Professional Documents
Culture Documents
World of Warcraft - Felfedező-Trilógia 2. - Greg Weisman - Kanyargó Ösvény
World of Warcraft - Felfedező-Trilógia 2. - Greg Weisman - Kanyargó Ösvény
FELFEDEZŐ-TRILÓGIA 2.
GREG WEISMAN
Szukits
2021
ÚTMUTATÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ
Feralas peremén
ELSŐ FEJEZET
Az Úrnő és a Gyermek
Gordok elitjei
Számvetés
Korcs
Egyezkedés
A kis matriarcha
Marcang északnyugat felé vezette őket, le egy völgybe, majd fel egy
újabb dombon. Aram nagyon is jól tudta, hogy épp a Bigyókótyával
ellentétes irányba mennek. Sőt szinte egyenesen visszafelé tartottak az
ogrék városa, Komor Pöröly felé. De mivel segíteni akart Marcangnak, és
szerette volna, hogy Murci ismét velük legyen, meg sem fordult a fejében a
gondolat, hogy bármiféle megjegyzést tegyen. Persze aggódott, hogy
Marcang képes lesz-e elbánni Zord Sebhellyel – mivel az Erdőmancsok
nyilvánvalóan igencsak veszélyesnek tartották –, de számított arra, hogy
Makasa a gnoll segítségére lesz a harcban, és előkészíti számára a helyzetet
a halálos ütéshez.
Halálos ütés? – A kifejezés egy pillanatra megakasztotta Aram
gondolatmenetét. Muszáj, hogy a gyilkolás legyen a céljuk?
Félszeműre, a wyvernre gondolt, akiről ő és Marcang is azt hitte, hogy
nem több egy szörnyetegnél, amelyet el kell pusztítaniuk, ha életben
akarnak maradni. Aztán kiderült, hogy Félszeműnek van három kicsinye,
akiket az ogrék fogságban tartottak, így kényszerítve a wyvernt, hogy
engedelmeskedjen Gordok szeszélyeinek. Végül Aram megtalálta a módját,
hogy megmentsék a kölyköket, és szövetségre lépett Félszeművel a közös
ellenségeikkel szemben.
Ez volt Greydon Thorne egyik kedvelt leckéje, amelyet száz különféle
módon vett át vele, de a lényege így hangzott: „minden faj rendelkezik
valami értékkel.”
Talán nem volt ez ugyanúgy igaz a gnollokra is? Amikor Aram először
találkozott velük, nem tartotta őket többre szörnyetegeknél. Most pedig egy
gnoll is akadt a legjobb barátai között.
Ha az apja bölcsessége a gnollokra és a wyvernekre egyaránt igaz volt,
akkor a jetikre talán nem vonatkozhatott?
– Biztosak vagyunk abban, hogy a jetik az ellenségeink? – kérdezte
óvatosan.
Sivet a szemeit – sőt az egész fejét – forgatta.
– Persze, hogy jetik ellenségek! Jetik gnollokat ölnek, bolond fiú! –
csaholta, és nyugtalanul az új hősére, Makasára pillantott, várva, hogy
jóváhagyja az iménti megszólítást.
Makasa elfintorodott.
Aram úgy vélte, a nővére tépelődik. A „bolond fiú” megszólítás ellen
valószínűleg nem volt kifogása, különösen mert kétségkívül abszurdnak
találta Aram kérdését, elvégre Makasa szinte mindenkit potenciális
ellenségnek tekintett – fajtól függetlenül, az embereket is beleértve. A maga
módján úgy volt a lehetséges ellenségekkel, ahogy Greydon Thorne a
lehetséges barátokkal. Ugyanakkor Makasa gyűlölte, ha valaki forgatta a
szemeit. Ezt Aram személyes tapasztalatból tudta.
Miközben Makasa komor tekintettel a válaszon gondolkodott, Aram
tovább ütötte a vasat:
– Igen, a jetik gnollokat ölnek. De a gnollok nem ölik meg a jetiket? De
ha mindkét fél véget vetne a gyilkolásnak, akkor nem lehetne...?
– Gyilkolás nem ér véget – mondta Marcang, és a szabad mancsával
szórakozottan megvakargatta a füle tövét. – Gyilkolás sosem ér véget. – A
hangja nem tűnt sem szomorúnak, sem vidámnak. Egyszerűen csak
leszögezte a tényt, ahogy azt ő látta.
Aram azonban máshogy látta a dolgot. Legalábbis kezdte máshogy látni.
Beszélni kezdett az apja leckéiről, a Zordkopó matriarchával való
találkozásukat és Félszeműt hozva fel példaként.
Marcang kelletlenül mormogva ugyan, de méltányolta az elhangzottakat.
Sivet azonban hitetlenkedve bámult rá.
Aram a vázlatkönyvéért nyúlt, hogy elővegye a zsebéből, és megmutassa
a benne rejtező jó varázslatot a gnoll kölyöknek. Elvégre valahányszor
megmutatta, milyen sok hasonlóságvan az egyes fajok között, szinte
mindenki új szemszögből kezdte látni a dolgokat. Legalábbis korábban
mindig bevált!
Makasa azonban lefogta a kezét.
– Mégis milyen értéket láttál a Gordunnikban?
A kérdés sarokba szorította Aramot. Hiába erőltette az agyát, nem talált
semmit, ami értékesnek tűnt volna a vérszomjas ogrékban. Tehetetlenül a
nővérére pillantott, és meglepve látta, hogy Makasa barátságos tekintettel
néz vissza rá.
– Nem menthetsz meg mindenkit, Aram. Ráadásul nem mindenki
érdemli meg, hogy megmentsd.
Aram azt vette észre, hogy beletörődve bólint. Dühös volt magára,
amiért így belenyugodott a dologba, ám nem tudott szembeszállni Makasa
érveivel, ami különösen elkeserítette.
Sivet kuncogni kezdett a fiú csüggedt tekintete láttán, amellyel bukott
eszméit gyászolta.
Aram egy pillanatra elgondolkodott azon, vajon ez az arrogáns kis
kölyök megérdemli-e, hogy megmentsék.
Attól tartott, e kérdés hamarosan válaszra talál.
Zord Sebhely
Az ellenségem ellensége
A szövetségesem szövetségese
– Jugl.
– Jaggal.
– Jugl.
– Nem, Jag-gal!
– Jug-gul. Juggul!
– Ez már megteszi – morogta Jaggal, bár távolról sem gondolta így. Még
csak egy nap és egy éjszaka telt el, de máris meggyűlölte a túszként fogva
tartott kis murlocot, aki egész idő alatt a sarkában járt, és állandóan
locsogott. Bárhova is ment Jaggal a faluban, a murloc követte. Reggel,
amikor tűzifát akart hozni, a murloc a farakáson üldögélve hablatyolt.
Amikor megrakta a tüzet, a murloc a tűzhely mellett fecserészett. Amikor
vízért ment a folyóhoz, a murloc a víz alatt szunyókált. Még csak meg sem
próbált elúszni! De mivel épp aludt, legalább akkor nem fecsegett. Ám
amikor Jaggal bement a kunyhójába szundítani, azt kellett látnia, hogy a
murloc a tetőn táncolva csacsog! Ráripakodott a kis teremtményre, mire az
lemászott a tetőről, Jaggal pedig megragadott egy kötelet, hogy
megkötözze. Az ostoba murloc azonban a kötél láttán nagyon boldog lett.
– Murci flllurllog mgrrrrl! – mondta a murloc, és ismét táncolni kezdett.
Aztán elvette a kötelet Jaggaltól, és elkezdte összecsomózni.
Az ostoba békaember azonban teljesen belegabalyodott a kötélbe!
– Murloc hálót akar szőni – mondta Karrion. – Halászháló fontos
murlocoknak.
– Mrgle, mrgle! – mondta a murloc. – Murci flllurllog mgrrrrl!
Mmmurlok flllur mgrrrrl!
– Adjatok murlocnak kötelet! – mondta Jaggal, az ég felé emelve a
karjait. – Szőjön murloc hálót! Csak tartsátok távol murlocot Jaggaltól!
Ezzel Jaggal bement a kunyhójába, hogy lepihenjen, de nem tudott
pihenni. Nem tudott elaludni, mert hallotta, ahogy a kis kétéltű a kunyhó
előtt fecserészik Karrionnal.
– Kurun.
– Karrion.
– Kurun.
– Nem, Kar-ri-on.
– Kur-i-un. Kuriun!
– Ez már megteszi.
Jaggal felmordult a kunyhó mélyén.
A murloc túsz volt! Jaggal tudta, hogy szüksége van egy túszra Sivetért
cserébe, de a murloc ostoba túsz volt! Jaggalnak az járt a fejében, hogy
talán szabadon engedhetné az apró szörnyet. Vagy akár meg is ölhetné! Bár
ezzel veszélybe sodorná Sivetet. De a murloc nem egyszerűen csak hálót
szőtt, hanem az őrületbe kergette Jaggalt!
Jaggal végül felkelt, és kiment a kunyhóból. Hogy alkalmasint megölje a
murlocot!
– Juggul! – kiáltotta a murloc Jaggal láttán.
Az ostoba murloc örült, hogy láthatja Jaggalt!
Jaggal felemelte a baltáját, és lassan a murloc felé óvakodott...
Ám ekkor az erdőből előbukkant Sivet.
*
Végül sor került a lakomára.
A jetik ajándékokat is hoztak magukkal: medve- és szarvashúst.
Aramnak egy pillanatra rossz érzése támadt, mivel Thalyss, a druida
medvévé és szarvassá is át tudott változni. Ám a pillanat gyorsan tovatűnt.
Biztosan nem éjelf druidák húsát hozták! – mondta magának. Emellett,
ahogy azt a gnollok is mondták: „a hús az hús”. Ráadásul Aram még soha
életében nem volt ennyire éhes.
Ma este sok szájat kellett jóllakatni, ezért a medvehúst vastag csíkokra
vágták a jetik és Jaggal számára. A többiek részére a szarvashúsból egy
jókora üstben elkészítették Karrion Sárkánylehelet Chilijét. Aram éhesen,
sóvárogva nézte, ahogy Karrion olajat önt az üstbe, majd paprikát és
hagymát ad hozzá. Öt hosszú perccel később, miután a zöldségek
megbámulták és megpuhultak, hozzáadta a húst – az apróra vágott szarvas-
és a felkockázott medvehúst, valamint a gnollok raktárából származó,
felszeletelt kolbászt –, és addig kavargatta, míg az is barnára nem sült.
Vagyis újabb gyötrelmes öt percig. Ekkor a fűszerek következtek:
chilipaprika, kömény és egy csipetnyi Aram számára ismeretlen fűszer.
Aztán hozzáöntötték azt a paradicsomból, gnoll sörből és húslevesből
készült szószt, amelyet addig egy másik üstben főztek. Végül bab és még
több paradicsom következett.
Ám az igazi várakozás csak ekkor kezdődött: a chilinek két óra kellett
ahhoz, hogy megfőjön, és közben olyan étvágygerjesztő illatot árasztott,
ami Aram számára nagyobb kínokat okozott, mint az ogrék
rabszolgavermében töltött idő. Ráadásul mindezt csak még rosszabbá tették
a hangok, ahogy Zord Sebhely és Jaggal a viszonylag nyers sültjüket
lakmározták. Aramot olyannyira csábította a gondolat, hogy közelebb
lopózzon hozzájuk, és elcsenjen egy darab sült húst, hogy Makasának le
kellett fognia a kezét:
– Aramar Thorne! Tényleg képes lennél kockára tenni azt a hihetetlen
szövetséget, amelyet ma összekovácsoltál, csak azért, hogy pár perccel
korábban jóllakhass?
– Igen!
A lány rászegezte a tekintetét.
– Igen – bizonygatta Aram, jóllehet immár halkabban és kevésbé
lelkesen.
Makasa tekintete még áthatóbbá vált.
– Talán.
A rászegeződő tekintet meg sem rezzent.
– Nem.
Így hát egyre tovább és tovább várakoztak. Aztán még egy kicsit
várakoztak. Végül még negyedórányi várakozás után Aram ismét
megszólalt:
– Ez már jóval több, mint „pár perc”.
Makasa mondhatta volna, hogy ő is éhes, ehelyett csak annyit mondott:
– Vedd elő a vázlatkönyvedet!
A vázlatkönyv! Hát persze, az majd átsegít ezen! – Aram így is tett, és
hozzákezdett ahhoz, hogy lerajzolja Zord Sebhelyet. Immár olyan
részleteket is észrevett, amelyekre a korábbi összecsapások során nem
tudott odafigyelni. Akkor csak a lény óriási termetét, roppant szarvait és
hatalmas karmait látta. Most felfigyelt arra, hogy a jeti sűrű, barna
bundájának van egy kis vörös árnyalata. A hasát borító szőr azonban
hófehéren pompázott, akárcsak a szakálla. Ez utóbbitól eltekintve az arca
teljesen csupasz volt, ezért jól látszott a nevét ihlető hosszú sebhely, ami a
jobb szeme felett kezdődött, és alányúlt egészen a szája bal sarkáig. Hegyes
fülei és horgas fogai voltak, míg a szarvain finom gyűrűk mintázata
sorakozott, amely Aramot a fák évgyűrűire emlékeztette.
Aram Zord Sebhely mellett számos más lenyűgöző modellt is talált,
köztük Sivetet és Jaggalt, akiket együtt rajzolt le, és a chilit kavargató
Karriont. Megtöltötte a vázlatkönyv oldalait a jetikről és a gnollokról
készült rajzokkal, és azt vette észre, hogy az őt kínzó éhség szinte teljesen
tovatűnt, ahogy azt Makasa előre tudta.
Mire észbe kapott, Karrion már mert neki egy tányér chilit, amit aztán
megszórt egy Aram számára ismeretlen állat tejéből készült sajttal, és letette
elé.
Aram olyan éhes volt, hogy majdnem beleejtette a vázlatkönyvet a tűzbe.
Ám kényszerítette magát, hogy gondosan elcsomagolja a könyvet, és
visszategye a zsebébe, majd anélkül, hogy igazán megízlelte volna, befalta
az első tányér chilit, és kért még egy adagot.
Karrion azonban először kiszolgálta a többieket is, és csak ezután vett
tudomást a kéréséről, merve még egy adag ételt a fiúnak, mielőtt magának
is szedett volna.
– Csak lassan, fiú! Ez Sárkánylehelet Chili!
Aram próbálta visszafogni magát, és egy falatot a szájába véve
megízlelte az ételt.
Ó, ez mennyei! – gondolta. Volt egy kis ereje, de az apja és a nevelőapja
is szerette a fűszeres ételeket, ezért Aram is hozzászokott a csípős ízekhez.
Legalábbis azt hitte. Mivel továbbra is túl éhes volt ahhoz, hogy visszafogja
magát, tovább lapátolta az ételt a szájába anélkül, hogy érzékelte volna
Karrion titkos hozzávalójának egyre erősödő hatását.
Egészen addig nem vette észre, amíg egyszer csak... különös érzés tört
rá. Ekkor azonban hirtelen úgy érezte, mintha meggyulladt volna a szája!
Felkapta Thalyss kulacsát, és vedelni kezdte a vizet, de úgy tűnt, ettől csak
még rosszabb lett a helyzet.
Karrion, Sivet, Marcang és Jaggal úgy nevettek rajta, mint a hiénák.
Marcang végül adott neki egy kis kukoricalisztből készült kétszersültet:
– Víztől Sárkánylehelet csak kavarog szájban. Aramnak kétszersültet
kell ennie. Kétszersült eloltja Sárkányleheletet. Aztán Aram elnyeli
Sárkányleheletet. Teszi erőssé Aramot!
Aram hálásan elmajszolta a kétszersültet, és ahogy azt Marcang mondta,
a lángoló érzés alábbhagyott.
– Zrrdssbli – mondta Murci.
– Zord Sebhely – felelte Sivet.
– Zrrd Sbll...
– Nem, Z-or-d Seb-hely – javította ki a kölyök.
– Zu-rud Su-bul. Zurud Subul!
– Ez már megteszi.
Jaggal halkan felmordult.
Marcang, felfigyelve a lehetséges veszélyforrásra, gyorsan megkérte
Aramot, hogy mutassa meg Jaggalnak és Sivetnek a varázskönyvét. A fiú
leült a három gnoll közé, és felfedte a vázlatkönyv varázsát. A bajnok és a
kis matriarcha elámult a róluk készült portrén.
Marcang halkan odasúgott valamit Aramnak, aki visszalapozott a
Zordkopó klán matriarchájáról, Viháncról készült rajzhoz.
– Ő Vihánc – mondta Marcang.
– Vihánc? – bökött a rajzra Sivet.
– Igen! – felelte vidáman Marcang.
– Marcang pedig Marcang! – mondta Jaggal.
– Marcang tudja!
– Marcang, Vihánc! Marcang, Vihánc! – ismételgette együtt a három
gnoll újra meg újra, míg végül hatalmas nevetésben törtek ki.
