H. D.

CARLTON

DOES IT HURT?
FÁJ?
Ez a könyv nem valós történéseken alapul. A benne szereplő nevek,
szereplők, cégek, szervezetek, helyszínek és események az író képzeletének
szüleményei vagy nem valós kontextusban merülnek fel. Bármilyen
hasonlóság valós személyekkel – akár élőkkel, akár elhunytakkal – vagy
helyszínekkel csupán a véletlen műve.
Kiscápa!
Állj félre,
itt a Papacápa.

Lejátszási lista

Főcímdal:
Chris Isaak: Wicked Game (Jessie Villa Cover)

Ed Sheeran: Bad Habits

Billie Eilish: NDA
Sasha Sloan: Runaway
The Neighbourhood: Sweater Weather
Croosh (feat. IV): Lost
Seether: Words as Weapons
Hemming: Hard on Myself
OneRepublic (feat. Timbaland): Apologize
Righteous Vendetta: A Way Out
Transviolet: Under
Lana Del Rey: Born to Die
nothing,nowhere.: rejecter
Emawk (feat. solace): Pilot
MAALA: Better Life
Frank Ocean: Lost
Glass Animals: Heat Waves
Johnny Rain: Harveston Lake
 Seether (feat. Amy Lee): Broken
KALLITECHNIS: Synergy

FONTOS MEGJEGYZÉS

Ez a sötét szerelmi történet nagyon megindító helyzeteket ír le, többek

között felkavaró erőszakot és vérontást, gyilkosságot, trágár nyelvezetet,
öngyilkossági gondolatokat, öngyilkosság említését, depressziót és
szorongást, poszttraumás stresszt, halálközeli élményeket, hajótörést az
óceán közepén, félreértett vagy megtagadott beleegyezés nyomán létesített
szexuális kapcsolatot, vérfertőzés és pedofília említését (leírás nélkül),
gyermekbántalmazást, nemi erőszak és másfajta bántalmazás említését,
emberrablást és szókimondó szexuális szituációkat 18 éven felülieknek.
Olyan perverziók is szerepelnek benne, mint az autasszasszinofília (izgalmi
állapot a meggyilkolás kockázatától), a fojtogatás, a megalázás és a
szadomazochizmus.

Szerzői megjegyzés

Tényleg szorosan együttműködtem valakivel Olaszországból az Enzo

kultúrájával és nyelvével kapcsolatos kérdésekben, de kérlek, tartsd szem
előtt, hogy a fordítások egy része szövegkörnyezet-függő, nem pedig szó
szerinti. A fordítói szabadság ugyanazon jelentéstartalom visszaadására
irányul még akkor is, ha a fordítás szó szerint nem ugyanazt jelenti. A
könyv végén található a szószedet az olasz kifejezésekkel és azok
magyarázatával.
 Jó szórakozást!
Olykor én volnék a tenger.
Máskor én volnék a hajó.
Ma éjjel világítótorony volnék:
Egyedül égek a szakadék szélén.

– Vasiliki
 PROLÓGUS

Sawyer

Ne bámulj már, köcsög!

Vadul rázom a lábam. Ezredjére veszem rá magam, hogy hagyjam már
abba. Lerí rólam, hogy ideges vagyok, de hogyne lennék az, amikor az
anyám unokatestvére férjének az unokahúga engem bámul? Úgy fest,
mintha szellemet látott volna; az elmúlt hat évben lényegében az is voltam.
De ha tényleg az lettem volna, akkor most nem kellene felszállnom erre a
nyomorult gépre.
Egymással szemben ülve várjuk, hogy felengedjenek egy Indonéziába
tartó járatra. Egyébként is, ő mi a francért megy oda? Mindjárt karácsony, a
rohadt életbe.
Gondolom, üzleti útra megy, mivel szoknya van rajta hozzáillő blézerrel
és Louboutin magas sarkúval. Ki repül kibaszott Louboutin magas
sarkúban?
Mindegy. Az már nem, hogy észrevett, mert az most nem olyan fasza.
Folyik a víz a hátamon, és szinte biztosra veszem, hogy foltos a
hónaljam.
Igyekszem kerülni a feltűnést, de ő is. Lassan és látszólag lazán –
ugyanakkor egyáltalán nem lazán – előveszi
a zsebéből a telefonját. Ez alapesetben nem kongatná meg
a vészharangot, viszont neki is foltos a hónalja, és két másodpercenként rám
pillant.
Óvatosan a füléhez emeli a telefont, amit megpróbál a szögegyenes
hajába rejteni. Olyan vékony szálú, hogy szinte átlátszik – nem rejtegeti
vele olyan jól a telefonját, mint hiszi.
Ribanc.
Fogalmam sincs, hogyan tudnék lelépni az orra előtt,
de nincs más választásom. Vagy eltűnök, vagy megtalálnak.
Fenébe a feltűnés kerülésével, az életem forog kockán. Fogom a
kézipoggyászomat, felállok, és megpróbálok higgadtan elsétálni.
 – Helló! – szól utánam, de francba az utánam szólással meg vele is. A
könnyeimmel küszködve elosonok a tömegben. Olyan sokáig halogattam,
hogy elhagyom az országot, mert meggyőződésem volt, hogy elkapnak –
erre pontosan ez történhet.
Zakatoló szívvel egyenesen az ajándékbolt felé veszem az irányt, ahol
veszek egy cipzáras pulcsit, melegítőnadrágot és baseball sapkát, aztán
keresek egy mosdót, hogy átöltözzek, miközben folyamatosan
hátrapillantok a vállam fölött.
Még a mosdóban is sokan vannak, ezért lehajtott fejjel gyorsan
beslisszolok az egyik fülkébe. Reszkető kézzel laza kontyba fogom a hajam
a tarkómnál, felkapom a sapkát, aztán belebújok a pulcsiba, hogy a
kapucnival teljesen eltakarjam a fejem. Végül ráveszem a melegítőalsót a
rövidnadrágomra,
de máris izzadok a több réteg ruhától és az adrenalintól.
Aztán kezet mosok, és a jegypénztárhoz sietek. Levegőért kapkodva
szinte belelihegek az eladó arcába. A nő a hirtelen felbukkanásomtól
megrémülve néz fel rám.
– Segíthetek esetleg…?
– Akarok egy jegyet a következő induló gépre – szakítom félbe kis híján
akadozó nyelvvel.
Rám pislog, aztán a monitorjára nézve kattintgatni kezd az egérrel, és
begépel valamit.
– Indul egy járat Indoné…
– Nem arra – szólok közbe megint. – Egy másikra.
Lesújtó pillantást vet rám. Bosszantom, de biztosra veszem, hogy egy
nagy pohár vörösbor enyhítene a kínjain, én viszont biztosan találkozom a
teremtőmmel, ha elkapnak.
– Negyven perc múlva indul egy gép Ausztráliába.
– Megvéve – csapok ki egy köteg készpénzt az igazolványommal együtt
a pultra. Fancsali képpel elintézi a foglalást, és megszámolja a pénzt.
Sajnos kurva lassan.
– Ez nyolc dollárral és kilenc centtel kevesebb – veti oda nekem.
Általában nem szoktam kiakadni az ügyfélszolgálatosokra. Elég bajuk
van anélkül is. Ugyanakkor, ha nyolc dollár és kilenc cent miatt fognak
elkapni, akkor egyenesen rámutatok majd, és azt kiabálom, hogy „ő volt”,
mielőtt menekülőre fogom.
 Az orrom alatt motyogva előhalászok egy tízdollárost
a zsebemből, és azt is kicsapom a pultra.
Továbbra is lesújtó tekintettel elveszi a bankjegyet, és folytatja.
Folyton hátrapillantok a vállam fölött, de szerencsére nagy a tömeg a
reptéren, és még nem látok egyetlen dühös arcú egyenruhást vagy rám
szegezett fegyvert sem.
– Van még poggyásza?
– Nincs, csak a kézi – válaszolom.
Néhány perc múlva végre ideadja a jegyet a visszajáróval és az
igazolványommal együtt.
– 102-es kapu. B terminál.
Felkapok mindent az asztalról, elmormolok egy gyors köszönömöt, és
elindulok a reptéri buszhoz, miközben a sporttáskám a lábamat verdesi.
Szinte kiugrik a szívem a helyéről, mire átmegyek a biztonsági
ellenőrzésen, leszállok a buszról, ami elvisz a terminálhoz, és végül odaérek
a kapuhoz. Baromi sokáig tart, már a nevemet is bemondták a
hangosbemondóba. Pánikba esem, hogy nem érek oda. Már tényleg
nekiláttak bezárni az ajtót, amikor végre odaérek a kapuhoz.
– Várjon! – kiabálom.
A reptéri alkalmazott látja, hogy jövök, és istenemre esküszöm, járna
neki egy szopás, amiért udvariasan félreáll
és átenged. Még a gépre vezető folyosón is hátrafelé nézegetek. A szívem a
felszállásáig nem hajlandó visszazökkenni a normális kerékvágásba.
Még akkor is arra várok, hogy a légiirányítók megállítsák a járatot, és
közöljék, hogy szökevény van a gépen.
 1. FEJEZET

Sawyer

A ráknak szar íze van.

Mélyet szívok, mire mentolos íz kúszik végig a nyelvemen, hogy
mesterséges vegyi anyagokkal töltse meg a tüdőmet. Hányat kell ebből
elszívnom, hogy a rák emészteni kezdje a sejtjeimet, és addig osztódjon,
amíg el nem uralkodik rajtam a betegség?
Összeszorul a torkom. A dohány miatti undortól erőteljes köhögés szakad
fel belőlem. Elhúzom a számtól a cigarettát, és a megvetéstől eltorzult
arccal bámulom, miközben füst gomolyog az orromból és a számból.
Megmozgatom a kezemet, hogy több szögből is szemügyre vegyem.
Narancsszínű parázs világít a végén, ahol szürke hamu pusztítja a papírt.
Fellobban, mintha arra csábítana, hogy megint vegyem
a számba a másik végét.
Nem.
Még mindig nem vonz.
Napbarnított kéz nyúl felém, hogy elvegye a cigarettát, mielőtt
elnyomhatnám a homokban.
– Add ide, mielőtt elpocsékolod.
Összevonom a szemöldököm. Mennyire gyúlékony a homok?
Lefogadom, hogy semennyire. Túl sűrű… nincs honnan jönnie az
oxigénnek. Hacsak nem locsolom le benzinnel. Attól aztán szebb lenne a
part.
Tűz a hatalmas és kéklő óceán partján? Ki ne akarná látni?
Lágyan fújdogál a sós tengeri szellő, amitől érzéki táncot járnak a szőke
göndör fürtök az arcom körül. A fülem mögé tűröm őket, mert túl fáradt
vagyok ahhoz, hogy laza kontyba fogjam a tarkómnál.
Rápillantok a mellettem ülő srácra. Túlburjánzott, szalmaszőke tincsek
lógnak a tarkójára, a tőrt ábrázoló tetoválás pedig jól mutat a napbarnított
bőrén a füle mögött. Az összes tetkója jól mutat – tele van velük.
Még mindig nem tudom a nevét, de jó a farka, és igazából csak ez számít.
Vagyis ez meg a gyilkos nikotinja. Nem az a típus, amelyikért egyébként
odavagyok, de magányos voltam, és leálltam az első pasival, akitől nem jött
rám a hányinger.
– Szerinted milyen rákot fogsz ettől kapni? – biccentek a kezében tartott
cigaretta felé.
Felvonja sűrű szemöldökét, szép kék szeme pedig megcsillan a hajnali
fényben.
– Nem tudom. A tüdőrák túl átlagos. Torok?
– Gondolod, hogy meghalsz?
– Kurvára remélem – kacag fel.
Bólintva nyújtom a kezemet, hogy adja vissza a cigit. Úgy néz rám,
mintha fura lennék, és beletelik egy másodpercbe, hogy engedelmeskedjen.
Újabb szippantás, ami egy kicsit jobban ízlik attól, hogy emlékeztet rá:
halált szívok a tüdőmbe.
Igen, így már sokkal jobban ízlik.
Zajos hullámok nyaldossák a partot, hogy karmaikkal kinyúlva elérjék a
rövidre vágott, babakékre festett lábkörmeimet, visszakozva pedig homokot
vonszoljanak magukkal.
Gyönyörű az óceán. Ugyanakkor könyörtelen is. Pillanatokon belül olyan
hévvel fordulhat ellened, hogy azt sem tudod, merre vagy arccal, és bekap a
hatalmas szájával, hogy belefulladj vagy valami még félelmetesebb lény
fogai között végezd.
Megint mély lélegzetet veszek. Behunyom a szemem, miközben érzem,
hogy a füst szétárad a tüdőmben, és szinte rátapad belülről.
A cigaretta is könyörtelen, ahogy felzabál. Lassan öl, aztán hirtelen. Arra
jutok, hogy tetszik az óceán, és tetszik a cigaretta is. Azért, mert én…
szintén könyörtelen vagyok.

***

– Hatvannyolc dollár tíz cent lesz – közli a pénztáros kedves mosollyal.

– Egy terhességi tesztért és egy doboz cigiért? – kérdezem hitetlenkedve.
– Attól tartok – kuncog a fazon.
– Ez szó szerint rablás – motyogom, de nem biztos, hogy meghallotta,
mert még mindig mosolyog.
Szeretnék magamba szívni egy keveset ebből a boldogságból, de miután
három hetet töltöttem az ausztrál Port Valenben, semmivel sem érzem
magam nagyobb biztonságban, mint Amerikában.
Miután leszállt a gépem, megnéztem a híreket az interneten. Értesítették
a hatóságokat, hogy valószínűleg láttak engem a reptéren, és feltételezték,
hogy elszöktem az egyik gépen. A jegypénztáros hölgy vagy be tudott
azonosítani, vagy nem – és vagy meg tudta erősíteni, hogy Ausztráliába
repültem, vagy nem, hiába használtam más nevet. Annyit legalább
elmondhatott, hogy gyanúsan viselkedtem, ami okot adhatott, hogy
utánanézzenek.
Nem vagyok biztonságban ebben az országban – kiadnának az amerikai
hatóságoknak, ha elkapnának –, de túl kockázatos lenne olyan helyre
repülni, ahol megkönyörülnének rajtam. Így hát megbékéltem a ténnyel,
hogy egy darabig még itt maradok, és ideje megint valaki másnak a bőrébe
bújnom.
Ennél rosszabb helyen is lehet az ember, azt hiszem.
Port Valen gyönyörű tengerparti város a keleti parton, körülötte türkizkék
óceánnal, és tele cápamerülésre és a korallzátonyok felfedezésére váró
turistákkal. A tengerpartján kívül hatalmas vízesései és búvárhelyei is
vannak több kilométernyi zöldellő erdővel, ami vonzza a túrázókat a világ
minden pontjáról.
Egyébként minden marha drága itt.
Beletúrok a kopott bukszámba, ami már foszladozik a szélénél, így a
cérna beleakad a cipzárba. Kiszámolom a bankjegyeket és az aprót,
miközben korholom magam, amiért ilyen helyzetbe kerültem. Drága pénzt
dobok ki az ablakon, amiért nem bírok egyedül lenni, ráadásul az is
pluszkiadás, hogy most egy kis bizsergésre van szükségem, hogy ne
táncoljak pengeélen idegileg.
Csak az a baj, hogy ez a penge érdes és recés, így nincs az
a kábítószer, ami megvédene attól, hogy megvágjon.
– Tessék – mondom a pénztárosnak. Mosolyt erőltetek zsibbadt arcomra.
Olyan érzés, mint amikor anya elvitt a fogorvoshoz, ahonnan úgy jöttem ki,
hogy lidokaint fecskendeztek a számba, és nem voltam ura az
arcizmaimnak. Mindig vihogtam a különös érzés miatt, most viszont nincs
sok kedvem nevetni.
A pénztáros ideadja a visszajárót és az árut, újabb mosollyal az arcán.
Most már szinte bosszantó, hogy milyen boldog.
– Szép napot – csiripeli.
 – Köszi – dünnyögöm.
Felkapom a zacskót, aztán a szupermarket kijáratához sietek, miközben
csattog a rikító narancsszínű tangapapucsom a piszkos fehér kövön.
Ez a rohadt kurva terhességi teszt tényleg odavágott a kis pénzügyi
keretnek, amit meghatároztam magamnak. Mégis jobb tudni, ha egy kis ufó
befészkelte magát a testembe, mintsem félelemben élni, és megszállottan
nézegetni a hasamat minden tükröződő felületen, amibe csak belebotlok,
hogy nem nőtt-e néhány centit.
Így is elég félelemmel küszködök, nem kell még több.
Nem találhatnak meg, Sawyer. Biztonságban vagy.
Megrázom a fejem. Ott rekedtem azon a hideg és magányos helyen, ahol
a rettegés lakik. Biztonságban vagyok?
Ha egy ufó költözött a testembe, az nagyon meg fogja nehezíteni az
életem. Nem tudok gondoskodni egy gyerekről és még magamat is ellátni.
Így is alig tudok megélni, és az, ahogy megoldom… istenem, borzasztó.
Elragadnak a gondolataim: már látom a szőke kisbabát a karjaimban, aki
torkaszakadtából ordít, mert éhes, és pelenkakiütés vagy ilyesmi kínozza.
Nem kérdés, hogy örökbe kellene adnom a kicsit. Csak attól kibaszottul
megszakadna a szívem. Vagy legalábbis ami megmaradt belőle.
Kezdem gyorsabban venni a levegőt. Igyekszem kordában tartani, nagy
nehezen próbálom levegővel megtölteni az összeszűkülő tüdőmet. Ragyogó
napfény melengeti az arcomat, ahogy kiviharzom a fotocellás ajtón, és
kiszaladok a parkolóból a járdára. A kínai boltban vásárolt
tangapapucsomat szakadás fenyegeti a tempómtól.
Mély lélegzetet veszek. Kétségbeesve szívom magamba az oxigént, de a
torkomon akad.
Egy hete késik a menzeszem, habár stresszes voltam. Nagyon stresszes.
Soha nem imádkoztam még ennyit – a vécé fölött guggolva, a sortomba
akasztott hüvelykujjal, az égieknek könyörögve, hogy adjanak okot a
tampon használatára a kezemben. Azt hiszem, tiltólistára kerültem a
mennyekben.
Ami jó nagy baromság, pedig nem hibáztathatom az angyalokat, amiért
visszautasítanak az Úr nevében.
Az óceán sós aromája terjeng a levegőben. Mintha bevonatot képezne a
nyelvemen, miközben továbbra is mélyeket lélegzek, és érzem, hogy az
összeszorult mellkasom éppen csak ellazul. Van valami a tenger illatában,
ami mindig megnyugtatja az elgyötört tüdőmet, akár pánikrohammal
gyötröm, akár cigarettafüsttel.
Ezt gyászolni fogom, amikor továbbállok a következő állomásra.
Egyelőre élvezem Port Valen szépségét, amíg megtehetem. Zöld
szegélyezi az utcákat, a virágok élénk rózsaszínével, narancsával és
lilájával. Hatalmas sziklák magasodnak mögöttem a távolban – hiába
vannak mérföldekre, nem lehet figyelmen kívül hagyni az impozáns
alakjukat.
Egy csapatnyi nő halad el mellettem bikinitangában és topban. Nem
tehetek róla, egyszerűen szerelmes vagyok ennek a városnak a lazaságába.
Sőt, ami még veszélyesebb, hogy kezdek beleszeretni magába Port
Valenbe, hiába laknak emberevő pókok ebben az országban.
Gyorsan elgyalogolok a buszmegállóig, ahol lehuppanok a padra,
reszketve kifújom a levegőt, miközben ott lóg a lábam között a műanyag
zacskó. A fejem fölött egy szarka köröz, ami csak még jobban felbosszant.
A saját káromon tanultam meg, hogy az ördögi madarak szeretnek
indokolatlanul lecsapni és támadni. Még mindig nem hevertem ki a
legutóbbit, így most imádkozom, hogy hamarabb ideérjen a busz, mint
ahogy
a menetrend írja.
Jöhettem volna Szenilis Suzyval, a múlt héten vásárolt furgonommal.
Régi vajsárga Volkswagen – olyan, amilyenben a hippik furikáztak a
hetvenes években. Furgonban lakni jobb, mint szállodában, és hihetetlen
szerencsém, hogy találtam egyet olcsóbban, mint amennyit ér. A pasas azt
állította, hogy a lányáé volt, aki elhunyt, így csak azt akarja, hogy eltűnjön a
szeme elől.
Amúgy sincs nálam a jogosítványom, és nem vagyok elég magabiztos
ahhoz, hogy az út másik oldalán vezessek. Meggyőződésem, hogy
kinyiffannék autóbalesetben vagy lekapcsolnának, amiért jogsi nélkül
vezetek.
A szarka erre vijjog egyet, mintha figyelmeztetne, hogy talán
biztonságosabb lenne Szenilis Suzyval próbára tenni a szerencsémet, de
aztán elrepül, hála az égnek.
A szorongás maradékától reszkető kézzel beletúrok
a zacskóba, hogy elővegyem a cigarettás dobozt. Nem kellene szívnom
belőle a jelenlegi helyzetben, ám annyira csábít
a halál gondolata, és túlságosan megijedtem ahhoz, hogy bármi mást
csináljak.
Szégyellem magam, de szerintem nem tudom, milyen bármi mást érezni,
mint ezt.
Ne szokj rá, Sawyer. Elég volt.
Amint kiveszek egyet és bedugom a számba, két dologra eszmélek rá.
Elfelejtettem öngyújtót venni, viszont itt ül mellettem valaki. Olyan a
tekintetének a súlya, mintha agyag száradt volna rá az arcomra.
Odafordulva látom, hogy egy mélybarna bőrű, idősebb férfi olyan rikító
narancsszínű öngyújtót nyújt felém, mint amilyen a papucsom.
Hüvelykujjával készen áll arra, hogy meggyújtsa nekem. Régi fehér ing van
rajta, fején kopott, terepszínű baseballsapkával. Verejték csorog oldalt az
arcán, de Old Spice és sóillatot áraszt.
Mosolyogva előrehajolok, mire kattint az öngyújtóval. Éppúgy megigéz a
tűz is, ami emészteni kezdi a vékony papírt. Füst emelkedik a sós levegőbe,
és az arcomba szállva csípi a szemem.
– Köszönöm – hessegetem el a füstöt. – Kér egyet?
– Persze.
Adok neki egy cigit, aztán figyelem, ahogy rágyújt, és
a narancsszínű parázs felvillan, miközben beleszív.
– Próbáltam lejönni a cigiről, de úgy tűnik, soha nem sikerül örökre
leállni vele – meséli csak úgy mellesleg.
Szörnyű probléma, amit nem lenne szabad a nyakamba venni, de aztán
örömmámor söpör végig rajtam, és azt hiszem, nem is olyan rossz. Nem tart
tovább egy percnél, de legalább elviselhetővé teszi a pengeélt – most csak
erre van szükségem. Erre, meg a jó társaságra.
– Mikor tudtuk elengedni azokat a dolgokat, amik a legnagyobb kárt
teszik bennünk? – motyogom.
– Hát, jó kérdés.
– Hogy hívják? – kérdezem vigyorogva. Próbálok füstkarikát fújni, de
csúfos kudarcot vallok.
– Nem is emlékszem, mikor kérdezte meg legutóbb egy csinos fiatal
hölgy a nevemet – kuncog rekedten. – Simon vagyok.
Alapesetben felállnék és elsétálnék, aztán vissza sem néznék, ha egy fura
öregember csinosnak nevezne, de ahogy
ő mondja, attól mégsem érzem kellemetlenül magam. Sőt, kicsit úgy érzem,
mint ahogy otthon kellene. Meleg és hívogató érzés. Biztonságos.
Ez a kellemes érzés úgy elringat, hogy olyasmit teszek, amit csak ritkán
szoktam. Vagyis soha. Elárulom neki az igazi nevem.
– Sawyer. Köszönöm a jó társaságot, Simon.
Pillanatnyi csend, aztán:
– Akarja látni az új tetoválásomat?
Úgy meglepődöm egy pillanatra, hogy megáll a cigit tartó kezem a
levegőben.
– Persze – vágom rá, mielőtt bekapom a szűrőt a szám sarkával.
Felgyűri a rövidnadrágja szárát, hogy megmutassa az új tetkóját. Fekete,
egyenetlen vonalakból rajzolódik ki a Baszd meg kifejezés a combja
közepén, még mindig vörösen és feldagadva. Ezúttal tényleg nagyon
meglepődtem.
Hitetlenkedő nevetés tör elő belőlem. Kis híján kiesik
a számból a cigi, de már az sem érdekelne.
– Istenem, imádom! Szerintem jobban, mint a kedvenc lábujjamat. Fájt?
– hajolok közelebb, hogy szemügyre vegyem. Szemlátomást nem profi
munka, sőt eléggé igénytelen, de talán ez tetszik benne a legjobban.
– Á – legyint. – Terápiás jellegű. De nem tudom, mit ért kedvenc lábujj
alatt.
– A kislábujjam elég helyes, nem gondolja? – emelem fel a lábamat,
hogy rámutassak.
Odahajol, hogy közelebbről megvizsgálja.
– Igaza van – állapítja meg. – Én is imádom azt a lábujjat.
Mosolyogva leeresztem a lábam, és rámeredek a torz szavakra.
Beleszerettem ebbe a tetoválásba. Mindig is rám fért egy kis terápia
valamilyen felelőtlen – és kissé eszement
– döntés formájában.
Megint beszívok egy adag füstöt, hogy aztán kifújjam. Küszködök az
egyre erősebb késztetés ellen.
– Hol csináltatta?
– Én magam csináltam – von vállat. – Hallott már a teboriról?
Megrázom a fejem, így hát a zsebébe nyúlva elővesz egy fiolányi fekete
tintát és egy maroknyi légmentesen becsomagolt tűt.
 Felvonom a szemöldököm, hogy miért hord magánál ilyesmit, de örülök,
hogy legalább új tűket használ.
– Hagyományos japán módszer. Szúrós-bökős tetoválásnak is hívják –
magyarázza.
– Hogy működik?
Kifejti nekem a folyamatot, ami elég egyszerűnek hangzik. Olyan
egyszerűnek, hogy fontolóra veszem, hogy csináljak magamnak egyet.
Nincs tetoválásom, és arra a luxusra nem futja, hogy elmenjek egy
szalonba, ahol fizetni kell érte.
Már éppen szóra nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, honnan szerzi az
eszközöket, amikor hirtelen megszólal:
– Akarja, hogy csináljak magának egyet?
Oldalra biccentett fejjel érzem, ahogy kezd fülig érni a szám.
– Aha – bólintok. Egy idegen tetoválást készítene nekem egy
buszmegállóban? Túl jó lehetőség ahhoz, hogy passzoljam. Pontosan
ilyenfajta spontaneitásra van szükségem.
– Mit kér érte cserébe?
– Az a csomag cigi elég lesz – biccent a műanyag zacskóm felé.
Olyan pillantást vet rám, amitől az az érzésem támad, hogy inkább
engem akar megkímélni a cigizéstől, mintsem hogy ő maga szeretné
elszívni. Nem tudom, észrevette-e, mi van még a szatyorban.
– Áll az alku – mosolygok. – Ugyanolyat akarok, mint
a magáé. Ugyanoda. Összepasszolnánk.
Tetszik az ötlet, hogy legyen egy ugyanolyan tetkónk Simonnal. Talán
úgy érezném tőle, hogy barátra leltem
a magányos kis világomban, és lesz majd valaki, akire visszaemlékezhetek,
amikor végül elmegyek.
Még fontosabb, hogy tetszik az üzenete. Mert éppen ugyanezek a szavak
fogalmazódnak meg bennem is minden nap. Mi szolgálhatna jobb
tetoválásként, mint a napi mantrám?
Vigyorog – közszemlére téve a kissé kajla fogait –, és int, hogy tartsam
oda a combomat. Itt a rövidnadrág a mindennapi viseletem, így könnyedén
oda tudja varrni, ahol az övé van.
Jön a busz, szóval kihagyjuk a járatot, de félóra múlva úgyis jön a
következő. Az bőven elég idő az első tetkómhoz.
 Kinyitja a fiolát, és rácsöppent a fekete tintából a kupakra, majd kibont
egy új tűt.
– Poliptinta – mondja. – A legjobb, amit kapni lehet.
Bólintok, bár nem feltétlenül érdekel. Egyébként sem higiénikus ez az
egész. Ha a testem kiveti magából, elég menő heg lesz belőle. Igaz, mindig
is szerettem a polipokat, tehát jó lesz, ha a bőrömbe fecskendeznek egy
kicsit belőlük. Nagyon könnyen el tudnak tűnni, álcázzák magukat, hogy
beolvadjanak a környezetükbe – ez az, amire valójában vágyom az életben.
Talán ezzel az új tetoválással úgy tehetek, mintha a tinta kimart volna
belőlem mindent, ami emberi, és ugyanúgy képes lennék eltűnni, mint ők.
A homlokomat ráncolva ráeszmélek, hogy soha sem úgy történik, mint a
filmekben, ahol a magányos kölyök hihetetlen természetfeletti képességre
tesz szert. Azt hiszem, kicsit neheztelek is a polipokra.
Az új barátom lehajol a combomhoz. Barna szemét mindvégig a
célponton tartja, miközben meglepően biztos kézzel alaposan beszurkálja a
tintát a bőrömbe. Az éles tűszúrások mindenféle boldogsághormonnal
árasztják el a testemet, így itt és most rájövök, hogy tetoválásfüggő lettem.
Ez jobb, mint a cigi, ami hiába az övé már, megengedi, hogy elszívjak
közben még egyet. Azt mondja, azért, hogy zsibbasszon egy kicsit.
Még néhányan csatlakoznak hozzánk, és nevetnem kell, hogy kicsit sem
lepődnek meg azon, hogy egy lány tebori tetoválást csináltat a buszra várva,
mintha gyakran előfordulna ilyen Port Valenben. Egy pasas még oda is jön,
hogy kérjen egyet magának, de Simon azt mondja neki, hogy keresse meg
máskor.
Az egész élmény furcsa, de örömömet lelem benne, s ez az új érzés jobb,
mint a szex. Olyan kevés boldogság jut nekem, és idegen férfiak túl
gyakran tornyosulnak fölém, hogy belém hatoljanak.
Ami még fontosabb, hogy feledteti velem a dolgokat.
Huszonöt perc elteltével Simon felegyenesedik, megvonaglik az arca a
fájdalomtól, és megroppan a háta, miután túl sokáig volt kényelmetlen
testhelyzetben.
Rossz érzés, hogy fájdalmat okoztam neki. Biztos látja az
arckifejezésemen, mert szigorú pillantást vet rám, szinte olyat, mint amikor
egy apa megdorgálja a gyermekét.
– Ne érezze rosszul magát miattam, ifjú hölgy! Áldás öregnek lenni, és
minden áldásban van valami keserédes.
 Továbbra is rosszul érzem magam, de bólintok, aztán lehajolok, hogy
szemügyre vegyem a tetkómat. A combom vörös és ég, ami még jobban
kiemeli a durva vonalakat.
Baszd meg – kövér fekete betűkkel, bár az enyém egy kicsit rendezettebb,
mint az övé. Ettől még egyenetlen és tétova az egész, ami nagy
megkönnyebbülés. Ez tetszik benne annyira.
– Tökéletes.
– Tökéletlen – helyesbít a művét fürkészve.
– Tökéletesen tökéletlen – engedek széles mosollyal. Fáj az arcom attól,
hogy ilyen szélesen vigyorgok, de jó érzés a fájdalom. Ugyanúgy, mint
amikor a tű megszúrt. – Mint
a legjobb dolgok az életben.
Rágyújt még egy cigire, és hátradől, mintha az égvilágon semmi sem
aggasztaná. Simon úgy fest, mint aki igencsak teljes életet élt, én pedig
tudni akarom, mi hozta ebbe a buszmegállóba, hogy kedd délután egy
ismeretlen lányt tetováljon.
– Igaza van – állapítja meg. – Ugyanakkor nagyon furcsa is.
Vigyorgok, amikor szóról szóra kimondja a gondolataimat.
– Maga is, Simon. Maga is.
Sokatmondó pillantást váltunk. Mindketten elégedettek vagyunk a
furcsaságunkkal.
Ekkor jön a busz, hangosan zúgó motorral. Egy szisszenéssel kitárul az
ajtaja, és felállok, hogy odanyújtsam neki
a karomat, mintha bálba kísérném.
Legyint, hogy induljak.
– Én inkább sétálok. Kell a mozgás az öreg csontjaimnak, különben
örökre beállnak.
– Akkor miért ült a buszmegállóban? – ráncolom a homlokom.
– Erre jártam, és úgy festett, mint akinek szüksége van egy barátra – von
vállat.
Lehanyatlik a karom, és különös érzés szúr mellbe. Csalódottság.
Még beszélgetni akartam Simonnal. Kérdéseket feltenni neki, és többet
megtudni az emberről a viseltes ruhák és
a poliptinta mögött.
Jó megfigyelő, mert megint észrevette az arckifejezésemet. Vagy az is
lehet, hogy túlságosan látszik rajtam, amit érzek.
 – Keresztezik még egymást az útjaink, Sawyer. Az élet mókásan sodorja
az embereket az utunkba, akikkel találkoznunk kell. Rajtunk múlik a
döntés, hogy maradandó lesz-e.
– Maradandó – ízlelgetem a számomra idegen szót. – Maga már
maradandó, Simon. Éppúgy, mint ez a tetkó.
Rám mosolyog, sokatmondó csillogással a szemében.
– Akkor hamarosan találkozunk, nemde?
Egy picit jobban érzem magam, amikor megfogom a szatyromat, és a
tartalmának zörgése emlékeztet, hogy mi van még benne. Leolvad az
arcomról a kis vigyor. Simon már nem tereli el a figyelmem a fenyegető
helyzetről, és egyszeriben rettegek egyedül megtenni ezt az utat.
– Remélem. Örülök, hogy megismerhettem, Simon.
Azzal égő combbal elfordulok, hogy felszálljak a buszra. Bedobom az
aprót, és keresek egy ülőhelyet leghátul. Forró és ragacsos a műbőr, de alig
veszem észre.
Az ablakon át vetek még egy utolsó pillantást Simonra, aki integet,
mielőtt elindul velem a busz.
Legalább nem kell boltba mennem, hitelkártyát használnom vagy még
több pénzt kivennem. Már csak néhány napot adok magamnak, mielőtt
eljön az ideje, hogy megigyak valamit.
Aztán valaki másnak a bőrében fogom újrakezdeni.
Nem Sawyer Bennettként, hanem olyasvalakiként, aki azt kívánja, hogy
bárcsak soha ne találkozott volna vele.
 2. FEJEZET

Sawyer

Jamie Harris.
Egy pillanatra rámeredek az igazolványra, mielőtt odatolom a pultos elé.
Rápillant a kártyára, aztán megint rám, végül megint a kártyára.
– Amerikai vagy – állapítja meg.
– Sajnos – felelem.
– Nem nézel ki huszonkilencnek – jegyzi meg, mielőtt visszaadja a
személyimet. Ez sértő, mivel csak egy évvel vagyok fiatalabb, mint amit az
igazolvány ír.
Mosolyt erőltetek magamra.
– Borzasztóan sajnálom, hogy nem felelek meg az elvárásaidnak, hogy
miként kell festenie egy huszonkilenc éves nőnek. Hála a bőrápolási
szokásaimnak. Most már megkaphatom az italomat?
A pultos a szemét forgatja, mielőtt elindul, hogy elkészítse az említett
italt. Amint távolabb lép, kifújom magam. Szorít a mellkasom az
idegességtől, de nem merem kimutatni.
Az én fényképem van az igazolványon, de nem az én nevem.
Jamie Harris sikeres cégvezető Kalifornia államban, Los Angelesben,
ötcsillagos hitelbírálati minősítéssel és bődületes, ötvenezer dolláros
hitelkerettel.
Egyébként férfi és meglehetősen sikeres.
Nos, azt hiszem, hogy most én vagyok sikeres.
Ami azt illeti, nem tervezem elkölteni az összes pénzt
– nem akarok többet, mint amennyit feltétlenül szükséges. Mielőtt
iderepültem, felvettem annyi készpénzt, hogy kitartson egy darabig.
Az összes áldozatom férfi, többségük uniszex névvel, így könnyebb
megszemélyesítenem őket. Szinte mindegyikkel le is feküdtem.
Néhányukkal nem igazán akartam, és undorodtam minden érintéstől. De ez
kellett ahhoz, hogy megkapjam, amire szükségem volt.
Nincsenek meg a képességeim ahhoz, hogy a neten csináljam, így marad
nekem a régi módszer. És ahhoz, hogy elég közel jussak a személyes
adataikhoz… fel kell vinniük a lakásukra.
Szerezhetnék munkát, ám ahhoz vagy el kellene lopnom egy olyan halott
személyazonosságát, akiről senki sem tudja, hogy meghalt, vagy a saját
nevemet kellene használnom, de mindkettőtől hányingerem van. Kezdjük
ott, hogy őszintén szólva meg akarok halni, amiért elcsórom mások életét.
Szar ember vagyok, semmi kétség. De nem vagyok szociopata. Nem
hiányzik belőlem az empátia és nem vagyok bűntudatmentes sem.
Akárhogy is, senki sem tudhatja meg, hol vagyok. És ki vagyok.
Szóval nem, nem tudok aludni éjszakánként, és nem bírok tükörbe nézni.
De azt csinálom, amit tudok. Ez a túlélés egyetlen általam ismert módja.
A pultos visszatér a Vodka Sprite-ommal, amit mogorva pillantás
kíséretében tol elém.
– Hogy hívnak? – kortyolok bele, s máris elmosolyodom. Ahhoz képest,
hogy úgy tűnik, nem hisz nekem, szörnyen erősre keverte az italt.
Amiért hálás vagyok, hiszen csak ezt az egyet akartam rendelni. Nem
kockáztathatom meg, hogy berúgjak. Ma este dolgozom, amihez minden
eszemre szükség van.
Habár nemcsak dolgozni jöttem ide, hanem ünnepelni is. A terhességi
teszt negatív lett. Az ijedség után rögtön feltetettem egy spirált. Abból a
pénzből, amit nem akartam elkölteni, de marhára olcsóbb volt, mint egy
gyerek. Belátható időn belül nem lesz terhesség – márpedig ezen kurvára
van mit ünnepelni.
A nővér megerősítette a rendelőben, hogy valószínűleg a stressz miatt
késik a vérzésem, és megfogalmazott még néhány egyéb egészségügyi
aggályt is. Úgy tűnik, túl sovány vagyok, és egyáltalán nem segít, hogy alig
bírok enni.
Noha Jamie hitelkerete lehetővé tenné, hogy megvegyek akár egy
vadonatúj kocsit is, képtelen vagyok rávenni magam, hogy többet
vásároljak, mint amennyit feltétlenül muszáj. Amint lelépek valahonnan,
soha többé nem használom az ottani kártyát, nehogy kinyomozzák, ki
vagyok, és megtaláljon a rendőrség. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e
egyáltalán, de a paranoiám nem engedi, hogy másképp csináljam.
– Sok vendéget kell kiszolgálnom – válaszolja. Jobbra és balra is
végignézek a pult mentén, hogy hol vannak az említett vendégek, ám nem
látok egy teremtett lelket sem. Csütörtök délután egy óra van. Ez a bár egy
szar, és szemlátomást a pultos viselkedése sem különb, mint az idejétmúlt
berendezés.
– Tényleg nem bírsz engem. Miért?
– Olyan kisugárzásod van, mint egy megvadult kutyának.
Szétnyílnak az ajkaim, mielőtt döbbent nevetés tör elő belőlem.
– Mint egy megvadult kutyának? – ismétlem hitetlenkedve. Annyira igaz,
hogy még csak meg sem sértődhetek rajta. Vigyorogva a kezemre
támasztom az államat. – Mesélj!
Két kézzel a pultra támaszkodva előrehajol.
– Pusztító vagy és zabolátlan – közli.
– Biztos pszichológus vagy – vágok vissza epésen.
– Csak ránézésre felismerem a bajt.
Összeszorított szájjal vállat vonok, és iszom még egy kortyot ahelyett,
hogy szavakkal válaszolnék. Továbbra sem téved.
Válaszra várva fürkészi az arcomat. Egyenesen a szemébe nézve iszom
egy újabb kortyot, mire bólint, mintha valamire helyeselne magában.
– Félsz. Ettől vagy veszélyes – teszi hozzá. Elkomorul az arcom, ő pedig
erre a megerősítésre csettint a nyelvével, lassan feltápászkodik a pultról és
elmegy.
Gyanítom azért, hogy szellemeket szolgáljon ki, mert még mindig
kurvára nincs itt senki.
Vagy legalábbis azt hittem.
– Nem tudtad? Manapság ingyen terápia jár az ital mellé.
Megdöbbenek a mély, akcentusos hangtól a hátam mögött. Nem az
ismerős ausztrál kiejtés, amihez hozzászoktam. Összerezzenek,
megfordulok a bárszéken, és egyetlen pillantás után rögtön visszafordulok.
– Hagyjál. Már attól teherbe tudnék esni, hogy csak rád nézek. Menj
innen.
– Nem ez a férfivá válás rítusa? – morogja. – Felkoppintani egy lányt,
aztán lelépni?
– Úgy tűnik, sokan azt hiszik – horkantok fel.
A pasi helyet foglal mellettem, így bekerülök az óceán és egy csipetnyi
szantálfa illatfelhőjébe. Szörfnadrág van rajta fekete testhezálló ujjatlan
trikóval. Miféle férfi hord ilyet úgy, hogy az ér? Talán azért, mert neki van a
leggyönyörűbb karja, amit valaha láttam.
 Pontosan az a fajta fazon, akitől távol tartom magam. Inkább az öltönyös,
nyakkendős, jelzálogos típusra bukom. Arra a fajtára, amelyik olyan sokat
dolgozik és annyira stresszes, hogy elájul tizenöt másodperc után… nos,
attól, amit ő szexnek hív.
De a mellettem ülő férfi? Keményen meg kellene dolgoznom, hogy
kifárasszam, és mire elérném, én lennék olyan baromi fáradt, hogy semmi
mást nem bírnék csinálni.
Veszélyes.
Közelebb hajolok hozzá. Szinte hozzányomom az orromat az izmos
bicepszéhez, mély lélegzetet veszek, és fennakad a szemem.
– Az illatod is jó – nyögök fel. – Húzz el innen.
Dühösen felkapom az italomat. Tényleg mérges vagyok, amiért ennyire
csábító. Elragadtatva rápillantok, ő pedig szemlátomást bosszankodva rázza
a fejét. Mégsem lép le.
– Ne szimatolj.
Felvonom a szemöldököm. Soha nem tudom csak az egyiket, pedig
mindig is szerettem volna. Attól különösen pikáns lenne a válaszom.
– Akkor lépj le.
A pultos azt mondta, hogy veszélyes vagyok, de ez az ember maga a
megtestesült veszély. Rövidre nyírt hajának kis tüskéi biztos hihetetlenül
kellemes tapintásúak, jobb szemében van egy sötétebb folt, a bőre pedig
mélyen napbarnított. Némi borosta húzódik az erőteljes állkapcsán, tovább
fokozva a szinte bűnöző megjelenését.
Olyan test, mint egy görög istené? Pipa.
Már a hegyével is tönkretehetné az életemet? Naná.
Folyton ráncolja a homlokát, és olyan a kiállása, mintha utálná a világot?
Dugj már meg!
– Vegyél rá – felesel az állával a pultos felé bökve. Borzongás fut végig a
gerincemen a kihívó hangjától, még akkor is, ha leereszkedőnek hangzik.
Attól még muszáj összeszorítanom a combom.
Megköszörülöm a torkomat.
– Inkább nem szégyenítenélek meg mások előtt.
Lassan farkasszemet néz velem, az eszelősen jóképű arcán sztoikus
kifejezéssel.
– Úgy nézek én ki, mint akinek bármi miatt szégyenkeznie kellene?
 Mielőtt felelhetnék, jön a pultos – aki már sokkal kevésbé szemtelen –, a
mellettem ülő seggfej pedig rendel egy italt. Még csak az igazolványát sem
kell megmutatnia.
Férfiak – jegyzem meg magamban gúnyosan. Mind szemét.
– Bocs – hajolok a pultos felé. – Ez az ember… – Elhallgatva oldalra
pillantok. – Hogy is hívnak?
– Enzo – válaszol készségesen, mintha nem árulkodni készülnék róla.
Összevonom a szemöldököm. Röhejesen szexi neve van.
– Enzo zaklat engem – nézek megint a pultosra, miközben a tettes felé
biccentek. – Féltem az életemet.
Gyorsan odafordulok Enzóhoz, hogy hozzáfűzzem:
– Én egyébként Jamie vagyok, köszi, hogy megkérdezted.
Aztán megint a pultosra nézek, méghozzá várakozó arckifejezéssel.
Mindössze egy szemforgatásra méltat, mielőtt elmegy. Összeroskadok, az
új kísérőm pedig mély hangon kuncog mellettem.
– Tényleg nem kedvel téged.
– Tudom! – tárom szét a karomat. – A légynek sem tudnék ártani.
Kis híján a torkomon akad a szemérmetlen hazugság, a hangulatom pedig
mélyrepülésbe kezd, mert eszembe jut, hogy csak a megélhetésért ártok
embereknek.
Enzo mintha észrevette volna rajtam a hirtelen változást, mert rám emeli
a tekintetét. Nem vagyok túlzottan oda azért, ahogy fürkész. Fészkelődöm a
széken, miközben a combom hozzátapadt az olcsó bőrhöz.
– Én most odébb megyek – figyelmeztetem.
Rám mered, én pedig az üres poharamra. Nem moccanok. Egy tapodtat
sem. Ő meg csak hagyja, hogy elragadjon
a fejemben tomboló tornádó.
– Mit szólnál még egy italhoz helyette?

***

– Szóval azt akarod mondani, hogy cápákkal úszol? A hatalmas és rémisztő

tengeri szörnyetegekkel, amik embereket esznek?
Rám fintorog, mert nem nyűgözi le a megállapításom.
– Nem esznek embert – magyarázza. – Nagyobb eséllyel halsz meg
autóbalesetben, mint hogy megharapjon egy cápa.
 – Komolyan, ez a régi béna statisztika? Mindenre ezt mondják –
folytatom gúnyosan elmélyített hangon. – Nagyobb valószínűséggel halsz
meg autóbalesetben, mint repülőgép-szerencsétlenségben. Miért nem teszed
egy kicsit érdekesebbé, és mondod azt, hogy nagyobb valószínűséggel öl
meg egy lezuhanó kókuszdió?
Megrázza a fejét, de csillog a szeme, és kissé megrezzen a szája sarka. A
lelkem ebben a pillanatban elhagyja a testemet. Gödröcskék jelennek meg
az arcán.
Rohadt életbe! Ez nem oké.
Ráadásul ez az első alkalom, hogy mosolyra fakasztom. Vagy legalábbis
ezt mondom magamnak. Máskor aligha nevezném ezt szórakoztatásnak.
Enzo talán úgy tesz, mintha bosszantanám, ám titokban élvezi a
társaságomat. Egy ilyen pasi nem venné rá magát, hogy maradjon, ha nem
akarna. Sőt, szerintem azt élvezné, ha ő mondaná nekem, hogy kopjak le.
– Igaz – von vállat. – A cápákat nagyon félreismerik, a média pedig
emberevő szörnyetegekként ábrázolja őket, pedig ez egyáltalán nem így
van. Kíváncsi állatok, akik gyakran fókáknak nézik az embereket. A cápák
nem szeretik az ízünket.
– Tehát azt mondod, hogy ha vízbe szállnék egy cápával, akkor nem az
történne velem, ami A cápában?
Félig lehunyja a szemét. Hiába tudom, hogy nem akar csábítónak
látszani, de ez a legszívdöglesztőbb tekintet, amivel valaha is nézett rám
valaki.
Rég elkezdett fájni a combom, mert azóta összeszorítom, hogy két órája
elkezdtünk Enzóval beszélgetni. De ez nem csupán testi vonzalom. Van
benne valami, ami magával ragad, amitől lesem minden szavát, és amitől
nem bírom levenni róla a tekintetem.
Talán a pia miatt van. Talán mégsem.
Mélyen a szemembe néz, amikor beszélek. Még soha nem éreztem, hogy
ennyire figyeltek volna rám. A legjobb, hogy nem osztogat kéretlen
tanácsot vagy sovány vigaszt. Egyszerűen csak… meghallgat, méghozzá
figyelmesen. Mintha legközelebb a rák gyógymódját ejthetném ki a
számon. Kár, hogy én magam vagyok a kibaszott rák.
Mindketten becsíptünk egy kicsit. Bár nem éppen a legkedvesebb figura,
de jó vele beszélgetni.
 Tetszik, hogy úgy beszél, mintha haldokolna, és nem lenne elég ideje az
udvariaskodásra, ami egyébként kurvára nem is érdekli. Nem vesztegeti az
időt valótlan sztorikra vagy biztatásra. Az a fajta, aki azért ül melléd, mert
ezt akarja, és azért folytatja a beszélgetést, mert annyira számít neki, hogy
mit fogsz mondani.
Megfontoltan ilyen.
És valahogy nagyon érdekes beszélgetés kerekedik ki ebből.
– Nem akarnának csak úgy kinyírni. De végtére is vadállatok, és
tiszteletben kell őket tartani. Heves tud lenni a vérmérsékletük, védhetik a
területüket, és rád támadhatnak, ha felingerled őket, vagy kajának néznek.
Többnyire viszont csak úsznak tovább – von vállat.
A kezemre támasztott állal ámulok, ahogy beszél. Szenvedélyesen szereti
a munkáját. Mogyoróbarna szeme csillog az izgatottságtól, a kezével is
beszél, amikor tényleg belelendül, és mindig látszik egy gödröcske nyoma a
jobb arcán, ha a szakmájáról beszél, mintha tudna valamit, amit a világ
többi része nem tud.
Bizonyos tekintetben ez igaz is. Tudja, milyen a világ egyik legősibb és
legrettegettebb ragadozójával együtt úszni, amit nem sokan mondhatnak el
magukról.
Talán nem a legkifinomultabb a stílusa, de csodálom a
szenvedélyességét. Az egyetlen dolog, amiért én szenvedélyesen
lelkesedem, az a túlélés, és sokszor még így is kedvem támad feladni.
– Haraptak már meg valaha?
– Cápa nem – válaszolja vontatottan. Megdöbbenek szavainak rejtett
jelentésén.
– Ezt úgy mondod, mintha élveznéd, ha nem cápa harap meg.
Felvonja a szemöldökét, és egy kis vigyortól feljebb vándorol a
gödröcske az arcán. Ő fel tudja vonni csak az egyik szemöldökét. Nem kéne
meglepődnöm rajta. Istennek mindig megvoltak a kedvencei.
– Van rá okom, hogy ne legyen?
– Ne próbálj felkoppintani, Enzo – sóhajtok fel hangosan. – Még csak
nem is vagyunk barátok.
Megfogom a poharamat, hogy kiigyam az italom maradékát, és
eltereljem a figyelmemet az elméletének teszteléséről.
– Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni – jegyzi meg szárazon.
 – És nem is érem be kevesebbel. Az egyetlen fajta bácsi, aki érdekel, az a
cukros.
– Felírod a mosdó falára a számodat? – javasolja. – De nem hinném,
hogy olyan hív, akit bemutatnál a szüleidnek.
Ártatlan szavak ezek, mégis mellbe döfnek. Olyan erővel, hogy a
kelleténél kicsit durvábban teszem le a poharat.
Észreveszi a hangulatváltozásomat, így az italát letéve rám néz.
Csak… néz. Várakozik anélkül, hogy kérdezne.
Mosolyt erőltetek magamra.
– Nekem nincsenek – vonok vállat lazán.
– Nincs családod?
– Csak én.
Megint szótlanul vár, amíg a nedves szalvétával szöszmötölve felitatom a
poharamban lévő jégtől keletkezett párát.
– Tizennyolc éves korunkig voltak velem és a testvéremmel, Kevinnel.
Részegen tartottak hazafelé kocsival, és veszekedtek, mint mindig. Biztos
azért, mert apa megint tapogatott egy másik nőt. Lesodródtak egy hídról,
csak másnap bukkantak a felszínre. Apának tele volt az arca
karmolásnyomokkal anya körmeitől, és mindkettőjüknek magas volt a
véralkoholszintje.
Lassan bólint.
– Ikrek vagytok? – kérdezi.
– Aha – helyeslek halkan. – Kev és én ikrek voltunk. De most már csak
én vagyok.
Széles mosollyal teszek pontot ennek a kijelentésnek a végére, amivel
jelzem, hogy elég volt ebből a lehangoló beszélgetésből.
Kifürkészhetetlen arckifejezéssel néz rám, mielőtt megszólal.
– Gyere, mutatni akarok neked valamit – biccent a kijárat felé. – Nem
akarom ebben a fos bárban tölteni az egész rohadt napomat.
Jogos. Úgyhogy felkapom a poharát, hogy kiigyam.
Whiskey. Fúj.
– Nagyon goromba vagy – állapítja meg Enzo. Feláll,
és szenvtelenül felvont szemöldökkel végigmér.
Kicseszettül magas. Mármint jó harminc centivel magasabb nálam.
– Te meg egy melák vagy – vágok vissza.
 A pultos – aki végül beadta a derekát, és elárulta, hogy Austinnak hívják
– úgy szedi össze a poharainkat, hogy ránk sem néz. Még akkor sem,
amikor Enzo előhalássza a pénztárcáját, hogy letegyen a pultra néhány
bankjegyet, és rendezze a számlánkat.
– Bosszantó vagy.
Nem először hallom.
– Ez azt jelenti, hogy lemondod a randinkat? – érdeklődöm némi
reménnyel. Bármennyire is szükségem van arra, hogy Enzo felvigyen a
lakására, mindig utálom, ami utána következik.
– Ez nem randi. De ha kiutat keresel, akkor lépj le te. Úgy, mint egy
nagylány.
Istenem, de aljas! Miért tetszik?
– Mindegy. Hadd adjam oda a pénzt a…
– Ha pénzt veszel elő, akkor lenyomom a torkodon – figyelmeztet
vészesen mély hangon.
A döbbenettől tágra nyílt szemekkel kapom fel a fejemet.
– Jesszusom, ha úriember akarsz lenni, akkor csak annyit mondj. Fura
figura vagy.
Nem válaszol, csak mellettem kiférkőzve elindul a kijárat felé anékül,
hogy hátranézne. A faszkalap képes feltételezni, hogy követni fogom.
Nos…
Igaza van.
Soha nem voltam az a fajta, akinek van önuralma. A bárszékről leugorva
a nyomába eredek. A papucsom csak úgy csattog a ragacsos padlón,
miközben igyekszem utolérni.
– Értékelem az indokolatlanul gyors tempódat – lihegem, ahogy kilépünk
a forró ausztrál napsütésbe. Hunyorgok, mert az erős fény szúrja az
érzékeny szememet. – Ne vesztegessük az időt. Ezt már szeretem. Elfoglalt
nő vagyok, tudod?
Máris izzadok. Hosszú lábaival istentelenül nagyokat lép, méghozzá
sokkal gyorsabban, mint ahogy az én kis lábaim bírják.
– Ezt valamiért kétlem.
 3. FEJEZET

Sawyer

– Miért mondják az emberek, hogy kicsinek érzik magukat a világegyetem

gondolatától, miközben soha nem mondják ugyanezt a vízesésekről?
– Valószínűleg azért, mert úgy gondolják, hogy egy vízesés legyőzhető.
A világegyetemet viszont soha nem fogja legyőzni senki.
A válaszát fontolgatva lebiggyesztem az ajkamat.
– Az óceánt sem győzték le. De arról sem mondanak ilyet.
– Akkor még nem jártak az óceán közepén – közli epésen.
Enzo előveszi a pénztárcáját, ledobja a földre, majd a tarkójához nyúlva
leveszi a felsőjét, hogy aztán fejest ugorjon az előttünk lévő hatalmas
búvárlyukba. Alig érintett meg, mégis olyan, mintha áramütés ért volna.
Ha most utána ugrom, halálos áramütés fog érni.
– Beüthetted volna a fejed! – kiabálom túl a morajló tengert, amint
előbukkan a feje a türkizkék vízfelszín felett. Nem foglalkozik velem, csak
elúszik a vízesés felé, miközben a napbarnított háta csillog a napfényben.
Tényleg nem tudom, miért hívott ide.
De örülök neki, mert így, hogy már nem látszanak az izmai, valóban
élvezhetem a kilátást.
Lélegzetelállító. Egy kis beugró rész sziklákkal és élénkzöld növényekkel
körülvéve, amik belevesznek a csillogó kék mélységbe. Szemközt egy
hatalmas vízeséssel, aminek az erejétől bizsergést érzek a zsigereimben.
Indák kapaszkodnak fel a több tízméternyi sziklán, amiktől erős kísértést
érzek, hogy megragadjam az egyiket, és próbára tegyem
a Tarzan-képességeimet. Mindig is szerettem volna egy indán himbálózva
beleugrani a vízbe. Eggyé válni a természettel meg ilyen baromságok.
Enzo felé fordul, és egy pillanatra megáll a szívem.
– Jössz?
– Csak akkor, ha megígéred, hogy nem nyúlsz hozzám
– kiabálok vissza.
– Megígérem, hogy nem teszek semmi olyat, amiért nem könyörögsz
nekem.
 Azzal megfordulva lebukik a víz alá, hogy eltűnjön a zuhatagban.
Hangosan felnyögök, hátravetett fejjel. Egyszerre hoz megkönnyebbülést
és dühít, hogy nem tudja egyszerűen megígérni. Nagyon ellentmondásos
jeleket küld felém.
Megadó sóhajtással kibújok az ujjatlan felsőmből, aztán kigombolom a
farmersortomat, amit hagyok lecsúszni. Szerencsére megtanultam, hogy ne
menjek sehová fürdőruha nélkül.
Végighúzom az ujjamat a friss tetováláson a combomon. Még csak pár
napos, így elfertőződhet, ha bemegyek a vízbe. De még annál is rosszabb
lenne, ha nem mennék be, és soha nem tudnám meg, mi történhet a vízesés
mögött.
Szerintem a mai egyetlen bölcs döntésem, hogy nem hintázom indán.
Ma nem leszek a dzsungel királya, bár jobban örültem volna, ha Enzo
nem tűnik el, így megkérdezhettem volna, hogy biztonságos-e beugranom a
vízbe. Lehet, hogy ő fejest ugrott, ám az az érzésem, hogy ő egyméteres
vízbe is belevethetné magát egyetlen karcolás nélkül.
Arra jutok, hogy megpróbálom. Nekifutásból ugrom, felhúzott térddel, és
igazi idiótaként csapódom a vízbe.
A legtöbb lány valószínűleg úgy szambázott volna bele, mintha fotózáson
lenne, az én életem viszont túl bizonytalan ahhoz, hogy ne azt csináljam,
amit valóban akarok.
Például egy vízesés mögött elcsábítsam a legszexibb férfit, akit valaha
láttam. Megint felnyögök, ezúttal saját magam miatt. Két másodpercbe telt,
hogy rábeszéljem magam, pedig tudtam, hogy úgysem fogok nemet
mondani.
Szeretek hazudni magamnak.
Annyi időre jövök csak fel, hogy egy mély lélegzetet vehessek, aztán
megint lemerülök, egyenesen a zuhatag alá.
Olyan meleg van itt, mintha fűtött takaróba bújnék egy hideg estén.
Annyira jóleső érzés, hogy libabőrös leszek tőle.
Felbukkanva látom, hogy Enzo a meder szélének sziklapadlóján ül, egyik
térdét felhúzva – rajta a karjával –, miközben a másikat még mindig a vízbe
lógatva vár rám. Csillog a bőre. Az egyik vízcsepp különösen felkelti a
figyelmemet, ahogy végigcsorog az izmos hasán, egyenesen a szörfnadrágja
derekáig.
 Nagyot nyelek, és belenézek a szemébe. A vízben maradok, ahol
biztonságban vagyok. Semmiféle érzelmet nem látok a tekintetében.
Palástolja őket, és nyugtalanító, hogy nem tudom, mit érez vagy gondol.
– Most meg fogsz ölni? – kérdezem a vízesés mennydörgésénél alig
hangosabban. Hihetetlenül könnyen a semmibe vesznének a kiáltásaim.
– Keresne valaki? – vág vissza.
– Igen – mosolygok szarkasztikusan. – Most is keresnek.
Soha nem fog rájönni, hogy ez mennyire igaz. Legfeljebb csak akkor,
amikor már túl késő.
– Ezt a vízesést nem ismerik annyian – feleli. Lassan végigjáratja a
tekintetét a nyakamon, mielőtt megint a szemembe néz. – Időbe telne, mire
megtalálnának.
Annak ellenére, hogy izzadok a melegtől, borzongás fut végig a
gerincemen a válaszától. Vagyis nem, a hangjától.
– Soha nem akarom, hogy megtaláljanak – vonok vállat.
– Akkor azt hiszem, pont úgy állunk, ahogy szeretném
– jegyzi meg lustán.
Bajban vagyok, de ez az a fajta baj, amitől zabolátlanul mosolyog az
ember az élet és a halál közötti mezsgyén. Az a fajta veszély ez, ami
bizsergéssel tölt el, ami életre kelt, aztán ott hagy kifosztva és üresen,
amikor vége.
– Akarod tudni, mit gondoltam rólad, amikor a bárban voltunk? –
érdeklődöm.
– Azt, hogy egyetlen pillantással teherbe tudnálak ejteni – ismétli meg
szárazon. Folyékony forróság támad a hasam aljában a szavaitól. Nem is
akarok gyereket, így szégyellem bevallani, hogy szörnyen beindultam.
Olyan, mintha a híresség, akire rá vagy kattanva, arról beszélne, hogy
felkoppint. Nem számít, hogy akarsz-e gyereket, máris nedves lesz a bugyid
a gondolattól.
Megrázom a fejem, és mély lélegzetet veszek. Remélem, hogy a
beszívott oxigén segít szertefoszlatni a ködöt az elmémből.
– Hogy már a hegyével is tönkre tudnál tenni – ismerem be, s
elvigyorodok, amikor látom rajta az enyhe döbbenetet.
– Miből gondolod, hogy megdugnálak?
Aúú.
 Vállat vonok, mit sem törődve a szégyennel, ami kezdi felhevíteni az
arcomat.
– Azt mondod, hogy nem tennéd meg?
Egy pillanatra rám mered, és végigmér a tekintetével. Mintha
tolvajkulccsal matatna az agyamban, hogy felfedje minden titkomat.
De soha nem fogom elárulni őket.
Végül lassan megrázza a fejét, és megnyalja a száját. A mozdulattól
szétnyílnak az ajkaim, és megindul a nyálelválasztásom.
Leereszti a térdét – így már mindkét lába belelóg a vízbe – és előrehajol.
Lángoló tekintetével felborzolja a kedélyeimet, mert nem tudom, hogy ő is
vonzódik-e hozzám, vagy untatják a kérdéseim.
– Te is tönkreteszel engem. Csakhogy szerencsétlenségedre ez nekem a
legotthonosabb érzés.
Összeszedem a bátorságomat, hogy közelebb evickéljek hozzá, de ne
olyan közel, hogy elkaphasson. Annyira még nem vagyok bátor.
Egyáltalán nem is voltam bátor soha.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezem, miközben leköti
a figyelmemet a mellkasán lefelé csorgó újabb vízcsepp.
– Azt jelenti, hogy ha bármi is történik, akkor ma este fog. Egy éjszaka.
Felnézek rá a pilláim alól, és érzem, hogy lecsöppen a szemöldökömről
egy vízcsepp és végigfolyik az arcomon. Mintha jelképes lenne.
– Áll az alku – mondom a vágytól rekedt hangon. – Utána soha többé
nem találkozunk.
Mielőtt válaszolhatna, lebukom a felszín alá, s egyenesen odaúszom a
lábához. Miután előbukkanok, hátrasimítom szőke tincseimet, és kis híján
megfulladok a mogyoróbarna szemében lángoló tűztől.
Kalapáló szívvel megfogom a két térdét, hogy arra támaszkodva
felegyenesedjek. Így már szemtől szemben vagyunk. Megfeszül az
érintésem alatt, de nem húzódik el. Közelről már látom, milyen
különlegesek a szemei. Aranybarna és zöld árnyalatok örvénylenek benne,
sötét gyűrűvel keretezve. A jobb szemében pedig ott az a sötétebb folt,
mintha valaki véletlenül tintát csöppentett volna bele.
– De előtte meg kell győződnöm valamiről – nyalom meg a vizes
ajkamat. Odavándorol a tekintete, s figyeli, ahogy eltűnik a nyelvem,
mielőtt délebbre kalandozva szemügyre veszi az összenyomott melleimet a
domborulatokon kanyargó vízcseppekkel. Lassan felnéz, és mire megint
találkozik a tekintetünk, kis híján levegőért kapkodok. Most zabolátlan
érzelmeket látok tükröződni. Szinte állatias vágyat, ami élettel tölt el.
Ökölbe szorul a keze, nekem pedig eláll a lélegzetem, miközben nézem,
ahogy eluralkodik rajta a késztetés, hogy muszáj tökéletesen mozdulatlanul
maradnia. Még csak a mellkasa sem moccan, ahogy levegőt vesz.
– Unom az olyan férfiakat, akik nem tudják, mit csinálnak – suttogom
tovább ütve a vasat. – Szóval előbb csókolj meg. Ha nem tudod, hogyan
kell megdugni a száddal, akkor azt sem fogod tudni, hogy használd a
farkadat.
Mély hangon kuncog. Szárazon, mintha azt mondtam volna neki az
imént, hogy nem félek tőle, miközben kést tart a torkomhoz.
Hiába kegyetlen a félmosolya, attól még megmozgat bennem dolgokat.
Összeszorul mindenem, akár egy benzinbe mártott rongy, mielőtt égő
gyufát dobnak rá. Egyszerűen tudom, hogy a mai éjszaka után többé már
soha nem leszek ugyanaz.
Gödröcske rajzolódik ki a jobb arcán, miközben ráharap az ajkára,
mintha elfojtana egy cinikus kacajt.
– Azt akarod, hogy a számmal dugjalak meg? Megtehetem, bébi. De a
puncid lesz az, amit megdugok.
Az arcomhoz emeli a kezét, hogy megsimogassa, aztán a hajamhoz.
Remegek a forró érintésétől. Már attól is elolvadnak a csontjaim, hogy a
bőrünk összeér.
Eldurvul az érintése: magához ránt, amitől nyögés tör elő belőlem, és kis
híján megcsúszik a kezem.
– De megígértem, hogy nem teszek semmi olyat, amiért nem könyörögsz
– emlékeztet kissé gonosz hangsúllyal.
Még soha életemben nem könyörögtem farokért. Nem kellett, mert a
férfiak olyan rohadt egyszerűek. Habár ez talán mégsem igaz. Akadt
néhány alkalom, amikor véletlenül belebotlottak a G-pontomba, és
könyörögtem nekik, hogy maradjanak is ott.
Soha nem tették.
– Kérlek – préselem ki magamból.
Csak megrázza a fejét, én pedig igyekszem nem úgy érezni magam, mint
akit visszautasítottak. Oldalra biccentett fejjel végignézek a testén, mintha
megkérdőjelezném, hogy megéri-e egyáltalán könyörögni érte.
 Az arckifejezésemet elcsípve a lábam közé nyúl, hogy határozottan
megnyomja a csiklómat. Megvonaglok a keze alatt.
– Nem az a fajta pasas vagyok, akiben kételkedni akarsz
– közli mélyülő hangon.
Képes megtalálni a csiklót. Szerencsém van.
Az ajkamra harapva előre hajolok, mígnem hozzáér az állához, és
élvezem, ahogy megdermed.
– Kérlek, Enzo! Szükségem van rád – suttogom úgy, hogy biztosan hallja
a kétségbeesést a hangomon.
Mély torokhangon morog egyet, mire odatartom a számat az övéhez. Már
nagyon közel vagyok, amikor elhúzódik.
Megtagadja tőlem az ajkát, de a derekamnál fogva felemel, így már nem
kell reszkető karokkal tartanom magam. Megfordít, aztán letesz a csúszós
sziklára, és becsusszan a vízbe.
Most, hogy már helyet cseréltünk, a térdhajlatom alá nyúl, elkapja a
csípőmet, és durván magához húz. A könyörtelen kő súrol odalent, de csak
felerősíti az idegvégződéseimet vigyázzba állító vágyat.
Gőz száll fel körülöttünk a melegforrásokból és a négy-öt méternyire
zubogó vízesésből. Bevonatot képez a bőrömön, amitől kipirulva lihegek.
Vagy talán attól lobbanok lángra, ahogy Enzo előrehajol, és felnéz rám az
ívelt szemöldöke meg a sűrű pillái alól.
Egy ujjal megcirógatja a fürdőruhámat a combhajlatomnál. Egész
testemben megborzongok, még a fogaim is vacognak. Aztán leszegett
tekintettel lassan félrehúzza a bikinialsót, hogy teljesen lemeztelenítsen.
Felszisszen, én pedig hálát adok az égnek, amiért pont ma
borotválkoztam meg.
– Milyen kibaszott gyönyörű – mormolja, mielőtt lassú és finom csókot
nyom a csiklómra, ahogy felpillant rám. Eláll a lélegzetem, de csalódom,
amikor elhúzódik tőlem.
– Ilyenfajta csókot akartál? – élcelődik. Megint felpillant, mielőtt lefelé
vándorol a tekintete, mintha nem bírna másfelé nézni.
– Nem – nyöszörgök. – Ennél többet is tudsz.
– Tényleg? – tűnődik el. – Hogy is tudnék? Használjam
a nyelvem?
Épphogy kimondja az utolsó szót, kinyújtja az említett nyelvet, és lecsap
vele a csiklómra, mielőtt megint visszahúzná a fogai közé.
 Felnyögök, csípőm pedig önkéntelenül a szája felé nyomul,
kétségbeesetten keresve azt, amitől olyan kegyetlenül megfoszt.
– Igen, ez tetszik – nyögöm. Remegni kezd a lábam. Érzem belül az
egyre erőteljesebb vágyat, a puncim pedig még lüktet is a hevétől.
– Tetszik – visszhangozza, s megint megnyalja a csiklómat. Ezúttal
viszont lassabban. Megborzongok, olyan baromi jó érzés.
– Ne hagyd abba – könyörgök hátrahanyatló fejjel és még jobban széttárt
combokkal. Újabb nyögés visszhangzik a sziklafalak között, amikor a
kérésemnek eleget téve érzékien mozgatja a nyelvét, mintha az enyémmel
vívna háborút
a számban.
Azon kapom magam, hogy azt is borzasztóan szeretném átélni, mert tud
csókolni. És minden kétséget kizáróan tudom, hogy ez a pasi dugni is
éppolyan jól tud.
– Finomabb vagy, mint a legédesebb bor. Kurvára bírnálak örökké inni –
mormolja a húsomba.
Kihagy a szívverésem, és megvonaglik a csípőm, hogy a szájához
préselődjek, ahogy ízlelget. Úgy iszik belőlem, mint egy bánatos ember, aki
egy üvegben keresi a kiutat.
A borostája csak tovább fokozza az élvezetet, amitől még jobban hozzá
préselődöm.
Szívogatja a csiklómat, amivel kiérdemel egy nagy nyögést és hogy
kimondjam a nevét. Ettől úgy életre kel, akár egy nyíló virág.
A karján végigfutó erek kitüremkednek, és látom megfeszülni a vállát,
ahogy közelebb húz. Az egész szájával elmerül bennem, mintha nem tudna
eleget kapni – eleget enni – belőlem.
– Tárulkozz ki jobban, bella{1}. Több kell belőled.
Megteszem, amit kér, és felhúzom a térdemet, amennyire csak bírom. A
nyelvével felfedezi minden porcikámat, beleveti magát a puncimba, és
összegyűjti a nedvemet a hegyén, mielőtt még jobban belém mártja, és
nyaldosni kezdi a szűk rést. Ettől egyébként megriadnék, ám Enzóval úgy
tűnik, hogy a testem folytatásért esedezik.
Amint újra bekapja a csiklómat és mélyen beszívja, miközben vadul
nyalogatja, hirtelen behajlítom a térdem, és kis híján összenyomom a fejét a
combjaimmal. Fennakad a szemem, homályba vész körülöttem minden, és
minden érzékszervem a kitartó nyelve által keltett érzetekre összpontosít.
Még jobban szorítom a lábammal, de nem eresztem – nem ereszthetem –,
hiszen túlságosan belefeledkezem a soha véget nem érő élvezetbe, hogy ne
tegyek rá magasról. Levegőért kapkodva sikoltozom, körmeim pedig
belevájnak a fejbőrébe. Közelgő orgazmusom a viharos csúcspontjához
közeleg, és könyörtelen vágy hajt, hogy eljussak oda.
Széttárja a combomat, hogy az egyiket lefogja a karjával, a másikkal
pedig végigsimít odalent. Csupán ennyivel jelzi előre, hogy két ujjal belém
hatol, amivel éles nyögést csikar ki belőlem. A behajlított ujjaival dugni
kezd.
Olyan, mintha mindjárt bepisilnék, mégis egybeforr a sürgető vággyal,
hogy elélvezzek. Aztán eltalál egy olyan pontot, amivel elvakít, és – te jó
ég! – nem hagyja abba, sőt egy tapodtat sem moccan.
Teljesen végem van.
Csak fuldokolni tudok az örömmámortól. Egyetlen hangot sem bírok
kiadni, úgy küzdök a levegőért. Néma sikolyra nyílik a szám, mert semmi
másra nem telik tőlem, ha elveszítem a testem fölött az irányítást.
Fennakad a szemem, és érzem, hogy valami… elpattan. Az összes belső
szervemet magával ragadja az orgazmus, ami lesújt rám. Szó szerint olyan,
mintha felrobbannék. Csak akkor kapok levegőt, amikor már majdnem
elájulok, így élesen fel tudok kiáltani.
– Baszki – szitkozódik belém feledkezve, miközben tovább ostromol az
ujjaival. A szemem sarkából észreveszem a rengeteg folyadékot a kezén, de
túlságosan megrészegültem ahhoz, hogy érdekeljen, ha folytatja… jaj,
istenem, ezt.
– Jaj, istenem, Enzo! – zokogom. Csak úgy vonaglik
a testem, az övé viszont megfeszül, mert küszködik, hogy
a helyemen tartson. Kihúzza az ujjait, hogy a nyelvét tegye a helyükre,
majd mohón inni kezd belőlem.
Már éppen kezd túl sok lenni, amikor elhúzódik. Érzem, ahogy a lelkem
szinte összeroskad belül, annyira kimerült az eddigi legegetrengetőbb
orgazmustól, amit valaha átéltem.
– Ez nem normális – lihegem levegőért kapkodva.
Remeg a lábam, és utórengések futnak végig rajtam, ahogy kikászálódik
a vízből, és rám mászik.
 Erőfeszítésbe kerül, hogy fókuszálni tudjak az elhomályosult
szememmel, és amikor sikerül, rögtön elpirulok
a látványtól. Az arca… elázott, a tekintete pedig lángol.
– Én most…?
Elfúl a hangom, mert szégyellem kimondani. Még soha nem spricceltem,
és olyan nem evilági élmény volt, ahogy mások állítják.
– Igen – erősíti meg a zabolátlan vágytól elmélyült hangon. – Most pedig
látni akarom, ahogy így élvezel el a farkamon
– hajol le. Libabőrös leszek, ahogy suttogva folytatja. – Addig nem hagyom
abba.
Ó, bakker! Meghaltam, ugye? Valami szívrohamféleséget kaptam. Biztos
nem létezik olyan férfi, aki eltökélt, hogy egy lány többször is elélvezzen
tőle, igaz?
Meghúzza vajsárga bikinifelsőm megkötőjét a nyakamban. Kioldódik a
csomó, és lecsusszan a mellemről az anyag.
Mély torokhangtól vibrál a mellkasa, ahogy megmarkolja őket a hatalmas
kezével. Végighúzza a hüvelykujjait a kaviccsá keményedett bimbóimon,
amitől nyöszörgés tör elő belőlem.
– Gyönyörű – mormolja.
Az ajkamra harapva nézek fel rá a pilláim alól. Úgy néz rám, mintha
remekmű lennék, egy imádnivaló oltár, és nem tagadom, hogy ez mennyire
felizgat. Megnyalom az ajkamat.
– Köszönöm. Én magam növesztettem.
Nem is figyel rám, csak lehajol, hogy bekapja az egyik bimbómat. Mély
lélegzetet véve homorítok a forró szájára. A szemem együtt forog a
nyelvével.
Felmordul, mielőtt a másik mellemre váltana. Már büntet a szorításával,
én pedig lubickolok az érzésben, hogy nyomot hagy rajtam a keze. Azt
akarom, hogy kék-zöld foltok borítsanak reggelre. Akkor fog utoljára
hozzám érni, és kell, hogy valami jó emlékem legyen róla, mielőtt
tönkreteszem az egészet.
Egy cuppanás kíséretében elhúzódik tőlem.
– Rohadt életbe – szitkozódik.
– Mi az, mi a baj? – kérdezem körülnézve, a probléma forrása után
kutatva. Lelankadt? Jesszusom, ilyen az én szerencsém! Találni egy pasit,
aki istenien dug, de csak akkor, ha fel tudja állítani.
 – Nincs gumi – nyögi ki. El akar húzódni tőlem, de nem hagyom.
– Ööö… nem akarok fura lenni, hiszen idegenek vagyunk egymásnak, de
én tiszta vagyok, és a fogamzásgátlás is pipa.
Felvonja a szemöldökét és lebiggyeszti az ajkát.
– Nem dugok gumi nélkül.
– Akkor miért hoztál ide? Miért nem vittél fel a lakásodra vagy egy
szállodába?
– Mert úgy néztél ki, mint akire ráfér egy szökés. Nem terveztem, hogy
megduglak.
– Ó – köszörülöm meg a torkomat esetlenül. – Nos… egész jól
megoldottad azt a szöktetést.
Megvillantja a gödröcskéit, és megint eluralkodik rajtam a vágy, hogy
újra előcsaljam őket.
Lassan végigjáratja a tekintetét a domborulataimon, mire most először
elbizonytalanodom magamban. Úgy érzem, nem vagyok elég jó. Mintha
látná, hogy a bűneim olajként borítják a testemet.
– Talán csak most az egyszer – dünnyögi leginkább magának.
Összeszorított szájjal, türelmetlenül várom a döntését. Amikor felnéz rám a
mogyoróbarna szemével, szinte megáll a szívem. Egyszerűen annyira
rohadtul… lángol a tekintete. – Tönkreteszel engem – ismétli. Így van.
– Nem foglak.
Legalábbis nem úgy, ahogy gondolja.
– Hazudsz.
Igen.
– Nem csak te leszel tönkretéve, tudod? – felelem végül, mert az igazság
mellett döntök.
Teljesen tönkre fogom tenni, utána pedig még jobban utálom majd
magam, mint eddig.
 4. FEJEZET

Sawyer

– Én is tiszta vagyok – mondja reszelős hangon. – Most pedig vedd le –

követeli a szörfnadrágja felé biccentve.
Bizseregnek a végtagjaim a megkönnyebbüléstől. Szinte zsibbadtan
akasztom be a hüvelykujjamat a derékpántjába, és lehúzom, amennyire csak
tudom. Teljesen lerúgja magáról, nekem pedig elkerekedik a szemem,
amikor feltérdel.
Nemcsak hosszú, hanem hihetetlenül vastag is, és erek futnak végig rajta.
– Ki van zárva – rázom a fejemet. – Nem. Semmiképp. Kurvára
meggondoltam magam. Ez átszúrja a tüdőmet
– mutatok rá.
Felvonja a szemöldökét. Némi derű tükröződik a vágy mellett
mogyoróbarna szemében.
– Csak a hegyét, emlékszel? – mondja sötéten, de vidámsággal a
tekintetében. Nem szórakozik olyan jól, hogy látszódjanak a gödröcskéi, de
attól még kiugrik a szívem a helyéről.
Sugárzik rólam a feszültség, miközben fürkészem, ahogy meghúzza a két
masnit a bugyim két oldalán, és teljesen lemeztelenít. Aztán megragad a
derekamnál fogva, hogy magához húzzon. Köré fonom az elgyengült
lábamat, és átkarolom a nyakát. Eláll a lélegzetem, amikor érzem, hogy
súrol a farkával.
Végighúzza a kezét a dekoltázsomtól a nyakamig, majd megragadja az
államat, és megsimogatja a hüvelykujjával az alsó ajkamat.
– Alig várom, hogy bebizonyítsam az igazad – jelenti ki rekedten, amitől
újabb remegéshullám fut végig a testemen.
Nehezen tudom értelmezni a vágy sűrű ködétől.
– Tessék…? – lehelem a szó végét már nyöszörögve, mert ráharap egy
érzékeny pontra a fülem alatt.
– Csak a hegye. Annyit fogsz megkapni.
 Ráharapok az ajkamra. Egyszerre vagyok izgatott és csalódott. Nem kell
továbblépnünk ahhoz, hogy tudjam: sóvárogni fogok az egész után, de talán
még az sem lesz elég.
– Megint rá fogsz venni, hogy könyörögjek, ugye?
Mindössze annyira húzódik el tőlem, hogy farkasszemet nézzen velem.
Úgy örvénylik a vágy a tekintetében, mintha kígyók tekeregnének benne.
– Nem, bella. Arra foglak rávenni, hogy elvedd tőlem, amit szeretnél. Ha
azt akarod, hogy egy ragadozó megadja magát neked, akkor erősebbnek
kell lenned.
Előrehajol, végighúzza az ajkait a nyakamon, és mintha szikrázna a
nyoma.
– Szóval, ha azt akarod, hogy az egész farkam kitöltse az édes kis
puncidat, jobb, ha biztosan tudsz kezelni engem.
Válasz helyett kettőnk közé nyúlok, hogy rámarkoljak a farkára.
Összeszorítja a fogát, és megrándul az izom az állán. Mintha szét akarna
durranni, s abban a pillanatban, ahogy súrol a hegyével, tudom, hogy én
sem járok már messze.
A csípőmet fogva leránt, egyszerre türelmetlenül és mohón. Felnyögve
megborzongok, amikor belém hatol a hegyével, bár közel sem elég. Ezen a
ponton megállít, és amikor próbálok lejjebb ereszkedni rajta, nem hagyja –
már büntet a szorításával.
– Ennyit kapsz – emlékeztet fojtott hangon, némi gúnnyal.
Jól van. Ha ezt akarja játszani, akkor kurvára benne vagyok.
Előre hajolva felkészülök rá, hogy hozzáérintsem az ajkamat az övéhez,
de elfordítja a fejét.
– Nem csókolhatsz meg – figyelmeztet. Csaló.
Fáj a visszautasítás, de nem hagyom, hogy eltántorítson. Így hát az
állához érintem az ajkamat, végighúzom a kezemet a mellkasán, és élvezem
a megfeszült izmainak tapintását. Isteni a teste, és gyötör a tudat, hogy csak
egy éjszakányi jut belőle.
– Úgy tűnik, elfelejtetted, hogy neked több kell belőlem ahhoz, hogy
elélvezz, de nekem nincs szükségem rád – jegyzem meg halkan.
Erre torkon ragadom és hanyatt lököm a sima kövön, amitől elmozdul a
derekamat markoló keze. A feje a vízfelszín fölött lóg, és kifejezett
ámulattal néz rám, de máris felegyenesedtem.
 Lassan és érzékien végigsimítok a testemen, amivel mágnesként vonzom
az eszelős tekintetét. Milyen egyszerű!
Az érzékeny csiklómhoz érve felnyögök, és kissé hátravetem a fejemet,
hogy megmutassam, nekem milyen jó.
Mintha a mellkasából jönne a morgás, de nem ijeszt meg vele. Az erő
nemcsak az izmainkban, hanem az elménkben is lakozik. A férfiak pedig…
az övéket nagyon könnyű megtörni.
A csípőmmel körözve felelevenítem, hogy mi hiányzik neki, miközben
még erősebben simogatom a csiklómat.
A másik kezem a mellemre vándorol, amit jól megszorítok, ahogy
megdolgozom az élvezetért.
– Baszki – szitkozódik levegőért kapkodva. Megint megragadja a
csípőmet, egyre erősebben szorítja.
– Jaj, Enzo! – nyögöm, mire enyhül a szorítása. Nem számít, hogy a
meglepetéstől vagy a kéjtől ernyedt-e el. Teljesen ráülök a farkára, és
elfojtok egy fájdalmas kiáltást.
Kis vigyor ül ki az arcomra a kirohanásától, ami morgás és nyögés
keveréke. Levegőért kapkodok és megvonaglik az arcom, miközben
hozzászokom a méretéhez. Hiába vagyok ennyire nedves és beindulva, ez
nem csillapítja az égő érzést.
– Fáj, bella?
– Olyan nagy vagy – bököm ki. Mennydörgéstől rezonál a mellkasa; azt
hiszem, kezd megőrülni.
– És kurvára ki fogod bírni – veti oda.
Az ajkamra harapva igazítok a testhelyzetemen. Talpamat a kőre téve
széttárom a lábam, mintha fölé guggolnék. Elhomályosul a tekintete, ahogy
a feszes hasára támaszkodom.
Ebből az új szögből látni fogja, mennyire tudom befogadni.
Aztán felemelkedem a hegyéig, hogy ott elengedjem magam, és
rázuhanjak. Hátraveti a fejét, a haja pedig súrolja a vizet. Sikoly tör fel
belőlem, ám ezúttal nem a fájdalomtól.
– Igen – biztat a fejét felemelve. – Pont így kefélj meg, jó kislány.
A szemem mintha örökre a tarkómra akarna szegeződni, amikor
megismétlem a mozdulatot, és megtalálom azt a tempót, amitől borzongás
fut végig a gerincemen. Ha ez a pasi lenne a királyságom, akkor boldogan
ülnék ezen a trónon egy kibaszott örökkévalóságig.
 A fogát csikorgatva felkönyököl, a másik kezével pedig megragadja hátul
a nyakamat, hogy magához húzzon. Tökéletesen súrolja a medencéje a
csiklómat, amitől hörgő nyögés szakad fel belőlem válaszként.
– Ez az – duruzsolja. – Pont így, bella. Cazzo, quanto mi fai godere.
Fogalmam sincs, mit jelent ez, de jesszusom, be kellene tiltani azt, ahogy
beszél. Baromira szívrohamot lehet tőle kapni. Megint fölemelkedem és
elengedem magam, újra és újra, mígnem forgószél kezd feltámadni a
hasamban.
Cazzo, quanto mi fai godere. Baszki, olyan jó veled.
Nem telik bele sok időbe, mire elkezd pumpálni, és teljes erőből
viszonozza a mozdulataimat. Tátva maradt szájjal ráncolja a homlokát, a
tekintete pedig a lábaink közé szegeződik. Ez a legerotikusabb látvány,
amihez valaha is szerencsém volt, és kurvára elszomorítana, ha véget érne.
– Gyere ide – mondja rekedten. Még mindig a tarkómat markolva
magához húz, így már a mellkasán fekszem, a térdem az oldalához
préselődik.
Behajlítja a térdét, hogy a talpával a kőre támaszkodjon. Egy pillanatra
megáll. A szám az övé fölött várakozik; továbbra is túszul ejti a keze a
nyakamat, miközben ördögien csillogó szemmel pillant fel rám.
– Készen állsz?
Nem.
– Igen – suttogom.
Sokatmondó kis vigyorra húzódik a szája, s mielőtt bármennyire is
örülhetnék a diadalnak, hogy kicsikartam egy félmosolyt, megragadja a
csípőmet, és belém hatol.
Kipattan a szemem, és felnyögök az új szögtől, bármiféle diadalról
gyorsan megfeledkezve.
Persze, egy pillanatig sem kegyelmez. Inkább lefogja a csípőmet,
miközben dug. Csattan a nedves kövön a kezem, amivel igyekszem tartani
magam, a barlang faláról pedig szaggatott kiáltások visszhangoznak.
Cirógatja a forró lehelete a fülkagylómat, ajkai pedig ingerlik az
érzékeny bőrömet.
– Még mindig úgy gondolod, hogy elbírsz velem? – kérdezi az
erőkifejtéstől és a gyönyörtől elfúló hangon.
Te jó ég, dehogy.
 Csakhogy egy szót sem tudok kipréselni magamból, mert egyre
sürgetőbb az odabent kavargó orgazmus.
– Tudod, mi a véleményem? Rohadt jól magadba tudsz fogadni. De látni
akarom, milyen jól megy azután, hogy már órák óta élvezel a farkamon.
Azt nem élném túl.
A nyögéseim lassan kiáltásokba fordulnak, a kő pedig kezdi felsérteni a
térdemet, a fájdalom viszont csak fokozza az élvezetet.
Egyik kezével beletúr a hajamba, szorosan megmarkolja a tincseimet, és
hátrafeszíti a fejemet. Egy szempillantás múlva beleharap a nyakamba,
amitől újabb sikoly tör fel belőlem.
Már csillagokat látok, és marha közel vagyok ahhoz, hogy megint
szétrobbanjak.
– Enzo – fogom könyörgőre.
– Emelkedj föl – parancsol rám. Hallgatok rá, kihúzom magam, és
megint megtámaszkodom a hasán.
– Nyúlj magadhoz, bella. Simogasd a csiklódat, hadd érezzem, mennyire
összeszűkül a puncid, amikor elélvezel.
Tovább pumpál, miközben a combom közé vándorol a kezem, ahol
határozottan masszírozni kezdem a csiklómat. Hátravetett fejjel ejtem ki a
nevét úgy, mintha ő érintene.
Amikor úgy érzem, hogy már nem is lehetne jobb, a hasamra teszi a
kezét, és jó erősen rányom. Ettől sokkal erősebben érzem őt, és megint
olyan érzésem támad, hogy mindjárt bepisilek.
– Jaj, istenem, Enzo! Megint el fogok menni – lihegem.
Szinte gyomorból morog, nekem pedig borzongás fut végig a gerincemen
az állatiasságától.
– A nevem nem való egy mondatba Istenével, bella – jelenti ki
reszelősen. Olyan a hangja, mint az alattunk elterülő szikla. – Az egyik
szent, a másik romlott.
Szabad kezével a számhoz nyúl, hogy az alsó fogsoromnál fogva magára
irányítsa a kifejezéstelen tekintetemet.
– Tudod, melyik vagyok? – kérdezi vicsorogva.
Csak egy elfúló sikollyal tudok válaszolni, ahogy végigsöpör rajtam az
orgazmus. A kitöréstől ráharapok az ujjaira, s elsötétül előttem a világ a
bennem kavargó hatalmas hullámoktól. Megemel annyira, hogy enyhüljön a
nyomás,
és nedvesség áradjon belőlem a hasára, miközben vonaglok.
Szégyellném magam, ha képes lennék bármi mást érezni az
örömmámoron túl.
Aztán a szabad kezével megint lejjebb húz, hogy belém hatoljon, és
szinte fájdalmas szintig fokozza a gyönyört, miközben továbbra is erősen
tartja az állkapcsomat.
Remegni kezdek, ahogy egyre gyorsabban mozgatja a csípőjét, és érzem,
hogy egyre nagyobbra duzzad bennem. Hátraveti a fejét, így látom
megfeszülni a torkát, ahogy felnyög, és velem együtt robban.
Az utóhullámokon lovagolva hozzápréselem magam, amitől újabb durva
morgás tör elő belőle. Megint felnéz rám, tekintetében a pokol tüzével.
– Baszki, fejd ki belőle minden egyes cseppjét. Mind a tiéd, bébi. Csak el
kell venned.
Magához húz az állkapcsomnál fogva, mint egy horogra akadt halat. A
kezére folyik a nyálam, ám ez mintha csak olaj lenne a tekintetében lángoló
tűzre. A széles vállára teszem a kezemet; egyszerre imádom és utálom,
milyen apró hozzá képest a tenyerem.
Az ajkamra téved a tekintete egy pillanatra, mintha fontolgatná, hogy
megcsókoljon-e.
Mégsem teszi. Csak farkasszemet néz velem, miközben leereszkedünk a
csúcsról, ami életem egyik legátütőbb élménye. Még soha nem bámult
engem úgy férfi, ahogy Enzo teszi. Mintha ledobna egy asztalra, szikét
tartana a bőrömhöz, és felvágná a húsomat, hogy lássa az előtte feltáruló
fekete lelkemet.
Végül elenged, én pedig éppen időben csukom be a számat ahhoz, hogy
ne folyjon az arcára a nyálam. Az ajkamra harapva élvezem, ahogy
kedvtelő arckifejezéssel figyel.
Nem retten meg a pillantásomtól, habár ez fordítva nem mondható el. Túl
bensőséges, túl mélyre hatoló. Ha elég sokáig bámulna, talán meglátná,
hogy én vagyok a legrosszabb ember, akinek odaadhatta magát. Másfelé
nézve könnyed mosolyt erőltetek magamra.
– Hát ez…
– Ne sérts meg azzal, hogy egyetlen szóba sűríted – vág közbe rekedt és
mély hangon.
 – Oké – felelem tömören. Leszállok róla, s megborzongok az érzéstől,
hogy az ondója borítja a combomat. Még egy dolog, ami túl bensőségesnek
tűnik. – Akkor nem fogom.
– Helyes.
Még mindig bámul, amitől kezd bekapcsolni bennem
a menekülési ösztön.
– Gyere fel hozzám – szólal meg, mintha érezné.
Máskor megkönnyebbülök, amikor felhívnak magukhoz, ezúttal viszont
semmi mást nem érzek, csak szomorúságot.
A legrosszabb, hogy ez nem elég ahhoz, hogy megállítson. Nem elég ahhoz,
hogy felülírja a kétségbeesett túlélési vágyamat.
– Boldogan – válaszolom.
 5. FEJEZET

Sawyer

A reggeli napfény beszüremlik Enzo függönyén át, ami szinte büntetésnek

hat. Talán azért, mert a hangulatom ellentétben áll a napsütéssel és a
szivárvánnyal.
Zakatoló szívvel, óvatosan kiülök az ágy szélére. Enzo halkan horkol
mellettem, a szeme elé emelt karral, derékig betakarózva.
Nehéz megemészteni a látványt. A szálkás teste premier plánban –
izmokkal, árkokkal és szőrcsomókkal együtt –, amiktől éjjel többször is
megindult a nyálelválasztásom. És az a tökéletes V, ami egyenesen a
fegyverre mutat a lába között.
Csak pár órája aludtunk el, és valahányszor megmoccanok, sajog a
testem. Sajgok odabent.
Ez a pasi tántoríthatatlan és telhetetlen. Olyan helyeken járt a keze és a
nyelve, ahol még soha nem ért hozzám senki. Már attól is lángol az arcom,
hogy egyáltalán eszembe jut.
Hiányozni fogsz.
De a túlélés fontosabb.
Kihúzom magam, óvatosan kibújok az ágyból, aztán gyorsan
összeszedem és magamra kapom a ruháimat.
Vetek még egy pillantást Enzóra, megfogom a ledobott szörfnadrágját, és
addig matatok benne, amíg rámarkolok a pénztárcájára. Sima, fekete bőr
fedi a személyazonosságát.
Enzo Vitale. Harmincnégy éves. November 12-én született – skorpió;
istenem, segíts! Százkilencvenhárom centi magas, tehát tényleg egy fejjel
magasabb nálam. Mogyoróbarna szem. Pont olyan mennyei papíron, mint
hús-vér formában.
Soha nem lopok el semmit szó szerint. Az túl feltűnő lenne. Így hát
gyorsan lefényképezem, és visszarakom a tárcát a zsebébe. Mielőtt
kislisszolnék a szobából, még utoljára végigmérem. Bánatosan visszhangzik
minden egyes szívverésem. Utálom, hogy ezt művelem vele, de hát
mindenkivel utálom ezt művelni.
 Finoman becsukom az ajtót magam mögött, és kimegyek az amerikai
konyhába.
Gyönyörű otthona van – csupa fehér, fagerendákkal a falakon és a
plafonon. Meglepődtem, hogy Enzónak milyen jó ízlése és lakberendezői
képessége van. Majdnem annyira meglepődtem, mint ő, amikor rájött, hogy
nincs gégereflexem.
A lakáson áttipegve véletlenszerűen nyitok be ajtókon, mígnem rálelek
az aranybányámra. Az irodájára. Egyszerű fa íróasztallal, fekete bőrszékkel
és néhány sematikus cápaábrával a falon. Az íróasztal mögött könyvespolc
húzódik a fal mentén, tele olyan kötetekkel, amik valószínűleg okos
embereknek szólnak.
Adrenalin árad szét bennem, ahogy odamegyek az asztalához, és
elkezdem átkutatni a fiókokat. Egyikben sincs semmi érdekes – mígnem
megpróbálom kihúzni a legutolsót,
de kulcsra van zárva.
Biztosan ott lesz, ami nekem kell. Van egy kis hullámcsat a bikinifelsőm
madzagján. Mindig tartok ott egyet. Mindig.
Előveszem, kiegyenesítem, és bedugom a zárba. Már elég jó vagyok
ebben, így egy percen belül már óvatosan ki is húzom a fiókot.
Olykor megtorpanok, hogy hallok-e valami neszt, miközben beletúrok.
Felgyorsul a szívverésem, amikor találok egy kártyát, a tetején Repubblica
Italiana felirattal, alatta pedig egy csomó betűvel és számmal. Előveszem a
farzsebemből a telefonomat, hogy gyorsan ráguglizzak. Beazonosítom,
hogy ez egy tessera sanitaria. Nem tudom, mit jelent, ami rajta áll, de
látom a keresztnevét, a vezetéknevét, a születési dátumát és a születési
helyét. Szinte biztosra veszem, hogy ez egy társadalombiztosítási azonosító
kártya, márpedig pontosan erre van szükségem.
Egy hivatalos dokumentumot is találok, ami Enzót nevezi meg egy V. Ó.
P. K. nevű cég tulajdonosaként, rajta egy, a céghez tartozó címmel.
Mardos a bűntudat, miközben gyorsan lefényképezem ezeket, betolom a
fiókot, és kiosonok a szobából.
Istenem, remélem, csak azt fogja hinni, hogy elfelejtette kulcsra zárni.
Ennél viszont több eszem van, ezért minden tőlem telhetőt meg fogok tenni,
hogy soha többé ne találkozzam újra Enzo Vitaléval.

