Családi tragédiái elől az államügyekbe menekült II.

József, a „kalapos király”

2022. március 13. 15:10 Múlt-kor
II. József német-római császár és magyar király 281 éve, 1741. március 13-án
született. A felvilágosult uralkodó soha nem koronáztatta meg magát a Szent
Koronával, ezért érdemelte ki magyar alattvalóitól a „kalapos király”
gúnynevet. A jó szándékú, de a reálpolitikával nem törődő uralkodót
Ausztriában a népek jótevőjének, a modernizáció harcosának látták, míg
Magyarországon a szerzett jogok csorbítójának. Reformjai jogosak és
előremutatóak voltak, de türelmetlensége és erőszakossága szinte minden
társadalmi réteget maga ellen hangolt.
Mária Terézia legidősebb fia már félévesen, királyi anyja karjain ízelítőt kapott a
politikából: a legenda szerint az osztrák örökösödési háború idején szorult helyzetbe
került királynő csecsemő fiát is bevitte a magyar diéta ülésére, s a meghatódott
rendek „életünket és vérünket!” felkiáltással fogadtak neki hűséget (bár a rossz
nyelvek szerint azt is hozzátették, hogy a zabunkat nem).
József kiváló nevelésben részesült, fiatalon Falkenstein gróf néven bejárta Európát,
egyebek között Franciaországot is. Kerülte a pompát, a társaságot, az általa léhának
tartott szórakozásokat, regények helyett gazdasági és filozófiai műveket olvasott.
Tizennyolc éves korától részt vett az államtanács ülésein, 1764-ben római király, egy
év múlva német-római császár és anyja mellett társuralkodó lett.
A szerelemben igencsak balszerencsésnek bizonyult: 1760-ban dinasztikus okokból
ugyan, de szerelmi házasságot kötött Izabella pármai hercegnővel, aki 1763-ban
második gyermekükkel várandósan himlőt kapott és meghalt.
József anyja nyomására két évvel később feleségül vette Mária Jozefa bajor
hercegnőt, akivel közös témát nem talált, és testi vonzalom sem fűzte össze őket.
Boldogtalan feleségétől két évvel később szintén a himlő szakította el, József még a
temetésre sem ment el. Soha többé nem nősült meg, s amikor egyetlen lánya
hétévesen meghalt, végképp az államügyekhez menekült.

Amikor 1780-ban, anyja halála után trónra lépett, szétfeszítette a tettvágy. A

felvilágosodás gyermekeként soknyelvű, soknemzetiségű országait egységes,
centralizált és rendi kiváltságoktól mentes, korszerű birodalommá akarta átgyúrni,
figyelmen kívül hagyva az eltérő alkotmányokat, hagyományokat és sajátosságokat.
Hogy esküje ne korlátozza, Magyarországon meg sem koronáztatta magát, így lett
belőle „kalapos király”. A magánéletben és a politikában is a célratörés, a külsőségek
és a mások helyzete iránti érzéketlenség jellemezte, birodalmát kopott öltözetben,
legendás gyűrött kalapjában járta.
Politikája, melyet jozefinizmusnak nevez az utókor, a felvilágosult abszolutizmus
szellemében zajlott, rendeletekkel kormányzott, ezekből összesen hatezret adott ki.
1781-ben hozott türelmi rendelete a nem katolikusoknak szabad vallásgyakorlást és
hivatalviselési lehetőséget adott, feloszlatta a nem betegápoló vagy tanító
szerzetesrendeket, a pápai bullák kihirdetését előzetes jóváhagyásához kötötte
(placetum regium). Az intézkedései miatt Bécsbe utazó VI. Piusz pápát tisztelettel
fogadta, de semmiben sem engedett neki.
