2.

Az ápolás szerepe a társadalomban

Az emberiséget mindig foglalkoztatta a betegségek megelőzése és az egészség megőrzése.

Az egészség megőrzésének a szükségessége a társadalmi csoport túléléséhez kapcsolódik.
Napjainkban a társadalmak többsége elismeri annak a szükségességét, hogy segítenie kell
tagjai testi, érzelmi, gazdasági és szociális szükségleteinek kielégítését, illetve gondoskodnia
kell azokról, akik nem tudnak gondoskodni magukról. Ebben a társadalmi gondoskodásban
több jóléti ellátórendszer vesz részt.
Az ápolás az országos egészségügyi ellátórendszer része, de bizonyos területeken szorosan
kapcsolódik a jóléti rendszerek más alrendszereihez, így a szociális ellátó rendszerhez is.
Az előző század második felében egyre erősödött az a felismerés az ápolók körében, hogy
szükséges lenne kísérletet tenni az ápolás egyedülálló funkciójának a meghatározására vagy
leírására. Az ápolási ellátásban már részesült emberek jelentős része tapasztalatból tudja,
hogy az ápolás valami olyat ad hozzá az egészségügyi ellátásukhoz, ami minőségileg eltér a
más egészségügyi és szociális ellátó személyzet által nyújtott szolgáltatásoktól. E tapasztalat
alapján vélekednek az emberek úgy, hogy az ápolás az egészségügyi ellátórendszer lényeges
tényezője.
Jóllehet minden társadalomban számos különféle egészségügyi rendszer van, általában az
ellátásnak egyik formája az uralkodó. Az összetett társadalmakban általában három egymást
átfedő egészségügyi ellátórendszert lehet elkülöníteni: egy laikus, nem professzionális
egészségügyi rendszert; a népi gyógymódok rendszerét és egy hivatalos, professzionalizált,
jogilag szabályozott rendszert. E különböző típusú egészségügyi rendszerek mindegyikébe
beletartozik a gondozás vagy az ápolás, és felfoghatók úgy is, hogy bizonyos fokig
megfelelnek napjaink öngondozás (az egyén saját maga által nyújtott gondozás/ápolás), a
helyettesítő gondozás (rokonok vagy barátok által nyújtott gondozás/ellátás vagy segítség
abban) és a professzionális, hivatásos ellátás (az egészségügyi team megfelelő tagja által
nyújtott gondozás/ápolás).
A professzionális ápolás küldetése a társadalomban az, hogy segítse az egyéneket,
családokat és csoportokat a fizikai, szellemi és társadalmi funkcióik optimalizálásában és
integrálásában, mégpedig abban a kihívást jelentő környezetben, amelyben az ellátottak
élnek és dolgoznak. Ez az ápolóktól olyan tevékenységek felismerését és kivitelezését kívánja
meg, amelyek összefüggnek az egészség megőrzésével és fenntartásával, a betegségek
megelőzésével, valamint az egészség helyreállításával.
Az ápolási ellátás tulajdonképpen szolgáltatás nyújtása az egyének, családok és csoportok
számára, egész életen át - a fogantatástól a halálig. Az ápolási ellátás kiterjed az egészség
megőrzésére, a betegségek gyógyítására, a rehabilitációra, és magában foglalja az élet fizikai,
lelki és szociális aspektusait, hiszen mindezek kihatnak az egészségre, betegségre,
rokkantságra és halálra.
Az ápolóknak az ápolói ellátás során öntevékenységre, önápolásra, öngondozásra, a jobb
egészség kialakítására, fenntartására kell bátorítaniuk az egyéneket, családokat és/vagy az
ellátandó közösséget.
Az ápolóknak az ápolás-gondozás minden területén és valamennyi szintjén be kell vonniuk
az ápolásba az ellátandó egyént és ahol lehet családját, illetve közvetlen környezetét is.
Az ápolók munkájuk során együttműködnek az egészség megőrzésével, fenntartásával és
visszaszerzésével kapcsolatos szolgáltatásokkal foglalkozó más hivatások képviselőivel. Ha
több tudományterület képviselője kapcsolódik be az egészségügyi és egyéb szolgáltatások
nyújtásába, ott az ápolók, illetve munkájuk kiegészítő funkciót tölt be az ellátás során.