***
Dörömbölnek egy ajtón valahol a közelben, amitől mindjárt kiugrik a
szívem. Éppen a hajtöveimet szőkítem, így bedobom az ecsetet a tálba, és
megfogom a mosdóban heverő pisztolyomat. Az adrenalin megélesíti a
látásomat.
Lélegzet-visszafojtva bámulok ki a fürdőszobából, egyenesen a szállodai
szobám ajtajára, s várom, hogy valaki betörje, aztán bilincsbe verve
elvigyen. Ketyeg az óra, de nem történik semmi, mégsem nyugszik meg a
zakatoló szívem.
Mély lélegzetet véve fordulok a tükör felé, s oda sem nézve visszarakom
a pisztolyt a mosdóba.
A nagyon is illegális pisztolyomat, de képtelen voltam ellenállni neki. Az
Egyesült Államokban vettem egyet önvédelmi céllal egy gyanús fazontól,
ám azt hátra kellett hagynom az utazáskor. Itt szörnyen szigorú a
fegyvertartási törvény, és a jelenlegi helyzetemben szinte kizárt dolog lenne
szert tennem egyre.
Éppen egy lőtér mellett sétáltam el, amikor hülye ötletem támadt. Egy
pasas éppen végzett, és berakta a pisztolyát egy bélelt tokba a kocsija
csomagtartójában, mellé pedig a töltényt egy másik lezárt tokba. Elbújtam
egy fa mögé a járda mentén, amíg visszaszaladt az épületbe, mert azt
motyogta magában, hogy pisilnie kell. Még csak arra sem vette a
fáradságot, hogy bezárja a kocsiját, annyira lekötötte a figyelmét a
természet hívása.
Abban a pillanatban nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Lábujjhegyen
odamentem a kocsijához, kinyitottam
a csomagtartót, és elloptam mind a két tokot. A szállodám szerencsére csak
néhány saroknyira volt, de majdnem kiugrott a szívem a helyéről a
visszaúton.
Utána kénytelen voltam keresni egy barkácsboltot, hogy feltörjem az
átkozott tokokat, ám amint kézbe vettem a fegyvert, úgy éreztem, hogy
megint kapok levegőt.
Lassan kifújom magam, kiveszem az ecsetet a tálból,
és reszkető kézzel folytatom a vegyszerek felkenését a hajtöveimre. Már
látszott a természetes barna színem, így kéthavonta egyszer életem
legfontosabb küldetése, hogy száműzzem.
Utálom ezt a szart, de a megviselt fejbőröm szerintem már hozzászokott.
 Miután végeztem, kidobom az ecsetet és a kiürült tálkát a kukába. A
hotelszobám bűzlik a szőkítőtől, de olyan dolgoktól is, amiket valószínűleg
laborban kéne vizsgálni.
Aztán fogom az égő cigarettámat, ami egy hamutartóban pihent a vécé
fedelén, és mélyet szippantok belőle – a tükörképemmel továbbra sem
törődve.
Addig a húsz percig, amíg a vegyszerek teszik a dolgukat, rágyújtok még
egy cigire, és benyakalok egy negyed üveg vodkát. Tényleg nem kéne
innom, de mély és áthatolhatatlan szomorúság kerített hatalmába, s az
alkohol az egyetlen dolog, ami kiszorítja.
Utána kibújok a ruhámból, és beszállok a mocskos zuhanyzóba, hogy
kimossam a szőkítőt. Az egész testem súlyos és lomha, de nem tudom, hogy
a vodkától, vagy pedig azért, mert olyan kibaszott feneketlennek érzem az
életet.
Félúton járok, amikor beüt a pia, és elkezd forogni velem a világ. Mintha
egy rakétába zártak volna, amit éppen kilőnek.
– Bakker – motyogom a falra csapott kézzel, hogy megtartsam az
egyensúlyomat.
Gyorsan elzárom a vizet, kibotorkálok a zuhanyzóból,
és kifelé menet felkapok egy törölközőt. Jó szúrós az anyaga. Sokkal jobb,
mint a pihe-puha szarság.
Hideg cseppek csorognak az ázott hajamból, amiktől libabőrös leszek.
Fehér trikóba és alvós sortba bújok, félig megszáradt testemmel átáztatva a
ruhát.
A fülke a mosdóval szemben áll, így amint felnézek a tükörbe, Kev
bámul vissza rám.
Csak a kék szemünk és a széles mosolyunk közös bennünk. Ő mindig
apánkat szerette jobban a szögegyenes hajával,
a kerek szemével és a határozott orrával, míg én anyánkat a zabolátlan
göndör fürtjeivel és a manószerű vonásaival.
Mindegy, nem számít. Mindig a szem a legrosszabb. Nem tudok ránézni
az enyémre anélkül, hogy az övét is látnám.
– Cseszd meg – vetem oda a tükörképemnek, vagyis az övének.
Vigyorog, amitől csak még dühösebb leszek.
A félig üres vodkásüveg a mosdó szélén áll, úgyhogy
a nyakánál fogva megragadom, és jókorát húzok belőle. Marja a torkomat,
mint a sav, de legalább visszatessékeli a feljönni készülő hányást.
– Tudod, néha azt kívánom, hogy bárcsak megettelek volna, amikor anya
hasában voltunk – jelentem ki, mielőtt iszom még egy kortyot.
Kuncogok, mert ez egy kicsit gusztustalan is.
De az a kibaszott idióta vigyor olyan, mint az enyém,
és elég ahhoz, hogy elpattanjon nálam a húr.
Vicsorogva megint felkapom a pisztolyt a mosdóból, csakhogy most
egyenesen Kevre fogom. Könnyek szöknek a szemembe, de ő csak még
szélesebben mosolyog. Még mindig cukkol. Fogalmam sincs, hová tűnt, ám
mindig jól tud gyötörni még akkor is, ha egyedül vagyok.
– Nincs rá esélyed – bököm ki. – Nem fogsz nyerni. Én nyerek. Nem te.
Vadul reszkető kézzel és lesújtó tekintettel bámulom, miközben egy
könnycsepp folyik végig az arcomon. Mindig mérges volt, ha sírtam. Soha
nem értette, miért szomorított el annyira.
Nem szeretsz, tökfej?
– Nem – válaszolom epésen. – Utállak.
Nem gondolod komolyan.
– UTÁLLAK – ordítom teli torokból. Érzem, ahogy vér áramlik az
arcomba, és szinte szétreped a mellkasom. Odanyomom a pisztoly csövét az
üveghez, ahol a feje van.
Csak azért utálsz, mert pont olyan vagy, mint én. Egyformák vagyunk,
töki. És az egyetlen, aki önmagadért fog szeretni téged, az én vagyok.
A fejemet rázom, miközben a fantom a tükörből tovább kínoz.
– Soha nem fogsz elengedni, ugye? – kiáltom a gyötrelemtől és a
vereségtől elfúló hangon.
Nem gondolom végig, hogy mit csinálok, amikor magam felé fordítom a
fegyvert. Érzem a puskacső hideg érintését a halántékomon. Kevnek
eltorzul az arca a dühtől, de már nem hallom. Csak a fülem zúgását hallom,
miközben a ravaszon táncolnak az ujjaim.
Olyan rossz lenne, ha eltűnnék?
Ki venné észre egyáltalán?
Senkit sem érdekelne. Egy apró villanás vagyok, ami majdnem olyan
gyorsan fog kihunyni, mint ahogy megjelent.
Szóval miért küzdök egyáltalán? Ha nem azért küzdök, hogy életben
maradjak valaki másnak a kedvéért, mi értelme életben maradnom saját
magamért, amikor még csak nem is akarok itt lenni?
 Éles kacaj tör elő belőlem, miközben Kevin tovább dühöng. Valójában
nincs itt, ám még soha nem éreztem magam olyan közel hozzá, mint ebben
a pillanatban.
– Erre nem számítottál, mi? – mutatok rá diadalmasan a vodkásüveget
markoló kezemmel, így ki is loccsantom a piát a padlóra. – Azért nem
akarod, hogy megöljem magam, mert mindig te akartál lenni az, aki
megteszi.
Könnyek folynak végig az arcomon, a képe pedig elmosódik az áradattól.
– De én nem tudom megtenni – folytatom bőgve. – Mert ha megteszem,
az is miattad lesz.
Összeszorul a gyomrom, ám képtelen vagyok levenni róla a tekintetemet,
ahogy lassan szertefoszlik. Ettől még hallom az utolsó dolgot, amit mond.
A legelejétől fogva együtt vagyunk, tökfej. Soha nem fogom hagyni, hogy
megszabadulj tőlem.

***

Haldoklom.
Verejték csorog le a homlokomon, miközben az ujjaim között forgatom a
legutóbbi bűncselekményemet, a rádióban pedig a Swimming in the
Moonlight szól halkan a Bad Sunstól.
Aranyszínű műanyag kártya néz vissza rám, rajta Enzo nevével. Másfél
hétbe telt, de elfogadták az új hitelkártya-igénylésemet. Elvileg ez a
megmentőm, mégsem érzek semmi mást, csak hányingert. Ráadásul
Szenilis Suzy légkondija nem működik, így melegebb van itt, mint egy
vulkán gyomrában.
Sajnos ez az otthonom, és az elmúlt néhány napot már így is szállodában
töltöttem, mert vártam, hogy postán megjöjjön a kártya. Éppen annyi
pénzem volt, amennyit letétbe kellett helyeznem az ottani
tartózkodásomhoz, és szerintem csalánkiütést kaptam, miután megérkezett
és kifizettem a számlát.
Lassan kifújom magam, és éppen letörlöm az izzadtságcseppet, ami
egyenesen a szemembe akar csöppenni, hogy rohadtul szétcsípje, amikor
pittyen a telefonom; a kis hang jelzi, hogy e-mailem érkezett.
Összeszorul a szívem. Máris tudom, hogy ki írta – anélkül, hogy
megnézném. Hiába ordít bennem egy hang, hogy ne foglalkozzak vele.
Megtalálhatnak. Attól még felkapom
a telefont és megnyitom.

Ne már, tökmag! Ne hazudj tovább magadnak és a világnak a történtekről.

Egészen mostanáig menekültél, amikor már szembenézhettél volna vele,
hogy mit műveltél azzal az emberrel, aki a legjobban szeretett téged a
világon.
Tedd csak meg… Kevinért.
Ennyivel tartozol neki.

Garret

Gyökér. Az orrom alatt morogva rányomok a hüvelykujjammal a törlés

gombra, aztán felegyenesedve leállítom a kocsi motorját.
Pillanatokon belül kilépek a forró napsütésbe, bevágom magam mögött
az ajtót, és átcsörtetek a fák között, amíg ki nem érek a városba vezető
földútra.
Azután ismerkedtem meg Garrettel, hogy Kev elkezdte a
rendőrakadémiát, húszéves korunkban. Ugyanazt a becenevet használta
rám, amit Kevin, és valahányszor látom ezt, legszívesebben savat öntenék a
szemembe. Amióta elmenekültem, e-maileket küldözget, és könyörög, hogy
menjek vissza „szembenézni azzal, amit tettem”. Még egy zsaru, aki a
tesómnak hisz, nem nekem.
Miért is hinne nekem? Mindig is hamarabb fognak hinni egy rendőrnek,
mint egy civilnek. Még akkor is, ha az ikertestvére vagyok.
Rossz hangulatban ballagok a buszmegálló felé, amikor meglátom
Simont. Észre sem vettem, hogy arrafelé tartok. Mintha bekapcsolt volna
nálam a robotpilóta üzemmód, hogy az egyetlen barátom felé vigyen ebben
a városban. Nincs másik hely, ahová mehetnék. Nincs más, akivel
beszélhetnék.
Rögtön szikra gyúl a mellkasomban, és már sietek is felé.
– Simon! – kiabálom izgatottan integetve. Visszainteget; kis mosolyra
húzódik a szája, amikor észrevesz.
– Hát jó napot, szép hölgy.
– Hiányoltam. Eltűnt – foglalok helyet mellette. – Miért?
 Felkacag, amitől rázkódik az egész teste. Simon nem a szájával nevet,
hanem a mellkasával.
– A volt feleségem ugyanezt mondogatta a házasságunk alatt.
Valószínűleg ezért vált el tőlem a francba. Nem tudott túl sokáig
egyhelyben tartani.
– Átérzem, Simon, átérzem – húzom el a számat. – De szerintem lehet,
hogy a feleségének csak magával kellett volna tartania.
– Á, nem való mindenkinek a pörgős élet – legyint. – Maga olyan, mint
én, gyermekem. Látom. Mindig úton van.
– Engem sem lehet visszatartani – bólintok mosolyogva.
Szemügyre vesz egy pillanatra, aztán a zsebébe nyúlva kivesz egy
cigarettát a dobozból.
– Tudja, különbözünk is. Én mindig valami felé menekültem, mindig
kerestem valamit, amit soha nem találtam meg. De gyanítom, hogy maga
ellenkezőleg. Valami elől fut.
Leolvad az arcomról a mosoly.
– Adja ide – nyúlok a cigiért.
Megint kuncog és ideadja. Bekapom, és előrehajolok, hogy Simon
meggyújtsa nekem.
– Honnan tudja? – kérdezem egy mély szippantással.
Csak akkor válaszol, amikor már az övé is ég, és beleszívott néhányat.
– Olyan, mint egy sarokba szorított állat. Félős. Mintha üldöznék. Mintha
bármelyik pillanatban haraphatna és elmenekülhetne, figyelmeztetés nélkül.
Összevonom a szemöldököm. Austin, a pultos is egy állathoz hasonlított.
– Úgy tűnik, mégsem vagyok olyan rejtélyes, mint hittem – motyogom
egy újabb slukk közben.
– Drágám, úgy cipeli a terheit, mintha nem lenne semmi mása.
– Aú – motyogom, de bujkáló mosollyal. – Talán ebben rejlik a
vonzerőm. Mindenki helyre akarja hozni az összetörteket, igaz?
– Á, az embereket igazából nem az érdekli, hogy helyrehozzanak. Csak
át akarják formálni a törött darabkákat, hogy passzoljanak az elvárásaikhoz.
Kisimítani őket, elvenni az élüket, hogy ne vágják meg magukat, amikor
összeszedik őket. De attól még nem leszel kevésbé összetörve.
– Igazi bölcs – jelentem ki hangosan, amivel bezsebelek egy
oldalpillantást. – Ha én megvadult kutya vagyok, akkor maga bagoly.
 Újabb egész testes kacaj, ami kicsit könnyít a lelkemen. Simont nem
érdekli, hogy összerakja a törött darabkáimat, viszont anélkül simítja ki
őket, hogy próbálkozna vele. Csak egy picit.
– Szépen gyógyul a tetkó?
– Tökéletes – mutatom meg neki a lábam még szélesebb vigyorral. –
Akarok még egyet.
– Csinálhatunk másikat, de várjuk ki a megfelelő időt, jó?
– Honnan tudjam, mikor jön el a megfelelő idő? – ráncolom megint a
homlokomat.
Megpaskolja a lábam, miközben megjön a busz, hogy csikorogva
lefékezzen előttünk. Egyikünk sem áll fel.
– Tudni fogja.
 6. FEJEZET

Enzo

Ladra.
A tenyerem az alattam elterülő, durva felületű nagy fehérségen pihen. Ő
kecsesen siklik a vízben, a teste oda-vissza tekereg úszás közben.
Nyugodt példány. Csöppet sem bánta, hogy belekapaszkodtam az
uszonyába.
Az egyik fogába beleakadt egy műanyag gyűrű, amivel hat alumínium
dobozt lehet összefogni, de hagytam, hogy hozzászokjon a jelenlétemhez,
mielőtt kiveszem. Ilyesminek kurvára nem szabadna semmilyen állat
szájába kerülnie.
Bár azt nem bánnám, ha valakinek a nyakát szorítaná.
Kibaszott tolvaj.
Csak erre tudok gondolni – folyton ekörül forognak a gondolataim, hogy
milyen könnyen átvertek. És én voltam az a hülye, aki beengedte.
Ugyanakkor kétlem, hogy csak én estem áldozatául azoknak a nagy,
szomorú szemeknek.
Amint reggel felébredtem, miután megkúrtam, máris buzgott bennem az
adrenalin. Egyszerűen tudtam, hogy csinált valamit, amivel átbaszott. És
miután észrevettem, hogy eltűnt, csak erősödött a félelmem.
Az egész napom ráment, hogy rájöjjek, mit művelt. Semmi sem hiányzott
a tárcámból, a széfem is érintetlen maradt. Csak abból tudtam, hogy átejtett,
amikor az irodámba lépve nyitva találtam az íróasztal alsó fiókját.
Semmi sem hiányzott; napokig el sem tudtam képzelni, miben
sántikálhatott. Egészen addig, ameddig meg nem néztem a hitelkártya-
kivonatomat, és láttam, hogy lett egy új kártyám. Amit kurvára nem én
igényeltem.
A ribanc ellopta az istenverte személyazonosságomat.
Néhány hete történt a dolog, rendszeresen telefonálok, hogy értesüljek a
terhelésekről a számlámon. Nem szórja úgy a pénzt, ahogy vártam, de még
van idő. Az életem árán se tudnám megmondani, mi ez az egész a részéről.
 Azt sem tudom, mi ez az egész az én részemről, hiszen nem tudtam
rávenni magam, hogy befagyasszam a számlát és értesítsem a rendőrséget.
Egyelőre.
Elképesztő düh tombol bennem. Ha nem tudnám kordában tartani az
érzelmeimet, veszélyes lett volna ma vízbe szállnom.
A cápák érzik, ha nem vagyunk nyugodtak. Az emelkedett pulzusszám
olyan, mintha fókabelet szíjaznék magamra, és úgy indulnék el úszni.
Annyi harag van bennem, hogy megharcolnék egy kéttonnás állattal. Bár
nem ígérhetem, hogy nyernék is, kurva jól küzdenék. Csak annyi a baj,
hogy nem akarok cápával harcolni.
Amit akarok, az az, hogy megfojtsam a kis szirént, aki átvert.
Jesszusom! És ha egy kikúrt másodpercre is belegondolok, hogy talán
megint találkozni akartam vele…
Most viszont kiverem a fejemből, és az előttem lévő gyönyörűségre
összpontosítok. Elindul balra, kicsit megrázza az uszonyát, így valamelyest
elveszítem az egyensúlyomat.
Idelent vagyok a legnyugodtabb – amikor együtt úszom az anyatermészet
legádázabb teremtményével.
Megsimogatom az uszonyát, hogy megint ellazulásra csábítsam.
Lassan felúszom az oldala mentén a szájához, miközben továbbra is
simogatom. Több mint négy méter hosszú és testes is. Tele párzási
sebhelyekkel, ami reményt ad a kutatásomhoz. Nem túl gyakran találunk
olyan érett nőstényeket, akik már tudnak elleni.
A testbeszédét fürkészve megfogom a műanyagot, és lassan leakasztom a
fogáról. Aztán eleresztem az uszonyát, hogy kiúszhasson a kezem alól,
miközben a három méterre lévő ketrecbe vezető létra felé veszem az irányt.
Amint előbukkan a fejem a vízből, látom, hogy Troy, a kutatópartnerem
rám várva guggol a létrán.
– Minden oké, Zo?
Utálom, amikor így hív.
Vörös, göndör haját ma kontyba fogta, az arcának minden
négyzetcentiméterét borító szeplők pedig szinte világítanak a kék fényben.
– Ne hívj így, seggfej – válaszolom.
– Hát egész nap toporzékolsz itt. Csoda, hogy nem haraptak ki belőled
egy darabot sem. Arra számítottam, hogy hálóval kell kifognom a
végtagjaidat.
 – Várj csak, amíg bedoblak, hogy én foghassam ki a tieidet – vágok
vissza. Kikászálódom a vízből, de közben szándékosan lefröcskölöm Troyt.
Csak kuncog, mert már hozzászokott a modoromhoz.
– Most már mehet? – érdeklődik Troy a hatalmas ketrecben köröző
cápára utalva.
Néhány évvel ezelőtt a semmiből építtetem fel ezt a kutatóközpontot:
Vitale Óceáni Porcoshalkutató Központ. Ez az életem munkája, és
kiváltságos helyzetben vagyok, hogy csinálhatom, mivel támogatást kaptam
rá a kormánytól.
Egy hatalmas laboratórium, néhány száz méterre a partvonaltól. Csak
hajóval vagy helikopterrel lehet idejutni – ez az egyik kedvencem abban,
hogy idekint vagyunk. Kész oázis.
A felszínt lényegében a négy ketrecet körülvevő padozat foglalja el,
ahová behozzuk a cápákat. Van egy helikopter-leszállópálya – olykor más
tudósok is ideutaznak, hogy megnézzék, amit összegyűjtöttünk – és egy
kikötő a hajóknak.
A felszín alatt zajlanak a kutatások.
Nem sokat tudni a nagy fehér cápák párzásáról; az egész pályámat annak
szenteltem, hogy a lehető legtöbbet tudjam meg róla. Rendszeresen
behozzuk őket, hogy elvégezzük a kutatásainkat, aztán azonnal elengedjük
őket az uszonyukra erősített jelölővel, hogy remélhetőleg bepillantást
nyerhessünk valamibe, amiről az emberek nagyon keveset tudnak.
– Ja – felelem.
– Milyen zsémbes vagy ma. Még jobban, mint máskor.
Mi van veled, rájatüske ment a seggedbe?
Megrándul a szemem a bosszantóan béna poénjától.
De hát mindig bénák a poénjai.
Troy a kezdetek óta velem van. Együtt jártunk egyetemre, és akármilyen
fárasztó figura, baromi jó tengerbiológus, és ugyanolyan szenvedéllyel
végzi a munkánkat, mint én.
– Ellopták a személyazonosságomat – válaszolom tömören. Nem igazán
akarok belemenni, de túl dühös vagyok ahhoz, hogy magamban tartsam.
Troynak elkerekedik a szeme, amitől úgy fest, akár egy rajzfilmfigura.
Utánam jön, ahogy elindulok a fémpadozaton. Süt rám a nap, és mindennél
jobban szeretnék visszamenni
a vízbe. Ahol hűvös van és kurvára csend.
 – Szívatsz? Bedőltél egy olyan adathalász e-mailnek, te vén trotty?
Felsóhajtok. Csupán egy évvel vagyok idősebb nála, mégis szeret úgy
bánni velem, mintha aggastyán lennék.
– Nem – vetem oda, s ennyiben hagyom. Gondot jelentene hangosan
beismerni, hogy egy lány vert át. Troy soha nem hagyna békén vele, és
akkor muszáj lenne betonblokkot kötnöm a bokájára, és bedobni a tengerbe,
hogy megint nyugalomra leljek.
Jamie-vel együtt – vagy akárki is legyen az a csaj. Az utolsó dolláromat
is feltenném arra, hogy ez nem is az igazi neve.
Az igazi Jamie vajon egy másik gyanútlan áldozat?
Jesszus!
Erőből beletúrok a hajamba; a rövid tüskék tapintása megnyugtatja a
megviselt idegeimet. Összeszorul a gyomrom a gyűlölettől, ami beszennyez
minden jót, amit korábban gondoltam róla.
Marhára fájdalmat akarok okozni neki. Ami még rosszabb, hogy megint
meg akarom dugni, miközben megteszem.
A teste függőséget okozott azon az éjszakán – annyira, hogy nem tudtam
békén hagyni egészen kora reggelig. És hányingerem van attól, hogy a
legkevésbé sem enyhült a sóvárgás.
– Vissza fogod kapni, haver – biztat halkan Troy, mert érzi, mennyire
felkavart a dolog. Több esze van annál, mintsem hogy felbőszítsen. Már így
is mindjárt elpattan nálam a húr, és végképp nem akarom, hogy rossz
emberen csattanjon.
Bólintva a kis cementfülke felé veszem az irányt, amin az díszeleg kövér
fekete betűkkel, hogy V. Ó. P. K.. Csak egy lift van benne, ami levisz a több
tíz méterrel tengerszint alatti laboromba. Aztán a nap hátralévő részében a
nőstény cápa kameráját fogom figyelni, ahogy a végtelen kék óceánban
siklik.
– Ja, igazad van. Vissza fogom kapni. Menj, jelöld meg, aztán engedd ki
a ketrecből – adom ki az utasítást a nősténycápára mutatva, amelyikkel
együtt úsztam. – Sok időt fogunk a képernyő előtt tölteni.
Troy stréber tisztelgés kíséretében elfordul, hogy megtegye, amire
kértem, én pedig megnyomom a gombot, hogy kinyíljon a liftajtó.
Kétségtelenül vissza fogom kapni a személyazonosságomat. De nem
várom meg a jogi folyamatot, hogy ez megtörténjen. Kurvára hamarabb
fogom megtalálni.
 ***

Összepréselődik a homok a talpam alatt, miközben már ötödjére sétálok

végig ma a kibaszott tengerparton. Ha valaha is a nyakára tehetem a kezem,
nem fér majd hozzá kétség, hogy előre kiterveltem.
Kicsit több mint három hete dugtam meg, de csak két napja keresem.
Nyomasztó érzés, hogy talán már itt sincs a városban, ám egyelőre nem
vagyok hajlandó feladni.
Port Valen egy kis tengerparti város, Jamie pedig futólag megemlítette,
hogy még szokja az óceánt, így ez az egyetlen hely, ahol eszembe jut
keresni – a báron kívül, ahol megismerkedtünk.
Királykék megkötős bikinis nő indul felém, ragyogó fehér mosollyal a
visszataszító, széles karimájú kalapja alatt.
– Nem – vetem oda. Megáll, mintha falnak ütközött volna, és úgy olvad
le az arcáról a mosoly, mint egy gombóc fagylalt. Másodperceken belül
elhúzza a száját.
Csakhogy a figyelmem már nem rá irányul, hanem minden dühöm
forrására.
Ecco la mia piccola ladra{2}.
A tengerparton sétál, neonzöld bikiniben és apró farmersortban; a
fürdőruhájának alsó része kikandikál a nyitott slicce alól. Teljes egészében
látszik a karcsú és napbarnított teste, amitől csak még világosabbnak hatnak
a vállára omló hajcsigái. Ragyog a szőkesége a napfényben, a szellő pedig
az arcába fúj néhány tincset.
Fáradtnak tűnik – szomorúnak –, de nem dőlök be megint ennek a
baromságnak.
Eleve ez volt az egyik oka annak, hogy vettem rá a fáradságot. Volt
humorérzéke és állandóan vigyorgott, ám semmi gondtalanság vagy
boldogság nem érződött rajta. Pontosan emiatt tetszett. A sötétségem
vonzódott az övéhez, és úgy tűnik, hogy a saját káromon tudtam meg,
milyen veszélyes ez.
Abban a pillanatban, ahogy észreveszem, elindulok egyenesen felé.
Ahelyett, hogy odaviharzanék és megragadnám a torkát – ahogy szeretném
–, inkább laza és könnyed léptekkel haladok.
Másodperceken belül találkozik a tekintetünk; neki tágra nyílik a szeme.
Felélénkül, és látom rajta, hogy megszólalt nála a vészjelzés, sőt eszelősen
kong a vészharang, ami zajosan követeli, hogy fordítson hátat és
meneküljön el. Ha megteszi, kurvára le fogom teríteni, és nem érdekel, ki
látja.
Ráveszi magát, hogy továbbsétáljon. Valószínűleg abban reménykedik,
hogy nem vettem észre a kis bűncselekményét. Márpedig pontosan az a
tervem, hogy ezt higgye.
– Azt hittem, nem akarsz újra látni – szólalok meg csevegő hangon,
amikor már elég közel jár.
Mosolyt erőltet magára, de a szeme fényévekre van a csillogástól.
Kézzelfogható benne a feszültség; az óceánban ólálkodó cápákhoz
hasonlóan képes vagyok kiszagolni
a félelmét.
– Egyszerűen nem tudtam távol tartani magam tőled
– mondja a végén esetlen kacajjal. – Nem kell, hogy furán érezzük
magunkat. Láttuk egymást meztelenül. Nem jelentett semmi különöset
egyikünknek sem. Részemről oké, hogy lépjünk tovább.
Kicseszett hazugság.
Felvonom a szemöldököm. Máskor élvezném, hogy ettől idegesen nyel
egyet, ám a megjegyzése elég ahhoz, hogy haragra gerjedjek. Nincs
szükségem arra, hogy simogassa az egómat, csak az zavar, hogy még most
is mocskosul hazudik.
Kurvára nem értem.
Élete legjobb dugása volt, és még csak ki sem kell nyitnia a száját, hogy
kimondja – úgyis tudom. Az elázott ágyneműm és a kivörösödött, sokkos
arckifejezése egyértelmű jele volt.
– Nem jelentett semmi különöset? – ismétlem meg a szavait.
Újabb kínos kacaj.
– Ne nehezítsd meg, Enzo.
– Oké – mondom neki. – Nem foglak életed legjobb éjszakájára
emlékeztetni. De kíváncsi vagyok, hogy most át akarod-e élni életed
legjobb napját.
A homlokát ráncolva bámul, mintha csattanóra várna. Még körül is néz,
hátha felbukkan egy filmes csapat, amelyik közli vele, hogy átverés
áldozata lett.
Türelmesen várom a döntését.
– Nem hinném, hogy ez jó…
 – Nem szexről van szó, Jamie. Még kérdezni sem fogok rólad.
Úgyis csak hazudna.
– Akkor mégis mi tenne róla, hogy ez legyen életem legjobb napja? –
pislog.
– Egy cápa.
– Ó, neked baromira elment az eszed – közli hitetlenkedő nevetéssel, ami
egy pillanatra még őszintének is tűnik. Ettől olyan… ártatlannak tűnik.
Újabb kamu.
– Félsz?
– Ööö… ki ne félne?
– Én.
– Jó, ezzel megfogtál – ráncolja a homlokát.
– Gondoskodom a biztonságodról – biztatom. És ez igaz is. Biztonságban
lesz a cápáktól. Csak tőlem nem.
 7. FEJEZET

Sawyer

Hibát követek el.

Mégis itt vagyok Enzo nyomában, miközben egy hatalmas hajóhoz vezet
a kikötőben, és a nevét viselő hitelkártya égeti a farzsebem.
Semmi mást nem hallok, csak Kev hangját. Gyakran leszidott, főleg
miután meghaltak a szüleink. El tudom képzelni, mit mondana most annak
láttán, hogy hajóra szállok egy férfival, akit alig ismerek. A legrosszabb,
hogy én vagyok a bűnöző, és hagyom, hogy Enzo elvigyen valahova azok
után, amit tettem… Ez túl sok, még nekem is.
Mégis kurvára önző vagyok ahhoz, hogy elmenjek.
A kikötő végében megállva szembefordul velem, hogy lássa, amint
szemügyre veszem az előttem álló hajót.
Gyönyörű – csillogó fehér, az oldalán hatalmas kék Johanna felirattal.
Mindkét oldalán ablakok sorakoznak, és biztosra veszem, hogy
kényelmesen elfér benne egy-két hálószoba, de ami a legfeltűnőbb rajta, az
a hátuljára erősített ketrec. Pontosabban cápaketrec.
– Azt várod, hogy bemenjek oda? – kérdezem a minibörtönre mutatva.
– Ha elég bátornak érzed magad – feleli kihívóan halk, de pajkos
hangjával. Csillog a szeme, bár fogalmam sincs, hogy ez mi a fenét jelent.
Azonnali szembesítésre számítottam, amikor meglátott. Már ott volt a
tagadás a nyelvem hegyén, ő viszont úgy tesz, mintha mit sem sejtene az
ellopott személyazonosságáról.
A legtöbben csak akkor jönnek rá, hogy eltulajdonították a
személyazonosságukat, amikor már túl késő. Még nincs oka gyanúsítani.
Semmi sem hiányzott a lakásáról, és annak ellenére, hogy nem volt kulcsra
zárva az alsó fiók, kinek jutna eszébe ilyesmit feltételezni?
Nyugi, Sawyer! Még csak nem is tűnik dühösnek.
Jó, ez nem egészen igaz. Enzo folyton ráncolja a homlokát; olyan nála ez
az arckifejezés, mint egy oxigénmaszk, ami egyenesen a tüdejére
csatlakozik. Szerinte ez jó messzire tartja tőle az embereket, és lehetővé
teszi, hogy békében éljen.
 Ettől eltekintve nem tartozik életem legokosabb ötletei közé, hogy
hagytam, hogy idehozzon az óceán közepére, ahonnan gyakorlatilag nem
tudok elmenekülni. Sőt, őszintén szólva oltári hülyeség.
Mélyen belém hasít ez a felismerés, és megint mindenféle rossz érzés önt
el. Nem feltétlenül érzem úgy, hogy az életemet kell féltenem Enzótól, de
attól még feszült vagyok.
Hátrálok egy lépést.
– Nem tudom – habozok.
Szótlanul bámul le rám, ám ettől még érzem a csalódottságát. És mint
egy tipikus felnőtt, aki szülői figyelem és elismerés nélkül nőtt fel, most
egy férfitól várom el ezeket.
Bakker.
– Majd adok egy csókot jutalom gyanánt – duruzsolja mély és igéző
hangon. Csípőre tett kézzel utálkozom, hogy ez mennyire csábítóan
hangzik.
– Az elég nagy dolog – vágok vissza. – Soha nem mondtad, miért nem
vagy hajlandó megcsókolni.
Mogyoróbarna szemével végignéz oldalról az arcomon, és megnyalja a
száját, mielőtt megint az enyémre pillant.
– Nem csókolózom senkivel. Soha nem találkoztam olyan nővel, aki
megérdemelte volna tőlem az ilyen bensőségességet.
Felvonom a szemöldökömet. Biztos, hogy gondjai voltak anyucival.
Ugyanakkor nem tudom cáfolni a gondolatmenetét. Mindig is utáltam
csókolózni a futó kalandjaim során, pont emiatt. Valahogy olyan
természetesnek tűnt, amikor valaki belém nyomta a farkát. A dolog előnye
viszont az, hogy így izgalmasabban tudtam használni Enzo száját.
– Mostanáig – teszem hozzá. – Szóval azt mondod, hogy megcsókolsz,
ha felszállok erre a hajóra?
– Si – feleli némi hallgatás után.
– Hazudsz – hunyorgok rá. Megint valami kifürkészhetetlen érzelem
villan a tekintetében, ami hamar el is tűnik.
– Csak egyféleképpen tudhatod meg – jegyzi meg szárazon.
– Úgy gondolod, hogy egy csók tőled ér annyit, hogy beszálljak egy
cápaketrecbe? – érdeklődöm gúnyosan.
– Si – vágja rá újból. Magabiztosan.
 Kénytelen vagyok elnevetni magam, ami tényleg jólesik egy kicsit. A
számra szegezi a tekintetét, de úgy, mintha kristálygömb lenne, ami felfedi
a jövőjét.
– Ezt nagyon kevesen tapasztalják meg, Jamie.
Letörölhetetlen az arcomról a vigyor.
– Ennyire nagy szám csókolózni veled?
– Beszállni egy cápaketrecbe – pontosít fanyar tekintettel, hiába tudjuk
mindketten.
Töprengő arccal és a lábamon hintázva fontolóra veszem az ajánlatát.
Megfeszülnek az izmaim, és kellemetlen érzés dereng valahol mélyen, a
gyomrom környékén.
Azt hiszem, bűntudat. Még nem tudja, mit műveltem, és talán ez az
utolsó alkalom, hogy valaha is találkozom vele. És bármennyire is utálom
bevallani, szeretnék együtt tölteni vele még egy napot, mielőtt örökre
meggyűlöl.
Csapdába ejt a határozatlanság, mert egyszerre próbálom magam
lebeszélni róla, ugyanakkor rábeszélni is, hogy próbáljam ki. Köröket írnak
le a gondolataim, míg végül megszületik bennem a válasz.
– Rendben. De ha meghalok, gondoskodj róla, hogy még azelőtt
megtörténjen, hogy megenne egy cápa.
Sztoikus nyugalommal végigjáratja rajtam a tekintetét, aztán szó nélkül
elfordul, ami kifejezetten baljós. Fellép a hajóra, és kissé tüzes pillantás
kíséretében felém nyújtja a kezét.
Megfogom.
Soha nem volt érzékem a jó döntésekhez.

***

Sós tengeri levegő kap a kócos hajamba, miközben Enzo átszeli velem a
hatalmas kék óceánt. Összeszorul a gyomrom az idegességtől, és
akárhányszor törlöm bele a kezemet a sortomba, ugyanúgy ragad a hideg
verejtéktől.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de Port Valen ponttá ment össze.
Másodpercről másodpercre egyre jobban érzem az elszigeteltséget, a testem
pedig még mindig nem tudja eldönteni, melyikünk van veszélyben.
 Egy örökkévalóságnak tűnő idő után végre lassítani kezd a hajó. Inkább
kint maradtam, hogy érezzem az arcomba csapó szelet, mintsem hogy
bementem volna a zárt részbe, ahol Enzo kormányoz.
Rögtön a hátam mögött van egy nyitott tér, ahol oxigéntartályok és
búvárfelszerelések sorakoznak a falon néhány paddal együtt, ahová le lehet
ülni öltözködés közben.
– Izgulsz? – kérdezi a fedélzetre kilépve.
– Egy hatalmas tál szörnyleves közepén vagyunk. Tuti, hogy pelenkát is
kellett volna hoznom.
Még csak nem is szégyellem magam ezért. Enzo azt állítja, hogy neki
köszönhetem életem legjobb dugását – amiben nem téved –, ám
megkockáztatom, hogy én is ezt nyújtottam neki. Úgyhogy kit érdekel,
hogy kell-e nekem pelenka, ha nemsokára egy méretes bestiával találom
szemben magam?
Lehet, hogy hihetetlenül jó az ágyban, viszont garantálom, hogy ezek a
szörnyetegek sokkal rémisztőbbek, mint az, amelyik a lába között van.
A fejét rázva odasétál a hajó széléhez, ahol van egy óriási horgony.
Elkezdi leereszteni, én pedig elfordulok, hogy a horizontot bámuljam.
Könnyű úgy érezni, hogy az ember egyedül van idekint. Mégis élet vesz
körül. Mennyi élet!
Enzónak igaza volt: az óceán közepén tényleg aprónak érezzük
magunkat. Bármerre fordulok, semmi más nem terül el a szemem előtt, azt
pedig látni sem akarom, hogy mi van a felszín alatt.
Amint sikerül levennem a tekintetem a csillogó vízről, látom, hogy Enzo
felém tart, mire megfeszül a testem az izgatott várakozástól. Egy pillanatra
kihagy a szívverésem, mert meggyőződésem, hogy átdob a korláton, ám
helyette csak felvesz egy szürke vödröt a lábam mellől.
Olyan tűz ég benne, hogy meggyulladna a puskapor a jelenlétében.
Nem tudom, mit csinál, amíg ki nem nyitja a vödröt. Rögtön elkap a
hányinger. Ugyanis tele van… belsőségekkel. Véres zsigerdarabokkal.
Felemeli a vödröt, hogy beleöntse az óceánba, amivel azonnal vörösre
festi a vizet.
– Mennyi… mennyi időbe telik, mire ideérnek?
– Nem tarthat túl sokáig – von vállat. – A cápáknak hihetetlenül jó
szaglásuk van.
 Összeszorított szájjal bólintok. Egyáltalán nem érzem magam
idevalónak.
A ketrecet egy daru tartja a hajó mögött, de Enzo még nem ereszti le.
Előtte biztos át akarja venni velem, hogyan vegyem fel a búvárruhát és az
oxigéntartályt.
– Te a ketrecen kívül fogsz velük úszni? – kérdezem.
– Nem. Én csak akkor úszom velük, amikor a kutatóközpontomban
vannak, és nem csak szórakozásból. Soha nem szabad hozzányúlni az óceán
vadvilágához.
Részemről teljesen rendben van, hogy soha ne nyúljak hozzá, egészen
addig, amíg az sem nyúl hozzám.
– Nem fogják ööö… megenni a hajót, igaz?
– Miért ennék meg a hajót, ha téged is megehetnek?
Tágra nyílt szemmel bámulok rá. Várom, hogy mosolyogjon. Nem teszi,
nyilván nem, de derű bujkál a tekintetében.
– Viccelsz – állapítom meg.
– Mondtam már, hogy nem szeretik az ízünket – emlékeztet.
– Persze, csak esznek egy falatkát, azt mondják, hogy blöe, és elúsznak.
Közben meg a foguk között ragad a lábam, és félig kiborgként kell leélnem
az életem hátralévő részét.
– Rosszabb dolgok is vannak annál, mintsem hogy félig kiborg lesz az
ember – von vállat. Felkap egy újabb vödröt, és beleönti az óceánba.
Ő már csak tudja, mert lényegében az.
– Ha nem olyan vészes, akkor szállj be a ketrecbe, és dugd ki a
lábujjadat. Majd meséld el, milyen remek, amikor kétoldalról
megrohamozzák a ketrecet, hogy lassan letépjék a lábadat.
– Nem csinálnák lassan – morogja. – Egy szempillantás alatt eltűnne a
lábad. Hihetetlenül erős a harapásuk.
Talán tudja, miről beszél, ám ettől még képtelen vagyok kiverni a képet a
fejemből.
– Lehet, hogy nem kéne lemennem. Nem akarom elveszíteni a kedvenc
lábujjamat.
– Akarok erről tudni egyáltalán? – ráncolja a homlokát.
– Cuki – mutatok a kislábujjamra. – A cápák szeretik a cuki dolgokat.
Megeszik a fókákat. A fókák cukik.
A pillantásomat követve megrázza a fejét.
 – Nem hinném, hogy túlzottan érdekli őket, hogy néz ki. Inkább az, hogy
milyen ízű.
– Lebeszélem magam erről – jelentem ki. Kezdek kicsit émelyegni az
idegességtől.
– Akkor ne csináld.
– Ja, igazad van – szorítom össze a számat. – Így lesz. Egész biztos.
Megint hazudok, mindketten tudjuk.
– Vieni qui {3}– követeli durván. Fellobban a mogyoróbarna tekintete,
miközben felém nyújtja a kezét, és int, hogy menjek oda hozzá.
Megborzongok, mert kikészülök a gyönyörű dallamtól és a keménységtől
a hangjában.
Nyelek egyet, odamegyek hozzá, s hagyom, hogy megragadjon. Rögtön
megborzongok az érdes bőrének érintésétől.
A hajó hátsó részéhez vezet, ahol van egy széles és nyitott perem.
Valamiért ez még rémisztőbb.
– Térdelj le – suttogja mély hangon, ami egyenesen a hasam aljában
rezonál, ahol már érzem az izgalmat.
Már kérdőre akarom vonni, amikor ő is elkezd leereszkedni, így minden
további nélkül vele tartok.
– Lógasd bele a kezed a vízbe – utasít.
– Baszki, dehogy.
– Semmi sem fog előbukkanni, hogy megharapjon. Csak érezd.
Reszketve kifújom a levegőt, és előrehajolok, hogy az ujjbegyeimmel
megérintsem a hideg vizet.
– Most egy egész univerzumot érintesz. Egy univerzum mikroszkopikus
részét. Egy élővilágot fajok millióival, amiknek egy részét el sem tudod
képzelni.
A csípőmre téved a keze. Megszorít a hatalmas tenyerével, amitől
mennyei borzongás fut végig a gerincemen.
– Amit most érintesz, az szent. Tiszteletre méltó.
Lehelete cirógatja a fülkagylómat.
– Félelmetes – folytatja huncutul.
Nyelek egyet, és becsukódik a szemem, amikor a hasamra vándorol a
keze, libabőrt hagyva maga után.
 Hangosan felnyögök, amikor látom, hogy valami nagy és szürke úszik a
felszín alatt. Hátrahőkölve beleütközöm Enzóba, ő viszont olyan kemény,
mint egy kőszikla, így nem enged túl messzire.
– Jaj, istenem – lehelem, amint egy hatalmas fehér cápa áttöri a felszínt
alig harminc centire tőlünk, és bekap egy hatalmas húsdarabot a vízben. –
Ott egy másik! – sikkantok föl, mert észreveszek még egyet úgy három
méterre.
– Ühüm – duruzsolja, miközben a nadrágom gombjára téved a keze. Nem
tudom, mire koncentráljak: a rémisztő bestiákra a közelben vagy arra, amit
Enzo csinál.
Avatott mozdulattal benyúl a kigombolt nadrágomba,
s végighúzza a kezét a bikinialsóm derekán, amivel teljesen leköti a
figyelmemet. Francba a cápákkal, jobban tartok attól, amelyik mögöttem
van.
– Mit csinálsz? – suttogom, bár nem biztos, hogy tényleg érdekel.
Válasz helyett beakasztja a hüvelykujját a sortom és a bugyim derekába,
hogy lehúzza rólam, amennyire csak tudja.
– Vedd le – parancsol rám mélyebb hangon, mint az alattunk elterülő
óceán, amitől megint borzongás fut végig rajtam.
– Azt hittem, ez szex lesz – mondom remegő hangon.
– Akarod, hogy abbahagyjam?
– Istenem, dehogy – bököm ki a nadrágomat és a bugyimat félredobva.
– Jó kislány – dünnyögi, és ő is kibújik a rövidnadrágjából. Érzem, ahogy
a farkával a hátamat súrolja, mire rögtön megfeszül a testem az ösztönös
sóvárgástól. Miért nem tud olyan lenni, mint a többi férfi?
Vagyis legjobb esetben középszerű – ha szerencsém van. Őket sokkal
könnyebb volt elengedni. Megfeledkezni róluk, amíg valaki a nevükön nem
szólított.
– Be tudsz fogadni, bella ladra?
Nem tudom, mit jelent a bella ladra, de nem is érdekel, mert túlságosan
belefeledkezem abba, hogy a puncimat dörzsöli az ujjaival.
– Igen – nyögöm reszketve, amikor a farka hegye veszi át az ujjai helyét.
Ráharapok az ajkamra, ahogy lassan belém hatol. Úgy feszít, hogy az égő
érzés már olyan katartikus, mint a foltot hagyó szorítása a csípőmön.
Alig hagy időt, hogy valóban hozzászokjak a méreteihez, mert máris
gyors és egyenletes tempót diktál. Addig pumpál, amíg le nem csukódik a
szemem.
– Szükségem volt még egy alkalomra veled – mondja rekedten. – Ancora
una volta.{4}
A torkomban dobog a szívem, és fojtott nyögés tör elő belőlem. Buzogni
kezd bennem az adrenalin, amikor az egyik cápa éppen a hajó előtt
csobban; megfeszülnek tőle az izmaim. Enzo válasz gyanánt felmordul,
mert érzi, ahogy belül szorítom.
Még vadabbul nyomul belém, és a lábam közé nyúl, hogy körözni
kezdjen az ujjával a csiklómon. Hátra vetem a fejem, mert elhomályosul
körülöttem a világ. Fenébe a szörnyetegekkel.
– Félsz tőlük? – mormolja.
– Hmm? – motyogok vissza. Közeleg az orgazmus. Csak az egyre
sürgető gyönyörre tudok figyelni. Kétségbeesetten vágyom rá, hogy
átbillenjek, ugyanakkor azt akarom, hogy soha ne érjen véget.
– Rohadt életbe, annyira szorítasz! Emeld meg magad
– követeli a csípőmet megragadva, és egy kicsit előrelök. Próbálok
ellenkezni, de könnyen leigáz. Eláll a lélegzetem, amikor a hajó legszélére
kényszerít, ami alatt két hatalmas cápa úszik.
– Enzo – lehelem. Félelem árad szét bennem, de csak felerősíti a
testemben keringő gyönyört, ahogy mozgatja a csípőjét.
Hátravetett fejjel nyögés tör elő belőlem. Nagyon közel járok, a
tüdőmből pedig fogy az oxigén, miközben egyre közelebb sodor. Szörnyen
kell a levegő, de addig nem tudom magamba szívni, ameddig bennem van.
A lábam közé nyúlok, hogy simogassam a csiklómat, ám megállít.
– Mondtam, hogy elélvezhetsz? – kérdezi sötéten.
– Kérlek, muszáj! – könyörgök összevont szemöldökkel.
– Cazzo{5}, nem tudom, hogy csinálod – morogja.
Nyögés hagyja el az ajkamat, amikor torkon ragadva olyan közel húz
magához, hogy a hátam egybeforrjon a mellkasával.
– Mondd meg, hogyan – duruzsolja a fülembe durvuló hangon. Még egy
orgazmussal a láthatáron is megszólal bennem a vészcsengő, amint
megszorít a kezével.
– Mit hogyan? – préselem ki magamból az egyre kegyetlenebb
csípőmozdulatai közepette.
 – Mondd meg, hogyan tudsz velem ilyen könnyen dugni, miközben
tudod, hogy loptál tőlem.
Elkerekedik a szemem, de hiába dermedek kővé, nem áll le a csípőjével.
Tudja. Egész végig tudta. Én meg egyenesen belesétáltam a csapdájába,
mint egy idióta.
– Olyan, mintha kibaszottul könyörögnél nekem, hogy tegyelek tönkre.
Nyöszörgés szakad fel belőlem, ahogy elszorítja a légcsövemet a kezével.
Két kézzel odakapva karmolni kezdem, hogy eresszen el. Nem hagyja abba,
s hiába kezd eluralkodni rajtam a rettegés, még mindig közel járok a
csúcshoz.
– Vért akarsz ontani, bébi? – leheli. Hátra rántja a fejemet, hogy az ajka
az enyém fölött legyen. – Durvábbat is tudok – suttogja, s egy újabb
csípőmozdulattal eltalál egy olyan pontot, hogy kis híján felakad a szemem.
Erővel igyekszem előre nézni. Kétségbeesve próbálom visszarángatni
magam az öntudatlanságból, de lehetetlenné teszi, mert… baszki, eltalálja
azt a pontot odabent.
– Engedj el – zihálom még hevesebben karmolva.
– Azt mondtam, hogy adok egy csókot, amiért velem jöttél, ugye? Veled
ellentétben én nem vagyok egy kibaszott hazudozó.
Amint kiejti az utolsó szót, ráharap az alsó ajkamra. Keményen.
Felsikkantva hánykolódom a szorításában, és fémes íz terjed szét a
számban. Ez nem egy rohadt csók. Ez olyan, mintha le akarná tépni az
istenverte ajkamat. Elgyötört lélegzetvételekkel elhúzódik tőlem, állán a
szétkenődött véremmel.
Levegőért kapkodva összeszorul a mellkasom a rettegéstől, olyan eszelős
arcot vág. Kurvára megrémiszt, és amikor a vérző ajkamat bámulja, az a
gyomorforgató érzésem támad, hogy még csak most kezd igazán
megrémiszteni.
– Milyen szép látvány, hogy tőlem vérzel – állapítja meg rekedten. – De
szerintem nem csak én fogok örülni neki.
Mielőtt felfoghatnám a szavait, lenyomja a fejemet. Rögtön világossá
válnak a szándékai. Elkerekedik a szemem; még soha nem hasított belém
ilyen rettegés. A szívembe, a tüdőmbe, az egész nyomorult lényembe.
– Nem, nem, nem, NEM! – kiabálom úgy küszködve, mintha az életem
múlna rajta, mert tényleg az életem múlik rajta.
 – Cápaszakértő akartál lenni, kicsi lány? El akartad ezt venni tőlem?
Akkor kurvára megtanulod, hogy úszkálj velük.
Elnémul a könyörgésem, mert végül lenyomja a fejemet a vízbe. Kipattan
a szemem, és azonnal csípni kezdi a só, de alig veszem észre. Hiszen látom,
hogy a számból folyó vér ott kavarog a tengerben.
A tengerben, ahol két hatalmas fehér cápa ólálkodik.
Kétségbeesetten hánykolódom a szorításában, mert a vízben leselkedő
ragadozók bármelyik pillanatban felbukkanhatnak, hogy belém harapjanak.
Enzo közben tovább pumpál, másik kezével a csípőmet szorítja foltosra.
Éppen akkor, amikor kezd elsötétülni előttem a világ, felemeli a fejemet.
Gyorsan mély lélegzetet veszek, a hisztérikus rettegéstől tágra nyílt
szemekkel. Még mindig durván kefél, miközben öklendezve szívom
magamba az éltető oxigént.
– Baromira függőséget okoz az ízed, be kell vallanom
– duruzsolja a fülembe. – Ők is hadd érezzék, bébi.
– Várj – szólalok meg alig érthetően, vizet felköhögve. Körmeim a
combjába mélyednek, de érzem, hogy megint kezdi lenyomni a fejemet. –
Várj!
Csak még egy sikolyra futja tőlem, mielőtt visszanyomja a víz alá a
fejemet.
Össze-vissza ver a szívem. Ismét hánykolódom a szorításában, de ettől
csak sikerül még hamarabb fuldokolnom. Víz áramlik a tüdőmbe. Jaj,
istenem, érzem, ahogy ütemesen mozog a víz körülöttem. Mintha valami
hatalmas tartana felém… ráadásul gyorsan.
Másodjára is kihúz a vízből, mire azonnal levegőt szívok magamba,
köhögni kezdek tőle, és vizet öklendezek fel.
Kitör belőlem a zokogás. Könnycseppek folynak végig az arcomon az
elázott hajamból csöpögő vízzel együtt.
– Enzo! K-kérlek, ne hagyd, hogy…
– Ne aggódj, bébi. Nem tőlük kell félned.
Mielőtt még egy szót kinyöghetnék, megint lenyom a víz alá. Kipattan a
szemem, és ezúttal tényleg látok valamit mozogni odalent. Homályosan, de
gyorsan. Az óceán mélyéről tör fel, egyenesen felém.
Enzo gyorsabban pumpál, aztán hirtelen kihúzza a farkát. Haloványan
érzem, hogy valami nedves fröccsen a hátamra, de sokkal jobban aggaszt a
ragadozó, ami másodperceken belül magával ránt.
 Már meggyőződésem, hogy élve felfalnak, amikor megint kirántja a
fejemet a vízből. Megint öklendezve kapkodok levegőért, és fuldokolni
kezdek tőle. Kiguvadt szemmel köhögök.
Pillanatokon belül előtör egy cápa a vízből – éppen ott, ahol a fejem volt.
Nekivágódik a hajónak, és tátott szájjal keresi a zsákmányt.
Sikoltva kúszom hátrébb Enzóhoz, miközben vadul rázkódik a hajó.
Feláll, hátrébb húz, aztán elenged, én pedig ott kapkodom a levegőt. Még
mindig fuldoklom, de már a színtiszta rettegéstől.
Még több vizet felköhögve, szánalmasan odébb kúszom. Nincs hová
mennem, de átkapcsoltam robotpilóta üzemmódba, s az egyetlen dolog,
amire az oxigénnél is nagyobb szükségem van, hogy kurvára távolabb
kerüljek a hajó szélétől.
Belerázkódik a hajótest a cápa lökésébe, de a bestia alig veszi észre.
Folynak a könnyeim, még mindig meztelen vagyok deréktól lefelé, és
biztosra veszem, hogy a hátamra élvezett. Úgy érzem magam, mintha…
nem is tudom. Csak azt tudom, hogy még soha nem éreztem magam ennél
rosszabbul.
Soha.
Enzo a búvárfelszerelésekhez vezető üvegfalnak támaszkodik, megint
felöltözve, keresztezett karokkal és lábakkal. Sztoikus nyugalommal bámul
engem. Mintha nem az előbb izgult volna fel attól, hogy lenyomott a víz
alá.
Kerülöm a tekintetét, miközben vadul remegő szájjal megfogom a
bikinialsómat és belebújok. Nem találok szavakat.
Sok embertől loptam már, sokak életével baszakodtam, és sok bánatot
okoztam. Tisztában vagyok vele.
Így hát befogom a számat, megfogom a farmersortomat, és a lehető
legjobban megtörlöm vele a hátamat, mielőtt felveszem. Korholom magam,
amiért a furgonban hagytam a telefonomat, még akkor is, ha most nem
venném semmi hasznát. A hitelkártyája még mindig itt van a farzsebemben:
az anyagon át látszanak a körvonalai, miközben nézi, ahogy letörlöm az
ondóját. Inkább a ruhámon maradjon a nyoma, mintsem a bőrömön.
Aztán a sarokba húzódva fohászkodom, hogy csak vigyen vissza. Nem
nagyon van otthonom, de most ezen a helyen kívül bármi megteszi.
– Miért csináltad? – kérdezi végül teljesen szenvtelenül. Megborzongok,
mert a fagyos hangja még a víznél is hidegebb, amiben fojtogatott.
 Rápillantok a sómarta szememmel.
– Vissza fogom neked fizetni – mondom rekedten. A torkom is ég, így
elfúló és reszelős a hangom.
– Nem bírod abbahagyni a hazudozást, mi? – ráncolja a homlokát.
Elvörösödik az arcom a szégyentől, mert igaza van. Mindig
elmenekültem ahelyett, hogy azt tettem volna, ami helyénvaló.
– Mennyit költöttél a hitelkártyáról?
– Szerintem kevesebbet, mint egy ezres – vonok vállat szégyenkezve.
– Eszedbe jutott már valaha… – kezdi összeszorított szájjal.
– Dolgozni? Igen, eszembe jutott. Lehet, hogy egy furgonban lakom, de
nem barlangban – vágok vissza, mert már unom a kérdéseit. Talán tartozom
neki pénzzel, egy bocsánatkéréssel és esetleg még néhány évvel is a
sitten… de magyarázattal nem.
Vagy talán mégis, de azt az egy dolgot nem fogom megadni neki.
– Kihívhattam volna rád a zsarukat.
– Akkor talán felhagyhatnék a meneküléssel – motyogom vállat vonva.
Résnyire szűkült szemmel bámul rám megint úgy, mintha fontolgatna
valamit.
– Köröznek a bűncselekményeidért, ugye? Azért nem lehet rendes
munkád.
– Aha – felelem összeszorított szájjal.
Dolgoztam már feketén, de a legtöbb helyen kérnek társadalombiztosítási
jogviszonyt, igazolványt, és utána is néznek az embernek. Nem vagyok
annyira hülye, hogy valaki másnak a nevét használjam, az pedig baromi fix,
hogy a sajátomat sem használhatom.
– Miért nem kerestél munkát tizenhat évesen, mint egy kibaszottul
normális ember? – rázza a fejét gúnyosan. – Kezdjük ott, hogy miért
süllyedtél ilyen mélyre?
Lesújtó pillantással nézek rá, miközben erőt gyűjtök ahhoz, hogy
felálljak. Már úgy áramlik az oxigén a tüdőmbe, mintha soha nem telt volna
meg vízzel, de még mindig reszketek, mint a nyárfalevél.
– Nem tudsz rólam semmit. Ha azt akarod hinni, hogy pitiáner bűnöző
vagyok, aki csak az izgalomért csinálja, részemről oké. De egyikünket se
sértsd meg azzal, hogy hanyag feltételezésekbe bocsátkozol velem
kapcsolatban.
 Vicsorog, és összeszorul a gyomrom a félelemtől. A cápák szemlátomást
megunták és elúsztak, ettől viszont még kidobhat, hogy megint
megtaláljanak.
Csúnyán néz rám, ahogy beletúr a hajába. Látszik, hogy
felbosszantottam.
– Egész végig egy másik férfi nevén szólítottalak? Miközben dugtalak?
Megint összeszorul a gyomrom, csak más okból. Pontosabban azért, mert
lángolni kezd az arcom a gondolattól, hogy bennem volt, és ezt utálom
amiatt, amit az előbb művelt velem. És amiatt is, mert még mindig szörnyen
megalázva érzem magam.
Lefelé pillantok, ami elég is válasznak.
– Mi az igazi neved? – kér számon.
Nem akarom elárulni neki. Van rá esély, hogy meg tudok szökni, amint
szárazföldre érünk. Hogy el tudok menekülni, és valahogy kicsusszanni a
kezei közül. Találhatok másik rejtekhelyet Ausztráliában, amíg készen nem
állok arra, hogy megint megkockáztassam a repülést.
Még mindig van esély a túlélésre, és ha meg akarja tudni a nevemet,
miután épségben leléptem, hát egészségére. Biztos rengeteg cikket írtak
rólam, habár azokban sem talál majd túl sok igazat.
Mivel továbbra is habozok, elindul felém, amitől megfeszülnek az
izmaim, és összeszorul a torkom.
Hátrébb botorkálok előle, de máris a sarokban találom magam, a hajó
szélének támaszkodva. Olyan közel jön, hogy már hozzám simul, karjaival
pedig odaszorít a felhevült testéhez.
– Guardami{6} – parancsol rám élesen.
Megrázom a fejemet, mert nem értem, viszont tudom, hogy bármit is
jelent, nem akarom megtenni. Ráharapok az ajkamra, hogy leplezzem,
mennyire remeg.
Enzo megragadja az államat; így vesz rá, hogy a szemébe nézzek. Még
mindig igyekszem, hogy mogorván eltávolodjak tőle, az ereje viszont
győzedelmeskedik a gyenge próbálkozásom felett.
– Tudni akarom a nevet, amit nyögnöm kellett volna aznap éjjel.
Megint könnyek szöknek a szemembe. Nem azért, mert bánt engem,
hanem azért, mert úgy látom eltűnni az esélyemet a menekülésre, mintha a
markomban tartott víz lenne.
 Kiszökik egy könnycsepp a behunyt szemem alól, de gyorsan kinyitom,
amikor előre hajol és gyengéden lecsókolja a cseppet. Elhúzódik tőlem,
aztán lenyalja az ajkáról a könnyet.
– Ezek a könnyek… most már az enyéim. És még nagyon sokat fogok
kicsikarni belőled, ha nem árulod el, amit tudni akarok.
Jesszusom! Rohadt pszichopata.
– Candace – bököm ki.
– Vezetéknév?
Dadogok, mert hirtelenjében nem jut eszembe semmi.
– Kezdek türelmetlen lenni, bébi – suttogja, miközben végighúzza az
ajkát az arcomon.
Könnybe lábad a szemem. Hiába akarok újabb álnevet mondani neki,
csak az jár a fejemben, hogy nem éri meg hazudni a nevemről, ha élve
felfalnak érte.
– Sawyer – hadarom végül egy újabb sikertelen kísérlettel, hogy
kirántsam az arcomat a szorításából.
– Sawyer – ismétli lassan. Úgy ejti ki, mintha olyan lenne neki, mint a
rózsa és a csokoládé. – Ez egy újabb hazugság, bella ladra?
– Nem – csattanok fel.
– Vezetéknév?
– Bennett – motyogom.
Hümmög, mintha lenne valami a nyelve hegyén, de aztán megint a fejem
fölé néz.
– Baszki – szitkozódik. Gyorsan otthagy, és odasiet, ahol ledobta a
horgonyt.
Értetlenkedve megfordulok, hogy mi a fene váltotta ki ezt belőle, s
rögtön azt kívánom, hogy bár ne tettem volna.
Szinte fekete a horizont. Viharfelhők gyülekeznek sebesen, és innen
nézve látom, hogy egyre nagyobbak és vadabbak a hullámok. Máris jobban
dobál minket a víz, bár biztos vagyok benne, hogy ez még enyhe ahhoz
képest, ami következik.
– Enzo? – kiáltom aggódva és elgyötörten. Szegény szívem nem bír el
ennyi stresszt. Még mindig nem tértem magamhoz azután, hogy egy cápa
kis híján leharapta a fejemet, most meg ez.
– Hadd koncentráljak – veti oda, miközben felhúzza a horgonyt. Ekkor
villám csap le a gyorsan közelgő viharfelhőkből, amitől nyögés szakad fel a
torkomból.
A rendkívül aggasztó helyzetünk ellenére marhára nevethetnékem támad.
Nagyon kell röhögnöm.
Mosoly ül ki az arcomra, amikor a fedélzetre dobja a súlyos fémet, és
odasiet a kormányhoz. Meglátja az arcomat, de nem hagyja abba, amit
csinál.
– Valamit viccesnek találsz, Sawyer? – használja szándékosan a nevemet.
Nem tudom, hogy erőfitogtatás gyanánt vagy miért, ám ettől úgy olvad le
az arcomról a mosoly, mint a gyertyaviasz.
– Azért hoztál ki ide, hogy azt higgyem, meghalok. Most pedig nézd,
mindketten meghalunk.
 8. FEJEZET

Enzo

A hajó nyikorog, a kormány pedig kicsúszik a kezemből, ahogy egy

erőteljes hullám nekünk csapódik, és sós vízzel önti el a fedélzetet. A hátra
erősített ketrec himbálózni kezd, súlya pedig ellenünk dolgozik, miközben
vészesen kilengünk egyik oldalról a másikra. Verejtékcseppek ülnek ki a
homlokomra a küszködéstől, hogy ne kerüljünk víz alá.
Cazzo, cazzo, cazzo!
Sawyer látványa a parton jobban elvette az eszemet, mint gondoltam
volna. Egy rakás baromságot akartam mondani neki, de csak az került
bennem előtérbe, hogy móresre tanítsam. Nem terveztem, hogy kiviszem a
hajóval. Azt meg végképp nem, hogy megint megdugom. Most pedig már
bánom az egészet.
Több eszem van annál, mintsem hogy úgy szálljak vízre, hogy nem
nézem meg az átkozott időjárás-előrejelzést, de ma… Az isten verje meg!
Ez az én hibám, ám attól még ugyanúgy ki akarom nyírni érte a kis szőke
tolvajt.
Soha nem állt szándékomban megölni, és összeszorul
a gyomrom a tudattól, hogy talán mégis így fog történni.
– Enzo! – sikoltja, magára vonva a figyelmem. Odafordulva látom, hogy
egy óriási hullám emelkedik a hajó fölé, mintha maga Poszeidón nyúlna ki
az óceán mélyéről, hogy elkapja a hajótestet és lerántsa.
Lelassul az idő, és kihagy a szívverésem. Tudom… egyszerűen tudom,
hogy ettől most fel fogunk borulni.
– Sawyer! Gyere fel ide! – kiabálom, de már mászik is fel a kormányhoz
a pániktól elkerekedett szemekkel.
Éppen, amikor nekivágódik a mellkasomnak, megtörik a hullám, és
megragadom az arcát, hogy rám emelje a kétségbeesett tekintetét.
– Mély levegő, bébi.
A hullám pillanatokon belül lecsap ránk. Hangos sikoly cseng a
fülemben, de csak a visszhangja marad velem. Elsötétül előttem a világ,
ahogy jéghideg víz vesz körül. Felkap
a partról kiinduló erőteljes hullámlökés, és nem tehetek semmi mást, csak
megadom magam a természet akaratának.
Érzem, ahogy tengelyem körül pörgök, miközben elránt Sawyer mellől,
hogy magával húzzon az óceán mélyére, ahol semmi más nem vesz körül,
csak a sötétség.
Ösztönösen rúgok a lábammal, és erővel kinyitom a szememet, hogy
összekapjam magam. Csíp a só, az adrenalin viszont erősebb a fájdalomnál.
Fölöttem ott a felborult Johanna, ami orral lefelé gyorsan süllyed előttem a
tengerbe.
Szúr a mellkasom az oxigén utáni vágytól, de csak egy dolog jár a
fejemben. Hol van ő?
Teljes erőből úszva keresem Sawyert, ám semmi mást nem látok, csak
törött fadarabokat.
Áttöröm a vízfelszínt, hogy azonnal teleszívjam a tüdőmet levegővel, de
csak köhögnöm kell tőle. Újabb mély lélegzetvétel után elkiáltom magam:
– SAWYER!
A tenger viszont könyörtelen. Felkap egy másik hullám, ami megint
magával ránt az örvénybe. Máris kezdek fáradni, így erővel ellazítom a
testemet, amíg a hullám nem ereszt. Csak hogy aztán megint a felszín felé
rúgjam magam.
Az ő neve az első, ami kijön a számon, amint előbukkanok, de hiába.
Túlharsogja a hangomat a vihar, és megint alámerülök.
Nem hagyhatom, hogy ennyi legyen. Nem hagyhatom, hogy így
végződjön.
De aztán nekivágódom valami keménynek, és elsötétül minden.

***

Enzo!
Térj magadhoz, kérlek.
Kérlek, kérlek, térj magadhoz.
Még a halálom után is kísért a hangja. Tragikus, hogy nincs menekvésem
előle – saját magamat tettem tönkre vele. De aztán valami kifelé ráncigál a
feneketlen sötét gödörből, amibe belesüppedtem. Itt kényelmesen elvagyok.
Elégedetten. Csak akkor érzek ilyet, amikor egy nagy fehér cápával úszom.
– Enzo.
 Élesebben és hangosabban hallom a hangját, és még jobban bántja a
fülemet.
Lassan eljut a tudatomig az arcomba mélyedő szemcsés homok, aztán a
víz is, ami újra és újra ráfröccsen az arcomra.
Nehéz levegőt venni. Zajosan sípol a tüdőm, aztán egy ököl landol
fájdalmasan a hátamon. Folyadék áramlik fel a torkomból, ami teljesen
magamhoz térít, és vad köhögőrohamba taszít. Ömlik a víz a számból.
Jesszusom! Hagynia kellett volna, hogy belefulladjak, baszki.
– Jaj, hála istennek – hallom az édes hangját, amit megkönnyebbülés jár
át.
A kezemre és a térdemre támaszkodva igyekszem levegőhöz jutni,
miközben résnyire nyitom a szememet. Hunyorognom kell az égő érzéstől,
de lassan látni kezdek. Szürke sziklákkal tűzdelt homokra bámulok. Sötét
van idekint,
a hold és a csillagok fénye viszont ragyog.
Sawyer előttem térdel, kezét a combján pihentetve bámul engem.
Felpillantok rá, s látom, hogy a testem vizsgálja, feltehetően sérülést
keresve. Aztán a kék szemével belenéz az enyémbe.
Nem sokkal fest jobban, mint ahogy én érzem magam.
Összegubancolódott a göndör haja, farmersortja cafatokban, a kilátszó bőre
pedig tele piszokkal és alvadt vérrel borított karcolásokkal.
Szinte dühös vagyok, amiért ennyire megkönnyebbülök, hogy életben
van.
Nem akarom, hogy a lelkemen száradjon a halála – magyarázom
magamnak. De ez még belül is elég falsul hangzik.
Baszki.
Mennyi idő telt el? Mióta vagyunk itt? Bárhol is vagyunk.
– Vérzik a fejed – adja a tudtomra. – De nem tűnik annyira vészesnek.
A sarkamra ülve végighúzom a halántékomon a kezemet. Felszisszenek,
mert sajog. A seb már összehúzódott, és érzem az alvadt vért az arcom
oldalsó részén, bár attól még elfertőződhetett.
– Mióta vagy magadnál? – kérdezem. Leveszem róla
a tekintetemet, és felnézve megpillantok egy hatalmas és impozáns
világítótornyot.
Rozoga állapotba van, lepattogzott és megfeketedett rajta a fehér és piros
csíkos festés. Vészjósló sziklaszirten áll, és a látványától érzem, ahogy
belém mélyeszti éles karmait a rettegés. Horrorfilmbe illik. Persze, ez az
egyetlen lehetőségünk arra, hogy menedékre leljünk.
Túl sötét van ahhoz, hogy lássuk, mekkora a sziget, de nem tűnik
hosszabbnak néhány kilométernél. Amennyire fel tudom mérni, lényegében
kopár a talaj, csak még több szikla rajzolódik ki rajta. Cazzo.
– Pár perce – válaszolja, s a válla fölött hátranéz a világítótoronyra.
Itt rekedtünk, de a szerencsénk még nem hagyott el minket.
Remélhetőleg találunk odabent egy adóvevőt, amiben van még egy kis
kakaó, vagy felkapcsolhatjuk a jelzőfényt, hogy valaki meglásson. Ha még
működik egyáltalán, bakker.
Ősréginek tűnik az egész, de kell ott lennie valaminek, aminek hasznát
vehetjük.
Felsóhajtva lehajtom a fejemet. Dühítő és bosszantó, hogy itt vagyok.
Vele.
– Örömmel látom, hogy élsz – bököm ki rekedten. Nem szántam
szarkasztikusnak, mégis úgy jött ki. Nem veszem a fáradságot a
helyesbítésre.
Talán nem akarom holtan látni, de ettől még nem kevésbé halott a
szememben.
– Ja, én is – suttogja.
Amikor felemelem a fejemet, olyan elhagyatottnak tűnik, ahogy a
homlokát ráncolva harapdálja a duzzadt és sebzett ajkát. Az én művem, de
nehéz akár egy fikarcnyi bűntudatot is éreznem.
A holdkeltével kezd igencsak lehűlni a levegő. Megfagyok az ázott
ruhámban, a hideg a csontjaimig hatol.
– Andiamo{7} – biccentek a világítótorony felé. – Át kell melegednünk, és
megnézni, hogy van-e ott adóvevő.
Szipogva bólint. Sajogni kezd a testem amint felállok, és szinte ordítva
tiltakozik, miközben Sawyer mögött caplatok.
A sziklaszirt felé haladva látom, hogy a homok tele van éles kövekkel. A
cipőmnek valahogy sikerült átvészelnie a vihart, amiért hálás vagyok.
De perceken belül észreveszem, hogy Sawyernek elbizonytalanodnak a
léptei. A kövek kezdik vágni a lábát. Tangapapucs volt rajta a hajón, így az
már rég odalett.
Helyes.
 Már összegörnyedt a kimerültségtől, de őszintén szólva csoda, hogy
életben van. Fogalmam sincs, hogy sikerült mindkettőnknek idekerülni,
viszont gyorsan elterelődik a figyelmem a kérdésfeltevésről, amikor
villanást látok az egyik ablakból odafönt. Túl gyorsan történt ahhoz, hogy
tudjam, mi volt.
Talán csak az elmém játszadozik velem, ám ettől még készültségben
maradok.
Kőlépcsőhöz érünk, amin az omladozó építmény felé haladva egyre
jobban összeszorul a gyomrom a rettegett érzéstől.
– Valaki lakik itt – mondja Sawyer. – Mintha láttam volna az előbb a
jelzőfényt.
Megtorpanok, és őt is megállítom magammal szembe fordítva, hogy
felnézzek a világítótorony tetejére. Úgy fest, mintha évek óta nem
használták volna, de most először azt hiszem, hogy Sawyer igazat mond.
Ebben az esetben jó esélyünk van arra, hogy kijussunk innen.
– Óvatosak leszünk – biztatom, mielőtt intek neki, hogy menjen tovább.
– Vagy gondolod, hogy szellemek lakják? – bukik ki belőle, mintha
képtelen lenne magában tartani a kérdést. – Talán hallucináltam. Vagy egy
szellem kapcsolta fel.
– Szerintem a szellemek miatt kell aggódnunk a legkevésbé –
válaszolom. – Az éhenhalás és a kiszáradás kurvára aggasztóbb.
– Hát melyik rosszabb? Az éhhalál vagy a rémisztő szellemek? – dobja
vissza a labdát.
– Melyik gyorsabb?
– Oké, ezzel megfogtál – bólint. – Akkor a bab istene áldjon meg minket.
– Kicsoda? – vetem oda egyre bosszúsabban. Még hajótörötten sem bírja
befogni a lepcses száját.
– A bab istene – ismétli az utolsó lépcsőfokhoz érve, ahonnan betonozott
járda nyílik. – A babkonzerv túléli az apokalipszist. Mindig az marad meg a
szekrényben, miután
a világnak vége. Szóval gyanítom, hogy lesz belőlük ebben a
világítótoronyban, ami valószínűleg semmilyen élőlényt nem látott a
dinoszauruszok óta.
– Rengeteg baj van azzal, amit most mondtál.
A megjegyzésemmel mit sem törődve hátrapillant rám
a válla fölött.
 – Azért legyél óvatos. A bab puffaszt.
– Sawyer, kurvára fogd már be!
– Segít oldani a szorongásomat.
– Hát a fejfájásomon nem segít. Most pedig gyere mögöttem. Előbb meg
akarok győződni róla, hogy biztonságos
– ragadom meg a karját, hogy szó szerint visszahúzzam, amikor kis híján
rálép egy üvegszilánkra.
– Nyugi – puffog, és kirántja magát a markomból.
– Ráléptél volna egy üvegszilánkra. Majdnem megsebesítetted magad.
Gyere a nyomomban.
– Az én hősöm – morogja epésen. De nem foglalkozom vele, mert
odaértünk a koszos és szilánkos faajtóhoz. Felerősödik bennem a baljós
előérzet, és eszembe jut, hogy vajon ne tegyem-e próbára a szerencsémet
inkább az óceánnal.
Az ajtó előtt megállva kopogtatok rajta párszor, és néhány hosszúra nyúlt
pillanatig várok. Semmi.
Lassan lenyomom a rozsdás kilincset. Nincs kulcsra zárva. Nyikorogva
kinyílik az ajtó, és rögtön megcsap a penész és az állott levegő szaga.
Egyenesen egy kis lakórészbe lépünk be. Jobbra egy kék kanapé áll,
mellette kisasztallal, amin egy lámpa áll, körülötte szemét. Összevonom a
szemöldökömet, amikor meglátom a töltényeket és egy ódon
kulcsszerűséget. Még mélyebb ráncok ülnek ki a homlokomra, amikor
észreveszem a hordozható kályhát a kanapé előtt, ami egy kis tévé mellett
kapott helyet egy állványon. A kályhában hamukupac. Ráteszem a kezemet
a fekete fémre, s összeszorul a szívem, amikor érzem, milyen meleg.
Gyorsan körülnézek a szobában. Megfeszülnek az izmaim az
aggodalomtól. A bal hátsó fal mentén könyvespolc húzódik, tele kopott
gerincű kötetekkel és talán gyerekkönyvekkel. Vékony porréteg áll a
kisasztalon, és csak néhány pókhálót látok a hámló, virágos tapétán.
Vastagon kellene állnia a kosznak, és tényleg nem ötcsillagos szálloda
ugyan, de szemlátomást úgy néz ki, mintha laknának itt.
Az előttünk lévő ajtó hatalmas étkezős konyhába vezet. Összeszorul a
gyomrom, ahogy beljebb lépek. A fehér konyhaszekrények megereszkedtek
és rohadnak, egyiknek pedig kissé nyitva az ajtaja. Balra óriási faasztal,
alatta rongyos és mocskos szőnyeggel. Jobbra csigalépcső kanyarog rozsdás
fémből.
 – Az ott piszkos edény a mosogatóban? – kérdezi Sawyer fojtott hangon.
Tényleg az.
De hogy tud itt valaki egyedül életben maradni?
Már éppen a lépcső felé akarok fordulni, amikor megragadja a karomat
egy kéz, és félelem szivárog a bőrömbe Sawyer belém mélyedő éles
körmeiből.
Fenyegető zaj hallatszik, ahogy valaki lejön a lépcsőn, ám gyorsan leköti
a figyelmem, hogy ráeszmélek: egy vadászpuska csövével nézek
farkasszemet. Mögötte egy alacsony, idős férfival, akinek a derekáig ér a
szakálla, és dühös arcot vág a viseltes, piros sapkája alatt.
– Elmondod, mit keresel nálam? – kérdezi lassan. A hangja még a
lépcsőkorlátnál is rozsdásabb.
Lassan fölemelem mindkét kezemet, Sawyer pedig hozzám préselődve
elbújik mögém. Kísértést érzek, hogy kurvára ellökjem, de most a
csimpaszkodása aggaszt a legkevésbé.
– Utolért minket az a vihar, és hajótörést szenvedtünk. Kopogtattunk, de
senki sem nyitott ajtót – magyarázom higgadtan.
– Elnézést a betolakodásért, uram – teszi hozzá gyorsan Sawyer. – Most
tényleg nincs hová mennünk.
Az öregember ránéz Sawyerre, és látom, ahogy ellágyul a tekintete.
Fegyver ide vagy oda, a határán vagyok annak, hogy még hátrébb toljam
tőle a csajt, és közöljem ezzel a gyökérrel, hogy csorgassa a nyálát másra.
Lehet, hogy egy szirén, de pont úgy az én dolgom bántani őt, mint
megvédeni.
Néhány hosszúra nyúlt másodperc után a fazon leereszti a fegyvert, és
gyanakvó pillantást vet felém.
– A vihart két kilométerről is látni lehetett – morogja.
Összeszorítom a fogamat. Lüktet az izom az állkapcsomon, mégsem
szólok be neki. Egyébként is igaza van.
– De mindegy – folytatja. – Maradhattok. Sok jó ember kis helyen is
elfér, asszem.
A konyha felé totyog; ekkor veszem észre, hogy a jobb lába egy
fakampó. Egyenetlen a járása, mert az ősrégi műláb túl rövid még az ő törpe
alkatához is.
A homlokomat ráncolva elgondolkodom: mióta lehet itt ez az ember?
– Sylvester vagyok – mutatkozik be a válla fölött hátrapillantva.
 – Van itt rádiós adóvevője? – kérdezem. Nem érdekel, hogy kicsoda, csak
az, hogy hogy a fenébe tudunk kijutni erről az elfeledett szigetről.
Felmordul, kivesz két bögrét a konyhaszekrényből, aztán becsukja.
Szemlátomást zavarja a modortalanságom.
Válaszra várva bámulom.
– Attól tartok, nincs – feleli végül újabb szenvtelen pillantással, mielőtt
megfordul, hogy kivegye a kávégépből
a kancsót.
– Ma reggeli a kávé, úgyhogy hideg – figyelmeztet. – De megmelegítem
nektek.
Sawyer hátulról megrázza a karomat, és azt suttogja:
– Látod, megáldott minket a babisten. Kávébabbal.
Megrándul a szemem.
– Szeretném tudni a neveteket, ha nem gond – fordul a mikróhoz, hogy
belerakja a két bögrét.
Nekem gond.
– Sawyer – vágja rá a kis tolvaj.
Még jobban összeszorítom a fogamat. Úgy tűnik, előtte nem érzi
szükségét, hogy hazudjon a nevéről, és ez valamiért rohadtul bosszant. De
hát kevés olyan dolog van a világon, ami ne bosszantana.
– Enzónak hívják. Bocsánat a viselkedése miatt. Bántották az iskolában,
és még nem járt pszichológusnál. Nagyon örülünk a kedvességének.
Kezd forrni bennem a düh, és lassan odafordulok, hogy lesújtó pillantást
vessek rá. A mikró hangosan pittyen, az öreg pedig kiveszi a bögréket, mit
sem sejtve arról, hogy legszívesebben mindjárt megfojtanám. Sawyer rám
néz, mielőtt megint Sylvesterre figyelne, aki éppen elindult felénk a két
gőzölgő bögre kávéval.
Itt nem fél tőlem. Azt hiszi, hogy egy falábú vénember meg fogja védeni.
A lesújtó pillantásommal mit sem törődve rámosolyog Sylvesterre, és
melegséget sugárzó – de az egész lényéhez hasonlóan mesterkélt –
arckifejezéssel elveszi tőle a bögrét.
Nem nehéz észrevenni, hogy annyira nyomorult, amennyire csak lehet.
Az egyetlen dolog, ami melegséget sugároz benne, az a puncija.
Mégis szinte árad belőle a napfény, amit legszívesebben letörölnék a
képéről. Az a fajta fény sugárzik belőle, ami elvakít, mielőtt lesújt a villám.
 Szótlanul elfogadom a bögrét Sylvestertől, és kissé leszegem a fejemet.
Sawyernek igaza van – nem viselkedem valami szépen. Ugyanakkor több
eszem van annál, mintsem hogy beleharapjak a kézbe, amelyik enni ad.
– Menjetek oda a kanapéra pihenni. Begyújtom a tüzet, hogy
átmelegedjetek – javasolja, s nyögve odasántikál a mosogatóhoz.
– Köszönjük, Syl – mondja kedvesen Sawyer, és már indul is kanapéhoz,
míg én továbbra is mozdulatlanul állok.
Syl? Máris becézi ezt a faszkalapot?
Rávicsorgok, ahogy elhalad mellettem, mire gyorsít a léptein, hogy
távolabb kerüljön tőlem.
Ahogy telik az idő, egyre borúsabb a hangulatom. A világítótorony
gondnokához fordulok, aki nekem háttal állva leöblíti az edényt a
mosogatóban.
– Honnan szerzed ezeket a dolgokat? – kérdezem, mire Sylvester
megtorpan. – Ha nincs rádiód meg ilyesmid – folytatom kétkedően epés
hangon.
Nem csípem a hazugokat.
– Egy hete nem működik a rádióm. Lemerült az elem, és nincs másik.
Szokott jönni úgy havonta egyszer egy teherhajó, és tőlük veszek meg
mindent, amire szükségem van.
– Veszed? Még dolgozol?
– Nyugdíjas vagyok – válaszolja csúnyán nézve. – És nyugdíjasnak lenni
jól fizet. A pénzem miatt nem kell aggódnod.
Tényleg nem kéne, de a sztorija miatt igen.
Miután végzett a mosdónál, odamegy a fal mellett balra álló farakáshoz.
– Mikor jött az utolsó teherhajó? – faggatom résnyire szűkült szemmel.
Megint felmordul, ahogy elkezd fát pakolni a karjaiba.
– Három napja – válaszolja. – Szóltam nekik róla, de nem volt náluk
elem, szóval megígérték, hogy jövő hónapban hoznak.
Épphogy sikerül elfojtanom a homlokráncolást, amikor megfordul, és
felém biceg. Forrong bennem a düh, és robbanással fenyeget.
Ezzel azt akarja mondani, hogy itt rekedtünk egy kibaszott hónapra. Egy
hónap egy fura vénemberrel és egy csajjal, aki kis híján ellopta a rohadt
életemet.
– Biztos fel tudjuk kapcsolni a jelzőfényt, és megvárhatjuk, hogy valaki
erre járjon.
 – Nem járnak erre hajók, csak ha muszáj nekik – cicceg. – Veszélyes itt a
víz, ahogy te is láthattad. Ezért ugrik be csak havonta egyszer a beszállítóm.
Összeszorítom a fogamat. Lehet, hogy Sawyer hülyét csinált belőlem, de
érzem a zsigereimben, hogy ez az ember titkol valamit.
– Hadd nézzem meg az adóvevőt.
– Nyugodtan, fiam – kacag leereszkedően, aztán a zsebébe nyúlva
előveszi, és odadobja nekem. Rosszalló pillantással kapom el.
– Gyakran hordasz magadnál lemerült rádiót? – kérem számon felvont
szemöldökkel.
– A szokás hatalma – morogja.
A fekete kompakt rádió teljesen meghalt. A kapcsolója eleve „ON”
pozícióban van. Kételkedve leveszem a hátulját. Forrók benne az elemek,
ami rögtön gyanús, de még nem tudom bizonyítani, hogy bármit is tett. Így
hát csöndben maradok, miközben kimegy a kis nappaliba, és elkezd fát
pakolni a kályhába.
– Jó a kávé? – kérdezi Sylvester Sawyertől. – Nyugodtan tedd fel a lábad.
– Remek a kávé – csiviteli a csaj, és a kályhához emeli a lábát. A talpán
vérző vágások éktelenkednek, de nem panaszkodik.
– Van elsősegélydobozod? – kérdezem.
Sylvester rám néz, aztán Sawyer talpára vándorol a tekintete, amikor
észreveszi, mit bámulok.
– Te jó ég, kisasszony! – kiált fel. – Még összeszed valami fertőzést itt
nekem. Máris hozom a dobozt.
Mintha nekem nem lenne alvadt vér oldalt az arcomon, de le van szarva.
Sawyer most már bűntudatos fejjel szóra nyitja a száját, mert
valószínűleg azt akarja mondani neki, hogy ne aggódjon.
– Hadd hozza – csattanok fel.
A csaj rám pillant a dühtől megfeszült állkapoccsal. Olyan magasról
teszek rá, mint amekkora hullám lecsapott ránk.
– Nehezen mozog – motyogja, amint Sylvester lassan elindul felfelé a
csigalépcsőn.
– Ha elfertőződik a lábad, akkor te is nehezen fogsz mozogni. Olyan
kampós falábat akarsz, amilyen neki van?
– Soha nem használnék fát – forgatja a szemét. – Szálkákkal kéne
bajlódnom egész hátralévő életemben. Sokkal szívesebben lennék kiborg.
Még dühösebb leszek. Minden egy kibaszott vicc vele.
 Éppen kinyitom a számat, de Sylvester hangos koppanások közepette
már jön is lefelé.
– Rengeteg cókmók van itt! – kiáltja. – Bevallom, nem sok mindentől
tudok megsérülni mostanság, szóval használjátok csak, amire szükségetek
van.
A fogamat csikorgatva félúton találkozom vele, és elveszem tőle az
elsősegélydobozt. Kivörösödött arcán verejték csillog.
– Köszönöm, fiam. Többnyire mankóval járok-kelek. Ez a láb már nem
olyan kegyes velem. Nem sok ruhám van, de hoztam nektek pár tiszta pólót
és melegítőnadrágot.
Ideadja a ruhákat. A kis kupac dohos szagot áraszt. Továbbra is
hallgatok, ahogy leülök Sawyer mellé, és odaadom neki a dobozt, miután
kivettem magamnak egy sebtörlőlapot.
Kurvára ki tudja tisztítani magának a sebeit. Amint helyrejön, és fel tudja
vonszolni a vigyori seggét egy hajóra, majd be a rendőrségre, ha
visszaértünk Port Valenbe, elégedett leszek.
Egy köszönömöt elmormolva munkához lát, amíg kitisztítom a vágást a
halántékomon. Szinte szét akar repedni
a fejem a fájdalomtól, szóval lehet, hogy agyrázkódásom van, ma éjjel nem
számítok sok alvásra.
– Hogyhogy van még nálad áram? – érdeklődöm Sawyerre pillantva, aki
kidugott nyelvvel törölgeti a talpát.
– Szereztem napelemeket, hátra meg egy jó kis generátort. Egy vagyonba
kerültek, de hát kellettek.
– Mióta vagy itt? – kérdezi Sawyer a mondat végén felszisszenve.
– 1978 óta – jelenti ki Sylvester büszkén. – Azóta vigyázok a Holló-
szigetre, amióta megépítették. Már vagy tizenkét éve nem vagyok
szolgálatban, de nem tudtam elengedni.
– Holló-sziget – ismétli Sylvesterre pillantva Sawyer. – Így hívják a
szigetet?
– Persze. Én neveztem el.
– Szép név – állapítja meg Sawyer oda sem figyelve. Folyton lehetetlen
szögbe próbálja fordítani a lábfejét, hogy elérjen egy sebet.
– Arra nem hajlik a lábad – jegyzem meg, mert szemlátomást szüksége
van az emlékeztetőre.
– Hajlana, ha kiborg lennék – vág vissza.
 Ki fogom nyírni.
Ennek ellenére megpróbálja másik irányba hajlítani,
de ismét kudarcot vall.
– Jézusmária, hadd nézzem! Még eltöröd, baszki.
Lesújtó pillantás kíséretében egyenesen a képembe tolja a lábát. Dühösen
elkapom a bokáját, és lenyomom az ölembe, miközben tízszeresen csúnyán
nézek vissza rá.
– Szerelmi civódás. Jó régóta nem volt benne részem – vág közbe
Sylvester.
Egy másodpercre felé fordítom a lesújtó tekintetemet, mielőtt a csaj
cafatokban álló bőrére fordítom a figyelmem.
– Ő nem a szerelmem – magyarázza Sawyer. – Csak egy seggfej, aki
miatt ilyen helyzetbe kerültünk.
Megszorítom a bokáját, amitől felsikkant. Erőfeszítésembe telik
enyhíteni a szorításon. Imádnám eltörni, és nézni, ahogy szenved.
– Ó – mondja az öreg, akit szemlátomást feszélyez a vitánk. Magasról
teszek rá, ezért csöndben maradok, és nekilátok a sebek kitisztításának.
Bármennyire is szeretném magára hagyni Sawyert, már iszonyúan az
agyamra ment, és nagyon nem hiányzik, hogy még több baj legyen vele a
sérülései miatt.
Felszisszen, amikor nem valami finoman megtörlök egy sebet, amire már
rászáradt az alvadt vér. Csak ekkor kezdem egy kicsit jobban érezni magam.
Ez nem a legnagyobb fájdalom, amit okozni fogok neki, de azért megteszi.
 9. FEJEZET

Sawyer

Utálom.
Gyűlölöm.
Legszívesebben minden oldalt kitépnék a szótárból, ami leírja a
seggfejségét, és ledugnám a torkán. Ugyanakkor félek is.
Itt rekedtem egy hátborzongató világítótoronyban egy vadidegen
gondnokkal meg egy pasival, aki úgy néz rám, mintha szívesebben látna
egy cápa fogai között.
Nincs menekvés innen… nincs menekvés tőle. Mindig el tudtam
menekülni. Egész életemben azt csináltam. És most, hogy nem tudok, olyan
érzés, mintha kis tűszerű paraziták fészkelték volna be magukat a testembe.
Kísértést érzek, hogy a saját húsomba marva kitépjem őket, ám ettől még
egy szemernyivel sem kerülnék távolabb ettől a helytől.
Késő estére jár, és pont olyan kevés a mesterséges fény, mint a
természetes.
Árnyékok táncolnak Enzo és Sylvester arcán, csak a kályha narancsos
fénye vetül rájuk. Van egy lámpa a kisasztalon, de úgy tűnik, hogy
Sylvester nem akarja felkapcsolni.
Felsikkantok, amikor Enzo hirtelen megragadja a másik lábamat.
Csúnyán néz rám, valószínűleg azért, mert sértettem az érzékeny fülét,
aztán tovább tisztogatja a sebeimet, amitől újra fellobban a fájdalom.
Szívesebben lógatnám bele a lábamat az óceánba, hogy aztán nyugovóra
térjek, de kimenni a sötétbe még rémisztőbben hangzik, mint az, hogy Enzo
viselje gondomat.
De nem sokkal.
– Ha végeztetek, megmutatom nektek a szobátokat – jelenti be Sylvester.
Összeszorul a szívem. A szavainak jelentésétől borzongás fut végig a
gerincemen.
– Külön szobát kapunk, ugye? – kérdezem. Enzo abbahagyja a
tisztogatást, és felpillant az öregre, mert ő is várja a választ.
– Attól tartok, nem. Csak egy üres szoba van.
 Jaj, ne! Ez a nap már nem is alakulhatna rosszabbul, de valahogy mégis
sikerül neki.
– Alhatok a kanapén – ajánlkozik Enzo.
– Az nekem nem lenne rendben, fiam. Ez az én otthonom, és nem
szeretem, ha bárki is az életteremben alszik. Néha sokáig fent maradok és
tévézek.
Szigorú hangja nem hagy lehetőséget a tiltakozásra.
– Csak egy ágy van? – kérdezem zsémbesen, de már előre tudom a
választ. És utálom is.
– Bizony.
Alighanem még reménykedtem egy kicsit, mert most olyan érzés, mintha
szó szerint összetörne a szívem.
Vagy megosztozom az ágyon egy pasival, aki utál engem, vagy egyikünk
a padlón alszik a bogarakkal.
Nagyot nyelek. Enzót ismerve rá fog kényszeríteni, hogy a földön
aludjak, ő pedig elfoglalja az ágyat. Nem egy úriember, az egyszer biztos.
Enzo dühösen eltolja magától a lábamat és feláll. Szinte tapintani lehet a
feszültséget a levegőben, ám Sylvester meglepő módon nem retten meg a
baljós tekintetétől. Esetlenül talpra evickélek – amitől megint fájdalom
nyilall belém –,
és megköszörülöm a torkomat.
– Megoldjuk, Syl. Köszönjük.
Enzo rám emeli a tekintetét, de én nem vagyok olyan bátor, hogy
viszonozzam. Nem mintha ezt valaha is a tudtára akarnám adni ennek a
seggfejnek. Így hát annak ellenére, hogy legszívesebben összehúznám
magam, szögegyenes háttal állok. A zsigereimbe vésődött a késztetés, hogy
összemenjek egy szúrós tekintet súlya alatt. Ha hagyom, hogy túl sokáig
nézzenek, még átlátnak a tünékeny délibábon, amit magam köré vetítek.
Megpillantják a hibákat és a tökéletlenségeket, hogy aztán egyetlen
pöccintéssel meggyőződjenek róla, hogy az egész nem volt más, csak
ravasz illúzió.
Az előttem álló férfi már látta a ragyogó szivárvány alatti ocsmányságot.
De kiderült, hogy az csak a saját tükörképe.
Lehet, hogy van bennem ocsmány, de ő sem egy kibaszott szépségkirály.
Sylvester egy kézmozdulattal a csigalépcső felé terel
minket.
 – Szeretném, ha minden este kilenckor a szobátokban lennétek, ha nem
bánjátok – mondja, miközben a lépcsőhöz kísér bennünket. – Most
nagyjából tízre járhat, szóval gyorsan segítek berendezkedni.
Összevonom a szemöldökömet. Nem is emlékszem, mikor volt
takarodóm. Felnőtt emberként biztos nem. De annak ellenére, hogy
Sylvester udvarias kérésként fogalmazta meg, nyilvánvaló, hogy az sem
érdekelné, ha bánnánk. Márpedig én bánom.
– Rendben – köszörülöm meg a torkomat.
Azt hiszem, a takarodó nem a legrosszabb dolog, ami az elmúlt
huszonnégy órában ért. Hálás vagyok, hogy már nem a víz alatt vagyok az
óceán közepén – aminek kilencvenöt százaléka még felfedezésre vár, ahogy
azt megtudtam az Enzóval töltött éjszakán. Csak ez járt a fejemben, amikor
elsöpört minket az a hullám. Csak ez futott át az agyamon, miközben a part
felől lecsapó hullám maga alá rántott, és kiköpött, mint valami romlott ételt.
Mi ólálkodik a felszín alatt? Vajon egészben lenyel vagy lassan fog
felfalni?
Nem tudom, miért zavart jobban az ismeretlen lények gondolata, mint az,
hogy bizonyára egyébként is megfulladok, mielőtt bármi is belém
mélyeszthetné a fogait. Aztán valahogy sikerült felrúgnom magam a
felszínre, ahol nem tehettem mást, mint belekapaszkodtam a hajó egyik
fadarabjába. Az állt rajta, hogy anna; a név többi része a tengerbe veszett.
Sylvester falába hangosan kopog a lépcsőn felfelé. Nyikorog a fém
mindhármunk súlya alatt, így egyszeriben már nem a furcsa tengeri
teremtményektől félek, hanem attól, hogy felnyársal egy kanyargós
fémdarab, ha a lépcső végül megadja magát.
Szűk, rövid folyosóhoz érünk. A végén kicsi, csupán néhány fokból álló
lépcsősorral, ami egy ajtóhoz vezet. A folyosó két oldaláról két másik ajtó
is nyílik.
– Az a szoba, ahová a lépcső vezet, az enyém. A tiétek balra van.
– És mi a helyzet a jobb oldalival? – kérdezem.
– Az lenne a vécé, de nem szeretem, ha mászkálnak a folyosómon éjjel,
szóval ott egy vödör a szobában, ha hív
a természet.
Földbe gyökerezik a lábam, amitől Enzo belém ütközik.
Morog, de annyira ledöbbentem, hogy nem nagyon érdekel.
– Bocsánat, nem használhatjuk a mosdót?
 – Hát hogyne használhatnátok! – mennydörgi kuncogva Sylvester. – Csak
kilenc után nem – magyarázza, mintha ez akár csak távolról is észszerű
lenne.
Szóra nyílik a szám, aztán becsukódik, Enzo dühe viszont erősebb a
döbbenetemnél.
– Cammina{8} – veti oda, miközben előre tol.
Hátrapillantok rá a vállam fölött. Meglep, hogy nincs mondanivalója a
minket sújtó korlátozásokról. Mégis befogom a számat, amikor meglátom,
hogy villámokat szór a szeme. Lehet, hogy nem mondja ki, ám a forrongó
tekintete elárul mindent. Semennyivel nem örül jobban annak, hogy ennyire
szigorúan be leszünk zárva egy szobába, mint én.
Nagyot nyelve összeszorítom a fogamat, miközben Sylvester kinyitja az
ajtót.
– Ott van a vödrötök. Reggel kiönthetitek – mutat egy fehér szemetesre,
ami úgy fest, mintha használat után nem tisztították volna ki rendesen.
Erőt veszek magamon, hogy ne hányjam el magam. Rohadtul nem fogom
használni. Előbb nyitnám ki azt az ablakot, és dugnám ki rajta a fenekemet,
hogy könnyítsek magamon.
Enzóval csöndben maradunk, és kezd kínossá válni a beszélgetésben
beállt szünet. Sylvester talán arra vár, hogy megköszönjük neki a szíves
vendéglátást?
– Hétkor van reggeli. Akkor jöhettek le. Utána biztos találunk valamit,
amivel lefoglalunk benneteket.
– Oké – mondom halkan.
– Jó éjszakát.
Azzal megfordul és kisántikál a szobából, majd óvatosan becsukja maga
mögött az ajtót.
Éppen szóra nyitom a számat, hogy honnan tudná egyáltalán, hogy
használjuk a mosdót, amikor halk kattanást hallok.
Összekoccannak a fogaim, és gyorsan egymásra nézünk Enzóval, mert
mindketten igencsak meglepődünk.
– Most komolyan…?
Enzo máris az ajtó felé veti magát, hogy lenyomja a kilincset. Az ajtó
nem moccan.
 – Bezárt minket ide, baszki – dühöng, és ránt még egyet a kilincsen.
Hiába. – Stronzo{9}.
Baljós borzongás kúszik végig a gerincemen, minden egyes csont köré
fonódva, mígnem hatalmába keríti az egész testemet.
– Miért olyan érzés, mintha foglyok lennénk? – kérdezem szorosan
magam köré fonva a karomat.
– Mert kurvára azok vagyunk – vicsorogja a dühtől erőteljesebb
akcentussal. Az ajtóra pillantva megrázza a fejét, aztán az ágyhoz viharzik.
Mérges, mégis töprengő arcot vágva, terpeszben leül az ágy szélére, és a
térdére könyökölve összekulcsolja az ujjait. A faajtóra meredve
valószínűleg azon tűnődik, mi lenne a legjobb időpont, hogy kirontson rajta.
– Ne csinálj hülyeséget – szólok rá. – Tényleg nincs hová mennünk.
Lángoló tekintettel felém fordul, de nem vagyok hajlandó megrettenni a
hevességétől.
– Igazad van, nincs hová mennünk. De kettőnk közül nem én vagyok a
gyengébb férfi.
– Van merszed megbüntetni engem a bűneimért, erre azt tervezgeted,
hogy elveszed egy öregembertől az otthonát?
– guvad ki a szemem.
Lüktetni kezd egy izom az állkapcsán, és válasz helyett csak csúnyán néz
rám.
– Nyilván nagyon elcseszett helyzetben vagyunk, de a te hibád, hogy
egyáltalán belekeveredtünk abba a viharba. Senki mást ne büntess a
kibaszott hibádért, Enzo.
Felpattan és felém csörtet. Elsápadva hátratántorodom, amíg neki nem
ütközöm az ajtónak. A két fülem mellé csapja a tenyerét, és olyan vad erő
árad belőle, mint az, amelyik idesodort bennünket.
– Elloptad a személyazonosságomat, de az már túl sok neked, hogy
kiszökj egy szobából, bébi? Van még olyan dolog, amit erkölcsileg
elfogadhatatlannak tartasz, vagy ha te teszel tönkre életeket, akkor minden
helyénvaló?
– Legyél jobb nálam, Enzo – bukik ki belőlem.
– Az nem olyan nehéz – kuncog sötéten.
Összeráncolom a homlokomat, mert olyan, mintha hegyes horgot
mélyesztene a mellkasomba a szavaival.
 – Utálhatsz engem, de ne hozz minket még rosszabb helyzetbe, mint
amilyenbe eddig sikerült – válaszolom végül halkan, mégis határozottan. –
Beengedett minket az otthonába, úgy igazságos, ha tiszteletben tartjuk.
Nagyon közel vagyunk egymáshoz, és szikrázik közöttünk a levegő.
Megfeszített állkapoccsal elfordul, és olyan, mintha erőteret sugározna
magából, ami most már mindkettőnket körülvesz.
Mély lélegzetet veszek. Végre kapok levegőt, mintha korábban leállt
volna a testem, és most megint megnyomták volna rajtam a bekapcsolás
gombot.
Úgy járkál fel-alá a szobában, mint egy ketrecbe zárt állat, szinte a füléig
felhúzott vállakkal.
Megragadom az alkalmat, hogy reszkető végtagokkal kibújjak a homokos
ruhámból, amíg nem figyel oda.
Megfogom a megkérdőjelezhető tisztaságú holmikat, amiket Sylvester
adott. Elfintorodom a pólóból és a melegítőnadrágból áradó, állott, penészes
szagtól – mégis jobb, mint homokkal borított, sósra száradt ruhában aludni.
Átöltözöm, miközben végig igyekszem annyira takargatni magam,
amennyire lehet, mintha Enzo nem látott volna még meztelenül és úgy
kitárulkozva, amiért keresztre feszíthetnének. Bár most az ablaknál áll,
keresztbe font karokkal búslakodva.
Miután végeztem, kis kupacba rendezem a holmijaimat, hogy holnap
kimossam őket. A hitelkártyája meglepő módon túlélte a vihart, és még
mindig ott van a rövidnadrágom farzsebében. Majd eldugom a matrac alá,
amikor nem látja, de egyelőre ott tartom a ruhákba burkolva.
Az önző és a lelkiismeretes énem szembeszegül egymással, egyszerre
érzek megkönnyebbülést és csalódást. Ami még rosszabb, hogy azért
vagyok csalódott, mert az óceán nem vette ki a kezemből az irányítást, hogy
kiszabadítson a helyzetből, nem adott könnyű menekülési lehetőséget.
– Enyém az ágy – jelentem be, miután végeztem. Vigyort erőltetek
magamra, hogy odaballagjak a hepehupás matrachoz.
– Kizárt dolog – kapja fel a fejét.
– Nem alszom a földön – tiltakozom.
– Szerinted én fogok? – hunyorog rám.
– Tényleg nem leszel úriember? – fonom karba a kezemet.
– Az azt jelentené, hogy egy úrihölgy is van a szobában, de én csak egy
kibaszott piócát látok.
 Leesik az állam. Olyan érzés, mintha lendületből gyomorszájon rúgott
volna. Fáj, így dühbe gurulok.
– Baszd meg – vetem oda.
Rohadtul utálom.
– Már megbasztalak, az volt életem legnagyobb hibája
– vág vissza.
Azzal hátat fordít, teljesen levetkőzik, és úgy mutatja nekem a pucér
fenekét, mintha nem most szúrt volna mellbe forró piszkavassal. Remek
segge van, de még ez sem tereli el a figyelmemet a bordáim mögül sugárzó
fájdalomról.
A ruhák ugyanúgy nem illenek rá sem, így biztos, hogy visszavesszük a
sajátjainkat, amint megint tiszták lesznek.
Meglepődöm, amikor bemászik mellém az ágyba. Valójában nem
számítottam arra, hogy gavallér lesz, ugyanakkor arra sem, hogy önként
mellém fekszik. De makacs vagyok, és nem vagyok hajlandó koszos
fapadlón aludni, amitől egyetlen éjszaka alatt ízületi gyulladásom lenne.
Nyelek egyet, és újabb gyenge próbálkozásra adom a fejem.
– Rugdosni szoktam álmomban. Véletlenül még a seggedben köt ki a
lábam.
– És ha ez így lesz, akkor én valami sokkal rosszabbat fogok tenni, bella
ladra – vonja fel a szemöldökét.
Vibrál körülöttünk a levegő. Csak a füst hiányzik ahhoz, hogy úgy
érezzem: lángokban áll a szoba. Melegem van, és baromira nem kapok
levegőt mellette.
– Egyáltalán mit jelent ez?
Nem válaszol rögtön, ezért pontosítok.
– Bella ladra. Mit jelent ez?
A bella ismerős, szinte biztosra veszem, hogy szépet jelent. Ami már
önmagában is összezavarja az egyébként is kusza gondolataimat. De nem
tudom, mi az a ladra, és azt sem, hogy ez így együtt valami mást jelent-e.
– Mindegy. Fáradt vagyok. Hosszú napunk volt, úgyhogy vagy költözz át
a padlóra, vagy kurvára aludj.
A homlokomat ráncolva nekipréselem magam a falnak, és bedugom a
viseltes tengerészkék takaró alá a lábamat.
Tényleg nem akarok mellette aludni. Mégis kitart a makacsságom. Úgy
tűnik, az övé is.
 Köcsög.
Bebújik a takaró alá, és azonnal elfordul tőlem, így megint a hátát
mutatja nekem. Habár nem érdekel, hogy felém fordítja-e az arcát, rideg
viselkedése csak fokozza a feszültséget, amitől az izmaim jégtömbökké
dermednek.
Nem számít.
Kényelmesen elhelyezkedem – legalábbis megpróbálok –, behunyom a
szemem, és imádkozom, hogy amikor felébredek, bárhol legyek, csak ne itt.

