45

A T A G A D Á S EREDETE

nem a nem-lét egy bizonyos valószínűsége egy adott lét számára, bizonyos
körülmények között? Egy lét akkor törékeny, ha létében a nem-lét bizonyos
lehetőségét hordozza. De szögezzük le újból, az e m b e r az, aki révén a töré-
kenység létrejön, mivel a törékenység feltétele az imént említett individua-
lizáló elhatárolás: egy lét törékeny és nem az egész lét, amely túl van min-
den lehetséges pusztításon. Az individualizáló elhatárolás, amit az ember
saját eredendő léthez való viszonya alapján egy léttel fenntart, ez az elhatá-
rolás hozza létre tehát a törékenységet ebben a létben, a nem-lét állandó
lehetőségének megjelenése formájában. S ez m é g nem minden: hogy lé-
tezhessen elpusztíthatóság, az ember a nem-létnek ezzel a lehetőségével
szemben kell meghatározza önmagát, akár pozitív, akár negatív módon;
meg kell tennie a szükséges lépéseket annak megvalósításához (magyarán
pusztítania kell) vagy a nem-lét tagadása révén a puszta lehetőség szintjén
kell tartania azt (a védekezés lépései). így tehát az ember teszi elpusztítha-
tóvá a városokat, pontosan azért, mert törékenynek és értékesnek tételezi
azokat, és mert egy sor védekező intézkedéseket tesz a pusztítás ellen. S
ezeknek a védekező intézkedéseknek köszönhetően képes egy földrengés
vagy egy vulkánkitörés elpusztítani a városokat vagy más ember által létre-
hozott dolgokat. A háború legalapvetőbb értelmét és célját az e m b e r legap-
róbb építményei is tartalmazzák már. Pontosan látnunk kell tehát, hogy a
pusztítás eredendően emberi cselekedet, s hogy az ember az, aki elpusztít-
ja a városait a földrengések közvetítésével vagy közvetlenül, aki elpusztítja
a hajóit a tengeri viharok közvetítésével vagy közvetlenül. Ugyanakkor
azonban fel kell ismernünk, hogy a pusztítás m á r feltételezi a semmi ítélet
előtti megértését és a semmivel szembeni valamilyen magatartásmódot.
Azonkívül amellett, hogy a pusztítás az ember révén jön létre, ennek elle-
nére mégis egy objektív tény, s nem egy gondolat. Ennek a kínai vázának a
létébe van beleivódva a törékenység, s a pusztítás egy olyan abszolút és
visszafordíthatatlan folyamat, amit csak megállapítani tudok. A nem-létnek
is van egyfajta transzfenomenalitása, mint a létnek. A „pusztítás" magatar-
tásmódjának vizsgálata ugyanarra az eredményre vezetett tehát, mint a
kérdező magatartásmódé.

Ha biztos döntést akarunk hozni, önmagában kell tekintenünk egy ne-

gatív ítéletet, és elgondolkozni azon, vajon ez az ítélet jeleníti-e m e g a lét
mélyén a nem-létet, vagy csak egy előzetes felfedezés rögzítésére korláto-
zódik. Délután négy kor találkozóm van Pierre-rel. Negyedórával később ér-
kezem: Pierre mindig pontos; megvárt-e engem? Végignézem a helyiséget,
a vendégeket, és azt mondom: „Nincs itt." Valamilyen észleléssel rendelke-
zem Pierre távollétéről, avagy a tagadás az ítélettel együtt keletkezik csu-
44 KI.S("> RÉSZ: A S E M M I PROBLÉMÁJA

pán? Első látásra értelmetlennek tűnik itt észlelésről beszélni, mert igazá-
ból egy semmiről nem lehet észlelésem, s Pierre távolléte egy ilyen semmi.
A köznapi tudat mégis ilyen észlelésről tanúskodik. Azt mondjuk például:
„Rögtön láttam, hogy nincs ott." A tagadás egyszerű áthelyezéséről lenne
szó? Nézzük meg közelebbről!
Nyilvánvaló, hogy a kávéház önmagában, a vendégekkel, az asztalokkal,
a padokkal, a tükrökkel, a fénnyel, füstös levegőjével és az emberi hangok-
kal, a csörömpölő csészealjak és lépések zajával, amelyek betöltik, egy lét-
teljesség. S az észlelésnek, amivel rendelkezem róla, minden egyes rész-
letét betöltik ezek a szagok, ezek a hangok, ezek a színek - valamennyi
fenomén, amelynek transzfenomenális léte van. Éppígy Pierre aktuális je-
lenléte egy bizonyos helyen, amelyről nem tudom, hogy melyik, szintén lét-
teljesség. Úgy tűnik, csak teljességet találunk mindenüti. Meg kell figyeljük
azonban, hogy az észlelésben mindig egy alaknak egy háttéren való kons-
titúciója zajlik. Egyetlen tárgy, egyetlen tárgycsoport sincs kijelölve arra,
hogy csak háttérként vagy csak alakként jöhessen létre: minden figyelmem
irányától függ. Mikor belépek a kávéházba, mert Pierre-t keresem, a kávé-
ház összes tárgya szintetikus szerveződéssé kell alakuljon a háttérben,
amelyen Pierre-nek mint előtérnek kell megjelennie. A kávéháznak ez a
háttérré szervezettsége pedig egy első semmítés. A helyiség minden eleme,
ember, asztal, szék elkülönülni, kiemelkedni próbál a többi tárgy kons-
tituálta háttérből, s azután visszazuhan a háttér közömbösségébe, feloldó-
dik benne. Mivel a háttér az, amit csak ráadásként látunk, amely csak mel-
lékes figyelmünk tárgya. A formáknak ez az elsődleges sennnítése, ahogy
m e g j e l e n n e k s azután egy háttér teljes egyenértékűségébe m e r ü l n e k el,
szükséges feltétele, hogy a legfontosabb alak megjelenjen, amely jelen eset-
ben Pierre személye. Ez a semmítés pedig észlelésem számára van adva, ta-
núja vagyok a tárgyak egymást követő elmerülésének, különösen az arco-
kénak, amelyek megragadnak egy pillanatra („Ez vajon Pierre?"), s azután
azonnal feloldódnak, pontosan azért, mert „egyik sem" Pierre arca. Ha
azonban végül felfedezném Pierre-t, észlelésemet valami megingathatatlan
töltené be, hirtelen megragadna arca, az egész kávéház köré szerveződne
egy sajátos jelenlétben. Pierre azonban nincs ott. Ez egyáltalán nem azt je-
lenti, hogy távollétét felfedeztem volna az épület egy bizonyos helyén.
Pierre valójában az egész kávéházban nincs jelen; távolléte a kávéházat fo-
kozatos eltűnéssé dermesztette, a kávéház háttér marad, mellékes figyel-
mem meghatározatlan totalitásaként mutatkozik m e g ezután, a háttérben
csillan meg, folytatja megsemmisülését. Csupán egy bizonyos alak hátterét
alkotja, mindenhol maga előtt hordja azt, mindenhol azt mutatja nekem, ez
 A T A G A D Á S EREDETE 45

