Mustó Péter SJ

CSENDBEN SZÜLETIK AZ ÉLET

A BELSŐ IMA TAPASZTALATAIRÓL
LELKISÉG
 Szerkesztette: Hári Ildikó

©Mustó Péter SJ, 2015

© Hári Ildikó, 2015
© Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, 2015
© Jezsuita Kiadó, 2015, 2021

Jezsuita Kiadó, Budapest

1085 Budapest, Horánszky u. 20.
E-mail: info@jezsuitakiado.hu
Honlap: jezsuitakiado.hu

Felelős kiadó: Horváth Árpád SJ

Olvasószerkesztő: Németh Attila
Könyvterv és tipográfia: Tar Éva
Borítótervezés: Meszleny Anna

ISBN 978-963-442-042-2
ISSN 2064-0072

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu

 ELŐSZÓ

„Ahogy öregszem, lassanként kirajzolódik előttem a feladat […],

amely arra késztet: mielőtt elmész, mondd el, amit tudsz. Ha ma
nem fogadnék szót, úgy érezném, hogy eltemetem egy élet
talentumát.” A nyolcvannégy éves francia szerzetes, Abbé Pierre
szavai ezek.

Írd le, amit tudsz, amiben igazán hiszel. Erre kérték a hetvennyolc
éves Mustó Pétert azok, akik megtapasztalták, hogy amit tőle
tanultak életről, önmagukról, Istenről, imáról, az eligazít, bizakodást
ébreszt, jót tesz.

Ez a könyv több évtized meditációjának személyes tapasztalatát,

meditálóknak tartott sok-sok lelkigyakorlat tanulságát adja kísérőül
az olvasónak. Az érdeklődő, figyelmes jelenlétről, amely a bizalmat,
a világosságot erősíti bennünk. A csendről, amelyben
megmutatkozhat igazabb valónk. A figyelem irányáról, amely döntő
abban, hogy észrevesszük-e, hol fakad élet bennünk. A jelenlét
imájáról, amely megváltoztatja a valósághoz való viszonyulásunkat.
Istenről, aki hat és működik bennünk, körülöttünk, még akkor is, ha
nem gondolunk rá, és nem érezzük jelenlétét. Az életről, amely
sikerülni akar.
Mustó Péter megszólítja azokat, akik hívőként járják a belső ima
útját, s azokat is, akik nem vallják magukat valamely egyházhoz
tartozónak. Mert a valóság, amelyre odafigyelünk, amelyet
szeretnénk igazabbul megismerni, mindenkinek megnyílhat,
hitvallástól függetlenül.

Nem teológiai írás ez a könyv, nem a keresztény meditáció átfogó,

tudományos megközelítése, hanem személyes vallomás.

Az írások stílusa is beszédes. Tökéletesen megformált mondatok

helyett néha nyitva hagyott kérdések, nyers megfogalmazások,
csöndek vannak Mustó Péter mondataiban. Ilyennek ismerik őt azok,
akik hallották. Az olvasó dolga lehet kiegészíteni, amit a leírt szó
elindított benne. Tudva, hogy egy kérdésben, az érdeklődő figyelem
csöndjében több erő és világosság lehet, mint az elsietett válasz
biztonságában.

Az első írás azt foglalja össze, hogy mi jellemzi azt a meditációs

imát, amelyet Mustó Péter tanít. Ehhez kapcsolt gyakorlati eligazítás
a második. Majd kommentár következik Áthosz-hegyi Szerafim atya
belső imáról szóló gondolataihoz. Az utolsó öt írás a belső ima egy-
egy sajátosságával foglalkozik: miként bánhatunk imánkban a
gondolatokkal, képekkel, érzésekkel, a figyelmünkkel, s a jelenlét
imája hogyan alakítja át Istenről alkotott képünket.

A készülő második kötet témái a szenvedés, bűn, megbékélés,

megváltás, áldozat, Isten akarata, hivatás, az élet értelme.
Azzal a reménnyel vehetjük kezünkbe a könyvet, hogy olvasása
során mindannyiunkban erősödik a bizalom, hogy az életnek jó,
hogy vagyunk. Hogy az élet sikerülni akar bennünk.

Hári Ildikó
 A KÖNYV LÉTREJÖTTÉRŐL

Ennek a könyvnek létrejöttéhez sokan hozzájárultak. Szilárdka néni,

aki számítógépbe írta nemcsak Dél-Amerikáról szóló kézírásos
feljegyzéseimet, hanem az imával kapcsolatos jegyzeteimet is.
Mindazok, akik imára, hallgatásra, elmélyülésre tanítottak. Közülük
kiemelem Jálics atyát, aki a következetes és módszeres belső
imához vezetett. Lelkigyakorlatozók, akik bizalommal megosztották
velem életük kérdéseit, imatapasztalataikat. Hári Ildikó, aki
összegyűjtötte és rendezte az imáról írt és mondott tapasztalataimat.
Az ő kérdései által fogalmazódott meg világosabban, hogy mi az,
amiben igazán hiszek. Örömmel és kitartással szerkesztette könyvvé
mondanivalómat. Azok, akik biztattak, és várták a könyv
megjelenését. Patsch Ferenc, aki készséggel, érdeklődéssel olvasta
végig a már kész kéziratot. Németh Attila, aki a szerző szándékát
megértve gondosan, szakértelemmel lektorálta a szöveget. Horváth
Árpád, a Szív újság főszerkesztője, aki elvállalta a könyv igényes
kiadását.

Mustó Péter
 I. A JELENLÉT IMÁJA

Teljesen jelen lenni

Teljesen jelen lenni. Ott, ahol vagyok. Egy találkozásban, egy

beszélgetésben, amikor valakit meghallgatok, olvasásba
belefeledkezve – az imában. Számomra mindig fontos volt jelen
lenni ott, ahol vagyok. Életem során ez minden gondolkodásnál,
ténykedésnél fontosabbnak bizonyult.

Gyerekkoromban tudtam ezt. Ültem a kertben a virágok között, és ott

jó volt csak úgy lennem. Szerettem azt az állapotot, amikor nem a
szavak voltak lényegesek, hanem az, hogy figyelmesen jelen vagyok
testemmel-lelkemmel. Otthon voltam a létben. Nem volt kérdés,
hogy van-e helyem az életben.

Itt lenni, figyelmesen jelen lenni. Ezt kerestem, amikor imádkoztam.

Minden külső utasítás nélkül. Inkább belehallgatni a csendbe, mint
magamról közölni valamit. S ez számomra ima volt. De aztán
elveszítettem ezt a jelenlétet. Felnőttkoromban, papként.

A jelenlét fontossága emberi kapcsolataimban vált újra tudatossá

számomra, mert azt tapasztaltam, hogy igazán csak
 akkor találkozom valakivel, ha jelen vagyok számára, miközben
ő sem pusztán gondolataiban van, hanem kapcsolatban van
önmagával.

A létnek ezt a tapasztalatát átélhetjük az imában, a természetben, az

emberi kapcsolatokban. Amikor különböző vallások és kultúrák
misztikusai az istenkeresés belső útjáról számolnak be, sokszor
természetből és szerelmi életből vett képeket és kifejezéseket
használnak az eggyé válás leírására. Arról beszélnek, mit is jelent
egynek lenni. Úgy, hogy az, ami elválaszt és megoszt, elveszti
jelentőségét.

Akkor vagyunk egységben önmagunkkal és a másikkal, ha az, ami

elválaszt, ami áthidalhatatlannak tűnik, az megoldódik, erejét veszti.
Különböző elvárások, ellentétes érdekek konfliktusa akkor oldódik
meg, ha a meglévő feszültségeket észrevesszük, megengedjük és
átszenvedjük. E folyamat hosszan tarthat, reménytelennek tűnhet.
Mert a félreértések, a harag, az egymás közti akadályok
áthatolhatatlan falként emelkednek közénk, amivel szemben
tehetetlenek vagyunk, aminek megadjuk magunkat. De örülni csak
akkor tudunk a másik életének és saját létünknek, amikor
megbékélünk azzal, ami fájdalmas és elválaszt. „Lehetsz akkor is,
ha más vagy, mint én. Akkor is, ha megszenvedtetsz. Neked is
szabad szenvedned. Jó, hogy létezel, akkor is, ha nélkülem is
akarsz létezni.”

Ha a másikra árnyoldalaival, fájdalmaival együtt igent mondok, akkor

ő megértve és elfogadva, létében megerősítve érzi magát. Ehhez a
kölcsönös elfogadáshoz feszültségeken megyünk át.
Mind a másik, mind önmagunk elfogadásának nagy ára van. Nem
kevesebbet kér tőlünk, mint hogy ismerjük fel projekcióinkat, bírjuk ki
félelmeinket, haragunkat, fájdalmunkat. S ne a másiktól várjuk, hogy
megmentsen attól, hogy járjuk a megbékélés útját.

A belső ima szorosan összefügg a megbékéléssel. Ami Istennel sem

könnyű. Vele kapcsolatban különösen nehéz kihívás előtt állunk:
sokszor az a tapasztalatunk, hogy hallgat. Ez próbára tesz minket.
Ha nem bírjuk ki hallgatását, pánikba esünk, s menekülőre fogjuk a
dolgot. Mi magunk kezdünk el beszélni, hogy beszédünkkel kitöltsük
az ürességet. Csak akkor juthatunk Isten jelenébe, ha nem
szaladunk el, amikor nem értjük őt, amikor hiányzik, hanem
elviseljük titkát, távollétét, hallgatását is.

Így találunk el ahhoz a beteljesedéshez, amely az élet legértékesebb

ajánlata: hogy jelen lehetek, egy lehetek, itt lehetek.

Ez a közvetlenség törékeny, elveszíthető állapot. Amikor nem találok

utat bensőmhöz, amikor már nem érint meg egy fájdalom, amikor
nem érzem az étel ízét. Olyankor otthontalanná válok. De ezt az
elvesztett jelenlétet, az elvesztett egységet fájdalmak közt újra el
lehet kezdeni keresni. És újra meg is található.

Erről a tapasztalatról beszél Szalézi Szent Ferenc:

 „Ha a szíved kószál és szenved,
vidd vissza óvatosan a helyére,
és helyezd gyengéden a te Istened jelenlétébe.
És ha soha semmi mást nem csináltál egész életedben,
csak a szívedet hoztad vissza
s helyezted ismét Isten jelenlétébe,
– bár az újra meg újra elszaladt, miután visszahoztad –, akkor
már nem éltél hiába, akkor az életed beteljesedett.

(Szalézi Szent Ferenc)

Isten jelenlétében

Amikor imádkozunk, Isten felé fordulunk. Amikor őt keressük, az a

szándékunk, hogy ahhoz kerüljünk közel, aki létünk alapja, aki végső
reményünk. Nem tudjuk, honnan vagyunk, hova tartunk, nem tudjuk,
hogy a mindenség honnan ered, s létének mi a célja. Létezésünk
alapját Istennek nevezzük, aki életbe hívott és életben tart, aki
meghatározza a természet törvényeit, aki gyógyít és a halált is adja,
aki átváltoztat. Őt lehet tagadni, nem tudomást venni róla, nem
foglalkozni vele. Sorsunk ellen fellázadhatunk, vagy épp némán
tudomásul vehetjük. Mégis itt vagyunk, kiszolgáltatva a létnek.

Ki az Isten, milyen az Isten?

Gyerekkoromtól kezdve van bennem bizalom. Ősbizalom. S ez

mindig Istenhez kapcsolódott. Tőle várom, hogy benne értelmet
kapjon minden szenvedés, minden igazságtalanság, még a halál is.
És mindaz, ami felkavar, amit nem értek. Imámban felé fordulok, s
feltételezem, hogy ő tudja leginkább, mire való az életem, hisz
életemet, testemet-lelkemet, minden jellemvonásomat tőle kaptam.
Imámban megszólítom őt, s őrá hagyom, hogy ő rendezze
mindannyiunk sorsát.

Isten számomra nem elvont fogalom. Imámban, testemben-

lelkemben, az emberekhez való viszonyomban válik konkréttá, ott,
ahol bennem döntések születnek. Ahol felismerem működését. Oda
tudok fordulni, oda tudok visszatérni. Ahol Isten hatását
észreveszem, ahol erejét megtapasztalom.

Nem elmélet, hanem tapasztalás

A jelenlét imáját ebben a könyvben meditációnak nevezem. Belső

imának. S ahogy úszásról, biciklizésről, zongorázásról lehet ugyan
elméletileg értekezni, de a dolog lényege, íze, hatása csak az úszás,
biciklizés, zongorázás során elevenedik meg, úgy a meditációról is
csak meditálva lehet közvetlen tapasztalatot szerezni. Aki még
sohasem úszott, csupán elméleti tanítás alapján nem tudja átélni,
hogy miben is áll az úszás igazi művészete, hatása testre, lélekre,
egészségre, légzésre.

A meditáció számomra nem elmélet, hanem létszükséglet, napi

gyakorlat. Előadásokat nem szoktam tartani a meditációról, az
érdeklődőket inkább bevezetem a meditáció gyakorlatába. És nekik
kísérlem meg szavakba önteni, mit is értek meditáción. Most nem
írok arról, milyen másfajta meditációk léteznek.

Csak arról beszélek, én hogyan imádkozom, és mit tanítok erről.

Nem akarok mások meditációjáról ítéletet mondani, nem szeretném
az én gyakorlatom bemutatásának érdekében mások gyakorlatát
leegyszerűsíteni és esetleg meghamisítani.

Gyakorlati példa

Egy gyakorlati példával szeretném érzékeltetni, hogy milyen

tapasztalatról van itt szó. Amikor valakit meditálni tanítok, sokszor
így kezdem: fülelsz egy távolodó zajra, kezedet tölcsérként füled
mögé teszed. Légzésed oly csendes és nyugodt lesz, mintha megállt
volna. Teljesen ébren vagy. Tested minden porcikája figyel.
Mozdulatlanná válsz, mert érzed, hogyha megmoccannál, az zajt
okozna benned, amely megakadályozná, hogy észlelhesd a finom
rezdüléseket. Izmaidat ilyenkor nem feszíted meg, épp
ellenkezőképpen: az éber figyelem nyugalmi állapotában vagy.
Befogadásra készen. Fülelsz. Hallószerveddel együtt minden
porcikád érzékennyé válik. Fülelsz valamire, amiről nem tudod
biztosan, hogy hallod-e még vagy már nem.

Észleled, hogy jelen vagy, és észreveszed mindazt, ami történik

körülötted. Nem zársz ki semmit, ami megérint a valóságból. De
figyelmed arra irányul, ami hallhatóvá válik számodra. Amit
észlelsz, ami érint, hat rád. Ilyen állapotban képessé válsz arra,
hogy egyre intenzívebben közelítsd meg a valóságot.

Az összeszedettség nem koncentráció

Ez az összeszedettség állapota, nem pedig az, amit

koncentrációnak szoktak nevezni. A koncentráció az az állapot,
amikor a valóságnak egy meghatározott részére fókuszálsz
figyelmeddel. Koncentráció közben tudatod látóköre beszűkül:
semmi mást nem veszel észre, csak azt, amire megfeszítetten
figyelsz.

Amikor diákként megfeszített koncentrációval egy matematikapélda

megoldására összpontosítottam, sokszor semmi sem jutott
eszembe. Hiába igyekeztem. Eljutottam egy határig. Azt
tapasztaltam, hogy ilyenkor jobb félretenni a megoldás görcsös
keresését. A matematikafüzetet betettem a párnám alá, nyugodt
álomba szenderültem, és másnap akkor ugrott be a megoldás,
amikor nem is gondoltam a matematikára.

Valószínűleg ez nem csak az én tapasztalatom. Mi történt? El

tudtam lazulni, elengedtem azt, hogy mindenáron kicsikarjam
magamból az eredményt. Megszületett bennem annak a bizalma,
hogy a megoldás megmutatkozik, nem én találom ki azt. Meglep. Az
eredmény, a siker, a megoldás megadatik. Vagy sem. Azzal, hogy
kiengedtem kezemből az irányítást, nem szűnt
meg érdeklődésem a megoldás iránt. Nem estem kétségbe. Nem
adtam fel. De megváltozott a figyelmem.

Amikor rágörcsölök a megoldásra, akkor beszűkül a figyelmem, a

látóköröm. Amikor kioldódik a görcsös koncentrálás, megerősödik a
bizalom, akkor újra kitágul a tér és idő, és megszülethet a megoldás.

Az összeszedettség tehát figyelem, érdeklődés, bizalom. Engedem,

hogy legyen, várom, hogy jöjjön, időt adok, nem sürgetem, nyitott
vagyok. És alázatos a hozzáállásom, ha elfogadom, hogy kapom a
megoldást. Az életet se kontrollálni, se kényszeríteni nem tudom. A
megoldás több, mint akaraterőm, koncentrációm, önfegyelmem
gyümölcse.

Amikor koncentrálok, megfeszítem az erőmet: a pupillák

összeszűkülnek, egyetlen dolog kerül figyelmem középpontjába,
minden más kiszorul onnan. Amikor viszont meditálok, akkor a
pupillák kitágulnak, mint amikor csodálkozom. Ahogy a kisgyerek a
karácsonyfa előtt. A koncentráció az akaraterőn múlik, míg a
meditálás azon, mennyire tudom megengedni, hogy hasson rám a
bennem és körülöttem létező valóság.

Összeszedett vagyok, amikor kusza gondolatok, érzések, képek

nem zavarják meg az egységet köztem és a valóság között. Nyitottá
válok befogadni azt, ami hat rám. Nyitott vagyok arra, hogy
érdeklődve, jóindulattal, figyelemmel legyek jelen az engem érintő
valóságban. Ez megtörténhet egy beszélgetésben.
Megtörténhet a természetben is, amikor befogadom a körülöttem
lévő neszeket, érintéseket, illatokat. És megtörténhet abban az
imában, amikor testemmel és lelkemmel megnyílok a felé a titok felé,
amelyből lettem, és amely felé úton van az életem. Ami élteti
mindazt és mindazokat, akik és amik rajtam kívül éppúgy a
valósághoz tartoznak. Ilyenkor egy vagyok magammal és azzal a
valósággal, amelyben élek.

Az összeszedettség megnyílás az iránt, tisztelet az előtt, ami több,

mint én magam. Amikor az imában összeteszem két kezem, azzal
összeszedettséget fejezek ki, és az összeszedettség erősödik
bennem. Ez a gesztus, ez a kéztartás a tisztelet kifejezése. Amikor
összeszedett vagyok, akkor növekszik bennem a tisztelet minden
iránt, ami van. Észreveszem, hogy magamon kívül más is létezik. És
hogy joga van a létezésre. Elismerem minden létező méltóságát.
Észreveszem, hogy sorsom nem csupán az én kezemben van, nem
csak rajtam múlik, hanem függ másoktól is. Ahhoz, hogy
növekedjen, kibontakozzon bennem az élet, más emberek is
hozzájárulnak, sőt, a körülöttem létező teremtmények, állatok,
növények is. Tisztelettel és hálával tekintek arra, hogy ők táplálnak,
életben tartanak engem. Amikor tisztelet van bennem, akkor
összeszedettebb vagyok.

A meditáció nem önmagunkba tekintés, nem befelé nézés, hanem

megnyílás. Nem összpontosítás egy pontra, hanem megnyílás
magamból. Irányultság a valóság felé, amely körülvesz, amelynek
része vagyok én is. És nem a középpontja.
Persze észreveszem azt is, ami énbennem történik. De más ránézni
valamire, és más azzal foglalkozni, abba belebonyolódni. Ez utóbbi
esetben meg akarjuk változtatni azt, amivel foglalkozunk.

Ha már megszüntetni nem tudjuk, akkor a probléma megoldását

keressük. Ekkor igazából gondolatainkban vagyunk. Magunkkal
foglalkozunk, magunk körül forgunk, beszűkül látókörünk, s az a
képzetünk, mintha a valóság abban merülne ki, csak abból állna,
amit éppen látunk.

Nem akkor vagyunk összeszedettek, ha magunkkal foglalkozunk, ha

önmagunk körül forgunk, hanem akkor, ha a valóságra figyelünk. Ha
éberen elidőzünk, befogadásra készen.

Megnyílunk a valóságra

Sokszor kérdezik tőlem, hogy vannak-e feltételei annak, hogy valaki

meditálhasson. Válaszom: az első és legfontosabb feltétel, hogy
tudsz-e meditáció közben a valóságban maradni, a valósághoz
visszatérni? Érezni testi valóságodat? Tested érzésébe visszatérni,
ha az kellemetlen is? El tudod-e engedni gondolataid menetét? El
vagy-e szánva, hogy elhagyd fantáziáidat, érzelmeidet, vágyaidat,
terveidet, akkor is, ha nyugtalanítóan követelik figyelmedet? Kész
vagy-e anélkül ránézni érzéseidre, hogy meg akarnád változtatni
őket?
Nem tanácsolnám a meditálást olyanoknak, akik nem képesek a
valóságnál maradni. Akik nem tudják észrevenni a természetben a
madarak csicsergését vagy a virágok illatát. Akik nem akarnak
szembenézni saját adottságaikkal, szexuális vágyaikkal,
kételyeikkel, elfojtott érzelmeikkel. Mert a belső ima a realitásba
vezet, legyen az bármilyen. Vannak, akik nem tudnak reménykedni
abban, hogy bennük változások történhetnek. Mások nem akarnak
lemondani megrögzött elképzeléseikről, vallásos beidegződéseikről,
szokásaikról. Vannak, akik annyira elvesznek töprengéseikben,
önsajnálatukban, félelmeikben, hogy nem tudják észlelni saját
légzésüket. Ők ne üljenek le meditálni.

Mit értek valóságon?

Arra a kérdésre, hogy mit értek valóságon, a meditációban nem

elméleti választ keresek. Az imában nem szeretném becsapni
magam, szeretnék őszinte lenni. Ezért amennyire képes vagyok,
megpróbálom észrevenni, hogy mi az, ami valójában történik.

Valóságon azt értem, ami van, ami érinti éppúgy önismeretemet,

kapcsolataimat és Istenhez való viszonyulásomat, mint
meggyőződéseimet. Mi is az, amiről valójában meg vagyok
győződve? Mit érzek igazán? Valójában mit is mondott a másik? Mit
akart mondani? Valójában! Ellentétben mindazzal, amit elképzelek,
amit kitalálok, amivel ámítom magam, amit beképzelek magamnak.
Függetlenül attól,
amit most vagyok képes látni, elfogadni, hordozni, szeretni. A
valóság nem igazodik sem vágyaimhoz, sem félelmeimhez. Még ha
ellenállást érzek is vele szemben, ha hárítom és nem engedem
magamhoz, akkor is működik, hat, meglep. A valóság félelmeink
ellenére éltetőnek bizonyul. Felszabadít.

Mária Magdolna Jézus halála után semmi jót nem vár a valóságtól.
Beérte volna azzal, hogy megkenheti a holttestet illatos kenőccsel.
Elképzelése az életről-halálról akadályozta látását. De a valóság
mindig új. Amit Mária Magdolna a sírnál talál, felülmúlja minden
várakozását. A holttestnek szánt szolgálat helyett az élő Jézus
szólítja meg.

A test érzékelésén keresztül

Mi segít abban, hogy a valóságban maradjak vagy visszatérjek oda?

Testem érzékelése. Izmaim mozgása légzés közben. Hallom a
mellettem imádkozó szuszogását. Érzem, hogy fáj a hátam. A
jelenben vagyok. Testünk az ajtó, amelyen keresztül a valóság
megközelít bennünket. A lélek is csak a testünkben, a testünkön
keresztül nyílik meg és van kapcsolatban a valósággal.

A meditáció a testben történik. Mint minden ima. Nem szavakból áll.

Amikor imádkozni tanítottak kicsi koromban, azt mondták: „Tedd
össze a kezed! Hajtsál térdet! Figyelmesen, összeszedetten
ereszkedj térdre!” Testünk nélkül nem tudunk
imádkozni. A valóságot a testemben, a testemen keresztül
érzékelem. Testem a legközvetlenebb eszközöm ahhoz, hogy
megnyíljak afelé, ami van. Testemen keresztül vagyok kapcsolatban
másokkal, a környezetemmel, de önmagammal és Istennel is.

A meditációban a test érzékelését gyakoroljuk. Ima közben a

testemben történik valami. A hátgerincemben, az
idegrendszeremben.

Testünk segít abban, hogy növekedhessen bennünk a valóságra

való érzékenység, a valósághoz való hűség. Testünk kevésbé
manipulálható, mint gondolataink, érzéseink világa. Önámításaink
elsősorban nem a testünkben történnek. Annak reakciói sokkal
őszintébbek. Egy tekintet, gesztus, hanglejtés néha többet elárul
valódi szándékunkról, mint szeretnénk.

Csendben születik az élet

Mi segít még abban, hogy a valóságban maradjunk vagy

visszatérjünk oda?

A színlelésnek, önmagunk ámításának a megtörésére a csend a

legjobb eszköz, mondja Scott Peck. A csendben jobban megértjük
önmagunkat és a világot. Azt, ami történt. Jobban megismerjük azt,
ami van. Jobban, igazabbul. Hogy aztán megengedjük, hogy ami
bennünk van, az lehessen is. Hogy
majd szabadabban tudjunk bánni vele. A csendben kozmetikázás
nélkül mutatkozhat meg, ami bennünk van. Ami a csendben
kinyilvánul, az hozzátartozik a valósághoz. S nem csak az, amiről
azt gondoljuk, hogy jó lenne, szükséges lenne.

A csend nem valaminek a hiánya, hanem annak a lehetősége, ami

megszülethet. A test érzékelésében születik a csend, és a csendben
erősödik a test észlelése. Így nyílik meg a lélek a testen keresztül,
hogy észrevegye és befogadja azt, ami számára feltárul.

Valóságos Isten

A valóság, amelyre figyelmem irányul, maga a létem. Nem csupán

az, ami foglalkoztat: gondolat, kép, vágy, fájdalom, megoldatlan
problémák. Mert a valóság, amely felé fordulok, amelyhez
visszatérek, az a testi-lelki valóságom, maga az élet, amely bennem
bontakozik. Amikor légzésemre, a kezemben levő életerőre, a
bennem megrezdülő hangra figyelek, akkor oda figyelek, ahol maga
az élet születik meg bennem, minden pillanatban. Légzésemben,
testemben, a bensőmben rezdülő hangban, testi-lelki valóságomban
éltet és teremt engem az Isten. Itt találkozom az élettel magával. Itt,
ahol létemet közvetlenül megtapasztalom. Itt a valóságos Isten
működik, nem egy képzeletbeli, egy feltételezett, hanem az, akitől az
életet minden pillanatban kapom, akitől jön a növekedés, az életerő,
a gyógyulás.
A valóság találkozás. A valóság születés, folyamatos teremtés. Új
jön létre. A valóság sosem statikus, mozdulatlan. Az, ami van,
szüntelenül válik valamivé. Bennem is, általam is történik. A valóság
él. Éltet.

Fejben vagy észlelve

A meditálás tanításában különbséget teszünk két fontos lelki

működési mód között. Az egyik mód, hogy észlelem azt, ami a
jelenben közvetlenül érint. Észlelem, meglátom, felismerem.
Érintetté válok. Tudomásul veszem azt, ami van. Ekkor a valóságot
olyannak fogadom el, ahogy megmutatkozik. És nem olyannak,
ahogy szeretném, hogy legyen.

A másik működési mód inkább eltávolít a valóságtól. A meditáció

tanításakor úgy nevezzük ezt, hogy „fejben lenni”. Amikor elemezni
kezdem azt, ami megérintett, amit észleltem. Megnevezem, részeire
szedem, rendszerezem. Ítéletet alkotok róla. Változtatni akarok rajta.
Okokat, megoldásokat, válaszokat keresek. Ilyenkor elvonatkoztatok
attól, ami közvetlenül érint. Én veszem kézbe a gyeplőt. Én akarom
meghatározni a valóságot, rendelkezni vele, úrrá lenni fölötte.

Vannak, akik nem ismerik a különbséget a lélek e kétféle működési

módja között, amelyet leegyszerűsítve úgy fejezünk ki, hogy testben
vagy fejben lenni. Pedig nem ugyanaz a fejemmel megérteni valamit,
mint felfogni azt egész testemmel.
Írni egy jó borról, vagy megízlelni. Másképpen találkozott Jézussal
és önmagával az a rosszhírű asszony, aki könnyeivel mosta, hajával
törölte Jézus lábát, mint Simon farizeus, aki nem engedte közel
magához Jézust. Amikor gondolkozunk, távol tartjuk magunktól az
érintettséget.

Különösen szellemi munkát végző emberek előtt kell

hangsúlyoznom, mennyire más a fejünkkel felfogni valamit, mint
egész testünkkel megérteni azt. Minél magasabb valakinek az iskolai
végzettsége, minél nagyobb városban lakik, minél iparosodottabb
vagy minél nyugatabbra fekvő országban él, annál könnyebben
menekül el az érintettség elől, és keresi fejben a megoldásokat.
Gondolkodási, reflektáló képességünk egyoldalúvá válhat, még
beteggé is tehet. Mivel korunkban sok ilyen hatás ér minket, nagy
szükségünk van arra, hogy teljességében keressük az életet.

A meditálás az egész embert, az ember egységét erősíti. Nem

szétválaszt, nem analizál, hanem egységet hoz létre. Egységet
magában a meditáló személyben, egységet környezetével, a
belélegzett levegővel, a természettel, tulajdonképpen az egész
világegyetemmel. A hívő pedig Istennel keresi az egységet, az
egység létrejöttére vár.

A meditálás módszere nem ismereteinkre épít, hanem arra, ami

ismereteinktől függetlenül s ismereteinket meghaladva is van,
működik. Ami megnyílhat előttünk, ha elég nyitottak, éberek,
figyelmesek, elfogulatlanok vagyunk. Ami nem attól függ, hogy
kigondoljuk-e, vagy sem. Ez olyan, mint amikor odahajolunk
egy illatozó virághoz. Ezt nem mi találjuk ki. A virág illatát csak akkor
észlelhetjük, ha semmi másra nem gondolunk, semmi mással nem
foglalkozunk, ha nyitottak vagyunk az illat befogadására. Ilyen a
meditáció.

Amikor szórakozottak vagyunk

Az észlelés és az elemzés mellett van a meditációban egy másik

gyakori lelkiállapot is. A szundikálás, elbambulás, tompaság,
elszórakozás, szétszórtság. Ilyenkor csökkent figyelem, csökkent
érdeklődés jellemzi a lelket. De mi lenne, ha angyalként állandóan
tudnánk figyelni?! Jó tudomásul vennünk, hogy ilyen lelkiállapotaink
is vannak. S ezen az állapoton, amikor az elszántság, az
érdeklődés, a készség hiánya gyengít minket, saját erőfeszítésből
sokszor nem tudunk túllépni. Elkeseredés vagy önvád helyett
szabad ilyenkor kérő imához is folyamodnunk. Jó megújítanunk az
imaszándékot, hogy legalább szándékunk szerint töltsük az időt az
imában. Ezt az időt Istennek szánjuk, még ha nem is tudunk
figyelmesek lenni. Persze nem mentjük fel magunkat, de alázattal
elfogadjuk, hogy ez is a mi valóságunk.

A meditációt gyakorló lassan hozzászokik ahhoz, hogy akármilyen

lelkiállapotba kerüljön is, újra és újra visszatérjen testi valóságának
észleléséhez. Egy idő múlva maga az észlelés hozza vissza őt a
valóságba, a jelenbe. Képzelődés, álmodozás, töprengés helyett
észreveszi, tudomásul veszi azt, ami igazán
van. A légzést, a szív dobogását, a kéz melegségét vagy
hidegségét, ha éppen az van soron. A valóságnál maradni, a
valóságot közel engedni, komolyan venni: ez a meditációs ima
törvénye. Nem elszaladni, elmenekülni a fájdalmas vagy
veszélyesnek tűnő érzelmek, képek, vágyak, gondolatok elől. Nem
mocorogni, hanem kitartani a mozdulatlan ülésben, akármit hozzon
is elő a valóságra irányuló összeszedettség.

A jelenben időzünk el

Ez a jelenben történik.

A keresztény teológia évszázadok óta tanítja, hogy Isten számára

nincs múlt vagy jövő, hanem csak jelen. A múlt emlékeiből
következtethetünk Isten működésére. A jövőt tervezgetve
számolhatunk ővele. De közvetlen kapcsolatba Istennel csak a
jelenben kerülhetünk. Ő mindenütt, mindenben ott van. Aki Istent
keresi, az itt és most tudja közvetlenül megtapasztalni őt. A
meditáció ebből a közvetlenség utáni vágyból születik.

Amikor gondolkozunk, figyelmünk a múltra vagy a jövőre irányul. Aki

elkezd meditálni, észlelni próbál, az hamar észreveszi, hogy
gondolatai a múltba vagy a jövőbe viszik. Nemhogy visszahoznák őt
a jelenbe, hanem éppen hogy kirángatják, elvi- szik onnan. A múlt
eseményeivel, problémáival kell küszködnie, arra késztetik a
gondolatok, hogy
rég meghiúsult lehetőségeken töprengjen, vagy terveket
szövögessen. Néha annyira el vagyunk foglalva saját magunkkal,
hogy képtelenek vagyunk észrevenni bármit is a valóságból.

Testem észlelése segít visszajönnöm és a jelenben maradnom.

Amikor észreveszem, hogy lélegzem, akkor már a jelenben vagyok.

Aki rászánta magát, hogy meditáljon, annak az a feladata, hogy ne

önmagával foglalkozzon, ne gondolataival, érzelmeivel, testi
kellemetlenségeivel törődjön, hanem képzeletvilágának zártságából
megnyíljon a felé, ami van, visszajöjjön a jelenbe. Újra meg újra.
Mint a kisgyerek, aki járni tanul, és bizonytalanul próbál lábra állni,
de újra elesik. Majd újra nekilendül.

Az élet nem a múltban és nem a jövőben történik. Élet csak a

jelenben van. Az élet a jelenben történik. Amikor a jelenben
vagyunk, akkor az életünknél vagyunk. Az életérzés, az életöröm, az
életkedv a jelenben van. Ott van Isten. „Benne élünk, mozgunk és
vagyunk”, mondja Szent Pál az athéniaknak (ApCsel 17,28). Amikor
az életünknél vagyunk, akkor vagyunk az Istennél. Ő bennünk van,
mi pedig benne, mint a szőlővessző a szőlőtőn (Jn 15,5). Isten akkor
is működik bennünk, ha nem érezzük azt. Pusztán attól, hogy élünk,
egységben vagyunk vele.

Még a szavak, imák közvetítése nélkül is.

Isten jelenlévő lét és éltető valóság. Az ima összeszedettsége
elidőzés a jelenben, elmélyülés a jelen valóságban. Istennel csak az
egyesülhet, aki képzeletvilága zártságából, a szavak
korlátoltságából, az érzelmek vakságából képes visszatérni a jelen
valóság nyitottságába. Csak az egyesül Istennel, aki nem maga
próbálja teremteni az életet, hanem figyelmesen kivárja, hogy az
kibontakozzék. Mint a gazda, aki magot szór a földbe, és akár alszik,
akár fölkel, éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik, ő sem tudja
hogyan. A föld magától terem először szárat, aztán kalászt, majd telt
szemet a kalászban (Mk 4,27–28).

Ami van, annak szabad lennie

Igen ám, de nemcsak a búza szökik szárba, hanem a konkoly is

felüti fejét (Mt 13,26). A szolgák azonnal gyomlálni szeretnének,
kiirtani a rosszat. Ez a megszokott reakciónk arra, ami zavar, ami
nem illik bele a jóról való elképzelésünkbe. Észre se vesszük, milyen
természetesen, magától értődően fakad belőlünk az ítélet: „Ne ez
legyen! Ne az legyen, ami van, hanem valami más. Ami van, az ne
legyen.” Mondjuk ezt önmagunkra, másokra, az élet sok
eseményére. A dolgok megváltoztatása hajt minket, tiltakozunk.

Ilyenkor magunkat vádoljuk, vagy másokat hibáztatunk.

Tiltakozásunk, elégedetlenségünk igazi címzettje valójában az Isten.
Majdnem tizenöt év meditáció után döbbentem rá arra, hogy Istenre
haragszom. Vele szemben vagyok csalódott, sértett,
kétségbeesett. Őt tartom hibásnak, hogy nem olyan világot teremtett,
amilyet én szeretnék. Amelyben nincsenek hatalmi harcok,
nincsenek vesztesek. Mintha nem is a mi javunkat akarná. Más
Istent akarok, mint akit megtapasztalok.

Hosszú évek imája után jöttem rá arra, hogy az élet bennem akkor
megy tovább, ha azt tudom mondani, hogy minden Istentől jön. Az
is, ami nem tetszik. Az is, amit rossznak tartok. Akkor is, ha
megszenvedtet. Semmin nem változtat, ha tiltakozom ezek ellen.
Csak csalódottság, kétségbeesés terpeszkedik szét a szívemben.
Az élet fáján elvágom magam alatt azt az ágat, amelyen ülök. Akkor
tudok elégedett lenni az élettel, ha azt mondom rá, hogy jó.

Hosszú évek imája után jöttem rá arra, hogy csak akkor lesz
bennem béke, ha az életet elfogadom úgy, ahogy van. Én emellett
döntöttem. Dönthettem volna másként is. Amióta felismertem, hogy
dönthetek amellett, hogy elfogadom azt, ami van, azóta tudom, hogy
nem csak determinálva vagyok. Tudom, hogy szabad vagyok.
Azáltal, hogy elfogadom az életet úgy, ahogy van, nem az ellenállás
erősödik bennem, hanem az élet szeretete. Bár ez életfeladat.

Ha elfogadom az életet anélkül, hogy tiltakoznék ellene, anélkül

hogy cinikussá, ironikussá, rezignálttá válnék, akkor tompul bennem
a lázadás öröme, az életöröm viszont növekszik. Még ha az életben
számomra sok minden fájdalmas vagy elfogadhatatlan is.
Ráhagyatkozni Istenre hosszú folyamat. Ráhagyatkozva erősödik a
bizalom. Úszni is úgy tanulsz, hogy már akkor ráhagyatkozol arra,
hogy megtart a víz, amikor még nem is próbáltad ki. A bizalom
mellett döntesz félelmeid ellenére. És miközben ráhagyatkozol, a
valóságról szerzel tapasztalatot. Aki fél a víztől, s nem tanul meg
úszni, az sose fogja megtudni, hogy megtartaná a víz. A valóságról
más tapasztalata lesz annak, aki igent mond rá, mint annak, aki nem
meri felvállalni, nem mer ráhagyatkozni.

Az élő így mond igent az életre. Minden helyzetben újra bizalmat

szavaz annak a valóságnak, amelyről még nincs bizonyossága. S
ráhagyatkozva mást tapasztal meg róla, mint ha bizalmatlanságból
fakadó racionális érveibe kapaszkodna.

Sok év meditáció után lassan megtanultam elfogadni azt, ami van.

Önmagamat, a világot, annak törvényszerűségeit. Az élet mélyebb
elfogadása született meg bennem. El tudom fogadni, hogy a teremtő
jó szándékú lehet. Akkor is, ha gyakran nem értem. De már nem
kell, hogy megértsem. Elfogadom, hogy nem mindent értek.
Alázatosan meghajlok a teremtő előtt, aki számomra sokszor
kérlelhetetlennek és titokzatosnak tűnik. És ekkor derű született a
lelkemben. Bízni tudtam abban, hogy mindennek lehet értelme, és
minden lehet jó. Magam pedig a jóban akarok hinni, és abban
reménykedem, hogy minden helyzetből, minden eseményből,
minden létezőből valami értelmes és örömteli születhet. Csak az a
fontos, hogy a jóban való hitet mindig keressem és felidézzem
magamban. Ez a jó erejébe vetett hit az ima ajándéka. Ez segít,
motivál, hogy
elfogadjam azt is, aminek még meg kell változnia, ami még nem
egészen jó, fejlődésre szorul. Nem az én erőfeszítésemből.
Számíthatok a teremtő Istenre. Isten váltja meg a világot, nem én.

Aki meditál, nem gondolkozik a létén, nem töpreng problémáinak

megoldásán, nem akarja megváltani a világot, hanem igyekszik
tudomásul venni azt, ami van. Szemlélni mindazt, ami jelentkezik
érzéseiben, tudatában, érzelmeiben, anélkül, hogy azokról ítéletet
formálna magában. Aki meditál, nem is a múltján gondolkozik,
jóllehet a meditálás során sokszor feljönnek emlékek, amelyek aztán
más értelmezést kapnak, új összefüggésbe kerülnek. De ez a
meditálás gyümölcse.

A meditáló szemléli azt, amire rádöbben. De nem mond ítéletet

felette. Ez evangéliumi tanítás: „Ne ítélkezz!” Aki meditál, az tanulja,
hogy ne ítélkezzen. Megáll, bátrabban ránéz, jobban odafigyel. És
közben szenved, bízik, hánykolódik tiltakozás és elfogadás között.

A meditációs imában azt gyakoroljuk, hogy elidőzzünk annál, ami

van. Anélkül, hogy gyorsan jónak vagy rossznak nyilvánítanánk
valamit, előbb ítélet nélkül szemügyre vesszük. Így hatásait,
következményeit jobban felismerjük, és észrevesszük, hogy jót tesz,
használ, épít, szükséges vagy felesleges, romboló, kárt okoz. Ez az
elidőzés arra tanít, hogy ne mondjunk elhamarkodottan ítéletet se
magunkról, se másról. Egyáltalán semmiről se. Abban bízva, hogy
ami van, annak
szabad lennie, azt Isten megengedi, hogy legyen. Lehet, hogy Isten
is azt akarja, hogy később megváltozzon. De ha most van, akkor
szabad lennie.

Sokszor nem tehetek mást, mint hogy tudomásul veszem, hogy most
nem tudok ránézni valamire, még nem tudom elfogadni. A
meditációban azt is meg kell engednem, hogy valamire még nem
vagyok képes, valamivel még nem tudok megbékélni. És ez rendben
van így. Akkor azt kell elfogadnom, hogy ami van, azt még nem
tudom megengedni, hogy legyen.

Ami van, az akkor is hat rám, ha tiltakozom ellene. De ha nem ítéljük

el érte önmagunkat vagy másokat, akkor az is áldássá válhat, amitől
megijedünk. Ami rossznak tűnik, annak is van szerepe az egész
összefüggésében. A sötétségben születik a világosság. Csak a
sötétben világosodhat meg valami. A káoszt is Isten teremtette, s
abban tett rendet. A sötét, kaotikus helyzetek csak minket ijesztenek
meg. Istennek „a sötétség sem homályos, s az éj világos, akár a
nappal” (Zsolt 139). Ha ezt nem fogadom el, akkor lehasítok Istenről
dolgokat, s azt állítom, hogy Istennek nincs köze ahhoz, amit én nem
tudok elfogadni a valóságból.

Életfeladatunkhoz tartozik, hogy át kell jutnunk a sötét, kaotikus

helyzeteken is. Olyan helyzeteken, amikor tudomásul kell vennünk,
hogy nem boldogulunk valamivel.

Az élet nagyon sok mindent megteremt és elfogad, amit mi nem.

Isten felkelti napját jókra, gonoszokra egyaránt. Amire mi
gyorsan azt mondjuk, hogy rossz, annak lehet feladata is, lehet,
hogy a javunkat szolgálja. Ami nekünk rossz, az lehet, hogy másnak
jó.