***

Valami erőből fejbe vág, ami felriaszt a rémálmomból, hogy áttaszítson egy
másikba.
Rögtön eszembe jut, hogy egy lakatlan szigeten rekedtem két idegennel.
Az egyikük utál, és éppen egy agydémon karmai között vergődik. Anya így
nevezte a rémálmokat kiskoromban, így mindig csak így tudtam gondolni
rájuk.
Felülve próbálok rájönni, hogyan lenne a legjobb felébreszteni, amikor
kellemetlen zaj üti meg a fülemet.
Van valami közvetlenül az ajtó előtt.
Hátborzongató érzésem támad, ahogy egyre egyértelműbbé válik a zaj.
Láncok. Fémláncok csörömpölése, ahogy lassan végighúzzák a fapadlón.
Egy fel-alá járkáló veszélyes fogolyra emlékeztet.
Összevonom a szemöldökömet, miközben nyugtalanság hatja át az állott
levegőt. Bármi is van odakint, baljósnak tűnik, és a rosszindulata mintha
beszivárogna az ajtó repedésein, hogy felém nyúljon, s azzal incselkedjen,
hogy meg merem-e fogni a kezét.
Mély lélegzetet veszek, és visszatartom addig, ameddig lassan el nem
halkul a láncok zaja. Már éppen kezdek megnyugodni, amikor újabb súlyos
végtag vetődik az irányomba.
Felsikkantok; alig sikerül kivédenem az ütést. A lesújtó végtagok és a
rémisztő hang miatt ki akar ugrani a szívem a helyéről.
Mély morgás tör elő Enzo torkából. Nem sokat lehet látni, az ablakon
beszűrődő holdfény viszont rávilágít a fájdalmas arcára.
– Enzo – szólok hozzá. Még mindig remeg a hangom
a folyosón ólálkodó ijesztő fogolytól.
 Megint felnyög, de nem merek hozzányúlni. Tudom, milyen könnyen
átkapcsol az ember támadó üzemmódba, amikor meggyőződése, hogy még
mindig benne van.
Jobbra-balra hánykolódik a feje, annyira csapdába ejtette saját elméje.
– Enzo – szólongatom megint, ezúttal hangosabban. Miután erre sem
ébred föl, összeszedem a bátorságomat, hogy megbökjem.
Nem emlékszem, hogy rémálmai lettek volna aznap éjjel, amikor nála
voltam, ám őszintén szólva mire tényleg ágyba kerültünk, mindketten
annyira kimerültünk, hogy szinte elájultunk. Még az én démonaim is a
sötétben maradtak.
Őt viszont foglyul ejtették az álmai. Ahelyett, hogy megkockáztatnám,
hogy kék-zöld legyek, megfogom a kezét, és összekulcsolom az ujjainkat.
Nem tudom, mit csinálok és miért, de úgy tűnik, képtelen vagyok rávenni
magam, hogy elengedjem. Főleg, hogy lassan megnyugszik hullámzó
mellkasa, és eltorzult arca is kezd fokozatosan elernyedni.
Ahogy az ő szorongása csillapodik, az enyém pont ellenkezőleg. Kezdem
felfogni a helyzet komolyságát így, hogy magamra maradtam a
gondolataimmal.
Egészen eddig a pillanatig képes voltam elterelni a figyelmemet arról,
ami történik. Soha nem engedtem meg magamnak, hogy a viharon
tépelődjek, és azon, hogy milyen kicseszett nagy trauma volt. Hogy
mennyire zavaros volt az óceán közepén magamhoz térni, a gyorsan
lenyugvó tappal és a közelemben eszméletlenül lebegő, vérző fejű Enzóval.
Elhessegettem az emlékét annak, hogy nemrég még cápákat ingerelt a véres
ajkammal, a sérüléseinek láttán pedig mélyrepülésbe kezdtek a
gondolataim. Meggyőződésem volt, hogy a cápák visszajönnek, és
elszántan megszerzik az ételt, amit korábban nem kaptak meg.
Enzo nem tud a rettegésről, ami szétáradt bennem, miközben odaúsztam
hozzá ahelyett, hogy elúsztam volna tőle. Féltettem az életemet, mégis csak
az övére tudtam gondolni.
Soha nem fogom elárulni neki, mennyire megkönnyebbültem, amikor
megnéztem a pulzusát, és éreztem, milyen erősen ver a szíve. És azt sem,
hogy azonnal könnyekben törtem ki, amikor megláttam a fényt a távolban,
mint ahogy azt sem, hogy úszva odavonszoltam, miközben csak egy darab
fa tartott minket a felszínen. Hogy mennyire kimerítő volt. Hányszor adtam
fel majdnem, mert alig bírtam el a súlyát, de az eltökéltségem erősebb volt.
Mennyit sírtam. És mégsem voltam hajlandó elengedni.
Megszakadt a szívem, amikor magához tért, és olyan csalódottnak tűnt,
amiért életben maradtam.
Könnyek szöknek a szemembe, és összeszorul a szívem.
A repedések szinte kráterré mélyülnek rajta. Felzokogok, de a szám elé
kapom a szabad kezemet, aztán gyorsan Enzóra pillantok, hogy nem ébredt-
e fel. De amint rászegezem a tekintetem, már nem is tudom levenni róla.
Elhomályosul előttem a képe, ahogy patakokban folynak a könnyek az
arcomon.
Hat éve most először nincs hová menekülnöm. Ténylegesen és
kétségtelenül csapdába estem. Minél inkább tudatosul bennem ennek a
tényszerűsége, annál jobban kezdek pánikba esni.
Istenem, mit mondana most Kev?
Okosabb vagy ennél, tökfej, és most nézd meg, mit műveltél.
Megmondtam, hogy a férfiak ártanak neked. Ezért van csak rám szükséged.
Még jobban megszorítom Enzo kezét. Most attól a pasitól remélek
vigaszt, aki nem fogja megadni a fagyos szívével.
Ő az utolsó, akitől bármit is szabadna remélnem. De bármennyire is utálom
azért, amiért ilyen helyzetbe hozott minket – ami elkerülhető lett volna, ha
csak megnézi az időjárás-előrejelzést –, magamat még jobban utálom.
Mindez végül is nem történt volna meg, ha nem vagyok ennyire szar ember,
és békén hagyom.
Borzalmas helyzetben vagyunk. De hiába ráz ki a hideg Sylvestertől,
mégis jobb, mint odakint a hideg és kietlen óceánban. Jobb, mint halottnak
lenni.
Legalábbis azt hiszem.
Enzónak megrándul a keze, így gyorsan visszahúzom az enyémet, mielőtt
rajtakapna. Kétségbeesve törölgetem a könnyeimet, mégis sikerül
összeszednem magam, mire kinyitja a szemét.
– Mit csinálsz? – kérdezi rekedten, amitől mocorogni kezd valami
odalent. Még félálomban is rideg és kemény a hangja, mégis a legcsábítóbb,
amit valaha hallottam.
Megköszörülöm a torkomat.
– Nem tudok aludni – válaszolom tömören.
– Sírsz – állapítja meg.
 – Nem – hazudom.
Egy pillanatra elhallgat. Fagyos a csönd.
– Biztosra veszem, hogy még soha nem kellett erősnek lenned, Sawyer,
de most ideje megtanulnod.
Azzal elfordul, én pedig behunyt szemmel összegyűjtöm a nem létező
erőmet, hogy visszatartsam a könnyeket, miközben elmélyülnek a
repedések a szívemen.
 10. FEJEZET

Enzo

Legutóbb egyetemista koromban mentem halat fogni. Habár azt túlzás lett
volna halfogásnak nevezni. Igazából négy srác hajóra szállt, hogy túl sok
sört igyon – túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy bármi mást csináljunk.
Nyakunkon a vizsgákkal jobban érdekelt az, hogy együtt ússzak a halakkal,
mint az, hogy kifogjam őket.
Most marhára visszaüt ez a gyenge tapasztalat.
– Halszakértő vagy, de nem tudod kifogni őket? Az nincs benne a
Halakról kezdőknek című könyvben?
Kibaszott kamugép, aki azt mondta, hogy a légzőgyakorlatok segítenek a
düh leküzdésében. Ezerszer kipróbáltam őket, amióta itt vagyunk, mégis
meg akarom fojtani ezt a csajt.
A legnagyobb probléma, hogy valahányszor elkezdek erről ábrándozni,
közben meg is dugom fejben.
Bakker.
– Én nem fogok halat, Sawyer. Az kiirtja az élővilágot, ami ellene szól
mindannak, aminek az egész pályámat szenteltem. Jobban érdekel az óceán
megmentése.
Összeszorított szájjal, eltöprengve bólint.
– Hát, értékelem a nagyvonalú hősiességed. Életcélomnak fogom
tekinteni, hogy írassak egy könyvet rólad, ha kijutunk erről a szigetről. De
addig is ennünk kell. Sylvester világossá tette, hogy nincs elég ennivalója.
– Igen, nagyon is tisztában vagyok vele. Ezért próbálkozunk meg a
halfogással – vetem oda a szánalmas csapdánkra mutatva. Már órák óta
idekint vagyunk, de még planktont sem fogtunk.
Mindketten átaludtuk a tegnapi napot, és el sem hagytuk a szobát azon
kívül, hogy kilenc előtt olykor felkeltünk pisilni. Még nem került sor arra,
hogy bármelyikünk is használja a vödröt.
Hiába telt el egy teljes nap, ma is ugyanolyan kimerült vagyok, és fáj
mindenem a hajótöréstől. Ezen a vizet taposó kis boszorkány kurvára nem
segít.
 Hétfő van, szóval biztosra veszem, hogy Troy hívja a rendőrséget, ha
nem megyek be a kutatóközpontba. Amióta ismerjük egymást, soha nem
fordult elő, hogy ne mentem volna be dolgozni.
– Mi lenne, ha kipróbálnánk a lándzsát? – javasolja Sawyer, akinek
fogalma sincs, mennyire bosszant engem. Vagy csak nem érdekli, de abban
az esetben nem okoz gondot elérnem, hogy érdekelje.
– Hogyan tervezel lándzsát készíteni?
Szóbeli válasz helyett a világítótorony felé siet. Könnyedén átugorja az
éles sziklákat, hiába sebes még mindig
a lába. Legalább most már bekötötte.
Tíz perccel később egy hosszú és göcsörtös farúddal, egy csontozókéssel
és szigetelőszalaggal tér vissza.
Csak bámulom, ahogy szélesen rám vigyorog.
– Megengedte, hogy használjuk a régi botját, csak meg kellett ígérnem,
hogy nem törjük el.
– Biztos vagyok benne, hogy mindent összetörsz, amihez hozzányúlsz –
jegyzem meg. Leolvad az arcáról a mosoly, de megint magára erőlteti.
Akárhogy is, eltűnt a fény, ami korábban ott volt a szemében, és most én
érzem magam tolvajnak.
Már a nyelvem hegyén van egy bocsánatkérés, mégis visszafogom
magam. Korábban bedőltem a trükkjeinek és megszántam; nem vagyok
hajlandó megint elkövetni ezt a hibát.
Válasz helyett gyorsan munkához lát, hogy elkészítse a lándzsáját. Karba
font kézzel bámulom. Képtelen vagyok levenni róla a tekintetemet,
bármennyire is próbálom.
Egy egész óceán terül el előttem, ami megérdemli az áhítatomat, mégis
csak neki akarom szentelni.
És még semmi, de semmi nem dühített fel ennyire.
Azzal zökkent ki a tépelődésemből, hogy a levegőbe döf a lándzsájával
egy győzedelmes „aha!” kíséretében.
– Profi feltaláló vagyok, most pedig profi halász leszek a lándzsával! –
jelenti ki vigyorogva.
Most nagyon csinálni akarok vele valamit, de túlságosan szétcseszte a
gondolataimat ahhoz, hogy tudjam, mit.
Pókerarccal nézem, ahogy belegázol a vízbe. A homályos kékségtől
igencsak elüt a napbarnított bőre.
 – Most már csak meg kell találni a halakat – motyogja magában eltökélt
homlokráncolással, az ajkát harapdálva.
Csupán az elkerekedő szeméből látom, hogy készül valamire, mielőtt a
lándzsa hegyét beledöfi a vízbe, és csatakiáltás visszhangzik a hullámok
között.
– Ó, de állatira megvagy!
Kicsit összeroskad a válla, amikor felemeli a lándzsát, és rájön, hogy
valójában nem fogta ki vele a halat.
Nem tudom elfojtani a halovány mosolyt és az örömét annak, ahogy
elsötétül a tekintete, amikor meglátja rajtam.
Elfordul, hogy az izmait megfeszítve újabb áldozat után kutasson.
Azt akarom, hogy rosszul érezze magát.
– Előbb találod el a saját lábad, mintsem hogy kifognál egy halat.
– Világéletemben kételkedtek bennem, haver. Többre vagyok képes, mint
hinnéd.
Hümmögve odamegyek hozzá. Megrészegít, ahogy dagadnak az izmai.
Tudja, ki az igazi ragadozó, és nem az, aki fegyvert szorongatva védi az
életét.
A hátához nyomom magam, amitől még jobban megfeszül.
– Pontosan tudom, mire vagy képes – suttogom a fülébe. – De még nem
sikerült elszöknöd előlem, bella ladra. Nem vagy olyan jó a menekülésben,
mint hiszed.
Felemeli a fejét, amitől a szőke fürtjei megcsiklandozzák az orromat.
Óceánillata van, kurvára utálom miatta. Ez a kedvenc illatom, és nem
érdemli meg, hogy magán viselje.
– Sok mindenben nem vagyok olyan jó, mint hiszed.
Vaskos célzás, és örömmel hagyom, hogy feltételezésekbe bocsátkozzon.
Őszintén szólva Sawyernek akár egyetlen pillantásától el tudnék élvezni.
Mégis őszinte vagyok. Kibaszottul mennyei, amikor a farkamat szopja,
de akkor sem tud hazudni, ha az élete múlik rajta. Most, hogy átlátok a vágy
ködén, érzem mindazt, amit nem mond ki. Azt hiszi, hogy jó abban, amit
csinál, de valójában csak vakszerencsével jutott el idáig. Ami a
körülményei alapján rohadtul elfogyott neki.
– Le foglak szúrni. Állj távolabb tőlem – böki ki fájdalmas hangon.
– Nem.
 Felszisszen a fogai között, csakhogy én folytatom, mielőtt nekiállna
bizonygatni valamit, amit aztán tényleg megbánna.
– Van valami a jobb lábadnál. Lássuk, van-e még olyan dolog, ami jól
megy neked az életek tönkretételén kívül.
Erős széllökés borzolja fel a haját, belefújja a kócos tincseket az arcába.
Ökölbe szorul a kezem, miközben ellenállok a kísértésnek, hogy
megragadjam őket és azokkal tartsam mozdulatlanul, miközben a száját
kúrom.
Vagy azért, mert igent mond a kihívásra, vagy azért, mert egyszerűen
fütyül rám, Sawyer lassan felemeli a lándzsát, és rezzenéstelenül megkeresi
a lába körül úszkáló sötét árnyékot a tekintetével. Valahol meglep, milyen
könnyedén mozog az óceánban. Bármi ólálkodhat a felszín alatt, de nem
retten meg a közeledtétől.
Remélem, medúza.
Egy pillanatra megdermed. A következőben pedig belemártja a kés
hegyét a vízbe. Aztán felegyenesedik. Érzem, ahogy sugárzik róla a diadal
érzése.
A válla fölött hátranézve felfelé bámul rám a sűrű pillái alól, a szája
sarkában bujkáló önelégült mosollyal. Anélkül, hogy levenné rólam a
tekintetét, fölemeli a fegyvert, aminek a hegyén ott egy királymakréla.
Amikor megint a szemébe nézek, olyan, mintha két autó ütközne
frontálisan. Izzani kezd körülöttünk a levegő, és mintha áramütés futna
végig a gerincemen, ahogy félig lecsukódik és felforrósodik a kék szeme.
– Nyertem.
Azzal megfordul, hogy elsétáljon mellettem és oldalpillantást vessen
rám, ám megállítom, mielőtt akár egy tapodtat is mozdulhatna. Gyorsan
elkapom a nyakát, amitől megint megdermed.
– Bravissima{10}. Most pedig csináld meg még egyszer.
– Tessék? Fogj magadnak te is – veti oda epésen.
Megragadja a csuklómat, és a körmei belevájnak a bőrömbe, ahogy
próbál kiszabadulni, de ettől csak még inkább erőre kapok. Mielőtt
pisloghatna, elengedem és leveszem a döglött halat a szedett-vedett
lándzsáról.
Végre megadom magam, és a másik kezemmel beletúrok a hajába, hogy
közelebb húzzam.
 – Most már egy csapat vagyunk, bébi. Tedd azt, ami a legjobban megy
neked, és ölj meg bármit, ami annyira szerencsétlen, hogy a közeledbe
merészkedik.
Mire befejezem a mondatot, a kezem már az állára vándorolt,
hüvelykujjammal pedig a feldagadt alsó ajkát simogatom, ami a harapásom
nyomát viseli.
Ahelyett, hogy kipirulna az arca, ahogy vártam, elsápad, a tekintete pedig
úgy elhalványul, mint a horizont alá bukó nap.
Óvatosan fölemeli a reszkető kezét, hogy eltolja az enyémet az arcától.
Aztán elfordul, és szótlanul mélyebbre gázol a vízben, újabb halat keresve.
Semmi mást nem tudok, csak ott állni, de nem értem és gyanakszom,
hogy mi a franc volt ez.
Végül elsétálok, mert arra jutok, hogy nem nagyon érdekel.

***

Sawyer nem csupán egy királymakrélával tér vissza, hanem hárommal.

Felvonom a szemöldökömet, miközben éppen az elsőt belezem, és egy
összegyűrt pólót dob a pultra.
Az anyagot széthajtogatva büszkén mutatja a benne rejlő döglött halakat.
Visszataszítónak találom a látványt. Kicseszett emberek a mohóságukkal. A
túlhalászat olyan mértéket öltött, hogy már három királymakréla
meggyilkolása is árt az élővilágnak.
– Hűha! – kiált fel Sylvester a lépcsőn lefelé jövet, amikor megpillantja a
halakat. – Ezt meg hogy csináltad?
Sawyer vállat von, és könnyed mosolyra húzódik a szája. Megint a régi
önmaga, mintha nem zárkózott volna be teljesen mindössze egy órája.
– Lándzsával.
– Szóval ezért kellett neked a bot – mondja elismerő kacajjal Sylvester. –
Én általában csak lelövöm őket a pisztolyommal. Sok évembe és
elpocsékolt töltényembe telt, hogy pontosan tudjak célozni. Úgy tűnik,
született tehetség vagy.
– Lehet, hogy az egyik rejtett képességem – feleli Sawyer vidáman.
Felvonom a szemöldökömet. Hagyjuk is ezt a kijelentést.
Így, hogy a pólóját száknak használta, Sawyernek csak a farmersortja és a
bikinifelsője maradt. Szemlátomást már bánja ezt így, hogy Sylvester
bámulja. Két egyforma vörös folt ül ki az arcára, és összehúzza a vállát.
Che stronzo{11}. Megmarkolom a kés nyelét, hogy inkább ezt a fazont
belezzem ki.
Alighanem érzi a dühös tekintetemet és a fenyegetést a nyelvem hegyén,
mert gyorsan rám néz a gombszemével. Ettől még viszont nem enyhül a
kísértés, hogy kikaparjam.
– A főzés meg a te rejtett képességed? – kérdezi Sylvester.
Hunyorgok, miközben nagy nehezen visszafogom magam, hogy ne
tegyem helyre.
– Mindig is eligazodtam a konyhában, bár nem eszem halat, így nem
tudom, milyen lesz – válaszolom hűvösen.
– Ó, még soha nem láttam olyan férfit, aki visszautasítana egy jóféle
húst.
Onnan sejtem, hogy az ezután beálló csend kínos, hogy Sawyer úgy fest,
mintha szívesebben lenne királymakréla a késem alatt, habár semmit nem
érzékelek belőle. A fazon nyilván arra célzott, hogy nem vagyok igazi férfi,
ugyanakkor az is kibaszott egyértelmű, hogy ezt borzalmasan benézte.
– Enzo cápaszakértő – pillant rám Sawyer. – Együtt úszni szeret a
halakkal. Nem megenni őket.
A szemébe nézek egy másodpercre, mielőtt megint a feladatomra
koncentrálnék. Nem tudom, miért véd engem egy vén trotty előtt, akinek
kétségtelenül elavult nézetei vannak arról, mit jelent férfinak lenni. Nem is
tudom, hogy egyáltalán miért véd engem.
Nem jelent rám akkora veszélyt Sylvester, hogy kételkedjek a
férfiasságomban. Hadd gondoljon, amit akar, attól még fikarcnyival sem
lesz jobb nálam.
– Hm, cápaszakértő? Biztos tökös vagy, ha vízbe szállsz velük. Akkor
tetszeni fog neked itt. Folyton vannak nálunk cápák ezen a partszakaszon.
Abbahagyom, amit csinálok.
– Nálunk? – ismétlem ránézve.
– Tessék? – kérdezi, mert nem érti, mire célzok.
– Azt mondtad, hogy folyton vannak nálunk cápák – pontosítok a
következő halért nyúlva. – Van itt még valaki?
– Hát ti ketten itt vagytok, nem? – morogja. – Ez lesz az otthonotok még
vagy egy hónapig.
 – Enzo egy fasz – jegyzi meg Sawyer.
Csöndben maradva fontolgatom, hogy erőltessem-e a témát. Máskor
betudnám egyszerű szófordulatnak, de nem azok után, amiket tegnap éjjel
halottam.
– Mintha hallottam volna valakit járkálni tegnap éjjel
– mondom végül.
Sawyer felkapja a fejét, de kerülöm a tekintetét. Miután lefeküdt, nem
tudtam visszaaludni, mert zavart a sírása, és dühös voltam magamra, mert
elképzelésem sem volt, mi baja.
Nem tudom, mióta feküdtem ott, amikor léptek zaját hallottam a fejünk
fölül, és mintha fémet vonszoltak volna a padlón.
Mennydörgő nevetés tör fel Sylvester torkából, amivel megijeszti
Sawyert.
– Kíváncsi voltam, meddig tart majd elcsípni őket.
– Kiket? És hogyhogy elcsípni? – kérdezi Sawyer.
– Amikor megnyílt ez a hely, sok teherhajó járt errefelé. Aztán 1985-ben
lecsapott a legnagyobb vihar, amit valaha láttam. Magával sodort egy
hatalmas hajót. Eleinte nem tudtam róla, de nagyjából nyolcvan bűnözőt
szállított. Éppen egy másik börtönbe vitték őket, amikor felborult a hajó.
Felkapcsoltam a jelzőfényt, és egész éjjel vártam, hogy idejut-e valaki.
– Sikerült nekik?
– Persze – morogja Sylvester. – Négynek. A hajó fadarabjaiba
kapaszkodva rugdosták el magukat idáig. Hadd jegyezzem meg, hogy ki
voltak bukva. Veszélyes alakok. Gyilkosságért és erőszakért ítélték el őket.
Nem hagyhattam őket csak úgy meghalni, de nem voltam olyan hülye, hogy
behívjam őket. Nekik ez mázli volt.
– Akkor mihez kezdtél?
Folytatom a főzést, miközben Sylvester folytatja a történetét.
– Adtam nekik sátrakat, elsősegélydobozt, némi ennivalót és vizet. Egy
darabig még tombolt a vihar, ami azt jelentette, hogy egyedül voltam, amíg
nem jött segítség. Semmiképp nem engedtem be őket, aminek nem örültek
túlzottan. Aznap este ketten betörték az ajtómat. Nyilván számítottam rá, és
lelőttem őket. Azokkal a láncokkal a bokájukon haltak meg.
Sawyer a döbbenettől elkerekedett szemekkel felnyög.
– A másik kettő megtanulta a leckét, és kint maradt.
 – Utána mi történt? – érdeklődik Sawyer, akit magával ragadott a
történet. Én még mindig várom, hogy halljam, mi köze ennek a tegnap éjjeli
zajokhoz.
– Csak az egyik élte túl. A másik belázasodott és végül feldobta a
pacskert. Beengedtem, amikor már nagyon rosszul volt, és minden tőlem
telhetőt megtettem, hogy segítsek neki talpra állni, de nem jött össze neki.
Végül megjött a segítség, és elvitték a megmaradt foglyot. Nyolcvan
emberből ő volt az egyetlen túlélő.
– Azta – leheli Sawyer.
– Az a kettő, akit lelőttem, itt maradt. Azóta kísértenek a folyosókon.
Vonszolják azokat a rohadt láncokat a padlón. Mostanra már hozzászoktam,
de bevallom, hogy beletelt néhány évbe, hogy ne vadászpuskával a
kezemben aludjak.
Felsóhajtva felteszek egy öntöttvas serpenyőt a tűzhelyre, beledobok egy
halat, és csúnyán nézek a sercegő olajra.
– Tehát azt mondod, hogy ez egy szellemjárta hely – összegzem
pókerarccal.
– Az hát.
Baromság.
– Érdekes – válaszolom tömören.
Soha nem hittem a szellemekben. Bár nem tartom magam szkeptikusnak
annak ellenére, hogy katolikus nevelést kaptam. Sylvesterben viszont nem
bízom, és egy szót sem hiszek el abból, ami kijön a száján.
– Tudom, mit gondolsz – kuncog az öreg gondnok. – Az igazat
megvallva én is ugyanezt gondoltam, mielőtt az elmúlt harminc évet
ezekkel a rohadékokkal együtt éltem le. Semmi baj. Tiszteletben tartom, ha
valaki szkeptikus. De attól tartok, ez az egyetlen magyarázatom a fura
zajokra éjszaka.
Sawyer rám néz a még mindig tágra nyílt szemével. Úgy látszik, ő hisz
neki. Nem tudom, ez jól van-e így. Vagy jobban fog aludni tőle éjjel, vagy
rosszabbul.
– Csinálnak olyat, hogy hozzád érnek vagy ilyesmi? – bámul ijedten
megint Sylvesterre.
– Á, csak egy kicsit nyugtalanok éjszaka, ez minden. Semmi ok az
aggodalomra. Ártalmatlanok.
Rápillantok Sawyerre, mielőtt a sistergő halra összpontosítanék.
Lehet, hogy ők ártalmatlanok, de én nem vagyok az.
És valami azt súgja, hogy Sylvester sem.
 11. FEJEZET

Sawyer

– Kurvára nem bízom benne – dünnyögi Enzo a szobánkba vezető folyosón

végigcsörtetve.
– Tudod, ennyi erővel akár azt is mondhatnád, hogy begyöpösödött
vagy? Vagy azt, hogy előző életedben tűzokádó sárkány voltál, és egyetlen
fújással elpusztítottál egy egész falut? – forgatom a szememet.
Megáll és szembefordul velem. Hitetlenkedő arcot vág, mogyoróbarna
szemében pedig ellenszenv csillan.
Utálom, milyen lélegzetelállítóan néz ki még akkor is, amikor úgy néz
rám, mintha be lennék szívva. Messze áll attól, hogy szép legyen az arca,
mégis finom metszésű, hangsúlyos árnyékokkal és éles vonalakkal, amik
kivételes mesterművet alkotnak.
Kár, hogy belül olcsó festék és rojtos ecsettel felkent fakó színek borítják.
– Mi a faszt beszélsz?
– Azt akarom mondani, hogy nem meglepő – sóhajtok fel. – Úgy nézel
ki, mint aki egy apácában sem tudna megbízni.
Erre még jobban ráncolja a homlokát.
– Az apácák szerintem nagyon megbízhatóak. A papok viszont nem.
Tőlük tartsd magad távol.
A fejét rázva becaplat a szobánkba, leül az ágy szélére, s a tenyerébe
támasztott állal fontolóra veszi az élet értelmét, és hogy miért kék az ég.
Még csak délután egy óra múlt, de rohadtul nincs itt semmi tennivaló.
Megettük a halat, amit ebédre fogtam – tényleg jó volt olyasvalakitől, aki
nem eszik halat –, Sylvester pedig steaket ígért nekünk vacsorára. Miután
semmihez sem lehetett kezdeni, csak beszélgetést erőltetni, miközben Enzo
gyanakodva méregette, inkább úgy döntöttünk, hogy egy kicsit elvonulunk
a szobánkba.
Kísértést érzek, hogy magára hagyjam Enzót ebben a drámakirálynős
pillanatában, és felsikáljam a padlót, de egyszer csak elém áll.
– Megyek, átkutatom a szobáját. Hátha találok valamit.
 – Miért kell zaklatnod az öreget? – esik le az állam. – Csak éli az életét
idekint, te meg azt is megkérdőjelezed, hogy merrefelé pisil.
– Tessék? – pislog.
– Lehet, hogy oldalra hajlik a pénisze – tárom szét a karomat
bosszankodva. Eltorzul az arca a dühtől, de máris folytatom, mielőtt valami
csúnyát mondhatna. – Figyelj, az a lényeg, hogy nem tudsz semmit az
életéről, és valójában nem adott neked okot arra, hogy mindent
megkérdőjelezz vele kapcsolatban.
– Te elhiszed a szellemsztorit? – fonja karba a kezét.
– Mi mást kéne hinnem, Enzo? Tényleg nagyon igyekszem, hogy ne
vonjalak kétségbe, de azon kívül, hogy takarodót írt elő nekünk, nem csinált
semmit. Az emberek néha egyszerűen furák, és vannak érdekes kattanásaik.
– Én pedig rá fogok jönni, hogy miért fura – von vállat felcsillanó
szemmel.
Ellibben mellettem, én pedig hátravetett fejjel felsóhajtok.
Nem tudom teljes mértékben megcáfolni, hogy valami nem stimmel
Sylvesterrel, ugyanakkor kiállok amellett, hogy valószínűleg csak
ártalmatlanul lökött. Évtizedek óta él itt egyedül, teljesen elkülönülve a
társadalomtól. Nyilvánvaló, hogy hiányoznak a társas készségei, és
előjönnek a rigolyái, ha betoppan az életébe két idegen, és megzavarja a
mindennapjait.
Ráadásul a foglyokról szóló történet után – hogy megpróbáltak betörni
hozzá és talán megölni őt – nem csoda, hogy nehezen bízik meg az
emberekben.
Nem ismerjük, és ő sem ismer minket. Valószínűleg biztonságban érzi
magát attól, hogy bezár bennünket a szobánkba, amiért nem tudom
hibáztatni.
Mire eljutok az ajtóig, Enzo már a Sylvester szobája felé vezető lépcsőn
jár.
– Jaj, istenem! Neked elment az eszed. Nem kapsz több halat. Úgy tűnik,
megártott a kritikus gondolkodási képességeidnek.
– Akármilyen szép is a szád, most kurvára fogd be a kedvemért – veti
hátra a válla fölött.
Kinyitom az említett szájat, hogy közöljem vele, milyen jól állna neki
egy monokli, de felmordul, amitől a torkomra forr a szó.
– Ne akard, hogy én fogjam be neked.
 Érzem, ahogy felforrósodik az arcom. Az akcentusától sokkal
gusztusosabbnak hangzik a mondandója, mint kellene. Valami megfeszül
bennem odalent; a kegyetlen szavai homlokegyenest ellentétes reakciót
váltanak ki, mint kellene.
A válaszomat meg sem várva lenyomja a kilincset, és lassan benyit
Sylvester szobájának ajtaján. Hangosan nyikorognak a zsanérok.
Kiguvadt szemekkel fordulok meg. Arra számítok, hogy látni vagy
hallani fogom, amint Sylvester felfelé tart a lépcsőn, és rajtakap minket.
De egy teljes percnyi fülelés után sem hallok semmit. Visszafordulok
Enzóhoz, és csak forgatom a szememet, amikor látom, hogy még csak nem
is vette a fáradságot, hogy itt maradjon és meggyőződjön róla, hogy nem áll
fenn lebukásveszély.
Öntelt faszfej.
Tépelődöm, mert nem akarok belekeveredni, ugyanakkor szívesen
beleütném az orromat a dologba, hátha tényleg akad Sylvesternek
rejtegetnivalója.
Az ajkamra harapva becsukom magam mögött az ajtónkat, és odaosonok
a másik szobába vezető három lépcsőfokhoz. Bármennyire is próbálom
tagadni, vonzónak találom, hogy ne azt tegyem, amit kellene.
Felsettenkedek a lépcsőn és be a szobába, ahol Enzo éppen egy csálé
komód legfelső fiókját húzza ki. Vitorlások és világítótornyok képei
sorakoznak a kőfalakon, a kereteiket porréteg borítja.
Sylvester szépen bevetette az ágyát, ami könnyít a lelkemen. Mintha
megerősítené a feltételezésemet, hogy egyszerűen csak pedáns, és ez
tökéletes magyarázatot nyújt arra, hogy miért zárja kulcsra az ajtónkat
éjszakára, és miért kell vödörbe pisilnünk – nem mintha bármelyikünk is
megtette volna eddig.
Buzog bennem az adrenalin, miközben óvatosan becsukom magam
mögött az ajtót.
A nagy komód mellett egy méretes szekrény áll redőnyözött tolóajtóval,
ami magára vonja a figyelmemet. Így, hogy Enzo ott áll mellette, inkább az
ágy melletti éjjeliszekrény felé veszem az irányt. Bármit megteszek, csak ne
kelljen annak a vadállatnak a közelében lennem.
Egyébként sem foglalkozik velem, de biztosra veszem, hogy később
megtalálja majd a módját, hogy sértegessen, amiért belementem a tervébe.
 Kihúzom a felső fiókot, és rögtön kellemetlenül érzem magam, mert ott
egy teljes műfogsor piszkos fogakkal. Ez máris nagyszerűnek ígérkezik.
Találok még aprópénzt, egy patinás aranyórát, egy doboz töltényt és
néhány Polaroid-fényképet.
Rápillantok Enzóra, mielőtt megfogom és átnézem a képeket.
Az elsőn Sylvester fiatalabb mása mosolyog egy szőke lánycsecsemőre a
karjaiban. Mintha a harmincas vagy negyvenes éveiben járna. Mellette egy
szőke nő, aki vigyorogva bámulja kettejüket. Bár… ha jobban megnézem,
akkor látom, hogy a férfi a nő csuklóját markolja a másik kezével úgy, hogy
az ujjai szemlátomást belevájnak az asszony bőrébe. A nő arcát jobban
szemügyre véve azt is látom, hogy erőltetett a mosolya és megfeszül a
válla.
A fotó hátulján kusza női kézírást találok.
Sylvester, Raven és Trinity, 1994.
Raven? Az hollót jelent. Sylvester említette, hogy ő maga nevezte el a
szigetet. Biztos a feleségéről.
De mi történt vele?
A következő képen ugyanaz a szőke kislány látható, de néhány évvel
később, ahogy Raven mellett ül, akinek újabb gyermek növekszik a
hasában. A kislány – alighanem Trinity – a földön ül egy falovacskával a
lábai között. Bozontos hajjal, foltos nadrágban. Egyik sem szokatlan egy
totyogós kisgyermeknél. Én felnőttként sem vagyok valami összeszedett.
Megfordítom a képet.
Raven, Trinity és a kis Kacey, 1996.
Mindkét fotón a világtótoronyban vannak, a háttérben ugyanazokkal a
könyvespolcokkal. Azt hiszem, itt a magyarázat a gyerekkönyvekre.
Sylvesternek régen volt családja.
Áttérek az utolsó képre. Ez egy tengerparti naplementét ábrázol. Sötét,
szemcsés és nehezen kivehető, de jobban megnézve úgy tűnik, hogy áll
valaki a vízben.
Hunyorogva próbálok rájönni, mi van előttem.
Egy fiatal nő. A kamerába néz, mintha meztelen lenne, és a mellét takarja
az egyik karjával. Egy pillanatra még mindig nem értem, de aztán
ráeszmélek, hogy a tenyerét felemelve rejtegeti az arcát is.
Összeszorul a gyomrom, és felgyorsul a szívverésem, bár nem tudom,
miért.
 Nyugtalanul teszem vissza a fotókat a fiókba, és halkan bezárom.
– Találtál valamit?
– Sylvesternek volt felesége és gyerekei…
Elhallgatok, mert nem tudom, hogyan magyarázzam el, milyen baljós
érzést keltettek azok a képek. Valahol mélyen nem akarom alátámasztani
Enzo aggályait, de elég veszélyes helyzetben voltam már ahhoz, hogy több
eszem legyen annál, mintsem hogy ezt eltitkoljam.
Mielőtt viszont folytathatnám, puffanás hallatszik a folyosóról.
Tágra nyílik a szemem a pániktól, ahogy Enzo felé vetem magam.
Ő az ajtót bámulva lassan becsukja a fiókot, és ezzel egy időben a
szekrényajtó felé nyúl.
Folytatódnak az ütemes puffanások a folyosón, egyenesen felénk tartva.
Sylvester falábának zaja.
Enzo összeszorított szájjal kinyitja a szekrény fémajtaját, de éppen csak
annyira, hogy beslisszoljon.
Végül a szemembe néz és megvillan a tekintete. Pontosan tudom, mire
gondol: hogy itt hagy egyedül.
De ha elkapnak, akkor tudja, hogy nem egyedül bukom. Így hát odébb
csúszva int, hogy bújjak be én is.
Sylvester éppen akkor nyit be a szobába, amikor mi magunkra zárjuk a
szekrényajtót. Levegőért kapkodok és szorít a szívem, ahogy
kikukucskálunk a redőnyön. Kezdek remegni az adrenalintól.
Még rosszabb, hogy szűk helyen rekedtünk. Bár elférünk egymás mellett,
flanelingek és dohos kabátok közé szorultunk. Csőlátásom van, és mintha
össze akarnának nyomni
a falak. Nem szeretem a szűk helyeket. Nem szeretek csapdába esni, kiút
nélkül.
Kétségbeesve körülnézek, de nincs hová mennem, így csak még jobban
pánikba esem.
Enzo mozdulatlanul áll mellettem, mintha egyáltalán nem zavarná a
helyzetünk, miközben Sylvester leül az ágyra, a rugók pedig nyikorognak a
súlya alatt. Nyögve leveszi a falábát, ami súlyos puffanással ér földet.
Jaj, istenem!
Nem megy el.
Tágra nyílt szemekkel nézem, ahogy lefekszik, és kényelmesen
elhelyezkedik.
 Rohadt életbe! A vén szivar délutáni szunyókálásra készül.
Nem maradhatok itt örökké. Már így is hajszálnyira vagyok attól, hogy
kitörjek az ajtón, fenébe a következményekkel. Mennyire lenne dühös, ha
tudná, hogy idebent vagyok? Megölne, tökfej.
Kevin hangjától megáll a szívem. Még annyira sem kapok levegőt, mint
eddig, és mintha babszemnyire menne össze a tüdőm.
Ha az öreg rajtakap minket, vagy ránk szegezi a fegyverét vagy kirúg
minket. Úgy kell megharcolnunk az elemekkel, hogy tulajdonképpen
semmi nem védene minket. Túl lehet élni, de az az ágy és vödör
hirtelenjében nagyon hívogatónak tűnik.
De csak akkor, ha úgy dönt, hogy észszerűen viselkedik.
Lassan Enzo felé fordulok. Zavarodottan, görcsbe rándulva és nagyon
dühösen. Tudom, hogy magamtól jöttem utána, de ez tökre az ő hibája, a
fenébe is.
Hiába van sötét, szikrázik a levegő, ahogy a szemembe néz. Nem tudom,
mit lát, de bármi legyen is az, arra ösztönzi, hogy a szája elé emelje a
mutatóujját. Figyelmeztető pillantást vet rám a mogyoróbarna szemével, de
nem tudok olyan mély levegőt venni, hogy a tudtára adjam, hogy hallgatni
fogok.
Kifürkészhetetlen érzés árnyékolja be a tekintetét, ám mielőtt
eltöprenghetnék rajta, megijedek egy hangos horkantástól, és halkan
felsikkantok. A szám elé kapom a kezemet, a szívem pedig ki akar ugrani a
helyéről.
Reszketve megkönnyebbülök, hogy Sylvester nem moccant. Az oldalán
fekszik, és elterül a szakálla a viseltes piros takarón, miközben szundít.
Amikor megint Enzóra nézek, bosszúsnak látom. Megfeszült
állkapoccsal beletúr a rövid hajába.
Összeszorul a torkom. Kénytelen vagyok megint körülnézni, hogy
milyen szűk itt a hely.
A fejemet rázva próbálok kifejezésre juttatni valamit, de magam sem
tudom, mit. Enzo Sylvesterre pillant, aztán megragadja a karomat, hogy
magához húzzon.
Megfeszülve ellenállok neki.
Először is: nem akarom, hogy hozzám érjen.
Másodszor pedig így még kevesebb hely jut nekem. Mi a csudáért
gondolja, hogy ez segíteni fog?
 De csak még közelebb húz, hogy a hátam nekipréselődjön a mellkasának.
Egy pillanatra érzem a forró leheletét
a fülkagylómon, mielőtt áthatol a suttogása az agyam fogaskerekeinek
csikorgásán.
– Csönd, bella ladra.
De hát csöndben vagyok. Legalábbis azt hiszem. Már nem vagyok
annyira biztos benne, de abban igen, hogy ez a seggfej csak alfahím
módjára túlmagyarázza, hogy kell rendesen elrejtőzni.
Szóra nyitom a számat, hogy nagyon halk, mégis határozott suttogással
közöljem vele, hogy kapja be a kedvenc kislábujjamat, de csak egy
sikkantásra telik tőlem.
Átnyúl a csípőm körül a kezével, amitől összerándul a testem.
Odapillantok, ahol hozzám nyúl: a tenyere a hasamra tapad, és a
farmersortom dereka mentén halad vele.
Csak bámulom a kezét, ahogy kigombolja a nadrágomat, és lassan
lehúzza a cipzárt.
Nem akarom. Legalábbis ezt hajtogatom magamban.
Akkor miért nem tudom leállítani?
– Mit csinálsz? – suttogom.
– Pszt – csitít. – Nem akarom hallani, hogy megszólalnál.
– Akkor mit akarsz hallani?
Kinyújtja a nyelvét, hogy megnyalja a fülemet, és ettől velőtrázóan mély
borzongás fusson végig a gerincemen.
– Csak hallani akarom, hogy milyen, amikor megtörsz, de nem sikíthatsz.
Amint kiejti ezeket a szavakat, benyúl a bugyimba, ahol határozottan
megnyomja a csiklómat.
Megadja magát a térdem, így a másik karjával átfogja a derekamat, hogy
megtartson, miközben lassan körkörös simogatásba kezd odalent.
Még mindig csőlátásom van, ám a gombostűnyi fény kizárólag arra
irányul, amit ő tesz velem.
Néma nyögésre nyitom a számat, és elgyötörten kifújom a levegőt, ahogy
még lejjebb vándorol a keze. Nem sok lehetőséget ad a felkészülésre,
mielőtt belém mártja
a középső ujját.
Megint összerándul a testem, ám a combjaim közül sugárzó gyönyörtől
még jobban hozzápréselődöm a mellkasához.
 – Vajon azért kapsz nehezen levegőt, mert nem menekülhetsz, vagy azért,
mert benned vagyok? – duruzsolja fojtott hangon, épp elég hangosan ahhoz,
hogy halljam a fejemben összecsapó hullámok zajától.
Újabb horkantás töri meg a csendet, mintha csak emlékeztetni akarna a
hollétemre. Összeszorul a gyomrom, és kezd megoszlani a figyelmem. De
aztán még egy ujjával belém hatol, és lassan elkezd dugni vele, hogy erővel
magára vonja a figyelmemet.
Csak rá figyelek.
Megfeledkezem magamról. Zavarba ejtően hallatszik, mennyire nedves
vagyok, miközben ki-be járkál bennem. Egyre elgyötörtebben veszem a
levegőt, és már a határán vagyok annak, hogy ne maradjak csöndben.
Megmozdítja a karját, amivel tart, a tenyere pedig az arcomra vándorol.
A számat és az orromat is eltakarja, hogy ne jöjjön ki belőlem hang.
Mindössze másodpercekbe telik, mire eljut az agyamig, hogy nem kapok
tőle levegőt. Mégsem hagyja abba az ujjazást. Még ahhoz is van mersze,
hogy határozottan a csiklómhoz nyomja a tenyere alsó részét.
Fennakad a szemem, és érzem, ahogy elönti a vér az arcomat.
– Fáj, bébi? – kérdezi halkan. – Hogy nem tudsz úgy sikoltozni értem,
ahogy szeretnél?
Behunyom a szememet. Az alhasam mélyén orgazmus ébred. Olyan,
mintha a parton állva látnám, hogy több tíz méterre visszahúzódik a víz. Az
a baljós előérzet kerít hatalmába, mint amikor tudom, hogy az ár majd
többszörös erővel sújt le.
Ez tényleg fáj. Mert tudom, hogy miután vége, egy kibaszott roncs
leszek.
– Kibaszott nedves ez a kis punci – folytatja a vágytól felerősödött
akcentussal. Így, hogy elnémította a légzésemet, semmi más nem hallatszik
a reszelős hangján kívül, csak az, ahogy a csurom nedves puncimat
pumpálja az ujjaival. – Hallod, milyen szépen énekel nekem? Miért nem
énekelsz nekem egy altatódalt, bella? Hadd halljam!
Gyorsít a tempón, tovább dörgöli a csiklómat. Vadul hullámzik a
mellkasom, és minden porcikámban érzem a pulzusomat. Nem tudom, hogy
az kell-e jobban, hogy abbahagyja és kapjak levegőt, vagy inkább
imádkozzak bárkihez, aki meghallgatja, hogy ez soha ne érjen véget.
– Ez az – biztat. Érzi, hogy milyen közel járok, mert kezdek
összecsuklani. – Azt akarom, hogy most élvezz rá a kezemre, bella.
 Csessze meg! Nem fogok parancsszóra elélvezni. Nem irányíthatja így a
testemet.
De aztán előrehajol, hogy a fülem alá mélyessze a fogait, és keményen
szívogatni kezdjen, miközben éppen jó szögben hajlítja be az ujjait.
Összecsuklik a térdem, ahogy az orgazmus engedély nélkül végigsöpör
rajtam. Tornádóként ragad magával, épp olyan pusztítóan, mint ahogy
féltem.
Kicsit leereszti a kezét, hogy elengedje az orromat, mire ösztönösen mély
lélegzetet veszek, aminek az áramlása csak fokozza az élvezetet.
Vonaglok a szorításában, így kénytelen kivenni a kezét a
rövidnadrágomból és átkarolni, hogy maradjak veszteg és néma.
Ha Sylvester felébredne, nem tudnék róla. Azt sem tudom, érdekelne-e.
Túlságosan elragadtak a csillagok, idefönt pedig rettenthetetlen vagyok.
Végül szédelegve és remegő lábakkal magamhoz térek.
– Nagyon könnyű megtörni téged – dörmögi sötéten.
Rögtön fejbe vágnak a történtek.
El akarok húzódni tőle, mert szégyellem magam – bár nem tudom
megfogalmazni, miért –, ő viszont szorosan fogja a felkaromat, hogy
visszahúzzon. Elfintorodom, amikor érzem, milyen nedves lett a karom.
Mert elázott a kibaszott keze, és nem vette a fáradságot, hogy tisztára
törölje.
– Álomba ringatta az altatódalod, bébi?
– Fogd be – sziszegem lángoló arccal, és belekönyökölök
a kőkemény hasába, mielőtt megint az ajtóhoz nyúlnék.
– Mit képzelsz, hová mész? – mordul rám.
– Örökre itt tervezel maradni? – vágok vissza.
Ha azt hiszi, hogy ezek után itt maradok, akkor tényleg leszophatja a
lábujjamat. Rájöttem, hogy a nagyon is nyilvánvaló pánikrohamomról
terelte el a figyelmemet, de máris könnyen kaphatónak érzem magam, és
bánom az egészet.
Most pedig egyszerűen csak kegyetlen.
Hullámokban árad belőle a feszültség, ezért kitépem
a karomat a szorításából.
Sylvester még mindig békésen hortyog, miközben óvatosan kinyitom a
szekrényajtót. Olyan kétségbeesetten ki akarok jutni innen, hogy reszket a
kezem.
 Lassan kibújok a kis fekete lyukból, ahová Enzo szippantott be, és
gyorsan a szoba ajtaja felé tipegek. Enzo a nyomomban van, de gondosan
becsukja a szekrényajtót, mielőtt kioson mögöttem a szobából.
Ahelyett, hogy a szobánk felé venném az irányt, végigsietek a folyosón.
Távolabb kell kerülnöm tőle, mielőtt csinálok valami hülyeséget és
megpróbálom elnyerni a bocsánatát.
Talán nem érdemelte meg, amit vele tettem, de ez még nem jelenti azt,
hogy megérdemelné a testemet.
Most már kurva jó lenne felhagyni azzal, hogy mégis odaadom neki.
 12. FEJEZET

Sawyer

Azt hiszed, hogy valaha is szeretni fognak, tökfej? Én vagyok az egyetlen,

aki szeret téged. De akkor nem, ha ribanc leszel. Senki sem tud szeretni egy
ribancot.
Behunyom a szememet, aztán átesem egy kődarabon.
– Baszki! – kiabálom. Hülyeség volt mezítláb kijönni ide, de most nem
érdekel. Rohadtul távolabb kellett kerülnöm tőle.
Hallani akarom, hogy milyen, amikor megtörsz, de nem sikíthatsz.
– Fogd be – motyogom összeszorított fogakkal. – Mindketten fogjátok
be.
Nagyon könnyű megtörni téged.
Lüktet a fejem a szégyentől, a megalázottságtól és a forró napsütéstől.
Biztos, hogy repülőről is látni lehet a paprikavörös arcomat, akár tízezer
méter magasból.
Kinek kell az istenverte rádió, ha a férfiak iránti gyűlöletem egy másik
galaxisból is jelet ad a földönkívülieknek?
A világítótoronyból kirontva verejtékcseppek ülnek ki a homlokomra és a
tarkómra. Fogalmam sincs, hová megyek, de nem érdekel, csak távolabb
akarok kerülni attól a helytől – és tőle. Mégsem lehetek egyedül soha. Hat
éve menekülök, ám Kev elől soha nem tudtam elfutni.
Arra sincs remény, hogy elmeneküljek Enzótól. A kegyetlen szavaitól, az
éles nyelvétől és a baljós szándékaitól.
Ráadásul az a szörnyű érzésem támad, hogy ha mégis sikerül
kicsusszannom a karmaiból, követni fog, bárhová is megyek. Pont úgy,
mint Kev. Marhára üldözni fog, és nem áll le, amíg oda nem jutok, ahová ő
akarja.
Átmászom néhány sziklán, és dünnyögve szidom még egy kicsit
mindkettőjüket, amikor meglátok egy hatalmas kőtömböt, amitől elakad a
szavam. Valamiért egy kicsit baljós módon azt sugallja, hogy ez nem
csupán egy egyszerű szikla, így gyorsan odacaplatok, miközben próbálok
figyelni a hegyes kövekre. Közelebb érve észreveszek egy nyílást a
kőtömbön, mögötte fekete üreggel.
Ez egy barlang.
Kalapál a szívem, de nem tudom, hogy az erőkifejtéstől, az izgalomtól
vagy a zaklatottságtól. Vonakodva közeledem a barlang bejáratához, és
hegyezem a fülemet, hogy nem bújik-e meg benne valami vadállat.
Habár nem olyan helynek tűnik, ahol bármilyen állat jól érezné magát.
Csak túl sok B-kategóriás horrorfilmet láttam olyan szörnyekről, amik
remekül elvannak ilyen körülmények között.
Mégis olyan, mintha lenne egy kötél a derekamon, ami egyszerűen befelé
húz, akár be akarok menni, akár nem.
Az ajkamra harapva hátranézek a fölém magasodó világítótoronyra.
Mindössze néhány másodpercbe telik eldönteni, hogy szívesebben vagyok
egy barlangban, mint ott.
De előbb fényre van szükségem.
Izgalom lesz úrrá rajtam, miközben visszasietek a világítótoronyba,
belibbenek az ajtón. Sylvestert az étkezőasztalnál találom, ahol éppen a
vadászpuskáját tisztogatja.
Máris felébredt a délutáni alvásból. Ezen a ponton örülök, hogy már
egyébként is vörös az arcom, mert a látványától elözönlenek az emlékek.
Felnéz rám. Szemlátomást megdöbbent a hirtelen felbukkanásomon.
– Hát helló. Minden rendben?
Úgy tűnik, fogalma sincs, mi történt a szekrényben. Szuper.
– Kaphatnék kölcsön egy elemlámpát, ha megkérlek?
– kérdezem levegőért kapkodva és verejtékezve.
– Minek? – vonja össze a bozontos szemöldökét.
– Csak felfedezem a szigetet – válaszolom. Nem akarok szólni neki a
barlangról. Nem tudom, miért nem. Talán azért, mert nem akarom, hogy
elmondja Enzónak. Igazából tetszik az ötlet, hogy legyen egy búvóhelyem,
ahol nem találhat rám senki.
A homlokát ráncolva feláll, és kihúz egy fiókot a konyhaszigetnél.
– Csak mindenképpen hozd vissza, jó? Az ilyesmi nem olcsó –
magyarázza, és felém nyújt egy kis fekete elemlámpát.
– Igenis, uram – hálálkodom neki széles mosollyal, miközben elveszem
tőle. Már éppen sietnék kifelé, amikor megállít.
 – Hadd hozzak neked valami cipőt, mielőtt még jobban megsérülsz.
Szerintem maradt még abból az időből, amikor itt lakott a lányom.
Eszembe jutnak a régi fotók a fiókjában. Mardos a kíváncsiság, hová lett
a családja. Most először említette, hogy van egy lánya, de mintha rá sem
eszmélt volna a dologra. De nincs idő feszegetni a témát, így csak hagyom,
hogy felbicegjen a lépcsőn a cipőért.
Türelmetlenül állok egyik lábamról a másikra. Imádkozom, hogy amíg
Sylvester visszatér, ne kerüljön elő Enzo
a pokol mélyéről, hogy még jobban terrorizáljon.
Szerencsére csak Sylvester jön le, kezében egy pár kék vízicipővel.
Vigyorogva elveszem tőle és egy újabb köszönömöt csiripelve már kint is
vagyok a házból – alig állok meg annyi időre, hogy felkapjam a lábbelit.
A barlanghoz érve bekapcsolom az elemlámpát, és beugrom a bejáraton.
Szinte rögtön egy meredek lejtőn találom magam, ahol kis híján le kell
ereszkednem a fenekemre, hogy megtartsam az egyensúlyomat.
Egyre hűvösebb a levegő, ahogy lejjebb érek, de még ennél is
nyugtalanítóbb a barlang falán táncoló türkizkék fény. Valamiféle alagútban
vagyok, ami fokozatosan balra kanyarodik, és egyre világosabb a fény. Nem
értem.
A kanyar után földbe gyökerezik a lábam. Teljesen ledermedek a
látványtól.
Hatalmas, nyitott tér tárul elém csillogó sziklákkal, amik olyanok, akár a
fekete gyémántok. Az összes felület csillogó, ami majdnem annyira
lenyűgöző, mint a barlang plafonja.
Ott ugyanis különös kék pöttyök fénylenek minden négyzetcentiméteren.
Úgy csillognak, mintha a világűrt kémlelné az ember. Egy egész univerzum
van itt, és pont ugyanúgy nem jutok levegőhöz, mintha az űrben lennék.
Leesik az állam a rendkívüli látványtól, sőt eláll a lélegzetem, amikor
észreveszem a hatalmas tavat a barlang közepén, aminek olyan kék a
felszíne, mint a plafon.
– Azt a rohadt… – motyogom beljebb lépve, miközben egyszerre
tudatosulnak bennem lassan és hirtelen a látottak.
Kurvára lélegzetelállító, még soha nem láttam ehhez foghatót.
Nem tudom, miért, de könnyek szöknek a szemembe.
Talán azért, mert olyan átkozottul gyönyörű ez a hely. Vagy azért, mert
menedékre leltem a sötétben.
 ***

A foglyok megint nem nyugszanak.

És Enzo sem.
– Ha öt másodpercenként forgolódni akarsz, nem tudnád a padlón
csinálni? – dörmögöm, amikor már ezredjére rázkódik miatta a kicseszett
ágy.
– Ha ennyire zavar, akkor menj el – válaszolja az álmatlanságtól
elmélyült hangon.
Ugyanolyan rideg, mint mindig, de most először örülök neki. Kimerítő a
hevessége, és ez bármennyire is segíthet abban, hogy átaludjam az éjszakát,
nem jön jól akkor, ha ébren tart.
Órákat töltöttem ma abban a barlangban. A kövön fekve bámultam fel a
rejtélyes kis fényekre azon tűnődve, hogy alkothat ilyen gyönyörűséget a
természet egy ennyire ocsmány világban.
Mire visszaértem a világítótoronyba, Enzo éppen egy csövet szerelt a
mosogató alatt, Sylvester pedig fölötte állva magyarázta, hogyan javítson
meg valamit, amit neki soha nem sikerült.
Enzo letorkolta, így kínos csöndben telt a vacsora.
Még most is úgy tesz, mintha nem is léteznék. Vagy legalábbis próbál
úgy tenni.
És még mindig nem tudom, hogy ez zavar-e. Az összeszoruló gyomrom
remek jelzés lenne, de a közelében nyilvánvalóan nem bízhatok a
testemben.
Megint fészkelődik, amitől még dühösebb leszek. Szembe fordulok vele,
és meglököm. Felém kapja a fejét, mire rögtön eluralkodik rajtam a félelem,
bármennyire is kialvatlan vagyok.
– Kifelé – vetem oda összeszorított fogakkal, és megint meglököm.
Durván megragadja a csuklómat. Olyan érzés, mintha faágakként el
akarná őket törni.
Aztán azon kapom magam, hogy átvetődöm rajta, le az ágyról, egyenesen
a kemény padlóra. Hangos puffanással érek földet, még a levegő is kiszorul
a tüdőmből.
Egy pillanatig csak tátott szájjal meredek rá. Sokkot kaptam attól, hogy
kidobott az ágyból, mint egy zsák krumplit.
 – Merda{12} – szitkozódik bosszúsan a hajába túrva, aztán feláll az
ágyról, és ölbe vesz. Ez elég ahhoz, hogy visszakapcsoljon az agyam, és
megint elöntsön a harag.
– Ó, baszd meg – vergődöm a szorításában, hogy kénytelen legyen
letenni. Utána fogom magam, és egy az egyben nekimegyek. Fenébe a
kialvatlansággal, túl dühös vagyok.
Haragszom rá, amiért kidob az ágyból, aztán úgy tesz, mintha marha
nagy bűntudata lenne, mintha nem is szándékosan csinálta volna. Amiért
bement Sylvester szobájába, és abban a szekrényben kötöttünk ki miatta.
Amiért hozzám ér, és olyan dolgokat érzek, amiket nem lenne szabad –
amiket nem érezhetnék.
Amiért elveszi a kibaszott eszemet.
Vadul csapkodom felé, és néhányszor kitérek a próbálkozásai elől, hogy
elkapja a csuklómat, mielőtt sikerül neki, és vasmarokkal megszorítja.
Aztán megint az ágyon találom magam, de gyorsan belekapaszkodom, hogy
magammal rántsam a seggfejt.
Bár rögtön megbánom, amikor rajtam landol, mert így megint elfogy a
levegőm.
– Rohadt életbe, Sawyer – morogja. – Mi a franc ütött beléd?
– Te! – kiabálom, és megint felé csapok. – Szállj le rólam, te istenverte
mamut!
– Ne csapkodj már – morogja. Fölém kerekedik, rám ül, lefogja a két
kezemet, és belehajol az arcomba. – Úgy viselkedsz, mint egy kibaszott
ku…
– Ne merészeld befejezni a mondatot, különben isten látja lelkemet,
belefojtalak az óceánba, amikor egyáltalán nem számítasz rá – fenyegetem
zihálva. Nehezen kapok levegőt, de csak azért, mert annyira fullasztó a
közelsége.
– Tényleg azt hiszed, hogy megijesztesz? Egy garnéla is félelmetesebb
nálad.
– Ez baromi bunkó volt – nyögöm.
Közelebb hajol, így fájdalmasan tudatosul bennem, hogy nem tudok
áthatolni szilárd tárgyakon. Megpróbálok félrehúzódni, de nincs hová, a
padló pedig nem hajlandó áthatolhatóbbá válni, bármilyen erősen nyomom
hozzá a fejem hátsó részét.
 – Akarsz bunkóságot hallani, Sawyer? Mit szólsz ahhoz, hogy nehéz
elaludni egy kibaszott lélekölő démon mellett? Felfordul a gyomrom attól,
hogy ilyen közel vagy.
Dühbe gurulok, és gombócot érzek a torkomban. Azt hittem, hogy eddig
kaptam nehezen levegőt, de most már olyan, mintha az óceán fenekéhez
lennék láncolva. Idelent nemcsak, hogy oxigén nincs, hanem még akkora
nyomás is nehezedik rám, hogy még levegőt vennem is képtelenség.
– Tudod, mi az, ami még rosszabb? Még mindig érzem az ujjaimon a
szagodat, hiába mostalak le magamról. Most pedig áruld el, hogy a pokolba
várod el tőlem, hogy nyugalomra leljek, ha bitorlod az összes rohadt
érzékemet?
Mintha elolvadnának a jégdarabok a tekintetében, hogy lassacskán olyan
lángoló tűz vegye át a helyüket, hogy aztán hullámokban áradjon belőle a
forróság, ami felülről felemészt engem, és sűrűbbé teszi körülöttünk a
levegőt.
Fájdalmat okoz, a csuklómba nyilalló sajgás pedig egyre lejjebb terjed,
mígnem megfeszül a combom alatta.
Soha nem fogom megérteni, miért akarom őt, ha ilyen kibaszott
kegyetlen.
– Egyszer ilyen vagy, máskor meg olyan, baszki – bukik ki belőlem.
– Helyes – veti oda. – Mert egyetlen átkozott másodperc sem telik el úgy,
hogy ne húznád az agyamat. Te vagy a legrosszabb dolog, ami valaha
történt velem. Minden nap újra megbánom, hogy bementem abba a bárba.
Utálom magam, amiért bedőltem a hazugságaidnak, és elhittem, hogy csak
egy szomorú lány vagy, semmi több. Utálom, hogy hagytam, hogy
elcsábíts. És utálom, hogy nem tudok vele leállni, még most sem.
Küszködök a szorítása ellen. A durva szavai úgy esnek, mintha a bőrömet
átszúrva kampót akasztanának az ínjaimba. Fájnak, de csak azért, mert nem
tudom hibáztatni.
– Szállj le rólam – sziszegem. Egy csípőmozdulattal megpróbálom
ledobni magamról, de csak meghúzódik tőle a hátam. Marha nehéz. – Jobb,
ha nem nyúlsz hozzám, Enzo, különben még véletlenül elcsábulsz.
– Mindent azért csinálsz, mert számító vagy – vicsorog rám. – Tényleg
pánikba estél, amikor abban a szekrényben voltunk, vagy az is csak egy
újabb trükk volt?
 – Nem kértelek, hogy hozzám érj, faszfej! – esik le az állam a
döbbenettől. – Honnan tudhattam volna, hogy mit fogsz csinálni?
– Azért csináltad, hogy együttérzést kelts – vádol meg.
Úgy ledöbbenek, hogy szóhoz sem jutok.
De nincs értelme vitatkozni vele, így megint megpróbálom ledobni
magamról.
– Szállj le rólam! – rivallok rá. Kezd eluralkodni rajtam az érzés, hogy
csapdába estem. Egyre kétségbeesettebben hánykolódom, neki viszont
kegyetlen kis vigyorra húzódik a szája széle.
Messze áll a mosolytól, de attól még annak a jele, hogy szórakoztatja a
helyzet.
– Megint pánikba esel, bella ladra? Most a farkamban reménykedsz?
– Beteg vagy – sziszegem. – Látni sem akarom.
– Tényleg nem? – kérdezi oldalra biccentett fejjel.
Ez egy kihívás, ami csak fokozza bennem a pánikot. Egy
csípőmozdulattal a csiklómhoz nyomja a keménységét.
– Enzo – csattannék fel, de szinte lihegek.
– Ezúttal sikítanál? – cirógatja a fülemet az ajkával. – Mindig szoktál,
amikor rám ereszted a kis óceánodat.
– Baszd meg – lehelem egész testemben megborzongva, amikor megint
hozzám nyomja a csípőjét.
– Nem foglak. Már felfedeztem az óceánodat, amore mio{13}. Nem
maradt semmid, amit akarnék.
Végül elenged, és terpeszben fölém áll. Kicsusszanok alóla, s a kőfalnak
támaszkodva kapkodom a levegőt.
– Hazudsz. Még most is.
Cifra szavak tolulnak a nyelvem hegyére. Már nyitom is a számat, hadd
jöjjenek ki belőlem – remélem, elég élesek ahhoz, hogy áthatoljanak a
vastag bőrén –, de mielőtt akár csak egyet is kinyöghetnék, Enzo oldalra
kapja a fejét.
Meglátott valamit az ablakból. Bármi legyen is az, megfeszül tőle, és
hirtelen felegyenesedve odasiet.
– Mi van? Mi az? – kérdezem levegőért kapkodva. Talpra evickélek,
hogy odaálljak mellé.
 Tágra nyílt szemekkel felnyögök, amikor tudatosul bennem, mi van
odakint.
Egy lány az. Az óceánban áll nagyjából térdig, nyaldossa a lábát a fekete
víz. Csak egy vékony fehér ruha fedi a cérnavékony testét, az egyik válláról
lecsúszott pántja látni engedi a tejfehér bőrét.
– Jaj, istenem – motyogom. Gyorsan felmászom az ágyra, hogy az
ablakkilincsért nyúljak, de a keretbe vert hajlott szögektől nem lehet
kinyitni. – Mi a franc? – dünnyögöm, de megint elterelődik a figyelmem,
amikor a lány még mélyebben begyalogol a vízbe, s ettől az egekbe szökik
a pulzusom. – Hé! – kiáltok fel az üvegre csapva a tenyeremmel, de biztosra
veszem, hogy a süvítő szél túlharsogja a hangomat. A lány megáll, úgyhogy
kiabálok még egy kicsit, hátha megfordul. De csak ott áll megdermedve,
miközben a hullámok nekiütköznek.
– Jön Sylvester – figyelmeztet halkan Enzo, és távolabb lép tőlem.
Zajos léptek hallatszanak a folyosóról, de nem Sylvester szobája felől. A
lépcső irányából jön.
Megfordulva lemászom az ágyról. Rázkódik a kilincs, ahogy kinyitja a
zárat. Már az ajtón keresztül is érzem a dühét.
Miután kinyitja, beviharzik, és dobbant egyet a falábával a padlón.
– Mi a ménkű folyik itt? – mennydörgi. Találkozik a tekintetünk, aztán a
mögöttem lévő ablakra néz. – Mi az ördögöt műveltél, kisasszony?
– Van egy lány odakint – magyarázom a vállam fölött hátrabökve a
hüvelykujjammal. – Az óceánban állt.
– Egy… micsoda? Miről hadoválsz? – morogja felénk bicegve, hogy
kinézzen az ablakon. – Semmiféle lány nincs odakint!
– Tessék? – cincogom, és kikukucskálok mellette. De igaza van.
Senki sincs odakint.
A döbbenettől tátott szájjal Enzo felé fordulok, aki szintén kifelé bámul
az ablakon. Szótlanul és nyugodt arccal, a tekintetét viszont gyanakvás
árnyékolja be.
– Volt odakint egy lány – ismétlem, amint megint szembenézek
Sylvesterrel. – Mindketten láttuk.
Sylvester áthajol az ágyon, hogy jobban kilásson.
– Senki sincs odakint – dörmögi végül. – Csak képzelődtél.
Dühösen összeszorítom a számat, mert nagyon is jól tudom, hogy
mindketten láttuk.
 Enzóra tekintve látom, ahogy farkasszemet néz Sylvesterrel. Ugyanolyan
nyilvánvaló a gyanakvása, mint az, hogy az öreg gondnoknak hiányzik az
egyik lába.
– Alighanem egy újabb szellem volt – von vállat lazán Enzo, de közben
megvillan a szeme.
 13. FEJEZET

Enzo

– Mi a fenét csinálsz?
Már ki is bukik belőlem a kérdés, mielőtt végiggondolhatnám. Úgy tűnik,
kurva keveset gondolkodom, ha erről a csajról van szó.
Egy hét telt el azóta, hogy bent rekedtünk a szekrényben, és azóta
mindennap eltűnik valahová a nap nagy részében. Reggeli után elmegy, és
csak este tér vissza. Elég normálisan viselkedik, viccelődik Sylvesterrel, és
tudomást sem vesz rólam éjjel, még álmában is hátat fordít nekem.
Nem beszél arról, hogy hová megy, így napról napra egyre jobban
mardos a kíváncsiság.
Talán azért, mert nem szeretek itt kettesben lenni Sylvesterrel egész álló
nap, habár sok javítanivalót találtam, ami lefoglal. Vagy talán azért, mert
nem tetszik, hogy talált menekvést.
Sawyer lassan felém fordul, de fagyos arckifejezéssel már félig kint van
az ajtón.
Kezd halványulni a bőre, ami jelzi, hogy nem tölt olyan sok időt a napon.
Ezen a szigeten semmi más nincs, csak sziklák. Nincs hová menni, csak
fölfelé.
– Semmi közöd hozzá – veti oda, és becsukja maga mögött az ajtót,
mielőtt válaszolhatnék.
Mennydörgő nevetés harsan. Bizsereg tőle a bőröm, megfeszülnek az
izmaim, és minden porcikámat elönti a düh. Összeszorított szájjal
rámeredek Sylvesterre, aki a pultnak támaszkodva kávézik.
– Valamit viccesnek találsz, stronzo? – kérdezem. Ráncolja a homlokát,
mert nem érti, minek neveztem, és nem is szándékozom beavatni.
Nem jövünk ki egymással, bár egyikünk sem mondta, hogy
ellenszenvesnek találja a másikat. Neki nem tetszik, hogy nem sok
tiszteletet tanúsítok iránta, én pedig egyszerűen nem bírom őt.
– Nagyszájú a leányzó. Nem sokat töltöttem emberek közelében az
elmúlt évtizedekben, de mindig érdekes látnom, milyen tűzről pattantak a
mai menyecskék. Találkoztam néhány nővel a fedélzeten, amikor
teherhajók jöttek errefelé, és mennyire megdolgoztatják a férfiakat, te jó ég.
Beszélgetni próbál.
Én megint az ajtóra meredek. Nem szeretek beszélgetni. Pláne vele. Fel
is állok.
– Majd jövök – vetem hátra a vállam fölött.
Sylvester csak morog. Szemlátomást nincs ínyére a modorom. Nem egy
jámbor figura, de az elmúlt egy hét alatt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy
csak Sawyer kedvéért békél meg velem.
Kedveli Sawyert. Ez is olyasmi, ami rohadtul nem tetszik benne.
Mire kiérek, a csaj sehol. Hiába sétálok percekig, nem látom, hogy éppen
felmászna valamelyik sziklára vagy a hegyes köveken tespedne, ahogy
számítottam rá. Semmi kecsesség nincs benne.
Miután bejárom az egész szigetet, de továbbra sem találom, percről
percre egyre jobban kezd összeszorulni a gyomrom az aggodalomtól.
Hova a fenébe ment?
Nem olyan nagy ez a sziget. Nem sok helyre lehet elbújni. Biztos
elkerültük egymást valahogy, és már visszament
a világítótoronyba.
Már éppen feladnám és visszafordulnék, amikor megpillantok egy nagy
lyukat az egyik szikla kellős közepén.
Hirtelen rádöbbenek, miért egyre világosabb a bőre, és miért olyan,
mintha nyomtalanul eltűnt volna.
Ez egy istenverte barlang.
Valamiért dühít, hogy ezt elhallgatta előlem.
De hát minden dühít, amit csinál, anélkül, hogy fel akarna húzni vele.
Csak a jó ég tudja, mekkora ez a barlang. Könnyen lehet, hogy baja esett,
és nem tudta jelezni nekem. Miközben mindenféle forgatókönyv szerinti
jelenetek játszódnak le előttem, hogy miféle bajba keveredhetett, a
barlangba lépve csak még dühösebb leszek. Lószart se látok, de minden
lépésemre figyelek, ahogy lefelé ereszkedem. Egyenletes talajra érve
átcsörtetek egy alagúton, aminek a végén kék fény ragyog.
Olyan bosszús vagyok, hogy az alagútból kilépve alig veszem észre a
barlang szépségét. Csak arra összpontosítok, hogy megtaláljam Sawyert,
meggyőződjek róla, hogy nem esett baja, aztán lelépjek.
Kielégítsem a kíváncsiságomat.
 Ez még így a fejemben is rohadt értelmetlenül hangzik.
Átsétálok a barlangon. Egy pillanatra megállok egy kék tó mellett,
mielőtt folytatom annak a keresését, aki olyan, mint egy folyton ott lévő
tüske a lábamban.
– Mit keresel idelent? – kérdezi valaki halkan a hátam mögött.
Megfordulva látom, hogy ott áll Sawyer, az arcába lógó zabolátlan
tincsekkel.
– Ide járkálsz?
– Ismered az Obsessed{14} című dalt Mariah Carey-től? Szerintem tudta,
miről van szó, amikor megírta – közli válasz helyett.
– Mi van? – ráncolom a homlokomat.
Mellettem elsétálva a tó felé veszi az irányt, miközben azt a dalt dúdolja.
– Csak mondom, hogy a megszállottságnak elég komoly mellékhatásai
vannak. Nem árt kordában tartani a dolgot, mielőtt pszichopata gyilkos lesz
az emberből.
– Ki mondta, hogy nem vagyok az? – kérdezek vissza pillanatnyi szünet
után.
Mintha megdermedne néhány másodpercre, mielőtt céltalanul rugdosni
kezdi a követ a talpa alatt.
– Lehet, hogy az vagy. Azért jöttél, hogy megölj, Enzo? Azért, mert nem
viszonzom az érzéseidet?
– Bébi, ha bárki is a megszállottad akarna lenni, csak azért tenné, ami a
lábad között van, nem pedig azért, mert bármi mást is tudnál nyújtani.
Nem válaszol.
Mindig van mondanivalója addig, amíg nem szembesül a jellemének és a
cselekedeteinek valóságával.
– Miért vagy itt, Enzo? Ez a menedékem, ahol biztonságban vagyok,
tőled pedig… már nem biztonságos.
Ahelyett, hogy felelnék, végre szemügyre veszem a biztonságos
menedékét. Vaksötét lenne itt, ha nem világítana
a plafon és nem csillogna a tó a közepén.
È davvero bellissima.{15} Bármit tudok értékelni, ami nem emberi vagy
az ember keze általi.
Turisták több száz dollárt fizetnek azért, hogy ilyen barlangokat
láthassanak. Hihetetlenül csekély az esélye annak, hogy egy ilyen
elhagyatott kis szigeten is legyen egy.
– Tudod, mik vannak a fejed fölött? – kérdezem.
Elfordítja a fejét, így oldalról látom az arcát. Ennyiből sejtem, hogy
érdekli, de hát azt sem tudom, hogy én miért vagyok itt.
– Szentjánosbogarak.
Eltátja a száját egy pillanatra, mielőtt feltekint. Hátravetett fejjel bámulja
a megtévesztő kis teremtményeket.
Várom, hogy felsikkantson, hogy undorodjon, ám mindig az ellenkezőjét
teszi annak, amire számítok. Anélkül, hogy levenné róluk a szemét, feláll,
mintha közelebb akarna kerülni hozzájuk.
– Lehet, hogy be kéne csuknod a szádat, mielőtt beleesik egy.
Olyan gyorsan csukja be a száját, hogy néhány méterről is hallani lehet a
fogainak koccanását.
– Miért világítanak így? – kérdezi csodálkozva.
– Egy váladéktól, amivel magukhoz vonzzák a zsákmányt.
Eláll a lélegzete, én pedig folytatom.
– Új-Zélandon is vannak ilyen barlangok. Ezek valójában a lárvák
selyemfonalai. A szentjánosbogarak nyálkát öklendeznek a lárváikra, hogy
csillogó vízcseppfüzér-szerűségek legyenek belőlük. Aztán meggyújtják
őket a farkukkal, hogy vonzzák a kérészeket. Vékonyabbak, mint egy
hajszál, és el tudnak szakadni, úgyhogy vigyázz a szádra.
Megint becsukja. Szerintem nem is tudatosult benne, hogy megint
eltátotta. Kénytelen vagyok bevallani, hogy egyfajta igazságszolgáltatásnak
érezném, ha látnám, hogy belepottyan egy lárva a hatalmas üregbe, ahonnan
kijön az összes hazugsága.
Erre mintegy varázsütésre megint lassan szétnyílnak az ajkai.
– Honnan tudod ezt a sok mindent? – vet rám egy pillantást. – Két lábon
járó lexikon vagy?
– Sok mindent tanultam az egyetemen – vonok vállat.
– Ki hitte volna, hogy egy bogárváladék ennyire szép is lehet? – hümmög
eltöprengve.
Odamegyek hozzá. Élvezem, ahogy a teste reagál az enyémre.
Megfeszülnek az izmok a vállának finom ívén, a csontjai pedig mintha
megmerevednének.
Tetszik, hogy érez engem. Hogy fél tőlem.
 A lopás a legrosszabb, amit valaha is elkövethet ellenem, én viszont
sokkal rosszabbat fogok tenni vele.
Hátrálni kezd a tótól, ahogy közeledem felé, és kissé előrehajtott fejjel
néz.
Ez is tetszik. Annyira tart tőlem, hogy le sem tudja rólam venni a szemét,
ha a közelébe megyek.
Ettől csak még közelebb akarok kerülni, hogy halljam a felgyorsuló
légzését és lássam elsötétülni azokat a babakék szemeit.
Bevallom, tévedtem. Nem az édes kis puncija az egyetlen, ami
függőséget okoz. Mert az is éppolyan étvágygerjesztő, hogy fél.
– Jártál már Új-Zélandon? – kérdezi fojtott hangon. Hasztalan
próbálkozás, hogy elterelje a figyelmét.
– Nem.
– Miért nem?
– Soha nem volt rá okom.
– Még a szentjánosbogarak miatt sem?
– Nem.
Elnémul. Tapintani lehet közöttünk a feszültséget, és minden rezdülését
érzem.
Hallom, hogy nyel egyet.
– Bántani fogsz? – kérdezi.
– Si – felelem, és kezd felállni a farkam már a gondolatától is.
– Miért… mit fogsz csinálni? – remeg a hangja, és elakad a nyelve a
félelemtől.
– Miért is árulnám el? – húzódik mosolyra a szám széle.
Elfordul, én pedig szemügyre veszem, ahogy egyenesen előre bámul – a
vízen túl, a saját elméjébe –, és valószínűleg elképzeli, hányféleképpen
tudnám bántani.
Izgalom nyilall belém, amikor mögé állva hozzápréselem magam. Eláll a
lélegzete, mert érzi, ahogy a fenekéhez nyomódik a farkam. Kővé dermed,
mire odahajolok a füléhez.
– Ettől ilyen jó móka – duruzsolom egy pillanatra elidőzve, hogy az
eszembe véssem, hogyan remeg az ajka.
– Megpróbálsz megdugni? – veti oda.
– Nem, bella ladra. Soha többé nem foglak megdugni, még akkor sem,
ha könyörögsz érte.
 – Soha nem tenném – húzza el a száját undorodva.
Hátulról megragadom az állát, hogy oldalra fordítsam
a fejét, és belenézzek a könnybe lábadt kék szemébe.
Még nem jó. Azt akarom, hogy kicsorduljanak a könnyei.
Erősebben szorítom, és színtiszta eufória árad szét bennem, amikor
kicsordul egy könnycsepp.
Ettől a látványtól bármelyik férfi eldobná az agyát. Közelebb hajolok, így
a szám csupán két centire van az övétől.
– Nagyon közel jársz, bugiarda{16}. Csak meg kellene csókolnom ezeket
a szép ajkacskákat, és máris kibuknának belőled a szavak.
Elengedem az állát, hogy megfogjam a kezét és a combjai közé
nyomjam.
– Érezd – parancsolok rá.
– Nem – sziszegi dühtől lángoló tekintettel.
– Nem kérés volt – figyelmeztetem mélyülő hangon.
– Érezd magadtól, vagy én fogok gondoskodni róla.
Nyel egyet, és fél másodpercre benyúl a rövidnadrágja alá, hogy aztán
gyorsan kihúzza az ujjait. Tiltakozik, amikor elkapom a kezét, és olyan
magasra emelem, hogy mindketten lássuk. A vágyakozásának bizonyítéka
ott csillog az ujjbegyein, amiket így tengerkékre színez a fény.
– Nézd csak! Te is tudsz világítani.
Aztán távolabb lépek tőle. Egy szót sem szólok többet, csak kimegyek a
barlangból, és elindulok a világítótorony felé.
Ő meg ott marad megalázva, megszégyenülve, s egy darabig nem meri
majd kidugni a képét.
Rengeteg időm lesz elélvezni az emléktől, ahogy kicsordult az a
könnycsepp a szeméből.
 14. FEJEZET

Sawyer

Kurvára rühellem.
Még mindig forrongok a dühtől, mire visszaérek a világítótoronyba.
Becsukom magam mögött az ajtót, és a lépcső felé iramodva
fohászkodom, hogy Enzo ne legyen itt. Egyfajta igazságtétel lenne, ha
elesett volna, és beütötte volna a fejét egy sziklába.
Természetes szelekció, bakker.
Megtorpanok, amikor mennydörgő hang harsan fel tőlem jobbra.
Összerezzenek és felsikkantok.
– Ajjaj, elég mérgesnek látszol. Ha így néztél volna arra
a viharra, akkor igencsak meggyűlik veled a baja.
Fogd be, te ráncos dinoszaurusz!
– Minden rendben – erőltetek mosolyt az arcomra. – Csak nem fogtam
ma halat.
– Lesznek jobb napok, drága – legyint. – Gyere, ülj le, majd én jobb
kedvre derítelek.
Rossz érzésem támad, amikor megpaskolja maga mellett a kanapét, és
csálé vigyort villant rám. Kezdenek megfeketedni a fogai, ezt eddig nem
nagyon vettem észre.
Az elmúlt napokban sokszor kérte, hogy üljek mellé. Fura, de igyekeztem
nem foglalkozni vele, hiszen úgy tűnt, hogy Enzo sem lát bele semmit.
Olyasmit keresel, ami nincs ott.
Igen. Egyszerűen csak barátságos.
Minden férfi csak egy dolgot akar tőled, tökfej. Én vagyok az egyetlen,
aki tényleg szeret téged.
Erőltetett mosolyra húzott szájjal leülök, és ráveszem
a merev izmaimat az ellazulásra. Nem mintha sikerülne.
A vállamra teszi a durva, kérges kezét, amitől hullámszerű borzongás fut
rajtam végig.
– Milyen feszült vagy! – szorít meg kuncogva. – Ennyire kiakadtál a
halak miatt?
 Vállat vonok, hátha attól lehanyatlik rólam a keze, de hiába. Soha nem
voltam jó a konfliktuskezelésben. Az a zsigeri válaszom, hogy fehér zászlót
lobogtatva elporoszkálok.
Mielőtt viszont bármit is tehetnék, Enzo besétál a nappaliba, s azonnal
belenéz a szemembe. Sylvester keze máris megfeszül a vállamon, és bár a
konfliktusok kezelése nem az erősségem, a megérzésekkel más a helyzet.
Olyan érzés, mintha megpróbálna kisajátítani.
Enzo tekintete kiélesedve oda összpontosul, ahol Sylvester hozzám ér.
– Mit csináltok?
– Beszélgettünk, fiam. Mi mást? – válaszolja Sylvester zaklatottan és
kissé magyarázkodva.
– Akkor miért nyúlsz hozzá? – csattan fel Enzo szigorú és könyörtelen
hangon.
Békéltetésre készülve kinyitom a szám, ám Enzo figyelmeztető pillantást
vet rám. Összeszorítom az ajkaimat,
és egyelőre csöndben maradok. Főleg azért, mert Sylvester keze csak még
jobban nyomja a vállamat, mintha dominanciát akarna kifejezni vele, Enzo
pedig a sötét arckifejezéséből ítélve mindjárt kirántja alóla a lábát.
– Zavar? Sehol nem látom rajta a nevedet – vág vissza Sylvester.
– Nemcsak ráírni fogom, hanem rá is vésem. Vedd le róla a kezed,
különben segíteni fogok benne.
Hirtelen felállok, így kicsusszanok Sylvester markából,
és mindkettőjük figyelmét magamra vonom.
– Ne veszekedjünk, jó? Értem, hogy mindketten aggódtok, de kérlek, ne
használjatok eszközként a farokméregetési versenyetekben.
Sylvester szóra nyitja a száját, de kisietek a szobából, mielőtt egy szót is
szólhatna.
Elmenekülök. Mert az megy nekem a legjobban.

