Élettörténet és identitás.

Új törekvések az én-pszichológiában

A pszichológia történetében gyakorta tanúi lehetünk tematikus diva­

toknak; ennek egyaránt akadnak előnyei és hátrányai. A divatos té­
mák rendszerint a tudomány fejlődésének kritikus metszéspontjain
alakulnak ki. Az itt megfogalmazott felismerések szerteágaznak más
kutatási területekre is: serkentik a dialógust és az új eszmék születé­
sét. Elegendő' utalni a tanulás, az információfeldolgozási modell, a
„kognitív forradalom" vagy - újabban - az érzelmek kutatásának di­
vatára és azok messzeható következményeire. A felkapott témák
mindig vonzzák a mozgékony elméket; köröttük megsűrűsödnek az
új eszmék és ötletek. Felgyorsulni látszik az új felismerések felhal­
mozódása, hevesebbé válik a spekulatív elmeműködés. A megbízható
ismeretek mellett felbukkannak az elsietett általánosítások; maguk­
ban álló rögeszmék születnek, s bőviben leszünk az új és új elméle­
teknek.
A tágan szemlélt én-pszichológia és az identitáskutatás minden
kétséget kizáróan divatos téma lett a pszichológiában, egyebek között
szociálpszichológiában is. Az erre vonatkozó korábbi - egy-másfél év­
tizeddel ezelőtti - előrejelzések maradéktalanul igazolódtak. Manap­
ság e kutatási területen örvendetesen gyarapodnak pszichológián be­
lüli érintkezési pontok és integrációs felületek - főképpen a fejlődés-
és személyiség-lélektan, valamint a társadalom-lélektan között. De
megsokasodtak az egyéb érintett és érdekelt tudományokhoz fűződő
szálak is. A szociológia, a kulturális antropológia, a nyelvészet és tör­
ténettudomány, sőt a filozófia és a politikatudomány is lépten-nyo-
mon él az én-kutatás fogalmaival és szemléletével, amiként a szociál­
pszichológia is magától értetődő módon támaszkodik az említett tu­
dományok eredményeire.
Az én-pszichológiának ez a nyitott tágassága, valamint sokirányú
beágyazottsága az „életvilágba", a történelembe és kultúrába, felettébb
csábítóvá teszi a vele való foglalatosságot. Hiszen végtére is itt rejtez-
225
nek az emberi szubjektivitásnak - s ezen belül a személyes lét folyto­
nosságának és egyedülvalóságinak (az individualitásnak) - mindmáig
meg nem fejtett titkai.
A tudományos divatok hatása mindig felbolygatja egy-egy kutatási
terület állapotát. Ezért azután hasznos lehet, ha idó'ről időre áttekintjük
és alaposan szemügyre vesszük a fejleményeket. E szemrevételezés fő
iránya ezúttal a szerző által figyelemre leginkább érdemesnek vélt je­
lenség felé mutat: az élettörténeti szemléletmód, az elbeszélő. (narra-
tív) elv és az identitásalakulási folyamat egybekapcsolódása felé. Mint­
ha ez lenne az az integrációs pont, ahol a legtöbb újszerű szál összefut:
a határos területekről érkező ösztönzések, az elméleti építkezés, az új
módszertani megfontolások és a mindmáig talányos posztmodern vi­
láglátás jegyében fogant „kritikai pszichológiai" tájékozódás következ­
tetései.
E tanulmány szándékainál és jellegénél fogva a szerző korábbi mun­
kájának (Pataki 1982) logikus folytatása és megtoldása; a mű megjele­
nése óta kibontakozó és ma már mérlegelhető fejleményeket óhajtja
elemző-kritikai módon áttekinteni.
A kiszemelt téma módfelett alkalmasnak látszik arra, hogy leg­
alábbis érzékeltesse az én-rendszer kutatásának időszerű mozgásirá­
nyait és a közeljövőben várható fejleményeit. Hadd fűzzük tüstént
hozzá, hogy az identitás (s általában az én-pszichológia) iránti érdek­
lődés mindig akkor éleződött ki, amikor a kutatás és az elméleti refle­
xió új fogalmi eszközöket és teoretikus támpontokat bocsátott a kuta­
tók rendelkezésére, s amikor magában a valóságban is problematikus­
sá váltak az identitásképzés feltételei és esélyei.
Erikson munkásságának és hatásának tanulmányozása csakúgy erre
vall, mint az ezredvég felé közeledő korunk egynémely - később majd
alaposabban vizsgált - jellegzetessége. A szemünk előtc zajlik azide.nti-
tás tartósságának és folytonosságának - s egyáltalán: elvi lehetőségé­
nek - megkérdőjelezése (a „nulla identitás" hipotézise); a fanatikus
fundamentalizmusok „egydimenziós identitásának" térhódítása (le­
gyen bár szó a Balkánról, Bumndiról vagy az arab világról); az_egyne-
műsödési és globális integrációs folyamatokkal szembeszegülő „parti-
kularizmusok lázadása". Valamely tudományág tematikus érdeklődé­
sének irányait a valóság tényei, kényszerei és a hagyományos minták
átalakulásai egyszerre és együtt befolyásolják.
226
 A tájékozódás irányai

Némileg leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy az én-élménvek (az

önreflexió és az én-képzetek) gyújtópontjában normális esetben két-
fajta tapasztalás áll: a személyes létezés folytonosságának Jkontinui-
tásnak) érzete és tudata, illetve e létezés egyéni sajátszerűségének,
egyszeriségének és individuális mivoltának képzete, tekintet nélkül
arra, hogy ezek mily mértékben válnak tudatos és folyamatos önrefle­
xió tárgyává. (Ismeretes, hogy e vonatkozásban rendkívül nagy kü­
lönbségeket lelhetünk.)
Mindkettő - de kivált a folytonosság eszméje - eleve magában rejti
az én-rendszer időbeli létezésének és szerveződésének feltételezését,
éspedig kettős értelemben is: mind a történeti idő, mind a személyes
életciklus metszetében. Ez a feltevés önmagában még semmiképpen
sem újszerű gondolat. Lényegét már Erikson munkássága sokoldalú­
an megvilágította. Egyfelől az identitásalakulás „epigenetikus" szem­
lélete, másfelől a történeti-kulturális beágyazottság nézőpontjának
határozott érvényesítése (lásd A fiatal Luthert és egyéb biográfiai eset-
tanulmányait) - legalábbis a maga általános alakjában - megragadja
a manapság oly hevesen vitatott kérdések magvát. Egyúttal megveti a
pszichotörténeti megközelítésmód és kulturális kontextuselemzés
alapjait. Alapvető felismerése, hogy ti. mindenkori pszichoszociális
identitásunk (vagy tágabban: én-rendszerünk) reflektált élettörténe­
tünk (life history) terméke és eredménye, közkeletű szemléleti kiin­
dulóponttá vált.
Ennek lényegét így foglalja össze: „A pszichoszociális identitásnak
tehát van lélektani-történeti oldala is, s ez annak tanulmányozását je­
lenti, hogy az egyéni élettörténet milyen kibogozhatatlanul összefo­
nódik a történelemmel.. A pszichoszociális identitás tanulmányozása
tehát három egymást kiegészítő tényezőtől - vagy egyetlen tényező
három oldalától? - függ: az egyén személyes koherenciájától és a cso­
portjába való szerepintegrációjától, valamint élettörténetétől és a „tör­
ténelmi pillanattók](Erikson 1991, 404). Az „élettörténet" és a „törté­
nelmi pillanat" természetesen kellően általános kategóriák, semhogy
ne szorulnának rá - kivált az empirikus kutatások összefüggésében -
további alapos és módszeres elemzésre. Eriksonnal kapcsolatban egyéb­
ként is gyakorta megfogalmazódik az a jogosult fenntartás, hogy fogal­
227
mai túlságosan lazán körvonalazottak, s inkább leíró - semmint
elemző - jellegűek. Inkább az utólagos értelmezésben működnek,
semmint a kutatási elgondolások operacionalizálásában.
Nos, ha úgy tetszik, az elmúlt másfél-két évtized ezt az eriksoni prog­
ramot igyekszik kézzelfoghatóvá tenni, még ha számos szerző nem
kapcsolódott is közvetlenül hozzá. Már csak azért sem, mivel az a fel­
tevése, hogy „a klinikum művészi és elméleti módon egyaránt leírha­
tó" (i. m. 416), bőséges teret kínál az elütő - olykor önkényes - ér­
telmezésekre. Annál is inkább, mert - mint mondja - „szakadék tá­
tong az adatok hihetetlen gazdagsága és az elméletek szűkössége
között" (i. m. 422). Persze ügyelnünk kell rá, hogy a szakadéknak két
pereme van. Az elmélet „szűkössége" olykor az adatok bizonytalansá­
gából és sokértelműségéből ered, s viszont: az elméleti feltevések és fo­
galmak elvontsága és spekulatív jellege gyakran megnehezíti az érvé­
nyes tények és adatok azonosítását és megragadását.
Mindenesetre Erikson munkásságában válik elméletileg és gyakor­
latilag egyaránt kitüntetett fontosságúvá az a felismerés, hogy szoros
kapcsolat létezik^az egyém élettörténet és a történelem, illetve a sze-
mélyes múlt, jelen és. jövő között. Aligha csodálkozhatunk azon, hogy
e kérdések különös kiélezettséggel bukkannak fel azokban a régiók­
ban, ahol gyors és gyökeres - sok tekintetben váratlan - rendszerválto­
zások zajlottak le. Ennek következtében az egyéni élettörténeteket
éles törések és szakadások szabdalják szét. Az egyén újra és újra arra
kényszerül, hogy újraértelmezze és új jelentéshangsúlyokkal lássa el
tulajdon életrajzát; újra és újra rekonstruálja, és így az új viszonyok­
hoz alkalmazza korábbi életútját. Hasonló fejlemények zajlanak a vi­
haros és drámai körülmények között születő új nemzetállamokban is,
legyen bár szó a Balkánról, az orosz birodalomról vagy a harmadik vi­
lágról.
Teljességgel érthető hát, hogy az utóbbi években az én-alakulás és
az identitásképzés történeti és élettörténeti kontextusának tanulmá­
nyozása kitüntetett figyelemben részesült, s új utakat nyitott a tága­
san szemlélt én-pszichológiában. Ezzel magyarázható, hogy az élettör­
ténet-elemzés s ennek forrásai (az önéletrajz, az oral history termékei,
életrajzi dokumentumok és naplók, szépirodalom) mind szélesebb
körben kerülnek alkalmazásra. Rosenberg (1988) - kísérleti vizsgáló­
dásaink kiegészítésképpen - Wolfe Nézz vissza, angyal! című önélet­
228
rajzi regényének elemzése révén igyekszik közelebb férkőzni az én-ala-
kulás pszichikus dinamizmusainak megértéséhez. Freeman (1993),
feltárni igyekezvén a tipikusnak vélhető „életrajzi forgatókönyveket"
(life script), egy szépirodalmi mű (Sartre) és öt non-fiction önéletrajzi
írás (Augustinus, H. Keller, Ph. Roth, F. Kermode és J. Conway) mód­
szeres elemzésével szemlélteti - és egyúttal bizonyítani véli - elméleti
feltevéseit. A szépirodalmi elbeszélés újólag a pszichológiai kutatás
fontos forrásává vált.
Az élettörténet és az önéletrajz, valamint az én-dinamizmusok
vizsgálata szervesen egybekapcsolódott, s a jelenkori kutatások egyik
vezető szemléleti és módszertani irányzata lett. Olyannyira, hogy
egyes szerzőknél (lásd McAdams 1988) ez az összezárulás - kétségte­
len egyoldalúsággal és túlfeszítéssel - már-már egyszerű azonossággá
vált: az én és az identitás felfogásuk szerint semmi egyéb, mint a ref-
lektált és hermeneutikai módon értelmezett élettörténet.
Csaknem egy évtizeddel Freeman előtt Gergen, akinek nevével gya­
korta találkozunk majd a következő lapokon, már megütötte azt a
hangot, amely - jóllehet nem vált egyetemesen elfogadottá - mind
szélesebb körben visszhangzott tovább. A korábbi én-kutatás „zsákut­
cájáról" és az új irányú fejlődés szükségességéről beszélt, felvázolván
az utóbbi körvonalait és főbb alapfeltevéseit. Úgy vélte, hogy az euró­
pai kultúra ősi parancsa - az „ismerd meg magad!" - immáron vissza­
vonhatatlanul érvényét vesztette,- az igény meddő és megalapozatlan.
Az elméletképzés és a kutatás gyökeres fordulatát néhány új szemléle­
ti alapelv érvényesítésétől reméli. E fordulat lényege így összegezhető:
az én-ismerettől az én közösségi (communal) konstruálásáhozz^a me-