Aram nem igazán tudta megérteni, miért találják a gnollok a két név
egyszerű összecsengését ilyen mérhetetlenül viccesnek. De észrevette, hogy
Marcangot már nem nevezik korcsnak, és nem azért, mert ez a szó nem
csengett össze a Vihánc névvel.
Amikor Jaggal ismét lélegzethez jutva Marcangra pillantott, a tekintete
barátságosnak tűnt, amelynek hátterében valószínűleg a közös nevetés, a
teli has, a jetikkel újonnan kötött szövetség és a gyermekkori barátságuk
emléke állhatott. Bármi is volt az oka, készen állt változtatni a döntésén:
– Marcang nem korcs. Marcang visszatérhet Erdőmancsokhoz.
– Igen – mondta Sivet, aki úgy nézett Marcangra, ahogy Aram szokott
Duan Phenre, és megfogta az ifjú gnoll harcos mancsát. – Marcang
visszatérhet Erdőmancsokhoz.
Aramnak még arra sem volt ideje, hogy belegondoljon, mennyire
hiányozni fog neki a barátja, mivel Marcang megrázta a fejét, és kivette a
mancsát Sivet mancsából.
– Marcang örül, amiért Erdőmancs lehet. Marcang örökre Erdőmancs
lesz, de helye most már Aram mellett van.
– Ha akarsz, itt maradhatsz a népeddel – mondta Aram. – Persze nagyon
fogsz hiányozni, de bármilyen adósságod is volt irányomban, már
sokszorosan letudtad, barátom.
– Marcang tudja, helye ott van Aram mellett.
Jaggal bólintott.
Sivet nagyot sóhajtott, majd ő is bólintott.
– Marcang helye ott van Aram mellett – ismételte meg az ifjú gnoll
harcos.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Vidám hangulatban
Kinevetett tervek
Virágzás
Mormogásra ébredve
– Ébredj, fiú!
Aram felriadt, ám azonnal mozdulatlanná dermedt. Egy kést szorítottak a
torkához.
– Csak lassan! – mormogta egy hang.
Aram lassú mozdulattal felült, és körbepillantott. Még sötét volt, ám a
Fehér Úrnő elég fényt adott, hogy látszódjon a hevenyészett tábor, amit
most fél tucat éjelf tartott az uralma alatt. A válla felett átpillantva látta,
hogy egy kaldorei férfi térdel mögötte, egy hosszú, ívelt pengéjű késsel
célozva meg a torkát. Két másik éjelf ugyanígy tett Marcanggal és
Murcival. Makasa, mivel nem szorítottak kést a torkához, a kardját a vele
szemben álló kékeszöld hajú, feltűnően hosszú fülű kaldorei nőnek
szegezte, aki ezt azzal viszonozta, hogy feléje emelte a kezében tartott
szablyát.
Aram Drellát keresve körbepillantott, mire a mögötte térdeplő elf még
erőteljesebben a torkához nyomta a pengét, és felmordult:
– Ne mozdulj, fiú!
– Ne merészeld bántani! – szólalt meg komoran Makasa, a hangjában
nyílt fenyegetéssel.
– Tedd le a fegyvert, és fontolóra vesszük! – mondta a kaldorei nő.
– Nem! – felelte Makasa.
A kaldorei nő nagyot sóhajtott.
– Miért utazik együtt két ember egy gnollal és egy murloc-kal? –
kérdezte.
Mivel a nő nem említette a driádot, Aram ismét eltűnődött, vajon hova
tűnhetett Drella. Részben örült, amiért a lány nincs velük, mivel így nem
ejtették foglyul, ugyanakkor aggódott, hogy mi történhetett vele.
– Miért érdekli az éjelfeket, hogy kikkel utazunk? – kérdezett vissza
Makasa. – Miért tartozna ez rátok?
– Új Thalanaarból jöttetek? – kérdezte Aram.
Senki sem válaszolt.
– Látjátok, hogy nem tartozunk a Zordtotem klánhoz, ugye? – folytatta
Aram. – Nem vagyunk az ellenségeitek.
Most sem kapott választ.
– A népetek egyik tagja jó barátunk volt. Szürketölgy Thalyss.
Az éjelfek továbbra sem szólaltak meg, ám összenéztek a név hallatán.
– Volt? – kérdezte végül a nő.
– Megölték. Egy troll lelőtte számszeríjjal. – Aram úgy döntött,
kockáztat, és folytatta. – Feláldozta a magát, hogy megmentse az életemet.
– Mégis miért adta volna az életét érted! – mordult fel ismét az Aram
mögötti elf.
A fiú pár pillanatra eltöprengett a válaszon, végül megszólalt:
– Barátságból.
Látszatra úgy tűnt, mintha semmi sem változott volna, Aram azonban
érezte, hogy a kaldoreiek elbizonytalanodtak.
– Ti mind olyan gyönyörűek vagytok! – szólalt meg hirtelen egy
csilingelő hang.
Aram szíve összeszorult.
Az éjelfek lélegzete jól hallhatóan elakadt, ahogy mindnyájan Drella felé
fordultak, aki a kezeiben gyökereket, zöldségeket, gombákat és
gyümölcsöket tartva bukkant elő az erdő sűrűjéből. A kaldoreiek közül
hárman-négyen tiszteletteljesen meghajoltak.
Aram – ösztönösen felismerve a lehetőséget – gyorsan beszélni kezdett:
– Ő Taryndrella, Cenarius lánya. A csapatunkhoz tartozik.
Az elf nő meghajtotta a fejét a driád felé.
– Cenarius lánya, én Rendow vagyok, Új Thalanaarból.
– Légy üdvözölve, Rendow, Új Thalanaarból! – mondta Drella a
szokásos vidámságával, és ha észre is vette az éjelfek fegyvereit és a társai
kényes helyzetét, annak nem adta jelét. – Mindnyájan nagyon elragadóak
vagytok!
Makasa összehúzta a szemöldökét, de sikerült uralkodnia a hangján.
– Ez a driád abban a makkban volt, amit Thalyss a halálakor ránk bízott.
Számunkra szent a belénk vetett bizalma.
Rendow visszafordult Makasa felé.
– Ennek ellenére hagytad, hogy egyedül kószáljon az erdőben?
– Nem. Hagytam, hogy elmeneküljön, amikor felfigyeltem az általatok
jelentett veszélyre.
Rendow megfeszült, majd szinte szórakozottan biccentett. Aztán
végigpillantott a társain, és gyors mozdulattal eltette a szablyáját. Egy
pillanattal később a többiek is elrakták a fegyvereiket.
Ennek ellenére Makasa továbbra is Rendow-ra szegezte a kardját.
– Makasa Flintwill vagyok. El kell vinnünk Taryndrellát, Cenarius lányát
Bigyókótyába, hogy beteljesítsük a Szürketölgy Thalyssnak tett eskünket.
Utunkra engedtek minket?
– Thalyss mindnyájunk drága barátja volt – mondta Rendow, nem adva
választ a kérdésre. – Sajnálattal hallom, hogy eltávozott. Őszintén szólva
szinte hihetetlennek tartom. – A hangjában továbbra is gyanú érződött.
– Mutasd meg neki a vázlatkönyvet, Aram! – szólt oda Makasa az
öccsének.
A fiú benyúlt a zsebébe, mire a mögötte álló éjelf ismét felmordult:
– Csak lassan, fiú!
Aram elővette a vázlatkönyvet, majd a Thalyssról készült rajzhoz
lapozott, és megmutatta a morgolódó kaldoreinek, aki ismét mordult egyet,
ám végül bólintott. Így hát Aram előrelépett, és átadta a könyvet Rendow-
nak.
Az elf nő hosszasan nézte a rajzot. A Thalyssról készült kép önmagában
aligha bizonyított bármit is, csakhogy Aram alkotását, mint mindig, ezúttal
is valamiféle varázslat hatotta át. Vagy inkább maga a mű árasztott magából
egyfajta varázslatot. A képen látható alak nem csupán a megszólalásig
hasonlított Thalyssra, de a tekintete ékesen tanúskodott arról, hogy baráti
őszinteséggel örökítették meg.
Rendow láthatóan megenyhült.
– Bigyókótya? – kérdezte.
– Igen – felelte Aram. – Van ott egy druida.
– Tavaszdal – bólintott Rendow.
– Igen. Thalyss arra kért minket, hogy vigyük el Drellát... Taryndrellát
hozzá. – Aram hallani vélte a hangjából kicsengő zavart, ezért köhintett
egyet, hogy megpróbálja leplezni. Rendow azonban olyannyira elmerült a
gondolataiban, hogy nem figyelt fel erre.
– Thalyss gyakran beszélt Faeyrine-ról – mondta Drella.
– De a Rendow nevet sosem említette.
Aram a driádra pillantott, aki egyszerűen csak rámosolygott.
Rendow végül megszólalt:
– Fogadd bocsánatkérésemet, Cenarius lánya! Ahogy te is, Flintwill!
Mindnyájatoktól elnézést kérek! Új Thalanaar olyan régóta áll ostrom alatt,
hogy a gondolataink csak ekörül járnak. Mint mondtam, Rendow vagyok.
Egyszerű kereskedő. Bőrpáncélokkal kereskedem. Vagy legalábbis egykor
így volt.
– Az ellenséges vonalak mögött jártok – jegyezte meg Makasa.
– Így van. Ellátmányt viszünk Új Thalanaarba.
– Nálam van ellátmány! – Drella segítőkészen előrenyújtotta a kezei
között szorongatott élelmet. – Náluk csak hús volt! – Olyan fancsali
tekintettel nézett a társaira, mint Aram kishúga, Selya, amikor arra kérték,
hogy egye meg a májat. Aram elbűvölőnek találta.
– Tartsd csak meg, Taryndrella! – felelte Rendow. – Igazán nagylelkű
vagy, de van bőven élelmünk.
Az erdőből ekkor még egy éjelf bukkant elő, majd hirtelen megtorpant,
elképedve az eléje táruló látványtól. Fiatalnak tűnt, legalábbis fiatalabbnak
a többieknél. Aram nagyjából tizenöt évesnek gondolta, de tudta, ez
alighanem csak annyit jelent, hogy csak ezerötszáz éves, nem pedig
tizenötezer.
– Beszélj, Garenth! – mordult fel a morgolódós kaldorei, aki továbbra is
Aram mögött ácsorgott.
– Én... hm... – Garenth végül lerázta magáról a zavarodottságot, és
Rendow-hoz lépve sürgetően beszélni kezdett. – A Zordtotem egyik őrjárata
erre tart. Túl sokan vannak ahhoz, hogy összecsapjunk velük.
– Milyen messze járnak? – kérdezte Rendow, hirtelen visszatérve a
valóságba. Aramot egy kicsit Makasára emlékeztette.
– Négy percnyire. Szerencsés esetben öt percnyire.
– Nem szeretnék a szerencsére hagyatkozni – jegyezte meg Makasa,
Rendow pedig egyetértve bólintott.
– Ki kell térnünk előlük, és el kell juttatnunk az utánpótlást a
helyőrségnek! Nem kockáztathatjuk meg, hogy lelassítsatok minket, nektek
pedig biztonságba kell juttatnotok a driádot, vagyis a lehető legmesszebbre
kell vinnetek innen, méghozzá minél gyorsabban!
– Van valami javaslatod?
– Van. – Rendow a víz felé mutatott. – A bárkám itt van elrejtve a
nádasban. Elég kicsi, de azért mindnyájan elfértek benne. Vigyétek el!
– Komolyan? – kérdezte Aram.
– Az őrjárat amúgy is megtalálná és elorozná. Vitorlázzatok le a
kanyonon! Menjetek le egészen Fizzle és Pozzik Versenyuszályáig!
– Meddig?
– Ne aggódjatok, nem véthetitek el! – felelte Rendow.
– Meg fogjuk találni – biztosította Makasa.
– Csodásan hangzik! – tette hozzá Drella.
– Nem csodás, de azért megteszi – mondta Rendow. – Amikor odaértek,
bízzátok a bárkát Daisyre! Ő egy embernő, aki az egyik ottani fogadóban
dolgozik. Ő majd megőrzi nekem, és segít nektek, hogy
továbbindulhassatok Bigyókótyába!
– Ez igazán nemes lelkű tőletek – mondta Aram. – Köszönjük!
– Ez a legkevesebb, amit Thalyss barátaiért megtehetünk. Cenarius
lányáról már nem is szólva. – Rendow visszaadta Aramnak a vázlatkönyvet.
– Most menjetek! Nem maradhatunk itt, hogy védjük a hátatokat, úgyhogy
siessetek!
Aram lehajolt, hogy felvegye az apja bőrkabátját, amit párnaként
használt, és mire felegyenesedett, a kaldoreiek eltűntek.
– Gyerünk! – suttogta Makasa.
Marcang és Murci követték, Drella azonban tétovázott, és morcosan
odaszólt Aramnak:
– Még mindig nem értem, miért nem maradhatok itt, hogy megnézzem a
taureneket.
– Talán láthatunk majd párat a bárkáról.
Így is történt.
A vízhez érve Makasa sehol sem látta a bárkát, Murci azonban
egyenesen arrafelé vette az irányt. Az evezőkkel is felszerelt egyárbocos
vitorlás kicsi volt ugyan, de ahogy azt Rendow ígérte, mind az öten elfértek
benne. Mindnyájan bemásztak a bárkába, bár Drella bizonytalanul állt a
lábán, ezért egy kis segítségre volt szüksége. Aztán ledobta a zöldségeket a
bárka aljára, és letérdelt melléjük.
Marcang és Aram ellökték a parttól a bárkát, amit aztán Makasa a
csáklyával halkan elindított előre. A gnoll az evezőkért nyúlt, Makasa
azonban megrázta a fejét.
– Még ne! – suttogta. – Túl nagy zajt csapnak.
Marcang bólintott.
Drella hirtelen izgatottan felkiáltott:
– Azt hiszem, látom a taureneket!
A taurenek pedig hallották őt, ezért oldalra fordultak. Így már ők is
láthatták a bárkát és a benne ülőket. De mivel akadt náluk néhány lándzsa
is, nem kellett beérniük azzal, hogy csak nézzék őket.
– Evezz! – kiáltotta Makasa.
Marcang, széles vállainak minden erejét megfeszítve, evezni kezdett.
A taurenek dühödt kiabálás közepette elhajították a lándzsáikat, Makasa
azonban egy pillanat alatt a bárka hátuljában termett, és a pajzsával hárította
a túlságosan is közeli fegyvereket. Aram még sosem látta ennyire
félelmetesnek a taureneket, sem a Nyúzó-foknál, sem amikor Szélvágtázó
az ogrék rabszolgavermében azzal fenyegette meg, hogy szétrepeszti a
koponyáját.
– Milyen csodálatosak! – mondta Drella.
Aram a driádra pillantott.
– Épp meg akarnak ölni minket!
– Na és aztán? – kérdezte nevetve Drella. – Egyszer minden meghal!
Aram hitetlenkedve megrázta a fejét. Makasa figyelmeztető szavai egyre
több értelmet nyertek.
Szerencséjükre a taurenek gyorsan kifogytak a lándzsákból. Vagy talán
csak a bárka került lándzsahajításnyi távolságon kívülre. Ennek ellenére
Marcang ádázul tovább evezett, a bárka pedig a fedélzetén levőkkel együtt
elindult lefelé az Ezer Tű kanyonján.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Eltelt egy nap, majd még egy. A fennsíkok között eveztek, amelyeket
kötélhidak kötöttek össze egymással, míg a tűk oldalába, a víz vonalánál
apró dokkokat véstek, ahonnan kötéllétrák és csigasorok nyúltak fel az
ormok tetején épült falvakhoz. A bárkák ide-oda jártak a tűk között, vagy
vonóhálót vonszoltak maguk után a vízben. Ez utóbbiak láttán Murci
gyászos tekintettel pillantott le a lándzsájára, nyilvánvalóan azon tűnődve,
vajon jó üzletet kötött-e. Makasa másként reagált a látottakra: el akarta
kerülni a bajt, ezért ügyelt arra, hogy jókora távolságot tartsanak a többi
bárkától.
Rengeteg szárított hús állt a rendelkezésükre, a driád azonban nem volt
hajlandó hozzáérni. Ellenben kiderült, hogy igencsak jó étvágya van. A
gyökerek és a zöldségek hamarosan elfogytak, ám a víz kellős közepén, egy
bárka fedélzetén nem tudott többet előteremteni.
Eddigre már mélyen a kanyon közepén jártak, messze a partoktól.
– Éhes vagyok, Aram! – mondta Drella.
Aram a nővére felé fordult. Mindketten tudták, hogy meg kell állniuk
valahol.