***

Az ágyon ülve olvasok egy régi könyvet a világítótornyokról, amikor

kopogtatnak az ajtón. Sylvester nyit be egy másodperc múlva – még annyi
időt sem hagy, hogy jelezzem, bejöhet.
Felsóhajtok.
 Nem ismeri a magánszféra fogalmát, csak akkor, ha a sajátjáról van szó.
Előfordulhatott volna, hogy éppen öltözöm, bár egyébként is csak néhány
tartalék pólóm és egy rövidnadrágom van. A fürdőruhám az egyetlen
fehérneműm, amit csak annyira szoktam levenni, hogy kimossam, mielőtt
visszaveszem.
– Jövök egy bocsánatkéréssel az előbbiért – mondja Sylvester
bűnbánóan.
Eltelt néhány óra azóta, hogy elmenekültem a farokméregető versenytől,
és Enzót azóta nem is láttam.
Biztos a barlangomba ment az aljadék, és teljes mértékben felkészültem
rá, hogy megharcoljak vele azért a helyért. Én találtam azt a nyomorult
barlangot, így jogom van meghatározni, ki és mikor mehet oda.
– Semmi baj – vonok vállat. – Ezt hozza ki az emberből a tesztoszteron –
állapítom meg szelíden.
– Hát nem hinném, hogy nálad is így van, de értem, amit mondasz. Az a
fiú nem ismeri az illemet, és az utamba állt a büszkeségem. Ne haragudj, ha
kellemetlenül érezted magad miattam.
– Rendben. Szerintem ha mostantól kezdve mindenki odafigyel arra,
hogy hova teszi a kezét, akkor elvileg nem lesz ilyen probléma.
Lebiggyesztett ajkakkal bólint; egy pillanatra csalódottnak tűnik a
válaszomtól. Mintha arra számított volna, hogy nem éreztem magam
kellemetlenül attól, hogy hozzám nyúlt, de hát… tényleg kellemetlen volt.
Lehet, hogy hazug vagyok, de nem fogom megengedni ennek az
öregembernek, hogy rám tegye a kezét, amikor csak szeretné.
Inkább költöznék oda a kicseszett szentjánosbogarakhoz, mintsem hogy
ez megtörténjen.
– Ez a cimborádra is vonatkozik? – kérdezi végül a fapadlóra szegezett
tekintettel.
– Hogy érted ezt? – ráncolom a homlokomat.
Sylvester könnyedséget tettetve vállat von.
– Gondolom, minden férfinak meggyűlne a baja azzal, hogy odafigyeljen
a kezére, ha így nézel ki és így öltözködsz. Nem nagyon lehet őket
hibáztatni, igaz-e?
– Olyan, mintha kisfiúkról beszélnél – pislogok. – Egy férfi nem nyúlna
egy nőhöz annak a beleegyezése nélkül
– dobom vissza a labdát. – Ráadásul egy fürdőruha nem jelent meghívást a
meggyalázásra.
Dehogynem, tökfej. Lényegében ordítasz a kibaszott figyelemért.
Mély torokhangon kuncog, de semmi derű nincs a hangjában.
– Nehéz napunk volt. Ma este hétkor lesz lefekvés, jó?
– Tessék? Miért?
Morog valamit, miközben odacsoszog az ajtóhoz.
– Holnap reggel mindannyian kipihentek leszünk.
Csak ennyit mond.
Éppen, amikor kilép, felbukkan Enzo, aki rögtön gyanakvó arcot vág.
Félmeztelen, ami szinte önmagában is elég ahhoz, hogy elterelje a
figyelmemet a gondnok furcsa viselkedéséről.
Sylvester nem szól semmit, csak várja, hogy Enzo bejöjjön a szobába.
Farkasszemet néznek egymással.
– Jó éjszakát nektek – mondja az öreg, mielőtt határozottan becsukja az
ajtót maga mögött.
Felállok. Fogalmam sincs, mit akarok mondani, de felkészültem rá, hogy
mondjak valamit, amikor meghallom a kattanást.
– Te most bezártál minket ide? – kiabálom az ajtóhoz sietve, és
megrángatom a kilincset.
– Aludjatok jól – kiáltja vissza, mielőtt végigsántikál
a folyosón.
– Mi a franc? Tényleg bezárt minket? – csattan fel Enzo. Félretol, hogy ő
is megpróbálja a kilincset. – Hé! – csap rá az ajtóra. – Még kurvára csak hét
óra van, ember! Engedj ki minket!
De Sylvester már elment. Éppen lefelé tart a fémlépcsőn, legalábbis a
zajokból ítélve.
– Mi a fene történt? – néz rám vádló tekintettel Enzo.
– Én nem csináltam semmit! – magyarázkodom kiabálva. – Egyébként is,
hol voltál?
– Megjavítottam néhány dolgot odalent, hogy ne arra koncentráljak, hogy
meg akarom fojtani. Tíz perce elmentem lezuhanyozni, és erre jöttem ki –
fejtegeti hallható bosszúsággal.
Csak ekkor eszmélek rá, hogy vízcseppek borítják a finom szőrszálakat a
mellkasán, ahonnan lecsorognak a hasizmaira. Megnőtt a haja és a szakálla,
ettől viszont egy szemernyivel sem fest rosszabbul. A zabolátlan
arckifejezésével együtt ez elég ahhoz, hogy lángra lobbanjanak a zsigereim,
de úgy, mintha benzin folyna az ereimben.
– Szóval mi történt? – ráncolja a homlokát dühösen.
Megköszörülöm a torkomat, és igyekszem a fennálló problémára
összpontosítani.
– Bejött bocsánatot kérni, de végül közölte, hogy ha egy férfi hozzám ér,
akkor az az én hibám, mert bikini és rövidnadrág van rajtam.
Fenyegető lépést tesz felém, mintha sötét árnyék vetülne köré.
– Megint hozzád nyúlt? Lo uccido{17} – sziszegi halálos higgadtsággal,
miközben lesújtó pillantást vet az ajtóra anélkül, hogy megvárná a
válaszomat.
– Az meg mit jelent?
– Azt jelenti, hogy kurvára ki fogom nyírni, Sawyer – fordul felém.
Megperzsel a lángoló tekintetével.
Gúnyosan fogadom, mert nem értem, mi a bánatért tesz úgy, mintha nem
tenne rá magasról.
– Hagyjuk. Egyébként is, te beszélsz?
Rám emeli azt a lesújtó pillantást, amitől fészkelődni kezdek. Tényleg
ijesztő.
– Mit mondtál?
– Hát nem dugtál meg, miközben fojtogattál? Úgy akarsz tenni, mintha
ezzel nem lenne semmi baj?
Gödröcske jelenik meg az arcán, és istenemre esküszöm, hogy ha ez a
köcsög most tényleg elvigyorodik, akkor én fogom kinyírni őt.
– Igazad van – ismeri el, s egy pillanatra elhallgat, mielőtt folytatná. – És
megtenném újra. Én vagyok az egyetlen, akinek hozzád szabad érnie, bella
ladra, és én vagyok az egyetlen, aki fájdalmat fog okozni neked. Capito?
{18}
Elkerekedik a szemem a döbbenettől, és néhány másodpercig csak
dadogni tudok.
– Mi vagy te… valami barbár? Ősemberek között nevelkedtél?
– Az apácákat nem nevezném ősembereknek – válaszolja könnyedén.
Csak bámulom, ahogy nyugodtan odasétál az ágyhoz, kézbe veszi a
könyvet, és elkezdi nézegetni. Olyan érzésem támad, hogy próbálja elterelni
rólam a figyelmét, ami valamiért csak még jobban felbőszít.
– Téged nem apácák neveltek.
 – Honnan vetted ezt? – lóbálja meg a könyvet. Nem foglalkozik a
megjegyzésemmel.
– A könyvespolcról. Az egy olyan polc, ahová könyveket raknak az
emberek – vetem oda. – Te meg honnan vetted a bátorságot?
Továbbra sem törődik velem, miközben a könyvet lapozgatja, és nem
hajlandó rendesen válaszolni.
Ökölbe szorul a kezem, és a gyomrom is összeugrik, annyi mindent érzek
egyszerre. Előbb a barlangban elhangzott fenyegetései, aztán Sylvester
különös viselkedése, most meg ez… Tele vagyok dühvel az egész férfinem
miatt.
Biztosra veszem, hogy a nők remekül meglennének nélkülük, mégis itt
vannak, és csótányokként elözönlötték a Földet. Tuti, hogy hiba csúszott az
evolúcióba.
– Megtudtál valami hasznosat a világítótornyokról? Bármit, ami tényleg
a hasznunkra válhat?
Hasznunkra. Nincs is olyan, hogy a mi hasznunk. Csak ő van és én.
Nincs olyan, hogy „mi”. Nem vagyunk egységben, nem vagyunk csapat.
Nem vagyunk társak, sőt még csak nem is bízunk egymásban. Csak
egyetlen éjszakára váltunk eggyé. Most már csak ő van és én. Ennyi.
– Ha megtudtam, akkor sem árulom el neked – fonom karba a kezemet.
Mély hangon hümmög. Olyan, mint egy tornádóra figyelmeztető
vészjelzés.
– Azért, mert egyedül akarsz kijutni erről a szigetről?
– kérdezi lazán, de félreérthetetlenül baljós hangsúllyal.
Elfordulok tőle arra készülve, hogy kivonom magam a beszélgetésből, és
arccal a falnak elvonulok a sarokba, csak hogy ne kelljen továbbra is őt
néznem.
Kevin régen folyton bajba kevert engem, és anyám mindig így oldotta
meg. Arccal a falnak el kellett vonulnunk a sarokba. Untam már a repedt
fehér falat bámulni, így egyszer úgy odanyomtam az orromat, hogy kis
híján betörtem. Azt mondtam anyámnak, hogy a fal rám támadt, és ez a
büntetés túl veszélyes. Úgy oldotta meg, hogy kiállított a bejárati ajtó elé, a
kis kerti játszótérrel szemben, amit Kevinnek vettek. Hozzátette, hogy a
falak így már nem bánthatnak többé.
Csak a testvérem látványa, ahogy nélkülem játszik. Bűntelenül.
Vagy legalábbis ők azt állították róla.
 És anya mindig is azt hitte, mert én csöndben vállaltam
a büntetést az ő rosszaságaiért.
Akkor most miért maradnék csöndben?
– Nem érdekel, mi történik veled – dünnyögöm az orrom alatt.
Csupán egyetlen lépést sikerül megtennem, amikor egy kéz durván
megragadja a hajamat, és visszafordít. Nyögés tör elő belőlem, a szívem
pedig szinte kiugrik a helyéről, amikor lángoló mogyoróbarna szempárral
találom magam szemben. Olyan, mintha a megnőtt volna a sötét folt a
szivárványhártyáján, és majdnem teljesen feketére színezte volna.
A személyes terembe lépve vicsorog, miközben úgy megrántja a hajamat,
hogy az egész fejbőröm bizsereg a fájdalomtól.
– Ezt már világossá tetted, bébi, és kibaszottul sajnálatos, hogy engem
érdekel, mi történik veled.
– Mi a faszért érdekel? – vetem oda levegőért kapkodva, mert próbálom
eltaszítani a mellkasánál fogva.
Elképesztően közel hajol, amitől szikrázni kezd a levegő a szobában.
Valahányszor összeér a bőrünk, viharfelhők gyülekeznek, és villám csap le
valahol a világon.
Hányan szenvedtek hajótörést azért, mert nem bír leállni azzal, hogy
hozzám nyúljon?
– Mert látni akarom, ahogy szenvedsz. És minden tőlem telhetőt meg
fogok tenni, hogy ez megtörténjen. Ha ez azt jelenti, hogy életben kell
tartanom téged csak azért, hogy összetörhesselek, hát legyen.
Azzal durván ellök, amitől megbotlok, a fenekemen landolok, és kiszorul
a levegő a tüdőmből.
– Seggfej – zihálom, miközben könnyek szöknek a szemembe, és nyilalló
fájdalom hasít a gerincembe.
Te jó ég, kurvára ki nem állhatom!
Megint levegőnek néz. Leül az ágyra, keresztezett lábakkal
nekitámaszkodik a kőfalnak, és úgy böngészi a világítótornyos könyvet,
mintha magasról leszarna mindent.
De úgy tudom, hogy én sokkal régebb óta teszek tönkre életeket, mint ő.
 15. FEJEZET

Sawyer

– Mit csinálsz?
A belőlem kitörő rikoltást még Godzilla is megirigyelhetné. Szégyellném
magam, ha nem éppen azzal küszködnék, hogy megnyugtassam a
torkomban dobogó szívemet.
– Jaj, istenem!
Csak ennyit sikerül kinyögnöm.
Az elmúlt percekben óvatosan végigkopogtattam a folyosó falát a
szobánk ajtaja mellett, üreges részt keresve. Remélem, van valahol egy
rejtekajtó, ami egy lépcsősorhoz vezet.
Enzo szenvtelenül felvont sűrű szemöldökkel mered rám. A szívemhez
kapok, hogy csillapítsam az egekbe szökött pulzusomat.
– Te mit csinálsz? – kérdezem levegőért kapkodva. Felemeli a
világítótornyos könyvet.
– A jelzőfényt keresed?
– Nem – torkolom le. – Ezt meg miből gondolod?
– Behajtottad a lap sarkát.
– Ó, tényleg? – motyogom. Múlt éjjel nem tudtam aludni, így sokáig fent
voltam, és az ablaknak támasztott könyvből igyekeztem a lehető legjobban
kiolvasni a szavakat, miközben a holdfény egyszerre csak néhányra
világított rá.
A könyv a Holló-szigetről és annak történetéről szól. 2008-ban jelent
meg. Úgy tűnik, minden fontos esemény szerepel benne. Még Sylvestert is
megemlítik, aki a világítótorony hivatalos gondnoka 1978 óta.
Az évtizedek során több száz vízi járműnek segített.
A Holló-szigetet veszélyes vizek veszik körül, amik hírhedtek arról, hogy
hajókat temetnek maguk alá. Egy világítótorony többféle célt szolgálhat,
ennek pedig az a feladata, hogy figyelmeztessen és biztos menedékként
szolgáljon, ha már túl késő.
Több tucatnyi esetet írnak le, amikor Sylvester a szigetre kalauzolt pórul
járt hajókat. Mindegyiknél megemlítik magát a vízi járművet, hogy mit
szállított és hová, sőt még az ismert túlélők és áldozatok nevét is.
Csakhogy foglyokról szó sincs. Egy árva szó sem esik felborult
rabszállító hajóról, és arról sem, hogy a túlélői a Holló-szigeten értek volna
partot. Ez még nem jelenti azt, hogy nem történt meg, csak kíváncsivá tett,
hogy miért nem dokumentálták ugyanúgy, mint a többi esetet.
– Miért keresed a jelzőfényt?
A könyvben kósza említés esik arról, hogy Sylvester hogyan kalauzolja a
tengeri kapitányokat, miközben kezeli
a jelzőfényt. Ami azt jelenti, hogy kellett lennie valamilyen kommunikációs
csatornájának odafönt.
Nyilván kell lennie egy másik lépcsősornak is, ami oda vezet, és kíváncsi
voltam, hol lehet. Egy másik rádiós adóvevő is lehet ott. Valahogy
küldhetnénk vészjelzést, hogy kimentsen minket egy hajó.
Vagy csak engem.
Szinte képtelenség lenne Enzo elől elrejteni egy hajót.
De hát hazudhatom azt, hogy veszélyes alak…
– Bele akartam nézni a fénybe – vonok vállat megjátszott könnyedséggel.
Enzo karba font kézzel vár az őszinte válaszomra.
A faszkalap nyugodtan várhat.
Visszafordulva ráteszem mindkét tenyeremet a falra, és megint elkezdek
rajta óvatosan kopogtatni, hogy folytassam az üreges rész keresését.
– Sawyer – morogja a reszelős hangjától elmélyült akcentussal, amitől
borzongás fut végig a gerincemen. Még soha nem hallottam, ahogy az igazi
nevemet nyögi, és azt hiszem, örülök neki. Ha hallanám, szerintem soha
nem tudnék kikászálódni ennek az embernek az ágyából, és bár akkor
megmenekültünk volna ettől az egész zűrzavartól, én nem menekültem
volna meg attól, hogy belezúgjak.
Az pedig sokkal veszélyesebb, mint hajótörést szenvedni az óceán
közepén egy viharban. Erről bárkit meg lehet kérdezni.
– Mi van? – csattanok fel. Szégyellem, hogy forróság önti el a torkomat,
és össze kell szorítanom a combomat, hogy csillapítsam a lüktetést odalent.
– Miért keresed a jelzőfényt? – ismétli közelebbről, mint ahol egy perce
volt. – Szerintem jobb, ha most nem hazudsz nekem.
– Nem hazudtam. Tereltem. Az más – magyarázom lazán.
Amikor érzem, hogy közeledik hozzám, felsikkantva megfordulok, és a
falhoz húzódom.
 – Egy lépést se közelebb, különben sikítok – fenyegetem meg a
mutatóujjammal.
Az egyikünk az oroszlán, a másikunk pedig a nyúl. Nem nehéz kitalálni,
melyik fél és melyik látszik éhesnek.
– Ne nézz rám így – követelem.
Bakker! Nem működik. Még mindig ugyanúgy néz rám.
– Válaszolj a kérdésemre. Nem fogom megint feltenni – parancsol rám
még egy lépést közelítve, miközben farkasszemet néz velem.
Egész testemmel a falhoz préselődöm. Újra szembesülök a makacs
ténnyel, hogy nem tudok áthatolni szilárd tárgyakon.
Mindig ellenem fordítja a testemet. Arra használja, hogy megfélemlítsen,
hogy elterelje a figyelmemet, és megkapja, amit akar.
Változtass a forgatókönyvön, seggfej!
Jól van. Könnyű mondani, amikor ennyi erővel egy Minótaurosz is
fújtathatna a képembe.
Nagy nehezen nyelek egyet, és ellazítom a vállamat, hogy aztán
lassacskán az összes többi izmom is kövesse a példáját.
A padlóra szegezem a tekintetemet, hogy összegyűjtsem a teljes
mértékben megjátszott bátorságomat, majd megint belenézek a szemébe, és
megengedem magamnak, hogy érezzem a lábam közül sugárzó lüktetést és
a közelségétől fájdalmasan megkeményedő mellbimbómat.
A bátorságom erőltetett ugyan, de ahogy a testem reagál rá, egyáltalán
nem az. Állandó harcot jelent, hogy küzdjek az iránta érzett vonzalom ellen,
és meggyőzzem magam arról, hogy bármelyik férfi el tudja érni egyetlen
pillantással, hogy remegjen a lábam. Ettől a belső háborútól megszabadulni
pedig olyan érzés, mintha végre levennék egy szűk ruhát, hogy levegőhöz
jussak. Nincs megjátszás; nem tagadom, hogy a tekintetétől lüktet a
csiklóm, és a közelében nedvesség borítja a belső combom.
Nincs rajtam szemellenző, ami épp olyan gyakran elrejti az igazságot
előle, mint ahányszor saját magam elől rejtegetem.
Enzo nem moccant, most mégis mintha megdermedne. Mint amikor
megnyomják a „szünet” gombot egy film közben. Csakhogy én kétszer
nyomtam meg, mert amilyen gyorsan megállt, olyan sebességgel csap le
rám, hogy torkon ragadva felemeljen. Csupán a lábujjaim érintik a talajt.
Úgy hozzám préseli magát, hogy talán összeolvad a tüdőnk. Hogy
lélegezzek, ha belé áramlik az összes oxigénem?
 – Tudom, mit művelsz – vicsorogja. A belőle áradó forróság elevenen el
akar égetni, hogy a testem körvonalai örökre szenes nyomot hagyjanak
mögöttem a kőfalon.
– Nem hazudok neked – suttogok, aztán nyöszörgök, amikor még jobban
megszorítja a torkom. Kitágul a pupillája, amint meghallja az önkéntelen
kis hangot.
Enzo utál engem. Ugyanakkor kíván is. És nem áll szándékomban
hagyni, hogy ezzel felhagyjon, amikor ez az egy dolog, ami életben tart.
Lassan átfogom a derekát a lábammal, hogy még jobban a combjaim
közé kerüljön. Mély morgás tör elő belőle, miközben a puncimhoz szorítja a
kemény farkát, így újabb sikkantást csal elő az összeszorult torkomból.
Megborzongok attól, hogy milyen jó érzés. Nem nehéz hozzádörgölnöm
magam – olyasmit kérve tőle, amit nem kellene.
– Nem, nem – hajol közelebb, ajkával az államhoz érve. – Tudod, mit
nem csinálsz még?
– Hmm?
Elvonja a figyelmem az, ahogy mozgatni kezdi a csípőjét, levegőért
kapkodós nyögést előcsalva belőlem. Elönt a forróság odalent, és mindig új
hullámban söpör végig rajtam, amikor a farka a csiklómhoz ér.
– Nem könyörögsz, bella ladra – mormolja.
Épp csak egy centire elhúzódik tőlem, hogy megfosszon a jóleső
nyomástól, amit a combom között éreztem. Helyette hűvös hangulat
telepszik ránk.
Érzem, ahogy eltávolodik tőlem, amitől még erősebben kapaszkodom
belé, kétségbeesetten sóvárogva. Nincs egy épkézláb gondolatom sem; az
agyam mintha eltökélte volna, hogy az esztelenség omlatag vermébe
menekül. Ahol nincs helye józan észnek és logikának. Nincs, mert csak az a
fontos, hogy rávegyem, hogy elélveztessen.
Enzóval a vihar szemében állunk; a kéj és az utálat tökéletes vihara ez.
– Kérlek – suttogom. Nem érdekel, milyen szánalmas lettem. Elillantak a
gondolataim, és csőlátásom lett pusztán attól, hogy lökött egyet a
csípőjével.
Elégedetlenkedő torokhangot hallat.
– Nem azt mondtam, hogy akkor sem duglak meg, ha könyörögsz érte?
Áruld el, szerinted miért van ez.
Rideg a hangja. Annyira kibaszottul rideg.
 A fejemet rázom, miközben a zsigereimig hatol a visszautasítás súlya.
Nemcsak a visszautasításé, hanem a szégyené is. Nem szerettem volna
könyörögni neki. Nem akartam. Mégis olyan könnyedén kicsúszott a
számon a szó, mint ahogy az önérzetem szertefoszlott.
– Azért, mert nem elég jó, Sawyer. Te nem vagy elég jó.
Könnyek szöknek a szemembe, mielőtt gátat szabhatnék nekik.
– Tudod, hogy még miért? – sziszegi összeszorított fogakkal. Kezd
lángolni a tekintete a dühtől. – Mert kurvára utállak – veti oda, és megráz,
hogy nyomatékot adjon a szavainak. Megkarmolom a kezét, sőt a körmöm
véres nyomot hagy maga után, ám ez sem tántorítja el.
Én is utálom. Istenem, mennyire utálom! Utálom mindenét. A rohadt
arroganciáját. A „jobb vagyok nálad” hozzáállását. Mindenét. Kurvára
rühellem mindenét.
Annyira, hogy legszívesebben a képébe ordítanám, de alig kapok levegőt,
nemhogy hangot adhatnék a haragomnak. Mielőtt bármit is tehetnék, olyan
zaj hallatszik a fejünk fölül, mintha valamit hosszan vonszolnának.
A nyelvem hegyére tolult cifra kifejezések úgy szertefoszlanak, mint a
füst, az Enzo tekintetében lángoló tűz pedig gyorsan jégcsapokká fagy.
Mindketten felkapjuk a fejünket, és megdermedünk a plafonon végighúzott
láncok hangjától.
Enzo lassan elereszt, és távolabb lép tőlem, miközben követi a lépéseket
a tekintetével.
– Hahó! – kiált fel fojtott hangon azért, hogy Sylvester meg ne hallja.
A léptek zaja nem halkul, én pedig csak akkor veszem észre, hogy
mennyire zakatol a szívem, amikor érzem a fájdalmat a mellkasomban.
– Perché{19}, Sawyer? – kérdezi halk hangon Enzo, amikor megint rám
néz. – Mondd el, miért.
Pislogok, mert megdöbbenek, hogy miért kérdezi még most is, hogy
miért keresem a fényt.
– Azért kérdezed, mert azt hiszed, hogy én… mit is csinálok,
összejátszom a szellemekkel? Mert teljesen őszintén szólva mostanáig
kurvára nem jutott eszembe, hogy felmenjek oda.
– Sawyer.
– Jaj, istenem! Azért, mert úgy gondoltam, hogy van talán egy másik
rádió odafent – suttogom indulatosan. Elegem van abból, hogy teljesen
megfoszt a magánszférámtól. Elég baj az, hogy osztoznom kell vele egy
átkozott szobán, de az már túl sok, hogy bele akar látni a fejembe.
Halk puffanás hallatszik fentről, amitől összerezzenek, és felkapom a
fejemet. Pillanatnyi csend után folytatódik a vonszolás.
A fölöttünk lévő foglyot leszámítva síri csönd telepszik ránk. Idegesen
körülnézve tudatosul bennem, hogy milyen sötét van a folyosón, mert nem
tud beszüremleni a kora reggeli napfény.
Csak a sötét folyosó van, fölötte egy raboskodó lélekkel.
– Hahó! – kiáltja megint Enzo, ezúttal egy picit hangosabban. És most
tényleg elnémul a léptek zaja.
Visszafojtom a lélegzetemet; baljós csend telepszik ránk. Olyan csend,
hogy már cseng tőle a fülem, miközben áthatolhatatlan hideg vesz körül.
Még Sylvestertől sem jön hang odalent. Most először úgy tűnik, hogy
teljesen egyedül vagyunk ezen a szigeten, leszámítva a szellemeket, amik itt
kísértenek.
Nem tudom, mennyire örülök neki.
Kalapáló szívvel megpróbálom ellazítani a vállam így, hogy a szellem
továbbállt. Egészen addig, amíg hangos puffanás nem hallatszik a plafonon
túlról, amitől rémült sikkantás tör fel belőlem.
Enzo határozottan és szótlanul áll, miközben megint lesújt valami
fölöttünk. Én viszont mindjárt becsinálok. A szívem ki akar ugrani a
helyéről.
Olyan, mintha valaki a kezével vagy a lábával püfölné
a fölöttünk lévő szint padlóját. Akkora erővel, hogy nekem is remegnek a
deszkák a lábam alatt.
– Enzo – lehelem összeszoruló mellkassal. Félelem és adrenalin
veszélyes elegye árad szét bennem.
– Menjünk ki – mondja halkan, bár a mondat végét alig hallani az újabb
mennydörgő puffanástól.
Még egy utolsó szünet, aztán már két végtag dörömböl a plafonon –
gyors tempóban, egyre hangosabban és vadabbul.
Túlságosan eluralkodik rajtam a pánik, amitől sikoltozva rohanok a
csigalépcső felé szinte vakon, mert szörnyen ki akarok jutni innen.
Megbotlok, és elveszítem az egyensúlyomat. Újabb kiáltás szakad fel a
torkomból, ahogy arccal előrezuhanok.
 Enzo egyszer csak megragadja a karomat, és felránt, mielőtt beüthetném
az orromat a fémlépcsőbe.
– Rohadt életbe, Sawyer – morogja. Szinte leráncigál
a lépcsőn, kifelé a világítótoronyból.
Erőteljes, vakító napfény fogad, mielőtt levonszol a kőlépcsőn, le a
partra. Eltakarom az arcomat, és cikáznak
a gondolataim az elmúlt húsz másodperctől, amitől biztos, hogy húsz évet
öregedtem.
– Mi folyik ott? – kiáltja Sylvester egy kicsit távolabb a partról, de
annyira megviselt az idegrendszerem, hogy alig hallom.
– Valami dörömbölt a plafonon – válaszolja Enzo szigorú hangon.
Sylvester már felénk tart, de küszködik a homokba süppedő kampós
lábával.
Remegő térddel leguggolok, és lehajtom a fejemet. Mély lélegzetet véve
igyekszem megzabolázni a zakatoló szívemet.
– Ez… szívroham – nyögöm.
– Nincs szívrohamod – közli Enzo szárazon.
– Haldoklom – zihálom. – Vízirendőrséget! Hívd a 911-et!
Válasz helyett csönd fogad, de úgysem hallanék semmit a fülem
zúgásától.
– Vízirendőrséget mondott?
– Ne foglalkozz vele – morogja Enzo. – Nem is a 911-et kell hívni.
– Hát akkor beütötte a fejét vagy ilyesmi?
– Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen – sóhajt fel Enzo. – De Sawyer
egyszerűen ilyen.
 16. FEJEZET

Sawyer

– Hadd kóstoljalak meg, bella.

Felnyögve széttárom a lábamat, Enzo pedig lágy csókokkal halmozza el
alulról fölfelé a combomat.
– Kérlek – suttogom.
Arra riadok fel álmomból, hogy valaki kapálózva fejbe vág.
Zsémbesen felülök, és lesújtó pillantást vetek Enzóra. Megint elragadta
egy rémálom. Bármilyen agydémon is kínozza, most már testi sérüléseket
okoz nekem, ráadásul szörnyen bosszant, hogy kéjes álomból riadtam fel
miatta, és most kielégítetlennek érzem magam.
Egész nap kivoltunk, miután az a valami úgy ránk ijesztett, hogy
kimenekültünk a világítótoronyból. Állati izgatottan vártam, hogy
elaludjak, és remélhetőleg addig is egy jobb helyre kerüljek. Ezt sikerült is
elérnem.
Még csak az sem érdekel, hogy vele álmodtam. Nem hibáztathatom a
tudatalattimat, hogy újra át akarja élni életem legjobb szexuális élményét.
Ugyanakkor mérges vagyok, amiért a való élet kurvára tönkretette a dolgot.
– Enzo – lököm meg erőből a karját. Fenébe azzal, hogy ne ébresszem
fel. Ha nekem nedvesnek és nyomorultnak kell lennem, akkor ő meg legyen
dühös és éber.
Nem ébred fel, így hát ökölbe szorítom a kezemet, és belecsapok a
vállába.
Az egyik pillanatban még jobbra-balra hánykolódik a feje, a
következőben pedig elkapja a csuklómat, és fölém kerekedik, a másik
kezével pedig durván megszorítja a torkomat.
Felsikkantok. Az agyamnak meggyűlik a baja a hirtelen változás
feldolgozásával.
– Enzo – cincogom. Túl erősen szorítja a csuklómat és a torkomat. –
Enzo! – kiabálnám, de alig tudok hangot ki-
adni.
 – Che cazzo succede?{20} – csattan fel. Nem látom a szemét, de jaj, még
mennyire, hogy érzem a tekintetét. Úgy lángol, hogy mindjárt megégeti a
bőrömet.
Fuldokolva köhögök egyet. Így, hogy már nem haldoklom, visszatér a
dühöm.
– Te faszfej! – lököm mellbe, de megmozdíthatatlan szörnyeteg. Elkapja
mindkét csuklómat, hogy a fejem fölé szegezze. Mindketten levegőért
kapkodunk.
– Mi a franc bajod van? Baromira kinyírhattalak volna.
– Ó, nem is tudom. Álmodtam egy kibaszottul szépet, erre fejbe vágtál, te
állat, amivel elcseszted.
– Ezért ébresztettél fel? Egy rohadt álom miatt? – kérdezi hitetlenkedve.
– Szép álom volt – magyarázom nyűgösen. – És úgy tűnik, hogy
egyébként is szívességet tettem neked.
Hallgat, én pedig dühösen fújtatok.
– Mit álmodtál?
Pislogok néhányat, hogy mi a fenéért érdekli, és főleg miért van még
mindig rajtam.
– Miért? Mit számít?
– Úgy tűnik, elég sokat számít, ha megütöttél miatta.
– Te ütöttél meg előbb.
Ez gyerekes volt tőlem, de már bánom, hogy megemlítettem az álmot.
Nem vagyok hajlandó bevallani, hogy róla szólt, és ragaszkodom hozzá,
hogy soha ne tudja meg: éppen megdugni készült benne.
– Mit álmodtál, bella? – kérdezi megint, ezúttal huncut hangon. Mintha
egy istenverte varázsló lenne, már nyitom is a számat, hogy eláruljam neki.
– Tudod mit? Oké. Ha egy férfi és egy nő vonzódnak egymáshoz, akkor
közösülnek. Éppen az készült megtörténni az álmomban, de te kurvára
tönkretetted. Örülsz? Most pedig szállj le rólam.
Direkt mondtam olyan kevéssé szexin, amennyire csak lehetett – remek
figyelemelterelési technika –, de mégis mintha még jobban rám nehezedne,
ahogy közelebb hajol.
– Rólam szólt – jelenti ki. Le akarom tagadni, de olyan, mintha
elhamvadt volta a tüdőm. Szikrázik körülöttünk a levegő, így ha meglenne a
tüdőm, akkor sem tudnék lélegezni a feszültségtől.
 Megint bizseregni kezdek odalent, és újra azon kapom magam, hogy
szükségem van valamire, amit eleve nem lett volna szabad megkapnom
soha. Soha nem lett volna szabad hozzányúlnom Enzo Vitaléhoz.
– Mit csináltam veled?
– S-semmit – dadogom. – Felébresztettél, emlékszel?
– Megint hazudsz, Sawyer. Innen érzem a puncid illatát. Az nem semmi.
Nyöszörgés tör elő belőlem, hiába próbálom kétségbeesetten
visszatartani.
Nem tudom, mit mondjak erre. Sokkal könnyebb széttárni a combomat,
és hagyni, hogy azt tegye, amit akar.
Megint hallani lehet a láncokat a fémlépcső felől, végig a folyosón,
egyenesen Sylvester szobája felé.
Lélegzet-visszafojtva várom, hogy Enzo legördüljön rólam, és hagyja,
hogy az elveszett fogoly csapta zajra figyeljünk.
Csakhogy nem így tesz. Hanem összefogja a két csuklómat, hogy a másik
kezét lassan végighúzza lefelé a karomon, libabőrt hagyva maga után.
Megborzongok, amikor hozzáér a pólóm nyakához, megsimogatja a
bőrömet, aztán megint elindul lefelé.
– Mit csináltam? – ismétli meg a kérdést ezúttal halkabban.
Egy szó sem jön ki a torkomon, egy épkézláb gondolatra is képtelen
vagyok a keze alatt.
Néhány órája vágta a képembe, hogy mennyire utál. Arra is megesküdött,
hogy akkor sem dugna meg, ha könyörögnék érte.
Mire volt jó ez az ígéret, ha most éppen a pólóm szegélyén zongorázik
olyan sokatmondóan, mintha a testem egy zenemű lenne?
Semmivel nem jobb nálam – önző érdekből sutba dobja a
következetességét.
– Éppen készültél megdugni – válaszolom neki. – Pont azt akartad
megtenni, amire mondtad, hogy már soha többé nem fogod.
Egy pillanatra elhallgat, én pedig a lelkem mélyén úgy érzem, hogy
bárcsak befogtam volna a számat, és hagytam volna, hogy megdugjon.
Bárcsak azután emlékeztettem volna a hazugságára, hogy belém élvezett.
– Mit számít még egy rémálom? – suttogja.
Olyan, mintha mellbe vágott volna. Könnyek szöknek
a szemembe.
 Máskor hánykolódnék, hogy ledobjam magamról és elutasítsam, de most
másfajta harag önt el. Ha rémálomnak tart, akkor én leszek élete
legrosszabb rémálma. Én leszek az, amelyiktől élete hátralévő részében
nem jön álom a szemére, mert nélkülem fog felkelni, de mindig utánam
sóvárogva.
Hagyom, hogy még egyszer a magáévá tegyen, de csak azért, hogy utána
megbánja, hogy elveszített.
– Mit számít még egy – visszhangzom elhagyatottan.
Ma éjjel eltökélte, hogy megteszi, s eszembe jut, hogy vajon csak azért-e,
hogy elmeneküljön a saját gondolatai elől. Mindennél jobban akarom, hogy
elmondja, mi kínozza álmában éjszakánként, ám a szavaiban sejlő
vágyakozás és az alhasamhoz préselődő kemény farka elhallgattat.
– Meztelen voltál? – kérdezi.
– Igen – suttogom.
Hümmögve megragadja a pólóm alját, felhúzza, és elengedi a csuklómat,
hogy teljesen levegye rólam.
Megkeményedik a mellbimbóm, amint a hűvös levegő megcsapja a
kipirult bőrömet, és libabőrt csal elő. Megborzongok, bármennyire is forr a
vérem.
Utána lehúzza a bikinialsómat, és széttárja a lábam, hogy
elhelyezkedhessen közte.
Lángol az arcom, amikor érzem, mennyire síkos a combom belső oldala.
Kettészakadok belül. Azt akarom, hogy érezze, milyen szörnyen szükségem
van az érintésre, de nem akarom, hogy tudja, hogy csak az övére.
Megint megragadja mindkét csuklómat az egyik kezével, hogy a fejem
fölé szegezze. Érzem a forró leheletét az érzékeny bőrömön, amitől
önkéntelenül megszorítom a csípőjét a combjaimmal.
– Hol értem hozzád? – folytatja a szabad kezét a csípőmön tartva. Égeti a
tenyere a bőrömet, de a puszta jelenléte is forróságot áraszt.
– A mellbimbómnál – vallom be rekedten. – A száddal.
Hümmög, a mély hangja pedig minden idegszálamat vigyázzba állítja.
Eláll a lélegzetem, amikor lehajol, hogy
a foga közé kapja a jobb mellbimbómat, és durván szív rajta egyet a forró
szájával.
Homorítok, miközben remegés fut végig a testemen és nyögés szakad fel
belőlem.
 – Igen – suttogom a puncimat hozzádörgölve. Csalódott vagyok, amiért a
rövidnadrágjának anyagát érzem a csupasz farka helyett.
Azt kellett volna mondanom, hogy előbb ő volt meztelen, csupán a saját
megelégedésemre.
Jól megharap, mielőtt elengedi a mellbimbómat. Éppen csak annyira
emeli fel a fejét, hogy a holdfény megvilágítsa a határozott vonásait, és
megmutassa az elsötétült tekintetét.
Bénító, hogy ennyire utálja, hogy akar engem. Egyúttal hatalmat is ad.
– Végigcsókoltad a combomat alulról fölfelé – közlöm
a szemébe nézve. – Könyörögtél, hogy nyalhass.
Gödröcske jelenik meg a jobb orcáján, és kissé kajla mosolyra húzódik a
szája. Ezek a gödröcskék árulják el, különben csak a tekintetén látszana a
derű.
– Azt mondtad, hogy hadd kóstoljalak meg, bella. Olyan csurom nedves
volt a puncim, mint most, neked pedig szinte folyt a nyálad, hogy
megízlelhesd.
Torokhangon felmordulva felül, és elereszti a csuklómat.
– Tartsd a kezed a fejed fölött, Sawyer. Ha hozzám akarsz érni, akkor is
ugyanaz a szabály érvényes, hogy könyörögni fogsz érte.
Nem probléma.
Csakhogy abban a pillanatban, ahogy lejjebb kúszik rajtam, és
elhelyezkedik a lábam között, eluralkodik rajtam a vágy, hogy beletúrjak a
hajába.
Ellenállok, miközben valóra váltja az álmomat, gyengéden végigcsókolja
a combomat, miközben a szemembe néz. Most már jobban belevész a
sötétbe így, hogy nem vetül rá közvetlenül a hold fénye, de attól még érzem
annyira a tekintetét, hogy tisztában legyek a hevességével.
A puncimhoz érve megáll; a lehelete cirógatja érzékeny bőrömet.
– Hadd kóstoljalak meg, bella – suttogja aljasul. Az akcentusa miatt
sokkal mennyeibben hangzik, mint álmomban.
A torkomban dobog a szívem. Alig tudok kibökni egy kétségbeesett
igent.
Megint megjelenik a gödröcske az arcán, de nem hajlandó megmutatni:
lehajtja a fejét, hogy egyetlen nyelvmozdulattal végignyaljon odalent.
Megint homorítok, és ökölbe kell szorítanom a kezemet, hogy
csillapítsam a sóvárgást, hogy hozzá érjek.
 – Ó, baszki – nyögök fel. Levegőért kapkodom, amikor a nyelve hegyét
ide-oda húzgálja a csiklómon, az összes idegvégződést lángra lobbantva ott.
Hogy sikerül mindet eltalálnia?
Megvonaglik a csípőm, és fennakad a szemem. Máris közel az orgazmus.
Kikészültem attól az álomtól, és földöntúli élmény, ahogy Enzo valóra
váltja.
Megragadom a párnát a fejem fölött, szinte abba kapaszkodom. Ő lefelé
figyelve falja a puncimat. Olyan mohón nyal, hogy egyetlen
négyzetcentimétert sem hagy ki.
– Milyen érzés, amikor élve felfalnak? – morogja egy hümmögés után.
– Nem elég – nyüszítem két levegővétel között. – Inkább dugj halálra.
Feltérdelve a tarkójához nyúl, hogy a gallérjánál fogva kibújjon a
pólójából. Csorog a nyálam a holdfény és az árnyak játékától az izmos
testén.
Kis híján felülök, hogy megnyaljam a kockákat a hasán. De már veszi is
le a rövidnadrágját, hogy mutasson valami sokkal igézőbbet. Előbukkan a
farka, aminek éppen csak felfelé ível a vége. Ez a titka annak, hogy eltalálja
bennem azokat a tökéletes pontokat.
– Miért lettél te Isten kedvence?
– Te magad is megkérdezheted tőle, amikor gondoskodom róla, hogy
találkozz vele – bámul le rám megátalkodott arckifejezéssel.
Ráharapok az ajkamra, de mégis felnyögök, amint megragadja a
csípőmet, megemeli a sajátjához, és irányba állítja a farkát úgy, hogy csak a
hátam felső része ér az ágyhoz.
Húzza az időmet, ilyen közel ahhoz, hogy megint teljesnek érezzem
magam.
– Hadd vigyelek el hozzá, bella.
– Baszki, igen, tölts ki…
Belém hatol, mielőtt befejezhetném, így a könyörgésem éles sikoltásba
fordul. Megáll, hogy hozzászokhassak a méretéhez. Természetellenes, hogy
teljesen kitölt.
– Psszt, meghallja a gondnok – mormolja.
Erre nyikorgás hallatszik az ajtó túloldaláról, amitől katasztrofálisan
felszökik a pulzusom. Összeszorított szájjal igyekszem csöndben maradni,
miközben Enzo kihúzza a farkát, hogy aztán újra belém nyomuljon.
– Enzo, hadd érjek hozzád – könyörgök.
 A válaszát meg sem várva megfogom az alkarját, és érzem rajta a vastag,
kitüremkedő ereket. Elkezd ritmikusan mozogni, a szorítása pedig érzem,
hogy nyomot fog hagyni a csípőmön.
Néma sikolyra nyílik a szám, és már úgy homorítok, hogy szinte csak a
fejem ér az ágyhoz, miközben dug.
Karmolászom a karját, miközben csattogás közepette újra és újra
egymásnak csapódik a testünk.
– Jaj, istenem! – kiabálom. Próbálom halkra fogni a hangomat, de
borzalmas kudarcot vallok.
– Látod már, bébi? Esedezz a megbocsátásáért.
– Miért? – lihegem, de kis híján belém fojtja a szót egy újabb éles sikoly.
– Azért, mert már engem imádsz.
Erőteljes lökéssel tesz pontot a mondat végére, méghozzá olyan szögben,
hogy eltalálja bennem azt a pontot, amitől olyan, mintha áramütés futna
végig a gerincemen.
Istenem, hogy tudnám nem imádni? Csak akkor imádkozom, amikor vele
szexelek.
Jól ráharapok az ajkamra. Gyorsan közelít az orgazmus. Próbálom
lassítani, kiélvezni a pillanatot, a testem viszont önfejű. A kezem a
csiklómra vándorol, hogy határozott kört írjak le az ujjammal, és szédítő
magasságokba emeljem az élvezetet.
– Enzo, el kell élveznem – bukik ki belőlem halk cincogással.
– Akkor élvezel el, amikor én mondom – veti oda.
Egyik kezével elengedi a csípőmet, hogy odanyúljon, ahol belém hatol.
Érzem a nyomást, ahogy az ujját is beteszi a farka mellé, és még jobban
feszít belülről.
Természetellenes hang tör elő a torkomból. Sokkoló új érzés. Még
egyetlen férfi sem dugott és ujjazott egyszerre, soha életemben.
Behajlítja az ujját, amivel olyan pontossággal találja el
a G-pontomat, hogy az már szinte túl sok.
– Jaj, istenem! Várj, baszki, Enzo! – dadogom. Minden porcikám lüktetni
kezd.
Mintha menten bepisilnék. Hiába tudom, mit fog előcsalni belőlem,
olyan, mintha elveszíteném a testem fölött az uralmat.
– El fogsz élvezni nekem, bella, és kurvára be fogsz teríteni vele. Ha nem
terítesz be, akkor addig teszek róla, hogy elélvezz, hogy már semmi ne
maradjon benned.
Megint behajlítja az ujját, hogy gonosz eltökéltséggel masszírozza azt a
részt. Másodpercekbe telik csupán, és utolér
a robbanás.
Még van annyi önuralmam, hogy a szám elé kapjam a kezemet, hátha így
sikerül tompítanom a torkomból felszakadó sikolyt.
Utána teljesen leáll az agyműködésem. Mintha kiszakadna a lelkem, mert
ebben a pillanatban teljesen szétporlad
a testem.
Felemészt az örömmámor, ami visszarepít az óceán közepére, ahol egy
sokkal nagyobb erő vette át az irányítást fölöttem. Ezúttal viszont nem
tudom, felszínre bukkanok-e még valaha. Nem tudom, hogy felszínre
akarok-e bukkanni.
Alig érzem, ahogy Enzo kihúzza a farkát, és erőből csapkodni kezdi a
puncimat, amivel fokozza az élvezetet. Szétrobbanok, de nem vagyok
eléggé magamnál ahhoz, hogy tudjam, mi történik körülöttem. Csak azt
tudom, hogy fennakadt a szemem és rángatózik a testem.
Aztán megint két kézzel megmarkolja a csípőmet, és aljasul belém hatol.
Nem telik bele sok időbe, mire velem együtt ő is elveszíti a fejét; olyan
mély hangon morogja a nevemet, hogy érzem a bőrömön a bizsergést.
Végül visszatérek a valóságba a gyönyör tengeréről. Lassan
visszakapcsolnak az érzékeim, mintha újra visszarántana valami a testembe.
Hanyatt fekszem, Enzóval fölöttem – még mindig bennem van, de már
nem mozog. Lehajtott fejjel reszket és hallgat.
– Enzo? – szólalok meg rekedten. Kezdek aggódni. Ösztönös félelem
ébred bennem, hogy máris megbánta, amit csináltunk.
Fölegyenesedik, mire elkerekedik a szemem. Ahogy megkövetelte, a
mellkasáról és a hasáról is csorog a nedvem;
a cseppek végigszánkáznak a testének körvonalain.
– Ó – lehelem a szavakat keresve. Megfogom a félredobott pólómat és
felülök. – Hadd töröljem le.
– Ne – ragadja meg a csuklómat, amikor közelítek hozzá a pólóval.
Esetlenül elhúzom a kezemet, aztán a falhoz vackolom magam. Az ágy
teljesen elázott, de örülök, hogy az ő oldalán.
– Ilyen rémálomban reménykedtél? – motyogom. Érzem, ahogy nő
közöttünk a feszültség.
 – Nem – pillant rám. – Ez még rosszabb volt.
Nyelek egyet fájdalmamban. Nem is tudom, hogy értsem ezt. Nem
tudom, hogy ez csak vicc volt, vagy tényleg borzalmasnak találta a szexet.
Amúgy sem számít.
Megint utáljuk egymást.
Fullasztó a csend, miközben bebújok a takaró alá és elfordulok tőle.
Az első közös éjszakánkon vagy beszélgettünk, vagy szótlanul élveztük a
jó dugás utáni hangulatot. Most viszont semmi mást nem érzek, csak
ridegséget, miközben hallgatom a nyikorgást az ajtónk túloldaláról, amit a
padlón vonszolt láncok hangja követ.
 17. FEJEZET

Enzo

– Milyen gyakran járnak cápák a sziget körül? – kérdezem az újra és újra

felbukkanó két uszonyra meredve. Szerintem van egy harmadik is, de nem
vagyok biztos benne. Sylvester mellém állva zihál egy kicsit, és a jó lábára
támaszkodik.
– Folyton – válaszolja. – Ez az egyik dolog, ami veszélyessé teszi ezt a
helyet. Vannak fókák is, így hajlamosak itt lófrálni.
Keresztbe font karokkal bólintok. Mindennél jobban szeretném, ha ott
lehetnék velük a nyílt vízen, belekapaszkodhatnék az uszonyukba, s
érezhetném, ahogy a kezem alatt mozogva siklanak. Semmihez nem
fogható érzés ez, amiről csak az jut eszembe, hogy mennyire rohadtul itt
rekedtem.
– Te… ööö… kedveled őket, igaz? – kérdezi esetlenül. Egész délelőtt
ilyen a hangulat. Szinte biztosra veszem, hogy hallott minket tegnap éjjel,
és a legkevésbé sem szégyellem.
Ő viszont az a fajta, aki általában szól, ha úgy érzi, nem tartják tiszteletben,
ami elárulja, hogy élvezte is a dolgot.
Beteg állat.
Még mindig teszünk egymásra, de mégis válaszolok annak érdekében,
hogy ne legyen még feszültebb a hangulat.
– Igen. Hihetetlen teremtmények.
– Úsztál már együtt cápával?
– Folyton – felelem.
Felkacagva megrázza a fejét, mintha nehezen tudná elképzelni.
– Még ketrecen kívül is?
– Persze. Ha kint vagyok az óceánban, nem érek hozzájuk. Tiszteletben
tartom a személyes terüket. Van egy kutatóközpontom az ausztrál Port
Valenben, és van egy elkerített rész, ahová behozzuk őket, amikor bizonyos
vizsgálatokat kell végeznünk. Többnyire akkor megyek be hozzájuk a
vízbe.
– Megtartod őket?
 – Nem, soha. Nem arra vannak, hogy fogságban legyenek.
Bólint, és kínos csönd telepszik ránk. Nem érdekel, csak a cápára
figyelek. Nyugtalanság támad bennem, és olyan hülye vagyok, hogy kis
híján eszembe jut kiúszni innen. De a cápákkal való tapasztalatom ellenére
túl veszélyes lenne, főleg, ha ez a vadászterületük.
– Hát… ööö… bocsánat a tegnapi kis ijedtségért – magyarázkodik. –
Még soha nem történt ilyen, de elhiszem, hogy nagyon kellemetlenül
éreztétek magatokat miatta.
Nagy nehezen leveszem a vízről a tekintetemet, hogy szemügyre
vegyem. Lefelé bámul a homokba; nézi, ahogy a hullámok a falábát
nyaldossák, ami lassan belesüpped a homokba. Feszült, de nem tudom,
hogy amiatt, amiről beszél, vagy csak nem szeret a közelemben lenni.
– Gondolom, a szellemek nem szeretnek minket. Fura, pedig nem mi
vagyunk azok, akik megölték őket.
Felkacag, de erőltetetten.
– Akkor lehet, hogy csak segítséget akartak kérni tőletek. Én sem
mondanám, hogy odavagyok a társaságukért.
– Miért nem mész el? – kérdezem megint a vizet kémlelve. Azért
figyelem a szemem sarkából, mert annyira bízom benne, mintha azt állítaná,
hogy igazi a falába.
– Ezt szoktam meg. Tizennyolc éves korom óta itt vagyok, és mire 2010-
ben bezárt a világítótorony, már harminckét évet töltöttem itt. Szerintem
olyan lenne, mint börtönből szabadulni. Az ember nem tudja, hogy
alkalmazkodjon a kinti világhoz.
– Sawyer említette, hogy van egy lányod – kíváncsiskodom.
– Régen volt egy egész családom – feleli, de megkeményedik a hangja. –
Próbáltam otthonossá tenni ezt a helyet. Néha az emberek egyszerűen nem
akarják. De ettől még nem adtam fel a próbálkozást.
– Biztos nehéz volt elengedni őket – pillantok rá.
Válasz helyett felém fordul, és hátrabök a válla fölött.
– Vihar jön az este. Én egy órán belül bemennék. Gyorsan le tudnak
csapni, nagy hullámokkal. De ezt már biztos tudod.
Ökölbe szorul a kezem, amikor indulás előtt megpaskolja a vállamat.
Még jobban a hónom alá szorítom a kezemet, nehogy tarkón vágjam.
– Hé, Sylvester! – kiáltom neki háttal. Nem válaszol, de tudom, hogy
megállt, mert már nem hallani az egyenetlen lépteit. – Ne nyúlj hozzám
többet. És Sawyerhez sem.
Gyilkos csend következik. Olyan, mintha egy sorozatgyilkos lihegne a
nyakamba, és ugyanúgy lehetne érezni a szándékát, hogy meg akar ölni,
mint a só illatát a levegőben.
Nem hiszem, hogy bánnám, ha megpróbálná. De egy szempillantás
múlva elindul, és szó nélkül elsétál.
– Talán nem kellett volna mondanod semmit – szólal meg mögöttem egy
lágy hang. Ezúttal megfordulok, és látom, hogy Sawyer bizonytalanul felém
tart.
– Azt várod tőlem, hogy hagyjam, hogy lebecsüljön, és rám tegye a
kezét, csak hogy elkerüljem a kellemetlenséget?
– Jogos – bólint összeszorított szájjal. – Ne haragudj.
A fejemet rázva megint a vízre nézek. Hogy lehet, hogy az utálatom az
iránt, amit iránta érzek valahogy átfordult, és most azt az érzést utálom,
amit én váltok ki belőle?
– Nem kell bocsánatot kérned. Férfiak miatt érzed és gondolod így.
Nekik kellene bocsánatot kérniük tőled.
– Te bocsánatot fogsz kérni? Közéjük tartozol.
– Én soha nem sajnálom – dünnyögöm. Igaza van, bocsánatot kellene
kérnem. De nem szoktam hazudni, és hiába kezd mardosni a bűntudat, még
nem állok rá készen.
– Nem volt helyénvaló. Elcseszett dolog volt.
– Igen – helyeselek. – De nem azért akadtál ki, mert megdugtalak.
Hanem azért, mert megijesztettelek.
– Igazad van – feleli némi hallgatás után. – Egész életemben féltem, és
egész életemben hozzám nyúltak. Soha nem fog fájni, ha hozzám érsz, de
az fájt, hogy már nem jelentesz biztonságot.
Fellángol bennem a düh. Felé kapom a fejemet, hogy az arcába toljam az
enyémet.
– Szóval olyan érzést váltottam ki belőled, mint te belőlem? Nem
tagadom, hogy én vagyok a gonosztevő a mesédben, bébi, de kérlek, ne
sérts meg azzal, hogy úgy teszel, mintha nem te bántottál volna először.
Az ajkára harap, hogy palástolja a remegést. Ciccegve az arcához
emelem a kezemet, hogy a hüvelykujjammal kihúzzam az ajkát a foga
közül. Még mindig óceánillata van és kibaszottul gyönyörű – ez az, ami fáj.
– Ne palástold a könnyeidet, bella. Olyan szép vagy, amikor sírsz.
 – Ne hara…
– Megmondtam, hogy én nem fogok bocsánatot kérni, amíg nem
gondolom komolyan. Javaslom, hogy te is tegyél ugyanígy – fordulok el
tőle. Azt hittem, hogy így könnyebben levegőhöz jutok majd, de még
mindig túl sok helyet foglal el a mellkasomban.
Képtelen vagyok kiverni a fejemből a tegnap éjszakát. Újra és újra
végigjátszom magamban. Azt mondtam, hogy soha többé nem fogom
megdugni, ám a leggyengébb pillanatomban megadtam magam. Még a
rémálom hatása alatt voltam, ahogy az anyám otthagyott azon az átkozott
lépcsőn, és nevetve elhajtott a kocsival.
El kellett menekülnöm előle, és annak a bizonyítéka, hogy Sawyer
milyen makacsul kíván, túl vonzó volt ahhoz, hogy ellenálljak. Mert ott volt
előttem valaki, aki nem tudott elengedni, hiába akarta mindennél jobban, én
pedig semmi mást nem akartam, mint gondoskodni arról, hogy ne is tudjon
elengedni.
Hiába tudok nagyon kegyetlen lenni, rohadt könnyen elveszíti tőlem a
fejét. Mintha nekem teremtették volna.
Caterina nővér azt mondta nekem annak idején, hogy mindannyian Isten
teremtményei vagyunk, de soha nem vettem be ezt a marhaságot. De ha ez
igaz, akkor csessze meg, amiért a személyében megteremtette a vesztemet.
És csessze meg, amiért olyanná tette, hogy a legjobban akarjam a
világon.
Ilyen rémálomban reménykedtél? Nem, ez még rosszabb volt.
És tényleg. Mintha minden tiltakozásomat papírra véstem volna
ceruzával, ő pedig addig radírozta volna, hogy semmi más ne maradjon,
csupán a halovány nyoma annak, amikor utáltam.
– Én valóban sajnálom. És talán te is. Nem azért mondtad Sylvesternek,
hogy ne nyúljon hozzám többet? – erősködik. – Mert nem akarod, hogy
még több férfi bántson?
– Ha megteszi, akkor csak úgy fogok cselekedni, ahogy mondtam –
vonok vállat.
Feláll a farkam a gondolattól, hogy belevésem a nevemet a puha bőrébe.
Nagyon megnehezíti, hogy sajnáljam, amikor kibaszottul részegítő érzés
fájdalmat okozni neki.
Elém áll, így az apróbb termeténél fogva kénytelen vagyok lenézni.
Eltorzult arccal vicsorog, és lesújtó pillantást vet rám. Milyen aranyos!
 – Az meghiúsítja a célt, hogy ne okozz nekem fájdalmat.
– Soha nem mondtam, hogy nem akarok neked fájdalmat okozni.
– Nem fogod a bőrömbe vésni a nevedet, te állat.
– Meglátjuk, bella ladra – vonom fel a szemöldökömet.
– Szeretsz megdugni, amikor fájdalmat okozol nekem, Enzo – veti oda. –
És azt mondtad, hogy az nem fog megtörténni, hacsak nem könyörgök érte,
amit soha nem fogok megtenni.
– Pont olyan megbízhatatlan vagy, mint én, ha arról van szó, hogy
dugjunk. A tegnap este egyértelműen bizonyította ezt. Lehet, hogy meglep,
bébi, de egyébként sem hiszem egy átkozott szavadat sem.
A karomat leeresztve vetek még egy utolsó pillantást a sötétülő óceánra.
Egyre ádázabbak a hullámok, ahogy közeleg a vihar. Aztán sarkon fordulva
a világítótorony felé veszem az irányt. Rettegek egy újabb éjszakától a sötét
szobában, ahol semmi más nem marad nekem, mint a gondolataim, meg
egy lány, akitől mindennél jobban távol akarom tartani magam, de úgy
tűnik, hogy soha nem sikerül. Még akkor sem, ha nincs a közelemben.
– Tudod, nem minden hazugság, amit mondok – szól utánam. Megbotlik
egy kőben, ahogy utánam siet. Hitetlenkedve rázom a fejemet, hogy nincs
még elöl törött foga, és nem görbült el az orra, mert annyiszor botladozik.
Majdnem annyiszor esik pofára, mint ahányszor Sylvester zihál, ha
megmozdítja valamelyik porcikáját.
– Honnan tudnám? – vágok vissza. – A puszta kilétedről is hazudtál.
– A nevemről hazudtam, Enzo. Nem arról, hogy ki vagyok.
Megint kezd felforrni bennem a felszín alatt folyamatosan fortyogó düh,
mint egy fazék víz, amit túl sokáig hagytak a tűzhelyen. Megint
megfordulok, hogy a képébe toljam az arcomat. Meglepődve
hátratántorodik, amitől kis híján megint a fenekén köt ki.
Tágra nyílt szemekkel bámul fel rám.
– Megint hazudsz – rivallok rá. – Hazudtál arról, hogy ki vagy, Sawyer.
Tényleg hazudtál. Mert a lány, akit felvittem magamhoz, nem ugyanaz volt,
aki ellopta tőlem az életemet. Nem érdekel, mit mondasz arról, hogy ki
vagy, mert látom. Vuoi sapere cosa vedo?{21} Semmi mást nem látok, mint
egy hazug tolvajt, aki csak saját magával törődik.
Már a felénél könnybe lábadt a szeme, és baszódjak meg, ha nem akarom
egyszerre megfojtani őt és visszaszívni mindent, amit mondtam. Úgy
megőrülök tőle, hogy nem tudok logikusan gondolkodni.
Hogy lehet az, hogy fájdalmat akarok okozni neki, ugyanakkor baromira
meg is akarom védeni magamtól?
Rohadtul szomorúnak tűnik, de valahol még mindig meggyőződésem,
hogy ez csak színjáték. Egy csinos kis álarc, amit azért ölt magára, hogy
együttérzést csikarjon ki.
Morogva elfordulok, mire megragadja a karomat, és megállít. Nem
tudom, mit lát rajtam, amikor hátranézek rá, de elég ahhoz, hogy olyan
gyorsan elengedjen, mint a forró vasat
– Nem akartam ellopni, Enzo – magyarázza. – Nekem nem… nem volt
más választásom, oké?
Feltámadt a szél, ami süvítve tépi a haját és a ruhánkat, de olyan erővel,
hogy meg kell feszítenem az izmaimat.
– Az embernek mindig van választása. Dönthettél volna úgy, hogy bármi
mást kezdesz az életeddel ahelyett, hogy másoktól lopsz.
– Nem tudtam! – kiabálja elfúló hangon. Reszket, de nem tudom, hogy a
benne fortyogó érzelmek áradatától vagy az egyre erősebb széltől.
Kicsordulnak a könnyei és végigfolynak az arcán, miközben bánatos
szemekkel néz fel rám.
Még jobban utálom őt ebben a pillanatban. Mert minél tovább bámulom,
annál nehezebben kapok levegőt. Dühítő, hogy hatalma van fölöttem –
méghozzá akkora, hogy ki tudja szívni belőlem az oxigént, mintha az övé
lenne a testem.
– Miért, Sawyer? – kiabálok vissza. Széttárt karokkal harcolok a szél
ereje ellen. Muszáj bemennünk, de tudnom kell, miért csinált ilyen
szörnyűséget.
Remegő szájjal elfordítja a fejét.
Leeresztem a karomat, és kihúzom magam. A válasz a megtévesztően
gyönyörű arcára van írva.
– Nem fogod elmondani nekem – állapítom meg.
Megrázza a fejét, és kiszabadul néhány könnycsepp. Kinyitja és becsukja
a száját, keresi a szavakat.
De engem már nem érdekel.
Elfordulok, és ezúttal nem állít meg. Mire beérünk a világítótoronyba,
szinte fülsüketítő csönd fogad minket a kinti viharhoz képest. Sylvester
éppen három pohár whiskyt rak le az asztalra, aminek a közepén néhány
gyertya ég.
– Bármelyik pillanatban elmehet az áram – pillant fel ránk sokatmondó
arccal. Nem tudom, meghallott-e minket, de őszintén szólva leszarom.
– Szerintem én megyek, és… – kezdi Sawyer, ám Sylvester legyint egyet.
– Na, ne hagyjatok már egyedül inni egy öregembert. Ma lent is
maradhattok sokáig. Nem szeretem a vihart.
Sawyer megköszörüli a torkát, és erőltetett mosollyal bólint.
– Jó.
Rám pillantva elhalad mellettem, leül az asztalhoz, és direkt inkább
Sylvester mellé ül le.
Még nem tudom megfogalmazni, miért, de ez feldühít, így csak még
keserűbbek lesznek az érzéseim iránta. Mindennel, amit csinál,
egyszerűen… felcseszi az agyamat.
Szótlanul helyet foglalok velük szemben. A rozoga faszéken hátradőlve
felkapok egy pohár whiskyt. Bámulom őket, miközben lassan
belekortyolok, és nézem, ahogy Sawyer összeroppan a tekintetem súlya
alatt, Sylvester viszont rezzenéstelenül viszonozza. A fűszeres bourbon íze
szétterjed a nyelvemen és végigégeti a torkomat.
Pont úgy, ahogy szeretem.
– Miért ne ismernénk meg egymást ma este? Ahelyett, hogy továbbra is
úgy élnénk, mint az idegenek.
Sawyer egy szuszra lehúzza az italt; felszisszen, ahogy lemegy a torkán,
és lecsapja a poharat az asztalra.
– Jól van! Mi lenne, ha veled kezdenénk, Sylvester? Mesélj magadról.
Erőltetett lelkesedést csempész a hangjába. Baromi rosszul uralja az
érzéseit.
– Mi történt a lábaddal? – kérdezi.
Sylvester érzi a feszültséget közöttünk, és megköszörüli a torkát.
Udvariatlan kérdés volt, de én soha életemben nem voltam udvarias, így
befogom a számat.
– Megszúrt egy kőhal. A második lányom, Kacey születése után.
Majdnem belehaltam. Nem sok kellett volna ahhoz, hogy későn érkezzen a
segítség. Mentőhelikopterrel vittek a legközelebbi kórházba, ahol
megmentették az életemet,
a lábam viszont elhalt, így annyi volt neki.
 – Az szívás – jegyzi meg tömören Sawyer a homlokát ráncolva.
Megrázom a fejem. Néha rosszabbak a társas készségei, mint nekem.
Sylvester nem mond semmit, és kezd kínos lenni a csend, így Sawyer
megpróbálkozik még egy kérdéssel.
– Azt mondtad, hogy volt családod, ugye? Mesélj róluk.
– Volt – válaszolja Sylvester. – Úgy harminc évig voltunk házasok
Ravennel, de nem szeretett itt élni. Róla neveztem el a helyet meg minden.
Erre mit csinált? Lelépett köszönés nélkül. Pár hónappal azelőtt, hogy
bezárt a világítótorony. Azóta egyedül vagyok.
Sawyer hümmög, mintha egyáltalán nem érdekelnék Sylvester sirámai.
– Ez nem túl szép.
Aztán felém fordul, és szikrákat szór a szemével.
– Mi a helyzet veled, Mr. Tökély? Mesélj a tökéletes életedről, és arról,
hogy hogyan éled. Nyilván kibaszottul tökéletesen.
Résnyire szűkült szemmel iszom még egy kortyot, csak hogy
felbőszítsem. Fortyog, de csöndben marad.
– Mit szeretnél tudni, Sawyer? Előbb valamit a tökéletes
gyerekkoromról? Lássuk csak! Vicces, de valószínűleg onnantól kezdve
utálom a hazugokat. A tökéletes anyám volt az, akitől megtanultam a
leckét.
Kisimul az arca, de nem érzek diadalt a saját tragédiám miatt.
– A kedvenc helyem, ahol maritozzót{22} lehetett kapni, a Regoli volt
Rómában. Nagyon szegények voltunk, anyának pedig kétes dolgokat kellett
megtennie a pénzért, így különleges alkalomnak számított, amikor
eljutottunk oda. Azt hittem, hogy a kilencedik születésnapomon sem lesz ez
másképp. Helyette viszont kitett a Basilica di San Giovanninál, és
fogadkozott, hogy mindjárt visszajön. Érdekel, meddig vártam rá?
Nagyot nyelve felül, és a távolba réved ahelyett, hogy válaszolna. Alig
látható félmosolyra húzódik a szám, pedig semmi szórakoztató nincs abban,
hogy egy anya magára hagyja a gyerekét.
– Ez van. Még mindig várok – fejezem be, s egy pillanatra sem veszem le
róla a lángoló tekintetemet.
Ha azt hiszi, hogy ő az egyetlen, aki szenvedett életében, akkor nagyon
szívesen bemutatom annak a kisfiúnak, aki még mindig ott ül azon a
lépcsőn, mert meggyőződése, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat az
anyukája.
Sylvester szúrós pillantást vet rám, mielőtt Sawyerre néz. Egy pillanatra
megfeledkeztem róla, hogy ő is itt van.
– Nos, kisasszony… mi a helyzet veled?
Sawyer szipogva előrehajol, megragadja a bourbonos üveget, és félig
tölti a poharát, mielőtt iszik egy nagy kortyot.
– Csak óvatosan! A kis tested nem bír el egyszerre annyival.
– A kis testem sok mindent kibír – vág vissza. Olyanok a szavai, mint
olaj a tűzre, a lángok pedig a mellkasomat nyaldossák, miközben engem
bámul.
Tapintani lehet közöttünk a feszültséget, és bizsergést érzek a bőröm
alatt. Földrengés közeleg, úgyhogy ha nem vigyáz, nem fogom visszafogni
magam, és bebizonyítom, milyen keveset bír ki belőlem.
Ha azt hiszi, hogy nem irányíthatja az életét és a döntéseit, akkor majd én
megmutatom neki, milyen az, amikor valaki tényleg irányíthatatlan. És ha
azt hiszi, hogy most össze van törve, akkor szeretném látni, hogy tud majd
járni, miután végeztem.
Felvont szemöldökkel iszom még egy kortyot, miközben farkasszemet
nézek vele.
– Nekem nem voltak olyan rosszak a szüleim – jelenti ki.
– De anya és apa jobban szerette Kevet – pillant rá elhallgatva Sylvesterre.
– Kev az ikertestvérem. Lefogadom, nem hitte volna, hogy a baj nem jár
egyedül, mi?
A választ meg sem várva megint szembefordul velem, méghozzá aljas
mosollyal az arcán.
– Úgy nőttem fel, hogy mindenem megvolt. Játszótér a nagy kertünkben.
Még trambulin is. Mindig átjöttek hozzánk a szomszéd gyerekek játszani.
Kurva jó életünk volt, igaz?
Elnémul. Egyre nagyobb a feszültség, ahogy várja a választ.
– Igaz – morogja Sylvester.
– Tévedés – kiált fel Sawyer. Úgy lecsapja a poharát az asztalra, hogy
kilöttyen az ital. Sylvester már nyitja a száját, valószínűleg azért, hogy
megfeddje, de a csaj félbeszakítja. – Tudjátok, mi a vicces a tökéletesnek
tűnő életben? Senki sem gyanítaná, hogy valójában kibaszottul szar. Főleg a
saját istenverte szüleitek, akiknek ott a tökéletes fiuk, aki nem csinálhat
semmi rosszat.
Azzal megfogja a poharát, és felhajtja a maradékot. Elsötétülnek a
mellkasomat mardosó lángok. Szörnyű érzés szennyezi be őket, mint
amikor műanyagot dobnak a tűzre, és sűrű, fekete füst száll fel.
Sawyer leteszi az üres poharat az asztalra, eltolja magától, és úgy
bámulja, mintha élete összes rémálmát látná benne újra.
Erre pislákolni kezdenek és kialszanak a fények, így szinte teljesen
sötétben maradunk, leszámítva a gyertyákat körülöttünk. Narancsszínű fény
vetül az arcára, ami nem elég ahhoz, hogy az árnyak mögé rejtse a
fájdalmat. Mennydörgés töri meg a csendet, amit sziklaszirtnek csapódó
hullámok hangja követ.
– Kev zsaru lett – folytatja halkan, mire összeszorul a szívem. – A
zsaruknak vannak barátaik. És a barátaiknak ugyanolyanok az erkölcseik,
mint nekik.
– Mit csinált? – kérdezem, bár a hangom nem sokban különbözik a
kutyamorgástól.
– Tölts nekem, Syl – kéri válasz helyett. Sylvester előrehajolva tölt neki
két ujjnyit.
– Nem kell több – figyelmeztetem.
– Akarsz választ a kérdésedre vagy nem? – csattan fel. Felkapja a
poharat, és iszik egy kortyot.
Összeszorított foggal már arra készülök, hogy közöljem vele: a titkai nem
érnek annyit, hogy rosszul legyen miattuk, de már folytatja is.
– Kevnek és nekem sok barátunk volt a suliban. Mindketten népszerűek
voltunk, de ahogy nagyobbak lettünk, nem tetszett neki, hogy mennyi
figyelmet kapunk. Fokozatosan elzárt engem a külvilágtól. Felsősök
voltunk, amikor gonosz pletykákat kezdett terjeszteni, amik miatt bántani
kezdtek az addigi barátaim. Sok magányos estét töltöttem otthon.
A szüleink gyakran elmentek valahová, és otthagytak minket egy
bébiszitterrel, aki nem volt ugyan gonosz, de sokkal jobban érdekelte, hogy
telefonálgasson a pasijával.
Vállat von, mintha nem lenne nagy dolog az, ami a fejében jár éppen.
– Ez azt jelenti, hogy a bébiszitter nem vette észre, amikor Kev…
játszani akart.
 – A jó kurva életbe – motyogom az orrom alatt. Most már minden
porcikámból árad a düh. Megint nyugtalanság lesz úrrá rajtam, ám ezúttal
azért, mert muszáj megtalálnom a testvérét, hogy marhára kinyírjam.
Sawyer elveszíti az összegyűjtött bátorságát, és egy újabb vállrándítással
lehúzza a harmadik pohár maradékát. Hátrahajtja a fejét, ahogy az ital
végigmarja a torkát. Mire megint a szemembe néz, már nem tiszta a
tekintete, ráadásul tele van fájdalommal. Homályos és elveszett. Lehet,
hogy én is tartogatok köveket a múltamból – olyan szuveníreket, amiket
még nem vagyok kész elengedni –, de azok a kövek, amiket Sawyer cipel,
túl nehezek, és nem tartja magát elég erősnek ahhoz, hogy eldobja őket.
A hajótörés után azt mondtam neki, hogy gyenge. Most viszont
rádöbbentem, hogy tévedtem. Félni és gyengének lenni nem ugyanaz.
Erőbe telik mindig újra felállni, ha állandóan kiütik az embert.
– Úgy tűnik, igazi gazember – fogja meg Sylvester a kezét. Rángatózni
kezd egy izom az államon, és csak azért nem töröm össze a poharat, hogy
aztán átszúrjam a kezét egy nyomorult szilánkkal, mert Sawyer visszahúzza
alóla a sajátját.
– Az hát, Syl, az. Ő meg a zsaru barátai. De semmi baj, nem tudnak
megtalálni.
– Akkor maradj itt, drága – húzódik hozzá közelebb Sylvester. – Nagyon
örülnék, ha itt maradnál velem.
– Kizárt – csattanok fel. Mindjárt lángra lobbannak a csontjaim, és nem
tudom, mi fog előbb megtörténni: hogy kiviszem innen Sawyert vagy
fojtogatni kezdem az öreget.
– Nem hinném, hogy akkor bárki is megtalálhatna – helyesel Sawyer.
Megpaskolja Sylvester kezét, ami még mindig ugyanott van, ahonnan
kihúzta az övét. – Majd elgondolkodom rajta. De most forog velem a világ,
és ködösek a gondolataim.
Sylvester csöndben marad, miközben Sawyer feláll, imbolyogni kezd, és
megkapaszkodik az asztalban. Rögtön felpattanok, odalépek hozzá,
megragadom mindkét karját, és magamhoz húzom. Kellemetlen borzongás
fut végig a gerincemen. Biztos Sawyer történetétől. De attól is, ahogy
Sylvester bámulja.
Mintha már eldöntötte volna, hogy a lány itt marad, és már csak
gondoskodnia kellene róla, hogy így is történjen.
 18. FEJEZET

Sawyer

Az egész világ víz alá merült, én pedig úszom benne. Meggyőződésem,

hogy annyira elfajult a vihar, hogy elmosott bennünket, és még nem szokott
hozzá a szemem.
Vagy mégsem. Az biztos, hogy lebegek. Enzo bevisz a szobába – vagy
inkább bevonszol –, a gyomrom pedig összeszorul az undortól, mint
mindig, amikor Kevre gondolok.
Hiányzom, tökfej? Nekem hiányzol…
– A szokásosnál is jobban kiakaszt, ha hozzám érsz? – kérdezem
keserűen. – Most, hogy már tudod, hogy az öcsém is szeretett hozzám
érni…
– Sawyer! – csattan fel, és szembe fordít magával. De már így is forog
velem a világ, így ezzel csak annyit sikerül elérnie, hogy két bal lábon
imbolygok. Mintha hányingerem is lenne. Az egész testem tele van
alkohollal, és minden úgy úszkál benne, mintha nem lenne meg a maga
helye.
Vihogva elképzelem, ahogy közlöm a szerveimmel, hogy menjenek
vissza a helyükre, különben büntetőfeladatot kapnak.
Aztán összevonom a szemöldökömet. Talán rájuk fér a büntetőfeladat.
Nagy munka lesz nekik megint megfelelően működni.
– Nézz rám – követeli, de idebent sötét van. Csak a holdfény világít be a
koszos ablakon, így látom az arcának és
a karikás szemének a körvonalait. Közben ömlik az eső, ami elhalványítja
ezt a fényt is.
– Nem tudok – válaszolom. Érzem az ajkamon a forró leheletét, ahogy
közelebb húz.
– Soha ne gondolj így magadra. És soha ne hidd, hogy én így gondolnám.
Sokkal többet érsz azoknál, akik bántottak.
Elfintorodom, mert egy pillanatig sem hiszek neki.
– Majd én segítek, hogy ráébredj – fogadkozik. – Ami veled történt, nem
határozza meg, hogy ki vagy. Csak egy új utat jelölt ki, ami egy új önmagad
felé visz. De senki sem erőltetheti, hogy azon az úton járj; csak te
határozhatod meg, ki leszel, amint odaérsz. A te döntésed, hogy kivé válsz,
Sawyer.
Szerintem könnyek szöktek a szemembe, és az az ismerős szomorúság
vesz körbe. Még az alkohol sem képes csillapítani.
Sokáig biztos voltam benne, hogy rám tapadt, hiába próbálok
kétségbeesetten elmenekülni előle. De most már tudom, hogy én
kapaszkodtam belé, mint egy gyermek a kedvenc plüssmackójába.
– Nincs több menekülés, bébi. Azt akarom, hogy eljöjjön érted, így
alkalmam nyíljon véget vetni az életének, amiért rátette a kezét arra, ami az
enyém.
Összeszorul a gyomrom, és bármennyire is szeretném azt mondani, hogy
az alkohol miatt, tudom, hogy nem attól.
– Akkor nem voltam a tiéd. Nem is ismertél.
Végighúzza a hüvelykujját az arcomon, de messze nem szeretetteli a
mozdulata. Inkább olyan, mint egy gyilkos megnyugtatónak szánt érintése,
mielőtt kioltja az ember életét.
– Mindig is úgy volt, hogy az enyém leszel – jelenti ki.
Semmi értelme annak, amit mond. Egyszer rideg, máskor forró…
akármennyire is szeretném, hogy igazat beszéljen, soha nem fog.
– Nem számít, hogy életben van-e, mindig is üldözni fog – közlöm
rekedten a szomorú igazságot.
– Akkor én majd még jobban üldözni foglak.
Éppen, amikor úgy tűnik, hogy mindjárt megcsókol, elhúzódik tőlem.
– Gyere, feküdj le.
Mennydörgő villám csap le, amitől összerezzenek a karjaiban, és az
egekbe szökik a pulzusom. Pont, amikor az ablak felé fordulok, újabb
villám sújt le a vízre, s ragyogásba vonja a világot annyi időre, hogy
lássam, milyen óriási hullám vetődik felénk.
– Jaj, istenem – nyögök fel Enzo mellkasának tántorodva, miközben a
hullám nekicsapódik a világítótorony oldalának.
Bár a víz másodpercekig beborítja az ablakot, az épület rezzenéstelenül
áll. Még csak meg sem nyikkan a hullám ereje alatt.
– Ez… ez egy elég erős ablak – lehelem még mindig kalapáló szívvel.
Már közelít is egy újabb hullám, aminek kirajzolódik a hatalmas árnyéka a
sötétben.
 – A világítótornyok ilyen körülményekhez épültek. Be az ágyba –
parancsol rám. Ha nem tévedek, nem olyan durva a hangja, mint amilyen
szokott lenni. De az is lehet, hogy egyszerűen én vagyok részeg.
– Hallod, Enzo… – mondom neki, miközben segít lefeküdni.
– Hmm?
– Próbáld meg nem kimutatni, hogy elítélsz, oké? Kev mindig azt
mondta, hogy senki nem hinne nekem, és hát… igaza volt. Soha nem hitt
senki. És most azt hiszem, jobb is így. Jobb, ha hazugnak gondolsz.
– Nem ítéllek el – válaszolja halkan.
– Az jó – bólintok, miközben esetlenül lehuppanok az ágyra. Forog
velem a szoba, de örülnék, ha abbahagyná.
– Lehet, hogy örökre itt maradok – sóhajtok fel szeszélyesen. –
Eléldegélek a barlangban a szentjánosbogarakkal úgy, hogy Sylvester a
szomszédom. Akkor legalább nem kellene többé embereket bántanom.
Amit Enzo mond – ha egyáltalán mond valamit –, az homályba vész. Már
elragadta az agyamat a sötétség, és boldogan hagyom, hogy úrrá legyen
rajtam.
***

Valaki sír.
Összevonom a szemöldökömet. A különös hang áthatol az agyamra
telepedett ködön és az álmon, ami ijedt macska módjára kapaszkodik a
tudatalattimba.
Megmoccanok. Rándul egyet a testem, amitől visszazökkenek a
valóságba. Egyre tisztábban hallom a halk sírást, bár nem tudom, honnan
jön pontosan.
– Hallod? – kérdezi halkan Enzo.
Kiderül, hogy a világ éppen úgy forog a tengelye körül, mint amikor
kidőltem. Nem tudom, hogy kipihentem-e egyáltalán a pia felét.
– Mi ez? – motyogom felülve. Próbálom felmérni a környezetemet.
A zokogás elnémul, mintha az illető meghallotta volna
a kérdésemet. Fülsüketítő csend követi.
– Non lo so{23} – motyogja Enzo.
– Megint egy szellem?
Enzo nem válaszol, csak jelzi, hogy forduljak meg és nézzek rá. Az
ablakon beszűrődő holdfény elég ahhoz, hogy megvilágítsa az arcát.
Egyenesen a plafont bámulja, és lüktet egy izom az állkapcsán.
Nem tudom, mi üt belém – talán az itteni szellemek szállnak meg –, de
odanyúlva megbököm a homlokát.
Egy pillanatig szaporán pislog rám, és döbbenten rám néz.
– Észrevetted már a hasonlóságot a mennyezet fadeszkái és a karó között,
amit mintha feldugtak volna a seggedbe? Szerintem nem sokban
különböznek.
– Neked meg mi bajod van? – motyogja megint az említett mennyezetet
bámulva.
Vállat vonva visszahuppanok a matracra, és az ablak felé fordulok. Még
mindig tombol a vihar és eső veri az ablakot.
– Most már tudod a részletes választ erre a kérdésre, azt hiszem –
mondom neki, és szó szerint összeszorul a gyomrom. – Mindegy, bármi is
történt, most már vége, és még rengeteg alkoholt kell kipihennem.
– Akkor fogd be, és aludj vissza – közli mereven.
Túl részeg vagyok ahhoz, hogy most zavarjon a viselkedése. Holnap
megint bűnbánó leszek.
De amikor visszafekszem, nem jön álom a szememre. Hiába könyörgök
neki, hogy vigyen el a senki földjére, még akkor is, ha az tele van mesebeli
szörnyekkel.
– Enzo?
Olyan sokáig hallgat, hogy már azt hiszem, elaludt. De aztán felsóhajt.
– Mi az, Sawyer?
– Találkoztál utána valaha is az anyukáddal?
Megint súlyos csönd.
– Nem.
– Kerested valaha? – kérdezem, miközben érzem a belőle áradó egyre
nagyobb feszültséget.
– Miért kérdezed? – hárít.
Keresem a szavakat. Ismerős félelem fojtogat, mint mindig, amikor a
drága ikeröcsémre gondolok. Enzo felé fordulva a fejem alá dugom a
kezemet. Még mindig a plafont bámulja.
– Csak érdekel, hogy el lehet-e engedni valakit, aki nem akarja, hogy
rátaláljanak.
Megint felsóhajtva rám tekint.
 – Képes vagyok következtetést levonni, és tudom, hogy azért csinálod,
amit csinálsz, hogy az öcséd ne találhasson rád – magyarázza lassan, mintha
új és ismeretlen területre tévedne azzal, hogy megértést és empátiát tanúsít
valaki iránt.
– Megpróbáltad esetleg…?
– Igen – szakítom félbe. – Szóltam a szüleimnek és értesítettem a
hatóságokat tizenhat éves korunkban. Kev mindig nagyon ügyesen
manipulált másokat. Olyan elbűvölő és karizmatikus, hogy azt hinnéd,
mindenét odaadná neked, még csak kérned sem kellene. Csak annyit
mondtak, hogy „ismerem Kevin Bennett-tet, soha nem tenne ilyet”.
De megtette.
Nem is tudtam, hogy sírok, mígnem egy forró könnycsepp ádázul
végigfolyik az orrnyergemen, ahonnan lecsöppen az ágyneműre.
Szerencsére Enzo nem néz rám olyan sokáig, hogy észrevegye.
– A hatóságokhoz fordultál, és még mindig engedik neki, hogy zsaru
legyen?
– Nem mintha hagyták volna, hogy bejelentést tegyek – vonok vállat
szánalmasan. – Nem maradt nyoma a vádjaimnak.
Valami alattomos vegyül a közöttünk szikrázó feszültségbe. Valami sötét
és durva. Beletelik egy másodpercbe, mire ráeszmélek, hogy Enzo dühös.
Ami semmiképpen sem szokatlan, de ezúttal mégis más. Értem
haragszik.
– Vezess el hozzá – kéri halk és rosszindulattól elmélyült hangon. A
kérés hasonlít a korábbi kijelentésére, és még a részeg agyammal is
emlékszem, hogy azt állította, hogy az övé vagyok. Egy pillanatra megáll a
szívem, aztán össze-vissza ver. Pillangókat érzek a gyomromban, és arra
jutok, hogy azok is rohadtul be vannak rúgva.
– Miért akarnád bántani?
Szembefordul velem, és megsimogatja a hajamat, amitől egész testemben
megborzongok. Rebegnek a szempilláim attól, ahogy a halántékomhoz ér,
és mintha lángolna az érintésének nyoma. Ennek ellenére ez minden, csak
nem egy gyengéd pillanat. Inkább olyan érzés, mint amikor egy ragadozó
játszadozik a zsákmányával, mielőtt óriásit harap belé.
– Arra kényszerített téged, hogy megfossz másokat a
személyazonosságuktól, így ugyanezt fogom tenni vele – dünnyögi sötéten.
Nyelek egyet, és gombócot érzek a torkomban, amikor felfogom, mire
céloz.
Enzo nem fogja ellopni egy zsaru személyazonosságát. Hanem el fogja
törölni a föld színéről.
És isten látja lelkemet, a gondolattól lüktetni kezdek odalent.
Összeszorítom a combomat, hogy próbáljam csillapítani a sóvárgást, de
hiába, mert megint megcirógatja a hajamat, és az ujjai úgy elmerülnek a
hullámokban, mint ahogy a drága hajója tette. Eszembe jut, hogy száz év
múlva vajon belebotlik-e valaki a hajótestbe, hogy elkönyvelje egy újabb
tragédiának, amit
a természet legkönyörtelenebb teremtménye okozott.
– Miért tennél ilyet értem? – suttogom újabb borzongást elfojtva, amikor
megfeszül a keze, és meghúzza vele a hajamat. A fogaimat összeszorítva
felszisszenek; mintha tűkkel szurkálnák a fejbőrömet.
Az alkarjára támaszkodva fölém kerekedik. Hanyatt fekve érzem
magamon a testéből áradó forróságot. Igyekszem megőrizni a józan
eszemet, miközben vészesen megemelkedik a pulzusom.
A lehelete cirógatja a fülemet. Egyszerre akarok elhúzódni tőle és
felszegni az államat, hogy jöjjön közelebb.
– Mert azt akarom, hogy én legyek az egyetlen, aki ébren tart éjszaka,
bella ladra – dünnyögi. – És ha bárki is bántani fog téged, az én leszek.
Megrázom a fejemet. Nem érdekel, mennyire fáj, hogy húzza a hajamat.
Mindennél jobban akarom, hogy így legyen. És ez megijeszt. Enzo nem
menthet meg a végzetemtől, és soha nem is fogom erre kérni. Bármi legyen
is ez, soha nem fog működni. Túl sok fájdalmat okoztunk egymásnak, de
még így is tudom, hogy küszködik, hogy megbocsásson nekem. Még egy
dolog, amit soha nem kérhetnék tőle.
Feltámad bennem az ismerős zsigeri késztetés a menekülésre. Nincs hová
mennem, így az egyetlen, ami eszembe jut, hogy őt küldjem el.
– Túl foglak élni, Enzo, ahogy őt is túléltem. És nem fogok másképp
cselekedni, mint korábban – mondom neki. Hallgat, miközben lassan
kifújom magam. – Azt fogom tenni, amit muszáj – teszem hozzá suttogva.
Elereszt, de nem húzódik el tőlem. Megfagy körülöttünk a levegő, amiből
tudom, hogy elértem, amit akartam.
Ettől pedig megszakad a szívem.
 – Soha nem találtam meg az anyámat – közli halkan.
– Tényleg kerestem, de nem sokáig. Tudod, miért?
Baljós légkör veszi át a szikrák helyét közöttünk.
– Miért? – kérdezem, pedig nem akarom tudni.
– Mert hagyta, hogy a szomorúsága nyomorult emberi lénnyé változtassa,
aki képes bántani másokat csupán azért, hogy magát mentse. Nem
érdemelte meg, hogy megbocsássak neki.
Mint ahogy te sem.
Nem fűzi hozzá, de a szavak mégis befúrják magukat a bőröm alá, mint
valami apró paraziták. Ráharapok a nyelvemre, miközben elhúzódik tőlem.
Én akartam így, ám ettől még nem könnyebb lenyelni.
– Hozd ide nekem az öcsédet, Sawyer. Majd én elintézem. Nem fogom
hagyni, hogy megúszd, ahogy anyám tette.
Bosszúsan rázom a fejemet, amiért ez az ember nem tud elengedni
engem.
– Neki akkor szerencséje volt – suttogom. Remélem, olyan szúrósak a
szavaim, mint neki. Válaszra sem méltat, csak elfordul, amiből tudom, hogy
sikerült. Érzem.
Fájt, bébi?
 19. FEJEZET

Sawyer

Egy hajó van odakint.

A szigetet körülvevő sűrű ködből került elő, mintha egy másik
dimenzióból érkezett volna. Bámulom a hatalmas hajót, ahogy lassan
elsiklik, miközben a vágyakozásom lassan átfordul reménytelenségbe.
Soha nem fognak látni minket onnan. Így nem, hogy ez a kis földdarab
ekkora ködbe burkolódzik a Csendes-óceán közepén.
Sylvester azt mondja, hogy ma este is vihar lesz, és a radar szerint még
durvább, mint a múlt heti.
Nyelek egyet, és összeszorul a szívem, ahogy a hajó elhalad a sziget
mellett. Talán ha feljutnék a jelzőfényhez, akkor be tudnám kapcsolni, és
ide irányíthatnám azt a hajót. Nem vagyok biztos benne, hogy áthatolna a
ködön, de még mindig jobb lenne, mint a barlangom előtt állva nézni,
ahogy elsiklik.
Le van szarva. Már tizenkilenc napja vagyunk a szigeten, de Sylvester azt
mondta, hogy a hajó néhány nappal azelőtt járt itt, hogy hajótörést
szenvedtünk. Ez azt jelenti, hogy nagyjából nyolc nap múlva jön megint, és
akkor elmehetünk innen a francba.
Akarod egyáltalán?
Az ajkamra harapva elfordulok a rohadt kísértőtől, ami pont most ment
tovább. Akarom-e?
Tényleg itt maradhatnék Sylvesterrel? Tényleg kiráz a hideg a fazontól,
de alig találkozom vele, ha elmászkálok.
Vagy csak egyik börtönt cseréled a másikra?
Más emberek életének csapdájában rekedtem. Olyan nevek hálójában,
amiket szerető anyák és apák választottak ki gondosan. Vagy talán
egyáltalán nem szerették őket. Talán nem is akarták őket. Mint Enzót.
Szipogok egyet, mert még mindig el vagyok keseredve a múlt hét miatt.
Mintha elevenre marták volna a zsigereimet, és valahányszor felmerül
bennem egy érzés, fájdalmasan dörzsöli a nyílt sebet. Túl sokat ittam. Túl
sokat árultam el. Aztán még több fájdalmat okoztam. Most pedig itt
maradtam a cafatokban álló maradványokkal.
Enzóval alig beszéltünk, és legnagyobb ijedelmemre Sylvester
megragadta az alkalmat, hogy rávegyen, hogy inkább vele töltsem az időt.
Mégis tűröm, mert a rossz társaság még mindig jobb, mint egyedül maradni
Kevvel a fejemben.
Nem szeretem a kötöttségeket, de belekapaszkodom azokba, akik
nyújtanak valami értelmetlent.
Legalábbis Enzóig így volt.
Tegnap este végül megtörtem a növekvő feszültség súlya alatt. Így hát
csempésztem egy kis vodkát egy vizesüvegbe, és egész éjjel azt iszogattam,
miközben Enzo mellettem aludt.
Nagyon közel jártam ahhoz, hogy térdre ereszkedve esedezzek a
bocsánatáért. Nem tudom, miért és hogyan,
de rohadtul hiányzik.
Jobb a tüze a ridegségénél, a dühe a hallgatásánál, az utálata a
közönyénél.
A legrosszabb oldalát is kibírom, ha ez azt jelenti, hogy akkor soha nem
kell nélküle élnem.
Felsóhajtva felállok, és beporoszkálok a barlangba, de megbotlom egy
kiálló kőben, ami elporlad. Még mindig érzem a vodka utóhatásait, és
minden lélegzetvételtől úgy érzem, hogy a földön akar kikötni a gyomrom
tartalma.
Soha többé.
Francba az alkohollal. Soha nem vezet semmi jóra. Kezdjük ott, hogy
eleve amiatt kötöttem ki Enzo karjaiban,
és úgy tűnik, hogy folyton visszalök oda – ami mindig óriási hiba.
Megint megbotlok, és csak épphogy sikerül megtartanom az
egyensúlyomat. Jesszusom, kell egy kicseszett bot. Biztos, hogy még egy
kicsit részeg vagyok.
Amikor meghallottam a zár kattanását ma reggel, perceken belül kint is
voltam a világítótoronyból, ami azt jelenti, hogy még csak reggel hét óra
múlt. Nyugtalan és szörnyen bosszantó éjszakám volt. Még katatóniás
állapotban is áthatolhatatlannak érzem a feszültséget, ami nem hajlandó
enyhülni.
 Nem bírtam tovább. Kiugrottam a meleg takaró alól, belebújtam az
egyetlen rövidnadrágomba és egy random pólóba, amit a földön találtam,
aztán kirohantam ide. Végig éreztem magamon a tekintetét, de nem voltam
hajlandó a szemébe nézni.
Dühös vagyok, de már nem is tudom, miért. Nem lett volna szabad
felruházni a hatalommal, hogy fájdalmat okozzon, de mindig olyan
könnyen megadtam magamat neki. Magával ragad, ellenem fordítja a
testemet, aztán másodperceken belül kirekeszt és magamra hagy, én pedig
minden addiginál jobban reszketek.
Ő meg… ő csak egy kibaszott seggfej.
Tengerkék fény vetül a bőrömre, amint belépek a barlangba, a
szentjánosbogarak lárvái pedig mocorognak a fejem fölött. Mindennap
idejövök, amióta felfedeztem ezt a helyet, és még mindig rohadtul eláll tőle
a lélegzetem.
– Sziasztok, barátaim – mondom halkan, sőt még integetek is nekik. Csak
azért beszélek velük ilyen kedvesen, mert nem akarom, hogy váratlanul
belepottyanjanak a számba.
Habár gyanítom, hogy ha itt lelek menedékre, akkor olyan magányos
leszek, hogy elérem, hogy válaszoljanak.
Majd akkor megyek át a hídon, ha odaértem.
Ahelyett, hogy a víz mellé heveredve belelógatnám a lábamat, ahogy
szoktam, elhaladok mellette, és a barlang hátulja felé veszem az irányt. Az
elmúlt napokban kíváncsi voltam, meddig tudok elmenni. Még bizonytalan
a dolog, mert továbbra is meggyőződésem, hogy előbújhat egy nem evilági
lény a mélységből, hogy lemészároljon, de ha ez a hely
szentjánosbogaraknak és egy földalatti tónak is otthont ad, kíváncsi vagyok,
van-e még valami felfedeznivaló.
Megint megbotlok, de ezúttal sikerül könnyebben megtartanom az
egyensúlyomat. Kezd enyhülni a szédülés, bár az émelygés még megvan.
Remélem, kiizzadom a méreganyagok maradékát, és ha visszamegyek majd
abba a világítótoronyba, Enzo szemébe nézek, és nem érzem úgy, hogy fel
akarom lökni.
Bemászom a nyíláson, ahol egy egyenetlen járatot találok. A végén
nagyjából háromméteres üreggel. Ott kezd hepehupás lenni. Szó szerint és
átvitt értelemben is.
 Akárhogy is, tudom, hogy amint elérek az aljára, kisimul a talaj, és az út
egy másik járatba vezet. Annak a bejáratáig már eljutottam, de nem
merészkedtem be rajta. Eddig arra fogtam, hogy nincs elég fényforrás, most
viszont magammal hoztam a zseblámpát, amit Sylvester korábban
kölcsönadott.
Nincs valami erős fénye, de szerintem eljutok vele addig, ameddig a
bátorságom kitart – vagyis nem túl messzire. Lassan össze kell szednem
magam, és keresni egy erősebb elemlámpát. De van még rá több mint egy
hetem, hogy ezt megoldjam… vagy még több időm, ha úgy döntök, hogy
maradok.
A nyílás szélén állok, lábfejemet a következő szikla felé fordítva. Lassan
leereszkedem, és előveszem az elemlámpát, ahogy lejjebb jutok az üregben.
A levegő egyre hidegebb.
Látszik a leheletem, miközben elégedett vigyorral leérek az aljára. Nem
is volt olyan rossz.
Kev és én a nevadai hegyekben nőttünk fel, így mindig is imádtam
túrázni, de soha nem voltam olyan ostoba, hogy másnaposan csináljam.
A homlokomat ráncolva vállat vonok. Ha meghalok, akkor meghalok.
Bemászom az alagútba, és letörlöm a verejtéket a homlokomról. Kicsit
kiráz a hideg ettől a helytől, ahogy körbevilágítok. Ekkor jönnek a nem
kívánt gondolatok.
Mi van, ha emberevő vámpírok laknak itt? Mi van, ha megszálltak minket
a földönkívüliek, és ez a főhadiszállásuk?
Mi van, ha mutáns szentjánosbogarak fészkelték be magukat ide, amik
háromméteresre nőnek, és a szőke lányokat szeretik?
Megborzongva elhessegetem ezeket a gondolatokat. Örülök, hogy vége
az alagútnak, és nyílt térbe érek. Nincsenek ugyan említésre méltó
teremtmények, de szentjánosbogarak itt is élnek. Vigyorogva nyújtogatom a
nyakamat, és céltalanul lődörögve bámulok fel az apró lényekre.
Mit meg nem adnék azért, hogy olyan legyek, mint ők!
A testhelyzet miatt kibillenek az egyensúlyból, és megbillenek. Gyorsan
lehajtom a fejem, és próbálok egyenesben maradni, a lábam viszont
beleakad egy fűcsomóba, amitől kifordul a bokám, és óriásit botlok. Forog
velem a világ, ahogy hanyatt esem, és egy szempillantás múlva a fejemet is
beütöm a kőbe. Másodperceken belül elsötétül minden.
 20. FEJEZET

Enzo

Ma délelőtt már századjára fészkelődik Sylvester, hogy feszülten a bejárati

ajtóra pillantson. Megkérdeztem, hogy mi a baja, de természetesen csak
legyintett és győzködött, hogy minden rendben.
Nem érdekelt, hogy mekkora faragatlanság: odamentem a bejárati
ajtóhoz és kitártam, mert meggyőződésem volt, hogy valami történik.
Semmi mást nem láttam, csak sűrű ködöt, így miután néhány percig ott
álldogáltam, inkább visszaültem. Azóta ezt a vén hazug faszkalapot
bámulom, és remélem, hogy még kellemetlenebbül érzi magát miattam.
– Úgy hallottam, hogy valaki sírt tegnap este – jegyzem meg csevegő
hangon.
Egy pillanatra megdermed, aztán felém fordul.
– Nők is haltak meg itt? – kérdezem.
Sylvester a kávéját bámulja, mintha a fekete lötty megfelelő hazugsággal
szolgálna.
Nem feledkeztem meg az óceánban álló nőről, akit nem sokkal az
érkezésünk után láttunk. Nyomtalanul eltűnt ugyan, de mégis itt motoszkál
a fejemben.
Az sem segít, hogy eltűnnek dolgok. Tegnap az Üvöltő szeleket olvastam,
és otthagytam a kisasztalon. Mire ma reggel lejöttem, már nem volt ott, és
azóta sem találtam meg.
A kanapé párnái között és a könyvespolcon sem. Sylvesternek
szemlátomást fogalma sincs, hová lett, ami csak még jobban felkeltette
bennem a gyanút.
Úgy tűnik, több nyugtalan lelket gyűjtött be, mint amennyiről beszámolt.
– A lányom. Trinity.
Igencsak felvonom a szemöldökömet.
Oké, erre nem számítottam.
– A feleségem részben ezért hagyott el. Nem tudta feldolgozni a gyászt,
és engem hibáztatott Trinity haláláért.
 Lassan bólintok, miközben az arcát fürkészem. Nem feltétlenül arról van
szó, hogy nem hiszek neki, de van valami Sylvesterben, amitől minden
egyes szavát megkérdőjelezem.
– Hogy történt?
Szipog egyet, és rám pillant.
– Azt hiszem, így a helyénvaló, ha ti már annyi mindent megosztottatok
velem a múlt héten – dünnyögi.
Épphogy sikerül befognom a számat. Az nem egy szívhez szóló pillanat
volt, amikor barátságkarkötőket adtunk volna egymásnak.
– Trinity nem volt boldog itt. El akart menni, mi viszont próbáltunk egy
család maradni. Tudtam, hogy egyszer meg fog történni. Kamaszlány volt,
és úgy érezte, sok mindenből kimarad. Aggódtunk a feleségemmel, de
akkor még dolgoztam, így nem foghattam magam csak úgy, hogy lelépjek.
Raven el akarta vinni máshová, de Trin még csak tizenhat éves volt, és
sehol nem maradhatott egyedül, ami azt jelentette, hogy mindannyian itt
hagytak volna engem. Kacey tizennégy éves volt, és ő sem akart itt maradni
az öreg apjával.
A konyhaszigethez bandukol, hogy nagy nehezen rátámaszkodjon, és a
távolba révedve felelevenítse az emléket.
– Sokat veszekedtünk. Nem akartam, hogy elmenjenek. Trin elhatározta,
hogy a saját kezébe veszi a dolgokat, és felakasztotta magát kint, az ablak
előtt.
Megfordulok, hogy kinézzek a bejárati ajtó két oldalán lévő ablakokon.
Próbálom elképzelni, milyen lehetett látnia a lánya ide-oda himbálózó
lábfejét. Rohadtul morbid, és egy pillanatra együttérzek az öreggel.
– Raven két nap múlva elment Kacey-vel. Pár hónappal később bezárták
a világítótornyot, mert építettek egy újabbat és modernebbet. Azóta egyedül
vagyok.
– Miért nem mentél el hozzájuk, miután bezárták a tornyot?
Felkavarta a dolog; remeg a szája és a szakállát simogatja.
– Utáltak engem, én pedig imádtam itt lenni. Tudtam, hogy ha elmegyek,
akkor egyikünk sem örült volna, hogy ott vagyok.
Lehet, hogy a felesége és a lánya megbocsátott volna neki, ha erőfeszítést
tesz arra, hogy őket helyezze előtérbe, de már nem számít. Én pedig nem
akarok az öreg terapeutája lenni.
Sylvester farkasszemet néz velem. Bűntudat kavarog a tekintetében.
 – Sokat sírt.
Azzal leszegi a fejét, és a lépcső felé veszi az irányt. A távolba révedve
hallgatom, ahogy nyikorog a lépcső a súlya alatt, aztán lassan elhalkul a
lépteinek zaja.
Megint az ablakra pillantok, ám ahelyett, hogy belülről látnám, olyan,
mintha kint állnék, és egy lány lógna ott, a nyakán kötéllel. Az arctalan lány
képe átváltozik Sawyerré, akinek ott lengedezik a teste. Egy újabb
elkeseredett lélek, aki más kiutat talált.
Összeszorul a torkom. Olyan, mintha mellbe vágtak volna. A fejemet
rázva összeszorítom a szememet, és durván megdörzsölöm két ujjal, hogy
kiverjem a fejemből ezeket az elcseszett gondolatokat.
Még nem állok készen arra, hogy beismerjem, miért kapok ilyen marha
nehezen levegőt.
Az a boszorkány így is elég kárt csinált; végképp nem hiányzik, hogy
beegye magát a fejembe, mint egy kukac az almába, és felzabálja a józan
eszemet és az önvédelmi ösztönömet.
È una maledetta bugiarda{24}, én pedig ránézni sem tudok anélkül, hogy
ne érezném magam megint azon az átkozott templomlépcsőn, mellettem
egy pappal, aki azért vigasztalt, mert az anyám is hazudott nekem.
Mindketten sokat elraboltak az életemből, és leléptek anékül, hogy
visszanéztek volna. Anélkül, hogy megbánták volna.
Mégis, szinte kibírhatatlan a késztetés, hogy megtaláljam és megint
megküzdjek vele. Dühömben morogva beletúrok a hajamba. Hosszabbak a
tincseim, mint ahogy megszoktam. Rossz ötlet lenne találkozni vele. Még
mindig kurvára meg akarom fojtani, de rohadjak meg, ha nem akarom
megcsókolni is. Ami még rosszabb, hogy meg akarom védeni, miközben
magamat is védeni akarom tőle.
Miután bevallotta, mit követett el az öccse, és láttam a tekintetében a
színtiszta fájdalmat – a rettegést, hogy a testvére egyszer majd utoléri –,
már sokkal jobban megértem
a szomorúságot, ami úgy lengi körül, mint egy fátyol.
Olyan, mint egy túlélő üzemmódba kapcsolt vadállat, aki nem tud
máshogy élni. És ez engem megőrjít. Mi sta facendo uscire pazzo, porca
miseria{25}.
 A vallomás pillanatában vakító dühöt éreztem, ami egy átkozott
másodpercre sem múlt el azóta. Csak arra tudok gondolni, hogyan
csillapíthatnám a fájdalmát. Felemészt a szinte megszállottságszerű
sóvárgás, hogy megkeressem azt a faszkalapot, és péppé verjem a fejét.
Még mindig vadászik Sawyerre. Semmi mást nem tudok érezni, csak
haragot, mert ő kurvára az enyém.
De ez az istenverte probléma, ugye? Sawyer nagyon is nyilvánvalóvá
tette, hogy igazából nem akarja ezt. Mindig bele fog harapni a kézbe,
amelyik enni ad neki, mert komfortosabb neki az éhezés, hiszen mindig is
az volt ismerős
a számára.
Odaszaladok a bejárati ajtóhoz, és már rohanok is a barlang felé, mielőtt
felfoghatnám, hogy mit csinálok és miért. Egyszerűen… muszáj beszélnem
vele. Elegem van a kicseszett hallgatásból.
Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy nem is emlékszem, hogyan
jutottam el a barlanghoz vagy másztam be. De értetlenkedve megtorpanok,
amikor rádöbbenek, hogy nincs itt.
– Sawyer? – visszhangzik a hangom a kőfalakon.
Nem válaszol. Hirtelenjében szertefoszlik az összes dühös gondolatom,
és halálos csend telepszik az elmémre. Valami nem stimmel.
Megint a nevén szólítom – hangosabban és sürgetőbben –, csakhogy még
mindig nem válaszol. Kétségbeesetten nézek körül a barlangban,
mindenfelé forgatom a fejemet.
Átsiklik a tekintetem egy alagút bejáratán a barlang hátsó részében, aztán
gyorsan mégis szemügyre veszem. Odasietek, miközben továbbra is a nevét
kiabálom. Itt már sötétebb van, így szitkozódni kezdek, mert nincs egy
átkozott elemlámpám, amivel rendesen láthatnék.
– Kurvára remélem, hogy életben vagy – sziszegem egy több méter mély
üreghez érve.
Semmit sem látok innen, viszont nincs más választásom, mint
tapogatózva lemenni. Olyan lassan csinálom, amennyire csak tudom, ami
mégsem túl lassú, hiszen egy kis szirénről van szó, akinek talán baja
eshetett.
– Sawyer! – kiáltom megint az üreg aljára érve. Semmi válasz.
Gyöngyözni kezd a homlokom, hiába van sokkal hidegebb idelent. A
barlang falára tett kézzel tapogatózom. Kék fény kezd beszűrődni, így már
könnyebben látok. Újabb nyíláshoz érek, ahol szentjánosbogarak
gubbasztanak
a plafonon.
Megvan.
Rögtön meglátom, ahogy eszméletlenül elterülve fekszik a földön.
– Kurva életbe – szorul össze a szívem.
Odarohanok hozzá. Leguggolok, hogy óvatosan felemeljem a fejét. Máris
véres a kezem. A fejsérülések a súlyosságuktól függetlenül igencsak erősen
tudnak vérezni, de fel kell vinnem a világítótoronyba, hogy rendesen
szemügyre tudjam venni a sebét.
– Cazzo, che cazzo hai fatto?{26} – hadoválom azonnal a pulzusát
keresve.
Határozottan ver a szíve és lélegzik, de fogalmam sincs, milyen régóta
nincs magánál.
– Térj magadhoz, bella! Hadd lássam a szemed.
Nem moccan, én pedig egyre jobban pánikba esem. Ott egy elemlámpa
az ujjbegyeinél, amit gyorsan felkapok és bekapcsolom.
– Sawyer, kelj fel – húzom fel az egyik szemhéját, hogy egyenesen
belevilágítsak.
Nyögés tör elő belőle, egy szempillantás múlva pedig elhúzza a fejét a
kezemtől.
– Jesszusom, baszki – motyogom.
– Mi történt? – dünnyögi, amitől végigsöpör rajtam a megkönnyebbülés.
– Elestél. Fel kell ülnöd, hogy kivigyelek innen – noszogatom. Megint
felnyög, de felül. – Gyere, bébi – suttogom, és magamhoz szorítom a kis
testét. – Kapaszkodj belém jó erősen. Ne engedj el.
– Francba, még mindig nem haltam meg? – vonyítja. Esküszöm, hogy
baromira el fogom fenekelni abban a pillanatban, amint helyrejön. –
Széthasad a fejem. Talán már csak néhány másodperc, mire a teremtő
magához vesz.
Morogva átkarolja a nyakamat, én pedig felveszem a hátamra úgy, hogy
átfogja a csípőmet a lábával.
Felállok. Olajrétegként borít a verejték. Csíp, ahogy belecsöpög a
szemembe, miközben visszafelé tartok az alagútban. Felvilágítok a
bejáratra, hogy kitaláljam, hol tudok a legjobban felmászni vele a hátamon.
 – Kapaszkodj, bébi.
Igyekszik szorosabban fogni a karjával, de alig tud tartani, ahogy
felmászom a sziklafalon. A vállamra hajtott feje ide-oda lökdösődik, ami
még jobban aggaszt. Nem tarthatott tovább fél percnél felérni, de minden
másodperc túl hosszúnak tűnt.
Homályba vész, ahogy átviszem a barlangon, és kilépek vele a szabadba.
A hűvös levegő szinte simogatja a felforrósodott bőrömet, az erős fény
viszont szúrja a szememet, és megállásra kényszerít, amíg nem tudok
rendesen fókuszálni.
– Jaj, ne, Enzo! Már látom a fényt – mormolja kicsit huncut hangon.
– Nem vagy vicces – vetem oda az erős napfényben hunyorogva,
miközben átszelem vele az egyenetlen talajt, hogy kijussunk a homokra.
– Egyszer majd mosolyra bírlak – dünnyögi. – Talán egyszer
mosolyoghatnál, mielőtt meghalok.
– Nem haldokolsz.
– Biztos? Szerintem hallom, ahogy Jézus beszél hozzám.
– Akkor biztos nem haldokolsz. Jézus soha nem állna veled szóba.
Felhorkant, aztán felnyög.
– Igazad van. Talán csak a te hangodat hallom, ami azt jelzi, hogy a
pokolra jutok. Elvégre te vagy az ördög.
Ha én vagyok az ördög, akkor ő kurvára Lilith.
Végül odaérek a világítótoronyhoz, kinyitom az ajtót, és a kanapéhoz
sietek vele. Óvatosan leteszem, és már indulok is az elsősegélydobozért.
– A frászt hozod rám – jegyzi meg, amikor visszaérek. Megállok annyira,
hogy lesújtó pillantást vessek rá.
– Nem megmondtam, hogy nem menekülhetsz előlem? Ez azt jelenti,
hogy halálodban sem, bella.
Karba fonja a kezét, és csöndben marad, amíg munkához látok, hogy
kitisztítsam a sebét. Egy kis sérülés hátul a fején, ami nem tűnik túl
mélynek.
– Mi a diagnózis, doki?
– Rendben leszel. Nem kell összevarrni, de valószínűleg agyrázkódásod
van.
Felsóhajtva válaszra nyitja a száját, de elhallgattatja egy fémes nyikorgás.
Sylvester lejön a földszintre, keresztülsántikál a konyhán, és amikor meglát
minket, egyetlen pillantás is elég ahhoz, hogy olyan gyorsan odasiessen,
ahogy a falába engedi.
– Mi történt vele? – kérdezi Sawyer fölé hajolva, hogy szemügyre vegye
a sebét.
– Hagyj neki egy kis teret – csattanok fel. Sylvester fújtat, de hátrébb lép.
– Elestem – magyarázza esetlenül vállat vonva Sawyer.
– Semmiség, csak egy kis seb.
– Felviszem – vetek egy pillantást Sylvesterre. – Agyrázkódása van és
pihennie kell.
– Hát jó – bólint rá könnyedén az öreg, és még távolabb húzódik.
Sawyer fel akar állni, de ölbe kapom, mielőtt akár csak egy lépést
tehetne. Apró nyögés hagyja el a rózsaszín ajkát, amitől megint fellángol
bennem a vágy, hogy megízleljem.
– Tudok járni.
– Azt is bebizonyítottad, hogy el is tudsz esni.
Húzza a száját és lesújtó pillantást vet rám. Úgy néz ki, mint egy dühös
kismacska. Ilyen közelről látom, mennyire világít kék szeme, egy sötétebb
tengerészkék gyűrűvel az írisze körül.
Bizseregni kezdek. Így, hogy a sebe már nem köti le a figyelmemet, túl
veszélyes ennyire közel lennem hozzá. Túl jó érzés, és a megszokott
haraggal ellentétben inkább megrémiszt. Sokkal rosszabb dolgokkal is
szembenéztem már, mégis ez a százötven centis nimfa az, aki térdre
kényszerít. Kurvára ki akarom verni a fejemből, de ahhoz túlzottan benne
van.
Érzem, ahogy Sylvester pillantása lyukat éget a hátamba, miközben
felviszem a lépcsőn Sawyert, egyenesen a szobánkba. Ezúttal kevésbé
óvatosan teszem le. Még mindig haragszom, amiért kis híján megölte magát
– és ennek a gondolata megbénít.
Az ágyra huppanva kiszorul a levegő a tüdejéből, és megint csúnyán néz
rám.
– Köszi – motyogja. – Szerintem így már döntetlen az állás.
– Miféle állás? – vonom fel a szemöldökömet.
Még mindig olyan érzés kavarog a tekintetében, aminek nem tudok nevet
adni.
– Én megmentettem a te életedet, te is megmentetted az enyémet.
Mi a francról beszél? – ráncolom a homlokomat.
 – Ez egy újabb hazugság?
Eltorzul az arca, amitől az aranyosan dühös kiscicából pillanatok alatt
vad nőstényoroszlán lesz.
– Nem – közli. – Azt hiszed, véletlenül értél itt partot?
Rámeredek, amint leesik, hogy mire céloz.
– Teljesen ki voltál ütve, én vonszoltalak el idáig úszva
– magyarázza.
Mi a fene?
Összeszorítom a számat. Nem tudom, mi a faszt érzek, de bármi is ez,
legszívesebben térdre rogynék miatta az áhítattól.
Sawyer összeszorított szájjal elfordítja a fejét, nekem pedig megakad a
tekintetem a helyen, ahol vörösre festette a vér
a szőke fürtjeit.
– Le kell zuhanyoznod – állapítom meg. Rám pillant, és szemlátomást
megsértődött a témaváltás miatt.
Rengeteg mondanivalóm van, és gondoskodni fogok róla, hogy hallja is,
de majd csak akkor, amikor képes leszek úgy beszélni, hogy ne akarjam
ledugni a torkán a nyelvemet.
Megköszörüli a torkát, feláll és el akar sétálni mellettem, ám a lapos
hasán köt ki a kezem, hogy megállítsam.
Elfordítom a fejemet, mert lángolni kezdek belül, amikor meghallom a
halk lihegését, és meglátom rajta a libabőrt.
– Hadd segítsek, bella ladra.
 21. FEJEZET

