– Semmi mást?
– Nem.
A nő elmosolyodott.
– A nyulak DNS-ébe az őshonos organizmusok DNS-éből
ültettünk át láncokat, hogy meglássuk, vajon ezáltal képessé
válnak-e megemészteni az őshonos proteineket. Ez részben
sikerült, azonban valami egészen váratlan dolog történt. Úgy
látszik, megszakítottunk egy sor olyan láncot, amely az
öregedésért felelős. A nyulak nem öregednek az ivarérés után.
Ez a pár, és az a másik, a szomszéd ketrecben már huszonegy
éves.
– Hallhatatlanná tették a nyulakat?
– Nem, ezt nem mondhatjuk így ki. Mindössze annyit
állapíthatunk meg, hogy a nyulaink huszonegy évesek.
Háromszor tovább éltek eddig, mint társaik. Majd meglátjuk,
mi történik velük az elkövetkező ötven-száz évben.
Miközben Selby elindult kifelé, a következőt kérdezte:
– Gondolja, hogy ezt a felfedezést az embereken is lehetne
alkalmazni?
– Erről vitatkozunk még. Nem tudunk eleget. Megpróbáltuk
megismételni a kísérletet rhesus majmokon, de eddig nem
jártunk sikerrel.
– Ha megtalálják, miképp lehet a módszert alkalmazni az
emberen, gondolja, hogy bölcs dolog lesz bevezetni?
A nő megállt, és szembefordult Selbyvel.
– Igen, miért is ne volna az? Ha az ember nyomorék és
beteg, megértem, hogy nem akar hosszú életet. De ha boldog
és produktív életet él, miért ne? Miért kell az embereknek
megöregedniük és meghalniuk?
A nő láthatóan igazolást várt.
– Azonban ha senki sem hal meg – felelte Selby –,
szabályozni kell a születéseket. A világ nem elég nagy ehhez.
A nő elmosolyodott.
– Ez egy meglehetősen nagy világ, Mr. Selby.
Selby Claire Reynolds szemében ugyanazt az óvatos
érdeklődést látta, amelyet már más édenlakó nők tekintetében,
köztük Helga Sonnstein tekintetében is felfedezett. Nem tudta
mire vélni a dolgot. Alacsonyabb volt, mint az Édenen élő
férfiak többsége, nem volt annyira robosztus; és közel egy
vagy két tucat förtelmes kórtól kellett megszabadulnia, mielőtt
a bolygóra lépett. Talán pont ez volt az oka: azért volt érdekes
a nők számára, mert teljes mértékben különbözött az általuk
ismert férfiaktól.

Másnap felhívta Miss Reynoldsot, és meghívta ebédelni. A

nő arca a holoernyőn először meglepettnek látszott, aztán
kedvesen elmosolyodott.
– Igen, remek ötlet – felelte.
Egy órával később Karen McMorrow hívta, ráért egész
délután és várta Selbyt a nyaralóban. A világegyetem
törvényei szerint a dolgok mindig a legkevésbé alkalmas
időpontban következtek be; így a férfi felhívta a
laboratóriumot, bocsánatkérő üzenetet hagyott Miss
Reynoldsnak, és felszállt a helyközi csővasútra, amely abba a
városkába röpítette, ahol Eleanor Petryk a haláláig élt.
 A csővasút pilonokra erősített, áttetsző hengerben futott a
dombok fölött. A kristályablakok nyitva voltak: édeskés
virágillat áradt be, azonban a távolból valami nehéz, szokatlan
és zavaró szagot hozott a légáramlat. Selbyt felvillanyozta,
hogy immár nem turistaként tekint a vidékre, hanem olyan
emberként, akinek ez az idegen világ lesz az otthona.
Mérföldeket tettek meg termőföldek fölött – kukorica,
szójabab, tök, bab és borsó követték egymást –, aztán parlagon
hagyott területek következtek, majd legelők, amelyeken
elfeledett romok futottak keresztül. Miután a megművelt
földeket maguk mögött hagyták, Selby életében először
pillantotta meg a vadont. A magasra nőtt, hullámzó növények
a szénalapú élet anakronizmusának tűntek. Az erdő úgy ért
véget a mezők határában, mintha késsel vágták volna el.
Provo városában jelenleg százezren laktak. Amikor Eleanor
Petryk ideköltözött, még csupán a vadon szélén álló
útkereszteződés volt. Selby késő délután érkezett meg a cső-
vasúttal. Amikor leszállt, egy kék ruhába öltözött nő fogadta:
– Mr. Selby?
– Igen.
– Karen McMorrow vagyok. Kellemesen utazott?
– Ó, igen, nagyon.
McMorrow idősebbnek tűnt a valóságban, mint a
holoernyőn, az ötvenes éveiben járhatott.
A városban nem volt egysínű vasút, a nő impulzus-
meghajtású járművébe szálltak be. A főútról egy aszfaltozott,
juharfákkal szegélyezett útra kanyarodtak.
– Ön együtt volt Miss Petrykkel az utolsó években?
– A titkára voltam – McMorrow röviden elmosolyodott.
– Voltak Miss Petryknek barátai Provóban?
– Nem, egy sem. Meglehetősen zárkózott életet élt. Meg is
érkeztünk! – A nő megállította a járművet; egy széles behajtón
álltak, amelyet két oldalról mályvarózsa nőtt körbe.
 A ház alacsony, fehérre festett faépület volt, félig
örökzöldek takarták. Miss McMorrow kinyitotta az ajtót és
bevezette Selbyt. Hűvös, áporodott levegő fogadta a férfit, a
régóta lakatlan házak illatát érezte.
A nappalit egy masszív, fából faragott kávézó asztal foglalta
el, a lapját egyetlen fa törzséből metszették ki. A közepén egy
kivájt mélyedésben kőtál feküdt, amelyben Selby három
faragott csontot látott.
– Ez őshonos fából készült? – kérdezte a férfi, és
végigfuttatta a tenyerét a polírozott rostokon.
– Igen, szikvójáfából, így hívjuk ezt a fajtát, de semmiben
sem hasonlít a földi szikvójafákhoz. Valójában nem is fa. Ez
volt az első darab, amit Eleanor maga faragott, a többi a
műteremben található, erre.
A műteremben – a házhoz épített viskóban – szerteszét
szobrok hevertek, némelyik még Selbynél is magasabb volt,
mások pedig akár a tenyerében elfértek volna. A nagyobb
faragványok különösen torz alakokat ábrázoltak: emberekkel
keresztezett fákat. A kisebbeket állatokról és gyerekekről
mintázták.
– Fogalmunk sem volt erről – mondta Selby. – Csak annyit
tudtunk, hogy Eleanor hallgatott. Sosem mondta, miért?
– Saját maga döntött így.
Petryk dolgozószobájába mentek. Üvegajtós szekrényekben
könyvek álltak, a polcokon a könyvek mellett adatkockák
feküdtek. Selby az ablakpárkányon egy vázában
cseresznyeágakat látott.
– Itt írta a verseit?
– Igen. Mindig kézírással, ennél az asztalnál. Ceruzával írt
sárga papíron. Azt tartotta, hogy verseket nem lehet gépekkel
költeni.
– És itt van minden, amit életében írt?
– Igen, ezekben a szekrényekben. Harminc év munkája. Át
akarja nézni őket?
– Igen, nagyon lekötelezne.
 – Akkor először megmutatom, hol étkezhet, és hol aludhat,
aztán nekiláthat. Naponta egyszer bekukkantok majd, hogy
megnézzem, hogyan halad.
A szekrényekben Selby több ezer ív kéziratot talált – igazi
kincseket, köztük az ismert Sétálni a folyón vers tíz vázlatát. A
férfi aprólékosan haladt egyik lapról a másikra, közben
bőséges jegyzeteket készített. Addig dolgozott, amíg látta az
írást a lapokon, aztán éjjel kimerültén zuhant az ágyba.
A harmadik napon Miss McMorrow kirándulásra vitte a
vadonba. Nehéz illatok vették körbe. A földút egy fél mérföld
után véget ért, onnan gyalog folytatták útjukat.
– Eleanor gyakran kijött kempingezni – mondta a nő. –
Néha egy hetet vagy még több időt eltöltött itt. Szerette a
magányt.
A hatalmas alakzatok komor sötétjében nem álltak fák, a
földet fűhöz és páfrányhoz hasonlító növények borították.
Mély csönd uralkodott. Alig látható csapások futottak minden
irányba.
– Ezek állatok nyomai? – kérdezte Selby.
– Nem, Eleanor taposta ki őket, de lassan újranő rajtuk az
aljnövényzet. Nincsenek nagytestű állatok az Édenen.
– Eddig még kisebbeket sem láttam.
A bozótoson keresztül az egyik domb tetején Selby
megpillantott egy kőrakást.
– Mi az ott?
– Az őslakosok romjai. Tele van ilyen kövekkel a vadon.
Selbyt felkaptatott az egyik halom mellé, a nő követte. A
faragott kövek több száz yardon elterülő struktúrákat
formáztak. Selby lehajolt, hogy benézzen egy ajtórésen. Az ős-
lakók alacsony lények lehettek. Az építmény egyik sarkán egy
kidőlt, 30 láb hosszú kőfigura állt. Benőtte a gyom, de ennek
ellenére látni lehetett, hogy az arc hiányzik, mintha egy
kalapáccsal leszakították volna.
– Mi mindenre taníthattak volna minket! – mondta Selby.
 – Ön szerint mire?
– Talán arra, milyen dolog embernek lenni.
– Azt hiszem, ezt nekünk kell tudunk leginkább.
Hat hét telt el. Selby már biztos volt benne, hogy többet tud
Eleanor Petrykről, mint bárki a Földön, és még így sem értett
semmit. Esténként néha átment a műterembe, és bámulta a torz
faszobrokat. Petryknek le kellett kötnie magát valamivel,
érthető volt, hogy a faragáshoz fordult. De miért hallgatott?
Ahogy a vége felé haladt a munkának, az utolsó szekrény
hátsó részében talált egy különös verset:

XC

Megrendül mind, ki a sugarat meglátja.

Elinal, ha a fagyűrűk csörögve kinyílnak.
Görcsös félelem hajszolja őket a vágtába,
Összerezzennek hosszú éjjelek árnyára.

Lelketlen szelték a tengert, kik, a kínnak

Torz hordói, s kiket senkik nem hívtak.
Üres testükben nem ült léleknek szilánkja
Kívántak a földiek, s Erebusként vívtak.

Más ég lovagjai, fényes dárdátok lökjétek el,

Így élvezhetitek már jutalmát millió sírnak!
Ne tétovázz, ha megtalál tollam írása,
Derengjen a hajnal, és kelj fel!
Elnémult a vidék, a tekintet színekre vak,
Torzan néz, és süket a halál kínjára.

Selby zavartan nézte a sorokat. A vers szonettnek íródott,

olyan formában, amelyet eltemettek már az évszázadok, és –
tudomása szerint – Petryk sosem használta ezt a formát
korábban. És mi volt a legkülönösebb? Hogy a vers ügyetlen
volt, inkább valamiféle rigmusnak tűnt. Petryk sosem írt volna
ilyen verset, de mégis az ő kézírása állt Selby előtt.
 A férfi váratlanul, hirtelen megértette: rápillantott a sorok
kezdőbetűire. Petryk anagrammát bújtatott el a versben. Egy
üzenetet, amely megmagyarázta a vers furcsaságát.
Újra elolvasta a szonettet. A jelentése hihetetlen volt, de
tisztán érthető. Lebombázták a bolygót – valószínűleg a másik
kontinest, ezért állították, hogy sivatag borítja. Immár kétség
nem fér hozzá. A robbanás és a radioaktivitás végzetes volt az
őslakosok számára, és az életben maradottakról gondoskodott
a nukleáris tél. És a vers címe: „XC” – kilencven római
számokkal; még egy rejtett utalás. Kilenc évtized!
A gyötrő felismerésben csupán egyetlen kifejezés maradt,
amit nem értett: „Elinal, amint nyílnak a fák gyűrűi”. Vajon
levelekre célozott Petryk? Miért írt gyűrűkről?
Aztán rádöbbent, hogy tudja a megoldást. Átment a
nappaliba és lenézett a kávézó asztalra. A közepén a csontokat
tartalmazó tál körül évgyűrűk húzódtak. És ott volt az éles
heg, ahol Petryk kivájta az üreget. Az első gyűrű vékony volt,
szinte láthatatlan. A heg körül Selby kilencvenet számolt meg.
Az őslakosok a halottaikat élő fába vájt kamrákban temették
el. Petryk valamelyik expedíciója során talált egy ilyen sírt. És
itt hagyta a bizonyítékot, az emberek orra előtt.
Selby az éjszakát álmatlanul töltötte: miközben feküdt, agya
végig Eleanor Petryken járt. Mit tehetett volna a nő egymaga,
miután rájött? Hallgatott, tíz évig hallgatott. Selby átkozta a nő
gyarlóságát. Sosem gondolt rá, mekkora terhet rak annak a
vállára, aki megfejti az üzenetét, aki – a sors perverz akarata
folytán – Dr. Howard W. Selby volt.
Másnap reggel felhívta Miss McMorrow-t, közölte vele,
hogy végzett, és visszamegy a nagyvárosba. Elbúcsúztak
egymástól a vasútállomáson, Selby keserű haragot érzett,
amikor visszagondolt a fa sebhelyére és az őslakó csontjaira.
Úgy döntött, elbúcsúzik azoktól az emberektől, akikkel
találkozott. A genetikai laboratóriumban egy készséges fiatal
férfi elmondta, hogy Miss Reynolds nincs bent.
– Azt hiszem, a hétvégére szabadságra ment, de nem vagyok
biztos benne. Ha vár néhány percet, megpróbálom kideríteni.
 Gyönyörű idő volt, a hátsó ajtó nyitva állt. Kint egy
impulzus-meghajtású pickup állt, üresen. Selby a ketrecben
kuksoló nyulakra pillantott. Eszébe jutott egy eszmefuttatás,
amit Petryk egyik öreg könyvében, egy matematikai
munkában olvasott: „A Fibonacci-számsort egy XIII. századi
olasz matematikus dolgozta ki, a nyulak szaporodása alapján.
A következőket feltételezte: l.) a nyulak egy hónap alatt érik el
az ivarérettséget. 2.) az ivarérést követő hónapban és után,
havonta minden nyúlpár egy újabb nyúlpárt hoz a világra. 3.) a
nyulak örökké élnek.”
Mintha egy álomban járna csupán, Selby kinyitotta a
ketreceket, és kivett egy fiatal bakot és egy fiatal nőstényt.
Közrefogta őket a tenyerével, melegek voltak, remegtek.
Beszállt a pickupba, északnak indult; maga mögött hagyta a
kukoricamezőt, addig ment, amíg el nem érte a megművelt
földek határát. Átvágott az aljnövényzeten, keresett egy
tisztást, ahol friss hajtások nőttek. Az állatok gyanakodva
szaglásztak körbe. Aztán az egyik elugrált, majd követte a
másik is, végül Selby már nem látta őket.
A férfi úgy érezte, felforrt a vére, mámort és rémületet
érzett. Visszahajtott a pickuppal az autópályához, leállította a
város határában. A szíve megfagyott, nem érzett immár
semmit.
Visszatért a szállodába és készülődni kezdett. Miss
Sonnstein az ugróterminálig elkísérte.
– Viszlát, Mr. Selby. Remélem, jól érezte nálunk magát.
– Megvilágosodtam, köszönöm.
– Kérem – felelte a nő.
Houstonban esett, Selby valamiféle szentimentális okból
vett egy üveg Old Space Rangért. Az ingajárat zsúfolásig tele
volt, orrát facsarták a szagok; három ember úgy köhögött,
mintha a tüdejük ki akarna szakadni. Toronto fölött fekete
hóesés fogadta. Selbyt a lakásában az az érzés fogta el, hogy
sosem hagyta el a Földet. Kivette az üveget a bőröndből,
töltött magának, és leült, bámulta az italt. Jegyzetei és Petryk
kéziratainak másolatai a táskában voltak, papírok, egy olyan
könyv anyaga, amelyről tudta, sosem készül el. Átfutott benne
az XC című vers néhány sora. Kettő ebből nem is volt annyira
rossz:

Elnémult a vidék, a tekintet színekre vak,

Torzan néz, és süket a halál kínjára.

