ERNESTO CHE GUEVARA

SZOCIALIZMUS ÉS AZ EMBER KUBÁBAN

Tisztelt Elvtársam! *

Afrikai utam során vetem papírra e megjegyzéseket, attól az óhajtól ösztökélve, hogy ha megkésve is,
teljesítsem ígéretemet. Igyekszem a címben megjelölt témához tartani magam. Azt hiszem, ez a téma érdekes
lehet az uruguayi olvasók számára.
A kapitalizmus szószólóinak szájából, mint a szocializmus elleni ideológiai harc egyik érvét, gyakran hallhatjuk
azt az állítást, ezt a társadalmi rendszert, illetve a szocializmus építésének korszakát, amely felé mi közeledünk,
az jellemzi, hogy feláldozza az egyént az állam oltárán. Ahelyett, hogy megkísérelném tisztán elméleti alapon
cáfolni ezt az állítást, inkább felsorolom a tényeket, úgy, ahogy Kubában tapasztalhatók, és általános jellegű
megjegyzéseket fűzök hozzájuk. Először is nagy vonalakban felvázolom a hatalom megragadása előtti és utáni
forradalmi harcunk történetét.
Közismert, hogy az 1959. január 1-én tetőpontjukra ért forradalmi akciók kezdetének pontos dátuma
1953. július 26. volt. Ennek a napnak a hajnalán egy Fidel Castro vezette csoport megrohamozta az Oriente
tartománybeli Moncada-laktanyát. A támadás kudarcba fulladt, a kudarc tragédiába torkollott, a túlélők pedig
börtönbe kerültek. Ám miután amnesztiát kaptak, újra kezdték a forradalmi harcot.
Ebben a folyamatban, amelyben a szocializmusnak csak a csírái voltak meg, az ember alapvető tényező volt.
Benne bíztak, mint egyénben, név szerint ismerték, és az ő akcióképességén múlott a reá bízott ügy sikere vagy
kudarca.
Elérkezett a gerillaharc időszaka. Ez két különböző közegben bontakozott ki: az egyik a nép, a még
alvó tömeg volt - melyet mozgósítani kellett -, a másik pedig annak élcsapata, a gerilla, a mozgalom
gyújtószerkezete, a forradalmi öntudat és a harci lelkesedés gerjesztője. Ez az élcsapat volt a katalizátor, amely
megteremtette a győzelemhez szükséges szubjektív feltételeket. Itt is, gondolkodásunk proletarizálódásában,
szokásaink, szellemünk forradalmasulásában is az egyén volt az alapvető tényező. A Sierra Maestra minden
egyes harcosa, aki valamelyes rangot ért el a forradalmi hadseregben, jelentős tettek sorát mondhatja magáénak.
Ezekkel a tettekkel vívta ki rangját.
Az első, hősi korszak volt ez, amikor versengtek egy-egy nagyobb felelőséggel, nagyobb veszéllyel
járó megbízatásért, noha más elégtételük nem volt, csak a kötelesség teljesítése. Forradalmi nevelő munkánkban
gyakran visszatérünk erre a tanulságos témára. Harcosaink magatartásában a jövő embere villant föl.
A forradalmi ügy iránti teljes odaadás történelmünk más pillanataiban is megismétlődött. Az októberi válság
idején vagy a Flóra-ciklon napjaiban láthattuk, hogy az egész nép a bátorság és az önfeláldozás kivételes tetteit
hajtotta végre. Ideológiai szempontból az az egyik alapvető feladatunk, hogy megtaláljuk a receptet, amellye1
ezt a hősi magatartást állandósíthatjuk a hétköznapokban.
1959 januárjában létrejött a Forradalmi Kormány, amelyben az ingadozó burzsoázia több tagja is részt
vett. A hatalom biztosítéka a Felkelő Hadsereg - mint alapvető erőtényező - jelenléte volt. Azonnal mély és
határozott ellentmondások keletkeztek, először 1959februárjában, amikor Fidel Castro miniszterelnöki rangban
átvette a kormány vezetését. Ez a folyamat ugyanennek az évnek a júliusában érte el tetőpontját, amikor Urrutía
elnök a tömegek nyomására lemondott.
A kubai forradalom történetében ekkor tűnt fel világosan kivehető jellemvonásaival egy ettől kezdve
rendszeresen fel-felbukkanó szereplő: a tömeg.
Ez a sokarcú lény, a közhiedelemmel ellentétben, nem jámbor nyájként ténykedő egynemű elemek
összessége (amelyeket rá a rájuk kényszeríttet rendszer szorít kategóriába). Való igaz, tétovázás nélkül követi
vezetőit, alapvetően Fidel Castrót, de pontosan olyan mértékig nyerte meg ezt a bizalmat, amennyire képviselte
a nép vágyait, törekvéseit, és amilyen őszintén harcol az ígéretek teljesítéséért.
A tömeg részt vett a földreformban és az állami vállalatok igazgatásának nehéz munkájában,
keresztülment Playa Girón hősies tapasztalatán, a CIA által felfegyverzett különböző bandák elleni harcban
edződött, az októberi válságban a modern idők egyik 1egfontosabb vízválasztóját élte át, és ma a szocializmus
építésén munkálkodik.