Elhaladtak egy hatalmas fennsík mellett, amely messze a legnagyobb
volt az eddig látottak közül. Aram elővette a térképét, amelynek alapján úgy
vélte, ez Sötétfelhő Orom lehet. Ha pedig a név önmagában nem lett volna
elég fenyegető, Marcang rámutatott a Zordtotem klán zászlajára, ami a
fennsík felett lengedezett.
Továbbeveztek.
Murci a víz mélyét bámulta, majd felpillantott Drellára, és sóhajtásszerű
hangot hallatott. Aztán hirtelen felállt, és bedobta a lándzsáját a vízbe.
Aram azt hitte, dühében vagy elkeseredésében tette, ám alig pár pillanat
elteltével – a társai legnagyobb elképedésére – a murloc maga is beugrott a
vízbe. Miközben próbálták kitalálni, mit tegyenek, eltelt néhány pillanat,
Murci pedig hirtelen ismét előbukkant, kezében a fegyverrel, amelynek
hegyén egy jókora hal látszott.
– Uuaaa! – kiáltotta a murloc, majd könnyedén visszaúszott a bárkához,
Aram és Marcang pedig felsegítették a fedélzetre. Murci azonnal letérdelt
Drella elé. – Drhla mlgggrrr! Murci flllurlok fr Drhla!
A driád elmosolyodott, ám megrázta a fejét.
– Nem eszem meg sem a föld, sem a víz állatait, Murci – mondta, majd
mintha csak a jövőbeli felesleges erőfeszítéseket akarná elkerülni, gyorsan
folytatta. – Sem az ég állatait.
Murci lesújtottnak tűnt, és odakínálta a halat Aramnak.
– Köszönöm, Murci, de képtelen vagyok nyersen megenni a halat, a
bárkában pedig nem rakhatunk tüzet.
Marcang azonban nem bizonyult ilyen finnyásnak, de még Makasa is
evett egy kicsit a nyers halból. A gnoll és a murloc mindenestől befalták a
halat, még a csontokat, a zsigereket, az uszonyokat és a pikkelyeket is.
Ez azonban nem oldotta meg a zöldségek és az éhes driád gondját.
Váratlan vendégek
– Nem, nem, nem, nem, nem, nem! – csapott az asztallapra Thalia. Aztán
ellökte magát az asztaltól, előhúzott a tűzhely mögül egy kötegnyi hosszú
lándzsát – nagyjából egy tucatnyi lehetett és egy széles bőrszíj fogta össze
őket –, és kisietett a kunyhóból.
Makasa és Aram összenéztek, majd követték. A többiek szorosan a
nyomukban jártak.
Aram az éjszakába kilépve nem igazán tudta, mire számítson. Aztán
újabb rikoltást hallott az égből, ezért felfelé pillantott. Négy teremtmény
körözött Szabadvárad fölött, mintha a holdfényen lovagolnának.
Nőstényeknek tűntek, szárnyszerű karokkal, világoszöld bőrrel és sötétzöld
tollakkal, amelyek a fejüket és a hátukat, valamint karmos kezeiket és
lábaikat egyaránt beborították. Az egyikük hirtelen lecsapott az egyik
kunyhó mögé, és amikor felemelkedett, egy fiatal tauren férfit tartott a
lábkarmai között.
– Szélmag! Az egyik hárpia elkapta Szélmagot! – kiáltotta Thalia, majd
a bőrszíjat kicsatolva ledobta a lándzsákat, kivéve azt az egyet, amelyet
mély, dühös mordulás közepette teljes erejéből a hárpia felé hajított.
Mivel a lándzsa átdöfte bal szárnyát, a hárpia elejtette a zsákmányát.
Szélmag tompa puffanással alázuhant az egyik kunyhó zsúptetejére, ami
beszakadt alatta. A tauren eltűnt szem elől, és ha nem törte ki a nyakát a
zuhanástól, akkor kétségkívül jobb helyzetbe került, mivel a hárpia így már
nem férhetett hozzá.
A vacsoravendégek csapata azonban korántsem járt ilyen jól, mivel mind
a négy hárpia Thalia és a lándzsái felé fordította a figyelmét, majd szinte
légi falanxot alkotva zuhanórepülésbe kezdtek.
Murci összekuporodott, míg Marcang meglendítette a furkósbotját, de
célt tévesztett. Aram a szörnymadarakat bámulva vakon a kardjáért nyúlt,
ám egy pillanatra le kellett néznie, hogy megtalálja a markolatot. Ebben a
pillanatban hallotta meg Makasa kiáltását:
– Aram!
A fiú épp időben pillantott fel ahhoz, hogy lássa, amint Makasa a
pajzsával megakadályozza, hogy a hárpia karmai elragadják őt. Gyorsan
előhúzta a kardját, míg Makasa felkapta Thalia egyik lándzsáját, és teljes
erejéből elhajította, bár nem mordult fel közben.
A lándzsa belemélyedt annak a hárpiának a hátába, amelyik fel akarta
ragadni Aramot. Csaknem három másodpercig úgy tűnt, mintha a
szörnyeteg a levegőben lógna, aztán alázuhant, holtan terülve el a földön,
alig tízlábnyira a csapattól.
A varázslónő is előrelépett, és röviden kántált valamit thalassiai nyelven,
mire az egyik hárpia lángba borult. A szörnyeteg visítva felröppent, majd
lángolva zuhanórepülésbe kezdett, eltűnve Aram szeme elől: alighanem
alávetette magát a kanyon vizébe.
Thalia, Makasa és Marcang eközben lándzsákat hajigáltak az ég felé. A
tauren asszonyság egyszerre két fegyvert is az útjára küldött. Bár egyik
lándzsa sem talált célba, a fenyegetés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a
megmaradt két hárpia eltűnjön az éjszakában.
Aram megkönnyebbülten felsóhajtott. Hálásan összemosolygott
Makasával és Marcanggal, majd Murci felé pillantott, aki rövid lándzsáját
harcra készen tartva ácsorgott. Aztán Drellát keresve körbepillantott.
De sehol sem látta a driádot.
TIZENHETEDIK FEJEZET
A hosszú menetelés
A pillanattól vezérelve
A találkozások halma
Aram úgy érezte, mintha az íves folyosón megtett minden egyes lépéssel
egyre hidegebb lenne. Szeretett volna megállni, hogy felvegye a pulóverét
és a kabátját, amelyeket a dereka köré kötve hordott, de úgy vélte, ez elég
nehéz feladat lenne karddal a kezében, feltéve, ha a többiek egyáltalán
hajlandóak lennének beleegyezni abba, hogy megálljanak. Ha őszinte akart
lenni, ő sem szívesen állt volna meg. Fogalma sem volt arról, mi várhat
rájuk a folyosó túlsó végén, azt azonban tudta, hogy nem akar több időt
elvesztegetni. Nem, amíg Drella életveszélyben volt!
Marcangnak tetszett, hogy már nemcsak egy furkósbotja, hanem egy
csatabárdja is van. Azon tűnődött, vajon elég erős-e ahhoz, hogy egyszerre
forgassa mindkettőt. Elhatározta, hogy miután megmentették Drellát,
gyakorolni fogja a két fegyver együttes forgatását.
*
Mindnyájan a Csontok Halma felé tartottak.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Sokaság
Vissza az útra
Meg sem álltak addig, amíg el nem érték Pengeláp bejáratát. A két őr,
Sípoló és Sörtepofa továbbra is ott hortyogott, ahol hagyták őket.
Makasa füttyentett Thaliának és Elmarine-nek, Csáléagyar pedig letette
Drellát.
– Köszönöm, Csáléagyar! – mondta a driád. – Mindez új és nagyrészt
érdekes tapasztalat volt a számomra.
Csáléagyar és a többiek merev tekintettel bámultak rá, amitől Drella
kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– Sajnálom – szólalt meg végül. – Csalódást okoztam nektek? Nem
tudtam véget vetni az összes természetellenes mágiának.
– Ha sikerült tanítanod valamit Chugarának, akkor máris többet tettél,
mint eddig bárki – mormogta Csáléagyar.
Makasa megköszörülte a torkát.
– Sajnálom, hogy belerángattalak titeket ebbe az egészbe – tette még
hozzá Csáléagyar.
– Már helyrehoztad – mondta Aram. – Legalábbis megtetted, ami tőled
telt.
A tauren és az elf előreevezett, maguk mögött vontatva Rendow
bárkáját. Mindketten dühösen néztek Csáléagyarra, ezért Aram
megismételte, amit az imént mondott:
– Már helyrehozta.
Thalia bólintott, de látszott, hogy a legkevésbé sem sikerült meggyőzni.
Elmarine megtartotta magának a véleményét.
– Azonnal tűnjünk el innen! – mormogta Makasa, és bemászott Rendow
bárkájába.
Csáléagyar ismét felemelte Drellát, és átadta Makasának. Aram,
Marcang és Murci szintén bemásztak a hajóba.
Drella nyújtózkodott egyet, és hatalmasat ásított.
– Bocsássatok meg, de egy kicsit elfáradtam! – Ezzel összegömbölyödött
a bárka közepén, és mielőtt elbúcsúzhattak volna a többiektől, hogy
továbbinduljanak a Versenyuszály és a végső céljuk, Bigyókótya felé, már
aludt is.
Míg Aram rajzolással töltötte az időt, Makasa – nem túl meglepő módon
– azzal, hogy a veszély jeleit figyelte. Marcang, mint mindig, ezúttal is
követte a példáját, és ő is éberen figyelt, miközben az evezőkkel tovább
hajtotta előre a bárkát, végig a kanyonon. Drella Murcival beszélgetett,
méghozzá a murloc anyanyelvén, amelynek hallatán Makasa a szemöldökét
ráncolta, mivel az számára nem tűnt többnek értelmetlen zagyvaságnál.
Aramot azonban mosolyra fakasztották a jellegzetes szavak, mivel azokra a
beszélgetésekre emlékeztették, amelyeket Murci Thalysszal, Drella előző
védelmezőjével folytatott, akinek valahogy sikerült megtanítania a driádot a
murloc nyelvre azáltal, hogy rendszeresen ezen szólt hozzá, amikor a lány
még a makkban lakozott. Amikor Drella Murcival beszélgetett, Aram úgy
érezte, mintha Thalyss még mindig velük lenne. Mintha tovább élt volna
Taryndrellában, akinek a szavai valahogy Thalyss szavai voltak.
– Miről fecseg? – tudakolta Aram a driádtól.
– Nagyon sok mindenről! Nos, valójában nem egészen. Két dologról
mesél: a négyünkkel való barátságáról, és a hálóiról. Leginkább ez
utóbbiakról. Egy kicsit gyászolja őket.
– Igen. – Aram megpaskolta a murloc nyálkás fejét, majd beletörölte a
kezét a nadrágjába. – Már két hálót is feláldozott a csapat érdekében.
– Mrgle, mrgle – bólintott Murci.
Késő délután, bár a nap még elég magasan járt, Aram eltette a
vázlatkönyvet, majd vizet fröcskölt az arcára, és a szemét behunyva
hátradőlt, hogy a meleg, nyári szellő megszárítsa a bőrét. Ám egyszer csak
megrángatták az ingét.
– Nézzétek! – kiáltotta Marcang. – Előttünk! Mindannyian a bárka eleje
felé fordultak.
A kanyon kiszélesedett, és feltárult előttük a Csillámló Mélység,
valamint az, ami csakis Fizzle és Pozzik Versenyuszálya lehetett, és
nagyjából egymérföldnyi távolság választotta el tőlük. Rendow azt mondta,
nem véthetik el, és úgy tűnt, nem tréfált!
A Versenyuszály úgy nézett ki, mint egy város méretű hajó és egy
mesterséges sziget keveréke, minden oldalán saját dokkokkal és föléjük
magasodó, egymásra zsúfolt épületekkel – vagy talán gépekkel.
– Biztosan ez az – mondta Makasa.
– Mrgle, mrgle! – értett egyet vele Murci.
Aram úgy vélte, a Versenyuszályt több hajó veszi körül, mint amennyit
valaha egy helyen látott, Viharvárad kikötőjét is beleértve.
Valaki továbbra is rángatta az ingét, mintha fel akarta volna hívni a
figyelmét arra, amit már így is figyelt. Lepillantott, és látta, hogy nem egy
kéz rángatja az ingét, hanem az iránytű próbál kiszabadulni alóla!
Az iránytű! Mikor is nézte meg utoljára? Úgy érezte, mintha napok
teltek volna el azóta, pedig valójában alig huszonnégy órája történhetett.
Tulajdonképpen azóta nem is gondolt rá, mióta kiszabadították Drellát.
Leginkább azért nem jutott az eszébe, mert a vízen utazva sokkal
gyorsabban haladtak, mint korábban, amikor gyalogoltak.
Elővette az iránytűt, és bár a nap ragyogóan tűzött le annak lapjára,
Aram így is jól látta, hogy a tű fényesen izzik. A víz fölé hajolt, mire a
mágikus szerkezet olyan erővel kezdte lefelé húzni, hogy kis híján kiesett a
hajóból. A tű hevesen pörgött, Aram pedig pontosan tudta, hogy ez mit
jelent.
– Állj! – kiáltotta. – Állítsátok meg a bárkát!
Marcang kiemelte az evezőket a vízből, és minden tekintet Aramra
szegeződött.
– Van itt egy kristályszilánk – suttogta feszülten a fiú, mintha attól
tartana, hogy Malus kémei talán a víz felszíne alól figyelik őket.
– Hol? – kérdezte Makasa.
– Épp itt! Az iránytű azt mondja... Mármint azt jelzi, hogy van egy
szilánk közvetlenül alattunk. – Aram szorosan megmarkolta az iránytűt, és
ismét kihajolt a bárkából, hogy lenézzen a mélybe. A többiek ugyanezt
tették, de nem túl meglepő módon egyikük sem látott mást, csak a csillámló
vizet, ami rendkívül mélynek tűnt. Ezért is kapta a Csillámló Mélység
nevet.
Aram, elkötelezve magát az apja küldetése iránt, száműzte a
vízbefulladástól való félelmét, és elkezdte lehúzni a csizmáját:
– Lemerülök érte.
– Nk, nk! – felelte Murci.
– Murcinak igaza van – mondta Makasa. – A víz túl mély.
Murci ismét hadarni kezdett, túl gyorsan beszélve ahhoz, hogy Aram
követni tudja a szavait, ezért segítséget kérve Drellára pillantott, aki
mosolyogva nézett vissza rá, de egy szót sem szólt.
– Miről beszél Murci? – kérdezte végül Aram.
– Ó! Új témába kezdett, ami tulajdonképpen elég figyelemre méltó. Az
iránytűdről és a kristályokról beszél. Vagyis csupa olyasmiről, amit nem
igazán értek. Tudnál még valamit mondani az iránytűről és a kristályokról?
Azt hiszem, nem sikerült teljesen tisztáznod az ügyet.
Murci ismét beszélni kezdett, mire Drella kissé megfeszült.
– Azt mondja, később is elmondhatod nekem. Úgy tűnik, hirtelenjében
elég türelmetlen lett. Korábban még sosem viselkedett így velem. Azt
hiszem, nem tetszik a változás.
Murci és Aram egyszerre szólalt meg:
– Drhla!
– Drella!
– Most már mind a ketten türelmetlenek vagytok! – duzzogott a driád. –
Jól van! Murci azt mondja, ha elviheti az iránytűt, akkor lemerül és felhozza
a kristályt.
– Ez valóban észszerű javaslat – jegyezte meg Makasa.
Aram megfontoltan bólintott, ám azon kapta magát, hogy vonakodik
beleegyezni. Talán mert Malus és a csatlósai állandóan el akarták venni tőle,
vagy mert az apja az utolsó cselekedeteként az ő gondjaira bízta, de nem
volt ínyére, hogy bárkinek is átadja az iránytűt. Akármi is volt az oka,
erővel kellett kényszerítenie magát, hogy belássa, milyen logikus a
megoldás, amit Murci ajánl. Lassú mozdulattal levette a nyakából az
iránytűt, ám amikor Murci kinyújtotta érte a kezét, Aram ismét tétovázni
kezdett. Végül azonban átadta az iránytűt, és köréje zárta a murloc ujjait:
– Vigyázz rá!
Murci elmosolyodott, majd felállt és belevetette magát a Csillámló
Mélységbe...