túrától -djolyamathoZi az én-fogalomtól (self-concept) az én „etnopszi-

chológiáiához” (lásd Gergen 1984, 60-86).
Egy másik, csaknem egyidejű tanulmányában így vonja le az iménti
elvek fő következtetését: „...az én-fogalom kilép a fejünkből, ésJítke-
ml a szociális diskurzus szférájába... Az emberi cselekvés magyarázó
elve (locus) a pszichikum belső világából áttolódik az emberi interak­
ció folyamataiba és szerkezeteibe" (Gergen 1985, 271). Ilyenformán
az én megszűnik tényként létezni a világban, s csupán minősítő meg­
nevezés alakját ölti.
Természetesen több forrásból eredő, hosszadalmas út vezet e tömör
229
végkövetkeztetésig; ezt kell majd nyomon követnünk. Ma még nehéz
volna megbízhatóan eldönteni, hogy vajon egyetemesen elfogadott
program és szemléletmód rejtezik-e a fentebb idézett szavakban, avagy
csupán az én-pszichológia egy lehetséges elméleti változata. Hajiunk
rá, hogy az utóbbi feltevést fogadjuk el. Nem tagadván, hogy az új tö­
rekvésekben erőteljes elméleti és módszertani ösztönzések munkál­
nak, amiként azt sem, hogy befolyásuk növekedett. Mind többen be­
szélnek az én „nem esszencialista" fogalmáról, s arról, hogy az én nem
egyéb, mint „autobiografikusan szervezett információ" (lásd Barclay -
Smith 1992, 85). Napjainkban e kérdések körül sűrűsödnek az én­
pszichológián belül zajló viták; ezek kimenetele ma még sok esetben
nyitott. Nos, egyebek közt ezért is oly érdekfeszítő manapság ez a ku­
tatási terület.
Milyen fejlemények serkentették az új irányú tájékozódást? Az aláb­
biakban ezeket próbáljuk némileg alaposabban áttekinteni, nevezete­
sen az elbeszélő (narratív) szemlélet térhódítását, az önéletrajzi emlé­
kezet nekilódult kutatását és a történelmi-kulturális kontextus bevo­
násának újszerű módjait. Ezek a fejlemények szoros kapcsolatban
állnak a pszichológiába is benyomuló posztmodern áramlat körüli vi­
tákkal és a „kritikai pszichológia” erőfeszítéseivel. De ösztönzést me­
rítenek a kulturáhs sokféleség tényének és következményeinek mind
sokoldalúbb méltánylásából is, mindenekelőtt az egyetemes mintának
tekintett nyugati (európai és észak-amerikai) én-felfogások határozott
relativizálásából.
Jellemző adalék, hogy H. Markus, aki a közelmúltban vonult át
Michiganből a Stanford Egyetemre, s aki mindeddig a szociálpszicholó­
giai kutatás hagyományos medrében haladt az én-sémák mibenlétének
kutatásával vagy a „lehetséges ének" (possible selves) feltevésével, új
munkahelyén nagyszabású összehasonlító kutatást szándékozik kezde­
ményezni az én-képzetek természetéről és jellegéről a nyugati és keleti
kultúrákban.
Freeman (1993) közelmúltban megjelent s már említett könyvének
a címe is sokatmondó és valójában programszerű: Rewriting the self.
History, memory, narrative (Az újraírt én. Történelem, emlékezet, el-
beszélés). Egybemarkolja mindazokat a fogalmakat, amelyek - mint
útjelző karók - jellemzik az új törekvések irányait. Felfogása szerint az_
én szakadatlan „újraírása" - vagyis folyamatos szerkesztése és újra-
230
szerkesztése - olyaniolyamat, melynek során az egyén az éppen adott,
konkrét helyzet kívánalmaitól és kényszereitől függően újraalkotja
(rekonstruálja) elmúlt életeseményeink és tapasztalataink jelentését
és jelentőségét: „...az egyén értelmezés révén újjáalakítja tulajdon
múltját és így valójában önmagát" (Freeman 1993, 3).
E gondolatmenet fonalán haladva lelhetjük meg az „az élettörténeti
hermeneutika" s általában az új nyelvszemlélet - a nyelvi (vagy szo­
ciális) konstrukcionizmus (mindenekelőtt a beszédaktus-elmélet) -
hatásmódját a szociálpszichológiai én-kutatásra.

Az elbeszélő (narratív) szemléletmód

Hozzávetőleg a 80-as évek elején fo^Fmaznrlik rpeg_az a gondolat, ’j

hogy az ént és működésmódját lehetséges és-célszerű az elbeszélés
analóeiáiára szemlélni (Mancuso - Sarbin 1983; Gergen - Gergen
1983, 1984). Az én az önmagára vonatkozó közvetlen tapasztalatait, a
személyes élettörténet eseményeitfa történetszerkeszfés logikája es~
dramaturgiája szerint dolgozza fel] folyamatos elbeszélő struktúrába
szervezi őket. Ezek pedig közeli rokonságot mutatnak az irodalmi mű­
fajokkal. A Gergen házaspár (1988), lehetségesnek vélvén az önélet­
rajzi elbeszélések műfaji tipizálását, az elbeszélő forma alábbi változa­
tait tekinti át: komédia, románc, tragédia és szatíra.
A személyes én különös történetírónak - úgyszólván „házi szerző­
nek" - vélhető, „aki" az önéletrajzi emlékezet tárházából meríti az el­
beszélések témáit, tényeit és érzelmi élménymintáit (lásd Kihlstrom -
Cantor 1984, 31). E feltevés logikus következménye volt az önéletraj­
zi emlékezet kutatásának a fellendülése.[Ha az élettörténet tényei, .
eseményei és affektiv élményei nem kapnának különös pszichikus
reprezentációt az emlékezetben, iaz én szükségképpen „néma" marad­
na; az elbeszélésnek nem lehetne sem tárgya, sem nyersanyaga?]]
Teljességgel érthető, hogy az elbeszélő elv térhódítása és az életrajzi
emlékezet kutatása természetes mozdulattal fordult a bartletti hagyo­
mányhoz, sokoldalúan kiaknázván a benne rejlő lehetőségeket.vAz
emlékezet nem passzív lenyomatokat őriz, hanem az egyén éppen
adott helyzetének megfelelően szerkeszt és értelmez, vagyis válogat és
új jelentéshangsúlyokat alakít ki. Valóban „újraírja" az élettörténet
231
korábbi szakaszait vagy akár annak egészét, új koherenciát igyekezvén
létrehozni^
,Az élettörténet jelentős és jelentéktelen eseményeit és epizódjait
(life events) nem tekinthetjük rendezetlen halmaznak] Nem csupán a
kiemelkedő jelentőségű, sorsfordító („megvilágosító" vagy alkalman­
ként a sokat emlegetett damaszkuszi útra terelő) események (signifi­
cant life events) tagolják, hanem a történetszerkesztés jellegzetességei
és kívánalmai is.jAz emlékezetben őrzött élettörténeti epizódok szol­
gáltatják az elsődleges, közvetlen tapasztalati anyagot az én tartalmai­
nak felépítéséhez (first-order self-concept); rájuk épülnek az immáron
önreflexív következtetések és fogalmi általánosítások útján előállított,
magasabb szintű kognitív szerkezetek (second-order self-concept).
Mancuso és Sarbin (1983) e különbségtétele maradéktalanul egybe­
csendül Tulving (1972) felfogásával, amely megkülönbözteti és önál­
lóan jellemzi az epizodikus és a szemantikai emlékezetet.
Nos, {az a gondolat, hogy az én szemlélhető sajátos elbeszélőként
(„személyes történetíróként"), tartalmai pedig elbeszélésekként (nar-
ratívumokként), már a 80-as évek elején megfogalmazódott^ a kuta­
tások mind szélesebb övezeteiben bukkant fel, főképpen az évtized
második felében és fordulóján. Hiszen olyan könnyen belátható volt,
hogy mindannyian kifejlesztünk és alkalmazunk, illetve a bennünket
övező kultúrából magunkba építünk történetszerkezeteket és élettör-
ténetLiorgatókönyveket, előlegező sémákat, epizódszerkesztési és -
értelmezési elveket, amelyekkel feldolgozzuk és önmagunk számára
értelmessé tesszük „életvilágunk" s benne személyes élettörténetünk
eseményeit. Éspedig úgy, hogy az lehetőleg összhangban álljon aktuá­
lis én-képünkkel és önértékelésünkkel, társas és társadalmi szerep-
készletünHcel. Majd látni fogjuk: énünk „korrupt"; mindig hajlik ép­
pen adott állapotának igazolására és apológiájára, s ennek jegyében
szerkeszti és írja újra az élettörténet fonalát, hogy így szolgálja a sike­
res társadalmi alkalmazkodást és túlélést)Az imént említett pszichi­
kus szerkezet és sémák rendszeresen visszatérő, tartós kapcsolatok­
ban rögzítik énünk meghatározott vonásait és azok kölcsönös össze­
függéseit, s ennek megfelelően strukturálják az önmagukról szerzett
tudásunk teljes készletét.
Am köznapi tapasztalatainkból és megfigyeléseinkből is tudjuk,
hogy - kivált önreflexív gyakorlatlanság esetén (ez jellemzi a gyermek­
232
kort is!) - mily sok nehézséget okoz elvont fogalmakkal, vagyis a sze­
mantikai emlékezetre támaszkodva jellemezni és minősíteni önma­
gunkat. S mennyivel könnyebb ezt megtenni életrajzi epizódok, „szto­
rik" közlésével!
Az elbeszélő szemléletmód egyébként szoros és benső kapcsolatban
áll a pszichoanalízis elméletével és gyakorlatával; az analitikus alap­
helyzet végül is önéletrajzi elbeszélések szerkesztésére .és közlésére
óhajtja késztetni a pácienseket. Az ebből az irányból érkező ösztönzé­
sek határozottan befolyásolják az elbeszélő megközelítésmód térnye­
rését és befogadását.
Jóllehet a vázolt gondolatok már a 80-as évek elején megfogalma­
zódtak, az empirikus kutatások hulláma még váratott magára. Nyi­
tott és vitatott kérdések is terhelték a képeket. Midőn az Annual
Review of Psychology 1987. évi (38.) kötetében Marcus és Wurf átte­
kinti a szociálpszichológiai én-kutatás állapotát és távlatait, felettébb
jellemző módon az én-rendszer dinamikus - viselkedést szervező és
értelmező - funkcióját hangsúlyozza. Arról írnak, hogy figyelmüket
főként azokra a kutatásokra irányítják, amelyek „...úgy tekintik az
én-fogalmat (self-concept), mint dinamikus értelm ező struktúrát,
amely közvetíti a legjelentősebb személyen belüli (intraperszonális)
folyamatokat (ideértve az információfeldolgozást, az érzelmeket és
motivációt), és a személyközi (interperszonális) folyamatok gazdag
változatosságát (beleértve a szociális észlelést, helyzet, a partner és az
együttműködési stratégia megválasztását), valamint a visszacsatolás­
ra adott reakciót" (Marcus - Wurf 1987, 300).
Az én mint „értelmező struktúra” teljességgel beilleszthető a vázolt