Sawyer

Mekkora seggfej! Tényleg meghaltam, és csak próbál meggyőzni arról,

hogy a mennyország létezik, mielőtt félrehúzza a függönyt, és megmutatja a
pokol tüzét, amin elevenen fogok elégni.
Bizsergést érzek a gyomromban, ami egyre erősebb, így pillangók
szárnyverdesése helyett már egy sárkány tüzes leheletére kezd hasonlítani.
Máris elevenen égek, pedig még csak a kezével ért hozzám.
Megnyalom a kiszáradt ajkamat. Csupán egy másodpercre dugom ki a
nyelvemet, de máris lángoló tekintettel bámulja a számat. Ekkor jövök rá,
hogy ő maga a pokol tüze.
Leveszi rólam a kezét, így pillanatnyi habozás után elsétálok mellette.
Hallom, hogy a nyomomba ered, és a tekintete szinte lyukat éget a hátamba.
Ráveszem az izmaimat az elernyedésre, miközben a folyosón át a kis
fürdőszoba felé veszem az irányt. Éppen csak akkora, hogy elférjen benne
egy zuhanyzó jobbra, a mosdó és a vécé pedig balra.
Nagyot nyelve átnyúl mellettem, hogy kinyissa a csapot. Köpköd a
zuhany, mielőtt megindul belőle az egyenletes vízsugár. Borzalmasan
alacsony a nyomás, ami általában hosszú tusolást kíván.
Még nem tudom, hogy ez jó dolog-e.
Felém fordulva nekitámaszkodik a fülke melletti falnak,
és keresztbe fonja a karját. Szúrós tekintettel végigmér.
– Vetkőzz – parancsol rám.
Jaj, a francba! Ez nagyon gyorsan elfajult. Szinte az ösztöneim diktálják,
hogy engedelmeskedjek neki.
Nem, Sawyer! Rossz kislány. Ő gonosz. Borzalmasan bánik veled, és azt
hiszi, joga van kisajátítani. Szóval mi van akkor, ha megmentett?
Valószínűleg egyébként is magadhoz térsz előbb vagy utóbb. Nem mintha a
halál szélén álltál volna… csak baromi színpadias.
A tudatalattim szinte olyan erővel ordít velem, mint ahogy a fejfájásom
lüktet. Szinte éget a pillantásával, miközben nézi, ahogy a pólómra
vándorol a kezem, ami a hozzájárulásom nélkül mozog.
 Rohadt életbe. A puncim áll irányítás alatt, nem a fejem. Még csak nem
is a szívem.
Ez az első alkalom, hogy Enzóval tényleg beszéltünk
a viharról, és szinte szánalmas a tény, hogy máris vetkőzöm a kedvéért.
Ugyanakkor egyáltalán nem meglepő. Éppolyan természetes neki
vetkőznöm, mint magamnak.
Az ajkamra harapva bújok ki a pólóból, mert vigyázok
a sebemre. Aztán leveszem a farmersortot is, így már csak a zöld
fürdőruhám marad rajtam.
Olyan érzés a tekintete, mintha simogatná a testemet.
– Azt is – mondja mélyebb és reszelősebb hangon.
– Ez elázhat – tiltakozom erőtlenül. – Arra való.
Találkozik a tekintetünk, az állán pedig lüktet egy ér. Amint belenéz a
szemembe, nekem is lüktetni kezd a lábam között. A puncim szinte sajog
egyetlen pillantásától, és ha ez nem ad túl nagy hatalmat valakinek a
kezébe, akkor nem tudom, mi adhat.
– Vedd le. Most rögtön, bella.
Még hevesebben lüktetek, neki pedig nem kerüli el a figyelmét, ahogy
önkéntelenül összeszorítom a combomat, hiába próbálom elterelni azzal,
ahogy kikötöm a bikinifelsőm madzagját, és hagyom, hogy leessen rólam.
Eszembe jut, amikor először találkoztunk, és magáévá tett a vízesés alatt.
Mintha évek teltek volna el azóta. Mintha egész életeket éltünk volna le.
Elfordítom a fejemet. Egy rozsdafoltra meredek az olcsó műanyag
padlón, de még így is érzem, ahogy bámul. Gyorsan kikötöm a bikinalsóm
madzagját is, hogy az is leessen rólam.
Mielőtt elveszíteném a bátorságomat, gyorsan belépek a zuhany alá, bár
ehhez nagyjából harminc centire kell állnom hozzá. Ez a távolság viszont
csak annyira véd meg a lángoló tekintetétől, mintha a naptól kerültem volna
harminc centire. Mit számítanak azok a nyamvadt centik, ha úgyis hamuvá
égek?
A forró vízsugártól rögtön libabőrös leszek. Hátrapillantok rá a vállam
fölött, és látom, hogy ugyanott áll, habár kissé oldalra fordított fejjel a
fenekemet bámulja.
Nem lapos, hála az égnek. Semmiképpen nem nagy, de elég telt és kerek
ahhoz, hogy vonzza a férfitekinteteket. Habár manapság az amúgy sem
olyan nehéz.
 Éppen, amikor megint a szemembe akar nézni, elfordulok, mert gyáva
nyuszi vagyok ahhoz, hogy farkasszemet nézzek vele. A samponért nyúlok,
hogy nyomjak belőle a tenyerembe, mielőtt kikapja a flakont a kezemből.
– Nem samponozhatod össze a sebet. Majd én megcsinálom.
– Nem kell…
– Szerinted azért vagyok itt, hogy csak nézzelek?
– Hát… nem tudom. Nem lepődnék meg rajta, ha kukkoló lennél.
– Én sem lepődnék meg rajta – vág vissza, miközben a saját tenyerébe
nyom a samponból. – Talán azért akarok annyira hozzád érni.
Eláll a lélegzetem, úgy ledöbbenek a vallomásától. De elég gyorsan
leköti a figyelmemet, ahogy a nedves hajamhoz ér az ujjaival.
Megborzongok, ahogy óvatosan belemasszírozza a sampont a vörösre
festett fürtjeimbe. Rózsaszín víz gyűlik össze a lábam alatt, hogy aztán a
lefolyón át távozzon, miközben alaposan megtisztítja a seb környékét.
– Mesélj nekem a hajótörésről – szólal meg.
Rögtön fölelevenedik bennem a hideg óceán emléke, ahol
összezavarodva és oxigénhiányosan vergődtem a hullámok között.
– Az egész olyan, mintha a homályba veszett volna.
A rettegésre és a zavarodottságra emlékszem a leginkább. De megláttalak
téged ott lebegni, és próbáltalak a neveden szólítani, csak nem válaszoltál.
Odaúsztam hozzád, aztán láttam, hogy nem vagy magadnál és vérzel.
Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a cápákra.
Borzongás fut végig rajtam, mert meggyőződésem, hogy isteni
közbenjárás nyomán nem bukkant fel egy sem. Főleg, mivel errefelé
szoktak táplálékot keresni, így folyton a közelben vannak.
– Nem tudtam, mit tehetnék azon kívül, hogy próbáltalak magadhoz
téríteni. Nem tudom, mennyi idő telt el. Lehet, hogy egy kicsit én is
elveszítettem az eszméletemet, de aztán megláttam valami erős fényt a
távolban. Egyszerűen csak… ott volt. Úgyhogy megfogtalak, ráhúztalak
egy törött fadarabra, és elkezdtem úszni a fény felé. Végül megláttam a
világítótornyot, és az volt az egyetlen, ami erőt adott a haladáshoz.
Egy pillanatra elhallgat.
– Meddig úsztál?
Ötvennyolc percig és tíz másodpercig.
Valami másra kellett összpontosítanom, mint az égő fájdalomra az
izmaimban és a színtiszta rettegésre, hogy bármelyik pillanatban
felbukkanhat bármi, ami élve felfal. Ezért számoltam minden rohadt
másodpercet, és hangosan motyogtam a számokat, mintha bármikor
magamhoz térhetnék a rémálomból, amiben benne ragadtam.
– Egy darabig – válaszolom neki. – Egy örökkévalóságnak tűnt. De végül
odaértem veled, kihúztalak a partra, és megint elájultam. Csak percekkel
tértem előbb magamhoz, mint te.
Egy pillanatra megint elhallgat.
– Ott hagyhattál volna, hogy magadat mentsd.
– Eszembe sem jutott – vonok vállat. – De nem tudom, hogy azért-e,
mert olyan erényes vagyok. Inkább küszködtem veled, mint egyedül.
Egy másodpercre megáll a keze, aztán folytatja a samponozást.
– Gyengének neveztelek – emlékszik vissza. – Miért nem javítottál ki?
– Mert az vagyok…
– Nem vagy – jelenti ki szigorúan és tántoríthatatlanul.
– Nem vagy gyenge, Sawyer. Kivételes vagy. És sajnálom, hogy valaha is
hangot adtam ennek a téves feltételezésnek.
Mozog a szám, de egy hang sem jön ki rajta.
– Tettél valami csodálatra méltót. Képzeld csak el, mire lennél képes, ha
hinnél magadban.
Nem tudok mit mondani, de egyébként sem hinném, hogy Enzót
érdekelné. Inkább átgondolom a dolgot, miközben gondosan megmossa a
hajamat.
Kev sarokba szorított, és olyan, mintha azóta morogva rárivallnék
mindenre, ami a közelembe jön. Annyira féltem, hogy megfeledkeztem
róla, hogy én is harcoltam. Harcoltam a túlélésért, a megélhetésért, a
szabadságért. Pont úgy, ahogy megharcoltam minden egyes hullámmal, ami
megpróbált maga alá temetni.
Mire lennék képes, ha abbahagynám a menekülést?
Ha Sawyer Bennettként élném az életemet. Milyen érzés lenne a saját
cipőmben járni, és feltételek nélkül élni?
Ez viszont soha nem történhet meg. Kev túl befolyásos, és utánam jön,
bármilyen messzire menekülök. Veszélyes álom ez, amitől komoly bajba
kerülhetek.
Az zökkent ki a mélázásomból, hogy Enzo rátapint egy fájó pontra, és
képtelen vagyok elfojtani egy felszisszenést.
 – Scusa, bella{27} – duruzsolja halkan.
Megint megnyalom az ajkamat. Furcsamód megdobban a szívem a
reszelős hangjától, és attól, hogy milyen bensőséges, amikor olaszra vált.
Ez az egész olyan bensőséges, hogy szinte már túl sok.
– A bella szépet jelent, igaz?
– Si – helyesel.
Francba, ennek nem kéne örülnöm. Hiába utál, attól még szépnek hív.
– És a ladra?
Szótlanul samponozza tovább a hajamat.
– Az igazat kérdezted tőlem, és én elmondtam – suttogom. – Legyél
velem te is őszinte valamiben.
– Tolvajt jelent – feleli némi habozás után.
Összeszorul a szívem, pedig igaz.
– Csapdába ejted a férfiakat a szépségeddel, beszövöd őket a hálóddal,
aztán lopsz tőlük. Egy gyönyörű tolvaj vagy.
– Azt hiszem, ezzel nem igazán tudok vitatkozni – motyogom. Olyan
érzés, mintha elporladnának a zsigereim.
Ez történik, ha az ember túl közel merészkedik a naphoz.
– Fordítsd el a fejedet – utasít, miközben kétoldalt megfogja az államat,
hogy a vízsugár felé fordítson.
Csíp, a víz pedig színesre vált, mielőtt megint kitisztul.
De még most sem tágít a hátam mögül.
– Szerintem innentől már megoldom – pillantok rá a vállam fölött. –
Köszönöm a segítséget.
– Vérezni fog egy kicsit, amíg megalvad – magyarázza a kérésemmel mit
sem törődve. – Fésüld ki belőle a hajad, és majd leragasztom, ahogy tudom,
ha végeztél.
– Oké – suttogom.
Találkozik a tekintetünk, amitől a bennem lakozó tűzokádó sárkány még
dühösebb lesz.
– Oké – visszhangozza.
Lassan a falnak veti a hátát – mintha biztosra akarna menni, hogy minden
rezdülését figyelem –, megint keresztbe fonja a karját, és kényelmesen
elhelyezkedik. Csupa víz elöl a pólója és a padló is. Mégis úgy tűnik, hogy
semmi mást nem lát, csak engem a vízsugár alatt, ahogy értetlen
arckifejezéssel bámulom.
Egy vízcsepp felkelti a figyelmét. Nem tudom, melyik a több száz közül,
de azt igen, hogy a melleim közül csorog le a hasamra. Lassan és érzékien
megnyalja az ajkát, mintha éppen elképzelné, ahogy lenyalja.
Anélkül, hogy levenném róla a tekintetemet, vakon a tusfürdőért nyúlok.
Mindketten szivacsot szoktunk használni, de a kezem sokkal izgalmasabb
lesz.
Az átható tekintetének kereszttüzében összedörzsölöm a tenyeremet a
tusfürdővel, hogy aztán rámarkoljak a mellemre és szétkenjem rajta a habot.
Még forróbb a tekintete. Látom a kemény farkának körvonalait a
rövidnadrágján keresztül. Valamikor megigazíthatta, így a derékpánt alatt
van, amitől csalódott vagyok.
– Concentrati, Sawyer – parancsol rám vágyakozó hangon. Koncentrálj.
Le tudom fordítani az utasítást.
Az ajkamra harapva végighúzom a kezemet a hasamon, a csípőmön és a
fenekemen. Minden mozdulatomat olyan áhítattal követi, mintha a
világegyetem titkai készülődnének kirajzolódni a habokból a bőrömön.
Lélegzet-visszafojtva figyelem őt, miközben a puncim felé tartok a
kezemmel. Kidudorodik az állán egy ér, ahogy összeszorítja a fogát. A
mutatóujjammal a csiklómhoz érek, amitől előtör belőlem egy nyögés.
Villámgyorsan a szemembe néz.
– Attenta{28}, bella. Nem szabad megerőltetned magad egy fejsérüléssel.
– Nem kell sokat tennem, hogy elélvezzek – válaszolom. – Te vagy az,
akinek meg kell dolgoznia érte.
Felvonja a sűrű szemöldökét, és mogyoróbarna tekintete felcsillan a
kihívástól.
– Tényleg? – duruzsolja. – Hadd lássuk.
Habozok, mert bizonytalanság kezdi beszennyezni a vágyat.
Enzo valószínűleg minden lehetséges szögből látott már, mégis
szégyellem magam a gondolattól, hogy ilyen bensőséges dolgot csináljunk.
Talán azért, mert a kapcsolatunk mindkét oldalról a kegyetlenségre épül, és
most is megragadhatja az alkalmat, hogy bántson.
– Nagyon fáj a fejem, nincs hozzá kedvem – hazudom elfordulva.
Tényleg fáj a fejem, de nagyon is van hozzá kedvem. Legalábbis volt,
mielőtt nem szúrtam el.
– Hazudsz, Sawyer?
Francba. Nem tudom, miért hittem azt, hogy megúszhatom. Talán azért,
mert a legtöbben készpénznek vennék a szavamat, mivel nemrég
szenvedtem fejsérülést.
– Fejezd be – veti oda. Elrugaszkodik a faltól, és kiviharzik a
fürdőszobából. Megadóan lehunyom a szememet. Haragszom magamra,
amiért ösztönösen azt csinálom, amit a legjobban gyűlöl. Szokásommá vált.
Még nem jöttem rá, hogyan szokhatnék le róla.
A visszautasítással küszködve befejezem a mosakodást, aztán magam
köré tekerem a legapróbb törölközőt, amit valaha láttam. Akár egy
istenverte kéztörlő is lehetne. Még mindig csuromvizes a hajam, de a
fájdalmaim miatt nem tudok sokkal többet tenni annál, mint hogy
kifacsarom belőle a vizet, amennyire bírom.
A szobába lépve az ágy szélén ülve találom Enzót, terpeszben, a térdén
könyökölve, összekulcsolt ujjakkal és lehajtott fejjel.
Az érkezésem hallatán felnéz. Kicsit megdöbbenek, hogy nem kevésbé
lángol a tekintete, mint a fürdőszobában. Sőt, talán még hevesebben.
Földbe gyökerezik a lábam. Kis híján levegőért kapkodok a látványtól.
Olyan, mintha nem akarna hajszálnyinál nagyobbra tágulni a tüdőm.
Valamennyire elhúzza a száját és összevonja a szemöldökét. Az biztos,
hogy dühösnek látszik, de mikor nem? Mindig így nézett, amikor bennem
volt… és most sem más a helyzet.
– Szerinted akkor is hazudnál nekem, ha tudnám, hogy hazudsz? –
kérdezi halkan, érdeklődő, de halálos hangsúllyal. Mint amikor egy
bérgyilkos kérdezi, hogy készen állsz-e a halálra.
Összeszorított szájjal fontolgatom, mit válaszoljak erre. Nem mindig
akarok hazudni, csak az megy a legegyszerűbben. Jobb, mint vállalni a
konfliktust.
– Hogy érted ezt? – kérdezek vissza végül.
Végigjáratja a tekintetét a törölköző tetején, ahol magamhoz szorítom az
anyagot, aztán lefelé vándorol az aljáig, ahol alig takar. Még csak a
fenekemet sem fedi el teljesen, de talán nem kéne meglepődnöm rajta, hogy
Sylvesternek nincs egyiptomi pamutból készült fürdőlepedője.
Enzo fürkésző tekintetétől megborzongva összeszorítom a combomat.
Remélem, így sikerül jobban eltakarnom magam és csillapítani a
csiklómban szüntelenül lüktető vágyat.
Ez csak felkelti a figyelmét.
– Úgy értem, hogy ha mindig pontosan tudnám, mikor hazudsz, akkor
vajon továbbra is megtennéd? – pontosít lassan.
Vállat vonok, de rögtön megbánom. Ettől csak feljebb húzódik rajtam ez
a babatörölköző. Megint az összeszorított combomat bámulja.
– Nem vagyok valami bátor – ismerem be, mire jelentős habozással
megint a szemembe néz. – Gyáva vagyok – teszem hozzá. Összeszorul a
szívem attól, hogy ez mennyire igaz.
– Könnyebb menekülni és bujkálni. Néha bármit kimondok vagy megteszek
azért, hogy valaki ne figyeljen rám többé. Így jobban biztonságban érzem
magam. A szembesítés… soha nem vezet semmi jóra.
Nem válaszol, de úgy tűnik, figyelmesen hallgat.
– Csukd be az ajtót és gyere ide – mondja végül. Mint mindig, amikor
hadvezérként parancsolgat nekem, most is engedelmeskedik a testem, hiába
kiabál mást a józan eszem.
Nyikorogva becsukódik az ajtó. A kattanása olyan, mint egy ketyegő
bomba. Úgy közelítem meg, mint egy alvó medvét, remegő térddel. Fél
méterre sem vagyok tőle, amikor megállok, és próbálom egyenletesen venni
a levegőt, de csúfos kudarcot vallok. Túl gyorsan hullámzik a mellkasom
ahhoz, hogy természetesnek tűnjön, de baszki, nem kapok levegőt.
Már nyitom a számat, hogy megkérdezzem, mit akar tőlem, mégsem
sikerül kinyögnöm a nyomorult szavakat. Csöndben fölemeli a kezét, hogy
gyengéden végighúzza az ujjait a combom külső felén, mintha az érdekelné,
hogy mennyire sima a bőröm. Tény, hogy majdnem elsírtam magam
örömömben, amikor néhány napja találtam egy csomag eldobható borotvát
a mosdó alatti szekrényben hátul – azóta ritka kincsként vigyázok rájuk.
Bizsergek az érintésétől, és bekapcsol a menekülőösztönöm.
– Hazudj nekem valamit – kéri halkan.
– Te vagy a legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam – felelem
automatikusan. Megáll a keze, és felpillant rám a hihetetlenül hosszú pillái
alól. Olyan a tekintete, mint kígyóharapás a szívbe: a méreg megbénítja az
izmot, és teljesen használhatatlanná teszi.
– Most mondj valamit, ami igaz – utasít. Nem tudom, mit csinál, de nem
vagyok biztos benne, hogy tetszik. Bensőségesebb a szexnél.
– Milyen jó játék ez – terelem a témát.
 – Sawyer – szól rám szigorúan, mintha korbácsütés lenne a hangja.
Összerezzenek a komolyságától.
Jesszusom!
– El akarok menekülni – mondom kissé remegő hangon.
– Brava ragazza{29} – suttogja elmélyülő akcentussal, miközben lefelé
vándorol a tekintete, és megint kis köröket rajzol a kezével a bőrömre.
Egész testemben libabőrös leszek, ami tényleg zavarba ejtő.
– Az mit jelent? – suttogom.
A szemembe néz, amitől megáll a szívem egy pillanatra.
– Jó kislány – tolmácsolja, s borzongás fut végig a gerincemen. Egyik
lábamról a másikra állok, ahogy eluralkodik rajtam a menekülési kényszer.
Már semmi másra nem tudok gondolni.
– Még egy hazugság?
– Hmm? – motyogom a vállam fölött hátrakukucskálva, hogy felmérjem
a távolságot az ajtóig. Csak akkor terelődik rá megint a figyelmem, amikor
a combom belső oldalára téved a keze. Kőkemény gombócot érzek a
torkomban.
– Hazudj egyet – bámul rám ismét. – Még valamit.
– Ööö… – fújom ki magam reszketve. – Nagyon nyugodt vagyok.
Istenemre esküszöm, hogy megrezzen a szája széle, és gödröcske
rajzolódik ki az arcán. A szájára fókuszálva alig veszem észre, hogy
mennyire fürkészi a rezdüléseimet. Vagyis teljesen váratlanul ér, amikor
hirtelen megragadja a csípőmet, előre ránt, és úgy fordít, hogy hanyatt
fekve az ágyon kössek ki, és kiszoruljon a levegő a tüdőmből, miközben
fölém kerekedik.
A törölköző szétnyílik, én pedig megdermedek, amikor elhelyezkedik a
lábaim között. Minden csupasz porcikámat felfalja a tekintetével.
Fájdalmasan megkeményedik a mellbimbóm, a fagyos barna tekintete pedig
mintha aranybarnává és zölddé olvadna, azzal a különös fekete folttal a
jobb szemében.
Most úgy néz rám, mintha nem venné körül magát fallal. Teljesen
kitárulkozva, ami az egyik legszívszorítóbb látvány, ami valaha is elém
tárult.
– Egy igazságot – követeli megint.
 – Már nem akarok menekülni – mormolom, és érzem, ahogy
felforrósodik az arcom. Ha arra kérne, hogy lovagoljam meg, akkor simán
lenyomnám az ágyra, és megmutatnám neki, milyen egy vadállat. De így,
hogy arra kér, hogy mutassam sebezhetőnek magam, szinte szó szerint
olyan érzés, mintha a fogamat húznák.
– Akarod, hogy hozzád érjek? – kérdezi.
– Igen – vallom be.
Lassan bólint.
– Nem fogok.
Eltátom a számat a döbbenettől, és rápislogok.
– Azt akarom, hogy megmutasd, hogy szereted, ha hozzád nyúlnak.
Mutasd meg, hogy csinálod, hogy jó legyen a puncidnak.
Tágra nyílt szemekkel megrázom a fejemet.
– Félsz?
– Nem.
Jaj, bakker! Vigyorog. Csak épphogy, de igencsak vészjóslóan. Semmi
nincs a tekintetében, ami átmelengetne belül.
– Ez hazugság volt, bella ladra.
Persze.
Felegyenesedve a sarkára ül, szétterpesztett térdekkel, a csípője körül a
combjaimmal. A derekamnál fogva közelebb húz, hogy hozzám nyomja a
kemény farkát. Csak néhány milliméternyi anyag választ el tőle, de az is túl
sok. Érezni akarom.
– Akarod, hogy megmutassam? – kérdezi, mintha olvasna a
gondolataimban.
– Igen – bököm ki, mielőtt befejezhetné a mondatot, amitől még
szélesebben vigyorog, és már kétoldalt látszanak a gödröcskék az arcán.
Nem, nem! Inkább ráncold a homlokodat. Sokkal veszélyesebb ez a
mosoly.
Enzo feltérdel annyira, hogy lehúzza a fenekéről a rövidnadrágot, és egy
mozdulattal megoldja, hogy teljesen lekerüljön róla. Amint kiszabadul a
farka, rátapad a tekintetem.
Kibaszottul gyönyörű. Kibaszottul halálos.
Hosszú és vastag; a megkeményedett húsát erek szövik át. Elözönlik a
fejemet az első együtt töltött éjszakánk emlékei, és még most is emlékszem,
milyen érzés volt, amikor belém hatolt. Hogy olyan tökéletesen használta az
ujjait és a farkát, hogy megszámlálhatatlanul sokszor spricceltem szó
szerint. Korábban soha nem sikerült elérnem egyedül. Arra jutottam, hogy
ügyesebben is magamhoz nyúlhatnék. Holott valójában soha, senki nem ért
hozzám úgy, ahogy Enzo.
Rámarkol a farkára; ha állnék, akkor összecsuklanék a látványtól. Csorog
a nyálam, ahogy egyszer, kétszer, háromszor végighúzza rajta a markát,
hátraveti a fejét, és hullámzó ádámcsutkával felnyög.
Az állát leszegve egyszerre néz rám kihívóan és figyelmeztetően.
– Most pedig, Sawyer… mutasd meg nekem, hogy nyúlsz magadhoz, és
én is megmutatom neked. Miután mindketten végeztünk, meglátjuk, ki
hazudott jobban.
Tudja, hogy nem kell jobban fitogtatnom, hogyan élvezek el, mint neki.
Azt hiszem, Enzo és én nem nagyon illünk össze. Többnyire más nyelvet
beszélünk, és állandó harc megfejteni a másikat. De amikor lekerül rólunk a
ruha, és a testünk beszél helyettünk, úgy megértjük egymást, mintha Isten
soha nem haragudott volna meg az emberekre, és nem választott volna szét
bennünket aszerint, ahogyan beszélünk. Amikor így vagyunk, csak a
mozdulatainknak van értelme.
Végighúzom a kezemet a hasamon, és amikor a lábam közé érek,
ráharapok az ajkamra. Figyelmesen követi a mozdulataimat. Lecsukódik a
szemem, ahogy az ujjammal a csiklómhoz érek, majd néhány másodpercig
izgatom magam, mielőtt lejjebb nyúlva bedugom a középső ujjamat.
Csurom nedves vagyok, és közönséges hangokat ad a testem, de nem
érdekel, ha nyögést csal elő a torkából.
Még szorosabban markolja a farkát, mintha teljesen magával ragadná a
látvány, és elkezdi lassan verni, miközben szétnyílnak az ajkai.
Megint a csiklómhoz nyúlok, hogy határozott köröket írjak le rajta. Nem
tudom visszatartani a rekedt nyögést.
Az egész testem lángol, és fennakad a szemem a puncimból sugárzó
gyönyörtől.
Máskor behunynám a szememet, és elképzelném, hogy valaki más ér
hozzám. De így, hogy Enzo fölém tornyosulva éppen örömet szerez
magának, miközben figyel, szertefoszlana a közelgő orgazmusom, ha
másfelé merészelnék nézni.
– Mondj valami igazat – mozgatja a kezét még gyorsabban, így
megrándul a csípője.
 Remeg a lábam, és a hasamban gyülekező forróságtól eláll a lélegzetem.
Túl jó érzés, és kihívást jelent kigondolnom valamit válaszként. Ennyi
erővel arra is kérhetne, hogy futóhomokban sprinteljek.
– Még… még mindig mocskosnak érzem magam – ismerem be.
Fogalmam sincs, mi a francért mondtam ezt, de elég ahhoz, hogy
felforrósodjon az arcom. Érzem, mennyire lángol a képem a vallomástól,
ám csak még gyorsabban simogatom a csiklómat. Eltökéltem, hogy
elmenekülök attól, amit mondtam, és attól, hogy egyenesen átlát rajtam.
– M-mondj valami igazat – dadogom, hátha ez megkönnyebbülést hoz a
fájdalmas vallomás után.
– Mindennap hazudok magamnak. Hogy azért érzek kibaszott függőséget
irántad, mert olyan édes a puncid és olyan könnyen sír értem. De tudom,
hogy csak miattad van.
Az ajkamra harapok. Tágra nyílik a szemem attól, hogy mennyire
kitárulkoztam, és most először nem akarok elmenekülni. Itt akarok maradni,
és hagyni, hogy nézze, ahogy eljutok a csúcsra.
– Most hazudj nekem – követeli rekedten, épphogy elhatalmasodó
akcentussal.
A homlokomat ráncolva rázom a fejemet. Próbálok koncentrálni,
miközben egyre nagyobb forróságot érzek odabent.
– Utállak – suttogom. Még jobban széttárom a lábam, ahogy eluralkodik
rajtam a gyönyör.
Enzónak megvonaglik az arca, és mintha megint dühösen bámulna le
rám. A komolysága ellenére felnyög, és egyre gyorsabban mozgatja a kezét
a farkán.
– Baszki, én is utállak, bébi.
Megrándul a csípőm, és összeszorul a szívem. Fájdalom és élvezet
kavalkádja árasztja el a testemet. Eláll a lélegzetem a csúcshoz közeledve, s
amint felérek, miszlikbe aprít az orgazmus ereje.
– Igen, igen, annyira jó – kántálom levegőért kapkodva. Önkéntelenül
újra és újra a kezemhez nyomul a csípőm.
Enzo egy szempillantás múlva követ: sugárban lövell ki, még a kezén is
folyik. Minden izma megfeszül, ahogy lüktetve csak élvez és élvez, és
szitokszavak ömlenek a szájából.
– Baszki, Sawyer – morogja. Attól, hogy hallom a nevemet – az igazi
nevemet – a szájából, átbillenek.
 – Jaj, istenem, Enzo! – sikoltom a szinte fájdalmas orgazmustól.
Igyekszem levegőhöz jutni, Enzo pedig letépi a pólóját, hogy megtörölje
magát, így beáll a csönd.
Rohadtul lüktet a fejem, és biztosra veszem, hogy agyrázkódással nem
szabad, hogy az embernek orgazmusa legyen, de semmi másra nem tudok
gondolni, csak arra, amit mondott.
Én is utállak, bébi.
Arra kért, hogy hazudjak neki. Én viszont soha nem kértem tőle.
– Ez… ez igaz volt vagy hazugság? – kérdezem halkan, még mindig
rekedt hangon.
Rám pillant, félredobja a pólóját, és feláll. Továbbra is csöndben
visszaveszi a rövidnadrágját, amiről hirtelen eszembe jut, hogy mennyire
meztelen vagyok. Megint magamra tekerem a törölközőt, mire
felegyenesedik.
– Enzo?
A szemembe néz, amitől űrt érzek a mellkasomban. Semmi érzelem nem
látszik az arcán, mintha az, amit csináltunk, semmit nem jelentett volna.
Tényleg nem jelentett semmit.
Még vet rám egy utolsó pillantást, mielőtt megfordul, szó nélkül kimegy
a szobából, és óvatosan becsukja maga mögött az ajtót.
Remeg az ajkam, de ráharapok, mert nem vagyok hajlandó sírni miatta.
Megépítettük a tornyot a mennyekbe, de Isten megint haragszik, és
megint más nyelvet beszélünk.
 22. FEJEZET

Sawyer

Semmitől sem kel jobban életre az ember, mint attól, hogy fogságba ejti az
óceán hideg ölelése.
Vacogó fogakkal ülök le a homokos mederbe, a hold felé emelem a
fejemet, és hagyom, hogy a tincseim vége a hullámok közé lógjon.
– Mit csinálsz? – kérdezi egy mély és szigorú hang a hátam mögött.
Összerezzenek, mert nem számítottam rá. Miután tegnap este otthagyott
meztelenül az ágyban, kerüljük egymást, amióta csak felébredtünk reggel.
Legalábbis én kerülöm őt. Valahányszor ugyanabban a helyiségben
vagyunk, nyíltan bámul engem, de túl gyáva vagyok ahhoz, hogy szóljak
hozzá.
Még mindig fáj, pedig jogtalanul érzem magam megbántva. Enzónak
utálnia kell engem, csakhogy nem akarom.
– Egzisztenciális krízisem van – felelem szelíden.
Lement a nap, így már csak két óránk van, mielőtt Sylvester bezár minket
a szobánkba. Muszáj volt kihasználnom a hátralévő időt, amíg megtehetem.
Elsétáltam a sziget túlsó végébe, hogy távolabb kerüljek, mégsem éreztem
magam közelebb a szabadsághoz.
A hatalmas korongot bámulom az égen, ami uralja a vizet körülöttem.
Csessze meg Poszeidón! Szerintem inkább a hold istennője érdemelné
meg az imádatunkat és a tiszteletünket.
– Hiszel a földönkívüliekben? – kérdezem.
– Ha láttad már, milyen lények élnek az óceánban, nem nagy ugrás
elhinni, hogy máshol is léteznek.
– Gondolod, hogy boldogabb lennék egy másik világban? – mosolygok.
Nem válaszol rögtön, mégis kihagy a szívem attól, amit mond.
– Lehet. De én nem.
Lágy szellő simogatja a kihűlt bőrömet, amitől újabb borzongás rázza
meg a testemet.
– Szállj ki a vízből, Sawyer – parancsol rám.
 Hátrapillantok rá a vállam fölött, és látom, hogy a zöld bikinifelsőm ott
lóg a kezében. Az alsó rajtam maradt, de érezni akartam a vizet a bőrömön.
– Mi jönne hamarabb? Egy tengeri lény vagy a kihűlés?
– A tengeri lény elől elmenekülnél – jelenti ki fanyarul.
– Igazad van – kuncogok megint a hold felé fordulva.
– Akkor a kihűlés.
– Arra sem fog sor kerülni. Nem hinném, hogy készen állsz a halálra.
Megrázom a fejemet. Téved. Készen állok. Csak túl makacs vagyok
ahhoz, hogy feladjam a legnehezebb dolgot, amit valaha csinálnom kellett.
Az életet.
– Soha nem féltem a haláltól, Enzo. Én csak attól félek, hogy hiába élek –
mondom úgy, hogy kicsordul egy könnycsepp, hiába próbálom visszafogni.
– Olyan régóta menekülök, hogy már nem emlékszem, miért élek.
Megint hátranézek rá a vállam fölött. Szakáll borítja az állát, amitől olyan
ínycsiklandóan öregszik, mint a whisky.
– Te emlékszel, hogy miért élsz?
Beletelik néhány másodpercbe, mire válaszol.
– Már gyerekfejjel is haragudtam a világra, és mindig azt mondták, hogy
el fogom pazarolni az életemet, ha bennem marad a harag. Persze, hogy
nem érdekelt. Egészen mostanáig határozottan így gondolkodtam. Nem
érdekelt az élet, mert átkozottul értéktelennek éreztem magam annak az egy
embernek a szemében, akinek a legjobban kellett volna szeretnie. Aztán
jöttél te, és megfosztottál ettől. Mégis olyan érzés, mintha inkább
visszaadtad volna.
A torkomban dobogó szívvel teljesen szembe fordulok vele. Reszketek a
fekete vízben. Épphogy takarja a mellemet, mégis olyan, mintha
kitárulkozva állnék előtte.
– Nem értem, hogy lehet ez. Össze vagyok törve, és minden vérzik,
amihez csak hozzáérek.
Szótlanul elindul felém, és elnyeli a lábát a sötét víz. Mintha észre sem
venné, milyen hideg. Megint megborzongok, ahogy közelebb ér, bár ennek
semmi köze a hideghez; sokkal inkább a felém tartó szörnyeteg tehet róla.
Elszánt arckifejezéssel leguggol elém. Legszívesebben kisimítanám az
ujjaimmal a mély árkokat az arcán. Aztán közel hajol, és puha ajkával az
államhoz ér.
 – Tudod, mi vonzza a ragadozót a prédájához, amore mio?{30}
– Mi? – suttogom.
– A sebesülése – duruzsolja, miközben habkönnyű csókot nyom az
államra. – Imádom, amikor fáj neked, bébi, de csak akkor, ha én okozom a
sérülést.
Felnyögök, amikor a foga veszi át az ajka helyét.
– Meg fogsz gyógyulni, Sawyer. És amíg velem vagy, soha többé nem
kell fájdalmat okoznod. De amikor a fogaim között vagy, véreztetni foglak.
Inkább én okozok neked fájdalmat.
Megcirógatja a kemény mellbimbómat, amitől nyögés tör elő belőlem.
– Így fogod megtalálni az élet értelmét. Így fogsz rátalálni egy olyan
életre velem, amit érdemes élni.
– Miért? – suttogom. – Még csak azt sem tudtad kimondani, hogy nem
utálsz.
– Non ti odio{31}, Sawyer – jelenti ki rekedten. – Azt akartam mondani,
hogy utállak, amikor rákérdeztél, de nem tudtam hazudni, ezért nem
mondtam semmit. És valahányszor rád néztem ma, csak az járt a fejemben,
hogy valójában soha nem utáltalak.
Elhúzódik tőlem annyira, hogy lássa a könnyes szememet.
– Válaszd az életet, bella. Válassz engem.
Az ajkamra harapok. Képtelen vagyok rávenni magam, hogy igent
mondjak. De hogyan is adhatnék neki reményt, miközben fogalmam sincs,
mit tartogat a jövőm?
Azt mondta, hagyjak fel a hazudozással, így nem is teszem. Helyette
előrehajolok, és átölelem a nyakát, hogy hátrébb toljam. Csakhogy erősen
tartja magát, és inkább átöleli a derekamat, hogy kiemeljen a hideg vízből.
Nem állok készen rá, hogy faképnél hagyjam a halál suttogását, de van
valami sokkal csábítóbb abban, ahogy Enzo tart.
Nem tudja, de ebben a pillanatban őt választom.
Lefektet a homokba a víz mellett, így a hullámok a lábunkat mossák,
hogy aztán megint visszahúzódjanak. Már egész testemben reszketek, és
mindenhol libabőrös vagyok.
Enzo rám akar mászni, de leállítom, és helyet cserélek vele, hogy ő üljön
a homokban, én pedig az ölében. Túlságosan sebezhető vagyok, és ha nincs
nálam valami irányításféle, össze fogok törni.
 Meglepő módon nem tiltakozik. Hagyja, hogy levegyem a pólóját, aztán
segít a nadrágjával is.
A jeges víz felkúszik a lábunkig, belőle viszont forróság árad, így még
közelebb húzódom hozzá.
Megint átölelem a nyakát, és a holdfényben fehéresen izzó szemébe
nézek. Mindig olyan vad arcot vág, itt viszont még megátalkodottabbnak
tűnik.
– Húzd félre – suttogom, miután megnyalom a kiszáradt ajkamat.
Megérti a követelésemet. Végighúzza a kezét a hasamon, amitől
összerezzenek, miközben a jeges víz a lábunkat nyaldossa, s ettől csak
kiélesednek az érzékeim. Ideges vagyok, de élek, és ez most elég.
A bikinialsómra vándorolnak az ujjai. Megsimogatja a szélénél a
combomat, amitől újabb borzongás fut végig
a gerincemen. Beleakasztja az ujját az anyag szegélyébe, hogy félrehúzza,
így a hideg levegő megcsapja a puncimat.
Az ajkamra harapva kettőnk közé nyúlok, hogy megragadjam a farkát.
Éles szisszenés üti meg a fülemet, aztán győzedelmes vicsorgásra húzódik
az arca.
Akkor a leggyönyörűbb, amikor a legállatiasabb.
Előrehajtott fejjel hátrébb húzódik annyira, hogy ráköpjön a makkjára.
Szétkenem rajta a nedvességet.
Nem vesztegetem tovább az időt: végighúzom nedves vágatomon, amiért
újabb felszisszenést zsebelek be, mielőtt ráülök.
Úgy megfeszülnek az izmai, akár egy hőlégballon, az én testem viszont
mintha cseppfolyóssá válna. Nem fér belém egykönnyen, de örömmel
fogadom a fájdalmat.
– Fáj? – kérdezi rekedten, mert tudja, hogy rohadtul kidörzsöl.
– Nem eléggé – rázom a fejemet, és nagy nehezen leereszkedem addig,
amíg teljesen magamba nem fogadom. Egyszerre borzongok meg tőle és a
víztől.
Hátravetett fejjel halk nyögés tör fel belőlem, ami ködként burkol be
bennünket.
A szabad kezével végigsimít a hasamon, és megmarkolja a mellemet.
Elkezdem ringatni a csípőmet, méghozzá olyan szögben, hogy a csiklóm
pont jól érjen a medencéjéhez.
– Tudom úgy csinálni, hogy fájjon – mondja sötét ígérettel a hangjában.
 – Úgy is fogod, de csakis úgy, ahogy akarom – nézek vele farkasszemet.
Látom rajta, hogy már a nyelve hegyén a csípős válasz, így még jobban
ringatom a csípőmet, amitől ráharap az ajkára, és torokból felmordul.
Egyik kezemmel megfogom a mellemet markoló kezét, a másikkal pedig
a tarkójához nyúlok, és még mindig a szemébe nézve közelebb húzom
magamhoz. Kidugja a nyelvét, hogy megnyalja a kemény mellbimbómat,
aztán szívogatni kezdi.
Lecsukódik a szemem, és még hevesebben mozgatom a csípőmet.
Képtelen vagyok elfojtani a buja vigyort, miközben a füléhez hajolok.
– Jó fiú – suttogom.
Válaszul rögtön ráharap a mellbimbómra. Pont ilyen reakcióban
reménykedtem.
– Igen – áll el a lélegzetem. A fájdalom és az élvezet hirtelenjében
egyszerre viaskodik, hogy átvegye az uralmat fölöttem.
Enzo szinte zabolátlanul letépi a bikinialsómat, aminek
a megkötője képtelen állni a sarat, így könnyen megadja magát. Félredobja,
hogy aztán két kézzel durván megmarkolja a fenekemet, és még közelebb
húzzon magához.
Az egyik pillanatban a nyelvével igyekszik csillapítani
a harapás okozta fájdalmat a mellbimbómban, a másikban pedig újra
ráharap, hogy megint fájjon.
Sikolyok törnek fel belőlem. Az érzés, ahogy közeledek a csúcs felé,
függőséget okoz. A nyomába eredek, mert bele akarok kapaszkodni,
ameddig csak lehet, ám képtelen vagyok lassítani és kiélvezni.
– Még – könyörgök. – Még több fájdalmat.
A megviselt mellbimbómat eleresztve erősen belemarkol a hajamba,
majd feltérdel, és a combjára ültet. Kénytelen vagyok mindkét kezemmel
megtámaszkodni a süppedő homokban a hátam mögött. A szemcsék
eltűnnek a tenyerem alól, ahogy a hullám visszahúzódik. Alig tudom
megtartani magam, miközben elkezd vadul pumpálni.
Felnyögök, az ösztönösen kinyitott szám pedig könnyen lehetővé teszi
neki, hogy a hajamat elengedve megragadja az állkapcsomat, és annál fogva
megtartson.
Fennakad a szemem, amikor eltalál egy bizonyos pontot odabent. Ebben
a pillanatban viszont hangos csattanás hallatszik, amit égő fájdalom követ
az arcomon.
 – Nézz rám, Sawyer – követeli hevesen.
Egy pillanatra megdöbbenek, hogy megpofozott, a testem viszont
ösztönösen reagál. Meghajlik a hátam, a gyönyör pedig fokozódik. A
sikoltásom a színtiszta élvezet jele.
Újabb hullám mossa alá a kezemet, és belemarkolok a homokba. A
jéghideg víz és a bőrömbe mélyedő éles kagylódarabok csak fokozzák a
pillanatot.
A farka mélyen belém nyomul, és érzem, ahogy a puncim rálövell.
Szándékosan behunyt szemmel mosolygok a számba akasztott ujjával,
miközben még keményebben dug.
Erre újabb hatalmas csapást mér rám a szabad kezével, ezúttal a mellem
oldalsó részére. Borzongva sikongatok az érzéstől.
Baszki, olyan jó! Legszívesebben behunyva tartanám a szememet, hogy
soha ne hagyja abba. Nagyon közel járok
a robbanáshoz, így elkezdem viszonozni a csípőmozdulatait, hogy még
többet kapjak belőle.
– Áruld el az igazat, bella! Szerinted akkor is mosolyogsz majd, amikor
már túlságosan fájni fog? – duruzsolja sötét és kihívó hangon.
Válasz helyett ráharapok az ujjára, hogy én is fájdalmat okozzak neki.
Szívesen vállalom a következményeket, méghozzá széles vigyorral.
Elengedi a számat, hogy durván megragadja az arcomat, és közelebb
rántson magához.
– Ha azt akarod, hogy mosolyra fakasszalak, csak kérned kell.
Megragadja a csípőmet, hogy leemeljen magáról. Máris tiltakozni
akarok. Egy másodpercre megijedek, hogy abbahagyja. De aztán
ráeszmélek, mekkora ostobaság ilyesmitől tartanom. Enzo soha nem fog
leállni azzal, hogy fájdalmat okozzon.
Arra kényszerít, hogy forduljak meg, és visszaültet a farkára, ezúttal
viszont teljes kilátásom nyílik a fekete óceánra.
Kagylóhéj vágja a térdemet a homokban, de ez is csak egy újabb
fájdalom, amit örömmel fogadok.
– Sorridi, piccola{32} – parancsol rám, két-két mutató- és középső ujját a
számba dugva, hogy hátrébb húzzon, és a gerincem szinte beleolvadjon a
mellkasába.
 Felnyögök, mert az eleinte kellemetlen érzés átfordul valami
gyötrelmesebbe. Addig tágítja a számat, mígnem úgy érzem, hogy az összes
fogam kilátszik.
Aztán újra mozogni kezd: újra és újra belém nyomul, miközben úgy tart a
helyemen, hogy belülről szétfeszíti az arcomat.
Csak hörögve tudok nyögdécselni, mire Enzo végighúzza az ajkát a
halántékomon. Fennakad a szemem, a puncim pedig lüktet az
örömmámortól a szakavatott mozdulatainak köszönhetően. Már a puszta
közelsége is őrjítő, de vibrálok a kéjtől, mert ilyen aljasul használja a
testemet.
– Milyen szépen mosolyogsz, bella – mormolja. Kicsordul a szememből
egy könnycsepp, éppen oda, ahol a száját tartja. Felfogja a cseppet a
nyelvével. – Mi a baj? – élcelődik még erősebben szétfeszítve a számat. –
Fáj?
Hiába fáj annyira az arcom, magával ragad a gyorsan közelgő orgazmus.
Reszketnek tőle a végtagjaim. Alig várom, hogy valami más emésszen fel,
ne pedig az önutálat.
Bólintok, miközben kicsordul a nyálam. Utána önkéntelen hangok törnek
fel belőlem, méghozzá egyre magasabbak, ahogy egyre közelebb juttat a
csúcshoz.
– Mosd meg a kezed a vízben, amikor jön a dagály, aztán simogasd a
kedvemért a csiklódat. Azt akarom, hogy ilyen széles mosollyal az arcodon
élvezz el.
Szinte kikapcsol az agyam, úgy várom, hogy a hideg víz körbemossa a
lábamat, és leöblíthessem a homokot az ujjaimról. A lábam közé nyúlva
elkezdem simogatni a csiklómat, de csúszik a kezem, mert olyan nedves
vagyok. Mégsem adom fel, így hamar eljutok a csúcsra.
– Ez az. Szeretsz jó kislány lenni a kedvemért, ugye, bébi? – kérdezi
vontatottan. – Pont annyira, amennyire szeretsz ráélvezni a farkamra, mint
egy kiéhezett kis kurva.
Behunyt szemmel érzem, hogy újabb könnycsepp csordul ki éppen akkor,
amikor utolér az orgazmus. Megdermed a kezem a csiklómon, összerándul
minden izmom, és képtelen vagyok megmoccanni, ahogy végigsöpör
rajtam.
Felsikoltva érzem, hogy Enzo átkarolja a hasamat, és szinte fogságba ejt,
úgy húz magához. Teljesen kiesem a térből és az időből, mintha egy másik
dimenzióba csöppentem volna.
Ha elragadna minket egy szökőár, akkor is biztonságban lennék. Már
nem ott vagyok, ahol voltam, hanem ott, ahol lennem kell.
Mintha napok telnének el, mire lassan magamhoz térek: az elmém mintha
kézen fogva visszahúzna a földre.
Enzo mögöttem érzékien mozgatja a csípőjét, és az izmait megfeszítve
pumpálja ki belőlem az orgazmus maradékát.
Kocsonyává változtak a csontjaim, de a testem mégis rögtön érzi minden
rezdülését. Nagyon közel jár a megkönnyebbüléshez, és gyorsít a tempón,
mert érzi, hogy én már végeztem.
A maradék erőmmel megvárom, hogy az orgazmus határára érjen, aztán
kirántom magam a szorításából, hogy meglepődjön. Megfordulok, torkon
ragadom, és szó szerint hanyatt lököm a homokba.
Könnyen eldől, mert váratlanul éri a dolog, de így is alig van időm.
Elkerekedik a mogyoróbarna szeme, miközben elhelyezkedem a széttárt
lábai között, két kézzel megfogom a csurom nedves farkát, és felnézek rá a
szempilláim alól.
– Nagyon közel jártál a csúcshoz, és én megállítottalak, igaz? Fájt, bébi?
Düh villan a szemében és vicsorgásra húzódik a szája széle. Előre akar
lendülni, de gyorsabb vagyok, és bekapom a farka hegyét, hogy durván
szívjak rajta egyet. Érzem rajta az ízemet. Belemarkol a hajamba, én pedig
a csípőjére támaszkodva megtagadom tőle az irányítást.
– Baszki, Sawyer, feszegesd csak a húrt! Csak a fogaid miatt szép a
mosolyod. Nem szeretném, ha nem lennének ott.
A fenyegetésétől még szélesebben vigyorgok, és elkerekedett ártatlan
szemekkel nézek fel rá.
– Egy kiéhezett kis kurva vagyok, aki azt akarja, hogy
a torkára élvezz.
Kavargó aranyszínű lávaörvénybe tekintek, ahogy még jobban
belemarkol a hajamba, hogy ne tudjak megmoccanni. Megragadja a farkát,
hogy végighúzza a hegyét az ajkamon.
– A jó kurvák szépen kérnek – duruzsolja, s az ajkára harap, amikor
kinyújtom a nyelvemet, hogy rácsapja a farkát.
Megfogom a csuklóját, és felszegem az államat.
– Soha nem mondtam, hogy jó vagyok – közlöm rekedten. – Azt
mondtam, hogy ki vagyok éhezve.
 Aztán megint bekapom, hiába markolja a hajamat. Hangosan felnyög,
aztán felmordul, mert végighúzom a fogamat az érzékeny bőrén, majd alul
végignyalom a makkját.
Minden erőmmel igyekszem örömet szerezni neki. Olyan hévvel
szívogatom és nyalogatom, hogy nyáltócsa gyűlik a hasára.
Nem telik bele sok idő, hogy megint közel járjon az orgazmushoz; újra
megfeszülnek az izmai. Megduzzad a farka a számban, és elkezdi mozgatni
a csípőjét, hogy a makkja még lejjebb csússzon a torkomon.
– Baszki, pont így, bébi! Szívd meg keményen… kurva életbe, igen, igen,
igen – kántálja. Hátravetett fejjel élvez el, csak az erős torkát látom közben.
Kiált egyet, aztán megint előre hajtja a fejét, hogy lássa, ahogy lenyelem
minden cseppjét. Szétnyílt ajkakkal és a homlokát ráncolva remeg az
élvezés erejétől, én pedig úgy érzem, nem győzöm elég gyorsan magamba
szívni.
Végül eltol magától, mert ez már túl sok neki.
– Rohadt kurva életbe – lihegi, és elkerekedett szemekkel néz rám. Én
meg csak letörlöm a számról meg az államról a ragacsot.
Valamiféle erő sugárzik belőle, amitől bekapcsol az ismerős menekülési
ösztön. Remegő térddel felállok, mire értetlenül ráncolja a homlokát, mert
valószínűleg érzi a visszakozásomat. Megtorpanok, hogy felkapjam a
fürdőruhámat. Egész végig lyukat éget rajtam a pillantásával.
– Az életet választom, mert nem vagyok hajlandó meghalni Kevin miatt.
De olyan életet választottam magamnak, amit egyedül kell
végigszenvednem, Enzo.
Csúnyán néz rám, méghozzá annyira összeszorított szájjal, hogy mindjárt
elpattan egy izom az állkapcsában.
Mielőtt ínamba szállhatna a bátorságom, gyorsan elindulok a
világítótorony felé. Rettegek a pillanattól, amikor egy szobába leszünk
zárva.
Én kértem, hogy okozzon nekem fájdalmat, ám úgy tűnik, sokkal jobb
munkát végeztem.
 23. FEJEZET

Enzo

– Jól van? – kérdezi Sylvester a hátam mögött, amitől képtelenség, de még

jobban megfeszülnek az izmaim.
Csupán egy morgásra telik tőlem válasz gyanánt.
Motyog valamit az orra alatt, de túl halkan ahhoz, hogy halljam, és
őszintén szólva le is szarom.
Nem aludtam az éjszaka, miután Sawyer otthagyott a parton. Szerintem ő
sem aludt, ám egyikünk sem volt hajlandó megtörni a kenetteljes csendet.
Alig hat hete ismerem, de máris a lábai előtt heverek.
Válassz engem.
Nem tette. Helyette szexszel terelte el a figyelmemet, aztán egy
gyötrelmes életet választott a velem töltött helyett.
– Maradt még a whiskyből?
Sylvester felmordulva odamegy a konyhaszekrényhez.
– Ennyire kiakadtál, amiért beütötte a fejét? Helyre fog jönni, fiam.
Minden egyes szava az idegeimre megy, mégis befogom a számat, mert
ad piát.
Egyben felhajtom az egészet, aztán felé nyújtom a poharat, hogy
szótlanul töltsön még háromujjnyit. Ezúttal csak kortyolgatom a juharos
utóízt ízlelgetve, miközben végigmarja a torkomat.
– Hadd áruljam el, hogy ilyen nő nem terem minden bokorban – jegyzi
meg könnyedén.
– Nekem mondod? – motyogom. Nem mindennap találkozik az ember
olyan lánnyal, aki a lábai közé csábítja, hogy aztán másnap ellopja a
kibaszott személyazonosságát.
Az sem mindennapos, hogy ugyanaz a csaj úszva vonszoljon fedezékbe
másfél kilométeren át az óceánban.
Két lábon járó istencsapása. Egyszerre gyönyörű és rohadtul pusztító.
– És szeretném, ha tudnád, hogy ha maradni akar, akkor gondoskodom
majd róla, hogy jól menjen a sora.
 Ennyi erővel akár egy vödör jeges vízzel is nyakon önthetett volna.
Hirtelen felegyenesedem, mintha karót nyeltem volna, és leteszem a
poharat, mielőtt még eltörném.
– Miért maradna? – kérdezem lassan, immáron csakis Sylvesterre
összpontosítva. Furcsa arckifejezéssel bámul.
Kisimult, mégis látom a szemében az igazságot. Izgatott.
– Nyilván nincs helye odakint a világban. Nem így látod?
– Nem – vetem oda.
Vállat von, mert nem érdekli, hogy egyetértek-e.
– Talán ezért akarod megtartani. De az ilyen nők nem szeretik, ha tartják
őket.
– Ezt akarod? – vágok vissza felvont szemöldökkel. – Megtartani őt?
Valami megvillan a tekintetében, ám el is illan, mielőtt a nevén tudnám
nevezni. A mosolya közszemlére teszi a megfeketedett fogait.
– Semmi értelme olyasmit tartogatni, ami magától is marad. Nem
szeretek birtokolni, hacsak nem muszáj.
– Nem tetszik nekem, amire célzol – ráncolom a homlokomat.
– Azért, mert nem tetszik, hogy talán tényleg engem választ helyetted –
von vállat megint.
Mi a franc?
Lángolni kezd bennem a düh, de ahelyett, hogy szabadjára engedném,
inkább megfogom a poharamat, hogy megint belekortyoljak, és a pereme
fölött rámeredek. A haragomra játszik, kurvára látom a tekintetén. Azt
akarja, hogy elpattanjon nálam a húr, és legyen oka kirúgni.
– Szerintem azt még meglátjuk – mormolom. Farkasszemet nézek vele,
miközben kiiszom a poharat. – Akarod, hogy szóljak egy jó szót az
érdekedben, amikor ma este ágyba bújok vele?
Elkomorul az arca, és kissé leszegett állal olyan fagyos pillantást vet rám,
hogy az szinte már éget. Nem az a fajta fagy ez, ami jéggé dermeszt
belülről, hanem az, amelyik elrohaszt.
– Ne legyél udvariatlan, fiam – szól rám. – Tanulnod kéne némi
tiszteletet. Nem csoda, hogy menekül előled.
Bólintok, és kissé elvigyorodom. Nem túl gyakran érzek késztetést arra,
hogy mosolyogjak. De azon ritka alkalmakkor, amikor mégis, egyfajta
őrület szabadul fel bennem.
 – Tudom, hogyan kapjam el – jegyzem meg epésen, aztán a falábára
pillantok. – Nem mondanám, hogy tőled olyan nehéz elmenekülni, stronzo.
Hiába gondolnák sokan, nem vagyok verekedős típus.
A legtöbben nem olyan ostobák, hogy addig feszítsék a húrt, én pedig
amúgy is túlzottan leszarom őket ahhoz, hogy annyira dühbe guruljak.
Ebben a pillanatban viszont mégis az jár a fejemben, hogy tudnám visításra
bírni ezt a disznót.
Bármennyire is szeretném megtenni, több eszem van annál, hogy az
eddiginél is jobban megkockáztassam a kirúgatásomat. Meleg és
biztonságos helyen kell tudnom Sawyert, ez a hely pedig csak addig
biztonságos, ameddig itt vagyok. Rohadjak meg, ha egyedül hagyom ebben
a világítótoronyban egy istenverte magányos perverzzel. Tudom, hogy ez a
beteg állat rá gondol, miközben kiveri, és ha valaha is meghallom vagy
meglátom, akkor a saját kezemmel fogom eltávolítani ezt a semmirekellő
nyomorékot.
A pulttól elrugaszkodva elsétálok mellette, miközben lesújtó pillantást
vetek a nálam sokkal alacsonyabb termetére. Csöndben marad, még akkor
is, amikor felmegyek
a lépcsőn.
De nem kerüli el a figyelmemet a motyogása, amint felérek az emeletre.
Még nem jártál sikerrel.

***

Sawyer pólóban és bikinialsóban van, amikor belépek a szobába – nekem

háttal, magzatpózba kuporodva.
Óvatosan, hogy fel ne ébresszem, felveszem a földről az ott heverő
világítótornyos könyvet. Minden este ezt olvassa lefekvés előtt, és
reggelente, amikor eltűnik a barlangjában, én is ugyanígy teszek.
Mindketten elhatároztuk magunkban, hogy megtaláljuk a jelzőfényt.
Szerintem ő sem bízik jobban Sylvesterben, mint én. Valami nem stimmel
vele és ezzel az omladozó világítótoronnyal. Túl sokan haltak meg itt, és
úgy tűnik, hogy a tragikus eseményekben Sylvester a közös pont. Nem
igazán tudom elhinni, hogy egyszerű balszerencse.
Így, hogy érdeklődést tanúsít Sawyer iránt, még inkább eltökéltem, hogy
kijuttatom erről az átkozott szigetről ezt a lányt.
 Éppen leülök az ágy szélére, amikor Sawyer halkan megszólal.
– Járt erre egy hajó tegnap.
– Tessék? – kapom fel a fejemet olyan gyorsan, hogy kis híján eltörik a
nyakam.
– Túl nagy volt a köd ahhoz, hogy lásson minket. De gyakrabban járnak
erre hajók, mint ahogy mondta, és ha megtalálnánk a jelzőfényt, szerintem
megtalálnánk a módját, hogy legközelebb felkeltsük a figyelmüket. Biztos
vagyok benne, hogy vannak, akik legalább téged keresnek. Talán
utánanézhetnénk, hogyan tudjuk felvenni a kapcsolatot valamelyikükkel,
hogy kimentsenek téged.
A homlokomat ráncolva bámulom, hogy felfogjam, mi a fenét mondott.
Vakon bámulja a kőfalat, és olyan érzésem támad, mintha az igazi Sawyert
látnám. Azt, amelyik nem olyan derűs és virgonc, amilyennek szeretné, ha
tartanák.
– Engem? – kérdezem. – Úgy érted, hogy minket?
– Lehet, hogy itt maradok – szorítja össze a száját. – Tudom, hogy azt
kérted, hogy téged válasszalak, de ha téged választanálak, akkor
belekevernélek a zűrzavarba, amit okoztam. Ha maradok, akkor soha többé
nem kell lopnom senkitől. Nem kell folyton menekülnöm.
Már azelőtt elkezdtem rázni a fejemet, hogy az első mondat végére ért.
– Ki van zárva – rivallok rá talpra ugorva. Vibrálnak a zsigereim a
nyugtalanságtól. Ökölbe szorul és elernyed
a kezem, ami haszontalan próbálkozásnak bizonyul a remegés
csillapítására.
Nem moccan. Rám sem néz. Fáradtnak tűnik most, és tudom… tudom,
hogy ennek ezúttal csakis hozzám van köze.
– Azért akarsz magad mellett tartani, mert utálsz. Megértem – folytatja
halkan, érzelemmentesen. – Meg akarsz büntetni, mert az édesanyádra
emlékeztetlek. De kérlek, add meg nekem ezt. Engedj szabadon.
– Ez nem szabadság – tiltakozom. – Ez pont ugyanolyan börtön, ami
ráadásul meg is ölhet.
– És akkor mi van, ha megöl? – von vállat.
– Ne csináld ezt – meredek rá egyre lángolóbb dühvel. – Ne add fel így
hirtelen, amikor…
– Nem mondtam még neked? Gyáva vagyok, és menekülök. Ha egy
kicsit is fontos vagyok neked, Enzo, akkor hagyod, hogy itt maradjak. Ha
visszaviszel Port Valenbe… akkor azt várod el tőlem, hogy menjek igazi
börtönbe vagy folytassam a lopást.
Majd én gondoskodom rólad.
A nyelvem hegyén van a válasz, de képtelen vagyok kimondani. Alig
ismerjük egymást, és az együtt töltött idő java részét dugással és
veszekedéssel töltöttük, vagy csak próbáltunk túlélni. Alig bízunk
egymásban, és a fenébe is, ő egy istenverte szökevény. Nem is tudom, hogy
lehetne közös jövőnk. De a puszta gondolattól is elönt a pulykaméreg, hogy
hátrahagyom. Az, hogy egyedül menjek vissza Port Valenbe… nélküle…
elképzelhetetlen.
– Egyébként is – folytatja megjátszott könnyedséggel, mielőtt
válaszolhatnék. – Szerintem Sylvester szeretné, ha maradnék.
– Mert egy nyomorult perverz – vetem oda mérgemben.
– Az – bólint.
Ennyi. Ez volt minden mondanivalója.
Megrázom a fejemet. Kész őrület, hogy nem fél tőle úgy, ahogy kellene.
Ekkor néz rám végre. Mosolyt erőltet magára, még ha gyengét is, hátha
attól megnyugszom.
– Ne aggódj, hozzászoktam már, hogy egy perverzzel élek. Tudom
kezelni őket.
– Ez a baj, bella – adom meg magamat a legalapvetőbb ösztöneimnek, és
bemászom mellé az ágyba. Elkerekedik a szeme, amitől csak még közelebb
akarok bújni. Lefekszem mellette, és hiába vagyok rá dühös, még erősebb
bennem, hogy nem engedhetem el.
– Soha nem lett volna szabad olyan helyzetbe kerülnöd, és baromi fix,
hogy soha nem lett volna szabad hozzászoknod a kibaszott aljassághoz.
Ködös tekintettel pislog.
– Mit vársz tőlem? – motyogja lehajtott fejjel. – Nincs más választásom.
Behunyom a szememet. Megadom neki, de nem zavar annyira, mint
vártam.
– Meg foglak védeni, Sawyer – ígérem neki. Megint a szemembe néz, és
ismét elkerekedik a szeme a döbbenettől. – Nem értek egyet azzal, ahogy
éled az életedet, de ez még nem jelenti azt, hogy ne érteném meg. Kurvára
nem vagy gyáva. Egész életedben küzdöttél, és megérdemled
a nyugalmat.
 Ráharap a szép fehér fogával a reszkető ajkára. Megint kísértést érzek,
hogy megízleljem. Nem csak akarom, hanem kell.
– Nem hagyhatod, hogy megtaláljanak – suttogja.
– Az egyetlen, aki valaha is meg fog találni, az én vagyok, Sawyer. Bárki
más elől elrejtőzhetsz, de előlem nem.
Döbbenten néz fel rám, miközben próbálja elfogadni, amit mondtam.
Nekem sem könnyű elfogadnom, mégis így érzem helyénvalónak. Hiába
tett velem rosszat, semmi más nem tűnt annak vele kapcsolatban.
– Miért segítenél nekem?
Veszélyes hozzáérnem, mégsem tudok megállj parancsolni magamnak.
Félresimítok néhány göndör tincset az arcából, hogy a füle mögé igazítsam
őket. Megborzong az érintésemtől, amitől csak eluralkodik rajtam az éhség.
Nem elég. Soha nem elég, de most ez minden, amit adhatok.
– Mert olyan sokat érzek irántad, Sawyer.
Megengedem magamnak, hogy megízleljem, így hát közel hajolok hozzá,
hogy körülöleljen az illata. Sós tengervíz és valami édes illat érződik rajta.
Eláll a lélegzetem, és tudom, mi jár a fejében.
Jó erősen megfogom a tarkóját, hogy a helyén tartsam, bár egyébként is
teljesen mozdulatlan.
– Ne moccanj – figyelmeztetem, mire reszketve kifújja a levegőt válasz
gyanánt.
Hozzáérintem az ajkamat az övéhez, és kinyújtom a nyelvemet, hogy
megkóstoljam a felső ajkának ívét. Szinte felnyögök a mentolos leheletétől.
Aztán gyengéd csókot nyomok a szája szélére, és még egyet az arcára.
– Ez utálat? – kérdezi rekedten reszketve a kezem alatt.
– Nem utállak – felelem újabb csók kíséretében. – És megérdemled, hogy
legyen életed. Igazi.
Csók.
– Gyere vissza velem, bella.
Még egy csók. Ezúttal sós, a szeméből kicsordult egyetlen könnycsepp
miatt.
– Tényleg ezt akarod? – kérdezi reszelős hangon. – Akkor mihez fogok
kezdeni? Sehogy sem tudom eltartani magam így, hogy…
– Nekem fogsz dolgozni.
– Ki van zárva – húzódik el tőlem tágra nyílt szemekkel. – Nem fogok
vízbe szállni azokkal a… azokkal a bestiákkal.
 Felkacagok, mielőtt egyáltalán visszafoghatnám magam. Mindketten
ledermedünk tőle, de a fenébe is, ha megszegem a szabályokat ma este,
akkor akár az összeset is megszeghetem.
Felkel, és csodálkozva végighúzza az ujját a számon.
– Csináld megint.
– Ki van zárva – ismétlem az ő válaszát, habár nem hajlandó teljesen
leolvadni a vigyor az arcomról. Csillog a szeme, méghozzá most először,
amióta ismerem. Akár azt is hihetném, hogy Sawyer most tényleg boldog.
Rohadtul enyhe kifejezés, hogy aggasztó, hogy egyszerre szorul össze a
szívem és jön rám az eszelős nevetés a derűs arca láttán.
– Annak ellenére, amit a hajón mondtam, eszem ágában sincs cápakaját
csinálni belőled.
Erre elhúzza a kezét, és elkomorul az arca.
– Az nagyon szar volt.
– Az – helyeslek olyan megbánással, amilyenre megesküdtem, hogy soha
nem fogom érezni. – A legtöbben azt mondanák, hogy szarabb, mint amit
érdemeltél volna.
– Te is azt mondanád? – vonja fel a szemöldökét.
– Igen – vallom be némi hallgatás után. – Nem érdemelted meg.
– Akkor kérj bocsánatot – hunyorog rám.
A résnyire nyílt szájára téved a tekintetem. A telt és bársonyos rózsaszín
ajkaira, mielőtt megint belenézek a babakék szemébe.
– Ne haragudj – mormolom. Hagyom, hogy lássa rajtam, mennyire
őszinte vagyok. Mert tényleg sajnálom. Rátámadtam, ezt mindketten tudjuk.
Ha anyám mellettem maradt volna, akkor szerintem most hagyna el, ha
megtudná, hogy így bántam egy nővel.
Sawyer széles és ragyogó mosolyt villant rám, ami olyan, mint az
esőfelhők közül kikandikáló napfény egy hatalmas vihar után.
– Nem bocsátok meg neked – felesel az ölelésemből kibújva, és
kihasználja a döbbent hallgatásomat. Aztán nekihátrál a kerek asztalnak, és
összekulcsolt ujjakkal rátámaszkodik.
A bennem lakozó szörnyeteg támadni készül: megint rá akarja vetni magát.
– Csak akkor, ha rendesen bocsánatot kérsz tőlem – teszi hozzá.
A homlokomat ráncolva feltérdelek. Némán bámulva várom, hogy
magyarázza el.
 – Egészen mostanáig kibírhatatlanul tomboló seggfej voltál velem. Igen,
elcsesztem, de te… baromi gonosz voltál velem, és jobban megbántottál,
mint amennyire szeretném bevallani.
– Igazad van – bólintok lassan.
Erre lelkesen folytatja.
– Ha azt akarod, hogy veled maradjak, és téged válasszalak, akkor térden
állva kell bocsánatot kérned, amiért így bántál velem – mutat a padlóra
nyomaték gyanánt.
Jó erősen ráharapok az ajkamra. Alattomos érzés kavarog bennem. Sötét
és aljas, ráadásul marhára vigyorognom kell tőle. Legszívesebben torkon
ragadnám, hogy kiéljem rajta a legsötétebb vágyaimat – a fogammal, a
kezemmel és a farkammal.
Viaskodik még bennem a büszkeség, a vágy és a szüntelen késztetés,
hogy megadjak neki mindent, amit akar.
Mert a rohadt életbe is, de büszke vagyok rá, amiért azt akarja, hogy
könyörögjek a bocsánatáért.
Sawyer jobbat érdemel annál, mint amit én tettem vele. Mindketten
nyomorultak vagyunk a magunk módján, és ahelyett, hogy ezt észrevettem
és megértettem volna, hagytam, hogy a saját fájdalmam irányítson. Semmi
mást nem értem el vele, csak fájdalmat okoztam neki.
Még mindig nem tudtam megbocsájtani neki azért, amit tett: nem egy
apró botlás, hogy ellopja valakinek az egész életét, hogy azt kezdjen vele,
amit akar. De valahol mélyen még mindig nem bízom benne – az a részem
nem bízik benne, amelyik ostoba módon a vízesés mögé vitte csupán azért,
hogy megfosszon attól, ami a legfontosabb a számomra. Komoly bajba
keverhetett volna, ha gondatlanul bánik a személyazonosságommal, ami
belerondíthatott volna a kutatásomba és mindenbe, amiért kibaszott
keményen megdolgozom.
Bár nem állok készen arra, hogy megadjam neki ezeket a dolgokat, ez a
tény nem változtat azon, ahogy érzek iránta. Nem változtat azon, hogy nem
érdemli meg a haragomat és azt sem, hogy kegyetlen legyek vele.
Mindig fájdalmat akarok majd okozni neki, de a nyomorúsága nem tölt el
elégedettéggel. Nem, csakis azt a kibaszottul ragyogó mosolyát akarom
látni, miközben a fogaim között tartom.
Szótlanul felkelek az ágyból, és kihúzom magam. Jó harminc centivel
fölé magasodom, filigrán termetével alig ér a mellkasomig. Tágra nyílt
szemekkel néz, viszont tagadhatatlanul kihívóan.
Szikrázik körülöttünk a levegő; apró tűzijátékok robbannak, ahogy
megállok előtte.
Szanaszét álló szőke tincsek keretezik az arcát, és omlanak hullámzó
mellére. Az jut róla eszembe, amikor olyan tökéletes ívben törik meg a
hullám, amilyenről a szörfösök álmodnak. Olyan sok van belőlük a hajában,
én pedig legszívesebben elmerülnék mindegyikben.
Szinte vibrál, miközben lassan közelebb megyek hozzá.
Az én kis tolvajom viszont állja a sarat, csupán az állát szegi fel.
Már egy lépésnyire sem vagyok tőle, amikor térdre rogyok. Felforr a
vérem, mert résnyire nyílnak az ajkai, és szinte hangtalanul felnyög.
– Ne haragudj, bella – kezdem halkan és komolyan, miközben felnézek
rá, s foglyul ejtem a tekintetét az enyémmel. Egyenes gerinccel és lazán
tartott vállal áll előttem. – Olyasmiért büntettelek meg, amit nem követtél
el. Olyasmiért, ami túlmutat egy személyazonosság ellopásán. Azért
okoztam neked fájdalmat, mert nekem is fáj, de nem te vagy az, aki miatt
összetörtem. És soha nem állt jogomban összetörni téged.
Alaposan fürkészve szemügyre veszi az arcom valamennyi rezdülését. A
hajam megnőtt, a szakállam pedig sűrűbb lett, de kíváncsi vagyok, hogy
valaki mást lát-e a külsőm mögött.
Vajon látja a férfit, aki beleszeretett egy kis tolvajba? Vajon látja, hogy
nem akarom megadni magam, de végül úgyis meg fogom? Éppúgy, ahogy
most megadom magam neki.
– Nekem sem te vagy az, aki összetört – suttogja végül, megint a
szemembe nézve.
– Nem, de ez nem tartott vissza attól, hogy megpróbáljam.
Megfogom a kezét. Elbűvölő, hogy milyen kicsi az enyémhez képest.
Milyen törékeny és puha kívülről, belül viszont olyan ereje van, amivel
számolni kell.
Rohadtul bírja a strapát.
Jobb nálam, erősebb nálam.
Fogni akartam az összetört darabkáit, hogy még jobban összezúzzam
őket – porrá, hogy soha többé ne lehessen egész.
Most döbbenek rá, mekkora ostobaság volt ez, amikor azért is foghattam
volna azokat a darabkákat, hogy otthont adjak nekik az enyéim mellett.
 – Elég jó vagy, Sawyer. Egyáltalán nem olyan vagy, amilyennek
mondtalak. Csakis olyan vagy, amilyennek nem mondtalak. Bátor vagy és
erős, de mindennél fontosabb, hogy csodálatra méltó.
Bepárásodik a tekintete, és szaporán pislogva a távolba réved, miközben
egyik ujjával megtörli a szemét.
– Lehetne, hogy most ne sirass meg, kérlek? Próbálok kemény csajnak
tűnni.
Megrezzen a szám széle. Ő is mosolyra fakaszt engem, de ezt inkább
kimutatom ahelyett, hogy kimondanám.
– Megbocsátasz nekem, bella? – kérdezem fojtott hangon.
Megint rám néz, a legkevésbé sem kitisztult tekintettel.
– Nem – jelenti ki, de bujkáló mosollyal és huncutul csillogó szemekkel.
– Azt akarom, hogy előbb csókold meg a kedvenc lábujjamat.
Felvonom a szemöldökömet, mire felemeli a bal lábát, amin a
kislábujjára mutat.
– Csókold meg, Enzo.
Megnyalom az ajkamat, ráharapok, és megint felnézek rá. Szétnyílnak az
ajkai, amikor látja, mennyire forró a tekintetem.
– Ha arra kérsz, hogy bálványozzalak, akkor boldogan töltöm térden az
életem hátralévő részét – közlöm vele olyan mély hangon, hogy szinte rám
sem lehet ismerni.
Nagyot nyel, miközben megfogom a piszkos lábát, hogy a számhoz
emeljem. Gyengéden megcsókolom a kislábujját, és érzem, ahogy
megborzong az érintésemtől.
Aztán a fogam kerül az ajkam helyére: kissé megharapom, amiért
bezsebelek egy nyögést. Ő térdre kényszerít, én pedig fájdalmat okozok
neki.
A nyomaték kedvéért megcsókolom a másik négy lábujját is, mielőtt
felegyenesedve belenézek a szemébe. Kitágult pupillákkal és hullámzó
mellkassal igyekszik összeszedettnek tűnni, ahogy leteszi a lábát.
De attól még érzem a finom puncijának illatát, ahogy értem zokog.
– Még nem bocsátok meg neked – mondja halkan.
Csöndben maradok. Érzem a kijelentésében rejlő kihívást. Tudhattam
volna, hogy nem lesz könnyű. Ettől csak azt akarom, hogy a térdem még
jobban belesüppedjen a talajba, és itt maradjak, amíg meg nem engedi,
hogy felálljak.
 – Azt szeretnéd, hogy térden csússzak a kedvedért, bella?
– érdeklődöm reszelős hangon. – Hajoljak meg a lábaid előtt, és leljek
otthonra alattad? Vagy szívesebben másznál a hátamra, hogy a szolgád
legyek, és csak oda kelljen böknöd, ahová szeretnéd, hogy vigyelek?
– Megtennéd? – dobja vissza a labdát. Feláll az asztaltól, és engem
megkerülve odamegy a hátamhoz. Rezzenéstelen maradok, bár érzem
minden mozdulatát, minden lélegzetvételét. – Minden szükségletemet
kielégítenéd, bármit is kérek tőled?
– Semmire nem lesz szükséged, amore mio. Ti darò tutto.{33}
Érzem, ahogy eláll a lélegzete, aztán közelebb jön, és előrehajol, mígnem
megcsapja a fülemet a leheletének melege. Ökölbe szorul a kezem,
csillapítani akarom a késztetést, hogy megragadjam a hajánál fogva, a
vállamra kapjam, és megmutathassam neki, milyen jól gondját fogom
viselni.
– Jó fiú – suttogja huncutul csipkelődő hangon.
Megint ráharapok az ajkamra, de jó erősen, miközben kezd felállni a
farkam. Torokhangon felmordulok, de Sawyer tudja, hogy nem fogom
szabadjára engedni az indulataimat. Addig nem, ameddig meg nem kér rá.
Felegyenesedve megkerül, hogy megint elém álljon. Lágy tekintettel néz
rám. Megnyugodott, és nem is tudtam, mennyire kellett nekem, hogy
lássam ezt.
– Ez azt jelenti, hogy most már kedves leszel hozzám? – kérdezi újabb
pajkos mosollyal.
Megint megrezzen a szám széle, de sikerül visszafognom magam.
Tényleg úgy tervezem, hogy megadok neki mindent, csak nem ma.
– Soha nem leszek kedves hozzád, bella ladra – fogadom meg, és
oldalról végigmérem. Átüt a mellbimbója a rongyos pólón, és pír terjed szét
a nyakán meg az arcán. Összeszorítja a combját, mintha attól kevésbé lenne
nedves.
– Az apácák nem tanítottak meg a jómodorra?
– Nem tűrték a tiszteletlenséget. Én viszont nem tűrtem a
tekintélyelvűséget. Sok évünkbe telt, mire megtaláltuk a középutat a
kölcsönös tisztelethez.
– Egészen mostanáig – pontosít. – Most nálam a tekintély.
Felvonom a szemöldökömet, de megadom magam.
 – Nálad.
Tollászkodik egy kicsit, amitől a farkam kiszabadulásért kiált.
– Még mindig furcsállom, hogy apácák neveltek fel – folytatja.
Vállat vonok, még mindig térden állva. Még nem kérte, hogy álljak fel.
– Nem hiszek Istenben, de abban igen, hogy ők szentek, amiért elviseltek
engem.
– Hát én sem hiszek – szipog egyet. – De ha létezik mennyország,
garantáltan kiérdemelték a helyüket, amiért elbírtak veled. Született gonosz
vagy.
Megint megrezzen a szám széle, amikor látom, mennyire kitágult a
pupillája. Ha a combjai közé hajolnék, tudom, hogy érezném az illatát.
Tökéletes magasságban vagyok hozzá.
De sebesült, és már így is túlfeszítettük a húrt azzal, hogy tegnap
elszórakoztunk.
– Természetesen – felelem szárazon.
Megköszörüli a torkát, és beletörli a kezét a pólójába.
– Hát ez a bocsánatkérés nagy dolog volt tőled, Enzo
– dicsér meg. – De most már… tudod, felállhatsz.
Egyre nehezebb elfojtani a vigyoromat. Felállok, ő pedig hátralép az
asztalhoz, aminek csikorognak a lábai a fapadlón. Végigmér, mert ráeszmél,
hogy mennyivel nagyobb vagyok nála. Azt is észreveszi, hogy mennyire
felállt tőle a farkam, amitől még jobban kipirul a rózsás arca.
– Hozok egy kis vizet, aztán… szerintem megyek aludni vagy ilyesmi.
Holnap viszont meg akarom keresni a jelzőfényt.
– Hogy mindketten kijussunk innen – hangsúlyozom előre biccentett
fejjel, mert hallani akarom a helyeslését.
Összeszorított szájjal hintázik előre-hátra a lábfején.
– Mindketten – ismétli meg végül.
Kicsit látni engedem a félmosolyomat, amikor elmegy mellettem, de kis
híján megint beleütközik az asztalba, hogy elférjen. A másik oldalon bőven
elfért volna. Akár feltűnik neki, akár nem, pont olyan ösztönösen keresi a
közelségemet, mint én az övét.
Elkapom a felkarját, hogy megállítsam. A zsigeri vágy, hogy a
magamévá tegyem, kis híján megint térdre kényszerít, és tudom, hogy ha
engedek neki, akkor Sawyer fölöttem fog állni, a puncijával a számon.
 Az, hogy ilyen közel érzem magamhoz, mégsem dughatom meg, olyan,
mintha egy ragadozótól kérnék, hogy fordítson hátat a prédájának,
miközben ki van éhezve és borzasztóan szeretne egy falatot.
– Feküdj le. Majd én hozok vizet és gyógyszert – parancsolok rá az
ösztönös sóvárgástól rekedten. Megint végigmérem. – És talán keresek
neked egy nadrágot. Innen érzem a puncid illatát.
– De még mennyire, hogy a földön fogsz aludni ma este! – esik le az álla.
Érte megtenném.
 24. FEJEZET

Sawyer

Azt mondják, hogy soha nem szabad agyrázkódással elaludni. Ez köztudott.

Mégis eljutottam arra a pontra, hogy már nem érdekel, agyhalott leszek-e,
mert inkább dőlök ki, mint hogy így menjen tovább.
Valami – valaki – zokog a második emeleten, éppen fölöttünk. Enzo azt
mondta, hogy Sylvester lányának, Trinitynek a szelleme, aki az ablak előtt
akasztotta fel magát.
Sylvester állítása szerint a lány sokat sírt.
A sírásától pedig szó szerint hányingerem van. Tompán lehet hallani, de
nagyon furcsa. Szinte olyan, mintha próbálna ordítani, de nem tudna.
Enzo jéggé dermedve fekszik mellettem, és a plafont bámulja.
Mindketten hanyatt fekszünk, teljesen ébren és zaklatottan.
– Szerinted melyik a rosszabb? Életünkben szenvedni vagy a halálunk
után? – kérdezem elfúló hangon.
– A halálunk után – feleli halkan. – Mert akkor soha nincs vége.
– Hiszel a túlvilágban? – fordulok felé. – Biztos hiszel, ugye? Mivel
apácák neveltek fel.
– Abban hiszek, hogy a lelkünk vagy egy ismeretlen helyre kerül és ott
reked, vagy leszületik egy másik testben. Soha nem hittem abban, amiben
ők. Ők azt remélték, hogy Isten majd begyógyítja a sebeimet és irányt mutat
az életben. Azt hitték, hogy pap lesz belőlem, és majd elmesélem az
embereknek a történetemet, és hogy hogyan léptem túl rajta. De minél
többet olvastam a Bibliát, annál tanácstalanabb lettem.
Az oldalamra fordulok, hogy szembenézzek vele, és a fejem alá teszem a
kezemet. Felsóhajt, mert érzi a közelgő kérdésáradatot, én viszont
tántoríthatatlan vagyok.
– Milyen volt így felnőni?
– Ez nem egy érdekes történet, bella.
– Engem érdekel – tiltakozom. – Meséld el.
A homlokát ráncolja, amiről eszembe jut, hogy vajon engedett-e valaha is
közel magához valakit. Tartja a három lépés távolságot az emberektől, mert
fél, hogy fájdalmat okozhatnak neki. Attól pedig, hogy én tényleg fájdalmat
okoztam neki, legszívesebben szemen döfném magam.
– Miután mia madre otthagyott a lépcsőn, bevittek az Istituto Sacro
Cuoréba, ahol nevelkedtem és iskolába jártam. Minden nap előre
meghatározott napirend szerint zajlott. Reggel hétkor keltem imádkozni.
Nyolckor reggelizhettünk, aztán fél kilenckor kezdődött a tanítás. Utána
vacsora, és kaptunk egy órát imádkozni lefekvés előtt. Másnap ugyanez
megint elölről.
Puffanás hallatszik odafentről, amitől összerezzenek, és a torkomban
kezd dobogni a szívem. Trinity még mindig sír, és úgy hangzik, hogy kezd
dühös lenni.
– Mi a helyzet az apukáddal? Őt nem érdekelte, hogy az anyukád
elhagyott? – kérdezem habozva, mert tartok tőle, hogy dühíteni fogja.
– Ő meghalt, amikor anyám terhes volt velem. Halász volt. A társaival
együtt durva viharba keveredett egyik éjszaka. Úgy felcsaptak a hullámok,
hogy csoda, hogy nem süllyesztették el a hajót. De volt egy, amelyik hat
embert magával rántott a fedélzetről. Az egyik pillanatban még ott voltak, a
másikban már nem. Mio padre is közöttük volt. Nem kerülte el a
figyelmemet, hogy kis híján ugyanúgy haltam meg.
– Sajnálom – suttogom.
– Ne sajnáld. Nem ismertem őt, de legalább megkaptam tőle a tenger
szeretetét.
Lassan bólintok.
– Az iskolában legalább voltak barátaid?
– Voltak – feleli visszafogott vigyorral. – Akadtak még néhányan, akik
nem lelkesedtek annyira azért az életvitelért.
– Sokszor bajba kerültetek, ugye? – fogalmazom meg a sejtésemet.
Elképzelem, ahogy a kamasz Enzo kiszökik éjszaka, üvegből issza a piát, és
piruló lányok ablakán mászik ki.
Az utóbbi miatt érzek némi féltékenységet, de nem tudom, hogy azért-e,
mert akkor még nem ismertem, így nem az én ablakomon át mászkált, vagy
pedig azért, mert felcseperedve soha nem élhettem át ilyesmit.
Kevin soha nem hagyta, hogy legyenek barátaim. Soha nem hagyott élni.
– Így van – válaszolja. – De nem annyiszor, ahányszor szerettem volna.
– Ez elég világiasnak tűnik.
 – Az volt, és pont emiatt játszottam rá – hümmög vidáman. – A
katolikusoknál minden bűn. Szexuális elnyomásban éltem, de mivel nem
voltam hajlandó alkalmazkodni, baromira nem akartam hagyni, hogy ezt az
örömöt is elvegyék tőlem. Annyiszor jártam gyónni, hogy már meg sem
tudtam számolni. Kértem a megbocsátást, de valójában soha nem akartam
megkapni.
Felhorkantok.
– Lefogadom, hogy az apácák imádtak téged – cukkolom.
– Utáltak – jelenti ki derűsen. – Legalábbis a többség.
– Melyikük nevelt fel? Vagy mindannyian együtt?
– Mindannyian szerepet játszottak benne, de engem főleg suor Caterina
nevelt.
– Jó volt vele a kapcsolatod?
– Minden tőle telhetőt megtett egy olyan gyerekkel, aki nem akart ott
lenni, és ezt nagyon is nyilvánvalóvá tette. Kedves volt velem, de
távolságtartó. Azt akarta, hogy olyasvalakivé váljak, aki nem vagyok. Hogy
higgyek valakiben, akit nem értettem. Bosszantottam, és hát… ő nem volt
az anyám.
Lefelé görbül a szám sarka a szomorúságtól, ahogy elképzelem a kis
Enzót. Elveszetten, szomorúan és dühösen, mert nem értette, miért van ott.
Nem értette, miért nem elég jó az anyjának.
Soha nem nevelkedett olyan környezetben, ami megmutatta volna neki a
feltétel nélküli szeretetet és melegséget, így csak mélyült a seb a szívében.
– Tehernek éreztek téged – állapítom meg.
– Nem tudom, hogyan legyek bármi más – jelenti ki nyíltan.
Mintha mellbe vágtak volna. Az ajkamba harapva megfogom a kezét, és
az ujjainkat összekulcsolva megszorítom. Sokkal nagyobb az övé, mint az
enyém, és azt kívánom, hogy bárcsak örökké foghatnám.
Borzasztóan meg akarom mutatni neki azt a melegséget és szeretetet,
amit megérdemelt. Amit megérdemel.
De nem akarok neki még nagyobb fájdalmat okozni annál, mint amit
eddig okoztam, és olyasvalamit adni neki, amiről nem tudom, el tud-e
fogadni.
Nem viszonozza a kézszorítást, ám nem is utasít vissza, ami pont elég.
– Voltál valaha boldog?
 – Nem – dünnyögi. – Addig nem, amíg Ausztráliába nem költöztem.
Amikor a fehér cápákról tanultam, rögtön magukkal ragadtak. Sőt, a
megszállottjuk lettem. Suor Caterina tudta, hogy soha nem fogom
felajánlani magam Istennek, így ideadta nekem a pénzt, amit félre tudott
tenni, segített vízumhoz jutni, és elküldött Ausztráliába nagyjából egy
hónappal a tizennyolcadik születésnapom után. Csak akkor éreztem, hogy
talán tényleg törődik velem. Egy horgászboltban szereztem munkát,
végigcsináltam az egyetemet, és kidolgoztam a belemet. Akkor… akkor
voltam a legboldogabb. Szegényen, egyedül, de az óceánon, és azt
csináltam, amit szeretek.
Végül rám néz, de kifürkészhetetlen arckifejezéssel. Csak most veszem
észre, hogy elnémult felettünk a sírás, aminek a helyét feszült csend vette
át. Szorongással tölt el, ám így, hogy Enzo mellettem van, még soha nem
éreztem magam ennyire biztonságban.
– Te voltál boldog valaha? – teszi fel nekem ugyanazt
a kérdést.
Összeszorított szájjal eltöprengek rajta.
– Kiskoromban igen. Mielőtt Kevin megváltozott. Jó volt vele együtt
játszani. Akkor még kedves volt velem, a szüleim pedig nem csalódtak
bennem.
– Miért csalódtak?
– Mert nem Kevin voltam – magyarázom némi keserűséggel a
hangomban. – Amint elkezdett bántalmazni, távolságtartó lettem. Lázadó
voltam, ő meg egy földre szállt angyal. A szüleim vissza akarták kapni a
drága kislányukat, de nem hallgattak meg, amikor elmondtam, hogy a drága
kisfiuk volt az, aki tönkretett.
Nem látom Enzo tekintetét, de érzem a belőle sugárzó dühöt.
– Amikor meghaltak, szinte örültem neki – vallom be.
– Mert akkor legalább már nem kellett tovább győzködnöm őket, hogy nem
vagyok hazug. Vicces, hogy pont azzá váltam, miután végre elmenekültem
Kevin elől.
– De továbbra is kísért.
– Úgy, mint téged az anyukád – bólintok.
Megjelenik egy gödröcske a jobb arcán.
– Akkor talán megmutathatnánk egymásnak az elengedést, igaz?
 Az ajkamba harapok. Összeszorul a torkom az érzelmek áradatától. Még
mindig rettegek. Még mindig meggyőződésem, hogy Enzo semmiképpen
nem tud kiszabadítani Kevin fogságából, de hagyni akarom, hogy
megpróbálja, még ha ez önző dolog is.
– Igaz – válaszolom az elfojtott könnyektől rekedten.
– Kezdjük azzal, hogy elmondod, mi tesz most boldoggá – folytatja
megint a plafont bámulva.
– Szenilis Suzy boldoggá tesz – kezdem halovány mosollyal. – Egy régi
Volkswagen furgon, amit akkor vettem, amikor megérkeztem Port Valenbe.
A Valen’s Bend kempingben hagytam, de szerintem nem lesz ott, mire
visszaérek.
Ez fáj egy kicsit, ezért inkább tovább folytatom.
– Simon is boldoggá tesz. Ő csinálta a tetoválást a combomra. Alig
ismerem, de ő az első barátom életemben.
– Ők ott fognak várni rád – jelenti ki Enzo pillanatnyi hallgatás után. –
Majd én gondoskodni fogok róla.
Mindjárt kicsordulnak a könnyeim, úgyhogy inkább témát váltok, mielőtt
sikerülne nekik.
– Hallod, Enzo?
– Hmm?
– Örülök, hogy békére leltél. Legalábbis addig, amíg nem találkoztál
velem – mondom a végén szarkasztikus horkantással.
Némi csönd, aztán halk kuncogás, amitől bukfencezik
a gyomrom.
– Igazad van. Zűrzavart hoztál az életembe.
És ekkor végül ő is megfogja a kezemet, és viszonozza
a szorítást.
– Tetszik, bella.
 25. FEJEZET

Sawyer

– Ne könyökölgess már, te nagy melák! – suttogom olyan hangosan, ahogy

csak bírom.
– Akkor menj odébb – morogja. – Ahhoz képest, hogy milyen pici vagy,
kurva sok helyet foglalsz.
– Moi? – kapok a szívemhez döbbenten. – Tisztában vagy a karod
kerületével? Komolyan aggasztó. Valószínűleg orvoshoz kéne fordulod
vele.
– Nem nekem van szükségem orvosra. Talán le kéne feküdnöd. Még
mindig agyrázkódásod van, ami szemlátomást kihat az ítélőképességedre.
– Hihetetlen vagy – fújtatok bosszúsan hunyorogva.
Bármilyen kis tűzszünetre jutottunk Enzóval, most éppen lángokban áll.
Egyszerűen annyira… bosszantó. Mindig azt hiszi, hogy igaza van. Egy
kicseszett mindentudó. És még mindig úgy néz rám, mintha nem tudná,
hogy cápává akar-e változni, hogy felfaljon. Ráadásul nem tudom, hogy ez
vonzó-e.
Őszintén szólva tökmindegy, hogy átváltozik-e. Szerintem ezen a ponton
mindkettőnknek szívességet tenne vele.
A jelzőfényt keresve egy kis kamrában találtuk magunkat a folyosó túlsó
végében. Gondoltam, hátha van idebent egy ajtó, de lószart se látok, mert ez
a behemót elfoglalja az egész teret.
– Menj odébb – motyogom, és hátranézve megpillantok egy polcot, ami
tele van… babbal. Rengeteg babbal.
– Nézd, megáldott a babisten – dünnyögi aljasul.
– Fogd be – vetem oda. – Amúgy sincs itt semmi – visszakozom egy
újabb erőteljes sóhajtással.
Sikerül elférnem mellette, ami tagadhatatlanul nagy teljesítmény,
ugyanakkor sikerül a farkához dörgölnöm a fenekemet. Erre két kézzel
megragadja a csípőmet, hogy fogva tartson vele.
Eláll a lélegzetem, és a torkomban kezd dobogni a szívem.
 – Óvatosan, bella – figyelmeztet sötéten. – Lehet, hogy még nem
bocsátottál meg nekem, de sokféleképpen tudok könyörögni érte.
Válaszként mindössze zavarba ejtő zihálásra vagyok képes. Még jobban
megszorít.
– Megint térdre ereszkedhetem, hogy megmutassak egy másfajta isteni
áldást – duruzsolja erősödő akcentussal, amitől csak ínycsiklandóbban
hangzanak a szavai.
Ezt be kéne tiltani.
Elfogy a levegőm, szó szerint nem tudok lélegezni. Fészkelődve kihúzom
magam a szorításából, és pimaszul hátranézek rá. Legalábbis megpróbálok.
Túlságosan leköti a figyelmemet a vad lüktetés a lábam között.
– Előbb kapsz agyrázkódást attól, hogy megpróbálsz itt megdugni,
mintsem hogy tényleg elélveznék tőled.
Kihúzza magát, és hideg márványszoborszerűvé dermed az arca. Jaj, a
francba!
Kiszaladok a kamrából, mielőtt Enzo elfogadhatná a kihívást. Nem
hagyhatom, hogy elterelje a figyelmemet a nagy farkával. Épp olyan
gyorsan romlik a hangulat ebben az omlatag világítótoronyban, mint ahogy
maga az épület rohad.
Sylvester és Enzo kifejezetten utálják egymást – kezdjük ott, hogy nem
mintha valaha is tekintettel lettek volna a másikra –, és amikor Enzo nincs a
közelben, Sylvester úgy beszél velem, mintha igent mondtam volna arra,
hogy maradjak.
Csak tegnap este döntöttem úgy, hogy elmegyek, de nem találom a
szavakat, hogy közöljem vele. Félek, hogy utána mi fog történni. Így hát
igazi Sawyer Bennett módra befogom
a számat, és hagyom álmodozni. Még akkor is, ha azok inkább rémálmok.
Tudom, hogy Enzo tisztában van Sylvester egyre erőteljesebb
megszállottságával, de nem árultam el neki, mennyire súlyos a helyzet.
Mindkettőjüknek megvan a vérmérséklete, és nem akarom, hogy bármi is
rontsa az esélyünket a jelzőfény megtalálására, amivel remélhetőleg
egyirányú jegyet válthatunk el erről a szigetről.
Mit sem törődve azzal, hogy Enzo felhevült tekintettel bámul a kamrából,
végignézek a rövid folyosón. Aztán megtorpanok, mert eszembe jut valami.
– Mi van, ha a bejárat nem is ezen az emeleten van? – gondolkodom
hangosan, és szembefordulok Enzóval. A homlokát ráncolva néz, és várja,
hogy folytassam. – Feltételeztem, hogy innen lehet odajutni, mert úgy lenne
logikus, nem?
Az első emeletről juthat fel az ember a másodikra… de mi van, ha a
földszintről lehet felmenni egészen odáig?
Oldalra biccentett fejjel fontolóra veszi, amit mondtam. Egy
szempillantás múlva összeszorított szájjal bólint, elindul felém, és
megemeli az államat a bütykével.
– Helyes gondolatmenet, bella – duruzsolja ördögien csillogó szemmel.
A csiklóm lüktetni kezd, mintha párzási hívószóra válaszolna, s elönt a
nedvesség odalent.
Ilyen rohadt könnyen megy.
– Sylvester még mindig odalent van. Meg kell várnunk, amíg kimegy –
jelenti ki Enzo, mintha nem csak egy hajszál választotta volna el attól, hogy
farkasszemet nézzen a széttárt combjaimmal.
– Mindjárt jön a vihar, és elvileg holnap is lecsap egy. Hogy fogjuk
kiküldeni? – kérdezem direkt halkan.
– Azt még nem találtam ki – rázza a fejét. – De oda fogunk jutni ahhoz a
hülye jelzőfényhez.
Összeszorított szájjal bólintok, és a lefelé vezető lépcsőre pillantok.
– Addig is kedvesnek kell lennem vele.
Enzo olyan savanyú arckifejezéssel néz rám, mintha citromot dugtam
volna le a torkán. Ez nincs túl messze a természetes állapotától. Enzónak
szörnyen flegma képe van.
– Azzal csak bátorítanád.
– Igen, bátorítanám arra, hogy legalább az egyikünkben bízzon meg –
magyarázom. – Ha azt hiszi, hogy vele maradok, akkor nagyobb eséllyel
hagy békén. De ha azt hiszi, hogy elmegyek, csak még jobban rám
akaszkodik.
– Nem foglak egyedül hagyni egy…
– De igen, mert megkérlek rá – vágok közbe. – Akár hiszed, akár nem,
nem azért jutottam el idáig, mert cselekvőképtelen vagyok, és nem ő az első
perverz, akivel dolgom van.
Miközben fürkészi az arcomat, valami beazonosíthatatlan érzés kavarog a
tekintetében.
– Bízom benned, hogy tudod kezelni a helyzetet, Sawyer. De amint túl
messzire megy, vagy úgy érzem, hogy bármilyen veszélyben vagy, nincs
tovább. Közbelépek, és kurvára kinyírom azt az embert. És akkor nem fog
itt ólálkodni.
Leesik az állam és elkerekedik a szemem a döbbenettől.
Komolyan beszél. Teljesen komolyan.
– A szobában leszek – teszi hozzá még egy utolsó felhevült pillantás
kíséretében.
Milyen meleg lett itt! Elkezdtem izzadni, gyöngyözik
a homlokom. Próbálok lazán válaszolni.
– Értettem, öreg!
Aztán elindulok a lépcső felé. Kurvára kell a levegő – pont annyira,
amennyire isteni közbenjárásra van szükségem.

