KANYARGÓ ÖSVÉNY

FELFEDEZŐ-TRILÓGIA 2.
GREG WEISMAN

Szukits
2021
 ÚTMUTATÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ

HOSSZÚ ÉVEK VÁRAKOZÁSA UTÁN ÚJRA MAGYAR NYELVEN

jelennek meg Warcraft könyvek. A Krónikák-sorozat lapjain bepillantást
nyerhetünk egy elképesztően színes és összetett világ történelmének
hátterébe, a regények pedig egy-egy fontosabb karaktert és eseményt
mutatnak be.
A fordítás, szerkesztés és lektorálás folyamán igyekeztünk a lehető
legegységesebb magyar változatot nyújtani. Ennek megfelelően a fordítások
továbbviszik a Göncz Árpád és Réz Ádám által A Gyűrűk Urában
meghonosított hagyományokat, de egyben alkalmazkodnak is a játékosok
igényeihez.
Annak érdekében pedig, hogy minden olvasónk könnyedén eligazodjon a
tulajdonnevek rengetegében, és nehézségek nélkül be tudja azonosítani a
szereplőket, valamint a helyszíneket, minden kötet végén elhelyeztünk egy
magyar-angol szószedetet és egy Warcraft glosszáriumot.
Havasi István
Szukits Könyvkiadó
 ELSŐ RÉSZ

Feralas peremén
 ELSŐ FEJEZET

Az Úrnő és a Gyermek

Azeroth nagyobbik holdja, a Fehér Úrnő épp fogyóban volt, a másik,

kisebb hold, a Kék Gyermek azonban továbbra is teli maradt, ketten együtt
pedig több mint elengedő fényt biztosítottak Aramar Thorne számára. Így a
tábortűz hiánya ellenére végre lerajzolhatta az egyetlen olyan személyt,
akinek a képmása hiányzott a vázlatkönyvből.
Makasa Flintwill feszengve próbált pózolni.
– Nem kell pózolnod – mondta Aram a vázlatkönyvet az ölében, az
elkopott szénceruzát a kezében tartva. – Csak ne nagyon mocorogj!
– Jól van, rendben – felelte a lány, ám a tartása ugyanolyan egyenes,
feszes és fájdalmasan félszeg maradt.
Makasa testtartása Aram számára már ismerősen hatott, de tudta, hogy a
lány rendszerint nagyon is jól érzi magát a saját bőrében, ezért rajzolás
közben próbálta ellensúlyozni a feszes, félszeg pózt.
Makasa a tizenhetedik életévében járt, ám úgy viselkedett, mint egy
harmincéves nő... Vagy inkább, mint egy ötvenéves tábornok! Öt láb és tíz
hüvelyk magas volt, karcsú, izmos alkatú, sötét bőrű és sötétbarna szemű.
Göndör, fekete haját régebben – amikor még a Hullámjáró fedélzetén voltak
– nagyon rövidre vágta, így a haja követte a fejformáját. Ám csaknem egy
hónapot töltöttek Feralas úttalan esőerdőiben, és bár a hajviselete az
idegenek számára továbbra is rövidnek tűnt volna, Aram elég jól ismerte a
nővérét ahhoz, hogy tudja, Makasa már bizonyára úgy véli, a haja „teljesen
kikerült az irányítása alól”.
A nővére. Aram számára immár természetesnek tűnt, hogy így gondoljon
Makasára, és szinte hihetetlennek találta, hogy alig egy hónapja még inkább
a nemezis szóval jellemezte volna a lányt. Azóta sok mindenen
keresztülmentek, amit a testi és a lelki sebeik is bizonyítottak. Aram,
miközben lerajzolta a Makasa homlokán és az arca bal oldalán húzódó
vékony, sötét karcolásokat, az első találkozásukra gondolt, amelyre hét
hónappal korábban került sor...
 *

Aramar Thorne, a kapitány fia hivatalosan hajósinasként került a

Hullámjáró fedélzetére. Ám valójában azért volt ott, hogy jobban
megismerje az apját, aki akkor hagyta el a családját, amikor Aram még hat
éves volt.
Miközben Greydon Thorne kapitány próbálta felkészíteni a fiát az életre
– leckéket adva neki a vívástól az Azerothot benépesítő különféle fajokkal,
állatokkal és növényekkel kapcsolatos apróságokig –, addig Makasa
Flintwill másodtiszt magára vállalta a feladatot, hogy tengerészt faragjon a
tizenkét éves Aramból, aki addig még csak nem is látta az óceánt, nemhogy
hajózott volna rajta.
Aramnak el kellett ismernie, mindkét tekintetben rossz és sértődős
tanítvány volt. Nem akart velük lenni, és ezt nem is rejtette véka alá.
Ami még rosszabbá tette a helyzetet, hogy akaratlanul is Greydon és
Makasa közé került, mivel a lány szintén az apjaként tekintett a kapitányra.
Az első hat hónap során Aram és Makasa a legkevésbé sem jöttek ki
egymással.

Aram lerajzolta a lány csupasz karjain húzódó karcolásokat, és azon

tűnődött, vajon hogyan tehetett szert rájuk. Aztán lerajzolta a fegyvereket: a
tengerészkardot és a fejszét, amelyek a lány derékszíján lógtak, a mellkasán
keresztbe vetett vasláncot, és a keze ügyében tartott kerek vaspajzsot,
amelyet nyers bőrrel vontak be, hogy elnyelje az ütések erejét.

Ám az elmúlt egy hónapban minden megváltozott.

Tragikus körülmények között elszakadtak Greydontól és a
Hullámjárótól, a hajót ugyanis támadás érte, Aram és Makasa pedig
elmenekültek egy mentőcsónakkal. Később partra sodródtak egy ellenséges
vidéken, ahol végül sikerült egymásra találniuk.
Nem tudta, hányszor fordult elő, hogy a vázlatkönyvét elővéve Makasa
rámordult:
 – Jobb lesz, ha engem nem rajzolsz le az átkozott könyvedbe!
– Ígérem, nem rajzollak le, amíg meg nem kérsz rá – felelte Aram
minden egyes alkalommal.
Persze Makasa sosem kérte meg rá. Egészen ma reggelig, amikor is
Aramot alaposan meglepve elmosolyodott.
– Egyszer talán megkérlek rá. Úgy hallottam, jó varázslatot hoz.
Jó varázslat. Ez érződött most kettejük között. Számos nehézséget,
veszteséget, veszélyt és tragédiát éltek át. Ám együtt túlélték mindezt, és
nemcsak megbékéltek egymással, de felismerték a kettőjüket összekapcsoló
kötelékeket is. Azt, ami igazán összekötötte őket: a testvéri köteléket...

Aram a rajzolást abbahagyva felpillantott.

A Fehér Úrnő épp alábukott Égorom sziklás szirtje mögé, ahol a
barátjukat, Szürketölgy Thalysst eltemették. Az éjelf az előző este halt meg,
miután a szavukat véve megbízta őket egy utolsó feladattal.
Makasa most először mozdult meg, a válla fölött átpillantva követte
Aram tekintetét.
Bár mostanra már egynapi járóföldre voltak Égorom szirtjeitől,
mindketten látták, ahogy a Kék Gyermek fénye megcsillan a vízesésen,
amelynek lábánál aznap reggel végső nyugalomra helyezték Thalysst.
A lány visszafordult Aram felé, és szomorúan bólintott, jól tudva, merre
járnak az öccse gondolatai. Makasa a pózolásról elfeledkezve ismét
önmagává vált, Aram pedig gyorsan megpróbálta elkapni a nővére
szemeiben megcsillanó, nehezen kicsikart együttérzést.
Nem számított, hogy Makasának nem volt sem lehetősége, sem elég
ideje ahhoz, hogy ugyanúgy megismerje és megkedvelje Thalysst, mint
Aram. Annyi is elegendő volt a számára, hogy tudta, mit érez az öccse. Az,
hogy a kaldorei feláldozta több évszázadon átívelő életét, a saját testével
állítva meg az Aramnak szánt két nyílvesszőt, elegendőnek bizonyult
ahhoz, hogy Makasa barátként, bajtársként és hősként zárja emlékezetébe a
druidát.
Aramot sokkal mélyebben és hevesebben megrázta Thalyss halála. A
bölcs és mindig vidám éjelf egy rövid időre betöltötte az apja eltűnése miatt
érzett űrt. Immár Greydont és Thalysst is elvesztette.
 Makasa erre azt mondta volna, hogy nem elvesztette őket, hanem
meghaltak. Ezen nincs mit szépíteni. Szembe kell nézni vele!
A kemény természetű Makasa már csak ilyen egyenes és őszinte volt.
Aram azonban kezdte értékelni e tulajdonságokat.
– Mrksa? – kérdezte reménykedve egy különös, vékony hang.
Murci, a fiatal, apró termetű, zöld bőrű, esetlen alkatú murloc – akinek a
teste gyakorlatilag szinte csak egyetlen hatalmas fejből állt, rajta óriási,
kifejező, kiskutya-pillantású békaszemekkel – a másik útitársuk, Marcang
kíséretében visszatért a táborba. Mindketten tűzifát cipeltek.
– Nem! – rázta meg a fejét ingerülten Makasa. – Nincs tűz! Mondtam
már, hogy még mindig túl közel vagyunk a Komor Pöröly völgyéhez. Nem
vezethetjük ide füstoszloppal az ellenséget! Azt hittem, azért mentetek el,
hogy szélvirág bogyókat keressetek.
– Nincsenek bogyók – felelte Marcang, ledobva a nemkívánatos tűzifát
Aram és Makasa közé. A gnoll harcos valójában alig volt több egy
kölyöknél, már ha egy erős, széles vállú hiénaembert annak lehet nevezni.
Egy pillanatra mindnyájan mozdulatlanná váltak, és körbenéztek. Egy
sziklás tisztáson vertek tábort, egy apró völgy közelében, nem messze az
Ezer Tű és Feralas sűrű erdői közötti határtól. A fák halványan derengtek a
holdfényes éjszakában.
A tűzifa, amelyet nem szándékoztak felhasználni, ott hevert, ahol a
tábortűz égett volna. Amelyen megfőzhették volna a vacsorájukat. Ha
menekülés közben lett volna idejük vadászni vagy halászni. A gyomruk
szinte egyszerre kezdett el korogni.
Aramban hirtelen tudatosult, hogy éhes. Nagyon éhes!
– Urum n Mrksa mlgggrrr – mondta a murloc. – Murci n Murung
mlgggrrr. Murci mrrugl burutuk mmgr mmm mmmm flllurlok, nrk nk
mgrrrri. Nk mgrrrrl!
Makasa Murcira sandított, majd kérdően Aramra nézett.
– Nem is tudom... – A fiú vállat vont. – Azt hiszem, értek néhány szót
abból, amit mondott. Tudom, hogy én Urum vagyok, te pedig Murksa...
– Mrksa – javította ki Murci.
– Marcang pedig Murung – tette hozzá a gnoll.
– És mi mindhárman a burutjai vagyunk. A barátai. De ezt leszámítva,
nem igazán értem, amit mond...
Murci megrázta a fejét.
– Nk mgrrrrl, nk mgrrrrl... – ismételte meg a szavait még néhányszor, a
gyomra pedig hangosan megkordult, még nyomatékosabbá téve a
panaszkodását.
Mikor is ettünk utoljára? – tűnődött Aram. Három napja?
Ráadásul az azóta eltelt idő alatt rengeteg megpróbáltatásban volt részük:
erőltetett menetelésben, gladiátorharcokban, vakmerő menekülésben...
Tudta, hogy mostanra már kevéssel is beérné. El volt keseredve, ennek
ellenére furcsa mód sokkal kiegyensúlyozottabbnak érezte magát, mint az
elmúlt hetek, vagy inkább hónapok alatt bármikor. Bár a gyomra gyötörte,
lélekben nyugodt maradt. Persze, éhes volt és vadásztak rá, de mostanra
már messze jártak az ellenségeiktől, és mivel a barátaival együtt az égen át
menekült el, méghozzá egy wyvern hátán, az üldözőiknek csak halvány
elképzeléseik lehettek arról, merre mehettek, és nem tűnt túl valószínűnek,
hogy képesek legyenek újra a nyomukra bukkanni. Ezért Aram a barátaival
együtt lazíthatott egy kicsit a megnyugtató holdfényben.
Miután befejezte a rajzot, kissé túlzásba vitt lendülettel aláírta, majd az
ingzsebébe csúsztatta a ceruzát. Makasa a szemöldökét ráncolva nézett rá.
Aram túlságosan is jól ismerte ezt a tekintetet.
– Szeretnéd megnézni? – kérdezte a lánytól.
Marcang és Murci gyakorlatilag egymást taposva siettek oda Aramhoz,
hogy láthassák a legutóbbi művét.
– Mmmm mrrrggk – mondta álmélkodva a murloc.
Aram Thalyssnak köszönhetően tudta, hogy a murloc szavai azt jelentik:
„jó varázslat”.
Marcang határozottan bólintott.
– Jó varázslat! – ismételte meg határozottan Murci szavait.
A murloc és a gnoll számára a „jó varázslat” kifejezés, amellyel Aram
rajzait illették, nem csupán metaforát jelentett. Valóban misztikusnak
találták, ahogy a barátjuk a ceruzájával megörökíti az őt körülvevő
emberek, tárgyak és helyek alakját. Murci és Marcang akkor sem
ámulhatott volna el jobban, ha Aram a levegőből elővarázsol néhány
szélvirág bogyót.
Aram csak azt tudta, hogy szeret rajzolni. Szerette volna az hinni, jól
csinálja. A nevelőapja elég tehetségesnek tartotta ahhoz, hogy egy heti
keresetét feláldozva a tizenkettedik születésnapjára megvegye neki ezt a
bőrkötéses vázlatkönyvet, ami mostanra Aram legbecsesebb kincsévé vált.
Legalábbis egészen addig az volt, amíg az apja neki nem adta az iránytűt,
Thalyss pedig rá nem bízta a makkot.
 De most nem akart gondolni sem az iránytűre, sem a makkra. Azt
szerette volna, hogy Makasa meg akarja nézni a róla készült képet. A lány
azonban nem lépett előre, hogy megnézze a portréját. Aram pedig
ráeszmélt, Makasa még csak az iménti kérdésére sem válaszolt.
– Nem szeretnéd megnézni? – kérdezte kissé elbizonytalanodva.
Makasa ismét összehúzta a szemöldökét.
– Nem tudom. Látni akarom?
Aram ellenállt a kísértésnek, hogy forgatni kezdje a szemét, mivel tudta,
az különösen bosszantja a nővérét. Végül felállt, és a tűzifát kikerülve
odalépett hozzá.
– Remélem – mondta, és a lány orra elé tartotta a vázlatkönyvet.
Makasa egy bizonytalansággal teli percig a rajzot nézegette, majd
megszólalt:
– Tehát így nézek ki?
– Mrgle, mrgle! – mondta Murci, Aram pedig tudta, hogy ez a szó
„igent” jelent.
– Makasa. – Marcang a maga részéről ezzel mindent el is mondott.
Aram megdörzsölte az arcát.
– Nos, számomra ilyennek tűnsz. Nem tetszik?
– Túl szelídnek tűnik – felelte Makasa.
Nem azt mondta, hogy „túl szelídnek tűnök” – töprengett Aram. A képen
látható alakról beszélt.
– Nem mindig tűnsz ilyennek – mondta. – Csak épp abban a pillanatban
ilyennek tűntél. De akkor is ezt az énedet látom, amikor behunyom a
szemem...
 – Ha akkor is látsz, amikor behunyod a szemed, akkor miért kellett
modellt állnom?
– Nem így értettem...
– Jól sikerült – ismerte el végül a lány. – Azt hiszem.
Aram azonban úgy érezte, Makasa csak engesztelni próbálja.
– Nem baj, ha nem tetszik – mondta a fiú, próbálva leplezni a
csalódottságát, aztán becsukta a könyvet, és a viaszosvászonba
visszacsomagolva begyömöszölte a nadrágja hátsó zsebébe. Végül
visszatért a helyére.
– Nem, jól sikerült – felelte Makasa, ám a hangja még annyira sem tűnt
meggyőzőnek, mint korábban.
– Lehetetlen vagy! – mormogta Aram.
Makasa elmosolyodott, amivel csak még jobban feldühítette az öccsét.
– Komisz kölyök! – mondta végül.
– Még hogy én?
– Ha nem énekelünk dicshimnuszokat neked, akkor duzzogni kezdesz.
– Senki sem kérte, hogy énekelj. Tudsz egyáltalán énekelni?
– Nem énekelek. Sem neked, sem másnak.
– Gondolom, bánkódhatunk emiatt! – Aram megrázta a fejét. -
Tulajdonképpen most miről is beszélünk?
– Az én komisz öcsémről.
Aram Makasára pillantott, aki továbbra is mosolygott. Nem kellett sok
idő ahhoz, hogy a fiú is elmosolyodjon.
 MÁSODIK FEJEZET

Árnyék és Fény előtt

Marcang önként vállalta az első őrséget.

Murci már aludt: halkan horkolt, halszerű, zöld ajkai között pedig
buborékok pattogtak.
Tűz nélkül a Feralas és az Ezer Tű határvidékén töltött nyári éjszaka
lassacskán egyre hidegebbé vált. Aram felvette egy másik, a tizenegyedik
születésnapjára kapott ajándékát: azt a szürke gyapjúpulóvert, amelyet az
anyja kötött neki. Az utazás és az átélt kalandok miatt elég koszossá vált
ugyan, de attól még meleg volt. Aztán maga köré kanyarította az apja
viseletes bőrkabátját, egészen az álláig húzva, ahogy a takaróját szokta
otthon, a távoli Tóvidéken. A kabáton még mindig érződött a tenger illata.
Legalábbis Aram így vélte. Ez volt az utolsó előtti ajándék, amelyet az
apjától kapott, amikor elváltak egymástól. A kezét felemelve megérintette
Greydon utolsó ajándékát, az iránytűt, ami egy láncon lógott a nyakában.
Megbizonyosodott arról, hogy biztonságban van-e.
Biztonságban volt.
Aram hátradőlt a füvön, ami már kissé nyirkossá vált a harmattól, és
Makasára pillantott, aki láthatóan vonakodott az ébrenlét mérges kígyókkal,
portyázó ogrékkal és az iránytűt üldöző kalózokkal teli világát Marcang
foltos, sárga bundájú mancsaiban hagyni. A fiú tudta, hogy Makasa saját
magán kívül senkiben sem bízik, és ez alól Aram sem számított kivételnek.
Nézte, ahogy a lány önmagával viaskodva fehér fogaival az alsó ajkába
harap. Az őrségben álló Marcang eközben újra és újra megmarkolta az
ogréktól zsákmányolt furkósbotot, amelyet immár a sajátjának tekintett.
Úgy tűnt, Makasa megnyugtatónak találja a mozdulatot, akárcsak azt,
milyen bátran viselkedett a gnoll, amikor elmenekültek a Komor Pöröly
völgyéből. Végül odabiccentett Aramnak, majd hátrahajtotta a fejét az
egyik jókora kőtömbnek támasztott pajzsra. Ebben a testhelyzetben
szándékozott aludni: épp csak hátradőlve, jobb kezét a tengerészkardján
nyugtatva, ugrásra készen. A bal keze megmoccant, ahogy akaratlanul is a
szigonyáért akart nyúlni, amitől pár nappal korábban kénytelen volt
megválni. Aram tudta, a szigony nélkül a nővére szinte csupasznak érzi
magát. Vagy inkább úgy, mintha megcsonkították volna. Mintha elvesztette
volna az egyik végtagját.
Ám ez nem tartotta vissza attól, hogy elaludjon. Ha aludt, azt
ugyanolyan könnyedén és hatékonyan tette, mint minden mást. Aram tudta,
Makasa már azelőtt ébren lesz, mielőtt Marcang felébreszthetné, hogy
átadja neki az őrséget.
A fiú az oldalára fordult. Az éhség, amelyet eddig könnyedén figyelmen
kívül tudott hagyni, immár mardosta a gyomrát. Biztosra vette, nem lesz
képes elaludni miatta, ám nem vette figyelembe, hogy már több mint
negyven órája ébren volt, ezért hamarosan elnyomta az álom...

– Aram! – mondta a Hang. – Hallasz?

– Igen, sokkal tisztábban, mint korábban bármikor.
– Tudod, ki vagyok? Hogy mi vagyok?
– Te vagy a Fény. A Fény Hangja. Nekem pedig „meg kell mentenem”
téged... valahogy. Ez minden, amit tudok. Tudnál mégvalamit mondani?
Többet akarok tudni! Többet kell tudnom!
– Fordulj felém, Aramar Thorne! Nézz fel rám, és többet fogsz látni!
Aram a Fény felé fordult. Számtalan alkalommal látta már korábban az
álmai során, a nemrégiben kezdődött, különös kalandjai előtt is, ám ezen
alkalmakkor a Fény kis híján megvakította. Most jóval tisztábban
ragyogott, mint korábban bármikor, Aram mégis megacélozta magát, és
nem fordult el tőle. Még csak nem is pislogott.
– A válaszok, amelyeket keresel, a Fényben vannak – mondta a Hang. –
Jöjj közelebb!
Aram előreindult, ami nehéz feladatnak bizonyult. Úgy tűnt, mintha a
Fény képlékeny lenne, ezért a fiú számára olyan érzés volt átlépni rajta,
mintha melaszban próbált volna úszni. Aram azonban nem ingott meg.
– Oly sok kérdésem van!
– A válaszok, amelyeket keresel, a Fényben vannak – ismételte meg a
Hang.
– Nem! – szólalt meg egy új, zord hang. – A Fényben csak a halál
lakozik!
Egy sötét árnyalak tűnt fel Aram és a Fény között, elállva a fiú útját.
– Itt nem tudhatsz meg titkokat, és válaszokra sem lelsz! – mondta az
árnyalak sötét, ingerült baritonja. – Hagyj fel a küldetéseddel és add át az
iránytűt, különben meghalsz!
– Nem! – kiáltotta dacosan Aram. – Azt az iránytűt az apám adta nekem!
Az árnyalak – olyan gyorsan mozogva, akár egy kobra – megragadta
Aram rongyos ingmellét, és annyira közel húzta magához, hogy a fiú
meglátta az arcát. Majdnem ugyanolyan ismerősnek találta, mint az apjáét:
sötét, bozontos szemöldök, széles homlok, szögletes áll, és szinte fekete
szemek, amelyek színtiszta haraggal meredtek rá. Malus kapitány! A kalóz,
aki megölte Greydon Thorne-t!
– Ha ennyire hiányolod az apádat, fiú, akkor könnyen elintézhetem, hogy
csatlakozz hozzá! – morogta Malus, majd a szabad kezével megragadta az
iránytűt, és letépte a láncról.

Aram levegő után kapkodva felriadt, mire Marcang azonnal feléje

fordult, Makasa pedig rögtön felébredt a szendergésből.
Murci viszont hősiesen tovább hortyogott.
– Mi történt? – tudakolta Makasa, miközben Aram lelökte magáról az
apja kabátját, és eszeveszetten az inge alá nyúlva megmarkolta az iránytű
hideg fémházát. Ez azonban nem bizonyult elegendőnek. Elővette a ruhái
alól, megbizonyosodva arról, hogy még mindig nála van.
Az iránytű, amely aranyláncon lógott a nyakában, látszatra egyáltalán
nem tűnt különlegesnek: a háza rézből készült, fehér lapján pedig arany
kezdőbetűk jelezték a négy égtáj irányát: É, D, K, Ny. Az egyetlen
szokatlan vonása a kristálytű volt, amely nem észak, hanem délkelet felé
mutatott, azt a látszatot keltve, mintha elromlott volna.
Ám a látszat olykor megtévesztő lehet.
Hogyan is jellemezte Thalyss?
– Ez a mennyek csillagainak fény szilánkja. Égi ragyogás járja át –
mondta a druida. – Egyszerűen szólva... ez a kristálytű nem evilági.
Ugyanakkor valamiféle varázslat is átjárja.
Az iránytű százszorosan is bizonyította Thalyss szavait. Az apja
gyakorlatilag az utolsó evilági tetteként, kilátástalan körülmények közepette
adta át neki az eszközt, azzal bízva meg Aramot, hogy mindenáron védje
meg, és azt ígérte, az iránytű majd „elvezeti oda, ahova mennie kell”.
Aram először azt hitte, hogy az apja ezt úgy értette, az iránytű haza fogja
vezetni Tóvidékre. Akkortájt, ahogy most is, nagyon hiányzott neki az
anyja, Ceya, a nevelőapja, Robb, és a féltestvérei, Robertson és Selya,
ahogy a kutyájuk, Kormos is. Hiányolta a régi, csendes életet, és a házuk
melletti műhelyt, ahol Robb Glade az egyszerű falusi kovácsok
mesterségére tanította, nem arra, hogy tengerész legyen, és főleg nem arra,
hogy akarata ellenére a vadonban vándoroljon. Hiányzott neki az anyja
főztje és a gyengéd ölelése. Miként az is, hogy Robertsonnal és Selyával
rajcsúrozzon, vagy az Örökidill-tó partján kószáljon Kormossal.
Az iránytű azonban nem a hazafelé vezető út zálogának bizonyult. A tű
végül egy másik, valamivel nagyobb kristályszilánkhoz vezette. Ráadásul
minél közelebb került az iránytű a másik szilánkhoz, annál inkább... élőnek
tűnt! A tű izzani kezdett, és amikor már egészen közel jártak, az eszköz szó
szerint a saját akaratából kezdett mozogni, és a láncot elszakítva elrepült,
hogy találkozhasson a testvérével. Vagy a fajtája másik tagjával.
Aram tudta, hogy a szilánkok a Fény részei. Azé a Fényé, amellyel az
álmaiban és a látomásaiban találkozott, és amit valahogy meg kellett
mentenie.

– Újabb álom? – kérdezte Makasa.

Aram bólintott, mivel egyelőre nem bírt megszólalni. Valójában nemigen
tudott mást tenni azonkívül, hogy forgatta az iránytűt a kezei között.
– A Fény volt az? – noszogatta a lány.
Aram nyelt egyet, és sikerült megtalálnia a hangját.
– Igen. De ezúttal nemcsak a Fény volt ott. Valaki más is felbukkant.
– Ki? Az apád?
– Nem. Malus.
Makasa arcán harag suhant át a név hallatán, ám egy szót sem szólt.
– Most már tudom, miért akarja megszerezni az iránytűt – folytatta
Aram. – Meg akarja akadályozni, hogy megmenthessem a Fényt... Hogy
bárki megmenthesse...
Jól tudta, hogy ez nagyon is igaz. De ha Malusról volt szó, a tudás
önmagában közel sem volt elegendő...
 HARMADIK FEJEZET

Gordok elitjei

Abban a pillanatban, amikor a fáklyák fellobbantak Komor Pörölyben, a

Gordunni ogrék erődjében, Malus kapitány felsorakoztatta immár jelentőssé
vált haderejét, hogy levadássza Aramot.
Miután párbajban megölte Gordokot, az ogre királyt, Malus kikiáltotta
magát az új Gordoknak, az uralma alá vonva az összes ogrét, akiket most az
egyetlen céljának szolgálatába állított.
Malus Throggot, a Csonka Kéz klán tagját – az egyetlen olyan ogrét, aki
a kísérőjeként érkezett – bízta meg a feladattal, hogy felügyelje Komor
Pöröly teljes kiürítését. Minden egyes kunyhót és kőházat ellenőriznie
kellett, az összes ogrét – a férfiakat és a nőket, a fiatalokat és az öregeket
egyaránt – kiküldve a vadonba, hogy kutassák át Feralas őserdőit, az Ezer
Tű kanyonjait és Tanaris forróságtól reszkető sivatagait Aram és az iránytű
után.
Throgg, mivel hűséggel viseltetett Malus iránt, végrehajtotta a feladatait.
Ez nem lehetett vita tárgya! Ennek ellenére hitt a népe hagyományaiban, és
úgy vélte, Malus visszaélt ezekkel, amikor királynak kiáltotta ki magát.
Igen, Throgg akár Azeroth peremére, a halál agyarakkal teli szájába is
követte volna Malust... Bármekkorák legyenek is azok az agyarak... De azt
azért tette volna, mert úgy döntött, hogy Malus szolgálatába áll.
Ez azonban egészen más volt!
Throgg nézte, ahogy a nők csecsemőkkel a hátukon kihessegetik az
ifjoncokat az otthonaikból, hogy aztán útnak induljanak a hideg éjszakába.
Jókora szívének mélyén tudta, hogy ez nem helyes.
Miközben Throgg lassan letekerte a buzogányt a jobb csuklójához
erősített fém illesztékről, Malus – vagyis Gordok – odalépett hozzá, hogy
felügyelje a munkáját.
– Tudom, hogy a múlt este megöltük az elit harcosok többségét, de
gyűjtsd össze azokat, akik megmaradtak, és sorakoztasd fel őket Gordok
trónja előtt! – mondta a kapitány, miközben a Gordunnik elvonultak
mellettük. – Ott találkozunk!
 Throgg bólintott, ám az arcáról lerítt, milyen kényelmetlenül érzi magát.
Sőt, a tekintetében neheztelés is látszott!
Malus megveregette az ogre karját.
– Ha meglesz a fiú, vagy legalábbis az iránytű, akkor mindez véget ér, és
átadom Gordok koronáját a kiválasztottadnak, Throgg, a Gordunnik pedig
visszatérhetnek Komor Pörölybe.
Throgg gondolkodott egy kicsit a hallottakon, és lassacskán megértette
azokat. Végül ismét bólintott, ezúttal elégedetten. Legalábbis egyelőre.
Malus elfordult, mielőtt Throgg észrevehette volna a szemeiben csillogó
megvetést. Meg kellett őriznie Throgg, a Teljesen Tompa támogatását,
mivel ő volt a Rejtőzködők egyetlen olyan tagja, aki valóban hűséggel
viseltetett iránta. Ezért nem tartotta nagy árnak, hogy méltányosan
viselkedjen az ogréval, és úgy tegyen, mintha tisztelné mindazt, amit
Throgg szentnek tartott. Ennek ellenére Malust bosszantotta a dolog, arról
nem is szólva, hogy elvonta a figyelmét a nagyobb céljairól.
A Rejtőzködők többi tagja már összegyűlt az ősi kőtrónus előtt: Zathra, a
nyomkereső, Valdread, a kardforgató, és Ssarbik, a varázsló. Az első kettő
zsoldos volt, aki csak Malus pénzes erszénye iránt viseltetett hűséggel. A
harmadik a legkevésbé sem volt hűséges. Malushoz legalábbis biztosan
nem. Ssarbik ugyanazt a mestert szolgálta, mint Malus, és öt percet sem bírt
ki anélkül, hogy ne adott volna hangot a kapitány parancsai és viselkedése
iránti megvetésének.
– Mit remélssz véghezzni ezzeknek azz osstoba ogréknak a
ssegítsségével? – sziszegte a csőrén keresztül Ssarbik.
Malus azonban már felkészült arra, hogy megvédje magát ebből az
irányból. Lepillantott a púpos, madárszerű arakkoára.
– Tudjuk, hogy a fiú Bigyókótya felé tart – magyarázta mormogva.
– Ezzt nem tudhatod. Ccsak feltételezzheted.
– Jól sejtem, hogy te mást feltételezel? – kérdezte suttogva Valdread. A
hangja úgy tört elő a fejére húzott csuklya alól, akár a sivatag sívó homokja.
Erőteljes jázminillat lengte körül, elnyomva a testéből áradó rothadásszagot.
Reigol Valdread báró ugyanis egyike volt az Elhagyottaknak: sötét
mágiával élőhalottá változtatták, majd számos más varázslatnak
köszönhetően visszanyerte a tudatát és a szabad akaratát. Suttogva feltett
kérdése nemcsak fanyar mosolyról árulkodott. A báró a legkevésbé sem
tisztelte az arakkoát.
Malus azonban nemigen értékelte az élőhalott támogatását. Valdread
legnagyobb ellensége az unalom volt, a kapitány pedig tudta, az Elhagyott
bármit megtenne, hogy megtörje élőhalott létének monotóniáját. Az egyik
kedvenc időtöltéseként pedig ellentéteket szított a Rejtőzködők között, ami
Throgg lelkiismeret-furdalásához és Ssarbik fegyelemsértéseihez hasonlóan
olyan zavaró tényezőt jelentett, amelyre Malusnak a legkevésbé sem volt
szüksége.
Ezért nem várta meg, hogy a nyugtalan, acsargó Ssarbik válaszoljon.
– Biztosan tudjuk, hova tart a fiú, csak az útirányát nem ismerjük –
mondta, miközben Throgg fél tucat másik ogre kíséretében belépett a
terembe. – Azzal, hogy a Gordunnikat szétszórjuk a három térségben,
jelentősen növelhetjük az esélyét annak, hogy rátaláljunk.
– No és mi lesz, ha a ‘zogrék e’kapják a fiút? – kérdezte Zathra, a szikár
alkatú, narancssárga bőrű Homokharag troll. – Vagy ha mi kapjuk el?
Örülve, amiért kapott egy új fegyvert, amivel tovább püfölheti a
kapitányt, Ssarbik ismét megszólalt.
– Akkor hőss vezzérünk újabb kifogásst talál majd arra, hogy
megkíméljük a fiút!
– Nem! – mordult vissza fagyos, könyörtelen hangon Malus. – Aramar
Thorne minden esélyt megkapott tőlem arra, hogy átadja az iránytűt, és
szabadon elsétáljon, ám ő éppolyan makacs bolond, mint az apja volt, és
döntött. Ezért ami őt illeti, mosom kezeimet. Megmondtam az ogréknak,
hogy találják meg a fiút! Tegyék azt, amit kell, de hozzák el nekem az
iránytűt! Nektek is csak ugyanezt mondhatom!
A troll elégedettnek tűnt a válasszal, és megsimogatta a mellvértjét, ami
csettenő hangokat hallatva mocorogni kezdett, mire az újonnan érkezett
ogrék közül páran hátraléptek. Malus komoran elmosolyodott. Ő tudta,
hogy Zathra élő páncélja valójában egy három láb hosszú nőstény skorpió,
amelyet a sivatagi troll Trappnak nevezett, és úgy bánt vele, akár egy
háziállattal.
– Eztet örömmé’ hallom – mondta Zathra. – A fiú véréve’ fogom
megitatni a loámat! A barátaivá’ együtt a ‘zistenek lakomája lesz! Talán
Trappnak és nekem is marad majd belőlük pár falat – nyalta meg éhesen a
száját.
Malus nem vett tudomást a troll vérszomjáról. A hat ogrét nézte, akiket
Throgg hozott magával. Az egyikük – egy impozáns megjelenésű, hét láb
magas, hamukék bőrű nő –, a kezét kétélű kardja markolatán nyugtatva,
előrelépett.
 – Ő itten Karrga – biccentett a nő felé Throgg. – Vannak neki... –
Keresgélni kezdte a szót.
– Értesülései – segítette ki Karrga.
– Igen, azok.
Malus máris megkedvelte a nőt. Az első szó, amit hallott tőle, rögtön hat
szótagú volt! Egy ogréhoz képest alighanem igazi zseni lehetett.
Karrga kissé meghajtotta a fejét, és beszélni kezdett:
– Bizonyára tudod, a régi Gordok szerette a mókát. – A hangjából kitűnt,
hogy nem kedvelte a régi királyt. – A móka a rabszolgák harcát jelentette a
számára. Ezért Gordok portyázókat küldött ki, hogy még több rabszolgát
hozzanak. Wordokot nyugatra, Marjukot keletre küldte ki. Wordok volt az,
aki a fiaddal tért vissza.
– Nem az én fiam – felelte kissé bosszúsan Malus.
Karrga vállat vont, de máskülönben nem vett tudomást a közbeszólásról.
– A fiú barátai a múlt este megölték Wordokot, Marjuk viszont még nem
tért vissza. Marjuk egy nagy, mocskos ogre. Sosem szolgálna egy ember
Gordokot.
– Miért mondod ezt el nekem? – kérdezte az ember Gordok.
A nő elmosolyodott.
– Marjuk Gordok akar lenni, Karrga viszont nem. Marjuk megölte
Karrga apját egy malac miatt. De ha ember Gordok felkészül, akkor
megölheti Marjukot, igaz?
– Igaz – felelte Malus. Tökéletesen megértették egymást. – Csakhogy te
ma este elindulsz kelet felé Throggal. Az utatok talán még azelőtt keresztezi
Marjuk útját, mielőtt az övé keresztezné az enyémet. Ezért engedélyt adok
neked, hogy megöld Marjukot.
A nő kissé összehúzta a szemöldökét, és néhány hüvelyknyíre előhúzta
kardját a hüvelyéből. A fegyver szokatlanul hatott egy ogre kezében.
– Karrga megöli Marjukot. Vagy talán Marjuk öli meg Karrgát. Karrga
nem biztos benne, de nem fél. – Visszacsúsztatta a kardot a hüvelybe.
Elég okos ahhoz, hogy ismerje a saját határait. – gondolta Malus.
Throgg feszesen előrelépett.
– Throgg a Csonka Kéz klánból megöli Marjukot! – jelentette ki. –
Throgg biztos benne!
Karrga megerősítést várva az új királyra nézett.
Malus bólintott, és kíváncsian, szórakozott tekintettel Throggra
pillantott.
Lehetséges, hogy Throgg próbál lovagias lenni?
Karrga elégedettnek tűnt.
– Throgg megöli Marjukot. Karrga biztos ebben.
 Throgg bambán elmosolyodott... Pontosabban a szokásosnál is
bambábban, és hogy ezt elrejtse, a buzogánya egyik tüskéjével
megvakargatta a homlokából előmeredő szarvát.
Malus megkésve ébredt rá, hogy Karrga máris a – nem éppen kicsi –
kisujja köré csavarta Throggot. A kapitány ennek ellenére továbbra is
kedvelte a nőt, aki felettébb okosnak tűnt, ami azt jelentette, hogy jó
hasznát veheti. Ráadásul tudta, ha Throgg az új Gordok zászlaja alatt
megöli Marjukot, akkor nemcsak a Csonka Kéz ogre, de ő maga is
elnyerheti Karrga hűségét. Ennek ellenére szemmel kellett tartania a nőt.
Épp a határán jár annak, hogy használható és egyúttal veszélyes is
legyen. – Malus a másik öt jövevény felé fordult, akiket Throgg egyenként
bemutatott neki. Az új Gordokot nem igazán érdekelte a nevük, de elég
ravasz volt ahhoz, hogy ennek ne adja jelét.
Throgg két teljesen egyforma férfit Ro’kull és Ro’jak néven mutatott be.
Ikrek voltak, mindketten nyolc láb magasak és vörös bőrűek, ráadásul
ugyanolyan hatalmas csatabárddal fegyverkeztek fel.
A sorban egy kétfejű, barackszín bőrű ogre következett: Rövid Szakáll és
Hosszú Szakáll. Mindkét fej kopasz volt, egy-egy vaskos szarvval a
homlokukon, fehér szakálluk hossza pedig megfelelt a nevüknek. A jobb
oldali fejnek, Hosszú Szakállnak a nyaka is hosszúra nyúlt, amitől az ogre
teljes magassága elérte a kilenc lábat. A bal oldali fej, Rövid Szakáll pár
hüvelykkel alacsonyabbnak tűnt. Mindkét kezében egy-egy vasbuzogányt
tartott. Vagy tartottak.
A vörös bőrű Slepgar valóságos óriásnak tűnt: legalább tizenkét láb
magas lehetett, az izmai pedig egymás hegyén-hátán dagadoztak. Egy
gigászi bunkósbotot szorongatott a kezében, és úgy ásítozott, mintha Malus
miatt nem alhatta volna ki magát.
Végezetül Guz’luk következett, egy idősebb, pocakos ogre, sötétszürke
bőrrel és kerek, húsos arccal. Csupán hat láb magas volt, ezért a többiekhez
képest meglehetősen kistermetűnek tűnt. A derékszíján egy kosszarvból
készült kürt és egy láncos buzogány lógott. Malus felismerte a fegyvert,
amely egykor az előző Gordok tulajdona volt. Guz’luk nyilvánvalóan
azután tette el, miután Malus az arénában vívott párbaj során elvette a
korábbi gazdájától, akit aztán ezzel a fegyverrel ölt meg.
Na és akkor mi van? – Malus is megtartotta az előző Gordok hosszú,
ívelt pengéjű tőrét. Nincs értelme hagyni, hogy egy kiváló fegyver parlagon
heverjen.
Malus jól tudta, hogy miközben a Rejtőzködők rohamos gyorsasággal
átvették a Gordunni klán vezetését, kénytelenek voltak végezni Gordok
legjobb harcosaival, ennek ellenére jó benyomást tett rá a csapat, amelyet
Throgg összegyűjtött. Láthatóan maradtak még olyan ogrék, akik Karrga
kivételével alighanem ugyanolyan tompaeszűek voltak, mint Throgg, de
harcosként – vagy ha szükséges, ágyútöltelékként – ígéretesnek tűntek.
– A fiú egy gnoll, egy murloc és egy emberlány társaságában utazik –
mondta Malus, a Gordunniknak és a Rejtőzködőknek egyaránt szánva a
szavait.
– A lány kivételes képességű harcos – suttogta Valdread.
Malus bólintott. Nem akarta, hogy az ogrék alábecsüljék a fiú
szövetségeseit.
– Lehetséges, hogy egy éjelf alakváltó és egy wyvern is van velük.
Együtt talán képesek lehetnek szembeszállni a Gordunnik többi portyázó
csapatával, ti azonban az elit vagytok!
Találjátok meg a fiút, és bárki oltalmazza is, hozzátok el nekem az
iránytűt, ami nála van! Tartsatok délkeletnek, Bigyókótya felé! Így vagy
úgy, de ott találkozunk!
A nyolc ogre ünnepélyesen meghajtotta a fejét. A troll is biccentett,
szórakozott mozdulattal megsimogatva Trappot. Valdread rejtélyes maradt a
csuklyája mélyén, míg az arakkoa érthetetlenül mormogott valamit.
– Te leszel a parancsnok, Zathra! – mondta Malus.
– Igenis, ‘ram!
– Zzzathra? – vijjogta Ssarbik. – Miért Zzzathrát tessszed meg
parancccsnoknak?
– Mert te meg én visszatérünk az Elkerülhetetlen fedélzetére, és
elhajózunk Bigyókótya kikötőjébe. A Thorne-fiú jókora előnnyel indult, és
talán továbbra is a wyvern hátán utazik. Ha sikerül kitérnie a portyázó
csapatok elől, és eléri Bigyókótyát, én is ott akarok lenni, hogy üdvözöljem!
Nyiss portált!
Az arakkoa ekkor végre elmosolyodott.
– A hajóra nyitott portál átvissz minket Peremföldön – mondta, alig
leplezve a vidámságát. – Ha pedig átkelünk Peremföldön, a messter
jelentésst akar majd kapni. Elvárja, hogy felkeresssük.
– Miért mondasz olyasmit, amit én is tudok? – Malus költőinek szánta a
kérdést. – Nyiss portált!
 Ssarbik vidáman bólintott, és kántálni kezdett:
– Mi vagyunk Azzzok, Akik Rejtőzzzködnek. Mi vagyunk azzz Árny
utazzzói. Ssszolgálunk, ésss hódítunk. Amit meghódítunk, azzzt
felperzzzseljük! Felperzzzseljük az akadályokat, amelyek elválasssztanak
minket a messsterünktől! Felperzzzseljük a Messster akaratára!
Felperzzzseljük a Rejtőzzzködők akaratára! Lángolj! Lángolj!
Az arakkoa előtt sötét lángok kezdtek formálódni a levegőben. A troll és
az ogrék hátraléptek. Zathra mellvértje a vállán át visszakúszott a hátára.
Csak Valdread, Ssarbik és Malus maradt a helyén. A kapitány azonban
érezte Ssarbik kölcsönkapott erejét, a karjain pedig felmeredt a szőr. Az
ogrék új királya azonban – nehogy a gyengeség vagy a félelem jelének
higgyék – ügyelt arra, hogy egyetlen izma se mozduljon: sem Ssarbik
mágiája láttán, sem pedig az arakkoa „messsterével” való találkozás miatt.
A levegőben született lángok lilás-fekete oválissá álltak össze, épp csak
akkora portált alkotva, hogy Malus a fejét lehajtva átférhessen rajta.
Ssarbik összedörzsölte tollas kezeit, majd a misztikus kapun átlépve
eltűnt a sötétségben. Malus látta, ahogy Hosszú Szakáll a nyakát
nyújtogatja, azt várva, hogy az arakkoa előbukkanjon a portál túlsó felén. A
madárember azonban nem bukkant elő. Elnyelte az átjáró.
Malus előrelépett, és ő is átkelt a portálon, ami egy pillanattal később
szertefoszlott.
A varázsló és az ogrék királya egyaránt eltűnt.
 NEGYEDIK FEJEZET

Számvetés

A hajnal közeledtével Aram, Makasa, Murci és Marcang tábort bontott,

számba véve a felszerelésüket és a készleteiket. Pontosabban csak a
felszerelésüket, mivel készletekkel egyáltalán nem rendelkeztek.
Marcangnak nem sok mindent kellett számba vennie, mivel nem volt
nála más, csak egy jókora, vasfából készült furkósbot, amelyet három-négy
vasszeggel vertek ki. A fegyvert Wordoktól szerezte, miután Makasa
megsebesítette a könyörtelen, széles hátú ogrét, lehetőséget adva a gnollnak
arra, hogy végezzen vele. Tekintettel a Wordokkal való közös történetére,
Marcangot óriási elégedettséggel töltötte el az a pillanat, és az ogre
furkósbotja a jogos zsákmányává vált. Igaz, hogy a fegyver túlságosan is
nagynak és nehéznek bizonyult az ifjú gnoll számára, de Marcang válla
máris elég széles volt, és kétségtelennek tűnt, hogy hamarosan felér majd a
furkósbothoz.
Murci sem tudott mit számba venni. Csak körbepillantott a táboron, és
mormogni kezdett:
– Nk mgrrrrl, nk mgrrrrl...
Aram ezúttal értette a murloc szavait. Murci, hogy a Komor Pöröly
völgyéből való menekülésük során elgáncsolja és feltartsa Valdreadet, a
Suttogót, feláldozta a halászhálóját. Thalyss egyszer azt mondta, egy
murloc semmit sem ér a hálója nélkül. Murci egyetlen tulajdona az a háló
volt, ami nélkül értéktelennek érezte magát.
Makasánál ott volt a pajzsa, a tengerészkardja, a lánca, a fejszéje és
Thalyss kulacsa. Emellett akadt még nála két aranypénz is. Ám gyötörte a
hiányérzet, amiért szigony nincs nála. Ugyanúgy pillantott végig a
táborhelyen, ahogy Murci, mintha megtalálhatná azt a tárgyat, ami
valójában sosem volt ott.
Aram nem lepődött volna meg azon, ha a nővére is elkezdett volna
halkan mormogni:
– Nk szigony, nk szigony...
Mindnyájuk közül Aramnál volt a legtöbb felszerelési tárgy. Ezek közül
a legfontosabb, az iránytű, láncon lógott a nyakában. A lánc a minap
elszakadt, és csak elég ügyetlenül tudták összeilleszteni, ezért Aram
leellenőrizte, biztosan kitart-e.
Aztán felhúzta a csizmáját, majd ahogy a levegő egyre párásabbá vált, az
anyjától kapott pulóvert és az apja kabátját egyaránt a dereka köré kötötte.
Vászoningének háta foszlányokban lógott, az eleje pedig széthasadt, a zsebe
azonban épségben maradt, ezért a szénceruzáját biztonságban tudhatta
benne.
A nadrágja négy zsebében ott lapult két aranypénz, a viaszosvászonba
csomagolt vázlatfüzet, egy tűzszerszámos doboz, és három,
viaszosvászonlapra rajzolt térkép.
A derékszíján a kopott tengerészkard mellett – amelyet egy halott kalóz
kezéből csavart ki – egy bíborszínűre festett bőrerszény lógott, benne az
újonnan talált kristályszilánkkal és egy viaszosvászonba bugyolált, ökölnyi
méretű makkal. Ez utóbbi volt az a tárgy, amellyel Thalyss az ízletes
zöldségektől a hatalmas tölgyfáig bármilyen növényt varázslatos
növekedésre tudott bírni. Miközben lassan elszállt belőle az élet, a druida
megkapta Aramtól és a többiektől azt az ígéretet, hogy elviszik a makkot
Bigyókótyába, és átadják egy másik éjelf druidának, Tavaszdal Faeyrine-
nek. Miután rájuk bízta e feladatot, Szürketölgy Thalyss az utolsó
leheletével még óva intette Aramot:
– Ne hagyd, hogy nedvesség érje...
Aram nem tudta, hogy ez miért olyan fontos, de eltökélte, hogy
biztonságban és szárazon fogja megőrizni a makkot, tiszteletben tartva a
barátja utolsó kívánságát.
Letérdelt, és széthajtogatta Kalimdor térképét, hogy Makasával
áttanulmányozhassák. A lány kisvártatva arra jutott, hogy nagyjából két hét
kellene ahhoz, hogy a Kataklizma során vízzel elárasztott Ezer Tű partját
követve eljussanak Bigyókótyába. Ám ha valahogy át tudnának kelni a
vízen, akkor jócskán lerövidíthetnék az utat.
Aram felállt, majd összehajtogatta és eltette a térképet. Aztán elővette az
iránytűt, ami délkeleti irányba, Bigyókótya felé mutatott, bár lehetségesnek
tűnt, hogy ez csupán a véletlen műve. Aram most már tudta, a tű valójában
a legközelebbi kristályszilánk felé mutat. De könnyen lehet, hogy az a
szilánk Bigyókótyában vagy valahol az odavezető út mentén rejtőzött.
Akárhogy is, az útirány egyelőre elég egyértelműnek tűnt.
– Továbbra is délkeletnek mutat, Bigyókótya felé – jegyezte meg
Makasa, átpillantva a fiú válla felett.
– Aha! – felelte Aram, miközben visszacsúsztatta az iránytűt az inge és
keskeny mellkasa közé.
– Akkor délkeletnek megyünk, ahogy azt Thorne kapitány elvárná
tőlünk! – Makasa úgy beszélt, mintha a kapitányuk – az apjuk – még
életben lenne, és alig félórája adta volna ki nekik a parancsot, hogy merre
menjenek.
– Délkeletnek! – mondta Marcang.
– Mrgle, mrgle!
A csapat útnak indult.

Miközben Feralas és az Ezer Tű határa mentén haladtak, az egyik

oldalukon az esőerdővel, a másikon pedig az elárasztott kanyonnal, Aram
azt kívánta, bárcsak egyenesen az otthona, Tóvidék felé tartanának. Ám
mindaz, amin az elmúlt hét hónap során keresztülment, azt sugallta, hosszú
időbe fog telni, mire ismét viszontláthatja a családja házát.
Az élete első tizenkét évét abban a házban töltötte, és sosem távolodott el
tőle két mérföldnél messzebbre. Az első hat év, amelyet az anyja, Ceya, és
az apja, Greydon Thorne mellett élt le, szinte idillikusan meghittnek tűnt a
számára.
Aztán Aram hatodik születésnapjának reggelén az apja visszatért a
tengerre, hátrahagyva a családját. Évek teltek el úgy, hogy hírt sem hallottak
felőle. Aram végül maga is belátta, az apját nem orkok vagy murlocok
rabolták el, hanem úgy döntött, elhagyja őket. Lassacskán Ceya
Northbrooke Thorne is felhagyott azzal, hogy a férje visszatértére várjon, és
hozzáment Robb Glade-hez, a derék kovácshoz.
Robb beköltözött hozzájuk, és egy új műhelyt épített magának a ház
mellett, így Aramnak nem kellett elköltöznie a sarkon túlra, a nevelőapja
kunyhójába. Mert derék ember lévén Robbnak a saját kényelme semmit
sem számított, ha a családja jólétéről volt szó. Aram azonban akkoriban a
legkevésbé sem értékelte a gesztust. A tagbaszakadt, folyton korommal
borított kovács betolakodónak tűnt a számára, aki hatalmas, sötét árnyékot
vetett Aram és Ceya közé. Ha a fiú őszinte akart lenni, akkor el kellett
ismernie, Robb nemcsak kettejükre vetett árnyékot, hanem arra a reményére
is, hogy Greydon egy nap visszatér a végtelen tengerről.
Amikor kilenc hónappal később megszületett az öccse, Robertson, Aram
biztosra vette, hogy kiteszik a szűrét. Elvégre a gonosz mostohaapák ezt
szokták tenni, nemde? Robb azonban maga volt a türelem élő
megtestesülése, és mindig gondoskodott Aramról, függetlenül attól, a fiú
akarta-e ezt vagy sem. A széles vállú, erős kezű kovács a meleg szívével
végül megnyerte magának Aramot, és miután Selya megszületett, már mind
az öten – vagy ha a fekete bundájú kutyát, Kormost is beleszámolta, akkor
mind a hatan – boldog családként éltek együtt.
Bár Aram továbbra is arról álmodozott, hogy egy nap megkeresi az apját,
és együtt kalandozik vele a tengereken, a kovácsműhelyben inaskodva
élvezte a kényelmes életet, és beletemetkezett a vázlatkönyvébe.
Aztán egy nap – nagyjából egy hónappal a tizenkettedik születésnapja
után – az álmai valóra váltak, bár egyáltalán nem úgy, ahogy azt remélte.
Greydon visszatért, és anélkül, hogy bocsánatot kért vagy bármiféle
magyarázattal szolgált volna, el akarta vinni magával Aramot a tengerre.
Aram álmai hirtelen nagyon ostobának tűntek. Legalábbis azokban a
ritka pillanatokban, amikor egyáltalán hajlandó volt beismerni, hogy
valóban álmodozott. Szerette a családját és Tóvidéket, ráadásul semmivel
sem tartozott annak az embernek, aki elhagyta őt, ezért Aram nyíltan
megtagadta, hogy az apjával tartson.
Ám Ceya és Robb egyaránt Greydon mellé állt! Ragaszkodtak ahhoz,
hogy Aram eltöltsön egy évet hajósinasként az apja mellett. Az anyja
mindenféle érvet felsorakoztatott:
– Meg kell ismerned az apádat ahhoz, hogy megérthesd őt... Világot kell
látnod... Útra kell kelned, hogy megtaláld önmagad, ahogy azt Greydon is
tette... Ismét meg kell nyitnod a szívedet az apád felé... Meg kell ismerned
őt ahhoz, hogy megismerhesd önmagad...
Aram azonban szkeptikus maradt, ezért elhatározta, hogy a Hullámjárón
töltendő egy év alatt bebizonyítja a szüleinek – mindháromnak –, hogy
tévedtek.
Most már tudta, milyen komisz volt az első hat hónap során: hadban állt
Greydon Thorne kapitánnyal, Makasa másodtiszttel és a saját, gyermeki
álmaival. Ám a legénység tagjai között akadtak olyanok is, akiket nagyon
megkedvelt, például Egyistenes Durgan elsőtisztet, a kedélyes természetű,
köpcös törpöt – akinek mindig sikerült megmosolyogtatnia –, és a hajó
gyönyörű őrszolgálatos matrózát, a karcsú, tizenöt éves Duan Phent, aki
egészen másféle mosolyt csalt az arcára.
Ennek ellenére Aram nemigen mosolygott, és nem fogadta meg a jó
tanácsokat sem, amelyekkel Robb és Ceya látták el, mielőtt útnak indult
volna. A Greydon tanította leckék többségére sem figyelt oda, legalábbis
akkoriban ezt hitte. Mostanság azonban azt tapasztalta, hogy minden
erőfeszítése ellenére az apja tanításai valahogy mégiscsak leülepedtek az
elméjében. Akkortájt úgy érezte, Greydonnak az a próbálkozása, hogy az
apja legyen, túlságosan is megkésett és erőtlen. Most nem érzett mást, csak
mélységes megbánást a történtek miatt.
Akkor nem értékelte mindazt, amit mostanában fájdalmasan hiányolt.
Sóvárogva gondolt vissza az óceán illatára, a Hullámjáró vasharangjának
hangjára, és a hajó szokatlan, szögletes formájú, mégis elegáns orrdíszére.
Hiányolta a legénység tagjait, és gyászolta őket. Nemcsak Durgant és Duan
Phent, hanem Joe Barker harmadtisztet, a szakácsinas Keelhaul Wattot,
Thom Frakes kormányost és a többieket. Egyikükre sem tudott anélkül
visszagondolni, hogy ne kerülgette volna a sírás.
Nos, kivéve Vén Cobbot.
Greydonnak ugyanis volt egy titka. Ezért hagyta hátra a családját
Tóvidéken, és ezért akarta később, hogy a fia mellette legyen a hajón. Aram
most már tudta, a gyakorlatozás és a leckék egyaránt arra szolgáltak, hogy
felkészítsék őt a feladatára. Arra, hogy az iránytű és a kristályszilánkok
segítségével valahogy megmentse a Fényt. Ám kifogytak az időből, mielőtt
Greydonnak lehetősége lett volna bővebben is elmagyarázni mindezt.
A hajószakács, Jonas Cobb elárulta a kapitányt és a legénységet, felfedve
a Hullámjáró útvonalát az iránytűt kereső Malus, Valdread és a társaik előtt.
A kalózok megtámadták a hajójukat, Aramnak pedig végig kellett nézni
Keely, Thom és számos másik bajtársa borzalmas halálát. Látta, ahogy
Throgg, az ogre kivágja a Hullámjáró főárbocát, aminek az egyetlen haszna
az volt, hogy amikor az árboc eldőlt, agyonnyomta Cobbot, aki épp le
akarta döfni Aramot. Valójában a fiú most az áruló kardját hordta a
derékszíján.
Látta, ahogy az apja hajója kigyulladt, majd azt is, amikor felrobbant a
lőporraktár.
Greydon az utolsó pillanatban indította útnak Aramot a hajó egyetlen
csónakjával, átadva a fiának a kabátját és az iránytűt. Aztán ráparancsolt
Makasára, kísérje el a fiút, és vigyázzon rá, azzal kerekedve felül a lány
ellenvetésein, hogy emlékeztette, az életével tartozik a kapitányának.
 – Több forog kockán, mint azt bármelyikőtök gondolná – tette még
hozzá.
Miután leengedték a csónakot a vízre, a kitörő vihar gyorsan elsodorta
őket a hajótól és a kalózoktól. Greydon, Durgan, Duan Phen és a többiek
sorsa az istenek kezében volt.
Később azonban Valdread elmondta, hogy az istenek nem voltak
kegyesek.
– Az apád? – suttogta az élőhalott. – Attól tartok, ezen a világon már
nem fogsz többé találkozni vele, fiam.
Aram és Makasa Feralasban ért partot. Az iránytű, amiről Greydon azt
mondta a fiának, hogy elvezeti oda, ahova mennie kell, látszólag egyenesen
Tóvidék felé mutatott. Ugyanakkor Bigyókótya irányába is, ezért Aram
biztosra vette, hogy a kikötővárosban fel tud majd szállni egy, az otthona
felé tartó hajóra. Meggyőzte Makasát, kísérje el Bigyókótyába. A lány
leginkább azért adta a beleegyezését, hogy a városba érve
megszabadulhasson a fiútól.
Az út során azonban Aram és Makasa lassacskán közelebb kerültek
egymáshoz, és belátták, hogy mindketten ugyanúgy Greydon gyermekei.
Aramnak két vér szerinti, fiatalabb testvére, míg Makasának három bátyja
volt. Mostanra azonban, ha vér szerint nem is, de minden más tekintetben
nővérré és öccsé váltak.
Az útjuk során belebotlottak Murciba és Thalyssba. Mindez teljesen
véletlenül történt, hacsak valaki nem adott hitelt Thalyss végzetről szőtt
elméletének.
– A természetnek megvan a maga harmóniája – mondta a druida. – A
saját útja és áramlása. Olyan, akár egy folyó. Vagy mint egy hajtás, ami a
nap felé tör a termőtalajon át. Gondolod, hogy ez az olyan lényekre, mint
mi, akik együtt utazunk, nem igaz?
A murloc és az éjelf – Makasa kezdeti bosszankodása ellenére – az
útitársaikká váltak.
Aztán Malus és a csatlósai ismét felbukkantak, és foglyul ejtették
Murcit, majd felajánlották, hogy átadják a murlocot az iránytűért cserébe.
Mielőtt azonban Aram dönthetett volna az ajánlat felől, őt és Thalysst
elfogták a Gordunni ogrék. Komor Pörölybe hurcolták őket, ahol Aramot
arra kényszerítették, hogy megküzdjön Marcanggal Gordok arénájában.
Csakhogy a fiú és a gnoll szövetséget kötött egymással. Amikor Malus
Murcival együtt ismét felbukkant, hogy az iránytűt követelje, Aram és a
barátai – Gordoknak a kalózkapitánnyal vívott párbaját kihasználva –
kiszabadították az ogrék rabszolgáit, és elmenekültek.
Ám ennek megvolt a maga ára.
Malus troll csatlósa két nyílvesszőt lőtt Aram felé, Thalyss azonban
közbelépett, és a fiú helyett ő kapta a halálos sebet.
Thalyss még akkor éjjel meghalt, ám az élete utolsó pillanataiban is
Aram gyötrelmeit próbálta enyhíteni.
– A te utad rendkívül széles – mondta a fiúnak. – Rengeteg másik lélek
útja torkoll majd bele. Megtisztelő volt számomra, hogy egyike lehettem az
elsőknek ezek közül.
Most, miközben Aram Makasa mögött, Marcanggal és Murcival az
oldalán lépkedett, az éjelf szavai nagyon is igaznak tűntek. Murcit alig egy
hete ismerte, Marcangot pedig csupán két napja, mégis mindkettőjüket a
barátjának fogadta.
Jól tudta, ha eljön az idő, amikor Tóvidékre visszatérve maga mögött
kell hagynia őket, mindketten borzasztóan hiányozni fognak neki...

Ahogy a délelőtt délutánba fordult át, a nap ereszkedni kezdett az égen.

Fénye átszűrődött a magas fák között.
Aram továbbra is elmerült a gondolataiban. A közelmúlt eseményein
töprengett, és fájdalmas honvágy gyötörte. Korgó gyomrának köszönhetően
leginkább az anyja főztjét hiányolta.
Mivel teljesen lefoglalták a saját gondolatai, nem figyelt fel arra, hogy
Marcang egyre nyugtalanabbá válik az őket körülvevő erdő láttán. Makasa
azonban sokkal éberebbnek bizonyult, érzékelte a háta mögül áradó
félelmet, ami hullámokban csapott át rajta. Szinte a szagát is érezte.
Hátrapillantott a válla felett, arra számítva, hogy Aram nyugtalan tekintetét
látja majd, ám a fiú teljesen önmagába fordult. A lány tekintete Murcira
vándorolt, aki vidám mosollyal nézett vissza rá. Makasa ezért átpillantott a
másik válla felett, Marcang tekintete pedig azonnal elárulta neki, ki felől
érezte az imént a félelmet.
A gnoll, akinek az egyik alsó szemfoga akkor is előmeredt, amikor a
szája szorosan csukva volt, a környéket figyelve ide-oda forgatta a fejét.
Egy széles úton haladtak, amelyet mindkét oldalról fák alkotta fal
határolt, Makasa pedig bevárta a többieket, és az övékéhez igazította a
lépteit.
Miközben folytatták az utat, Marcang áttette a furkósbotot a bal válláról
a jobbra. Aztán visszatette a balra. Majd megismételte a mozdulatot, és
közben mindvégig a levegőt szimatolta. Amikor végül a gnoll torkából
olyan halk morgás tört elő, amelynek még ő maga sem volt tudatában,
Makasa megragadta a vállát, és szembefordította magával Marcangot.
– Mi a baj? – kérdezte.
Aram és Murci megtorpant, Marcang pedig ismét felmordult.
– Makasa...? – szólalt meg Aram.
– Marcangot aggasztja valami – mondta Makasa csaknem ugyanolyan
halkan, mint ahogy a gnoll morgott. A figyelmét eközben mindvégig
Marcangra összpontosította.
– Mi történt, Marcang? – tudakolta Aram. – Mi a baj?
A gnoll ismét beleszimatolt a levegőbe, és nem válaszolt, Makasa
azonban látta, hogy a szemei riadtan ide-oda járnak.
– Ismered ezt a helyet – állapította meg a lány, a szavai pedig inkább
vádnak hangzottak, mint kérdésnek.
– Hagyd őt, nővérem! – mondta Aram.
Makasának feltűnt, hogy Aram úgy használta a „nővér” szót, mintha
ezzel próbálna hatást gyakorolni rá. Bosszantotta a dolog, mivel
helytelennek érezte, és úgy vélte, lealacsonyítja a kettejük közötti őszinte
köteléket. Ugyanakkor eszébe ötlött, hogy gyermekként ő is bevetette ezt a
trükköt a „fivér” szóval, amikor megpróbálta rávenni az egyik bátyját,
Akashingát, hogy a hátán lovagolhasson. Úgy vélte, Aram egy kissé már
nagy ahhoz, hogy ilyesmivel próbálkozzon, még ha nem is tudatosan tette,
ám a bátyja emléke enyhítette egy kicsit Makasa ingerültségét. Ezért végül
szemet hunyt Aram szavai felett.
– Ismered ezt a helyet – ismételte meg, visszafordulva a gnoll felé.
Marcang kurtán biccentett, de továbbra sem szólalt meg.
– Murung flllur mmmrrglllmmm? – kérdezte Murci.
Egyikük sem figyelt oda a murlocra. Immár Aram is a gnollra szegezte a
tekintetét.
– Ez itt a szülőfölded? – kérdezte Makasa.
– Az Erdőmancs klán területén járunk? – csatlakozott Aram is a
faggatózáshoz.
Marcang bizonytalanul bólintott, aztán hevesen megrázta a fejét, és
végül hatalmasat sóhajtott.
– Imádkoznunk kell, hogy kinyisd végre a szádat? Szólalj már meg! –
dörrent rá Makasa. – A hallgatásod mindnyájunkat veszélybe sodorhat!
Marcang szomorúan bólintott, és mormogni kezdett, de aztán sikerült
megtalálnia a hangját.
– Ez nem Erdőmancs terület, de a klán most itt él. Gordunnik űztek el
minket keletre. Nyugaton ogrék kivágták erdőinket. Elűzték vadakat.
Elhurcolták gnollokat rabszolgának. Erdőmancs ezért jött el inkább ide.
– De te most már szabad vagy – emlékeztette Aram. – Visszatérhetsz a
népedhez.
– Nem – felelte komor tekintettel a gnoll.
Aram ismét meg akart szólalni, Makasa azonban felfigyelt valamire
Marcang hangjában, ezért az öccse vállára tette a kezét, hogy elhallgattassa.
Miközben várta, hogy Marcang megszólaljon, a gnollhoz hasonlóan ő is
veszély jeleit keresve a vidéket figyelte.
Marcang végül hozzáfogott ahhoz, hogy elmondja a történetét...
 ÖTÖDIK FEJEZET

Korcs

Marcang akkor még kölyök volt...

De most már nem az!
Kölyökként azonban – nem is olyan régen – az Erdőmancs klán területén
élt, ami akkor még dús vidék volt. Sok vad akadt: vaddisznók, szarvasok és
olykor még medvék is. Sok-sok vad! Elég ahhoz, hogy még hiénák is a
gnollokkal tartsanak. Nemcsak követték a gnollokat, hogy megegyék a
maradékot, hanem együtt vadásztak és táboroztak velük!
Aztán a hiénáknak egyszer csak nyomuk veszett. Marcang akkor még
kölyök volt, de szerette volna tudni, hova tűnhettek. A matriarcha,
Zsírosagyar azonban nem törődött ezzel, ahogy Karom, az Erdőmancs
bajnok sem.
– Hiénák csak útban voltak – mondta Karom. – Jó, hogy elmentek.
Gnolloknak nem kell többé megosztaniuk zsákmányt hiénákkal.
Ám a gnolloknak több eszük is lehetett volna!
Nem is olyan régen Marcang sokat járta az erdőt. Szerette az erdőt. A fák
között még a forró napokon is hűvös volt.
Akadtak patakok, ahol ihatott, és mókusok, amiket megehetett. A fák
árnyékában pedig aludhatott. Könnyű élet egy gnoll kölyöknek!
De Marcang tanult is. Az apja, Szélesszáj, és az anyja, Mardosó nagy
harcosok voltak, akárcsak Zsírosagyar és Karom. Mardosó egy alomból
származott Karommal. Ők ketten közel álltak egymáshoz. Mardosó egyike
volt azoknak, akik a kölykökből harcosokat neveltek. Marcangot is ő
tanította, akárcsak Jaggalt, Zsírosagyar fiát. Jaggal idősebb és nagyobb volt
Marcangnál, mégis jó barátok lettek.
De aztán eltűntek a hiénák, és nem sokkal később kezdtek eltünedezni a
fák is. Nem az összes, de így is nagyon sok. Egyre több és több.
Ekkor már gyanítaniuk kellett volna!
Ám a gnollok a jetiket hibáztatták. Zsírosagyar a jetiket hibáztatta, ezért
Karom, Szélesszáj, Mardosó, de még Jaggal is őket kezdte szidni.
Marcang azonban másként gondolta. A jetik ugyanis kidöntik a fákat.
Igen, akadtak olyan fák is, amelyeket kidöntöttek, de a nagy részüket
kivágták, méghozzá baltával.
– Nem jetik voltak – mondta Marcang.
– Akkor mik? – kérdezte Jaggal.
Marcang nem tudta a választ. De azt tudta, hogy nem a jetik voltak.
– Zsírosagyar azt mondja, jetik voltak – mondta Jaggal.
Szélesszáj ugyanezt mondta, míg Mardosó hallgatott.
– Zsírosagyar téved – vetette ellene Marcang, mire Jaggal pofonvágta.
Marcang akkor még csak kölyök volt, ezért vérző szájjal
hátratántorodott, és beütötte a fejét a barlang falába. Felhasadt a tarkója, és
a seb nagyon vérzett. Marcang attól kezdve inkább hallgatott.
Aztán keletről jetik merészkedtek be az Erdőmancs klán területére, és
támadást indítottak, az élükön a bajnokukkal, Zord Sebhellyel. Bár a jetik
nem bajnoknak nevezték, mert nem tudnak beszélni, de Zord Sebhely olyan
volt a számukra, mintha a bajnokuk lett volna. És egyúttal a matriarchájuk
is. Persze hím lévén nem lehetett matriarcha, de úgy vezette a jetiket, mint
Zsírosagyar az Erdőmancs klánt. És úgy harcolt a csatában, mint Karom, az
Erdőmancs bajnok. A jetik számára bajnok és matriarcha volt egy
személyben.
A jetik, élükön Zord Sebhellyel, megtámadták az Erdőmancs klánt.
A gnollok közül hárman-négyen is meghaltak, de a jetik közül csak egy,
és az sem Zord Sebhely volt. Ő nem halt meg!
A jetik ismét támadtak, és tovább törtek kelet felé. Aztán újra és újra.
Bár a halott jetik nem törtek többé kelet felé. Ők nem mozdultak többé,
hanem a gnollokat táplálták. A jetik húsa jó. Olyan, mint a medvéké, vagy
talán még jobb is.
– Látjátok? Jetik kivágják fákat, aztán támadnak! Jetik azok, akik vágják
ki fákat! – mondta Zsírosagyar, és a gnollok mindnyájan egyetértettek vele.
Marcang hallgatott, és csak a fejét ingatta, mire Jaggal ismét pofonvágta,
amit Szélesszáj és Karom helyeselt. Úgy vélték, Jaggal joggal vágta pofon
Marcangot.
Mardosó először hallgatott, de aztán beszélt Karommal, és elhívta
magával, hogy járjanak egyet. Marcang követte őket, és látta, hogy
Mardosó fákat mutat Karomnak: gyökerestől kidöntött fákat.
– Jetik kidöntik fákat – mondta Mardosó.
Karom bólintott:
– Zsírosagyarnak igaza van.
 Mardosó azonban tovább vezette Karmot, hogy megmutasson neki egy
másik fát is. Marcang követte őket, és látta, mit mutat Mardosó: a fa nem
volt sehol, csak tönk maradt a helyén. Egy, még Marcangnál is kisebb tönk,
pedig ő akkor még csak kölyök volt.
– Tönk! – mondta Mardosó. – Se gyökér. Se fa. Csak tönk. És nézd!
Baltanyomok! Zord Sebhely nem használ baltát! Nem vonszolja el
farönköket! Ez nem jeti tönk!
– Akkor mi? – kérdezte Karom.
– Mardosó nem tudja. De Marcangnak igaza van. Zsírosagyar téved.
Karom ekkor pofonvágta Mardosót, bár nem túl erősen. Még vért sem
fakasztott. Ám Karom tovább nézegette a tönköt, és egyre csak
gondolkodott.
– Zsírosagyarnak igaza van – mondta végül, a gondolatai azonban
továbbra is a tönk körül forogtak.
Másnap Karom elhívta Zsírosagyart, hogy járjanak egyet, és
beszélgessenek. Bizonyára megmutatta neki a fákat, bár Marcang ezt sosem
tudhatta meg.
A bajnok és a matriarcha ugyanis nem tértek vissza.
– Jetik megölték Zsírosagyart! – dühöngött Jaggal. – Zord Sebhely ölte
meg!
– Jetik kelet felé törtek. Zord Sebhely arra vezette őket – mondta
Marcang. – Jetik már elvonultak. Zord Sebhely elment.
Jaggal ezúttal nem pofonvágta Marcangot, hanem egyenesen a torkának
ugrott. Nem sokkal korábban még barátok voltak, most mégis a torkának
ugrott! Jaggal megtépte Marcangot. Többé nem voltak barátok.
Az Erdőmancs klán matriarchája Mardosó lett, a bajnoka pedig
Szélesszáj.
A fák azonban egyre csak fogytak. Nem adtak többé árnyékot. A
mókusok eltűntek, nagyvad pedig alig-alig akadt.
Ekkor már tudniuk kellett volna!
Végül felbukkantak az ogrék.
A Gordunni klán portyázói rajtaütöttek az Erdőmancs táboron. Sikerült
meglepniük a gnollokat, akik nem voltak felkészülve arra, hogy ogrékkal
harcoljanak.
Wordok és Marjuk olyanok voltak, mintha a Gordunni klán bajnokai
lettek volna. Bár az ogrék nem nevezték őket bajnokoknak, Wordok és
Marjuk vezették a támadást az Erdőmancs klán ellen.
 Szélesszáj, Mardosó és Jaggal egyaránt harcba szállt.
Jaggal nagyon bátor volt, és ádázul harcolt. Megölt egy ogrét!
Marcang is harcolt, egy kölyökhöz képes nagyon bátran. Bár egyetlen
ogrét sem ölt meg.
Rengeteg gnoll odaveszett, és csak három ogrét sikerült megölniük. Az
egyikükkel Jaggal végzett, a másodikkal Szélesszáj, a harmadikkal pedig
Mardosó. Ám Wordok és Marjuk nem volt a halottak között. Három másik
ogre halt meg.
A gnollok nem esznek ogrékat, mert a húsuk büdös.
Az ogrék kivágták a fákat és levadászták az állatokat, Wordok és Marjuk
pedig gnollokat hurcoltak el, hogy Gordok rabszolgái legyenek.
Az Erdőmancs klán területét immár csak fatuskók borították. Nem
maradtak fák, ezért már árnyék sem volt. A patakok kiszáradtak, a
nagyvadak és a mókusok eltűntek, a gnollok pedig éheztek, ráadásul folyton
az ogrékkal kellett harcolniuk. Rengeteg Erdőmancs gnoll halt meg, az
ogrék közül azonban alig néhányan. Wordokkal és Marjukkal nem sikerült
végezniük.
– Ideje elmennünk! – mondta Mardosó matriarcha. – Erdőmancs klánnak
kelet felé kell indulnia!
Szélesszáj bólintott, Jaggal azonban nem.
– Ez itt Erdőmancs földje! Erdőmancs nem megy sehova!
Mardosó pofonvágta Jaggalt.
– Erdőmancs elindul kelet felé! – mondta a matriarcha.
Így hát a klán a területét elhagyva kelet felé vette az irányt. Az ogrék
azonban tovább támadták őket nyugat felől, míg keleten a Zord Sebhely
vezette jetik szálltak szembe velük. Az Erdőmancs klán csapdába esett.
– Erdőmancs klánnak tovább kell mennie dél felé! – mondta Mardosó.
Szélesszáj bólintott.
– Mardosó nem akar harcolni – jegyezte meg Jaggal. – Mardosó csak
vándorol tovább, mert fél.
A matriarcha ezúttal is pofonvágta Jaggalt.
– Erdőmancs klán továbbindul dél felé! – jelentette ki.
Folytatták az utat délnek, ahol végül új területet találtak maguknak. Jó
földeket, erdőkkel, árnyékkal, patakokkal, mókusokkal és nagyvadakkal.
Hiénák azonban nem voltak, mivel azok immár az ogrékat követték.
Az Erdőmancs klán továbbra is harcolt a jetikkel és az ogrékkal, de már
nem állandóan.
 Számos évszak telt el, és Marcang felnőtt. Már nem kölyök volt, bár
közel sem nőtt akkorára, mint sok más gnoll. Termetre még csak a közelébe
sem ért Jaggalnak, de már nem számított kölyöknek.
Jaggal ellenben hatalmasra nőtt: akkorára, mint Szélesszáj. Termetre
majdnem felért Mardosóval.
A csaták során Mardosó a klánt irányította, míg Szélesszáj a harcot
vezette. Jaggal Szélesszáj oldalán harcolt, Marcang pedig Mardosó mellett.
De amíg Jaggal jetiket és ogrékat ölt halomra, Marcang egyetlen
ellenséggel sem végzett. Ennek ellenére küzdött, hiszen harcos volt,
nemcsak egy kölyök.
Aztán hatalmas csatára került sor.
Ogrék támadták meg őket, az élükön Wordokkal és Marjukkal. Az
Erdőmancs gnollok harcoltak, és sokan meghaltak közülük, de sikerült
végezniük néhány ogréval. Bár Wordok és Marjuk nem volt köztük.
A csata során Wordok végzett Szélesszájjal, Marjuk pedig Mardosóval.
Az ogrék számos gnollt foglyul ejtettek, és elhurcolták őket, hogy
Gordok rabszolgái legyenek.
Marcang immár harcos volt, mégis szomorúság gyötörte.
A klánnak nem volt matriarchája. Zsírosagyar meghalt, ahogy Mardosó
is, és egyetlen gnoll nőstény sem állt még készen arra, hogy matriarcha
legyen.
Mivel Karom után Szélesszáj is meghalt, bajnokuk sem maradt, ezért
Jaggalt választották meg bajnoknak. Mindenki egyetértett a választással,
még Marcang is.
– Jaggalnak nincs szüksége egy kölyök szavára – fordult az új bajnok
Marcang felé. – Erdőmancs klánnak nincs szüksége kölykökre.
– Marcang nem kölyök! – felelte Marcang, és meglehet, hogy kiabált.
Jaggal bólintott:
– Marcang nem kölyök, hanem korcs!
Marcang hallgatott, ahogy az összes többi gnoll is.
– Marcang nem korcs – felelte végül, bár meglehet, hogy csak suttogott.
– Ki mondja, hogy Marcang nem korcs? – kérdezte Jaggal. – Szélesszáj?
Vagy Mardosó?
– Szélesszáj halott – mondta Marcang –, és Mardosó is.
– Mondja valaki, hogy Marcang nem korcs? – kérdezte Jaggal.
Az Erdőmancs gnollok hallgattak, ahogy Marcang is.
– Korcsok nem harcolnak jetikkel és ogrékkal. Nem vadásznak, csak
megeszik zsákmányt. Klán vérét szívják. Eleszik Erdőmancsok elől
zsákmányt, mint hiénák. Korcsok meggyengítik klánt. Erdőmancsoknak
nem kellenek korcsok! Ezért korcsoknak menniük kell!
Az Erdőmancs gnollok hallgattak.
– Marcang nem korcs – mondta Marcang. – Tud vadászni.
– Marcang kizárólag mókusra vadászik – felelte a bajnok.
– Csak magáról gondoskodik. Jaggal vadkanokra vadászik. Eteti klánt.
Marcang csak eleszi Erdőmancsok elől zsákmányt, mint hiénák.
– Marcang nem korcs – bizonygatta Marcang. – Tud harcolni.
– Marcang nem ölt ogrékat, sem jetiket – vetette ellene Jaggal. –
Marcang nem harcos. Mardosó mögött rejtőzködött. De Mardosó meghalt.
Marcang korcs. Meggyengíti Erdőmancs klánt. Mennie kell, vagy meghal.
A klán tagjai hallgattak, ahogy a szégyenkező Marcang is.
Jaggal pofonvágta, Marcang szájából pedig vér kezdett csorogni.
– Korcsnak mennie kell – emelte fel a furkósbotját Jaggal –, különben
meghal.
Marcang szégyenkezve távozott.
Attól kezdve elkerülte a klán területét. Nem hagyhatta, hogy az
Erdőmancs gnollok elkapják, mivel végeztek volna vele, a korccsal.
De volt egy terve: bizonyítani akart. Azzal akarta lemosni magáról a
szégyent, hogy elkapja Zord Sebhelyet. Úgy vélte, ha sikerül végeznie vele,
azzal bebizonyíthatja magáról, hogy nem korcs.
Keresni kezdte Zord Sebhely és a jetik nyomait. Sokáig kereste őket, de
nem akadt a nyomukra.
Közben mókusokra és vaddisznókra vadászott, és el is kapta őket.
Szarvasokat is megpróbált elejteni, de azok túl gyorsak voltak. Medvére is
vadászott, de egyet sem talált. De jó vadásznak bizonyult: mókusokat és
vaddisznókat evett.
Egyre csak a jetiket kereste. Zord Sebhelyre vadászott, és meg is találta!
Meg akarta ölni Zord Sebhelyet, hogy végleg lemossa magáról a
szégyent, de Wordok elkapta, és elhurcolta rabszolgának. Ismét szégyen
érte!
Harcolt az arénában. Murlocokat ölt.
Aztán Arammal is harcolt, de végül barátok lettek, és nem ölték meg
egymást.
Ezért meg kellett küzdeniük a Vén Félszeművel, de Aram vele is
összebarátkozott. Marcang és Aram nem ölték meg Félszeműt. Ahogy
Félszemű sem ölte meg őket.
Aztán mindnyájan harcolni kezdtek az ogrék ellen.
Makasa is felbukkant, hogy megküzdjön az ogrékkal, és harcba szállt
Wordokkal. Még Murci is harcba szállt Wordokkal. Aztán Makasa
megsebesítette Wordokot, akit végül Marcang megölt.
Marcang megölte Wordokot. Megölte az apja, Szélesszáj gyilkosát, és
elvette a furkósbotját.
Most pedig visszatért az Erdőmancs klán új területére Makasával,
Morcival és Arammal. De Marcang még mindig korcsnak számított. Még
mindig szégyenkeznie kellett.
Ha az Erdőmancs gnollok elkapnák, akkor megölnék, ahogy Makasát,
Murcit és Aramot is.

