Helyváltoztató mozgás

A járás - mint az egész testet igénybevevő mozgás - a teljes önellátás egyik feltétele. A járás
felfogható úgy is, mint fizikai munka, ami az egész szervezetet „megterheli", és ennek megfe-
lelően fejleszti teljesítményét: fokozza az izmok erejét, a légzési térfogatot, a szív munkáját,
az anyagcserét. A járás közben működő izmok „izompumpa"-ként segítik a vénás vér szív felé
áramlását. Az ízületek rugalmassága, mozgékonysága és az ízületi porc táplálása megmarad.
Számtalan inger éri az idegrendszert, és megkívánja a mozgásirányító agyi központok aktivi-
tását. Csökken a beteg rászorultsága és kiszolgáltatottsága, ezért pszichés hatásai sem elha-
nyagolhatóak.
Minden testhelyzetnek vannak előnyös és hátrányos hatásai. Az bizonyos, hogy a tartós egy
helyzetben tartózkodás a hátrányos hatásokat felerősíti. Minél hosszabb az inaktivitás, annál
biztosabban megjelennek a szövődmények. Az alkalmazott testhelyzetek megválasztása szá-
mos tényezőtől függ. Ismerve a beteg állapotát, a betegség természetét és lefolyását, meg
tudjuk választani azokat a testhelyzeteket, amelyek állapotát kedvezően befolyásolják, vagy
legalábbis nem rontják. A testhelyzetek változtatásával a káros hatások nagy része kivédhe-
tő, de néha még a leggondosabb ápolás sem képes azokat teljesen elkerülni.
A betegek mozgatására az orvos ad utasítást. Korlátozhatja az alkalmazott testhelyzeteket,
az egyes testhelyzetekben eltöltött időt, vagy éppen arra utasíthat, hogy az addig passzív
beteget fokozatosan egyre hosszabb időre ültessék ki. Az orvos egyes esetekben szigorú
ágynyugalmat írhat elő, ami adott esetben még az önálló tisztálkodást is tilthatja.
A hely- és helyzetváltoztatás segítése
A betegnek a hely- és helyzetváltoztatáshoz segítségre lehet szüksége. A hely- és helyzetvál-
toztatás célja az imobilitás szövődményeinek elkerülése és a lehetőségekhez mérten a felke-
lés, önellátás minél korábbi visszaállítása.
A segítségadás lehet teljes vagy részleges, a beteg állapotától függően. Egyes esetekben a
beteg teljes támogatást igényel akkor is, ha egyébként mozgató rendszere ép, de a legkisebb
erőfeszítés is veszélyezteti állapotát. Ilyen például a súlyos tüdőgyulladás, vagy a mélyvénás
trombózis.
A fájdalom önmagában nem zárja ki a beteg önállóságát. Annyi támogatást kell adni, ameny-
nyivel a fájdalom csökkenthető. Például a hasfali műtétek komoly fájdalommal járnak, ami-
kor a beteg megpróbál felülni vagy megfordulni. Ehhez egy-két alkalommal segítséget igé-
nyelhet, majd megtanul olyan technikával (például oldalára fordulva ülésbe nyomja magát),
vagy segédeszközzel (például kapaszkodó) felülni, amivel a hasfal feszülése csökken.
A beteg mozgásainak támogatása szó szerint támogatást jelent, tehát a páciens meglévő
mozgásképességét kell kiegészíteni. A gyors felépülés egyik legfontosabb alapeleme a beteg
önállóságának minél gyorsabb helyreállítása. Ez nem csak a kiszolgáltatottságot csökkenti,
hanem a mozgás általános állapotjavító hatásait is kiváltja (például keringésre, légzésre,
izomerőre). A segítségnyújtás mértékét mindig a beteg aktivitásának lehetőség szerinti
meghagyásával vagy motiválásával, a beteg állapotának ismeretében kell meghatározni.
A helyzetváltoztatások kellemetlen és veszélyes tünetekkel járhatnak. Ilyen például a fekvő
beteg felültetésekor vagy felállításakor jelentkező szédülés, rosszullét. Magára hagyva a
beteg elájulhat vagy eleshet. A függőleges testhelyzettel járó vérnyomásesés rövid idő alatt
rendeződhet, de a beteget soha nem szabad magára hagyni, amíg a tünetek meg nem szűn-
nek.
A beteg helyzetváltoztatása
Aktív helyzetváltoztatásról akkor beszélünk, ha a beteg önállóan, segítség nélkül képes test-
helyzetét változtatni (oldalra fordulás, felülés, felállás).
Passzív helyzetváltozatás során a beteg nem képes önállóan testhelyzetet változtatni, mert:
o teljesen mozgásképtelen (például gerincvelő-sérülés);
o mozgását az orvos tiltja;
o eszméletlen.
Ilyen esetben a mozgatást teljes egészében az ápoló személyzet hajtja végre.