hét elbeszéléseket, csak isjgyj cl cnhei. meg- elbeszélőkén t. Figyelemre

érdemes azonban, hogy szerzőink - számot adván az én-pszichológiai
kutatások széles panorámájáról - az e területről még csak sovány
eredményeket tudnak felmutatni. Mindössze Ross és Conway, vala­
mint Greenwald kutatásairól ejtenek szót, amelyek valóban az elbe­
szélő szemléletmód keretében fogantak.
Annál jelentősebbek viszont az elméleti erőfeszítések és a fogalmi
elemzések; ebben néhány - az ún. „mainstream" szociálpszichológiá­
val súlyosan elégedetlen - pszichológus oroszlánrészt vállalt, minde­
nekelőtt a Gergen házaspár, Bruner, Harré, Shotter és mások. A szem­
233
 léző szerzők emígyen foglalják össze ezeknek az erőfeszítéseknek a
legfontosabb következtetéseit: „Úgy látszik,., hogy a legtöbb ember
megszerkeszt egy érvényes (current) életrajzot vagy elbeszélést (Bruner
1986; Dennett 1982; Gergen és Gergen 1983), vagyis egy olyan törté­
netet, amely lehetővé teszi az egyén különféle tapasztalatainak lehető
legkoherensebb és legharmonikusabb integrációját. Ez az elbeszélés
olyan fölöttes szerkezet (szuperstruktúra), amelyhez az egyén hoz­
zákapcsolja aktuális élettapasztalatait. Ez a személyes elbeszélés az
önleképzés (önreprezentáció) különösképpen érdekes típusa, mivel
gyakran felülvizsgálat tárgya lesz. Az én-szerkezet szerveződésének
rugalmasságát és hajlékonyságát ugyancsak alátámasztják azok a ku­
tatások, amelyek azt sugallják, hogy az egyének igen gyakran újraírják
személyes élettörténetüket avégett, hogy alátámasszák aktuális én­
képüket" (Markus - Wurf 1987, 316).
A 80-as évtized második felétől kezdve mind szélesebb körben kö­
vethetjük nyomon a tárgyalt szemléletmód térhódítását. Ennek során
egyre élesebben kirajzolódott az alapkérdés: végül is hozván megy vés-
- be az élettörténet folyamatos szerkesztése és újraszerkesztései A kér­
désfeltevés nem csupán teoretikus választ igényelt, megkövetelte a
közreható pszichikus mechanizmusok empirikus kutatását is. Meg­
szaporodtak az élettörténeti elbeszélések módszeres elemzését célzó
vállalkozások, kibővültek az érintett tudományágak képviselői közöt­
ti eszmecserék. Sokatmondó tünet, hogy 1990-ben útjára indult a Jo­
urnal of Narrative and Life History című folyóirat, majd 1992-ben az
International Yearbook of Oral History and Life Stories elnevezésű
könyvsorozat. Az irodalomtudományok részeként pedig megszületik
a narratológia: az elbeszélés általános interdiszciplináris tudománya.
Sokfelől érkeznek hát az ösztönzések; ennek eredményeként az én­
pszichológia hagyományos határai megnyílnak, s a peremvidéken új­
fajta szemléleti támpontok és megközelítési módok fogalmazódnak
meg. Ezek közül kettő különleges figyelmet érdemel: a hermeneutika
széles körű hatása és az ún. szociális konstrukcionizmus befolyása.
A pszichológiai hermeneutika új hulláma meglehetősen széles fe­
lületen érte el e szociálpszichológiát. S ez teljességgel érthető, hiszen
keresztül-kasul átszövik a szövegértelmezési műveletek - főként ha a
„szöveg" fogalmát és jelenségvilágát kellő tágassággal szemléljük.
Meglehet, hogy e fejlemények szorgalmazói nem is mindig voltak tu-
234
datában: milyen hagyományhoz illeszkednek. A pszichológia berkei­
ben főképpen a pszichoanalízis hermeneutikai értelmezése körüli vi­
ták állottak a figyelem előterében (lásd Szummer 1993). Az érintke­
zési felületek azonban rohamosan bővültek. Az 50-es évek elején
Gadamer még azért aggódik, hogy „a technológiai történelemellenes-
ség új hulláma közeledik" (Gadamer 1984, 370). Még a szociálpszi­
chológia és a szociolingvisztika új fellendülése sem ígér semmi jót „a
romantikus szellemtudományok humanista hagyományának" (uo.),
mégis bizakodik benne, hogy e hagyomány - főként módszertani ösz­
tönzései, a „hermeneutikai reflexió" révén - megtermékenyítheti a
tudományt.
Gadamer bírálata a módszertani szigorúságnak vélt rutinszerű kísér­
leti technikák és formalizálási eljárások felett határozottan egybe­
csendül az ún. „kritikai pszichológia" törekvéseivel és bíráló megálla­
pításaival: a neopozitivizmus tudományszemléletének és módszerta­
ni felfogásának súlyos elmarasztalásával, „...a tudomány módszerta­
ni szigorúsága elengedhetetlen ugyan - írja Gadamer -, de a kutatás
lényegét nem a megszokott módszerek puszta alkalmazása jelenti, ha­
nem sokkal inkább az új módszerek megtalálása - s emögött a kuta­
tóknak az alkotó fantáziája áll" (Gadamer, i. m. uo.). Ez a megállapí­
tás különösképpen érvényes egy olyan - sokféleképpen megosztott és
belső bizonytalanságokkal küszködő - kutatási területen, mint éppen
az én-pszichológia.
Mindenesetre alighanem igazunk lesz, ha úgy vélekedünk, hogy a
pszichoanalízis mellett éppenséggel az elbeszélő szemléletmód vezet­
te be újra a pszichológiába - s közelebbről az én-rendszer kutatásába -
a Gadamer által emlegetett „humanista hagyományt". Hiszen ma­
napság - mint láttuk - az irodalmi műfajok elemzésének fogalmi esz­
közeivel vizsgálják az élettörténeteket és önéletrajzokat; irodalmi mű­
vek anyagán elemzik az élettörténeti „sztorikat"; megnőtt a személyes
dokumentumok minden fajtájának tudományos becse; az értelmezés
jelenségei és szabályai általános figyelmet és érdeklődést keltenek.
Kevéssé köztudott, hogy az életrajzi mozzanat kiemelése koránt­
sem vadonatúj, előzmények nélküli jelenség a pszichológiában, mi­
ként az egyes túlbuzgó - főként tengerentúli - pszichológusok vélik.
Célszerű felidézni, hogy Dilthey munkásságában ugyancsak a biográ­
fia képezi a társadalom és a történelem tudományának (a „szellemtu-
235
dományoknak") a kiindulópontját (lásd Erdélyi 1974); tekintetbe vé­
telük és felhasználásuk nélkülözhetetlen a „szellemtudományok" ön­
állóságának megalapozásához. [Xz időben és a történelemben élő egyén
saját énjének élményét és megértését önéletrajzi értelmezés révén ra­
gadja meg7]De más személyek megértéséhez is „saját életünk megra­
gadása és magyarázása" útján - fokozatok hosszú során át - jutha­
tunk el. Ezért „a legtökéletesebb explikáció az önéletrajz" (Dilthey
1974, 74).
Egész szemléletének kiindulópontja ez a feltevés: „Az élethez - sajá­
tunkhoz éppúgy, mint másokéhoz - megértő módon viszonyulunk"
(i. m. 67).|Az életút eseményei, élményei és részepizódjai bensőleg ösz-
szefüggenek; szükségképpen és mindig valamely énre vonatkoznak, s
ennek megfelelően összefüggő szerkezeteket alkotnak. A korábbi élet­
események jelentőségének tudata mindig csak a visszafelé tekintés
aktusában, az éppen adott jelenből visszapillantva alakul ki (lásd pél­
dául Augustinus vallomásait).
Dilthey ily módon összegezi felfogásának lényeges vonásait: „Az
önéletrajz az a legkitűnőbb és a leginkább instruktiv forma, amelyben
az élet megértésével találkozunk. Itt valamely életút a külsődleges, az
érzékileg megjelenő, amelytől a megértés előrehalad althoz, ajni ezt az
életutat egy bizonyos miliőn belül létrehozta. S ez esetben ^z életutat
megértő ember azonos azzal, aki azt végigélte. Ebből adódik a megér­
tés különleges bensőségessége"jDilthey 1990, 70).
E meghökkentő, időszerűen csendülő fejtegetések ellenére se essék
félreértés! Jóllehet Dilthey - mint ismeretes - nagy erőfeszítéseket fej­
tett ki egy „megértő pszichológia" megalapozása végett, idézett gondo­
latai jóval általánosabb jellegűek, semhogy kizárólag szűkebben vett
pszichológiai jelentést adhatnánk nekik. Inkább a „szellemtudomá­
nyok" ontológiai és ismeretelméleti megalapozásának keretébe illesz­
kednek, mintsem a pszichológiai kutatás medrébe. Ez azonban mit
sem változtat azon, hogy az önéletrajzi elbeszélés folyamatos szerkesz­
tésének és az énnel való egybekapcsolásának elvont eszméje elsőként
nála fogalmazódik meg, éspedig nagy nyomatékkai és elméletileg is
alátámasztott indoklással.
Egyébként számos írását joggal sorolhatjuk be az életrajzi esszék
műfajába: Goethéről, Lessingról, Hölderlinről és Novalisról írott m ű­
veit. Ha Úgy tetszik, különös h e rm e n eu tik ni e se tt n n u l m n n y n k ezek,
236
akárcsak Erikson jóval későbbi írásai, vagy napjaink oly bőven tenyé­
sző oral history termékei (a néprajzban, a történettudományban vagy
a politológiában).
Ami végül is csődnek bizonyult Dilthey számára (ti. a „szellemtu­
dományok" biográfiai megalapozásának szándéka), korántsem ítélhe­
tő meddőnek a szűkebben vett pszichológiai hagyomány szempontjá­
ból. S ez nem is olyan ritka eset tudományunk történetében: a felis­
merés, az eredmény máshol és másképpen hasznosul, mint amire az
eredeti szándék irányult. Maga Dilthey is felismerte, hogy az egyéni
biográfiákból nem lehetséges egybeilleszteni a társadalmi-történelmi
folyamatot. Ám ha kérdésfeltevését kiemeljük ebből a keretből, vagyis
nem a „történeti világot" óhajtjuk felépíteni a „szellemtudományok­
ban", hanem az egyéni _én-rendszer szerveződése foglalkoztat ben­
nünket, nem mellőzhetjük gondolatait.
Feltéve, hogy nem az érdekel bennünket, vajon az elemként szem­
lélt „pszichofizikai individuumokból" miképpen épül fel a történelem
és a társadalom, hanem az, hogy mi módon írható le a ..pszichofizikai
életegység" társadalmi eredete. Úgy véli ugyanis, hogy az „egyedi pszi­
chofizikai életegység ábrázolása a biográfia" (i. m. 119-120). Ebből
eredően pedig „a biográfia fontos segédeszköz egy igazi reálpszicholó­
gia továbbfejlődése számára" (i. m. 121). Ennek fő oka az, hogy „az Én
mindenkori állapota állandóan a dolguknak é-S az embereknek hozzá
fűződő .v iszonya szerint változik" (i. m. 514). Ebből az is következik,
bogy az én mindenkori állapota és a hozzákapcsolódó, benne megnyil­
vánuló emberi viszonyokat tükröző életrajzi elbeszélések mindig diolo-
gikus jellegűek, s csakis nyelvi közegben és nyelvi eszközök révén ölt-
hetnek valóságos alakot.
Ez a gondolati szál egyenes vonalúan vezet a szociális konstrukcio-
nizmus jelenkori áramlata felé, így egyebek közt Harré (1991) ama
gondolatához, amely az ént egyértelműen a diskurzus termékének te-
kinti. Egészen természetes, hogy Wittgenstein filozófiai eszméi s kü­
lönösképpen a „nyelvjáték" gondolatköre határozottan befolyásolták
az ez irányú tájékozódást.
T a kiindulópont meglehetősen kézenfekvő: ha az én elbeszélő jelle-
gü, akkor léte és alakulása elválaszthatatlan a nyelvtől és a nyelvi dia­
lógusodtól. Vagy még tágabban: ha a társadalmi és a pszichológiai té-
nyekliem „dolgok", nem merev és lerögzített létezők (entitások), ha-
237
nem mindig meghatározott idői keretben és társas-társadalmi (vagyis
kulturális) kontextusban aktuálisan megszerkesztett képződmények,
akkor kizárólag dialogikusan s a közös, konvencionális nyelvi eszkö­
zök révén állíthatók elő. A társadalmi (s benne a pszichikus) valóság
nem „adva van" számunkra, hanem szüntelenül szerkesztjük, és
„életre beszéljük”. Ha a „szociális konstrukcionizmust" emlegetjük,
valójában mindig a kommunikatív-nyelvi konstruálását értjük rajta; e
két fogalom lényegében véve átfedi egymást. :
A „szociális konstrukcionizmus" szemléletmódja a meglehetősen
bizonytalan határú „kritikai pszichológiai" áramlatokban alakult ki.
Lényegét egy sajátos bíráló álláspontban - egy jobbára negativisztikus-
tagadó gesztusban - foglalhatjuk össze: heves bírálattal illeti a hagyo­
mányos (mainstream) kísérleti szociálpszichológia elméleti szegényes­
ségét és fantáziátlanságát s pozitivisztikus módszertani mtinját. Pozi­
tív törekvése pedig arra irányul, hogy felszámolja a pszichikus tények
és jelenségek önkényes és hamis ontologizálását („eltárgyiasítását").
Vitatja a helyzeti, „itt és most" tényezők és a kulturális-történeti kere­
tek mellőzését, s ennek következményeként nem osztja a kulturális vi­
szonylagosságoktól eltekintő univerzalisztikus felfogást.
Általában is elmondhatjuk, hogy a szociális konstrukcionizmus
volt az énről alkotott új látomás egyik fő mozgatóereje. Maguk a
konstrukcionisták ugyanis különös, előszeretettel érvényesítették el­
méleti előfeltevéseiket a kellően bizonytalan, sok irányban megosz­
tott - s ezért erőteljesen provokatív - én-pszichológiában. Napjaink­
ban a konstrukcionizmus két változatát szokás megkülönböztetni: a
főként az angolszász országokban honos „szociális konstrukcioniz­
must" (Gergen 1985; Harré 1986), illetve a német (bochumi) „radiká­
lis konstrukcionizmust" (lásd Schmidt 1992).
Az utóbbi képviselői abban látják a két rokonáramlat különbségét,
hogy míg a „radikálisok" főként az intrapszichikus (a szélesen értel­
mezett kognitív) folyamatok tanulmányozását tüntetik ki figyelmük­
kel (ennyiben radikálisabbak), addig a szociális konstrukcionisták ér­
deklődésének középpontjában a személyközi, interpszichikus folya­
matok - a diskurzus formái és tartalmai - állanak. Az áramlaton belül
tapasztalható nézeteltéréseknél számunkra ezúttal fontosabb a közös
kiindulópont rögzítése: a valóSuág^a-TAtényszerűség^-eküntetése4^radi­
kális átfordítása tisztán nyelvi eszközökkel létrehozott „kvázi-való-
238
sággá". Ha a valóságot következetesen „dekonstruáljuk", vagyis tisz­
tán nyelvi alakzatokra vezetjük vissza, akkor logikus módon így kell
eljárnunk az énnel is. Önmagunk számára is csak az mondható, ami
másokkal is közölhető, vagyis diskurzusképes (lásd Baecker és mtsai
1992, 119).
A buchumi csoport tagjai így rögzítik az irányzat közös álláspontját:
„Mindkét alapvető tételben közös az a gondolat, hogy sem a tudo-