Mi a haszna a kudarcnak, a sikertelenségnek? Amivel félünk

szembenézni, annak is van üzenete számunkra. Arra figyelmeztet,
hogy igazi értékünk és méltóságunk az életünk, a létünk.

Lehet, hogy semmit sem tudunk felmutatni magunk és mások előtt.

De akkor is élünk, akkor is van jogunk a léthez, akkor is van
méltóságunk. Megérdemeljük, hogy tiszteletben tartsanak. Nem
könnyű feladat és cél nélkül lennünk, csak azért, mert vagyunk.
Nehéz, mégis szabad.

Nem vagyok nyitott a lét mozdulásaira, kifürkészhetetlen

bontakozására, amíg a magam érdekeit akarom érvényesíteni, amíg
magam körül forgok, amíg én akarom tudni és meghatározni, hogy
önmagamnak és másoknak mi jó és mi rossz. Amíg én akarom
megítélni, hogy mikor vagyok én vagy a másik jó vagy rossz. Amíg
az a döntő számomra, hogy mi vigasztal, mi szomorít, mi rémiszt
meg, addig magamra figyelek. Ebben az önközpontú állapotomban
nem vagyok szabad arra, hogy el tudjam fogadni, hogy minden
létezőnek létjogosultsága van.

Amikor Isten a központ, amikor őrá figyelek, akkor tanulom elfogadni

azt, hogy ami van, annak szabad lennie. Lehet, hogy
nem vágyom rá. De valami okból, amit nem értek, mégis jó így,
ahogy van.

Ami van, annak szabad lennie. A meditáló azt gyakorolja, hogy

észrevegye, magához engedje és megengedje azt, ami van.
Pusztán a léte miatt. Mert a Teremtő mindennek megadja a létezés
jogát. Te „szeretsz mindent, ami van, és mit sem utálsz abból, amit
alkottál. Ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna.
Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan
állhatna fenn, ha te nem hívtad volna létre? De te kímélsz mindent,
mert a tiéd, életnek barátja. Mert a te el nem múló szellemed van
mindenben.” (Bölcs 11,24–12,1) Ezért nem zár ki semmit az, aki
meditál. Minden, ami van, annak szabad lennie. És jó, mert Istentől
van (Ter 1,31).

Ez az állítás a meditáció lényegéhez tartozik. Amit Isten megenged,

elfogad, tudomásul vesz, azt hogyan írhatnám felül én?

Jó és rossz ebben az összefüggésben nem erkölcsi kérdés, hanem

egzisztenciális: mert van, szabad lennie. És bár lehet erkölcsi
vonatkozása, de nem erkölcsi minősége miatt jó, hanem azért, mert
van, azért, mert létezik.

Jó-e vagy rossz, hogy vagyok? Magamnak, másoknak, az életnek,

az élet Teremtőjének?

Amikor meditálok, azt gyakorlom, hogy észrevegyem: az élet

ezerszer erősebb, mint én. Az életnek jó, hogy vagyok, különben
nem tartana életben. Jó, hogy vagyok, még akkor is, ha önmagamra,
másokra vagy sok mindenre a világban azt mondom, hogy nem jó.
De nem ez az utolsó szó. Az élet elfogad. Az élet megteremtett,
megtart, és amikor eljön az ideje, halálom is az élet rendjéből fakad.
Mindennek van kezdete és vége. Nem én találtam ki ezt a világot,
nem én szabtam meg rendjét, törvényszerűségeit. Meditációm egyik
reménye, hogy mindennel megbékélve halok meg. Ha engedem,
akkor az élet a szolgálatába állít, s működik rajtam keresztül halálom
után is.

Hogy engedem-e, hogy ami van, az lehessen, hogy Istenre figyelve

meditálok-e, azt arról olvashatom le, milyen gyümölcsöt terem az
életem. Hogy valós, életközeli-e a vallásosságom, azon mérhető le,
hogy megértőbbé, befogadóbbá válok-e, a jóindulat erősödik-e, az
érdeklődés, a remény növekszik-e bennem, és épül-e közösség
körülöttem. Mert gyümölcséről ismeritek meg a fát (Mt 12,33).

Figyelmes jelenlét: éber, érdeklődő, jóindulatú, gyengéd,

elidőző

A meditáció figyelmes jelenlét, nem kritikus megfigyelés.

Kapcsolatainkban is megtapasztaljuk ennek a kétféle figyelemnek a
különbségét. Ki szeretné, ha őt valaki kívülről megfigyelné? Ha
hideg, kritikus megfigyelés tárgya lenne? Szeretnéd-e, ha téged
Isten megfigyelne? Vagy szüleid? Vagy
barátnőd?

Ugyanakkor milyen jót tesz neked, ha valaki érdeklődő figyelemmel,

jóindulattal, szeretettel néz rád. Milyen fájdalmas az, ha nem
érdeklődnek irántad, ha viszont érdeklődnek, az éltet.

Michael Ende Momója jóindulatú érdeklődéssel tudott figyelni

barátaira. „Momó úgy tudott figyelni, hogy a tanácstalanok hirtelen
tudták, mit akarnak, a szorongók bizakodók lettek. S ha valaki úgy
hitte, hogy élete célt tévesztett, már míg beszélt, megvilágosodott
előtte, mekkora tévedésben van. S hogy különösen fontos a
világnak.”

Ha így hallgatnak meg minket, olyanokat is elmondunk, amikről

magunk sem tudtuk, hogy bennünk van. Ez a figyelmes jelenlét
lényege.

Ilyen jóindulatú, érdeklődő, gyengéd észlelés a meditálás. Ez a

figyelmes jelenlét jellemzi a mi imánkat. Minden próbálkozásunk
célja, hogy a figyelmes jelenlét ébredezhessen, erősödhessen. Hogy
figyelmesen tudjunk jelen lenni ott, ahol vagyunk. Ez a mi utunk, a mi
gyakorlatunk, a mi imánk.

Sokan azt hiszik, hogy a meditációs ima olyan relaxációs módszer,

amely oldja a mindennapi stresszt, lecsitítja az érzelmeket,
megszünteti a gondolatokat, nyugalmat hoz. A meditációs imában
azonban nem a figyelem eltompulását,
hanem éppen az éber, érdeklődő, jóindulatú, gyengéd figyelmet
keressük. Ebben időzünk el. Ezt gyakoroljuk.

ÉBER: A jó szolga ébren van, figyelme nem szétszórt, készenlétben

áll. Várakozása mentes minden sürgetéstől. Nem magával törődik,
hanem örül annak, hogy ura jól érzi magát, és majd jön, ha eljön
annak az ideje (Lk 12,35–36).

ÉRDEKLŐDŐ: Amikor érdeklődéssel fordulok valaki vagy valami

felé, elkezdek vele foglalkozni, kezdem megérteni, megismerni,
megszeretni. Előítélet, feltételek nélkül, nyitottan közeledek hozzá.

Figyelmet ki lehet kényszeríteni, érdeklődést nem.

JÓINDULATÚ: Arra várok, hogy valami jó szülessen meg.

Bízom abban, hogy az élet kibontakozik. A jó esélye erősödik.

A jóindulat falakat bont, egységet teremt. Növeli az összetartozást.

GYENGÉD: A gyengéd figyelem nem érzelem, hanem a lélek

minősége. Avilai Szent Teréz szerint ilyenkor a lélek olyan, mint a
pálmafalevél, amely még nem kérgesedett, nem keményedett meg,
hanem zsenge, életnedvvel teli.

ELIDŐZŐ: Ha megszűnök vágyaim kénye-kedve szerint ideoda

ugrálni, s ott tudok lenni, ahol vagyok.
Az ima kegyelmét, a megvilágosodást Isten adja, ha akarja. Mi
gyakorlunk, hogy lelkünk figyelmesebb legyen. A figyelmes jelenlétet
azért gyakoroljuk a meditációs imában, hogy észrevegyük, amikor
születik az élet. Hogy észrevegyük, amikor felkel a nap.

Passzív és aktív akarat

Megkülönböztetjük a passzív és az aktív akaratot.

Aktív akaratomtól függ, hogy leülök-e meditálni vagy sem. Aktív

akaratomtól függ az is, hogy a sámlin mocorgok-e vagy sem, és
hogy elkalandozásaimból, miután azokat észrevettem, igyekszem-e
visszajönni.

De az nem tőlem függ, hogy gondolatok jönnek-e vagy sem, hogy

unatkozom-e vagy sem, hogy ideges vagyok-e vagy nyugodt.

Amikor megengedem ezeket a lelkiállapotokat, és nem akarom

megszüntetni vagy gyorsan megváltoztatni őket, az passzív
akaratom döntését kívánja meg tőlem. Ahhoz is passzív akaratom
közreműködése szükséges, hogy ne akadályozzam azt, ami
tudatomba akar jönni, még ha számomra kellemetlen is.
 Ami ellenállást ébreszt

Aki leül meditálni, az megtapasztalja, hogy a kezdeti béke igen

hamar elillan, és az imádkozó a nyugalommal ellentétes
lelkiállapotban találja magát. Nyugtalanság, erős belső feszültség,
érthetetlen ingerültség, szaladhatnék, idegesség vesz erőt rajta.
Gondolatok özöne tör fel benne, mindenféle kellemetlen érzés,
lábfájás, hátfájás, viszketés, zsibbadás, légzési zavar jelentkezik.
Betegség tünetei mutatkoznak. Kinek mi. Az elviselhetetlenségig.
Vannak, akik ilyenkor feladják az összeszedettség keresését. Én is
így tettem harminckét éves koromban. Abbahagytam az imát.
Tizenkét év kellett hozzá, hogy újrakezdjem.

A meditációban járatlan ember azonnal e zavarok okait kezdi kutatni.

A jártas azonban tudja, hogy az említett jelenségek a meditációs ima
természetes velejárói. A mozdulatlan ülés, az ingerszegény
környezet, a csend, a gyengéd figyelem kiprovokálják belőlünk azt,
ami zavar minket életünkben. Arra figyelmeztetnek: ellenállunk
annak, hogy tudatunkba kerüljön mindaz, amit szívesen távol
tartanánk magunktól.

Ilyenkor jelentkeznek megoldatlan problémáink, amelyekkel nem

mertünk szembesülni. Amelyekkel eddigi életünkben nem tudtunk
boldogulni, amelyektől irtózunk, amelyekre haragszunk, amelyektől
félünk, amelyeket mindig is távol akartunk tartani magunktól,
amelyekkel sosem tudtunk szembenézni. Sokan ilyenkor úgy érzik,
hogy olyan fal előtt állnak, amelyen nincs átjárás.
Amivel szemben énünk védekezni igyekszik, ami ellen minden
porcikánk ösztönösen tiltakozik, akkor szakad ránk, amikor a
meditációban éppen nem a problémáinkkal akarunk foglalkozni,
hanem teljesen Istennek akarjuk átadni magunkat, teljesen a
jelenben akarunk lenni. Ilyenkor nem a hitünk meggyengüléséről van
szó, nem az ördög kísért, hanem belső tisztulásunk első mozzanatait
éljük át.

A mindennapi életben könnyebben kikerüljük

rendezetlenségeinket, békétlenségeinket, belső ellentmondásainkat,
ambivalens viszonyulásainkat. Édességet eszünk, cigarettára
gyújtunk, felhívunk egy jó barátot, menekülünk az egyedüllét és a
csend elől, aktivitásokba kezdünk, belefogunk ebbe-abba, vagy más
egyébbel tereljük el figyelmünket. Felerősödhetnek függőségi
hajlamok is, legyen az munka, szex, játékszenvedély, alkohol.
Mindez mint érzéstelenítő hat.

A mozdulatlan ülés közben, a csendben, az érzékeny figyelemben

nincs ekkora eszköztára a menekülésnek. Ott legfeljebb azzal
hitegethetjük magunkat, hogy a meditáció kellemetlenségei könnyen
megszüntethetők: egy kis mocorgással, vakarózással, sámli- vagy
helycserével. Hamar rájövünk azonban, hogy ez illúzió. Ahonnan a
tekintetünket gyorsan elfordítjuk, attól nem szabadulunk meg.

Ami zavart kelt bennünk, azt komolyan kell vennünk. Fontos, hogy
észrevegyük ellenállásunkat, ami arra figyelmeztet, hogy
gyógyulásra szorulunk. Éppen hogy nem menekülnünk kell
előle, hanem kitartva az imában, elviselnünk azt. Ahol tehetetlenek
vagyunk, ahol fáj, ahol sikertelenek vagyunk, ahol ellenállást érzünk,
ami ellenszenves, ami zavar, amit szégyellünk, amit rossznak
minősítünk – ott érdemes megállnunk. Mert ott megérintett minket
valami. Ahol érintettek vagyunk, ott vagyunk közel magunkhoz,
Istenhez. És ott az Istenből is felismerünk valamit. Ott szólít meg az
Isten.

A Szentírásból egyes részek megszólítanak minket, mások

ellenszenvet, ellenkezést váltanak ki belőlünk. Ez utóbbiakkal
régebben nem foglalkoztam, de aztán rájöttem, hogy éppen ezekre
érdemes jobban odafigyelni. A nyugtalanító szövegrésszel szemben
érzett ellenállásom arra figyelmeztet, hogy valami megmozdult
bennem. S ha ezzel foglalkozom, közelebb kerülök önmagamhoz.
Érintett leszek.

A vízen járó Jézust tanítványai kísértetnek nézik. Megijednek tőle

(Mt 14,26–27). És éppen az, akit kísértetnek vélnek, az az ő
tanítómesterük, őtőle tanulják a bizalmat, az életbe vetett hitet.
Életüknek ő ad irányt és értelmet.

Általában nem tudjuk azonnal, miért is fontos számunkra az, ami

közelről érint minket. Hogy mit mond rólunk, Istenről. Mégis érdemes
odafigyelnünk. Csak később derül fény arra, mi is megy bennünk
ilyenkor végbe.

Az ellenállás ideje alatt kevés a vigasz. Várni lehet, remélni, bízni,

egyszóval kitartani. Nem marad más hátra, mint
kibírnunk a sötétben.

De mit is kell kibírnunk akkor, amikor ellenállás van bennünk?

Önmagunkat, sebeinket, sorsunkat, megváltoztathatatlan
helyzeteinket, megbékéletlenségünket.

Ami az életünkre jellemző, az előjön a meditációban is. Észrevenni,

nem elszaladni előle. De nem gondolkodni róla, nem próbálni
megoldani, hanem meditálni tovább. Hogy el tudjuk fogadni azt, ami
jön. Hogy meg tudjunk békélni azzal, ami van. Hogy fájdalmaink
ellenére is meg tudjuk szeretni azt, ami van. Mert csak azon
keresztül tudunk találkozni az Istennel.

Az élet gyengéd

Meditálás közben pedig bírd ki azt, hogy semmit sem tehetsz. Ne

hagyd abba, ne mocorogj, térj vissza a figyelembe. Amenynyire
lehetséges, gyengéden, nem összeszorított foggal, nem
kényszerítve magad, nem izomerőből. Térj vissza tenyered finom
érzékelésébe. Ne legyél erőszakos magaddal, kényszer helyett
elszántságot keress. A figyelem nem akkor erősödik, ha
megmozdulsz, hanem ha újrakezded. Azt, hogy mit és meddig kell
kibírnod, azt nem más mondja meg, nem is te találod ki.
Észreveszed, ha figyelmes maradsz, ha a gyengédséget keresed.

A meditáció minden eleme a gyengédséget

ébresztgeti.
Figyelmesek csak gyengéden lehetünk. Ha nem gyengéden fülelünk,
nem hallunk meg semmit. Ha nem gyengéden érintünk, akkor
sebzünk, és nem jön létre találkozás, nem születik élet. Az
érdeklődés gyengédség. A légzés olyan finom a meditáció alatt,
hogy egy pihe sem szállna el tőle. A meditációban olyan testrészre
figyelünk, amelyet gyengéd figyelemmel könnyen érezhetünk.

Az ellenállások jelentkezésekor van a meditálónak a legnagyobb

szüksége arra, hogy a valóságnál maradjon. És gyengéden
maradjon ott. Mert csak akkor gyógyul benne az, aminek gyógyulnia
kell, akkor oldódik a görcs, ami oldódni próbál. Negatív érzéseink,
mint a harag, a félelem, a szégyen, az undor, megfeszítik izmainkat.
Azért feszülünk, hogy ne érezzük a fájdalmat. Ezt a feszülést az
akaratunkkal nem tudjuk kioldani. Vannak persze lazító gyakorlatok,
gyógyszerek, amelyek bizonyos fokig segítenek, átmenetileg hatnak,
ideig-óráig megszüntetik a tünetet.

Hosszú folyamat ajándéka a megbékélés, amikor a feszültség

oldódik, s a görcs már nem jön vissza. Bár egy pillanat alatt is
megtörténhet. Nem irányítható, nem kiszámítható, nem előidézhető.
Sokszor akkor vesszük csak észre, milyen görcs tartott fogva,
amikor oldódni kezd a belső feszülés. Elerednek a könnyeink.

A görcs az életet akadályozza. Az fáj, hogy nem tudunk gyengédek

lenni. Pedig az élet maga gyengéd.
 Gyakorolsz vagy imádkozol?

Amikor a meditációt tanítom, gyakran használom azt a kifejezést,

hogy imagyakorlatokat végzünk. Ahogyan azt mondjuk, hogy
lelkigyakorlatot végzünk: vagyis gyakorolunk valamit, ami lelkünket
formálja. A meditálást tanulni kell, mint a Miatyánkot, a keresztvetést
vagy a Szentírással való foglakozást. Bizonyos fegyelmet, gyakori
ismétlést kíván. Nem mindig szerez örömet. A meditációban kezünk,
légzésünk, gerincoszlopunk segítségével gyakoroljuk azt, hogy
figyelmesek legyünk. Abban az értelemben is beszélünk gyakorlásról
a meditációban, hogy az ima nem csak spontán élmény, nem
pusztán felfakadó jó érzés.

De gyakorlásról beszélni az imával kapcsolatban lehet nagyon

félrevezető is.

Az élsportra emlékeztet, siker elérésére, érem elnyerésére. Vagy

gyerekkori zongoraórákra, amelyeknek sokszor kötelesség és
kényszer íze volt. De a zene nemcsak abban áll, hogy valaki
lejátssza a kottát, hiszen a zene művészet is, amely magával ragad.
Szívvel-lélekkel akkor lehet játszani, ha örömmel szánjuk rá az időt,
és átadjuk magunkat neki.

Ha csak azt hangsúlyozom, hogy gyakorlunk, akkor az ima lényeges

jellegzetessége elvész. Mert ami a meditációban történik, s amit a
meditációban keresünk, az nem a gyakorlásunk eredménye. Idegen
tőle a gyakorlás
kötelességjellege és teljesítménykényszere. Nem egy bizonyos célt
szem előtt tartva meditálunk, nem valamilyen eredmény érdekében.

Az imában életről, kapcsolatról, szeretetről, meglepetésről van szó.

Bár a barátság, a szeretet időt kíván, elszántságot, figyelmet,
tanulást, mégsem gyakoroljuk a barátságot. Az életet sem lehet
kipróbálni, csak élni lehet.

Mint ahogy rácsodálkozunk a szivárványra. Amikor szivárvány tűnik

fel az égen, valaki észreveszi és felkiált. Ilyenkor megáll az idő. Pár
pillanatra félbemarad minden tevékenységünk. Csodálkozunk. És
örülünk. A legkomolyabb emberek is ámuló gyerekekké válnak,
amikor télen először hullani kezd a hó.

A léleknek ez az állapota nem gyakorolható. Pedig lényeges

tapasztalata az imának.

Mitől ima a meditáció?

A hagyományos ima tapasztalatához tartoznak a szent szavak, az

áhítat érzése, a szívet melengető ének. Ima közben Istenhez
beszélünk, Istenhez szólunk. Kérjük, hogy hallgasson meg minket,
mutassa meg akaratát, teljesítse kéréseinket. Az ima rejtekében
kinyilváníthatjuk azokat az érzelmeinket, amelyeket embertársaink
elől takargatunk vagy szégyellünk. De csak ez lenne ima? Amikor
térdet hajtok, az is ima. Amikor figyelmesen,
tiszteletteljesen keresztet vetek, az is ima.

Amikor csupán kimondom Isten nevét, akkor is imádkozom. Akkor is

imádkozom már, amikor Isten felé fordulok, s nem arra kérem, hogy
hallgasson meg, hanem figyelni kezdek őrá, nem önmagamra, nem
szükségleteimre, nem kívánságaimra összpontosítok, hanem a
jelenlévő valóságra. Maga a szándék imává teszi a rászánt időt.

Sokszor kérjük Istent, hogy hallgasson meg minket. De mikor

hallgatjuk meg mi őt? Hol tanuljuk Istent meghallgatni? Amikor
csendesen ülünk. Meditációnk lényege: tanuljuk meghallgatni Istent.
Nem a magunk dolgaival foglalkozni, nem problémáink körül forogni,
Istent nem arra használni, hogy megvigasztaljon, hogy elvegye
félelmeinket, hogy megmentsen a haláltól, hanem tisztelettel felé
fordulni, odafordulni hozzá.

A megismételt szó

Fontos-e, hogy mit, milyen szót ismételgetünk a meditációban?

„A szó, az isteni szó, minden betegség ellen a legjobb orvosság.

Bűvös ereje van a szónak, ezért óvatosan válassza meg az ember a
szavait, és ki ne nyissa a száját a rosszra. A kimondott átok a
levegőben repdes, és bárkire szállhat.” (Talmud)
A meditációban lehet teljes csendben, szótlanul is ülni, éberen,
érdeklődve figyelni.

De a szó alapvetően hozzátartozik az imához, mint minden

élőlénynél a hangadás. A madarak csiripelnek, az állatok ordítanak,
bőgnek, ugatnak, a bimbó kipattan, a falevelek rezegnek – az ember
pedig megszólal, megszólít, beszél, sóhajt, felkiált, kiált. Az ima mint
emberi megnyilatkozás nemcsak egy belső lelki vagy tudati állapot,
hanem nyelvben, beszédben is megmutatkozik. A szavak lehetnek
akár érthetetlenek is, mint a karizmatikusok nyelveken való
imádkozásában vagy a latinul végzett szertartásban. Az ima lehet
dadogás, sírás, sóhajtozás, de formálódhat teljes mondatokká, előre
megszerkesztett szöveggé vagy egészen egyszerű rövid szóvá,
amelyet ismételgetünk. Ilyesféle például a rózsafüzér, a litánia.

A benső imának az a fajtája, amelyet korunkban meditációnak

nevezünk, általában egy szó megismétlésével jár együtt. Vannak,
akik ezt a szót keletről hozott mantrának tekintik, és elutasítják, azt
feltételezve, hogy az imádkozó imamalomként darál valami
értelmetlenséget. Ez a negatív értelmezés tudatlanságról tesz
tanúságot, előítélettel van más vallásúakkal szemben, nem lát a
lelkükbe. Az imádkozó a mantrát mesterétől kapja, és jelentését nem
is szükséges értenie.

Mert ahhoz, hogy imádkozni tudjak, sem a szó jelentését nem kell
tudnom, sem azt, hogy ki az Isten. Minden mantra Isten egyik neve.
És nemcsak a más vallásúak, hanem a keresztények is ezer nevet
adnak Istennek. Atyának, Fiúnak, Szentléleknek,
Szentháromságnak, Mindenhatónak, Teremtőnek, Megváltónak,
Úrnak szólítják.

Lényegtelen-e az, hogy milyen néven szólítjuk meg Istent?

Mindegy-e, hogy milyen szót ismétlünk a meditációban?

Sokan jelentéktelennek tartják, hogy melyik szót használjuk, mit

ismételgetünk az imában. Velük nem értek egyet. Szeretném a
kérdést másképpen feltenni. Mi a szándékunk egy szó ismétlésével?
Mit keresünk a meditációban? Nyugalmat, békét, megnyugvást,
elcsendesedést? Akkor talán valóban nem annyira fontos, hogy
milyen szót használunk. Mert maga az ismételgetés hathat
megnyugtatóan ránk. Vagyis ha terápiás módszerként használjuk a
meditációt, akkor valóban lehet, hogy nem igazán fontos, mit is
mondunk közben.

Ha a meditációt terápiaként használjuk, talán csak arra jó ügyelni,

hogy ne negatív szót ismételgessünk. A szavak ugyanis
befolyásolhatják lelkiállapotunkat, jó vagy rossz hatást válthatnak ki
bennünk. Építhetnek vagy rombolhatnak. Egy koncentrációs tábor
barakkjában például a vak Jacques Lusseyran verseket szavalt. A
költemények megnyugtatták a vak francia köré gyűlő lengyel,
magyar, német rabokat, pedig nem is értették a nyelvet. A
meggyötört arcok kisimultak, a felajzott kedélyek lecsillapodtak, a
gondok, a félelmek
enyhültek, feszültségeik oldódtak. Elcsendesedtek, megpihentek,
egy időre megbékéltek. Azok, akik egyébként marták önmagukat és
egymást, életet kaptak. A vers pozitív kisugárzású volt.
A bensőnkben kimondott szó hatásáról írt Anselm Grün német
bencés szerzetes Bebeszélés című könyvében. Azt bizonyítja, hogy
mennyire nem mindegy, milyen szavakat is mondogatunk,
ápolgatunk bensőnkben. Sok mindent bebeszélünk magunknak.
Miket is mondunk önmagunknak? Amit senki se hall, senki se
kontrollál. Ha negatív dolgokat mondasz, az negatívan hat. Ha
például azt mondod magadnak, hogy „ezt te úgysem tanulod meg
soha”, akkor gyengíted magadat, és nehezebb lesz megvalósítanod
azt, aminek sikerében kételkedsz.

Ha azt ismételgeted, „jaj, de ügyetlen vagyok”, akkor az

ügyetlenséget erősíted meg. Ha rosszat gondolsz vagy mondasz
másról, akkor benne is, magadban is negatív kép keletkezik, negatív
érzés, indulat bontakozik ki. Ismételgetett szavaink kelthetnek rossz
érzéseket, gyengíthetik önbizalmunkat, vagy bátoríthatnak minket,
erősíthetik életkedvünket.

Anselm Grün szerint a középkori monasztikus szerzetesek azt

tartották lelki életnek, hogy miként bánnak a bensőben létrejött
szóval. A negatív hatású szavakat a gonosz művének tekintették, és
ellensúlyozták a Szentírásnak, az imáknak gyógyító, bátorító,
bizalmat ébresztő, reményt keltő, hitet erősítő szavaival. Ezek az
életet támogatják. Ami nem csak a kereszténységre igaz, hanem
minden vallás imájára.

Nem mindegy, hogy milyen szavakat mondasz, se magadnak, se

másnak, se az imádban. Mert amire figyelsz, az válik fontossá
számodra. Amerre nézel, arra indulsz el, arra fog vinni az utad. Amit
ismételgetsz, azt erősíted meg magadban. Ha arra nézel,
amivel vádolod magadat, abból még több vád lesz. Ha arra figyelsz,
ahol az élet lüktet benned, akkor növekszik lehetőséged a
változásra. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy milyen szavak
hatnak rád, vesznek körül, mit ismételgetsz.

Nem mindegy, hogy mit ismételgetünk. És minél kevésbé gondolunk

az ismételt szó jelentésére, annál fontosabb, hogy tudatosan
válasszuk ki, mit is mondunk.

Ami a tudatalattinkon megy át, az erősebben hat, s azt nem tudjuk

manipulálni. Ilyenkor nincs ellenőrzésünk alatt a szó hatása. Teljes
biztonsággal sosem tudhatjuk, hogy a szó, amelyet ismétlünk,
milyen hatást idéz elő bennünk. Mégis megkísérelhetjük azt, hogy
olyan szót használjunk, amely valószínűleg leginkább a vágyott
hatást éri el. Minél kevésbé foglalkozunk aztán az ismételt szó
tudatos jelentésével, annál inkább hat. Mint ahogy erősebben
határoznak meg minket azok az érzelmek, amelyek nem
tudatosultak és nem mondódtak ki.

Az ismételgetett szó meditáció közben kivált valamit tudatunk alatt.

Minél kevésbé próbáljuk megérteni a szó értelmét, jelentését, annál
erősebben hathat ránk. Mert a szó átjárja nemcsak elménket, hanem
testünket is, végigfut izmainkon, szerveinken, megpendül, mint a húr
egy hangszeren. Érzéseket, indulatokat vált ki bennünk. Amint a
rezgő húr azonos frekvenciájú hangot vált ki a körülötte levő
tárgyakban, úgy a kimondott szó is felelevenít testünkben lelki
állapotokat,
eseményeket, érzelmeket, fantáziaképeket, amelyek asszociálódnak
erre a megpendített szóra. A szó megelevenít
bennünk emlékeket, felszakíthat vagy gyógyíthat sebeket.
Emlékezetünkbe idézhet számunkra nagy fontosságú tartalmakat.
Megerősíthet bennünk félelmet, vagy biztonságot adhat. Bátoríthat
vagy gyengíthet. Ilyen értelemben tehát egyáltalán nem mindegy,
hogy milyen szót ismételgetünk.

Jézus Krisztus

A mi imánk Jézus-ima. Nem azt mondjuk, hogy csak így lehet

imádkozni. De azt igen, hogy így lehet. A meditációban Jézus nevét
ejtjük ki. Ennek a módját tanuljuk.

Mi Jézus nevének a jelentősége, miért ezt ismételjük a

meditációban?

Az a sejtésem, hogy ezt a szót embriólétemből hoztam magammal.

Jézus nevét már édesanyám méhében hallgattam. Amikor ő
nehézségekkel küzdött, erőt, bizalmat, reményt keresett. Ilyenkor
Jézust és Máriát szólította meg. Jézushoz fordult, ha valami nehéz
volt, ha küzdött és bizakodott. Feltételezhetően ezt hallottam kilenc
hónapon keresztül, és talán számomra is ezért vált fontossá Jézus
neve. Nem érzem szükségesnek, hogy más szót keressek helyette.
Ez a név bennem erőt, biztonságot, reményt ébreszt. Ezt örököltem.

Ma Európában szinte mindenkinek van ismerete Jézusról. Ez a név

adatott, hogy megnevezzük Istent. Ha azonban valaki Jézus
Krisztus nevével azt az egyházat azonosítja, amellyel szemben
ellenérzései vannak, amely agressziót vált ki belőle, annak addig
nem ajánlanám, hogy ezzel a névvel imádkozzon, amíg nem
tisztázta viszonyát Jézushoz és az egyházhoz.

Számomra a meditáció ima. Vagyis Isten felé fordulok. Istenre

próbálok figyelni. És ezért Istennek a nevét mondom.

Mi, akik szoktunk imádkozni, általában tudunk Istenhez beszélni, de

nem tanultunk meg igazán Istenre figyelni. A meditációban
figyelmünkkel Isten felé fordulunk, nevén szólítjuk. Nem azért, hogy
kérjünk tőle, bár abban is sok bizalom lehet. Nem is szentírási
szövegekről, nem Jézus alakjáról gondolkodunk. Bár az is nagyon
fontos. Nem Jézushoz beszélünk. Nem dicsőítést, hálaadást
mondunk neki, hanem megnevezzük, megszólítjuk őt. Ahogy a
kétkedő Tamás apostol megrendülve csak annyit mond: „Én Uram,
én Istenem!” Őhozzá szól. Őrá néz. Figyelmét felé irányítja. Mert a
névvel megpendül benne a másik lénye, s élteti.

A kérés és a megszólítás közti különbséget egyik

lelkigyakorlatom éjszakáján tapasztaltam meg.
Megmagyarázhatatlan nyugtalanság, erős szorongás járta át
testemet-lelkemet. Azt hittem, beteg vagyok. Egyszer csak
rádöbbentem, hogy azt ismételgetem: „Jézus, segíts!” Vagyis Jézus
segítségével meg akartam szabadulni szorongatott helyzetemből.
De eszembe jutott Jálics atya tanítása: „Csak mondjad Jézus nevét.
Ne kérj!” Elhagytam a segélykérést. Csupán Jézus Krisztus nevét
ismételtem. Amikor segítségét
kértem, akkor fel akartam használni őt. Meg akartam szabadulni
valamitől. Nem ő volt fontos, hanem én. Amikor megszólítottam, ő
vált fontossá.

Jézus nevét ismételgetve ismertem fel és tudtam kimondani, hogy

félek. Szembenéztem a félelmemmel. De nem a magam bajával
foglalkoztam, hanem Jézusra figyeltem. Így távolság jött létre köztem
és a félelmem között, amely így elveszítette fölöttem hatalmát. Már
nem áldozata voltam negatív érzelmemnek. Felismertem, hogy
Jézust megszólítva rá tudok nézni félelmemre, és el tudom viselni
azt. Ha már nem a bajomon gyötrődöm, akkor a szorongással együtt
is szabaddá válik a lelkem.

Ilyenkor kilépek szűk látókörömből, gondjaimból, aggodalmaimból,

megszokott világomból. Nem magammal foglalkozom. Mert amíg
túlbecsülöm magamat, kezemben akarom tartani a gyeplőt, több
akarok lenni másoknál, addig nehezebb lesz Jézust tiszta szívvel
megszólítanom. Akkor fordulok igazán felé, ha elengedem annak a
kényszerét, hogy én oldjam meg problémáimat. Hagyom, hogy az
élet átjárjon, gyógyítson, kibontakozzon, sikerüljön bennem. Az élet
bennem bölcsebb, mint én magam. Megszólítom azt, aki van, s
nekem is szabad lennem. A meditációban a feladatom nem abban
áll, hogy a békét én teremtsem meg lelkemnek, hanem abban, hogy
hagyjam s ne akadályozzam a Teremtő, az Éltető működését
bennem és rajtam keresztül.

Jézus nevét lehet áhítattal kimondani, ahogy másokét is. De az

áhítat érzelem, és egy idő után elmúlik. Jézus nevét mondani nem
érzelem. Megérkezik a szívünkbe, és hat bennünk. Ez a
tapasztalatom. Akkor is, ha nem érzek semmit, legfeljebb a
kimondott szó rezgését észlelem testemben.

A meditálónak fontos tudnia, hogy az erősödik benne, amire figyel.

Aki Jézus nevét ismétli, Jézust ölti magára (Róm 13,14), krisztusivá
válik. Ezért csak az meditáljon, aki nem akarja megakadályozni ezt
az átalakulást.

A meditálásban Jézus Krisztus nevét ismétlem. Feltételezem, hogy

ez nemcsak korai gyerekkorom benyomásait eleveníti fel bennem,
hanem tudatom alatt annak a názáreti férfinak az emlékezetét is
ébresztgeti, akiről sokat hallottam, olvastam, elmélkedtem.
Elmélyültek bennem az evangéliumokban megőrzött szavai. Élete
példaképpé vált számomra. Reményt kelt bennem elköteleződése
azok mellett, akik kicsik, bűnösök, akik betegnek és életképtelennek
érzik magukat. Akik küszködnek hitükkel. Visszahozza az élet
vérkeringésébe, az emberi közösségbe azt, aki elveszett. A názáreti
Jézus észreveszi azokat, akikkel igazságtalanul bánnak, akiket Isten
és a vallás nevében kirekesztenek, megaláznak, elítélnek. Ez
vonzóvá teszi számomra vallásosságát, istenképét, emberszeretetét,
személyiségét. Világnézetem és személyes életem részévé vált
tanítása, bánásmódja az emberekkel, ahogyan szenvedett és halála
után megmutatkozott.

A meditációban nem az evangéliumok szavaival és képeivel

foglalkozunk. De a meditáció csendjében, hátterében ott van az
evangélium ismerete. Sok mindent tudunk Jézusról, nem ismeretlen
számunkra az, hogyan is viszonyult az emberekhez, Mennyei
Atyjához, emlékszünk szavaira, példabeszédeire. Tudatunk alatt,
értelmünk gondolati szintje mögött ott működik bennünk a
keresztény hagyomány. Bár meditálás közben nem foglalkozunk
ezzel, de nem is veszítjük el. És talán még elevenebbé, élőbbé is
válik bennünk.

Amikor a meditáció sokszor fájdalmasan mozdulatlan

figyelmességében és csendjében Jézus nevét ismételgetem, akkor
még valami más is működik tudatom alatt. Az, hogy számomra a
názáreti férfiban nemcsak emberi személyisége, hanem Isten örök
Igéje van jelen (Jn 1,1). Az ember Jézus nevét ismételve a második
isteni személy hatásának teszem ki magam: az egy Isten, minden
létező Teremtője és Fenntartója járja át lelkemet, testemet.

És az Örök Ige, aki bennem él, hat, működik, nem csak az enyém,
nem csak a keresztényeké, nem csak a hívőké, hanem mindenkié.
Jézus nevének ismétlése megnyit, fogékonnyá tesz, összeköt
mindenkivel, minden vallással, mindennel, ami létezik.

A meditáció a lét imája. Ha Isten nevét mondom, meghajtom fejem

az előtt, ami van. A lét szeretete, az életöröm erősödik bennem.
Kimondom nevét, s arra figyelek, hogy van. „Jó, hogy vagy!”
 Tiszta szándék

A meditációt nagyon sokan alkalmazzák mint mentálhigiénés

gyakorlatot vagy technikát, mert erősíti a munka hatékonyságát,
segíti az összpontosítást, együttműködést. Stresszoldó hatású,
nyugalmat teremt. Számunkra, akik azzal a szándékkal meditálunk,
hogy imádkozzunk, nem idegen az a kísértés, hogy mi is ezt a hatást
keressük. Az ima azonban istenközpontú. Gyógyító, életrendező, de
csak abban az esetben, ha az imádkozó Istenre bízza saját
nyugalmát, békéjét, összeszedettségét, gyógyulását. Ha élete
irányítását átengedi annak, aki jobban tudja, mire is jó az élete.

A meditációs gyakorlat kezdetén meg szoktuk kérdezni magunkat,

hogy milyen szándékkal ülünk le. Saját érdekeinket keressük, vagy
valóban imádkozni akarunk, bízva abban, hogy tisztul a szándékunk.
Az ima az odaadás ideje.

Meditációs utam elején az egyik lelkigyakorlaton Jálics atya

felszólított minket: „Meditáljatok Isten iránti szeretetből!” Úgy
éreztem, ez képtelenség számomra. Kétségbeestem. Nem voltam
biztos abban, hogy szeretem-e Istent. Még azt sem tudtam, hiszek-e
benne. Hogyan meditáljak tovább? Legjobb, ha másnap
hazautazom. Reggel meditálás helyett kimentem az erdőbe. Sütött a
nap, kék volt az ég, csicseregtek a madarak. Váratlanul öröm fakadt
fel bennem. Rádöbbentem, hogy szeretem a természetet. Tudatosult
bennem az is, hogy mindig örültem annak, ha az élet valahol sikerül.
És mindig az volt a szándékom, hogy az élet másokban is sikerüljön,
lehessen és
növekedhessen. Azt kérdeztem magamtól: ez az öröm, ez a vágy
lenne az én istenszeretetem? Igen, válaszoltam magamnak.
Megértettem, hogy számomra az Isten iránti szeretet az a tiszta
szándék, amellyel kívánom, hogy a másiknak legyen jó. Amikor erre
figyelek és nem a magam érdekeire, ezzel törődöm, nem pedig
magamnak akarok valami jót, akkor szeretem az Istent.

Miért is ülünk le imádkozni? Isten dicsőségét keressük? Mit jelent e

magasztos eszme? Mégis hajt minket valami az imádság felé. Az
élet iránti szeretet.

Ezt az életszeretetet létünkkel kapjuk. És mint biológiai fejlődésünk,

a lét szeretete is fejlődésen, növekedésen, sok esetben tisztulási
folyamaton megy keresztül. Önmagunk felfedezésének útján át
vezet minket, és arra tanít, hogy nem csak magunkért élünk. Ez az
út szándékaink, törekvéseink megtisztulásának a folyamata. Az
újszülött önközpontú világából lassan, sokszor fájdalmasan kilépve
ismerjük fel, hogy nem körülöttünk forog a világ, hanem szolgálatra
születtünk. Az élet szolgálatára. Az élet beteljesülésére. Ez Isten
dicsősége.

A mindennapok kihívásai közt mutatkozik meg az, hogy mennyire

nem csak önmagunknak élünk, mennyire válunk nyitottá az élet
szolgálatára, mennyire tisztul meg szándékunk. A kisgyerek például
pontosan megérzi, hogy szülei szándéka mennyire tiszta, önzetlen,
hogy magukat keresik-e, vagy gyermekük javát. A gyerek pontosan
meg tudja különböztetni, milyen szándék vezeti szüleit. Amikor a
szülő gyermeke javát szolgálja, nem saját érdekei vannak az első
helyen.
Gyermekének szeretete ugyanis azt kívánja tőle, hogy távolságot
vegyen saját dolgaitól, és kész legyen lemondásokra is. Ez az
áldozatvállalás azonban még önmaga számára is gyümölcsöző lesz.

Hogy a mindennapi életben embertársaink javát tudjuk keresni, ezt

tanulnunk kell. Ebben növekedünk akkor, amikor az imában
megújítjuk a tiszta szándékot.

Igazából egy kicsit mindig magunknak meditálunk. Önkéntelenül is

jót várunk az Istentől. De az a jó, amit ő ad nekünk, nem mindig felel
meg annak, amit mi szeretnénk.

Fontos, hogy a meditációs gyakorlat elején kifejezzük szándékunkat,

hogy szeretnénk mindig visszafordulni Istenhez. Hogy megpróbálunk
nem önmagunk körül forogni, nem önmagunkkal foglalkozni. Mert
nem mi szabjuk meg életünk célját. A meditálás csak akkor kezd
imává válni, ha nem ragaszkodunk életünk irányításához, ha át
tudjuk azt engedni annak, aki bennünk jobban tudja, hogy mire való
az életünk. Bizalmunkat belé helyezzük. Imagyakorlatainkban mindig
újra az élet forrása felé fordulunk, ahol hitünk szerint Isten működik.

Annak a vágynak a felindítása, hogy tiszta szándékkal meditáljunk,

rajtunk múlik, a vágy beteljesítése már nem. De még a szándékot is
Isten adja! Még azt a vágyat is, hogy próbáljunk imádkozni, azt is
Isten adja.
 A hatást Istenre bízzuk

A meditációs ima gyógyít. Aki már hosszabb ideje „ül”, vagyis aki
éveken át legalább napi egy órát és évenként tíz napon át napi 8-9
órát meditál, annak változások mennek végbe testében-lelkében.
Általában valami lazul, rendeződik, felegyenesedik a medencében
és a hátgerincben. Görcsök, érzelmi problémák oldódhatnak. De
nem ezért a gyógyító hatásért meditálunk. Nem a meditáció hatását
keressük, már amennyire képesek vagyunk a hatást Istenre bízni. A
Teremtőre, a Gyógyítóra, a Bölcsesség Lelkére. Azzal számolva,
hogy ő tudja, mit gyógyít meg, milyen sérültségünktől szabadít meg.
Vagy hogy éppen semmit sem változtat meg, de megbékéltet azzal,
ami van.

A meditálás nem csodaszer, amely megold vagy meggyógyít minden

testi-lelki betegséget és problémát. Figyelni tanít, segít szembesülni
a valósággal, növeli az életbe vetett bizalmat. A meditációban Isten
nem vigasztal, hanem megerősít a bizalomban, a
kiengesztelődésben. Könnyebbé teheti az életet, egyszerűbbé,
elviselhetőbbé. Tanít arra, hogyan tudunk együtt élni sebeinkkel,
fogyatékosságainkkal, az élet fájdalmaival, kegyetlenségeivel. Segít,
hogy növekedjék bennünk az életöröm, az életkedv, és hogy ez
betegségeinkben és halálunk közeledtekor se hagyjon el minket.

