1

5. AZ OROSZ ROMANTIKA

I. Társadalmi háttér:
Az orosz irodalom – hasonlóan a legtöbb kelet-európai nép irodalmához – a romantikával
lett nemzetivé és európaivá. Kelet-Európában a klasszicizmus nem tudott olyan mély gyökeret
ereszteni, mint a nyugati nagy irodalmakban. A romantika irányzatának jelentkezése nagyjából
két évtizedes késést mutat Keleten: kibontakozása Oroszországban is az 1820-as évekre esett.
A társadalmi háttér itt egészen más volt, mint Nyugat-Európában. Míg ott a forradalmak után
kialakult új polgári rend váltotta ki a kiábrándultságot és a csalódást, itt a feudális viszonyok
elavultsága és a cári önkény szította fel az elégedetlenséget, és ösztönzött egy emberibb
társadalmi berendezkedés utáni vágyat. Lendületet adott az orosz romantikának a nép
heroikus küzdelme 1812-ben a benyomuló franciák ellen, és ez a nagy diadal Napóleon
felett nemcsak a nemzeti nagyság tudatát ébresztgette, hanem – főleg az értelmiség körében –
felerősítette a felvilágosodás szabadságeszméinek elterjedését is.
A honvédő háború alig néhány hónapja alatt az orosz társadalom évtizedekkel lett érettebb:
1812 után már lehetetlen volt visszatérni a régi rendhez. Napóleon legyőzőiben az a meggyőződés
alakult ki, hogy ha kiszabadították Európát a zsarnok jármából, ők maguk is levethetik tulajdon
igájukat. 1815-ben jöttek létre Oroszországban az első forradalmi titkos társaságok, és ezek
tagjai irigylésre méltónak, ünnepinek érezték, ha harcolnak és elpusztulnak a szabadságért.
A dekabrista mozgalom hívei 1825. december 14-én Pétervárott, a Szenátus téren meg-
kísérelték kirobbantani Oroszország első forradalmát. A felkelést vérbe fojtották ugyan, a mozgalom
öt vezetőjét felakasztották, százhúsz résztvevőjét szibériai száműzetésbe küldték, mégis az orosz
élet új korszaka kezdődött el 1825-ben. A következetes politikai-társadalmi cselekvés előtt
– hosszú időre – a tökéletesen kiépített rendőri és besúgórendszer elzárta a lehetőségeket, és
ezért a nemzeti lét minden szellemi ereje az irodalomban összpontosult ebben az időben.
 2

II. Alekszandr Szergejevics Puskin (1799–1837):

1. Puskin élete:

(1799. május 26. Moszkva – 1837. január 29. Pétervár)

Az orosz irodalom első világirodalmi rangú nagy írója Alekszandr Szergejevics
Puskin (1799–1837) volt. Életműve meghatározta az orosz irodalmat. Pályáját a felvilágosodás
és az anakreóni líra szellemében kezdte, majd az 1820-as évek elején (főként poémáiban)
egyéniség- és szabadságkultuszát fogalmazta meg. Mindhárom műnemben, lírában, epikában
és drámában is egyaránt kiemelkedőt alkotott.
Puskin Moszkvában született 1799. május 26-án régi orosz főnemesi család gyermekeként.
Anyai dédapja, Ibrahim Hannibal abesszin, etióp volt, egy kis uralkodó fejedelem fia.1 A Hannibalokat
a 18. század végére már számos orosz nemesi famíliához szoros szálak fűzték. A gyermeket a szülők
minden rendszer nélkül nevelték, szellemi fejlődését másodrendű francia nevelőkre bízták. Az otthoni
taníttatásból Puskin csupán a kitűnő francia nyelvtudást hozta magával, és azt, hogy apja
hatalmas könyvtárában rákapott az olvasásra.2 Szülei előkelő származásuk ellenére szerény
vagyonú emberek voltak: birtokaik gazdaságával nem törődtek, könnyelmű, nagyvilági életet
éltek, és egész életükben az anyagi összeomlás szélén álltak.
1811-ben Puskint beíratták abba az intézetbe, melyet I. Sándor cár azért alapított, hogy
a birodalom számára képzett tisztviselőket neveljen. A líceumot Carszkoje Szelóban, az uralkodó
nyári rezidenciájának területén, egy gyönyörű parkban helyezték el.3 Puskin – 29 társával
együtt – a legelső évfolyam növendéke volt. Bár a líceumot elszigetelték a körülötte zajló
élettől, és a növendékek hat éven át nem hagyhatták el a kolostori fegyelmet meghonosító
intézetet, amely meglehetősen felszínes műveltséggel látta el őket. Haláláig ez az iskola és
nem az otthon maradt Puskin elveszett paradicsoma. Itt vált benne tudatossá, hogy költő, és
számára a líceum a barátság eszményi birodalmává lett, a líceumi barátok pedig költészetének
igazi hallgatóságává.