Aram teljesen elképedt. Jól emlékezett arra, milyen dühös,

megkeseredett, zárkózott és magányos volt Marcang, amikor először
találkoztak a rabszolgaveremben. Csak most látta át, hogy az ifjú gnoll
próbálta felfedni előtte a története néhány részletét, de nemigen maradt
ideje erre, mielőtt a rabszolgákat az arénába terelték volna. Ennek ellenére
Aramnak sikerült valahogy maga mellé állítania az ifjú gnollt. Együtt
küzdöttek meg Félszeművel, a wyvernnel, akit Gordok szólított az arénába,
miután Aram és Marcang nem volt hajlandó megölni egymást. Aztán együtt
menekültek el Félszemű hátán Makasával, Murcival és a haldokló
Thalysszal.
Immár barátok voltak. Gyorsan összebarátkoztak, a rengeteg borzalom
és veszély közepette pedig Aram gondolatai nem kanyarodtak vissza
Marcang történetéhez. Makasa gorombaságára volt szükség ahhoz, hogy a
gnoll elmondja, mi minden történt vele.
– Jól van, kitérőt teszünk, hogy elkerüljük az Erdőmancs klán területét –
mondta Makasa, majd a tőlük balra húzódó Ezer Tű elárasztott kanyonja
felé pillantott. – De kelet felé nem mehetünk, hacsak nem akarjuk az út
hátralevő részét úszva megtenni Bigyókótyába.
– Murci flllurlog – felelte a murloc.
– Tehát nyugatnak megyünk – folytatta Makasa, tudomást sem véve
Murciról –, és addig nem térünk vissza az útra, amíg jónak nem látod, gnoll.
 Marcang bólintott.
– Ez tényleg szükséges? – szólt közbe Aram. – Tudjuk, hogyan kell
bánni a gnollokkal. Láttad, hogyan kereskedett Greydon a Zordkopó
klánnal. Nézd csak meg Marcangot és engem! Képesek lennénk rá.
Kibékíthetnénk Marcangot a népével.
– Mmmrrglllmmm – mondta Murci.
– Nem kellene kockáztatnunk – vetette ellene Makasa.
– Már így is épp elég ellenségre tettünk szert. Már így is van elég
teendőnk. Élelmet kell keresnünk, meg kell találnunk a kristálydarabokat, ki
kell térnünk Malus elől, el kell jutnunk Bigyókótyába, át kell adnunk a
makkot, és haza kell juttatnunk téged Tóvidékre – sorolta, az ujjain
számolva a tennivalókat. – Nem kellene összevitáznunk egy egész gnoll
klánnal, csak azért, hogy megváltoztassák a régi szokásaikat.
– Nem kell rávennünk őket arra, hogy megváltoztassák a szokásaikat,
csak be kell bizonyítanunk nekik, hogy Marcang nem korcs.
– De Marcang korcs – hallatszott egy új hang, megriasztva őket.
– Jaggal! – morogta halkan Marcang.
Csakhogy Jaggal nem egyedül volt: a széles út közepén ácsorgó Aram,
Makasa, Marcang és Murci azt vették észre, hogy tíz-tizenkét gnoll harcos
veszi körül őket.
 HATODIK FEJEZET

Egyezkedés

Makasa leszidta magát. Hallani akarta Marcang történetét, de miért

hagyta neki, hogy épp az út közepén mesélje el? Hogy lehetett ilyen ostoba?
Ráadásul teljesen lekötötte a figyelmét a történet, ezért meg sem hallotta,
ahogy a közel egy tucat gnoll teljesen körülveszi őket. Hogy történhetett ez?
Marcang a mesélés során nem írta le Jaggal külsejét, Makasa azonban
rögtön felismerte a bajnokot. Viszonylag fiatal kora ellenére Jaggal volt a
legnagyobb termetű gnoll, akit Makasa valaha látott. Görnyedt testtartása
dacára a bajnok ugyanolyan magas volt, mint ő, vagyis öt láb és tíz hüvelyk,
emellett olyan szélesnek tűnt, akár egy fatörzs. Barna és aranyszínű
bundáját fekete foltok tarkították, míg sűrű, rozsdaszínű sörénye végignyúlt
az egész hátán. Csak egyetlen testékszert viselt: egy kis vaspálcikát a füle
hegye alatt. A kezében hatalmas balta volt, az arcán állandónak tűnő,
gúnyos mosoly látszott. Az előbbit valószínűleg egy ogrétól szerezte, míg
az utóbbit alighanem a születési jogán viselte.
Ennek ellenére Makasa – bár nagyon hiányolta a szigonyát – készen állt
megküzdeni a gnoll bajnokkal, és úgy vélte, jó eséllyel szállhatna szembe
vele. De mivel Jaggal nem volt egyedül, Makasa tudta, hogy ha
megtámadná, az könnyen vérfürdőbe torkollhatna. A kilenc másik harcos
közül három hím, hat pedig nőstény volt. Néhányuk éppolyan fiatalnak tűnt,
mint Marcang, míg a többiek jócskán benne jártak a korban. A csapatban
akadt egy aprócska nősténykölyök is, aki Jaggal balján ácsorgott, alig egy
hüvelykre tőle. A kezében a bajnok baltájának kistestvérét szorongatta, ami
eredetileg alighanem egy kétélű fejsze lehetett, míg az arcán Jaggal állandó
gúnymosolyának fiatalabb változata látszott. Ha Makasa kedvelné a
szerencsejátékokat, arra fogadott volna, hogy a kölyök Jaggal lánya.
Makasa tudta, képes lenne legyőzni a bajnokot, de ennyi ellenféllel nem
tudna elég gyorsan végezni, még akkor sem, ha Marcang is csatlakozna a
küzdelemhez, amire az ifjú gnoll testtartásából ítélve nemigen számíthatott.
Vagyis Aram védtelenül maradna. Ezért Makasa – a gnollok következő
lépésére felkészülve – védelmi állásba helyezkedett: az egyik kezét a kardja
markolatára tette, míg a másikat a láncra csúsztatta, hogy bármikor
meglazíthassa.
Arra azonban nem volt felkészülve, hogy Aramar Thorne a megtermett
Jaggal felé veti magát. A lánynak épp csak sikerült megmarkolnia Greydon
bőrkabátját, amit Aram a dereka köré kötve viselt, és visszahúzta a fiút. A
gnoll baltája ott suhant át a levegőn, ahol egy pillanattal korábban még
Aram feje volt.
Jaggal láthatóan nem bánta, hogy a csapása célt tévesztett.
– Bolond fiú mit csinál? – kérdezte nevetve.
– Fiú nem bolond. Ő Aram – felelte Marcang. – Aram támadott,
bizonyítva, hogy méltó beszélni gnollokkal.
Jaggal Marcang felé fordulva halkan felmordult.
A kölyök éles vakkantást hallatott, majd vékony, ám szinte nevetségesen
magabiztos hangon megszólalt:
– Korcs nem szólhat Jaggalhoz! Korcs nem szólhat Erdőmancs
gnollokhoz!
A bajnok lepillantott, és büszkén megpaskolta a kölyök fejét.
– Jaggal figyelmeztette korcsot, mi lesz, ha visszatér Erdőmancs területre
– szólt oda Marcangnak anélkül, hogy akár egyetlen pillantásra méltatta
volna. – Korcs most meghal, Jaggal pedig megeszi. Ahogy megeszi korcs
barátait is. Ostobák, amiért korccsal barátkoztak. Megérdemlik, hogy
megegyék őket.
– A gnollok megeszik egymást? – döbbent meg Aram.
A gnollok vállat vontak, mintha nem igazán értenék a kérdés lényegét.
Még Marcang is vállat vont.
– Hús az hús – mondta egyikük, és páran megismételték a közhelynek
tűnő szavakat.
– Figyeljetek ide! – szólt oda nekik Aram.
Makasa elfojtott egy sóhajt.
Mi történt azzal a fiúval, aki egyetlen hangot sem tudott kiadni a szorult
helyzetekben? Mikor lett ez a tizenkét éves kölyök Greydon Thorne
kicsinyített mása? Az önjelölt nagykövete annak, amit az apja hirdetett,
hogy a különféle fajoknak kölcsönösen tiszteletben kell tartaniuk egymást?
– Makasa csodálta Greydont, de Aram nem bánt olyan jól a karddal, mint az
apja, hogy alá tudja támasztani a szavait. Ráadásul a fiú láthatóan nem
értette ennek fontosságát, és vakmerően ment a feje után.
– Marcang nem korcs – folytatta Aram.
 – Korcs az korcs – intett elutasítóan a bajnok.
– Nem. Marcang bátor harcos. Küzdött Gordok arénájában. Az
oldalamon harcolt Félszemű, a wyvern ellen. Megölte Wordokot az ogrét.
Ez utóbbi már felkeltette Jaggal figyelmét. Felkapta a fejét, és morogni
kezdett:
– Korcs nem ölhette meg Wordokot.
Erre viszont Marcang kapta fel a fejét, és a hangjában nem kevés
nehezteléssel megszólalt:
– Marcang megölte Wordokot! – Ám hirtelen ismét lehajtotta a fejét, és
mormogva folytatta. – Makasa és Marcang együtt ölte meg Wordokot.
Jaggal ismét felnevetett.
– Látjátok? Nem korcs ölte meg Wordokot! Jaggal tudta, hogy korcs nem
ölhette meg Wordokot!
– Marcang ölte meg Wordokot. – Makasa most először szólalt meg. –
Makasa Flintwill vagyok. Igen, megsebesítettem Wordokot, de megölni
nem tudtam. – Azt inkább nem mondta el, hogy azért nem tudta megölni az
ogrét, mert Murci épp belecsimpaszkodott, és nem volt hajlandó elengedni.
– Marcang megmentett engem, megölte Wordokot, és elvette a furkósbotját.
Marcang felélénkült egy kicsit, és az ogre viharvert furkósbotját a jobb
vállára vetve próbált rendíthetetlennek tűnni.
– Marcang ölte meg Wordokot – biccentett kurtán, kihangsúlyozva a
szavait.
– Látjátok? Marcang nem korcs – mondta Aram olyan szabatosan,
mintha egy gyerekkel próbálna észszerű beszélgetést folytatni. – Marcang
értékes harcosa az Erdőmancs klánnak.
Jaggal előbb Aramra szegezte a tekintetét, aztán Marcang felé fordult,
majd Makasára pillantott, aki az egyik kezét továbbra is a kardja
markolatán, míg a másikat a lánc kioldó kampóján tartotta. A bajnok végül
ismét Marcangra nézett. A tekintete kissé megenyhült, mintha eszébe
jutottak volna azok az idők, amikor ők ketten – nem is olyan régen – még
barátok voltak, és együtt gyakorlatoztak Marcang anyjával. Aztán
lepillantott a lábába kapaszkodó kölyökre, aki azzal a gúnyos mosollyal
nézett fel rá, ami Jaggal arcáról egy pillanatra tovatűnt.
– Korcs az korcs – mondta, szinte szomorúan megrázva a fejét. – Korcs
visszajött Erdőmancs területre. Meg kell halnia.
A gnollok előreléptek, mire Makasa előhúzta a kardját, felkészülve arra,
hogy a kockázatokat vállalva végezzen a bajnokkal.
 Aram is előhúzta a kardját.
– Korcs meghalhat – mondta Marcang, ám nem tűnt legyőzöttnek, a
hangjában pedig nyoma sem érződött annak, hogy belenyugodott volna a
halálba. Inkább számítónak tűnt. – Vagy korcs bebizonyíthatja, hogy ő
Marcang. Azzal, hogy megöli Zord Sebhelyet.
A gnollok Jaggal és a kölyök kivételével úgy léptek hátra, mintha attól
tartanának, hogy a hatalmas jeti már a neve említésére is felbukkanhat.
Jaggalra azonban nem volt hatással a név, és ismét felnevetett.
– Korcs nem öli meg Zord Sebhelyet. Meg sem találja! Zord Sebhely
többi jetivel rejtőzik Erdőmancsok elől. Megtámadja vadászcsapatokat,
megöli gnollokat, aztán eltűnik dombok között.
– Marcang már megtalálta Zord Sebhelyet. Még azelőtt megtalálta, hogy
Wordok elfogta volna Marcangot. Wordok most halott. Marcang megölte.
Marcang megöli Zord Sebhelyet Wordok furkósbotjával.
Jaggal Marcangra szegezte a tekintetét, és megrázta a fejét.
– Nem.
– De igen! – felelte Marcang. – Jaggal elengedi Marcangot és barátait.
Marcang, Aram, Makasa és Murci ismét megtalálja Zord Sebhelyet. Aztán
Marcang megöli Zord Sebhelyet Wordok furkósbotjával. Marcang az életére
esküszik!
– Ha korcs nem öli meg Zord Sebhelyet, akkor Zord Sebhely öli meg
korcsot – mondta az egyik idősebb, bronzbarna bundájú, szürke szemű
nőstény. – Ha Marcang nem találja meg Zord Sebhelyet, akkor Jaggal öli
meg korcsot. Így, vagy úgy, korcs meghal.
– Igen – bólintott Marcang. – De ha Marcang megtalálja és megöli Zord
Sebhelyet, akkor Jaggal megengedi, hogy barátaival átmenjen Erdőmancs
klán területén.
Úgy tűnt, az idős nőstény kielégítőnek találja az egyezséget, és
odabiccentett Jaggalnak, aki azonban ismét megrázta a fejét.
– Ha korcs tudja, hol van Zord Sebhely rejtekhelye, akkor mondja el
Jaggalnak! Majd Jaggal megöli Zord Sebhelyet!
Az alászálló csend elég hosszúra nyúlt ahhoz, hogy Makasa
figyelmeztető pillantást vethessen Marcangra, óva intve attól, hogy
elmondja azt, ami megmentheti az életüket. Ám azonnal látta, hogy
feleslegesen aggódott. Marcang ugyanis szélesen mosolygott, világoskék
szeme pedig szinte szikrázott, míg sötétbarna szemével vidáman
hunyorgott. Végül ránevetett a bajnokra.
 – Marcang nem bolond! Semmit sem mond Jaggalnak. Engedjétek
elmenni Marcangot, és ő megöli Zord Sebhelyet!
– Hagyd elmenni korcsot! – bólintott az öreg nőstény. – Mit veszíthetnek
Erdőmancsok?
Jaggal figyelmeztetés nélkül az idős nőstény felé lendítette a baltáját,
alig egy hajszálnyival vétve el annak orrát. Úgy tűnt, láthatóan így is
tervezte a mozdulatot.
– Karrion nem matriarcha – mondta Jaggal, miután az idős nőstény
elhátrált, és leszegte a fejét. – Erdőmancs klánnak nincs matriarchája.
Egyelőre – pillantott le a kölyökre. – Ezért bajnok vezeti klánt. Jaggal
vezeti Erdőmancsokat – csapott a baltafej lapjával a mellkasára. – Karrion
nem mondhatja meg Jaggalnak, mit tegyen!
Karrion szánalmasan bólintott:
– Jaggal a bajnok. Karrion nem matriarcha. Jaggal dönt klán nevében.
– Jaggal dönt klán nevében! – jelentette ki a bajnok, majd ismét Marcang
felé fordult. – Ha Jaggal elengedi korcsot és barátait, akkor mind
elmenekülnek. Nem keresik meg Zord Sebhelyet. Korcs nem öli meg Zord
Sebhelyet. Korcs csak elfut. Korcsok mindig elfutnak.
– Marcang nem korcs – felelte az ifjú gnoll. – Nem fut el.
– Akkor hagyja itt egyik barátját Jaggallal! Ha korcs elfut, barátja
meghal.
– Nem! – kiáltotta Aram.
– Jaggal mondja, igen! – mordult vissza a bajnok. – Korcs itt hagyja
barátját, és magával viszi Sivetet, hogy bizonyítsa Zord Sebhely megölését!
– Kicsoda Sivet? – kérdezte Aram, de senki sem vett tudomást róla.
Makasa már a kölyök fensőbbséges tekintete láttán rájött, hogy kicsoda
Sivet. Kissé meglepte, hogy a bajnok kész kitenni a lányát ilyen
veszélyeknek, de aztán eszébe jutott, hogy az ő anyja is ugyanezt tette vele
és a három fivérével.
– Korcs melyik barátját hagyja itt? – kérdezte Jaggal.
– Murci mrrugl – szólalt meg a murloc. – Murung burut Murci mrrugl.
Aram ismét tiltakozni kezdett:
– Ne, Murci! Nem kell ezt tenned!
Murci vállat vont.
– Mrgle, mrgle. Murci mrrugggl. Murci mrrugl.
– Murci itt marad Erdőmancsokkal – mondta Marcang.
– Sivet jön Marcanggal, Arammal és Makasával. Sivet látni fogja, hogy
Marcang megöli Zord Sebhelyet. Aztán Sivet visszajön, és elmondja
Jaggalnak, hogy Marcang nem korcs. Jaggal elengedi Murcit, és Marcang
elmegy barátaival.
Jaggal bólintott, majd előretaszigálta Sivetet, míg Marcang intett
Murcinak, hogy menjen oda a bajnokhoz.
– Nem szívesen hagynám hátra Murcit túsznak – súgta oda Aram
Makasának. – Épp csak ki tudtuk szabadítani Malus markából.
– Talán látsz valami olyan megoldást, amit én nem, öcsém? – Makasa
úgy vélte, ha Aram megpróbálhatta a „nővér” szóval befolyásolni őt, akkor
most megkóstolhatja a saját főztjét.
Aram egy szót sem szólt, csak kissé lehajtotta a fejét, ami felért egy
nemleges válasszal.
Mivel az egyezkedés véget ért, Marcang – Sivettel, Arammal és
Makasával a nyomában – elindult lefelé az úton, egyre távolodva Jaggaltól
és kilenc harcosától, valamint a mosolyogva integető murloctól.
 HETEDIK FEJEZET

A kis matriarcha

Miután kiértek az Erdőmancsok látótávolságából, Marcang levezette a

kis csapatot az útról, és gyors iramot diktálva elindult a dombok felé. Aram
kissé szédült az éhségtől, és néhány lépésnyire lemaradt a többiektől.
Sivet Aram felé fordult, és vékony, megvetéssel teli hangon megszólalt:
– Tartsd lépést, bolond fiú!
Aram észrevette, hogy Makasa szájának sarka halvány mosolyra
húzódik.
– Nem emlékeztet téged valakire? – érdeklődött a nővérétől.
Makasa mosolya azonnal tovatűnt.
– Nem. Kire emlékeztetne? Mire akarsz célozni ezzel?
– Erdőmancs klánban nincs még egy olyan, mint Sivet – mondta a
kölyök. – Sivet matriarcha lesz!
– Sivet matriarcha lesz – bólintott Marcang.
– Korcs nem szólhat Sivethez! – A kölyök szinte köpte a szavakat. –
Korcs nem szólhat, amíg nem öli meg Zord Sebhelyet! Ha megöli. Ha
megtalálja egyáltalán.
Marcang egy szót sem szólt, de úgy tűnt, sikerült kissé összeszednie
magát, és elszántan mosolygott.
Aram nem tudta, Marcang valóban ilyen biztos-e abban, hogy képes lesz
végezni a jetivel, de úgy tűnt, azt biztosra veszi, hogy a nyomára tud
akadni.
– Biztos vagy benne, hogy Jaggal nem fog követni minket? – kérdezte
Makasa Marcangtól.
– Jaggal elküldte Sivetet – mondta a kölyök. – Jaggalnak nem kell
követnie korcsot és ostoba embereket.
Makasa villámgyorsan mozdult: egy szempillantás alatt kitépte a fejszét
a kölyök markából, és az egyik karjával körülfogta a nyakát.
– Makasa Flintwill vagyok, a Fojtótövis-völgyből. Nem vagyok korcs, te
pedig még nem vagy matriarcha. Tanuld meg tisztelni a nálad idősebbeket
és képzettebbeket, kölyök, különben nem leszel sem idősebb, sem
képzettebb!
Sivet nem küzdött, ehelyett bátran Makasa szemébe nézett, és bólintott,
tisztelve a lány erejét és gyorsaságát.
Makasa elengedte a kölyköt, és előrenyújtotta a fejszét. Sivet elvette a
fegyvert, Makasa pedig megfordult, és csatlakozott Marcanghoz. Aram,
közvetlenül Sivet mögött lépkedve egy kissé aggódott, hogy a kölyök
Makasa hátába mélyeszti a fejszét, Sivet azonban odasietett Makasa mellé,
és nem kevés tisztelettel pillantott fel rá. Makasa lenézett a kölyökre, és
odabiccentett neki, méltányolva a tiszteletét.
Aram megrázta a fejét, és a triót követve azon töprengett, vajon mi lett
volna, ha annak idején, még a Hullámjáró fedélzetén ő is így válaszol
Flintwill másodtiszt dühös megvetésére. Talán már előbb kivívta volna
Makasa tiszteletét.
Napnyugtakor megálltak egy pataknál. Mind a négyen oltották a
szomjukat: a két ember a kezével emelte a vizet a szájához, míg a gnollok
négykézlábra ereszkedve a nyelvükkel lefetyeltek. Makasa Thalyss kulacsát
is megtöltötte.
Sivet leheveredett a földre, majd elővett egy csík szárított vaddisznóhúst
a derékszíján lógó aprócska erszényből, és leharapott belőle egy jókora
darabot. A társai – még Makasa is – úgy bámulták a szárított húst, mint
hívők az oltárt.
A kölyök önelégült mosollyal előhúzott még egy hosszú csík szárított
húst, és odanyújtotta Makasának, aki letépett belőle egy darabot, amit aztán
átadott Aramnak. Ám amikor Makasa letépett még egy darabot, hogy
odanyújtsa Marcangnak, Sivet felcsattant:
– Nem! Korcs nem kaphat Erdőmancsok élelméből!
Marcang tétovázni kezdett, ahogy Makasa is.
– Ő az, aki elvezet minket Zord Sebhelyhez – mondta a lány. – Ő fogja
megölni Zord Sebhelyet az Erdőmancs klán nevében. Erősnek kell
maradnia, ehhez pedig kell az Erdőmancsok élelme.
Sivetnek láthatóan nem tetszett mindez, de tisztelte Makasát, ezért
vonakodva bólintott.
Makasa átadta a húsdarabot Marcangnak, aki gyorsan a szájába tömte az
egészet, arra az esetre, ha a kölyök netán meggondolná magát.
Miközben Marcang a folyót követve továbbvezette őket a sziklás
domboldalon, Aram élvezettel rágcsálta a sós, ízletes szárított húst, és azon
töprengett, milyen hozzáértően bánik Makasa Sivettel. Lassacskán arra a
meggyőződésre jutott, hogy Makasa azért tudja, hogyan kell bánni a gnoll
kölyökkel, mert a saját tükörképét látja benne. Nem mintha külsőre bármi
hasonlóság lett volna köztük. Eltérő volt a koruk, és mivel más fajba
tartoztak, testileg szinte mindenben különböztek egymástól. Aram mégis
úgy érezte, hogy Sivetet látva vethet egy pillantást a gyermek Makasára.
Elképzelte a szikár kislányt, ahogy tekintélyt parancsoló testtartással,
megállíthatatlanul tör át a Fojtótövis-völgyön. Fogadni mert volna, hogy a
három bátyjának nem kis erőfeszítésébe kerülhetett kordában tartani a lányt.

Marcang északnyugat felé vezette őket, le egy völgybe, majd fel egy
újabb dombon. Aram nagyon is jól tudta, hogy épp a Bigyókótyával
ellentétes irányba mennek. Sőt szinte egyenesen visszafelé tartottak az
ogrék városa, Komor Pöröly felé. De mivel segíteni akart Marcangnak, és
szerette volna, hogy Murci ismét velük legyen, meg sem fordult a fejében a
gondolat, hogy bármiféle megjegyzést tegyen. Persze aggódott, hogy
Marcang képes lesz-e elbánni Zord Sebhellyel – mivel az Erdőmancsok
nyilvánvalóan igencsak veszélyesnek tartották –, de számított arra, hogy
Makasa a gnoll segítségére lesz a harcban, és előkészíti számára a helyzetet
a halálos ütéshez.
Halálos ütés? – A kifejezés egy pillanatra megakasztotta Aram
gondolatmenetét. Muszáj, hogy a gyilkolás legyen a céljuk?
Félszeműre, a wyvernre gondolt, akiről ő és Marcang is azt hitte, hogy
nem több egy szörnyetegnél, amelyet el kell pusztítaniuk, ha életben
akarnak maradni. Aztán kiderült, hogy Félszeműnek van három kicsinye,
akiket az ogrék fogságban tartottak, így kényszerítve a wyvernt, hogy
engedelmeskedjen Gordok szeszélyeinek. Végül Aram megtalálta a módját,
hogy megmentsék a kölyköket, és szövetségre lépett Félszeművel a közös
ellenségeikkel szemben.
Ez volt Greydon Thorne egyik kedvelt leckéje, amelyet száz különféle
módon vett át vele, de a lényege így hangzott: „minden faj rendelkezik
valami értékkel.”
Talán nem volt ez ugyanúgy igaz a gnollokra is? Amikor Aram először
találkozott velük, nem tartotta őket többre szörnyetegeknél. Most pedig egy
gnoll is akadt a legjobb barátai között.
 Ha az apja bölcsessége a gnollokra és a wyvernekre egyaránt igaz volt,
akkor a jetikre talán nem vonatkozhatott?
– Biztosak vagyunk abban, hogy a jetik az ellenségeink? – kérdezte
óvatosan.
Sivet a szemeit – sőt az egész fejét – forgatta.
– Persze, hogy jetik ellenségek! Jetik gnollokat ölnek, bolond fiú! –
csaholta, és nyugtalanul az új hősére, Makasára pillantott, várva, hogy
jóváhagyja az iménti megszólítást.
Makasa elfintorodott.
Aram úgy vélte, a nővére tépelődik. A „bolond fiú” megszólítás ellen
valószínűleg nem volt kifogása, különösen mert kétségkívül abszurdnak
találta Aram kérdését, elvégre Makasa szinte mindenkit potenciális
ellenségnek tekintett – fajtól függetlenül, az embereket is beleértve. A maga
módján úgy volt a lehetséges ellenségekkel, ahogy Greydon Thorne a
lehetséges barátokkal. Ugyanakkor Makasa gyűlölte, ha valaki forgatta a
szemeit. Ezt Aram személyes tapasztalatból tudta.
Miközben Makasa komor tekintettel a válaszon gondolkodott, Aram
tovább ütötte a vasat:
– Igen, a jetik gnollokat ölnek. De a gnollok nem ölik meg a jetiket? De
ha mindkét fél véget vetne a gyilkolásnak, akkor nem lehetne...?
– Gyilkolás nem ér véget – mondta Marcang, és a szabad mancsával
szórakozottan megvakargatta a füle tövét. – Gyilkolás sosem ér véget. – A
hangja nem tűnt sem szomorúnak, sem vidámnak. Egyszerűen csak
leszögezte a tényt, ahogy azt ő látta.
Aram azonban máshogy látta a dolgot. Legalábbis kezdte máshogy látni.
Beszélni kezdett az apja leckéiről, a Zordkopó matriarchával való
találkozásukat és Félszeműt hozva fel példaként.
Marcang kelletlenül mormogva ugyan, de méltányolta az elhangzottakat.
Sivet azonban hitetlenkedve bámult rá.
Aram a vázlatkönyvéért nyúlt, hogy elővegye a zsebéből, és megmutassa
a benne rejtező jó varázslatot a gnoll kölyöknek. Elvégre valahányszor
megmutatta, milyen sok hasonlóságvan az egyes fajok között, szinte
mindenki új szemszögből kezdte látni a dolgokat. Legalábbis korábban
mindig bevált!
Makasa azonban lefogta a kezét.
– Mégis milyen értéket láttál a Gordunnikban?
A kérdés sarokba szorította Aramot. Hiába erőltette az agyát, nem talált
semmit, ami értékesnek tűnt volna a vérszomjas ogrékban. Tehetetlenül a
nővérére pillantott, és meglepve látta, hogy Makasa barátságos tekintettel
néz vissza rá.
– Nem menthetsz meg mindenkit, Aram. Ráadásul nem mindenki
érdemli meg, hogy megmentsd.
Aram azt vette észre, hogy beletörődve bólint. Dühös volt magára,
amiért így belenyugodott a dologba, ám nem tudott szembeszállni Makasa
érveivel, ami különösen elkeserítette.
Sivet kuncogni kezdett a fiú csüggedt tekintete láttán, amellyel bukott
eszméit gyászolta.
Aram egy pillanatra elgondolkodott azon, vajon ez az arrogáns kis
kölyök megérdemli-e, hogy megmentsék.
Attól tartott, e kérdés hamarosan válaszra talál.

Nem sokkal később Marcang végigvezette őket egy éles hegygerincen,

amelyet egy magas fenyőkből álló erdőség addig eltakart a szemük elől. A
gerinc egy kicsi, ám mély völgyet rejtett, amelynek sziklás oldalai
zöldellően nyújtóztak. Kétségkívül egy sebes folyó vájhatott itt utat
magának a gránitban évezredekkel korábban, a vízmosásból pedig előbb
szurdok, majd völgy lett. A folyóból azonban mostanra csak egy apró,
névtelen patak maradt, ami a völgy mélyén csordogált. Mindez újabb
bizonyítékul szolgált a morózus Aram számára, hogy ezen a világon semmi
sem marad változatlan. Még az olyan állandónak tűnő dolgok sem, mint a
sziklák és a hatalmas folyók... Ahogy az apja tanításaiba vetett
bizonyossága sem...
A nap lenyugodott. A Fehér Úrnő még nem kelt fel, ám a Kék Gyermek
– legalábbis a hétnyolcada – a fák koronái fölé emelkedett. Bár Aram
továbbra is elmerült a gondolataiban, a benne élő művész a hold kék
fényében csillogó patak láttán óhatatlanul is halkan szólalt meg:
– Ez gyönyörű...
Marcang és Sivet a válluk felett hátrapillantva Aramra néztek. Akárcsak
a patak, a gnollok szemei is rejtelmesen csillogtak a Gyermek azúrkék
fényében. Sivet halk, megvetéssel telt, ugatásszerű nevetést hallatott.
– Csitt! – csitította el Marcang, és suttogva folytatta. – Épp Zord Sebhely
barlangja fölött vagyunk!
Mivel már félig megkerülték a völgyet, Sivet Marcangra pillantva
felmordult:
– Korcs körbe-körbe vezeti Sivetet! Korcs hazudott! Nem tudja, hol van
Zord Sebhely!
A „korcsnak” nem volt ideje válaszolni. De nem is kellett megtennie,
mivel ebben a pillanatban a fakó föld alól egy hatalmas, szőrős kéz bukkant
elő, majd megragadta Sivet lábait, és elvonszolta, látszólag Azeroth
gyomrának mélyére. A kölyöknek még sikoltani sem maradt ideje.
 NYOLCADIK FEJEZET

Zord Sebhely

Marcang Sivet után megy! Barlang bejárata odalent! Menjetek! –

kiáltotta Marcang, a feje fölé emelve a furkósbotját, majd újra meg újra
lecsapott vele, addig tágítva a lyukat, míg az olyan széles nem lett, mint a
válla. Ekkor azonnal beleugrott, eltűnve szem elől.
Aram döbbenten állt, és a lyukat bámulta, ám annak mélyén csak
sötétséget látott. Megfordult, hogy Makasára nézzen, ám a nővére eltűnt.
Hova tűnhetett?
Odalent van!
Kissé megkésve ugyan, de odarohant a gerinc széléhez, és átpillantott a
peremen.
Úgy látszott, mintha odalent Makasa egyszerűen elillant volna a hegy
oldalában. Aram nem látta a barlang bejáratát, de mivel végre kezdett
ráeszmélni, mi történik körülötte, rájött, hogy az nagyon is létezik.
A barlang bejárata előtt, csaknem tízlábnyival Aram alatt, egy keskeny
párkány húzódott. Nem tudta, hogyan jutott le oda Makasa, de úgy vélte,
egyszerűen leugrott. Aram megpróbálta megacélozni magát ahhoz, hogy
ugyanezt tegye, majd a szikla szélét megragadva átlendült a peremen, és a
karjait kinyújtva alálógott. Végül leugrott, és csaknem ötlábnyi zuhanás
után, lekuporodva érkezett meg a barlang sötét bejárata elé.
Felállt, előhúzta a kardját, és az alsó ajkába harapva előrelendült.
A barlang pézsmaszagtól bűzlött. A kék holdfény átszivárgott a
mennyezeten tátongó lyukon, kísértetiessé téve az Aram elé táruló látványt.
Egy hatalmas termetű, szőrös, csupa izom teremtmény – feltehetően
Zord Sebhely, a jeti – gigászi jobb kezében szorongatta Sivetet, aki ugyan
próbált küzdeni, ám a kezei az oldalához szorultak. Aram látta, hogy a kis
fejsze a földön hever.
Marcang fél kézzel a lény hatalmas fejéből vízszintesen előmeredő két
szarv közül a jobb oldali legszélén kapaszkodva lógott, a szabad kezével
pedig a jeti felé lendítette Wordok furkósbotját. A fegyver a szörnyeteg jobb
vállának csattant, de láthatóan csekély hatása volt. A jeti kétségkívül nem
ejtette el tőle Sivetet.
Makasa a szörnyeteg előtt állva az egyik kezében kardot, a másikban
láncot szorongatott, ez utóbbi azonban lazán lógott alá mellette: nem tudta
meglendíteni, mivel Zord Sebhely maga elé tartotta Sivetet.
Csak egy ostoba állat lenne, kivételes szerencsével megáldva? – villant
át Aram elméjén a gondolat. Csupán azt akarná elérni, hogy Marcang ne
tudja kiszabadítani Sivetet, véletlenül akadályozva ezzel Makasát abban,
hogy bevihesse az egyik legpusztítóbb támadását? Vagy tudatosan
cselekszik?
Aram szinte hallotta, ahogy Makasa azt kívánja, bárcsak nála lenne a
szigonya. Amúgy szinte semmit sem lehetett hallani, eltekintve a furkósbot
ritmikus puffanásaitól, Marcang ugyanis tovább püfölte a jeti vastag, szőrrel
borított bőrét. A harc résztvevőinek egyike sem mukkant meg. Zord
Sebhely ide-oda mozgatta a fejét, próbálva lerázni a szarváról Marcangot,
aki azonban kitartott. A jeti a bal kezével átnyúlt a mellkasa előtt, hogy
megragadja a gnollt, ám Marcangnak a lábait meglendítve sikerült
karnyújtásnyi távolságon kívülre kerülnie. Az egész olyan volt, mint egy
pantomim előadás. Sivet nem sikított, Marcang és Makasa nem hallattak
csatakiáltást, Aram pedig halkan levegő után kapkodott.
A jeti sem üvöltött fel, ami meglepte Aramot. Azt hitte, a hatalmas
fenevad olyan hangosan üvölt majd, hogy még a barlang falai is
beleremegnek. Zord Sebhely azonban egyetlen hangot sem adott ki. Annak
ellenére sem, hogy Marcang az egyik szarván lógott, ami kétségkívül elég
kellemetlen lehetett a jeti számára. Ráadásul mintha látszott volna valami a
tekintetében.
Csak nem elszántság?
Sivet alig hallható, elfúló kiáltást hallatott. Aram ráeszmélt, hogy a
szörnyeteg lassacskán összeroppantja a markában szorongatott kölyök apró
testét. Úgy tűnt, mintha Sivet feje bármelyik pillanatban szétrobbanhatna.
Aram odalépett Makasa mellé. Segíteni akart, de nem tudta, hogyan
tehetné ezt anélkül, hogy a nővére útjában lenne. Gyors pillantást váltottak
egymással. Aram látta, hogy Makasa sem tudja, mit tehetnének.
Marcangnak azonban volt egy ötlete.
– Támadj alacsonyan, Makasa! – morogta.
Aram nem értette, mit akar a gnoll, Makasa viszont igen, és hátralépve
szűk ívben meglendítette a láncot. Aram ezúttal jól látta, hogy a jeti Makasa
felé emeli a kezében szorongatott Sivetet. Zord Sebhely a gnoll kölyköt
használta pajzsként, hogy védje a fejét. Makasa azonban nem a fejét vette
célba: minden figyelmeztetés nélkül lekuporodott, és a szörnyeteg lábai felé
lendítette a láncot, ami rátekeredett az egyik fatörzs vastagságú bokára.
Makasa nekifeszült a láncnak, megpróbálva ledönteni a lábáról Zord
Sebhelyet, ám a jeti nem ingott meg. A lány odabiccentett Aramnak, aki
megértve, mit akar, csatlakozott hozzá, és ő is húzni kezdte a láncot.
A csend megtört, ahogy a láncnak feszülve mindketten hangosan
felnyögtek az erőfeszítéstől.
Ennek ellenére Zord Sebhelyet nem sikerült megmozdítaniuk. A jeti
hunyorogni kezdett, és úgy tűnt, mintha sárga szemeiben megvetés
csillogna. De ez volt az egyetlen, amit sikerült elérniük.
A fenevad hatalmas agyarakkal teli szájához emelte Sivetet. Úgy tűnt,
immár készen áll leharapni a kölyök fejét... Vagy egyben lenyelni az egész
gnollt.
Az ismét alászálló csendben hirtelen új hang hallatszott, mégpedig a
barlangon kívülről: mintha egy kutyák tépázta medve üvöltött volna fel.
Panaszos, elkeseredett, dühös és engesztelhetetlen hangnak tűnt, Aram
legalábbis hallani vélte benne mindezt.
Ám Zord Sebhely nyilvánvalóan mást is hallott benne, mivel hirtelen
nem törődött tovább sem Makasa láncával, sem Marcang furkósbotjával. Ő
maga is felüvöltött – bár úgy tűnt, ezt nem az ellenfeleinek szánta, hanem
válasznak a kinti üvöltésre –, aztán előrerontott, arra kényszerítve Makasát
és Aramot, hogy félreugorjanak az útjábóL Eközben a fejét oldalra fordítva
a barlang falának csapta Marcangot, és végre sikerült leráznia a szarváról.
Makasa megpróbálta a lánc segítségével elgáncsolni a szörnyeteget, ám
annak jókora lába egy erőteljes mozdulattal kitépte a kezéből a láncot.
A jeti – Sivettel a kezében és a lánccal a bokáján – a barlang kijárata felé
indult, amikor Marcang az egyik falról elrugaszkodva előreugrott, és
lecsapott a csuklójára. Zord Sebhely nem üvöltött fel a fájdalomtól, sőt
egyetlen hangot sem adott ki, ám elejtette Sivetet, aki a földre zuhanva mély
lélegzetet vett, majd megrázta magát, és a fejszéjét felkapva megvetette a
lábát, felkészülve arra, hogy folytassa a harcot a szörnyeteggel – sokkal
gyorsabban, mint ahogy azt Aram tette.
Zord Sebhely azonban eddigre már eltűnt.
Mind a négyen összenéztek, aztán Makasa és Marcang az élre állva
elindult kifelé a barlangból, Sivet és Aram pedig gyorsan követték őket.
– Jól vagy? – kérdezte Aram a gnoll lánytól.
 Sivet mormogott valamit, és már ennyi is elegendőnek bizonyult ahhoz,
hogy közben összerezzenjen a fájdalomtól. Ennek ellenére futott tovább.
Aram nem értette, mit mondott a kölyök, de úgy vélte, a „bolond” és a „fiú”
valószínűleg ott lehettek a szavai között.
Végül kiértek a barlangból.
A Fehér Úrnő már a Kék Gyermek alatt ragyogott, éles fénye pedig
megvilágította Zord Sebhelynek a völgy felé vezető útját, amelyet nagyrészt
kidöntött fák jeleztek.
– Marcangnak meg kell ölnie Zord Sebhelyet! – mondta levegő után
kapkodva Sivet.
– Marcang tudja – felelte az ifjú gnoll harcos, és ha észre is vette, hogy
Sivet a nevén szólította, annak nem adta jelét.
Aram Makasára pillantott.
– Az a szörnyeteg elvitte a láncomat! – fortyogott a lány. A szigonyát
már elvesztette, de a becses láncát nem volt hajlandó hátrahagyni. Átvetette
magát a szikla peremén, és csúszkálva elindult lefelé.
Marcang utánaindult, majd Sivet és végül Aram is követte.
A szörnyeteg.
Zord Sebhely valóban szörnyeteg lenne? Az ogrékról folytatott vita
ellenére Aram ismét szeretett volna valami más megoldást találni a
gyilkolás helyett. Zord Sebhely nemcsak egy ostoba szörnyeteg volt. A harc
során meghatározott stratégiát alkalmazott, emellett eltökéltségnek,
megvetésnek és türelemnek is jelét adta. Ráadásul nyilvánvalóan látszott,
hogy a megölésük nem bírt fontossággal a számára. Nem menekült el. Nem
csak úgy elfutott, hanem tartott valahova... Valami felé. Szólította valaki.
Valószínűleg egy másik jeti. Miközben három társával együtt csúszkálva és
botladozva lefelé tartott a meredek lejtőn, Aramnak egyre inkább
meggyőződésévé vált, hogy kis vadászcsapatuk rossz úton jár...
Zord Sebhelyet nem volt nehéz követni. Bár a jetit már elvesztették szem
elől, a pusztítás, amelyet maga mögött hagyott, jól látszott. Egyenesen a
völgy mélye felé tartott, és nem hagyta, hogy bármi az útjába álljon: sem ők
négyen, sem a jókora fák, sem a névtelen patak. Ahogy a mély vízmosás
túloldalára érve felfelé indult, még a sziklatömböket is félrelökdöste. Olyan
gyorsan követték, ahogy csak tudták. Még akkor sem lassítottak le, amikor
Makasa megtalálta a láncát egy kidőlt tölgyfa mellett, amelyet Zord
Sebhely gyökerestől döntött ki, amiért az útjába merészelt állni.
A lány komor mosollyal felkapta a láncot, és rohant tovább.
 – Úgy tűnik, nagyon siet – jegyezte meg.
Négy perccel később Makasa, Marcang, Sivet és Aram megállt egy
másik barlang bejárata előtt. Zord Sebhely lábnyomai befelé vezettek.
– Sok jeti lehet odabent – mondta Marcang.
– Lehet – felelte Sivet. – De Zord Sebhely biztosan odabent van.
Marcang bólintott, és előrelendült. Sivet követte, majd Makasa is. Aram
ismét leghátul maradt.
Az alagút végén halovány fény – hideg, ezüst-kék izzás – látszott. Ám
eltartott egy ideig, mire átértek a hegyen. Az alagút nagyjából húszlábnyi
szakaszonként elágazott, és szinte minden egyes alkalommal meg kell
állniuk néhány pillanatra. Ennek ellenére elég könnyen követni tudták a
jókora, friss lábnyomokat, amelyeket Zord Sebhely hagyott a porban.
– Lehet, hogy csapdába vezet minket – mondta Makasa.
– Kétlem, hogy még törődne velünk – felelte Aram. – Valami más miatt
loholt el.
Makasa a fiúra nézett, készen arra, hogy megkérdezze tőle, hogy lehet
ennyire biztos abban, mi jár a hatalmas szörnyeteg fejében. De még a
halvány fényben is elég volt egyetlen pillantást vetnie az öccse arcára, hogy
lássa, mennyire hisz Aram a saját szavaiban, ezért inkább nem
kérdezősködött. Bizonyos dolgokhoz neki volt érzéke, másokhoz pedig
Aramnak, és mindketten megtanulták tisztelni a másik ösztöneit. Legalábbis
egy bizonyos határig.
Az alagút végül a gerinc túloldalán húzódó sekély völgybe torkollott.
Aram azonnal tudta, hogy ez itt a jetik búvóhelye. A végső menedékük. Bár
ehhez a megállapításoz nem kellett sem intuíció, sem ösztön, mivel
százyardnyival alattuk egy Gordunni portyázó csapat egy ogrék és jetik
hulláival teli harctér közepén ácsorgott. Az ogre parancsnok – akinek a
válla és a háta csaknem ugyanolyan széles lehetett, mint Wordoké – épp
láncra fűzte az életben maradt jetiket, akik között egyaránt akadtak hímek
és nőstények, öregek és fiatalok is. Ez utóbbiak közül páran még Aramnál is
kisebbnek tűntek.
Nagyjából két tucat jetit készültek elhurcolni, hogy rabszolgákként
harcoljanak a néhai Gordok arénájában.
 KILENCEDIK FEJEZET

Az ellenségem ellensége

Gordok Marjukot keletre, Wordokot pedig nyugatra küldte ki

rabszolgákra vadászni.
– Ne gyere vissza új rabszolgák nélkül! – mondta Marjuknak.
Marjuk ostobának tartotta a rabszolgákat, mivel semmit sem csináltak.
Persze, harcoltak az arénában, de esetlenül tették. Úgy vélte, Gordok csak
azért harcoltatja a rabszolgákat egymás ellen, hogy az ostoba ogrék
elégedettek legyenek. Az ostoba, elégedett ogrék ugyanis nem akarták
kihívni Gordokot. Marjuk viszont gondolkodott azon, hogy kihívja
Gordokot. Méghozzá hamarosan. De nem most! Gordok egyelőre túl erős
volt.
Marjuk ezért elindult kelet felé, hogy új rabszolgákat keressen: gnollokat
és jetiket. Korábban is talált már gnollokat és jetiket, sőt még taureneket is.
Ezúttal azonban nem talált sem gnollokat, sem jetiket, sem taureneket, de
még murlocokat sem. Ennek ellenére nem akart új rabszolgák nélkül
hazatérni Komor Pörölybe, ezért folytatta a keresést.
Végül rábukkantak egy jetire. Egyetlen, aprócska jetire!
Elfoghatták volna, de Marjuk úgy döntött, inkább követi az apró jetit, és
sikerült még többre bukkannia! Húsz ogre állt a parancsnoksága alatt,
Marjuk pedig támadásra vezette őket.
A jetik nem akartak rabszolgák lenni, ezért harcoltak. Ahogy az ogrék is.
Marjuk is harcolt, és végzett két jetivel. Nem örült neki. A halott jetik
nem harcolhattak az arénában. Ráadásul néhány ogre is meghalt. De nem
sok, ami rendben volt. Rabszolgákat kellett hazavinnie, de nem volt muszáj
az összes ogrénak hazatérnie. Otthon, Komor Pörölyben akadt még belőlük
épp elég.
Túl sok jeti pusztult el, de így is sikerült láncra verniük néhányat. A jetik
jó rabszolgáknak számítottak, mert nem volt unalmas, ahogy az arénában
harcoltak. Gordok elégedett lehetett, és így Marjuk is örülhetett.
Aztán felbukkant Zord Sebhely. Utána pedig az emberfiú, a gnoll és az
embernőstény. Végül még egy gnoll kölyök is jött...
 *

Zord Sebhely magának való volt. Szerette a törzsét, de a menedékként

szolgáló völgy szűkösnek bizonyult, ő pedig hatalmas termettel bírt. Helyre
volt szüksége, hogy kinyújtóztathassa a tagjait, és hogy egyedül lehessen a
gondolataival. Hogy átgondolhassa, mit tegyenek.
Keresett egy saját barlangot a völgyön kívül, de annak közelében. Elég
közel ahhoz, hogy hallhassa a törzse hívását, de elég messze ahhoz, hogy
gondolkodhasson.
Hiányzott neki a jetik otthona, de nem az a vidék, amelyet hátrahagytak.
Az már halott volt. A régi vidéket hiányolta, amilyen még azelőtt volt,
mielőtt az ogrék kivágták a fákat, elűzték a vadakat, legyilkolták vagy
elhurcolták a jetiket. A régi vidék dús és hatalmas volt, ahol ő és a többi jeti
szabadon kóborolhatott. Gnollok is éltek a közelben, de a vidék elég nagy
volt ahhoz, hogy mindnyájan elférjenek. Ha pedig a gnollok túl közel
merészkedtek, a jetik könnyedén végezhettek velük.
De ez még azelőtt volt.
Miután az ogrék feldúlták a vidéket, kivágva a fákat és elűzve a vadakat,
Zord Sebhely tudta, hogy a törzsének el kell vándorolnia. Átvonultak a
gnollok földjén, és megöltek közülük néhányat. De mentek tovább, és végül
rátaláltak a menedékre.
Bár a hely biztonságot nyújtott, mivel rejtve volt az ogrék és a gnollok
elől, túl szűkösnek bizonyult a törzs számára. Nem maradhattak álladóan a
rejtekhelyen. A jetiknek kóborolniuk kellett, így azonban követhették őket a
völgybe, ami bajt okozott. Ez volt az a probléma, amelyen Zord Sebhely a
barlangjában töprengett.
Töprengés közben pedig éberen figyelte a törzse hívását.
Ehelyett léptek zaját és beszélgetés hangjait hallotta a barlang teteje
felől. Gnollokat hallott közvetlenül a feje fölül!
Még nem találták meg a menedéket, de már közel járnak hozzá! –
gondolta. Túl közel! Meg kell halniuk!
A kezével átszakította a mennyezetet, majd megragadta a legkisebb és
leghangosabb gnollt, és lerángatta.
Csak egy kölyök volt! Arra sem tűnt érdemesnek, hogy megegye, vagy
akár megölje.
Aztán a mennyezeten ütött lyukon egy másik gnoll ugrott le, de ez is alig
tűnt többnek egy kölyöknél, és bár belekapaszkodott Zord Sebhely
szarvába, a súlya épp csak bosszantotta. A barlang bejáratán azonban még
két gnoll rontott be: egy fiatal nőstény és egy hím kölyök. Ám ezek a
gnollok nagyon furcsának tűntek: véznák és csupaszok voltak. A nőstény
egy láncot cipelt, amit Zord Sebhely feje felé lendített, mire ő felemelte a
legkisebb kölyköt. Erre a furcsa külsejű, nagyobbik gnoll nőstény a
támadással felhagyva leengedte a láncot, és láthatóan nem tudta, mit tegyen.
Zord Sebhely úgy vélte, a furcsa nőstény nem lehet valami okos.
Bár lehetségesnek tartotta, hogy ezek ketten nem is gnollok, hanem apró
ogrék. Nagyon apró ogrék, akik azt hitték, a lánccal ledönthetik őt a lábáról.
Nem! Ezek biztosan nem lehettek ogrék! A gnollok és az ogrék sosem
harcoltak volna egymás mellett. Talán csúf elfek voltak.
Megvetően végigmérte őket. Csúf elfek, és még csak nem is okosak!
Hirtelen meghallotta a törzse hívását. A menedéket támadás érte!
Miközben ő a gnollokkal és a csúf elfekkel játszadozott, addig a törzset
ogrék – valódi ogrék – támadták meg!
Nem játszadozhatott tovább!
Lerázta a szarván csimpaszkodó gnollt, és távozott, szinte el is
feledkezve a markában szorongatott kölyökről. A hím gnoll azonban a
furkósbotjával lecsapott a csuklójára, ami egy kissé kellemetlennek
bizonyult.
Ledobta a kölyköt. Nem kellett volna megtennie, de mivel mielőbb
vissza akart térni a törzséhez a menedékbe, nem kívánta tovább cipelni a
felesleges terhet.
Nem vesztegette az időt: egyenesen lefelé indult a lejtőn, és ha valami az
útjába került – fa, szikla vagy bármi – egyszerűen félretaszította. Hatalmas
termetének köszönhetően könnyen kidönthette a fákat. Nem nézett hátra, és
teljesen el is feledkezett a bokáján lógó láncról, amíg az végül le nem esett
róla.
A hosszú barlanghoz érve sem torpant meg. Ismerte az utat. Csak azután
állt meg, hogy átkelt a hegyen és előbukkant a túloldalon.
A helyzet rosszabb volt, mint gondolta. Sokkal rosszabb, mint azt
remélte.
Az ogrék megtalálták a menedéket, a jetik közül pedig sokan meghaltak,
köztük Szív nővér és Ín fivér is. Erős harcosok, bölcs vének és fiatal
kölykök haltak meg.
Több ogre is elpusztult, de nem elég sok! Ráadásul a törzs megmaradt
tagjait láncra verték!
 Zord Sebhely üvöltve lerohant a lejtőn, és anélkül tépte le a legközelebbi
ogre fejét, hogy akár csak lelassított volna. Aztán felnyársalt még két ogrét
a szarvaival, és bevetette magát a többiek közé. Ütött, harapott és
végtagokat tépett le, ám az ogrék közül néhány majdnem akkora volt, mint
ő maga. Ráadásul fegyverekkel támadtak rá: kalapácsokkal csapkodtak és
lándzsákkal döfködtek felé. Tudta, hogy nem lesz belőle fogoly, de úgy
vélte, most valószínűleg meg fog halni. Ám eltökélte, hogy halálig harcolni
fog. Akkor legalább kedvére barangolhat majd a jetik túlvilágán. Készen
állt rá, hogy átkeljen oda...
Aztán felbukkant a csúf elf fiú. Utána pedig a gnoll hím, és a csúf elf
nőstény a lánccal. Végül még a kis gnoll kölyök is előkerült...

– Marcang végrehajtotta feladatát – mondta Sivet.

Az ifjú gnoll komor tekintettel bólintott, majd elkeseredetten megszólalt:
– Marcang örökre korcs marad.
A kis matriarcha kissé meghökkent az iménti kijelentés hallatán. Úgy
tűnt, a Marcangról alkotott véleménye mostanra gyökeresen megváltozott.
Zord Sebhely az ogrék közé rontva már jókora pusztítást vitt véghez, ám
a Gordunnik egyszerűen túl sokan voltak.
Makasa számára nyilvánvaló volt, hogy a fenevad nem fogja megadni
magát: halálig harcolni akar a félelmetes parancsnok vezette, túlerőben levő
ellenséggel. Az is nyilvánvalóan látszott, hogy a jeti, bár az ogrék legalább
felét magával viszi a halálba, valóban meg fog halni. Makasának ez ellen
nem lett volna kifogása, de ha vissza akarták kapni a murlocot, akkor Zord
Sebhelynek Marcang kezétől kellett meghalnia.
Aram hirtelen rohanvást elindult lefelé a domboldalon. Makasa
megpróbálta megragadni, a fiú azonban épp hogy csak, de kicsúszott a
markából. A lánccal megállíthatta volna, de azzal alaposan túllőtt volna a
célon. Ez persze nem jelentette azt, hogy egy pillanatig nem gondolkodott
el a lehetőségen.
Pár pillanat múlva azonban Makasa és Marcang, de még Sivet is
csatlakozott a rohamhoz...
Bolond fiú! – gondolta Sivet. Marcang bátor, de bolond fiút követi!
Vagyis Marcang is bolond! Makasa is bátor, de bolond fiú és Marcang
oldalán harcol. Vagyis Makasa is biztosan bolond.
Csakhogy Sivet is harcolt.
Biztosan Sivet is bolond lett!

Aram már azelőtt támadásba lendült, mielőtt a gondolat

megformálódhatott volna az elméjében.
Az egyik ogre a lándzsájával célba vette Zord Sebhely hátát. Aram
előrevetette magát, és felhasította az ogre karját.
A támadás nem okozott mély sebet, de ahhoz elegendőnek bizonyult,
hogy a tagbaszakadt, sárgásbarna bőrű teremtmény – amelynek hatalmas
agyarai szinte szétfeszítették a száját – a kellemetlenkedő felé forduljon. A
szemei elképedve elkerekedtek az apró fiú láttán, aztán beletörődve vállat
vont, és ismét felemelte a lándzsáját, ám ezúttal azért, hogy felnyársalja
vele Aramot.
Aram észrevette, hogy valami átsuhan a feje fölött: Marcang volt az, aki
a lejtőről alálendülve átugrott felette.
A gnoll a teljes testsúlyát belevitte az ütésbe, és Wordok furkósbotjával
bezúzta a sárgásbarna bőrű ogre fejét.
Aram önkéntelenül is összerezzenve hátralépett, és nézte, ahogy a gnoll
csaknem két másodpercig a halott ogre vállán egyensúlyozik, majd éles
kacagást hallatva aláugrik, és harcba száll egy másik Gordunnival.
A sárgásbarna ogre hangos robajjal a földre roskadt, míg Aramot – aki
túl későn kapott észbe, és úgy ácsorog ott, mint egy idióta – kis híján
másodszor is majdnem felnyársalta a lándzsa. Makasának épp csak sikerült
félrehúznia a fiút a fegyver útjából.
– Maradj a harctér szélén! – kiáltotta a lány, akinek persze nem állt
szándékában követni a saját tanácsát, és a kardját előhúzva széles ívben
meglendítette a láncot.
A veszélyek ellenére Aram biztosan tudta, hogy az összecsapás
pillanatokon belül döntő fordulatot vesz.

Makasa dühös volt Aramra, de a megtorlással egyelőre várnia kellett.

 Gyorsan számolni kezdett. A völgyben szerteszét heverő ogre hullák
számából ítélve úgy vélte, a Gordunniknak nincsenek tartalékaik. A
csapatuk eredetileg nagyjából húszfős lehetett, a csata és Zord Sebhely
támadása pedig egy tucat ogre életét követelte. Marcang is végzett eggyel,
vagyis... Öt... Hat... Hét ogre maradt. Bár ezek egyike a különösen hatalmas
termetű parancsnok volt, de attól még csak heten maradtak, ami sokkal
jobbnak tűnt, mint a húsz.
Meglendítette a láncot, ami rátekeredett a hozzá legközelebbi ogre
jókora bicepszére, és amikor húzni kezdte – Zord Sebhelytől eltérően –, a
Gordunni megtántorodott, és egyenesen belezuhant Makasa kardjába.
Így már csak hat ogre maradt.
Makasa összecsapott a következő ellenféllel, a kardjával megakasztva
annak baltáját. A tagbaszakadt ogre nagyon erős volt, ugyanakkor lassú is.
Makasa könnyedén kizsigerelte.
Öt.
A közbelépésük immár felkeltette az ogrék figyelmét, és ketten közülük
elfordultak Zord Sebhelytől, ami végzetes hibának bizonyult. Végezniük
kellett volna a fenevaddal, amíg megvolt rá az esélyük. A jeti kitépte annak
az ogrénak a gerincét, aki elsőként fordított hátat neki.
Négy.
Makasa a szeme sarkából látta, hogy az eszelős Marcang kinézte
magának az ogre parancsnokot, aki majdnem akkora volt, mint Gordok, a
Gordunnik egykori királya.
Az ogre parancsnok kissé meghökkenve, ugyanakkor szórakozottan
nézte a jókora furkósbottal felfegyverkezett girhes gnollt, majd hangosan
felnevetett, amikor Sivet is csatlakozott Marcanghoz, támadásra lendítve
apró, kétélű fejszéjét. A parancsnok is meglendítette a saját, jóval nagyobb,
kétélű baltáját, amit olyan erővel forgatott, hogy akár mindkét gnollt
egyetlen csapással lefejezhette volna. De úgy tűnt, nem volt gyakorlata
abban, hogy ilyen alacsony ellenfelekkel harcoljon. Marcang a fejét
behúzva könnyedén átgördült a balta alatt, Sivetnek pedig még ezzel sem
kellett bajlódnia.
Marcang átbújt az ogre kinyújtott karja alatt, és a furkósbottal lecsapott
ellenfele lábfejére.
A parancsnok felüvöltött, majd Marcangra és a furkósbotra szegezte a
tekintetét.
– Az Wordok fegyvere! Hogy került hozzád?
 – Marcang elvette Wordok hullájától! – vakkantotta vissza az ifjú gnoll
harcos. – Marjuk baltáját is elveszi! Mert Marcang megöli Marjukot!
Marjuk üvöltve a feje fölé emelte a baltát, és hatalmas erővel lesújtott
vele, mire Marcang és Sivet két különböző irányba ugrott.
Makasa tudta, hogy a két gnollnak segítségre lenne szüksége, de
túlságosan is lefoglalták a saját ellenfelei – egy nyolc és egy tíz láb magas
ogre –, ráadásul a reménytelen Aramot is szemmel kellett tartania.
A fiú ugyan a parancsnak engedelmeskedve kihúzódott a harctér szélére,
de nem maradt ott. Megint előrerontott, hogy segítsen Zord Sebhelynek,
ismét lesújtva az egyik ogréra, aki hátulról akart rátámadni a jetire. A
csapása most is csak felületi sebet okozott, az ellenfele pedig azonnal Aram
felé fordult, és kiütötte a kezéből a kardot. Ám a fiúnak ezúttal is sikerült
elég ideig elterelnie az orvtámadó figyelmét ahhoz, hogy a jeti
megfordulhasson és kitörhesse az ogre nyakát.
Három.
Makasa látta, hogy a fiú és a jeti összenéznek.
Az a fenevad tényleg odabiccentett Aramnak, köszönetet mondva neki?
Nem! Ez ostobaság!
Mindenesetre Aramot a kardja elvesztése arra kényszerítette, hogy a
harctér szélére húzódva visszaszerezze a fegyvert.
Makasa egy pillanatra elvesztette szem elől a társait, ahogy a két ogre –
akiket eddig sakkban tartott a lánccal – megpróbálta körülfogni őt. Bevetett
egy régi, de jól bevált trükköt. A nősténynek hátat fordítva a nyolc láb
magas hím felé billentette a feje fölött pörgetett lánc ívét. A tíz láb magas
nőstény előrehajolt, hogy a lánc alatt Makasa felé lendítse a bunkósbotját,
mire a lány azonnal visszabillentette a lánc ívét. A láncszemek a nőstény
ogre állkapcsának csattantak, meglepve és meghátrálásra kényszerítve őt.
A hím ogre Makasa felé vetette magát, Zord Sebhely azonban
nekirontott, és a földre taszította, majd munkához látott a karmaival.
Kettő.
Makasa a történteknek köszönhetően visszafordulhatott a nőstény ogre
felé, és mivel az még mindig remegett az állkapcsát ért ütéstől, könnyedén
szíven döfhette.
Egy.
Ez az egy azonban Marjuk, a parancsnok volt, aki hiábavalóan próbált
végezni a két gnollal, ám azok sem bírtak vele.
Csakhogy most már Zord Sebhely és Makasa is a gnollok segítségére
siethetett. Marjukot immár három oldalról is szorongatták. A korábbi,
szórakozott mosolya tovatűnt. Ide-oda csapkodott a baltájával, széles íveket
írva le vele, de nem azért, hogy így próbáljon meg végezni valamelyik
ellenfelével, hanem azért, hogy időt nyerjen, amíg ogre agya előáll valami
tervvel. Zord Sebhely azonban nem szándékozott megadni neki ezt az időt,
és miután a balta elsuhant mellette, a jeti előrelendült.
Marcang azonban rákiáltott:
– Ne! Zord Sebhely nem ölheti meg Marjukot! Marjuk megölte
Mardosót, Marcang anyját! Marcangnak kell megölnie Marjukot!
A jeti visszahátrált.
Ha nem foglalta volna le annyira, hogy a szigonya elvesztését gyászolja,
Makasa bizonyára eltűnődött volna azon, hogy a jeti vajon mennyit érthet a
szavaikból. Bár a legszívesebben Marcang kérését figyelmen kívül hagyva
inkább biztonságos távolságból végzett volna Marjukkal – mielőtt a dolgok
kicsúsznának a kezeik közül –, azért a jelenlegi helyzet sem érte teljesen
felkészületlenül. Úgy vélte, a terv, amit korábban kieszelt, hogy segítsen
Marcangnak végezni Zord Sebhellyel, az ogre parancsnok ellen talán
jobban beválhat.
Amikor Marjuk a következő alkalommal meglendítette a baltáját,
Makasa előrecsapott a lánccal, ami az ogre könyökének csattant, és
rátekeredett a karjára.
Miközben Makasa kibillentette az egyensúlyából az üvöltő ogrét,
Marcang a furkósbotjával térden ütötte a Gordunni parancsnokot.
Marjuk fél térdre roskadt, ahogy a lába megbicsaklott. Marcang felfelé
lendítette a fegyverét, az ogre állkapcsa pedig megreccsentett.
Zord Sebhely Marjuk hátába mélyesztette a karmait, mire az ogre ismét
felüvöltött, ám ezúttal a fájdalomtól.
Sivet is előreugrott, meglendítve apró hasítófejszéjét. Marjuk az arcát
védve felemelte a szabad kezét, elvesztve néhányat vaskos ujjai közül.

Aramnak több mint tizenkét yardot kellett megtennie, hogy

visszaszerezhesse a kardját. Nem először fordult elő, hogy egy ogre
könnyedén kiütötte a kardot a kezéből. Feszélyezte, ami a történt, és hajlott
arra, hogy a fegyvert hibáztassa érte.
 Nem az én kardom – mondta magának. A fegyvert Vén Cobbtól vette el,
aki Malus mellé állva elárulta Greydon Thorne-t. A Hullámjáróért vívott
küzdelem során Cobb sarokba szorította Aramot, és már épp arra készült,
hogy lerohanja, amikor a hajó főárboca kidőlt, és agyonnyomta. Mivel
Aram addigra már két kardot is elveszített a küzdelem során, kénytelen volt
kicsavarni a fegyvert Cobb élettelen kezéből. Ám kissé babonás lévén nem
igazán bízott a kardban, és a lelke mélyén úgy érezte, a fegyver még mindig
hű Cobbhoz, és szándékosan csúszik ki folyton a kezéből, hogy
beteljesíthesse halott gazdája utolsó akaratát: halált hozzon Aramar Thorne-
ra.
De csak ez a fegyver állt a rendelkezésére, ezért odarohant hozzá, hogy
visszaszerezze.
Mire megtette, a többiek már harcba szálltak az ogre parancsnokkal.
Aram a Makasától balra húzódó, magasabb területen álldogálva
elfintorodott. Nem szimpatizált az ogrékkal, különösen nem azzal, aki
megölte Marcang anyját, de a szíve mélyén tudta, hogy ez bizony aligha
tisztességes küzdelem. Már az is elég rossznak tűnt, hogy egyedül kellett
harcolnia négy ellenféllel, de hogy azok egyike a jetik jetije, a másik
Makasa Flintwill, a harmadik pedig a bosszúszomjas Marcang legyen...
Aram óhatatlanul is megsajnálta egy kicsit Marjukot. De csak egy kicsit!
Épp hogy csak!
Ennek ellenére már azon volt, hogy közbeavatkozzon, és mondjon
valamit, de miközben próbált olyan szavakat találni, amelyekkel mindenkit
lecsillapíthat, Marjuk körbepillantott, végignézve az életére törő lények
különös csapatán, majd Marcang felé hajolt.
– Mardosó könnyű ellenfél volt! – köpte.
Marcang olyan erővel lendítette meg Wordok husángját, ahogy csak
tudta, és a küzdelem véget ért. Marjuk meghalt, Aramnak pedig nem
sikerült megtalálnia a szavakat.
Egy pillanatra mindenki mozdulatlanná dermedt, aztán Makasa
előrelépett, hogy letekerje a láncot a halott ogre karjáról, Zord Sebhely
pedig a többi jeti felé indult, hogy ők is megszabadulhassanak a láncaiktól.
Marcang azonban elkiáltotta magát:
– Zord Sebhely!
Mindenki Marcang felé fordult, aki immár Marjuk baltáját szorongatva
Zord Sebhelyre szegezte a tekintetét. A jeti ingerülten felmordult, és a
gnollal szembenézve teljes magasságában kihúzta magát.
 Sivet lelkesen nézte az eseményeket, hogy lássa, amint Marcang egyszer
s mindenkorra visszanyeri a becsületét. Úgy tűnt, most ugyanolyan hevesen
szorít a „korcsnak”, mint amilyen megvetéssel bánt vele nemrég.
Makasa hátralépett, hagyta, hogy a végső leszámolás mehessen a maga
útján.
Aramnak azonban más volt az elképzelése erről, és ezúttal sikerült
megtalálnia a megfelelő szavakat...
 TIZEDIK FEJEZET

A szövetségesem szövetségese

– Jugl.
– Jaggal.
– Jugl.
– Nem, Jag-gal!
– Jug-gul. Juggul!
– Ez már megteszi – morogta Jaggal, bár távolról sem gondolta így. Még
csak egy nap és egy éjszaka telt el, de máris meggyűlölte a túszként fogva
tartott kis murlocot, aki egész idő alatt a sarkában járt, és állandóan
locsogott. Bárhova is ment Jaggal a faluban, a murloc követte. Reggel,
amikor tűzifát akart hozni, a murloc a farakáson üldögélve hablatyolt.
Amikor megrakta a tüzet, a murloc a tűzhely mellett fecserészett. Amikor
vízért ment a folyóhoz, a murloc a víz alatt szunyókált. Még csak meg sem
próbált elúszni! De mivel épp aludt, legalább akkor nem fecsegett. Ám
amikor Jaggal bement a kunyhójába szundítani, azt kellett látnia, hogy a
murloc a tetőn táncolva csacsog! Ráripakodott a kis teremtményre, mire az
lemászott a tetőről, Jaggal pedig megragadott egy kötelet, hogy
megkötözze. Az ostoba murloc azonban a kötél láttán nagyon boldog lett.
– Murci flllurllog mgrrrrl! – mondta a murloc, és ismét táncolni kezdett.
Aztán elvette a kötelet Jaggaltól, és elkezdte összecsomózni.
Az ostoba békaember azonban teljesen belegabalyodott a kötélbe!
– Murloc hálót akar szőni – mondta Karrion. – Halászháló fontos
murlocoknak.
– Mrgle, mrgle! – mondta a murloc. – Murci flllurllog mgrrrrl!
Mmmurlok flllur mgrrrrl!
– Adjatok murlocnak kötelet! – mondta Jaggal, az ég felé emelve a
karjait. – Szőjön murloc hálót! Csak tartsátok távol murlocot Jaggaltól!
Ezzel Jaggal bement a kunyhójába, hogy lepihenjen, de nem tudott
pihenni. Nem tudott elaludni, mert hallotta, ahogy a kis kétéltű a kunyhó
előtt fecserészik Karrionnal.
– Kurun.
 – Karrion.
– Kurun.
– Nem, Kar-ri-on.
– Kur-i-un. Kuriun!
– Ez már megteszi.
Jaggal felmordult a kunyhó mélyén.
A murloc túsz volt! Jaggal tudta, hogy szüksége van egy túszra Sivetért
cserébe, de a murloc ostoba túsz volt! Jaggalnak az járt a fejében, hogy
talán szabadon engedhetné az apró szörnyet. Vagy akár meg is ölhetné! Bár
ezzel veszélybe sodorná Sivetet. De a murloc nem egyszerűen csak hálót
szőtt, hanem az őrületbe kergette Jaggalt!
Jaggal végül felkelt, és kiment a kunyhóból. Hogy alkalmasint megölje a
murlocot!
– Juggul! – kiáltotta a murloc Jaggal láttán.
Az ostoba murloc örült, hogy láthatja Jaggalt!
Jaggal felemelte a baltáját, és lassan a murloc felé óvakodott...
Ám ekkor az erdőből előbukkant Sivet.

Ha ezt véghezviszem, akkor ez lesz az eddigi legjobb varázslatom! –

gondolta Aram. Ő mondta Sivetnek, hogy menjen előre, a kölyök pedig
szinte szökdécselve állt az élre. Nemcsak készséges volt, hanem lelkes is.
Nem bizonyult nehéznek meggyőzni. Amikor Aram hozzákezdett ahhoz,
hogy a lehető legérthetőbben elmagyarázza neki, miért támadta meg őt Zord
Sebhely, elmondva, hogy a jeti csak a népét akarta megvédeni a gnolloktól,
Sivet türelmetlenül a szavába vágott.
– Sivet tudja ezt, bolond fiú!
Valóban megértette! – gondolta Aram. Megértette Greydon Thorne
kapitány tanításait!
Sivet a gnoll faluba érve odakiáltott Jaggalnak, majd odarohant hozzá, és
az apja oldalához szorította a fejét.
Aram és Marcang épp időben léptek elő ahhoz, hogy lássák, amint
Jaggal komor tekintete megenyhül – vagy inkább megtelik örömmel. A
bajnok vetett még egy utolsó, könyörtelen pillantást Murci felé, ám a
murloc máris elrohant mellette, hogy megölelje a barátait.
 – Urum! Murung! Burutuk! Nrk mlggrm Mrksa?
– Csitt! – paskolta meg Aram a murloc fejét, és nézte, ahogy Jaggal a
lányát fél kézzel átkarolva odalép hozzájuk.
A bajnok somolyogva nézett le Marcangra, aki egy jókora vászonzsákot
cipelt.
– Korcs elhozta Zord Sebhely fejét? – kérdezte, a hangja pedig telve volt
azzal, ami a gnolloknál megfelelt a szarkazmusnak.
Marcang lassú mozdulattal megrázta a fejét.
– Hah! Jaggal tudta! Korcs nem találta meg Zord Sebhelyet!
– Marcang megtalálta Zord Sebhelyet – felelte Marcang. Halk hangja
megfontoltnak és nyugodtnak tűnt.
Jaggal gúnyosan felhorkantott, majd a lányára nézett, azt várva tőle,
hogy megcáfolja Marcang szavait. Sivet ehelyett csak annyit mondott:
– Marcang megtalálta Zord Sebhelyet.
Jaggalt készületlenül érték a hallottak, és csak bámult a lányára, aki
bólintott. A bajnok lassú mozdulattal visszafordult Marcang felé.
– Marcang elhozta Zord Sebhely fejét? – kérdezte ismét, ám ezúttal
őszintén, és akár észrevette, akár nem, Sivethez hasonlóan ő is a nevén
szólította Marcangot.
Marcang ismét megrázta a fejét.
– Akkor korcs még mindig korcs! – intett utálkozva Jaggal.
Eddig minden pontosan úgy haladt, ahogy azt Aram eltervezte.
– Marcang nem ölte meg Zord Sebhelyet. – Az ifjú gnoll kibontotta a
zsák száját, és a bajnok lábai elé gördítette Marjuk fejét. – De megölte
Marjukot.
Jaggal lepillantott a fejre, ahogy Aram is, ám ő gyorsan el is fordult,
mivel a kérészektől körülzsongott, félig beszakadt koponya látványától
rátört a hányinger.
– Nem – rázta meg a fejét Jaggal. – Nem korcs ölte meg Marjukot.
Emberlány ölte meg. Hol van emberlány?
– Marcang ölte meg Marjukot – felelte az ifjú gnoll.
Sivet ismét alátámasztotta a szavait:
– Marjuk megölte Mardosót, Marcang anyját. Ezért Marcang megölte
Marjukot Wordok furkósbotjával.
Marcang benyúlt a zsákba, és előhúzta belőle Marjuk hatalmas, kétélű
baltáját. Aztán a zsákot ledobva fél térdre ereszkedett Jaggal előtt, és a fejét
alázatosan lehajtva a bajnok felé nyújtotta a fegyvert. – Marcang elvette
Marjuk baltáját, de nem tartja meg. Odaadja Erdőmancs bajnoknak.
Odaadja régi barátjának, Jaggalnak.
Jaggal letette a baltáját, majd tétován előrelépett, és lassú mozdulattal a
felajánlott fegyverért nyúlt. A nyél köré fonta az ujjait, és nyilvánvalóan
látszott, hogy tetszik neki a fegyver, amit nevetve a magasba emelt.
Ám amikor ismét lepillantott Marcangra, a mosolya tovatűnt, a helyét
azonban nem harag vagy megvetés vette át, hanem szomorúság és
sajnálkozás. Leengedte a baltát, és megrázta a fejét.
– Korcs megölte Marjukot, ami jó. De nem ez volt alku. Korcs Zord
Sebhelyet ígérte, hogy szerezhesse vissza nevét és védje meg barátait. De
nem hozta el Zord Sebhelyet. Korcsnak és barátainak meg kell halniuk.
Marcang vállat vont.
– Marcang elhozta Zord Sebhelyet.
Jaggal, aki egyre jobban elképedt, körbepillantott és felüvöltött:
– Hol? Hol van Zord Sebhely?
A kiáltás hallatán Makasa kilépett a fák közül, elővezetve a hatalmas
termetű, és nagyon is élő Zord Sebhelyet.
Karrion és a többi gnoll elhátrált az óriási jeti láttán, ám Marcang, Sivet
és Jaggal nem mozdult.
A bajnok hálás, szinte üdvözült tekintettel pillantott le Marcangra.
Azután nyelt egyet, és örömteli hangon megszólalt:
– Marcang elhozta Jaggalnak Marjuk baltáját, hogy megölhesse vele
Zord Sebhelyet. Marcang igaz barát.
Aramra került a sor, hogy szót emeljen:
– Jaggal nem ölheti meg Zord Sebhelyet, különben a jetik végeznek a
gnollokkal.
Zord Sebhely halk mordulást hallatott, mire a falut övező erdő fái közül
jetik bukkantak elő, teljesen körülvéve Jaggalt és a gnollokat.
Jaggal dühösebbnek tűnt, mint amilyen vidám korábban volt.
– Áruló! – üvöltötte, és felemelte a baltát, hogy lesújtson Marcangra. –
Jaggal megöli áruló korcsot! Megöli embereket és murlocot! Megöli Zord
Sebhelyet! Jaggal és gnollok meghalnak, de árulók, emberek és jetik is!
– Nem – vetette ellene Aram. – Senki sem hal meg. A jetik nem azért
jöttek, hogy végezzenek veletek. Egyetlen gnollt sem akarnak megölni. A
jetik nem a gnollok ellenségei. A gnollok ellenségei az ogrék. Ahogy a jetik
ellenségei is az ogrék. Ezért a gnolloknak és a jetiknek szövetségre kell
lépniük. Együtt kell harcolniuk a Gordunni ogrék ellen, és anélkül kell
osztozniuk a vidéken, hogy megölnék egymást.
– Nem! – acsargott Jaggal.
– Aram igazat szól – hallatszott egy vékony, ám magabiztos hang.
– Micsoda? – Jaggal oldalra fordult, és felemelte a mancsát, hogy
lekeverjen egy pofont a lányának.
A kölyök azonban nem hátrált meg.
– Sivet látta, ahogy gnollok, emberek és jetik együtt harcolnak Marjuk és
Gordunni ogrék ellen – mondta. – Húsz ogrét öltek meg. Gnollok belehaltak
volna. Emberek is belehaltak volna. Jetik sokan bele is haltak! De gnollok,
emberek és jetik együtt megöltek húsz ogrét. Gnollok, jetik és emberek
együtt erősebbek. Aram igazat szól.
– Aram igazat szól – bólintott Marcang.
– Urum mmmml – mondta Murci, kis híján ismét felhergelve Jaggalt.
Ám a bajnok visszanyelte a haragját, és bizonytalanul végigpillantott a
falun.
Sivet az apjától ellépve odasietett Zord Sebhelyhez, és megfogta a
fenevad jókora mancsát, hogy odavezesse Jaggalhoz. A jeti követte Sivetet,
majd amikor a kölyök megállt, ő is így tett.
Elérkezett az igazság pillanata: Zord Sebhely és Jaggal, az Erdőmancs
bajnok szemtől szemben állt egymással. Egyikük az újonnan kapott baltáját
szorongatta, míg a másiknak rendelkezésére állt minden veleszületett
fegyvere.
Úgy tűnt, mintha mindenki visszafojtaná a lélegzetét...
Jaggal végül bólintott, Zord Sebhely pedig halkan mordult egyet.
A szövetség megköttetett.
A gnollok üdvrivalgásban törtek ki, míg a jetik eget rengető morajlást
hallattak. Aram megkönnyebbülten felsóhajtott. Ez valóban jó varázslat
volt! De nem egyedül vitte véghez. Marcang vállára tette a kezét, és
összemosolygott vele.
Sivet is mosolygott, miközben odalépett hozzájuk.
– Egy nap hatalmas matriarcha leszel, Sivet – jegyezte meg Aram.
– Igen – értett egyet Marcang.
– Az leszel! – mondta Makasa, aki hitetlenkedve ingatta a fejét annak
láttán, amit véghezvittek.
Sivet mosolya felragyogott az elégedettségtől.

*
 Végül sor került a lakomára.
A jetik ajándékokat is hoztak magukkal: medve- és szarvashúst.
Aramnak egy pillanatra rossz érzése támadt, mivel Thalyss, a druida
medvévé és szarvassá is át tudott változni. Ám a pillanat gyorsan tovatűnt.
Biztosan nem éjelf druidák húsát hozták! – mondta magának. Emellett,
ahogy azt a gnollok is mondták: „a hús az hús”. Ráadásul Aram még soha
életében nem volt ennyire éhes.
Ma este sok szájat kellett jóllakatni, ezért a medvehúst vastag csíkokra
vágták a jetik és Jaggal számára. A többiek részére a szarvashúsból egy
jókora üstben elkészítették Karrion Sárkánylehelet Chilijét. Aram éhesen,
sóvárogva nézte, ahogy Karrion olajat önt az üstbe, majd paprikát és
hagymát ad hozzá. Öt hosszú perccel később, miután a zöldségek
megbámulták és megpuhultak, hozzáadta a húst – az apróra vágott szarvas-
és a felkockázott medvehúst, valamint a gnollok raktárából származó,
felszeletelt kolbászt –, és addig kavargatta, míg az is barnára nem sült.
Vagyis újabb gyötrelmes öt percig. Ekkor a fűszerek következtek:
chilipaprika, kömény és egy csipetnyi Aram számára ismeretlen fűszer.
Aztán hozzáöntötték azt a paradicsomból, gnoll sörből és húslevesből
készült szószt, amelyet addig egy másik üstben főztek. Végül bab és még
több paradicsom következett.
Ám az igazi várakozás csak ekkor kezdődött: a chilinek két óra kellett
ahhoz, hogy megfőjön, és közben olyan étvágygerjesztő illatot árasztott,
ami Aram számára nagyobb kínokat okozott, mint az ogrék
rabszolgavermében töltött idő. Ráadásul mindezt csak még rosszabbá tették
a hangok, ahogy Zord Sebhely és Jaggal a viszonylag nyers sültjüket
lakmározták. Aramot olyannyira csábította a gondolat, hogy közelebb
lopózzon hozzájuk, és elcsenjen egy darab sült húst, hogy Makasának le
kellett fognia a kezét:
– Aramar Thorne! Tényleg képes lennél kockára tenni azt a hihetetlen
szövetséget, amelyet ma összekovácsoltál, csak azért, hogy pár perccel
korábban jóllakhass?
– Igen!
A lány rászegezte a tekintetét.
– Igen – bizonygatta Aram, jóllehet immár halkabban és kevésbé
lelkesen.
Makasa tekintete még áthatóbbá vált.
– Talán.
 A rászegeződő tekintet meg sem rezzent.
– Nem.
Így hát egyre tovább és tovább várakoztak. Aztán még egy kicsit
várakoztak. Végül még negyedórányi várakozás után Aram ismét
megszólalt:
– Ez már jóval több, mint „pár perc”.
Makasa mondhatta volna, hogy ő is éhes, ehelyett csak annyit mondott:
– Vedd elő a vázlatkönyvedet!
A vázlatkönyv! Hát persze, az majd átsegít ezen! – Aram így is tett, és
hozzákezdett ahhoz, hogy lerajzolja Zord Sebhelyet. Immár olyan
részleteket is észrevett, amelyekre a korábbi összecsapások során nem
tudott odafigyelni. Akkor csak a lény óriási termetét, roppant szarvait és
hatalmas karmait látta. Most felfigyelt arra, hogy a jeti sűrű, barna
bundájának van egy kis vörös árnyalata. A hasát borító szőr azonban
hófehéren pompázott, akárcsak a szakálla. Ez utóbbitól eltekintve az arca
teljesen csupasz volt, ezért jól látszott a nevét ihlető hosszú sebhely, ami a
jobb szeme felett kezdődött, és alányúlt egészen a szája bal sarkáig. Hegyes
fülei és horgas fogai voltak, míg a szarvain finom gyűrűk mintázata
sorakozott, amely Aramot a fák évgyűrűire emlékeztette.
Aram Zord Sebhely mellett számos más lenyűgöző modellt is talált,
köztük Sivetet és Jaggalt, akiket együtt rajzolt le, és a chilit kavargató
Karriont. Megtöltötte a vázlatkönyv oldalait a jetikről és a gnollokról
készült rajzokkal, és azt vette észre, hogy az őt kínzó éhség szinte teljesen
tovatűnt, ahogy azt Makasa előre tudta.
Mire észbe kapott, Karrion már mert neki egy tányér chilit, amit aztán
megszórt egy Aram számára ismeretlen állat tejéből készült sajttal, és letette
elé.
Aram olyan éhes volt, hogy majdnem beleejtette a vázlatkönyvet a tűzbe.
Ám kényszerítette magát, hogy gondosan elcsomagolja a könyvet, és
visszategye a zsebébe, majd anélkül, hogy igazán megízlelte volna, befalta
az első tányér chilit, és kért még egy adagot.
Karrion azonban először kiszolgálta a többieket is, és csak ezután vett
tudomást a kéréséről, merve még egy adag ételt a fiúnak, mielőtt magának
is szedett volna.
– Csak lassan, fiú! Ez Sárkánylehelet Chili!
Aram próbálta visszafogni magát, és egy falatot a szájába véve
megízlelte az ételt.
 Ó, ez mennyei! – gondolta. Volt egy kis ereje, de az apja és a nevelőapja
is szerette a fűszeres ételeket, ezért Aram is hozzászokott a csípős ízekhez.
Legalábbis azt hitte. Mivel továbbra is túl éhes volt ahhoz, hogy visszafogja
magát, tovább lapátolta az ételt a szájába anélkül, hogy érzékelte volna
Karrion titkos hozzávalójának egyre erősödő hatását.
Egészen addig nem vette észre, amíg egyszer csak... különös érzés tört
rá. Ekkor azonban hirtelen úgy érezte, mintha meggyulladt volna a szája!
Felkapta Thalyss kulacsát, és vedelni kezdte a vizet, de úgy tűnt, ettől csak
még rosszabb lett a helyzet.
Karrion, Sivet, Marcang és Jaggal úgy nevettek rajta, mint a hiénák.
Marcang végül adott neki egy kis kukoricalisztből készült kétszersültet:
– Víztől Sárkánylehelet csak kavarog szájban. Aramnak kétszersültet
kell ennie. Kétszersült eloltja Sárkányleheletet. Aztán Aram elnyeli
Sárkányleheletet. Teszi erőssé Aramot!
Aram hálásan elmajszolta a kétszersültet, és ahogy azt Marcang mondta,
a lángoló érzés alábbhagyott.
– Zrrdssbli – mondta Murci.
– Zord Sebhely – felelte Sivet.
– Zrrd Sbll...
– Nem, Z-or-d Seb-hely – javította ki a kölyök.
– Zu-rud Su-bul. Zurud Subul!
– Ez már megteszi.
Jaggal halkan felmordult.
Marcang, felfigyelve a lehetséges veszélyforrásra, gyorsan megkérte
Aramot, hogy mutassa meg Jaggalnak és Sivetnek a varázskönyvét. A fiú
leült a három gnoll közé, és felfedte a vázlatkönyv varázsát. A bajnok és a
kis matriarcha elámult a róluk készült portrén.
Marcang halkan odasúgott valamit Aramnak, aki visszalapozott a
Zordkopó klán matriarchájáról, Viháncról készült rajzhoz.
– Ő Vihánc – mondta Marcang.
– Vihánc? – bökött a rajzra Sivet.
– Igen! – felelte vidáman Marcang.
– Marcang pedig Marcang! – mondta Jaggal.
– Marcang tudja!
– Marcang, Vihánc! Marcang, Vihánc! – ismételgette együtt a három
gnoll újra meg újra, míg végül hatalmas nevetésben törtek ki.
Aram nem igazán tudta megérteni, miért találják a gnollok a két név
egyszerű összecsengését ilyen mérhetetlenül viccesnek. De észrevette, hogy
Marcangot már nem nevezik korcsnak, és nem azért, mert ez a szó nem
csengett össze a Vihánc névvel.
Amikor Jaggal ismét lélegzethez jutva Marcangra pillantott, a tekintete
barátságosnak tűnt, amelynek hátterében valószínűleg a közös nevetés, a
teli has, a jetikkel újonnan kötött szövetség és a gyermekkori barátságuk
emléke állhatott. Bármi is volt az oka, készen állt változtatni a döntésén:
– Marcang nem korcs. Marcang visszatérhet Erdőmancsokhoz.
– Igen – mondta Sivet, aki úgy nézett Marcangra, ahogy Aram szokott
Duan Phenre, és megfogta az ifjú gnoll harcos mancsát. – Marcang
visszatérhet Erdőmancsokhoz.
Aramnak még arra sem volt ideje, hogy belegondoljon, mennyire
hiányozni fog neki a barátja, mivel Marcang megrázta a fejét, és kivette a
mancsát Sivet mancsából.
– Marcang örül, amiért Erdőmancs lehet. Marcang örökre Erdőmancs
lesz, de helye most már Aram mellett van.
– Ha akarsz, itt maradhatsz a népeddel – mondta Aram. – Persze nagyon
fogsz hiányozni, de bármilyen adósságod is volt irányomban, már
sokszorosan letudtad, barátom.
– Marcang tudja, helye ott van Aram mellett.
Jaggal bólintott.
Sivet nagyot sóhajtott, majd ő is bólintott.
– Marcang helye ott van Aram mellett – ismételte meg az ifjú gnoll
harcos.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Vidám hangulatban

A hajnal közeledtével láthatták Félszeműt, a wyvernt, ahogy a fejük

fölött köröz. A reggeli napfényben táncolt a három kölykével, és ha a
Rejtőzködők nem akartak összecsapni velük, akkor nem kellett volna sokáig
itt időzniük.
– Próbá’jatok rejtve maradni! – szisszent rá Zathra figyelmeztetően az
ogrékra, majd hátrapillantott a válla felett, és ráeszmélt, milyen nevetséges
is valójában a kérése. A tizenkét láb magas Slepgar hatalmasat ásított,
mielőtt mélán körbepillantott volna, keresve magának egy akkora fát, ami
képes elrejteni őt. A többi ogre, vagyis Throgg, Karrga, Ro’kull, Ro’jak,
Guz’luk és a kétfejű Hosszú Szakáll és Rövid Szakáll ugyanilyen jól
látszott, főleg odafentről.
Karrga előrehajolt, hogy suttogva kimondja azt, ami immár nyilvánvaló
volt.
– A rejtőzködés nem válik be. A legjobb lesz, ha nem maradunk túl
sokáig. – Azért vezette a csapatot ide, Égorom lábához, mert úgy vélte, a
wyvern a kölykeivel együtt vissza fog térni a fészkéhez. Bebizonyosodott,
hogy igaza volt. – Marjuk, Wordok és Arkus megmászták Égormot, és
elhozták a kölyköket a fészekből, aztán bedobták őket a töviskupolába. A
régi Gordok a kölykökkel kényszerítette a Vén Félszeműt, hogy
engedelmeskedjen a parancsainak. De Félszemű most már szabad, és
valószínűleg készen áll végezni minden ogréval, akit csak meglát. És
alighanem a trollokkal is.
Valdread kuncogni kezdett, és suttogva megszólalt:
– Hála legyen az isteneknek, én biztonságban vagyok!
Az Elhagyott csuklyája alól szinte ugyanúgy kiérződött az önelégült
mosoly, ahogy a jázminillat. Zathra nem törődött vele, és gyors, néma imát
mondott Eraka no Kimbulhoz, a Vadak Urához, Ueetay no Mueh’zalához, a
Halál Istenéhez és Elortha no Shadrához, a Méreganyához – jóllehet
valószínűleg ő volt az, aki teletöltötte méreggel a wyvern fullánkját –, arra
kérve őket, hogy irányítsák máshova Félszemű figyelmét. Előhúzott egy
nyílvesszőt, és az ujját felsértve három vércseppet ejtett a földre. Mivel a
homok azonnal elnyelte a vércseppeket, Zathra tudta, hogy az imái
meghallgattattak.
Trapp a vér szagát megérezve felébredt a szendergésből, és szomjasan
csettintett egyet.
– Csitt, nővérem! – simogatta meg Zathra a skorpiót, ami páncélként
védelmezte a mellkasát. – Ez a vér nem tégedet illet, hanem a loákat:
Erakát, Ueetayt és Elorthát.
Trapp ismét csettintett, de végül lecsillapodott.
Zathra körbepillantott, annak jeleit keresve, hogy hol tehette le a wyvern
a Thorne-fiút és a barátait.
– Ha nincsenek odafent a fészekbe’, akkor valahonnan a közelből
indú’tak Bigyókótya felé.
Elég könnyen és viszonylag gyorsan megtalálta a szökevények nyomait.
A vízesés közelében egy friss sír látszott. A hossza láttán rögtön tudta, hogy
az éjelf nyugszik benne.
– Gondó’tam is, hogy leszedtem a druidát – mormogta komor mosollyal.
A két nyílvessző, amit a kaldorei a hátába kapott, elegendőnek bizonyult
ahhoz, hogy a föld alá kerüljön.
Megtalálta a sírtól elvezető nyomokat is: a fiúét, a lányét, a murlocét és a
gnollét. Aki tudta, hol kell keresni őket, az jól láthatta.
– Erre! – suttogta, előrevezetve a csapatot.
Karrga, Throgg, Valdread és a többi elit harcos követte.
Zathra vetett még egy utolsó pillantást az ég felé. A négy wyvern
folytatta a táncát Égorom körül. Egyikük sem nézett le.
– Köszönöm, loák! – suttogta. – Legközebb többet adok nektek néhány
cseppné’. Lehet, hogy a Thorne-fiú és a barátai véréve’ itatlak meg titeket...