Aki rendszeresen meditál, abban erősödik az élet forrásába vetett

bizalom, de nem lesz passzív, mint ahogyan azt sokszor képzelik a
kívülállók. A meditálás nem tesz sem érzéketlenné,
sem akarat nélkülivé. Az igazi szemlélődő emberek általában aktív
és eredményes munkát végeznek. A meditáció tapasztalata arra
tanít, hogy az élet működése sokkal több, mint amit mi magunk
eltervezhetünk, megvalósíthatunk. Nem saját magunkban, hanem az
élet erejében kezdünk bízni. Mindinkább az élet kezd érdekelni
bennünket, nem saját sikerünk. Mert az életet végső fokon nem mi
csináljuk, jóllehet az élet bennünk, rajtunk keresztül valósul meg.

Az életet felfedezzük, megszeretjük; engedjük, hogy szolgálatába

állítson minket. Elidőzünk benne, érdeklődve, befogadva. Nem
akadályozzuk, hogy megtestesülhessen bennünk Krisztus lelke,
hogy megvalósulhassanak mindnyájunkban a Teremtő tervei.
Imánknak még sikerülnie sem kell. Csak szánjunk időt a figyelemre.
Minden nap. Újra meg újra. És e csendes figyelemben rendeződhet
az életünk. Megváltozhat életszemléletünk. Kevésbé mi magunk
leszünk a fontosak. Fontosabb lesz az élet, Isten. A mindenben,
mindenkiben, még a halálban is működő Valóság.

Aki meditál, megnyílik az élet felé. Megtanulja komolyan venni azt,

ami van. Figyelmesebb lesz mindenre, amit a jelen hoz. Akkor is, ha
a valóság, az Isten más, mint ahogy elképzelte. Létében
megerősödik. Megszereti életét.
 II. GYAKORLATI ELIGAZÍTÁS

Ez a fejezet gyakorlati útmutatás azok számára, akik rendszeresen

meditálnak akár egyedül, akár csoportban, akár naponta vagy
hosszabb lelkigyakorlaton. Nem tudok mindent teljesen
elmagyarázni. A gyakorlat során érted meg, miért is csinálod, miért
is ülsz le mindig.

1. MIELŐTT LEÜLSZ MEDITÁLNI

Mielőtt leülsz meditálni, állj meg egy percre, és fontold meg a

következőket:

Bizalommal

Keresd a bizalmat. Újítsd fel a bizalmat magadban, hogy jó, ha itt

ülsz, hogy nem hiába végzed az imagyakorlatot. Keresd és kérd,
hogy aki az életet adta neked, az kedvét találja benned. Ő tartja
fenn, ő növeli az életet. Kérd Istentől, hogy ami az imában történik
veled, életet erősítő és hasznos legyen.
Kérd, hogy ez az idő ne csak számodra, hanem a tieid számára is jó,
hasznos, gyógyító, éltető legyen. Ha összeszedettebb leszel, ha
megtanulsz figyelni Istenre, az azoknak is jót tesz, akik kapcsolatban
vannak veled, akikért felelős vagy. Akkor is, ha a meditáció ideje
alatt nem velük foglalkozol. Engedd, hogy a Lélek viselje a
felelősséget azokért is, akikért te vagy felelős. Imád idejére
elengedheted őket, rábízhatod őket Istenre, hogy aztán megújulva
térj vissza hozzájuk.

Nem szellemi erőfeszítéseden múlik, hogy végül hiába ülsz-e vagy

sem. Mondj le most azokról a szellemi eszközeidről, amelyek
hétköznapjaidban segítenek boldogulni. Analizáló, problémamegoldó
képességedről, gyors felfogásodról, tettrekészségedről, erős
akaratodról. Próbálj szellemi aktivitás nélkül jelen lenni. Ez nem azt
jelenti, hogy semmit nem csinálsz, semmi nem történik. Csak saját
mesterkedéseiddel ne akadályozd, hogy a gyógyító, teremtő Isten
működjék benned. Ő jobban tudja, mi jó neked. Ezt a ráhagyatkozást
és bizalmat újra meg újra keresd, kérd.

Engedd el!

Segít, ha az elején lelkedben elbúcsúzol attól, ami épp foglalkoztat.

Amikor imádkozni kezdesz, lépj ki a mindennapi élet sodrásából.
Hagyd azt, ami megoldásra vár, amibe bele vagy merülve. Tedd
félre a hétköznapi élet dolgaival való foglalkozást.
De segít, ha előbb számba is veszed ezeket. Miből is szakadtál ki,
mit hagytál abba, hogy most imádkozni tudj? Mit hozol magaddal, mi
foglalkoztat? Mi tart vissza attól, hogy jelen legyél, és mi motivál,
hogy magadra vedd ezt a gyakorlatot? Mi mocorog a lelkedben? Mi
fontos számodra, mi érint meg, amivel jó lenne, ha az ima
következtében történne valami? Bár nem ezzel akarsz foglalkozni,
mégis jó, ha tudod, mire szeretnél választ, vagy mit szeretnél
tisztábban látni.

Szent Ignác is ezt javasolja előkészítő imaként: „Minden elmélkedési

óra előtt formáld szóba, amit kérsz, amit szeretnél.”

Érkezz meg. Az ima idejére búcsúzz el szeretteidtől, feladataidtól,

emlékeidtől, gondjaidtól, terveidtől. Nem mintha nem lennének
fontosak, hanem épp mivel fontosak, ezért szeretnél megújulva
visszatérni hozzájuk.

Nehezen fog mindez menni, ha a telefonodat nem kapcsolod ki.

Engedd el azt, amivel nincs szándékod foglalkozni, érkezz meg oda,
ahol vagy. Testeddel, lelkeddel.

Végy távolságot!

Tegyél rendet magad körül, ha leülsz imádkozni. Ez segít távolságot

venned attól, ami figyelmedet életkörülményeidből fakadóan jogosan
magára vonja, magának igényli. Ami sürget, hajszol, nyomaszt.
Tudod, hogy sok minden erőlködés nélkül is
rendeződhet akkor, ha távolságot veszel tőle.

A csend, a mozdulatlanság, a visszavonulás, a figyelmesség teszi

lehetővé, hogy más dolgok kerüljenek figyelmed központjába, és
más megvilágításban lásd azt, ami rendeződésre vár.

Ábrahám elhagyja városát, hogy megismerje Istent és önmagát.

Mózes kimegy a pusztába, mert az életfeladatáról alkotott képe
összetört, és most azt se tudja, ki is ő, mi a dolga. És aztán
negyvenévnyi csendben és kiüresedésben találja meg
önazonosságát. Illés elmenekül az aktív élet forgatagából, csalódott
önmagában, Istenben. Meg akar halni. A barlang csendjében kap
újra életerőt.

A távolságot néha krízisek, kudarcok, csalódások, betegségek, az

élet nehézségei teremtik meg. Megállásra késztetnek, hogy
megkérdezd: „Ki vagyok, hova tartok?” És ez nemcsak
krízishelyzetben történik így, hanem akkor is, amikor úgy döntöttél,
hogy leülsz imádkozni.

Csendesedj el!

A csend nem valaminek a hiánya, hanem lehetősége annak, hogy

valami megszülethessen. A csend körülvesz minket, éltet és betölt.
Az ember számára mégis művészet az elcsendesülés.
Mert a külső csendet ugyan meg tudod teremteni, de a belső csend
felett nem te rendelkezel. Zavarják gondolataid, gondjaid, indulataid.
Nem akaratodtól függ, hogy szabaddá válj tőlük. A külső csend segíti
a belsőt, de a belsőnek csak a körülményeit tudod megteremteni. A
belső csend kialakulása folyamat. Fokozatosan csendesedsz el.

Aludd ki magad!

Ha a meditációt komolyan veszed, vedd komolyan az alvást is.

Ébren csak az tud lenni, aki kialudta magát. Ezért az első gyakorlat
az alvás, a második gyakorlat az álom, és csak ezek után jönnek az
imagyakorlatok.

Amikor megállsz, hogy elkezdd az imát, észreveheted, hogy több

benned a fáradtság, mint gondoltad. Ha teheted, aludd ki magad,
rossz lelkiismeret nélkül. Amikor alszol, megújul a lélek és a test.
Felfrissül, erőre kap, rendeződik. Az alvás és a meditáció között az a
hasonlóság, hogy mindkettőben olyasvalami történik, ami fölött nem
te rendelkezel, és ami akár kellemetlen is lehet. Egy nyugtalan
éjszakához hasonlít egy fájdalmas meditáció. Nem tudod, mi történt,
nem látod a hasznát, mégis megindult benned valami. Ne csak azért
aludj, hogy kipihend magad, hanem azért is, hogy átengedd
magadat az életedet meghatározó erőknek, amelyeket nem te
irányítasz. A tudat alatt működő élet feldolgozza, rendezi,
összhangba hozza, integrálja mindazt, ami történt veled, vagy ami
még vár
rád. A tudat alatt működő valóságod fontosabb szerepet tölt be
életed kibontakozásában, fejlődésében, rendeződésében, mint
amikor tudatosan irányítod az életedet. Ügyesebb ebben, mint a
tudatod. Egy újszülött rengeteget alszik, s közben tanul, növekszik
nemcsak a teste, hanem az értelme is.

Ha reggel meditálsz, jó már este készülni erre. A nap igazán az

előző estével kezdődik. Különösen, ha másnap valami fontos
tennivalód van, akkor azt jó előkészíteni előző este, hogy éjszaka
tudatod alatt felkészülj rá. Ha fontos számodra a meditálás, akkor
már este ráhangolódsz.

Figyelj az álmaidra!

Sokan értelmetlennek, haszontalannak tartják, amit álmodnak.

Vannak, akik nem is emlékeznek álmaikra, bár tudják, hogy
álmodtak. Pedig az álom a tudat alatt működő élet bölcs
laboratóriumának kísérletezése. Az álom gyógyít, figyelmeztet,
önismeretre vezet.

A Szentírásban több ízben van szó álmokról. Isten az álomban

figyelmeztet, tanít, utat mutat. A Szentírás szereplői sokszor
álmukban értik meg, mi is a valós helyzetük, mi a feladatuk.

Azokban az időkben, amikor komolyan foglalkoztat valami, figyelj

jobban álmaidra. Nem szükséges értelmezned álmodat ahhoz, hogy
hasson, bár jó meglátnod azt, mélyebben
beleérezned abba, hogy mivel is van összefüggésben az, ami az
álomban történt. Az álom megmutat valamit abból, milyen folyamat
zajlik benned. Jó, ha ezt tudomásul veszed. Még ha riasztó is, ami
jön onnan, és nem is tudsz örülni neki.

Imákat tudsz szépeket gyártani, az álmokat azonban nem tudod te

kitalálni. Az álmot nem lehet tudatosan csinálni. Nem tudod
manipulálni. Álmodban észreveheted azt is, mi az, amit ellenőrzöl
magadban. Mert életünk tapasztalatai során megtanuljuk félretenni,
elnyomni, kontrollálni azt, ami zavar önmagunkban,
kapcsolatainkban, sikerünk elérésében. Az álom leplezetlenül
megmutathatja azt, amit titkolsz magad és mások elől.

Figyelj az álmaidra. Jegyezd fel minél hamarabb, mielőtt

elfelejtenéd. Tudatod alatt sok bölcsesség rejtőzik. A természet
bölcsessége. A Teremtő bölcsessége. Istenhez van köze álmaidnak.

De meditálás közben ne foglalkozz álomfejtéssel.

Keresd a csendet újra meg újra!

Kilépve a hétköznapi élet sodrásából valami megmozdul, elindul

benned. Csendre van szükséged ahhoz, hogy megnyithasd magadat
annak, ami mozgásba jött. Elsőre nem is látod, mi történik. Nem
tudod kontrollálni, befolyásolni. Adj
időt, várd ki bizalommal, hogy lelked rendeződhessen,
gyógyulhasson. Engedd ki kezedből az irányítást. Az élet
növekedése csendben zajlik.

A csendben kozmetikázás nélkül megmutatkozhat az, ami benned

van. S minden, ami jön, hozzátartozik a valósághoz. Nem csak az,
amiről azt gondolod, hogy jó, hogy szükséges lenne. A csendben
jobban megérted önmagadat. Jobban megismered azt, ami van.
Jobban, igazabbul. Scott Peck szerint a csend a legjobb eszköz a
színlelés, önmagunk ámításának megtörésére. Segít, hogy
őszintébb tudj lenni. Hogy aztán megengedd, hogy ami benned van,
az lehessen. Hogy majd szabadabban bánhass vele.

Ha Istent nem a csendben ismered fel, hanem csak okos

gondolataidban, világmegváltónak szánt aktivitásaidban, akkor
felfuvalkodott leszel. Akkor céljaidat Isten céljának tekinted,
akaratodat Isten akaratának. A csendben tudod megkülönböztetni
saját vágyaidat Teremtőd szándékától.

Amikor Illés Baál papjai ellen küzdött, akkor nem figyelt Istenre. A
harc közben saját elképzeléseivel volt elfoglalva. Figyelmét Istennel
és saját magával kapcsolatos elvárásai kötötték le. A barlang
csendjében ismert rá Istenre.

Tanulj kivárni!
A csendben megindul valami. S nem jön azonnal válasz. Ki kell
várni. A lelki fejlődést nem lehet kikényszeríteni, siettetni. Ahogy a
földműves sem látja még a növekvő vetést, amikor a magot veti el,
majd öntözi, gyomlálja. Még abban sem lehet biztos, hogy a mag
kikel. Mégis bízik, türelemmel vár. Mint a várandós anya.

Az élet növekedése csendben, sötétben történik. Nem akkor, amikor

átlátsz mindent. Nem akkor, amikor tudod, hova tartasz. Tanulj
bizalommal várni, kivárni. Ne akarj mindent gyorsan, hirtelen. A
fontos dolgoknak időre van szükségük. Időre van szükséged ahhoz,
hogy lelked, életed kibontakozhasson.

Az üres idők haszna

Az ima éber figyelés. Mégsem tudjuk folyamatosan fenntartani ezt az

állapotot. És olykor vádoljuk magunkat ezért. Pedig ez hozzátartozik
emberi mivoltunkhoz. Nem vagyunk angyalok. Megtanuljuk, hogy
sok mindenre nem vagyunk képesek.

Az üres idők arra is felhívják figyelmedet, hogy nem tudsz mindig

éber lenni, nem tudsz folyamatosan figyelni, sokszor nem tudsz
hatékonyan és tudatosan jelen lenni. A meditációban ezt az állapotot
általában az ellenállás jeleként értékeled. Pedig nem minden
elszórakozás lustaság, nem minden álmosság ellenállás vagy
hiányzó elszántság. A testnek is, a léleknek is vannak látszólag
üresjáratai, amikor nem tud semmit sem
felmutatni, amikor talán éppen kipiheni magát. Testednek-lelkednek
ritmusa van, amelyhez hozzátartozik az éberség mellett az alvás, a
céltudatosság mellett a pihenés, a büszkeségre okot adó sikeres
időszakok mellett az üresnek látszó idők is.

Télen a természet nemcsak kipiheni magát, hanem meg is tisztul,

erőt gyűjt, megújul. Az élet számára nélkülözhetetlen az, ami
ezekben a látszólag üresnek látszó időkben érlelődik. Ez teszi
lehetővé a virágzást, a gyümölcsérést.

Kényszer nélkül

A lélek olyan, mint a virág, amelyik vagy kinyílik, vagy nem. Ahol
kényszer van, ott nem él a lélek, ott nem lesz termékeny. A figyelmet
ki lehet kényszeríteni, az érdeklődést nem.

Tudsz-e érdeklődéssel fordulni önmagad felé? Ez nem önmagadon

való töprengés.

Elszántan

Az ima nem erőlködésből áll, nem akaraterőt vagy keménységet

kíván, hanem elszántságot. Bátorságot. Őszinteséget.
Van-e, amitől félsz, amitől tartasz?

Hajlandó vagy-e megengedni, hogy megérintődj a csendben?

Akkor is, ha ijesztő az?

Szeretnéd-e felvállalni, hogy megérintsen Isten?

Hajlandó vagy-e kitenni magad annak a Léleknek, amely ráncba is

szed, meg is szenvedtet és így gyógyít?

E kérdések nem azért vannak, hogy megválaszold őket, hanem

hogy elindítsanak benned valamit.

Ha nem megy az ima, egyvalamit tehetsz: újrakezded.

Amikor egy kerék meglazult, nem minden csavart kell egyszerre

meghúzni. Csak egyiket a másik után.

Szánd rá az időt!

Biztosan ismered e mondatok valamelyikét:

„Szeretném azt tenni, amit igazán fontosnak tartok.” „Kifolyik az idő a

kezemből.” „Amikor nem szorít a határidő, nem tudok intenzíven
dolgozni.” „Szeretném, ha tiszta lenne a szobám, mégis hetek óta
halogatom a takarítást.” „Szeretnék
rendszeresen mozogni, még sincs rá időm.” „Szeretnék elolvasni
egy jó könyvet, barátokat felkeresni, mégsem szánom rá magam.”

„Szeretnék rendszeresen elcsendesedni, Istenhez nemcsak

beszélni, hanem meg is hallgatni őt, rá figyelni.” „Szeretnék naponta
meditálni.”

És talán hallod nagyszüleid, szüleid hangját: „Arra van időd, amire

akarod, hogy legyen.” És szíves-örömest elhinnéd, amire
figyelmeztetnek, de mást tapasztalsz, tudod, hogy ez nem így
működik. A gyakorlat nem ezt igazolja. Tudod, hogy amiről itt szó
van, ahhoz kevés a szilárd akarat, nem elég a belátás, az akaraterő.
Ismered azt a tehetetlenséget is, hogy nehezedre esik
következetesnek lenned ott, ahol szeretnél. Hogy sokszor nehéz időt
szakítanod fontos dolgokra, pedig annyi mindenre van időd.

Tandori Dezső a Horror címet adta annak a versének, amelyben

hasonló tapasztalatot rögzít:

„akkor inkább
el
gat-getek
Rémületemben”

Mintha inkább azt választanánk, hogy „gat-getve” töltjük időnket,

életünket, miközben szenvedünk is ettől, és talán
sajnáljuk is magunkat emiatt. Félelmünkre hallgatva mégis inkább
elviseljük ezt a megszokott szenvedést, mintsem hogy kitegyük
magunkat annak a szenvedésnek, amely megtisztítana.

Mert sejtjük, hogy a meditáló sámlin ülve is ránk fog köszönni – vagy
inkább nyakunkba fog szakadni – az a nyugtalanság és
rendezetlenség, amely szorongással tölt el, megszenvedtet minket
hétköznapi életünkben, s amely elől életünk körülményeire
hivatkozva oly könnyen megszökünk aktivitásainkba menekülve, s
amelyet oly gyorsan eltüntetünk pótcselekvésekkel. Nem azért
szakad ránk a nyugtalanság, hogy meggyötörjön, hanem azért, hogy
megálljunk mellette, kibírjuk, jóakarattal nézzünk rá, és hogy hagyjuk
oldódni, gyógyulni.

Hogy ehhez bátorságot vegyünk, az nem pusztán szilárd

elhatározás kérdése. Ajándék is ez, amely megadatik. Eljön az ideje.
S ha egyszer elszalasztottuk, majd jön újra.

Saját életemben kegyelemnek éltem meg azt, amikor már nem volt
nehéz időt szakítanom a rendszeres meditálásra. Amikor már nem
esett nehezemre leülni, hogy meditáljak. De ezt nagy krízis előzte
meg, testi-lelki krízis. Amikor sem orvosi, sem baráti tanács nem
segített, amikor semmi más nem maradt számomra, csak hogy üljek,
meditáljak napokon át. Addig ültem, amíg maga a testem tanított
meg arra, hogy nem rajtam múlik, tudok-e meditálni vagy sem,
boldogulok-e az életemmel vagy sem. A testem mutatta meg, mikor
kell abbahagynom az imát, s nem a gong vagy az én szándékom,
akaratom.
Ez a hosszú, mozdulatlan ülés arra is megtanított, hogy életem
értelmét nem én választom ki magamnak. Mert nem az én
kezemben van az életem. Más vezet engem, életemnek van egy
belső irányítottsága. Még az sem igazán fontos, hogy meditálok-e
vagy sem, mert az élet maga vezet.

Ettől kezdve vált számomra természetessé a rendszeres ima. Annak

a biztonsága, hogy bele vagyok gyökerezve az életbe, és hogy az
élet bennem is sikerülni akar, átsegített a kezdet nehézségén. Pedig
sok jó azért hiúsul meg, mert nem kezdünk hozzá. Mert már a
kezdésnél elakadunk, és nem jutunk el addig a bátorító
tapasztalatig, hogy folytatni könnyebb az imát, mint elkezdeni.

Visszatekintve életemnek erre a tapasztalatára, azt is látom, hogy a

rendszeres meditálás csak akkor tudott életem részévé válni, amikor
helye lett bennem, amikor kialakult számára a megfelelő belső tér.
Hiába teremtem meg tehát a külső keretet a meditáláshoz, ha még
nem jött el a belső keret kialakulásának az ideje. Pusztán a külső
keret megteremtése nem hozza meg a kitartást, a jóban való
állhatatosságot. Következetesek csak akkor tudunk lenni, ha
megkaptuk a belső tér ajándékát, kegyelmét.

A külső keret segít. Általa megtapasztalod, hogy próbálkozásaid,

gyakorlataid fontosak. A meditációs imagyakorlatban a külső keret
nagyon is feszes. Szükséges voltát azonban csak akkor érted meg,
ha már megszületett benned a belső keret, amikor már felismerted,
hogy életed rendeződése nem a külső keret
eredménye, nem a te sikered, nem akaraterőd gyümölcse. És ez
kegyelem.

S ha kérdezed, mit tehetsz ezért a kegyelemért, De Mellótól idézem

mester és tanítványa párbeszédét:

„– Mit tehetek azért, hogy elnyerjem a megvilágosodást?

– Annyit, amennyit azért tehetsz, hogy a nap reggel felkeljen.

– De akkor mi haszna van a lelkigyakorlatoknak, amelyeket

kötelezővé teszel számomra?

– Hogy biztosan ébren legyél, amikor a nap kezd felkelni.”

Tisztuló szándékkal

Aki nagyon lelkiismeretesen próbál meditálni, az újra meg újra azzal

a kérdéssel szembesül önmagában, hogy jól csinálja-e, jól
imádkozik-e.

Először is ne kérdezz imádkozás közben, csak csináld. Csináld úgy,

ahogy tudod. Mert amikor kérdezel, már magad körül forogsz,
magaddal vagy elfoglalva. Kérdezni imád után kérdezz. Hogy
magaddal foglalkoztál-e, vagy megpróbáltál Istenre figyelni? Hogy
elszenvedted-e azt, ami nehézségként
jelentkezett utadon? E két kérdés maradjon benned eleven, engedd,
hogy megdolgoztassa a lelked. Az eredményt hagyd Istenre.
Nyitottan az iránt, hogy lesz-e siker vagy sem. Bátorság kell ahhoz,
hogy megelégedj azzal, ami most lehetséges számodra. Hogy
bizalommal mondd: ez volt, s ez elég.

Jálics atyát követve én is azt tanítom, hogy miután befejezted az

imát, hajolj meg, s kérdezd magadtól, hogy elégedett vagy-e
imáddal. Ha nem vagy megelégedve, akkor az ima nem felelt meg
elvárásodnak. Ez nem baj, de tudd, hogy akkor nem Isten iránti
tiszta szeretetből végezted imádat. Következő alkalommal újítsd
meg tehát újra azt a szándékot, hogy ne saját elvárásaidnak akarj
megfelelni, ne azért imádkozz, hogy elérj valamit, ne azért meditálj,
hogy jól tudjál meditálni, hanem azért, mert időt akarsz szánni
Istenre, és szeretnél odafordulni őhozzá. Tudván azt, hogy
szándékodat is csak az Isten tudja megtisztítani.

2. IMAGYAKORLATOK

Észlelni tanulsz: lásd meg, halld meg, érintsd, ízleld, szagold!

A meditációt más néven észlelési gyakorlatnak lehet nevezni. Ezért

foglalkozunk itt részletesebben az észleléssel, amely a léleknek az a
képessége, amellyel figyelni tud valamire,
érdeklődik valami iránt, odafordul valamihez, ráirányul valamire.
Észreveszi, befogadja azt, ami van.

Akkor észlelsz, amikor érdeklődve, nyitottan figyelsz. Magadhoz

engeded, befogadod, tűröd, hogy megérintsen valami. Engeded,
hogy hasson rád. Megszólítson. Rezonáljon benned.
Megváltoztasson.

Észlelhetsz kívülről jövő hatásokat külső érzékszerveiddel vagy

belső figyelmességgel, belső érzékszerveiddel.

Az érzékszervek teszik lehetővé a külső észlelést: látsz, szagolsz,

ízlelsz, érintesz, hallasz.

Fülelj a körülötted lévő hangokra.

Egész testeddel fülelj. Minden porcikáddal. Minden porcikáddal.

Mégsem feszülten.

A kellemetlen hangok addig zavarnak, amíg el akarod őket távolítani.

Ne menj a hangok után: várakozz, engedd közel magadhoz őket.

Várd ki, ne kényszerítsd.

Úgy fülelj, hogy szinte a lélegzeted is eláll, szád picit legyen

nyitva.

Ha mocorogsz, akkor a halk neszeket már nem hallod meg. Azért

fontos mozdulatlanul ülnöd, hogy a legfinomabb hangokat se
szalaszd el.

A figyelem nem akkor erősödik, ha megmoccansz, hanem ha

újrakezded.

„Szólj, Uram!”

Ha nem akadályozod meg, minden érzékszerveddel jelen tudsz

lenni. Nem tudhatod előre, mi fog történni, hogyan hat rád, mi lesz a
következménye annak, ami jön feléd. De akkor jut közelebb hozzád,
ha elidőzöl nála. Ezek már a meditáció alapelemei: a jelenben lenni,
érdeklődve, éberen, jóindulattal elidőzni.

Nem csak külső hatások érnek. Önmagadban is észlelsz sok

mindent. Észreveszed, hogy korog a gyomrod, zúg a füled.
Észlelheted belső figyelmeddel, mozgásba hoz-e kívülről valami,
mozgásba jön-e benned, érint-e belülről valami. Akár érzelem,
indulat, vágy, ítélkezés, akár belső képek, hangok.

Szeretném megkülönböztetni az észlelést a gondolkozástól. Amikor

észlelünk, akkor még nem gondolkozunk. A gondolkozásban nagyon
rutinosak vagyunk. Ettől a szokásunktól kell távolságot vennünk,
amikor kezdjük
komolyabban venni az észlelést. Hétköznapi életünk
megszervezésében, lebonyolításában kevesebb jelentőséget
tulajdonítunk az észlelésnek. Pedig az észlelés döntő fontosságú a
jó közérzet, az életöröm, az életkedv, az egészség vagy az élő
kapcsolatok számára. Ha az észlelés és gondolkodás aránya a
gondolkozás felé tolódik el, az fárasztó.

Mégsem lehet azt állítani, hogy a gondolkozás teljesen idegen az

észleléstől, és mindig megakadályozná, kizárná az észlelést. Mert
észlelheted, hogy gondolataid támadnak, s azt is, hogy hogyan
hatnak rád. Haragszol-e miattuk? Hogyan viszonyulsz hozzájuk?
Kívánod-e őket, vagy szeretnél-e szabadulni tőlük, mert
szabadságodat félted? Vagy nem szeretnéd elveszíteni, elengedni
gondolataidat?

Ugyanígy észleled testi fájdalmaidat is. Fáj a térded, vagy viszkető

orrodat szeretnéd megvakarni. De észleled azt is, hogy szeretnél
kitartani a mozdulatlanságban.

Amikor mindezeket észreveszed, észleled, akkor a jelenben vagy.

Fontos, hogy érzékennyé válj arra, hogy mi ragad ki téged a
jelenből, az észlelésből. Gondolataid, érzelmeid általában a múltba
és a jövőbe visznek el. Amikor elmerülsz bennük, amikor a múlt
eseményein töprengsz, ha a jövőt tervezgeted, vagy az érzelmeid
lesznek úrrá rajtad. De ha észreveszed azt, hogy egy bevillanó
emlékkép hogyan is hat rád, ha ráeszmélsz arra, mi is zajlik benned,
akkor megkaptad a lehetőséget, hogy visszajuss a jelenbe, az
észlelésbe. Ez az a mozzanat, amikor jobban meglátod, hogy mi is
történik benned.
Nemcsak gondolataink, érzéseink lehetnek az okai annak, ha nem
tartunk ki a jelenben. Tapasztalatból tudjuk, hogy nem csak
pihentető és kellemes az észlelésben megmaradni. Ami megérint a
valóságból, az lehet, hogy megijeszt. Félelmet kelt. Taszít. S ha
valami zavart kelt bennünk, akkor arra nem szívesen figyelünk. De
attól még az, ami fájdalmas, van, s ha van, akkor szabad lennie. Ha
figyelmeddel annál maradsz, ami van, ami ott történik, akkor az
észlelésben vagy.

Tehát: éberen, érdeklődve, jóindulattal elidőzöl a jelenben. Fülelsz

az elhangzó vonatfüttyre. Nem moccansz, szinte lélegzetedet is
visszafojtva éberen hallgatsz. Nem egyetlen dologra
összpontosítasz. Hallhatsz, láthatsz, érezhetsz mindent magad
körül, de belső figyelmed teljesen eleven, arra irányul, ami még vagy
már talán nem is észlelhető. Figyelmed arra irányul, ahol valami
észlelhetővé válhat, ahonnan valami eredhet. Meghallhatod
önmagadban azt, ami még nem hallható, ami növekedőben van.

Az észlelés nincs éberség nélkül. Az ernyedtség állapota, az alvás, a

szundikálás, a félálom, a tompaság, az ábrándozás, az álmodozás,
a lélektelen rutin, az erőlködés, a görcsös koncentrálás kizárja, hogy
élő kapcsolatba kerülj azzal, amivel találkozol.

Hogy megérintődj, azt nem tudod előidézni. De vágyódhatsz rá,

tudomásul veheted, vagy megijedhetsz tőle, vagy éppen
visszautasíthatod, elfojthatod azt, esetleg bezárkózhatsz előle. A
megérintődés történés. Nem te csinálod. Történik veled. Nyitott
lehetsz rá. Mint egy csecsemő, aki nem önmagával van elfoglalva,
bár mindent érez, mindenre reagál, mindent észlel. Nyitott és
befogadó.

Nem teljesen passzív adottság ez a lelki képesség, hogy tudok

valamit észlelni, ami hat rám és megérint. E képességedet tudatossá
teheted, fejlesztheted, ápolhatod, gyakorolhatod. És tanulhatod.
Például művészektől vagy olyan emberektől, akik tudnak érdeklődni,
szeretni. És tanulhatod a természettől. Az őz szimatol az erdő
szélén. A nyúl fülel a bokorban. A macska vár az egérlyuk előtt.

Észlelés közben megváltozol. Észre sem veszed. Más ember lesz

belőled.

Az éberséget keresd mindenütt, jártodban-keltedben vagy étkezés

közben vagy a zsámolyon. Figyelmesen légy jelen ott, ahol vagy. Ez
az istenkeresés egyik legfontosabb útja.

A természet tanít

A madarak, fák, bogarak a maguk módján élik azt, amit mi

emberek kisgyerekként természetünknél fogva, természetünkből
eredően ismertünk, de amit azután mintha elfelejtettünk volna. És
amit újra kellene tanulnunk.
Menj ki a természetbe. A természet a meditálás nagy tanítómestere.
A természetben megtalálod meditációnk minden elemét. Csak nyisd
ki szemed, füled.

A nyúl fülel, az őz mozdulatlanul figyel minden porcikájával egy

neszre, a vad veszélyt szimatol. A macska összeszedetten ül az
egérlyuk előtt, meg sem moccan. Csendben kinyílik egy bimbó, a
virág a nap felé fordul. Az állatok, a növények, a szél és a napsugár
csendben élnek.

Ilyenkor látszólag semmi sem történik, mégis kibontakozik és

beteljesedik az élet. Csak éppen mi emberek törjük a fejünket
feleslegesen sokat és ráadásul gyakran haszon nélkül. Nagy
gyakorlatunk van abban, hogy a fejünkben legyünk, hogy
gondolkodjunk, tervezgessünk, megoldásokat keressünk,
változtassunk. Évtizedeken át ezt tanultuk és nagyon jól be is
gyakoroltuk. Mindent magunk akarunk előállítani, még a virág illatát,
a gyümölcs ízét, a nap melegét is. Sokszor nem engedjük, hogy
magától növekedjen a palánta, hanem szeretnénk a növekedés
tempóját meggyorsítani, magunk meghatározni, hogy mikor is bújjon
ki a földből.

A természet nem tesz erőszakot önmagán, nem kényszeríti magát

másnak lenni, mint ami. Saját tempójában él.

Ha elidőzöl benne, ha ráhagyatkozol, ha tanítványául szegődsz,

mestered lesz. Erőt ad, bizalomra tanít, derűt közvetít. Bízhatsz
benne. A fák, a madarak, a növények, az állatok is élnek,
boldogulnak, van kapaszkodójuk, nekik is van telük, tavaszuk és
virágzó nyaruk.

„Télen a szikrázó hó,

tavasszal a rügyező fák,
nyáron az érett gyümölcs,
ősszel a színpompás lomb.

Ha haszontalan gondolataid lelki szemeidet

nem homályosítják el,

minden évszak lehet a legszebb az évben.”

(Stefan Bauberger)

Ha teheted, menj ki minden nap a természetbe. Lehet, hogy

magaddal viszed hétköznapi feszültségedet. Eleinte gyors léptekkel
akarsz eljutni valahova. Megpróbálod ugyan észlelni a természetet,
de hamar rádöbbensz, hogy megint otthoni dolgaiddal foglalkozol.
Ne ess kétségbe. Figyelj a nap melegére vagy az esőcseppek
kopogására, a szél simogatására, a madarak csicsergésére, a
bogarak zümmögésére. És gondolataidból újra visszatérsz a jelenbe.
Kezdd újra az észlelést. Lehet, hogy évek kellenek ahhoz, hogy el
tudj időzni a természetben, hogy lelassulj, elcsendesedj.

Testészlelési gyakorlatok
Segíti a meditációt, ha megkezdése előtt végzel olyan testi
gyakorlatokat is, amelyek megmozgatják a hátgerincet. A különböző
kar- és a kézmozdulatoknak is van hatása. Megtapasztalhatod a
légzés sokféle fajtáját is. És talán észreveszed belső szerveidet, és
megköszönheted működésüket.

A testészlelés nem sport, nem tornagyakorlat. Észlelési

gyakorlatokat végzünk, amelyek hozzátartoznak a meditációs
imához. Erősítik a meditációban test és lélek egységét.

A tizenharmadik században Szent Domonkos úgy imádkozott, hogy

állt, térdelt, ült vagy leborult. Összetette kezét vagy összekulcsolta
szíve előtt, karját kitárta vagy égnek emelte. Egész testével
megszólította tehát Istent, és eközben lelke is különböző állapotokba
került.

• Tedd össze két kezed. Ujjaid érintik egymást, tenyereid közel

kerülnek egymáshoz. Talán furcsán érzed magad. Gyerekkori
imádra emlékeztet? Meglehet, hogy ilyen zavaró érzés keletkezik
benned, mégis tarts ki egy darabig ebben a kéztartásban, hogy
jobban észrevedd, mit is érzel, hogyan is viszonyulsz gyerekkori
vallásosságodhoz. Kényszernek érzed az imát? Vagy szívből fakad,
hogy imára formáld kezed? Kényszerből nem lehet imádkozni, csak
szabadon, ha szívedből, testedből is jön az indíttatás, hogy
összetedd a kezed.

A figyelmesen összetett kéz a tisztelet kifejezése minden élő iránt,

és tiszteletet ébreszt saját tested, embertársaid, a téged
körülvevő élet iránt. Az összetett kéz tiszteletet, összeszedettséget
fejez ki, és erősíti is benned az összeszedettséget.

Nem akkor vagy összeszedett, ha magaddal foglalkozol, még csak

nem is akkor, ha összpontosítasz valamire, hanem amikor megnyílsz
belülről, középpontodból. Amikor egész lényed, tested-lelked
figyelmes, nyílt, befogadó, érdeklődő, jóindulatú.

• Nyisd ki két kezedet magad előtt. Két üres tenyered fölfelé néz:
átad, átenged, felkínál, felajánl vagy átvesz, elfogad, megtart.

• Emeld fel két kezedet vállad magasságáig. A tenyerek egymás

felé néznek. Talán érzed az erőt, amely belőlük árad, az életerőt
mint egy mágneses teret. Így imádkozik a pap is: két kezébe
összefogja híveit. Isten is tenyerén hordoz, és vannak emberek is,
akik tartanak téged. Te is hordozol másokat.

• Tárd ki két karod, mintha átölelnéd az egész világot, az egész

mindenséget. Befogadod, ami a természetből, környezetedből hat
rád. Ne félj. Ha biztosan állsz a földön, ha gerinced egyenes, ha átjár
az élet, a fény, ha Istenben gyökerezel, akkor a sötétség nem vehet
erőt rajtad. Krisztusban bízz.

• Emeld égnek két kezed. Ez kiáltás, segélykérés, amikor

találkoztál határaiddal, tehetetlenül vergődsz, és már csak az ég
segítségére számíthatsz.

• Majd fordítsd áldásra két tenyered. Amire te nem vagy képes, azt
az élet teremtője véghezviheti. Úgysem mi adjuk az áldást. Az áldás
csak átáramlik rajtunk. Csak ne akadályozd.

• Aztán hajolj meg mélyen. Olyan mélyen, amennyire tested

kívánja. Figyelhetsz az egyes csigolyákra. Lélekben hajolj meg
szüleid előtt, akiktől az életet kaptad, hiszen az ő életüket folytatod.

• Ereszkedj térdre. Régen a földesúr előtt, a király előtt hajtottak

térdet. Figyelj most arra, te hogyan is viszonyulsz a tekintélyhez.

• Végül borulj a földre, tested teljes hosszában. Ez a

prosztráció, a teljes önátadás, átengedés testi kifejezése. Minden
személyes érdektől mentesen, minden látható haszon nélkül is jó,
hogy létezel, mint a mezei virág az út szélén.

• Aztán állj föl, állj hosszan Isten jelenlétében.

• Vagy ülj és hallgass. Figyelj egy darabig a csendre, minden

neszre.

• Vagy állj fel és énekelj. Kyrie eleison, Uram, irgalmazz.

• Éjjel, ha felébredsz, átfordulhatsz a másik oldaladra. De az sem
baj, ha felkelsz egy félórára, és csendben ülsz, térdelsz vagy
leborulsz a földre. Éjjel a rejtekben imádkozhatsz, ahogyan azt az
evangélium tanácsolja, amikor senki sem lát, senki sem figyel meg,
senkinek sem kell számot adnod. Engedd, hogy a tested úgy
mozduljon, ahogyan azt saját indíttatására tenné.

Ily módon követheted Szent Domonkosnak és a történelem sok más

imádkozójának a példáját. Ilyenkor az egész ember imádkozik,
nemcsak a száj, a fej, hanem a kéz, a hátgerinc, belső szerveink is,
sőt a tudatunk alatt elrejtett emlékeink, elfojtott érzelmeink,
félelmeink, szégyenkezéseink, titkos, be nem vallott vágyaink is. Az
imában az egész ember megmutatkozik, megküzd önmagával Isten
előtt.

Testünk minden mozdulata megmutat valamit lelkünkből. De nincs

szellemi, lelki, spirituális megnyilvánulás sem anélkül, hogy annak ne
lenne köze testünkhöz. Kezünk, egész testünk révén hat, működik
Isten, védi a védtelent, megosztja a nélkülözővel azt, amije van,
gyógyít és áld.

Mozgunk, s utána észrevesszük ennek hatását a mozgás

szüneteiben. Amikor figyelmesen figyelsz a testedre, akkor történik
benned valami.

Próbálj imádkozni
gerinceddel, ahogy felegyenesedik,
légzéseddel, amely olyan, mint a szél,
 hasizmod ritmusos mozgásával,
karjaiddal, alkotóerőddel, arcoddal,
ahogy éri a fény, a levegő, lehunyt
szemeddel,
ajkaiddal, anélkül hogy mondanál valamit,
füleddel, amely befogad, érző szíveddel,

nyitott tenyereddel.

A meditációs ima kultúrája

Amikor imagyakorlatokat végzel, azt gyakorlod, hogy tudjál figyelni.

A jelenre figyelő magatartást gyakorlod.

Ez az imagyakorlat nem abban áll, hogy elméd Istennel foglalkozik,

hanem hogy visszahozod figyelmedet a jelenben működő, teremtő,
éltető, gyógyító Istenhez.

S mert ez nem mindig sikerül, újra meg újra megpróbálod.

Figyelmeddel, érdeklődéseddel annál maradsz, ami most van.
Ez nem megy rutinból. Ezért gyakorlod.

Térj vissza az egyszerű, feltűnés és szenzáció nélküli testi érzékelés

valóságához. Újra meg újra. Még ha nem sikerül, akkor is.
Mindez nem mentális gyakorlat, hanem testeden, szervezeteden
keresztül jutsz el az összeszedettségre. Észreveszed légzésedet,
észleled a kezedben lévő életerő bizsergését, a belsőleg kimondott
szó rezgését. A meditációs ima elemei tehát a légzés, a tenyér, a
szó. Ezekre figyelve gyakorlod az összeszedettséget, keresed a
kapcsolatot Istennel.

Tested tanítja imádkozni lelkedet. Miért ne ismerhetnéd fel Isten

működését abban, amit ő saját képmására teremtett? Hisz Lelke
most is átjár, benned van (Jn 14,17).

A test érzékelésében születik a csend, és a csendben erősödik a

test észlelése. Így nyílik meg a lélek a testen keresztül, hogy
észrevegye és befogadja azt, ami megmutatkozik számára.

Gyakran imaszövegek segítségével imádkozol. A meditációs imában

testeddel, figyelmeddel, s az idővel, amit odaszánsz. Istennek adod
az időd. Az őrá fordított idővel tudod kifejezni azt, hogy fontos neked
ez a kapcsolat. Akkor is, ha látszólag semmi jelentős dolog nem
történik ebben az időben. Nem azért vagy Istennel, hogy
megszerezz tőle valamit. Amikor fontos neked valaki, időt szánsz a
vele való találkozásra. Ha beteg, meglátogatod a kórházban. És
lehet, hogy éppen alszik vagy nem tud kommunikálni veled, nem
kapsz tőle semmit, de te ápolod a kapcsolatot. Mert az fontos neked.
Lehet, hogy imádban sem kapsz semmiféle jó érzést. Még
összeszedett sem tudsz lenni. De Isten kapcsolatban van veled,
még ha nem is érzed.
Lehet, hogy nem érzel semmit sem, vagy éppen valami zavarót
érzel, amiről azt képzeled, hogy meg kell szüntetned, mielőtt
imádkozni kezdenél. Van egy feltételezésed arról, hogy az imának
milyen testi állapot felel meg leginkább. Frissesség, egészség,
fájdalommentesség. Vannak eszközeid is ennek eléréséhez: kávét
iszol, vitamint eszel, fejfájás-csillapítót veszel be. Ezzel magad
akarod testi állapotodat kézben tartani, saját jó érzésednek akarsz
megfelelni. Ezt persze megteheted. De Isten jelenlétében lehetsz
olyan is, amilyen éppen abban a pillanatban vagy. Istennek nem kell
megfelelned.