1
Annak idején a konstantinápolyi orosz követ talált rá a túszként tartott gyermekre Törökországban, és elküldte
Nagy Péternek. A cár kegyeltje lett, taníttatta, és minden hadjáratára magával vitte kísérőül.
2
Puskinnak nem volt boldog gyermekkora, ezt az időszakaszt kitörölte életéből: verseiben egyetlenegyszer sem
említette sem anyját, sem apját.
3
A város mai neve Puskin, Szentpétervár közelében.
 3

1817-ben – tanulmányainak befejezése után – Péterváron állami szolgálatba lépett:

a Külügyi Kollégiumba osztották be titkárnak. A főváros megszédítette a költőt: afrikai
vérmérsékletének hevével vetette bele magát az irodalmi, a társasági és a szerelmi életbe.
Felszabadult, bohém életet élt, tagja lett a Zöld lámpa elnevezésű irodalmi-baráti
társaságnak is, de a szertelen tobzódás és a szabad politikai nézetek hangoztatása jól megfért
egymás mellett. Puskin ugyanis nemcsak mint költő és hódító szerelmes kívánt kiválni társai
közül, hanem politikai hangadóként is. Szabadságvágytól fűtött és szatirikus versei – köztük
a lázító A szabadsághoz című óda (1817) – kézről kézre jártak, és így lett a költő nemcsak a közönség
kedvence, hanem a rendőrség és a cár érdeklődésének tárgya is.
Pétervári korszakának legfőbb műve a Ruszlán és Ludmíla (1820) című elbeszélő
költemény. A klasszicista ízléstől eltávolodva a népmesei motívumok felhasználásával és a népies
stílus megjelenésével fordulatot hozott ez a mű az orosz költészet történetében.
Puskint „lázító” versei és szabados életmódja miatt I. Sándor cár Dél-Oroszországba
„száműzte”. Hivatalosan nem volt száműzött, elutazásának okául a hivatali áthelyezést jelölték
meg. 1820 májusában indult el Pétervárról Inzov altábornagy kancelláriájába szóló kinevezéssel.
Megkezdődött életében a vándorlások korszaka, a rendszeres életmód nélküli, otthontalan lét.
Legelső szolgálati helye Jekatyerinoszlav volt, majd négy hónapos kaukázusi és krími kóborlás
következett, és csak szeptemberben érkezett meg Kisinyovba, ahová időközben Inzov áthelyezte
székhelyét. A költő itteni barátai egy titkos társaságnak, A Közjó Szövetségének tagjai voltak,
és ezek politikailag igen nagy hatást gyakoroltak rá. A kisinyovi dekabrista körrel való leszámolás
után került Puskin Odesszába 1823 júliusában.
Kaukázusi és fekete-tengeri, krími élményei ihlették Puskin romantikus elbeszélő
költeményeit. Déli száműzetésében írta A kaukázusi fogoly (1820–1821) és A bahcsiszeráji szökőkút
(1821–1823) című alkotásait. Ezekben – és az 1824-ben befejezett A cigányokban – a byroni hősies-
tragikus életsors ötvöződik a romantikus Kelet színes és vadregényes világával, melyet az orosz költők
a Kaukázus környékén fedeztek fel. Kisinyovban fogott hozzá Puskin a Jevgenyij Anyeginhez
1823. május 9-én.4
A család közbenjárására a cár hozzájárult, hogy a költő „délről” „északra” kerülhessen:
1824 augusztusában érkezett újabb kényszerlakhelyére, Mihajlovszkojéba, anyja birtokára. A régi
otthon vált most a számkivetés helyévé, a társtalan magány lett osztályrésze. Családtagjai
elhagyták a falut, és Puskin egyedül maradt a birtokon öreg dajkája (Arina Rogyionovna)
társaságában. Mihajlovszkojei tartózkodása alatt mindvégig a népélet és a népköltészet bűvkörében
élt, és a falusi, nemesi világ kedves és csöndes atmoszférája vette körül. Magányában
legfőbb tevékenysége az alkotás volt: befejezte A cigányokat, megírta a Borisz Godunov című
színművét, elkészült a Jevgenyij Anyegin néhány fejezete, és több tucat jelentős lírai költemény
került ki tolla alól. Ez alatt az idő alatt halt meg Sándor cár (1825. november), robbant ki a dekabrista
felkelés (1825. december 14.), és az új cár, I. Miklós kicsinyes bosszúja véres megtorláshoz
vezetett. A kivégzések és a kényszermunkákat kimondó ítéletek megrázták a költőt.
I. Miklós taktikát változtatott Puskinnal szemben: igyekezett megnyerni magának, udvari
költőt faragni belőle. Megszüntette száműzetését, és 1826. szeptember 8-án Mihajlovszkojéből
Moszkvába, egyenesen a cár dolgozószobájába vitték. I. Miklós látványosan eljátszotta a meg-
bocsátás jelenetét: megígérte a költőnek, hogy személyesen maga (ti. a cár) lesz a cenzora.
Puskin azonban ekkor sem lett igazán szabad: besúgók és rendőrök figyelték minden lépését.
Ezekben az években meglehetősen lármás és kaotikus életmódot folytatott, sokat és elkeseredett
dühvel kártyázott. Tervei, hogy a kortárs irodalom szervezője legyen, kudarcba fulladtak.