II. József és öccse, a trónon őt követő Lipót (Kép forrása: Wikipédia / Thaler Tamas /
CC BY-SA 4.0)
Takarékossági intézkedéseket hozott, racionalizálta az államszervezetet, és enyhített
a cenzúrán. Egységes jogrendszert vezetett be, eltörölte a halálbüntetést,
átszervezte a bíróságokat, Magyarországon hatalmas felháborodást kiváltó 1784. évi
nyelvrendelete a latin helyett a németet tette hivatali nyelvvé.
József nem csak reformok révén igyekezett birodalmát nagyobbá és erősebbé tenni.
Megkísérelte Bajorország megszerzését, de szembekerült II. Frigyes porosz királlyal,
s le kellett tennie tervéről. 1787-től az oroszok oldalán a törökökkel hadakozott, az
osztrák hadaknak 1789-ben sikerült bevenniük Belgrádot.
Az egész birodalmat felbolygató intézkedései Magyarországon ütköztek a
legnagyobb ellenállásba, ezt letörendő 1784-ben Bécsbe vitette a Szent Koronát.
1785-ben megszüntette az ellenállás fészkének tartott vármegyerendszert, az
országot tíz kerületre osztotta, amelyek élére királyi biztosokat állított.
Ugyancsak 1785-ben kiadott jobbágyrendelete eltörölte a jobbágy megnevezést,
lehetővé tette a szabad költözést, lehetőséget adott a szabad hivatásválasztásra, és
csökkentette az úriszék hatáskörét. Az (egyébként országszerte bojkottált) első
magyarországi népszámlálást is ő rendelte el.
Élete utolsó éveiben aláásta egészségét a hadakozás, a táborozás, a császár súlyos
betegen érkezett haza a frontról, birodalma forrongott. 1790. január 28-án halálos
ágyán egy tollvonással valamennyi rendeletét visszavonta, kivéve a jobbágyságról, a
vallási türelemről és a lelkészállításról szólókat, s helyreállította a magyar alkotmányt.
Egy hónappal később, 1790. február 20-án halt meg Bécsben, a trónon öccse, II.
Lipót követte.
A jó szándékú, de a reálpolitikával nem törődő uralkodót Ausztriában a népek
jótevőjének, a modernizáció harcosának látták, míg Magyarországon a szerzett jogok
csorbítójának. Reformjai jogosak és előremutatóak voltak, de türelmetlensége és
erőszakossága szinte minden társadalmi réteget maga ellen hangolt. Érdekesség,
hogy Budapesten és Bécsben is a nyolcadik kerület (Józsefváros, illetve Josefstadt)
viseli a reformer uralkodó nevét.
 A birodalom öröme vagy bánata? – II. József életútja
1741. március 13. Európa lángokban áll. Miután VI. Károly német-római császár
meghalt, úgy tűnt a Pragmatica Sanctio is vele hal: Poroszország,
Franciaország, Bajorország és Szászország is hadat üzent az ifjú Mária
Teréziának. A háború a Habsburg Birodalom szétesésével fenyegetett. Ebben a
viharban látott napvilágot a várva várt fiú trónörökös, József Benedek, aki fél
évszázad múlva, mint „kalapos király” írja be magát a történelembe.
Ma 278. éve, 1741. március 13.-án született Bécsben II. József német-római császár,
magyar és cseh király, a nagy királynő, Mária Terézia negyedik gyermekeként. A
császárvárosban rendkívüli örömmel fogadták egy fiú születésének a hírét, hiszen fél
évvel korábban, nem sokkal a család spanyol ága után, VI. Károly német-római
császárral (magyar királyként III. Károly) kihalt a Habsburg dinasztia osztrák férfiága
is. Bár a császár életének utolsó éveit leányai öröklésének elősegítésére fordította,
még a nemzetközileg is elismert családi szerződés, a Pragmatica Sanctio, (ami
kimondta a nőági örökösödést és a birodalom feloszthatatlanságát), sem akadályozta
meg a korszak nagyhatalmait abban, hogy az alig 23 éves Mária Terézia trónigényét
vitatva országaira támadjanak.
