Mohrungenban, és 1803. december 18-án halt meg Weimarban. Német költő volt, teológus, filozófus, de műfordítóként is tevékenykedett. A Sturm und Drang mozgalom kiemelkedő alakja. Vallásos neveltetést kapott. Öccse korán meghalt és emiatt megírta az: „Auf meinen ersten Todten! das Liebste, was ich auf dieser Welt verloren“. (Első halottamra, a legkedvesebb, amit ezen világon elveszték.) Nagy benyomást gyakorolt rá S. F. Trescho diakónus. De úgyszintén elismerte Johann George Hamannt és Immanuel Kantot. Strassburgban ismerte meg Goethet, akire viszont ő volt nagy hatással. Weimarba költözése után belépett az illuminátus rendbe. 1800 és 1803 között még a szabadkőművesekkel is kapcsolatba került. Életének utolsó napjait a világtól elzárva élte. Munkássága, hatása. Több területen volt tehetséges, de ezen területek mindegyikén ingadozott alkotói tevékenysége, és ezért költőként csak elvétve alkotott maradandót. Több fontos gondolata, elmélete volt. Egyik ilyen az, hogy a költészet az emberiség anyanyelve, vagy például, hogy a népköltészet az érték, és hogy a nemzeteknek van életkora. Ebből származik egy jóslata a magyar kultúráról. Megalapozza az ösztönösen alkotó zseni kultuszát. Valamint 1784-től 1791-ig megírja az: Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról című művét. Goethe így nyilatkozik róla és kortársairól: „Irodalmunk […] e hatalmas elődök nélkül nem vált volna azzá, aminek jelenleg tekinthető. Fellépésükkel megelőzték korukat, és mintegy magukkal rántották; most azonban a kor eléjük vágott, és ők, akik egykor szükségesek és fontosak voltak, nem közvetítők többé. Az a fiatalember, aki manapság Klopstockból és Herderből akarná meríteni műveltségét, messze elmaradna korától.”