***

Istenem, ez marhára kellemetlen.

Amikor lejöttem, és megkérdeztem Sylvestertől, hogy akar-e tévézni,
abban reménykedtem, hogy elterelhetem
a gondolataimat egy szappanoperával, mivel úgy tűnik, hogy Sylvester
semmi mást nem szokott nézni.
De már kezd tombolni a vihar odakint, így nem fogjuk az adást. Szóval
csak ülünk a kanapén, és nézzük a pattogó tüzet, miközben mindketten
igyekszünk fenntartani a társalgást.
Megértem, hogy kijött a gyakorlatból. Csak ezen a ponton szívesebben
dugnám le az ujjamat a torkomon, hogy poénból hányjak.
– Hallottad megint a szellemeket tegnap este? – kérdezem, miután még
egy témát kimerítettünk.
– Á – legyint. – Mostanra már hozzászoktam a zajokhoz. Úgy aludtam,
mint a bunda.
– Mintha valami kaparta volna a padlót felettünk – folytatom. – Mintha
kaparászva akart volna kijutni vagy ilyesmi.
Egy pillanatra elsötétül a tekintete. Hiába türelmes Sylvester a
szellemekkel, nem szeret beszélni róluk. Talán azért, mert az itt lakó lelkek
az ő keze által haltak meg.
– Bocsánat érte – motyogja. – Nem hinném, hogy ez egy idő után akkora
gond lesz neked.
– Gondolod, hogy hozzá fogok szokni?
 – Valami olyasmi. Szerintem csak nyugtalanok. Majd elintézem, ne
aggódj – biztat a térdemet paskolva. Igyekszem nem megfeszülni a kérges
tenyere alatt, ám ez szinte képtelenség. Mintha nyálkás bogarak másznának
végig a gerincemen.
– Nyugi – kacag fel öblösen. – Nem kell félned tőlem. Nem foglak
bántani.
Erőltetetten felnevetek én is, de attól még kihúzom a térdemet a keze
alól.
Lehet, hogy próbálok kedves lenni, ez viszont nem jelenti azt, hogy
hagyni fogom, hogy hozzám érjen. Sylvester az a fajta, aki kísérti a
szerencséjét. Folyton hozzám nyúl, ameddig rá nem szólok, de még akkor is
erőltetni fogja egy kicsit.
Enzo már szólt neki, hogy vegye le rólam a kezét, mégis csinálja.
– Miért csináltattál ilyen tetoválást? – kérdezi a két szóra mutatva, amit
Simon vésett a bőrömbe. Baszd meg.
Lenézek, mire önkéntelen mosoly ül ki az arcomra, s végighúzom az
ujjamat a fekete tintán. Hiányzik Simon. Talán jobban, mint bárki is valaha.
Csak kétszer találkoztam vele, mégis ő volt az első igazi barátom. Az
egyetlen barátom.
Leolvad a mosoly az arcomról. Valószínűleg azt hiszi, hogy direkt tűntem
csak úgy el a szeme elől. Biztos megértené a helyzetet, de mi lesz, ha soha
többé nem látom? Mi lesz, ha mire visszaérek, ő fog eltűnni?
Maga mondta egyszer, hogy vándor lélek. Nem marad sokáig egy helyen
– mint ahogy én sem. Könnyek szöknek a szemembe a gondolattól, hogy
talán soha többé nem láthatom.
– A barátom csinálta – válaszolom tömören.
Hümmög, mintha nem tetszene neki.
– Nos, szeretnék megkérdezni tőled valamit – kezdi idegesen
fészkelődve. Összeszorul a szívem, mert már tudom, hová akar kilyukadni.
Megköszörülöm a torkomat, a kezem pedig magától babrálni kezd olyan
dolgokkal, amiknek a babrálására rohadtul nem adtam neki engedélyt. A
hajamból a pólómra vándorol, aztán megint a hajamba, s végül az ajkamon
köt ki.
– Iiiigen? – cincogom. Szörnyen kezelem a béna helyzeteket.
– Hivatalosan is meg akartalak hívni, hogy maradj itt. Velem – teszi
hozzá némi kínos csönd után.
 Mintha megint megköszörülném a torkomat, de nem vagyok biztos
benne, mert alig hallom a szívem dobogásától. Nem is tudom, miért vagyok
ennyire borzalmasan feszült. Csak annyit kell mondanom, hogy köszi.
Egyszerű.
– Hűha – lehelem. – Milyen nagylelkű vagy.
Bólint, mintha ezt már tudta volna.
– Az a helyzet, hogy szerintem az lenne a legjobb, ha hazamennék, és…
hát, rendbe tenném a dolgaimat – fejtegetem a végén erőltetett kuncogással.
A homlokát ráncolva a bozontos szakállát simogatja.
– Nem hinném, hogy ez túl okos döntés. Úgy hangzik, mintha
kalamajkába keveredtél volna. Jobb, ha itt maradsz – paskolja meg a
combomat úgy, mintha ez már eldöntött kérdés lenne, majd nekilát
feltápászkodni.
– Hát akkor köszi a társaságot, de most megyek – szólalok meg hirtelen.
Megtorpan, aztán visszaül. Remek. Jobban örültem volna, ha egyszerűen
elfogadja és elindul.
Felsóhajt, mintha arra készülne, hogy megosszon valami bölcsességet,
amivel örökre megváltoztatja az életemet.
– Az életben csak egy ilyen lehetőség adódik a szabad életre. Még pénzre
sem lenne szükséged soha többet.
Egyre kellemetlenebbül érzem magam. Őszintén szólva fogalmam sincs,
miért hittem azt, hogy jó ötlet lehet itt maradni. Most már a puszta
gondolattól is hányingerem támad.
– Igen, ezt nagyra értékelem. Abszolút. De szerintem rendben leszek.
Igyekszem mosollyal tompítani a csapást, mégis olyan, mintha sötétség
áradna belőle.
Feláll a szőr a hátamon, és baljós érzés telepszik a törékeny békére, amit
Sylvesterrel elértünk. Lassan szétárad bennem az adrenalin, és felszökik a
pulzusom, miközben Sylvester engem bámul.
– Meg fogom mondani nekik, hogy ki vagy, ha elmész
– fenyeget mélyebb és komoly hangon.
Elmélyülnek a ráncok a homlokomon, ahogy döbbenten nézek rá.
Kinyitom a számat, aztán becsukom, mert gőzöm sincs, mit mondjak.
– Gondolom, ha olyan befolyásos emberek vannak a nyomodban, ahogy
azt állítod, akkor nagyon is érdekelni fogja őket, hogy halljanak a
hollétedről. Gyanítom, hogy a törvény elől menekülsz, és semmi sem
gátolja meg őket abban, hogy letartóztassanak.
Beszűkül a látóterem, de annyira, hogy már csak egy tűhegynyi pontot
látok. Erőteljes pánik és döbbenet söpör végig rajtam.
– Miért tennél ilyet?
– Azt akarom, hogy itt maradj. Kényelmes életet tudok biztosítani neked,
ha hagyod.
– Úgy, hogy megzsarolsz? – füstölgök. Már nyoma sincs bennem
semmiféle feszengésnek. Túl dühös vagyok hozzá. Miből gondolta, hogy
nem harapok, ha sarokba szorítanak?
– Tudod, bármelyik szökevény lecsapna egy ilyen lehetőségre – csattan
fel, mit sem törődve a kérdésemmel.
– Ó, mint azok a foglyok, akiket megöltél? – gúnyolódom. – Egyébként
is, miből gondolod, hogy szökevény vagyok?
– Jaj, ne már! Lehet, hogy öreg vagyok és egy kicsit lemaradtam, de nem
vagyok hülye. Azt várod tőlem, hogy elhiggyem, hogy egy magadfajta
fiatal nő nem művelt törvénytelen dolgokat a megélhetéshez?
Válaszra nyitom a számat, de még folytatja.
– Árultad a testedet, semmi kétség. Talán loptál is az emberektől.
Akárhogy is, nem vagy bűntelen. Lefogadom, hogy a zsaruk örömmel
hallanának a hollétedről.
Néhány másodpercig csak tátott szájjal bámulok rá. Tudtam, hogy
Sylvester nem olyan barátságos, mint amilyennek mutatja magát, de soha
nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire megy.
Bekapcsol a „harcolj vagy menekülj” ösztönöm, így talpra szökkenek,
miközben igyekszem felfogni a helyzetet. Nyilván nem fog csak úgy
elengedni. Annyira ostobának érzem magam, amiért nem vettem észre,
hogy milyen magányos. Megőrjítette az elszigeteltség, és most kétségbe van
esve.
Én viszont lehet, hogy menekülős típus vagyok, de az biztos, hogy
kurvára nem vagyok lábtörlő. Mindig visszaütök. Ezt a saját káromon
tanultam meg Kevtől, és Sylvester is meg fogja tapasztalni.
– Igazad van. Rossz dolgokat tettem a túlélésért, és egyáltalán nem
vagyok bűntelen. Szóval ne hidd azt, hogy veled kivételt fogok tenni –
vetem oda.
 Sylvesternek teljesen elsötétül az arckifejezése. Ez az egyetlen
figyelmeztető jel, mielőtt feláll, és visszakézből pofon vág. Az ütés erejétől
a fenekemen landolok.
– Ez az utolsó eset, hogy tiszteletlenül bánsz velem a saját házamban –
bök felém az ujjával.
Azzal elrohan a lépcső felé, legalábbis amennyire a falába bírja. Zúg a
fejem, és beletelik egy-két másodpercbe, hogy már ne lássak csillagokat.
Lángol az arcom, és vér ízét érzem a számban. Borzalmas dolgok történtek
velem, de Kev soha nem ütött meg így.
– Mit csinálsz? – kiáltok utána pánikba esve, ahogy felfelé siet a lépcsőn.
Talpra evickélve utána vetem magam, és az emeletre érve látom, hogy
éppen Enzóra szegezi a vadászpuskáját, aki félúton jár lefelé, méghozzá
indulatos arckifejezéssel.
Sylvester valamikor felfelé menet ragadhatott fegyvert.
– Menj vissza a szobádba, fiam – szól rá Sylvester olyan higgadtan,
mintha próbálna nem felbőszíteni egy vad medvét.
– Dehogy megyek – morogja Enzo, mire Sylvester egyértelmű
fenyegetésként kibiztosítja a fegyvert.
Istenemre esküszöm, hogy ha lő, akkor falábon rúgom, és még csak meg
sem fogom bánni.
Láncvonszolás zaja fojtja bele Sylvesterbe a szót; mintha a csődület
zavarná a szellemet. Sylvester felkapja a fejét, és a plafont bámulja,
miközben a nyugtalan lélek súlyos léptekkel fel-alá járkál.
– Feldühítetted őket – veti oda nekem a válla fölött.
– Én? – kérdezem döbbenten. – Te viselkedsz úgy, mint aki megőrült.
– Nem láttál még őrültet, kisasszony. Most pedig befelé!
Amint az utolsó szó elhagyja a száját, megtorpannak a léptek odafönt, és
így már szinte mennydörgésnek hallatszik a hangja.
Hová befelé?
Gyorsan választ kapok a kérdésemre, amikor ráeszmélek, hogy a saját
szobája felé mutat a fegyverrel. Képtelenség, de még jobban elkerekedik a
szemem.
– Baszki, dehogy – rivallok rá. – Nem alszom veled.
Enzo tesz egy lépést az eszement felé, de Sylvester észreveszi, és felé
bök a puskával.
– Vissza! Szétlövöm az átkozott fejedet!
 – Enzo, menj már! – kiáltom, mire rám pillant Sylvester válla fölött.
Barlang – tátogom neki hangtalanul. Muszáj megbíznia bennem, hogy el
tudok menekülni. Abban vagyok a legjobb.
Enzo összeszorítja a száját; szinte elpattan egy izom az állkapcsán.
Obszidián színű, halált ígérő tekintettel lassan visszahátrál a szobába.
Csak a legutolsó pillanatban veszi le rólam a tekintetét. Sylvester bevágja
a szobánk ajtaját és kulcsra zárja. Mielőtt rám szegezhetné a fegyvert,
sarkon fordulok, és elrohanok a lépcső felé.
– Francba, gyere vissza!
Úgy sprintelek, hogy kis híján orra esem. Sylvester végigcsörtet a
folyosón és le a lépcsőn mögöttem, de már kint is vagyok a házból, mielőtt
az utolsó fokig jutna.
– Gyere vissza!
A kiáltását félbeszakítja a csapódó ajtó zaja. Levegőért kapkodok,
miközben egymásnak feszül bennem az adrenalin és a pánik. Így futok a
barlang felé.
Csak ez az egy hely van, ahová menekülhetek.
Semmi mást nem tehetek, csak reménykedem, hogy ott nem találhat meg.
 26. FEJEZET

Enzo

A düh vörös ködébe burkolva emelem fel a lábamat, hogy teljes erővel
belerúgjak az ajtóba. Megreped a fa. Oda kell jutnom Sawyerhez – csak ezt
érzem, gondolom, lehelem. Odajutni Sawyerhez.
Már éppen készülök másodjára is belerúgni az ajtóba, amikor
kulcscsörgést hallok, aztán kattan a zár.
Felkészülök, miközben kivágódik az ajtó. A fegyver rám szegezett vége
az első dolog, amit megpillantok.
Sylvester szúrós pillantást vet rám a puska mögül, hátrál egy lépést, majd
a lépcső felé bök vele.
– Indulás.
Némán forrongva kimegyek a szobából és le a lépcsőn. Érzem a
hátamhoz szorított hideg fémet, ahogy lassan haladok, mögöttem a falábát
vonszoló Sylvesterrel.
– Hol van Sawyer? – mordulok rá.
– Elment, de ne aggódj, visszahozom.
– Bántottad?
– Tudod, nem kellett volna így történnie, fiam – mondja, ügyet sem vetve
a kérdésemre. Még jobban dühbe gurulok, mintha már fekete felhő venne
körül. Örömmel adom oda a lelkemet az ördögnek, ha bántotta.
– Túl engedékeny voltam veled, pedig már az elején főbe kellett volna
lőjelek.
– Így van – helyeselek. Csak az mentette volna meg az életét.
– És meg is fogom tenni, amint Sawyer visszajön. Ha idejekorán
kinyírlak, beleveti magát az óceánba.
Ebben nem vagyok olyan biztos, de hadd higgye ezt. Sawyer egy harcos,
bármit is gondoljon magáról. Az élete java részében semmi mást nem
csinált, csak harcolt.
Nem lenne belőle szerény kis rabszolga, aki belenyugszik, hogy
fogságban éli az életét valahol. Nem, ő minden tőle telhetőt megtenne, hogy
kurvára kijusson innen, még akkor is, ha emiatt még több vér tapadna a
kezéhez.
Baszki, de szeretem!
A kis tolvaj annyi mindenre képes; csak Sylvester vesztét jelenti, ha
belekényszeríti abba a helyzetbe.
De nem lesz rá lehetősége. Inkább én leszek a veszte.
Szótlanul elérek a lépcsőhöz, és tempósan lesétálok rajta. Megnehezítem
Sylvester dolgát, hogy tartsa velem a lépést. Úgy igyekszik, hogy hallom,
hogy megbotlik.
Gyakorlatilag két másodpercem van, de igencsak hozzászoktam, hogy
kijátsszak egy cápát a saját felségterületén. Semmi kétségem nincs afelől,
hogy egy falábú emberrel is elbírok.
Egy szempillantás alatt átvetem magam a korláton, mindössze úgy
másfél méter magasan. Meghúzza a ravaszt, de elszáguld a vállam fölött a
felforrósodott golyó. A konyhában talál el valamit, miközben megragadom
a hosszú puskacsövet és kirántom a kezéből.
– Kurva anyád! – próbálja megtartani, de túl erős vagyok hozzá képest.
Rászegezem a fegyvert. Élvezem, ahogy megdermed, és ellilul az arca a
dühtől.
– Miattam ne állj meg. Hadd lássam, ahogy lebotorkálsz.
– Rohadtul ki foglak…
– Nem igazán érdekel az ábrándozásod, Sylvester. Siess
– vetem oda.
Nyögve leér a legalsó fokra, ahonnan lesújtó pillantást vet rám a borzas
szemöldöke alól. Körülnézve megpillantom a félrehúzott szőnyeget és
asztalt. A helyükön egy tárva-nyitva álló pinceajtó. Gyanítom, oda akart
engem bezárni.
– Ne gondold, hogy megvan benned az, ami képessé tenne rá, hogy
megölj egy embert – jegyzi meg vontatottan Sylvester. Szakad róla a víz,
foltos lett tőle a baseballsapkájának széle.
Téved. Örömmel megmutatom neki, hogy nem ő az egyetlen, aki tudja,
hogyan kell kioltani egy életet. Megkaphatja, amit mindig is akart. Hogy
örökké a Holló-szigeten maradjon, még a halála után is.
Bármennyire is ki akarom nyírni, jobban érdekel, mi történik velünk,
miután kielégítettem a sóvárgásomat, hogy érezzem a vérét a kezemen.
– Befelé – intek a pince felé a fegyverrel.
 – A lábam…
– Hasznavehetetlen, tudom. Nem az én bajom. Ha még egyszer kell
mondanom, akkor szétlövöm a másikat is, hogy a kettő egyforma legyen.
A homlokát ráncolva újabb szúrós pillantást vet rám, miközben a pince
felé sántikál. Már az ajtónál áll, amikor úgy döntök, hogy megkönnyítem a
dolgát. Teljes erőből hátba rúgom, így beesik a nyíláson.
Kiabál. Nem landolhatott túl szépen, mivel a kiáltásai kifejezett ordítássá
fajulnak.
De ez sem az én bajom.
Lenézve látom, hogy mindössze úgy hat méter mélyen hanyatt fetreng,
miközben köpködve szitkozódik.
Semmi együttérzés nincs bennem. Vetek rá még egy utolsó pillantást,
aztán rázárom az ajtót. Egyszerű tolózár van rajta, és bár jobban örülnék
egy komolyabb retesznek, egyelőre ezzel kell beérnem.
Sylvester egy szóval sem mondta, hogy Sawyernek baja esett volna.
Most már minden porcikámmal rá összpontosítok.
Az ajtó felé menet meglátok egy takarót, amit csak úgy ledobtak a
kanapéra. Felmarkolom arra az esetre, ha el kell állítanom egy vérzést, vagy
a fenébe is, ha akár csak egy kicsit is fázik.
– Sawyer! – kiabálom az alagúton átcsörtetve.
– Enzo? – mondja ki lelkesen a nevemet. A szentjánosbogarak alatti
nyíláshoz érve látom, hogy felém siet. Kékesre festi a bőrét a fény.
Megkönnyebbült arckifejezéssel és vacogó fogakkal néz rám.
Meg lehet itt fagyni. Az állandó viharok miatt lényegesen csökkent a
hőmérséklet.
– Bajod esett? – mérem végig, ahogy leteszem a vadászpuskát.
Ugyanúgy rövidnadrágban és pólóban van, libabőrös végtagokkal.
De már meg is van a válasz a kérdésemre.
Észreveszem a feldagadt szemét és a vérző száját. Meghűl a vér az
ereimben. Megrándul az állkapcsom és ökölbe szorul a kezem, miközben
felé tartok. Hátrál egy lépést, én viszont egy kígyó fürgeségével elkapom a
tarkóját, hogy a szemembe nézzen. Megbotlik, és a mellkasomon köt ki.
Rögtön megragadja a pólómat, de nem tudom, hogy el akar-e taszítani
magától vagy belém kapaszkodik.
Zakatol a szívem, a düh pedig megtépázza az önuralmamat.
 Morirà lentamente.{34} Amikor a hatóságok ideérnek, azt fogom
mondani, hogy önvédelem volt. Az a nyomorult kezet emelt a nőmre, és
baromi biztos, hogy nem fogom neki megengedni a levegővétel luxusát.
Közel hajolok hozzá. Reszket a teste és elkerekedett a szeme. Kitágult a
pupillája, de ezúttal nem a félelemtől. Összetéveszthetetlen vágy kavarog
benne.
Apró nyögés tör fel belőle, amikor az ajkam óvatosan
a kivörösödött szeméhez ér.
– Enzo… – suttogja, de elakad a szava, amikor finoman megcsókolom
ott.
– Ne aggódj, bébi – lehelem. A rám telepedett fagytól hidegen csengenek
a szavaim. – Végezni fogok vele. Te pedig nézheted.
Megborzongva rámarkol a pólómra.
– Remélem, megteszed – mondja rekedten. Mintha már attól is kis híján
elélvezne, hogy hozzáérek. Azért összeszedi magát annyira, hogy
megkérdezze: – Hol van?
– Van egy pincéje az étkezőasztal alatt. Most ott van – magyarázom, és
eszembe jut a vállára teríteni a takarót. Csillogó szemmel néz fel rám. Úgy
bámul, mintha én mentettem volna meg. Kicseszettül gyönyörű.
– Ez… érdekes. Nem számítottam rá.
– Jól jött nekünk – motyogom, és kézen fogva a tavacska felé húzom. –
Bármikor visszamehetünk, amikor készen állsz rá.
Kicsit meghúzom a kezét, hogy üljön le mellém.
– Itt maradhatnánk ma este? Tudom, hogy nem túl kényelmes, de
szeretnék egy éjszakát távol tölteni attól a világítótoronytól. Oltári fullasztó.
– Ahogy akarod, bella.
– Holnap reggel megint nekilátunk megkeresni a jelzőfényt – mondja
fájdalmas arccal. – Meg kell találnunk. Egy perccel sem akarok tovább itt
maradni, mint amennyit muszáj.
– Majd én kiszedem belőle, hol van – ígérem meg, aztán átkarolom és
magamhoz húzom.
Felhorkant. Alighanem azon nevet, hogy milyen esetlen szögben áll a
feje.
– Még soha életedben nem bújtál össze senkivel, ugye?
– Nem – válaszolom tömören.
 – Érzem rajtad. Feszült vagy.
De igyekszem.
– Mi történt vele? – érdeklődöm Sylvester felől. Ezúttal rajta a sor, hogy
megdermedjen. Szemlátomást kellemetlenül érzi magát, amitől csak megint
feléled bennem a lángoló düh. Ki sem aludt a tűz, de a fenébe is, ha az öreg
megpróbált csinálni vele valamit…
– Megkért, hogy maradjak. Nemet mondtam. Megfenyegetett, hogy
megzsarol, onnan pedig elindultak a lejtőn a dolgok.
Szinte elpattan az izom az állkapcsomon, úgy összeszorítom a számat.
– Hozzád nyúlt? – kérdezem összeszorított fogakkal.
– Azon kívül, hogy visszakézből pofon vágott? Semmi olyan nem történt,
amit ne tudtam volna kezelni.
Ökölbe szorul a kezem. A gondolat, hogy Sylvester megüti őt, kis híján
katasztrofálisan hat az önuralmamra.
– Ez meg mi a francot jelentsen?
– Azt jelenti, hogy Sylvester mindig is hozzám akart nyúlni, de ettől még
nem hagytam neki.
Vicsorgásra húzódik a szám széle. Sawyer valószínűleg érzi a belőlem
áradó sötét haragot, mert felpillant, és a vállamra hajtja a fejét. Forró
lehelete a nyakamat cirógatja, amitől legszívesebben magamra húznám. A
tóra fókuszálok, mielőtt megadnám magam az aljas ösztöneimnek.
– Mi jár a fejedben? – kérdezi suttogva.
– Az akarja, ami az enyém – válaszolom neki. Hallgat, így lepillantok rá.
– Téged, bella. Nem tetszik neki, hogy az enyém vagy – magyarázom olyan
mély hangon, hogy alig ismerek magamra. – Képzeld el, mit érezne, ha
néznie kellene.
– Enzo – leheli.
Ezúttal képtelen vagyok levenni róla a szememet. Átforrósodik a testem,
és megkeményedik a farkam.
Rákényszeríteni Sylvestert, hogy elviseljen valamit, amit
kibírhatatlannak tart… szavakba sem tudom önteni, mennyire izgató ez, és
mennyi adrenalint pumpál egyenesen a szívembe.
– De utána tényleg meg kéne ölnöm – teszem hozzá.
Sawyer a homlokát ráncolja, és az értetlenkedéstől résnyire nyílnak a
rózsaszín ajkai. A bizonytalansága ellenére tágra nyílt a szeme, és picit
liheg is.
 – Miért? – mormolja. Megsimogatom azt a gyönyörű ajkát a
hüvelykujjammal, mígnem ráharap az érzékeny húsra.
Ki hitte volna, hogy egyetlen szó ekkora csapást jelenthet rám nézve?
Enyém.
– Mert bárki, aki szemet vet arra, ami az enyém, nem élhet addig, hogy
meséljen róla – közlöm reszelős hangon.
– Az volnék? A tiéd? – kérdezi rekedten.
– Mindig is az voltál – duruzsolom. – Most már csak az a kérdés, hogy az
is maradsz-e.
Nem mond igent, így megint eluralkodik rajtam a késztetés, hogy ettől
függetlenül magam mellett tartsam.
Megnyalja a hüvelykujjam hegyét. Minden figyelmem arra irányul, amit
csinál, és hihetetlen, de még jobban feláll a farkam.
– Tu sei mia{35} – jelentem ki morogva. Éhség mardossa a zsigereimet,
ahogy a foga közé kapja a hüvelykujjamat. Alig érzem a fájdalmat. Csak azt
érzem, hogy valami sötét ösztön könyörög bennem, hogy engedjem
szabadjára.
– Mi van még? Mondj el mindent, amit eddig nem tudtál elmondani.
Tudom, mire kér. Hogy vallomást tegyek neki egy olyan nyelven, amit
nem ért. Nem tudom, hogy az én kedvemért vagy az övéért. Úgy gondolja,
hogy csak így tudom bevallani az érzéseimet, vagy ez az egyetlen módja
annak, hogy menekülés nélkül meghallgassa?
– È impossibile odiarti quando mi fai sentire così vivo{36}
– nyúlok be a szájába két ujjal, hogy a fogainál fogva közelebb húzzam. –
Ed è esattamente per questo che voglio odiarti. Prima di incontrare te ero
un sonnambulo. Cazzo, non ero pronto a svegliarmi.{37}
Úgy bámul, mintha értené. Még akkor is megért, ha másik nyelvet
beszélek.
– Ho sbagliato a dirti che eri debole. Sei così incredibilmente
coraggiosa, vorrei che lo vedessi anche tu.{38}
Az állát elengedve benyúlok a pólója alá. Végighúzom a nedves ujjaimat
a bársonyos hasán. A hidegtől egészen eltérő okból megborzong. Feljebb
húzódik az anyag, miközben felfelé kalandozik a kezem a mellei közé.
Türelmetlenkedve felül annyira, hogy kibújhasson a pólóból, félredobja, és
megint hozzám bújik. Aztán leveszi a farmersortját is.
 Szembefordul velem, bemászik az ölembe, s a vállamra teszi a kezét,
miközben leesik róla a takaró.
– Ne hagyd abba – kérlel.
– Ti penso ogni ora, ogni minuto, ogni dannato secondo. Non so che fare.
{39}
Kioldom a bikinifelsőjét a nyakán és a hátán. Az ajkamra harapok,
amikor leesik közénk, így előkerülnek feszes keblei. Nem tudom megállni,
hogy odahajolva ne nyomjak egy gyengéd csókot a rózsaszín bimbójára.
Elálló lélegzettel arra ösztönöz, hogy nyaljam meg, én pedig felnyögök a
függőséget okozó ízétől.
– L’oceano era l’unico posto in cui mi sentivo a casa{40} – folytatom a
csípője két oldalán lévő csomókkal. Azokat is kioldom, az ösztönös
vágyakozás pedig minden agysejtemet felemészti, amikor leesik a
bikinialsója. Érzem az illatán, hogy felizgult, így nehéz a mondandómra
összpontosítani. – Era l’unica cosa che mi eccitava e dava pace. Hai
rovinato anche questo. Sentirti su di me è meglio di immergersi
nell’oceano. Neanche con questa rivelazione so che fare.{41}
Előrehajolva bekapom a mellbimbóját, és jó erősen megszívom, amiért
egy mély és rekedt nyögés a jutalmam. Az egyik karommal lefogom, a
másik kezemmel pedig szétkenem a nedvességet a csiklóján, és finoman
körözni kezdek rajta.
– Egyszer majd megtanulok olaszul – lihegi. – És akkor pontosan tudni
fogom, mit mondtál.
Nem tudom megfogalmazni, milyen zsigeri érzés támad a szívem
környékén a gondolattól, hogy megtanulja a nyelvemet, hogy elmélyed a
kultúrámban. Akaratlanul is látom magam előtt a képet, ahogy Sawyer
végigsétál a római Mercato Campo de’ Fiorin, álmélkodó arccal végignéz a
teret szegélyező bancarellákon{42}, és rámosolyog az árusokra, akik
odakiáltva próbálják rávenni, hogy közelebb menjen hozzájuk.
Rácsodálkozna a gyümölcsökre és a zöldségekre, s úgy vonzaná a friss
virágok illata, hogy beledugná a kis orrát mindegyikbe. Kék hibiszkuszt
tűznék a hajába, aminek az árnyalata felvenné a versenyt a szemével. Un
giorno.{43}
Azt mondta, megengedi, hogy vigyázzak rá, de nem tudom, mit jelent ez
ránk nézve. Nem tudom, maradni fog-e. Nem vagyok biztos benne, hogy az
„egyszer majd” valóban eljön-e, de ezt megtartom magamnak. Nem áll
szándékomban fájdalmat okozni magamnak.
Válasz helyett bedugom a középső ujjamat a nedves puncijába, mire a
saját nyögésem túlharsogja a sikolyát.
– Cazzo, quanto sei bagnata{44} – dünnyögöm.
– Enzo – nyögi, miközben odanyomja magát a kezemhez. Még egy
ujjamat bedugom, és be is hajlítom, hogy megtaláljam azt a mennyei
pontot, és kitartóan simogassam belül.
Egy oktávval hangosabb lesz a sikolya, amikor a hüvelykujjammal a
csiklóját is cirógatom.
– Kérlek, több kell – könyörög a pólómat szaggatva.
El kell húzódnom tőle, hogy kibújjak belőle, de jólesik a hűvös levegő a
felhevült bőrömnek.
Aztán nekiáll lehúzni a rövidnadrágomat, hogy aztán megint rám
másszon.
Éppen, amint készül ráülni a farkamra, leállítom.
– Nem kell sietni, bella.
Önkéntelen vigyorra húzódik a szám, amikor méltatlankodva felnyüszít.
– Gyötörni fogsz, ugye? – zihálja. – Neked kéne esedezned a
bocsánatomért.
– Nem könyöröghetünk együtt, bébi? – kérdezek vissza sötéten.
Leesik az álla, én viszont felállok, és ölbe kapom. Eláll a lélegzete, és
gyorsan belekapaszkodik a nyakamba. Mintha valaha is hagytam volna
esni. Soha, csakis belém.
Odaviszem a tavacskához, de minden lépésnél egyre jobban megfeszül.
– Enzo – fészkelődik a karomban, és a farkamhoz dörgöli azt az édes kis
punciját. Szerintem nem direkt csinálta, de attól még felnyögve
hozzádörgölöm magam. – Enzo – ismétli hisztérikus kétségbeeséssel. – Ne
tedd megint ezt velem. Azt hittem, szeretnéd, hogy megbocsássak neked.
– Psszt! Nem foglak bántani, amore mio. Felülírom azt az emléket valami
széppel – biztatom térdre ereszkedve, és leteszem a víz szélére. – Azt
akartad, hogy kérjek bocsánatot azért, amit a hajón tettem veled, és azt
mondtam, hogy nem fogok, ameddig nem sajnálom – húzom végig az
ajkamat az állán, amibe mennyeien beleremeg a teste. Készen állok a
megbánásra. Ha azt mondod, hogy hagyjam abba, abbahagyom.
 Tágra nyílt szemekkel és pánikba esett tekintettel néz rám. Ha Sawyernek
és nekem tényleg eljön az egyszer majd, gondoskodni fogok róla, hogy soha
többé ne nézzen rám így. Nem csinálhatom vissza, amit tettem, de felül
fogom írni valami jóval.
– Mit fogsz csinálni?
– Az adrenalin vágyfokozó lehet – magyarázom. – A félelem, a halál
lehetősége életre kelt. Részben ezért csinálom, amit csinálok.
– Beindulsz attól, hogy cápákkal úszol? – kérdezi kétkedve, bár teljesen
máshol jár a figyelme. Elfordítom magamtól a merev testét, mielőtt
megláthatná a vigyort az arcomon. Már a víz felé néz, amikor a hátához
nyomom a mellkasomat, a hasára a tenyeremet, és közel hajolok hozzá,
hogy belesuttogjak a fülébe.
– Mivel a munkám a legkevésbé sem szexi, ezért nem, nem izgulok fel
tőle – fejtegetem derűsen. – De életre kelek tőle. És ettől is, ha
megengeded, hogy megmutassam.
Ha röntgenszemem lenne, akkor látnám, ahogy a két agyféltekéje
párbajozik egymással. Fél, ugyanakkor kíváncsi is.
– Én fel fogok izgulni? – kérdezi halkan.
– Si – felelem. – Nagyobbat fogsz élvezni, mint eddig bármikor.
– Ez elég nagy ígéret – harap rá az ajkára. Még mindig fontolgatja.
– Akkor jobban teszed, ha hagyod, hogy beteljesítsem.
Pillanatnyi habozás után alig láthatóan bólint, amivel szabadjára engedi
az ösztönös, állatias énemet.
– Hajolj előre – parancsolok rá, és lenyomom a hátát, hogy az orra két
centire legyen a víztől, a kerek segge pedig magasan a levegőben. –
Bellissima{45} – dicsérem meg. Végighúzom a kezemet a hátsóján, és jól
megmarkolom.
Olyan erősen szorítja a meder szélét, hogy elfehéredtek az ujjai. De nem
nyugtatom meg. Bár azt akarom, hogy biztonságban érezze magát, azt is
akarom, hogy féljen.
Félnie kell.
Lehajolok, hogy a kezem helyét átvegye a szám, és nedves csókokkal
halmozom el a csöpögő puncijáig. Minél közelebb érek, annál hangosabban
liheg.
 – Baszki, milyen jó az illatod – mordulok fel, mielőtt belemártom a
nyelvemet a szűk résbe. Sawyer hangosan felnyög, ami csak úgy
visszhangzik a barlang falai között, én pedig elkezdem vadul falni a
punciját.
– Enzo – sikoltja, miközben hozzám nyomja a csípőjét. Végighúzom a
nyelvemet a csiklóján, és kitartóan körbe-körbe nyalogatom, ameddig
remegni nem kezd a lába. – Jaj, ne hagyd abba! – tárja szét még jobban a
lábát, és tovább homorít, hogy még jobban hozzáférjek.
Bele kellene vetnie magát a tóba, hogy megszabaduljon tőlem. Azt
hiszem, nem kevésbé vagyok mohó, ha róla van szó, mint egy kiéhezett
cápa a zsákmány közelében.
Gyorsan elfordulok tőle, és hanyatt fekszem úgy, hogy a fejem a combjai
között legyen. Aztán lejjebb húzom a csípőjét, hogy az arcomra üljön.
Felegyenesedik, és olyan hévvel lovagol a számon, mint ahogy én nyalom
fel minden egyes cseppjét.
A mellére markolva összecsippenti a megkeményedett bimbóit, hátraveti
a fejét, és sikolyokká fajulnak a kiáltásai. Még soha nem láttam ilyen
gyönyörűséget. Elég ahhoz, hogy én is a csúcs közelébe kerüljek.
Megragadom és megszorítom a farkamat, hogy a fájdalom csillapítsa a
vágyat.
– Jaj, istenem, Enzo! El fogok élvezni – nyögi. Érzem, ahogy a combjai
megfeszülnek a fejem körül, és amint kezdi elengedni magát, felemelem az
arcomról.
Döbbenten lenéz, zabolátlan arckifejezéssel. Mint egy haragos istennő,
aki azért jött, hogy elvegye, ami jogosan az övé. Lángol a tekintete, szőke
fürtjei pedig olyanok, mint egy oroszlán sörénye, ráadásul vicsorgásra
húzódik a szája.
Jesszusom. Fenséges, és a robbanás szélén állok tőle, mint egy nyomorult
kamaszfiú.
Mielőtt szitkozódni kezdhetne, belemártom két ujjamat, hogy odabent
behajlítsam őket. Leesik az álla, a lángoló tekintete pedig izzó nappá fajul,
amikor átbillen.
– Most jött el az ideje annak, hogy bosszút állj, bella ladra. Én már
lenyomtalak egyszer a víz alá. Most rajtad a sor, hogy lenyomj engem.
Minden kilégzése egy levegőért kapkodó nyögés, és úgy liheg, mintha
nem jutna elég oxigénhez, miközben a csiklóját nyaldosom. Egy pillanatra
sem veszem le róla a tekintetemet. Határozott nyomást gyakorlok a G-
pontjára, amitől már kezd ráfolyni a kezemre a nedvessége.
– Én… jaj… várj! – dadogja értelmetlenül. Annyira magával ragadta a
kéj, hogy a fejem tetejére csap a kezével, én pedig nem tudom, hogy
nevessek-e vagy harapjak rá a csiklójára.
De aztán összerándul a puncija az ujjaim körül, így be kell hunynom a
szememet, és elhessegetnem a gondolatot, hogy milyen érzés lenne, ha a
farkam körül rándulna össze.
Két másodpercre elhallgat, mielőtt felrobban. Hangos sikoly hasít a
levegőbe, s egész testében rángatózni kezd. Amint kihúzom az ujjaimat,
rám ömlenek a nedvei. Gyorsan átkarolom mindkét combját, hogy megint
az arcomra üljön, és tátott szájjal szívom magamba, mintha hónapokig
szomjaztam volna a tengeren hánykolódva.
Visszhangzik a nevem, miközben fölöttem hánykolódva úgy teletölti a
számat, hogy ki is csordul.
Belenyögök a puncijába. Egy pillanatra azt hiszem, hogy megint meg fog
ütni, de túlságosan belefeledkeztem a gyönyörbe, és megrészegített az íze
ahhoz, hogy bármit is észrevegyek azon kívül, ahogy a nedvei lefolynak a
torkomon.
Úgy tűnik, hogy tovább húzódik az orgazmusa a szokásosnál, és mire
elernyed, már remegek a vágytól, hogy megdugjam.
– Hagyd abba! Istenem, nem bírom tovább – próbál elhúzódni
könyörögve.
Elengedem, de csak annyira, hogy kicsusszanjak alóla, s a korábbi
testhelyzetbe igazítsam. Arccal a víz fölé és fenékkel a levegőben.
– Várj, még ne nyomj le – leheli. Úgy zihál, hogy a kifújt levegője
zavarossá teszi a vízfelszínt. – Hadd… még mindig nem kapok levegőt.
– Bébi, soha nem kapsz levegőt, ha benned vagyok – vágok vissza.
Odateszem a farkamat a puncijához, hogy lassan belé nyomuljak. Már egy
másodpercig sem bírom tovább, hogy ne legyek benne.
– Ó, baszki – próbál felülni.
– Ajjaj, mondtam, hogy megmozdulhatsz? – kapom el a tarkóját, hogy
megint lenyomjam.
– Túl sok – préseli ki magából elgyötört hangon, miközben mélyebbre
nyomulok a szűk forróságában.
 – Kibírod, bella. Hadd lássam, ahogy a puncid olyan szépen elnyeli a
farkamat, ahogy a torkod szokta.
Válasz helyett újabb hörgő nyögést kapok. Tövig belé nyomulok, és
fennakad a szemem a kicseszett gyönyörtől.
– Cazzo – szitkozódom rekedten. – Milyen jó kislány vagy, bébi.
Hosszan és lassan húzom ki a nedvességétől fénylő farkamat. Magával
ragad, hogy milyen rohadtul elázom tőle. Aztán durván benyomom megint,
és egy éles nyögés a jutalmam, amit a nevem követ. Szinte olyan, mintha
ámulatot tükrözne, s aljas vigyort csal az arcomra.
– Kibírod – biztatom. – Érzed, mennyire belém kapaszkodik a puncid?
Mintha soha nem akarna elengedni. Szerinted milyen mélyen tudsz
magadba fogadni, mielőtt könyörögnél, hogy hagyjam abba?
– Hát… – kezdi, de megemelem a fenekét, hogy még jobb szögben
találjam el a méhszáját. – Ez a… ez a határ – cincogja.
– Akkor hadd mutassak meg neked egy új határt.
Mielőtt tiltakozhatna, belemarkolok a hajába, hogy lenyomjam a víz alá.
Hánykolódik, ezért megfeszítem a törzsizmaimat, hogy megtartsam magam,
így alányúlva megpöccintem a csiklóját.
Összerándul rajtam, én pedig hátrébb húzom a csípőmet, csak hogy
megint benyomjam a farkamat – egyenletes tempót diktálva, amíg ő
fuldoklik. Buborékok szöknek a felszínre, a puncija viszont szinte
fájdalmasan összeszorul körülöttem.
Tagadhatatlanul erotikus, ahogy eljuttatom eddig a veszélyes határig.
Függőséget okoz az érzés, ahogy küszködik a szorításomban, és képtelen
megakadályozni, hogy lassan kiszorítsam belőle az életet.
Azt nem tudja, hogy mindig is a kezemben volt az élete, és fogalma sincs
róla, hogy rám bízta, hogy vigyázzak rá.
Kihúzom a fejét a vízből, mire ösztönösen mély és kétségbeesett
lélegzetet vesz.
– Brava ragazza. Kurva jól csinálod – dicsérem meg, miközben megint
belé nyomulok. – Nagyon büszke vagyok rád.
Nyöszörög, és összefüggéstelenül motyog. Mégis viszonozza a
csípőmozdulatomat, mert még többet akar.
A halállal flörtölni kibaszottul izgalmas.
– Mély levegő, bella.
 Megfogadja a tanácsomat, én pedig gyorsítok a tempón, hogy
megnehezítsem neki a nyögés nélküli mély levegővételt.
– Várj, Enzo – sikoltja, mert érzi, hogy szorul a hurok.
Nem hagyom, hogy befejezze. Megint lenyomom a fejét, mire
buborékáradat tör a felszínre, feltehetően a víz alatti kiabálásától.
Ezúttal kevesebb oxigénje lesz, de úgy akarom dugni, hogy közben úgy
érzi, haldoklik.
Még gyorsabban körözök a csiklója körül. Felmordulok, amikor megint
összeszorul a puncija, és remeg a lába, ahogy gyorsítok a tempón. Egyre
jobban megduzzad a farkam, és már nagyon közel járok az élvezéshez, de
nem vagyok hajlandó ilyen hamar véget vetni ennek.
Éppen, amikor kezdek belefeledkezni az édes kis puncijába, küszködni
kezd. Pánikba esett, de még egy kicsit lent tartom, amíg erőből nekem nem
farol. Megengedem neki, hogy a felszínre törjön, mire megint fuldokolva
magába szívja a levegőt.
Nem lassítok. A víztől rekedt sikolyai egyszerre tűnnek tiltakozásnak és
biztató nyöszörgésnek.
– Megbocsátasz nekem, piccola?{46}
– Nem tudok… Enzo, nem bírok…
– Vegyél egy mély levegőt. Most tartsd is bent – parancsolok rá. –
Tovább foglak lent tartani, és nem érdekel, mennyire küszködsz. Olyan jól
összeszorul a puncid, amikor a halál szélén állsz.
Válasz helyett felzokog, de engedelmeskedik, és olyan mély levegőt
vesz, amilyet csak tud.
– Nyugi, bella. Nem fogom hagyni, hogy megfulladj. Meg akarom
mutatni, milyen jó érzés élni.
Bólint, a bizalmától pedig csak még inkább a megszállottja leszek.
Abban a pillanatban, hogy összeszorítja a száját, megint lenyomom a víz
alá. Az egyik térdemet felhúzva megtámaszkodom a talajon a talpammal,
hogy még jobban tartsam magam. Olyan keményen dugom, hogy az újra és
újra egymásnak csapódó testünk és a nedves puncijának cuppogása
hangosabb, mint az, ahogy a vízben hánykolódik.
Magával ragadó gyönyör kezd felkúszni a gerincem mentén, a fuldoklása
pedig csak hozzátesz.
 A vízre összpontosítok, hogy még mindig jönnek-e a buborékok, de úgy
tűnik, próbálja visszafogni magát a hánykolódástól. Az egyik pillanatban
minden porcikája megrázkódik, aztán teljesen mozdulatlanná dermed.
Utána robban. Úgy összeszorul a puncija, hogy kis híján keresztbe álló
szemekkel feledkezem bele az örömmámorba. Elengedem a fejét, hogy
feljöhessen levegőért, de képtelen vagyok tudomást venni róla, amikor kis
híján rángatózik a farkamon.
– Baszki, baszki, BASZKI, Sawyer – kántálom fölé hajolva, s
belemélyesztem a fogamat a vállába, ahogy végigsöpör rajtam az orgazmus.
Még több szó bukik ki belőlem, hol olaszul, hol angolul. Fogalmam sincs,
mit mondok, csak azt, hogy ez az egyetlen ima, amiben valaha hittem.
Elsötétül előttem a világ, és végtelen nyögések törnek fel a torkomból,
ahogy beleélvezek. Sugárban töltöm ki a punciját, mígnem kibuggyan
belőle.
– Jaj, istenem! Jaj, istenem, Enzo – lihegi rekedten.
Ez már túl sok, így kirántom belőle a farkamat. Állatias érzés ébred
bennem, amikor végigfolyik a lábán az élvezésem nyoma.
Két ujjal feltörlöm a lábáról, hogy visszadugjam a puncijába. Az ajkamra
harapok, amikor felnyögve hátranéz rám.
– Ez az enyém – jelentem ki. Aztán olaszul is megismétlem. – Questa è
mia.
Kihúzom az ujjaimat, és szétkenem az ondót a fenekén, hogy a szűk
bejárathoz érve benyomjam a hüvelykujjamat. Eláll a lélegzete.
– Enzo – szisszen fel.
Kell a tudat, hogy minden porcikáját bejártam. Hogy mindenében
voltam. Még több nedvességet kenek szét a csöpögő puncijából, és ráírom
vele a nevemet a bőrére.
– Most már viselheted a nevemet – duruzsolom. Kipirult arccal hátranéz
a válla fölött. Tág a pupillája és résnyire nyíltak a rózsaszín ajkai.
Meg akarom tartani. Meg fogom tartani.
Mintha értené, és megerősítené, lenyalja az ajkáról a sós vizet, és azt
suttogja:
– Most már megbocsátok neked.
Eszelős érzés kavarog bennem. Ugyanaz az érzés, mint amikor
belemarkoltam a hajába, és benne volt a farkam, miközben először víz alá
nyomtam.
 – Mégis örökre esedezni fogok a bocsánatodért – közlöm vele. – Mindig
imádni foglak.
Megint rámarkolok. Vicsorgásra húzódik a szám, miközben kis híján
szétvet belülről a sötétség, ami azzal fenyeget, hogy a felszínre tör.
– Az enyém leszel az utolsó leheletedig, Sawyer. És az én kezem fog a
felszín alatt tartani téged, hogy megismerd a halált.
Újra belemártom két ujjamat a puncijába, aztán kihúzom őket, hogy
ugyanazokkal magamhoz rántsam az arcát az alsó fogsoránál fogva.
Felsikkant, én pedig olyan közel hajolok, hogy a leheletem az arcára tapadt
nedves tincseket cirógassa.
– Ma solo quando sono pronto a venire con te. Annegheremo insieme,
bella ladra.{47}
 27. FEJEZET

Sawyer

– Piccola, kelj fel.

– Hmm? – motyogom megfordulva, de ettől csak fájdalom nyilall a
hátamba.
Te jó ég! Lehet, hogy még csak huszonnyolc éves vagyok, de olyan,
mintha nyolcvanat öregedtem volna egy éjszaka alatt. A kövön alvás
mindenki hátának borzalmas, bármennyit is tölt az éjszakából valaki máson
elterülve.
– Sawyer, svegliati{48} – hallom még szigorúbban.
– Ébren vagyok – nyögöm, és összerezzenek, amikor az oldalamra
fordulok. Újabb elnyújtott nyögés szakad fel belőlem. – Még az orrlyukam
is szét van kúrva.
Pillanatnyi csend.
– Tessék?
Még mindig csukva a szemem, de attól még forgatnom kell. Mindent szó
szerint vesz.
– Komoly jógaórákra lesz szükségem – nyüszítem felülve, s végül
kinyitom a szememet. Enzo előttem guggol, és elszánt arccal néz rám.
Nem fordította le, hogy mit mondott tegnap este, amikor mindenemet
megjelölte az ondójával. De bármi is volt az, mélyen megmozgatott. Azt a
fajta izgalmat váltotta ki, mint amikor önként belemegy az ember egy
veszélyes helyzetbe az adrenalinlöket kedvéért.
Szenvedélyes volt, mégis… eszement. Mármint úgy értve eszement,
mintha meggyilkolt és kitömött volna, hogy aztán kanállal adja a számba a
babot, mert azt hiszi, hogy életben vagyok. Ilyen Norman Bates-szerű
szarság. A „meg akarlak fojtani” és a „soha nem foglak elengedni” elegye.
Kev is így nézett rám, és pontosan tudom, mi ez. Megszállottság.
Csakhogy most lángra lobbanok tőle, s olyan mosollyal akarom
viszonozni azt a tekintetet, amivel azt üzenem, hogy „soha ne engedj el;
úgy akarok meghalni, hogy fojtogatsz”.
 Hűha. Elcseszett egy dolog. Muszáj lesz keresnem egy terapeutát, ha
hazaérek.
– Sylvester eltűnt – jelenti ki Enzo aggodalmas homlokráncolással.
– Visszamentél nélkülem? – kérdezem kissé dühösen, amiért egyedül
hagyott. – Hová ment? Hogy jutott ki?
– Nem tudom – rázza a fejét. – Nyitva volt a pinceajtó zárja, szóval nem
tudom, hogy addig püfölte, amíg ki nem nyílt, vagy mi történt. Akárhogy is,
miénk a terep, megkeressük azt a rohadt jelzőfényt, és felvesszük a
kapcsolatot valakivel, hogy jöjjön értünk.
Rossz érzés uralkodik el rajtam.
Sylvester eltűnésétől nem érzem magam jobban. Bárhol is legyen, még
mindig itt van a szigeten. Sokkal jobban ismeri ezt a helyet, mint mi.
Nem tűnt el. Hanem elrejtőzött.
De nem maradhatunk ebben a barlangban örökre. Nincs ennivalónk és
vizünk, a hólyagom pedig megragadja az alkalmat, hogy emlékeztessen rá,
mennyire kell pisilnem. Bár leguggolhatnék a barlang valamelyik sarkában,
ez nem lesz éppen opció, amikor a bab dönt úgy, hogy átért
rajtam.
– Valószínűleg van nála fegyver – vonom le a következtetést.
Sylvesternek több puskája is van, és ha Enzo előre látta volna, hogy
megszökhet, akkor tudom, hogy azok a puskák nem maradtak volna a
világítótoronyban éjszakára.
Borzalmasan érzem magam, amiért megkértem, hogy inkább maradjunk
itt. Különben Sylvester soha nem szabadulhatott volna ki.
– De nálunk is – bólint Enzo. – Csak óvatosnak kell lennünk ma este.
– Oké – motyogom. Megvonaglik az arcom, ahogy felállok.
Jesszusom, úgy fáj a hátam, de az én hibám. Elvégre én akartam itt
aludni. És nem bántam meg. Üdítő volt más kilátásra ébredni, még ha
tartottam is tőle, hogy az egyik selyemszál belepottyan a számba
álmomban.
Amikor felegyenesedem, Enzo megint úgy bámul, mint egy eszelős.
– Mi az?
– Fájdalmaid vannak – jelenti ki.
– Igen, és? – vetek rá egy oldalpillantást.
Lenéz a kőre, mintha azt fontolgatná, hogy behúz egyet az élettelen
sziklának, amiért az bántani merészelte a hátamat. Végül felkapja a takarót
és a vadászpuskát, hogy aztán a szemembe nézzen.
– Azt majd később megoldom. Induljunk, bébi.
Csupán egy másodpercig habozom, mert még mindig furcsállom ezt az új
énjét, aztán utána ballagok. Igyekszem, hogy ne üljön ki az arcomra a
fájdalom. Folyton hátranéz rám, mintha arra számítana, hogy bármelyik
pillanatban összerogyhatok felhúzott lábakkal, mint egy döglött pók – ami
általában csak azután szokott megtörténni, hogy megdug.
A világítótoronyhoz közeledve zakatolni kezd a szívem. Sötétszürke az
ég. Szinte állandóan viharfelhők gyülekeznek a Holló-sziget fölött, mintha
személyes bosszút forralnának ellene.
Ettől csak még baljósabb látvány a világítótorony: a lepattogzott vörös és
fehér csíkoktól csak még komorabb a sziget hangulata. Mintha egy
horrorisztikus videójátékban rekedtem volna. Muszáj bemennem a rémisztő
helyre, mert csak úgy nyerhetem meg a játékot, de tudom, hogy valami
megpróbál majd megölni odabent. Rettegve teszek meg minden egyes
lépést, és olyan, mintha lehúzná a szívemet a közelgő balsors súlya.
Enzo a vadászpuskát megragadva halkan kinyitja a bejárati ajtót.
Zsanérok hangos nyikorgása töri meg a csendet.
Sűrű itt a levegő, mintha paplanként nehezedne ránk. Csak ez nem
meleget és biztonságot nyújt, hanem éppen ellenkezőleg.
– Maradj csöndben – suttogja Enzo. Bólintok, bár amúgy sem néz rám, és
olyan halkan csukom be az ajtót, amennyire csak lehet. Ami nem túl halk,
hiszen a zsanérok olyanok, mintha a múlt századból származnának, és soha
nem olajozták volna meg őket.
Gyorsan bemegy a konyhába, felkap egy hatalmas kést, amivel Sylvester
halat szokott filézni, aztán visszajön, hogy ideadja nekem.
– Maradj itt. Megnézem az összes szobát, hogy biztos nincs-e itt. Ha
meglátod, szúrd le.
A késre meredve reszketni kezdek, és kis híján leszúrom Enzót,
miközben megpróbálom visszaadni neki. Inkább a puskát választanám.
– Nem, köszi – tiltakozom bátortalanul.
– Sawyer, nem hagylak itt védtelenül – ráncolja a homlokát. – El kell
fogadnod.
– Nem mehetnék inkább veled? Nem láttál még horrorfilmet? Szétválni
soha nem jó ötlet. És nagyobb a veszélye annak, hogy lelőnek engem, ha
nem vagy itt.
 – Attól még szeretném, ha nálad lenne – győzköd a csuklómat elkapva,
hogy a markomba erőltesse. Megvonaglik az arcom a rossz érzéstől, de nem
vitatkozom.
Alaposan, szinte kritikusan fürkészi, mintha egy matekpéldát akarna
megoldani. Végül elfordulva a lépcső felé indul, én pedig a sarkában
maradok.
Igyekszünk halk léptekkel haladni, de a fém sem jobb, mint az ajtó, és
nyikorog alattunk, ahogy felfelé haladunk.
Idefent mintha még sűrűbb lenne a levegő. Egy pillanatra olyan, mintha
nem is tudnék mély lélegzetet venni. Először a kamrába nézünk be, aztán a
szobánkba, a fürdőbe, s végül Sylvester szobájába.
Nincs sehol. Síri csönd honol itt, és szinte képtelenség anélkül mozogni,
hogy valamiféle zajt ne csapna az ember. Hacsak Sylvester nem áll olyan
rezzenéstelenül, mint egy szobor, nincs itt.
Nem tudom, hogy ettől jobban érzem-e magam. Bár Sylvesterrel együtt
lakni messze nem volt kellemes, mégis kiismerhető veszélynek számított.
Most pedig épp olyan ismeretlen a veszély, mint a tartózkodási helye.
Tudjuk, hogy a jelzőfény még működik, és hozzáfért akkor, amikor
hajótörést szenvedtünk. Így még mindig van rá esély, hogy itt van, csak
olyan helyen, ahol nem láthatjuk.
– Be kell deszkáznunk az ablakokat és az ajtót, hogy ne juthasson be –
szólal meg halkan Enzo. Csak megerősíti a félelmeimet azzal, ahogy ezt
mondja. Úgy, mintha Sylvester meghallhatna minket.
– Mi lesz, ha összezárjuk magunkat vele? – kérdezem.
– Gondoskodni fogunk róla, hogy legyen egy gyors menekülési
útvonalunk – feszül meg a szája széle.
Mielőtt megkérdezhetném, hogyan, elindul Sylvester szobájába, és
kinyitja a ruhásszekrényt. Aztán nekilát leszakítani a ruhákat a vállfákról és
a tartalék ágyneműket a felső polcról.
Miután úgy felpakolunk, hogy tele a kezünk, visszamegy a szobánkba, és
óvatosan becsukja az ajtót.
Csupán egy másodpercbe telik, mire utolérem. Éppen nekilát, hogy
kötelet kössön az anyagokból.
– Ez mindig az ágyunkhoz lesz kötve – magyarázza. – Ha bármi történik,
ez jelenti nekünk a kiutat.
– Be van szegezve az ablak – ráncolom a homlokomat.
 – Nem, nincs.
Pislogva összevonom a szemöldökömet, és odamegyek megnézni.
Kifejezetten emlékszem, hogy nem lehetett kinyitni a szegektől, amikor
megérkeztünk.
Most viszont jobban megnézve látom, hogy a szegek már nincsenek ott.
– Mikor…?
– Elkezdtem kihúzni őket, miután idejöttünk.
Leesik az állam. Egész idő alatt szedegette a szegeket, és észre sem
vettem. Bizonyára Sylvester sem. Erről biztos szólt volna, ha mégis.
– Te ravasz róka – motyogom Enzóra vigyorogva.
– Talán úgy tűnhetett, hogy betartom a szabályokat, bella, de soha nem
hagynám, hogy valaki foglyul ejtsen – néz rám szúrós tekintettel.
Elindul felém, mire rögtön megdermedek a pillantásától. Amikor
leguggolva elkezdi odakötni a szedett-vedett kötelet az ágy lábához, csak
akkor tudatosul bennem, hogy rossz helyen állok.
A torkomban dobogó szívvel hátrálok egy lépést, hogy legyen elég helye
stabilan odakötni, aztán betűri az ágy alá a többit.
– Felosontam ide néhányszor, hogy meglazítsam az ablakot. Eleinte
nehezen lehetett kinyitni, de most már teljesen jó – magyarázza. – Próbáld
csak ki.
Nem tetszik ez a forgatókönyv. Hogy egyedül menekülök. Mégis okos
dolog felkészülni, így két kézzel megfogom az ablakot, hogy felhúzzam.
Erőfeszítésbe kerül, de megoldható.
– Jól van – mondja, miután visszazárja helyettem. – Keressünk valami
ennivalót, aztán nekilátok bedeszkázni mindent.
– Segíthe…
– Pihenned kell – szakít félbe.
– Enzo, nem most fáj először a hátam. Nem vagyok cselekvőképtelen.
Közelebb lép, hogy megfogja az államat. Eláll a lélegzetem, és olyan
borzongás fut végig a gerincemen, mintha áramütés ért volna.
– Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nagyon is cselekvőképes nő
vagy, Sawyer. De ez még nem jelenti azt, hogy nem fogok gondoskodni
rólad.
Eltátom a számat, de egy hang sem jön ki rajta. Egyetlen épkézláb
gondolatom sincs. Biztos úgy nézek ki, mint egy nyáladzó kutya.
Amelyiknek belenéz az ember a szemébe, de nem lát semmit.
 A szétnyílt ajkamra vándorol a tekintete, s ott is marad néhány
másodpercre, mielőtt megint rám fókuszálna.
– Capito?
– Igen – suttogom, mert értem, amit kér.
– Jó kislány – mormolja kedvtelve, miközben gyengéd csókot nyom a
homlokomra.
A szívem leginkább olyan, mint egy túlhevült sült krumpli. Szétrobban
odabent, és felforrósodik az egész testem.
Nem kellene büszkének lennem a jóváhagyására, mégis az vagyok. Még
egy utolsó sokatmondó pillantással az ajtó felé biccent, aztán odaballag.
Arra számít, hogy követem.
A lázadó énem azt súgja, hogy maradjak veszteg. De a szánalmas vágy,
hogy kapjak még egy olyan homlokcsókot, végül rávesz, hogy a nyomába
eredjek.

***

Sylvester meglehetősen szigorúan bánt az élelmiszeradagokkal, amit Enzo

és én nem bántunk, mivel vendégek vagyunk, és ami egyébként egy
hónapig tartana neki, most harmadolódik. Egyszerűen hálásak voltunk,
hogy egyáltalán van mit ennünk.
Ez azt jelentette, hogy nem volt szabad átkutatnunk a
konyhaszekrényeket, amit örömmel tiszteletben is tartottunk.
Csakhogy miután most megtettük, rájöttünk, hogy Sylvester sokkal több
élelmiszert halmozott fel, mint amennyiről beszámolt. Nem nagyon tudom
hibáztatni érte. Ha én élnék egyedül ezen a szigeten, ahol jó eséllyel
megfeledkezhetnek rólam, valószínűleg ugyanígy tennék.
Így hát – ezt szem előtt tartva – továbbra is igen visszafogottan
vacsorázunk Enzóval. Egyetlen krumpli és fűszeres csirkemell.
Jobb, mint a rengeteg palackos tápszer a szekrényben.
Mindketten biztosak vagyunk benne, hogy találunk egy működő rádiót
valahol, vagy végül erre téved egy teherhajó – ugyanakkor fel kell
készülnünk az eshetőségre, hogy még sokáig leszünk itt.
Mindössze annyit tudunk, hogy az a hajó sokkal ritkábban jár erre, mint
ahogy Sylvester mondta. Jobb tartalékolni.
 – Feküdj le – mutat a kanapéra Enzo. Felsóhajtva engedelmeskedem,
mert nincs erőm vitatkozni. Üdítő a béke közöttünk, amit nem áll
szándékomban tönkretenni azért, mert valójában kedves velem. Ostobaság
lenne.
Begyújtja a kályhát, én pedig letelepszem a kanapéra. Amint
kényelmesen elhelyezkedem, komoly arckifejezéssel ideadja a
vadászpuskát.
Elkerekedett szemekkel bámulok fel rá, aztán habozva elveszem tőle a
fegyvert.
– Sylvester nem hozott elég tartalék fát a konyhába, így hátulról kell
behoznom. Legfeljebb néhány percre megyek el. Tartsd ezt magadnál a
biztonság kedvéért.
– Oké – motyogom. – Egyébként is, honnan a fenéből szerzi a fát? Itt
gyakorlatilag nem élnek növények.
– Hozatja, mint minden mást. Vannak rönkjei meg lécei a tűzre. Úgy
tűnik, tart belőle raktáron.
Bólintok. Egy pillanatra eluralkodik rajtam a megkönnyebbülés. Újabb
bizonyíték arra, hogy tényleg jár erre hajó, és megerősít abban, hogy ki
fogunk jutni erről a szigetről. Csak az a kérdés, hogy mikor, tehát meddig
kell félelemben élnünk, mielőtt ez bekövetkezik.
Sok minden történhet még addig.
Amint Enzo becsukja maga mögött az ajtót, egyre nyomasztóbb a csend.
Nyelek egy nagyot, és kezd összeszorulni a félelemtől a gyomrom.
Bakker! Ez olyan félelmetes.
Éppen a távirányítóért nyúlok, amikor puffanás hallatszik odafentről.
Kihagy a szívverésem, és szerintem mindjárt szívrohamot is kapok.
Jaj, a fenébe már ezzel!
Semmi másért nem állok fel, csupán azért, mert így kevésbé érzem
magam sebezhetőnek. Hegyezem a fülemet, hogy hallatszik-e még valami
zaj.
Fél perc múlva kezdek ellazulni, de már jön is a jellegzetes
láncvonszolás. A zörgés alapján biztos vagyok benne, hogy a második
emeletről jön, mint mindig. Ettől viszont egy csöppet sem érzem magam
jobban biztonságban.
Adrenalin és rettegés buzog az ereimben – olyan veszélyes elegyet
alkotva, hogy a vérem szinte térden állva könyörög, hogy álljon meg a
szívem.
Egyik lábamról a másikra állva halkan mormolom az orrom alatt, hogy
Enzo siessen már. Ha nem ér vissza egy percen belül, én lelépek.
A léptek zaja egyszer csak elhalkul, ami kétszer olyan félelmetes, mint
maga a járkálás. Akkor legalább pontosan tudtam, hol a szellem. Most már
bárhol lehet.
Bárhol is legyen, olyan, mintha összeszorítaná a tüdőmet. Fáj a
mellkasom attól, hogy milyen kevés oxigénhez jutok. Túlságosan félek
ahhoz, hogy rendesen vegyem a levegőt. Vagy inkább az agyamat bénította
meg a félelem, és így már képtelen jelet küldeni a testem többi részének.
Francba, az összes szervem felmondja a szolgálatot, mire az a kósza lélek
egyáltalán hírt ad magáról, de szerintem jobb is így.
De aztán halk kopogtatás hallatszik odafentről. Alig hallom a lüktető
dobhártyámtól, ám néhány másodperc múlva megismétlődik.
Olyan… kíváncsian hangzik. Mint amikor valaki azért kopogtat be egy
ajtón, hogy üdvözölje az új szomszédját egy frissen főtt raguval.
Soha nem fogom tudni megmagyarázni, hogy miért, de a lépcső felé visz
a lábam. Megállok előtte, erre újabb kopogás hallatszik. Ezúttal
hangosabban. Határozottabban.
– Hahó!
Senki nem válaszol, én pedig hülyén érzem magam.
De aztán újabb puffanás következik, méghozzá olyan, mintha valaki ököllel
belecsapna a fába. Összerezzenek, és felsikkantok ijedtemben.
– Mi a baj?
Erre már tényleg hangosan felordítok. Megfordulva látom, hogy Enzo ott
áll az ajtóban, és aggódva ráncolja a homlokát. Odasiet hozzám, de szó
szerint képtelen vagyok megmoccanni vagy levegőt venni.
– Mi történt? – faggat jobbra-balra forgatva, mintha sérülést keresne
rajtam.
Végül sikerül megszólalnom.
– Szellem. Kopog. Félelmetes. Hívd a vízi rendőrséget.
Megnyugszik, ellazulnak a vállizmai.
– Semmi baj – pillant fel a plafonra, miközben rángatózik egy izom az
állán. – Nem tud bántani.
– Biztosra veszem, hogy ez nem így van. Láttad már a Démonok
közöttet? Vagy bármelyik paranormális horrorfilmet? Nagyon is bajuk esik
az embereknek. Meg is halnak.
A démonok olyanok, mint a sorozatgyilkosok, Enzo.
Hülyén hangzik, amit mondok, tudom. De még mindig küszködöm azzal,
hogy működésre bírjam az agyamat, és az egyetlen dolog, amiben biztos
vagyok, hogy bármi is az, képes bántani. Ha képes az öklével csapkodni a
padlót, akkor fix, hogy az arcommal is meg tudja tenni ugyanezt.
– Ők nem démonok, hanem holt lelkek – emlékeztet.
– Ezek a holt lelkek gonosz emberek voltak, amíg éltek – vonok vállat. –
Miből gondolod, hogy holtukban nem gonoszak?
Rám mered.
– Jó a gondolatmenet – ismeri be. – Ha meg kell küzdenem egy
szellemmel, akkor meg fogok küzdeni vele. Most viszont feküdj le.
Az öklével kereken nulla kárt fog tenni benne, de mivel ez nemes
gondolat, befogom a bagólesőmet, és visszacaplatok a kanapéhoz. Enzo
kivesz néhány szeget a kis szerszámosládájából, amit Sylvester a
konyhaszekrényben tart, aztán munkához lát.
Minden egyes léccel, amivel beszegezi az ajtókat és az ablakokat, egyre
inkább eluralkodik rajtam a bezártság érzése.
A világítótoronynak biztonságosnak kellene lennie a barlanghoz képest.
Mégis olyan, mintha nagyobb veszélyben lenne az életem, mint akkor,
amikor a tengeren hánykolódtam elveszve.
Van egy cápa a vízben, és mi az ő területén vagyunk – pont, mint az
óceánban.
 28. FEJEZET

Sawyer

Egy cápa tartja a szájában a lábamat, és szerintem tehetetlenül sikoltozom,

amikor valami fejbe vág oldalról. Álmomban egy teniszütő az. Elég
érthetetlen ahhoz, hogy elvonja a figyelmemet a lábamat csócsáló
szörnyetegről, de a teniszütő megint nekicsapódik a fejemnek.
Akkora erővel, hogy a rémisztő helyzet a semmibe foszlik tőle, és
visszaránt a valóságba.
Valami fölém hajolva levegőért kapkod, nekem pedig már lendül is az
öklöm a zavart állapotomban.
– Én vagyok az – sziszegi Enzo. Elkapja az öklömet, mielőtt
megüthetném.
Azonnal eluralkodik rajtam a szédítő megkönnyebbülés, de némi
csalódottság is. Örülök, hogy nincs cápa, ami rágcsálós játéknak használja a
lábamat, és a fölém tornyosuló valaki nem Sylvester, de nem is egy
felbőszült szellem.
De kicsit szomorú vagyok, hogy nem tudtam megütni Enzót. Az jó érzés
lett volna.
Már éppen bocsánatkérésre nyitom a számat, amikor ráeszmélek, hogy
Enzo nem csak az álmom miatt volt ébren.
Megint hallani a dühös kopogást. És ezúttal a kicseszett szobánk ajtaján.
Egy léccel van bedeszkázva, amit egy-egy szeg tart mindkét végén. Enzo
az egyiket csak félig verte be, így könnyen ki lehet szedni, hogy ki-be
tudjunk járkálni. Most viszont annyira tűnik hatékonynak az a két szeg,
mintha rágógumival ragasztottuk volna oda a lécet.
Jéggé dermedek. A rémálmom rettegése tízszeres erővel tér vissza. Eddig
csak olyan volt, mint egy bosszantó hullám, ami arcul csap, valahányszor
próbáltam levegőt venni. Most viszont kész áradat, ami magával ránt és
megfullaszt.
– Mi az? – suttogom alig hallhatóan a dörömbölés közepette.
A zaj abbamarad, mintha a kopogtató meghallotta volna.
 Csak a karomon érzett erős szorításból tudom, hogy Enzo még mindig itt
van. Máskülönben a hallgatása meggyőzött volna arról, hogy egyedül
vagyok.
Hirtelen újabb mennydörgő robaj hallatszik az ajtó felől. Most olyan,
mintha valaki belerúgott vagy vállal nekiment volna.
Megint felsikoltok, mint az előbb, amikor a plafonon dörömböltek. A
szám elé kapom a kezemet, és vadul reszketek, miközben ismét
nekivágódik az ajtónak az a valami.
– Kinyitom az ajtót – mondja halkan Enzo.
– Ne! – nyögök fel, és már nyúlok is utána, hogy elkapjam a pólója
nyakát. Csakhogy félmeztelen, így a bőrébe vájom a körmömet.
– Nem hagyhatjuk, hogy ezt csinálja – magyarázza összeszorított
fogakkal. Elkapja és megszorítja mindkét csuklómat.
– Mi van, ha Sylvester az? – érvelek.
– Akkor kiabálna vagy lőne, szóval tudnánk.
– Szóval mi a fenét fogsz csinálni? – suttogom szinte kiabálva. –
Kinyitod az ajtót, és közlöd vele, hogy vegye magát halkabbra, különben
elfenekeled?
– Téged foglak elfenekelni, ha így folytatod – csattan fel.
– Be fogod hívni – folytatom máshogyan, mit sem törődve a
fenyegetésével. – Be akar jönni, te meg csak úgy… megengeded neki.
– Nem egy kibaszott vámpír, Sawyer – morogja szemlátomást dühösen.
Nyilvánvaló, hogy egyikünknek sem volt még dolga gonosz szellemekkel
soha életében, és mindketten súlyosan eszköztelenek vagyunk. Nem mintha
bármelyikünk is szentelt vízzel és Bibliával mászkálna. Ráadásul Sylvester
sem adta jelét annak, hogy vallásos lenne, és birtokolna ilyesmit.
– Nem tehetünk mást, mint hogy kivárjuk – vonom le a következtetést.
BUMM!
Összerándul a testem Enzo súlya alatt, olyan kicseszett szörnyű ez a zaj.
Az a fajta hang, amitől még az ember feneke is összeszorul.
Van valami az ajtónk túloldalán, ami minden erejével igyekszik bejutni.
Ráadásul szemlátomást nem örül az ötletemnek, hogy ne foglalkozzunk
vele.
– Francba ezzel a rohadt szigettel – motyogja Enzo az orra alatt, és a
hátára fordul. Fázom, hogy már nem tornyosul fölém a teljes testsúlyával,
így valamiért sebezhetőbbnek érzem magam. Mintha jobban ki lennék
tárulkozva.
Marhára imádkozom, hogy ne utasítson vissza, miközben az oldalamra
fordulva a mellkasára hajtom a fejem. Még csak nem is habozik. Átkarol,
hogy közelebb húzzon magához.
Nagyon furcsa, de sírhatnékom támad. Helyette inkább a meztelen
bőrébe fúrom az orromat, és hálát adok istennek, hogy nem egyedül vagyok
ebben az egészben.

***

Valami megmoccan alattam, ami megzavarja a nyugtalan álmomat. Szarul

aludtam, és ennyi jutott belőle.
A dörömbölés késő éjszakáig tartott, és mire végre elhallgatott, már
kezdett halványulni az ég. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy
átaludjuk, de bizton állíthatom, hogy egyikünk sem járt sikerrel.
Nyögve a hátamra fordulok. Baromira fáj, de legalább enyhült a kín attól,
hogy rendes ágyban fekszem.
Enzo bosszúsan felsóhajt, és szinte érzem a keserű hangulatát. Őszintén
szólva az enyém sem édesebb egy fokkal sem.
Mindketten fantasztikus nap elé nézünk.
Kiül az ágy szélére, kinyújtóztatja a nyakát, aztán kifújja magát. Egy
kicsit csak üldögél. Szinte késsel lehet vágni a feszültséget a szobában –
akár azzal a tompa fajtával, amilyet a kisgyerekeknek szoktak adni abban a
készletben.
Aztán feláll, és odaballag a deszkához. Felemeli a kalapácsot a fal mellől,
és gyorsan kihúzza a szeget. Miután elengedi a fadarabot, az már csak a
másik szegnél fogva lóg a falról.
A kalapács helyét a vadászpuska veszi át a kezében. Vet rám egy
pillantást a válla fölött, aztán úgy kitárja az ajtót, mintha az égvilágon
semmi nem akarta volna betörni egész éjszaka.
Nincs semmi a folyosón.
Csend van és hideg, ami szinte olyan, mint egy pofon. Miért döntött úgy
ez a szellem, hogy akkor zaklat minket, amikor aludni kéne, és miért akkor
hagyta abba, amikor már ideje felkelni?
Kibaszottul udvariatlan tőle.
 Felállva ráharapok a nyelvemre, mert úgy fáj a hátam, hogy ordítanom
kell tőle. Ráveszem magam egy nyújtózásra.
A hirtelen belém hasító fájdalom szinte már a gyönyör határán van, így
önkéntelenül felnyögök.
Kissé beleszédülök, így beletelik egy másodpercbe, hogy megint az
öltözködésre tudjak koncentrálni, és belebújjak a rövidnadrágomba.
Enzo igencsak átható tekintettel bámul. Dühösen ráncolja a homlokát,
aztán kinéz a szobánk ajtaján. Én is összevonom a szemöldökömet, úgy
megyek oda hozzá, hogy megnézzem, mi a gond.
Nem tudom, hogy rám haragszik-e vagy az ajtóra, de rögtön védekező
üzemmódra kapcsolok.
Szinte rögtön meglátom a mély barázdákat a fán. Szilánkos lett ott, ahol
az a valami nekicsapódott a vállával.
Leesik az állam. Nem is emlékszem a karmolászásra. Biztos akkor
történt, amikor nem voltam magamnál az alváshiánytól.
– Baszki – motyogom az egyik barázdát tapogatva.
Enzo hallgat, de szinte hallom, ahogy gőz árad a füléből a dühtől.
– Szellemek nem tudnak ilyet – szólal meg.
– Honnan tudod? – motyogom egy barátságtalan pillantás kíséretében. –
Nem mintha szakértő lennél a témában.
Olyan tüzes tekintettel néz rám, hogy attól még a nyomorult Antarktisz is
megolvadna. Mégsem ijedek meg tőle. Nem tudom, hogy a súlyos
alváshiánytól, az egész hátamban lüktető fájdalomtól, vagy attól, hogy már
annyira elfogyott minden félelmem, hogy az sem érdekel, ha ma meghalok,
de beintek neki, és elmegyek mellette.
Nem fogok itt ácsorogva egy olyan szellemről vitatkozni, aki
szembeszegül a fizika törvényeivel. Szívesebben töltöm azzal az időmet,
hogy úgy vedelem a koffeint, mint egy öt farokkal körülvett pornósztár.
Az ablakokra szegezett lécek ellenére beszüremlik a reggeli napsugár a
réseken, ami kék színbe vonja a földszintet. Porszemek táncolnak a
napsugarak fényében, én pedig úgy próbálom elhessegetni őket, mintha
azzal bármit is elérnék. Mindig is kiakasztott a kosz látványa a levegőben.
Kegyetlenül felhívja a figyelmemet arra, hogy milyen undorító szarokat
szoktam belélegezni nap mint nap.
Enzo egy szempillantás múlva lecsörtet a lépcsőn, és direkt levegőnek
nézzük egymást. Még ilyen bosszúsan is összeüt egy-egy rántottát és szelet
pirítóst mindkettőnknek, így én is engedek, és töltök neki egy csésze kávét.
A sokatmondó csendben észreveszem, hogy a húsvágó kés, amivel
tegnap ettem, nincs a helyén. Határozottan emlékszem, hogy lefekvés előtt
leraktam a konyhaszigetre. Enzo előttem ment fel, így nem tudom, hogy
nyúlhatott volna hozzá.
Sokkal idegtépőbb a feltételezés, hogy egy démon ellopott egy kést, mint
az, hogy kaparászta az ajtót.
Amikor szólok erről Enzónak, csak morog egyet, bár látom, hogy
kiélesedik a tekintete.
Csak azután reagál, hogy mindketten ettünk, és megittuk a folyékony
kábítószerünket.
– Ma meg kell keresnünk a jelzőfényt – jelenti ki.
Nem mondod? Mi a bánatot csinálhatnánk még? Üldögéljünk itt, és
találjunk ki poénból egy titkos kézfogást?
Jól van. Úgy tűnik, hogy a kaja és a koffein nem sokat javított a
kedvemen.
Nem veszem a fáradságot arra, hogy válaszoljak. Inkább felállok, és
borzalmas csikorgással betolom a széket, amiért egy súlyos
szemizomrángást érdemlek ki Enzótól.
Még mindig meggyőződésem, hogy az alsó szintről lehet feljutni a
jelzőfényhez. De a fentihez hasonlóan itt sincs sok hely, ahol az ajtó
rejtőzhet.
Nekilátok végigkopogtatni az öklömmel az összes fedetlen részt a falon,
hátha találok olyat, ahol üreges.
– Én majd odafent folytatom a keresést – motyogja.
– Oszd meg és uralkodj, remekül hangzik – jegyzem meg, miközben újra
kopogtatok a falon, hogy biztosan tömör-e.
Remélem, viszonzom a szívességet, és nem hagyom aludni a
szellemeket, ahogy ők sem hagytak engem.
Ha én nem alhatok, akkor a holtak sem fognak.
 29. FEJEZET

Sawyer

Egy egész rohadt nap kárba veszett.

Nem találtunk ajtót a jelzőfényhez, úgyhogy mindjárt kitépem az
istenverte hajamat. Olyan sokáig kopogtattam a falakon, hogy már
visszhangzik az agyamban, és pont olyan szüntelenül lüktet a fejem.
Ahogy telt az idő, csak egyre rosszabb lett a kedvünk Enzóval. Úgy
tűnik, még mindig nem jutottunk el arra a pontra egymással, hogy békésen
tudjunk együtt búslakodni.
A tegnap éjszaka felhívta a figyelmünket arra, hogy nem ezen a
kicseszett szigeten van a helyünk, mégsem tudunk tenni ellene semmit.
Kezd az agyunkra menni a tudat, hogy Sylvester valahol itt van, és
semmivel nem jutottunk közelebb a jelzőfény megtalálásához. Kezdünk
beleőrülni.
Egész nap folyton egymás torkának estünk. Bár én is ingerült voltam,
Enzo egyenesen dühöngött, amióta csak felébredtünk. Ahogy telik az idő,
egyre kevésbé vagyok meggyőződve róla, hogy egyszerűen csak rossz
napja van, és azon töprengek, hogy talán valami rosszat tettem.
Még nem akarok felmenni a szobánkba. Csak délután öt óra van, de arra
jutottunk, hogy nyugovóra térünk.
A fürdőszobában állok. Most jöttem ki a zuhany alól, és ki vagyok
akadva. Párás a tükör, de nem vagyok hajlandó letörölni. Amúgy sem
szerettem soha a tükörképem szemébe nézni – ahhoz túlságosan szégyellem
magam –, de biztos vagyok benne, hogy ha megtenném, akkor látnám, hogy
egy démon áll mögöttem.
Végignézek a kevéske ingóságomon. A pólót leszámítva ugyanazokban a
ruhákban vagyok kénytelen járni már több mint három hete. Meguntam a
dohos szagot, és kimostam Sylvester összes ingét. Figyelek rá, hogy néhány
naponta kimossam a ruháinkat.
Annyi inge van, hogy tudom őket váltogatni, a neonzöld bikinim viszont
már kopik az állandó hordástól.
 Így, hogy csak ketten vagyunk Enzóval, kísértést érzek, hogy csak egy
túlméretezett pólót húzzak, alá pedig semmit.
De aztán eszembe jut, hogy miért nem akarok visszamenni a szobába.
Enzo ott van, és valamilyen oknál fogva most utálom.
Mindketten seggfejek voltunk ma. Ezt elismerem. Teljesen megőrjít
minket ez a hely, és minél több időt töltök itt, annál jobban szét akarok
verni valamit. Kár, hogy általában Enzo van hozzám a legközelebb.
Felsóhajtva belebújok a bikinibe, de hagyom a sortot és a pólót. Csak
kiveszek egy új felsőt Sylvester szekrényéből és kész.
Viszont megtorpanok az ajtóban, mert kis híján beleütközöm Enzóba.
Vadászpuskával a kezében jött ki a szobánkból – mindenhová magával viszi
a fegyvert –, hogy lemenjen a földszintre, s ugyanúgy megdermed, mint én.
Miközben döbbenten bámulok rá, amiért majdnem átgázolt rajtam a kis
híján kétméteres termetével, ő villámló tekintettel néz vissza rám.
Lassan végigméri a szinte meztelen testemet, aztán vicsorgásra húzódik a
szája. Mintha… undorodna. Ennyi erővel akár a mellemre is szegezhette
volna azt a puskát, hogy meghúzza a ravaszt.
Résnyire nyílik az ajkam a megbántottságtól és az értetlenségtől, ahogy
folytatja az útját lefelé a lépcsőn.
– Kurvára öltözz fel, Sawyer. Nem ezt akarom látni.
Kiguvad a szemem, és hitetlenkedve felnyögök.
Nem mondhatott nekem ilyet.
Mielőtt kitalálhatnám, mit válaszoljak erre, már el is tűnik.
Mekkora egy kibaszott seggfej!
Annyira leköt a frissen megsebzett egóm, hogy miért mondott ilyen
szörnyűséget, hogy alig emlékszem, amikor beviharzottam Sylvester
szobájába, és letéptem egy inget egy vállfáról a szekrényében. Nem sok
maradt, a legtöbbet már felhasználtuk a szedett-vedett kötelünkhöz.
Mielőtt belebújnék, megállok az egész alakos tükör előtt a szobájában.
Beletelik egy másodpercbe, mire ráeszmélek, hogy azért nem látom jól
magam, mert elhomályosult előttem a világ a szemembe szökött
könnyektől.
Megdörzsölöm a szememet, hogy visszatartsam őket, aztán szemügyre
veszem a tükörképemet. Mintha évek óta először tenném, bár továbbra is
kerülöm a tekintetemet. Most végképp nem akarom látni Kevet.
 Megint kezdenek látszani a hajtöveim. Fogytam még valamennyit, de
nem nézek ki nagyon másképp. Vajon mit láthatott rajtam Enzo, amitől
hirtelen úgy nézett rám, mintha romlott tejet szimatolt volna?
A homlokomat ráncolva végül belenézek a tükörképem szemébe. Sötét
karikák húzódnak a szemem alatt, és nyilván látszik rajtam a kimerültség,
de nem festek olyan rosszul.
Ugye?
Kev ott van, és rázza a fejét.
Mikor lettél ennyire törékeny, tökfej? Olyan könnyű megtörni téged.
Enzo is pont ugyanezt mondta nekem.
Mindegy. Csessze meg, csessze meg Kev, és mindketten csesszék meg,
amiért kételkedem miattuk magamban.
Már éppen elhúznám a csíkot, amikor meglátok egy furcsa kupacot a
földön a tükör mellett.
Egy halom átlátszó műanyag zacskó, a tetején egy összetekert vékony
fehér tömlővel.
Pislogok egyet. Fogalmam sincs, mi a francra jó ez, de annyira nem illik
ide, hogy csak bámulom.
Végül önkéntelenül mozgásba lendülve belebújok az ingbe, aztán
odamegyek a zacskókupachoz, aminek a tetején mintha kígyó lenne egy
ártalmatlan cső helyett.
Semmi felirat nincs rajta, ami elárulná, mire jó, de közelebbről megnézve
látom, hogy teljesen zártak egy apró lyukat leszámítva, ahová gyanítom,
hogy a csövet kell bedugni.
Miután a többit is szemügyre veszem, kiderül, hogy az összes zacskó
egyforma. Kétségtelenül kézzel készültek, kissé ügyetlen öltésekkel
összevarrva, viszont légmentesen zártak azt a zsebet leszámítva, ahová a
cső illeszkedik.
Értetlenkedve rázom a fejemet, hogy mi a fenék ezek, de arra jutok, hogy
jól jöhetnek vészhelyzetben. Ha valaha is el kellene hagynunk a
világítótornyot, megtölthetném őket vízzel, hogy rögtönzött kulacsnak
használjam.
Fogom a zacskókat és a tömlőt, és átviszem őket a szobánkba az ágy alá.
Abszolút felkészültem rá, hogy itt töltsem az este hátralévő részét, de
korog a gyomrom, és érzem a készülő étel illatát odalentről.
 Nem halnék bele, ha kihagynék egy étkezést, hogy ne kelljen elviselnem
Enzo jelenlétét, ám rájövök, hogy ez nem lenne túl okos döntés. A
biztonságom nem garantált, és minden energiára szükség lesz, amire csak
szert tehetek. Főleg akkor, ha gyakran elő fog fordulni, hogy egy kósza
lélek iszonyú hangos dührohamot kap az ajtó túloldalán.
Felsóhajtva leballagok a lépcsőn, miközben felelevenítem magamban
Enzo kíméletlen szavait.
Nem ezt akarom látni.
Persze, mindkettőnknek elképesztően eseménydús és szar éjszakája volt,
így kialvatlanok vagyunk, de hogy tudott ilyen hirtelen máshogy viselkedni
velem? Miután kurvára térden állva kért tőlem bocsánatot pont ezért?
Amikor nyíltan utált, még akkor sem éreztem magam miatta ennyire…
csúnyának. Ennyire nem kívánatosnak.
Ha Kev lenne, akkor ölni tudnék azért, hogy így nézzen rám. Hogy úgy
bánjon velem, mintha nem lennék kívánatosabb egy érzéstelenítés nélküli
herélésnél.
Újra fellángol bennem a düh. Nem vagyok hajlandó ránézni Enzóra,
miközben helyet foglalok a vacsorához, és olyan csúnyán nézek az asztalra,
mintha az tehetne a mély fájdalomról a mellkasomban.
Néhány másodperc múlva látom a szemem sarkából, hogy Enzo felém
tart, az izmaim pedig visszakapcsolnak túlélő üzemmódba, s megfeszülnek
a közeledtétől.
– Egyél – parancsol rám szigorúan, és szinte odalöki
a tányér levest az asztalra. A tányér az asztallapon csúszva a mellemnél áll
meg, a tűzforró folyadék pedig kiloccsan a bőrömre.
A fájdalomtól eltorzult arccal eltolom magamtól. Már nem vagyok biztos
benne, hogy tudnék enni. A tekintetem a testemre téved, és összeszorul a
torkom az egyre erőteljesebb önbizalomhiánytól.
Felpillantva látom, hogy sztoikus arckifejezéssel bámul, és rángatózik
egy izom az állkapcsán, ahogy összeszorítja a fogát.
– Nem vagyok éhes – suttogom.
Lehajtja a fejét, aztán érzem, hogy elvörösödik a nyakam, amikor hallom,
hogy fanyarul felkacag. A szégyentől émelyegve olyan gyorsan pattanok
fel, hogy felborul a szék mögöttem. Éppen akkor kapja fel a fejét, amikor
elfordulok, hogy elrohanjak. Megint könnyek szöknek a szemembe.
Kurvára belefáradtam a sírásba.
 Egyetlen lépést sikerül megtennem csupán, mielőtt az asztal fölött
átnyúlva megragad a hajamnál fogva. Egyetlen fájdalmas rántástól
hátrahőkölök, és a faasztalon landolok egy fájdalmas nyögés közepette.
A döbbenettől dermedten próbálom feldolgozni, hogy mi a fene történt.
Semmi másra nem vagyok képes, csak tágra nyílt szemekkel és tátott szájjal
ámulni és bámulni. Még így, alulnézetből is félelmetesnek tűnik.
– Mondd csak, bella ladra, annyira feledhetetlen volnék, hogy nem
emlékszel, milyen mélyen nyomtam beléd a farkamat? Vagy beütötted a
fejedet, és elment a kibaszott eszed?
A fejemet rázva szóhoz sem jutok. Nem értem, mi a lószar ez az egész.
– Bármit is hittél, hogy gondoltam, tévedtél – közli. Ezek szerint felfogta,
hogy megbántott az előbb.
– Azt mondtad, hogy… – pislogok.
– Tudom, hogy mi a francot mondtam, Sawyer.
– Akkor miért mondtad? – csattanok fel. Végre megint előtör belőlem a
harag.
Olyan villámló tekintettel hajol fölém, ami vadabb vihart ígér, mint
amelyik ebbe a hülye helyzetbe juttatott minket.
– Mert felmegy bennem a pumpa attól, hogy ennyire akarlak – morogja
olyan mély hangon, mint a Mariana-árok.
Még jobban belemarkol a hajamba, amitől olyan, mintha tűkkel
szurkálnák a fejbőrömet. Homorítva felkiáltok, és belemélyesztem a
körmeimet a karjába, hátha attól enyhül a fájdalom.
A küszködésemre ügyet sem vetve végigmér, és mintha vulkán törne ki a
tekintetének óceánjában.
– Nem bírok rád nézni. Nem azért, mert nem tetszik, amit látok, Sawyer.
Hanem azért, mert kurvára rühellem azt, amit érzek tőle.
Áthúz az asztalon és szembefordít magával. Nyögés szakad fel belőlem,
miközben erőből felültet. Zúg a fejem, és össze vagyok zavarodva, így csak
tátott szájjal nézem, ahogy a lábam közé férkőzik.
Próbálom felfogni, amit mond, de kábulatba ejt a villámló mogyoróbarna
tekintetével és a komoly arckifejezésével.
– Nem tudom, mi történt ma. Azt mondtad, nem fogsz már
kegyetlenkedni.
A háta mögé nyúl valamiért, és elővesz egy vékony aranyszínű kártyát.
Egy hitelkártyát.
 Azt, amelyiket az ő nevében igényeltem. Erre meg is fordítja, az arcomba
tolva a teljes nevét, mintha szinte gúnyt űzne belőlem.
– Éppen lehúztam az ágyneműt ma reggel a mosáshoz, és ezt találtam a
matrac alatt elbújva.
Szóra nyitnám a számat, de máris megelőzött.
– Eldugtad előlem. Miért érzem ezt egy újabb kibaszott hazugságnak,
Sawyer?
– Nem azért tartottam, hogy használhassam, hidd el – fogadkozom
bőszen. – Ott volt a farzsebemben, amikor felvittél arra a hajóra, és
valahogy nem esett ki, amikor hajótörést szenvedtünk. Akkor dugtam el,
amikor idekerültünk, és… csak annyi, hogy még nem szabadultam meg
tőle.
Amint az utolsó szó is elhagyja a számat, megvonaglik az arcom, mert
rádöbbenek, hogy milyen gyenge kifogásnak hangzott ez. Azt fogja hinni,
hogy hazudok, de most az egyszer tényleg a színtiszta igazat mondom. Már
nem akarok neki hazudni. Azt akarom, hogy tudjon az összes csúf
igazságomról, és azokkal együtt is elfogadjon.
– Be kellett volna dobnom a tengerbe. Nem tudom, miért nem tettem –
ismerem be. – De soha nem állt szándékomban, hogy megint használjam.
Ledobja mellém a vékony plasztikkártyát az asztalra, aztán a két öklére
támaszkodik az asztalon, hogy a képembe hajoljon.
Bekapcsol bennem a tűzjelző, és a tüdőmben tárolt összes oxigénnek
lőttek.
– Miért hiszek neked? – kérdezi hangosan, bár nem vagyok biztos benne,
hogy választ várna. – Nem akarok hinni neked, Sawyer. Mert legutóbb,
amikor megtettem, kurva nagy fájdalmat okoztál nekem.
Remeg az ajkam. Olyan erővel söpör végig rajtam a bűntudat és a
szégyen, mintha átprogramozná a DNS-emet. Semmi mást nem érzek, csak
azt, hogy mekkora kárt tettem. Mintha semmi több nem lennék annál, mint
amit műveltem. Nemcsak Enzóval, hanem sok ártatlan emberrel is.
– Sajnálom – mondom rekedten, és kicsordul a szememből egy
könnycsepp. Követi a tekintetével, ahogy lecsöppen az államról a meztelen
lábamra. Felcsúszott a pólóm, és hiába van még mindig alatta a bikinim,
még soha nem éreztem magam ennyire meztelennek.
Gyorsan letörlöm a bizonyítékot az arcomról.
 – Nem te leszel az, aki sír – közli velem. – Nem sírhatsz, amikor te tettél
tönkre engem.
– Igazad van. Ezt csináltam veled – helyeslek pislogva, hogy
visszatartsam a könnyeimet.
Nem magam miatt sírok. Magamat már nem is sajnálom. Az, amin
keresztülmentem… amit tettem… nem mentség arra, hogy milyen módját
választottam a túlélésnek. Mások vállára tettem a terhet, és idegeneket
tettem felelőssé azért, hogy biztonságban legyek.
Mindig is tudtam ezt, de most először kell szembenéznem a pusztítással,
amit okoztam. Mintha egy szörnyeteg vette volna át a hatalmat fölöttem, aki
mindent szétvert körülöttem. Most végre alábbhagyott a harag, én pedig itt
állok a pusztítás nyomai között, és senki mást nem hibáztathatok, csak saját
magamat.
– Annyira sajnálom – préselem ki magamból újra. Fohászkodom, hogy
lássa az őszinteségemet.
Enzo alaposan szemügyre veszi az arcomat. A legapróbb rezdüléseimet is
figyeli, alighanem megtévesztés jelét keresve.
– Tudom, hogy sajnálod – mormolja. – De attól még nem akarok
megbocsátani neked.
Bólintok, mert megértem, de attól még utálom ezt. Utálom, amit tettem,
de még jobban eltökéltem, hogy már nem leszek ugyanaz az ember.
Ami azt jelenti, hogy el kell mondanom neki a teljes igazságot Kevről.
– Megértem – hagyom rá beletörődve, aztán elhallgatok, mert keresem a
szavakat a vallomásomhoz. Fogalmam sincs, hogyan mondjam el, de
mielőtt kitalálhatnám, elkezdi rázni a fejét, mintha ő is beletörődne
valamibe.
– De meg fogok bocsátani. Már nem akarok haragudni rád, Sawyer.
Tényleg megfogadtam, hogy nem leszek kegyetlen, de most jöttem rá, hogy
ennek az ígéretnek a megtartásához kibaszottul meg kell bocsátanom neked.
És muszáj lesz megbíznom benned. Ahhoz, hogy megadjak neked mindent,
amit megérdemelsz, teljesen át kell adnom magamat neked.
Komoly arccal leszegi az állát.
– Megtehetem ezt, bella? Teljesen átadhatom magamat neked?
– Igen – dadogom remegő szájjal. – Soha többé nem fogok fájdalmat
okozni neked. Esküszöm, Enzo.
 Bólint, szinte mintha próbálná elfogadni. Aztán egy pillanatra lehajtja a
fejét, hogy sóhajtson, mielőtt megint rám néz, és valami más sugárzik a
tekintetének mélyéről.
– Egy istenverte szirén vagy, én meg egy bolond, aki örömmel fulladna
meg, hogy megízlelhessen. Nyugodtan éhezz, bella, de én enni fogok ma
este, és az egyetlen dolog, amit kívánok, az te vagy.
Cikáznak a gondolataim a meglepődéstől. Pislogva meg akarom kérni,
hogy ismételje meg, biztosan jól hallottam-e, de amint szóra nyitom a
számat, rátapasztja az ajkát az enyémre.
Semmivé foszlik a mondandóm a nyelvétől és a fogától. Elhallgattat
azzal, ahogy falja a számat. A sokktól vagy ösztönösen beljebb engedem,
miközben egyik kezemmel az asztalra támaszkodom, a másikkal pedig
megragadom a tarkóját.
Az egész testem fénybe borul, mint egy város áramszünet után. Úgy
bizseregnek az idegszálaim, mintha áramot vezetnének, ahogy a magáévá
tesz a csókjával.
Egyetlen nyelvcsapásától elillan az összes rossz érzés, ami felgyülemlett
bennem. Olyan hévvel fal, hogy nem is tudom, hogyan hihettem, hogy már
nem akar engem.
– Baszki – motyogja a számba, mielőtt újra ráveti magát. Kétoldalt
megfogja az arcomat, aztán a hajamba vándorol a keze, és még mélyebben
beszippant.
Mintha a torkomban dobogna a szívem, mert kétségbeesetten ki akar
szabadulni, hogy világgá mehessen a szerelmével.
Elfogyott a levegőm, így kénytelen vagyok kibontakozni a csókból, de
nem ereszt.
– Non ancora{49} – mondja rekedten. – Még többet akarok belőled.
Azzal megint magához húz, én pedig elfelejtem, hogy egyáltalán miért is
akartam levegőt venni. Érzékien végighúzza a nyelvét az enyémen, amivel
olyan táncra hívja, mintha balszerencsével sújtott szerelmespár balladájára
hajladoznának.
Bizsergés fut végig a gerincemen, és minden csóknál úgy érzem, hogy
menten felrobbanok. Mi vagyunk a tökéletes vihar, amiben ő a
mennydörgés, én pedig a villám.
 Durván magához ránt a csípőmnél fogva, kemény farkával a combjaim
között. Elfojt egy nyögést, nekem pedig gyönyör sugárzik onnan, ahol
hozzám préselődik. A dereka köré fonom a lábamat, és odasimulok, hogy
még jobban érezzem.
Ha én szirén vagyok, akkor ő bizonyára Poszeidón, a haragos istenség,
aki úgy parancsol a testemnek, mint a lábai előtt heverő tengernek.
Olyan erővel csapódik nekem, hogy nyikorog az asztal, a lába pedig
csikorog a fapadlón. Másodpercek alatt elvette az eszünket a vágy.
Mire elhúzódik tőlem, már alig látok a kéjtől. Hanyatt dönt az asztalon,
miközben a másik kezével letépi rólam
a bikinialsót, aminek a megkötője könnyen megadja magát az erejétől.
Egyetlen mozdulattal megemeli a csípőmet, a nyakába veszi a lábamat,
és felmászik az asztalra. Feljebb csusszan a hátam a sima felületen. Alig
tudom kifújni magam, mielőtt rátapasztja a száját a puncimra, s így már
annyi levegőm sem marad, amennyi eddig volt.
Megint hozzádörgölöm magam, és fennakad a szemem, ahogy felnyársal
a nyelvével. Végignyalja a vágatomat, és belefeledkezem, ahogy nyalogat
és szívogat; a csiklóm körül köröz a nyelvével, mielőtt visszadugja a
szájába.
– Enzo! – kiáltok fel. A hajáért nyúlok, de még mindig túl rövid ahhoz,
hogy rendesen beletúrjak. Helyette a fejbőrén húzom végig a körmömet,
mire válaszol felmordul, amivel csak fokozza a nyelvével kicsikart
élvezetet.
Úgy lakmározik belőlem, mint egy szigeten rekedt éhező, akinek már
csak én maradtam ennivalóként.
Az orgazmus lassan közelít, aztán hirtelen csap le, akár egy nagymacska,
aki hosszas lopakodás után veti rá magát az áldozatára.
Enzo belém mártja két ujját, és behajlítja őket, miközben a csúcsra érek.
Képtelen vagyok felkészülni rá, így végigsöpör rajtam a gyönyör, mielőtt
levegőhöz juthatnék.
Alig érzem, hogy sikoly tör fel a torkomból. Tűzijátékot és csillagokat
látok. Mintha kitépték volna a lelkemet a testemből, és isten tenyerén jutnék
fel a mennyekbe.
De a soha nem tágító ördög harcol a sebzett lelkem fölötti uralomért, és
visszaránt a földre, a karmai közé.
 Miután kitisztul a kép, csak akkor veszem észre, hogy elázott a combom,
sőt Enzo arca még jobban.
– Mivel éred el, hogy folyton ezt csináljam? – lihegem. Nem ő az első
férfi, aki a nyelvével kényeztetve vitt el az orgazmusig, de úgy érzem
magam, mintha Pavlov nyomorult kutyája lennék, neki pedig valahogy
sikerült volna rávennie a puncimat, hogy nyáladdzon a parancsára.
– Neked ez alapból megy, bébi. Csak még senki sem nyomta meg a
megfelelő gombot – mászik le az asztalról, és engem is magával húz a
széléhez.
Arra számítok, hogy leveszi a rövidnadrágját, és megdug, helyette
viszont elkapja a karomat, és megint felültet. Felnyögök. Mindössze néhány
centire van egymástól a szánk.
Kacérkodik vele, hogy megcsókoljon. Hozzáérinti az ajkát az enyémhez,
amitől szörnyen akarom érezni rajta a saját ízemet. Mintha megérezné,
hogy mindjárt leteperem, távolabb lép.
– Térdelj le, bella ladra. Mindent megadok neked, amiért imádkoztál.
Nyelek egyet, és reszketve lecsusszanok az asztalról, hogy letérdeljek.
Közben végig farkasszemet nézek vele. Minél lejjebb ereszkedem, annál
jobban felhevül a tekintete.
– Akkor válaszolj az imáimra – szegem fel kihívóan az államat. Aztán
még nyelvet is öltök rá, s várom a következő lépését.
Mosoly terül szét az arcán, amitől premier plánban látszik mindkét
gödröcskéje. Lélegzetelállító, ugyanakkor félelmetes is. Ez a mosoly
kétségtelenül baljós, de egyben rohadtul őszinte is.
Lehajol, hogy a hüvelykujja hegyével megérintse a nyelvemet.
– Milyen mocskos kislány – duruzsolja. – Hogy lehetsz ennyire édes?
Nem tudok válaszolni, de nem is várja el tőlem.
– Vedd le – parancsol rám, mire lehúzom a nadrágját, hogy kiszabadítsam
a farkát. Nem szégyellem, hogy mennyire csorog a nyálam a látványtól.
Ami neki van, az áhítatot érdemel.
Beakasztja a hüvelykujját az alsó fogsoromba, hogy közelebb húzza a
számat a gyöngyöző makkjához, ami csak arra vár, hogy tisztára nyalják.
Próbálok előrébb hajolni, de úgy tartja a fogamat, hogy képtelen vagyok
rá. Lassan felnézek rá. Csak várok, mert nem bírok megmoccanni és
megszólalni sem.
 – A szavaid mindig csak szavak voltak – mormolja halkan. – A
hallgatásod viszont őszinte, abban mindig megtalálom a választ. Abból
tudok mindent, amit nem mondasz ki.
El akarom fordítani a fejemet, elbújni előle, mégis ráveszem magam,
hogy álljam a tekintetét.
– Elég a szavakból, Sawyer – jelenti ki. – Azt akarom, hogy megmutasd.
Lassan kihúzza a hüvelykujját a számból, és durván megdörzsöli az alsó
ajkamat, mielőtt teljesen elenged.
Próbára tesz, én pedig szörnyen meg akarom adni neki, amit kér.
Ne bújj el, Sawyer!
Ne menekülj!
Csak… maradj.
Így hát maradok. Előre hajolva bekapom a farka hegyét. Felszisszen,
miközben le akar csukódni a szemem a sós ízétől, de nem hagyom. Lassan
megnyalom. Megrészegít az íze és az érzés.
Még mélyebben a számba veszem, hogy benedvesítsem és könnyedén
lecsusszanjon a torkomon. Résnyire nyílnak az ajkai, és a homlokát
ráncolva, áhítattal néz le rám. Ekkor jövök rá, mennyi mindent el lehet
mondani egyetlen pillantással – Enzo milyen régóta beszélt hozzám –, csak
soha nem álltam meg meghallgatni őt. Ő viszont egész végig figyelt rám.
Elárasztanak az érzések: a mellkasomban kavarogva feljönnek a
torkomig, miközben szívogatom és körbe-körbe nyalogatom. Még
keményebben szopogatom, és tövig bekapom, hogy az ajkam a
medencéjéhez érjen. Egész testében megremeg, és szitokszavak törnek fel
belőle.
Soha nem volt gégereflexem, ám az oxigénhiánytól így is könnybe lábad
a szemem. Néhány másodperc múlva lassan elengedem, amiért újabb cifra
kifejezéseket zsebelek be. Közben végig rajta tartom a szemem.
Vajon hallja, hogy azt üzenem, hogy ő az első férfi, akinek hányinger
nélkül tudok örömet szerezni? Hallja, hogy vele olyan érzés beengedni egy
férfit a testembe, mintha az én döntésem lenne, nem pedig a túlélés záloga?
Hallja, hogy köszönetet mondok neki, amiért általa úgy érzem magam,
mintha kevésbé lennék összetörve?
Biztos hallja, mert ökölbe szorul a keze, hátrahúzza a fejemet, és
magához ránt egy durva csókra. Amint elhúzódik tőlem, megint a farkáért
nyúlok. Még nem végeztem – folytatni akarom a kényeztetését –, de nem
engedi.
– Én döntöm el, hol teszlek egésszé – morogja, miközben talpra segít, és
visszanyom az asztalra. Megragad, hogy a térdhajlatomnál fogva felemelje
mindkét lábamat, így az asztal szélére kerül a talpam.
Végighúzza a farkát a vágatomon, amitől önkéntelenül nekifeszül a
csípőm, átkarolom a nyakát, és az egész felsőtestemmel hozzábújok.
Mindenem remeg, és csupa olyan ok miatt van szükségem a közelségére,
amit csak hallgatással tudok elmondani. Éreznem kell őt.
Hátrébb húzza a csípőjét, hogy odategye a farkát a megfelelő helyre,
majd lassan belém hatol, miközben ráharap az ajkamra.
Reszketek és fojtogat a sírás. Most szinte kiabál a hallgatásom: azért
könyörög, hogy annak lásson, aki vagyok,
ne pedig annak, amit tettem.
Még szenvedélyesebben csókol, ahogy tövig elmerül bennem, így elfojtja
a kiáltásomat a nyelvével. Egyik kezével beletúr a hajamba, hogy
megmarkolja a tarkómat, a másikkal pedig átöleli a derekamat, amivel
hihetetlen, de még közelebb húz.
Remeg az állam, miközben elkezd lassan ki-be mozogni bennem. Lassan
húzza ki és gyorsan nyomja be. Megőrülök tőle, és karmolászom, hogy
jöjjön még közelebb, pedig képtelenség még mélyebbre hatolnia.
Csak akkor engedi el a számat, amikor mindkettőnknek elfogy a
levegője. Nekitámasztja a homlokát az enyémnek, ahogy beszívjuk egymás
levegőjét halk nyögésekkel, mintha bármi, ami hangosabb, tönkretehetné
ezt az egészet.
– Mutasd meg, bella – kéri rekedten. – Mutasd meg, hol fáj, hogy
tudjam, hol szeresselek a legjobban.
Könnyek szöknek a szemembe, de elfojtom őket. Nem akarom, hogy ne
lássam őt tisztán. A homlokomat ráncolva nyelek egyet, ám hagyom, hogy
lássa, ahogy küzdök a maradásért.
Hagyom, hogy lássa, hogy miatta megéri maradnom.
– Mostrami come amarti{50} – mondja olyan mély és csábító hangon,
hogy borzongás fut végig tőle a gerincemen. Nem tudom, mit jelent, de
gyönyörűen és szívszorítóan hangzik.
 Egyre durvábbak és gyorsabbak a mozdulatai. Még jobban lángol a
tekintete. Verejtékben úszik a testünk, és minden érintés olyan, mint olaj a
tűzre, mert közelebb sodor a robbanáshoz.
A tányér leves csörömpölve leesik a földre, az asztal pedig félig lecsúszik
a szőnyegről, így minden lökésnél csikorognak a lábai a fapadlón. Egyre
nehezebb csöndben maradnunk.
Túl jó érzés, a farka pedig eltalál egy olyan pontot bennem, amitől
fennakad a szemem. Hátrahanyatló fejjel felzokogok. Érzem, hogy
áldozatul esik a szívem, mégsem tehetek semmit ellene.
Végighúzza a fogát a nyakamon, mielőtt ráharap a fülem alatti részre.
Megborzongok, ahogy szívogatja, tovább fokozva az örömmámort.
Nagyon közel járok ahhoz, hogy darabokra hulljak szét. És félek, hogy
amikor meglátja az éles szélű darabjaimat, arra jut, hogy nem éri meg
véreznie miattuk.
– Enzo! – sikítok fel a fájdalomtól és az élvezettől.
– Ez az – leheli megint a nyakamat harapdálva. – Azt akarom, hogy így
mondd ki a nevem.
Elengedi a tarkómat, hogy a lábam közé nyúljon azzal a kezével.
Mindössze néhányszor kell megsimogatnia a csiklómat, hogy meggyújtsa a
kanócot.
Felrobbanok. Remeg a lábam a csípője körül, és olyan erővel szorítom,
hogy alig tud néhány centit távolodni tőlem.
Torokhangon felmordul, én viszont képtelen vagyok bármit is érezni a
bennem zajló robbanássorozaton túl.
Alig vagyok a tudatában annak, hogy felemel, miközben megint
felmászik az asztalra, így olyan szögben tud belém hatolni, ahogy neki kell.
Belekapaszkodnék, de elkapja a csuklómat, hogy a fejem fölé szegezze.
Homorítok, mert még mindig egyik hullám söpör rajtam végig a másik
után.
Nem bírom tovább, mégsem könyörül rajtam: addig masszírozza a
csiklómat, amíg újra le nem csap a hullám,
és megint el nem jutok a csúcsig.
Sikoly hasítana a levegőbe, ha nem nyelnék el Enzo ajkai. Felemeli a
kezét a lábam közül, hogy megfogja a csípőmet. Aztán megáll, és aljas
morgás tör fel a torkomból, miközben ő is eljut a robbanásig.
 Már fáj, ahogy szorítja a csuklómat, de alig érzem, mert esztelenül
pumpálva belém spriccel.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mire mindketten elernyedünk. Sikerül
megtámaszkodnia, mielőtt rám zuhanna, de szerintem még azt sem bánnám.
Máris érzem, hogy a lelkem csupán szánalomból ragaszkodik a
porhüvelyéhez.
Amint felül, hangos nyikorgás hallatszik, amit reccsenés követ, én pedig
hirtelen súlytalanná válok.
Ezúttal ijedtemben sikítok, mert az asztal teljesen összeszakad alattunk.
Túl gyorsan történik ahhoz, hogy bármelyikünk is megfelelően reagáljon.
Az eséstől kiszorul a levegő a tüdőmből, Enzo pedig elkáromkodja magát.
Csak döbbenten bámuljuk egymást tágra nyílt szemekkel. Aztán
levegőért kapkodva felnevetek.
Összetörtük a kicseszett asztalt. Totálkáros lett. Nem lehet megjavítani.
Enzo lassan kifújja magát. Most már teli szájjal kacagok, neki pedig
rázkódik a válla. Amikor felemeli a fejét, a legszebb mosolyt látom az
arcán, és ettől kis híján úgy jár a szívem, mint ez az asztal. Felderül tőle az
egész arca, és mogyoróbarna szeme csillog, ahogy kedvtelve néz rám.
– Miért csókoltál meg? – érdeklődöm. Teljesen rabul ejt, hogy milyen
kibaszottul sugárzik, amikor boldog.
Leolvad az arcáról a mosoly, a tekintete viszont még jobban lángol.
Fölém hajolva megtámasztja magát a fejem mellett, mintha ketrecbe zárna.
Ez az egyetlen ketrec, amiben benne akarok lenni.
– Van egy hely az óceánban, ami annyira mély, hogy egyetlen fénysugár
sem ér le odáig. És nagyon sokáig ott rekedtem, nem kaptam levegőt.
Amikor megismertelek, kiemeltél abból a sötétségből, és akkor először
jöttem fel levegőért. Te lettél nekem az oxigén, bella ladra, és már nem
tudok lélegezni nélküled.
Kiugrik a szívem. Úgy érzem, hogy én nem kapok levegőt. Soha nem
akartam, hogy valaki szeressen, de már akarom. Istenem, mennyire akarom,
hogy szeressen!
– Gyönyörű tolvaj – mormolom, mert eszembe jut, mit jelent a becenév,
amit adott nekem. – Már nem vagyok az.
Alaposan szemügyre vesz. Még mindig ott van benne az a gyengédség,
ahogy közelebb hajol, hozzáérinti az orrát az enyémhez, és közben megint
elvigyorodik.
 – Tolvaj vagy, bébi. Elloptad a nevemet, most pedig elloptad a szívemet
is. Kérj tőlem bármit, és megadom neked.
– Nem érdemlem… – kezdtem.
Úgy megragadja az államat, hogy a fogam belemélyed a húsomba.
– Baromira fog fájni, hogy szeretlek. Csak ezt érdemled. Szeretlek, és te
is szeretni fogsz engem – teszi hozzá szenvedélyesen.
Meggyőződésem, hogy mindjárt meghalok, mégsem voltam ilyen boldog
még soha.
– Igen. Tényleg szeretlek – válaszolom szinte gépiesen. Persze hadarok,
és furcsa érzés, mert még mindig erősen fogja az arcomat, amitől úgy áll a
szám, mint egy halnak.
De megéri, mert újabb sugárzó mosoly ül ki az arcára, ahogy elereszt.
Nekem pedig megint összeszorul a szívem, és elfelejtem, hogy kell levegőt
venni.
Valamiért kész megbocsátani nekem. Csakhogy még nem érdemeltem ki.
Addig nem, ameddig nem tud mindent.
Leolvad az arcomról az öröm, és amikor észreveszi rajtam a változást,
akkor neki is.
– Mi a baj, bella?
– Megöltem – suttogom.
– Micsoda? – hőköl hátra Enzo.
Az ajkamra harapva összeszedem a maradék bátorságomat.
– Megöltem Kevint – ismétlem.
Szóra nyitja a száját, és beletelik néhány másodpercbe, hogy felfogja,
amit mondtam.
– Azt mondtad, hogy a nyomodban van.
– A rendőrség van a nyomomban, a barátai – rázom a fejemet. Megint
könnyek szöknek a szemembe. – Nem azért, mert ellopom mások
személyazonosságát, vagy mert Kev meg akar találni. Hanem azért, mert
megöltem egy zsarut. Meggyilkoltam az ikertestvéremet.
 30. FEJEZET