A Thorne-fiú és a barátai frissen felszeletelt pálma almát reggeliztek,

amelynek édes, lédús húsa üdítően hatott rájuk.
Jaggal mostanra teljesen megváltozott. Már nem hangoztatta, hogy
Marcang nem kaphat az Erdőmancsok élelméből. Sőt szinte ráerőltette az
ennivalót régi barátjára. Adott Marcangnak egy bőr hátizsákot, benne két
pálma almával, két jókora köteg szárított vaddisznóhússal, amelyet Aram
olyannyira kedvelt, és egy vaskos szelet medvesülttel, ami még az előző esti
lakomából maradt meg, és egy hatalmas gunnera levélbe csomagolva
eltették a következő estére, vacsorának.
Mindenki jókedvűnek tűnt. A jetik még az éjszaka folyamán távoztak, a
gnollok viszont úgy nyüzsögtek a faluban, mintha arról egy sötét fátyol
emelkedett volna fel. Valójában pontosan ez történt. A jetik immár nemcsak
a barátaik voltak, hanem a szövetségeseik is az ogrék ellen. Ráadásul a
legveszedelmesebb ogre rabszolgavadászok, Wordok és Marjuk többé nem
jelentettek fenyegetést rájuk. A klán felnőtt tagjai határozott léptekkel járva
intézték a délelőtti teendőiket. A Sivetnél is kisebb kölykök ide-oda
rohangáltak. Néhányan pici fegyvereket szorongattak a kezükben, felnőtt
harcosokat játszva, míg mások apró karmaikat kimeresztve úgy tettek,
mintha az új jeti barátaik lennének. Aramnak nem sok olyan elragadó
látványban volt része, mint amikor az egyik gnoll kölyök Zord Sebhelyet
eljátszva láthatatlan ogrékkal harcolt. A falut hangos morgások és viháncoló
nevetések töltötték be.
Aram rendkívül büszke volt magára, amiért sikerült tető alá hoznia a
békét a gnollok és a jetik között. Makasa is büszke volt rá, bár ezt elszántan
igyekezett titkolni, nehogy a fiúnak a fejébe szálljon a dicsőség. Emellett
szeretett volna mielőbb továbbindulni, nehogy Malus utolérje őket.
Jaggal és Marcang nevetve, viszonylag szelíden pofozgatta egymást.
Sivet csodálattal teli tekintettel nézett az apjára, Makasára és Marcangra.
Bár Aramot nem részesítette ilyen pillantásokban, legalább nem tekintett
megvetően rá, ami nagy előrelépésnek számított.
Murci valamivel távolabb az új háló szövésére összpontosított, időnként
bekapva egy-egy szelet pálma almát. Karrion a murloc keze munkáját nézve
elismerően biccentett.
Aram kissé önelégülten mosolygott.

Egy óra múlva útnak indultak, ismét követve az iránytűt délkeletnek,

Bigyókótya felé.
Már csaknem egy mérföldet gyalogoltak, amikor Aram észrevette, hogy
Murcinál nincs ott a háló, helyette egy feltűnően rövid nyelű lándzsát cipel,
hasonlót ahhoz, mint amilyenekkel a gnoll kölykök játszottak.
 – Hol van a hálód, Murci? Talán elfeledkeztél róla?
– Nk, nk! Murci fllmm Kuriun mgrrrrl fr mmmm mrrugl mrrruggl.
– Mit mondott? – kérdezte mormogva Makasa.
– Nem tudom biztosan... – felelte Aram. – Murci, elcserélted a hálót
Karrionnal... erre a lándzsára?
– Mrgle, mrgle! – A murloc elmutogatta, ahogy megvívja a saját csatáját
a láthatatlan ogrékkal, majd a levegőbe lendítette az új lándzsáját. – Rrrgrrrs
nk mlgggrrrr Urum mmgr Murci Iggrm!
– Az egy elég jó háló volt. Miért cserélte el egy játékra? – kérdezte
megrökönyödve Makasa.
Aram egy pillanatnyi gondolkodás után megszólalt:
– Az a háló nagyon fontos volt a számára, mégis elcserélte egy
fegyverre, hogy mellettünk harcolhasson.
Marcang bólintott.
– Makasa játéknak látja, de lándzsa igazi. Kicsi, de igazi.
– Azon töprengsz, hogy neked is el kellett volna cserélned valamit egy
lándzsára – találgatott Aram.
Makasa már-már vállat vont, de végül csak megrázta a fejét.
– Nem. Megvárom, amíg találok egy szigonyt, amire érdemes lesz
elcserélnem valamit. Ha lesz még valamim, amit elcserélhetek.
A csapat továbbindult.

Reigol Valdread báró hátralökte a csuklyáját, és végigpillantott az előtte

feltáruló látványon. Mint mindig, vékony, sápadt bőre ezúttal is ráfeszült a
koponyájára, ahogy halálfejszerűen elmosolyodott, ami illett a
hangulatához. Egyszerűen el volt ragadtatva a látványtól, ami nála nagy
szónak számított, tekintettel arra, hogy rendszerint milyen unalmasnak talált
mindent.
Az egyik fán egy ogre fej nélküli holtteste lógott: a hóna alatt vastag
kötelet vezettek át, így kötözve hozzá a fatörzshöz.
A csapat többi tagjának feleennyire sem tetszett a látvány. Kivéve
Karrgának, aki halkan odaszólt Throggnak:
– Ez Marjuk!
Throgg tekintete zavarttá és komorrá vált.
 – A fej nélkül honnan tudja Karrga, hogy ez Marjuk?
– Mert ez Marjuk – ismételte meg teljes bizonyossággal a nő.
Throgg bólintott.
– Hm, Throgg mégsem ölheti meg Marjukot! – Csalódottnak tűnt, amiért
nem teheti meg Karrgának a megígért szívességet.
– Eztet figyelmeztetésnek szánták a Gordunniknak – jegyezte meg
Zathra, miközben a holttestet nézegette. – A fejét baltával vágták le. A
halála után, egyetlen csapássa’.
– No és a halála előtt mi történt vele? – tudakolta vidáman suttogva
Valdread.
– A halála előtt...? Karomnyomok... Eztet egy jeti csiná’ta.
– Érdekes! – mormogta ravaszul a báró. – Sosem hallottam olyasmiről,
hogy egy jeti baltát használt volna.
– Nem is. A jetik nem haszná’nak baltát. De a jeti nem egyedű’ ő’te meg
eztet a ‘zogrét. Nézzed csak meg a karját! Ezek itten a ‘zemberlány
vasláncának a nyomai.
– Ah! Olybá tűnik, hogy a mi Flintwill kisasszonyunk belevetette magát
a dolgok sűrűjébe, nemde?
Zathra a szemöldökét ráncolva bólintott.
– Furkósbottal is jónéhányszó’ megütötték...
– Mint amilyen az a furkósbot, amit a gnoll elvett Wordoktól – szúrta
közbe Karrga.
– Néhány ujját is levágták egy kisebb pengéve’. Talán a fiú a
tengerészkardjáva’. Talán!
– Tehát ez igazi csapatmunka volt! – suttogta az élőholt kardforgató, és
úgy tűnt, remekül szórakozik. Valószínűleg azért, mert így is volt. –
Lehetséges, hogy az ifjú Thorne úrfi és a barátai immár egy jetit is a
társaságukban tudhatnak? – Próbált nem felnevetni, mivel attól kilazult
volna az állkapcsa.
– Nem is tudom... Az összecsapás biztos nem itt történt. Nincsenek
emberi lábnyomok. Murloc nyomokat se látok. Csak gnoll és jeti
lábnyomok vannak.
– A gnollok és a jetik összefogtak? Gordoknak ez nem fog tetszeni –
jegyezte meg a vén Guz’luk, majd egy pillanatnyi gondolkodás után
folytatta. – Bár Gordok már halott.
– Szerintem az új Gordokot is érdekelni fogja a hír. Lehetek én, aki
elmondja neki? Ó, és Ssarbiknak is én szeretném elmondani, amikor
találkozunk vele! Biztos vagyok benne, hogy dühöngeni fog, ami
hallatlanul mulatságos lesz!
– Hagyjad abba a vigyorgást, és húzzad fel a csuklyádat, Valdread! –
mordult rá ingerülten Zathra. – Elvesztettem a nyomukat, ez a hulla pedig
már legalább két napja itten lóg.
A báró nézte, ahogy Zathra felébreszti a skorpiót, és elküldi, hogy
keresse meg a prédáik nyomait. Az ogrék szórakozottan figyelték mindezt,
kivéve Throggot, aki elhúzódott a csettegő Trapp közeléből, és úgy tűnt,
mintha próbálná egyszerre mindkét lábát felemelni a földről, hogy ne
kerüljenek a skorpió útjába.
Valdread vetett még egy utolsó pillantást Marjukra.
– Levágjuk ezt a szerencsétlen flótást?
– Miért? – kérdezte ásítozva Slepgar. – Talán éhes vagy, Valdread?
Az Elhagyott akkorát nevetett, hogy végül mégiscsak kilazult az
állkapcsa.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Kinevetett tervek

Ezúttal még tervük is volt. A Kalimdort ábrázoló térképükön látszott az

éjelfek egy előretolt helyőrsége, Új Thalanaar, ami épp az útjukba esett az
Ezer Tű elárasztott kanyonja mentén. Azt tervezték, hogy megállnak ott
éjszakára, beszámolnak az éjelfeknek Szürketölgy Thalyss haláláról,
feltöltik a készleteiket, és talán bérelnek egy hajót, amivel átkelhetnek a
vízen Bigyókótyába. Még Makasa is jónak ítélte a tervet, és elégedetten
bólintott, miközben Aram összehajtogatta a térképet.
De ahogy azt a Hullámjáró törp elsőtisztje, a vidám természetű
Egyistenes Durgan mondogatni szokta: „mi tervezgetünk, az Élet
Megkötője pedig jót nevet”.
Most, két nappal később, ahogy a négy utazó a délelőtt folyamán megállt
az Új Thalanaarra néző egyik domb tetején, azt kellett látniuk, hogy a
helyőrség ostrom alatt áll. A várost az Ezer Tű vizére néző oldala
kivételével teljesen körülvették. A hevenyészett pártázat mentén elf
őrszemek és íjászok álltak, ám jelenleg egyetlen nyílvesszőt sem engedtek
útjára.
– Taurenek – mutatott az ostromlókra Marcang. – Zordtotem törzs.
Aram érthetetlennek találta a látottakat. Az éjelf Szürketölgy Thalyss és
a tauren Szélvágtázó Wuul egyaránt a barátai voltak, ezért nem látta okát
annak, hogy az éjelfek és a taurenek miért ne jöhetnének ki egymással.
– Tudom, hogy a kaldoreiek a Szövetség tagjai, a taurenek pedig a
Hordához tartoznak, de...
– Taurenek többsége igen – felelte Marcang –, de Zordtotem törzs
gyűlöli Hordát.
– Vagyis csatlakoztak a Szövetséghez? – kérdezte még jobban
összezavarodva Aram.
– Nem – mondta kissé unottnak tűnő hangon Marcang, majd
lekuporodott, hogy a hátsó lábával megvakargathassa a nyaka hátsó részét.
– Zordtotem Szövetséget és Hordát is gyűlöli – felelte végül, abbahagyva a
vakarózást. – Zordtotem mindenkit gyűlöl, még taureneket is.
 – Nos, így már világos, mint a vakablak! – ráncolta a szemöldökét Aram,
ám a tekintete hamarosan megváltozott. A kerekek ismét forogni kezdtek.
Anélkül, hogy tudatában lett volna, mit tesz, Aram előrelépett.
Makasa azonban megragadta a gallérjánál fogva, és rámordult:
– Ó, még mit nem!
– Tessék? – kérdezte kissé képmutatóan Aram.
– Olvasok a fejedben, öcsém, és látom az arcodon. Egyesítetted a
gnollokat és a jetiket. Most pedig a sikertől fellelkesülve azt hiszed,
lesétálhatsz oda, és ráveheted az éjelfeket és a taureneket a békekötésre.
– Ez olyan lehetetlen lenne?
– Ezt sosem fogjuk megtudni, mert nem hagyom, hogy bármelyik
oldalhoz odamenj. Még akkor sem, ha ehhez meg kell, hogy kötözzelek.
– De...
– Nem.
– Nincs is nálad kötél – jegyezte meg elcsüggedve Aram.
– Akkor a nyakad köré tekerem a láncomat, és úgy vonszollak magam
után.
Aram támogatást keresve Murcira és Marcangra nézett, de mindketten
megfontoltan bólintottak, mintha Makasa érvei kikezdhetetlenek lennének.
– Nem fogod kockára tenni az életedet egy hiábavaló küldetésért, ahogy
a mi életünket sem – folytatta engesztelhetetlenül Makasa. – Nem hozhatsz
békét és pálma almát Azeroth minden lakójának, csak mert azt hiszed, hogy
ennek így kell lennie.
– Apának sosem mondanád ezt.
– Thorne kapitány idealista volt, de nem naiv. Legalábbis nem ennyire.
– Makasa...
– Elfelejted, hogy Malus valószínűleg még mindig a nyomunkban van,
és már így is elég sok időt elvesztegettünk. Vannak olyan határok, Aram,
amelyeket még egy Thorne sem tud átlépni.

Miközben az ostromot kikerülve nyugat felé tartottak, Aram igyekezett

nem duzzogni.
Az egyik dombra felérve egy különösen széles patak-vagy egy igencsak
keskeny folyó tűnt fel előttük, amely láthatóan dél felé tartva megkerülte Új
Thalanaart, majd keletnek fordult, hogy aztán a várostól nem messze
belezúduljon az Ezer Tű vizébe. Ha a patak túloldalán maradnak, a fák
között, akkor elkerülhetik a taureneket, és folytathatják az utat
Bigyókótyába.
Ám ehhez itt és most át kellett kelniük a sebesen rohanó vízen a nyugati
partra, amit Aram láthatóan vonakodott megtenni, és ennek nem az volt az
oka, hogy még mindig békét és pálma almát akart vinni az elfeknek és a
taureneknek. A patak miatt vált nyugtalanná. Az elmúlt egy hónapban
kétszer is kis híján vízbe fulladt: először akkor, amikor a Hullámjáró
csónakját hátrahagyva kiúsztak a partra, aztán másodszor, amikor Murcit
próbálták kimenteni egy ehhez nagyon hasonló patakból – vagy folyóból.
Úgy érezte, eddig nemigen volt szerencséje a vízzel, de inkább nem
mondott semmit, mivel úgy vélte, ostobán viselkedik.
Murci háton úszva, lelkesen kelt át a folyón, apró lándzsáját a víz fölött
tartva.
Aztán Makasa következett. A csapat legmagasabb tagja lévén ő cipelte a
felszerelésük nagy részét, többek közt Marcang furkósbotját is, amit a gnoll
vonakodva adott át neki. A víz jócskán a lány térde fölé ért, ő azonban, mint
mindig, most is biztosan állt a lábán.
Marcang odabiccentett Aramnak, aki viszonozta a gesztust, és nyugtalan
mosollyal belegázolt a vízbe, ami három lépés után máris a derekáig ért,
ennek ellenére tovább lépkedett előre. A folyóágy kövei síkosnak tűntek a
csizmája alatt, és kis híján elvesztette a lába alól a talajt, de végül sikerült
talpon maradnia. Nyelt egy nagyot, és felpillantott. A tekintete találkozott a
nővéréjével. Szinte látta, ahogy Makasa ráeszmél, mennyire fél az öccse.
– Csak lassan! – kiáltotta a lány. – Egyik lépést a másik után!
Aram bólintott, és lassú léptekkel haladt tovább előre, közben pedig
hátrapillantott a válla felett. Marcang követte a murloc példáját, és úszva –
méghozzá kutyaúszásban – kelt át a folyón. Aztán a parttól nem messze
megállt, hogy a vizet taposva megvárja Aramot, aki nagyjából félúton járt.
Aramnak hirtelen eszébe jutott a nadrágja hátsó zsebében tartott
vázlatkönyv, ami most épp a víz vonalába került. Bár a viaszosvászon,
amibe becsomagolta, akkor is megvédte, amikor a csónakból kiugorva vagy
Murci kimentése közben teljesen elmerült a vízben. Ezért végül
továbbindult, annak a biztos tudatában, hogy a vázlatkönyvnek ezúttal sem
lesz baja.
De mi a helyzet a makkal?
 A makk, amit Thalyss adott neki, a derékszíjára erősített bőrerszényben
lapult, és szintén viaszosvászonba volt csomagolva. De vajon milyen jól
csomagolták be? A kaldorei az utolsó leheletével figyelmeztette, hogy az
ökölnyi méretű makkot nem érheti nedvesség. Aram azonban most épp a
vízben vonszolta. Megállt, és megtapogatta az erszényt, aztán kényszerítette
magát, hogy ezt hagyja abba. Az erszény máris átnedvesedett, vagyis ha a
viaszosvászon nem tette a dolgát, akkor már amúgy is túl késő volt.
Ráadásul tudta, ha most ellenőrizné a viaszosvásznat, azzal csak azt
kockáztatná, hogy vizes lesz a makk, ami egyébként lehet, hogy száraz
maradt volna.
– Egyszerre csak egy lépést, Aram! – kiáltotta ismét Makasa.
Aram újult eltökéltséggel indult előre, hogy mielőbb átjusson a túlpartra,
ahol aztán biztonságosan ellenőrizhette a makkot.
Szinte azonnal megcsúszott.
Nem sikerült megvetnie a jobb lábát, és rögtön elkapta a sodrás. Ahogy
hátrazuhant, a csizmája orra szinte teljesen kiemelkedett a vízből.
Marcang azonnal ott termett mellette, és megpróbálta megragadni, de
mivel a lábai elemelkedtek a folyóágytól, a víz pedig belekapott a ruháiba,
Aram gyorsan elsodródott, így a gnoll már nem érhette el.
A víz hideg volt, a sodrás pedig erős, de Aram ennél hidegebb vizű és
erősebb sodrású folyóval is megküzdött már. A feje párszor alámerült, de
csak rövid időre, és minden egyes alkalommal sikerült a felszínre
emelkednie, hogy levegőt vegyen.
Rettegett attól, hogy ez fog történni, de most, miután bekövetkezett,
közel sem bizonyult olyan szörnyűnek, mint képzelte, ezért sikerült
összeszednie magát. A folyó – vagy patak – itt mélyebbnek tűnt, mivel a
lábai már nem értek le a meder aljára. Ennek ellenére biztosra vette, hogy ki
tud evickélni a partra anélkül, hogy megfulladna, ezért megpróbált úszni.
Hátrapillantva látta, hogy Marcang úszva követi őt, és alig tíz yarddal
van lemaradva tőle. Aztán a part felé nézett, és látta, hogy Makasa a víz
mentén rohan, készen arra, hogy belevesse magát a sodrásba. Murcit
azonban sehol sem látta, egészen addig, amíg hirtelen fel nem bukkant
közvetlenül a háta mögött. A murloc Aram felsőteste köré fonta egyik
vékony, ám meglepően erős karját, majd úszóhártyás lábaival Makasa felé
kezdett tempózni.
Alig néhány másodperccel később kibotladoztak a homokos partra.
Marcang követte őket.
 Aram köhögött párat, de leginkább csak szégyenkezett.
– Sajnálom! Sajnálom! – mondta, majd megköszönte Murcinak a
segítséget, és ismét elnézést kért a társaitól.
Murci láthatóan örült annak, hogy segítséget tudott nyújtani Aramnak,
akinek még köszönetet is mondott, amiért a hasznára lehetett:
– Mmrgl! Minrgl!
Makasa megpaskolta a murloc fejét, ami rendkívüli dicséretnek számított
a részéről. A kezéről is csak azután törölte le a nyálkát, miután Murci ismét
Aram felé fordította a figyelmét.
Marcang a fejétől a faráig megrázta magát, vizet fröcskölve szerteszét,
többek közt a társaira is. Aram elmosolyodott a látványtól, ami arra
emlékeztette, amikor a kutyája, Kormos úszás után kijött az otthona
közelében elterülő bányatóból.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Makasa.
– Esküszöm, jól vagyok – felelte Aram, ellenőrizve a nyakában lógó
iránytűt. Aztán a gondolatai visszatértek a makkhoz. Távolabb húzódott a
pataktól – vagy a folyótól –, és az átnedvesedett erszényért nyúlt, ami
továbbra is szorosan a derékszíjához erősítve lógott. – Ellenőriznünk kell a
makkot, hogy nem érte-e nedvesség!
– Ne! – szólt rá Makasa. – Vizesek a kezeid!
Aram úgy próbálta megszárítani a kezeit, hogy beletörölte a nadrágjába,
ám az teljesen átázott.
Makasa érthetetlenül mormogott valamit, aztán megfordult, és levette a
pajzsot a hátáról.
– Használd a tunikám hátulját! – mondta, és a hangjában épp elég
utálkozás rejtezett ahhoz, hogy Aram érezhesse.
Miután mindkét kezét gondosan megtörölte a száraz szövetben, Aram
óvatosan kibontotta a bőrerszényt, amelyben ott lapult a kristályszilánk és a
viaszosvászonba csomagolt makk. Úgy tűnt, a viaszosvászon elvégezte a
feladatát, és amint Aram felemelte a batyut, arról víz csorgott alá. Gondos
elővigyázatossággal kicsomagolta a makkot, ami száraznak bizonyult.
Aram megkönnyebbülten felsóhajtott, és mind a négyen egymásra
mosolyogtak.
Minden rendben – gondolta a fiú. Nem fulladtam meg, és a makk is
száraz maradt. Az egész nem volt több egy kis kellemetlenségnél. Ez
minden.
Elkezdte visszacsomagolni a viaszosvászonba a makkot, ami azonban
valahogy megcsúszott! Aram utánanyúlt, próbálta elkapni. Makasa,
Marcang és Murci visszafojtották a lélegzetüket, majd ők is megpróbálták
elkapni a makkot, ám egyikük sem járt sikerrel.
A makk aláhullott, egyenesen az átázott Aram lábainál gyülekező jókora
tócsa felé zuhanva...
Aztán hangosan és látványosan belecsobbant a sekély vízbe!
 MÁSODIK RÉSZ

Átkelés az Ezer Tűn

 TIZENHARMADIK FEJEZET

Virágzás

Aram, akárcsak a társai, mozdulatlanná dermedve bámulta a tócsában

heverő makkot. Aztán csaknem három másodperc elteltével mindnyájan
egyszerre hajoltak le érte, hogy felvegyék, a fejük pedig úgy koppant
egymáshoz, mint egy komédia szereplőié.
Így hát jajdulások kórusával köszöntötték a makk kikelését – vagy
inkább „kivirágzását”. A makk ugyanis megrepedt, a belseje pedig úgy
fordult ki, akár a tűzhelyre ejtett kukoricaszem. A héjból egy virág tűnt elő,
amely először levendula és enciánkék színben játszott, majd fenséges,
bíborszínű árnyalatot öltött.
A virág azonban egyre jobban megnyúlt és kiszélesedett, aztán
határozott alakot öltve csontokat, izmokat, bőrt és bundát növesztett.
Aramar Thorne barna szemeibe hamarosan két hatalmas, zöld szem
tekintete mélyedt. A pillantásuk valójában olyannyira összekapcsolódott,
hogy Aram szinte alig látta, ahogy a teremtmény teljesen alakot ölt, és csak
akkor tudta lerázni magáról a bűvöletet, amikor a zöld szempár először
pislogott.
Így már teljes egészében végigmérhette a tündöklő szépségű
teremtményt, amely nagyjából egy hüvelykkel lehetett alacsonyabb nála, és
egyszerre árasztotta magából a tavaszi virágágyások és a frissen kaszált fű
illatát. De ami igazán megdöbbentette Aramot, az a lény színpompás
külseje volt. Törékeny alakjában mintha egy orchideákkal teli üvegház
öltött volna testet: rózsaszín bőre bíborszínű árnyalatban játszott, míg
burgundi vörös haja a fejbőrétől távolodva előbb mályva-, majd
ibolyaszínűvé, végül indigó- és világoskékké fakult. Az elfekéhez hasonló
formájú, barackszínű fülei a hegyük felé haladva a cseresznyevirág színét
öltötték magukra. Hatalmas, zöld szemei és finom vonású arca együtt
igazán bájosnak tűnt.
Az eredeti virág, amelynek vérvörössé – vagy talán bíborvörössé – vált
közepét rózsaszínű és fehér szirmok övezték, immár a lény hosszú haját
díszítette, bár valójában a részévé vált. A testét még több virág borította: a
nyakát kisebb, sárga és rózsaszín virágok vették körül, míg apró melleit
sárgás közepű cseresznyevirágok fedték. Az oldalán mályvaszínű levelek
húzódtak, amelyek a dereka körül mélykék színű övét alkottak, két részre
osztva a testét, mintegy kihangsúlyozva a kettő közötti átmenetet. Mintha
enélkül nem lett volna elég feltűnő, hogy a teste deréktól lefelé olyan, akár
egy kentauré. Ennek ellenére a legkevésbé sem hasonlított azokra a
hatalmas, idomtalan, félig emberi, félig állati lényekre, akiket Aram a
Nyúzó-foknál látott. Ez a lány apró, törékeny és elegáns volt, a teste alsó
része pedig sokkal inkább egy ruganyos őzgidára hasonlított, mint lóra.
Rövid, bíborszínű bundáját rőt és burgundi vörös pettyek tarkították.
Aprócska, fekete patái színtén bíborvörös árnyalatban játszottak, míg a
farkát borító, a háta felé visszakunkorodó szőr színe megegyezett a
hajáéval.
A szokatlan külsejű lány – aki a korát tekintve nagyjából tizenkét
évesnek tűnt, vagyis közel annyi idősnek, mint Aram – maga is megigézve
bámulta a vele szemben ácsorgó fiút. Ami részben megmagyarázta, hogy
miért nézett Aram ismét csodálkozva a zöld szempárba.
De nem ő volt az egyetlen, aki kissé ostobán bámult az imént megjelent
lányra. Makasa álla is leesett a természet e különös gyermeke láttán.
Marcang és Murci a teremtmény két oldalán álltak, és ők is tátott szájjal
álmélkodtak.
Az újonnan kivirágzott lény szóra nyitotta a száját.
– Beköszöntött a tavasz! – mondta tiszta, zengő hangon.
Aram úgy vélte, a lány hangja olyan, mint a szélharangoké, amelyeket
Robb Glade készített, amikor kevesebb volt a munkája.
– Tudsz beszélni! – sikerült a fiúnak is kiböknie pár szót.
– Igen, ahogy te is! – felelte a lány, és úgy tűnt, lenyűgözi, hogy
mindketten tudnak beszélni.
Aram bután bólintott, mintha ő is le lenne nyűgözve, amiért képes
szavakat formálni, még ha csak nehézkesen is. Valójában azon
gondolkodott, mit is mondott pontosan a lány, de hiába törte a fejét, nem
jutott eszébe.
– Elnézést, mit is mondtál? – kérdezte végül viszonylag okosan.
– Hogy te is tudsz beszélni.
– Nem, előtte!
A lány egy pillanatra elgondolkodott.
– Hm... Ó, igen! Azt mondtam, hogy beköszöntött a tavasz!
 – Ami azt illeti, nyár van. Ráadásul késő nyár.
A lány megrázta a fejét, mintha Aram valami butaságot mondott volna.
– A nyár még csak ezután jön.
– Bocsánat, de mi vagy te? – kérdezte inkább Aram, mivel úgy tűnt, nem
lenne értelme vitatkozni.
– Driád vagyok – felelte a lány.
Aram továbbra is bután bólogatott. Még sosem hallotta ezt a szót, de úgy
vélte, ez a lány faja lehet. A lány azonban megérezhette a tudatlanságát,
mivel gyorsan hozzátette:
– Cenarius lánya vagyok.
Aram ismét bólintott. Halványan emlékezett arra, hogy Thalyss egyszer
említést tett neki egy bizonyos Cenarion Körről, ezért most arra a feltevésre
jutott, hogy annak köze lehet a driád apjához. De mindössze ennyit tudott
kiokoskodni.

A lány megint elmosolyodott, mintha jóindulatúan szánakozna Aramon,

majd ismét megszólalt:
– A nevem Taryndrella. De a hozzád hasonló lényeknek ez talán egy
kicsit hosszú a mindennapi használathoz. Ezért szólíthatsz Drellának!
– Durula – mondta Murci.
– Drella – javította ki a driád.
– Durula – próbálkozott ismét Murci.
– Nem. Drel-la!
– Drh-la. Drhla!
– Ez így megteszi – felelte vidáman a lány, majd végigpillantott a
többieken, körbefordulva apró patáin, hogy Makasát is szemügyre vehesse.
– Mind olyan csodásak vagytok! És olyan különbözőek!
– Hm... Köszönjük – mormogta Makasa.
 – Melyikőtök Szürketölgy Thalyss?
A négy szempár hirtelen kerülni kezdte Drella kíváncsi tekintetét, majd
három közülük Aram felé fordult, ezért végül a driád szemei is
rászegeződtek.
A fiú szája kiszáradt, de aztán nyelt egy nagyot, és megszólalt:
– Nagyon sajnáljuk, de Thalyss... meghalt.
– Ó! – mondta Drella.
– Minden rendben lesz. – Aram arra gondolt, megfogja a lány kezét,
hogy megvigasztalja, de nem volt biztos benne, hogy szabad-e ilyet tennie.
Drella végül vállat vont.
– Minden meghal.
Aramot egy kissé bosszantotta a driád ridegsége, bár valójában nem volt
semmi rideg a viselkedésében. Épp ellenkezőleg!
– Nagyon hiányolni fogom a beszélgetéseinket – mondta a lány.
– Te beszélgettél Thalysszal? – kérdezte Makasa. – Mikor?
– Nos, valójában én nem igazán beszéltem. Legalábbis nem olyan
értelemben, amit ti négyen értenétek. De minden éjjel beszélt hozzám.
Legalábbis a makkhoz. Méghozzá számos különböző nyelven. Ezért is lehet
az, hogy tudok beszélgetni veletek. Drhla mrrrgl mmmm nurglsh? –
kérdezte Drella Murci felé fordulva. – Mmmurlok mrrrgle?
– Mrgle, mrgle! – felelte a murloc, és közben vidáman bólogatott. –
Murci – mutatott magára, majd sorra vette a társait is. – Urum, Mrksa n
Murung!
Aram gyorsan újra bemutatta magát és a többieket:
– Aram, Makasa és Marcang.
– Csodálatos, hogy megismerhetlek titeket! Thalyss említett téged,
Aram. Ahogy téged is, Makasa. És téged is, Murci. Mindhármatokat
nagyon szeretett. – A driád mosolyogva Marcang felé fordult. – Te sosem
kerültél szóba.
Marcang egy kicsit szomorúnak tűnt.
– Thalyss nem sokkal azután halt meg, hogy megismertük Marcangot –
szólalt meg Aram, emlékeztetve az ifjú gnollt a történtekre, egyszersmind
tájékoztatva azokról Drellát. – Valószínűleg nem volt lehetősége beszélni
róla. De biztos lehetsz benne, hogy Marcangot is nagyon kedvelte.
Marcang elégedettnek tűnt a magyarázattal, ahogy Drella is. Legalábbis
a lány nem tett ellenvetést.
 Aram megköszörülte a torkát, ami továbbra is ki volt száradva.
– Thalyss arra kért minket, hogy vigyünk el téged Bigyókótyába, egy
Tavaszdal Faeyrine nevű druidához.
A driád bólintott.
– Thalyss róla is beszélt. Jóval gyakrabban említette a nevét, mint a
bármelyikőtökét. Nagyon szerette Faeyrine-t, ami már-már zavarba ejtő
volt.
– Aha! Igen, értem, mit akarsz mondani. Talán. Egy kicsit.
Egy kis időre mindnyájan elhallgattak.
– Elviszünk téged Faeyrine-hez, rendben? – szólalt meg végül Aram.
– Ha ezt akarjátok! – felelte a driád.
Egy ideig tovább ácsorogtak.
– Indulunk? – kérdezte végül Drella.
– Igen! – felelte Makasa, türelmetlenül továbbindulva. Erre!
Nem feledkezve el arról, hogy rejtve kell maradniuk a Zordtotem klán
elől, Makasa bevezette a csapatot a patak – vagy folyó – mögött álló fák
közé.
Drella szemei mindent lelkes kíváncsisággal figyeltek.
– Tetszenek ezek a fák! Azok a bokrok is! És a vadvirágok is! – Egyik
csodától a másikig rohant, Arammal a nyomában.
Amikor megálltak, hogy áttanulmányozzák Aram térképét, a csapat négy
tagja egyszer csak azt vette észre, hogy az új társuk eltűnt.
– Keressétek meg! – adta ki a parancsot Makasa.
– Meg kell találnunk! – kiáltotta ezzel egy időben Aram.
Négy irányba indulva szétszóródtak.
Aram végül néhány perc elteltével rábukkant a driádra, aki épp egy
kasnyi méhvel cseverészett.
– Hát itt vagy! – szólt oda a lánynak, biztonságos távolságot tartva.
– Mindig ott vagyok, ahol – felelte Drella, továbbra is a méhekre
összpontosítva a figyelmét.
– Hm, igaz, de... Nem kellene így elcsatangolnod.
– Miért? – sétált oda Drella Aramhoz, eltávolodva a méhektől, a fiú
legnagyobb megkönnyebbülésére.
– Mert tauren őrjáratok járhatják a vidéket, és...
– Ó, még sosem láttam taureneket! Keressünk egyet!
– Nem! Tudod, ők nem túl barátságosak.
– Miért nem? Thalyss szép dolgokat mesélt a taurenekről.
 – Ami azt illeti, azok a taurenek, akikkel eddig találkoztam, mind nagyon
kedvesek.
– Nos, akkor?
Aram zavarban volt. Hogyan cáfolhatta meg a korábbi kijelentését?
Talán mert egy része még mindig szerette volna felkeresni a Zordtotem
klánt, és meggyőzni őket arról, hogy az ostrom és a háborúskodás teljesen
felesleges. A nagyobbik része azonban úgy érezte, nem teheti ki veszélynek
Taryndrellát.
Meg kell védenem őt! – Végül válasz helyett kétségbeesetten Makasáért
kiáltott, és bár Drella elbűvölő mosollyal nézett rá, Aram azt kívánta,
bárcsak visszagyömöszölhetné valahogy a makkba addig, amíg el nem
jutnak Bigyókótyába.
Makasa, Marcang és Murci hamarosan csatlakoztak hozzájuk, így
folytathatták az utat.
Miközben Drella a Marcang sárga bundáját tarkító fekete pettyeket
dörzsölgette, amitől a gnoll bal hátsó lába minden egyes lépésnél hevesen
megremegett, Aram Makasa mellé lépett, és idegesen suttogva odaszólt
neki:
– Azt hiszi, mindent tud, pedig valójában nem tud semmid.
A felismerés kemény csapást mért a fiúra, sokkal nyomasztóbb,
fárasztóbb és félelmetesebb teherként nehezedve a vállára, mint az iránytű,
a kristályszilánkok és az egykori makk.
Makasa lepillantott rá, és horkantásszerű kuncogást hallatott.
– Mielőbb el kell jutnunk Bigyókótyába, hogy átadjuk a gyámjának!
– Ó, egyetértek!
– Thalyss ezért sürgetett minket. Nem egy makkot bízott ránk, hanem
egy személyt!
– Igen, én is emlékszem arra, amit láttunk.
– Mégis miért mosolyogsz!
– A nyakadba szakadt egy gyerek, akit most el kell vinned az
anyukájához, márpedig ez nagy felelősség – jegyezte meg Makasa.
– Pontosan!
– És bár ez a gyerek nagyon is méltó arra, hogy megvédd, gyűlölöd az
ezzel járó felelősséget.
– Igen!
– Üdv a világomban!
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Mormogásra ébredve

Thalanaartól elkanyarodva a csapat – mert végtelen bosszúságára már

Makasa is kezdett így tekinteni magukra – megállt éjszakára az erdő szélén.
A fáktól nem messze az Ezer Tű vize csillámlott Azeroth holdjainak
fényében.
Taryndrella kivételével mindnyájan megosztoztak az utolsó szelet
medvehúson. A driád megkérdezte őket, vannak-e náluk magvak, de
egyiküknél sem voltak. A lány végül talált egy satnya kis bogyóbokrot, és
föléje tartotta a kezét. A bokor a többiek szeme láttára növekedni kezdett, és
virágba borult. Ám Drellát láthatóan nagyon kimerítette az erőfeszítés.
– Ez sokkal egyszerűbben ment, amikor még makk voltam – jegyezte
meg.
– Lehet, hogy azért, mert akkor Thalyss is segített neked? – találgatott
Aram.
A driád vállat vont.
Aram már elővette a vázlatkönyvét, és épp befejezte a Drelláról készült
rajzot, ám minden korábbinál jobban sajnálta, hogy csak a szénceruza áll a
rendelkezésére, ezért nem tudja megörökíteni a driád káprázatos színeit. De
ahogy azt Robb szokta mondani: „ez van!”
A vázlatkönyvben visszalapozva megkereste a Thalyssról készült rajzot,
amely az alakváltó kaldoreit elf és szarvasbika alakjában is ábrázolta, és
megmutatta Drellának.
– Ez kicsoda? – kérdezte a lány.
– Ő itt Thalyss – felelte Aram kissé zavartan, mivel jól olvashatóan
felírta a druida nevét a lapra. – Mindkét alak őt ábrázolja.
– Ó, tehát így nézett ki Thalyss! Milyen csodálatos volt, ugye?
Különösen az állati alakjában!
– Nem tudsz olvasni, igaz?
– Eddig nem voltak szemeim – felelte vidáman Drella. – Megtanítanál
olvasni? Szeretek új dolgokat tanulni!
Aram bólintott, bár nem igazán tudta, hogyan is fogjon hozzá a
feladathoz.
– Marcang sem tud olvasni – szólalt meg a gnoll. – Aram taníthatná
Marcangot is. Marcang szívesen tanulna.
– Nk Murci fllm – mondta a murloc. – Murci mrgggll.
– Akár egy iskolát is nyithatnál! – jegyezte meg Makasa.
– Szeretnéd inkább te tanítani őket? – kérdezte Aram, nagyon is jól tudva
a választ.
– Nem.
Aram végigpillantott a trión.
– Hadd gondolkodjam egy kicsit azon, hogyan is tanítsalak titeket, aztán
majd hozzákezdünk!
A társai elégedettnek tűntek. Drella evett pár bogyót.
Mint mindig, most is Makasa őrködött elsőként.
Aram gyorsan elaludt, és ahogy az utóbbi időben oly gyakran, most is a
Fényről álmodott.

– Aram! – szólította a Fény Hangja. – Nem hagyhatod, hogy az áruló

megállítson téged! Meg kell találnod a módját, hogy megkerüld, és átjuss
rajta...
– Áruló? – kérdezte Aram. – Kicsoda az áruló?
– Nem vagyok áruló! – vetette ellene Malus, árnyalakként magasodva
Aram és a ragyogó Fény között. – A Fényben csak halál lakozik!
– De ahhoz, hogy árulóvá váljon... – töprengett halkan Aram, majd a
hangját felemelve jelentőségteljesen folytatta. – ...Malusnak egykor az
oldaladon kellett állnia!
– Igen – mondta a Fény.
– Fiatalon bárkiből könnyű bolondot csinálni, fiú! – mormogta Malus.

– Ébredj, fiú!
Aram felriadt, ám azonnal mozdulatlanná dermedt. Egy kést szorítottak a
torkához.
– Csak lassan! – mormogta egy hang.
Aram lassú mozdulattal felült, és körbepillantott. Még sötét volt, ám a
Fehér Úrnő elég fényt adott, hogy látszódjon a hevenyészett tábor, amit
most fél tucat éjelf tartott az uralma alatt. A válla felett átpillantva látta,
hogy egy kaldorei férfi térdel mögötte, egy hosszú, ívelt pengéjű késsel
célozva meg a torkát. Két másik éjelf ugyanígy tett Marcanggal és
Murcival. Makasa, mivel nem szorítottak kést a torkához, a kardját a vele
szemben álló kékeszöld hajú, feltűnően hosszú fülű kaldorei nőnek
szegezte, aki ezt azzal viszonozta, hogy feléje emelte a kezében tartott
szablyát.
Aram Drellát keresve körbepillantott, mire a mögötte térdeplő elf még
erőteljesebben a torkához nyomta a pengét, és felmordult:
– Ne mozdulj, fiú!
– Ne merészeld bántani! – szólalt meg komoran Makasa, a hangjában
nyílt fenyegetéssel.
– Tedd le a fegyvert, és fontolóra vesszük! – mondta a kaldorei nő.
– Nem! – felelte Makasa.
A kaldorei nő nagyot sóhajtott.
– Miért utazik együtt két ember egy gnollal és egy murloc-kal? –
kérdezte.
Mivel a nő nem említette a driádot, Aram ismét eltűnődött, vajon hova
tűnhetett Drella. Részben örült, amiért a lány nincs velük, mivel így nem
ejtették foglyul, ugyanakkor aggódott, hogy mi történhetett vele.
– Miért érdekli az éjelfeket, hogy kikkel utazunk? – kérdezett vissza
Makasa. – Miért tartozna ez rátok?
– Új Thalanaarból jöttetek? – kérdezte Aram.
Senki sem válaszolt.
– Látjátok, hogy nem tartozunk a Zordtotem klánhoz, ugye? – folytatta
Aram. – Nem vagyunk az ellenségeitek.
Most sem kapott választ.
– A népetek egyik tagja jó barátunk volt. Szürketölgy Thalyss.
Az éjelfek továbbra sem szólaltak meg, ám összenéztek a név hallatán.
– Volt? – kérdezte végül a nő.
– Megölték. Egy troll lelőtte számszeríjjal. – Aram úgy döntött,
kockáztat, és folytatta. – Feláldozta a magát, hogy megmentse az életemet.
– Mégis miért adta volna az életét érted! – mordult fel ismét az Aram
mögötti elf.
A fiú pár pillanatra eltöprengett a válaszon, végül megszólalt:
– Barátságból.
Látszatra úgy tűnt, mintha semmi sem változott volna, Aram azonban
érezte, hogy a kaldoreiek elbizonytalanodtak.
– Ti mind olyan gyönyörűek vagytok! – szólalt meg hirtelen egy
csilingelő hang.
Aram szíve összeszorult.
Az éjelfek lélegzete jól hallhatóan elakadt, ahogy mindnyájan Drella felé
fordultak, aki a kezeiben gyökereket, zöldségeket, gombákat és
gyümölcsöket tartva bukkant elő az erdő sűrűjéből. A kaldoreiek közül
hárman-négyen tiszteletteljesen meghajoltak.
Aram – ösztönösen felismerve a lehetőséget – gyorsan beszélni kezdett:
– Ő Taryndrella, Cenarius lánya. A csapatunkhoz tartozik.
Az elf nő meghajtotta a fejét a driád felé.
– Cenarius lánya, én Rendow vagyok, Új Thalanaarból.
– Légy üdvözölve, Rendow, Új Thalanaarból! – mondta Drella a
szokásos vidámságával, és ha észre is vette az éjelfek fegyvereit és a társai
kényes helyzetét, annak nem adta jelét. – Mindnyájan nagyon elragadóak
vagytok!
Makasa összehúzta a szemöldökét, de sikerült uralkodnia a hangján.
– Ez a driád abban a makkban volt, amit Thalyss a halálakor ránk bízott.
Számunkra szent a belénk vetett bizalma.
Rendow visszafordult Makasa felé.
– Ennek ellenére hagytad, hogy egyedül kószáljon az erdőben?
– Nem. Hagytam, hogy elmeneküljön, amikor felfigyeltem az általatok
jelentett veszélyre.
Rendow megfeszült, majd szinte szórakozottan biccentett. Aztán
végigpillantott a társain, és gyors mozdulattal eltette a szablyáját. Egy
pillanattal később a többiek is elrakták a fegyvereiket.
Ennek ellenére Makasa továbbra is Rendow-ra szegezte a kardját.
– Makasa Flintwill vagyok. El kell vinnünk Taryndrellát, Cenarius lányát
Bigyókótyába, hogy beteljesítsük a Szürketölgy Thalyssnak tett eskünket.
Utunkra engedtek minket?
– Thalyss mindnyájunk drága barátja volt – mondta Rendow, nem adva
választ a kérdésre. – Sajnálattal hallom, hogy eltávozott. Őszintén szólva
szinte hihetetlennek tartom. – A hangjában továbbra is gyanú érződött.
– Mutasd meg neki a vázlatkönyvet, Aram! – szólt oda Makasa az
öccsének.
A fiú benyúlt a zsebébe, mire a mögötte álló éjelf ismét felmordult:
– Csak lassan, fiú!
 Aram elővette a vázlatkönyvet, majd a Thalyssról készült rajzhoz
lapozott, és megmutatta a morgolódó kaldoreinek, aki ismét mordult egyet,
ám végül bólintott. Így hát Aram előrelépett, és átadta a könyvet Rendow-
nak.
Az elf nő hosszasan nézte a rajzot. A Thalyssról készült kép önmagában
aligha bizonyított bármit is, csakhogy Aram alkotását, mint mindig, ezúttal
is valamiféle varázslat hatotta át. Vagy inkább maga a mű árasztott magából
egyfajta varázslatot. A képen látható alak nem csupán a megszólalásig
hasonlított Thalyssra, de a tekintete ékesen tanúskodott arról, hogy baráti
őszinteséggel örökítették meg.
Rendow láthatóan megenyhült.
– Bigyókótya? – kérdezte.
– Igen – felelte Aram. – Van ott egy druida.
– Tavaszdal – bólintott Rendow.
– Igen. Thalyss arra kért minket, hogy vigyük el Drellát... Taryndrellát
hozzá. – Aram hallani vélte a hangjából kicsengő zavart, ezért köhintett
egyet, hogy megpróbálja leplezni. Rendow azonban olyannyira elmerült a
gondolataiban, hogy nem figyelt fel erre.
– Thalyss gyakran beszélt Faeyrine-ról – mondta Drella.
– De a Rendow nevet sosem említette.
Aram a driádra pillantott, aki egyszerűen csak rámosolygott.
Rendow végül megszólalt:
– Fogadd bocsánatkérésemet, Cenarius lánya! Ahogy te is, Flintwill!
Mindnyájatoktól elnézést kérek! Új Thalanaar olyan régóta áll ostrom alatt,
hogy a gondolataink csak ekörül járnak. Mint mondtam, Rendow vagyok.
Egyszerű kereskedő. Bőrpáncélokkal kereskedem. Vagy legalábbis egykor
így volt.
– Az ellenséges vonalak mögött jártok – jegyezte meg Makasa.
– Így van. Ellátmányt viszünk Új Thalanaarba.
– Nálam van ellátmány! – Drella segítőkészen előrenyújtotta a kezei
között szorongatott élelmet. – Náluk csak hús volt! – Olyan fancsali
tekintettel nézett a társaira, mint Aram kishúga, Selya, amikor arra kérték,
hogy egye meg a májat. Aram elbűvölőnek találta.
– Tartsd csak meg, Taryndrella! – felelte Rendow. – Igazán nagylelkű
vagy, de van bőven élelmünk.
Az erdőből ekkor még egy éjelf bukkant elő, majd hirtelen megtorpant,
elképedve az eléje táruló látványtól. Fiatalnak tűnt, legalábbis fiatalabbnak
a többieknél. Aram nagyjából tizenöt évesnek gondolta, de tudta, ez
alighanem csak annyit jelent, hogy csak ezerötszáz éves, nem pedig
tizenötezer.
– Beszélj, Garenth! – mordult fel a morgolódós kaldorei, aki továbbra is
Aram mögött ácsorgott.
– Én... hm... – Garenth végül lerázta magáról a zavarodottságot, és
Rendow-hoz lépve sürgetően beszélni kezdett. – A Zordtotem egyik őrjárata
erre tart. Túl sokan vannak ahhoz, hogy összecsapjunk velük.
– Milyen messze járnak? – kérdezte Rendow, hirtelen visszatérve a
valóságba. Aramot egy kicsit Makasára emlékeztette.
– Négy percnyire. Szerencsés esetben öt percnyire.
– Nem szeretnék a szerencsére hagyatkozni – jegyezte meg Makasa,
Rendow pedig egyetértve bólintott.
– Ki kell térnünk előlük, és el kell juttatnunk az utánpótlást a
helyőrségnek! Nem kockáztathatjuk meg, hogy lelassítsatok minket, nektek
pedig biztonságba kell juttatnotok a driádot, vagyis a lehető legmesszebbre
kell vinnetek innen, méghozzá minél gyorsabban!
– Van valami javaslatod?
– Van. – Rendow a víz felé mutatott. – A bárkám itt van elrejtve a
nádasban. Elég kicsi, de azért mindnyájan elfértek benne. Vigyétek el!
– Komolyan? – kérdezte Aram.
– Az őrjárat amúgy is megtalálná és elorozná. Vitorlázzatok le a
kanyonon! Menjetek le egészen Fizzle és Pozzik Versenyuszályáig!
– Meddig?
– Ne aggódjatok, nem véthetitek el! – felelte Rendow.
– Meg fogjuk találni – biztosította Makasa.
– Csodásan hangzik! – tette hozzá Drella.
– Nem csodás, de azért megteszi – mondta Rendow. – Amikor odaértek,
bízzátok a bárkát Daisyre! Ő egy embernő, aki az egyik ottani fogadóban
dolgozik. Ő majd megőrzi nekem, és segít nektek, hogy
továbbindulhassatok Bigyókótyába!
– Ez igazán nemes lelkű tőletek – mondta Aram. – Köszönjük!
– Ez a legkevesebb, amit Thalyss barátaiért megtehetünk. Cenarius
lányáról már nem is szólva. – Rendow visszaadta Aramnak a vázlatkönyvet.
– Most menjetek! Nem maradhatunk itt, hogy védjük a hátatokat, úgyhogy
siessetek!
Aram lehajolt, hogy felvegye az apja bőrkabátját, amit párnaként
használt, és mire felegyenesedett, a kaldoreiek eltűntek.
– Gyerünk! – suttogta Makasa.
Marcang és Murci követték, Drella azonban tétovázott, és morcosan
odaszólt Aramnak:
– Még mindig nem értem, miért nem maradhatok itt, hogy megnézzem a
taureneket.
– Talán láthatunk majd párat a bárkáról.
Így is történt.
A vízhez érve Makasa sehol sem látta a bárkát, Murci azonban
egyenesen arrafelé vette az irányt. Az evezőkkel is felszerelt egyárbocos
vitorlás kicsi volt ugyan, de ahogy azt Rendow ígérte, mind az öten elfértek
benne. Mindnyájan bemásztak a bárkába, bár Drella bizonytalanul állt a
lábán, ezért egy kis segítségre volt szüksége. Aztán ledobta a zöldségeket a
bárka aljára, és letérdelt melléjük.
Marcang és Aram ellökték a parttól a bárkát, amit aztán Makasa a
csáklyával halkan elindított előre. A gnoll az evezőkért nyúlt, Makasa
azonban megrázta a fejét.
– Még ne! – suttogta. – Túl nagy zajt csapnak.
Marcang bólintott.
Drella hirtelen izgatottan felkiáltott:
– Azt hiszem, látom a taureneket!
A taurenek pedig hallották őt, ezért oldalra fordultak. Így már ők is
láthatták a bárkát és a benne ülőket. De mivel akadt náluk néhány lándzsa
is, nem kellett beérniük azzal, hogy csak nézzék őket.
– Evezz! – kiáltotta Makasa.
Marcang, széles vállainak minden erejét megfeszítve, evezni kezdett.
A taurenek dühödt kiabálás közepette elhajították a lándzsáikat, Makasa
azonban egy pillanat alatt a bárka hátuljában termett, és a pajzsával hárította
a túlságosan is közeli fegyvereket. Aram még sosem látta ennyire
félelmetesnek a taureneket, sem a Nyúzó-foknál, sem amikor Szélvágtázó
az ogrék rabszolgavermében azzal fenyegette meg, hogy szétrepeszti a
koponyáját.
– Milyen csodálatosak! – mondta Drella.
Aram a driádra pillantott.
– Épp meg akarnak ölni minket!
– Na és aztán? – kérdezte nevetve Drella. – Egyszer minden meghal!
Aram hitetlenkedve megrázta a fejét. Makasa figyelmeztető szavai egyre
több értelmet nyertek.
Szerencséjükre a taurenek gyorsan kifogytak a lándzsákból. Vagy talán
csak a bárka került lándzsahajításnyi távolságon kívülre. Ennek ellenére
Marcang ádázul tovább evezett, a bárka pedig a fedélzetén levőkkel együtt
elindult lefelé az Ezer Tű kanyonján.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A víz fölé nyúló tűk

Az éjszaka folyamán Drella kivételével mindnyájan kivették a részüket

az evezésből. Makasa nem akart partra szállni addig, amíg nem távolodnak
el elég messzire a Zordtotem őrjárattól, és bár ezen kijelentést követően
hallgatott, Aram számára úgy tűnt, mintha többször is annak a határán járna,
hogy ismét megszólaljon.
Ennek ellenére, amikor Aram átvette a helyet az evezőknél, Makasa
száját olyan szó hagyta el, amiről a fiú azt hitte, akkor sem hallaná tőle, ha
egymillió évig élnének: mentegetőzés.
– Sajnálom – mondta Makasa, és úgy tűnt, mintha a szó megakadt volna
a torkán.
Aram ráeszmélt, hogy az elmúlt hét hónapban soha, semmiért sem
hallotta mentegetőzni. Bár olyan esetet sem tudott volna felhozni, amikor a
lány bárkinek bocsánatkéréssel tartozott volna.
– Én voltam őrségben – folytatta Makasa, ugyanolyan nehézkesen
beszélve, mint az imént. – Nem tudom, hogyan történhetett. Drella anélkül
tűnt el, hogy egyáltalán észrevettem volna. Azok az éjelfek pedig anélkül
bukkantak fel, hogy bármit is láttam vagy hallottam volna.
– Éhes voltam – szólalt meg a driád. – De a húst képtelen voltam
megenni.
– Nem tűnhetsz el csak úgy, Drella! – mondta Aram. – Szólnod kell
nekünk, ha elmész, és meg kell engedned, hogy az egyikünk veled tartson!
– Nem értem, miért.
A többiek döbbenten összenéztek.
– Marcang esküt tett Thalyssnak, hogy megvédi makkot – szólalt meg
végül a gnoll. – Hogy megvédi Drellát.
– Mrgle, mrgle! – bólintott egyetértve a murloc. – Murci mmrrugggl
Drhla, mmmmrgl!
– Most már érted? – kérdezte Aram. – Ígéretet tettünk Thalyssnak.
Újonnan jöttél erre a világra, ezért sok minden van, amit nem értesz.
Drella összehúzta a szemöldökét, Aramnak pedig eszébe ötlött, hogy ezt
még sosem látta a driádtól.
– Ez az alak még új a számomra, de nem újonnan jöttem erre a világra.
Én vagyok ez a világ, és sok minden van, amit te nem értesz. – A lány csak
azt nem tette hozzá, hogy „ezt neked!”
Aram azonban észrevette a driád érvelésében fellelhető ellentmondást.
– Igen, sok minden van, amit nem értek – értett egyet vele. – Ezért kell
mindnyájunknak összetartani.
Drella átgondolta a hallottakat, majd határozottan bólintott:
– Igen, ennek valóban van értelme.
A többiek megkönnyebbülten felsóhajtottak.
– Elvégre nem hagyhatlak magatokra titeket védtelenül – tette hozzá a
driád. – Szükségetek lehet a védelmemre.
Aram már azon volt, hogy válaszoljon, de végül úgy döntött, inkább nem
teszi.
Ha ez így beválik, akkor rendben! – gondolta.
– Nem hiszem, hogy elaludtam volna – tért vissza az eredeti témához
Makasa, mintha továbbra is nyomná valami a lelkét. – De cserbenhagytalak
titeket. Mindnyájatokat.
– Egyikünk sem lehet tökéletes – felelte Aram.
Makasa egy kézmozdulattal elhessegette az öccse szavait.
– Kuldurrree flllurlog mmgr mrrrggk! – mondta Murci.
– Azt mondta, a kaldoreiek varázslattal mozognak – tolmácsolta Drella.
– Úgy érti, hogy csak akkor hallhatod őket, ha úgy akarják.
– Mrgle, mrgle – erősítette meg az elhangzottakat Murci.
Makasa egy szót sem szólt, Aram azonban a holdfényben jól látta, hogy
az önmagával kapcsolatos kétségei enyhülnek egy kicsit.
Murci vette át a helyet az evezőknél.
– Kér valaki szárított húst? – kérdezte Aram.

A hajnal beköszöntével az Ezer Tű vidékének hatalmas „tűi”, a vízből

előnyúló sziklatornyok égbetörő ormai között találták magukat. Aram
megpróbált a víz mélyére nézni, azon tűnődve, vajon mennyivel lehet
alattuk a kanyon alja, és igazából milyen magasak lehetnek a tűk, amelyeket
sokan aligha neveztek volna így. Valójában táblahegyek voltak, és
némelyikük elég szélesnek bizonyult ahhoz, hogy egy egész falu elférjen a
tetején. Az apja sokat mesélt Aramnak erről a vidékről. Arról, hogy a
Kataklizma előtt a taurenek, kentaurok, tüskéshátúak és más fajok a kanyon
alját és a sziklák tetejét egyaránt benépesítették. De aztán felébredt a
sárkány, és a világ beleremegett. A fal, amely elválasztotta a kanyont a
Nagy-tengertől, leomlott. A kanyont az egyik végétől a másikig elárasztotta
a víz, elmosva a falvakat, válogatás nélkül végezve az ott lakókkal.
Ám az élet utat tört magának. A fennsíkok túlélték a katasztrófát, a
sivatag világa pedig a víz világává vált.
Aram elővette a vázlatkönyvét, hogy lerajzolja a tájat, annak kevés
túlélőjével együtt.

Eltelt egy nap, majd még egy. A fennsíkok között eveztek, amelyeket
kötélhidak kötöttek össze egymással, míg a tűk oldalába, a víz vonalánál
apró dokkokat véstek, ahonnan kötéllétrák és csigasorok nyúltak fel az
ormok tetején épült falvakhoz. A bárkák ide-oda jártak a tűk között, vagy
vonóhálót vonszoltak maguk után a vízben. Ez utóbbiak láttán Murci
gyászos tekintettel pillantott le a lándzsájára, nyilvánvalóan azon tűnődve,
vajon jó üzletet kötött-e. Makasa másként reagált a látottakra: el akarta
kerülni a bajt, ezért ügyelt arra, hogy jókora távolságot tartsanak a többi
bárkától.
Rengeteg szárított hús állt a rendelkezésükre, a driád azonban nem volt
hajlandó hozzáérni. Ellenben kiderült, hogy igencsak jó étvágya van. A
gyökerek és a zöldségek hamarosan elfogytak, ám a víz kellős közepén, egy
bárka fedélzetén nem tudott többet előteremteni.
Eddigre már mélyen a kanyon közepén jártak, messze a partoktól.
– Éhes vagyok, Aram! – mondta Drella.
Aram a nővére felé fordult. Mindketten tudták, hogy meg kell állniuk
valahol.
Elhaladtak egy hatalmas fennsík mellett, amely messze a legnagyobb
volt az eddig látottak közül. Aram elővette a térképét, amelynek alapján úgy
vélte, ez Sötétfelhő Orom lehet. Ha pedig a név önmagában nem lett volna
elég fenyegető, Marcang rámutatott a Zordtotem klán zászlajára, ami a
fennsík felett lengedezett.
 Továbbeveztek.
Murci a víz mélyét bámulta, majd felpillantott Drellára, és sóhajtásszerű
hangot hallatott. Aztán hirtelen felállt, és bedobta a lándzsáját a vízbe.
Aram azt hitte, dühében vagy elkeseredésében tette, ám alig pár pillanat
elteltével – a társai legnagyobb elképedésére – a murloc maga is beugrott a
vízbe. Miközben próbálták kitalálni, mit tegyenek, eltelt néhány pillanat,
Murci pedig hirtelen ismét előbukkant, kezében a fegyverrel, amelynek
hegyén egy jókora hal látszott.
– Uuaaa! – kiáltotta a murloc, majd könnyedén visszaúszott a bárkához,
Aram és Marcang pedig felsegítették a fedélzetre. Murci azonnal letérdelt
Drella elé. – Drhla mlgggrrr! Murci flllurlok fr Drhla!
A driád elmosolyodott, ám megrázta a fejét.
– Nem eszem meg sem a föld, sem a víz állatait, Murci – mondta, majd
mintha csak a jövőbeli felesleges erőfeszítéseket akarná elkerülni, gyorsan
folytatta. – Sem az ég állatait.
Murci lesújtottnak tűnt, és odakínálta a halat Aramnak.
– Köszönöm, Murci, de képtelen vagyok nyersen megenni a halat, a
bárkában pedig nem rakhatunk tüzet.
Marcang azonban nem bizonyult ilyen finnyásnak, de még Makasa is
evett egy kicsit a nyers halból. A gnoll és a murloc mindenestől befalták a
halat, még a csontokat, a zsigereket, az uszonyokat és a pikkelyeket is.
Ez azonban nem oldotta meg a zöldségek és az éhes driád gondját.

Aznap éjjel, miközben Murci és Marcang hangosan hortyogtak, Makasa

pedig könnyű álomba merült, Aram őrködött.
A bárka a kanyon vizén siklott. A Fehér Úrnő csak egy aprócska
szilánknak tűnt az égen, ám a Kék Gyermeknek majdnem a háromnegyede
látszott, elegendő fényt adva ahhoz, hogy a víz felszíne csillogjon.
– Ez micsoda? – érintette meg Drella Aram mellkasát. – Szólít engem.
Aram lepillantott, és napok óta most először vette elő az inge alól az
apjától kapott iránytűt. A kristálytű továbbra is délkelet felé mutatott, de
szinte ragyogott. A fiú izgatottan felébresztette a társait, és nekik is
megmutatta az iránytűt.
– Közel vagyunk egy újabb szilánkhoz! – mondta.
 – Milyen szilánkhoz? – tudakolta Drella.
Aram megpróbált magyarázattal szolgálni Drellának az iránytűről és a
kristálydarabokról, ám a driád az egyik kérdést a másik után tette fel, a fiú
pedig a többségükre nem tudta a választ. A lány nem volt elégedett a
beszámolóval, ami kissé lesújtotta Aramot, akinek be kellett látnia, hogy
valóban sok mindent nem tud.
Másnap reggel egy újabb jókora fennsík közelébe értek, Aram pedig
ismét elővette a térképét.
– Azt hiszem, ez itt Szabadvárad lehet – mondta, és tetszett neki a név
hangzása.
Mivel nem láttak lobogókat – sem a Zordtotem klánét, sem egyebet –,
Makasa visszafogta a szokásos bizalmatlanságát, és a fennsík felé
kormányozta a bárkát.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Váratlan vendégek

Szabadváradon olyan barátságosan üdvözölték őket, amit nemcsak

Makasa, hanem Aram is gyanúsnak talált.
Rendow bárkáját egy idősebb tauren nő kötötte ki egy kicsi, hevenyészve
összetákolt mólóhoz. A kurta szarvú, rövid orrú, világosbarna bundájú
asszonyság Borostyánbőr Thalia néven mutatkozott be, Aram pedig az
apjától tanult módon, a tauren szokásoknak megfelelően köszöntötte: előbb
a mellkasához, majd a homlokához érintette a kezét. Thalia – kellemesen
meglepődve – viszonozta a gesztust, és láthatóan azonnal kinevezte magát a
jövevények kísérőjének. Egy erős kötéllétrához vezette Aramot és a
barátait, ami azonban nem tűnt alkalmasnak arra, hogy Drella is feljusson
rajta. Aram ezt Thaliának is megemlítette, ám az asszonyság láthatóan nem
figyelt rá, mivel épp az eget tanulmányozta. Amikor Aram a nevén
szólította, próbálva felhívni a figyelmét, Thalia hanyatt-homlok indult, hogy
intézzen valami más megoldást.
Nem sokkal később Thalia, Makasa, Murci és Marcang mászni kezdtek
felfelé a létrán, míg Aram Drella mellett állt egy rozoga rakodó padozaton,
amelyet taurenek erőteljes izmai húztak felfelé egy csigás
felvonórendszerrel, bár a deszkák széle olykor a sziklatorony oldalának
koppant. Aram teljesen elvesztette az egyensúlyérzékét, míg Drella a
vállára tette a kezét, hogy megtámaszkodjon. Vagy talán azért, hogy
megtámassza a fiút.
A fennsíkra érve Thalia először egy kis piacra vezette őket, ahol Aram –
mielőtt Makasa megállíthatta volna – elővett egy aranypénzt, hogy
zöldségeket vegyen Drellának. A tüskéshátú árus azonban közel sem tudott
elegendő visszajárót adni, ezért türelmetlenül fintorgott, és láthatóan így
vagy úgy, de le akarta zárni az ügyet. Thalia nagylelkűen elővett egy
rézpénzt, amiből aztán több mint elegendő zöldséget vett Drellának.
A driád nagyon elégedettnek tűnt, amiért ehetett valamit, és végre
láthatott közelről egy taurent. Igazán gyönyörűnek találta Thaliát.
Ugyanakkor a fintorgó, türelmetlen tüskéshátút is gyönyörűnek találta, ami
azt mutatta, hogy a szépségről alkotott fogalma nem éppen kifinomult.
A sörtétől borított, tömpe ormányú tüskéshátú újra meg újra az
ereszkedő nap felé pillantott, patás lábaival pedig türelmetlenül toporgott, és
miután a csapat távozott a standjától, azonnal elkezdett bezárni éjszakára.
Thalia mindnyájukat meghívta magához vacsorára. Azt mondta, alig
várja, hogy híreket halljon a Szabadváradon túli világból, és arra gondolt,
meghívja néhány barátját is, akik ugyanígy vannak ezzel. Megmutatta a
vászonból készült kunyhóját, és azt javasolta a csapatnak, ott találkozzanak
napnyugtakor. Aztán futásnak eredt, majd hátrapillantott, és mivel látta,
hogy új ismerősei őt figyelik, visszafogta a lépteit, mintha nem sietne
meghívni a barátait.
– Sajnálom – szólalt meg Aram, mielőtt Makasa leszidhatta volna. –
Nem kellett volna elővennem azt az aranypénzt.
– Már megtörtént – felelte Makasa. – De mostantól ébernek kell
lennünk! Thalia látta, hogy arany van nálad, ahogy a tüskéshátú is, és egy
másik tauren nő, aki most a halas pultnál ácsorog.
– Lehet, hogy nem is tolvajok.
– Talán nem. De lehet, hogy megemlítik azt az aranyat egy tolvajnak.
Ráadásul...
– Borostyánbőr túl kedves – fejezte be a gondolatmenetet Marcang.
– Nem tudtam, hogy valaki lehet „túl kedves” – mondta Drella. –
Thalyss sosem tett említést ilyesmiről.
– Mrgle, mrgle – bólintott Murci, de nem volt világos, hogy kivel ért
egyet.
Aram hallgatott, és Drellát nézte. A driádhoz hasonlóan ő is szerette
volna azt hinni, hogy Thalia az, akinek tűnik, de a lány iránti felelősség
miatt mindenkit kezdett más mércével megítélni.
– Megvannak a zöldségek – fordult Aram a nővére felé.
– Nem hagyhatnánk ki a vacsorát és mehetnénk el csak úgy?
Ezúttal Makasa volt az, aki hallgatott egy ideig, amikor pedig
megszólalt, alaposan megválogatta a szavait:
– Van néhány kérdésem, amit fel szeretnék tenni. De legalábbis jó lenne
megtalálni rájuk a válaszokat. Valami nincs rendben ezzel a hellyel. Érzem.
Érzem a baj ízét a számban.
– Milyen íze van a bajnak, Makasa? – kérdezte Drella, és a hangja kissé
rosszallónak tűnt.
– Tudni akarom, mi az, ami nincs rendben – folytatta Makasa, tudomást
sem véve a driádról. – Biztos akarok lenni abban, hogy bármi is a baj, nem
fog követni minket, ha elmegyünk.
– Miután elmegyünk! – javította ki Aram.
– Igen. Megyek, és körülnézek. Kérdezősködöm egy kicsit. Ti viszont
maradjatok együtt! Megértetted, Drella? Maradj Aram, Murci és Marcang
mellett!
– Értem – felelte Drella. – Azt szeretnéd, ha megvédeném őket.
– Kérlek, tedd meg, ha szükséges!
– Megteszem, Makasa!
– Köszönöm, Drella! Itt találkozunk napnyugta előtt! – Makasa távozott,
de előtte még gyors pillantást küldött Marcang felé, aki biccentett, vállalva
a feladatot, hogy megvédi a többieket.
Aramnak lángolni kezdett az arca. Mindazok után, amin eddig átestek, a
nővére továbbra sem bízott meg benne! Legalábbis nem igazán. Továbbra is
úgy tekintett rá, mint Aram Drellára. Fájdalmasnak találta a gondolatot.
Tudta magáról, hogy nem a világ legjobb harcosa, de talán nem bizonyított
már épp elégszer a veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekben?
– Gyerünk! – mondta, meg sem próbálva leplezni a dühét. – Mi is
körbenézünk!

A négy barát egy kötélhídhoz ért, amely összekötötte Szabadvárad

fennsíkját egy másikkal. Ráadásul ilyen tiszta időben látni lehetett a többi
hidat is, amelyek sora alighanem egészen a Zordtotem klán uralta
Sötétfelhő Oromig nyúlt.
Mi lehetett a baj ezzel a hellyel? A lobogó nélküli Szabadvárad valami
csali lett volna, hogy idecsalogassák a gyanútlan utazókat? Ha igen, akkor
Thalia vajon titokban a Zordtotem klánnak dolgozik, és a vacsora arra
szolgálna, hogy bezárja a csapdát? De mégis mit akarna a Zordtotem az
olyanoktól, mint ők? Az aranyukat? A szabadságukat? Az életüket?
A kérdések egyre gyarapodtak, azzal fenyegetve, hogy az őrületbe
kergetik Aramot. Nem kedvelte az efféle gondolatmeneteket. Greydon arra
tanította, hogy mindig mindenkiben a legjobbat lássa. Ugyanakkor azt is
tudta, hogy Makasának igaza van. Ő is érezte, hogy van valami a
levegőben. De mi lehetett az? Félelem?
 Igen, félelem!
A kedves, szívélyes Thaliától a nyers, zsémbes tüskéshátúig mindenki
félt valamitől.

Nagyjából húsz perccel napnyugta előtt, Thalia kunyhójától csaknem

húszlábnyira, találkoztak Makasával, és megosztották a tapasztalataikat.
Szabadvárad lakói nagyrészt taurenek és tüskéshátúak voltak, és bár a
két faj tagjai nemigen állhatták egymást, ami gyakorta meg is mutatkozott,
a városban nem került sor harcokra. Makasa látta, ahogy a két faj egy-egy
hatalmas hímje majdnem összeverekszik, ám az utolsó pillanatban
mindketten kelletlenül meghátráltak.
– De ez nem jó dolog? – kérdezte ingerülten Drella, ám a rosszkedvét
nem Szabadvárad okozta, hanem az, ahogy a társai tekintettek a városra.
– Az lenne, ha tudnánk, miért kezdtek el hirtelen így viselkedni – felelte
Makasa.
– A félelem miatt – mondta Aram.
– Igen, félelem – erősítette meg Marcang. – Érezni félelem szagát
mindenütt.
Murci hevesen megrázta a fejét.
– Murci nk mrrrgle. Flggr flllur mmml?
– Mrgle, mrgle – válaszolt neki Drella. – A félelemnek valóban van
szaga, de én semmit sem érzek, pedig nagyon érzékeny az orrom. – Mintha
csak bizonyítani akarná ezt, szimatolni és fintorogni kezdett, ami inkább
elragadónak tűnt, mint meggyőzőnek.
Aram a driád vállára tette a kezét, és igyekezett olyan észszerű lenni,
amennyire csak lehetett:
– Lehetséges, hogy még nem ismered eléggé a félelmet ahhoz, hogy
megérezd a szagát? Úgy értem, te még sosem féltél.
Drella átgondolta a felvetést, majd kihúzta magát:
– Igaz, engem semmi sem rémít meg, Aramar Thorne!
– Mindenki álljon készenlétben! – mondta Makasa, és bevezette őket a
kunyhóba.
Thalia, aki időközben új, barna, kék és vörös ruhát öltött, épp
megterítette az asztalt egy magas, elegáns, kortalan nemes elf nő
segítségével.
Aramnak a lélegzete is elakadt a quel’dorei láttán, de mielőtt bármit
mondhatott volna, az elf nő megszólalt:
– Láttalak már korábban, fiú.
Aram bólintott, és elővette a vázlatkönyvét.
– A Nyúzó-foknál. – Egy bizonyos rajzot keresve lapozgatni kezdte a
könyvet.
– Igen. – A nő világosszürke szemei kissé elkerekedtek a döbbenettől. –
Egy emberhez képest jó a memóriád. Alig néhány pillanatig láthattál akkor.
– Nagy benyomást tettél rám, hölgyem...
– Elmarine mesterasszony.
Aram megtalálta az oldalt, amelyet keresett, és megmutatta a nőnek:
– Félek, hogy ezzel rácáfolok a szavaidra.
– Nem érzem rajtad a félelem szagát – jegyezte meg Drella.
– Kezdetnek elég jó – mosolyodott el Elmarine a róla készült,
befejezetlen rajz láttán.
– Ezt emlékezetből rajzoltam, de sokkal jobban boldogulok, ha a modell
ott van előttem. Megengeded, hogy befejezzem a rajzot? – Aram rosszallást
várva a nővérére pillantott, Makasa azonban biccentett. Ismerte Aram és a
vázlatkönyv hatalmát. Együtt talán megoldhatják a vendéglátóik nyelvét.
– Befejezem a terítést – mondta Thalia. – Ülj modellt a fiúnak, Elmarine!
Ekkor egy fiatal, testes tüskéshátú nő lépett be sietve a kunyhóba.
Dagadozó izmait rozsdaszínű sörték borították, az agyarai pedig kissé
csálén álltak: a jobb oldali felfelé mutatott, ám a bal oldali drámaian oldalra
meredt.
– Ah, Csáléagyar! – köszöntötte Thalia. – Örülök, hogy el tudtál jönni!
– Valami baj van? – kérdezte Makasa.
Csáléagyar szó nélkül Makasára szegezte a tekintetét.
Thalia gyorsan kettejük közé lépett.
– Csáléagyar, ő itt az egyik új barátom, Makasa Flintwill! Elmarine
mesterasszonyt már ismered. Ő pedig Marcang, Murci, Taryndrella és
Aramar Thorne.
Csáléagyar továbbra sem szólalt meg, csak végigpillantott Thalia többi
vendégén, mindegyiküket alaposan végigmérve.
Aram ismét felidézte az apja leckéit, és amikor Csáléagyar tekintete
feléje fordult, a tüskéshátúak szokásai szerint hangos horkantással
üdvözölte.
 Csáléagyar szinte ösztönösen viszonozta a horkantást, majd összehúzta a
szemöldökét, amit azonban nem a fiúnak szánt, hanem magának. Aztán
leült a kunyhó végében, az ajtóval szemben. Sokat elárult róla, hogy
Makasa is ezt a helyet választotta volna.
– Miután lerajzoltad a mesterasszonyt, Aram, talán Thaliáról és
Csáléagyarról is készíthetnél egy-egy vázlatot – mondta Makasa, miközben
leült a tüskéshátú mellé.
– Ha beleegyeznek, akkor mindkettőjüket lerajzolom.
– Hát hogyne! – felelte Thalia, kissé félrebiccentve a fejét.
Csáléagyar zavartnak tűnt, de végül bólintott.
– Mesterasszony? – fordult vissza Aram az elf felé.
– Ha óhajtod! Álljak, vagy inkább üljek?
– Ha nem bánod, akkor inkább állj!
– Nem bánom.
Aram leült, és azonnal munkához látott.
Drella, Marcang és Murci segített Thaliának megteríteni az asztalt.
Bőséges vacsorát kaptak: tűzuszonyú aligátorteknőst spenótágyon, vajas
yampürét és frissen sült kenyeret.
Aram evés közben először Elmarine-t rajzolta le, majd Thaliát és
Csáléagyart együtt. Különösnek találta a látványt, ahogy egy tauren
megosztozik az ételen egy tüskéshátúval. Ennek ellenére Thalia láthatóan a
legkevésbé sem érezte magát kényelmetlenül. Ám úgy tűnt, Csáléagyar
legalább ennyire kényelmetlenül érzi magát.
Makasa elhajolt Csáléagyar mellett, hogy megpróbálja kifaggatni a
vendéglátójukat, azzal próbálva leplezni ezen szándékát, hogy megosztotta
vele a Szabadváradon túli világ híreit:
– A Zordtotem klán ostrom alá vette Új Thalanaart.
– Igen, Thalanaar már hónapok óta ostrom alatt áll – mondta Thalia.
– Sötétfelhő fölött is a Zordtotem lobogóját láttuk. Legalábbis úgy
véljük, Sötétfelhőnél jártunk.
– Biztos vagyok benne, hogy az volt – erősítette meg a hallottakat
Thalia.
– Itt is akadtak velük gondok?
– Kikkel? – kérdezte elkomorodva a tauren.
– A Zordtotem harcosaival.
Aram előrehajolt, hogy lássa, vajon Thalia próbál-e rejtegetni valamit,
vagy összenéz-e Csáléagyarral és Elmarine-nel. A tauren azonban nem
tétovázott, és semmilyen módon nem próbált értekezni a társaival. Úgy
beszélt, mintha mindezek már régi hírek lennének, amelyek a legkevésbé
sem érdekesek.
– Ó, kétségkívül megvoltak a magunk gondjai a Zordtotemmel!
Szabadváradot is ostrom alávették, de a Zordtotem klán tagjait mindenki... –
Thalia hirtelen elhallgatott.
– Megveti – mondta Csáléagyar, először szólalva meg aznap este.
– Én azt akartam mondani, hogy „rettegi” – helyesbítette Thalia. – A
Zordtotem elég veszedelmes ahhoz, hogy az Ezer Tű minden lakója tartson
tőlük. A többi shu’halo és a helyi tüskéshátúak összefogtak, hogy elűzzék
őket Szabadvárad közeléből.
– A tüskéshátúak összefogtak a taurenekkel, és most együtt élnek.
Milyen rendkívüli... – jegyezte meg Makasa.
– Igen – felelte Elmarine. – Bizonyára el tudjátok képzelni, hogy milyen
kényes az egyensúly. Kényes és törékeny. Részben ez az oka annak, hogy itt
vagyok. Segítek fenntartani a békét.
Aram felpillantott a vázlatkönyvből, hogy szemügyre vegye a taurent és
a tüskéshátút.
– Bizonyára segít, hogy van egy közös ellenségük. De ha gnollok és jetik
is képesek békében élni egymással...
– Gnollok és jetik? Lehetetlen! – gúnyolódott Elmarine.
– Nem lehetetlen! – felelte Marcang. – Igaz! Aram rávette őket békére.
A varázslónő elszakította a tekintetét Marcangról, és ismét a fiú felé
fordult.
– Önarcképet is rajzoltál már, Thorne úrfi?
Aram a szemöldökét ráncolva bólintott:
– Nem lett valami jó.
– Megnézhetem?
A fiú ismét bólintott, de inkább az imént befejezett portrét mutatta meg
Elmarine-nek. Úgy vélte, remekül sikerült, és szeretett volna jó benyomást
tenni a varázslónőre.
– Nagyon jó! – mondta Elmarine. – Egy kicsit talán eltúlzott, de emiatt
nem fogok panaszkodni, mivel előnyömre szolgál.
– Eltúlzott... – Aram lesújtva érezte magát.
– És az önarcképed?
A fiú kissé durcásan visszalapozott az önarcképéhez.
– Káprázatos a hasonlóság! Nagyon sokatmondó. – Elmarine
előrenyújtotta a kezét, és a lap fölé tartotta a tenyerét, mintha próbálná
összegyűjteni a rajz esszenciáját. – Igen, valóban nagyon sokatmondó. De
nem kellene ennyire meglepődnöm, elvégre aligha mondható
megszokottnak, hogy két ember együtt utazzon egy gnollal és egy murloc-
kal.
– Aligha – mondta Makasa.
– De az, hogy rajtatok kívül még egy driád is legyen... Nos, ez egészen
elképesztő!
– Elképesztő? – kérdezte Drella. – Miért?
– Te Cenarius lánya vagy, Taryndrella.
– Igen, tudom.
– Ez szentté tesz téged a druidák számára, és elég különös, hogy nem az
ő társaságukban vagy. Az ő védelmük alatt.
– Nincs szükségem védelemre.
– Tavasz van, vagy nyár, Taryndrella?
– Tavasz! – felelte mosolyogva a driád.
– Rögtön gondoltam.
Aram kérdezni akart erről, a nővére tekintete azonban megállította.
Makasa ravaszul megdörzsölte a fülcimpáját.
Inkább tartsd nyitva a füledet! – jelezte az öccsének, aki tovább hallgatta
a beszélgetést.
– Amikor eljön a nyár, elkezd növekedni az erőd, Taryndrella. Nagyrészt
immunis leszel a különféle mágiákra. Képes leszel semlegesíteni a
természet ellen támadó varázslatokat és ártó mágiákat. Ebben az a
felkészítés is segíthet, amit egy druida védelmezőtől kaphatsz.
– No és a tavasz? – kérdezte Drella, és mivel a varázslónő tétovázni
kezdett, tovább kérlelte. – Kérlek, tudni szeretném! Valójában mindent
tudni szeretnék! De leginkább magamról szeretnék többet tudni. Csodásnak
találom magamat. De ami azt illeti, Azeroth legtöbb teremtményét is
csodásnak találom.
– Épp a tavaszt éled meg, gyermek – mosolyodott el Elmarine.
– Kérlek, mesélj nekem a tavaszról!
– Tavasszal éretlen és képzetlen vagy, Taryndrella. Nem vagy tisztában a
saját képességeiddel.
– Ez nem igaz!
– De igen, kicsi driád. Persze nagy lehetőségek lakoznak benned, de
gyermek vagy még ezen a világon. Még nem vagy az, akivé válni fogsz.
 – Még nem vagyok az, akivé válni fogok – ismételte meg Taryndrella,
ám úgy tűnt, nincs megelégedve a kijelentéssel.
– Épp azon vagyunk, hogy elvigyük Drellát Bigyókótyába, egy druida
védelmezőhöz – mondta Aram.
– Tavaszdalhoz? – kérdezte a varázslónő, majd amikor Aram bólintott,
folytatta. – Remek!
Drella kuncogni kezdett, amit Aram különösnek talált, de mielőtt bármit
kérdezhetett volna, a gondolatait éles rikoltozás zavarta meg.