4
A déli száműzetés éveiben lett a költő neve ismertté Oroszország-szerte, és Puskin megízlelte a siker, a dicsőség ízét.
 4

1830. május 6-án eljegyezte a szép és nagyon fiatal (18 éves) Natalja Nyikolajevna
Goncsarovát, de még a házasság előtt (1831. február 18-án volt az esküvő), 1830 őszén elutazott
egyik birtokára, Bolgyinóba, hogy az apjától kapott örökrész birtokbavételének ügyeit intézze.5
A pár hetesre tervezett tartózkodás a kolerajárvány miatti vesztegzár következtében decemberig
elhúzódott, csak ekkor térhetett vissza Moszkvába menyasszonyához.6
A házasságkötés után Puskinék Péterváron telepedtek le. Négy gyermekük született:
két leány és két fiú. – Natalja Nyikolajevna 13 esztendővel volt fiatalabb férjénél; hozományt nem
kapott, de nagyon szép, királynői termetű fiatalasszonyként említették a kortársak. Oroszország
első költőjének feleségeként a pétervári bálok tündöklő, kacér csillaga lett. A siker meg-
szédítette, és egyre több pletyka keringett róla. Költekező életmódjával nyomasztó pénzzavarokat
idézett elő, és Puskin kénytelen volt elfogadni, hogy a cár – megalázó módon – 35 éves korában
„apródnak” nevezze ki.
Utolsó éveiben ismerősei, barátai egyre fáradtabbnak, elkínzottabbnak, csüggedtebbnek
látták a költőt, bár éppen ezekben a nehéz években jutott el alkotó művészete legintenzívebb
szakaszába.
A pétervári társasági élet mérte rá a végső csapást. Egy d’Anthés nevű francia
emigráns, aki a fővárosi szalonok divatos hőse volt, feltűnően és otrombán kezdett udvarolni
Puskin feleségének, aki éppen ekkor nagyvilági sikereinek csúcsán volt (a francia kalandort
nem a valódi szerelem vezette, egy mendemondát szeretett volna kivédeni egy előkelő hölggyel
folytatott viszony leleplezésével). Puskin párbajra hívta ki felesége becsületének védelmében,
és ekkor érte a halálos sebesülés: a golyó eltörte medencecsontját és szétroncsolta beleit. A párbaj
után két nap múlva, 1837. január 29-én halt meg. 7
2. Puskin írói-költői munkássága:
Puskin mindhárom műnemben jelentőset alkotott. Ismertebb művei a következők:
Lírai alkotások:
– poémák: Ruszlán és Ludmíla (1820), A kaukázusi fogoly (1820–1821), A bahcsiszeráji
szökőkút (1821–1823), A cigányok (1824), A bronzlovas (1833)
– versek: A szabadsághoz, Dajkámnak, Téli utazás, Üzenet Szibériába, Csaadejevhez, A költő,
A próféta
Verses regény:
– Anyegin (1823–1830)
Prózai művek:
– elbeszélések: Belkin elbeszélései (1831)
– kisregények: A pikk dáma (1833), A kapitány leánya (1836)
Drámai művek:
– kistragédiák: A fukar lovag (1830), Mozart és Salieri (1830), Don Juan kővendége
(1830)
– történelmi dráma: Borisz Godunov (1825)
Puskin szövegei alapján több zenemű is készült:
– Glinka: Ruszlán és Ludmíla
– Muszorgszkij: Borisz Godunov
– Rimszkij-Korszakov: Az aranykakas, Mese Szaltán cárról
– Csajkovszkij: Jevgenyij Anyegin, Pique Dame
5
A bolgyinói őszben Puskin olyan szabadnak érezte magát, mint még soha. Ekkor fejezte be az Anyegint. Több mint
hét esztendőn át dolgozott rajta.
6
Ebben az időben születtek legjelentősebb lírai költeményei és új műfajként prózai epikájának olyan kiemelkedő
elbeszélései, mint a Dubrovszkij (1833), A pikk dáma (1833), az Egyiptomi éjszakák (1835) és A kapitány leánya
(1836) című történelmi regénye.
7
A korabeli közvélemény szerint a párbaj provokáció volt. Lermontov A költő halála című versében is ennek a véleménynek
adott hangot.
 5

Jevgenyij Anyegin (1823–1830):

a) Keletkezés:
A Jevgenyij Anyegin Puskin fő műve, ezzel az alkotásával szerepel a világirodalomban. Az élet-
rajzból tudható, hogy hét éven át írta: déli száműzetése idején Kisinyovban kezdte el 1823
májusában, és 1830 őszén Bolgyinóban fejezte be. A mű elkészültének ez az aránylag hosszú
időtartama azzal járt együtt, hogy a személyes életsors fordulatainak függvényében az író többször
is változtatott a regény tervezetén, terjedelmén. Az első rész végén még azt a nagyra törő
szándékát szögezte le, hogy végiggondolva regénye tervét, ír vagy huszonöt éneket. Puskin
későbbi kedvetlenségét, elfáradását jelzi, hogy például a hatodik és nyolcadik fejezet lezárása
között több mint négy év telt el, és végül is a tervbe vett tizenkét fejezet előbb kilencre
zsugorodott, majd félredobta az Anyegin utazásairól készült versszakokat, és így lett a mű nyolc
fejezet.
Puskin részletekben adta ki verses regényét: 1825-ben külön kis kötetben került az olvasó
elé az első rész, 1828-ban az addig írt hat ének hagyta el a nyomdát; a teljes mű 1833-ban
jelent meg először.

b) Műfaj:
Az Anyegin műfaja verses regény, a verses epikának a romantika korában kialakult népszerű
válfaja. Az európai irodalomban főleg Byron művei tették közkedveltté.

