314 H A R M A D I K RÉSZ: A M Á S I K É R T - V A I .

IV.
A TEKINTET

A nő, akit felém jönni látok, a férfi, aki épp az utcán sétál, a koldus, akit
énekelni hallok az ablakomból, tárgy számomra, ez kétségtelen. Igaz tehát,
hogy a m á s i k nálam való jelenlétének legalábbis egyik modalitását a tárgyi-
ság alkotja. Láttuk azonban, hogy ha ez a tárgyi viszonyulás jelenti a másik
hozzám való alapvető viszonyulását, a k k o r a másik létezése pusztán felte-
vésszerű marad. Márpedig nem pusztán feltevésszerű, hanem valószínű,
hogy a h a n g , amit hallok, egy ember h a n g j a és nem egy lemezjátszóé, a le-
hető legteljesebb mértékben valószínű, hogy a járókelő, akit látok, egy e m -
ber és n e m egy tökéletes robot. Ez annyit jelent, hogy amikor a másikat
tárgyként fogom fel, akkor - anélkül hogy túllépnék a valószínűség határa-
in és pontosan e valószínűség miatt - a másikkal kapcsolatos megértésem
lényegileg a másik fundamentális megragadására utal, amelyben a másik
már nem tárgyként fedi fel magát, h a n e m „személyes jelenlétként". Rövi-
den, a h h o z , hogy a másik valószínű tárgy legyen és ne valamilyen álombe-
li tárgy, tárgyiságának n e m egy eredendő és számomra elérhetetlen ma-
gányra kell utalnia, h a n e m egy olyan alapvető kapcsolatra, amelyben a
másik máshogy mutatkozik meg, mint a b b a n az ismeretben, amit róla alko-
tok. A hagyományos e l m é l e t e k n e k igazuk van abban, h o g y minden észlelt
emberi organizmus v a l a m i r e utal, és hogy amire utal, az valószínűségének
alapját és biztosítékát alkotja. Viszont beleesnek abba a hibába, hogy azt
gondolják, ez az utalás e g y különálló létezőt jelez, egy olyan tudatot, ami
ezen észlelhető magatartásmódok mögött van, ahogy a noumenon van a
kanti Empfmdung mögött. Függetlenül attól, hogy a tudat létezik-e vagy
sem, a tekintet, amit látok, nem erre a tudatra utal, nem ez alkotja az ész-
lelt valószínű tárgy igazságát. A tényszerű utalás arra a kettős felfakadásra,
amelyben a másik jelenlévő számomra, vagyis a „másikkal-párban-lét"-re,
a tulajdonképpeni megismerésen kívül adódik, még ha a megismerésen va-
lamiféle homályos és megfogalmazatlan intuíciót értünk is. Másként fogal-
mazva a m á s i k problémáját eddig mindenki úgy tekintette, mintha az elsőd-
leges viszonyt, amiben a másik feltárul számomra, a tárgyiság alkotná,
vagyis mintha a másik először - közvetlenül vagy közvetetten - észlelésünk-
nek tárulna fel. Minlhogy azonban természete szerint az észlelés valami ön-
magától különböző dologra vonatkozik, és mivel nem utalhat sem ugyan-
olyan típusú megjelenések végtelen sorozatára - ahogy az idealizmus
szerint az asztal vagy a szék észlelésénél ez történik -, sem egy számomra
eleve elérhetetlen izolált entitásra, ezért lényegileg saját tudatomnak a má-
 A MÁSIK l . É T K Z É S E 315

síkéhoz való elsődleges viszonyulására kell utalnia, amelyben a másiknak

közvetlenül szubjektumként kell adottnak lennie számomra, aki valami-
lyen módon kapcsolatban áll velem, s ez az alapvető viszonyulás a mási-
kért-létem maga.
Ugyanakkor szó sincs arról, hogy valamilyen misztikus vagy megfogal-
mazhatatlan tapasztalatra hivatkoznánk. A másik a hétköznapi valóságban
jelenik m e g számomra, és valószínűsége a hétköznapi valósághoz kötődik.
A probléma tehát úgy pontosítható: létezik-e a mindennapi valóságban va-
lamilyen eredendő viszonyulás a másikhoz, akit folyamatosan megcéloz-
hatok, és aki ily módon mindenféle misztériumra való utalás nélkül is fel-
fedheti magát előttem. Hogy ezt megtudjuk, sokkal pontosabban rá kell
kérdeznünk a másiknak erre a banális megjelenésére észlelési mezőmben:
hiszen a megjelenés utal erre az alapvető viszonyra, és annak kell képesnek
lennie arra, hogy - legalább megcélzott valóságként - feltárja számunkra a
viszonyt, amire utal.
Egy parkban vagyok. Nem messze tőlem ott a gyep, és ezen a gyepen egy
széksor. Egy ember halad el a székek előtt. Látom ezt az embert, egyszerre
tárgyként és emberként is megragadom. Mit jelent mindez? Mit akarok
mondani azzal, hogy azt állítom, ez a tárgy egy ember?
Ha azt kellene gondolnom róla, hogy csupán egy bábu, azokat a kategó-
riákat alkalmaznám rá, amik rendesen a téridőbeli „dolgok" csoportosítá-
sára szolgálnak. Vagyis úgy ragadnám meg, mint aki a székek „mellett"
van, 2 m é t e r 20 centiméterre a gyeptől, mint aki bizonyos nyomást fejt ki a
talajra stb. A többi dologhoz való viszonya pusztán additív lenne; ez azt je-
lenti, hogy anélkül tudnám eltüntetni onnan, hogy a többi dolog között
fennálló viszonyokat ezzel számottevően megváltoztatnám. Röviden, s e m -
milyen új viszony n e m jelenne meg általa univerzumom ezen dolgai kö-
zött: a részemről eszköz-együttesekbe csoportosított és szintetizált dolgok az
ő részéről közömbös viszonyok sokasága lenne csupán. Ha azonban valakit
embernek észlelünk, a k k o r éppen hogy úgy ragadjuk m e g a széket, mint ami
nem additív viszonyban áll vele, akkor a saját mikrokozmoszom dolgairól
észreveszem, hogy távolság nélküli módon e kitüntetett tárgy körül rende-
ződnek el. Persze a gyep ettől továbbra is 2 méter 20 centiméterre lesz tőle,
de mint gyep hozzá is kapcsolódik, egy olyan viszony révén, ami transzcen-
dálja és ugyanakkor tartalmazza is a távolságot. A távolság két végpontja
már n e m közömbös, felcserélhető és kölcsönös viszonyban áll, hanem az
általam látott ember felől bontakozik ki és a gyepig terjed, egy egyoldalú vi-
szony szintetikus felbukkanásának formájában. Egy részek nélküli viszony-
ról van itt szó, ami egy csapásra adott, és amelyen belül egy olyan térbeli-
316 H A R M A D I K RÉSZ: A M Á S I K É R T - V A I . Ö

