PETŐFI SÁNDOR ÉLETE

A LEGNAGYOBB magyar lírikus 1844-ben bocsátotta közre első verses kötetét,

1849-ben már eltűnt a csatatéren. Rövid öt esztendő alatt olyan fényes pályát futott
be, hogy ahhoz hasonlót a világirodalomban is keveset találunk.
PETŐFI SÁNDOR 1823 január 1-én született Kiskőrösön, Pest megyében, ágostai
hitvallású evangélikus családból. Atyja, Petrovics István aszódi mészáros, 1818-
ban feleségül vette Hrúz Máriát, a szelíd természetű, dolgos cselédleányt;
esküvőjük után Aszódról Szabadszállásra mentek, az ottani mészárszék bérletébe;
majd Kiskőrösre költöztek; itt született, öt évi házasság után, első gyermekük: a
magyar nemzet legnagyobb lírikusa. Petrovics István 1824 őszén elköltözött
Kiskőrösről, kibérelte Félegyháza város mészárszékét. Petőfi Sándor ekkor
huszonkét hónapos volt. Gyermekéveit életének hatodik esztendejéig Félegyházán
töltötte, két és fél évig Kecskeméten tanult, 1831 őszén édesanyja elvitte a
tolnamegyei Szentlőrincre. Az itteni ágostai hitvallású evangélikus
algimnáziumban iskolázott 1833 nyaráig. Az első évben a falu jegyzője adott neki
teljes ellátást, a második évben az egyik tanító házában volt szálláson. Atyja
szívesen költött rá, mert mint mészáros, kocsmáros, állattenyésztő és földbérlő nem
mindennapi szerencsével dolgozott. Az 1833–1834. iskolai évre az evangélikusok
pesti gimnáziumába vitték, a következő évet szintén Pesten töltötte, a piaristák
gimnáziumában.
Szerencsés irányt adott fejlődésének aszódi iskolázása. 1835 őszétől kezdve három
iskolai évet töltött Aszódon, itt Koren István tanár keze alatt jeles tehetségű,
szorgalmas tanulónak bizonyult. Az aszódi evangélikus algimnáziumban ezidőtájt
három osztály volt, minden osztályban két évfolyam; valamennyit Koren István
tanította, kívüle nem is volt más tanár az iskolában. A történelmet, földrajzot és
természetrajzot magyarul tanulták, a hittant és számtant latin nyelven. A kis diák
elolvasta az iskola könyvtárának majd minden kötetét, elég jól megtanult latinul és
németül, magyar stílusa annyira kitűnt, hogy Koren István őt bízta meg, 1838
nyarán, az évvégi búcsúzó szózat megírásával. A tizenötödik évében járó ifjú
versben oldotta meg feladatát s három évi aszódi iskolázása után a legszebb
reményekkel távozott szülei lakóhelyére, Szabadszállásra. Otthon szomorúság
várta. Atyját súlyos anyagi veszteségek érték, pöreit elvesztette, az 1838-iki tavaszi
árvíz nagy kárt okozott vagyonában. Most már csak szűkösen áldozhatott fiára.
Petőfi Sándor 1838 őszén beiratkozott a selmecbányai evangélikus líceumba; az
elsőéves rétorok közé vették fel. Tanulmányaiban csakhamar hanyatlani kezdett.