Az osztrák örökösödési háború 8 éve alatt kezdődött a csecsemő József főherceg
„politikai pályája” is. A birodalom szétesését megakadályozandó, Mária Terézia a
magyar nemesekhez fordult segítségért. Ezt meg is kapta az „Életünket és
vérünket…” felkiáltással a pozsonyi országgyűlésen. A hagyomány szerint, a királynő
gyászruhában, a karján ülő Józsefet „ajánlotta” a magyar nemeseknek (és a rossz
nyelvek szerint még meg is csípte fiát, hogy annak sírásával a jelenet még
meghatóbb legyen.) Ez azonban legenda csupán, két esemény romantikus
összemosása: a fiatal trónörökös 10 nappal a híres felkiáltás után érkezett meg
Pozsonyba apjával, így nem kerülhetett bemutatásra a híres pozsonyi jelenet alatt.
József bemutatására a rendeknek Lotharingiai Ferenc István társuralkodóvá való
kinevezése után került sor, jóval fagyosabb hangulatban, mint ahogyan azt a
romantikus festők bemutatták.
„Életünket és vérünket…” A pozsonyi jelenet. (Wikipedia)
Gyermekkora
1716 óta József volt az első férfi Habsburg örökös, (tulajdonképpen Habsburg-
Lotharingiai) így gyermekkorában semmit sem bíztak a véletlenre. Szülei
személyesen nevezték ki nevelőit, s szigorúan megszabták a gyermek oktatásának
minden lépését. Keresztapjai a pápa, XIV. Benedek és Frigyes Ágost, a szász
választófejedelem lettek. Apja közbenjárására kerülhettek tanulmányaiba a
racionalitást, a haszonelvű felfogást hangsúlyozó művek, míg anyja szerint a
herceget mindenekelőtt vallásosságra kellett nevelni.
József nem volt jó gyerek. Gyakran feljegyezték róla, hogy ellenszegül a
nevelőnőknek, makacssága már ekkor közismert volt az udvarban. A Bécsben
tartózkodó porosz követ, Podewils gróf is megjegyezte, hogy a herceg önfejű és
makacs, s gyengéd nevelésének köszönhetően aligha lesz nagy tehetség belőle.
Szemtelen viselkedése miatt terjedhetett el az az anekdota is, miszerint anyja meg
akarta vesszőztetni, s amikor az udvarhölgyek megjegyezték, hogy még soha
egyetlen főherceget sem verettek meg, Mária Terézia csak annyit válaszolt: „meg is
látszik a modorukon”. A botozás végül elmaradt, azonban a császárné József
nevelésének szigorításaként az osztrák örökösödési háború veterán tábornokát, gróf
Batthyány Károly magyar főurat nevezte ki a hercegek ayojának, a főherceg férfi
nevelőjének. Többek között az öreg tábornoknak is köszönhető, hogy József már
egész fiatalkorától kezdve rajongott a katonaságért.
Felnőtté válás
Józsefet a korabeli Bécs legnagyobb tudású emberei oktatták, a szülők által
megszabott tanrend azonban nem elégítette ki kíváncsiságát. A fiatal József így
autodidakta módon, az előírt tanulmányoktól eltérő művekből próbálta fejleszteni
képességeit: így fordulhatott elő, hogy az ifjú trónörökös megismerkedhetett a
felvilágosodás eszméivel, s olyan könyveket is olvasott, amik a birodalomban
tiltólistán voltak.
Szülei már 14 éves korától bevonták társaságukba, nem sokkal később már az akkor
frissen létrehozott legfőbb állami szerv, az Államtanács üléseit is látogathatta. Nem
volt titok, hogy a fiú „beporosodott múmiák gyülekezetének” nevezte a tanácsot. Alig
múlt el 20 éves, mikor előállt első önálló tervezetével, az Álmodozásaival (Réveries
politiques). E tervezet kísértetiesen hasonlít a valósághoz: 10 évi teljhatalmat kért
országaitól, hogy reformjait végbe vihesse: le akarta törni a „nagyok” hatalmát,
megadóztatni a nemességet, érdem és tehetség alapján kiemelni az arra méltókat.