A felületes szemlélő számára úgy tűnhetne, igazuk van azoknak, akik arról beszélnek, hogy az állam leigázza az
egyént: a tömeg páratlan lelkesedéssel és fegyelemmel hajtja végre a kormány által kijelölt feladatokat, akár
gazdasági, kulturális, honvédelmi, sport vagy egyéb feladatokról van szó. A kezdeményezés általában Fideltől
vagy a forradalmi vezérkartól indul ki: megmagyarázzák a népnek, és az ezután a magáénak tekinti. Máskor
helyi tapasztalatokat vesz át a párt és a kormány, hogy az előbbi eljárást követve, általánossá tegye azokat.
Mindazonáltal az állam néha téved. Ha egy-egy ilyen tévedésre sor kerül, észre lehet venni, hogy
lanyhul a kollektív lelkesedés, mivel mennyiségileg csökkentek alkotóelemei; a munka lanyhul és végül
jelentéktelenné zsugorodik: ez a kiigazítás pillanata. Ez történt 1962 márciusában, az Aníbal Escalante által a
pártra kényszeríttet szektás politika hatására.
Nyilvánvaló, hogy a mechanizmus önmagában nem biztosíthatja, hogy mindig megfontolt intézkedések
kövessék egymást, s az is nyilvánvaló, hogy jobban kiépített tömegkapcsolatra van szükség. A következő
években javítanunk kell ezt a kapcsolatot, de most a kormány felső szintjén született kezdeményezések esetében
azt a szinte intuitív módszert alkalmazzuk, hogy kitapogatjuk az általános reagálást a felvetett problémákra.
Mestere ennek Fidel. Sajátos módon azonosul a néppel, amit csak akkor lehet igazán értékelni, ha
szerepelni látjuk őt. A nagy tömeggyűléseken valami olyasminek lehetünk tanúi, mint amikor két hangvilla
párbeszédet folytat, rezgéseikkel újabb és újabb rezgéseket váltva ki egymásból. Fidel és a tömeg egyre növekvő
intenzitású párbeszédben rezegnek, s ezt a párbeszédet harci és győzelmi kiáltásuk koronázza, mikor meredek
íve eléri csúcspontját.
Aki nem éli át a forradalom tapasztalatát, aligha érti meg ezt a szoros dialektikus egységet az egyén és
a tömeg között, amikor is a kettő bensőségesen összekapcsolódik, és ugyanakkor a tömeg mint az egyének
összessége bensőségesen összekapcsolódik a vezetőkkel.
A kapitalizmusban akkor találkozhatunk ilyesfajta jelenségekkel, amikor olyan politikusok tűnnek fel,
akik képesek mozgósítani a népet. Ha azonban nem autentikus társadalmi mozgalomról van - márpedig ilyen
esetében már nem is beszélhetnénk teljes joggal kapitalizmusról -, akkor a mozgalom csak addig él, ameddig él
az ösztönzője, vagy ameddig a kapitalista társadalom szigora véget nem a népi illúzióknak. A kapitalizmusban
az embert rideg elrendezettség irányítja, amely rendszerint kibúvik az ember által felfogható szférából. Az
elidegenedett egyes embert láthatatlan köldökzsinór köti a társadalom egészéhez: az értéktörvény. Ez érvényesül
élete minden mozzanatában, meghatározza útját és sorsát.
A kapitalizmusnak az átlagember számára láthatatlan, vak törvényei anélkül hatnak az egyénre, hogy ő
érzékelné azokat. Nem lát mást, csak a végtelennek tűnő látóhatár szélességét. Ilyennek mutatja ezt a látóhatárt a
kapitalista propaganda, amely a Rockefeller-esetből - akár hiteles az, akár nem - a siker lehetőségének
tanulságát igyekszik levonni. Hogy mennyi nyomornak kell felhalmozódnia ilyen példa megszületéséhez, hogy
mennyi aljasság összegződése eredményez ilyen méretű vagyont, az már nem szerepel a képen, és a népi
erőknek nem áll mindig módjukban, hogy ezt tisztázzák. (Ide kívánkozna annak taglalása is, hogyan veszítik el
az imperialista országok munkásai internacionalista osztályszellemüket a függő országok kizsákmányolásában
való bizonyos bűnrészességük hatására, s hogy ugyanakkor ez a tény hogyan csiszolja az országban a tömegek
harci szellemét, ám ez a téma meghaladja e jegyzetek célját.)
Mindenesetre látható az akadályokkal teli út, amelyen a szükséges tulajdonságok birtokában látszólag
bárki végigmehet, hogy célhoz érjen. A távolban megcsillan a díj, az út pedig magányos. Mi több, ordasok útja:
csak mások bukásán át lehet eljutni a célhoz.
Most megkísérlem meghatározni az egyént, a szocializmus építésének, ennek a furcsa és lelkesítő
drámának a szereplőjét, a maga kettős - egyedi lényként és a közösség tagjaként való – létezésében.
Azt hiszem, az a legegyszerűbb, ha elismerjük az egyén kialakulatlan, félkész mivoltát. Tudatában magával
hozza a jelenbe a múlt terheit, és ezeket csak folyamatos munkával lehet eltüntetni.
A folyamat kettős: egyrészről hat a társadalom közvetlen vagy közvetett nevelése, másrészről pedig az egyén
tudatos önnevelésnek veti alá magát.
A kialakulóban levő új társadalomnak kemény harcot kell vívnia a múlttal. A múlt nemcsak az egyéni
tudatban érzékelhető, amelyre ránehezednek a szisztematikusan az egyén elszigetelésére irányul nevelés
maradványai, hanem - a piaci viszonyok továbbélése miatt magának az átmeneti időszaknak a jellegében is
megnyilvánul. Az áru a kapitalista társadalom gazdasági sejtje, amíg létezik, érezteti hatását a termelés
szervezetében, következésképpen a tudatban is.