ség b o m l i k ki, ami nem az én térbeliségem, hiszen ahelyett, hogy a tárgyak

felém mutatva csoportosulnának, itt egy olyan irányultságról van szó, ami
menekül előlem. Persze ez a távolság és részek nélküli viszonyulás még
nem a másiknak az a h o z z á m való eredendő viszonyulása, amit most kere-
sünk: egyrészt csak az e m b e r t és a világbeli dolgokat érinti. Másrészt még
mindig a megismerés tárgya, úgy szoktuk kifejezni például, hogy azt mond-
juk, ez az ember látja a gyepet, vagy hogy a tiltó felirat ellenére a fűre ké-
szül lépni stb. Végül pedig pusztán valószínű jellegű: először is csak való-
színű, h o g y ez az ember egy ember; másodszor még ha bizonyos is, hogy az,
akkor is csupán valószínű, hogy látja a gyepet, miközben én észlelem: ép-
pen álmodozhat is valamilyen jövendő dologról, s talán nincs is teljesen tu-
datában annak, mi veszi körül, lehet vak is stb., stb. Ennek ellenére ez az
ember-tárgynak a gyep-tárgyhoz való újfajta viszonyulása sajátos jellegű:
egyszerre adott számomra a maga teljességében, hiszen itt van a világban
egy tárgyként, amit képes v a g y o k megismerni (ez egy objektív viszony, amit
úgy f e j e z e k ki: Pierre rápillantott az órájára, Jeanne kinézett az ablakon
stb., stb.), ugyanakkor azonban teljesen megvonja magát tőlem, mivel az
ember-tárgy ennek a viszonynak az alapvető eleme, mivel feléje irányul,
ezért teljesen eltávolodik tőlem, nem tudok a középpontjába helyezkedni.
A távolság, ami ezen elsődleges viszonyulás szintetikus felbukkanásán ke-
resztül az ember és a gyep között kibontakozik, annak a távolságnak a ta-
gadása, amit én létesítek - mint puszta külsőleges tagadástípust - a tárgyak
között. Azoknak a viszonyoknak az egyszerű felbomlásaként jelenik meg,
amiket saját univerzumom tárgyai között látok. Ezt a felbomlást pedig nem
én valósítom meg; olyan viszonyként jelenik meg számomra, amit üresen
célzok m e g azokon a távolságokon keresztül, amiket eredetileg a tárgyak
között én létesítek. A dolgok olyan hátterét jelenti, ami eleve megvonja ma-
gát tőlem, és ami azokhoz kívülről járul. A k k o r mondom tehát, hogy egy
ember jelent meg univerzumomban, ha egy olyan elem jelenik meg annak
tárgyai között, ami felbontja ezt az univerzumot. A másik először a dolgok
egy olyan pont felé való folyamatos eliramlását jelenti, amit úgy ragadok
meg, mint egy tőlem bizonyos távolságban lévő tárgyat, s ugyanakkor mint
olyan valamit, ami megvonja magát tőlem, m i v e l önmaga körül kibontja sa-
ját távolságait. S ez a felbomlás egyre terjed: ha a gyep és a másik között
egy távolság nélküli és távolságot teremtő viszony létezik, a k k o r szükség-
szerűen létezik egy ugy anilyen viszony a másik és a szobor között is, ami a
gyep közepén áll, a másik és a hatalmas gesztenyefák között is, amelyek a
gyalogutat határolják. Egy összefüggő tér alakul ki tehát a másik körül, és
ez a tér az én teremmel együtt jön létre; olyan átcsoportosítás, amiben köz-
 A MÁSIK L É T E Z É S I ' . 317

reműködöm, és ami ellávolíl minden tárgytól, ami univerzumomat benépe-

síti. S ez az átcsoportosítás itl nem ér véget, a fű minőséggel felruházott do-
log, az a zöld fű, ami a másik számára létezik, s ebben az értelemben a
tárgy minősége, mély és nyers zöld színe, közvetlen kapcsolatban áll azzal
a másik emberrel; a zöld a másik felé fordul, egy olyan arc, ami elfordul
tőlem. A zöldnek a másikhoz való viszonyát objektív viszonyként ragadom
meg, viszont magát a zöldet nem tudom úgy megragadni, ahogy az a má-
siknak megjelenik. Ily módon hirtelen egy olyan tárgy jelent meg, ami el-
rabolta tőlem a világot. Minden a helyén van, minden számomra létezik, vi-
szont egy láthatatlan és dermedt eliramlás formájában egy új tárgyhoz
lépett tovább. A másik világban való megjelenése tehát az egész világ egy-
fajta dermedtségbe süllyedésével jár, a világ decentralizációjával, ami alá-
ássa azt a centralizációt, amit eközben végrehajtok.
A másik azonban m é g mindig tárgy számomra. Az én távolságaimhoz
tartozik: az ember ott van, húsz lépésre tőlem, nekem fordít hátat. Még min-
dig két méter húsz centire van a gyeptől, hat méterre a szobortól; így saját
univerzumom szétbomlása még belül marad annak határain, a világnak
még nem a semmi felé vagy önmagán kívülre szakadásáról van szó. Inkább
úgy tűnik, mintha valami létének közepén épp csak átlyukasztotta volna, és
folyamatosan folyna ki ezen a lyukon. Az univerzumot, a kifolyást és a lyu-
kat mind visszanyerjem, megragadom és tárgyként rögzítem: itt vannak
számomra a világ rész-struktúrájaként, bár eközben valójában az univer-
zumom teljes szétbomlása zajlik. Egyébként gyakran szilárd határok között
tudom tartani ezt a szétbomlást: ez például egy ember, aki séta közben ol-
vas. Az univerzum szétbomlása, amit képvisel, tisztán virtuális: a fülével
nem hall semmit, a szemével a könyvön kívül nem Iát semmit. A könyv és
közötte tagadhatatlan és távolság nélküli viszonyt ragadok meg, ugyan-
olyan típusút, mint a m i az imént a sétáló és a gyep között volt. Ebben az
esetben azonban a forma önmagába záródott: egy tökéletes tárggyal ren-
delkezem, amit csak meg kell ragadnom. A világ közegében ugyanúgy
mondhatom, hogy „olvasó-ember", ahogy azt mondanám „hideg kő", „csen-
des eső"; egy zárt „Gestaltot" ragadok meg, amelynek az olvasás alkotja
alapvető minőségét, és ami azon kívül vak és süket, puszta és egyszerű tér-
időbeli dologként fogható fel és ragadható meg, s úgy tűnik, a világ többi
részével csupán közömbös külsőleges viszonyban áll. Az „olvasó-ember"
minősége - mint az embernek a könyvhöz való viszonya - csupán univer-
zumom egy kis repedése; e szilárd és látható alakzat belsejében egy egyedi
kifolyó lyuk képződik, az alakzat csak látszólag tömör, értelme az, hogy uni-
318 H A R M A D I K RÉSZ: A M Á S I K É R T - V A I . Ö