Anyja azonban megvalósíthatatlannak és veszélyesnek ítélte ötleteit. Arról, hogy
kiktől vehette át ezeket az ötleteket megoszlanak a történészi vélemények:
Pufendorf, Wolff, valamint Justi, Beck és Bartenstein, a kameralisták és a fiziokraták
hatását szokás hangsúlyozni, de nagy eséllyel hatott rá legnagyobb ellenfele és
egyben példaképe, II. (Nagy) Frigyes porosz király is. Radikalizálódására
valószínűleg saját tapasztalata a magyarázat: látta, hogy anyja kezét mennyire
megkötötték a hagyományok, és hogy milyen nehezen lehet véghez vinni az általa
hasznosnak tartott rendelkezéseket.
Első házasságát is anyja közbenjárásának köszönhette: I. Fülöp, parmai herceg
lányát vette feleségül. A tisztán politikai indíttatású frigy azonban úgy tűnt, az
egyetlen dolog, ami boldoggá tette a fiatal főherceget. József valóban szerelmes volt
Izabellába, ám érzéseit a hercegné nem viszonozta. A sors nem volt kegyes a
házaspárral: nem sokkal második leányuk születése után, alig 21 évesen Izabella
feketehimlőben elhunyt, soha be nem gyógyuló sebet hagyva ezzel József szívén.
Második házasságát már valóban kényszernek érezte: a valószínűleg el sem hált
frigynek a bajor hercegnő, Jozefa korai halála vetett véget. József el sem ment
második felesége temetésére.
Az özvegy királynő gyermekei között. (cultura.hu)
A társuralkodás és a bonyodalmak
Nem sokkal első felesége halála után, 1764-ben Józsefet római királlyá koronázták
Frankfurtban, ezzel ő lett a német-római császári cím örököse. Még fel sem dolgozta
imádott felesége elvesztését, mikor újabb tragédiát kellett átélnie: apja, Lotharingiai
Ferenc, aki I. Ferenc néven német-római császár volt, szélütésben elhunyt. Ezzel
József a keresztény világ legmagasabb világi tisztségét tölthette be, s anyja
kinevezte a birodalom társuralkodójának is. Úgy tűnt, az új hatalmi pozícióinak hála
az ifjú a munkába tud menekülni gyásza elől, azonban hamar csalódnia kellett: a
német-római császári cím már szinte csak szimbolikus jelentőséggel bírt, anyja pedig
egyedül a hadügyi tárca irányítását bízta rá. Pedig bizakodón indult József „uralma”:
első tettei között csökkentette az udvar költségeit, elrendelte a Bécs környékén
elszaporodott, rendkívüli károkat okozó vadkanok leölését, apja magánvagyonát
(közel 20 millió forintnyi értéket) az államadósság törlesztésére fordította.
Mária Terézia, bár őt is a felvilágosult abszolutista uralkodók közé szokás sorolni, túl
radikálisnak ítélte József legtöbb elképzelését, és sorra utasította vissza fia
indítványait. József emiatt többször is le akart mondani társuralkodói posztjáról, a
császárné azonban ragaszkodott hozzá, hogy maradjon. Mária Terézia
uralkodásának második részében, 1765-től, valóban megjelentek a felvilágosult
reformok (mint például az úrbérrendezés, vagy a Ratio Educationis), az utókor
azonban (a kortársakkal ellentétben) nem hangsúlyozza ezekben József szerepét:
inkább a császárnő által kiválogatott, felvilágosult tanácsosokat említik, mint például
Kaunitz, Haugwitz vagy Sonnenfels.