A verses regény nem pusztán versbe szedett történet, eseménysorozat. Az eposszal és az elbeszélő
költeménnyel szemben lényeges szerepük van benne a lírai elemeknek, az író személyes érzelmeinek
és reflexióinak, tehát az összetevő két műnembeli jelleg, a lírai és az epikai egyenrangú és el-
választhatatlan, egymást fokozó kölcsönhatásuk nélkülözhetetlen.

c) A mű szerkezete, felépítése:
Az Anyegin töredékes mű (ez romantikus jegy), nyolc fejezet készült el belőle és néhány
részlet, mely Anyegin utazásairól szól. Egyes vélemények szerint Puskin 12 fejezetre tervezte
a művet. Erre vall az a körülmény, hogy 1828-ban külön kis kötetben megjelent az első hat
ének ezzel a megjegyzéssel a végén: „Vége az I. résznek.” A mostani utolsó fejezet eredetileg
a 9. lett volna, és az Anyegin utazásairól szóló töredék eredetileg a 8. Maradt még egy-két strófa
Puskin kéziratai között, amely arra vall, hogy a 10. fejezet Oroszország 19. század eleji történetéről
(I. Sándor cár uralma, a napóleoni háború, a dekabristák készülődő mozgalma), a 11. fejezet
a dekabrista felkelésről szólt volna, a 12. pedig elvezette volna az olvasót Anyeginnel együtt
a száműzött dekabristákhoz Szibériába. Mindez persze csak feltételezés: a mai olvasó számára
az elkészült nyolc fejezet jelenti a műegészt.
 6

d) Cselekmény:
Szerkezetileg két csúcspontja van a verses regénynek: Tatjana levele Anyeginhez (3. fejezet)
és Anyegin levele Tatjánához (8. fejezet). Az egész tulajdonképpen kettejük regénye, szerelmi
történetként is felfogható.
I. fejezet:
Az olvasó megismerheti Anyegin gyermek- és ifjúkorát. Ez nagyban emlékeztet Puskin életének
hasonló szakaszára (francia nevelők, házitanítók, majd beleveti magát a pétervári ifjak léha,
könnyelmű életébe).
II. fejezet:
Anyegin a nagybátyjától örökölt birtokra utazik falura. Vágyik is a magányra, mert megcsömörlött
mindentől. Környezete különcnek tartja. Egyetlen barátja akad, a szomszéd földbirtokos, Lenszkij.
Az ő révén kerül ismeretségbe a Larin családdal, ahol két lány van: Olga és Tatjana. Lenszkij
Olgába szerelmes.
III. fejezet:
A két jó barát együtt megy Larinékhoz. Tatjana beleszeret Anyeginbe. Levelet ír neki (a világ-
irodalom egyik legszebb szerelmes levele ez), de választ hiába vár.
IV. fejezet:
Anyegin és Tatjana találkoznak. Anyegin nagyképű választ ad Tatjánának, aki a visszautasításba
szinte belebetegszik. Olga és Lenszkij szerelme egyre jobban elmélyül.
V. fejezet:
Tatjana furcsát álmodik: medve üldözi, egy házhoz ér, ahol visszataszító állatok között Anyegin
ül az asztalfőn. Minden lény azt kiáltja felé: enyém! Anyegin „elragadja” őt. Különös jelenetet lát:
mintha Anyegin kést rántana Lenszkijre… Tatjana megijed álmától. Kezdődik Larinéknál a névnapi
mulatság, ahol a legszomorúbb éppen az ünnepelt: Tatjana. Anyegin Olgának udvarol.
VI. fejezet:
Lenszkij féltékeny. Párbajra hívja ki Anyegint. A párbaj Lenszkij halálával ér véget. Anyegin
elutazik.
VII. fejezet:
Tatjana felkeresi Anyegin elhagyott házát, ahol a hátrahagyott könyvekből sokat megért Anyegin
jelleméből. A család szeretné már férjhez adni Tatjánát. Larinék Moszkvába utaznak, ahol
lányukat bevezetik a nagyvilági életbe.
VIII. fejezet:
Anyegin Moszkvában, barátja házába hivatalos egy estélyre, ahol a ház úrnőjében felismeri
Tatjánát. Kiderül, hogy kb. két éve a barátja felesége. Most Anyegin szeret bele, ő ír levelet.
Tatjana bevallja, hogy még mindig szereti, de nem lesz hűtlen a férjéhez.
 7

