Az X-akták – 4.

akta: A gumiember
IV összesen X-Akták 3.
Les Martin
Haal (1997)

Címke: Sci-fi, krimi, paranormális, Filmadaptáció

Sci-fittt krimittt paranormálisttt Filmadaptációttt
Négy már halott, egy még hátra van
Foy Mulder és Dana Scully FBI ügynökök egy sorozatgyilkos
nyomába erednek. Minden bizonyíték a lehetetlen irányába mutat:
egy olyan gyilkos felé, aki képes átfurakodni a szellőző-berendezés
csövén vagy lecsusszanni a kéménykürtőben. Olyan gyilkost
hajszolnak, aki sohasem hagy nyomot maga után – kivéve a harminc
centi hosszú ujjlenyomatot. Olyan gyilkost keresnek, aki 1903 óta –
harminc évenként – öt áldozattal végez. Muldernek és Scullynak
fogalma sincs róla, hogyan vészelte át ez az emberi szörnyeteg
szinte az egész huszadik századot. De azzal tisztában vannak, hogy
ez az az év, amikor a teremtmény megint ölni fog és már közeledik
ötödik, egyben utolsó áldozatához…
 Les Martin

Az X-Akták

4. Akta: A Gumiember
 Első fejezet
Fél nyolc volt. A baltimore-i égbolton a lenyugvó nap vérvörös
fénye derengett, rávetült az utcán nyüzsgő, dolgozó emberek
tömegére, akik igyekeztek, hogy hazaérjenek, mielőtt leszáll a
sötétség.
Kivéve George Ushert, a középkorú üzletembert. Ő visszafelé
tartott az irodájába, ahol hosszú esti munka várt rá. Ez egy cseppet
sem tette boldoggá.
Amint az irodaház tizenötödik emeletén kiszállt a liftből, Usher
felsóhajtott. Üres irodák mindenfelé. Hosszú, csendes folyosók, imitt-
amott Kijárat felirat, ami kísértetiesen világít a munkaidő után égő
tompított, szürke fényben.
Este a hivatal egészen másképpen nézett ki. Hátborzongató volt.
Roppant biztonságos, emlékeztette magát Usher. Senki sem léphet
be, aki nem itt dolgozik. De még mindig volt valami szokatlan a
levegőben.
Usher belépett az irodájába és felgyújtotta a villanyt, majd
lenyomott a telefonon egy gombot. Bekapcsolt az üzenetrögzítő és a
felesége hangja kérte a hívót, hagyjon üzenetet a sípszó után.
– Szervusz, szívem – mondta. – Fél nyolc van és úgy tűnik, még
egy darabig itt leszek. Nem túl jól sikerült a találkozó. Hívj fel.
Szeretlek. Szia.
Usher letette a kagylót és kibámult az iroda előtti sötét folyosóra.
Hirtelen szokatlan remegés futott át rajta. Félt.
Kávé, gondolta. Egy csésze kávé segíteni fog. Felkapta a
bögréjét és elindult az emelet másik oldalán lévő kávéautomata felé.
Egy csomó üres helyiség mellett ballagott el.
Az irodája azonban nem volt üres.
Abban a pillanatban, hogy kilépett, apró nesz törte meg a
csendet. Magasan a falon, Usher írósztala fölött a szellőző rácsa
picit megmozdult. A két tartó csavar forogni kezdett. Először a jobb
oldali, majd a bal felén lévő. Aztán nagyon lassan, hosszú, vékony
ujjak nyúltak ki a nyílás belsejéből és oldalra tolták a rácsot.
Usher visszafelé tartott, a bögréjében egynapos kávé lötyögött.
Amikor odaért az irodája ajtajához, megtorpant. Meg mert volna
esküdni rá, hogy égve hagyta odabent a villanyt.
Belépett a sötét szobába és kitapogatta az íróasztal lámpa
kapcsolóját. Aztán az ajtó ijesztő zajjal becsapódott. Usher hirtelen
rádöbbent, hogy nincs egyedül.
Eszelős rémülettel rohant az ajtó felé. Megragadta az ajtógombot
és igyekezett elfordítani. De valaki – vagy valami – megakadályozta
ebben.
Usher kétségbeesett. Vadul küzdött az idegennel és sikerült
kicsúsznia a szorításából. Ráesett az íróasztalra, s csak annyit
érzett, hogy erős kezek szorongatják a nyakát. Nem kapott levegőt.
Egy hang sem jött ki a torkán, miközben valami nem emberi erő
felrántotta a szellőzőnyílásba.
Egy rövid pillanatra a kezek engedtek a szorításon. Usher
szánalmas sikolya visszhangzott az irodában, majd teste olyan
erővel csapódott az ajtónak, hogy a fa szilánkokra tört.
Aztán ismét néma csend honolt a helyiségben.
Egy órával később George Usher irodájába bekúszott a hideg,
fehér holdfény. A felborult bögréből a kávé kiömlött a szőnyegre,
amit átitatott a vér. Az élettelen test valamivel arrébb hevert.
Pontosan fölötte a szellőző rácsát tartó egyik csavar forogni
kezdett. Valami a nyíláson belül visszatekerte a csavart a falba.
Lassan. Győzedelmesen.
 Második fejezet
A Washington D.C. belvárosában lévő épület ablakain betűzött a
napfény. A nyitott átrium teraszán Dana Scully, az FBI különleges
ügynöke kollégájával, Tom Coltonnal ebédelt.
Scully számára ez megnyugtató kikapcsolódás volt egy zűrös
napon. Az átrium vendéglő kedvenc helyeinek egyike volt és Tom
régi jó barát. Együtt végezték Quanticóban az FBI Akadémiát.
A két ügynök már jó ideje nem találkozott. Colton pontosan úgy
nézett ki, ahogy Dana emlékezett rá: jóképű volt, intelligens és
magabiztos. Mindig kedvelte a feltűnő nyakkendőket, s a ma viselt
sem számított kivételnek – a fekete kravátlin nagy, fehér pöttyök
díszelegtek. Mély hangján még mindig gyorsan beszélt, így minden
mondata sürgetően hangzott. De most éppen pletykált.
– Tudod, kivel futottam össze a quanticói osztályunkból? –
kérdezte. – Marty Neillel.
Scully felnevetett.
– J. Edgar Juniorral?
J. Edgar Hoover majdnem ötven évig, 1972-ig volt az FBI
igazgatója. Évfolyamtársuk, Marty Neil azt tervezte, hogy
ugyanolyan karriert fog befutni, mint Hoover. A problémát csak az
jelentette, hogy Neil távolról sem volt olyan éles eszű, mint a volt FBI
főnök, viszont legalább annyira paranoiásnak látszott, mint az.
– Neil nagyon feltört – mesélte Colton. – A New-York-i irodában
kapott állást, a kémelhárításnál. Különleges ügynök, felügyelői
rangban.
– Felügyelő? – visszhangozta Scully meglepetten. – Alig két éve
végezte el az akadémiát. Hogy a csudába kötött ki ott?
Colton kényszeredetten elmosolyodott.
– Véletlenül benne volt a World Trade Center elleni
bombamerénylet kivizsgálásában. Egy olyan bűntényében, amit
megoldottak. Ráadásul gyorsan.
– Hát, jó Martynak – jegyezte meg Scully némi irigységgel, amit
azonban titkolni igyekezett. Saját karrierje az utóbbi időben távolról
sem látszott ilyen ígéretesnek. Középfokú szakképzettsége volt
csillagászatból, felsőfokú orvosi képesítéssel rendelkezett és
tudományos fokozatot is szerzett fizikából, s közben belépett az FBI-
hoz. A fizikusi diplomát már az Akadémián kapta meg. Kiváló
eredménnyel végzett, így meghívták, hogy tanítson ott egy darabig.
És akkor kapta meg jelenlegi beosztását. Bavins osztályvezető Fox
Mulder társának jelölte, a mellé az ügynök mellé került, aki az olyan
esetek kivizsgálására specializálta magát, amik senki mást nem
érdekeltek.
– Figyelj, Dana! – zökkentette ki Colton hangja a gondolataiból. –
Marty Neil egy pancser. Pont ez a hely az, ahová való.
Scully végigmérte volt évfolyamtársát. Tudta, Tomnak nem megy
olyan rosszul, mint ahogy beállítja.
– Brad Wilson mesélte, hogy a washingtoni átkelőhelyes
gyilkossal kapcsolatos információid egyenesen a gyanúsított
nyomára vezettek. Azt beszélik, nyitva áll előtted az Erőszakos
Bűntények Osztálya.
Colton vállat vont, mintha ez teljesen hidegen hagyná. Scully
azonban tudta, örömet szerez neki, ha szót ejtenek róla. Colton
mindig is roppant ambiciózus volt. A gyors előremenetel mindent
jelentett számára.
– És veled mi van? – érdeklődött a férfi. – Volt részed bármilyen
harmadik típusú találkozásban?
Scully megpróbálta nem észrevenni a kérdésben rejlő iróniát.
Tudta, a másik csak tréfál. Mindamellett nem hibáztatta Tomot, hogy
különösnek tartja a megbízását. Az is volt.
– Mindenki azt hiszi, hogy ez a munkám? – kérdezte óvatosan. –
Valamiféle közeli találkozások?
– Nem, természetesen nem – tiltakozott Colton. – De a majrés
Mulderrel dolgozol, ugye?
Scully társát, Fox Muldert kitűnő ügynöknek tartották. A
Harvardon és Oxfordban végzett, a pszichológia doktora volt. Híres
volt nagyszerű memóriájáról is. Scully még sosem találkozott
senkivel, aki egy eset elemzése során tisztábban látta volna a
dolgokat. Ám Mulder még közismertebb volt a meghatározatlan
jelenségek iránt tanúsított érdeklődéséről, sőt, hitt az olyan
dolgokban is, mint az UFO-k vagy az idegenek. És életét ezek
vizsgálatának szentelte.
 – Mulder elképzelése szerint valami van odakint – tette hozzá
Scully. – De ezzel együtt nagyszerű ügynök.
Colton bekapott egy falatot és felsóhajtott.
– Hát, most van egy odakinti esetünk – mondta kissé zavartan. –
A baltimore-i rendőrkapitányság kéri a segítségünket egy
sorozatgyilkos kapcsán. Három gyilkosság történt. Az egész hat
héttel ezelőtt kezdődött. Az áldozatok kora, neme és faja eltérő.
Semmi ismert kapcsolat nincs közöttük.
Scully belekortyolt a jeges teába.
– De csak van valami közös az esetekben?
– Az, ahogy a gyilkos behatol – felelte Colton. – Pontosabban,
annak a hiánya.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Scully.
– Az egyik áldozat – kezdte Colton – egy kollégista lány volt. Egy
háromszor hat méteres hálószobában ölték meg. Amikor
megtalálták, az ablakok csukva voltak és az ajtót belülről zárták be.
Senkinek sincs róla fogalma, hogy jutott be a gyilkos. És aztán
miként tudott kimenni.
Scully figyelmesen hallgatta, Colton pedig folytatta.
– Az utolsó eset két napja volt, egy szigorúan őrzött
irodaépületben. Az ellenőrző monitorokon nem látszott semmi
különös. Munkaidő után történt, már mindenki hazament. A pasas
leparkolt a garázsban, a lifttel felment a tizenötödik emeletre. Valami
esti munkája akadt az irodájában. Senki más nem lépett be az
épületbe, de a fickó soha többet nem tudott kijönni.
– Nem lehet szó öngyilkosságokról? – kérdezte Scully.
Colton megrázta a fejét. Elővett a tárcájából egy fényképet és
átnyújtotta a nőnek. Scully szeme kerekre tágult, amikor meglátta a
bűntény helyszínén készült felvételt.
– Az áldozatok máját eltávolították – tette hozzá Colton. –
Mindenféle eszköz nélkül.
– Úgy érted, a tettes puszta kézzel kitépte? – hitetlenkedett
Scully, s közben valami racionális megoldáson törte a fejét – kellett
ott lenni egy késnek vagy szikének…
Colton nemet intett.
 – Tudom, lehetetlennek hangzik, de nem az. Semmiféle vágó
eszközt nem találtak. El sem tudom képzelni, hogy csinálta.
– Ez pont úgy hangzik, mint egy X-akta – jegyezte meg Scully. Az
FBI azokat az ügyeket nevezte X-aktának, amikben különös
történések vagy megmagyarázhatatlan jelenségek fordultak elő. Az
X-aktákkal való foglalkozás Fox Mulder specialitásának számított.
– Ne ragadtassuk el magunkat – figyelmeztette Colton. – Én
fogom megoldani ezeket a gyilkosságokat. Nem akarom átpasszolni
neked és Muldernek. De arra kérlek, hogy vizsgáld meg a helyszínt.
Csak egy fél órára van a lakásodtól.
Scully kötekedő pillantás vetett a férfire.
– Ha te fogod megoldani az ügyet, miért akarsz engem is
belevonni?
Colton elnézett a lány mellett.
– Talán az utóbbi eseteid miatt… te más nézőpontból látod a
dolgokat.
Scully pontosan tudta, miről van szó. Colton úgy vélte, az X-
aktákkal való munka nem nélkülöz némi bolondériát. De szavaiból az
is kicsengett, ez esetben a nő szakértelmére van szüksége. De ha
valóban olyasvalakit akar, aki járatos az X-aktákban, akkor a
partnerére is igényt kell tartania.
– Kérjem meg Muldert, hogy segítsen neked?
Colton összeráncolta a szemöldökét.
– Ha Mulder jönni akar, hogy szívességet tegyen neked, az
nagyszerű – mondta. – De tudatosítsd benne, hogy ez az én ügyem.
Scully ismét megszemlélte a fotót. Biztos volt benne, hogy az
eset X-akta.
– Dana – szólalt meg Colton. – Ha megoldhatnék egy ilyen
dolgot… Akkor a csúcsra jutnék. És te…
A nő ránézett.
– Mi van velem?
Colton megint nem nézett a nő szemébe.
– Akkor nem neveznének többé Mrs. Majrésnak.
Scully szótlanul üldögélt, amíg Colton kifizette a számlát, majd
felállt és távozott. Az utolsó megjegyzése sértő volt. És Colton
természetesen tisztában volt ezzel.
 Harmadik fejezet
Másnap reggel Scully azt tette, amire Colton kérte. Ahelyett, hogy
egyenesen az FBI Központjába ment volna, megállt az épület előtt,
ahol George Usher irodája volt. Leparkolt a felhőkarcoló alagsori
garázsában. Rápillantott a mennyezetre erősített tévémonitorokra.
Valóban szigorúan őrizték ezt a helyet.
Korán volt, alig múlt hét óra. Scully a tizenötödik emeleten lépett
ki a liftből. Az iroda néptelen volt, egy valakitől eltekintve. Az illető
nem volt más, mint Fox Mulder. A Coltonnal együtt elköltött ebéd
után Scully hosszasan tűnődött a dolgon, majd úgy döntött,
beszámol Muldernek az esetről, ami túlságosan is X-aktásnak
hangzott ahhoz, hogy társát kihagyja belőle.
Mulder ott álldogált Usher irodájában. Már szétpakolta a
felszerelését, levetette a zakóját és felgyűrte az inge ujját.
Gumikesztyűt viselt, szemmelláthatólag már vizsgálódott egy ideje.
– ‘reggelt – köszönt Scullynak.
Fox Mulder meglepően fiatalnak látszott ahhoz képest, hogy
tapasztalt ügynöknek számított. Magas, vékony férfi volt, haját az
FBI ügynököknél megszokottnál hosszabbra növesztette. Scully úgy
vélte, a férfi megjelenésében van valami megtévesztő. Arckifejezése
ártatlan volt, szinte kisfiús. Egészen addig, amíg valaki bele nem
pillantott a mogyoróbarna szemekbe. Akkor rájött, hogy Fox Mulder
többet lát, mint a legtöbb ember. És nagy árat fizet érte.
Scully biccentett társa felé. Örült, hogy Colton még nem érkezett
meg. Ez lehetővé tette, hogy saját maga mérje fel a bűntény
helyszínét. Gyakorlott tekintettel pásztázta végig az irodát.
Usher tetemét már elszállították, de a helyiség még romokban
hevert. Az íróasztalon mintha hurrikán söpört volna végig. Ceruzák,
tollak, dossziék hevertek szerteszét. Egy asszonyt – valószínűleg a
feleségét – ábrázoló fénykép felborult, ugyanúgy az íróasztal lámpa
és egy bögre is.
És mindent vér fröcskölt be – az Usher íróasztalán lévő papírokat,
a széket, a szőnyeget és a falakat.
A helyiségnek csupán egy sarkában volt rend – ott, ahol Mulder
kipakolta a felszerelését. Takarosan elrendezve sorakozott egymás
mellett az ujjlenyomatvételhez szükséges por, a csipeszek és a
pengék.
Mulder szintén a véres irodát nézegette. Aztán társára pillantott.
– Tehát… miért nem engem kértek meg? – érdeklődött.
Scully csendben maradt. Mulder türelmesen várt a válaszra. A
zsebébe nyúlt és kihalászott egy napraforgómagot.
– Ők a barátaim az akadémiáról – mondta végül Scully.
Megpróbált tapintatos lenni. – Biztos vagyok benne, hogy sokkal
kényelmesebb volt velem megbeszélni.
– Én talán kényelmetlen vagyok számukra?
Scully habozva nézett rá. Aztán, mint általában, úgy döntött,
legjobb az egyenes válasz.
– Valószínűleg a… hírnevednek köszönhető…
– A hírnevemnek? – visszhangozta zavartan a férfi. – Nem is
tudtam, hogy rendelkezem ilyesmivel.
Mulder szándékosan okozott nehéz perceket partnerének, és
Scully tudta ezt.
– Nézd – mondta türelmetlenül. – Colton betartja a szabályokat,
te pedig nem. Úgy érzik, a te módszereid, az elméleteid…
– Majrésak? – találgatta Mulder. Elmosolyodott, de a szeme
komoly maradt. – És te mit gondolsz? Szerinted is… majrés vagok?
Scully várt a felelettel és azon tűnődött, vajon megérdemli-e
Mulder az egyenes választ. Tudta, a férfi teszteli őt. Még csak rövid
ideje dolgoztak együtt. Scully azt a megbízást kapta, hogy figyelje
partnerét. Hátha rájön valamire, ami okot ad az FBI-nak arra, hogy
lezárják az X-aktákat. De Scully nyílt eszű nő volt. Bár nem mindig
értett egyet Mulder elméleteivel, respektálta a módszereit.
Megmondta az igazat a feletteseinek: szerinte Mulder kiváló ügynök.
Az általa kivizsgált esetek valódiak voltak. Egészen mostanáig,
gondolta, Muldernek bíznia kellett benne.
Scully sosem válaszolt az imént feltett kérdésre, ugyanis Tom
Colton toppant be az irodába.
– Dana, sajnálom, hogy elkéstem – szabadkozott.
– Semmi baj, mi is csak most értünk ide – felelte Scully.
– Ő Fox Mulder. Mulder, Tom Colton. – A két férfi kezet fogott.
 – Nos, Mulder? – szólalt meg Colton gúnyosan. – Mit gondol?
Úgy néz ez ki, mintha a kis zöld emberkék műve lenne?
Scully együttérzően pillantott társára.
– Szürke – felelte Mulder komolyan.
– Micsoda? – meredt rá Colton.
– Szürke – ismételte Mulder. – Azt mondta: zöld emberkék. A
reticulumiak bőre szürkés árnyalatú. Közismert, hogy a Reticulum
galaxisban uralkodó vashiány miatt kiemelik a májakat az emberi
testből.
Bárcsak ne művelné ezt! – fohászkodott magában Scully. Még
akkor is, ha Colton megérdemelte. Tudta, hogy volt évfolyamtársa
előítélettel viseltetik Mulder iránt. És társa most csak rontott a
helyzeten. Colton zavartnak látszott, bár nem tudott rájönni, vajon
Mulder miért tréfálkozik.
– Nem mondja komolyan, ugye?
– Tudja, mennyi máj és hagyma jut el a Reticulumra? –
érdeklődött Mulder, majd mielőtt Colton válaszolhatott volna,
elnézést kért és tovább vizsgálódott az irodahelyiségben.
Colton zavarba jött és elvörösödött. Haragos tekintetet vetett
Mulderre, majd átlépkedett a szoba másik végébe. Scully felsóhajtott
és követte. Talán még nem késő elsimítani a dolgokat a két ügynök
között.
Mulder nem figyelt oda Scully és Colton beszélgetésére. Tovább
tanulmányozta Usher irodáját, alaposan szemügyre vette az
íróasztal éles sarkait, hátha egy elemi szál rátapadt valamelyikre az
elkövető ruhájából.
Ismét benyúlt a zsebébe némi napraforgómagért, majd az
ablakhoz sétált. Gondosan ellenőrizte, láthatók e nyomok a
kilincsen, s cseppet sem volt meglepve, amikor nem talált semmit.
Aztán a helyiség szélére ballagott, keresett valamit, amit a gyilkos
megérinthetett vagy elejthetett, bármilyen pici bizonyítékot, ami a
gyanúsított nyomára vezethetett volna.
Amikor valami fénylő dolgot vett észre a szőnyegen, Mulder
megtorpant. Letérdelt, mutatóujját lágyan a szőnyegre nyomta. Volt
ott valami – apró fémreszeléknek tűnt.
 Egy csipesszel felemelte a fémdarabkát és a fény felé tartotta.
Egy pillanatig elgondolkodott, majd felnézett. Pont fölötte a falon
helyezkedett el egy fémrács, ami a szellőzőnyílást takarta.
Mulder felállt és egyenesen a felszerelése felé indult. Felkapta a
port, a ragasztószalagot és a kefét. Megdörzsölte a sörtét, majd
óvatosan porozni kezdte a szellőzőnyílás környékét.
Ez felkeltette Colton figyelmét.
– Mi a fenét csinál? – kérdezte gyanakodva Scullytól.
Mulder rájuk sem hederített. A kefére összpontosított, remélvén,
hogy tiszta ujjlenyomathoz tud jutni. Colton hitetlenkedve bámulta.
– Ez egy harminc centis négyzet – jegyezte meg. – És még ha
egy reticulumi keresztül is tudna kúszni rajta, a fedőrács oda van
csavarozva.
Mulder nem figyelt rá és folytatta a felderítést a rács oldalain.
Lépésről-lépésre, végre kialakult egy ujjlenyomat. Hosszú volt és
vékony. Bizonyos tekintetben hasonlított az emberire, de
határozottan nem az volt.
Mulder egy szót sem szólt. De szeme kerekre tágult a
meglepetéstől. Már ezelőtt is látta ezeket az ujjlenyomatokat.
 Negyedik fejezet
Scully odahúzott egy széket Mulder mellé. A férfi szűk hivatali
szobájában voltak, az FBI Központ alagsorában. Mint általában, az
apró helyiség tele volt könyvhalmokkal és újságkupacokkal. Mulder
íróasztalán homályos fotók hevertek. Talán UFO-k voltak rajtuk, talán
nem. Scully nem volt biztos benne. De Mulder munkájához való
hozzáállását híven tükrözte a falon függő poszter, amin ez a felirat
állt: HINNI AKAROK..
Scully megpróbálta nem észrevenni a jelentésekből álló hegyet,
ami ledőléssel fenyegetett, és figyelmét a Mulder által mutatott
diákra összpontosította. A hat dia mindegyike megnyúlt
ujjlenyomatot ábrázolt, de a nő nem volt biztos benne, mit is
kezdhetne velük. Az ujjlenyomatok túl hosszúak és keskenyek voltak
ahhoz, hogy embertől származhattak volna.
Mulder rámutatott az egyik diára.
– Ezt vettem le tegnap Usher irodájában – mondta. – Ez a többi
az X-aktákból származik.
– Tulajdonképpen hány gyilkosságról beszélünk? – kérdezte
Scully meglepetten.
– Ushert is beleszámítva tizenegyről – felelte Mulder. – Tíz
gyilkosság a mostani előtt. Mind Baltimore-ban történt. Egyiknél sem
voltak behatolási nyomok. Ugyanúgy végeztek minden áldozattal.
Ezek az ujjlenyomatok – rakott egymás mellé öt diát – a másik tíz
gyilkosság öt helyszínéről származnak.
– Tíz másik gyilkosság? – Scully még mindig nem hitt a fülének. –
Colton egyáltalán nem említette…
– Nem hiszem, hogy tudna róluk. – Mulder rámutatott három
diára. – Ezeket az ujjlenyomatokat 1963-ban rögzítették, öt évvel
azelőtt, hogy Colton megszületett. Ez a kettő pedig 1933-ból
származik.
Scully szeme kerekre tágult.
– Azt akarod mondani, hogy ugyanaz a gyilkos ölt harminc évvel
és hatvan évvel ezelőtt is?
– Meg kilencven éve is – tette hozzá Mulder. – Sajnálatos módon
az az ujjlenyomat nem áll rendelkezésünkre. 1903-ban még nem volt
szokásban az ujjnyom rögzítése. És a rendőri jelentések sem
teljesek, de akkor is történt legalább egy azonos gyilkosság.
– Természetesen – vetette oda Scully szárazon. Eltolta a székét
az asztaltól. Csak bízzuk Mulderre, gondolta, és máris előáll egy
teljesen hihetetlen történettel.
Mulder oda sem figyelt a hangsúlyra és megkezdte
összerakosgatni a bizonyítékokat.
– Minden harminc évben öt gyilkosság. Ez azt jelenti, hogy idén
még kétszer fog ölni.
Scully felpattant és hátat fordított a férfinek. Kell lennie egy sokkal
logikusabb magyarázatnak, gondolta. Hiszen ő tudós, orvos.
Semmiképpen sem hiheti el ezt – állítsd le magad. Talán
félreértettem Muldert.
– Azt akarod mondani, hogy valaki lemásolta a gyilkosságokat?
Valaki, aki tudott a régi bűntényekról, egyszerűen úgy döntött, hogy
puskázik belőlük?
Mulder megfordult a székén, hogy szembenézhessen a nővel.
– Scully, mit is tanultunk az első nap az Akadémián? – kérdezte
komolykodva. – Minden ujjlenyomat egyedi. Ezek mind összeillenek.
Scully felfogta, hova akar Mulder kilyukadni. Jellemző volt a
férfire, hogy eszement ötletekkel áll elő. A másik jellegzetesség az
volt, hogy elvárta tőle, higgye el azokat.
– Azt akarod, hogy menjek el az Erőszakos Bűntények
Osztályára és mondjam azt nekik, hogy ezen gyilkosságok
elkövetője… egy idegen lény volt? – tette fel a kérdést.
– Természetesen nem – válaszolta Mulder pléhpofával. – Nem
találtam földönkívülire utaló bizonyítékot.
– És akkor mit csináljunk? – sandított rá Scully. – Egy százéves
sorozatgyilkos a tettes, aki képes arra, hogy legyűrjön egy
egészséges, majd két méter magas üzletembert?
Mulder rávigyorgott.
– És az illetőt ki lehet szúrni a tömegben, mert harminc centi
hosszúak az ujjai.
– Mulder, ha azt hiszed, hogy ez vicc…
– A megoldatlan esetek X-aktáinak vizsgálata magában foglalja a
meghatározhatatlan jelenségeket is – emlékeztette a férfi. – Ennek a
mi ügyünknek kell lennie. Ezt teljesen komolyan mondom.
– Ez Colton esete – jegyezte meg Scully.
Mulder egy elsárgult jelentést nyújtott felé.
– Ez az X-akta 1903-ból származik. Mi bukkantunk rá először.
Scully felsóhajtott. Nem akarta megbántani a partnerét, de Mulder
néha olyan önfejűnek mutatkozott, hogy nem volt más választása.
– Mulder – kezdte kedvesen. – Téged nem akarnak belevonni
ebbe. Nem akarják hallani az elméleteidet. Éppen ezért dugott el
Blevins főnök ide az alagsorba.
Úgy tűnt, a másikat nem érdekli a dolog.
– Te is idelent vagy – mutatott rá derűsen.
Scully belesüppedt a székébe. Már belefáradt az érvelésbe. Ez a
pasas soha nem mond nemet?
Mulder odasétált a nő mellé.
– Miért nem egyezünk meg velük? – kérdezte. – Colton és
csapata lefolytatja a maguk vizsgálatát. És mi megcsináljuk a
miénket. És nem keresztezzük egymás útját. Egyetértesz?
Scully ránézett, de egy hang sem jött ki a torkán. És képtelen volt
ellentmondani.