Beszállás a fedélzetre
Gazlowe ügye
DRRRugg n RRRgrrrs
Lepra ide vagy oda, Serénykerék Gimble okos gnómnak számított. Sőt,
zseniálisnak! Túl okos volt ahhoz, hogy ne jöjjön rá, ha átverik, vagy túl
sokáig áltassa magát, ha ez megtörténik. Fél másodperccel azelőtt, hogy a
főnöke azt suttogta volna, „ez túl könnyű volt”, már tudta, hogy
alattomosan rávették arra, képezze ki ezt az emberfiút. Szomorú tény volt,
de azt is tudta magáról, hogy képtelen ellenállni a kihívásoknak. Most pedig
ötven ezüstben fogadott. Csakhogy nem volt ennyi pénze, és nem is
számíthatott rá, hogy lesz, hacsak a csónakja – a találmánya –, a Gőzsíp
meg nem nyeri a versenyt, mivel csak ekkor kaphatta meg a nyeremény tíz
százalékát, amelyben Gazlowe-val megállapodtak. Ez két dolgot
jelenthetett. Az egyik, hogy győztes kormányost farag a fiúból. A másik,
hogy meggyőzi Gazlowe-t – akinek egyébként igaza volt Razzle-t illetően,
mivel Kerék sosem vette fel vele a kapcsolatot –, milyen katasztrofális
választás lenne a fiú, és ő maga vezeti a csónakot. Bár Kerék jobban
kedvelte volna a második megoldást, sajnos el kellett ismernie, hogy a
mechanikus öltözéke valóban túl nehéz ahhoz, hogy a csónak győztes időt
fusson.
Büszke volt az öltözetre. A leprás gnómok többsége szerencsétlen
nyomorult volt: nem tudtak sem kapcsolatot teremteni a társadalommal,
sem bármit véghezvinni. Kerék azonban megtervezett és megépített egy
zseniális szerkezetet. Ő legalábbis zseniálisnak találta. Valójában egy egész
halom zseniális szerkezetet talált ki és épített meg, ezek együtt pedig egy
olyan összetett öltözetet alkottak, amely lehetővé tette számára, hogy
biztonságban találkozhasson a barátaival, és tovább demonstrálhassa a
kivételes képességeit. Amíg az öltözetben volt, a segítségével szinte bármit
megtehetett. Kivéve persze azt, hogy megtalálja a gyógymódot a saját
siralmas állapotára.
Ám a csodálatos öltözetnek akadtak hiányosságai is. Például túl nehéz
volt, és öt nap kevésnek ígérkezett ahhoz, hogy orvosolhassa ezt a
problémát.
Vagyis maradt az első lehetőség. De ez nem jelentette azt, hogy meg kell
könnyítenie ennek a Thorne-kölyöknek a dolgát!
Malus még mindig Throgg fivére volt. Ám Throggnak nem tetszett, amit
Malus a Gordunni ogrékkal tett. Azt is tudta, hogy Karrgának sem tetszenek
a történtek. Karrgának nem tetszett, hogy Malus minden ogrét elküldött az
otthonából. Az sem tetszett neki, hogy az új Gordok egy ember.
Throgg úgy vélte, Karrga kedveli őt. Szerette volna boldoggá tenni a nőt.
Az oldalán akart harcolni. Érte akart harcolni! Nagyon kedvelte Karrgát, de
nem a fivére akart lenni. Sokkal többet akart...
De Malus továbbra is Throgg fivére volt. Emellett Throgg felesküdött
Malusra és a Rejtőzködőkre. Vagyis követnie kellett Malus parancsait.
A gyakorlat teszi
Mosolyok körös-körül
Éjféli falatozás
*
– Mi történt a búvárruhámmal? – szólalt meg Gazlowe. – Tudod, hogy
mennyibe kerül egy ilyen holmi?
Bár Aram öltözékéből elkezdték kiengedni a vizet, és ezzel jócskán
csökkent a veszélye annak, hogy a fiú megfullad, Makasa mégis elszánta
magát arra, hogy végezzen a goblinnál, ám a búvárruha nem kis akadályt
jelentett számára. Mire Aram és ő kikászálódtak a búváröltözékükből,
Makasának sikerült lecsillapítania a késztetést, hogy megölje Gazlowe-t, de
ahogy a nap összes többi eseménye, ez is csak még elkeseredettebbé tette.
Nem volt ott az öccse mellett, amikor az ogrék megtámadták az Uszályon.
Az imént pedig, amikor a cetcápa lecsapott Aramra, nem tudta, hogyan
menthetné meg – különösen a szigonya nélkül. Mindkét esetben teljességgel
Murcira kellett hagyatkoznia. Az összes létező teremtmény közül épp
Murcira! Fehér fogaival az alsóajkába harapott, és még jobban eltökélte,
hogy visszaszerzi az utazásuk feletti uralmat. Az ő feladata volt vigyázni
Aramar Thorne biztonságára. Nem hagyhatta, hogy másokra kelljen
támaszkodniuk, és pont.
Nyolc kör
Thorne levegő után kapkodva lépett oda Kerékhez, aki segített neki
abban, hogy bemásszon a Gőzsípba és becsatolja magát. A gnóm már épp le
akarta csukni a páncéllemezt, amikor a fiú megszólalt:
– Nem is kívánsz szerencsét?
Kerék rászegezte a tekintetét.
– Nincs szükséged szerencsére. Itt van neked a csónakom.
Ostoba! – tette hozzá gondolatban, de hangosan inkább nem mondta ki,
mivel a három szótag miatt túl sokáig tartott volna. Inkább rácsukta a
fedelet a fiúra.
Első kör.
Aram tapasztalatból tudta, hogy a Gőzsípnak nem a gyors indulás az
erőssége, és a motor felpörgetése ezen nem segített. Fokozatosan kellett
elérnie a csúcssebességet.
Az első kanyart a boly közepén haladva vette be, és örült, amiért nem
szorult még hátrább a rajtnál. Az Uszály keleti oldalán magasodó négy
pilon jókora távolságra állt egymástól, Aram pedig könnyedén cikázott át
közöttük, a közelükben suhanva el. Maga mögött hagyott pár ellenfelet, és
sikerült egy kicsit közelebb jutnia az élen haladókhoz.
Következett az Uszály déli oldalán húzódó egyenes szakasz, ahol teljes
sebességgel száguldhatott. Mintha ő lett volna az Örökidill-tó vizén pattogó
kő, és egy pillanatra felette állt mindennek. Nem gondolt sem az iránytűre,
sem az ogrékra. Aramar Thorne szabad volt!
Amikor befordult az Uszály nyugati oldalára, és megkezdte a nyolc
pilonból álló szűk szlalom szakaszát, csak három-négy csónakot látott maga
előtt.
Ahogy ismét az északi oldalon húzódó egyenes szakaszra ért, a Gőzsíp
elhaladt a fekete-fehér színű Kalózok Tüze mellett.
Aztán elhaladt Daisy bárkája mellett is, és látta, hogy a nő a szócsövön át
beszél, bár a motor és a víz morajlása miatt egyetlen szavát sem értette...
Második kör.
– Az élen a Korhely, mögötte a Villámló Hal, a Mae Királynő, a Gőzsíp
és a Kalózok Tüze! Beveszik az első kanyart, és... Egek!
A Kalózok Tüze méltó lett a nevéhez! Kigyulladt! Szó szerint lángokban
áll! Lelassul, a Megsemmisítő és a Kardhal pedig elhaladnak mellette! Az
első szlalom szakaszon tartják a helyüket, és befordulnak a második
kanyarba!
– Az egyenes szakaszon a Mae Királynő előzni próbálja a Villámló
Halat. Fej-fej mellett érnek be a harmadik kanyarba az élen haladó Korhely
mögött!
– Úgy tűnik, a Mae előnyben van a szűk szlalomban! Igen, elhalad a
Villámló Hal mellett, és a második helyet megszerezve fordul be a negyedik
kanyarba!
– Az északi egyenes szakaszon a sorrend: a Korhely, a Mae Királynő, a
Villámló Hal, a Gőzsíp, a Kardhal és a Megsemmisítő! De a Dugóhúzó is
kezd felzárkózni, hogy csatlakozzon az élbolyhoz!
Harmadik kör.
Gazlowe-nak tetszett, amit látott. Oké, persze! Az jobban tetszett volna
neki, ha a kölyök már az első háromban lenne, garantálva, hogy pénzszerző
helyen fusson be, de mivel a verseny háromnegyede még hátra volt, a
negyedik hely sem tűnt rossznak. Ráadásul akadt más is, amit a kedvére
valónak talált: az admirális csónakja használhatatlanul lebegett a vízen, a
Viharvárad Büszkeségének nem volt mire büszkének lennie, a Kessel
Futása pedig csak poroszkált, és lekörözték az élen haladók.
Azzal is elégedett volt, hogy a kölyök finoman és szorosan vette a
kanyarokat.
Emellett azt is a kedvére valónak találta, ahogy a gép a keleti és a
nyugati szlalom szakaszokon teljesített. No meg persze azt is, hogy a
Gőzsíp az egyenes szakaszokon mindig egy kicsit jobban felzárkózott az
első három csónakhoz...
Negyedik kör.
– A Gőzsíp előzéshez készülődik! A negyedik helyről rögtön a
másodikra próbál feljönni azáltal, hogy a Mae-t és Villámló Halat is meg
akarja előzni! De a másik kettő zárja az ívet a Gőzsíp előtt! Eközben a
Korhely növeli az előnyét az északi szakaszon!
– A kanyar után a Korhely az első, a Mae és a Hal fej-fej mellett a
második, a Gőzsíp pedig továbbra is a negyedik! Az élboly jókora előnyre
tett szert a többiek előtt. Az ötödik helyen a Dugóhúzó, mögötte a Kardhal,
a Megsemmisítő és a Raptor Bosszúja a hatodik, hetedik és nyolcadik
helyen.
– Az élboly bevette a második kanyart, öt-hat versenyzőt körözve le a
déli szakaszon!
– A harmadik kanyarból kiérve a Raptor Bosszúja megpróbál a
Megsemmisítő elé vágni a szlalomban, és... Ó! A Raptor Bosszúja
megsemmisítette a Megsemmisítőt, ami nekicsapódott a nyugati szakasz
első pilonjának! A Bosszú letér a pályáról, hogy kikerülje a roncsot! Próbál
visszajönni... Ismét versenyben van! Ó! Az Ebihal és a Halálgép is elment
mellette!
– A pálya felénél továbbra is a Korhely az első, a Mae Királynő a
második, a Villámló Hal a harmadik és a Gőzsíp a negyedik!
Ötödik kör.
Keréknek nem tetszett, amit látott. Ezért kellett volna neki vezetnie a
csónakot! Thorne túl tapasztalatlan volt. Hagyta, hogy a Mae és a Hal
zárják előtte az ívet!
A gnóm nézte, ahogy a csónakok beveszik az első kanyart, ám a Gőzsíp
– továbbra is a negyedik helyen haladva – beért a keleti szlalomba, ezért
elvesztette szem elől.
Várt, és próbálta követni Daisy – a szócsövön át elhangzó – szavait. De a
szócső és az öltözet torzítása miatt nem értette tisztán, amit a nő mondott,
ezért nyugat felé fordult, hogy azonnal lássa az élen haladókat, mihelyt
azok előbukkannak az Uszály túlsó oldala mögül.
Oldalra fordulva látta, hogy az ogrék a dokk körül őgyelegnek, ahol a
verseny után a győztesnek járó díjat és pénzjutalmat készültek átadni. Az
ogre vezér épp egy lándzsát erősített a kézcsonkjához.
Kerék ajkai megremegtek. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy az ogrék el
akarják kapni Thorne-t, és valószínűleg végezni akarnak vele.
Azon töprengett, ha fiú nem veszi át a vezetést, akkor ő maga öli meg.
Felbukkant az első csónak. Kék színű volt! Thorne megcsinálta!
Nem! A csónak oldalán nem vörös csík hózódott, hanem aranyszínű. A
Viharvárad Büszkesége! Mégis hogyan vehette át a vezetést?
Nem! Hirtelen felbukkant a Korhely, és lekörözte a Viharvárad
Büszkeségét. Ennek így valóban több értelme volt.
Razzeric gépe eleve a legnagyobb kihívásnak ígérkezett. A Gőzsíp előtt
továbbra is ott állt a feladat, hogy legyőzze. Hacsak nem ragadt le a Mae és
a Hal mögött!
Hatodik kör.
– A Korhely az élen, és folyamatosan növeli az előnyét! A Mae Királynő
és a Villámló Hal továbbra is a második helyért csatáznak, és közben zárják
az ívet a Gőzsíp előtt! De ha a két második helyezett nem tesz valamit
sürgősen, akkor átengedik a győzelmet a Korhelynek!
– Úgy tűnik, a Mae meghallotta, amit mondtam! A kanyarba érve a belső
íven ismét a Villámló Hal elé vág, és... Ó! A Gőzsípnak csak erre volt
szüksége! Elsuhant a Villámló Hal mellett, és megszerezte a harmadik
helyet! Nagyon szűken veszi a keleti szlalomot, és a kanyarhoz érve már a
Mae sarkában jár!
– A Gőzsíp az egyenes szakaszon teljesen felzárkózott a Mae Királynő
mellé! A Korhely azonban már be is vette a harmadik kanyart! A Villámló
Hal a negyedik! Az Ebihal most az ötödik helyen áll, a Dugóhúzó pedig a
hatodikon! Aztán következik a Raptor Bosszúja, a Kardhal és a Halálgép a
hetedik, nyolcadik és kilencedik helyen! Ennyi a mezőny! A többi csónak
kiesett, vagy legalább egy kört kapott az élen haladóktól!
– Beértünk a szűk, nyugati szlalomba, és... A Gőzsíp szűkebben veszi a
pilonokat, mint a Mae Királynő, és feljön a második helyre! A Korhely
azonban mostanra lenyűgöző előnyre tett szert!
– A hatodik kör végén, a verseny háromnegyedét letudva, a Korhely
négy teljes csónakhosszal az élen halad! A Gőzsíp a második, közvetlenül a
Mae Királynő előtt! Utánuk következik az Ebihal, a Villámló Hal és a
Dugóhúzó a negyedik, az ötödik és a hatodik helyen!
Hetedik kör.
Aram szívverése tökéletes összhangba került a gőzpumpa zakatolásával.
Már nem csupán úgy érezte, hogy kormányozza a Gőzsípot, hanem eggyé
vált vele! Látta maga előtt a zöld csónakot, a Korhelyt, de túl messze volt.
Még jobban kinyitotta a szabályozó szelepet, és a kanyarhoz érve úgy vélte,
sikerült felzárkóznia egy kicsit.
Most következett az első szlalom, amelyen olyan gyorsan és szűken
haladt végig, hogy szó szerint hallotta, ahogy a pilonok elsuhannak
mellette, akár a darazsak.
A déli egyenes. Aram és a Gőzsíp egyaránt mindent beleadtak, ami ki is
fizetődött: jócskán sikerült ledolgozniuk a hátrányukból, a zöld csónak
pedig – amely sötét füstfelhőket eregetett – egyre nagyobbnak és
közelebbinek tűnt.
A második szlalom végére Aram gyakorlatilag már a Korhely sarkában
járt, ami jó teljesítmény volt... De nem elég jó!
Az északi egyenesbe érve a zöld csónak légáramlatában haladva próbált
előzni, de nem vált be. A nyomdokvíz hullámain pattogva nem tudta
megkerülni a Korhelyt.
Az élen haladó csónak nagyobb és erősebb volt, Aram pedig tudta, hogy
csak egyetlen esélye van...
Nyolcadik kör.
– Kezdetét veszi az utolsó kör! A Korhely az első, a Gőzsíp pedig
közvetlenül mögötte a második helyen! Mae Királynő három teljes
csónakhosszal lemaradva a harmadik! Dugóhúzó, szintén három
csónakhosszal lemaradva a Mae-től, a negyedik! Aztán következik az
Ebihal és a Villámló Hal az ötödik és a hatodik helyen! A többiek kiestek,
vagy olyan komoly hátrányba kerültek, hogy még a harmadik helyért sincs
esélyük harcba szállni! Befordulnak a kanyarba...
– A Korhely nagyon erős, de úgy tűnik, a Gőzsíp jobban manőverezik, és
a szlalomban próbál felzárkózni! A Korhely óvatos taktikát alkalmaz, és a
puszta méretével próbálja útját állni a Gőzsípnak! Ez a Mae-nek és a
Villámló Halnak is bevált, egész addig, amíg véletlenül hagytak egy apró
rést annak a karcsú kis csónaknak! Vajon a történelem megismétli önmagát?
Nos, eddig úgy tűnik, hogy nem... Anélkül veszik be a második kanyart,
hogy az állás megváltozott volna...
– A déli egyenesben ugyanez a helyzet! A Gőzsíp nem tudja megelőzni a
Korhelyt. Következik a harmadik kanyar...
– Megkezdik a nap utolsó szlalomját, és... Ó! Ez rossznak tűnik!
Micsoda hatalmas hiba! A Gőzsíp nagyon széles ívben halad el az első
pilon mellett! Nem tudom, hogyan lesz képes bevenni a második pilont,
és... Ó! Megcsinálta, és kezd feljönni a Korhely mellé a belső íven! Ez nem
hiba volt a Gőzsíp részéről, barátaim, hanem stratégia! Kiérnek a
szlalomból, de a Gőzsíp már nincs beragadva a Korhely mögé! Az utolsó
kanyar felé tartanak, hogy megkezdjék a hajrát a célig...