A vezetett vagy támogatott helyzetváltoztatás a beteg aktív közreműködésével, külső
segítséggel történik, mert a beteg:
o önálló mozgásképessége megvan, de az önálló mozgás túl nagy megerőltetést jelent;
o csak bizonyos mozgásokat képes végrehajtani, másokban támogatásra szorul;
o túl gyenge, vagy nagy fájdalmai vannak;
o mozgásai bizonytalanok, koordinálatlanok;
o a helyzetváltoztatásnak várhatóan káros következményei lehetnek (például sokáig
fekvő vagy nagy vérveszteséget szenvedett beteg felüléskor, felálláskor a vérnyomás
csökkenése miatt elájulhat);
o mozgását a gyógyítást, betegmegfigyelést szolgáló eszközök akadályozzák (infúzió,
EKG, lélegeztető maszk stb.);
o indítékszegénység („befeléfordulás"), depresszió.
A beteg oldalra fordítása
A beteg állapotától és testtömegétől függően egy vagy két személy végzi. A beteget takarójá-
val együtt fordítjuk oldalra.
Oldalra fordítás egy személlyel
Az ágy oldalán állva a takarót hosszában ráncba emelve az ágy másik oldalára hajtjuk. A be-
teg fejéhez közelebbi kézzel megemeljük a beteg vállát. A másik karunkat, a takaró felett a
beteg hátára fektetjük, úgy, hogy a könyökünk a dereka magasságában legyen, és kissé ma-
gunk felé fordítjuk. A vállat fordító kezet a beteg hátára fektetjük, könyököt a lapockához tá-
masztva, majd a másik karral a combot megtámasztva magunk felé fordítjuk a beteget.
Oldalra fordítás két személlyel
Az ápolók az ágy azonos oldalán helyezkednek el. A beteg fejénél álló az irányító, feladata
ugyanaz, mint az előzőekben a harmadik mozdulatig. A segítő a fej közeli alkarját könyökével
a beteg derekának támasztva a csípőre fekteti, másik karját könyökkel a térdhajlatba tá-
masztva a combra helyezi, és egyszerre fordítják a beteget.
Ha a segítő az ágy másik oldalán áll, egyik kezét a keresztcsont, másikat a csípő alá csúsztatva
segít a beteget az ellenkező oldalra átgördíteni.
Felültetés
Felültetés egy személlyel
Az ágy mellett állva a takarót derékig visszahajtjuk. A fejközeli kezünkkel átfogunk a beteg el-
lenkező oldali lapockájára, úgy, hogy feje a könyökhajlatunkba támaszkodjon. A másik kézzel
a beteg felénk eső hónalja alá nyúlunk, és felszólítjuk, hogy kapaszkodjon a karunkba. A felül-
tetést egy mozdulattal elvégezzük. A felültetés ilyen módon a beteg együttműködését kíván-
ja. A visszafektetés fordított sorrendben történik.
Felültetés két személlyel
Az irányító az előzővel azonos módon fogja a beteget, a segítő a másik oldalon állva egyik
kezével a beteg hónalját fogja, másik kezével deréktájon támaszt. Az irányító jelzésére egy-
szerre végzik el a felültetést.
A lecsúszott beteg visszahelyezése
Visszahelyezés egy személlyel
Csak együttműködő, segíteni képes beteg visszahelyezését lehet egy személynek elvégezni!
Az ágy mellett állva megkérjük a beteget, hogy lábait kissé felhúzva támaszkodjék meg a sar-
kain, és felénk eső karjával fogja át nyakunkat, vagy két kezével támaszkodjon az ágy szélén.
A beteget úgy fogjuk meg, mint felültetéskor, és „most" vezényszóra a sarkán támaszkodó
beteg kissé elrugaszkodva segít a párnára visszahelyezésben.
Visszahelyezés két személlyel
Két módon lehetséges:
1. Az ápolók két oldalon állva, a beteg felé eső kezükkel hátulról a beteg hónalját támasztják
meg, másikat a derék alatt összekulcsolják. A derekat kissé megemelve visszahelyezik a bete-
get a párnájára. Ha a beteg képes, segíthet úgy, hogy az ápolók karjába, vagy vállába kapasz-
kodik.
2. Az ápolók a felültetésnél bemutatott fogással támasztják a beteg vállát és lapockáját, illet-
ve a derekát, másik kezüket a combja alatt kulcsolják össze, és egyszerre emelik a beteget.
Ezeknél az emeléseknél nagyon fontos, a kezek megfelelő kulcsolása, a biztonságos fogás
érdekében.
Ágy szélére ültetés
A kisebb testtömegű pácienseket egy, a nagyobbakat vagy nehezen mozgókat két ápoló ül-
tesse ki az ágy szélére. Gondoskodjunk róla, hogy talpuk leérjen a földre, vagy tegyünk alá
zsámolyt, ez nagymértékben fokozza az ülés biztonságát.
