Professional Documents
Culture Documents
Jozsef Attila-Versgyujt Emény 2024d - Új NAT
Jozsef Attila-Versgyujt Emény 2024d - Új NAT
Jozsef Attila-Versgyujt Emény 2024d - Új NAT
7 12
A küszöbön a vashabú vödör, - Az eltaposott orrú fekete,
szeresd a lányt, ki meztéláb söpör, a sárga, kinek kékebb az ege,
a szennyes lé lapulva árad el, a rézbőrű, kin megfagyott a vér
tajtékja fölgyűrt karján szárad el - és a lidércként rugódzó fehér -
-------------------
én is bádoghabokba horpadok,
de kélnek csengő és szabad habok 1927-1928
s végigcsattognak tengerek lován
a lépcsőházak villogó fogán - - KLÁRISOK
8 Klárisok a nyakadon,
Borostyánkőbe fagy be az ügyész, békafejek a tavon.
fekete frakkban guggolva kinéz, Báránygané,
meredten nézi, hogy mi féltve föd, bárányganéj a havon.
cirógat, áld a fény, a szél, a köd,
Rózsa a holdudvaron,
befut a rózsa, amint rothadok, aranyöv derekadon.
pihévé szednek hűvös kócsagok Kenderkötél,
és őszi esték melege leszek, kenderkötél nyakamon.
hogy ne ludbőrzzenek az öregek - -
Szoknyás lábad mozgása
9 harangnyelvek ingása,
Barátommal egy ágyban lakom, folyóvízben
nem is lesz hervadó liliomom, két jegenye hajlása.
nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam,
ölni szeretnék, mint mindannyian Szoknyás lábad mozgása
harangnyelvek kongása,
s míg gőggel fortyog a bab és sziszeg, folyóvízben
főzelékszínű szemmel nézitek, néma lombok hullása.
hogy széles ajkam lázba rezgve ring
s fecskék etetnek bogárral megint - - 1928 nyara
10 TEDD A KEZED
Szakállam sercenj, reccsenj, kunkorodj,
boronaként a vetésen vonódj - Tedd a kezed
az ég fölött, mint lent a fellegek, homlokomra,
egy cirógatás gazdátlan lebeg mintha kezed
kezem volna.
s e hűvös varázs húzva, szeliden,
szakállamon majd egykor megpihen Úgy őrizz, mint
s vörös fonatján bütykömig csorog ki gyilkolna,
jó ízzel-gőzzel, mint a gyógyborok - - mintha éltem
élted volna.
11
Huszonhárom király sétál, Úgy szeress, mint
jáspiskorona fejükben, ha jó volna,
sárga dinnyét edegélnek, mintha szívem
új hold süt a balkezükben. szíved volna.
1928 máj.-jún.
ÓDA A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
1 Csillagok gyúlnak és lehullnak,
Itt ülök csillámló sziklafalon. de te megálltál szememben.
Az ifju nyár Ízed, miként a barlangban a csend,
könnyű szellője, mint egy kedves számban kihűlve leng
vacsora melege, száll. s a vizes poháron kezed,
Szoktatom szívemet a csendhez. rajta a finom erezet,
Nem oly nehéz - föl-földereng.
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng 4
a kéz. Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Nézem a hegyek sörényét - Miféle lélek és miféle fény
homlokod fényét s ámulatra méltó tünemény,
villantja minden levél. hogy bejárhatom a semmiség ködén
Az úton senki, senki, termékeny tested lankás tájait?
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél. S mint megnyílt értelembe az ige,
És a törékeny lombok alatt alászállhatok rejtelmeibe!...
látom előrebiccenni hajad,
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
megrezzenni lágy emlőidet és
reszketnek szüntelen.
- amint elfut a Szinva-patak -
Viszik az örök áramot, hogy
ím újra látom, hogy fakad
orcádon nyíljon ki a szerelem
a kerek fehér köveken,
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
fogaidon a tündér nevetés.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
2
hímezi, finom fonalát
Óh mennyire szeretlek téged,
csomóba szőve, bontva bogját -
ki szóra bírtad egyaránt
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
a szív legmélyebb üregeiben
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
cseleit szövő, fondor magányt
dicsőségüket susogják!