– A Gőzsíp a belső íven vette be a kanyart, és teljesen feljött a Korhely
mellé! Fej-fej mellett haladnak a cél felé! A Korhely és a Gőzsíp! A
Korhely és a Gőzsíp! A Korhely és a Gőzsíp!
– A GŐZSÍP! A GŐZSÍP A GYŐZTES!
Kilencedik kör.
Gőzsíp megteszi a jól kiérdemelt tiszteletkörét az Uszály körül! Igen, a
Gőzsíp megnyerte Fizzle és Pozzik Versenyuszályának Éves
Csónakversenyét! A Korhely a második lett, és Mae Királynő pedig a
harmadik!
– Mindhárom győztes tesz egy lassú kört az Uszály körül! Lássuk csak!
A harmadik helyezett Mae Királynőt Dracos patronálta, Tompafényű Hildy
tervezte, és az Uszály egyik lakója, Juliette kormányozta! Mindhárman szép
összeget vihetnek haza!
– A Korhelyt Razzeric patronálta, tervezte és kormányozta. Tudjátok,
annak ellenére, hogy második lett, sokkal több pénzt vihet haza, mint bárki
más, hiszen nem kell osztozkodnia! Nemde? Ha-ha! Mit mondasz,
Gazlowe?
– Így igaz! Gazlowe, a Gőzsíp patrónusa, azt mondja, nem veszem
számításba a fogadásokat. Igen, igaz! De hol is tartottam? Ó, igen! A
Gőzsípot Serénykerék Gimble tervezte, akit a barátai csak Keréknek
szólítanak! A csónak kormányosa pedig az elképesztő Aramar Thorne!
– És itt jön Aramar a Gőzsíppal...
*
A Gőzsíp motorjai leálltak, a csónak pedig odasiklott a győztesek
emelvényéhez. Mielőtt azonban megállhatott volna, Throgg és Karrga ott
termettek, míg Guz’luk, Slepgar és a Szakáll Fivérek védelmezték őket a
hobgoblinokkal szemben.
Throgg a lándzsájával átdöfött a páncéllemez résén, mire Kerék
elborzadva felüvöltött, mintha a fegyver a mellkasába mélyedt volna.
Az ogre a lándzsával felfeszítette a páncéllemezt, majd félrehajította,
felfedve a sisakot viselő alakot. Aztán a bal kezével megragadta az ifjú
kormányos grabancát, és a kirángatta csónakból.
– Throgg elkapta Aramar Thorne-t! – morogta a kormányos rémült
arcába.
HARMADIK RÉSZ
Túlélni Tanarist
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Kilenc kör
A kalózlány
Alig pár héttel azután, hogy elindult az első útjára, a Tengeri Király
sikeresen rajtaütött a Téli Csomó nevű kereskedelmi hajón. Egyik hajó
legénysége sem szenvedett veszteségeket, és miután útjára engedték a
Csomót, a Király legénysége csapra vert három újonnan zsákmányolt,
lordaeroni borral teli hordót. Makasa tudta, hogy vissza kellene térnie az
árbockosárba, de Akashinga arra biztatta, hogy szórakozzon egy kicsit.
Makasa a kapitányára nézett, aki csak rákacsintott. Bár Csendes Joe
elsőtiszt egy szót sem szólt, még Amahle is azt mondta neki:
– Maradj csak!
Ezért Makasa maradt. Vesztükre...
Két Vérvitorlás hajó bukkant fel: a Kardszárnyú és a Gyilokkohó. Szinte
a semmiből tűntek elő. Mindkét oldalról megcsáklyázták a Királyt,
amelynek félrészeg legénységét percek alatt legyilkolták vagy láncra verték.
A kapitány, a három rangidős tiszt és az őrszolgálatos matróz ez utóbbiak
közé került.
Miközben a Kardszárnyú vitorlát bontva elhajózott a zsákmány ráeső
részével, Adashe a Gyilokkohó kapitánya, Vasszem előtt térdepelt. A
tagbaszakadt, hegyes fülű, hosszú agyarú, fekete szakállú ork, aki a jobb
szemén vasból készült szemkötőt viselt, a Makasa által valaha látott
legnagyobb karddal fegyverkezett fel. A penge hegyét Adashe álla alá
nyomta, hogy felemelje a fejét. Adashe állta az ork tekintetét, ám a száját
nem hagyták el dacos szavak. Nem volt rá idő. Mielőtt Makasa legidősebb
fivére megszólalhatott volna, Vasszem lecsapta a fejét.
Makasa az ajkába harapott, amelyből vér buggyant elő, míg Akashinga
és Amahle a láncaik ellenére felpattantak és az ork felé vetették magukat. A
Gyilokkohó kapitánya nagyon meglepődött, hogy sikerült legyűrniük a
fedélzet deszkáira. Akashinga termete és Amahle ereje egyaránt olyasmi
volt, amivel számolni kellett: az ork nyaka köré tekerték a láncaikat, és
fojtogatni kezdték. Ám távolról sem Vasszem volt az egyetlen Portyázó a
fedélzeten, bár így is a Gyilokkohó legénységének fele kellett ahhoz, hogy a
két Flintwillt lerángassák az ork kapitányról. Alig néhány perc elteltével
azonban Vasszem hatalmas kardjával mindkét fivért mellkason döfte.
A Király legénységének életben maradt tagjai a fejüket ingatták a két
fivér felesleges erőfeszítése és az életük ilyetén elvesztegetése láttán. Ám az
áldozatuk nem volt hiábavaló. A verekedés nagyon is megtette a hatását,
mivel elterelte a kalózok figyelmét...
Vasszem végigpillantott a leláncolt tengerészeken, és egyetlen szeme
megakadt Makasán. Talán észrevette a lány szemében lángoló veszedelmes
gyűlöletet, és ezért döntött úgy, hogy túl kockázatos lenne életben hagyni.
Vagy talán csak feltűnt neki a hasonlóság a lány és a három halott férfi
között. De az is lehet, hogy puszta szeszélyből döntött úgy, végez vele.
Akármi is volt az oka, úgy emelte fel a kardját, mintha hosszában ketté
akarná hasítani Makasát, ám a csapást nem sikerült bevinnie...
Greydon Thorne a tengerészkardjával hárította a gyilkos csapást.
A Hullámjáró legénysége néma csendben szállt át.
Amikor Makasa később megkérdezte tőle, miért avatkozott bele a
kalózok közötti viszályba, Thorne kapitány csak vállat vont, és azt mondta:
– Láttam a támadást a látcsövemen át. Két hajó egy ellen. Nem tűnt
tisztességes küzdelemnek, ezért úgy döntöttem, kiegyenlítem az esélyeket.
A Hullámjáró tengerészei először a Gyilokkohót szállták meg, amelyen
csak néhány fős legénységet hagytak hátra. Ám a Tengeri Király fedélzetén
igazi küzdelem várt rájuk. Az elsődleges teendőjük az volt, hogy segítséget
szerezzenek, ezért ki kellett szabadítaniuk a Király leláncolt matrózait. Ez a
feladat a törp Egyistenes Durganra és egy embernőre, Mary Brownra várt.
Ahogy lehullott róla a lánc, Csendes Joe levetkőzte emberi alakját, és
pillanatokon belül farkasszerű worgen fenevadként tört utat magának, úgy
tépve szét a Vérvitorlás kalózokat, akár a vágóhídra küldött birkákat.
Ám mindez sehol sem volt ahhoz képest, amit Makasa művelt. Bár a
láncaitól megszabadult, fegyver nem volt nála, ezért puszta kézzel törte ki
az egyik Portyázó nyakát, majd a baltáját megragadva munkához látott.
Véres munkához. Az ork kapitányt vette célba, akit épp lefoglalt a mesteri
kardforgatónak tűnő Greydon Thorne-nal vívott párbaj. Makasa nem tudott
utat törni magának hozzájuk a harcolók tömegén át, de sikerült
megkaparintania a legidősebb fivére vashegyű szigonyát, amit aztán célra
emelt, és elhajított...
A szigony Vasszem mellkasába mélyedt. Az ork hátratántorodott, majd a
korláton átesve belecsobbant a tengerbe, és többé nem jött fel a felszínre.
Mivel elvesztették a kapitányukat, a Gyilokkohó legénységét már
könnyedén legyűrhették.
A két hajó rakománya immár a Hullámjáró kapitányát illette, ám ő nem
tartott igényt a zsákmányra.
– Nem vagyok kalóz.
– Akkor vigyél magaddal engem! – mondta Makasa. – Megmentetted az
életemet, ezért immár te rendelkezel felette.
– Értékelem az ajánlatot, leány, de nem akarok rendelkezni az életed
felett.
Csendes Joe, aki időközben ismét emberi alakot öltött, megköszörülte a
torkát, és mormogva megszólalt:
– Ez a népe egyik szokása. Nem utasíthatod vissza.
Thorne kapitány körbepillantott. A másod- és a harmadtisztjét egyaránt
elvesztette az összecsapásban, ugyanakkor látta, hogyan harcolt a worgen és
a lány. Röviden tanácskozott Durgannal, majd odaszólt Joe-nak:
– Elviszem a leányt harmadtisztnek, ha te csatlakozol a legénységemhez,
mint másodtiszt.
Joe összehúzta a szemöldökét, bár leginkább azért, mert ismét meg
kellett szólalnia.
– Én voltam ennek a hajónak az elsőtisztje, és cserbenhagytam a
kapitányomat. Nem érdemlem meg, hogy másodtiszt legyek a hajódon. Ő
azonban Makasa Flintwill, Marjani Flintwill kapitány lánya, és Adashe
Flintwill kapitány húga. Legyen ő a másodtiszted, és én vállalom, hogy a
harmadtiszted legyek!
Thorne kapitány elfogadta a javaslatot.
A Gyilokkohó feletti parancsnokságot O’Ryen Jones, a Tengeri Király
szállásmestere vette át. A Király Enric Torque fedélzetmester
parancsnoksága alá került. Miután Adashét, Akashingát, Amahlét és a többi
halottat a tengerre bízták, mindkét hajó csökkentett létszámú legénységgel
indult útnak vissza Zsákmány-öböl felé, hogy elvigyék a történtek hírét
Tengerszarvnak és Marjaninak.
Makasa – Joe és Durgan között állva – a Hullámjáró fedélzetéről nézte
végig, ahogy a családját elnyeli a tenger, a kalózként töltött élete pedig
elvitorlázik a távolba. Túl kemény és erős volt ahhoz, hogy sírjon, de
amikor Thorne kapitány odalépett mögé, és a vállára tette a kezét, nagyon
közel járt hozzá.
– Gyere a kabinomba, másodtiszt, és mesélj magadról!
Makasa így tett, Thorne kapitány pedig meghallgatta, majd próbált egy
kis vigaszt nyújtani neki. Bizonyos értelemben Makasa akkor tapasztalhatta
meg életében először, milyen is az atyai szeretet.
Vagyis Malus és a legénysége mindkét gyermekétől elragadta Greydon
Thorne-t.
Átkelés a szárazföldön
A Fény Hangja azt suttogta, hogy Aram már kezd közeledni a céljához.
A fiú rekedten visszasúgta, hogy szomjas.
Malus alakja kuncogni kezdett.
– Csak a csupasz csontjaidra fognak rábukkanni a sivatagban! – mondta
tisztán érthetően.
– Kik fognak rábukkanni? – kérdezte Aram.
Malust szemmel láthatóan meglepte a kérdés, mire a fiú nagyot
nevetett...
*
Aram köhögve ébredt fel.
Leszállt az éjszaka.
A Fehér Úrnő keskeny holdja alatt keltek útra. Az éjszaka határozottan
hűvösnek bizonyult. Aram továbbra is szomjazott, ám úgy vélte, Drellát és
Murcit alighanem még jobban gyötörheti a szomjúság. Az éjszaka friss
levegője azonban jelentősen megkönnyítette a hegyeken való átkelést. Az
éjszakai menetelés nem is tűnt olyan rossznak.
Ám a reggel közeledtével minden megváltozott.
A nap felemelkedett, leragyogva a kelet felé nyújtózó hatalmas sivatagra,
ami most sokkal nagyobbnak tűnt, mint amekkorának a térképen látszott.
Nekik pedig át kellett kelniük e sivatagon, hogy eljussanak Bigyókótyába.
– Sokkal több vízre lesz szükségünk – mondta Makasa.
Drella ezúttal egy szót sem szólt. Csak körbepillantott, majd behunyta a
szemét, és kinyúlt az érzékeivel – bármit is jelentett ez –, de semmit sem
talált, ezért megrázta a fejét.
Marcang lógó nyelvvel lihegett, míg Murci megpróbált elnyomni egy
nyögést.
– Keressünk valami árnyékot! – javasolta Aram.
Továbbindultak, az ösvény pedig lefelé vezette őket a hegyoldalon.
Mielőtt árnyékot találhattak volna, épületeket pillantottak meg: a hegyek
lábánál, alig félnapi járásnyira tőlük, egy homokkő falakkal övezett
település állt.
– A faluban biztos van víz – mondta Aram.
– Igen – felelte tétován Makasa. – De vajon miféle falu ez? Barátok vagy
ellenségek lakják? – Komor hangja egyértelműen jelezte, hogy melyik
lehetőséget tartja valószínűbbnek.
Aram az elméjét erőltetve igyekezett visszaemlékezni arra, hogy az apja
próbált-e tanítani neki erről valamit még a Hullámjáró fedélzetén. Talán a
hőség tette, amit a reggeli nap máris kezdett felkorbácsolni, de semmi sem
jutott az eszébe.
– Víz nélkül nem tudunk átkelni a sivatagon – jelentette ki a nyilvánvalót
Drella.
Makasa bólintott.
– Mindenesetre óvatosnak kell lennünk! – felelte.
Nem várták meg a napnyugtát, hanem folytatták az utat lefelé.
Késő délutánra leértek a hegység lábához, és néhány sziklatömb mögött
rejtőzve szemügyre vették a falut.
Aram elővette a térképét, amelynek alapján úgy vélte, a falu talán
Zul’Farrak lehet. Bár a térképen Zul’Farrak hatalmas városnak látszott, míg
az előttük álló település korántsem tűnt annak. Legalábbis már bizonyosan
nem volt az. A faluban senkit sem láttak, Aram pedig azon tűnődött, vajon a
település is ugyanolyan elhagyatottá vált-e, mint ez az egész vidék. Immár
eszébe jutott, amit Greydon arról tanított neki, hogy Zul’Farrak a
Homokharag trollok otthona. Arra is tisztán emlékezett, hogy Malus
legénységének tagjai között volt egy troll nő, akinek a bőre a narancssárga
és az arany árnyalataiban játszott. Egy Homokharag troll! Ez a nő ölte meg
Thom Frakest és Szürketölgy Thalysst!
– Talán mégiscsak meg kellene kerülnünk a falut – suttogta a fiú.
– Nem megyünk sehova – súgta vissza Makasa –, amíg le nem nyugszik
a nap!
Napnyugtakor Aram végre valami mozgást vett észre: tőlük balra három
óriási teknőst pillantott meg, ahogy épp átkeltek a homokon! Alighanem
sivatagi teknőcök lehettek. Nézte, ahogy a falu mellett őgyelegnek, és
elmosolyodott. Amikor Makasa és ő a tengeren bolyongtak a Hullámjáró
csónakjában, az óriás tengeri teknőcök segítettek nekik megtalálni a partot.
A teknőcök szerencsét hozhatnak! – gondolta.
– Azt hiszem, a falu elhagyatott – mondta. – Megkockáztathatnánk, hogy
bemegyünk vizet keresni.
– Ha elhagyatott, akkor valószínűleg azért válhatott azzá, mert elapadt a
víz – felelte Makasa.
– Van víz – szólalt meg Drella. – Érzem.
– Mrgle, mrgle – hallatszott Murci rekedt hangja, bár valószínűleg csak a
vágyakozását fejezte ki.
– Jól van, utánajárunk! – mondta Makasa. – De csak miután besötétedett!
*
Ám nem sötétedett be teljesen. Bár a Fehér Úrnő fénye csupán a fele volt
a teljes erejének, a felhőtlen égboltnak hála beragyoghatta a homokkőből
épült falut.
– Ennél sötétebb már valószínűleg nem lesz – mondta Makasa. –
Induljunk! De csak óvatosan!
Makasa ment elöl, míg Marcang hátramaradt utóvédnek. Drella
kivételével mindnyájan harcra készen előhúzták a fegyvereiket.
Ám ez semmit sem számított.
Miután óvatosan átléptek a települést övező fal egyetlen kapuján, Aram
épp csak egy pillantást vethetett a középen kialakított, hideg tűzgödörre és
azt körülvevő néhány homokkő kunyhóra, mivel szinte azonnal megszólalt
egy hang:
– Ó, a loámnak kedvére lesznek az ajándékok!
Legalább két tucat kifejlett troll vette körül őket, mindnyájan rövid
karddal, lándzsával vagy számszeríjjal felfegyverkezve.