Az egyes tudományterületek képviselői által nyújtandó szolgáltatásokat, mint a gyógyítást és
az ápolást, legtöbbször közös és nem izolált tevékenységek sorozataként kell megtervezni
ahhoz, hogy az ellátást integrált egészként tudják biztosítani. Az ápolás színvonala a
tényleges megelőzés, a gyógyítás és a rehabilitációs tevékenység eredményének egyik
meghatározója. Az ápolók nyújtotta szolgáltatás az ápolás minden színterén nagy hatással
van az ellátandó lakosság egészségi állapotára, ezért az ápolás helyzete, az ápolás színvonala,
szervezettsége az egészségpolitikának és bizonyos mértékig a szociálpolitikának is egyik
kulcskérdése.

Az ápolás fő fogalmai
Az embereknek szánt szolgáltatásokat nyújtó valamennyi szakmának állást kell foglalnia,
értelmeznie kell mindazokat a fogalmakat, melyek munkájuk kereteit szolgálják. Az ápolói
ellátás kereteinek meghatározásához a következő fogalmak tisztázása szükséges: egészség,
ember, környezet és ápolás.
Egészség
Az egészség meghatározására ma is széleskörűen elfogadott a WHO 1947-ben született
definíciója. Eszerint „az egészség a teljes/tökéletes fizikai, mentális és szociális jóllét állapota,
nem csupán a betegség vagy a fogyatékosság hiánya". E definíció lényegében megfelel a
korszerű bio-pszichoszociális egészségfelfogásnak, ugyanakkor sok kritika is érte: nehéz
elérni a teljes fizikai, mentális és szociális jóllétet; nem beszél a társadalmi, a környezeti
hatésokról; statikus nézőpontot tár fel; az egészség mint állapot vagy vonás szerepel.
A WHO 1984-ben kibővítette a definíciót: „Az egészség fogalma annak a mértéke, hogy az
egyén vagy a csoport mennyire képes egyrészt törekvéseinek realizáláséra és
szükségleteinek kielégítésére, illetve a környezet megváltoztatására vagy az azzal való
megbirkózásra." Az egészség tehát nem statikus, hanem egy dinamikusan változó egyensúlyi
állapot; az e-gyénnek állandóan alkalmazkodnia kell a belső és a külső (természeti és
társadalmi) környezetéhez, hogy fenntartsa a jóllét állapotát. Ha nem képes alkalmazkodni,
az egyensúly felborul és kialakul a betegség. Ez a dinamikus egészségmodell megfelel a
naturalista egészségfelfogásnak.
Az egészség szocio-kulturális értelmezése ugyanakkor normativista felfogású; az adott
társadalmi értékrendszer befolyásolja, azaz emberi döntés alapján beteg vagy egészséges
valaki. E modell lényege, hogy akkor tekinti egészségesnek az egyént, ha az képes megfelelni
a különböző társadalmi (például családi, munkahelyi) szerepei által megkívánt elvárásoknak,
azaz jól funkcionál a társadalom tagjaként. Ha nem képes ellátni a feladatait, e modell akkor
tekinti betegnek, illetve ha képes, de mégsem látja el a feladatait, akkor tekinti deviánsnak
(normaszegőnek) az egyént.
Számtalan egyéb egészségmeghatározás létezik. Hippokratész szerint például az egészség a
tökéletes kiegyensúlyozottság állapota, míg Aschoff szerint az egészség képesség a zavarok
károsodás nélkül való kiküszöbölésére.
Ember
Descartes (1596-1650) dualizmuselmélete (a létet két ellentéses alapelvvel, az anyaggal és a
szellemmel magyarázó felfogás) a rákövetkező három évszázadon át erősen megszabta a
tudomány fejlődésének az útját, különösen az egészséggel kapcsolatos tudományokét. A
lélek a papság hatáskörébe került, a test viszont az orvos területévé vált. Ebből következően
az orvoslás és az ápolás hagyományos modelljét biomedikális (a test működésére
koncentráló) egészségmodell képezte. Hosszú időn át tehát az ápolási tevékenységek
végzése során szinte kizárólagosan az emberi test ápolására helyezték a hangsúlyt. A 19.
század második fele személetbeli változást hozott az ember megítélésével kapcsolatban.
Ekkor ismerték fel először, hogy az ember biológiai szervezete szoros kölcsönhatásban áll a
körülötte lévő természeti és társadalmi (szociális) környezettel, és ennek alapján az embert
bio-pszicho-szociális lényként kezdték értelmezni.
