A romantikus opera

A bel canto olasz kifejezés jelentése „szép éneklés”, de a rendkívül díszes hangtechnikájú,
XIX. század eleji olasz operát és magát a hangtechnikát is jelöli.

Úgy látszott, mintha Itália kimaradt volna abból a forrongásból, mely a romantikus zenét
kiformálta és továbbfejlesztette. Aztán 1813-ban Gioacchino Rossini (1792-1869) Tancredi
című opera seriájával (komoly opera) meghódította Nápolyt. Ezután komoly és vígoperák
sorozata következett, köztük A sevillai borbély (minden idők egyik legjobb vígoperája, 13 nap
alatt komponálta), az Olasz nő Algírban, A tolvaj szarka, az Ory grófja, az Otello és a
Semiramis. Összesen 34 operát komponált. Amikor 1823-ban letelepedett Párizsban, a francia
operarajongók elragadtatottsága nem ismert határokat. Sikere rendkívül gyorsan ívelt fölfelé,
és csakhamar Európa-szerte ünnepelték művészetét. De amilyen korán érett mesterré, olyan
hamar égett ki alkotói vágya: 1829-ben befejezte és átütő sikerrel bemutatta Tell Vilmos
című operáját és örökre felhagyott a komponálással.

Helyére azonnal két másik olasz, Gaetano Donizetti (1797-1848) és Vincenzo Bellini (1801-
1835) lépett. Bár mindketten fiatalon hunytak el, nevükhöz fűződik az operairodalom néhány
legnépszerűbb darabja. Donizetti könnyedén váltott a vígopera (Don Pasquale, 1843) és a
melodráma (Lammermoori Lucia, 1835) között. Ismertebb operái még: Az ezred lánya,
Szerelmi bájital, Rita, A kegyencnő. Bellini, a szívszorítóan szép melódiák romantikus
mestere az egyik legnemesebb operahősnő alakját mintázta meg Norma című operájában.
Ismertebb operái még: A puritánok és Az alvajáró.

Giuseppe Verdi (1813-1901) az olasz romantikus nagyopera legkiválóbb mestere.

Muzsikájában mintegy sűrítve megtaláljuk a kor zenéjére jellemző különböző stílusjegyeket:
túlfűtött érzelem, szenvedély, lendület, színes harmóniák.
Az 1842-es év fordulópont volt Verdi, az olasz opera és bizonyos szempontból egész Itália
számára. A 28 éves zeneszerzőt óriási magánéleti csapás érte: végzetes betegségek
következtében elveszítette feleségét és két gyermekét. Úgy látszott, már-már abbahagyja a
komponálást. Szerencsére megihlette a zsidók babilóniai fogságának bibliai története, és
megírta a Nabucco-t. Az operát 1842 májusában mutatták be a milánói Scalában, hatalmas
sikerrel. Jelentősége azonban túlmutatott a színházi sikeren. Milánó osztrák uralom alatt állt, s
a kisemmizett zsidók nehéz sorsában Verdi közönsége azonnal felfedezte saját „rabsága”
áthallásait. Az ún. Szabadság-kórus, melyet a hazájuk után vágyakozó zsidó rabszolgák
énekelnek, szíven ütötte a hallgatót. A Nabucco sikerén felbuzdulva a következő 8 év alatt
Verdi 11 operát írt. Többjüknek – Lombardok, Ernani, A két Foscari és a Giovanna d’Arco
– hasonló, hazafias érzelmeket keltő, burkolt politikai felhangjuk volt, s az olasz közönség
mindenütt lelkesen ünnepelte őket. Az osztrák cenzorokat bosszantotta a Verdi-jelenség, mert
nem tudtak kifogást találni ellene. Aztán 1848-ban a forradalom szele végigsöpört Európán.
Az olasz egységmozgalom hívei a savoyai herceg, Viktor Emanuel köré csoportosultak.
Felfigyeltek rá, hogy betűszóként a VERDI név ezt takarja: Vittorio Emanuele Re d’Italia
(„Viktor Emanuel Olaszország királya”) s a Viva Verdi! Viktor Emanuel éljenzésének burkolt
kifejezésévé vált.
Verdi 1850 táján az olasz opera kétségbevonhatatlan királya volt, köszönhetően az általa
„gályarabság éveinek” nevezett időszaknak, amikor olyan briliáns művek születtek, mint a
Machbeth és a Luisa Miller, amelyek még ma is a repertoárok fontos részét képezik. Ám az
őt híressé tévő operák még csak ezután születtek.
Az 1848-as szabadságharc bukása után kialakult politikai helyzet miatt új témát keresett. Új
korszakában a társadalmi dráma keretei között fejlesztette tovább művészetét. 1851-ben a
híres velencei Fenice-színházban mutatták be először a Rigoletto-t, egy megkeseredett udvari
bolond tragikus történetét, akinek bosszúja borzalmas végkifejlethez vezet. Az opera
eksztatikus fogadtatásban részesült, akárcsak 1853 elején Rómában A trubadúr, egy másik
kísérteties melodráma. A híres trió befejezéseképpen a Traviata-t mutatták be hat héttel
később, szintén Velencében.
Az 1855-től kezdődő időszakát Verdinek a francia operastílus olaszossá formálása jellemzi.
Az Álarcosbál, A végzet hatalma és a Don Carlos példája azt mutatja, hogy a zeneszerző
árnyaltabb jellemábrázolás és hangszerelés irányába mozdult, és a dallam világában
megnyilvánuló tehetsége lelkes közönséget biztosított a komor hangvételű mesterművek
számára. Ez a fejlődési ív vezetett a muzsikájában és látványvilágában egyaránt impozáns
Aida című operáig (1871), amit a Szuezi-csatorna megnyitására írt.
Az Aida befejezése után 16 évig visszavonult a színpadi alkotástól. Ekkor írta az 1874-ben
elkészült monumentális gyászmiséjét, a Requiem-et, amely a korabeli kritika ellenére a
bemutatón hatalmas sikert aratott.
1887-ben, több mint egy évtizedes hallgatás után az eddigi legszenvedélyesebb alkotásával, az
Otello című operájával lépett a közönség elé, mely Shakespeare Othello-jának feldolgozása.
A milánói Scalában mutatták be, átütő sikerrel, majd 6 évvel később szintén itt mutatták be
egyetlen vígoperáját a Falstaff-ot, mely Shakespeare A windsori víg nők című művének
alapján készült.
Élete utolsó éveit csendes visszavonultságban töltötte. 88 évesen, az új évszázad elején
dicsőségtől övezve halt meg Milánóban.