Fordította: Michaleczky Péter

„Stranger in Paradise” ©1986 by Damon Knight
 Nagy Zsolt
A PENDERMANN-RECEPT
I.
Pendermann-nak először kedden támadt az a kényelmetlen
érzése, hogy követik. A viszketés a gerinctájékon kezdődött,
majd lassan kúszott felfelé a tarkója irányába, egészen addig a
pontig, amikor is nem bírta tovább, és megfordult. Nem látott
senkit. Illetve vagy száz embert is megpillantott az 57. utcán,
akik a kora reggeli napsütést élvezve sétáltak vagy mentek a
dolguk után.
Zavartan tett egy bizonytalan mozdulatot, aztán belépett a
cukrászdába. Toretti, az üzletvezető már várta, előzékenyen
kitárta előtte az ajtót, és a szája széles, de nem tolakodó
mosolyra húzódott. Pendermann ki nem állhatta a férfit, de
megbecsülte, mert Toretti jó kereskedő volt, és megbízhatóan
irányította az üzletet. Ez sem segített azonban azon a tényen,
hogy csak nehézségek árán tudta legyőzni viszolygását, ha
nagy ritkán találkoztak. Mert természetesen ritkán találkoztak,
Pendermann erre különös gondot fordított.
– Hello, Fred! – Toretti kézfogása szinte megropogtatta az
ujjait. – Örülök, hogy látom.
– Úgyszintén, Chuck, úgyszintén. – Pendermann egy
lépéssel a cukrászda pultjánál termett, és elmerült a
sütemények tüzetes vizsgálatában.
– Chuck, hogy megy a bolt?
– Mire kíváncsi, főnök? Minden benne van a havi
jelentésemben, a heti értékesítési összesítőt pedig holnap
küldöm. – Toretti hangja olyan nyájas és készséges volt, hogy
szinte összeborzongott tőle. De tudta, hogy a férfi tényleg a
munkájának él, valóban tiszteli őt, csak Pendermann
egyszerűen nem bírta elviselni őt.
– Tudom, tudom. – Még mindig a süteményeket bámulta.
Valahogy el kell kezdenie megkedvelni az üzletvezetőt. De
nem ma. Majd a következő esedékes látogatásakor elhívja
teniszezni, vagy valami efféle. – Hagyjuk az adatokat, arra ott
vannak az elemzőim. A véleményére vagyok kíváncsi.
Most végre felnézett. A férfi egészen kicsit elpirult, alig
lehetett észrevenni, de Pendermann persze kiszúrta, és elkapta
a pillantását. Toretti negyvenöt éves, zömök, kopaszodó férfi
volt, apró bajuszt viselt és nem volt sem felesége, sem
gyereke. És mindig mosolygott és zavarba jött, ha a főnöke
látogatást tett nála. Pendermann kezdte egyre kínosabban
érezni magát.
– A csodacsoki nagy siker, Fred. – Elindultak az üzletvezető
apró irodájába. – Nagyon beindult, főleg a gyerekek imádják,
de a fiatal lányok is egyre jobban megkedvelik. Az epres
szeletünk viszont egyelőre nem jött be.
Pendermann felkapta a fejét.
– A Nagyi Kedvencére gondol?
– Igen. – Toretti hangja egy kicsit aggodalmassá vált. – A
tervezett mennyiségnek alig a fele fogyott csak el a múlt héten,
tegnap pedig nem is rendelt belőle senki.
– Hmm. – Pendermann bosszankodott. – Éreztem, hogy
többet kellett volna költeni a reklámra.
– Nem, nem. – Toretti izgatottan a szavába vágott. – A
reklámok jók voltak, főnök. Nem ez a baj.
Pendermann összehúzott szemmel végigmérte.
– Na, Chuck, elő a farbával! Úgy látom, hogy határozott
véleménye van a dologról, és én kíváncsi vagyok rá.
Toretti most mélyen elpirult, és dadogni kezdett.
– Én igazán nem akartam…
– Ejnye, Chuck, mondja ki, hogy mit gondol! Tudja, hogy
velem lehet beszélni.
– Rendben. – Az üzletvezető mély lélegzetet vett. –
Utánakérdeztem egy kicsit az értékesítésen, és tudom, hogy az
áruházaknak meg az éttermeknek szállított mennyiségek sem
érik el az előre tervezett szintet, úgyhogy nem helyi
problémáról van szó. – Toretti Pendermannra nézett, mintegy
megerősítést várva.
– Igen, úgy van. Folytassa!
– A Nagyi Kedvencének célpiaca a felnőtt férfi lakosság,
még inkább az idősebb korosztály. A reklámok is nekik
szóltak, és fő üzenetük a régi, nosztalgikus emlékek
felébresztése azok iránt a házi sütemények iránt, amiket még
gyerekkorukban ehettek.
– Pontosan. – Pendermann bólintott.
– Szerintem azonban a termék nem felel meg a
reklámüzenetnek. – Toretti elhallgatott. Vékony talajra lépett
most, ezt mindketten tudták. A termékfejlesztés, az íz
Pendermann felségterülete volt.
– Nocsak. – Pendermann felhúzta a szemöldökét, és a
másikra nézett. – Maga szerint nem jó a Nagyi Kedvence?
– De, de, az íze kiváló. – Az üzletvezető szaporán
bólogatott, de egy verejtékcsepp lassan elindult a halántékán.
Aztán visszament a pulthoz, az üveg alól kivett egy epres
szeletet, és odaadta a főnökének.
– Kóstolja meg, Mr. Pendermann! Aztán elmondom, hogy
mire gondolok.
Hirtelen megérezte, hogy Toretti készült erre a
beszélgetésre, de belement. Tetszett neki, ha alkalmazottai
ugyanúgy a szívügyüknek tekintették a céget, mint a főnökük.
Beleharapott a süteménybe. Kitűnő volt az íze.
– Nincsen ezzel semmi baj, Chuck. A reklám lesz a gond. –
Tudatosan provokálta beosztottját, hogy az úgy adja elő neki a
véleményét, ahogy valóban gondolja.
– Nem. – Az üzletvezető elvörösödött. – Az állaga a
probléma. A tészta túl kemény és a dzsem sem elég folyós.
Nézze, az idősebb férfiak inkább a puha dolgokat szeretik már
enni, főleg nem a desszertet akarják órákig rágcsálni. A foguk
miatt, tudja. Legalább 70%-uknak protézise van, utánanéztem.
Pendermann a második falatnál tartott. Még nem szólalt
meg.
 – És ha szabad megjegyeznem, nem elég édes. – Toretti
most már rákvörös volt, de folytatta. – Ha a régi emlékeikre
apellálunk, akkor azokkal a süteményekkel fogják a Nagyi
Kedvencét öntudatlanul is összehasonlítani, amiket még
gyerekkorukban ettek. Azok pedig édes-ragadós sütik voltak.
Én is azokat imádtam.
Pendermann végzett az epres szelettel, most éppen a fogait
tisztította meg a nyelvével a rájuk rakódott ételmaradékoktól.
Amikor végzett ezzel, elgondolkodva sétált fel-alá a cukrászda
közepén és hallgatásba burkolózott. Aztán vagy három perc
múlva Torettihez fordult.
– Tudja, Chuck, magának igaza van.
A férfi képéről egy csapásra eltűnt az aggodalom, és olyan
lelkesen bámult rá, mint egy kisgyerek.
– A fenébe is, teljesen igaza van! – Pendermann elnevette
magát. – Szólok a termékfejlesztésre. Le fogjuk állítani a
gyártást.
Ismét elhallgatott. Döntött.
– Chuck, magában több van ennél a cukrászdavezetői
posztnál. Ezt mindig is így gondoltam. Vegye úgy, hogy a jövő
héttől a fejlesztésnél dolgozik, Jackson helyetteseként. Magát
bízom meg a Nagyi Kedvencével. A fizetését később
megbeszéljük.
Toretti ragyogott. Megragadta a kezét, és úgy szorongatta,
hogy Pendermann alig bírta kirángatni azt.
– Köszönöm, Fred! Istenem, ez csodálatos! Köszönöm,
köszönöm. Nem fog csalódni bennem!
Még legalább öt percig volt kénytelen a férfi hálálkodását
hallgatni, mire elszabadult. Ahogy az utcára ért, telefonon
értesítette Jacksont a gyártás leállításáról, szólt a
reklámfőnöknek, hogy pár nap alatt gondolja újra a
hirdetéseket, aztán beszélt még a személyzetfejlesztéssel is
Toretti áthelyezéséről.
II.
Mindig gyalog járt. Ő volt a cégtulajdonos, ő tette a
Pendermann Rt. – t azzá, ami volt. Alkalmazottai úgy
tekintettek rá, mint a nagy öregre, aki verhetetlen a
szakmában, pedig alig múlt negyven.
Családja mindig is a cukrászattal foglalkozott, már több
évszázada. Legrégebbi őse, akiről tudott, Svájcban élt, és a
XVIII. század derekán találta ki a Pendermann-süteményt,
amivel egy csapásra jómódú és keresett cukrásszá vált.
Leszármazottai apáról fiúra örökítették a receptet, így a titok a
családban maradt. Pendermann ősei bejárták Európa királyi
udvarait, és mindig tárt kapukkal várták őket, hiszen a svájci
süteményről csodákat zengtek szerte a kontinensen.
Nagyapja a XX. század elején az Egyesült Államokba
költözött, és megalapította a vállalkozásukat. A céget igazán
naggyá azonban unokája tette, aki üzlethálózatot hozott létre,
új ínyencségeket kreált, és hamarosan a nagy áruházláncok
beszállítójává vált. A csúcson volt.
Hamar az irodájába ért, és Miss Mailen, a titkárnője szeme
felragyogott, amikor főnöke belépett az ajtón. A többi férfi
talán mást is felfedezhetett volna ebben a tekintetben, mint a
hűséges alkalmazott tiszteletét munkaadója iránt, de
Pendermann, Miss Mailen legnagyobb sajnálatára, nem látott
benne egyebet, mint az iroda mindenesét, immár több mint
négy éve.
– Kerestek, April? – Felnyalábolta az aznapi postát, és máris
a dolgozószobája felé vette az irányt.
– Nem, Mr. Pendermann. Illetve mégis. – Miss Mailen
felkapott egy jegyzetlapot az asztaláról. – Hillerbyék
telefonáltak.
– Á, persze. Majdnem teljesen kiment a fejemből.
Köszönöm, April. – Az órájára pillantott. – Hazamehet, ha
gondolja. Mára végeztem.
Beosztottjai többsége Pendermannt robotnak tartotta.
Elismerték szakmai tudását és üzleti érzékét, valamint azt,
hogy jóindulatú ember és korrekt, becsületes vezető. Azonban
a férfiból mintha hiányzott volna a legelemibb érdeklődés, az
igény az emberi társaság iránt. Nem alakított ki semmilyen
kapcsolatot kollégáival a minimálisan szükségestől eltekintve,
és ez az évek során nem változott. Néhányan, mint például
Miss Mailen, aki abban a pillanatban tette be maga után az
irodaajtót, még reménykedtek benne, hogy kitartó munkával
feltörhetik a jégembert, de a többiek lemondtak erről és
olyannak könyvelték el magukban Pendermannt, amilyennek
mutatta magát.
Besétált a dolgozószobájába, és leült az íróasztala mögé.
Ilyenkor szerette az irodát a legjobban, amikor egyedül volt.
Szívesen elképzelte magában, ahogy a sok százezer sütemény
legördül a szállítószalagról, majd a csomagolórészleghez ér,
aztán teherautók hangyányi serege kiszállítja azokat az
áruházakba, ahol végül egy arizonai vagy ohiói, szőke vagy
barna hajú háziasszony leemel egy dobozzal a polcról, és a
család este süteményével eltelve hajtja álomra a fejét. Szája
sarka apró mosolyra húzódott ilyenkor.
Megrázta a fejét, és szeme a telefonkészülékre tévedt.
Eszébe jutott Miss Mailen cetlije, és kelletlenül nyúlt a kagyló
felé. Mindig nagy erőfeszítésébe került, hogy beszéljen
Hillerbyékkel. Tárcsázott, közben a szemközti házat bámulta
az ablakon keresztül.
– Tessék, Hillerby.
– Hello, John, Fred vagyok.
A vonal másik végén egy másodpercnyi csend támadt.
– Végre, Fred. Kerestelek délelőtt az irodádban. – John
Hillerby hangja tartózkodó volt, de ez inkább emberismeretről,
semmint közönyről árulkodott, és Pendermann hálát érzett
ezért. – Mi újság, hogy vagy?
– Semmi különös, John, igazán. Dolgozom.
– Jól megy az új termék?
– Kicsit nehezen indul, de menni fog. Mint az összes többi.
– Pendermann szünetet tartott. – Miért kerestél?
Hillerby habozott, aztán belefogott.
 – Arra gondoltunk Kristine-nel, hogy együtt
vacsorázhatnánk a héten valamelyik este. Olyan régen
találkoztunk már.
Pendermann sóhajtott.
– John, azt hittem, ezen már túl vagyunk. Semmi szükség
arra, hogy a gardedámom legyél.
Hillerby hirtelen indulatba jött.
– A fenébe, Fred, mikor mozdultál ki utoljára otthonról?
Mikor voltál emberek között?! Megismerkedtél egyetlen egy
új emberrel is Caroline halála óta?
Pendermann tekintete az íróasztalon álló bekeretezett
fényképre siklott, amely egy csinos, finom vonású nőt
ábrázolt. Behunyta a szemét.
– John, nézd…
– Nem, Fred, elég volt már ebből! Nekem is hiányzik a
húgom, én is legalább annyira szerettem őt, mint te, de ez már
nem normális. Ki kell menned az emberek közé!
Pendermann tudta, hogy Hillerbynek igaza van. Remeteként
élt felesége halála óta, és a házaspárral sem szívesen
találkozott. John túlságosan is a feleségére emlékeztette. De
nem akart most hosszasan beszélni a férfival.
– Jól van. Gyertek el péntek este hozzám vacsorára.
Összeütök nektek valamit. Kezdetnek ez is megteszi, nem?
A vonal másik végén megkönnyebbült sóhaj hallatszott.
– Oké, Fred. De ne hidd, hogy ennyivel megúsztad.
Rámenős vagyok, és szívós, mint egy bivaly.
Pendermann elmosolyodott, és lerakta a kagylót.
III.
Szerdán éppen kedvenc könyvesboltjából lépett ki, amikor
az utca másik oldalán észrevette a férfit. A szemközti bárban,
közvetlenül az ablaknál ült, és azonnal felpattant, amikor ő
megjelent a boltajtóban. Pendermann először azt hitte, hogy
egy ismerős, még majdnem intett is neki, de mire feleszmélt, a
másik már elvegyült a forgatagban.
Délután aztán ismét ugyanaz a viszkető érzés jelentkezett a
gerinctájékán, mint előző nap, de most nyugalmat erőltetett
magára és nem fordult meg, hanem továbbsétált. A következő
üzlet kirakatánál megállt, aztán hirtelen hátrapillantott. Egy
szemvillanásnyira látta csak a férfit, mert az azonnal bevágott
a sarkon, de felismerte benne délelőtti megfigyelőjét.
A lakásába érve első gondolata az volt, hogy felhívja
Morgant, a cég biztonsági főnökét, és kér tőle két-három
tapasztalt embert, hogy kapják el a fickót. De aztán
meggondolta magát. Lehet, hogy képzelődik, túlerőltette
magát a munkájával, és egyszerűen csak olyanokat gondol,
amik nem is történtek meg. Az sülne csak ki az egészből, hogy
nevetségessé tenné magát a beosztottjai előtt, így hát nem
telefonált Morgannek.
Csütörtökön igyekezett nem gondolni az egészre, és nem is
tapasztalt semmi különöset. Nem tűnt fel a titokzatos
ismeretlen, senki sem követte. Estére kezdte úgy gondolni,
hogy csak az idegei járatták vele a bolondját.
Péntekre a reklámfőnök elkészíttette az új filmet, amit
Pendermann reggel meg is nézett. Nem volt alapjaiban más,
mint az első, de a végén feltűnt benne egy kisfiú, aki a
holdfényben, háttal a kamerának egy tó felé fut, távolodva a
parttól nem messze álló háztól. Pendermannt megkapta a kép,
olyan érzések ébredtek fel benne, amiktől összezavarodott. A
kisfiú mintha őt hívta volna, hogy menjen, szaladjon ő is a
tóhoz. Nem tudta, mi vár ott rá, de a kisfiú igen, és ő
ellenállhatatlan vágyakozást érzett, hogy kövesse.
Miután áldását adta a reklámra, felhívta Torettit, és az új
munkája iránt érdeklődött. A férfi hangjából áradt a
lelkesedés, alig tudta kiszedni belőle az epres szelettel
kapcsolatos fejleményeket. Amikor letette a kagylót, arra
gondolt, hogy ez a Toretti alapvetően kedves fickó. De talán a
fejlesztésen kevesebbet látja majd.
A nap hátralevő része eseménytelenül telt. Ismét korán
hazaküldte Miss Mallent, félórát tehetetlenül téblábolt az
irodájában, aztán a városban nézelődött.
Az esti találkozás Hillerbyékkel sötét árnyként követte.
Nehéz szívvel gondolt arra a pár órára, amit a házaspárral kell
eltöltenie. John kísértetiesen hasonlított a volt feleségére,
nemcsak külsőleg, hanem a mozdulatai, a gesztusai is. Kristine
pedig bármennyire is kedves volt, idegesítette Pendermannt. A
nő mindig egy borjúra emlékeztette, egy különösen bárgyú
borjúra.
Először arra gondolt, hogy menjenek el valahová
hármasban, mert a lakás az ő szentélye volt, szinte fizikai
fájdalmat érzett, ha mások jelenléte is megszentségtelenítette
azt. Aztán a rengeteg elviselhetetlen ember jutott az eszébe,
akiknek tömege az éttermekben, a mozikban, az utcákon
hömpölyög, akár a lávafolyam.
Pendermann azért járt gyalog, hogy erővel szoktassa rá
magát embertársai közelségére, de úgy döntött, aznap nem
tudná elviselni őket. Jöjjenek csak Hillerbyék őhozzá, ha
annyira akarnak vele találkozni. Egyetlen ember volt csak,
akinek a társasága égetően hiányzott, de ő már évek óta halott.
Szeretett főzni, bár ritkán gyakorolta. Szakácsnője kosztján
élt felesége halála óta, annyira megszokta már, hogy nem is
igen tudott volna más ételt magához venni. Egyszerű vacsorát
kezdett készíteni: olasz kagylólevest és sült csirkét padlizsános
mártásban, vegyes körettel. Gyorsan dolgozott a konyhában, a
kihagyás okozta bizonytalanságot legyőzte a rutin.
A leves már készen volt, a csirke a sütőben forgott, és
Pendermann hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy
desszertnek a családi süteményt készíti el. Nem tervezte,
véletlenül jutott az eszébe, de megtetszett neki a dolog.
Pendermann-süteményt saját kezűleg legalább nyolc éve nem
csinált, de a recept úgy égett be az agyába még gyerekkorában,
hogy akár álmából felkelve is képes lett volna versként
felmondani azt. A Pendermann-receptet soha senki nem írta le,
több mint háromszáz éve hagyományozódott a családban
generációról generációra, így nem okozott neki nehézséget a
dolog.
A töltelék készítése közben újra eszébe jutott a délelőtti
reklám végén szereplő jelenet a kisfiúval. Most lassítva látta
az egészet, a fű széthajolt az apró gyermeklábak előtt, a
távolban a tavon megcsillant a hold, és Pendermann
észrevette, hogy a vízfelület tükörsimasága egy helyen mintha
megtörne, mintha valami puhán, feketéllőn emelkedne ki a
tóból…
Elmélázott. A vacsora elkészült. Legalább tíz percet
tölthetett el álmodozva, de eközben a töltelékkel is végzett.
Kivette a csirkét a sütőből, majd berakta a helyére a
süteményeket, aztán megfordult, hogy töltsön magának egy
korty fehérbort.
A férfi szemben állt vele, és egy fegyvert szegezett a
gyomrának. Felismerte. Az a férfi volt, aki követte az utcán
három napon keresztül.
IV.
Egyikük sem mozdult. Pendermann lebénult a
meglepetéstől, de a fejében őrült módon cikáztak a
gondolatok. Nem volt olyan kondícióban, hogy ellenszegüljön
a fegyveres betolakodónak, és Hillerbyék érkezése is csak jó
félóra múlva esedékes.
– Mit akar? Vigyen el mindent, ami csak tetszik magának.
A férfi még mindig nem szólalt meg. Pendermannt hirtelen
gyengeség fogta el, hőhullám öntötte el a testét, és meg kellett
kapaszkodnia a konyhaszekrény pultjában, hogy el ne veszítse
az egyensúlyát.
A férfi szemében végtelen szomorúság ült.
– Mit akar? – Pendermann megismételte a kérdést, de a
hangja olyan gyenge volt, hogy a szavai alig sikerültek
hangosabbra a suttogásnál.
– A jövőből jöttem. – Az idegen lassan, artikuláltan beszélt,
szándékosan késleltetve mondanivalóját, hogy Pendermann
felfogja szavainak értelmét. – Ha nem fogadja el az
ajánlatomat, meg kell, hogy öljem, de kötelességemnek érzem,
hogy tudja, miért.
Pendermann rosszul volt és a konyhapultra hajolt. Egyszer
már érezte így magát. Vagy húsz éve történt, barátai tréfálták
meg egy, az italába ejtett bódító tablettával. Az idegen arca
mintha óriásira nőtt volna, de a teste, az megmaradt normális
méretűnek. Nem bírta levenni a szemét erről az arcról.
A férfi elmosolyodott, Pendermann márványoszlopoknak
látta a fogait. A másik az asztal felé intett.
– Nem vett észre semmit, ugye? Pedig most alkotta meg az
igazi Pendermann-süteményt.
Kábán a pultra bámult, majd lassan vissza. – Nem… értem,
amit… mond.
– Itt akartam találkozni magával, ennél a hatalmas
felfedezésnél. – A férfi szeme még szomorúbbá vált. – Láttam,
hogy tíz percig a gondolataiba merült, de a keze akkor is
dolgozott. Csak az összetevőket változtatta meg egy kicsit. De
ezzel létrehozta a legcsodálatosabb alkotást, ami elkíséri az
emberiséget egészen a csillagokig.
Pendermann belenyomta az ujjait a már feleslegessé vált
töltelék masszájába, és értelem nélkül turkált benne.
– A világ legfinomabb süteményei vannak a sütőjében.
Magáról várost is elneveznek… illetve az én időm szerint
elneveztek. – A férfi hirtelen elhallgatott. – A szavaimnak
úgysem hinne, ezért ebből talán fogalmat alkothat arról, amit a
süteményével okoz majd. – Nadrágja oldalzsebéből elővett
egy adatkorongot, odalépett Pendermann asztali lejátszójához,
behelyezte a lemezt a készülékbe, és megnyomta a start
gombot.
A felvétel egy évszámmal indult, olyan évszámmal, amit
nem tudott értelmezni. Majd képek jelentek meg a készüléken,
melyeket senki emberfia nem láthatott őelőtte. Érezte, hogy
nem trükkről van szó. Ez valami… más volt.
Bolygók és csillagok között egy hatalmas űrhajóban utazott,
emberek nyüzsögtek mellette, nevettek, dolgoztak, szakasztott
úgy, mint ahogy beosztottjai a cégben.
Aztán egy hatalmas, ételekkel megrakott asztalnál ült
többedmagával, emberek és furcsa, semmilyen ismert
életformára nem hasonlító lények bámultak egymásra
szótlanul. Feszültséget érzett a helyiségben, gyanakvást és
óvatosságot. Az emberek visszafogottan mozogtak, a nem-
emberek pedig habzsoltak; nem sok figyelmet szenteltek a
hozzájuk intézett szavaknak. Majd látta, hogy az egyik idegen
a szájába töm valamit, és legnagyobb megdöbbenésére
észrevette, hogy az egy Pendermann-sütemény.
A lény valamit vakkantott társainak, mire azok is a
süteményekre vetették magukat. A látomás elhalványult.
A következő kép borzalmas volt. Hatalmas, nem emberi
űrhajók flottája bombázott egy bolygót, mindenfelé
robbanások, füst és romok látszottak. Pendermann csak
benyomásokat értett a látottakból, de a szenvedés letaglózta.
Az idegen flotta útját halál kísérte.
 És újabb hajók jöttek, és újabb bolygók. És mindenhol csak
a pusztulás képei, de olyan intenzitással, hogy már a feje is
belefájdult a látványba. Amikor úgy érezte, hogy szétrobban a
szeme, erőtlen kézmozdulattal a másik felé intett.
A férfi lekapcsolta a készüléket, kivette az adatlemezt, és
minden rettenet megszűnt. Pendermann a lakásában volt ismét,
a sült csirke illata elért az orráig.
– Maga nem tehet róla. Ezek a lények nem többek
technikailag fejlett rovaroknál, akiknek a fejében a maga
süteménye olyan hatást fejt ki, mint a legvarázslatosabb
kábítószer. Korlátlan mennyiségben kell nekik, de nem ismerik
a kereskedelem és a tárgyalásos rendezés fogalmát. És a
harcnak egyetlen oka van, a maga süteménye.
Egy pillanatra elhallgatott, és a szája sarkában szomorú
mosoly jelent meg.
– Különös, nem? Az emberiség egy sütemény miatt kell,
hogy elpusztuljon.
Már mozdulni sem tudott. Minden izma egyetlen, furcsa
görcsbe rándult, mely testét rezzenéstelenül, szálfaegyenesen
tartotta. A férfi szemében megcsillant valami, odalépett
Pendermann mellé, kezével sután megérintve a karját.
– Felejtse el a receptjét! Felejtse el az egészet! Vágjon bele
más dolgokba! Annyi minden van még, ami a magafajta
tehetséges embert lekötheti és alkotásra ösztönözheti. –
Reménykedés és lemondás egyszerre volt a tekintetében. –
Ennek a szörnyűségnek nem kell megtörténnie. Csak felejtse
el a receptet, kérem! – Olyan erővel szorította a karját, hogy
Pendermann egy pillanatra magához tért a kábulatából.
– Azt mondja, hogy híres ember vagyok, ott… maguknál?
Az idegen bólintott.
– Akkor ismernie kell engem. Nekem már csak a recept
maradt. Ez az egyetlen, ami az enyém. Semmi mást nem tudok
már adni az embereknek, csak ezt. – Pendermann lehunyta a
szemét. – A recept én vagyok, ez az örökségem. Nem
teljesíthetem a kérését.
A férfi elengedte a karját.
 – Akkor meg fog halni, Mr. Pendermann. – A másik
gyöngéden beszélt. – Meg kell, hogy öljem magát.
Pendermann körül a szoba forogni kezdett. A betolakodó
szavai furcsa módon nyugtatólag hatottak rá, és hirtelen
rádöbbent, hogy örül. Vége, hát itt a vége.
– Ön jó ember, Mr. Pendermann, és nagyon sajnálom a
dolgot, de nincs más alternatíva. Ez az egyetlen megoldás.
Az idegen felemelte a fegyvert.
– Ha most megölöm magát, ez a sütemény soha nem válik
valósággá. Nincs más esélyünk. Elpusztítok minden nyomot,
ami csak a Pendermann-receptre utalhat.
Az órájára nézett.
– Még van egy negyedórám.