e) A szereplők jellemzése:
Jevgenyij Anyegin:
A címszereplő Childe Haroldra emlékeztető byroni jellem. Származása, neveltetése, élet-
habzsolása sokban hasonlít az elbeszélőére. Szülei birtokukat elzálogosító, könnyelmű, adósságot
adósságra halmozó emberek. Jellemének, műveltségének formálását, oktatását francia nevelőkre
bízták; jól tud ugyan franciául, de műveltsége felszínes: tud – hibásan – citálni néhány latin
idézetet, könnyedén hozzászól a társaságban minden témához, de a komoly vitákban okos képpel
csak hallgat. Tizennyolc évesen már a fővárosi nemesi ifjúság jellegzetes alakja: piperkőc
divatfi, kényeskedő dandy, különcködő pedáns. Legfőbb tudománya az Ovidius által is megénekelt
csábítás művészete. Ahány leány vagy asszony, annyiféle módszer és taktika állt rendelkezésére:
komor, büszke, engedelmes, közömbös, türelmes, bágyadt, csüggedt, epedő, lángoló, fesztelen,
gyengéd, szégyenlős, merész, könnyező – ahogy a helyzet megkívánja. Még híres kacér hölgyeket
is meg tudott szédíteni, nem csupán fiatal, tapasztalatlan lánykákat. – Éjszakáit bálok, estélyek,
vendégeskedések, színházi előadások töltötték ki. Fordított sorrendben él: mikor a város munkára
ébred, ő akkor fekszik le elgyötörten. Mégsem boldog legszebb korában. Hamar megunta a világ
zaját, a nők sem bűvölték sokáig, az udvarlásban sem talált örömet, kiábrándult a nagyvilági
életből.
Életét képtelen tartalmassá tenni. Amibe csak lelkesedve belefog, pár nap múlva fáradtan
abbahagyja. Írni szeretne, de nem sikerül, könyveket halmoz fel maga körül, hogy tanuljon,
de buzgalma pár hétig tart. Örökölt birtokán reformokba kezd, de rövidesen ez sem érdekli.
Kiégett szívű, komor és ingerült lesz. Valójában egy akkor divatos irodalmi típus áldozata: magára
erőlteti a byroni világfájdalmat, a rezignált mélabút, a zord tekintetet, az életunalmat, a spleent.
Az elbeszélő ebben az állapotban találkozott vele, és mert hasonló hangulat lepte meg őt is, barátja
lett Anyeginnek.
Az Anyegin által felvállalt szerepek a következők:
– a világfi, a jólöltözött dandy alakja
– az író, a művész szerepe (de belátja, hogy nem tehetséges)
– tudomány: tudós akar lenni, bezárkózik a könyvtárszobába (de nincs elég energiája)
– a reformer földesúr szerepe: azonban unja, a szomszédok ellenségesen viszonyulnak hozzá,
nincs kitartása
– a világfájdalom, a spleen, életuntság lesz az uralkodó
Megszerette, megkedvelte, mert alapjában véve becsületes és lélekben nemes volt: „nagylelkűvé
nevelte múltja”. – Az Anyeginről festett, ironikusra színezett rajz és az elbeszélő önportréja
között olyan sok a közös vonás, hogy az író fontosnak tartja leszögezni: a falusi táj szeretetében
mindenesetre különbözik barátjától, és nem önmagát ábrázolta benne, mint Byron a maga hőseiben.
Az enervált, kiégett szívű, az élet értelmes célját nem találó, a sorstól rámért boldogtalanság
pózában tetszelgő Anyegin egy fölényeskedő gesztussal utasítja el – ostobán – élete megváltásának
nagy lehetőségét, az ölébe hulló boldogságot, Tatjana szerelmét. – Ugyanez a blazírt, szenvtelen
közöny és cinizmus, becsületkódexeken nevelt álszemérem hajszolja gyilkosságba is: párbajban
megöli legjobb barátját, Lenszkijt, és ezzel megpecsételte életét. – Évek múlva, huszonhat évesen
bukkan fel újra Péterváron, és csak most, miután bolyongásai során végleg levetette a byronkodás
maszkját, csak most ismeri fel, hol és mikor hibázta el életét. A hercegasszonnyá lett és a nagy-
világban forgó Tatjana döbbenti rá az élet értelmére, az eltékozolt boldogságra, most, amikor
már nincs visszaút. Tatjana még mindig kislányos szerelemmel szereti, de férjéhez hűtlen nem
lesz soha.
 8

Anyegin az orosz irodalomban később oly nagy karriert befutó típusnak – ahogy Turgenyev
(1818–1883) elnevezte –, a „felesleges embernek” az első jelentkezése. Jobb sorsra érdemes,
de cselekvésre képtelen, kiábrándult és kallódó ember, aki nem találja meg helyét az életben.
Sok mindennel megpróbálkozik, de valójában semmire sem jut, és végül nem is csinál semmit.
Hozzá hasonló jellem az orosz irodalomban Lermontov (1814–1841) Korunk hőse című regényének
Pecsorinja vagy Goncsarov (1812–1891) Oblomovjának címszereplője, de ilyenek Csehov
(1860-1904) álmodozó, tétlenségbe hulló hősei és Turgenyev műveinek alakjai. – A magyar
irodalomban a legnevezetesebb „felesleges ember” Arany László (1844–1898) A délibábok
hőse (1873) című verses regényének főalakja, Hűbele Balázs.
Vlagyimir Lenszkij:
Anyegin komor életundorának ellentéte Vlagyimir Lenszkij, a romantikus költőbarát. A Göttingából
hazatért ifjú földesúr is tizennyolc éves:8

„Az ifjúság virága volt,

Kant híve, verselt és dalolt.
Ködülte németalföldi tájról
Hozott új eszmét, új tudást;
Szabadságról szent áldomást,
Tűzlelket, mely lobogva lángol,
Hozta rajongás szép szavát
S vállára omló szöghaját.” (II. 6.)