Engel (1977) bio-pszicho-szociális egészségmodelljének biológiai alrendszerében az egészség
és betegségfolyamatok strukturális (anatómiai) és funkcionális (élettani) jellegzetességei
találhatók meg. A pszichológiai alrendszer a pszichikus mechanizmusokat, pszichodinamikai
folyamatokat tartalmazza. A szociális alrendszer a társas működést, a társadalmi magatartást
és az egyén társas, valamint csoportbeli viszonylatait jelenti. Ez a későbbiekben egy negyedik
dimenzióval, a spirituálissal (szellemi, lelki) egészül ki. Ma már az egészséget a szomatikus, a
pszichés, a szociális és a spirituális működések összegződése, azok bizonyos minősége
határozza meg. Amennyiben az embert bio-pszicho-szociális lényként értelmezzük, ezzel
rámutatunk arra, hogy a fejlett gerinces főemlősök biologikumát viseli, ugyanakkor azonban
magasan szervezett idegrendszeri működése révén pszichikus és társas-társadalmi
tevékenységre is képes. Az ember biológiai meghatározottságán túl szociális tényezők által is
meghatározott lény. Szociális meghatározottságán azt értjük, hogy személyiségének
kialakulása elképzelhetetlen szociális hatások nélkül- Vagyis az ember biológiai lényből (az
emberi faj tagja) a szocializáció (szociális hatások érvényesülésének folyamata) során válik
társadalmi lénnyé. Az egyén életében - minőségileg megkülönböztethető - életszakaszok
váltják egymást, melyek az élettani, a pszichés és szociális dimenziókban változásokkal
járnak. A fejlődési szakaszok mindegyike sajátos stresszhatásokkal és gyarapodási
ösztönzőkkel bír.
Az ember rendelkezik veleszületett és tanult viselkedési mintákkal, amelyek segítségével
kielégíti szükségleteit, alkalmazkodik a változó környezethez, és megfelel a fejlődési
követelményeknek.
Környezet
Az ember nem légüres térben él és fejlődik, hanem a külső környezettel szoros
kölcsönhatásban. A külső környezet a külső tényezők összességét jelenti, vagyis azt a
természeti és társadalmi környezetet, amelyek hatással vannak az egyén egészségére. Az
embert környezetével egy egységként kell értelmezni. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a
környezeti változások hatással vannak az emberre, annak egészségi állapotára, másrészt
pedig azt, hogy az ember tevékenysége révén megváltoztathatja környezetét, vagy legalább
erőfeszítéseket tehet arra, hogy csökkentse annak kedvezőtlen hatásait.
A természeti környezetet tovább bonthatjuk fizikai (sugárzás, hőhatás, zajhatás, légnyomás
stb.), kémiai (élelmiszerek, ipari kemizáció, levegőszennyezettség stb.) és biológiai
környezetre (növény- és állatvilág, ivóvíz, talajviszonyok stb.). Ezt a környezetet az ember
sokszor saját kárára pusztítja, szennyezi, rontva ezzel saját létfeltételeit. A természeti
környezet mellett a társadalmi környezet is befolyással van az egyén egészségi állapotára. A
társadalmi környezetbe tartozik a család, a munkahely, lakás- és kereseti viszonyok,
társadalmi csoportok, intézmények (például az egészségügyi ellátás intézményei),
szervezetek, amelyekkel az egyén kapcsolatba kerül.
Ápolás
Az ápolás nem szervezett formájában öngondozás és másokat segítő alapvető emberi
tevékenységként fogható fel. Az öngondozás, önellátás elfogadottan az emberi élet
mindennapi tevékenységei közül azoknak az elvégzését jelenti, amelyek hozzájárulnak az
egyén egészségéhez és jóllétéhez. Ezeket a tevékenységeket az emberek önként és önmaguk
végzik, és ehhez nem igényelnek szakembertől segítséget.
A helyettesítő gondozáson azt a fajta segítséget értjük, amelyeket a rokonok, barátok vagy
szomszédok nyújtanak, amikor segítségre van szükség. A helyettesítő gondozás lehetővé
teszi, hogy az emberek saját otthonukban maradhassanak, valamint azt, hogy az
egészségügyi ellátásra rendelkezésre álló szűkös erőforrások hatékonyan legyenek
felhasználhatók.
A professzionális ápolás az a fajta tevékenység, amely a szakképzett ápoló szakismereteit,
készségeit és hozzáállását követeli meg. Az ápolás szervezett formában különálló
egészségügyi tudomány olyan ismeretanyaggal és készségekkel, amelyek megkülönböztetik
más egészségügyi tudományágaktól.