Pendermann a kisfiú felé futott. A tavat lágy szellő súrolta

végig, a csillagok visszfénye ugrándozott előtte. A fű a térdéig
ért, a szálak tisztelettudóan és hálásan engedtek léptei
súlyának.
– Nem tehet róla. Senki sem tehet róla. Maga jó ember, Mr.
Pendermann.
Lassan a mólóhoz ért. Mintha az egész világ a hullámokon
ringatózott volna. A kisfiú megállt a víztükörnél, lehajolt, és
belebámult a tóba; tarkóján kivehette a kis, lágy pihéket.
Odalépett mellé.
 Dean Whitlock
A NŐ, A PILÓTA, A HOLLÓ
Mondhatnám, hogy Dicey miatt hagytam ott majdnem a
fogam – Isten a megmondhatója, nemegyszer sodort komoly
veszélybe –, de mégiscsak én voltam az a hülye, aki egyedül
vágott neki a hegynek. Arról nem is beszélve, hogy végül ő
próbált lebeszélni róla, hogy kimásszak a sziklára. Holtában is
megpróbálta megmenteni az életem. Gondolom, a halál sokat
változtat az ember gondolkodásmódján.
Nem akartam elindulni erre a túrára. Majd tíz éve, hogy
szakítottunk Diceyval két évnyi intenzív… – micsoda? –,
mondjuk, jó barátság után. Szimbiózis után. A szex rendben
volt, de azt nem mondanám, hogy igazából szerelmesek
voltunk egymásba. Sok kellemes napot töltöttünk el a
hegyekben, és olyan kalandokban volt vele részem, amelyeket
bizonyosan elmulasztottam volna, ha ő nincs. Amin
megosztoztunk, azon igazán megosztoztunk. Mégsem volt
teljes köztünk az összhang. Az én lelkem túlságosan is
szabályos kis négyszögekből állt, talán az őrült káoszt
kiegészítvén, amelyben ő élt. Minden olyan kusza volt
körülötte, ha értik mire gondolok.
Úgyhogy Dicey továbbra is gyakorta kalandozott a
vadonban, én pedig egyre több és több időt töltöttem a
városban. Egy januári hétvégén ő felment kirándulni a
Washington-hegyre, én meg elutaztam Bostonba. Visszajött,
visszajöttem, egymásra néztünk, és szakítottunk. Nem
veszekedtünk, csak úgy egyszerűen szakítottunk. Beköltöztem
a városba, a Marlboro Street-i lakásomba. Dicey északon
keresett magának lakást, Bartlettben azt hiszem, kedvenc
vidékének a kellős közepén. Én nem jártam túrázni többé, és
az AHK-ból – az Appalache Hegymászó Klubból – is
kimaradtam. Belefeledkeztem a munkámba, találtam
magamnak elegendő tennivalót Bostonban. Egy idő után már
nem is gondoltam Diceyra.
Tíz évvel később felhívott az anyja, és közölte, hogy Dicey
meghalt. Tudják, először meg sem lepődtem. Annyiszor láttam
sziklafalak peremén egyensúlyozni. Lezuhant egy szakadékba,
megpróbált megölelni egy medvét – ilyesfajta véget képzeltem
el Diceynak. De az anyja azt mondta, hogy nem így történt.
Betegség vitte el. Rák.
Ezen aztán tényleg meglepődtem. Dicey anyja nem ment
bele a részleteke, úgyhogy csak gondolom, hogy mellrák
lehetett, esetleg a méhével vagy valamelyik másik testrészével
gyűlt meg a baja, amelyről nem akart beszélni. De hát nem is
igazán számított, honnan indult a rák. Két év alatt teljesen
felzabálta belülről, ezt mesélte az anyja. Mondtam, hogy
sajnálom.
Mi mást is mondhattam volna tíz év után?
Aztán Dicey anyja elmesélte, hogy lánya végrendeletet is
írt, amiben én is szerepelek. Nem mint örökös, csak kért tőlem
valamit. Dicey elhamvasztatta magát, és azt szerette volna, ha
én szórom szét a hamvait. Végighallgattam, ahogy az anyja
előadta, mely szavakkal jelölt ki név szerint engem, és hogy
azt írta, én tudni fogom, hová vigyem, aztán megkérdezte,
sejtem-e, hogy Dicey mire gondolt.
Sejtettem. Csak álltam ott, a telefon lógott a kezemben,
bámultam kifelé az ablakon az október végi szürke égboltra, és
felidéztem magamban a helyeket, ahová Dicey vezetett el.
Csakis egyetlenegyre gondolhatott közülük. Magamban
elátkoztam őt. Tíz év telt el, a fenébe is! Ráadásul az ősz vége
felé jártunk, nem is igazán volt már kirándulóidő. Záros
határidőn belül el kellett utaznom Clevelandbe az egyik
legfontosabb ügyfelünkhöz. Új barátnőm volt. És tíz év telt el.
Ám azt sem felejtettem el, hogy annak idején két teljes évig
Dicey volt a másik felem, ő teremtett harmóniát az életemben,
ő volt a jó szellemem. Joggal tartott igényt az időmre.
Elmentem hát az anyjához, akitől megkaptam a hamvakat
egy dobozban. Hazahoztam őket, és a kandallópárkányra
tettem az úgy hússzor húsz centis kék dobozt. Úgy döntöttem,
ráér az ügy tavasszal is. Kezemben egy pohár whiskyvel
leültem, és azon kezdtem gondolkozni, hogyan fog telni az
elkövetkezendő fél év Dicey hamvaival a kandallópárkányon.
Tudtam, hogy egy pillanatra sem fognak kimenni a fejemből.
Mint egy dallam, ami megragad az ember fülében.
Amikor ágyba bújtam is ez motoszkált a fejemben, hogy
aztán az éjszaka közepén felriadjak szédülten egy álomtól,
amelyre nem is emlékeztem. Felkeltem, átballagtam a
nappaliba, és kinéztem az ablakon a Marlboro Streetre. Az
éjszakai csendben a legapróbb neszek is szörnyű zörejnek
hatottak. Az ég kitisztult, a város millió ragyogó fénye mögül
halványan sejlett át a hajnal fölött őrködő hold. Az utca
túloldalán a harmadikon valaki töklámpást tett ki az ablakába;
a gyertya már csonkig égett, és az utolsó apró lob-bánásokra
készült. Annyira nem volt odavaló, még így, a sarlónyi hold
alatt sem. Mintha abból az időből maradt volna, amikor a
városok még elsötétültek éjszakára, az emberek pedig
közelebb álltak a természethez. A gyertya lassan kialudt.
Megfordultam, és Diceyt láttam, amint ott ül a
kandallópárkányon koptatott farmerjében és gyapjúingében,
haja hosszú, sötét lófarokban hátrakötve, mint mindig, ha
kirándulni ment. Félrebillentette a fejét és mosolygott. Szeme
csillogott, egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha ő lenne a
ragadozó madár, én pedig a kisegér odalent. Aztán megrázta a
fejét, és megint nem volt más a kandallón, csak a doboz olvadt
bele a falon táncoló világosabb és sötétebb árnyékok
mintázatába.
Visszabújtam az ágyba, de amint elaludtam, már hallottam
is Dicey hangját.
– Az élet túl rövid, öregem… túlontúl rövid. – Pont mint
minden egyes alkalommal, amikor lerángatott egy ösvényről,
hogy valami az útikönyvekből kihagyott sziklaperemre
vezessen.
Napsütéses reggelre ébredtem. Elmentem dolgozni, de
egész délelőtt máson sem járt az eszem, csak a Dicey által rám
szabott feladaton. Úgy tíz óra körül meghallgattam az időjárás-
jelentést, és azt mondták, a következő pár napban napos,
száraz időre számíthatunk. Szóltam hát, hogy kiveszek két nap
szabadságot, üzenetet hagytam a barátnőmnek, fölültem a
buszra, és elmentem a nagy élelmiszer-áruházba a
biztosítótársaság épülete alatt.
 Mosolyognom kellett, ahogy ott sertepertéltem a polcok
között müzlis szelet és szardínia után kutatva – ezeket
neveztem én kirándulókajának. Mindig én gondoskodtam az
ételről, mert Dicey nekiindult volna azzal, ami legutóbbról a
zsákjában maradt, és nem is éhezett volna. A saját szememmel
láttam egyszer, amint elkap egy mókust, és megsüti vacsorára.
Egyszer meg megfordult, és visszament öt mérföldet, hogy
visszavigyen egy egeret oda, ahol előző éjszaka belemászott a
hátizsákjába.
Talán ha egy percig tartott össze szedelőzködnöm. Minden
ott volt a szekrény aljában, ahová költözéskor besuvasztottam.
Bezsíroztam öreg bakancsomat, és délben már az I-93-as út
felé tartottam a csúcsforgalomban, miközben azon
gondolkodtam, mi a fenét is csinálok tulajdonképpen. Arra
jutottam, hogy egyszerűen túl szeretnék lenni a dolgon, túl
szeretnék lenni a két éven meg a tíz éven, hogy kiverhessem
végre a dallamot a fülemből, és élhessem tovább az életem.
Nem egészen három óra alatt értem Grovetonba, pedig
Plymouthban még meg is álltam tankolni. Elfelejtettem, hogy
továbbépítették a sztrádát Franconia Notchig, ami gyorsabbá
tette az utat. Azért lelassítottam, ahol az út megkerülte a
Profile-tavat, és visszanéztem a Hegyek Öregemberére. Van
egy ösvény, amely felvezet a fej fölé, és Dicey elvitt egyszer
oda. Persze nem maradtunk az ösvényen. Lemásztunk az áll
alá egy peremre, amely nem látható sem fentről, az ösvényről,
sem lentről, az útról, és üldögéltünk ott egy órát, lábunkat a
feneketlen szakadék fölött lóbálva, miközben a szél zenéjét
hallgattuk a New Hampshire legnevezetesebb helyének kellős
közepén meglehetősen furcsának tűnő magányban.
Különös – láncok és vaskapcsok csúfítják el a fejet, hogy az
ellen tudjon állni a szél, az eső, a jég, az olvadás erejének.
Azért egy nap így is, úgy is az egész bele fog omlani a Profile-
tóba. Amikor visszakapaszkodtunk az ösvényre, Dicey fogott
egy nagy kődarabot, és rácsapott vele az egyik kapocsra. Csak
hogy lássa, mi fog történni, azt mondta.
Grovetonban letértem a 3-as útról, rá a 110-esre, pár
mérföld után balra kanyarodtam az emersoni útra, aztán
megint balra a Nash-patak felé. Még pár mérföld, és rátaláltam
a kőhalmokra, amelyek a Percy-csúcsra vezető ösvény
kezdetét jelezték. Egyik első közös kirándulásunk
kiindulópontja volt ez.
Dicey keleti irányban leterelt az ösvényről, át két kisebb
csúcson, aztán fel egy meredek hegyoldalon a hosszú, lankás
gerincre közvetlen az erdő felső határa alatt. Apró tengerszem
bújt meg a fenyők és a fűzek között. Dicey követte a tóból
kicsordogáló egyik patakot odáig, ahol néhány sziklalépcsőhöz
érve alábukott egy magas sziklafalaktól határolt folyómederbe.
Kelet felé haladt tovább a fal tetején, és kivezetett egy
sziklaperemre, amely benyúlt a folyó fölé. A szakadék
legalább kétszázötven méter mély volt.
A szikla nem szerepel az útikönyvekben. A térképen rajta
van a tó és a patak, de sziklákra csak a körvonalak sűrű kötege
utal, egy paca a hegyek mintázatában. Megmutattam Diceynak
is, de ő nem nagyon foglalkozott vele. Csak arra kellettek neki
a térképek, hogy megtalálja az ösvények kiindulópontjait.
Nem is gondoltam, hogy sikerül még aznap délután odaérnem.
Épp elég volt a Percy-ösvény. Az alsó szakasz a fakitermelők
útvonalát követi, és bizony alaposan megváltozott tíz év alatt.
Új utak keresztezték a régi ösvényt, barázdák hasítottak a
földbe. Egyszer el is tévedtem, és vissza kellett fordulnom.
Aztán az ösvény emelkedni kezdett, és keskeny csapássá
szűkült. A Slide-pataknál megtöltöttem a vizespalackomat
meg még egy literes flaskát. A táskám nehezebb volt, mint
szerettem volna, de a tó előtt nem remélhettem másik
vízlelőhelyet.
Az ösvény felvezet az Északi csúcshoz, ehhez a fenséges,
kopár szirtekkel zsúfolt kúphoz. Én voltam az egyetlen túrázó
a környéken, amin egyáltalán nem lepődtem meg. Egyetlen
nappal jártunk Halloween előtt. Vagy két hete elsárgult már
odafönt az összes levél, az esők és az erős szél pedig
lecsupaszították a fákat. Az ösvény alsó részét ellepte az
elmúlt pár nap csapadékától csúszóssá vált avar. Feljebb a
fenyők alatt hűvös volt a levegő, és bizony, amikor az alsó
szirtekhez érve kiléptem a szikrázó napsütésbe, még mindig
nem volt melegem. Az erdős hegyoldalakat mintha tollak
borították volna. A fenyők sötétzölden tündököltek, a sűrűbb
részeken mintha egyenesen feketék lettek volna. A táj
felkészült a télre, a hóra, a hosszú álomra.
Felmásztam az Északi csúcsra, és egy darabig a horizont
mögé lassan lebukó napkorongot figyeltem. Aztán
kondenzcsík hasította fel az égboltot, amiről rögtön az előttem
álló clevelandi út jutott az eszembe. Elfogott a türelmetlenség,
és leereszkedtem. Találtam egy alkalmas táborhelyet a csúcs
árnyékában, az ösvény közelében egy kis tisztáson, amelyet az
évek során kényelmessé varázsolt az itt megpihenők serege.
Felállítottam a sátramat, egy kis kétszemélyes kupolát, amely
hatalmasnak tűnt így, hogy egymagam vettem birtokba. Ahogy
az árnyékok helyét lassan átvette a szürkület, nekifogtam a
tűzrakásnak.
Miután végeztem a vacsorával, egy darabig a hálózsákomba
bugyolálva üldögéltem a csendben a sátor bejáratánál, teát
kortyolgattam, és a sorra kigyulladó csillagokat figyeltem az
égnek a fa koronái között kivillanó csipkés szélű darabkáján.
Az égbolt olyan fekete volt, amilyen feketeséget a városból,
legyen az akármilyen kicsi, sosem láthat az ember. Csakis a
hegyekben lehet rádöbbenni, milyen messze is vannak a
csillagok valójában. Most is ez a távolság kezdett el hatni rám,
azt a megkönnyebbülést éreztem, ami egy hosszú túra
harmadik napján kapja el általában az embert, amikor lenéz a