– Nem, nem, nem, nem, nem, nem! – csapott az asztallapra Thalia. Aztán
ellökte magát az asztaltól, előhúzott a tűzhely mögül egy kötegnyi hosszú
lándzsát – nagyjából egy tucatnyi lehetett és egy széles bőrszíj fogta össze
őket –, és kisietett a kunyhóból.
Makasa és Aram összenéztek, majd követték. A többiek szorosan a
nyomukban jártak.
Aram az éjszakába kilépve nem igazán tudta, mire számítson. Aztán
újabb rikoltást hallott az égből, ezért felfelé pillantott. Négy teremtmény
körözött Szabadvárad fölött, mintha a holdfényen lovagolnának.
Nőstényeknek tűntek, szárnyszerű karokkal, világoszöld bőrrel és sötétzöld
tollakkal, amelyek a fejüket és a hátukat, valamint karmos kezeiket és
lábaikat egyaránt beborították. Az egyikük hirtelen lecsapott az egyik
kunyhó mögé, és amikor felemelkedett, egy fiatal tauren férfit tartott a
lábkarmai között.
– Szélmag! Az egyik hárpia elkapta Szélmagot! – kiáltotta Thalia, majd
a bőrszíjat kicsatolva ledobta a lándzsákat, kivéve azt az egyet, amelyet
mély, dühös mordulás közepette teljes erejéből a hárpia felé hajított.
 Mivel a lándzsa átdöfte bal szárnyát, a hárpia elejtette a zsákmányát.
Szélmag tompa puffanással alázuhant az egyik kunyhó zsúptetejére, ami
beszakadt alatta. A tauren eltűnt szem elől, és ha nem törte ki a nyakát a
zuhanástól, akkor kétségkívül jobb helyzetbe került, mivel a hárpia így már
nem férhetett hozzá.
A vacsoravendégek csapata azonban korántsem járt ilyen jól, mivel mind
a négy hárpia Thalia és a lándzsái felé fordította a figyelmét, majd szinte
légi falanxot alkotva zuhanórepülésbe kezdtek.
Murci összekuporodott, míg Marcang meglendítette a furkósbotját, de
célt tévesztett. Aram a szörnymadarakat bámulva vakon a kardjáért nyúlt,
ám egy pillanatra le kellett néznie, hogy megtalálja a markolatot. Ebben a
pillanatban hallotta meg Makasa kiáltását:
– Aram!
A fiú épp időben pillantott fel ahhoz, hogy lássa, amint Makasa a
pajzsával megakadályozza, hogy a hárpia karmai elragadják őt. Gyorsan
előhúzta a kardját, míg Makasa felkapta Thalia egyik lándzsáját, és teljes
erejéből elhajította, bár nem mordult fel közben.
A lándzsa belemélyedt annak a hárpiának a hátába, amelyik fel akarta
ragadni Aramot. Csaknem három másodpercig úgy tűnt, mintha a
szörnyeteg a levegőben lógna, aztán alázuhant, holtan terülve el a földön,
alig tízlábnyira a csapattól.
A varázslónő is előrelépett, és röviden kántált valamit thalassiai nyelven,
mire az egyik hárpia lángba borult. A szörnyeteg visítva felröppent, majd
lángolva zuhanórepülésbe kezdett, eltűnve Aram szeme elől: alighanem
alávetette magát a kanyon vizébe.
Thalia, Makasa és Marcang eközben lándzsákat hajigáltak az ég felé. A
tauren asszonyság egyszerre két fegyvert is az útjára küldött. Bár egyik
lándzsa sem talált célba, a fenyegetés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a
megmaradt két hárpia eltűnjön az éjszakában.
Aram megkönnyebbülten felsóhajtott. Hálásan összemosolygott
Makasával és Marcanggal, majd Murci felé pillantott, aki rövid lándzsáját
harcra készen tartva ácsorgott. Aztán Drellát keresve körbepillantott.
De sehol sem látta a driádot.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

A hosszú menetelés

Gordok elit harcosai a Zordtotem klán tagjai fölé magasodva ácsorogtak,

akiket az imént öltek meg. Öt taurennel végeztek, ám az ogrékon egyetlen
karcolás sem esett. Valdread báró ugyan elvesztette az egyik karját, de már
visszaillesztette a helyére. Ez volt az egyik különleges képessége. Az
Elhagyottak többsége könnyedén túlélte, ha elvesztette valamelyik
végtagját, ám Valdread azon kevesek közé tartozott, akik azáltal, hogy egy
pillanatra képesek voltak folyékonnyá változtatni a bőrüket, össze is tudták
illeszteni a szétvált ízületeiket és az elszakadt izmaikat. Valdread őszintén
úgy vélte, az Elhagyottak többsége igazi sorscsapás. Nem voltak illúziói
afelől, milyen nyugtalanító látványt nyújthat. Tudta magáról, hogy olyan,
akár egy két lábon járó rémálom. Egy jól működő rémálom! Az idő nagy
részében pedig igyekezett humorosan tekinteni az állapotára.
Csak ne kalandozott volna el állandóan a figyelme! El kellett ismernie,
hogy nagyon könnyen elunta magát. Most is kényszerítenie kellett magát,
hogy Zathra szavaira összpontosítson...
– Hajóra szá’tak. Épp itten! Mind a négyen: a lány, a fiú, a gnoll és a
murloc.
– És a jeti? – kérdezte reménykedve Valdread.
– Az nem. De úgy tűnik, mintha hoztak vó’na magukka’ egy élő őzgidát,
vagy dámborjút. Biztos azér’, hogy később megegyék.
– Lehet, hogy az éjelf – jegyezte meg Hosszú Szakáll. – Átváltozhatott
szarvassá, hogy így szálljon fel a hajóra.
– Igen – suttogta Valdread. Ahhoz, hogy beszélni tudjon, ki kellett
préselnie a levegőt élettelen tüdejéből, fel a légcsövén át. – Az éjelf, akinek
a sírjára Égorom közelében bukkantunk rá, kiásta magát a föld alól, aztán
idesietett, hogy találkozzon a barátaival, és úgy döntött, sokkal
kényelmesebb lesz, ha szarvas alakban utazik a hajón.
– Ó! Elfelejtettem, hogy az éjelf meghalt – mondta Hosszú Szakáll, mire
Rövid Szakáll az orrára koppintott. – Aú!
– Lehet, hogy az éjelf holtan mászott ki a sírból – jegyezte meg ásítozva
Slepgar.
– Igen – bólintott Guz’luk, és a báróra szegezte az ujját. – Mint te!
– Ezek itten nem egy szarvasbika nyomai! – vágott közbe türelmetlenül
Zathra. – Biztosan nem lehet a ‘zelf!
– Ó! – mondta egyszerre Slepgar és Guz’luk.
– Most mi legyen? – kérdezte Karrga, mivel szeretett a dolgok közepébe
vágni.
Zathra tétovázott, ezért Valdread, aki ismét unatkozni kezdett, úgy
döntött, felgyorsítja az eseményeket.
– Hajóval innen három úton lehet eljutni Bigyókótyába. Végig a part
mentén, Tanaris irányába. Vagy egyenesen, át a kanyon közepén. Esetleg a
szemközti part mentén.
– Igen – mondta Zathra, meghozva a döntést. – Külön kell vá’nunk! Én
ezen a parton maradok. Throgg! Te elviszed a halott taurenek bárkáját, és
követed a középső útvonalat! De előbb átviszed a tú’partra Valdreadet! Ő a
tú’parti utat követi majd!
– Melyik ogrékat visszük? – kérdezte Throgg, majd elpirult, és folytatta.
– Throgg Karrgát viszi!
– Én magammal viszem Ro’kullt és Ro’jakot. Trapp is velem jön. Te és
Valdread eloszthatjátok a többieket!
Valdread összehúzta a szemöldökét. Nem akarta, hogy a tompa eszű
ogrék lelassítsák.
– Megtarthatod az összes ogrét, Throgg barátom! – suttogta. – Nincs
szükségem társakra. Ami azt illeti, hajóra sincs szükségem. – Hogy ezt
bebizonyítsa, az Elhagyott belegázolt a vízbe, maga mögött hagyva a többi
Rejtőzködőt...

Bár lassan haladt az elárasztott kanyon alján át, Valdread élvezte a

csendet és a magányt. Hogy hónapok óta most először megszabadulhatott
az ogréktól, a trolloktól, az arakkoáktól és a rögeszmés emberektől. A halott
lét olykor unalmassá vált, de az is, ha fárasztó élők vették körül. Valójában
idővel minden unalmassá vált.
Áthaladt egy falun, amely tele volt megfulladt kentaurokkal, akiknek
csontvázait teljesen letisztogatták a tengeri élőlények.
 Az élőlények! Ismét az élet szó!
Hiányolta az életet. Legalábbis az élet érzését. Nem ezt a szánalmas
létezést, amelyben mostanság része lehetett.
Nemcsak a hangja, a mozgása sem volt több suttogásnál. Hiába
tekintették hidegvérű gyilkosnak, az őt körülvevőkre sem gyakorolt
nagyobb hatást egy halk suttogásnál. Már nem volt valódi ember, csak egy
emberi alakú suttogás. Egy „suttogásember”.
Ám ez nem volt mindig így. Egykor, nagyon régen, vakmerő életet élt, a
VT:7, a viharváradi hírszerzés tagjaként. Egyike volt az elitnek. Akkoriban
ez a szó még jelentett valamit, és nem aggatták rá holmi ogrecsapatokra,
amelyek egy ideiglenesen hatalomra került, aprócska despota szeszélyeit
szolgálták! Nem! Reigol Valdread közvetlenül Viharvárad királyának,
Varian Wrynnek jelentett. Olyan kiválóan szolgálta a hazáját, hogy Őfelsége
bárói rangot adományozott neki.
Persze, Valdread báró zsivány volt ugyan, de hazafi is! Lordaeronban
állomásozott, hogy értesüléseket gyűjtsön Viharvárad számára, az életét és
az akkor még nem visszailleszthető végtagjait kockáztatva a szülőhazájáért.
Veszedelmes ember volt! Sok életet elvett, de csak azokét, akik a királyát és
a hazáját fenyegették. Mert akkor még voltak elvei.
És a nők...
Ezen a téren is nagy zsivány volt! Bármilyen hátborzogatóvá vált is a
külseje, Reigolt egykor elég jóvágásúnak tartották. Ráadásul a modora sem
volt ilyen rideg. Talán akadt egy-két olyan szeretője, aki a halálát kívánta,
miután a kapcsolatuk véget ért, de úgy vélte, a többségük szívesen
emlékezett vissza az együtt töltött időkre. Annyira pedig egészen biztosan
egyikük sem gyűlölte, hogy azt kívánta volna, váljon élőhalottá! Sőt,
miután Elhagyottá vált, összefutott egy kalózzal, akivel egykor szerették
egymást, a nő pedig elég bátornak bizonyult ahhoz, hogy a régi idők
kedvéért csókot leheljen Valdread keskeny, hideg, megfakult ajkaira! A
halála óta ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor valaki gyengédséget
tanúsított iránta. Bár alig érezte a nő ajkainak érintését, szeretettel gondolt
vissza a csókra. Ugyanolyan szeretettel, mint azokra a csókokra, amelyeket
csaknem húsz évvel korábban váltottak.
Ó, az azóta eltelt évek...
Nyolc-kilenc éve, amikor Viharvárad erődjében beszámolt a királynak a
Lordaeronnal kapcsolatos értesüléseiről, Varian, aki mint mindig, ezúttal is
hálás volt neki, mosolyogva megtudakolta Valdreadtől, készen áll-e arra,
hogy nyugdíjba vonuljon. Elvégre a báró már elmúlt negyven éves, vagyis a
többi VT:7 ügynök többségéhez viszonyítva igazi őskövületnek számított.
– Nemesi rangot adtam neked, barátom – mondta Őfelsége. – De nem
volt időd, hogy ezt kiélvezd. Ha óhajtod, bőkezűen megjutalmazlak az
eddigi munkádért, és többé semmit sem kérek tőled.
Valdread elgondolkodott az ajánlaton... Csaknem tizenhat másodpercig!
Nem! Túlságosan is élvezte a munkáját, ahogy az azzal járó örömöket és
kiváltságokat is. Ezért amikor híre jött annak, hogy északon járvány tört ki,
Reigol Valdread báró önként jelentkezett, hogy alaposabban is utánajárjon a
dolognak. Aztán jött a Veszedelem, és a Lich Király élőhalott serege
lemészárolt mindenkit, aki az útjába állt. Az áldozatok pedig feléledtek,
hogy csatlakozzanak a sereghez, amely végzett velük.
Valdread még soha életében nem vágott le annyi fejet! De nem számított.
A járvány legyengítette, de mielőtt megadhatta volna magát a betegségnek,
a Veszedelem hulláma átcsapott rajta, és mind a négy irányból felnyársalta
egy-egy kard. Vett még egy utolsó lélegzetet, és a földre rogyott.
Aztán feltápászkodott.
Reigol Valdread testben és lélekben egyaránt erős volt. Ez utóbbi pedig
elégnek bizonyult ahhoz, hogy tudja, többé nem ura a cselekedeteinek.
Húsból és csontokból álló bábbá vált, amely a Lich Király szeszélyeinek
engedelmeskedve járt préda után. Olyan embereket ölt meg, akiket egykor
szeretett, és képtelen volt megzabolázni magát, sőt azt sem igazán fogta fel,
mit tesz.
Ez bizonyult a legsötétebb időszakának. Egy aprócska része továbbra is
vágyott az igazi halálra. Ám ez a rész nagyon mélyen lapult, és nem állt
mögötte erő. Valdread csak vánszorgott tovább előre...
Az isteneknek legyen hála, amiért felbukkant a Banshee Királynő!
Szélfutó Sylvanas életében nemes elf volt, és a Lordaerontól északra
elterülő QuelThalas királyság fővárosában, Ezüstholdban szolgált, mint a
kószák tábornoka. Miután a Lich Király bajnoka legyőzte, ő is élőhalottá
vált. Ám valahogy sikerült kiszabadítania az elméjét a Lich Király uralma
alól, és a Veszedelem kötelékeitől megszabadulva keresni kezdte azokat,
akiknek a lelke csupán eltemetődött, de nem pusztult el.
Végül Reigol Valdreadre is rábukkant, és kiszabadította az elméjét,
visszaadva neki a lelkét és a szabad akaratát. A testét és az életét azonban
nem tudta helyrehozni. Valdread Elhagyottá vált, és hűségesküt tett a
Banshee Királynőnek. Sylvanas oldalán harcolt a Veszedelem ellen, és azok
ellen, akik azt irányították, vagy irányítani akarták. Egész északon
átvonulva harcolt ellenük.
Ám egyszer csak nyilvánvalóvá vált előtte, hogy a menetelés sosem fog
véget érni.
Beleunt az élőhalottak legyilkolásába. Térdre ereszkedett a Banshee
Királynő előtt, és arra kérte, mentse fel az esküje alól. Sylvanas vonakodva
ugyan, de eleget tett a kérésének, mert bár hűséget várt a követőitől, nem
akarta rabszolgasorban tartani őket. Ám figyelmeztette Valdreadet, hogy
Azerothon nem sokan lesznek képesek úgy elfogadni őt, ahogy azt az
Elhagyottak tették. Bár a legnyitottabb elmék talán megértik majd, hogy
nem ő választotta ezt a sorsot, de még ők sem bírnak majd hosszabb ideig
egy szobában tartózkodni vele, „hála” a halál bűzének, amely mindenhova
követte.
Ennek ellenére Valdread báró hátrahagyta a Banshee Királynőt és a
Ragályföldeket.
Bekente magát jázminvízzel – gyakorlatilag megfürdött benne –, és
beutazta Azerothot, hátha talál valamit, ami egy időre felkeltheti az
érdeklődését. Zsoldos lett, és bérgyilkos, mert bár nem különösebben volt
szüksége a pénzre, más munkák nemigen kötötték le a figyelmét.
Végül belebotlott Malusba, aki nemcsak rengeteg pénzt kínált neki, de
arra is lehetőséget biztosított számára, hogy a Rejtőzködők tagjaként olyan
összetett feladatokat hajtson végre, amelyeket egy magasabb cél vezérelt.
Kémkedés és halál: ez állt a legközelebb a VT:7 tagjaként töltött idejéhez.
Az új társai – Zathra, Trapp, Throgg, Ssarbik, és maga Malus – a dráma
és a szórakozás egész tárházát kínálták. Azok pedig, akikre vadásztak,
vagyis Thorne kapitány és a fia, valamint a tehetséges Makasa Flintwill –
vajon kire is emlékezteti az a lány? – komoly kihívásokat állítottak eléjük.
Mindez persze nem tette élővé, de azért megadta neki az élet érzését.
Két nap elteltével – legalábbis nagyjából így becsülte, elvégre miféle
jelentősége lenne az időnek egy olyan lény számára, mint ő, egy olyan
helyen, mint ez? – átért a temérdek szerencsétlen, vízbefúlt lélek hideg
hullámsírján...
Kissé megborzongott, de nem a fagyos hideg miatt.
Végül kigázolt az Ezer Tű túlpartjára, és levette átázott ruháit, próbált
nem lenézni a sápadt, aszott testre, ami gúnyos árnyképe volt csupán az
egykori önmagának, majd kinyitott egy vadonatúj üveg jázminvizet, és szó
szerint az egészet magára locsolta.
 Aztán felöltözött, és mivel a halottak sosem fáradnak el, gyors léptekkel
továbbindult, hogy megkeresse Aramar Thorne-t, Makasa Flintwillt, a
gnollt, a murlocot és az iránytűt.
Mert milyen jobb elfoglaltságot is találhatna magának egy olyan lény,
mint ő?
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Thorne a tövisek között

Tövisek. Az egész partvonalat hatalmas tövisbokrok határolták, amelyek

az ég felé nyúlva gigászi kupolát alkottak, útját állva mindenkinek, aki be
akart lépni a tüskéshátúak találóan Pengeláp Mélységnek elnevezett
területére.
Aramot a hely az ogre király töviskupolájára emlékeztette – bár az jóval
kisebb volt –, amelyben Félszemű, a wyvern kölykeit fogva tartották, és
ahol Thalyss halálos sebet kapott. Némán imádkozott azért, hogy a
Pengeláp vidékére tett útjuk ne követeljen ilyen áldozatot.
A Fehér Úrnő épp a havi pihenőjét töltötte, míg a Kék Gyermek
bújócskát játszott a sötét felhők között, lehetővé téve, hogy a két bárka, és
azok utasai – a holdaknak hálát adva – a sötétség leple alatt közelítsék meg
a partot.
Thalia, vagy inkább csak sötét árnyalakja, a bárkájából a hely egyetlen
bejáratára mutatott: a kupolán húzódó boltíves résre, amely szinte
észrevehetetlen volt azok számára, akik nem tudták, hol kell keresni.
A bejáratot két tüskéshátú őrizte.
Elmarine, vagy inkább az árnyalakja, előhúzta kezét a köpenye zsebéből,
és tenyérrel felfelé előrenyújtotta. Aram látta, hogy a varázslónő előrehajol,
és ráfúj a tenyerére, amiről por szállt fel, megcsillanva a halovány fényben,
ahogy a levegőn át az őrszemek felé sodródott.
Az egyik őr köhögni kezdett, a másik pedig tüsszentett egyet.
Rendow bárkájában Aram, Makasa, Marcang és Murci várakozni
kezdett...

Miután a hárpiák elmenekültek, és kiderült, hogy Drella eltűnt, a

felesküdött védelmezői visszarohantak Thalia kunyhójába, abban a
reményben, hogy a driád odabent van. Ám Taryndrella helyett egy jókora
lyukat találtak a hátsó vászonfalon. Thalia és Elmarine megvoltak győződve
arról, hogy egy hárpia tépte fel a falat és rabolta el a driádot, Makasa
azonban a legkevésbé sem hitte el ezt. Először is, mert a vásznat bentről
kifelé szaggatták szét. Másodszor pedig, mert a hárpiák szárnyas ragadozók
voltak, és sosem kockáztatták volna meg, hogy zárt térben ragadjanak.
Harmadszor, mert nemcsak Drella tűnt el: Csáléagyarnak is nyoma veszett.
Makasa ekkor igencsak feldühödött, és olyan erővel lökte le a testes
Thaliát az egyik székbe, hogy az darabokra tört. A tauren a padlón
szétszóródott fadarabok között kötött ki, a lány pedig a torkához szorította a
kardját.
Makasa válaszokat akart, méghozzá azonnal.
Thalia együttműködött, és tétovázás nélkül válaszolt minden kérdésre,
Elmarine pedig segített kitölteni a hiányos részeket. A többit már a logika
diktálta.
Az utazók csapata nem tévedett: Szabadvárad lakóit félelem gyötörte. De
nem a Zordtotem klántól féltek, hanem a hárpiáktól, amelyek szabálytalan
időközönként támadtak, nagyjából három-négy éjszakánként bukkanva fel.
Ám ennek csupán annyi köze volt Drellához, hogy a támadásuk tökéletes
alkalmat teremtett az igazi elrablói számára.
Valószínűleg Csáléagyar rabolta el Drellát, Elmarine pedig azt is tudni
vélte, hogy miért. Az a szóbeszéd járta, hogy a kanyon túlsó partján
elterülő, tüskéshátú fennhatóság alatt álló vidéken természetellenes mágiát
folytatnak. Ám a területet védő töviskupola miatt e szóbeszédet nehezen
lehetett bizonyítani. Elmarine már többször is próbálta kifaggatni
Csáléagyart, ám az ifjú tüskéshátú felderítő – finoman szólva – zárkózott
maradt. A hallgatása azonban elárulta Elmarinenek, hogy Csáléagyart
mélységesen aggasztja az, amit a tüskéshátúak Pengelápban művelnek.
Elmarine belátta, hogy ő is hibás abban, ami Drellával történt. Azzal,
hogy a vacsora során beszélt a driád képességeiről, tálcán kínált
Csáléagyarnak egy lehetséges megoldást a Pengeláp jelentette problémára.
A varázslónő úgy vélte, Csáléagyar abban a reményben rabolta el Drellát,
hogy a driád segít neki rendbe hozni azt, ami ott történik.
Vagyis Csáléagyarnak szüksége volt Drellára, ezért biztosan nem akarta
bántani, ami kétségkívül jó hírnek tűnt.
A rossz hír?
Drella nagyon fiatal, tapasztalatlan és éretlen volt. Annak az esélye, hogy
képes lesz megtisztítani Pengelápot a természetellenes mágiától –
különösen akkor, ha azt a tüskéshátú mágusok szándékosan gyakorolják –, a
legjobb esetben is elég csekélynek tűnt. És ki tudja, vajon Csáléagyar
hajlandó lesz-e életben hagyni Drellát, ha rájön, hogy a driád korántsem
olyan hasznos, mint azt várta?
Cselekedniük kellett, méghozzá gyorsan!
Aram, Makasa, Marcang és Murci perceken belül visszatért Rendow
hajójához, hogy aztán kövessék Thalia bárkáját, benne a taurennel és
Elmarine-nel.
Thalia elmagyarázta, hogy sem ő, sem Elmarine nem léphet be Arammal
és a társaival Pengeláp területére. Ha Szabadvárad mesterasszonyát vagy
bármelyik taurenjét – akár élve, akár holtan – azon a sötét helyen találnák, a
városban kialakult egyensúly felborulna. Makasa úgy vélte, ez kényelmes
kifogás a számukra, hogy ne kelljen bajlódniuk a problémával, amelyet
nagyrészt maguk teremtettek, ezért válaszul felajánlották, hogy megteszik,
amit tudnak: elvezetik a csapatot a barikádon húzódó réshez, elbánnak az
őrökkel és vigyáznak Rendow bárkájára, hogy gyorsan el tudjanak
menekülni, miután kihozták Drellát. Feltéve, ha egyáltalán sikerül
megtalálniuk, kiszabadítaniuk és kihozniuk a driádot.
Makasát távolról sem nyűgözte le az ajánlat, Aram azonban rámutatott
arra, hogy ez is jobb a semminél.
Így hát a két bárka együtt indult útnak.

A két tüskéshátú őrszem hangosan hortyogott. Az egyikük a hátsójára

huppant, majd a csatabárdját továbbra is a kezében szorongatva nagyon
lassan arcra borult. A másik, aki hosszú nyelű lándzsájára támaszkodott,
állva aludt el. A csatabárdja hangos csattanással a földre zuhant, és mielőtt
Makasa partra szállhatott volna, a lándzsa nyele eltört a tüskéshátú jókora
súlyától, az őr pedig előrebukott, felhorzsolva az ormányát a bejárat
kőpadlóján – ám mindezt anélkül, hogy felébredt volna.
Makasa halkan, óvatosan kivezette a partra Aramot, Murcit és
Marcangot.
A gnoll odadobta a hajókötelet Elmarine-nek, Thalia pedig csendesen
odébb evezett, elvontatva Rendow bárkáját, hogy az árnyékok között várják
meg a csapat visszatérését.
Aram tudta, hogy Makasa a legkevésbé sem bízik bennük, de mi más
választásuk lett volna?
Lábujjhegyen elosontak a hortyogó őrszemek mellett, és beléptek a
tövisek labirintusába.

Marcang perceken belül megérezte Drella szagát, akár Kormos a nyulak

nyomait. Miközben Aram a nehéz furkósbotot tartotta, a gnoll négykézláb
szaglászva olyan tévedhetetlenül vezette őket a kusza tövisek alkotta
folyosókon, hogy a társai teljesen elámultak.
A folyosók némelyike olyan keskeny volt, hogy Aram ruhája nem
egyszer beleakadt a tövisekbe, amelyek hegye felkarcolta a bőrét. Ám
elfojtotta a fájdalmas, elkeseredett kiáltásokat, mivel nem hívhatták fel
magukra a figyelmet.
Szerencséjükre ezen a késői órán a kupola szinte teljesen kihaltnak
bizonyult. Ám egy alkalommal be kellett húzódniuk egy oldalfolyosóba,
mivel felbukkant egy hatalmas termetű tüskéshátú férfi, aki hangos
böfögések és szellentések közepette részegen elbotorkált mellettük, nem
figyelve a jelenlétükre. Aztán néhány perccel később egy tagbaszakadt
tüskéshátú nő, aki szintén részeg volt, teljesen elzárta az útjukat, ahogy egy
helyben ácsorogva előre-hátra dülöngélt a csak általa hallott zene ritmusára.
Makasa elvette a furkósbotot Aramtól, és tarkón ütötte vele a nőt, aki
másnap reggel a szokásosnál is súlyosabb macskajajra számíthatott.
A két részeget leszámítva senkivel sem találkoztak. Legalábbis addig,
amíg Marcang el nem vezette őket egyenesen Csáléagyarhoz, aki egy
tűhegyes tüskék sokaságából álló cellában ücsörgött, a térdeit a mellkasához
húzva. Mivel a cella olyan szűkös volt, hogy a töviseket minden irányból
alig egy hüvelyknyi távolság választotta el a bőrétől, épp csak fel tudta
emelni a fejét, hogy elkeseredetten Drella barátaira pillantson.
– Hol van? – sziszegte vészjóslóan Makasa. – Hol van a driád?
Csáléagyar megrázta a fejét.
– Elvitték! – nyöszörögte.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A pillanattól vezérelve

Pillanatnyi ötlet volt, semmi több!

A vacsoránál hallotta, ahogy a varázslónő a driád erejéről beszél, és
most, hogy nyár van, a képességei felerősödnek. Nem értette, hogy Drella
miért gyengébb tavasszal, de mivel az már hónapok óta véget ért, nem is
igazán tűnt fontosnak a számára.
Csak az volt lényeges, mire képes a driád. Hogy semlegesíteni tudja a
természetellenes mágiát. A törzsének épp erre volt szüksége! Chugara
irányíthatatlanná vált, Feketetövis pedig egyszerűen megőrült...
Aztán felbukkantak a hárpiák. A taurenekkel kötött megállapodás részét
képezte, hogy éjszakánként egy tüskéshátú felderítő is őrködjön
Szabadváradon, és segítsen a nyomorult hárpiákkal vívott harcban.
Csáléagyarnak azonban már kezdett elege lenni a madárnőkkel vívott
küzdelemből, ezért amikor Borostyánbőr a lándzsáit felkapva elrohant, ő
nem kelt fel azonnal az asztaltól.
Amikor végül felállt, azt vette észre, hogy a többiek – a tauten, az elf, a
két ember, a gnoll és a murloc – már mindnyájan odakint vannak. Még a
driád is az ajtóban ácsorgott, és nézte, ahogy Borostyánbőr ellentámadást
indít a hárpiákkal szemben.
Ekkor jött az ötlet, és elkapta a pillanat heve. Nem tervezett, szinte nem
is gondolkodott. Mielőtt felfoghatta volna, mit csinál, az egyik mancsával
már be is fogta a driád száját, majd felemelte az apró teremtményt.
Utólag már feltűnt neki, hogy Drella meg sem próbált küzdeni, és még
csak egy fojtott sikolyt sem hallatott. A tekintetében pedig nem látszott más
csak... kíváncsiság!
Akárhogy is, Csáléagyar a fejét leszegve a kunyhó hátsó fala felé vetette
magát, és mivel az vászonból volt, anélkül tört át rajta, hogy akár csak
megtorpant volna.
A driádot cipelve elrohant két tauren totemoszlop között, majd átkelt a
szomszédos fennsíkra vezető kötélhídon, amelynek egyik oldalán sem álltak
őrök. Valószínűleg elhagyták a helyüket, hogy segítsenek elüldözni a
hárpiákat.
Talált egy rövid kötelet, amit Drella dereka köré kötött, és figyelmeztette
az apró lényt, hogy ne kiabáljon.
– Miért ne? – kérdezte félrebiccentett fejjel a driád.
Csáléagyar nem törődött a kérdéssel, bár egy pillanatra eltűnődött azon,
hogy Drella vajon tényleg ilyen együgyű-e. Aztán levezette a driádot egy
földből emelt rámpán, amely megkerülte a fennsíkot, majd átkeltek még egy
hídon. A következő fennsíkra érve ismét lementek egy rámpán, és átkeltek
még egy hídon. Végül lementek az utolsó rámpán egy apró, fövenyes partra,
ahol Csáléagyar a bárkáját hagyta.
Betette Drellát a bárkába, amit aztán ellökött a parttól, majd ő is
bemászott, és halkan evezni kezdett.
Két órával később kikötöttek, és kiléptek a töviskupola bejárata előtt
húzódó partra. Sípoló és Sörtepofa állt őrségben, és mivel ismerték
Csáléagyart, átengedték. Drella láttán ugyan felvonták a szemöldöküket,
Sörtepofa pedig röfögött egyet, de ezt leszámítva egy szót sem szóltak.
Csáléagyar a kötelet rángatva bevezette a driádot a tövisek alkotta
útvesztőbe, ahol aztán balra, jobbra, majd ismét jobbra, és megint balra
fordult.
Végül kijutottak az őrök hallótávolságából, Csáléagyar pedig megállt, és
körbepillantott, éberen fülelve, hogy közeledik-e feléjük valaki.
– Nem kellett volna inkább Aram mellett maradnom? – szólalt meg
Drella. – Azt hiszem, Makasa azt akarta, hogy védjem meg Aramot.
– Itt van rád szükség, driád – felelte Csáléagyar.
– Valóban?
Csáléagyar bólintott.
– Látod ezeket a töviseket? A tüskéshátúak szentnek tartják őket.
– Miért?
– Mert azok, és kész.
Drella megfontoltan bólintott.
– Sok minden egyszerűen csak az, ami. Nem szokatlan, hogy a dolgok
csak úgy vannak.
– Ezeket a töviseket a tüskéshátú tövisszövők formálták. A kupola nagy
részét Borotvaoldalú Charlga alkotta.
– Bizonyára nagyon szentnek tartotta a töviseket – pillantott körbe Drella
–, mert itt rengeteg van belőlük!
– Most Borotvaoldalú Chugara szövi a töviseket. Charlga arra képezte ki
Chugarát, hogy gondozza a kupolát. Ám Chugara átengedte Pengelápot a
Halálfejeseknek...
Drella bosszúsan integetve a szavába vágott:
– Ezennel megtanítottál az unalom jelentésére, Csáléagyar! Nem értem,
mi köze van mindennek hozzám.
Csáléagyar sörtéi felmeredtek az ingerültségtől.
– A mesterasszony azt mondta, képes vagy semlegesíteni a
természetellenes mágiát.
– Igen! – élénkült fel Drella.
– Szükségem van rád... A tüskéshátúaknak szükségük van rád! Állítsd
vissza Pengelápot a természetes állapotába!
Drella körbepillantott.
– Nem érzek természetellenes mágiát a kupolában. Semmit sem
érzékelek. A tövisek óriásiak, de régóta a vidék részei. Ugyanannyi joguk
van a létezéshez, mint minden másnak a természetben.
– Nem ezen a helyen! – felelte nyersen Csáléagyar. – Hanem a Tövisek
Spiráljában! A Kiáltó Termében! A Csontok Halmánál!
Drella átgondolta a hallottakat.
– Jól van, vezess el ezekhez a helyekhez! – mondta végül. – Érdekesnek
tűnnek. Szeretem az érdekes dolgokat.
– Segíteni fogsz?
– Ha igazad van, akkor segíteni fogok neked. De aztán vissza kell térnem
Aram mellé, hogy megvédhessen! Ráadásul megígérte, hogy megtanít
olvasni.
Csáléagyar bólintott. Továbbra is a kezében szorongatta a driád dereka
köré kötött kötelet, ám úgy tűnt, Drellának nincs kifogása ez ellen. Így hát
Csáléagyar a kötélnél és a kíváncsiságánál fogva vezettette tovább előre a
lányt.
Alig tíz lépést tudtak megtenni.
Egy T-elágazáshoz értek, ahol Csáléagyar tudomása szerint balra kellett
volna fordulniuk, csakhogy ott nem volt semmiféle átjáró, csak tövisek
alkotta fal.
Csáléagyar csak állt, és bámult. Ezeken a folyosókon nőtt fel, és úgy
ismerte őket, mint az ormánya hegyét.
A T-elágazásnál balra. Csakhogy ott nem nyílt átjáró! Nem volt T-
elágazás sem, csak egy fejjel lefelé fordított „L”.
Úgy vélte, miközben próbált minél gyorsabban eltávolodni az őröktől,
biztosan elvétett egy elágazást. De vajon melyiket?
Nem maradt más választásuk. Jobbra kellett fordulniuk, Csáléagyar
pedig bízott benne, hogy hamarosan felismeri majd a tövisek mintázatát.
Oldalra fordult, és előreindult, ám a tövisek hirtelen a szeme láttára
újabb fallá álltak össze. Azonnal visszafordult a driád felé.
Drella is az újonnan létrejött tövisfalat nézte.
– Ó, ez nagyon is természetellenesnek tűnik! – jegyezte meg kissé
undorodva. – A tüskebokrok üvöltenek, amiért ilyen gyorsan és ennyire
nagyra kell nőniük. Nem tetszik nekik.
Csáléagyar azonban nem figyelt rá. A driád mögött ugyanis öt tüskéshátú
ácsorgott, ráadásul nem is akárkik: Chugara, a tövisszövő Halálszavú
Feketetövis, és három csatlósuk, akik mindegyike a Halálfejesek fekete
bőregyenruháját viselte. Ez utóbbiak egyike elvette Csáléagyartól a
csatabárdját.
– Ezt a teremtményt hoztad a szent helyünkre? – szólalt meg Feketetövis
halk, morajló hangon.
Csáléagyar nem válaszolt.
– Bizonyára ajándéknak szántad – folytatta Feketetövis.
Csáléagyar továbbra sem szólalt meg.
– Ajándék vagy? – fordult Halálszavú a driád felé.
– Nem – felelte Drella. – Nem vagyok a tüskéshátúaknak szánt ajándék.
Taryndrella vagyok, a driád. Azért hoztak ide, hogy semmissé tegyem a
természet ellen elkövetett tetteidet. Nem voltam biztos benne, hogy valóban
létezik ilyen kifacsart mágia, de te természetellenes bűzt árasztasz
magadból. Bűzlesz a haláltól. Vagy valamitől, ami sokkal rosszabb, mint a
halál.
Feketetövis kuncogni kezdett.
– Halálszavú Feketetövis vagyok, te pedig nagyon értékes vagy.
Köszönd meg az árulónak, hogy ilyen értékes ajándékot hozott,
Tövisszövő!
Chugara kántálásba fogott, mire a tövisbokrok növekedni kezdetek,
körülfogva Csáléagyart, majd kupolát alkotva fölötte. Az ágakból még több
tüske sarjadt elő, belemélyedve Csáléagyar bőrébe és füleibe. Ahogy a
kusza tüskék egyre növekedtek, a földre kényszerítették Csáléagyart, aki
végül kénytelen volt a mellkasához húzni a térdeit, és mélyen előrehajtani a
fejét. A tövisek nem alkottak összefüggő falat, így Csáléagyar könnyedén
átlátott közöttük, de el kellett ismernie, hogy nem tud áttörni rajtuk.
 Feketetövis halálfejszerű mosollyal nézte, ahogy Chugara varázsol.
Aztán köszönetet mondott a tövisszövőnek, és visszafordult Drella felé, aki
betegnek látszott, és úgy tűnt, a könnyeivel küzd.
Csáléagyar látta, ahogy Feketetövis a kezeivel gesztikulálva kántálni
kezd, varázslatot mondva a driádra, akinek a homlokára izzadság ült ki,
ennek ellenére megpróbált bátran felnevetni.
– Mágiával próbálsz a szolgáddá tenni, csakhogy immunis vagyok a
természetellenes erődre, Halálszagú Feketetövis!
A tüskéshátú sörtéi felmeredtek a dühtől.
– De a Halálfejesek fegyvereire nem vagy immunis! – morogta.
Az egyik csatlós meglóbálta Csáléagyar csatabárdját.
Feketetövis felvette a Drella dereka köré kötött kötél végét, és átadta a
Halálfejesnek.
– Vidd a Csontok Halmához! De ne öld meg! Nem a tied, hanem a
Fagyhozóé!
A Halálfejes engedelmesen bólintott, majd két társával az oldalán
elvezette Drellát, aki mint mindig, ezúttal sem küzdött, egyszerűen ment,
amerre vitték.
Feketetövis hangosan szellentett egyet, majd Csáléagyar és Chugara felé
fordulva baljóslatban elmosolyodott:
– Itt hagyunk, hogy elgondolkodhass az árulásodról, Csáléagyar!
– Itt hagyunk éhen halni – tette hozzá Chugara.
Ezzel mindketten megfordultak, és elsétáltak.

Miután Csáléagyar elmondta a történetét, megállapodást kötöttek: a négy

utazó kiszabadítja, ő pedig elvezeti a csapatot Drellához, és az oldalukon
harcolva segít nekik kimenekíteni a driádot.
Mint mindig, Makasának most sem tetszett az ötlet, hogy társuljanak
valakivel, főleg nem Drella elrablójával. Szívesebben hagyatkozott volna
Marcang szimatára, és inkább hátrahagyta volna Csáléagyart, hogy a
börtönében rothadjon meg.
A gnoll azonban megrázta a fejét:
– Marcang most már csak halál szagát érzi.
– Akkor kövessük azt!
 – Halál szaga mindenütt ott van. Átjárja egész helyet.
– Ez Feketetövis miatt van – jegyezte meg Csáléagyar. – A halál bűze
árad a szájából és az ülepéből. Halált áraszt minden irányba. Mindenkire.
Aram végül kimondta a kellemetlen, ám nyilvánvaló igazságot:
– Nézd, mit tettek vele, Makasa! Nekem sincs ínyemre, hogy
megbízzunk benne, de szükségünk van rá, és nyilvánvalóan nincs jóban
Drella elrablóival.
– Ő Drella elrablója! – suttogta Makasa, így akadályozva meg, hogy
kiabáljon.
– Ez esetben Drella új elrablóival.
Így hát Marcang visszaosont a kupola bejáratához, és elvette az alvó
őrök csatabárdjait, amelyekkel aztán ő és Makasa kiszabadították
Csáléagyart. A levegőben tövisdarabok repkedtek, újra meg újra eltalálva a
tüskéshátút. Makasát ez a legkevésbé sem érdekelte, sőt komor, elégedett
mosolyra fakasztotta.
– Láttunk már ilyen tüskéket – jegyezte meg Aram. – Komor Pörölyben.
– Igen – felelte Csáléagyar, a fejét továbbra is leszegve.
– Gordok, az ogre király fizetett Chugarának, hogy építse meg a
töviskupolát, ahol fogva tarthatják a wyvernkölyköket. Én is ott voltam,
Chugara díszőrségének tagjaként.
– Mivel fizetett neki Gordok? – kérdezte Aram, azon tűnődve, hogy talán
egy kristályszilánk lehetett a fizetség. Elővette az apja iránytűjét, a kezével
eltakarva annak izzását. A tű továbbra is délkeleti irányba, a következő
kristálydarab és Bigyókótya felé mutatott, ám a fény egy kissé elhalványult.
Vagyis itt nem találhattak újabb szilánkot.
– Rabszolgákkal a Gyilkos Karám és a Kiáltó Terme számára – felelte
Csáléagyar. – Végül mind a Csontok Halmára kerültek.
Makasának és Marcangnak sikerült áttörni a tövisfalat, bár a lyuk, amit
ütöttek, nem tűnt elég nagynak Csáléagyar számára. Aram úgy vélte, ezt
Makasa is tudja, de inkább nem mondott semmit, csupán eltöprengett azon,
vajon miért nem képes rávenni magát, hogy enyhítse a nővére haragját.
Végül rájött, hogy sokkal dühösebb Csáléagyarra, mint azt korábban
gondolta.
Ráébredve, hogy a lyuk valószínűleg nem lesz nagyobb, Csáléagyar
kimászott a börtönéből. Bár a tüskék felkarcolták a bőrét, egy perc múlva
már szabadon állt a csapat előtt, és az egyik csatabárd felé nyújtotta a kezét.
Makasa azonban megrázta a fejét.
 – Ha közös ellenséggel kerülünk szembe, majd kapsz fegyvert. Addig
azonban nem!
Csáléagyar arca elkomorodott, de végül bólintott. Aztán nagy léptekkel
elindult előre.
Makasa továbbra is a kezében tartotta a csatabárdot. Marcang az új
csatabárdját az egyik, a furkósbotot a másik vállára vetette. Mindketten
szorosan a tüskéshátú nyomában jártak.
Aram előhúzta a kardját, és az apró lándzsát szorongató Murcival együtt
követte őket.
 HUSZADIK FEJEZET

A találkozások halma

Csáléagyar valóban úgy ismerte a kupola folyosóit, akár az ormánya

hegyét. Aram biztosra vette, hogy ő pillanatok alatt reménytelenül
eltévedne, és az arckifejezése alapján ezzel Makasa is így lehetett. Kettejük
arckifejezése között mindössze annyi volt a különbség, hogy Aram nem
leplezte, mennyire hálás, amiért Csáléagyar is velük van, míg Makasa azt
mutatta ki nyíltan, mennyire nem tetszik neki, hogy szükségük van a
tüskéshátúra.
Tíz perccel később Csáléagyar az egyik elágazásnál balra fordulva
tétován megtorpant.
– Ez a leggyorsabb út a Csontok Halmához.
– De? – szegezte rá a tekintetét Makasa.
– Átvisz minket a Kiáltó Termén.
– És...?
– Ott vannak az arachnomanták. Talán még Aarux is.
– Kicsoda Aarux? – kérdezte Aram, és eltűnődött azon, vajon azt meg
akarja-e tudni, hogy mik azok az arachnomanták.
– Egy óriási pók – felelte Csáléagyar. – Az arachnomanták úgy növesztik
meg a pókokat, akár a tövisszövők a tüskebokrokat. Aarux mindnyájuk
közül a legnagyobb.
Aram nyelt egy nagyot. Sosem kedvelte a pókokat. Willy és Stitch, akik
Tóvidéken a legjobb barátai voltak, összeszedegették a döglött pókokat,
Aram pedig gyanította, hogy azért, mert tudták, mennyire kirázza tőlük a
hideg. És azok csak kicsi, döglött pókok voltak! Ezért az óriási, élő pókok a
legkevésbé sem vonzották.
– No és erre mi van? – kérdezte Makasa jobbra pillantva.
– Az a hosszabbik út. De arra nincsenek pókok.
– Mennyivel hosszabb?
– Egy órával.
– A másik út is eltarthat ennyi ideig, ha meg kell küzdenünk ezzel az
Aarux-szal – jegyezte meg Aram.
 Makasa bólintott, Csáléagyar pedig továbbvezette őket jobbra. Halkan és
óvatosan haladtak – az ötfős csapat és Aram bűntudata. Azon töprengett,
vajon azért ösztökélte-e Makasát arra, hogy jobbra induljanak, mert tényleg
hitt abban, amit mondott, vagy mert túlságosan is félt a pókoktól,
amelyekhez a bal oldali út vezetett? És mi lesz, ha az egy órányi késlekedés
miatt Drella...? Nem tudta rávenni magát, hogy befejezze a gondolatot.
Végighaladtak egy hosszú, széles, boltíves tetejű folyosón, amelynek
mindkét falát tövisek alkották, és nagyjából száz lábnyi távolságonként egy-
egy fáklya világította meg. A folyosó íve miatt azonban a fény nem jutott el
messzire.
Bár Aram tudta, hogy sikerült elkerülniük a pókokat, azok így is
beférkőztek az elméjébe. Úgy érezte, mintha újra meg újra pókháló érne az
arcához, és apró póklábak másznának a hajában, lefelé a nyakán, be az inge
alá. Az egész teste viszketni kezdett, az izmai pedig össze-vissza
rángatóztak.
Egy igencsak hosszú órának nézett elébe!

Miután Halálszagú Feketetövis belépett a Csontok Halmának termébe,

elvette a csatlósától Drella kötelének végét, és egy vasoszlophoz kötötte,
amelyről egy kaldorei csontváza lógott alá.
Drellának hirtelenjében a legkevésbé sem tetszett a kötél. Néhány
pillanattal korábban még nem tulajdonított jelentőséget neki, de most
fojtogatónak találta, akárcsak a töviskupola ezen részének levegőjét.
Akárcsak az egész helyet átjáró sötét, kifacsart mágia vasra és kénre
hasonlító ízét. Szürketölgy Thalyssnak köszönhetően ismerte az „undor”
szót, de most megtapasztalhatta a jelentését is. Leoldozta a derekáról a
kötelet, és hagyta aláhullani.
Feketetövis és Chugara úgy bámulták a kötelet, amelynek másik vége
továbbra is az oszlophoz volt kötözve, mintha nem tudnák felfogni, hogy a
driád ki tudott szabadulni belőle. Aztán Drella felé fordultak, és úgy néztek
rá, mintha valami csodát hajtott volna végre azzal, hogy kioldozta a kötelet.
A lány legszívesebben kinevette volna őket, ám a torkát marni kezdte az
epe. Nyelt egyet, és visszafojtotta a hányingerét. A nyelőcsövét azonban
égette a sav. Azt kívánta, bárcsak Arammal és a többiekkel lehetne. Talán
nem lett volna szabad magukra hagynia őket.
A tüskéshátúak egy újabb kötéldarabot hoztak, és gondosan a
vasoszlophoz kötözték a kezeit. Drella egy pillanatig úgy érezte, mintha a
kötél lángolna, megégetve a bőrét, a leveleit és a bundáját. Kis híján
felsikoltott, ám amikor lepillantott, nem látott lángokat, és nem érzett valódi
forróságot.
El kellett ismernie, hogy félt.
Körbepillantott a barlangszerű teremben, de nemigen akadt látnivaló. A
tövisek alkotta kupola átívelt a poros föld fölött. A vasoszlop egy olyan
tárgy mellett állt, amelyet Drella oltárnak vélt. És persze ott volt még az a
hatalmas csonthalom is, amelyről a terem a nevét kapta, és a helyiség több
mint felét elfoglalta.
Kíváncsian pillantott végig a halmon. Igyekezett a kíváncsiságba
kapaszkodni, mivel úgy tűnt, segít elfojtani a félelmet. A halom nagy részét
tüskéshátú csontok alkották, de akadtak itt emberi, tauren, kentaur és állati –
többségében vaddisznó, hiéna és medve – csontok is. Még egy hárpia
csontjait is látni vélte. És talán egy wyvernét is. Valamint jetik és gnollok
csontjait.
Az ott egy sárkány koponyája? – Még sosem látott sárkányt, ezért nem
volt biztos benne. De úgy vélte, ha látott volna sárkányt, akkor a koponyája
biztosan így nézett volna ki.
– Driádcsontok is vannak a halomban? – kérdezte.
Feketetövis baljóslatúan felnevetett.
– Mert ha igen, akkor nagyon szeretném látni őket – folytatta Drella.
Feketetövis azonnal abbahagyta a nevetést, és ismét döbbentnek tűnt.
Drella a szemöldökét ráncolva nézett rá, és azon tűnődött, vajon
Feketetövis tényleg ennyire híján van-e az észnek. Mert úgy tűnt, elég
könnyen meghökken a dolgokon.
– Talán nem értetted? Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogyan nézhetnek
ki a csontjaim.
– Azon könnyen segíthetünk! – mormogta sötéten Chugara.
– Remek! – felelte Drella.
A tövisszövő dühösen röfögve a driád felé lépett, Feketetövis azonban a
kezét felemelve megállította.
– Ne! Ő a Fagyhozóé!
– Még aligha állok készen a télre. Egyelőre tavasz van.
– Nyár van – jegyezte meg az egyik csatlós, megdörzsölve az ormányát.
 – Csendet! – kiáltotta Feketetövis, majd Drella felé fordult. – Nem az
évszakokról beszéltem! Téged és az erődet feláldozzuk Amnennarnak, a
Fagyhozónak! Az élőholt Veszedelem egyik lichének!
– Ah! – Drella átgondolta a hallottakat. Igazság szerint nem nagyon
értette Feketetövis szavait. Az „Amnennar”, a „Fagyhozó”, a „lich”, az
„élőholt” és a „Veszedelem” semmit sem jelentettek neki. Thalyss egyik
szót sem említette, amikor suttogva beszélt hozzá. Legalábbis nem olyan
összefüggésben, amelynek most bármi értelme lett volna. Úgy vélte, a
„Fagyhozó” és az „élőholt” jelentését sikerült kibogoznia, mivel ez a hely
hideg és természetellenes volt, mintha egy elszáradt növényt arra
kényszerítettek volna, hogy ismét kizöldüljön. Azt is kikövetkeztette, hogy
az „Amnennar” bizonyára a Fagyhozó neve lehet. Aztán azon kezdett
tűnődni, hogy a „lich” talán a „licsi” rövidítése. Tetszett neki ez a gondolat.
Ha ez az Amnennar egy licsi, akkor talán nem lehet olyan rettenetes. No és
a „Veszedelem”? Feketetövis talán valamiféle katasztrófáról beszélt volna?
Az egész nagyon zavarosnak tűnt. Végül megrázta a fejét, és nyíltan
kijelentette:
– Köszönöm, nem!
– Biztos, hogy nem ölhetjük meg most rögtön? – kérdezte Chugara.
– Igen, biztos – felelte Feketetövis, bár úgy tűnt, mintha sajnálkozna. – A
ceremóniát alig egy óráig tart előkészíteni. Addig vigyázz rá!
Ezzel Feketetövis az oltár felé fordult, és bariton hangján halkan kántálni
kezdett. Aztán felemelt egy tüskéshátú koponyájára hasonlító, fehérre
festett maszkot, és a fejére tette.
Drella torka kiszáradt, de sikerült megszólalnia:
– Makasa nem fog örülni, amiért nem védem meg Aramot.

Makasa nem örült.

Nem volt ínyére, hogy Csáléagyart kövessék. Nem szerette volna, hogy
csapdába vezesse őket.
Igen, valóban egy töviscellában találtunk rá, de mi van, ha ezt csak
megtévesztésnek szánták, hogy így nyerje el a bizalmunkat? – gondolta.
Csáléagyar bizonyára tudta, hogy Drella után jövünk, és egy ilyen cselfogás
jó módja annak, hogy tőrbe csaljon minket.
 Ez Aram hibája! Ő bizonygatta, hogy meg kell bíznunk Drella
elrablójában! Ő ragaszkodik ahhoz, hogy bízzunk meg mindenkiben! –
Makasa a fiúra pillantott, aki elkapta a tekintetét, és vállat vont. Már
megszokta tőle az efféle pillantásokat. Az a baj, hogy túlságosan is
hozzászokott! Fukarabban kellett volna bánnom a rosszalló pillantásokkal,
hogy kellően átérezze őket az olyan alkalmakkor, amikor ez számít! De
nehéz fukarkodni a rosszallással, amikor ilyen gyakran kiérdemli! Tudom,
hogy mélyen legbelül rendes gyerek. Igazság szerint, csodákra képes. De
nem kell, hogy ez együtt járjon az ostobasággal!
De nem tudott sokáig haragudni a fiúra.
Nem az ő feladata, hogy ügyeljen a biztonságunkra. Ez az én dolgom!
Parancsba kaptam Thorne kapitánytól! Ez volt az utolsó parancsa, és
hajlandó volt olyan messzire menni, hogy előhozakodjon az adósságommal.
Azzal, hogy az életemmel tartozom neki, amiért évekkel korábban
megmentett.
No és miért is vagyunk most veszélyben? Mert nem értem fel a
feladathoz, hogy megvédjem Aramot. Thalyss segítségére volt szükség,
hogy biztonságban tudhassam. Ám ez azzal járt, hogy a nyakunkba szakadt
Daryndrella, akinek sikerült még nagyobb veszélybe kevernie minket.
Marcangra pillantott, aki odabiccentett neki. Makasa viszonozta a
gesztust. Kezdett a jobb kezeként tekinteni a gnollra.
De ez is milyen bosszantó! Marcangot, mint jobb kezet, azon az áron
tarthattuk meg, hogy az összes többi végtagunkat is kockára tettük előbb a
gnollokkai, aztán a jetikkel szemben!
Aztán ott van még Murci is, akit Malusnak egyszer már sikerült
elkapnia!
Ez sosem fog véget érni! Minden újabb útitárs – az összes! – csak még
több bonyodalmat és veszélyt hoz, amelyekkel így már nem lehet előre
számolni!
Önállóbbnak kell lennem! Ez a válasz! Nem függhetek a többiektől! A
terhek mostantól csak az enyémek! Ennyi, és pont!
A fenébe, mennyire hiányzik a szigonyom!

Aram úgy érezte, mintha az íves folyosón megtett minden egyes lépéssel
egyre hidegebb lenne. Szeretett volna megállni, hogy felvegye a pulóverét
és a kabátját, amelyeket a dereka köré kötve hordott, de úgy vélte, ez elég
nehéz feladat lenne karddal a kezében, feltéve, ha a többiek egyáltalán
hajlandóak lennének beleegyezni abba, hogy megálljanak. Ha őszinte akart
lenni, ő sem szívesen állt volna meg. Fogalma sem volt arról, mi várhat
rájuk a folyosó túlsó végén, azt azonban tudta, hogy nem akar több időt
elvesztegetni. Nem, amíg Drella életveszélyben volt!
Marcangnak tetszett, hogy már nemcsak egy furkósbotja, hanem egy
csatabárdja is van. Azon tűnődött, vajon elég erős-e ahhoz, hogy egyszerre
forgassa mindkettőt. Elhatározta, hogy miután megmentették Drellát,
gyakorolni fogja a két fegyver együttes forgatását.

Murci nagyon aggódott Drhláért, de bátor és eltökélt maradt. És most

már lándzsája is volt! Készen állt arra, hogy felnyársalja Drhla ellenségeit,
akár a flllurlokokat!

Mi ez az érzés? Ez a félelem, ami tovább csalogat előre?

A kupola bejáratához érve rábukkant a két alvó őrre.
Nos, ez rosszat sejtet...
Persze fogalma sem volt arról, hogy az út elvezeti-e ahhoz, amit keres.
Amit a parancsainak megfelelően meg kellett találnia.
De kétségkívül vezet valahova, igaz? Van itt valami, amit nem tudok
azonosítani, de valahogy mégis felismerem. Valami, ami nem tetszik, és a
hang a fejemben azt üvölti, forduljak vissza. Ám a hívás egyre csak
szólongat. Csalogat tovább előre.
Ironikus, de a hívás kis híján arra ösztökélte, hogy elkerülje ezt a helyet.
De végül mégiscsak követte a Pengeláphoz, mert tudta, hogy ez a hely, ha
mással nem is, de egy kis figyelemeltereléssel bizonyosan szolgálhat.

*
Mindnyájan a Csontok Halma felé tartottak.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Sokaság

Csáléagyar jelzett a többieknek, hogy álljanak meg, majd egy boltíves

átjáróra mutatott, ami mögül Aram furcsa zajt hallott, hasonlót ahhoz, mint
amikor az eső a családja tóvidéki házának tetején kopogott. Ám ez a hang
ritmikusnak tűnt, ráadásul szabályos időközönként elhalkult, majd
felerősödött.
A Csontok Halma! – formálta némán a szavakat Csáléagyar.
A többiek bólintottak.
Csáléagyar az egyik csatabárdot követelve előrenyújtotta sörtével
borított kezét, mire Makasa komoran elmosolyodott.
Még nem! – felelte némán.
Csáléagyar metsző pillantást vetett Makasára, majd megfordult, és
besietett az átjárón.
Makasa, bár egy pillanatra meglepte, ami történt, gyorsan utánavetette
magát. Marcang szorosan a sarkában maradva követte. Aram és Murci egy
kicsit lassabban reagáltak, de hamarosan már ők is az átjáró túloldalán
jártak.
A tövisek alkotta hatalmas termet négy pislákoló fáklya világította meg,
a közepén pedig óriási csonthalom magasodott.
Aramnak nem volt szüksége a gnollokéhoz hasonlóan érzékeny orra
ahhoz, hogy tudja, az egész hely haláltól bűzlik.
– Aram! – kiáltotta Drella.
A fiú oldalra fordulva látta, hogy a driádot egy vasoszlophoz kötözték,
amely egy tűztől megfeketedett faoltár mellett magasodott. Két tüskéshátú
állt mellette: egy férfi, aki alighanem Halálszavú Feketetövis lehetett, és
egy nő, feltehetően Borotvaoldalú Chugara, a tövisszövő. Feketetövis
valamiféle tüskéshátú maszkot viselt, míg a kezében a legnagyobb csörgőt
tartotta, amit Aram valaha látott.
– Jól vagy? – kiáltott oda Aram Drellának.
– Persze! – A driád hirtelen morcosnak tűnt, mintha kissé sértené a
kérdés. – Én mindig jól vagyok!
 – Nem, úgy értettem...
– Több időre van szükségem! – kiáltotta Feketetövis. – Öljétek meg
őket!
A két másik disznószerű teremtmény, akik egyforma, szürke-fekete
tunikát viseltek, gyors pillantást váltott egymással, majd mindketten
támadásba lendültek. Ám az esélyeik nem tűntek túl jóknak. Csáléagyar
röfögve, fújtatva épp eszméletlenre püfölt egy harmadik egyenruhás
tüskéshátút, majd ahogy felegyenesedett, Makasa odadobta neki a
csatabárdot, miközben levette a felsőteste köré tekert vasláncot, amelyet
azonnal szűk ívben pörgetni kezdett. Ezalatt Marcang ledobta a
csatabárdját, és a furkósbotot két kézzel megragadva előrerontott.
A két egyenruhás vadkanember perceken belül holtan terült el
eszméletlenül heverő társuk mellett. Így már csak Feketetövis és Chugara
állt Drella és a megmentői között. A tövisszövő – mintegy igazolva, hogy ki
ő – kántálni kezdett, mire a kupolát alkotó hatalmas, tüskés ágak
előrenyúltak, hogy megállítsák vagy akár meg is öljék a támadókat.
Drella azonban kiszabadította egyik apró kezét a kötelékből, és Chugara
felé nyúlva elkiáltotta magát:
– Hagyd abba! Nem hallod, ahogy a sírnak a tüskebokrok? Hallgasd
őket! – A tövisszövő hátára tette a kezét, Chugara pedig felvisított, majd
térdre rogyva levegő után kezdett kapkodni, és közben... zokogott?
A tüskés ágak azonnal mozdulatlanná váltak.
Feketetövis elkeseredetten felmordult, aztán disznószerű visítást hallatva
kiabálni kezdett:
– A Fagyhozó jön, hogy megízlelje az áldozatot! Az ereje eltölt engem! –
A csonthalom felé intett a csörgővel. – Nem vehetik el a Fagyhozó
áldozatát! Öljétek meg őket a Fagyhozó nevében!
Halálszavú csörgőjének hangjára válaszolva maga a Csontok Halma is
remegni és zörögni kezdett. A csontok viharos gyorsasággal gyülekezni
kezdtek, majd hangos kattogások közepette csontvázharcosokká álltak
össze, amelyek az izmoktól, inaktól, zsigerektől, bőrtől és más hasonló,
felesleges hívságoktól nem akadályoztatva Csáléagyar, Makasa és Marcang
felé indultak.
Makasa hátrált egy lépést, ám a pillanatnyi tétovázás után a szokásos
elszántsága visszatért, és gyors mozdulattal meglendítette a láncot, amely
széles köröket írt le, szétzúzva az élőholt tüskéshátúak, taurenek, emberek
és kentaurok csontjait. Aztán magasabbra emelte a lánc ívét, jó pár
koponyát letépve a helyéről. Ám a csontvázaknak láthatóan nem kellett fej
ahhoz, hogy engedelmeskedjenek a parancsoknak, és tovább törtek előre.
Marcang sem boldogult sokkal jobban. Bár a csontvázak nem használtak
fegyvert, sokuknak voltak agyaraik és karmaik. Az ifjú gnoll hangosan
felmordult, ahogy egy hiéna agyarai belemélyedtek az egyik lábába.
Gyorsan sikerült szétzúznia a lény fejét, ám újabb csontvázak támadtak rá.
Makasa lánca azonban az ellenfelek többségét sakkban tartotta, és azzal,
hogy egy pillanatra felfelé csapott a fegyverrel, még az egyik hárpia
szárnyát is sikerült szétroncsolnia. A lény a földre zuhant, csontokat szórva
szerteszét. Ám ezek a csontok hamarosan hangos kattanások közepette
elkezdtek ismét összeállni, és az eredmény a lánc íve alatt maradva kúszni
kezdett Makasa felé. Úgy tűnt, már nem kell sok ahhoz, hogy a lény,
számos másik társával együtt, elérje őt.
A csontvázak közül néhány széles kört írva le, vagy épp az ellenfeleik
első sora mögött állva újra össze, Murcit és Aramot vette célba. Egy
csontváz vadkan a murloc felé rontott, hogy hosszú, éles agyaraival
felnyársalja, akár egy halat. Murci előreszegezte a lándzsáját, de azonnal
rájött, nem sokra megy vele.
– Flllur mgrrrrl! Flllur mgrrrrl! – visította a murloc, majd ide-oda
cikázva rohangálni kezdett, mintha össze akarná zavarni az üldözőjét. A
vadkan balra vetette magát, próbálva követni az áldozatát, és az egyik lába
szétroppant. Bár három ép lábán bicegve tovább üldözte Murcit, a murloc
felfigyelt a kínálkozó lehetőségre. Gyorsan megkerülte a vadkant, majd
felugrott, és a hátsójával a fenevad hátára érkezve szerteszét szórta a
csontokat. A csontváz összeroskadt, és amikor Murci felállt, úgy
szorongatta a vadkan gerincét, akár egy furkósbotot.
A történtek Aramnak is ihletet adtak. A kardjával épp csak hárítani tudta
a rárontó gnoll csontváz ütéseit, most azonban eltette a pengét, és a teljes
testsúlyával nekirontott a lénynek, ami hátratántorodva elterült a földön.
Ahogy az Murci ellenfelével is történt, a csontváz darabokra tört. Aram
felkapta az egyik vaskos combcsontot, és a következő ellenfele, egy feléje
mászó, láb nélküli emberi csontváz felé lendítette.
Ám a létszám továbbra is a csontvázharcosoknak kedvezett.
Miközben az élőhalottakat püfölte, Aram odakiáltott Drellának, aki
továbbra is az oszlophoz kötözve ácsorgott, a halkan kántáló Halálszavú és
a térden állva zokogó tövisszövő között:
– Véget tudsz vetni ennek, Drella?
 – Igen! – kiáltotta a driád, próbálva kiszabadítani magát, a hangjában
pedig olyan magabiztosság csengett, hogy Feketetövis óhatatlanul is felé
pillantott, és a maszk ellenére látszott rajta, hogy aggódik. Ám a lány
hirtelen zavartnak tűnt, mozdulatlanná dermedt, majd ismét elkiáltotta
magát. – De mégis hogyan csináljam?
Halálszavú horkantás-szerű nevetést hallatott, míg Aram felsóhajtott.
Ekkor azonban újabb jövevény érkezett, amitől a helyzet még
rosszabbnak tűnt. Aram már azelőtt megérezte a szagát, mielőtt az illető
felbukkant volna.
Ez jázmin? Jázminillat egy ilyen sivár helyen? – Ez csak egyvalamit
jelenthetett. Pontosabban egyvalakit...
Reigol Valdread báró, azaz a Suttogó lépett be a boltíves átjárón. Malust
leszámítva ő volt a lehető legrosszabb, aki itt és most felbukkanhatott.
Valdread a csapat tagjai közül elsőként Aramot pillantotta meg, aki épp
az egyik csontváz felé lendítette a combcsontot.
– Nocsak, Aramar úrfi! Már megint mibe keverted magadat? Dobd ide
az iránytűt, és talán hajlandó leszek... – A hangja elhalkult, és lassú
mozdulattal hátralökte a csuklyáját, felfedve sápadt bőrét, amely ráfeszült a
koponyájára, amitől úgy tűnt, mintha ő is Feketetövis csontvázseregéhez
tartozna. Mintegy a hasonlóság további bizonyítékaként az egyik csontváz
hárpia az Elhagyott felé suhant, anélkül röppenve el mellette, hogy
megtámadta volna.
Aram Valdreadre pillantott, és látta, hogy a Suttogó a termet figyeli,
alaposan végigmérve a csontvázharcosokat, majd Murcit, Marcangot,
Csáléagyart és Makasát, akin egy kicsivel tovább elidőzött a tekintete,
amelyet aztán Chugara és Taryndrella felé fordított, és végül Halálszavúra
szegezett.
– Te! – kiáltotta a báró a tőle telhető leghangosabban. – Miféle játékot
űzöl?
A maszkja ugyan nem sokat fedett fel, de úgy tűnt, Feketetövis csak
most vette észre az új jövevényt.
– Mi vagy te? – kiáltotta vissza.
– Reigol Valdread báró vagyok, és...
– ELHAGYOTT! ISZONYAT! – üvöltötte Feketetövis, és úgy tűnt a két
szó egyenértékű a számára.
– Mégis kit akarsz feléleszteni, te elmeháborodott? – sziszegte Valdread,
miközben egy hatalmas medvecsontváz cammogott oda hozzá, hogy aztán
az utolsó pillanatban kitérjen előle.
– Amnennart, a Fagyhozót élesztem fel! És amikor eljön, te ismét a
Veszedelem igájában találod majd magad!
– Csak a holttestemen keresztül!
– Ám legyen! – kiáltotta Feketetövis, majd ismét halkan kántálni kezdett,
mire a csontvázmedve azonnal visszafordult Valdread felé.
A Suttogó fekete pengéjű kardja elősiklott a hüvelyéből, és széthasította
a csontokat, gyorsan végezve a medvével.
Ám Valdread hirtelenjében Feketetövis elsődleges célpontjává vált.
Csakhogy ez fordítva is igaz volt.
Az élőhalottak elfordultak Drella megmentőitől, hogy a báróra
rontsanak, akinek fekete kardja úgy szelte a csontokat, akár a vajat,
miközben az Elhagyott halálos elszántsággal Feketetövis felé tört.
Aram a csata ellenére nagyon is jól átérezte a helyzet iróniáját. Az egyik
legnagyobb ellensége épp segített neki, mivel a Veszedelem gonoszsága
olyan gyűlöletet keltett a Suttogóban, amit ötven hordónyi jázminvízzel sem
tudott volna elleplezni.
A csontvázaktól megszabadulva Csáléagyar ért elsőként Drellához, és a
kötelékeit elszaggatva kiszabadította, majd úgy kapta fel, mintha a driád
nem lenne nehezebb egy tollnál.
Makasa szorosan ott járt a nyomában, és a kardja hegyét a tüskéshátú
felderítő bordáihoz nyomta.
– Vezess ki minket innen, és ne próbálkozz semmivel! – mordult rá.
Csáléagyar röfögött egyet, és az élőholtak csatáját széles ívben
megkerülve mutatta az utat. Úgy tűnt, a Suttogó, Halálszavú és a zokogó
tövisszövő nem vették észre, hogy a Fagyhozónak szánt áldozatot elvitték.
A csontok halomban álltak Valdread körül, aki az iránytűről megfeledkezve
próbálta elejét venni annak, hogy a Veszedelem egy újabb talpalatnyi helyet
szerezzen magának Azerothon.
Feketetövis csak akkor vette észre, hogy mit készülnek elvenni tőle,
amikor a csapat már az átjárónál járt.
– Ne! Az áldozat!
– Ha áldozatot akarsz, akkor az legyél te magad! – suttogta Valdread.
Ez volt az utolsó, amit Aram a terem felől hallott, miközben követte
Csáléagyart, Drellát, Makasát és Murcit. Hátrapillantott, hogy
meggyőződjön arról, Marcang ott van-e a nyomában – ott volt –, és a
csontvázak nem követik-e őket – nem követték. Aztán lepillantott a
combcsontra, amit még mindig a kezében szorongatott. Egy apró pók
mászott rajta.
Aram hatalmas üvöltéssel elhajította a csontot.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Vissza az útra

Meg sem álltak addig, amíg el nem érték Pengeláp bejáratát. A két őr,
Sípoló és Sörtepofa továbbra is ott hortyogott, ahol hagyták őket.
Makasa füttyentett Thaliának és Elmarine-nek, Csáléagyar pedig letette
Drellát.
– Köszönöm, Csáléagyar! – mondta a driád. – Mindez új és nagyrészt
érdekes tapasztalat volt a számomra.
Csáléagyar és a többiek merev tekintettel bámultak rá, amitől Drella
kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– Sajnálom – szólalt meg végül. – Csalódást okoztam nektek? Nem
tudtam véget vetni az összes természetellenes mágiának.
– Ha sikerült tanítanod valamit Chugarának, akkor máris többet tettél,
mint eddig bárki – mormogta Csáléagyar.
Makasa megköszörülte a torkát.
– Sajnálom, hogy belerángattalak titeket ebbe az egészbe – tette még
hozzá Csáléagyar.
– Már helyrehoztad – mondta Aram. – Legalábbis megtetted, ami tőled
telt.
A tauren és az elf előreevezett, maguk mögött vontatva Rendow
bárkáját. Mindketten dühösen néztek Csáléagyarra, ezért Aram
megismételte, amit az imént mondott:
– Már helyrehozta.
Thalia bólintott, de látszott, hogy a legkevésbé sem sikerült meggyőzni.
Elmarine megtartotta magának a véleményét.
– Azonnal tűnjünk el innen! – mormogta Makasa, és bemászott Rendow
bárkájába.
Csáléagyar ismét felemelte Drellát, és átadta Makasának. Aram,
Marcang és Murci szintén bemásztak a hajóba.
Drella nyújtózkodott egyet, és hatalmasat ásított.
– Bocsássatok meg, de egy kicsit elfáradtam! – Ezzel összegömbölyödött
a bárka közepén, és mielőtt elbúcsúzhattak volna a többiektől, hogy
továbbinduljanak a Versenyuszály és a végső céljuk, Bigyókótya felé, már
aludt is.

Malus és Ssarbik eközben a saját útvonalukat követték Bigyókótya felé.

Egymás mellett lépkedve hagyták maguk mögött a Rejtőzködők
Mesterének gyűléstermét, miután csaknem egy hétig vendégeskedtek a
nagyúrnál.
Malus a lépcső aljához érve megállt, és miközben nehézkesen felhúzott
egy vas páncélkesztyűt a bal kezére, végigpillantott a sziklákkal,
törmelékkel és lángokkal teli pusztaságon, amely Peremföldet övezte. A
távolban, a füstön és a félhomályon túl, épp csak látszottak a Lángoló Légió
táborainak tüzei.
Ssarbik szinte kába volt az örömtől, amiért a Légió iszonyat nagyura
megrótta Malust, aki továbbra sem volt képes megszerezni az iránytűt. Az
arakkoa vidáman kifejezte azon reményét, hogy Malus tanult az eddigi
hibáiból, és végre kész befejezni a feladatát.

Ám Malus valójában nem tartotta jogosnak, hogy dorgálást vagy

büntetést kapjon az iránytű miatt. Úgy vélte, senkinek sem tartozik
magyarázattal a tetteit illetően. Sem magának, sem a Rejtőzködők
Mesterének. De legfőképp nem Ssarbiknak.
Be fogom fejezni, amit elkezdtem! – ismételgette magának újra meg újra.
Különben miért kezdtem volna el?
Lepillantott a vihorászó madáremberre, majd az új páncélkesztyűjével
lekevert neki egy pofont, hogy elhallgattassa.
Az arakkoa felvijjogott a fájdalomtól. Malus keze is megfájdult a
pofontól, de még egy grimaszt sem engedett volna meg magának, nemhogy
egy fájdalmas mordulást.
Egy kis vigaszt merített abból, hogy Azerothon továbbra is ő maradt a
Rejtőzködők parancsnoka. Nem mintha ez bármin is változtatott volna.
Végre kellett hajtania a feladatát, Őméltósága szavai vagy döntései pedig
ezt nem befolyásolhatták. Ám tudta, hogy Ssarbik mohón vágyik a
posztjára, és az, hogy ebben akadályozhatta a madárembert, halvány
mosolyt csalt Malus arcára.
– Ideje indulnunk! – mondta. – Nyiss portált!
Mégis mi más választásom lenne? – gondolta. Ismerjem be, hogy
elkövettem egy rettenetes...
Nem engedte meg magának, hogy befejezze a gondolatot. Ssarbik,
immár jóval kevésbé vidáman, kántálni kezdett...

A portál Malus kátrányszínű elf rombolójára, az Elkerülhetetlen

fedélzetére vezetett.
Malus és Ssarbik a portálból előlépve az arakkoa nővérével, Ssavrával
kerültek szembe.
– Üdv, kapitány! – szólalt meg a madárnő. A hangja éles és határozott
volt, mint az arakkoák többségének. Egyáltalán nem hasonlított Ssarbik
sziszegéséhez. – Mit mondott a démoni Lángoló Légió iszonyat nagyura?
Mit mondott a Sötét Vihar Hírnöke?
– Nem sokat – felelte Malus, mielőtt Ssarbik megszólalhatott volna. – Az
iránytűt akarja. Ennél többet nem is kell mondania.
Ssavra bólintott, ám parancsoló pillantású, indigókék szemei hosszú,
ívelt csőre mentén kérdően a fivérére szegeződtek. Pár hüvelyknyivel
magasabb volt Ssarbiknál, de mivel szálfaegyenesen tartotta magát, még
magasabbnak tűnt nála.
A görnyedt Ssarbik nyugtalan pillantást vetett a Malus bal kezén
díszelgő páncélkesztyű felé, és úgy döntött, megéri kockáztatni.
– A kapitányunkat megfenyítették a kudarcért – mondta, és óhatatlanul is
összerezzent, Malus azonban meg sem moccant.
– A késlekedésemért – javította ki higgadtan Malus, majd átsétált a
fedélzeten, a két arakkoa pedig követte. – Ezért bizonyára megértitek, hogy
sietek. Az útirány?
Az utolsó kérdést a kormányosnak, Sensiago Krylnek szánta.
– Bigyókótya, kapitány. – Az ébenfekete bőrű, félszemű Kryl fejének
egész jobb oldalán égési seb húzódott. – Két napra van.
– Remek! Előbb akarok odaérni, mint Greydon ivadéka.
– Akkor miért késlekedsz? – kérdezte suttogva a kormányos. – Szólj a
madárembereknek, hogy nyissanak portált! A fenébe is, kapitány! Ezek
ketten talán akkora portált is tudnának nyitni, amin az egész hajó átférhetne!
Malus feszülten elmosolyodott.
– Ez nem így működik. Azerothról csak Peremföldre tudnak portált
nyitni.
– Le tudnánk küzdeni azt az ocsmány helyet!
– Hidd el nekem, Kryl, hogy nem akarsz Peremföldre menni! Ráadásul
az egyik arakkoának csalétekként Azerothon kellene maradnia. Valójában a
peremföldi kitérőtől eltekintve csak egymás között tudnak portált nyitni.
– Ezt mondták neked?
– Igen, és úgy vélem, így is van.
– Ha te mondod, kapitány! Én nem bíznék a madáremberekben. Ha
engem kérdezel, olyanoknak tűnnek, akik készek bárkit hátba szúrni.
– De nem kérdez téged! – szólt közbe Ssavra, hirtelen felbukkanva
mögöttük. – Ellenben biztos vagyok benne, hogy a kapitány értékeli a
figyelmeztetést, Kryl kormányos!
– Igen, asszonyom – felelte megborzongva Sensiago.
Malus Ssavra felé fordult, aki toliakkal borított fejét kissé félrebiccentve,
szórakozottan nézett rá. Fekete csőre sötétlilán csillogott. A kapitány
átpillantott a nő válla felett, és látta, hogy Ssarbik biztonságos távolságban
ácsorog, és gúnyos tekintettel bólogatva várja a közelgő vitát.
– Talán van valami mondanivalód? – kérdezte közönyösen Malus.
– Csak annyi, hogy én nem a fivérem vagyok – sziszegte a nő. – Engem
nem tudsz szavakkal vagy pofonokkal engedelmességre kényszeríteni.
Hajtsd végre a rád bízott feladatot, különben megöllek, és én hajtom végre!
– A mestered ezt valószínűleg nem helyeselné.
– Ha azzal teljesíthetem a kérését, akkor kész vagyok megkockáztatni,
hogy feldühítem a nagyurat – felelte meglepően kellemes mosollyal a nő.
– Felesleges fenyegetőznöd, Ssavra úrnő. Nem szándékozom kudarcot
vallani.
– Ezek szerint értjük egymást.
– Igen.
– Ó, és még valami!
– Igen?
– Nem vagyok úrnő.
Malus felnevetett, majd visszafordult Kryl felé.
– Irány Bigyókótya, kormányos!
– Igenis, kapitány!
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Izzás a Csillámló Mélységben

Aram, Makasa, Murci, Marcang és Drella a következő napot Rendow

bárkájának fedélzetén töltötték. Magas színfalak és sziklás fennsíkok között
haladtak át. Aramot megigézte a látvány, és az idő nagy részét rajzolással
töltötte. Ám az ihlettől hevítve olyasmivel próbálkozott, amivel addig még
soha: nem a saját szemszögéből rajzolt. Ahelyett, hogy csak azt rajzolta
volna le, amit a bárkában ülve látott, lerajzolta a kanyon falait és a
sziklacsúcsokat, majd az egész hajót, ahogy a vízen úszik. Aztán berajzolta
a társait is a bárkába, végül a saját alakját is odapingálta melléjük. Ez utóbbi
bizonyult a legnehezebb feladatnak, mivel nem volt nála tükör, hogy
megnézhesse az arcát. A ruháit persze alaposan meg tudta nézni – és látta,
milyen rossz állapotban vannak –, és az arcát is megpróbálta szemügyre
venni, ahogy visszatükröződött a víz felszínén, de a bárka mozgása
eltorzította vagy teljesen megzavarta a tükörképet. Ezért aztán beletörődött
a helyzetbe, és igyekezett a lehető legjobbat kihozni belőle. Nagy
odafigyeléssel használta a ceruzát, és végül nagyjából elégedett lett az
eredménnyel. Azt kívánta, bárcsak színeket is használhatott volna, hogy
jobban visszaadhassa a látványt, kiemelve a megannyi finom árnyalatot.
Ráadásul továbbra is sutának találta a saját alakját, de nem tűnt
helyénvalónak, hogy lehagyja magát a képről.
Amikor megmutatta a rajzot a többieknek, Murci, Drella és Marcang le
voltak nyűgözve. Makasa azonban a szemöldökét ráncolva csak annyit
mondott:
– Jó.
– Akkor miért ráncolod így a szemöldöködet? – kérdezte Aram,
miközben ő is a szemöldökét ráncolta.
Makasa előrehajolt.
– Mert túl sokan vagyunk ebben a nyomorult bárkában! – súgta az öccse
fülébe.
– Talán nem bizonyították újra meg újra, hogy milyen hasznosak? –
súgta vissza Aram.
 – Azt is újra meg újra bizonyították, hogy nehézségeket okoznak.
Aram biztos volt benne, hogy Makasa egyik társukat sem utálja.
Legalábbis már nem. Csak azt utálta, hogy olykor kénytelen rájuk
támaszkodni. Ráadásul minél többen lettek, annál több baj ütötte fel a fejét,
ezért még nagyobb szüksége volt a többiek segítségére. A hatalmas Makasa
Flintwill számára ez ördögi körnek bizonyult!
Makasa halkan felsóhajtott, visszavágyva abba az időbe, amikor még
csak Aramért és önmagáért kellett aggódnia.
Vagy talán azokba az időkbe, amikor csak önmagáért kellett aggódnia –
gondolta Aram, bár nem igazán hitt ebben.