A marxi sémában az átmeneti időszak a belső ellentmondásai által megsemmisített kapitalista rendszer
robbanásszerű átalakulásának eredménye. Utóbb a valóság megmutatta, hogyan törnek le imperializmus fájáról
a gyengébb ágaknak megfelelő országok, ahogyan ezt Lenin előre látta. Ezekben az országokban a kapitalizmus
eléggé kifejlődött ahhoz, hogy a nép ilyen vagy olyan formában saját bőrén érezze hatásait, de nem a
kapitalizmus saját belső ellentmondásai azok, amelyek - az összes lehetőség kimerültével - szétrobbantják a
rendszert. A külső elnyomó elleni felszabadító harc, a nyomor, amelyet rendkívüli események váltanak ki - mint
például a háború, amelynek következményei még inkább rászabadítják a kiváltságos osztályokat a
kizsákmányoltakra -, a neokolonialista rendszerek megdöntésére törekvő felszabadító mozgalmak a robbanás -
szokásos tényezői. Ami még hátravan, azt elvégzi a tudatos cselekvés.
Ezekben az országokban még nem alakult ki átfogóan a társadalmi munkára nevelés, és az egyszerű
kisajátítási folyamattal a javak korántsem válnak elérhetőkké a tömegek számára. A gyengén fejlettség
egyrészről, a szokásos tőkekiáramlás a „civilizált országok" felé másrészről, lehetetlenné teszi a gyors és áldozat
nélküli változást. Hosszú utat kell még bejárni, amíg létrehozzuk a gazdasági alapot, és igen nagy a kísértés,
hogy az anyagi érdekeltségnek, mint gyorsított fejlődés ösztönzőjének kitaposott útját járjuk.
Fellép az a veszély, hogy a fáktól nem látjuk az erdőt. Annak az agyrémnek a kergetése, hogy a
szocializmust a kapitalizmustól örökölt csorba fegyverekkel valósítjuk meg (az áruval, mint gazdasági sejttel, a
jövedelmezőséggel, az egyéni anyagi érdekkel, mint ösztönzővel stb.), zsákutcába juttathat bennünket. S mire
odajutunk, nagy távolságot hagytunk magunk mögött, ahol az utak gyakran keresztezik egymást, és nehéz
megállapítani, melyik pillanatban tévesztünk irányt. Eközben az adaptált gazdasági alap elvégezte a maga
aknamunkáját a tudat fejlődésében. Hogy felépíthessük a kommunizmust, az anyagi alappal egyidejűleg meg
kell alkotni az új embert is.
Ezért olyan fontos, hogy helyesen válasszuk ki a tömegek mozgósításának eszközét. Ennek alapvetően
erkölcsi jellegűnek kell lennie, anélkül, hogy elfeledkeznénk az - elsősorban társadalmi természetű - anyagi
érdekeltség helyes alkalmazásáról.
Mint már mondottam, a végső veszély pillanatában könnyű mozgósítani az erkölcsi ösztönzőket; ahhoz
azonban, hogy ezek érvényben maradjanak, olyan öntudatnak kell kifejlődnie, amelyben új értékrend jön létre.
A társadalom egészének hatalmas iskolává kell
Ez a jelenség nagy vonalakban hasonlít a kapitalista tudat kialakulásának első korszakára. A
kapitalizmus az erőhöz folyamodik, ám emellett neveli is az embereket a rendszeren belül. A közvetlen
propagandával megbízottaknak kell megmagyarázniuk, hogy miért elkerülhetetlen az osztályuralom, amelyet
hol isteni eredetűnek, hol természettől elrendeltnek tüntetnek fel. Ez lecsillapítja a tömegeket, amelyek
elnyomatásukat valamely Rossz művének tekintik, ami ellen lehetetlen harcolni.
Ehhez járul a remény, ami a kapitalizmust megkülönbözteti az előző kasztrendszerektől, amelyekből
nem volt semmiféle kiút.
Egyesek számára érvényben marad a kaszt képlete: az engedelmesek jutalma a halál utáni felemelkedés
a gyönyörrel teli másvilágba, ahol a jók megjutalmaztatnak - így folytatódik a régi hagyomány. Mások számára
az újítás: az osztályokra tagozódás végzetszerű, viszont az egyén kitörhet osztályából munkája, kezdeményező
készsége stb. révén. Ez a folyamat és a győzelemre irányuló önnevelés folyamata szükségszerűen mélységesen
képmutató: érdekből való bizonyítása annak, hogy egy hazugság - igaz.
A mi esetünkben a közvetlen nevelés sokkal nagyobb jelentőségre tesz szert. A magyarázat meggyőző,
mert igaz: nincs szüksége kibúvókra. A közvetlen nevelést az állam oktatási apparátusa végzi általános, műszaki
és ideológiai kultúra keretében, olyan szervek keresztül, mint az Oktatási Minisztérium és a pártoktatási
apparátusa. A nevelés megfogan a tömegekben, és az új magatartás a példából egyre inkább szokássá válik; e
magatartást a tömeg folyamatosan magáévá teszi, és nyomást gyakorol azokra, akik még ne nevelődtek át. Ez a
tömegek nevelésének közvetett formája; legalább olyan hatásos, mint a közvetlen.
Ám a folyamat tudatos: az egyén állandóan az új társadalmi hatalom befolyása alatt áll, és rájön, hogy
nincs vele teljesen összhangban. A közvetett nevelés nyomására alkalmazkodni próbál ahhoz a helyzethez,
amelyet igazságosnak érez: mindeddig az akadályozta meg ebben, hogy nem fejlődött ki az az igazságos
helyzet, amelyhez alkalmazkodhatott volna. Ez az önnevelés.