Sawyer
Hat évvel ezelőtt

Összerezzenek, amint hallom a bejárati ajtó csapódását. Szereti viccelődve

azt kiabálni, hogy „Drágám, hazajöttem!”,
de ma nincs semmi más, csak csend.
Ez nyugtalanító, így rögtön megszólal bennem a vészcsengő. Olyan,
mintha gáz szivárogna az izmaimba, és lassan átjárná őket a méreg.
Összeszorul a gyomrom, ahogy egyre közeledő léptek zaját hallom a lépcső
felől.
– Sawyer? – szólongat Kevin. Pillanatok alatt igyekszem kielemezni a
hangsúlyát és a hanglejtését, hogy vajon milyen hangulatban lehet.
– Itt vagyok – kiáltom vissza. Próbálok kedvesnek tűnni.
Nyári szünet van az egyetemen, és az egyetlen dolog, ami távol tart az
otthonomtól – vagyis tőle –, az a munkám a könyvtárban.
De nyilván szabadnapos vagyok. Legszívesebben felhívnám Mrs. Julie-t,
hogy mégis vállalok egy műszakot.
Az ágyon ülve egy thrillert lapozgatok éppen. Már nem is tudom, miről
szól; ötven oldallal ezelőtt elveszítettem a fonalat, és az ötvennegyedik
oldalnál járok.
Kev benyit a szobába. Még csak engedélyt sem kér, hogy bejöjjön. Nem
mintha valaha is kért volna.
Még mindig egyenruhában van, leszámítva a fegyvert és a sokkolót.
Hányingerem támad a látványtól. Megmentőként parádézik –
védelmezőként –, de ez az egyenruha semmi mást nem jelent, csak azt,
hogy képtelen vagyok megakadályozni, hogy bántson.
Azonnal megváltozik a hangulat a szobában: gyorsabban hanyatlik, mint
ahogy a hullámvasút száguld lefelé a tetőponton túl.
Bombaként ketyeg a bennem szétáradó adrenalin. Gyöngyözni kezd a
homlokom, és remegni kezdek.
– Mit olvasol? – faggat. Kikapja a könyvet a kezemből, mielőtt
válaszolhatnék. Most az egyszer örülök a tiszteletlenségének, mert nem
hiszem, hogy tudtam volna válaszolni neki.
Rám pillant, aztán ledobja a könyvet az ágyra, s nézi, ahogy becsukódik.
Ötvennegyedik oldal. Ne feledd!
– Egész nap olvastál? Még csak ki sem tudtál takarítani?
– kérdezi, bár ez inkább tűnik kihallgatásnak.
– De, takarítottam – védem magam óvatosan, és összekulcsolom a
kezemet, hogy leplezzem a remegést.
– És a vacsora? Úgy látom, egész nap csak ülsz a seggeden, amíg én
pénzt keresek.
– Van saját pénzem, Kev – jegyzem meg zsémbesen. Nem valami sok, de
minden tőlem telhetőt megteszek, hogy fizessem a dolgaimat. Még
iskolaidőben is dolgozom részmunkaidőben, hogy beszálljak a rezsibe.
Érdekes, hogy a szüleink életbiztosítása bőven elég volt, hogy kifizessük
a házat és a kocsit, de Kev mégis úgy viselkedik, mintha össze kellene
kaparnunk minden fillért a megélhetéshez. Miközben ellopta a pénz rám eső
felét.
Szerintem sztriptíztáncosokra költi az egészet, amikor éppen nem engem
gyötör.
– Az a pénz az enyém kellene, hogy legyen, ameddig az én házamban
laksz.
– A mi házunkban – helyesbítek leszegett fejjel és egyre szaporább
szívveréssel. – Ikrek vagyunk. Egyébként is, három perccel idősebb
vagyok.
Vetek rá egy pillantást. Észreveszem, ahogy dühösen megvillan a
tekintete. Olyan mély harag látszik rajta, ami biztos, hogy veleszületett. Egy
szörnyeteg mellett fejlődtem az anyám méhében. Ez a harag benne van a
DNS-ében. Néha megijedek, hogy az enyémben is.
Az öcsém bólint egyet magában, mintha egyetértésre jutna a benne
lakozó démonnal vagy ilyesmi. Csak elképzelésem van róla, hogy mivel
kapcsolatban. És ez a legszomorúbb – hogy van elképzelésem.
Megtapasztaltam az összes forgatókönyvet.
– Csak az én kedvemért van ez rajtad, tökfej? – kérdezi felém bökve.
Fogalmam sincs, miért nézek végig a ruhámon úgy, mintha nem tudnám, mi
van rajtam.
Bő fekete póló, laza farmer és a vicces tésztamintás zoknim.
 Háromnegyed órát töltöttem el azzal, hogy gondosan kiválasszam ezeket
a darabokat. Mint minden egyes nap. Minden, ami kihívónak tűnhet, nem
kívánt érintésekhez vezethet, de többnyire a puszta létezésnek is ugyanaz az
eredménye.
– Senkinek a kedvéért – nyúlok a könyvemért a tekintetét kerülve.
– Azért, mert senki más nem figyel rád, ugye?
Hála neked.
– Ezt akarod? – folytatja. – Figyelmet?
– Nem…
Kev bemászik az ágyba, amitől a torkomra forr a szó. A testem olyan
merev, akár egy szikla, miközben baljós mosollyal az arcán fölém
tornyosul.
Összeszorul a torkom az undortól és az émelygéstől. Hidegség árad szét
minden porcikámban.
Nem teheti meg velem újra. Már annyira a magáévá tette a testemet,
hogy nem maradt semmim, amit odaadhatnék. Mit akarhat még?
Simogatást érzek az arcomon, de a lelkem már kiszállt a testemből.
Kívülről látom, ahogy erőből próbál hanyatt dönteni az ágyon.
Nem engedek. Csak fagyos dühvel bámulom.
– Feküdj le, Sawyer. Tudod, hogy hiába küzdesz – morogja.
Könnyek szöknek a szemembe. Nem tudom, hogy nem veszi észre.
Hogyhogy nem látja, amikor mindketten annyira halottak vagyunk belül?
– Szállj le rólam, te undorító disznó – sziszegem. Már úgy remeg az
egész testem, mintha földrengéstől rázkódnék.
Az öcsém döbbenten meghátrál. – Ha még egyszer hozzám érsz, kurvára
kinyírlak, Kevin.
Aljas vigyorra húzódik a szája, mielőtt két kézzel elkapja a torkomat.
Úgy szorít, hogy egyáltalán nem kapok levegőt.
Egyszerre látom az elsötétült tekintetét és kívülről azt, ahogy fojtogat.
Kiguvadt szemekkel és liluló arccal vergődöm a szorításában.
Neki is vörös a képe, mert minden erejét beleadja a fojtogatásomba.
Vakon matatok magam mellett az ágyon, miközben gyorsan fogy belőlem
az élet.
Tudtam, hogy ez lesz a vége. Éreztem a zsigereimben. Már pattanásig
feszült nálam a húr, ő pedig minden egyes találkozásunk alkalmával tovább
rontott a helyzeten.
 Elkezdtem késeket eldugni a ház különböző pontjain, mert a tudatalattim
tisztában volt vele, hogy mennyire készül megbomlani az elmém – anélkül,
hogy ez valaha is teljes mértékben tudatosult volna bennem.
Végül a markomba zárom a párnám alá rejtett fegyvert; éppen akkor,
amikor már kezd elsötétülni előttem a világ.
Találomra felé döfök a késsel. Inkább érzem, mint látom, ahogy
belemélyed a húsba és az inakba.
Ezzel egy időben enyhül a szorítás a torkomon, miközben valami meleg
és nedves fröccsen az arcomra.
A tüdőm megtelik oxigénnel, ami szinte fájdalmas megkönnyebbülés. De
nincs időm örülni neki, miközben vörös áradat ömlik rám, Kev pedig
rángatózik fölöttem.
A kés mélyen beleállt oldalt a nyakába. Egyszerre ömlik a vér a sebből és
a szájából. Kiguvad a szeme, és látszik az összes foga.
Mintha zokognék, de annyira szétesett az elmém, hogy fogalmam sincs,
mit csinál vagy érez a testem.
Egyenesen a szemembe bámul, a tekintetéből pedig sugárzik, hogy
elárultam őt. Pedig csak azt tudja elárulni az ember, aki megbízott benne.
Soha nem lett volna szabad megbíznia bennem.
Összeroskad, és éppen annyi előrelátásom marad, hogy félretoljam, így
mellém rogyjon le.
Öklendezem; most a pánik szorítja a tüdőmet. Meleg vér borítja a
felsőtestemet, de olyan, mintha sűrű kátrány lenne. Meg kell szabadulnom
tőle. Tágra nyílt szemekkel kikecmergek az ágyból. Nem vagyok hajlandó
visszanézni arra, amit tettem, mégis érzem a bizonyítékát, ahogy beissza
magát a bőrömbe. Letépem a pólómat, és megtörlöm magam, amennyire
tudom. Úgy reszket a kezem, hogy kezd elzsibbadni.
A szemem sarkából látom a mozdulatlan testét az ágyamon, körülötte az
egyre növekvő vértócsával.
– Francba, francba, francba – motyogom kétségbeesve, miközben szó
szerint lerántok egy új pólót az egyik vállfáról a szekrényemben. Nagy
nehezen megtalálom rajta a megfelelő nyílást, amin átbújtathatom a
fejemet.
Zakatol az agyam, de nincs egyetlen épkézláb gondolatom sem. Csakis a
színtiszta ösztön vezérel, és csak annyit tudok, hogy menekülnöm kell.
Fuss, Sawyer! Ne nézz vissza!
 Kiszaladok a szobámból és le a lépcsőn. Szinte megbotlok a saját
lábamban, úgy menekülök. Eszeveszettül kutatok
a cipőm után, és felnyögök, mert nem találom.
Francba vele! Nincs idő.
Menekülnöm kell, amíg még lehet.
Mert ha egyszer elkezdem, soha nem hagyhatom abba.
 31. FEJEZET

Enzo

Válaszra várva bámul rám a kék szemével, de szóhoz sem jutok a

döbbenettől. Csak arra tudok gondolni, hogy a fenébe fogom megmenteni.
Lejjebb vándorol a tekintete. Tessék, már el is bújik.
– Nézz rám! – csattanok fel.
Engedelmeskedve felpillant rám. Könnybe lábadt a szeme, és tudom,
hogy arra számít, hogy dühös leszek.
Bizonyos tekintetben dühös is vagyok.
– Mikor történt?
– Hat éve – suttogja. – Huszonkét évesek voltunk. Frissen végzett az
akadémián, de mindenki rögtön megszerette.
El voltak keseredve, amikor megtudták, hogy meghalt – von vállat
esetlenül. – A zsaru barátai közül többen is sokat szerepeltek a hírekben.
Sírva ígérgették, hogy nem nyugszanak, amíg nem találnak meg. Mindig
abban reménykedtem, hogy valahogy majd továbblépnek, de az egyik régi
barátja még mindig írogat nekem olykor e-mailben.
Lassan kifújom magam, miközben felállok, és megfogom a kezét, hogy
talpra segítsem. Mintha nagyon bizonytalan lenne önmagában, én pedig
vigaszt akarok nyújtani neki, de még nem találom a megfelelő szavakat.
Hogy mondjam el, hogy csak azért vagyok dühös, mert én is látni
akartam, ahogy eltűnik az élet annak a szörnyetegnek a szeméből? Hogy
mondjam el neki, hogy imádtam volna nézni, ahogy véget vet az öccse
nyomorult életének, és utána valószínűleg megdugtam volna érte?
Óvatosan lekászálódunk a törött asztalról. Vigyázok rá, hogy elkerülje a
szúrós üvegszilánkokat és a szálkákat. Aztán összeszedem a ruháinkat, és
segítek neki felöltözni. Kell valami, amivel lefoglalhatom a kezemet, amíg
gondolkodom.
Miután végeztünk, fogom a vadászpuskát, és felkísérem a szobánkba.
– Enzo? – szólít meg szelíden és bizonytalanul. Cikáznak a gondolataim,
ahogy megdörzsölöm az arcomat.
– Hol történt ez?
 – Nevadában, az Egyesült Államokban.
– Ausztrália kiadna az amerikai hatóságoknak – sóhajtok fel. – De a többi
ország nem.
– Soha nem akartam Ausztráliában maradni, Enzo – bólint lassan. – Más
államokban bujkáltam az elmúlt hat évben. Végül összeszedtem a
bátorságomat, hogy az egyik személyazonossággal útlevelet szerezzek, és
elhagyjam az Egyesült Államokat, és vettem egy repjegyet Indonéziába. De
aztán egy ismerős meglátta, ahogy a gépre várok, és elárult volna, így egy
pillanat alatt döntenem kellett, hogy másik gépre szálljak. Azt választottam,
amelyik a leghamarabb indult, így kötöttem ki Ausztráliában. Egyelőre
meghúztam magam, de mindig is tovább akartam állni.
Mindig is tovább akart állni.
Most pedig nem tudom, hagyhatom-e.
– Figyelj, tudom, hogy amit tettem, az nem helyénvaló, de…
Megtorpan, amikor felkapom a fejemet. Bármit is lát rajtam, arra
készteti, hogy befogja a száját.
Egy szempillantás múlva két tenyerembe fogom az arcát, ő pedig úgy
bámul, mintha nem tudná eldönteni, hogy féljen-e.
– Tudod, milyen irigy vagyok? Csak azt fájlalom, hogy bárcsak ott lettem
volna, hogy megjutalmazzalak utána. Aztán gondoskodtam volna róla, hogy
soha ne kapjanak el érte.
– Hogyhogy nem háborodtál fel? – rázza a fejét értetlenül Sawyer. –
Megöltem valakit. Hidegvérrel.
– Bébi, én csak azt sajnálom, hogy az elmúlt hat évet megbánással
töltötted ahelyett, hogy örültél volna neki.
A rózsaszín ajkára fókuszálok. Azt is sajnálom, hogy milyen sokáig
vártam, hogy megízleljem. Mire megint belenézek a babakék szemébe, azt
látom, hogy értetlenül bámul.
– Kinyírtál engem azon az asztalon? Felnyársalt az egyik lába vagy
ilyesmi? Ez nem lehet igaz.
Elvigyorodom, mire elkerekedik a szeme.
– Jaj, istenem! Tényleg meghaltam.
– Azt akarod, hogy haragudjak?
– Nem…? – feleli, de leginkább kérdésnek hangzik. – Azt hiszem, egy
normális ember úgy reagált volna, hogy sokkot kap, ítélkezik fölöttem,
aztán titokban rám hívja a 911-et.
 – Itt nincs 911, itt 000 van. És ezen már túl vagyunk. Nem hívhatjuk
őket.
A szemét forgatva elhúzódik tőlem.
– Nem számítottam rá, hogy örülni fogsz – ismeri be.
Alaposan szemügyre veszem. Látszik némi megkönnyebbülés a
tekintetén, de még mindig bizonytalannak tűnik.
– Örülök, hogy meghalt, de ez még nem jelenti azt, hogy örülnék a
helyzetünknek – helyesbítek. – Nagy bajban vagy, és nehéz lesz kihúzni
belőle.
– Enzo, nem várom el, hogy megments – ráncolja a homlokát.
– Azért, mert még soha senki nem talált méltónak arra, hogy
megmentsen.
Sértődötten eltátja a száját, én pedig megragadom az alkalmat, hogy két
ujjamat az alsó fogsorába akasztva magamhoz húzzam. Kis híján ráesik a
mellemre.
– Tévedtek, bébi. Méltó vagy rá.
Belemélyeszti az ujjaimba a kis fogait, mire vigyorogva eleresztem.
– Meg tudom menteni magam – közli lángoló tekintettel.
– Igen – simogatom meg az arcát a hüvelykujjammal. – Ezt már
bebizonyítottad, amikor kioltottad az életét annak, aki bántott. De már nem
vagy egyedül. Most már van valaki, aki téged szolgál, miközben
igazságtételre vársz.
– Ez nem úgy sikerült, ahogy gondoltam – vallja be halkan, pislogva.
Megint olyan, mintha félne. Ezúttal tudom, hogy azért, mert nem akar nagy
reményeket táplálni.
Megadom magam, és gyengéden szájon csókolom.
– Semmi mást nem ismerünk, csak a szívfájdalmat. Talán most
mutathatnánk egymásnak valami mást is, igaz?
Éppen csak felfelé görbül a szája, aztán bólint.
– Igaz – suttogja.
– És együtt meg fogjuk oldani. Először is el kell húznunk erről a kurva
szigetről.
Megint bólint, a szokásosnál jobban csillogó kék szemekkel.
Elégedetten elengedem, és a fürdőszoba felé veszem az irányt, hogy
lezuhanyozzak, amikor mozgást hallok odalentről.
Nemcsak léptek zaját, hanem olyat is, mintha láncokat vonszolnának.
 – Mi ez a hang? – suttogja Sawyer.
– Valaki van még idebent. Már nem vagyunk egyedül.
– Enzo – szól utánam habozva. – Ne menj le.
– Csak egy szellem, nem igaz? – kérdezem a vállam fölött hátrapillantva.
– Nem tehet kárt bennem.
Bosszúsan fújtat egyet, és halkan a nyomomba ered.
– És már ezt is megbeszéltük. Ha meg tudnak ütni egy tömör célpontot,
akkor téged is, mert tömör célpont vagy. Komolyan mondom, Enzo.
Gyakrabban kéne filmet nézned.
– Az mind kamu – tiltakozom.
– De néhány megtörtént eseményeken alapszik! – suttogja szinte
kiabálva.
– Azok meg szörnyen túloznak.
Ökölbe szorult kis kezekkel bámul rám, a homlokát ráncolva. Nagyon
aranyos, de az a szellem vagy akármi éppen megmozdít valamit, ami
annyira hangos, hogy magára vonja a figyelmemet.
– Maradj itt fent – mormolom a csalódott kis nyöszörgésével mit sem
törődve, miközben felkapom a puskát. Könnyed léptekkel elindulok a
lépcső felé.
Sawyer természetesen nem marad itt, hanem a nyomomba ered. A
hátamhoz simul, és kis híján elgáncsol lefelé menet. Lövésre készen tartom
a fegyvert.
Megfeszülök, és amint rálátok az alsó szintre, gyorsan végigpásztázom
minden négyzetcentiméterét. Senki nincs itt.
Megállok a legalsó lépcsőfokon. Érzem az állott szagot a levegőben.
– Jaj, hallod, ez durva – sopánkodik halkan Sawyer, egyik lábáról a
másikra állva, amitől nyikorogni kezd alattunk
a fémlépcső. – Nem mehetnénk fel a…
– Bébi, fogd már be.
– Tahó – suttogja, de nem fűz hozzá további felesleges kommentárt.
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy valami csak úgy eltűnhet, így
átkutatom a konyha és a nappali minden szegletét. A szőnyeg és a törött
asztal a pince fölött van, tehát nem sok lehetőség maradt az elrejtőzésre.
Pillanatokon belül kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy bármi is volt
idelent, már nincs itt. Legalábbis nem látom.
A nappaliban állva bámulom a kihűlt kandallót, amikor Sawyer beoson.
 Félősen körülnéz. Még mindig tart tőle, hogy az a valami visszajön.
Jó eséllyel tényleg vissza fog jönni, és kurvára remélem, hogy tényleg
így is lesz. Szeretném a saját szememmel látni, hogy tényleg egy láthatatlan
lélek mászkál-e itt, hogy felfordulást csináljon a házban és az elménkben.
– Ú, látod azt ott? – kérdezi Sawyer. Kihúzza magát, és másodpercek
alatt elillan belőle minden tétovaság. A tekintetét követve megpillantom a
két könyvespolcot a kanapéval szembeni fal mentén.
Az egyik mintha elmozdult volna. Nem oldalra, hanem egy bizonyos
szögben.
Mintha egy ajtó lenne.
– Hozd ide az elemlámpákat a konyhából – adom ki a parancsot gyorsan,
és odasietek.
Sawyer fürgén felmarkolja őket, és pont akkor ér vissza hozzám, amikor
próbálom megmozdítani a csálé könyvespolcot. Némi erőfeszítés árán
kitárul – hasonló zajjal, mint amit odafent hallottunk.
Sawyernek eláll a lélegzete. Csak ezt lehet hallani, miközben
belebámulunk a fekete semmibe. A könyvespolc tényleg egy kicseszett ajtó,
mögötte kőből épített csigalépcsővel.
– A jelzőfény – suttogja a hátam mögött, aztán bekapcsolja az
elemlámpát, és elém lép.
– Mögöttem gyere, Sawyer. Két másodperce még féltél.
– Most már túl izgatott vagyok – vet rám lesújtó pillantást a válla fölött. –
Úgyhogy te gyere mögöttem. Nem tesz különlegessé az, hogy férfi vagy.
Legjobb tudomásom szerint én vagyok gyilkos, nem te.
– Boldogan egyenlítek, bella – vonom fel a szemöldökömet.
– Férfiak – motyogja a szemét forgatva, s már tör is előre. Mosolyra
húzódik a szám széle. Kikapom a kezéből a másik elemlámpát, amit
elfelejtett ideadni, és hagyom, hogy előre menjen.
Igaza van. Nincs rám szüksége, hogy megmentsem, de ez még nem
jelenti azt, hogy nem fogom megvédeni. Az pedig holtbiztos, hogy simán a
válla fölé fogok célozni a puskával, ha felbukkan Sylvester.
Mindketten halkra fogjuk a lépteinket felfelé menet. Mintha egy
örökkévalóságig kanyarognánk a csigalépcsőn. A tetejére érve megáll egy
pillanatra, aztán izgatottan felsikkant.
– Itt a jelzőfény! – kiált fel, bár van elég esze ahhoz, hogy visszafogja a
hangerőt.
 Egy kis kör alapterületű helyiségben találom magam. Üveg borítja szinte
az egészet, és egy ajtó vezet a korláttal védett részre, ami végigfut körülötte.
Megpillantok egy fémlétrát is, ami tényleg a jelzőfényhez vezethet.
Sawyer arcán széles vigyor terül szét, és boldogan néz rám hátra.
A szoba felét egy irányítópult foglalja el. Bal oldalt hátul pedig ott egy
rádió.
Az első reakcióm, hogy dühös vagyok. Mindez megerősíti, hogy
Sylvester egész végig hazudott nekünk. Szándékosan itt tartott minket,
fogságban.
Habár soha nem mondta ki, minden kétséget kizáróan tudom, hogy azért
tette, mert egy magányos idióta, aki itt akarta tartani Sawyert.
– Kijuthatunk innen – leheli reménytől és izgalomtól felcsillanó kék
szemekkel. Még a sötétben is jobban világít a szeme, mint az alvó
jelzőfény.
Odasiet az irányítópulthoz, és éppen elindulok felé, amikor halk
csoszogás hallatszik odafentről. Megdermedve fülelek, miközben Sawyer
gombokat nyomkod, és a rádióval babrál. Nagy buzgóságában meg sem
hallotta a zajt.
– Szerintem működik! – sikkant fel, amit a rádió halk zúgása követ.
Engem viszont túlságosan leköt az egyre zavaróbb lárma odafent.
– Sawyer – suttogom határozottan. Aggodalmas arccal fordul felém.
Szóra nyitja a száját, de aztán olyan, mintha vonszolnának valamit
felettünk.
Láncok.
Szaporábban ver a szívem, ahogy tudatosul bennem, hogy a zaj forrása
mintha körbe-körbe járna a jelzőfény körül.
Bármi is volt odalent, most idefent van, és talán szándékosan hagyta
nyitva a könyvespolcos ajtót, hogy megtaláljuk. Annyira arra
összpontosítottam a figyelmemet, hogy végre megtaláljuk a jelzőfényt,
hogy eszembe sem jutott, hogy az a… valami jött fel ide először.
– Gyere ide, bella – nyújtom Sawyer felé a kezemet. Abban a
pillanatban, ahogy megfogja, magam mögé húzom, és megint célzok a
fegyverrel.
A láncok egy pillanatra megállnak, mielőtt megjelennek az üveg szélén,
ahol a létra van. Szétárad bennem az adrenalin, amint megjelenik egy
sápadt női láb, aztán egy másik is.
 Vastag fémpánt feszül mindkét bokáján, közöttük pedig hosszú lánc lóg
le.
– Enzo – szólal meg Sawyer. – Lőjük le?
– Nem úgy volt, hogy szellemekkel nem küzdhetünk meg? –
emlékeztetem. Habár ahogy lejön a létrán, nyilvánvaló, hogy egy lány az.
Elképesztően vékony, hosszú és szellős fehér ruhában. Leér a létra aljára, de
továbbra is lehajtja a fejét, így a hosszú szőke fürtök eltakarják az arcát.
– Jaj, istenem! Ez biztos az a lány, akit a tengerben láttunk – leheli
Sawyer.
– Ez… nem áll össze – motyogom. Zakatoló aggyal, próbálom
egybefűzni Sylvester hazugságait.
Azt mondta, hogy a láncok a foglyokhoz tartoznak, akiket évekkel ezelőtt
ő ölt meg, és a szellemük azóta is a világítótoronyban kísért. Azt is mondta,
hogy a lánya öngyilkos lett, de ha ez az ő szelleme… akkor miért van rajta
lánc?
Összeszorul a szívem, és érzem, hogy elzsibbad az arcom.
– Sawyer – kezdem, miközben nézem, ahogy a lány lassan odamegy az
ajtóhoz, hangosan maga után vonszolva
a láncot.
Felemeli a fejét, szinte mintha hallana engem, amitől minden porcikám
megdermed. Alig hallom, hogy Sawyer felnyög mögöttem, egyszerre
elragadtatva és döbbenten.
A lánynak nincs szája. Vagyis a szája helyén öltések sorakoznak vastag
fekete fonállal.
– Sawyer – kezdem megint, de már hátrálok is vele együtt, ahogy a lány
közelebb jön, és szinte vadul lobog a haja a szélben. – Ez nem szellem. Él.
Nézzük, ahogy megkerül minket, egyenesen előre meredve, amitől még
jobban látszanak és még groteszkebbek a vastag fonalak a száján.
– Tessék? – cincogja Sawyer. – Hogy érted, hogy él? Az jobb vagy
rosszabb?
– Szerintem az öreg hazudott a foglyokról, azért nem találtunk róluk
semmilyen hírt. Azt mondta, két lánya volt itt, emlékszel? Azt állította,
hogy Trinity felakasztotta magát az ablakunk előtt, Raven és Kacey pedig
elment. Vagy Trinity nem lett öngyilkos, vagy Kacey nem ment el.
– Szóval azt mondod, hogy itt nincsenek is szellemek? Egész végig csak
ő volt? – kérdezi Sawyer. Érzem, hogy remeg.
 – Gondolom, igen – motyogom, miközben a lány odaér az ajtóhoz. –
Sylvester valószínűleg így szabadult ki a pincéből. Ő engedte ki.
– Baszki – suttogja Sawyer.
Süvít a szél, amikor a lány kinyitja az ajtót. Megint lehajtja a fejét, így
most sem látszik az arca. Továbbra is rászegezem a fegyvert. Érzem, hogy
Sawyer kilép a hátam mögül, a lány pedig belép, és becsukja maga mögött
az ajtót.
Egy másodpercig egyikünk sem moccan, sőt alig veszünk levegőt. Aztán
a jövevény felszegi az állát, így szembesülünk a Sylvester művelte
brutalitással. Felfordul tőle a gyomrom.
A fehér ruha inkább sárga, és rothadó bűz árad belőle.
De az arca… sokkal rosszabb, mint eleinte gondoltam. Vastag fekete
fonalakkal varrták be a száját, és egészen
a járomcsontjáig futnak az öltések. A seb mintha rothadna, megfeketedett.
Könnybe lábadt és tágra nyílt halványkék szemekkel bámul minket.
Beletelik még egy másodpercbe, mire tudatosul bennem, hogy úgy reszket,
mint a nyárfalevél.
Sawyer elém lép, én pedig ösztönösen elkapom a csuklóját. Megállva
hátranéz rám.
– Minden oké – tátogja.
Elengedem, de mögé lépek, és nem vagyok hajlandó leereszteni a
fegyvert. Fogalmam sincs a lány szándékairól. Lehet, hogy segítséget akar
kérni, de az is előfordulhat, hogy rosszat akar.
– Sawyer vagyok. Te Sylvester egyik lánya vagy?
A lány néhány másodperc erejéig rámered. Nyugtalanító, de Sawyer állja
a tekintetét, és türelmesen várja a választ. Végül a lány bólint, ami olyan
érzés, mint egy mellbevágás.
– Trinity a neved? – kérdezem halkan.
Hirtelen a szemembe néz, nekem pedig továbbra is baljós előérzetem
van. Nem tudom, hogy miatta, vagy amiatt, aminek a nyomát viseli magán.
Megrázza a fejét, így tovább faggatom.
– Kacey?
Újabb szünet, aztán megint bólint.
Jesszusom!
Ez azt jelenti, hogy Trinity valóban felakaszthatta magát, Sylvester pedig
a veszteségtől vagy az őrülettől vezérelve nem hagyta, hogy Kacey
elmenjen. Annyira itt akarta tartani, hogy láncra verte és bezárta. Még a
száját is bevarrta, feltehetően azért, hogy egy hangot se tudjon kiadni,
amikor látogatók járnak erre.
Vajon hol szokott aludni? Egész végig be volt zárva valahová, amióta itt
vagyunk. Ez magyarázatot ad arra, hogy Sylvester miért zárt be minket a
szobánkba, és miért csak éjszakánként hallottuk a lányt a folyosón, amikor
az öreg biztos megengedte neki, hogy szabadon kószáljon. Azért verte a
padlót, sőt még az ajtónkat is, mert az elejétől fogva fel akarta magára hívni
a figyelmünket.
Sawyer a szája elé kapja a kezét. Tudom, hogy ő is rádöbbent
ugyanezekre.
– El fogunk menni erről a szigetről. Akarsz-e… velünk jönni? – kérdezi
lassan Sawyer.
Kacey tesz egy lépés Sawyer felé, mire önkéntelenül karon ragadom
Sawyert, és odahúzom a mellkasomhoz, miközben megint ráteszem az
ujjamat a ravaszra. Megtorpanva a szemembe néz. Nem tudom
megállapítani, mit érez, de nem kérdés, hogy pont olyan elmélyülten
fürkész, mint ahogy én őt.
– Minden oké – biztatja Sawyer, és finom mosollyal hátrapillant rám a
válla fölött, így megint rá figyelek.
Tényleg?
Ebben a helyzetben semmi nem oké.
Megint Kacey-re meredve a rádió felé biccentek az irányítópulton.
– Használnunk kell azt a rádiót, hogy segítséget hívjunk.
Kacey bólint, és oldalra lépve jelzi, hogy nem fog megállítani minket.
– Hajrá, bébi – biztatom Sawyert. Odasiet a rádióhoz, és elkezdi
váltogatni a csatornákat. Olykor bemond egy hallót az adóvevőbe, hátha
kap választ. Szorosan mögé állok, hogy gondoskodjak a biztonságáról.
Csak ekkor eresztem le a fegyvert. Bármennyire is szeretném azt hinni,
hogy Kacey nem fog megtámadni minket, semmi kétség, hogy pocsék
idegállapotban van, és nem tudom eldönteni, hogyan áll hozzánk. Neki csak
Sylvester van – abszolút lehetséges, hogy inkább hozzá lesz lojális velünk
szemben, még annak ellenére is, amit vele tett.
Rajta tartom a szemem, miközben Sawyert nézegeti.
– Tudod, hová ment Sylvester? – kérdezem, amíg várunk. Rám pillant.
Szinte nyugtalanító, milyen gyorsan jár a szeme.
 Megrázza a fejét, és megint Sawyerre pillant, aki folytatja a babrálást.
– Fogva tartanak még itt valakit?
Újabb nem.
– Jön ide hajó havonta egyszer? – megyek tovább.
Kacey bólint. Sylvesternek volt elég esze ahhoz, hogy erről ne hazudjon,
amikor csak ennyi élelmiszere és más kelléke van, és nincs is annyi helye,
hogy évekre elegendő készletet tároljon.
– Az édesanyád kijutott valaha a szigetről? – szegezem neki nyíltan. Ezt
nem lehet szebben megkérdezni, de kíváncsi vagyok, mi történt valójában
Ravennel, habár van egy baromi erős sejtésem.
Egy pillanatra lenéz, mint elszomorítaná a kérdés, de aztán megint rám
néz, és megrázza a fejét. Nem.
– Megölte – vonom le a következtetést, ami inkább állítás, mintsem
kérdés.
Bólint.
Jesszusom! Sapevo che lo stronzo stava mentendo.{51} Viszont soha nem
hittem volna, hogy az igazság ennyire durva.
A megerősítés nem nagyon segít csillapítani a mellkasomban forrongó
koromfekete dühöt.
– Sajnálom, hogy ezen mentél keresztül. De nem kell itt maradnod vele,
és mi örömmel segítünk neked bármiben, amire szükséged van.
Noha Kacey nem tud beszélni, ellágyul a tekintete.
– Halló! Van ott valaki? Halló! Három embert tartanak fogva a Holló-
szigeten. Kérem, segítsenek – mondja Sawyer a rádión.
Ám válasz helyett csak fehér zajt hall. Ugyanazt a mantrát ismételgeti,
miközben Kacey csak tovább bámul.
Egy egész percig így megy ez, mígnem hangos reccsenés hallatszik
odalentről. Sawyer teljesen betojik tőle, még fel is sikkant. Kacey a lépcső
felé kapja a fejét, a rémülettől tágra nyílt szemekkel.
Aztán lassan megint a szemembe néz. Egyetlen hang nélkül is pontosan
tudom, mit akar mondani.
Sylvester visszatért.
 32. FEJEZET

Sawyer

Úgy kalapál a szívem, hogy még egy hajót is ide tudna vezetni.
Enzo mintha habozva bámulna Kacey-re, aztán a lépcsőre. Tudom, mi
viaskodik benne: vagy itt hagy a lánnyal kettesben, vagy hagyja, hogy
lemenjek vele.
– Ne menj le.
Bosszúsan felmordul, de végül rám néz.
– Mindketten maradjatok idefent – mondja Enzo a vadászpuskáját
markolva. Már rázom is a fejemet, mielőtt egyáltalán befejezhetné.
– Nem-nem, csak maradj itt, amíg el nem érek valakit – könyörgök
kétségbeesve. A gondolattól is összeszorul a gyomrom, hogy lemegy, és
talán baja esik.
– Bébi, itt szűk a hely, és könnyen lövöldözés lehet belőle. Nem fogom
kockáztatni az életed. Kurvára nem akarlak elveszíteni – érvel hevesen, de
halkra fogott hangon.
– Enz…
Belém fojtja a tiltakozást azzal, hogy odajön hozzám, és az alsó
fogsoromnál fogva magához húz. Aztán átkerül a keze a tarkómra, s fogva
tart, miközben rátapasztja a száját az enyémre.
Eget rengető, ahogy csókol. Olyan érzés, mint a szerelem, de még az is
szürke ahhoz képest, ahogy az egész lényem vibrál az érintésétől.
Megremeg az alsó ajkam, amire ráharap, és halk cuppanással elengedi,
végül hátralép. A pólóját markolva féltőn kapaszkodom belé. Nagyon
sokáig csak magam miatt éreztem ilyet, de ez… ez sokkal rosszabb. Aki
kitalálta, hogy milyen romantikus a búcsúzkodás, még soha nem élt át
veszteséget. Semmi rózsaszín nincs abban, hogy itt hagy.
– Kerültem már szembe sokkal veszélyesebb ragadozókkal, mint amilyen
belőle valaha is lesz. És most ő fog szembekerülni velem – biztat mély
hangon, amitől borzongás fut végig a gerincemen.
Igyekszem bólintani, de reszketek.
Megcirógatja az ajkamat a hüvelykujjával.
 – Szeretlek – mormolja, amiért haragszom, mert sokkal inkább hangzik
baljós előjelnek, mintsem vallomásnak.
– Én is szeretlek, de lehetne, hogy ezt most ne mondogasd? Aggasztó.
Megjelenik a gödröcske az arcán, ahogy kibontakozik
a kétségbeesett szorításomból.
– Tudsz vigyázni magadra?
– Igen – bólintok. – Megleszek.
Nem úgy fest, mintha meggyőztem volna. Erőteljes homlokráncolással
néz Kacey-re, mintha a gödröcske soha nem is lett volna.
– Megbízom benned – közli vele, de ez inkább hangzik fenyegetésnek. A
lány bólint, és még egy lépést hátrálva mutatja, hogy nem fog közelebb
jönni.
Enzo még mindig tépelődik, majd vet rám egy utolsó pillantást, mielőtt
elindul a lépcsőn lefelé.
Fojtogat az aggodalom, de nem fogok itt ácsorogni, miközben ő kockára
teszi az életét.
Visszafordulok a rádióhoz, másik csatornára váltok, és megismétlem a
segítségkérésemet. Figyelek arra, hogy halk, de érthető maradjon a hangom.
Kacey mögém húzódik, mire megszólal bennem a vészcsengő, hiszen így
már a szemem sarkából sem látom. Kicsit odébb araszolva nézem, ahogy
lassan a lépcső felé halad.
– Maradj itt – mondom neki. Nem akarom, hogy kövesse Enzót. Valami
azt súgja, hogy ha véletlenül felbukkan mögötte, az halálos lehet.
Valami nem stimmel ezzel a lánnyal. Nyilván nem stimmel. Egész
életében itt raboskodott. Kurvára bevarrt szájjal.
Hogy eszik egyáltalán?
Ekkor esik le a tantusz. Hirtelen rájövök, mik azok a kézzel készült
műanyag zacskók a fehér csővel Sylvester szobájában. Gyomorszonda, ami
azt jelenti, hogy Sylvester bizonyára vágott egy lyukat valahol a mellkasán,
hogy belé juttassa a tápanyagokat. Ez a magyarázat a rengeteg tápszerre a
konyhaszekrényben.
Még jobban összeszorul a gyomrom. Hányingerem támad a gondolattól.
El sem tudom képzelni, milyen kínzást élt túl ez a szegény lány.
Kacey felém fordul. Még mindig megdöbbenek, valahányszor a
megcsonkított száját látom. Nem lehet hozzászokni
a látványhoz. Egyenesen horrorfilmbe illő, és bebetonozza az érzést, hogy
valahogy sikerült belecsöppennem egybe.
Még csak dühös sem lehetek miatta. Most lecsap rám
a karma, és hát marhára nem tudom hibáztatni érte.
Kacey nem tud beszélni, és nem úgy tűnik, mintha lenne más módja a
kommunikációra, így néhány kellemetlen másodperc után elfordul. A
lépcső tetején állva bámul lefelé a feketeségbe.
Egyre feszültebb vagyok, ráadásul egyre jobban aggódom Enzóért és
amiatt, hogy még senki sem válaszolt a hívásomra.
Ahogy telnek-múlnak a percek, új érzés vegyül a bennem kavargó – már
így is túl erős – elegybe. Rettegés.
Valami nincs rendjén, én pedig egyre haszontalanabbnak érzem magam,
hogy egy rádióba beszélve nem kapok semmi választ, miközben Enzo talán
veszélyben van.
– Talán le kéne…
Hangos dörrenés szakít félbe, és töri meg a csendet. Eláll a lélegzetem,
elejtem az adóvevőt, és tágra nyílt szemekkel bámulom a lépcsőt.
Pillanatokon belül újabb lövés harsan, amitől még inkább a torkomban
dobog a szívem.
Vajon Enzo vagy Sylvester volt? Nem tudni, melyikük kerekedik felül.
– Oké, most le kell mennünk – mondom remegő hangon.
Kacey lassan felém fordul. Megváltozott a légkör, és már nem vagyok
biztos benne, hogy a mi oldalunkon áll.
Csontszáraz a szám, és mintha a szájpadlásomhoz tapadna a nyelvem,
amikor közelebb lép.
– Ne csináld – szólok rá, mire megtorpan. – Nem áll szándékomban
bántani téged, de megteszem, ha baszakszol velem.
Oldalra biccenti a fejét. Még az is lehet, hogy nem tudja, mit jelent ez.
Semmi kétség, hogy nagyon is burokban élt. Mégsem értetlenség látszik
rajta, hanem olyan… leereszkedő, mint amikor az ember megnyugtat egy
gyereket, aki azért visít, mert nem ehet a vacsora előtt süteményt.
Ribanc.
Újabb lépést tesz felém, mire kihúzom magam.
Csessze meg, amiért próbál megfélemlíteni. Egész életemben a túlélésért
küzdöttem. Nem fogom pont most feladni.
 Mintha habozna, s mielőtt rájöhetnék, hogy mik a szándékai valójában,
nagy robaj hallatszik, utána egy tompa kiáltással, ami úgy hangzik, hogy
Kacey.
A lépcső felé kapom a fejemet, aztán néhány másodperc múlva Kacey
megint szembefordul velem. A torkomban dobog a szívem, az agyam pedig
nem tudja eldönteni, hová összpontosítsa a figyelmemet: a lenti lármára és a
veszélyre, ami valószínűleg Enzóra leselkedik, vagy a rothadó szájú lányra,
aki felém siet.
Épp csak annyi időm van, hogy kitérjek az útjából, rálökjem az
irányítópultra, és a lépcső felé iramodjak.
Francba az egésszel.
Nem fogok idefent harcolni egy félig halott lánnyal, aki szemlátomást
nem olyan szelíd, mint amilyennek tűnt.
Pillanatokon belül a sötétben találom magam, és szó szerint lefelé
botorkálok a lépcsőn. Nem hallom a láncra vert léptek zaját a hátam
mögött, de a rettegésem már egyébként is meggyőzött, hogy ott vannak, és
nem állok meg, hogy ellenőrizzem.
A lépcső aljához közeledve felgyorsul a szívverésem. Már semmiféle zaj
nem jön a küszöbön túlról. Ez sokkal nyugtalanítóbb, mint a lárma. Akkor
legalább tudnám, hogy Enzo még életben van.
Habozás nélkül berontok a nappaliba, amint talajt ér
a lábam.
Sylvester a kanapén ül, ölében vadászpuskával, falábával a
dohányzóasztalon.
Hirtelen lefékezek, és kis híján idejekorán sírba tesz az ijedtség. Rögtön a
konyha felé kapom a fejemet, és eszeveszettül keresem Enzót.
Nincs itt. Hova a fenébe ment?
– Keresel valamit? – kérdezi lustán Sylvester.
A torkomban dobogó szívvel ránézek. Hullámzik a mellkasom, miközben
próbálok rájönni, mi a lószar történt abban a két percben, amit távol
töltöttünk egymástól.
– Mit csináltál? – préselem ki magamból.
Sylvester a szakállához emeli a kezét, hogy gúnyosan úgy tegyen, mintha
töprengve vakargatná.
– Mire gondolsz? – érdeklődik. – Én csak itt ülök a saját kanapémon, a
saját házamban, és éppen egy jó hideg sört iszom.
 Az említett sör ott van az asztalon, habár még rajta a kupak.
– Hol van Enzo? – folytatom, mit sem törődve a leereszkedő stílusával.
Sylvester felsóhajt, mintha az egész helyzet egy óriási félreértés és
valamiféle kellemetlenség lenne. Mintha nem próbált volna meg bezárni
ide, és nem borult volna el az elméje dühében, amikor nemet mondtam.
Mintha nem hazudott volna nekünk már az elejétől fogva, hogy
szándékosan itt tartson minket.
– Már kapcsolatba léptem valakivel – figyelmeztetem.
– Tudják, hogy itt vagyunk, és fogva tartanak minket.
Ez messze áll az igazságtól, de még mindig jobb, mintha azt hinné, hogy
teljesen kiszolgáltatottak vagyunk.
Sylvester leveszi a falábát a dohányzóasztalról. Összerezzenek a
puffanástól. Nyögve feláll, mire ösztönösen hátrálok egy lépést.
Lágy szellő éri a tarkómat, amitől feláll a szőr a hátamon, mint egy
rémült macskának.
Megdermedek, Sylvester pedig ördögien csillogó szemekkel
elvigyorodik. Felemeli a kezét, hogy a hátam mögé mutasson.
– Örül, hogy vele maradsz.
Megfeszülnek az izmaim a rettegéstől. Nem vagyok hajlandó kilazítani
őket, hogy megforduljak.
– Megmondtam neki, hogy itt maradsz vele. Nagyon izgatott, hogy lesz
egy barátnője.
Nyelni akarok, de olyan, mintha pingponglabda lenne
a torkomban.
– Akkor miért vezetett minket oda a jelzőfényhez? Miért segített volna
kiutat találni?
Sylvester a vállam fölé pillant, és színtiszta düh lobban a tekintetében,
aztán kialszik. Ilyen rövid idő alatt látom a lelke helyén maradt üres
sírgödörben az őrület minden cseppjét.
– Kacey néha magányos. Nem mindig szeret itt lenni. Végül magához tér,
de olykor produkálja magát.
– Ezért varrtad be a száját? – vetem oda. Undorodom, hogy ezt művelte a
saját lányával. Hányingerem van, hogy mi minden mást tehetett még vele.
Érzem, ahogy egy ujj megcirógatja a tarkómat. Kiráz a hideg. Olyan,
mintha valami nyálkás dolog érne a bőrömhöz. Lejjebb vándorol az érintés,
aztán olyan mintát ír le, amit nem tudok megfejteni. Rajzol a hátamra
valamit, de fogalmam sincs, mit. Mintha betűk lennének, de nem vagyok
biztos benne így pánikba esve. Mintha azt rajzolná, hogy L-A-R, de túl
gyorsan cikáznak hozzá a gondolataim.
– Mindannyiunkat sújtanak következmények, drágám
– folytatja Sylvester, aki az asztalt megkerülve elém áll. Kettejük között
rekedtem, és gőzöm sincs, hogy a francba találjam meg Enzót és hogy
juthatnánk ki innen. – Épp jött egy szállítmány, amikor elkezdett kiabálni.
A nyelvét már kivágtam korábban, amikor megpróbált segítséget kérni, de
attól még tudja jelezni az ember, hogy baja van, még ha érthetetlenül is. Ő
vett rá, hogy megtegyem.
Felfordul a gyomrom, és epe marja a torkomat.
– Soha nem volt muszáj itt maradnod – emlékeztetem rekedten és remegő
hangon. – Ha annyira nem akartál egyedül lenni, egyszerűen elmehettél
volna.
– A lányaim itt születtek és nevelkedtek. Hosszú éveken át én kezeltem a
világítótornyot. Az egész életemet annak szenteltem, hogy itt vagyok. Miért
dobtam volna el ezt az egészet?
– Mert beleőrültél – érvelek. – Nem kell így élned.
Hallgat, miközben ökölbe szorítja a kezét, majd kinyújtóztatja az ujjait.
Fogalmam sincs, mi jár a fejében, de nem is számít. Nem fog elmenni, és
nem fog elengedni. Ebben biztos vagyok.
És akiről azt hittem, hogy talán hajlandó segíteni, csupán egy összetört
lélek, akit megkínoztak, és talán agymosott is. Tudom, hogy félig ki akar
szabadulni – az a fele, amelyik nyitva hagyta nekünk a könyvespolcot, hogy
megtaláljuk, és kétségbeesetten igyekezett felhívni a figyelmünket –, a
másik fele viszont pont olyan reményvesztett, mint most én, és nem akar
egyedül lenni.
– Szerintem boldog leszek itt a két lánykámmal – mondja végül
Sylvester. – A barátod már úgysincs többé, megszabadultam tőle. Nincs
családod, nincsenek barátaid. És úgy tűnik, jó nagy bajba keveredtél.
Szívességet teszek neked azzal, hogy itt tartalak.
– Mit műveltél vele? – préselem ki az összeszorított fogaim között. Kezd
eluralkodni rajtam a pánik.
Nincs vér, ugye? Beszűkül a látóterem, ahogy eszeveszettül keresem a
vérnyomokat. Enzo nem halhatott meg. Nem vagyok hajlandó elhinni.
– Még nem halt meg – teszi hozzá Sylvester. – De meg fog.
 A fejemet rázom, miközben kezd könnybe lábadni a szemem az egyre
szörnyűbb reménytelenségtől.
Eszembe jut, hogy milyen volt abban a házban Kevvel, ahol kénytelen
voltam elviselni egy helyzetet, amiből nem láttam kiutat. A segélykérő
szavaim és kiáltásaim mind hiábavalók voltak. Senki nem volt, aki
megmentsen – kivéve saját magamat. Azóta, hogy visszavettem az
irányítást az életem felett, olyan, mintha nem is az én életem lenne.
Hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül a túlélés érdekében.
Így életemben másodszor teszem fel magamnak a kérdést: túl akarom
élni? Vagy tönkre akarok menni?
De milyen a túlélés, ha nem élsz, és milyen a fájdalom nélküli halál?
Egy üres, összetört porhüvely, amibe beleszületett a lélek, és amiben a
halálát is leli.
Nem akarok többé porhüvely lenni. Nem csak túlélni akarok, hanem élni.
Nem fogok tönkremenni, és azzal tölteni a napjaimat, hogy kiüresedve
várom a halált, mint egy küszöbön ülő kutya, aki arra vár, hogy valaki
egyszer majd kinyitja az ajtót.
Ezért azt az egy dolgot teszem, amit szerintem tehetek. Egyenesen tökön
rúgom Sylvestert. Kiszorul a levegő a tüdejéből, aztán fájdalmasan felordít.
Gyanítom, hogy Kacey túlságosan ledöbbent ahhoz, hogy bármit is
reagáljon, így kirohanok a konyhába, ahol Enzo nevét kiabálva kis híján
megbotlok az étkezőasztal darabjai alatt heverő szőnyegben.
Nem lehet messze. Biztos, hogy Sylvesternek nem volt ideje bántani és
odakint elrejteni, tehát még itt kell lennie a világítótoronyban.
– Enzo! – kiabálom Istenhez fohászkodva, hogy válaszoljon. De nem
válaszol.
Sylvester odakiált valamit Kacey-nek, de már szaladok is a konyhába a
késekhez. A fiókot kirántva gyorsan felmarkolok egyet, miközben egy
másik megvágja a kezemet. Alig érzem a fájdalmat, főleg, amikor a rothadó
szájú lány higgadtan mögém sétál leszegett állal és eszelősen szúrós
tekintettel.
Kinyújtom a kést tartó kezemet, de vadul remeg. Túlcsordul bennem az
adrenalin, így nehezen tudok egy bizonyos tervre koncentrálni.
– Enzo! – sikoltom megint. Kétségbeesetten nézek körül a szobában,
mert nem tudom, hol a pokolban lehet. Semmiképpen nem maradhatott alul
Sylvesterrel szemben. Ami azt jelenti, hogy az öregnek valahogy meg
kellett lepnie.
Kacey ideér, így megint rá figyelek.
– Ne gyere közelebb, Kacey. Megmondtam, hogy segítünk neked. Nem
tartozol hűséggel annak az embernek, aki bántalmazott és megkínzott téged.
Megáll, és olyan tekintettel néz rám, amit nem tudok hová tenni a zúgó
fejemmel.
– Kapd el! – kiabálja Sylvester a fájdalomtól és a dühtől lila arccal,
miközben próbál talpra állni a falábával. Szitokszavak özönlenek a szájából,
és a szakállába ragad a nyál a köpködéstől, de Kacey nem figyel rá.
– Kacey, kérlek – könyörgök rekedten. – Fogva tartott itt, és
sokféleképpen tett kárt benned. Nem szeret, csak birtokolni akar téged.
Elhomályosul a tekintete, de Sylvester már talpon van és úgy meglódul
felé, hogy csak úgy visszhangzanak a falábával megtett dühös léptei.
– Kibaszott haszontalan…
Nem fejezi be a mondatot, csak belemarkol Kacey hajába, a háta mögé
rántja, és lelöki a földre. A lány egy puffanással landol, de az apja máris
felém csörtet.
Bevallom, egy pillanatra megdermedek. A rettegés olyan, mint egy
parazita, amelyik egyenesen a véráramba fecskendezi a mérgét, hogy
megbénítsa az izmaimat. De abban a másodpercben, ahogy hátralendül az
ökle, s eltorzul az arca
a dühtől, olyan, mintha lelassulna az idő. Az izmaim engednek, és egy
ösztönös mozdulattal kitérek az ütése alól, és éppen akkor egyenesedem fel,
amikor közelebb ér. Elkapja és erősen megszorítja a torkomat, a kezem
viszont máris nekifeszül a hasának. Vér fröccsen, mire lazítok a szorításon,
amivel a kést markolom.
Megdermed, és tágra nyílt szemekkel pillant le. A kés tövig hatolt a
hasába, én pedig mindjárt elhányom magam a kezemet borító meleg
vérétől.
Milyen ismerős érzés! Pont, mint amikor belemártottam azt a kést Kev
nyakába, és vörös buborékok törtek elő a sebből, hogy beborítsák a kezemet
és az arcomat.
Soha nem akartam életet kioltani. Mégis itt vagyok, és éppen kioltok még
egyet.
 Vicsorogva elkapja a csuklómat, és addig szorítja, hogy megreccsen.
Felkiáltok, és ösztönösen elengedem a kés markolatát.
– Ez ostobaság volt tőled – morogja a fájdalomtól és
a dühtől eltorzult arccal.
Mielőtt reagálhatnék, megint felém száguld az ökle. Ezúttal túl lassú
vagyok, így csak a nyilalló fájdalomra emlékszem, aztán a sötétségre.
 33. FEJEZET

Enzo

Kurvára szétmegy a fejem, és valami iszonyúan büdöset érzek. Felnyögve

összeszorítom a fogamat, mert éles fájdalom hasít a homlokomba.
Rohadjon meg!
Lüktető fejjel nehezen jövök rá, hogy hol a fenében vagyok, és mi
történt.
Lassan felelevenednek a részletek. Hogy megtaláltuk a jelzőfényt meg a
rádiót. Megjelent Kacey, bevarrt szájjal. Sylvester betört, aztán egyedül
hagytam odafent Sawyert és Kacey-t. Emlékszem, hogy csőre töltött
fegyverrel kinyitottam a könyvespolcos rejtekajtót, de nem találtam senkit.
Csak annyi változott, hogy megint nyitva volt a pinceajtó.
Emlékszem, hogy óvatosan odamentem a pincelejárathoz, majd a bejárati
ajtó nyikorgását hallottam közvetlenül azelőtt, hogy eldördült mögöttem
egy lövés. Onnantól kezdve alig tudok felidézni valamit, de azt igen, hogy a
golyó eltalálta a puskám csövét, ami kiesett a kezemből. Utána Sylvester
mögém csörtetett, miközben a fegyverem után matattam, ami egy újabb
lövéstől teljesen megsemmisült. Végül a puskájának markolatával célba
vette a képemet. Aztán… semmi.
Cazzo.
Úgy dühbe gurulok, hogy az erejétől kinyílik a szemem, és megmozdul a
testem. Szinte koromsötét van, forróság, dohos szag, és olyan, mintha…
mintha valami rothadna.
Felpillantva látom a vékonyka fénycsíkokat a padlódeszkák között
Sylvester árnyékával együtt, aki lassan keresztülsétál a konyhán. A kopogó
falábától por hullik rám a deszkákról.
Érthetetlen szavak záporoznak, mintha belőle jönnének. Fogalmam sincs,
hogy Sawyer vele van-e, de ez elég ahhoz, hogy újabb nagy adag adrenalin
áradjon szét bennem.
Végigtapogatok mindent magam körül. Puha földet érzek, és mintha
takaró lenne alattam. Még jobban felülve folytatom a keresést, mígnem
valami szilárdnak ütközik a kezem. Hideg és kemény, és egy szempillantás
múlva rájövök, hogy egy ásó. Megragadom, és folytatom a keresést, hátha
van idelent valami, ami fényforrásként szolgálhat.
Még kell hozzá néhány perc és egy pár talált tárgy, hogy végre ráleljek
egy kis gázlámpára. Felkapcsolom, de csak néhány centit lehet vele
megvilágítani.
Egy koszfészekben vagyok, ahonnan falétra vezet fölfelé.
Talpra állva körülnézek, és egy temetőben találom magam. Földhányások
hevernek mindenhol, előttük gallyakból formált keresztekkel.
Baszki!
Alig kapok levegőt, miközben szemügyre veszem, hány embert ölt meg
Sylvester. Vajon mind foglyok voltak? Az baromi fix, hogy mindannyian
meghaltak, Kacey-t leszámítva. Öngyilkosság? Vagy ő ölte meg őket, ha
nem voltak hajlandók alkalmazkodni?
A sírokon kívül egy vödör is van a sarokban, benne emberi ürülékkel,
egy kiságy takaróval és lapos párnával, egy rongybaba, egy
elsősegélydoboz, vizespalackok és néhány üres műanyag zacskó.
Sylvester biztos itt tartotta időnként Kacey-t. Amióta megérkeztünk, csak
fentről, a toronyból hallottuk nap közben, feltehetően azért, mert nem tudott
egykönnyen hírt adni magáról, és idevezetni minket a pincébe. Ahol egy
kibaszott temető van.
Az öreg tudta, hogy a szellemtörténetek miatt az odafentről vagy a
folyosóról hallott léptek zajára azt fogjuk hinni, hogy csak a nyughatatlan
lelkek lármáznak.
A fejemet rázom, ahogy különböző forgatókönyvek játszódnak le
bennem, hogy Kacey miért járkált a folyosón éjszaka – egyik durvább, mint
a másik. A mosdót leszámítva az egyetlen hely, ahová mehetett, Sylvester
hálószobája volt, és sokszor pont arrafelé jött-ment a láncainak zörgéséből
ítélve.
Kurvára ki fogom nyírni azt az embert. Lassan. Imádnám azzal kezdeni,
hogy bevarrom a nyomorult száját, hogy aztán ordítást csikarjak ki belőle.
Vajon be tudná fogni, vagy szétfeszítené a varratokat a fájdalomtól?
Az egyik kezemet használva felmászom a létrán, a másikkal pedig tartom
a lámpát. Ahogy sejtettem, a pinceajtó zárva, de innen tisztábban hallom a
beszélgetést.
 – A hülye kis ribanc jól elkapott, de az öregednek elég nagy a hasa, így
nem talált el semmit odabent – dörmögi. – Add csak ide az ollót, édesem.
Fémcsörömpölés hallatszik nyögések és motyogások sorozatával. Úgy
hangzik, mintha Sawyer megsebesítette volna, és most összevarrná a sebet.
Az én csajom!
– Eleinte nem lesz boldog, tudod, de te sem voltál az, emlékszel? Majd
megszokja, és nemsokára gondtalan lesz a mi kis családunk.
Morgás tör fel szinte a gyomromból, és még jobban lángol bennem a düh
attól, hogy kibaszottul közös jövőt tervez Sawyerrel. Olyat, amiben ő ezen a
szigeten raboskodik valakivel, aki képes arra, hogy gyilkoljon és
bántalmazza a saját lányát. Bántaná őt is, és valószínűleg kihasználná a
testét. Már a gondolat is elég ahhoz, hogy bepörögjek tőle.
Alig bírom visszafogni magam, hogy ököllel átüssem az ajtót. Semmit
sem érnék el vele, de ha sikerülne is kinyitnom, Sylvesternek fegyvere van,
amivel egy szempillantás alatt lelőhet.
– Tudod, hogy muszáj lesz megbüntetnem téged azért, amit csináltál –
folytatja Sylvester. – Csak azért mentem el, mert fájt a hátam, és előnyre
kellett szert tennem. Kénytelen voltam abban a kis barlangban meghúzni
magam a sziget túlsó végén. Abban, ahova járnak a szentjánosbogarak
miatt. Tudod, hogy nem jó a lábam, hogy bemásszak oda, de el akartalak
vinni, hogy lásd őket megint. Most már nem gondolod, hogy megérdemled,
ugye? Egész életedben gondodat viseltem, erre te úgy hálálod meg, hogy
megmutatod nekik a rádiót.
Hosszú szünet.
– Gyere ide, Kacey.
Behunyom a szemem, és remegés fut végig a testemen a dühtől. Nem
számít, ha kiabálok és jelenetet rendezek, mert vagy örökre elhallgattat,
vagy folytatja, mert baromi jól tudja, hogy nem tehetek semmit, hogy
megállítsam. Tengernyi erőszak tombol a zsigereimben, de ezt okosan kell
intéznem.
Hangos reccsenés és halk, elfojtott sikoltás hallatszik, én pedig olyan
gyorsan mászom le a létráról, ahogy csak lehet. Kurvára nem fogom
hagyni, hogy az a lány még több bántalmazást szenvedjen el. És kurvára
nem maradok itt ebben az istenverte lyukban.
Hatalmas kockázatot vállalok, de az egyetlen lehetőségem a kijutásra, ha
felgyújtom az ajtót.
 Beletúrok az elsősegélydobozba, amiben találok egy kis üveg alkoholos
sebfertőtlenítőt, fertőtlenítő törlőkendőkkel együtt. Aztán fogom a takarót,
letépek belőle néhány darabot, kötelet tekerek belőlük, és beáztatom őket a
folyadékba. Miután végeztem, felkapom a gázlámpát és a törlőkendőket, s
elindulok a létrához. Gyöngyöző homlokkal, halkan kapaszkodom fel,
miközben folytatódik a zaj, ahogy hús a húsnak csapódik.
A tetejére érve megállok. Kivárok egy hangosabb csattanást, hogy
összetörjem a gázlámpát a létrán. A meg nem érdemelt büntetés lármája
túlharsogja a csörömpölést.
Aztán megint várok egy kicsit, hogy Sylvester biztosan nem hallott-e
meg. Egy másodperc múlva újabb hangos reccsenés követi a legutóbbi
ütést, így gyorsan kicsomagolom a törlőkendőket, és bedugom őket a fejem
fölötti padlódeszkák alá. Remélem, hogy csak akkor veszi észre, amikor
már túl késő, mert lefoglalja a beteges büntetése. Szerencsére tényleg nem
figyel fel rájuk, mert újabb reccsenés harsan. Verejtékezve és a dühtől szinte
vakon bedugom az egyik takaródarabot a nyílt lángba.
Egy szempillantás alatt meggyullad. Megperzseli a kezemet, miközben
feldugom a padlódeszkák közé. A füst csípi a szememet. Megismétlem a
műveletet a többi textildarabbal is – a létrán túlnyúlva, hogy minél nagyobb
távolság legyen közöttük. Az egyik alkoholos törlőkendőnek lángra kell
kapnia, és akkor gyorsabban terjed a tűz.
Aztán lemászom és bevackolok az egyik sarokba. Hallom a pillanatot,
amikor Sylvester meglátja az égő anyagot vagy megérzi a szagát.
– Kurva anyád! – üvölti a gyorsan terjedő tűz felé csörtetve. Kinyitja a
zárakat, és kitárja a pinceajtót, aztán belő két golyót. A lövések nagyot
durrannak a szűk helyen.
A tűz viszont tovább terjed, és Sylvester nem hagyhatja, hogy leégjen a
világítótorony.
Ha elveszíti a Holló-szigetet, akkor elveszít mindent.
Szitokszavak záporoznak a szájából, ahogy visszajön, hogy eszeveszetten
nekilásson a tűzoltásnak.
Másodperceken belül felkapaszkodom a létrán. Látom, hogy Sylvester a
csizmájával tapossa a tüzet, miközben Kacey mozdulatlanul, elkerekedett
szemekkel bámulja a vöröslő lángokat.
Odacsörtetek Sylvesterhez, és éppen, amikor észrevesz, egyetlen
ökölcsapással leterítem. Ezzel meglepem annyira, hogy kitéphessem a
kezéből a fegyvert, aminek a markolatával betöröm az orrát.
Elveszíti az eszméletét, én pedig máris a lépcső felé
tartok.
Sawyer vagy az emeleten van, vagy pedig a jelzőfénynél. Nincs olyan
sok időm, hogy mindkét szintet átkutassam.
Így, hogy kiütöttem Sylvestert, tovább fog terjedni a tűz, ami
megakadályozhatja, hogy odajussak Sawyerhez.
Felrohanok a lépcsőn, végig a folyosón, egyenesen a szobánkba. De üres.
– Sawyer! – bődülök fel. Kis híján összeesem, amikor valami furcsa zajt
hallok Sylvester szobájából. A padlón csúszkáló lábakkal rohanok vissza a
folyosóra, fel a lépcsőn, és be a szobába.
Sawyer a földön ül Sylvester ágya mellett, fémbilinccsel a két csuklóján,
amit hosszú lánc köt össze. A lánc az ágyvég mögött fut végig, hogy ne
tudjon elszökni. Alvadt vér borítja a bal kezét, ami néhány csíkban a karjára
is rászáradt. A száját szigetelőszalag fedi, gyönyörű arcán pedig könnyek
folynak végig, csillogó zafírrá változtatva kék szemét.
– Az a faszkalap – füstölgök. Az ágykeretet megragadva megemelem az
egész ágyat, hogy kihúzhassa a láncot alóla. Biztos rángatta, mert
kivörösödött a kis csuklója, és elkezdett vérezni.
– Bébi, nem sebesítheted meg magad ennyire – mormolom, miközben
felsegítem.
Egyetlen mozdulattal letépi a szigetelőszalagot, és a fogát összeszorítva
felszisszen a fájdalomtól.
– Aggódtam érted – ismeri be.
– Jól vagyok, bella. Bántott téged?
– Véletlenül elvágtam a kezemet, és lehet, hogy eltört a csuklóm, de
különben jól vagyok. Csak azt mondta, hogy itt kell maradnom, és
elgondolkodni azon, amit tettem.
Kezd beszűkülni a látóterem, ahogy óvatosan megfogom a karját.
Közelebbről megnézve látok egy kis vágást a kezén, és halvány
ujjnyomokat a csuklója körül, amitől szinte gyomorból felmordulok.
– Nana – szólal meg halkan, magára vonva a figyelmemet. – Semmi baj.
Megszúrtam, és ez lett az eredménye. Ha engem kérdezel, tökre megérte.
Elengedem, és megsimogatom az ajkát a hüvelykujjammal.
– Gyönyörűen festesz a vérében. È il colore che preferisco su di te.{52}
 Égett fa szaga csapja meg az orrunkat. Gyorsan megfordulok, és
átkutatom az éjjeliszekrényt, hátha találok tartalék töltényt. A felső fiókban
van, egy karórával, egy műfogsorral, fényképekkel és egy dobozka régi
negyeddollárossal együtt. Tipikus vénember.
– Ez füst? – kérdezi Sawyer fintorogva, miközben megtöltöm a tárat, a
maradék töltényt pedig elrakom a zsebembe.
– Igen. Bezárt a pincébe. Kreatív megoldással kellett kijutnom.
– Mondhatjuk úgy, hogy kreatív – fintorog tovább.
– Menjünk. Ki kell jutnunk innen, mielőtt utunkat állja a tűz.
Kézen fogva, szótlanul végigvezetem a folyosón, egyenesen a lépcső
felé.
Sűrű fekete füst kezd gomolyogni, ami csípi a szememet, és égeti a
tüdőmet.
– Kérlek, takard el a szádat, és vegyél egy nagyon mély lélegzetet. Tartsd
bent olyan sokáig, ameddig csak tudod, és olyan keveset szívj be, amennyit
csak lehet.
Habozás nélkül felhúzza a pólója gallérját, hogy eltakarja vele az orrát és
a száját, aztán bólint, hogy készen áll.
Homlokon csókolom – csupán azért, mert így hozzá kell érnem –, aztán
irányba állítom a fegyvert, és mély lélegzetet veszek, mielőtt lassan
elindulok lefelé a lépcsőn.
Egyre sűrűbb a füst, ahogy leereszkedünk, de a tüzet eloltották, ami azt
jelenti, hogy Sylvester magához tért, vagy Kacey megoldotta. Egy villanás
erejéig látom, hogy valaki átrohan a konyhán az ajtó felé – az
összetéveszthetetlen lánccsörgéssel.
Újabb villanást látok a szemem sarkából, mielőtt felbukkan Sylvester, aki
kalapáccsal a kezében, csatakiáltás közepette készül lesújtani rám.
– Enzo! – visítja Sawyer. A grabancomnál fogva visszaránt, Sylvester
pedig pont oda csap a kalapáccsal, ahol a fejem volt az előbb.
Elém tántorog, mire a saját lendületét felhasználva fellököm a
puskacsővel. Puffanással ér földet, és nyögés közepette a hátán landol.
– Hülye ribanc – veti oda köhögve, én pedig megragadom a pólójánál
fogva, hogy a konyha közepére vonszoljam. A pinceajtó még mindig
nyitva. Kacey nem látszik a sűrű füstben.
A bennem fortyogó düh most kirobban. Csak arra tudok gondolni, hogy
mit tett Sawyerrel – hogy mit tett vele majdnem. Megpróbálta elrabolni,
aztán az ágyához kötözte azt remélve, hogy örökre itt tarthatja. A bevarrt
szájú és szomorúan üres tekintetű Sawyer képe úgy beégett az agyamba,
mint a nyomok, amit a lángok martak a padlódeszkákba.
Fölé guggolok, miközben csillapíthatatlan düh árad szét bennem, ami
még a zsigereimet is áthatja.
Felém csap az öklével, de nem több, mint egy gyenge öregember. Hol
cifrán szitkozódik, hol pedig köhögőrohammal küszködik a tüdejébe került
korom miatt.
Leteszem a fegyvert, elkapom a két csuklóját, és lefogom úgy, hogy a
combom közé szorítom a kezeit. Jó erősen szorítom, miközben úgy
vergődik alattam, mint kukac a horgon, és kiosztok egy ütéssorozatot a
képébe. Érzem, ahogy felszakad a bőr a bütykeimen, a csontjaim pedig újra
és újra az övéinek ütköznek.
Úgy elborítja az agyamat a köd, hogy alig hallom a furcsa, hörgő sikolyt,
mielőtt valaki oldalra lök, és mintha karok és lábak fonódnának körém.
Ez eléggé meglep ahhoz, hogy Sylvester feltérdeljen, és megfogja a
fegyvert. Amint felemeli, megjelenik mögötte Sawyer, aki a két csuklóját
összekötő láncot a vénember nyaka köré tekeri, és jó erősen meghúzza.
Csatakiáltás tör elő belőle, ahogy teljes erőből hátrarántja, s fájdalmas
arccal hanyatt esnek. Sylvester kezéből kiesik a puska, és harminc centire
landol tőlük.
– Kacey! – mordulok fel, miközben igyekszem levakarni magamról. Nem
akarom bántani. Küzdelem dúl benne, és évekig tartó agymosáson esett át,
hogy az apját védje mindenekfelett – és a legbrutálisabb módszerekkel. Én
viszont nem fogom hagyni, hogy megakadályozza, hogy megöljem azt, aki
sokáig okozott fájdalmat és kínokat ártatlan embereknek. Pláne azután,
hogy kezet emelt a csajomra.
Azt soha nem lehet megúszni büntetés nélkül.
Sikerül kikecmeregnem Kacey szorításából. Elborzadva látom, ahogy
széthasad a szája, az öltések pedig feltépik a húst az ajkai körül. Vér csorog
le az állán, és eltorzult sikolyok törnek fel a torkából, ahogy egyre jobban
eltátja a száját, és felfedi az elfeketedett fogait a csonka nyelvével együtt.
Elkapom az állát, hogy ne okozzon magának még nagyobb sérülést.
– Nem kell szenvedned miatta – magyarázom neki hevesen. Felfordul a
gyomrom a rothadó húsának groteszk tapintásától és a testváladékaitól,
amikre gondolni sem akarok, mint ahogy a belőle áradó penetráns bűzre
sem. – Többé már nem.
Egyszerre küzd érte és ellene.
A szeretet ebből a szempontból érdekes. Akkor is megmarad, ha az
ember minden tőle telhetőt megtesz, hogy kiirtsa. Hallatni akarja a hangját,
és nem hajlandó más rabszolgája lenni, csak a saját vágyaié. És a
hatalmának ellenére ezek az önző vágyak teszik a szeretetet olyan
gyengévé.
Mint amikor megbocsát az ember a hűtlen párjának.
Mint amikor visszatér ahhoz, aki kezet emel rá, míg az a kéz halálossá
nem válik, és a túlvilág pedig az új otthonná.
Mint amikor ragaszkodik az anyjához, aki soha nem akarta őt, de reméli,
hogy ugyanaz az anya egyszer majd felbukkan a templomlépcsőn.
Mint amikor megfogja annak a kezét, aki az apja és a bántalmazója is
egyben, és zokog, miközben lassan elillan belőle az élet.
Mint amikor beleszeret egy hazug tolvajba, és imádkozik, hogy az soha
többé ne okozzon fájdalmat neki.
Kacey a fejét rázza, és fájdalmas, szomorú kiáltás tör ki a bevarrt száján,
egyenesen a szívemig. Sawyer és Sylvester még mindig viaskodik, így
Kacey-nek hiába lenne nagy szüksége a vigasztalásra, marhára nem érek rá.
Vetek rá még egy utolsó pillantást – amit remélem, úgy értelmez, hogy
„segíts, hogy segíthessünk rajtad” –, majd a küszködő kettős felé fordulok.
Sawyer hanyatt fekszik a földön, rajta Sylvesterrel, és próbálja megfojtani a
lánccal.
Mindkettőjüknek paprikavörös az arca, Sawyerén pedig látszanak a
kimerültség barázdái. Fogy az ereje, Sylvester pedig kezd kiszabadulni a
szorításából.
Éppen, amikor odalépek hozzájuk, Sylvester kiszabadul és ráveti magát a
fegyverre, hogy aztán egyenesen rám fogja. De én csak Sawyerre figyelek,
és ha ez a faszkalap meg akarja akadályozni, hogy odamenjek hozzá, akkor
jobb, ha most meghúzza a ravaszt.
– Ne! – nyöszörög Sawyer, és a vénember hátára ugrik, amitől elmozdul
a fegyver. Eldördül egy lövés a plafon irányába, aztán vakolat omlik a
fejünkre.
– Sawyer! – sietek oda hozzá. Sylvester belekönyököl az arcába, amitől
hátrahanyatlik a feje és vér fröccsen ki a szájából.
 Vörösbe borul előttem a világ. Inkább érzem, mintsem látom, hogy
valami félrelök. Éppen akkor tántorodom oldalra, amikor újabb lövés
harsan. Várom a fájdalmat.
Várom, hogy érezzem, ahogy a golyó nyers ereje áthatol a testemen, és
magával viszi a lelkemet.
Mégsem érzek semmit, miközben lassan felfogom, mi történik
körülöttem, és felegyenesedem. Sawyer és Sylvester tágra nyílt szemekkel
néz rám, szörnyülködő arckifejezéssel.
De nem is engem bámulnak. Hanem valamit mellettem. Mintha lassított
felvétel lenne, ahogy oldalra fordítom a fejemet, és látom, hogy Kacey áll
lehajtott fejjel ott, ahol én voltam. Az ő tekintetét követve látom, hogy
ömlik a vér a mellkasából, és tócsába gyűlik a lábánál.
– NEM! – üvölti Sylvester a homlokán kidülledő erekkel, ahogy próbál
felállni és odamenni Kacey-hez.
Elkapom az összeeső lányt, hogy ne zuhanjon akkora erővel a földre.
Sylvester odakúszik hozzánk, a fegyvert ott felejti a padlón. Zúg a fejem,
miközben próbálom felfogni, hogy ez a szegény lány felfogta a golyót
helyettem.
– El innen! – rivallok rá az öregre. A sokktól szerintem semmi mást nem
képes felfogni, csak azt, hogy a lánya itt haldoklik előtte a földön, ráadásul
miatta. Így megáll, és tágra nyílt szemekkel néz rá hitetlenkedve. – Figyelj,
nézz rám
– mormolom, miközben magam felé fordítom Kacey arcát. Beletelik
néhány másodpercbe, mielőtt rám szegezi az üveges tekintetét.
Összeszorítom a fogamat. Semmi más nem árad belőle, csak nyugalom.
– Sei così dolce. Sei un angelo{53} – suttogom. Megsimogatom a véres
arcát a hüvelykujjammal, amikor kicsordul egy könnycsepp a szeméből.
– Nem, nem, nem, nem – kántálja Sylvester minden szónál egyre jobban
összeszoruló torokkal.
Kacey rám mered, és bár nem tud mosolyogni, látom a tekintetén, ahogy
a kis kezével megfogja az államat. Haldoklik, mégis engem vigasztal.
Az ujjaira szegezi a tekintetét, miközben finoman megsimogatja a
szakállamat, mintha ámulatba ejtené a szúrós szőr tapintása. Aztán a
semmibe réved, és kész, vége. Másodpercek alatt vége egy életnek,
miközben évekbe telt azzá formálni a karjaimban heverő lányt, aki lett.
 – NEM! – kiabálja megint Sylvester, öklével a padlót csapkodva. – Ez a
te hibád! – veti oda nekem. Sawyer letérdel mellé, és folynak a könnyei,
ahogy szomorúan bámulja Kacey-t.
Zsibbadtan, de óvatosan leteszem a lányt a földre, és felállok. Felkapom
a vadászpuskát a földről, odamegyek a gáztűzhelyhez, és bekapcsolom az
egyik gázrózsát, amiből fel is csapnak a kis lángok. A legerősebb fokozatra
állítom.
Aztán odatartom a puskacső hegyét. A fegyvereket arra találták ki, hogy
elbírják a hőt, így beletelik egy kis időbe, mire vörösen izzani kezd a fém.
Addig hagyom Sylvestert szenvedni a veszteség fájdalmától. Hagyom, hogy
szembenézzen azzal, amit tett.
Elégedetten odasétálok a bőgő vén gondnokhoz. Semmi más nincs a
gondolataim helyén, csak fehér zaj, a testem pedig színtiszta ösztönből
cselekszik, ahogy hasba rúgom, és egyenesen undorral nézek rá, amikor a
hátára fordul. Vad köhögés rázza és fel akar ülni, de megint lenyomom a
fehéren izzó puskacsővel a mellkasán, amitől fájdalmas kiáltás tör elő a
torkából.
Sawyer odakúszik a ziháló és köhögő öreghez, és könnybe lábadt vörös
szemekkel figyeli, amit csinálok. Áthúzom a puskacsövet Sylvester
melléről a nyakára, és már érzem is az égett hús szagát.
– Most már elhiszed, hogy megvan bennem az, ami képessé tesz rá, hogy
embert öljek?
Sylvesternek kiguvad a szeme, én pedig összeszorított fogakkal a
nyakához nyomom az izzó fémet, miközben élvezem a fájdalmas ordítását.
Két kézzel megragadja a puskacsövet, és próbálja elmozdítani, ezért
teljes súlyommal rátámaszkodom a vadászpuskára, amitől az lassan, de
biztosan belefúródik a nyakába. Kibuggyan alóla a vér, az ordítás pedig
átfordul nyögésbe. Vicsorogva küszködik tovább.
A puskacső egyre mélyebbre és mélyebbre hatol, mígnem Sylvester
rángatózni kezd, és eltalálom vele a gerincét. Csak ekkor hagyom abba és
lépek hátra úgy, hogy közben kitépem a fegyvert.
Sylvester a saját vérében fuldoklik, és rángatózva bámulja a plafont.
Vajon Istent keresi a deszkák rései között, hátha megpillantja? Hogy egy
másodpercre láthassa, hová kerül, ha nem követ el szörnyű bűnöket?
Biztosíthatom róla, hogy ha van Isten, akkor nem néz le rá. Szerintem
inkább Kacey-re tekint, miközben elragadja Sylvestert a kaszás, hogy olyan
helyre vonszolja, ami még a Holló-szigetnél is elhagyatottabb.
Kimerülten nézek Sawyerre, és látom, hogy máris viszonozza a
tekintetemet. Vörös a szeme, amitől még jobban világít a kékség benne.
Azok a szomorú kis kék zafírok pontosan megmutatják, miért olyan rohadt
gyenge a szeretet. Ha csak rám pillantanak, nekem végem.
– Halló, van ott valaki? Ismétlem, van ott valaki?
Beletelik egy másodpercbe, mire felfogom a semmiből érkező hangot.
Messziről jön, eltorzulva, és csak alig hatol át a cikázó gondolataimon.
– Halló? Kaptunk egy segélykérést. Ismétlem, van ott valaki? Itt vagyunk,
segítünk.
 34. FEJEZET

Sawyer

Soha nem hittem volna, hogy látok még holttestet.