Az óra este tizet mutatott. Scully egyedül volt a lakásában, a

komputer előtt üldögélt. Az íróasztalán az esettel kapcsolatos iratok
hevertek. Már áttanulmányozott minden bizonyítékot, amit Usher
irodájában találtak. És átolvasta Mulder X-aktáit is. Most éppen a
gyilkos jellemét próbálta körvonalazni.
Még egyszer végiggondolta Mulder elméletét. Majd felvázolta a
sajátját.
Ezen gyilkosságok erőszakos mivoltának alapos áttekintése után
– írta – úgy vélem, a gyilkos 25-35 év körüli, átlagos intelligenciájú
férfi lehet. A behatolás módja nem állapítható meg. Elképzelhető,
hogy a tettes alaposan ismeri az épületek és a csatornarendszer
belső struktúráját.
Scully rápillantott az Usher irodájából származó ujjlenyomatra és
folytatta az írást.
Az is feltételezhető, hogy álcázza magát. Feltűnhet például
kézbesítőként vagy karbantartóként is. A tanúk hajlamosak arra,
hogy átnézzenek az ilyen személyeken. Egyenruhájuk gyakran
láthatatlanná teszi őket az alkalmi megfigyelők számára.
Scully még egyszer alaposan megszemlélte a megnyúlt
ujjlenyomatot ábrázoló diát, aztán zavartan letette. Tudta, nem
képes megmagyarázni az eredetét, így meg sem próbálkozott vele.
Ehelyett a gyilkosság más aspektusaival kezdett foglalkozni.
Ezeknek a bűntényeknek legfontosabb részlete a máj
eltávolítása. Ennek a szervnek a méregtelenítés a feladata. A máj
megtisztítja a vért…
*
Másnap reggel Scully letette a jelentést az Erőszakos Bűntények
Osztályán. Tudta, hogy az iratnak szakértői véleménynek kell
látszania, s efelől biztos volt magában. Nem említette meg Mulder
különös elméletét, és eltekintett saját kétségei leírásától is. Mások
mellett Colton és főnöke, Fuller ügynök is ott ültek a konferencia-
asztal mellett és feszülten figyeltek.
Scully végül kifejtette, hogy szerinte miért távolította el a gyilkos
az áldozatok máját.
– Ez a trófea azt jelenthette számára, hogy megtisztítja magát
önnön szennyeződéseitől – mondta. – Úgy vélem, ez a megszállott-
mániákus viselkedés klasszikus példája.
Számos ügynök egyetértően bólogatott.
– Mivel az áldozatok között nincs kapcsolat – folytatta Scully –
nem tudhatjuk előre, ki lesz a következő. Tehát figyelembe kell
vennünk azt a tényt, hogy a sorozatgyilkosoknak nem mindig sikerül
áldozatot találniuk. Ha így történik, az illető frusztrált lehet és vissza
fog térni az előző gyilkosság színhelyére.
– Miért teszi ezt? – kérdezte egy kopasz ügynök.
– Megpróbálja vissza idézni az utolsó gyilkossággal járó
felfokozott érzelmi állapotot – magyarázta Scully. – Tehát úgy vélem,
szemmel kell tartanunk azokat a színhelyeket, ahol a tettes már
gyilkolt.
Fuller ügynök felállt.
– Jó munkát végzett, Scully ügynök. – Aztán a beosztottjaihoz
fordult. – Ha nincs ellenvetésük, már ma estétől megfigyelés alá
vesszük a tetthelye-ket. Egy 25-35 éves férfit keresünk. Lehet, hogy
valamiféle uniformist visel, gázszerelőnek, postásnak vagy másnak
adja ki magát.
Fuller Scully felé fordult.
– Tudom, hogy más területre van beosztva – mondta. – De ha
nincs ellenére egy kis túlmunka, örömmel vesszük, ha csatlakozik
hozzánk. Persze csak akkor – tette hozzá – ha nem bánja, hogy
sokkal földhözragadtabb tevékenységről van szó.
Scully mosolyt erőltettt az arcára, miközben a többi ügynök
hangosan hahotázott Fuller gyenge viccén. A nő tudta, hogy Mulder
ezt nem találná olyan tréfásnak.
 Ötödik fejezet
Három nappal később Scully megint a szigorúan őrzött garázsban
parkolt le, annak a felhőkarcolónak az alsó szintjén, amelyben
George Usher irodája volt. Az Erőszakos Bűntények Osztályának
munkatársai megfogadták a tanácsát. A korábbi gyilkosságok
helyszínein ügynökök posztoltak. Scully önként jelentkezett erre a
helyre. Feltett egy fejhallgatót és felkészült a várakozásra.
Bár alig alkonyodott, a garázs már kiürült. Scully azon tűnődött,
vajon az Usher-gyilkosság miatt mennek haza korábban a dolgozók,
vagy sem.
– Tízes megfigyelő, itt az ellenőrző központ – szólalt meg egy
hang a fejhallgatóban.
– Itt a tízes, vettem – suttogta Scully a mikrofonba.
Tekintetével végigpásztázta a terepet, szortírozta az árnyékokat.
A garázs csak gyengén volt kivilágítva, süket csend honolt benne.
Másodszor is végignézett a kocsitárolóban, de semmi különöset nem
látott.
És aztán lépéseket hallott.
Nem volt egyedül.
Scully lassan, nyugodtan kiszállt az autóból. Elővette a fegyverét.
Zseblámpáját a hang irányába villantotta.
A lépések megálltak. Scully odavilágított az olajfoltos kövezetre,
majd a vastag beton tartóoszlopokra. Semmi mást nem látott, csak a
hatalmas, üres garázst.
És aztán megint meghallotta a lépéseket. Valaki gyorsan,
határozottan, egyenesen felé tartott.
A nő, háttal a falhoz simulva a hang irányába óvakodott. Már
közel volt hozzá. Akárki is tartózkodott a garázsban, a fal túloldalán
lehetett.
Scully az övébe dugta a zseblámpát, fegyverét két kézzel
markolva gyorsan megkerülte a sarkot. Felemelte a pisztolyt, ami
egyenesender mellének szegeződött.
Partnere megadóan emelte fel a karját.
– Ugye, nem fogsz lepuffantani egy fegyvertelen embert? –
tréfálkozott.
 Scully megvető pillantást vetett rá. Aztán leeresztette fegyverét.
– Mulder – sziszegte dühösen. – Mi a csudát csinálsz itt?
– Nem fog visszatérni ide – szólalt meg a férfi és hallatlanná tette
a kérdést. – A mi gyanúsítottunk a szemmelláthatólag
áthatolhatatlan bejárat kapcsán jön izgalomba. Ezzel a hellyel már
végzett. Ha elolvastad volna az üggyel kapcsolatos X-aktát, hasonló
következtetésre jutottál volna.
– Akadályozod a megfigelést – vetette oda Scully dühösen. Most
az Erőszakos Bűntények Osztályának munkatársa volt. Muldernek
nem volt joga beavatkozni. És azt sem közölhette vele, hogy az
elmélete nem állja meg a helyét. Mulder felé nyújtotta a kezét.
– Kérsz egy kis szotyolát? – kínálta a tenyerén heverő magokat.
Scully magában füstölögve hátat fordított neki.
– Csak az idődet fecsérled – állapította meg a másik. – Én
mindenesetre hazamegyek.
Mulder tekintetével kísérte a nőt, amint az visszaült a kocsiba,
aztán beleolvadt a sötétségbe.