Semmiféle kétely nem fészkelte be magát a szívébe, gyanútlan jóhiszeműséggel nézett szét a világban,
szűzi lélekkel lelkesedett minden nagy és nemes eszméért. Míg Anyegin a kiábrándult, Lenszkij
a rajongó romantikus hős. Így a két barát a romantika két arcát testesíti meg.
Szép és gazdag volt; költő-szívének első szerelme Larinék Olgája lett. Bár Anyegin és Lenszkij
életfelfogása mindenben különbözött egymástól, a két ifjú földesúr mégis sülve-főve együtt
volt: jó barátokká lettek. Mégis ez a köztük lévő életstílusbeli különbség okozta végzetét.
Tragikus és értelmetlen halála „az illúziók, az álmodozás, a fantázialét életképtelenségét,
erőtlenségét fejezi ki a realitással szemben.”

Lenszkij halálával megmenekült a felnőttségtől, nem kellett feladnia az ideákat; a kiábrándulástól,

csalódástól menekítette meg a párbaj, így az ifjúság jelképévé válhat. (A 19. századi irodalomban
annak, aki meghal, nincs igaza, nem végigvihető elveket vall.) Halála, fizikai megsemmisülése
egyúttal Puskin bírálata, kritikája is a romantika szélsőségével szemben, mint ahogy Anyegin
morális kiüresedése szintén végpont, büntetés, kritika. (A romantikus műben így a romantika
kritikáját is megkapja az olvasó.)

8
„Némettel beoltott orosz – mondta róla Németh László –, s Goethe és Schiller szelleme mintha a naiv lobogáson
kívül minden konkrét vonást kioltott volna benne.”
 9

Olga:
A fiatalabbik Larin lány, Olga a regény legszimplább, legáttetszőbb figurája. Jellemzésére
az író csupán pár sort szentel. Kedves, vidám, friss és rózsabájú, szőke és kék szemű, de eléggé
üres a fejecskéje:
„De ezt a képet, ezt a színt,
Az Olga-arcot rendszerint
Meglelheted minden regényben,
Vonzó leányarckép nagyon,
Szerettem is fiatalon,
Aztán meguntam
szörnyüképpen.” (II. 23.)
Olgácskának talán nincs is lelke, csak bájos külseje: érzelmeiben felszínes, könnyelmű. Egyetlen
célja a férjhez menés. Lenszkijt, vőlegényét nem sokáig siratta: hamarosan egy ulánus felesége
lett, és ezzel végleg ki is lépett a regény világából.
Tatjana:
Tatjana, Olga nénje egészen más. Befelé forduló, túlzottan is érzékeny, gazdag érzelmi életet
élő, kifinomult lélek. Amit más lányok csináltak, ő azt nem csinálta kislány korában sem:
nem vegyült ugráló, vidám gyermekseregbe, nem varrt, nem hímzett, babákkal nem játszott.
Később az olvasásba temetkezett, a könyv mindent pótolt számára. A rémtörténet érdekelte,
de imádta az érzelmes regényeket, főleg Rousseau és Rihardson (angol regényíró; 1689–1761)
gyönyörködtette. Merengő volt és álmodozó, őszinte és nyílt. Puskin megható gyöngédséggel
ír róla, és nagy szerelmének, Rajevszkij Máriának tulajdonságait kölcsönzi neki:
„Vadóc, bús, félénk, zajra rebben,
Mint szarvasgím a rengetegben,
Családi körből is kiüt.” (II. 25.)
A regény Tatjanát az orosz nő legértékesebb típusaként mutatja be, akit ösztönös kötelékek
kapcsolnak az orosz földhöz, a falusi tájhoz, a néphez, a régi népszokásokhoz, babonás hiedelmekhez,
a hagyományokhoz.
Ebben a minden benyomásra érzékenyen reagáló, rebbenő leányban a legelső idegen férfi, aki
megjelent szűzies világában, fellobbantja az első szerelem mély és tiszta szenvedélyét. Pontosabban:
nem is Anyegint szereti meg, hanem azt az eszményképet, amelyet beleálmodik, beleképzel.
Vonzó és ideális regényhősei, Saint-Preux, Werther, a „pompás” Grandison (Richardson regényének
szereplője) és a többiek mind egy alakká egyesültek, Anyeginben öltöttek testet. Önmagát pedig
szentimentális regényeinek hősnőivel azonosítja (Júlia, Delphine, Clarissa), és vágyuk titkos
tüze ég túlfeszült szívében, felzaklatott, csapongó képzeletében.
Ez a frissen született, harmatos érzés, mely nem ismer semmiféle szerelmi fortélyt, számító
kacérságot, napról napra erősödik, tiszta, naiv, őszinte szenvedéllyé fokozódik. Gyanútlanul és
lelkesülten hisz, bízik maga álmodta ideáljában, és erkölcsi nemessége, ártatlansága, gyermeki
bája, egész belső összhangja magasan a szerepet játszó Anyegin fölé emeli.
 10