Makasa a láncáért nyúlt, ám egy nőstény troll – egy ogre ikerpártól
támogatva – a szemei közé szegezte a számszeríját.
Aram alig kapott levegőt. Itt állt a Malust szolgáló troll nő! Thalyss
gyilkosa!
Azok a hülye teknősök! Miattuk győztem meg Makasát, hogy vezessen
minket egyenesen a trollok csapdájába!
A troll nő mellvértje mocorogni kezdett, Aram pedig ráeszmélt, hogy
amit ő első pillantásra páncélnak hitt, valójában egy élőlény.
– Innét nem vétlek e’, húgocskám! – bökött előre a számszeríjával a troll
nő.
– Nem vagyok a húgod – felelte komoran Makasa, ám levette a kezét a
lánc kioldójáról.
– Igaz – mondta a troll nő. – Áldozat vagyol a loáknak. Mind azok
vagytok! Igaz, főnök?
– Igen, Zathra nővér – szólalt meg egy hatalmas termetű, sötét bőrű,
fehérre festett arcú, lófarokba fogott hajú troll férfi, majd az utazók felé
fordulva folytatta. – Homokskalp Ukorz főnök vagyok. Ti pedig Eraka no
Kimbul prédái, Elortha no Shadra zsákmányai és Ueetay no Mueh’zala
alávetettjei vagytok! Má’ a loákhoz tartoztok!
– Így igaz – mondta Zathra. – De előbb...
A számszeríját továbbra is Makasára szegezve odalépett Aramhoz, és
anélkül, hogy lepillantott volna, kérges kezével benyúlt a fiú inge alá, majd
előhúzta az iránytűt, és letépte a nyakából. Aztán a magasba emelte, a Fehér
Úrnő fénye pedig megcsillant a rézkereten.
– Vége van! Bevégeztetett!
HARMINGNEGYEDIK FEJEZET
Suttogó homok
Várakoztak.
Aram nem tudta elhinni, hogy így fogják bevégezni. A trollok isteneinek
ajánlott áldozatként! Mindazok után, amiken keresztülmentek!
A köveken vérfoltok látszottak, amelyek között akadtak sötétebbek és
fakóbbak is. Karmolások nyomait is lehetett látni, amelyeket azok az
emberek és más áldozatok hagytak maguk után, akik elkeseredetten
kapaszkodtak, miközben az akaratuk ellenére elvonszolták őket. Az
áldozatokat elragadó lények hatalmas karmai szintén nyomokat hagytak a
kemény köveken, amelyeket homokkal szórtak fel, hogy felszívják a vért és
kitöltsék a karcolásokat.
Aram szája olyan száraz volt, akár a homok. Még akkor sem félt ennyire,
amikor az ogrék Komor Pörölybe hurcolták, mivel akkor Makasa szabadon
maradt, és megmenthette őt.
Most is újra meg újra Makasára pillantott, és látta, ahogy a nővére
lázasan gondolkodik, várva a megfelelő pillanatot. A kínálkozó lehetőséget.
Aram azonban tudta, hogy ez a pillanat nem fog eljönni. Nem lesz
kínálkozó lehetőség.
A fegyvereik csábítóan közelinek tűntek. Húsz lépés nem látszott nagy
távolságnak ahhoz az úthoz képest, amelyet idáig megtettek. Mégis mintha
húsz mérföldre lettek volna. Ráadásul csaknem ötven felfegyverzett troll
volt velük odafent a piramis tetején, és még legalább száz a lépcsőkön. A
piramis lábánál pedig még kétszer ennyi. Egész Zul’Farrak – mert immár
egészen biztos volt, hogy ez az a hely – idecsődült a boltíves kapukon át,
hogy tanúja legyen a végzetüknek.
A trollok felsorakoztatták őket. A sor elején Makasa állt, mellette
Marcanggal. Aztán Drella következett, majd Murci, és végül Aram.
Idehozta őket meghalni! Cserbenhagyta Marcangot és Murcit, akik
pusztán hűségből követték őt. Cserbenhagyta Taryndrellát, és így Thalysst
is. Elvesztette az iránytűt, ami azt jelentette, hogy az apját is cserbenhagyta.
És ami Makasát illeti? Aram biztatta őt arra, hogy jöjjenek be a faluba.
Mindnyájukat cserbenhagyta.
Ostoba teknőcök! Ostoba Aram!
Végigpillantott a társain.
Marcang a fejét kissé lehajtva, feszes vállakkal ácsorgott. Készen állt
arra, hogy harcoljon vagy meneküljön. Készen állt, hogy becsülettel haljon
meg.
Drella – nem meglepő módon – inkább kíváncsinak tűnt, mint
rémültnek. Aram nem tudta, vajon a driád és Murci mennyit értenek abból,
amivel most szembenéztek.
Murci hatalmas szemei ide-oda jártak Aram és Makasa között, várva,
hogy valamelyikük parancsokat adjon, ám azok nem hangzottak el.
Éjfélkor, amikor a hold pontosan felettük állt, a troll törzsfő – a kezében
egy hullámos pengéjű áldozótőrt tartva – odalépett Makasához, és
keményen megragadta a kezét. Alighanem ellenállásra számított, Adashe
Flintwill kapitány húga azonban nem süllyedt le odáig, hogy a gyávaság
ilyen jelét mutassa. Homokskalp a tőr hegyével felhasította – pontosabban
megszúrta – a lány bal tenyerét. Makasa arca meg sem rezzent. Aztán a troll
tenyérrel lefelé fordította a lány kezét, a sebből pedig néhány csepp vér
hullott a homokra.
A törzsfő Marcanghoz lépve megismételte az előbbieket. A gnoll arca
sem rezzent meg. Aram remélte, hogy ő is ilyen bátor lesz.
Homokskalp Drellához lépett, aki rámosolygott. Ám amikor a törzsfő
megszúrta a kezét, a driád felkiáltott:
– Aú! Ez egyáltalán nem tetszik! Ez már nem szórakoztató!
A troll Drella szavairól tudomást sem véve a földre csepegtette a driád
vérét, majd továbbindult.
Murci felszisszent, amikor a tőr megszúrta, de ettől eltekintve
ugyanolyan bátran viselkedett, mint Marcang és Makasa.
Aramra került a sor. Érezte a penge szúrását, de az nem bizonyult
különösebben fájdalmasnak. Még az is rosszabb volt, amikor egyszer-
másszor véletlenül megszúrta magát az anyja varrótűivel. Úgy vélte, a
szertartás ezen részével nem volt nehéz bátran szembenézni. De tudta, hogy
jóval nehezebb lesz meg is őrizni ezt a bátorságot a kínzások alatt, amik
még rájuk várnak.
Homokskalp troll nyelven kántálni kezdett. Aram nem értette, mit mond,
de hallotta, ahogy a loák neveit ismételgeti:
– Eraka no Kimbul, Elortha no Shadra, Ueetay no Mueh’zala. Eraka no
Kimbul, Elortha no Shadra, Ueetay no Mueh’zala.
Zathra, a Malust szolgáló troll is csatlakozott a kántáláshoz:
– Eraka no Kimbul, Elortha no Shadra, Ueetay no Mueh’zala. Eraka no
Kimbul, Elortha no Shadra, Ueetay no Mueh’zala.
Hamarosan már az összes troll kántált:
– Eraka no Kimbul, Elortha no Shadra, Ueetay no Mueh’zala. Eraka no
Kimbul, Elortha no Shadra, Ueetay no Mueh’zala.
A holdfény halványulni kezdett.
Aram felpillantott. Már nem látta sem a Fehér Úrnőt, sem a csillagokat.
Ám felhőket sem látott, amelyek eltakarhatták volna őket. Nem látott mást,
csak sötétséget. A fáklyák még mindig égtek, a fényük azonban épp csak
pislákolt. A földön árnyékok kúsztak át, úgy borítva el és festve feketére a
homokot, akár az olaj.
A fekete homokból három torz, lüktető alak emelkedett ki. A trollok
elnémultak, és meghajoltak a loák előtt.
Az istenségek nem szólaltak meg, valahogy mégis szavakat formáltak.
Aram számára olyannak tűntek, mintha a sivatagi homok süvítene át
hirtelen üressé váló, rémült elméjén. A szavaik ősi neveket alkottak:
Erakano Kimbul, Elortha no Shadra, Ueetay no Mueh’zala. Ám a nevek
többet is hordoztak magukban: a vér és a hús ígéretét.
Az első loa előrelépett, és kezdett alakot ölteni. Hatalmas, csupa izom
nagymacskává változott, amelynek fekete bundáját még sötétebb csíkok
tarkították. A homok suttogása Eraka no Kimbulnak, a Tigrisek Istenének, a
Vadak Urának, a Macskák Királyának és a Prédák Végzetének nevezte.
Négy, párnázott mancsán hangtalanul lépett oda az első két áldozathoz.
Makasa Flintwill, és Marcang, az Erdőmancs klánból. – Az éhsége
ellenére Eraka no Kimbul úgy suttogta a nevüket, mintha a saját loáihoz
szólna. Aztán olyasmit tett, ami egy istentől elég szokatlannak tűnt: fejet
hajtott.
A trolloknak elakadt a lélegzete.
Kimbul meghajol előttetek, Makasa Flintwill, és Marcang, az Erdőmancs
klánból – suttogta a tigris loa süvöltő homokhangja. Kimbul a Prédák
Végzete, nem a Ragadozóké. Meghajolok előttetek, mint a velem egyenlők
előtt, tisztelettel adózva nektek. Nincs miért félned a Tigrisek Istenétől,
Makasa Flintwill. Nincs miért félned a Vadak Urától, Marcang, az
Erdőmancs klánból. Eraka no Kimbul tiszteleg előttetek...
A sötét tigris ismét beleolvadt a fekete homokba.
Makasa és Marcang zavartan összenéztek, majd elismerően
odabiccentettek egymásnak.
A trollok tömegéből mormogás csapott fel, ami azonban gyorsan el is
halkult, ahogy a második loa előrelendült, majd hatalmas, sötét pók alakját
öltve magára – a fekete homokon át – egyenesen Drella felé indult.
Aram előre akart lépni, hogy a driád elé álljon és megvédje, elvégre ez
volt a feladata. A kötelessége! De a pók láttán – Ó, miért éppen póknak kell
lennie? – megbénult a félelemtől. Moccanni sem tudott. Még a fejét sem
bírta oldalra fordítani. A szemét azonban sikerült megmozdítania, így
láthatta Drella arcélét.
A driád mosolygott. Nagyon csinosnak, kedvesnek és naivnak tűnt.
Látszott, hogy mint mindig, most sincs tudatában annak, milyen veszéllyel
néz szembe.
A homok suttogása Elortha no Shadrának, a Pókok Istenének, a
Méreganyának, és a Halál Szeretőjének nevezte a loát, aki nyolc fekete
lábán rohanvást lépkedett előre. Majd hirtelen megtorpant.
Nem. Nem! Te nem Shadráé vagy! Nem az enyém vagy – suttogta a
homok.
A trollok lélegzete ismét elakadt.
Drella magabiztosan előrelépett, Aram azonban nem tudott odamenni
hozzá, hogy megállítsa.
– Taryndrella vagyok, Cenarius lánya! – mondta a driád. – A bőség
avatárja vagyok. Ott lakozom mindenben, ami növekszik. Nincs olyan
méreg e világon, ami ártani tudna nekem. Nincs olyan pók, ami ne lenne a
barátom. A halál éppoly természetes nekem, mint az élet. A tavaszomat
élem, pókisten. Nem neked szántak!
A loa próbaképp Murci felé fordult. Csábította, hogy másik áldozatot
fogadjon.
A murloc hangosan nyelt egyet, és hátralépett. Drella azonban ismét tett
egy lépést előre, és újfent megszólalt:
– Ő sem a tied, Méreganya! Nem kaphatod meg! Nem viheted el! Sem
most, sem máskor! Így szólott Cenarius lánya!
A pók loa elhátrált, és őszinte tisztelettel – vagy félelemmel –
meghajtotta a fejét.
A trollok ismét felmorajlottak. Néhányan káromkodtak, vagy tiltakozva
felkiáltottak. Néhányuk azonban mintha sírt volna.
Aram érezte, hogy az izmai ellazulnak. Eszébe jutott Chugara, a
tövisszövő, ahogy a Csontok Halmánál zokogott. Úgy tűnt, Taryndrella
ismét csodát tett...
Nem, nem, nem, nem, nem... – suttogta a homok, a fekete pók pedig
ismét beleolvadt a sötétségbe.
Már csak egyetlen loa maradt, hogy elsuttogja a nevét és a titulusait:
Ueetay no Mueh’zala, az Idő Gyermeke, az Álom Atyja, az Éj Barátja. A
Halál Istene.
A loa árnyéka nőttön-nőtt, míg végül a csapat fölé tornyosult. A trollok
elragadtatva – vagy megkönnyebbülten – felsóhajtottak. Aram próbálta
megállapítani, milyen alakot kezd ölteni az árny, ám a loa alaktalan maradt.
Vagy inkább állandóan változott, az egyik alakot a másik után öltve fel. Az
egyik pillanatban még egy tizenkét láb magas trollnak tűnt, a következőben
pedig már óriási gyíknak. Egy másodpercre még Malus alakját is felöltötte,
aztán fekete lángok alkotta teremtménnyé változott. Aram szorosan
behunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, a loa a levegőben lebegő
cetcápa alakjában Murci felé közeledett, aki bátran megvetette a lábát.
Zsákmány! – suttogta a homok. Aprócska zsákmány ugyan, de Mueh’zala
mégis ehet valamit ma este...
Aram Drellának nem tudott segíteni, de azt mondta magának, hogy
átkozott legyen, ha hagyja, hogy ez a szörny megegye Murcit. Talán a loa
által felvett alak lehetett az oka – mivel Murci volt az, aki kimentette
Aramot a cetcápa szájából –, de a fiú elhatározta, hogy viszonozza neki a
szívességet. Aram, sokkal nagyobb erőfeszítések árán, mint ahogy a
Csillámló Mélységben kellett mozognia, amikor lelökték a kőlapot a
kristályszilánkról, egyik lépést a másik után tette meg, majd végül megállt a
Halál loája és a murloc között.
Mueh’zala is mozdulatlanná vált, és új alakot öltött: vöröses árnyalatú,
fekete szellemként magasodva nézett le az előtte állókra.
Aram felkészülten várta, hogy mi következik. A szeme sarkából látta,
hogy Makasa és Marcang, de még Drella is kész a segítségére sietni. Érezte
Murci kezét a vállán. A murloc finoman jelezte, hogy húzódjon félre, Aram
azonban olyan rendíthetetlen maradt, akár egy kőszikla. Bár tudta, hogy ez
valószínűleg nem a bátorságán múlt, hanem sokkal inkább azon, hogy a
félelemtől a földbe gyökerezett a lába. Bármi is volt az oka, Aramar Thorne
meg sem moccant.
Ueetay no Mueh’zala előre-hátra kezdett billegni, szinte hipnotikusan
mozogva Aram előtt. A trollok és az áldozatok egyaránt visszafojtották a
lélegzetüket.
Még nem, Thorne fia – suttogta a homok. Még nem. Még nincs itt a
napja. De eljön majd az a nap. Eljön. Mueh’zala azonban ma nem fog
elragadni téged. A csatánknak még várnia kell... De el fog jönni, gyermek.
El fog jönni. Ha pedig elveszíted a csatát, akkor Mueh’zala lakomát tart
majd egész Azerothon. Egész Azerothon. Egész Azerothon...
Mueh’zala alakja tovatűnt. Aram olyannyira elképedt, hogy még csak
nem is látta, ahogy az utolsó loa visszasüllyed a homokba. Azt sem vette
észre, hogy a fáklyák ismét fényesen lobognak, a hold pedig ragyogva néz
le rájuk. Csak a suttogó szavak visszhangoztak az elméjében: „El fog jönni.
El fog jönni...”
De nem Aram volt az egyetlen, akit megdöbbentettek a látottak. Amikor
Mueh’zala megállt Aram előtt, a trollok elnémultak, és még csak levegőt
sem vettek. A példátlan események mélységesen megrázták őket.
Mindnyájan mozdulatlanul ácsorogtak, még Homokskalp és Zathra is. Úgy
álltak ott, akár a fák vagy a szobrok, és csak bámulták az áldozatokat, akiket
nem sikerült feláldozni.
Drella rámosolygott Aramra, aki azon kapta magát, hogy viszonozza a
gesztust. Vidáman, ostobán vigyorgott.
Aram odalépett Zathrához, aki elborzadva nézett le rá. Kivette a nő
kezéből az iránytűt, és letekerte a láncot a csuklójáról. Zathra nem
ellenkezett, ahogy senki más sem.
A fiú visszafordult a társai felé, akik mindnyájan bambán mosolyogtak.