Ebben az időszakban, a szocializmus építésének időszakában, szemünk láttára születik meg az új ember.
Arcvonásai még nem véglegesek; sohasem lehetnek azok, mivel alakulásuk az új gazdasági formák fejlődésével
párhuzamosan halad. Azokat leszámítva, akiket a nevelés hiánya magányos útra, ambícióik önkielégítésére
késztet, ott vannak azok is, akik még a közös menetelésnek ebben az új összképében is inkább csak kísérik a
tömegeket, attól elszigetelten haladnak. A fontos az, hogy az emberek napról napra jobban tudatára ébrednek a
társadalomba való bekapcsolódásuk szükségességének ugyanakkor felismerik önmaguknak mint a társadalom
motorjának jelentőségét.
Már nem teljesen egyedül, nem tévutakon, nem távoli vágyait felé haladnak. Élcsapatukat követik: a
pártot, az élmunkásokat és azokat élenjáró társaikat, akik a tömegekkel együtt, velük szoros közösségben
haladnak. Az élcsapat már a jövőben gondolkodik, és amit cserébe nyerhet- de nem egyéni jutalomként -, díja az
új társadalom, ahol az emberi tulajdonságok széles skálája bontakozik ki: a kommunista ember társadalma.
Hosszú az út és nehézségekkel teli. Néha eltévesztjük az irányt, és vissza kell fordulnunk, máskor túl
gyorsan haladunk, és így elszakadunk a tömegektől; az is előfordul, ha lassúak vagyunk, hogy szinte érezzük a
hátunkon a minket követők leheletét. Forradalmi becsvágyunkkal a lehető leggyorsabban igyekszünk haladni, új
utakat nyitva, de tudjuk, hogy a tömegből kell gyarapodnunk, és hogy a tömeg csak akkor tud gyorsabban
előretörni, ha saját példánkkal ösztönözzük.
Bármilyen fontosságot tulajdonítunk az erkölcsi ösztönzőknek, az a tény, hogy két fő csoportra oszlunk
(természetesen azon a kisebbségen kívül, amely ilyen vagy olyan okból nem vesz részt a szocializmus
építésében), jelzi a társadalmi öntudat viszonylagos fejletlenségét. Az élcsapat ideológiailag haladottabb, mint a
tömeg, amely ismeri ugyan az új értékeket, de hiányosan. Az élcsapatban minőségi változás megy végbe, amely
lehetővé teszi, hogy tagjai, mint élenjárók eljussanak az önfeláldozásig, a tömeg viszont nem lát teljesen tisztán,
meglehetősen erős ösztönzéssel és nyomással kell hatni rá. Ez a proletariátus diktatúrája, amelyet nemcsak a
legyőzött osztály fölött, de a győztes osztály egyénei fölött is gyakorolni kell.
Mindennek teljes sikeréhez mechanizmusok sorára, forradalmi intézményekre van szükség. A jövő felé
menetelő tömegek képzete magában foglalja az intézményesítés fogalmát - a csatornák, hierarchiák, gátak,
olajozottan működő berendezések harmonikus, együttesének fogalmát -; ez teszi lehetővé az előrehaladást, ez
teszi lehetővé egyesek természetes kiválasztódását arra, hogy az élcsapatban haladjanak, s ez jutalmazza a
kötelességüket teljesítőket, illetve bünteti az épülő társadalommal szemben vétőket.
A forradalomnak ezt az intézményes rendszerét még nem értük el. Valami újat keresünk, olyasmit, ami lehetővé
teszi a kormány és az egész közösség tökéletes azonosulását, igazodik a szocializmus építésének jellegzetes
körülményeihez, és maximálisan távol áll a polgári demokráciának a kialakuló új társadalomba átültetett
közhelyeitől (amilyenek például a törvényhozó testületek). Tettünk néhány kísérletet a forradalom fokozatos
intézményesítésére, de nem sietjük el a dolgot. Leginkább az a félelem fékezett bennünket, hogy bármilyen
formális mozzanat elszakít bennünket a tömegektől és egyéntől, s hogy ezzel szem elől tévesztjük végső és
legfontosabb forradalmi törekvésünket: megszabadítani az embert az elidegenedéstől.
Bár hiányoznak az intézmények (ezt a hiányt fokozatosan meg kell szüntetnünk), ma a tömegek
csinálják a történelmet, olyan egyének tudatos együtteseként, akik egyazon ügyért harcolnak. A szocializmusban
az ember, látszólagos uniformizálódása ellenére, teljesebbé válik: bár hiányzik a tökéletes mechanizmus,
amellyel a társadalmi apparátusban kifejezheti és érzékelheti önmagát, mégis sokkal nagyobb lehetősége nyílik
erre.
Még nem kapott kellő hangsúlyt az ember tudatos, egyéni és kollektív részvétele az irányítás és a
termelés minden mechanizmusában, ez a részvétel még nem kapcsolódott össze a műszaki és ideológiai nevelés
szükségességének eszméjével oly módon, hogy érezné, mennyire szoros e folyamatok kölcsönös függése,
mennyire párhuzamos az előrelépésük. Mindennek megvalósításával ébred majd teljesen az ember annak
tudatára, hogy társadalmi lény; ez már az elidegenedés láncaitól megszabaduló emberi lény teljes
önmegvalósításának felel meg.