völgybe, meglát egy utat, és rádöbben, hogy az út nem számít,
hogy amit odalent csinálunk meg építünk, az teljesen
értelmetlen, csak a mi mindennapi erőlködésünk, hogy
elégedettek legyünk az életünkkel, ad jelentést neki. Utáltam
ezt az érzést. Én ugyanis elégedett voltam városi
mindennapjaimmal. Elcsábítva és kihasználva éreztem
magam, ami nem volt újdonság, hiszen ahányszor csak
akaratom ellenére Dicey rábeszélt, hogy vágjak neki vele az
erdőnek, ez az érzés fogott el.
Kiöntöttem a tea maradékát, és aludni tértem. Nem aludtam
mélyen, ha az erdőben töltöm az éjszakát, mindig félálomban
telnek az órák. És legalább az esetek felében, amikor
felriadtam, melegséget éreztem magam mellett, halk
szuszogást hallottam a sötétben, valami finom jelenlétet
érzékeltem, pont úgy, ahogyan annak idején megszoktam.
 – Ébren vagy? – kérdeztem egyszer, amikor a
szövetkupolán kívülről érkező különös neszek – talán egy, a
kialudt tűz körül somfordáló állat puha léptei – felébresztettek.
Dicey felsóhajtott, és megérintette az arcomat. – Nem, nem
igazán – felelte. Visszaaludtam, és hajnalban egymagam
ébredtem.
Összepakoltam a cuccomat, de nem vittem mindent
magammal, hanem felakasztottam a zsákot egy fára. Előre
összekészítettem egy kisebb csomagot vízzel és étellel, amit
gondosan elrendeztem a Dicey hamvait rejtő kék doboz körül.
Fagyos volt a reggel, de tiszta, és én azt terveztem, hogy pár
órán belül visszatérek a tisztásra, felveszem a cuccomat, és
leballagok a hegyről. Úgy számoltam, három óra alatt érhetek
a sziklához, és ugyanúgy három óra lesz az út visszafelé is.
Nem akartam tovább maradni, mint amennyi idő ahhoz
szükséges, hogy szétszórjam a hamvakat, és Diceynak
szenteljek néhány szép gondolatot. Szerettem volna még aznap
este hazaérni Bostonba, és másnap kötelességemet letudva
tiszta fejjel munkába állni. Megnéztem hát még egyszer a
térképet, ellenőriztem az irányt az iránytűmmel, és észak-
északkeleti irányban nekivágtam az útnak.
Keményebb volt, mint ahogy emlékeimben élt. Milliószor
kellett megállnom, hogy ellenőrizzem az iránytűmet. Diceyval
sima ügy volt. Úgy vágott át az erdőn, mint egy állat, vagy
mint egy táncosnő, aki tisztában van minden lépéssel. Szinte
hang nélkül közlekedett, és mindig pontosan tudta, merre
járunk, pedig ritkán vitt olyan helyekre, ahová korábban is
kirándult már. Természetes eleganciával és tehetséggel járta az
erdőt. Lassan, harmonikusan lépdelt. Sosem kellett erőlködnie.
Az ösvények néha mintha egyenest az ő számára nyíltak volna
meg. Amikor vezetett, én valamiféle esetlen méltósággal
követtem. Most, hogy egyedül voltam, úgy éreztem, nincs
ritmusa a lépteimnek, folyamatosan küszködnöm kellett az
aljnövényzettel és az egyenetlen talajjal. Egy pillanatig sem
voltam biztos benne, hogy jó irányban haladok, és egyetlenegy
állatot sem láttam, pedig Dicey szinte vonzotta őket magához.
Mondtam is neki, ahogy ott zötykölődött a hátamon:
– Most aztán elkelne nekem is a tehetséged.
 Azonnal felcsendült a nevetése.
– Benned is megvan, öregem. Csak nem bízol magadban. –
És igaza volt.
A jó irányban haladtam, és el is jutottam a gerincre.
Háromméteres fák között lépdeltem, a nedves, csúszós földet
kacskaringózó gyökerek és alacsony bokrok tették még
nehezebben járhatóvá. Itt-ott, ahol ritkábban álltak a fák, fű
nőtt, de találtam fűzeket meg kék és vörös áfonyát is, ahol
nedvesebb volt a föld. Annak idején láttunk szarvasokat meg
egy rókát is. És királykákat, csízeket, mókusokat. Most
mindannyian hallgattak, és egyikük sem bújt elő.
Első pillantásra a tó tökéletesen olyan volt, mint amilyennek
emlékeztem rá. Kicsi és majdnem kerek. A fák közvetlen a
partján nőttek ki a földből, gyökereik egymásba értek, itt-ott a
vízbe is benyúltak. A tó sekély volt és kristálytiszta, a fenék
durva, köves. Semmilyen növény nem élt meg odalent. Mérete
alapján inkább pocsolyának kellett volna nevezni, mint tónak.
Amikor annak idején rátaláltunk, Dicey azonnal ledobta a
zsákját meg a ruháit, és belegázolt a kellős közepéig. Olyan
tisztán emlékeztem a jelenetre, mintha tegnap történt volna. A
napsugarak megcsillantak nedves bőrén, madarak énekeltek a
környező fákon, ő pedig boldogan pancsolt a hideg,
kristálytiszta vízben. Hazatalált.
Aztán az emlékek már nem vágtak egybe a valósággal. A
mogorva felhők mögül előbukkanó égbolt szürkesége nem
illett a képbe. Nem láttam egy szál madarat sem, nem
hallottam a csivitelésüket. A gerincen néma csend honolt.
Leguggoltam, és beledugtam az ujjamat a vízbe. Hideg volt,
sokkal hidegebb, mint az emlékeimben. Vártam és
hallgatóztam, nem jönnek-e lassan vissza a madarak.
Nem hallottam azonban mást, csak valami
mennydörgésszerű hangot északról. Mennydörgés mégsem
lehetett, az nem tarthatott volna ki ilyen sokáig. Hamarosan el
is húzott fölöttem két sugárhajtású gép, hogy aztán szigorú,
zárt formációban alábukjanak a hegy mögött a völgybe, olyan
közel a fákhoz, ahogy csak lehetséges volt. A nyomukban
támadó szélben hullámoztak a fenyők. Aztán a gépek eltűntek,
csak távoli dübörgésük hallatszott, végül már az sem. Csengett
fülemben az álságos csend. Mintha az egész tájnak elakadt
volna a szava a döbbenettől.
A gépek csak fokozták bennem az érzést, hogy ez az egész
kirándulás, úgy, ahogy van, teljesen értelmetlen.
Gyakorlópályának használták a Fehér-hegységet, amiért Dicey
gyűlölte őket. Egyszer láttam, amint kimerészkedett egy
kiugró sziklaszirtre, és válogatott szidalmakat üvöltözött egy
vadászgép irányába, miközben az újra és újra alábukott, hogy
harcot miméivé támadjon egy képzeletbeli tankot vagy bunkert
vagy akármit. Most persze nem szitkozódhatott. Csendben
zötykölődött a hátizsákomban, és kénytelen volt tűrni a
hangzavart. Magam káromkodtam hát egyet a helyében,
lelkesedés nélkül, és reméltem, hogy a gépek nem jönnek
vissza. Dicey hangját hallottam csengő fülemben:
– Mondd hangosabban! Higgy benne, ember, higgy benne!
Inkább mégis egy órát csendben vártam a tónál, miközben a
felhők egyre sűrűsödtek, a gépek pedig újra meg újra elhúztak
a gerinc felett. Reméltem, hogy hamarosan eltűnnek, én pedig
kivihetem Dicey hamvait a sziklához, és csendben
szétszórhatom őket. Egyre türelmetlenebb lettem, dühös
voltam a gépekre, dühös Diceyra. Magamra is dühös voltam.
Mit keresek én itt? A düh azonban nem osztott, nem szorzott.
A gépek egyre csak dübörögtek a fejem fölött, előbb
alakzatban, aztán külön-külön, néha pedig egymás elleni
harcot imitálva. Végül úgy döntöttem, teszek rájuk, és a
patakot követve elsétáltam az első sziklaperemig. Hirtelen
bukkantam ki a fák közül, épphogy megtorpantam a
hatméternyi mélység szélén, mely a folyómederben végződő
kétszáz méteres szakadék első szakaszának bizonyult. Jobbra
tőlem a víz a sziklák felé csordogált, hogy aztán egyik
peremről a másikra táncoljon, végül pedig, az utolsó
kiszögellés után, eltűnjön a mélyben. Felhallatszott a csobogás
odalentről. Ezeket a sziklákat választotta Dicey sírkövéül.
Legjobb tudomásom szerint egyetlenegyszer járt itt életében.
Valahogy mégis annyira illett hozzá, hogy szinte éreztem a
jelenlétét magam mellett. Pár pillanatig csak álltam ott némán,
és ilyesmiken járt az agyam.
 Aztán hirtelen tudatosult bennem a csend. Nem hallottam
többé a repülőket, csak a csobogást odalentről. Gyorsan
lekaptam a zsákot a hátamról, és kivettem belőle a kék dobozt.
Túl akartam lenni a dolgon, hogy Dicey kívánságát is
méltósággal teljesítsem, és időben vissza is érjek a városba.
Levettem a doboz tetejét. A hamvak egy zacskóban
várakoztak, amely félig töltötte meg a dobozt. Belenyúltam, és
kivettem egy maroknyit. Nem tudom, mire számítottam,
gondolom, azt hittem, olyan lesz, mint a hamu, ami az elégett
fa után marad. Ami Diceyból maradt, az világosszürke por
volt, durva szemcséjű, egyik-másik darab talán még a kezemet
is elvághatta volna. És olyan kevés volt, olyan kevés maradt a
nőből, aki Dicey valaha volt. Ez további gondolkodásra
késztetett. Megpróbáltam beleképzelni Dicey vonásait a
hamvakba, úgy éreztem, tartozom neki annyival, hogy nem
csak egy jelentés nélküli porfelhőt szórok a szélbe.
Túl sokáig vártam. Megint meghallottam a gépeket, amint
egyre erősebben dübörögve közelítenek a gerinc felé. Hangjuk
hamarosan elnyomta a patak csobogását, bár még mindig nem
láthattam őket. Káromkodni kezdtem, üvöltöttem velük, hogy
húzzanak onnan a pokolba. Aztán megláttam őket, ahogyan
dugóhúzóban pörögve-forogva egyik a másik után alábukik a
völgybe. Nem álltak odébb. Hurkokat kezdtek el leírni a
nyugatra ágaskodó alacsonyabb csúcsok körül, aztán
visszajöttek, hogy az én sziklám előtt játsszák tovább
hadijátékaikat.
Újra kiabálni kezdtem velük, úgy szidtam őket, mint egykor
Dicey. A hamvakkal a kezemben megráztam feléjük az
öklömet. Ereztem, ahogyan feszülten, dühösen ő is ott áll
mögöttem, és halálának minden erejével átkozódik. Az
elátkozott gépek még egyet fordultak, én pedig teljes erőből
feléjük hajítottam a hamvakat.
A két gép hirtelen pördült még egyet, láttam, amint a
szárnyak végei összeérnek. Fémszilánkok szálltak tova. A
hangok fájdalmas sikítássá torzultak. Az egyik gép délnek
fordult, szárnyából magasra szállt a füst. A másik
felemelkedett, aztán süllyedni kezdett, és eltűnt a gerinc
mögött. A motorját azért továbbra is hallani lehetett, sőt mi
több, egyre közelebbről.
Hirtelen rájöttem, hogy egyetlen lépésnyire állok egy
halálos zuhanástól. Lehajoltam, felkaptam Dicey dobozát,
ráügyetlenkedtem a tetejét, és igyekeztem minél messzebb
futni a szakadék peremétől, miközben az éles, sikoltásszerű
hang tovább közeledett. Úgy futottam, mint egy riadt állat,
próbáltam a lehető leggyorsabban átküzdeni magam a
bokrokon. Fenyőtűk szúrtak a szemembe. Visszacsapódó ágak
verték ki majdnem a dobozt a kezemből. A hegyoldal mintha
csak gonoszkodott volna, mintha ott akart volna tartani a sivító
repülőgép árnyékában. Hallottam, ahogy közeledik, éreztem a
hátamban a szelét, amint felemelkedik a perem fölé, és
alábukik mögöttem. Aztán már nem éreztem, nem láttam, nem
hallottam semmit.
A hideg térített magamhoz. Remegve feküdtem a földön.
Éles fájdalmat éreztem a fejemben, erős nyomást, amely
eltompította minden érzékemet. Kinyitottam a szemem, és port
láttam meg durva kavicsokat a félhomályban. Minden egyes
mozdulattal erősebben lüktetett a fájdalom a fejemben. Aztán
megpróbáltam felülni. Azonnal hányinger fogott el, a torkomig
emelkedett a gyomrom, szédültem, levegő után kapkodtam, és
elterültem a hátamon. Homályosan és duplán láttam a világot.
A remegés görccsé fokozódott.
Amikor elmúlt, csak feküdtem ott tovább, és az örökzöld
fakoronák között ki-kivillanó narancsszínű kupolát bámultam.
Furcsa, átlátszatlan volt a fény, az irányát is képtelenség lett
volna megállapítani. Ritmikus kopogás hallatszott, mintha eső
kopogott volna vásznon, csak tompa volt és élettelen, nem is
valódi hang.
Csöpögő hideg víz rajzolt őrült ábrákat a bal kezemre.
Megpróbáltam dűlőre jutni a narancsszínű kupolával, de
képtelen voltam irányítani a tekintetemet. Körülnéztem,
lassan, mert minden egyes mozdulattól megemelkedett a
gyomrom. Fölöttem az ágak mintha szabad akaratukból
hajladoztak volna. Tekintetemmel a törzsig követtem őket,
aztán a törzset a földig, végül pedig megállapodtam egy arcon,
amely zavarodott mosollyal bámult rám.
 Visszabámultam, még mindig értetlenül, kétségbeesetten
próbáltam valami harmóniát látni az összevisszaságban, amit a
szememmel érzékeltem. Olyan volt, mintha két különböző
helyről nézném ugyanazt a látványt. Végül eljutott a tudatomig
a kék repülős egyenruha meg a hám és a szíjak, amelyek
felnyúltak a fákat befedő narancsszínű kupola pereméig.
A pilóta volt az. Megpróbált katapultálni, de elkésett,
ejtőernyője pedig fennakadt a fákon. Egyenruháját
kiszakították az ágak, az egyik mint törött lándzsa nyele még a
bal karját is átdöfte. Lába alig pár centire himbálózott a
földtől. Valahol esés közben elvesztette a sisakját, és vele
együtt a bal fülét. Bal szeme kiugrott az üregéből, arcára
csíkokat húzott az alvadt vér. Feje esetlenül lógott furcsán
hosszúnak tűnő, különös szögben álló nyakán. Engem bámult.
Vigyorgott.