Isten jelenlétébe helyezni magadat, Istent elszántan keresni és

komolyan meditálni más, mint megfelelni egy elképzelésnek arról,
milyen is a meditáló ideális testi állapota. Nem azon gyakorolsz,
amiről azt gondolod, hogy optimális lenne, hanem azon, ami van.
Nem azon, ami jó lenne, ha lenne. Nem tud élet fakadni ott, ahol arra
kényszeríted magad, hogy valami más legyen, mint ami van.
Mindennek, ami jön, köze van hozzád, és semmi nem idegen
Istentől, ezért hozzátartozik az imához. A fejfájás vagy a nátha is.

Felegyenesedett hátgerinccel

A szentek életrajzában az olvasható, hogy ima alatt egyenes

gerinccel térdeltek, és hosszú ideig kitartottak ebben a testtartásban.
Ezzel az életrajz szerzője azt sugallta, milyen erős akarat, milyen
fegyelem, aszkézis jellemezte a szenteket.
Amikor azonban én az imában való kitartást tanultam, gyakoroltam,
és ki kellett bírnom, el kellett szenvednem az imában jelentkező testi
fájdalmakat, feszültségeket, akkor megértettem, hogy a szentek nem
aszkézisből, nem akaratuk nevelésének szándékával egyenesedtek
fel, nem fegyelmezni próbálták magukat. Az emberi lélek, a szellemi
élet a testet is mozgásba hozza, meggyötri és fel is emeli.

A meditálás során mozdulatlanul, figyelmesen ülsz.

Úgy ülj le, hogy hátgerinced felegyenesedjen. Ülhetsz széken,

zsámolyon vagy a plédet összehajtva lótuszülésben. Lehet, hogy a
zsámolyon jobban érzed magad, mert közelebb vagy a földhöz, ami
biztonságot ad, erősíti az otthonosság, a hovatartozás érzését.
Térded lejjebb legyen, mint medencéd, hogy hasadban szabadon
lélegezhess. A törökülést azért nem ajánlom, mert akkor hasad
összenyomódik, és hamar összeroskadsz, megcsuklik gerinced.
Hátadat ne támaszd meg, maradjon szabadon.

Az ember fejlődése évmilliók során a felsőtest felemelkedéséhez

vezetett. Őseink felegyenesedtek az előrehajlott testtartásból. Ez
összefüggésben van az emberi szellem megjelenésével. A meditáció
alatt, ha elég hosszú ideig ülsz, egy idő után megmozdul a gerinced.
Ha hosszan maradsz ebben az állapotban, gerinced keresni fogja a
neki megfelelő helyzetet, a felegyenesedést. Testedben-lelkedben
rendeződik valami. A meditációban ez szándékos beavatkozásunk
nélkül történik.
Mindennap tapasztaljuk ezt. Az ember akkor érzi jól magát, ha
gerince felegyenesedett, feje felemelkedett. A gubbasztás inkább
depressziós lelkiállapotra utal, és erősíti is azt. Emelt fővel érzi jól
magát az ember. Ha felemeled a fejedet, testi-lelki tartásod
biztosabbá, tudatosabbá válik. Nemcsak a gerinc erősödik, hanem a
lélek is kitartást tanul, öntudatra, az önazonosság tudatára ébred,
megvilágosodik, képessé válik lelki, szellemi életre. Ha megerősödik
benned a lélek, akkor gerinced felegyenesedik. Tartásod lesz. Ilyen
testtartást keresel akkor is, amikor kihúzod a vállad, amikor
nyújtózkodsz. De megfordítva is igaz: tested helyzete visszahat
lelked állapotára. Ha a fejed felemeled, könnyebben visszatér
testedbe-lelkedbe a derű. Nem véletlenül mondjuk az
elbátortalanodott embernek, hogy „fel a fejjel!”

A meditációban azonban hagyd Istenre azt, amit hétköznapjaidban

testi-lelki állapotod jólétéért teszel. Engedd, hogy a kegyelem
működjön! Mert ha az imában Isten emel fel, azt kegyelemként éled
meg.

Ha feszültség van benned, ha gondolkozol, akkor egy kicsit

felemelkedsz a sámliról, a földről. Amikor megbékélsz, akkor
közelebb kerülsz a földhöz is. Amikor feszült vagy, akkor tested
megemelkedik, vállaidat felhúzod. Nem kiegyenesedsz, hanem
ugrásra kész vagy. Mintha biztonságodat önmagadban kellene
megtalálnod. Ahogy múlik a feszültség, vissza tudsz ülni sámlidra, át
tudod engedni magadat a létnek, Istennek, s átéled, hogy
biztonságosan megtart a föld.
A meditálás kezdetén találd meg azt a helyzetet, amelyben
leginkább tudsz majd harminc percig mozdulatlanul ülni. Bár úgyis
nehezen fog menni. Az ima alatt aztán már ne fészkelődj, akkor se,
ha kellemetlen. Ne te próbáld előidézni tested megbékélését. Az ima
kezdetekor mi magunk keressük a laza testtartást, ima közben
azonban már Istentől várjuk a lazítást, és hálásan vesszük, ha az
megadatik.

Fontos, hogy megtalálja tested, hogyan is üljön nyugodtan. A

léleknek van szüksége erre, hogy el tudjon csendesedni. Ha tested
mocorog, lelked sem tud megbékélni. A megbékélés a testedből
indul, összeszedett leszel. Megosztottság helyett egységet élsz meg.
Ekkor elcsendesedtél.

A meditálás módszeres tanulása előtt azt hittem, hogy úgy tudom

megszüntetni a szórakozottságot az imában, ha megmozdulok. Ez
illúzió. A szórakozottság tested-lelked megosztottságának jele.
Tested helyzetének megváltoztatásával figyelmed csak elterelődik
nyugtalanságodról. A nyugtalanság mögött azonban fájdalom van,
amelyet nehéz tudomásul venni és elszenvedni. Azért kérem tőled,
hogy ne mocorogj a meditációban, maradj mozdulatlanul, mert
nyugtalanságaid csak akkor gyógyulhatnak, ha elszenveded azt,
amivel még nem tudtál megbékélni.

Amikor késztetést érzel arra, hogy megmozdulj, akkor tudatosul

benned az, hogy valami zavar, kényelmetlen, fáj. Azt hiszed, hogy
rosszul ülsz, és meg kell változtatnod helyzetedet ahhoz, hogy jól
tudj meditálni. Ez is illúzió. Ne azzal foglalkozz, hogy
jól vagy rosszul ülsz-e, hanem térj vissza az észlelésbe. Ennek
következtében általában felerősödik a fájdalom vagy a kellemetlen
érzés. A megbékélés vagy lazulás annál hamarabb következik be,
minél kevésbé akarod megszüntetni a kellemetlenséget, viszketést,
nyelési kényszert, fájdalmat. Ha kitartóan ülsz mozdulatlanul, valami
rendeződik benned. Nem is tudod, hogy mi.

Megtörténhet, hogy úgy érzed, nincs értelme tovább meditálni, mert

annyira szétszórt vagy feszült vagy. Úgy gondolod, hogy jobb
felállnod és abbahagynod az imát. Tévedsz. Lehet, hogy csak azért
maradsz ülve, hogy legalább azt mondhasd magadnak, hogy
kibírtad. Ez se baj. Nem tudsz mindig tiszta szándékkal imádkozni.
Tarts ki, mert akkor motivációd hiányossága ellenére is hű maradsz!
Amit elkezdtél, azt be is fejezed.

Édesanyám negyvenévesen egyedül tartotta el a családot, mert

édesapám beteg volt. Mindenért édesanyám volt felelős, nevelte hét
gyerekét, és munkája mellett a háztartás is az ő gondja volt.
Kimerültsége miatt orvoshoz ment tanácsért. Az orvos nem talált
nála semmi szervi bajt. Ezért azt mondta édesanyámnak, hogy
minden délután feküdjön le fél órára pihenni. Ehhez édesanyám
tartotta magát. Képtelen volt azonban aludni ilyenkor,
nyugtalanságában alig tudott az ágyban maradni, mert látta a rá váró
sok tennivalót, és ráadásul most kapott még egy feladatot. A fél óra
elvesztegetett időnek tűnt számára, és bár nem jelentett neki
pihenést azonnal, mégis hűségesen kitartott. Negyven évvel később
azt állította, hogy ez a
mindennapi kényszerszieszta évtizedekkel hosszabbította meg
életét.

Csukott szemmel jobb

Nem annyira lényeges, hogy szemed nyitva marad-e vagy csukva
tartod. Mégis azt ajánlom, hogy csukott szemmel meditálj. Ez
segítheti az észlelést. Így könnyebben vagy önmagadnál. De ne
képzelődj, ne ábrándozz. Ha sok kép jönne, sok gondolat,
elkalandozás, akkor jó kinyitni a szemedet. De ne nézelődj. Ne
valamit nézz. Nézz magad elé.

Lélegzel: megragadod és elengeded az életet

A légzés nem intellektuális, hanem testi tapasztalat. Itt is a test
tanítja a lelket.

Születésed percében beszívtad a levegőt, megragadtad az életet.

De hogy újra friss levegőhöz juss, előbb helyet kell adnod neki,
különben megfulladsz. Csak kilégzés után tudsz újra belélegezni.
Előbb akarnod kell élni, csak utána engedhetsz el bármit is. És meg
kell tanulnod elengedni, hogy új lendületet vehessen életed.
Növekedés csak így lehetséges. Minden belégzéssel magadhoz
kaparintod az életet, kilégzéskor pedig átengeded magad neki. Nem
te biztosítod be életedet, hanem átadod magad annak, ami megtart,
ami éltet. Ez a megragadás és az elengedés megtapasztalása.

Légzésed az életnek ebbe a váltakozó ritmusába vezet be. Megtanít,

hogy felvállald, akard, magadévá tedd, kötődj, és
megtanít arra is, hogy visszalépj, elbúcsúzz, lemondj, elgyászold. Az
élet megragadás és elengedés. „Van ideje a születésnek és a
halálnak. Ideje az építésnek és a bontásnak. Ideje a megvarrásnak
és az eltépésnek. Ideje a szólásnak és hallgatásnak.” (Préd 3,2–7)
Miközben felveszed a kapcsolatot légzéseddel, az élet művészetét
tanulod. Ez a lelki élet.

A gyakorlat során ne változtasd meg légzésedet, csak figyeld.

Semmit sem kell csinálnod, csak észrevenned, hogy lélegzel, már
születésed óta. Anélkül, hogy ezt neked kellene működtetned.
Sokszor attól fáradunk el, hogy mi akarjuk csinálni, befolyásolni,
megváltoztatni azt, ami magától is kitűnően működik.

Amikor elvágták a köldökzsinórodat, és lélegzetet vettél, a lét új

formáját tapasztaltad meg. Önálló lényként. Amikor lélegzel,
megtapasztalod, hogy élsz. Hogy vagy. És kapcsolatban vagy. A
Biblia szavaival: „Isten az ember orrába lehelte az élet leheletét.”
(Ter 2,7)

Amikor észreveszed, hogy lélegzel, akkor a jelenben vagy. Az élet a

jelenben történik. A jelenben élet fakad. Ez Isten működése. Vele a
jelenben kerülhetsz közvetlen kapcsolatba. Amikor lélegzel, vele
vagy.

Ha az észlelésben vagy, akkor légzésed nem is hallható. Meg se

rebbenne a tollpihe, ha orrod elé tartanád. Ha viszont szuszogsz,
akkor vagy alszol, vagy gondolataidban merültél el.
Vedd észre, hogy ki- és belélegzel. A légzést valamely
testrészedben érzékeled. Jól lehet érezni az orrlyukaidban, a bordák
kitágulásában, a hasfal mozgásában. Észreveheted, hogy nemcsak
a tüdőd, hasad mozog, hanem a tenyeredet is megérinti a kilégzés
egészen finom rezgése.

A kezeddel imádkozol
A légzés mellett a kézre figyelve gyakorlod az összeszedettséget.

Amióta ember az ember, a kezével alakítja az életet. Kezünkkel

aktívan lépünk kapcsolatba környezetünkkel. Amit kezeddel
megérintesz, azzal kapcsolatba kerülsz. Kezedbe veszed a dolgokat.
A kezedben benne vagy te is. Amikor kezet adsz a másiknak, akkor
magadat is adod. Ha kezeddel megérinted a másikat, akkor hatsz rá,
őbenne is történik valami.

Az ember képes arra, hogy irányítsa figyelmét. Különböző

meditációs iskolák képviselői más-más testrészre hívják fel a
figyelmet. Hasad közepére, homlokodra, mellkasodra. Én azt kérem
tőled, hogy egyetlen helyre irányítsd figyelmedet, a tenyeredre. Ott
nyugodjon meg figyelmed. Oda térj vissza a szétszórtságból. Ott
időzz el.

Hétköznapjaidban is segíthet, ha van egy olyan hely a testedben,

ahova visszatér figyelmed. Jó, ha ez szokásoddá válik. Ha szétszórt
vagy, segít visszatérned a jelenbe. Egy idő után figyelmeztet is.
A kézzel imádkozol is. Különböző kézhelyzetek más-más
lelkiállapotnak felelnek meg. Mást vált ki belőled, másra figyelmeztet.
Az összekulcsolt, tétlen, üres kéz azt a szándékodat erősíti, hogy
átengedd magad, ne te akard meghatározni, hogy az imában mi
történjen. A kifelé fordított tenyérrel áldani tudsz.

És ha megtapasztaltad határaidat, az ég felé emeled kezed, már

csak Istentől várod a segítséget.

A meditációs imában kezed hozzásegíthet az összeszedettséghez.

E gyakorlatokban kezed észlelése tudja növelni figyelmed
éberségét. Amíg tudatában vagy az észlelésnek, addig éber vagy.

Hogy jobban tudd érezni kezedet és az erőt, a hatást, az energiát,

amely megmutatkozik benne, először még ne kulcsold össze a
kezed, hanem tedd a combodra. Érezni fogod tested melegét. Majd
fordítsd felfelé tenyeredet. Üres. Mit érzel? Emeld két kezedet vállad
magasságába úgy, hogy egymás felé néznek. Ekkor nagyon
könnyen érzed a testedben lévő finom áramlásokat. Sokan
magnetikus erőnek nevezik ezt.

Most tedd össze két kezed. Figyelj tenyered közepére, ahol

észreveheted kilégzésed megérkezését. Légzésedet nemcsak a
tüdő-has mozgásában észleled, hanem észreveheted tenyeredben
is. Nem kell külön odaküldened a levegőt, hogy érezd ezt a hatást. A
figyelem nem abban áll, hogy a kezedre
fókuszálsz. Nem neked kell csinálnod ezt a hatást. Figyeld azt, ami
van. Azt kérdezd, mi jön onnan feléd. Nem kell, hogy jöjjön valami.
Mégis arra figyelj, jön-e. Így lépsz át az önközpontúságból a tiszta
figyelésbe.

Imád alatt figyelj a kezedre. Ha nem érzed tenyered közepét, érzed

a kezedet. Ha nem érzed, akkor is figyelj oda. Mert van belső
tudásod a kezedről. És bár figyelmed ott nyugszik, de nem azért,
hogy megfigyeld azt. Nem a kezedről akarsz megtudni valamit,
hanem Istennek akarsz megnyílni.

Kérdezd újra meg újra magadtól, hogy érzed-e a tenyeredet, hogy

mit érzel ott. De nem az a fontos, hogy mit érzel, vagy hogy érzel-e
egyáltalán valamit. Hanem az, hogy megújul érdeklődésed.

Megszólítod
Sok ember számára az ima elsősorban szavakból áll. A meditációs
imában is nagyon fontosnak tartom a szót. De „amikor imádkoztok,
ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy ha
ömlik belőlük a szó, nyomban meghallgatásra találnak. Ne
utánozzátok őket. Tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek,
mielőtt még kérnétek.” (Mt 6,7–8)

A meditációs imában nem a szó jelentésével foglalkozunk. A szó

rezgése testünkben az észlelést, az összeszedettséget mélyíti el.
Ahogy a vízbe dobott kavics hullámokat vet, a szó is
megmozgatja egész testedet, rezonál benned. Ahogy a hegedű
teste a hangra. A szó a kilégzéssel együtt megérkezhet a
tenyeredbe is.

A jelen csendjében Istent szólítjuk meg. De a meditációs gyakorlatot

nem Isten nevével kezdjük. Egy rövid, pozitív jelentésű, könnyen
kiejthető szóval próbáljuk ki azt, hogyan is járja át testünket a
kimondott szó. Azt a szót használjuk erre, hogy JÓ.

JÓ
Minden kilégzéseddel mondd ki belső hangon azt a szót, hogy JÓ!
Nem is kell a torkoddal kimondanod, nem kell használnod
hangszálaidat. Lehetőleg lassan, gyengéden, finoman ejtsd ki.
Inkább halljad, mint mondjad.

Ne a szó jelentésére, értelmére figyelj, ne a filozófiájával foglalkozz,

mert az analizálás részeire szedi a valóságot, és megfoszt az
egység tapasztalatától. De annál se ragadj le, ha ez a kimondott szó
életed eseményeit, nyitott kérdéseit, örömeit-kételyeit hívja elő
benned. Az ízére figyelj. Azt vedd észre, ahogyan hangzik benned a
szó. Mondd ki a JÓ-t, fülelj rá, ízlelgesd. Mintha gongszót hallanál.
Időzz el benne.

Körülvehetnek külső zajok, érezheted szíved dobogását, füledben a

vér áramlását, pulzusod lüktetését. Mindezzel együtt figyelhetsz a
szó zengésére.
MÁRIA
Mielőtt kimondanánk Isten nevét, a meditációban egy másik szót
szoktunk használni, egy női nevet, Jézus anyjának a nevét. Mária.
Isten se nem nő, se nem férfi; de nő is, férfi is. Azért fontos, hogy
imánknak legyen egy női vonulata, vonatkozása, hogy
ellensúlyozzuk azt az egyoldalúságot, amely egyházunkban már
régóta és ma is jelen van. Érdekes, hogy az egyház egyfelől a
férfiakat helyezi előtérbe, másfelől a legtöbb ima mégis Máriához
szól, a legtöbb ájtatosság Máriához kapcsolódik.

A Máriát tisztelők sokszor áhítatot várnak e név ismételgetésétől.

Mások azt remélik, hogy gyógyul az anyjukhoz való viszonyuk, saját
nőiségük, vagy férfiak esetében a nőkhöz való viszonyuk. Ha
azonban ilyen szándékkal meditálnál, eszköznek használnád e szót.

Nemcsak a protestánsok, hanem a katolikusok között is vannak

olyanok, akik a túlzott Mária-tisztelet és a Máriához kapcsolódó
giccses ábrázolások miatti ellenszenvből elutasítják Mária nevét. Ez
az ellenállás azonban inkább édesanyánkkal és szexualitásunkkal
van összefüggésben. Ha azt fedezed fel magadban, hogy ilyen
ellenállásod van, ne tégy erőszakot magadon. Mária nevét kimondva
figyeld, hogyan hat rád.

Az imában ténylegesen gyógyulhat az anyához fűződő kapcsolat,

megváltozhat a nőiséghez való viszonyulás, vagy a férfiakban
átalakulhat a nőkhöz fűződő kapcsolódás.
De ha imádkozol, ne ilyen szándékkal tedd.

JÉZUS KRISZTUS
Már akkor is Isten felé fordulsz, amikor a JÓ-t mondod. De térj át
azután Jézus Krisztus nevére. Belégzésre a „Krisztus”-t, kilégzésre a
„Jézus”-t mondd. Szokd meg ezt a sorrendet.

Miután már egy ideje meditálsz ezzel a névvel, és tapasztalatot

szereztél erről, kérdezd meg magadtól: Mit vársz ettől a Jézustól,
akinek a nevét ismételgeted? Ki ő neked? Bízol benne? Szeretnél
azonosulni vele?

Ezt a nevet kaptuk

Nem mindegy, hogy milyen lelkülettel mondod ki a szót. Amikor egy

ideig ugyanazt a nevet ismételgeted, rutinná válhat, esetleg
unalmassá. Nem érzel se áhítatot, se érdeklődést. Mintha a név
semmit se jelentene. Mintha nem is lenne ima. Ürességet hagy
maga után. Ilyenkor önkéntelenül is azt kérdezheted, mit csinálsz
rosszul, hogyan lehetne jól csinálnod, mit lehetne a néven
változtatni. Elkezdesz kísérletezni: „Ha nem mondom minden
lélegzetvételkor, vagy ha a Jézus Krisztust a Krisztus Jézusra
cserélem, ha Jézus helyett Atyát mondok, vagy Úristent? Nem lenne
jó talán azt mondani, hogy Te? Vagy Mária helyett azt, hogy Mirjam?
Vagy váltogatva a nevet egyszer ezt, másszor azt?” Ilyenkor
észrevétlenül érzelmi hatást keresünk, szeretnénk valamit
önmagunknak, menekülünk valami üresség
elől. Minden rossz szándék nélkül, nem tudatosan, de önmagunkkal
foglalkozunk.

Pedig ha Istent szólítod meg, nem saját jó érzésed a fontos.

Gondosan válaszd ki azt a szót, amellyel meditálsz, s aztán maradj
hűséges hozzá. Ha rutinná válik, állj meg s figyelj. Észlelj.

Ha gépiessé válsz, hagyd abba a név mechanikus ismétlését,

mondd a nevet finomabb, gyengédebb figyelemmel újra.

Nyugodjon meg a figyelmed egy ponton, hogy megnyílhass

A meditálás testnek-léleknek olyan működése, amely

ellentmondásos. Mint a csodálkozás, hisz miközben egyvalamin
csodálkozol, mindenre nyitottá válsz. Ilyen a figyelmed a
meditációban is: egy ponton nyugszik, ugyanakkor nem zár ki
semmit, minden érintheti. Az észlelés nem koncentráló, nem
kirekesztő, hanem befogadó figyelem. Tehát nyugodjon figyelmed
egy ponton, hogy megnyílhass, hogy érdeklődésed elmélyülhessen.
Már amennyire ez sikerül. Talán a másodperc töredékére.

Légzésed, kezed, a szó az a közvetlen valóság, amelyet

észreveszel. Ezek segítenek neked, hogy megnyílj a valóságra,
hogy mindig a valóst keresd, mindig ahhoz térj vissza, az után
érdeklődj, abban mélyülj el. Hogy a valóban működő Istennek
tedd ki magad.

Aki a meditálásnak erre a módjára szánja rá magát, szeretné

megérteni, mi is történik az imájában. Különböző lelkiállapotokat
tapasztal meg, s azt kérdezi, jól meditál-e vagy sem. Meditálás-e, ha
mechanikusan térsz vissza figyelmeddel a kezedhez, ha csak
lélektelenül tudod ismételni a szót? Ha itt akadsz el, elakadásod az
életeddel függ össze. Nézz jobban rá, mit mutat ez az életedről. Ha
a meditációt összeszorított fogakkal akarod kibírni, lehetséges, hogy
életedet csak becsületesen túlélni akarod. Ha a meditációs idő végét
várod, akkor életedben is talán valaminek a végét várod, s ezért
nehéz örömmel átélned azt, ami éppen van. Ha betartod az
utasításokat a meditációban, de közben megkíméled magad attól,
hogy megnyílj arra, ami megérinthet téged a valóságból, akkor talán
az életedet is magad akarod kontrollálni.

Az is lehet, hogy az életben könnyedséget, állandó jó érzést keresel.

És akkor a meditációt olyannak képzelheted, mint a napon való
sütkérezést egy hintaszékben. Ez kedves ugyan, de nem valószínű,
hogy így a valóság nehezebben befogadható oldalára is nyitottá
válsz.

Mint minden imának, a meditálásnak is van kultúrája, hagyománya.

Formája, ritmusa. Súlya. Tétje. Bizonyos fegyelmezettséget,
tiszteletet kíván meg. Gyakorlottságot is. Megfelelő testtartást. S
annak szándékát, hogy tudatosan akarj kapcsolatba lépni,
kapcsolatban lenni az Istennel. A meditációban a lét
megtapasztalása és szeretete fejlődik ki.
III. AZ ÁTHOSZ-HEGYI SZERÁFIM ATYA TANÍTÁSA ÉS
A MEDITÁCIÓ

Bevezetés

Az itt kommentált történet arról számol be, hogyan tanul imádkozni

egy sztarectől, Szeráfim atyától egy fiatal francia szerzetes, aki azzal
a szándékkal ment Áthosz félszigetére, hogy elsajátítsa a szív
imáját. Arra vágyott, hogy ne csak ismeretei legyenek erről, hanem
hogy gyakorolja, meg is tapasztalja a belső imát. Hészükhaszta
imamód címen kiadott beszámolójában az e téren szerzett
személyes élményeit írja le Jean-Yves Leloup.

Szeráfim atya gyakorlatai számomra is fontossá váltak, segítenek

megérteni, miben áll a meditáció. A francia
fiatalember Áthoszhegyi tapasztalataihoz fűzött magyarázataimban
Szeráfim atya tanítását a meditációval hozom kapcsolatba.

A belső imát a keleti egyházban szabadon gyakorolhatták a

szerzetesek, nem úgy, mint Nyugaton. A nyugati egyház óvatosabb
volt a Lélek megmozdulásaival kapcsolatban. A hitigazságok
tanítása nagymértékben az értelmi síkra tevődött át. Különösen a
reformáció következtében, a tridenti zsinat
után, mivel a protestánsok épp azt hangsúlyozták, hogy a Szentírás
a hívőt inspirálja, Isten a Szentíráson keresztül közvetlenül szól a
hívő lélekhez, az egyházi hivatal közvetítése nélkül. A római egyház
számára ezért lett fontos, hogy papjait a hivatalosan elfogadott hit
tanítására kötelezze. A papképzést komolyan megszervezte, és
szisztematikusan tanította a hitigazságokat. Papok és hívek
engedelmességből fogadták el a hitet, s így sokszor nem volt biztos,
hogy az evangélium üzenetét a bensőjükben is értették-e. A nyugati
egyháznak hamar fenntartásai lettek a misztikával, a megélt,
megtapasztalt belső imával szemben. A Szentlélekre hivatkozó
illumináltakat inkvizíció elé állították. Avilai Szent Teréz is félt az
inkvizíciótól, mint az ördög a szentelt víztől. Loyolai Szent Ignác
teológiát tanult, hogy ne keveredjen gyanúba az inkvizíció előtt, és
hogy lelki tapasztalatait mint felszentelt pap az egyház hivatalosan
használt és elfogadott teológiai nyelvén tudja kifejezni és
továbbadni, nem mint illuminált, megvilágosodott, a Szentlélektől
inspirált világi ember.

A papneveldékben a reformáció után misztikáról csak mosolyogva

beszéltek, és az igazi lelki tapasztalatokat csak néhány szent
különleges élményének tekintették. A nyugati egyházban voltak
ájtatosságok, volt érzelmi vallásosság, de a hit tanítása nem belső
tapasztalaton, hanem az engedelmességen alapult.

A keleti egyházakban (orosz, görög, kopt, maronita egyház, Tamás-

egyház Indiában, káldok Irakban) nem volt reformáció, s nincs
tanítóhivatal, amely megmondaná, mit kell, mit szabad
hinni. Így a bensőben megtapasztalt hitélet az ortodox egyházakban
sokszor talán elevenebben és szabadabban megmaradt, mint
Nyugaton.

Görögországban Áthosz félszigetén a szerzetesek különböző

lelkiségeket ápolnak és gyakorolnak kolostoraikban. Szeráfim atya
tanítása a belső imáról lelki mesterére, Szent Sziluán sztarecre
vezethető vissza, aki orosz parasztember volt, féltékenységből
majdnem gyilkos lett, de megbánta bűnét, és vezeklésben élte le
egész életét Áthosz hegyén. Az 1930-as években halt meg. A görög
egyház szentnek tartja. Életrajza és feljegyzéseinek gyűjteménye
magyarul is megjelent. Szent Sziluán vezette be Szeráfim atyát a
belső ima mélyebb ismeretébe.

Azzal, hogy Szeráfim atya imáját itt példaképnek mutatom be, nem
szeretném az Áthosz-hegyi szerzeteseket mindenben követni.
Például abban, hogy nem engednek be nőket félszigetükre.

A következőkben a francia fiatalember Áthosz-hegyi tapasztalatait

követem, arra figyelve, hogyan gazdagíthatja a szív imája a
meditáció tanítását. A dőlt betűkkel írt sorok idézetek Jean-Yves
Leloup írásából.

Mielőtt a fiatal francia filozófus megérkezett Áthosz hegyére, már

olvasott néhány könyvet a keleti (ortodox) lelkiségről, közte a szív
imájáról szóló kis Filokália könyvet és egy orosz zarándok
elbeszéléseit.

A keleti egyház írásai közé tartozik a Filokália, amelyben

megtalálható mindaz, amit az atyák és nagy szentek a szív imájáról
írtak és tanítottak.

A zarándok elbeszélései egy orosz írás a XIX. századból, amelyben

egy fiatal parasztember igyekezetéről olvashatunk, aki
szerencsétlenül járt, egyik karja megbénult, így nem dolgozhatott
többé mint földműves, és legalább imádkozni szeretett volna. De
nem tudta, miként. Szent Pál apostolnál azt olvasta, hogy
„imádkozzatok szüntelenül”. Nem értette, hogyan lehet szüntelenül
imádkozni. Mindenütt kereste azt a mestert, aki meg tudta volna
mondani, mit is jelent ez. Végül rátalált egy sztarecre, aki arra
tanította, hogy ugyanazt a szót ismételgesse, s ez a gyakorlat el
fogja vezetni a belső imához. Elsősorban a jerikói vak kiáltását
ajánlotta neki: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Arra bíztatta: „Ezt
ismételd! Ismételd annyiszor és addig, amikor már nem te mondod,
hanem a szívedben dobog, a szívedben lüktet Isten neve. Hogy az
imaként ismételt szó testeddé és véreddé váljon. Belülről hasson a
lelkedre.”

Az orosz zarándok által keresett és megtalált belső ima nem új

keletű. Vallásos emberek, szerzetesek mindig is keresték a lélek
elmélyülését. Hogy miként tudnak elcsendesülni, elsősorban belülről.
Hogyan is válik a bensőben kimondott szó, gondolat gyógyítóvá,
nem pedig kárt okozóvá. A régi szerzetesek lelki életnek nevezték a
bensőben kimondott szóval való foglalkozást, amely abban áll, hogy
észleljük, bensőnkben mit is
mondunk, milyen szavakat. Milyen szavakkal illetjük magunkat:
lebecsüljük vagy bíztatjuk? Hogyan beszélünk és főként hogyan
gondolkodunk másokról? Ami bensőnkben történik, segít-e abban,
hogy életünk jó irányba alakuljon?

A belső imában Isten nevének figyelmes ismétlése közben azt is

észrevesszük, ami bennünk történik. Felfedezzük, hogy mi zajlik
bennünk nemcsak az ima ideje alatt, hanem hétköznapjainkban is.
Hogy miként bánunk gondolatainkkal, érzelmeinkkel, indulatainkkal,
vágyainkkal, bensőnkben kimondott szavainkkal, hogyan kezeljük
konfliktusainkat. A belső ima következtében lelkünkben és
testünkben lassan változások történhetnek.

Nem hiszem, hogy ez automatikusan működne. Meggyőződésem

szerint a belső imához, a lelki élethez hozzátartozik a tudatosság, az
éberség is. Nem elég csak az ima szavait ismételnünk, hanem
fontos az is, hogy mi mozdul meg bennünk, hogy aztán
elcsendesedjünk, figyelmünk finomabbá váljon. A hangsúlyt erre a
figyelmességre, erre a figyelemre helyezem. S nem csak arra, hogy
mondjuk, mondjuk, mondjuk a szót. Valószínűleg az orosz zarándok
sem csak úgy lélek nélkül mondta a Kyrie eleisont, miközben máshol
járt az esze. Ha nem mechanikusan imádkozunk, hanem
érdeklődve, figyelmesen, jóindulattal, akkor elmélyül bennünk a szó.
Egy szó ismételgetése önmagában még nem ima. Belső
viszonyulásunk teszi azzá. A szándék, a bizalom, a remény szintén
fontos.

A fiatal francia olvasta tehát a Filokáliát és A zarándok

elbeszéléseit.

Ezek inkább lenyűgözték, mint meggyőzték. Párizsban részt vett egy

liturgián a Grue utcában, amely felébresztette benne a vágyat, hogy
görögországi vakációja alatt néhány napot az Áthosz-hegyen töltsön
azért, hogy kicsit többet tudjon az imáról és a hészükhasztok
imamódjáról.

Hészükhia: a lélek megbékélése. Amikor a lélekbe visszatér a derű,

az egyszerűség, a szabadság. Amikor nem az indulatok hullámai
árasztják el a lelket. Nem a bosszúság, a bosszúvágy, a félelem, az
önvád vagy éppen a figyelmetlenség, a szórakozottság, a céltalan,
üres fantáziák uralják a lelket. Amikor a lélek összeszedett, derűs,
békés, nyugodt, elszánt, figyelmes. Ez a hészükhia. A hészükhaszta
imamód gyümölcse a belső kiegyensúlyozottság.

A belső ima gyógyít. Hatása abban áll, hogy megbékél a lélek. Az

ima nem tesz indulatmentessé. Az indulat erő. Fontos számunkra.
Érzelmi érintettségünk mutatkozik meg benne. Ezeket az érzelmi
erőket sokszor felszínre hozza a belső ima. Félünk is ettől. A
figyelmes ima azonban nem nyomja el a test és a lélek vágyait,
fellobbanásait. Ha az ima során megjelennek, tudatosulnak ezek,
akkor már nem ijesztenek meg, nem tesznek kiszolgáltatottá.
Tudatosabban élünk velük. Az imában belső egyensúlyra találunk.

A lélek gondozását a lelki élet mesterei mindig is terápiának

tekintették. Azért imádkozunk, hogy Isten felé forduljunk. S ha Isten
felé fordulunk, az gyógyít. Nem azért fordulunk Isten felé, hogy
meggyógyuljunk, hanem azért, hogy őt dicsőítsük. De ha dicsőítjük
őt, gyógyulunk. És Isten dicsőítése abban áll, hogy tudjuk kezelni
testünk-lelkünk hullámait, mozgását, háborgásait. Tanulunk bánni
testi-lelki szükségleteinkkel, megoldásra váró feladatainkkal. Isten
dicsősége nemcsak abban áll, hogy betartjuk vallásos szokásainkat,
kötelességeinket, hanem abban, hogy tudunk bánni egész
életünkkel. Hogy mit adjunk meg testünknek-lelkünknek. Hogy mikor
van szükség arra, hogy fegyelmezzük őket. Nem magáért a
fegyelmezés kedvéért, hanem azért, hogy a test és a lélek
egészségesen fejlődjön. És ebben áll Isten dicsősége. Abban, ha mi
vagyunk, kibontakozunk, élünk, és tudunk együtt élni
embertársainkkal. Amikor szorult helyzetéből, rendezetlen érzelmi
állapotából vagy szétszóródottságából a lélek vissza tud jutni oda,
hogy megbékéljen. Ezt a békét nevezzük hészükhiának.

Ezek a csendben élő emberek a „hészükhiát”, azaz a belső békét

keresik.

Túl hosszú lenne elmesélni, hogyan találkozott a francia fiatalember

Szeráfim atyával, aki a Szent Panteleimon-monostor közelében
lakott; elég, ha annyit mondunk, hogy a fiatal filozófus kicsit fáradt
volt. Úgy találta, hogy a szerzetesek nincsenek azon a magaslaton,
amelyről a könyvek írtak.

Azt is mondjuk el, hogy noha már több írást olvasott az imádságról,
igazából még nem imádkozott és nem gyakorolt
valami sajátos imamódot. Szíve mélyén nem egy erről szóló újabb
előadásra vágyott, hanem „bevezetésre”, amely lehetővé tenné
számára, hogy ne hallomásból, hanem belülről, tapasztalatból
ismerje meg, mit jelent imádkozni.

Szeráfim atyáról egymásnak ellentmondó hírek keringtek a

szerzetesi közösségben. Némelyek azzal vádolták, hogy néhány
centiméterrel a föld felett jár; mások azzal, hogy kiabál, ismét mások
tanulatlan parasztnak tartották; végül voltak, akik azt mondták róla,
hogy igazi, Szentlélek ihlette sztarec, aki képes arra, hogy hasznos
tanácsokat adjon, és a szívekben olvasson. Amikor valaki
remeteségének kapujába ért, Szeráfim atyának az volt a szokása,
hogy a legilletlenebb módon, tetőtől talpig végigmérte az érkezőt öt
hosszú percen át anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzá.

Szeráfim atya már az első találkozásnál arra figyelt, hogy a Lélek

mennyire járta át a hozzá érkező vendég testét-lelkét. Tudta, hogy
sokszor csak fejünkben vagyunk, csak gondolatainkkal vagyunk az
imánál, csak kíváncsiságból, divatból keresünk spirituális
tapasztalatokat, csak szájunkkal valljuk meg hitünket,
meggyőződéseinket, miközben lényünket nem járja át az az
elszántság, hogy mindent egy kártyára tegyünk fel, és az imában
szívvel-lélekkel átadjuk magunkat Istennek.

Szeráfim atya a francia fiatalembert is próbára tette, mint minden

hozzá érkező kíváncsi turistát. Hosszan, legalább öt percen át nézte,
figyelte, hogy leszállt-e benne a Lélek a fejéből
és a szájából a szívébe, testébe. Kibírja-e a nyugati civilizáció
embere a lelki mester tekintetét? Szeráfim atya csak azzal állt
szóba, aki elviselte ezt a tekintetet, és elszántan kitartott abban,
hogy az imában valóban Istennek szentelje az idejét.

Bizonyos bátorság, kitartás kell ehhez az öt percen át tartó

nézéshez. Mindkét fél részéről. Kérdés, hogy akit néznek, kibírja-e
ezt az öt percet, kibírja-e, hogy nézik. Elszántság kell ahhoz, hogy
elviselje ennek a feszültségét. És Szeráfim atya kipróbálta, hogy
kibírja-e a másik az elbizonytalanodást, a kihívást, a csendet.

Ezt magunk is tapasztaljuk, amikor beszélgetünk valakivel, és

kapcsolat jön létre köztünk. Megindul valami sokszor
megnevezhetetlen energiaáramlás két ember között. Ilyenkor sokan
megijedünk. Félelmünkben elkezdünk valami egészen másról
beszélni. Hogy megszüntessük ezt a feszültséget, ezt a
bizonytalanságot, ezt az energiaáramlást, amelyről nem tudjuk, hogy
mi, és hogy mihez vezet. Ilyenkor jó tanácsokat osztogatunk a
másiknak, vagy másra tereljük a szót. Ám ezzel megszüntetjük a
feszültséget, az energia áramlását is. Ilyenkor csak a csend segít, s
a bátorság, kibírni az ismeretlent. Ha ilyen intenzív belső feszültség
esetén egymás között nem bírjuk elviselni a csendet, akkor a benne
rejlő energiát, erőt is feladjuk. Az élet, az új, ami ebből az energiából
keletkezhetne, megszólalásunkkal megszűnik, elillan. Ez a belső
csend titkához tartozik, amelyet el lehet viselni, meg lehet szeretni.
Lehet tanulni, hogy felismerjük és kibírjuk ezt az életet hozó csendet.
A meditációban is ez történik, amikor kezd áramlani ez az energia.
Lehet, hogy megijedünk. Ilyenkor nem szabad semmit sem tennünk.
Csupán kibírni, hogy nem tudjuk, mi történik. Kibírni azt, hogy nem
tudjuk, miért ülünk most itt a csendben. Mert minden igaz imában
éltető energia áramlik.

Azok, akiket nem késztetett menekülésre az efféle vizsgálódás,

hallhatták a szerzetes kemény diagnózisát: „Nem szállt az állánál
lejjebb. Magáról ne is beszéljünk. Még be sem lépett. Nem igaz, ez
csodálatos! A térdéig ereszkedett.” Természetesen arról beszélt,
hogy milyen mélységekben van jelen a Szentlélek az emberben.
Néha a fejben, ritkábban a szívben vagy még lejjebb. Az ember
szentségét aszerint ítélte meg, hogy a Lélek milyen fokban testesült
meg benne. Tökéletes, átalakult ember az volt számára, akiben
teljes egészében, tetőtől talpig a Szentlélek lakott. „Ilyet csak
egyszer láttam Sziluan sztarecnél, mondta. Ő valóban Isten embere
volt, tele alázattal és fenséggel.”

A fiatal filozófus még nem volt ebben az állapotban; a Szentlélek

megállt vagy inkább csak az álláig talált utat benne. Amikor arra
kérte Szeráfim atyát, hogy beszéljen neki a szív imájáról és az
Evagriosz Pontikosz szerinti tiszta imádságról, Szeráfim atya
kiabálni kezdett. Ám a fiatalember nem veszítette el bátorságát.
Kitartott.

Imádkozz úgy, mint egy hegy!

Mielőtt a szív imájáról beszélnék, tanulj meg úgy imádkozni, mint az
a hegy. És Szeráfim atya egy hatalmas sziklára mutatott. Kérdezd
meg őt, hogyan imádkozik. Azután gyere vissza hozzám. Így
kezdődött el a fiatal filozófus bevezetése a hészükhaszta imamódba.

Az első útmutatás a stabilitásra, a jó alapok lerakására vonatkozott.

Minden tanítás úgy kezdődik, hogy alapokat kell rakni. Az alap főleg
bizalmat jelent. Bizalomra van szüksége a kisgyereknek is. Ahhoz,
hogy tudjon bízni önmagában, fontos, hogy megbízhasson azokban,
akik körülveszik, foglalkoznak vele. Fontos, hogy kiszámíthatók
legyenek életkörülményei. Ez a bizalom alapozza meg létét, hogy
merjen lábra állni, útra kelni, önállóvá válni.

A meditáció egyik fontos tapasztalata, hogy megerősödik bizalmad

létedben, életedben. Nem abban, amit csinálsz, nem abban, amit
mondasz, amit tudsz, amid van, amit elértél, hanem bizalom abban,
hogy vagy. És hogy itt vagy. Még ha nem is történik semmi, akkor is.
Bizalom a létben, a létedben. Biztos csak az, hogy vagy, itt és most.

Keresd meg a helyed. Állj két lábbal a földön. Verj gyökeret a

jelenben működő Istenben, mint egy szilárd tölgyfa. Ülj meditációd
ideje alatt úgy, mint egy hegy. Hogy megtapasztald, milyen alapokon
nyugszik léted. Hogy megtaláld helyed az életben. Hogy otthon
legyél önmagadnál, saját életedben.
Ülj le. Sziklára építsd házadat, ne homokra.

Csakugyan, az első tanács, amit az ember az imádkozásra

vágyónak adhat, nem lelki, hanem testi jellegű. Ülj le.

Az ima a testedből indul ki. Tapasztalatom szerint az imaélet

fejlődése nem azzal kezdődik, hogy először szóbeli imát tanulsz,
aztán beszélgetsz Istennel, hogy kifejezésre juthassanak érzelmeid.
Utad az imában a testednél kezdődik. „Tedd össze a kezed!” „Hajts
térdet!” „Vess keresztet!” De ne akárhogyan. Amikor letérdelsz vagy
keresztet vetsz, tedd figyelemmel, összeszedetten. Tisztelettel tedd
össze két kezed. Ne hányd magadra a keresztet, hanem szedd
össze magad. A testedet szeded ráncba. A testedben kifejeződő
tisztelet formálja lelkedet. Tanítja, hogyan legyél tisztelettel önmagad
és minden létező iránt. Ez a tisztelet az ima kezdete: Istent
elismered Istennek.