verzumom közegében, tíz lépésre tőlem, e n n e k a tömörségnek a közepén

egy gondosan betömött, de pontosan kijelölt lyuk legyen.
Ettől tehát még egyáltalán nem hagyjuk el azt a területet, amelyben a
másik tárgy. Sőt egy sajátos tárgyiság-típussal van dolgunk, ami meglehe-
tősen hasonlít ahhoz, amit Husserl a távollét szóval jelöl, anélkül hogy fel-
ügyelne arra, hogy a másik nem a tudatnak az általam látott testtől való tá-
vollétével határozható meg, hanem a világ távolléte révén, amit e világra
vonatkozó észlelésem kellős közepében észlelek. A másik ezen a szinten
egy világbeli tárgy, amit a világ segítségével határozhatunk meg. A világnak
ez a m e n e k ü l ő és távollévő viszonya azonban számomra csak valószínű. Ha
a másik objektivitását határozza meg, akkor vajon a másik miféle ereden-
dő jelenlétére utal eközben? Erre úgy tudnánk válaszolni: ha a tárgy-másik
világgal való kapcsolatát tekintve azon tárgyként határozható meg, amely
látja, amit én is látok, a k k o r a szubjektum-másikhoz való alapvető viszo-
nyulásomat arra az állandó lehetőségemre kell tudnunk visszavezetni,
hogy a másik által látott lehetek. Saját tárgy-létem másik számára való fel-
tárulásában és által kell hogy megragadhassam szubjektum-létének jelen-
létét. Hiszen ahogy a másik a szubjektum-énem számára valószínű tárgy,
ugyanúgy én is csak úgy tudok egy bizonyos szubjektum számára feltárul-
ni, ha k ö z b e n valószínű tárggyá válok. Ez a feliárulás nem eredhet abból a
tényből, hogy az én univerzumom tárgy a tárgy-másik számára, mintha a
másik tekintete, miután a gyepre és a környező dolgokra tévedt, egy meg-
határozott útvonalat követve végül rám szegeződne. Korábban már megál-
lapítottuk, hogy nem lehetek tárgy egy másik tárgy számára: ehhez a másik
olyan radikális átalakulására van szükség, ami kivonja őt az objektivitás
alól. A másik r á m vetett tekintetét tehát n e m tarthatom objektív léte egyik
lehetséges megmutatkozásának: a másik rám n e m képes úgy nézni, ahogy
a gyepet nézi. S egyébként objektivitásom számomra soha nem eredhet a
világ objektivitásából, hiszen éppen én vagyok az, aki révén világ van, va-
gyis az vagyok, aki eleve n e m lehel tárgy ö n m a g a számára. Tehát a viszony,
amit a „másik-által-látottnak-lenni"-nek nevezek, nem az ember szóval je-
lölt viszonyok egyike csupán, hanem olyan redukálhatatian tény, amit nem
lehet levezetni sem a tárgy-másik, sem saját szubjektum-létem lényegéből.
Ezzel s z e m b e n , ha a tárgy-másik fogalmának értelmesnek kell lennie, ak-
kor erre az értelemre csak ezen eredendő viszony átalakulása és lefokozó-
dása útján tehet szert. Egyszóval amire a másikról alkotott felfogásom a
világban az „ e z valószínűleg egy ember" formájában vonatkozik, az tulaj-
donképpen a saját állandó lehetőségem arra, hogy általa-látott-legyek, va-
gyis az az állandó lehetőség, hogy egy szubjektumot, aki e n g e m lát, egy ál-
 A MÁSIK l . É T K Z É S E 319