Valamiért a jobb oldala sértetlen maradt. Arca, amelyet két

példányban láttam, hol halotti maszknak tűnt, hol barátságosan
mosolygott vissza rám, attól függően, melyik felére
pillantottam éppen. Jobban fáztam, mint valaha.
– Jobb lenne, ha mozognál, ember – mondta mellettem egy
hang. Megint a pilótára bámultam. Rám kacsintott.
– Fel kell melegedned. Rakj tüzet! – hallottam megint a
hangot. Nem a pilótától jött.
Körülnéztem, a lüktetés a fejemben elnyomott mindent.
Egyedül voltam a pilótával, és Dicey dobozával a
könyökhajlatomban. De a hangnak igaza volt. Egyre kevesebb
lett a fény, és egyre jobban fáztam. Mozognom kellett.
Sikerült feltérdelnem, de utána muszáj volt pihennem.
Fejfájás és hányinger váltogatták egymást bennem. Tudtam,
hogy nem jutok messzire. Fogalmam sem volt róla, merre
lehet a szikla, hol dobtam le a zsákomat, és szóba sem jöhetett,
hogy elkezdjek kutatni utána az aljnövényzetben. Legalább
egy műanyag zacskóban volt nálam gyufa a zsebemben, a fák
pedig nem szűkölködtek száraz ágakban. Csak föl kellett
állnom, és letörnöm őket.
 Ehhez több akaraterőre volt szükség, mint amennyit
kinéztem magamból. A felhők összetömörültek a hegycsúcs
fölött, minden nedves lett és csúszós. Egyszerre csak kevés fát
tudtam magammal vinni, az egyik kezemre szükség volt a
kapaszkodáshoz, így is nemegyszer elestem.
Két forduló után már egész kupac hevert előttem száraz
gallyakból meg kisebb ágacskákból. Ahhoz elég lett volna,
hogy tüzet gyújtsak, de ahhoz semmi esetre sem, hogy utána
tápláljam is. Nem bírtam kettétörni a nagyobb ágakat. Túl
tehetetlen és gyenge voltam. Fölnéztem a pilótára. Úgy
mosolygott, mintha azt figyelné, mire jutok. Megint
nekiindultam, és találtam is egy elszáradt fatörzset a
hegyoldalon, az ejtőernyővel borított fák fölött. Nem tudtam
feldarabolni, de elég kicsi volt ahhoz, hogy odébb görgessem
pár méternyit, az ejtőernyő alá. Lerogytam mellé a földre. Túl
fáradt voltam, hogy megépítsem a tüzet, amiért annyit
dolgoztam.
Éppen a lábamat bámultam – talán így akartam mozgásra
bírni –, amikor hirtelen nyikorgó hangot hallottam. Mintha
ajtó nyílott volna rozsdás zsanérokon. Felnéztem, és hatalmas
hollót pillantottam meg közvetlenül az ejtőernyősátor pereme
alatt. A fény gyorsan halványult, a madár nem volt több fekete
sziluettnél szürke háttér előtt, de tisztán láttam egyetlen,
feszülten figyelő szemet csillanni.
A hollók nemcsak vadásznak, de dögevők is.
– Ne engem nézz, ő a hulla – biccentettem a pilóta felé.
A holló odafordította a tekintetét, aztán mintha nemet intett
volna a fejével.
Én is a pilótára néztem. Megint kacsintott.
Fáztam, szédültem és rettenetesen fájt a fejem. A pilótáról a
hollóra néztem és vissza. Már nem is próbáltam megérteni.
Raktam egy kis tüzet az ejtőernyő fedte fák alatt, a kiszáradt
farönk egyik végét belegörgettem, és közelebb húzódtam. A
holló tőlem balra ült egy ágon, a pilóta jobbra lógott a fán,
Dicey doboza pedig mellettem feküdt a földön. Odakint már
teljes volt a sötétség, kis tüzem árnyékokat vetített az
ejtőernyőre. A holló megrázta magát, csőrével a tollai közé
piszkált, aztán átugrott egy alacsonyabb ágra.
Megpróbáltam ébren maradni, és apránként tolni a farönköt
beljebb a tűzbe. Mindig másik oldalamat tartottam a meleg
felé, hogy megszáradjon. Volt, ahol így is nedves maradtam,
mert nem bírtam rávenni magam, hogy hátat fordítsak a
pilótának. Valamikor menet közben mégis elaludtam, és
azonnal meghallottam Dicey hangját.
– Csak nyugi, öregem. Majd én őrködöm.
Az éjszaka közepén ébredtem fel. A tűz már éppenhogy
parázslott, és nagyon fázott a hátam. A gyenge fény alig-alig
világította meg a fák alsó ágait, de azért láttam a hollót fejével
az egyik szárnya alatt pihenni, ott, ahol korábban ült. A pilóta
is ugyanúgy lógott a fájáról, bal szeme kísértetiesen csillogott.
Dicey mellettem ült törökülésben, combján a dobozzal.
– Azt hittem, több marad, amit visszaadhatunk a földnek –
mondta. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen sok odalesz a
tűzben. – Elhallgatott, rám nézett, majd elvigyorodott. Volt a
tekintetében valami csibészség. – Gondoltam rá, hogy nem
hamvasztatom el magam – folytatta végül –, de aligha
engedték volna meg neked, hogy elhurcold ide a testemet,
hogy itt rothadjon szét.
– Nem valószínű – mondtam. Belöktem a száraz rönköt a
parázsba, aztán körberaktam kisebb ágakkal. Tüzet fogtak, egy
pillanatra fellángoltak. Dicey elhalványult. Aztán a lángok
alábbhagytak, ő pedig ismét ott volt finoman remegve a rönköt
nyaldosó tűz halvány fényében.
– Miért én? – kérdeztem tőle. – Tíz év után miért pont én?
Megvonta a vállát.
– Te tudtad az utat – felelte.
– Bárki, akinek van egy térképe… – kezdtem mondani, de
megrázta a fejét, és leintett.
– Az nem ugyanaz.
– Baromság – mondtam neki.
Felsóhajtott.
 – Holnap – szólt, miközben a tűzbe meredt – be kéne ezt
fejezned, és visszamenned a városba.
Nem igazán tudtam, hogy meg akar kérni, vagy sajnálkozik.
– Olyan rossz volt? – kérdezte.
– Nem – feleltem. – Imádok felrobbanni.
A pilóta megforgatta bal szemét, és felnevetett.
A hangja száraz volt és gúnyos. A holló felébredt, felkapta a
fejét, és végigmért mindhármunkat. Dicey nem vette le a
tekintetét a tűzről, úgy húzta föl a szemöldökét.
– Nem vártam tőled mást, mint hogy nevetsz a halálon –
mondta.
A pilóta arcára visszaült a vigyor.
– Semmi értelme meghalni, ha az ember még csak nem is
tud nevetni rajta.
– Nem hiszem, hogy olyan veszettül vicces lenne –
mondtam neki.
– Te még nem vagy halott, kisember – replikázott.
– Az olyan halál, mint a tied, sosem vicces – állapította meg
Dicey is.
– Közben nem is – felelte a pilóta. Megpróbált biccenteni,
de csak oldalra billent a feje. – Közben – mondta – olyan, mint
betörni egy szüzet. Olyan, mint megmászni a Mount Everestet
egy motorbiciklivel.
– Közben – fűzte tovább Dicey – olyan, mint hideg vért
lélegezni. Olyan, mint hányadékba mártott forró üveget enni.
– Hé! – vágott közbe a pilóta. – Nem az én hibám, hogy szar
halált választottál magadnak.
– Te nem választottad meg a saját halálodat – mondta neki
Dicey.
– Igen? Nézz rám! Hogyan máshogy halhattam volna meg?
– Széttárta karját, a ballal együtt mozdult a törött ág is. Dicey
felpillantott. Arca merev volt és szomorú.
 – Ha tudom, hogy ennyire tetszeni fog, nem pocsékoltam
volna energiát az elátkozásodra.
A pilóta újra felnevetett.
– Ó, én bosszúálló angyalom! – kiáltott fel. – Kíméld meg
az életem! Kíméld meg az életem! – Nevetett még egy sort,
majd hozzám fordult. – Te voltál az, aki a hamvakat felém
hajította. Megbántad?
Őszintén szólva nem bántam meg semmit, de neki nem volt
szüksége válaszra.
– Hát ne bánd! – mondta. – Életem legjobb repülését
köszönhetem neked, és most előttem az örökkévalóság, hogy
találjak valami ehhez foghatót.
– Ez meg mit akar jelenteni? – kérdeztem.
– Ugye nem gondolod, hogy ez minden? – kérdezett vissza
Dicey dobozára mutatva. – Porból vagyunk, porrá leszünk?
Ugyan már!
A dobozra pillantottam, aztán Diceyra. Ő még mindig
felhúzott szemöldökkel, szinte hitetlenkedve bámult a pilótára.
– Mi van még? – kérdeztem.
– Azt én meg honnan a fenéből tudjam? – kérdezett vissza.
– Ez a vicces az egészben. – Hátravetette a fejét, és csak
nevetett, nevetett és nevetett. Csak úgy folytak a könnyek a
jobb szeméből. A balt megpróbálta becsukni, de nem tudta. –
Annyit mondok neked – nyögte ki végül, még mindig
kuncogva –, csak annyit mondok, hogy kell lennie valaminek.
Talán én leszek a következő Thor. Vagy Siva. Lehet, hogy én
leszek Hádész.
– Boldog lennék, ha egyszerű erdei tündér lehetnék –
mondta Dicey csendesen.
– Ó, te ilyen kicsiben gondolkozol – biggyesztette ajkát a
pilóta. – Nézd meg a hatalmadat! Nézd, mit tettél velem!
Lehetnél maga a halál.
Erre Dicey is felnevetett, röviden, keserűen.
 – Nem – mondta. – Én túlságosan is a lelkemre veszek
mindent. Ott – mutatott a hollóra –, ott van a Halál, és a
vacsorájára vár.
– Az az öreg varjú? – kérdezte a pilóta. – Mit csinál,
lepiszkálja az orromat?
Dicey halványan elmosolyodott.
– Csak figyelj! – mondta.
Tenyérrel felfelé a földre fektette a jobb kezét, és egy
különös, ismeretlen dalt kezdett dúdolni. A holló felkapta a
fejét, és Dicey arcát figyelte. Kis fehér lábú egér szaladt a tűz
bűvkörébe. Megállt, körülnézett, beleszagolt a levegőbe, aztán
közelebb merészkedett Dicey kezéhez. Ő csak dúdolt tovább.
A pilóta és én megbabonázva figyeltünk.
A holló hirtelen hangosan felkárogott, és az ágról az egérre
vetette magát. Egyik lábával megragadta, és a csőréhez emelte.
Az egér kétségbeesetten nyüszített. A holló háromszor erősen
megrázta a csőrét, majd felfelé fordította a fejét, és úgy, ahogy
volt, egészben lenyelte az egeret. Látszott, ahogyan kidagad a
torka, miközben a kis rágcsálót leerőltette a nyelőcsövén.
– Ott van a Halál – mondta Dicey csendesen. – Semmi
gonoszság. – A pilótára nézett. – Semmi büszkeség.
– Ó, de micsoda stílus! – felelte a pilóta. – Micsoda öröm
lehet elkapni és felfalni egy élő lelket, lett légyen akármilyen
kicsi! – Jó szemével rám kacsintott.
Dicey felsóhajtott, és lassan halványodni kezdett.
Megdörzsöltem a szememet, és hirtelen ráébredtem, hogy
oszladozik a sötétség. Az eső elállt, a köd szürkén telepedett
az erdőre. Nem volt még reggel, csak a már nem is olyan sűrű
sötét jelezte a hajnal közeledtét. A holló kitárta szárnyát, és
pár szökelléssel elhagyta ejtőernyő fedte menedékünket.
Dicey felém fordult, és megkérdezte:
– Most már jobban látsz?
– Téged nem – feleltem.
– Az nem számít – mondta. – Ahhoz eleget látsz, hogy
kimenj a sziklához?
 – Nem tudom. Merre van?
– Vezetlek. Menjünk, mielőtt túl világos lesz! Aztán
szétszórhatod ezeket. – Kezét a dobozra fektette.
– A szertartás nagyon fontos, haver – mondta a pilóta. –
Nem mozdulhatunk innen, amíg fel nem szabadítasz
bennünket.
– Ez tényleg így van? – kérdeztem Diceyt.
– Egyedül az emlékeknek van hatalmuk a halál fölött –
felelte. – Az emlékeknek és a szeretetednek.
– Jaj, mekkora baromság! – mondta a pilóta.
Dicey felállt, és követte a hollót.
Nem volt könnyű utánamennem. Minden izmom
elmerevedett. A fejembe még mindig minden mozdulattól
belehasított a fájdalom. Viszont legalább már nem láttam
duplán. Fogtam a dobozt, összeszedtem minden erőmet, és
Dicey után indultam.
Könnyű szél kavarta a párás levegőt, itt-ott különös fények
villantak a fák között. Tekintetemmel Diceyt kerestem, de nem
láttam mást, csak árnyékokat. A táj valahogy laposnak tűnt és
színtelennek. Aztán megláttam őt, ott állt alig pár méternyire,
és egy, fejmagasságban az egyik fára csavarodott fémdarabot
mustrált. Libabőrös lett a hátam, amikor rádöbbentem, milyen
közel járt hozzá, hogy levigye a fejemet. Mögötte a
hegyoldalon szétszórva még rengeteg deformálódott fémdarab
hevert. Fák dőltek ki vagy törtek ketté, bokrok lapultak a
földre a repülőgép pusztulása nyomán. Dicey megrázta a fejét,
és keresett egy ösvényt a roncsok között. Körülötte kavargott a
köd, nem volt több remegő szellemalaknál.
Hirtelen hangokat hallottam a hátam mögül, és
megfordultam. A pilóta kászálódott ki az ejtőernyője alól.
Láttam, hogyan csillog a bal szeme. Megállt, kihúzta az ágat a
karjából, hogy aztán arra támaszkodva induljon utánunk. Teste
megrándult, ahányszor kificamodott bal lábára nehezedett.
Feje ide-oda billegett törött nyakán.
Mellém lépett, és elvigyorodott.
 – Gondoltam, eljövök a szertartásra – mondta.
Dicey csak ment tovább, én pedig a pilótával a sarkamban
követtem. A férfit láthatólag nem zavarta az egyenetlen talaj
meg az aljnövényzet, kizárólag a furcsa szögben álló lába
hátráltatta. Én azonban gondban voltam. Még mindig elég
sötét volt hozzá, hogy az ösvény egyes részein semmit ne
lehessen látni, a fák között villódzó fények folyamatosan
táncoltatták az árnyékokat. Sorra botlottam meg a
gyökerekben és a kövekben, csúsztam meg a nedves avaron.
Dicey mindvégig a hátát fordította a pilóta felé, miközben
egyre gyorsította a lépteit. Egy idő után végképp szem elől
tévesztettem a fák között.
– Erre menjünk – segített ki a pilóta, és beterelt egy sor
fiatal erdeifenyő közé. Magam elé emeltem a karomat, hogy
így védjem az arcomat a tűlevelektől, és átpréseltem magam
két fa között. A pilóta ott állt közvetlenül előttem. Hirtelen a
semmibe léptem.
Az ágak után kaptam, miközben a jobb lábam a levegőt
taposta. Rögvest utána csúszott a bal lábam is, én pedig ott
lógtam egy faágon, alattam feneketlen mélység. Hallottam,
ahogy Dicey doboza szánkázik a sziklákon, aztán
megállapodik valahol alattam. Sikerült átkarolnom egy
fatörzset, és felhúznom magamat egy fenyő hegyes tüskéin
keresztül, amíg már fel tudtam állni. Akkor le mertem nézni.
Sziklafal zuhant meredeken a semmibe. Egyetlen keskeny
kiszögellést tudtam kivenni úgy hat méterrel lejjebb. Azon túl
nem volt más, csak a sötétség. A pilóta a levegőben állt a
szakadék fölött, és rajtam nevetett.
Aztán egyszerre Dicey is ott állt mellettem.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Igen – feleltem. Nem tettem, hozzá, hogy de…, csak
lemutattam a kiszögellésre.
Ott feküdt a doboz a sziklafalnak támaszkodva. – Leejtettem
– mondtam.
Lenézett. Sokáig csak csendben figyelte a dobozt. Aztán
megszólalt:
 – Jól van ott. Nem olyan fontos.
– Az istenit neki! – kiáltottam rá. – Ha nem olyan fontos, mi
a fenének akartad, hogy megcsináljam? – Körülnéztem, hol
ereszkedhetnék le a kiszögellésig.
– Felejtsd el! – javasolta. – Nem érdemes kockára tenni az
életedet. Hadd szórja szét a szél!
– Egy műanyag zacskóban van – közöltem vele. – Örökre
ott marad.
Találtam egy helyet, egy vájatot a sziklában, amelyen
leereszkedtem egészen közel a dobozhoz. A fenyőfákba
kapaszkodva végigaraszoltam a perem mentén, aztán
ereszkedni kezdtem a vájatban. Nem néztem le. Csak az
ujjaimra figyeltem, ahogyan a kiálló darabokba kapaszkodtak,
a lábamra, ahogy megtámaszkodott a sziklán, és centiméterről
centiméterre csusszant lejjebb. Dicey mintha sétált volna
mellettem. A pilóta vigyorogva figyelte, hogyan küszködöm.
Úgy éreztem, mint sűrű ködön kell áthatolnom a megvetésén.
Aztán lent voltam a kiszögellésnél, és el kellett engednem a
sziklát, hogy a dobozért nyúlhassak. Elbizonytalanodtam,
vettem pár mély lélegzetet, megpróbáltam csak a dobozra
koncentrálni, és nem is gondolni az alattam tátongó sötét,
halálos mélységre.
– Menj vissza, föl! – mondta Dicey. – Nem vagy felelős a
halálomért.
– Persze hogy nem – mondta a pilóta. – Hadd maradjon itt a
fákkal! Amúgy sem téged félt, csak a haláltól retteg.
– Már halott, seggfej! – üvöltöttem rá. Szavaimat a
nevetésével együtt visszhangozta a szakadék.
Elengedtem hát a sziklafalat, és tettem kilenc óvatos lépést a
kiszögellésen. Bal kezemet a falon tartottam magam mellett,
és ha nem is volt rá sok helyem, megpróbáltam befelé dőlni.
Jobb kezem a semmi fölött lógott. Dicey mögöttem lépdelt,
már egészen elhalványult, nem volt több a szellem
szelleménél.
Elértem a dobozt. Lekuporodtam, a jobb kezemmel
fölemeltem, és nagyon lassan fölhúztam az oldalam mellé.
Közben a bal kezemmel végig a sziklát támasztottam, hogy
legalább egy biztos pontot érezzék magam mellett. Végül
sikerült megfordulnom, és hátammal a falnak támaszkodva
mindkét lábam stabilan megvetnem a kiszögellésen. Vettem
egy mély lélegzetet, és leszedtem a doboz tetejét. Széthúztam
a zacskó száját.
Csakhogy képtelen voltam megérinteni a hamvakat. A
szívem lüktetett, minden egyes dobbanásával fájdalom hasított
a szemembe. A fülemben folyamatos volt a zúgás. Nem
tudtam másra gondolni, csak a fájdalomra, a pilóta gúnyos
mosolyára és a feneketlen mélységre a lábamnál.
– Dicey? – szólaltam meg. – Dicey, mi lenne, ha nem
csinálnám meg? Akkor itt maradnál? Valamiféle hegyi szellem
válna belőled? – kérdeztem, és legalább annyira kíváncsi
voltam a saját sorsomra is, mint az övére.
Azért nem felejtettem el, milyen természetességgel mozgott
az erdőben. – Az nem lenne jó?
– Nem érinthetnék meg semmit – felelte.
– Legfeljebb képzeletben.
– Eljönnék – mondtam. – Mások is eljönnének.
Meglátogatnánk.
– Egyszer egy évben? – kérdezte. – Mint valami rituálé? –
Halkan, szinte vágyakozva felnevetett. – Elfelejtenél engem –
mondta. – Az igazi énemet. Ahogyan a hegyeket is
elfelejtetted. A hegyek legalább kőből vannak. Sokáig tart, de
végül elkopnak. Én nem kőből vagyok, és nem kopnék el soha.
Kivettem a zacskóból egy marék hamut, és megpróbáltam
felidézni magamban az élő Diceyt, nem a mellettem álló
szellemet. Amikor azonban felemeltem a kezem, és
kinyitottam a szemem, hogy a mélybe szórjam a hamvakat,
megláttam a pilótát, amint ott áll előttem a levegőben. Már
megint vigyorgott.
– Tűnés innen! – mondtam.
– Jóember – kezdett piszkálódni velem –, én igazából nem
is vagyok itt, ugye? Csak hajítsd el! Szabadulj már meg attól a
nőtől!
 – Húzz el innen, hogy az isten verjen meg téged!
Csak nevetett, és folytatta.
– Ha a nőnek igaza van, már meg is vert.
Ekkor jöttem rá, hogy sírok. Dicey miatt.
A közönyöm, a dühöm elszállt, miközben másztam lefelé a
sziklán. Gyászoltam, és egész testemben rázkódtam a
zokogástól. Feltartottam egy nagy maroknyi hamut, de nem
tudtam rávenni magam, hogy eldobjam.
Öklömmel a pilóta felé suhintottam, csakhogy ő egyszerűen
odébb lebegett. Aztán fél lábon egyensúlyozva a
kiszögellésen, megpróbáltam belerúgni. Ereztem, hogy
megcsúszom. Dicey felkiáltott, kezét halvány leheletként
éreztem a karomon. Egyszerűen átcsúsztam rajta, ahogy
elvesztettem az egyensúlyomat.
Végül egyszerűen kicsúszott alólam mindkét lábam, és egy
kevéssé méltóságteljes huppanással a fenekemen landoltam. A
pilóta kinevetett, de még mindig megvolt a doboz és a marék
hamu. Éltem. Én is nevetni kezdtem, magamon, amiért képes
voltam egy halottal civakodni. Önmagámmal küszködni. A
heggyel küszködni. Nevettem, amíg a pilóta abba nem hagyta,
aztán nevettem még egy kicsit, miután ő rájött, hogy az
éjszaka lassan véget ér. Arca eltorzult, ahogy megpróbált
valamit mondani, de egyre csak halványodott. Oda se
hederítettem rá többé, csupán vártam, hogy végleg
beköszöntsön a hajnal.
Dicey felé fordultam, de ő is alig látszott már, és nem is volt
több mondanivalónk egymásnak. Kinyújtottam a karomat, és
hagytam, hadd hulljanak a mélybe a hamvak. Aztán még egy
maroknyi, meg még egy. A köd felszállt, a hegyen egyre
világosabb lett. Dicey eltűnt. Hamvai ott voltak, ahol tudni
szerette volna őket. Megtettem, amit a barátságunk
megkövetelt tőlem. Hirtelen rádöbbentem, hogy hallom a
folyó hangját, amint odalent csobog a köveken. Madárdal is
hallatszott, meg mögülem, a repülőroncs irányából, hollók
károgása.
 Visszamásztam a vájatban. Nem volt könnyű, de
megcsináltam. Megtaláltam a zsákomat ott, ahol előző este
ledobtam. Ettem és ittam, hirtelen tudatosultak bennem saját
élő testem szükségletei. Miközben egy marék mazsolát
majszoltam, emberi hangokat hallottam fölülem a
hegyoldalról, és egy helikopter rotorjának egyre közeledő
zúgását a gerinc mögül.
Felkaptam a zsákomat, és elindultam a másik irányba a
szikla pereme mentén, hogy kövessem a patakmedret vissza az
útig. A pilótának félig igaza volt. Az ember legalább azt
megválaszthatja, hogyan éli az életét. Diceynak is félig igaza
volt. Frissen lelt harmóniával a bensőmben gyalogoltam az
erdőben, és az ösvény megnyílt előttem.