II. József német-római császárrá koronázása (Wikipedia)

Utazások
Sokatmondó lehet, ha azt mondjuk, a császár 1765 és 1790 között, „regnálása” ideje
alatt minden 3. napot Bécstől távol töltötte! A Habsburg uralkodók között, és a
korabeli Európában is előfordultak hasonló utak, József utazásainak mennyisége
azonban minden eddigi példát felülírt. De vajon mi volt az oka annak, hogy ennyit
utazott? A leggyakoribb érvelés az, hogy Mária Terézia nem engedett neki
beleszólást a birodalom irányításába, így József inkább elhagyta Bécset. Több
történész szerint első felesége hiányát akarta így elfeledni. Mindkét érvelésben lehet
igazság, azonban József nem menekülni próbált a problémák elől, csupán látni
akarta Európa, és a birodalom állapotát, valamint saját szemével megfigyelni, hogy a
felülről jövő utasításoknak mik a gyakorlati következményei.
József gondosan megtervezte utazásait, feljegyzett mindent, amit arra érdemesnek
tartott. Külföldi útjai során nem a német-római császárként, hanem „csupán” mint
Falkenstein grófja mutatkozott be, s igyekezett megismerni mindent, ami
„modernnek” számított. Birodalmát is többször bejárta, nem volt még olyan
Habsburg, aki annyira ismerte volna országait, mint II. József. Különcségét azonban
nem tudta, de valószínűleg nem is akarta levetkőzni: megtiltotta, hogy bárhol
ünnepséget szervezzenek a tiszteletére, hogy bármilyen karbantartási munkát
végezzenek az utakon vagy a hidakon. Egy anekdota szerint, a császár egyik erdélyi
útja során nem volt hajlandó rálépni egy újonnan épült útra, mivel azt parancsával
ellentétben csak azért építették, mert tudták, hogy a császár arra tervez haladni.
Utazásai alatt József közvetlen volt alattvalóival: ugyanúgy beszélgetésbe elegyedett
a helyi nemesekkel, városvezetőkkel mint a parasztsággal, és amennyire tőle kitelt,
akár a helyiek anyanyelvén is. Inkább hált esténként fogadókban, mintsem a helyi
urak kastélyaiban. Többször előfordult, hogy lováról leszállva, az éppen szántó
paraszt kezéből kivette az ekét, és ő maga szántott néhány barázdát! Nem csoda,
hogy rendkívüli népszerűségnek örvendett a nép köreiben. Tovább növelte a nép
csodálatát József életstílusa is: Kazinczy Ferenc jegyezte fel, hogy mikor
személyesen is láthatta a császárt, legnagyobb megdöbbenésére, kabátja könyökén
egy folt díszelgett: József a foltozott kabáttal akarta takarékosságra ösztönözni
alattvalóit.
Az utazások alatt készített jegyzetek egy részét József az Államtanácsnak nyújtotta
be, ötleteit gyakran még anyja is támogatta. Külföldi útjainak tapasztalatait beépítette
saját programjába, belföldi útvonalain pedig gyakran ismét végig haladt, hogy
szemügyre vegye miket valósítottak meg intézkedéseiből legutóbbi útja óta.

II. József szánt. (mek.oszk.hu)

A kalapos király
1780. november 29-én meghalt Mária Terézia. A sorozatos veszekedések ellenére
József a végsőkig halálos ágya mellett maradt, és őszintén meggyászolta
édesanyját. Anyja halálával, 15 évnyi várakozás után, József birodalmának
teljhatalmú ura lett (vagy legalábbis azt gondolta). Egyeduralkodását meglehetősen
nagy reményekkel fogadták: utazásai alatt megnyerte az alsóbb osztályok
szimpátiáját, a nemesség pedig anyja uralma alatt elszenvedett sérelmeik orvoslását
várta tőle. Már első lépésével meglepte a magyar rendeket: hogy ne kelljen esküt
tennie, nem koronáztatta meg magát, és nem hívta össze az országgyűlést. Elsőként
a vallás és egyházpolitika terén kívánt újítani: az 1781-ben kiadott Türelmi rendelet
széleskörű engedményeket adott a református, evangélikus és ortodox
egyházaknak, a katolikusokkal azonban még így sem lettek teljesen egyenjogúak.