Aszódról kitűnő osztályzatú bizonyítványt vitt magával, új iskolájában hanyag
tanulónak mutatkozott. Egyik tanára elvette kedvét a tanulástól. Ez a tanár nem
tudott magyarul, gyűlölte a magyarokat, a magyar ifjúsági önképző társulat
ellenében megalapította a tót irodalmi kört, ápolta a szláv összetartás érzetét, a
nagyobbára tót és német tanulóifjúság között elhintette a nemzetiségi villongás
magvait. Petőfire annál inkább neheztelt, mert a faját megtagadó szlávot látta
benne. A költő a magyar önképzőkörben lelkesen szavalt, bírált, verseket írt,
résztvett az irodalmi vitatkozásokon; sokat olvasott, főkép Gvadányi József,
Csokonai Vitéz Mihály és Vörösmarty Mihály munkáiból; a színészet iránt is
fellobbant érdeklődése. Buzgón látogatta a városban időző német színészek
előadásait, esténkint elmaradt hazulról s hogy karzati jegyét megválthassa, pénzzé
tette holmiját. Házigazdája, egy nyugalmazott kamarai hajdú, rossz szemmel nézte
kimaradozását, bevádolta tanárainál, atyját is értesítette; tanárai megdorgálták,
atyja fenyegető levélben fejezte ki méltatlankodását. Tanulópályája rosszul
végződött. Panszláv tanára az 1839 február elején tartott félévi vizsgálatok
alkalmával a magyar történelemből megbuktatta, a többi tárgybóI is gyönge
eredménnyel vizsgázott. Atyja most már sorsára bízta, megtagadott tőle minden
támogatást. Megkezdődött vándorélete. Az iskolából kimaradt, csikorgó téli időben
elindult Pest felé.
1839 márciusában érkezett Pestre. Sikerült bejutnia a Nemzeti Színházhoz, szolgai
teendőket vállalt. A színpadra bútordarabokat hordott, a színészek parancsára
ételért-italért szaladgált. Körülbelül két hónapot töltött a színház szolgálatában,
azután elkerült Vasmegyébe, Ostfiasszonyfára, egyik rokonához. 1839 szeptember
6-án beállt katonának a Sopronban állomásozó gyalogezredbe. Az őszt és telet
Sopronban töltötte, keresztülment az újonc-kiképzésen, végezte a katonai
gyakorlatokat, főzött, mosogatott, súrolt, havat hányt. A soproni posta előtt sokszor
állt őrt dermesztő hidegben. Rossz dolga volt, mert durva bakancsos-társai
gyűlölték benne a tanult embert. Ha szabad ideje volt, kijárt soproni barátai közé,
az evangélikus líceumból könyveket kért kölcsön, az őrágyon heverészve
Horatiust, Schillert, Vörösmartyt és Jósikát olvasta. 1840 március 24-én fordulat
következett katona-életében. Sopronból Grácba, majd Zágrábba vezényelték,
résztvett a károlyvárosi őszi hadgyakorlaton, azután a zágrábi katonai kórházba
szállították s közel négy hónapi betegség után, mint szolgálatra alkalmatlan
közlegényt, elbocsátották az ezred kötelékéből. Elbocsátó levelét 1841 február 28-
án kapta meg a hadkiegészítő kerület székhelyén, Sopronban. Bár annak idején hat
esztendőre sorozták be, mindössze másfél évet töltött a hadsereg szolgálatában.
Pápára ment, beiratkozott a református főiskolába, de szegénysége és nyugtalan
természete csakhamar tovább hajtotta. Lerongyolódva érkezett Pozsonyba; itt
barátai, egykori aszódi és selmecbányai osztálytársai, némikép fölsegítették. A
gyaloglás, éhezés annyira megtörte, hogy kórházba került. 1841 nyarán
bebarangolta a dunántúli tájakat, Ozorán beállt színlapkihordónak egy züllött
színésztársaságba. A társaság szétoszlása után városról-városra gyalogolt, 1841
októberében ismét Pápára jutott, fölvették a református főiskola logikai osztályába.
Tarczy Lajos tanár beajánlotta házi tanítónak egy ügyvédhez, tanításáért ellátást s
pár forint havi fizetést kapott. Az iskolai évet eredményesen végezte; barátaival,
Jókai Mórral és Orlay Petrich Somával, versengve szerepelt az ifjúsági
képzőtársaságban; mint versíró és mint szavaló egyformán kitűnt. Itt érte az az
öröm, hogy A borozó című költeménye 1842 május 22-én megjelent az
Athenaeumban, a főiskolai képzőtársaság irodalmi pályázatán pedig jutalmat és
dícséretet nyert verseivel. A nyári szünidő után, 1842 őszén, megint visszatért
Pápára, de most már nem folytathatta tanulmányait, mert nem akadt semmiféle
mellékkeresete, szülei pedig olyan szegénységben éltek, hogy támogatásukra nem
számíthatott.