Fordította: Kamper Gergely

„The Woman, the Pilot, the Raven” © 1991 by Dean
Whitlock
 Anthony Boucher
NELLTHU
Ailsa alighanem a leginkább tenyeres-talpas és tehetségtelen
lány volt az egész egyetemen, bár ugyanakkor el kell ismerni,
hogy logikában és megfontoltságban nem akadt párja. Az
azóta eltelt huszonöt év alatt a leggyönyörűbb nővé vált, akit
Martin valaha látott, és, a Ailsa környezetéből ítélve, jócskán a
leggazdagabb.
– …micsoda szerencse, hogy beléd futottam annyi év utáni
– mondta Ailsa, leírhatatlanul izgató hangon. – Hiszen te
ismersz kiadókat, és tanácsokat is tudsz adni a regényemet
illetően. Már annyira belefáradtam a zongorázásba…
Martin hallotta a nő felvételeit, és tudta, hogy kitűnően
játszik – ahogy korábban kitűnően énekelt is, sőt, kitűnő
nonfiguratív képeket festett, kitűnő ruhákat tervezett és egy
kitűnő tanulmányt is írt a prímszámokról. A férfi persze első
pillantásra fölfogta, hogy mindezen foglalatosságok együttes
jövedelme kevés lett volna bebútorozni az Ezüst Szobát,
amelyben vacsoráztak, az Arany Szobát, amelyben később
elolvasta Ailsa regényét (természetesen kitűnő volt), vagy akár
azt a szobát, amelyiknek a színét meg sem jegyezte, mert nem
egyedül aludt benne (az azt megelőző történésekre pedig a
„kitűnő” a legszerényebb jelző).
Csak egyetlen magyarázat lehetett minderre, és Martin
bizonyos fokú elégtétellel konstatálta, hogy a kávéját hozó
inas nem vetett árnyékot a reggeli nap fényében.
– Maga egy démon – szögezte le a férfi, miközben Ailsa
még mindig aludt (kitűnően).
– Valóban, uram – felelte az árny nélküli inas, és tekintetét
imádattal nyugtatta alvó úrnőjén. – Nellthu, szolgálatára.
– És nem is akármilyen szolgálat ez! Elképzelem, a régi
Ailsa mit törhette a fejét a lehető legkedvezőbb eredményt
hozó és leglogikusabb kívánságon. Bár én azt hittem, az önök
hatalmának vannak korlátai.
– Úgy van, uram. Három kívánság.
 – De hát neki itt a gazdagság, a szépség, a fiatalság, a hírnév
és rengeteg kiemelkedő képesség… Mindezt három
kívánsággal érte el?
– Eggyel, uram. Ó, az első kettőnél alaposan túljártam az
eszén. – Nellthu az emlékek hatására elmosolyodott. –
„Szépség”, csakhogy nem pontosított, így a világ legszebb
százéves öregasszonyává tettem. „Elképzelhetetlen
gazdagság”, és mivel természetesen semmi sem
elképzelhetetlen egy gazdagodni vágyó ember számára, azt is
kapta: semmit. Ó, nagy formában voltam aznap, uram! De a
harmadik kívánság…
– Nehogy azt mondja, hogy a szakállas „A harmadik
kívánságom az, hogy legyen még három kívánságom!” trükkel
fogta meg! Úgy tudtam, az szabályellenes.
– Valóban, uram. A benne foglalt paradoxonok még a mi
hatalmunkat is meghaladják. Nem, uram – folytatta Nellthu, és
arcára bánattal vegyes csodálat ült ki –, az ő kívánsága ennél
sokkal veszedelmesebb volt. Azt mondta: „Azt kívánom, hogy
végtelenül és önzetlenül szeress belém!”
– Logikában mindig verhetetlen volt – ismerte el Martin. –
Szóval maga egyszerűen nem tehetett mást, mint hogy
megszépítette őt, és mindenféle… képességekkel ruházta föl,
nem tagadhatta meg egyetlen további kívánságát sem… –
Hirtelen elhallgatott, az ágyra nézett, majd vissza a démonra. –
Nagy szerencsém, hogy a kívánságába az „önzetlenül”-t is
belevette.
– Igen, uram – mondta Nellthu.