Az ápolás komplex tevékenység, amely foglalkozik az egyénen kívül a családdal és a
közösséggel, egészségben és betegségben egyaránt, a fogantatástól a halálig. Az ápolás
személyes ellátásnyújtás, olyan interperszonális (ember-ember) kapcsolatok folyamata,
amely foglalkozik az egészség fenntartásával, előmozdításával és védelmével, a betegek
ápolásával, rehabilitációjával, az élet pszichoszomatikus és pszichoszociális aspektusaival,
amennyiben ezek az egészséget, betegséget és a halált befolyásolják.
A professzionális ápolás célirányos, tervezett, szervezett, ellenőrzött és dokumentált
folyamat. Az egyedüli olyan hivatás, amely az egész ember-rel foglalkozik. Olyan hivatás,
amely együtt dolgozik más szakmák képviselőivel, akik részt vesznek az egészségügyi
szolgáltatásokban.
Virginia Hendersontól származik az ápolás lényegét legjobban kifejező meghatározás,
amelyet az Ápolónők Nemzetközi Tanácsa Ápolási Bizottsága nevében készített, és amelyet
Az ápolás alapelve című munkájában olvashatunk. Eszerint: „Az ápolás elsődleges feladata az
egészséges vagy beteg egyén segítése azon tevékenységeinek elvégzésében, melyek
hozzájárulnak egészségéhez vagy gyógyulásához (vagy békés halálához), és amelyeket
segítség nélkül maga végezne, ha lenne hozzá ereje, akarata vagy tudása. Az ápolás
egyedülálló feladata az egyén segítése, hogy mihelyt lehetséges, függetlenítse magát a
segítségtől. Ezen túlmenően segítenie kell a beteget az orvos által előírt terápiás terv
végrehajtásában is."
Az ápolás egyik legfontosabb feladata annak a meghatározása, hogy mi az, ami egyedien
ápolás, s tegye ezt oly módon, hogy ez mindenki számára világos legyen. Sokan az ápolói
foglalkozás lényegét a kétkezi tevékenységek (például testi gondozás, ágyazás,
gyógyszerelés, injekciózás) elvégzésében látják. Az ápolók ugyanakkor évek óta
mondogatják, hogy a hivatásos ápolás lényegét az a „művészet, a tudomány és szellem"
jelenti, amellyel az ápolók tevékenységeiket elvégzik.
Az ápolás tudománya szervezett kutatás és elemzés által szerzett ismeretanyag, művészete
pedig a tudás alkotó felhasználása az emberek jólléte érdekében. Az ápolás művészete tehát
azt jelenti, hogy az ápolók a szakma feltárt törvényszerűségeit, általános elveit - a saját
ápolási gyakorlatukban - saját tehetségüknek és készségeiknek megfelelően alkalmazzák.
A gondozás és a cselevés (a kétkezi tevékenységek), jóllehet döntő fontosságúak, nem teszik
az ápolást tudománnyá. A gondozás és a cselekvés akkor kezdhet el tudományos
tevékenységgé (bizonyítékokon alapuló beavatkozásokká) válni, amikor azt klinikai
ítéletalkotás vezérli (ápolási diagnózisok), mégpedig az ápoló saját klinikai ítéletei.
Az ápolás „művészetének" van egy intellektuális vetülete: felismerni és felmérni, ezekre
alapozva klinikai ítéletet fogalmazni, ismeretükben célokat kitűzni és megtervezni azt, amit
tenni lehet és kell; továbbá egy gyakorlati aspektusa: ténylegesen elvégezni ezeket a
beavatkozásokat. Az ápoló szakmai felkészültségi szintjétől függően gyakorlati vonatozásai
gyakran delegálhatók, míg az intellektuálisak nem. Ez azt jelenti, hogy klinikai ítéletalkotásra
és ez alapján az ápolási tevékenység tervezésére csak magasan képzett ápolók jogosultak,
míg bizonyos ápolási beavatkozásokat az ő irányításuk alatt dolgozó ápolók is elvégezhetnek.
Például a decubitus (felfekvés) kialakulásának potenciális veszélye esetén a megelőző,
prevenciós tevékenység tervezése a főiskolát végzett ápoló feladata, míg a beavatkozások
feladatait rábízhatjuk a hároméves ápolóképzésben végzett ápolókra.
Az ápolás olyan művészet és tudomány, amelynek tudásanyaga az élettudományokon, az
orvostudományokon, az ápolástudományon, valamint a bölcsészettudományokon túl a
magatartástudományokra is épít. Továbbá megköveteli ezen tudományterületek
ismereteinek és készségeinek megértését, alkalmazását.