Még Makasa is. Aztán a trollok szeme láttára összeszedték a fegyvereiket és
a felszerelésüket. Murci átadta Aramnak a kardját, míg Marcang egy kötelet
kötött Drella köré, majd Makasával leengedték a driádot a piramis hátsó
oldalán. Végül ők is lemásztak a kötélen, bár amiatt, ahogy érezték
magukat, úgy tűnt a számukra, mintha a levegőben lebegve ereszkedtek
volna alá.
A dombok felé vették az irányt, és ahogy a loák, ők is eltűntek az
éjszakában.
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
Pihenő
Zul’Farrakban akadt friss víz: egy mélyen fakadó forrás fölé egy kő
szökőkutat emeltek. Makasa és Aram megtöltötték a kulacsokat, valamint
azt a talált korsót is, amit eltettek a piramis tetején kiontott vérükért cserébe.
Aztán elindultak a sivatagon át, és egész éjjel meneteltek. A következő
napot pihenéssel töltötték, majd napnyugtakor ismét útnak indultak.
A második éjszaka a vízkészletük ismét kezdett megfogyatkozni, ám
Drella déli irányban friss vizet érzékelt. Bár a kitérő meghosszabbította az
útjukat, nemigen volt más választásuk, mint követni a driád által mutatott
irányt.
Az utazásuk aligha alakulhatott volna jobban.
Nem sokkal hajnal előtt elérték a Siralompuszta keleti tornyát. Kiderült,
hogy a fából és vászonból emelt rozoga építmény gyakorlatilag az egyetlen
biztonságos menedék Tanaris Bigyókótyától nyugatra elterülő vidékén.
Összeismerkedtek a torony gazdájával is, egy magas, izmos alkatú nemes
elffel, akinek az arcán egyenetlen sebhely húzódott, és alaposan
meglepődött annak láttán, hogy két ember, egy gnoll, egy murloc és
Cenarius egyik leánya együtt próbál átkelni a sivatagon. A quel’dorei, aki
Fénypöröly Trenton néven mutatkozott be, és azt állította magáról, hogy a
Mithril Rend kovácsa, gyorsan menedéket kínált az utazóknak a perzselő
hőség elől. Aram még sosem hallott ilyen Rendről, de mivel a nevelőapja is
kovács volt, mindketten jól beszélték a szakma nyelvét, és azonnal
megtalálták a közös hangot.
Az őrposztnál akadt friss víz és élelem, amelyet az elf és három goblin
barátja halmozott fel, így az utazók a szomjukat és az éhségüket egyaránt
csillapíthatták. Aztán Trenton sátrának biztonságában átaludhatták az egész
napot.
A Siralompusztában töltött második estéjükön Trenton és Aram bevették
magukat a műhelybe. Marcang, Murci és Drella szerették volna tudni, hogy
miért, Makasa azonban elhessegette a kérdéseiket:
– Mind tudjuk, Aramnak mennyire hiányzik Tóvidék. Ha ettől közelebb
érzi magát az otthonához, akkor minden rendben!
Valóban minden rendben volt.
Aram másnap reggel bukkant elő a műhelyből, a kezében egy újonnan
kovácsolt szigonnyal, amelyet a nővérének szánt.
Makasa szemei elkerekedtek a fegyver láttán. Amikor Aram átadta neki
a szigonyt, érezte, hogy annak hossza, szélessége és egyensúlya egyszerűen
tökéletes. Épp csak megérintette a hegyet, és a mutatóujjából máris egy
csepp vér buggyant elő. Makasa szélesen elmosolyodott. A szigony tízszer
jobb volt, mint az előző, amit forgatott. Ezt halkan meg is jegyezte, Aram
pedig egy pillanatra azt hitte, a nővére elsírja magát. Ám ez végül mégsem
történt meg, Makasa Flintwill nem ejtett könnyeket. De Aram beérte a
nővére tekintetével is, amikor Makasa ránézett, és halkan, mégis szívből
jövően azt mondta:
– Köszönöm, fivérem! – Makasa vidám hangulatban töltötte tovább az
időt az oázisban, és csupán néhány pillanatra tette le a kezéből az új
fegyverét.
Aramnak eszébe jutott az iránytű. Elővette a zsebéből, és megmutatta
Trentonnak az aranylánc törött kapcsát. Égoromnál egyszer már sikerült
megjavítania, de amikor a troll letépte a nyakából, a kapocs teljesen
tönkrement, és már nem tartotta össze a láncot, amelyből néhány szem el is
veszett. Így már nem hordhatta a nyakában az iránytűt.
Trenton fintorgott a lánc láttán, és azt mondta, nem érdemes megjavítani.
Aram szomorúan bólintott, ám rögtön fel is vidult, amikor az elf felnyitott
egy ládát, és elővett belőle egy erős vasláncot. Fizetségül felajánlotta
Trentonnak a régi láncot, ám a kovács hallani sem akart erről, ezért
odadobta Makasának, aki minden további vita nélkül el is tette Marcang
hátizsákjába. Elvégre, ha viselni nem is lehetett, az aranylánc attól még
értékes volt.
Az elf kovács ráillesztette az iránytűt a vasláncra, így azt immár nem
lehetett csak úgy letépni Aram nyakából.
Trenton Marcang furkósbotját is megerősítette néhány vastüskével,
Drellának pedig adott egy kis erszényre való almamagot. Csak Murci
maradt ajándék nélkül, mivel a sivatag közepén nem igazán volt szükség
halászhálóra, de a murloc ezt nem vette rossz néven.
Amikor nem a kovácsműhelyben volt, Aram rajzolással töltötte az időt.
Lerajzolta az üllője mellett álló quel’doreit, aztán befejezte a képet, amelyet
emlékezetből készített Szabadváradról, majd felvázolta Murcit és
Marcangot, ahogy nevetve viaskodnak egy darab szárított teknőchúsért.
Zathrát és az ogre ikreket, de még Homokskalpot és Zul’Farrak piramisát is
lerajzolta.
Végül a loák alakját is felvázolta, jóllehet már attól is hideg borzongás
futott végig a gerincén, ha csak visszagondolt rájuk. De száműzte a
kellemetlen érzést, és befejezte a rajzot, amit aztán úgy nézegetett, mintha
arra próbálna rájönni, hogyan kerülhetné el a saját halálát. Hirtelen
összecsukta a könyvet, és olyan szorosan csomagolta vissza a
viaszosvászonba, mintha attól tartana, hogy a lerajzolt árnyalakok meg
akarnak szökni belőle. A gondolat beárnyékolta a hangulatát, bár nem túl
sokáig. Modortalanság lett volna a részéről, ha nem élvezi ki mindazt, amit
az oázis nyújtani tudott, márpedig Aramar Thorne nem volt modortalan
alak.
A következő este, miután kipihenték magukat, újra felszerelkeztek
immár öt kulacsnyi vízzel, valamint élelemmel – többek közt almával,
amelyet Taryndrella varázslattal növesztett –, a többi ajándékról már nem is
szólva. Vonakodva búcsúztak el Trentontól és a Siralompusztától, hogy
megkezdjék a sivatagon átvezető út utolsó szakaszát Bigyókótya felé.
Csakhogy a Rejtőzködők, már előttük odaértek.
HARMINCHATODIK FEJEZET
*
Marin Noggenfoggert, Bigyókótya báróját és a Gőzcsikaró Kartell
vezérét hamarosan értesítették arról, hogy Malusnak, az Elkerülhetetlen
kapitányának vezetésével emberek, ogrék és egyéb teremtmények kisebb
serege érkezett a városba. A goblin nagyúrnak – finoman szólva – nem
voltak ínyére a hallottak.
Az irodájába hívatta Malust, a kapitány azonban nem jelent meg. Ezért
Noggenfogger feltette a cilinderét és a monokliját, és harminc hobgoblin
kíséretében felkereste Malust, akire a hajója előtti mólón bukkant rá.
Ismerősnek találta a kapitányt, de nem tudta hova tenni.
– Te vagy Malus kapitány?
– Igen – felelte kissé tétovázva Malus.
Noggenfogger úgy vélte, Malus is ismerősnek találta őt, és azon
töprengett, vajon lehetséges-e, hogy valamikor nagyon régen más néven
ismerte ezt az embert. Jelenleg azonban nem foglalkozhatott ilyen
apróságokkal, mivel küldetésben járt.
– Ezek az ogrék veled vannak?
Malus a válla felett hátrapillantott Throggra és a többiekre, majd
válaszolt:
– Én vagyok a királyuk.
– A királyuk?
– Igen.
Noggenfogger még sosem hallott olyan emberről, aki ogrék királya lett
volna. Mindez elég kétségesnek tűnt, de mivel az ogrék szó nélkül hagyták,
a goblin is így tett. A jó szemével hunyorogva felpillantott Malusra.
– Marin Noggenfogger vagyok, Bigyókótya bárója.
– Még egy báró? – szólalt meg a Malust kísérő troll nő. – Eztet a címet
biztos ajándékba osztogassák!
– Én valóban ajándékba kaptam a bárói címemet – suttogta egy
jázminillatot árasztó, csuklyás férfi.
Malus elmosolyodott a párbeszéd hallatán.
– Miben lehetek a szolgálatodra, báró? – kérdezte szórakozottan.
– Abban, hogy nem okozol gondot nekem!
– Gondot?
– Nem érdekel, mennyi embered és ogréd van, kapitány. De
figyelmeztetlek, hogy az én városomban nincs bajkeverés! Érthető?
A férfi válasz helyett csak meghökkentő, gúnyos mosollyal nézett le
Marinra.
– Kapitány... – kezdte a goblin.
– Nem lesz semmi gond, báró – felelte végül Malus, majd a goblinnak
hátat fordítva elindult felfelé a hajóhídon. – Egyáltalán nem lesz semmiféle
gond.
*
Noggenfogger báróné szeszélyesen úgy döntött, pikniket rendez, és bár
megkérte rendkívül fontos férjét, hogy tartson vele, a legkevésbé sem
lepődött meg, amikor Marin panaszosan azt felelte, túl sok a dolga. De épp
ez volt a legjobb az egészben.
Hah! Sprinkle azt tehette, amit akart, ráadásul Marin úgy érezte, hogy
tartozik neki.
Így hát a báróné megbízta a szolgáit, hogy pakolják tele a batárját a
legkülönfélébb finomságokkal. Húsz éhes goblinnak is elegendő ételt
készítettek össze, ennek ellenére csak a megbízható Winifredet vitte
magával, valamint a két legostobábbat a férje hobgoblin szolgái közül.
Puszta szeszélyből a nyugati kapun át hagyta el a várost. Aztán – ismét a
szeszélyeitől vezetve – nagyjából egy mérfölddel odébb megállt, hogy
megtartsa a pikniket.
És nézzenek csak oda, kivel akadt össze! Gazlowe-val, a régi barátjával,
aki egykor több is volt a számára egy barátnál!
Ráadásul a vén Gazzy néhány elbűvölő barátját is magával hozta! Ott
volt vele a mérnöke, Serénykerék Gimble, és egy elragadó emberfiú,
Aramar, aki egy csodás portrét rajzolt Sprinkle-ről a vázlatkönyvébe. A fiút
a nővére is elkísérte, egy magas lány, akivel külsőre egyáltalán nem
hasonlítottak egymásra. Masasa, vagy Makasa, vagy hogy is hívták? Aztán
ott volt még egy gnoll és egy murloc is, és a legcsodálatosabb, épp a
tavaszát élő driád, akit Sprinkle valaha is látott.
A piknik igazán csodásan sikerült!
Aztán – csak a móka kedvéért – elrejtette a két embert, a gnollt, a
murlocot és a driádot a batár csempészrekeszébe, ahova korábban egyszer
egy jetit is begyömöszölt, ezért tudta, hogy bőven lesz számukra elegendő
hely. Amúgy is mindnyájan Bigyókótyába tartottak, tehát miért ne
tréfálhatták volna meg a kapuőröket?
Sprinkle búcsút intett Gazlowe-nak és Keréknek, majd odabiccentett
Winifrednek, hogy induljanak el hazafelé.
Mivel ő volt Noggenfogger báróné, az őrök csupán meghajtották a
fejüket, miközben a batár elhaladt mellettük.
Néhány ember azonban – akik leginkább haramiáknak vagy kalózoknak
tűntek – bedugta az orrát a batárba, mintha keresnének valamit vagy valakit,
de persze csak a bárónét találták odabent. Sprinkle kifejezte felháborodását
a hobgoblinjainak, és hallani vélte, ahogy a bárdolatlan alakokat elverik. De
ez valójában már nem rá tartozott.
Egy utolsó szeszélytől vezetve hagyta, hogy Winifred egy kicsit
hosszabb úton vigye haza. A batár végighaladt a város kanyargós utcáin,
majd amikor Winifred megbizonyosodott arról, hogy senki sem követi őket,
végül megállt a saját kicsi, kétszintes lakhelye előtt. Az elbűvölő Aram, és
az épp csak egy kicsit kevésbé elbűvölő útitársai itt bújtak elő a
rejtekhelyükről. Idegenek lévén szükségük volt egy biztonságos helyre, ahol
meghúzhatták magukat, a báróné pedig felvetette, hogy Winifred talán
átengedhetne nekik egy szobát. Mielőtt bármelyikük tiltakozhatott volna,
vajon ki érkezett meg? A jó öreg Gazzy, aki felajánlotta, hogy kifizeti a
szállásukat, nem kis meglepetést okozva ezzel. Aztán persze Gazzy
beismerte, hogy a Winifred markába csúsztatott pénzérmék valójában
Aramar részesedéséből származtak, amelyet továbbra is magánál tartott,
megőrizve a fiúnak.
Megvárták, amíg Winifred jelezte, hogy minden rendben, aztán
mindnyájan berohantak a házba.
De ez persze már nem a bárónéra tartozott. Ő megelégedett azzal, hogy a
csodás barátai mindnyájan biztonságosan bejutottak a városba, és közben
elérte, hogy a férje és a korábbi udvarlója egyaránt tartozzanak neki.
Hah!
Töredékek és foszlányok
– Tsszdll Frrnee.
– Tavaszdal Faeyrine.
– Tsszdll Frrnee.
– Nem, Tavasz-dal Faey-rine.
– Tvssz-dl Frr-rhnne.
– Ez már megteszi – mondta Drella.
– Tvsszdl Frrrhnne, Tvsszdl Frrrhnne, Tvsszdl Frrrhnne – ismételte meg
párszor a murloc, majd Drellára pillantott, és szomorúan folytatta. – Murci
fflllur burut Drhla...
– Azt mondja, hiányozni fogok neki – mondta a driád.
Aramban csak ekkor tudatosult a gondolat. Úgy vélte, Makasa és
Marcang is csak most kezdenek rádöbbeni, hogy Gazlowe épp el akarja
hozni hozzájuk azt a druidát, aki majd elveszi tőlük Taryndrellát. Aram
próbálta azt mondani magának, hogy ez valójában jó dolog. Hogy Drellának
és nekik is így lesz a legjobb. A felelősség, hogy vigyázzon Drellára, azóta
súlyos teherként nehezedett rá, amióta a driád kivirágzott.
És mégis... Mégis... Aram nagyon megkedvelte Drellát, aki ugyan naiv
és önző volt, ugyanakkor nagylelkű és rettenthetetlen is. Ám elbűvölő,
szeretette méltó természete ellenére képes volt az őrületbe kergetni Aramot.
Igen, jól tudta, milyen rettenetesen hiányozni fog neki Drella.
– Nehéz lesz – jegyezte meg Makasa fanyar mosollyal. – Nem okozott
mást, csak bajt, ám közben olyasmiket is felfedett benned, amelyeknek még
a létezéséről sem tudtál. Nehéz lesz számodra, hogy elengedd. Hidd el,
ismerem az érzést!
– Mind nagyon bután viselkedtek – mondta őszintén Drella. – Nem lesz
nehéz, hogy Tavaszdalra bízzatok. Nem fogok hiányozni nektek.
– Murci fflllur burut Drhla – ismételte meg Murci, Marcang pedig
bólintott.
– Nem fogok hiányozni nektek – bizonygatta Drella –, és ti sem nekem.
Aram felsóhajtott, ám a figyelmét hirtelen elterelte az ingét rángató
iránytű. Aznap háromszor-négyszer is rá kellett szólnia, hogy csillapodjon
le, amit az iránytű meg is tett, egészen mostanáig...
Akkor kezdődött, amikor a határban rejtőzködtek. Az iránytű teljesen
megbolondult. Aram örült, amiért immár vasláncon viselte, mert aközben,
hogy a batár ide-oda kanyarodott Bigyókótya kusza utcáin – miközben
próbáltak megszabadulni az esetleges üldözőktől –, az iránytű összevissza
rángatta. A tű fényesen izzott, és őrülten pörgött.
– Egészen biztos, hogy van itt, Bigyókótyában egy kristályszilánk –
mondta a többieknek a rejtekhely mélyén. – Ráadásul elég nagy lehet.