Elkeseredésében beállt színésznek, Székesfehérvárról Kecskemétre ment
társulatával. Többnyire alsórendű szerepeket játszott. Otthon Hamlet és Coriolanus
legszebb részeit tanulta, a színpadon meg kellett elégednie a nótárius, vőfély, inas
szerepével. Nagy esemény volt színészi pályáján, mikor egy alkalommal,
kecskeméti színészkedése idején, jutalomjátékul megkapta a bolond szerepét a
Lear Királyban. Társai nem tartották jó színésznek; előadóképessége,
hangterjedelme, alakja, testtartása és mozdulatai ritkán nyerték meg a közönség
tetszését. Ez annál jobban fájt neki, mert a színészetnél nem menedéket keresett,
hanem olyan eszményi pályát, amelyen szabadon áldozhat lelke művészi
hajlamainak. Ezért tűrt annyi nyomorúságot, ezért elégedett meg néhány váltó-
forint heti fizetéssel, ezért vállalta el, még Kecskeméten is, a színlapok kihordását.
Kecskemétet elhagyva 1843 tavaszán újra vándorútra kelt. Pozsonyban ismét be
akart állni egy színtársulatba, de nem kapott helyet. Nyomorúságában kénytelen
volt a pozsonyi Országgyűlési Tudósítások másolásával keresni kenyerét. Néhány
lelkes ifjú író érkezett ekkor a pozsonyi országgyűlésre, közülük Lisznyai Kálmán
és Vachott Sándor meleg barátsággal segítették; Lisznyai Kálmán megosztotta vele
pénzét és ruháit, Vachott Sándor gyüjtést rendezett számára.
1843 nyarán Pestre jutott a Nagy Ignáctól szerkesztett Külföldi Regénytárhoz. A
vállalatba két regényt fordított németből: A koros hölgy és Robin Hood című
regényeket, az előbbit Bernard Károly, az utóbbit James György nyomán.
Fordításainak tiszteletdíjából némi fölöslege maradt, ismét megpróbálkozott a színi
pályával. 1843 őszén Debrecenben játszott, majd elhagyta Debrecent, csatlakozott
egy kisebb színészcsoporthoz, új társaival szerencsét próbált Biharmegye
mezővárosaiban. A sok éhezéstől elgyengülve, betegen került vissza Debrecenbe; a
színház jegyszedőjénél, egy jólelkű özvegyasszonynál, kapott menedéket. Fűtetlen
szobában telelt, reszkető kézzel írta költeményeit, de jobb jövőjébe vetett hite
mégsem rendült meg. Lelkében megérlelődött az a gondolat, hogy Pestre megy,
költeményeinek kiadót keres, adósságait kifizeti. A tél folyamán összeírta verseit s
1844 február havában gyalogszerrel megindult Pest félé.
Útját Tokajnak vette, Egerben meglátogatta Tárkányi Bélát, az egri kispapok
lelkesen ünnepelték és útiköltséggel látták el. Pesten régi barátaihoz szállt.
Költeményeit hiába hordozta a könyvkiadókhoz, egyik könyvárús sem akart
kiadásukra vállalkozni. Kétségbeesésében Vörösmarty Mihályhoz fordult s a nagy
költőnek sikerült rávennie Pest egyik társaskörét, a Nemzeti Kört, a verses kötet
kiadására.