Ha meditálni akarsz, ülj le. Találd meg a helyed. Nem kapkodva,

nem vonakodva, nem bizonytalankodva, hogy akarod-e egyáltalán
kiszolgáltatni magad Istennek. Érkezz meg egész testedbe.
Nyújtózkodj. Vedd észre, hogy lélegzel. Csak ezután indítsd fel
szándékod, hogy miért is vagy itt, mire is készülsz. Ezek az
előgyakorlatok ráhangolnak, hogy stabil testhelyzetben, szabaddá
vált lélekkel, figyelemmel, összeszedetten imádkozz. Bízz testedben.
Benne ébred fel lelked. Ne félj, lelked majd követi testedet.
Ülj úgy, mint egy hegy. Azaz légy nehéz. Legyen súlyos a jelenléted.

Az első tanács, amelyet a meditációra vágyónak adni lehet, nem

lelki, hanem testi. Ülj le, legyél nehéz, legyen nehéz a jelenléted,
legyél ott, ahol vagy. Életünk is ezen az ottléten múlik. Amit csinálsz,
azt csináld „teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből, teljes
elmédből”, mint az irgalmas szamaritánus (Lk 10,27).

Az első napokban a fiatalembernek nagyon nehéz volt így

mozdulatlanul maradnia. Keresztbetett lábakkal, a medencecsont
kissé följebb, mint a térdek. Ezt a testtartást találta a
legstabilabbnak. Egy reggel aztán valóban megérezte, mit jelent úgy
imádkozni, mint egy hegy. Ült teljes súlyával, mozdulatlanul. Egy volt
a heggyel, időérzéke teljesen megváltozott.

Nemcsak az imában tapasztalhatod ezt, hogy megváltozik az

időérzéked. Az idő, ha be is osztották évekre, napokra, hetekre,
órákra, percekre, nincs kívül a testeden. Az idő mérése racionális
művelet. Megélése azonban szubjektív. Az idő mást jelent, ha fáj
valamid, ha valami kellemetlen, ha ki kell bírnod valaminek a végét.
Más az idő, ha egészen elmélyültél valamiben. Más, ha sóvárogva
vagy gondterhelten vársz, és nem múlik az idő. Az imád is néha
elviselhetetlenül hosszúnak, vég nélkülinek tűnik. Máskor viszont
nem is hinnéd, hogy már eltelt egy óra.
A hegyeknek más az idejük, a ritmusuk. Amikor az ember úgy ül,
mint egy hegy, előtte van az örökkévalóság.

Számodra az idő múlik, racionálisan beosztott folyamatosságában

telik. Valójában azonban az idő azt jelenti, hogy élsz, fejlődsz,
változol, megélsz valamit. Tehát az idő igazából nem múlik, hanem
te magad bontakozol ki vagy indulsz éppen hervadásnak. A
változásokat éljük meg az idő múlásaként.

De ez a horizontálisan folyó idő váratlanul elmélyülhet. Ekkor veszed

észre, hogy van más formája is a létezésnek. Ekkor valami fontossá
válik, valami megérint. Ilyenkor az idő nem horizontálisan folyik
tovább, hanem vertikálissá válik. Nem múlik, hanem megnyílik.
Mintha hirtelen kitágulna. A lét teljessé válik. Beteljesedik. Teljesen
jelen vagy.

Itt van az örökkévalóság. Az örökkévalóság nem vég nélküli

folyamat, szűnni nem akaró idő. Nem is a halálod után bekövetkező
állapot, amelynek aztán nincs többé vége. Az örökkévalósággal
akkor érintkezel, amikor kapcsolatba kerülsz azzal, ami igazán éltet.
Amikor a létet teremtő, éltető erő, energia megjelenik és tudatosul
benned. Az Istennel való találkozás mindig ott van, amikor intenzív
lesz az élet. Ott érdemes élni.

Ez a helyes magatartása annak, aki rá akar hangolódni az imára.

Tudja, hogy mögötte, benne és előtte van az örökkévalóság.
Egy templom építésére először kőre volt szükség, a szikla
rendíthetetlen szilárdságára, azután Isten megépíthette Egyházát, s
az ember testét pedig templomává tette.

Az evangélium szavát Szeráfim atya így értelmezte. „Te Péter vagy,

s én erre a sziklára építem egyházamat.” Te vagy az a kő, amelyből
épül Isten egyháza, temploma. Ha testedet, lelkedet, képességeidet
Isten temploma építőköveinek tekinted, s ezt komolyan veszed,
akkor bizalmat kapsz életedhez. Akkor már nem tudod sem magadat
megvetni, sem mást elítélni. Isten templomának tisztelet jár.

Amikor prédikációra készülök, lelkigyakorlatot tartok, valakivel

személyesen beszélgetek, vagy valakinek a sorsát hordozom,
mindig felidézem magamban ezt a tudatot, hogy akihez szólok, akire
figyelek, akire gondolok, az Isten temploma, abban működik, él a
Lélek. Megismétlem magam számára, tudatosítom magamban ezt.
Nem nekem kell benne változásokat előidéznem. A Szentlélek
működik benne. Szavaim, jelenlétem és a benne működő élő
Lélekbe vetett hitem és bizalmam csak segítség, hogy ő is tudjon
bízni, el is tudja hinni, hogy ő Isten Lelkének temploma.

A kritika, vád, ítélkezés, kioktatás olyan érzést kelt, hogy nem vagy
elég jó, nem vagy elég ügyes. Akár másoknak, akár önmagadnak
mondod ezt. Ilyenkor gyengül az önbizalom. Pedig csak akkor tud
növekedni, fejlődni a fiatal, erősödni a gyenge, bátorságot venni
magán a félénk, ha bizalmat kap. Ha megerősödik benne annak
tudata, hogy ő Isten Lelkének a
temploma, s akarja őt az élet.

Eljön a nap, jövendöli a próféta, amikor „többet nem lesz szükség

arra, hogy az egyik ember a másikat, testvér a testvérét így tanítsa:
»Ismerd meg az Urat!«, mert mindnyájan ismerni fognak a
legkisebbtől a legnagyobbig – mondja az Úr.” (Jer 31,34)

A filozófus több héten át így maradt. A legnehezebb az volt

számára, hogy órákat töltsön el semmittevéssel. Újra meg kellett
tanulnia létezni, egyszerűen csak lenni, cél és ok nélkül.

Mint ahogy a napsütésben heverésző és farkát csóváló kiskutya,

amely egyszerűen csak örül annak, hogy van.

Ezt nehezen bírja ki az aktivitásra nevelt ember, aki csak akkor tartja
értékesnek a létét, ha teljesített valamit. Különösen fiataloknak a
feladata, hogy alkossanak, teljesítsenek, sikerre törekedjenek. A
teremtő azt a képességet és készséget építette az emberbe, hogy
tanuljon, kibontakozzon, kézbe vegye életét, alakítsa környezetét. Ez
az érem egyik oldala.

A meditáló nem veti meg az embernek ezt az alkotó tehetségét. A

meditáció tétlenségében nem semmittevésről van szó. A hegyek
évmilliós nyugalmában pezsgett az élet, alakult a természet. Az
újszülött gyermek többet tanul és gyorsabban fejlődik
kiszolgáltatottságában és tétlenségében, mint a felnőtt legaktívabb
korszakában. Aki meditál, nem veti meg, nem
becsüli le az alkotó tevékenységet. Csak éppen van ideje annak is,
amikor el kell hagyni az aktivitást. Az ószövetségi Szentírás tanítása,
hogy Isten hat napig dolgozott, s a hetediken megpihent. Hogy ezt
Isten így csinálta-e vagy sem, nem tudjuk. De a Szentírás így írja
elő, hogy dolgozz hat napig, s legyen egy hetedik, amelyen
megpihensz. Dolgozz komolyan, s utána nagyon hasznos lehet, ha
semmit sem teszel. Legyen ideje az életedben annak, amikor
egyszerűen csak vagy. S találd meg abban is a lét örömét. Hogy jó
lenned.

Úgy imádkozni, mint egy hegy, azt jelenti, hogy maga a lét
imádkozik. A lét a maga egyszerűségében, megelőzve minden
gondolatot, élvezetet, szenvedést.

Maga a lét akar kibontakozni mindnyájunkban. A fák nem

erőlködnek, hogy kirügyezzenek. A mezők liliomai nem szőnek-
fonnak. Neked sem kell erőlködnöd, hogy legyél. Minden létező
belülről növekszik, és amikor létrejött, megszületett, akkor
képességet és energiát kapott ahhoz, hogy kibontakozzon és
fejlődjön. Az élet maga lenni akar. Az életerő ott áramlik minden
élőben. Az életkedv belülről szökken föl. Itt van. Csak rá kell nézned.
És nem szem elől veszítened.

A meditációban ennek a jelenben működő életerőnek, élni

akarásnak a biztonságát, stabilitását tapasztalod meg, ismered fel,
éled. Sokszor nagyon fájdalmasan. Különösen, ha elszoktál attól,
hogy magára a létre, az életre, Istenre hagyatkozz. Ha elveszett a
belé vetett bizalmad. Ha csak saját akaratodban, ténykedéseidben,
stratégiáidban mersz bízni. Különösen
ilyenkor maradj ülve, s ne akarj semmit se megoldani. Csak legyél. A
biztonság a létedben van. Itt van. Ne keresd máshol. S aztán majd
lesz elég időd arra, hogy magad is megoldhass problémákat. De
életed legfontosabb dolgait hagyd Istenre.

Szeráfim atya minden nap meglátogatta, s megosztotta vele

paradicsomát és olajbogyóját. E nagyon egyszerű étkezés ellenére
úgy tűnt, hogy hízott a fiatalember. Járása nyugodtabb lett, mintha a
hegy a testébe költözött volna. Tudott mindenre időt adni, befogadni
az évszakokat. Csendes és nyugodt maradt, mint a föld, amelyik
néha kemény és száraz, néha viszont olyan, mint az aratásra váró
domboldal. Úgy imádkozott, mint egy hegy. Ez gondolatainak
ritmusát is megváltoztatta. Megtanult ítélkezés nélkül látni.

Ne ítélkezz! Elengedhetetlen tanítása ez a Szentírásnak.

Visszavonhatatlan alapelve a meditációnak. Az evangéliumban
sokszor látjuk Jézus példáját. A gyors ítélkezés ellen mindig
megvédte az embereket: a házasságtörő asszonyt, Zakeust, a
bűnös asszonyt, aki megmosta Jézus lábát.

Ne ítélkezz! Ez nem azt jelenti, hogy minden mindegy, csinálhatsz,

amit akarsz, én nem szólok bele. Ne ítélkezz! Ez nem közömbösség,
nem laissez-faire. Inkább arra figyelmeztet, hogy nem látsz mindent
pontosan, jól, összefüggéseiben. Tehát jobban oda kell figyelned.
Amikor észreveszed magadban, hogy ítélkezés született benned,
akkor válj óvatosabbá, mert ilyenkor gyakran előítélet áldozatává
váltál. Előítéleteid félrevezetnek. Tévedésbe visznek. Legtöbbször
nem látod át rögtön elég jól a
helyzetet. Figyelmesebben kövesd, hogy mi is történt valójában.
Hallgasd meg a másikat. Járj utána a dolgoknak. Ekkor
észreveszed, hogy a dolgok sokkal bonyolultabbak. Az emberi lélek
komplexebb, mint gondolnád.

Persze nem hagyhatsz mindent jóvá. De legyen megalapozott az,

amiről képet alkottál magadnak. S akkor azt tudod mondani a
másiknak, hogy nem értek veled egyet, nem tartom helyesnek, amit
csinálsz. Ez már nem ítélkezés.

Szeráfim atya tanítása azonban még egy lépéssel tovább megy:

A fiatalember megtanult ítélkezés nélkül látni – jobban odafigyelni,

jobban meglátni azt, ami van – mintha megadná a létezés jogát
mindannak, ami a hegyen nő.

Ez egy másik szempontja a „ne ítélkezz!” alapelvnek. Isten

megengedi, hogy sok minden történjen és legyen, amit mi
helytelenítünk, rossznak tartunk. Ami előtt értetlenül állunk. Amit
egész szívből visszautasítunk. Amitől félünk. De milyen jogon írom
felül a teremtő döntését? A meditatív imában ítélkezés nélkül
engedd közel magadhoz azt, amitől maga az Isten sem borzad el.

A meditálónak azt mondom: ami van, annak először is szabad

lennie. Lehet, hogy aztán meg kell változnia. De ha van, akkor ne
csinálj úgy, mintha nem lenne. Vagy ne csinálj úgy, mintha nem
szabadna lennie. Ha van, akkor van. Nem kérdez meg
téged az Isten, megengeded-e, hogy olyan dolgok történjenek a
világban, amilyenek történnek. Megadja a létezés jogát mindannak,
ami a teremtésében történik. Ezt teszi a hegy is. Megengedi, hogy
nőjön, ami a hegyen nő.

Úgy imádkozz, mint a hegy, vagyis először vedd észre s engedd

meg azt, ami van. Hagyj időt arra, hogy észrevedd, mi van benned,
mi van a másikban. S ami van, azt ne ítéld meg azonnal. Add meg a
létezés jogát mindennek. Pusztán azért, mert van. Ami van, annak
joga van arra, hogy legyen, mert különben nem lenne.

Lehet, hogy a te feladatod az, hogy körülötted valami megváltozzon.

De csak az tud megváltozni körülötted vagy benned, amit előbb
magadhoz tudsz engedni. Isten kezéből fogadni.

S az is lehet, hogy meditációs imádban kiengesztelődsz azzal, amit

nem lehet megváltoztatni. Hogy a múltad ilyenné formált, hogy most
ilyen vagy. S ami ebből változni tud, azt örömmel fogadod. És nem
ejt kétségbe, ha észreveszed, van, ami nem tud megváltozni, ami
mindig is érzékeny pont marad számodra.

Jó és rossz megkülönböztetése a meditációban nem érzelmi, nem

erkölcsi kérdés, hanem egzisztenciális. Jó-e vagy rossz, hogy vagy?
Önmagad számára? Másoknak? Környezetednek? Miért is akarja
Isten, hogy legyél? Kérdőre vonhatod, de adós marad válaszával.
Miért lettél? Éppen te. Mégis vagy. Tehát az
élet akarta, hogy legyél. Az életnek jó, hogy vagy. Szabad, hogy
legyél. S másnak is szabad lennie. Isten kedvel benned valamit. Jó,
ha el tudod fogadni magadat is, másokat is, mint Istentől akart lényt.

Imádkozz úgy, mint a pipacs!

A hészükhaszta imának megvannak a gyökerei, azaz a hegy

szilárdsága. De célja nem az, hogy halott rönkké, hanem hogy élő
emberré tegyen. – Most már ne úgy imádkozz, mint egy terméketlen
hegy! Tanulj meg úgy imádkozni, mint a pipacs, de azért ne felejtsd
el a hegyet sem! Így tanult meg a fiatalember kivirulni. Az ima
először egy jó alap, ezt tanította neki a hegy.

A meditáció először is jó alap. Megtalálod a biztonságot az ülésben.

Hogy itt vagy. Történjen bármi. Vagy. És kibírod ezt. Nem ugrasz fel,
nem szaladsz el. Türelmetlenségedben nem fészkelődsz, nem is
hajolsz előre a sámliról, mintha Istent imádnád, pedig e gesztussal
valójában csak könnyíteni próbálnál kibírhatatlan testi-lelki
helyzeteden. Ülsz tovább rendíthetetlenül, mint a hegy.

A meditáció irányulás is. Ahogyan maga az élet is. Valahova,

valamerre tart. Erre tanít a pipacs. A nap felé, a fény felé fordul.
Növekszik, mint minden élet. Mint mindenki, aki imádkozik.

Erre oktatta most a pipacs. Forduljon a nap felé, fordítsa lénye

legmélyét a fény felé. Egész erejével, vérével erre vágyakozzon.

A meditálónak azt mondom: figyeld meg, hogy miért is csinálod.

Fontos, hogy mi a szándékod. Hogy van-e szándékod. Nem csak
annyi, hogy leülsz, hanem van-e benned belső indíttatás.

Olyan ez, mint amikor zarándokolsz. Nem sétálsz akkor, nemcsak

bolyongsz, bandukolsz cél nélkül, hanem valahova szándékozol
menni. Van egy konkrét célod, egy hely, ahova el akarsz jutni.
Könnyen meg is nevezed: Santiago vagy Csíksomlyó. És mész.
Mész tovább akkor is, ha tör a cipő, fáj a térded, nyom a hátizsák.
Ennek az útnak van lelki oldala is, amelyet nehezebben tudsz
megindokolni. Nemcsak mész, nemcsak valahova mész, hanem van
benned egy szándék, amelyet talán nem is tudsz igazán
megfogalmazni. Ezt sokszor csak később tudod meg. Vagy később
jobban megérted, hogy mire is volt mindez jó. De valami hajtott.

A zarándokúton minden, amit közben teszel, ami veled történik,

kapcsolatban van azzal, amiért útra keltél, a szándékoddal. Minden
értelmet kap az által, ahova eljutni szeretnél, ami bensődben hajt. A
cél azért fontos, mert irányt ad az útnak, a lépéseknek, a
fáradtságnak. Kitartást, türelmet ad ahhoz, ami útközben nehéz,
gyötrelmes, csalódást okoz, elbizonytalanít. De elviseled, mert célba
akarsz érni.

Ennek a nehezen szavakba foglalható célnak köze van ahhoz, amit

hivatásnak nevezünk. Keresel valamit, amiről érzed, hogy
meg kell tenned. Ez kihívás is számodra. Sokszor nehéz. Nem
mindig örülsz neki. Lehet benned ellenállás, félelem is a
hivatásoddal szemben. És valahol mégis tudod lelked mélyén, hogy
csak akkor jó neked, ha útnak indulsz. Nem lehet tudni, hova visz az
út, mihez is vezet. Nem lehet tudni, hogy mi lesz belőle. Mégis ez a
belső cél, e szellemi irányultság szükséges ahhoz, hogy elérj valamit
az életben.

Ilyen volt első dél-amerikai utam. Vitt valami vágy. Csak azt tudtam,
hogy megyek. Nem is tudtam pontosan, hova és miért. S egy éven
keresztül mentem, egyik országból a másikba. Csak utána tudtam
meg többet arról, hogy mindez miért is volt jó.

Erre oktatta a pipacs. Forduljon a nap felé, fordítsa lénye legmélyét a

fény felé. Egész erejével, vérével erre vágyakozzon.

Nem lehet megparancsolni azt, hogy vágyakozz. De azt

megkérdezheted: „Vágyom-e erre?”

Még egy dolgot megtanult a pipacstól: a virágnak ahhoz, hogy

megmaradhasson ebben az irányban, egyenes szárra van
szüksége. Így ő is kezdte egyenesen tartani a gerincét.

A pipacsnak szüksége van egyenes szárra, hogy a fény felé tudjon

fordulni. Te is felemelt fejjel, kiegyenesedett gerinccel tarts a
világosság felé.

Megint visszatérek az ima testi jellegéhez. Az ember olyan

szellemi lény, amelyik testben valósul meg. Isten emberré lett, testté,
hússá.

Évmilliók alatt őseink fölegyenesedtek. Mert kikívánkozott belőlük a

fölegyenesedés. Amikor fölegyenesedik a gerinced, fölemelkedik a
fejed, akkor tud áramlani benned a fény. Világosság lesz benned.
Ezt megtapasztalhatod derű formájában is, vagy úgy, hogy
leegyszerűsödnek komplikált dolgok, átlátsz eddig érthetetlen
helyzeteket, megerősödik életkedved, megszületik a
kiengesztelődés benned, kibontakoznak szellemi képességeid. Ezt
szokták megvilágosodásnak nevezni.

Amikor gubbasztasz, akkor valami lehúz. A sötétségbe visz. Vannak

ilyen időszakok az életben, ezeken keresztül kell menned. De fontos,
hogy a sötétből újra a világosságra tudj jutni. Ez összefügg a
gerinceddel. Hogy amikor ülsz, különösen gerinced felső része
mozoghasson szabadon. Hogy saját magától megtalálja a számára
legjobb helyzetet. A gerinc keresi, hogy melyik helyzetben tud
áramlani benne az életnedv, az életenergia, az életöröm. Ehhez
hozzátartoznak a gerincfájdalmak is. Mert vannak berögzöttségek,
félelmek, ellenállások, rossz tapasztalatok, lelki sebek. Nem is tudod
sokszor, nem is kell azt mindig tudnod, miért, honnan erednek, de
hatnak benned. És az életnedvnek át kell törni ezeken a
berögzöttségeken, ellenállásokon, szokásokon. Át kell törnie a
bizalom, a szabadság, az életöröm, az életkedv felé. Ez a gerincben
történik.
A meditációban a fájdalmak sokszor ezzel a rendeződéssel vannak
kapcsolatban. Fájdalommal jár, amíg az élet meg nem találja az
útját. Sokszor fájdalom árán is ki kell várnod, míg gerinced
önmagától megtalálja a maga helyét. És akkor egyszerűbbek
lesznek a dolgok, szabadabb leszel, derűsebb, kevésbé komplikált.
Ez a gyümölcse, gyógyító hatása a meditációnak.

Az ima irányultság. De csak a mindennapi élet mutatja meg, merre

tartasz. A körülötted élők ezt néha hamarabb észreveszik, mint te.

Imádkozz úgy, mint egy pipacs. Irányulj a fény felé, amely nem csak
kívülről jön, hanem belülről is. A belőled sugárzó világosságnak
örülnek a többiek.

Az élet valahova törekszik. Az élet irányulás. A pipacsnak egyenes

szárra van szüksége, hogy a fény felé tudjon fordulni. Felemelt
fejeden, felegyenesedett gerinceden keresztül jön a világosság
tehozzád is. Akkor támad jókedv benned, ha hátgerinced
felegyenesedett.

Ez némi nehézséget is okozott a fiatalembernek, mert a Filokáliában

azt olvasta, hogy a szerzetesnek enyhén meghajolva kell tartania
magát. Ez régen az erősek miatt volt így. Tele voltak energiával,
ezért emlékeztetni kellett őket az emberi lét alázatosságára.
A szerzetesek régen erősek voltak, mondja a sztarec, a
természethez közel élő emberek.

Neked viszont inkább energiára van szükséged.

Neked is. A természetben élő emberek az energiát sokszor a

természeten keresztül, a munkában találják meg. Mi városi emberek
vagyunk, kevesebbet mozgunk. Ezért figyelnünk kell arra, honnan
tudunk energiához jutni.

Vannak, akik hozzászoknak ahhoz, hogy energiát szívjanak el a

környezetükből, másoktól. Valaki egyszer azt mondta, hogy azért jön
hozzám, hogy belőlem energiát szívjon el. Mondtam, hogy nem ezért
vagyok itt. Nem vagyok orvos, és nem betegeket kezelek. Ettől
kezdve az illető másként viszonyult hozzám. Megkereste, hol volt az
energia elfojtva őbenne. Segítségre abban volt szüksége, hogy
megtanuljon önmagában lenni, mint a hegy. Mert nem jó egy
kapcsolatban, ha az egyik fél túlságosan sok energiát vesz el a
másiktól, a másik meg csak ad. Ekkor a kapcsolat egyenlőtlenné
válik.

Minden kapcsolat energiát ad, de csak ha kölcsönös. Én is kapok

akkor, ha valaki lelki vezetőként fordul hozzám. És ő is. Mert mind a
ketten magunkban nyugszunk. Ahogy a hegy magában nyugszik. A
másik saját életét tárja ki, én pedig részesülök ebben. S
mindkettőnket éltet ez a kapcsolat, és mindkettőnknek energiát ad.
Ez az energiaadás nem tudatosan működik, nem az akaratodon
múlik. Hanem testeden, gerinceden keresztül. Az által, aki vagy.

Neked inkább energiára van szükséged. Az ima ideje alatt tehát

egyenesedj ki, fordulj a fény felé, de ne légy gőgös.

Gőg az, ha magadnak tulajdonítod imád és életed gyümölcsét.

Az alázatosság pedig az, hogy tudod, benned a lét valósul meg.
Persze tebenned valósul meg, fontos vagy hozzá.

Egyébként ha jól megfigyeled a pipacsot, nemcsak azzal tanít, hogy

egyenes a szára, hanem azzal is, hogy hajlékony a szél fuvallataira
és nagyon alázatos.

Az élő alkalmazkodóképességére utal itt Szeráfim atya. Az emberi

terv szerint megépített világ azonban merev. Az élő nem merev,
testével-lelkével, egész lényével alkalmazkodik a körülményekhez.

A pipacs hajlékonyságában erő van. A fűszál ereje. Bárhol ki tud

nőni, alkalmazkodik, és meghajlik, ha fúj a szél, de nem törik el.

Amikor fejjel mész a falnak, az nem erő, hanem erőszak. Az pedig

erőlködés, amikor úgy érzed, hogy egy fal előtt állsz, amely
akadályoz a továbblépésben, és te megpróbálsz mindenáron
keresztülmenni rajta.

Lehet, hogy azt nevelték beléd, hogy mindent tudsz, csak

akarnod kell. Ha mégsem sikerül, azzal vádolod magad, hogy nincs
elég akaraterőd. „Ó, én szegény!” Az akaraterő felületesebb az
életerőnél. Van egy legbensőbb, legigazibb akaratod, amely sosem
erőszakos. Nincs éle még akkor sem, ha teljesen határozott is. Mint
a fű, amely kinő a betonlapok alól. Az élet erejéből, nem pedig a
cement iránti megvetésből. Ebből az erőből születtél. Innen a
növekedés, a gyógyulás. Szolgálatodra áll. Figyelj rá.

„Hát nem tudod és nem hallottad még, hogy örökkévaló Isten az Úr?
Ő teremtette a föld határait. Nem lankad el, és nem fárad el, s
bölcsessége kifürkészhetetlen. Erőt ad a fáradtaknak, és gyámolítja
a kimerültet. Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak, az ifjak
is összeeshetnek erőtlenül. De akik az Úrban bíznak, új erőre
kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki,
járnak-kelnek, de nem lankadnak el.” (Iz 40,28–31)

A pipacs tanította mulandóságával és törékenységével is. Meg

kellett tanulnia kivirágozni, de elhervadni is.

A pipacs ebben különbözik a hegytől. Kikel a magból, kivirágzik,

termést hoz, elhervad, elhal, megtermékenyíti a földet. Ahogy Jézus
vetésről szóló példabeszédében. Bár van ott egy gazda, aki elveti a
magot, de akárhogy is gondoskodna ő maga a vetésről, az valójában
magától növekszik. Saját élete van. A gazda nem tudja, miért nő a
vetés. És azt sem tudhatja, hogy miután elvetette a magot, mi lesz
belőle, mivé válik, meddig él, kinek mire lesz jó.
Minden élőre ez jellemző. Az apa és az anya várják gyerekük
születését, de nem tudhatják, hogy ki lesz abból a gyerekből, hogy
tudják-e szeretni olyannak, amilyenné válik. A gyerek nem olyan
lesz, mint amilyennek megálmodják. Kihívás, feladat apaként-
anyaként megszeretni azt a gyereket, aki nem úgy fejlődik, ahogy
azt maguk és a gyerek számára a szülők kívánnák. Pedig lehet,
hogy sokkal kiválóbb lesz a szülei által elképzeltnél.

Minden élőnek megvan a maga életritmusa. Vannak hiányosságai,

tökéletlenségei. Megvan mások elképzelésétől, szándékától,
akaratától független működése, kibontakozása.

Minden élőnek van kezdete és vége. Kibontakozik és elhervad.

Enélkül az élő nem élő. Az elhervadás szomorúságot, félelmet,
bizonytalan érzéseket kelt bennünk, ezért nem tudjuk szeretni.
Ennek a fájdalma megtanított az utóbbi években arra, hogy azt
kérjem Istentől, hogy meg tudjam szeretni a természetnek ezt a
rendjét. Mindazt, amivel meglep. Mindazt, ami az élethez tartozik.

Arra is kérem az Istent, hogy meg tudjam szeretni a halálomnak azt

a formáját, amelyet majd ad.

Szeráfim atya arra is tanít, hogy az életet ne csak virágzásában,

hanem hervadásában is szeressem meg. Erőfeszítéssel nem tudom
az életet meghosszabbítani.
Ahelyett, hogy erőszakkal akarnám megváltoztatni az életnek ezt a
rendjét, megbékélhetek vele. S ekkor kezdem megszeretni azt, ami
van.

Jézus példabeszédeiben az Isten országát az életnek ehhez a

rendjéhez hasonlítja. Akkor jön el az ő országa számunkra, amikor
ezzel megbékéltünk, ezt megszerettük.

A pipacs virágzik, amíg virágoznia kell, szeret, amíg szeretnie kell.

Önzetlenül, miért nélkül, mert valójában „kiért?”

A szeretetnek önmagában van a jutalma – mondta Szent Bernát. A

rózsa azért virágzik, mert miért nélkül virágzik – mondta Angelus
Silesius.

Ha szeretsz, az önmagában jutalom. Jutalom, hogy tudsz szeretni.

Nem azért szeretsz, mert valamit el akarsz érni, valamit magadnak
akarsz. Jó neked, ha tudsz szeretni. Mindenkinek jó. Önmagában
értelmet, örömöt és megelégedést ad.

Így tanult meg cél és haszon nélkül imádkozni, a létezés öröméért, a

fény szeretetéért.

Néha azt kérded, mi az értelme az életnek. Elsősorban a létezés

öröméért élsz. Azért, hogy örülj annak, hogy vagy. És örülj annak,
hogy vannak mások is. A lét öröméért, a fény szeretetéért.
 Imádkozz úgy, mint az óceán!

Ne kérőddz többet a pipacsok értelmén, mint egy tehén… Tanulj

meg úgy imádkozni, mint az óceán.

A fiatalember közelebb ment a tengerhez. Már megtalálta a jó alapot

és a helyes irányt. Testtartása megfelelő volt. Mi hiányzott még
neki? Mire taníthatta a hullámok moraja? Feltámadt a szél, a tenger
apálya-dagálya egyre hatalmasabb lett, az óceánra emlékeztette. Az
öreg szerzetes azt tanácsolta neki, hogy ne úgy imádkozzon, mint a
tenger, hanem úgy, mint az óceán.

A tenger behatárolt. Az óceán határtalan. Úgy imádkozz, hogy nyitott

légy mindenre, ami érinthet.

Honnét tudhatta, hogy a fiatalember régebben – főként éjjel –

hosszú órákat töltött az Atlanti-óceán partján, és már tudta annak
művészetét, hogyan vegye fel légzése a hullámok nagy
lélegzésének ritmusát? – Hagyom, hogy hordozzon a lehelet, mint
ahogy az embert hordozzák a hullámok.

Légzéseddel követed az élet ritmusát. Légzésedre figyelve veszed

észre, hogy része vagy ennek a ritmusnak. Hagyatkozz rá.

Így viszi a deszkát is az óceán lélegzésének ritmusa.

Képzeld magad elé, hogy siklóernyőddel ráhagyatkozol a

légáramlatok vezetésére. Nem saját erőd tart fenn a levegőben,
alapvetően nem te határozod meg a magasságot és a mélységet,
hanem mersz bízni az áramlatokban, amelyek hordoznak.

A francia fiatalember légzésével felvette a hullámok légzésének

ritmusát. Ez régebben néha szinte az öntudatvesztés határára
sodorta. De a vízcsepp, amely akkor elenyészett a tengerben, most
megőrizte formáját, tudatát.

Amikor az Atlanti-óceán mellett ült, egész lényével azonosult a

hullámok ritmusával. Most, amikor imádkozik, akkor engedi, hogy az
élet ritmusa vezesse. Ugyanakkor nem szűnik meg önmaga lenni.

Önmagad maradsz-e te is, miközben teljesen ráhagyatkozol a

benned működő élet áramlataira? Ezzel a kérdéssel a belső ima, a
misztika vitáinak forgatagába kerülsz. Egy személytelen Nirvánába
visz-e a meditációd? Elveszel-e önmagad számára, ha meditáció
közben teljesen átengeded magad a létnek? Ha egy leszel a
világmindenséggel és Istennel, akkor már nem vagy önmagad?
Lehet, hogy megijedsz attól, hogy túl messze mész, hogy elveszted
a kontrollt. Sokakban még nagyobb félelmet kelthet az, hogy a
meditáció során elveszhet számukra a személyes Isten.

A fiatalember most mást tapasztalt. A vízcsepp az óceán ritmusában

megőrizte saját formáját. Ő is a tudatát. Átengedte magát a
világmindenségnek, az életnek, az élet ritmusának, és
mégis önmaga maradt. Nem szűnt meg önmaga lenni. S azt
kérdezte, minek köszönheti ezt.

Talán testtartásának köszönhette? A földbe kapaszkodó

gyökereinek?

Amikor hosszú órákat töltött az Atlanti-óceán partján, csak ült vagy

feküdt. Most felegyenesedett gerinccel imádkozott. Hogy megmaradt
önmaga, először is testtartásának köszönhette. És annak, hogy Isten
felé fordult.

Nem ragadta többé el légzésének ritmusa. A vízcsepp megőrizte

önazonosságát. Mégis tudott egy lenni az óceánnal. Így tanulta meg
a fiatalember, hogy imádkozni azt jelenti, hogy mélyen lélegzik, és
hagyja, hogy saját lélegzetének apálya-dagálya legyen.

Azt is megtanulta, hogy bár a felszínen hullámzik a víz, az óceán

mélye nyugalomban marad.

Az óceán hullámzik, mint érzelmeid, indulataid, örömeid, vágyaid,

tudati állapotaid. Biztonság a mélyben van.

Szeráfim atya tapasztalatához hozzáteszem, hogy a biztonság

valóban a mélyben van, de a tudatod alatt ne csak nyugalomra
számíts, hanem komoly áramlásokra is. Ezek fontosabbak,
meghatározóbbak életed számára, mint tudati állapotaid. Mint
tudatos ismereteid. Mint indulataid, érzelmeid, vágyaid. Nagyon sok
jó történik mélyen benned anélkül, hogy azt észrevennéd.
Azt szoktuk meg, hogy csak tudatos énünket tartjuk önmagunknak.
Pedig jó döntéseid mélyebbről fakadnak. Általában a mélyebb
önmagadból született döntések bizonyulnak a
legszemélyesebbeknek. Ezeket igazolja az élet, még ha nehezebb is
bizalmat szavazni nekik, felvállalni őket.

Az élet sikerülni akar. Benned is. Az élet ereje eleven benned.

Dolgozik érted. Irányítja életedet. Meg akarja valósítani azt, aki vagy.
Ez nem tudatos síkon történik, hanem tudatod alatt.

A gondolatok jönnek, mennek, felkavarnak minket, de lényünk mélye

mozdulatlan.

Én nem azt mondom, hogy lényünk mélye mozdulatlan.

Lényünk mélye eleven.

Az imádkozás önmagunk hullámaiból indul, s amikor már nem ér le a

lábunk, gyökeret ereszthetünk az óceán mélyén.

Gyökeret ereszthetsz a lelked mélyén. A lélek mélye nem

mozdulatlan, nem merev.

A jó mag, amelyről Jálics atya beszél, és amelyet én inkább belső

forrásnak, az élet forrásának nevezek, állandó lüktetés, céltudatos,
dinamikus létezés minden élőben. Akármelyik növény magját
veszed, úgy néz ki, mint egy élettelen gomb. De ha beleteszed a
földbe, kicsírázik, gyökeret ereszt, növekszik, s fa lesz belőle,
gyümölcsöt terem. Így van ez nálunk is. A jó mag
él.

Benne gyökerezik léted. Onnan mindig valami új, élettel teli, valami
tiszta akar megszületni. Léted gyökereinél, forrásánál vagy
leginkább kapcsolatban a teremtővel.

Légzésére figyelve ezt tapasztalta a fiatalember.

Eszébe jutott egy költő gondolata: „A létezés olyan, mint a

szüntelenül hullámzó tenger. Az átlagember a tengerből csak a
hullámokat érzékeli. Vedd észre, hogy a tenger mélyéről számtalan
hullám tör a felszínre, ugyanakkor a tenger rejtve marad a
hullámokban.” A fiatalember számára a tenger most már kevésbé
„maradt rejtve a hullámokban”, sokkal nyilvánvalóbbnak tűnt a
dolgok közötti egység, és mindez nem rombolta le a sokféleséget.

Ez a belső ima tapasztalata. Egész lényünk, testünk-lelkünk

törekvése az, hogy egyek legyünk mindazzal, ami körülvesz minket
és hat ránk. Ugyanakkor nem veszítjük el önmagunkat. Nem
veszünk el, mint egyedi lény, megmaradhat a sokféleség.

Nem kellett már szembeállítania az alapot és a formát, a láthatót és

a láthatatlant, mindez az élet egyetlen óceánját alkotta.

Leheletének mélyén talán már Ruah, a Pneuma, Isten nagy lehelete

volt?
Mindaz, aki figyelmesen hallgatja saját légzését, nincs messze
Istentől – mondta az öreg Szeráfim. – Figyeld meg, ki van kilégzésed
végén, ki van belégzésed forrásánál. Valóban volt ott néhány
másodperc, másodpercnyi csend, sokkal mélyebb, mint a hullámok
apálya-dagálya, valami, ami hordozza az óceánt.

Imádkozz úgy, mint egy madár!

A jó alap, a fény felé fordulás, az óceán lélegzése még nem a

hészükhaszta imamód, mondta Szeráfim atya. Most meg kell
tanulnod úgy imádkozni, mint egy madár.

Szeráfim atya az élet ritmusának sokféleségére hívja fel a

fiatalember figyelmét. Az élet ritmus. Az élet jellegzetessége, hogy
ritmikusan változik. A szív összehúzódik és kitágul, lüktet. A tüdő
beszippantja a levegőt, majd kinyomja. Kezdet és vég, születés és
halál. Virágzás, hervadás. Kilégzés, belégzés. Alakítod, vagy történik
benned. Ráhagyatkozol valamire, vagy magad veszed kézbe. Másra
bízod, vagy te irányítod.

Szeráfim atya a belső ima titkaiba vezeti be a fiatalembert, és ezzel

az élet bölcsességére neveli. Hogy vegye észre az ima ritmusát,
amely nem más, mint az élet ritmusa. Hangolódjon rá, szeresse
meg, kövesse, hagyatkozzon rá, éljen vele.

Szeráfim atya elmagyarázta neki, hogy az Ószövetségben a belső

imát olyan szavak fejezik ki, amelyeknek gyökere a „haga”, amit
görögül a mélété-meletan, latinul a meditari-meditatio szóval adtak
vissza.

A szótő eredeti jelentése: „félhangon mormolni”. Ezt a szót

használták az állatok kiáltására is.

A torkoddal kell imádkoznod – nem is a torkoddal, nem a száddal,

nem a nyelveddel, mégis a bensőddel –, nemcsak azért, hogy
befogadd a leheletet, hanem azért is, hogy éjjel-nappal Isten nevét
mormold.

A következő imagyakorlatba a madarak csicsergése vezeti be a

francia szerzetest. Ez is az élet ritmusára hangolja. Felcsendül, majd
elhallgat. Hallgatsz, majd megszólalsz.

Ha nem csendesülsz el, észre sem veszed, milyen szó fakad fel
belőled. Kimondasz egy szót, elhangzik, és a csendben érkezik meg.
Mint a tóba dobott kavics, amely hullámokat vet. Kimondanak neked
egy szót, de csend nélkül nem jutsz hozzá, csak a csendben válhat
a tieddé.

Abban a szóban, amely nem a csendből fakad, nem vagy benne,

nem is veszed észre, nem vállalsz felelősséget érte, üres, súlytalan,
később könnyen letagadod vagy kihátrálsz mögüle.

A szó, amely nem a csendből fakad, zajt és zavart kelt, mély sebet
okozhat. A befogadó úgy érezheti, nem is neki szól. Nem bízhat
benne. Nem hagyatkozhat rá.
Annak a szónak, amely a csendből fakad, súlya van, kötelez.
Eleven. Teremtés. Újat hoz létre, teremt. Megmutat belőled valamit.

A szó, amely a csendből fakad, az életet szolgálja, bátorít, bizalmat

ébreszt, biztonságot ad, ígéret, hagyatkozhatsz rá. Eligazít. Határt
húz, kijózanít. Mint a sebész kése, amely bár fájdalmat okoz, de a
gyógyulást szolgálja.

„Isten igéje eleven, átható, és minden kétélű kardnál élesebb.

Behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív
gondolatait és érzéseit.” (Zsid 4,12)

Amikor boldog vagy, anélkül hogy odafigyelnél, dudorászol, néha

jelentések nélküli szavakat mormolsz, és ez egyszerű örömmel,
derűvel tölti el az egész testedet.

Amikor imádkozol […], hagyod, hogy feltörjön belőled a szív éneke.

Okosan, logikusan beszélsz-e, vagy szíved érintettségéből? Jól

megfontolt, bölcs gondolatokat adsz-e közre, vagy szívedből
felfakadó szavakat mormolsz, dudorászol?

Vannak imaidők, amikor egészen ellazulsz. Felszabadulsz.

Megvigasztalódsz. Könnyűvé lesz minden, derűssé válsz. Öröm tölti
el testedet-lelkedet. Amikor egész lényed spontán, intuitív, alkotó,
játékos, akkor agyad jobb féltekéje dominál. Innen fakad
az ének, a tánc, a művészet, az ima. Szabadság. Azt gondolom,
hogy azért lett számomra fontos az ima, mert soha senki nem
kényszerített rá. Az imában lehettem önmagam, és senkinek sem
kellett számot adnom róla.

De ne hidd, hogy csak ez az ima, amikor jól érzed magad benne.

Ima az is, ami megszenvedtet, amikor bár vigasz nélkül maradsz,
mégis kitartasz benne, hű maradsz hozzá. Ilyenkor az ima arra
figyelmeztet, hogy az életnek rendje van. Fegyelmet kér tőled,
ráncba szed. Rendre, rendszerre, mederre van szükséged, amely
megtart. Ilyenkor nem lazíthatsz. Ehhez agyad bal féltekéjétől kapsz
segítséget. Amikor lelki fejlődésem bizonyos szakaszában arra lett
szükségem, kaptam egy tapasztalt lelki mestert, aki
következetességre és módszeres imára nevelt.

Keressük az egyensúlyt fegyelem és felszabadulás pólusai között.

Imánkban éppúgy, mint életünkben. Mindkettő szükséges. Hogy ne
folyj szét, mint a kiáradt folyó, hanem biztos mederben folyjék életed,
alakuljon lelked. De ne is válj merevvé, érzéketlenné, keserűvé,
kényszeressé.

Figyelj a jelzésekre, hogy mikor van fegyelmezésre szükséged,

mikor pedig felszabadulásra. És mikor melyiket jó támogatnod.

Egyelőre ne tölts időt azzal, hogy annak a jelentésén gondolkodsz,

amit mondasz vagy amit mormolsz. Azt javaslom, hogy csak
ismételd, mormold, dudorászd a Kyrie eleison-t! –
Uram, irgalmazz! Ez az egyik jelentése ennek az imának. De van
több más is: Uram, küldd el lelkedet! Legyen felettem és
mindnyájunk felett a te gyengédséged! Áldott legyen a te neved! –
De ne törekedj túlzottan arra, hogy megértsd ezt a könyörgést.