Mulder azonban nem ment haza. Az eset túlságosan is felkeltette

a kíváncsiságát ahhoz, hogy csak úgy faképnél hagyja. Órákkal
később még mindig a félhomályos garázs árnyékai között
sétálgatott. Leszállt az éj. Úgy tűnt, Scullyt kivéve már mindenki
eltávozott az irodaépületből. Mulder hallotta a légkondícionáló
zümmögését és az épület elektromos rendszerének duruzsolását.
Aztán egy fémes kattanás ütötte meg a fülét. Gyorsan az egyik
beton tartóoszlop mögé húzódott. Kikukucskált mögüle, megpróbált
átsandítani a sarkon. Úgy tűnt, a zaj egy lánccal elzárt területről jön.
Mulder kíváncsian odaosont az elkerített részhez. A hangok
határozottan felerősödtek. A drótkerítéssel elválasztott helyen az
épület szellőzőberendezéseit működtető, fémlemezzel borított,
hatalmas motorok rejtőztek. Mulder hátralépett és szemügyre vette a
berendezést. Az épületben felfelé tartó szellőzőcsövek itt ágaztak el.
Elővette a zseblámpáját és közelebbről is megvizsgálta a
rendszert. A zörgő, kopogó hangok felerősödtek. A zaj a csövekból
jött. Mintha valami lenne odabent. És egy fémpanel, a motor
burkolatának része nem volt a helyén. Mintha valaki kinyitotta volna.
 Az ügynök ismét végigvilágította a terepet. Ekkor vette észre,
hogy a drótkerítés ajtaja résnyire nyitva van, ha akar, bárki
besurranhat rajta. Lehet, hogy ezen a ponton hatolt be? Mi a helyzet
akkor, ha a gyilkos a szellőzőcsöveken át jutott be az irodaépületbe?
Mulder belépett a nyitott kapun, majd megtorpant. A cső
megmozdult, mintha belülről megnyomták volna. Mintha lélegzene.
Valaki mászott a cső belsejében.
A férfi hátraugrott.
– Scully! – kiáltotta és az autó felé futott. – Hívj erősítést és gyere
velem!
A nő beleszólt a rádióba.
– Itt a tízes, erősítést kérek! – Aztán kiugrott a kocsiból és követte
Muldert az elkerített terület felé.
– Itt van – bökött rá a csövekre a férfi.
Scully előkapta a fegyverét.
– Szövetségi ügynök vagyok! – kiáltotta. – Fegyver van nálam!
Ne mozduljon!
A fémcsőben mozgó valami megállt.
– Jöjjön le… lassan!
Egy pillanatra csend támadt. Aztán a cső nyikorogni kezdett,
mintha a benne lévő lefelé kezdene mászni.
Scully és Mulder várakozott. A cső meghajlott, talán az odabent
tartózkodó megállt. A nő a motorok alapzatán lévő nyitott panelre
szegezte a pisztolyát.
– Jöjjön ki! – a hangja határozott volt, de izmai remegtek a
feszültségtől. Vajon mi mászkál a felhőkarcoló
szellőzőrendszerében?
Közben megjött az erősítés. Scully megkönnyebbült, amikor
meghallotta a négy ügynök – köztük Colton – rohanó lépteit. Az
újonnan érkezettek szintén ráirányították fegyverüket a nyitott
panelre.
Scully a nyílásra meredt. Látni akarta a férfit, aki kikászálódik a
sötétségból. Az ügynökök zseblámpái fénykörbe vonták a helyet.
Aztán kinyúlt egy láb.
A férfi a húszas évei elején járt. Fiús képe volt, magas homlokán
előrefésülte a haját. Sárgásbarna overált viselt, a zsebén
emblémával: ÁLLATEGÉSZSÉGÜGYI ÁLLOMÁS. Az arcán veríték
gyöngyözött. Egész testében remegve kezét a feje fölé emelte. Úgy
tűnt, halálra rémült. Olyan volt, mint az autó reflektorfényébe került
nyúl.
– Fogják meg! – parancsolta Colton.
A többi ügynök előrelépett, egyikük megbilincselte a férfit.
– Le van tartóztatva – közölte a másik a gyanúsítottal. -Jogában
áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható maga ellen a bíróság
előtt…
Colton Scully felé fordult.
– Jó munka volt, Dana – mondta hangosan, és oldalt sandított,
hogy megbizonyosodjon róla, Mulder is hallja őt.
Scully nem reagált. Nem fűlt a foga az elismeréshez, főleg Mulder
jelenlétében, aki megrendültnek látszott, majd odalépett a nőhöz.
– Igazad volt – mondta. – Tökéletesen ráillett a jellemzésed. –
Aztán szó nélkül elsétált.
Dana ránézett távozó partnerére. Ezúttal neki volt igaza, s most
ez egyszer Mulder tévedett. De valahogy nem tudott igazán örülni
ennek.
 Hatodik fejezet
Scully egy speciális tükör előtt ült és bebámult a baltimore-i
rendőrkapitányság sivár szobájába. Ott ücsörgött Mulder, Colton,
Fuller és két másik rendőrtiszt is. Mindannyian egy rövid hajú, szőke
nőt figyeltek, aki éppen előkészítette a gyanúsított hazugságvizsgáló
tesztjét.
Az illető narancssárga rabruhát viselt. Egy székben ült, szemben
a tükörrel. Scully tudta, hogy bár ők mindent látnak kívülről, a férfi
nem pillanthatja meg őket.
A gyanúsított egyik karját leszíjazták és ráerősítettek egy
vérnyomásmérőt. Az ujjait érzékelőkbe dugták, amikből vezetékek
futottak a gépezethez.
Scully tudta, hogy a vérnyomás, a szívverés és a lélegzetvétel
egyaránt mérhető ezekkel az eszközökkel. Ha bármelyikben
változás tapasztalható, az azt jelenti, hogy a férfi hazudik. A
gyanúsított ugyanúgy festett, mint éjszaka a garázsban – fiatalnak
és rémültnek látszott. Dana kíváncsi volt rá, milyen eredményt
hozhat a hazugságvizsgálat.
A nő bekapcsolta a gépet, a tinta lassan szivárogni kezdett az
írófejbe és a milliméterpapír megmozdult.
A teszt egyszerű kérdéssel kezdődött.
– A teljes neve Eugene Victor Tooms?
– Igen – felelte a gyanúsított.
– Maryland államban él?
– Igen – mondta Tooms.
– A Baltimore-i Állategészségügyi Állomás alkalmazásában áll?
– Igen – jött a felelet.
A vizsgáló ránézett a milliméterpapírra és egy 7/+ jelet tett rá.
Scully tudta, ez azt jelenti, hogy a gyanúsított igazat mondott.
– Eugene, szándékában áll hazudni nekem bármiről? – kérdezte
a nő.
– Nem – válaszolta Tooms.
Monoton hangon beszélt, a szeme olyan üveges volt, mintha
transzban lenne.
– Járt valaha főiskolára?
 – Igen.
– Járt valaha orvosi egyetemre?
– Nem.
– Eltávolított valaha májat emberből?
– Nem – felelte Tooms.
– Megölt valaha élőlényt?
– Igen. – Tooms arckifejezése ugyanolyan közömbös,
érzelemmentes volt, mint a hangja.
– Ölt valaha embert?
– Nem – jött a válasz.
– Járt valaha George Usher irodájában? – kérdezte a
vizsgálótiszt.
– Nem – rázta a fejét Tooms.
– Maga ölte meg George Ushert?
– Nem – ismételte a férfi.
– Idősebb száz évesnél?
Thomas habozott egy darabig, és meglepettnek látszott.
– Nem – felelte végül.
A tükör másik oldalán Colton szintén elcsodálkozott a különös
kérdésen.
– Ez biztosan ellenőrző kérdés – jegyezte meg.
– Persze – szólalt meg Scully. – Én javasoltam, hogy ezt
kérdezze.
Colton zavartan Mulderre pillantott, majd ismét a
hazugságvizsgáló tesztre fordította a figyelmét.
– Járt valaha Powhatan Millben? – tette fel a kérdést a vizsgáló.
– Igen – felelte Tooms.
– 1933-ban?
A gyanúsított megint habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Nem.
Colton Mulderre sandított.
– Megint a maga ötlete?
Az ügynök bólintott és tekintetét Eugene Toomsra szegezte.
– Tart attól, hogy nem fog sikerülni ez a teszt? – érdeklődött a
vizsgáló.
 Tooms bizonytalannak látszott. Érezte, hogy nagy nyomás
nehezedik rá.
– Hát… igen – mondta végül. – Mivel nem csináltam semmit.
A vizsgáló a milliméterpapírra nézett és bólintott.
– Köszönöm, Mr. Tooms. Ezzel végeztünk is.
Valamivel később a rendőrök visszakísérték Toomst a cellájába.
Scully, Mulder és Colton a kihallgatószobában várakoztak a
hazugságvizsgálat eredményére.
– Eugene Thomas átment a teszten. – közölte a vizsgálótiszt. –
Ráadásul meg vagyok győződve róla, hogy nem ő ölte meg azokat
az embereket.
Mulder egy cseppet sem látszott meglepettnek. Kivette a gépből a
milliméterpapírt és leült, hogy megvizsgálja.
Fuller ügynök lépett be a szobába.
– Tooms-szal minden rendben – közölte. – Az Usher irodaépület
karbantartói elmondták, ők hívták az Állategészségügyi Szolgálatot,
mert valami bűzt éreztek az épületben. Aztán találtak is egy döglött
macskát a második emeleti légaknában.
Colton felállt.
– Hát akkor ennyi volt.
– Nem – tiltakozott Scully. – Ez még nem magyarázat arra, mit
keresett ott Tooms az éjszaka közepén.
Fuller vállat vont.
– Azon kevés alkalmazott egyike, aki lelkiismeretes. Mi meg
kikészítjük.
– Tooms anélkül mászott be abba a csőbe, hogy szólt volna a
biztonságiaknak – emlékeztette Scully.
– Dana – szólalt meg Colton. – Tooms átment a
hazugságvizsgálaton. Ellenőriztük a sztoriját. Nem ő a mi emberünk,
de ez nem jelenti azt, hogy a jellemzésed hibás lett volna.
– Scullynak igaza volt – jegyezte meg Mulder, még mindig a
grafikont tanulmányozva. – Tooms a mi emberünk – jelentette ki
magabiztosan.
Fuller úgy meredt az ügynökre, mintha az éppen most jelentette
volna ki, hogy a Hold bíborszínű.
 – Oké, Mulder – mondta olyan hangon, ahogy a szülő beszél a
bajkeverő csemetéjével. – Mit talált?
A férfi rámutatott a milliméterpapírra.
– Tooms hazudott a tizenkettedik és a tizennegyedik kérdés
kapcsán. Ezek a válaszok majdnem túlmennek a grafikonon.
Fuller szkeptikus arckifejezéssel szemlélte a milliméterpapírt.
– A tizenkettedik kérdés az volt, hogy százéves-e? – kérdezte. –
Hát egy ilyen ostobaságra én is így reagáltam volna. És mi volt azzal
a Powhatan Mill dologgal?
– 1933-ban ott két, hasonló módszerrel elkövetett gyilkosság
történt – felelte Mulder.
A vizsgálótiszt megköszörülte a torkát.
– Az én értelmezésem szerint ezek a reakciók…
Fuller elvesztette a türelmét.
– Nincs szükségem arra, hogy maga vagy a masinája
megmondja nekem, Tooms már 1933-ban is a világon volt!
– Akkor is ő a tettes – mondta Mulder hűvösen.
Fuller ellenséges pillantást vetett rá.
– Én pedig akkor is szabadlábra helyezem – vetette oda és
kiviharzott a szobából. Az ajtó nagy csattanással vágódott be
mögötte.
Colton lassan felemelkedett a székből és az ajtó felé indult.
Arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy egyetért Fullerrel. És ez azt
jelentette, hogy ő sem hisz Muldernek.
– Jössz? – kérdezte Colton Scullyt.
Dana habozott. Dolgozhatott volna az Erőszakos Bűntények
Osztályán, vagy folytathatta volna a munkát Mulderrel.
– Tom – kezdte. – Én… én szeretném megköszönni, hogy veletek
dolgozhattam. De hivatalosan az X-aktákhoz vagyok beosztva.
Colton Mulderre pillantott, aki még mindig a grafikonok fölött
görnyedt.
– Meglátom, mit tehetek az ügyben – mondta.
– Tom – ismételte Scully. – Tudok vigyázni magamra. És nem
akarom, hogy…
– Azt mondtad, Mulder odakint van – szakította félbe Colton.
 Az említett udvarias érdeklődéssel nézett a beszélőre. Scully azt
kívánta, bárcsak valahol másol lenne. Lehetőleg jó messze innen.
– De ő több, mint odakinti. – folytatta Colton. – A pasas
egyszerűen őrült.
 Hetedik fejezet
Scully szótlanul követte Muldert. Kimentek a kihallgatószobából
és elindultak a baltimore-i rendőrkapitányság épületének kijárata
felé. A nő választott. Olyan pozícióban dolgozhatott volna Coltonnal
az Erőszakos Bűnügyek Osztályán, amit bármely FBI ügynök
megtiszteltetésnek vett volna. Ehelyett Mulder mellett maradt, az X-
akták kivizsgálásánál. Remélte, hogy nem fogja megbánni a
választást.
– Mulder – szólalt meg Scully, miközben kifelé haladtak a népes
folyosókon. – Miért csináltad ezt?
– Micsodát? – nézett rá a férfi ártatlanul.
– A hazugságvizsgálati teszt után – emlékeztette Scully. – Azt
mondtad Coltonnak, hogy szerinted Tooms követte el az 1933-as
gyilkosságokat. Tudhattad, hogy nem fognak hinni neked. Miért
erőltetted a dolgot?
– Talán mert azt hittem, hogy az igazi tettest csípted fülön.
Scully megrázta a fejét. Már elég időt töltött el Mulderrel ahhoz,
hogy tudja, csak félig kapott választ a kérdésére.
– És még? – noszogatta.
– Na jó – folytatta Mulder. – És talán azért, mert már egy csomó
rosszindulatú emberrel kerültem összeütközésbe csak azért, mert az
illetők nem voltak eléggé nyitottak… a lehetőségekre, amik…
– Micsoda? – nézett rá a nő.
Mulder rávillantotta ritka mosolyai egyikét.
– Amik néha szükségessé teszik, hogy zavarba hozzam őket,
ezzel ellensúlyozom a félelmemet, miszerint bolondnak látszom.
– Szerintem ez több volt ennél – vélte Scully. – Úgy látszott,
mintha ki akarnád sajátítani magadnak az eseteket.
– Hát erről van szó. Ami eseteinkben nem szoktál egyetérteni
azzal, amire én rájövök, de legalább respektálod az eljárást. Colton
csak önmagát respektálja. Azt hiszem, ez tartja távol őt a mi
vizsgálatainktól. Nem is bánom, hogy tisztában van vele, ebből ki
kell maradnia.
Scully hallgatott egy darabig, nagyon meglepte Mulder vallomása.
 – De – folytatta a férfi – ha velük akarsz dolgozni, nem tartalak
vissza.
– Ó, nem – rázta meg a fejét Scully. – Nem szabadulsz meg
tőlem ilyen könnyen. Tudom, hogy a hazugságteszten túl is
tartogatsz még valamit ebben a bizarr ügyben. És akármi is az, látni
akarom.