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától, Az örök anyag boldogan halad
elválsz tőlem és halkan futsz tova, benned a belek alagútjain
míg én, életem csúcsai közt, a távol és gazdag életet nyer a salak
közelében, zengem, sikoltom, a buzgó vesék forró kútjain!
verődve földön és égbolton, Hullámzó dombok emelkednek,
hogy szeretlek, te édes mostoha! csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
3
sürög millió élő állat,
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
bogár,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
hinár,
szeretlek, mint a fényt a termek,
a kegyetlenség és a jóság;
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
nap süt, homályló északi fény borong -
Szeretlek, mint élni szeretnek
tartalmaidban ott bolyong
halandók, amíg meg nem halnak.
az öntudatlan örökkévalóság.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
5
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Mint alvadt vérdarabok,
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
úgy hullnak eléd
ösztöneimmel belemartalak,
ezek a szavak.
te kedves, szép alak,
A lét dadog,
lényed ott minden lényeget kitölt.
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek, Nincsen egyéb
hogy elnémuljanak. menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek És lásd, akadt
sokaságából kiszemelnek, nő, ki érti e szavakat,
te egyetlen, te lágy de mégis ellökött magától.
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!... Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
(Milyen magas e hajnali ég! gondom s fájdalmam kicifrázva;
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség. mint a gyerek
El vagyok veszve, azt hiszem. kezében a csörgő csereg,
Hallom, amint fölöttem csattog, ha magára hagyottan rázza.
ver a szivem.)
Mit kellene
6 tenni érte és ellene?
(Mellékdal) Nem szégyenlem, ha kitalálom,
(Visz a vonat, megyek utánad, hisz kitaszit
talán ma még meg is talállak, a világ így is olyat, akit
talán kihűl e lángoló arc, kábít a nap, rettent az álom.
talán csendesen meg is szólalsz:
A kultura
Csobog a langyos víz, fürödj meg! ugy hull le rólam, mint ruha
Ime a kendő, törülközz meg! másról a boldog szerelemben –
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.) de az hol áll,
1933. jún. hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
NAGYON FÁJ
A csecsemő
Kivül-belől is szenvedi, ha szül a nő.
leselkedő halál elől Páros kínt enyhíthet alázat.
(mint lukba megriadt egérke)
De énnekem
amíg hevülsz, pénzt hoz fájdalmas énekem
az asszonyhoz ugy menekülsz, s hozzám szegődik a gyalázat.
hogy óvjon karja, öle, térde.
Segítsetek!
Nemcsak a lágy, Ti kisfiúk, a szemetek
meleg öl csal, nemcsak a vágy, pattanjon meg ott, ő ahol jár.
de odataszit a muszáj is –
Ártatlanok,
ezért ölel csizmák alatt sikongjatok
minden, ami asszonyra lel, és mondjátok neki: Nagyon fáj.
mig el nem fehérül a száj is.
Ti hű ebek,
Kettős teher kerék alá kerüljetek
s kettős kincs, hogy szeretni kell. s ugassátok neki: Nagyon fáj.
Ki szeret s párra nem találhat,
Nők, terhetek
oly hontalan, viselők, elvetéljetek
mint amilyen gyámoltalan és sirjátok neki: Nagyon fáj.
a szükségét végző vadállat.
Ép emberek, Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
bukjatok, összetörjetek magamba bujtam volna, nem lehet -
s motyogjátok neki: Nagyon fáj. alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt, Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj. kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
Lovak, bikák, nagyon meg tudtam szeretni veled.
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj. 1936. máj.
Néma halak, FLÓRA
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj. 1. Hexaméterek
Elevenek, Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
minden, mi kíntól megremeg, elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj – buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s ágya körül, s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj. Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
Hallja, mig él. mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
Azt tagadta meg, amit ér. Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
Elvonta puszta kénye végett
kivül-belől 2. Rejtelmek
menekülő élő elől
Rejtelmek ha zengenek,
a legutolsó menedéket.