Míg Aram rajzolással töltötte az időt, Makasa – nem túl meglepő módon
– azzal, hogy a veszély jeleit figyelte. Marcang, mint mindig, ezúttal is
követte a példáját, és ő is éberen figyelt, miközben az evezőkkel tovább
hajtotta előre a bárkát, végig a kanyonon. Drella Murcival beszélgetett,
méghozzá a murloc anyanyelvén, amelynek hallatán Makasa a szemöldökét
ráncolta, mivel az számára nem tűnt többnek értelmetlen zagyvaságnál.
Aramot azonban mosolyra fakasztották a jellegzetes szavak, mivel azokra a
beszélgetésekre emlékeztették, amelyeket Murci Thalysszal, Drella előző
védelmezőjével folytatott, akinek valahogy sikerült megtanítania a driádot a
murloc nyelvre azáltal, hogy rendszeresen ezen szólt hozzá, amikor a lány
még a makkban lakozott. Amikor Drella Murcival beszélgetett, Aram úgy
érezte, mintha Thalyss még mindig velük lenne. Mintha tovább élt volna
Taryndrellában, akinek a szavai valahogy Thalyss szavai voltak.
 – Miről fecseg? – tudakolta Aram a driádtól.
– Nagyon sok mindenről! Nos, valójában nem egészen. Két dologról
mesél: a négyünkkel való barátságáról, és a hálóiról. Leginkább ez
utóbbiakról. Egy kicsit gyászolja őket.
– Igen. – Aram megpaskolta a murloc nyálkás fejét, majd beletörölte a
kezét a nadrágjába. – Már két hálót is feláldozott a csapat érdekében.
– Mrgle, mrgle – bólintott Murci.

Késő délután, bár a nap még elég magasan járt, Aram eltette a
vázlatkönyvet, majd vizet fröcskölt az arcára, és a szemét behunyva
hátradőlt, hogy a meleg, nyári szellő megszárítsa a bőrét. Ám egyszer csak
megrángatták az ingét.
– Nézzétek! – kiáltotta Marcang. – Előttünk! Mindannyian a bárka eleje
felé fordultak.
A kanyon kiszélesedett, és feltárult előttük a Csillámló Mélység,
valamint az, ami csakis Fizzle és Pozzik Versenyuszálya lehetett, és
nagyjából egymérföldnyi távolság választotta el tőlük. Rendow azt mondta,
nem véthetik el, és úgy tűnt, nem tréfált!
A Versenyuszály úgy nézett ki, mint egy város méretű hajó és egy
mesterséges sziget keveréke, minden oldalán saját dokkokkal és föléjük
magasodó, egymásra zsúfolt épületekkel – vagy talán gépekkel.
– Biztosan ez az – mondta Makasa.
– Mrgle, mrgle! – értett egyet vele Murci.
Aram úgy vélte, a Versenyuszályt több hajó veszi körül, mint amennyit
valaha egy helyen látott, Viharvárad kikötőjét is beleértve.
Valaki továbbra is rángatta az ingét, mintha fel akarta volna hívni a
figyelmét arra, amit már így is figyelt. Lepillantott, és látta, hogy nem egy
kéz rángatja az ingét, hanem az iránytű próbál kiszabadulni alóla!
Az iránytű! Mikor is nézte meg utoljára? Úgy érezte, mintha napok
teltek volna el azóta, pedig valójában alig huszonnégy órája történhetett.
Tulajdonképpen azóta nem is gondolt rá, mióta kiszabadították Drellát.
Leginkább azért nem jutott az eszébe, mert a vízen utazva sokkal
gyorsabban haladtak, mint korábban, amikor gyalogoltak.
 Elővette az iránytűt, és bár a nap ragyogóan tűzött le annak lapjára,
Aram így is jól látta, hogy a tű fényesen izzik. A víz fölé hajolt, mire a
mágikus szerkezet olyan erővel kezdte lefelé húzni, hogy kis híján kiesett a
hajóból. A tű hevesen pörgött, Aram pedig pontosan tudta, hogy ez mit
jelent.
– Állj! – kiáltotta. – Állítsátok meg a bárkát!
Marcang kiemelte az evezőket a vízből, és minden tekintet Aramra
szegeződött.
– Van itt egy kristályszilánk – suttogta feszülten a fiú, mintha attól
tartana, hogy Malus kémei talán a víz felszíne alól figyelik őket.
– Hol? – kérdezte Makasa.
– Épp itt! Az iránytű azt mondja... Mármint azt jelzi, hogy van egy
szilánk közvetlenül alattunk. – Aram szorosan megmarkolta az iránytűt, és
ismét kihajolt a bárkából, hogy lenézzen a mélybe. A többiek ugyanezt
tették, de nem túl meglepő módon egyikük sem látott mást, csak a csillámló
vizet, ami rendkívül mélynek tűnt. Ezért is kapta a Csillámló Mélység
nevet.
Aram, elkötelezve magát az apja küldetése iránt, száműzte a
vízbefulladástól való félelmét, és elkezdte lehúzni a csizmáját:
– Lemerülök érte.
– Nk, nk! – felelte Murci.
– Murcinak igaza van – mondta Makasa. – A víz túl mély.
Murci ismét hadarni kezdett, túl gyorsan beszélve ahhoz, hogy Aram
követni tudja a szavait, ezért segítséget kérve Drellára pillantott, aki
mosolyogva nézett vissza rá, de egy szót sem szólt.
– Miről beszél Murci? – kérdezte végül Aram.
– Ó! Új témába kezdett, ami tulajdonképpen elég figyelemre méltó. Az
iránytűdről és a kristályokról beszél. Vagyis csupa olyasmiről, amit nem
igazán értek. Tudnál még valamit mondani az iránytűről és a kristályokról?
Azt hiszem, nem sikerült teljesen tisztáznod az ügyet.
Murci ismét beszélni kezdett, mire Drella kissé megfeszült.
– Azt mondja, később is elmondhatod nekem. Úgy tűnik, hirtelenjében
elég türelmetlen lett. Korábban még sosem viselkedett így velem. Azt
hiszem, nem tetszik a változás.
Murci és Aram egyszerre szólalt meg:
– Drhla!
– Drella!
 – Most már mind a ketten türelmetlenek vagytok! – duzzogott a driád. –
Jól van! Murci azt mondja, ha elviheti az iránytűt, akkor lemerül és felhozza
a kristályt.
– Ez valóban észszerű javaslat – jegyezte meg Makasa.
Aram megfontoltan bólintott, ám azon kapta magát, hogy vonakodik
beleegyezni. Talán mert Malus és a csatlósai állandóan el akarták venni tőle,
vagy mert az apja az utolsó cselekedeteként az ő gondjaira bízta, de nem
volt ínyére, hogy bárkinek is átadja az iránytűt. Akármi is volt az oka,
erővel kellett kényszerítenie magát, hogy belássa, milyen logikus a
megoldás, amit Murci ajánl. Lassú mozdulattal levette a nyakából az
iránytűt, ám amikor Murci kinyújtotta érte a kezét, Aram ismét tétovázni
kezdett. Végül azonban átadta az iránytűt, és köréje zárta a murloc ujjait:
– Vigyázz rá!
Murci elmosolyodott, majd felállt és belevetette magát a Csillámló
Mélységbe...

Murci örült, amiért a „burutjai” hasznára lehetett. Tudta magáról, hogy

nem valami nagy harcos. Nem érhetett fel Mrksához vagy Murunghoz. A
nagybátyjának, Mormogónak köszönhetően pedig azt is tudta, hogy közel
sem olyan eszes, mint Urum és Drhla. Ám hűséges volt! Bár mindössze
ennyit tehetett a többiekért. Ezért a lehetőség, hogy tényleg segíthet,
mosolyt csalt az arcára, miközben leereszkedett a mélységbe.
A Csillámló Mélység sötétnek és homályosnak bizonyult. Ám a kis
murloc nemcsak a víz alatt látott kiválóan, hanem a szinte teljes sötétségben
is. De még ezekre a képességeire sem lett volna szükség ahhoz, hogy lássa
az iránytűt, amelyre néhány másodpercenként rápillantott. Minél mélyebbre
merült a vízben, a kristálytű annál fényesebben izzott. Tudta, hogy a tű a
megfelelő irányba vezeti, ha pedig elkezd körbeforogni, akkor épp a
kristályszilánk felett van. Ennek köszönhetően gyorsan haladt, alig egy
pillanatra adva át magát az érzésnek, hogy milyen kellemes is szabadon
úszni, anélkül, hogy egy háló lenne a felsőteste köré tekerve. Egy
másodpercre azonban elfogta a bűntudat e gondolat miatt. A nagybátyjától
tudta, hogy egy murloc a hálója nélkül nem igazi murloc.
Annak a kísértésnek is ellenállt, hogy ennivaló után nézzen. Számos
finomság úszkált körülötte, szinte karnyújtásnyi távolságban. De most
segítenie kellett Urumnak megtalálni a kristálydarabot. Nem hagyhatta,
hogy egy olyan apróság, mint az állandó, csillapíthatatlan éhség, elvonja a
figyelmét. Jó, persze! Elkapott egy aprócska sügért, és betömte a szájába,
de az nem az ő hibája volt! Az a hal gyakorlatilag odaúszott hozzá!
A közelében egy óriási – és nagyon veszélyesnek látszó – cetcápa úszott
el lustán. Úgy tűnt, nehézkesen mozog a nyári naptól felhevített vízben.
Nem törődött Murcival, ezért ő sem törődött vele.
Murci végül leért a fenékre, és feltárult előtte az, amit a Kataklizma
okozta áradás előtt Csillámló-síkságnak neveztek.
A síkságon szétszórva kőházak álltak, valamint legalább száz olyan
tárgy, amelyekről Murci nem igazán tudta, mik lehetnek. Leginkább
fémcsöveknek tűntek, amelyek mindegyikében egy-egy párnázott szék
látszott. Némelyikben láthatóan kettő is volt. Mindegyik szék előtt egy
kereket látott, jóllehet ott nem tudtak volna kellően forogni. Bár a
fémcsövek oldalain is voltak kerekek – amelyek hasonlítottak a kordék
kerekeire csak sokkal kisebbek és tömörebbek voltak.
Murci, kíváncsi természetű lévén, beült az egyik csőbe, és fél kézzel
megmarkolta a belső kereket, de nem tudta megmozdítani. A másik kezét
azonban nem tudta használni, mivel abban szorongatta az iránytűt.
Az iránytű!
Murci hangosan átkozta magát, amiért ilyen önző bolond volt, és a
szavai sokkal keserűbbnek tűntek itt, a víz alatt, ahol a nyelvét eredetileg
beszélték.
Kimászott a csőből, és azonnal ellenőrizte az iránytűt. A kristálytű
jobbra mutatott, egy kőhalom felé, amely valaha egy épület része lehetett,
ám valószínűleg összeomlott, amikor a Kataklizma során beözönlött a víz.
A murloc beúszott a kövek közé, a kristálytű pedig hirtelen pörögni
kezdett, és olyan fényesen ragyogott, hogy megvilágította a lenti sötétséget.
Murci a szabad kezével letakarta az iránytű lapját, hogy a fényét
leárnyékolva lássa, felsejlik-e valahol a romok között egy hasonló izzás.
A kristálydarab!
Megpróbálta a nyakába akasztani az iránytű láncát, ám a feje túl nagynak
bizonyult ehhez, ezért inkább úgy viselte, mint egy fejpántot. Az iránytű
olyannak tűnt a homlokán, mint egy harmadik szem, és az izzása elég fényt
adott a munkához, amelynek Murci nekiveselkedett. Az egyik kődarabot a
másik után tette odébb, aztán megpróbált egy nagyobb kőlapot is félrehúzni,
de nem tudta megmozdítani. Ekkor megpróbálta lelökni az alatta keverő
másik kőlapról, de nem járt sikerrel. Ezért a kőlapnak vetette a hátát, és
úszóhártyás lábait az iszapos mederbe mélyesztve nekifeszült. De hiába
erőltette a teste minden egyes izmát, egy hüvelyknyit sem sikerült
mozdítania a kőlapon.
Végül a legalsó kőlaphoz úszott, és megpróbált beásni alá, de így sem
ment sokra. Beáshatta volna magát a halom alá, ám a kristálydarab nem ott
volt, hanem a két legnehezebb kőlap között. Murci azonban nem volt elég
erős ahhoz, hogy megmozdíthassa őket.
Segítséget kellett hívnia...
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Beszállás a fedélzetre

Miközben csendben kikötötték a bárkát a mesterséges szigeten, amelyet

Rendow „Versenyuszálynak” nevezett – bármit is jelentett ez –, a csapat
mind az öt tagja komoran azon töprengett, hogyan szabadíthatnák ki az
elsüllyedt kristályszilánkot.
Bár a nap már kezdett lenyugodni, a hely továbbra is élettől pezsgett. A
gnómok és a goblinok, valamint az emberek, akikből szintén akadtak itt egy
maroknyian, úgy nyüzsögtek, akár egy méhraj, miután követ dobtak a
kaptárukba.
A csapat az egyik úszó dokktól a másikig követte a pallóhidakat, amíg
végül kiértek magára a hajóra, ahol aztán keresni kezdték a fogadót.
Eddig minden egyes fogadónak és kocsmának, amit Aram látott, cégér
lógott a bejárata felett, hogy becsalogassa a vendégeket. Ez alól még a
Nyúzó-fokon álló Tímár Agya sem számított kivételnek, pedig az a kocsma
nem volt több egy faváznál és néhány vászonfalnál. Itt azonban egyetlen
cégért sem lehetett látni.
Makasa két gnómot és egy goblint is megkért, hogy igazítsák útba őket a
fogadóhoz, ám azok anélkül siettek el mellette, hogy egyáltalán tudomást
vettek volna a kérésről. A lány végül előhúzta a kardját, és odalépett egy
nagy fülű, vörös orrú, apró termetű gnóm férfi elé, és útbaigazítást követelt
tőle. A gnóm a fogadó felé irányította őket, majd amikor az öt utazó
továbbindult, ő is gyorsan eliszkolt.
Mivel Thorne kapitány jobban szeretett eldugottabb helyeken kikötni a
Hullámjárással, Aram már hónapok óta nem látott ekkora kikötőt. Ráadásul
ez volt a legfurcsább és legbizarrabb kikötő, ahol valaha járt. Az épületek
valószerűtlennek tűntek, és mindenütt csövek nyújtóztak, amelyek – mintha
lélegeznének – lüktettek és fújtattak, akár megannyi óriási tüdő. Hajók
érkeztek és futottak ki, ám ezek némelyike olyan volt, amihez hasonlót
Aram még sosem látott: különös, rovarszerű páncéllal látták el őket, úgy
üvöltöttek, akár az oroszlánok, és gyorsabban suhantak a vízen, mint ahogy
bármely hal úszni tud.
 Aramot máskor ennyi hang és látnivaló lenyűgözött volna, és máris
elővenné a vázlatkönyvét, hogy lerajzoljon minden egyes gnómot és
goblint, akit csak meglát, és persze azokat a különös hajókat is.
De nem most!
Most túlságosan is lefoglalta a megszerezhetetlennek tűnő
kristályszilánk.

Aram türelmetlenül várta, hogy Murci visszatérjen a felszínre. Úgy nézte

a vizet, mintha azt hinné, ha csak egy pillanatra is elfordítaná a tekintetét,
azzal bajba sodorná a murlocot. Öntudatlanul is újra meg újra az iránytűért
nyúlt, ami azonban már nem lógott a nyakában, és minden egyes
alkalommal le kellett gyűrnie a rátörő pánikot, emlékeztetve magát arra,
hogy miért nincs nála az eszköz.
– Elég régóta van már odalent, nem gondoljátok? – tűnődött nyugtalanul.
– Most teszed fel negyedszer ezt a kérdést – jegyezte meg Drella. –
Talán gondok támadtak a memóriáddal?
Aram egyszer már elmondta a driádnak azt a keveset, amit az iránytűről,
a kristálytűről és azokról a szilánkokról tudott, amelyeket meg kellett
keresniük. Bár azt nem lehetett látni, hogy Drella megértette-e vagy sem a
szilánkok jelentőségét, mivel Aramnak be kellett vallania, ő sem volt
tisztában azzal, miért is olyan fontosak. Ám úgy tűnt, Drella azt megértette,
hogy Aramnak és a többieknek fontosak azok a kristálydarabok, ezért a
társaihoz hasonlóan ő is csendben várta, hogy Murci visszatérjen.
Persze Murci a felszínre visszatérve nem hozta magával a szilánkot, és jó
hírekkel sem szolgálhatott. De legalább az iránytűt és a láncot visszahozta,
amelyeket kissé nevetségesen a fejére húzva viselt. Mielőtt Murci bármit is
mondhatott volna, Aram gyorsan lekapta a murloc fejéről az iránytűt, és a
nyakába akasztotta.
Amikor Murci végül megszólalt, Drella tolmácsolásával csaknem öt
percen át mentegetőzött, amiért cserbenhagyta őket, és csak ezután sikerült
erőt vennie magán, hogy elmondja, milyen új gonddal szembesültek.
Aram, Makasa és Marcang, de még Drella is készen állt arra, hogy a
vízbe ugorva segítsen a murlocnak félrelökni a kőlapot, megszerezve a
szilánkot. Murci azonban elmagyarázta, hogy a víz egyszerűen túl mély
nekik. Egyikük sem jutna le a szilánkig, mivel nem bírnák ki egyetlen
lélegzetvétellel. Ezért Murci azt javasolta, hogy szerezzenek egy nagyon-
nagyon hosszú kötelet, amelynek az egyik végét a kőlaphoz kötözheti, a
másik végét pedig a bárkához erősíthetik. Így Makasa és Marcang az
evezőknek feszülve a hajóval odébb húzhatnák a kőlapot. Makasa és
Marcang a szemöldöküket ráncolva a fejüket ingatták, de egyikük sem
tudott jobb ötlettel előállni.
Végül Makasa döntött, és elindultak a Versenyuszály felé. Aram
tiltakozni kezdett, a nővére azonban rámutatott arra, hogy nem mennek
messzire, és talán sikerül valami használható megoldást találniuk.

Egyelőre azonban nem találtak semmiféle megoldást.

Aram azon kapta magát, hogy egy nagyon-nagyon hosszú kötelet
keresve nézelődik. Eközben a Versenyuszály mélye felé tartottak, ahol a
hangoskodó tömeg lármáját követve végül megtalálták a fogadót. Így már
megkereshették Rendow kapcsolatát, „Daisyt”, akiről mindössze annyit
tudtak, hogy ember, és itt dolgozik.
Miután átléptek a küszöbön, Makasa azonnal félrerántotta Aramot egy
ónkupa útjából, amelyet egy magas – négy és fél láb – goblin hajított egy
alacsony – két és fél láb – gnóm felé. A dobás óhatatlanul is túl magasra
sikerült, ezért a kupa kis híján homlokon találta Aramot.
Ám ez csak az első dobásnak ígérkezett a verekedés során, amely a
Hordát támogató goblinok és pár tauren, illetve a Szövetség mellett álló
gnómok és néhány ember között készült kibontakozni.
Vagy legalábbis egészen addig készülődött, amíg fel nem csendült a
zene. Ekkor a figyelem azonnal egy fiatal, sárgászöld bőrű goblin felé
fordult, aki keserédes dallamot játszott a hegedűjén. A goblin mellett egy
pár csupasz, formás láb is látszott, és ahogy a tekintetek követték őket
felfelé, kiderült, hogy egy rendkívül csinos, vörösesszőke embernőhöz
tartoznak, aki úgy üldögélt a bárpulton, mintha várna valamire.
Nem kellett sokáig várnia, mivel a kitörni készülő verekedés hirtelen
lecsillapodott, a gnómok, goblinok, taurenek és emberek pedig gyorsan
visszaültek a helyükre.
Makasa, Aram, Marcang és Murci letelepedtek az ivó hátulsó részében
álló egyik asztal mellé. Drella összegömbölyödött Aram lábainál, míg
Makasa megtudakolta egy nagy fülű, kék erektől tarkított orrú gnóm nőtől,
hogy a bárpulton ülő nőt Daisynek hívják-e. A gnóm azonban nem vett
tudomást a kérdésről, de még csak Makasa létezéséről sem, mivel a pulton
ülő nő elkezdett énekelni. Valójában az összes vendég elnémult, ahogy a
melankolikus hegedűszó és a nő lágy hangja a szeretettől és a Kataklizma
okozta veszteségekről mesélt. Makasa már azon volt, hogy előhúzza a
kardját, és azzal kényszeríti válaszadásra a kék orrú gnómot, Aram azonban
a karjára tette a kezét.
– Jobb lesz, ha inkább megvárjuk, amíg a dal véget ér – suttogta. –
Akkor valószínűleg több szerencsével járunk.
Makasa kelletlenül bólintott, majd mindnyájan hátradőltek, hogy
hallgassák a zenét.

Az áradás... megváltoztatott mindent.

Az özönvíz beborított minket,
És a nagy szerelmünk így ért véget.
Az áradás... elmosta a múltamat.

A Kataklizma oly’ hatalmas volt,

Hogy gyorsan elsüllyedtem.
Elszántan tartottam magam, ahogy a víz emelkedett,
Oly’ magasra, hogy azt hittem, sosem ér már véget.
De a szerelmünk meghalt, és én levegőért küzdöttem, Érezve, ahogy
megfeszül és megtörik a szellemem.

Az igazság... a víz sűrű, akár a vér,

Amikor nincs kikötő, nincs menedék,
Hol a fuldokló oltalmazó révbe ér.

A sárgászöld bőrű goblin fiú tovább hegedült, a vendégek pedig az

innen-onnan hallatszó szipogást leszámítva csendben maradtak.
Aram körbepillantva látta, hogy ez az egyszerű dal nagy hatást gyakorolt
a fogadó vendégeire. A kék orrú gnóm a könnyeit törölgette, és nem ő volt
az egyetlen, aki így meghatódott.
A bárpulton ülő nő folytatta az éneket.
 Elszántan tartottam magam, ahogy a víz emelkedett,
Oly’ magasra, hogy azt hittem, sosem ér már véget.
De a szerelmünk meghalt, és én levegőért küzdöttem, Érezve, ahogy
megfeszül és megtörik a szellemem.

Az igazság... a víz sűrű, akár a vér,

Amikor nincs kikötő, nincs menedék,
Hol a fuldokló oltalmazó révbe ér.

A dal véget ért. A hegedű még játszott néhány akkordot, aztán az is

elhallgatott.
Az ivóra csend szállt alá.
Aram, bár elismeréssel adózott a dalnak és az énekesnek, nem értette
meg rögtön, hogy miért tettek olyan nagy hatást a tömegre. Aztán ahogy
körbepillantott, látta a lehajtott fejeket: a kemény arcélű emberek, és a még
keményebb vonású goblinok, gnómok és taurenek arcán könnyek csorogtak
alá. Aram hirtelen rájött, hogy ezek itt mindnyájan a Kataklizma túlélői, és
mindenki elvesztett valakit, amikor a védőgát leomlott és a Nagy-tenger
bezúdult az Ezer Tű völgyébe, elmosva a Csillámló-síkságot, amelynek
helyét a Csillámló Mélység vette át.
A hatalmas események mellett a kristályszilánk ügye hirtelen nem is tűnt
olyan fontosnak. A Mélység alján sokkal fontosabb dolgok is hevertek.
A goblin fiú a nyitott hegedűtokot a kezében tartva lassú léptekkel
körbejárt a tömegben. A vendégek egyöntetű nagylelkűséggel szórták bele a
pénzérméket a tokba. A goblin végül odaért az öt utazóhoz. Makasa
felemelt egy aranyérmét, úgy tartva a kezében, hogy csak Aram és a goblin
láthassa. Az utóbbi szemei elkerekedtek.
– Várok cserébe valamit! – mondta Makasa.
A goblin bólintott, és a hegedűtokot előrenyújtva halkan megszólalt:
– Ki vele!
– Nem itt! – felelte Makasa. – Az úrnődet, aki az imént énekelt,
Daisynek hívják?
– Egy aranyért akár úgy is hívhatják.
Makasa összehúzta a szemöldökét, mire a goblin hátrált egy lépést.
Aram már jól ismerte ezt a tekintetet és az erejét, ezért a keze mögé rejtette
a mosolyát.
 – Igen – mondta a goblin. – Igen, Daisynek hívják.
– Találkoznunk kell vele! Zárt körben!
– Fogadni mertem volna.
– Nem! Csak semmi fogadás! Nem vagyok szerencsejátékos. Kezességet
várok... Mi a neved?
– A nevem? – kérdezett vissza a goblin, mintha Azeroth történelme során
még sosem kérdezték volna meg tőle a nevét. – Barkász.
– Nos, Barkász, kezeskedsz arról, hogy a találkozónk zártkörű lesz?
– Aha! – A goblin egy helyben ácsorgott, és zöld szemei az aranypénzt
bámulták. Egészen addig, amíg Makasa vissza nem csúsztatta az érmét a
zsebébe. A goblin tekintete ekkor ismét Makasa felé fordult.
– Mondd meg Daisynek, hogy Rendow küldött minket!
– Aha!
– Azonnal!
– Jól van! – A goblin távozott.
A csapat nézte, ahogy Barkász besiet a bárpult mögé, ahonnan nem
látszott ki.
Daisy immár kocsmárosként tüsténkedett, grogot szolgálva fel az egyre
hangosabbá váló vendégeknek. A dal megérintette a lelküket és
meglazította a pénzes erszényük száját, ezért gyors iramban váltották italra
a pénzérméket, Daisy azonban könnyedén tartotta a lépést.
Amikor a nő néhány pillanatra lehajolt, Aram szinte maga előtt látta,
ahogy Barkász odasúg neki.
Daisy felegyenesedett, és anélkül, hogy egy pillanatra abbahagyta volna
az ital mérését, vagy a mosolya megrezzent volna, végigpillantott az ivón,
amíg meg nem találta Makasát. Továbbra is mosolyogva odabiccentett neki.
Makasa viszonozta a gesztust.

Csaknem fél óráig tartott, hogy az ivóban alábbhagyjon a roham. Ekkor

azonban Daisy egy rongydarabbal a kezében megkerülte a pultot. Barkász
egy tálcát cipelve követte. A nő elkezdte letörölgetni az asztalokat, a tálcára
pakolva az üres üvegeket, korsókat, serlegeket és kupákat. Valóságos
csodának tűnt, hogy a kis goblin nem roskadt össze az edények hegye alatt.
Ám továbbra is Daisy nyomában maradt, aki lassan egyre közelebb került
ahhoz az asztalhoz, amelynél Makasa, Aram és a többiek ültek. Anélkül,
hogy egy pillanatra is abbahagyta volna, amit csinált, Daisy az egyik sötét
sarokban nyíló ajtó felé pillantott.
– Három perc múlva csatlakozom hozzátok – suttogta, majd továbbment.
Makasa odahajolt Marcanghoz:
– Maradj a többiekkel, és figyeld az ajtót! Ha a nőn kívül bárki átlép
rajta, légy ott a bunkósbotoddal!
A gnoll bólintott. Büszke volt arra, hogy Makasa segédje lehet.
Makasa odabiccentett az öccsének, és mindketten felálltak. Drella
követte a példájukat.
– Te maradj itt Marcanggal és Murcival! – szólt oda Makasa a driádnak.
– Inkább menni szeretnék – felelte Drella.
Makasa nem tudta, mit mondjon.
– Drella... – kezdte Aram.
A driád azonban a szavába vágott:
– Biztosra veszem, hogy a Daisyvel készülő beszélgetésetek sokkal
érdekesebb lesz, mint amit itt láthatok. Ráadásul úgy vélem, bölcs dolog
lenne, ha magatokkal vinnétek, hogy megvédhesselek titeket. Amikor
utoljára eltűntetek a szemem elől, hatalmas bonyodalmak kerekedtek! Vagy
talán elfeledkeztetek a Csontok Halmánál történtekről?
Ahogy az oly gyakran előfordult, a társai ismét elképedve bámultak
Drellára.
– Jó van! – adta fel Makasa. – De jegyezd meg: ne beszélj!
Drella intett egyet, elhessegetve a jó tanácsot.
– Az nevetséges lenne! Kiválóan tudok beszélni. Gyönyörű hangom van,
és óriási a szókincsem. Ráadásul azt is vegyük figyelembe, hogy tavasz
van!
– Nyár van! – mormogta az orra alatt Makasa, de nem tett több
ellenvetést. Inkább bevezette Aramot és Drellát a hátsó szobába.
Makasa gyorsan felmérte az apró, sivár helyiséget, amelynek nem voltak
sem ablakai, sem más bejáratai, és senki sem rejtőzhetett el benne, hogy
megpróbálja elorozni tőle az aranyát. Nem látszott más, csak egy hosszú
asztal, körülötte hat székkel, valamint az egyetlen bejárat, amelyre Marcang
vigyázott.
Aram és Makasa leültek az ajtóval szemben, Drella pedig mellettük
ácsorgott.
Pontosan három perccel azután, hogy beszélt velük, Daisy – Barkász
kíséretében – maga is belépett a szobába.
Marcang szorosan ott járt a nyomukban, és a furkósbotot harcra készen
tartva kérdően Makasára nézett:
– Goblin mehet?
– Küldd el a szolgádat! – mondta Makasa.
– Előbb te küldd el a tiédet, és akkor talán megfontolom! – felelte Daisy.
Aram, kissé sértődötten, teljes magasságában kihúzta magát, és
észrevette, hogy Barkász ugyanezt teszi.
– Ő a fivérem, Aramar Thorne – mondta Makasa. – Én pedig Makasa
Flintwill vagyok.
– Én Taryndrella vagyok, Cenarius lánya – szólalt meg a driád, mivel
nem tetszett neki, hogy kihagyták a bemutatkozásból.
A gnoll vállat vont, és csak annyit mondott:
– Marcang pedig Marcang.
– Murci Iggrm – hallatszott a murloc hangja valahonnan Marcang háta
mögül.
Daisy elmosolyodott:
– Az én nevem Daisy, ő pedig a közeli jó barátom, Barkász, akit
igyekszem mindig a közelemben tudni. Bizonyára megérted.
– Rendben! – mormogta Makasa, majd odabiccentett Marcangnak, aki
Murcival együtt távozott, és becsukta maga mögött az ajtót.
Daisy leült Makasával szemben, míg Barkász felmászott az úrnője
melletti székre. A két nő egymásra szegezte a tekintetét. Daisy mosolygott,
míg Makasa a szemöldökét ráncolta. Bár úgy tűnt, Daisy számára a mosoly
az, ami olyan természetes, mint Makasának a szemöldökráncolás,
mindkettőjük tekintetéből ugyanaz az erő áradt.
Aram úgy vélte, a nővére végül méltó ellenfelére akadt, még ha nem is a
harcéren, hanem a tárgyalóasztalnál. Feltéve, hogy valóban tárgyalni
készültek.
A két nő várakozott. Végül Daisy szeme Makasa zsebe felé villant.
Makasa elővette az aranypénzt, és letette az asztalra.
– Vár valamit cserébe – súgta Barkász.
Daisy barátságosan a goblin fejére tette a kezét, és megszólalt:
– Lássuk, mire van szüksége, és döntsük el, mennyit érdemel! Tehát
ismeritek Rendow-t? – fordult Makasa felé.
– Igen – felelte Aram, mivel úgy érezte, be kell bizonyítania, hogy több,
mint Makasa szolgája. – Kölcsönadta nekünk a bárkáját, és megkért minket,
hogy ha ideértünk, bízzuk a gondjaidra.
– Honnan tudhatom, hogy nem loptátok el tőle?
– Ha elloptuk volna, miért bíznánk az őrizetedre? – kérdezett vissza
Makasa.
– Rendow azért ajánlotta fel, hogy kölcsönadja nekünk a hajóját, mert a
kaldoreiek mindig szeretnének Cenarius lányainak hasznára válni – mondta
Drella.
– Ez igaz – ismerte el Daisy. – No és azon kívül, hogy vigyázok a
barátom bárkájára, hogyan lehetnék még szerény személyemmel Cenarius
lányának és barátainak hasznára?
– Rendow azt mondta, el tudod intézni, hogy hajóra szállhassunk
Bigyókótyába – felelte Makasa.
– Ezt elég könnyű elintézni. Mindennap indul egy hajó Bigyókótyába.
– Volna még valami – mondta puhatolózva Aram. – Elvesztettünk
valamit a vízben. Lesüllyedt a fenékre. Meg kell találnunk a módját, hogy
visszaszerezzük.
– Jól láttam, hogy van veletek egy murloc is? Talán nem tud leúszni,
hogy felhozza?
– Megpróbálta, de a tárgy valami nehéz alatt van, amit a murloc egyedül
nem tud elmozdítani.
Daisy szórakozott mosolya egy kissé élesebbé vált.
– Beejtettetek valamit a vízbe, amire aztán ráesett valami sokkal
nehezebb?
Aram nem válaszolt azonnal.
– Az apám... – szólalt meg végül, majd Makasára pillantva gyorsan
helyesbítette a szót. – Az apánk egyszer azt mondta, hogy a Mélységből
állandóan hoznak fel különféle tárgyakat. Sokan kutatnak a Kataklizma
során eltűnt dolgok után. Ezt is könnyű lenne elintézni?
– Elintézhetek egy találkozót.
– Köszönjük. Minél előbb, annál jobb.
– Akár már ma este is sor kerülhet rá. Ismerem a megfelelő goblint.
Ennyi lenne? Egy hajó Bigyókótyába, és egy kiemelési munka?
– Két szoba is kellene, és meleg étel öt személyre – felelte Makasa.
– Ezt a legegyszerűbb elintézni.
– Én nem kérek húst, ha lehet – szólalt meg Drella.
– Ő nem kér húst – mondta Makasa –, de...
– De ti, többiek mindnyájan húsevők vagytok. Értem.
 Daisy visszacsúsztatta az aranypénzt Makasának. – Majd később
összeírjuk a számlát! Mivel Rendow barátai vagytok, bízom benne, hogy
akkor is elintézhetjük, mielőtt útnak indulnátok Bigyókótyába.
– Persze – felelte Makasa, zsebre téve a pénzérmét.

Barkász felvezette őket két szomszédos szobához, amelyek egyikében

Makasa és Drella, míg a másikban Aram, Marcang és Murci készült
megszállni. Mindkét szobában akadt két kisebb ágy, és két szalmamatrac a
padlón.
Pár perccel később a kis goblin visszatért az úrnőjével. Öt tálcányi ételt
és italt hoztak.
Aram elővette a vázlatkönyvét, és az ablakon kinézve befejezte a
Versenyuszály látképéről készített rajzát, ami azonban nem tudta visszaadni
a hely minden bizarr csodáját. Azt kívánta, bárcsak ismét Félszemű, a
wyvern hátán ülhetne, és fentről láthatná az úszó szigetet, hogy így
rajzolhassa le. Ennek ellenére minden tőle telhetőt megtett, hogy
megragadja az élő, lélegző, nyüzsgő hely hangulatát, a temérdek fajt, és a
sziget körüli rengeteg hajót.
Amikor Daisy letette Aram elé az egyik tálcát, a tekintete megakadt a
rajzon.
– Ez igazán jól sikerült... hm... Elnézést, de elfelejtettem a nevedet.
– Aramar – felelte hangosan a fiú, aztán elpirult, és jóval halkabban
folytatta. – De az Aram is megteszi.
– Nos, Aram, tehetséges vagy.
A fiú visszalapozott az Elmarine-ről készített rajzához, hogy
megmutassa Daisynek, mint a képességei mintapéldáját.
– Ha az időd engedi, téged is szívesen lerajzolnálak. – Aram Barkászra
pillantott, aki épp letett egy tálca nyers halat Murci elé. – Mindkettőtöket –
tette hozzá gyorsan.
– Nem ez az első alkalom, hogy valaki felajánlja nekem, hogy
megörökíti az alakomat – mondta Daisy. – De ez az első olyan alkalom,
amikor szívesen mondok igent. Most alkalmas lenne az idő. Feltéve, ha nem
bánod, hogy evés közben kell rajzolnod.
– Egyáltalán nem bánom.
 Daisy leült a másik ágyra, és intett Barkásznak, hogy másszon fel mellé.
Miközben a forró ragut és a kenyeret eszegette, és forralt, fűszeres
almabort iszogatott, Aram lerajzolta mindkettőjüket. Ám evés és rajzolás
közben úgy próbálta kielégíteni határtalan kíváncsiságát, hogy igyekezett
többet is megtudni a Versenyuszályról. Daisy elmondta neki, hogy az úszó
szigeten azért ilyen nagy a nyüzsgés és a zsúfoltság, mert most készülnek
megrendezni Fizzle és Pozzik Versenyuszályának Éves Csónakversenyét, és
mindenki eszeveszetten próbált felkészülni a hátralevő öt napban. A
különös hajók, amelyeket Aram korábban látott, „versenycsónakok” voltak.
Kiderült róluk, hogy mechanikus szerkezetek – motorok – hajtják őket, és
az a céljuk, hogy rendkívüli gyorsasággal haladjanak velük a vízen. Aram
eddig el sem tudta képzelni, hogy ilyen dolgok egyáltalán létezhetnek. A
verseny szó szerint százával vonzotta a versenyzőket, a
szerencsejátékosokat és a Mérnökök Céhe tagjait.
– Miféle Mérnökök Céhe? – tudakolta Aram.
– Mérnökök Céhe, azaz Azeroth Műszaki Mérnökeinek Céhe.
– Ó! – Aram bólintott, majd folytatta. – Mi az a műszaki mérnök?
– Ők azok, akik olyasmiket építenek, mint például a versenycsónakok.
Fizzle és Pozzik mindketten a Céh tagjai. A versenyt is e szervezet pénzeli,
ahogy az összes ilyen versenyt Azerothon. Így biztosítanak alkalmat a
mérnököknek, hogy megmutathassák, mire képesek.
– Úgy érted, hogy kérkedhessenek vele – jegyezte meg Makasa a
szomszéd szobába vezető ajtóban állva.
– Talán van valami különbség a kettő között? – mosolyodott el Daisy.
– Micsoda időpocsékolás! – morogta Makasa.
– Előtte ne mondj ilyeneket!
– Ki előtt? Előtte? – mutatott Makasa Barkászra.
– Nem! A goblin előtt, aki segíteni fog felhozni az elvesztett kincseteket.
Ő pénzeli a verseny egyik csónakját. Elhiheted, hogy ő nem tartja
időpocsékolásnak!
– Mi a neve?
– Gazlowe.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Gazlowe ügye

Leszállt az est, ám a Versenyuszály majdnem olyan fényben fürdött,

mintha fényes nappal lett volna, hála a fáklyáknak, amelyek lángjait
hatalmas kagylókra hasonlító, tükörszerű búrák övezték. Aram szó szerint
és képletesen is ragyogónak találta őket. A búrákat el lehetett forgatni, oda
irányítva a fáklyák visszatükröződő fényét, ahova csak akarták.
Daisy és Barkász átvezették Makasát, Aramot, Drellát, Murcit és
Marcangot az egyik külső dokkhoz vezető pallóhídon.
A dokknál egy magányos goblin álldogált két fáklya között, amelyek
fényét a csillámló vízre irányították. A goblin a kezében szorongatott
különös zsebórát nézte, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy Greydon Thorne
szokta bámulni a bűvös iránytűt. Még a ködös, csalódott tekintetük is
ugyanolyannak tűnt.
– Érkeztek néhányan, akik szeretnének találkozni veled, Gazlowe –
mosolyodott el Daisy.
A négy láb magas, izmos alkatú Gazlowe nagyjából negyven éves
lehetett, világoszöld bőrrel, véreres, sárga szemekkel, hegyes állal,
tekintélyt parancsoló orral és hosszú, csúcsos fülekkel. Acélveretes csizmát
és ujjatlan kesztyűt viselt.
– Most nem alkalmas az időpont, Daisy – mondta a goblin anélkül, hogy
felpillantott volna az óráról. – Gyertek vissza kilenc perc múlva!
– Nekem úgy tűnik, hogy az elkövetkező nyolc percben nem lesz semmi
tennivalód, vagyis meghallgathatod a mondanivalójukat -jegyezte meg
Daisy. – Különösen, mert megfizetnék a szolgálataidat.
– Valóban? – kuncogott Gazlowe, és felpillantott Daisy új ismerőseire. –
Van hét percetek és harminc másodpercetek.
Daisy gyorsan bemutatta a jövevényeket.
– Uh! Túl sok név! – mondta Gazlowe. – Sosem emlékszem a nevekre.
Csak mondjátok el, miért jöttetek!
Makasa odabiccentett Aramnak, aki nagyon is tisztában volt azzal, hogy
sürgeti őket az idő, ezért mély lélegzetet vett, majd megpróbált érthetően és
lényegre törően beszélni.
– Elvesztettünk valamit a Csillámló Mélységben, nagyjából
egymérföldnyire innen. Beszorult egy kőlap alá, ami túl nehéz ahhoz, hogy
a murloc barátunk el tudja mozdítani. Daisy azt mondta, te emeltél már ki
tárgyakat a Mélységből. Úgy vélem, ez a feladat elég egyszerű lenne a
számodra.
– Valóban annak tűnik – felelte a goblin. – Íme az ajánlatom: bármit is
találunk, a harminc százaléka az enyém. Továbbá tíz százalék a felszerelés
bérleti díja, és ugyanennyi a megtalálói díj. Megegyeztünk?
Aram rémült pillantást vetett Makasára, majd válaszolt:
– Ez nem olyasmi, amit el tudnánk osztani. Egyetlen tárgyról van szó, és
őszintén szólva, elég kicsi.
Gazlowe a fiúra szegezte a tekintetét, mintha azt próbálná eldönteni,
hogy valójában mennyire lehetett őszinte, amit az imént mondott.
– Tegyük fel, hogy hiszek neked! – mondta végül. – Miből gondolod,
hogy kevesebb, mint ezer év alatt meg tudunk találni egyetlen apró tárgyat
ebben a hatalmas víztömegben?
– Pontosan tudjuk, hol van. Murci – intett Aram a murloc felé –
egyenesen oda tud vezetni minket.
– Mrgle, mrgle!
– Csak a kőlapot kell elmozdítanunk az útból.
– Elég értékes lehet ez az apró tárgy.
– Számomra valóban az. Része annak az ajándéknak, amit az apám adott
nekem a halála előtt.
Gazlowe ismét kuncogni kezdett:
– Az apád adott neked valamit ajándékba, majd meghalt. Aztán ez az
ajándék ennek az elárasztott kanyonnak az alján kötött ki, és rákerült egy
kőlap? Micsoda bonyolult ügy, kölyök! És persze egy cseppet sem tűnik
hihetetlennek.
– De ez az igazság – mondta Drella. – Megbízhatsz Aramban. Nem
hazudna.
Gazlowe igencsak kételkedett, ezért Aram gyorsan megszólalt:
– Hazudhatnék, de ezúttal nem teszem.
Drella láthatóan elborzadt.
– Nos, én sosem hazudnék! Soha!
– Hát persze, hogy sosem hazudnál, Drella – felelte Aram, mindvégig a
goblin szemébe nézve.
 – Jól van! – mondta Gazlowe. – De ha nem kapok részesedést, akkor mi
legyen? Nem dolgozom ingyen, fiú!
– Kifizetünk.
– Mennyit fizettek?
– Egy aranyat.
– Úgy értetted, húsz aranyat.
– Nincs húsz aranyunk!
– Akkor mennyi aranyatok van? És ne feledd, hogy az apádtól kapott
értékes ajándékról beszélünk, úgyhogy ne titkolózz a vén Gazlowe előtt!
Aram Makasára nézett, aki összehúzta a szemöldökét, de végül bólintott.
– Három aranyat tudunk fizetni neked. Négy aranyunk van, de egy kell
arra, hogy kifizessük Daisynek a szállást és a közbenjárását, valamint arra,
hogy eljussunk Bigyókótyába, onnan pedig Viharvárad kikötőjébe.
A goblin felsóhajtott:
– Kevesebb, mint egy aranyból akartok öten elutazni Bigyókótyából
Viharváradba? Hol akartok szállást? A fenékvízben, a patkányok között?
– Ha szükséges – felelte Aram.
– Murci mrrrgle rrrdhs mmm – szólt közbe a murloc, megnyalva az
ajkait, de senki sem vett tudomást róla.
– Nem számít! – mondta Gazlowe. – Pontosabban, ez már nem az én
ügyem. Az én ügyem a következő: egész kalózhajókat emeltem már ki, a
fizetségem pedig ezen alkalmakkor nagyjából ezer arany és legalább
ugyanennyi ezüst körül volt.
– De a mi feladatunk sokkal egyszerűbb, nem gondolod? – kérlelte
Aram.
– Ezért voltam hajlandó lemenni húsz aranyra. Ennél kevesebbért nem
éri meg ráfordítanom az időt.
– De...
– Figyelj, kölyök! Látom, hogy őszinte vagy, és együtt érzek veled. De
három arany még a költségeimet sem fedezné. Tehát a válaszom: nem.
– De...
– Letelt a hét és fél perc. – Gazlowe visszafordult a víz felé, és az órájára
pillantva mormogni kezdett. – Már itt kellene lennie! A fenébe az egésszel!
– Nincs más, akivel beszélhetnénk? – fordult Aram Daisy felé, aki
szomorúan elmosolyodott.
– Van, de senki sem vállalná el kevesebbért. Ha mégis, akkor hátba
támadna titeket, és elvenné, amit kerestek.
 – Ez már csak így megy, nemde? – kuncogott Gazlowe.
Aram leroskadt egy kikötőbakra, és felpillantott a nővérére.
– Most mit tegyünk?
– Ki fogunk találni valamit – felelte Makasa anélkül, hogy bármiféle
megoldást kínált volna.
Aramnak viszont ebben a pillanatban támadt egy ötlete. Felállt, és
elővette a vázlatkönyvet a hátsó zsebéből, azt remélve, hogy a varázsereje
ismét a segítségére lesz. De mielőtt megmutathatta volna Gazlowe-nak,
felbukkant egy versenycsónak, ami aztán megállt a goblin előtt, vízzel
borítva be őt, valamint Murcit, Barkászt és Marcangot. Aram is vizes lett
egy kicsit, és épp csak sikerült időben a háta mögé rejtenie a vázlatkönyvet,
megmentve attól, hogy elázzon.
A versenycsónak páncélfedele gőz sziszegése közepette felemelkedett,
felfedve a kormányost: egy jókora üvegbúrába helyezett fejet!
A fej valamelyest hasonlított egy gnóméra, ám a bőre zöldebbnek tűnt,
mint bármelyik gobliné, akivel Aram valaha találkozott. Szinte lángolt! A
szemei viszont valóban izzottak: zölden foszforeszkáltak az éjszakában. A
fejen rövidre vágott, zöld haj látszott, az arc pedig nagyon fiatalnak tűnt...
– Nem, nem, nem, nem, nem, nem... – hátrált el nyöszörögve Drella.
A fej a szemöldökét ráncolva a driádra pillantott, majd morcosan
megszólalt:
– Kijövök! – A hangja kissé visszhangzott az üvegbúrában.
Aram hallotta, ahogy a fej hangosan lélegzik, és úgy tűnt a számára,
mintha az üvegbúrában egy pumpa működne.
– Ne! – sikoltotta Drella.
– Csak kiszállok a csónakból! – mondta a fej. – Kiszállok a csónakból.
Aram, bár látott már olyan élőhalottakat, mint a csontvázak vagy
Valdread, továbbra is alig-alig tudta felfogni, hogy egy levágott fej –
üvegbúra ide vagy oda – beszél, és a szemöldökét ráncolja. Ám amikor az
üvegbúrába zárt fej elkezdett felemelkedni, Aram ráeszmélt, hogy itt valami
sokkal többről van szó. A búra egy fémtesthez illeszkedett, amely
kinyújtóztatta gőzgépekkel meghajtott fém karjait és lábait. A valami
kimászott a versenycsónakból a mólóra, és teljes magasságában kihúzta
magát, így a fej egy-két hüvelyknyivel Aram fölé magasodott.
A fiú a társaira pillantott. Murci sziszegett, míg Marcang halkan morgott.
Makasa persze sztoikusan nyugodtnak tűnt, ám az egyik keze a kardjára, a
másik pedig a lánc kioldójára szorult. Daisy barátságosan mosolygott, míg
Barkász inkább unatkozott. Gazlowe tekintete ugyanolyan komornak tűnt,
mint az üvegbúrában látszó fejé.
Drella eltakarta az arcát, és továbbra is halkan nyöszörgött. Aztán
felpillantott a fejre, és puhatolózva tett pár lépést előre.
– Azt hiszem... Azt hiszem, muszáj lenne... – Ám úgy tűnt, elvesztette a
bátorságát, és megfordult.
Aram hallani vélte, ahogy a driád sírva fakad. Már azon volt, hogy
bevallja, ő sem tudja, mi ez a teremtmény, és nem érti, miért zaklatta fel
ennyire Drellát, aki mindig mindenre rendíthetetlen kíváncsisággal és
naivitással tekintett, ám ekkor hirtelen megértette...
– Ez egy öltözet! Egy gőzmeghajtású, fémből és üvegből készült öltözet!
– kiáltotta, ahogy belehasított a felismerés, és szinte ragyogó arccal Makasa
felé fordult. – Egy kis gnóm van az öltözetben, a... Hm... A mellkasi részén!
– Nem vagyok kicsi! – morogta a gnóm.
– Egy leprás gnóm – mondta Makasa.
Aram a nővére szavaitól elborzadva ismét a gnóm felé fordult. Az apja
beszél neki a leprás gnómokról, akik fénytől izzottak, megőrültek, és
száműzték vagy semmibe vették őket. Ráadásul rendkívül fertőzőek voltak!
Aram látta, ahogy a gnóm arcán szétpattan egy apró hólyag, és ő maga is
hátrált egy lépést.
Gazlowe megnyugtatónak szánt mozdulattal integetni kezdett.
– Semmi baj! Nincs semmi baj! Az öltözék leárnyékolja a fertőzést, és
megvéd minket tőle, ahogy őt is a világtól. – A gnóm felé fordult, és
rádörrent. – Az öltözék miatt azonban nem tudod akkora sebességgel
vezetni a csónakot, amekkora a győzelemhez kell!
– Figyelj, Gazlowe... – kezdte a gnóm, a goblin azonban nem volt
türelmes kedvében.
– Nem, Kerék! Azt mondtad, szeretnél még egy esélyt, amit én meg is
adtam neked! Ugyan már! Lássuk be: félelmetes kis lovat építettél, de a
zsoké túl nehéz hozzá! Mindketten tudjuk, hogy a győzelemhez ezt a
távolságot tizenkét perc alatt kellene megtenned. A csónak képes rá, de nem
veled. Egyébként most futottad a legjobb idődet. Szeretnéd tudni, mennyi
lett?
– Tizenöt perc és ötvenkét másodperc – felelte gyászosan a gnóm.
– Tizenöt perc és ötvenkét másodperc! – mondta ingerülten a goblin,
majd az öklével a gnóm öltözékének fém mellkasára csapott.
Daisy kettejük közé lépett.
 – Hova lett a jó modorom? Serénykerék Gimble, hadd mutassalak be az
új barátaimnak! Ők itt Aramar Thorne, Makasa Flintwill, Marcang az
Erdőmancs klánból, Murci, és Cenarius lánya, Taryndrella! Hölgyeim és
uraim, ő itt Serénykerék Gimble!
– Szólítsatok csak Keréknek! A teljes nevemet túl sokáig tart kimondani
– mondta a gnóm, legyintve egyet jókora fémkezével, majd a goblin felé
fordult. – Csökkentem a súlyt, Gazlowe! Átépítem az öltözékemet!
– Már megtetted.
– Megteszem újra!
– Hogyan? Kiveszel néhányat az alkatrészekből, amelyek lehetővé
teszik, hogy mozoghass? Akkor hogyan fogod irányítani a csónakot?
– A lélegeztető rendszer...
– Talán vissza akarod tartani a lélegzetedet tizenöt percig és ötven
másodpercig?
– Megnövelem a motor teljesítményét!
– Ha képes lennél rá, akkor már megtetted volna. – Gazlowe megrázta a
fejét. – Sajnálom, kölyök!
– Rendben – jelentette ki Kerék, elfordítva a tekintetét.
– Razzle még úton van.
– Nem, kölyök! Ezt többé nem veszem be. Hazudtál nekem.
– Nem, én...
– Elég! Értem, hogy mi van. Te építetted a csónakot, és vezetni is
akartad. Ezért azt mondtad, hogy az unokatestvéred, Razzle kész elvállalni
a feladatot. Én pedig hittem neked. Hibáztam. Fel kellett volna bérelnem
egy saját kormányost. De nem tettem.
– Razzle itt lesz! Holnap, vagy holnapután.
– Persze! Egy rekordtartó kormányoshoz képest elég sokat késik. De
miközben várakozunk, te vezetheted a csónakot, és próbálhatsz meggyőzni
arról, hogy te vagy a megfelelő gnóm a feladatra. Csakhogy Razzle nem jön
el. Soha nem is akart eljönni, hiába is próbálod elhitetni az ellenkezőjét.
Háromszáz aranyat fektettem ebbe a csónakba, és kétezer aranyat tettem fel
a versenyre, de csupán öt napom maradt arra, hogy új kormányost keressek!
– Én elvállalom – mondta Aram, mire minden tekintet feléje fordult. Ő
maga is meglepődött az ajánlatán. Nagyot nyelt, és megpróbált a goblin
„nyelvén” beszélni. – Nagyon sok pénzt öltél ebbe a versenybe, igaz? Ha én
irányítanám a csónakot, az bizonyosan megérné neked azt a húsz aranyat,
amennyibe az kerülne, hogy felhozd az ajándékot, amit az apám hagyott
hátra.
– Ez lenne a helyzet? – kuncogott Gazlowe.
– NEM! – kiáltotta egyszerre a döbbent Kerék és a még döbbentebb
Makasa.
Aram, a gnómról tudomást sem véve, a nővére felé fordult:
– Miért nem?
– Mert túl veszélyes!
– Ez egy csónakverseny. Összehasonlítva mindazzal, amivel eddig
szembenéztünk, hetek óta ez lesz a legbiztonságosabb dolog, amit tenni
készülök. – A vízen szerzett tapasztalatainak köszönhetően sokkal
magabiztosabbnak tűnt, mint amilyennek érezte magát, ennek ellenére
folytatta a mondandóját. – Így megszerezhetjük a... tárgyat. Ráadásul egy
rézpénzünkbe sem fog kerülni, és öt napon belül folytathatjuk az utat
Bigyókótyába.
– És ha a Suttogó vagy a többiek öt napon belül ideérnek?
– Ez a kockázat mindig fennáll. De... – Aram úgy érezte, szükségtelen
megkérdeznie, hogy mégis mi más választásuk lenne.
Makasa, legnagyobb elkeseredésére, nem talált hibát Aram érvelésében.
Serénykerék azonban igen:
– Mégis mit tudsz a csónakkormányzásról?
– Vettem már részt csónakversenyen.
– Hol?
– Az Örökidill-tavon.
– Milyen csónakkal?
– Mindenfélével.
– Evezős csónakokkal, ha jól sejtem!
– És tutajokkal.
– Ezt nem veheted fontolóra! – fordult Kerék az egész fémöltözettel
együtt Gazlowe felé, aki elgondolkodva méregette Aramot.
– Valóban nem? Ez egy bátor legény. Tudja, mit akar, és azt is, hogyan
érheti el. Ez tetszik! – Gazlowe előrelépett, és a karjaival körülfogta az
elképedt Aramot, aki azt hitte, a goblin meg akarja ölelni. Gazlowe azonban
felemelte a fiút, aztán majdnem öt másodpercig a levegőben tartotta, és
végül letette. – De ami a legfontosabb, hogy szinte alig van súlya!
– Nem! – kiáltotta Kerék, a hangja pedig visszhangzott a bórában. –
Hiszen nem is tud versenycsónakot vezetni! És főleg nem tudja elvezetni a
valaha épített leggyorsabb versenycsónakot!
 – Ó, ugyan már, Kerék! Azt mondod, egy olyan zseni, mint te, nem tudja
kiképezni a fiút a versenyig hátralevő öt nap alatt? – kérdezte gúnyosan
Gazlowe.
– Nem mondtam ilyet!
– De ez a helyzet, nemde? Nem vagy rá képes. Oké, akkor majd keresek
valaki mást...
– Nem mondtam, hogy nem tudom kiképezni! Ha akarnám, akár a
murlocot is ki tudnám képezni!
– Mrgle, mrgle! – bólintott Murci.
– Biztosan képes lennél rá! – mormogta szarkasztikusan Gazlowe, és a
szemét forgatta.
– Persze, hogy képes lennék rá!
– Rendben! Ötven ezüstben fogadok veled, hogy nem tudsz győztes
kormányost csinálni a fiúból!
– Állom!
Gazlowe a homlokát ráncolva Aram felé fordult.
– Ez túl könnyű volt! – suttogta, majd jóval hangosabban folytatta. –
Megkötötted az üzletet, kölyök!
Kézfogással pecsételték meg az alkut.
– Mit is mondtál, hogy hívnak? – kérdezte Gazlowe.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

DRRRugg n RRRgrrrs

Lepra ide vagy oda, Serénykerék Gimble okos gnómnak számított. Sőt,
zseniálisnak! Túl okos volt ahhoz, hogy ne jöjjön rá, ha átverik, vagy túl
sokáig áltassa magát, ha ez megtörténik. Fél másodperccel azelőtt, hogy a
főnöke azt suttogta volna, „ez túl könnyű volt”, már tudta, hogy
alattomosan rávették arra, képezze ki ezt az emberfiút. Szomorú tény volt,
de azt is tudta magáról, hogy képtelen ellenállni a kihívásoknak. Most pedig
ötven ezüstben fogadott. Csakhogy nem volt ennyi pénze, és nem is
számíthatott rá, hogy lesz, hacsak a csónakja – a találmánya –, a Gőzsíp
meg nem nyeri a versenyt, mivel csak ekkor kaphatta meg a nyeremény tíz
százalékát, amelyben Gazlowe-val megállapodtak. Ez két dolgot
jelenthetett. Az egyik, hogy győztes kormányost farag a fiúból. A másik,
hogy meggyőzi Gazlowe-t – akinek egyébként igaza volt Razzle-t illetően,
mivel Kerék sosem vette fel vele a kapcsolatot –, milyen katasztrofális
választás lenne a fiú, és ő maga vezeti a csónakot. Bár Kerék jobban
kedvelte volna a második megoldást, sajnos el kellett ismernie, hogy a
mechanikus öltözéke valóban túl nehéz ahhoz, hogy a csónak győztes időt
fusson.
Büszke volt az öltözetre. A leprás gnómok többsége szerencsétlen
nyomorult volt: nem tudtak sem kapcsolatot teremteni a társadalommal,
sem bármit véghezvinni. Kerék azonban megtervezett és megépített egy
zseniális szerkezetet. Ő legalábbis zseniálisnak találta. Valójában egy egész
halom zseniális szerkezetet talált ki és épített meg, ezek együtt pedig egy
olyan összetett öltözetet alkottak, amely lehetővé tette számára, hogy
biztonságban találkozhasson a barátaival, és tovább demonstrálhassa a
kivételes képességeit. Amíg az öltözetben volt, a segítségével szinte bármit
megtehetett. Kivéve persze azt, hogy megtalálja a gyógymódot a saját
siralmas állapotára.
Ám a csodálatos öltözetnek akadtak hiányosságai is. Például túl nehéz
volt, és öt nap kevésnek ígérkezett ahhoz, hogy orvosolhassa ezt a
problémát.
 Vagyis maradt az első lehetőség. De ez nem jelentette azt, hogy meg kell
könnyítenie ennek a Thorne-kölyöknek a dolgát!

Másnap korán reggel elkezdték a felkészülést.

Thorne láthatóan alig várta, hogy beugorhasson a Gőzsípba, és
kipróbálhassa. Kerék azonban meg akart bizonyosodni arról, hogy a kölyök
kellően átérzi-e a feladata súlyát. És kellően tart-e tőle. Ezért a csónak
tervrajzait elővéve ragaszkodott ahhoz, hogy átvegyék a találmánya minden
apró, kifinomult részletét. A legnagyobb elképedésére Thorne le volt
nyűgözve. Nagy odafigyeléssel tanulmányozta a tervrajzokat, elismeréssel
adózva a kivételes mestermunka előtt, és számos nagyon is odaillő kérdést
tett fel. Kerék azonban ahelyett, hogy elégedett lett volna, furcsa
csalódottságot érzett, és egy kicsit bosszankodott is. Az pedig még jobban
felbosszantotta, amikor megjelent Gazlowe, és rákényszerítette a gnóm
mérnököt, hogy hagyja végre beszállni a fiút a csónakba.
Kerék azonnal látta, hogy a Gőzsíp sokkal jobban kiemelkedik a vízből,
mint amikor ő ült benne. Ami azt jelentette, hogy Thorne lényegesen
könnyebb, mint ő és az öltözéke együtt. Vagyis a fiú elméletileg gyorsabban
mehetett a versenyen, mint ő.
Talán mégiscsak beválhat a dolog. – Ezt a gondolatot is egy kicsit
bosszantónak találta.

Makasa nézte, ahogy Aram a leprás gnómmal dolgozik. Nem tetszett

neki, hogy az öccse ilyen közel van egy ennyire fertőző teremtményhez,
akármilyen öltözéket viseljen is az. Az ellenérzésein Drellának a gnómmal
szembeni nyilvánvaló undora sem segített. Úgy tűnt, a kis driád még
Serénykerék közelségét sem képes elviselni, ezért Makasa megkérte
Marcangot és Murcit, hogy sétáljanak egyet Drellával az Uszályon.
Murci és Drella azonban néhány perc elteltével visszatért. A murloc
víztől csöpögött, és szinte magánkívül volt, Marcangnak pedig a nyoma
sem látszott.
– Mi történt? – kérdezte Makasa.
 – RRRgrrrs! – felelte Murci. – DRRRugg n RRRgrrrs!
Makasa azonnal tudta, miről beszél a murloc.

Throgg, Karrga, Guz’luk, Slepgar, Rövid Szakáll és Hosszú Szakáll

három napot időzött a zsúfolt és kényelmetlen Zordtotem bárkán. Throgg az
idő nagy részét Slepgar jókora lábával az arcában töltötte. Slepgar
egyszerűen túl nagy és túl álmos volt. Egyetlen jó dolog sült ki abból, hogy
a hajó ilyen zsúfolttá vált: Karrga egészen közel került Throgghoz. Ami
Throggnak nagyon tetszett.
Ráadásul a hajóút unalmasnak is bizonyult, ezért Throggnak bőven volt
ideje arra, hogy gondolkodjon. Pedig nem szeretett gondolkodni, mert akkor
mindig emlékezni kezdett. Nem szeretett emlékezni.

Throgg már fiatalon is nagyon erős volt, és a klánjával a Horda mellett

harcolt. A Mahrook ogre klán harcosai a Szövetség temérdek katonájával
végeztek, ám a Mahrook harcosokat becsapták. A Szövetség csapdába
ejtette őket egy zárt kanyonban. Emberek és törpök támadtak rájuk. Nagyon
sokan voltak. A Mahrook harcosok rengeteget megöltek közülük, de még
többen jöttek. Túl sokan. Lemészárolták a Mahrook harcosokat. Csak
Throgg maradt életben, hogy harcoljon. Ő pedig tovább harcolt.
Nyílvesszők találták el. Rengeteg nyílvessző. De akkor még két keze volt,
és ki tudta húzni a vesszőket, amiket aztán beledöfött az emberekbe.
Közben a buzogányával törpöket zúzott szét. Ám a Szövetség katonái túl
sokan voltak. Throgg tudta, hogy meg fog halni, akárcsak a többi Mahrook
harcos. De úgy vélte, ez jó halál lesz.
Aztán jöttek az orkok: betörtek a kanyonba a Szövetség katonái mögött,
és hátulról támadták meg őket. Legyilkolták az embereket és a törpöket. A
Szövetség katonái elfordultak Throggtól, hogy összecsapjanak az orkokkal.
Így Throgg hátulról támadhatott rájuk. A Szövetség katonái végül mind
elestek, akárcsak a Mahrook harcosok. Throgg a harcmező közepén
találkozott össze az orkokkal, a szövetségi katonák és a Mahrook harcosok
holttestei fölött. Észrevette, hogy az orkoknak csak egy kezük van.
 Ők voltak a Csonka Kéz klán orkjai. Nem sok maradt belőlük
Azerothon. És Mahrook ogrék sem maradtak. Throgg látta, milyen nagy
harcosok a Csonka Kéz orkok, akik szintén látták benne a nagy harcost.
Teremok, a Csonka Kéz klán harcosa végigpillantott a halottakon, majd
meghajtotta a fejét Throgg felé.
– Ez az ogre a klánja legnagyobb harcosa.
Throgg, a Mahrook klán harcosa viszonozta a főhajtást.
– Throgg a legnagyobb mind közül – felelte.
– A Csonka Kéznek hasznára válna egy olyan ogre, mint te, Throgg –
mondta Teremok. – Csatlakozz hozzánk, kevesekhez! Mi itt mindnyájan
fivérek vagyunk. Légy Csonka Kéz, és te is a fivérünk leszel!
Throgg lenézett Thrullra, a testvérére. Halott volt: az emberek végeztek
vele. Immár az összes Mahrook harcos halott volt. Throggnak nem
maradtak fivérei.
– Throggnak szüksége van fivérekre. Throgg csatlakozik a Csonka Kéz
klánhoz.
Teremok bólintott, és egy csatabárddal levágta Throgg kezét. Ép kéz
volt, de el kellett veszítenie. Throggnak egyetlen keze maradt. Csonka
Kézzé vált.
A Csonka Kéz kovácsa, Ulmok egy fém illesztőket erősített Throgg
kézcsonkjához, és egy fegyverekkel teli tokot adott az ogrénak. Aztán
megmutatta neki, hogyan csavarja fel a fegyvereket a fém illesztőkre. Attól
kezdve Throgg egyik keze helyén állandóan fegyver volt. Több különböző
fegyver közül választhatott. Ha megunta a buzogányt, akkor felcsavart a
helyére egy lándzsát. Ha azt is megunta, akkor egy baltát illesztett a
helyére. Nem nagyon hiányolta a régi kezét. Legalábbis nem túlságosan.
A Csonka Kéz tagjainak oldalán harcolt a Szövetség ellen, sok katonát
megölt. Aztán Ulmokkal végzett egy elf. Ulmok a barátja volt. A testvére!
Így hát Throgg megölte azt az elfet.
Hiányzott neki Ulmok.
Tovább harcolt a Csonka Kéz klán soraiban. A Szövetség temérdek
katonájával végzett. Aztán az emberek végeztek Teremokkal. Öt ember
kellett ahhoz, hogy legyőzzék. Teremok a barátja és a testvére volt! Ezért
Throgg megölte mind az öt embert.
Teremok is hiányzott neki.
Amikor Throgg végigpillantott a Csonka Kéz klánon, azt látta, hogy
magára maradt az orkok között. Teremok és Ulmok halálával nem maradtak
testvérei a klánban. Az orkok nem kedvelték. Túl erős volt. Túl jól harcos.
Rosszul bántak vele, de Throgg esküt tett Teremoknak és a Csonka Kéz
klánnak. Azt hitte, egy életre a Csonka Kéz klán tagja marad, ám ők már
nem voltak többé a testvérei.
A Csonka Kéz klán a Rejtőzködőknek dolgozott, próbálták megtalálni az
iránytűt és Greydon Thorne-t. Throgg így ismerkedett meg Malusszal.
Alaposan szemügyre vette Malust, és látta rajta, hogy erős, és a
Rejtőzködők nagy harcosa.
De Malus is figyelte Throggot, és látta rajta, hogy erős, és a Csonka Kéz
klán nagy harcosa. Azt is látta, hogy a Csonka Kéz orkok nem bánnak a
fivérükként Throggal.
– Holnap távozom, Throgg – mondta Malus. – Velem kellene jönnöd.
– Throgg esküt tett Csonka Kéz klánnak – hangzott a válasz. – Throgg
nem megy sehova.
– Semmi sem menthet fel az esküd alól? – kérdezte Malus.
– Semmi – felelte Throgg.
– Semmi? Soha?
– Semmi. Soha.
Malus bólintott, és nem mondott mást Throggnak. Ellenben beszélt
Garamokkal.
Garamok nem volt olyan erős, mint Throgg. Nem volt Throgg fivére.
– Garamok valóban azt akarja, hogy legyen egy ogre a Csonka Kéz klán
orkjai között? – kérdezte Malus.
– Nem! – felelte Garamok. – Egyetlen ogre sem lehet igazi tagja a
Csonka Kéz klánnak.
Throgg legbelül lángolt, amikor meghallotta Garamok szavait.
– Mentsd fel Throggot az esküje alól, és magammal viszem! – mondta
Malus.
Garamok vállat vont.
– Nem. Throgg kiváló arra, hogy cipelje a málhát.
– Fizetek neked húsz ezüstöt, ha elengeded őt – ajánlotta Malus.
Garamok ismét vállat vont.
– Nem.
– Harminc ezüst – mondta Malus.
Garamok megint vállat vont.
– Jól van, legyen! – Garamok harminc ezüstért cserébe felmentette
Throggot az esküje alól.
– Most már csatlakozol hozzám, Throgg? – kérdezte Malus. –
Csatlakozol a Rejtőzködőkhöz?
Throgg nem válaszolt.
– Esküt teszel a Rejtőzködőknek? – biztatta Malus. – Hogy a
Rejtőzködők a fivéreid és a nővéreid legyenek?
Throgg továbbra sem válaszolt. Csak gondolkodott, és emlékezett. Thrull
meghalt, ahogy Teremok és Ulmok is. Nem maradtak fivérei. Sem ogre,
sem ork fivérei.
– Throgg felesküszik a Rejtőzködőknek – mondta végül. – Throgg Malus
fivére lesz.

Malus még mindig Throgg fivére volt. Ám Throggnak nem tetszett, amit
Malus a Gordunni ogrékkal tett. Azt is tudta, hogy Karrgának sem tetszenek
a történtek. Karrgának nem tetszett, hogy Malus minden ogrét elküldött az
otthonából. Az sem tetszett neki, hogy az új Gordok egy ember.
Throgg úgy vélte, Karrga kedveli őt. Szerette volna boldoggá tenni a nőt.
Az oldalán akart harcolni. Érte akart harcolni! Nagyon kedvelte Karrgát, de
nem a fivére akart lenni. Sokkal többet akart...
De Malus továbbra is Throgg fivére volt. Emellett Throgg felesküdött
Malusra és a Rejtőzködőkre. Vagyis követnie kellett Malus parancsait.

Makasa Aramra pillantott, aki a versenycsónak páncélfedele alatt ült,

biztonságos távolságban róva az első körét az uszály körül, Gazlowe és
Serénykerék figyelő tekintetétől kísérve. Így hát Makasa visszafordult az
égetőbb probléma felé.
Drella segítségével nem volt nehéz kiszedni a történteket Murciból: séta
közben Marcang észrevette, hogy az egyik dokkban egy csapat ogre épp
kiköt egy Zordtotem bárkával.
– Még sosem láttam ogrékat – mondta Drella. – Köszönjünk oda nekik!
Marcang azonban megragadta Murcit, és belevetette magát a tóba,
nehogy az ogrék meglássák őket.
 Az öt ogre, köztük Throgg – vagy ahogy Murci nevezte: „DRRRugg” –,
egyszerűen elsétált Drella mellett, pedig ő még be is mutatkozhatott nekik.
Az ogrék vidáman néztek rá, de egy szót sem szólva továbbmentek.
Marcang és Murci ekkor feljöttek a víz alól, a gnoll pedig visszaküldte a
murlocot Drellával Makasához, míg ő az ogrék nyomába eredt, persze kellő
távolságban maradva tőlük, hogy ne vegyék észre.

Aram odaintett a leprás gnómnak, és újabb körbe kezdett. Mielőtt

megkezdhette volna a harmadik kört, Marcang visszatért Daisyvel és
Barkásszal.
Kiderült, hogy az ogrék a fogadót felkeresve Aram és a barátai után
kezdtek kérdezősködni. Fegyverrel fenyegetőzve faggatták a vendégeket,
akik azonban eddig még nem mondtak semmit. Nem tűnt túl valószínűnek,
hogy a gnómok és az emberek hajlandóak lennének együttműködni az
ogrékkal, míg a goblinok jobban kedvelték a megvesztegetést, mint a
fenyegetőzést.
– Ennek ellenére attól tartok, csak idő kérdése, hogy valaki beszélni
kezdjen – mondta beletörődő mosollyal Daisy.
Aram ebben a pillanatban ismét elsuhant mellettük a csónakkal. Gazlowe
hangosan felujjongott, és a magasba emelte a zsebóráját.
– Nyolc kör tizennégy percen belül! – kiáltotta. – Ráadásul a kölyök nem
is igazán tudja, hogy mit csinál!
Makasa és Daisy tanácskoztak a goblinnal.
– Új szálláshelyet kell keresnünk nekik! – fejezte be a beszámolót Daisy.
– El kell tűnnünk az Uszályról! – erősködött Makasa.
Gazlowe Makasára szegezte a tekintetét:
– Miért vadásznak rátok az ogrék?
– Mit számít? Ezek ogrék, és ha elkapnak minket, akkor végeznek
velünk.
– Ez lenne a helyzet? Jól van, rendben! De nem mehettek messzire!
Felteszünk titeket a jachtomra, ott nem lesztek szem előtt!
– Várj csak! Miből gondolod, hogy itt maradunk? – kérdezte
hitetlenkedve Makasa.
– Maradnotok kell. Alkut kötöttem a kölyökkel.
 – A neve Aramar, és az alku semmis!
– Valóban az lenne?
– Igen!
– Szerintem nem, kislány. Ha a verseny előtt távoztok, akkor
elfelejthetitek, hogy felhozzuk az apátok hagyatékát. Nem tudom, te hogy
vagy ezzel, de kétlem, hogy a fiú belenyugodna ebbe.
Makasa a szemöldökét ráncolta, de nem válaszolt.
Gazlowe a lány vállára tette a kezét.
– Ne aggódj! Kedvelem a kölyköt. Vigyázni fogunk rá. Megígérem!
Bár a goblin őszintének tűnt, Makasa tudta, hogy az őszinteségnek is
megvannak a határai. Gazlowe talán valóban megkedvelte Aramot, de
kétségkívül nem annyira, hogy az életét a pénz elé helyezze. Ráadásul
Makasa számára úgy tűnt, a goblin továbbra sem emlékszik Aram nevére.
Újabb nyolc körrel később Thorne ismét felbukkant. Gazlowe még
mindig Daisyvel és a magas lánnyal beszélgetett, ezért Kerék mérte az időt.
Tizenhárom perc és harmincnégy másodperc.
Talán valóban be fog válni.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

A gyakorlat teszi

Új szokásokat vettek fel. Sosem mentek egyedül az ivóba vagy a

fogadóba, ami bölcs döntésnek bizonyult. Daisy és Barkász kieveztek
hozzájuk Rendow bárkájával, hogy elmondják, az ogrék találtak egy
részeges goblint, aki hajlandó volt elárulni, hogy az előző este járt a
kocsmában két ember, egy gnoll és egy murloc, akikre illik a leírás. A piás
goblin azt is elmondta az ogréknak, hogy egy driád is volt a négy utazóval,
ezért immár Drella sem volt biztonságban az Uszályon. Az ogrék
berontottak a fogadóba, és azt követelték, hogy vezessék őket Aram
szobájához. Daisy – mivel nem volt oka arra, hogy ne tegye – eleget tett a
követelésüknek, és próbálta meggyőzni őket arról, hogy a fiú és a barátai
csak egyetlen éjszakára szálltak meg, és másnap reggel egy hajón
továbbindultak Új Thalanaar felé. Azt remélte, így talán elérheti, hogy az
ogrék elhagyják az Uszályt, és rossz irányba induljanak. Ám attól félt,
túljátszotta a dolgot, mivel az ogrék maradtak. Nyilvánvalóan nem hittek
neki.
– Ha azt mondtam volna, hogy Bigyókótyába indultatok, valószínűleg
hittek volna nekem. Úgy tűnik, tudják, hova tartotok.
Az öt utazó berendezkedett Gazlowe jachtján, amely az Uszálytól
néhány száz lábnyira horgonyzott. Egyetlen, jókora kabinon osztoztak, és
igyekeztek távol maradni a fedélzettől, hogy az Uszályról ne vehessék észre
őket. Bár ez lassan kezdte őrületbe kergetni őket – különösen Makasát –,
semmit sem tehettek ellene.
Kerék is a jachton szállt meg, és minden reggel, nem sokkal hajnal előtt
beültette Aramot a Gőzsípba, és az öltözetére szerelt látcsövön át figyelte,
ahogy a fiú újra meg újra a köröket rója.
Aram hátradőlt a versenycsónak ülésében, amely félig a vízszint alatt
volt, és két öv is tartozott hozzá. Ez utóbbiak a mellkasán keresztbe vetve
tartották a helyén a fiút, akit mindez arra emlékeztetett, ahogy Makasa a
vasláncot viselte, és ettől úgy érezte magát, akár egy harcos. Ahogy a
sisaktól is, amelyet Kerék adott neki, hogy tegye a fejére.
 – Erre miért van szükség? – kérdezte Aram.
– Baleset esetére – felelte a gnóm.
– A vízen leszek. Ha balesetet szenvedek, legfeljebb vizes leszek. Vagy
talán elmerülök. Mégis hogyan lehetne egy sisak a segítségemre?
A gnóm mérnök rászegezte a tekintetét:
– Ostoba vagy, Thorne. Tedd fel a sisakot!
– Tudod, nyugodtan szólíthatsz Aramnak is.
– Az két szótag. A „Thorne” csak egy. Hatékonyabb.
– Tehát az „Aramar” eleve szóba sem jöhet?
Kerék még csak tudomást sem vett a kérdésről.
Miután elhelyezkedett az ülésen, Aramnak addig kellett mozgatnia egy
kart, amíg a motor beindult. Amikor a motor a megfelelő szintre fokozta a
gőznyomást, meg kellett húzni még egy kart, hogy a páncéllemez
leereszkedjen. Ekkor egy másik kart keményen lefelé kellett nyomni, hogy
a fedél a helyére kattanjon, és teljesen bezáródjon.
A páncélfedélen húzódott egy hosszú, keskeny rés, amely lehetővé tette
Aram számára, hogy kilásson a csónakból, de ahhoz nem volt elég nagy,
hogy be lehessen látni rajta, még közvetlen közelről sem. Így Aram
biztonságban róhatta a köröket, alig néhány yardnyira az Uszálytól, nem állt
fenn annak veszélye, hogy Throgg vagy a tagbaszakadt barátai észreveszik.
Aramnak a következő teendőjeként felfelé kellett nyomnia azt a kart,
amelyet Kerék gyorsító karnak nevezett. A Gőzsíp gyorsulni kezdett, és
közben a nevéhez híven sivító hangot hallatott. A csónak kormánykereke
nagyon hasonlóan működött, mint a Hullámjáróé – amelynek használatára
Thom Frakes kormányos megtanította Aramot –, bár jóval kisebb volt
annál. Mivel maga a Gőzsíp is kisebb és karcsúbb volt, a kormány is sokkal
érzékenyebbnek bizonyult. Ezért Aramnak az elsők között azt kellett
megtanulnia, hogy ne kormányozza túl a csónakot.
Aztán következett az Uszály körüli versenypálya, amelynek északi és
déli szakasza egy-egy egyenes szakaszból állt, míg a keleti és a nyugati
szakaszán pilonok között kellett szlalomozni.
Aram kezdte megérteni, miért vágyott Kerék olyan elkeseredetten arra,
hogy vezethesse a csónakot. Mert elképesztően jó móka volt!
A csónak úgy siklott a vízen, mint egy kacsázó kődarab, a sebessége
pedig mámorító érzés. Akárcsak az, hogy Aram a csónak legkisebb
mozdulatát is uralta. És az is, ahogy ide-oda cikázott a pilonok között.
Aram nagyon kedvére valónak találta a csónak vezetését.
 Esténként mindnyájan együtt vacsoráztak: Aram, Makasa, Marcang,
Murci, Drella, Gazlowe és Kerék. Daisy és Barkász távol maradtak, mivel
az ogrék – akiknek a gyanakvását felkeltette a hazugság – követni kezdték
őket. Szerencsére a termetük miatt nem igazán voltak alkalmasak az ilyen
kifinomult feladatokra, ezért könnyen észre lehetett venni őket.
Gazlowe szeretett jókat enni, ezért a vendégei is kedvükre ehettek. A
jachton tartott vacsorák felértek egy-egy lakomával. A sült pulyka és a
disznóhús mellett akadt nyers hal is Murcinak, valamint rengeteg zöldség és
gyümölcs Drellának. Miután felszolgálták az ételeket, a driád megpakolta a
tányérját, majd igyekezett a lehető legtávolabb kerülni a leprás gnómtól.
Ennek ellenére evés közben időről időre elkezdett közelebb araszolni
Barkászhoz, de aztán elhagyta a merészsége, és ismét elhátrált.
Gazlowe meglehetősen édesszájú volt, ezért desszertként sütemények,
piték és kekszek sokaságát szolgálták fel.
A harmadik este, miután Gazlowe elfogyasztott egy adag dalarani
barnasüteményt, megtudakolta Aramtól, hogy halad a gyakorlással.
A fiú, aki épp betömött a szájába egy egész vérbogyós pitét, gyorsan
lenyelte a falatot.
– Nagyszerűen! – felelte. – Azt hiszem, végre sikerült igazán ráéreznem
a Gőzsípra.
Gazlowe gyors pillantást vetett Kerékre, aki vonakodva bólintott,
megerősítve a fiú szavait, majd a mechanikus karjával kinyitott egy
fémlapot az öltözéke mellkasi részén, és behelyezett a lyukon egy mazsolás
pitét. Aztán becsukta a fémlapot, Aram pedig az üvegsisakon át látta, ahogy
a gnóm a valódi kezeivel enni kezd.
– Sikerült kiismerned az útvonalat? – fordult vissza Gazlowe Aram felé.
– Minden egyes alkalommal egyre jobban kitapasztalom. – Aram az első
nap végére tizenhárom perc és három másodpercre csökkentette az idejét. A
második nap végére, miután több mint száz kört tett meg a versenypályán,
az ideje tizenkét percre csökkent. A harmadik nap végére az ideje már csak
tizenegy perc és harminckét másodperc volt, amivel akár győzhettek is. –
Azt hiszem, a verseny napján akár tizenegy perc alá is le tudok menni!
– Ez fantasztikus! – mondta Gazlowe. – De azt szeretném, ha holnap
lassítanál egy kicsit...
– Tessék?
– Rengetegen figyelik, ahogy gyakorolsz.
– Tudom. De az ogrék nem látnak be a csónakba.
 – Nem az ogrék miatt aggódom.
Makasa dühödt pillantást vetett rá.
– Mármint nem az ogrékról beszélek – javította ki magát Gazlowe. –
Hanem a versenytársainkról és a többi szerencsejátékosról. Továbbra is
próbálj meg minél jobban ráérezni a csónakra és a pályára, de ne áruljuk el,
hogy még ennél is jobbá válhatsz! Fogd vissza magad egy kicsit! Lepjük
meg őket, amikor eljön az ideje!
Aram bólintott, bár nem volt biztos benne, hogy képes lesz ilyen
önfegyelemre. Kedvére valónak találta a kihívást, hogy egyre javítson az
idején.
Elővette a vázlatkönyvét, hogy tovább dolgozzon a rajzon, amelyet
emlékezetből készített arról, amikor Gazlowe és Kerék azon vitatkoztak, ki
vezesse a háttérben látható Gőzsípot. A vitának azt a pillanatát örökítette
meg, amikor Daisy a goblin patrónus és a gnóm mérnök közé lépett,
mivel... Nos, mert szívesen rajzolta le ismét Daisy-t. Barkászt is lerajzolta,
ahogy a vitatkozók mellett áll. Minden különösebb ok nélkül hegedűvel a
kezében ábrázolta Barkászt, jóllehet a sárgászöld bőrű kis goblin aznap nem
vitte magával a hangszerét. De Aram kezdte a kedvét lelni abban, hogy
rajzolás közben hagyta szabadabban szárnyalni a képzeletét. Ráadásul egyre
könnyebben tudott emlékezetből rajzolni. Persze, időnként felpillantott
Kerékre és Gazlowe-ra, és visszalapozott a Daisyről és Barkászról készült
képhez, mivel továbbra is sokat segített neki, ha láthatta azokat, akiket le
akart rajzolni. Az esetek többségében viszont csak lerajzolta, amire
emlékezett, és amit érzett.
– Még valami! Holnap este... – kezdte Gazlowe, majd tétován
elhallgatott, és lopva Makasára pillantott.
– Igen? – kérdezte komoran a lány.
– Holnap este a kormányosunknak fel kell szállnia az Uszályra, hogy
hivatalosan is jelentkezzen a versenyre.
– Majd te elintézed! – mondta Makasa. – Aram nem megy az Uszály
közelébe! Én ugyanis aggódom az ogrék miatt!
– Kerék és én átmegyünk, de a fiúnak is jönnie kell, különben kizárnak
minket a versenyből. Ez a szokás. De kitaláltam valamit. Nos...
Megmentettem egy csuklyás köpenyt egy VT:7 ügynöktől. Tehát ez egy
valódi kémköpeny! Tökéletes a feladatra! – Mielőtt Makasa ismét
tiltakozhatott volna, gyorsan folytatta. – Csak bemegyünk, és kijövünk.
 – Ez esetben veletek megyek – mondta Makasa.
– Csak egy köpenyem van – vetette ellene Gazlowe. – Hidd el nekem,
kislány, te nem maradsz észrevétlen! Ami azt illeti, bárhol is legyél,
magadra irányítod a figyelmet. Tehát jobb lenne, ha hátramaradnál,
különben csak még nagyobb veszélynek teszed ki a fiút.
– Az. Ő. Neve. Aramar.
– Persze, tudom.
– Mondd ki!
– Tessék? Miért?
– Mert ebből tudhatom, hogy tényleg tisztában vagy azzal, az öcsém
valódi személy, és törődsz vele annyira, hogy legalább a nevét megjegyzed.
Gazlowe felállt, majd az asztal fölött áthajolva Makasa szemébe nézett.
– A kormányosom neve Aramar Thorne. Igazság szerint kedvelem a kö...
Aramot. Sosem hagynám, hogy bármi történjen vele az Uszályon. Erre a
szavamat adom.
Makasa egy pillanatra eltöprengett azon, vajon mennyit ér egy goblin
szava, aztán elégedetten bólintott. Biztosra vette, hogy Gazlowe valóban
nem fogja hagyni, hogy Aramnak baja essen... Legalábbis addig, amíg a
verseny véget nem ér.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Mosolyok körös-körül

Gazlowe és Kerék – a Gőzsípot is maguk után vontatva – egy evezős

csónakkal átvitték Aramot az Uszályra.
Miközben kikötöttek, Aram próbálta megtartani az egyensúlyát, de
rálépett a köpenyre, amit viselt, és kis híján beütötte a fejét az egyik
kikötőbakba. A ruhadarabot olyasvalakinek készíthették, aki legalább egy
lábbal magasabb lehetett nála, de ami ennél is rosszabb volt, hogy a Suttogó
köpenyére emlékeztette. Szinte érezni vélte a szöveten a jázminvíz szagát.
Gazlowe és Kerék között lépkedve próbált nem elbotlani, miközben
beálltak a sorba, hogy jelentkezzenek a versenyre a gnóm Bronzpöcök
Fizzlenél és a goblin Pozziknál. Az Uszály két alapítója egy hosszú
faasztalnál ülve lejegyezte a neveket egy jókora könyvbe.
– Csónak? – kérdezte Fizzle.
– A Korhely – felelte egy goblin.
– Patrónus? – tudakolta Pozzik.
– Razzeric – mondta a goblin, és a hangja kissé ingerültnek tűnt.
– Konstruktőr? – kérdezte Fizzle.
– Razzeric – felelte ismét ugyanaz a goblin, immár dühödten.
– Kormányos? – tette fel a kérdést Pozzik.
– Razzeric! – üvöltötte a goblin. – Mindketten jól tudjátok, ki vagyok!
– Haladj tovább! – intette odébb Fizzle.
Aram nézte, ahogy Razzeric zsörtölődve elsétál, majd megáll egy
vörösre és zöldre festett versenycsónak előtt.
Egy másik, idősebb és jóval megnyerőbb vonású – sőt, szinte jóvágású –
goblin megállt Razzeric és a csónakja előtt, majd elkezdte lerajzolni őket!
A goblin művész gyorsan dolgozott. Úgy tűnt, nem áll szándékában ott
helyben befejezni a rajzot, inkább csak elegendő vonalat – ismeretet – akart
felvázolni ahhoz, hogy később könnyedén befejezhesse.
– Csónak? – tette fel a kérdést Fizzle.
– A Megsemmisítő – mondta egy másik, orrkarikás goblin.
– Patrónus? – kérdezte Pozzik.
 – Griznak – felelte az orrkarikás goblin.
– Konstruktőr? – tudakolta Fizzle.
– Csavarszem Mazzer – felelte egy gnóm.
– Kormányos? – kérdezte Pozzik.
– Bronzpöcök Rizzle – válaszolt egy másik gnóm, aki félelmetesen
hasonlított a...
– Haladjatok tovább! – intette odébb őket Bronzpöcök Fizzle.
Griznak, Csavarszem és Rizzle odasétáltak egy sárga-fekete
versenycsónakhoz.
A jó megjelenésű goblin ismét felbukkant, hogy lerajzolja a triót. Aram
újra elámult a goblin művész gyorsaságán és hozzáértésén.
– Csónak? – kérdezte Fizzle.
– A Kalózok Tüze – felelte egy troll férfi. A fején fekete, háromszögletű
kalapot viselt, amelyre egy fehér halálfejet festettek.
– Patrónus? – tudakolta Pozzik.
– Kétagyarú Tony admirális – mondta a troll kalóz.
– Konstruktőr? – kérdezte Fizzle.
– Forgópörgő Jinky – válaszolt egy aprócska gnóm nő.
– Kormányos? – kérdezte Pozzik.
– Ruggfizzle – felelte egy jól öltözött, kontyba fogott hajú goblin.
– Haladjatok tovább! – mondta Fizzle.
Ez volt az eddigi legfurcsább versenyző csapat. Majdnem olyan
furcsának tűnt, mint a Gőzsípé. A troll, a gnóm és a goblin odasétáltak egy
fekete-fehér versenycsónakhoz, amelyen szintén egy halálfej díszelgett. A
jóvágású goblin ismét előresietett, hogy ezt a csapatot is felvázolja. Aram
alig várta, hogy találkozhasson és beszélhessen vele. A saját vázlatkönyve
szinte égette a zsebét, és majd meghalt a vágytól, hogy megmutathassa a jó
megjelenésű goblinnak. Másrészről azonban egy kicsit félt megmutatni
neki. Mert mi van, ha a rajzai nem elég jók?
Gazlowe előrébb lökdöste Aramot, megzavarva a fiú egyre mélyülő lelki
válságát.
– Csónak? – tette fel a kérdést Fizzle.
– A Gőzsíp – mondta egyszerre Gazlowe és Kerék, majd egy pillanatra
egymásra néztek.
– Patrónus? – kérdezte Pozzik.
– Gazlowe – felelte a goblin.
– Konstruktőr? – tudakolta Fizzle.
 – Serénykerék Gimble – mondta büszkén a gnóm.
– Kormányos? – kérdezte Pozzik.
– Várj! – pillantott fel a könyvből Fizzle, és a leprás gnómra szegezte a
tekintetét. – A MEGA elismert tagjának kell lenned, hogy mérnökként részt
vehess a versenyen.
– Én a Mérnökök Céhe elismert tagja vagyok – mormogta Kerék.
– Egykor talán az voltál – mordult vissza Fizzle. – De nem ismerek
olyan leprás gnómot, aki képes lenne elég ideig egyben tartani a fejét ahhoz,
hogy...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Kerék az egyik mechanikus
karjával az asztalra csapott egy kártyát. Fizzle felkapta, és alaposan
szemügyre vette. Aztán ismét a másik gnómra pillantott.
– Ez naprakész – ismerte el, majd előrenyújtotta a kártyát, hogy a
mechanikus kéz visszavehesse. Fizzle beírta a könyvbe a „Serénykerék
Gimble” nevet.
– Kormányos? – kérdezte ismét Pozzik.
– Aramar Thorne – suttogta Aram.
– Tessék? Beszélj hangosabban, fiú!
– Aramar Thorne – ismételte meg Aram erőteljesebb hangon.
– Haladjatok tovább! – intette odébb őket Bronzpöcök Fizzle.
Aram továbbindult, de nem mehetett oda a jó megjelenésű művészhez,
mivel hirtelen felbukkant előtte Murci, aki nyomban kiabálni kezdett:
– Urum! RRRgrrrs! Flllurlog!
A döbbent Aram megfordult, és a tekintete összeakadt egy pocakos
ogréval, akit azonnal felismert Komor Pöröly arénájából. A testes ogre a
szájához emelt egy kosszarvból készült kürtöt, és ahogy belefújt, a
pofazacskói szinte hihetetlen módon kidagadtak.
Még több ogre bukkant elő. Úgy tűnt, mintha minden irányból jönnének,
és egyenesen Aram, Murci, Kerék és Gazlowe felé vetették magukat. Ezért
a murloc csak egyvalamit tehetett: megragadta Aramot, és beugrott vele a
tóba.
Aram a vízbe csapódott, és erejét megfeszítve próbált úszni a hosszú,
csuklyás köpenyben. Épp hogy csak sikerült egy mély lélegezetet vennie,
amikor Murci lehúzta a felszín alá.
Mélyen a felszín alá, ahol aztán Murci lerángatta a barátjáról Gazlowe
becses kémköpenyét, és a víz alatt maradva a jacht felé kezdett úszni
Arammal.
 Aztán átúsztak a jacht alatt!
Aram már kezdett kifogyni a levegőből, amikor Murci végre felvitte a
felszínre.
Miért kerülök folyton a vízbefúlás határára? – gondolta levegő után
kapkodva Aram.
A jachtnak azon az oldalán bukkantak fel, amelyet az Uszályról nem
láthattak.
– Urum mmmm? – kérdezte Murci.
– Jól vagyok – felelte zihálva Aram. – Köszönöm, burutom...
Murci elmosolyodott.
– A szavadat adtad, hogy vigyázol rá! – Makasa hangja alig volt több
suttogásnál, ami azok számára, akik ismerték, sokkal félelmetesebben
hatott, mintha kiabált volna.
Bár Gazlowe még nem ismerte elég jól a lányt, így is átérezve a
lényeget, és hátrált egy lépést.
– Azt ígértem, nem hagyom, hogy bármi történjen vele – felelte. – És így
is lett!
– Semmi sem történt vele? – Makasa haragja szinte kézzelfogható volt.
Mivel továbbra sem bízott meg teljesen a goblinban, a jelentkezés
alkalmával megbízta Murcit, hogy ússzon át az Uszályhoz, és a víz alatt
maradva őrködjön, hátha felbukkannak az ogrék, vagy valami más baj
történik. Ha nem küldte volna oda a murlocot...
– Oké, szóval a kölyök egy kicsit vizes lett! – mondta Gazlowe. – Nagy
ügy! Én vagyok az, aki elvesztett egy kémköpenyt!
Makasa elkezdte előhúzni a kardját, Aram azonban a nővére karjára tette
a kezét, és Gazlowe felé fordult.
– Kössünk békét!
A goblin érdeklődve félrebiccentette a fejét:
– Nincs ellenemre. Mit forgatsz a fejedben?
– Még ma este hajtsuk végre a kiemelést!
– Nem így szólt az alku, kölyök.
– A neve Aram! – morogta Makasa.
– Jól van! Nem így szólt az alku, Aram. Segítek nektek megszerezni az
apátok hagyatékát, de csak a verseny után.
– A szavamat adom, hogy vezetni fogom a Gőzsípot. Versenyezni akarok
vele. De így, hogy az ogrék lesben állnak, nem időzhetünk itt tovább a
verseny után. Még ma este meg kell szereznünk a kristályt!
 – Kristályt?
– Nem ez a lényeg! – Aram megrótta magát a nyelvbotlás miatt. – Ellene
vagy a dolognak?
Gazlowe elmosolyodott.