talam látott tárggyal helyettesítsek. A „másik-által-látott-lenni" a „másikat-

látni" igazsága. A másik fogalma tehát soha nem célozhat meg egy magá-
nyos és világon kívüli tudatot, amit egyébként el sem tudok gondolni. Az
ember a világhoz és hozzám való viszonya alapján határozódik meg: az em-
ber a világnak az a tárgya, ami az univerzum belső folyását határozza meg,
egyfajta belső vérzését; az a szubjektum, ami saját magamnak a tárgyiasítás
felé iramlásában fedi fel magát számomra. A másikhoz való eredendő viszo-
nyom azonban nem csupán egy saját univerzumomban lévő tárgy konkrét
jelenlétén keresztül megcélzott távollévő igazság, hanem egy konkrét és
mindennapi viszony is, amiről minden pillanatban tapasztalatot szerzek.
A másik minden pillanatban néz engem: nem nehéz tehát megpróbálni
konkrét példákon keresztül leírnunk ezt az alapvető kapcsolatot, ami a má-
sikról alkotott bármely elmélet alapját kell alkossa. I la a másik eleve az, aki
néz engem, fel kell tudnunk tárni a másik tekintetének értelmét.
Észlelési mezőmben minden rám irányuló tekintet egy érzékelhető for-
ma megjelenésével összekapcsolódva mutatkozik meg, de köznapi véleke-
désünkkel ellentétben, éppenséggel egyetlen meghatározott formához sem
kötődik. Kétségtelen, hogy a tekintet leggyakrabban két szemgolyó rám irá-
nyulásában mutatkozik meg. Ám ugyanúgy megmutatkozhat az ágak zör-
gésében, a csöndet megtörő lépések zajában, egy félig nyitva hagyott ablak-
redőnyben, a függöny meglebbenésében is. A bokorban megbújó emberek
elkerülendő tekintetként nem a szempárt ragadják meg, hanem az egész fe-
hér tanyaépületet, ami a háttérben húzódó éggel szemben egy domb tete-
jén kirajzolódik. Nyilvánvaló, hogy az így konstituált tárgy a tekintetet még
csak valószínűnek mutatja. Csupán valószínű, hogy a bokrok mögött moz-
gó dolog valaki, aki lesben áll, és engem figyel. Ez a valószínűség azonban
most még nem kell foglalkoztasson minket, később majd visszatérünk rá.
Most fontosabb magát a tekintetet meghatározni. Márpedig a bokor, a tanya
nem a tekintet: azok csupán a szemet reprezentálják, mert a szemet elsősor-
ban nem a látás érzékszerveként ragadjuk meg, h a n e m a tekintet alapja-
ként. Soha nem a függöny mögött, a tanya ablakából kémlelő megfigyelő
húsvér szemeire utalnak, hanem már önmagukban is szemek. Másrészt a
tekintet se nem azon tárgy különböző minőségeinek egyike, ami szemként
funkcionál, se n e m a tárgy teljes formája, se nem egy olyan „világi" viszo-
nyulásmód, ami a tárgy és az én között létesülne. Épp ellenkezőleg, egy
rám irányuló tekintetet nem azokon a tárgyakon észlelek, amelyek meg-
mutatják, a tekintet észlelése éppen azoknak a szemeknek a megsemmisí-
tésével jelenik meg, amelyek „engem néznek": ha a tekintetet ragadom
meg, többé már n e m a szemeket nézem, azok ott vannak, észlelési mezőm-
520 HARMADIK RÉSZ: A MÁSIKÉRT-VAI.Ö

ben maradnak mint puszta megjelenések, de nem hasznosítom őket, semle-

gesítődnek, játékon kívül kerülnek, már nem a tételezés tárgyai, a „kikap-
csolás" állapotába kerülnek, amelyben a világ egy olyan tudat számára van,
amely a HusserI által előírt fenomenológiai redukciót végrehajtja. Amikor
szemek néznek minket, soha nem tudjuk szépnek vagy csúnyának találni
őket, soha nem tudjuk észrevenni színüket. A másik tekintete elfedi a sze-
meket, úgy tűnik, mintha eléjük lépne. Ez az illúzió abból ered, hogy a sze-
mek, amelyek csak észlelésem tárgyai, meghatározott távolságban marad-
nak tőlem, ami közöttem és közöttük bontakozik ki - röviden én távolság
nélkül vagyok jelen a szemeknél, azok azonban bizonyos távolságra vannak
attól a helytől, ahol én „magamat találom" - a tekintet azonban egyszerre
szegeződik r á m minden távolságot mellőzve és ugyanakkor távolságot tart
tőlem, vagyis nálam való közvetlen jelenléte olyan távolságot is teremt, ami
elválaszt tőle. Tehát figyelmemet nem tudom úgy egy tekintet felé fordíta-
ni, hogy észlelésem ne bomlana fel és ne szorulna háttérbe. Itt valami azzal
analóg dolog jön létre, mint amit a képzelet szubjektumával kapcsolatban
másutt már megpróbáltam kimutatni 9 . Nem vagyunk képesek, állítottam
akkor, egyszerre észlelni és elképzelni, vagy az egyiknek, vagy a másiknak
kell léteznie. Szívesen mondanám itt is: nem tudjuk egyszerre a világot ész-
lelni és ugyanakkor egy ránk szegeződő tekintetet megragadni, vagy az
egyiknek, vagy a másiknak kell léteznie. Ugyanis észlelni annyi, mint néz-
ni, egy tekintetet megragadni azonban nem egy tekintet-tárgy felfogását
jelenti a világban (hacsak ez a tekintet nem ránk irányul), h a n e m a nézve
lenni tudatának felvételét. Az a tekintet, ami a szemeket mutatja meg, bár-
milyen természetű legyen is, csupán puszta önmagamra utalás. Amikor
megreccsennek mögöttem az ágak, közvetlen módon nem azt ragadom
meg, hogy létezik valaki, hanem hogy sebezhető vagyok, hogy egy testtel
rendelkezem, amin sebet lehet ejteni, hogy egy helyet foglalok el, és hogy
soha nem tudok kilépni abból a térből, amiben védtelenül m a g a m a t talá-
lom, röviden hogy látható vagyok. A tekintet tehát elsősorban közvetítő,
ami önmagamhoz utal engem. Milyen természetű ez a közvetítő? Mit jelent
számomra láthatónak lenni?

Képzeljük el, hogy féltékenységből, érdeklődésből vagy bűnös szándék-

kal fülemet az ajtóhoz szorítom, a kulcslyukon át leskelődöm. Egyedül va-
gyok és az önmagam(nak) nem-tételező tudata síkján helyezkedem el. Ez
először is azt jelenti, hogy nincs én, ami tudatomban lakna. Semmi nem lé-

9 L'tmaginaire, N. R. K, 19^9. - magyarul résztelek in: A é p - f e n o m é n - valósiig, szerk.: Bacsó

Béla, Kijárat, Budapest, 1097, ford. Horváth Csaba, 97-141.

 A MÁSIK l . É T K Z É S E 321

tezik, amire cselekedeteimet vonatkoztathatnám, hogy minősítsem őket.