Az imában nem az értelmével, a jelentésével foglalkozunk annak,

amit mondunk. Mert a megértés agyunk bal féltekéjéhez tartozik, a
mormolás a jobbhoz. Az ortodox egyházban a jerikói vak kiáltása,
„Jézus Krisztus, irgalmazz nekem!”, nem annyira kérés, mint inkább
meghajlás Isten hatalma, nagysága előtt. Az Úrnak járó köszöntés
is: „Tekints ránk szeretettel!”

Most csak légy fogékony és figyelmes arra a rezgésre, amelyet az

ima szava testedben, szívedben éleszt.

Tehát arra figyelj, amit Isten nevének mormolása ébreszt testedben-

szívedben. Az élet pezsgését erősíti benned Isten nevének
kimondása. A lét utáni vágy, az áldás erősödik benned, ha Isten
nevét ismétled.

Próbáld békésen összhangba hozni légzésed ritmusával. Amikor

gondolatok gyötörnek, nyugodtan térj vissza ehhez a könyörgéshez.
Lélegezz mélyebben, tartsd magad egyenesen és mozdulatlanul. És
akkor lehet, hogy megismered a hészükhiának a kezdetét. A békét,
amit Isten bőségesen ad mindazoknak, akik őt szeretik.

Isten nevének segítségül hívása nyomán lassacskán nagy tisztelet

támadt a fiatalemberben mindenféle létezővel szemben. Ugyanakkor
tele volt imádattal az iránt, aki ott rejtőzik minden létezés gyökerénél.

Imádkozz úgy, mint Ábrahám!

Most már nem vagy messze attól, hogy úgy imádkozz, mint egy
ember. Meg kell tanítanom téged Ábrahám imájára.

Az öreg sztarec tanítása mindeddig természetes elemekből állt,

gyógykezelésszerű volt. Alexandriai Philon tanúsága szerint a
szerzetesek régen gyógyítással foglalkoztak. Elsődleges szerepük,
még mielőtt megvilágosodásra vezették volna az embert, az volt,
hogy meggyógyítsák a természetet, s ezzel a legjobb állapotba
hozták ahhoz, hogy képes legyen befogadni a kegyelmet. A
kegyelem nincs ellentmondásban a természettel, helyreállítja és
kiteljesíti azt. Ezt tette az öreg a fiatal filozófussal: olyan módszert
tanított neki, amelyet némelyek „teljesen természetesnek”
nevezhetnének. A hegy, a pipacs, az óceán, a madár, megannyi
természeti elem, amelyek arra emlékeztetik az embert, hogy mielőtt
továbblépne, foglalja össze a különböző létezési szinteket, illetve a
makrokozmoszt alkotó különböző csoportokat, az ásványvilágot, a
növényvilágot, az állatvilágot…

Az ember sokszor elveszítette a kapcsolatot a kozmosszal, a

sziklával, az állatokkal, s ez rossz közérzetet, betegséget,
bizonytalanságot, szorongást idéz elő benne. „Túl soknak”,
idegennek érzi magát a világban. Imádkozni azt jelenti, hogy az
ember bekapcsolódik a világegyetem imájába és dicséretébe, mert
„mindezek a dolgok már előttünk imádkoznak”, mondják az atyák. Az
emberben ébred öntudatra a világ imája. Az ember nevezi meg
mindazt, amit a teremtmények még csak gügyögnek. Ábrahám
imájával új, magasabb tudatba lépünk, amit hitnek nevezünk. A hit
az értelem és a szív csatlakozása ahhoz a „Te”-hez, aki benne van,
áttetszik minden létező többszörös tegeződésében.

Ez a TE engem sokáig zavart. Amikor Istent letegezem, az olyan,

mintha zsebre tenném. S amit zsebre teszek, azt elkönyvelem
valamilyennek, beskatulyázom, leegyszerűsítem valami számomra
befogadhatóvá. Pedig akiből születtem, aki éltet, a létben tart, aki
általam is formálja a világot, sokkal nagyobb titok, semhogy
felfogóképességem be tudná fogadni. Kimeríthetetlen forrás.
Csorbát szenved a titok, ha egy képpel, gondolattal, szóval
azonosítom. Ezért tiltakozott bensőm az ellen, hogy Istent csak úgy
letegezzem, azaz még ha csak a szavak szintjén is, de egy szintre
hozzam magammal.

Rádöbbentem azonban később, hogy a tegezés része annak,

ahogyan mi emberek megközelítjük, megéljük a valóságot. Hiszen
még saját testemet, önmagamat is tegezem. Kapcsolatban élek
önmagammal, saját testemmel. Miként embertársaimmal is. Ami a
növényeknél, állatoknál nem tudatos kapcsolat egymással, a
környezetükkel, az nálunk, embereknél tudatossá válik. Tudatossá
és személyessé. Kialakul az ÉN és a TE. Én-te relációban létezünk.
Ha Isten saját képére
és hasonlatosságára teremtett, akkor tőle sem lehet idegen az én-te
kapcsolat. Azóta jobban megbékéltem azzal, hogy tegezzem Istent.

Alapjában véve nem is a tegezéssel van bajom, hanem azzal, hogy

a tegezés révén az Istenről alkotott kép könnyen manipulálható.
Szívesen használom fel Istent arra, amire szükségem van. Ha
például szeretetre, gyengédségre van igényem, s az emberektől
nem kapom ezt meg, akkor Istenre vetítem ki ezt a vágyat, s azzal
vigasztalom magamat, hogy ő olyan érzésekkel van irántam,
amilyenekre nekem éppen szükségem van. Azaz saját kívánságaim
vannak előtérben, és szem elől veszítem Isten misztériumát.

Isten ijesztő valóság is. Rendelkezik életem-halálom fölött. Nem

csak gyógyít, de meg is szenvedtet. Sosem egyszerűsíthető le arra,
ami nekem épp kapóra jön. Világéletemben arra figyeltem, hogy
Isten más, mint ahogy én őt szeretném látni. Ez fájdalmas.
Kijózanító. Megszerethető.

Miután megtanulta a jó alapokat, a gyökereket, a fény felé fordulást,

az óceánok békés lélegzését, a belső éneket, a fiatalember a szív
éledésére kapott meghívást. Hirtelen ráébredt arra, hogy ő valaki. A
szív sajátossága az, hogy mindent megszemélyesít.

Ábrahám felismerte, mit jelent az, hogy személy. Aki a maga módján
gondolkodik, érez, tervez. Dönt. Maga határozza el a
dolgokat. Alany. Szabad, önálló szubjektum. Ellentétben azzal, akit
tárgyként manipulálni lehet. Így határozza meg ma kultúránk a
személyt.

Minden kisgyerek akkor ébred rá, hogy valaki, amikor valakivel

szemben megtapasztalja ezt. A gyerek azt, hogy ÉN, csak később
veszi észre, mondja ki. Az első időben önmagáról harmadik
személyben beszél, önmagát a nevén nevezi. S csak aztán jön rá
arra, hogy ő ÉN.

Ahogy Buber mondja: Az ÉN önmagában nem létezik, csak az ÉN-

TE alapszó ÉN-jeként. Csak akkor ébredsz öntudatra, ha valaki rád
néz, a személyt keresi, a személyt látja meg benned.

A személytelen kapcsolat fájdalmas. Amikor nem szereted

önmagadat, vagy amikor figyelmen kívül hagyod azt, hogy a másik
ember a maga módján gondolkodik, érez, tervez. Vagy amikor Istent
a magad céljaira, saját érdekeid szerint akarod használni. Ilyenkor a
személyt dolognak, számnak, funkciónak tekinted. Akkor élő és
éltető egy kapcsolat, amikor személyként fordulsz egy személyhez.
Amikor a személy megnyílik, s erő kezd áramolni a kapcsolatban.
Amikor kapcsolatba lépek a másikkal, akkor egység jön létre két
személy között, ahol mind a kettő alany, szubjektum, önállóságra
törekvő. A személy az, aki egységet teremt a különbözőségek
között. Tudatosan is.

Amikor imádkozol, és Isten felé fordulsz, akkor nemcsak benne

keresed a személyt, hanem önmagadra is ébredsz. Az ima olyan
gyakorlat, amely ráébreszt arra, hogy te vagy valaki. S közben
megtanulod, hogy a másik is valaki. Az ima a személynek járó
tiszteletet ébresztgeti, erősíti.

A szív sajátossága az, hogy mindent megszemélyesít, így az

Abszolútumot is, minden létező és lélegző forrását. Megnevezi, „én
Istenemnek, én Teremtőmnek” hívja, jelenlétében jár. Ábrahám
számára az ima azt jelenti, hogy fenntartja a kapcsolatot az isteni
jelenléttel, annak legkülönbözőbb megjelenési formáiban. Ez a fajta
ima behatol a mindennapi élet konkrét részleteibe. Látjuk Ábrahámot
Mamre tölgyesénél, amikor a legforróbb napszakban éppen a sátra
nyílásában üldögélt (Ter 18,1). Fogad három idegent, akikről kiderül,
hogy Isten küldöttei. Akkor imádkozol úgy, mint Ábrahám, mondta
Szeráfim atya, ha gyakorlod a vendéglátást, a szomjazónak adsz
egy pohár vizet. […] Ha úgy imádkozol, mint Ábrahám, nemcsak a
békét és a fényt éleszted fel magadban, hanem az emberek iránti
szeretetet is.

Ha imádkozol, és nem növekszik benned az emberek iránti szeretet,

akkor vizsgáld meg, jól imádkozol-e. Megnyílsz-e, vagy csak
magaddal foglalkozol? Mert az ima képessé tesz arra, hogy
megnyílj, hogy erősödjön benned a jóindulat. Hogy többet láss a
másikban, mint amit első pillantásra érzékelsz vagy gondolsz róla.
Az imádság hatása, hogy növekszik benned a szeretet s a
képesség, hogy a másiknak még a lehetetlenségeit is egyre inkább
elfogadd.

Nem az indulatok letompítása, elcsendesítése az ima célja. Nem

a konfliktusok megszüntetése. Sem az imában, sem a
kapcsolatokban. A meditáció ahhoz vezet el, hogy jobban meglásd
mind saját álláspontodat, mind a másikét. Hogy észrevedd
indulataidat, még az elrejtetteket is, és szabadabban dönthess arról,
hogyan bánsz velük. Így felismerheted, hogy mikor van épp az
indulatodra szükséged ahhoz, hogy ne szakíts meg egy kapcsolatot,
hanem kész légy minden feszültség ellenére is benne maradni.

Szeráfim atya felolvasta a fiatalembernek a Teremtés könyvének

egy ismert részletét, ami Ábrahám közbenjárásáról szól. […] Aki úgy
imádkozik, mint Ábrahám, az közbenjár az emberek életéért.

Bár nem azt tanítom, hogy a meditációban közbenjáró imát mondj

másokért, de környezetednek javára válik az, amikor a meditáció
következtében tebenned rendeződik valami. Ezt sokszor
tapasztaltam.

Aki úgy imádkozik, mint Ábrahám, az közbenjár az emberek életéért,

s bár ismeri romlottságukat, mégsem veszíti el a reményt Isten
irgalmasságában.

Én nem tudok olyan lenni, amilyen szeretnék, és embertársaim sem

lehetnek olyanná, amilyennek én szeretném őket látni. Ez nem
romlottság, hanem kihívás, amely mindnyájunkat megszenvedtet.
Hinni nemcsak Istenben, hanem embertársamban és saját
magamban is azt jelenti: remélem, hogy mind őbenne, mind
önmagamban több van, mint amit
most látok. Egyszer valamikor rádöbbentem arra, hogy nagyon nagy
a különbség a remény és a rezignáció, a fásultság között, mégis
nehezen észrevehető a határ. Amikor lemondok arról, hogy bennem
vagy másokban változás történhet, akkor adom fel a reményt. És ez
a rezignálás.

Ha eleven marad benned a remény, akkor nyitott vagy arra, hogy

születhessen valami számodra elképzelhetetlen. Az élet mindig újat
hoz. A változások nem mindig abba az irányba mutatnak, amelyet
vársz. Lehet, hogy a másik nem változik meg úgy, ahogy szeretnéd.
Vagy te magad nem tudod megváltoztatni azokat a tulajdonságaidat,
amelyeket nem tartasz jónak magadban. Ha azonban remény él
benned, akkor valami jó is kibontakozhat ebből. Valami, amit most
még elképzelni sem tudsz. A remény fenntartja benned az
érdeklődést. Hogy továbbra is keress, figyelj, próbálj szeretni,
jóindulattal viseltetni. Ekkor van esélye az életnek. Isten
irgalmassága a remény ébrentartása.

Ábrahám imája még messzebbre is vezet. […] Egészen az áldozatig.

[…] Szeráfim atya a Teremtés könyvének egy másik részletét idézte,
amelyben Ábrahám kész feláldozni saját fiát, Izsákot.

Szeráfim atya pozitívan fejezi ki azt, amit a keresztény tanítás

leegyszerűsítve úgy fogalmaz, hogy az élet áldozat, lemondás.
Szeráfim atya ezt úgy tanítja, minden az Istené.
Mi azt szeretnénk, ha minden a miénk lenne, és a mi elképzelésünk
szerint alakulna. De a valóság az, hogy ez nem így van. Nem mi
vagyunk a középpontban. Minden Istené. Ez sokszor rettenetesen
fájdalmas. A lemondás abban áll, hogy elismerem, Isten rendelkezik
minden fölött, és sok mindent kivesz a kezemből. Nem az én
elképzelésem szerint működik a világ.

Minden az Istené, folytatta Szeráfim atya. Minden tőle, általa és érte

van. Ha úgy imádkozol, mint Ábrahám, eljutsz oda, hogy teljesen
lemondj önmagadról és a számodra legkedvesebb dolgokról.

Van az életnek egy rendje, törvényszerűsége. Csak az a mag,

amelyik a földbe hull és meghal, csak az fog termést hozni. Csak aki
elveszíti életét, az nyeri meg. Ha ezt fájdalmak közt ugyan, de el
tudom fogadni, akkor teljesedik be az életem. Akkor tudom azt
mondani, hogy volt értelme. És ez nem a kereszténységgel függ
össze, hanem valamiképpen az élet rendjével.

Az üvegházban felnevelt növény erőtlen, gyümölcse ízetlen. Aki

megerősödött az élet kihívásaiban, az elégedettebb, boldogabb,
könnyebben látja értelmét mindennek.

Keresd azt, amihez a leginkább ragaszkodsz, amivel azonosítod

énedet… Ábrahám számára ez az egyetlen fia volt. Ha képes vagy
erre az odaadásra, a teljes ráhagyatkozásra, a végtelen
bizalomra, akkor abban, aki minden értelmet, józan észt felülmúl,
mindent százszorosan kapsz vissza.

Odaadni és aztán százszorosan visszakapni, ez nem olyan, mint egy

automata működése. Kierkegaard egész könyvet írt annak az
Ábrahámnak az áldozatáról, aki azt hitte, hogy Isten a fia életét kéri
tőle. Ábrahám korában az emberáldozatot természetesnek
tekintették, az elsőszülöttet valóban feláldozták. Ábrahám
megrendül, egyedül van a döntéssel, nem érti Istent. Isten utódot
adott neki, s most elveszi tőle? Akkor miért adta Izsákot? Vagy Isten
becsapta őt? Mégis készül az áldozatra. Éppen úgy, mint az imában,
amikor gyötrődik az ember, magára marad, de folytatja.

Teljesen váratlanul az Úr angyala szól Ábrahámhoz. Hogy az Úr

angyala megszólal, az ajándék. De Ábrahámon is múlik, hogy figyel-
e rá. Ha el sem indult volna, nem jöhetne most az angyal. S az
angyal szavára megvilágosodott Ábrahám számára, hogy az igazi
áldozat nem az, ha megöli a fiát, hanem ha nem úgy tekint rá,
mintha az övé lenne. A fia Istené.

Akkor hozok áldozatot, amikor felismerem az élet rendjét, amikor

megértem, hogy az élet mit kér tőlem, hol akar szolgálatába állítani,
s vállalom ezt, vállalom a következményeit. Amikor mint a mag, a
földbe hullok, hogy termést hozzak. Ha kész vagyok erre, akkor
kiteljesedik az életem. Akkor megváltozik életszemléletem.
„Minden életnek vannak pillanatai, amikor a banalitások fölé
emelkedhetünk. Nézzük például a házaspárok életét: hol az egyik,
hol a másik készül összecsomagolni. A banalitás azt jelentené, ha
valóban összecsomagolnának. Egész sereg olyan körülmény van
azonban, amelyek nem illenek ugyan regénybe, de nagyon is
elfogadásokról szólnak – leegyszerűsítve mondjuk –, kötelesség
felvállalásáról. Itt tehát, ha eszerint cselekszünk, nem választunk,
hanem beleegyezünk. Mégis valamiféle kegyelem járja át ezeket a
pillanatokat. […] Minden olyan helyzet, amely elől nem térünk ki,
rajtunk hagyja a nyomát” – mondja Abbe Pierre.

Ábrahám végig önmagára gondol készülődése közben. Önmagával,

a problémájával foglalkozik. Amikor lejön Moria hegyéről, akkor csak
Isten van előtte. Megváltozott viszonyulása Istenhez. S a hit
atyjának, Ábrahámnak az igazi feladata az, hogy behozza az
emberiség tudatába, hogy egy Isten van, és hogy minden őtőle van,
aki minden fölött rendelkezik.

Az áldozathozatalban igazából nem is az nehéz, amit kér majd tőlem

az Isten, hanem addig nehéz, amíg meg merem látni a valóságban
az Istennek azt az arcát, amelyet addig elképzelhetetlennek,
érthetetlennek, Istentől idegennek tartottam. És amelynek
elkerülésére sokszor inkább rengeteg önkéntes szenvedést vállaltam
magamra.

Ábrahám belátja, hogy az Isten rendelkezik az élet fölött.

Jónás belátja, hogy nem tud menekülni Isten elől. Tudomásul veszi,
hogy megbízatása van Istentől. Isten nem bünteti meg azért, mert
kitért a kihívás elől, de anélkül nem válhat azzá, ami értelmet ad
életének. Isten rávezeti arra, hogy ő nem az emberek pusztulását
akarja, hanem hogy éljenek. Számára fontos az emberek sorsa.
Jónásnak rá kell jönnie, hogy Isten nemcsak igazságos, hanem az
ember számára kiszámíthatatlan is.

Jézusnak a kereszten azt kell éreznie, hogy elhagyta az Isten. Az

Atyja ilyen is, akitől olykor elhagyatva érzi magát. Ez Jézus utolsó
istenélménye a halála előtt. Erre az Istenre mond igent.

Imádkozz úgy, mint Jézus!

Szeráfim atya egyre visszafogottabbnak mutatkozott. Érezte a

fejlődést, amit a fiatalember az imájában tett. […] Egyik nap a
fiatalember jött oda hozzá, és azt kérdezte tőle: Atya, miért nem
beszél nekem sohasem Jézusról? Milyen volt az ő imája? A
liturgiában, a szentbeszédekben csak róla beszélnek. A Filokáliában
azt írják, hogy a szív imájában az ő nevét kell ismételni, őt kell
megszólítani…” Erre csak a Szentlélek tud téged megtanítani –
válaszolta Szeráfim. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és
azt sem, hogy ki az Atya, csak a Fiú és akinek a Fiú ki akarja
nyilatkoztatni (Lk 10,22). Fiúvá kell lenned, hogy úgy imádkozz, mint
egy fiú, és hogy ugyanolyan bensőséges kapcsolatod legyen azzal,
akit Jézus Atyjának és a mi Atyánknak
hív, mint neki. Ez pedig a Szentlélek műve.

Jézus Istent Atyjának nevezte. Feltételezem, hogy azért, mert

atyjának tapasztalta meg. Apának tapasztalta meg Istent. Ha Istent
mint apát, atyát tapasztaljuk meg, akkor tudunk úgy imádkozni, mint
Jézus, tanítja Szeráfim atya.

Nem szeretem, amikor az egyház Isten gyermekének mondja az

embereket. Szívesebben mondom azt, hogy mindnyájan Istentől
vagyunk. Tiltakozom az ellen, hogy engem gyermekké tegyenek
amiatt, mert elismerem Istent Istennek. Attól riadok vissza, hogy
mintha az egyház azt kérné tőlem, hogy önállótlan legyek,
felelősség, saját vélemény és akarat nélkül. Mintha azt sugallná,
hogy Isten gyermekének lenni egyben azt is jelenti, hogy gyermeki
módon engedelmeskedem az egyházban. Én felnőttként vagyok
része az egyháznak, s gyermeke az Istennek. Saját döntéseimért,
saját életemért a felelősséget nem veheti le rólam senki, és nem is
hárítom át másra. Se szüleimre, se elöljáróimra.

Nekem mindig az volt a vágyam, hogy aki velem kapcsolatba kerül,

felnőtté váljon. Ne maradjon gyerek, aki nem tud felelősséget vállalni
az életéért, döntéseiért, másokért. Ne függjön tőlem se. Tanuljon
meg önállóvá válni. Kötelességemnek tartom, hogy azt, aki hozzám
jön, abban támogassam, hogy az életéért felelősséget vállaljon.
Szülőknek, nevelőknek, papoknak is ez a feladatuk szerintem. Hogy
a rájuk bízottakat a felnőtté válásra neveljék, azaz hogy azoknak
rájuk mint nevelőre később ne legyen szükségük. Ahhoz kapjuk a
szülői-nevelői hatalmat, hogy lehetővé tegyük a másik
felnövekedését, önállóvá válását.

A teremtő nem veszi el a felelősséget. Sőt, képessé tett arra, hogy

felelősséget vállaljunk. Saját felelősségét osztja meg velünk. Hiszen
Isten Lelke bennünk működik.

A Szentlélek emlékeztet majd téged mindarra, amit Jézus mondott.

Az evangélium élő lesz benned, és megtanít helyesen imádkozni.

A Szentlélek tanítja meg nekünk igazán, mindenkinek a maga

módján, hogyan is értsük meg Jézust és Jézus Istenét.
Mindegyikünk saját történetén keresztül, befogadóképessége
mértékében tudja megismerni, megérteni Istent. Egyediek vagyunk,
a Szentlélek különböző módon nyilvánul meg mindnyájunkban.
Különböző utakat járunk be ugyanannak a Léleknek a vezetésével.

A jézusi ima összefoglalja az összes imaformát, amelyet eddig

átadtam neked – mondja Szeráfim atya. Jézus a kozmikus ember.
Tudott úgy imádkozni, mint a hegy, a pipacs, az óceán, a galamb.
Tudott úgy is imádkozni, mint Ábrahám. […] Mikor leszállt az
éjszaka, visszahúzódott, hogy titokban imádkozzék, és mint egy
gyermek ismételte: „Abba”. […] És ebben az egyszerű szóban
mindent kimondott. Az ég és a föld közel került egymáshoz. Isten és
ember eggyé lett. […] Talán ahhoz, hogy az ember ezt megértse, az
kell, hogy az éjszakában „papának” hívják egyszer.
Itt arról beszél Szeráfim atya, hogy Jézus imamódját az a
tapasztalatunk segít megérteni, ha biológiailag is szülők vagyunk,
vagy felnőttként felelősséget vállalunk valakiért, aki mint apára,
anyára számít ránk. Ezt a tapasztalatot akkor éltem át először,
amikor Kolumbiában rám hagytak egy gyereket. Tudták rólam, hogy
el tudok helyezni gyerekeket intézetekben. S egy asszony elhozott
hozzám egy tízéves kisfiút. Úgy, ahogy volt, üres kézzel, s otthagyta.
Ott volt nekem ez a gyerek, és nem tudtam pontosan, mit is csináljak
vele. Először a kistestvérek szerzetesi közösségénél hagytam pár
napra, de ott nem maradhatott végleg. Megpróbáltam elvinni egy
intézménybe, de a gyerek visszajött hozzám, és könyörgött, hogy ne
hagyjam ott. Aztán rábíztam egy asszonyra, és fizettem érte. De
teljesen ő sem vállalta föl. A felelősség Césarért rajtam maradt.
Egyik nap a fiú megbetegedett. Negyvenfokos láza volt, és fájt a
torka. Nekem pedig egész fontos dolgaim voltak. Nagyon fontosak.
És el akartam menni, hogy elvégezzem e nagyon fontos dolgaimat,
de ott volt negyvenfokos lázzal egy rám bízott kisgyerek. És nem
tudtam elmenni, nem tudtam otthagyni. Képtelen voltam egyedül
hagyni. Akkor döbbentem rá arra, hogy az a fontos dolog, amelyet el
kellett volna intéznem, azért volt annyira fontos, mert én találtam ki.
A gyereket azonban nem én találtam ki. Ő nem volt nekem olyan
fontos. Alkalmazkodnom kellett ehhez a helyzethez. Terveimet meg
kellett változtatnom. Ez a helyzet segített felismernem, mennyire
fontosak azok a tervek, amelyeket én találok ki. És azok a dolgok,
amelyeket mások sóznak a nyakamba, azok egyáltalán nem olyan
fontosak. S arra gondoltam: milyen jót tenne nekünk,
szerzeteseknek, papoknak, ha egy időre kapnánk egy gyereket,
akiért felelősséget kell vállalnunk. Hogy megtanuljunk szabadabbá
válni saját terveinktől. Rájöttem, hogy a szülők gyerekeik mellett
tanulják meg azt, amit lemondásnak, áldozathozatalnak nevezünk. A
szülők megtanulják, hogy minden Istené. Gyerekeik érdeke miatt
saját életük egy időre háttérbe szorul. A Césarral töltött idő alatt
tudatosult bennem, hogy apának lenni felelősségvállalás. Saját
érdekeimet háttérbe helyezni.

César apja elhagyta őt, az anyja meghalt. Nem vagyok biztos, hogy
tudtam pótolni őket. Nem tudom, hogy valaha is apát lát-e az
Istenben. Tőlem kapott három pofont, amelyekre később azt mondta,
hogy bár akkor nagyon sírt, de a szívében örült, mert tudta, hogy
azokkal a felelősséget vállaltam fel érte.

De az is lehet, mondja Szeráfim atya, hogy az apa és az anya

bensőséges kapcsolata a gyerekükkel ma már semmit sem jelent.
Talán rossz ez a kép Isten és ember viszonyára? […] Ezért nem
akartam neked semmit sem mondani, sem képet adni. Meg akarom
várni, hogy a Szentlélek ültesse beléd azokat az érzelmeket és
ismereteket, amelyek Jézus Krisztusban voltak, és hogy ez az
„Abba” ne az ajkaidról, hanem a szívedből jöjjön.

Abban bízom, hogy amikor Jézus nevét mondom, az ő nevét

ismétlem, akkor valamilyen formában – nem is fontos, hogy tudjam,
hogyan – valami az enyémmé válhat Jézus imájából, életéből,
viselkedéséből, teremtőjéhez s az emberekhez való viszonyából.
Átjárja, átformálja az életemet, ha az ő nevét mondom.
 Most menj!

A fiatalember néhány hónapot még az Áthosz hegyen maradt. […]

„Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”, mondhatta

volna Szent Pállal (Gal 2,20). […] Most menj! Szeráfim atya kérte,
hogy hagyja el Áthoszt, menjen haza, majd meglátja, mi marad a
szép hészükhaszta imájából. A fiatalember elment. Visszatért
Franciaországba. […] Amikor nagyon nyugtalannak érezte magát,
mivel soha semmire nem volt ideje, leült, mint egy hegy, egy
kávéház teraszán. Amikor gőgöt, hiúságot tapasztalt magában,
visszaemlékezett a pipacsra – „minden virág elhervad” –, szíve újra
a fény felé fordult. Amikor szomorúság, harag, csömör kerítette
hatalmába a lelkét, könnyedén lélegzett, mint az óceán. Isten
leheletében újra lélegzethez jutott, segítségül hívta nevét és azt
ismételte: „Kyrie eleison!” Amikor látta az emberek szenvedését,
gonoszságát és saját tehetetlenségét, hogy megváltoztassa a
dolgokat, visszaemlékezett Ábrahám imájára. Amikor rágalmazták
és gyalázatos dolgokat mondtak róla, örült, hogy Krisztussal
imádkozhat.

Külsőleg ugyanolyan ember volt, mint bárki más. Nem törekedett

arra, hogy „szentnek” mutatkozzon. Még azt is elfelejtette, hogy a
hészükhaszta imát gyakorolja; egyszerűen megpróbálta pillanatról
pillanatra szeretni Istent és a jelenlétében járni.

Szeráfim atya sohasem arra tanította a fiatalembert, hogy jól érezze

magát az imában. Gyakorlatokat végeztetett vele. A
fiatalember lelkét a testén keresztül gyakoroltatta.

Vallásos érzéseivel kapcsolatosan inkább bizalmatlan volt. Amikor

túlságosan megszokottá vált a fiatalembernek a gyakorlat, amikor az
rutinosan könnyű lett számára, akkor Szeráfim atya kirángatta a
megszokottból, és új gyakorlatra tanította, hogy figyelme el ne
tompuljon. Isten meglepetés. Isten mindig más.

Szeráfim atya sohasem arra tanította a fiatalembert, hogy az ima

hatását keresse, hanem arra, hogy kitartson a gyakorlatokban, a
hatást pedig bízza Istenre. Nem az volt számára fontos, hogy mit
érez az ima alatt, hanem hogy a Lélek leszáll-e a fejéből, a szájából
a szívébe, a hasába. Mert a jó ima abban áll, hogy kihat hétköznapi
életünkre, alakítja, rendezi az élethez való hozzáállásunkat. Vagyis
hogy milyen lélek járja át testünket, az abban mutatkozik meg, amit
profán életnek szoktunk mondani. Nincs két külön világ, egy
spirituális és egy közönséges. Gesztusainkból, tekintetünkből,
konfliktusaink megoldásának módjából, érzelmeinkkel való
bánásmódból, önmagunkhoz és embertársainkhoz való
viszonyulásainkból olvasható le, milyen lélek is lakik bennünk. Ahogy
viselkedünk az imában, úgy viselkedünk a hétköznapi életben is.

A francia szerzetest az ima gyakorlataiban töltött idő észrevétlenül

megváltoztatta. Amiben a gyakorlatok végzése során
következetesen kitartott, az testét-lelkét átjárta. Akivé vált, azt nem
veszítette el később a nagyváros forgatagában sem. Érdeklődő,
nyitott, figyelmes maradt. Nyugodtabban,
szabadabban fogadta azt, amit az élet hozott számára. Mert már
nem ijesztette meg ez, nem ellenségnek tekintette, hanem az
Istennel való találkozás új lehetőségét ismerte fel benne.
 IV. A VALÓSÁG MEGNYÍLIK

Az elengedés a figyelemből fakad

A meditációban a figyelmet tanulod. A figyelem erősödése segít

abban, hogy el tudd engedni azt, ami felesleges.

Ha figyelsz valamire, akkor akaratlanul is elengedsz sok mást, ami

magára vonná figyelmedet. Jálics atya példája: amikor egy könyvet
olvasol, de zaj van a közelben, akkor a zajt meg akarod szüntetni,
hogy odafigyelhess könyved tartalmára. Ha nem tudod leállítani,
esetleg dühös leszel a zajra vagy arra, aki a zajt okozza. A zajt
akarod megszüntetni, pedig igazából nem a zajjal van problémád,
hanem a figyelmeddel. Az a baj, hogy figyelmedet a zaj köti le, nem
pedig az, amiről a könyv szól. Mielőtt elkezdenéd olvasni, nem
ismered a tartalmát, ezért még nem tudja lekötni figyelmedet. Amíg
dühös vagy a zajra, hadakozol vele, addig a zajjal foglalkozol, arra
figyelsz. Ezért nem tudsz elmélyedni a könyvben. Nem találod meg
benne azt, ami számodra érdekessé válhatna, és magára vonhatná
figyelmedet.

Ilyenkor nem a zajt, a vele való hadakozást kell elengedned, hanem

gyakorolnod kell az éber figyelmességet. Könyved az elején még
csak papír, betű. Ez érdektelen. De a könyv rejthet
magában olyan tartalmat, amely lassan érdekessé válik számodra,
ha érdeklődőbben, éberebben engeded közel magadhoz a szavak
jelentését. Ha érdeklődőbbé válsz az érdekesség iránt, amelyet a
könyv magában rejthet. Így ami addig csak egy könyv volt, most
megtelik élettel. A fekete betűk lassan érdekes tartalom közvetítőivé
válnak számodra. Amikor képalkotó képességeddel látod már a
betűkből összeálló képet, felfogod, hogy mit is mond neked, és ez
megragadja érzelmeidet is, akkor érdekesebbé válik számodra a
könyv, mint a számodra teljesen jelentés nélküli külső zaj.

Ugyanígy működik a meditáció is. Tested érzékelése, kezed,

megszokott légzésed, a bensődben kimondott szó mind nem igazán
érdekfeszítő. Ismersz sokkal vonzóbb tapasztalatokat. Konfliktusod
valakivel, szexuális fantáziáid, megoldatlan problémáid hamarabb
felkeltik érdeklődésedet, inkább váltanak ki belőled érzelmeket, mint
a meditációs gyakorlatok. Az imában átélt áhítat is vonzóbb, mint
tested valós érzékelése. Különösen, ha testedet inkább szükséges
rossznak tartod, betegségek és kísértések forrásának. A valóság
általában kevésbé vonzó, mint a fantázia, kevesebb élményt ígér,
mint a képzelődés. Könnyen elvágyódunk abból a valóságból,
amelyben nyakig benne vagyunk, amely körülvesz bennünket,
amelyről azt hisszük, hogy nem okozhat számunkra meglepetést, és
ezért sokszor banálisnak tűnik.

Amikor gondolataid magukkal visznek, próbáld azt észlelni, ahogy

elragadnak onnan, ahol vagy. Ezt a magukkal ragadást észleld. S
akkor már az észlelésben vagy. Vagy észleld azt a
görcsös akarást, amellyel szeretnél visszajönni a gondolatokból.
Térj vissza mindig az észleléshez.

A figyelem beszűkülhet

A meditációban, amikor se nem a gondolataiddal foglalkozol, se nem

az érzelmeiddel vagy képeiddel, akkor előtörhetnek belőled emlékek,
fájdalmas vagy örömteli események, találkozások, kapcsolatok, és a
meditáció szabad terében világosabban meglátod azt, amit addig
nem láttál. Mert gondolataid, érzéseid megakadályozzák, hogy
felismerd és jobban megértsd az egész valóságot. Csak egy
kiragadott részletet engednek közel hozzád. Egyoldalúan, mint egy
fénykép. Például egy vágy kényszerítő ereje vakká tesz, megszűri
azt, mit is látsz a valóságból. Mivel a meditációban nem az
érzelmekhez, képekhez, gondolatokhoz ragaszkodsz, egy helyzet
komplexitása világosabban áll előtted. Korábban nem tudtad
másként látni. Lehet, hogy arra volt szükséged, hogy egy részletre
fókuszálj. Vagy talán félelmek szűkítették be látószögedet. Esetleg
erős aktivitások akadályoztak. Sokszor éveken át téves hiedelmet
tart fenn egy embertársról alkotott kép, egy félreértett mondat. Sokan
haláluk előtt tudnak megbékélni, mert akkor másképpen látják,
másképpen ítélik meg a múlt eseményeit. Halálveszélyben a lélek
fogékonyabb lehet új látásmódokra. Megváltozik a fontossági
sorrend. Így történik ez a meditációban is.
Az ignáci lelkigyakorlat indifferenciáról beszél. A latin „indifferencia”
kifejezést „közömbösségnek” szokták fordítani. Pedig ez nem
közömbösség, hanem a léleknek az az állapota, amikor megnyílik a
valóságra. Belső szabadság, amely képessé tesz arra, hogy többet
láss. Hogy mélyebben, átfogóbban, komplexebben ragadhasd meg a
valóságot. Pont hogy nem érdektelenség, hanem egy nyíltabb
érdeklődés. Ezt az indifferenciát gyakorlod a meditációban, amikor
nem gondolataid szövevényét követed, nem problémáid megoldását
keresed, nem érzelmeidben vájkálsz, hanem visszatérsz tested
valós észleléséhez.

Kitágul a horizont

A meditáció a valóságba vezet. A jelen kitágul, mint egy tölcsér.

Megnyílhat előtted az élet, saját életed, az, ami fontos – bár nem
saját akarati működésed érdemeként. Ilyenkor háttérbe szorul a
gondolat, az érzelem és a kép is. Ezek azok a tapasztalatok,
amelyeket aztán nem tudsz elfelejteni. Ezt a tapasztalatot sokan
ismerik, olyanok is, akik nem meditálnak. De a meditáló mindig erre
a találkozásra hivatkozik, és ezt keresi reménykedve. Amikor a
valóság ragad meg téged. Régen elragadtatásnak mondták ezt. Mert
nem te ragadsz meg valamit, hanem megnyílik előtted az, ami a
valóságból korábban rejtve volt. Tudod, hogy nem te csinálod, nem
is rajtad múlik, de veled történik.
Megadatik tehát néha, hogy a valóságot jobban megragadhatod a
maga teljességében. Ez a tapasztalat új szempontokat is mutat
neked. A csoportdinamikában a trénernek az a feladata, hogy ha a
csoport vakon elmegy az egyik irányba, akkor „ellentartson”, miként
a sofőr is, amikor megcsúszik az autó. Ugyanezt gyakorlod a
meditációban. Megrögződött elképzeléseidből térsz vissza. Nem a
gondolatok túltengése, nem az érzések szövevénye erősödik
benned, hanem szabaddá válsz arra, hogy megérinthessen a
valóság. Hogy kinyíljon szemed. Hogy mélyebben láss.

Ezzel a valósággal találkozol, amikor közel kerülsz önmagadhoz.

Erősödik önazonosságod. Sokkal mélyebb szinten, mint amikor azt
gondolatokban, képekben vagy érzelmekben keresed. Hisz nagy
bizalom kell ahhoz, hogy újra meg újra a puszta létet keresd, ne
pedig a mondatok, szimbólumok, elképzelések adta biztonsághoz
ragaszkodj.

És rátalálsz Istenre. Semmiképpen sem gondolat vagy kép

formájában, és nem is érzelemben. Bizalom ez, tudás, hogy vagy,
hogy szabad, hogy legyél, hogy jó, hogy vagy, és minden jó, ami
van. Istennel találkozol, aki minden létnek gyökere és értelme.
 V. KÉPEKBEN MEGRAGADOTT VALÓSÁG

A valóság képekben lesz a miénk

A meditációban a meditálók mindig azt hallják a vezetőtől, hogy

gyere vissza képeidből. De mielőtt megfogalmazom, miért nem
foglalkozunk a meditációban a képekkel, elmondom, mit is értek én
„kép”-en.

Emberi mivoltunkhoz elidegeníthetetlenül hozzátartozik, hogy

képekben ragadjuk meg a valóságot. Amikor képet alkotunk, akkor
köntöst adunk az életnek. Akkor formát ölt bennünk az élet. Csak
képben tudjuk felfogni azt, amit látunk, amit hallunk, ami érint, amit
tudomásul veszünk. Mert egészként fogadjuk be. Nem gondolatban,
nem elvont fogalomban. A kép belső tudás. A kép egységben
mutatja meg a személyt, a személyek kapcsolatát, helyzeteket, lelki
állapotokat. Egységben, kiterjedésben, hatásban, intenzitásban,
érzelmeket kiváltva. Az, ami van, az terjeszkedik, térben, időben,
hatásban, ahogy emberi testünk és valóságunk is csak térben,
formában, időben és hatásaiban elevenedik meg. Önmagunkat,
egymást, az egyházat, a nemzetet, minden élőt csak képben tudunk
megragadni. Amit látunk, az nem egy elvont fogalom, hanem egy
komplex egység, egy kép. Amit észlelünk, észreveszünk, ami érint,
inspirál, indít valamire, az egy összefüggésrendszerben
rajzolódik ki, vagyis képet alkotunk róla, képben fejezzük ki. A képek
tehát azért fontosak, mert a valóság képekben lesz a miénk.

De a képet, amelyben megragadjuk a valóságot, nem mint képet

ismerjük fel, nem vagyunk tudatában annak, hogy valamit belsőleg
megláttunk. Nem a képet észleljük, hanem annak hatását, a
bennünk kiváltott gondolatokat, érzéseket. Sokszor évtizedek múltán
döbbenünk rá arra, hogy egyes élethelyzetekben a bennünk egyszer
valamikor megszületett kép határozta meg alapvető félelmeinket
vagy éppen
bátorságunkat, bizonytalanságainkat, önbizalmunkat, ideáljainkat,
döntéseinket.

Sötét és gyógyító képek

Nem hiszem, hogy a képek minden fajtáját pontosan meg tudnám

nevezni. Csak durva megközelítést tudok adni.

A képek legegyszerűbb formája a fénykép vagy a festmény. Amikor

egy fényképet mutatsz, akkor szeretnél nekem valakit vagy valamit
megmutatni, amelynek van egy tőlem független valósága. De hogy
ezen a képen keresztül a valóságból mennyi és mi jut el hozzám, az
teljesen kiszámíthatatlan. És torz is lehet. Sőt a valósággal
ellentétes is. Egy fényképet látva beleszerethetek egy emberbe,
akiben talán igazából nincs is semmi szeretetre méltó számomra.
Egy képbe bele is vetíthetek valamit, amire épp szükségem van.
Amikor például egy sztár képét csodálom. És ez vissza is hat rám,
engem is alakít. Ebben a folyamatban nemcsak elképzelem saját
személyiségemet, önazonosságomat, szerepemet, hanem már
alakítom is.

Az is lehet, hogy egy képen keresztül megmozdul bennem valami

fontos dolog. Mert a képnek ereje van. Megmozdít bennem valamit.
Lehet, hogy útra kelek, vagy elolvasok egy könyvet.

A meditációban arról a képről van szó, amely nem kívülről jön,

hanem bent születik meg, belülről indul, külső hatás nélkül.

Ilyen az önmagunkról, szerepünkről, feladatunkról alkotott kép. Egy

szegény gyerek Bogotában például úgy játszott, hogy ráült a székre,
mintha a szék egy autó lett volna, s ő vezetné az autót. Saját magát
sofőrként látta, képzelte el ebben a képben. Sok évvel később, talán
húszéves is volt már, újra találkoztam vele. Egy busztársaságnál
dolgozott, és a megállókban azt kiabálta: „Erre a buszra szálljanak
fel!” Az ő képe annyiban nem vált valósággá, hogy jogosítványt
szerezve buszsofőrré lett volna, de képe, önképe elvezette a
busztársasághoz kisinasként. Ebben az esetben a belülről jövő kép
valaminek a megszületését segítette elő.

A bogotai utcagyerekeknek az önazonosságához hozzátartozik az a

kép, hogy „rossz vagyok, lopok, rabolok, semmi másra nem
vagyok alkalmas, nem vagyok szerethető.” A belső kép itt is
meghatározza viselkedésüket, jövőjüket. De negatívan, rombolóan.

Hasonlóképpen a másik emberről is születik bennünk egy kép.

Vannak fokozatok abban, hogy a kép mennyire van kapcsolatban
akaratunk irányításával.

Létezik fantáziakép is, fantáziálás. Elképzelek valamit magamnak.