Throgg nem volt éppen vidám.

– A fiú eltűnt – mondta. – És az iránytű is.
– A fiú nem tűnt el – felelte Karrga. – Részt vesz a versenyen, a vörös
csíkos kék hajóval. Throgg elkaphatja a fiút, amikor az eljön, hogy a
versenyezzen.
Throgg elmosolyodott.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Éjféli falatozás

Murci ismét a vízben volt, ám ezúttal azért, hogy Aram iránytűjének

segítségével visszavezesse a jachtot oda, ahol a kristályszilánk csapdába
esett. Amikor jelezte, hogy megérkeztek, Gazlowe elővett egy-egy
búvárruhát Aramnak és Makasának. Hasonlítottak Kerék öltözékéhez, bár
sokkal nagyobbak és vaskosabbak voltak, annak ellenére, hogy nem
szerelték fel őket mechanikus tartozékokkal. Aram és a nővére egymásra
néztek, az arcukon pedig szinte ugyanolyan nyugtalanság látszott.
– Tökéletesen biztonságosak – mondta Gazlowe.
Makasa összehúzta a szemöldökét. Továbbra sem bízott a goblinban, ám
ez most már inkább csak elvi kérdés volt nála. De Arammal együtt ő is
megengedte Gazlowe-nak és a goblin csapata két tagjának, hogy felsegítsék
rá a ruhát.
Eltartott egy ideig, mire beöltöztek.
Aram és Makasa nem az öltözék mellkasi részében kaptak helyet, mint
Kerék. A karjaikat a ruhaujjakba és a védőkesztyűkbe kellett bújtatniuk,
míg a lábaikat a nadrágszárakba és a csizmákba. Mindegyik öltözékhez
tartozott egy mellkasi lemez és egy sisak is. Ez utóbbi elülső részén egy
ráccsal védett üveglap húzódott. Az öltözetek minden részének szorosan
kellett záródnia, hogy vízhatlanok legyenek.
Miközben beöltöztették őket, a gnóm mérnök is csatlakozott hozzájuk. A
merülésre felkészülve végzett néhány változtatást az öltözékén.
Utolsó lépésként hosszú csöveket – lélegeztető tömlőket – erősítettek a
három búvár öltözékéhez. A tömlők felső végét a jacht fedélzetén
elhelyezett gőzmeghajtású pumpához illesztették, amelynek az volt a
feladata, hogy friss levegővel lássa el a triót, amikor mindnyájan elmerültek
a vízbe.
Aram, miután beöltöztették, úgy érezte, alig bír mozogni. A bal oldali
korláthoz vezető öt lépés teljesen kimerítette. Az öltözet olyan nehéznek és
esetlennek tűnt, hogy nem tudta, képes lesz-e bármit csinálni odalent a
mélységben. Ezt meg is említette, de a hangját olyannyira eltompította a
sisak üveglapja, hogy senki sem értette a szavait. A beszélgetés nagyrészt a
hüvelykujjak felemelésére vagy lefelé fordítására korlátozódott.
Aram a korlát fölött átnézve látta, hogy Murci közvetlenül alatta van.
Ismét felpillantott, és látta, ahogy Gazlowe odébb inti a murlocot. A fejével
együtt a vállát is el kellett fordítania, hogy a másik irányba nézhessen, és
látta, ahogy Marcang és Drella figyeli őket. A driád most is feszülten nézett
Kerékre, míg a gnoll a fejét ingatta. Bár Aram a saját légzését leszámítva
semmit sem hallott, szinte hallani vélte, ahogy Marcang halkan morog.
Kerék merült le elsőként, bemutatva nekik azt, amiről korábban már
beszélt, miszerint a legjobb módja annak, hogy a víz alá merüljenek, ha
arccal felfelé nézve finoman hátrahanyatlanak. A gnóm eltűnt a felszín alatt.
Makasa azonnal követte.
Annak ellenére, hogy az elmúlt napokat egy versenycsónak vezetésével
töltötte, Aram továbbra is betegesen rettegett a vízbefúlástól, de nyelt egy
nagyot, és hátravetette magát. Az öltözék súlya azonnal lehúzta, és máris
elnyelte a víz.
Egy pillanatra páni félelem töltötte el, de gyorsan összeszedte magát.
Úgy érezte, mintha a víz felhajtóereje segítené őt. Az egyszerűbb
mozdulatok már korántsem kerültek a korábbihoz hasonló erőfeszítésébe.
Körbepillantott, és észrevette Makasát és a gnóm tudóst.
Öltözetük súlyának köszönhetően mindhárman gyorsan süllyedtek lefelé.
Murci eközben gyors iramban körbe-körbe úszott körülöttük. Az iránytű
láncát a fejére húzta, így maga a szerkezet úgy izzott a homlokán, akár egy
harmadik szem.
Kerék, aki korábban még nem látta az iránytűt, az öltözéke egyik
fémkezével feléje nyúlt, hogy megérintse, Murci azonban úszóhártyás
lábával félrerúgta a fémkezet.
Aram egyre nyugtalanabbá vált. Bár nem érezte úgy, hogy halálos
veszélyben lenne, mint amikor ogrék és csontvázak próbálták kiloccsantani
az agyát, de úgy tűnt, mintha minden – a víz és az öltözék is – össze akarná
roppantani. Érezte, hogy szíve hevesen lüktet a mellkasában. De miközben
alámerült, lassacskán elkezdte a levegőpumpa ritmikus fújtatását figyelni,
ami egy kicsit megnyugtatta.
Pillanatok alatt leértek a fenékre.
Murci odavezette a többieket kőhalomhoz, és megmutatta, melyik lapot
kell odébb húzniuk. A kőlap hatalmasnak tűnt: a szárazföldön egy egész
lovas fogat kellett volna ahhoz, hogy akár csak egylábnyira elmozdítsák. De
itt, a víz alatt, talán négyen is meg tudtak birkózni vele.
Azonnal munkához láttak, és bár nem bírták felemelni, azt vették észre,
hogy ha ide-oda billegtetik, akkor lassan, hüvelykről hüvelykre
lecsúsztathatják az alatta heverő kőlapról. Aram aggódott, hogy talán porrá
zúzzák a két kőlap közé szorult kristálydarabot, ám az továbbra is
egyenletes fénnyel izzott.

Murci segített Urumnak, Mrksának és a furcsa, betegnek látszó, dobozba

zárt gnómnak ide-oda mozgatva odébb tolni a kőlapot, de óhatatlanul is úgy
érezte, elfeledkezett valamiről.
Egyszer csak elúszott mellette egy apró sügér, és hirtelen eszébe jutott...
Mivel a nyári nap felmelegítette a vizet, akkor lomhán mozgott, és lustán
hagyta, hogy Murci elússzon mellette. Csakhogy most éjszaka volt, és a víz
lehűlt!
Eljött a vadászat ideje!

Valami hátulról megragadta Aramot, és hevesen megrázta. Mivel a sisak

miatt nem tudott hátranézni, fogalma sem volt arról, mi támadhatta meg.
Elkeseredetten próbált kiszabadulni, de olyan erővel rázták ide-oda, hogy a
feje a sisak belsejének koppant. Elkábult az ütéstől.
Úgy tűnt, a búváröltözék fém alkatrészei valamennyire továbbra is védik
őt, ám a víz számos kisebb lyukon szivárgott befelé.
Látta, hogy Makasa, Kerék és Murci feléje tartanak, hogy segítsenek
neki, de gyorsan szem elől tévesztette őket.
Valaki üvölteni kezdett. De vajon ki üvöltött? És hogyhogy ő is hallotta?
Hirtelen ráeszmélt, hogy ő az, aki üvölt...

Makasának még sosem volt része ehhez fogható látványban. Egy

pillanatig elborzadva nézte, mi történik, és ismét hiányolta az elvesztett
szigonyát. Aztán elrúgta magát a tómedertől, és előrelendülve úszni kezdett,
hogy kiszabadítsa Aramot. Murci azonban az útját állva megragadta, majd
az Aramot tépázó lény szája fölé húzta. Aztán elengedte, és mindkét kezét
ökölbe szorítva püfölni kezdte a szörnyeteg hosszú, lapos, szögletes orrát.
Makasa azonnal megértette, hogy mit akar mutatni neki a murloc, és ő is
követte a példáját. De úgy tűnt, nem sokra mennek.
Kerék is csatlakozott hozzájuk, és fém kezeivel újra meg újra a
teremtmény orrára csapott.
Murci és Makasa megkettőzték az erőfeszítéseiket.

Aram abbahagyta az üvöltést, és hirtelen minden véget ért. Bármi is

tartotta fogva, a szorítása engedett.
Körbefordult, és végre megpillanthatta mi is az: egy óriási, szürke lény, a
szájában hosszú, tőrszerű fogak sokaságával. Ez volt a legnagyobb hal, amit
Aram életében valaha is látott. Hallotta a fejében az apja hangját, ahogy
magyarázni kezd neki arról, miszerint ez egy cetcápa, és a legszívesebben
rákiáltott volna, hogy hallgasson!
Ez a szörnyeteg kis híján elevenen felfalt! – A lény olyan hatalmas volt,
hogy Aram egyetlen szögből nem is tudta teljes egészében végigmérni.
 A zsákmányt kemény páncél védte. Nehéz volt feltörni. Sikerült
átharapnia, ám a préda ízetlennek bizonyult, és még csak nem is vérzett.
Aztán jött a murloc, és két másik zsákmány.
A murloc püfölni kezdte az orrát. Fájdalmas volt. A másik két préda is
megütötte. Újra meg újra nekimentek, még több fájdalmat okozva.
Nem találta kedvére valónak ezeket a zsákmányokat. Ennyire azért nem
volt éhes.

A cetcápa megfordult, és elúszott a sötét vízben.

Aram újonnan jött bátorsággal visszaúszott a kőlapokhoz. Mielőbb meg
akarta szerezni a kristályt, hogy visszatérhessenek Gazlowe jachtjára.
Makasa odaúszott hozzá, és megragadta a sisakjánál fogva, hogy az
üveglapokon át a szemébe nézhessen. Aram érezte, hogy a búváröltözékébe
lassan egyre jobban beszivárog a víz, ám úgy tűnt, Makasa ennek nincs
tudatában, ezért a fiú bólintott és felemelte a hüvelykujját. Makasa – érthető
módon – kételkedett, Aram azonban a kőlapra mutatott, és a csapat tagjai
újra munkához láttak.
Ismét mozgatni kezdték a kőlapot, aztán Murci hirtelen eltűnt szem elől,
majd egy pillanattal később előbukkant, a karmai között az izzó kristállyal.

A felszínre érve Makasa az üveglapokon át látta, hogy az öccse sisakja

már a harmadáig megtelt vízzel. Mivel a víz már a szája fölé ért, Aramnak
minden erejével küzdenie kellett azért, nehogy az orra is elmerüljön.
Amikor Gazlowe csapatának – a víz miatt jóval nehezebbé vált búváröltözet
súlyával alaposan megküzdve – végül sikerült kiemelnie a Csillámló
Mélységből Aramot, akit aztán durván a fedélzetre dobtak, mindenki
láthatta, ahogy a tó fele kifolyik a fiú öltözékét tarkító lyukakon.

*
 – Mi történt a búvárruhámmal? – szólalt meg Gazlowe. – Tudod, hogy
mennyibe kerül egy ilyen holmi?
Bár Aram öltözékéből elkezdték kiengedni a vizet, és ezzel jócskán
csökkent a veszélye annak, hogy a fiú megfullad, Makasa mégis elszánta
magát arra, hogy végezzen a goblinnál, ám a búvárruha nem kis akadályt
jelentett számára. Mire Aram és ő kikászálódtak a búváröltözékükből,
Makasának sikerült lecsillapítania a késztetést, hogy megölje Gazlowe-t, de
ahogy a nap összes többi eseménye, ez is csak még elkeseredettebbé tette.
Nem volt ott az öccse mellett, amikor az ogrék megtámadták az Uszályon.
Az imént pedig, amikor a cetcápa lecsapott Aramra, nem tudta, hogyan
menthetné meg – különösen a szigonya nélkül. Mindkét esetben teljességgel
Murcira kellett hagyatkoznia. Az összes létező teremtmény közül épp
Murcira! Fehér fogaival az alsóajkába harapott, és még jobban eltökélte,
hogy visszaszerzi az utazásuk feletti uralmat. Az ő feladata volt vigyázni
Aramar Thorne biztonságára. Nem hagyhatta, hogy másokra kelljen
támaszkodniuk, és pont.

Az öt utazó összegyűlt a gyertyákkal kivilágított kabinban. Gazlowe

küldetett nekik süteményt és tejet, így próbálva elsimítani a dolgokat. Túl
későn ébredt rá, hogy a „kölyök” kis híján megint meghalt, annak ellenére,
hogy ő azt ígérte, minden rendben lesz. Azt akarta, hogy a csónak
kormányosa elégedett legyen, annak nővére pedig ne váljon erőszakossá.
Az éjféli falatozás ötlete volt a legjobb, amivel elő tudott állni.
Aram a padlón ülve összehasonlította az új kristálydarabot azzal, amit
Égorom alatt találtak. Az új szilánk nagyobb volt: majdnem akkora, mint
Aram kisujja. Mindkét szilánk ugyanúgy izzott, mint az iránytű kristálya.
Ez utóbbi ismét Aram nyakában lógott, és a másik két kristálydarab felé
rángatta.
– Elég! – mondta Aram, aki egyszer már megtapasztalta mindezt, az
iránytű pedig engedelmeskedett neki. A tű továbbra is izzott és a másik két
szilánk felé mutatott, de legalább már nem rángatta a gazdája nyakát.
– Engedelmeskedik neked! – szólalt meg izgatottan Drella.
– Nagyrészt – felelte Aram, és tovább nézegette a két szilánkot, ide-oda
forgatva őket a kezében.
 – Biztos vagyok benne, hogy a világ sokkal jobb hely lenne, ha a dolgok
engedelmeskednének nekem – jegyezte meg Drella.
– Mit mondana Drella dolgoknak? – kérdezte Marcang.
– Hm... – mormogta a driád, aki nyilvánvalóan nem gondolkodott
ennyire előre.
Aramnak hirtelen támadt egy ötlete. Mindkét darabot megfordította: a
nagyobbikat függőlegesen, a kisebbiket pedig vízszintesen. Aztán
egymáshoz illesztette őket.
Tökéletesen összeillettek, és még hevesebben kezdtek ragyogni, míg
végül...

A Fény mindent betöltött.

– Látod, Aram? – kérdezte a Fény Hangja. – Látod?
– Csak a Fényt látom – felelte Aram.
– Lásd azt, ami a Fényt hozza! – mondta a Hang. – Lásd azt, ami a
Fényt adja!
– Lásd a halálodat! – szólalt meg Malus árnyalakja, amelyet nem az
erőteljes, fehér Fény világított meg hátulról, hanem vörös és narancssárga
lángnyelvek.
– Ne félj tőle! – mondta a Hang. – Jó úton haladsz. Kettőből máris egy
lett. Hamarosan a Hétből is Egy lesz.
– Az egyik bizonyosan nem lesz ismét a Hét része – mormogta Malus.
Ám a Hang csak megismételte az iménti szavait:
– A Hétből ismét Egy lesz.

Makasa megtámasztotta az öccsét.

– Újabb látomás? – kérdezte.
– Igen – felelte kifulladva Aram, és felemelte a kezében tartott
szilánkokat, amelyek egyetlen darabbá álltak össze.
– Megtudtál valamit?
– Igen. – A szilánkok teljesen eggyé váltak, és nyoma sem volt annak,
hogy egykor két különálló darabot alkottak. Az egyesült darabon, amely
már nem izzott, még csak egy repedés sem látszott. – Össze kell raknom
őket. Vagy inkább újra kell építenem valamit. Még öt darab van – pillantott
fel a nővérére. – Még öt kristályszilánk.
– Nézd meg az iránytűt! – mondta Makasa.
Aram elővette az iránytűt, amelynek kristálya már nem izzott, és nem
délkeleti irányba mutatott, hanem dél felé. Egyenesen dél felé. Aram
Makasának és a többieknek is megmutatta, aztán elővette Kalimdor
térképét, amely szerint Bigyókótya a Versenyuszálytól délre volt.
– Továbbra is azt akarja, hogy Bigyókótyába menjünk – mondta Aram.
– Akkor holnap indulunk! – határozta el Makasa.
– A verseny után. – Aram szerette volna megértetni Makasával, hogy
tiszteletben akarja tartani a megállapodást, amit kötött.
– Ha az ogrékon múlik, akkor nem lesz olyasmi, hogy „a verseny után”.
– Akkor majd kitalálunk valamit, hogy mégiscsak legyen!
 HARMINCADIK FEJEZET

Nyolc kör

Aramnak mindössze nyolc kört kellett megtenni a Versenyuszály körül.

Már felvette a sisakját, az esélyek ellenére is remélve, hogy elrejti az arcát,
és az ogrék nem fogják felismerni. De bármennyire is próbált optimista
lenni, nem hitte, hogy rejtve tud maradni.
És igaza volt.
Mind a tizennyolc versenycsónakot felsorakoztatták a rajthoz. A
kormányosoknak egy kis pallóhídon átkelve kellett beszállniuk. Makasa
megkérdezte, nem kezdhetné-e Aram a csónakban ülve, leengedett
páncéllemezzel a versenyt, hogy ne ismerhessék fel, de Gazlowe
elmagyarázta neki, hogy a szerencsejátékosok szeretik látni, ahogy a
kormányosok a gépeikhez mennek, hogy a hetvenkedésük alapján még sort
keríthessenek egy-két utolsó fogadásra.
– Hetvenkednem kell? – kérdezte Aram.
– Nem, fiam! – felelte Gazlowe. – Hadd higgyék, hogy nincs semmi
esélyed! Így köthetek még néhány fogadást. Ezért azt szeretném, ha
eljátszanád, hogy félsz!
Nem kell eljátszanom – gondolta Aram, miközben végiglépkedett a
pallóhídon egy Juliette nevű goblin nő, a lilára és zöldre festett Mae
Királynő kormányosának nyomában, és Razzeric, a zöld és vörös Korhely
kormányosa előtt. Azt vette észre, hogy meg sem lepődik az ogrék kürtjele
hallatán, és felkészülten várja, hogy dobogó léptekkel rárontsanak.
Megfontoltan felpillantott. Throgg a négy-öt fős ogre csapat élén rohant
az Uszály fedélzetén át a pallóhíd felé, amelyen Aram a többi tizenhét
kormányossal együtt végigvonult.
Szerencsére Gazlowe előkészületei most az egyszer beváltak. A goblin
meggyőzte Fizzle-t és Pozzikot arról, hogy az Uszályon ólálkodó ogrék kis
csapata meg akarja zavarni a versenyt, és mivel ez teljességgel
elfogadhatatlan volt, megtették a szükséges ellenintézkedéseket.
Mielőtt az ogrék elérhették volna a pallóhidat, Fizzle és Pozzik Ádáz
Osztaga – tíz hatalmas termetű, sötétvörös bőrű hobgoblin, akiket az egész
Uszályon a bugyutaságukról ismertek – elállta az útjukat.
– Ostobábbak, mint egy másnapos ogre, de megfelelnek a célra –
jegyezte meg Gazlowe.
Az Ádáz Osztag egyetlen parancsot kapott: ne engedjék az ogrékat a
kormányosok közelébe. Úgy tűnt, a bugyutáknak – akik mindegyike egy-
egy hatalmas harci kalapáccsal fegyverkezett fel – talán van annyi eszük,
hogy eleget tegyenek a parancsnak. Talán!
Aram az alsó ajkába harapva visszafojtotta a lélegzetét...

Gazlowe látta, ahogy az élen rohanó ogre megtorpan, és ráüvölt az

Adázokra, hogy takarodjanak „Throgg útjából”. Ő is harci pöröllyel
fegyverkezett fel, amelyet a jobb csuklójához illesztettek.
Az Ádázok egy szót sem szóltak. Gazlowe csak most figyelt fel arra,
hogy két elülső foguk akkor is alányúlik az alsó ajkukra, amikor csukva van
a szájuk, amitől úgy néztek ki, mint a mókusok. Mint a hatalmas, mutáns
mókusok! Csak a bozontos farok hiányzott róluk!
– Hobgoblinok menjenek az útból, különben meghalnak! – mondta
Throgg.
– Meg akarják támadni a kormányosokat! – kiáltotta Gazlowe az ogrék
mögül.
– Az ogrék véget akarnak vetni a versenynek! – kiabálta Raphael, a
gnóm, akinek Gazlowe korábban a markába csúsztatott néhány rézpénzt.
Csak ennyire volt szükség. A tömeg azonnal elkezdett feldühödni. Túl
sokan jöttek el az Uszályra és túl sok pénzben fogadtak ahhoz, hogy az
ogrék megzavarhassák a versenyt. Ráadásul a legnagyobb
szerencsejátékosok közül sokan saját testőröket is hoztak. A tömeg sem
csupán kíváncsi bámészkodókból állt, hanem zsoldosok is akadtak a
soraiban: worgenek, trollok és sok más faj tagjai. Kétagyarú
kalózbandájának fele szintén eljött a versenyre.
– A verseny előtt senki sem mehet a kormányosok közelébe – lépett oda
Pozzik Throgghoz.
– Throgg nem egy senki – felelte az ogre. – Throgg Throgg!
– Nézz csak körül, Throgg! – mondta Pozzik. – Bizonyára azt hiszed, el
tudsz bánni a fegyvereseimmel, és talán valóban képes is vagy rá. De vajon
el tudsz bánni mindenkivel, aki itt van az Uszályon? Mert még egy lépés, és
kitör a népharag.
Throgg láthatóan készen állt szembenézni a népharaggal, ám az ogre
csapat egyetlen női tagja előrelépett, és megszólalt:
– Azt mondod, goblin, hogy a verseny előtt nem mehetünk a
kormányosok közelébe. No és utána?
Pozzik vállat vont.
– Kit érdekel, mi lesz utána?
Gazlowe hangosan felmordult.
A nőstény ogre odasúgott valamit Throggnak, aki hevesen megrázta a
fejét. A nő ismét súgott valamit a fülébe, mire Throgg vállai megroskadtak,
és a kalapácsa szélével megvakargatta a homlokából előmeredő szarvat. A
nő tovább suttogott, Throgg pedig elmosolyodott, és bólintott.
Miközben az ogrék elvonultak, Throgg lecsavarta a kalapácsfejet a
csuklójáról.
Eddig minden rendben! – Gazlowe megfordult, hogy lássa, amint
kezdetét veszi a verseny.

Thorne levegő után kapkodva lépett oda Kerékhez, aki segített neki
abban, hogy bemásszon a Gőzsípba és becsatolja magát. A gnóm már épp le
akarta csukni a páncéllemezt, amikor a fiú megszólalt:
– Nem is kívánsz szerencsét?
Kerék rászegezte a tekintetét.
– Nincs szükséged szerencsére. Itt van neked a csónakom.
Ostoba! – tette hozzá gondolatban, de hangosan inkább nem mondta ki,
mivel a három szótag miatt túl sokáig tartott volna. Inkább rácsukta a
fedelet a fiúra.

Aram az Uszály északi oldalán kijelölt rajtvonalhoz kormányozta a

csónakot, a Mae Királynő és a Korhely közé.
Daisy – elbűvölő látványt nyújtva – egy kis bárka magasított fedélzeti
felépítményén állt, a legnagyobb szócső előtt, amelyet Aram valaha látott.
Az egyik kezében zászlót tartott, amit széles mozdulattal a magasba emelt.
Aztán ugyanilyen mozdulattal lefelé lendítette...
A verseny elkezdődött!

Első kör.
Aram tapasztalatból tudta, hogy a Gőzsípnak nem a gyors indulás az
erőssége, és a motor felpörgetése ezen nem segített. Fokozatosan kellett
elérnie a csúcssebességet.
Az első kanyart a boly közepén haladva vette be, és örült, amiért nem
szorult még hátrább a rajtnál. Az Uszály keleti oldalán magasodó négy
pilon jókora távolságra állt egymástól, Aram pedig könnyedén cikázott át
közöttük, a közelükben suhanva el. Maga mögött hagyott pár ellenfelet, és
sikerült egy kicsit közelebb jutnia az élen haladókhoz.
Következett az Uszály déli oldalán húzódó egyenes szakasz, ahol teljes
sebességgel száguldhatott. Mintha ő lett volna az Örökidill-tó vizén pattogó
kő, és egy pillanatra felette állt mindennek. Nem gondolt sem az iránytűre,
sem az ogrékra. Aramar Thorne szabad volt!
Amikor befordult az Uszály nyugati oldalára, és megkezdte a nyolc
pilonból álló szűk szlalom szakaszát, csak három-négy csónakot látott maga
előtt.
Ahogy ismét az északi oldalon húzódó egyenes szakaszra ért, a Gőzsíp
elhaladt a fekete-fehér színű Kalózok Tüze mellett.
Aztán elhaladt Daisy bárkája mellett is, és látta, hogy a nő a szócsövön át
beszél, bár a motor és a víz morajlása miatt egyetlen szavát sem értette...

Második kör.
– Az élen a Korhely, mögötte a Villámló Hal, a Mae Királynő, a Gőzsíp
és a Kalózok Tüze! Beveszik az első kanyart, és... Egek!
A Kalózok Tüze méltó lett a nevéhez! Kigyulladt! Szó szerint lángokban
áll! Lelassul, a Megsemmisítő és a Kardhal pedig elhaladnak mellette! Az
első szlalom szakaszon tartják a helyüket, és befordulnak a második
kanyarba!
 – Az egyenes szakaszon a Mae Királynő előzni próbálja a Villámló
Halat. Fej-fej mellett érnek be a harmadik kanyarba az élen haladó Korhely
mögött!
– Úgy tűnik, a Mae előnyben van a szűk szlalomban! Igen, elhalad a
Villámló Hal mellett, és a második helyet megszerezve fordul be a negyedik
kanyarba!
– Az északi egyenes szakaszon a sorrend: a Korhely, a Mae Királynő, a
Villámló Hal, a Gőzsíp, a Kardhal és a Megsemmisítő! De a Dugóhúzó is
kezd felzárkózni, hogy csatlakozzon az élbolyhoz!

Harmadik kör.
Gazlowe-nak tetszett, amit látott. Oké, persze! Az jobban tetszett volna
neki, ha a kölyök már az első háromban lenne, garantálva, hogy pénzszerző
helyen fusson be, de mivel a verseny háromnegyede még hátra volt, a
negyedik hely sem tűnt rossznak. Ráadásul akadt más is, amit a kedvére
valónak talált: az admirális csónakja használhatatlanul lebegett a vízen, a
Viharvárad Büszkeségének nem volt mire büszkének lennie, a Kessel
Futása pedig csak poroszkált, és lekörözték az élen haladók.
Azzal is elégedett volt, hogy a kölyök finoman és szorosan vette a
kanyarokat.
Emellett azt is a kedvére valónak találta, ahogy a gép a keleti és a
nyugati szlalom szakaszokon teljesített. No meg persze azt is, hogy a
Gőzsíp az egyenes szakaszokon mindig egy kicsit jobban felzárkózott az
első három csónakhoz...

Negyedik kör.
– A Gőzsíp előzéshez készülődik! A negyedik helyről rögtön a
másodikra próbál feljönni azáltal, hogy a Mae-t és Villámló Halat is meg
akarja előzni! De a másik kettő zárja az ívet a Gőzsíp előtt! Eközben a
Korhely növeli az előnyét az északi szakaszon!
– A kanyar után a Korhely az első, a Mae és a Hal fej-fej mellett a
második, a Gőzsíp pedig továbbra is a negyedik! Az élboly jókora előnyre
tett szert a többiek előtt. Az ötödik helyen a Dugóhúzó, mögötte a Kardhal,
a Megsemmisítő és a Raptor Bosszúja a hatodik, hetedik és nyolcadik
helyen.
– Az élboly bevette a második kanyart, öt-hat versenyzőt körözve le a
déli szakaszon!
– A harmadik kanyarból kiérve a Raptor Bosszúja megpróbál a
Megsemmisítő elé vágni a szlalomban, és... Ó! A Raptor Bosszúja
megsemmisítette a Megsemmisítőt, ami nekicsapódott a nyugati szakasz
első pilonjának! A Bosszú letér a pályáról, hogy kikerülje a roncsot! Próbál
visszajönni... Ismét versenyben van! Ó! Az Ebihal és a Halálgép is elment
mellette!
– A pálya felénél továbbra is a Korhely az első, a Mae Királynő a
második, a Villámló Hal a harmadik és a Gőzsíp a negyedik!

Ötödik kör.
Keréknek nem tetszett, amit látott. Ezért kellett volna neki vezetnie a
csónakot! Thorne túl tapasztalatlan volt. Hagyta, hogy a Mae és a Hal
zárják előtte az ívet!
A gnóm nézte, ahogy a csónakok beveszik az első kanyart, ám a Gőzsíp
– továbbra is a negyedik helyen haladva – beért a keleti szlalomba, ezért
elvesztette szem elől.
Várt, és próbálta követni Daisy – a szócsövön át elhangzó – szavait. De a
szócső és az öltözet torzítása miatt nem értette tisztán, amit a nő mondott,
ezért nyugat felé fordult, hogy azonnal lássa az élen haladókat, mihelyt
azok előbukkannak az Uszály túlsó oldala mögül.
Oldalra fordulva látta, hogy az ogrék a dokk körül őgyelegnek, ahol a
verseny után a győztesnek járó díjat és pénzjutalmat készültek átadni. Az
ogre vezér épp egy lándzsát erősített a kézcsonkjához.
Kerék ajkai megremegtek. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy az ogrék el
akarják kapni Thorne-t, és valószínűleg végezni akarnak vele.
Azon töprengett, ha fiú nem veszi át a vezetést, akkor ő maga öli meg.
Felbukkant az első csónak. Kék színű volt! Thorne megcsinálta!
Nem! A csónak oldalán nem vörös csík hózódott, hanem aranyszínű. A
Viharvárad Büszkesége! Mégis hogyan vehette át a vezetést?
 Nem! Hirtelen felbukkant a Korhely, és lekörözte a Viharvárad
Büszkeségét. Ennek így valóban több értelme volt.
Razzeric gépe eleve a legnagyobb kihívásnak ígérkezett. A Gőzsíp előtt
továbbra is ott állt a feladat, hogy legyőzze. Hacsak nem ragadt le a Mae és
a Hal mögött!

Hatodik kör.
– A Korhely az élen, és folyamatosan növeli az előnyét! A Mae Királynő
és a Villámló Hal továbbra is a második helyért csatáznak, és közben zárják
az ívet a Gőzsíp előtt! De ha a két második helyezett nem tesz valamit
sürgősen, akkor átengedik a győzelmet a Korhelynek!
– Úgy tűnik, a Mae meghallotta, amit mondtam! A kanyarba érve a belső
íven ismét a Villámló Hal elé vág, és... Ó! A Gőzsípnak csak erre volt
szüksége! Elsuhant a Villámló Hal mellett, és megszerezte a harmadik
helyet! Nagyon szűken veszi a keleti szlalomot, és a kanyarhoz érve már a
Mae sarkában jár!
– A Gőzsíp az egyenes szakaszon teljesen felzárkózott a Mae Királynő
mellé! A Korhely azonban már be is vette a harmadik kanyart! A Villámló
Hal a negyedik! Az Ebihal most az ötödik helyen áll, a Dugóhúzó pedig a
hatodikon! Aztán következik a Raptor Bosszúja, a Kardhal és a Halálgép a
hetedik, nyolcadik és kilencedik helyen! Ennyi a mezőny! A többi csónak
kiesett, vagy legalább egy kört kapott az élen haladóktól!
– Beértünk a szűk, nyugati szlalomba, és... A Gőzsíp szűkebben veszi a
pilonokat, mint a Mae Királynő, és feljön a második helyre! A Korhely
azonban mostanra lenyűgöző előnyre tett szert!
– A hatodik kör végén, a verseny háromnegyedét letudva, a Korhely
négy teljes csónakhosszal az élen halad! A Gőzsíp a második, közvetlenül a
Mae Királynő előtt! Utánuk következik az Ebihal, a Villámló Hal és a
Dugóhúzó a negyedik, az ötödik és a hatodik helyen!

Hetedik kör.
Aram szívverése tökéletes összhangba került a gőzpumpa zakatolásával.
Már nem csupán úgy érezte, hogy kormányozza a Gőzsípot, hanem eggyé
vált vele! Látta maga előtt a zöld csónakot, a Korhelyt, de túl messze volt.
Még jobban kinyitotta a szabályozó szelepet, és a kanyarhoz érve úgy vélte,
sikerült felzárkóznia egy kicsit.
Most következett az első szlalom, amelyen olyan gyorsan és szűken
haladt végig, hogy szó szerint hallotta, ahogy a pilonok elsuhannak
mellette, akár a darazsak.
A déli egyenes. Aram és a Gőzsíp egyaránt mindent beleadtak, ami ki is
fizetődött: jócskán sikerült ledolgozniuk a hátrányukból, a zöld csónak
pedig – amely sötét füstfelhőket eregetett – egyre nagyobbnak és
közelebbinek tűnt.
A második szlalom végére Aram gyakorlatilag már a Korhely sarkában
járt, ami jó teljesítmény volt... De nem elég jó!
Az északi egyenesbe érve a zöld csónak légáramlatában haladva próbált
előzni, de nem vált be. A nyomdokvíz hullámain pattogva nem tudta
megkerülni a Korhelyt.
Az élen haladó csónak nagyobb és erősebb volt, Aram pedig tudta, hogy
csak egyetlen esélye van...

Nyolcadik kör.
– Kezdetét veszi az utolsó kör! A Korhely az első, a Gőzsíp pedig
közvetlenül mögötte a második helyen! Mae Királynő három teljes
csónakhosszal lemaradva a harmadik! Dugóhúzó, szintén három
csónakhosszal lemaradva a Mae-től, a negyedik! Aztán következik az
Ebihal és a Villámló Hal az ötödik és a hatodik helyen! A többiek kiestek,
vagy olyan komoly hátrányba kerültek, hogy még a harmadik helyért sincs
esélyük harcba szállni! Befordulnak a kanyarba...
– A Korhely nagyon erős, de úgy tűnik, a Gőzsíp jobban manőverezik, és
a szlalomban próbál felzárkózni! A Korhely óvatos taktikát alkalmaz, és a
puszta méretével próbálja útját állni a Gőzsípnak! Ez a Mae-nek és a
Villámló Halnak is bevált, egész addig, amíg véletlenül hagytak egy apró
rést annak a karcsú kis csónaknak! Vajon a történelem megismétli önmagát?
Nos, eddig úgy tűnik, hogy nem... Anélkül veszik be a második kanyart,
hogy az állás megváltozott volna...
 – A déli egyenesben ugyanez a helyzet! A Gőzsíp nem tudja megelőzni a
Korhelyt. Következik a harmadik kanyar...
– Megkezdik a nap utolsó szlalomját, és... Ó! Ez rossznak tűnik!
Micsoda hatalmas hiba! A Gőzsíp nagyon széles ívben halad el az első
pilon mellett! Nem tudom, hogyan lesz képes bevenni a második pilont,
és... Ó! Megcsinálta, és kezd feljönni a Korhely mellé a belső íven! Ez nem
hiba volt a Gőzsíp részéről, barátaim, hanem stratégia! Kiérnek a
szlalomból, de a Gőzsíp már nincs beragadva a Korhely mögé! Az utolsó
kanyar felé tartanak, hogy megkezdjék a hajrát a célig...
– A Gőzsíp a belső íven vette be a kanyart, és teljesen feljött a Korhely
mellé! Fej-fej mellett haladnak a cél felé! A Korhely és a Gőzsíp! A
Korhely és a Gőzsíp! A Korhely és a Gőzsíp!
– A GŐZSÍP! A GŐZSÍP A GYŐZTES!

Kilencedik kör.
Gőzsíp megteszi a jól kiérdemelt tiszteletkörét az Uszály körül! Igen, a
Gőzsíp megnyerte Fizzle és Pozzik Versenyuszályának Éves
Csónakversenyét! A Korhely a második lett, és Mae Királynő pedig a
harmadik!
– Mindhárom győztes tesz egy lassú kört az Uszály körül! Lássuk csak!
A harmadik helyezett Mae Királynőt Dracos patronálta, Tompafényű Hildy
tervezte, és az Uszály egyik lakója, Juliette kormányozta! Mindhárman szép
összeget vihetnek haza!
– A Korhelyt Razzeric patronálta, tervezte és kormányozta. Tudjátok,
annak ellenére, hogy második lett, sokkal több pénzt vihet haza, mint bárki
más, hiszen nem kell osztozkodnia! Nemde? Ha-ha! Mit mondasz,
Gazlowe?
– Így igaz! Gazlowe, a Gőzsíp patrónusa, azt mondja, nem veszem
számításba a fogadásokat. Igen, igaz! De hol is tartottam? Ó, igen! A
Gőzsípot Serénykerék Gimble tervezte, akit a barátai csak Keréknek
szólítanak! A csónak kormányosa pedig az elképesztő Aramar Thorne!
– És itt jön Aramar a Gőzsíppal...

*
 A Gőzsíp motorjai leálltak, a csónak pedig odasiklott a győztesek
emelvényéhez. Mielőtt azonban megállhatott volna, Throgg és Karrga ott
termettek, míg Guz’luk, Slepgar és a Szakáll Fivérek védelmezték őket a
hobgoblinokkal szemben.
Throgg a lándzsájával átdöfött a páncéllemez résén, mire Kerék
elborzadva felüvöltött, mintha a fegyver a mellkasába mélyedt volna.
Az ogre a lándzsával felfeszítette a páncéllemezt, majd félrehajította,
felfedve a sisakot viselő alakot. Aztán a bal kezével megragadta az ifjú
kormányos grabancát, és a kirángatta csónakból.
– Throgg elkapta Aramar Thorne-t! – morogta a kormányos rémült
arcába.
 HARMADIK RÉSZ

Túlélni Tanarist
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Kilenc kör

Hosszú Szakáll áthajolt Throgg válla felett.

– Aramar Thorne nem olyan, mint vártam – mondta, mire Rövid Szakáll
az orrára koppintott.

A kilencedik kör és a kicsi, ám bátor Barkász jelentette a megoldást.

Az egészet jó előre eltervezték, bár Barkászt senki sem ösztökélte arra,
hogy önként jelentkezzen. Magától tette, bár Daisy ellenezte, jóllehet a nő
maga is felkészült arra, hogy eljátssza a szerepét.
Végül Gazlowe is segített nekik, bár ennek az volt a feltétele, hogy Aram
megnyeri a versenyt.
Így hát virradat előtt Makasa, Drella és Marcang elrejtőztek néhány
pokróc alá Rendow bárkáján, amelyet Murci a felszín alatt úszva lassan
átvontatott az Uszály déli oldalára.
Eközben Barkász éberen figyelte az ogrékat. Pár nappal korábban
Gordok elitharcosainak nem sikerült észrevétlenül követniük Daisyt és
Barkászt, ám a goblin számára gyerekjáték volt anélkül szemmel tartani a
tagbaszakadt teremtményeket, hogy azok felfigyeltek volna rá. Amikor a
versenyt megelőzően az ogrék mindnyájan összegyűltek az Uszály északi
oldalán, hogy innen figyeljék a Gőzsípot, Barkász átrohant a déli oldalra,
beugorva Rendow bárkájára, mielőtt az kiköthetett volna. A jármű ennek
ellenére kikötött, hogy felvegye Pozzikot, akinek Gazlowe szép összeget
fizetett, hogy a fedélzetre lépjen.
Persze fennállt az esélye annak, hogy a verseny során egy-két ogre átjön
a déli oldalra, ám Daisy szemmel tartotta őket, és felkészült arra, hogy a
közvetítés közben figyelmeztetésként elejtse a „gigászi” kódszót, amelyet a
szócsőnek köszönhetően a tömeg és a motorok hangzavara közepette is jól
lehetett volna hallani. Szerencsére azonban erre nem volt szükség, mivel az
ogrék mindvégig az északi oldalon maradtak.
 Aram is teljesítette a feladatát azzal, hogy győzött, és kiérdemelte a
tiszteletkört. Amikor az Uszály déli oldalán Rendow bárkájának közelébe
ért, lelassította a Gőzsípot, és felnyitotta a páncélfedelet. Makasa odahajított
neki egy kötelet, és a versenycsónak hamarosan ott állt a bárka mellett, így
Aram és Barkász helyet cserélhetett.
Gazlowe azért fizetett Pozziknak, hogy jelen legyen, és tanúsítsa, hogy a
versenyt a Gőzsíp bejegyzett kormányosa fejezte be, aki csak a nyolcadik
kör megtétele után hagyta el a csónakot. Gazlowe-nak nem volt kifogása az
ellen, hogy Aram az életét mentve elmeneküljön, amíg ezzel nem
diszkvalifikáltatta a Gőzsípot a versenyből, elütve őket a nyereményektől.
A csere igényelt egy kis időt, Daisy azonban folytatta az évődést a
szócsövön át, elterelve a figyelmet arról, milyen sokáig tart a kilencedik kör
megtétele.
Barkász kioldotta a kötelet, és feltette Aram sisakját, ami túl nagy volt a
fejére, ám közel sem bizonyult elég szélesnek hosszú füleihez, így azok
kényelmetlenül az arcához nyomódtak. Ennek ellenére panaszkodás nélkül
becsukta a fedelet, és átvezette a csónakot az északi oldalra. Itt aztán odaállt
a győztesek dokkja mellé, ahol Throgg „szívélyesen kisegítette” a
Gőzsípból.
Két, egymástól nagyon eltérő tiltakozás csapott fel.
Az ogrék láthatóan nem örültek annak, hogy a csónak kormányosa nem
Aramar Thorne volt, hanem egy goblin. Throgg esetlenül leszaggatta
Barkász tunikáját arra az esetre, ha a goblin és az emberfiú nemcsak helyet
cseréltek volna. Mivel nem találta az iránytűt, egy pillanatig úgy tűnt, az
ogre összenyomja a kis goblint, akár egy szőlőszemet. Barkász azonban
hirtelen megharapta Throggot, mire az ogre elejtette az apró teremtményt,
aki belezuhant a vízbe, és eltűnt szem elől. Throgg és a társai ekkor
rendkívül feldühödtek, és törni-zúzni kezdtek. Még az Ádázokra is
rátámadtak, akik visszavágtak nekik, és a két oldal harcosai hamarosan
vértől és zúzódásoktól borítva levegő után kezdtek kapkodni, mégis sokkal
vidámabbnak tűntek, amiért lehetőségük nyílt kiengedni egy kicsit a
haragjukat.
Eközben Razzeric a kormányosok és patrónusok hosszú sorának élén
Fizzle-nél tiltakozott a verseny eredményét illetően, azt mondva, a Gőzsípot
ki kell zárni, amiért lecserélték a kormányost. Ám hamarosan megérkezett
Pozzik a déli dokkoktól, és megerősítette, hogy a csere már a verseny
lezárása után történt.
 Úgy tűnt, Gazlowe felettébb büszke magára.
A kormányos osztaléka csupán a töredéke volt annak, mint amit Kerék
konstruktőrként kapott, pedig ezt az összeget még az az ötven ezüst is
megemelte, amelyet a gnóm Gazlowe-tól nyert. Ám Kerék osztaléka is csak
a töredéke volt annak, amit Gazlowe a Gőzsíp patrónusaként kapott, ez az
összeg pedig eltörpült amellett, amelyet a goblin a fogadásokkal nyert.
Ennek ellenére Gazlowe kötelességtudóan begyűjtötte Aram aprócska
részesedését, amiből aztán levonta Pozzik illetményét, a Rendow-nak szánt
új bárka árát, a pénzt, amivel Makasa Daisynek tartozott, valamint a Gőzsíp
páncélfedelének javítási költségeit, az előző este kiszaggatott búvárruha
javításáról már nem is szólva – mert erről valóban nem szólt a fiúnak. Ám a
költségek levonása után még így is kilenc aranyat, ötven ezüstöt és tizenkét
rezet tartott magánál megőrzésre Aram számára, és megígérte a fiúnak,
hogy a versenyt követő napon a jachtjával útnak indul Bigyókótyába, hogy
ott találkozzanak...
Ami Aramar Thorne-t, Makasa Flintwillt, Marcangot, Murcit és
Taryndrellát illette, már úton voltak dél felé Rendow bárkájával, követve az
iránytűt korábbi úticéljuk felé...

Meleg nap köszöntött rájuk, amelynek nagy részét Aram ismét

rajzolgatással töltötte. Kezdetnek egy vízszintesen elfordított lapra
lerajzolta a távolodó Versenyuszályt. Miután végzett, megpróbálta
emlékezetből lerajzolni az Ádáz Osztagot, de ahogy elkezdte felvázolni az
első hobgoblin alakját, egy hirtelen jött késztetés más irányba vezette a
szénceruzát. Mielőtt Aramban tudatosult volna, mit rajzol, már végzett is. A
legutóbbi rémálmát örökítette meg: Malus alakját, ahogy elállja a Fényhez
vezető utat.
 Megborzongott a rajz láttán, és eltette a vázlatkönyvet.
Aztán nyújtózkodva ásított egyet, majd elővette Kalimdor térképét, és
végigpillantott rajta. Hirtelen pislogni kezdett, és alaposabban is szemügyre
vette a térképet. Ostobának érezte magát. Végül nyelt egy nagyot,
megköszörülte a torkát, és megszólalt:
– Kelet felé kell fordulnunk!
– Tessék? Miért? – kérdezte Makasa. – Azt mondtad, Bigyókótya
egyenesen dél felé van!
– Igen, de nem a parton.
– De igen! Bigyókótya kikötőváros!
– Tengerparti kikötő. Nem ennek a tónak a partján áll. Kelet felé kell
fordulnunk, hogy átkeljünk a leomlott védőgáton, aztán dél-délkeletnek kell
tartanunk a másik part mentén, egészen Bigyókótyáig, különben az út utolsó
szakaszát egy hegyi hágón át kell megtennünk...
– Megkockáztatva, hogy az ogrék a nyomunkra bukkannak – mondta
perzselő tekintettel Makasa. – Mutasd!
Aramnak át kellett másznia Murcin, Drellán és az evező Marcangon, de
végül megmutatta Makasának a térképet.
– Ezt előbb is említhetted volna! – jegyezte meg fanyarul Makasa. – Már
túlhaladtunk a védőgát résén.
– Már korábban észre kellett volna vennem – mondta zavartan Aram.
– Hajók keleten! – mutatta Marcang. – Erre tartanak.
Mindnyájan felpillantottak, és három hajót láttak, ahogy egymással
párhuzamosan haladva nagyjából feléjük tartanak. A vitorláik vérvörösnek
tűntek a lenyugvó nap fényében.
– Vérvitorlák! – morogta Makasa.
Aram alaposabban is megnézte a hajókat, és úgy tűnt, a vitorlák színét
nem a fényjátéka okozta, hanem valóban vérvörös színűek voltak.
– Nem mehetünk kelet felé – mondta Makasa. – Lehet, hogy a
figyelmetlenséged megmentette az életünket.
– De...
– Azok ott Vérvitorlás Portyázók – magyarázta a lány. – Kalózok.
Aram hallott már a Vérvitorlás Portyázókról, akiket az apja a tengerek
leghírhedtebb és legvérszomjasabb kalózainak nevezett.
Makasa a kormányt elfordítva nyugat felé irányította a bárkát, aztán
lepillantott a térképre, ami továbbra is kigöngyölve hevert Aram ölében.
 – Úgy tűnik, a Vérvitorlások délnyugat felé tartanak. Talán azért, hogy
kikössenek a Bigyókótyába vezető hegyi hágónál. Ezért mi Tanarisban
fogunk partra szállni. Mégpedig itt! – mutatott a térképre Makasa, a
Csillámló Mélység nyugati partjára szegezve az ujját. – A lehető
legmesszebb a Vérvitorlás hajóktól! A szárazföldön keresztül kelünk át
Bigyókótyába!
Aram alaposan áttanulmányozta a térképet, majd megszólalt:
– Az jó néhány nappal meghosszabbítja az utat...
– Ez ellen nem lehet mit tenni – felelte élesen Makasa. – Evezz,
Marcang!
Marcang már evezett, de a parancs hallatán megkettőzte az erőfeszítéseit.
– Úgy tűnik, nem kedveled ezeket a Vérvitorlás embereket – jegyezte
meg Drella.
– Ezek nem emberek, hanem gyilkosok! – suttogta Makasa.
Aram felfigyelt a hangsúlyra, amivel Makasa kiejtette a „gyilkosok”
szót. Felpillantott rá, és ahogy a szemébe nézett, valahogy tudta:
– A testvéreid.
Makasa bólintott.
– Elmondod? – kérdezte Aram.
Makasa egy kis ideig hallgatott, majd ismét bólintott.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

A kalózlány

Makasa Marjani Flintwill, a Makemba kalózhajó kapitányának negyedik

gyermeke volt. A kemény és független Flintwill kapitány, akár karddal,
szigonnyal, vaslánccal vagy puszta kézzel harcolt, halálos ellenfélnek
számított. A négy gyermeke – Adashe, Akashinga, Amahle és Makasa –
más-más apától származott... Pontosabban egyáltalán nem volt apjuk.
Marjani az anyjuk és az apjuk is volt egy személyben.
Makemba a Feketevíz Fosztogatók flottájának tagjaként a Zsákmány-
öböl környékén portyázott, Makasa pedig már gyermekként is úgy ismerte a
kikötővárost, mint a tenyerét, annak ellenére, hogy ő és a fivérei nem a
parton, hanem a hajó fedélzetén, kalózokként nőttek fel. Az anyjuk nem az
a fajta nő volt, aki otthon kötögetett és pitét sütött, és százszor
keményebben bánt a gyerekeivel, mint Greydon Thorne a fiával. Makasa és
a fivérei még járni és beszélni sem tudtak rendesen, de már hajnalban
keltek, a hajón dolgoztak, és harcolni tanultak. Marjani kedves is tudott
lenni, de csak egy eredményes nap végén, ha elégedett volt a gyermekeivel.
Adashe volt a legidősebb. A jóvágású, eszes fiatalember végül a saját
erejéből maga is a Feketevíz kapitányává vált. Makasa csodálta őt, ám
Adashe olyannyira felette állt, hogy alig-alig tudott időt szakítani arra, hogy
vele legyen.
Akashinga, a másodszülött – Makasa kedvenc testvére – a legmagasabb
termetű volt a három fivér közül. Makasa kiskorában folyton kérlelte, hadd
lovagoljon a vállán. Úgy tettek, mintha Akashinga lenne a hajó főárboca, a
válla pedig az árbockosár, ahova Makasa felmászva azt kiabálta, hogy
„föld”, vagy „hajó a láthatáron”, amíg az anyja rá nem szólt, hogy
hallgasson.
Amahle két évvel idősebb volt Makasánál, és úgy viaskodtak egymással,
mint a Szövetség és a Horda. Amahle olyan erős volt, akár egy bivaly, és
könnyedén lefogta a húgát, majd addig csiklandozta, amíg Makasa azt
kívánta, bárcsak ne lenne csiklandós, amit a három fivér döbbenten
fogadott. Makasa úgy vélte, Adashe és Akashinga sosem bocsátotta meg
Amahlénak, hogy túlzásba vitte a kínzásnak ezt a formáját.
Makasa volt a kislány. Mindnyájuk közül a legkisebb, és az egyetlen
lány. Marjani Flintwill a lányával különösen keményen bánt, bár a
Makemba legénységének minden tagja tudta, hogy ezt csak azért teszi, mert
önmagát látja benne. Ennek oka pedig nemcsak az volt, hogy Makasa
szakasztott olyannak tűnt, mint az anyja fiatalabb másolata. Nem! A lány
keménysége felért Marjaniéval. A kis Makasa keményebb és
engesztelhetetlenebb volt, mint Flintwill kapitány, aki úgy vélte, a lánya egy
nap talán a Feketevíz vezetője lesz, és uralni fogja Azeroth minden tengerét
és kikötővárosát.
A Feketevíz Fosztogatók kalózok, tolvajok és harcosok voltak, de nem
gyilkosok! Ha egy hajó megadta magát, akkor elvették a rakományát és
mindent, ami értékes volt, de nem bántották sem a legénység tagjait, sem az
utasokat. Emellett – amennyire lehetett – a hajót is sértetlenül hagyták.
Sokan ezt becsületbeli ügynek tartották, Marjani azonban csak
gyakorlatiasan gondolkodott:
– Ha felgyújtasz egy hajót és legyilkolod a legénységét, akkor eggyel
kevesebb hajó lesz a tengeren, amit legközelebb kifoszthatsz. Ráadásul, ha
a legénység tagjai tudják, hogy a gyávaságért halál jár, akkor senki sem
fogja megadni magát.
A Vérvitorlások ennek épp az ellenkezőjét vallották. A rajtaütéseiket
senki sem élte túl, ami kétségkívül rettegetté tette őket, de gazdaggá nem.
Ez azonban dühöt és irigységet szított bennük a Feketevíz iránt. A
Portyázók és a Fosztogatók között fellángolt a gyűlölet.

Mire Makasa betöltötte a tizenötödik életévét, már öt láb és kilenc

hüvelyk magas volt. Az anyja, a fivérei és a Makemba legénysége
megtanították harcolni, és már számos kereskedőhajón ütött rajta. Ölt is,
amikor szükség volt rá, ahogy azt a Feketevíz törvényei kimondták. Nem
félt megtenni, de azért örömét sem lelte benne.
– Nem rendelkezik Adashe ravaszságával, sem Akashinga termetével,
vagy Amahle erejével, de gyorsabb náluk, és ezért halálosabb
mindhármuknál – mondogatták róla.
Adashe végül kiérdemelte a kapitányi rangot. Maga a Feketevíz Flotta
vezére, a tauren Tengerszarv adományozta neki a Tengeri Királyt. Sokan
jelentkeztek a legénységébe, Tengerszarv pedig kijelölt az új Flintwill
kapitány mellé egy elsőtisztet, méghozzá egy gilneasi worgen személyében,
aki egykor a Dölyfös Áradat kalózai közé tartozott, és úgy hívták: Csendes
Joe Barker. Adashe persze elfogadta Barkert, de választott maga mellé
három olyan embert is, akikről tudta, hogy megbízhat bennük, és hűségesek
lesznek hozzá: Akashingát másodtisztnek, Amahlét harmadtisztnek és
Makasát őrszolgálatos matróznak. Ha Marjanit zavarta is, hogy mind a négy
gyermekét elvesztette a legénysége soraiból, nem adta jelét. Egyszerűen
vállat vont, és csak annyit mondott:
– Bármikor szülhetek újakat.
Ennek ellenére, amikor elvált tőlük, mindegyiküket homlokon csókolta,
„nyugodt hajózást és gazdag zsákmányt” kívánva nekik. Ekkor látta utoljára
a gyermekeit.

Alig pár héttel azután, hogy elindult az első útjára, a Tengeri Király
sikeresen rajtaütött a Téli Csomó nevű kereskedelmi hajón. Egyik hajó
legénysége sem szenvedett veszteségeket, és miután útjára engedték a
Csomót, a Király legénysége csapra vert három újonnan zsákmányolt,
lordaeroni borral teli hordót. Makasa tudta, hogy vissza kellene térnie az
árbockosárba, de Akashinga arra biztatta, hogy szórakozzon egy kicsit.
Makasa a kapitányára nézett, aki csak rákacsintott. Bár Csendes Joe
elsőtiszt egy szót sem szólt, még Amahle is azt mondta neki:
– Maradj csak!
Ezért Makasa maradt. Vesztükre...
Két Vérvitorlás hajó bukkant fel: a Kardszárnyú és a Gyilokkohó. Szinte
a semmiből tűntek elő. Mindkét oldalról megcsáklyázták a Királyt,
amelynek félrészeg legénységét percek alatt legyilkolták vagy láncra verték.
A kapitány, a három rangidős tiszt és az őrszolgálatos matróz ez utóbbiak
közé került.
Miközben a Kardszárnyú vitorlát bontva elhajózott a zsákmány ráeső
részével, Adashe a Gyilokkohó kapitánya, Vasszem előtt térdepelt. A
tagbaszakadt, hegyes fülű, hosszú agyarú, fekete szakállú ork, aki a jobb
szemén vasból készült szemkötőt viselt, a Makasa által valaha látott
legnagyobb karddal fegyverkezett fel. A penge hegyét Adashe álla alá
nyomta, hogy felemelje a fejét. Adashe állta az ork tekintetét, ám a száját
nem hagyták el dacos szavak. Nem volt rá idő. Mielőtt Makasa legidősebb
fivére megszólalhatott volna, Vasszem lecsapta a fejét.
Makasa az ajkába harapott, amelyből vér buggyant elő, míg Akashinga
és Amahle a láncaik ellenére felpattantak és az ork felé vetették magukat. A
Gyilokkohó kapitánya nagyon meglepődött, hogy sikerült legyűrniük a
fedélzet deszkáira. Akashinga termete és Amahle ereje egyaránt olyasmi
volt, amivel számolni kellett: az ork nyaka köré tekerték a láncaikat, és
fojtogatni kezdték. Ám távolról sem Vasszem volt az egyetlen Portyázó a
fedélzeten, bár így is a Gyilokkohó legénységének fele kellett ahhoz, hogy a
két Flintwillt lerángassák az ork kapitányról. Alig néhány perc elteltével
azonban Vasszem hatalmas kardjával mindkét fivért mellkason döfte.
A Király legénységének életben maradt tagjai a fejüket ingatták a két
fivér felesleges erőfeszítése és az életük ilyetén elvesztegetése láttán. Ám az
áldozatuk nem volt hiábavaló. A verekedés nagyon is megtette a hatását,
mivel elterelte a kalózok figyelmét...
Vasszem végigpillantott a leláncolt tengerészeken, és egyetlen szeme
megakadt Makasán. Talán észrevette a lány szemében lángoló veszedelmes
gyűlöletet, és ezért döntött úgy, hogy túl kockázatos lenne életben hagyni.
Vagy talán csak feltűnt neki a hasonlóság a lány és a három halott férfi
között. De az is lehet, hogy puszta szeszélyből döntött úgy, végez vele.
Akármi is volt az oka, úgy emelte fel a kardját, mintha hosszában ketté
akarná hasítani Makasát, ám a csapást nem sikerült bevinnie...
Greydon Thorne a tengerészkardjával hárította a gyilkos csapást.
A Hullámjáró legénysége néma csendben szállt át.
Amikor Makasa később megkérdezte tőle, miért avatkozott bele a
kalózok közötti viszályba, Thorne kapitány csak vállat vont, és azt mondta:
– Láttam a támadást a látcsövemen át. Két hajó egy ellen. Nem tűnt
tisztességes küzdelemnek, ezért úgy döntöttem, kiegyenlítem az esélyeket.
A Hullámjáró tengerészei először a Gyilokkohót szállták meg, amelyen
csak néhány fős legénységet hagytak hátra. Ám a Tengeri Király fedélzetén
igazi küzdelem várt rájuk. Az elsődleges teendőjük az volt, hogy segítséget
szerezzenek, ezért ki kellett szabadítaniuk a Király leláncolt matrózait. Ez a
feladat a törp Egyistenes Durganra és egy embernőre, Mary Brownra várt.
Ahogy lehullott róla a lánc, Csendes Joe levetkőzte emberi alakját, és
pillanatokon belül farkasszerű worgen fenevadként tört utat magának, úgy
tépve szét a Vérvitorlás kalózokat, akár a vágóhídra küldött birkákat.
Ám mindez sehol sem volt ahhoz képest, amit Makasa művelt. Bár a
láncaitól megszabadult, fegyver nem volt nála, ezért puszta kézzel törte ki
az egyik Portyázó nyakát, majd a baltáját megragadva munkához látott.
Véres munkához. Az ork kapitányt vette célba, akit épp lefoglalt a mesteri
kardforgatónak tűnő Greydon Thorne-nal vívott párbaj. Makasa nem tudott
utat törni magának hozzájuk a harcolók tömegén át, de sikerült
megkaparintania a legidősebb fivére vashegyű szigonyát, amit aztán célra
emelt, és elhajított...
A szigony Vasszem mellkasába mélyedt. Az ork hátratántorodott, majd a
korláton átesve belecsobbant a tengerbe, és többé nem jött fel a felszínre.
Mivel elvesztették a kapitányukat, a Gyilokkohó legénységét már
könnyedén legyűrhették.
A két hajó rakománya immár a Hullámjáró kapitányát illette, ám ő nem
tartott igényt a zsákmányra.
– Nem vagyok kalóz.
– Akkor vigyél magaddal engem! – mondta Makasa. – Megmentetted az
életemet, ezért immár te rendelkezel felette.
– Értékelem az ajánlatot, leány, de nem akarok rendelkezni az életed
felett.
Csendes Joe, aki időközben ismét emberi alakot öltött, megköszörülte a
torkát, és mormogva megszólalt:
– Ez a népe egyik szokása. Nem utasíthatod vissza.
Thorne kapitány körbepillantott. A másod- és a harmadtisztjét egyaránt
elvesztette az összecsapásban, ugyanakkor látta, hogyan harcolt a worgen és
a lány. Röviden tanácskozott Durgannal, majd odaszólt Joe-nak:
– Elviszem a leányt harmadtisztnek, ha te csatlakozol a legénységemhez,
mint másodtiszt.
Joe összehúzta a szemöldökét, bár leginkább azért, mert ismét meg
kellett szólalnia.
– Én voltam ennek a hajónak az elsőtisztje, és cserbenhagytam a
kapitányomat. Nem érdemlem meg, hogy másodtiszt legyek a hajódon. Ő
azonban Makasa Flintwill, Marjani Flintwill kapitány lánya, és Adashe
Flintwill kapitány húga. Legyen ő a másodtiszted, és én vállalom, hogy a
harmadtiszted legyek!
Thorne kapitány elfogadta a javaslatot.
A Gyilokkohó feletti parancsnokságot O’Ryen Jones, a Tengeri Király
szállásmestere vette át. A Király Enric Torque fedélzetmester
parancsnoksága alá került. Miután Adashét, Akashingát, Amahlét és a többi
halottat a tengerre bízták, mindkét hajó csökkentett létszámú legénységgel
indult útnak vissza Zsákmány-öböl felé, hogy elvigyék a történtek hírét
Tengerszarvnak és Marjaninak.
Makasa – Joe és Durgan között állva – a Hullámjáró fedélzetéről nézte
végig, ahogy a családját elnyeli a tenger, a kalózként töltött élete pedig
elvitorlázik a távolba. Túl kemény és erős volt ahhoz, hogy sírjon, de
amikor Thorne kapitány odalépett mögé, és a vállára tette a kezét, nagyon
közel járt hozzá.
– Gyere a kabinomba, másodtiszt, és mesélj magadról!
Makasa így tett, Thorne kapitány pedig meghallgatta, majd próbált egy
kis vigaszt nyújtani neki. Bizonyos értelemben Makasa akkor tapasztalhatta
meg életében először, milyen is az atyai szeretet.
Vagyis Malus és a legénysége mindkét gyermekétől elragadta Greydon
Thorne-t.

Makasa pedig most a Vérvitorlások elől menekült, méghozzá olyan

gyorsan, ahogy Marcang evezni tudott. Egy része semmire sem vágyott
jobban, mint hogy megfordítsa Rendow bárkáját, majd odaevezzen a
kalózokhoz, és a hajókra egymás után felosonva bosszút álljon a fivérei
haláláért, nem törődve a saját életével. Ám az új fivére iránti szeretete azt
parancsolta, hogy épp az ellentétes irányba menjen, ezért nyugat felé
fordította a tekintetét. El kellett osonniuk, hogy aztán partra szállhassanak.
A hosszabb, ám biztonságosabb utat kellett követniük Bigyókótyába.

Nemcsak Aram és Marcang, de Murci és Drella is hallgatott.

Miközben mesélt, Makasa mindvégig Aram szemébe nézett. Most
azonban elfordította a tekintetét. Aram – a testével gondosan eltakarva,
hogy a többiek ne láthassák – megfogta a nővére kezét, és finoman
megszorította. Makasa viszonozta a gesztust, és szomorúan az öccsére
mosolygott. Aztán, mintha évek óta először tette volna, hatalmasat
sóhajtott...
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Átkelés a szárazföldön

Csillámló Mélység legnyugatibb szélén szálltak partra. A bárka

derekasan szolgálta őket, ezért Aram kissé sajnálkozva hagyta hátra. Daisy
egy új hajót készült átadni Rendownak, amelyet Gazlowe vásárolt Aramnak
a csónakversenyen nyert pénzéből. A fiú azonban maga is hajlott arra, hogy
érzelmileg kötődjön bizonyos holmikhoz, ezért aggódott, hogy a kaldorei
nem fog örülni, amiért nem a saját bárkáját kapja majd vissza.
Ám ez ellen nem lehetett mit tenni, és a remek hajót hátrahagyva
elindultak, hogy átkeljenek a Tanaris sivatagát szegélyező hegyvonulaton.
A nap egész hátralevő része eltelt, mire felértek az oromra, ahol
letáboroztak, és még a tűzgyújtást is megkockáztatták. Gazlowe-nak
köszönhetően rengeteg élelem és számos egyéb felszerelés állt a
rendelkezésükre, ám a víz kezdett gondot okozni. Két teli kulaccsal hagyták
el az Uszályt, amelyeket aztán a hegyek lábánál csordogáló aprócska
forrásnál töltöttek újra, ahova Drella vezette el őket. De mióta elindultak
felfelé, csak száraz folyómedreket találtak. Még a driád sem érzékelte víz
jelenlétét, ezért be kellett osztaniuk a készleteiket.
A tűz mellett ücsörögve Aramot szomjúság gyötörte, de több esze volt
annál, mint hogy panaszkodni kezdjen. Természetesen Makasa és Marcang
is hallgatott. Még Murci is tartotta a száját, bár Aram gyanította, hogy
kétéltű társuk valószínűleg mindnyájuknál jobban szenvedhet.
– Nagyon szomjas vagyok, Aram – szólalt meg Drella. – A gyökereim
mélyéig szomjazom. Kaphatok még egy korty vizet?
Aram átadta neki az egyik kulacsot. Makasa figyelmeztette a driádot,
hogy ne igyon túl sokat, majd Aram döbbenetére odanyújtotta a másik
kulacsot a kiszáradt murlocnak.
– Nk mllgggrrrr – rázta meg a fejét Murci.
– Nem szomjas – tolmácsolta Drella.
Makasa összehúzta a szemöldökét.
– Egyikünknek sem lesz hasznára, ha cipelnünk kell téged, murloc!
Igyál!
 Murci bólintott.
– Mmrgl – mondta halkan, és ivott egy kortyot.
– Ne túl sokat! – dörrent rá azonnal Makasa.
Aram elmosolyodott, majd elővette a vázlatkönyvét, és megpróbálta
emlékezetből lerajzolni Rendow-t.
A kép végül egész jól sikerült.

Másnap reggel már jóval hajnal előtt tábort bontottak, és folytatták az

utat a hegyeken át, azt remélve, hogy kijátszhatják a hőséget. De nem jártak
sikerrel, a hőség ugyanis gyorsan utolérte őket, és hatalmas erővel csapott le
rájuk.
Vizet továbbra sem találtak. Az ösvény szárazon porzott a lábaik alatt,
hasonlóan ahhoz, mint amilyennek Aram a torkát érezte.
Makasa végül úgy döntött, megállnak:
– Most inkább aludjunk! Vagy legalábbis pihenjünk! Enyém az első
őrség. Amikor a nap lenyugszik, továbbindulunk!
Aram, úgy vélve, képtelen lenne elaludni, leült egy kőtömb sovány
árnyékába, és elkezdte emlékezetből lerajzolni Szabadváradot. Ám a hőség
lassacskán mégis hatott rá, és nem tudta rendesen tartani a ceruzát. Végül
feladta, és az oldalára dőlt...

A Fény Hangja azt suttogta, hogy Aram már kezd közeledni a céljához.
A fiú rekedten visszasúgta, hogy szomjas.
Malus alakja kuncogni kezdett.
– Csak a csupasz csontjaidra fognak rábukkanni a sivatagban! – mondta
tisztán érthetően.
– Kik fognak rábukkanni? – kérdezte Aram.
Malust szemmel láthatóan meglepte a kérdés, mire a fiú nagyot
nevetett...

*
 Aram köhögve ébredt fel.

Leszállt az éjszaka.
A Fehér Úrnő keskeny holdja alatt keltek útra. Az éjszaka határozottan
hűvösnek bizonyult. Aram továbbra is szomjazott, ám úgy vélte, Drellát és
Murcit alighanem még jobban gyötörheti a szomjúság. Az éjszaka friss
levegője azonban jelentősen megkönnyítette a hegyeken való átkelést. Az
éjszakai menetelés nem is tűnt olyan rossznak.
Ám a reggel közeledtével minden megváltozott.
A nap felemelkedett, leragyogva a kelet felé nyújtózó hatalmas sivatagra,
ami most sokkal nagyobbnak tűnt, mint amekkorának a térképen látszott.
Nekik pedig át kellett kelniük e sivatagon, hogy eljussanak Bigyókótyába.
– Sokkal több vízre lesz szükségünk – mondta Makasa.
Drella ezúttal egy szót sem szólt. Csak körbepillantott, majd behunyta a
szemét, és kinyúlt az érzékeivel – bármit is jelentett ez –, de semmit sem
talált, ezért megrázta a fejét.
Marcang lógó nyelvvel lihegett, míg Murci megpróbált elnyomni egy
nyögést.
– Keressünk valami árnyékot! – javasolta Aram.
Továbbindultak, az ösvény pedig lefelé vezette őket a hegyoldalon.
Mielőtt árnyékot találhattak volna, épületeket pillantottak meg: a hegyek
lábánál, alig félnapi járásnyira tőlük, egy homokkő falakkal övezett
település állt.
– A faluban biztos van víz – mondta Aram.
– Igen – felelte tétován Makasa. – De vajon miféle falu ez? Barátok vagy
ellenségek lakják? – Komor hangja egyértelműen jelezte, hogy melyik
lehetőséget tartja valószínűbbnek.
Aram az elméjét erőltetve igyekezett visszaemlékezni arra, hogy az apja
próbált-e tanítani neki erről valamit még a Hullámjáró fedélzetén. Talán a
hőség tette, amit a reggeli nap máris kezdett felkorbácsolni, de semmi sem
jutott az eszébe.
– Víz nélkül nem tudunk átkelni a sivatagon – jelentette ki a nyilvánvalót
Drella.
Makasa bólintott.
 – Mindenesetre óvatosnak kell lennünk! – felelte.
Nem várták meg a napnyugtát, hanem folytatták az utat lefelé.
Késő délutánra leértek a hegység lábához, és néhány sziklatömb mögött
rejtőzve szemügyre vették a falut.
Aram elővette a térképét, amelynek alapján úgy vélte, a falu talán
Zul’Farrak lehet. Bár a térképen Zul’Farrak hatalmas városnak látszott, míg
az előttük álló település korántsem tűnt annak. Legalábbis már bizonyosan
nem volt az. A faluban senkit sem láttak, Aram pedig azon tűnődött, vajon a
település is ugyanolyan elhagyatottá vált-e, mint ez az egész vidék. Immár
eszébe jutott, amit Greydon arról tanított neki, hogy Zul’Farrak a
Homokharag trollok otthona. Arra is tisztán emlékezett, hogy Malus
legénységének tagjai között volt egy troll nő, akinek a bőre a narancssárga
és az arany árnyalataiban játszott. Egy Homokharag troll! Ez a nő ölte meg
Thom Frakest és Szürketölgy Thalysst!
– Talán mégiscsak meg kellene kerülnünk a falut – suttogta a fiú.
– Nem megyünk sehova – súgta vissza Makasa –, amíg le nem nyugszik
a nap!

Napnyugtakor Aram végre valami mozgást vett észre: tőlük balra három
óriási teknőst pillantott meg, ahogy épp átkeltek a homokon! Alighanem
sivatagi teknőcök lehettek. Nézte, ahogy a falu mellett őgyelegnek, és
elmosolyodott. Amikor Makasa és ő a tengeren bolyongtak a Hullámjáró
csónakjában, az óriás tengeri teknőcök segítettek nekik megtalálni a partot.
A teknőcök szerencsét hozhatnak! – gondolta.
– Azt hiszem, a falu elhagyatott – mondta. – Megkockáztathatnánk, hogy
bemegyünk vizet keresni.
– Ha elhagyatott, akkor valószínűleg azért válhatott azzá, mert elapadt a
víz – felelte Makasa.
– Van víz – szólalt meg Drella. – Érzem.
– Mrgle, mrgle – hallatszott Murci rekedt hangja, bár valószínűleg csak a
vágyakozását fejezte ki.
– Jól van, utánajárunk! – mondta Makasa. – De csak miután besötétedett!