Cselekedeteimet n e m megismerem, hanem azok vagyok, és csupán ezért
önmagukban hordozzák minden igazolásukat. A dolgoknak a tiszta tudata
vagyok, és a dolgok, ipszeitásom körében elhelyezkedve, potencialitásukat
saját lehetőségeiin(nek a) nem tételező tudatára adott válaszok formájában
nyújtják számomra. Ez annyit jelent, hogy az ajtó mögött a látvány „látni-
valóként" adódik, a beszélgetés „hallanivalóként". Az ajtó és a zár egyszer-
re eszköz és akadály: „elővigyázatossággal kezelendőnek" jelennek meg; a
zár „közelről és kicsit oldalról nézendőnek" adódik stb. Mihelyt „teszem,
ami teendő", semmilyen transzcendens nézőpont nem ruházza fel cseleke-
deteimet az adott jellemzőjével, amiről ítéletet lehetne hozni: tudatom cse-
lekedeteimhez tapad, cselekedeteimként van, csak az elérendő cél és az al-
kalmazásra szolgáló eszközök határozzák meg. Viselkedésemnek például
nincs semmilyen „kívülije", pusztán az eszköznek (kulcslyuk) az elérendő
céllal (a látható dolgok) való viszonyba állítása, pusztán a világba való be-
leveszésem egy módja, hogy átitatódjam a dolgokkal, ahogy az itatós papír
a tintával, hogy egy bizonyos célra irányuló eszköz-együttes szintetikus mó-
don elkülönüljön a világ hátterétől. Ez a rend éppen fordítottja az okozati
rendnek: az elérendő cél szervezi meg az összes megelőző összetevőt; a cél
szentesíti az eszközt, az eszközök nem önmagukért, nem a céltól függetle-
nül léteznek. Egyébként az egész csupán lehetőségeim szabad kivetítésé-
nek függvényében létezik: éppen a féltékenység mint lehetőség vagyok, az
szervezi meg az eszközöknek ezt az összességét, önmaga felé transzcen-
dálva őket. Viszont a féltékenység vagyok, és nem megismerem azt. Az esz-
közök világi öszszessége csak akkor lenne megismerhető, ha nem használ-
nám őket, csupán szemlélődnék fölöttük. Ezt a világbeli összességet, kettős
és fordított meghatározottságával együtt szituációnak nevezzük - azért ket-
tős és fordított, mert az ajtó mögött csak azért léteznek látnivaló dolgok,
mert féltékeny vagyok, féltékenységem azonban semmi azon az egyszerű
objektív tényen kívül, hogy vannak látnivaló dolgok az ajtó mögött. Ez a
szituáció egyszerre tükrözi számomra fakticitásomat és szabadságomat.
A világ - egy bizonyos objektív struktúrája kapcsán, ami körülvesz - szaba-
don végrehajtandó feladatok formájában szabadságomra utal; nincs sem-
milyen kényszer, hiszen szabadságom folyamatosan felemészti lehetősége-
imet, és ezzel párhuzamosan a világbeli lehetőségek csak jelzik és kínálják
magukat. Ezért tulajdonképpen soha nem határozhatom m e g úgy magam,
hogy szituációban vagyok: egyrészt azért, mert nem rendelkezem önma-
gam pozicionális tudatával; másrészt mert saját semmim vagyok. Ebben az
értelemben - és mert az vagyok, ami nem, és nem az vagyok, ami - igazán
322 HARMADIK R É S Z : A MÁSIKÉRT-VAI.Ö

m é g létezőként sem tudom meghatározni magamat - miközben az ajtónál

hallgatózom, teljességgel transzcendens voltommal még ez alól az ideigle-
nes meghatározás alól is kivonom magam. Mint láttuk, ez a rosszhiszemű-
ség eredete. Tehát nemcsak hogy n e m vagy ok képes ismerni magamat, de
maga a létem is megvonja magát tőlem - habár létemben maga ez a meg-
vonás vagyok -, és egyáltalán semmi sem vagyok. Nincs itt semmi, csak egy
puszta semmi, amit egy bizonyos világban elkülönülő objektív egész, egy
valós rend, egy cél alapján elrendezett eszköz-együttes kerít körbe és ala-
kít ki.
Hirtelen azonban lépéseket hallok a folyósón: valaki néz engem. Mit je-
lent mindez? Azt, hogy valami hirtelen megérint létemben, és létem struk-
túráiban alapvető módosulások m e n n e k végbe - olyan módosulások, ami-
ket a reflexív cogito segítségével fogalmilag meg tudok ragadni és rögzíteni
tudok.
Most először létezem énként reflektálatlan tudatom számára. Az énnek
ezt a betörését gyakran úgy írták le: látom magamat, mert valaki lát. Ez
azonban ebben a formában nem egészen pontos. Vizsgáljuk meg kicsit ala-
posabban: amíg az önmagáért-valót csak önmagában tekintettük, fenn tud-
tuk tartani, hogy a reflektálatlan tudatban nem lakozhat én: az én mint
tárgy csak a reflektált tudat számára létezik. Az én azonban most elkezdi kí-
sérteni a reflektálatlan tudatot. A reflektálatlan tudat azonban a világnak a
tudata. Az én tehát a világbeli tárgyak szintjén létezik számára; az én meg-
jelenítésének szerepe, ami eddig csak a reflexív tudatot illette meg, most a
reflektálatlan tudathoz járul. Csakhogy a reflexív tudat az ént közvetlenül
birtokolja mint tárgy at. A reflektálatlan tudat azonban a személyt nem köz-
vetlenül és nem mint saját tárgy át ragadja meg: a személy a másik számá-
ra való tárgyként van jelen a tudatnál. Ez annyit jelent, hogy csak azért va-
gyok éntudat, mert megvonom m a g a m önmagamtól, de nem oly módon,
hogy saját semmim alapja vagyok, h a n e m hogy saját alapommal önmaga-
nion kívül rendelkezem. Csak a másikra való utalásként vagyok önmagam
számára. Ezen azonban mégsem azt kell értenünk, hogy a tárgy egy másik,
és hogy a tudatomban jelenlévő ego egy másodlagos struktúra, és a tárgy-
másikra utaló jelölés. A másik itt nem tárgy, és anélkül nem is lehet tárgy,
ahogy azt megmutattuk, hogy ugyanakkor az én ne szűnne meg a másikért-
való-tárgy lenni, és ezzel ne tűnne el. A másikat tehát nem tárgyként cél-
zóm meg, és saját egómat sem számomra való tárgyként, nem is vagyok ké-
pes olyan üres intencióval irányulni ezen egóra, ahogy egy olyan tárgyra
irányulok, ami jelenleg elérhetetlen számomra; egy olyan semmi választja
el tőlem, amit nem tudok betölteni, mivel éppen hogy úgy ragadom meg,
 A MÁSIK l . É T K Z É S E 323