Másnap Scully már pontosan tudta, mi rejtőzik Mulder elmélete

mögött. Társával együtt egy kölcsönbe kapott komputer előtt üldögélt
a baltimore-i rendőrkapitányságon. Mulder behívta a képernyőre a
Tooms letartóztatásáról szóló jelentést.
– És ezek – gépelt le egy parancsot a férfi a klaviatúrán – Tooms
ujjlenyomatai.
Megnyomott még néhány billentyűt és az ujjlenyomatok
megnőttek, betöltötték az egész monitort. Mulder beütött egy másik
parancsot.
– Ez pedig – mondta, amint egy megnyúlt tenyérlenyomat jelent
meg a képernyőn – az, amit Usher irodájában rögzítettem. És
pontosan megfelel a régieknek, amik az X-aktában szerepelnek. Itt
vannak az 1933-as Powhatan Millben történt gyilkosság helyszínén
talált lenyomatok.
Scully nem látott kapcsolatot Tooms ujjnyomai és az X-aktában
lévő különös leletek között. Vállat vont és Mulderre nézett.
– Nyilvánvalóan nem egyeznek – állapította meg a partnere. – De
mi van akkor, ha… valahogy… – Begépelt egy újabb parancsot.
Tooms normálisnak tűnő, emberi ujjlenyomatai most a képernyő bal
felén látszottak, a megnyúltak pedig a jobb oldalon tűntek fel.
Mulder gyorsan mozgatta az egeret és elválasztotta Tooms bal
középső ujjának lenyomatát a többitől. Megnyomott egy billentyűt és
a komputer addig növelte a lenyomatot, amíg az olyan hosszú és
keskeny nem lett, mint az Usher irodájából származó.
Scully álla leesett, amikor meglátta, mi készül.
– Csak figyeld – modta Mulder halkan.
Megmozgatta az egeret és a két lenyomat a kép közepe felé
indult. Amikor fedésbe kerültek, a számítógép sípolt egyet.
 A monitor közepén egy kis keretben felirat villogott: EGYEZÉS
100 %.
Először egy hang sem jött ki Scully torkán, majd megemberelte
magát.
– Hogyan? – kérdezte végül. – Hogyan lehetséges az, hogy
Tooms ujjlenyomatai megegyeznek egy hatvan évvel ezelőtt
elkövetett gyilkosság helyszínéről származókkal?
– Csak egy dologban vagyok biztos – mondta tekintetét a
képernyőre függesztve Mulder. – Hogy futni engedték.
 Nyolcadik fejezet
Már sötét volt, amikor Thomas Werner hazafelé autózott. Későig
dolgozott a hivatalában. Most már csak egy italra vágyott és arra,
hogy ágyba bújjon.
Megfogta az aktatáskáját és kinyitotta a kocsi ajtaját. Aztán
megdermedt. Valami szokatlant érzett az éjszakában. Üldögélt egy
darabig és megpróbálta megállapítani, mi is ez az érzés.
Hűvös őszi szellő libbent be az autó nyitott ajtaján át. Lehullott
falevelek zörögtek az úton, a szél felkapta őket, tovarepítette, majd
szétterítette a flaszteren. Napközben a Werner szomszédságában
lévő házból gyermekzsivaj szűrődött ki, de most késő volt, s odaát
minden néma volt. A csendben Werner hallotta a szél susogását és
az autó hűlő motorjának pattogását, sőt, saját szívdobogását is.
A csend nem probléma, emlékeztette magát Werner. Ráadásul
éppen azért költözött ide, mert nyugodt környékre vágyott.
Kiszállt a kocsiból. Amint megközelítette a házat, az oldalfalon
lévő világításbekapcsoló kültéri infraérzékelő felvillant. Az úttest éles
fehér fényben fürdött. Werner körülnézett és megpróbálta
elhessenteni magától azt a különös gondolatot, hogy valami nincs
rendben.
Háromszintes fehér háza pont úgy festett, mint egyébként
szokott. Az épület – életéhez hasonlóan – rendezett és jól
karbantartott volt. Minden rendben van, mondta magának. Csak
képzelődsz.
Walker odasétált a bejárathoz, elővette a kulcsait és kinyitotta az
ajtót.
Az utcát csak a sápadt holdfény világította meg. De annak a
férfinek, aki figyelte a kocsijából kiszálló és a házába belépő
Wernert, nem okozott gondot az utcai lámpa hiánya. Szeme vörösen
izzott, valami nem emberi tűz ragyogott benne.
Tooms lekuporodott az utca túloldalán lévő sövénykerítés mögött.
Várakozott és figyelt. Amikor Werner belépett a házba, Tooms felállt.
Lassan átlépkedett az úttesten és egyenesen a házhoz ment, mint a
szimatot fogott vadállat.
Pont az infraérzékelő előtt állt meg. Az nem jelzett.
 Werner nem szokott képzelődni. Valami nagyon rossz volt a
levegőben. Valaki vadászott rá.

Tooms módszeresen keresni kezdte a behatolás lehetőségeit. A

bokrok árnyékába rejtőzve megkerülte a házat. Werner otthona jól
védett épület volt. Egyetlen olyan ablak vagy ajtó sem akadt rajta,
amin át Tooms a riasztás veszélye nélkül behatolhatott volna.
Tooms hirtelen megtorpant. Éppen előtte, a ház oldalához
simulva egy téglakémény magasodott. Megtalálta a bejutás módját.
Kinyúlt, ujjai hegyével megragadta a téglák szélét.
Felhúzódzkodott, olyan könnyedén, ahogy a gyík siklik a falon.
Lassan, biztosan, csendesen mászott.
Elérte az első, majd a második szint ablakait, aztán kinyújtózott
és belekapaszkodott a tetőbe. Hátborzongató erővel feltornázta
magát a cserepekre. Körülnézett a sötétségben, pillantása megakadt
egy kürtőn. Most már semmi sem állíthatta meg. Thomas Wernernek
nem volt egy fikarcnyi esélye sem.

Werner a konyhában volt. Meglazította a nyakkendőjét és

összeráncolt szemöldökkel olvasni kezdte a postáját. Számosan
pénzért kuncsorogtak. Aztán abbahagyta az olvasást és felnézett.
Valami zajt hallott – mintha egy ember zihálna az erőfeszítéstől.
Nem, mondta magának Werner. Nem lehetséges.
Levetette a zakóját és italt kezdett keverni magának. A tetőn
Tooms bekukucskált a kémény nyílásán. Az keskeny volt, nagyjából
50x20 centiméter. Hát ez nem lesz könnyű. Erősen koncentrált,
homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Aztán lehajolt, egyik
karjával benyúlt a kéménybe és nyújtózni kezdett. Egészen addig
nyújtózott, amíg a keze le nem ért a három szint aljára, aztán
megragadta a kürtő végén lévő téglákat.
Óvatosan a fejét is bedugta a kémény nyílásába. A háromszög
alakú füstcső még keskenyebb volt, mint feltételezte. Csupán a feje
fért be, amikor megpróbálta beerőltetni a vállait is, kiderült, hogy
azok túl szélesek hozzá.
Egy undorító pattanással Tooms kiugrasztotta bal vállát a
helyéből. Az becsusszant a kéménybe. Aztán újabb pattanás és a
jobb válla is bejutott. Tooms már érezte Thomas Werner
verejtékének szagát. Érezte az ereiben keringő vér forróságát.
Minden érzékével áldozatára összpontosított, a következő lépés már
könnyűnek látszott. Hihetetlen erejével Tooms bepréselte magát a
keskeny kürtőbe.