Életének huszonkettedik évében járt ekkor. Vörösmarty Mihály közbenjárására
újabb szerencse érte: Vahot Imre meghívta segédszerkesztőnek a Pesti Divatlap
mellé. Kifizette debreceni adósságait, azután szülőihez utazott, két hónapig élt
boldog elvonultságban Dunavecsén. 1844 nyarán megkezdte segédszerkesztői
munkáját. Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője és kiadója, a lakáson és teljes
ellátáson kívül havi tizenöt váltó-forinttal díjazta, ezért köteles volt a folyóirat
minden számába verset adni, a beküldött versekre szerkesztői üzeneteket írni,
újdonságokat szerkeszteni s a nyomdában napról-napra intézkedni. Szívesen
dolgozott más folyóiratokba is, így az Életképekbe és a Honderűbe. Napjai
meglehetősen egyformán teltek; délelőtt a szerkesztői munkát végezte, délután a
Pilvax-kávéházba járt. Irodalmi ismereteit buzgón gyarapította, nyelveket tanult,
történeti munkákat olvasott. Bámulatos termékenységgel írta költeményeit. Mire a
Nemzeti Kör által kiadott Versei megjelentek, már készen volt A helység
kalapácsa; a következő évben (1845) négy kötete látott napvilágot: a János
vitéz, a Cipruslombok Etelka sírjáról, a Szerelem gyöngyei és Verseinek újabb
gyüjteménye. A három utolsó kötet szoros kapcsolatban áll szerelmi élményeivel.
Dunavecsei tartózkodása idején melegen érdeklődött egy odavaló földbirtokos
leánya, Nagy Zsuzsika iránt; Pesten Vachott Sándorné nővéréről, Csapó Etelkáról
ábrándozott; később Mednyánszky Berta iránt gyulladt szerelemre. Eszményképét,
egy gödöllői jószágigazgató leányát, feleségül is akarta venni, de a szülők
kijelentették, hogy leányukat sem színészhez, sem költőhöz nem adják.
Szerelmi versei rendkívül növelték népszerűségét a közönség előtt. Hírnevével
együtt nőtt ellenségeinek száma is. A Pesti Divatlappal versenyző folyóiratok
minden alkalmat megragadtak kisebbítésére, de küzdelmük hiábavaló volt. Mikor
1845 tavaszán meglátogatta a felsőmagyarországi városokat, kiderült, mennyire
becsülik mindenfelé. Kerényi Frigyes eperjesi házában boldog heteket töltött, az
eperjesi evangélikus főiskola ifjúsága fáklyászenével tisztelte meg, a késmárki
ifjúság énekkel ünnepelte, Losoncon nagy vendégséget ültek tiszteletére,
Rimaszombatban a vármegyei nemesség megválasztotta és föleskette Gömör
megye táblabírájává. Közel három hónapig tartó felvidéki útja erősen fokozta
munkakedvét. Szülei ekkor a szalkszentmártoni korcsmát bérelték, le-lerándult
hozzájuk, csendes falusi elvonultságában serényen dolgozott újabb művein.
Felvidéki tapasztalatait Úti jegyzeteibe foglalta össze, megírta Tigris és hiéna című
történeti drámáját, befejezte regényét, A hóhér kötelét. 1846 tavaszán újabb
versgyüjteménye jelent meg, a Felhők. Ez a kis kötet hirtelen lelki fordulat
terméke. Ellenségeinek gyűlölködő kritikái, Mednyánszky Berta szerelmében való
csalódása és rossz anyagi helyzete annyira elkeserítették, hogy egyidőre
világgyűlölő lett.
Nagykárolyi időzése alatt, 1846 szeptember 8-án, megismerkedett Szendrey
Júliával, az erdődi gróf Károlyi uradalom jószágfelügyelőjének leányával. A
regényes hajlamú, ünnepelt szépségnek hízelgett a híres költő érdeklődése, a báli
ismeretséget gyakori találkozás követte s bár a szülők mindent elkövettek, hogy a
házasságot megakadályozzák, egy évi nehéz küzdelem után, 1847 szeptember 8-
án, a költő feleségül vette Júliát. Jövedelme 1848 május haváig abból az ezerötszáz
forintból állott, amelyért Emich Gusztáv pesti könyvkiadó megvette Összes
költeményeit s abból a csekély tiszteletdíjból, amelyet az Életképektől és a győri
Hazánktól negyedévenkint kapott. Súlyosbította helyzetét, hogy nyomorba jutott
szüleinek támogatásáról is neki kellett gondoskodnia. Feleségének tehetős szülei
engesztelhetetlenül gyűlölték.