mint ami nem számomra van, hanem eleve a másik számára létezik; egy ál-
talán nem úgy célzóm meg tehát, hogy az egyszer majd adott lehet szá-
momra, h a n e m épp ellenkezőleg, mint ami eleve elmenekül előlem, és aini
soha nem fog hozzám tartozni. S mégis az vagyok, nem utasítom el, mint
egy idegen képmást, úgy van jelen számomra, mint egy én, aki anélkül va-
gyok, hogy ismerném, hiszen a szégyenben (más esetekben a büszkeség-
ben) fedezem fel. A szégyen és a büszkeség tárja fel s z á m o m r a a másik
tekintetét és magamat e tekintet végpontjában, aminek köszönhetően meg-
élem, de nem ismerem meg azt a szituációt, hogy néznek. Márpedig a szé-
gyenben, ahogy azt e fejezet elején megjegyeztük, önmagamat szégyellem,
a szégyen annak az elismerése, hogy igenis az a tárgy vagyok, amit a másik
néz, és amiről ítéletet alkot. Csak szabadon szégyenkezhetek, mivel az
megvonja magát tőlem, hogy adott tárggyá váljon. Eredendően tehát ref-
lektálatlan tudatom és nézell-egóm között nem megismerő, hanem létvi-
szony van. Minden ismereten túl, amivel rendelkezhetem, az az én vagyok,
akit a másik ismer. S egy olyan világban vagyok ez az én, amit a másik el-
idegenített tőlem, hiszen a másik tekintete magába foglalja létemet, és
ezzel együtt a falakat, az ajtót, a kulcslyukat is; az összes ilyen eszköz,
amelyek közegében létezem, olyan arcát fordítja a másik felé, ami eleve
megvonja magát tőlem. Tehát a másik számára vagyok saját egóm egy
olyan világ közegében, ami a másik felé árad. Az imént belső vérzésnek ne-
vezhettük saját világomnak ezt a másik felé áradását: el tudtuk azonban ál-
lítani, lokalizálhattuk abból a tényből kifolyólag, hogy a másikat, aki felé a
világ áramlott, saját világom egy dolgává tudtam alvasztani. Egy csepp vér
sem veszett tehát kárba, mindent visszanyertünk, bekerítettünk, lokalizál-
tunk, még ha egy olyan létben is, amibe nem tudok behatolni. Ezzel szem-
ben itt az eliramlásnak már nincs vége, beleveszik a külsőlegességbe, a vi-
lág a világon kívülre folyik, s én is önmagamon kívülre folyok. A másik
tekintete saját létemen túl létezővé tesz ebben a világban, egy olyan világ
közegében, ami egyszerre ez-itt és túl van e z e n a világon. Miféle viszonyt
tudok fenntartani ezzel a léttel, ami én vagyok, és amit a szégyen fedett fel
előttem?

Először is létviszonyt. Ez a lét vagyok. Egyetlen pillanatra sem gondol-

hatom, hogy tagadni tudnám - szégyenem egyfajta vallomás. Később per-
sze felhasználhatom a rosszhiszeműséget, hogy mindezt elrejtsem magam
elől, de a rosszhiszeműség szintén egy vallomás, hiszen éppen arra törek-
szem vele, hogy elmeneküljek attól a léttől, ami vagyok. Ez a lét azonban,
ami vagyok, nem az „annak kell lennem" és nem is a „voltam" módján va-
gyok. Nem én alapozom m e g létében, n e m tudom közvetlenül létrehozni,
324 HARMADIK RÉSZ: A MÁSIKÉRT-VAI.Ö

de n e m is cselekedeteim közvetett és rideg okozata, ahogy az árnyékom a

földön, a tükörképem az üvegben együtt cselekszik azokkal a mozdulatok-
kal, a m i k e t végzek. Ez a lét, ami én vagyok, bizonyos meghatározatlansá-
got, bizonyos megjósolhatatlanságot őriz. S ezek az új tulajdonságok n e m
kizárólag abból erednek, hogy nem t u d o m megismerni a másikat, hanem
inkább és főként abból, hogy a másik szabad; vagy pontosabban, és a meg-
határozást megfordítva, a másik szabadsága annak a létnek a nyugtalanító
meghatározatlanságán keresztül tárul fel számomra, ami számára vagyok.
Ez a lét tehát nem az én lehetőségem, nem róla van szó szabadságom bel-
sejében: éppen hogy szabadságom határát, „hátoldalát" alkotja, abban az
értelemben, ahogy a kártyák hátoldaláról szoktunk beszélni, teherként
adott számomra, amit anélkül kell hordoznom, hogy valaha is feléje tudnék
fordulni, hogy megismerjem, anélkül hogy akár súlyát is pontosan érezni
tudnám; ha árnyékomhoz hasonlítható, akkor egy olyan árnyék, ami egy
előre jelezhetetlen mozgó anyagra vetülne, oly módon, hogy semmilyen hi-
vatkozási rendszer nem áll rendelkezésünkre a mozgásaiból adódó elválto-
zások kiszámításához. S mégis az én létemről van szó, n e m pedig létem egy
képmásáról. Az én létemről van szó, a m e l y a másik szabadságában és által
íródik. Mintha egy olyan létdimenzióval rendelkeznék, amit egy eredendő
semmi választ el tőlem: s ez a semmi a másik szabadsága. A másiknak léi-
re kell hoznia számára-való-létemet, amennyiben saját létének kell lennie,
ezért minden egyes szabad magatartásmódom egy olyan újfajta közegben
kötelez el, amelyben létem anyagát a másik megjósolhatatlan szabadsága
alkotja. Ám szégyenemmel mégis m a g a m n a k vindikálom a másiknak ezt a
szabadságát, s a tudatok alapvető egységét állítom, nem a monászoknak azt
a harmóniáját, amit néha az objektivitás garanciájának tekintettek, hanem
létegységet, mivel elfogadom és akarom, hogy a többiek olyan létet nyújt-
sanak számomra, amit elismerek.