Ágy szélére ültetés egy személlyel
Az ágy mellett állva az ápoló egyik kézzel átkarolva a beteget megtámasztja a hátát, másik
karral a térde alá nyúlva egy negyed fordulattal kiülteti az ágy szélére. A beteg az ápoló felé
eső kezét annak vállára teszi. A beteg visszahelyezése ugyanezzel a fogással, fordított sor-
rendben történik.
Ágy szélére ültetés két személlyel
Az irányító a beteg törzsét, a segítő az alsó végtagokat tartja. A kiültetés egyszerre, egy moz-
dulattal történik.
A beteg felállítása, kiültetése székbe
A felállítás előtt ellenőrizzük a beteg ruházatát, papucsát vagy cipőjét, hogy biztonságos-e,
nem fog-e lecsúszni vagy beakadni. Az első felállítást óvatosan végezzük, fokozott figyelmet
fordítva a beteg esetleges tüneteire (elsápadás, szédülés, rosszullét). Ha lehet, első alkalom-
mal két ápoló legyen jelen a felállításnál! Mielőtt a beteget felállítjuk, készítsük elérhető
távolságba a használatos segédeszközöket (például járókeret)!
A felállítást többféle módon is végezhetjük, a beteg szükségleteinek és állapotának megfe-
lelően:
1. Felszólítjuk a beteget, hogy csússzon ki az ágy szélére annyira, hogy a lábai leérjenek a
földre. A beteg mellett állva, a háta felőli kezünkkel hátulról átkarolva az ellenkező oldali
hónalját támasztjuk meg, a másik kézzel elölről a felénk közelebbi hónaljánál fogjuk. A beteg
segítségünkkel feláll.
2. Az ágy szélére kicsúszott beteggel szemben támadóállásban állunk. Két kezünkkel a lapoc-
kák vagy a derék magasságában megtámasztjuk a beteget (esetleg kezünket összekulcsolva).
A beteg kezeit vagy a vállunkra téve, vagy a nyakunk mögött összekulcsolt kézzel támasz-
kodik, illetve kapaszkodik. Testsúlyunkat átviszzük a hátsó lábunkra, és egyetlen mozdulattal
felállítjuk a beteget.
Álló helyzetben ne engedjük el a beteget, amíg biztosak nem vagyunk benne, hogy a helyzet-
változtatás nem váltott ki kellemetlen tüneteket. A továbbiakban a beteget, állapotától füg-
gően, székbe kiültetjük, megáll egyedül, támaszkodik segédeszközre (ágytámla, járókeret,
bot, mankó), vagy elindul.
Kiültetéskor, az előző mozdulatot folytatva egy negyed fordulattal a székre ültetjük a
beteget. Kiültetés előtt fontos meggyőződni arról, hogy a szék megfelelő távolságban van és
stabil, nem fog kicsúszni a leülő beteg alól! Biztonságosabb, ha a széket egy másik személy
rögzíti.
Olyan betegeknél, akik nem képesek felállni, a kiültetést két személy végezze! A beteg az ágy
szélén ül, lábai a padlón vannak. Az ápolók két oldalon állva az egyik kezükkel a beteg hátát
támasztják meg, a másikat összekulcsolják a combja alatt. A beteg két kezével az ápolók vál-
lába kapaszkodik. A beteget megemelik, és az előkészített székre helyezik.
A kiültetett beteget - ha kell - megfelelően rögzítve vagy megtámasztva betakarják.
Az ápoló ízületeinek védelme
Nem feledkezhetünk meg az ápolást végző szakember védelméről sem. A betegek emelése,
fordítása igen nagy terhet ró az ápoló ízületeire és izmaira. Különösen nagy terhelés éri a ge-
rincet és az alsó végtag ízületeit. A beteg mozgatásakor az „ízületvédelem"-re nagy hangsúlyt
kell fektetni. Az olyan mozdulatoknál, ahol előre hajolva kell erőt kifejteni (például a lecsú-
szott beteg felemelése), az ápoló a saját testsúlyán kívül a beteg testsúlyát is emeli. Az ilyen
ismétlődő terhelés hosszabb távon a porckorongok károsodásához, az izmok túlterheléséhez
vezet, ami deréktáji fájdalmat, rosszabb esetben porckorongsérvet okozhat.
A betegek emelését, mozgatását ezért lehetőleg két személynek kell végezni. Az egyik kézzel
az ágyon megtámaszkodva a gerinc terhelése jelentősen csökkenthető.
Előre hajlás helyett előre dőléssel csökkenthető a porckorongok terhelése. Ebben a helyzet-
ben, felegyenesedéskor a hátizmok erőkifejtését a farizmok, illetve a combizmok segítik.
Segítséget jelenthet, ha az ápoló meg tudja támasztani a térdét, vagy a csípőjét, és így az erő
egy része a támaszkodó felületre esik, mentesítve a teher egy részétől a gerincet. A fordítást
vagy ülésből felállítást, a gerinc kímélete érdekében, a testsúly áthelyezésével, és nem eme-
léssel kell végezni.