lóság visszatükrözése vagy reprezentációja, hanem konstrukció..."

A valóság megismerhetőségére vonatkozó kérdés a szociális konstruk-
cionisták számára végső soron irreleváns. Számukra „a diskurzus az
egyetlen elemzési síkés az egyedüli valóság" (i. m. 118-119). Ilyenfor­
mán az én, a szeretet, az agresszió, a hatalom, sőt a skizofrénia mind
„teremtett valóságok"; a nyelvi diskurzusban születnek. A régtől hasz­
nálatos pszichológiai alapfogalmak, mint például az emóció, motí­
vum, elveszítik korábbi ontológiai státusukat, és csak mint konst­
rukciók írhatók le.
Most tekintsünk el attól, mily nehéz volna a természettudományok
művelőit meggyőzni arról, hogy szavaik mögött nincs semminemű
valóság. De a társadalomtudományokban sem sokkal könnyebb a
helyzet. Egyébként a konstrukcionizmus mértéktartóbb képviselői
maguk is megvallják: elméletük egyelőre nem egyéb, mint kutatási
program. Igazolódnia - akárcsak részlegesen is - az eljövendő kutatá­
sokban és vitákban kell. Egy körülmény azonban máris vitathatatlan:
a posztmodern gondolkodásmód vezető eszméi (a „nagy elbeszélések"
halála, a relativizmus, a személyes látásmódok, pozíciók pluralitása
és egyenértékűsége) főképpen a konstrukcionisták közvetítésével ha­
toltak és hatolnak be a pszichológiába.
De az áramlat határozottan magán viseli a beszédaktus-elmélet
keze.nyomát is. Hiszen a nyelvi eszközökkel végrehajtott cselekvésér­
tékű aktusok (illokúciók) sajátságos, konstruált valóságot hoznak lét­
re (ígéret, tiltás, eskü, fenyegetés stb.), amely sokoldalúan befolyásolja
társadalmi magatartásunkat és személyközi kapcsolatainkat (lásd Pléh,
Terestyéni 1979; Austin 1990). Egy bizonyos értelemben az én is
olyan - tisztán nyelvi - konstrukciónak tekinthető, vélik e felfogás hí­
vei, amely mögött nem rejtezik semminemű másfajta valóság.
Hogy világosabb és kézzelfoghatóbb legyen, mifajta nézetekkel szem­
239
ben fogalmazzák meg kritikai álláspontjukat a konstrukcionisták,
hadd idézzünk csupán egyetlen szövegrészt. „Az ént úgy tekintjük
mint a tudás tárgyát - mint egy olyan dolog mentális leképezését (rep­
rezentációját), amely a fizikai és a szociális világban létezik, és megha­
tározott kapcsolatban van más hasonló dolgokkal" (Kihlstrom - Can­
tor 1984, 40).
Ez a „dologszerű” én-felfogás, ha túlságosan szűkkeblűén és szó
szerint értelmezzük, valóban bírálattal illethető, jóllehet az idézett
szerzők sem sorolják az ént a fizikai tárgyak rendjébe; csupán pszichi­
kus valóságát hangsúlyozzák. Ez pedig aligha vitatható! Mindenesetre
az én-rendszer kutatása - a tárgy fenomenológiai és fogalmi bizonyta­
lanságai, az én gyakori eltárgyiasítása vagy megszemélyesítése (ho­
munculus elv) miatt - különösképpen alkalmas volt arra, hogy mind
a bírálatok, mind pedig az újszerű megfontolások terepe legyen. A va­
lóság társadalmi megszerkesztését vizsgáló szociológiai törekvések
(lásd Berger - Luckman 1966) és a tudásszociológiái elemzések sokol­
dalúan támogatták és ösztönözték a szociálpszichológia ez irányú tá­
jékozódását.
A „dialogikus én" elgondolása e törekvések terméke. E felfogás sze­
rint az alany (a szubjektum, az én) nem holmi „Ding an sich", hanem
„el van beszélve". Az „alany eltűnésének" vagy - Sampsonnal (1989)
szólva - az „én dekonstrukciójának" eszméje sokféle forrásból ered: a
filozófiai hagyományból (strukturalizmus, posztmodem áramlatok),
a kritikai szociológia és pszichológia hatásából s mindazon törekvé­
sekből, amelyek következetesen szembeállították a Platón és Descar­
tes vonalát képviselő „objektivista perspektívát" (a kogníció leképezi a
valóságot) a szociális konstrukcionizmussal.
Könnyűszerrel belátható, hogy a pszichológia és általában a társada­
lomtudomány ősi dilemmája is ott lappang e kérdésfeltevések hátteré­
ben, nevezetesen a nomotetikus és az idiografikus szemléletmód éles
elkülönítése vagy Dilthey különbségtétele a magyarázó és megérő-le-
író pszichológia között. Ma már tudjuk, hogy e dilemmák különböző
kiélezettséggel bukkannak fel a pszichológiai kutatás különböző tarto­
mányaiban - így például a pszichofiziológiában, illetve a szociálpszi­
chológiában.
A szociális konstrukcionizmus nem kevés éles elméjű kritikai észre­
vétele ellenére (mint pédául a kulturális viszonylagosság és pluraliz-
240
mus eszméje, a történeti és konkrétság követelése, a dialógus és társas
kölcsönhatás, a társiasság kitüntetett szerepének felismerése) sem ke­
rülheti el az egyoldalú túláltalánosítás és a szélsőséges relativizmus
kockázatait. Ha ugyanis teljességgel „dekonstruáljuk" a konkrét -
egyedi helyzeteken túlmutató - ént, ha tagadjuk az én tartós és ismét­
lődő mintázatait és viselkedésszabályozó szerepét, akkor valójában fel­
számoljuk és eltüntetjük az én-pszichológia számos fontos kérdésfel­
tevését és eredményét. Az én e felfogás szerint nem lesz egyéb, mint a
végtelenül sorjázó konkrét-egyedi eseményekben, epizódokban meg­
szerkesztett pszichikus konstrukció, amelynek semminemű érvényes­
sége nincs az éppen adott helyzet téri és idői határaink kívül. Vajon ki
vitathatná, hogy az én valóban konkrét élethelyzetekben működik:
bennük aktualizálódik! De vajon mi aktualizálódik! Honnan merítjük
az éppen megjelenített én megszerkesztéséhez szükséges élményeket
és tudáselemeket’ Az én-rendszer alapvető rendeltetése éppenséggel
abban rejlik, hogy működése révén vagyunk képesek túllépni a min-
denkonléonkrét helyzeteken; ekképpen biztosítjuk személyes létünk
folytonosságának élményét és individualitásunk kézzelfogható tényét.
fia „dekonstruáljuk" az ént, valóban nem marad más a kezünk ügyé­
ben, mint az élettörténet eseményeinek s az azokat értelmező-megje­
lenítő elbeszéléseknek laza füzére. Ebből pedig logikusan ered a már
idézett következtetés: az én és az identitás nem egyéb, mint az életrajz
(vagy önéletrajz) megszerkesztetett és értelmezett anyaga. Az elmon­
dottak mellesleg arra is fényt vetnek, hogy a szociális konstrukcio-
nizmus mily következetesen „antinaturalista": az emberi lényt mara­
déktalanul elvont szociális és kulturális kategóriának tekinti. E szem­
léleti keretben a nemek közötti különbségek vagy az elmebetegség
kizárólag nyelvi-kulturális konstrukció vagy „mítosz". De hát ki von­
hatná kétségbe, hogy a nyolchónapos és a nyolcvanéves János - még
ha egyetlen sejtjük sem azonos - az egyazon, folytonosan létező szub­
jektumot képviseli, s ennek folyamatosan tudatában is van. Önmagát
is folyamatosan létező lényként tartja számon, s mások így szemlélik
őt. Igaza van a közismert szövegezésnek: „Minden ember némely te-
kint.et.hen olyan, mint az összes többi ember, némely tekintetben
olyan, mint néhány más ember, bizonyos tekintetben pedig olyan,
jnint senki más." A tudomány lényege szerint nem az egyedi jelenség­
ről szól; tárgya nem nélkülözheti az általánosíthatóság - vagyis a sza­
241
bályszerűség és az ismétlődés - meghatározott mértékét, de egyúttal
mindig magában rejti a különbözőség és a változás mozzanatát is.
A viták ilyenformán az én-rendszer létmódjáról (ontológiai státusá­
ról) folynak; e viták közegében és légkörében nyomult előtérbe az elbe­
szélő (narratív) szemléletmód s a vele szorosan összefonódó szociális
konstrukcionizmus és a dialogikus felfogás. Az áramlatot jól megra­
gadható közös vonások jellemzik, jóllehet nem elhanyagolható kü­
lönbségeket lelhetünk fanatikus-dogmatikus, messianisztikus hívei,
illetve tágabb látóhatárú, integratív szemléletű képviselői között. Az
utóbbiakat főképpen az jellemzi, hogy nem hívei a korábbi vagy más
szemléleti keretben fogant kutatási eredmények gyökeres elutasításá­
nak és ingerült bírálatának. így nem barátai a pszichológiában oly
meddőnek bizonyult szektaszerű elzárkózásának sem. Inkább az egyes
irányzatok és törekvések szemléleti és módszertani kapcsolódási pont­
jait, integrációs esélyeit fürkészik, már amennyiben mód nyílik effajta
integratív műveletekre. Alighanem az eddigiekből is kiviláglott, hogy
e sorok szerzője az utóbb jellemzett törekvés híve, miközben szándé­
kai és lehetőségei szerint méltányolni igyekszik az újszerű feltevése­
ket és tájékozódási irányokat is.
Az elbeszélő szemléletmód kidolgozásában - a 80-as évek elejétől
kezdve - kulcsszerepe volt a Gergen házaspárnak. Minthogy alapjai­
ban véve problematikusnak ítélték az én-pszichológiában dívó, ha­
gyományos felfogást (individualizmus, érzéketlenség a történeti és a
kulturális tényezők iránt, hamis ontologizálás és „tárgyiasítás"), a ku­