Kettejük viszonyában ő lesz a kezdeményező. Szűzi tisztaságának merészségével – konvenciókat

félrelökve – megírja szerelmi vallomását Anyeginnek.9 Remegve, félelem és szégyen között
hányódva is egészen és feltétlenül feltárja benne szívét – eszményképe kezébe helyezve ezzel
saját sorsát. Tatjana nagyon jól tudja, hogy szokatlan és bátor tettre határozta el magát, de
jövendő boldogságukat tartja szem előtt. Ebben a szerelmes gyónásban nincs semmi szokványos
női praktika: az őszinteség keresetlensége és egyszerű nyíltsága uralkodik végig a levélben.
A távolságtartó magázás egy ponton – miután egy felkiáltással elveti azt a lehetőséget, hogy
másnak is lehetne a felesége – a bizalmas tegezés szenvedélyesebb hangjába vált át. Levelét
nem meri végigolvasni, és a záró sorokban újra visszatér a hűvösebb magázó formula.
A kerti jelenetben a byronkodó Anyegin őszinte, bár fölényeskedő, kioktató prédikációja
Tatjanának csak lelkét törte össze, szerelmét nem zúzhatta szét. Ezt épen őrzi továbbra is
haloványan, szótlanul, hervadozva. Szíve ugyanúgy lángol, szenved; álmatlanul epedezik, ha
pedig álmodik, iszonytató látomásai vannak, és álomfejtő könyvéből bánatra, tragédiára
következtet.
Szerelme akkor sem hagyja nyugodni, mikor a végzetes párbaj után Anyegin eltűnik a faluból.
Tatjana azok közé a nők közé tartozott, akik életükben csak egyszer tudnak szeretni.
Újra meg újra felkeresi Anyegin elhagyatott kastélyát, üres szobáját, és ott a „könnye hullva
hull”. Beleolvas könyveibe, felfigyel bennük itt-ott egy-egy jelre, éles körömvonásra, ceruzajelzésre,
mely számára „mind egy-egy áruló vonás, önkéntelen jött vallomás”. Elnézegeti a falon Byron
képét, az asztalkán Napóleon mellszobrát; Jevgenyij rejtélyét szeretné megfejteni:
„Pokol-szülött? Ég küldte le?
Kevély ördög? Vagy angyal-e?
Idegen hóbortok bolondja?
Üres káprázat? Moszkvai,
Ki tud Haroldot játszani?
Divatszavak hő lexikonja?
Utánozó korunk fia?
Talán csak egy paródia?” (VII. 24.)
A szokásoknak megfelelően férjhez megy egy herceghez, egy tábornokhoz – szerelem nélkül –,
és a pétervári társaság ünnepelt csillaga lesz. Jelleme nem változik: hű marad legelső szerelméhez,
de nem lesz hűtlen férjéhez. Két boldogtalan lélek találkozik utoljára a tábornok herceg palotájában:
a szerepeitől megszabadult, önmagára talált Anyegin és a gazdag házasság fogságában vergődő,
titokban könnyező Tatjana. Sorsukon nem tudnak változtatni. Tatjana a maga puszta létével,
őszinte szerelmével szétrombolta ugyan Anyegin byroni szabadságeszményét, de megmenteni
őt képtelen, mint ahogy önmagát sem teheti soha többé boldoggá.
Puskin a regény végén elbúcsúzik kész munkájától, eszményképétől, kiről Tatjanát mintázta,
és olvasóitól, kik közül sokat e hét év alatt „szétszórt már a messzeség”, vagy többen már a sírban
vannak. Fájdalmas-elégikus hangulat lengi át az utolsó versszakokat, mint ahogy fájdalmasan
zárul a főhősök életsorsa is.

9
Ezt a világirodalom legszebb szerelmes levelének szokták nevezni.
 11

Az elbeszélő (a másik lírai főhős):