*
 Ám nem sötétedett be teljesen. Bár a Fehér Úrnő fénye csupán a fele volt
a teljes erejének, a felhőtlen égboltnak hála beragyoghatta a homokkőből
épült falut.
– Ennél sötétebb már valószínűleg nem lesz – mondta Makasa. –
Induljunk! De csak óvatosan!
Makasa ment elöl, míg Marcang hátramaradt utóvédnek. Drella
kivételével mindnyájan harcra készen előhúzták a fegyvereiket.
Ám ez semmit sem számított.
Miután óvatosan átléptek a települést övező fal egyetlen kapuján, Aram
épp csak egy pillantást vethetett a középen kialakított, hideg tűzgödörre és
azt körülvevő néhány homokkő kunyhóra, mivel szinte azonnal megszólalt
egy hang:
– Ó, a loámnak kedvére lesznek az ajándékok!
Legalább két tucat kifejlett troll vette körül őket, mindnyájan rövid
karddal, lándzsával vagy számszeríjjal felfegyverkezve.
Makasa a láncáért nyúlt, ám egy nőstény troll – egy ogre ikerpártól
támogatva – a szemei közé szegezte a számszeríját.
Aram alig kapott levegőt. Itt állt a Malust szolgáló troll nő! Thalyss
gyilkosa!
Azok a hülye teknősök! Miattuk győztem meg Makasát, hogy vezessen
minket egyenesen a trollok csapdájába!
A troll nő mellvértje mocorogni kezdett, Aram pedig ráeszmélt, hogy
amit ő első pillantásra páncélnak hitt, valójában egy élőlény.
– Innét nem vétlek e’, húgocskám! – bökött előre a számszeríjával a troll
nő.
– Nem vagyok a húgod – felelte komoran Makasa, ám levette a kezét a
lánc kioldójáról.
– Igaz – mondta a troll nő. – Áldozat vagyol a loáknak. Mind azok
vagytok! Igaz, főnök?
– Igen, Zathra nővér – szólalt meg egy hatalmas termetű, sötét bőrű,
fehérre festett arcú, lófarokba fogott hajú troll férfi, majd az utazók felé
fordulva folytatta. – Homokskalp Ukorz főnök vagyok. Ti pedig Eraka no
Kimbul prédái, Elortha no Shadra zsákmányai és Ueetay no Mueh’zala
alávetettjei vagytok! Má’ a loákhoz tartoztok!
– Így igaz – mondta Zathra. – De előbb...
A számszeríját továbbra is Makasára szegezve odalépett Aramhoz, és
anélkül, hogy lepillantott volna, kérges kezével benyúlt a fiú inge alá, majd
előhúzta az iránytűt, és letépte a nyakából. Aztán a magasba emelte, a Fehér
Úrnő fénye pedig megcsillant a rézkereten.
– Vége van! Bevégeztetett!
 HARMINGNEGYEDIK FEJEZET

Suttogó homok

A menet lobogó fáklyákat hordozva kísérte át az áldozatokat az ősi

faluból a még ősibb szent városba.
Rég nem láttam má’ Zul’Farrakot – gondolta Zathra, akinek őseit itt
temették el. Ősanyák hosszú sorát, de még a saját anyját is. Akkor ment el
innen, és azóta nem is járt itt. Amikor az anyja meghalt, Zathra elindult a
saját útján, és most győzedelmesen tért vissza!
Zathra – a két oldalán az ogre fivéreivel – belépett az első kapun, át az
első szent boltív alatt. Az iránytűt a jobb kezében szorongatta, a láncát
pedig kétszeresen is a csuklója köré tekerte. Tudta, hogy mielőbb
Bigyókótyába kellene vinnie, mivel Malus már nagyon várta, hogy
megkaparinthassa.
Jól tudta!
Ám Homokskalp Ukorz ma este készült végrehajtani a szertartást. Zathra
tálcán nyújtotta neki az áldozatokat, amit a főnök kétségkívül kész volt
meghálálni neki. Erre a trollok pusmogásából már maga is rájött. Négyszer
négy hold óta nem mutattak be áldozatot, de ma éjfélkor, amikor a Fehér
Úrnő épp felettük jár majd, kiontanak néhány csepp vért, és a loák – köztük
az övé is – bizonyosan meg fognak jelenni. Már alig várta, hogy láthassa
őket: Eraka no Kimbult, a Tigrisek Istenét, a Macskák Királyát, a Prédák
Végzetét, és Elortha no Shadrát, a Pókok Istenét, a Méreganyát, a Halál
Szeretőjét. De legfőképp Ueetay no Mueh’zalát, az Alom Atyját, az Idő
Gyermekét, az Éj Barátját, a Halál Istenét.
De lehet, hogy az éhség is közrejátszott a maradásában? Persze, talán!
Biztosra vette, hogy a loák elfogadják majd a véráldozatot. És nemcsak a
vért, hanem a húst is. Ám a loák gyorsan jóllaktak, és ha elégedettek voltak,
akkor nagylelkűen bántak a népükkel. Az öt áldozat azt jelentette, hogy lesz
bőven maradék, vagyis a loák és Ukorz után ő is megkapja a részét.
Méghozzá a legjobb falatokból!
Ennek ellenére, miközben áthaladtak a második, a harmadik, majd a
negyedik boltív alatt is, Zathra azt vette észre, hogy ismét győzködi magát.
 Mi baj lehetne? Csak még egy éjszaka! A vén Malus sose fogja
megtudni! Örülhet, amiér’ egyáltalán megkapja az iránytűt! Még egy arany
jutalmat is ad! Még egy éjszaka! Még tizenkét óra! Ez minden! Maradj,
Zathra!
Így hát maradt.
Ro’kullt és Ro’jakot az utolsó boltív előtt hagyta. Ogrék legfeljebb csak
áldozatként vehettek részt a szent szertartáson. Aztán a trollok és az
áldozatok egyaránt felmentek a szent város piramisának hosszú homokkő
lépcsőjén.
Felmentek Zul’Farrak piramisára.
Zathra kiskorában, amikor még nem vehetett részt a szertartásokon, azt
hitte, a piramis felér egészen a felhőkig. Minden egyes lépésnél érezte
azoknak a Homokharag trolloknak az erejét, akik a piramist építették.
Kellemes érzéssel töltötte el, hogy ismét felmehet a lépcsőfokokon. Túl
régen járt már itt.
Homokskalp csatlósai elhelyezték az áldozatok fegyvereit a szent tűz
előtt: egy pajzsot, két kardot, egy furkósbotot, egy baltát, az emberlány
vasláncát és a murloc apró lándzsáját. Többé nem volt szükségük
fegyverekre, ám azokat a koponyájukkal együtt el akarták temetni a
homokgödörbe, így adózva tisztelettel az áldozatuk előtt.
Szükség volt egy kis lökdösésre, hogy mindnyájan a megfelelő helyre
álljanak. Hogy felsorakozzanak ott, ahol az Úrnő tisztán leragyoghatott
rájuk, megvilágítva őket a loáknak, akik így könnyen rájuk találhattak. Ám
ahhoz, ami ezután következett, nem volt szükség fényre.
Immár nem maradt más teendőjük, mint várni.
Zathrának csorogni kezdett a nyála, és szinte már a szájában érezte a vér
ízét.

Várakoztak.
Aram nem tudta elhinni, hogy így fogják bevégezni. A trollok isteneinek
ajánlott áldozatként! Mindazok után, amiken keresztülmentek!
A köveken vérfoltok látszottak, amelyek között akadtak sötétebbek és
fakóbbak is. Karmolások nyomait is lehetett látni, amelyeket azok az
emberek és más áldozatok hagytak maguk után, akik elkeseredetten
kapaszkodtak, miközben az akaratuk ellenére elvonszolták őket. Az
áldozatokat elragadó lények hatalmas karmai szintén nyomokat hagytak a
kemény köveken, amelyeket homokkal szórtak fel, hogy felszívják a vért és
kitöltsék a karcolásokat.
 Aram szája olyan száraz volt, akár a homok. Még akkor sem félt ennyire,
amikor az ogrék Komor Pörölybe hurcolták, mivel akkor Makasa szabadon
maradt, és megmenthette őt.
Most is újra meg újra Makasára pillantott, és látta, ahogy a nővére
lázasan gondolkodik, várva a megfelelő pillanatot. A kínálkozó lehetőséget.
Aram azonban tudta, hogy ez a pillanat nem fog eljönni. Nem lesz
kínálkozó lehetőség.
A fegyvereik csábítóan közelinek tűntek. Húsz lépés nem látszott nagy
távolságnak ahhoz az úthoz képest, amelyet idáig megtettek. Mégis mintha
húsz mérföldre lettek volna. Ráadásul csaknem ötven felfegyverzett troll
volt velük odafent a piramis tetején, és még legalább száz a lépcsőkön. A
piramis lábánál pedig még kétszer ennyi. Egész Zul’Farrak – mert immár
egészen biztos volt, hogy ez az a hely – idecsődült a boltíves kapukon át,
hogy tanúja legyen a végzetüknek.
A trollok felsorakoztatták őket. A sor elején Makasa állt, mellette
Marcanggal. Aztán Drella következett, majd Murci, és végül Aram.
Idehozta őket meghalni! Cserbenhagyta Marcangot és Murcit, akik
pusztán hűségből követték őt. Cserbenhagyta Taryndrellát, és így Thalysst
is. Elvesztette az iránytűt, ami azt jelentette, hogy az apját is cserbenhagyta.
És ami Makasát illeti? Aram biztatta őt arra, hogy jöjjenek be a faluba.
Mindnyájukat cserbenhagyta.
Ostoba teknőcök! Ostoba Aram!
Végigpillantott a társain.
Marcang a fejét kissé lehajtva, feszes vállakkal ácsorgott. Készen állt
arra, hogy harcoljon vagy meneküljön. Készen állt, hogy becsülettel haljon
meg.
Drella – nem meglepő módon – inkább kíváncsinak tűnt, mint
rémültnek. Aram nem tudta, vajon a driád és Murci mennyit értenek abból,
amivel most szembenéztek.
Murci hatalmas szemei ide-oda jártak Aram és Makasa között, várva,
hogy valamelyikük parancsokat adjon, ám azok nem hangzottak el.
Éjfélkor, amikor a hold pontosan felettük állt, a troll törzsfő – a kezében
egy hullámos pengéjű áldozótőrt tartva – odalépett Makasához, és
keményen megragadta a kezét. Alighanem ellenállásra számított, Adashe
Flintwill kapitány húga azonban nem süllyedt le odáig, hogy a gyávaság
ilyen jelét mutassa. Homokskalp a tőr hegyével felhasította – pontosabban
megszúrta – a lány bal tenyerét. Makasa arca meg sem rezzent. Aztán a troll
tenyérrel lefelé fordította a lány kezét, a sebből pedig néhány csepp vér
hullott a homokra.
A törzsfő Marcanghoz lépve megismételte az előbbieket. A gnoll arca
sem rezzent meg. Aram remélte, hogy ő is ilyen bátor lesz.
Homokskalp Drellához lépett, aki rámosolygott. Ám amikor a törzsfő
megszúrta a kezét, a driád felkiáltott:
– Aú! Ez egyáltalán nem tetszik! Ez már nem szórakoztató!
A troll Drella szavairól tudomást sem véve a földre csepegtette a driád
vérét, majd továbbindult.
Murci felszisszent, amikor a tőr megszúrta, de ettől eltekintve
ugyanolyan bátran viselkedett, mint Marcang és Makasa.
Aramra került a sor. Érezte a penge szúrását, de az nem bizonyult
különösebben fájdalmasnak. Még az is rosszabb volt, amikor egyszer-
másszor véletlenül megszúrta magát az anyja varrótűivel. Úgy vélte, a
szertartás ezen részével nem volt nehéz bátran szembenézni. De tudta, hogy
jóval nehezebb lesz meg is őrizni ezt a bátorságot a kínzások alatt, amik
még rájuk várnak.
Homokskalp troll nyelven kántálni kezdett. Aram nem értette, mit mond,
de hallotta, ahogy a loák neveit ismételgeti:
– Eraka no Kimbul, Elortha no Shadra, Ueetay no Mueh’zala. Eraka no
Kimbul, Elortha no Shadra, Ueetay no Mueh’zala.
Zathra, a Malust szolgáló troll is csatlakozott a kántáláshoz:
– Eraka no Kimbul, Elortha no Shadra, Ueetay no Mueh’zala. Eraka no
Kimbul, Elortha no Shadra, Ueetay no Mueh’zala.
Hamarosan már az összes troll kántált:
– Eraka no Kimbul, Elortha no Shadra, Ueetay no Mueh’zala. Eraka no
Kimbul, Elortha no Shadra, Ueetay no Mueh’zala.
A holdfény halványulni kezdett.
Aram felpillantott. Már nem látta sem a Fehér Úrnőt, sem a csillagokat.
Ám felhőket sem látott, amelyek eltakarhatták volna őket. Nem látott mást,
csak sötétséget. A fáklyák még mindig égtek, a fényük azonban épp csak
pislákolt. A földön árnyékok kúsztak át, úgy borítva el és festve feketére a
homokot, akár az olaj.
A fekete homokból három torz, lüktető alak emelkedett ki. A trollok
elnémultak, és meghajoltak a loák előtt.
Az istenségek nem szólaltak meg, valahogy mégis szavakat formáltak.
Aram számára olyannak tűntek, mintha a sivatagi homok süvítene át
hirtelen üressé váló, rémült elméjén. A szavaik ősi neveket alkottak:
Erakano Kimbul, Elortha no Shadra, Ueetay no Mueh’zala. Ám a nevek
többet is hordoztak magukban: a vér és a hús ígéretét.
Az első loa előrelépett, és kezdett alakot ölteni. Hatalmas, csupa izom
nagymacskává változott, amelynek fekete bundáját még sötétebb csíkok
tarkították. A homok suttogása Eraka no Kimbulnak, a Tigrisek Istenének, a
Vadak Urának, a Macskák Királyának és a Prédák Végzetének nevezte.
Négy, párnázott mancsán hangtalanul lépett oda az első két áldozathoz.
Makasa Flintwill, és Marcang, az Erdőmancs klánból. – Az éhsége
ellenére Eraka no Kimbul úgy suttogta a nevüket, mintha a saját loáihoz
szólna. Aztán olyasmit tett, ami egy istentől elég szokatlannak tűnt: fejet
hajtott.
A trolloknak elakadt a lélegzete.
Kimbul meghajol előttetek, Makasa Flintwill, és Marcang, az Erdőmancs
klánból – suttogta a tigris loa süvöltő homokhangja. Kimbul a Prédák
Végzete, nem a Ragadozóké. Meghajolok előttetek, mint a velem egyenlők
előtt, tisztelettel adózva nektek. Nincs miért félned a Tigrisek Istenétől,
Makasa Flintwill. Nincs miért félned a Vadak Urától, Marcang, az
Erdőmancs klánból. Eraka no Kimbul tiszteleg előttetek...
A sötét tigris ismét beleolvadt a fekete homokba.
Makasa és Marcang zavartan összenéztek, majd elismerően
odabiccentettek egymásnak.
A trollok tömegéből mormogás csapott fel, ami azonban gyorsan el is
halkult, ahogy a második loa előrelendült, majd hatalmas, sötét pók alakját
öltve magára – a fekete homokon át – egyenesen Drella felé indult.
Aram előre akart lépni, hogy a driád elé álljon és megvédje, elvégre ez
volt a feladata. A kötelessége! De a pók láttán – Ó, miért éppen póknak kell
lennie? – megbénult a félelemtől. Moccanni sem tudott. Még a fejét sem
bírta oldalra fordítani. A szemét azonban sikerült megmozdítania, így
láthatta Drella arcélét.
A driád mosolygott. Nagyon csinosnak, kedvesnek és naivnak tűnt.
Látszott, hogy mint mindig, most sincs tudatában annak, milyen veszéllyel
néz szembe.
A homok suttogása Elortha no Shadrának, a Pókok Istenének, a
Méreganyának, és a Halál Szeretőjének nevezte a loát, aki nyolc fekete
lábán rohanvást lépkedett előre. Majd hirtelen megtorpant.
 Nem. Nem! Te nem Shadráé vagy! Nem az enyém vagy – suttogta a
homok.
A trollok lélegzete ismét elakadt.
Drella magabiztosan előrelépett, Aram azonban nem tudott odamenni
hozzá, hogy megállítsa.
– Taryndrella vagyok, Cenarius lánya! – mondta a driád. – A bőség
avatárja vagyok. Ott lakozom mindenben, ami növekszik. Nincs olyan
méreg e világon, ami ártani tudna nekem. Nincs olyan pók, ami ne lenne a
barátom. A halál éppoly természetes nekem, mint az élet. A tavaszomat
élem, pókisten. Nem neked szántak!
A loa próbaképp Murci felé fordult. Csábította, hogy másik áldozatot
fogadjon.
A murloc hangosan nyelt egyet, és hátralépett. Drella azonban ismét tett
egy lépést előre, és újfent megszólalt:
– Ő sem a tied, Méreganya! Nem kaphatod meg! Nem viheted el! Sem
most, sem máskor! Így szólott Cenarius lánya!
A pók loa elhátrált, és őszinte tisztelettel – vagy félelemmel –
meghajtotta a fejét.
A trollok ismét felmorajlottak. Néhányan káromkodtak, vagy tiltakozva
felkiáltottak. Néhányuk azonban mintha sírt volna.
Aram érezte, hogy az izmai ellazulnak. Eszébe jutott Chugara, a
tövisszövő, ahogy a Csontok Halmánál zokogott. Úgy tűnt, Taryndrella
ismét csodát tett...
Nem, nem, nem, nem, nem... – suttogta a homok, a fekete pók pedig
ismét beleolvadt a sötétségbe.
Már csak egyetlen loa maradt, hogy elsuttogja a nevét és a titulusait:
Ueetay no Mueh’zala, az Idő Gyermeke, az Álom Atyja, az Éj Barátja. A
Halál Istene.
A loa árnyéka nőttön-nőtt, míg végül a csapat fölé tornyosult. A trollok
elragadtatva – vagy megkönnyebbülten – felsóhajtottak. Aram próbálta
megállapítani, milyen alakot kezd ölteni az árny, ám a loa alaktalan maradt.
Vagy inkább állandóan változott, az egyik alakot a másik után öltve fel. Az
egyik pillanatban még egy tizenkét láb magas trollnak tűnt, a következőben
pedig már óriási gyíknak. Egy másodpercre még Malus alakját is felöltötte,
aztán fekete lángok alkotta teremtménnyé változott. Aram szorosan
behunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, a loa a levegőben lebegő
cetcápa alakjában Murci felé közeledett, aki bátran megvetette a lábát.
 Zsákmány! – suttogta a homok. Aprócska zsákmány ugyan, de Mueh’zala
mégis ehet valamit ma este...
Aram Drellának nem tudott segíteni, de azt mondta magának, hogy
átkozott legyen, ha hagyja, hogy ez a szörny megegye Murcit. Talán a loa
által felvett alak lehetett az oka – mivel Murci volt az, aki kimentette
Aramot a cetcápa szájából –, de a fiú elhatározta, hogy viszonozza neki a
szívességet. Aram, sokkal nagyobb erőfeszítések árán, mint ahogy a
Csillámló Mélységben kellett mozognia, amikor lelökték a kőlapot a
kristályszilánkról, egyik lépést a másik után tette meg, majd végül megállt a
Halál loája és a murloc között.
Mueh’zala is mozdulatlanná vált, és új alakot öltött: vöröses árnyalatú,
fekete szellemként magasodva nézett le az előtte állókra.
Aram felkészülten várta, hogy mi következik. A szeme sarkából látta,
hogy Makasa és Marcang, de még Drella is kész a segítségére sietni. Érezte
Murci kezét a vállán. A murloc finoman jelezte, hogy húzódjon félre, Aram
azonban olyan rendíthetetlen maradt, akár egy kőszikla. Bár tudta, hogy ez
valószínűleg nem a bátorságán múlt, hanem sokkal inkább azon, hogy a
félelemtől a földbe gyökerezett a lába. Bármi is volt az oka, Aramar Thorne
meg sem moccant.
Ueetay no Mueh’zala előre-hátra kezdett billegni, szinte hipnotikusan
mozogva Aram előtt. A trollok és az áldozatok egyaránt visszafojtották a
lélegzetüket.
Még nem, Thorne fia – suttogta a homok. Még nem. Még nincs itt a
napja. De eljön majd az a nap. Eljön. Mueh’zala azonban ma nem fog
elragadni téged. A csatánknak még várnia kell... De el fog jönni, gyermek.
El fog jönni. Ha pedig elveszíted a csatát, akkor Mueh’zala lakomát tart
majd egész Azerothon. Egész Azerothon. Egész Azerothon...
Mueh’zala alakja tovatűnt. Aram olyannyira elképedt, hogy még csak
nem is látta, ahogy az utolsó loa visszasüllyed a homokba. Azt sem vette
észre, hogy a fáklyák ismét fényesen lobognak, a hold pedig ragyogva néz
le rájuk. Csak a suttogó szavak visszhangoztak az elméjében: „El fog jönni.
El fog jönni...”
De nem Aram volt az egyetlen, akit megdöbbentettek a látottak. Amikor
Mueh’zala megállt Aram előtt, a trollok elnémultak, és még csak levegőt
sem vettek. A példátlan események mélységesen megrázták őket.
Mindnyájan mozdulatlanul ácsorogtak, még Homokskalp és Zathra is. Úgy
álltak ott, akár a fák vagy a szobrok, és csak bámulták az áldozatokat, akiket
nem sikerült feláldozni.
Drella rámosolygott Aramra, aki azon kapta magát, hogy viszonozza a
gesztust. Vidáman, ostobán vigyorgott.
Aram odalépett Zathrához, aki elborzadva nézett le rá. Kivette a nő
kezéből az iránytűt, és letekerte a láncot a csuklójáról. Zathra nem
ellenkezett, ahogy senki más sem.
A fiú visszafordult a társai felé, akik mindnyájan bambán mosolyogtak.
Még Makasa is. Aztán a trollok szeme láttára összeszedték a fegyvereiket és
a felszerelésüket. Murci átadta Aramnak a kardját, míg Marcang egy kötelet
kötött Drella köré, majd Makasával leengedték a driádot a piramis hátsó
oldalán. Végül ők is lemásztak a kötélen, bár amiatt, ahogy érezték
magukat, úgy tűnt a számukra, mintha a levegőben lebegve ereszkedtek
volna alá.
A dombok felé vették az irányt, és ahogy a loák, ők is eltűntek az
éjszakában.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Pihenő

Ro’kullnak tátva maradt a szája a döbbenettől.

– Nem értem – mondta elképedve Ro’jak. – Zathra elkapta a fiút, és
megszerezte az iránytűt. Hogy veszíthette el mindkettőt?
Erre a kérdésre Zathra sem igazán tudta a választ.
A loák... A fiú... A Halál istene aztat mondta, hogy a csata ideje még
nem jött el... – Megpróbált összpontosítani. Felpillantott, a két ogre pedig
zavartan nézett le rá. Ez végül kirángatta Zathrát a saját zavarodottságából.
– Nem találtuk meg a fiút! – dörögte. – Ahogy az iránytűt se’ nem
találtuk meg!
– He? – kérdezték egyszerre az ikrek.
Zathra felemelte a számszeríját, majd előbb az egyikre, aztán a másikra
szegezte.
– Idefigyeljetek! Ha elmondjátok az új Gordoknak aztat, hogy megvó’t
az iránytű, de aztán e’vesztettük, akkó’ mindhármunkat megöl, értitek?
Úgy tűnt, a két ogrénak sikerült megértenie, mire akar célozni Zathra.
Ro’kull bólintott, míg Ro’jak annyit mondott:
– Úgy, mint a régi Gordok idején.
– Ha most rögtön elindulunk, akkor talán utolérjük a fiút, az iránytűt és a
többieket a sivatagban – vetette fel Zathra. – Én Homokharag troll vagyok,
ti pedig Gordunni ogrék. Gyorsan tudunk haladni. Utol tudjuk érni őket,
igaz?
– Igaz – felelte egyszerre a két ogre.
Zathra, az ingerült Trappal a mellkasán és az ogrékkal az oldalán,
elindult a szökevények után. Ám gondolatban egyre csak a homok
suttogását hallotta: „Egész Azerothon. Egész Azerothon...”
A Homokharag troll és a két Gordunni ogre olyan elkeseredett
gyorsasággal indult útnak az éjszakába, hogy észre sem vették, amikor
elhaladtak az öt utazó mellett. Bármilyen kiváló nyomkövető is volt Zathra,
a Zul’Farrakban történtek rendkívül felzaklatták – és meg is rémítették –,
ezért nem figyelt fel arra, hogy a prédái egy kis kitérőt tettek dél felé.
 *

Zul’Farrakban akadt friss víz: egy mélyen fakadó forrás fölé egy kő
szökőkutat emeltek. Makasa és Aram megtöltötték a kulacsokat, valamint
azt a talált korsót is, amit eltettek a piramis tetején kiontott vérükért cserébe.
Aztán elindultak a sivatagon át, és egész éjjel meneteltek. A következő
napot pihenéssel töltötték, majd napnyugtakor ismét útnak indultak.
A második éjszaka a vízkészletük ismét kezdett megfogyatkozni, ám
Drella déli irányban friss vizet érzékelt. Bár a kitérő meghosszabbította az
útjukat, nemigen volt más választásuk, mint követni a driád által mutatott
irányt.
Az utazásuk aligha alakulhatott volna jobban.
Nem sokkal hajnal előtt elérték a Siralompuszta keleti tornyát. Kiderült,
hogy a fából és vászonból emelt rozoga építmény gyakorlatilag az egyetlen
biztonságos menedék Tanaris Bigyókótyától nyugatra elterülő vidékén.
Összeismerkedtek a torony gazdájával is, egy magas, izmos alkatú nemes
elffel, akinek az arcán egyenetlen sebhely húzódott, és alaposan
meglepődött annak láttán, hogy két ember, egy gnoll, egy murloc és
Cenarius egyik leánya együtt próbál átkelni a sivatagon. A quel’dorei, aki
Fénypöröly Trenton néven mutatkozott be, és azt állította magáról, hogy a
Mithril Rend kovácsa, gyorsan menedéket kínált az utazóknak a perzselő
hőség elől. Aram még sosem hallott ilyen Rendről, de mivel a nevelőapja is
kovács volt, mindketten jól beszélték a szakma nyelvét, és azonnal
megtalálták a közös hangot.
Az őrposztnál akadt friss víz és élelem, amelyet az elf és három goblin
barátja halmozott fel, így az utazók a szomjukat és az éhségüket egyaránt
csillapíthatták. Aztán Trenton sátrának biztonságában átaludhatták az egész
napot.
A Siralompusztában töltött második estéjükön Trenton és Aram bevették
magukat a műhelybe. Marcang, Murci és Drella szerették volna tudni, hogy
miért, Makasa azonban elhessegette a kérdéseiket:
– Mind tudjuk, Aramnak mennyire hiányzik Tóvidék. Ha ettől közelebb
érzi magát az otthonához, akkor minden rendben!
Valóban minden rendben volt.
Aram másnap reggel bukkant elő a műhelyből, a kezében egy újonnan
kovácsolt szigonnyal, amelyet a nővérének szánt.
Makasa szemei elkerekedtek a fegyver láttán. Amikor Aram átadta neki
a szigonyt, érezte, hogy annak hossza, szélessége és egyensúlya egyszerűen
tökéletes. Épp csak megérintette a hegyet, és a mutatóujjából máris egy
csepp vér buggyant elő. Makasa szélesen elmosolyodott. A szigony tízszer
jobb volt, mint az előző, amit forgatott. Ezt halkan meg is jegyezte, Aram
pedig egy pillanatra azt hitte, a nővére elsírja magát. Ám ez végül mégsem
történt meg, Makasa Flintwill nem ejtett könnyeket. De Aram beérte a
nővére tekintetével is, amikor Makasa ránézett, és halkan, mégis szívből
jövően azt mondta:
– Köszönöm, fivérem! – Makasa vidám hangulatban töltötte tovább az
időt az oázisban, és csupán néhány pillanatra tette le a kezéből az új
fegyverét.
Aramnak eszébe jutott az iránytű. Elővette a zsebéből, és megmutatta
Trentonnak az aranylánc törött kapcsát. Égoromnál egyszer már sikerült
megjavítania, de amikor a troll letépte a nyakából, a kapocs teljesen
tönkrement, és már nem tartotta össze a láncot, amelyből néhány szem el is
veszett. Így már nem hordhatta a nyakában az iránytűt.
Trenton fintorgott a lánc láttán, és azt mondta, nem érdemes megjavítani.
Aram szomorúan bólintott, ám rögtön fel is vidult, amikor az elf felnyitott
egy ládát, és elővett belőle egy erős vasláncot. Fizetségül felajánlotta
Trentonnak a régi láncot, ám a kovács hallani sem akart erről, ezért
odadobta Makasának, aki minden további vita nélkül el is tette Marcang
hátizsákjába. Elvégre, ha viselni nem is lehetett, az aranylánc attól még
értékes volt.
Az elf kovács ráillesztette az iránytűt a vasláncra, így azt immár nem
lehetett csak úgy letépni Aram nyakából.
Trenton Marcang furkósbotját is megerősítette néhány vastüskével,
Drellának pedig adott egy kis erszényre való almamagot. Csak Murci
maradt ajándék nélkül, mivel a sivatag közepén nem igazán volt szükség
halászhálóra, de a murloc ezt nem vette rossz néven.
Amikor nem a kovácsműhelyben volt, Aram rajzolással töltötte az időt.
Lerajzolta az üllője mellett álló quel’doreit, aztán befejezte a képet, amelyet
emlékezetből készített Szabadváradról, majd felvázolta Murcit és
Marcangot, ahogy nevetve viaskodnak egy darab szárított teknőchúsért.
Zathrát és az ogre ikreket, de még Homokskalpot és Zul’Farrak piramisát is
lerajzolta.
Végül a loák alakját is felvázolta, jóllehet már attól is hideg borzongás
futott végig a gerincén, ha csak visszagondolt rájuk. De száműzte a
kellemetlen érzést, és befejezte a rajzot, amit aztán úgy nézegetett, mintha
arra próbálna rájönni, hogyan kerülhetné el a saját halálát. Hirtelen
összecsukta a könyvet, és olyan szorosan csomagolta vissza a
viaszosvászonba, mintha attól tartana, hogy a lerajzolt árnyalakok meg
akarnak szökni belőle. A gondolat beárnyékolta a hangulatát, bár nem túl
sokáig. Modortalanság lett volna a részéről, ha nem élvezi ki mindazt, amit
az oázis nyújtani tudott, márpedig Aramar Thorne nem volt modortalan
alak.
A következő este, miután kipihenték magukat, újra felszerelkeztek
immár öt kulacsnyi vízzel, valamint élelemmel – többek közt almával,
amelyet Taryndrella varázslattal növesztett –, a többi ajándékról már nem is
szólva. Vonakodva búcsúztak el Trentontól és a Siralompusztától, hogy
megkezdjék a sivatagon átvezető út utolsó szakaszát Bigyókótya felé.
Csakhogy a Rejtőzködők, már előttük odaértek.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Minden út Bigyókótyába vezet

Miután az Elkerülhetetlen kikötött Bigyókótyában, Malus Ssarbikkal,

Ssavrával és a legénység felével együtt partra szállt, majd szétszórta a
Rejtőzködőket a városban, olyan őröket állítva a kapukhoz, akiket Aram
nem ismerhetett.
Elsőként Valdread érkezett meg, és részletesen beszámolt a Csontok
Halmánál átélt kalandjáról. Láthatóan valóságos hősként tekintett magára,
amiért megakadályozta, hogy a Fagyhozó megvethesse a lábát Azerothon.
Ám amikor Ssarbik megtudta, hogy az Elhagyottat alig néhány yard
választotta el az iránytűtől, amit aztán hagyott kicsúszni a kezei közül, hogy
valami „sssokkal kevésssbé fontosss” dologgal foglalkozzon, a madárember
kis híján gutaütést kapott.
Reigol számára az arakkoa reakciója már csak ráadás volt.
Malus azon töprengett, átdöfje-e a bárót a kardjával, de mivel
fárasztónak tűnt megölni egy halottat, a kapitány elvetette az ötletet.
Throgg is megérkezett Karrgával, Guz’lukkal, Slepgarral és a Szakáll
fivérekkel. Ők is beszámoltak arról, hogy kis híján sikerrel jártak.
Malus ekkor kezdte úgy érezni, hogy tényleg meg kellene ölnie valakit,
példát statuálva, hogy a jövőben mi jár majd a kudarcért. Már épp elő akarta
húzni a kardját, amikor Ssavra suttogva odaszólt neki, pontosan arra
biztatva, hogy statuáljon példát, amitől Malus felhagyott a szándékával.
Nem engedhette meg magának, hogy úgy tűnjön, kész engedni mások
akaratának, még ha csak a madárnőről is volt szó.
– Nem vesztegethetem el feleslegesen a harcosaimat – mormogta, hátat
fordítva Ssavrának.
Így aztán, amikor Zathra, Trapp és az ogre ikrek teljesen elcsüggedve
megérkeztek, Malus örömmel hallotta, hogy még csak nem is látták a fiút és
a társait. Ez egy időre lecsillapította a kudarcért járó büntetés kiszabásának
ügyét.

*
 Marin Noggenfoggert, Bigyókótya báróját és a Gőzcsikaró Kartell
vezérét hamarosan értesítették arról, hogy Malusnak, az Elkerülhetetlen
kapitányának vezetésével emberek, ogrék és egyéb teremtmények kisebb
serege érkezett a városba. A goblin nagyúrnak – finoman szólva – nem
voltak ínyére a hallottak.
Az irodájába hívatta Malust, a kapitány azonban nem jelent meg. Ezért
Noggenfogger feltette a cilinderét és a monokliját, és harminc hobgoblin
kíséretében felkereste Malust, akire a hajója előtti mólón bukkant rá.
Ismerősnek találta a kapitányt, de nem tudta hova tenni.
– Te vagy Malus kapitány?
– Igen – felelte kissé tétovázva Malus.
Noggenfogger úgy vélte, Malus is ismerősnek találta őt, és azon
töprengett, vajon lehetséges-e, hogy valamikor nagyon régen más néven
ismerte ezt az embert. Jelenleg azonban nem foglalkozhatott ilyen
apróságokkal, mivel küldetésben járt.
– Ezek az ogrék veled vannak?
Malus a válla felett hátrapillantott Throggra és a többiekre, majd
válaszolt:
– Én vagyok a királyuk.
– A királyuk?
– Igen.
Noggenfogger még sosem hallott olyan emberről, aki ogrék királya lett
volna. Mindez elég kétségesnek tűnt, de mivel az ogrék szó nélkül hagyták,
a goblin is így tett. A jó szemével hunyorogva felpillantott Malusra.
– Marin Noggenfogger vagyok, Bigyókótya bárója.
– Még egy báró? – szólalt meg a Malust kísérő troll nő. – Eztet a címet
biztos ajándékba osztogassák!
– Én valóban ajándékba kaptam a bárói címemet – suttogta egy
jázminillatot árasztó, csuklyás férfi.
Malus elmosolyodott a párbeszéd hallatán.
– Miben lehetek a szolgálatodra, báró? – kérdezte szórakozottan.
– Abban, hogy nem okozol gondot nekem!
– Gondot?
– Nem érdekel, mennyi embered és ogréd van, kapitány. De
figyelmeztetlek, hogy az én városomban nincs bajkeverés! Érthető?
A férfi válasz helyett csak meghökkentő, gúnyos mosollyal nézett le
Marinra.
 – Kapitány... – kezdte a goblin.
– Nem lesz semmi gond, báró – felelte végül Malus, majd a goblinnak
hátat fordítva elindult felfelé a hajóhídon. – Egyáltalán nem lesz semmiféle
gond.

Miért is lenne bármiféle gond? – gondolta Malus. – Amikor Aram és a

barátai megéheznek, azonnal elkapjuk őket, és az iránytű az enyém lesz.
Nem lesz semmiféle gond.

Szerencsére nem Noggenfogger volt az egyetlen goblin a kikötőben.

A fenébe is, a bárói cím fellengzős kis alakká tette Marint! – Gazlowe,
aki pár nappal korábban érkezett a városba, tíz lépéssel odébb egy
kikötőbaknak támaszkodott. Ügyelt arra, hogy az arca az egyik kereskedő
hajó árnyékában maradjon, nehogy az ogrék felismerjék és kapcsolatba
hozzák a kölyökkel. Az ogrék azonban még csak feléje sem pillantottak.
Még a nőstény sem, aki jóval okosabbnak tűnt a társainál.
Gazlowe nem igazán kedvelte meg ezt a Malust, sem a trollját, az
Elhagyottját, az arakkoáit, az embereit, az ogréit és az elf rombolóját.
Kétségkívül rendkívül veszélyesnek tűntek, és nem tetszett neki, hogy
milyen fenyegetést jelentenek az ifjú barátjára.
Persze, ha ezek a gazfickók elkapnák Aramot, akkor Gazlowe
megtarthatná a kölyök részesedését a pénzjutalomból...
Ah! A teljes összeget figyelembe véve az csak aprópénz! – Ráadásul
Gazlowe eléggé megkedvelte a fiút ahhoz, hogy egy kis figyelmet fordítson
a biztonságára. Feltéve, ha megérkezik, mielőtt Kerék és ő három nap
múlva a Felhőrugdaló fedélzetén útnak indulnának a Mérnökök Céhének
következő versenye felé. Vagy ha megérkezik egyáltalán.
Egyébként is, miért ne tehetne egy kis erőfeszítést azért, hogy
megmentse egy barátját? Különösen akkor, ha az a barát átkozottul jó
kormányos, és alkalomadtán még több pénzt nyerhet neki?
Gazlowe végigjárta a város összes kapuját, mindegyiknél elköltve egy-
két rezet – amelyet Aram nyereményéből fedezett –, és sikerült
beazonosítania Malus rejtőzködő őrszemeit.
Oké, ez egy kis gondot jelenthetett arra nézve, hogy a kölyök
bejuthasson a városba. Ahogy arra nézve is, hogy biztonságban tudják, ha
már bejutott. Gazlowe azonban szeretett problémákat megoldani. Értett az
ilyesmihez. Sőt, kimondottan tehetséges volt benne.
Ráadásul így jó oka adódott, hogy felkeresse őt. A csodás Sprinkle-t, a
korábbi nagy szerelmei egyikét.
Aki most már házas volt.
A csodás Sprinkle Noggenfogger, Gazlowe korábbi nagy szerelmeinek
egyike ugyanis hozzáment egy fellengzős goblin báróhoz!
Gazlowe már a gondolatot is nevetségesnek találta.

Malus legénységének tagjai a város minden kapuját figyelték. Ám épp

ebben hibáztak. Gazlowe legénységének tagjai ugyanis a város kapuin kívül
várakoztak, elég messze ahhoz, hogy már jóval azelőtt észrevegyék a két
ember, a gnoll, a murloc és a driád alkotta csapatot, mielőtt azok veszélybe
kerülnének.
Végül Kerék látta meg őket, aki a nyugati kaputól nagyjából egy
mérföldnyire, a látcsövén át kémlelte a vidéket. Megállította és Gazlowe
nevében figyelmeztette őket a rájuk váró veszélyre.
Kerék nem tudta, miért, de még maga is kissé kelletlennek találta a saját
hangját. Igen, persze! Ő szerette volna irányítani a Gőzsípot, de aligha
vitathatta a verseny eredményét. Vagy a tudományos magyarázatot, ami azt
bizonyította, hogy a testsúlya alapján Thorne volt a megfelelő választás.
Vagy a tényeket, hogy Thorne nagyra tartotta a csónak mögött álló mérnöki
tudást, kész volt tanulni, és végül sikeres kormányossá vált. De legfőképp
azt nem vitathatta, hogy az erőfeszítéseik kifizetődtek, és rengeteg pénzt
nyertek.
De akkor mégis miért orrolt így Thorne-ra?
Nem tudta, de nem is számított. Elrejtette az utazókat, és visszatért
Gazlowe-hoz.

*
 Noggenfogger báróné szeszélyesen úgy döntött, pikniket rendez, és bár
megkérte rendkívül fontos férjét, hogy tartson vele, a legkevésbé sem
lepődött meg, amikor Marin panaszosan azt felelte, túl sok a dolga. De épp
ez volt a legjobb az egészben.
Hah! Sprinkle azt tehette, amit akart, ráadásul Marin úgy érezte, hogy
tartozik neki.
Így hát a báróné megbízta a szolgáit, hogy pakolják tele a batárját a
legkülönfélébb finomságokkal. Húsz éhes goblinnak is elegendő ételt
készítettek össze, ennek ellenére csak a megbízható Winifredet vitte
magával, valamint a két legostobábbat a férje hobgoblin szolgái közül.
Puszta szeszélyből a nyugati kapun át hagyta el a várost. Aztán – ismét a
szeszélyeitől vezetve – nagyjából egy mérfölddel odébb megállt, hogy
megtartsa a pikniket.
És nézzenek csak oda, kivel akadt össze! Gazlowe-val, a régi barátjával,
aki egykor több is volt a számára egy barátnál!
Ráadásul a vén Gazzy néhány elbűvölő barátját is magával hozta! Ott
volt vele a mérnöke, Serénykerék Gimble, és egy elragadó emberfiú,
Aramar, aki egy csodás portrét rajzolt Sprinkle-ről a vázlatkönyvébe. A fiút
a nővére is elkísérte, egy magas lány, akivel külsőre egyáltalán nem
hasonlítottak egymásra. Masasa, vagy Makasa, vagy hogy is hívták? Aztán
ott volt még egy gnoll és egy murloc is, és a legcsodálatosabb, épp a
tavaszát élő driád, akit Sprinkle valaha is látott.
A piknik igazán csodásan sikerült!
Aztán – csak a móka kedvéért – elrejtette a két embert, a gnollt, a
murlocot és a driádot a batár csempészrekeszébe, ahova korábban egyszer
egy jetit is begyömöszölt, ezért tudta, hogy bőven lesz számukra elegendő
hely. Amúgy is mindnyájan Bigyókótyába tartottak, tehát miért ne
tréfálhatták volna meg a kapuőröket?
Sprinkle búcsút intett Gazlowe-nak és Keréknek, majd odabiccentett
Winifrednek, hogy induljanak el hazafelé.
Mivel ő volt Noggenfogger báróné, az őrök csupán meghajtották a
fejüket, miközben a batár elhaladt mellettük.
Néhány ember azonban – akik leginkább haramiáknak vagy kalózoknak
tűntek – bedugta az orrát a batárba, mintha keresnének valamit vagy valakit,
de persze csak a bárónét találták odabent. Sprinkle kifejezte felháborodását
a hobgoblinjainak, és hallani vélte, ahogy a bárdolatlan alakokat elverik. De
ez valójában már nem rá tartozott.
 Egy utolsó szeszélytől vezetve hagyta, hogy Winifred egy kicsit
hosszabb úton vigye haza. A batár végighaladt a város kanyargós utcáin,
majd amikor Winifred megbizonyosodott arról, hogy senki sem követi őket,
végül megállt a saját kicsi, kétszintes lakhelye előtt. Az elbűvölő Aram, és
az épp csak egy kicsit kevésbé elbűvölő útitársai itt bújtak elő a
rejtekhelyükről. Idegenek lévén szükségük volt egy biztonságos helyre, ahol
meghúzhatták magukat, a báróné pedig felvetette, hogy Winifred talán
átengedhetne nekik egy szobát. Mielőtt bármelyikük tiltakozhatott volna,
vajon ki érkezett meg? A jó öreg Gazzy, aki felajánlotta, hogy kifizeti a
szállásukat, nem kis meglepetést okozva ezzel. Aztán persze Gazzy
beismerte, hogy a Winifred markába csúsztatott pénzérmék valójában
Aramar részesedéséből származtak, amelyet továbbra is magánál tartott,
megőrizve a fiúnak.
Megvárták, amíg Winifred jelezte, hogy minden rendben, aztán
mindnyájan berohantak a házba.
De ez persze már nem a bárónéra tartozott. Ő megelégedett azzal, hogy a
csodás barátai mindnyájan biztonságosan bejutottak a városba, és közben
elérte, hogy a férje és a korábbi udvarlója egyaránt tartozzanak neki.
Hah!

Makasa Winifredet, a goblint fürkészte. Gazlowe biztosította őket, hogy

a vendéglátójuk megbízható.
– Megbízhatóbb, mint te?
– Ó, igen! Lényegesen!
Makasa bólintott.
– Amíg idebent maradtok, biztonságban lesztek – folytatta Gazlowe.
– Számos teendőnk van – mondta tétován Aram.
– Mint például? – biccentette félre a fejét Gazlowe, majd látta, ahogy
Aram és Makasa gyors pillantást váltanak egymással.
– Hm! El kell vinnünk Drellát egy druidához, Tavaszdal Faeyrine-hez –
felelte a fiú.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Töredékek és foszlányok

– Tsszdll Frrnee.
– Tavaszdal Faeyrine.
– Tsszdll Frrnee.
– Nem, Tavasz-dal Faey-rine.
– Tvssz-dl Frr-rhnne.
– Ez már megteszi – mondta Drella.
– Tvsszdl Frrrhnne, Tvsszdl Frrrhnne, Tvsszdl Frrrhnne – ismételte meg
párszor a murloc, majd Drellára pillantott, és szomorúan folytatta. – Murci
fflllur burut Drhla...
– Azt mondja, hiányozni fogok neki – mondta a driád.
Aramban csak ekkor tudatosult a gondolat. Úgy vélte, Makasa és
Marcang is csak most kezdenek rádöbbeni, hogy Gazlowe épp el akarja
hozni hozzájuk azt a druidát, aki majd elveszi tőlük Taryndrellát. Aram
próbálta azt mondani magának, hogy ez valójában jó dolog. Hogy Drellának
és nekik is így lesz a legjobb. A felelősség, hogy vigyázzon Drellára, azóta
súlyos teherként nehezedett rá, amióta a driád kivirágzott.
És mégis... Mégis... Aram nagyon megkedvelte Drellát, aki ugyan naiv
és önző volt, ugyanakkor nagylelkű és rettenthetetlen is. Ám elbűvölő,
szeretette méltó természete ellenére képes volt az őrületbe kergetni Aramot.
Igen, jól tudta, milyen rettenetesen hiányozni fog neki Drella.
– Nehéz lesz – jegyezte meg Makasa fanyar mosollyal. – Nem okozott
mást, csak bajt, ám közben olyasmiket is felfedett benned, amelyeknek még
a létezéséről sem tudtál. Nehéz lesz számodra, hogy elengedd. Hidd el,
ismerem az érzést!
– Mind nagyon bután viselkedtek – mondta őszintén Drella. – Nem lesz
nehéz, hogy Tavaszdalra bízzatok. Nem fogok hiányozni nektek.
– Murci fflllur burut Drhla – ismételte meg Murci, Marcang pedig
bólintott.
– Nem fogok hiányozni nektek – bizonygatta Drella –, és ti sem nekem.
Aram felsóhajtott, ám a figyelmét hirtelen elterelte az ingét rángató
iránytű. Aznap háromszor-négyszer is rá kellett szólnia, hogy csillapodjon
le, amit az iránytű meg is tett, egészen mostanáig...
Akkor kezdődött, amikor a határban rejtőzködtek. Az iránytű teljesen
megbolondult. Aram örült, amiért immár vasláncon viselte, mert aközben,
hogy a batár ide-oda kanyarodott Bigyókótya kusza utcáin – miközben
próbáltak megszabadulni az esetleges üldözőktől –, az iránytű összevissza
rángatta. A tű fényesen izzott, és őrülten pörgött.
– Egészen biztos, hogy van itt, Bigyókótyában egy kristályszilánk –
mondta a többieknek a rejtekhely mélyén. – Ráadásul elég nagy lehet.
– Neked és nekem meg kellene keresnünk a szilánkot – mondta most
Makasa.
Aram döbbenten nézett a nővérére.
– Gondolod, hogy biztonságos lenne megpróbálnunk?
– Persze, hogy nem! Meg kell várnunk a sötétséget! De egyébként
nemigen van más választásunk. Az apád is mindig jól tudta, mit kockáztat.
Azt akarta, hogy keressük meg a szilánkokat. Ezért pontosan ezt fogjuk
tenni!
– No és mi helyzet Tavaszdallal?
– Kétlem, hogy az „öreg Gazzy” sietve ide akarná hozni. Szerintem ma
este biztosan nem hozza ide. Ha mégis, akkor ne hagyd, hogy Tavaszdal
elvigye Drellát, amíg vissza nem érünk! – fordult Makasa Marcang felé. –
Érthető?
A gnoll bólintott. Mint mindig, most is örült, amiért Makasa megbízható
jobb keze lehet.
– Nem mentek sehova! – szólalt meg egy hang.
Mindnyájan az ajtóban álló Winifred felé fordultak. A csinos,
halványzöld bőrű, acélszürke szemű, kissé szigorú természetű goblin nő –
sok megbízható szolgálóhoz hasonlóan – jól tudta, hogyan hallgatózzon a
kulcslyukon keresztül és miként lépjen be észrevétlenül egy ajtón.
Makasa annak a határán volt, hogy előhúzza a kardját. Ez olyan
nyilvánvalóan látszott, hogy Aram óvatosságból a nővére karjára tette a
kezét.
– Mennyit hallottál? – kérdezte a fiú.
– Épp eleget – felelte szárazon a nő. – Ilyen büdösen amúgy sem
mehetnétek sehova! Még egy ogre is kiszimatolná a szagotokat! Nálam
pedig biztosan nem fekszetek így ágyba! Az ágyneműm bizonyosan nem
bírná ki!
 Murci és Marcang megszimatolták magukat, majd vállat vontak.
Winifred felemelt egy halom fehér vászonneműt.
– Vegyétek le a ruháitokat! Viselhetitek ezeket a hálóingeket, amíg
mindent kimosok. Már előkészítettem egy forró fürdőt. Miután az első
végzett közületek, gyorsan folytatjuk a többiekkel! Te mész elsőnek,
hölgyem! – nyújtotta előre a legfelső hálóinget.
Úgy tűnt, Makasa most valóban le fogja döfni a szolgálónőt, de aztán
megszagolta magát, és nyilvánvalóan látszott, hogy a murloc-kal és a
gnollal ellentétben nem elégedett a szimatolás eredményével.
– Azt hiszem, valóban rám férne egy alapos fürdés – ismerte el
vonakodva.
Winifred – kis híján ismét feldühítve Makasát – a szemét forgatta:
– Épp erről beszélek én is, nem?
Makasa követte a vendéglátójukat, és csaknem fél órával később a
hosszú hálóingbe öltözve, a fegyvereit a kezei között cipelve tért vissza.
Aram még soha senkit sem látott ilyen nyugodtnak és nyugtalannak
egyszerre.
– Alszom egy kicsit – mondta mogorván a lány. – Ébresszetek fel
napnyugtakor!
Ezzel lefeküdt az ágyra, és már azelőtt elaludt, hogy Winifred
kikísérhette volna Aramot.

Napnyugtára mind az öten tiszták lettek, és viszonylag fel is vidultak.

Csak egyetlen gondjuk adódott: a ruháik Winifred házának tetején, egy
kötélen száradtak a késő nyári hőségben, és még egy kicsit nyirkosak
voltak. Ezért mind az öten egyforma hálóinget viselve ücsörögtek és
várakoztak. Valójában Makasa volt köztük az egyetlen, akire magas
testalkatának köszönhetően jól illett a ruhadarab. Egyikük sem tudta, miért
tart Winifred öt akkora méretű hálóinget a házában, amelyek leginkább a
worgenekre illettek volna. Aram úgy érezte, mintha báli ruhát viselne, míg
Marcang olyannyira feszengett, hogy az egyik sarokban összegömbölyödve
ücsörgött, a hálóing pedig úgy ölelte körül, akár egy selyemgubó. Murci és
Drella ellenben nagyon vidámnak tűntek. A murloc nem tudta átbújtatni a
fejét a hálóing nyakrészén, ezért inkább maga köré tekerte a ruhadarabot,
hasonlóan ahhoz, ahogy azt a halászhálójával szokta tenni, és úgy tűnt,
nagyon kellemesnek találja az eredményt. Drella, akinek a bundája és a
teste részét képező virágok és levelek miatt nem kellett ruhát viselnie,
lelkesen próbálta fel a hálóinget, amibe ugyan bele tudta bújtatni a fejét, a
ruhadarab azonban összegyűrődött faunszerű alakján, és haszontalanul
lógott alá róla. Ennek ellenére tetszett neki a szövet érintése, és ezt többször
is megemlítette.
Winifred végül visszatért a ruháikkal.
Makasa és Drella távozott a szobából, hogy máshol öltözzön át, bár a
driád számára ez mindössze annyit jelentett, hogy levette magáról a nem
éppen rászabott hálóinget.
Aram várta, hogy Winifred kövesse a lányokat, ám a szolgálónő a fiú
rongyos ingét nézegetve a fejét ingatta.
– Ez nem lesz jó! Csupa rongy – jegyezte meg. – Hm! Gazlowe úr azt
mondta, ő vigyáz a pénzedre.
– Igen – kuncogott Aram. – Úgy tűnik, azt hiszi, ő jobban tud vigyázni
rá, mint én.
– Remek! Üzenek neki, hogy szerezzen neked egy új inget. Majd
elhozza, amikor visszajön. Van még valami, amire szükséged lenne?
Aram átgondolta a kérdést.
– Indul mostanában hajó Tóvidékre? Mármint Viharvárad kikötője felé?
Az a Tóvidékhez legközelebbi kikötő.
– Sosem hallottam Tóvidékről.
– Egy kis falu a Keleti Királyságokban. Az otthonom.
– Nos, bizonyára készül hajó Viharvárad felé. Szinte minden héten indul
egy oda. Szeretnéd, ha Gazlowe foglalna nektek helyet öt személyre?
Aram elgondolkodott azon, hogy hamarosan el kell válniuk
Taryndrellától, és szomorúan kijavította Winifredet:
– Négy személyre.
Winifred felvonta a szemöldökét.
– Tehát valóban elengeditek őt? – kérdezte halkan.
– Esküt tettünk – felelte rekedt hangon Aram. – Így lesz a legjobb neki.
– Ha te mondod! – jegyezte meg a szolgálónő. – Jól van, tehát kell egy
ing és négy jegy kelet felé. Még valami?
Aram ötleteket keresve körbepillantott a szobában, és a tekintete
megakadt a kardján. Pontosabban a Vén Cobb fegyverén. Felemelte a
fegyvert, és odanyújtotta Winifrednek.
 – Kell egy új tengerészkard!
A szolgálónő szemügyre vette a fegyvert.
– Ezzel mi a baj? Szinte újnak tűnik.
– Nem bízom benne.
Winifred nem kérdezősködött. Valójában úgy tűnt, nagyon is megérti az
elhangzottakat, talán még jobban is, mint maga Aram.
– Jól van, Gazlowe úr bizonyosan tud majd szerezni neked egy
megfelelő darabot ezért cserébe. Azt hiszem, élvezi az ilyen kihívásokat.
Vagyis kell egy ing, egy tengerészkard és négy jegy. Még valami?
A fiú az elméjét erőltette, és hirtelen felöltött benne még egy utolsó
gondolat. Előrehajolt, és két szót súgott Winifred hosszú, hegyes fülébe. A
szolgálónő különös pillantást vetett rá, de végül bólintott, és távozott a
szobából.
Aram gyorsan átöltözött. Az inge valóban katasztrofális állapotban volt,
és a mosás egy kicsit sem segített rajta. Bár azóta nem tűnt ilyen tisztának,
mióta elhagyta Tóvidéket, a „csupa rongy” jellemzés alaposan
megszépítette a valóságot. Ennek ellenére felvette, majd fölébe kanyarította
az apja bőrkabátját, és úgy vélte, egyelőre így is megfelel.

Aram és Makasa a sötétség leple alatt kimerészkedett a házból, hogy az

iránytű segítségével megkeressék a következő kristályszilánkot. A fiú most
először láthatta igazából Bigyókótyát, a különös, kör alaprajzú épületeivel,
a homokkal borított utcáival és a folyton rohanó lakosaival, akik az összes
Aram által ismert fajt képviselték. A városlakók állandó rohanása igazi
áldásnak bizonyult, mivel senki sem figyelt fel Greydon Thorne
gyermekeire, akik a saját különös, kiszámíthatatlan útvonalukat követték.
Aram a kezében szorongatta az iránytűt, és hagyta, hogy az vezesse őket. A
tű izzott, de nem határozott útvonalon vezette őket az utcák labirintusán át,
hanem hol erre, hol arra fordult. Ennek ellenére úgy tűnt, egyre közelebb
érnek a céljukhoz, Makasa azonban hirtelen keményen hátrahúzta és a
falhoz szorította Aramot.
Óvatosan előkémleltek a sarok mögül.
Throgg társa, az óriási termetű, vörös bőrű ogre, akit korábban az
Uszályon láttak, az egyik háznak támaszkodva ásítozott.
 Gyorsan visszahátráltak, hogy másik útvonalat keressenek.
Amikor úgy tűnt, ismét sikerült megtalálniuk az utat, Aram, akinek az
orra szinte hozzáért az iránytű üveglapjához, hirtelen megtorpant, és
anélkül, hogy felpillantott volna, megragadta a nővére karját.
Mi az? – kérdezte némán Makasa.
Aram beleszimatolt a levegőbe, a nővére pedig követte a példáját. A
nyári szellő átható jázminillatot sodort feléjük. Ám a jázminillatba rothadás
szaga keveredett...
Mindketten tudták, hogy ez csak egyet jelenthet: a Suttogó a közelben
van.
Körbepillantottak, de sehol sem látták az élőhalottat. Makasa megnyalta
az ujját, és felmérte a szél irányát. Az ellenkező irányba indultak tovább.
Bár elkeserítette őket a tudat, hogy alig haladtak, rendíthetetlenül
folytatták az utat. Ám néhány kanyarral később Aram az iránytűről
felpillantva ismét megállt.
Mi az? – formálta Makasa ismét némán a szavakat.
Aram azonban nem látta a kérdést, mivel egy sötétbe burkolózó bolt
kirakatát nézte. Olyan óvatosan lépett oda az üveghez, mintha attól tartana,
valami illúziót lát, amely bármelyik pillanatban tovatűnhet.
– Odabent van? – kockáztatta meg a suttogva feltett kérdést Makasa. – A
boltban van a szilánk?
Ám a kirakatban nem a szilánk látszott, hanem egy vaskos könyv: az
Azeroth Közönséges Madarai. Greydon Thorne a Hullámjáró kapitányi
kabinjában, a könyvespolcon tartotta e csodálatosan illusztrált kötet egy
másolatát. Aram lehajtotta a fejét, és beszívta az apja bőrkabátjának illatát.
Az iránytűnek, a könyvnek és a kabátnak köszönhetően hirtelen közelebb
érezte magát az apjához, mint korábban bármikor, amikor Greydon még élt.
Legalábbis közelebb, mint amióta az apja – Aram hatodik születésnapján a
családját hátrahagyva – távozott Tóvidékről.
Mintha az Azeroth Közönséges Madarai varázskönyv lett volna, ami
bűbájt bocsátott rá, Aram azon kapta magát, hogy az iránytűt rongyos inge
alá rejtve felmegy a bolthoz vezető három lépcsőfokon, és bekopogtat a zárt
ajtón.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

A könyvkereskedő

– Mit művelsz? – sziszegte Makasa.

Aram nem tudta a választ, de ismét kopogtatott az ajtón. A kirakat
üvegén át látta, hogy a bolt hátulsó részében gyertyafény tűnik fel, majd
ingerült zsörtölődést hallott:
– Jövök már! Jövök! – Ahogy a gyertyafény közeledett, megvilágította
egy goblin férfiú arcát. A zsémbes könyvkereskedő az ajtóhoz lépett. –
Nem tudsz olvasni? Zárva vagyunk! Ha pedig nem tudsz olvasni, miért
dörömbölsz egy könyvesbolt ajtaján?
Aram szájtátva bámulta a könyvkereskedőt.
Ismerem ezt a fickót! – gondolta.
– Ismerlek téged... – mondta a goblin, és kinyitotta az ajtót.
A Kék Gyermekből csak egy aprócska darab látszott, a Fehér Úrnő
azonban szinte teljes pompájában ragyogott, a fényében pedig Aram
azonnal felismerte az Uszályon látott elegáns goblin művészt.
– Te vagy a művész az Uszályról.
– Te pedig a győztes kormányos, Aramar Thorne vagy.
– Így igaz.
– Nem maradhatunk, Aram... – kezdte Makasa.
De mielőtt a lány befejezhette volna a mondandóját, a goblin Aramot
méregetve a szavába vágott:
– Nem vagy véletlenül Greydon Thorne rokona?
Aram és Makasa összenézett.
– A fia vagyok – felelte Aram.
– Nocsak! Greydon Thorne fia! Gyertek be! – A goblin kitárta az ajtót,
és betessékelte a párost. A vendégei eleget tettek az invitálásnak, a
mögöttük lépkedő boltos pedig bemutatkozott. – A nevem Charnas.
Aram megperdült.
– Te vagy Bigyókótyai Charnas?
– Igen, immár jó néhány éve – felelte fanyar mosollyal a jó megjelenésű
goblin, és a korábbi zsémbességének immár a nyoma sem látszott.
 – A te munkád az Azeroth Közönséges Madarai!
– Igen. Úgy tűnik, tetszett neked.
– Tetszett bizony!
– Az apádnak is tetszett az a könyv. – Charnas előbb a bolt hátuljába
vezette őket, majd egy alacsony ajtón át egy dolgozószobába. – Emlékszem
arra, amikor először lépett be a boltomba...
– Várj csak! Az apám itt járt? Ebben a boltban?
– Igen, persze! Sokszor járt itt. Jól ismerem az apádat, és a barátomként
tekintek rá. Ő is a városban van?
Aram lehajtotta a fejét, és úgy tűnt, Charnas azonnal megértette, mi áll
ennek a hátterében. Két zsámoly felé intett, míg ő maga leült egy
befejezetlen vázlatokkal borított, magas íróasztal melletti székre. Aram és
Makasa is helyet foglaltak.
– Meghalt, igaz? – kérdezte Charnas.
Aram bólintott.
– Milyen kár! Egy emberhez képest nagyon felvilágosult volt. Valójában
nagyon enyhe kifejezés Greydon Thorne-t felvilágosultnak nevezni. –
Charnas felsóhajtott. – Hiányozni fog.
– Így igaz – mondta Aram, és Makasára pillantott, aki megfontoltan
bólintott.
Charnas is bólintott, és egy kis ideig mindhárman hallgattak.
– Tudod, sokat mesélt rólad – szólalt meg végül a goblin.
– És ha te Makasa Flintwill vagy, akkor rólad is mesélt.
– Mikor? – kérdezte Makasa.
– Ó, lassan egy éve is megvan már annak! – dörzsölte meg az állát
Charnas. – Attól tartok, akkor láttam őt utoljára. Akkor mesélt rólad,
Makasa. Rólad pedig, Aram, öt-hat éven át minden ittjártakor beszélt.
Persze már jóval azelőtt is ismertem őt, mielőtt ti ketten megszülettetek
volna.
– Mióta ismered... ismerted őt? – kérdezte Aram.
– Ah, lássuk csak! Több mint húsz éve. Abban az évben találkoztam vele
először, amikor megnyitottam ezt a boltot. Ő volt az egyik első vásárlóm.
Az öccsével járt itt, és vett egy példányt az Azeroth Közönséges
Madaraiból. Órákon át beszélgettünk...
– Várj csak! – kiáltotta Aram. – Az apámnak van egy öccse? – Makasára
pillantott, ám úgy tűnt, őt is váratlanul érték a hallottak.
– Igen – felelte Charnas. – Legalábbis volt. Azt hiszem, úgy hívták
Silverlaine Thorne. Szép szál legény volt, még Greydonnál is magasabb.
Csak akkor, egyetlen alkalommal találkoztam vele. Emlékszem, az apád
nagyon büszke volt rá. Azt mondta róla, nincs nála derekabb ember egész
Azerothon. De nem maradt itt beszélgetni, mint az apád. Nem! Greydonnal
egész éjszaka beszélgettünk, de a nagybátyád negyedóra múlva távozott. De
mentségére legyen mondva, nem mindenki számára jelent szórakozást
könyvekről és madarakról beszélgetni. Be kell vallanom, hogy számomra
igen. – Elhallgatott, és szemügyre vette új ismerőseit. Úgy tűnt, mintha a
gondolataikat fürkészné. – Nem is tudtad, hogy van egy nagybátyád?
Aram teljesen elképedt. Az anyja családi ágát jól ismerte: a nagyanyját, a
nagynénjét, az unokatestvéreit, és persze a féltestvéreit. De most először
hallott arról, hogy a Thorne ágon is lennének családtagjai. Hacsak nem
számolta Makasát, aki megköszörülte a torkát, és megszólalt:
– Mit is mondtál, hogy hívták?
– Silverlaine. Igen, biztos vagyok benne, hogy így hívták. Emlékszem,
az járt a fejemben, hogy „Ezüst és Szürke”. Hah! Meg is kérdeztem tőlük,
hogy nincs-e egy húguk, akit Ezüstfehérnek hívnak.
– Volt? – kérdezte Aram, aki immár szinte bármit elhitt volna.
– Nem, dehogy! – felelte a goblin. – Attól tartok, ez csak egy rossz tréfa
volt. De fogadni mernék, ha a nagyszüleidnek lett volna egy lányuk, akkor
ez a név biztosan a lista élére került volna náluk. – Hirtelen elhallgatott,
mivel nem tudta biztosan, hogy a vendégei figyelnek-e még rá.
Megint csend szállt alá, majd egy perc múlva Aram ismét megszólalt.
– Van egy nagybátyám... – suttogta csodálkozással teli hangon, majd
Makasa felé fordult. – Van egy Silverlaine nevű nagybátyánk.
– Most hallok róla először. Él még? – kérdezte Makasa.
Mindketten Charnas felé fordultak, aki tehetetlenül vállat vont.
– Nem tudok arról, hogy meghalt volna, de el kell ismernem, az apád
nem beszélt róla a legutóbbi látogatásai alkalmával. Tudjátok, hat-hét évig
nem is járt errefelé. Az idő tájt, amikor ott élt... hm...
– Tóvidéken – segítette ki Aram.
– Igen, keleten. Azt hiszem, kérdeztem az apádat Silverlaine felől,
amikor a szünet után először itt járt. Úgy emlékszem, Greydon azt mondta,
régóta nem találkozott vele, de azt nem említette, hogy meghalt volna.
– Tehát lehet, hogy még életben van?
– Lehetséges. Valószínűleg. Ki tudhatja? Könnyű szem elől téveszteni
valakit, ha egyáltalán nem is keressük. Emlékszem, Greydonnak is ezt
mondtam tavaly. Fura, de nem is az ő fivéréről beszélgettünk, hanem az
enyémről. Elmondtam neki, hogy már legalább tíz éve nem láttam
Morbixot, pedig egykor olyan közel álltunk egymáshoz, mint két bolha
ugyanazon a kutyán. Most, hogy belegondolok, Greydon ekkor rólad
kezdett beszélni, Aram. Nagyon hiányoztál neki.
– Valóban?
– Ah, persze! Nagyon sajnálta, hogy el kellett hagynia téged és az
édesanyádat. Megkérdeztem tőle, hogy akkor miért hagyott ott titeket, de ő
kitért a válasz elől. Aztán azt kérdeztem tőle, hogy miért nem megy vissza
hozzátok. Azt felelte, talán megteszi, mivel most már valószínűleg elég idős
vagy, hogy te is a részese legyél...
– Minek a részese? – kérdezte lélegzetvisszafojtva Aram, az inge alatt
rejtőző iránytűre szorítva a kezét.
– Tudod, én is ezt kérdeztem tőle, mire ő a gondolataiba mélyedt, és
amikor sikerült magához térítenem, valami olyasmit mondott, hogy az
életének a részese. Amennyire meg tudtam állapítani, igazat mondott. De
úgy érzem, korántsem mondott el mindent. Sokat beszélgettünk, de
rengeteg olyan dolog akadt, amit nem osztott meg velem. Ezt mindketten
jól tudtuk.
– Valószínűleg ekkor hozta meg a döntést – jegyezte meg Makasa. –
Emlékszem arra, amikor a Hullámjáró utoljára kikötött Bigyókótyában.
Rögtön utána a Keleti Királyságok felé vettük az irányt. Többször is
megálltunk útközben, hogy kereskedjünk, de gyakorlatilag szinte repültünk
Viharvárad kikötője felé. Bár akkor még nem tudtam, hogy miért.
Aram úgy érezte, hogy egészen a földig leesett az álla. Csak bámult
Makasára, aztán Charnas felé fordult.
– Köszönöm! – mondta végül a goblinnak. – Rábírtad, hogy eljöjjön
értem.
– Ó, ugyan már! Nem az én érdemem. Ha az apád visszatért hozzád,
akkor az a saját döntése volt.
Aram elgondolkodva bólintott. Aztán a tekintete Charnas válla felett az
íróasztalon heverő vázlatokra tévedt, amit a goblin is észrevett.
– Tudod, felbéreltek, hogy legyek a Mérnökök Céhe összes
rendezvényének a hivatalos illusztrátora – mondta Charnas. – De te jól
összezavartál, fiú!
– Én?
– Így van. Amikor le akartalak rajzolni, egy murloc belökött téged a
vízbe.
– Megmentette az életemet.
– Igen, az ogréktól, akik a nyomodban járnak. Ez is eléggé összezavart.
Miután megnyerted a versenyt, azt hittem, lerajzolhatlak a győztesek
mólóján, de nem jöttél el. Ezért inkább a kis Barkászt rajzoltam le. –
Charnas körbefordította a székét, bár annak lábai meg sem mozdultak, a
szerkezet azonban majdnem egy lábnyival feljebb emelte a goblint, aki így
tökéletes helyzetbe került ahhoz, hogy dolgozhasson az asztalnál. Aztán a
szék támlájából egy tükröződő belsejű, kagylószerű búra emelkedett elő, az
asztallapra összpontosítva a belsejében ragyogó fényt.
Aram elámult a különös szerkezet láttán, de aznap este annyi váratlan
dolgot tapasztalt, nem igazán lepődött meg, hogy az idős, jó megjelenésű
goblin egy ilyen csodás szék birtokában van. Ha az ülőalkalmatosság a
levegőbe emelkedett volna, Aram valószínűleg akkor is csak annyit mond:
„mi sem természetesebb”. Persze ez a különleges tárgy azért még nem
tudott repülni.
Charnas visszafordult, és megmutatta a Barkászról készült rajzot, amely
Gazlowe vállán ülve ábrázolta az ifjú goblint, ahogy egy majdnem akkora
trófeát tart, mint ő maga. A rajz pontos és tökéletes volt: egy igazi
mestermű.
– Jól sejtem, hogy nem akarsz most modellt ülni nekem? – kérdezte
Charnas.
– Csak akkor, ha te is modellt ülsz nekem – felelte Aram.
– Te is rajzolsz?
Aram elővette a vázlatkönyvét és a szánalmasan elkopott szénceruzáját.
Ez utóbbit a goblin komor tekintettel méregette.
– Ez minden, amivel rajzolhatsz?
Aram bólintott, mire Charnas előrehajolt, és odanyújtott neki három
vadonatúj szénceruzát.
– Tedd el őket! – mondta, miközben átvette a vázlatkönyvet, amit aztán
lassan átlapozott.
Aram számára fájdalmasan lassúnak tűnt, ahogy a goblin a lapokat
forgatta.
– Fiam, te aztán ügyes vagy! – szólalt meg végül Charnas.
– Elég ügyes ahhoz, hogy egy kissé irigykedjek, amiért a fiatal korod
ellenére már ilyen képességek birtokában vagy.
– Tényleg így gondolod?
 – Biztosan tudom.
– Te is nagyon jó vagy! – lelkendezett Aram. – Úgy értem, elképesztő
vagy! Már akkor tudtam, amikor először megláttam az Azeroth Közönséges
Madarait az apám könyvespolcán.
– Örülök, hogy Greydon megtartotta azt a könyvet. De akarsz látni
valami tényleg elképesztőt? – kérdezte Charnas, és egy ajtó felé biccentett.
Aram lepillantott, hogy lássa, vajon az iránytű reagál-e, mivel hirtelen
felötlött benne a gondolat, hogy az apja talán Charnas őrizetére bízott egy
kristályszilánkot. Az iránytű azonban nyugodtnak tűnt. Aram ekkor
Makasára pillantott. Azt hitte, a lány éppolyan türelmetlen lesz majd, mint
amilyen Silverlaine Thorne lehetett. Ám úgy tűnt, Charnas Greydonról
birtokolt tudása rabul ejtette Makasát.
A goblin a gyertyát felemelve leugrott a székéről, a páros pedig követte
őt az ajtón át.
A szomszédos helyiségben egy gépezet állt.
– Ez itt egy nyomdaprés – mondta Charnas.
– Mint amivel a szőlőt vagy az almát préselik ki?
– Ez nyomdaprés! A gyümölcsöknél sokkal értékesebb dolgokat lehet
préselni vele, fiam. Gondolatokat, szavakat és képeket présel papírra!
Könyveket lehet préselni vele! – Charnas lenyomott egy kart, mire a gépből
pergamenlapok csúsztak elő. A goblin a lapok felé biccentett, Aram pedig
felemelte az egyiket. A Barkászról és Gazlowe-ról készült kép másolata
látszott rajta. De nem egy valamelyest eltérő másodpéldány, hanem ugyanaz
a rajz!
Aram felemelt még egy lapot, majd még egyet. Mindegyiken ugyanaz a
rajz látszott!

– Ez hogy lehet? – kérdezte elakadó lélegzettel.

Charnas felnevetett, majd megmutatta a fiúnak, hogyan működik a
nyomdaprés, mindent részletesen elmagyarázva. Aram számára a gép
varázslatosnak tűnt, ám gyorsan sikerült megértenie a mögötte álló csodát: a
nyomólemezek, a betűsorok, a tintahenger és a préselő szerkezet
működését. A bemutató végére minden értelmet nyert, bár ettől nem tűnt
kevésbé varázslatosnak.
 Aram átnézte a korábban nyomtatott rajzokat, és rábukkant egy
tajtéksirály képére, amely azonnal belopta magát a szívébe.
– Amikor eltévedtünk a tengeren, és észrevettem ezeket a sirályokat, a
könyvednek hála rögtön tudtam, hogy közel járunk a partokhoz – mesélte
Charnasnak.
– Eltévedtetek a tengeren? – Úgy tűnt, a goblin nem értette meg Aram
szavainak lényegét. Legalábbis nem elsőre. De aztán megkérdezte a fiútól,
hogy szeretné-e megtartani a kép másolatát.
Aram széles mosollyal megköszönte az ajánlatot, aztán tétovázni
kezdett.
– Összehajthatom?
A goblin vállat vont.
– Ez csak egy másolat. Ha akarod, akár gyújtósnak is használhatod. De
azt inkább azután tedd, hogy távoztatok, így nem szerzek tudomást róla!
Aram óvatosan összehajtogatta a képet, majd gondosan betette a
vázlatkönyve két lapja közé.
 – Nem akarom gyújtósnak használni. Csak éppen ez a legbiztonságosabb
hely a számára – magyarázta.
Mindketten modellt ültek egymásnak.
– Láttam a vázlatkönyvedben, hogy elkezdtél emlékezetből rajzolni –
jegyezte meg rajzolás közben Charnas.
– Ezt így meg tudod állapítani? Persze, bizonyára látszik. Nem igazán
megy jól, ha nincs előttem a modell.
– Na, várj csak! Nem erre akartam utalni. Valójában azt javasolnám,
hogy próbálkozz gyakrabban ezzel! Ha másra nem is, de gyakorlásnak jó.
Ráadásul az sem árt, ha beleviszel a rajzokba egy kicsit a képzeletedből.
Próbáld meg! Vagy inkább, próbálkozz meg vele gyakrabban!
Aram mosolyogva fogta munkára az egyik újonnan kapott ceruzáját.
– Ha azt mondod, akkor megpróbálkozom vele.
Miután mindketten elkészültek, Charnas átadta a rajzát Aramnak.
– Számomra ez csak az első lépés. Egy nyers vázlat, amelyet majd akkor
fejezek be, ha rá tudom szánni a szükséges időt.
Charnas nyers vázlata Aram számára éppolyan pontosnak és
tökéletesnek tűnt, mint a goblin összes többi munkája. A fiú hirtelen nagyon
vonakodott megmutatni Charnasnak a saját alkotását. A goblin azonban
ragaszkodott hozzá, hogy megnézze, és nagyon elégedettnek tűnt a
látottakkal.
– Nagyon elegánsnak ábrázoltál! Az igazat megvallva, én még mindig
inkább műszaki rajzoló vagyok, neked ellenben sokkal több élet van a
rajzaidban. A munkáid sokkal élénkebbek. Meg tudod jeleníteni az adott
pillanatot. Bár e képességed még nyers és kiforratlan, de én mondom,
igazán tehetséges vagy. Nagyon tehetséges!
Miközben Aram kis híján elolvadt a hallottaktól, Makasa megszólalt:
– Hamarosan megvirrad. Sajnálom, de mennünk kell!
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Gyengéd érzelmek

Charnas adott Aramnak egy példányt az Azeroth Közönséges

Madaraiból, amelyet a fiú a mellkasa előtt lógó iránytűhöz – az egyik
kincset a másikhoz – szorítva vitt magával.
Miközben Makasával a hajnal előtti derengésben visszasiettek a
rejtekhelyükre, a lány szemmel tartott mindenkit, aki akár csak egy
pillantást is vetett feléjük. Aram gondolatai azonban egészen máshol jártak:
– Bárcsak valahogy kapcsolatba léphetnénk Silverlaine-nel! Fogadok,
mindent tud a kristályszilánkokról! Biztosan tudna segíteni nekünk.
– Sosem szoktam fogadni – felelte Makasa –, de egyetértek azzal, hogy
még egy Thorne nagy segítség lenne a számunkra.
Ahogy a házhoz értek, Winifred még azelőtt kinyitotta az ajtót, mielőtt
megállhattak volna előtte.
– Gyertek be! Vendégeink jöttek – mondta a szolgálónő, mire Makasa a
kardja felé nyúlt. Winifred azonban lefogta a kezét. – Jó vendégek!
Bevezette őket a szobájukba, ahol Gazlowe várt rájuk egy magas,
gyönyörű, ezüsthajú, jégkék bőrű, aranyszemű éjelf nővel, akinek a
homlokán lenyűgöző agancsok meredeztek.
– Aramar Thorne, ha jól sejtem – szólalt meg a nő.
Aram úgy érezte, mintha az éjelf hangjának számos rétege lenne, és
nemcsak a fülében, hanem sokkal mélyebben, a lelkében is csengene.
Lélegzetvisszafojtva bólintott. A nő szépsége, és az elvesztett barátjával,
Thalysszal való hasonlósága egyaránt lenyűgözte.
– Tavaszdal Faeyrine vagyok, a Cenarion Kör druidája.
– Aha! – Aram behunyta, majd ismét kinyitotta a szemét, próbált
hozzászokni a hanghoz, és igyekezett nem olyan ostobának tűnni, mint
amilyennek látszott. Körbepillantva látta, hogy Marcang és Murci
elkerekedett szemekkel, széles mosollyal és ábrándos tekintettel bámulják
az éjelfet. Drella ezzel szemben önelégült vigyorral nézett vissza Aramra,
aki nyelt egyet, és összeszedte minden erejét, hogy meg tudjon szólalni. –
Elnézést, ha megvárattunk! Nem számítottunk arra, hogy ilyen gyorsan
megérkezel. De örülök, amiért megvártál minket. Szerettem volna
elbúcsúzni Drellától, mielőtt elmenne.
Drella felnevetett.
– Elmenni? Mégis hova mennék? És kivel? Vele? – Ismét nevetni
kezdett.
– Attól tartok, egy kis félreértés történt – mosolygott elnézően Faeyrine.
– Arra készültem, hogy átveszem a makkot Thalyssról. Örömmel vállaltam
volna e terhet. De Taryndrellát nem vehetem át. Ahhoz már túl késő.
– De olyan gyorsan jöttünk, ahogy csak tudtunk...
A druida felsóhajtott.
– Azt hiszem, nem voltam elég érthető. Amikor a makk kivirágzott, és
Taryndrella erre a világra jött, az elméjébe belevésődött az első személy,
akit meglátott. Ő az, akihez kötődik.
Drella odalépett Aramhoz, és megragadta a karját.
– Az te vagy! Mondtam, te buta, hogy nem fogsz hiányolni engem, és én
sem téged! Nem hiányozhatunk egymásnak, hiszen nem hagyhatlak el!
– Várj csak! – pillantott rá Aram. – Te ezt mindvégig tudtad?
– Persze! Sok mindent tudok. Kivételesen okos vagyok. Főleg, ha
figyelembe vesszük, hogy még csak tavasz van!
– Folyton ezt mondogatod, pedig már közel az ősz! – Aram nem tudta
eldönteni, hogy dühös-e, mert Drella titkolózott előtte, vagy örül, amiért
nem vihetik el tőle a driádot.
– Ezt úgy érti, hogy az életciklusa tavaszán jár – magyarázta Faeyrine. –
Fiatal még. Nagyon fiatal.
– És nagyon csinos! – Drella körbefordult, hogy mindenki
megcsodálhassa.
Aram felnevetett.
– Azért ez elég komoly dolog – mondta a druida. – Cenarius lányát a
vele kötelékben állónak ki kell képeznie, hogy elnyerhesse a teljes erejét.
De mivel nem én állok kötelékben vele, nem tudom kiképezni. És te sem
vagy rá képes, mivel... Nos, mert egy tudatlan emberfiú vagy.
Aram ismét felnevetett.
– Sajnálom! – mondta, és komolyan is gondolta. De az utóbbi néhány
órában annyi meglepetésben volt része, és olyan új dolgokról szerzett
tudomást, hogy mindez mentálisan kezdte egy kicsit megviselni, ezért úgy
tört elő belőle a nevetés, akár egy versenycsónak mögött a nyomdokvíz
hullámai.
 – Én sajnálom! – felelte Faeyrine. – Nem akartalak megsérteni. Elvégre
mindez nem a te hibád. Thalyssnak figyelmeztetnie kellett volna titeket,
hogy a makkot nem érheti nedvesség.
Aram zavartan körbepillantott. Makasa, Marcang és Murci egyaránt
kerülte a tekintetét.
– Aha! Tehát most mit tegyünk?
– Csak egyetlen druida képes feloldani a köteléket, ami összeköt téged
Taryndrellával. Ha ez a kapcsolat megszakad, akkor kettejük között új
kötelék alakulhat ki, ami Taryndrella számára nagyban megkönnyítené a
fejlődést. El kell vinned őt Thal’darah druidamesterhez!
– Rendben! – Aram felsóhajtott. – Ő is itt él Bigyókótyában?
– Nem – felelte tétován az éjelf.
– Akkor talán Komor Pörölyben? – kérdezte nevetve Aram, aki most már
semmin sem lepődött volna meg.
– Nos, már melegszik! Thal’darah a Kőkarom-hegyek druida
enklávéjában él.
– Ami pontosan hol is van?
Makasa komoran felsóhajtott:
– Messze innen, Kalimdor északnyugati részén.
Aram is felsóhajtott.
– Egész pontosan Thal’darah Kilátójában találhatjátok meg – magyarázta
Faeyrine.
– Hát persze! Hiszen általában engem is Aramar Kilátójában lehet
megtalálni.
– Ez nem tréfadolog, gyermek! – mondta a druida.
Aram azonban, akinek már kóválygott a feje, jelenleg nem volt olyan
biztos ebben.
– Nos, úgy tűnik, döntés előtt állsz, fiú! – szólalt meg Gazlowe, és
felemelt négy, élénkzöld színű jegyet. – Mert, ahogy arra megkértél, jó
pénzt fizettem ezért a négy, Viharváradba szóló jegyért. A Rákfajzat holnap
ilyenkor készül útnak indulni. Kész vagyok kifizetni egy ötödik jegyet is...
– Abban biztos vagyok – jegyezte meg Makasa. – Merthogy Aram
pénzét költöd.
– Igaz! – nevetett Gazlowe. – Nos, mi az úti cél? A Keleti Királyságok,
vagy Kalimdor északnyugati része?
Minden tekintet Aramra szegeződött.
– Te nem vihetnéd el őt? – kérdezte a druidától, félig-meddig abban
reménykedve, hogy a válasz, amit kap...
– Nem választhatlak el tőle.
– Azt nem is hagynám! – toppantott Drella a bal elülső lábával. – De
nem tartom szükségesnek, hogy elmenjek Thal’darah-hoz. Szívesen vagyok
melletted, Aramar Thorne!
– Igen, én is szívesen vagyok melletted – felelte őszintén Aram,
rámosolyogva a driádra. – Elmehetnénk mindnyájan Viharváradra. Aztán
Tóvidékre.
– Igen – felelte Drella. – Gyakran beszélsz Tóvidékről. Szeretném látni.
Faeyrine leszegte a tekintetét, majd megfontoltan felemelte a fejét, és
Aram szemébe nézett. Amikor megszólalt, a hangja egyenesen a fiú
lelkéhez szólt:
– Taryndrella veled sosem érheti el a teljes erejét, Aramar Thorne. Ami
nem baj, csak épp szomorú... Ám ő még túl fiatal ahhoz, hogy ezt
megérthesse. De idővel rá fog jönni.
Aram azon tűnődött, mekkora erő rejtőzhet Drellában, de mielőtt
megkérdezhette volna, Makasa suttogva megszólalt:
– No és a szilánkok?
Aram bólintott. Az egyik szilánkot itt lelhették meg, Bigyókótyában. Ha
sikerülne megtalálniuk, az iránytű megmondaná nekik, merre induljanak
tovább.
– Tehát van egy napom, hogy döntésre jussak, igaz?
Faeyrine bólintott, míg Gazlowe vállat vont.
– Jól van! – mondta Aram sokkal magabiztosabban, mint amilyennek
érezte magát. – Makasának és nekem még el kell intéznünk valamit itt, a
városban. Ehhez viszont meg kell várnunk a napnyugtát. Vagyis ma este,
miután végeztünk, meghozom a döntést. – A nővérére pillantott, aki
bólintott.
Drella odalépett a fiúhoz, és megérintette az arcát.
– Bárhogy is döntesz, Aram, én mindig melletted leszek.
Aram a driád homlokához érintette a homlokát.
– Nagyon úgy tűnik – felelte.
– Te pedig örülsz ennek! – jelentette ki magabiztosan Drella.
– Nagyon úgy tűnik! – kuncogott Aram.
Gazlowe megköszörülte a torkát, és amikor a fiú feléje fordult,
megszólalt:
– Nem szívesen zavarom meg ezt a megható pillanatot, fiam, de
megígértem az unokafivéremnek, hogy iszom vele egy italt. Esetleg egy
tucatot. Órákkal ezelőttre ígértem magamat. Itt van a többi holmi, amit
kértél! – nyújtott át Aramnak egy vászonzsákot. – Késő este visszajövök,
hogy halljam, milyen döntésre jutsz. – Ezzel meghajolt a druida felé, majd
arcon csókolta Winifredet, és Makasát nagy ívben kikerülve távozott.
– Azt hiszem, nekem is hagynom kellene, hogy pihenjetek egy kicsit,
utazók – mondta Faeyrine. – Hacsak nincs valami, amit tehetnék értetek.
– Van bármi, amit tehetnél értünk?
– Átgondolom, és ma este én is visszatérek. – A druida az ajtó felé
indult.
Aram lepillantott a vászonzsákra, amitől hirtelen megrohanták az
emlékek.
– Várj! – szólt az éjelf után.
Faeyrine megállt, és hátrafordult.
– Úgy hiszem, Thalyss nagyon szeretett téged – mondta Aram.
– Valóban. – A druida kissé lehajtotta a fejét, de egyébként nem
látszottak rajta az érzései. – Én is szerettem őt. – Ezzel ismét megfordult,
hogy távozzon.
– Várj!
A nő megtorpant, és újfent megfordult.
– Thalyss egyszer mondott nekem valamit. Tudod, láttam őt szarvasbika
és medve alakjában is...
– Igen...?
– De azt mondta, tollas holdszerzetté is képes átváltozni.
– Hát persze!
– Meg tudnád mutatni nekem?
– Mutassam meg? Változzak át holdszerzetté a kedvedért? Ezt most
komolyan mondod?
– Hm, igen.
Faeyrine megborzongott, és úgy lépett oda a fiúhoz, mint akit még soha
életében nem sértettek meg ennyire.
– Úgy érted, változzak át itt és most, a te szórakoztatásodra?
Aram nagyot nyelt a druida haragja láttán, de kitartott a kérése mellett:
– Hogy tanulhassak belőle, és mert nem láthattam Thalysst holdszerzetté
változni.
A nő komor tekintettel pillantott le Aramra, aki reménykedő mosollyal –
és egy kissé vágyakozva – nézett fel rá.
 Faeyrine tekintete lassacskán megenyhült a mosoly láttán, és végül
barátságossá vált.
– Tollas holdszerzetté?
– Ha nem okoz túl nagy gondot.
– Nem – mondta a druida. – Egyáltalán nem okoz gondot.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

A nagy menekülés

Az egész napot a házban töltötték.