tatások fő feladatát annak felderítésében jelölték meg, hogy „..m ii­
képpen szerkesztjük az én-elbeszéléseket a társadalmi élet keretei kö­
zött" (Gergen és Gergen 1988, 19). Ez egyúttal azt is jelenti, hogy_a
mindenkori aktuális identitás „az élettörténet exedméiiye". Ebből vi­
szont logikusan ered az én „dekonstrukciója": „...az én mint függet­
len létező (entitás) eltűnik, és teljességgel viszony jellegű formák lép­
nek a helyére" (i. m. 40).
Az a korábbi felismerés, hogy „...az én hozzá van kapcsolva az
önéletrajzi emlékezet kiterjedt tartományához" (Kihlstrom - Cantor
1984, 7), s hogy ennélfogva az elbeszélés szerkesztés szabályai szerint
szerveződik, módot kínál arra, hogy az elbeszélő műfajok általános
jellegzetességeit az (ön)életrajzi elbeszélésekre is alkalmazzuk. A kö­
vetkeztetés kézenfekvő, ám egyúttal némiképp erőszakolt is. Gerge-
242
nék ugyanis az élettörténetet és az életrajzi elbeszéléseket az irodalmi
művek komponálásának logikája és műfaji jellegzetességei szerint
gondolják el. Ennek során abból indulnak ki, hogy az individuális én
hagyományos - a nyugati kultúrában dívó - fogalma egyoldalú és fél­
revezető. Mindenekelőtt azért, mert itt a magában szemlélt, mona-
dikus én áll a középpontban; a társ, a dialogizáló és kommunikáló
partner kihull a kutató érdeklődésének gyújtópontjából. Holott ..az én
történetei” mindig társas kölcsönhatások termékei: az én mindig és
szükségképpen viszonyszerű (relational) és dialogikus. Ezzel magya­
rázható, hogy Gergenék számára az elbeszélő elv és az én viszonyszerű
felfogása egybekapcsolódik, és kölcsönösen feltételezi egymást.
A kutatás és a részletes elemzés igénye megköveteli, hogy az elbe­
szélések tág tartományában megleljük azt a jelenségtani egységet,
amely módot ad az empirikus vizsgálódásra. Az elbeszéléseknek ezt a
sajátságos változatát én-elbeszélésnek (self-narrative) nevezik, s így
jellemzik: „Az én-elbeszélés... kifejezést avégett fogjuk használni,
hogy általa azokra az egyéni beszámolókra utaljunk, amelyek kapcso­
latot teremtenek az időben lezajló s az ént érintő (self-relevant) ese­
mények között. Midőn az egyén én-elbeszéléseket alkot, megkísérli, ^
hogy általuk koherens kapcsolatot létesítsen életének eseményei kö­
zött" (Geigen és Gergen 1988, 19). Az én-elbeszélésekből építkező
élettörténet teremti meg a kapcsolatot az időben távoli, más és más
konkrét helyzetekhez köthető események heterogén halmazai között,
s így hozza létre az elbeszélések révén az egyéni lét folytonosságának
élményét, s az életepizódok egységes, logikus menetét. Ilyenformán a
mindenkori identitást úgy szemlélhetjük, mint az elbeszélt, „megköl-
tött” élettörténet pszichikus leképzését. Az én-elbeszélés fogalma
egyébként közeli rokona a kognitív szociálpszichológia jól ismert ka­
tegóriáinak, mint a séma, forgatókönyv, szabály, prototípus stb.
[Äz életrajzi elbeszélések jelentős mértékben a „narratív képzelőerő"
(Freeman) termékei; megszerkesztésük alkotó erőfeszítést és lelemé­
nyességet követel. Az életrajzi elbeszélés - akár epikus, akár novellisz-
tikus - valamiképpen mindig kreatív aktus eredménye: az a rendelte­
tése, hogy létrehozza a személyes élettörténet belső egységét és kohe­
renciáját. Feltétlenül igaza van Freemannek, midőn ezt írja: „Ha
elbeszélések nélkül zajlana életünk, akkor ez olybá tűnne fel, mintha
lényegében véve értelmetlen, örök jelenben élnénk, amely nélkülözi a
243
formát és a koherenciát; azt jelentené ez, hogy a világot összefüggéste­
lennek és széttöredezettnek tapasztaljuk, mint megtörtént dolgok vég
nélküli sorozatát,'i](Freeman 1993, 110).
Ám ha közelebbről szemügyre vesszük e sorokat, felmerülhet a kér­
dés: vajon miért csupán az önmagában vett elbeszélés tölti meg érte­
lemmel személyes világunkat, és szervezi egésszé élettörténetünket?
Vajon nem rendelkezünk olyan fogalmi-kategoriális tudással is önma­
gunkról, amely nem elbeszélő jellegű, s nem közvetlenül helyzetfüg­
gő? Ennek kapcsán nem feledkezhetünk meg arról, hogyha nyelv nem
csupán a dialógus, a kommunikáció eszköze, hanem a pszichikus le­
képezés (reprezentáció) közege és létmódja is ]v.ö. Nelson 1993).
Ha tüstént és kétely nélkül igazat adnánk Gergenéknek („...min­
den igazság önmagunkról nem egyéb, mint a pillanat konstrukciója;
csak egy adott időpontban és egy meghatározott viszonylatban helyt­
álló" - Gergen 1991, 16), akkor az én kizárólag közvetlen élmény
alakjában létezhetnék, s nélkülözni kényszerülne a fogalmi általánosí­
tás minden esélyét s minden olyan mozzanatot, amely túlmutat az
éppen adott helyzeten. Holott feltétlenül igaza van Weigertnek, mi­
dőn arról beszél, hogy „az én (self) a cselekvőnek az az aspektusa,
amely tudatában van annak, hogy ez az én transzcendálja az empiri­
kus helyzetet" (Weigert 1992, 264).
Itt valódi és kiélezett nézeteltérésre bukkanhatunk az elbeszélő elv
posztmodern hívei, illetve Erikson felfogása és hagyománya között.
Hiszen Erikson arról beszél, hogy az emberi létezés szociális dzsunge­
lében nem érezhetjük magunkat valóban élő lénynek az identitás ér­
zete nélkül. E kérdésre a későbbiek során - más összefüggésben - még
visszatérünk. Most csak emlékeztetünk rá, hogy az, amit Gergen az
én természetes állapotaként ír le, meghökkentően emlékeztet az iden­
titásdiffúzió eriksoni elemzésére.
Az én „dekonstrukcióját" szorgalmazó törekvésekkel szemben jog­
gal fogalmazható meg az ellenvetés: vajon az önmagunkra vonatkozó
fogalmi tudásunk (kategoriális önbesorolások, önértékelési művele­
tek s azok eredményei, valamint a belőlük eredő késztetések) mind­
mind beleolvadnak az elbeszélés szövetébe? Ez számos ok miatt aligha
valószínű! Sőt, meglehet, akkor járunk el helyesen, ha az elbeszélő
szemléletmódot szorosan egybekapcsoljuk a kognitív szociálpszicho­
lógia ama fogalmi eszközeivel, amelyek a konkrét helyzeteken túlmu­
244
tató, tartós általánosításokat tartalmaznak (én-séma, élettörténeti for­
gatókönyv, elbeszélő sémák stb.).
Korántsem előnyös, ha az én-pszichológia túlságosan is egyoldalú­
an tájékozódik a „narratológia", az „önéletrajz poétikája" (Freeman)
irányába, s elszakítja a szociálpszichológiai gondolkodás törzséhez -
egyebek közt a kognitív áramlathoz - fűződő kapcsolatait. Annál ke­
vésbé sem, mivel az én „eltárgyiasítása” ellem tiltakozás olykor az én
nem kevésbé vitatható megszemélyesítéséhez vezet. Az afféle formu­
lák, mint hogy az én „elbeszélő", „személyes történetíró", „házi szer­
ző", természetesen csak metaforák, de erőteljes sugalmazó értékük
van. Ha az ént maradéktalanul beillesztjük „diskurzus szövetébe",
változatlanul nyitva marad a kérdés, mi is az én pszichikus valóságai
Maga a történet vagy netán a közlő? S miféle visszacsempészett szub­
jektum is az, amely az elbeszélések fonalát szövi? Egyszóval: meg­
annyi nyitott kérdéssel kell szembenéznünk.
Az elbeszélő elv túlfeszítése könnyűszerrel oda vezethet, hogy egy
korábbi - a fogalmi gondolkodás előtti - korszakba veti vissza a pszi­
chológiát. Hiszen ha minden - az énre vonatkozó - tudásunk csakis el-
beszélő módon adható elő, akkor az archaikus-mitologikus gondolko­
dás birodalmában találhatjuk"magunkat, ahol valóban az elbeszélés
volt a valóság - s benne a pszichikus valóság.- megragadásának egyet­
len módja. A kisgyerek vagy az önreflexióban gyakorlatlan felnőtt még
nem képes fogalmi rendben feldolgozni önmagára vonatkozó tapaszta­
latait. Helyette szívesen folyamodik az elbeszéléshez, a „sztorizáshoz".
Főként azért, hogy szemléltesse és konkretizálja önmagára vonatkozó
tartós tudását. De talán nem ezt az állapotot kellene a normális felnőtt
személyiség kizárólagos jellemzőjének tekintenünk! Mindezzel nem
tagadni óhajtjuk az elbeszélő szemléletmód fontos és termékeny felis­
meréseit, csupán határait és érvényességi tartományát firtatjuk.
Némileg meglepő, hogy az érintett szerzők, miközben az elbeszélő
műfajok általános jellegzetességeinek megnyilvánulásait kutatják az
önéletrajzi elbeszélésekben, viszonylag kevés figyelmet fordítanak an­
nak megvilágítására: milyen rendeltetést teljesítenek az egyén számá­
ra ezek az elbeszélések1 S egyáltalán: kinek is szólnak? Miből ered az
a késztetésünk, hogy egy-egy eseményt, történést vagy tapasztalást
„elbeszélő kontextusba" emeljünk? Vagy még általánosabban: miért
is szőjük szakadatlanul az önéletrajzi elbeszélés fonalát?
245
 Kinek szólnak az önéletrajzi elbeszélések?