Ennek nagyon kevés köze van a valósághoz. Különösen akkor, ha
teljesen az akarat műve. Vannak olyanok, akik képesek kiszállni a
valóságból, és egy ideig kívülről nézni önmagukat, a világot. Egy
fiatal zenész például nem volt képes megcsinálni a záróvizsgát, de
éveken keresztül elképzelte azt, ahogy nézőközönség előtt
zongorázik, és megtapsolják őt. Egy másik példa: egy kamasz lány,
akinek a szülei mindig csak veszekedtek, csak úgy tudott
megszabadulni rossz érzéseitől, hogy lefeküdt az ágyára, és
képzeletben kiszállt testéből, kívülről nézte saját magát, amint
elrepül a város fölött, meglátogat embereket. Mindeközben jól is
érezte magát, és egy ilyen fantáziálás után vissza tudott jönni a
testébe. Ezek a testből és a valóságból való kiszállások azonban
kábítószer hatására is történhetnek. Ismertem például egy fiatalt, aki
többet nem tudott visszajönni fantáziájából, és a pszichiátria zárt
osztályára került.

Vannak pszichotikus képek is, amelyekben egyértelműen nem a

valóságról van szó. Ezek a sötét képek, sötét hangok erőszakra,
gyilkosságra, öngyilkosságra indítják, próbálják kényszeríteni a
lelket. „Öld meg magad!” „Ugorj ki!” „Rossz vagy!” E képek kárt
okoznak, rombolnak.

És vannak világos képek, amelyek irányt mutatnak, szabadon

hagynak, reményt keltenek, lehetőségeket hagynak nyitva vagy
nyitnak meg.

Bizonyos terápiás módszerek gyógyításra használják a képalkotást,

az imaginációt, vizualizációt, belső utazást.

Az álmok képeire lehet legyinteni, haszontalannak minősíteni őket. A

Szentírás azonban fontos szerepet tulajdonít nekik. Talán a
legszebb példa, ahogyan Isten az álom képeiben érteti meg Szent
Józseffel azt az emberileg komplikált helyzetet, amely Jézus
születését veszi körül. Később is az álmain keresztül kap
útbaigazítást, a három bölcshöz hasonlóan. Az álomkép tehát Isten
működésének a helye is lehet.

Szavainkkal a bennünk élő képet közvetítjük

Lelkem működésében kép formájában felszakadhat egy olyan érzés,

vágy, félelem, emlék, amelytől nem tudok szabadulni. Amelyet nem
én idéztem elő magamnak, nem én irányítok, amelynek létezését és
határát nem én szabom meg. Fontos szerepük van ezeknek a
tudatom alatt működő erőknek, indulatoknak, érzelmeknek,
gondolatoknak, emlékeknek. Azért értékesek, mert jobban kifejezik,
hogy ki is vagyok,
megmutatnak valamit abból, hogy mi mozgat, mi van mozgásban
bennem, és mi az, amivel számolnom kell. Hogy ne lepődjek meg,
ha egyszer váratlanul indulatba jövök, vagy éppen az ellenkezőjét
teszem annak, amit elterveztem. Ezek a belsőmet mozgató képek
hatásai.

Ismerek olyan belső képet is, amely nem is színekben és alakokban

ér el tudatomhoz, mégis egyértelműen látok valamit. Azt a
jellegzetes formát például, ahogyan anyám szorgoskodott mind a
keresztelőmnél, mind később világéletében. Alakját nem láttam, de
felismertem a lényét meghatározó jellemvonását. Képnek nevezem
ezt, mert odaadó szorgoskodásában nemcsak egyik tulajdonságát
ismertem fel, hanem egész sorsát. Vagy megláttam például azt,
hogy az apám milyen büszke volt rám a keresztelőmnél. Egyetlen
szó nélkül is. Vagy megláthatom azt, hogy a velem szemben ülő
ember szorong, még ha ennek semmi külső jele sincs. Képnek
nevezem azt is, amikor meglátom, hogy valaki vár tőlem valamit.
Vagy egy kép az is, hogy mit is várok én el a másiktól. Ezek nem
formákban megjelenő képek, hanem meglátások, amelyek intuitív
módon segítenek megragadni a valóságot. Ez más, mint a gondolat.
A gondolat lehet elvont, a belső kép sosem az. A gondolatokat el
tudom felejteni, a belső képek azonban élnek.

A gondolatok szavakhoz kötődnek, amelyek a belső képet

megpróbálják magyarázni, kifejezni. A kép többsíkú, a személyiség
több rétegét érinti. Amikor azt mondom a másiknak, hogy nem
értettél meg, akkor ezt azért teszem, mert azt tapasztalom, hogy a
másik az én képemet igazán nem látta
meg. A kép beleszövődik egész személyiségembe, testembe,
emlékembe, terveimbe. Legalábbis én ezt nevezem képnek, amikor
a meditációban képekről beszélek.

Amikor megmozdul a kép

A képek működéséről édesanyám halálakor értettem meg valamit.

Édesanyám már tudta, hogy hamarosan meg fog halni. Szorongott.
Napokon keresztül. Látszott rajta. Csak ült összekuporodva,
érezhetően aggódott, látóköre beszűkült. Nem tudott igazán
szeretetet kimutatni. Csak a halál képe foglalkoztatta. Egy
alkalommal kérdeztem tőle valamit – már elfelejtettem, mi is volt az
–, amire azt válaszolta, hogy Jézus ott ül egy sziklán fehér ruhában,
és nem mozdul. Pár nap múlva megismételte ezt a megfigyelését.
Jézus ott van, de nem mozdul. Aztán egy nap reggelizés közben
történt vele valami, amire az orvosok azt mondták, hogy biztosan
agyvérzést kapott. Ettől a pillanattól kezdve minden szorongása
megszűnt, összetette két kezét, felemelte fejét, fölfele nézett, és
nem szűnt meg ismételni Jézus Krisztus nevét, amely után még
valamit motyogott. Szinte egy egész napon át. És ettől kezdve
teljesen nyugodt volt, egy szót sem szólt többet, este az ágya
szélére ült úgy, mint aki meditál, teljes összeszedettségben és
nyugalomban.

És a végén az éjjeliszekrényéről kezébe vette a Mária-érmet, és

megcsókolta. Észnél volt tehát. Hogy igazából mi is történt benne,
nem tudom, de minden bizonnyal a kép mozdult meg. És
ezzel a megmozdulással biztonság, béke, elfogadás született meg
lelkében-testében.

Nem csak halálközeli élményekben mozdul meg a kép. Minden

gyerekben kialakul egy kép apjáról-anyjáról, testvéreiről és saját
helyéről a családban, illetve a családtagok egymáshoz való
viszonyáról. Ez igen erős kép, amely sokszor évtizedekre
meghatározza az illető viselkedését, önazonosságát, szerepét. Ezen
múlhat a boldogsága vagy boldogtalansága. Ez a kép segíti a
tájékozódásban, például új kapcsolatok kialakításában, de meg is
köti, korlátozza a lehetőségeit, nem engedi kibontakozni. Ha
azonban megmozdul a kép a múltról, akkor megváltozik a
látásmódja, új módon látja családi kapcsolatait, összefüggéseket ért
meg. Új lehetőségek nyílnak számára kapcsolataiban, és
megváltozik az önmagáról alkotott képe is.

Egy kislány a szülői házban azt élte meg, hogy apja határozta meg a
családi élet minden eseményét. A kislány természetesnek találta,
hogy egy nő tiszteli az apában a családfenntartót, és elvégez
körülötte minden szolgálatot. És az a képe alakult ki önmagáról,
hogy neki mindig mindenkinek szolgálnia kell, és nincs joga ahhoz,
hogy ő határozzon meg valamit. Évtizedek múlva vette észre, hogy
ettől az apától kitűnő vezetői tulajdonságokat is örökölt. De a
gyerekkorából hordozott kép az
ő női szerepéről lehetetlenné tette, hogy hozzáférjen saját erejéhez,
és kamatoztassa örökölt vezetői képességeit. Változás csak akkor
történhetett, amikor észrevette, milyen képek is határozzák meg
életét.
Ezt a változást, a megmerevedett képek elmozdulását célozzák meg
a terápiák, és ez történik az imában is. Azáltal, hogy nem magamra,
hanem Istenre figyelek, más perspektívából, más távlatból kezdem
látni a világot. Másképp látja a hegyet az, aki a hegy lábától néz
felfele, s másként az, aki úton van fölfelé a hegyre. Másként látom
egy családtagomat, ha az ő szerepébe helyezkedve nézem
történetünket. Hasonlóképpen hat az ima is megmerevedett
képeinkre, beszűkült látásmódunkra.

Az ima megváltoztatja a valósághoz való viszonyulást

Az ima annyiban különbözik a terápiás gyakorlatoktól, hogy az ima

csak akkor hatékony a látásmód megváltoztatásában, ha az
imádkozó ember nem ezt célozza meg, hanem teljes figyelmével
Isten felé fordul. A terápiában a változást kereső ember áll a
középpontban, az imában viszont Isten.

A látásmódváltást, a kép elmozdulását tapasztalhatjuk az ignáci

lelkigyakorlatban végzett kontempláció során is. A Szentírás egy-egy
jelenetét elképzelve az imádkozó gyakran átéli azt, hogy a kép él.
„Mintha ötszáz kilométerről jöttem volna vissza”, mondta egyszer
valaki ima után. Sokan ezt nevezik hitélménynek. Amikor a kép
élővé válik vagy megmozdul, akkor már nem önmaga körül forog az
imádkozó, hanem saját valóságával találkozik. Felfedezi, hogy több
és más, mint aminek látta magát. Tágabb kontextusban ismeri fel
életét. Istennel találkozik.
Nem a valóság változik meg, hanem a valósághoz való
viszonyulása.

Az élő kép önmagam és a másik megértéséhez vezet

Amikor tehát észleljük a valóságot, képben észleljük. S amikor ezt a

képet próbáljuk magyarázni, akkor szavakat keresünk hozzá. A kép
közelebb van az eredeti valósághoz. A képek mozgékonyabbak,
élőbbek a szónál. Születnek, élnek, hatnak, változnak.

Amikor beszélünk, akkor egy bensőnkben alkotott képet próbálunk

elmagyarázni a másiknak. S mivel a másik egy másik képet lát, az
általunk kimondott szót hallván egészen mást érthet rajta, mint mi.
Erre mondta Saint-Exupéry, hogy a szavak a félreértések forrásai.
És még sincs más eszközünk az egymással való kommunikálásra.
Szerencsére szavainknak van hangszíne, hanglejtése, hangereje,
hangsúlya, s szavaink mellett ott vannak gesztusaink,
arckifejezésünk, tekintetünk, cselekedeteink, amelyek segítenek
értelmezni szavainkat. Ezek adnak esélyt arra, hogy a szó
elvezethessen az élő képhez.

Ha észreveszem, hogy szavaim nem érnek el a másikhoz, akkor

kereshetek új szavakat, hogy megértsük egymást. Ilyenkor keresem
azt az új képet, amely az ő számára is érthető. Csak az empatikus,
aki tud mozogni saját képei, szavai között. Csak az tudja megérteni
a másikat, és megértetni saját magát. Egy
kapcsolatod elevensége azon múlik, tudsz-e visszalépni azoktól a
képektől, szavaktól, amelyek nem érik el a másikat. De nem úgy
engedjük el ezeket, hogy máris rendelkezésünkre állna a másik kép
vagy szó. Előbb a senki földjére kerülünk.

A kialakult kép is megváltozhat

A képalkotás hozzátartozik ember voltunkhoz. Képben érintjük meg

a valóságot, formában, térben, időben. Ha azonban rögzítjük ezt a
képet, akkor nem ismerjük meg a valóságot. Ez egyértelmű a
fényképezés esetében. Mert ott egy mosoly vagy egy könnycsepp
rögzül, amely a teljes valóságnak azonban csak egy kis mozzanata.

A bensőnkben alkotott képek is megmerevednek. Mint a kígyó bőre,

rugalmatlanná, szűkké válnak. A mozdulatlan kép rögzít egy
állapotot. Vonatkozási ponttá válik, hozzá viszonyítva értelmezzük
az élet helyzeteit. Mint a kislány, aki a családjából hozott mintát élte
évtizedeken keresztül. A merevvé vált kép akadályozta benne a
változást.

A kígyó képes levedleni szűkké vált bőrét. A hernyó kibújik a bábból,

amikor már nincs rá szüksége. Mert az élet sikerülni akar. Bennünk,
emberekben is. S ha nem tud másként megújulni, krízis, betegség
késztet minket arra, hogy elengedjük a megszokott, az ismert képet,
amely ad ugyan valamennyi biztonságot, de akadályoz is az élet
növekedésében.
A meditációban térj vissza a jelen valóságba, mert a jelen
csendjében születnek meg az új képek. Nem a múltba megyünk
vissza, ahol a kép megszületett. Meditálás közben nem a képpel
foglalkozunk. Mert amíg rá figyelünk, megerősítjük hatalmát
fölöttünk. Ha nem a magunk erejéből akarunk megszabadulni a
rögzült kép szorításából, hanem bizalmunkat az élet gyógyító
erejébe helyezzük, akkor ami megmerevedett, az fellazulhat, helyet
készíthet valami újnak. Ilyenkor az imában bizonytalanságot,
talajvesztést élünk át, de ezen kell átmennünk ahhoz, hogy új módon
láthassuk meg, mi is az a kép, amely megkötött, amely beszűkítette
látókörünket, amelytől jó, hogy megszabadultunk. Ilyenkor
fellélegzünk.

Mindez nem a mi erőfeszítésünk eredménye. Bizalom és türelem kell

hozzá, mint minden gyógyuláshoz.

A meditációban létünkkel vesszük fel a kapcsolatot. Abba az irányba

figyelünk, ahonnan az élet megújul, ahonnan új képek fakadnak,
ahol képeket formálva testet ölt az élet. Az imában a valóság felé
fordulunk. Az pedig él, változik, alakul, és mindig újat, előre
kiszámíthatatlant hoz elő.

A megmerevedett képnek is lehet olyan feladata, mint egy

fényképnek. Kísérőnkké válhat életünk egy szakaszában. Ha
azonban leragadunk nála, akkor ahelyett, hogy a valósághoz
vezetne, elválaszt önmagunktól, másoktól, Istentől. Ha figyelmünk
nem annak a valóságára irányul, ami él, hanem arra, amit eddig
megláttunk belőle, akkor élettelen fényképet csináltunk az élő
valóságból.
Se magadat, se a másikat ne azonosítsd véglegesen egyetlen
képpel. Ez hihetetlen fontos a személyes kapcsolatokban. Mert e
képek megmerevedhetnek, és akkor a kapcsolat élettelenné,
jövőtlenné válik.

Egy személy valóságát nem a róla alkotott képen keresztül ismerjük

meg igazán, hanem csak ha megengedjük, hogy ez a kép továbbra
is változhasson. Ez pedig akkor változhat, amikor találkozom az
illetővel a valóságban. A víz valóságát csak akkor ismered meg, ha
megiszod vagy úszol benne. Egy emberét akkor, amikor például
konfliktusba kerülsz vele. Ott alakulhat ki, ott mélyülhet el a
kapcsolat.

Egy kapcsolatot akadályoz az, ha a másikat leegyszerűsíted

bizonyos vonásaira, és nem vagy hajlandó továbbra is figyelni rá,
továbbra is érdeklődni iránta, hogy élő valóságában
nyilatkoztathassa ki magát. Hiszen mint élő lény ő is szüntelenül
változik. Ami él, az változik.

De az is előfordulhat, hogy a másik zárkózott be önmagába, az

önmagáról alkotott képébe, rögzítette a kapcsolatról alkotott képét,
ami akadályozza, hogy megnyilatkozhasson teljes valóságában és
fejlődésében. Amit önmagában rögzített valaki, az bizonyos
mértékben már nem él. Ahogy a fáknak vannak elhalt ágaik, a
folyóknak pedig holtágaik.

A kölcsönös, jóindulatú, érdeklődő figyelem mindkét félben elősegíti,

hogy kinyilvánulhasson a léthez közeli kép. Hogy
sejthetővé váljon. S akkor ki-ki önmagává is válik. Mert bár lehet,
hogy nem ugyanazt a képet látják, de mindketten megerősödnek
létükben, és hálásak lesznek a másik létéért is.

Momó figyelme, figyelmessége segíti barátját, hogy az önmagánál

tudjon maradni, és észrevegye saját képét, amely ott élt és működött
benne, de el volt rejtve, el volt takarva önmaga elől, nem volt
elérhető számára.

Arra figyelünk, ahonnan a kép fakad

Akik a képek fontosságát hangsúlyozzák, értetlenül állnak az előtt,

hogy a meditációban nem foglalkozunk a képekkel, nem időzünk el
náluk, sőt azt gyakoroljuk, hogy a gondolatokhoz és érzelmekhez
hasonlóan hogyan térjünk vissza a képektől is. A képek fontossága
és minden pozitív hatása ellenére sem velük foglalkozunk a
meditációban. Nem értékeljük le őket, de hangsúlyozzuk a valóság
megismerésében betöltött szerepük határát.

A meditáló tényleg azt tanulja és gyakorolja, hogy ne ragaszkodjon a

képhez, hanem térjen vissza figyelmével a képektől oda, ahol az élet
legközvetlenebbül megnyilvánul és megtapasztalható: a testi
valóság észleléséhez.

A cél azonban nem testi valóságunk észlelése. Az csak út. Létünk

forrásával szeretnénk kapcsolatot felvenni, ahol Isten
működik. A lét forrás, amelyből szüntelenül élet fakad. Mint a
vetőmag, amely kicsírázik. S az új élet, amely születik, megelőzi azt
a képet, amelyet alkotunk róla. Előbb van az élet, amelyet észlelünk,
s aztán formáljuk azt képpé. Előbb észlelünk, s csak utána kap
alakot, utána nevezzük meg. Figyelmünkkel tehát a forrás irányába
fordulunk. Újra meg újra. Ezt gyakoroljuk a meditációban.

Annak a szemével, aki megújítja a létet

Azt gyakoroljuk, hogy térjünk vissza a lét forrásához, még mielőtt

képet alkotnánk róla. A képalkotás a mi emberi módunk a valóság
megragadására. De a gyakorlás nemcsak abban áll, hogy
elengedjük a bennünk kialakult képet, hanem abban is, hogy
lehetőleg úgy figyeljünk oda, hogy még a kép megragadása előtt
szabadok legyünk arra, hogy mélyebben,
differenciáltabban megmutatkozhasson a valóság,
kinyilatkoztathassa magát a lét. Mert Isten nemcsak a Szentíráson
keresztül nyilatkoztatja ki magát, hanem a teremtésen keresztül is.

Ha el tudjuk engedni elképzeléseinket Istenről, a világról,

önmagunkról, a másikról, akkor közelebb kerülhetünk Istenhez, a
világhoz, magunkhoz s a másik emberhez. Mert így működnek
emberi kapcsolataink is. Ne az embertársunkról alkotott képhez
ragaszkodjunk, hanem egyre gyengédebben hallgassunk, figyeljünk,
észleljünk, hogy mi is mutatkozik meg a másikból.
Ez a meditációs gyakorlat célja.

Hogy úgy lássunk, ahogy Isten láthat minket, a másikat s mindazt,

ami érint minket. Annak a szemével láthassunk, aki állandóan
megújítja a létet, aki állandóan újat hoz elő, és nyitva tartja az
alakulás lehetőségét. A meditálás lehetővé teszi, hogy
megváltozhassanak, átértékelődhessenek képeink Istenről,
magunkról, a másikról, régi eseményekről. A meditálás csendje és
figyelmessége lehetővé teszi, hogy megváltozzanak a hamis, torz,
önámító képek is, megakadályozva ezzel azt, hogy e képek vakon
irányítsanak bennünket.

Ragaszkodunk, mert félünk az elmúlástól

Biztonságigényünk késztet minket arra, hogy fényképezzünk, hogy

megörökítsük a dolgokat. Ezért szakítjuk és préseljük le a virágot,
ezért írunk meg egy könyvet. Hogy megörökítsük azt, amit nem lehet
megragadni, mert amikor megragadjuk, már nem az élő virág van a
kezünkben.

Ha ragaszkodunk ahhoz, amit egyszer valamikor felismertünk, akkor

útját álljuk annak, hogy a meglévő megváltozhasson, és valami új
születhessen. Mert minden fa, minden virág, amely bimbót hozott
létre, kivirágoztatja azt teljes színpompájával, gyümölccsé érleli,
majd engedi, hogy elhervadjon. Mindig újat akar létrehozni. Talán
szebbet, jobbat vagy éppen csúnyábbat.
Az elhervadás fáj nekünk. De fájdalmunk ellenére vagy épp az
elmúlás fájdalmán keresztül tanuljuk meg értékelni az életet
önmagáért, nem pedig egyes megnyilvánulásaiért. Szeretni a létet
önmagáért, Istenért, nem pedig a magunk kedvéért. Isten dicsőségét
keresni, nem a magunkét. És nem egyedül saját vágyainknak a
beteljesülését.

Amikor megéljük az élet kibontakozását és a virág elhervadását,

akkor szeretjük leszakítani a virágot, és Szűz Mária oltára elé tenni,
hogy ott örök jelentőséget kapjon. De ha leszakítom azért, hogy
megtartsam, akkor csak hamarabb hervad el, és meg is
akadályozom, hogy új virág születhessen belőle.

Ami van, az tényleg van, ez a biztonságunk

Amikor képeket alkotunk, a biztonság igénye, keresése munkál

bennünk. A lelki élethez nélkülözhetetlen az arra való készség, hogy
kibírjuk annak feszültségét, amikor a képek összeomlanak,
megváltoznak. Amikor összetörik az önmagunkról alkotott kép,
amikor a gyerekek rájönnek, hogy szüleik sem tökéletesek, hogy ők
is emberek, illetve amikor a szülők észreveszik, hogy gyermekük
már nem ugyanaz, mint akinek gondolták. Amikor összetörik az az
elképzelésünk, hogy a másiknak szüksége van ránk, mert kiderül,
hogy nélkülünk is boldogul. S ekkor ott állunk jól megszokott
szerepünktől megfosztva.
Amikor rájövünk, hogy az Isten sem ugyanaz, mint akinek gondoltuk.
Istent nem lehet megragadni, képben rögzíteni, megtartani. A létet,
az életet sem. Az életet csak élni lehet.

A hit megújulásához új látásmód tartozik. A vallási reformok a képek

rombolásával kezdődtek. A Bibliában azt olvassuk, hogy ne alkoss
magadnak faragott képet az egy igaz Istenről, mert biztos lehetsz
benne, hogy ez a róla alkotott kép nem felel meg az ő valóságának.
Csak akkor tudsz közeledni Isten valóságához, ha van bátorságod
elengedni a róla alkotott képet abban a reményben, hogy egy
valósabb képben közeledsz majd hozzá. Még akkor is, ha ezt aztán
megint el kell engedned.

Fontos, hogy Jézusról képet alkossunk. Mert emberként ez a

módunk, hogy kapcsolatot vegyünk fel vele, és hogy kapcsolatunk
személyessé válhasson. Ha az ő jelenlétében vagyunk, akkor ő már
él, működik és hat bennünk és rajtunk keresztül.

Biztonságigényünk elvárásai ellenére biztonságunk nem abban áll,

hogy meg tudunk tartani valamit, hanem abban, hogy ami van, az
tényleg van. És az most van. És jó, hogy van. És ebből születik
valami új, amely azonban még nincs. És ez félelmet kelt. Minden
élőlény fél a meghalástól. De ez az útja és ez a lehetősége annak,
hogy erősödjön a bizalom. Bizalom a létben, bizalom Istenben.
 VI. ÉRZELMEK, ÉRZÉSEK, ÉRINTETTSÉG

Nem csak racionálisan közelíthetjük meg a valóságot

Mi, a nyugati kultúra emberei iskolázottak vagyunk abban, hogy a

valóság minden szintjét megragadjuk racionálisan, de abban már
kevésbé, hogy eligazodjunk a spirituális élet belső tapasztalatai közt.
Más megközelítési mód az, amikor nem kategorizáljuk érzelmeinket
és a bennünk történő folyamatokat, hanem arra figyelünk, ami érint
és ahogyan érint. E megközelítés jellegzetes gyakorlata: „Nézz rá,
maradj benne, bírd ki, érezz bele, engedd meg, fordulj felé
érdeklődéssel!” Ha ezt az utat járod, más törvényszerűségeket
ismersz fel, másképp érted meg azt, ami benned és a másikban
történik, mintha csak értelmeddel dolgoznál.

Dél-Amerikában, ahol jó pár csalódás ért, különösen figyeltem arra,

hogy mi is történik bennem akkor, amikor érzelmek bukkannak fel.
Egy időben keserűség lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy most
elkeseredtem, és éreztem is ezt a keserűséget. Beleéreztem,
megengedtem ezt az érzést, és egy idő múlva azt mondtam
magamnak, hogy ilyen állapotban nem jó élni, se nekem, se a
körülöttem levőknek. Ha itt, Bogotában keserűvé válok, akkor jobb,
ha elhagyom ezt az országot. Akkor viszont vissza kell mennem
Európába. Érdekes módon azután, hogy így
tudatosult számomra belső állapotom minden következményével
együtt, elmúlt a keserűség. S abból, hogy rossz érzésem elmúlt, arra
következtettem, hogy bensőm biztosan nem akarta feladni akkori
tevékenységeimet. Nem az országot kellett elhagynom ahhoz, hogy
jól érezzem magamat. Tudatom alatt lelkem más, jobb megoldást
keresett rossz érzésem meggyógyítására. A meglévő helyzet
elfogadását.

A racionális életvitel egyszintűvé fokozza le a bennünk és köztünk

zajló folyamatokat. Pedig ami bennünk és köztünk történik, az
egyszerre több szinten is játszódik. És ezek a szintek összefüggnek
egymással, befolyásolják egymást.

Simon farizeus meghívja házába Jézust, találkozni, beszélgetni akar

vele. Saját otthonában fogadja Jézust, ahol ő szabja meg a
találkozás körülményeit. Eszmecserét akar folytatni vele, lehet, hogy
tanulni is akar tőle. Sőt még vacsorával is megkínálja. Igaz, nem ő
főzte. A rossz hírű asszony is találkozni akar Jézussal. Ő megy oda,
ahol Jézus éppen tartózkodik. Nem ő szabja meg a találkozás
körülményeit. Kiszolgáltatja magát egy esetleges visszautasításnak.
Megérinti Jézust. Könnyeivel mossa a lábát, a hajával törli meg.
Kockáztat. Vagy mindent megnyer, vagy mindent elveszít. Egy
intellektuális párbeszédben az ember nem kockáztat. Nem válik
sebezhetővé. Leplezheti érintettségét.

Mind Simon, mind a kétes hírű asszony találkozik Jézussal, de

mégsem ugyanazzal a Jézussal találkoztak. Az asszonyból az
érintés egészen mást vált ki, mint a beszélgetés Simon farizeusból.
Mást ismernek meg, mást értenek meg ugyanabból
a Jézusból és saját magukból. Az asszony ebben a találkozásban
megérintődik, könnyei hullanak. Élete minden fájdalma felszakad
belőle. Meglátja saját magát, mindazt, amit elítél önmagában,
miközben átéli elfogadottságát. Mert ahogy Jézus ránéz, ahogy
elfogadja gesztusát, az azt közvetíti az asszony számára, hogy
fontosabb a személye, léte, mint bármelyik tette, amellyel vádolja
önmagát. Mer őszintén ránézni önmagára, mivel érzi, hogy Jézus
mellett biztonságban van. Azért tud megbékélni sorsával, mert Jézus
azt mondja neki, minden rendben van, megbocsáthatsz magadnak.
Ezt az asszonyt lelke mélyéig átalakította az, amit átélt. Simon pedig
csupán egy beszélgetés részese volt.

A két találkozás Jézusból is mást váltott ki. Ettől az asszonytól

tanulja meg a lábmosás gesztusát.

Testünk jelzi érintettségünket

Az érzelmek, érzések, érintettségek természetét, működését,

hatását csak akkor láthatjuk tisztábban, ha felismerjük őket, ha nem
fedjük el egyik érzéssel a másikat. És ha be tudjuk vallani azt, amit
éppen érzünk, akkor is, ha ellentmondásos, akkor is, ha nem illik
bele az önmagunkról alkotott képbe.

Megkülönböztetem az érzést az érzelemtől. Az érzés a test jelzése,

az érzelem lelkiállapot.
A szomorúság, a harag, a félelem, az öröm: érzelem. Az érzelmeket
érezhetem testemben, belső szerveimben. Például amikor
összeugrik a gyomrom, összeszorul a torkom, kiráz a hideg, veríték
veri ki a homlokomat, végigfut hátamon a hideg, kitágul a pupillám.
Különböző érzelmek különböző belső szervekben mutatkozhatnak
meg.

Egyes meditációs mesterek tudni vélik, hogy melyik érzelem melyik

szervben jelenik meg, hol érezhető. Én magam ebben nem látok
tisztán, és igazából nem is foglalkoztam ezzel a kérdéssel. A tüdő
állítólag a szomorúság helye, a szív az örömé, a has az akaraté. A
gyomor akkor szorul össze, amikor kockán forog az életem, vagy
nem tudom megvalósítani életfontosságú feladataimat. Ha félek,
összeszorul a torkom, reszket a lábam, elsápadok, nehezen
lélegzek.

Az elnyomott érzelem megjelenhet testi fájdalmakban. Ekkor az

izmok feszülnek meg: fáj a hát, a gerinc, a lábszár, a térd. Izmok,
inak, csont. A fejfájás is lehet elnyomott érzelem megnyilatkozása.

Amikor beleérzek a testi fájdalomba, és nem megszüntetni akarom,

hanem megismerni, megbarátkozni vele, akkor megtörténhet, hogy a
neki megfelelő belső szervben előbukkan az elfojtott érzelem, és az
addigi fájdalom azonnal megszűnik. Ezek meditációs tapasztalatok.

Egyik ilyen tapasztalatom az volt, hogy mosogatás közben

mindig fájt a hátam. Különösen erősen fájt meditációs
lelkigyakorlataim idején. Gries-ben minden lelkigyakorlatos résztvevő
napi egy óra fizikai munkát végez. Én legtöbbször mosogattam.
Valószínűleg azért kerestem ezt a munkát, mert életem során a
mosogatás mindig hozzám tartozott. Azt sejtettem, hogy a
mosogatás közben jelentkező testi fájdalom egy belső fájdalomnak a
jele. Egyik alkalommal, miután már hosszabb ideje meditáltam, újra
megfájdult a hátam. Ekkor nem megszüntetni akartam a hátfájást,
hanem beleérezni. Meglepett, hogy a hátamból a hasamba tevődött
át az érzés, és váratlanul nagyon dühös lettem. Erő és élet volt
ebben az érzésben. Azóta soha nem fáj a hátam, pedig rengeteget
mosogatok. Nem csoda történt. Csak megmutatkozhatott a
gyerekkorom óta bennem levő elfojtott érzelem. A hátfájás érzése
hívta fel figyelmemet az alatta rejtőző érzelemre, amely most
felszínre jöhetett. Már nem megszabadulni akartam tőle, hanem
ránéztem, hajlandó voltam érezni, elszenvedni. A fájdalmat a
hátamban az a feszültség okozta, hogy meg akartam akadályozni,
hogy elöntsön a düh.

Ha észleljük érzéseinket, könnyebben vagy hamarabb észrevesszük

a mögötte húzódó érzelmet.

Az érzelmen én lelki élményt értek. Öröm, szomorúság, harag,

félelem: ezek életélmények, lelki tapasztalatok. De lelki
tapasztalataink mindig kapcsolatban vannak testben észlelhető,
megfigyelhető jelenségekkel. Ezeket a jelenségeket neveztük
érzésnek. Az érzést meg tudom magyarázni, helyét a testben meg
tudom találni. Amikor azt mondom, hogy örülök, akkor
nem a testemről beszélek, hanem a lelkemről. Amikor azt mondom,
hogy örömömben megdobbant a szívem, akkor az érzelem testi
megnyilvánulásáról beszélek. A kettő megkülönböztetése azért
fontos, mert a lélek nem létezik önmagában, és a test sem test lélek
nélkül.

Ha magamat mint egységes embert akarom megismerni, és nem

akarok önámításban élni, akkor fontos észrevennem, tudomásul
vennem a lelki élmények és a testi érzések egymáshoz
kapcsolódását. Csak így találom meg testi-lelki egységemet. Test és
lélek integrálódását keresem. Akkor érik a személyiség, amikor
önmaga valóságaként ismeri fel érzelmeit és érzéseit, és meg tudja
ezeket különböztetni az önmagáról képzelt, elgondolt, vágyott képtől.

Őszinteség érzelmeinkben is

Külső szemlélők érzékenyebben észrevehetik az ellentmondást

szavaim, elgondolásaim és valóságom között. Mert amikor valakinek
azt mondom, hogy szeretem, akkor lehet, hogy csak kialakítottam
magamnak egy vágyott képet az érzelmeimről, amelyeket azonban
még nem hoztam egységbe testemmel, múltammal, érzéseimmel.
Úgy vélem, hogy szeretek, de ez az önmagamról kialakított
elképzelés nem biztos, hogy össz-hangban van személyiségem
minden területével, nem biztos, hogy integrálódott egész lényembe.
Ezt érzik meg a gyerekek szüleiknél, amikor azok azt mondják nekik,
hogy szeretik őt, a
gyerek viszont érzi, hogy becsapja magát a szülő.

Amikor érzelmeinkről van szó, sokszor becsapjuk önmagunkat. Mert

csak szeretnénk önzetlenek, nagylelkűek, istenszeretők,
megbocsátók lenni. És annak látszani. Féltjük a valóságtól ezt az
önképünket.

Ugyanez a helyzet vallásos érzelmeinkkel is. Ahogy Jálics atya is

mondja: attól, hogy én azt hiszem, hogy szeretem az Istent, nem
biztos, hogy valóban szeretem őt. Ahogy pusztán attól sem, hogy
szeretném szeretni őt.

Az érett vallásosság önismereten alapul. Nem kizárólag érzelmeken.

A vallásosság karikatúrája az, amikor érzelmek öntenek el az

imában, eláraszt a szeretet érzése, és potyognak a könnyeim, de ha
eközben a mellettem levő lelkigyakorlatozó társam köhögni kezd,
legszívesebben kikaparnám a szemét. Könnyek ide, könnyek oda.

Az imádkozó egyik nagy fájdalma az, amikor ürességet érez. Az

áhítat érzelmének felgerjesztése ilyenkor kísértés.

Az istenkeresés nem a vallásos érzületben rejlik, hanem abban,

hogy valamit mélyebben meglátunk, megértünk, elfogadunk. A
vallásos érzést jelnek szoktuk tartani: Isten közelségének jeleként.
Persze Isten mindenütt jelen van. A kérdés, hogy mi
hol vagyunk. A valóságban vagy egy számunkra megnyugtató és
kívánatos lelkiállapotban.

Ha keresni akarjuk Istent, ha a jelenlétében szeretnénk lenni, az

nem elvárásaink szerint történik. Hanem ott, ahol meg vagyunk
érintve. Az érintettség nem előhívható, nem előidézhető. Sokszor
éppen ott érintődünk meg, ahol valami kellemetlen számunkra. Ahol
meg szeretnénk szabadulni valamitől. De akkor is érintve vagyunk,
amikor átéljük, hogy velünk valami jó történt, pedig addig az
ellenkezőjét gondoltuk.

Egyeseknek saját istenélményük fontosabb annál, mint hogy Isten

megvalósítsa művét rajtuk keresztül. Ők az imában érzelmileg
szeretnének Istennel találkozni. Ezt az érzelem utáni vágyat nevezi
Keresztes Szent János „érzékinek”. Sok vallásos ember nem látja
azt, hogy az ima nem abban áll, hogy érezzük az Istent, hanem
abban a gyakorlatban, hogy Isten felé fordulunk akkor is, ha nem
érzünk semmit, legalábbis semmi jót, semmi kellemeset. A meditáló
ember nem érzelmeiben akarja megtalálni Istent. Érzelmeitől
függetlenül is Isten felé fordul, őbenne él, és azt reméli, hogy
megvalósulnak Isten szándékai.

Ki elveszik benne, ki elnyomja

Alaptermészetünknél, neveltetésünknél fogva különbözőképpen

viszonyulunk az érzelmekhez.
Az egyik típusú ember, hasonlóan az alkoholistához, akkor érzi
erősen, hogy él, amikor elveszik érzelmeiben. Annak ellenére, hogy
elveszti önuralmát. Amikor értelme, akarata ki van zárva.

A másik típusú ember fél kiszolgáltatni magát érzelmeinek, fél

érzelmei intenzitásától. Fél elveszíteni szabadságát, önkontrollját,
függetlenségét. Az ilyen ember szégyelli magát, ha az érzelmei
uralkodnak rajta. Megharagszik arra, aki kiprovokálja az ő érzelmeit.

A meditációban az első típusú ember általában nem testi fájdalmai

miatt szenved, hanem érzelmei miatt. Mert elvész bennük, azoknak
hatalmuk van fölötte. És nem tud távolságot venni tőlük. Észreveszi,
hogy az érzelmei nem ő maga. Ő csak az érzelmei játékszere, de
hiába foglalkozik velük, nem találja önmagát. Az érzelmek nem
hoznak békét és megoldást számára. Nyugtalansága megmarad.

A másik típusú ember elnyomja érzelmeit, ezért a meditációban nem

foglalkozik velük, annál inkább fáj a háta, térde, válla, feneke. Egész
teste, minden izma megfeszül, csak hogy meg ne mutatkozzanak
érzelmei.

Könnyebb foglalkoznunk az érzésekkel, mint beleéreznünk

Ha a meditációban megjelennek az érzelmek, akkor fontos

megpróbálnunk beleérezni. Az első típusú ember azonosul az
érzelmeivel, és ezért nem érez bele. A második típusú ember távol
akarja tartani magától őket, és ezért nem.

Segít, ha a testünkben észrevesszük, mi történik most velünk. Azt

kérdezem a meditálótól: „Mit éreztél ima közben?” Lehet, hogy
dühöt, félelmet. Tovább kérdezem: „Hol érzed a testedben azt a
dühöt, azt a félelmet?” Nagyon kevesen képesek arra, hogy a
második kérdésre azonnal válaszolni tudjanak. Ezeknek azt
tanácsolom: „Érezz bele, érezz magadba, érezz a testedbe. Kérdezd
magadtól, hol érzed a dühöt, a félelmet? Ne gondolkozz rajta! Ne
válaszolj azonnal, szánj rá időt!” Egy idő múlva megjelenhet a
válasz: „Összeszorul a gyomrom”, vagy „gombóc van a torkomban”,
vagy „remegek”.

Ilyenkor, amikor időt engedünk magunknak arra, hogy azonosítsuk a

bennünk fizikailag is megnyilvánuló belső történéseket, egyben
bizonyos távolságot veszünk tőlük. Szabadabbá válunk attól, ami
meghatározna, megkötne minket vagy amit elutasítanánk, még
mielőtt tudnánk, mivel is van dolgunk.

„Figyelj finomabban arra, ami benned történik, vagyis érezd, amit

érzel. Érezz bele!”

Beleérezni azt jelenti, hogy megengedem a távolságot az érzelem és

a létem között. Ez az igazi belső szabadság. Hogy vagyok, de nem
az érzelmem vagyok, és nem vagyok az érzelem elutasítása sem.
Hanem vagyok valaki, akinek vannak érzelmei.
Vagyok, aki az érzelmeit esetleg nem szereti, nem becsüli, meg akar
szabadulni tőlük. Önmagam vagyok, amikor az érzelmeimet meg
tudom látni, meg tudom nézni, rájuk tudok nézni. Amikor beleérzek.

Más ez, mint amikor érzelmeinkkel bíbelődünk, önmagunk körül

forgunk. Erre nagyon erős hajlama van mindkét típusú embernek. A
legtöbb meditálónak hosszú időbe telik, míg felismeri ezt a
különbséget. Beleérezni valamibe más, mint azzal a valamivel
foglalkozni. Mert amikor foglalkozom vele, akkor meg akarom
változtatni. Amikor viszont beleérzek, akkor ránézek, megnézem,
engedem, hogy legyen. És elviselem, elszenvedem, elfogadom.

De nemcsak a haragba, a félelembe, hanem pozitív

lélekállapotainkba is jó tanulnunk beleérezni. Észre se vesszük
néha, hogy valami szépet, jót éltünk át. Továbbszaladunk.

Kevéssé vagyunk gyakorlottak abban, hogy az öröm, a hála, a

bizalom hogyan járhatná át testünket-lelkünket. Ahhoz, hogy
megérkezzen bennünk az éltető erő, szükséges időt szánni rá.
Beleérezni, elidőzni benne, teret adni neki a lelkünkben. Anélkül,
hogy meg akarnánk ragadni, meg akarnánk tartani ezt az
érintettséget.

A meditáció befogadó terében megerősít, gazdagít az, amibe bele

tudunk érezni.
 A meditáló viszonyulása érzelmeihez

A meditáció szabálya, hogy újra meg újra azt kérdezem, hogyan is

érződik ez bennem. Hogyan érzem magam érzelmeim rabjaként,
vagy hogyan akkor, ha el szeretném nyomni érzelmeimet. Elcsípni a
legfinomabb rezdülését annak, ami mozdul bennem. A meditáció
gyengéd figyelésében észre tudom venni, ahogyan megszületik
bennem az érzés, az elnyomás, a vágy, az érzelem. Nem azért,
hogy ott maradjak. Semmiképp. Hanem hogy újra megpróbáljak
gyengéden oda figyelni, ahol él bennem valami. Mert ott működik
Isten. Ahol születik, mozdul, változik bennem valami.

A hétköznapokban észlelt kellemetlen érzéseket sokszor vagy nem

vesszük észre, vagy rögtön megszakítjuk azzal, hogy egyszerre több
aktivitást is végzünk. A meditációban nem ezt tesszük. Nem
szakítjuk meg, hanem jóindulattal ránézünk, hagyjuk, hogy
gyógyuljon.

A meditációban nem azt kérdezzük, miért vagyok szomorú. Nem

szomorúságunk okát keressük, hanem azt, hogyan viszonyulunk
hozzá. Hogy gyorsan el akarjuk-e tüntetni, vagy megengedjük-e,
hogy legyen. Ha a rossz érzést, nyugtalanságot nem szakítjuk meg,
sokszor magától oldódik. Akkor oldódik, ha a jelenbe jövünk. Onnan
jön a gyógyulás. Mert a jelenben élünk. Isten az, aki minden
létezőben állandóan jelen van, és élteti őket.
Érzelmeink és gondolataink a múltba és a jövőbe ragadnak el, ha
nem vesszük észre őket. Ha viszont észrevesszük őket, akkor
visszahoznak a jelenbe. A múltamban csak annyira van jelen Isten,
amennyire jelen van a múltam, amennyire hat rám. Isten a múltban
történteket a jelenben változtatja meg, értékeli át. Isten nincs a
jövőben, Istennek nincsenek tervei a jövőre vonatkozóan. Isten
mindenben a jövőre irányul. Addig élünk, amíg bennünk Isten a jövőt
készíti, formálja. Aki ehhez felhasználja mindazt, amit teszünk: jót-
rosszat, erényt-bűnt, örömtelit-fájdalmasat.