Amikor valami kattanást hallott a nappaliból, Werner másodszor is

felnézett. Kíváncsian a zaj felé indult. Mint mindig, a nappaliban
minden a helyén volt.
Kivéve a kandalló üvegajtaját. Mindkét szárny félig nyitva volt.
Szél fütyült odabentről és apró hamuszemcséket röpített a
szőnyegre.
Werner elindult, hogy becsukja az üvegajtókat. Aztán valami mást
gondolt, úgy vélte, legjobb lesz, ha begyújt. A tűz sokkal
meghittebbé varázsolja az üres házat.
Kihúzott egy tuskót a fáskosárból és a tűztérbe dobta. Aztán
letérdelt és meggyújtotta az aprófát. Másodpercekkel később
fellobogott a fényes, sárga tűz. Werner elbűvölten figyelte a táncoló,
pici lángokat.
A tűz egészen váratlanul kialudt. Egy pillanatig Werner azt hitte,
valami beesett a kürtőbe. Kinyitotta a gyufásdobozt, de az üres volt.
Felállt, biztos volt benne, hogy valahol a kredenc fiókjában kell még
lennie gyufának. Elindult a konyha felé, de hirtelen lecövekelt.
Valami volt a házban – és az egyenesen felé igyekezett. Úgy
nézett ki, mint egy ember, de nem lehetett az. Akárki – vagy akármi
– is volt, szemében vörös tűz csillogott.
Wernernek még esélye sem volt arra, hogy felsikoltson. Fürgén
mozgó támadója felpeckelte a száját. A rémült Werner megpróbált
ellenállni, de a küzdelem hiábavaló volt. A támadó hihetetlen erővel
földhöz vágta, Werner feje keményen koppant a parketten. A harc
végetért.
Thomas Werner eszméletlen volt, amikor Eugene Tooms elvette,
amiért jött.
 Kilencedik fejezet
Thomas Werner magányos életet élt. Ritkán voltak látogatói. Ám
a következő napon a háza tele volt emberekkel. Mindannyian zsaruk
voltak, akik megpróbálták rekonstruálni, mi is történt az előző
éjszaka. Valahol Werner házában kellett lennie egy nyomnak, amely
elvezetheti a rendőröket a gyilkoshoz.
A baltimore-i rendőrség nyomozója, Johnson detektív elővett egy
fém mérőszalagot. A végét egy egyenruhás rendőr kezébe adta, aki
Werner cipőjéhez illesztette azt. Johnson kihúzta a szalagot a
Werner feje mögötti falig.
– Majdnem két méter a déli falig – állapította meg.
Visszaugrasztotta a szalagot a tartójába. Amennyire meg tudta
állapítani, az áldozat valamikor a múlt éjjel halt meg. A halál beállta
után a testet nem mozdították el. De ez a gyilkosság szintén némileg
rejtélyes volt, akárcsak az előzők. Megint nem volt semmi nyoma a
behatolásnak. És az áldozat máját eltávolították.
Johnson megfordult, amint Tom Colton beviharzott a házba. A
fiatal FBI ügynök feszültnek és idegesnek látszott.
– Ellenőrizzék a következő huszonnégy órában történő
májátültetéseket – adta ki az utasítást. – Lehet, hogy a szervek
feketepiacáról van szó. Valaki jó pénzért eladja a májakat azoknak,
akik reménytelenül várakoznak a transzplantációra.
Johnson nem volt elragadtatva ettől az ötlettől. Mi több, Coltontól
sem.
– Maga biztos csak tréfál – szólalt meg türelmetlenül.
– Jelenleg bármely teória előreviszi a dolgokat – csattant fel
Colton.
Fáradtan beletúrt a hajába.
– Úgy értem, bármely józan teória.
Amint Scully és Mulder elhaladt a kint őrködő rendőr mellett,
Colton még idegesebbnek tűnt.
Gyorsan odaperdült eléjük.
– Sajnálom, Dana – mondta – de csak megfelelő képesítésűek
vehetnek részt a nyomozásban.
 – Mi a baj, Colton? – kérdezte Mulder lágyan. – Attól tart, hogy
megoldom az esetét? – s ezzel elindult a holttest felé.
Colton kinyúlt és megragadta a karját. Mulder higgadt maradt, de
egy pillantással tudtára adta a férfinek, nincs felhatalmazva arra,
hogy megérintsen egy másik ügynököt. Colton szinte abban a
másodpercben elengedte, de megpróbálta elállni az útját.
Scully a két férfi közé lépett.
– Tom, engedélyünk van rá, hogy belépjünk erre a tetthelyre –
közölte volt évfolyamtársával.
Sem Mulder, sem Colton nem mozdult. Kétségtelenül patthelyzet
volt. Scully tudta, rajta múlik, hogy megoldja vagy sem.
Balszerencsés módon Colton legalább olyan önfejű volt, mint
Mulder.
Dana csupán egy fegyvert használhatott Colton ellen, az egyetlen
dolgot, amivel valóban törődött – a karrierjét.
– Tom – szólalt meg határozottan. – Egy másik ügynök vizsgálati
tevékenységét akadályozó magatartásról szóló jelentés rosszul
mutatna a személyi dossziédban.
Colton rávillantotta a tekintetét és Scully tudta, a barátságuk ezzel
végetért. A férfi azonban félreállt és hagyta, hogy Mulder
megvizsgálja a bűntény helyszínét. Aztán odafordult a nőhöz.
– Mondj meg nekem valamit, Dana – vonta felelősségre halkan,
de dühösen. – Kinek az oldalán állsz?
– Az áldozatén – közölte Scully.
Otthagyta Coltont és elment, hogy megnézze, mire jutottak eddig
a nyomozók.
A szoba másik oldalán Mulder figyelte, hogyan méricskélnek a
rendőrök. Azok szorgalmasan dolgoztak, a holttestet pusztán
tevékenységük központi részének tekintették.
Werner a hihetetlen rettegés kifejezésével az arcán halt meg.
Mulder megpróbált nem úgy gondolni rá, mint egy holttestre, hiszen
ember volt, aki nem sokban különbözött a szobában tartózkodóktól.
Olyan ember, aki nem érdemelte meg azt a véget, ami
osztályrészéül jutott.
Mulder figyelte Johnsont, amint a nyomozó kihúzta a
mérőszalagot Werner kezétől a kandallóig. Az ügynök szeme
elkerekedett, amikor meglátott valamit, amit a detektív nem vett
észre: egy hamufoltot a kandalló fölött. A hosszú, keskeny
körvonalban volt valami zavaróan ismerős.
– 165 centi a kandallótól – közölte Johnson unott hangon.
Becsattintotta a mérőszalagot és irogatni kezdett egy jegyzettömbbe.
Mulder odament a kandallóhoz és letérdelt, hogy alaposabban
megvizsgálhassa a foltot. Ugyan kicsit elmosódott volt, mégis
feltűnően emlékeztetett a többire. Mulder egy másik hamufoltot is
észrevett a kandalló párkányán.
Alaposan megnézte magának az újabb nyomot. A legtöbb ember
fényképeket vagy nippeket tart a kandallópárkányon. De Werneré
üres volt, csupán finom porréteg fedte.
Mulder közelebb hajolt. Talán ez a párkány nem is annyira üres,
mint gondolta volna. A por közepén egy tökéletesen tiszta
körlenyomat látszott. Mulder rájött, hogy itt valamilyen tárgy állt.
Olyasmi, amit nem régen vettek el innen.
Amikor Scully odalépett hozzá, a férfi elfordult a kandallótól.
– Az áldozat neve Thomas Werner – kezdte a nő. – Egyedülálló,
ötvenkét éves…
– Tooms volt az – vágott közbe Mulder. – És elvitt valamit a
kandalló párkányáról.
 Tizedik fejezet
Mulder a baltimore-i rendőrkapitányság alagsorában ült egy
mikrofilmolvasó berendezés előtt. A gép mellett filmtekercsek
tornyosultak. Az ügynök a képernyőre szegezte a tekintetét, ahol
szédítő sebességgel peregtek a régi fényképek és dokumentumok.
Egy kattintással megállította a gépet. A képernyőn egy gépelt lap
jelent meg. A fejlécén ez állt: Népszámlálás – 1903. Mulder tisztában
volt vele, hogy a népszámlálás adatai pontosan beszámolnak arról,
kik éltek abban az időben Baltimore-ban.
Mulder gyorsan továbbította az oldalakat egészen addig, amíg
meg nem találta, amit keresett. Ezt a lapot kézírással töltötték ki.
Eugene Victor Tooms – állt rajta ódon betűkkel. Mulder hátradőlt a
szélben és elégedetten mosolygott. Kezdtek összeállni a kirakós
játék darabkái.
A háta mögött kinyílt az ajtó. Scully lépett be, egy jegyzettömbbel
a kezében.
– A baltimore-i rendőrség ellenőrizte Tooms lakcímét – közölte. –
Ott nem lakott soha senki. És a letartóztatása óta nem mutatkozott a
munkahelyén.
– Én megtaláltam – mondta Mulder.
Scully kérdő pillantást vetett a társára.
– Hogyan ismerhetjük meg a jelent? – tette fel a kérdést a férfi. –
Ha a múltba nézünk. Itt van az, ahol minden elkezdődött – 1903-ban
az Exeter Streeten – bökött rá a képernyőre.
Scully hangosan olvasni kezdte a népszámlálási ívet.
– Eugene Victor Tooms. Születés dátuma: ismeretlen. Lakhely:
Maryland, Baltimore, Exeter Street 66. 103-as lakás. Foglalkozás:
gyepmester.
A jelenlegi munkája nagyon hasonló ehhez, gondolta magában.
– És most nézd meg, hol történt az első gyilkosság 1903-ban –
kérte Mulder.
Scully felvette az asztalról az X-aktát, kinyitotta és megkereste az
1903-ban készült rendőri jelentés fotókópiáját.
– Az áldozat lakcíme – olvasta – Exeter Street 66, 203-as lakás. –
Scully szeme kerekre tágult, amikor rájött, hova akar a társa
kilyukadni. – Megölte a fölötte lakó pasast!
– Talán a szomszéd túl hangosan hallgatta a gramofont – vélte
Mulder.
Scully elengedte a füle mellett a tréfát.
– Ez az Eugene Tooms minden bizonnyal a mi emberünk
dédnagyapja – mondta izgatottan.
– És mi a helyzet az ujjlenyomatokkal? Emlékezz rá, mindegyik
egyedi, az X-aktában lévők pedig tökéletesen megegyeznek a
mostanival.
– A genetika meg tudja magyarázni az efféle hasonlatosságokat –
vágta rá Scully.
Mulder vállat vont, jelezve, hogy sem egyetérteni, sem vitatkozni
nem akar.
– Genetikailag szintén indokolhatók az antiszociális attitűdök és
viselkedésminták – folytatta Scully, aki úgy döntött, hogy racionális,
tudományos magyarázatot talál ezekre a különös véletlenekre.
– Hogyan? – érdeklődött Mulder.
Scully visszagondolt az esettanulmányokra, amiket egyetemista
korában olvasott.
– Egy családtaggal kezdődik, aki antiszociális viselkedésre neveli
a gyereket – magyarázta.
– Kiskorú gyilkosokká – fordította le Mulder köznapi nyelvre.
– Vagy bűnözőkké – értett egyet Scully. – Főleg az erőszakos
gyerekeket. Nagy százalékban komoly lelki zavarok fordulnak elő a
családjukban. Tehát ha egy ilyen csemete felnőtt korában gyereket
nevel, az hasonlóan veszélyes lesz…
Mulder zavartan nézett rá.
– Hát végül kik is ezek? Antizsenik?
– Miért, mit gondoltál? – kérdezte Scully. Bosszankodni kezdett,
mint mindig, amikor megpróbálta Muldert meggyőzni valami ésszerű
dologról.
– Azt, hogy Eugene Victor Tooms nyomába kell erednünk.
Négyen már áldozatul estek neki, és ebben az évben egy még hátra
van. Ha most nem csípjük el, a legközelebb…
– 2023-ban – számolta ki Scully.
 – … lesz esélyünk rá. Akkorra már az Iroda vezetője leszel –
mondta a férfi minden irónia nélkül. – Tehát azt hiszem, végig kell
mennünk a népszámláláson. Én beleásom magam az ebben a
században kötött házasságok, születések és halálok kimutatásába.
És… – a beszéde lelassult, rámeredt a képernyőre és belegondolt,
micsoda feladatot tűzött ki maga elé.
– És micsoda? – firtatta Scully.
– Nincs nálad valami fájdalomcsillapító? – lehelte a férfi. Bánatos
tekintetet vetett a mikrofilmolvasóra. – Ezek a dolgok tisztára
beteggé tesznek.
Scully mosolyát elfojtva leült egy másik masina elé.
Mulder kinyitott egy dobozkát és kivett belőle egy
mikrofilmtekercset. Türelmesen beillesztette az olvasóba, aztán
meglazította a nyakkendőjét, felgyűrte az ingujját és feltette az
olvasószemüvegét. Nagyon hosszú reggelnek nézett elébe.
A két ügynök a Baltimore városával kapcsolatos információkat
tartalmazó mikrofilmek tömegét nézte át. A képernyőkön repültek az
évek… 1904… 1909… 1912. Minden évből emberek ezreinek
adatait vizsgálták át. Eugene Victor Toomsról kerestek valamit –
bármit.
Órákkal később Mulder hátradőlt a székben és levette a
szemüvegét, majd megdörzsölte az orrnyergét. Fáradt volt, unta az
egészet és azon tűnődött, talán nem is volt olyan jó ötlet ez a
keresés. Mégsem tehette meg, hogy abbahagyja, ezért erőt vett
magán és visszatért a berendezéshez meg a végtelen adat
tömeghez.
Egy pici remény szikrázott fel benne, amikor valamivel később
Scully odaült melléje.
– Találtál valamit? – kérdezte.
A nő fáradtnak tűnt és úgy is érezte magát.
– Dehogyis – felelte. – Eugene Tooms, úgy látszik, eltűnt a Föld
felszínéről. Te találtál valamit?
– Sosem született. Sosem nősült. Sosem halt meg – közölte
Mulder.
– Legalábbis Baltimore megyében – tette hozzá Scully.
 Mulder felsóhajtott. A társának igaza volt. Mi a helyzet akkor, ha
Tooms akkoriban valahol máshol élt? Hogy a csudába akadhatnánk
a nyomára?
– Azért valamire rábukkantam – jegyezte meg Scully.
– Micsodára? – érdeklődött a másik.
Scully odacsúsztatott egy papírszeletkét.
– Ez a jelenlegi címe annak az embernek, aki az 1933-as
Powhatan gyilkosságok ügyében nyomozott.
 Tizenegyedik fejezet
Scully és Mulder keresztülsétáltak a baltimore-i Lynne Acres
nyugdíjasotthon társalgóján. A bentlakók egy csoportja a tévé köré
gyűlt, valamilyen vetélkedőt néztek. A legtöbben tolószékben ültek.
Majd mindegyikük legalább nyolcvan évesnek látszott. Az egész
épületben az öregkor szaga terjengett.
Scully rásandított a társaságra, majd gyorsan elkapta a tekintetét.
Az ilyen helyek elszomorították. Azon tűnődött, vajon tényleg itt
fogják megtalálni Eugene Tooms esetének nyitját.
Egy ápolónő lépett oda hozzájuk.
– Most hallottam, hogy megérkeztek – mondta. – Frank Briggs
odafent van, a lakosztályában. A 793-asban várja magukat.
– Köszönjük – biccentett Scully.
Öt perccel később Mulderrel együtt a hetedik emeleti folyosón
voltak, Briggs szobája előtt. Az ajtó résnyire nyitva volt. Mulder
bekopogott.
– Jöjjenek be! – szólt ki egy rekedt hang odabentről.
Scully belépett a kis előtérbe. Majdnem az egész szobát elfoglalta
egy narancsszínű terítővel letakart, hatalmas dupla ágy. A magas
asztalon egy lámpa és egy olcsó ingaóra állt, ami hangosan
ketyegett. A falakra függesztett dolgok Briggs rendőrtiszti
pályafutásának emlékét idézték. Scully észrevett egy rendőrosztagot
ábrázoló fényképet és egy oklevelet.
Frank Briggs az ablak mellett ült tolószékében. Scully becslése
szerint úgy nyolcvanöt éves lehetett. Utcai ruhát viselt, sárga
ingének nyaka nyitva volt, s az anyag megfeszült a pocakján. Scully
egy darabig tanulmányozta a nyugalmazott detektív arcvonásait. Az
ősz hajú férfi ajka fölött bajusz díszelgett, kampós orra azt
bizonyította, hogy egynél több verekedésben is benne volt. Az
aranykeretes szemüveg mögül éles, kék szemek néztek a
látogatókra.
Briggs az ágy lábánál lévő két karosszék felé intett. Mulder és
Scully leültek.
– Huszonöt éve vártam magukat – szólalt meg az öregúr.
– Uram? – hajolt előre Scully.
 – 1968-ban mentem nyugdíjba – magyarázta Briggs. – Negyvenöt
évig voltam zsaru.
– Tudna nekünk mondani valamit az 1933-as Powhatan Mill-i
gyilkosságokról? – kérdezte Mulder.
Briggs bólintott.
– Akkor én voltam a sheriff… – kezdte. A beszéde lelassult,
mintha valami nehézséget okozna neki a témáról szót ejteni.
Hatvan évvel később járunk, gondolta Scully, és az öregembert
még mindig kísértik az emlékek.
Hallgatta az óra ketyegését és Briggs sóhajtozását. Aztán az
öregúr intett nekik, hogy húzódjanak közelebb és halkan beszélni
kezdett. Rövid mondatokban fogalmazott, mintha a hosszabbakra
nem futná a levegőjéből.
– Powhatan Mill egészen más volt – mondta. – Már azelőtt is
láttam gyilkosságok áldozatait. Nagyon véreseket is, persze. De
utána mindig hazamehettem, baseballoztam a kölykömmel, és nem
voltak hátsó gondolataim. Ha az ember zsaru, képes erre. Ha nem,
akkor belebolondul. Ugye?
Scully bólintott. Briggsnek igaza volt. A rendőrnek képesnek kell
lennie arra, hogy ne vigyen haza munkát.
– De azok a Powhatan Mill-i gyilkosságok – folytatta Brigs. –
Amikor bementem abba a szobába, megállt bennem az ütő. A
kezem elzsibbadt. Éreztem… azt…
– Mit érzett? – érdeklődött Mulder.
Scully látta, hogy az öregember visszafojtott könnyekkel
küszködik.
– 1945-ben – mondta Briggs – éppen a második világháború
vége után hallottam először a náci haláltáborokról. És akkor
visszaemlékeztem arra a Powhatan Mill-i szobára. És amikor látom a
televízióban a kurdokat meg a bosnyákokat… hát ott van az a
szoba!
– Nem vagyok biztos benne, hogy értem az összefüggést –
szólalt meg Scully.
Az öregember felsóhajtott.
– Az, amit abban a szobában láttam – abban benne volt minden
rémség, amire csak az ember képes… hogy életet adjon valamiféle
emberi szörnyetegnek. És az a Powhatan Mill-i szoba bizonyítékul
szolgált mindarra, amit ez a szörny megtenni képes. Én láttam a
holttesteket.
Briggs elnézett mellettük, mintha zavarba jött volna a hangját
elfojtó érzelmektől. Scully az öregúr karjára tette a kezét.
– Minden rendben van – nyugtatta kedvesen. – Azt hiszem,
megértem, mit érez.
Briggs mély lélegzetet vett és folytatta.
– Ezért vártam magukat – jelentette ki. – Mivel tudom, hogy soha
nem fog elmenni. És vártam, hogy visszatérjen. – Tekintetével
Mulderét kereste.
– Megint gyilkolt, ugye?
– Négy alkalommal. Egyelőre – válaszolta a férfi.
Briggs rámutatott az ágy melletti sarokban heverő bőröndre.
– Van benne egy doboz – mondta. – Ideadná, kérem?
Mulder kinyitotta a bőröndöt és kivett belőle egy papírdobozt,
aminek megerősítették a sarkait. Letette az ágyra, majd Briggs felé
tolta. A nyugalmazott rendőrtiszt felemelte a tetejét, Scully látta,
hogy a doboz vaskos dossziékkal van tele.
Briggs a doboz felé intett.
– Ez minden bizonyíték, amit összegyűjtöttem – Hivatalosan és
nem hivatalosan. Nézzenek bele.
– Nem hivatalosan? – érdeklődött Scully, miközben Mulder
lapozni kezdte a dossziékat.
Az öregúr a szája elé tette a kezét és köhögött.
– Tudom, hogy az 1963-ban elkövetett öt gyilkosságért ugyanaz
a… személy… a felelős. Az, aki kilencszázharmincháromban is ölt.
De akkorra már kezdték kitölteni a nyugdíjazási papírjaimat a
rendőrségen. Azt mondták, túl öreg vagyok. Nem is engedtek az ügy
közelébe. De a magam módján rajta tudtam tartani a szememet a
dolgokon. Tudtam, egy napon valaki fel tudja használni mindazt,
amit találtam.
Scully benyúlt a dobozba, kivett egy üvegtégelyt, amiben víztiszta
folyadék volt és valami vörös dolog lebegett benne.
– Az eltávolított máj egy darabja – vélte a nő.
Briggs bólintott.
 – A bűntény színhelyén maradt. Tudja, nem a máj volt az
egyetlen trófea, amit magával vitt.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Mulder.
– A családtagok minden esetben beszámoltak arról, hogy kis,
személyes tárgyak tűntek el – felelte az öregúr.
Mulder és Scully tekintete találkozott. A nő tudta, hogy mindketten
a Walters kandallópárkányáról hiányzó dologra gondolnak.
– A Walters gyilkosságnál egy hajkefét vitt el – folytatta Briggs. –
A Taylor esetnél egy kávésbögrét…
Mulder leguggolt a tolószék mellé.
– Hallotta valaha az Eugene Victor Tooms nevet?
Az öregember megdermedt.
– Tudja, hogy igen. – Belekotort a dobozba és kivett egy vastag
dossziét. – Amikor hatvanháromban nem engedték, hogy
bekapcsolódjak az ügybe, egyedül dolgoztam – közölte büszkén. –
Van itt egy pár rendőrségi felvétel. – Kotorászni kezdett egy kupac
fénykép között, aztán átnyújtott Muldernek egy szemcsés fotót. – Hát
itt van – mondta. – Ez Tooms.
Mulder minden megjegyzés nélkül tanulmányozta a képet, majd
odaadta Scullynak.
– Persze ez a harminc évvel ezelőtti Tooms – tette hozzá Briggs.
A fényképen minden – a kocsik, az üzletek cégtáblái – ódonnak
látszott. Minden, kivéve Eugene Toomst. Briggs akkor kapta le,
amikor éppen kiszállt egy furgonból. Tooms gyepmesteri uniformist
viselt, ugyanúgy a homlokába fésülte a haját, s arckifejezése is
fiúsan ártatlan volt.
Scully megborzongott, amikor rájött, hogy az 1963-as Tooms
pontosan úgy néz ki, mint a harminc évvel későbbi. Egy napot sem
öregedett.
Mulder felvett egy másik fényképet.
– Ez pedig – bökött rá Briggs – a lakás, ahol Tooms élt. A címe…
eh…
– Exeter Street 66? – nézett rá Mulder.
– Ez az – dőlt hátra elégedetten az öregúr. – Pontosan ott lakott.
Mulder megmutatta a képet Scullynak, a nő alaposan szemügyre
vette azt. A fényképen magas téglaépület látszott, olyan volt, mint
egy keskeny utcában lévő raktárház.
PIERRE PARIS & FIAI – hirdette a rajta lévő felirat.
A ház, jellegét tekintve, a századforduló táján épülhetett, de
1963-ban még mindig jó állapotban volt.
Mulder kezet nyújtott Frank Briggsnek.
– Köszönjük – mondta.- Borzasztóan sokat segített. – Ezután
Scully felé fordult. – Azt hiszem, ideje, hogy utánanézzünk ennek az
Exeter Street hatvanhatnak.
A nő biccentett, de úgy érezte, összeszorul a gyomra. Sejtette,
hogy egyre közelebb jutnak Toomshoz. És nem tehetett róla, de félt
attól, amit találni fognak.
 Tizenkettedik fejezet
Az autót Scully vezette. Keze a kormányon volt, tekintetét az
előttük haladó forgalomra szegezte. De közben visszagondolt arra a
beszélgetésre, amit a Lynne Acres nyugdíjasotthonban folytattak.
– Mi a véleményed Frank Briggsról? – kérdezte Muldert, s közben
befordult a Baltimore régi városrészébe vezető utcák egyikébe. A
Frank fényképén szereplő épület felé tartottak, az Exeter Street 66-
ba.
– Kár, hogy nyugdíjba küldték – felelte Mulder. – Jó zsaru volt.
– Úgy értem, az elméletéről – noszogatta Scully. – Ez a Tooms
valamiféle szörnyeteg. A legrosszabb dolgok, amire az emberek
egyáltalán képesek, mind egy személyben koncentrálódik.
Mulder vállat vont.
– Nem tudom, hogy Tooms oly módon gonosz-e, mint például
Hitler volt. Szerintem nem úgy gondolkodik. Már ha gondolkodik
egyáltalán. Inkább olyan lehet, mint az állat, gyilkol a túlélésért. De
minden esetben ugyanaz az eredmény: brutális gyilkosról van szó,
akit meg kell állítani.
A forgalom enyhült, Scully nagyobb sebességre kapcsolt. A
városnak ebben a részében nem voltak sem irodák, sem üzletek. Az
utcákat raktárak és régi gyárépületek szegélyezték. Legtöbbjük
elhagyottnak látszott.
– Itt van – mondta Scully és élesen bekanyarodott egy
utcácskába.
Az Exeter Street keskeny volt és sötét. Mindkét oldalán magas
házak fogták el a napfényt. Scully úgy vélte, az Exeter inkább
zsákutcában végződő sikátor lehet, semmint rendes utca. Leparkolt
a 66-os szám előtt.
– Csendes szomszédsága van – állapította meg Mulder.
– Úgy érted, nem lakik itt senki – pontosította a nő.
A házak előtt jó pár szeméttároló hevert. Az úttest tele volt
hulladékkal. Az épületek úgy festettek, mintha évek óta már senki
nem törődne velük, mi több, nem is használnák őket.
A 66-os számú ház kétségtelenül az az épület volt, amit Frank
Briggs fényképén láttak. Scully ráismert a vöröstéglás falra és a
mellette lévő két, alacsonyabb épületre. De mostanra a vörös téglák
málladozni kezdtek. Az ablakokat bedeszkázták. A PIERRE PARIS
& FIAI felirat elmosódott. És a fal alsó része tele volt firkálva.
Scully felnézett az épületre. Ha Muldernek és Briggsnek igaza
van, itt lakott Eugene Victor Tooms 1903-ban. És 1963-ban. Vajon itt
él most is?
Elővette a fegyverét és követte Muldert a bedeszkázott bejárat
felé. Itt az ideje, hogy választ kapjon a kérdésére.