Hasonló rendeletet bocsátott ki a zsidóság számára: engedélyezte vallásuk
gyakorlatát, megnyitotta számukra a hivatalokat és a városok kapuit (1781).
Feloszlatta a szerinte nem „hasznos” munkát végző szerzetesrendeket (1782).
Elrendelte, hogy minden házra sorszámot rakjanak, és hozzá köthető az első
magyarországi népszámlás is (1784-1787). Megtiltotta a jobbágy elnevezés
használatát, szabad költözést, házasodást és mesterségtanulást biztosított a
parasztságnak (1785). Állami ügyvédeket rendelt ki a parasztság pereihez, eltörölte a
halálbüntetést (1787). Bécsi tartózkodása alatt akár a legalacsonyabb társadalmi
osztályok is személyesen nyújthatták át neki panaszaikat a Controlor-folyosón.
Uralkodása alatt több mint 6200 rendeletet adott ki, átlagosan minden hétköznap
kettőt! Nem csoda, ha sem közvetlen környezete, sem alattvalói nem tudták már
követni a császárt, és egyre jobban előtérbe kerültek az elégedetlenkedő hangok.
A császár nem törődött a hagyományokkal. Azt hitte, ahogy őt magát, úgy országait
is ösztönözni tudja a felvilágosodás gondolataival, az „ésszerűséggel”. Ebben
tévedett. Míg a koronázás elmaradását többen elnézték neki, újdonsült rendeleteit
már nem hagyhatták szó nélkül. Több intézkedését, például a latin helyett a német
nyelv hivatalossá tételét (1784), vagy a fakoporsóban való temetkezés betiltását,
közfelháborodás kísérte. Miután látta, hogy reformjait a legtöbb helyen próbálják
akadályozni, vagy egyszerűen végre sem hajtják, létrehozta a kerületi rendszert az
addigi megyerendszer fölé (1785–86). Ebben a nemesség nagy része ismét
jogsértést látott. Nyílt titok volt, hogy népszámlásást az újoncozás és az adózás, a
házszámozást és földmérést (1785) egy új, minden birtokosra vonatkozó, földön
alapuló adó (1789–Magyarországon halála miatt már nem került bevezetésre) miatt
kell végrehajtani: a sorozatos alkotmánysértések után, ez már a nemesi előjogok
eltörlését jelentette volna.
Különösen szerencsétlennek mondható a császár külpolitikája is. Még anyja
uralkodása alatt jelentős szerepet játszott Lengyelország felosztásában (1772),
Osztrák–Németalföldet (a mai Belgium) azonban nem tudta elcserélni Bajorországra.
A nagy francia forradalom előszele miatt József a franciák helyett Oroszország felé
nézett, és II. Katalinnal szövetkezve belépett az orosz-oszmán háborúba (1787-
1792).
Úgy tűnt, „harca” az országaival katasztrófához vezet: Németalföld elszakadt a
monarchiától, a magyar rendek már a poroszokkal tárgyaltak egy esetleges
dinasztiaváltásról, és időközben a török háború, aminek költségeit jórészt
Magyarország állta, holtpontra jutott. Tetőzte a bajokat, hogy a fronton tartózkodó
császár megbetegedett. József előtt nem volt más út: hogy mentse, ami még
menthető volt, 1790. január 28-án, a türelmi-, a jobbágy-, és az alsópapságot érintő
rendelete kivételével visszavont minden Magyarországra vonatkozó rendelkezést, és
utasítást adott az országgyűlés összehívására. Majdnem egy hónapig, február 20.-ig
azzal a tudattal kellett élnie, hogy politikája teljes kudarcot szenvedett.