Mindez az emberi természetnek a felszabadult munka révén való átalakításában és ember voltának a kultúra és a
művészet révén történő kifejezésében nyilvánul majd meg konkrétan.
Ahhoz, hogy az egyén az előbbiben eredményt érjen el, a munkának új feltételek közé kell kerülnie; az
ember már nem áru, és olyan rendszer jön létre, amely a társadalmi kötelesség teljesítéséért mindenkinek az őt
megillető részt nyújtja. A termelési eszközök a társadalomhoz tartoznak, a gép csak lövészárok, ahol mindenki a
kötelességét teljesíti. Az emberi gondolkodás ekkor kezd megszabadulni attól a dühítő ténytől, hogy állati
szükségleteinek kielégítésére dolgozni kell. Kezd önmagára ismerni saját alkotásában, és a létrehozott tárgyon,
az elvégzett munkán keresztül tudatára ébred saját nagyságának. Ez már nem jár azzal, hogy lényének egy részét
munkaerő formájában áruba kell bocsátania, s így az már nem is az övé; hanem önmaga kisugárzását,
hozzájárulását jelenti ahhoz a közös léthez, amelynek ő is részese; társadalmi kötelessége teljesítését jelenti.
Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a munkának ez az új, társadalmi kötelesség jellege
megvalósuljon, és hogy ezt összekapcsoljuk egyfelől a műszaki fejlődéssel - ami megteremti a nagyobb
szabadság feltételeit -, másrészt a társadalmi munkával, abból az értékelésből kiindulva, hogy az ember
ténylegesen akkor éri emberi mivoltát, ha a termelésre nem önmaga áruba bocsátásának fizikai szüksége
kényszeríti.
Természetesen vannak még kényszerítő mozzanatok a munkában, az önkéntes is; az ember még nem
alakította át a reá nehezedő kényszert társadalmi jellegű feltételes reflexszé, és még sok esetben a környezet
nyomására termel (ezt nevezi Fidel erkölcsi kényszernek). Még nem érte el, hogy saját művében - a társadalmi
környezet nyomása nélkül, ám mégis új beidegződésekkel kötődve hozzá - teljes szellemi felüdülést leljen,
ahogy majd a kommunizmusban.
A változás nem automatikusan zajlik le a tudatban, mint ahogy nem így megy végbe a gazdaságban
sem. A módosulások lassan és nem azonos ütemben mennek végbe, vannak gyors és lassú szakaszok, sőt
visszalépést jelentő időszakok is.
Ezenkívül - mint már előbb megjegyeztük - azt is figyelembe kell vennünk, hogy nem olyan tiszta átmeneti
időszakkal van dolgunk, amilyent Marx feltételezett „A gothai program kritikájá"-ban, hanem egy általa előre
nem látott új fejlődési szakasszal: a kommunizmusba való átmenet vagy a szocialista építés első időszakával. Ez
az első időszak heves osztályharcban telik el, a kapitalizmus elemeit hordozza magában, amelyek megnehezítik
lényegének pontos megértését.
Ha ehhez hozzávesszük még a marxista filozófia fejlődését fékező, a fenti időszak - amelynek politikai
gazdaságtana még nem fejlődött ki - rendszeres feldolgozását akadályozó skolaszticizmust is, egyet kell
értenünk abban, hogy még gyermekcipőben járunk, és mielőtt hosszú távú gazdasági és politikai elméletet
dolgoznánk ki, hozzá kell látnunk a szóban forgó időszak minden elsődleges jellemzőjének kutatásához.
Az így megszülető elmélet tévedhetetlenül kiváltságos helyre állítja a szocializmus építésének két alappillérét:
az új ember létrehozását és a technikai fejlődést. Mindkét területen sok a tennivalónk, ám kevésbé menthető az
elmaradás a technika, mint alapvető bázis felfogásával kapcsolatban, mivel itt korántsem vaktában kell
előrehaladnunk, hanem jó darabon a világ fejlettebb országai által megkezdett utat kell járnunk. Ezért
hangoztatja Fidel újra meg újra egész népünk, kiváltképpen az élcsapat műszaki és tudományos képzésének
szükségességét.
Az improduktív tevékenységhez vezető eszmék terén könnyebben észrevehető az anyagi és a szellemi
szükséglet közötti választóvonal. Az ember régóta a kultúra és a művészet segítségével igyekszik
megszabadulni az elidegenedéstől. Naponta nyolc vagy akár több órára is meghal, áruként tevékenykedik, hogy
azután a szellemi alkotásban feltámadjon. Ez a gyógyír azonban a gyógyítandó betegség csíráit hordja magában:
magányos az a lény, aki itt a természettel való közösséget keresi. Egyediségét védelmezi, amelyet elnyom a
külvilág, és az esztétikai gondolatokra a tisztasága megőrzésére törekvő egyedi lényként reagál.
Nem több ez, mint menekülési kísérlet. Az értéktörvény már nemcsak a termelési viszonyok puszta tükröződése:
a monopoltőkések bonyolult építményt vonnak az értéktörvény köré, és az engedelmes szolgálójukká válik még
akkor is, ha tisztán empirikus módszereket alkalmaznak. A művészeknek a felépítmény által rájuk kényszeríttet
művészettípusban kell nevelődniük. A gépezet úrrá lesz a lázadókon, csak a kivételes tehetségeknek adatik meg
az önálló életmű megosztása. A többiek szégyenletes bérből élők lesznek, vagy szétmorzsolják őket.