Az önéletrajzi elbeszélés magától értetődő módon mindig az önélet­

rajzi emlékezetre támaszkodó önreflexió terméke, de nem zárul be a
személyes világ csendjébe. Az elbeszélések nem csupán a „belső publi­
kum" számára készülnek, hanem az én-megjelenítési (önprezentá-
lási) műveletekhez is anyagot szolgáltatnak, s így a „külső publikum ”
számára is hozzáférhetőek. De vajon miért van szüksége az egyénnek
arra, hogy szüntelenül életrajzi elbeszéléseket szerkesszen, s azokat
újra és újra felidézze, és alkalmanként a nyilvánosság elé bocsássa?
Mintha az egyén szükségét érezné annak, hogy ismételten és meg
nem unva felidézze és átélje tulajdon létezése szerves folytonosságát,
újra és újra latolgassa és értelmezze s ezáltal birtokába vegye szemé­
lyes múltját. Alapos okkunk van feltételezni; hogy ennek a különös
visszatérési és ismétlési kényszernek sajátos én-erősítő, az én-rend­
szert fenntartó és mintegy azt „legitimáló" rendeltetése van. Az én-el-
beszélések nem csupán a személyes létezés fölytonosságának\élmé-
nyét tartják fenn (az elbeszélések rendszerint az életciklus /kritikus)
korszakai (vagy fordulatai körül sűrűsödnek!), hanem egyéni sajátsze­
rűségének (az individualitásnak) a képzetét is. („Lám, milyen különös
dolgok történtek és történnek velem!") Az én-elbeszélések nyelvi alak­
ba öltöztetik és így memszthatóvá. k özölhetővé teszik az intim-sze­
mélyes élményeket és tapasztalatokat; így raktározzák el őket az em­
lékezetben. Nem kevésbé fontos aláhúzni a dolgok másik oldalát: az
egyén életrajzi elbeszélések szerkesztése, majd
megosztása révén veszi birtokába és építi be én-r
ra vonatkozó tudását. Énünk ehben az értelemben valóban dialogiku-
san épül fel. Csak mások által közvetített módon, másokban tükrö­
ződve juthatunk el önmagunkhoz.
Meghökkentő érzékletességgel fogalmazta meg ezt a gondolatot
Ottlik Géza Buda című regényében. Az egyik főhősről (Medvéről)
szólván így ír: „A régi unalmas délutánok ahhoz kellettek, ami tulaj­
donképpen az ember élete. Hogy végiggondolhasd, hogy is volt, ami
volt. Hogy elrakd magadnak, ami történt veled és körülötted, amit ta­
pasztaltál és csináltál... Újra és ismételten újra és újra kell végigmen­
ned a dolgokon, nem is annyira az eszeddel, hogy mi volt, ami volt,
hanem az érzéseddel, hogy milyen volt, hogyan volt? Előbb ismerőssé-
246
geket csinálsz belőle magadnak s abból már valamilyenségeket, s így
tisztázódnak, tevődnek helyükre a dolgok. így építed fel az életed átte­
kinthető rendjét, gyarapodó műalkotását” (Ottlik 1993, 35. Kiemelés:
P. F.). Az írói gondolat mélyenszántó, s egybecsendül a kutatások fel­
ismeréseivel.
[Az embernek céltudatos erőfeszítéssel, értelmező-feldolgozó mun­
kával birtokába k e l l v e n n i e é l e t e p s e m é n v e i t hogy létrehozhassa azok
„áttekinthető rendjét^ Ottlik érdekes módon ezt a műveletet műal­
kotásnak nevezi, s így ő is közel viszi az önéletrajzi elbeszéléseket a
művészethez (az irodalomhoz). Ennek eszköze pedig a megoszthatóvá
tétel, vagyis a nyelvi megszerkesztés és a nyilvános közreadás vala­
mely módja és mértéke.
Figyelemreméltóan írja Ottlik a regény egy későbbi szövegrészében:
„Medve mindig elmondta neki (ti. anyjának, P. F.), amit tudnia kellett
róla. Mezosztotta vele. Fttnl ynlt^njátiávn Lehetett jelentéktelen ap­
róság, bizonytalan tény, pontatlanul közölhető érzés, akármi: nem a
tárgya, tartalma kellett annak, amit elmondott, hanem ez az anyjával
való megosztása az akárminek. Kellett Medve életéhez, hogy tudjon
róla, pont ez az asszony" (i. m. 55, 56. Kiemelés: P. F.). Lám, Medvé­
nek meg kellett osztania valakivel a dolgokat, „hogy élet legyen belő­
lük" (i. m. 57). íme, a művészi intuíció ráeszmélhet olyan felismeré­
sekre, amelyekhez a szikár és szakszerű kutatás csak hosszas erőfeszí­
tésekkel és óvatos feltevésekkel juthat el.
S ha már a művészi intuícióra hivatkoztunk, hadd utaljunk még egy
példára. Míg Ottlik a megosztás-közlés és a személyes birtokbavétel
szoros kölcsönhatására utal, addig Dosztojevszkij az életrajzi epizó­
dok felidézésében érvényesülő szakadatlan módosításokra, újjászer-
kesztési műveletekre mutat rá. így ír: „Lassan-lassan valóban elfeled­
keztem mindenről, és észrevétlenül belemerültem az emlékezésbe.
A katorga négy esztendeje alatt állandóan emlékeztem, és azt hiszem,
emlékezetemben újra végigéltem egész addigi életemet. Ezek az emlé­
kek önmaguktól támadtak fel, ritkán idéztem őket szántszándékkal.
Néha valami elmosódó kis ponttal, töredékkel kezdődött, majd las­
sacskán képpé terebélyesedett, erőteljes és egységes benyomássá. Ele­
mezgettem ezeket a benyomásokat, új vonásokat szőttem a rég átélt
élményekbe, és ami a legfontosabb, korrigáltam,Szüntelenül korrigál-
tam, ez volt minden szórakozásom" (Dosztojevszkij 1972, 56, 57).
247
 Az egyén önéletrajzi elbeszéléseinek állománya és a megosztásuk­
ra, nyilvános közlésükre való hajlandóság egyénről egyénre változik.
Ez a változékonyság összefügg az egyén társas érzékenységével, feltá-
rulkozási hajlandóságával, nyilvános-társasági pozíciójával és bizo­
nyos személyiségjellemzőivel (lásd az extrovertált „nagy mesélőket"!).
Az önéletrajzi epizódok, sztorik rendszerint az élettörténet kritikus
fordulataihoz vagy ún. „jelentőségteljes életeseményekhez”, a m in­
dennapi, megszokott rutinszerűség ilyen vagy olyan megbillenéséhez
kapcsolódnak. Jól ismertek például a diák- és katonatörténetek, a
családi legendák, a siker- és kudarctörténetek, szexuális- és kapcso-
lat^pizódok, a háborúk vagy nagy történelmi fordulatok személyes át-
és túlélését tükröző elbeszélések, a betegség- és orvostörténetek, a
munkahelyi és főnökhistóriák. Amint azt az első kutatási eredmé­
nyek jelzik, módfelett termékeny lehet az efféle életrajzi elbeszélések­
nek az életciklushoz és az életeseményekhez kapcsolódó módszeres,
tematikus elemzése.
Futólag már említettük, hogyLz életrajzi elbeszélések ismétlődő -
olykor gyakori - felidézése, szüntelen csiszolgatása és stilizálása, majd
megosztása akár csak egytagú „nyilvánossággal" is, hozzájárul az én­
rendszer folytonosságának és koherenciájának fenntartásához, ennél­
fogva én-erősítő és én-stabilizáló rendeltetést teljesít. Az elbeszélések
o szegényessége feltehetően arra vall, hogy az egyén alacsony szinten
reflektál önmagára, vagy túlságosan erőteljes elhárítások jellemzik,
ezért énje is töredékes; nélkülözi a belső koherenciát] A jelenség hátte­
rében társadalmi dezintegráltság is meghúzódhat. Erre vonatkozóan
azonban ma még alig folyik módszeres kutatás.
Ha az én - akárcsak részlegesen is - valóban „történetmesélő", ak­
kor sokkal inkább a népköltészet, a népmese továbbszármaztatóihoz
hasonlatos, mintsem a műalkotást egyszeri aktussal létrehozható,
majd azt útjukra bocsátó hivatásos művészekhez. Az életrajzi elbeszé­
lések lényegbevágó ismérve ugyanis az ismétlődő s az ismétlődések
során módosuló-változó jelleg.
Az én-elbeszélések szemügyre vehetők egy másfajta - immáron ki­
fejezetten az identitásképzéshez kapcsolódó - metszetben is. Az elbe­
szélések mindig megoszthatók, ám e megosztás terjedésének társadal­
mi határai vannak. Az egyén e m egosztott elbeszélések révén mjndig
hozzákapcsolódik valamely kollektív szubjektumhoz (családhoz, ro-
248
konsághoz, generációhoz, politikai erőhöz vagy bármely más társadal­
mi csoporthoz); részesedik annak „mi-élményében”, s egyúttal el is
különül azoktól, akikkel nem osztja meg tipikus elbeszéléseit. Osz­
tozni a nagy gyakoriságú és jellemző életrajzi elbeszélésekben - ez
egyúttal azt is jelenti, hogy azonosulnak azokkal a személyekkel és
azokkal a kategóriákkal, akik és amelyek részesek elbeszéléseinkben,
így és ezért szilárdítják meg identitásunk érintett elemét.
Ha majd összegyűjti valaki a „fényes szelek nemzedékének" vagy a
60-as évek „nagy generációjának" nagy gyakoriságú, tipikus elbeszélé­
seit, bizonyára rá fog eszmélni arra, hogy a közös életrajzi elbeszélések
(vagy tágabban: a közös sorsot képviselő és hordozó élettörténetek)
erőteljes szociális kötelékeket hoznak létre és nagy hatású identitás-
kategóriákat képviselnek e nemzedék tagjai számára.