Amikor érzelmi világunk elkomorul, amikor sötétségben

tapogatózunk, és elveszítjük érzelmi egyensúlyunkat, akkor a
kapaszkodó nem ebben az érzelmi zónában keresendő.
Figyelmünknek nem ide kell irányulnia, hanem személyiségünknek
azokkal a részeivel kell felvennie a kapcsolatot, amelyek
egészségesek, és ott szövetségest keresnie. Például
cselekvőképességünkkel a hétköznapi élet legegyszerűbb,
legtermészetesebb feladataiban. Ebédet főzni, virágot öntözni
elkeseredetten is lehet. S ez visszahat. Számíthatunk értelmi
világunkra. Józan eszünk eligazít akkor is, ha ki vagyunk borulva.

Az értelem segítségével kereshetjük a kapcsolatot egészséges

testünkkel. Mert testünk kiválóan működik: a tüdő lélegzik, a szív
dobog akkor is, ha világvége-hangulatunk van.

Ezért fontos a test érzése, a sport, a mozgás, a légzés, a

felegyenesedett gerinc.
Így tanulhatunk meg bánni érzelmi egyensúlyvesztésünkkel. Más
esetben, amikor a test a beteg, az érzelmi világ sokszor
kiegyensúlyozott, és a beteg tud figyelmes lenni, tud szeretni, örülni,
hálás lenni, és nem saját sorsán rágódik.
 VII. AMIRE FIGYELSZ, AZ ERŐSÖDIK BENNED

Figyelmed irányítható

Az ember képes arra, hogy irányítsa figyelmét, hogy többé-kevésbé

egy bizonyos irányba terelje. De sokszor átéljük ennek az
ellenkezőjét is. Hogy nem tudunk arra figyelni, amire akarunk, akár
olvasás közben, előadást hallgatva, másokra figyelve, akár az
imában.

Egy időben képtelennek éreztem magamat a figyelemre, nem

tudtam összeszedett lenni ima közben. Azt hittem, nem tudok
imádkozni. Ezért elhagytam a személyes imát. Csak évekkel később
változott meg hozzáállásom a szétszórt állapothoz és az
összeszedettséghez. Amikor elkezdtem meditálni, megváltozott az
imáról alkotott addigi felfogásom. Korábban azt gondoltam, hogy az
összeszedettség az ima feltétele. Aztán rájöttem, hogy az imában is
gyakorolhatom az összeszedettséget. Minden ima Isten felé
fordulás, az Istenre figyelésnek a gyakorlása. A meditációs ima is.

Hogy figyelmed merre irányul, azt részben szabadon eldöntheted.

Tőled is függ, még ha csak egészen kis mértékben is. Lehet
gyakorolni, újra meg újra próbálkozni. Csak olyanokat
tanítok imádkozni, akik hajlandók gyakorolni,
imagyakorlatokat végezni. Akik nemcsak az ima jó érzését keresik,
hanem a belső figyelmet, az Istenre irányulást gyakorolják. Azt
kérdezem az imádkozni vágyótól: hova irányul belső tekinteted?
Megígéred-e, hogy amikor észreveszed, hogy elkalandoztál az
imában, visszajössz az észlelésbe? A légzésedhez, a tenyered
érzékeléséhez? Megígéred-e, hogy igyekszel irányt mutatni
figyelmednek? Ez a gyakorlásra való készség feltétele az imának.

Amerre figyelsz, arra indulsz

Sok minden magára vonja, kéri figyelmedet. Az erősödik meg

benned, amire figyelsz. Ha imád közben fájó térdeddel foglalkozol,
akkor jobban fog fájni. Ha a fájó térded ellenére megpróbálsz
elkalandozásaidból visszajönni a figyelembe, fájhat ugyan a térded,
de már nem lesz olyan fontos. Valami más kezd fontossá válni.
Amikor az ima végét várod, akkor már nem figyelsz igazán. De ha
mégis visszatérsz az észlelésbe, akkor megerősödik a jelenlét.

Merre figyelsz? Hova is figyelsz? Mert amerre figyelsz, arra fogsz

menni. Az növekszik benned. Ha a sötétre figyelsz, szomorúbb
leszel. Ha arra figyelsz, ami szép, ami jó, akkor a szép és a jó
erősödik meg benned. Egy kolumbiai közmondás szerint az étvágy
az evéssel, a viszketés a vakarással jön meg.

Ha észleled a napsütést, az esőcseppek kopogását a háztetőn,

vagy érzékeled a testedet, észreveszed a tenyeredben levő
bizsergést, akkor oda irányul figyelmed.

Ha zarándokútra mész, akkor van valami a lelkedben, egy belső

tudás, amelyet nem kell, hogy világosan láss. Valami mozgat, vágyat
kelt benned, és segít, hogy összecsomagolj, útnak indulj, és kövesd
az útjelző táblákat. S bár fáj lábad-térded, te mégis mész tovább,
mert benned van annak a vágya, sejtése, ígérete, ahová mész.
Valami, ahová el akarsz jutni. Mit is akarsz, mit is keresel? Már a
szándék maga irányultságot ad neked.

Amikor az imában bizalom születik meg benned, az is egy irány. A

bizalmat nem lehet kicsikarni belőled. De lehet figyelni arra, hogy
megszületik-e benned. Van benned bizalom? Figyelj oda, s akkor
megmutatkozik, megerősödhet. Mert figyelmed „megtermi” a
bizalmat.

Lehet egymásban is ébresztgetni a jót, arra figyelni, hogy

embertársadban hogyan bukkan elő a jóindulat, az elrejtett jóság.
Lehet bízni a másikban élő, működő Lélekben. Újra meg újra keresni
ezt a bizakodást. Hinni a másikban élő gyógyító Lélekben.

Bármire is figyelsz, iskolázódik figyelmed

Simone Weil szerint, amikor valamire figyelsz, akár tanulásban,

beszélgetésben, akár munkádban, akkor már Istenre figyelsz.
Bármire is figyelsz, közben figyelni tanulsz, és az Istenre figyelést
gyakorlod.

„A tanulás keresztény fogalma lényegében megegyezik az

imádságéval: figyelnünk kell. […] Az iskolai feladatok természetesen
a figyelem alsóbb rétegét fejlesztik. Mégis ezek a feladatok igen
eredményesek lehetnek a figyelem képességének növelésében,
amely azután az ima perceiben rendelkezésre áll. A tanulás igazi és
szinte egyetlen célja éppen a figyelem képességének növelése. […]
Minden gyakorlat, amely a figyelem képességét fejleszti, éppen ezért
és majdnem egyformán értékes.

Ha igazi figyelemmel keressük egy mértani feladat megoldását és

egy óra múlva ott vagyunk, ahol elkezdtük – mégis haladtunk ennek
az órának minden percében egy más, titokzatos dimenzióban.
Anélkül, hogy éreznénk, anélkül, hogy tudnánk, ez a látszatra
eredménytelen és meddő erőkifejtés egy kicsit több fényt keltett
lelkünkben. Később, majd egy nap meg fogjuk látni gyümölcsét az
imában.”

Ezért mindannak jelentősége van, amit figyelmesen teszel.

Figyelj arra is, hogy mi tesz jót testednek. Ez is Istenre figyelés.

Hogy mennyi alvásra van szükséged, és mikor is kell aludnod. Hogy
mennyi munkát vállalsz, és hogyan dolgozol. Mikor is van szüksége
a testednek mozgásra. Mennyire és milyenre. Mit, milyen sokat-
keveset egyél, igyál. Ez a fajta figyelem
elengedhetetlen része a lelki életnek, az imaéletnek.

Különösen a nagyon elfoglalt emberek életében lehet az Istenre

figyelésnek a módja az, ha odafigyel embertársaira, akikkel együtt él.

Vagy állj meg. Húzódj vissza az aktivitás kényszerpályájáról, amely

beszűkíti figyelmedet, amely gyors döntésekre, gyors cselekvésre
sürget, úgyhogy már nem veszed észre, hogy ott is erőlködsz, ahol
az élet maga hordoz. E felgyorsult, feszült állapot megakadályozza,
hogy kapcsolatban legyél önmagaddal. Hogy életörömödből
kiindulva tudjál cselekedni. Ilyenkor engedj időt magadnak, hogy
belülről újra meg tudj nyílni. Lassulj le, hogy jobban láss, hogy tudj
befogadni. Ez fájdalmas folyamat. Hogy visszajuss az észlelés
állapotába. Hogy ne az aktivitások kényszere határozza meg
figyelmed irányát, hanem újra kapcsolatba kerülj azzal, hogy élsz.
Életed irányát még a jó aktivitásokban se veszítsd el. Életed
forrásából élj.

Figyelmedet kéri az is, hogy mit akar tőled az Isten. Mi igazán jó

neked az életben? Mi most a teendőd? E kérdést nem lehet egyszer
s mindenkorra megválaszolni. Úton vagy, mindig meg kell nézned az
útjelzőket.

Mit jelent Istenre figyelni?

Amikor azt a forrást keresed, amelyből élni tudsz, akkor Istent

keresed. Akkor azt gyakorlod, hogy Istenre figyelj. Mert Isten az élet.
S az élet sikerülni akar. Benned is.

Ennek a figyelemnek jellegzetes példája a fiatal Sámuel. Meg kell

tanulnia, hogy miben is áll figyelni Isten szavára (1Sám 3,1– 11).
Tapasztalatlanságában először azt kérdezi, mit akar tőle az Isten. E
kérdés veszélye abban rejlik, hogy önmagára figyel, nem pedig
Istenre. Éli arra tanítja, hogy figyeljen, odafigyeljen, várjon, füleljen.
Csak annyit kell mondania: „Szólj, Uram!” Semmi többet.
Türelmetlenkedés nélkül. Sürgetés nélkül. Fenntartás nélkül. „Szólj,
Uram!” Sámuel nem köti meg Isten kezét. Semmiféle feltételével
nem áll útjába annak, hogy akármi megtörténhessen. Még annak a
lehetőségét sem zárja ki, hogy nem történik semmi.

Nem is elsősorban a válaszra figyel, hanem vár, s oda irányul a

figyelme, ahonnan jöhet a válasz. Lénye a válaszolóra irányul. Nem
a válasz az érdekes, hanem az, aki megmutatkozik a válaszban. Az
Élő mutatkozik meg.

Ha Istenre figyelsz, van, amit el kell engedned

Elsősorban azt kell elengedned, amivel vádolod magadat. Ezt a

lelkiélet mesterei úgy fejezik ki, hogy el kell engedned bűneidet.
Vagyis azt, ami rossz lelkiismeretet okoz, lelkiismeretfurdalást.
Elengedni azt jelenti, hogy abbahagyod a vele való foglalkozást.
Nem tulajdonítasz neki különösebb fontosságot. Ez úgy hangzik,
mintha azt mondanám, hogy ne törődj azzal, amit helytelenül tettél,
ne törődj azzal, hogy megbántottál valakit, ne törődj azzal, amiről azt
gondolod, hogy Istent bántottad meg vele. De az a hozzáállás
bűneidhez, hibáidhoz, gyengeségeidhez, amelyre biztatlak, nem a
lelkiismeret eltompulását célozza, nem könnyelműségre tanít.

Amikor bűneid kerülnek az előtérbe, akkor figyelmed azokra, illetve

önmagadra irányul. Arra, amit te teszel rosszul. Ami megszégyenít,
bosszant, mardos, nyugtalanít, megítél. Bánt az, ami történt, bánt az
a kép, amilyennek ilyenkor látod magadat, amilyennek mások
láthatnak téged.

Ösztönösen védekezünk ez ellen a rossz érzés és önvád ellen.

Szeretnénk megszabadulni tőle. Nem csak a bűntől, hanem annak
megszégyenítő hatása alól is szeretnénk felmentést, feloldást kapni.
Ám ezzel a felelősségről is lemondanánk. Ez a védekezés vétkeink
megalázó hatása ellen különböző formákban történhet.

Vannak, akik rengeteget beszélnek másoknak saját vétkeikről,

vádolják magukat. A vallásosabbak elmennek gyónni, onnan
remélve felmentést a vád alól. Mások magukba zárkóznak,
leértékelik magukat a vétkeik miatt a bensőjükben kimondott ítélet,
szégyen hatására. És vannak olyanok, akik magyarázkodni
kezdenek, próbálják megmagyarázni maguknak és másoknak, miért
is történt az, ami történt. Ezzel próbálják csökkenteni felelősségük
súlyát, ezzel szeretnének megszabadulni a szembesülés
fájdalmától.
De ez a vétkeinkkel szembeni védekezés önmagunkra irányítja a
figyelmet. Önmagunk vagyunk ilyenkor a középpontban. Sérti
önérzetünket, hogy nem vagyunk olyan jók, mint amilyenek
szeretnénk lenni. Mi vagyunk a fontosak. Ha viszont Istenre
figyelünk, akkor átadjuk neki mindazt, amit tehetetlenségünkben,
hebehurgyaságunkban, gyengeségünkben elkövettünk. Átadjuk
Istennek, hogy ő változtassa át kegyelemmé, ő gyógyítson meg
minket, ő segítse meg azt, akit mi megbántottunk, megsértettünk,
megkárosítottunk, megaláztunk. Elengedjük bűneinket, átengedjük
őket Istennek. Ha vétkünk láttán Istenre figyelünk, akkor
elszenvedjük a szégyennel járó fájdalmat gyengeségeink,
korlátoltságunk miatt. Bevallunk mindent, elfogadjuk felelősségünket,
és alázattal Istenre tekintünk, őrá figyelünk, akár érzünk iránta
valamit, akár nem. Vagyis megújítjuk bizalmunkat, őrá bízzuk
ügyeinket.

Mit kell még elengedned?

Ahhoz, hogy tudj Istenre figyelni, bűneiden kívül még mást is el kell
engedned.

Simone Weil azt írja, hogy ha az emberek azt érzik, hogy vársz tőlük
valamit, akkor elmenekülnek előled. Ha viszont tudsz érdeklődni a
másik iránt, akkor keresni fognak. Ha az emberek azt érzik, hogy
meg akarod ragadni és tartani őket, hogy fel akarod használni őket,
akkor tartózkodóvá válnak. Ha viszont
meghagyod szabadságukat, önzetlenül engedve, hogy ők maguk
keressék meg azt, ami jó nekik, akkor becsülni fognak, és örülnek,
ha kapcsolatban maradhatnak veled.

Simone Weilnek ez a megfigyelése nemcsak emberi

kapcsolatainkra, hanem Istenhez fűződő viszonyunkra is érvényes.
Ha Istentől elsősorban kapni akarsz valamit, ha valamit el akarsz
érni nála, akkor önmagadra, saját szükségleteidre figyelsz. És akkor
elzárkózol Istentől. Isten felé fordulni nem más, mint szabaddá válni
önmagadtól. Attól az önmagadtól, attól az énedtől, amelyik
önmagával foglalkozik, önmagával törődik, önmagába van
gabalyodva, önmaga körül forog, amelyik önmagának akar valamit.
Ha viszont azt tudod mondani, hogy „legyen meg a te akaratod”,
akkor erősödik kapcsolatod Istennel. Ne félj, érdekeid nem vesznek
el.

Minden érdek nélkül odafordulni ahhoz, aki nem te vagy. Ez

nagylelkűség. Teret ad a másiknak, elismeri létjogosultságát. Nem
azért érdeklődsz iránta, mert hasznod van belőle. Nem önzőn,
hanem érdek nélkül, szeretetből, jóindulatból fordulsz felé.

Szeretni a virágot, mert szép, minden „miért” nélkül, nem pedig

azért, mert leszakíthatod. Ebben áll az Istenre figyelés.

Ha Istenre szeretnél figyelni, el kell engedned azt, hogy te akard

megoldani minden problémádat. Sok feladatot könnyen megoldasz
saját kútfőből. Vannak azonban olyan helyzetek,
amelyeket akkor is te akarsz megoldani, ha azt tapasztaltad, hogy
meghaladják erődet. Mégis ragaszkodsz ahhoz, hogy te találj
megoldást. Ilyenkor magaddal foglalkozol, nem az Istenre figyelsz.
Ha Istenre figyelsz, nem a problémáiddal foglalkozol, hanem őrá
hagyatkozol. Az ember vég nélkül képes problémákon rágódni, ami
általában hosszú ideig lefoglalja figyelmét, energiáit. „Ha ezt vagy
azt meg tudnám oldani, akkor minden rendbe jönne.” Ilyesfajta
gondolat hajt, késztet töprengésre. Ragaszkodunk ahhoz, hogy mi
oldjuk meg, mi irányítsuk ügyeinket. Nehéz kiengednünk kezünkből
a gyeplőt, átadnunk azt a teremtőnek, aki csak jobban ért a mi
megoldatlan dolgainkhoz, mint mi magunk. Ha Istenre figyelsz, akkor
átengeded neki problémáid megoldását.

Fájdalmas ez, nem könnyű az irányítást kiadni kezünkből. Elhinnünk,

hogy Isten jobban tudja, mi jó nekünk. Ez alázatot kíván. Annak
beismerését, hogy nem vagy a magad ura. Próbáld ezt újra meg
újra, ha nem is sikerül. Ha a valóság felé fordulsz, Istennel
találkozol. S ettől valami megváltozik az életedben, kapcsolataidban.
Ezt keressük. Lehet, hogy évtizedekig. Biztos, hogy történik
változás. Más emberré válsz.

Ha Istenre szeretnél figyelni, ne azzal foglalkozz, hogy milyen

problémáid vannak kapcsolataidban vagy másutt. Arra figyelj, hol
van igazából élet. Ahol az élet most működik, növekszik, oda
irányuljon figyelmed. Ahol az Isten működése gyanítható.

Ne elméletileg keresd az életet, hanem saját testedben. Észleld,

hogy itt vagy. Ilyenkor léted, valóságod közvetlen működésénél
vagy. Ne félelmeidre és a félelmet okozó belső képeidre nézz. Arra
figyelj, ami a következő lépés. Ha oda tudsz figyelni, ahol az élet
működik, akkor szereted az Istent.

A Szentírás végig erről szól. Térjetek meg Istenhez, keressétek az ő

arcát, ne mással foglalkozzatok. Térjetek vissza ahhoz, lássátok
meg azt, ami és aki igazán fontos.

Észreveszed-e, amikor magaddal foglalkozol az imádban?

Jálics atya szerint két jele van annak, hogy jól imádkozol. Két dolgon
mérheted le, hogy imádban jó úton haladsz-e, jó irányba mész-e. De
erre ne imádkozás közben figyelj. Akkor csináld azt, ahogy tudod.
Imád után kérdezz aztán rá: önmagaddal foglalkozol-e, vagy
megpróbálsz Istenre figyelni? Elszenveded-e, ami nehézségként
jelentkezik utadon, vagy azon mesterkedsz, hogyan rázhatnád le
magadról azt, ami fáj?

Az Istenre figyeléshez az imában és a hétköznapi élet dolgaiban

ugyanarra van szükséged. Ahogy imádkozol, az tükre annak,
ahogyan a mindennapjaidban viselkedsz. Fordítva is igaz.

Nem szoktuk rögtön észrevenni, hogy az imában és életünk minden

dolgában önmagunkkal foglalkozunk. Azt se, hogy nem vagyunk
készek elszenvedni, ami jön. Akkor tudsz változni, ha előbb
meglátod, hogy ez így van nálad is.
 Észreveszed-e, hol fakad az élet?

A magaddal való foglalkozás nemhogy kivezetne téged

nehézségeidből, hanem pont összezavar. Amikor magaddal
foglalkozol, az bezár téged. Emberi kapcsolataidban éppúgy, mint az
imában.

A meditáció figyelemgyakorlat. Hogy figyelmed oda irányuljon,

ahonnan valami jó jöhet. S nem oda, ahol belegabalyodhatsz
gondolataidba, érzelmeidbe. Ha félelmeidet, aggályaidat követed,
könnyen elveszel. Legalábbis érzelmileg.

Az ima gyógyító hatása részben abban áll, hogy nem önmagadra,

hanem az Istenre figyelsz. Magadról Istenre irányul figyelmed. Nem
arra, ami önmagadhoz vezet, hanem ami megnyit. Ha azt keresed,
hogy erre figyelj, akkor már nem magad körül forogsz.

Még ha eltűnik is az Isten, sejtheted, melyik irányban van az élet. Így

is keresheted Istent, észreveheted, hol fakad bizalom. A bizalom
járhat félelemmel, nem zárja ki azt. A sötétben rémképek jelennek
meg, a félelmek alakot öltenek. Mint a viharos tengeren a bárkában
hánykolódó tanítványoknak. De Jézus az, akit a tanítványok
kísértetnek vélnek. Ami kísértetnek tűnik a sötétben, az
megmutathatja, merre visz az út tovább.

Az Istenre való figyelés abban áll, hogy oda tudsz figyelni, ahol az
élet megy tovább. Akkor meditálsz jól, amikor figyelmed a
jelenben működő életedre irányul. S amikor vállalod az ezzel járó
szenvedést.

Csak aki él, annak fáj

A másik jele annak, hogy jól imádkozol, az, ha kész vagy

elszenvedni, ami nehézségként jelentkezik utadon.

Az imában felbukkanó nehézségeket, nyugtalanságokat,

ellenállásokat vállalod-e? Ami utadon nehézségként jelentkezik, azt
tudomásul veszed és elszenveded-e?

„Nem kellett-e szenvednie a Megváltónak, az Írás szerint?” Ezt

kérdezi Jézus az Emmauszba tartó tanítványoktól. E nélkül a
készség nélkül könnyen elhagyod a személyes imát akkor, ha majd
jelentkeznek a nehézségek.

Az életet nem kell féltened

Természetes, hogy sok mindent nem csinálsz „jól” az imában, de

akkor imádkozol igazán jól, ha közben nem azzal foglalkozol, hogy
jól imádkozol-e, hanem figyelmes vagy, oda figyelsz, ahol Isten
működése feltételezhető. Ha ima közben azon gondolkozol, jól
imádkozol-e, akkor saját működésedre figyelsz, nem Istenre. Ha
elemzed, osztályozgatod imádat, akkor kizársz
lehetőségeket. Például kizárod azt a tényt, hogy amikor rosszul
imádkozol, Isten akkor is ott működjön benned.

Sokszor aggódva kérdezzük, vajon jól imádkozunk-e, mintha minden

tőlünk függne. De nemcsak magunkért aggódunk, hanem másokat is
féltünk, hogy vajon ők jól csinálják-e.

Erre is rá kellett ébrednem. Már nagyon régen történt. Egy

lelkigyakorlaton nem voltam megelégedve az egyik
lelkigyakorlatozóval. Jött hozzám beszélgetni minden nap, de
minden alkalommal az volt az érzésem, hogy nem azt csinálja, amit
mondok neki, vagyis nem úgy meditál, ahogyan tanítom. Egyik nap
megint ott ült velem szemben, feszülten, én pedig éreztem, hogy
félek, hogy ő nem végez jó lelkigyakorlatot. Amikor ezt észrevettem
magamban, belső távolságot vettem ettől az érzelmemtől, ahogyan
ilyen helyzetekben szoktam, és felindítottam magamban a bizalmat,
hogy a Szentlélek ebben a személyben is működik, akármit érzek is
én vele szemben. Erre félelmem elmúlt. És ahogyan megszűntem
félni attól, hogy tud-e
ő jól meditálni, a lelkigyakorlatozó arca kisimult, mély levegőt vett és
azt mondta: „Attól félek az egész idő alatt, hogy nem meditálok jól.”

Megértettem, hogy az életet nem kell féltenem. Nem kell felfelé

húzogatnom a tulipánt a földből, nő az magától. A növekedés nem
tőlünk függ. Se a magunké, se a másiké.

A gazda egy végigdolgozott nap után lefekszik, nem fél elaludni.

„A mag kicsirázik és szárba szökik. A gazda maga sem tudja
hogyan. A föld magától terem.” (Mk 4,27)

Ha az életre figyelsz, akkor az élet növekszik benned

A lelki úton nincs garancia, ahogy az életben sincs. Csak bizalom

van.

Az élet ilyen: kibontakozik, elhervad, indul egy lendület, elhal, nem

lehet tudni, mikor mi sikerül igazán.

Egy biztonságunk van: az, hogy vagyunk. S az élet sikerül. Nem

minden szempontból úgy, ahogy azt akartuk. De ha arra figyelsz,
ami sikerült, és ami most is jól működik, akkor erősödik benned az
élet.

Biztonságunk abban van, hogy létünk bölcsebb és erősebb, mint mi,

és akkor is hordoz bennünket, amikor nem is számítunk rá. Mert ott
is van út, ahol nem is gondoltuk. És csak visszatekintve látjuk, hogy
az élet megtartott minket. Jó volt, ahogy volt.
 VIII. SZEMÉLYES ISTEN

Belső tudásunk Istenről átalakul

Amikor keressük a kapcsolatot Istennel, természetes, hogy azokhoz

a mintákhoz fordulunk, ahogyan személyként lépünk kapcsolatba
egy másik emberrel. A teremtőtől ezt a módot kaptuk, ezért Istenre
úgy tekintünk, mint az emberekre: ő is haragszik, örül,
megengesztelődik és szomorú, bosszúálló, féltékeny.

Imánkban Istent mint emberi személyt szólítjuk meg. Érzelmeket

ápolunk magunkban iránta. Reménykedünk jóságában. Dicsérjük.
Hálát adunk neki. Bizalommal kérünk tőle ezt-azt. Kérjük bocsánatát.
Úgy tekintünk rá, mint akit meg lehet bántani, aki haragudni is
szokott, akinek büntetésétől félni lehet, akit ki kell engesztelni.

Istenhez először úgy kapcsolódunk, ahogy tudunk. Magunkból

indulunk ki, mint ahogy a másik embert is úgy érzékeljük, olyannak
látjuk, ahogyan magunkat ismerjük. De aki már komolyabb imaéletet
él, az tudja, hogy az istenkapcsolatnak ez a megközelítési módja a
kezdeti szakaszra jellemző, a kapcsolat elmélyülésével megváltozik.
Így van ez embertársainkhoz való közeledésünkben is.
Akkor kezdjük megengedni, hogy Isten az lehessen, aki, ha
elcsendesedünk, ha figyelmesebbekké válunk Istennel szemben, ha
készek vagyunk elengedni azt a biztonságos módot, amely kialakult
imánkban, ha hajlandók vagyunk meglátni azt, ami a róla korábban
alkotott képünkbe nem fér bele, ha nemcsak beszélünk hozzá,
hanem helyet biztosítunk magunkban számára, ha megnyílunk élő,
számunkra mindig megújuló valóságára.

Megnyílunk arra, hogy Isten más

Szent Ignác arra kéri a lelkigyakorlatozót, hogy minden ima előtt

helyezze magát Isten jelenlétébe. Természetesen én is ezt
próbáltam. Egészen hűen. Éveken keresztül. Sosem sikerült. Nem
találtam Istent. Kerestem, hol van. Ez a magatartás, ez a nem
találás, ez az újra meg újra keresés vezetett el az észleléshez. Ha itt
van, akkor mit észlelek? Hol észlelem Istent? Sosem jutottam
nyugvópontra, hogy „na, végre megleltem”, hanem továbbra is a
figyeléshez tértem vissza. Sokszor ezzel telt az egész imaidő. Azzal
vádoltam magam, hogy nem imádkozom. Évekkel később tudatosult
bennem, hogy az észlelő ima iskoláját jártam. És ez a keresés nem
egy személyes találkozás élményéhez vezetett el, hanem arra tett
nyitottá, hogy ki az Isten.

Aki meditálva imádkozik, meditálás közben nem beszél Istenhez. Ha

mégis megszólítja, nem azzal a szándékkal teszi,
hogy elérjen nála valamit. Nem kér tőle, nem köszön meg neki
semmit. Nem dicséri. Nem kér bocsánatot. Nem akarja
kiengesztelni. Nem próbál érzelmeket előidézni önmagában. Nem
gondolkozik el Istenen. Nem beszél hozzá. Mintha nem tekintené őt
élő, érző, gondolkodó személynek.

Annak a bátorságnak, amellyel a meditáló lemond a hagyományos

ima eszközeiről, és nem a személyes találkozás élményét várja, az
életbe vetett alapvető hit a feltétele. Nincs illúzió, nincs vesztenivaló.
Nem látom az értelmét, de nincs más, amit csinálhatnék. Nem a
naiv, ártatlan ember hite ez, de nem is a cinikusnak a csalódottsága.
Inkább annak az elszántsága, aki nem adja fel, hogy oda figyeljen,
ahol változás születhet, ahol életöröm van, ahol a remény
lehetősége rejlik, ahonnan világosság jöhet.

A meditáló ismételget egy szent nevet, nagy tisztelettel, de nem

azzal foglalkozik, hogy törődik-e vele Isten, meghallgatja-e a
kéréseit, meg van-e elégedve az imádkozóval, itt van-e egyáltalán.
Mert úgy döntött, hogy annak nyílik meg, annak teszi ki magát, aki
van. Mózesnek azért nyilatkoztathatta ki Isten, hogy ki ő, mert Mózes
öncél nélkül, érdeklődéssel, elvárásaitól kiüresedve befogadóvá vált.

Vajúdáson keresztül vezet tovább az út

A meditáló megijedhet, hogy a személyes Istent, akihez

régebben annyi bensőséggel, bizalommal, áhítattal fordult, most
meditáció közben nem találja, talán el is veszítette. Hová lett a
személyes Isten? Talán nincs is?

Ezek nyugtalanító, ijesztő gondolatok, félelmet keltő kérdések. Akkor

keletkeznek, amikor az Istenről, imáról kialakult képünk változni
kezd, vallásos meggyőződéseink biztonsága meginog. Ez a
kétkedés, kétely szakasza. Ezt kísértésnek élhetjük meg, de itt vezet
tovább az út a hit elmélyüléséhez. Jézus életében sem volt ez
másként. Az istenkereső emberben ilyenkor zajlik le gyötrelmesen
az a termékeny folyamat, amely a kiüresedéshez vezet. Kételkedés
abban, ami addig olyan világos, egyértelmű és otthonos volt. A
meditációban biztonságaink alapja rendül meg. A meditáló ilyenkor
azt mondja: „Nem értem, és mégis ez van, erre vezet az út, tehát így
kell lennie.” Ez a vajúdás ideje, amelyből alázat születik az iránt, ami
valóban történik.

A pusztában felbukkanó kérdéseken, kísértéseken át érlelődik az a

felismerés, amely belső tudáshoz vezet, amelyet a szív logikájának,
az élet tapasztalatának is neveznek: a tisztánlátás, az evidencia, a
belső biztonság. A kételkedés ennek a belső tudásnak a feltétele,
termőföldje. A meditáció útján sok fontos elképzelés megváltozik, az
intellektuális biztonság megdől. A hit viszont erősödik. Egyszerűbbé,
természetesebbé, tisztábbá válik.

Isten másképpen személy, mint az ember

Amikor az ima egyszerűbbé válik, amikor Istenben nem egy emberi
személy reakcióira várunk, akkor megéljük, hogy Isten nem úgy
személy, mint ahogy mi ismerjük az emberi személyt. Korunk,
kultúránk személynek azt az emberi lényt tekinti, aki biológiai
szervezetének funkciói által öntudatra ébred. Aki agyának,
idegrendszerének, szerveinek működésén keresztül képes elvontan
gondolkodni. Reflektál önmagára és a világra, belső távolságot vesz
saját lényétől és környezetétől. Szabad, mástól független egyeddé,
önálló individuummá, szubjektummá fejlődik, aki tervez, dönt,
elhatároz, rendelkezik önmaga és mások felett.

Ugyanakkor ez a fejlődés, e személlyé válás nem saját erejéből

történik, nem magányosan. Emberré, személlyé nem magától válik
az ember. Kiszakítva környezetéből, kapcsolataiból még nem is
életképes. Csak ha szerető szülők, testvérek, társak veszik körül, ha
mesterekre talál, akkor válik igazán emberi személlyé. Az emberi
lény csak akkor válhat személlyé, ha egy másik személlyel
találkozik. Az emberi élet így működik.

Isten ilyen értelemben nem nevezhető személynek. Az emberi

személyről szerzett tapasztalat nagyon megtéveszthet, ha Istenre
alkalmazzuk. Isten másképpen személy, mint az ember. Amikor
Istent személynek nevezzük, másról beszélünk, mint amikor az
embert mondjuk annak.

Nem csak kibúvó ez. A teológia is analógiákban, szimbólumokban

beszél Istenről.
 A fogalmainkba nem zárható Isten

A keresztények Istent személynek, személyesnek tisztelik. Nem

azért, mintha olyan értelemben lenne személy, mint az ember,
hanem azért, mert az, ami belőle, általa létrejön, képes személyes
lénnyé kifejlődni. Mert az, ami belőle születik, az személy. Az élet
forrásából ered az emberi személy. Ezért a lét teremtője nem lehet
személytelen, mert tőle vagyunk, belőle, általa születtünk, mi pedig
emberi személyek vagyunk, az ő képmására.

A meditáló úgy fordul Isten felé, hogy nem emberi értelemben vett
személyt keres benne.

Azzal kell megbékülnie, hogy Istennel nem tud úgy kommunikálni,

mint egy embertársával. Ezzel azonban elveszíti azt az
otthonosságot, amellyel imaéletének kezdetén még olyan biztosan
tudott ezt-azt. Ugyanakkor megerősödik abban, hogy ez a
fogalmainkba nem zárható Isten jelen van, s a találkozást a meditáló
abban éli meg, hogy Isten működik.

A meditáló abból indul ki, hogy Isten személyesen érdeklődik iránta,

és ha ő Isten felé fordul, az önnön javára válik. Bízik Isten teremtő,
életet adó, gyógyító, megszentelő jelenlétében. Őrá hagyatkozik.
Nem kérdezi, hogy ki vagy. Jézus Krisztus nevét mondja. Életében
az Ige testté lesz. Kételyei után arra ébred rá, hogy a létben
gyökerezik. Az élet valósul meg, a teremtő lét bontakozik ki benne.
Innen a méltósága. Ezért
érdemel tiszteletet. Ráébred arra, hogy ő valaki. S közben felismeri,
hogy a másik is valaki.

Az emberi személy sem zárható fogalmakba

Amikor a meditációban elcsendesedünk, és észrevétlenül

megszületik Istennel való kapcsolatunknak az új formája, akkor azt is
tanuljuk, hogyan forduljunk nyitottabban embertársunkhoz. Ne
kizárólag bevált, bejáratott módszereinkkel, rutinból, hanem az ő
megnyilatkozási, kapcsolatfelvételi módját befogadva.

A másikra hangolódást Hervai Gizella költői szavakkal így

fogalmazza meg: „Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan,
hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak
meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető
nyelvét. […] Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált,
amire szüksége van […]. Felesleges és nevetséges olyan szavakat
dobálni felé, amelyeket mi szeretünk. […] Ha megtalálod neki azt a
szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az
elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul
kigurult.”

Az egyes ember, az individuum elválasztása más individuumoktól

egyrészt az emberi gondolkodás és fejlődés gyümölcse. Másrészt
viszont elhomályosítja azt, hogy az egyed nem hermetikusan
behatárolható, meghatározható. Az egyes
ember csak akkor válhat személlyé, hogyha személlyel találkozik, és
a másik személy őt személlyé teszi.

És a személyek nem választhatók el egymástól. Az igazi személy

nem elkülönült, tárgyilag elválasztható individuum, hanem kapcsolat.
Az egyik csak akkor van, ha van egy másik.

Ha azt hangsúlyozom, hogy „én”, akkor ez arról az énről mond

valamit, aki elhatárolódik a másiktól, aki nem a másik. De
önmagamat olyannak is ismerem, aki nem az elkülönülést, nem a
különbséget hangsúlyozza, nem a csak őrá jellemzőt akarja
kiemelni. Elengedem azt, hogy behatárolt, elhatárolt valaki vagyok, s
már nem megvédeni, határokkal körülvenni akarom azonosságomat.
Mert figyelmemmel, érdeklődésemmel oda irányulok, ami meg fog
születni. Ez bizonyosfajta üresség. Ez teszi lehetővé, hogy
megnyílhassak mások valósága felé. Ez az üresség teszi lehetővé,
hogy a másik is tudjon lazítani önvédelmi rendszerén. Az egyik
ember nyitottsága a feltétele annak, hogy megjelenhessen a másik.
Az üresség alapozza meg azt, hogy a másik is önmagává
válhasson. Felfedezheti, felismerheti, megláthatja önmagát.

A másik jelenlétében válok személlyé

Huszonhárom éves koromban hallgatott meg valaki először úgy,

hogy az megváltoztatta az életemet. Jean Francois Catalan francia
jezsuita és filozófia tanár volt az. Kérdésemre, hogy
beszélhetek-e vele, azt válaszolta: „Akármikor, akármennyi időre
jöhetsz és beszélhetsz. De tudd, hogy ez nem egy életre szól,
hanem a jelen helyzetre érvényes.” Meghallgatott. Figyelmesen,
érdeklődve. Nem szakított félbe. Anélkül, hogy tudtam volna, olyan
dolgokat mondtam ki magamból és magamról, aminek én magam
sem voltam előtte tudatában. Amikor már nem volt mit mondanom,
akkor Szent Páltól idézett egy mondatot. Egyik beszélgetésünk
végén például azt, hogy „az Istent szeretőknek minden a javukra
válik”. Semmi többet nem mondott. S amikor szükségét éreztem,
újra felkerestem. Ez a találkozásunk is az elsőhöz hasonlóan zajlott.
Mindez pár hétig folytatódott. A vele való találkozások után más
ember voltam: szabadabb, derűsebb, nyíltabb, biztosabb. Az
elkövetkező ötven évben kétszer-háromszor írtam neki lapot,
háromszor látogattam meg újra, s nyolcvanéves születésnapján
felhívtam telefonon. Úgy tartom őt számon, mint azt a személyt,
akinek jelenlétében személlyé váltam.

Működésében ismerhető fel a személy

Amit mi magunk gondolunk magunkról, vagy mások gondolnak

rólunk, az csak az időből kiszakított pillanatfelvétel. Valóságos
énem, hogy ki is vagyok én, igazán működésében, hatásában,
másokban kifejtett következményeiben mutatkozik meg.

Isten mint fogalom számomra absztrakt, elvont. Ha nincs gyakorlati

Isten, akkor az absztrakt Istent bármire fel lehet
használni. Isten ott válik konkréttá, ahol döntések születnek, a
szívemben, lelkemben, szellememben. Konkréttá az emberekhez
való viszonyomban, az imámban válik. Ott Isten már nem absztrakt
fogalom, hanem működés, hatás. Eleven, teremtő.
 TARTALOM

ELŐSZÓ
A KÖNYV LÉTREJÖTTÉRŐL

I. A JELENLÉT IMÁJA

Teljesen jelen lenni

Isten jelenlétében
Nem elmélet, hanem tapasztalás
Gyakorlati példa
Az összeszedettség nem koncentráció
Megnyílunk a valóságra
Mit értek valóságon?
A test érzékelésén keresztül
Csendben születik az élet
Valóságos Isten
Fejben vagy észlelve
Amikor szórakozottak vagyunk
A jelenben időzünk el
Ami van, annak szabad lennie
Figyelmes jelenlét: éber, érdeklődő, jóindulatú,
gyengéd, elidőző
 Passzív és aktív akarat
Ami ellenállást ébreszt
Az élet gyengéd
Gyakorolsz vagy imádkozol?
Mitől ima a meditáció?
A megismételt szó
Jézus Krisztus
Tiszta szándék
A hatást Istenre bízzuk

II. GYAKORLATI ELIGAZÍTÁS

1. MIELŐTT LEÜLSZ MEDITÁLNI

Bizalommal
Engedd el!
Végy távolságot!
Csendesedj el!
Aludd ki magad!
Figyelj az álmaidra!
Keresd a csendet újra meg újra!
Tanulj kivárni!
Az üres idők haszna
Kényszer nélkül
Elszántan
 Szánd rá az időt!
Tisztuló szándékkal

2. IMAGYAKORLATOK

Észlelni tanulsz: lásd meg, halld meg, érintsd, ízleld,

szagold!
A természet tanít
Testészlelési gyakorlatok
A meditációs ima kultúrája
Felegyenesedett hátgerinccel
Csukott szemmel jobb
Lélegzel: megragadod és elengeded az életet
A kezeddel imádkozol
Megszólítod
JÓ
MÁRIA
JÉZUS KRISZTUS
Ezt a nevet kaptuk
Nyugodjon meg a figyelmed egy ponton, hogy
megnyílhass

III. AZ ÁTHOSZ-HEGYI SZERÁFIM ATYA TANÍTÁSA ÉS A

MEDITÁCIÓ
Bevezetés
 Imádkozz úgy, mint egy hegy!
Imádkozz úgy, mint a pipacs!
Imádkozz úgy, mint az óceán!
Imádkozz úgy, mint egy madár!
Imádkozz úgy, mint Ábrahám!
Imádkozz úgy, mint Jézus!
Most menj!

IV. A VALÓSÁG MEGNYÍLIK

Az elengedés a figyelemből fakad

A figyelem beszűkülhet
Kitágul a horizont

V. KÉPEKBEN MEGRAGADOTT VALÓSÁG

A valóság képekben lesz a miénk

Sötét és gyógyító képek
Szavainkkal a bennünk élő képet közvetítjük
Amikor megmozdul a kép
Az ima megváltoztatja a valósághoz való viszonyulást
Az élő kép önmagam és a másik megértéséhez vezet
A kialakult kép is megváltozhat
Arra figyelünk, ahonnan a kép fakad

Annak a szemével, aki megújítja a létet

 Ragaszkodunk, mert félünk az elmúlástól Ami

van, az tényleg van, ez a biztonságunk

VI. ÉRZELMEK, ÉRZÉSEK, ÉRINTETTSÉG

Nem csak racionálisan közelíthetjük meg a valóságot

Testünk jelzi érintettségünket
Őszinteség érzelmeinkben is
Ki elveszik benne, ki elnyomja
Könnyebb foglalkoznunk az érzésekkel, mint
beleéreznünk
A meditáló viszonyulása érzelmeihez

VII. AMIRE FIGYELSZ, AZ ERŐSÖDIK BENNED

Figyelmed irányítható
Amerre figyelsz, arra indulsz
Bármire is figyelsz, iskolázódik figyelmed Mit
jelent Istenre figyelni?
Ha Istenre figyelsz, van, amit el kell engedned
Mit kell még elengedned?
Észreveszed-e, amikor magaddal foglalkozol az
imádban?
Észreveszed-e, hol fakad az élet?
Csak aki él, annak fáj
Az életet nem kell féltened
 Ha az életre figyelsz, akkor az élet növekszik benned

VIII. SZEMÉLYES ISTEN

Belső tudásunk Istenről átalakul

Megnyílunk arra, hogy Isten más
Vajúdáson keresztül vezet tovább az út
Isten másképpen személy, mint az ember
A fogalmainkba nem zárható Isten
Az emberi személy sem zárható fogalmakba
A másik jelenlétében válok személlyé
Működésében ismerhető fel a személy
 A Lelkiség sorozat további kötetei:

William A. Barry SJ – William J. Conolly SJ: A LELKIVEZETÉS GYAKORLATA

Jálics Ferenc SJ: LELKIVEZETÉS AZ EVANGÉLIUMBAN

Jálics Ferenc SJ: SZEMLÉLŐDŐ LELKIGYAKORLAT

James Martin SJ: MENNYEI DERŰ

ÖRÖM, HUMOR ÉS NEVETÉS A LELKI ÉLETBEN

Mustó Péter SJ: MEGSZERETED, AMI A TIÉD

Mustó Péter SJ – Hári Ildikó SSND: AHOL OTTHON VAGY

Nemes Ödön – Perczel Forintos Dóra: A LELKIVEZETÉS MŰVÉSZETE