A s z é g y e n azonban feltárja számomra, hogy ez a lét én vagyok. Nem a

voltam vagy a „lennem kell" módján, h a n e m önmagában-valóan. Csak épp
nem tudom megvalósítani „iilve-létemet"; sőt azt is mondhatjuk, hogy egy-
szerre az vagyok, és nem vagyok az. Elég, ha a másik néz, és már az is va-
gyok, a m i vagyok. Persze nem önmagam számára: csak akkor sikerülhet
megvalósítanom azt az „ülve-létet", amit a másik tekintetében megraga-
dok, ha mindig tudat maradok; viszont mindig a másik számára. Az önma-
gáért-való semmítő eltávolodása újra rögzül, az önmagában-való megint
visszazárul az önmagáért-valóra. Ez az átváltozás azonban megint csak a
távolban történik: a másik számára úgy vagyok ülve, ahogy ez a tintatartó
az asztalon van; a másik számára úgy hajolok le a kulcslyukhoz, ahogy ez a
 A MÁSIK l . É T K Z É S E 525

fa hajlik meg a szélben. A másik számára tehát levetkőztem transzcenden-

ciámat. Mivel bárki is lesz annak tanúja, vagyis bárki által is határozódik
meg nem ekként a transzeendeneiaként, transzcendenciám mindig pusztán
megfigyelt transzcendenciává, adott-transzcendenciává válik, vagyis a
puszta tény természetét ölti magára, amivel a másik kívülről ruházza fel, s
nem valamilyen átalakítással vagy megtöréssel, amit saját fogalmain ke-
resztül helyez bele, h a n e m a létéből magából adódóan. Ha létezik Másik,
bármilyen is legyen, bárhol is legyen, bármilyen viszonyokban is álljon
velem, anélkül hogy léte felbukkanásán kívül bármilyen egyéb hatást is
tenne rám, máris kívüllel, természettel rendelkezem. A másik létezése ere-
dendő bukásomat jelenti, s a szégyen - ahogy a büszkeség is - önmagam
természetként való felfogása, még akkor is, ha ez a természet megvonja
magát tőlem, és mint olyan megismerhetetlen. Egyszerűen fogalmazva ez
nem azt jelenti, hogy mivel úgy érzem, elvesztettem szabadságomat, ezért
dologgá válok, hanem a dologiság már mindig is ott van, megélt szabadsá-
gomon kívül, mint annak a létnek egy attribútuma, ami a másik számára
vagyok. A másik tekintetét már saját cselekedetem belsejében megragadom
- mint lehetőségeim megkövülését és elidegenülését. Ezeket a lehetősége-
ket, amik magam vagyok, és amik transzcendenciám feltételét alkotják, a
félelem, a szorongó és tétova várakozás miatt úgy élem m e g , hogy máshol
adódnak, a másiknál, arra várva, hogy a saját lehetőségeivel transzcendálja
őket. S a másik mint tekintet csak ennyi: az én transzcendált transzcenden-
ciám. Kétségtelen, hogy mindig saját lehetőségeim vagyok e lehetőségek-
n e k a) nem-tételező tudata módján; ugyanakkor azonban a másik tekinte-
te elidegeníti őket tőlem: egészen odáig, hogy tételezve ragadom meg őket
a világon és a világban mint eszközök lehetőségeit. A sötét zug a folyosón
az elrejtőzés lehetőségét saját félhomályának egyszerű potenciális minősé-
geként, homályának csalogatásaként nyújtja számomra; a tárgynak ez a mi-
nősége vagy eszköz volta kizárólag őhozzá tartozik, s objektív és ideális tu-
lajdonságként adódik, ahhoz az összességhez való valós hozzátartozását
mutatja számomra, amit szituációnak neveztünk. A másik tekintetével
azonban az összességek egy új szerveződése rakódik rá az elsőre. Magamat
látottként megragadni valójában annyit jelent, mint m a g a m a t látottként a
világban és a világ alapján megragadni. A tekintet nem szakít ki az univer-
zumból, hanem szituációm belsejében ér el, és csak az eszközökkel való
felbonthatatlan viszonyaimban ragad meg: ha ülni látnak, akkor „egy-szé-
ken-ülve" kell lássanak, ha lehajoltnak ragadnak meg, a n n a k „a-kulcslyuk-
hoz-hajolt" formában kell megvalósulnia stb. Ugyanakkor azonban az én
elidegenedése, amit a látva-lenni jelent, annak a világnak az elidegenedé-
326 H A R M A D I K RÉSZ: A M Á S I K É R T - V A I . Ö