Scully belépett a 66-os számú házba és bekapcsolta a

zseblámpáját. Mulder mellette ugyanezt cselekedte.
Egy keskeny folyosón voltak. Az épület belsejében tökéletes
sötétség honolt. A zseblámpák fényében porszemecskék
kavarogtak. Korhadás és penész szag terjengett mindenfelé.
A két ügynök némán ballagott át az öreg épületen. Zseblámpájuk
fénye világította meg az utat, a pászmák néha keresztezték
egymást.
A falépcső aljnál Scully és Mulder jelentős pillantást váltottak.
Persze megnézik az emeleti lakásokat is, ha szükséges. De először
a földszintieket kell ellenőrizni.
Scully elindult a 103-as ajtó felé, oda, ahol Eugene Tooms lakott.
– Ez az – állapította meg egy ütött-kopott faajtó előtt.
Elfordította a kilincs gombját és benyomta az ajtót. Az könnyedén
kinyílt. Először Scully lépett be. A padló recsegett a lába alatt.
Csak egy öreg lakást látott maga előtt. Az ablakokat
bedeszkázták. A korhadt lécek között vékony fénysugár szűrődött be
odakintről. Némi, a padlón szétszórt szeméttől eltekintve, a szoba
üres volt, Scully mégsem tudta visszafojtani a feltörő rémületet.
Mulder értően bólogatott.
– Az öregembernek igaza volt – mondta. – Érzed azt.
Tudományos gyakorlata erre nem készítette fel Scullyt. Nem
olyasféle jelenség volt, amiben normális körülmények között hitt: mi
a csuda az, hogy belépsz egy üres szobába és valami borzasztót
érzel? Az emlékek beivódtak a falakba, ott terjengtek a levegőben.
De Briggsnek igaza volt. Itt valami szörnyűség történt. És a
hangulata még mindig itt kísértett. Legalább olyan valódinak tűnt,
mint a kezében szorongatott fegyver.
Scully zseblámpájával végigvilágított a falakon. Úgy döntött, hogy
a fizikai valóságra összpontosít. Megfogható bizonyítékot akart.
Olyasmit, amit letehet a bíróság asztalára.
Észrevette, hogy a külső fal téglái átlátszanak a repedezett
vakolaton. A festék lemállott a falakról.
Egy, a falra erősített rozsdás, ajtó nélküli vasszekrényke alatt
piszkos mosogató állt. A fal mellé koszos matracot támasztottak. De
Toomsnak nem volt semmi nyoma. Úgy tűnt, évtizedek óta senki
sem lakott a lakásban.
– Itt nincs semmi – állapította meg Scully. – Gyerünk innen!
Az ócska matrac azonban felkeltette Mulder érdeklődését.
Megfogta és mögé villantott a zseblámpával, majd hagyta, hogy az
ágybetét leessen a padlóra.
– Nézzük csak meg ezt!
Scully látta, mi hívta fel magára Mulder figyelmét: úgy másfél
méter magasságban egy lyuk tátongott a falon. Elég nagy ahhoz,
hogy egy ember átférjen rajta, gondolta Scully. Bevilágított a
nyílásba és látta, hogy egy létra vezet lefelé a sőtétségbe.
– Mi van odalent? – kérdezte Mulder.
– Nem tudom – felelte a nő, majd övébe dugta a pisztolyát. –
Nézzük meg.
Habozás nélkül rálépett a létrára. Ahogy lefelé mászott, a
nyakláncán lévő függő odaütődött a fokokhoz.
Mulder mögötte ereszkedett le.
Alig egy tucat fokon lépkedtek lefelé, s már a létra alján voltak.
Odalent minden szurokfekete volt, még sötétebb, mint a fenti
folyosón. Az alacsonyan lévő födémgerendákat vastag csövek
keresztezték. Nyilvánvalóan ez volt a ház dohos, nyirkos pincéje.
Ez még rosszabb érzéseket keltett, mint a lakás. Scully
megpróbálta leküzdeni a remegését. Még mindig küzdött Frank
Briggs elmélete ellen, de a legjobbat akarta kihozni magából.
A két ügynök óvatosan, de alaposan átvizsgálta a terepet. Végül
Scully megrázta a fejét.
 – Semmi – állapította meg csalódottan. – Ez csak egy öreg
szenespince.
– Mi az ott? – emelte fel Mulder a zseblámpáját. Valami
visszatükrözte a fényt.
Mulder elindult a fényes tárgy felé.
– Valaki kapualji kiárusítást tart? – tűnődött hangosan.
Egy faládában különböző dolgok sorakoztak: egy pipa, egy
kávégbögre, egy üvegből készült asztali öngyújtó, egy lakkdoboz,
egy cukortartó, és egy műanyag gömb, belsejében a földgolyóval,
amit ha felráztak, hópelyhek hullottak benne.
Mulder letérdelt, hogy megvizsgálja a gyűjteményt. Felemelte az
öngyújtót, hogy Scully is láthassa az alját.
– A Werner kandallópárkányáról hiányzó dolognak ugyanez volt a
körvonala – állapította meg.
Scully bólintott és arra gondolt, mit is mondott Frank Briggs.
– Az öregúr szerint Tooms trófeákat gyűjt.
– Tényleg itt lakik? – nézett körül a férfi. Még mindig térdelve,
végigvilágított a pincén. Scully a túloldali, repedezett, nyirkos falat
szemlélte.
– Úgy néz ki, hogy szétmállott.
– Nem – rázta a fejét Mulder. – Valaki kivájta ezt a járatot.
Mielőtt a nő megkérdezhette volna, miről beszél, Mulder
kopogtatni kezdte a falat. Másodpercekkel később már ott volt társa
mellett és látta, hogy a másiknak igaza volt. Valaki bevakolta a
falrészt és a még lágy anyagba különös dolgokat dugdosott. Olajos
rongyok, újságpapírcsíkok, és mindenféle hulladék volt betömködve
a falba a mennyezet és a padló között.
– Ez valami fészek – állapította meg Mulder meglepődve.
Scully észrevette, hogy a fészekfélét valami nedves, zöldessárga
anyag tartja össze. Az üreg közepén lyuk tátongott.
– Nézd – mutatta. – Ez lehet a bejárata. Gondolod, van valami
odabent?
Mintha a kérdésre válaszolt volna, Mulder óvatosan bedugta a
kezét a lyukba és megérintette az oldalát. Scully már éppen követni
akarta – amikor hirtelen rájött, mi az a nedves anyag.
 – Ó, istenem, Mulder – a torka elszorult és felkeveredett a
gyomra. – Olyan szaga van… azt hiszem, ez epe. Tooms
valószínűleg az áldozatai májából szedte.
– Aha – mondta a férfi némi undorral. – Gondolod, ki tudom húzni
az ujjam anélkül, hogy meghazudtolnám a hűvös nyugalmamat?
Scully elengedte a kérdést a füle mellett.
A férfi kirántotta a kezét és gyorsan a földhöz dörgölte. Aztán
felállt és megint megvizsgálta a fészket.
– Nem hiszem, hogy Tooms itt lakna – állapította meg. Agyának
kerekei gyorsan forogtak, megpróbálta összeilleszteni a
tapasztaltakat az X-aktában talált esettel. – Azt hiszem, ez az a hely,
ahol Tooms… hibernálja magát.
– Hibernálja? – visszhangozta Scully.
– Figyelj, mi van akkor, ha valami genetikai mutáció miatt egy
ember csak harminc évenként ébred fel?
– Mulder – szólt rá rosszallóan a nő. Társa ezúttal túl messzire
ment. Még ő sem hihet egy ilyen abszurd elméletben.
De a férfi túl izgatott volt ahhoz, hogy feladja.
– Mi a helyzet, ha az adott időszakban a májból táplálkozik? –
folytatta. – Mi van, ha az regenerálja a testi sejtjeit úgy, hogy sosem
öregszik? És mi van, ha Tooms egy huszadik századi genetikus
mutáns?
Az utolsó kérdésen Scully legalább öt percig töprengett. Aztán
elvetette. A trófeagyűjtemény és a fészek valóban kísérteties volt.
De egy ilyen vad teória nem viszi őket közelebb a megoldáshoz. S
most nem volt idő arra, hogy megvitassák ezt. Muldernek és neki
most valami komolyabb dolog miatt kellett aggódnia.
– Akárhogy is van – szólalt meg végül. – Tooms most nincs itt. De
vissza fog jönni.
A férfi bólintott.
– Szemmel kell tartanunk a házat.
Scully kényszeredetten elmosolyodott. Tudta, hogy nem lesz
könnyű erősítést kérni. Colton kezdettől fogva tiltakozott az ellen,
hogy az X-aktákkal foglalkozó ügynököket is bevonják a
nyomozásba. Nem fogja boldoggá tenni, ha még embereket is kér
tőle.
 – Muszáj valami svindlihez folyamodnom – jegyezte meg.
– Addig én őrködöm – értett egyet Mulder. – Menj be a városba
és nézz utána, mit tudsz csinálni.
Scully bólintott. Megtesz mindent, amit csak lehet.
A két ügynök kifelé indult a szenespincéből. Ezúttal Mulder ment
elől. Scully hirtelen megtorpant és levegő után kapkodott.
– Várj – kérte. – Én…
Mulder megfordult.
– Mi a baj?
– Azt… azt hiszem, beleakadtam valamibe – rázkódott meg a nő.
De akármi is volt az, hirtelen eltűnt. – Rendben van – sóhajtotta. –
Mehetünk.
Mulder után indult és mindketten kikapaszkodtak a létrán a
szenespincéből.

A szenespince mennyezetét csövek borították. Ha Scully

egyenesen felfelé irányította volna a zseblámpát, észrevehetett
volna egy kezet a csövek között. Egy kezet, ami a nyakláncát
szorongatta.
Ha még magasabbra világított volna, megláthatta volna Eugene
Tooms vörösen izzó szemeit is. A férfi egész idő alatt ott volt.
Tekintetével követte a két ügynököt, amint azok távoztak a pincéből.
Tooms a nyakláncot markolta. Minden egyes áldozattól elvett valami
trófeát. Néggyel már végzett. Egy még hátra volt. Csak meg kell
találnia az ötödiket.
 Tizenharmadik fejezet
Mulder beült az Exeter Street 66-os számú ház másik oldalán álló
kocsiba. Az öreg épület még fényes nappal is kísértetiesnek látszott.
Mintha titkokat őrizne. Mintha a belsejében terjengő sötétség
egészen addig nyúlna a városba, amíg a napfény fel nem emészti.
Mulder a zsebébe nyúlt, elővett egy zsebkendőt és megtörölte az
ujjait. Ezúttal harmadszor. Tudta, hogy ostobaság, de nem tehetett
róla. Nem volt képes elfelejteni, mit érzett, amikor megérintette a
Tooms fészkében lévő epét. Tisztában volt vele, hogy Tooms nem
közönséges ember. És agyának egy része képtelen volt leküzdeni
azt az érzést, hogy a Toomsban lakozó gonosz mindent megfertőz,
amihez csak hozzáér.
Mulder nyugtalanul fészkelődött az ülésen. Megpróbálta
visszafojtani a türelmetlenségét. A várakozás foglalkozásának
elkerülhetetlen részét képezte. De mégsem kedvelte.
Amint kinyílt a kocsi hátsó ajtaja, Mulder a visszapillantó tükörbe
nézett. Egy középkorú, öltönyös férfi szállt be az autóba. Pár
másodperccel később egy másik férfi csusszant be az első ülésre.
Mulder már várta őket. Kennedy és Kramer ügynökök érkeztek meg,
akik az Erőszakos Bűntények Osztályán dolgoztak.
Mulder az órájára sandított.
– Éppen ideje volt – mormolta.
Kramer megdörzsölte kopasz feje búbját.
– Hát, ezúttal kit keresünk?
Mulder fellapozta a Tooms letartóztatásáról szóló jelentést és
megmutatta a rendőrségi felvételt.
– Eugene Toomsot – közölte. – Fegyvertelen, de bizonyos
szempontból nagyon veszélyes.
A két ügynök bólintott. Testes pasasok voltak, idősebbek
Muldernél. Magabiztosnak látszottak, mintha már felgöngyölítették
volna az ügyet.
– Ha Tooms nem mutatkozik, Scully és én nyolc óra múlva
felváltjuk magukat – ígérte Mulder. – Pontosan itt leszünk.
– Jól teszi – biccentett Kennedy, majd alig hallhatóan hozzátette.
– Majrés.
 Mindkét ügynök felnevetett. Mulder habozott egy darabig. Az
arcán nem tükröződött semmiféle érzelem. Úgy hívhatják őt, ahogy
akarják. Az elnevezések sosem zavarták. Inkább az a bizonyosság
zavarta, hogy Eugene Tooms megint gyilkolhat.