II. József a halálos ágyán. (mnl.gov.hu)

Megítélése
II. Józsefről először mindenkinek két legikonikusabb intézkedése jut eszébe: a
kalapos király, aki nem koronáztatta meg magát, és a „zsarnok”, aki halálos ágyán
egy tollvonással visszavonja rendeleteit. A magyar történelemben mindenképp
egyedülálló személyiségről van szó: olyan még nem volt, hogy valaki önként
lemondjon a koronázásról. Szintén páratlan a saját politikájának „önkéntes”
megbuktatása is. Igazságtalan despota vagy tragikus hős volt-e császár? A válasz,
mint oly sok más esetben, nem fekete-fehér. Despota volt, hisz mindent maga
irányított, nem tűrt meg maga mellett mást, csak végrehajtókat, és elhatározásait
akár fizikai erőszakkal is véghez vitte. Ugyanakkor kétségbe vonhatatlan, hogy
uralmát hivatásnak tekintette, és szent meggyőződése volt, hogy kötelessége népei
javát szolgálni. Tragikuma, hogy uralmát pont azok szabotálták, akiknek
boldogulására tette fel az életét.
„„Josepho secundo, qui Saluti Publicae vixit, non diu, sed totus” – „„II, József, aki a
közjónak élt, nem sokáig, de teljesen.” II. József szobra a Josefplatzon (Wikipedia)
II. József megítélése halála óta vita tárgyát képezi, és valószínűleg sokáig fogja is
még. Halálakor a társdalom csupán egy töredéke maradt meg a császár oldalán: az
emberek nagy része már a halálát várta. Történészi megítélése meglehetősen
változó: az „országromboló király” képtől egészen a „feudalizmussal harcoló, liberális
hős császárig” találkozhatunk vele. Legtöbb bírálói a nemzeti, rendi alkotmány
megsemmisítésének kísérletével, az ország gyarmati helyzetben tartásával, és
germanizáló törekvésekkel vádolták a kalapos királyt. Követői, majd a már a
felvilágosodás szellemében szocializálódott, reformokat sürgető rétegek a fejlődés
élharcosát látták benne, hiszen például a polgári törvénykönyve messze megelőzte
korát. Jobbágyrendeletének biztosításáért zavargások törtek ki, de ugyanúgy hozzá
köthető – igaz koránt sem állt szándékában – az ellenkezés jeleként életre kelt
magyaros öltözködés, a magyar nyelv ügyének előtérbe kerülése és a nacionalista
gondolatok elterjedése is.
Vitathatatlan, hogy a kalapos király, anyjától eltérően mert szakítani a
hagyományokkal: hogy céljai szerint egy erősebb országot, jobb életet biztosítson
alattvalóinak. Ugyanakkor, eszméinek nemességétől függetlenül, nem volt jó
reálpolitikus: nem mérte fel kellően a társadalmi igényeket, nem kötött
kompromisszumokat, és anyjával ellentétben, nem törekedett saját támogatói bázis
kiépítésére, és nem ismerte fel a kor társadalmi korlátait. Ez az oka annak, hogy
kortársaival (II. Frigyessel és II. Katalinnal) ellentétben, József nem kapta meg az
utókortól a „nagy” jelzőt.
II. József – bár kevés idő adatott meg neki – nem tűnhetett el nyom nélkül:
érvényben hagyott türelmi rendeletét utódja, II. Lipót törvényerőre emelte, a nagy
áttörésre azonban várni kellett. A jozefinizmus szellemében nevelkedett új értelmiségi
réteg (például a Martinovics- mozgalom) tevékenysége, bár a napóleoni háborúk egy
időre megakasztották, egy új korszakot vetített előre, amit Magyarországon
a reformkorként szokás emlegetni.
Pintér Tamás