Pláne kettőt.
Vigasztalhatatlanul bámulom őket. Vér mindenhol. Áll a padlón, de
ráfröccsent a konyhapultra és a falakra is. Én is csupa vér vagyok. Csupa
vér.
Enzo leteszi a fegyvert, és elszánt arccal odacsörtet hozzám. Ráncolja a
homlokát, és apró vércseppek vannak oldalt az arcán a Kacey-t ért lövéstől.
Úgy fest, mint egy győzedelmes király, ahogy elhagyja a csatamezőt, és a
nagy nehezen megvívott háború után visszatér a királynéjához.
Ilyen érzés, amikor megbecsülnek?
– Halló? Van még ott valaki?
– Válaszolnunk kell nekik – jelentem ki. Amint Enzo odaér hozzám,
leguggol, és leszegett állal a szemembe néz.
– Tudod, mi fog történni, ha megtesszük.
– Jön a parti őrség – mondom remegő ajkakkal.
– Jön a parti őrség – ismétli. – És talál egy szökevényt.
Bólintva leszegem a fejemet. Börtönbe kell majd vonulnom a bűnömért,
Enzót pedig soha többé nem fogom látni. Az előbbi olyan érzés, mint
amikor végre lekerül a másik cipő is az emberről. Szinte pont akkora
megkönnyebbülés, mint amennyire szívszorító. Az utóbbi pedig olyan,
mintha gyomorszájon vágnának, de olyan erővel, hogy rosszul vagyok tőle.
Soha életemben nem engedtem meg magamnak, hogy bárkihez is
kötődjek. Képtelenség volt, miközben tudtam, hogy tovább kell
menekülnöm. Nemcsak azt nem akartam megkockáztatni, hogy sokáig egy
helyen maradjak, ahol végül elkaphatnak, hanem azt sem szerettem volna,
ha bárki más is a hazugságaim hálójába kerüljön.
Enzo arckifejezéséből ítélve ő készen áll arra, hogy belebújjon a
hazugságaim hálójába. De csak halálcsapdát csinálna belőle.
Túl egyszerűnek tűnik kimondani, hogy szerelmes vagyok belé. Talán
azért, mert hiába ismerem ilyen rövid ideje, máris megjártuk a poklot
együtt. Vagy talán azért, mert a kezdetektől fogva erős kötelék volt
közöttünk, de annyira zsigeri, fájdalommal és dühvel teli, hogy valami több
lett belőle egyszerű, jóleső szerelemnél.
– Azt érdemlem – motyogom.
Az állam alá nyúl, hogy nézzek a szemébe. Megragad a tarkómnál fogva,
és leszegi az állát, hogy mélyen belenézzen a szemembe.
– Kurvára a legrosszabb büntetést érdemled azért, amit tettél – dünnyögi,
mielőtt lassan megnyalja a száját.
Megigézve résnyire nyílnak az ajkaim, ahogy a forró szavai mélyen a
bőröm alá fészkelik magukat, és lángra lobbantanak.
– Senki sem tud nagyobb kínt okozni neked, mint én.
A józan eszem normálisan reagál a gonosz célzásra – félelemmel és
adrenalinnal. A legrosszabb döntéseimet viszont mindig is az erősebb
oldalam diktálta, amelyik most örül. Izgatott.
– Kibaszottul nem fogsz elhagyni, Sawyer. Nem mész börtönbe. Nem
mész sehová. Meg akarsz fizetni a bűneidért? Jól van. Én boldogan
megfizettetlek. És ha egy istenverte másodpercig is azt hiszed, hogy
elengedlek, akkor alig várom, hogy megmutassam, mennyire csapdába estél
mellettem. Sok mindent megérdemelsz, bella ladra, de az egyetlen börtön,
aminek a foglya leszel, az enyém. Ha a szerelmem börtön, hát legyen.
Csak tátott szájjal bámulom, és repes a szívem az ördögi szavaitól.
Annyira borzalmasak, mégis olyan csábítóak.
– Hát legyen – mondom rekedten.
A tűz, ami a padlódeszkák alól lobbant fel, most átköltözött a tekintetébe.
Forróság árad szét a zsigereimben, és eszembe jut, hogy talán túl sok füstöt
lélegeztem be, így ez nem több, mint egy lázálom, mielőtt meghalok. Vajon
így üzen a testem, hogy már nem vagyok az élők között? Az egyetlen
válaszom, hogy még soha nem éreztem magam ennyire élettelinek.
Enzo ajkai finoman hozzáérnek az enyémhez, és lecsukódik a szemem az
odaadásának erejétől.
– Az volt életem legszebb napja, amikor loptál tőlem
– suttogja. – Mert onnantól kezdve te vagy az életem, és nem akarom
visszakapni a régit. Kurvára nem fogadnám el.
Reszketni kezdek, ezért ráharap az ajkamra, mert érzékeli a torkomat
fojtogató érzéseket. Olyan hevesen csókol, mintha tényleg felemésztett
volna a tűz, és most a padlódeszkák közé olvadnék a keze alatt.
 Súlytalan vagyok, ahogy közelebb húz, és elgyötörten hozzáérinti az
ajkát az enyémhez.
De túl hamar véget ér: kirántja magát az örvényből, amibe annyira
szégyentelenül behúzott.
Meg akarom csókolni, de lejjebb húzza a fejemet, mire nekitámaszkodva
elernyedek, és megpuszilja a homlokomat.
A rádió hangja töri meg a feszült csendet. Valaki fel akarja venni velünk
a kapcsolatot.
– Mit csináljunk? – kérdezem még mindig rekedten.
– Elmehetünk egy másik országba, amelyik nem fog kiadni a hatóságoknak.
De soha nem kérhetnék tőled ilyet. Ide köt az egész életed és a karriered.
Hátrapillant a válla fölött Kacey-re és Sylvesterre, hogy aztán néhány
hosszúra nyúlt másodpercig így maradjon. Mire visszafordul, eltökéltség
csillog a szemében, némi megbánással kísérve.
– Nem kell elmennünk sehová.
– Akkor mit fogunk csinálni?
– Ha szabadon akarod leélni az életed hátralévő részét, akkor meg kell
ölnöd Sawyer Bennettet.
Résnyire nyílik az ajkam a döbbenettől. Végképp nem számítottam erre a
válaszra.
– Ne már! Kérlek, mondd, hogy ezzel az elcseszett szöveggel nem azt
akarod mondani, hogy engem is meg fogsz ölni?
– Dehogyis, bébi! – esik le az álla. – Azt mondom, hogy van itt egy lány,
akinek valójában nincs személyazonossága a Holló-szigeten kívül. Sawyer
Bennett pedig egy pórul járt lélek, aki évekkel ezelőtt hajótörést szenvedett,
és ezen a szigeten kötött ki, csak hogy utána öngyilkos legyen.
A homlokomat ráncolva rázom a fejemet, amiért ilyen esztelen marhaság
hagyta el a száját.
– Szóval azt akarod, hogy tegyek úgy, mintha én lennék Trinity? És
mondjam azt, hogy Sawyer Bennettet fogva tartották itt és meghalt?
Lassan bólint.
– Ahhoz hazudnod kéne, Enzo. Miattam – folytatom.
Úgy bámul, hogy pillangók repkednek a gyomromban, szárnyas kis
bestiák. Úgy néz, mintha megkínzott ember lenne, akinek felajánlották a
szabadságot, de csak úgy élhet vele, ha elveszi tőlem.
 – Pont olyan simán hazudnék érted, mint ahogy ölnék is. Ha ahhoz, hogy
a legjobbat kapd belőlem, a világnak a legrosszabbat kell kapnia, akkor
semmit sem kell majd nélkülöznöd, bella ladra.
Nyelek egyet, de kiszáradt a szám. Most először érzem, hogy Enzo
pontosan az az ember, akit megérdemlek, és eltökéltem, hogy viszonozni
fogom ezt.
– Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy soha többé ne kelljen
hazudnod miattam – fogadkozom az érzelmektől összeszorult torokkal.
– Tudom, bébi. Vettek tőled valaha ujjlenyomatot? – kérdezi, miután
hátrapillant a holttestekre.
– Nem – rázom a fejemet. – Soha nem vittek be.
– Helyes, akkor nem fognak tudni azonosítani. A két hulla miatt
nyomozni fognak, úgyhogy kell egy sztori. Ahelyett, hogy elmondanád
nekik, ki vagy valójában, mondd azt, hogy a Holló-szigeten születtél és
nőttél fel, aztán akaratod ellenére itt tartottak a húgoddal, Kacey-vel. Senki
sem tudja, hogy velem voltál aznap, így azt fogom mondani, hogy
hajótörést szenvedtem, és egyedül úsztam ide. Rájöttem, hogy Sylvester mit
művelt veletek, ami összetűzéshez vezetett, és akkor megpróbált megölni
engem, de Kacey-t lőtte le helyettem. Ez legalább részben igaz. Tehát
önvédelemből öltem meg.
– Szerinted nem lesz kicsit gyanús, hogy átszúrtad a nyakát egy izzó
fegyverrel? A normális emberek nem így ölnek.
– Először is, nincs olyan, hogy normális gyilkos – vonja fel a
szemöldökét. – És elfelejtetted, milyen Kacey arca? Azt is látni fogják.
Majd megmondom nekik, hogy a puskacső belelógott a tűzbe és nem volt
benne töltény, így kénytelen voltam rögtönözni. Szerintem szemet hunynak
fölötte.
– Mi a helyzet velem? Az igazi énemmel… nem a trinityssel.
– Sylvesternek van egy temetője odalent a pincében.
Az egyik hulla te vagy.
Döbbenten húzódom hátrébb. Olyan, mintha Enzo ezekkel a szavakkal
benyúlt volna a mellkasomba, hogy a szorításával péppé zúzza a szívemet.
Sylvester isten tudja, mióta gyilkolt embereket. Biztos a teherhajókkal
érkezők lehettek, vagy talán olyanok, akik menedéket kerestek egy vihar
elől. Ő meg egyszerűen csak… megölte őket.
 – Mi lesz, ha az egyik koponyamaradvány sem stimmel? Mi van, ha
mind férfi vagy ilyesmi? Vagy azonosíthatóak
a fogaik alapján?
– Akkor reméljük, hogy feltételezik majd, hogy Sylvester máshogy
szabadult meg a hullától. De te vagy az igazi Sawyer, így gondoskodhatunk
róla, hogy legyen bizonyíték arra, hogy itt voltál.
Összeszorított szájjal eltöprengek ezen. A szabadságom nem múlhat
azon, hogy meg tudom-e győzni őket arról, hogy itt voltam – de csak akkor,
ha meg tudom győzni őket arról, hogy nem Sawyer vagyok.
A földön élettelenül fekvő Kacey-re téved a tekintetem, akiből percről
percre elillan a melegség. Mocskos dolognak tűnik hasznot húzni a
halálából. Úgy tenni, hogy vele együtt szenvedtem, és kisajátítani egy
történetet, ami nem az enyém.
De ez az egyetlen kiút számomra, ha szabadon akarok élni, és nem
akarom egy másik országban újrakezdeni. Enzótól távol.
Talán ez lesz az utolsó mocskos dolog, amit valaha is meg kell tennem.
Megint Enzóra nézek, és kissé összeroskadva bólintok.
– Oké. Én leszek Trinity. Sawyer pedig meghal a többiekkel együtt.

***

Az óceán jéghideg vize a vádlimat nyaldossa. Libabőrös leszek tőle. A

homok eltűnik a lábam alól, ahogy a tenger fagyos ujjai visszahúzódnak.
Egy óra múlva kel fel a nap, és még hideg van, de látom. Ott csillog a
jelzőfény erőteljes sugaraiban.
Enzo karba font kezekkel és a homlokát ráncolva áll mögöttem, és a parti
őrség közeledő hajóját bámulja. Huszonnégy nap telt el ezen a szigeten, de
mintha évek lettek volna.
Szomorúság hasít belém. Kacey-nek is itt kéne lennie. Mellettem ülve
várnia a felmentő sereget.
Enzo azzal töltötte elmúlt öt percet, hogy rám szólt, hogy jöjjek ki a
vízből, mielőtt megfázom. Rángatózott a szeme, amikor azt válaszoltam,
hogy nagyon jó vagyok kidobósban, és megígértem, hogy ha közelgő náthát
látok, akkor kitérek előle.
Azt hittem, vicces.
 A kezemben forgatom a levelet, ami az egyetlen bizonyítéka annak, hogy
Sawyer Bennett a Holló-szigeten élt és halt meg.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy a tengerparton ülve
cigiztem, és a halál után áhítoztam egy pasival, akinek a nevét sem tudtam.
Most pedig itt vagyok, ismét egy tengerparton ülve, de már nem akarom,
hogy bármi közöm legyen a cigihez, mögöttem pedig egy olyan férfi áll,
akit soha nem fogok elfelejteni.
Mindezek ellenére ugyanarra a következtetésre jutok.
A halál és a rák is szar ízű.
Még tíz percbe telik, mire a hajó ideér hozzánk, és abban a pillanatban,
ahogy ez megtörténik, eluralkodnak rajtam a túlcsorduló érzelmeim.
Könnyek szöknek a szemembe, s nem tudom, hogy megkönnyebbülést vagy
szorongást érzek. Nem ez az első eset, hogy valaki másnak kell kiadnom
magam.
De lehet, hogy az utolsó.
 35. FEJEZET

Sawyer

– Enzo Vitale? – kérdezi a parti őrség egyik tagja a hajó másik végéből, aki
éppen Enzo sérüléseit vizsgálja. – Nagy erőkkel keresték magát, de nem
ebben az irányban. Messze van az ausztrál partoktól.
Nem hallom, mit motyog Enzo válaszként, de kifejezetten bosszúsnak
tűnik, mint mindig.
Megint arra a parti őrre figyelek, aki ellátja a sebeimet, és éppen végez
azzal, hogy sínbe tegye a csuklómat.
– Köszi, Jason – mondom neki.
Enzo megtalálta a bilincs kulcsát Sylvester holttestén, de megmaradt a
kivörösödött, irritált nyoma, ráadásul a kezemen is van egy seb.
– Kórházba visszük, hogy rendes ellátást kapjon – válaszolja.
Már észrevette a tetoválást a lábamon, de Enzóval arra jutottunk, hogy
csak gyanút keltene, ha megpróbálnánk elrejteni. Ha nem látják most, akkor
valószínűleg a kórházban fogják.
Kitaláltuk, hogy azt mondjuk, hogy Sylvester elleni lázadásból csináltam,
és mivel egyáltalán nem profi munka, még hihető is. Soha nem örültem
jobban annak, hogy az első tetoválásomat egy fazon csinálta a
buszmegállóban.
Eluralkodik rajtam a szorongás, így hallgatag vagyok. Jason észleli a
feszengésemet, és végig beszél hozzám. Mesél a beteg kutyájáról otthon,
aki éppen műtét után lábadozik, mert rákos elváltozást vettek ki a füléből.
– Mindkettejüknek be kell menniük a kapitányságra, rögtön az ellátás
után.
– Rendben – próbálok annyi magabiztosságot vinni a hangomba,
amennyit csak bírok. Még mindig motoszkál bennem a menekülés iránti
vágy, de elhessegetem. Nem vagyok hajlandó továbbra is megfutamodni és
bujkálni.
És ez lesz az utolsó, hogy Enzónak és nekem hazudnunk kell a túlélésért.

***
– Van vezetékneved, drágám? – kérdezi a rendőrnő aggodalmasan felvont
szemöldökkel.
Erős az akcentusa, de megnyugtató a hangja. Idősebb hölgy ősz hajjal,
kedves, barna szemekkel és finom kezekkel. Nem tudom, miért emlékszem
erre… semmi másra nem tudtam figyelni, amikor megfogta az enyémet, és
azt mondta, hogy most már biztonságban vagyok.
Biztonság.
Igazából még soha nem éreztem ilyet. Enzo előtt nem… először akkor,
amikor ketten álltunk szemben Sylvesterrel, másodszor pedig akkor, amikor
Bancroft felügyelő megfogta a kezemet.
Ettől csak még rosszabbul érzem magam, amiért hazudok neki.
Szóra nyílik a szám, aztán becsukódik. Tényleg nem tudom, mit
válaszoljak erre a kérdésre.
A Port Valen-i rendőrkapitányságon vagyunk. Az egész tegnapi napot
kórházban töltöttük, ahol begipszelték a csuklómat, és füstmérgezéssel
kezeltek. Enzót is füstmérgezés miatt kellett ellátni, és agyrázkódást is
kapott. Kék-zöld lett az arca a puska markolatával kapott ütéstől, meg a
háta és a jobb válla is – feltehetően attól, hogy Sylvester lelökte a
pincenyíláson.
Mindkettőnknek megengedték, hogy ott maradjunk éjszakára, mielőtt
reggel elküldtek minket a kapitányságra.
– Nem tudom – felelem erőtlenül és elpirulva.
Bancroft felügyelő talán azt hiszi, hogy zavarban vagyok, pedig
valójában rettegek, hogy elcseszem. Sem a gyomrom, sem pedig az agyam
nem tudja bevenni ezt az egészet. Sylvester lányai megérdemlik, hogy
kiderüljön, mit szenvedtek el, erre itt vagyok én, és önző módon
kiradírozom az egyiküket a saját hasznomra.
Hányingerem van ettől.
– Jól van – mondja kedvesen. – Tudnál nekem mesélni egy kicsit arról,
hogy mi történt akkor, amikor Enzo megérkezett?
Megköszörülöm a torkomat. Körülnézek, mintha megtalálhatnám a
választ a falakon.
– A-az apukám meglátta, hogy ott fekszik a parton e-eszméletlenül. A-azt
mondta nekünk, hogy bújjunk el, aztán kivette az elemeket a kézi
adóvevőből, és megvárta, hogy Enzo bejöjjön.
 Annak, hogy ennyire zavarban vagyok, az az egyetlen előnye, hogy ha
valaki egy szigeten raboskodva nő fel, akkor esetlenül viselkedik mások
előtt – amit én maximálisan hozok is. Csak azért érzem magam így, mert
igazából nem is egy kis szigeten nőttem fel, de ezt ő nem tudja.
– Tudod, miért vette ki az elemeket?
Kelletlenül fészkelődve megvakarom a karomat, csak hogy kezdjek
valamit a kezemmel.
– Mikor találkozhatok Enzóval? – kérdezem inkább. Nem nagyon bízom
meg másokban, de Enzo az egyetlen, akivel Trinity biztonságban érzi
magát. Ő is habozna, ha az apjáról kéne beszélnie, hiszen rajta kívül senkit
sem ismer.
– Nemsokára találkozhatsz vele, édesem. Csak válaszolnod kell néhány
kérdésemre, rendben?
– Rendben – motyogom, miközben a vállam fölött hátrapillantok az
ajtóra. Nem tudom, megengednék-e, hogy most rögtön elmenjek
megkeresni.
– Meg tudnád…
– Nincs bajban, ugye? – vágok közbe.
– Csak feltesznek neki néhány kérdést – biztat kedvesen.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy kitért a válasz elől.
– Meg tudnád mondani, hogy miért vette ki az apád az elemeket? –
ismétli lágy és türelmes hangon.
Biztos szokott adakozni jótékonysági szervezeteknek, és hétvégente
önkénteskedik az ingyenkonyhán. Ez a nő egy szent. Én már elveszítettem
volna a türelmemet.
– A-apa tartott tőle, hogy megtalál engem és a húgomat, és nem akarta,
hogy akkor hozzáférjen a rádióhoz.
– Tudod, hogy miért nem akarta, hogy Enzo hozzáférjen?
– Szereti, ha vannak barátai – vonok vállat megint a karomat vakargatva.
– Hány barátja volt az apádnak?
Ráharapok az ajkamra. Nem akarok válaszolni erre. Trinity talán nem
szerette volna elárulni az apját, de őszintén szólva fogalmam sincs, hány
holttest nyugszik abban a pincében eltemetve.
– Ugye, tudod, hogy már nem bánthat téged? – biccenti oldalra a fejét
Bancroft, hogy a szemembe nézzen.
 – Igen… – fúl el a hangom, miközben fészkelődöm a széken. – Hát…
nem engedte, hogy mindenkivel találkozzak. Nem… nem tudom. Nem
tudom.
– Oké, oké – nyugtat meg, mert érzi rajtam a pánikot. Zakatol a szívem,
izzad a homlokom, és a verejtékcseppek lassan végigcsorognak a hátamon.
– Szóval az apukád mindkettőtöket végig rejtegetett, amíg Enzo ott volt,
vagy csak Kacey-t?
– Eleinte mindkettőnket.
Miután nem folytatom, tovább kérdez.
– És aztán?
– Aztán… egyik este apa megengedte, hogy Kacey-vel bemenjünk a
tengerbe egy kis friss levegőt szívni és megmosakodni. E-Enzo meglátott az
ablakból, és másnap kérdezősködni kezdett, hogy ki vagyok. Apának
másnap ki kellett engednie, és azt mondta, hogy nem szereti egy idegen
férfi közelében tudni a lányát.
– És Kacey? Látta Kacey-t?
A fejemet rázva még erősebben vakargatom a karomat. Bancroft
felügyelő átnyúl az asztalon, hogy hagyjam abba. Olyan puha a keze.
– Kárt teszel magadban, drága.
Félrehúzódom az érintésétől, és könnyedén elenged.
– Folytasd. Most már biztonságban vagy – ismétli.
Ez vitatható.
Megköszörülöm a torkomat, mielőtt folytatom.
– Kacey túl közel volt az ajtóhoz, szerintem nem látszott. Enzo soha nem
említette, hogy látott volna másik lányt, és apa semmiképpen nem hagyta
volna, hogy Enzo lássa, mit művelt vele. Azt hiszem, szerencséje volt…
Elfúl a hangom.
– Trinity – kezdi a felügyelőnő, aki szemlátomást küszködve keresi a
szavakat. – Miért csonkította meg úgy Sylvester Kacey-t, és téged nem?
Lenézek, mert kellemetlen érzés árad szét a zsigereimben.
– Engem jobban szeretett – bököm ki, és megvonaglik az arcom a
célzástól. – Jobban szerette, ha… vagyis engem másképp szeretett. Ezért
máshogy büntetett meg minket.
Leesik az álla, a tekintetében pedig undor és düh kavarog. De gyorsan
lefelé pillant, hogy leplezze a reakcióját egy ocsmány és borzalmas dologra,
ami nem is az én történetem, baszki.
 Bancroft felügyelő a jegyzetfüzetébe firkál, nekem pedig olyan érzésem
támad, mintha apró bogarak csócsálnák az idegeimet, minél tovább ír, annál
mohóbban.
Valamit máshogy mondtam, mint Enzo? Talált valami hiányosságot a
sztorimban, és éppen azt írja, hogy mennyire hazug vagyok?
Amikor viszont befejezi, és felemeli a fejét, semmi más nincs a
mosolyában, csak kedvesség.
– Említetted, hogy több holttest is van a pincében eltemetve. Tudod, kik
voltak azok az emberek? – kérdezi. Megint olyanokról érdeklődik, akiket
megtaláltak, amitől újra pánikba esem.
Lefelé pillantva szinte beleszédülök, mennyire kulcsfontosságú kérdés
ez. Enzóval sokat gondolkodtunk ezen az egészen – Sawyer Bennett
meggyilkolásán –, miután válaszoltunk arra a bejelentkezésre a rádión.
Tudtam, hogy ha valaha is úgy akarok élni, hogy nem kell hátranéznem a
vállam fölött, akkor a régi énemnek meg kell halnia.
– N-nem Enzo volt az első, aki hajótörést szenvedett arrafelé. Többen is
voltak. Apa pedig… nem engedte őket elmenni. M-minket rejtegetett
előlük, így soha nem találkozhattam velük, de… volt egy, aki hallatott
magáról.
Bancroft előrehajol, és figyelmesen hallgat.
Nagyot nyelve folytatom.
– Nem nagyon tudott hozzászokni a helyzethez, és apa úgy gondolta,
hogy a jelenlétem segíthet neki. Szerintem bizonyos tekintetben segített is,
de én semmivel sem éreztem magam kevésbé rosszul…
A szám elé kapom a kezemet.
– Semmi baj – biztat Bancroft. – Nyugodtan mondhatod.
Bólintok.
– Úgy hívták, hogy Sawyer. Sawyer Bennett. Sz-szerintem barátok
voltunk. Sokat mesélt nekem az életéről. De… de mindig sírt és kiabált,
hogy engedjük el. Egyik este abbahagyta, és azóta nem láttam többet.
Könnyek szöknek a szemembe, remeg az ajkam. Bár csak kitalált okból
sírok, tényleg olyan érzés, mintha megölném magam és azt, aki voltam.
Nehezen tudnék nevet adni ennek az érzésnek.
Talán gyász.
Lehet, hogy megkönnyebbülés is.
Szipogva összekulcsolom a kezemet, hogy csillapítsam a remegést.
 – Apa nem árulta el nekünk, hogy mi történt, de nagyon szomorú voltam,
amiért elveszítettük, ezért átkutattam apa dolgait, hátha kiderül, miért –
folytatom az elfojtott könnyektől rekedten. – És… ezt találtam.
Fészkelődve benyúlok a farzsebembe, előveszem a levelet, és reszkető
kézzel átadom a felügyelőnőnek.
Úgy ver a szívem, hogy a dobhártyámon érzem a lüktetést. Bancroft a
homlokát ráncolva bontja ki a levelet, és elkezdi olvasni.

A hazugság soha nem a legnagyobb bűnöm volt, csak az első. Aznap,

amikor elmondtam a szüleimnek, hogy Kevin James Bennett megerőszakolt,
az anyám pofon vágott, az apám pedig követelte, hogy kérjek bocsánatot a
beteg hazugságomért.
Úgy néztek rám, mintha én lettem volna az erőszaktevő. Hogy merem
tönkretenni a tökéletes kis családunkat ilyen mocskos hazugsággal? Hogy
merem ilyesmivel meggyanúsítani a tökéletes öcsémet?
Akkor nem hazudtam, de utána igen.
Amikor odaálltam az öcsém elé lehajtott fejjel és könnyes arccal, és azt
mondtam neki, hogy bocsánatot kérek a vádaskodásért. A szüleim ott álltak
mellette keresztbe font karokkal és a homlokukat ráncolva, hogy
meggyőződjenek a bocsánatkérésemről.
Ami hazugság volt.
Utána már jól ment.
Valahányszor azt mondtam, hogy „jól vagyok”, ha megkérdezték, mi
bajom. Amikor az iskolapszichológus és a tanárok behívatták a szüleimet,
mert aggódtak értem. Azt mondtam nekik, hogy otthon minden rendben.
Mégis bukásra álltam. Magamba zárkóztam. És elveszítettem a kevéske
barátomat is. Levágtam a hajamat. Elkezdtem bő ruhákat hordani, és
felhagytam a mosolygással.
Eltűnt a derűs és sugárzó Sawyer Bennett. Háborgó vihar jött helyette.
Miután a szüleim meghaltak, Kevin csak borzalmasabb lett. Megtagadta
tőlem a függetlenséget. Könyörögnöm kellett neki, hogy munkát
vállalhassak a helyi könyvtárban. És tudom, hogy még akkor is figyelt.
Felsőbbrendűnek érezte magát, mert zsarunak készült.
Védelmezőnek.
De nem csak hatalomra tett szert. Hanem befolyásos barátokra is.
 Nem az volt a legnagyobb bűnöm, hogy megöltem. Csak
a legvéresebb.
Még most – amikor itt ülök ebben az omlatag világítótoronyban egy
olyan emberrel, aki nem kevésbé akar bántani, mint Kevin – sem bánom a
döntésemet, hogy kioltottam az életét. Még akkor sem, ha végtére is az a
döntés jutatott el idáig.
Amit viszont megbántam, hogy annyi embernek ártottam közben.
Miután elhagytam a régi otthonomat, Kevin vérének foltjaival, csak zokni
volt a lábamon. Az fáj, hogy más emberek cipőjébe bújva olyanok életébe
cipeltem a bűneimet, akiknél nem lett volna helye.
Azt… azt tényleg megbántam.
Elég életet vettem el. De ma este fogom az utolsót.
És életemben először ki vagyok békülve a dologgal.

Sawyer Bennett

Mire Bancroft a végére ér, a fejét rázza, és szomorúság telepszik a szobára.

– Megölte magát – szólal meg.
Bólintok, aztán kicsordul egy könnycsepp. Tényleg megöltem magam, de
nem úgy, ahogy ő gondolja.
– Nem tudom, hogy a maradványai a pincében vannak-e, de ott volt.
Létezett.
– Mennyi ideje történt ez?
– N-nem tudom – válaszolom tépelődve. – Ott máshogy telik az idő. De
szerintem öt születésnappal ezelőtt.
– Ezt elteszem a bizonyítékok közé – bólint Bancroft.
Kiszárad a torkom. Önkéntelenül bámulom azt a papírdarabot, és azon
tűnődöm, hogy nem követtem-e el óriási hibát. Nyomozni fognak Sawyer
Bennett után, és ki fogják vizsgálni a vallomásomat, hogy bűnös vagyok.
Végül kiderül, hogy köröztek, és egy távoli rokon meglátott a reptéren.
Valószínűleg nem fognak foglalkozni vele, mert Sawyer Bennett soha nem
járt ott – öt éve meghalt a Holló-szigeten.
Biztos látni fogják azt a képet rólam, amin tizennégy éves vagyok, és
szerencsétlenül ülök a kanapén, egy karácsonyi ajándékkal a kezemben.
Mindenhol mutogatták, miután megszöktem.
 Mielőtt megöltem Kevet, természetes sötétbarna hajam volt fiús fazonra
nyírva, dús és kiegyenesített frufruval. Akkoriban a gót korszakomat éltem
erős fekete sminkkel és szegecses nyakörvvel. Azért mutatkoztam úgy, mert
reméltem, hogy Kev kevésbé talál majd kívánatosnak, de ez soha nem jött
össze, bármennyire is igyekeztem.
Csak azt az egy képet találhatták meg rólam. A szüleim nem
dokumentálták annyira a boldog kis családunk életét, és miután Kev
elkezdett kihasználni, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elkerüljem a
közelségüket – pláne nem akartam együtt fotózkodni velük.
Ha szerencsém van, nem veszik észre a lányt az előnytelen frizura és az
erős smink mögött, és nem jönnek rá, hogy itt ül előttük.
Bancroft még egy órán át folytatja a kihallgatást. Türelmes és megértő,
miközben nekem akadozik a nyelvem, zavarban vagyok, és folyton azt
kérem, hogy láthassam Enzót.
Megkérdezi, hogy nőttem fel, hogy Sylvester tanított-e bennünket – azt
mondtam, hogy igen, mivel megjegyezte, hogy iskolázottnak tűnök ahhoz
képest, hogy mennyire elszigeteltek –, hogy mit művelt Kacey-vel és miért,
és hogyan bújtatott el minket a hajótöröttek vagy a teherhajókkal érkezők
elől, és végül Sylvester és Kacey haláláról. Ekkor könnyekben törtem ki, s
bár a szomorúság a hasznomra vált, teljes mértékben őszinte volt. Nem
töltöttem együtt Kacey-vel egy-két óránál többet, de a története és a halála
szívszorító, és nem érdemelte meg azt, amit kapott.
Végül a felügyelőnő megnyugtat, hogy nem vagyok letartóztatva, de még
muszáj lesz kérdéseket feltenniük, ahogy a nyomozás halad. Miközben
kikísér a kihallgatószobából az íróasztalához, felsorolja a lehetőségeket,
hogy hol lakhatok, amíg nem kapom meg a hivatalos személyazonosságom.
Éppen a mondat közepén jár, és akták között matat az íróasztalánál,
amikor megtorpan, és a combomra szegezi a tekintetét.
Összeszorul a gyomrom, és rögtön odapillantok, hogy mit bámul.
A tetoválásomat.
Még mindig a farmersort van rajtam, így teljesen kilátszik.
Zakatoló szívvel, de kedvtelve végighúzom az ujjamat az egyenetlen
fekete betűkön, apró mosollyal az arcomon. Hátha nem fog gyanút, ha látja,
hogy meg sem próbálom rejtegetni.
– Nagyon nagy bajba keveredtem ezért, de nem bánom.
A homlokát ráncolva közelebb jön, hogy szemügyre vegye.
 – Mi a fene?
– Hát… találtam egy varrótűt és egy kis tolltintát, amivel csináltam
magamnak egy tetoválást – magyarázom esetlenül. – Olyan régóta
haragudtam az apámra, és azon kevés napok egyike volt, amikor a lázadás
mellett döntöttem.
Utálom, hogy kénytelen vagyok megmásítani egy ilyen különleges
emléket, és egy ilyen ocsmányat mondok helyette, de legalább én tudom az
igazat. Mindig ott lesz nekem Simon, akiből erőt meríthetek.
– Tetszik – kuncog Bancroft. – De ne csináld még egyszer. Súlyos
fertőzést kaphattál volna.
– Jó – mondom kedves mosollyal.
– Szóval van néhány menedékhely, ami befogadna, de…
– Enzóval szeretnék maradni – vágok közbe.
Összeszorítja a száját, és az arckifejezésétől megint megfeszülnek az
idegszálaim.
– Kérem, ő védett meg. Megmentett. Nem akarom, hogy bajba…
– Most csak kihallgatják, szívem. Megértem, hogy talán biztonságban
érzed magad Enzóval, és kötelék alakult ki közöttetek, de miért nem
keresünk inkább egy olyan helyet, ahol éjjel-nappal megfelelően
gondoskodnak rólad? Kultúrsokkot fogsz kapni, nehézségeid támadhatnak a
beilleszkedéssel, ezért fontos megoldanunk, hogy rendben legyél.
Adrenalin árad szét bennem, és kezdek megint pánikba esni. Lassan
olyan, mintha folyton pánikolnék.
Nem akarok menedékházba menni. Olyan érzés, mintha megint fel
kellene adnom a szabadságomat.
A fejemet rázva hátrálok egy lépést. A felügyelőnő halkan felsóhajt, mert
látja a szorongást az arcomon.
Mielőtt bármelyikünk is megszólalhatna, kinyílik az egyik ajtó a
folyosón, és Enzo lép ki rajta háborgó arckifejezéssel.
Rögtön összeakad a tekintetünk, mire picit ellazul a válla. Amint egymás
szemébe nézünk, már siet is hozzám, és két tenyere közé fogja az arcomat,
amint elér.
– Jól vagy? – fürkészi az arcomat, mielőtt megint farkasszemet néz
velem.
– Jól – mondom rekedten, és bólintok.
 Még néhány másodpercig vizslatja az arcomat, mielőtt leereszti a kezét,
és Bancroft felügyelőre irányítja a figyelmét.
– Velem marad.
A felügyelőnő ingerült arcot vág. Őszintén szólva tudom, hogy azt hiszi a
kapcsolatunkról Enzóval, hogy nem több, mint egy traumás kötődés.
Bizonyos tekintetben talán az is. De nem tudja, hogy azon kívül mennyi
minden van még közöttünk, amit soha nem leszek képes megfogalmazni.
– Van egy olyan menedékhelyünk, ahol…
– Nem – vág közbe Enzo szigorú és ellentmondást nem tűrő hangon. –
Nagyon is gondját tudom viselni.
Az ajkamra harapok, és próbálom elhessegetni a jó érzést, de nem megy.
Az a rendőr, aki Enzót hallgatta ki – Jones felügyelő – odaáll Bancroft
mellé, hogy kedvtelve szemügyre vegyen bennünket. Fiatalabb és ránézésre
kevésbé befolyásolható férfi. Zavarban vagyok tőle, de ha elengedi Enzót,
akkor bizonyára nem talált bűncselekményre utaló nyomot.
Egyelőre.
Bancroft felsóhajt, de megadja magát. Nem kényszeríthet, hogy bárhová
is odaköltözzek – hacsak nem kerülök börtönbe. Enzo erős állkapcsa
makacsul megfeszül, és csillogó szemekkel várja, hogy a rendőrök
tiltakozzanak. Tagadhatatlan, hogy mennyire óv engem, és szemlátomást
nem áll szándékában elengedni.
– Elmehetnek – jelenti ki Jones. – De egyikük sem hagyhatja el az
országot. Gondolom, találkozunk még, Mr. Vitale.
Enzo lassan ránéz Jonesra, miközben szemernyi aggodalom sem látszik
rajta. Én viszont beszarok.
– És megállapodhatunk abban, hogy az ő kiléte titokban marad a média
előtt? – kérdezi rám utalva.
– Hát persze – helyesel Jones. – Védeni fogjuk.
Azt is hallom, amit nem mond ki.
Ez nem jelenti azt, hogy magát is védeni fogjuk.
 36. FEJEZET

Sawyer

A szívem apró öklöket növesztett, amikkel a bordáimon dörömbölve

követeli, hogy kiszabadulhasson.
Enzo előttem áll, az arcán haloványan kirajzolódó gödröcskével,
miközben hátrapillant rám a válla fölött. Huncutul néz a mogyoróbarna
szemével, amit legszívesebben kiszúrnék.
– Mi a fenét keres Szenilis Suzy a kocsifelhajtódon? – visítom szinte
hisztérikus hangon. Itt van előttem a nagy, sárga Volkswagen furgonom a
maga teljes dicsőségében, és csillog a napfényben.
– Soha nem mondtad, miért választottad ezt a nevet – terel felvont
szemöldökkel.
– Iszonyatosan félkegyelmű, és rettenetes hangulatingadozásai vannak.
Miért van itt?
– Mert itt a helye. Neked is itt a helyed.
Könnybe lábadt szemekkel ráharapok az ajkamra.
– Hogy találtad meg? – kérdezem rekedten.
– Miután elaludtál a kórházban, az egyik nővér megengedte, hogy
használjam a telefont – von vállat. – Felhívtam a Valen’s Bendet, hogy még
mindig ott parkol-e. Ott volt, így szóltam Troy barátomnak, hogy hozza el
nekem.
Nevetek, mert máskülönben sírnék. Már a puszta gondolattól
felrobbannak a petefészkeim, hogy emlékezett rá, hol parkoltam.
– Nem kellett volna – préselem ki magamból.
– Nem megmondtam, hogy meg fog várni? Soha ne kételkedj abban,
hogy mit tennék meg érted, Sawyer.
Nem hagyja, hogy válaszoljak, de egyébként sem tudnék.
– Túl késő, hogy felírjalak a listára, hogy mik tesznek engem boldoggá?
– kérdezem remegő ajkakkal. – Mindegy, akkor is felírlak rá.
Gödröcske jelenik meg az arcán, és úgy bámul, mintha már tudta volna.
– Gyere, bella – biccent a háza felé.
 Egyetlen lépést sikerül megtennem, mire megdermednek az ízületeim és
földbe gyökerezik a lábam. Amint megpillantja, hogy felmondtam a
szolgálatot, gödröcske jelenik meg az arcának másik oldalán is.
– Mi olyan vicces? – motyogom a házat bámulva.
– Miért vagy zavarban attól, hogy belépj a házunkba? Nem nekem kéne
annak lennem?
– Nem – vetem oda. Izzadni kezd a hónaljam, az agyam pedig elakad
azon a ponton, hogy a mi házunk.
Nyilván még mindig nagyon szégyellem, amit tettem, amikor legutóbb
idehozott. Még nyugtalanítóbb a helyzetben, hogy azt akarja, hogy
maradjak.
Mert valami istenverte okból kifolyólag Enzo arra jutott, hogy érdemes
vagyok a szeretetére. Szerintem túlságosan beverte a fejét, amikor
hajótörést szenvedtünk, és elment az esze, mégis túl önző vagyok ahhoz,
hogy elengedjem.
Mindkettőnkben megsemmisült akkor valami. De ahogy telt-múlt az idő
abban a világítótoronyban raboskodva, lassan összeraktuk a maradék
darabkáinkat, mígnem valami jobb sült ki belőlünk együtt, mint külön.
Semmi kétség, hogy Enzo érdemes a szeretetre, ami bár megrémiszt, már
nem vagyok hajlandó elmenekülni.
Megáll a bejárati ajtó előtt, és felém fordul a napfényben csillogó
szemekkel.
– Mi az? – csattanok föl, de feleslegesen.
Vigyorra húzódik a szája, mire a mellkasomban dörömbölő kis kezek
megdermednek. A szívemmel együtt megbénulok ettől az egyszerű
mosolytól, ami őszintén szólva bosszantó.
– Tudod, hogy megbocsátok neked, ugye? – kérdezi.
– Szerintem ezt még soha nem mondtad ki, de igen – szipogok.
Tesz felém egy lépést, két ujját bedugja a számba, s közel ránt magához,
amitől kiszorul a levegő a tüdőmből és megáll a szívem.
– Megbocsátok neked, bella. És most arra kérlek, hogy te is bocsáss meg
magadnak. Meg tudod tenni a kedvemért, bébi?
Elolvadok. Elég hozzá ennyi.
Szóhoz sem jutva bólintok, és ellazítom a vállamat, miközben elenged.
– Helyes. Most pedig menjünk, ránk fér egy forró zuhany rendes
víznyomással, aztán rendelünk kaját onnan, ahonnan szeretnéd.
 Váratlanul kis híján felzokogok. Annyira egyszerű dolgok ezek – egy
zuhany és kajarendelés –, mégis olyan, mintha a paradicsomba vinne.

***

Enzo a hajamba túrva felhabosítja a sampont, és a fejbőrömet masszírozza.

Hiányzott a jó víznyomás. Miután az egész napot a rendőrségen töltöttük,
azt hittem, soha nem fogok tudni ellazulni. De most már cseppfolyósak a
csontjaim, és mindjárt távozom a lefolyón át a vízzel.
– Ha itt és most meghalnék – kezdem, az utolsó szó viszont nyögésbe
fullad. – Akkor tényleg kiakadnék. Büszke lehetsz magadra. Elérted, hogy
akarjak élni.
Nem szántam ennyire súlyosnak a kijelentést, ám Enzo így is könnyen
kezeli.
– Úgy tűnik, egyenlítettünk – mondja bársonyosan mély hangon. – Ha
benne vagy, szeretném megmutatni neked holnap a laboromat – folytatja, s
a felkaromnál fogva visszahúz a vízsugár alá, de figyel, hogy ne érje a
begipszelt csuklómat. Hátrahajtom a fejemet, hogy kiöblítse a sampont.
– Imádnám – mormolom. Megint felnyögök attól, hogy milyen érzés a
keze a hajamban. – Szerintem soha nem fogod elmondani nekem, hogy
miért szereted annyira a cápákat.
Elenged, megfog egy luffa szivacsot, és nyom rá egy adag tusfürdőt.
Módszeresen megmossa minden porcikámat, miközben beszél.
– Gyanítom, hogy eleinte azért volt, mert olyan akartam lenni, mint ők.
Az óceán legbrutálisabb teremtményei közé tartoznak, legalábbis azok
közül, amikről tudunk. Ráadásul gyerekkoromban mindig tehetetlennek
éreztem magam. Mintha valaki más ült volna a volán mögött, és nem volt
ráhatásom, hová kerülök. A cápák az erő és a szabadság megtestesítői.
Semmi másra nem vágytam, csak erre. Ahogy felcseperedtem, már nem
csak lenyűgöztek, hanem szinte a megszállottjuk lettem. Nem tudom
megmagyarázni, hogy miért, de mindig is boldoggá tettek. Boldoggá tesz az
óceán.
Az ajkamra harapva szembefordulok vele, és elveszem tőle a szivacsot.
Az ép kezemmel ügyetlenül megdörzsölgetem vele a mellkasát; ez az
oldalam nem olyan ügyes.
– Tartottál tőle valaha, hogy kárt tesznek benned?
 Izzó tekintettel figyel, és bár a farka nem teljesen kemény, nem is puha.
Csakhogy van közöttünk egy kimondatlan megállapodás, miszerint ma este
csak élvezzük egymás társaságát. Még nem igazán volt rá lehetőségünk.
– Mindig abban a tudatban megyek be a vízbe, hogy már nem én vagyok
a tápláléklánc tetején. Tisztelem őket, és többnyire ők is tisztelnek engem.
De ostobaság lenne azt hinni, hogy nem képesek véget vetni az életemnek.
Valami belenyilall a mellkasomba, s rájövök, hogy félelem az. Soha nem
jutna eszembe megkérni Enzót, hogy ne szálljon vízbe velük, ám nem
tagadom, hogy betojok a gondolattól, hogy egyik nap nem jön haza.
– Hát akkor most már jobb, ha azzal is tisztában leszel amikor vízbe
szállsz, hogy valaki hazavár – mondom neki félénken, inkább a feladatra
összpontosítva, hogy elkerüljem a fürkésző tekintetét.
– Nézz rám – mormolja halkan, és elkapja a csuklómat. – Ne menekülj.
Az ajkamra harapva felpillantok rá. Van, ami egyre fájdalmasabb, ha az
ember még soha nem volt szerelmes korábban. Önző módon éltem az
életemet az elmúlt hat évben, és elmenekültem minden elől, ami veszélyt
jelentett a túlélésemre. Szinte mesébe illő, hogy az hozta el nekem a
megváltást, hogy fogságba ejtettek valakivel.
Még nem szoktam hozzá, de tudom, hogy nemsokára olyan könnyű lesz
nekem szeretni Enzót, mint ahogy ő szereti az óceánt. Ahogy engem szeret.
Szikrázik körülöttünk a levegő, ahogy közelebb húz, de még mindig
vigyáz a sérült csuklómra.
– Emiatt soha nem kell aggódnod. Előbb feszíteném szét egy cápa száját,
ha ez azt jelentené, hogy hazajöhetek hozzád.
Túlságosan összeszorul a torkom, hogy válaszoljak. Lábujjhegyre állva
megcsókolom, és érzem a robbanást. Olyan magas, hogy derékból előre kell
hajolnia, hogy elérjem.
Magával ragad az érzés, hogy a szája milyen avatottan mozog az
enyémen. Enzo nem csókol – ő felfal, akár a bestiák, akikkel együtt úszkál.
Bedugja a nyelvét a számba, s végignyalja a fogamat, mielőtt
megsimogatja vele a nyelvemet. Bizseregni kezd az ujjaim hegye, ami
szétterjed minden porcikámban, mígnem az érzékeim fehér zajjá
tompulnak.
Több kell belőle. Sokkal közelebb kell tudnom magamhoz, hogy semmi
más ne legyen közöttünk, csak a vágy.
 Átölelem a nyakát a bal karommal, így összepréselődik a sikamlós
testünk. Minden barázdáját és ívét érzem az ázott bőrömön, és
megborzongok az érzéstől – tőle.
A farka elképesztően kemény és vastag, ahogy a hasamhoz ér. Éppen,
amikor kimondanám, hogy a fenébe ezzel a „nincs szex” dologgal,
elhúzódik tőlem.
Felnyögök. Túl nagy a csalódás ahhoz, hogy szégyelljem magam érte.
– Hosszú hónap áll mögöttünk, amore mio. Szerezzünk egy kis ennivalót
a pocakodba, és lazítsunk, jó?
– Tudnék egy nagyon rossz viccet, hogy mi mást tehetnél a pocakomba,
de inkább hagyjuk.
Amint ez kijön a számon, elkerekedik a szemem.
– Hűha, a farkadra gondoltam, de sokkal rosszabbul jött ki.
Mély és mennyei hangon kuncog, amitől borzongás fut végig a
gerincemen.
– Nem akarsz gyereket? – kérdezi, miközben elzárja a vizet, és ad egy
törölközőt. Talán az akcentusa miatt, de valamiért úgy hangzik, hogy be
kéne tiltani.
És mintha lángok nyaldosnák a seggemet, kimenekülök a
zuhanyfülkéből.
– Francba, dehogy – törlöm meg az arcomat, mielőtt kifacsarom a vizet a
hajamból.
Éppen akkor fordulok oda, amikor kilép a zuhany alól, és vízcseppek
csorognak végig a napbarnított bőrén, rátapadnak a finom szőrszálakra a
mellén, és belefeledkezem a kockákba a hasán. Kiszárad a szám.
– Jó, lehet.
Mindkét gödröcske kirajzolódik teljes pompájában, ahogy elnehezült
szemhéjakkal bámul.
– Csak a hegye kell hozzá, bella.
 37. FEJEZET

Enzo

– Porcos halak? Az meg mit jelent? – kérdezi Sawyer kissé remegő hangon
és félős arccal, ahogy rálép a fémhídra.
Biztos észrevette a központom nevét a helikopter-leszállópályára írva.
Még nem állt készen arra, hogy hajóra szálljon, így inkább helikopterrel
jöttünk.
– A cápák a porcos halak családjába tartoznak – magyarázom.
Kézen fogva elindulok vele a hídon, miközben csak úgy zengenek a
lábunk alatt a fémrácsok. Láttam egy cápát, amikor landoláshoz
készülődtünk, és meg akarom nézni, mielőtt megmutatom Sawyernek a
labort.
– Rohadt életbe – leheli mögöttem. – Kérlek, mondd, hogy most nem
fogod víz alá nyomni a fejemet.
Eszelős vigyort villantok rá, ő pedig úgy fest, mintha egyszerre akarna
felpofozni engem és szemmel tartani a cápát.
– Most nem.
Cicceg, amikor odaérünk az elkerített részhez. Még a víz torzításában is
egyértelmű a példány mérete.
– Úgy látszik, olyan öt és fél méteres lehet – állapítom meg fürkésző
tekintettel.
– Te most viccelsz velem, seggfej? Csak most méltóztatsz felbukkanni,
baszki? – kiáltja a liftből egy ismerős hang.
Felpillantva látom, hogy Troy csörtet felénk igencsak bosszúsan. Olyan
lesújtó pillantást vet rám, mintha hatféleképpen akarna kinyírni.
– Te is hiányoztál – vetem oda. Egyáltalán nem zavar, hogy dühös. Még
nem volt lehetőségem új telefont szerezni, és egy kicsit lefoglalt, hogy
megint hozzászokjak az itthoni léthez.
Amikor felhívtam a kórházból, hogy hozza el Szenilis Suzyt, kis híján
beszakadt a dobhártyám, annyit dumált. Kisebb csoda, hogy el tudtam
hallgattatni annyi időre, hogy rávegyem a furgon elhozatalára.
 Csak tegnap értünk haza. Mindketten fáradtak vagyunk, és fel kell
épülnünk. Nem terveztem, hogy sokáig maradunk, de tudtam, hogy Troy
megőrül itt nélkülem, és őszintén szólva én is kezdtem bekattanni a
munkám nélkül.
– Majdnem egy kicseszett hónapig voltál távol, erre egyetlen
telefonhívást kapok, hogy menjek el egy hippifurgonért, aztán semmi?
– A telefonom az óceán fenekén van – felelem. – És a furgon akkor
fontosabb volt.
A vicsorgásából ítélve ez nem elég jó kifogás Troynak.
Amint kartávolságon belül kerül, felkészülök rá, hogy már lendíti is az
öklét, hogy behúzzon nekem egyet, ám helyette megragadja a pólómat,
hogy magához húzzon és átöleljen.
Felsóhajtva megveregetem a hátát üdvözlésképpen, de bevallom, hogy
nekem is hiányzott ez a faszkalap. Csak soha nem fogom a tudtára adni.
Troy elenged, aztán Sawyerhez fordul.
– Barátnőd is lett? Hol a picsában voltál?
Sawyernek esetlen, fogvillantós mosolyra húzódik a
szája.
– Sawyernek hívják – mutatom be. Sawyer döbbenten néz rám, félős kék
szemekkel. De Troy miatt egy percig sem kell aggódnia.
Ez a srác az egyetlen ember, akiben valaha is megbíztam, és annak
ellenére, hogy mennyire szereti jártatni a száját, be is tudja fogni. És ha nem
teszi, akkor tisztában van vele, hogy ki fogom nyírni.
– Troy vagyok – nyújt kezet a csajomnak. – Zo legjobb barátja. Ő azt
fogja mondani, hogy nem vagyok az, de csak szemérmeskedik.
– Ráadásul csak egy stronzo – teszi hozzá Sawyer csillogó szemekkel,
miközben kezet ráz vele.
Egy pillanatra elkerekedik a szemem. Ámulat és valami rettentően
ösztönös érzés kavarog bennem. Nem tudom, hogy elfenekeljem vagy
megdugjam, amiért az anyanyelvemmel élcelődik, de azt tudom, hogy
imádom érte.
Az égvilágon mindenféle aggodalom nélkül viszonozza a lángoló
pillantásomat, és félmosolyra húzódik a szép kis szája. Ezt majd később
letörlöm róla.
Troy teli szájjal és hátravetett fejjel felkacag. Épphogy elég ahhoz, hogy
elterelje a figyelmemet Sawyerről, akit annyira magamévá akarok tenni itt
és most, hogy ökölbe szorul a kezem, és megfeszül az állkapcsom.
– Ó, szimpatikus – kuncog Troy.
– Köszönöm, hogy megmentetted Szenilis Suzyt – húzódik még
szélesebbre Sawyer huncut vigyora. – Nem vagyok hozzászokva, hogy az
út másik oldalán vezessek, és talán megtaníthatnál rá – javasolja. Úgy
csillog a szeme, hogy baromi jól tudom: csak azért csinálja, hogy
idegesítsen.
Kurvára sikerül neki.
– Ki van zárva – vetek rá lesújtó pillantást. – Vigyázz, bella. Nem félek
őt is kinyírni.
– Jó alaposan megtanítalak – tátogja Troy egy kacsintással.
Ezek ketten sírba fognak vinni.
Máris felbosszantottak, így dühös arccal rámutatok a liftre.
– Menjünk. Útközben elmesélem, mi történt.

***

– Baszki, Sawyer, elég kemény vagy.

Dióhéjban elmesélem neki a hajótörést, gyorsan beszámolok
Sylvesterről, a világítótoronyról, Kacey-ről, és végül arról, hogy miért kell
titokban tartani Sawyer nevét és azt, hogy ki ő valójában.
Vetek egy szúrós pillantást Troyra, akit viszont túlságosan lefoglal, hogy
a csajomat bámulja. Hajszálnyira vagyok attól, hogy lenyomjam az öklömet
a torkán. Biztos megérzi a közelgő halált, mert másra irányítja a tekintetét.
Lefelé jövet Sawyer a lift csupa üveg falához tapasztotta az arcát.
Egyszerre lenyűgözve és rémülten figyelte, ahogy leereszkedünk az
óceánba.
Még három év után sem tudom megunni a látványt. Semmi más nem
vesz körül, csak a végtelen kék tenger. Egy egész univerzum rejlik a felszín
alatt, ami talán még rejtélyesebb, mint az, hogy mi van a bolygónkon kívül.
Amint megáll a lift a központban, egyenesen a kis konyhába viszem,
hogy leülhessen egy percre. Máris kimerült, és gyorsan le akarom tudni a
dolgot, hogy megint lefektethessem.
– Nem mondanám – hárítja a bókot. Egy pohár vizet kortyol, miközben
felidézem életünk leghosszabb napjait félórába sűrítve.
 A kutatócsapatom többi tagja már hazament estére, így mi hárman
nyugodtan tudunk beszélgetni.
– Én igen – tiltakozik határozottan Troy.
Egyetértek vele.
Sawyer kellemetlenül érzi magát a rá irányuló figyelemtől, így leteszi a
pohár vizet, és rám mered.
– Készen állok rá, hogy lássam a többit – jelenti ki.
Troy izgatottan összecsapja a kezét, az arcán pedig hatalmas és boldog
mosoly terül szét.
A V. Ó. P. K. kivitelezésekor azt akartam, hogy annyira rálássunk az
óceán felszíne alatti világra, amennyire csak lehet. Ez azt jelenti, hogy a
központ nyolcvanöt százaléka színtiszta üveg. Legfeljebb egy atombomba
tudná megsemmisíteni ezt a helyet, mégis könnyen halálcsapdában érezheti
magát az ember olyasminek a mélyén, aminek ekkora az ereje.
Kézen fogva kivezetem Sawyert a konyhából a főterem felé. Nem kell
hozzá sokat menni a folyosón, hogy aztán jobbra fordulva ott találjuk
magunkat a hatalmas térben.
Sawyernek eláll a lélegzete, és elkerekedik a szeme, ahogy lassan belép
oda, ami tulajdonképpen az óceán mélye.
Itt végzi a kutatásokat a csapatom és én. A terem nagy része tele van
képernyőkkel és eszközökkel megrakott asztalokkal. A munkához
hozzátartozik a cápák követése, mérések végzése, illetve a fejlettségi
szintjük és a viselkedésük tanulmányozása.
Amikor éppen nem merülünk, akkor monitorok bámulásával töltjük a
legtöbb időt.
– Azt a kurva élet – sóhajtja Sawyer, amin Troy kuncog egyet.
A csajom ide-oda kapkodja a fejét, miközben szinte körbe forog, mert
képtelen egy dolgon tartani a tágra nyílt szemét.
Balra egy kék csíkos csattogó halraj úszik be a képbe, mire Sawyer
pillanatokon belül megint az üveghez nyomja az arcát, úgy nézi az előttünk
elúszó kis sárga halakat.
– Jaj, istenem! Olyan, mintha odanyúlhatnék, hogy megsimogassam őket.
– Ez volt az alapötlet – vigyorgok.
Visszafordul felém, elkerekedett szemében gyermeki csodálkozással és
résnyire nyílt rózsaszín ajkakkal.
– És ha erre úszna egy megalodon? Nem tudná betörni az üveget?
 – Megnézném, ahogy megpróbálja – vonom fel a szemöldökömet.
– Én nem – borzong meg Troy.
– Léteznek még? – kérdezi izgatottan Sawyer.
– Nem kizárt – válaszolom neki. – Véleményem szerint nagy
valószínűséggel igen. Cápák több millió éve vannak. Jó az
alkalmazkodóképességük, és szerintem találtak új módot a túlélésre.
– Annyira szeretnék látni egyet – fordul vissza az ablakhoz. – És sellőket
is.
– Egyesek szerint lehet, hogy félelmetesebbek, mint egy megalodon –
mondom neki.
– Szóval ők is léteznek? – leheli.
– Nem kizárt – vonok vállak. Félmosolyra húzódik a szám, amikor
bepárásodik az üveg a leheletétől.
– Annyira kibaszottul menő – motyogja, mielőtt felfigyel egy bohóchalra,
s odasiet hozzá az épület túloldalára. – Itt van Némó! – cincogja izgatottan.
Troy rám pillant, és belenézek a szemébe, amikor érzem, hogy a tekintete
szinte lyukat éget oldalról az arcomba.
Jókedvűnek tűnik, de valami más is rejlik az arckifejezésében. Talán
megkönnyebbülés.
– Tartsd meg – jelenti ki.
Megint Sawyerre nézek, mintha mágnesként vonzaná a tekintetemet,
ahogy követi a bohóchalat az épület körül.
– Úgy tervezem – biztosítom róla Troyt.
 38. FEJEZET

Enzo

Baszki, de hiányzott már ez!

– Ugye, tudod, hogy úgy fogsz kijönni onnan, mint egy kiszívott
mazsola? – kiáltja Troy, amint előbukkan a fejem a víz alól.
Kivéve őt. Ő nem hiányzott.
Hunyorogva nézek a társamra. Nem tudom eldönteni, hogy a lábánál
fogva behúzzam-e a vízbe, és nézzem, ahogy pánikba esik, vagy a tőlem
megszokott módon ne is foglalkozzak vele.
– És hiába ugrok ki a bőrömből örömömben, hogy végre találtál valakit,
aki hajlandó hozzáérni a szájával bármelyik részedhez, nem leszel szép
látvány.
– Mi a faszról beszélsz? – vetem oda bosszúsan. Úgy beszél, mintha
tudnám, milyen egy kiszívott mazsola.
– Egy nedves, összeaszott mazsola. Úgy fogsz kinézni, mint egy nedves,
összeaszott mazsola. Nem szexi.
Mielőtt válaszolhatnék, hullámzani kezd a víz, de éppen csak annyira,
hogy ne erre a fecsegő idiótára figyeljek. Egy uszony egyenesen felém tart,
így higgadtan lemerülök a felszín alá.
Egy nagy fehér nősténycápa torpedóként száguld a vízben, nagyjából
negyven kilométer per órás sebességgel.
Szétárad bennem az adrenalin; minden porcikámban érzem a
szívverésemet.
Eltátja a száját, közszemlére téve a borotvaéles fogait. Úgy helyezkedem,
hogy merőleges legyek rá. A lábam előtte nyújtózik, a törzsem pedig éppen
a szája előtt. Éppen, amikor odaér hozzám, belekapaszkodom az orrába,
hogy a saját lendületét felhasználva fölé vetődjek. Így már olyan, mintha a
hátán lovagolnék.
Hánykolódik, miközben megragadom a hátúszóját, és jó erősen tartom,
ahogy siklik a vízben.
Eléggé felbőszítettem, így amikor elúszik a létra mellett, elengedem, és
megragadom a fémet, hogy kimásszak, ő pedig továbbmegy az ellenkező
irányba.
Mire kidugom a fejemet a víz alól, látom, hogy Bancroft és Jones
felügyelő is ott vár Troyjal együtt, mellettük a kelletlenül fészkelődő
Sawyerrel. A hajójuk a kikötőben áll, még járó motorral.
Helyes. Ez azt jelenti, hogy nem maradnak sokáig.
Sawyer elment a kapitányságra, hogy további kérdésekre válaszoljon, így
vártam a hívásukat, hogy mikor menjek érte. Ragaszkodott hozzá, hogy
egyedül menjen. Bár nem örültem neki, de tiszteletben tartottam, hogy
egyedül akarja eltemetni a múltját.
Úgy tűnik, inkább elhozták ide.
– Mondhatom, Mr. Vitale, hogy ön különleges ember
– kiáltja Jones, aki a másoktól is megszokott arckifejezéssel nézi a vizet: én
nem tudnám ezt csinálni.
– Az emberekben nincs semmi különleges – felelem. Troy a szemét
forgatva tátogja, hogy „legyél kedves”, amit nem értek, mert nem tudom,
mit jelent.
– Azt hiszem, igaza van – kuncog fanyarul Jones.
A homlokomat ráncolva lépek rá a fémhídra. Csorog rólam a víz, ahogy a
kis csapat felé tartok. Eleget láttam őket az elmúlt három hétben, és eléggé
meguntam a képüket. Sawyernek egy pillanatra elkerekedik a szeme,
mielőtt gyorsan másfelé néz, és kis piros foltok jelennek meg az arcán.
Vigyorra húzódik a szám széle, amit észre is vesz egy röpke pillantással.
Aztán megbotlik a saját lábában, mielőtt immáron határozottabb tekintettel
néz rám, és résnyire nyílnak az eperszínű ajkai a közeledtemkor.
Baszki, imádom a kis tolvajomat!
– Mr. Vitale? – szól közbe egy alkalmatlankodó hang, amitől azonnal
leolvad a félmosoly az arcomról.
– Tessék?
Troy bosszúsan felsóhajt a hangsúlyom miatt.
– Látom, még mindig nem érdeklődik a terápia iránt
– jegyzi meg Jones, és felfelé görbül a szája sarka.
Megpróbáltak rám erőltetni egy terapeutát, hogy megemésszem, hogy
megöltem valakit, de nem tudom, miért, hiszen nem voltak miatta álmatlan
éjszakáim.
– Miből gondolja?
Jones meg sem próbálkozik a válasszal, csak szárazon felnevet.
 – Talán jó példát mutathatna Trinitynek – szól közbe Bancroft. – Lehet,
hogy szívesebben járna, ha maga is.
Megállok a csapat előtt, és a homlokomat ráncolva bámulom a két
rendőrt. Sawyer egyelőre halogatja a terápiát, mert nem akar elmenni a
kijelölt szakemberhez. Nehéz segítséget kérni, ha az ember kénytelen
eltemetni mindent, amitől rémálmok üldözik, és soha nem beszélhet majd
róla egy teremtett léleknek sem.
– Miért vannak itt?
Sawyer a fejét rázva elfojt egy mosolyt.
– A nyomozóink számottevő bizonyítékot találtak az önvédelemre.
Személyesen akartuk elmondani a jó hírt, hogy már nem kell nyomoznunk
maga után.
Keresztbe font karokkal bámulom őket még egy másodpercig, mielőtt
válaszolnék.
– Ezt eddig is tudtam.
Troynak kiguvad a szeme. Fél a rendőröktől, és tiszteletlennek lenni
velük szerinte olyan, mint bunkóskodni a miniszterelnökkel.
– Tudta?
– Nyilvánvaló volt, hiszen az az ember holttesteket gyűjtögetett otthon –
vonok vállat.
– Nagy örömmel hallja – vág közbe Sawyer, és szúrós pillantást vet rám.
Nem úgy tűnik, mintha meggyőzte volna őket, de nem nagyon érdekel.
– Adtunk Trinitynek néhány prospektust pénzügyi segítségnyújtásról és
olyan programokról, amik segíthetnek neki beilleszkedni a társadalomba.
Remélem, biztatni fogja őt az önállóságra, Mr. Vitale – magyarázza
Bancroft. Szigorú, tekintélyt parancsoló hangon fejezi be az utolsó
mondatot.
Még az egyik szemöldökét is felvonja, mint amikor egy szülő elvárja az
embertől, hogy egyetemre menjen ahelyett, hogy az alagsorban lakna
harmincéves koráig.
Az apácák, akik felneveltek, sokkal félelmetesebbek voltak nála.
Az említett prospektusok ott vannak Sawyer kezében, és úgy mered
rájuk, mintha el akarná égetni őket.
– Trinity már most önálló, felügyelő. Remélem, megtanul jobban hinni
benne – felelem higgadtan.
Ezt mosolyogva helyben hagyja.
 – Említette, hogy meg akarja változtatni a nevét. Összeköthetjük egy
ügyvéddel, aki segíthet a folyamatban. Onnantól kezdve igazolványt is
igényelhet – folytatja Sawyerhez fordulva Bancroft. – Eldöntötte már,
milyen nevet szeretne?
Sawyernek elkerekedik a szeme, ahogy több szempár is rászegeződik.
Meg akarja tartani a nevét – az igazi nevét –, de tartott tőle, hogy hogyan
magyarázhatná meg a rendőröknek. Nem mintha bármit is meg kellene
magyaráznia bárkinek.
Megköszörüli a torkát, mielőtt megszólal.
– Igen. Hát… tudom, hogy ez talán furcsán hangzik, de Sawyer után
szeretném elnevezni magam. Legalábbis szeretném, ha az lenne a
keresztnevem. Olyan sokat tanultam tőle… és felnéztem rá. Megérdemelte
volna, hogy élhessen.
Bancroft pocsolyává olvadt.
– Ez nagyon aranyos – mondja ellágyulva. – És gyönyörű név. Annak a
szegény lánynak nagyon nehéz élete volt. Nagyon sok beszámolót írtak
arról a gonosz testvéréről. Szerintem szívességet tett a világnak.
Sawyer eltátja a száját, aztán becsukja. Látszik az értetlenség az arcán.
Én is felvonom a szemöldökömet, mert meglep, hogy több bizonyíték is
volt az öccse ellen, de nem tudott róla. Gondolom, mindenáron kerülte az
olyan dolgokat, amiknek közük van ahhoz a nyomorulthoz.
– Beszámolót? – kérdezek rá.
– Ó, igen – fordul felém Bancroft. – Az öccse fiatal lányokat
bántalmazott. Néhányan vallomást tettek róla a halála után.
Sawyer láthatóan elsápad. Nehezen tudja uralni az arcizmait.
– Jól van, ne pletykáljunk – szól közbe Jones, szúrós pillantást vetve a
társára.
Bancroft megint odafordul Sawyerhez, és vigasztalón a karjára teszi a
kezét.
– Jelezze, ha bármiben segítségre lenne szüksége. Biztosra veszem, hogy
jó kezekben van Mr. Vitalénál, de bármikor elér telefonon, ha kellek.
Sawyer feszengve mosolyog, és köszönetet mond a rendőröknek. Nézem,
ahogy elmennek, aztán megint odafordulok Troyhoz és Sawyerhez. Troy a
csajomat bámulja, aki most úgy fest, mintha kicsit rosszul lenne.
Troy az egyetlen, aki valaha is tudni fogja az igazat. Tudja, hogy csaliba
mártva bedobnám a cápák közé, ha egy teremtett léleknek is elmesélné, és
mivel megöltem Sylvestert, nincs oka rá, hogy ne higgyen nekem.
– Jól vagy? – kérdezi aggodalmas arccal.
Sawyer olyan bőszen bólogat, mintha saját magát próbálná meggyőzni.
– Aha – feleli rekedten. Aztán elkezdi rázni a fejét. – Vagyis nem. Nem
igazán.
Troyt szinte félretolva karon fogom Sawyert és magamhoz húzom. Úgy
reszket, mint a nyárfalevél.
– Tudtad, hogy más lányokat is bántalmazott? – kérdezem kicsit
előrehajtott fejjel, hogy belenézzek a szemébe. Ő még jobban lehajtja a
fejét, kerüli a pillantásomat.
Az álla alá nyúlok, hogy kénytelen legyen a szemembe nézni.
– Nem – suttogja a távolba révedve, vörös arccal.
– A lényeg, hogy kibaszott nagy szívességet tettél a világnak – motyogja
Troy. – Komolyan mondom, nem kéne bánkódnod emiatt, mert
megmentetted őket a további bántalmazástól.
Sawyer bólint, de megint úgy fest, mintha magát akarná meggyőzni.
– Igen, csak hülyén érzem magam, amiért nem tudtam erről.
– Hogy tudhattál volna? – von vállat Troy.
– Muszáj volt egyáltalán megölni a régi énemet? – ráncolja a homlokát
Sawyer.
– Ausztrália kiadott volna az Egyesült Államoknak. Aztán tárgyalásokra
kellett volna járnod és feleleveníteni mindent, ráadásul nagy
valószínűséggel bűnösnek találtak volna még a bántalmazás ellenére is –
magyarázom. – Amerikában ritkán szolgáltatnak igazságot a bántalmazások
áldozatainak. Jobb eltemetni az egészet.
– Ebben igazad van – sóhajt fel Sawyer.
A cápa lubickol a vízben, amivel magára vonja a figyelmemet.
– Elintézem itt a tennivalókat. Aztán megyünk, megváltoztatjuk a
nevedet. Már tudom is, milyen vezetéknevet akarok neked.
Sawyer értetlenkedve néz rám a kék szemével.
– Már tudod is, hogy te milyen vezetéknevet akarsz nekem? – felesel.
Vigyorgok, Troy pedig színpadiasan felnyög.
– Jaj, csak nem mosolyog? – kérdezi rám utalva.
Nem foglalkozom vele.
– Én választom ki a vezetéknevedet, bella.
 39. FEJEZET

Sawyer
Egy hónappal később

Valami puha préselődik a nyakamhoz, amitől felébredek a mély álomból. A

puha érintésből egy szempillantás múlva éles harapás lesz. Felnyögök, és
kipattan a szemem, miközben Enzo belemélyeszti a fogait a fülem alatti
érzékeny részbe.
– Enzo – mordulok fel. – Még soha életemben nem fájt ennyire odalent.
– Kibírod – motyogja, s újabb harapással ad nyomatékot a kijelentésének.
– Mint mindig.
– Olyan bunkó vagy – zsörtölődöm. – Nem vagy tekintettel a megviselt,
elgyötört testemre.
A hátamhoz préseli a kemény farkát, és halkan felnyög. Ez a kis hang
elég hozzá, hogy forróság öntse el a testemet, aztán meleg borzongás fusson
végig a gerincemen. Komolyan szívfacsaró, hogy milyen vonzó. Esküszöm,
ez a pasi még a világbékét is meg tudná oldani.
Csakhogy magasról tesz rá.
– Ebben nem értünk egyet, Ms. Vitale.
Megdobban a szívem, hogy eszembe juttatja. Sawyer Vitale.
A keresztnevem az egyetlen, ami megmaradt nekem a régi életemből, és
olyan mennyeien hangzik, amikor Enzo kiejti. Bevallom, részben ezért is
alakult ki bennem ilyen erős kötődés, de mivel olyan régóta menekültem a
saját nevem elől, jó érzés, hogy végre használhatom.
Enzo ötlete volt, hogy az ő vezetéknevét vegyem fel. Tiltakoztam persze,
de nem fogadta el a nemet válaszként.
És miután igencsak meggyőző módszerei vannak, nem láttam értelmét
küzdeni ellene.
Csak egy vezetéknév…
Egy név, ami örökre Enzóhoz köt majd, még akkor is, ha megunja a
baromságaimat.
– Még mindig nem értem, miért ragaszkodtál hozzá, hogy felvegyem a
vezetékneved. Nem is vagyunk házasok.
 – A házasság csak egy papír. A vezetéknév maradandó.
– Gyakorlatilag a vezetéknevem is csak egy papír.
Morogva a hátamra fordít, hogy fölém kerekedjen. Nevetek a
könyörtelen arckifejezésén. Hiába a közös halálközeli élményünk,
semmivel sem kedvesebb hozzám.
– Olyan brutális vagy – cukkolom, de leolvad a mosoly az arcomról,
amikor felhúzza a hasamon a túlméretezett pólót, vagyis az ő pólóját, és
durva tenyerével végigsimítja a bőrömet.
Megborzongok. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy egyetlen
érintéstől olvadok, mint a vaj. Közelebb hajol, és végighúzza az ajkát a
nyakamon.
– Ti mangerei.
– Ez mit jelent? – suttogom.
– Azt, hogy meg tudnálak enni – feleli reszelős hangon, és megint
beleharap oldalt a nyakamba. Elfojtok egy nyögést,
és önkéntelenül homorítok a hátammal, miközben borzongás fut végig a
gerincemen, mint egy érzéki, szerelmes cirógatás.
Mégis előtör belőlem egy halk nyögés, és átölelem a nyakát, hogy
magamhoz láncoljam, hiába tiltakozik a testem.
– Nemsokára indulnunk kell – dünnyögi. Nyom egy csókot a fülem alá,
aztán még egyet az államra.
– Hová megyünk? – lehelem lecsukódó szemekkel, ahogy a szája lassan
az enyémhez közelít.
– Kihajózunk – válaszolja, mire azonnal kipattan a szemem, és máris
készen állok a tiltakozásra. Az alkalmat kihasználva bedugja a nyelvét a
számba, és vadul megcsókol.
A szemétláda úgy használja a száját, mintha egy atombombát beindító
piros gomb lenne. És valahányszor rátapasztja az enyémre, belém engedi a
robbanóanyagot.
Beletúr a tincseimbe, jó erősen beléjük markol, ahogy egyre
szenvedélyesebben csókol. Minden nyelvcsapással egyre jobban elrabolja a
lelkemet.
Megértem, miért nem hagyta soha, hogy bárki is megízlelje. A rabjaivá
váltak volna, és soha nem tudott volna szabadulni a karmaik közül.
Ráharap az alsó ajkamra, és szívogatni kezdi az érzékeny húsomat.
Felnyögök, amint elereszti, de aztán még mohóbban folytatja: forgatja a
nyelvét a számban, amitől áramütésszerű borzongás fut végig a nyakamon.
Mire elhúzódik tőlem, elfogy a levegőm. Kábultam érzem, ahogy
megcsókolja a szám sarkát, aztán lefelé vándorol a nyakamon.
– Szerintem hagyjuk a hajókázást, és maradjunk ma ágyban – javaslom
levegőért kapkodva, miközben a frissen nyírt haját simogatom. Megint
tüskés, ami hihetetlen érzés a tenyerem alatt.
Fölemeli a fejét, és olyan heves pillantással néz le rám, hogy a szívem ki
akar ugrani a helyéről.
– Akkor holnap megyünk – jelenti ki.
– Ó, a francba, holnap dolgom van – mondom vontatottan. – Esetleg
máskor?
– Bella, soha többé nem fogom veszélybe sodorni magunkat. Semmi nem
történik majd veled.
Összeszorítom a számat. Nem voltam hajón a vihar óta, mert
elhatároztam, hogy nem sietem el. Félek, hogy a karma még nem végezte el
velem a dolgát, ám erősebb bennem az az érzés, hogy nem menekülhetek
tovább.
Rájöttem, hogy sokkal izgalmasabb szembenézni a félelmeimmel.
– Rendben. De van egy dolog, amit előtte meg akarok tenni ma. Aztán
bedobhatsz a cápák közé, ahol elpusztulok szívrohamban, oké?
Rázza a fejét a drámai megnyilvánulásomon, de elhúzódik tőlem.
– Menj. Délben várlak a kikötőben.

***

– Ó, a rohadt életbe! És még azt hittem, hogy én szoktam csak úgy lelépni.
A hangja rögtön mosolyt csal az arcomra, s mire észbe kapok, már
szaladok is a buszmegállóba. A neonrózsaszín tangapapucsom csattog az
aszfalton, úgy rohanok Simonhoz.
Hetek óta figyeltem a buszmegállót, de nem láttam. Meg kellett várnom,
hogy megoldódjon a helyzet a rendőrséggel, aztán hagytam magamnak időt
a gyógyulásra. Nem akartam, hogy Simon sebesülten és összetörve lásson.
Mielőtt bármi mást mondhatna, leülök mellé és átölelem a nyakát. A
vállára hajtott fejjel magamba szívom sós óceánillatát. Egy kis Old Spice is
érződik rajta.
Kuncog, amitől rázkódik az egész teste, ahogy megpaskolja a kezemet.
 – Hát maga is hiányzott, kisasszony.
– Ne haragudjon – mondom, amikor kibontakozom az ölelésből. – Csak
azt hittem, soha többé nem látom.
– Nem olyan nagy ez a város. Nem sok helyre mehet az ember, csak
lefelé.
– Nem fog pokolra kerülni, Simon – forgatom a szememet vigyorogva.
– A volt feleségem mást mondana – horkant fel. Hátradőlve végigmér,
mintha nagyítóval fürkészne. – Mi történt magácskával?
A fejemet vakarva fontolgatom, mennyit árulhatok el.
– Elvesztem egy kis időre. De már itthon vagyok.
– Ühüm – pillantja meg a csuklómerevítőmet. Már szinte teljesen
meggyógyult, de még egy kicsit gyenge. Egyre jobban vagyok, fizikailag és
mentálisan is.
A legtöbb éjszaka versengünk Enzóval, hogy ki ébreszti fel hamarabb a
másikat egy agydémon miatt, de már van mellettünk valaki, s bár egyikünk
sem jött helyre teljesen, nem vagyunk egyedül.
– Úgy látom, készen áll a következő tetoválására – mondom neki olyan
széles mosollyal, hogy megvillantom az összes fogamat.
– Az baromi fix.
Kuncogva elővesz egy műanyag zacskót és bontatlan tűket.
– Mit kér ma, ezen a szép kedd délelőttön?
Nem tudtam, milyen nap van. Kicsit déjà vu érzésem támad. Három és
fél hónapja ebben a buszmegállóban ismerkedtem meg Simonnal, és akkor
kaptam az első tetoválásomat. Bezárult a kör, csakhogy teljesen más ember
lettem azóta.
Szomorú voltam, összetörtem, és alig éltem.
Még mindig össze vagyok törve valamennyire, de már nem olyan rossz
érzés, hogy élek. Bár a velem történtek nyoma örökre itt marad az agyamba
vésve, most már legalább tudok előre nézni ahelyett, hogy hátranéznék.
– Egy kaktuszt akarok – válaszolom végül.
Megtorpan, és felvont szemöldökkel felpillant.
– Egy kaktuszt? Miért pont kaktuszt?
– Erősek és strapabíróak – vonok vállat. – Szélsőséges körülményeket is
túlélnek.
A barátom az ajkát biggyesztve eltöpreng ezen.
– Ó, és a légynek sem tudnak ártani, hacsak nem baszakodnak velük.
 Ezzel egy újabb mélyről jövő kacajt csikarok ki Simonból.
– Egy kaktusz – ismétli meg újra kuncogva, miközben szinte csodálkozva
rázza a fejét.
– Az vagyok most. Ezt választottam. Egy kaktusz.
– Akkor azt fogom megcsinálni – jelenti ki. – Hová szeretné?
Leveszem a merevítőt, kinyújtom a karomat, és a csuklómra mutatok.
– Oda kérem szépen.
Simon mosolyogva megfogja a csuklómat, hogy az ölébe fektesse.
Miután kicsomagolja a tűt és belemártja a hegyét a haltintás üvegbe,
munkához lát, én pedig nyugodt csöndben figyelem, ahogy lassan
kirajzolódik a félreértett növény alakja.
Állatira fáj, de a szép dolgokat mindig fájdalom előzi meg. Máskülönben
hogy tudnánk becsülni őket?
– Kész – közli húsz perccel később. Felegyenesedik, hogy szemügyre
vehessem a csuklómat.
– Kibaszott aranyos lett, Simon! – kiáltok fel, és rámosolygok az amorf
kaktuszra a csuklómon. – Bárcsak kaktusztövissel tudtad volna
megcsinálni.
– Nem hinném, hogy vannak errefelé kaktuszok – mondja kacagva. – De
ha találsz egyet, akkor azzal fogom megcsinálni neked a következőt.
– Hogy mit fog csinálni neki?
Tágra nyílt szemekkel megfordulva látom, hogy Enzo
a homlokát ráncolva viharzik felénk.
– Mit keresel itt? – kérdezem. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, akit
sütidézsmáláson kaptak.
– A csaliboltba menet véletlenül megláttam egy kis szőke tolvajt a
buszmegállóban.
– Na, ejnye már…
– Semmi baj – szakítom félbe Simont, és megfogom a kezét. – Zsémbes,
de az én zsémbesem.
Simon rám pillant, mielőtt megint Enzo ádáz arckifejezésére fókuszálna.
Odafordulok az említett zsémbeshez, és megmutatom neki a csuklómat.
Megint ragyogó mosoly terül szét az arcomon, pedig az ördöggel
alkudozom, nehogy ez a pasas felbosszantsa az egyetlen barátomat.
– Simon csinált nekem még egy tetoválást. Egy kaktuszt.
 Enzo mogyoróbarna szeme a csuklómra vándorol, aztán megragadja a
karomat, hogy közelebbről is megnézze. Az ajkamba harapok, és egyre
jobban elönt a forróság a szorításától.
Nem tudom, valaha is hozzászokom-e az érintéséhez, de nem bánom, ha
próbálkozhatom vele.
– Miért pont kaktusz?
Előadom neki ugyanazt az érvelést, amit korábban Simonnak, de nem
reagál. Helyette csak a mintát bámulja még néhány másodpercig, mielőtt
elengedi a karomat.
– Ez nem higiénikus – állapítja meg végül.
– Nem az – helyeslek.
Simonra néz, de megint csak bámul, még mindig a homlokát ráncolva.
Fogalmam sincs, mi a fenét gondol, és szokás szerint nem tudom, hogy
dühös-e. Az alap és a dühös arckifejezése teljesen egyforma.
– Akkor most leül, vagy csak bámulni akar, mint hal
a szatyorban? – kérdezi Simon szemtelenkedve.
Enzo felvonja a szemöldökét. Meglep, amikor leül Simon másik oldalára,
és szótlanul odanyújtja a csuklóját.
– Csinálja gyorsan – veti oda.
Eltátom a számat. Most én lettem a hal a szatyorban, miközben Simon
kibont egy új tűt.
– Mit kér?
– Egy cápát.
Simont nem zavarják Enzo rövid és ingerült válaszai. Lehajolva
munkához lát. Mogyoróbarna szempár néz rám, aztán a még mindig eltátott
számra.
– Még belerepül egy sült galamb – szól rám Simon egy oldalpillantással.
– Ööö…
Csak ennyire telik tőlem válasz gyanánt. Enzo megint felvonja a
szemöldökét, mintha azt kérdezné: na, akkor becsukod a szádat, vagy mi?
Olyan erővel csukom be, hogy összekoccannak a fogaim.
– Fura vagy – mondom neki végül.
– Akkor illik ide, nem? – mosolyog Simon.
– Azt hiszem, igen – felelem Enzóval farkasszemet nézve.
 EPILÓGUS

Sawyer
Két évvel később

– Enzo, várj, ez nem biztonságos. Meg fogunk halni – könyörgök neki, de a

mondatom vége nyögésbe fullad.
Visszahúzza a csípőjét, csak hogy aztán mélyen belém nyomja a farkát,
és fennakadjon tőle a szemem. Igyekszem mégis lesújtó pillantást vetni rá,
miközben a szörnyeteg tőlünk csupán harminc centire csap egyet az
uszonyával, amivel az arcunkba fröcsköli a tengervizet.
Enzo vigyorog és még keményebben dug, így újabb sikkantás tör elő
belőlem.
Az elmúlt egy órát a cápaketrecben töltöttük, és néztük, ahogy három
nagy fehér cápa úszkál körülöttünk. Mindegyik beleharapott a rácsba, s bár
már lassan kezdek hozzászokni egy cápaszájhoz az orrom előtt, még mindig
úgy érzem, hogy mindjárt bepisilek tőle.
Amint kibújtunk a búvárruhánkból – én megkönnyebbült mosollyal az
arcomon, amiért nem haltam meg ma sem –, Enzo felkapott, és beugrott
velem a hideg tengerbe, habár még mindig a rácsok közé.
A ketrec teteje alig egy méterrel a felszín alatt van, nyitott tetővel. Ha a
cápák tényleg be akarnak jutni, akkor valószínűleg be tudnak ficánkolni,
hogy megegyenek.
Enzo biztos benne, hogy nem fognak, de láttam már azokat a köcsögöket
felugrani a levegőbe, hogy megfogjanak egy madarat. Ki tudja, nem
ugranak-e egy hasast egyenesen ránk?
– Érzem, milyen gyorsan zakatol a szíved – suttogja a fülembe, miközben
feljebb húzza a lábamat a derekán. A ketrec falának döntött, arccal a hajó
felé, de ettől semmivel sem érzem magam nagyobb biztonságban.
– Enzo, hagyd abba – nyöszörgöm, de nem figyel rám. Helyette inkább
közénk nyúlva elkezdi avatott mozdulatokkal simogatni a csiklómat,
miközben tovább mozog bennem.
– Valahányszor kitöltelek, megérzik – magyarázza mélyebb hangon, mint
amilyen az óceán, aminek a közepén vagyunk, és durvább, mint a minket
körülvevő hullámok.
Az egyik cápa megint hánykolódik a vízben, amivel még jobban
összefröcsköli a fejünket.
– Nem akarom most ezt – nyögök fel borzongva, amikor megpillantok
egy uszonyt a szemem sarkából.
– Megint a kis játékunkat játsszuk? – kuncog sötéten.
– Kezd neked gyengébben menni, mia piccola bugiarda{54}
– morogja, mielőtt ráharap a fülcimpámra.
Eláll a lélegzetem, a körmeim belevájnak a napbarnított vállába, és
homorítok a hátammal. Az adrenalin miatti különböző érzetek szétáradnak
a zsigereimbe, onnan pedig a lábaim közé. Attól is végem van, amit a
szájával csinál.
– Olyan erősen szorít a puncid. Szerinted elhiszek akár csak egy szót is,
ami kijön azon az édes szádon? Lefogadom, hogy ha kihúznám, akkor sírna
a puncid.
A fejemet rázom, de igaza van. Szerintem sírnék, ha most abbahagyná.
– Hadd halljam, Sawyer. Hallani akarom, mekkora ribanc vagy a
farkamon, és hallani akarom a könyörgésed, hogy ráélvezz.
– K-kérlek – dadogom szinte gondolkodás nélkül. Ha bármelyikünk is
szirén, akkor ő az. Egyetlen paranccsal megtöri az akaratomat, és képtelen
vagyok ellenállni neki. – Kérlek, Enzo – sikoltom összeszorított fogakkal,
miközben erősebben masszírozza a csiklómat a középső ujjával.
– Folytasd – biztat huncutul csillogó szemekkel.
– Ribanc vagyok a farkadon – préselem ki magamból, amint éppen
felbukkan mögötte egy cápa. A bestia teljesen megvillantja a fogsorát,
ahogy ráharap a rácsra, és hánykolódni kezd.
Rémült sikkantás követi a szavaimat, ő viszont nem tántorodik meg.
Egyáltalán nem zavarják a feldühödött cápák.
– Nem elég – veti oda. Egyenletes tempót diktál, hiába remeg
körülöttünk a ketrec.
– Kérlek, hadd élvezzek rá a farkadra – bukik ki belőlem, és felkiáltok,
amikor a cápa megint nekiront a rácsoknak.
– Jó kislány – dicsér széles vigyorral. Kurvára elment az esze, de milyen
jó érzés, te jó ég!
– Szeretlek – lehelem gyorsan. – És szeretem, amikor elélvezek tőled.
 Mindkét gödröcske kirajzolódik az arcán, miközben a nyakamra vándorol
a szabad keze, és jó erősen megszorítja. Gyönyör árad szét a testem minden
sejtjében. Minden lökéssel egyre jobban szorít, mígnem elsötétül előttem a
világ, és a fejemben érzem a szívem lüktetését.
Morogva gyorsít a tempón, mire egy másik cápa is nekiront a ketrecnek,
amitől az nekivágódik a hajónak.
Fuldokolva felordítanék, ha tudnék. Tágra nyílt szemekkel bámulom a
férfit, aki megadásra kényszeríti a testem. Tévedtem. Az igazi ragadozó már
bent van a ketrecben, és a fogai között tart engem.
– Megmondtam neked, hogy baromira fájni fog, ha szeretlek. Szóval
áruld el nekem, bella ladra: fáj?
Érthetetlen hang jön ki az összeszorult torkomon, és azt hiszem, hogy a
körmeim mélyen belevájnak a húsába. Egyszerűen nem tud érdekelni, ha
kiserken miattam a vére, miközben három éhes cápa vesz körül.
Nem lehet fájdalmasabb halál az orgazmusnál, aminek kénytelen vagyok
átadni magam miatta.
Szorosan behunyt szemmel is csillagokat látok. A külvilág kezd
elhalványulni, és semmi mást nem érzek, csak azt, ahogy a puncim
megfeszül a farka körül, és ahogy avatott mozdulatokkal simogatja a
csiklómat.
A körmeim a torkomat szorító kézre vándorolnak. Kétségbeesetten
karmolom, ahogy egyre magasabbra jutok tőle, ugyanakkor kezdem
elveszíteni az eszméletemet.
– Ez az, bébi! Küzdj, hogy kiereszthesd azt a sikolyt!
– vicsorogja. Most köröz a csípőjével, amitől máris fennakad a szemem. A
farka hegyével eltalálja azt az átkozott pontot odalent, amit mintha csak ő
tudna elérni, belőlem pedig kétségbeesett zokogás akar előtörni.
Még keményebben nyomja, amitől pillanatokon belül eljutok a
robbanásig. Elengedi a torkomat, a fejemből hirtelen kiáramló vér pedig
éppen elég ahhoz, hogy a feje tetejére álljon velem a világ, és világűrnek
tűnjön az óceán.
Felsikoltok, és valami szilárd dolog után tapogatózom, amibe
belekapaszkodhatok, de úgy érzem, hogy elvesztem a hullámok között,
amik elmarnak mindent, ami teljessé tesz.
Haloványan érzem, hogy Enzo az egyik térdem alá nyúl, hogy
magasabbra emelje a lábamat, miközben kezdi elveszíteni a fejét a saját
orgazmusát hajszolva.
– Jesszusom, kibaszott jó a puncid – kántálja összeszorított fogakkal.
Aztán belőle is előtör egy rekedt nyögés, ahogy belém élvez, és csordultig
tölt.
Egy kéz csapódik a fémrácsra mellettem, ő pedig szaggatott, egyenetlen
tempóban mozgatja a csípőjét.
– Baszki, Sawyer – morogja, de még mindig messziről hallom.
A világűrben nem hallatszik a kiabálás, igaz? Nem lehet hang ott, ahol
nincs rendes levegő.
Lassan, szinte vonakodva térek magamhoz, és amint sikerül, arra
eszmélek, hogy Enzo nekitámasztja a homlokát az enyémnek, és már két
cápa igyekszik bejutni a ketrecbe. Te jó ég, szédülök is.
– Most már hivatalosan is aszalt szilva lettem, ettől valószínűleg gombás
fertőzést kapok, azok a cápák meg két másodperc múlva betörnek ide –
szólalok meg rekedten. Kezd megint tudatosulni bennem a víz alacsony
hőmérséklete. – Most már kiengednél?
Enzónak rázkódik a válla, ahogy kuncog, aztán fölemeli a fejét és
gyengéd csókot nyom a homlokomra.
– Persze, bébi.
Kihúzza a farkát, én pedig gyorsan talpra állok, kimászom a ketrecből, és
szinte felkúszom a Ladrára. Enzo aznap vette ezt a hajót, amikor megkérte
a kezemet, és igent mondtam neki.
Kivitt a vízre naplementekor. Csillogtak a nap sugarai a felszínen,
miközben felhúzta a gyémántgyűrűt az ujjamra anélkül, hogy egyáltalán
feltette volna a kérdést.
Enzo nem a szívből jövő beszédek embere, de aznap este tényleg
bálványozott engem, és addig sikoltoztam miatta, hogy igen, igen, amíg a
hangom is elment.
Három nap múlva egybekeltünk. Simon és Troy volt a tanúnk. Egyébként
sem volt szükségünk más családtagokra.
Még mindig meggyőződésem, hogy balszerencsét hoz, hogy rólam
nevezte el a hajót. Mintha az ember magára tetováltatná a párja nevét, ami
kétségtelenül olyan, mint egy átok.
Még nem szenvedtünk hajótörést, de ha a hajó neve azt üzeni, hogy
tolvaj, akkor nyilvánvaló, hogy egy-két életet elragad majd.
Enzo szerint ez drámai, szerintem meg logikus.
 Abban a pillanatban, ahogy föllépek a fedélzetre, legszívesebben térdre
ereszkednék, hogy megcsókoljam.
– Szerencséd, hogy nem vagyok tengeribeteg – motyogom, miközben
nagy nehezen belebújok a bikinialsómba, mert igencsak lökdösik a hajót a
hatalmas, feldühödt cápák. Nem kaphatták meg az ennivalót, ami tényleg
oltári nagy udvariatlanság volt velük szemben.
Enzo felkapaszkodik mögöttem a hajóra, s miután belebújik a
szörfnadrágjába, a fedélzet fölé lógó emelőkar segítségével felhúzza a
ketrecet. A búgó géphang sem harsogja túl a mélyről feltörő kuncogását.
– Ez egy kihívás akart lenni, bella?
– Ha ez szexuális tartalmú célzás volt, cápaeledelt csinálok belőled.
– Azt nagyon nem szeretném – duruzsolja, amint a ketrec kiemelkedik az
óceánból, és már csak a hullámok moraját hallani. – Te meg a finom puncid
nagyon magányosak lennétek nélkülem.
– Túlélném – forgatom a szememet. – Mint mindig.
– Igen? – pillant hátra a válla fölött. – A babisten lenne
a társaságod?
Beintek neki, de rögtön megfutamodom, amikor morogva felém fordul.
Megint menekülök, és nevetéssel telik meg a sós levegő.
Ezúttal nem áll szándékomban messzire jutni.

VÉGE
 Köszönetnyilvánítás

Mint mindig, most is az olvasóimnak szeretnék először köszönetet

mondani. Teljes szívemből köszönöm, hogy továbbra is olvassátok, amit
írok, és rám bízzátok szíveteket-lelketeket, pedig talán nem kellene.
Nagyon szeretlek benneteket, és nincsenek szavak arra, hogy milyen hálás
vagyok mindannyiótokért.
Másodsorban köszönetet kell mondanom az egyik legnagyobb
támaszomnak, Victornak. Társam a turpisságban, az életben, és őszintén
szólva a halál után is. Köszönöm neki, hogy ő a ragasztó, ami összetart.
Már szó szerint szétestem volna nélküle.
Köszönet a fantasztikus előolvasóimnak, Maynek, Amandának és
Tashának. Ők hárman a szikláim, akikre támaszkodhatom. Egyik könyvem
sem lett volna nélkülük olyan, amilyen, és minden bizonnyal gyújtósként
végezték volna. Nagyon-nagyon szeretlek titeket!
Köszönet a második körös előolvasóimnak, Autumnnak, Taylornak,
Kerinek, Naominak és Kristie-nek. Bombajók vagytok! És külön köszönet
Veronicának az összes olasz fordításért, Gabbynak pedig az Ausztráliával
kapcsolatos infókért!
Nem hagyhatom ki a csodálatos személyi asszisztensemet sem, amiért
egyben tartja az életemet, és előolvasóként is segít. Annyira szerencsés
vagyok, hogy vagy nekem!
Természetesen mindig hatalmas köszönet jár a szerkesztőimnek. Angie,
te családtag vagy, és köszönöm, hogy számíthatok rád. Köszönöm, hogy
vigyázol rám és a könyvcsemetéimre. Nagyon szeretlek! És Rumi, téged az
egekig magasztallak, és köszönöm, hogy ilyen fantasztikus munkát végzel a
könyvcsemetéimmel.
Köszönöm Cassie-nek, hogy ilyen széppé varázsolja belülről ezeket a
csemetéket. Nagyon szeretlek, és hatalmas megtiszteltetés, hogy a
barátomnak nevezthetlek.
Végül, de nem utolsó sorban köszönöm a két borítótervezőmnek, Emily
Wittignek és Murphy Rae-nek a döbbenetesen szuper borítókat. Mindketten
nagyot alkottatok ezekkel a borítókkal, amit nem győzök elégszer
megköszönni.
 Szószedet

Megjegyzés: ezek némelyike nem szó szerinti, hanem szövegkörnyezet-

függő fordítás. Egyes kifejezéseknek nincs is szó szerinti megfelelője, így
az eredeti mű olasz–angol fordítója élt a fordítói szabadságával, hogy
érthetőbbé tegye azokat.

Bella/Bellissima – Szépség, gyönyörű

Ladra – Tolvaj
Si – Igen
Cazzo, quanto mi fai godere – Baszki, olyan jó veled
Ecco la mia piccola ladra – Itt az én kis tolvajom
Cazzo – Baszki
Piccola – Bébi
Vieni qui – Gyere ide
Ancora una volta – Még egyszer
Guardami – Nézz rám
Andiamo – Menjünk
Cammina – Menj
Bravissima – Ez igen, szép munka
Che stronzo – Mekkora seggfej
Stronzo – Seggfej
Merda – Francba
Amore mio – Szerelmem
È davvero bellissima – Ez gyönyörű
Lo uccido – Ki fogom nyírni
Capito? – Megértetted?
Perché – Miért
Che cazzo succede? – Mi a franc?
Suor Caterina – Caterina nővér (apáca)
Vuoi sapere cosa vedo? – Akarod tudni, mit látok?
Maritozzo – tejszínhabbal töltött zsömleszerű olasz édesség
Non lo so – Nem tudom
È una maledetta bugiarda – Ő egy istenverte hazudozó
Mi sta facendo uscire pazzo, porca miseria – Megőrjít, a fenébe is
Cazzo, che cazzo hai fatto? – Baszki, mi a fenét csináltál?
Concentrati – Koncentrálj
Attenta – Vigyázz
Brava ragazza – Jó kislány
Non ti odio – Nem utállak
Sorridi, piccola – Mosolyogj, bébi
Ti darò tutto – Megadok neked mindent
Morirà lentamente – Lassú halála lesz
È impossibile odiarti quando mi fai sentire così vivo – Képtelenség utálnom
téged, mert veled érzem úgy, hogy élek
Ed è esattamente per questo che voglio odiarti. Prima di incontrare te ero un
sonnambulo. Cazzo, non ero pronto a svegliarmi – És pontosan ezért
akarlak utálni. Alvajáró voltam, mielőtt megismertelek, és még kurvára
nem álltam készen arra, hogy felébredjek.
Ho sbagliato a dirti che eri debole. Sei così incredibilmente coraggiosa,
vorrei che lo vedessi anche tu – Tévedtem, amikor gyengének
neveztelek. Hihetetlenül bátor vagy. Bárcsak tudnád magadról
Ti penso ogni ora, ogni minuto, ogni dannato secondo. Non so che fare –
Rád gondolok minden órában, minden percben, minden átkozott
másodpercben. Nem tudok ezzel mit kezdeni
L’oceano era l’unico posto in cui mi sentivo a casa – Az óceán az egyetlen
hely, ahol valaha is otthon éreztem magam
Era l’unica cosa che mi eccitava e dava pace. Hai rovinato anche questo.
Sentirti su di me è meglio di immergersi nell’oceano. Neanche con
questa rivelazione so che fare – Ez volt az egyetlen dolog, ami
izgalommal és nyugalommal töltött el. Ezt is tönkretetted nekem. Benned
lenni jobb, mint az óceánban. Ezzel sem tudok mit kezdeni
Bancarella – Mozgó árusító pavilon
Un giorno – Egyszer majd (Szó szerint: „egy nap”).
Cazzo, quanto sei bagnata – Baszki, milyen nedves vagy
Ma solo quando sono pronto a venire con te. Annegheremo insieme, bella
ladra – De csak akkor, amikor majd készen állok rá, hogy veled tartsak.
Együtt fogunk meghalni, gyönyörű tolvaj
Svegliati – Kelj fel
Tu sei mia – Az enyém vagy
Non ancora – Még nem
Mostrami come amarti – Mutasd meg, hogyan szeresselek
Sapevo che lo stronzo stava mentendo – Tudtam, hogy az a seggfej hazudik
È il colore che preferisco su di te – Ez a kedvenc színem rajtad.
Sei così dolce. Sei un angelo – Olyan aranyos vagy. Egy angyal vagy
Mia piccola bugiarda – Kis hazugom

A szerzőről

H. D. Carlton nemzetközi bestsellerszerző. Ohióban él a párjával, a két

kutyájával és a macskájával. Amikor nem az olvasói könnyeiben fürdik,
akkor paranormális műsorokat néz és hableány szeretne lenni. A kedvenc
szereplői morálisan megkérdőjelezhetők, és szerinte mindenkinek érdemes
lenne megnézni, hogy megvan-e a józan esze, mielőtt beleveti magát a
történeteibe.

Tudj meg többet H. D. Carltonról a hdcarlton.com-on! Iratkozz fel a

hírlevelére hírekért, ajánlókért, nyereményjátékokért és extra
kedvezményekért!

A szerző további művei:

Haunting Adeline - Kísérteni Adeline-t

Hunting Adeline - Levadászni Adeline-t

Előkészületben:
 Satan’s Affair - A Sátán Vidámparkja

Felelős kiadó a kiadó ügyvezetője

Sorozatszerkesztő: Kepets András
A szöveget gondozta: Szalay Zsuzsanna
Korrektúra: Kiss Anikó
Tördelés: Györkös Máriusz
Nyomás és kötés Alföldi Nyomda Zrt.
szépség (olasz)

Itt az én kis tolvajom. (olasz)

Gyere ide (olasz)

Még egyszer (olasz)

Baszki (olasz)

Nézz rám (olasz)

Menjünk (olasz)

Menj (olasz)

seggfej (olasz)

Ez igen, szép munka (olasz)

Micsoda seggfej (olasz)

Francba (olasz)

szerelmem (olasz)

Megszállott (angol)

Ez tényleg gyönyörű (olasz)

hazudós (olasz)

Meg fogom ölni (olasz)

Megértetted? (olasz)

Miért? (olasz)

Mi a franc? (olasz)

Akarod tudni, mit látok? (olasz)

tejszínhabbal töltött, zsömleszerű olasz édesség

Nem tudom (olasz)

Ő egy istenverte hazudozó (olasz)

Megőrjít, a fenébe is (olasz)

Baszki, mi a fenét csináltál? (olasz)

Bocsánat, szépség (olasz)

Óvatosan (olasz)

Jó kislány (olasz)

szerelmem (olasz)

Nem utállak (olasz)

Mosolyogj, bébi (olasz)

Megadok neked mindent (olasz)

Lassú halála lesz (olasz)

Az enyém vagy (olasz)

Képtelenség utálnom téged, mert veled érzem úgy, hogy élek. (olasz)

És pontosan ezért akarlak utálni. Alvajáró voltam, mielőtt megismertelek, és még kurvára nem álltam
készen arra, hogy felébredjek. (olasz)

Tévedtem, amikor gyengének neveztelek. Hihetetlenül bátor vagy. Bárcsak tudnád magadról. (olasz)

Rád gondolok minden órában, minden percben, minden átkozott másodpercben. Nem tudok ezzel mit
kezdeni. (olasz)

Az óceán az egyetlen hely, ahol valaha is otthon éreztem magam. (olasz)

Ez volt az egyetlen dolog, ami izgalommal és nyugalommal töltött el. Ezt is tönkretetted nekem.
Benned lenni jobb, mint az óceánban. Ezzel sem tudok mit kezdeni. (olasz)

Árusító pavilon. (olasz)

Egyszer majd. (Szó szerint: „egy nap”). (olasz)

Baszki, milyen nedves vagy. (olasz)

Gyönyörű (olasz)

bébi (olasz)

De csak akkor, amikor majd készen állok rá, hogy veled tartsak. Együtt fogunk meghalni, gyönyörű
tolvaj. (olasz)

Kelj fel (olasz)

Még nem (olasz)

Mutasd meg, hogyan szeresselek (olasz)

Tudtam, hogy az a seggfej hazudik. (olasz)

Ez a kedvenc színem rajtad. (olasz)

Olyan aranyos vagy. Egy angyal vagy. (olasz)

kis hazugom (olasz)