Mivel az ablakon már beszűrődött a hajnal fénye, az éjelf úgy döntött,
inkább nem változik át, de megígérte Aramnak, hogy megteszi, ha este
visszajön. Aztán távozott, arra biztatva őket, hogy aludjanak egy kicsit.
Aram azt vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a
vászonzsákot, ezért kibogozta a vaskos, barna madzagot, amely összefogta
annak száját.
Elsőként az új kardot húzta elő a zsák mélyéről. A fegyver gyanúsan
hasonlított arra, amelyet Aram az előző nap átadott, hogy cseréljék ki. Nem
tartotta elképzelhetetlennek, hogy Gazlowe a régi kardot adta vissza neki,
zsebre vágva az „új” fegyverért fizetett felárat. Ennek ellenére, amikor
felcsatolta a derékszíjára a kardot, úgy érezte, mégiscsak megérte a
fáradozást, mert bárhogy történt is, de sikerült megszabadulnia Cobb
démonaitól. Ez a fegyver már valóban az övé volt!
Másodikként az új inget vette elő. A könnyű, mégis erős szövetből
készült ruhadarab ugyanolyan piszkosfehér színű volt, mint a régi inge, de
azzal ellentétben nem lógott rongyokban.
A zsák mélyére pillantva hirtelen elmosolyodott, majd odaintette
magához Murcit, és látványos mozdulattal előhúzott egy vadonatúj
halászhálót.
A murloc teljesen elalélt.
– Mgrrrrl fr Murci?
– Persze, hogy tied, burutom! Tetszik?
Murci vidáman hadoválva körbetáncolt a szobában.
Makasa zsörtölődni kezdett, azt mondva, az idejük nagy részét megint
azzal kell majd tölteniük, hogy kibogozzák a murlocot a hálójából, ennek
ellenére ő is elmosolyodott Murci vidámsága láttán.
A murloc végül gondosan összesodorta a hálót, és a felsőteste köré
tekerte, akár egy mellényt. Pontosabban csak majdnem. A hüvelykujja
ugyanis beleakadt az egyik hurokba, és ahogy azt Makasa megjósolta,
teljesen belegabalyodott a hálóba. Körbe-körbe forgolódva próbált
kiszabadulni, a farkát üldöző Kormosra emlékeztetve Aramot.
Makasa a murlocról tudomást sem véve azt javasolta Aramnak, hogy
aludjon egy kicsit.
– A mai éjszaka után? Kizárt dolog!
– Mindig ezt mondod. Aztán, amikor lefekszel, azonnal elalszol. Próbáld
meg!
Mivel ez valóban így szokott lenni, Aram tett egy próbát. Majdnem egy
órán át próbálkozott, de Makasa ezúttal tévedett. Aram végül feladta, és a
következő egy órát azzal töltötte, hogy Drellával az oldalán az Azeroth
Közönséges Madarait lapozgatta. Murci és Marcang a válluk fölött
áthajolva figyeltek. Aram megígérte nekik, hogy megtanítja olvasni őket, és
ehhez Charnas művét próbálta tankönyvként használni. Úgy tűnt, a
madarakról készült aprólékos képek segítenek összekapcsolni az egyes
fogalmakat: például a seregélyt ábrázoló rajz összeköthette a „seregély”
szót az „s-e-r-e-g-é-l-y” betűkkel. Biztosra vette, hogy Drella valóban tanult
valamit, és az is kétségtelennek tűnt, hogy Marcang nagyon élvezte a leckét.
De még Murci is örült, amiért a „b-u-r-u-t-j-a-i” mellett lehet.
Aztán Aram, Charnas művétől és a korábbi beszélgetésüktől inspirálva,
elővette a vázlatkönyvét és az új ceruzáit – amelyeket Marcang és Murci
úgy csodált meg, mintha vadonatúj varázspálcák lennének –, és rajzolni
kezdett.
Lerajzolta a közelmúlt egyik emlékét, ahogy Faeyrine jóindulatúan
Drellára néz. Miután végzett, egy kicsit távolabbra tekintett vissza, és
megörökítette a víz alatti küldetésüket, amelyet megzavart a cetcápa. Aztán
még messzebbre nézett a múltba, a Csontok Halmához, ahogy a Suttogó a
csontvázakkal harcolt, miközben Feketetövis a csörgőt rázva Taryndrella
felett kántált. A börtönében kuksoló Csáléagyart is lerajzolta, majd
felvázolta Zord Sebhely alakját, ahogy egyben le akarja nyelni Sivetet,
valamint Marcangot, miközben a jetin csimpaszkodik, és Makasát, kezében
a támadásra készen tartott lánccal. Még saját magát is lerajzolta, ahogy
sokkal bátrabban és hozzáértőbben tartja a kardját, mint ahogy az a
valóságban történt. De Charnas azt mondta, használja a képzeletét, ezért
miért ne ábrázolhatta volna magát bátornak és képzett kardforgatónak? Az
Ezer Tű látképét is lerajzolta, ahogy azt Égoromról látta. Az ogrék
királyának, Gordoknak az alakját is megörökítette, mellette a fiatal ogre
szolgálólánnyal. Komor Pöröly bejáratát is felvázolta, aztán elővette az új
láncon lógó iránytűt, és azt is lerajzolta.
Mire végzett, már teljesen kimerült. Eltette a vázlatkönyvet, és az elméje
hamarosan kezdett ködössé válni. Biztosra vette, hogy újabb látomása lesz a
Fényről, megint beszélgetni fog a Hanggal, és talán ismét szembekerül majd
Malusszal.
De nem így történt. Makasa ébresztette fel a nyugodt, pihentető álomból.
Winifred, aki az egész napot a bárónéval töltötte, visszatért, hogy kiadós
vacsorát készítsen nekik – vízi szárnyast, mellé pedig Drella kedvéért
rengeteg yamot és gombát –, amelyet Gazlowe Aram pénzéből fizetett.
Végül eljött az ideje, hogy ismét kimerészkedjenek.
Aram felvette az új ingét – Winifred ragaszkodott ahhoz, hogy a régit
kidobja, mondván, már portörlő rongynak sem alkalmas –, és felövezte
magát a valószínűleg új tengerészkardjával. Aztán a markába szorította a
mocorgó, rángatózó iránytűt, amelynek izzó tűje körbe-körbe pörgött, és
Makasával elindultak, hogy megkeressék a következő kristályszilánkot.

Amennyire Zathra meg tudta állapítani, Malus nem jött rá „az

igazságra”. Az ikrek tartották a szájukat, és Zathra is ügyelt arra, hogy ne
lehessen olvasni a tekintetéből. Az is a hasznukra vált, hogy Valdread és
Throgg szintén elszalasztották a prédát. Azzal, hogy Zathra azt mondta,
egyáltalán nem akadtak a fiú nyomára, valójában jobban jött ki a
helyzetből, mint a többiek.
Vagyis egyelőre biztonságban volt. Ám ez nem nyugtatta meg.
A loák! A loák... – Korábban még sosem látott ilyet. Soha! Az emberlány
és a gnoll kiérdemelték Eraka no Kimbul tiszteletét. A driád félelmet
ébresztett Elortha no Shadrában! A fiú pedig szembeszállt Ueetay no
Mueh’zalával! Mi joga lett volna Zathrának ilyesmibe avatkozni?
– Mitévők legyünk, nővérem? – suttogta, megsimogatva Trappot, aki
ugyan elaludt a mellkasán, de Zathrát mindig megnyugtatta, ha beszélt
hozzá.
– Tessék? – kérdezte Guz’luk, alig néhány lábnyival lemaradva a nő
mögött.
Malus továbbra is figyeltette a kapukat és a dokkokat, bár úgy vélte, ha
Aram hajóra szállt az Uszálynál, akkor már rég meg kellett volna érkeznie.
Zathra is úgy gondolta, a fiúnak mostanra már ide kellett volna érnie,
feltéve, hogy nem hevert holtan a sivatag mélyén. Így hát a Rejtőzködők és
az elit harcosok éjjel-nappal járőröztek a városban.
– Semmi – felelte Zathra. – Tartsad nyitva a szemedet, és legyé’
csöndbe’!
A pocakos ogre mormogva nyugtázta a parancsot.
Ez má’ túlmutat rajtam – gondolta Zathra. Nem vagyok loa! Csak egy
troll! A loák megtehetik, hogy a saját kedvükért csináljanak valamit, nekem
viszont azér’fizetnek, hogy elvégezzek egy munkát. Ezér’ pontosan ezt
fogom tenni! Ha a fiú megin’ a szemem elé kerül, azt nagyon meg fogja
bánni!
Aztán hirtelen, mintha próbára akarnák tenni őt, felbukkant a fiú!

Miközben az iránytű éles, kiszámíthatatlan kanyarjait követve rótták

Bigyókótya utcáit, Aram és Makasa az egyik sarok mögül kilépve hirtelen
szembetalálták magukat Malus trolljával és Throgg pocakos ogréjával.
Egy pillanatig mind a négyen mozdulatlanul bámulták egymást.
Aztán Makasa megragadta Aram új ingét, és a gallért kissé elszakítva
hátrarángatta a fiút.
– Futás! – kiáltotta.
Futottak, ám közben hallották, ahogy a hátuk mögött megszólal az ogre
kürtje, felverve a fél várost, és alighanem a nyakukra küldve Malus
veszedelmes legénységét. Az viszont egészen biztos volt, hogy Zathra a
nyomukban járt. Aram a válla fölött hátrapillantva látta, hogy a troll a
sarkon befordulva egyre közelebb ér hozzájuk.

Makasa mindig is kiváló memóriával rendelkezett. Járt már korábban is

Bigyókótyában, még a Hullámjáróval, ezért ismerte egy kicsit a várost. De
az utcákat illető igazi tudásra az előző és a mostani este tett szert, miközben
próbálták követni az iránytűt. Annyi mellékutcát és sikátort jártak be, hogy
Makasa pontosan tudta, merre menjenek. Éles fordulókkal, és váratlan
kanyarokkal haladtak. Annak ellenére, hogy Aram alaposan megnehezítette
a dolgát, mindvégig az ellenfeleik előtt tudott maradni. A fiú nélkül már rég
maga mögött hagyta volna a trollt, vagy megfordult volna, hogy végezzen
vele. Ám az öccsével az oldalán nem vállalhatott ekkora kockázatot. Tudta,
hogy ő gyorsabb Zathránál, Aram viszont nem. Szerencséjükre a pocakos
ogre jóval lassabb volt, és bár igyekezett a nyomukban maradni, mégis
kezdett lemaradni. Ám ami igazán veszélyessé tette, az a kürt volt, amelyet
rendszeres időközönként a szájához emelt, majd kidagadó arccal belefújt.
Malus és a többiek bizonyára gyorsan közeledtek feléjük, ezért az öccsével
együtt mielőbb el kellett menekülniük.
Az egyik sarkon befordulva kínálkozott egy jó lehetőség: egy kicsi,
kétkerekű kordé, lovak nélkül. Makasa odalépett hozzá, és meglökte, épp
amikor a troll is befordult a sarkon.
A kordé egyenesen Zathrának ütközött.
Makasa és Aram tovább rohantak.
Máskor kellett megkeresniük a kristálydarabot. Makasa most csak vissza
akart jutni Winifred házához, de csak akkor mehettek vissza, ha az ellenség
biztosan nem követhette őket.
Végigrángatta Aramot még egy sikátoron, de épp mielőtt kiértek volna a
túloldalon, a fiú megtorpant, és halkan suttogva megszólalt:
– Nézd! – emelte fel az iránytűt, ami fényesebben izzott, mint korábban
bármikor, és hevesen jobbra rángatta a láncot. A tű is arra mutatott,
egyenesen az egyik fal melletti szemetesláda felé. – A kristályszilánk
valahol arrafelé van!
Makasa hátrapillantott a válla felett. A troll és az ogre még nem
fordultak be a sikátorba, a lány azonban tudta, hogy csak pillanatok kérdése,
és ez megtörténik.
Eljött a mindent eldöntő pillanat!
A csizmájánál fogva megragadta Aramot, és bedobta a szemetesládába.
– Maradj itt! – suttogta. – Rejtőzz el, amíg elmennek! Aztán keresd meg
a szilánkot, és menj vissza Winifred házához! Én elcsalom őket!
– Ne! Várj!
– Nincs időnk vitatkozni! Tedd, amit mondok, fivérem! – Makasa a
szemét alá nyomta az öccse fejét, majd elrohant.
Épp kiért a sikátor végére, amikor meghallotta a troll és az ogre lépteinek
dobogását.
– Rohanj tovább, Aram! Itt vagyok mögötted! – kiáltotta előre, majd a
sarkon befordulva egy kicsit lelassított, nehogy az üldözői megálljanak
átkutatni a szemetesládát. Ám alig néhány pillanat elteltével előbb Zathra,
majd az ogre is előbukkant a sikátorból. A cselfogás bevált! Az üldözőik
követték, azt feltételezve, hogy Aram közvetlenül előtte jár.
Pontosan tudta, merre tart. Valahol véget kellett vetnie ennek a hosszan
elnyúló hajszának, és már meg is volt a terve. De ahhoz, hogy
működhessen, időt kellett adnia Malus legénységének, hogy mindnyájan
összegyűlhessenek, ezért nem választhatta a közvetlen utat.
Most, hogy Aram már nem volt mellette, sokkal jobban ki tudta
használni a gyorsaságát, miközben kirohant a szélesebb utcákra. Kisvártatva
Throgg és a kék bőrű ogre nőstény, majd a Suttogó is csatlakozott a
hajszához. Makasa remélte, hogy Malus is megérkezik, de lassan kezdett
elfogyni alóla az út.
Eljött az idő! Vagy legalábbis gyorsan közeledett.
Befordult az utolsó sarkon, és bevezette az üldözőit a Viharkupolába.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

„Nem Malus”

Néhány hónappal azelőtt, hogy megismerkedett volna Aramar Thorne-

nal, Makasa látta az itteni műsort. A kapitánya valami személyes ügyet
intézett – amiről Makasa immár tudta, hogy Charnasszal találkozott –, ezért
a lány hagyta, hogy Egyistenes Durgan elrángassa magával a
Viharkupolába, ahol Noggenfogger báró személyesen felügyelte a párbajok
tucatjait. Az utcákon nem kerülhetett sor összecsapásokra, hacsak valaki
nem akarta, hogy Noggenfogger fegyveresei a kalapácsaikkal
megkopogtassák a fejét. Ám a Kupolában lehetett harcolni, és minden este
számos összecsapásra került sor. Mindennek az volt a célja, hogy
megőrizzék Bigyókótya békéjét, bár Makasa gyanította, hogy a valódi ok az
lehetett, hogy a helyiek és az idelátogatók fogadjanak a harcok
végkifejletére, és a báró minden egyes fogadásról levehesse a sápot.
Makasa nem fogadott, Durgan viszont feltett egy ezüstöt egy köpcös
goblin nőre, aki úgy vélte, nála alacsonyabb, de hasonlóan testes goblin
szomszédja szándékosan elvágta a ruhaszárító kötelét, ezért a frissen mosott
ruhái aláhullottak a sárba. Az összecsapást az alacsonyabbik goblin nyerte
meg, így Durgan elvesztette az ezüstjét, ennek ellenére úgy tűnt, remekül
szórakozott.
Igen, a Viharkupola egyfajta gladiátori aréna volt, ami nem sokban
különbözött a Komor Pörölyben állótól, ahol Aram és Marcang az ogre
király szórakoztatására harcoltak. Makasa most itt állt, a csarnok közepén, a
rácsos küzdőtéren, a kilenc soros lelátó előtt, amely zsúfolásig megtelt
goblinokkal, gnómokkal, emberekkel, worgenekkel és trollokkal, de még
néhány törp is akadt a nézők között.
A legutóbbi összecsapás épp véget ért, a hobgoblinok pedig azzal
foglalatoskodtak, hogy kicipeljék a résztvevőket – még a győztest is –,
amikor Makasa belépett a küzdőtérre, a nyomában az ellenségeivel. A lány
azonnal Noggenfogger báró felé fordult, és jó hangosan, hogy mindenki
hallhassa, azt állította, hogy a „kalózok” ellopták a sajtját – ez volt az első
hazugság, ami épp eszébe jutott –, ezért elégtételt követelt.
 Noggenfogger oldalra hajolt, hogy átpillantson az előtte álló magas
emberlány válla felett, és meglátta Zathrát, Valdreadet, Throggot és a kék
bőrű ogre nőt. A pocakos ogrénak azonban nyoma sem volt, Makasa pedig
úgy vélte, alighanem elment, hogy előkerítse Malust. Vagy kifogyott a
szuszból, miközben a nyomában járva a kürtjét fújogatta.
A báró a fejét vakargatva visszafordult Makasa felé.
– Micsoda? Mind a négyen? – kérdezte. – Mennyi sajtról van szó?
– Épp elégről!
Noggenfogger a küzdőtér szélénél állva előrehajolt.
– Készek vagytok visszaszolgáltatni ennek a hölgynek a sajtját, vagy
inkább elégtételt adtok neki? – kiáltotta, a „tolvajoknak” címezve a szavait.
A troll és az ogrék rendkívül zavartnak tűntek, ám az Elhagyott szárazon
kuncogni kezdett, majd olyan hangosan, ahogy csak élettelen tüdejéből telt,
megszólalt:
– Sosem adjuk vissza azt a sajtot!
– Ez esetben harccal döntjük el a vitát! – kiáltotta Noggenfogger, a
nézők legnagyobb örömére. – Négyen egy ellen! Tegyétek meg a tétjeiteket!
A tömeg üdvrivalgásban tört ki, és megköttettek a fogadások.
Makasa látta, ahogy Gazlowe előrehajol, és átad egy pénzérmét egy
fiatal gnómnak, aki nagyjából olyan termetűnek tűnt, mint Barkász. A lány
azon tűnődött, hogy a goblin a győzelmére fogadott-e, és vajon milyen
esélyekkel.
Makasa a maga részéről elégedett volt az esélyeivel. Malus ugyan nem
bukkant fel, de tudta, hogy Throggal és a trollal el tud bánni, és az
Elhagyottban is képes lesz akkora kárt tenni, hogy ne tudjon ismét felkelni.
Az ogre nő azonban egy kicsit aggasztotta. Látszott valami a tekintetében.
Azt is el kellett ismernie, hogy a négy ellenfél eggyel több volt annál, mint
amennyivel szívesen szembenézett. Nem tűnt lehetetlennek, hogy veszíteni
fog. De közben legalább végezhet Malus legfőbb segítőivel, mintegy utolsó
ajándékként az öccsének.

Malus – aki időközben észrevétlenül beosont a csarnok hátulsó részébe –

szintén elégedett volt az esélyekkel. Tudta, hogy elveszítheti egy-két, vagy
akár három csatlósát is, hiszen látta már harcolni Flintwillt, de az élőhalott
kardforgató végül óhatatlanul is térdre fogja kényszeríteni a lányt. Aram így
végleg elveszíti a legfőbb szövetségesét, Malus pedig az arakkoákkal
folytathatja a fiú és az iránytű keresését, mert teljesen biztos volt benne,
hogy azok a városban vannak.
Észrevétlenül távozott a csarnokból.

Aram alig-alig vett levegőt. Nem tudta, mi lehet még rajta kívül a
szemetesládában, de biztosra vette, hogy már elpusztult. Nagyon-nagyon
elpusztult! Hirtelen értelmet nyert a számára, miért használt a Suttogó olyan
sok jázminvizet. Ennek ellenére több mint öt percet várt, mire ki mert
kémlelni. Körbepillantott, és hallgatózott. Senki sem járt a közelben, az
ogre kürtjének hangja pedig jókora távolságból hallatszott.
Borzasztóan aggódott Makasáért, ám ugyanennyire bízott is a
képességeiben. Jól tudta, hogy a nővére alaposan visszafogta magát a hajsza
közben, nélküle Makasa valószínűleg egyszerűen elfutott volna az üldözők
elől. A legjobb, amit Aram most tehetett, hogy a kristályszilánkot mielőbb
megkeresve visszaoson Winifred házához.
Az iránytűre pillantott, amelyet mindez idő alatt a kezében szorongatott.
Arra számított, hogy a tű körbe-körbe pörög majd, mivel az imént még
határozottan egyetlen irányba, a láda mélye felé mutatott, és arra is húzta
Aramot, aki a bűz ellenére készen állt átkutatni a szemetet, hogy ráleljen a
kristálydarabra.
A tű azonban nem pörgött, hanem fényes izzás közepette továbbra is
ugyanabba az irányba mutatott, mégpedig a szemetesláda mögötti fal felé.
Aram egy pillanatig arra gondolt, hogy a kristályszilánk bizonyára a láda
melletti épületben van, és elkeseredetten azon kezdett töprengeni, hogyan
juthatna be oda. Ám amikor elengedte az iránytűt, hogy kimásszon a
szemetesládából, a szerkezet felemelkedett a levegőbe! A súlyos vaslánc
átcsúszott Aram fején, a fiú pedig tehetetlenül nézte, ahogy az iránytű
felröppen, majd halk koppanással alászáll a kétemeletes épület tetejére.
A szilánk a tetőn lenne? -Ugyan miért lett volna ez furcsább, mint
Feralas határvidékének földje, vagy az Ezer Tű Csillámló Mélysége? Nem
tudta megmagyarázni, miért találta különösnek, hogy a szilánk egy tanarisi
háztetőn legyen, de úgy vélte, nagyon is az.
 Ismét körbepillantott, majd kimászott a ládából, és a sikátorban állva
azon töprengett, hogyan juthatna fel a tetőre. Odalépett a falhoz, és
megpróbált kapaszkodót keresni rajta. A fal nem volt éppen sima, ennek
ellenére nem akadt rajta kapaszkodó.
Olyan közel vagyok! Valahogy biztosan fel lehet jutni! – Úgy vélte,
odabentről talán fel lehet jutni a tetőre, ezért elindult, hogy megkerülje az
épületet, és megkeresse a bejáratot. Aztán alig tíz lábnyira megpillantotta a
második szintre vezető lépcsőt. Aram a homlokára csapott, és felsietett a
lépcsőn, amelynek tetejére érve felmászott az épp csak egy kicsit ingatag
fakorlátra. Innen már elérte a tető szélét, és végül fel is mászott rajta.
Azonnal észrevette az iránytűt és a kristálydarabot. Ám ez nem egy
kisebb szilánk volt. Gyorsan leoldotta a derékszíjáról Thalyss bíborszínű
erszényét, és elővette belőle azt a darabot, amelyet a földben és a vízben
talált szilánkokból illesztett össze, és így is csak akkora volt, mint a kisujja.
Az újonnan megtalált darab ugyanabból a kristályból készült, és
egyértelműen egy jókora kardmarkolatot formált. Aram felemelte, és elég
súlyosnak találta. Úgy tűnt, csak a penge hiányzik róla.
Nem! Nem egészen! – A markolaton egy kisujjnyi hasadék húzódott.
Aram óvatosan belehelyezte a két szilánkból összeillesztett kristálydarabot
a résbe, és hirtelen felvillant a Fény...

– Három eggyé vált – mondta a Fény Hangja.

Úgy tűnt, mintha a Hang és a Fény egyaránt valahonnan Aram mélyéről
jönne.
– Három eggyé vált – értett egyet Aram. – Vagyis még négyet kell
megtalálnom?
– Hétnek kell eggyé válnia.
– Vagyis még négyet kell megtalálnom.
Nevetés visszhangzott körülötte. Aram látta, hogy egy körben áll,
amelyet vörös lángok alkottak. A lángnyelvek egyre magasabbra csaptak
fel, Aram azonban furcsa módon nem félt, és azon tűnődött, vajon mi lehet
ennek az oka.
Lepillantott. A kezében tartotta a kristálykard markolatát, ami jogosnak
tűnt. Mintha a markolatnak a kezében lett volna a helye.
 Malus ismét felnevetett.
– Mindig jogosnak tűnik. Különlegesnek hiszed magad? – Mire a kérdés
végére ért, Malus hangja megváltozott. A szinte lángoló árny sem
hasonlított arra az alakra, amelyet Aram az emlékezetében őrzött. Ez az
árnyalak még Malusnál is magasabb volt, és jóval szikárabbnak is látszott
nála. Ráadásul Aram nem emlékezett arra, hogy a martalóc vezérnek két
hatalmas szarv meredezett volna a homlokán. Nem! Ez nem Malus! Soha
nem is volt! De Malus valahogy kapcsolatban állt ezzel a teremtménnyel,
ezért Aram összeolvasztotta kettejük alakját. Most viszont már sokkal
tisztábban látott.
– Látod? Különleges vagy, Aram – mondta a Fény Hangja. – Gyógyítsd
meg a Pengét! Ments meg engem! A Hétnek Eggyé kell válnia!
– Sosem fogja meggyógyítani a Pengét! – mondta „nem Malus”.
Szél szította fel a lángokat, és a szarvakkal ékes homlokú alakhoz egy
újabb árny csatlakozott.
– Meggyógyíthatod a Pengét – suttogta Ueetay no Much‘zala a fekete
homok kísérteties hangján. – Nincs ellene kifogásunk. Közeleg a
leszámolás. Fegyverkezz fel azzal, amivel csak akarsz! Eljön a csata.
– Fellobbannak a lángok! – mondta „nem Malus”.
– Mueh’zala lakomázni fog!
– Egész Azerothon – mondták kórusban. – Egész Azerothon!

Aram elakadó lélegzettel tért magához a látomásból. Lenézett a kezeire,

amelyek egyikében a markolatot szorongatta, míg a másikban az iránytűt.
Mindkét keze remegett, és erőteljesen kellett koncentrálnia, hogy
lecsillapítsa őket.
A kisujjnyi kristálydarabot keresve körbenézett, és egy pillanatra elfogta
a rettegés, amiért sehol sem találta.
Aztán hirtelen észbe kapott, és szemügyre vette a markolatot, amelyről
eltűnt a hasadék, mintha sosem létezett volna. A két szilánkból
összeillesztett darab nyom nélkül összeolvadt a markolattal, mintha a három
rész sosem vált volna külön egymástól. A markolatot nézegetve észrevette,
hogy annak felső szélén keskeny, töredezett perem húzódik: a Penge
maradványa.
 Még négy kristályt kellett megtalálnia: a kardpenge darabjait.
Az iránytűre nézett, hogy lássa, merre kell keresnie a következő darabot.
A tű már nem pörgött, és nem is izzott, hanem kelet felé mutatott. Vagyis
Tóvidék irányába.
Nos, akkor ez eldőlt! – Minden korábbinál világosabb volt, hogy meg
kell találnia a következő szilánkot. Drella azt mondta, szeretné látni
Tóvidéket. Azt hiszem., teljesülhet a kívánsága...
A tető széléhez lépve kelet felé pillantott, de persze innen nem láthatta
sem egykori otthonát, sem a Keleti Királyságokat. Csak egy hatalmas,
kupolaszerű építményt látott Bigyókótya túlsó szélén, és úgy tűnt, mintha
távoli üdvrivalgás hallatszana felőle. Egy pillanatra eltűnődött azon, vajon
mit vagy kit ünnepelnek...
Ám a pillanat tovatűnt.
Találkoznia kellett Makasával Winifrednél. A kardmarkolatot a
derékszíja alá tűzve átsietett a tetőn, és lemászott.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Két csatasor

Úgy tűnt, eltart egy ideig, mire megkötik a fogadásokat. Gazlowe maga
is okozott egy kis késlekedést azzal, hogy összevitatkozott Noggenfoggerrel
a bárót illető részesedés miatt.
Makasa számára ez csak egy újabb ok volt arra, hogy dühös legyen a
„vén Gazzyra”. Szerette volna, hogy végre kezdetét vegye az összecsapás.
Hogy túl lehessen rajta.
Az aréna túloldalán ácsorgó ellenfeleire pillantott.
Throgg lassú mozdulatokkal felcsavart a jobb csuklójára egy
buzogányfejet. Makasa felismerte a fegyvert, amely a Hullámjáró
fedélzetén végzett Cassius Meeks-szel. Meeks dolgos matróz volt, aki jobb
halált érdemelt.
A nőstény ogre előhúzott egy kétélű kardot. Makasa különösnek találta,
hogy egy ogre ilyen fegyvert használjon, és úgy vélte, a nő egyike lehet
fajtája azon ritka példányainak, akik értékelik a pontos támadásokat.
Zathra, a troll idegesnek tűnt. Azok után, ami Zul’Farrakban történt,
Makasa ki tudta találni, hogy miért.
Valdread azonban kifürkészhetetlen maradt. Fehér arca teljesen eltűnt a
csuklyája mélyén.
Zathra lesz az első! – gondolta Makasa. Leterítem a szigonnyal, mielőtt
még összeszedhetné a bátorságát. Aztán félrehajolok Throgg buzogánya
elöl, és a kardommal felhasítom a kék ogre torkát. Ha elég gyors leszek, ki
tudom oldani láncot, és meglendíthetem, mielőtt Throgg újabb ütéssel
próbálkozna. Bezúzom a koponyáját, és aztán már csak a Suttogó marad...
Makasa valamiért biztosra vette – legalábbis úgy vélte, biztosra veheti –,
hogy Valdread türelmesen ki fogja várni a sorát. A bárót nem érdekelte,
hogy a társai életben maradnak-e vagy meghalnak, csak próbára akarta
tenni a saját képességeit, miután a többiek eltűntek az útjából.
A lánc ellene is be fog válni. Darabokra szaggatom, aztán szétszórom a
testrészeit, hogy ne tudja összerakni magát. – A küzdőtér körül szabályos
közönként fáklyák lobogtak. – Minden egyes darabját felgyújtom!
 Ez volt a terv, és bár tudta, hogy sok akadály állhat az útjába, komoran
elmosolyodott. Kedvére valónak találta, hogy csak magára számíthatott, és
senki másra. Kivéve persze a szigonyát, a kardját és a láncot!
Mások azonban nem így voltak ezzel.
Marcang, Murci és Drella lélekszakadva rontottak be a csarnokba.
A feldühödött Makasa a szeme sarkából látta, hogy a kis gnóm odavezeti
Winifredet és Tavaszdalt Gazlowe páholyához. Miközben a két nő leült
mellé, Gazlowe hátradőlt, azt mondva Noggenfoggernek, hogy most már
megfelelőnek találja a fogadás feltételeit.
– Mit műveltek itt? – kérdezte sziszegve Makasa, miközben Marcang a
furkósbotját harcra készen tartva odalépett a jobbjára, az apró lándzsát
szorongató Murci pedig a baljára.
Drella eközben hevesen integetve Makasa és az ellenfelei közé állt.
– Azért jöttünk, hogy az oldaladon harcoljunk, Makasa – magyarázta. –
Nem hagyjuk, hogy egyedül küzdj meg az ellenségeinkkel.
– Nem hagyjuk – értett egyet Marcang.
– Nk! – mondta Murci.
Noggenfogger, aki időközben lement a küzdőtérre, végigpillantott az
újonnan érkezett harcosokon.
– Mi akar ez lenni? – kérdezte.
– Még több panaszos szeretne jóvátételt venni – felelte Valdread, és a
hangján jól érződött, hogy mosolyog. – Elég jelentős mennyiségű sajtot
oroztunk el.
Zathra, Throgg és a nőstény ogre meredt tekintettel bámultak rá. Ahogy
Murci, Marcang és Drella is.
– Én nem is eszem sajtot – mondta a driád.
– A fogadásokat már lezártuk! – jelentette be a báró. – Négy az egy
ellen! Ez volt a fogadás feltétele!
– Most már négyen vannak négy ellen! – kiáltotta Gazlowe.
– Tíz az egyhez fogadok az emberlányra és az újonnan érkezettekre!
A tömeg azonnal kiabálni kezdett, változtatva a korábbi tétjeiken. A báró
a szemöldökét ráncolta, majd elsietett, hogy rendezze az új fogadásokat,
garantálva, hogy mindegyikből megkapja a részesedését.
– Nincs szükségem segítségre – pillantott Makasa Marcangra.
– Makasának nem kell kérnie segítséget – nézett fel rá a gnoll. – Makasa
csak kap segítséget.
– Mrgle, mrgle!
 – Murci egyetért – tolmácsolta Drella. – Ahogy én is.
Makasa kifújta a levegőt, és egy pillanatra eltűnődött, vajon mióta
tartotta vissza a lélegzetét. Aztán Marcangra nézett, és magában elismerte,
hogy a gnoll valóban hasznos lehet. Persze nem lett volna rá szüksége, de
Marcang kemény kis gnoll volt, és ügyesen harcolt. A tekintete Zathrára
vándorolt, akinek nyilvánvalóan nem volt ínyére, hogy mindkettőjükkel
szembe kellett néznie.
– Drella! – szólt oda a driádnak. – Menj, és ülj le Tavaszdal mellé!
– Nem – felelte egyszerűen Drella, továbbra is az ellenségnek háttal
ácsorogva.
– Murci, fogd Drellát, és üljetek le Gazlowe és Tavaszdal mellé! –
parancsolta Makasa.
– Nk – mondta a murloc, szúrós tekintettel méregetve az ellenfeleiket,
majd előredöfött a lándzsájával.
– A fenébe! – kiáltotta Makasa, és már azon volt, hogy Valdreadről és a
társairól tudomást sem véve a barátaira zúdítsa a dühét.
– Aram mondja, legénység vagyunk. Aram és Makasa legénysége –
mondta nyugodt hangon Marcang. – Legénység marad Makasával.
– Nem, én...
– Legénység az legénység – folytatta a gnoll. – Makasának meg kell
tanulnia. Aram már tudja. De Makasának még meg kell tanulnia. Legénység
tart össze. Legénység marad Makasával. Akkor is, ha Makasának ez nem
tetszik.
Legénység – gondolta a lány, egy kicsit lecsillapodva a szótól. Fehér
fogaival az alsóajkába harapott. Marcangnak igaza volt. A Hullámjáró vagy
a Tengeri Király fedélzetén nem habozott volna a társai oldalán harcolni.
Sőt, ő maga is elvárta volna, hogy a többiek ott legyenek mellette.
Az út során, amelyet Arammal megtettek, mindig neheztelt, amikor
újabb taggal bővült a legénységük, mert úgy vélte, nincs szüksége másokra.
De mégis miért? Korábban sem magányosan élte az életét. Nem egy
mentőcsónakban élt, hanem hajón! Egy hajó fedélzetén pedig a legénység
minden tagja felelősséggel tartozott a többiekért!
Legénység!
– Megtiszteltetés a számomra, hogy Marcang, Murci és Taryndrella
oldalán harcolhatok! – mondta, és bár a szavait a társainak szánta, elég
hangosan beszélt ahhoz, hogy mindenki hallhassa.
Drella az útból félrehúzódva odaállt Murci mellé.
 – Épp ideje volt! – jegyezte meg.
Igen – gondolta Makasa, és elmosolyodott. Úgy érezte, mintha hatalmas
súly került volna le a válláról. Valóban itt volt az ideje!

Az árnyékok közt rejtőző Malus látta, hogy Aram murlocja és gnollja

belép a csarnokba, az oldalukon a driáddal, akit Valdread említett, valamint
egy éjelffel és egy goblinnal.
Hol szedi össze ezeket az alakokat? Legközelebb talán már egy jetivel
fog utazni!
Ssarbik dühöngött, amiért Malus nem törődött a csapattal, a kapitány
azonban csak odaszólt Ssavrának:
– Magyarázd el neki!
A madárnő elmagyarázta kevésbé eszes fivérének, hogy nem lenne
értelme követniük Aram szövetségeseit a küzdőtérre. Épp az volt a dolog
lényege, hogy a fiú nincs ott velük. Mivel ez azt jelentette, hogy most ők
sincsenek Aram mellett.
– Hacsak nem hozta magával észrevétlenül a városba azt a wyvernt,
akkor a fiú most egyedül, társak nélkül van odakint az utcákon – vonta le a
végkövetkeztetést Malus. – Találjátok meg!
A testvérpár egymás mellé állva, tollakkal borított ujjaikat összefonva
kántálni kezdett. A martalóc vezér nemigen figyelt a szavaikra, mivel a két
arakkoa lábai alól iszapszerűen felkavargó sötét mágiát nézte, a karjain
pedig felmeredtek a szőrszálak. A varázslat fekete pászmát formált,
amelynek szélei vörösen izzottak. Kanyarogva kúszott végig az utcákon,
hogy megtalálja, amit Malus és a Lángoló Légió démoni iszonyat nagyura
keresett.
– Maradjatok itt, és tartsátok fenn az útjelzőt, amíg el nem vezet az
iránytűhöz – mondta Malus –, különben a gazdátok elé vetem a hullátokat!
A kapitány egyedül követte a varázslat mutatta irányt.

Mivel Aram nem ismerte Bigyókótya utcáit, ezért számos alkalommal

eltévedt, de kitartóan próbálkozott, és egy kis szerencse segítségével végül
megtalálta Winifred házát.
Bement a házba, és felrohant a lépcsőn. Makasát azonban sehol sem
találta, ahogy Marcangot, Murcit és Drellát sem. Valamiért túlságosan is félt
attól, hogy hangosan szólongatni kezdje őket, ezért lerohant a lépcsőn, de
Winifredet sem látta sehol.
Benézett a konyhába, a pincébe, de még a padlásra is. Aztán visszament
a szobájába, mintha a barátai a távollétében varázslatosan előbukkanhattak
volna.
Nem tudta, mit tegyen.
Tanácstalanságában úgy döntött, ismét lemegy a lépcsőn, bár az továbbra
is nyitott kérdés maradt a számára, hogy a többiek keresésére induljon-e,
vagy inkább az ajtóban várakozzon.
Ám a döntést hirtelen kivették a kezéből.
Épp félúton járt lefelé a lépcsőn, amikor hallotta, hogy kinyílik a bejárati
ajtó, ezért a még hátralevő fokokat gyakorlatilag egyetlen ugrással tette
meg.
Az ajtóban Malus állt, és elégedett mosollyal Aramra szegezte a
tekintetét. A tagbaszakadt férfi lábainál vörös szélű, fekete pászma
húzódott, ami egy pillanat alatt elsuhant Malus mellett, és megragadta
Aramot...
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

A Viharkupolán túl

Szinte semmi sem úgy alakult, ahogy azt Makasa elképzelte.

Mihelyt megszólaltatták a harangot, Zathra – alighanem a félelmeit
túlkompenzálva – mindkét számszeríjával azonnal rálőtt Makasára, akinek
épp csak sikerült megperdülnie, így a két nyílvessző nem a testébe, hanem a
pajzsába mélyedt.
A troll nem állt meg újratölteni a számszeríjakat, hanem tőrt húzva elő
heves támadásba lendült, Marcang azonban elvágta az útját.
A Komor Pöröly arénájában tartott rabszolgaviadaloktól eltérően a
Viharkupolában megrendezésre kerülő összecsapásokat nem kellett halálig
vívni. De úgy tűnt, a mostani küzdelem résztvevőit erről elfelejtették
tájékoztatni.
Makasa csalhatatlan pontossággal a nőstény ogre felé hajította a
szigonyát. Ám Throgg közbelépett, és a buzogányával félreütötte a
szigonyt.
Mindkét ogre Makasa felé lendült, aki azonban a láncát pörgetve
sakkban tudta tartani őket. Úgy tűnt, csak egyvalami alakult a számításai
szerint: Valdread hátramaradt, és várt, közben pedig Makasát figyelte.
– Igazán lenyűgöző! – suttogta, ám a tömeg vérszomjas üvöltése miatt
senki sem hallotta a szavait. – Nagyon emlékeztetsz valakire. Bárcsak rá
tudnék jönni, hogy kire...
Az aréna túloldalán Taryndrella szintén hátrahúzódott, és a fejét
félrebiccentve egyik ujjával az ajkain dobolt. Úgy tűnt, mintha
hallgatózna...
Zathra idegei még mindig borzongtak. Marcang a jókora furkósbotjával
csapkodva egyre hátrább kényszerítette, a troll pedig a töltetlen
számszeríjaival és a tőrével nemigen tudta megakadályozni az előretörését.
Csak egyvalamit tehetett: kétszer csettintett a nyelvével, mire Trapp leugrott
a mellkasáról, hogy megmarja Marcangot.
Murci azonban a semmiből előbukkanva félredobta a lándzsáját, majd
úszóhártyás kezeivel megragadta a skorpiót, ami gyors egymásutánban
háromszor-négyszer is megszúrta.
– Ur, ur, ur! – bosszankodott a murloc, ám úgy tűnt, immunis a skorpió
mérgére, mivel az egyáltalán nem volt hatással rá.
Hogy ez általános jellemzője lehetett-e a murlocoknak, vagy csak Murci
rendelkezett ezzel az egyedi adottsággal, Zathra számára a legkevésbé sem
számított. Eszébe jutott, amit Drella a Méreganyának mondott a murlocról.
Már így is babonásan tekintett Aram kis csapatára, és most önkéntelenül is
megborzongott.
Miközben Murci a feje fölé emelte Trappot, Marcang folytatta az
előretörést, a troll pedig alig tudott elhátrálni előle.
Valdread a csikorgó homokhoz hasonlatos, száraz nevetést hallatott.
– Jól van, azt hiszem, ideje véget vetnünk ennek! – mondta, végre
előhúzva fekete kardját és kőkését.
Eddigre azonban Makasának már sikerült felmérnie az ellenfelei igazi
gyengeségét: bár mindnyájan kiváló harcosok voltak, nem tudtak
együttműködni egymással. Csak zsoldosok voltak, nem pedig legénység.
Makasát azonban igazi legénység segítette.
– Alacsonyan támadjatok! – kiáltott hátra a válla felett, és alacsonyabban
pörgette tovább a láncot.
A furkósbotot szorongató Marcang és a skorpióval felfegyverkezett
Murci pontosan tudták, mit akar a lány: az ogrékkal, a trollal és az
Elhagyottal ellentétben mindketten elég alacsonyak voltak ahhoz, hogy
biztonságban előretörhessenek a pörgő lánc alatt.
Marcang a lépteit a lánc mozgásához igazítva tört előre, az egyes
fordulatok közötti szünetekben lendítve felfelé a furkósbotját, újra és újra
megütve vele Zathrát, akit az egyik csapás végül leterített.
– Murci! – kiáltotta Makasa. – Mutasd be az új barátodat az ogréknak!
A murloc előrerontott, és Throgg felé lendítette Trappot. Az
összezavarodott skorpió előrecsapott a farkával, és megszúrta a hatalmas
termetű ogrét. A nőstény ogre a kardjával megpróbálta felnyársalni Trappot
és Murcit, ám a lánc hosszabbnak bizonyult, mint ameddig a fegyverével
elért. Míg ő lassacskán hátrálni kényszerült, addig Throgg a méreg miatt fél
térdre rogyott, és a vas láncszemek azonnal az állkapcsának csattantak. Az
ogre a földre roskadt, és ott is maradt.
Mindez jó hír volt. Két ellenfelük is a fűrészporral kevert homokban
hevert. Ám a Throgg fejére mért ütés megtörte a lánc forgását, Valdread és a
nőstény ogre pedig egyaránt előrelendültek, próbálva kihasználni a
lehetőséget. A báró gyors támadása védekezésre kényszerítette Makasát, aki
a tengerészkardjával hárította a feléje irányzott döféseket, míg Murcinak és
Marcangnak hátrálnia kellett az ogre nő immár jelentős távolságra elérő
fegyvere elől.
Eljött az összecsapás döntő pillanata, a tömeg pedig elnémulva, lelkesen
várta a gyilkolást, ezért jól hallatszott, ahogy Drella megszólal:
– Igen, köszönöm! Az csodálatos lenne! – Türelmesen várakozott, majd
három másodperc elteltével a föld hullámzani kezdett a lábai előtt, és a
homokon apró, víznyelőszerű lyukak jelentek meg. A földre tapasztott füllel
talán mély morajlást is hallani lehetett volna. Vagy talán nem. A driád
felemelte a karjait, a föld alól pedig hirtelen vaskos indák törtek elő,
amelyek megragadták, majd körülfonták Valdreadet és az ogre nőt, de még
az ájult Zathrát és Throggot is. Murci döbbenten elejtette a ficánkoló
Trappot, de mielőtt a skorpió eliszkolhatott volna, az indák őt is elkapták.
Az indák letépték Valdread bal karját és jobb lábát, ám ettől eltekintve
szorosan egy helyben tartották. Eközben az ogre nő karját és fegyverét is
indák fonták körül, megakadályozva abban, hogy kiszabadíthassa magát.
Makasa, Murci és Marcang egyaránt a diadalmas Drella felé fordultak.
– Nagyon sokat segítettem! Ami azt illeti, lenyűgöző vagyok! – mondta
a driád. – Cenarius leánya vagyok, Taryndrella, a Lenyűgöző!
– Valóban az vagy, kislány! – Makasa a driádot nézte, aki már egyáltalán
nem látszott olyan fiatalnak, mint korábban.
Úgy tűnt, mintha hirtelen idősebbé és felnőttebbé vált volna. – Magasabb
lettél?
– Eljött a nyár – felelte Drella. – Legalábbis hamarosan eljön.
Noggenfogger báró győzteseknek nyilvánította őket, a nézők között
pedig rengeteg pénz cserélt gazdát. Úgy tűnt, Gazlowe, mint mindig, most
is nagyon jól járt. De persze senki sem járt olyan jól, mint Noggenfogger
báró, aki a győztesek és a vesztesek pénzéről is levette a sápot. Kelletlenül
ugyan, de az összecsapás négy győztesének is a kezébe nyomtak egy-egy
ezüstöt.
A csapat tagjai gyorsan felkapták a fegyvereiket, és kisiettek a
Viharkupolából, nem várva meg Gazlowe-t, Tavaszdalt és Winifredet. Azt
pedig különösen nem akarták megvárni, hogy az ellenfeleik
kiszabaduljanak a zöld kötelékekből.
Miután kiértek az éjszakai friss levegőre, Makasa megállította a csapatot.
– Megtiszteltetés a számomra, hogy Marcang, Murci és Taryndrella
oldalán szolgálhatok – ismételte meg a korábbi szavait.
– Taryndrella, a Lenyűgöző! – helyesbítette a driád.
Makasa elmosolyodott.
– Megtiszteltetés – mondta ismét.
Érezve, milyen jelentőséggel bír ez a pillanat Makasa számára, ahogy a
számukra is, Marcang és Drella egyszerre szólalt meg:
– Megtiszteltetés!
– Uuua! – felelte ünnepélyesen Murci is.
– Menjünk! – szólt Makasa, továbbra is mosolyogva. – Aram már biztos
azon tűnődik, hogy mi történhetett velünk.
Rohanvást Winifred háza felé indultak...
Egyikük sem vette észre a két arakkoát, akik transzba esve, halkan
kántáltak az árnyékok között, előttük a vörös szegélyű, fekete pászmával,
amely kanyarogva Aramar Thorne felé nyújtózott...

Winifred házában Aramot a sötét mágia még a Drella által megidézett

indáknál is szorosabban fogta körül. Egyedül volt, Makasa, Thalyss,
Marcang, Murci, Drella, az apja, az anyja és Robb nélkül. Még sosem
érezte magát ilyen elhagyatottnak. Sem ilyen rémültnek...
– Megadtam neked minden lehetőséget, fiú – mondta Malus, miközben
lassan, elégedetten előrelépett. – Te vontad mindezt magadra. Amilyen az
apa, olyan a fia.
Malus, aki megölte Greydon Thorne-t, most arra készült, hogy a fiával is
végezzen.
Csakhogy Aram apja nem könnyítette meg ellenfele dolgát! Nem adta fel
harc nélkül, ezért az volt a legkevesebb, hogy Aram is megpróbálja felvenni
a harcot!
A bal keze még szabad volt, és egy kis mocorgás után sikerült előhúznia
a kardját, amit aztán Malusra szegezett, aki megvetően forgatta a szemét,
Aram pedig azt kívánta, bárcsak itt lenne most Makasa, hogy a szokása
szerint reagáljon erre!
A haramiavezér olyan közönyösen kapta elő kétélű kardját, mintha nem
érné meg számára az erőfeszítést, és úgy tűnt, igaza is van, mivel a sötét,
perzselő mágia pászmái teljesen körülfonták áldozatukat, és egyre
erőteljesebben szorították. Az ifjú kalandozó egyre nehezebben kapott
levegőt, és hiába próbálta elvágni a pászmákat, a kardja hatástalannak
bizonyult a mágiával szemben.
Malus egy gyors csuklómozdulattal lefegyverezte a fiút, aki még csak
nem is igazán látta a kétélű penge villanását. A tengerészkard hangos
csattanással a padlóra zuhant. Malus vaskesztyűs bal kezével az iránytűért
nyúlt, amely nem túl jól rejtőzött Aram új inge alatt.
Aram elkeseredetten levegőért küzdve – és általában véve is teljesen
elkeseredve – megragadta az egyetlen dolgot, ami a keze ügyébe akadt: a
kristálykard markolatát. Előhúzta a derékszíja alól, és maga elé emelte,
azzal a homályos elképzeléssel, hogy megpróbálja a mágikus pászmák és a
mellkasa közé feszíteni.
A martalócnak is elakadt a lélegzete, és a kezét visszahúzva
mozdulatlanná dermedt.
– A Gyémánt Penge! – szisszent fel.
Csakhogy a nevével ellentétben a fegyvernek nem volt pengéje.
Vagy mégis? Aram kigúvadó szeme láttára a markolatból izzó ragyogás
tört elő, ami aztán a színtiszta Fény alkotta, tündöklő pengévé vált.
A látvány felrázta döbbenetéből Malust, aki egy kissé magához térve a
markolatért nyúlt. A Fény azonban egyre ragyogóbbá vált, ezért Malusnak
el kellett takarnia a szemét.
Aram viszont az álmai során már hozzászokott a látványhoz, ezért nem
kellett elfordítania a tekintetét. Bármilyen vakítóan ragyogott is a Fény, az
ifjú felfedező továbbra is jól látott. És hallott is. A Fény Hangja az elméje
mélyén szólott:
– Egykor te hordoztad a Fényt. De immár nem hordozhatod többé!
Aramnak eltartott néhány pillanatig, mire ráébredt, hogy a Hang nem
hozzá beszélt, hanem Malushoz, aki elkeseredetten felnyögött.
– Az árulásoddal elveszejtetted a Gyémánt Pengét – folytatta a Hang,
mintha csak érezné Malus elkeseredését. – Többé nem birtokolhatod!
Malus felmordult, és megpróbálta felemelni a tekintetét, ám a ragyogó
Fény elvakította. Sőt, úgy tűnt, mintha a Fény arra kényszerítette volna,
hogy még jobban leszegje a fejét.
Aramra azonban nem volt ilyen hatással. Őt megkönnyebbülés járta át.
Ismét lélegzethez jutott, ahogy a ragyogás elkezdte felemészteni az őt
fojtogató sötét mágia pászmáit. A fiú a Fény alkotta pengével is tett egy
próbát, és a tengerészkarddal ellentétben ez hatásosnak bizonyult a mágikus
kötelékekkel szemben: úgy vágta keresztül a sötét varázslatot, akár egy
fehéren izzó kés a szurokfekete vajat.
Ráadásul a Fény egyre ragyogóbbá vált, Malus pedig ledobta a kardját,
hogy mindkét kezével védhesse a szemét. Ismét felnyögött, majd megint
morogni kezdett. A morgás üvöltéssé vált, ami aztán fájdalmas ordításba
csapott át.
– Mondd meg a gazdádnak, hogy bár a Fény még nem teljes, így is elég
erős ahhoz, hogy elűzze ezeket a szánalmas árnyakat! – mondta a Hang, a
sötét pászmák pedig alig néhány pillanat alatt visszahúzódtak, mintha
rettenetes fájdalom gyötörné őket.
A Fény egyre ragyogóbbá és ragyogóbbá vált.
Aramnak azonban továbbra sem kellett elfordítania a tekintetét...

A Fény végül tovatűnt, Malus pedig eléggé magához tért ahhoz, hogy
kinyissa a szemét. Hevesen pislogni kezdett, és miután letörölte a könnyeit,
azt vette észre, hogy egyedül van a házban: se Aram, se iránytű, se
Gyémánt Penge. Csak egy hátrahagyott tengerészkard hevert a padlón.
Még soha életében nem érezte ilyen fáradtnak magát. A csontja velejéig
kimerültség járta át. Előretántorodott, és leroskadt a lépcsőre.
Az ereje azonban gyorsan visszatért, a haragjával együtt. Talpra ugrott,
és mivel jól tudta, hogy Aram sosem fog visszatérni ide, kitámolygott a
házból.
Nem adta fel. Nem adhatta fel! Most nem! Sohasem!
Teljesen készületlenül érte, hogy a fiú mennyit összegyűjtött a Gyémánt
Penge darabjaiból. Ezért dermedt le az imént! De legközelebb készen fog
állni!
Ökölbe szorította vaskesztyűs bal kezét, a fájdalom pedig egy kis
elégedettséggel töltötte el. Legközelebb semmi sem állítja meg!
Készen fog állni!

Alig két perccel azután, hogy elmenekült Winifred házából, Aram

belebotlott Makasába, Murciba, Marcangba és Drellába.
 Gyorsan elmondta nekik, mi történt, és miért nem térhetnek vissza többé
Winifred házába.
– Akkor mégis hova menjünk? – kérdezte Makasa.
Aram átgondolta a kérdést, majd elővette az iránytűt, hogy megnézze,
változott-e az irány, amelyet korábban mutatott. Mivel nem látott változást,
Aramnak mindössze fél másodpercig tartott, hogy határozott és
megingathatatlan döntésre jusson, merre induljanak tovább...
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Tovább az úton

Malus Noggenfogger fölé tornyosult. A báró még a tucatnyi

hobgoblintól támogatva is azon kapta magát, hogy meghajol a kapitány
rémisztő tekintetétől.
És nem ő volt az egyetlen, aki fenyegetve érezte magát: Ssavra bátorsága
is alaposan megcsappant. Még mindig nem értette, mi történhetett. A
fivérével varázsolni kezdtek, és úgy tűnt, minden jól alakul. Az
árnyvarázslat elindult az iránytű után, de aztán egy másik varázslat
bizonyára útját állta, majd visszakövette a nyomát, és amikor eljutott
hozzájuk, úgy csapott le rájuk, akár egy kalapács, amitől mindketten
elveszítették az eszméletüket.
Ssavra Malus dühöngésére ébredt:
– Miféle varázslók vagytok ti? Miféle varázslat oszlik szét közvetlenül a
siker előtt? Meg tudjátok találni a fiút vagy nem?
Mivel mindketten olyannyira elkábultak, hogy még megszólalni sem
tudtak, a válasz egyértelműen „nem” volt.
– Semmirekellők! – mondta Malus, majd belépett a Viharkupolába, ahol
azt kellett látnia, hogy a hadnagyai – legalábbis azok, akik öntudatuknál
voltak – még mindig próbálnak kiszabadulni a driád által elővarázsolt
indákból. Ami azonban a legrosszabbnak bizonyult, hogy Throgg haldokolt
a troll skorpiójának mérgétől.
Ssavra most a feldagadt állú Throggra nézett. A Csonka Kéz ogre
sápadtnak tűnt, mint Valdread, és olyan bizonytalanul állt a lábán, hogy
Ro’kullnak és Rojaknak kellett támogatnia két oldalról. Csak a hatalmas
termetének köszönhette, hogy életben maradt, és annak a ténynek, hogy
viszonylag csekély mennyiségű méreggel kellett megbirkóznia, mivel Trapp
a mérge nagy részét elpazarolta Thorne murlocjára, méghozzá teljesen
eredménytelenül.
Ssavra azonban alaposan meglepődött – és nagyon meg is könnyebbült
–, hogy Malus egyikükön sem állt bosszút. Úgy vélte, a kapitány talán nem
akart az összes csatlósával végezni, amiért kudarcot vallottak, ezért
vonakodva ugyan, de amellett döntött, hogy inkább egyiküket sem öli meg.
A Rejtőzködők aznap este minden téren vereséget szenvedtek. Azt az
egyet viszont biztosan tudták, hogy Aram és a társai továbbra is valahol a
városban bujkálnak. Ezért miután a nézők távoztak a csarnokból, Malus – a
Rejtőzködőkkel és az elit harcosokkal a háta mögött – odaállt Bigyókótya
bárója elé. Már nem dühöngött, sőt még a hangja is alig volt több
suttogásnál, ám ettől csak még félelmetesebbnek tűnt. Elég félelmetesnek
ahhoz, hogy Ssavra kezdje megérteni, a mesterük miért épp Malust
választotta ki a feladatra, hogy vezesse a Rejtőzködőket Azeroth világán.
– Szeretném tökéletesen érthetően kifejezni magam! Aramar Thorne-t
akarom! Itt van valahol a városodban, és te meg fogod találni nekem. Aztán
elém hozod.
Noggenfogger megpróbálta összeszedni a bátorságát:
– Itt én vagyok a báró! Nem fogadok el parancsokat tőled.
– Nem parancsokat adok neked, hanem választást kínálok. Vagy
idehozod nekem azt a fiút...
– Vagy?
– Vagy ostrom alá veszem a várost. Vannak még olyan csatlósaim, mint
akiket most itt magad előtt láthatsz, és már ezek között is van két arakkoa,
akik járatosak a legsötétebb mágiákban.
Malus ugyan már nemigen hisz bennünk, de szerencsére Noggenfogger
ezt nem tudja – gondolta Ssavra.
– A hajóm tele van Azeroth legkönyörtelenebb martalócaival – folytatta
Malus. – És mindennap egyre több ogre érkezik ide Komor Pörölyből. Én
vagyok a királyuk, és ezt arra fogom használni, hogy a földdel tegyem
egyenlővé ezt a várost.
– Tehát ez nem parancs, hanem fenyegetés – mondta a báró. – Nem
szeretem, ha fenyegetnek, kapitány. Bigyókótya korábban is harcolt már
kalózok és banditák ellen.
– Én nemcsak egy kis bajkeverő vagyok. Ráadásul azt hittem, egy
gyakorlatias illetővel beszélek.
Noggenfogger eltöprengett a hallottakon. Ő igenis gyakorlatias volt! Sőt
mi több, büszkén tekintett a gyakorlatiasságára! Tudta, hogy Malus nem a
levegőbe beszél, és nagyon is valós fenyegetést jelent. Ő pedig a maga
részéről nem tartozott szívességgel semmiféle emberfiúnak...

*
 Egy nappal azután, hogy elhagyták Bigyókótyát, Aram a
szállítójárművük fedélzetén ülve a térképeit tanulmányozta. Bár épp csak
egy kicsit, de azért aggódott, hogy vajon valóban helyes döntést hozott-e.
Akárhogy is, de sikerült elmenekülniük Malus elől.

Az Elkerülhetetlen a tengert hasítva egyre közelebb ért a Rákfajzathoz.

Noggenfogger arról tájékoztatta Malust, hogy a fiú és a barátai jegyet
váltottak a Viharvárad kikötője felé tartó szkúnerre. Malus úgy vélte, az
egész csak hazugság, a báró azonban megmutatta neki az utaslistát és a
nyugtákat, amelyek megerősítették az állításait. Malus gyanította, hogy
Noggenfogger szándékosan tartotta vissza az értesüléseit, csak azután adva
át azokat, hogy a szkúner vitorlát bontott. Így próbálta elérni, hogy Malus
kénytelen legyen elhagyni Bigyókótyát. Ám a báró nem várt túl sokáig,
ezért már csak percek kérdése volt, hogy elfoglalják a Rákfajzatot.
Malust ezúttal semmi sem állíthatta meg abban, hogy megszerezze az
iránytűt és visszavegye a Gyémánt Pengét.

Fura, merre kalandozik az ember elméje, ha van egy kis ideje pihenni –
gondolta Aram. Nem adódott lehetőségem megnézni, ahogy Faeyrine
átalakul holdszerzetté. De sebaj!
Hirtelen kiabálást hallott, és felállt, hogy megnézze, mi történt...

Bigyókótya városában Noggenfogger báró továbbra sem örült, amiért

engedett Malus zsarolásának.
A báróné látta, hogy a férjét nagyon felzaklatták a történtek, ezért
megsimogatta Marin hosszú füleit, hogy lecsillapítsa. A báró rendkívül
hálás volt az ő kis Sprinkle-jének a törődéséért, és hogy segített a városnak
megszabadulni a fenyegetéstől. Sprinkle ugyanis valahogy tudomást
szerzett a Rákfajzatról, és elmondta a férjének, hogy a fiú és a barátai jegyet
váltottak a hajóra. A báró ezt az értesülést adta tovább Malusnak, hogy az
az eszelős elhagyja a várost.
Sprinkle megcsókolta a férje kobakját, és azt mondta neki, hogy ne
bosszankodjon. Elvégre nem volt miért bosszúsnak lennie. A kalózok
elmentek, egy olyan hajót üldözve, amelyen egyetlen ismerősük sem
utazott.
Marin nagyon hálás volt a feleségének, amiért mindig az ő érdekeit tartja
szem előtt.
Hah! – mosolygott magában Sprinkle, és vidáman a régi szerelmekre
gondolt.

Aram kinyitotta a hídra vezető ajtót, hogy megnézze a kiabálás okát.

Gazlowe és Kerék épp azon vitatkoztak, hogy milyen gőznyomás kell
ahhoz, hogy a járművük optimális sebességgel haladjon – bármit is jelentett
mindez.
Aram próbált nem elmosolyodni, miközben visszahátrált, és halkan
becsukta az ajtót. A gondola széléhez lépett, és ahogy a korlátra
támaszkodva végigpillantott a géptörzsön, a szeme elkerekedett az
álmélkodástól. A léghajójuk, a Felhőrugdaló magasan Tanaris csillogó
homokja, az Ezer Tű ragyogó vize és Feralas sűrű őserdői felett szárnyalt,
elképesztő kilátást kínálva az alant elterülő vidékekre.
Északnak tartottak, a Felperzselt-völgy felé, ahol Gazlowe és Kerék a
Mérnökök Céhe következő rendezvényén készültek részt venni.
Aram lovagolt már wyvernen, ám ez nem csökkentette a mostani utazás
élvezetét.
Egy hajó, ami a levegőben repül! Vajon mit fognak még kitalálni?
– Nagyon látványos a táj, igaz? – hallatszott egy hang a háta mögül. –
Úgy vélem, egy igazi művész épp az ilyen pillanatokat szereti elkapni.
Aram megfordult, viszonozva Charnas mosolyát, aki épp azon volt, hogy
a Mérnökök Céhe hivatalos illusztrátoraként eleget tegyen a feladatainak,
ezért ő is elkísérte az útra az unokafivérét, Gazlowe-t.
A két művész a korlátnak támaszkodva rajzolni kezdett.
Aram lerajzolta a zeppelinből látszó tájat, majd a Felhőrugdalót is. Aztán
felvázolta a kristálymarkolatot is, és kényszerítette magát, hogy az összes
ellenségét együtt, egy képen ábrázolja: Malus kapitányt, Reigol Valdread
bárót, vagyis a Suttogót, Zathrát, a trollt, a páncélként viselt skorpiójával, és
az ogre Throggot. Ám nem elégedett meg ennyivel. Ismét lerajzolta őket, de
ezúttal a madárembert, és a többi ogrét is megjelenítette: a nőstényt, az
ikreket, a kétfejűt, a pocakos kürtöst és az állandóan ásítozó óriást. A
háttérben pedig egy árnyszerű, a homlokán szarvakat viselő, szinte lángoló
alak tornyosult föléjük.
Úgy tűnt, azzal, hogy papíron jelenítette meg a képmásukat, elűzhette a
tőlük való félelmét. Ráadásul mindnyájukat hátrahagyták Bigyókótyában,
Aram pedig kételkedett abban, hogy Malus képes lesz kitalálni, miként
követhetné őket.
Visszatette a zsebébe a vázlatkönyvet, és kihúzta magát.
– Gondolkodtam egy kicsit a nagybátyádról, Silverlaineről – szólalt meg
Charnas. – Biztos vagyok benne, hogy amikor az apád utoljára említést tett
róla, azt mondta, északon hagyta őt.
– Mint például... a Kőkarom-hegyek környékén?
– Nem mondott semmi pontosat. De biztos vagyok benne, hogy Észak-
Kalimdorra utalt, és nem a Keleti Királyságok északi részére, sem pedig
Északfölde távoli területeire.
– Vagyis lehetséges, hogy az út során megtalálom őt.
– Sosem lehet tudni.
Aram eltöprengett a lehetőségeken.
Charnas azonban megköszörülte a torkát, megzavarva a fiú merengését:
– Azon gondolkodom, hogy egy új munkába kezdek. Egy új könyvbe.
– A Mérnökök Céhével kapcsolatosan? – tudakolta Aram.
– Talán. Részben. Még töröm rajta egy kicsit a fejemet. Gondolatban
alaposabban is körbejárom, aztán elmondom, mire jutottam.
– Alig várom!
– Esetleg szeretnél segíteni az illusztrációkban?
– Ezt komolyan kérded? Nagyon szeretnék!
– Nos, majd meglátjuk!

Amikor Aram Charnastól elköszönve elindult, hogy csatlakozzon a

barátaihoz, úgy érezte, mintha ő maga is a felhőket lökdösve repülne.
 Murci, Marcang, Drella és Makasa a kabinjukban összezsúfolódva
kuporogtak. Makasa épp kinézett az ablakon, és megrázta a fejét.
– Semmi értelme! Ennek a valaminek még szárnyai sincsenek! –
mormogta halkan, ám Aram láttán sikerült elmosolyodnia.
Gazlowe beleegyezett, hogy egy csekély összegért cserébe az egész
csapatot elviszi északra. Persze nem egészen Thal’darah Kilátójáig, de a
térkép, amelyet Aram alaposan áttanulmányozott, azt mutatta, hogy az úti
céljuk alig kétnapi gyaloglásra van a Felperzselt-völgytől, ami elég
közelinek tűnt a számukra.
 Aram előhúzta az iránytűt az inge alól, és lepillantott rá. A tű továbbra is
Tóvidék felé mutatott. Vagy inkább a következő kristálydarab felé, ami
történetesen ugyanabban az irányban volt.
Ennek ellenére az ifjú felfedező úgy döntött, jelenleg sokkal fontosabb,
hogy segítsenek Drellának, mint az, hogy hazalátogasson. Még a Gyémánt
Pengénél is fontosabbnak tűnt. Ez utóbbi küldetéshez később is
visszatérhetett. Vissza is kellett térnie! De nem bánta meg a döntését, és
nemcsak azért, mert az út, amelyet választott, elvezethette a nagybátyjához,
Silverlaine-hez.
Drellára pillantott, aki egy kicsit idősebbnek látszott, mint amilyennek
akkor látta, amikor kivirágzott. Egy kicsit magasabb is lett, ezért gyönyörű,
csillogó szeme most már egy magasságban volt Araméval.
Marcang felé fordult, aki sokkal magabiztosabbá vált az első
találkozásuk óta.
Aztán Makasára nézett, aki már nem tűnt magányos szigetnek azok
között, akik számára oly sokat jelentett.
Végül Murcira pillantott, aki épp belegabalyodott a hálójába, ám
elhatározta, hogy segítség nélkül szabadul ki belőle.
„Sokféle család létezik” – mondta egyszer az apja.
Aram már tudta, hogy ez a legénység is egyfajta család. Éppúgy az ő
családja, mint a szerettei, akiket Tóvidéken hagyott.
Azon töprengett, merre vezetett az élete útja, mióta hónapokkal korábban
eljött otthonából. Ez az út távolról sem bizonyult egyenesnek. Sőt, úgy tűnt,
gyakran irányíthatatlanul kanyarog körbe-körbe. Ám minden egyes lépés új
barátokhoz és újabb csodákhoz vezetett, és általuk egyre jobban megértette
az őt körülvevő világot. Leginkább azt, hogy minden összefügg. Az egyik
dolog a másikhoz vezet. Az anyja arra ösztökélte, hogy ismerje meg jobban
az apját. Az apja bemutatta őt Makasának, aki a nővérévé vált. Aztán a
közös útjuk elvezette őket Murcihoz. A Malusszal való találkozásuk pedig
elvezette őket Marcanghoz és Thalysshoz, aki szó szerint a kezükbe adta
Taryndrellát.
Ki tudhatja? Drella talán elvezetheti őket Silverlaine-hez.
Thalyss szavai most minden korábbinál tisztábban csengtek Aram
elméjében:
„A természetnek megvan a maga harmóniája. A saját útja és áramlása.
Olyan, akár egy folyó. Vagy mint egy hajtás, ami a nap felé tör a
termőtalajon át. Gondolod, hogy ez az olyan lényekre, mint mi, akik együtt
utazunk, nem igaz? Nem arról beszélek, hogy minden előre elrendeltetett.
Hiszen a folyón gátat lehet emelni. Ahogy a hajtást is lerághatják a
szöcskék vagy a levéltetvek. Az utazók is ugyanígy számos irányba
indulhatnak. De az áramlás ettől még létezik, és kétségkívül mindnyájan a
részesei vagyunk.”
Bár a csapat azóta új tagokkal bővült, a druida szavai éppolyan igaznak
tűntek, mint mindig. Sőt, talán igazabbnak, mint korábban bármikor.
Aram ezért jól tudta, mielőtt bármi másba belefogna, segítenie kell a
driádnak, hogy azzá váljon, akivé válnia kell. Úgy vélte, a küldetés, a
kristályszilánkok és a Penge ellenére az apja is ilyen utat választott volna a
számára. Nem egy nyílegyenesen vezető utat, hanem egy kanyargós
ösvényt, egy kavargó áramlatot, amely elviszi mindahhoz, amit látnia és
tapasztalnia kell, és végül elvezeti az áhított végcélhoz. Feltéve, ha van
ilyen. Ha kell, hogy legyen egyáltalán.
A gondolatoknak ez a hosszú láncolata megnyugvással töltötte el.
Immár sokkal tisztábban látva odalépett Murcihoz, és könnyed, körkörös
mozdulattal húzni kezdte a halászháló egyik végét, a murloc pedig azonnal
kiszabadult.
– Mit szólnátok egy újabb olvasás leckéhez? – kérdezte.
Marcang, Murci és Drella lelkesen válaszoltak.
Makasa helyeslően odabiccentett neki, Aram pedig viszonozta a
gesztust.
Most valahol Greydon Thorne is biztosan biccent egyet – gondolta
Aram.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Egy utolsó biccentés

Peremföld vidékén a fogoly nem biccentett, bár valószínűleg semmi sem

okozott volna nagyobb örömöt a számára, mint előrebiccenteni a fejét és
álmodni. Ám ezen a héten az iszonyat nagyura parancsba adta, hogy a
Lángoló Légió foglyait nem hagyhatják aludni. Ezért minden egyes
alkalommal, amikor a fogoly feje előrebiccent, egy ördögfajzat vörösen
izzó vasdarabot nyomott az oldalához. A fogoly számára azonban még az
égető fájdalom sem okozott olyan gyötrelmet, mint az, hogy ébren tartották.
Mindez nem hozott túl sok változást.
A számításai szerint közel két hónapja raboskodott láncra verve ebben a
mély, sötét, dohos tömlöcben. Xaraax nagyúr mindvégig próbálta megtörni.
Valójában már több mint húsz éve egyfolytában azon volt, hogy így vagy
úgy, de kétségbeesésbe taszítsa őt.
Ám Greydon Thorne-t nem lehetett egykönnyen megtörni!
 KANYARGÓ ÖSVÉNY SZÓSZEDET

Ádáz Osztag – Brute Squad

Alcaz-sziget – Alcaz Island
Alkony Bástya – Twilight Bulwark
Alkony Helyőrség – Twilight Outpost
Alkony Őrhely – Twilight Post
Alkony Tábor – Twilight Base Camp
Álmodok Menedéke – Dreamer’s Rest
Álom Atyja – Father of Sleep (Ueetay no Mueh’zala)
Amnennar, a Fagyhozó – Amnennar the Coldbringer
arachnomanta – Arachnomancer
Azeroth Közönséges Madarai – Common Birds of Azeroth (könyvcím)
Azeroth Műszaki Mérnökeinek Céhe (Mérnökök Céhe) – Mechanical
Engineers’ Guild of Azeroth (MEGA)
Azok, Akik Rejtőzködnek – Those Who Remain Hidden
bajnok – brute (gnoll)
Banshee Királynő – Banshee Queen
Barkász – Hotfix
Bigyókótya – Gadgetzan
Bigyókótyai Charnas – Charnas of Gadgetzan
Bíróföld – Marshal’s Stand
Borostyánbőr Thalia – Thalia Amberhide
Borotvaoldalú Charlga – Charlga Razorflank
Borotvaoldalú Chugara – Chugara Razorflank
Bronzpöcök Fizzle – Fizzle Brassbolts
Bronzpöcök Rizzle – Rizzle Brassbolts
Büszkefészek – Highperch
Cenarion Erőd – Cenarion Hold
Cenarion Kör – Cenarion Circle
cetcápa – whale shark
Csáléagyar – Shagtusk
Csavarszem Mazzer – Mazzer Stripscrew
Csillámló Mélység – Shimmering Deep
Csillámló-síkság – Shimmering Flats
Csonka Kéz klán – Shattered Hand clan
Csontok Halma – Bone Pile
Déli-tenger erődje – Southsea Holdfast
Délvárad – Southwind Village
Dérpatájú Kút – Winterhoof Water Well
Diadal Erőd – Fort Triumph
Dölyfös Áradat – Brashtide
driád – dryad
Dugóhúzó – Corkscrew (hajó neve)
Ebihal – Pollywog (hajó neve)
Égorom – Skypeak
Egyistenes Durgan – Durgan One-God
Éj Barátja – Night’s Friend (Ueetay no Mueh’zala)
Élet Megkötője – Life-Binder (Alexstrasza) (Eonar)
Elhagyott(ak) – Forsaken
Elkerülhetetlen – Inevitable (hajó neve)
Erdőmancs – Woodpaw
Északfölde – Northrend
Ezer Tű – Thousand Needles
Ezüsthold – Silvermoon City
Fagyhozó – Coldbringer
Fehér Úrnő – White Lady
Feketevíz Flotta – Blackwater Fleet
Feketevíz Fosztogató(k) – Blackwater Raider(s)
Felhőrugdaló – Cloudkicker
Felperzselt-völgy – Charred Vale
Fény Hangja – Voice of the Light
Fénypöröly Trenton – Trenton Lighthammer
Fizzle és Pozzik Versenyuszálya – Fizzle and Pozzik’s Speedbarge
Fizzle és Pozzik Versenyuszályának Éves Csónakversenye – Fizzle and
Pozzik’s Speedbarge Boat Race
Fojtótövis-völgy – Stranglethorn Vale
Forgópörgő Jinky – Jinky Twizzlefixxit
Formáló-fennsík – Shaper’s Terrace
Golakka-forrás – Golakka Hot Springs
Gombás Szikla – Fungal Rock
Gordunni Helyőrség – Gordunni Outpost -
Gordunni klán – Gordunni clan
Gőzcsikaró Kartell – Steamwheedle Cartel
Gőzsíp – Steamwhistle
Grakkarond Csontjai – Bones of Grakkarond
Gyémánt Penge – Diamond Blade
Gyilkos Karám – Murder Pens
Gyilokkohó – Killmonger (hajó neve)
Gyötrelem Dombjai – Writhing Deep
Gyötrődő Kertek – Roiling Gardens
Halál Istene – God of Death (Ueetay no Mueh’zala)
Halál Szeretője – Death’s Love (Elortha no Shadra)
Halálfejes törzs – Death’s Head tribe
Halálgép – Death-Machine (hajó neve)
Halálszavú Feketetövis – Death Speaker Blackthorn
Hamu Kaptár – Hive’Ashi
hárpia – harpy
Holdpehely Erőd – Feathermoon Stronghold
holdszerzet – moonkin
Homokharag törzs – Sandfury tribe
Homokskalp klán – Sandscalp clan
Homokskalp Ukorz – Ukorz Sandscalp
Hullámjáró – Wavestrider
Idő Gyermeke – Son of Time (Ueetay no Mueh’zala)
Ín – Sinew (jeti)
Isildien Romjai – Ruins of Isildien
Iszapkerék – Mudsprocket
iszonyat nagyura (nathrezim) – dreadlord
jeti – yeti
Kalózok Tüze – Freebooters’ Fire (hajó neve)
Kardhal – Swordfish (hajó neve)
Kardszárnyú – Orca (hajó neve)
Karom – Claw (gnoll)
Kataklizma – Cataclysm
Kék Gyermek – Blue Child
Kessel Futása – Kessel’s Run (hajó neve)
Kétagyarú Tony – Tony Two-Tusk
Kiáltó Terme – Caller’s Chamber
Király Kaptár – Hive’ Regal
Komor Pöröly – Dire Maul
Korhely – Guzzler (hajó neve)
Kormos – Soot
kósza – ranger
Kőkarom-hegyek – Stonetalon Mountains
Kristály-völgy – Crystal Vale
Lakkari Szuroküregek – Lakkari Tar Pits
Lesújtó Alkony – Twilight Withering
Lich Király – Lich King
Macskák Királya – King of Cats (Eraka no Kimbul)
Mae Királynő – Queen Mae (hajó neve)
Marcang – Hackle
Mardosó – Gnaw (gnoll)
matriarcha – matriarch
Megsemmisítő – Annihilator (hajó neve)
Méreganya – Mother of Venom (Elortha no Shadra)
mesterasszony – magistrix
Mithril Rend – Mithril Order
Mohahalma – Mossy Pile
Mojache Tábor – Camp Mojache
Mormogó – Murrgly
Murci – Murky
Nagy Felvonó – Great Lift
Nagy-tenger – Great Sea
Narache Tábor – Camp Narache
nemes elf – high elf
nyomkereső – tracker
Nyugatvárad-csúcs – Westreach Summit
Nyúzó-fok – Flayers’ Point
Óriás Kapu – Great Gate (tauren)
Öreg Félszemű – Old One-Eye
Örökidill-tó – Lake Everstill
Őzsisakú Tornya – Staghelm Point
Páfrányfal – Brackenwall Village
pálma alma – palm-apple
Pengeláp Mélység – Razorfen Downs
Pengeláp-szurdok – Razorfen Kraul
Peremföld – Outland
Pókok Istene – God of Spiders (Elortha no Shadra)
Prédák Végzete – The Prey’s Doom (Eraka no Kimbul)
Ragályföldek – Plaguelands
Rákfajzat – Crustacean (hajó neve)
Raptor Bosszúja – Raptor’s Revenge (hajó neve)
Reigol Valdread báró – baron Reigol Valdread
Rejtőzködők – Hidden
Rejtőzködők Mestere – Master of the Hidden
Rémület-út – Terror Run
romboló – destroyer (csatahajó)
Rövid Szakáll és Hosszú Szakáll – Short-Beard and
Long-Beard
Sárkánylehelet Chili – Dragonbreath Chili (étel)
Serénykerék (Kerék) Gimble – Gimble Sprysprocket
(Sprocket)
Serénykerék Razzle – Razzle Sprysprocket
Sípoló – Whistler
Siralompuszta – Sandsorrow Watch
Sivár Erőd – Desolation Hold
sivatagi troll – sand troll
Sörtepofa – Bristlemaw
Sötét Vihar Hírnöke – Harbinger of the Dark Storm
Sötétfelhő Orom – Darkcloud Pinnacle
Suttogó – Whisper-Man
Szabadvárad – Freewind Post
Szélesszáj – Jawstretcher (gnoll)
Szélfutó Sylvanas – Sylvanas Windrunner
Szélmag – Corewind
Szélvágtázó Wuul – Wuul Breezerider
szélvirág – windblossom
Sziklapöröly Romjai – Stonemaul Ruins
Szív – Heart (jeti)
Szürketölgy Thalyss – Thalyss Greyoak
tajtéksirály – saltspray gull
Taurajo Romjai – Ruins of Taurajo
Tavaszdal Faeyrine – Faeyrine Springsong
Téli Csomó – Winter’s Knot (hajó neve)
tengerészkard – cutlass
Tengeri Király – Sea King (hajó neve)
Tengerszarv – Seahorn
thalassiai – Thalassian (nyelv)
Thal’darah Kilátója – Thal’darah Overlook
Theramore-sziget – Theramore Isle
Throgg, a Teljesen Tompa – Throgg the Truly Dim
Tigrisek Istene – God of Tigers (Eraka no Kimbul)
Tímár Agya – Tanner’s Bed
Tompafényű Hildy – Hildy Bufferpolish
Tóvidék – Lakeshire
Töröttpatájú-magaslat – Splithoof Heights
Tövisek Spirálja – Spiral of Thorns
tövisszövő – thornweaver
Trapp – Skitter (skorpió)
tüskéshátú – quilboar
Tűztoll-hágó – Fire Plume Ridge
tűzuszonyú aligátorteknős – firefin snapper
Új Thalanaar – New Thalanaar
Üvöltő-kör – Screaming Reaches
Vadak Ura – Lord of Beasts (Eraka no Kimbul)
Vasszem – Ironpatch
Végszarvú Helyőrség – Direhorn Post
Vén Cobb – Old Cobb
vérbogyó – Bloodberry
versenycsónak – speedboat
Vérvitorla – Bloodsail
Vérvitorlás Portyázó(k) – Bloodsail Buccaneer(s)
Veszedelem – Scourge
Vihánc – Cackle
Viharkupola – Thunderdrome
Viharvárad – Stormwind
Viharvárad Büszkesége – Stormwind’s Pride (hajó neve)
Viharvárad titkosszolgálata (VT:7) – Stormwind’s intelligence service
 (SI:7)
Villámló Hal – Lightning Fish (hajó neve)
Wyrmbog – Wyrmbog
Zora Kaptár – Hive’Zora
Zord Sebhely – Feral Scar (jeti)
Zord Sebhely törzs – Feral Scar tribe
Zordkopó klán – Grimtail clan
Zordtotem törzs – Grimtotem tribe
Zsákmány-öböl – Booty Bay
Zsírosagyar – Greasefang (gnoll)
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Útmutató a magyar kiadáshoz
I. rész
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
II. rész
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
 HARMINCADIK FEJEZET
III. rész
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
HARMINCHARMADIK FEJEZET
HARMINGNEGYEDIK FEJEZET
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
HARMINCHATODIK FEJEZET
HARMINCHETEDIK FEJEZET
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
NEGYVENEDIK FEJEZET
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
NEGYVENHARMADIK FEJEZET
NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
"Kanyargó ösvény" szószedet
Copyright
 A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
WORLD OF WARCRAFT: TRAVELER BOOK TWO – THE SPIRAL
PATH by Greg Weisman Scholastic
This translation of World of Warcraft: Traveler Book Two – The Spiral Path
first published in 2018,
is published by arrangement with Scholastic Inc., United States of America
Copyright © 2021 by Blizzard Entertainment, Inc.
All rights reserved.
Illusztrációk: Samwise Didier
Fordította: Sándor Zoltán
Hungarian translation © Sándor Zoltán, 2021
Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2021
Lektor: Barna Ildikó
Szaklektor: Havasi István
Szerkesztő: Szolga Emese
Tördelőszerkesztő: Szvoboda Gabriella, KARAKTERTAX Bt.
Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor
Nyomta és kötötte: Generál Nyomda Kft.
Felelős vezető: Hunya Ágnes

ISBN 978 963 497 649 3

Minden jog fenntartva.