Az Anyegin és Tatjana, a Lenszkij és Olga eseményszál mellett ugyanolyan fontossággal jelenik
meg a műben a megírás hét éve során az író személyes sorsa. Beszámol életének érzelmi-
hangulati hullámzásáról, önmagáról, a korról, vágyairól, a kortársakról, az egész orosz életről,
de mindenekelőtt saját művészetének, az irodalomnak a kérdéseiről. A verses regénynek tehát két
főhőse van: az egyik maga az elbeszélő, a másik pedig a címadó szereplő. Az író belép a történetbe,
annak egyik alakja, és mint ilyen nem is elfogulatlan, hanem bensőséges – együttérző vagy
elítélő – érzelmi szálak fűzik a „regény” szereplőihez. Anyeginnek jó barátja. Pontosan tudósít
róla, hogy milyen körülmények között ismerkedtek meg, mennyire tetszett neki „különc világa,
természetes fantasztasága, éles esze”. Meleg rokonszenvvel, szeretettel és részvéttel beszélt
Tatjanáról: szentségként őrzi levelét, ő fordította le franciáról oroszra. Olgát nemigen kedveli,
Lenszkijt pedig afféle furcsa csodabogárnak látja, akit kevés szál fűz a rideg valósághoz.
Az egész mű alapos ismeretében elmondható, hogy jóval többet lehet megtudni a lírai főszereplő
lelkének titkairól fájdalmas gyónásai, nosztalgikus kitérői és elégikus vallomásai révén, mint
a mű epikus hőséről, Anyeginről.10 Az első fejezetben például a strófák fele nem Anyeginről
szól, hanem a költő vallomásait, lírai megnyilatkozásait tartalmazza. – A hároméves pétervári
tomboló élethabzsolás után fájdalmas szépítéssel említi déli száműzetését: „De észak rossz nekem,
csak árt.” Visszavágyódik a fővárosba, visszazokogja a pétervári nagyvilági életet: a színházak
nyüzsgő tarkaságát, a színfalak mögött töltött ifjú éveket; lehűtő bús magányának álmaiban
visszatér a bálok tolongása, fénye, jókedve, szilajsága mint elveszett, múlttá lett értékek, de
emlékükre szívében most is megzajdul a vér. Megrohanják a szerelmi emlékek, és valósággal
himnuszt ír a kicsi női lábak bájáról. Anyeginnel közösen idézték fel gyakran nyári éjjeleken a Néva-
parti zsenge ifjúság korát: múlt idők édes regényét. Akkor még benne (ti. az íróban) lüktetett a
boldogságra vágyó élet, most már beleunt a szenvedélybe, szívében csak hamu maradt, ifjúkori
kicsapongásaiért a bűnbánat és emlékezet kígyója marja szüntelen.
A száműzött költőből az odesszai tengerparton feltör a szabadság utáni sóvárgás, az elvágyódás
Itáliába, Velencébe, ahol gyönyörű lányok ajkáról hallhatná Ámor és Petrarca szép szavát. De leg-
forróbb vágya ősei szülőföldje felé vonzza – zord orosz hazájából a déli kék tenger és a romantikusnak
képzelt Afrika felé:
A lírai kitérések, a vallomások, az elmélkedések végigkísérik az egész verses regényt. Hol a kacér,
számító hölgyekről elmélkedik, hol a régi fajta udvarlásról, mely kötelezővé tette a nőknek
érzelmeik takargatását, hol pedig a baráti és rokoni kapcsolatok ellentmondásos, hamis voltáról
panaszkodik. – Érzelmektől erősen átszőtt strófák szólnak az orosz tájak és évszakok (főleg a tél)
vonzó varázsáról.

10
Az író – fejezetenként változó mennyiségben ugyan – újra meg újra elejti az epikus meseszövést, és rendre önmaga
lép előtérbe.
 12

A legtöbb lírai kitérés az első (27 versszak) és az utolsó részben (24) található. A nyolcadik fejezet
első strófái felidézik Puskin egész addigi életsorsát: megemlíti a Carszkoje Szeló-i éveket, poétai
szárnybontogatásait, első költői sikerét, mikor Gyerzsavin (1743–1816), a nagy tekintélyű költő
előtt felolvasta egyik versét a líceumi vizsgán. Múzsája ettől kezdve sohasem vált meg tőle:
pajzánná válva követte a pétervári vad dőzsölések között is, mikor Bacchusnak dallal áldozott.
A száműzetés hányattatásai során sem hagyta el: magányos, bús ösvényein vigasztalta, becézte,
akár a Kaukázus szikláin bolyongott, akár a tengerparton hallgatta a habzó tengerárt, vagy „bús
Moldva földjén kereste nomádok békés sátrait”. Puskin tehát nemcsak szereplőivel áll szoros
kapcsolatban, hasonlóképp bensőséges viszony fűzi a Múzsához is. De többször megszólítja
magát a készülőfélben lévő regényt is, pihenésre vagy gyorsabb haladásra biztatva, és ugyanígy
bizalmas szálak kötik az olvasóhoz is.
Ez a személyes líraiság, a nosztalgikus és fájdalmas-bús vallomások sora legalább olyan fontos
eleme a regénynek, mint maga a nem is nagyon bonyolult epikus mese: a többi szereplő története.
f) Rím- és ritmusképlet:
A regény 14 soros strófákból áll. Az ún. Anyegin-versszak 9 és 8 szótagú jambikus lejtésű
sorokból épül fel (három négysoros és egy kétsoros összekapcsolódása). Rímelhelyezésében
keresztrím, páros rím, ölelkező rím és ismét páros rím követi egymást. Rímképlete a
következő: A b A b C C d d E f f E g g.11
g) Az Anyegin mint az orosz élet enciklopédiája:
Belinszkij, a híres orosz kritikus nevezte az Anyegint „az orosz élet enciklopédiájának”. Ezt azért
tette, mert Puskin Anyegint a korban lehetséges valamennyi orosz nemesi életstíluson átvezette.
Annak ellenére, hogy a szubjektív, lírai kitérők, az ironikus-önironikus hangnem és a 14 soros strófa-
szerkezet a Don Juanra, Byron művére emlékeztetnek, az Anyegin mégis a legszuverénebb
orosz művek egyike. Puskin teljesen beleszőtte a korabeli orosz viszonyokat, az egyes társadalmi
rétegek, a városi és vidéki nemesség (és valamelyest a jobbágyság) életstílusát. Emellett Puskin
megteremtette a 19. századi orosz regénykompozíció alapjait is.

11
A nagybetűk a nő-, a kisbetűk a hímrímeket jelzik. A nőrímhez legalább 2–2 sorzáró szótag egybecsengése szükséges,
az utolsó előtti hosszú szótag egybecsengése különösen fontos. A hímrímben a sorzáró szótag egybecsengése is elégséges.