Egészen szembeszökő ez az összefüggés (az elbeszélések identitás­
képző és -fenntartó funkciója) a „nagy nemzeti elbeszélések" eseté­
ben, amilyenek például a nemzeti eredetmitológiák. A hun-magyar
vagy a sumér-magyar rokonság eszméje, a dáko-román kontinuitás
avagy a „kiválasztott nép" gondolatköre és elbeszélésvilága nem any-
nyira a történeti igazság kutatásához, mint inkább a nemzeti identi­
tásképzésnek és a nemzeti közösség kohéziójának a folyamataihoz
kapcsolódik. Nem történeti, hanem pszichológiai (tömegpszicholó­
giai) valóságuk van. De az egészséges és kiegyensúlyozott nemzeti tu­
dat is a közös elbeszéléskincsből táplálkozik: a mese- és mondavi­
lágból, a nemzeti történelem elbeszélésekké alakított eseményeiből,
biográfiákból s általában szólva: a nemzeti kultúra - főként az iroda­
lom - alkotásaiból. Ha egy efféle szólást hallunk - „Meghalt Mátyás
király, oda az igazság!" - nemzeti elbeszélések egész világa kel életre,-
ám a beavatatlan számára e szavak mit sem jelentenek.
Elmondhatjuk, hogy kategoriális és csoportazonosulásaink jelentős
mértékben olyként valósulnak meg, hogy megtanuljuk és megosztjuk
a szóban forgó csoport kollektív emlékezetében őrzött közös elbeszé­
léseket. Ezáltal leszünk „beavatottak"; ennek révén osztozunk a közös
múltban és a közös sorsban. Az újabban gyakorta emlegetett „gyökér­
kutatás", a személyes és családi eredet fürkészése a történelmi szaka­
dások után teljességgel érthető. Nem jelent egyebet, mint az elbeszélé­
sek megszakadt fonajának újrafeÍvételét, meghatározott „történetek",
elfelejtett „sztorik" megtanulását. A családokat, a rokonságot, a tele-
249
pülést az elbeszélések is összetartják. Ki ne ismerné - ámbár hatókö­
rük egyre szűkül - az esküvők, temetések, disznótorok, családi név­
napok alkalmából elhangzó adomákat, epizódokat a család, a falu, a
közösség életének nevezetes - tragikus vagy komikus - eseményeiről,
nevezetes embereiről?!
Az efféle „mesélésnek" kiváló művelői vannak; az elbeszélő szerepe
megbecsült és fontos társasági-közösségi funkció. Az új diákot a ré­
giek, az újoncot az öreg katonák, a beházasodott új családtagot vagy a
szervezet új tagját a tősgyökeresek, a partnerek rendszerint immáron
lecsiszolódott, tartós alakot öltő elbeszélések közlésével, majd új és új
felidézésével „avatják be", s így részeltetik őket a csoportidentitásban
vagy a kapcsolat kölcsönös meghittségében.
Elmondhatjuk hát, hogy^z én-elbeszélések mellőzhetetlenül fontos
eszközei és egyúttal termékei annak az állandó dialógusnak, amelyet
az egyén önmagával és a világgal, a másik emberrel folytat. Egészen
természetes, hogy a vázolt felismerések erőteljesen közrejátszottak az
énről alkotott felfogások alakulásában, különösképpen a „viszonysze­
rű én" (vagy másként: „diskurzus én") koncepciójának létrejöttében
(Harré 1991; Hermans ésmtsai 1992). Ezúttal az utóbbit vesszük kis­
sé alaposabban szemügyre.
Az elbeszélés szükségképpen feltételezi a „másikat ”, éspedig többfé­
le minőségében is: az elbeszélések kulturális mintázatainak fonása­
ként csakúgy, mint azok közreműködő tájalkotójaként és közönsége­
ként. Ennélfogva feltételezi a másik emberrel folytatott szakadatlan
dialógust (diskurzust) is. S minthogy ez mindig a nvelv révén és a
mindenkori kultúra kínálta minták és szabályok szerint zajlik le, elke­
rülhetetlenül nyeh^é^Jmlíúrafüggő, vagyis mindig viszonylagos (kul­
turálisan etnocentrikus) és helyzethez kötött. E megfontolások alap­
ján Hermans és szerzőtársai (1992) úgy vélik: a nyugati kultúrában
dívó én-felfogás racionalisztikus (egyoldalúan kognitív hangsúlyú) és
individualisztikus (mellőzi a „másik" állandó és szükségképpeni je­
lenlétét). Ennélfogva csakis e kultúrán belül értelmezhető; semmikép­
pen sem tekinthető egyetemes érvényűnek.
A bírált egyoldalú felfogást - a szerzők szerint - csakis úgy lehet
meghaladni, ha az ént dialogikus jellegűnek tekintjük, s ezáltal meg is
fosztjuk az univerzalisztikus igényektől és illúzióktól. Álláspontjuk
lényegét így összegezik: „Ez a felfogás azon az elképzelésen nyugszik,
250
hog^az emberek minden kultúrában és minden korban történeteket
meséltek egymásnak, és történeteket hallgattak meg. így cselekedvén,
képessé váltak arra, hogy megértsék és rendezzék a világot és tulajdon
énjüket. Be kívánjuk mutatni, hogy az én - amennyiben dialogikus el­
beszélőként fogjuk fel - a) térileg szervezett és beágyazott (embodied)
és b) társadalmi jellegű (social), éspedig olyképpen, hogy[a másik em­
ber nem kívül lelhető, hanem magában az én-szerkezetben van, s eb­
ből a dialogikus kölcsönhatásban álló ének sokfélesége jön létre"
(Hermans és mtsai 1992, 23).
Az én ilyenformán szükségképpen pluralisztikus és fragmentált:
minden kapcsolat és minden dialógus az én más és más oldalát hívja
életre (konstruálja); az én alkalmi dialogikus viszonyok folytonos - és
valamiképpen rendezett - sorozata.j Nem nehéz belátni, hogy ezúttal
is a hagyományos én-felfogás lebontásának és az én helyzeti konstruá­
lásának gondolatköréhez jutottunk. Kezére játszik e gondolkodás-
módnak az a - posztmodern áramlatokban dívó - feltevés, amely a
„nagy elbeszélések" (ideológiák, hitrendszerek és utópiák) alkonyáról
beszél. Hiszen a „nagy elbeszélések", amint személyes hitrendszerek­
ké és ideológiákká váltak, Erikson jogosult feltevése szerint a szemé­
lyiség s az én megszilárdításhoz, koherenciájának fenntartásához is
hozzájárultak. (Még akkor is, ha bizonyos körülmények között a
Rokeach által elemzett zárt gondolkodáshoz vagy akár a tekintélyelvű
személyiség tünetegyütteséhez vezettek. Ámbár ez korántsem elke­
rülhetetlen!)
A „nagy elbeszélések" hitelének kétségtelen megingása, szétmor-
zsálódása és bizonyos - később majd részletesebben is vizsgált - társa­
dalmi folyamatok megnövelték a személyes jellegű, részleges ..kis el­
beszélések” becsét, s egyúttal támogatták az én pluralizálásának esz­
méjét. (Vö. Hermans és szerzőtársai imént idézett szavaival az „ének
sokdéleségéről"!) Módfelett jellemző, hogy e szemléletmód hívei mily
gyakran kényszerülnek metaforikus nyelvezet használatára. Például
emígyen: „...az I mindig úgy tekinti a Me-t mint élettörténetünk fő­
szereplőjét" (i. m. 23). Amiként az is nyilvánvaló, hogy igencsak kapó­
ra jött nekik Bruner (1986) különbségtétele kétfajta beszéd- és gondol­
kodásmód között, nevezetesen a történetelbeszélés (storytelling:
narratív gondolkodás) és az érvelés (propozicionális gondolkodás)
megkülönböztetése. így ugyanis mód nyílt arra, hogy határozottabban
251
kiemeljék az emberi pszichikum túlnyomóan elbeszélő (narratív) ter­
mészetét.
Az ént dialogikus elbeszélőnek tekintő felfogás hívei (Sarbin, Gergen,
Harré, McAdams, Thomae, Kempen, Hermans, Shotter és mások) -
előfutáraikat kutatván - egészen Jamesig, Meadig, Vaihingerig (lásd az
„als ob" elvét!) és Kelly „személyes konstrukciói"-ig visszanyúlnak. De
széleskörűen hasznosítani igyekszenek Bahtyin eszméit is Doszto­
jevszkij polifonikus regényeiről s azok párhuzamosan futó többszóla-
múságáról, a szólamokat hordozó pozíciók egyidejű sokféleségéről.
Az utóbb említett feltevések ugyanis alátámasztják (olykor csak alá­
támasztani látszanak) azt a felfogást, amely az ént „viszonyJLag„auto-
nóm én-pozíciók (I positions) dinamikus sokféleségének" tekinti egy
képzeletbeli térben. Az én szüntelenül mozog-fluktuál különböző vagy
akár ellentétes pozíciók között. Bármely elképzelt személy úgy m ű­
ködhet ebben a dialógusban, mintha valóságos „másik" volna. Az
elbeszélő-dialogikus szemléletmód (feltehetően ez a legpontosabb meg­
nevezése) egyszerre vitatja az énnek - a nyugati kultúrára jellemző -
„centralizált” és hierarchizált szerkezetét, valamint az én és az identi­
tás szilárdságának és a konkrét helyzeteken túlmutató folytonosságá­
nak tényét. Folytonos csupán az elbeszélő - a kellően talányos I (a sze­
mélyes én) - lehet. Némileg ironikusan szólva, azt mondhatnánk, hogy
ebben a felfogásban az én „demokratizálódik", s úgy működik, mint
egy demokratikus parlament: pluralisztikus, és nélkülöz mindenfajta