– Neked és nekem meg kellene keresnünk a szilánkot – mondta most
Makasa.
Aram döbbenten nézett a nővérére.
– Gondolod, hogy biztonságos lenne megpróbálnunk?
– Persze, hogy nem! Meg kell várnunk a sötétséget! De egyébként
nemigen van más választásunk. Az apád is mindig jól tudta, mit kockáztat.
Azt akarta, hogy keressük meg a szilánkokat. Ezért pontosan ezt fogjuk
tenni!
– No és mi helyzet Tavaszdallal?
– Kétlem, hogy az „öreg Gazzy” sietve ide akarná hozni. Szerintem ma
este biztosan nem hozza ide. Ha mégis, akkor ne hagyd, hogy Tavaszdal
elvigye Drellát, amíg vissza nem érünk! – fordult Makasa Marcang felé. –
Érthető?
A gnoll bólintott. Mint mindig, most is örült, amiért Makasa megbízható
jobb keze lehet.
– Nem mentek sehova! – szólalt meg egy hang.
Mindnyájan az ajtóban álló Winifred felé fordultak. A csinos,
halványzöld bőrű, acélszürke szemű, kissé szigorú természetű goblin nő –
sok megbízható szolgálóhoz hasonlóan – jól tudta, hogyan hallgatózzon a
kulcslyukon keresztül és miként lépjen be észrevétlenül egy ajtón.
Makasa annak a határán volt, hogy előhúzza a kardját. Ez olyan
nyilvánvalóan látszott, hogy Aram óvatosságból a nővére karjára tette a
kezét.
– Mennyit hallottál? – kérdezte a fiú.
– Épp eleget – felelte szárazon a nő. – Ilyen büdösen amúgy sem
mehetnétek sehova! Még egy ogre is kiszimatolná a szagotokat! Nálam
pedig biztosan nem fekszetek így ágyba! Az ágyneműm bizonyosan nem
bírná ki!
Murci és Marcang megszimatolták magukat, majd vállat vontak.
Winifred felemelt egy halom fehér vászonneműt.
– Vegyétek le a ruháitokat! Viselhetitek ezeket a hálóingeket, amíg
mindent kimosok. Már előkészítettem egy forró fürdőt. Miután az első
végzett közületek, gyorsan folytatjuk a többiekkel! Te mész elsőnek,
hölgyem! – nyújtotta előre a legfelső hálóinget.
Úgy tűnt, Makasa most valóban le fogja döfni a szolgálónőt, de aztán
megszagolta magát, és nyilvánvalóan látszott, hogy a murloc-kal és a
gnollal ellentétben nem elégedett a szimatolás eredményével.
– Azt hiszem, valóban rám férne egy alapos fürdés – ismerte el
vonakodva.
Winifred – kis híján ismét feldühítve Makasát – a szemét forgatta:
– Épp erről beszélek én is, nem?
Makasa követte a vendéglátójukat, és csaknem fél órával később a
hosszú hálóingbe öltözve, a fegyvereit a kezei között cipelve tért vissza.
Aram még soha senkit sem látott ilyen nyugodtnak és nyugtalannak
egyszerre.
– Alszom egy kicsit – mondta mogorván a lány. – Ébresszetek fel
napnyugtakor!
Ezzel lefeküdt az ágyra, és már azelőtt elaludt, hogy Winifred
kikísérhette volna Aramot.
A könyvkereskedő
Gyengéd érzelmek
A nagy menekülés
„Nem Malus”
Aram alig-alig vett levegőt. Nem tudta, mi lehet még rajta kívül a
szemetesládában, de biztosra vette, hogy már elpusztult. Nagyon-nagyon
elpusztult! Hirtelen értelmet nyert a számára, miért használt a Suttogó olyan
sok jázminvizet. Ennek ellenére több mint öt percet várt, mire ki mert
kémlelni. Körbepillantott, és hallgatózott. Senki sem járt a közelben, az
ogre kürtjének hangja pedig jókora távolságból hallatszott.
Borzasztóan aggódott Makasáért, ám ugyanennyire bízott is a
képességeiben. Jól tudta, hogy a nővére alaposan visszafogta magát a hajsza
közben, nélküle Makasa valószínűleg egyszerűen elfutott volna az üldözők
elől. A legjobb, amit Aram most tehetett, hogy a kristályszilánkot mielőbb
megkeresve visszaoson Winifred házához.
Az iránytűre pillantott, amelyet mindez idő alatt a kezében szorongatott.
Arra számított, hogy a tű körbe-körbe pörög majd, mivel az imént még
határozottan egyetlen irányba, a láda mélye felé mutatott, és arra is húzta
Aramot, aki a bűz ellenére készen állt átkutatni a szemetet, hogy ráleljen a
kristálydarabra.
A tű azonban nem pörgött, hanem fényes izzás közepette továbbra is
ugyanabba az irányba mutatott, mégpedig a szemetesláda mögötti fal felé.
Aram egy pillanatig arra gondolt, hogy a kristályszilánk bizonyára a láda
melletti épületben van, és elkeseredetten azon kezdett töprengeni, hogyan
juthatna be oda. Ám amikor elengedte az iránytűt, hogy kimásszon a
szemetesládából, a szerkezet felemelkedett a levegőbe! A súlyos vaslánc
átcsúszott Aram fején, a fiú pedig tehetetlenül nézte, ahogy az iránytű
felröppen, majd halk koppanással alászáll a kétemeletes épület tetejére.
A szilánk a tetőn lenne? -Ugyan miért lett volna ez furcsább, mint
Feralas határvidékének földje, vagy az Ezer Tű Csillámló Mélysége? Nem
tudta megmagyarázni, miért találta különösnek, hogy a szilánk egy tanarisi
háztetőn legyen, de úgy vélte, nagyon is az.
Ismét körbepillantott, majd kimászott a ládából, és a sikátorban állva
azon töprengett, hogyan juthatna fel a tetőre. Odalépett a falhoz, és
megpróbált kapaszkodót keresni rajta. A fal nem volt éppen sima, ennek
ellenére nem akadt rajta kapaszkodó.
Olyan közel vagyok! Valahogy biztosan fel lehet jutni! – Úgy vélte,
odabentről talán fel lehet jutni a tetőre, ezért elindult, hogy megkerülje az
épületet, és megkeresse a bejáratot. Aztán alig tíz lábnyira megpillantotta a
második szintre vezető lépcsőt. Aram a homlokára csapott, és felsietett a
lépcsőn, amelynek tetejére érve felmászott az épp csak egy kicsit ingatag
fakorlátra. Innen már elérte a tető szélét, és végül fel is mászott rajta.
Azonnal észrevette az iránytűt és a kristálydarabot. Ám ez nem egy
kisebb szilánk volt. Gyorsan leoldotta a derékszíjáról Thalyss bíborszínű
erszényét, és elővette belőle azt a darabot, amelyet a földben és a vízben
talált szilánkokból illesztett össze, és így is csak akkora volt, mint a kisujja.
Az újonnan megtalált darab ugyanabból a kristályból készült, és
egyértelműen egy jókora kardmarkolatot formált. Aram felemelte, és elég
súlyosnak találta. Úgy tűnt, csak a penge hiányzik róla.
Nem! Nem egészen! – A markolaton egy kisujjnyi hasadék húzódott.
Aram óvatosan belehelyezte a két szilánkból összeillesztett kristálydarabot
a résbe, és hirtelen felvillant a Fény...
Két csatasor
Úgy tűnt, eltart egy ideig, mire megkötik a fogadásokat. Gazlowe maga
is okozott egy kis késlekedést azzal, hogy összevitatkozott Noggenfoggerrel
a bárót illető részesedés miatt.
Makasa számára ez csak egy újabb ok volt arra, hogy dühös legyen a
„vén Gazzyra”. Szerette volna, hogy végre kezdetét vegye az összecsapás.
Hogy túl lehessen rajta.
Az aréna túloldalán ácsorgó ellenfeleire pillantott.
Throgg lassú mozdulatokkal felcsavart a jobb csuklójára egy
buzogányfejet. Makasa felismerte a fegyvert, amely a Hullámjáró
fedélzetén végzett Cassius Meeks-szel. Meeks dolgos matróz volt, aki jobb
halált érdemelt.
A nőstény ogre előhúzott egy kétélű kardot. Makasa különösnek találta,
hogy egy ogre ilyen fegyvert használjon, és úgy vélte, a nő egyike lehet
fajtája azon ritka példányainak, akik értékelik a pontos támadásokat.
Zathra, a troll idegesnek tűnt. Azok után, ami Zul’Farrakban történt,
Makasa ki tudta találni, hogy miért.
Valdread azonban kifürkészhetetlen maradt. Fehér arca teljesen eltűnt a
csuklyája mélyén.
Zathra lesz az első! – gondolta Makasa. Leterítem a szigonnyal, mielőtt
még összeszedhetné a bátorságát. Aztán félrehajolok Throgg buzogánya
elöl, és a kardommal felhasítom a kék ogre torkát. Ha elég gyors leszek, ki
tudom oldani láncot, és meglendíthetem, mielőtt Throgg újabb ütéssel
próbálkozna. Bezúzom a koponyáját, és aztán már csak a Suttogó marad...
Makasa valamiért biztosra vette – legalábbis úgy vélte, biztosra veheti –,
hogy Valdread türelmesen ki fogja várni a sorát. A bárót nem érdekelte,
hogy a társai életben maradnak-e vagy meghalnak, csak próbára akarta
tenni a saját képességeit, miután a többiek eltűntek az útjából.
A lánc ellene is be fog válni. Darabokra szaggatom, aztán szétszórom a
testrészeit, hogy ne tudja összerakni magát. – A küzdőtér körül szabályos
közönként fáklyák lobogtak. – Minden egyes darabját felgyújtom!
Ez volt a terv, és bár tudta, hogy sok akadály állhat az útjába, komoran
elmosolyodott. Kedvére valónak találta, hogy csak magára számíthatott, és
senki másra. Kivéve persze a szigonyát, a kardját és a láncot!
Mások azonban nem így voltak ezzel.
Marcang, Murci és Drella lélekszakadva rontottak be a csarnokba.
A feldühödött Makasa a szeme sarkából látta, hogy a kis gnóm odavezeti
Winifredet és Tavaszdalt Gazlowe páholyához. Miközben a két nő leült
mellé, Gazlowe hátradőlt, azt mondva Noggenfoggernek, hogy most már
megfelelőnek találja a fogadás feltételeit.
– Mit műveltek itt? – kérdezte sziszegve Makasa, miközben Marcang a
furkósbotját harcra készen tartva odalépett a jobbjára, az apró lándzsát
szorongató Murci pedig a baljára.
Drella eközben hevesen integetve Makasa és az ellenfelei közé állt.
– Azért jöttünk, hogy az oldaladon harcoljunk, Makasa – magyarázta. –
Nem hagyjuk, hogy egyedül küzdj meg az ellenségeinkkel.
– Nem hagyjuk – értett egyet Marcang.
– Nk! – mondta Murci.
Noggenfogger, aki időközben lement a küzdőtérre, végigpillantott az
újonnan érkezett harcosokon.
– Mi akar ez lenni? – kérdezte.
– Még több panaszos szeretne jóvátételt venni – felelte Valdread, és a
hangján jól érződött, hogy mosolyog. – Elég jelentős mennyiségű sajtot
oroztunk el.
Zathra, Throgg és a nőstény ogre meredt tekintettel bámultak rá. Ahogy
Murci, Marcang és Drella is.
– Én nem is eszem sajtot – mondta a driád.
– A fogadásokat már lezártuk! – jelentette be a báró. – Négy az egy
ellen! Ez volt a fogadás feltétele!
– Most már négyen vannak négy ellen! – kiáltotta Gazlowe.
– Tíz az egyhez fogadok az emberlányra és az újonnan érkezettekre!
A tömeg azonnal kiabálni kezdett, változtatva a korábbi tétjeiken. A báró
a szemöldökét ráncolta, majd elsietett, hogy rendezze az új fogadásokat,
garantálva, hogy mindegyikből megkapja a részesedését.
– Nincs szükségem segítségre – pillantott Makasa Marcangra.
– Makasának nem kell kérnie segítséget – nézett fel rá a gnoll. – Makasa
csak kap segítséget.
– Mrgle, mrgle!
– Murci egyetért – tolmácsolta Drella. – Ahogy én is.
Makasa kifújta a levegőt, és egy pillanatra eltűnődött, vajon mióta
tartotta vissza a lélegzetét. Aztán Marcangra nézett, és magában elismerte,
hogy a gnoll valóban hasznos lehet. Persze nem lett volna rá szüksége, de
Marcang kemény kis gnoll volt, és ügyesen harcolt. A tekintete Zathrára
vándorolt, akinek nyilvánvalóan nem volt ínyére, hogy mindkettőjükkel
szembe kellett néznie.
– Drella! – szólt oda a driádnak. – Menj, és ülj le Tavaszdal mellé!
– Nem – felelte egyszerűen Drella, továbbra is az ellenségnek háttal
ácsorogva.
– Murci, fogd Drellát, és üljetek le Gazlowe és Tavaszdal mellé! –
parancsolta Makasa.
– Nk – mondta a murloc, szúrós tekintettel méregetve az ellenfeleiket,
majd előredöfött a lándzsájával.
– A fenébe! – kiáltotta Makasa, és már azon volt, hogy Valdreadről és a
társairól tudomást sem véve a barátaira zúdítsa a dühét.
– Aram mondja, legénység vagyunk. Aram és Makasa legénysége –
mondta nyugodt hangon Marcang. – Legénység marad Makasával.
– Nem, én...
– Legénység az legénység – folytatta a gnoll. – Makasának meg kell
tanulnia. Aram már tudja. De Makasának még meg kell tanulnia. Legénység
tart össze. Legénység marad Makasával. Akkor is, ha Makasának ez nem
tetszik.
Legénység – gondolta a lány, egy kicsit lecsillapodva a szótól. Fehér
fogaival az alsóajkába harapott. Marcangnak igaza volt. A Hullámjáró vagy
a Tengeri Király fedélzetén nem habozott volna a társai oldalán harcolni.
Sőt, ő maga is elvárta volna, hogy a többiek ott legyenek mellette.
Az út során, amelyet Arammal megtettek, mindig neheztelt, amikor
újabb taggal bővült a legénységük, mert úgy vélte, nincs szüksége másokra.
De mégis miért? Korábban sem magányosan élte az életét. Nem egy
mentőcsónakban élt, hanem hajón! Egy hajó fedélzetén pedig a legénység
minden tagja felelősséggel tartozott a többiekért!
Legénység!
– Megtiszteltetés a számomra, hogy Marcang, Murci és Taryndrella
oldalán harcolhatok! – mondta, és bár a szavait a társainak szánta, elég
hangosan beszélt ahhoz, hogy mindenki hallhassa.
Drella az útból félrehúzódva odaállt Murci mellé.
– Épp ideje volt! – jegyezte meg.
Igen – gondolta Makasa, és elmosolyodott. Úgy érezte, mintha hatalmas
súly került volna le a válláról. Valóban itt volt az ideje!
A Viharkupolán túl
A Fény végül tovatűnt, Malus pedig eléggé magához tért ahhoz, hogy
kinyissa a szemét. Hevesen pislogni kezdett, és miután letörölte a könnyeit,
azt vette észre, hogy egyedül van a házban: se Aram, se iránytű, se
Gyémánt Penge. Csak egy hátrahagyott tengerészkard hevert a padlón.
Még soha életében nem érezte ilyen fáradtnak magát. A csontja velejéig
kimerültség járta át. Előretántorodott, és leroskadt a lépcsőre.
Az ereje azonban gyorsan visszatért, a haragjával együtt. Talpra ugrott,
és mivel jól tudta, hogy Aram sosem fog visszatérni ide, kitámolygott a
házból.
Nem adta fel. Nem adhatta fel! Most nem! Sohasem!
Teljesen készületlenül érte, hogy a fiú mennyit összegyűjtött a Gyémánt
Penge darabjaiból. Ezért dermedt le az imént! De legközelebb készen fog
állni!
Ökölbe szorította vaskesztyűs bal kezét, a fájdalom pedig egy kis
elégedettséggel töltötte el. Legközelebb semmi sem állítja meg!
Készen fog állni!
Tovább az úton
*
Egy nappal azután, hogy elhagyták Bigyókótyát, Aram a
szállítójárművük fedélzetén ülve a térképeit tanulmányozta. Bár épp csak
egy kicsit, de azért aggódott, hogy vajon valóban helyes döntést hozott-e.
Akárhogy is, de sikerült elmenekülniük Malus elől.
Fura, merre kalandozik az ember elméje, ha van egy kis ideje pihenni –
gondolta Aram. Nem adódott lehetőségem megnézni, ahogy Faeyrine
átalakul holdszerzetté. De sebaj!
Hirtelen kiabálást hallott, és felállt, hogy megnézze, mi történt...