Kitalálják a művészi útkeresést, amely - mint mondják - a szabadság jegyében történik; ám ennek az
„útkeresésnek" megvannak maga korlátai, amelyek észrevétlenek mindaddig, amíg nem ütköznek beléjük,
vagyis amíg nem vetődnek fel az embernek és elidegenedésének a tényleges problémái. Az értelmetlen
szorongás és a lapos időtöltés az emberi nyugtalanság kényelmes levezetője; harcolnak az ellen a gondolat ellen,
hogy bárki a leleplezés fegyverévé tegye a művészetet.
Aki tiszteletben tartja a játékszabályokat, minden elismerést learathat, akárcsak a majom, ha
piruettezik. Feltétel csak úgy van: ne próbáljon megszökni a láthatatlan ketrecből.
Amikor a forradalom átvette a hatalmat, a teljesen megszelídített fajta elmenekült, a többiek pedig -
akár forradalmárok voltak, akár nem - új útra leltek. A művészi útkeresés új lendületet kapott. Mindazonáltal
többé-kevésbé a megjelölt irányban haladt, és a szabadság szó tulajdonképpen a menekülés fogalmát leplezte.
Sokszor magukban a forradalmárokban is tovább élt ez a magatartás, a polgári idealizmus tudatbeli tükröződése.
Azokban az országokban, amelyek hasonló folyamaton mentek át, túlzott dogmatizmussal próbálták
leküzdeni ezeket a tendenciákat. Az egyetemes kultúra szinte tabuvá változott, és a természet formailag pontos
megjelenítését kiáltották ki a kulturális törekvések netovábbjává, ami azután az elvárásnak megfelelően ábrázolt
társadalmi valóság - a felépíteni kívánt ideális, konfliktusoktól és ellentmondásoktól szinte teljesen mentes
társadalom - mechanikus megjelenítésébe torkollott
A szocializmus még fiatal, és nem mentes a hibáktól. Mi, forradalmárok, gyakran híján vagyunk annak
a szellemi merészségnek és azoknak az ismereteknek, amelyek nélkül nem vállalkozhatunk az új ember
kialakítására. Ezt a feladatot a megszokottól eltérő módszerekkel kell végrehajtani, mert a megszokott
módszerek maguk viselik az őket létrehozó társadalom jegyeit. (Megint csak felvetődik a forma és a tartalom
viszonyának problémája.) Nagy a zűrzavar s teljesen lekötnek bennünket az anyagi építés problémái. Nincsen
olyan nagy tekintélyű művészek, akik ugyanakkor nagy forradalmi tekintélyek is volnának. A párt emberei
kénytelenek kézbe venni ezt a feladatot is, nekik kell megoldást keresniük e fő célnak - az egész nép
nevelésének - az elérésére.
Ekkor jön a dolgok leegyszerűsítése, amit mindenki, vagyis amit a funkcionárius is megért. A hiteles
művészi útkeresés semmivé lesz, az egyetemes kultúra problémája pedig a szocialista jelen és a halott (éppen
ezért veszélytelen) múlt alkalmazására szorítkozik. Így jön létre a múlt századi művészet alapjain a szocialista
realizmus.
A XIX. század realista művészete azonban szintén osztályművészet, talán még tisztábban kapitalista,
mint a XX. század dekadens művészete, amelyen áttetszik az elidegenedett ember szorongása. A kapitalizmus a
kultúra terén kiapasztotta önmagát, és ma már csak egy bűzlő hulla jeleit mutatja: a művészetben is már csak
mai dekadenciáját tükrözi. Ám miért akarnánk az egyetlen hatásos ellenszert a szocialista realizmus dermedt
formáiban keresni? A szocialista realizmussal nem lehet a „szabadságot" szembeállítani, mivel az még nem
létezik, és az új társadalom teljes kifejlődéséig nem is fog létezni: de ugyancsak nem akarhatunk minden, a XIX.
század első felét követő művészeti formát elítélni a szélsőséges realizmus pápai trónusának magasából, mert
ezzel a múlthoz való visszatérés proudhoni hibájába esnénk, kényszerzubbonyt húznánk a ma születő és alkotó
ember művészi kifejezésére.
Olyan ideológiai-kulturális mechanizmust kell kifejlesztenünk, amely lehetővé teszi az útkeresést, és
kiirtja az állami szubvenció trágyázta talajon oly könnyen burjánzó gyomot.
A mi országunkban nem jelentkezett a realista elgépiesedés hibája, de előfordult a másik, ellenkező előjelű hiba.
Ennek az volt az oka, hogy nem értettük meg: új embertípust kell létrehoznunk, amely nem a XIX. század, de
nem is dekadens és beteges századunk eszméit képviseli. A XXI. század emberét kell megteremtenünk, habár ez
még szubjektív és nem rendszerezett törekvés. Éppen ez az egyik legalapvetőbb pontja kutatásainknak, illetve
munkánknak, amennyiben elméleti alapon sikerül konkrét eredményeket elérnünk, vagy fordítva: konkrét
vizsgálataink alapján átfogó elméleti következtetésekre jutnunk, ezzel értékesen hozzájárulunk a marxizmus-
leninizmushoz, az emberiség ügyéhez.
A XIX. század embertípusával szembeni ellenszenvünk újra a XX. századi dekadenciába juttatott
bennünket; ez nem túlzottan súlyos hiba, de ki kell javítanunk, nehogy tág teret nyissunk a revizionizmusnak.
A nagy tömegek fejlődnek, az új eszmék megfelelő lendületet kapnak a társadalmon belül, a
társadalom minden egyes tagját érintő integrált fejlődés anyagi lehetőségei sokkal gyümölcsözőbbé teszik a
munkát. A jelen a harcé, a jövő a mienk.