Beköszöntöttek az 1848-iki márciusi napok. A napi politika izgalmai egyre jobban
belesodorták a forradalmi hangulatba, neje és barátai mindegyre erősítették
köztársasági hajlamait. 1848 március 15-ikén a márciusi ifjak egyik vezére volt, a
nemzet kívánságait tartalmazó Tizenkét Pont mellé az ő Nemzeti Dalát nyomtatták
ki a szabad sajtó első termékéül. Ekkor állott népszerűségének tetőpontján.
Csakhamar bekövetkezett az ellenkező fordulat. Szélső republikánizmusában
keveselte az addig elért eredményeket, minden komolyabb ok nélkül támadásokat
intézett az első magyar minisztérium ellen, megírta A királyokhoz intézett versét.
Ez a riadója általános megdöbbenést keltett. Elvei homlokegyenest ellenkeztek a
nemzet közvéleményével, fenyegető hangok emelkedtek ellene; 1848 júniusában
fellépett képviselőjelöltnek, megbuktatták. Politikai szereplésének ez a bukás volt a
legfájóbb sebe. A költeményeiben annyira bálványozott Kiskunságban, a
szabadszállási kerületben, lépett fel, de az úripárt kikiáltotta ellene követjelöltül a
szabadszállási református pap fiát; a nép között elhíresztelték, hogy ellensége a
hazának, tót királyt óhajt, el akarja adni az országot az orosznak. Mikor a
felizgatott nép közt nejével együtt megjelent, agyonveréssel fenyegették. Hiába
folyamodott az országgyűléshez új választás elrendeléséért, a zavaros időkben
ügyét félretették. Ekkor írta, hazafiúi elkeseredésében és forradalmi lázában, utolsó
nagyobb elbeszélő költeményét: Az apostolt.
Azelőtt csendes elvonultságban élt nejével, most társaskörökbe járt, népgyűléseken
szónokolt, hírlapi cikkeket írt. Neje végzetes hatással volt rá; ahelyett hogy
csillapította volna, folytonosan szereplésre izgatta. A dicsvágyó nő szerette volna,
ha férje fontos szerephez jut s a költő nem tudta magát kivonni hatása alól.
Zaklatott lelkiállapotában legjobb barátaival is összetűzött: megtámadta
Vörösmarty Mihályt, szakított Jókai Mórral. 1848 őszén kinevezték századosnak a
28. honvédzászlóaljhoz, a katonaságnál is fegyelmezetlenül viselkedett. Némi
vigasztalást hozott dúlt életébe egyetlen gyermekének, Zoltánnak, születése 1848
december 15-én. Ekkor Debrecenben tartózkodott; innen tétette át magát, 1849
januárjában, Bem József tábornok erdélyi seregébe. A lengyel hadvezér nagyon
megkedvelte, segédtiszti beosztást adott számára, utóbb őrnaggyá nevezte ki,
fontosabb hadijelentések továbbítására futárul alkalmazta. Ilyen minőségében több
ízben meglátogathatta családját. Neje és fia a zavaros időkben ide-oda hányódva
élt, majd Erdődön az atyai házban, majd Debrecenben Vörösmarty Mihályéknál,
majd Nagyszalontán Arany Jánoséknál. A költő az orosz sereg közeledésének
hírére, 1849 július elején, Pestről a békésmegyei Mezőberénybe menekült Orlay
Petrich Somához, majd innen is tovább kocsizott s nejét Tordán hátrahagyva, július
25-én Berecken csatlakozott Bem tábornok seregéhez. Hat nap mulva, 1849 július
31-én, megtörtént a segesvári csata. Az orosz ezredek szétszórták Bem seregét, a
költőnek nyoma veszett a véres ütközetben. A hír megdöbbenést keltett
mindenfelé, eltűnését jó ideig hinni sem akarták, halálához kalandos történeteket
fűztek. Szendrey Júlia a kolozsvári osztrák katonai parancsnoksággal buzgón
nyomoztatta eltűnt férjét, utóbb Erdődre utazott atyjához, innen Pestre költözött s
1850 július 21-én Horvát Árpád egyetemi tanár felesége lett.