A baltimore-i rendőrkapitányság egyik kis irodájában Scully az

órájára nézett. Már majdnem este fél hét volt. Alig több, mint két
órája volt addig, amíg csatlakoznia kell a megfigyelést végző
Mulderhez. Haza is mehetne egy időre. A forró fürdő gondolata
túlságosan felvillanyozta ahhoz, hogy elhessentse magától.
Valahogy piszkosnak érezte magát, mintha a Tooms-féle
szenespince levegője még mindig a bőrére tapadna.
Éppen az utolsó dolgokat pakolta az aktatáskájába, amikor
kitárult az iroda ajtaja. Tom Colton viharzott be. Olyan erősen csapta
be az ajtót, hogy a tejüveg megcsörrent.
Scully felhúzta a szemöldökét. Volt évfolyamtársát
szemmelláthatólag valami kihozta a sodrából. Colton sosem volt
képes leplezni az érzelmeit.
A férfi egy papírlapot hajított az asztalra.
– Beszélnünk kell – közölte dühösen.
Scully sejtette, miről van szó. De az utolsó, amire vágyott, az az
volt, hogy Coltonnal társalogjon róla.
– Most nem érek rá – jelentette ki. – Találkoznom kell Mulderrel.
– Pontosan erről kell beszélgetnünk – hangsúlyozta Colton.
Előrehajolt és öklével az asztalra csapott. – Két emberemet
odaültetted őrködni egy épület elé, ami már tíz éve elhagyott! –
sziszegte a foga között.
– Ez semmilyen módon nem jelent beavatkozást a
nyomozásodba – jegyezte meg a nő hűvösen.
Colton tekintete megkeményedett.
– Amikor együtt ebédeltünk, már előre örültem annak, hogy velem
fogsz dolgozni. Jó ügynök voltál, Dana. De most már látom, hogy
teljesen Mulder befolyása alá kerültél… Nem tudlak visszatartani.
Scully felállt. Már eleget hallott. Colton úgy viselkedett, mint egy
elkényeztetett hároméves kölyök. Anélkül, hogy a férfire nézett
volna, kifelé indult az irodából.
 De Colton elébe állt.
– Nem érdemes odamenned! – csattant fel. – Visszahívtam az
embereimet.
Scully dühösen megpördült.
– Ezt nem tehetted meg!
Colton önelégülten mosolygott.
– Igazad van, én nem. De a körzeti elöljáróm igen. Különösen
azután, hogy beszámoltam neki arról, milyen fölöslegesen pazarolják
az ügynökök a munkaidejüket.
Scully a telefon felé nyúlt, de Colton ragadta meg elóbb a kagylót.
– Majd én – ajánlotta túlzott udvariassággal. Hadd hívjam fel én
Muldert, hogy beszámoljak neki az újságokról.
Scully dühtől remegve figyelte, ahogy Colton tárcsáz. Már olyan
közel voltak, ahhoz, hogy elkapják Toomst. Erre jön Colton, a maga
túltengő énjével meg az ambíciójával és romba dönt mindent.
– Ez jelenti számodra a csúcsra jutást? – kérdezte mérgesen.
– Minden út oda vezet – biztosította a másik.
– De nem várhatok addig, amíg feljutsz és onnan esel pofára! –
vetette oda Scully és kisietett az irodából.
Colton nézte a kiviharzó nőt és elégedetten elmosolyodott. Úgy
tűnt, egyszer és mindenkorra sikerült Muldert és Scullyt kitennie az
ügyből.
Hallotta, amint Mulder üzenetrögzítője bekapcsolt.
– Fox Mulder számát hívta – szólalt meg a testetlen hang. – Nem
vagyok itthon. Kérem, hagyjon üzenetet.
Örömmel, gondolta Colton, amíg a sípszóra várt. Boldogan
mesélem el neked, hogy visszahívtuk a megfigyelőket.

Miközben hazafelé hajtott a kocsijával, Scully dühösen fortyogott

magában. Gondolatai az eset körül keringtek. Olyan volt az ügy, mint
egy tömör fal, amin neki kell megtalálni a bejáratot. Eszébe jutott
Briggs is. Visszaemlékezett az öregúr szavaira, miszerint jobb, ha a
rendőr nem visz haza munkát. Ha a zsaru otthon is a bűntényeken
tűnődik, biztos, hogy be fog golyózni.
Scully pontosan tudta, mire gondolt Briggs. Általában már a
szépséges lakóépület látványa is elhessentette belőle a munka által
okozott stresszt. Ma azonban ez nem következett be. Az ügy a nap
minden másodpercében foglalkoztatta és ott kísértett a
gondolataiban.
Scully leparkolt a ház előtt és a kivilágított bejárat felé indult.
Akkor még nem tudta, hogy ez az ügy tényleg hazáig kísérte.
Eugene Tooms a nő kocsija előtt parkoló autó mögött rejtőzött és
figyelte Scully minden mozdulatát.
 Tizennegyedik fejezet
A város sötétségbe burkolózott. A csúcsforgalom véget ért. A
belváros utcái üresek voltak. Mulder visszatért az Exeter Street 66.
elé. Egész nap nyugtalan volt, nem tudott sem enni, sem aludni.
Még majdnem két órája volt hátra, amíg le kellett váltania a
megfigyelőket, de nem tudott nyugton maradni. Főleg azóta nem,
hogy megtalálták Tooms fészkét, s olyan közel jártak ahhoz, hogy
elkapják.
Befordult az Exeterre és leparkolt a 66-os számmal szemben. A
környéken nyoma sem volt a közvilágításnak. A sápadt holdfényben
az épület árnyéka magasnak és fenyegetőnek tűnt. Egy
csatornanyílásból gőz szállt felfelé. Az utca még kihaltabbnak tűnt,
mint nappal.
Pedig nem szabadna üresnek lennie, jött rá Mulder. Az órájára
nézett. Kennedynek és Kramernek még itt kellene lenniük, hogy
figyeljék a házat.
Mulder kiszállt az autóból és végignézett a kihalt utcán. A két
ügynöknek nyoma sem volt. És nem látta a kocsijukat sem.
– Hol van mindenki? – kérdezte hangosan. – Kramer, Kennedy?
Semmi válasz sem érkezett.
– Scully? – szólalt meg a férfi újra. – Itt vagy?
A csend már szinte zavarónak hatott.
Muldert valami nagyon rossz érzés fogta el. Valami rosszul sült el.
Nagyon rosszul.
Az ügynök rohanni kezdett a ház felé, ahol Eugene Tooms lakott.

Scully belépett a lakásába. Rögtön azután költözött ide, hogy

végzett az Akadémián és azóta sokat tett azért, hogy olyan hellyé
változtassa, ahová érdemes hazatérni. A levegős szobák falai
meleg, világos színekre voltak festve. Minden berendezési tárgy
csinos és tiszta volt, s a megfelelő helyen is állt.
Ma éjszaka azonban Scully nem törődött azzal, hogy is néz ki a
lakása. Gyorsan, mérgesen felakasztotta a kabátját a fogasra és
lerúgta a cipőjét. Azon tűnődött, mit fog mondani Muldernek és
hogyan fogadja majd azt a férfi.
 Öntött magának egy pohár ásványvizet és odament a telefonhoz.
Beütötte Mulder számát, aztán amikor csak az üzenetrögzítő szólalt
meg, felsóhajtott. Miért nincs ez az ember soha otthon, amikor
fontos lenne, hogy beszéljen vele?
– Mulder – kezdte. – Szerintem már kimentél, amikor Colton
visszahívta az embereket. Azt hiszem, panaszt kéne tennünk ellene.
Dühös vagyok! Hívjál vissza, ha hazaértél. Szia!
Letette a kagylót és elindult, hogy megeressze a fürdővizet.
Szerette a lábakon álló, nagy kádat és a fürdőszoba színes
csempéit. A kád fölé kis polc volt függesztve, tele fürdőolajjal és
szivacsokkal. Nappal magas tejüveg ablakon áradt be a fény a
helyiségbe, éjszaka pedig a csillogó csempék varázsolták meghitté.
Scully elfordította a meleg és a hideg csapot, s addig tekergette
őket, amíg a víz megfelelő hőmérsékletű nem lett. Bárcsak Mulder
visszahívná! Addig nem tud igazán pihenni, amíg nem beszél vele.
Amíg ki nem találják, hogy kerüljék meg Coltont. És miként csípjék el
Toomst.
Már éppen fel akarta tűzni a haját, amikor rájött, hogy a hajkefét a
táskájában felejtette. Az pedig a hálószobában volt. Bement tehát
oda, hogy kivegye a kefét.
Ezért nem látta, hogy a fürdőszoba ablakán túl egy ember
körvonala bukkan fel.

Mulder belökte az Exeter Street 66. repedezett ajtaját. Nem

értette, mi történt a két FBI ügynökkel, akiknek őrködni kellett volna
az épület előtt. És arról sem feledkezett meg, hogy Tooms már
egyszer gyilkolt itt, ebben a házban. Csak reménykedni tudott
benne, hogy ezúttal ez nem történt meg.
Bekapcsolta a zseblámpáját és az üres folyosón elindult a 103-as
lakás felé, aminek ajtaja még mindig nyitva volt. Amint belépett a
sivár szobába, a szíve hevesebben kezdett verni. Még sosem volt
ilyen biztos a gonosz eleven, lélegző jelenlétében. És éppen most
lépett be az odújába. Efelől semmi kétsége sem volt. Érezte, hogy
utolsó látogatásuk óta Tooms már egyszer visszatért ide.
Mulder semmi mást nem akart, mint elrohanni innen, Olyan
gyorsan, ahogy csak lehet. De erőt vett magán és továbbment. Még
akkor is, ha találkoznia kell Tooms-szal.
Az ócska matrac pont ott hevert, ahová Scully döntötte. Mulder fél
kézzel tartotta a zseblámpát, a másikkal pedig a fegyvert emelte
maga elé. Lassan belépett a falban lévő nyílásba. Aztán lefelé
kezdett mászni a létrán a szenespincébe.
Körbevilágított a sötétségben. Az alagsor érintetlennek látszott.
Ennek nincs semmi jelentősége, állapította meg magában a férfi,
érezte, hogy nem is olyan régen Tooms valóban itt járt.
Zakatoló szívvel lépett le a pince padlójára. Odavillantotta a
zseblámpát a farekeszre. A trófeák visszatükrözték a fényt. Mulder
felismerte a műhóval töltött gömböt, a pipát és Werner öngyújtóját.
De ezúttal egy újdonság is volt a többi tárgy között. Valami, ami
jéggé dermesztette a férfi ereiben a vért. Scully nyaklánca függött a
fakereten.
 Tizenötödik fejezet
Scully a hálószobában állt, a tükörrel szemben. Éppen feltűzte a
haját, hogy ne legyen vizes a fürdéskor, de oda sem figyelt a
tükörképére. Még mindig az ügy körül forogtak a gondolatai. Tudta,
ma nagyon közel voltak ahhoz, hogy megtalálják Toomst. De
mindaz, amit találtak, roppantul nyugtalanította. Lehet, hogy
Muldernek tényleg igaza van? tűnődött. Tooms valóban olyasféle
mutáns, aki harminc évre képes hibernálni magát egy odúfélében?
És aztán úgy tartja életben magát, hogy embereket gyilkol és
elfogyasztja a májukat? Lehetséges, hogy a század eleje óta él és
virul? Vagy még korábban jött a világra?
A nő bánatosan elmosolyodott és megrázta a fejét. Amíg saját
szemével nem lát olyan laboratóriumi leleteket, amik ellentmondanak
ennek, Toomst emberi lényként kell kezelnie. Nagyon veszélyes
emberi lényként.
Rásandított az órájára. Ha megfürdött, ad még egy órát
Muldernek, aztán megint fel fogja hívni. Ha egy darabig áztatta
magát a kádban, akár tud vele beszélni, akár nem, visszamegy az
Exeter Streetre. Biztos volt benne, még ha társa nem is kapta meg a
telefonüzenetet, akkor is ott fog találkozni vele. És a maguk módján
folytatják majd a megfigyelést. Nem fogja hagyni, hogy Colton
beleavatkozzon
a dolgukba.
Éppen időben ért vissza a fürdőszobába, hogy elzárja a vizet. A
kád már majdnem tele volt. A polc felé nyúlt, ahol a fürdőolajok és
krémek sorakoztak. Egy tiszta, kék folya-dékkal teli üvegcsét
választott és tartalmát beleöntötte a vízbe. A helyiséget rozmaring
illat töltötte be.
Scully gombolni kezdte a blúzát. Aztán abbahagyta, mert eszébe
jutott, hogy a köntösét a hálószobában hagyta. Ez az eset tényleg
teljesen összezavar, mondta magának. Vagy ez az oka, vagy elment
az esze. Visszaindult a hálószobába.
És akkor megérezte. Valami nedvesség volt a csuklóján. A fény
felé tartotta a kezét és két zöldessárga cseppet vett észre rajta.
 Hát ez hogy kerül ide? gondolta. A fürdőolaj kék színű. Ráadásul
nem öntött mellé egy cseppet sem. Eltűnődött egy pillanatig. Ez egy
régi épület. Talán valami szivárog a mennyezeten a fölötte lévő
lakásból.
Felnézett és úgy érezte, hogy megdermed. Pontosan fölötte
húzódott a ráccsal takart szellőzőcsatorna. A sarkából nyúlós,
zöldessárga folyadék csepegett lefelé.
Nem, sikoltott fel magában, es megpróbálta leküzdeni a feltörő
pánikot. Felemelte a kezét és lerázta csuklójáról a cseppeket.
Amikor megérezte a szagot, valósággal kővé dermedt a rémülettől.
Hirtelen rádöbbent, milyen rettenetesen egyedül van. És hány
potenciális rejtekhely található a lakásában. Különösen olyasvalaki
számára, aki képes betuszkolni magát egy csőbe. Vagy befér a
szellőzőnyíláson. Esetleg át tud jutni a légkondícionálón.
Megérintette a zöldessárga folyadékcseppeket. Meg kellett
bizonyosodnia róla. Megtette. Összetéveszthetetlenül epe volt. Epe
egy emberi májból.
– Ó, édes istenem! – sóhajtott fel.
Mulder az autójában ült és a távolban villódzó piros és kék
fényeket bámulta. Egyik könyökét a kormánykeréken pihentette és
fejét a tenyerébe hajtotta. Egyszerűen nem volt képes elhinni, amit
látott. Pont most kell egy balesetnek történnie a főúton. Az utolsó
húsz percben a forgalom bedugult.
Mulder csak arra tudott gondolni, amit az Exeter Street 66-os
számú ház pincéjében talált. Toomsnál van a nyaklánca. Toomsnál
van Scully nyaklánca, zakatolt a fejében.
Ez csak egy dolgot jelenthet: Scully lesz az ötödik áldozat.
Mulder elővette a rádiótelefonját és bepötyögte a nő számát.
Ezúttal huszadszor. Azóta hívogatta őt, hogy kijött az Exeter Street-i
házból.
Scully telefonja kicsengett és megint kicsengett. Mulder nem
értette a dolgot. Társának van üzenetrögzítője. Ha elmegy otthonról,
előtte mindig be szokta kapcsolni.
– Gyerünk, Scully! mormolta. – Vedd már fel!
Ám csak a végtelen csengés hallatszott. Ez valahogy még jobban
zavarta őt, mint a nyaklánc látványa Tooms rejtekhelyén.
 Amikor a villódzó fények végre megmozdultak, Mulder
megkönnyebbülten felsóhajtott. Néhány másodperc múlva az előtte
lévő kocsik gurulni kezdtek.
Mielőtt normális sebességre kapcsolt volna, Mulder még egyszer,
utoljára felhívta Scullyt. Aztán lecsapta a telefont és rálépett a
gázpedálra. Remélte, nem fog túl későn érkezni. Remélte, hogy
valami csekély, ártatlan oka van annak, hogy a nő nem veszi fel a
telefont.
Tulajdonképpen volt egy ok arra, amiért Scully nem válaszolt. De
ez nem minősíthető csekély, ártatlan semmiségnek. Azért nem felelt,
mert a telefonja egyáltalán nem is csengett, akárhányszor is próbálta
Mulder felhívni. Ez senkinek sem sikerülhetett. Mivel az épület
alagsorában valaki elvágta a Scully lakásában lévő telefon
vezetékét.