Összefoglalva: számos értelmiségünk és művészünk vétke eredendő bűnéhen rejlik: nem igazi
forradalmárok. Megpróbálhatjuk beoltani a szilfát, hogy körtét adjon, de ugyanakkor körtefákat is kell
ültetni. A jövő nemzedékek mentesek lesznek az eredendő bűntől. Annyival több lesz a kivételes művészek
felbukkanásának valószínűsége, amennyivel tágabb tere nyílik a kultúrának és az önkifejezés lehetőségének. A
mi feladatunk megakadályozni azt, hogy a saját konfliktusaitól megzavaradott jelenlegi nemzedék elzülljék, és
elzüllessze a jövő nemzedékeket. Nem a hivatalos gondolkodásnak bólogató bérből élőket kell teremtenünk,
sem „ösztöndíjasokat", akik a költségvetés árnyékában élik ki idézőjeles szabadságukat. Előbb-utóbb
megszületnek majd a forradalmárok, akik az új ember dalát éneklik majd a nép igazi hangján. Ehhez a
folyamathoz idő kell.
Társadalmunkban nagy szerep jut az ifjúságnak és a pártnak. Különösen fontos az előbbi, mivel ez az a
formálható anyag, amelyből a minden régi tehertől mentes új embert meg lehet alkotni.
Az ifjúságról törekvéseinknek megfelelően gondoskodtunk. Nevelése egyre átfogóbb, és nem feledkezünk meg
arról, hogy ez az a pillanattól kezdve összekapcsolódjék a munkával. Ösztöndíjasai fizikai munkát végeznek a
szünidőben vagy a tanulással párhuzamosan. A munka egyes esetekben jutalom, máskor nevelési eszköz,
sohasem büntetés. Új nemzedék van születőben.
A párt élcsapat-szervezet. A legjobb munkások lesznek tagjai társaik javaslata alapján. A párt
kisebbség, de nagy tekintélye van kádereinek minősége révén. Arra törekszünk, hogy a párt tömegszervezet
legyen, de csak akkor, amikor a tömegek eljutottak az csapat fejlettségi szintjére, vagyis a kommunizmusra
érettekké nevelődtek. És erre a nevelésre irányul egész munkánk. A párt az eleven példa: kádereinek példát kell
adniuk szorgalombál és önfeláldozásból, cselekedeteikkel kell közel vinniük a tömegéket a forradalmi feladat
céljához, ami sokéves kemény küzdelmet jelent az építés nehézségei, az osztályellenség, a múlt fogyatékosságai,
az imperializmus ellen…
Most szeretném elmagyarázni, milyen szerepet játszik a személyiség, mint a történelmet formáló, tömegeket
vezető egyén. Saját tapasztalatunkról szólok, nem receptet adok.
Az első években Fidel adta meg a forradalom lendületét, irányát, mindenkori alaphangját, de számos
forradalmár van, akik ugyanabba az irányba fejlődnek, mint legfőbb vezetőnk, és van egy nagy tömeg, amely
követi vezetőit, mert bízik bennük, mert azok tolmácsolni tudják vágyait.
Nem arról van szó, hogy hány kiló húst eszik meg az ember évente, hányszor mehet a strandra, vagy mennyi
importált luxuscikket vásárolhat meg jelenlegi béréért. Inkább arról van szó, hogy az ember teljesebbnek,
belsőleg sokkal gazdagabbnak és sokkal felelősségteljesebbnek érezze magát. A mi országunk embere tudja,
hogy a dicsőséges kor, osztályrészéül jutott, az önfeláldozást. Az elsők a Sierra Maestrában ismerkedtek meg
vele és mindenhol, ahol harc folyt; azután egész Kubában megismertük. Kuba Amerika élcsapata, és éppen,
mert az élen jár, mert a teljes szabadság útját jelzi Latin-Amerika tömegeinek, önfeláldozónak kell lennie.
Az országon belül a vezetőknek kell betölteniük élcsapatszerepüket; s őszintén meg kell mondani, hogy
egy igazi forradalomban, amelynek mindenét odaadja az ember, amelytől semmiféle anyagi elismerést nem vár -
az élcsapathoz tartozó forradalmár feladata egyszerre felemelő és szorongató.
Még ha nevetségesnek tűnik is, azt kell mondanom, hogy az igazi forradalmárt nagy szerelmes érzések vezérlik.
Igazi forradalmár nem is képzelhető el e tulajdonság nélkül. Talán ez a vezető egyik legnagyobb
drámája: szenvedélyes szellemét hideg ésszel kell egyesítenie, és arcának egyetlen rezdülése nélkül kell
fájdalmas döntéseket hoznia. Az élcsapathoz tartozó forradalmárainknak a népek és a legszentebb ügyek iránti
szerelem kell legyen az eszménye, ezt kell eggyé és oszthatatlanná tenniük. Nem ereszkedhetnek le odáig, hogy
köznapi szeretetük kis adagjait azokra a dolgokra fecséreljék, mint az átlagember.
A forradalom vezetőinek olyan gyermekeik vannak; akik első gügyögésükkel nem apjuk nevét tanulják
meg; olyan asszonyaik, akiknek részt kell vállalniuk a forradalom véghezvitelének szentelt önfeláldozó
életükből; baráti körük szigorúan azonos forradalmi elvtársaik körével. A forradalmon kívül nincs számukra
élet.