őrt állok, mint mesékbe'.
1936. nov. eleje Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.
GYERMEKKÉ TETTÉL
Szól a szellő, szól a víz,
Gyermekké tettél. Hiába növesztett elpirulsz, ha megérted.
harminc csikorgó télen át a kín. Szól a szem és szól a szív,
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg. folyamodnak teérted.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Én is írom énekem:
Számban tartalak, mint kutya a kölykét ha már szeretlek téged,
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak. tedd könnyüvé énnekem
Az éveket, mik sorsom összetörték, ezt a nehéz hűséget.
reám zudítja minden pillanat.
3. Már két milliárd
Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom. Már két milliárd ember kötöz itt,
Ostoba vagyok - foglalkozz velem. hogy belőlem hű állatuk legyen.
Hiányod átjár, mint huzat a házon. De világuktól délre költözik
Mondd, - távozzon tőlem a félelem. a szép jóság s a szelid érzelem.
Mindenségüket tartani a fénybe,
Reám néztél s én mindent elejtettem. mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
Meghallgattál és elakadt szavam. már nem tudom, megadom magam kényre,
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen; ha nem segítesz nékem, szerelem.
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld, Érdekeimből megértettél,
a csendes eső és a tiszta nap. bátorrá vakmerőből tettél,
Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld, kínlódtál, amig nem szerettél,
hogy levelei kiviruljanak. egész világom ege lettél, -
Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
kik daccal s tehetetlenül remegnek, hát dícsértessél s hirdettessél,
mert kínjukból jövőnk nem született meg, minden korokon át szeressél
munka, szabadság, kenyér s jószavak. s nehogy bárkiben alább essél,
mindig, mindenütt megméressél!
Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
villanyfény, kőház, iskolák, kutak; 1937. febr.
mint gyermekeknek játék, oltalom,
munkásoknak emberi öntudat. HOLT VIDÉK
Mint minta, mint az erény a szegénybe,
s ez össze-vissza kusza szövevénybe, Füstöl a víz, lóg a káka
társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe', kókkadón a pusztaságba.
mely igazodni magára mutat. Dunnába bútt fönn a magas.
Sűrű csönd ropog a havas
4. Buzgóság mezőben.
Nem emel föl már senki sem, Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
belenehezültem a sárba. és el is jutott a nyugalmas ágyig,
Fogadj fiadnak, Istenem, még megkérlel, hogy: "Ne menj el, mesélj" -
hogy ne legyek kegyetlen árva. (igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
Fogj össze, formáló alak, tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
s amire kényszerítnek engem, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
hogy valljalak, tagadjalak, igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
segíts meg mindkét szükségemben. Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
Tudod, szivem mily kisgyerek - s együtt vagyunk veled mindannyian,
ne viszonozd a tagadásom; kinek emberhez méltó gondja van.
ne vakítsd meg a lelkemet, Te jól tudod, a költő sose lódit:
néha engedd, hogy mennybe lásson. az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
Kinek mindegy volt már a kín, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
hisz gondjaid magamra vettem, Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
az árnyékvilág árkain hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
most már te őrködj énfelettem. Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
Intsd meg mind, kiket szeretek, emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
hogy legyenek jobb szívvel hozzám. Most temettük el szegény Kosztolányit
Vizsgáld meg az én ügyemet, s az emberségen, mint rajta a rák,
mielőtt magam feláldoznám. nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
1937. febr. honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
(AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT...) meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
Az Isten itt állt a hátam mögött de mi férfiak férfiak maradjunk
s én megkerültem érte a világot és nők a nők - szabadok, kedvesek
.............................................. - s mind ember, mert az egyre kevesebb...
.............................................. Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
Négykézláb másztam. Álló Istenem néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
lenézett rám és nem emelt föl engem. fehérek közt egy európait.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem. 1937. jan. eleje
„sekély e kéj”
(Születésnapomra)