Fordította: Németh Attila

„Nellthu” © 1955 by Anthony Boucher
 Szálai Kocsis Tamás
SZIGORÚ SZÁMTAN
Egy verőfényes délelőttön ért véget az iskola évzárója.
Boldogan csivitelő gyereksereg igyekezett ki az iskolakapun, a
szabadságot jelentő nyárba. Gondtalanul, vidáman kacagtak,
már előre élvezték a szünidő és a nyaralás boldog pillanatait.
A tömeg lökdösődve igyekezett elhagyni az iskola komor
épületét, és a villogó ablakszemek felé egy sem nézett vissza.
Az iskola becsukta komor kapuit, hónapokig a Tudás is csak
magában bolyong majd ódon falai között. A kiürülő folyosók
és lépcsőházak üresen kongtak, és felhangzott az iskola
mindenható urának, Rezső bácsinak, az iskolagondnoknak
sztentori, recsegő basszusa:
– Kellemes nyarat mindenkinek, zárom a főkaput! – Az
iskolagondnok fülelve-fülelt, majd egy terebélyes kulcscsomót
csörgetve megindult, hogy kijelentésének eleget tegyen.
Szuszogva hajolt le, hogy a főkapu alsópántját a helyére
illessze, amikor bizonytalan kopogó léptek visszhangzása
zavarta meg.
– Ajóistenbassz… Te meg mit keresel még itt!?
Egy 12 év körüli, vézna, szemüveges kisfiút pillantott meg,
aki gyűrött ellenőrzőjét szorongatva, kisírt szemmel álldogált a
lépcsőn.
– Mi van fiam, megkukultál? Mit keresel még itt, a többiek
már rég hazamentek. Rezső bácsi kíváncsian méregette a
kisfiút. Amaz megdörgölte nyuszi-pirosra sírt szemét, és
halkan dünnyögte:
– Kiteccikengednikérem? – így, egy lélegzetvételre hadarta,
és könyörögve nézett az iskolagondnokra.
– Megnelássalakszeptemberig! – Rezső bácsi posztjához
méltó fejedelmi legyintéssel tessékelte ki a főkapun.
A kisfiú szomorúan, lehajtott fejjel ballagott pár lépést, egy
eldobott papírgalacsint rugdalt tornacipős lábaival, majd
megállva ismét belenézett a gyűrögetve morzsolt
Ellenőrzőjébe, minden bánatának forrásába.
Matematika – Elégtelen. Mintha égővörös tintával írták
volna bele. A kisfiú szeme csak ezt a bejegyzést látta,
amelynek betűmérete a többi betűméretet felzabálva nőtt
óriássá. Pedig, hogy igyekezett, rendben elkészítse a
házifeladatokat, szorgalmasan gyakorolt órákon keresztül, – és
mégis hiába. – Elégtelen.
– A szüleim bizonyosan megszidnak érte, talán Apa el is
fenekel – gondolta és ismét könnyek futották el szemét.
Ujjával megdörzsölgette a szeme alatti barna anyajegyet, és
panaszosan nagyot sóhajtott.
– Ó, bárcsak ne léteznének ezek a hülye számok! – kívánta,
és néha még egy kisfiú kívánsága is meghallgatásra találhat.
Eme furcsa mindenség egy másik szegletében Wallenstein
W Wilson évtizedes szokásával ellentétben arra ébredt, hogy
elaludt.
Ez így valóban furcsának hangzik, de tudni kell, hogy
Wallenstein W Wilson a végletekig precíz és pontos ember
volt. Munkája meg is követelte eme két jeles tulajdonságot,
mivel Wallenstein W Wilson mint az Állami Adóbehajtó
Intézet oszlopos tagja, könyvelője és a Számolási Csoport
vezetője kizárólag számokkal foglalkozott.
Számokat, számsorokat, számoszlopokat, szám-mátrixokat
adott össze és vont ki egymásból. Számolóként, számára
számokon kívül nem létezett más világ, akkor érezte igazán
magát fontosnak, ha munkájával foglalkozhatott.
Ha már megemlítettük érdemeit, vessünk hát egy pillantást
Wallenstein W. Wilson lakására is, hol is él jeles hősünk,
Wallenstein W Wilson, az Állami Adóbehajtó Intézet
Számolási Csoportjának vezetője.
Apró garzonlakásában minden egyszerű volt, egyszerű
szőnyeg bontotta egyszerű padlóját, egyszerű fotelok álltak az
egyszerű TV előtt, egyszerű könyvespolcait bonyolult
szakkönyvek terhelték súlyos mondanivalójukkal.
 Egyszerű szekrényében egyszerű öltönyök lógtak, egyszerű
nyakkendőit egyszerű fogasra akasztva tárolta. Egyszerűen
megállapítható, hogy Wallenstein W Wilson az egyszerű
emberek egyszerű mindennapjait élte.
És most minden precízségének és pontosságának dacára,
mégis elaludt.
Édesdeden szuszogva számokról álmodott, álma nyugodt és
békés volt, mint ő maga. Egy, a nyári nap melege elől
fejvesztve menekülő légy azonban orrára szállt, és pici ízeit
lábacskáival fel alá sétált a remegő.
A csiklandozó séta felébresztette Wallenstein W. Wilsont,
aki álomtól ragadós szemével vaksin pislogott a szokatlanul
világos szobában.
– Hány óra lehet? – tette fel magában az elalvó emberek
szokásos kérdését, és bizonytalan mozdulatokkal az egyszerű
éjjeliszekrényén álló egyszerű ébresztőórához nyúlt. Maga elé
tartotta és legnagyobb megdöbbenésére nem látott rajta
semmit.
Az ébresztőóra számlapján unottan álldogált a nagymutató
és a kismutató, belsejéből árva tikk-takkolás sem hallatszott.
– A jó Isten verje meg! – Wallenstein W Wilson az üres
számlapot eme kijelentéssel tudta csak kommentálni. Hiába
dörzsölgette ugyanis szemét, a számlap továbbra is hiányos
maradt. Egy darab szám sem látszódott rajta.
Wallenstein W Wilson megdöbbenésében teljesen felébredt.
Megállapította, hogy az ébresztőóra rovátkái a helyükön
vannak, de az egész órákat és a perceket jelző számoknak
szőrén-szálán nyoma veszett.
Wallenstein W Wilson gyorsan felpattant, és a kisasztal bal
sarkára tett karórája után nyúlt. A Ciaso márkájú kvarcóra
számlapján magányosan szédelgett a bánatos kettőspont,
számok pedig sehol. Ijedten csapta le az órát az asztalra, és
sebtében öltözni kezdett.
– Meg kell tudnom, hány óra van – gondolta, és sietségében
félregombolt ingére ferdén kötötte meg keresztcsíkos
nyakkendőjét. Ujjaival hajába túrt, már nem volt türelme a
fésülködéshez, kilépett a lakásból, és a szomszédban lakó
nyugalmazott tengerész ajtaján kezdett kopogtatni. A vén
tengeri medve rumtól és denaturált szesztől művelt hangja
gorombán csattant:
– Ki az ördög vagy, és mit akarsz?
– Wallenstein W Wilson vagyok, a… a… a… – Wallenstein
W Wilson száját hangtöredékek hagyták el, amikor
megpróbálta megmondani lakásának számát. – A… a… izé, a
szomszédból! – fejezte be nagy nehezen. – Kérem, lenne
szíves megmondani, hány óra van?
– Reggel van, eriggyafenébe!
– Kérem, csak az érdekelne, hogy hány óra van! –
Wallenstein W Wilson türelmetlenül topogott az ajtó előtt.
– Nem tudom, eltűntek a számok! Eltűnt az összes rohadt
szám mindenhonnan! – Az öreg tengerész a beszélgetésnek a
már jól ismert Eriggyafenébe! morgással vetett véget.
Wallenstein W Wilson tanácstalanul álldogált még egy
kicsit a tengerész ajtaja előtt, majd visszalépve bezárta
lakásának ajtaját, amelyről tényleg hiányzott az ajtószám, és
mivel jobb ötlete nem volt, elindult a munkahelyére.
Az utcán nem a szokásos csúcsforgalom, hanem maga „a”
fejetlenség fogadta. Ijedt és értetlen emberek tömege vette
körül, mindenki a számokról beszélt. Számnélküli villamosok
és buszok torlódtak a megállókban, az üres rendszámtábláikat
vizsgálgató autósok káromkodásaitól hangos parkolókban
rendszámtalan autók vesztegeltek. A tömegközlekedés
kékruhás vezetői megpróbálták mentem a menthetőt, de
amikor a fülkéből ki akarták ordítani a járatuk számát, csak
artikulátlan makogás hagyta el a szájukat.
Egyes túlélők hangosan kántálták járművük közlekedési
útvonalát és a megállókat, de a tanácstalan utca embere
idegesen szemlélte a káoszba süllyedt tömegközlekedést.
Wallenstein W Wilson mint említettük, munkájának
szenvedélybetege volt, ezért határozott léptekkel áthatolt a
káoszon, legyűrve, legyőzve a fejetlenséget, hosszas gyaloglás
után megérkezett a munkahelyére.
 Hősünk, az Állami Adóbehajtó Intézet épületébe lépve
kicsit megnyugodott. Ez az épület maga a Megbízhatóság és a
Pontosság elefántcsonttornya volt számára, ahová a Világ és az
Élet betörni soha nem tudott.
Eddig a napig. Mert most, az Állami Adóbehajtó Intézet,
maga volt a felfordult méhkas, zsongó értetlenkedés és
panaszos zsivaj árasztotta el emeleteit. Tisztviselők
rohangáltak fel s alá a folyosókon, szentségelő rendszergazdák
csavarhúzói csikorogtak a számítógépek burkolatain, és e
forrongó és rotyogó kétségbeesésben nyugodt szigetet csak
Mr. Porter, a portás jelentett.
Békésen üldögélt üvegablakú fülkéjében, szalámit evett
bicskával és jó étvággyal. A csípős falatokat jóféle kannással
kísértette le, komótosan karikázva a paprikás rudat, maga volt
a megtestesült nyugalom.
Wallenstein W Wilson eme szigetre emelte tekintetét és
elhalóan megkérdezte:
– Mi történik itt?
– A jófene se tuggya! Eltűntek a számok, legalábbis aztat
mondják. Nem működnek a flancos masinériák, no, de nem
csak azokbúl tűntek el, hanem mindenhunnan! – Válaszolta
Mr. Porter, alaposan megrágva a szavakat és a szalámit.
– Mindenhonnan? – Wallenstein W Wilson kétségbeesett. –
Eltűntek a számok?
– Ela.
– Teljesen?
– Bíz’a.
– Hogy tűnhettek el? – kiáltotta Wallenstein W Wilson
kétségbeesve.
– Hát, ha engemet kérdez, ebben is azoknak az
amrikaiaknak a keze van benne. Felrobbantottak valami
hirrogénbombát és biztos attól van ez az egész. – Mr. Porter
újabb karika szalámit tolt a bajsza alá.
Wallenstein W Wilson döbbenten ment az irodájába, és a
számítógépet bekapcsolva meggyőződött, hogy a portásnak –
legalábbis részben – igaza van. A monitoron ugyanis a „Jó
reggelt Wallenstein W Wilson Úr!” felirat helyén nagy üresség
tátongott. A számítógépek a számok hiánya miatt
működésképtelenné váltak. Wallenstein W Wilson ekkor
felvette a telefont, de mivel a telefonkészülékről is hiányoztak
a számok, képtelen volt felettesét tárcsázni.
Reszkető térddel, a történtektől szédülve, kereste fel
irodájában Brain-Braun Brian-t, a Számolási és Statisztikai
Főosztály vezetőjét. A nagytiszteletű Brain-Braun Brian, a
Számolási és Statisztikai Főosztály vezetője, azonban nem volt
tanácsképes állapotban. Zokogva borult egy nagy halom,
korábban számokkal telerótt, – most azonban üresen árválkodó
kimutatás-paksaméta tetejére, és siratta az elveszett számokat.
A kopogásra felnézett, és könnyáztatta arccal meredt a
belépő Wallenstein W. Wilsonra.
– Mr. Wilson, eltűntek a számok, mind eltűntek! Nincs egy
sem, sehol… Vége a világnak, mindennek vége! – Az
elgyötört, nagytiszteletű Brain-Braun Brian zokogva
hanyatlott vissza a paksaméta-halom tetejébe.
Wallenstein W Wilsont elfogta a rémület. Gyomrát jeges
kéz szorította össze, beleiben pedig egy képzeletbeli
óriáskígyó kezdett tekergőzni. A félelemkígyó felkúszott
Wallenstein W Wilson mellkasáig.
– Úristen – suttogta Wallenstein W Wilson, és vele együtt
sokmilliárd ember –, mi történik most velünk?
A Mr. Porter által említett Amrika legfelsőbb
irányítószervei is a portáshoz hasonlóan reagáltak arra a
tényre, hogy a világból eltűntek a számok. No, nem magukat
vádolták a hirrogénbomba-kísérlettel – ámbár a jobb kezük
nem mindig tudta mit csinál a bal –, de megvolt számukra is az
okolnivaló.
Sokcsillagos, kitüntetésekkel teleaggatott tábornokok
harsogták tele az Országvédelmi Minisztérium üléstermeit,
hogy, miszerint, csak, és kizárólag O’szország lehet a felelős
ezért a katasztrofális jelenségért. Egyes harciasabb tábornokok
erélyesen követelték a Hadvezetés Legfelsőbb Tanácsában,
hogy „azonnal és keményen és totálisan” torolják meg
O’szországon ezt a tettet. A világ közel került egy gyilkos
hirrogénháborúhoz, szerencsére azonban a hirrogénrakéták
indítókódjai is számokat tartalmaztak, így képtelenség volt a