Ilyen körülmények között sok emberségre, mély igazság- és valóságérzékre van szükség, hogy az
ember ne essen dogmatikus szélsőségekbe, rideg skolaszticizmusba, ne szigetelődjék el a tömegektől.
Mindennap meg kell harcolni azért, hogy az élő emberiség iránti szeretet konkrét tevékenységgé alakuljon,
olyan tettekké, amelyek mozgósító példaként hatnak.
A forradalmár, aki pártjában a forradalom ideológiai motorja, fölemésztődik abban a szakadatlan
tevékenységben, amely csak halálával ér véget, hacsak addigra műve nem épül föl az egész világon. Ha
forradalmi heve ellanyhul, miután a legsürgetőbb feladatokat helyi mértékben már végrehajtották, és
megfeledkezik a proletár internacionalizmusról, akkor a forradalom, amelyet irányít, megszűnik hajtóerő lenni, s
kényelmes ernyedtségbe süpped, amit kihasznál megbékíthetetlen ellenfelünk, az imperializmus, és tért nyer. A
proletár internacionalizmus kötelesség, de egyben forradalmi szükségszerűség is. Erre neveljük népünket.
Természetes, hogy a jelenlegi körülmények veszélyeket rejtenek magukban. Nemcsak a
dogmatizmusét, nemcsak a tömegekkel kapcsolat elhidegülését a nagy feladat közepette; fennáll az a veszély is,
hogy a gyengeség hibájába esünk. Ha az ember úgy gondolja: egész életét a forradalomnak szentelve nem járhat
az esze olyan gondokon, hogy valamelyik gyermeke valamilyen hiányt szenved hogy a gyermekek cipői
tönkrementek, hogy családja szűkölködik a szükséges javakban, akkor az effajta gondolatmenettel utat nyit a
holnapi korrupció csíráinak beszivárgása előtt.
 Ami bennünket illet, mi ragaszkodtunk ahhoz, hogy gyermekeink ugyanazzal rendelkezzenek, amivel
az átlagember gyermekei rendelkeznek, és ugyanabban szűkölködjenek, amiben azok szűkölködnek;
családunknak ezt meg kell értenie, ezért kell harcolnia. A forradalmat az ember csinálja, de az embernek nap
nap után edzenie forradalmi szellemét.
Így haladunk előre. A hatalmas menetoszlop élén - nem szégyelljük, és nem is félünk kimondani -
Fidel megy, utána a párt legjobb káderei, s közvetlen mögöttük, oly közel hozzájuk, hogy érezni hatalmas erejét,
az egész nép: közös cél felé menetelő egyénekből épült szilárd váz, egyének, akik tudatára ébredtek annak, hogy
mit kell tenniük, emberek, akik azért harcolnak, hogy elhagyják a szükségszerűség birodalmát, és belépjenek a
szabadság birodalmába.
Ez a hatalmas sokaság rendezett sorokban halad, mert tudatába van a rend szükségességének. Már nem
szétszórt erő, amely a levegőben gránátszilánkként szerteröppenő részecskék ezreire foszlik, s amelynek
egyetlen célja, hogy bármilyen eszközzel, a vérei ellen vívott elkeseredett harcban valami pozícióhoz jusson,
ami támaszt jelent a bizonytalan jövővel szemben.
Tudjuk, hogy áldozatok várnak ránk, hogy magas árat kell fizetnünk azért a hősi tényért, hogy immár
nemzetnyi élcsapattá lettünk. Mi, vezetők, tudjuk, fizetni kell azért a jogért, hogy azt mondhatjuk: Amerika
élenjáró népének élén állunk. Mindannyian együtt és egyenként pontosan fizetjük az önfeláldozás tudatában
vagyunk, hogy a kötelességteljesítés öröme lesz a jutalmunk, tudatában vagyunk, hogy mindnyájan a láthatáron
kirajzolódó új ember felé haladunk.
Engedje meg, hogy megkockáztassak néhány következtetést:
Mi szocialisták, szabadabbak vagyunk, mert teljesebbek vagyunk, és teljesebbek vagyunk, mert szabadabbak
vagyunk.
Teljes szabadságunk váza készen áll; hiányzik még róla a hús és az öltözék, de azt is létrehozzuk.
Szabadságunk és szabadságunk mindennapi támasza vérszínű; önfeláldozásunk táplálja.
Áldozatunk tudatos: a magunk alkotta szabadság ára.
Hosszú az út és részben ismeretlen; ismerjük korlátainkat. A XXI. század emberét fogjuk létrehozni; mi
magunkat.
A mindennapos cselekvésben edződünk meg, miközben új embert teremtünk, új technikával.
A személyiség mozgósító és irányító szerepet játszik, amennyiben a nép legjobb erényeit és törekvéseit testesíti
meg, és nem tér el az útiránytól.
Az élcsapat nyit utat, a jók legjobbika: a párt.
Művünk alapanyaga az ifjúság: benne reménykedünk, és felkészítjük; hogy átvegye kezünkből a zászlót.
Ha ez az akadozó hangú levél megvilágít valamit, eleget tett céljának, amellyel küldöm.
Fogadja szertartásos üdvözletünket, mint egy kézszorítást vagy mint egy üdvözlégyet.

HAZA VAGY HALÁL

Ernesto Che Guevara: Obras 1957-1967. I-II. k.
Casa de las Américas, Colección Nuestra América,
Havanna 1970. II. k. 367-384. 1.

(Benkő Judit fordítása)

* A szöveg Carlos Quijano, az uruguayi Marcha c. hetilap főszerkesztője számára készült. Megjelent a
Marchában, 1965.III. 12-én.