sét is m a g a után vonja, amit magam körül megszervezek. Úgy látnak ezen
széken ülni, ahogy én azt egyáltalán n e m látom, képtelen vagyok látni, föl-
érni, ahogyan az más viszonyokkal és m á s távolságokkal a többi dolog kö-
zött, melyeknek szintén van egy előttem rejtett arcuk, új és másként tájolt
együttessé szerveződik. Tehát ily módon én, aki saját lehetőségeim vagyok,
s ezért az vagyok, ami n e m , és nem az vagyok, ami, valaki vagyok. S ami
vagyok - és ami eleve megvonja magát tőlem -, az a világ közegében va-
gyok, mivel megvonja magát tőlem. így tehát a másik tekintetének követ-
keztében felbomlik a tárgyhoz vagy a tárgy potencialitásához való viszo-
nyom, és a világban jelenik meg számomra mint a tárgyak használatára
való lehetőségem, de az is csak annyiban, amennyiben ez a lehetőség ele-
ve m e g v o n j a magát tőlem, vagyis amennyiben a másik saját lehetőségei fe-
lé túllép rajta. A sötét z u g lehetősége például a zugba való elrejtőzés adott
lehetőségévé válik, pusztán azért, mert a másik e lehetőségen saját maga
azon lehetősége felé tud túllépni, amit a z u g zseblámpával való bevilágí-
tása jelent. A lehetőség ott van, megragadom azt, de mint távolit, mint a
másikban lévőt, szorongásommal és az elrejtőzés visszautasítása melletti
döntésemmel, mint ami „csak kevéssé biztonságos". Lehetőségeim tehát
annyiban vannak jelen reflektálatlan tudatom számára, amennyiben a má-
sik leselkedik utánam. Ha egészen közelről látom viselkedését, zsebre tett
kezét, amelyben fegyvert szorongat, a vészcsengőre helyezett ujját, ami
kész riasztani „a legkisebb gyanús mozdulatomra" is, akkor lehetőségeim-
re kívülről és ő általa ébredek rá, miközben mégis azokként vagyok, kicsit
úgy, ahogy a nyelv révén objektív módon értesülünk gondolatunkról ugyan-
abban a pillanatban, amikor rá gondolunk, hogy nyelvbe öntsük. E kiszaka-
dásomat, ami ural és magával ragad, és ami én vagyok, a r á m leselkedő te-
kintetből olvasom ki, és e g y másik tekintetből: a rám szegezett fegyverből.
A másik tudatja velem, amennyiben ő m á r előre látta és számított rá. Lgy
tudatja v e l e m , hogy túllép rajta, és hárítja. Én azonban magát ezt a túllépést
nem r a g a d o m meg, csupán lehetőségem halálát. Kifinomult halál, hiszen
az elrejtőzésre való lehetőségem még m i n d i g az én lehetőségem marad, s
amennyiben a lehetőségem vagyok, az tovább él, a sötét sarok továbbra is
jelez, és saját potencialitását hirdeti. Ha azonban az eszközszerűséget úgy
határozhatjuk meg, mint a „valami felé való túllépés lehetőségét", akkor
saját lehetőségem is eszközzé válik. A szegletbe való rejtőzésem lehetősé-
ge azzá válik, amin a másik túlléphet saját lehetősége felé, hogy leleplez-
zen, azonosítson, felismerjen. A másik számára ez egyszerre akadály és
eszköz, mint minden egyéb eszköz. Akadály, mivel bizonyos újabb cselek-
vésekre kényszeríti (felém közelíteni, bekapcsolni a zseblámpát). Eszköz,
 A MÁSIK l . É T K Z É S E 527

mivel ha egyszer felfedezett a zsákuteaszerű zugban, a k k o r „megvagyok".

Másként fogalmazva, minden másikkal szembeni cselekvés eleve eszközül
szolgálhat a másiknak, hogy ellenem fordítsa. S a másikat éppen hogy n e m
annak világos szemügyre vétele alapján ragadom meg, hogy mit reagálhat
cselekvésemre, hanem egy olyan félelem alapján, amellyel minden lehető-
ségemet ambivalensen élem meg. A másik lehetőségeim rejtett halálát j e -
lenti, amennyiben ezt a halált a világ közegében rejlőt é l e m meg. Lehető-
ségenmek az eszközhöz való viszonya csupán két olyan eszköz közötti
viszony, amelyeket rajtam kívül igazítottak egymáshoz, egy olyan cél alap-
ján, amit én nem látok. A másik egyszerre lép túl a sötét sarok homályossá-
gán és ott rejtőzésem lehetőségén, amikor - azelőtt hogy bármilyen m e n e -
külő mozdulatot tehetnék - megvilágítja a szegletet zseblámpájával. Azzal
a hirtelen megdöbbenéssel tehát, ami a k k o r ér, mikor a másik tekintetével
szembesülök, összes lehetőségein hirtelen elidegeniilését élem át, amelyek
tőlem távol, a világ közegében a világ tárgyaihoz lettek igazítva.
Ebből azonban két fontos következtetés adódik. Az első, hogy lehetősé-
gem rajtam kívül valószínűséggé válik. Mivel a másik úgy ragadja m e g ,
mint amit egy olyan szabadság mardos, ami nem ő, s a m e l y n e k ő megfigye-
lőjévé válik és hatásait mérlegeli, a lehetőségem csupán egy meghatározat-
lanság a lehetőségek játékán belül, és m a g a m is pontosan eszerint fejtem
meg. Ez később, amikor a nyelvben közvetlen kapcsolatban állunk a másik-
kal, és fokozatosan megtudjuk, mit gondol rólunk, egyszerre lelkesíthet és
elborzaszthat: „Esküszöm, megteszem!" - „Könnyen meglehet. Ezt állítod,
és én készséggel elhiszem; tényleg előfordulhat, hogy megteszed." Ennek a
párbeszédnek az értelme maga implikálja, hogy a másik eredendően úgy
áll szemben szabadságommal, mint egy meghatározatlan adott tulajdon-
sággal, lehetőségeimmel pedig, mint valószínűségekkel. Ezért érzem e r e -
dendően amott magam, a másik számára valóan, s létemnek ez a fantom-
kezdeménye legbensőmig érint, hiszen a szégyen, a düh és a félelem r é v é n
továbbra is vállalom magam mint olyat. Vakon vállalom magam, hiszen
nem tudom, mit vállalok: egyszerűen c s a k az vagyok.
Másrészt saját eszköz-lehetőségem az eszközzel szemben úgy jelenik
meg, hogy azon már túlléptek és a másik szőtte bele a világ szövetébe. A m á -
sik tekintetének hatására a „szituáció" megvonja magát tőlem, vagy h o g y
egy köznapi, de a dolgot jól megvilágító kifejezést használjunk: már nem
vagyok ura a helyzetnek. Vagy pontosabban ura maradok, de a helyzet m á r
egy olyan valós dimenzióval rendelkezik, amellyel megvonja inagát t ő l e m ,
amellyel a kiszámíthatatlan fordulatok másként létezővé teszik, mint a m i -
lyennek számomra megjelenik. Persze amikor egyedül vagyok, akkor is te-