fegyvereket célra irányítani és kilőni.
Mivel a katonai válaszlépés imigyen meghiúsult, a
Hadvezetés Legfelsőbb Tanácsa a történtek értelmezésére és
megmagyarázására sebtében Tudományos Tanácsot hívott
össze.
A Tudományos Tanács Amrika legzseniálisabb tudósaiból
állott, képviseltette magát benne a Hirrogénenergia
Ügynökség, Vírus és Baktérium Szekció, Egyetemes
Vallástörténeti Bizottság, és még számos tiszteletreméltó
társaság. Első lépésként elhatározták hogy, a Tudományos
Tanács konzultációjának időtartamát, a mérhetetlenné vált idő
miatt, a lefőzött kávémennyiség alapján határozzák meg.
Az egyes szüneteket fazéknyi szimpla kávé lefőzése után
tartják; s az idő imigyen való méréséért Dr. Mary L. Jackson, a
vegyi fegyverek szakértője, a biokémia doktora, és a kémiai
tudományok kandidátusa lett a felelős.
A fazekak lassan ellepték a konferenciatermet, de a
Tudományos Tanács képtelen volt konszenzusra jutni. Ekkor
Donald McGregor, a Hirrogénenergia Ügynökség fekete bőrű
vezetője emelkedett szólásra, és foglalta össze a komor
tényeket:
– Tisztelt Tudományos Tanács, Tudóstársak! A katasztrófa
egyenesen társadalmunk összeomlásával fenyeget. A
közlekedés, a bank és pénzügy, a honvédelem, de még
kommunikáció is lebénult a mai napon, és nem tudjuk ezt az
állapotot mi okozza, valamint hogy ez a jelenség mennyi ideig
fog tartani. Mivel minden szekció, beleértve az Egyetemes
Vallástörténeti Bizottság Globális Armageddon Szárnya is
kifejtette álláspontját a témával kapcsolatban, az lenne a
javaslatom, hogy vonjuk be a megbeszélésbe dr. Dora Lefty-t
és munkatársait.
A javaslatot nagy felháborodás követte. A Dora Lefty
vezette Megmagyarázhatatlan Jelenségek Magyarázati
Osztálya mindig is feketebárány volt az amrikai
tudósberkekben. Az osztály magasan képzett, ámde kicsit
különc figurái színes pletykatémákat szolgáltattak mind a
sajtónak, mind a tudóstársadalomnak.
Különösen Dora Lefty rítt ki a professzorok közül,
alapképzettsége szerint okleveles jósnő és misztikakutató volt,
aki a jósgömb árnyékában végezte el a Hovard egyetem
fiziopszihobiokémiai és csillagász szakát. Mégis, az amrikai
kormányszervek előszeretettel foglalkoztatták mind Dora-t,
mind a nemrégiben életre hívott Megmagyarázhatatlan
Jelenségek Magyarázati Osztályát.
Olyan ügyek fémjelezték tevékenységüket, mint a híressé
vált „Itt a Szaddam, hol a Szaddam” vagy a provokatív
„Választási pénzek, nem látszanak, ha nézek”.
Ennek fényében már érthetővé válik az a felzúdulás, amely
Donald McGregor javaslatát fogadta. Mivel azonban a Tanács
tanácstalanul ált a jelenség előtt, kénytelenek voltak
beleegyezni, hogy Dora Lefty-t és csapatát bevonják a
megbeszélés sorozatba. A Tudományos Tanács azonnali
hatállyal kinevezett egy Koordinációs Megbízottat, aki majd a
Megmagyarázhatatlan Jelenségek Magyarázati Osztályát
tájékoztatni fogja, és a probléma tárgyalását levette a
napirendről.
Helyébe azonnal belekezdtek a „Tudományos Tanács
napidíj-elszámolási anomáliája” témakör tárgyalásába, mert
sem a megbeszélés idejét, sem pedig a kiszámlázandó
pénzösszeget nem tudták számok nélkül meghatározni.
A Tudományos Tanács Koordinációs Megbízottjának célzott
postagalambja a lehető legrosszabb pillanatban esett be Dora
Lefty földszintes kulipintyójának ablakán. Dora épp forró,
lazító fürdőt vett ritka pihenőnapjának reggelén, elmerülve a
habtengerben Lara Gerschon túlfűtött erotikus regényét
tartotta egyik kezében, amikor a madárka a keble közé zuhant.
Dora ijedten bányászta elő a csapzott és félholt galambot,
majd az üzenet olvasása után sebtében öltözni kezdett.
Hírével ellentétben egyáltalán nem nézett ki
javasasszonynak; csinos fiatal nő volt, igéző zöld szemekkel.
Férfivadítóan hullámos vörös haj keretezte arcát, és puhán
omlott rá gömbölyű vállaira. Szépsége ellenére a férfiak
tartottak tőle: pengeéles esze és természetfölötti képességei
nem tették jó partivá. Nemcsak hogy megérezte, mikor
hazudik egy férfi, hanem kiszagolta a legrejtettebb titkaikat is.
Mivel a kifinomultabb idegekkel rendelkező férfiak messziről
elkerülték, jobban szerette idejét hölgytársaságban múlatni.
Titokban élt-halt az erotikus regényekért, könyvespolcai
zsúfolásig voltak tömve Dzsulia, Ramóna s hasonló
sorozatokkal.
Csak hosszú hetek kérdése volt, hogy a Tudományos Tanács
előzetes felméréseinek adatai alapján Dora és csapata pontos
és részletes tervet dolgozzon ki az emberiség túlélésének
érdekében.
Ám a Tudományos Tanács bürokratái a terv részletes
ismertetését nem tették lehetővé, sokdiplomás professzorok
csapdosták mérgükben az asztalt.
– A Megmagyarázhatatlan Jelenségek Magyarázati Osztálya
nem a Nagy Túlélési Terv kidolgozására lett felkérve, hanem
magának a jelenségnek a megmagyarázására. – A professzor
mérgében előbb a saját, majd a mellette ülő szakállát tépte.
– Önt senki nem utasította ilyesmire, a Nagy Túlélési Terv
kidolgozását az Amrikai Összkormányzati Kongresszus által
kijelölt Nagy Túlélési Terv Kidolgozási Bizottsága fogja
elvégezni, nem pedig Ön, tisztelt hölgyem!
– Értsék meg, kérem, hogy az általunk beterjesztett
tervezet…
– Milyen alapon mertek maguk bármiféle tervezetet
készíteni? – Jolly L. Jocker a Technomisztikus Pártszövetség
vezető teoretikusa arcát felfújva, pöffeszkedően nézett Dora
Lefty-re.
– Kérem, tisztelt Tudományos Tanács, kérem, hogy
hallgassanak meg! – Dora menteni próbálta a menthetőt. –
Meg kell hozni a legszükségesebb biztonsági és társadalmi
intézkedéseket, amelyek…
Megint nem hagyták végigmondani. A tudósok keselyűhada
dühödten csapott le rá és belefojtották a szót. Dora Lefty
szomorúan nézett fel a plafonra, és azt kívánta bárcsak a
hadonászó tudósokra szakadna…
E furcsa univerzum örökmozgó kerekei ismét nagyot
zökkentek, az ész megállt, az idő meg szaladt…
…Szaladt és szaladt. Generációk születtek, éltek és haltak
meg, anélkül hogy a számok visszatértek volna. A városok, a
fellépő energiahiány és a technokrácia halála miatt
leromlottak, elpusztultak. Üresen tátongó felhőkarcolók romos
csontvázain fütyülve fújt keresztül a szél, a betonjárdák
eltöredeztek, és amit a fosztogatók nem vittek magukkal,
lassan belepte a rozsda és a penész.
NewLork büszke toronyházai megroskadtan adták át
magukat az idő kérlelhetetlen pusztításának, tövükben a
kisarjadt füvet birkák legelték le. Vándorló nomád és
félnomád népek néztek fel bámulóan az ősök építészeti
remekeire, amelyek árnyékába sátraikat felverték.
A Vég és a Kezdet nem érkezett el békésen.
A jó szándékú Dora Lefty és a Tudományos Tanács a
hirtelen leomló födémzet általi sajnálatos pusztulását előbb
háborúk, majd járvány és éhínség követte. A vezetők
tehetetlenek voltak, ráébredtek, hogy minden erejük a
számokban rejlett, amelyeknek titokzatos távozása tragikus
véget hozott.
A kormányok más kormányokkal, majd saját népükkel
háborúztak, újjáépítés helyett a hatalom megőrzése volt a cél.
Ám a pusztuló világ romjain egy új kezdet is sátrat vert a
nomád pásztorokkal.
Az emberek megtanultak együtt élni a természettel,
megtanultak élni a természetből. A kizsákmányoló
rablógazdálkodást felváltotta a tudatos együttélés és a gondos-
gazdálkodás. A romos városokkal határos mezőkön búza és
kukoricatáblák sárgállottak, így a letelepült nomád népeknek
elegendő gabona állt rendelkezésükre.
Akadtak azonban olyan népek vagy törzsek, amelyek
továbbra is nomád életmódot folytattak. Ilyen törzs volt a
Szelek Pásztorai is, amely az egykori Mehhetten szívében
legeltetett. Nem voltak sokan, de a törzs Nagy Öregje
keményen kézben tartotta az irányítást, ezért a nyáj és a törzs
is szépen gyarapodott.
A Nagy Öreg vezetésével keresztül kasul bejárták már
NewLork romjait, legeltettek az egyre tisztábbá váló folyó
partjain, és még azon túl is. Az Öregről az a hír járta, hogy
még a Nagy Összeomlás előtt született, és maga is egy olyan
hatalmas, rozsdás épületben lakott, mint aminek a tövében
éppen most delel a nyáj.
A Nagy Öreg elégedetten szemlélte a gömbölyödő hasú
jószágokat.
– Szerencsés év volt a mostani, jó volt a szaporulat. A nyáj
alaposan felduzzadt tavasszal, amott, ni, legalább 50 jerke
legelészik – gondolta.
Bár a szeme már nem volt oly éles, mint fiatal korában, de
azért megszámolta őket. Pontosan 47 volt. A kis csordát
legfiatalabb dédunokája, a jerkékkel együtt gömbölyödő Bee-
Bee terelgette.
– Bíz, a leány lassan betölti a 18-at, ideje lenne már férjhez
adni valamelyik jómódú törzsbe, szülésre termett csípejével
megérhet vagy 150 jófajta juhot – morfondírozott az Öreg,
majd magányos sétára indult.
Kampós pásztorbotjára támaszkodva óvatosan lépdelt
keresztül a feltöredezett és összetorlódott járdákon. Nem csak
úgy öregesen bóklászott, ahogy a magafajta vénemberek
szoktak; ismerős volt számára a környék, a Nagy Összeomlás
óta négy alkalommal már megfordult a népével errefelé, és ezt
a kis sétát minden esetben megtette.
Végigment az egykori 117-dik utcán, le egészen áll 9-dik és
162-dik utca kereszteződéséig. Szeme már nehezen olvasta az
elrozsdált utcanév táblákat, inkább csak az emlékeit követve
haladt. Mert voltak emlékei. Olyan emlékei, amelyeket az
eltelt 63 év alatt senkinek nem mert elmondani. Az évek
múlását kampós pásztorbotjára rótta fel, amely vele vénült
meg és majd vele költözik a sírba is. Befordult a sarkon, és
egy burjánzó parkkal körbenőtt, romos, de ódon hangulatot
árasztó épülethez ért.
 Belépett az ajtaja vesztett főkapun, amelynek alsópántját
már teljesen felzabálta a rozsda. Az üres folyosók kongva
verték vissza léptei zaját, ahogy nehézkesen felkapaszkodott a
lépcsőn. A törmeléket kerülgetve haladt egyre feljebb és
feljebb, beljebb és beljebb, amíg egy szúette nagy ajtóhoz nem
ért. Az ajtó felett kopottan hirdette magát és az ajtón túli
világot egy tábla: 6.b osztály.
Minden itt kezdődött, ebben a teremben kapta meg az
ellenőrzőt, amelyben ott éktelenkedett az a sor. Mintha
égővörös tintával írták volna bele, szemei csak ezt a
bejegyzést látták, amelynek betűmérete felzabálva a többi
betűméretet nőtt volna óriássá. Végignézett a kifosztott
osztálytermen, majd megfordult, szuszogva leereszkedve a
lépcsőn, végiglépkedve a folyosón, kilépett az iskola elé.
A Nagy Öreg szomorúan, lehajtott fejjel, – ballagott pár
lépést, egy eldobott papírgalacsint rugdalt saruba bújtatott
lábaival. Ujjával megdörzsölgette a szeme alatti barna
anyajegyet, és panaszosan nagyot sóhajtott.
– Ó, bárcsak léteznének azok a hülye számok! – kívánta. –
Ám most nem történt semmi említésre méltó esemény.
 TARTALOM
Chris Beckett A HATÁRVIDÉK ŐRE
Robert Reed CSÖVEK
Anthony Sheenard HOGYAN KÉSZÍTSÜNK
MAGUNKNAK HÁZI KEDVENCEKET?
Damon Knight IDEGEN A PARADICSOMBAN
Nagy Zsolt A PENDERMANN-RECEPT
I.
II.
III.
IV.
Dean Whitlock A NŐ, A PILÓTA, A HOLLÓ
Anthony Boucher NELLTHU
Szálai Kocsis Tamás SZIGORÚ SZÁMTAN
 Table of Contents
Chris Beckett A HATÁRVIDÉK ŐRE
Robert Reed CSÖVEK
Anthony Sheenard HOGYAN KÉSZÍTSÜNK
MAGUNKNAK HÁZI KEDVENCEKET?
Damon Knight IDEGEN A PARADICSOMBAN
Nagy Zsolt A PENDERMANN-RECEPT
I.
II.
III.
IV.
Dean Whitlock A NŐ, A PILÓTA, A HOLLÓ
Anthony Boucher NELLTHU
Szálai Kocsis Tamás SZIGORÚ SZÁMTAN