hierarchikus elvet. Vajon nem arról van-e szó, hogy egy kívánatos tár­
sadalmi eszmény közvetlenül leképeződik az én-felfogásában?
Freud még azzal a felismeréssel hökkentette meg kortársait, hogy az
Ösztön-Én és a Felettes-Én nyomása között feszengő én nem úr a saját
portáján. Napjaink egyes áramlataiban viszont az én immáron oly­
annyira illékonnyá és megfoghatatlanná válik, hogy csak „viszonylag
autonóm én-pozíciók" együttlétezéseként képzelhető el. Itt már - Ka-
rinthyval szólván - nem két macska játszik egymással, hanem sok
macska vesz részt a játszmában.
Igencsak jellemző, hogy Hermans és szerzőtársai úgy vélik: „a
dialogikus énnek decentralizált, polifonikus elbeszélés jellege van -
éspedig sokféle én-pozícióval", beleértve a Markus által vizsgált „le-
hetséges éneket" is. A szerzők felfogása szerint „az elbeszélések ter­
mészetes közvetítők az egyes (a részleges) és az általános között".
252
Ezért fontos szerepük lehet az erkölcsi viselkedés szabályozásában, lé­
vén hogy a „történetek alkalmasabb viselkedési vezérfonalak, mint a
szabályok, maximák és tiszta okoskodás" (Hermans és mtsai 1992,
30). Szó se róla, a „példabeszédek" mindig hozzáférhetőbbek. mint a
„tízparancsolatok". De vajon nem egy üde és naiv kép rajzolódik-e itt
ki a kellően infantilis emberiségről?! Ámbár meglehet, hogy ez jobban
hasonlít a fogyasztói társadalom emberére, mint az önmagát a „min-
denséggel mérő", kétségtelenül utópisztikus emberre. Am ennek el­
döntése már a tudatos értékválasztás dolga, nem pedig a pszichológiai
okoskodásé.
Harré (1991) erőteljesen filozófiai indítékú gondolatmenete ugyan­
csak a dialogikus konstrukcionizmus medrében halad; mi több, ma­
gának is kitüntetett szerepe volt az áramlat létrejöttében. Csupán a
terminológiája mutat némileg sajátos vonásokat. így például „az én
kialakulása a diskurzusban" elnevezéssel jelöli meg a tárgyat. Alapfel­
tevése így hangzik: „Mindazok az egységek, melyeket magunknak és
másoknak előterjesztünk, emberi alkotások, amelyek a személyközi
viszonyok és a közösen alakított társalgások diszkurzív gyakorlatából
erednek..." (Harré 1991, 53). A bírálat éle itt is az én ontologizálása,
tárgyiasítása ellen irányul. Harré végletes pontossággal fogalmazza
meg álláspontját. „Remélem, hogy be tudom majd mutatni, hogy az
én_[I) kifejezésnek nincs empirikus tartalma. Nem nevez meg, és még
rejtetten sem ír le semmit, különösképpen nem nevezhető holmi bel­
ső, átlátható homunculusnak. Olyan eszköz ez, amelynek közremű­
ködésével létrehozzuk az egységes elbeszéléseket és koherens elkötele­
zettségeinket. Az én (az Harrénál az I-nak felel meg, P. F.) egyedülva-
lóságot (singularity) fejez ki" (i. m. 58).
Az I mindig a m egjelenítés aktusában jön létre; ehhez viszont kétfé­
le beszédmód szükségeltetik. Személyes létem egyszeriségét, illetve
szociális létem sokféleségét sajátos beszédmódokkal fejezem ki. (Harré
két fő művének címe: The personal being és The social being). Akétfé-
le beszédmód egybejátszásából áll elő az, amit énnek nevezünk. Az
emberek pontosan olyanok, ahogyan az alkalom megköveteli tőlük ön­
maguk megjelenítését. Harré különbségtétele megfelel a személyes én
és a szociális én (James nevén szólva: az I és a me) megkülönböztetésé­
nek. Ezt a felosztását Harré következetesen képviseli, jóllehet csak az
utóbbit (a szociális ént) tekinti empirikusan kutathatónak.
253
 Nincs tehát semminemű entitás önmagunkra vonatkozó tapaszta­
lásunk középpontjában; csupán közkeletű, kulturális mintázatú nyel­
vi eszközökkel rendelkezünk, amelyekkel kifejezzük és közöljük kom­
mentárjainkat mentális állapotainkról (lásd Harré 1987, 41). Az én (I)
szemlélhető' mint tapasztalataink belsó' egysége, mint a szubjektum
attribútumainak összessége, amely a rendelkezésünkre álló nyelvi esz­
közök szabta határok között fogalmi rendbe szervezi tapasztalatain­
kat. Harré végül is így összegezi - egyébként gyakorta meglehetó'sen
bonyolultan fogalmazott - gondolatait: „Szociális konstrukcionista
tézisem - az énró'l alkotott Általános Elmélettel egybehangzóan -
rendkívül egyszerűen megfogalmazható; tézisem úgy hangzik, hogy a
pszichikum szerveződése kulturális művi termék (artefact), amely az
»én<< valamely helyileg érvényes fogalmának a megtanulására épül"
(Harré 1987, 48).
Az elmondottak érthetővé tesznek néhány további - számunkra
fontos - fejleményt. így például azt, hogy miért figyelhető meg a tár­
gyalt áramlatokban (kivált Harrénál) növekvő érdeklődés Vigotszkij
munkássága iránt. A beszéd s általában a jelrendszerek kitüntetése az
emberi pszichikum szerveződésében, valamint az a (a jóval kevésbé
méltányolt s a Wallonéval közös) felfogása, hogy bármely magasabb
pszichikus funkció kezdetben külső volt, „mivel előbb volt szociális,
mielőtt belső, tulajdonképpeni pszichikus funkcióvá vált volna, azaz
két ember közötti társas viszony volt" (Vigotszkij 1971, 235), közvet­
len kapcsolatba vonható a konstrukcionizmus szemléletével. Akár­
csak az a gondolata, hogy az én és a másik (a socius) képzete egymást
kölcsönösen feltételezve, együtt alakul ki.
Már utaltunk rá, hogy mily meghitten fonódik össze ezen a szálon a
modem nyelvészet (főként a szociolingvisztika, valamint különösen a
pragmatika és a beszédaktus-elmélet) az én-pszichológiával. „... A sze­
mélyközi beszédgyakorlat grammatikai modellként szolgál a reflexív
diskurzus általános formái számára" - írja Harré (1987, 43). Vagyis
modellként szolgált az én felépítéséhez is. Ennek a felfogásnak jól kör­
vonalazható következményei vannak. így például Harré (lásd 1987, 5 .1-
52) meglehetősen általános és kevéssé operacionalizált formában azt
fejtegeti, hogy az én-konstruálási folyamatok empirikus kutatásban
két fő módszertani út követhető: az önjellemzések, önbemutatások és
értelmezések szociolingvisztikai elemzése, valamint az alternatív én-
254
módozatok feltárása kulturális antropológiai és történelmi elemzések,
összehasonlító kulturális vizsgálatok révén.
Hozzáfűzhetjük: ma már bővében vagyunk az effajta kutatásoknak,
éspedig a legkülönbözőbb áramlatokban, hiszen nincsenek kisajátít­
ható módszerek. Persze bizonyos irányzatok módszertani tájékozó­
dásukkal is jellemezhetők. A szociális konstrukcionizmus előnyben
részesíti a hagyományosan „puhának" nevezett eljárásokat: az esetta­
nulmányt, az életrajzi dokumentumokat, a megfigyelést, a művésze­
teket stb. Nagyra becsüli az elméleti spekulációt, feltéve hogy kellően
megalapozott és meggyőző. Ezzel szemben elvi fenntartásokkal visel­
tetik a „scientista" ihletésű kísérletezéssel szemben. Nem a tudo­
mány empirikus kiindulását vitatja, csak éppen sajátos módon szem­
léli az empíria világát. Ám ezek a módszertani megfontolások ma már
merőben másfajta irányzatokban is felbukkannak; az eljárások külö­
nös mintázatú egybekapcsolódásokat mutatnak. Olykor a legszigo­
rúbb kísérleti megközelítés is igénybe vehet „puha" módszereket. S ez
alighanem így is van rendjén!
Az eddig vázolt új törekvések a dolog természeténél fogva kiéleztek
egy - máshol (lásd e kötetben 203. skk.) részletesebben tárgyalt, s ezért
itt csupán futólag érintett - dilemmát. Vajon az én ontologizálása, el-
tárgyiasítása és egyetemessége elleni tiltakozásnak szükségképpen egy
nem kevésbé egyoldalú és vitatható relativizmushoz és illékony hely­
zetfüggőséghez kell-e vezetnie? A válasz aligha lehet igenlő! Az említett
dilemma áthidalására kínál szemléleti megoldást az aktualizált, (műkö-
dő-, helyzeti-, operatív-, kontextuális-) én és identitás fogalmának a be­
vezetése. Ennek révén ugyanis alkalmasan kezelni tudjuk mind a múlé-
kony helyzeti tényezőket s a bennük érvényesülő dialogikus-elbeszé-
lő konstruálási műveleteket, mind pedig a kulturális mintázottságot s
az én-rendszer viszonylagos szilárdságának természetét. A kutatások
mind több oldalról járulnak hozzá az idevágó tények megvilágításához.

Az önéletrajzi emlékezet kutatása

Semmi meglepő nincs abban, hogy az életrajzi-elbeszélő szemlélet-

mód térhódítása kézen fogva járt az önéletrajzi emlékezet nekilendülő
kutatásával. Ezt a fejleményt az is serkentette, hogy a kísérleti pszi-
255