az alak pedig, ami folyamatosan tekintetem és a kávéház szilárd és valós

tárgyai között cikázik, ez a folyamatos eltűnés, ez pontosan Pierre - semmi-
ként emelkedve ki a kávéház semmítésének hátterén. Oly módon, hogy az
észlelés számára egyrészt a semmi csillogása, a háttér semmije adódik,
amelynek megsemmisülése hívja, kényszeríti az alak megjelenését, más-
részt ez az alak, ami szintén egy semmi, mely semmiként csillog a háttéren.
Annak az ítéletnek, hogy „Pierre nincs itt", éppen ennek a kettős semmí-
tésnek az észleleti megragadása szolgál alapjául. S persze Pierre távolléte
feltételezi az énnek ehhez a kávéházhoz való eredendő viszonyát. Végtelen
számú ember van, aki semmilyen viszonyban nincs ezzel a kávéházzal, mi-
vel hiányzik egy valóságos várakozás, ami távollétüket megteremthetné, En
viszont éppen arra vártam, hogy Pierre-t lássam, s várakozásom hozta létre
Pierre távollétét, ami egy erre a kávéházra vonatkozó valóságos esemény,
egy objektív tény ebben az adott pillanatban, felfedeztem ezt a távollétet, és
az úgy mutatkozott meg nekem, mint Pierre szintetikus viszonya ehhez a
helyiséghez, amelyben őt keresem: a távoli Pierre kísérti ezt a kávéházat, s
ő a feltétele háttérben való semmítő szerveződésének. Azok az ítéletek,
amelyeket kedvem szerint alkothatok, mint hogy „Wellington nincs ebben
a kávéházban, Paul Valéry sincs ebben a kávéházban stb." csak absztrakt
jelentések, a tagadás elvének puszta alkalmazásai, mindenféle valós és hat-
hatós alap nélkül, s az ilyen ítéleteknek nem is sikerül valós kapcsolatot ki-
alakítaniuk a kávéház és Wellington vagy Valéry között: a „nincs" viszonya
itt pusztán elgondolt. Ennyi elegendő is annak megmutatásához, hogy a
nem-lét nem a tagadó ítélet révén járul a dolgokhoz: ellenkezőleg, a nem-
lét tartja fenn és teszi lehetővé a tagadó ítéletet.

Hogyan is lehetne ez másként? Hogyan tudnánk felfogni egyáltalán az

ítélet negatív formáját, ha minden csak létteljesség és pozitivitás lenne?
Egy pillanatra azt gondoltuk, hogy a tagadás a kapott eredmény és az elvárt
eredmény közötti összehasonlításból ered. De nézzük meg közelebbről ezt
az összehasonlítást: íme egy első ítélet, egy konkrét és pozitív pszichikai ak-
tus, amely megállapít egy tényállást: „1300 frank van a pénztárcámban", s
erről íme egv másik, amely maga sem inás, mint egy tény megállapítása és
egy állítás: „Azt hittem, 1500 frank van benne". Itt vannak tehát a valós és
objektív tények, a pozitív pszichikai események, az affirmatív ítéletek. Hol
lelhetné helyét a tagadás? Azt gondoljuk, hogy a tagadás csak egy kategória
egyszerű és puszta alkalmazása? S azt gondoljuk, hogy a szellem magában
hordozza a nem-et mint a kiválasztás és szétválasztás formáját? Ebben az
esetben azonban a negativitás legapróbb darabkáját sem tulajdonítjuk a ta-
gadásnak. Ha elfogadjuk, hogy a „nem" kategóriája, a szellemben valósá-