Egy másodpercre Scully minden porcikája jéggé dermedt a

rémülettől.
Egyedül vagyok a lakásban Tooms-szal. Szíve a rettegés
ritmusában pumpálta a vért az ereibe. Tooms vadászik rám.
Kényszerítette magát, hogy mély lélegzetet vegyen. A pánikot
felváltotta az életösztön. Berohant a hálószobába a fegyveréért.
Magához kell vennie a pisztolyt. Csak egy lámpát hagyott égve a
helyiségben, azt, ami az éjjeliszekrényen állt. A hálószoba többi
része sötét volt. Tooms itt rejtőzhet valahol. A szekrényben. Az ágy
alatt. Meglapul az árnyékok között. Istenem, fohászkodott némán,
add, hogy ne legyen itt.
Matatni kezdett az íróasztalon, ami a szoba legsötétebb sarkában
állt. Idegesen keresgélni kezdte a fegyvert. Végigtapogatta a
papírokat, a laptopot, egy dobozkát tele gémkapoccsal. A pisztoly
azonban nem volt sehol.
Megpróbált józanul gondolkodni. Hol a csudában hagyhatta?
Azzal tisztában volt, hogy hazahozta magával. A táska! Még mindig
a táskájában lesz. Az pedig az ágyon hevert.
Átviharzott a szobán. Felkapta a táskát és kinyitotta. Amint ujjai
megérintették az ismerős fémcsövet, a szívdobogása is
lecsillapodott egy kicsit.
 Most ő a vadász.
Mindkét kezével megmarkolta a fegyvert és maga elé szegezte.
Lassan elindult a lakásban, hogy megkeresse Toomst.
A vállával kapcsolta fel a lámpát a hálószobában. Benézett az
ágy alá, a szekrénybe, az íróasztal alá, minden elképzelhető helyre
bekukkantott. De egyedül volt a helyiségben. Azzal együtt biztos volt
benne, hogy Tooms még itt tartózkodik a lakásban. Elrejtőzött
valahol.
Scully beóvakodott a nappaliba. Eszébe jutottak a Werner
lakásában talált nyomok és megvizsgálta a kandallót. Toomsnak
semmi nyoma nem volt. Vajon még mindig a fürdőszoba fölötti
szellőzőcsatornában lapul?
Kioldalazott a fürdőszobába vezető folyosóra. Némán,
hangtalanul mozgott. Úgy érezte, mintha minden porcikájával
hallgatózna, arra várva, hogy Tooms a legcsekélyebb neszt kelti
valahol.
Felnézett a mennyezeten lévő szellőzőre. Semmi. Hirtelen
megpördült, mert valami zajt hallott maga mögött. Fegyverét
megfontoltan a padlófűtés szellőzőrácsára szegezte. Megint semmi.
Mély lélegzetet vett és visszafordult a fürdőszoba felé.
Nem vette észre, hogy a lenti védőrács megmozdul. Csak egy
fülsiketítő csattanást hallott, amint az nekiütődött a falnak, majd a
keményfa padlón landolt.
Ugyanekkor Tooms kezei kinyúltak, a férfi megmarkolta Scully
bokáját és lerántotta a földre.
A nő hanyattesett. A fegyver kirepült a kezéből, és becsusszant a
fürdőkád alá.
Scully megpróbált megfordulni, de nem sikerült neki. Rémülten
bámulta Toomst, akinek képét a háromszögletű nyílás mintegy
keretbe foglalta. Most már egyáltalán nem látszott ijedtnek vagy
ártatlannak. Úgy festett, mint egy vérszomjas ragadozó, amely
éppen rávetni készül magát a prédájára.
Egy hosszú pillanatig Scully és Tooms tekintete
összekapcsolódott. Aztán halk, állati morgás töltötte be a lakást. A
férfi hihetetlen erővel maga felé kezdte húzni a nőt.
 Scully tudta, hogy még soha sem kellett szembeszállnia
olyasvalakivel, mint Tooms. Ez lesz élete legkeményebb küzdelme.
És ha nem győz, ez lehet egyben az utolsó is.
 Tizenhatodik fejezet
Mulder csikorogva fékezett kocsijával az épület előtt, ahol Scully
lakása volt. Kipattant az autóból és egy pillanatra megállt. Felnézett
a negyedik emeleti ablakokra. Odabent világosság volt. Eszerint
itthon van, állapította meg. És mindenét, amije volt, rátette volna,
hogy Tooms is ott van vele.
Mulder beszáguldott a bejáraton, majd átvágott a lépcsőkhöz
vezető előcsarnokon. Nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg
beszorul a liftbe.
Kettesével vette a lépcsőket, aztán berohant a folyosóra,
ahonnan Scully lakása nyílt.
– Scully! – dörömbölt be az ajtón.
Semmi válasz.
– Scully!
Még mindig nem jött semmi válasz. Megpróbálta elfordítani az
ajtógombot. Scully, mint mindig, most is elővigyázatos volt. Az ajtó
be volt zárva.
Mulder az ajtóra tapasztotta a fülét. A lakásból hangok szűrődtek
ki, mintha valamiféle küzdelem folyna odabent.
Legalább még életben van, mondta magának a férfi. De tudta, ha
nem sikerül minél hamarabb bejutnia, a nőnek már csak egy pár
perc lesz hátra az életéből.
Scully tisztában volt vele, hogy két dolgot kell cselekednie.
Először is ki kell szabadulnia Tooms markából. Aztán vissza kell
szereznie a fegyverét. Egyébként nincs semmi esélye.
Elkeseredetten küzdött, hogy elérje a fürdőszobaajtó keretét.
Minden erejét megfeszítve afelé csúszott. Ugyanakkor dühösen
belerúgott a bokáját szorongató kézbe. Aztán rúgott még egyet.
Végre sikerült kiszabadulnia a szorításból.
Még mindig hanyatt fekve, elaraszolt a nyílás közeléből, be a
fürdőszobába. Reszketve várt egy darabig, még levegőt sem mert
venni. Aztán hitetlenkedve észlelte, hogy Tooms teste megnyúlik –
lehetetlenül hosszú és keskeny lesz – és kipattan a
szellőzőnyílásból. A nőnek még sikol-tani sem maradt ideje. Tooms
egy másodperc múlva ráugrott és a földre döntötte.
 Scully küszködött, hogy kiszabaduljon, de Tooms sokkal erősebb
volt nála. Ott térdelt rajta, és tíz ember erejével szorította le a kőre.
Bűzlött az izzadságtól és az epétől.
A nő oldalra gördült és megpróbálta ledobni magáról a férfit. De
Tooms meg sem moccant. Aztán fél kézzel megragadta az állát,
majd felemelte a másik kezét. Scully tudta, mit tervez. Szabályosan
ki akarja ütni, hogy aztán harc nélkül elvehesse, amit akar.
A nő remélte, hogy ez nem fog sikerülni neki, talán lesz elég
ereje, hogy megmeneküljön tőle. Vagy legalábbis bonyolultabbá
teszi a dolgokat számára. Mielőtt a férfi megüthette volna, Scully
bevitt egy kemény felütést az alsó állkapcsára. Tooms feje
félrenyaklott és a nőben felvillant a remény egy szikrája. Legalább
sikerült fájdalmat okoznia neki.
Tooms megint meglendítette a karját. Ezúttal Scully mindkét
kezével támadott, akár a dühös macska. Ki akarta kaparni a férfi
szemét. Ha meg tudja vakítani, megint lesz egy esélye.
Tooms dühös kiáltással megragadta a csuklóját. Scully zihált,
miközben a férfi a feje fölé nyomta a két karját, s fél kézzel szinte
oda is szögezte.
A másikkal odakapott a nő jobb oldalához. Szeme vörösen izzott
az éhségtől.
Scully szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte, kiszakad a
melléből. A rémület úgy cikázott át rajta, mint a villám. Ez az.
Pontosan tudta, mi fog történni vele. Ugyanaz, ami George Usherrel
és Thomas Wernerrel is történt. Tooms meg fogja ölni – így tovább
élhet és újra gyilkolhat.
És ő nem képes megállítani.
 Tizenhetedik fejezet
Mulder belerúgott Scully ajtajába. Az egész lába belesajdult, úgy
tűnt, a nő olyan lakást választott, aminek az ajtaja vaskemény fából
készült.
Megint meglendítette a lábát és újabb hatalmas rúgást intézett az
ajtó ellen. A fa végre hasadozni kezdett. Egy újabb rúgás és az ajtó
ezúttal megadta magát.
Mulder belépett a sötét lakásba és elővette a fegyverét.
– Scully, itt vagy? – kiáltotta.
Egy tompa sikoly volt a válasz.
Mulder felkapcsolta a lámpát a nappaliban. A helyiség tiszta,
rendes volt és üres.
– Scully?
Ismét tompa hangokat hallott. Ezúttal biztos volt benne, hogy a
fürdőszobából jönnek.
Odalépett a nyitott ajtóhoz és egy pillanatra nem is vette észre
Toomst. Csak azt látta, hogy Scully még életben van.
Aztán gyorsan felmérte a terepet. Tooms elengedte a nőt. A
fürdőszoba ablakával szemben állt. Valami csörömpölő hang töltötte
be a helyiséget, amint Tooms puszta ököllel betörte a tejüveget.
Aztán emberfeletti erővel kinyújtotta a karját és felfelé kezdett
húzódzkodni.
De Scully már talpon volt. És nem állt szándékában, hogy futni
hagyja Toomst. Megragadta a férfi lábát.
– Ne moccanj! – kiáltotta Mulder. De nem tudott lőni. Scully útban
volt.
Mulderben megállt az ütő, amikor Tooms szembefordult a nővel
és torkonragadta, majd hátrafelé nyomta a fejét. Az ügynöknek volt
némi elképzelése arról, mekkora ereje lehet a gyilkosnak. Scully két
másodpercre volt attól, hogy eltörjön a nyakcsigolyája.
Mulder gyorsan elővette a bilincset, kinyitotta és odaugrott
Toomshoz. Megragadta a férfi karját, de nem mozgott elég gyorsan.
Tooms elengedte Scullyt és megpördült. Mint egy dühös bika,
nekirontott Muldernek és a padlóra küldte.
 Mulder odébbgördült és belerúgott Toomsba. Ez ugyan nem
állította meg a másikat, viszont Mulder nyert egy kis időt és
távolságot. Tudta, ha Tooms valóban elkapná, nem lenne egy
fikarcnyi esélye sem.
A gyilkos fölé tornyosult és úgy morgott, mint egy sebesült állat.
Felemelte a kezét, mintha késpenge lenne és lecsapni készült.
Scully megragadta Tooms másik karját. Rákattintotta a bilincset a
csuklójára, a másik felét a fürdőkád csapjához erősítette.
Közben Mulder felpattant és Toomsra vetette magát, aki a
fémbilincset rángatta. Tekergett és erőlködött, de a régi berendezés
még nála is erősebbnek bizonyult.
 Tizennyolcadik fejezet
A reggeli napfény betűzött a Lynne Acres nyugdíjasotthon
ablakain. Frank Briggs a szobájában a reggeli lapot olvasta. A
tolószékben üldögélt és mint mindig, egyedül volt. Azon elmélkedett,
hogy már nem igazán tud mit kezdeni a hírekkel. De még mindig
lépést tarthat velük.
Amikor meglátta az első oldalon lévő főcímet, mélységes
szomorúság fogta el. A nagybetűs sorban a következő állt:
AZ ETNIKAI TISZTOGATÁS KÖVETKEZMÉNYEI
A cím alatt a háború áldozatairól készült kép volt látható.
Egyszerűen rémisztő, gondolta Briggs. Mindig rosszabb és egyre
kilátástalanabb. Mikor hagynak fel az emberek azzal, hogy ilyesmit
műveljenek másokkal?
Briggs bánatosan megrázta a fejét és lapozott egyet. A
következő, sokkal kisebb betűkkel szedett főcím láttán meglepetten
húzta fel a szemöldökét.
ELFOGTÁK A SOROZATGYILKOSSÁGOK GYANÚSÍTOTTJÁT.
Alatta pedig Eugene Tooms fotója díszelgett.
Briggs könnyekkel küszködve olvasta a sztorit. Hát az a két FBI
ügynök, Mulder és Scully megcsinálta. Rács mögé juttatták azt a
szörnyeteg Toomst. Az az ügy, ami 1933-ban kezdődött, végre
lezárult.
A nyugalmazott detektív felsóhajtott és bár ritkán tette, most
engedélyezett magának egy kis elégedettséget. Végül is megtette a
magáét azért, hogy a szörnyűségekből felszámoljon egy keveset.

Eugene Tooms egy keskeny priccsen üldögélt Maryland állam

Pszichiátriai Intézetének egy kis cellájában. Ugyanaz az újság volt a
kezében, amit Briggs is olvasott. Tekintete egy pillanatra megpihent
saját portréján. Aztán módszeresen hosszú, vékony csíkokra kezdte
tépkedni a napilapot.
Felemelt egyet és megnyálazta, majd összegyűrte a nedves
papírcsíkot. Aztán a cella sarkának falára hajította. A gombóc leesett
a padlóra, papírfoszlányok növekvő halmára huppant. Tooms
felemelt egy újabb papírcsíkot és végignyalta, majd elégedetten
pillantott a sarokba. Az nagyjából úgy festett, mint az Exeter Street
66. pincéjének fala.

Mulder Tooms cellájának ajtajánál állt és benézett a kis, kör alakú

júdásablakon. Tudta, hogy az ajtó acélból készült, s nemcsak
bezárták, hanem láncon függő lakat is biztosította. Tooms
biztonságos cellában volt. Vajon miért látszik akkor mégis olyan
ijedtnek?
Mulder figyelte, amint a fogoly módszeresen tépkedi az
újságlapokat és a gombóccá gyűrt papírt a fal melletti kupacra
hajítja. Még akkor sem fordította el a tekintetét, amikor meghallotta
Scully a folyosó másik végéről közeledő lépéseit.
– Nézd csak – szólalt meg nyugtalanul. – Egy újabb fészket épít.
Scully már Tooms puszta látványára is megborzongott. Nem jó jel,
hogy új fészket épít. De végül is le volt tartóztatva. Végre.
– Mindent írásban rögzítettünk – közölte. – Elfogadták a
jelentésünket, csatolták a bizonyítékokat. A további nyomozást most
már átengedhetjük a baltimore-i irodának.
Mulder nem reagált.
– Colton megpróbált befurakodni az ügybe – folytatta. – De a
felettesei visszahívták. Kipenderítették az Erőszakos Bűntények
Osztályáról. – Megpróbálta elrejteni hangjának győzedelmes
csengését. – Átirányították a Sioux Falls-i részlegbe. Irodai munkát
kapott – tette hozzá.
Mulder vállat vont. Nem érdekelte, mi lett Coltonnal. Ez korábban
sem izgatta túlságosan.
– Az remélem, érdekelni fog, hogy utasítást adtam, végezzenek
egy pár genetikai tesztet Toomson – beszélt tovább Scully. – Az már
az előzetes orvosi vizsgálatokból kiderült, hogy az izom-és a
csontrendszere egészen abnormálisan fejlődött.
Mulder halványan elmosolyodott.
– Ahhoz, hogy ezt mondhasd nekem, nincs szükségem az orvosi
vizsgálatok eredményére.
Scully elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Toomsnak folyamatosan lassul az anyagcseréje. Olyan
alacsony a szintje, mint amilyet a kómás betegeknél regisztráltak. –
Habozott egy darabig.
– Mulder, hallod, amit mondok?
A cellában Tooms egy újabb papírszeletet tépett és végignyalta.
– Hát persze – felelte a másik fáradtan. – Csak azokon az
embereken gondolkodtam, akik rácsot tetetnek az ablakuk elé. Jó
sok pénzt költenek a magas technikai színvonalú berendezésekre és
megpróbálják biztonságban érezni magukat. Nézd ezt a fickót és
gondolj bele, mennyire nem elegendő mindez. Egyik sem elég.
Scully Mulder vállára tette a kezét.
– Gyere – mondta kedvesen. – Ideje, hogy elmenjünk innen.
Eugene Tooms egyszerűen tudatában volt annak, hogy Mulder és
Scully távoztak. Letépett egy papírcsíkot, megnyálazta és a kupacra
hajította. Amikor a cellaajtó másik oldaláról lépéseket hallott,
szünetet tartott.
Az ajtón feltárult egy keskeny nyílás. Egy őr betolt egy tálcát,
amin étel volt.
Tooms felállt és elvette a tálcát és visszaült az ágyra. Nem
törődött az étellel. Már elfogyasztotta azt, amire szüksége volt az
életbenmaradáshoz.
Tekintetét a cella ajtajára szegezte. Az őr annyira nyitva hagyta a
rést, hogy visszatehesse a tálcát, ha befejezte az étkezést.
Tooms figyelte az őr távolodó lépteit.
Szemei vörösen izzottak, miközben a keskeny nyíláson át
beszűrődő fényt nézte. Mosoly futott át az arcán. A nyílás valóban
nagyon keskeny volt. Talán tizenöt centi magas és úgy huszonhárom
centi széles. De ez igazán nem jelent problémát olyasvalaki
számára, aki tudja, hogyan kell bárhol átfurakodni…
 Tartalom

Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet