A száz titkos érzék Amy Tan lebilincselően izgalmas remekműve Kínáról és Amerikáról, a szere-

tetről és a hűségről, a képzeletünkben élő önmagunkról és a múló évek során fölfedezett igazi
énünkről. Bár Olivia Laguni félig kínai származású, szedett-vedett családjához fűződő vegyes ér-
zelmeiben mégis jellegzetesen amerikai: kissé feszélyezi a kínai rokonság, s e rokonságon belül is
elsősorban féltestvére – színtiszta kínai nővére –, Kuan Li. A derűs, jóindulatú Kuan mosolyra fa-
kasztóan hibás, tört angolsággal beszél, és leperegnek róla Olivia gyakran fullánkos, csípősen gu-
nyoros megjegyzései – ő ugyanis „jin szemmel” nézi a világot, s látja a halottakat.
 Fordította
Ladányi Katalin

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Amy Tan: The Hundred Secret Senses
© 1995 by Amy Tan
First published by Putnam
Translation rights arranged by Sandra Dijkstra
Literary Agency
All rights reserved

Hungarian translation © Ladányi Katalin, 2003

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A Kiadó minden jogot fenntart,
részletek közlésének jogát is az írott
és elektronikus sajtóban.

Kiadja a Magyar Könyvklub, Budapest, 2003,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
Felelős kiadó Révai Gábor,
a Magyar Könyvklub igazgatója
Irodalmi vezető Ambrus Éva
Felelős szerkesztő Palkó Katalin
Műszaki vezető Mátay-Mayer Gergely
A borítót tervezte Mohácsi László
Műszaki szerkesztő Császár András

Szedte Orcskay Erzsébet

Nyomta a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.
Felelős vezető Mádi Lajos vezérigazgató
Megjelent 23,68 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 547 811 9

 Amy Tan
A száz
titkos
érzék
MAGYAR KÖNYVKLUB
FAITHNEK
Amíg e könyvet írtam, sokak segítették munkámat jóindulatú figyelmükkel, türelmükkel és bizta-
tásukkal: Babalu, Ronald Bass, Linden és Logan Berry, dr. Thomas Brady, Sheri Byrne, Joan Chen,
Mary Clemmery, dr. Asa DeMatteo, Bram és Sandra Dijkstra, Terry Doxey, Tina Eng, dr. Joseph
Esherick, Audrey Ferber, Robert Foothorap, Laura Gaines, Ann és Gordon Getty, Molly Giles,
Amy Hempel, Anna Jardine, Peter Lee Kenfield, dr. Eric Kim, Gus Lee, Cora Miao, Susanne Pari,
Pej Sza Bao falu lakói, a Rock Bottom Remainders Könyvkereskedés, a Faith and Kirkpatrick Sale
munkatársai, Orville Schell, Gretchen Schields, a Shelburne House Library vezetői és személyzete,
Kelly Simon, dr. Michael Strong, Daisy Tan, John Tan, dr. Steven Vandervort, Lijun Wang, Wayne
Wang, Yuhang Wang, Russell Wong, valamint Jaddo és Zo lakosai.
Ezúton köszönöm mindazt, amit értem tettek, ám itt kívánom megjegyezni, hogy nem ők tartoz-
nak felelősséggel ennek a regénynek a hitelességéért, amelynek a megszületéséhez önszántukból
vagy akár tudtukon kívül hozzájárultak.
I
 1
A JIN SZEMŰ LÁNY

A nővérem, Kuan azt hiszi, jin szeme van. Látja a halottakat, akik immár
a Jin világban laknak – a kísérteteket, akik pusztán azért hagyják el köd-
fátyolba burkolózó Jin világukat, hogy meglátogassák őt a konyhájában,
a San Franciscó-i Balboa Streeten.
– Libbi-a! Találsz ki, kit látok tegnap! Na, találsz ki! – mondja Kuan, és
én találgatás nélkül is tudom, hogy egy halottról beszél.
Kuan valójában csak a féltestvérem, de ezt mások előtt meg sem említ-
hetem, mert súlyos sértés volna: mintha Kuan a családunktól csupán fél
szeretetet érdemelne, s mindössze ötven százalékkal kéne beérnie. Talán
az lesz a legjobb, ha mindjárt tisztázzuk a rokoni kapcsolatokat: Kuannak
és nekem csak az apánk közös. Ő Kínában született, ám a bátyám, Kevin,
az öcsém, Tommy meg én már San Franciscóban jöttünk világra, miután
apám, Jack Jí, bevándorolt ide, és feleségül vette anyánkat, Louise Kenfi-
eldet.
A mama afféle „amerikai vegyes felvágott”-nak szokta nevezni önma-
gát, mert ami fehér, duci és zsíros csak létezik, abból benne is akad egy
kevés. Az idahói Moscow-ban született, ahol annak idején ő volt a leg-
jobb majorette, sőt egyszer még megyei szépségdíjat is nyert egy saját ter-
mesztésű, Jimmy Durante profilját idéző deformált krumplival. Kislány-
korában, mesélte, arról álmodozott, hogy majd, ha megnő, ő is olyan
nádszál karcsú, egzotikus, ragyogó szépség lesz, mint a híres filmsztár,
Louise Rainer, aki O-lant játszotta Az édes anyaföldben, és alakításáért Os-
car-díjat kapott. Mivel a mamának ez az álma nem teljesülhetett, amikor
San Franciscóba költözött, elszerződött statisztának, és úgy döntött, az
lesz a legjobb, ha egzotikus férjet keres magának, így aztán hozzáment
apánkhoz. Azóta szent meggyőződése, hogy ő liberális szelleműnek szá-
mít, amiért ezzel a házassággal mintegy kilépett az angolszász fajtából. –
Amikor megismerkedtem Jackkel – mondogatja még ma is –, törvény til-
totta a vegyes házasságot, úgyhogy mi megszegtük a törvényt ezért a
szerelemért. – Azt persze elfelejti hozzátenni, hogy ez a törvény Kalifor-
niában nem volt érvényes.
Kuan már tizennyolc éves múlt, amikor először találkoztunk vele. Egé-
szen addig, a mamát is beleértve, egyikünk se látta, sőt a mama azt sem
tudta, hogy Kuan a világon van. Csak nem sokkal azelőtt szerzett tudo-
mást róla, hogy apám meghalt veseelégtelenségben. Én akkoriban még
négyéves se voltam, de máig is emlékszem néhány vele töltött pillanatra.
Ahogy lesiklom egy kanyargós csúszdán, egyenesen a karjába. Ahogy ki-
halászom a sekély vizű medencéből az aprópénzt, amit ő dobált bele. És
arra a napra is emlékszem, amikor utoljára láttam a kórházban: amit ak-
kor mondott, hosszú évekig félelemmel töltött el.
Az ötéves Kevin is ott volt. A kicsi Tommyra a várószobában vigyázott
a mama unokanővére, Betty Dupree, akit Betty néninek kellett szólíta-
nunk, és szintén Idahóból költözött San Franciscóba. Én egy ragadós mű-
anyag széken ülve kis tálkából eperzselét ettem, amit apám adott nekem
az ebédjéből. Ő párnákkal fölpolcolva feküdt az ágyban. Nehezen léleg-
zett. A mama az egyik pillanatban sírt, a másikban meg úgy tett, mintha
rettentően jókedvű lenne. Megpróbáltam kitalálni, mi a baj. Aztán már
csak arra emlékszem, hogy apám halkan beszélni kezdett, a mama meg
egészen közel hajolt hozzá, hogy jobban hallja, s miközben apám sutto-
gott, a mama egyszer csak kinyitotta a száját, egyre nagyobbra tátotta,
majd hirtelen felém fordította a fejét, és a szörnyűködéstől teljesen el-
torzult az arca. Megdermedtem a rémülettől. Honnan tudta a papa? Hon-
nan tudta, hogy reggel lehúztam a vécében Fürgét és Cammogót, a tek-
nőseimet? Csak arra voltam kíváncsi, hogy néznek ki a páncéljuk nélkül,
s az lett a vége, hogy lecsavartam a fejüket.
– A lányodat? – hallottam anyám hangját. – Mit csináljak vele? – És én
biztos voltam benne, hogy apám arra kérte, vigyen el engem a kutya-
menhelyre, mert ő is oda vitte el a kutyánkat, miután Gombszemű szét-
rágta a kanapét. Ettől kezdve csak zavaros, kusza emlékképek kavarog-
nak bennem: a zselés tálka leesik, és csörömpölve ripityára törik, anyám
egy fényképre mered, Kevin nevetve kikapja a kezéből, aztán nekem is
megmutatja az apró fekete-fehér fotót, amelyen egy gyér hajú, csupa
csont és bőr kisbabát látok. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, ami-
kor anyám rám kiáltott: – Most menned kell, Olivia! Nincs vita! – Én meg
sírva fogadkoztam: – Jó leszek! Ígérem, jó leszek!
Nem sokkal később anyám közölte velünk: – A papa itt hagyott ben-
nünket. – Ezen kívül még azt is mondta, hogy elhozza Kínából a papa
másik kislányát, aki majd a mi házunkban fog lakni. Bár arról egy szót
sem szólt, hogy engem meg bead a kutyamenhelyre, én mégis sírtam,
mert azt hittem, valahogy, számomra érthetetlen módon, minden min-
dennel összefügg – apám a vécékagyló örvénylő vizében eltűnt fejetlen
teknősök miatt hagyott itt bennünket, és az a másik lány is azért jön ide
hamarosan, hogy elfoglalja a helyemet. Még nem is ismertem Kuant, de
máris féltem tőle.
Tízéves koromban tudtam meg, hogy apámat a veséje ölte meg. A
mama elmesélte, hogy a papa a szokásos kettő helyett négy vesével szü-
letett, és egyik sem volt egészséges. Betty néni persze rögtön előállt egy
elmélettel, amellyel megmagyarázta a dolgot, mert neki mindig mindenre
akadt a tarsolyában egy elmélet, amit rendszerint a Weekly World Newsból
és hasonló forrásokból merített. Azt mondta, alighanem a papa eredetileg
sziámi iker lehetett, de az anyaméhben, mivel ő volt az erősebb, fölfalta a
gyengébb testvérét, s tőle happolta el azt a plusz két vesét. – Ki tudja? Le-
het, hogy szíve és gyomra is kettő volt neki! – Betty néni akkortájt hoza-
kodott elő ezzel az elmélettel, amikor a Life magazin képekkel illusztrált
beszámolót közölt az orosz sziámi ikrekről. Én is láttam ezt a riportot a
csípőnél összenőtt két kislányról, Tásáról és Szásáról, akik olyan szépek
voltak, hogy az embernek elfacsarodott a szíve, ha arra gondolt, mit mű-
velt velük a természet. Ez nyilván a hatvanas évek közepén történt, ami-
kor még csak tudásfoszlányokat, ismeretmorzsákat csipegettem össze.
Emlékszem, azt kívántam, bárcsak elcserélhetnénk Kuant azokra a sziámi
ikrekre, mert akkor két féltestvérem lenne, ami egy egésszel egyenlő. El-
képzeltem, amint az összes környékbeli gyerek velünk barátkozna, azt
remélve, hátha megengedjük nekik, hogy megnézzék, hogyan ugróköte-
lezünk vagy ugróiskolázunk.
Betty néni természetesen leadta a Kuan születéséről szóló sztoriját is,
ami csak kínos volt, nem szívfacsaró. A háború alatt, mondta, apám a
kujlini egyetemre járt, és mindig a piacon vett magának békát vacsorára
egy Li Csen nevű fiatal nőtől. Később összeházasodtak, aztán 1944-ben
megszületett a lányuk, Kuan, az a csupa csont és bőr kisbaba, akit a fény-
képen láttam.
Betty néninek erről a házasságról is volt egy elmélete. – A papád, kínai
létére, jóképű férfinak számított. Ráadásul egyetemet végzett, és épp-
olyan folyékonyan beszélt angolul, mint én meg a mamád. Ugyan miért
vett feleségül egy kis parasztlányt? Na, miért? Hát azért, mert muszáj
volt! Mi másért vette volna el? – Akkoriban már tudtam, hogy ez a „mu-
száj volt” mit jelent.
Akár így történt, akár nem, apám felesége 1948-ban meghalt valami tü-
dőbetegségben, talán tébécében, apám meg Hongkongba ment munkát
keresni. Kuant a felesége húgára, Li Bin-binre bízta, aki a Csangmian
nevű kis hegyi faluban lakott. Apám természetesen mindig küldött nekik
pénzt, hogy legyen miből élniük – melyik apa ne segítette volna a család-
ját? De 1949-ben a kommunisták elfoglalták Kínát, és ő nem tudott
visszatérni az ötéves lányáért. Így aztán mi mást tehetett volna? Nehéz
szívvel elhajózott Amerikába, hogy új életet kezdjen, és elfelejtse mindazt
a szomorúságot, amit Kínában hagyott. Tizenegy évvel később, a kórház-
ban, a halálos ágyánál megjelent első felesége szelleme. – Kérd vissza a
lányodat – intette –, különben a halálod után bűnhődni fogsz! – Hát ezt
mondta el apám közvetlenül a halála előtt – legalábbis Betty néni évekkel
később így mesélte.
Visszatekintve el tudom képzelni, mit érezhetett a mama, amikor
mindezt meghallotta. Első feleség? Egy Kínában maradt gyerek? Mi mo-
dern amerikai család voltunk. Angolul beszéltünk. Persze szerettük a kí-
nai konyhát, de nem otthon főzőcskéztünk, hanem kifőzdékből, étter-
mekből vittük haza az ételt, mint bárki más. És amerikai stílusú farmház-
ban éltünk, Daly Cityben. Apám a Számvevőszéken dolgozott. Anyám
részt vett az iskolai rendezvényeken, a szülői értekezleteken. Apám ko-
rábban sosem beszélt neki holmi kínai babonákról: együtt jártak temp-
lomba, és életbiztosítást kötöttek.
Apám halála után anyám fűnek-fának azzal dicsekedett, hogy „Jack
úgy bánt vele, akár egy kínai császárnővel”. Apám sírjánál bánatában
mindenféle fogadalmat tett Istennek. Betty néni szerint a temetésen meg-
esküdött, hogy soha többé nem megy férjhez, bennünket, gyerekeket a Jí
név tiszteletére nevel, azonkívül megkeresi apám elsőszülött lányát, Ku-
ant, és elhozza az Egyesült Államokba.
Valamennyi fogadalma közül csak ezt az utolsót teljesítette.

***

Anyám világéletében idült jószívűségben szenvedett, s ráadásul időről

időre rohamszerűen tört rá az önkénteskedhetnék. Egyik nyáron például
a menhelyről fogadott be egy yorkshire-i terriert: a ház azóta is bűzlik a
kutyapisitől. Két egymást követő karácsonyon meleg ételt osztott a haj-
léktalanoknak a St. Anthony refektóriumában: most meg Hawaiira utazik
az éppen soron lévő barátjával, bárki legyen is az. Körözött már petíció-
kat, gyűjtött már pénzt jótékony célra, és hirdette már bizottsági tagként
a különféle alternatív gyógymódokat. Mindenbe őszinte lelkesedéssel
vág bele, ám kezdeti lelkesedése végül mindig elfogy, és ő valami új
ügyet keres. Erős a gyanúm, hogy Kuant külföldi cserediáknak, afféle kí-
nai Hamupipőkének tekintette, akit egy évre vendégül lát, s aki aztán a
saját lábára állva éli tovább a maga csodálatos amerikai életét.
Mielőtt Kuan megérkezett, a mama vérbeli hajrálányként buzdított
bennünket, a bátyámat, az öcsémet meg engem, hogy szívesen lássuk a
nővérünket a házunkban és az életünkben. Tommy még túl kicsi volt ah-
hoz, hogy bármit tehessen, így aztán csak bólogatott, amikor a mama
ilyesmiket kérdezett: – Ugye örültök a nővéreteknek? Hát nem csuda iz-
galmas, hogy hamarosan itt lesz? – Kevin egyszerűen vállat vont, és úgy
tett, mintha rettentően unná az egészet. Egyedül én ugráltam örömöm-
ben, mint valami lelkes újonc a mama kis csapatában, méghozzá elsősor-
ban azért, mert szinte eksztázisba estem, amikor megtudtam, hogy Kuan
nem helyettem, hanem ráadásnak kerül a családba.
Bár magányos gyerek voltam, inkább egy új teknősbékát vagy egy új
babát szerettem volna, nem egy új testvért, akivel versengenem kell
anyám amúgy is csekély figyelméért, s akivel osztoznom kell a szerete-
tén, amelyből így sem kapok eleget. Persze tudtam, hogy anyám szeret
engem – de a hosszú sorban csak egy vagyok a sok közül. Amikor össze-
hasonlítottam, mennyi időt tölt velem és mennyit másokkal – akár vad-
idegenekkel is –, úgy éreztem, egyre lejjebb csúszom a kedvencek raglét-
ráján, s közben folyton megütöm, összetöröm magam. A mama életében
mindig bőven akadt hely a férfiaknak, akikkel éppen járt, vagy az úgyne-
vezett havernőknek, akikkel rendszeresen együtt ebédelt. Viszont ha ró-
lam volt szó, sosem lehetett bízni benne. Hányszor ígérte meg, hogy mo-
ziba, uszodába visz, aztán semmi sem lett belőle! Egyszerűen azt mond-
ta, elfelejtette, vagy ami ennél is rosszabb, álszent magyarázkodásba kez-
dett arról, hogy mi hangzott el köztünk, s ő valójában hogyan is értette. –
Utálom, ha duzzogsz, Olivia! – csattant föl egyszer. – Nem ígértem biz-
tosra, hogy tényleg elmegyek veled az uszodába. Csak annyit mondtam,
hogy szeretnék veled menni. – Hogyan győzhettem volna meg az akarata
ellenére?
Lassan megtanultam úgy tenni, mintha igazából semmi sem számíta-
na: megtanultam skatulyába zárni, lepecsételni és jó magas polcra rejteni
a reményeimet, hogy ne érjem el őket. Szépen bebeszéltem magamnak,
hogy ezek a remények egyébként sem fontosak, s ezzel elkerültem a se-
beket, amelyeket a mélységes csalódás ejthetett volna rajtam. Mindössze
annyi fájdalmat éreztem, mintha védőoltást kaptam volna – apró kis szú-
rást, semmivel se többet. És mégis, most, hogy visszagondolok rá, újra
belesajdul a szívem. Hogy lehet az, hogy már gyerekkoromban is tud-
tam: több szeretetet kéne kapnom? Vajon mindenki kimeríthetetlen érzel-
mi tartalékokkal születik?
Így aztán természetesen nem akartam, hogy Kuan a nővérem legyen.
Épp ellenkezőleg. Pontosan ezért tettem meg minden tőlem telhetőt,
hogy anyám azt higgye, el vagyok ragadtatva az ötlettől. Ez a fordított
logika afféle torz formája volt: Ha a reményeid sosem válnak valóra,
olyasmiben reménykedj, amit nem akarsz.
A mama azt mondta, egy nővér éppolyan, mint én vagyok, csak na-
gyobb nálam, éppolyan aranyos és szép, mint én, csak sokkal kínaibb, és
sokat fog segíteni nekem, és rengeteget fogunk együtt mókázni, játszani.
Én tehát nem egy nővért képzeltem el, hanem önmagam szakasztott má-
sát, az idősebb énemet – szóval egy igazi nagylányt, aki táncolni jár, és
testhez álló ruhákat hord, s aki úgy néz ki, mint Natalie Wood a West Side
Storyban, csak ferde a szeme. Ötévesen láttam ezt a filmet, de csak most
jut eszembe, hogy a jövőről álmodozva anyám is, én is olyan színésznő-
ket választottunk mintaképül, akik idegen akcentussal beszéltek.
Egyik este, mielőtt lefektetett, anyám megkérdezte, nem akarok-e
imádkozni. Tudtam, mit jelent az imádkozás: szép dolgokat kell monda-
ni, csupa olyasmit, amit mások hallani akarnak, ugyanúgy, ahogy a
mama csinálja. Így aztán Istenhez és Jézushoz imádkoztam, s arra kértem
őket, segítsenek, hogy jó legyek. Végül hozzátettem, hogy remélem, nem-
sokára megjön a nővérem, mert anyám épp erről beszélt. Amikor ki-
mondtam az áment, láttam, hogy anyám sír, és büszkén mosolyog. Ha
rám figyelt, buzgón gyűjtöttem Kuannak az ajándékokat. A sállal Betty
néni lepett meg a születésnapomra, a narancsvirág-illatú kölnit kará-
csonyra, a ragacsos cukrot meg mindenszentek előestéjére kaptam – s ezt
a sok szedett-vedett, rég megunt ócskaságot forró szeretettel helyeztem
el abban a dobozban, amire a mama ráírta: „Olivia nővérének,” és elhitet-
tem magammal: most már olyan jó vagyok, hogy hamarosan a mama is
rájön, semmi szükségünk még egy lánytestvérre.
Anyám később elmesélte a bátyáimnak meg nekem, milyen nehezen
találta meg Kuant. – Akkoriban – mondta – nem lehetett csak úgy levelet
írni, bélyeget ragasztani rá, és elküldeni Csangmianba. Egész aktahegye-
ken kellett átrágnom magam, amíg megküzdöttem a bürokráciával, amel-
lett több tucat nyomtatványt kellett kitöltenem. És az emberek nem na-
gyon tolongtak, hogy kezüket-lábukat törve segítsenek egy kommunista
országból származó idegennek. Betty néni azt hitte, megbolondultam!
Meg is kérdezte, hogyan fogadhatok be egy olyan lányt, aki már majd-
nem felnőtt nő, ráadásul egy kukkot sem tud angolul. Azzal riogatott,
hogy ennek a szerencsétlennek fogalma sincs, mi a jó, és mi a rossz, vagy
melyik a jobb keze, és melyik a bal!
Nem az aktahegy volt az egyetlen akadály, amit Kuannak le kellett
győznie. Apám halála után két évvel a mama férjhez ment Bob Laguni-
hoz, akit Kevin ma így emleget: – Egy külföldi importból származó bal-
fék a sok közül. Anyánk csak azért járt vele, és azért ment hozzá, mert
nem tudta, hogy olasz, tévedésből mexikóinak nézte. A mama fölvette
Bob nevét, s a bátyámat, az öcsémet meg engem ezért hívnak Laguninak.
Mondhatom, nagyon boldog voltam, amikor Simon felesége lettem, és a
Lagunit végre Bishopra cserélhettem. A lényeg az, hogy Bob látni sem
akarta Kuant. Egyáltalán nem akarta, hogy idejöjjön, és mint mindig, az ő
akarata ezúttal is mindenki másénál fontosabb volt anyámnak. Miután
elváltak – én akkor már egyetemre jártam –, a mama elmesélte, hogyan
vette rá Bob még az esküvőjük előtt, hogy vonja vissza a Kuan ügyében
beadott kérvényeit. Szerintem meg is tette volna, csak elfelejtette. De ne-
kem mindössze annyit mondott: – Elnéztelek, ahogy imádkoztál. Olyan
aranyosan, olyan szomorúan fohászkodtál Istenhez: „Kérlek szépen,
küldd el nekem Kínából a nővéremet.”

***

Már majdnem hatéves voltam, mire Kuan Amerikába érkezett. Mindnyá-

jan a San Franciscó-i repülőtér vámjánál vártuk. Betty néni is velünk tar-
tott. Anyám idegességében és izgalmában egyfolytában csak beszélt, be-
szélt: – Ide figyeljetek, gyerekek, Kuan valószínűleg szégyenlős, nehogy
mindnyájan egyszerre ugorjatok a nyakába… És nyilván csontsovány
szegényke, úgyhogy eszetekbe ne jusson kicsúfolni…
Amikor a vámtiszt végre kikísérte Kuant az előcsarnokba, ahol vára-
koztunk, Betty néni rámutatott, és így szólt: – Ő az! Ide a rozsdás bökőt,
hogy ő az! – A mama kétkedve csóválta a fejét, hiszen a felénk közelgő
idegen inkább alacsony, tömzsi, furcsa idős hölgynek látszott. Egyáltalán
nem hasonlított ahhoz a szegény, éhező, elhagyott gyermekhez, akit
anyám elképzelt, sem ahhoz a ragyogó szépségű nővérhez, aki az én lelki
szemeim előtt lebegett. Sárgásszürke pizsamát viselt, és széles barna ar-
cát két vastag copf keretezte.
Kuanról sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy szégyen-
lős lett volna. Lecsapta a kofferját, s kitárt karral hadonászva torkasza-
kadtából ordította: – Hel-loo! Hel-loo! – Kiabálva és nevetve úgy ugra-
bugrált, úgy vinnyogott örömében, mint az új kutyánk, valahányszor ki-
engedtük a garázsból. Ez a vadidegen előbb a mama nyakába borult,
majd Bob papáéba. Kevint és Tommyt meg a válluknál fogva rázogatta.
Amikor meglátott engem, hirtelen elhallgatott, leguggolt az előcsarnok
kellős közepén, és felém nyújtotta a karját. Én anyám szoknyáját huzigál-
va megkérdeztem: – Ez a nővérem?
– Látod? Ugyanolyan sűrű, fekete a haja, mint a papáé volt – felelte a
mama.
Máig őrzöm azt a fényképet, amelyet Betty néni akkor készített rólunk:
a göndör hajú, moherkosztümös mama huncutul mosolyog; olasz-ameri-
kai mostohaapánk, Bob szemmel láthatólag meg van döbbenve; a cow-
boykalapos Kevin és Tommy pofákat vág; a vigyorgó Kuan átöleli a vál-
lamat; én habos-csipkés ünneplőruhámban, hüvelykujjamat a számba
dugva bőgök.
Azért sírtam, mert néhány perccel azelőtt, hogy Betty néni lefényképe-
zett bennünket, Kuan megajándékozott, méghozzá egy szalmából font
apró kalitkával, amit a kabátja bő ujjából húzott elő, és büszkén nyújtott
át nekem. Amikor fölemeltem a kalitkát, és bekukucskáltam a szalmafo-
nat résein, egy hatlábú, fűzöld, fűrészfogú, dülledt szemű szörnyeteget
láttam, ami úgy csapkodott a csápjaival, akár az ostorral. Sikítva dobtam
el.
Otthon, a hálószobában, amelyben attól kezdve együtt aludtunk, Kuan
fölakasztotta az immár féllábú szöcske kalitkáját. Amint beesteledett, a
szöcske olyan hangosan kezdett ciripelni, mint a biciklicsengő, ami a já-
rókelőket figyelmezteti, hogy álljanak félre az útból.
Attól a naptól fogva teljesen megváltozott az életem. A mamának ka-
póra jött Kuan: végre talált egy lányt, aki mindig ráért, és szívesen, rá-
adásul ingyen vigyázott ránk. Mielőtt anyám délután elindult a szépség-
szalonba, vagy vásárolni ment a havernőivel, rám parancsolt, hogy el ne
mozduljak Kuan mellől. – Légy jó kislány, és szépen magyarázz el neki
mindent, amit nem ért. Megígéred? – Így aztán Kuan tanítás után min-
dennap rám akaszkodott, s bárhová mentem, mindig a nyakamon lógott.
Elsős koromra a nyilvános megaláztatás és a szégyenkezés valóságos
szakértője lettem. Kuan annyi butaságot kérdezett, hogy az összes kör-
nyékbeli gyerek azt hitte, a Marsról érkezett. – Mi az az M & M? Mi az a
rággumi? Ki az a Popeye tengerész? Miért lenni csak egy szeme? Tán ha-
ramia? – záporoztak a kérdései. Még Kevin és Tommy is folyton kinevet-
te.
Kuan mellett anyám lelkiismeret-furdalás nélkül merülhetett el Bobbal
a mézeshetek örömeiben. Ha a tanító nénim fölhívta, hogy közölje, belá-
zasodtam, Kuan jött értem az iskolai védőnő rendelőjébe, s ő vitt haza.
Ha görkorcsolyázás közben elestem, Kuan kötözte be a könyökömet. Ő
fonta be a hajamat. Ő csomagolt uzsonnát Kevinnek, Tommynak meg ne-
kem. Ő tanítgatott kínai gyerekdalokra. Ő vigasztalt meg, ha kiesett egy-
egy tejfogam. Ő szappanozta be a nyakamat a mosdókesztyűvel, ha fü-
rödtem.
Hálásnak kellett volna lennem Kuannak, hiszen mindig számíthattam
rá. Semmit sem szeretett jobban, mint mellettem lenni. Én azonban több-
nyire inkább nehezteltem rá, amiért elfoglalja anyám helyét.
Jól emlékszem arra a napra, amikor először jutott eszembe, hogy meg
kéne szabadulnom Kuantól. Nyár volt, ő mindössze egy-két hónapja ér-
kezett meg. Kuan, Kevin, Tommy meg én a házunk előtti gyepen üldö-
géltünk, s vártuk, hátha történik valami. Kevin két barátja a ház mellé lo-
pózva kinyitotta az öntözőberendezés csapját. A bátyám, az öcsém meg
én rögtön meghallottuk a csövekbe áramló víz árulkodó szortyogását és
bugyborékolását, s gyorsan elszaladtunk, mielőtt a permet spriccelni kez-
dett a tucatnyi szórófejből. Kuan viszont csak bőrig ázva álldogált ott, és
nem győzött álmélkodni, hogyan törhet fel egyszerre ennyi forrás a föld
mélyéből. Kevin meg a barátai a hasukat fogták a nevetéstől, én pedig rá-
juk kiáltottam: – Ez csúnya dolog!
Aztán Kevin egyik barátja, egy felvágós másodikos, akibe minden kis-
lány bele volt esve, megkérdezte tőlem: – Ez a lökött kínai csaj a nővé-
red? Hé, Olivia, akkor te is lökött kínai vagy?
Úgy dühbe gurultam, hogy ordítva tiltakoztam: – Nem a nővérem!
Utálom! Bárcsak visszamenne Kínába! – Tommy később beárulta Bob pa-
pának, mit mondtam, és Bob papa így szólt a mamához: – Louise, igazán
megnevelhetnéd a lányodat. – Anyám szomorúan csóválta a fejét. – Oli-
via – fordult hozzám –, az ember soha, senkit nem utál! Az a szó, hogy
„utálat”, egyszerűen rettenetes! Téged is éppúgy megsebez, mint máso-
kat. – Ezek után persze jobban utáltam Kuant, mint valaha.
Az volt a legrosszabb, hogy meg kellett osztanom vele a hálószobámat.
Kuan esténként szerette elhúzni a függönyt, hogy az utcai lámpa vakító
fénye beáradjon a szobánkba, ahol egymás mellett feküdtünk az egyfor-
ma ikerágyakban. E „gyönyörű amerikai hold” alatt, ahogy ő nevezte,
Kuan mindig kínaiul locsogott. Be nem állt a szája, miközben én úgy tet-
tem, mintha aludnék. Még akkor is javában nyomta a szöveget, amikor
fölébredtem. Így történhetett, hogy az egész családban egyedül én tanul-
tam meg kínaiul. Kuan megfertőzött vele. Álmomban, a pórusaimon ke-
resztül szívtam magamba a nyelvet. Kuan erőnek erejével szuszakolta be
az agyamba a maga kínai titkait, s ezzel megváltoztatta a világról alkotott
képemet. Hamarosan már a rémálmaimat is kínaiul álmodtam.
Kuan cserében tőlem tanult meg angolul – és most, hogy jobban bele-
gondolok, talán ezért nem beszélt sosem hibátlanul. Az igazat megvallva,
nem voltam valami buzgó tanár. Egy alkalommal, úgy hétéves korom-
ban, csúnyán megtréfáltam. Az ágyunkban feküdtünk, a sötétségben.
– Libbi-a – szólított meg Kuan, majd kínaiul megkérdezte: – Mondd,
annak a pompás körtének, amit ma este ettünk, mi az amerikai neve?
– Pfuj! – vágtam rá, s tenyeremet a számra tapasztottam, nehogy meg-
hallja, milyen gúnyosan nevetek.
Ő alig tudta kimondani, majd’ beletört a nyelve, ahogy többször is elis-
mételte: – Pu-fu-ujj, pu-fu-ujj –, aztán felkiáltott: – Nahát! Micsoda otrom-
ba név egy ilyen finom gyümölcsnek! Még sosem ettem ilyen jót! Te
olyan szerencsés kislány vagy, Libbi-a. Bár ne halt volna meg az anyám!
– Szinte bármilyen témáról, minden átmenet nélkül tudott átváltani élete
korábbi tragédiáira, amelyeket egytől egyig a kettőnk titkos kínai nyel-
vén mesélt el nekem.
Egy másik alkalommal figyelmesen nézte, ahogy az ágyamra szórt Va-
lentin-napi kártyáimat rendezgetem, aztán odajött, és kézbe vette az
egyiket. – Mi ez? – bökött a képre.
– Egy szív. A szeretet jele. Az összes lapon rajta van, látod? Minden
osztálytársamnak adnom kell egyet, de ez nem jelenti azt, hogy tényleg
mindenkit szeretek.
Visszament a saját ágyához, és lefeküdt. – Libbi-a – dünnyögte. – Bár
ne halt volna bele az anyám a szívbetegségbe! – Felsóhajtottam, de nem
néztem rá. Már megint kezdi! Pár pillanatig hallgatott, aztán folytatta: –
Tudod, mi az a szívbetegség?
– Micsoda?
 – A szívbetegség az, ami a családod mellett megmelenget, majd lefújja
a fejed fölül a szalmatetőt, és magával ragad.
– Ó!
– Tudod, ő nem a tüdőbetegségébe halt bele. Ez nem igaz.
És ekkor Kuan azt is elmesélte, hogyan kapta meg apánk a túl sok szép
álom nevű betegséget: semmi másra nem tudott gondolni, csak a gazdag-
ságra meg a gondtalan életre, így aztán elveszett, elúszott a családja mel-
lől, és kitörölte az emlékezetéből a feleségét meg a kislányát, akiket elha-
gyott.
– Én nem azt mondom, hogy apánk rossz ember volt – suttogta reked-
ten Kuan. – Nem, nem. Csak nem volt elég hűséges. Tudod, mi az a hű-
ség, Libbi-a?
– Nem. Mi az?
– Megmagyarázom. Ha megkérsz valakit, hogy vágja le tőből a kezét,
mert így megmenthet téged attól, hogy a szalmatetővel együtt te is elre-
pülj, az illető rögtön levágja mind a két kezét, hogy megmutassa, milyen
szívesen teljesíti a kérésedet.
– Ó!
– De a mi apánk ezt nem tette meg. Akkor hagyott el minket, amikor
anyánk éppen kisbabát várt. Én nem hazudok neked, Libbi-a, ez az igaz-
ság. A kínai életkorom szerint négyéves voltam, amikor ez történt ve-
lünk. Sosem felejtem el, ahogy anyám mellett feküdtem, és a nagy pocak-
ját simogattam. Akkorára dagadt, mint egy görögdinnye.
Kinyújtotta a kezét, ameddig csak tudta, úgy mutatta, mekkorára. –
Aztán a pocakjában lévő összes víz a szemén folyt ki, mert olyan szomo-
rú volt, hogy ömlött a könnye. – Kuan karja hirtelen lehanyatlott. – Az a
pocakjában növekvő szegény éhező kisbaba meg lyukat rágott anyám
szívébe, és mindketten meghaltak.
Biztos vagyok benne, hogy Kuan ezt jórészt képletesen értette, ám én
gyerekkoromban mindazt, amiről beszélt, szó szerinti igazságnak tekin-
tettem: magam előtt láttam, ahogy levágott kezek repülnek ki a tető nél-
küli házakból, apám a Kínai-tengerben úszik, a kisbaba lyukat rág az
anyja szívébe. A képek fantomokká váltak. Olyan voltam, akár a horror-
filmet néző kisgyerek, aki a szemét eltakarva, szorongva les ki az ujjai kö-
zött. A saját jó szántamból lettem Kuan rabja, és ő őrködött fölöttem.
 A mesék végén Kuan mindig így szólt hozzám: – Te vagy az egyetlen,
aki tud róla. Soha ne mondd el senkinek. Soha. Megígéred, Libbi-a?
És én előbb mindig megráztam a fejemet, aztán bólintottam. Mágnes-
ként vonzott Kuanhoz a kiváltság és a félelem.
Egyik éjjel, amikor már olyan álmos voltam, hogy majd’ leragadt a sze-
mem, ő újra kínaiul kezdett duruzsolni: – Muszáj elmesélnem neked va-
lamit. Egy titkot, amiről tilos beszélni. Túl nagy teher. Nem bírom tovább
magamban tartani.
Ásítottam. Abban reménykedtem, hogy megérti a célzást.
– Nekem jin szemem van.
– Milyen szemed?
– Jin szemem. Ez az igazság. Látom a jin embereket.
– Kiket látsz? Nem értem.
– Oké. Elárulom. De előbb meg kell ígérned, hogy soha nem mondod
el senkinek. Soha. Megígéred, Libbi-a?
– Oké. Megígérem.
– Azokat hívják jin embereknek, akik már meghaltak.
Egyből kinyílt a szemem. – Micsoda? Te halottakat látsz…? Úgy érted,
kísérteteket?
– Ne mondd el senkinek. Soha. Megígéred, Libbi-a?
Elállt a lélegzetem. – Most is vannak itt kísértetek? – suttogtam.
– Hát persze. Sokan. Sok-sok jó barát.
Gyorsan a fejemre húztam a takarót. – Kérd meg őket, hogy menjenek
el! – könyörögtem.
– Ugyan, Libbi-a, ne félj tőlük. Ők a te barátaid is. Ó, nézd csak, most
kinevetnek, amiért így megijedtél.
Sírva fakadtam. Kuan egy idő után felsóhajtott. – Jól van, na, ne sírj
már – mondta csalódottan. – Elmentek.
Hát így kezdődött ez a kísértethistória. Amikor végre kibújtam a taka-
ró alól, Kuan egyenesen ült az ő gyönyörű amerikai holdjából áradó mes-
terséges fényben, s úgy bámult ki az ablakon, mintha az éjszakában eltű-
nő vendégei után nézne.
Másnap reggel odamentem anyámhoz, és megszegtem az ígéretemet:
mindent elmondtam neki Kuan jin szeméről.
 ***

Most, felnőtt fejjel persze már tudom, hogy Kuan nem miattam került el-
megyógyintézetbe. Bizonyos értelemben önmagának köszönhette. Elvég-
re én akkoriban csak hétéves kisgyerek voltam. Rettentően féltem, majd’
beleőrültem. El kellett mondanom anyámnak, miket beszél Kuan. Azt
hittem, a mama majd megkéri, hogy hagyja abba, és kész. De aztán Bob
papa is tudomást szerzett Kuan kísérteteiről, és iszonyú dühbe gurult.
Rögtön bevitette Kuant a Mary’s Help elmeosztályára.
Amikor a következő héten meglátogattam, Kuan a fülembe súgta: – Fi-
gyelsz, Libbi-a! Van nekem titkom. De nem mondasz el senkinek se, jó? –
Kínaiul folytatta. – Ha az orvosok meg az ápolónők kérdésekkel nyaggat-
nak, mindnyájukat úgy tekintem, mintha amerikai kísértetek lennének –
nem látom, nem hallom őket, és nem beszélek velük. Így majd hamaro-
san rájönnek, hogy nem tudnak megváltoztatni, épp ezért kénytelenek
lesznek kiengedni innen. – Emlékszem, úgy nézett ki, akár egy kőből fa-
ragott, mozdulatlan palotapincsi.
Ez a kínai némaság, ez a „nem látok, nem hallok, nem beszélek” sajnos
visszafelé sült el. Az orvosok azt hitték, Kuan katatóniás. Akkoriban, az
1960-as évek elején, a pszichiátria még gyerekcipőben járt, így aztán
Kuan kínai kísérteteit súlyos elmezavarként diagnosztizálták, és Kuant
elektrosokk-terápiára fogták. Előbb egyszer, mondta, aztán kétszer, zo-
kogta, aztán újra meg újra. Még ma is belesajdul a szívem, ha erre gondo-
lok.
Legközelebb is bizalmába avatott, amikor bementem hozzá a kórház-
ba. – Képzeld, az a rengeteg villanyáram úgy megoldotta a nyelvemet,
hogy már nem tudtam hallgatni, mint a csuka. Csak járt a szám, egyfoly-
tában hápogtam, mint a falusi kacsa, a Jin világgal hencegtem. Ekkor
négy rossz kísértet rám kiáltott: „Hogy fecsegheted ki a titkainkat?” És
egy jin-jang-tut kaptam tőlük büntetésből – rákényszerítettek, hogy tép-
jem ki a hajam felét. Az ápolónők ezért borotválták le az egészet. Semmit
sem tehettem ellene: addig cibáltam a hajamat, amíg a fél fejem kopasz
lett, mint a dinnye, a másik fele meg szőrös maradt, akár a kókuszdió. A
kísértetek meg jól lehordtak a két arcomért: azt mondták, az egyik hűsé-
ges, a másik áruló. De én nem vagyok áruló! Nézz rám, Libbi-a. Hűséges
az arcom? Mit látsz rajta?
Amit láttam, attól olyan félelem fogott el, hogy valósággal megbénul-
tam. Kuan úgy nézett ki, mintha kézi fűnyíróval vágtak volna neki tüskés
kefefrizurát. Éppolyan szörnyű látványt nyújtott, mint egy utcán elütött,
felismerhetetlenné vált állat teteme, amelyről az ember csak találgathatja,
vajon mi is lehetett azelőtt szegény. Csakhogy én tudtam, milyen volt
Kuan haja. Derékig ért, s az ujjaim úgy úszkáltak benne, mintha tükörfé-
nyes, fekete hullámok között lubickolnának. Gyakran megragadtam ezt a
dús sörényt, megrángattam, akár egy öszvér kantárszárát, s közben azt
kiáltottam: – Gyí, te, Kuan! Mondd, hogy iá!
Megfogta a kezemet, majd végighúzta a fejbőrén, ami úgy dörzsölte a
tenyeremet, mint a smirgli, s ő közben Kínában élő barátokról és ellensé-
gekről suttogott. Csak beszélt, beszélt, megállás nélkül, mintha a sokk-
terápia lerobbantotta volna a lakatot a szájáról, és többé nem tudná be-
fogni, én meg rettegtem, nehogy elkapjam tőle ezt az őrült beszédbeteg-
séget.
A mai napig sem értem, miért nem hibáztatott soha Kuan a történte-
kért. Pedig biztos vagyok benne, hogy tudta: én sodortam bajba. Miután
hazajött a kórházból, nekem adta emlékbe azt a műanyag csuklópántot,
amire a betegek személyi adatait írják. Elmesélte, hogy sikoltoztak a va-
sárnapi iskolás gyerekek, akik a „Csendes éj”-t mentek be elénekelni,
amikor az egyik vénember rájuk förmedt: – Csend legyen! – Beszámolt
róla, hogy némelyik beteget kísértetek szállták meg, de ezek egyáltalán
nem hasonlítottak az általa ismert derék jin emberekhez, és ez bizony
nagy kár. De egyetlenegyszer se kérdezte meg tőlem: – Miért árultad el a
titkomat, Libbi-a?
Mégis mindmáig úgy emlékszem a dologra, ahogyan akkor éreztem –
hogy elárultam őt, és ebbe bolondult bele. Meg voltam győződve róla,
hogy én vagyok az oka a sokkterápiának is, ami szabadjára engedte
Kuan kísérteteit.

***
Ez több mint harminc éve történt, és Kuan azóta is búslakodik. – Az én
szééép, győőőnyörű szép hajam! – lamentál kínaiul. – Régen fényes-sima
volt, mint a vízesés, síkosan hűs, mint az angolna. És nézd meg most! Az
a rengeteg sokkolás jól elintézett engem! Mintha bezártak és éhkoppon
tartottak volna. A csillogó fekete színem kiégett. A lágy, puha fürtjeim
fölkunkorodnak. Most minden hajszálam merev drót, ami az agyamba
fúródik, és azt üzeni: Elég a jin beszédből! Ezt tették velem, de én akkor
se változom meg. Látod? Erős maradok.
Kuannak igaza volt. Újra kinőtt hajával drótszőrű foxihoz hasonlított.
És amikor fésülködött, elektromosságtól sercegő tincsei égnek álltak, és
akkorákat pukkantak, mint a kiégő villanykörtékben elpattanó izzószá-
lak. Kuan meg is magyarázta, miért: – Sok-sok villanyáram, ami orvosok
agyamba gyömöszölnek, most futkos át testemen, úgy, ahogy futkosnak
lovak versenypályán, körbe-körbe. – Határozottan állítja, hogy most ezért
nem tud úgy megállni pár méternyire a televíziótól, hogy a készülék
vissza ne sercegjen. Nem hallgatja a walkmant, amit a férjétől, George-tól
kapott ajándékba, és a combjához szorítva „földelnie” kell a zsebrádiót,
különben teljesen mindegy, melyik állomásra állítja be, csak „szörnyű
nyekergést, zúgást, dörömbölést” hall, semmi mást. Semmiféle órát nem
tud hordani. Tombolán nyert egy digitális karórát, de amint a csuklójára
csatolta, a számok nyomban száguldozni kezdtek, akár a gyümölcsök a
pénzbedobós nyerőgépeken, és az óra hamarosan megállt. – Jackpot! –
rikkantotta Kuan. – Nyolc-nyolc-nyolc-nyolc-nyolc! Szerencseszám, de
óra ócska vacak!
Bár Kuannak nincs semmiféle műszaki képzettsége, egy másodperc
alatt hajszálpontosan meg tudja állapítani, hol a hiba egy áramkörben, le-
gyen az bármilyen konnektor vagy a fényképezőgép vakuja. Az én masi-
náimra is elég ránéznie, máris megmondja, mi romlott el bennük – pedig
én vagyok a reklámfotós, neki meg halvány fogalma sincs, hogy kell a leg-
primitívebb gépet elkattintani. Mégis megtalálja a kamera, a kábel vagy
az akku bedöglött alkatrészét, és később, amikor beviszem a gépet a sac-
ramentói finommechanikai laborba, hogy nézzék már meg, mi baja, min-
dig kiderül: Kuannak igaza volt. Ezenkívül, a saját szememmel láttam,
ahogy néhány percre életet lehelt egy töksüket drótnélküli telefonba,
pusztán azzal, hogy a mutatóujjával a hátlapon lévő újratöltő gombot
nyomta. Egyikünk sem tudja megmagyarázni, hogyan lehetséges mind-
ez. Magam is csupán annyit mondhatok, hogy e furcsa dolgok szem- és
fültanúja voltam.
De azt hiszem, Kuan legkülönösebb képessége mégis a különböző be-
tegségek, ilyen-olyan nyavalyák diagnosztizálása. Elég kezet fognia egy
vadidegennel, s azonnal megállapítja, volt-e törött csontja az illetőnek,
még akkor is, ha a csont már réges-rég összeforrt. De az ízületi- és ín-
gyulladás, a térdkalács nyálkatömlő-gyulladása vagy az isiász sem fog ki
rajta – épp ellenkezőleg: akkor van igazán elemében, ha az izmok és a
csontok betegségeivel kerül szembe. Ilyenkor „égő csontokról”, „lázas
karokról”, „rozsdás ízületekről”, „girbegurba lábakról” szónokol, s azt
állítja: a szóban forgó kórt az okozza, hogy az ember egyszerre eszik hi-
deg és meleg ételt, számon tartja a csalódásait, túl sokszor csóválja sajnál-
kozva a fejét, s magába fojtja a bánatát. Kuan senkit sem tud azon mele-
gében meggyógyítani – elvégre ő nem a két lábon járó lourdes-i csoda-
barlang. De sokan mondják, hogy a puszta érintése is gyógyító hatású –
így vélekednek a Castro negyedben élő kuncsaftjai is, akik a munkahe-
lyére, a Spencer patikába járnak hozzá, hogy nála váltsák ki a gyógysze-
reiket. Ezeknek a férfiaknak a zöme homokos – Kuan csak „agglegények-
nek” hívja őket. Mivel már több mint húsz éve ott dolgozik, látja, hogyan
hatalmasodik el néhány törzsvendégén az AIDS. Amikor a betegek fölke-
resik, ő villámgyorsan, csak úgy kutyafuttában, megdögönyözi egy kicsit
a vállukat, miközben orvosi tanácsokkal látja el őket: – Még mindig sok
sör iszol, és fűszeres étel eszel? Méghozzá együtt? Egyszerre? Még ilyet!
Hát mit mondok én neked? Ejnye! Hogy fogsz így te meggyógyul, mi? –
Mintha kisgyerekek lennének, akik csak azért nyafognak, hogy kényez-
tesse őket. Akad, aki mindennap benéz, még akkor is, ha ingyen házhoz
szállítanák a gyógyszerét. Én tudom, miért. Amikor Kuan ráteszi a kezét
a fájó testrészre, az ember előbb enyhe bizsergést érez, mintha csiklan-
doznák, és ezernyi tündér lejtene táncot rajta, aztán meg mintha kellemes
meleg víz áradna szét az ereiben. Persze nem gyógyul meg, de megsza-
badul a gondjaitól, és lecsillapodik, mintha a csendes, nyugodt tenger fel-
színén lebegne.
 – A jin agglegények a haláluk után is eljönnek hozzám látogatóba –
mesélte egyszer Kuan. – És Kuan doktornőnek szólítanak. Persze csak vicc-
ből. – Aztán szégyenlősen, immár angolul, hozzátette: – Meg tán tiszte-
letből. Te mit gondolni erről, Libbi-a? – Mindig ezt kérdezi tőlem: – Te
mit gondolni erről, Libbi-a?
A családban egyikünk sem beszél Kuan különleges képességeiről, mert
csak arra hívnánk föl vele a figyelmet, amit már amúgy is tudunk – hogy
Kuan még kínai mércével mérve is dilis, sőt alighanem San Franciscó-i
mércével mérve sincs ki mind a négy kereke. Mindazt, amit mond és
tesz, még azok közül is kevesen hinnék el, akik elmeorvosi kezelés alatt
állnak, vagy valami eszement szekta tagjai.
De jómagam már nem tartom őrültnek a nővéremet, illetve azt hiszem,
ha mégis az, egyáltalán nem közveszélyes, legalábbis abban az esetben,
ha az ember nem veszi komolyan. Kuan nem sétál eszelősen kántálva az
utcán, mint az a fickó a Market Streeten, aki állandóan azt kiabálja, hogy
Kalifornia sorsa meg van pecsételve, úgy fog belecsúszni az óceánba,
akár egy kagylókkal teli tál. És Kuannak esze ágában sincs nyerészkedni,
mint a New Age kuruzslóinak: ő senkit sem vág meg óránként százötven
dollárra pusztán azért, hogy elárulja, mi nem stimmel az ember múltjá-
ban. Nem bizony! Ő ingyen mondja meg, még akkor is, ha a kutya se kér-
dezi tőle.
Kuan többnyire pontosan olyan, mint bárki más: sorban áll, alkalmi vé-
telekre vadászik, és aprópénzben méri a sikert. – Képzelsz, Libbi-a! – lel-
kendezett, amikor reggel fölhívott. – Tegnap egyet fizet, kettőt kap cipőt
veszek Emporium Capwell kiárusításon! Találsz ki, mennyi sok pénz
nem fizetek! Na, találsz ki!
De kár volna tagadni, hogy Kuan furcsa szerzet, igazi csudabogár.
Néha jót mulatok rajta, máskor kimondottan idegesít. Gyakran bosszan-
kodom, sőt dühbe is gurulok – bár nem Kuan miatt, hanem azért, mert a
dolgok sosem úgy végződnek, ahogy szeretné az ember. Miért éppen Ku-
ant fogtam ki nővéremnek? Ő meg miért éppen engem?
Hébe-hóba eltűnődöm, hogyan alakult volna kettőnk kapcsolata, ha ő
valamivel normálisabb. Aztán meg arra gondolok, ugyan ki a megmond-
hatója, mi a normális és mi nem? Lehet, hogy egy másik országban Kuant
átlagembernek tartanák. Lehet, hogy Kína bizonyos részein, Hongkong-
ban vagy Tajvan szigetén nagyra becsülnék, sőt rajonganának érte. Lehet,
hogy létezik olyan hely is a világon, ahol mindenkinek jin szemű nővére
van.

***

Kuan már majdnem ötvenéves, míg én teljes tizenkét esztendővel fiata-

labb vagyok nála. Ezt minden alkalommal büszkén hangoztatja, ha vala-
ki udvariasan megkérdezi, vajon ki az idősebb kettőnk közül. Mások
előtt különös előszeretettel csipkedi meg az arcomat, és szívesen emlé-
keztet, hogy kezd „összegyűrődni” a bőröm, mert dohányzom, ráadásul
túl sok bort és kávét iszom – neki ugyanis nincsenek efféle rossz szoká-
sai. – Ne kapj rá, és nem kell leszokni róla! – mondogatja. Kuan nem ra-
vasz és nem titokzatos: külső szemlélő számára látszólag minden rend-
ben van vele. A lényeg az, hogy senki nem hinné: testvérek vagyunk.
Kevin egyszer viccből azt mondta, lehet, hogy a kommunisták nem is a
nővérünket küldték el nekünk, mert szerintük mi, amerikaiak úgyis azt
hisszük, minden kínai egyforma. Miután ezt meghallottam, elképzeltem,
hogy egy szép napon majd levelet kapunk Kínából, amelyben ez áll: „El-
nézést kérünk, tévedtünk.” Mert Kuan sehogyan sem illett bele a csalá-
dunkba. A karácsonyi fotóink mindig úgy néztek ki, mint a gyerekeknek
szóló képrejtvények, amelyeken a kakukktojást kell megkeresni. Minden
évben Kuan állt az első sor közepén – tarka nyári ruhában, a copfjában
jobbról-balról egy-egy masni alakú hatalmas hajcsattal –, és fülig érő száj-
jal, idétlenül vigyorgott, akár egy félcédulás. Végül a mama állást szer-
zett neki egy kínai-amerikai étteremben, ahová fölvették pikolólánynak.
Kuannak jó egy hónap kellett hozzá, hogy rájöjjön: a felszolgált ételek ál-
lítólag kínaiak. Telt-múlt az idő, ő azonban nem amerikanizálódott, és
valahogy az apánkat idéző vonások sem bújtak ki belőle.
Ezzel szemben sokan állítják, hogy én hasonlítok legjobban apánkhoz,
méghozzá kívül-belül egyaránt. – Nézzétek, mennyit tud enni Olivia
anélkül, hogy egyetlen dekát is hízna! – mondogatja állandóan Betty
néni. – Hiába, apja lánya! – Anyám meg egyszer kijelentette: – Olivia
éppolyan szőrszálhasogató, mint Jack volt. Az ő könyvelői mentalitását
örökölte. A legapróbb részletek sem kerülik el a figyelmét. Nem csoda,
hogy fotós lett belőle. – Az efféle megjegyzések hallatán mindig eltöpren-
gek, vajon mi szállt még rám az apai génkészletből. Talán az is apám ha-
gyatéka, hogy sokszor vagyok levert, rosszkedvű, hogy egy csipetnyi só-
val eszem a gyümölcsöt, hogy irtózom a bacilusoktól?
Velem ellentétben Kuan valóságos kis dinamó. Alig százötven centi
magas, és éppúgy viselkedik, mint egy miniatűr elefánt a porcelánbolt-
ban. Minden ordítóan harsány körülötte. Képes türkizkék nadrághoz bí-
borvörös blézert fölvenni. Suttogni is csak hangosan tud fátyolos, reked-
tes hangján, ami úgy szól, mintha Kuan krónikus laryngitisben szenved-
ne, holott ő soha nem beteg. Tanácsokat osztogat, hogyan éljünk egészsé-
gesebben, gyógyfüveket ajánl, és sosem rejti véka alá a véleményét, ha
arról van szó, miként kell valamit megjavítani, legyen az elromlott házas-
ság vagy elromlott mosógép. Villámgyorsan vált át egyik témáról a má-
sikra, és mindig közbeszúr egy-egy tippet, hol lehet éppen olcsóbban vá-
sárolni. Tommy egyszer azt mondta, Kuan a szólásszabadság, a szabad
asszociáció és a tankolással egybekötött ingyenes autómosás meggyőző-
déses híve. Kuan ma is éppolyan rosszul beszél angolul, mint harminc
évvel ezelőtt, csak sokkal gyorsabban pereg a nyelve. Ő persze azt hiszi,
kifogástalan az angolsága. A férjét is gyakran helyreigazítja. – Nem úgy
mondasz, eufóriás, hanem alufóliás! – magyarázza George-nak.
A szembetűnő különbségek ellenére Kuan esküszik rá, hogy úgy ha-
sonlítunk egymáshoz, mint két tojás. Szerinte egy kozmikus kínai köl-
dökzsinór köt össze bennünket, és ezért egyformák a velünk született jel-
lemvonásaink, a személyes indítékaink, sőt ezért azonos a balsorsunk
meg a jó szerencsénk is. – Én és Libbi-a itt bent vagyunk ugyanolyan –
meséli minden új ismerősnek, miközben rákoppint a fejem búbjára. –
Mindketten születünk majom éve, bizony ám! Melyikünk idősebb? Ta-
lálsz ki! Na, melyikünk? – kérdezi, arcát az arcomhoz nyomva.
Kuan sosem tudta hibátlanul kiejteni a nevemet. Számára én sosem le-
szek Olivia – az idők végezetéig Libbi-a maradok. Nem egyszerűen Lib-
by, mint a paradicsomlé, hanem Libbi-a, mint Moamer al-Kadhafi hazája.
Ennek következtében Kuan férje, George Liu, azonkívül George első há-
zasságából származó két fia, sőt az egész rokonságuk is Libbi-ának szólít.
Különösen ez a hozzácsapott „a” megy az idegeimre, ami kínaiul azt je-
lenti: „Hé!” Mintha csak úgy lazán rám szólnának: „Hé, Libby, gyere
ide!” Egyszer megkérdeztem Kuantól, mit szólna hozzá, ha úgy mutat-
nám be valakinek: – Ez a nővérem, Hé, Kuan. – Erre a karomra csapott,
harsányan hahotázni kezdett, és levegő után kapkodva, rekedten rávág-
ta: – Jaj, de jó! Jaj, de jó! – Ennyit a kulturális hasonlóságokról. Egy szó,
mint száz, én már csak Libbi-a leszek, ameddig élek.
Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem szeretem Ku-
ant. Már hogyne szeretném a saját nővéremet? Sok tekintetben jobban ha-
sonlít anyámhoz, mint én, az édes gyermeke. De gyakran furdal a lelkiis-
meret, amiért nem vágyom szoros kapcsolatra Kuannal. Bizonyos érte-
lemben természetesen szoros kapcsolatban vagyunk, mint a közeli rokonok
általában. Sok mindent tudunk egymásról, főleg azért, mert tizenkét évig
egy fedél alatt éltünk, közös volt a hálószobánk, a szekrényünk, a fogkré-
münk, és minden reggel ugyanazt a búzapelyhet ettük. Úgy kötnek össze
bennünket a mindennapi életben ránk ragadt szokások, ahogy csak a csa-
ládtagokat köthetik össze. Kuan tényleg nagyon aranyos és lojális nővér.
Rendkívül lojális hozzám. Habozás nélkül letépné a fülét bárkinek, aki
egyetlen rossz szóval illetne engem. Ez borzasztóan fontos. Csupán arról
van szó, hogy nem akarok szorosabb kapcsolatban élni vele, legalábbis
úgy nem, ahogy némely nővérek, akik egyúttal a legjobb barátnők is. Mi-
vel így áll a helyzet, nem osztom meg vele minden titkomat úgy, ahogy ő
avat be élete legintimebb részleteibe, mint például a múlt héten is, ami-
kor a férjét beszélte ki.
– Képzelsz, Libbi-a – mesélte –, találok egy szemölcs, akkora, akár saját
orrlyukam, Georgie-a hogyishívjákján… na, mondasz már, mi az az izé
férfiak lába között, kínaiul jinnang a neve, és kerek meg ráncos, mint két
dió!
– Here.
– Igen, igen, szóval találok herén nagy szemölcs! És most mindennap,
de mindennap kell nekem megvizsgálni Georgie-a heréje, hogy lássak,
szemölcs nem lesz még nagyobb.
Kuan a családon belül egyszeriben nem ismer határokat. Szerinte min-
dent nyíltan, hajmeresztő és kimerítő részletességgel ki lehet tárgyalni –
mondjuk, mennyit költöttél a nyaralásra, mi baja a bőrödnek, miért nézel
ki olyan pocsékul, mint egy vesztét érző hal az éttermi akváriumban. És
ezek után Kuan még csodálkozik, hogy nem viszem állandóan magam-
mal, ha társaságba megyek, és nem hívom meg mindig, ha vendégek jön-
nek hozzám. Ő bezzeg hetenként egyszer meghív engem vacsorára, épp-
úgy, mint minden unalmas családi összejövetelre – a múlt héten például
George nénikéjét ünnepeltük, abból a jeles alkalomból, hogy ötven év
után végre megkapta az amerikai állampolgárságot. És még sorolhatnám.
Kuan meg van győződve róla, hogy csak akkor maradnék távol, ha vala-
mi végzetes katasztrófa tartana vissza. – Mért nem jössz el tegnap este?
Tán van valami baj?
– Nincs semmi baj.
– Vagy te beteg?
– Nem.
– Akarsz, hogy átmegyek, és viszek neked narancs? Nekem van jó, ol-
csón veszek, hatot adnak egy dollárért.
– Hidd el, hogy kutya bajom. De tényleg!
Kuan éppolyan, mint egy árva macska, folyton csak dagasztja a szíve-
met. Mióta ismerem, mindig ilyen volt, narancsot hámozott, cukrot vett
nekem, ámulva csodálta meg a bizonyítványomat, agyba-főbe dicsért,
milyen okos vagyok, sokkal okosabb, mint amilyen ő valaha is lehet. Pe-
dig én semmit sem tettem azért, hogy megszeressen. Gyerekkoromban
gyakran még játszani sem akartam vele. Az évek folyamán számtalan-
szor gorombán rákiabáltam, sokszor a fejéhez vágtam, hogy zavar, hagy-
jon engem békén. Vissza sem tudok emlékezni rá, hányszor hazudoztam
összevissza, hogy ne kelljen elmennem hozzá.
Eközben ő a dühkitöréseimet mindig hasznos tanácsnak, gyenge kifo-
gásaimat mindig jó szándéknak, ragaszkodásom lagymatag gesztusait
mindig forró, hűséges testvéri szeretetnek tekinti. És ha már nem bírom
tovább, mérgemben a képébe vágom, hogy őrült. Mielőtt visszaszívhat-
nám az éles, sértő szavakat, ő megsimogatja a karomat, aztán nagyot ne-
vet, és a sebei azon nyomban maguktól begyógyulnak – engem meg
örökkön-örökké gyötör a bűntudat.
 ***

Az utóbbi hónapokban Kuan többet nyaggat, mint valaha. Eddig általá-

ban leszállt rólam, ha harmadszor is nemet mondtam valamire, most
azonban olyan makacsul hajtogatja a magáét, mintha beragadt volna az
agyában lévő automata szalag-visszatekerő. Amikor éppen nem bosszan-
kodom miatta, attól félek, nem fog-e megint idegösszeomlást kapni. Ke-
vin szerint valószínűleg csak klimaxos, de én látom, hogy komolyabb a
baj. A megszállottsága nem ismer határokat. Sokkal gyakrabban mesél a
kísérteteiről, mint azelőtt. Ha elbeszélgetek vele, szinte mindig Kínát em-
legeti: azt mondja, addig kell visszamennie, amíg meg nem változik min-
den, és amíg nem késő. Hiába kérdezem, mihez késő vagy nem késő.
Nem tud válaszolni.
Aztán meg itt a házasságom. Egyszerűen képtelen beletörődni, hogy
Simon és én különváltunk. Kuan a szó szoros értelmében szándékosan
próbálja szabotálni a válást. A múlt héten például nálam ünnepeltük Ke-
vin születésnapját, és meghívtam Ben Apfelbaumot is, akivel mostaná-
ban járok. Amikor elmeséltem Kuannak, hogy ő az a rendkívül tehetsé-
ges fickó, aki a rádióreklámokhoz válogatja a megfelelő hangokat, Kuan
így szólt hozzá: – Ó, Libbi-a meg én is vagyunk rendkívül tehetséges, ha
kell kimászni ciki helyzetekből, és van nagy tehetségünk hozzá, hogy az
legyen, amit mi akar. Igaz, Libbi-a? – Összevonta a szemöldökét, majd
hozzátette: – Azt hiszem, a férjed, Simon is ért egyet velem, igaz?
– Simon már csak az exférjem – feleltem, aztán kénytelen voltam meg-
magyarázni a helyzetet Bennek. – Öt hónap múlva, december tizenötödi-
kén mondják ki végérvényesen a válást.
– Talán igen, talán nem! – rikkantotta nevetve Kuan, és megcsipkedte a
karomat. Ismét Benhez fordult. – Te ismersz Simon?
Ben megrázta a fejét. – Olivia meg én… – kezdte, de Kuan közbevágott.
– Ó, Simon irtó jóképű – csicseregte, s egyik kezét a szája sarkához
emelve odasúgta Bennek: – Pont úgy néz ki, mintha lenne Libbi-a iker-
testvére! Félig kínai.
– Félig hawaii – helyesbítettem. – És egyáltalán nem hasonlítunk egy-
máshoz.
 – Te anyád-apád mit csinál? – érdeklődött Ben kasmírzakóját alaposan
szemügyre véve Kuan.
– Mindketten nyugdíjba mentek. Most Missouriban élnek – felelte Ben.
– Élnek mizériában?! Ó, szegények! – sajnálkozott Kuan, és rám nézett.
– Milyen szomorú!
Valahányszor Kuan Simont emlegeti, úgy érzem, menten szétrobban
az agyam az erőlködéstől, nehogy kínomban sikítani kezdjek. Kuan
ugyanis azt hiszi, mivel én adtam be a válókeresetet, vissza is vonhatom,
mintha mi sem történt volna.
– Mért nem bocsátsz meg Simon? – kérdezte a születésnapi buli után,
miközben egy cserepes orchidea elfonnyadt virágait tépdeste. – Konok-
ság és harag együtt, nagyon ártani neked. – Amikor nem válaszoltam,
más taktikával próbálkozott: – Azt hiszem, te érzéseid iránta még mindig
erősek – hm, hm! Nagyon, nagyon erősek. Ó! Na, nézz csak! Nézz meg
arcodat, milyen piros! Szerelemérzés szívedből szalad föl arcodba, igaz?
Felelsz, Libbi-a! Igaz?
Én eközben a postát szortíroztam, s valamennyi Simon Bishopnak szó-
ló levél borítékjára ráfirkantottam: ELKÖLTÖZÖTT. Nem kötöttem Kuan or-
rára, miért ment tönkre a házasságom. Sosem beszéltem neki róla, úgy-
sem értette volna meg. Túl bonyolult volt a dolog. Egyetlenegy konkrét
eseményt vagy veszekedést sem tudtam volna kipécézni, mondván: „Hát
ezért válunk el, ez volt az utolsó csepp a pohárban!” Számos ok vezetett
a kudarchoz: a rossz kezdet, a rossz időzítés, meg az a tévhit, hogy a
megszokás és a hallgatás az intimitással egyenlő. Már tizenhét éve éltünk
együtt, amikor rájöttem, hogy én többet várok az élettől, Simon viszont
mintha egyre kevesebbet akart volna. Természetesen szerettem őt – túlsá-
gosan is. És ő is szeretett engem, csak nem eléggé. Én mindössze olyasva-
lakire vágyom, akinek az életében én vagyok az első, a legfontosabb. Már
nem érem be érzelmi morzsákkal. Nem és nem. Soha többé.
De Kuan ezt nem értené meg. Fogalma sincs, hogyan tudja valaki jóvá-
tehetetlenül megsérteni az embert. Ő hisz a bocsánatkérőknek, mert naiv,
hiszékeny típus, aki még a tévéreklámoknak is bedől: szent meggyőződé-
se, hogy minden szavuk színigaz. Elég körülnézni nála: tele van az egész
háza különféle ketyerékkel – Ginsu késekkel, kenyérszeletelőkkel és da-
rálókkal, turmixgépekkel és rósejbni sütőkkel, meg a jó ég tudja, mi min-
dennel, amit azért vett meg, mert az ára „mindössze tizenkilenc dollár,
kilencvenöt cent, ha még ma megrendeli”.
– Libbi-a – közölte Kuan, amikor délelőtt felhívott –, nekem kell valami
mondani neked. Muszáj, nagyon fontos hír! Ma reggel beszélek Lao Lu,
és eldöntjük: neked meg Simonnak nem szabad elválni.
– Milyen kedves tőletek – feleltem. – Csak úgy eldöntöttétek! – Miköz-
ben úgy tettem, mintha odafigyelnék rá, éppen összeadtam és kivontam:
a csekk-könyvem mérlegét készítettem.
– Igen! Én és Lao Lu. Biztos emlékszel rá.
– Ó, hogyne! George unokatestvére – vágtam rá, mert tudtam, hogy
Kuan férje szinte az összes San Franciscóban élő kínaival rokonságban
áll.
– Nem, nem! Lao Lu nem unokatestvér. Hogy elfelejtheted? Már na-
gyon sokszor mesélek róla neked. Öregember, kopasz fej. Erős kar, erős
láb, erős természet. De egyszer dühös lesz, elveszti erős természete, és el-
veszti feje is. El ám! Levágják neki! Szóval, Lao Lu azt mondja…
– Várjunk csak! Egy pillanat! Tehát egy fejetlen ember akarja megszab-
ni nekem, hogy mit kezdjek a házasságommal?
– Na, mit szólsz! Több mint száz éve vágják le feje! De most jól néz ki,
kutya baja. Lao Lu szerint neked, nekem meg Simonnak hármasban kell
menni Kína, és minden lesz oké. Oké, Libbi-a?
Felsóhajtottam. – Ide figyelj, Kuan. Most tényleg nincs időm ezt meg-
tárgyalni veled. Más dolgom van.
– Lao Lu azt mondja, nem elég csekk-könyved mérlege kiszámolni,
hogy tudjad, végén mennyid marad. Életed mérlege is meg kell csinálni.
Honnan a fenéből tudta Kuan, hogy éppen a csekk-könyvem mérlegét
számolgatom?
Hát így vagyunk egymással, Kuan meg én. Abban a pillanatban, ahogy
nem vagyok résen, ő bedob egy ilyen megjegyzést, amivel a frászt hozza
rám, s ismét rabul ejt vele. Amíg ő él, nekem nem lesz saját életem. Min-
dig teljes figyelmet fog követelni magának.
Miért tekint még mindig a drága kishúgának? Miért érzi úgy, hogy
számára én vagyok a legfontosabb? – a legeslegfontosabb! Miért mondja
el újra meg újra, hogy akkor is ugyanígy szeretne, ha nem volnánk test-
vérek? Folyton azt hajtogatja: – Sose hagylak el, Libbi-a!
Ne, ordítanám legszívesebben, én nem csináltam semmit, ne mondd
ezt még egyszer! Mert valahányszor megteszi, minden árulásomat szere-
tetté változtatja, amit viszonozni kell. Amíg csak élünk, mindketten tudni
fogjuk: ő mindig hűséges volt hozzám, és a hűségéért egy napon majd
nekem is hűséggel kell fizetnem.
Hiába vágnám le tőből mind a két kezemet, azzal se mennék semmire,
mert Kuan már megmondta: sosem enged el. Egy napon süvíteni kezd a
szél, és ő a szalmatető kis csutakjába kapaszkodva nagy útra fog készü-
lődni: elszáll a Jin világba.
– Gyerünk! Siess! – suttogja majd a viharban. – De ne mondd el senki-
nek. Ígérd meg, Libbi-a.
 2
EMBEREK HALÁSZA

Reggel hét óra előtt megszólal a telefon. Kuan az egyetlen, aki ilyen ko-
rán arra vetemedik, hogy rám csörögjön. Nem veszem föl a kagylót. Haj-
nalok hajnalán társalogjon ő csak az üzenetrögzítővel!
– Libbi-a? – suttogja. – Ott vagy, Libbi-a? Itt a nővéred… Kuan. Valami
fontos akarok mondani neked… Vagy rá kíváncsi?… Éjjel álmodok rólad
és Simonról. Furcsa álom. Te mész el bankba, megnézni spórolt pénzed.
Egyszer csak bankrabló rohan be ajtón. Gyorsan! Te eldugod erszényed,
így bankrabló mindenki pénzét ellop, csak tiedet nem. Később, otthon,
nyúlsz be erszényedbe – ó! – hova lett? – eltűnt! Nem pénz, hanem szí-
ved. Ellopták! Most nincs szíved, hogy élsz tovább? Nincs erőd, arcod
nem piros, hanem sápadt, szomorú, fáradt. Bankigazgató, ott, ahol összes
spórolt pénzed tartod, azt mondja: „Én kölcsönadok neked saját szívem.
Nincs kamat. Majd egyszer visszafizeted.” Te nézel föl rá, meglátod arca
– tudsz te, ki ő, Libbi-a? Találsz ki… Simon! Igen, igen, Simon neked adja
saját szíve. Látod? Még mindig szeret! Elhiszel, Libbi-a? Nem csak
álom… Hallasz, Libbi-a?

***

Kuan jóvoltából különös képességgel rendelkezem: sok-sok álmomra em-

lékszem. Még ma is vissza tudok idézni nyolcat, tízet, sőt olykor akár egy
tucatnyit is. Akkor tanultam meg, hogy kell ezt csinálni, amikor Kuan ha-
zajött az elmegyógyintézetből. Amint ébredezni kezdtem, ő mindig meg-
kérdezte: – Éjjel kivel találkozol, Libbi-a? Kit látsz?
Én meg félálomban megragadtam az elmosódó, elillanni készülő álom-
világ foszlányait, és ismét visszakapaszkodtam, hogy töviről hegyire el-
meséljem neki, milyen az az élet, amiből éppen kiléptem – részletesen be-
számoltam róla, hogyan horzsoltam le a cipőm orrát, miféle követ rug-
dostam vele, és hogy nézett rám az édesanyám, aki odalentről hívogatott.
Amikor elhallgattam, Kuan mindig azt kérdezte: – És előtte hol jársz? –
Én pedig az unszolásnak engedve szépen elindultam visszafelé az úton,
egészen az előző, majd az azt megelőző álomig, s tucatnyi élet nyomára
akadtam, sőt néha még a halálukra is rátaláltam. Sosem fogom elfelejteni
azokat a halálom előtti utolsó pillanatokat.
Az álomélet évei során kóstoltam már párás éjszakán hulló hideg ha-
mut. Láttam hegyormon égnek meredő, lángnyelvként villódzó ezernyi
lándzsát. Tapogattam egy érdes kőfal parányi szemcséit, amíg arra vár-
tam, hogy megöljenek. Szagoltam a saját pézsmaillatú félelmemet, mi-
közben szorult a nyakamon a hurok. Éreztem, milyen nehéz a könnyű le-
vegőben repülni. Hallottam a saját hörögve megbicsakló hangomat, mi-
előtt egy reccsenéssel kettétört és véget ért az élet.
– Mit látsz, miután meghalsz? – faggatott állandóan Kuan.
Én ilyenkor csak megráztam a fejemet. – Nem tudom. Mindig becsu-
kom a szememet.
– Hát legközelebb nyitsz ki!
Szinte egész gyerekkoromban azt hittem, mindenki úgy emlékszik az
álmaira, mint sok-sok másik életére, sok-sok másik énjére. Miután haza-
jött az elmeosztályról, Kuan esténként, elalvás előtt jin emberekről mesélt
nekem: egy Banner nevű nőről, egy Köpönyeg nevű férfiról, egy félsze-
mű haramialányról, egy fele-fele emberről. Úgy beszélt ezekről a kísérte-
tekről, mintha egytől egyig a barátaink lennének. Sem anyámnak, sem
Bob papának nem szóltam Kuan meséiről, mert mi történt legutóbb is,
amikor árulkodtam!
Mire egyetemre mentem, és végre kiszabadulhattam Kuan világából,
már késő volt. A képzeletembe plántálta a saját képzeletét. A kísértetei
nem távoztak az álmaimból, hiába akartam kiűzni őket.
Most is hallom, ahogy Kuan kínaiul megkérdezi tőlem: – Libbi-a, elme-
séltem már neked, mit ígért Miss Banner a halálunk előtt?
Látom magam, ahogy úgy teszek, mintha aludnék.
De ő csak folytatta: – Persze nem tudom pontosan megmondani, hogy
ez milyen rég volt. Két élet sosem egyforma hosszú, és sosem ugyan-
annyi idő telik el a kettő között. De azt hiszem, 1864-ben történt. Csak ab-
ban nem vagyok biztos, hogy a kínai holdévben-e, vagy a nyugati naptár
szerinti 1864-es esztendőben…
 Végül elaludtam, és mindig elfelejtettem, hol tartott Kuan a mesében.
Vajon melyik részét álmodta ő, és melyiket én? És hol keresztezték egy-
mást az álmaink? Ő minden éjjel ezeket a meséket mesélte nekem, én
meg szótlanul, tehetetlenül feküdtem az ágyamban, és azt kívántam, bár-
csak elhallgatna végre.

***

Igen, igen, biztos, vagyok benne, hogy 1864-ben történt. Most már emlék-
szem, mert az az évszám kínaiul nagyon furcsán hangzott. Figyelj csak,
Libbi-a: Ji-ba-liu-si. Miss Banner szerint úgy szólt, mintha azt monda-
nánk: Hagyj fel a reménnyel, menj a halálba. Én meg azt feleltem: Nem,
inkább azt jelenti: Reménykedj, a halottak itt maradnak. A kínai szava-
kon nem könnyű eligazodni, mert annyi mindent jelentenek. Attól függ,
mit rejtegetsz a szívedben.
Na mindegy, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy én abban az évben
adtam Miss Bannernek a teát, ő pedig nekem ajándékozta a zenélődo-
bozt, ugyanazt, amit egyszer elloptam tőle, de később visszavittem neki.
Emlékszem arra az éjszakára, amikor a kezünkben tartottuk a dobozt, s
benne mindazt, amit nem akartunk elfelejteni. Egy pillanatra kettesben
maradtunk a Kísértetkereskedő házában, ahol hat évig együtt éltünk a Jé-
zus-imádókkal. A szent bokor mellett álltunk, amelyen a különleges leve-
lek nőttek, azok a levelek, amelyekből a teát főztem. De a bokrot most ki-
vágták, mintha lefejezték volna, és Miss Banner azt mondta, nagyon saj-
nálja, hogy megengedte Köpönyeg generálisnak, hogy megölje azt a bok-
rot. Még ilyen szomorú, forró éjszakát! Csak úgy patakzott a víz az ar-
cunkon, összefolyt a könnyünk meg a verejtékünk, a kabócák egyre han-
gosabban visítottak, aztán elhallgattak. És később, halálra rémülve, egy
boltív alatt álltunk. De nagyon boldogok is voltunk. Azért voltunk boldo-
gok, mert kiderült, hogy ugyanazért vagyunk boldogtalanok. Ez volt az
az év, amelyben mindkettőnk mennyországa lángra lobbant, és porig
égett.
Hat évvel korábban találkoztam először Miss Bannerrel, amikor én ti-
zennégy éves voltam, ő meg huszonhat, de lehet, hogy valamivel idősebb
vagy fiatalabb. Külföldiek életkorát soha nem tudtam megállapítani. Én
egy Csang-miantól délre fekvő kis faluból jöttem, a Bogáncs-hegységből.
Mi nem a puntik közül származtunk, így nem tartoztunk azokhoz a kína-
iakhoz, akik azt állították, hogy nekik több Sárga-folyó menti han vér fo-
lyik az ereikben, mint másoknak, ezért jog szerint minden őket illeti. És
nem voltunk a zsuan törzs tagjai sem, akik állandóan egymással hada-
koznak, egyik falu a másik ellen, egyik nemzetség a másik ellen. Minket
csak hakkáknak, vendégnépségnek neveztek – ez azt jelenti, hogy olyan
jöttmenteknek tekintettek minket, akiket jobb helyeken nem láttak szíve-
sen, és nem is marasztaltak. Így aztán a sok kerek hakka ház egyikében
éltünk, a nyomorúságos hegyvidéken, ahol sziklákon kell gazdálkodni,
és úgy kell megállni rajtuk, mint a kecskének, és két talicska követ kell ki-
ásni, mielőtt az ember egy maroknyi rizst ültethetne.
Minden nő ugyanolyan keményen dolgozott, mint a férfiak, nem tettek
különbséget, ki cipeli a köveket, ki készíti a faszenet, ki őrzi éjjel a ter-
mést, nehogy ellopják a haramiák. Ezért volt olyan erős az összes hakka
asszony. Mi nem kötöztük el a lábunkat, mint a han nép lányai, akik rot-
hadt, megfeketedett banánhoz hasonló csonkokon tipegtek. Nekünk gya-
logszerrel kellett bejárnunk a hegyeket, hogy elvégezzük a munkát, és
nemhogy lábkötöző vászonra, de cipőre se futotta. Csak úgy mezítláb ta-
podtuk azokat a szúrós, tüskés bogáncsokat, amelyekről a mi híres hegy-
ségünket elnevezték.
A mi hegyeinkből való derék hakka lánynak, akit bármelyik legény szí-
vesen elvett volna, tele volt vastag bőrkeményedésekkel a lába, és szép,
magas, erős volt a járomcsontja. Más hakka családok is éltek a hegyek-
ben, Jungan város környékén, a folyóparton pedig Csintan közelében. És
a szegényebb családokban az anyák szívesen kerestek a fiaiknak Bo-
gáncs-hegységbeli dolgos, csinos feleséget. A házasságszerző mulatságok
idején ezek a fiúk mindig fölkapaszkodtak a mi magas falvainkba, a lá-
nyaink meg azokat a régi hegyvidéki dalokat énekelték, amelyeket ezer
évvel ezelőtt északról hoztunk magunkkal. A fiúnak folytatnia kellett a
kiszemelt lány dalát, méghozzá a nótához illő szöveggel. Ha túl gyenge
volt a fiú hangja, vagy ügyetlenül választotta meg a szavakat, kosarat ka-
pott. Ez az oka, hogy a hakkák nemcsak rettentően erősek és jó hangúak,
hanem megvan a magukhoz való eszük is, hogy mindent elérjenek, amit
akarnak.
Mifelénk ez a mondás járta: Ha Bogáncs-hegységbeli lányt veszel el,
három ökröt kapsz feleségnek; az egyik gyerekeket szül neked, a másik a
földedet szántja, a harmadik gondját viseli idős anyádnak. Ilyen szívós
volt egy hakka lány. Sosem panaszkodott, azt is jajszó nélkül tűrte, ha
egy hegyoldalon leguruló szikladarab kiverte a fél szemét.
Velem is pontosan ez történt hétéves koromban. Nagyon büszke vol-
tam a sebemre, szinte nem is sírtam. Amikor a nagyanyám bevarrta a
szemem helyén tátongó lyukat, azt mondtam, azt a szikladarabot egy kí-
sértet-ló rúgta le, és a lovon a híres kísértetszűz, Nunumu ült – a nu azt
jelenti, lány, a numu meg azt, hogy „olyan a pillantása, mint a tőrdöfés”.
Nunumu, a Tőrszemű lány. Ő is fiatalon vesztette el a fél szemét, mert
meglátott egy punti férfit, aki sót lopott egy másiktól. Már nem tudott el-
szaladni, a tolvaj az arcába döfte a tőrét. Ezek után a kendője sarkát a vak
szemére húzta, hogy eltakarja, a másik szeme meg egyre nagyobb lett, és
olyan éles, akár a sasé. Csak a puntikat rabolta ki, akik reszkettek a féle-
lemtől, ha meglátták.
A Bogáncs-hegységben élő hakkák mindnyájan rajongtak érte, és nem
csak azért, mert a puntikat fosztogatta. Ő volt az első hakka haramia, aki
beállt a Nagy Békéért harcolók közé, amikor a Mennyei Király visszajött
hozzánk, hogy segítséget kérjen tőlünk. Tavasszal Nunumu egy hakka
szüzekből verbuvált sereget vezetett Kujlinba, és a mandzsuk fogságba
ejtették. A szája még azután is mozgott, hogy levágták a fejét. Átkozódva
megfogadta, hogy visszatér, és elpusztítja a mandzsuk családjának száz
nemzedékét. Én azon a nyáron vesztettem el a fél szememet, és amikor
mindenkinek elmeséltem, hogy Nunumu vágtatott el mellettem a kísér-
tetlován, az emberek azt mondták, Nunumu így adott jelt, hogy engem
választott hírnökének, éppúgy, mint a keresztény Isten, aki egy hakka
férfit választott Mennyei Királynak. Attól fogva engem is Nunumunak
kezdtek szólítani. És néha-néha, éjnek évadján, úgy éreztem, tényleg lá-
tom a Haramia-szüzet, de persze elég homályosan, mert akkoriban már
csak fél jin szemem volt.
Nem sokkal ezután találkoztam a legelső külföldivel, akit valaha is-
mertem. Ahányszor csak külföldiek érkeztek a tartományunkba, az egész
vidéken – Nanningtól Kujlinig – mindenki róluk beszélt. Sok nyugati
azért jött hozzánk, hogy a külföldi rontással, az ópiummal kereskedjen,
amitől a külföldiek bolond dolgokat álmodtak Kínáról. Néhányan meg
azért jöttek, hogy fegyvereket – ágyúkat, puskaport, puskákat – árulja-
nak, de nem ám az újfajta gyorsakat, hanem a régimódi lassúakat, az el-
vesztett külföldi csatákból megmaradt ócskaságokat, amiket gyufával
kell meggyújtani. A misszionáriusok pedig azért jöttek a tartományunk-
ba, mert hallották, hogy a hakkák Isten-imádók. Segíteni akartak nekünk,
hogy minél többen kerülhessünk az ő mennyországukba. Nem tudták,
hogy az Isten-imádó és a Jézus-imádó nem ugyanaz. Később mindnyájan
rájöttünk, hogy a mennyországunk sem ugyanaz.
De az a külföldi, akivel én találkoztam, nem misszionárius volt, hanem
amerikai generális. A hakkák Köpönyegnek hívták, mert mindig azt hor-
dott, nagy köpönyeget, azonkívül fekete kesztyűt, fekete csizmát és rövid
szürke zubbonyt, amelyen a gombok – akár a csillogó aranypénzek! – de-
réktól nyakig futottak. Kalapja nem volt, de a kezében ezüstvégű sétapál-
cát tartott, aminek a fogantyúja elefántcsontból faragott meztelen nőt for-
mázott.
Amikor a generális a Bogáncs-hegységbe jött, minden falu népe le-
özönlött a hegyoldalon, és egy széles zöld völgyben találkozott vele. Ő
toporzékoló, ágaskodó lován érkezett, ötven kantoni katona élén, akik
azelőtt hajósok és koldusok voltak, most meg pónikon feszítettek szín-
pompás egyenruhákban, amelyek, úgy hallottuk, nem kínaiaktól vagy
mandzsuktól származtak, hanem Francia Afrikából maradtak meg.
A mieink közül sokan azt hitték, hogy Köpönyeg maga Jézus, vagy, a
Mennyei Királyhoz hasonlóan, Jézus egyik öccse. Nagyon magas volt,
hosszú bajusszal, rövid szakállal és hullámos fekete hajjal, ami a válláig
ért. A hakka férfiak szintén hosszúra növesztették a hajukat, de már nem
fonták varkocsba, mert a Mennyei Király azt mondta, a mi népünknek
soha többé nem kell a mandzsu törvényeknek engedelmeskednie. Én
még sosem találkoztam külföldivel, így nem tudhattam, hogy Köpönyeg
hány éves lehet, de öregnek láttam fehérrépaszínű bőrével, sekély vízhez
hasonló, zavaros szemével, hegyes orrával és beesett arcával, ami pont
úgy nézett ki, mint a halálos betegségben szenvedőké. A generális ritkán
mosolygott, de gyakran nevetett. És érdes, recsegő hangon bőgött, mint
egy szamár. Mindig egy férfi állt mellette, a finom, úrias beszédű közve-
títő, aki Köpönyeg szavait tolmácsolta.
Amikor először láttam a közvetítőt, kínainak gondoltam. Legközelebb
már külföldinek véltem, aztán se ennek, se annak. Úgy nézett ki, akár
azok a gyíkok, amelyek hol barnák, mint a gallyak, hol meg zöldek, mint
a falevelek. Később megtudtam, hogy ennek a férfinak anyai ágon kínai
vér csörgedezik az ereiben, az apja meg amerikai kereskedő, szóval
mindkét oldalról szennyezett. Köpönyeg generális csak úgy hívta, jiban
ren, fele-fele ember.
Jiban elmesélte nekünk, hogy Köpönyeg most jött Kantonból, ahol jó
barátságba keveredett a Nagy Béke forradalom Mennyei Királyával.
Mindnyájan elámultunk. A Mennyei Király szent férfiú volt, aki hakká-
nak született, aztán Isten az ő drága másodszülött fiának, Jézus öccsének
választotta. Hegyeztük a fülünket, mit hallunk még róla.
Köpönyeg, mondta Jiban, nagy amerikai hadvezér, a legmagasabb ran-
gú tábornok. Az emberek felmorajlottak. Ez a hatalmas generális a tenge-
ren kelt át Kínába, hogy segítsen az Isten-imádóknak, a Nagy Béke hívei-
nek. – Jó! Jó! – kiabálták az emberek. Köpönyeg maga is Isten-imádó,
folytatta Jiban, aki csodál minket, meg az ópiumot, a lopást és a női test
rejtelmes zugainak élvezetét tiltó törvényeinket. Az emberek bólogattak,
én meg a fél szememmel a meztelen hölgyet bámultam Köpönyeg séta-
pálcájának fogantyúján. Köpönyeg azt mondta, azért jött, hogy segítsen
nekünk megnyerni a mandzsuk ellen vívott csatánkat, mert ez Isten aka-
rata, és több mint ezer évvel ezelőtt megírták abban a Bibliában, amit a
kezében tart. Az emberek közelebb nyomultak, hogy jobban lássák.
Mindnyájan tudtuk, hogy ez Isten akarata. A Mennyei Király már el-
mondta nekünk, hogy a hakkák fogják örökölni a földet, és ez a nép fog
uralkodni Isten kínai királyságán. Köpönyeg azt is bejelentette, hogy a
Nagy Béke katonái már számos várost elfoglaltak, rengeteg pénzt gyűj-
töttek, és sok földet szereztek. Most pedig készen állnak, hogy északon
folytassák a küzdelmet – ha a Bogáncs-hegységben élő többi Isten-imádó
is felcsap a seregbe. Azok, akik harcolnak, tette hozzá, a zsákmányból is
részesülnek – meleg ruhát, bőséges ennivalót, fegyvereket, sőt később sa-
ját földet, rangot, elismerést, iskolákat és házakat is kapnak, külön hajlék
jut a nőknek, és külön lakhely a férfiaknak. A Mennyei Király majd élel-
met küld az itthon hagyott családjuknak. Most már mindenki kórusban
kiáltotta: – Nagy Béke! Nagy Béke!
Ekkor Köpönyeg generális rákoppintott egy kőre a sétapálcájával. Min-
denki nyomban elhallgatott, ő pedig megparancsolta Jibannak, hogy mu-
tassa meg az ajándékokat, amelyeket a Mennyei Király kívánságára ho-
zott nekünk. Több hordó puskapor! Temérdek puska! Sok-sok kosárra
való francia-afrikai egyenruha! Némelyik ugyan elszakadt, és vérfoltok
éktelenkedtek rajta, de mindenki úgy vélte, azért egyik szebb, mint a má-
sik. – Hé, nézzétek ezeket a gombokat, tapogassátok meg ezt a finom
posztót! – Azon a napon számtalan ember – férfi és nő egyaránt – állt be a
Mennyei Király seregébe. Én nem tarthattam velük. Túl fiatal, csupán
hétéves voltam, így aztán a szívem mélyén nagyon bánkódtam. De ekkor
a kantoni katonák szétosztották az egyenruhákat – és a nők semmit sem
kaptak, csak a férfiak, s amikor ezt megláttam, már nem is bánkódtam
annyira.
A férfiak fölvették az új ruhájukat. A nők szemügyre vették az új pus-
kájukat meg a gyufát, amivel a kanócot meg kellett gyújtani. Aztán Kö-
pönyeg generális megint rákoppintott a kőre a sétapálcájával, és megkér-
te Jibant, hozza elő az ő ajándékát is. Mindnyájan előbbre tolakodtunk,
alig vártuk az újabb meglepetést. Jiban vesszőből font kalitkát emelt föl,
benne egy hófehér galambpárral. Köpönyeg generális meg az ő furcsa kí-
nai nyelvén közölte, arra kérte Istent, küldjön valami jelet, hogy a sere-
günk mindig győzedelmeskedni fog, és Isten ezeket a galambokat küldte
le az égből. A galambok, mondta Köpönyeg generális, azt jelentik, hogy
mi, szegény hakkák, elnyerjük a Nagy Béke jutalmát, amire már több
mint ezer éve áhítozunk. Aztán kinyitotta a kalitkát, és kivette belőle a
madarakat. Földobta őket a levegőbe, az emberek meg felordítottak. Lök-
dösődve, tülekedve futásnak eredtek, és fölugrálva próbálták elkapni a
galambokat, mielőtt elrepülnek. Egy férfi elesett, s egy sziklára zuhant.
Betört a feje, és kifolyt az agyveleje. De az emberek átugrották, és tovább
kergették a becses ritka madarakat. Az egyiket megfogták, a másik elre-
pült. Aznap este valaki galambhúst vacsorázott.
Anyám és apám is beállt a harcoló seregbe. A bácsikáim, a nénikéim, a
bátyáim szintén elmentek, mint majdnem minden tizenhárom évesnél
idősebb ember a Bogáncs-hegységből meg a lábánál fekvő városokból.
Ötven- hatvanezren lehettek. Akadtak köztük parasztok és földesurak,
levesárusok és tanítók, haramiák és koldusok. Nemcsak hakkák vettek
részt a közdelemben, hanem jaók, miaók, zsuan törzsbeliek, sőt még
nincstelen puntik is. Gyönyörű pillanat volt ez az egyesülés a kínai nép
életében.
Engem a Bogáncs-hegységben hagytak, s attól fogva a nagyanyámnál
laktam. Csak a csecsemők és a gyerekek, az öregek és a sánták, a gyávák
és a bolondok maradtak otthon az egész nyomorult faluban. Mégis bol-
dogok voltunk, mert a Mennyei Király állta a szavát, és elküldte hozzánk
a katonáit, akik annyiféle ennivalót hoztak, amennyit száz év alatt se tud-
tunk volna elképzelni. És a katonák ezenkívül híreket is hoztak, óriási
győzelmekről meséltek: elmondták, hogy a Mennyei Király Nankingban
megalapította az új királyságát. Hogy arrafelé sokkal több az ezüstpénz,
mint a rizs. Hogy milyen pompás házakban laknak ott az emberek, egyik
épületben a nők, a másikban a férfiak. Hogy milyen békésen, boldogan
éldegélnek – vasárnap templomba járnak, nem dolgoznak, csak pihen-
nek. Örömmel hallottuk, hogy most már mi is a Nagy Békében élünk.
A következő évben a katonák rizst és sózott halat hoztak. Az utána kö-
vetkező évben már csak rizst. Múltak az évek, egyik a másik után. Aztán
egyszer csak egy régi földink tért vissza Nankingból. Azt mondta, torkig
van a Nagy Békével. Amikor nagy a szenvedés, mondta, akkor mindenki
egyenlően harcol. De békeidőben senki sem akar egyenlő lenni. A gazda-
gok már nem osztozkodnak. A kevésbé gazdagok irigykednek és lopnak.
Nankingban, mondta, mindenki a fényűzést, a bujaságot és a női test rej-
telmes zugainak élvezetét keresi. Azt mondta, a Mennyei Király most
pompás palotában él az ágyasaival, és hagyja, hogy a királyságán egy
olyan ember uralkodjon, akit megszállt a Szentlélek. Köpönyeg generális
pedig, aki a hakkákat összeverbuválta és harcra buzdította, átállt a man-
dzsukhoz, áruló lett, s egy kínai bankár aranya meg a bankár lányával
kötött házassága köti gúzsba. A túlcsorduló boldogságnak, mondta ez a
hazatért földi, mindig keserves sírás a vége.
Mi a korgó gyomrunkban éreztük, hogy ez az ember igazat beszél.
Mindnyájan éheztünk. A Mennyei Király megfeledkezett rólunk. Nyuga-
ti barátaink elárultak minket. Már nem kaptunk ennivalót, sem győzel-
mekről szóló meséket. Szegénységben tengődtünk. Nem volt sem apánk,
sem anyánk, és nem voltak éneklő lányaink, fiaink sem. Majd’ megfagy-
tunk a zord télidőben.
Másnap reggel elhagytam a falumat, és leballagtam a hegyről. Tizen-
négy éves voltam, elég idős ahhoz, hogy a magam útját járjam. Az előző
esztendőben meghalt a nagyanyám, de a szelleme nem kísértett, nem tar-
tott vissza. A kilencedik hónap kilencedik napján indultam el. Erre jól
emlékszem, mert ez az a nap, amelyen a kínaiak leróják tiszteletüket az
őseik előtt, és ehhez föl kell mászniuk a hegycsúcsokra, nem pedig le-
ereszkedniük a völgyekbe. Ez az a nap, amelyen a kínaiak nem azt bi-
zonygatják, hogy az ötvenkét vasárnapból álló nyugati naptárhoz iga-
zodnak, hanem azt, hogy hűségesen megtartják a kínai kalendárium
szent ünnepeit. Így aztán szépen lesétáltam a hegyről, és átvágtam a he-
gyek közt megbújó völgyeken. Már nem tudtam, mit higgyek, kiben bíz-
zam. Elhatároztam, hogy kivárom, amíg valami jelt kapok, és meglátom,
mi lesz.
Megérkeztem a folyóparti városba, abba, amit Csintannak hívnak. A
hakkáknak, akikkel találkoztam, azt mondtam, én vagyok Nunumu. De
ők nem ismerték a Haramia-szüzet, akinek Csintanban hírét se hallották.
Az ottani hakkák nem csodálták meg a szememet, amit egy kísértet-ló
vert ki, hanem sajnáltak érte, és megpróbáltak félszemű koldust csinálni
belőlem. De én nem kértem abból a sorsból, amit mások szántak nekem.
Így aztán újra bebarangoltam a várost, és törtem a fejemet, milyen
munkával szerezhetném meg a mindennapi betevő falatomat. Láttam
kantoniakat, akik tyúkszemvágásból éltek, jaókat, akik fogat húztak,
puntikat, akik dagadt lábakba szurkálták a tűiket. De én nem értettem
hozzá, hogyan kell mások nyavalyáin pénz keresni. Addig mentem, amíg
egy széles folyó partjára nem értem. Megpillantottam egy hakka halászt,
aki kis csónakjából nagy hálókat vetett a vízbe. De nekem nem volt se
nagy hálóm, se kis csónakom. Nem tudtam, hogyan kell gyorsan úszó,
csalafinta halként gondolkozni.
Mielőtt eldönthettem volna, mit csináljak, lármát hallottam a folyópart-
ról. Külföldiek érkeztek, kiáltozták az emberek. A dokkhoz futottam, és
néztem, ahogy két kínai kuli matróz, egy fiatal meg egy öreg, dobozokat,
faládákat és kofferokat cipelve éppen lefelé jön a keskeny pallón egy ha-
talmas hajóról. Aztán megláttam magukat a külföldieket is, akik a fedél-
zeten álltak – hárman, négyen, öten voltak, mindnyájan gyászos, fakó fe-
kete ruhában, kivéve a legkisebbet, akinek a ruhája meg a haja is olyan
barnán fénylett, mint egy fanyüvő bogár. Ő volt Miss Banner, de ezt per-
sze akkor még nem tudtam. A fél szememmel mindnyájukat figyeltem,
ők meg le nem vették a tíz külföldi szemüket a hosszú, keskeny hajópal-
lón lefelé egyensúlyozó fiatal és öreg matrózról. A matrózok vállán két
bambuszrúd feküdt, és középen, ahol a rudak görbén meghajoltak, sod-
rott szalmaköteleken hatalmas útiláda lógott. A barnán fénylő külföldi –
ki tudja, miért? – hirtelen leszaladt a pallón, talán azért, hogy figyelmez-
tesse a férfiakat, s megkérje őket, jobban vigyázzanak a ládára. És ugyan-
ilyen hirtelen a palló remegni, a láda pedig himbálózni kezdett. Előre,
hátra, föl, le – mi meg ide-oda cikázó szemmel néztük az izmaikat megfe-
szítő matrózokat és a barnán fénylő külföldit, aki úgy hadonászott a kar-
jával, mint egy szárnyával verdeső kismadár. A következő pillanatban az
idősebb matróz a palló alsó végében hangosan felkiáltott – én meg egy
reccsenést hallottam, és láttam, hogy a vállcsontja égnek mered. Aztán a
két kuli, az útiláda és a fényes ruhájú külföldi nagyokat csobbanva a víz-
be esett.
Leszaladtam a folyó széléhez. A fiatalabb kuli már kiúszott a partra.
Két halász egy kis csónakkal a ládából kiborult holmik nyomába eredt. A
színes ruhák úgy hömpölyögtek, mint a duzzadó vitorlák, a tollas kala-
pok úgy úsztak, mint a kacsák, a hosszú szárú kesztyűk meg úgy karis-
tolták a vizet, mint a kísértetujjak. De senki sem akadt, aki segíteni pró-
bált volna a sebesült matrózon vagy a barnán fénylő külföldin. A parton
álló puntik a kisujjukat se mozdították értük: azt hitték, ha a sors dolgába
avatkoznak, attól fogva felelősséggel tartoznak a vízbe fulladástól meg-
mentett két ember életéért. Én azonban másképp gondolkoztam, mert én
hakka vagyok. A hakkák Isten-imádók, és az Isten-imádók emberek halá-
szai. Így aztán fölkaptam az egyik vízbe esett bambuszrudat, s a part
mentén végigfutva kinyújtottam. A kuli meg a külföldi megragadták a le-
lógó köteleket, én pedig teljes erőmmel kihúztam őket.
Rögtön utána a puntik félrelöktek. A lihegve levegő után kapkodó, ká-
romkodó sebesült matrózt a földön hagyták. Ő volt Lao Lu, akiből ké-
sőbb kapuőr lett, mert a törött válla miatt kuliként már soha többé nem
dolgozhatott. Ami Miss Bannert illeti, őt a puntik följebb vonszolták a
parton, ahol előbb hányt, aztán sírva fakadt. Amikor a külföldiek végre
lejöttek a hajóról, a puntik köréjük sereglettek, és azt kiabálták: – Adjatok
pénzt! – Az egyik külföldi ekkor aprópénzt szórt a földre. A puntik ma-
dárrajként vetették rá magukat a zsákmányra, majd villámgyorsan föl-
kapkodták, és szétrebbentek.
A külföldiek egy-egy szekérre fektették Miss Bannert és a törött vállú
matrózt. Még három szekeret raktak meg a dobozaikkal, a ládáikkal és a
koffereikkel. Amikor elindultak a csangmiani missziós ház felé, én utá-
nuk szaladtam, és így esett, hogy attól kezdve mindhárman ugyanabban
a házban éltünk. Hármunk háromféle sorsa eggyé vált abban a folyóban,
és úgy összegubancolódott, mint egy vízbe fulladt nő haja.
Hogyan? Hát így: Ha Miss Banner nem ugrált volna a pallón, Lao Lu
nem törte volna el a vállát. Ha Lao Lu nem törte volna el a vállát, Miss
Bannert nem kellett volna megmenteni a vízbe fulladástól. Ha nem men-
tettem volna meg Miss Bannert a vízbe fulladástól, ő nem sajnálkozhatott
volna, amiért miatta tört el Lao Lu válla. Ha nem mentettem volna meg
Lao Lut, ő nem mesélhette volna el Miss Bannernek, hogy mit tettem
érte. Ha Miss Banner ezt nem tudta volna meg, sose kért volna rá, hogy
legyek a társalkodónője. Ha nem lettem volna a társalkodónője, nem
vesztette volna el azt a férfit, akit szeretett.

***

A Kísértetkereskedő háza Csangmianban állt, és Csangmian is a Bo-

gáncs-hegységben volt, mint az én falum, csak északabbra. Csintanból fél
nap alatt odaérhetett az ember, de nekünk a rengeteg útiládával megra-
kott és a két jajveszékelő nyögdécselőt szállító szekerekkel kétszer annyi
ideig tartott az út. Később megtudtam, hogy Csangmian azt jelenti, ’a da-
lok sosem érnek véget.’ A falu mögött, fönt a hegyoldalakban, sok száz
barlang rejtőzött, és ha fújt a szél, a barlangszájak énekeltek – úgy sóhaj-
toztak, úgy zokogtak, akár a fiaikat sirató szomorú asszonyok.
Életem utolsó hat évét ott töltöttem, abban a házban, Miss Bannerrel,
Lao Luval meg az Angliából érkezett Jézus-imádó misszionáriusokkal –
két hölggyel és két úrral – együtt. Mindezt akkoriban még nem tudtam
róluk. Miss Banner csak hónapokkal később mesélte el, amikor már egy
nyelvet beszéltünk. Azt mondta, a misszionáriusok hajóval jöttek Makaó-
ba, rövid ideig ott prédikáltak, aztán továbbhajóztak Kantonba, ahol egy
darabig szintén prédikáltak. És Kantonban találkoztak Miss Bannerrel is.
Körülbelül ekkortájt kötötték meg azt az új szerződést, ami engedélyezte
a külföldieknek, hogy bárhol élhetnek Kínában, ahol csak akarnak. Így
aztán a misszionáriusok elindultak a Nyugati folyón a szárazföld belsejé-
be, Csintanba, és Miss Banner is velük tartott.
A misszió kerítéssel körülvett jókora földdarab volt, egy nagy középső
és négy kisebb udvarral, egy cifra főépülettel meg három kisebb házzal.
Valamennyit fedett folyosók kötötték össze. És körös-körül magas fal hú-
zódott, ami a belső területet elválasztotta a külvilágtól. Már több mint
száz éve senki sem lakott ott. Csak a külföldiek vertek tanyát egy elátko-
zott házban. Azt mondták, ők nem hisznek a kínai kísértetekben.
– Ne maradj ott – figyelmeztették a helybeliek Lao Lut. – Abban a ház-
ban rókalelkek kísértenek. – De Lao Lu semmitől se félt, mert ő kantoni
kuli volt, mint tíz nemzedéken át minden őse. Elég erős volt hozzá, hogy
halálra dolgozza magát, és elég agyafúrt, hogy mindenre választ találjon,
amit csak tudni akart. Például, ha az ember megkérdezte tőle, hány ruhá-
juk van a külföldi hölgyeknek, ő nem találgatott, és nem mondta azt,
hogy alighanem mindegyiknek egy tucat, hanem besurrant a hölgyek
szobájába, amikor azok odakint éppen ettek, és szépen megszámolt min-
den darabot, de persze soha semmit nem lopott el. Miss Bannernek, me-
sélte, két pár cipője, hat pár kesztyűje, öt kalapja, három hosszú ruhája,
két pár fekete és két pár fehér harisnyája, két fehér bugyogója meg egy
esernyője, azonkívül hét egyéb holmija van, ami lehet, hogy szintén ruha-
nemű, de csak a jó ég tudja, melyik testrész eltakarására való.
 Lao Lu révén igen gyorsan, nagyon sok mindent megtudtam a külföl-
diekről. De azt csak később árulta el nekem, miért gondolják a helybeliek,
hogy ez elátkozott ház. Hosszú évekkel korábban amolyan nyári lak volt,
méghozzá egy kereskedőé, aki rejtélyes és szörnyű halált halt. Aztán a fe-
leségei is meghaltak, mind a négy, egyik a másik után, ugyancsak rejté-
lyes és szörnyű halállal. A legfiatalabb ment el először, a legidősebb utol-
jára, egyik teliholdtól a másikig.
Lao Luhoz hasonlóan én sem ijedek meg egykönnyen. De meg kell
mondanom neked, Libbi-a, hogy attól, ami öt évvel később történt, inam-
ba szállt a bátorságom. Kezdtem elhinni, hogy a Kísértetkereskedő
visszajött.
 3
A KUTYA ÉS A BOA

Mióta különváltunk, Simonnal folyton azon civakodunk, melyikünknél

legyen Bubi, az én kutyám. Simon ragaszkodik a láthatási jogához és a
hétvégi sétákhoz. Én persze nem akarom megfosztani attól a kiváltságtól,
hogy összeszedhesse Bubi után a kutyagumit, de utálom a kutyaügyek-
ben tanúsított túlzott lezserségét. Simon ugyanis mindig póráz nélkül sé-
táltatja Bubit. Hagyja, hogy szabadon hancúrozzon a Presidio ösvényein,
és kedvére rohangáljon a Crissy Field melletti homokos kutyafuttatón,
ahol egy pitbull, egy rottweiler, de még egy mérges cocker spániel is pil-
lanatok alatt könnyűszerrel átharaphatja egy ilyen apró, mindössze más-
fél kilós Yorkie-csivava torkát.
Ma este fölmentem Simon lakására, hogy átnézzük közös vállalkozá-
sunk egy év alatt összegyűlt számláit és bizonylatait. Mindketten szelle-
mi szabadfoglalkozásúként veszünk részt ebben a kétszemélyes kis cég-
ben, amit egyelőre nem számoltunk fel, így elhatároztuk, hogy most is a
levonások szempontjából kedvezőbb „családi adóbevallást” választjuk,
elvégre papíron még házasok vagyunk.
– Bubinak joga van néhanapján szabadon futkározni, éppúgy, mint a
többi kutyának – jelentette ki Simon.
– Hát persze! És ahhoz is joga van, hogy a többiek kinyírják. Már elfe-
lejtetted, mi történt Zsaruval?
Simon égnek emelte a tekintetét, és olyan képet vágott, mintha azt
mondaná: „Jaj, ne fárassz már megint ezzel a hülyeséggel!” Zsaru, a pa-
rányi pekingi-máltai keverék Kuan kutyája volt, és büszke hímként min-
den környékbeli kant megtámadott. Körülbelül öt évvel ezelőtt Simon le-
vitte sétálni – természetesen póráz nélkül –, Zsaru pedig szétmarcangolta
egy boxer orrát. A boxer állatorvosi kezelése nyolcszáz dollárba került, és
a gazdája Kuannak nyújtotta be a számlát. Én persze kötöttem az ebet a
karóhoz, hogy Simon fizesse ki, de Simon közölte, minden költség a bo-
xer gazdáját terheli, mert az ő kutyája provokálta ki a támadást. Kuan a
részletezett számla minden egyes tételén hosszasan vitatkozott az állat-
klinikával.
– Mi lesz, ha Bubi egy Zsaruhoz hasonló agresszív kutyával akaszt ba-
juszt? – kérdeztem.
– A boxer kezdte! – vágta rá határozottan Simon.
– Zsaru folyton harapott! Te engedted póráz nélkül garázdálkodni, és a
végén mégis Kuannak kellett kifizetnie az állatorvost.
– Te félrebeszélsz! A boxer gazdája fizetett.
– Szó sincs róla! Esze ágában se volt! Ezt Kuan csak azért mondta, hogy
ne legyen lelkiismeret-furdalásod miatta. Nem emlékszel? Hiszen elme-
séltem!
Simon elhúzta a száját. Mindig olyankor fintorgott így, ha valamiben
kételkedett. – Nem emlékszem ilyesmire – felelte.
– Naná, hogy nem! Te csak arra emlékszel, amire akarsz!
Simon gúnyosan elmosolyodott. – Miért, te talán nem? – Mielőtt vála-
szolhattam volna, fölemelte a kezét, hogy jelezze, még nem fejezte be, és
belém fojtotta a szót. – Tudom, tudom. Neked kitörölhetetlen memóriád
van. Te soha semmit nem felejtesz el! De jobb, ha tőlem értesülsz róla,
hogy hiába emlékszel minden istenverte piszlicsáré apróságra, ennek
semmi köze a memóriához. Csak azért őrizgeted a pitiáner emlékkollek-
ciódat, mert haragtartó vagy!

***

Egész éjjel bosszankodtam Simon megjegyzésén. Vajon tényleg haragtar-

tó vagyok? Á, dehogy, Simon ezt csak azért vágta a fejemhez, mert úgy
gondolta, a legjobb védekezés a támadás. Hát tehetek én róla, hogy ilyen
emlékezőtehetséggel születtem, és a legcsekélyebb részlet is megragad a
fejemben?
Betty nénitől hallottam először, hogy olyan hajszálpontos vizuális me-
móriám van, akár egy fényképésznek, és attól kezdve szentül hittem,
hogy ha felnövök, fényképész leszek. Ő ezt azért mondta, mert egyszer
egy nagy társaság előtt rápirítottam, amiért rosszul emlékezett egy film-
re, amit mindnyájan együtt láttunk a moziban. Most, hogy már tizenöt
éve a kamerámmal, fotósként keresem a kenyeremet, nyugodtan állítha-
tom: halvány fogalmam sincs, mit értenek az emberek hajszálpontos
vizuális memórián, ami olyan, akár egy fényképészé. Én nem úgy emlék-
szem a múltra, mintha válogatás nélkül halomba hajigált pillanatfelvéte-
leket nézegetnék. Az én memóriám sokkal szelektívebb.
Ha valaki megkérdezné tőlem, hol laktam hétéves koromban, nem az
utcanév meg a házszám villanna fel a szemem előtt. Újra át kellene él-
nem, föl kéne elevenítenem egy jellemző pillanatot: a forró nyári napot, a
frissen nyírt fű illatát, a strandpapucsom csattogását. Ismét föl kéne men-
nem a két lépcsőn a betonozott verandára, hogy izgalomtól dobogó szív-
vel, türelmetlenül matató ujjakkal benyúljak a fekete levélszekrénybe –
Hol van? Hol az a vacak levél Art Linklettertől, amelyben meghív a tévé-
műsorába? Most is hiába keresném, de nem adnám föl a reményt. Lehet,
hogy rossz címen várom a meghívót, gondolnám magamban. De nem,
hiszen ott van a fejem fölött a sárgaréz házszám, 3-6-2-4, minden stim-
mel, még a piszok meg a rozsda is a csavarok körül.
Nem arra emlékszem a legjobban, hogy pontosan hol laktam, hanem a
fájdalomra – arra a torokszorító, keserű érzésre, hogy engem az égvilá-
gon mindenki csak bánt, becsap és elhanyagol. Vajon erről beszélt Simon,
amikor azt mondta, haragtartó vagyok? Kicsi koromban rettentően sze-
rettem volna bekerüli Art Linkletter tévés gyerekműsorába, mert egy ma-
gamfajta kislány számára ez az út vezetett a hírnévhez, és mindenáron be
akartam bizonyítani anyámnak, hogy hiába hozta a nyakamra Kuant, én
egészen különleges gyerek vagyok. Szerettem volna lefőzni a környékbe-
li srácokat, azt akartam, hogy elsárguljanak az irigységtől, amiért nekem
olyan remek szórakozásban van részem, amilyenről ők nem is álmodhat-
nak. Miközben a háztömb körül bicikliztem, előre kiterveltem, mit fogok
majd mondani, ha végre-valahára én is szerepelhetek a televízióban. Ku-
anról mesélnék Mr Linkletternek, gondoltam: persze csak a vicces dolgo-
kat mondanám el róla, például azt, hogy mennyire imádja Kuan a rággu-
mit. Mr Linkletter erre fölvonná a szemöldökét, és csodálkozva azt kér-
dezné: „Nem a rágógumit imádja annyira a nővéred, Olivia?” A közönség
meg a térdét csapkodva hahotázna, én meg fülig pirulva, ragyogó arccal
állnék a tapsviharban, és mindenki drága, aranyos kislánynak tartana.
A jó öreg Art mindig azt hitte, a gyerekek olyan naivak és olyan éde-
sek, hogy halvány sejtelmük sincs, milyen szörnyen kínos dolgokat mon-
danak. De a műsorába meghívott gyerekek pontosan tudták, mit beszél-
nek. Különben miért nem fecsegték ki soha az igazi titkokat? Például mi-
ért nem meséltek róla, hogyan szoktak papást-mamást meg kukidokist
játszani, vagy csokit, töltényhüvelyt és pornólapokat lopni a sarki mexi-
kói boltból? Sosem hallottam tőlük ilyesmit, pedig magam is ismertem
olyan gyerekeket, akik mindezt megtették. Ők voltak azok, akik egyszer
letepertek, kicsavarták a karomat, aztán lepisiltek, és közben azt kiabál-
ták: „Gyagyás a nővéred! Gyagyás a nővéred!” Aztán rám ültek, és addig
el sem engedtek, amíg Kuant meg önmagamat egyformán utálva, sírva
nem fakadtam.
Kuan cukrászdába vitt, hogy megvigasztaljon. A teraszon üldögélve
nyaltuk a jégkrémrudat. Kapitány, a legújabb kutyánk, akit anyám a
menhelyről hozott haza, s aki Kuantól kapta a nevét, a lábunknál feküdt,
és éberen figyelt bennünket, arra várva, mikor esik már le neki is valami.
– Libbi-a – szólalt meg Kuan –, mit jelenteni az, gatyás?
– Nem gatyás, hanem gyagyás! – javítottam ki, sőt szótagolva meg is
ismételtem. – Gya-gyás. – Még mindig dühös voltam Kuanra és a szom-
széd gyerekekre. A fagylaltomat nyalogatva arra gondoltam, milyen gya-
gyás dolgokat művelt Kuan, mióta itt van. – Tudod, a gyagyás ugyanaz,
mint a fantou – magyaráztam. – Buta alak, aki semmit nem ért. – Kuan
bólintott. – Például, aki olyankor járatja a száját, amikor nem kéne – tet-
tem hozzá, s ő ismét bólintott. – Az a gyagyás, akit a többi gyerek kine-
vet, ő meg nem tudja, miért.
Kuan nagyon sokáig hallgatott, nekem pedig egyre jobban elszorult a
szívem, és egyre rosszabbul éreztem magam. Végül kínaiul megkérdezte:
– Mondd, Libbi-a, de őszintén, szerinted én gyagyás vagyok?
Nem néztem a szemébe, a jégkrémem oldalán lecsurgó cseppeket nya-
logattam. Láttam, hogy Kapitány is árgus szemmel figyel. Ha lehet, most
még rosszabbul éreztem magam, mint eddig. Nagyot sóhajtottam, aztán
kinyögtem: – Nem… nem hiszem. – Kuan elvigyorodott, és megpaskolta
a karomat, amitől kis híján felrobbantam. – Kapitány! – kiáltottam. –
Rossz kutya! Ne kunyerálj! – A kutya lekushadt.
– Ő nem is kunyerálni! – rikkantotta boldogan Kuan. – Csak remény-
kedni. – Megsimogatta Kapitány farát, aztán a jégkrémét a kutya feje fölé
emelte. – Beszélsz te angol! – Kapitány tüsszentett néhányat, majd mély
torokhangon vakkantott egyet. – Kuan megengedte neki, hogy belenyal-
jon a fagyijába. – Csang zsongven! Beszélsz te kínai! – Éles csaholás volt a
válasz. Kuan a kutya orra elé tartotta a jégkrémet, hagyta, hadd nyalo-
gassa, közben kínaiul duruzsolt a fülébe, engem meg borzasztóan
bosszantott, hogy ezek minden butaságnak mennyire tudnak örülni.
Aznap este Kuan újra megkérdezte tőlem, mit is mondtak a gyerekek.
Olyan sokáig nyaggatott, hogy a végén már tényleg gyagyásnak tartot-
tam.

***

– Alszol, Libbi-a? Oké, bocsánat, bocsánat, aludj tovább, nem fontos…

Csak még egyszer meg akartam kérdezni tőled, mit jelent az, hogy gya-
gyás. De látom, már alszol… Talán majd holnap, ha hazajössz az iskolá-
ból…
Furcsa, de éppen azon gondolkoztam, hogy valamikor azt hittem, Miss
Banner is ilyen… gyagyás. Mert semmit nem értett… – Libbi-a, te tudtad,
hogy Miss Bannert én tanítottam meg beszélni? Hallod, Libbi-a? Bocsá-
nat, bocsánat, aludj csak tovább.
Pedig ez az igazság. Tényleg én tanítottam meg beszélni. Amikor elő-
ször találkoztam vele, úgy gügyögött, mint egy kisbaba. Néha még ki is
nevettem, bár tudtam, hogy nem szép tőlem. De ő nem bánta. Mind a
ketten remekül mulattunk, miközben csupa butaságot hordtunk össze.
Pont olyanok voltunk, mint két komédiás a templomi kirakodóvásáron.
Kézzel-lábbal mutogatva, grimaszokat vágva magyaráztunk egymásnak.
Miss Banner így mesélte el nekem, hogyan élt, mielőtt Kínába jött. Én ezt
hámoztam ki a mondókájából:
Olyan családban született, amelyik egy faluban élt, valahol messze-
messze, a Bogáncs-hegységtől nyugatra, még a hullámzó, viharos tenge-
ren, a fekete emberek országán, sőt az angol katonák és a portugál hajó-
sok hazáján is túl. Miss Banner szülőfaluja nagyobb volt, mint ez a sok-
sok föld együttvéve. Az apjának rengeteg hajója volt, és sűrűn kelt át
ezen a tengeren más vidékekre, hogy összegyűjtse a pénzt, ami ott úgy
nőtt, mint a virág, s a pénz szaga sokakat boldoggá tett.
Miss Banner ötéves lehetett, amikor a két kisöccse bekergetett egy bá-
rányt egy sötét lyukba, amibe aztán mind a ketten beleestek, és meg sem
álltak a világ másik végéig. Az édesanyjuk persze mindenáron meg akar-
ta keresni őket. Mielőtt fölkelt a nap, s miután lement a nap, az anya föl-
fújta a nyakát, akár a kakas, és az eltűnt fiait hívogatta. Csak sok-sok év
után talált rá ugyanarra a lyukra, amelybe a fiúk belevesztek. Bemászott
a lyukba, ő is beleesett, és meg sem állt a világ másik végéig.
Az apja ekkor így szólt Miss Bannerhez: Meg kell keresnünk az eltűnt
családunkat. Így aztán hajóra szálltak, és átkeltek a hullámzó, viharos
tengeren. Először egy lármás szigeten kötöttek ki. Az apja egy hatalmas
palotába vitte Miss Bannert, ahol apró termetű, Jézushoz hasonlító em-
berkék uralkodtak. Amíg az apa a mezőkön szedegette a virágpénzt, a
kis Jézusok kövekkel dobálták meg Miss Bannert, és levágták a szép
hosszú haját. Amikor az apja két évvel később visszatért, továbbhajóztak
egy másik szigetre, ahol veszett kutyák uralkodtak. Az apa ismét egy ha-
talmas palotába vitte a lányát, s megint elment pénzvirágot szedni. Amíg
távol volt, a veszett kutyák megkergették Miss Bannert, és széttépték a
ruháját. Ő az apját keresve körbeszaladt a szigeten, de csak egy nagybá-
csit talált helyette. Ezzel a nagybácsival elhajózott Kínába, és egy palotá-
ban laktak, sok külföldivel együtt. Miss Banner itt sem találta meg a csa-
ládját. Egy napon éppen az ágyban feküdt a bácsikájával, amikor annak
hirtelen nagyon melege lett, ugyanakkor iszonyúan fázott, aztán fölemel-
kedett a levegőbe, és beleesett a tengerbe. Szerencsére Miss Banner össze-
találkozott még egy nagybácsival, akinek rengeteg puskája volt. Ő vitte el
Miss Bannert Kantonba, ahol külföldiek is éltek. A nagybácsi minden este
kirakta a puskáit az ágyra, és Miss Banner csak akkor mehetett aludni, ha
mindet fényesre suvickolta. Egy napon ez a férfi levágta Kína egy darab-
ját, amelyen sok pompás templom állt. Ezen a vízen úszó szigeten hajó-
zott haza, és a templomokat a feleségének, a szigetet meg a királyának
adta. Miss Banner pedig találkozott a harmadik bácsikájával, egy jenki-
vel, akinek szintén rengeteg puskája volt. De ez a nagybácsi Miss Banner
haját fésülgette, őszibarackkal etette, és ő nagyon szerette. Egyik éjjel sok
hakka férfi rontott be a szobájukba, s elvitte a jenki nagybácsit. Miss Ban-
ner a Jézus-imádókhoz szaladt segítségért. Ők azt mondták: Borulj térd-
re. Ő térdre borult. Azt mondták: Imádkozz. És ő imádkozott. Aztán ma-
gukkal vitték a szárazföld belsejébe, Csintanba, ahol vízbe esett, és kö-
nyörgött, hogy mentsék meg, én pedig ekkor mentettem meg az életét.
Később, amikor Miss Banner már jobban beszélt kínaiul, újra mesélt
nekem az életéről, s mivel most egész mást hallottam tőle, mint koráb-
ban, magamban én is egészen másképp láttam a dolgokat. Miss Banner
Amerikában született, egy olyan országban, ami messzebb van, mint Af-
rika, Anglia és Portugália. A szülőfaluja egy nagy-nagy város, Nu Je kö-
zelében volt. Lehet, hogy ez a Nu Je igazából New York. És a hajóknak
nem Miss Banner apja volt a tulajdonosa, hanem egy Russia vagy Russo
nevű társaság. Miss Banner apja csak tisztviselőként dolgozott náluk. A
hajózási társaság ópiumot – és nem virágot! – vásárolt Indiában, majd el-
adta Kínában, és elterjesztette az álomkórt a kínaiak között.
Az ötéves Miss Banner kisöccsei nem bárányt kergettek egy sötét lyuk-
ba, hanem mind a ketten bárányhimlőben haltak meg, s a ház udvarában
temették el őket. És Miss Banner édesanyja nem fújta föl a nyakát, akár a
kakas, hanem a golyvától dagadt meg a torka, abba halt bele, és a fiai
mellé temették. Ennyi tragédia után Miss Bannert az apja Indiába vitte,
ahol nem kis Jézusok uralkodtak, hanem Miss Banner az Angliából érke-
zett Jézus-imádó gyerekek iskolájába járt. Ezek a gyerekek nem jámbor,
szent életű angyalkák voltak, hanem rakoncátlan, pajkos kis ördögök.
Később Miss Bannert az apja Malakába vitte, ahol nem veszett kutyák
uralkodtak. Miss Banner egy másik iskoláról mesélt, ahova még az india-
iaknál is engedetlenebb gyerekek jártak. Az apja ismét elhajózott Indiába
ópiumot vásárolni, de soha többé nem tért vissza – Miss Banner nem tud-
ta, miért, így sok szomorúság fájdította a szívét. Most már nem volt se
apja, se pénze, se otthona. Még érintetlen fiatal lányka volt, amikor meg-
ismerkedett egy férfival, aki magával vitte Makaóba. Makaóban rengeteg
a moszkitó: a férfi maláriában halt meg, és a tengerbe temették. Aztán
Miss Banner egy másik férfival élt együtt, egy angol kapitánnyal, aki a
mandzsukat segítette, az Isten-imádók ellen harcolt, és sok pénz ütötte a
markát minden elfoglalt városért. Később a kapitány visszahajózott Ang-
liába, és temérdek elrabolt templomi kincset hurcolt haza a királyának
meg a feleségének. Miss Banner ekkor egy újabb katonához, egy jenkihez
költözött, és úgy mesélte, hogy ez az Isten-imádókat segítette, a man-
dzsuk ellen harcolt, s szintén sok pénzt keresett, miután kifosztotta azo-
kat a városokat, amelyeket az Isten-imádókkal együtt felperzselt. Miss
Banner elmondta, hogy a három férfi közül egyik sem volt a nagybátyja.
Én erre így szóltam hozzá: – Ez nagyszerű, Miss Banner-a! Ha egy ágy-
ban aludtál volna a bácsikáiddal, biztos nem örültek volna a nénikéid. –
Ő ezen jót nevetett. Most már jókat tudtunk együtt nevetni, mert remekül
szót értettünk egymással. És most már nem a bőrkeményedéseimet hord-
tam a lábamon, hanem Miss Banner egyik szűk bőrcipőjét. De mielőtt
idáig eljutottunk, meg kellett tanítanom őt beszélni.
Először a nevemre tanítottam meg, azt mondtam neki, hogy Nunumu-
nak hívnak. Ő attól fogva Miss Moo-nak szólított. Mindig az udvaron ül-
dögéltünk, és úgy magyaráztam el neki, mit hogy hívnak, akár egy kis-
gyereknek. Mint minden kisgyerek, ő is könnyen, gyorsan tanult. Nem
rozsdásodott be az agya, és nem zárkózott el az új gondolatok elől. Egy-
általán nem hasonlított a Jézus-imádókhoz, akik mindig ugyanazt hajto-
gatták, mert a nyelvük, akár a nyikorgó, ócska fakerék, csak a régi kerék-
vágásban tudott haladni. Miss Bannernek kitűnő memóriája volt, egészen
rendkívüli. Épphogy bement a fülén, amit mondtam, s már jött is kifelé a
száján.
Megmutattam neki a világot alkotó öt elemet, és a nevükre is megtaní-
tottam: fém, fa, víz, tűz, föld.
Megtanítottam rá, mitől telik meg élettel a világ: a napkeltétől, a nap-
nyugtától, a melegtől, a hidegtől, a portól és a melegtől, a portól és a szél-
től, a portól és az esőtől.
Megtanítottam rá, milyen hangokat érdemes meghallani ezen a vilá-
gon: a szélzúgást, a mennydörgést, a porban vágtázó lovak dobogását, a
vízbe pottyanó kövek csobbanását. Megtanítottam rá, milyen hangoktól
kell félni: az éjszakában kopogó gyors léptek zajától, a halk reccsenéssel
elhasadó puha kelme neszétől, a kutyaugatástól, a ciripelő tücskök elné-
mulásától.
Megtanítottam rá, hogyan jön létre két dolog keverékéből a harmadik:
a vízből és a porból a sár, a forróságból és a vízből a tea, a külföldiekből
és az ópiumból a baj.
Megtanítottam rá, milyen ízűek lehetnek az emlékeink: édesek, sava-
nyúak, keserűek, csípősek és sósak.
Egyik nap Miss Banner a mellére tette a kezét, és megkérdezte tőlem,
hogy hívják ezt a testrészt kínaiul. Amikor megmondtam neki, így szólt
hozzám kínaiul: – Miss Moo, én sok-sok szót szeretnék tudni, hogy a
mellemről beszélhessek! – Csak ekkor jöttem rá, hogy a szívében rejtőző
érzésekről akar mesélni nekem. Másnap sétálni vittem a városba. Vesze-
kedő embereket láttunk, s én azt mondtam: Harag. Egy asszony enniva-
lót tett egy oltárra, s én azt mondtam: Tisztelet. Egy tolvaj kalodába zárva
ült a téren, s én azt mondtam: Szégyen. Egy lány a folyóparton ócska,
lyukas hálót vetett a sekély vízbe, s én azt mondtam: Remény.
Később Miss Banner rámutatott egy férfira, aki jókora hordót próbált
beszuszakolni egy keskeny ajtón. – Remény – mondta Miss Banner, de
szerintem ez nem remény volt, hanem butaság, és az a férfi rizst hordott
az esze helyén. Kíváncsi voltam, vajon mit látott Miss Banner, amikor a
többi érzést magyaráztam el neki. Kíváncsi voltam, vajon a külföldiek ér-
zései egészen mások-e, mint a mieink. Talán azt hiszik, hogy a kínaiak
összes reménye butaság?
De aztán idővel arra is megtanítottam Miss Bannert, hogy majdnem
ugyanolyannak lássa a világot, mint egy kínai. Azt mondta, a kabócák
úgy néznek ki, mint az elszáradt, lehullott falevelek, olyan a tapintásuk,
akár a zizegő papíré, a hangjuk, akár a ropogó tűzé, a szaguk, akár a ka-
vargó poré, az ízük meg, akár az olajban sülő ördögé. Gyűlölte őket, s azt
gondolta, fölöslegesen vannak a világon. Ebből is láthatod, hogy Miss
Banner most már ötféleképpen érzékelte a világot, éppúgy, mint egy kí-
nai. De később mindig a hatodik érzéke, az a nagy amerikai jelentőségtu-
data okozott gondot, mármint kettőnk között. Mert amit az érzékei súg-
tak, arról véleményt formált, a véleményéből következtetéseket vont le,
és néha megesett, hogy egészen máshová lyukadt ki, mint én.

***
Szinte egész gyerekkoromban küszködnöm kellett, hogy ne olyannak lás-
sam a világot, amilyennek Kuan lefestette. Itt van például mindaz, amit a
kísértetekről összehordott. A sokkterápia után figyelmeztettem, hogy
úgy kell tennie, mintha nem látna kísérteteket, különben az orvosok nem
fogják kiengedni a kórházból.
– Ó, én tartok titok – felelte bólogatva. – Csak te tudsz, meg én.
Ennek következtében, amikor hazajött, úgy kellett tennem, mintha
tényleg léteznének kísértetek, mert csak a kettőnk titka volt, hogy úgy te-
szünk, mintha nem léteznének. Olyan igyekezettel vallottam ezeket a
homlokegyenest ellenkező nézeteket, hogy hamarosan már azt láttam,
amit nem lett volna szabad. Hát hogyne láttam volna? Hiszen a gyerekek
zöme akkor is azt hiszi, hogy kísértetek rejtőznek az ágya alatt, és bárme-
lyik pillanatban elkaphatják a lábát, ha nincs olyan nővére, mint Kuan.
Csakhogy Kuan kísértetei nem az ágy alatt rejtőztek, hanem az ágy tetején
üldögéltek, és kényelmesen nekidőltek a támlának. A saját szememmel
láttam őket.
Tévedés ne essék, én nem afféle áttetsző fehér leplekben huhogó szelle-
mekről beszélek. Kuan kísértetei nem voltak láthatatlanok, mint azok a
tévéből ismert nyájas, barátságos földöntúli lények, amelyek töltőtollakat
és csészéket dobálnak a levegőbe. Az ő kísértetei úgy néztek ki, mintha
élnének. A régi szép időkről diskuráltak. Idegeskedtek és lamentáltak.
Még azt is láttam, ahogy az egyik megvakargatta a kutyánk fülét. Kapi-
tány meg örömében a padlót csapkodta a lábával, és boldogan csóválta a
farkát. Kuanon kívül soha, senkinek nem meséltem róla, miket látok,
mert attól féltem, engem is bevisznek a kórházba, sokkterápiára. Egyálta-
lán nem hatott álomnak mindaz, amit láttam. Épp ellenkezőleg: olyan
volt, mint maga a valóság. Mintha valaki más érzései elszöktek volna, és
az én vetítőgéppé változott szemem sugara életre keltette volna őket.
Jól emlékszem arra a napra – nyolcéves lehettem –, amelyen egyedül
ültem az ágyamon, és éppen ráadtam a Barbie babámra a legszebb ruhá-
ját. Hirtelen vékony hangot hallottam: – Gei vo kan. – Fölkaptam a feje-
met, és Kuan ágyán egy velem körülbelül egykorú, komor ábrázatú kínai
lányt láttam, aki a babámat akarta megnézni. Nem ijedtem meg tőle. Ta-
lán furcsa, de sose féltem a kísértetektől: mindig olyan nyugodtan fogad-
tam őket, mintha valami enyhe nyugtatószirupba mártottak volna. Kínai-
ul udvariasan megkérdeztem a lánytól, hogy hívják. – Lili-lili, lili-lili – csi-
pogta, mint egy csirke.
Amikor Kuan ágyára dobtam a Barbie babámat, ez a lili-lili lány nyom-
ban fölkapta. Levette Barbie rózsaszín tollboáját, és bekukucskált a szin-
tén rózsaszín szaténruha alá. Aztán durván kicsavarta a baba kezét-lábát.
– Nehogy összetörd! – figyelmeztettem. Egész idő alatt éreztem a kíván-
csiságát, az ámulatát – és a félelmét, hogy a baba halott. Mégsem furcsál-
lottam ezt a különös érzelmi szimbiózist, mert elsősorban az aggasztott,
hogy mi lesz, ha hazaviszi Barbie-t. – Eleget játszottál vele. Most már add
vissza – mondtam, de a kislány úgy tett, mintha nem is hallotta volna,
így aztán odaugrottam hozzá, kitéptem a babát a kezéből, és visszaültem
az ágyamra.
Rögtön észrevettem, hogy nincs meg a tollboa. – Add vissza! – kiáltot-
tam, de a lány már eltűnt, s ettől rettentően megrémültem, mert a normá-
lis érzékszerveim csak ekkor kezdtek ismét működni, és hirtelen rájöt-
tem, hogy kísértetet láttam. Tűvé tettem a szobát a boáért. Mindenütt ke-
restem – a paplan és mindkét ikerágy alatt, a matrac meg a fal között.
Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy egy kísértet csak úgy elvihet vala-
mi valóságos tárgyat, és eltüntetheti. Egész héten a tollboa után kutat-
tam, az összes fiókot, zsebet átfésültem, a legapróbb zugokba is benéz-
tem. Sosem találtam meg. Kénytelen voltam beletörődni, hogy tényleg a
kísértet lopta el.
Ma már logikusabb magyarázatot tudok adni az esetre. Lehet, hogy a
boát Kapitány ásta el a kertben. Vagy anyám szippantotta föl a porszívó-
val. Valószínűleg ilyesmi történhetett. De gyerekkoromban még nem
tudtam éles határvonalat húzni a képzelet és a valóság között. Kuan azt
látta, amit hitt, én meg azt láttam, amit nem akartam elhinni.
Egy-két évvel később Kuan kísértetei a többi gyerek képzeletében élő
csodalényekhez, a Télapóhoz, a Fogtündérhez, a húsvéti nyuszihoz kezd-
tek hasonlítani, de ezt nem vallottam be Kuannak, mert attól féltem,
megint bedilizik. Magamban azonban felcseréltem a kísérteteit meg a Jin
világát a Vatikán által elismert szentekkel és a túlvilággal, ahol az érde-
mek alapján dől el, ki hová kerül. Nagyon tetszett az ötlet, hogy jó ponto-
kat kell gyűjtenünk, olyanokat, mint a nagyáruházakban kapható zöld
bélyegek, amelyeket a törzsvásárlói könyvecskénkbe ragaszthatunk, és
később kenyérpirítóra vagy mérlegre válthatjuk be őket. Úgy értelmez-
tem, mindössze annyi a különbség, hogy ezekért a jó pontokért nem ház-
tartási gépeket kapunk, hanem vonaljegyet a mennyországba, a pokolba
vagy a purgatóriumba, aszerint, mennyi jót és mennyi rosszat tettünk, és
mások mit mondtak rólunk. De ha az embernek egyszer sikerül bejutnia
a mennyországba, soha többé nem jöhet vissza kísértetként a földre, ha-
csak nem avatják szentté. Úgy éreztem, velem ez valószínűleg nem for-
dulhat elő.
Egyszer megkérdeztem a mamától, mi az a mennyország, ő meg azt fe-
lelte, olyan üdülőhely, ahol örökké tart a vakáció, és ahol minden ember
egyenlő – mindegy, hogy király, királynő, csavargó, tanár vagy kisgye-
rek-e az illető. – Filmsztárok is nyaralnak ott? – kérdeztem. Erre a mama
elmagyarázta, hogy a mennyországban mindenféle emberrel találkozha-
tom, ha elég jók voltak, és bekerülhettek. Aznap este, miközben Kuan a
kínai kísérteteivel fecsegett, én az ujjaimon számolgatva sorra vettem, ki-
vel szeretnék találkozni. Megpróbáltam fontossági sorrendbe állítani a
kedvenceimet, arra az esetre, ha, mondjuk, hetenként csak öt randevút
engedélyeznek. Úgy döntöttem, Istennel, Jézussal és Máriával kezdem –
tudtam, hogy az első három helyen őket kell megemlítenem. Utánuk jö-
het az apám és minden közeli rokonom, aki esetleg időközben eltávozik
az élők sorából – de Bob papa nem lesz köztük, annyi szent! Örüljön, ha
száz év múlva fölveszem a táncrendembe! És ezzel kész is az első hét,
gondoltam: elég unalmas lesz, de muszáj túlesni rajta. Aztán a második
héten jöhet a java, kezdődhet az igazi mulatság! Elképzeltem, milyen hí-
res emberekkel fogok találkozni, ha addigra meghalnak – feltétlenül köz-
tük lesz a Beatles, Hayley Mills, Shirley Temple, Dwayne Hickman, és
esetleg az az undok Art Linkletter is, aki majd végre rájön, miért kellett
volna meghívnia engem a tévéműsorába.
Tinédzserkoromra kissé megkomolyodtam, és a túlvilágról alkotott ké-
pem is eszerint változott. Akkoriban a határtalan tudomány tárházát lát-
tam benne, ahol majd minden napvilágra kerül – azt hittem, olyan hely
lehet, mint a városi könyvtár, csak sokkal nagyobb, ahol hangszórókból
zengő kegyes, istenfélő hangok sorolják fel, mit szabad és mit nem.
Azonkívül, ha az ember csak egy kicsit rossz, de nem javíthatatlan, akkor
nem a pokolra jut, hanem súlyos bírságot kell fizetnie. És ha rossz fát tett
a tűzre, amolyan javítóintézet-félébe küldik. Oda kerülnek mindazoknak
a rossz gyerekek, akik cigarettáztak, megszöktek otthonról, loptak a sarki
boltból, vagy házasságon kívül született kisbabájuk. De aki betartja a sza-
bályokat, és nem lesz belőle púp a társadalom hátán, az egyenesen mehet
a mennyországba, ahol majd megtudja a választ minden kérdésre, amit a
katekizmustanárok szoktak föltenni, például:
Mit kell megtanulnunk nekünk, földi halandóknak?
Miért kell segítenünk a nálunk szerencsétlenebbeken?
Hogyan akadályozhatjuk meg a háborút?
Úgy képzeltem, azt is meg fogom tudni, mi történt az elveszett tár-
gyakkal, mondjuk, Barbie tollboájával vagy a hegyikristály gyöngyso-
rommal, ami később tűnt el, és arra gyanakodtam, hogy az öcsém,
Tommy csórta el, bár ő azt mondta: – Istenre esküszöm, nem én voltam. –
Sőt mi több, néhány meg nem fejtett rejtély kulcsát is meg akartam talál-
ni: Tényleg megölte-e a szüleit Lizzie Borden? Ki volt a Vasálarcos? Mi
történt valójában Amelia Earharttal? És a rengeteg halálra ítélt, kivégzett
ember közül ki volt bűnös, és ki volt ártatlan? Ha már itt tartottam, per-
sze arra is rettentően kíváncsi voltam, melyik a rosszabb kivégzés: az
akasztás, a gázkamra vagy a villamosszék. Arra gondoltam, miközben
ennyi kérdésre kapok választ, egyszer csak az is kiderül, hogy Kuan any-
ja valóban úgy halt meg, ahogy apám elmesélte, tehát apám mondott iga-
zat, és nem Kuan.
Mire egyetemre kezdtem járni, már nem hittem sem a pokolban, sem a
mennyországban, sem az angyali jóság jutalmazására és az ördögi go-
noszság büntetésére kitalált metaforákban. Akkoriban már ismertem Si-
mont. Mindketten marihuánás cigarettát szívtunk a barátainkkal, és a
narkó hatása alatt a túlvilágról vitatkoztunk, imigyen: – Süket duma az
egész, öregem! Semmi értelme! Hogy miért? Hát azért, mert száz évig
sem élsz, aztán minden bűnödet és jótettedet összeadják, és bumm, utána
évmilliárdokig heverészhetsz valami mennyei tengerparton, vagy nyár-
son sülhetsz a pokolban, mint egy hot dog! – Azt sem tudtuk elfogadni,
hogy Jézus az egyetlen út, az egyetlen megoldás, hiszen így a buddhis-
ták, a hinduk, a zsidók és az afrikaiak, akik nem is hallottak a mindenha-
tó Krisztusról, eleve pokolra jutnak, a Ku Klux Klán tagjai viszont nem.
Két slukk között, miközben azon igyekeztünk, nehogy kifújjuk a füstöt,
ilyesmiket mondtunk: – Hát mi értelme az efféle igazságnak? Ha ez a
nóta vége, utána mit tanulhat a világ?
Barátaink zöme meg volt győződve róla, hogy semmi sincs a halál után
– kialszik a fény, nincs többé fájdalom, nincs jutalom, nincs büntetés. Az
egyik srác, Dave, kijelentette: a halhatatlanság csak addig tart, amíg em-
lékeznek az emberre. Platón, Konfuciusz, Buddha, Jézus – ők tényleg hal-
hatatlanok, mondta. Ezt azután fejtette ki, hogy Simon meg én részt vet-
tünk közös barátunk, Eric gyászszertartásán. Szegény fiút besorozták ka-
tonának, és elesett Vietnamban.
– Szerinted Platón meg a többiek akkor is halhatatlanok, ha életükben
nem olyanok voltak, amilyennek ma emlékszünk rájuk? – kérdezte Si-
mon.
Dave hallgatott egy sort. – Igen – felelte végül.
– És Eric? – kérdeztem én. – Ha Hitlerre hosszabb ideig emlékeznek,
mint Ericre, az azt jelenti, hogy Hitler halhatatlan, Eric meg nem?
Dave ismét hallgatott, és mielőtt válaszolhatott volna, Simon határo-
zottan közölte: – Eric remek fiú volt. Soha senki nem fogja elfelejteni. És
ha létezik egyáltalán a Paradicsom, akkor ő most ott van. – Emlékszem,
mennyire szerettem Simont, amiért ezt mondta. Én is ugyanígy éreztem.
Hogyan tűntek el ezek az érzések? Talán ugyanúgy, mint a tollboa?
Egyszerűen köddé váltak, amikor nem figyeltem oda? Talán jobban kel-
lett volna törnöm magam, hogy újra megtaláljam őket?
Én nem csak haragtartó vagyok. Én arra a lányra is emlékszem, aki az
ágyamon ült. És emlékszem Ericre is. És emlékszem a mélységes szere-
lem hatalmára is. Az emlékezetemben mind a mai napig létezik egy zug
ezeknek a kísérteteknek.
 4
A KÍSÉRTETKERESKEDŐ HÁZA

Anyámnak új barátja van, Jaime Jofré. Nem kell személyesen ismernem

ahhoz, hogy tudjam, elbűvölő, sötét hajú fickó, aki megkapta a munka-
vállalási engedélyt. Akcentussal beszél, és anyám majd azt fogja kérdezni
tőlem: – Ugye, milyen szenvedélyes fiú? – Mert anyám számára a szavak
szenvedélyesebben csengenek, ha egy férfi küszködve keresgéli őket, s
ha gyönyörű görgetett r-rel „amor”-t mond szürke mezei „szerelem” he-
lyett.
Bár anyám romantikus lélek, mégis gyakorlatias asszony. Bizonyítékot
akar a szerelemre: Adj, és kapsz valamit cserébe. Virágcsokrot, báltermi
táncórákat, örök hűséget – a férfinak kell eldöntenie, mi legyen az. Amel-
lett Louise meg van győződve róla, hogy az áldozatos szerelmet sem ad-
ják ingyen: Szokj le a szeretett férfi kedvéért a dohányzásról, és egyheti
üdülést kapsz érte valamelyik felkapott fürdőhelyen. A Calistoga iszap-
fürdőbe vagy Sonomába ruccan ki a legszívesebben. Szerinte azok a férfi-
ak értik igazán ezt a csereberét, akik a feltörekvő országokból származ-
nak – még véletlenül se csúszik ki a száján, hogy „a harmadik világból”
jönnek. Egy idegen diktatúra uralma alatt sínylődő gyarmat a tökély tete-
je, de ha nem akad éppen feltörekvő ország, anyám Írországgal, Indiával
vagy Iránnal is beéri. Szentül hiszi, hogy azok a férfiak, akik megszen-
vedték az elnyomást meg a feketegazdaság kínjait, jobban tudják, mekko-
ra a tét, mi forog kockán, így aztán jobban is strapálják magukat, hogy
meghódítsák az ember lányát, és szívesen kötnek üzletet. Nem csoda,
hogy ezeket a vezérelveket követve anyám annyiszor találta meg az igazi
szerelmet, ahányszor végleg leszokott a dohányzásról.
Igenis dühös vagyok az anyámra! Ma reggel ideszólt, és megkérdezte,
beugorhatna-e, hogy felvidítson. Aztán két óra hosszat a tönkrement há-
zasságomat elemezgette: összehasonlította a sajátjával, amit Bobbal kö-
tött. Simon és Bob közös hibáit sorolva megjegyezte; egyformán hiány-
zott belőlük az elkötelezettség, egyik sem volt hajlandó áldozatot hozni,
és mindkettő csak kapni akart, de semmit sem adott cserébe – miközben
ő meg én „csak adtunk, adtunk, folyton csak adtunk, a szívünk legmélyé-
ből”. Tarhált tőlem egy szál cigarettát, aztán gyufát is kért.
– Előre láttam, hogy ez lesz a vége – közölte, és mélyen leszívta a füs-
töt. – Tíz éve tudom. Emlékszel arra az időre, amikor Simon Hawaiira
utazott, téged meg betegen itthon hagyott? Pedig milyen influenzás vol-
tál!
– Én tanácsoltam neki, hogy menjen el. A repülőjegyünket nem lehetett
visszaváltani, és csak az egyiket tudta eladni. – Magam sem értettem, mi-
ért védem Simont.
– Rémesen érezted magad. Itthon kellett volna maradnia, hogy húsle-
vest diktáljon beléd, de ő ehelyett inkább a tengerparton lébecolt.
– A nagyanyjánál lébecolt, aki agyvérzést kapott – feleltem, s egyre in-
kább úgy nyafogtam, mint egy kisgyerek.
A mama megértő mosollyal nézett rám. – Most már nem kell letagad-
nod a dolgot, édesem. Pontosan tudom, mit érzel. Elvégre az anyád va-
gyok, ha netán megfeledkeztél volna róla. – Elnyomta a csikket, aztán a
rá oly jellemző tárgyilagos, szociális gondozói modorban folytatta: – Si-
mon nem szeretett eléggé téged, de ennek ő volt az oka, nem te. Te végte-
lenül szeretetre méltó vagy, szívem. Nem benned van a hiba.
Kimérten bólintottam. – Mama, most már tényleg dolgoznom kéne.
– Rajta, ne zavartasd magad! Csak iszom még egy csésze kávét, és már-
is indulok. – Az órájára pillantott. – A rovarirtók tízkor befújták az egész
lakásomat. Tudod, a bolhák miatt… A biztonság kedvéért várnék még
egy órácskát, mielőtt hazamegyek.
És most itt ülök az íróasztalomnál, képtelen vagyok dolgozni, úgy ér-
zem magam, mint akit teljesen kifacsartak. Mit tud ő arról, mennyire tu-
dok én szeretni? Van legalább halvány sejtelme róla, hányszor bántott
meg a tudtán kívül? Most bezzeg panaszkodik, hogy kárba veszett az a
rengeteg idő, amit Bobbal töltött. És a családjára mennyit szánt? Vajon
úgy érzi, a rám pazarolt időt is elfecsérelte? És én most miért szánok rá
akár egy csöpp energiát is, hogy ezen gondolkozzam? Már megint gye-
reksorba süllyedtem, anyám ismét úgy bánt velem, mint egy taknyos kö-
lyökkel. Igen, hason fekszem az ikerágyon, tizenkét évesen, és a számba
gyömöszölöm a párnám sarkát, nehogy Kuan meghallja fojtott zokogáso-
mat.
– Libbi-a – suttogja Kuan –, van valami baj? Vagy te beteg? Eszel túl
sok karácsonysüti? Legközelebb nem sütök ilyen édes… Tetszik ajándé-
kom, Libbi-a? Ha nem, megmondasz, oké? Én csinál neked másik puló-
ver. Megmondasz, milyen színű szeretsz. Csak egy hét, és én újra meg-
köt, becsomagol, lesz megint meglepetés… Libbi-a? Azt hiszem, papa
meg mama jön vissza Yosemite Park, hoz neked szép ajándék, és képek
is… Fehér hó, magas hegy… Ne sírj! Ne! Ne! Ezt nem gondolsz komoly-
ból! Hogy tudsz gyűlölni saját anyád?… Mi? Bob papát is? A, zemma za-
ogao…

***

– Libbi-a! Libbi-a? Villanyt gyújthatok? Mutatni akarok valamit… Oké,

oké! Ne haragudj! Bocsánat. Eloltom. Látod? Megint sötét van. Aludj to-
vább… Azt a tollat szerettem volna megmutatni neked, ami Bob papa
zsebéből pottyant ki… Ha erre fordítod, egy kék ruhás nőt látsz. De ha
arra fordítod… Nahát! A nő ruhája leesik! Nem hazudok. Te is megnéz-
heted. Mindjárt villanyt gyújtok. Gyújthatom?… Jaj, Libbi-a, hogy beda-
gadt a szemed! Akkora, mint a szilva! Tedd rá ezt a vizes törülközőt.
Holnapra nem fog így viszketni… Honnan vettem a tollat? Láttam,
ahogy kicsúszott Bob papa zsebéből, amikor a vasárnapi misén voltunk.
Ő nem vette észre, mert úgy tett, mintha imádkozna. Tudom, hogy igazá-
ból nem is imádkozott, csak színlelte, mert a feje, hm-hm, egyszer csak
félrebillent, így – bumm! –, és horkolt is. Hrrrrr! Bizony ám! Ez az igazság!
Egy kicsit meglöktem, de nem ébredt föl, csak a hortyogást hagyta abba.
Azt hiszed, ez vicces? Nem? Hát akkor miért nevetsz?
Na, mindegy, nem is ez a lényeg. Egy idő után nézegetni kezdtem a ka-
rácsonyi virágokat, a gyertyákat meg a színes üvegablakokat. Figyeltem,
ahogy a pap meglóbálja a füstölőt. És hirtelen megpillantottam a füstből
kilépő Jézust! Igen, Jézust! Azt hittem, azért jött, hogy elfújja a születés-
napi gyertyáit. Mondtam is magamban, csakhogy végre látom – most
már katolikus vagyok! Jaj, milyen izgatott voltam! Bob papa arra ébredt
föl, hogy nem bírtam nyugodtan ülni a fenekemen, és lenyomott a padra.
 Rámosolyogtam Jézusra, csak mosolyogtam, mosolyogtam, de egyszer
csak rájöttem – ó! –, ez a férfi nem is Jézus, hanem az én régi barátom,
Lao Lu! Ujjal mutogatott rám, és kinevetett. – Jól becsaptalak! – mondta.
– Én nem Jézus vagyok! Vagy tán azt hitted, ő is ilyen kopasz, mint én? –
Lao Lu odaballagott hozzám. Hadonászni kezdett Bob papa orra előtt, de
nem történt semmi. Erre a kisujjával megcsiklandozta Bob papa homlo-
kát. Bob papa meg úgy pofon vágta saját magát, hogy csak úgy csattant.
Lao Lu ekkor óvatosan kihúzta azt a csúnya tollat Bob papa zsebéből, és
a szoknyám ráncába dugta.
– Hé! – szólt rám Lao Lu. – Minek jársz még mindig a külföldiek temp-
lomába? Azt hiszed, meglátod Jézust, ha bőrkeményedést növesztesz az
ülepedre?
Ne nevess, Libbi-a! Egyáltalán nem volt szép, amit Lao Lu mondott.
Azt hiszem, az együtt töltött előző életünk jutott eszébe, amikor mindket-
tőnknek minden vasárnap két óra hosszat kellett ülnünk a kemény fapa-
don. Minden vasárnap! De nemcsak nekünk, hanem Miss Bannernek is.
Hosszú évekig jártunk templomba, és soha nem láttuk se Istent, se Jézust,
se Máriát, bár akkoriban még nem tartották olyan fontosnak, hogy Mári-
át is lássa az ember. Azokban az időkben úgy vélekedtek róla, igaz
ugyan, hogy a Kisjézus anyja, de Jézus apjának csak az ágyasa. Nem volt
divat mindenfélét – templomot, kórházat, zárdát, ki tudja, még mit – el-
nevezni róla, és folyton azt hajtogatni, Mária, Istennek Szent Anyja, bocsásd
meg az én vétkeimet. Örülök, hogy Máriát előléptették, de mint mondtam,
azokban az időkben a Jézus-imádók ritkán emlegették. Így aztán csak
azért kellett izgulnom, hogy Istent és Jézust lássam. A Jézus-imádók min-
den vasárnap megkérdezték tőlem: – Hiszel? – Erre azt kellett felelnem,
hogy még nem, pedig én udvariasságból azt akartam válaszolni, hogy
igen. De akkor hazudtam volna, és attól féltem, lehet, hogy a halálom
után üldöznének, és kétféle büntetést kéne fizetnem a külföldi ördögnek,
az elsőt azért, mert nem hiszek, a másikat meg azért, mert úgy teszek,
mintha hinnék. Azt hittem, azért nem láthatom Jézust, mert kínai sze-
mem van. Később megtudtam, hogy Miss Banner se látta Istent, soha,
egyetlenegyszer sem. Azt mondta, ő nem az a vallásos fajta.
Erre én megkérdeztem: – Miért nem, Miss Banner?
 Ő meg azt felelte: – Imádkoztam Istenhez, hogy mentse meg a két öcsé-
met. Imádkoztam hozzá, hogy óvja meg anyámat. Imádkoztam, hogy
apám visszajöjjön hozzám. A vallás arra tanítja az embert, hogy higgyen,
és aki hisz, remélhet. De már minden reményem oda van, akkor meg mi-
nek nekem a hit?
– Jaj, hogy ez milyen szomorú! – sopánkodtam. – Nincsenek reménye-
id?
– Nagyon kevés maradt – válaszolta. – És egyik sem ér meg egy imát.
– Hát a kedvesed?
Miss Banner felsóhajtott. – Meghánytam-vetettem magamban a dolgot,
és arra jutottam, hogy érte sem érdemes imádkoznom. Tudod, Miss Moo,
ő elhagyott engem. Levelet írtam egy amerikai tengerésztisztnek Sang-
hajba. Megtudtam, hogy a kedvesem ott járt. Meg Kantonban, sőt még
Kujlinban is megfordult. Tudja, hol vagyok. De ha tudja, vajon miért nem
jön el hozzám?
Szomorúan hallgattam mindezt. Akkoriban még nem tudtam, hogy
Miss Bannernek Köpönyeg generális a kedvese. – Én még mindig szívből
remélem, hogy újra megtalálom a családomat – mondtam. – Talán Jézus-
imádóvá kéne válnom.
– Ahhoz az egész testedet Jézusnak kell adnod – felelte.
– Te mennyit adsz neki a tiédből?
Miss Banner a hüvelykujját mutatta. Nagyon megdöbbentem, mert
minden vasárnap ő prédikált a templomban. Azt hittem, ez legalább két
lábat ér. Persze nem volt más választása, neki kellett prédikálnia, mert a
többi külföldit senki sem értette, és ők sem értettek minket. Olyan rosszul
beszéltek kínaiul, hogy pont úgy hangzott, mintha angolul mondanák a
magukét. Miss Bannernek közvetítőként kellett szolgálnia Ámen pásztor
mellett. Ámen pásztor nem kérte meg rá, hanem kereken megparancsolta
neki, hogy ő legyen a közvetítő, különben nincs helye a Kísértetkereske-
dő házában.
Így aztán Miss Banner és Ámen pásztor minden vasárnap reggel ott
állt a templom kapujában. Ámen pásztor angolul kiáltozta: – Isten ho-
zott! Isten hozott benneteket! – Miss Banner ezt kínaiul így tolmácsolta: –
Sietve gyertek Isten házába! A mise után rizst ehettek! – Isten háza való-
jában a Kísértetkereskedő családjának temploma volt. A halott őseié meg
az isteneiké. Lao Lu szerint a külföldiek nagyon illetlenül viselkedtek,
amikor éppen a Kísértetkereskedő házát választották Isten házának. –
Olyan ez, mint egy arculcsapás – mondta. – A Háború Istene lócitromot
fog szórni az égből. Majd meglátod! – Lao Lu már csak ilyen volt – ha
megharagította az ember, ő sem maradt adósa.
Elsőnek mindig a misszionáriusok mentek be, másodiknak pedig Miss
Banner. Utána következtünk Lao Lu meg én, a Kísértetkereskedő házá-
ban dolgozó többi kínaival, a szakáccsal, a két szolgálólánnyal, a lo-
vásszal, az áccsal, és már nem is emlékszem, még kikkel együtt. A vendé-
gek léptek be utolsónak Isten házába. Ezek főleg koldusok voltak, de
akadt köztük néhány hakka Isten-imádó is, azonkívül egy öregasszony,
aki összetett kézzel háromszor meghajolt az oltár előtt, bár újra meg újra
rászóltak, hogy többé ne csináljon ilyet. Az idegen jövevények a hátsó pa-
dokban ültek – azt hiszem, a biztonság kedvéért, hátha visszajön a Kísér-
tetkereskedő, és el kell szaladniuk. Lao Lunak meg nekem legelöl kellett
ülnünk, a misszionáriusokkal, és valahányszor Ámen pásztor fölvonta a
szemöldökét, azt kellett kiáltanunk: – Ámen! – Ezért neveztük Ámen
pásztornak – no meg azért is, mert az igazi neve is hasonlóan hangzott,
Hammondnak vagy Hallimannak hívták eredetileg.
Amint letettük a fenekünket azokra a padokra, moccannunk se volt
szabad. Mrs. Ámen gyakran fölpattant, de csak azért, hogy megfenyeges-
se az ujjával a zajongókat. Így tudtuk meg, mi az, ami tilos. Tilos a tetves
fejedet vakarnod. Tilos a tenyeredbe fújnod az orrodat. Tilos azt monda-
nod, „Hess a fenébe!”, ha moszkitórajok zúgnak a füledbe – pedig Lao
Lu mindig ezt mondta, ha fölverték álmából a moszkitók.
Ezeken kívül volt még egy szabály: Tilos aludni, kivéve akkor, amikor
Ámen pásztor Istenhez imádkozik. Lao Lu rettentően örült ezeknek a
hosszú, unalmas imáknak, mert ha a Jézus-imádók lehunyták a szemü-
ket, ő is becsukhatta a magáét, és jókat szundíthatott. Én mindig nyitva
tartottam a szememet, s Ámen pásztorra szegeztem, hogy lássam, lejön-e
Isten vagy Jézus a mennyországból, mert egyszer már láttam, mi történt
a templomi vásáron egy istenhívővel. Isten ennek az egyszerű földi ha-
landónak a testébe költözött, és úgy fölhöz vágta, hogy csak úgy nyek-
kent. Amikor ez az ember fölállt, iszonyú erő volt benne. A hasához nyo-
mott kardok mind elgörbültek. De Ámen pásztorral soha nem esett meg
ilyesmi, ámbár egy alkalommal, amikor imádkozott, egy koldust pillan-
tottam meg az ajtóban. Emlékeztem rá, hogy a kínai istenek néha koldus-
nak álcázva jelennek meg, hogy kiderítsék, mi folyik a világban, ki hisz
bennük rendíthetetlenül, és ki adja meg nekik az illő tiszteletet. Kíváncsi
voltam, vajon ez a koldus is kínai isten-e, aki most haragszik, amiért kül-
földiek állnak az ő hajdani oltára előtt. De mire pár perc múlva hátranéz-
tem, a koldus már eltűnt, így aztán nem lehet tudni, ő zúdította-e ránk az
öt évvel későbbi sorscsapásokat.
Ima után kezdődött a prédikáció. Az első vasárnapon Ámen pásztor öt
percig beszélt – csak mondta, mondta, mondta a magáét –, de a misszio-
náriusokon kívül senki sem értette. Aztán Miss Banner szintén öt percig
tolmácsolta Ámen pásztor szavait. Ne engedjétek, hogy az ördög megkí-
sértsen benneteket. Ámen! Hogyan juthattok a mennyországba. Ámen!
Hozzátok el a barátaitokat is. Ámen! Hol az egyik, hol a másik papolt,
mintha vitatkoznának. Jaj, de unalmas volt! Ez így ment két órán át, ne-
künk meg mozdulatlanul kellett ülnünk, és nemcsak a fenekünk, hanem
az agyunk is elzsibbadt tőle.
A prédikáció végén mindig muzsikáltak egy sort Miss Banner zenélő-
dobozával. Ennek mindnyájan örültünk, mert a dalok ugyan nem tetszet-
tek, de ha megszólalt a zene, tudtuk, már nem kell sokáig szenvednünk.
Ámen pásztor mindkét kezét a magasba emelte, és ránk szólt, hogy áll-
junk föl. Ekkor Mrs. Ámen előresietett egy Lasher nevű misszionáriussal
együtt. A Lasher kínaiul olyasformán hangzott, mint a laosu, az „egér”,
ezért őt Egérkisasszonynak hívtuk, Swant, a két hölgy nyomában lépdelő
külföldi orvost pedig a Szuan-le – Túl Késő doktor – névre kereszteltük.
Nem csoda, hogy a betegek úgy féltek tőle, mint a tűztől. Ezt a Túl Késő
doktort bízták meg, hogy nyissa ki és húzza fel egy kulccsal Miss Banner
zenélődobozát. Amikor megszólalt a muzsika, mindhárman rázendítet-
tek. Mrs. Ámennek éneklés közben patakokban folytak a könnyei. Né-
hány öreg parasztember hangosan azt kérdezte, vajon apró külföldiek
rejtőznek-e abban a dobozban.
Miss Banner egyszer elmesélte, hogy a zenélődobozt az apjától kapta
ajándékba, és ezenkívül egyetlen családi emléke sem maradt. Kis albu-
mot tartott benne, amibe följegyezte a gondolatait. A zene, magyarázta,
igazából egy német dal, és sörivásról, táncról, szép lányokról, csókolózás-
ról szól. Miss Banner azonban új szöveget írt hozzá, amit százszor is hal-
lottam, de csak énekelve: „Serény léptekkel követjük Jézusunkat, s ha eljő
a Halál, meglátjuk a mi Urunkat.” Valahogy így szólt. Látod, milyen jól
emlékszem erre a régi dalra? De ezúttal a szavak valami mást jelentenek.
Egyébként minden héten ezt a dalt hallgattuk, s amint megszólalt, min-
denki tudta, mit jelent: Most már kimehettek, és megehetitek azt az egy-
egy tál rizst, amit Jézustól kaptok ajándékba. Sok koldus emiatt földesúr-
nak hitte Jézust, akinek hatalmas rizsföldjei vannak.
A második vasárnapon Ámen pásztor öt percig beszélt, Miss Banner
meg háromig. Aztán megint Ámen pásztor prédikált öt percig, Miss Ban-
ner pedig egy perc alatt elhadarta a mondókáját. Kínaiul egyre rövidebb
és rövidebb lett a prédikáció, így azon a vasárnapon a legyek csak másfél
óráig ihatták a verejtékünket. A következő héten már csak egy óra
hosszat nyalogathattak bennünket. Később Ámen pásztor sokáig beszél-
getett Miss Bannerrel. Legközelebb Ámen pásztor ismét öt percig papolt,
és Miss Banner is ugyanannyi ideig mondta a magáét. Ámen pásztor
újabb öt percig folytatta, majd Miss Bannert hallgattuk, szintén öt percig,
de ő most nem arról mesélt, hogyan juthatunk a mennyországba, hanem
így szólt hozzánk: – Hol volt, hol nem volt, valahol messze-messze volt
egyszer egy királyság, s abban lakott egy óriás meg egy szegény ácsmes-
ter leánya. Csakhogy a szegény ácsmester igazából király volt ám… –
Amikor letelt az öt perc, Miss Banner a legizgalmasabb résznél félbesza-
kította a mesét, és valami ilyesmit mondott: – Most hagynom kell, hogy
Ámen pásztor szóhoz jusson, de amíg várakoztok, törjétek a fejeteket, va-
jon meghal-e a királykisasszony, vagy megmenti az óriás életét. – Miután
a prédikáció és a mese véget ért, Miss Banner ránk parancsolt, hogy teli
tüdőből kiáltsuk: – Ámen! –, ha azt a tál ingyen rizst meg akarjuk enni
végre. Na, volt erre olyan kiabálás, amilyet még nem hallott a világ!
A vasárnapi prédikációkra zsúfolásig megtelt a templom. Sok koldus
akarta hallani Miss Banner gyerekkori meséit. Mindenki nagyon örült és
elégedett volt, a Jézusimádókat, a rizsevőket és Miss Bannert is beleértve.
Egyedül én aggódtam. Mi lesz, ha Ámen pásztor megtudja, mit művel
Miss Banner? Mi lesz, ha megveri? Vajon az Isten-imádók izzó parázson
égetnek meg, amiért arra tanítottam a külföldieket, hogy a kínai nyelvük
ilyen rossz, ilyen engedetlen legyen? Vajon Ámen pásztor elveszti a te-
kintélyét, és szégyenében felköti magát? Vajon azok az emberek, akik
csak a rizs meg a mesék miatt jöttek, és nem Jézus kedvéért, a külföldiek
poklába kerülnek?
Amikor bevallottam Miss Bannernek, miféle félelmek gyötörnek, ő
csak nevetett, és azt felelte, ilyesmi nem fordulhat elő. Erre megkérdez-
tem, honnan tudja, ő meg egyből rávágta: – Mi baj származhat abból,
hogy mindenki örül, és elégedett? – De én jól emlékeztem rá, mit mon-
dott az a földink, aki visszatért a Bogáncs-hegységbe: – A túlcsorduló
boldogságnak mindig keserves sírás a vége.

***

Öt évig boldogan éltünk. Miss Bannerrel a legjobb, leghűbb barátnők let-

tünk. A többi misszionáriushoz nem volt sok közöm, de azért nap mint
nap láttam az apró változásokat, és nagyon jól ismertem az idegenek tit-
kait. Lao Lu elmesélte nekem azokat a szégyenletes dolgokat, amelyeket
az ablakukon bekandikálva lesett ki, meg azokat is, amelyeket bent, a
szobájukban tudott meg. Hogyan sírdogált Egérkisasszony egy olyan
medált szorongatva, amiben egy halott hajfürtjét őrizte. Hogyan dugdos-
ta el a fiókjába Mrs. Ámen az áldozásoknál megspórolt kenyeret – amit
sosem evett meg, csak félretette a sercliket a világvégére. Hogyan írta
meg Ámen pásztor Amerikába, hogy száz embert térített meg, pedig iga-
zából csak egyet sikerült megtérítenie.
Én pedig cserében elárultam Lao Lunak néhány olyan titkot, amit a sa-
ját szememmel láttam. Hogy Egérkisasszony szerelmes Túl Késő doktor-
ba, aki ezt észre sem veszi. Hogy Túl Késő doktor fülig szerelmes Miss
Bannerbe, de ő úgy tesz, mintha észre se venné. Azt azonban már nem
kötöttem Lao Lu orrára, hogy Miss Banner még mindig a hármas számú
kedvesét szereti, egy Wa-ren nevű férfit. Erről csak én tudtam.
Öt évig semmi sem változott, kivéve ezeket az apróságokat. Ilyen volt
akkoriban az életünk: egy kis reménység, egy kis változás, egy kis titok.
És nekem is voltak titkaim. Bizony ám! Elmondom az elsőt. Egyik éjjel
azt álmodtam, hogy Jézust látom egy hosszú hajú, hosszú szakállú kül-
földi férfi képében, akinek sok-sok híve van. Ezt Miss Bannernek is elme-
séltem, de azt elfelejtettem megemlíteni, hogy csak álmodtam az egészet,
így aztán Miss Banner rögtön Ámen pásztorhoz szaladt a hírrel, ő meg
attól fogva száz megtért embernek nézett engem – de hát rólam volt szó,
innen tudtam, hogy csak egyet térített meg. Nem figyelmeztettem Miss
Bannert, hogy Ámen pásztor téved, ugyan szóljon már neki, mert akkor
Ámen pásztor még jobban szégyellte volna magát, amiért a száz megtérí-
tett valójában csak egy, illetve igazából egy sem.
A második titkom még ennél is szörnyűbb volt.
Ez nem sokkal azután történt, hogy Miss Banner elmesélte, hogyan
vesztette el a családját meg a reményeit. Én erre azt feleltem, bennem
rengeteg remény él, és a fölöslegből nyugodtan kívánhatom neki, hogy a
kedvese meggondolja magát és visszatérjen hozzá. Ő ennek nagyon meg-
örült, így aztán ezért imádkoztam, legalább száz napig.
Egyik este a zsámolyon üldögéltem Miss Banner szobájában, és csak
beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk. Amikor a szokásos pana-
szokból kifogytunk, megkérdeztem, felhúzhatnánk-e a zenélődobozt.
Hát persze, felelte ő, én pedig felnyitottam a doboz fedelét, de nem talál-
tam a kulcsot. Ott van, abban a kis fiókban, mondta Miss Banner. Ó! Hát
ez meg micsoda? Kivettem a fiókból egy elefántcsont faragványt, és jól
megnéztem. Meztelen nőt formázott. Különös, gondoltam. Eszembe ju-
tott, hogy egyszer már láttam ilyesmit. Megkérdeztem, honnan van ez a
szobrocska.
– A kedvesemé volt – válaszolta Miss Banner. – A sétapálcája fogantyú-
ja. Amikor letört, nekem adta emlékbe.
Aha! Ekkor tudtam meg, hogy Miss Banner kedvese az áruló Köpö-
nyeg generális, én meg egész idő alatt azért imádkoztam, hogy ez az em-
ber visszajöjjön! A puszta gondolattól is égnek állt a hajam.
Hát ez volt a második titkom: én tudtam, hogy Köpönyeg generális ki-
csoda. A harmadik meg ez volt: attól fogva azért imádkoztam, nehogy
Köpönyeg visszatérjen.
 Hadd mondjam meg neked, Libbi-a, én nem tudtam, mennyire sóvá-
rog Miss Banner a szerelemre, mindegy, miféle szerelem az. Az édes sze-
relem elmúlt, és nagyon nehéz volt megtalálni. Bezzeg a romlott, hitvány
szerelem! Abból mindig bőven akadt, hogy betöltse az űrt, így aztán eh-
hez szokott hozzá Miss Banner, és ezt is kapta, amint a szerelem vissza-
jött.
 5
NAGYMOSÁS

Reggel nyolckor óraműpontossággal csörögni kezd a telefon. Kuan im-

már három napja, zsinórban, mindig abban a pillanatban hív föl, amikor
a pirítósomat kezdem vajazni. Annyit se mondhatok, halló, máris dől be-
lőle a szó: – Libbi-a, kérdezel meg Simon, hogy hívják sztereószerelő. Mi
a neve neki?
– Miért? Mi baja a hifitornyodnak?
– Micsodámnak? Jaaaa… hát nagyon lármás. Igen, igen! Ha bekapcso-
lok rádió, azt mondja, bzzzzz, srrrrr.
– A hullámsávot megpróbáltad már beállítani?
– Igen, igen! Sokszor próbálok.
– Akkor ne menj olyan közel ahhoz a masinához! Lehet, hogy ma job-
ban vezeted az elektromosságot, mint máskor. Állítólag eső lesz.
– Oké, oké, ez is megpróbálhatok. De te azért csak hívsz föl Simon, és
kérdezel meg tőle, hogy hívják az a szerelő.
Jókedvűen ébredtem, és kíváncsi vagyok, mire képes Kuan, hogy be-
húzzon a csőbe. – Én is ismerek egy ügyes szerelőt – mondom, miközben
töröm a fejemet, hátha eszembe jut valami jól hangzó szerviznév. – Ott
van az AC/DC a Market Streeten! Nyugodtan vidd be hozzájuk a készülé-
ket. – Szinte hallom, ahogy Kuan agya maximális fordulatszámra kap-
csol, és alternatív üzemmódra vált.
Végül Kuan nagyot nevet. – Ejnye, vagy te milyen rossz kislány! Hát
szabad hazudni nővérednek? AC/DC együttes, nem szerelő. Nincs is ilyen
szerviz!
– És a hifitornyodnak sincs semmi baja! – vágom rá mosolyogva.
– Oké, oké. Hívsz föl Simon, és mondod neki, Kuan kíván boldog szü-
letésnap.
– Ami azt illeti, éppen föl akartam hívni, hogy felköszöntsem.
– Jaj, vagy te milyen rossz kutya! Akkor minek így gyötörni engemet?
Hozol engem zavarba, készakarva! – Úgy hahotázik, hogy zihálva kap-
kodja a levegőt. – És Libbi-a! Miután fölhívod Simon, beszélsz mamával
is.
– Miért? Az ő rádiója is bedöglött?
– Ez nem vicces. Szíve rosszalkodik.
Megrémülök. – Mi van vele? Komoly a baj?
– Hm-hm. Nagyon szomorú. Emlékszel mama új fiúja? Hogy is hívják?
– Jaime Jofré.
– Igen, igen, mindig elfelejtek neve. Hát képzelj, mit csinál! Kiderül,
hogy már van neki feleség! Chilei nő. Egyszer csak jön, fülön fogja férje,
és viszi haza!
– Ez nem lehet igaz! – vinnyogom fülig érő szájjal, miközben gondolat-
ban lekeverek magamnak egy pofont.
– De bizony igaz! Mama rettentő dühös. Múlt héten vesz két nászút ha-
jójegy. Hogyishívják mondja neki, veszel Visa kártyáddal, én majd kápé
kifizet jegy ára. Most aztán se pénz, se nászút, és jegyet se váltják vissza.
Jaj, szegény mama! Mindig rossz ember fogja ki… Te, Libbi-a, tán nekem
kéne férj keresni mamának, biztos jobbat választok, mint ő. Ha jó lesz há-
zasság, hoz nekem is jó szerencse.
– És ha nem lesz jó?
– Akkor én dolgom megjavítani. Enyém kötelesség.
Miután leteszem a telefont, elgondolkozom Kuan utolsó mondatán. Ha
szerinte ez a kötelessége, nem csoda, hogy a saját személyes és szakmai
kudarcának érzi a küszöbönálló válásomat. Még mindig szent meggyő-
ződése, hogy a mi házasságunkban ő volt a spirituális mei-po, aki amo-
lyan kozmikus házasságközvetítőként összehozott minket, én meg aligha
vagyok abban a helyzetben, hogy felvilágosítsam: téved. Annak idején
ugyanis az én kérésemre győzte meg Simont, hogy együtt kell élnünk,
mert a sors is egymásnak rendelt bennünket.

***

Több mint tizenhét évvel ezelőtt ismerkedtem meg Simon Bishoppal. Éle-
tünknek abban az adott pillanatában arra is hajlandók voltunk, hogy
minden reményünket a legnevetségesebb, legképtelenebb dolgokba he-
lyezzük – még a brazil varázslatoktól, sőt Kuan és kísértetei jó tanácsaitól
sem riadtunk vissza. Mindketten őrülten szerelmesek voltunk – én Si-
monba, ő valaki másba. Ez a valaki más már meghalt, mielőtt megismer-
kedtem Simonnal, bár én erről csak hónapokkal később értesültem.
A Berkeley Egyetem lingvisztikai előadásán, 1976 tavaszán láttam elő-
ször Simont. Rögtön kiszúrtam, mert az enyémhez hasonlóan az ő neve
sem illett ázsiai arcvonásaihoz. Akkoriban még nem hemzsegett minde-
nütt annyi eurázsiai diák, mint manapság, és miközben tágra nyílt szem-
mel, meglepetten bámultam Simont, az volt az érzésem, hogy a hason-
másomat látom, csak férfiban. Azon tűnődtem, miféle kölcsönhatásban
vannak a gének, s bizonyos fajta sajátosságai miért dominálnak az egyik
emberben, és miért szunnyadnak észrevétlenül a másikban, ha kettőjük
származása, családi háttere egyébként megegyezik. Egyszer találkoztam
egy szőke, kék szemű lánnyal, akinek Csan volt a vezetékneve, és nem
győzött magyarázkodni, hogy ő nem örökbe fogadott gyerek, az apja
tényleg kínai. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy az apja ősei
alighanem titokban a Hongkongban élt angolokkal vagy portugálokkal
hetyeghettek. Én is úgy jártam, mint ez a lány: mindenkinek meg kellett
magyaráznom, hogy olasz vezetéknevem ellenére miért nem nézek úgy
ki, mint egy igazi Laguni. A bátyám meg az öcsém vonásai majdnem
olyan olaszosak, akár a vezetéknevük. Szögletesebb az arcuk, mint az
enyém, a hajuk pedig enyhén hullámos, és barna ugyan, de nem sötét.
Simonról senki meg nem mondta volna, hogy konkrétan melyik fajtá-
hoz tartozik. Félig hawaii-kínai, félig angolszász származású, teljesen ki-
egyensúlyozott keverék. A fajtát meghatározó gének nem felhígultak, ha-
nem tökéletesen egyesültek benne. Amikor a lingvisztikai előadás hallga-
tói kisebb tanulócsoportokra oszlottak, Simon meg én ugyanabba a ban-
dába kerültünk. Egy árva szót sem ejtettünk arról, ami oly feltűnően azo-
nos volt bennünk.
Jól emlékszem az első alkalomra, amikor megemlítette a barátnőjét,
mert abban reménykedtem, hogy nincs neki. Ötösben magoltuk a félévi
vizsga anyagát. Én éppen az etruszkok jellemzőit soroltam: holt nyelv,
ráadásul elszigetelt, másokkal nem áll rokonságban… És a mondókám
kellős közepén Simon egyszer csak kibökte: – Elza, a barátnőm, tanul-
mányúton járt Olaszországban, és látta ezeket a döbbenetes etruszk síro-
kat.
Mindnyájan úgy néztünk rá, mintha azt kérdeznénk, na és akkor mi
van. Vigyázat! Simon nem azt mondta: „a barátnőm, aki mellesleg épp-
olyan halott, mint ez a holt nyelv”. Nem! Ő csak futólag említette Elzát,
mintha élne és virulna, most is valahol Olaszországban vonatozna, és ké-
peslapokat küldözgetne Toscanából. Pár percnyi, kínos hallgatás után Si-
mon zavartan hebegni kezdett, éppúgy, mint az utcán magukban beszélő
emberek, akiket rajtakapnak. Szegény fiú, gondoltam, és abban a pilla-
natban úgy összeszorult a szívem, mintha megpendültek volna a húrjai.
Előadás után gyakran ültünk be kettesben a több száz diák csevegésé-
től zsongó Medvebarlangba, és felváltva hívtuk meg egymást egy kávéra.
Sorsfordító beszélgetéseket folytattunk az élet értelméről. A primitiviz-
musról vitatkoztunk, elfogult, a Nyugatot előnyben részesítő irányzatnak
tartottuk. Kijelentettük, hogy a rasszizmust csak a fajták keresztezésével
lehet megszüntetni. Meg voltunk győződve róla, hogy az irónia, a szatíra
és a paródia fejezi ki legteljesebb mértékben az igazságot. Simon azt
mondta, saját filozófiát akar alkotni, olyat, ami egész életében a munkás-
sága vezérfonala lesz, és lehetővé teszi, hogy szubsztanciális változásokat
idézzen elő a világban. Éjjel megnéztem a szótárban, mi az ördög az a
szubsztanciális, és amikor megtudtam, hogy „lényegest”, „alapvetőt” je-
lent, rájöttem, hogy én is ilyen életre vágyom. Ha Simonnal voltam, úgy
éreztem, mintha végre felszabadult volna a titkos, jobbik énem. Persze
jártam már más fiúkkal is, akiket vonzónak találtam, de ezek a kapcsola-
tok ritkán lépték át a szokásos kellemes szórakozás határát. Éjszakába
nyúló bulikat rendeztünk, marihuánás cigarettát szívtunk, dumáltunk, és
olykor-olykor ágyba is bújtunk, de mindez hamarosan olyan áporodottá
vált, mint a reggeli lehelet. Simon mellett kevesebbet, de nagyobbakat ne-
vettem, mélyebb gondolataim támadtak, és szenvedélyesebben érdeklőd-
tem a saját kis világomon kívül zajló élet iránt. Úgy szerváltuk egymás-
nak az eszméket, akár a profi teniszezők a labdát. Egymás intelligenciájá-
val viaskodtunk, mint a birkózók. A lélekbúvárok lelkesedésével tártuk
fel egymás múltját, hogy aztán ízekre szedjük.
Kísértetiesnek találtam, milyen egyformák vagyunk. Mindketten öt-
éves korunk előtt vesztettük el az egyik szülőnket: ő az anyját, én az apá-
mat. Gyerekkorunkban mindkettőnknek voltak teknősbékái: az övéi úgy
pusztultak el, hogy véletlenül beleejtette őket egy klórral fertőtlenített
úszómedencébe. Mindketten magányos kölykök voltunk, akiket másokra
bíztak – őt az anyja vénkisasszony nővéreire, engem Kuanra.
– Anyám olyasvalakit ültetett a nyakamra, aki kísértetekkel fecsegett –
meséltem egyszer Simonnak.
– Te jó isten! Csak azt csodálom, hogy nem diliztél be ennél is jobban. –
Nevettünk, és én örömmámorban úsztam, mert gúnyt űztünk mindab-
ból, ami valaha annyi fájdalmat okozott nekem.
– Szegény mama – tettem hozzá. – Ő az ideális, a tökéletes szociális
gondozó, akinek az a rögeszméje, hogy minden vadidegenen segítenie
kell, a családját meg elhanyagolja. A manikűröshöz mindig elmegy, de a
gyerekeiért a kisujját se mozdítja meg. Hát anya az ilyen? Persze sosem
volt patológiás eset, de, tudod…
– Hogyne tudnám! – vágott közbe Simon. – Az is okozhat életre szóló
fájdalmat, aki egyébként csupa jó szándék, de elhanyagolja az embert –
mondta, s én is pontosan így éreztem, csak nem tudtam szavakkal kifejez-
ni. – De lehet, hogy ma épp azért vagy ilyen erős, mert anyád gyerekko-
rodban nem törődött veled – tette hozzá, s ezzel végképp a szívembe lop-
ta magát. Buzgón bólogattam, ő meg folytatta: – Ezt abból gondolom,
hogy Elza… tudod, a barátnőm… még jóformán kisbaba volt, amikor el-
vesztette a szüleit, és ő aztán olyan, de olyan erős akaratú… Hű, de még
milyen!
Hát ilyenek voltak a mi együttléteink. Meghittek, bizalmasak – bizo-
nyos határokon belül. Éreztem, hogy vonzódunk egymáshoz, ami ré-
szemről erős szexuális vonzalmat jelentett, ő viszont inkább csak úgy ra-
gaszkodott hozzám, ahogy az elektrosztatikus töltéssel rendelkező anya-
gok tapadnak egymáshoz – és könnyedén le is rázott, ha akart. – Hé, La-
guni – mondta nemegyszer –, rengeteg dolgom van, rohannom kell. De
ha hétvégén kedved szottyan átfutni a jegyzeteket, csörögj rám, otthon
leszek. – Én pedig, miután ilyen lazán kiadta az utamat, úgy caplattam
vissza a lakásomba, hogy ott álltam péntek este program nélkül, mert
előzőleg lemondtam egy randit, abban a reményben, hátha Simon talál-
kozni akar velem. Akkor már őrülten szerelmes voltam Simonba – ha
csak ránéztem, elolvadtam, ha szólt hozzám, idétlenül vihorásztam, és
kótyagosan koslattam utána, egyszóval teljesen belezúgtam. Számtalan-
szor feküdtem úgy az ágyamban, hogy már-már undorodtam magamtól,
mert minden porcikám reszketett, annyira kívántam. Azon tűnődtem,
vajon bediliztem-e, vajon csak én vagyok-e így begerjedve. Na persze,
gondoltam, neki ott a barátnője. De mit számít az? Elvégre köztudomású,
hogy egyetemista korában kismillió dologról megváltozik az ember véle-
ménye, és a jelenlegi barátnő máról holnapra múlt idővé válhat.
De Simon szemmel láthatóan nem vette észre, mit érzek iránta. – Tu-
dod, mit szeretek benned? – kérdezte. – Azt, hogy úgy viselkedsz velem,
mint egy jó haverral. Bármiről el tudunk beszélgetni, és nem hagyjuk,
hogy az a dolog belekavarjon a barátságunkba.
– Milyen dolog?
– Hát az, hogy mi… tudod… másneműek vagyunk.
– Tényleg? – néztem rá színlelt megrökönyödéssel. – Csak nem arra
gondolsz, hogy én lány vagyok, te meg… Nahát, ez föl se merült ben-
nem! – kiáltottam fel meglepetten, s erre mindkettőnkből kitört a jóízű
röhögés.
Éjszakánként aztán bőgtem dühömben, és szidtam a hülye fejemet.
Ezerszer megfogadtam, hogy feladom a reményt, lemondok Simonról,
mert úgysem lesz közöttünk semmi – mintha csupán az akaratomon
múlt volna, hogy ne legyek szerelmes belé. De legalább ügyesen tudtam
titkolni az érzéseimet. Továbbra is a jó havert, a vidám cimborát játszot-
tam, és derűsen mosolygó arccal, megsebzett, fájó szívvel hallgattam, mi-
ről beszél. Biztos lehettem benne, hogy előbb-utóbb újra Elzát kezdi em-
legetni, méghozzá úgy, mintha tudná, én is folyton rá gondolok.
Háromhavi mazochista hallgatás után Elza életének legapróbb epizód-
jai sem maradtak titokban előttem: tudtam, hogy Salt Lake Cityben él, ott
nőtt fel Simonnal együtt, és ötödik elemista koruk óta vannak ilyen jó-
ban. Hogy egy öt centis, földigiliszta alakú és színű sebhely látszik a bal
térdhajlatában, valami rejtélyes kiskori sérülés nyoma. Hogy rengeteget
sportol: kajakozik, túrázik, és kitűnő sífutó. Hogy született zenei tehet-
ség, sőt komponál is, és Arthur Balsam híres nyári mesterkurzusain fej-
leszti tovább a képességeit a Maine állambeli Blue Hillben. Már a Gold-
berg-variációk témáira is önálló zongoradarabot írt! – Igazán? – kérdez-
tem lelkendezve, valahányszor Simon újabb elismerésre méltó adalékkal
szolgált Elzáról. – Ez bámulatos!
Az a furcsa, hogy Simon állandóan jelen időben beszélt róla, én meg
ennek következtében természetesen azt hittem, Elza a jelenben él. Simon
egy alkalommal figyelmeztetett, hogy elmaszatoltam a rúzsomat, piros a
fogam. Miközben gyorsan letöröltem, ő hozzátette: – Elza egyáltalán nem
sminkeli magát, még a száját se szokta kifesteni. Nem hisz az ilyesmiben.
– Legszívesebben sikítottam volna mérgemben: Ki hallott még ilyen hü-
lyeséget? Ez nem hit kérdése! Az ember vagy sminkeli magát, vagy nem!
Addigra úgy utáltam Elzát, hogy szerettem volna fölpofozni. Ez a gerin-
ces, kikezdhetetlen erkölcsű csaj nyilván a legundokabb emberszabású,
akinek nincs párja a földkerekén, hőbörögtem mérgesen. Akkor is meg-
vetettem volna, ha kiderül, hogy édes, aranyos, buta kis liba. Meg voltam
győződve róla, hogy Elza nem érdemli meg Simont. Minek kell neki ez a
fiú? Habnak a tortára? Hiszen úgysem tudja megbecsülni! Egy ilyen fan-
tasztikus amazon inkább olimpiai aranyérmet érdemelne diszkoszvetés-
ből! Vagy Nobel-békedíjat a retardált bálnakölykök megmentéséért! En-
nek a mormon templomi kórusban kéne orgonálnia!
Ezt a gondolatsort folytatva szentül hittem, hogy Simon viszont engem
érdemel, én illek igazán hozzá, mert én tudom hozzásegíteni, hogy föl-
tárja lelke legrejtettebb zugait, mindazokat a titkos folyosókat, amelyeket
a mindent kritizáló és kifogásoló Elza elbarikádozott. Ha bókoltam Si-
monnak – például a magvas, alaposan átgondolt kijelentéseit dicsértem –,
ő folyton azt kérdezte: – Tényleg ez a véleményed? Elza szerint az az
egyik legnagyobb hibám, hogy mindig a dolgok könnyebb végét fogom
meg, és nem elég mélyenszántóak a gondolataim.
– Nem muszáj mindent elhinned neki.
– Igen, ő is pontosan ezt mondja. Utálja, ha csak úgy lezseren kész-
pénznek veszem és megfellebbezhetetlen igazságnak fogadom el, amivel
mások etetnek. Ő hisz benne, hogy az embernek bíznia kell a saját intuíci-
óiban, valahogy úgy, mint az a fickó, aki a Waldent írta, na, hogy is hív-
ják… Thoreau. Mindenesetre Elza szerint nagyon fontos, hogy vitat-
kozzunk egymással, mert csak így értjük meg világosan, miben hiszünk
és miért.
– Én gyűlölöm a vitát.
– A vita nem azonos a veszekedéssel. A vitatkozók érvekkel próbálják
meggyőzni egymást, úgy, mint te meg én.
A falra másztam, ha összehasonlított Elzával, és alulmaradtam. Igye-
keztem jó képet vágni hozzá. – Igazán? – kérdeztem erőltetett derűvel. –
És ti ketten miről szoktatok vitatkozni?
– Például arról, vajon a hírességeket csak egyéni felelősség terheli-e,
vagy szimbólumként is példát kell mutatniuk. Emlékszel, amikor Mu-
hammad Ali nem volt hajlandó bevonulni a hadseregbe?
– Hogyne emlékeznék – hazudtam.
– Elzával együtt úgy gondoltuk, fantasztikus, hogy ilyen nyíltan állást
foglal a háborúval szemben. De aztán visszaszerezte a nehézsúlyú világ-
bajnoki címét, és később, amikor Ford elnök meghívta a Fehér Házba,
Elza kifakadt: „Mit szólsz hozzá? Ez egyszerűen hihetetlen!” Én meg azt
feleltem: „A fenébe is, ha a Fehér Házba hívnának, én is elmennék!” Erre
ő megkérdezte; „Egy republikánus elnökhöz? Választási évben?” Úgy föl
volt háborodva, hogy még levelet is írt neki.
– Az elnöknek?
– Nem. Muhammad Alinak.
– Oké, tudom. Csak vicceltem.
– Elza szerint az ember nem politizálgathat csak úgy bele a vakvilágba,
és nem elég, ha csupán a tévében nézi az eseményeket. Cselekednie kell,
különben ő is nyakig benne van.
– Miben?
– Hát a képmutatásban, ami azonos a korrupcióval.
Elza úgy jelent meg lelki szemeim előtt, mint Patty Hearst baszk sapká-
ban, terepszínű gyakorlóruhában, géppisztollyal a kezében.
– Elza meg van győződve róla, hogy minden ember erkölcsi kötelessé-
ge az életigenlés, sőt tennie is kell valamit az életért, különben harminc
éven belül vége a világnak. Emiatt sok barátunk pesszimistának tartja.
De Elza szerint ő az igazi optimista, mert ő cselekedni akar annak érdeké-
ben, hogy jó irányba fordítsa a világ kerekét. Ha belegondolsz, igaza van.
Miközben Simon bő lére eresztve fejtegette Elza nevetséges nézeteit, én
őt bámultam álmodozva, kocsányon lógó szemmel, és az arcvonásait für-
késztem. Olyan, mint a kaméleon, gondoltam: villámgyorsan változik.
Az egyik pillanatban még hawaii, a másikban meg már azték, aztán per-
zsából átmegy sziúba, majd úgy néz ki, mint egy bengáli, de hirtelen át-
alakul, és Bali szigeti őslakó lesz belőle.
– Miféle név ez a Bishop? – kérdeztem tőle egyik nap.
– Apai ágon igazi csodabogár misszionáriusoktól származom, a híres-
nevezetes Oahu szigeti Bishopok közül. Biztos te is hallottál róluk… Az
ezernyolcszázas években érkeztek Hawaiira, hogy leprásokat és pogá-
nyokat térítsenek keresztény hitre, aztán beházasodtak a helybeli uralko-
dócsaládba, és az övék lett a sziget fele.
– Ugye csak ugratsz?
– Szó sincs róla! De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az apai ro-
konságom, sajnos, semmit nem örökölt a vagyonból, még egy nyavalyás
ananászligetet vagy egy vacak golfpályát sem. Anyai ágon ugyan hawaii-
kínaiak a felmenőim, néhány királyi hercegnő is akad közöttük, de ezzel
se megyek sokra, nem fognak rám hagyni tengerparton fekvő földbirto-
kot – magyarázta Simon, aztán fölnevetett. – Elza egyszer a fejemhez
vágta, hogy a család misszionárius ágától a vakhitből fakadó lustaságot
örököltem, a hawaii királyi ősöktől meg azt, hogy szeretem, ha mások
szolgálnak ki, és semmiért sem vagyok hajlandó keményen megdolgozni.
– Szerintem nem igaz, amit az ember öröklött jellemvonásairól össze-
hordanak. Nem hiszem, hogy nincs választási lehetőségünk, és csak egy-
féle személyiséggé fejlődhetünk. Vajon Elza még sosem hallott a determi-
nizmusról?
Simon szemmel láthatólag zavarba jött. – Hmmm – dünnyögte elgon-
dolkozva. Egy pillanatig úgy éreztem, sikerült egyetlen ügyes, villám-
gyors huszárvágással legyőznöm a vetélytársamat, és nagyon meg vol-
tam elégedve magammal.
De aztán Simon megjegyezte: – A determinizmus tana nem úgy szól,
hogy az égvilágon mindent a természet törvényei határoznak meg, az
ember választási lehetőségeit is beleértve? Mert ha igen, akkor ez többé-
kevésbé megegyezik Elza véleményével.
– Én csak azt akarom mondani… – dadogtam, miközben megpróbál-
tam felidézni mindazt, amit a filozófia-előadásokon fél füllel hallottam –,
szóval… arra lennék kíváncsi, hogyan határozzuk meg, mi természetes és
mi nem. Ki állapítja meg? – Úgy kapálóztam, mint a fuldokló, hogy szá-
nalmas kis lényem a víz színén maradjon. – Ha már az ősöknél tartunk,
Elza milyen családból származik?
– A szülei mormonok, de ő nem az édes-gyermekük. Egyéves korában
fogadták örökbe, és Elsie-nek, Elsie Marie Vandervortnak nevezték el.
Nem ismerte a vér szerinti szüleit. De már hatéves korában, amikor még
írni-olvasni sem tudott, kiderült, hogy elég egyetlenegyszer hallania egy
dalt, és hajszálpontosan, hangról hangra lejátssza zongorán. Főleg Cho-
pin, Paderewski, Mendelssohn, Gershwin és Copland zenéjét szerette – a
többire nem emlékszem. Később rájött, hogy ezek a zeneszerzők egytől
egyig lengyelek voltak, vagy zsidók. Hát nem furcsa? Ebből gondolta,
hogy valószínűleg ő is lengyel zsidó, és azóta mondogatja, hogy őt Elzá-
nak hívják, nem Elsie-nek.
– Én meg nagyon szeretem Bachot, Beethovent és Schumannt, de ettől
még nem leszek német – szellemeskedtem.
– Nem csak erről volt szó. Tízéves korában különös dolog történt vele.
Az eset szinte hihetetlenül bizarr, de esküszöm, hogy igaz, mert, leg-
alábbis részben, a saját szememmel láttam. Elza az iskolai könyvtárban
éppen egy enciklopédiát lapozgatott, és az egyik fotón egy síró kisgyere-
ket látott, akit a szüleivel együtt katonák fogtak el. A képaláírás szerint
ezt a zsidó családot Auschwitzba küldték. Elza nem tudta, hol van
Auschwitz, sőt azt sem, hogy ott koncentrációs tábor működött. De a szó
szoros értelmében szörnyű szagot érzett, amitől reszketni és öklendezni
kezdett, aztán térdre borulva egyre csak azt hajtogatta: „Os-ví-en-sim, os-
ví-en-sim”, vagy valami ehhez hasonlót. A könyvtáros hiába rázta a vál-
lánál fogva, ő nem hagyta abba – egyszerűen képtelen volt abbahagyni.
Így aztán a könyvtáros bevonszolta a védőnő, Mrs. Schneebaum rendelő-
jébe, és amikor a lengyel származású Mrs. Schneebaum meghallotta, mit
kántál Elza, iszonyú dühbe gurult, mert azt hitte, Elza gúnyolódik rajta.
Pedig dehogy gúnyolódott! Most képzeld el, később kiderült, hogy ez az
Oświęcim nem más, mint Auschwitz lengyel neve! Amint Elza magához
tért a transzból, rögtön tudta, hogy a szülei lengyel zsidók voltak, akik
túlélték az auschwitzi borzalmakat.
– Hogyhogy tudta? Honnan?
– Egyszerűen tudta, és kész – úgy, ahogy a héja lebegni tud a levegő-
ben, ahogy a nyúl mozdulatlanná tud dermedni a félelemtől. Az ilyesmit
nem lehet tanítani. Elza azt mondta, amikor az anyja vele volt várandós,
a szívéből a méhébe áramlottak az emlékei, amelyek aztán az ő agyába
vésődtek, méghozzá kitörölhetetlenül.
– Ugyan már! – legyintettem lekicsinylően. – Mintha Kuant, a nővére-
met hallanám!
– Amennyiben?
– Ő is állandóan képtelen elméleteket gyárt az abszurd hiedelmeihez.
A biológiai ösztönt meg az emocionális emlékeket különben sem lehet
egy kalap alá venni. Lehet, hogy Elza korábban már hallott vagy olvasott
Auschwitzról, csak nem emlékezett rá. Úgy járhatott, mint azok az embe-
rek, akik régi fotókat vagy filmeket nézegetnek, és később úgy emlékez-
nek, velük történt, amit a fényképeken vagy a moziban láttak. Vagy azt
hiszik, déjà vu élményben van részük – pedig csak egy hibás szinapszis
táplálja be a pillanatnyi szenzoros percepciót a régi emlékeket őrző me-
móriájukba. Mondd, Simon, Elza úgy ránézésre lengyelnek vagy zsidó-
nak látszik egyáltalán? – kérdeztem, s amint a kérdés kicsúszott a szá-
mon, nyomban veszedelmes ötletem támadt. – Nincs véletlenül egy fény-
képed róla? – érdeklődtem olyan könnyed, fesztelen hangon, amilyet
csak ki tudtam préselni magamból.
Amíg Simon a tárcájában kotorászott, úgy felgyorsult a szívverésem,
akár egy versenyautó motorja. Nem csoda; a vetélytársammal kellett
szembenéznem. Attól féltem, észbontóan gyönyörű lesz – olyan, mint a
reptéri felszállópálya reflektoraival megvilágított Ingrid Bergman a Ca-
sablancában és a duzzogó Lauren Bacall egy dohányfüstös bárban, együtt-
véve.
A fotó olyan lányt ábrázolt, aki szemmel láthatólag szereti a természe-
tet, imád túrázni, kempingezni. Göndör haja glóriaként keretezte durcás
arcát, ahogy a lemenő nap fénye hátulról megvilágította az alkonyi szür-
kületben. Hosszú orra és gyerekesen kicsi, gömbölyű álla volt, az alsó
ajka meg kifelé kunkorodott – nyilván beszélt, amikor ez a pillanatfelvé-
tel készült róla –, s ezáltal úgy nézett ki, mint egy buldog. Vaskos csípőjé-
re tett kézzel állt valami kempingsátor mellett, levágott szárú, szűk far-
merban, ami az ágyékánál vastag ráncokat vetett. Pólóján röhejes felirat
hirdette: „Le a hatalommal!” Az ormótlan betűk jobbra-balra dülöngéltek
Elza zsírpárnáktól duzzadó dudáin.
Hiszen ez nem is bombázó, gondoltam magamban. Még csak nem is
amolyan édes, fitos orrú csinibaba. Olyan unalmas, akár egy lengyel hot
dog, mustár nélkül. Megpróbáltam elfojtani egy kaján mosolyt, de legszí-
vesebben táncra perdültem volna örömömben – kedvem támadt eljárni
egy lengyel polkát. Tudtam, hogy én hozzá képest felszínes és jelentékte-
len vagyok, de önkéntelenül is különbnek éreztem magam, elvégre csino-
sabb, magasabb, karcsúbb és sikkesebb voltam nála, legalábbis azt hit-
tem. Nem kellett ahhoz Chopint és Paderewskit szeretnem, hogy rájöjjek:
Elza szláv paraszti ősök leszármazottja. Minél figyelmesebben vizsgál-
gattam, annál jobban ujjongtam, mert a bizonytalanság démonaival
szembesülve végre kiderült, hogy semmivel sem ijesztőbbek, mint Elza
pufók kerubarcra emlékeztető térdkalácsai.
Egyszerűen nem értettem, mit eszik rajta Simon. Megpróbáltam objek-
tívan, férfiszemmel nézni. Tagadhatatlanul sportos, belevaló csajnak lát-
szott, és intelligens nő benyomását keltette, de ez a nagy ész valahogy ta-
szította, megfélemlítette az embert. A melle jóval nagyobb, mint az
enyém, és ez mellette szól, gondoltam – főleg, ha Simon elég ostoba, és a
hatalmas dudákra bukik, amelyekből egy szép napon köldökig lógó tő-
gyek lesznek. Elza ferde vágású macskaszemét első pillantásra érdekes-
nek tartottam, de második ránézésre már úgy hatott, mint két nyugtala-
nítóan sötét, homályos üreg. Átható, ugyanakkor kifejezéstelen tekintet-
tel bámult bele a fényképezőgépbe, olyan ábrázattal, mint aki ismeri az
egyaránt szomorú múlt és jövő titkait.
Arra a következtetésre jutottam, hogy Simon összetévesztette a hűsé-
get a szerelemmel. Végül is gyerekkoruk óta kitartott Elza mellett, és
ezért csodálatot érdemelt. Visszaadtam neki a fényképet, s közben na-
gyon igyekeztem, nehogy öntelt képet vágjak. – Borzasztóan komolynak
látszik. Ezt vajon a lengyel zsidó őseitől örökölte?
Simon a fotót tanulmányozta. – De rettentően szórakoztató is tud lenni,
ha akar. Bárkit képes utánozni – gesztusokat, hanghordozást, külföldi ak-
centust, az égvilágon mindent! Falrengető humora van. Néha. Amikor
kedve támad viccelődni. De… – Simon elhallgatott: szemmel láthatólag
kínlódott. – De igazad van. Elza rengeteget tépelődik, folyton azon rágó-
dik, hogyan lehetne javítani a dolgokon, és miért kell mindennek ilyen
rosszul mennie. Addig idegeskedik, míg a végén teljesen lelombozódik.
Világéletében ilyen szomorú, komoly lány volt, talán azt is mondhatnám,
hogy mindig is hajlott a depresszióra. Fogalmam sincs, honnan örököl-
hette. Időnként… tudod… túlzásba is viszi, nem lehet jobb belátásra bír-
ni… – Simon zavarba jött, nem fejezte be a mondatot. Úgy nézett ki,
mintha most új megvilágításban látná Elzát, és szörnyen ellenszenvesnek
találná a vonásait.
Úgy gyűjtöttem össze ezeket az apró megfigyeléseket, mint a fegyvere-
ket, amelyeket majd később bevethetek. Elhatároztam, hogy Elzával el-
lentétben én valóban optimista leszek, és a tettek mezejére lépek. Ha ő ko-
mor és mélabús, én virágos jókedvvel szemlélem a világot. Nem kritizá-
lom Simont, hanem csodálom az éleslátását, a magvas gondolatait. És én
is aktívan fogok politizálni, nem csak a számat tépem. De gyakran neve-
tek majd, hogy megmutassam Simonnak: az életnek nem szomorúnak és
gyászosnak, hanem derűsnek kell lennie egy rokon lélek mellett. Szilár-
dan eltökéltem, hogy kitúrom Elzát Simon szívéből, s a szent cél érdeké-
ben minden tőlem telhetőt megteszek.
Miután láttam Elza képét, azt hittem, ezt a csajt könnyűszerrel kiütöm
a nyeregből. Én hülye, nem tudtam, hogy Simont egy kísértet karmai kö-
zül kell kiszabadítanom. De aznap olyan boldog voltam, hogy még Kuan
vacsorameghívását is elfogadtam. A szennyesemet is magammal vittem,
és pusztán azért, hogy Kuan kedvében járjak, úgy tettem, mintha megfo-
gadnám a tanácsait.

***

Bízd rám, Libbi-a. Hagyd csak, majd én megcsinálom. Te nem ismered a

mosógépemet, nem tudsz bánni vele. Nem kell bele túl sok mosópor, a
víz se legyen túl meleg, és mielőtt beleteszed a ruhát, fordítsd ki az
összes zsebet…
Jaj, Libbi-a, miért van ennyi fekete ruhád? Szép, színes holmikat kéne
hordanod. Apró virágmintásakat meg pöttyöseket! A bíborpiros kimon-
dottan jól áll neked. A fehéret nem szeretem. Nem babonából, dehogy.
Némelyek azt hiszik, a fehér a halál színe. Szó sincs róla! A Jin világ csu-
pa-csupa szín! Olyan színes, hogy sejtelmed sem lehet róla, mert a sze-
meddel nem láthatod, csak a titkos érzékszerveiddel foghatod föl. Azt a
temérdek színt akkor kell elképzelned, amikor csordultig tele vagy őszin-
te érzésekkel meg örömteli és szomorú emlékekkel. Tudtad, hogy az
öröm és a szomorúság néha egy tőről fakad?
Egyébként azért nem szeretem a fehéret, mert nagyon könnyű bepisz-
kolni, és nagyon nehéz kitisztítani. Nem praktikus. Én csak tudom, hi-
szen az előző életemben sok-sok fehér szennyest kellett kimosnom – ja,
de még mennyit! Rengeteget! A Kísértetkereskedő házában többek között
ezzel szolgáltam meg a helyemet.
Mindig a hét első napján volt a nagymosás. A második napon meg ki-
vasaltam, amit kimostam. A harmadik napon cipőt pucoltam, és szakadt
ruhákat foltoztam. A negyedik napon fölsöpörtem az udvart meg a fo-
lyosókat, az ötödik napon pedig padlót súroltam, és port törölgettem Is-
ten házában. A hatodik napon fontos ügyeket intéztem.
A hatodik napot szerettem a legjobban. Olyankor Miss Bannerrel ket-
tesben bementünk a faluba, és körbejárva kis füzeteket osztogattunk. Jó
Hír volt a címük. Bár kínaira lefordított angol szavakból álltak, nem tud-
tam elolvasni őket. Mivel nem tudtam olvasni, Miss Bannert sem tudtam
megtanítani rá. És amerre csak megfordultunk, a falu szegényei sem tud-
tak olvasni. De az emberek mégis örültek a füzeteknek. A téli ruhájukat
bélelték ki velük, vagy az edényeket fedték be, hogy ne lepjék el a rizst a
legyek. A házfalak repedéseit is a füzetlapokkal ragasztották le. Két-há-
rom havonta hajó jött Kantonból, és füzetekkel teli ládákat hozott. Így az-
tán minden hét hatodik napján bőven volt mit osztogatnunk. Nem tud-
tuk, hogy igazából olyasmit adunk az emberek kezébe, ami később sok
bajt fog hozni szegényekre.
Valahányszor boldogan és üres kézzel visszatértünk a Kísértetkereske-
dő házába, Lao Lu a maga kis cirkuszi mutatványával szórakoztatott
bennünket. Fölmászott az egyik oszlopon, aztán gyorsan végigment a
tető szélén, miközben mi tátott szájjal bámultuk, és rémülten rákiáltot-
tunk: – Le ne ess! – Ő erre megfordult, fölkapott egy téglát, a fejére tette,
és rárakott egy csészét, a csészére meg egy tálat vagy egy tányért, szóval
különböző nagyságú és súlyú edényeket, majd ismét végigsétált a kes-
keny tetőperemen, s mi sikoltozva, nevetve néztük odalentről. Azt hi-
szem, azért csinálta, hogy visszaszerezze a tekintélyét, amit akkor vesz-
tett el, amikor beleesett a vízbe Miss Bannerrel meg az útiládájával
együtt.
A hetedik napot persze arra szántuk, hogy elmenjünk Isten házába,
délután pedig pihenjünk, beszélgessünk az udvaron, nézzük a naple-
mentét, a csillagokat vagy viharban a villámokat. Én néha leveleket sze-
degettem arról a bokorról, ami az udvarunkban nőtt. Lao Lu minden al-
kalommal megdorgált: – Nem bokor az, te lány, hanem szent fa! Ide süss!
– Fölállt, előrenyújtott karral sétálgatni kezdett éppúgy, mint éjszakán-
ként a kísértetek, és azt állította, hogy a természet szelleme a faágakból
az ő karjába-lábába költözik. – Edd meg a leveleket – mondta –, találj rá
önmagadban a békére, az egyensúlyra, és fütyülj mindenkire. – Így aztán
minden vasárnap teát főztem a levelekből, hogy ezzel ajándékozzam
meg Lao Lut az előző napi mutatványért. Miss Banner is ivott velünk egy
kis teát. Én minden héten így szóltam Lao Luhoz: – Igazad van, a bokor
leveleiből főzött teától béke és nyugalom szállja meg az embert. – Ő meg
rám förmedt: – Hányszor mondjam még, hogy az szent fa, és nem bokor,
amit minden kutya lepisál! – Ebből is láthatod, Libbi-a, hogy a levelek
sajnos nem gyógyították ki Lao Lut a csúf beszédből.
A hetedik nap után megint az első nap következett, az, amelyikről me-
sélni akarok neked. Ahogy már mondtam, akkor kellett kimosnom min-
den piszkos ruhát.
A nagymosást a konyha előtt csináltam, a fallal elkerített hosszú, kikö-
vezett folyosón, ami fölött nem volt tető, csak a szabad ég, de egy nagy fa
árnyékot vetett rá. Egész reggel kannaszámra forraltam a meszes vizet,
méghozzá két hatalmas kannában, mert a misszionáriusok nem engedték
meg nekem, hogy a férfiak meg a hölgyek ruhái ugyanabban a forró víz-
ben úszkáljanak. Az egyik kanna vizét kámforral illatosítottam, a másikat
meg a kasszia kérgével, aminek ugyanolyan a szaga, akár a fahéjé. Mind
a kettő elriasztotta a molylepkéket. A kámforos vízben Ámen pásztor
meg Túl Késő doktor fehér ingeit és titkos alsóneműit főztem ki. És ebben
főztem ki az ágyneműjüket is, azonkívül a zsebkendőiket, amelyekkel az
orrukat meg a homlokukat törölgették. Abban a vízben pedig, amibe a
kasszia kérgét szórtam, a hölgyek blúzait, titkos alsóneműit és ágynemű-
jét főztem ki, meg a hölgyorrok törölgetésére való kendőcskéket.
Aztán a nedves holmikat egy régi malomkőre fektettem, és megforgat-
tam a kereket, hogy kisajtoljam a ruhákból a vizet. Amikor elkészültem, a
kicsavart ruhát két nagy fonott kosárba tettem, egyikbe a nőkét, másikba
a férfiakét. A kasszia kérgével illatosított vizet a konyha padlójára öntöt-
tem, a kámforosat pedig a folyosó kövére. Ezek után a kosarakat kivittem
a kapun a hátsó udvarba, ahol két istálló állt, az egyik egy öszvérnek, a
másik egy nőstény bölénynek. A két istálló között feszült az a kötél, ami-
re a frissen mosott ruhát teregettem.
Bal kéz felől egy másik fal emelkedett, és a kapuja szintén magas falak-
kal körülvett, gyönyörű szép díszkertbe vezetett, amit valaha sok-sok
kertész keze gondozott, most azonban senki sem ápolta a növényeket, és
mindenütt elburjánzott a gaz. A kőhidak meg a díszesen faragott sziklák
még álltak, de a tavacskák kiszáradtak, és nem halak úszkáltak bennük,
hanem gyom lepte be őket. Minden összegabalyodott – a virágok, bok-
rok, faágak valósággal összenőttek. Az ösvényeket húsz esztendő vastag
avar- és sziromszőnyege borította, s ahogy végigsétáltam rajta, hűsen si-
mogatta a lábamat. A kert útjai úgy kígyóztak-kanyarogtak, mintha ál-
momban újra a Bogáncs-hegység meredek lejtőin bolyongtam volna. Az
egyik kis dombtetőn csak egy apró pavilon fért el, semmi más. Odabent
moha lepte be a kőpadokat. A kőpadló közepén fekete folt mutatta, hogy
ott hajdan tüzet gyújtottak. Ahogy kinéztem ebből a pavilonból, a falon
túl láttam a falut, a mészkőcsúcsokat, a szomszéd hegyi faluba vezető
utat. Nagymosás után a maradék mészbe minden héten kacsatojásokat
mártogattam, aztán elástam őket a kertben. Amikor ezzel is végeztem,
sokáig álldogáltam a pavilonban, és úgy tettem, mintha az enyém volna a
falon túl látható világ. Évekig jártam oda, de egy napon Lao Lu meglá-
tott. – Jaj, Nunumu – mondta –, soha többé ne menj föl abba a pavilonba,
mert ott halt meg a punti kereskedő!
Lao Lu elmesélte, hogy a kereskedő egyik este a pavilonban állt, a négy
felesége meg a lejjebb várt rá. Ő föltekintett az égre, és hatalmas fekete
madárfelhőt látott. Megátkozta a madarakat, s ekkor lángra lobbant a tes-
te. Szörnyűség! A ropogó tűzben csak úgy sercegett és fröcskölt a keres-
kedő hája. A négy halálra rémült feleség pedig odalent jajveszékelt, ami-
kor megérezte a sült chili és fokhagyma szagát. Aztán a tűz egy szempil-
lantás alatt kialudt, a kereskedő alakját felöltött füstfelhő meg fölemelke-
dett, és elfújta a szél. A feleségek később föllopóztak a pavilonba, de egy
szem hamut sem találtak, csak a kereskedő lábát és a cipőjét. Csupán
ennyi maradt belőle, no meg az a szag, ami egyszerre volt pompás és un-
dorító.
Attól fogva, hogy ezt Lao Lu elmesélte, állandóan az a szag aggasztott,
valahányszor a frissen mosott ruhát teregettem, s valahányszor kimen-
tem a kertbe, hogy elássam a kacsatojásaimat. De csak a kámfor, a
kasszia, a lehullott levelek, a virágzó bokrok illatát éreztem. Ám azon a
napon, amelyikről most beszélek, azt hittem, most tényleg a Kísértetke-
reskedő meg a halálfélelme szagát érzem, azonkívül nagyon erős chili-,
fokhagyma-, sőt némi ecetszag csapja meg az orromat. Iszonyú hőség
volt, abban az évszakban jártunk, amikor a kabócák négy év után előbúj-
tak a föld mélyéből, és énekelni kezdtek. A hímek nőstények után sikol-
tottak, mindegyik megpróbálta túlkiabálni a másikat. Fél szemmel a ka-
put lestem, hátha ott rejtőzik a Kísértetkereskedő. A lábát kerestem. Vala-
mi megzizzent, száraz levelek zörögtek, gallyak reccsentek, fekete mada-
rak rebbentek föl a bokrokból, és hangos szárnysuhogással szálltak föl az
égbe. A kabócák egyszer csak elhallgattak.
Remegtek a csontjaim. Legszívesebben elfutottam volna. De megszólalt
bennem a Kísértet Haramiaszűz: – Csak nem félsz? Hogy félhetsz egy
punti kereskedőtől, akinek még lába sincs? Eredj be, és nézd meg, hol le-
het! – Most aztán már nemcsak féltem, hanem szégyelltem is magam mi-
atta. A kapuhoz osontam, és belestem. Amikor a kabócák ismét zümmög-
ni kezdtek, berohantam a kertbe. Csak úgy recsegtek-ropogtak a lehullott
levelek a talpam alatt. Fölszaladtam a kőhídra, elvágtattam a kiszáradt
tavacska mellett, föl-le száguldoztam a hullámzó domboldalakon. Ami-
kor a zümmögést kattogó kereplés váltotta fel, hirtelen megtorpantam.
Tudtam, hogy a kabócák nemsokára kimerülten elhallgatnak. Amint újra
rázendítettek, továbbfutottam, amint elhallgattak, megálltam. Hol futot-
tam, hol megálltam, addig-addig, amíg egyszer csak ahhoz a dombhoz
értem, amelynek a tetején épphogy elfért az apró pavilon. Amikor meg-
szűnt a kattogó kereplés, megkerültem a dombot, és rámeredtem egy kő-
padon üldögélő, icipici banánt majszoló férfira. Még sosem hallottam
róla, hogy egy kísértet banánt evett volna. Azóta persze más kísértetektől
megtudtam, hogy néha úgy tesznek, mintha banánt ennének, bár olyat
semmiképpen, ami úgy tele van fekete foltokkal, mint ennek a férfinak a
kis banánja.
Amint a férfi megpillantott, nyomban talpra ugrott. Furcsa, de finom
arca nem hatott se kínainak, se külföldinek. Úriemberhez illő ruhát hor-
dott. Biztos voltam benne, hogy már láttam valahol. Ekkor hangokat hal-
lottam a domb túloldaláról: a sziklákra fröccsenő patak vizének hangos
csobogását, egy férfi sóhaját, a húszesztendős avarszőnyegen közelgő
léptek zaját. Láttam egy sétapálca ezüstvégének villanását, és a sétapálca
tulajdonosának beesett arcát. A férfi mindkét kezével a nadrágját gom-
bolgatta. Sok-sok gombbal kellett bajlódnia. Köpönyeg generális volt az,
a finom arcú, banánt majszoló férfi meg a fele-fele ember, akit Jibannak
hívtak.
Szörnyűség! Eleinte azért imádkoztam, hogy ez a férfi visszatérjen
Miss Bannerhez, később meg azért imádkoztam, hogy maradjon csak ott,
ahol van, de erre nyilván nem kértem elégszer az Istent, mert Köpönyeg
generális itt állt előttem.
Parancsoló hangon ráförmedt Jibanra, és Jiban így szólt hozzám: – Kis-
kisasszony, ez az úriember híres jenki generális. Ebben a házban laknak
az Isten-imádó külföldiek?
Nem válaszoltam. Eszembe jutott, mit mesélt az a földink, aki hazatért
a Bogáncs-hegységbe: Köpönyeg generális elárulta a hakkákat. Észrevet-
tem, hogy Köpönyeg generális a cipőmet nézi. Ismét megszólalt, és Jiban
tolmácsolta, amit mondott: – Az a hölgy, aki ezt a bőrcipőt neked adta, a
generális legjobb barátnője. Alig várja, hogy viszontlássa őt.
A cipőm meg a benne lévő lábam így vezette el a két férfit Miss Ban-
nerhez. És Jibannak igaza volt. Miss Banner tényleg alig várta, hogy vi-
szontlássa Köpönyeg generálist. Forrón átölelte, s hagyta, hogy Köpö-
nyeg fölkapja, méghozzá Ámen pásztor és Mrs. Ámen előtt, akik ugyan
férj és feleség voltak, de egy ujjal se nyúltak egymáshoz, soha, még a saját
szobájukban sem – legalábbis Lao Lu ezt mesélte róluk. Késő éjjel, amikor
már mindenkinek aludnia kellett volna, de mégsem aludt senki, Miss
Banner kinyitotta az ajtaját, és Köpönyeg generális gyorsan átosont hozzá
a saját szobájából. Mindnyájan hallottuk, mert nem voltak igazi ablaka-
ink, csak a fatáblákat húztuk be éjszakára.
Én előre tudtam, hogy Miss Banner be fogja hívni a szobájába a generá-
list, mert aznap este megmondtam Miss Bannernek, hogy Köpönyeg el-
árulta a hakka népet, és őt is el fogja árulni. Erre ő rettentően megharagu-
dott rám, mintha azért meséltem volna el neki ezeket a dolgokat, hogy
csak gyalázzam. Azt felelte, Köpönyeg generális valóságos hős, aki csu-
pán azért hagyta őt Kantonban, mert segítenie kellett az Isten-imádók-
nak. Így aztán azt is elmeséltem neki, mit mondott az a földink, aki haza-
tért a Bogáncs-hegységbe: hogy Köpönyeg generális elvette egy kínai
bankár lányát az aranyáért. Miss Banner erre a fejemhez vágta, hogy
olyan romlott a szívem, mint a döghús, a szavaim meg pletykákon élős-
ködő férgek.
Én ekkor megkérdeztem tőle: – Ha egyszer már elhittél valamit, hogy
létezik, hogy egyszer csak nem hiszed? Ha egyszer már hű barátnő vol-
tál, hogy létezik, hogy többé nem vagy az? – De Miss Banner nem vála-
szolt.
Késő éjjel hallottam, hogy muzsikál az a zenélődoboz, amit kislányko-
rában az apjától kapott ajándékba. Azt a dalt hallottam, ami mindig meg-
ríkatta Mrs. Áment, de most egy férfit csábított rá, hogy megcsókoljon
egy leányt. Hallottam, hogy Miss Banner egyfolytában sóhajtozik. Aztán
a túlcsorduló boldogsága beszivárgott a szobámba, és keserves sírás lett a
vége.

***

Mostanában újra Kuan házában mosom a szennyesemet. Amíg együtt él-

tünk, Simon vállalta magára a nagymosást – többek között ezért volt kel-
lemes a feleségének lenni. Amellett takarítani is szeretett, s élvezettel terí-
tette az ágyra és simította le a friss, illatos lepedőket. Mióta elköltözött,
nekem kell kimosnom a holmimat, de a ház félhomályos alagsorában álló
pénzbedobós mosógépektől meg az odalent terjengő dohszagtól borsózik
a hátam. A nyomasztó légkör rám telepszik, rémeket látok tőle. Ami azt
illeti, Kuan is éppilyen hatással van rám.
Mindig az utolsó pillanatig halogatom a dolgot, aztán, amikor már
egyetlen tiszta bugyit sem találok, behajítom a kocsiba a három degeszre
tömött szennyeszsákot, és irány a Balboa Street. Még most is, miközben
Kuan szárítójába gyömöszölöm a ruhámat, arra a sztorira gondolok, amit
azon a napon mesélt, amelyen tele voltam reménnyel és szerelemmel.
Amikor ott tartott, hogy a túlcsorduló boldogságnak keserves sírás a
vége, hirtelen félbeszakítottam.
– Ezt azonnal hagyd abba, Kuan! Meg ne halljam még egyszer!
– De hát miért?
– Mert lehangol és elszomorít, én pedig most jókedvű akarok lenni.
– Ha tovább mesélek mese, lehet, hogy nem is leszel szomorú. Tudod,
Miss Banner téved, mert…
– Kuan! – szólok rá ismét. – Miss Bannerről sem akarok hallani. Soha
többé!
Micsoda erő! Micsoda megkönnyebbülés! Magam is meglepődtem,
hogy Simon mennyi erőt öntött belém. Még Kuannal is bátran szembe
tudtam szállni. El tudtam dönteni, kit hallgassak meg, és miért. Végre
egy olyan logikusan gondolkodó, két lábbal a földön járó, józan ember
mellett élhettem, mint Simon.
Sejtelmem sem volt róla, hogy ő is kísértetekkel tömi tele az életemet.
 6
SZENTJÁNOSBOGARAK

Simon aznap este csókolt meg először, amikor végre megtudtam Elzáról
az igazat. A tavaszi negyedév már véget ért, mi meg a Berkeley Egyetem
épületei mögött emelkedő hegyekben sétáltunk, és marihuánás cigarettát
szívtunk. Meleg júniusi este volt, s egyszer csak egy olyan helyre értünk,
ahol úgy csillogtak a tölgyfákon a parányi fehér fények, mintha kará-
csony lett volna.
– Talán hallucinálok? – kérdeztem.
– Szentjánosbogarak – felelte Simon. – Hát nem csodálatosak?
– Biztos vagy benne? Nem hiszem, hogy Kaliforniában élnek szentjá-
nosbogarak. Még egyetlenegyet se láttam.
– Lehet, hogy egy diák valami tudományos kísérlethez tenyésztette, az-
tán szabadon engedte őket.
Egy kidőlt fa rücskös törzsén üldögéltünk. Két villódzó bogár cikázott
egymás felé a levegőben, véletlennek látszó, de eleve elrendelt vonza-
lommal. Hol felvillant, hol kialudt a fényük, mint az azonos leszállópálya
felé tartó repülőgépeké. Egyre közelebb repültek egymáshoz, míg végül
egyesülve felszikráztak, majd kihunytak, és sötétbe borulva tovaszálltak.
– Ez a szerelem! – mondtam.
Simon elmosolyodott, és egyenesen a szemembe nézett. Félszegen át-
karolta a derekamat. Tíz másodperc telt el, aztán húsz, de nem mozdul-
tunk. Lángolt az arcom, hevesen vert a szívem, amikor rádöbbentem,
hogy most lépjük át a barátság határát, s a kerítésen átugorva pillanato-
kon belül a vadonban találjuk magunkat. És tényleg, a szentjánosboga-
rakhoz hasonlóan, a szánk kígyózva-kanyarogva mozdult egymás felé.
Aztán Simon ajka az enyémhez ért. Mindketten remegve tétováztunk.
Közelebb simultam hozzá, hogy forróbban átölelhessen, de ő azonban
nyomban elengedett, sőt a szó szoros értelmében ellökött, és félszegen
mentegetőzni kezdett.
– Jaj, istenem, ne haragudj, Olivia, én tényleg nagyon szeretlek, de
olyan bonyolult ez az egész, mert… hiszen érted…
 Lefricskáztam egy bogarat a fatörzsről, és bambán bámultam, ahogy a
hátára fordult.
– Tudod, amikor utoljára találkoztam Elzával, borzasztóan összevesz-
tünk. Szörnyen megharagudott rám, és azóta nem is láttam. Ez hat hó-
napja történt. Az a helyzet, hogy még mindig szeretem, de…
– Nem kell magyarázkodnod, Simon – szóltam közbe, és fölálltam. Re-
megett a lábam. – Felejtsük el, oké?
– Ülj le, Olivia. Nagyon szépen kérlek. El kell mondanom neked. Azt
akarom, hogy megértsd. Nagyon fontos.
– Inkább elmegyek. Engedj. Felejtsük el, oké? Ó, a francba! Tegyünk
úgy, mintha mi sem történt volna.
– Várj! Gyere vissza. Ülj le, légy szíves. Ezt el kell mondanom neked,
Olivia.
– Mi a fenének?
– Mert azt hiszem, téged is szeretlek.
Elállt a lélegzetem. Természetesen jobban örültem volna, ha a vallomá-
sa értékét nem csökkenti ez az „Azt hiszem” meg ez az „is”, mintha csak
az egyik háremhölgye lennék a sok közül, de annyira bele voltam esve,
hogy amint kinyögte: „szeretlek”, úgy éreztem, mintha gyógyírral kene-
getnének, és bekaptam a csalit. Ismét leültem.
– Ha megtudod, mi történt – folytatta Simon – talán meg fogod érteni,
miért tartott ilyen sokáig, hogy bevalljam, mit érzek irántad.
Még mindig vadul kalapált a szívem. Forrt benne a méreg, de feléledt
benne a remény. Pár percig feszült csendben ültünk egymás mellett.
Amikor lélekben felkészültem, nyugodt hangon így szóltam: – Rajta.
Kezdheted.
Simon megköszörülte a torkát. – Decemberben vesztünk össze Elzával,
a téli szünetben, amikor hazautaztam. Úgy terveztük, elmegyünk síelni
Utah környékére, a Little Cottonwood Canyonba. Előző héten egyfolytá-
ban friss hóért imádkoztunk, és végül esett is, méghozzá vagonszámra.
Olyan volt, mint a porcukor.
– De Elza meggondolta magát – találgattam, hogy gyorsabb tempóra
ösztökéljem Simont.
– Nem, nem. Elindultunk. Kocsival araszoltunk fölfelé a szurdokban,
és emlékszem, éppen arról beszélgettünk, vajon kevésbé elítélendő bűn-
cselekmény lesz-e attól a zsarolás meg a bankrablás, hogy ennivalót
adunk a szegényeknek, amikor Elza váratlanul azt kérdezte: „Mi a véle-
ményed az abortuszról?” Azt hittem, rosszul értettem, és vissza is kér-
deztem: „Miről?” Erre ő megismételte: „Az abortuszról.” Én meg azt fe-
leltem: „Hiszen tudod. Már akkor is megmondtam, amikor a Roe kontra
Wade-ről vitatkoztunk. Szerintem nem volt elég súlyos az ítélet.” De ő
közbevágott: „Nem erről van szó. Arra vagyok kíváncsi, hogy viszo-
nyulsz érzelmileg az abortuszhoz.”
– Hogy értette azt, hogy érzelmileg?
– Én is pontosan ezt kérdeztem tőle, és ő lassan, minden szótagot külön
hangsúlyozva azt felelte: „Úgy, ahogy mondom. Érzelmileg. Mit érzel az
abortusszal kapcsolatban?” Én meg azt válaszoltam: „Szerintem érzelmi-
leg teljesen rendben van.” Elza kis híján nekem ugrott mérgében. „Ahhoz
se veszed a fáradságot, hogy gondolkozz rajta! Nem az időjárás felől ér-
deklődöm, hanem emberéletek sorsáról akarom tudni a véleményedet!
Ha döntened kéne, melyiket választanád? A nő életét vagy a méhében
fejlődő potenciális életet?”
– Hisztériázott – jegyeztem meg, hogy ezzel is felhívjam Simon figyel-
mét Elza szeszélyes, lehetetlen természetére.
Ő bólintott. – Rettentően kiborult. A pálya tetején dühöngve kiugrott a
kocsiból, és fölcsatolta a síléceit. Mielőtt elindult, torkaszakadtából ordít-
va, magából kikelve rám kiáltott: „Terhes vagyok, te idióta! És semmi
szín alatt nem szülöm meg ezt a gyereket! Nem teszem tönkre miatta az
életemet! De beledöglöm, hogy el kell vetetnem, te meg csak ülsz itt mo-
solyogva, és azt mondod, teljesen rendben van!”
– Úristen, Simon! Honnan tudhattad volna? – Hát itt van az eb elhan-
tolva, gondoltam. Elza férjhez akart menni, de Simon a tényekkel szem-
besülve nem hagyta, hogy ez a csaj behúzza a csőbe. Jól tette.
– Szóhoz se jutottam a döbbenettől – folytatta. – Sejtelmem se volt róla.
Mindig nagyon vigyáztunk, nehogy baj legyen.
– Szerinted szándékosan nem védekezett?
Simon összeráncolta a szemöldökét. – Nem hiszem. Ez nem jellemző rá
– felelte feszengve, mintha defenzívába kényszerült volna.
 – Mit csináltál?
– Én is fölcsatoltam a léceimet, és a nyomába eredtem, közben egyfoly-
tában kiabáltam, hogy várjon meg, de hirtelen eltűnt a szemem elől egy
hegygerinc mögött. Istenem, milyen gyönyörű, csöndes idő volt! Emlék-
szem, hétágra sütött a nap. Tudod, ilyenkor meg se fordul az ember fejé-
ben, hogy valami szörnyűség történhet – magyarázta, és keserűen fölne-
vetett.
Azt hittem, befejezte – azóta nem találkoznak, vége a mesének, jöhet a
folytatás, én következem. – Ami azt illeti – mondtam, miközben azon
igyekeztem, hogy mélységes együttérzés csendüljön ki a hangomból –,
legalább szólhatott volna, mielőtt így neked ugrott. Adhatott volna egy
lehetőséget, hogy megbeszéljétek a helyzetet. Ez a minimum.
Simon előregörnyedt, a kezébe temette az arcát, és keservesen felnyö-
gött. – Jaj, istenem!
– Én megértelek, de te igazán nem tehettél róla, és most már vége.
– Nem, nem, várj egy kicsit – suttogta rekedten. – Hadd fejezzem be. –
A térdére meredt, mélyeket lélegzett. – Egy meredek ösvényhez értem,
ahol kint volt a tilos tábla, és Elza fölhúzott térddel, összefont karral, sír-
va kuporgott mögötte a sziklapadon. Amikor megszólítottam, villámló
szemmel fölnézett rám, aztán talpra állt, és a mélyben húzódó völgy felé
indulva lesiklott a lejtőn. Még most is magam előtt látom azt a mérhetet-
len mennyiségű, vakító havat. Elza csak száguldott lefelé, de körülbelül
félúton sűrűbb, vastagabb hóréteghez ért. Belesüppedt a sítalpa, meg kel-
lett állnia.
Simon szemét fürkésztem. Tekintete a távolba révedt, reménytelenség
és félelem tükröződött benne.
– A nevét kiáltottam, olyan hangosan, ahogy a torkomon kifért. Ő a sí-
botjával törte a havat, a lécei hegyét próbálta kiszabadítani. Megint ráki-
áltottam – „Az istenit, Elza!” és ekkor távoli ágyúdörgéshez hasonló tom-
pa morajlást hallottam, aztán újra halálos csend lett. Ő hunyorogva meg-
fordult – nyilván a szemébe sütő nap vakította el. Nem hiszem, hogy lát-
ta, mi történik kétszáz méterrel a feje fölött. A lejtő hangtalanul vált ketté,
mint egy hatalmas cipzár, és lassan szétnyílt. Előbb csak vékony repedés
látszott, olyan, mint egy jegesen kéklő árnyék, ami egyre hosszabb lett,
cikcakkos vonalban villámgyorsan leért a völgybe, és már úgy nézett ki,
akár egy óriási, csillogó jégpálya. Egyszer csak minden dübörögni kez-
dett, remegett a föld, alig bírtam talpon maradni, zúgott a fejem. És Elza
– biztos voltam benne, hogy most már ő is tudja. Küszködve, minden
erejét összeszedve igyekezett kiszabadítani a síléceit.
Elzához hasonlóan most már én is tudtam, mi következik. – Simon, azt
hiszem, a folytatást nem akarom hallani…
– Ledobta a léceit meg a hátizsákját, és futni próbált a hóban, de majd-
nem derékig belesüllyedt. Ismét kiabálni kezdtem; „Félre! Húzódj félre!”
És ekkor leomlott az egész hegy, én pedig már csak azt a rettenetes dü-
börgést hallottam, mintha száguldó vonat közeledne. Recsegtek-ropog-
tak a fák, ahogy sorra, egymás után derékba törtek. Úgy pattantak el
egész facsoportok, mint a vékony fogpiszkálók.
– Jaj, istenem – suttogtam.
– Elza a lezúduló hó felszínén úszott – ilyenkor ezt kell csinálni, úszni,
úszni, úszni az áradattal. De ekkor… elnyelte a lavina… eltűnt a szemem
elől. Minden recsegett-ropogott, aztán elült a zaj, és újra néma csend volt.
Éreztem a kidőlt, kettétört fákból áradó gyantaillatot. Úgy járt az agyam,
akár a motolla. Ne ess pánikba, mondogattam magamban, mert ha pá-
nikba esel, mindennek vége. A lejtő legszélén csúsztam lefelé, a fák kö-
zött, ahol érintetlen maradt a hó. Próbálj meg visszaemlékezni rá, hol
süllyedt el, mondogattam magamban. Keresd a síléceit. Az egyik botod-
dal húzz jelet. Áss, próbáld megkeresni, egyre nagyobb sugarú körben
kutass. De amikor végre leértem a völgybe, egészen másnak láttam min-
dent, mint a hegytetőről. Sehol sem találtam azt a pontot, amit gondolat-
ban kijelöltem, csak a hepehupás, végtelen hómező nyúlt el előttem.
Szinte mozdulni se bírtam, mintha vizes cementben álltam volna. Ver-
gődve botladoztam, akár egy rémálomban. Úgy éreztem, megbénult a lá-
bam.
– Simon – mondtam –, ha nem akarod, nem muszáj…
De ő tovább beszélt. – Ez a különös csend úgy telepedett rám hirtelen,
mintha fejbe kólintottak vagy mintha a hurrikán szélcsendes magjába ke-
rültem volna. Képzeletben magam előtt láttam Elzát, és tudtam, hol van.
Ezer szál fűzött össze bennünket. A gondolataival irányított, merre men-
jek. Nagy nehezen, a havon átfurakodva evickéltem feléje, aztán ásni
kezdtem a síléceimmel meg a botjaimmal, s közben egyfolytában biztat-
tam, hogy mindjárt, mindjárt kiszabadítom. Ekkor hallottam meg a heli-
kopter berregését. Hála istennek! Őrülten hadonászva integettem neki, és
hamarosan ki is ugrott belőle két hegyi mentő egy katasztrófakutyával
meg a lavinaszondákkal. Addigra már úgy ki voltam borulva, hogy nem
tudtam, mit beszélek, egyre azt magyaráztam, milyen edzett lány Elza,
mennyi a pulzusszáma, hány kilométert fut hetenként, és a mentők hol
ássanak. A fiúk azonban a kutyával cikcakkos vonalban lefelé indultak el
a lejtőn, így aztán egyedül ástam tovább azon a helyen, ahol eddig, mert
biztosra vettem, hogy Elza ott van. De nemsokára ugatni kezdett a kutya,
a mentők meg lentről kiabáltak, hogy megtalálták Elzát. Nagyon megle-
pett, hogy ennyivel lejjebb akadtak rá. Mire én is leértem, a srácok már
derékig kiszabadították a hó alól. Odacsörtettem hozzájuk, és izzadtan,
csapzottan, zihálva hálálkodni kezdtem nekik, nem győztem dicsérni
őket, milyen remek fiúk, mert láttam, hogy Elzának nem esett baja. Egész
idő alatt ott feküdt, alig hetven centivel a felszín alatt. Majd’ megbolon-
dultam, olyan boldog voltam, hogy életben látom.
– Hála istennek! – suttogtam. – Jaj, Simon, tudod, mit gondoltam egé-
szen mostanáig? Azt hittem…
– A szemét már kinyitotta, de bennrekedt a hóban. Az oldalára fordul-
va kuporgott, tölcsért formált a kezéből, és a szája elé emelte, így, ahogy
mutatom. Erre én tanítottam meg, mert az ilyen légzsák segítségével
hosszabb ideig kap levegőt az ember Nevetve szóltam rá: „Jézusom, Elza,
egyszerűen hihetetlen, hogy ennyire meg tudtad őrizni a nyugalmadat,
és még a légzsákról sem feledkeztél meg!” De a mentős srácok hátravon-
szoltak, és azt mondták: „Nagyon sajnáljuk, barátom, de elment sze-
gény.” Én meg rájuk ordítottam: „Mit beszéltek? Micsoda hülyeség ez?
Hiszen itt van, a saját szememmel látom! Azonnal húzzátok ki!” Ekkor az
egyik átölelte a vállamat. „Hé, haver, próbáld megérteni! Egy óra hosszat
ástunk, két órával ezelőtt kaptuk a lavinariadót, és ő legfeljebb húsz-hu-
szonöt percet bírhatott ki a hó alatt.” Üvöltve förmedtem rá: „Nem igaz!
Csak tíz perc telt el!” Nem voltam magamnál – tudod, mit gondoltam?
Azt, hogy Elza kérte meg őket, meséljék be nekem, hogy meghalt, mert
még mindig dühös rám. Félrelöktem a mentősöket, és odabotorkáltam
hozzá. Meg akartam mondani neki, hogy tudom – a szívemben és a zsi-
gereimben érzem –, milyen drága az élet, és milyen nehéz megválni tőle,
neked, nekem vagy bárkinek.
Simon vállára tettem a kezemet. Zihálva kapkodta a levegőt, mintha
asztmás lenne. – Amint odaértem hozzá – folytatta –, kikapartam a szájá-
ból a havat, és, és, és… és csak akkor jöttem rá, hogy nem lélegzik,
hogy… hiába van a szája előtt a légzsák, hiába tanítottam meg rá, hogyan
kell csinálni, nem lélegzik. És, és, és azt is láttam, mennyire elkékült az
arca, és ráfagytak a könnyei. Könyörögni kezdtem neki. „Elza, kérlek
szépen, térj magadhoz, légy szíves, ne tedd ezt, nincs semmi baj, ne félj!”
Megragadtam a kezét, így – úristen, milyen rettenetesen hideg volt! –, de
ő nem mozdult, nem és nem… mert már…
– Tudom – mondtam halkan.
Simon megrázta a fejét. – Imádkozott. Azért kulcsolta össze úgy a ke-
zét, ahogy tanítottam. Bár már tudtam, akkor már tudtam, jaj, a francba,
jaj, istenem, bár akkor már tudtam, hogy igazából egy szót se szól, én
mégis hallottam, mit mond: „Édes istenem, segíts, kérlek, segíts, ne hagyj
meghalni.”
Elfordultam. Furcsa, nyöszörgő hangok törtek fel a torkomból. Minden
erőmet össze kellett szednem, hogy ne fakadjak sírva. Fogalmam sem
volt, mit mondjak, hogyan vigasztaljam meg Simont. Tudtam, hogy
mélységesen el kéne szomorodnom, és együtt kellene éreznem Simonnal.
Valóban el is szomorodtam, és Simonnal is együtt éreztem, de ha teljesen
őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy elsősorban féltem. Görcsbe
rándult a gyomrom, annyira féltem, mert gyűlöltem Elzát, a halálát kí-
vántam, és most úgy hatott az egész, mintha én öltem volna meg. Attól
rettegtem, hogy ezért még megfizetek, hogy ennek is én iszom meg a le-
vét éppúgy, mint gyerekkoromban, amikor elárultam Kuan titkát, és ő
miattam került elmegyógyintézetbe. Simonra néztem. Tágra nyílt szem-
mel bámulta a tölgyfák sziluettjeit meg a villódzva cikázó szentjánosbo-
garakat.
– Természetesen tudom, hogy Elza elment – szólalt meg hátborzongató
nyugalommal. – De néha, amikor rá gondolok, egyszer csak a kedvenc
számunkat játsszák a rádióban, vagy az egyik utah-i barátnője éppen ab-
ban a pillanatban telefonál. Nem hiszem, hogy ez puszta véletlen. Érzem
a jelenlétét. Mert, tudod, mi olyan erősen kötődtünk egymáshoz. Tényleg
ezer szál fűzött össze bennünket. Nemcsak testben tartoztunk össze, az
volt a legkevesebb, hanem… mintha… Felolvashatom, mit írt nekem?
Zavartan bólintottam, erre Simon előhúzta a tárcáját, és kivett belőle
egy levelet, amit a hajtások mentén már celluxszal kellett összeragaszta-
nia. – Ezt körülbelül egy hónappal a baleset előtt küldte, a születésna-
pomra – magyarázta, én meg elszorult szívvel hallgattam.
– „A szerelem bonyolult – olvasta remegő hangon. – Sosem földhözra-
gadt vagy hétköznapi. Sosem szokhatsz hozzá. Előbb neked kell kézen
fogva vezetned őt, aztán hagynod kell, hogy ő vezessen kézen fogva té-
ged. Nem tudsz ellenállni neki. Úgy ragad magával, mint az áradat.
Előbb kisodor a nyílt tengerre, aztán valahol partra vet. Ma keservesen
kínlódsz miatta, de ha megszenvedsz érte, a mennybe mész. Elmenekül-
hetsz előle, de sosem mondhatsz rá nemet. Ez mindenkire egyformán vo-
natkozik.” – Simon összehajtotta a levelet. – Még mindig hiszek ebben –
mondta.
Kétségbeesetten törtem a fejem, vajon hogy értette ezt, de az agyam ér-
telmetlen zagyvasággá kavarta össze a hallottakat. Talán azért olvasta föl
a levelet, hogy így adja tudtomra, mit vár tőlem?
– Nagyon szép volt – motyogtam szégyenkezve, amiért semmi más
nem jutott eszembe.
– Istenem! Ha tudnád, mennyire megkönnyebbültem! Csodálatos ér-
zés, hogy beszélni tudok neked róla! – lelkendezett csillogó szemmel Si-
mon, és dőlt belőle a szó megállíthatatlanul. – Azt hiszem, ő az egyetlen,
aki ismer, igazán ismer engem. Ez mindig szíven üt, pedig tudom, hogy
el kell engednem. De csak kószálok itt az egyetemen össze-vissza, és foly-
ton arra gondolok, hogy nem mehetett el, az lehetetlen. Aztán meglátom
a hullámos haját, és csak akkor jövök rá, hogy nem ő az, amikor megfor-
dul. De hiába ér annyi csalódás, továbbra is őt keresem. Olyan ez, mintha
valami kábítószerről kéne leszoknom, és a kínok kínját állnám ki az elvo-
nási tünetek miatt. Őt fedezem föl mindenben és mindenkiben. – Simon
szinte eszelős pillantással nézett a szemembe, úgy folytatta: – Például a te
hangodban is. Amikor először találkoztunk, rögtön az jutott eszembe,
mennyire hasonlít a hangod az övéhez.
Nyilván összerezzentem, vagy ingerülten arrébb húzódtam, mert Si-
mon gyorsan hozzátette: – Meg kell értened, hogy amikor megismertelek,
úgy kóvályogtam a világban, mint akit fejbe vertek. Mindössze három
hónap telt el a… baleset óta, és bebeszéltem magamnak, hogy Elza él, ott-
hon van Utah-ban, csak azért nem láttam hetek óta, mert még mindig ha-
ragszik rám… Ezt aztán el is hittem. De most, hogy jobban belegondolok,
igazából nem is hasonlít annyira a hangotok. – A mutatóujjával végigsi-
mította ökölbe szorított kezemet. – Soha senki mást nem akartam szeret-
ni. Úgy véltem, bőven elég, amit Elzával kaptunk a sorstól, hiszen az em-
berek zömének soha életében nem jut osztályrészül a miénkhez fogható
szerelem… Érted?
– Szerencsések voltatok.
Simon tovább simogatta a kézfejemet. – De aztán fölidéztem, amit a
szerelemről írt: „Elmenekülhetsz előle, de sosem mondhatsz rá nemet.”
Igaza volt, mert nem lehet. – Fölnézett rám. – Egyébként épp ezért kellett
mindent elmesélnem neked. Hogy mostantól őszintén beszélhessek ve-
led. Hogy megértsd, az én szívemben más is él, nem csak az, amit irántad
érzek, és ha netán elkalandozom… szóval… tudod, mire gondolok.
Alig kaptam levegőt. – Tudom. Hogyne tudnám. És megértelek. Igazán
megértelek – suttogtam a tőlem telhető leglágyabb, leggyöngédebb han-
gon. Aztán mindketten fölálltunk, szó nélkül leandalogtunk a hegyről, és
fölmentünk a lakásomra.
Életem legromantikusabb éjszakájának kellett volna következnie, de in-
kább lidérces álomhoz hasonlított. Szeretkezés közben egész idő alatt az
volt az érzésem, hogy Elza árgus szemmel figyel bennünket. Mintha te-
metés közben, suttyomban léptem volna félre. Meg se mertem nyikkanni,
pedig Simon egyáltalán nem úgy viselkedett, mintha Elzát gyászolná
vagy furdalná a lelkiismeret. Senki meg nem mondta volna, hogy alig
pár perce mesélte el a legszomorúbb történetet, amit valaha hallottam.
Pontosan úgy viselkedett, mint a többi férfi az első éjszakán: mindenáron
meg akarta mutatni, milyen sokoldalú és tapasztalt. Egyfolytában aggó-
dott, hogy nem szerzett nekem elég örömet, és hamarosan újra készen
állt a második fordulóra.
Utána sokáig feküdtem ébren az ágyban. Azon töprengtem, milyen kö-
zös vonások lehetnek Chopin és Gershwin zenéjében. Elképzeltem Elza
kerubarcra emlékeztető térdkalácsát, az egyiken lelki szemeimmel üdvö-
zült kis mosolyt láttam, és elmerengtem rajta, vajon hogyan szerezhet
egy kisbaba giliszta alakú és színű sebhelyet. Aztán Elza szemére gondol-
tam – vajon a remény, a szenvedés es az erőszak miféle emlékeit örököl-
te? Azt írta, a szerelem úgy ragad magával, mint az áradat, és egyszer
csak a lavina hullámain úszva bukkant fel előttem.
Hajnalra már Simon szemével láttam őt. A feje fölött fényből szőtt gló-
ria lebegett, a bőre olyan bársonyosan puha volt, akár a kerubszárnyak.
És jéghideg kék szeme mindent látott, múltat és jövőt egyaránt. Éreztem,
hogy mindig veszedelmesen szép lesz: csábító, mint a lejtőt borító friss,
vakítóan fehér, végtelen hótakaró.

***

Visszatekintve már tudom, milyen hülye voltam, hogy Simon mellett

maradtam. De olyan fiatalon és fülig szerelmesen összetévesztettem a
szánalmat a szerelemmel, az együttérzést a kötelességtudattal, és szentül
hittem, hogy meg kell mentenem Simont a szomorúságtól. Amellett vi-
lágéletemben mágnesként vonzottam a bűntudatot, ami előbb apám, az-
tán Kuan, most meg Elza miatt gyötört. Furdalt a lelkiismeret minden
hitvány gondolatért, amit Elza ébresztett bennem, és vezeklésül a bele-
egyezését kértem. Konspiráltam vele. Segítettem újraéleszteni.
Emlékszem arra az időre, amikor azt javasoltam Simonnak, hogy men-
jünk el túrázni a Yosemite Parkba. – Sokszor meséltél róla, mennyire sze-
rette Elza a természetet – mondtam. – Arra gondoltam, ha elutaznánk
oda, ő is velünk lenne. – Simonon látszott, milyen hálás, amiért ennyire
megértem, és nekem ennyi is elég volt. Azt hittem, így fog kivirágozni a
szerelmünk, csak várnom kell egy kicsit. Később is ezzel biztattam ma-
gam, amikor a Ranche-ria-vízesésnél kempingeztünk. Pompás, hatalmas
lombsátorként borult fölénk a gyönyörű csillagos égbolt, és én még min-
dig reménykedtem. Jó ideig rágódtam rajta, hogyan mondjam ezt meg Si-
monnak. Rengeteget törtem a fejemet, majd’ kiugrott a szívem az izga-
lomtól, de csak elcsépelt frázisokra futotta az erőmből. – Nézd, Simon –
suttogtam. – Tudod, hogy a földkerekség első szerelmespárja is ugyan-
ezeket a csillagokat látta?
Simon mély lélegzetet vett, aztán kifújta a levegőt, én meg tisztában
voltam vele, hogy nem az ámulattól, hanem bánatában sóhajtott ekkorát.
Megértően hallgattam tehát úgy, ahogy ígértem. Tudtam, hogy már
megint Elzára gondol, talán az jár az eszében, ő is ugyanezeket a csillago-
kat látta, vagy ő is valami hasonlót mondott, mint én, csak sokkal válasz-
tékosabban fejezte ki magát. Vagy azon mélázik, hogy a sötétben ugyan-
olyan a hangom, mint Elzáé, csak én lapos közhelyeket pufogtatok azon
a szenvedélytől túlfűtött hangon, amelyen ő világmegváltó eszméket nyi-
latkoztatott volna ki.
És ekkor úgy éreztem, lassan összezsugorodom, ugyanakkor egyre sű-
rűbb, tömörebb leszek, s olyan nehéz a szívem, hogy pillanatokon belül
összeroppanok a súlya alatt, mintha megváltoztak volna a gravitáció
meg az egyensúly törvényei, én pedig sorra megszegem őket. Ismét föl-
néztem a szentjánosbogarakként világító, fényesen ragyogó kis csillagok-
ra, de most már homályosan, elmosódottan pislákoltak, a végtelen éjsza-
kai égbolt meg félrebillent, és furcsán örvénylett a szemem előtt, mintha
nem bírná tovább, s mindjárt rám szakadna.
 7
A SZÁZ TITKOS ÉRZÉK

Úgy fogadtam el mindenestül Elzát, hogy bárki a legjobb, legdrágább ba-

rátnőmnek gondolhatta volna. Amikor azon tanakodtunk Simonnal, mi
legyen az ünnepi vacsora a hálaadás napján, habozás nélkül Elza recept-
jét választottuk, és osztrigával meg gesztenyével készítettük el a töltött
pulykát, nem rizzsel és kolbásszal, ahogy azelőtt én sütöttem. A kávén-
kat mindig azokból a kétfülű kerámiabögrékből ittuk, amelyeket, csak
úgy kikapcsolódásként, Elza formázott agyagból az ifjú zenei tehetségek-
nek szervezett nyári táborban. Esténként és hétvégén Elza kedvenc szá-
mait hallgattuk a tőle örökölt magnószalagokról: a Blues Project, Randy
Newman, Carole King dalait, no meg Elza saját szerzeményét, azt a meg-
lehetősen gyenge, unalmas szimfóniát, amit hajdani alma materének ze-
nekara adott elő és vett föl lemezre nemrégiben, hogy ezzel tisztelegjen
az elhunyt emléke előtt. Simonnak azt mondtam, ez a zene eleven bi-
zonysága mindannak, amiben Elza hitt, de titokban az volt a vélemé-
nyem róla, hogy egészében véve inkább a szemétdombon párzó kóbor
macskák nyávogásához hasonlít, a finálé pedig pontosan úgy hangzik,
mintha valaki egy ablakon kidobott ócska bakanccsal telibe találta volna
a csörömpölő konzervdobozokkal megrakott kukát.
Aztán beköszöntött a december, és Simon megkérdezte, milyen ajándé-
kot kérek tőle karácsonyra. A rádióban éppen karácsonyi énekek szóltak,
és én megpróbáltam kitalálni, vajon Simon mivel lepné meg Elzát a leg-
szívesebben. Talán felajánlana az emlékére egy bizonyos összeget a Sier-
ra Clubnak? Vagy Gershwin-lemezeket venne neki? Ekkor zendített rá
Yorgesson jógi a „Száncsengő”-re.
Ezt a kis dalt tizenkét éves koromban hallottam utoljára, amikor azt
hittem, a maró gúny nem más, mint a sziporkázó szellemesség csimbo-
rasszója. Azon a karácsonyon olyan ábécéstáblával ajándékoztam meg
Kuant, amilyet spiritiszta szeánszokon szoktak használni a szellemidé-
zők. Miközben ő értetlenül bámulta a furcsa, régimódi betűket, én beme-
séltem neki, hogy a tábla segítségével megkérdezheti az amerikai kísérte-
tektől, hogyan kell helyesen írni és kiejteni az angol szavakat. Kuan a táb-
lát simogatva hálálkodott: – Köszönök, Libbi-a! Csuda szép ajándék! És
hasznos! – Bob papa, a mostohaapám viszont dührohamot kapott.
– Miért kell neked állandóan gúnyt űznöd szegényből? – kérdezte szi-
gorúan, Kuan meg erre még tanácstalanabbul meredt a táblára.
– Csak viccnek szántam – feleltem.
– Hát akkor vedd tudomásul, hogy rossz vicc volt, és szívtelen, rossz
kislány vagy! – mondta Bob papa, majd megragadta a karomat, fölrántott
a fa alól, és közölte: – Kisasszony, számodra ezennel vége a karácsony-
nak!
Fölkullogtam a szobámba, s bús magányomban bekapcsoltam a rádiót.
Ekkor hallottam a „Száncsengő”-t, ami Yorgesson jógi előadásában épp-
olyan vicces volt, amilyen – legalábbis szerintem – Kuan ajándéka. Keser-
vesen sírtam. Hogyan űztem volna gúnyt Kuanból, amikor ő maga nem is
tudott róla? Amellett, okoskodtam, ha tényleg szívtelen lennék, ami per-
sze nem igaz, akkor ez a dilis Kuan megérdemli, mert a bolondságaival
egyenesen kiprovokálja, hogy megvicceljék. És különben is, miért olyan
nagy baj az, ha karácsonykor viccel egy kicsit az ember? Nem én vagyok
szívtelen, hanem a Bob papához hasonló álszent alakok! És ha mindenki
rossz kislánynak tart, hát majd megmutatom, milyen rossz tudok lenni,
ha akarok!
Jól fölhangosítottam a rádiót. Elképzeltem, hogy a hangerőt szabályozó
gomb Bob papa nagy olasz orra, és addig csavartam, amíg egyszer csak
letört. Most aztán Yorgesson jógi teli torokból bömbölte, hogy „Csing-
lingling, száncsengő”. Bob papa pedig torkaszakadtából ordította oda-
lentről: – Olivia! Azonnal kapcsold ki azt az istenverte rádiót! – Miköz-
ben magamban dúlva-fúlva megjegyeztem, hogy jó keresztény egyálta-
lán nem beszél ilyen csúnyán, karácsonykor meg végképp nem, egy dü-
hös rántással kihúztam a dugót a falból. Később Kuan is följött, és azt
mondta, nagyon-nagyon tetszik neki „a helyesírós ajándékom”.
– Ne legyél már ilyen gyagyás! – mordultam rá, s igyekeztem olyan
szívtelen képet vágni, amilyet csak tudtam, de rémülten láttam, milyen
rosszulesik neki.
Most meg itt állt előttem Simon, és azt kérdezte, mit kérek tőle kará-
csonyra, a rádióban pedig újra a „Száncsengő” szólt. Legszívesebben sír-
va vágtam volna Simon fejéhez, hogy hiába megértő az ember, semmit
sem ér vele. És abban a pillanatban rájöttem, mit szeretnék igazán kará-
csonyra: ki akarom húzni a dugót, azt akarom, hogy Elza tényleg meg-
haljon végre.
De akkor már hat hónapja játszottam a nemes lelkű másodhegedűst –
ezek után hogyan közölhettem volna váratlanul Simonnal, hogy szeret-
ném végre jól seggbe rúgni Elza szellemét, mert örökre ki akarom pende-
ríteni az ágyunkból? Elképzeltem, hogy összeszedem Elza fényképeit, le-
mezeit meg az idegesítő, giccses kacatjait, és az egészet egy dobozba öm-
lesztem, Simonnak meg azt hazudom, csak azért rámolom el ezeket a
kincseket, nehogy valami bajuk essen a tavaszi nagytakarítás közben. Az-
tán bevágom a dobozt a kocsim csomagtartójába, az éj leple alatt kivi-
szem a Temescal-tóhoz, homokkal teli mosószeres flakonokat kötözök rá
súlynak, majd bedobom a koromfekete vízbe, és nézem, hogy bukkannak
föl a felszínen a buborékok, miközben balvégzetem a tó fenekére süllyed-
ve szépen feledésbe merül.
Törtem a fejem, milyen mesét adjak be később Simonnak, mivel ma-
gyarázzam a nyavalyás skatulya eltűnését. Talán kezdjek sápítozni: „Jé-
zusom, ez rettenetes, képzeld, ellopták azt a dobozt, amibe Elza holmiját
tettem! Egyszerűen hihetetlen, magam sem értem! A tolvajok biztosan
azt hitték, értékes kincseket őrzünk benne. Hát persze hogy értékesek
voltak, de csak neked meg nekem… Istenem, milyen igazad van, fogal-
mam sincs, miért nem a hifitornyot vitték el helyette!”
Persze Simon rögtön kiszúrná, hogy nem merek a szemébe nézni, és
hiába próbálom elfojtani a szám sarkában bujkáló mosolyt. Végül kényte-
len leszek bevallani, mennyire utálom Elzát meg a kétfülű bögréit, Simon
pedig kiborul, és akkor köztünk mindennek vége – de ha ezért szakítani
fog velem, gondoltam, akkor menjen a fenébe… Csakhogy, miután kép-
zeletben végigzongoráztam e pirruszi győzelem összes variációját, egy-
részt teljesen kimerültem, másrészt egy lépéssel se jutottam előbbre, mert
én ugyanúgy nem tudtam elengedni Simont az életemből, ahogy ő Elzát
a magáéból.
Ebben a pocsék, gyilkos hangulatban nem találtam más megoldást,
bűntársat kerestem a piszkos munka elvégzéséhez. Fölhívtam Kuant.

***

Diszkréten vázoltam neki a helyzetet. Nem kötöttem az orrára, hogy sze-

relmes vagyok Simonba. Csak nem ettem meszet, hogy éppen Kuannak
áruljam el a titkomat? Hát hiányzik az nekem, hogy idétlenül vihorászva
folyton cukkoljon, és őrültebbnél őrültebb tanácsokkal halmozzon el? Így
aztán csak annyit mondtam neki, hogy Simon a barátom.
– Aha! Barátod… Szóval fiúd? – találgatta izgatottan.
– Nem. Csak az egyik barátom.
– De közeli jó barát.
– Csak a barátom, semmi több.
– Oké, oké, most már értek, hogy gondolsz – dünnyögte Kuan.
Ezek után elmeséltem neki, hogy Simon egyik barátja halálos baleset
áldozata lett, Simon meg nagyon szomorú, és nem tudja elengedni az éle-
téből ezt a bizonyos halott barátot, akihez megszállottan ragaszkodik, pe-
dig ez beteges dolog, árt neki. Aztán elmagyaráztam Kuannak, hogy ta-
lán jót tenne, ha Simon egy jin embertől hallana hírt a barátjáról, s mivel
tudtam, milyen befolyásolható a nővérem, azonkívül milyen szívesen siet
a segítségemre, ha bármivel hozzá fordulok, a lehető legvilágosabban
körvonalaztam, mit kívánok tőle.
– Talán ez a halott barát meg tudja értetni Simonnal, hogy mindkettő-
jüknek új életet kell kezdeniük – mondtam a lényeget kerülgetve. – Talán
így fölfogja, hogy el kell felejtenie ezt a lányt, és többé a nevét sem sza-
bad említenie.
– Aha! Szóval lány neki volt barátnője.
– Nem, csak az egyik jó barátja.
– Aha, értek én, csak barát, mint ő teneked! – vágta rá mosolyogva
Kuan, aztán megkérdezte: – Lány is kínai?
– Nem. Azt hiszem, lengyel. Ha jól tudom, lengyel zsidó.
– Hajjaj! – sóhajtott fel Kuan a fejét rázva. – Lengyel zsidó, nagyon ne-
héz megtalálni, annyi sok van halott lengyel zsidó. Halott kínai is van na-
gyon sok, de van nekem is kínaiakhoz rengeteg kapcsolat – ez a jin ember
ismer amaz, így könnyebben megtalálok, ha kínai keresek. De egy len-
gyel zsidó! Ó, jaj! Lehet, hogy lány nem is Jin világba megy, hanem más-
hova.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy a túlvilágon szegregáció van, és csak
a kínaiak mehetnek a Jin világba?
– Nem, nem! Miss Banner, ő se nem kínai, mégis megy Jin világba.
Minden függ attól, mit szeretsz, mit hiszel. Szeretsz Jézus, mész Jézus há-
zába. Szeretsz Allah, mész Allah országába. Szeretsz aludni, mész aludni.
– És ha a halálod előtt nem tudod biztosan, miben hiszel?
– Akkor mész nagy-nagy helyre, akkora, mint Disneyland, de másokat
is kipróbálhatsz – ha nem tetszik, mész tovább, ha tetszik, maradsz. Per-
sze nem kell fizetni, minden ingyen van.
Amíg Kuan hetet-havat összehordott, én egy hatalmas vidámparkot
képzeltem el, ahol csak úgy hemzsegnek az angyaloktól levetett leplek-
ben ágáló, művillámokkal hadonászó néhai biztosítási ügynökök, akik
arra biztatják a járókelőket, hogy tegyenek körutazást a pokol tornácán, a
purgatóriumban vagy a meg nem keresztelt csecsemők kis világában,
hátha kedvet kapnak valamelyikhez, a csőstül érkező pogányokat és a
keleti vallások híveit pedig a Sátán palotájába, a Kénköves Pokolba vagy
az Örökös Kínpadra induló túrákra jegyzik elő.
– Tehát kik mehetnek a Jin világba? – kérdezem.
– Sokan, nagyon sokan. Nemcsak kínaiak, hanem olyanok is, akiknek
van nagy bánata. Vagy akik azt hiszik, elszalasztják nagy lehetőség, akik-
nek hiányzik férj, hiányzik feleség, hiányzik gyerek, hiányzik testvér. –
Kuan egy pillanatra elhallgatott, és rám mosolygott. – És azok is mennek
Jin világba, akiknek hiányzik kínai kaja. Ott várakoznak, aztán később
születhetnek újra, bele egy másik emberbe.
– Ó, szóval azok a jin emberek, akik hisznek a reinkarnációban?
– Mi az a rekarnáció?
– Reinkarnáció. Azt jelenti, hogy a halálod után a lelked, a szellemed
vagy mid újjászülethet egy másik emberben.
– Aha, értek. Lehet, hogy kettő ugyanaz, vagy nagyon hasonló. Ha
nem vagy te finnyás, jöhetsz vissza hamar, negyvenkilenc nap múlva
megint itt lehetsz. De ha valami különleges akarsz – megszabsz, melyik
emberbe születsz bele, kihez mész férjhez –, néha kell várni sokáig.
Olyan, mint nagy repülőtér, mehetsz onnan sok-sok helyre. De ha akarsz
első osztály, ablaknál ülni, leszállás nélkül vagy olcsón utazni, akkor ül-
dögélhetsz jó hosszú ideig. Legalább száz év! Most mesélek valami ne-
ked, de titok, nem mondasz el senkinek. Találsz ki, sok jin ember ki akar
lenni következő életébe. Na, találsz ki, Libbi-a!
– Az Egyesült Államok elnöke?
– Nem.
– Hanem?
– Hanem? Hát az meg ki? Nem ismerek ilyet.
– Én sem, ne is törődj vele. Szóval?
– Na jó, elárulok. Rengeteg jin ember akar lenni kínai! Így igaz! Nem
francia, nem japán, nem svéd. Miért? Azt hiszek, mert kínai kaja legjobb
világon, friss és olcsó, sok-sok íz, mindennap másmilyen. Azonkívül kí-
nai család nagyon összetart, barátok hűségesek. Egyik életedbe elhagysz
kínai barát vagy család, de ezer következő életbe veled marad, csinálsz jó
boltot. Ezért él ma világon olyan sok kínai. Meg indiai. Helyzet ugyanaz.
Indiába van nagy-nagy tömeg. Emberek hisznek ott is sok életbe. És úgy
hallok, kaja se rossz, csomó fűszer, curry… Persze kínai curry legjobb.
Szerinted is, Libbi-a? Ha akarsz, főzök neked ma este, oké?
Vissza akartam terelni Kuant az Elza-problémára, így megkérdeztem: –
Ha ez a helyzet, mi a legjobb módszer, hogy megtaláljuk Simon barátnő-
jét? Hova szoktak menni a lengyel zsidók?
– Lengyel zsidók, lengyel zsidók – motyogta Kuan. – Annyi sok hely
mehetnek! Némelyik nem hisz semmibe halála után. Némelyik mehet
olyan hely, mint orvosnál várószoba, ha nem tud dönteni. Mások men-
nek Sion, flancos üdülő, ahol soha, senki nem panaszkodik, nem kell
adni jatt, van jó kiszolgálás anélkül is. – Kuan tanácstalanul csóválta a fe-
jét. – Hogy hal meg ez a lány?
– Síbalesetben, Utah államban. Lavina zúdult rá a hegyről. Ez épp-
olyan, mintha megfulladt volna.
– Ó, jaj! Hát vízisíel? De minek megy vízisí, ha nem tud úszni?
– Nem azt mondtam, hogy vízisíelt, hanem…
– Akkor hogy fullad ő vízbe?
 – Nem vízbe fulladt, hanem a hó temette be.
– Hó?! – Kuan összeráncolta a szemöldökét. – Akkor miért mondasz,
hogy megfullad?
Felsóhajtottam. Úgy éreztem, mindjárt idegbajt kapok.
– Lány nagyon fiatal?
– Huszonegy éves.
– Szegényke. Borzasztó szomorú. Mikor történik ez?
– Körülbelül egy évvel ezelőtt.
Kuan összecsapta a kezét. – Nahát! Hogy felejthetek el agglegény bará-
tom? Toby Lipski. Szintén zsidó. Ó! Rém vicces jin ember ám! Tavaly hal
meg, viszi el májrák. Mondja nekem: „Kuan, igazad van, túl sok pia disz-
kóban, nagyon-nagyon megárt. Ha jövök vissza, nem iszok többet, egy korty
se! Akkor lesz nekem hosszú élet, hosszú szerelem, hosszú farok.” Persze
csak viccel… – Kuan sokatmondó pillantással rám nézett, hogy lássa,
elég világosan értésemre adta-e, milyen káros az alkohol. – Toby Lipski
még az is mondja: „Kuan, ha kell jin szívesség, üzensz értem, és Toby
Lipski segít.” Oké, tán megkérek Toby Lipski, keresi meg ez a lány. Hogy
is hívják?
– Elza.
– Igen, igen, Elza. Előbb küldeni kell üzenet Tobynak, úgy mintha írok
magamban levél. – Kuan szorosan lehunyta a szemét, egyszer-kétszer rá-
koppintott a halántékára, aztán rám nézett. – Küldök üzenet Jin világba.
Akarsz valami szívvel-lélekkel, hívsz száz titkos érzék.
– Mi az a száz titkos érzék?
– Jaj, Libbi-a, már annyiszor elmesélek! Egyik füleden be, másikon ki?
Titkos érzék igaziból nem is titkos. Csak azért hívjuk titkos érzék, mert
van mindenkinek, de elfelejti. Ugyanolyan, mint hangyaláb, elefántor-
mány, kutyaorr, macskabajusz, bálnafül, denevérszárny, kagylóhéj, kí-
gyónyelv, virágszirom pici pelyhe. Sok-sok minden, de együtt, összeke-
verve.
– Szóval az ösztönre gondolsz.
– Ősz tő? Virágtő? De miért ősz?
– Nem ősz tő, hanem ösztön. Olyan tudás vagy képesség, ami veled
születik. Például… Bubi is az ösztöneire hallgat, amikor a kertben ás.
 – Igen? És minek engedsz meg neki? Ez nem képesség, ez képtelenség,
hogy Bubi föltúr kertbe virágágy!
– Dehogy túrja föl, én csak egy példát akartam… mindegy, ne is törődj
vele. Szóval, mi az a titkos érzék?
– Hogy magyarázok meg? Emlékezés, látás, hallás, érzés egyszerre, és
ha mind összejön, te tudsz a szíved mélyén, hogy valami igaz. Egyik ér-
zék például, hogy is mondjak, kis bizsergés, mintha sok-sok hangya sza-
ladgál rajtad. Bizsereg csontod, az jelenti, lesz finom eső, lelked fog fel-
frissülni. Bizsereg bőröd karodon, valami megijeszt, szorítja össze szíved,
leszel tőle csupa libabőr. Bizsereg bőröd fönt, fejed búbján, hohó, rögtön
tudsz, hogy valami igaz, és érzed szívedbe is, mégse akarsz elhinni.
Ezenkívül bizsereg még szőr benne orrodba is. Meg bőröd hónod alatt.
És van egy bizsergős pont tarkódon, bent fejedbe – ez az jelenti, nem vi-
gyázol, ér téged nagy csapás, bizony. Ha használsz titkos érzék, néha el-
kapsz üzenet, ami, mint villám, gyorsan jön-megy két ember között, és
nem számít, élők vagy halottak, titkos érzék ugyanúgy működik.
– Jól van, tedd, amit jónak látsz – mondtam –, de minél előbb. Sürgős a
dolog.
– Hát persze! – csattant föl bosszúsan Kuan. – Azt hiszed te, vagyok én
posta! Nyitva késő estig, föladsz lap szenteste, karácsony napján már ott
legyen, gyerünk, sürgős, expressz! De itt nincs ilyen, és ott se nincsen.
Különben is, Jin világ más, nem kell idő spórolni. Minden túl késő!
Akarsz elérni valaki, muszáj érezni illető érzései, és neki is muszáj érezni
te érzéseid. Akkor aztán – pang! – micsoda szerencsés véletlen! Mintha
ember egyik egyszer csak összefut másikkal.
– Oké, csináld, ahogy gondolod, csak feltétlenül mondd meg annak a
Toby akárkinek, hogy azt a nőt Elza Vandervortnak hívják, de ez nem az
igazi neve, mert kicsi korában idegenek fogadták örökbe. Nem ismeri a
vér szerinti szüleit. Azt hiszi, lengyel zsidók voltak, akik túlélték Ausch-
witzot. És lehet, hogy sokszor gondol Chopinre. Imádja a zenét.
– Várj egy kicsi, várj! Beszélsz túl gyorsan.
– Mindent leírtam neked. Itt van.
Csak később jutott eszembe, milyen abszurd helyzetbe kerültem: azért
segítem hozzá Kuant, hogy kísérteteket lásson, mert Kuan csak így tudja
hozzásegíteni Simont, hogy megszabaduljon a saját kísérteteitől.
Két héttel később Kuan közölte: Toby sikerrel járt. Randevút beszélt
meg Elzával a következő telihold éjjelére. Kuan azt is elmesélte, hogy a
Jin világ lakói mindig mindenhonnan elkésnek, mert odaát senkinek
sincs naptára vagy órája, hiszen minek is lenne. Így aztán az a legbizto-
sabb módszer, hogy a holdat figyelik. Ezért történik annyi furcsaság,
amikor a hold a legfényesebben ragyog. – Olyan, mint verandalámpa –
magyarázta. – Mondja vendégeidnek, isten hozott, gyere be.

***

Még mindig furdal a lelkiismeret, amiért olyan könnyen átvertük Simont.

Így történt.
Megemlítettem neki, hogy Kuan meghívott bennünket vacsorára, és ő
szívesen velem tartott. Amint beléptünk a házba, Kuan felkiáltott: –
Hűűű, de csinos fiú! – Simon, mintha színpadi végszót adtak volna neki,
rávágta: – Még te beszélsz? Ne viccelj! Hiszen egy nappal se látszol idő-
sebbnek Oliviánál. – Kuan valósággal elolvadt tőle. – Óóóó, és még illem-
tudó is a tetejébe! – lelkendezett sugárzó arccal.
A curry nem volt rossz, a beszélgetés sem akadozott túl nyögvenyelő-
sen. Kuan férje és mostohafiai izgatottan taglalták azt a bunyót, amit a
szomszédos szupermarket parkolójában láttak. Vacsora közben Kuan
nem viselkedett furcsán, bár tolakodó kérdésekkel bombázta Simont –
folyton a szüleiről faggatta. – Melyikük kínai? Aha, mamád rokonsága.
De nem kínai? Hát?… Ó, értek! Hawaii… Igen, tudok, kínaiak kevered-
nek. És kedves mama hulakarikázik?… Meghal? Jaj, ilyen fiatalon? Na-
gyon szomorú. Egyszer látok tévén hula-hula tánc, csípő jár körbe-körbe,
mint mosógép, kezek meg lebegnek, akár madarak fönn, levegőbe…
Amikor Simon kiment a fürdőszobába, Kuan rám kacsintott, és hango-
san odasúgta: – Hé! Miért mondasz, fiú csak barát neked? Látok te arco-
don, meg ő arcán is, hogy nem csak barát! Igaz? – Aztán harsány hahotá-
ra fakadt.
Vacsora után, mintha összebeszéltek volna, George és a fiúk elvonultak
a tévészobába Star Treket nézni, Kuan pedig közölte, hogy valami fonto-
sat akar mondani Simonnak és nekem, menjünk át vele a nappaliba. Mi
ketten a kanapéra ültünk, ő a kedvenc foteljába. Rámutatott a gázfűtéses
hamis kandallóra, és megkérdezte: – Van hidegetek?
Nincs, ráztuk meg a fejünket.
Kuan összekulcsolta a kezét az ölében. – Mondasz csak, Simon – érdek-
lődött mosolyogva –, szeretsz te kishúgom? Mi?
– Kuan! – szóltam rá ingerülten, de Simon már válaszolt is: – De még
mennyire!
– Hm-hm. – Kuan olyan elégedett képet vágott, mint a macska, amely
éppen föllefetyelte a tejfölt. – Ha nem mondasz meg, látok ám én akkor
is. Hm-hm… Tudsz te, hogy honnan?
– Azt hiszem, ez világos, mint a nap – felelte zavartan Simon.
– Nem, nem! Hisz nem is süt nap! Onnan tudok, mert itt bent – Kuan a
homlokára bökött – van nekem jin szemem. Jin szemem! Bizony ám!
Simon esdeklő pillantást vetett rám, mintha azt mondaná: Segíts már,
Olivia, mi folyik itt? Én vállat vontam.
– Nézel oda, Simon! – Kuan ismét a kandallóra mutatott. – Mit látsz?
Simon előrehajolt. Nyilván azt hitte, valami kínai játékot játszunk, és
találgatni próbált. – Arra a két piros gyertyára gondolsz?
– Nem, nem. Látsz te kandalló. Igaz?
– Hát persze. Ott egy kandalló.
– Te látsz kandalló, én látok valami más. Áll ott egy jin ember, aki már
meghal.
Simon nevetett. – Meghalt? Szóval kísértet?
– Hm-hm. Azt mondja, hívják őt… Elsie. – A jó öreg Kuan tévedésből
helyesen ejtette ki Elza nevét. – Simon-a, tán ismersz ez az Elsie lány? Ő
mondja, ismer téged.
Simon arcáról eltűnt a mosoly. Előbbre csúszott a kanapén. – Elza?
– Ó, most úgy örül, hogy emlékszel rá! – Kuan a képzeletbeli Elza felé
fordult, és figyelmesen hallgatta. – Tényleg?… Á! Értek! Oké, oké. – Újra
ránk nézett. – Azt mondja, nem fogsz elhinni, mennyi sok híres emberrel
találkozik már, akik szintén meghalnak. – A kandallóra meredt, tovább
fülelt. – Ha?… Ó… Ó!… Aha! Nem, nem, Elsie, várj kicsi, várj, ennyi sok
híres ember neve nem tudok megjegyezni! Oké, csak egyet… Showman?
Nem? Rosszul mondok?
– Talán Chopin? – próbáltam segíteni.
– Igen, igen, Chopin is, de azt mondja, ez valami Showman… Ó! Értek
már! Schumann!
Simon úgy bámult rá, mint akit megbabonáztak, én meg el voltam bű-
völve Kuan produkciójától. Nem is tudtam, hogy konyít valamelyest a
klasszikus zenéhez, hiszen világéletében a megtört szívű, szerelmi bánat-
tól sújtott nőkről szóló country-western dalokért rajongott.
– Elsie azt is mondja, nagyon-nagyon örül, végre találkozik anyjával,
apjával, bátyjával. Ez másik családja, nem az, amelyik fogadja örökbe.
Igazi neve, azt mondja, Wawaski vagy Wakowski, szerintem japán név…
Micsoda? Nem japán?… Hm. Azt mondja, lengyel. Lengyel zsidó.
Hogy?… Ó, oké. Azt mondja, igazi családja meghal réges-rég… Baleset,
autó fordul bele árokba.
– Én úgy tudom, Auschwitzban haltak meg – szóltam közbe.
– Nem, nem. Éri őket baleset. Autó fordul bele árokba. Igen, igen, jól
hallok, autó fordul bele árokba, reccs, törik ripityára! – Kuan a füléhez
emelte a kezét. – Sokszor nagyon nehéz érteni, mit beszél jin ember, mert
rettentő izgatott, csak hadar, hadar. Mi?… – Kuan kissé félrehajtotta a fe-
jét. – Most Elsie mondja, nagyszülei, ők halnak meg ott, Auschwitz nevű
helyen… háború alatt, Lengyelországba. – Kuan rám kacsintott, majd vil-
lámgyorsan, meglepett és aggodalmas ábrázattal, visszafordult a kandal-
lóhoz. – Ajjaj! Nahát, te szegény Elsie, szenvedsz túl sokat. Ó, jaj, de szo-
morú! – Kuan megérintette a térdét. – Azt mondja, éri őt autóbaleset, így
szerzi seb lábára még kicsi korába.
Nem emlékeztem rá, hogy leírtam volna Kuannak, milyen sebhely volt
Elza lábán, de bizonyára megtettem, és nagyon örültem neki, mert így
még hitelesebben hangzott a sztori.
Simon mindenesetre elhitte. – Elza – kérdezte a kandallóra meredve –,
mi történt a kisbabával, akivel várandós voltál? Ő is ott van veled?
Kuan szemmel láthatólag zavarba jött, és én visszafojtott lélegzettel
vártam, hogy most mi lesz. A fene egye meg! Azt a nyavalyás kölyköt el-
felejtettem megemlíteni neki. Láttam, milyen feszülten koncentrál a kan-
dallóra. – Oké, oké – bólintott végül, majd felénk fordulva lezseren le-
gyintett. – Elsie mondja, semmi baj, nem kell izgulni. Már találkozik egy
nagyon kedves jin személy, aki állítólag ő kisbabája. Még nem születik
meg, úgyhogy meg se hal. Csak rövid ideig kell neki várakozni, és azóta
születik bele másik családba.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, de ekkor észrevettem, milyen
gondterhelten bámulja Kuan a kandallót. Miközben ő összevont szemöl-
dökkel csóválta a fejét, nekem hirtelen bizseregni kezdett a fejem búbja,
és váratlanul szikrák kezdtek pattogni a kandalló körül.
– Ó – szólalt meg halkan, az eddigieknél jóval határozatlanabb hangon
Kuan. – Elsie most azt mondja, Simon, nem szabad neked többé gondolni
őrá… Hogy? Hm. Neked kell őt gyorsan elfelejteni, mondja, igen, igen,
kell őt elfelejteni! Neve se szabad többé kiejteni. Mert neki már van új élet.
Chopin, Schumann, mamája, papája. Neked is muszáj új élet kezdeni…
És Kuan ezek után kerek perec közölte Simonnal, hogy addig fogjon
meg engem, amíg nem késő, mert neki én vagyok az igazi, és örökké bán-
ni fogja, ha elszalasztja ezt a kitűnő alkalmat, amilyen csak egyszer adó-
dik az ember életében. Hosszasan ecsetelte, milyen tisztességes, jóravaló,
komoly, hűséges, okos lány vagyok, majd hozzátette: – Persze Libbi-a
nem szakácsnők gyöngye, főzni tud nem elég jól, de leszel te türelmes
vele, és meg fogsz látni, hamar belejön. Ha nem, hát majd én megtanítok.
Simon buzgón bólogatott, megpróbálta megemészteni az elhangzotta-
kat, s egyszerre látszott hálásnak és szomorúnak. Tudtam, hogy ujjonga-
nom kéne örömömben, ám ehelyett émelygett a gyomrom – mert én is
láttam Elzát, sőt hallottam is.
Egyáltalán nem hasonlított gyerekkorom kísérteteihez. Szellemlénye
milliárdnyi szikrából állt, s élete összes gondolata és érzése benne csillo-
gott. Elektrosztatikus töltésektől sistergő ciklonként táncolta körül a szo-
bát, s egyre csak Simont szólongatta. Nekem mindezt a száz titkos érzé-
kem súgta meg. A kígyónyelvemmel éreztem, milyen hevesen vágyik rá,
hogy láthatóvá váljon. A denevérszárnyam rebbenése elárulta, hogy en-
gem nagy ívben elkerül, Simon közelében lebeg. Bizsergő bőrömet úgy
égette minden csepp elhullatott könnye, mintha villám csapott volna a
szívembe. Egy virágszirom egyetlenegy pici pelyhével érzékeltem a re-
megését, amíg arra várt, hogy Simon végre meghallja, mit mond neki.
Ám nem Simon hallotta meg, hanem én – és nem a fülemmel. Bizseregni
kezdett a bőr a fejem búbján, ami azt jelenti, tudod, hogy valami igaz,
mégsem akarod elhinni. És Elza érzései köszönő viszonyban sem voltak
azzal, ami Kuan jó szándékú szájából elhangzott, mert Elza sírva könyör-
gött Simonnak, és egyre azt hajtogatta: – Ne felejts el engem! Várj rám!
Visszajövök!

***

Sosem meséltem el Kuannak, mit láttam és mit hallottam, elsősorban

azért nem, mert bebeszéltem magamnak, hogy csak hallucináltam, ennyi
az egész, semmi több. Az elmúlt tizenhét év során azonban rá kellett jön-
nöm, hogy a szívnek saját akarata van, és nem számít, mire vágyik az
ember, vagy hányszor tépi ki gyökerestül a legnagyobb félelmeit, mert
azok, akár a borostyán, visszakúsznak, ráfonódnak a szív kamráira, úgy
szívják ki a lélekből a biztonságot, mint a piócák a vért, aztán átsuhannak
az ereken, és kibújnak a pórusokon. Éjjel számtalanszor arra riadtam föl,
hogy kivert a hideg veríték, úgy jár az agyam, mint a motolla, és rettegek
az igazságtól. Vajon Kuan is hallotta mindazt, amit én? Vajon hazudott a
kedvemért? És mit tenne Simon, ha megtudná, hogy átvertük? Talán rá-
döbbenne, hogy nem is szeret?
A kérdések csak jöttek, jöttek, egyik a másik után, én meg hagytam,
hogy halomba gyűljenek, addig-addig, míg végül már biztos voltam ben-
ne: a házasságunk kudarcra van ítélve, Elza tönkre fogja tenni az életün-
ket. Úgy éreztem, mintha lavina készülne lezúdulni, s csupán egyetlen
veszélyes és kényes kérdésen múlik, elindul-e: vajon miért vagyunk
együtt mi ketten?
Aztán fölkelt a nap, és besütött az ablakpárkány fölött. A reggeli fény-
ben hunyorogva az órára néztem, fölkeltem, tapogatózva kinyitottam a
zuhany csapját, előbb a meleget, majd a hideget, s a bőrömre spriccelő
vízzel fölébresztettem az eszméletemet. Hálás voltam, hogy visszatérhe-
tek a valóságba, a normális kerékvágásba, s ismét bezárkózhatom jól is-
mert, megszokott és megbízható érzékszerveim világába.
 8
A KÍSÉRTETFOGÓ

Az adóhivatalnak köszönhetem, hogy végül összeházasodtunk – nélküle

talán sosem állunk az oltár elé.
Már három éve éltünk együtt, és két éve szereztünk diplomát. Valóra
akartuk váltani közös álmunkat, hogy „szubsztanciális változásokat
idézzünk elő a világban”, így aztán mindketten a humán szférában he-
lyezkedtünk el. Simon a Tiszta Lappal tanácsadója lett, és a büntetett elő-
ítéletű tinédzsereken próbált segíteni, én meg külsősként dolgoztam a
drogfüggő várandós anyákat támogató Új Esélynél. Nem kerestünk so-
kat, s miután rájöttünk, mennyit von le a havi bérünkből az adóhivatal,
kiszámítottuk, milyen sok pénzt spórolhatnánk, ha a családi adóbevallást
választhatnánk: évente kemény háromszáznegyvenhat dollárt tehetnénk
félre!
Miközben ez a csillagászati összeg lebegett sóvár szemünk előtt, azon
vitatkoztunk, vajon joga van-e hozzá a kormányzatnak, hogy előnyben
részesítse a házaspárokat. Abban természetesen egyetértettünk, hogy az
adó a kormányzat által alkalmazott erőszak egyik formája, így felmerült
bennünk a kérdés, ugyan miért adjunk mi háromszáznegyvenhat dollárt
a kormánynak fegyvervásárlásra. Arra a következtésre jutottunk, hogy ez
a pénz nekünk is jól jönne, például új hangfalakat vehetnénk rajta a hi-
fitoronyhoz. Határozottan emlékszem, hogy Simon volt az, aki fölvetette:
házasodjunk össze. – Mi a véleményed? – kérdezte. – Nem kéne egybe-
kelnünk, és a családi adózást választanunk?
Az esküvőt a Golden Gate Park Rododendron Kertjében rendeztük,
mert romantikusnak találtuk, hogy a szabad ég alatt mondjuk ki a boldo-
gító igent. Azon a júniusi napon azonban sűrű ködöt hozott a jeges sark-
vidéki szél, ami szétfújta a hajunkat, és összevissza csapkodta a ruhán-
kat, de annyira, hogy az esküvői képeken a vendégeinkkel együtt úgy
nézünk ki, mintha mindnyájunkat megtéptek volna. Miközben a lelkész a
házassági áldást kántálta, egy parkőr jó hangosan elbődült a hátunk mö-
gött: – Elnézést, emberek, de itt engedély nélkül nem lehet efféle gyűlést
tartani. – Így aztán villámgyorsan elhadartuk az eskü szövegét, össze-
kapkodtuk a tervezett piknikhez kicipelt elemózsiás kosarakat meg a
nászajándékokat, és mindent hazafuvaroztunk szűk kis lakásunkba, a
Stanyan Streetre.
Az már csak hab volt a tortán, hogy a nászajándékok között egyetlen-
egy praktikus használati tárgy sem akadt, pedig égető szükségünk lett
volna új ágyneműre, néhány törülközőre és edényre a régi szakadt, ron-
gyos, ütött-kopott ócskaságok helyett. Barátaink zöme azonban tréfás
ajándékokkal lepett meg bennünket, amit amolyan mókás „házassági se-
gélynek” szánt. Bobtól kristályvázát kaptunk, Simon szüleitől pedig gra-
vírozott ezüsttálcát.
A többi családtag egymást túllicitálva kutatta föl azokat a „különleges-
ségeket”, amelyeket majd a leendő unokáinkra hagyhatunk. Anyám
büszkén nyújtotta át azt az ölelkező szerelmespárt ábrázoló eredeti fém-
szobrot, amit az adott pillanatban aktuális barátja, Bhárat Szingh készí-
tett. Tommy öcsém ősrégi tölcséres gramofont hozott, amit aztán minden
alkalommal fölkurblizott, ha látogatóba jött. Kevin nászajándéka egy re-
kesz vörösbor volt, amit minimum ötven évig nem lett volna szabad
meginnunk, de néhány rögtönzött hétvégi házibuli után csak az amúgy
pompás, ám üresüveg-kollekció maradt meg belőle.
Kuan ajándéka viszont tényleg szép, sőt meglepően szép volt. Amikor
fölnyitottam a kínai rózsafa doboz díszesen faragott fedelét, katonásan
pattogó ritmusban, lélektelenül csendült fel az Ilyenek voltunk híres betét-
dala. Az ékszeres rekeszben egy csomag tea lapult. – Hogy jó érzések jó
sokáig tartsanak – magyarázta Kuan sokatmondó pillantással.

***

Házasságunk első hét esztendejében Simon is, én is minden tőlünk telhe-

tőt elkövettünk, hogy szinte mindenben egyetértsünk. A második hét
esztendőben ennek homlokegyenest az ellenkezőjét tettük. Nem olyan lé-
nyeges kérdésekről – mondjuk, a jogszerű eljárásról, a pozitív változást
okozó cselekvés fontosságáról vagy a jóléti reformról – vitatkoztunk,
mint annak idején Simon és Elza, hanem csip-csup dolgokon civakod-
tunk, például azon, ízletesebb-e az étel, ha előmelegített serpenyőbe önt-
jük az olívaolajat. Simon kötötte az ebet a karóhoz, hogy igen, én határo-
zottan állítottam, hogy nem. Sosem veszekedtünk úgy istenigazából, vi-
szont gyakran összekaptunk puszta megszokásból, így aztán ingerülten
perlekedtünk, és egyre kevesebb szeretettel bántunk egymással.
A reményeinkről, az álmainkról, a legtitkosabb vágyainkról egyáltalán
nem tudtunk beszélgetni, mert túl homályosak, túl riasztóak, túl fontosak
voltak, s ennek következtében bennünk rekedtek. Végül úgy elburjánoz-
tak, akár az önmagukat fölfaló rákos sejtek.
Visszatekintve magam is meglepődöm rajta, milyen sokáig tartott a há-
zasságunk. Ha mások, például a barátaink házasságán tűnődöm, mindig
fölmerül bennem a kérdés, vajon mi tartja össze ezeket a párokat: a szo-
kás hatalma vagy a reményben lappangó félelem és a félelmet szabadjára
engedő remény furcsa keveréke. Úgy éreztem, a mi házasságunk sok
szempontból jobb a többinél. Szívesen hívtak meg bennünket partikra,
vacsorákra, mert szép pár voltunk. Vigyáztunk a vonalainkra, ügyeltünk
a kondinkra, és a szexuális életünk sem hagyott kívánnivalót maga után.
Ezenkívül egy rendkívül fontos közös ügy fűzött össze minket: a főleg
nonprofit szervezetek és egészségügyben tevékenykedő csoportok PR-te-
vékenységét segítő vállalkozásunk.
Az évek folyamán kialakult az állandó ügyfélkörünk – főleg a Vesebe-
tegek Nemzeti Alapítványának, az Agytumor Alapítványnak, az Állatvé-
dő Ligának, amellett néhány kórháznak dolgoztunk, sőt horogra akadt
egy pénzes, nagymenő kliens is, az a végtelenül ellenszenves magánkli-
nika, amelyik színes, nyomtatott füzetekben tette közzé, hogy néztek ki a
páciensei zsírleszívás előtt, és milyen pompás látványt nyújtanak a be-
avatkozás után. A lakásunk egyik szobáját rendeztük be irodának. Én
voltam a fotós, a tervező, a számítógépes tipográfus meg a szerkesztő
egy személyben. Simon a reklámszövegeket írta, az ügyfelekkel tárgyalt,
a prospektusokat terjesztette, és a könyvelést intézte. Esztétikai kérdések-
ben messzemenően tiszteletben tartottuk egymás véleményét. Megegye-
zésre törekedtünk a brosúrák formátumát, a betűtípust és betűméretet, a
címsorokat illetően. Vérbeli profik módjára menedzseltük a céget.
A barátaink gyakran mondogatták, milyen szerencsések vagyunk mi
ketten, és én hosszú éveken át mindenáron el akartam hinni, hogy való-
ban olyan szerencsések vagyunk, amilyennek az irigyeink látnak ben-
nünket.
Aztán egyszer csak, most már majdnem három éve, meghalt nyugal-
mazott könyvelő keresztapám, Dudley, akit gyerekkoromban láttam
utoljára, és rám hagyta egy génmanipulációval foglalkozó kis vállalat né-
hány részvényét, ami akkoriban nem ért túl sokat, de mire a végrendelet
végrehajtójától megkaptam az örökségemet, a vállalatot bevezették a
tőzsdére, és a DNS-kutatásnak meg a benne rejlő bombaüzletnek köszön-
hetően a papírok ára jócskán megugrott. Simon és én így annyi pénzhez
jutottunk, hogy még abban az elképesztő San Franciscó-i drágaságban is
vehettünk magunknak egy elegáns környéken épült takaros házat. Illetve
csak vehettünk volna, mert anyám azzal az ötlettel állt elő, hogy osztoz-
nom kéne az örökségen a bátyámmal, az öcsémmel és Kuannal, elvégre,
mint kifejtette, Dudley a papa barátja volt, s én nem szerettem annyira,
hogy kisajátítsam a hagyatékát. A mamának igaza volt, de abban re-
ménykedtem, hogy Kevin, Tommy meg Kuan majd azt mondja: „Ez iga-
zán kedves tőled, köszönjük szépen, de tartsd meg a pénzt magadnak.”
Hiába bíztam a nagylelkűségükben, a nemes gesztus elmaradt. Kuan vi-
selkedése lepett meg a legjobban, ő ugyanis sikongatva táncra perdült
örömében, mintha a főnyereményt zsebelte volna be a Szerencsekerékben.
Miután fölszeleteltük az örökségtortát, és az adóra is félretettünk egy jó-
kora darabot, Simonnak meg nekem már csak annyi pénzünk maradt,
hogy örültünk, ha egy kétes környéken épült szerény ház foglalójára fut-
ja belőle.
Ennek következtében több mint egy évig keresgéltünk, mire megfelelőt
találtunk. Simon azt javasolta, a ködös Sunset körzetben vásároljunk egy
mindennel felszerelt, bútorozott házat, amit néhány év múlva a befekte-
tett vételár duplájáért adhatunk el. Én azonban inkább valami kopottas,
viktoriánus stílusú házra voksoltam, a gyorsan fejlődő Bernal Heightson,
mert úgy gondoltam, ha átalakítjuk, igazi otthon, édes otthon lesz belőle,
nem szimpla befektetés. – Alighanem viskót, édes viskót akartál monda-
ni – jegyezte meg fanyar mosollyal Simon, miután megtekintettük az
egyik kiszemelt épületet.
 Bár mindketten olyasmire vágytunk, „aminek jövője van, és jó lehető-
ség rejlik benne”, nem tudtunk közös nevezőre jutni, mit is értünk ezen
valójában. Persze elsősorban a saját jövőnkről, a saját lehetőségeinkről
volt szó. Hamar rájöttünk, hogy egy olyan ócska kis lyukban, amilyenben
mi lakunk, az együttéléshez friss, új és lángoló szerelem kell, amelyben
csak az a fontos, hogy boldogan összebújhassunk melegedni egy rozoga,
keskeny dupla ágyban. Simon meg én azonban már túl voltunk ezen a
szép időszakon, és réges-rég hatalmas franciaágyban aludtunk, a két
kapcsolóval szabályozható, hősugárzós paplan alatt.
Egy ködös nyári vasárnapon vettük észre a „Lakás eladó” táblát egy
szövetkezeti tulajdonban lévő hatlakásos házon, a Pacific Heights pere-
mén – de olyannyira a peremén, hogy az épület hátsó traktusát csupán
hajszálvékony cérnaszál kötötte össze ezzel az elegáns környékkel, az ud-
varra néző ablakokat és ajtókat ugyanis vastag, elfűrészelhetetlen acél-
rács védte. Ráadásul a ház teljes háromsaroknyira és két adósávnyira volt
a Pacific Heights elegánsabb utcáitól, ahol olyan családok éltek, amelyek
megengedhették maguknak, hogy kutyasétáltatót és színes bőrű háztar-
tási alkalmazottat fogadjanak, azonkívül még két lakást fenntartsanak.
A közös előcsarnokban Simon fölkapott egy szórólapot, és fölolvasta a
díszítő jelzőktől hemzsegő reklámszöveget: – „Eladó egy már-már fény-
űzőnek nevezhető, kétszintes szövetkezeti lakás a Pacific Heights pere-
mén álló pompás, hajdan grandiózus, viktoriánus stílusú palotában, amit
a híres Archibald Meyhew épített 1893-ban.” – A szórólap mindemellett
tíz helyiséggel és parkolóhellyel kecsegtetett, méghozzá olyan olcsón,
hogy simán ki tudtuk volna fizetni a pénzünk töredékéből is. Elképed-
tem, mert azok az elfogadható árú házak és lakások, amelyeket eddig lát-
tunk, csupán öt helyiségből álltak, illetve legfeljebb hatból, ha a garázst is
beszámítjuk.
Becsöngettem az ötös számú ajtón. – Ahhoz képest, milyen jó környék,
igazán nem drága – mondtam.
– De még csak nem is társasház, hanem szövetkezeti tulajdon – felelte
Simon. – Úgy hallom, az efféle épületekben bedilizik az ember, olyan ab-
szurd szabályokat kell betartania. Még egy erősebb villanykörtét se csa-
varhat be a saját szakállára.
 – Nézd meg azt a fakorlátot! Kíváncsi vagyok, vajon eredeti-e. Isteni
lenne, nem?
– Közönséges hamisítvány. Az erezeten látszik. Túl szabályos.
Simont szemmel láthatólag nem érdekelte a lakás, így azt javasoltam,
menjünk innen, de ekkor gyors lépteket hallottunk a lépcső felől, és egy
férfihang lekiáltott: – Egy pillanat, máris jövök! – Simon erre lezseren
megfogta a kezemet. Az idejére sem emlékeztem, hogy ez mikor fordult
elő utoljára. Bár eddig csak leszólta a házat, annyira azért mégis felkelt-
hették a figyelmét a benne rejlő lehetőségek, hogy azt akarja, szilárd
anyagi alapokon álló, minden követelménynek megfelelő, boldog házas-
párnak látsszunk.
Az ingatlanügynök, akiben, mint később kiderült, a reklámszöveg író-
ját is tisztelhettük, jól öltözött, kopaszodó fiatalember volt. Lester Ro-
landnak vagy Roland Lesternek hívták. Idegbajt kellett kapni tőle, annyi-
szor köszörülte a torkát, s ezzel azt a benyomást keltette, hogy vagy ha-
zudik, vagy valami kínos vallomást akar tenni, csak nem mer belevágni.
Átnyújtotta a névjegyét. – Vásároltak már ingatlant ezen a környéken,
kedves… szabad a becses nevüket?
– Bishop. Simon és Olivia – felelte Simon. – Jelenleg a Marina város-
részben élünk.
– Akkor bizonyára tudják, hogy ez San Francisco egyik legjobb lakóne-
gyede.
– Nyilván a Pacific Heightsra gondol. De az épület hátsó traktusa már
nem oda tartozik – válaszolta Simon blazírt pofával.
– Ó, szóval profikkal állok szemben! Remek! Ha nem tévedek, először
az alagsort óhajtják megtekinteni.
– Igen. Essünk túl rajta.
Lester kötelességtudóan megmutatta a mérőórákat, a melegvíztartályo-
kat, a közös bojlert meg a rézcsöveket, miközben mi, a tapasztalt régi mo-
torosokat játszva hümmögtünk, és semmire nem kötelező megjegyzése-
ket tettünk. – Mint látják – mondta Lester, majd megköszörülte a torkát –,
a ház az eredeti téglaalapon áll.
– Szép – bólintott elismerően Simon.
Lester összeráncolta a szemöldökét, és egy pillanatra elhallgatott. – Ezt
csupán azért említem meg – köhintett –, mert, mint bizonyára tudják, a
bankok zöme nem hajlandó téglaalapú épületeket finanszírozni. Termé-
szetesen a földrengésveszély miatt. De a tulajdonos nem zárkózik el egy
piaci áron bejegyzett újabb jelzálog elől… már amennyiben önök megfe-
lelnek a követelményeknek.
Itt a magyarázat, gondoltam nyomban. Hát ezért adják olyan olcsón
ezt a lakást! – Voltak már problémák a házzal? – érdeklődtem.
– Nem, eddig semmi gond nem volt vele. Csak kissé megsüllyedt, így
persze akad rajta egy-két szépséghiba, néhány repedés, miegymás. De
hát minden régi épület arcán találunk hasonló ráncokat – hiába, ez a kor-
ral jár. Nekünk legyen mondva! Sokért nem adnám, ha mi is így néznénk
ki százévesen! És arról se feledkezzenek meg, hogy ez a szépen kismin-
kelt öreg hölgy simán túlélte a nyolcvankilences földrengést, az 1906-os-
ról nem is beszélve. Ugye tudják, hogy az épületek túlnyomó része nem
dicsekedhet ilyesmivel?
Lesterről ordított, hogy mindenáron rá akar dumálni bennünket a vá-
sárlásra. Miközben a házat magasztaló ódáját hallgattam, egyszer csak
kellemetlen dohszagot éreztem, amilyen szemétrakások közelében szo-
kott terjengeni. Már láttam is a sötét sarkokban halomba rakott, kimust-
rált kofferokat. Az egérrágta bőrön meg a repedezett pévécén vastagon
állt a hamuszürke por. Egy másik raktárhelyiségben nehéz, rozsdás fém-
tárgyakat – autóalkatrészeket, súlyzókat, ládába hajigált szerszámokat –
vettem észre. Nyilván egy olyan lakó hagyta itt ezt a sok ócskavasat, aki-
ben túltengett a tesztoszteron. Simon elengedte a kezemet.
– A lakáshoz csak egy parkolóhely jár a garázsban – folytatta Lester –,
de óriási szerencséjük van, mert az egyik tulajdonos vak, és kibérelhetik a
parkolóját a másik kocsinak.
– Mennyiért? – kérdezte Simon abban a pillanatban, amikor én közöl-
tem: – Nincs másik kocsink.
Lester egy darabig figyelmes macskaszemmel nézett ránk, aztán derűs
mosollyal hozzám fordult. – Kész haszon – mondta –, legalább nem kell
bajlódni vele. – Fölfelé indultunk a keskeny lépcsőn. – Valaha itt közleke-
dett a személyzet. A hátsó bejáratnál fogunk kilyukadni, ahonnan az el-
adó lakás nyílik. Most jut eszembe… Képzeljék, innen kétsaroknyira van
egy remek magániskola, gyalogszerrel pár perc alatt odaér az ember…
Osztályon felüli! Ezek a kis szörnyetegek harmadikos korukra szét tud-
nak szedni egy 386-os számítógépet, és mire ismét összerakják, 486-os
lesz belőle. Az ember csak tátja a száját, mi mindenre lehet megtanítani a
mai srácokat!
És ezúttal kórusban vágtuk rá Simonnal: – Nincs gyerekünk. – Aztán
riadtan összenéztünk. Lester elmosolyodott, és csak annyit mondott: –
Néha nem is olyan nagy baj az.

***

A házasságunk elején nagy közös álmunk volt, hogy gyerekeink legye-

nek. Valósággal belehabarodtunk a genetikai fúzió gondolatába. Simon
kislányt szeretett volna, aki hozzám hasonlít, én meg kisfiút, aki kiköpött
apja. Hat éven keresztül naponta hőmérőztem, két menstruáció között
egy korty alkoholt sem ittam, és óramű pontossággal szeretkeztünk –
mindhiába. Végül elmentünk a meddőségvizsgálatra, és a szakorvos, dr.
Brady közölte, hogy Simon steril.
– Talán inkább azt akarta mondani, hogy Olivia meddő – jegyezte meg
Simon.
– Nem, a vizsgálatok egyértelműen arra utalnak, hogy ön nem képes
gyermeket nemzeni – válaszolta dr. Brady. – Egyébként a kórtörténetéből
is kiderül, hogy a heréi csak hároméves korában süllyedtek le.
– Tessék? Én nem emlékszem ilyesmire. Különben is, most már a he-
lyükön vannak. Mi köze ennek az egészhez?
Aznap sok mindent megtudtunk a spermáról: hogy milyen érzékeny,
hogy alacsonyabb hőmérsékleten kell tartani, mint a testhőmérséklet, és
épp ezért, tehát a természetes légkondicionálás miatt helyezkednek el a
herezacskók a testen kívül. Dr. Brady azt is elmagyarázta, hogy Simon
nem azért steril, mert kevés vagy nem elég mozgékony a spermája, ha-
nem valószínűleg már serdülőkorától, vagyis az első ejakulációja óta
fennáll ez a probléma.
– De hát ez lehetetlen! – kiáltott fel Simon. – Tudom, hogy képes va-
gyok… szóval, ez képtelenség. A vizsgálati eredmények tévesek.
 Dr. Brady olyan hangon beszélt hozzá, amely elárulta, hogy óriási gya-
korlata van a hitetlenkedő férfiak megvigasztalásában, hiszen nyilván
több ezer hasonló esettel kellett már megbirkóznia. – Biztosíthatom róla,
uram, hogy a sterilitásnak semmi köze a férfiassághoz, a nemi potenciá-
hoz, az erekcióhoz és az ejakulációhoz, azonkívül ön a partnerét is töké-
letesen ki tudja elégíteni. – Észrevettem, hogy az orvos „partnerét” mon-
dott, nem „feleségét”, mintha nemcsak a jelenre utalna, hanem a múltra
és a jövőre is. Aztán a kilövellt ondó összetételét meg az erekció mecha-
nizmusát taglalta, s csupa olyan jelentéktelen apróságot említett, ami kö-
szönő viszonyban sem volt a komódunk tetején várakozó parányi eső-
csizmával és Beatrix Potter mesekönyveivel, amelyeket anyám a szüle-
tendő unokáinak gyűjtött össze – s ami sehogyan sem kötődött a lavina
lezúdulása előtti utolsó pillanatokban Simonra kiabáló Elza emlékéhez.
Tudtam, hogy Simon is Elzára gondol, és azon tűnődik, vajon nem té-
vedett-e Elza, vajon várandós volt-e egyáltalán. Mert ha nem esett teher-
be, akkor még tragikusabb a halála, hiszen ostoba tévedések és hibák so-
rozata miatt vesztette életét. Azt is tudtam, hogy Simonban fölmerül a
kérdés, nem hazudott-e Elza, amikor azt állította, gyermeket vár. De mi-
ért hazudott volna? És ha valóban teherbe esett, akkor kitől? Ki lehetett
az a másik férfi? És ha mással is lefeküdt, akkor miért Simonon töltötte ki
a mérgét? A lehetséges válaszok közül egyiknek sem volt értelme.
Az egy évvel korábban, Kuannál lezajlott jin szeánsz óta mindketten
gondosan ügyeltünk rá, hogy Elzának még a nevét se ejtsük ki egymás
előtt. Így aztán most még inkább úgy éreztük, nem beszélhetünk a prob-
lémáinkról, egyetlen szót sem ejthetünk Simon sterilitásáról, Elzáról vagy
– ha már itt tartunk – a mesterséges megtermékenyítésről és az örökbefo-
gadásról. Egyszerűen képtelenek voltunk rá. Hosszú éveken át még vé-
letlenül sem emlegettünk se igazi, se képzeletbeli, se reménybeli gyereke-
ket. Addig-addig kerültük ezt a kényes témát, míg egyszer csak ott áll-
tunk ebben a második emeleti lépcsőfordulóban, és úgy világosítottuk fel
kórusban ezt a Lester nevű ellenszenves idegent, hogy nincs gyerekünk,
mintha már réges-rég végleg eldöntöttük volna: soha nem is lesz.

***
Lester egy szál drótra felfűzött több tucat kulcs közül próbálta kikeresni
a megfelelőt. – Valahol itt kell lennie – motyogta közben. – Nyilván a leg-
utolsó lesz az. Hát persze! Fogadni mertem volna. – Kitárta az ajtót, és
addig tapogatta a falat, míg végül megtalálta a villanykapcsolót. A lakás
első pillantásra ismerősnek látszott – mintha már legalább ezerszer jár-
tam volna itt, éjszakánként visszatérő álmaim titkos találkahelyén. Min-
den stimmelt: a katedrálüveges, hatalmas, nehéz szárnyas ajtók, a sötét-
barna tölgyfa burkolatú széles előszoba, a szellőztetőablakon át beszűrő-
dő fénynyaláb, amelyben porszemek csillognak. Úgy éreztem, mintha va-
lamelyik hajdani otthonomba tértem volna vissza, és nem tudtam eldön-
teni, vajon vigasztal-e vagy nyomaszt, hogy minden olyan ismerős. Épp
ezen tűnődtem, amikor Lester vidáman közölte, talán a „fogadószoba”
megtekintésével kéne kezdenünk, és az érzés azon nyomban elillant a
szívemből.
– Az építészeti stílusban az Eastlake meg a gótika együttes újjászületé-
se figyelhető meg – magyarázta Lester, majd elmesélte, hogy a húszas
években a ház penzió volt, utazó ügynökök és hadiözvegyek laktak ben-
ne. A negyvenes években az „újjászületett gótika” jócskán átalakult, mert
az épületet huszonnégy szűk kis lyukra, olcsó műhelyekre és garzonokra
osztották. A hatvanas években diákok vertek itt tanyát, a nyolcvanas
évek elején, az ingatlanpiac fellendülése idején pedig ismét látványos
változás következett, s a ház a jelenlegi, „már-már fényűzőnek nevezhe-
tő” hat szövetkezeti tulajdonná reinkarnálódott.
Szerény véleményem szerint ez a „már-már fényűző” díszítő jelző a
hallban lógó, igencsak silány, közönséges üvegcsillárra vonatkozott. A la-
kást egyébként sokkal becsületesebb lett volna „már-már furcsának” ne-
vezni, ugyanis ez fejezte ki legjobban az egymással teljesen ellentétes ko-
rábbi inkarnációk különös keverékét. A vörös csempéjű, ócska furnérkre-
dencekkel berendezett konyhában már nyoma sem volt a viktoriánus stí-
lusnak, a többi gazdagon díszített szobában azonban még megmaradtak
a mutatós, de teljesen fölösleges, sőt csiricsáré csegelyek, a mennyezet
sarkaiban pedig a gipszfrízek. A fűtéscsövek már nem álltak kapcsolat-
ban a radiátorokkal. A téglából rakott kandallók nyílását bevakolták. A
beugrókból, alkóvokból nemrégiben alakították ki a hevenyészve össze-
tákolt gardróbszekrényeket. De ahogy Lester dagályos ingatlanügynöki
szövegét hallgattuk, a semmire sem használható viktoriánus terek hirte-
len fontos új szerepet kaptak. A borostyán-sárga üvegtáblák mögül
diszkréten megvilágított hajdani lépcsőpihenő „zeneteremmé” változott
– tökéletes, gondoltam, itt akár egy törpékből összeállított vonósnégyes is
muzsikálhatna. A mindenki által lenézett egykori mosónő szűk, fülledt
kis odúja meg, vélekedett Lester, kiválóan alkalmas „gyermekkönyvtár-
nak” – nem mintha a felnőttek számára lett volna könyvtárszoba. És a be-
épített cédrusszekrénnyel berendezett, valaha tágas, kényelmes öltöző-
szoba felét – amelynek a másik fele immár a szomszéd lakáshoz tartozott
– „dolgozószobává” alakították át. Türelmesen hallgattuk Lestert, akiből
úgy dőlt a szó, ahogy a padlóviasszal frissen vikszelt linóleumon szoktak
csúszkálni a bukdácsoló, csetlő-botló, helyben futó, rajzfilmekben látható
kiskutyák.
Lester nyilván észrevette, hogy e semmitmondó tiráda hallatán egyre
kevésbé érdekel bennünket a lakás, mert egyszer csak megálljt parancsolt
a szóáradatnak, taktikát változtatott, és „a klasszikus vonalakra”, „a re-
mekül kihasználható szabad terekre” hívta föl a figyelmünket. Ezek után,
csak úgy kutyafuttában, megnéztük a többi helyiséget is, a kis lyukak,
kamrácskák egész labirintusát. Az eddig látottakhoz hasonlóan minden
apró üreg valami mesterkélten affektált, álságosan főúri nevet kapott:
gyermekszoba, szalon, reggelizőszoba, vízöblítéses vécé és így tovább. Ez
utóbbi valójában szűk, közönséges klozet volt, amelyben semmi nem fért
el a vécécsészén meg a rajta ülő, térdét az ajtóhoz préselve szükségét vég-
ző személyen kívül. Egy modern lakásban, ekkora alapterületen, mind-
össze négy, átlagos méretű szoba helyezkedett el.
Már csak egy szobát nem láttunk, a legfelső szinten. Lester megkért
bennünket, hogy másszunk föl vele a keskeny lépcsőn az egykori man-
zárdszobába, a mostani „impozáns budoárba”, ahol, bár cinikus képet
vágtunk, leesett az állunk. Úgy néztünk körül, lassan, ámuldozva, mint a
megtért pogányok, akiknek hirtelen megjelenik Isten. Hatalmas, tágas te-
rem tárult elénk, magas mennyezete a falak felé lejtett. Akkora volt az
alapterülete, mint a lenti kilenc helyiségé együttvéve. És a sötét, dohsza-
gú második emelettel ellentétben itt, a levegős, hófehérre festett falú
manzárdban szinte vakított a fény. A lejtős mennyezetből kiszögellő
nyolc ablakból a felhőkkel pettyezett égboltot láttuk. A talpunk alatt úgy
ragyogott a hajópadló, akár a csillogó jégpálya. Simon ismét megfogta és
megszorította a kezemet. Én is megszorítottam az övét.
Ebben a lakásban óriási lehetőség rejlett. Arra gondoltam, Simonnal
együtt majd megálmodjuk, hogyan töltsük be az űrt.

***

Már aznap, amikor beköltöztünk, nekiláttam lehámozni a hajdani gye-

rekszoba falát borító rétegeket, hogy itt rendezzem be saját „belső szen-
télyemet”. Lester azt mondta, az eredeti fal igazi, intarziás mahagónifa
volt, és én alig vártam, hogy feltárjam ezt az építészeti kincset. Az oldó-
szerek bódító párájától kótyagosan olyan régésznek képzeltem magam,
aki a múltbeli elődök életének rétegeiben végez ásatásokat, abban bízva,
hogy a falburkolatból rekonstruálni tudja az ősök történelmét. Először a
yuppie-bőrt, a burgundi-vörös latextapétát kellett lenyúznom, amit itt is,
ott is apró pöttyök tarkítottak, hogy rücskösnek hasson, mint egy közép-
kori firenzei kolostor fala. Lassan előbukkantak alóla az elmúlt évtizedek
megkeményedett pikkelyei is – a nyolcvanas évek dollár-zöldje, a hetve-
nes évek pszichedélikus narancssárgája, a hatvanas évek hippi-feketéje,
az ötvenes évek babaszoba-pasztellszínei. És mindezek alatt arany hím-
porú pillangókkal meg kankalinos kosárkákkal röpködő angyalkákkal
díszített tapéta rejtőzött, s széles csíkokban göngyölődött le az a flóra és
fauna, amit álmatlan éjszakáikon néztek a letűnt nemzedékek, miközben
egy kólikás csecsemő, egy lázas kisgyerek vagy egy tébécés nagynéni
mellett virrasztottak.
Egy héttel később, kisebesedett ujjakkal, végre elértem a legutolsó réte-
get, a gipszvakolatot, majd a csupasz fát, ami Lester állításával ellentét-
ben nem mahagóni volt, hanem közönséges fenyő. Ahol nem égett szén-
né, ott penésztől feketéllett – valószínűleg egy túlbuzgó századfordulós
tűzoltófecskendőnek köszönhetően. Bár ritkán szoktam elragadtatni ma-
gam, és utálom az erőszakot, ezúttal úgy belerúgtam a falba, hogy az
egyik deszka megrepedt, s vastag szálú, szürke szőrcsomók tömkelege
látszott ki mögüle. Akkorát sikoltottam, és olyan hangerővel, mint egy
szigorúan felnőtteknek való horrorfilm hősnője, Simon meg rémülten ro-
hant be a szobába, s úgy csapkodott a törülközőjével, mintha az megfele-
lő fegyver lenne egy tömeggyilkossal szemben. Szólni nem tudtam, csak
szemrehányóan mutattam rá a szőrre, amelyben emberi maradványokat
és valami ősrégi, megoldatlan bűncselekmény bizonyítékát véltem fölfe-
dezni.
Egy óra alatt közös erővel csaknem az összes korhadt, szétrothadt
deszkát lefeszítettük. A padlón óriási patkányfészkekre emlékeztető
szőrkupacok hevertek körülöttünk. Csak akkor jöttünk rá, hogy a Viktó-
ria királynő korában szigetelőanyagnak használt rengeteg lószőrt távolí-
tottuk el, amikor kihívtunk egy építési vállalkozót, mert szárazfalazatot
akartunk csináltatni az ócska fenyő helyett. A vállalkozótól azt is meg-
tudtuk, hogy a lószőr nemcsak kitűnő hőszigetelő, hanem remek hang-
szigetelő is. Mint mondta, annak idején a jómódúak úgy építtették a há-
zaikat, hogy ne kelljen olyan kellemetlenül feszélyező zajokat hallgatni-
uk, mint a szeretkezés közben óhatatlanul feltörő sikolyok vagy az
emésztési zavarok következtében felharsanó trombitaszó.
Ezt azért említem meg, mert Simon és én nem vesződtünk vele, hogy a
lószőrt visszaszuszakoljuk a helyére, s eleinte, az első hónapban azt hit-
tem, ezért észlelünk különféle furcsa hanghatásokat. A mi falunk meg a
szomszéd lakás fala között ugyanis a lószőr kicibálása után körülbelül
harminc centi széles üreg keletkezett, és úgy véltem, ez afféle hangterelő
lemezként továbbítja hozzánk az egész épület zajait, neszeit, amelyeket
aztán átalakít dörömböléssé, sziszegéssé, sőt olyasfajta dobogássá, mint-
ha tánciskola működne a hálószobánk fölött, és éppen lambadát járnának
a nebulók.
Ha elpanaszoltuk valakinek, miféle zajoktól nincs nyugtunk, én han-
gokkal próbáltam utánozni, amit hallottam: Tink-tink-tink, bumm-bumm-
bumm, si-hu-hu-hu, csí-csí, Simon pedig hasonlatokkal világított rá, mi
okozhatja a neszeket: mintha egy hangolásra szoruló zongora billentyűit
vernék, mintha a párjukat elvesztett galambok krúgatnának, mintha jeget
karistolna valaki. Kiderült, hogy egészen másképp érzékeljük a világot –
ennyire elidegenedtünk egymástól.
Mindemellett azt is borzasztóan furcsállottam, hogy Simon mintha so-
sem lett volna otthon, amikor a legkísértetiesebb hangokat hallottam. Egy
alkalommal például éppen a zuhany alatt álltam, s egyszer csak valaki
vagy valami fütyülni kezdte egy horrorfilm zenéjét, amit azért találtam
hátborzongatónak, mert aztán egész nap ez a bosszantó dallam motosz-
kált bennem, és sehogy sem tudtam kiverni a fejemből. Úgy éreztem,
mintha titokban követnének.
Egy épületgépész úgy vélte, a zaj talán a használaton kívüli fűtéscsö-
vekből jöhet. Egy biztonsági tanácsadó, aki a földrengéseket kutatta, azt
mondta, talán a faszerkezetű épület természetes süllyedése okozza a
problémát. Ha az embert elragadja egy kicsit a képzelete, magyarázta, a
furcsa recsegés-ropogásról, a sóhajokra, nyögésekre emlékeztető hangok-
ról bármit gondolhat, akár azt hiheti, valaki csapkodja az ajtókat, vagy
föl-alá szaladgál a lépcsőn – bár bevallotta, hogy rajtam kívül még senki-
vel sem találkozott, aki előbb üvegcsörömpölést, majd rögtön utána
gúnykacajt hallott volna. Anyám, saját tapasztalata alapján, kijelentette,
hogy szerinte patkányok, sőt esetleg mosómedvék garázdálkodnak a
házban. Egy kéményseprő határozottan állította, hogy biztosan galam-
bok fészkelnek a kéményeinkben. Kevin pedig felvilágosított, hogy oly-
kor az amalgámtömések is továbbíthatnak rádióhullámokat, tehát nem
ártana fölkeresnem Tommy öcsénket, a fogorvosomat. De bárki bármit
mondott, a hátborzongató zaj nem szűnt meg.
Furcsa módon a szomszédaink nem panaszkodtak, hogy furcsa hangok
zavarnák őket, bár az alattunk lakó vak férfi epésen megjegyezte, hogy ő
viszont nagyon jól hallja, ha mi a hifitornyot bömböltetjük, különösen
reggelenként, amikor a zen buddhizmus előírásai szerint meditálni szo-
kott.
Amint a nővérem meghallotta a kísérteties dörömbölést és sziszegést,
nyomban előrukkolt a saját diagnózisával: – Probléma nem valami, ha-
nem valaki. Hm, hm. – Miközben én a könyveket pakoltam ki, Kuan kör-
besétált az irodámban, és úgy szimatolt, mint a kedvenc bokrát kereső
kutya. – Kísértet néha eltűnik – dünnyögte. – Ha akarsz, megpróbálok őt
megfogni, Libbi-a – tette hozzá, s úgy nyújtotta ki a karját, mintha va-
rázspálcát tartana a kezében.
Nekem rögtön Elza jutott eszembe. Beszélgetés közben már rég nem
emlegettük, úgy tettünk, mintha köddé vált volna, a tudatalattimba
azonban befészkelte magát, mint egy kellemetlen bérlő, aki egy vasat se
fizet, mégsem lehet kihajítani. És most, Kuan kísérteteivel együtt, Elza is
előlopózott.
– Holtbiztos, hogy nem kísértet – jelentettem ki határozottan. – Kiszed-
tük a falból a szigetelőanyagot. Ezért olyan a szoba, mint egy visszhang-
kamra.
Kuan fensőbbséges legyintéssel intézte el a magyarázatomat, aztán le-
hajolva a padlót tapogatta, majd remegő kézzel ismét bóklászni kezdett
az irodában, akár egy szagot kapott véreb, és közben egyre hangosabban,
egyre magabiztosabban hümmögött. Végül mozdulatlanná dermedve le-
cövekelt az ajtónyílásban.
– Nagyon furcsa – mondta. – Van valaki itt, érzek. De nem kísértet. Ez
él, van tele elektromossággal, szorul be falba meg padló alá.
– Nahát! Ha így állunk, talán lakbért kéne szednünk tőle – jegyeztem
meg tréfálkozva.
– Élők mindig csinál nagyobb baj, mint kísértetek – folytatta Kuan. –
Élők zaklatnak téged azért, mert haragszanak. Kísértetek piszkálnak csak
azért, mert szomorúak, vesztették el minden reményük, fejük zavaros.
Elzára gondoltam, aki Simonnak könyörög, hogy hallgassa meg.
– Kísértetek tudok, hogy kell elfogni – beszélt tovább Kuan. – Harma-
dik Nénikém megtanít rá. Hívok kísértet: „Ide figyelj, kísértet!” – mintha
egyik szív szól másikhoz. – Komoly ábrázattal föltekintett. – Ha öreg-
asszony, mutatok neki régi bőrpapucs, jó puha, nagyon kényelmes. Ha
kislány, mutatok neki anyja fésűje. Kislány mindig szeret saját anyja haja.
Aztán ez a kincs, ami kísértet annyira szeret, beleteszek nagy olajos kor-
só. Amikor kísértet belemegy korsó, gyorsan-gyorsan rácsavarok fedél, jó
erősen. Kísértet most már áll készen, figyel. Én meg mondok neki: „Hé,
kísértet! Kísértet! Itt az idő, menni kell Jin világba.”
Kuan rám nézett, és elsötétült arcomat látva hozzátette: – Tudok, tu-
dok, Amerikában nincs nagy olajos korsó, lehet, hogy nem is tudnak em-
berek, milyen kéne. Amerikai kísértetnek kell másvalami – mondjuk, jó-
kora kanna. Vagy bőrönd, de szép Samsonite márka. Vagy remek doboz,
de flancos áruházból, nem olcsóboltból. Igen, igen, azt hiszek, Libbi-a, ez
még jobb ötlet, hogy is hívják az a flancos áruház, ahol tudja mindenki,
kerül minden milyen borzasztó sokba? Simon tavaly ott vesz neked száz-
dolláros toll.
– Tiffany.
– Igen, igen, Tiffany! Adnak ott neked kék doboz, olyan színe van,
mint az ég. Amerikai szellem szereti égbolt, sok szép felhő… Ó, tudok
én. Hol tartasz zenélődoboz, amit adok neked születésnapi ajándék? Kí-
sértet imádja zene. Azt hiszi, kicsi emberek játszanak dal benne dobozba.
Előző életembe Miss Banner zenélődoboza is ugyanilyen…
– Dolgom van, Kuan…
– Tudok… tudok! De különben se nincs kísérteted, surran be házadba
élő ember. Tán rossz fát tesz tűzre, és most bujkál, nem akar, hogy rend-
őrök elfogják. Kár, hogy nem tudok, hogy kell elfogni eltűnt személy. In-
kább hívod föl FBI, jobb lesz. Jaj… tudok már! Hívd föl az a tévés pasas,
hogy is hívják az a zsaruműsor. Körözés alatt, ez az! Hívd csak! Én mon-
dok neked, minden héten elfognak valaki – javasolta Kuan. Hát ennyit az
ő jó tanácsairól.
Aztán történt valami más is, amit megpróbáltam puszta véletlennek te-
kinteni. Elza ugyanis egyszer csak – méghozzá meglehetősen drámai mó-
don – visszatért az életünkbe. Az egyik hajdani egyetemi évfolyamtársa
időközben a New Age zene producere lett, és új életre keltette Elza több
darabból álló, Magasabb rendű tudat című kompozícióját. Ez később egy
angyalokról szóló tévésorozat aláfestő zenéjeként vált ismertté, amit Si-
mon kész röhejnek tartott, mert, mint hangsúlyozta, Elza egyáltalán nem
kedvelte a keresztény mitológiát. A sorozat rendkívül népszerű volt, ren-
geteg nézőt vonzott, így CD-n kiadott zenéjét is elég sokan megvették.
Elza ezáltal némi hírnévre tett szert, Simon önbecsülése pedig, ezt látva,
nőttön-nőtt. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ennyire fogom gyű-
lölni az angyalokat, de igenis meggyűlöltem őket, mert Simon, aki azelőtt
ki nem állhatta a New Age zenét, most minden alkalommal lejátszotta
Elza albumát, ha átjöttek hozzánk a barátaink, sőt sosem mulasztotta el
csak úgy mellesleg megjegyezni, hogy a szerző ezt a művét neki dedikál-
ta. Miért, kérdezték tőle meglepetten. Hát azért, hangzott a válasz, mert
valamikor szerették egymást, és a legjobb barátok voltak. Ezek után ter-
mészetesen néhány barátunk sajnálkozva, vigasztalóan mosolygott rám,
amitől én kis híján felrobbantam mérgemben, ráadásul tárgyilagosan
meg kellett magyaráznom, hogy Elza már nem élt, amikor megismerked-
tem Simonnal, de magyarázkodásom valahogy mégis amolyan vallomás-
félének hangzott, mintha beismertem volna: a saját kezemmel öltem meg
Elzát. Ilyenkor rendszerint néma csend támadt a szobában.
Épp eléggé idegesítettek a házban hallható hangeffektusok, tehát meg-
próbáltam úgy tenni, mintha nem zavarna Elza zenéje. Azonkívül meg-
próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre, hogy Simon és én egyre
jobban eltávolodunk egymástól. Bebeszéltem magamnak, hogy a ma-
gamfajta emberek immúnisak a váratlan katasztrófákkal szemben: az én
házasságom nem mehet tönkre éppúgy, ahogy a földrengés, a rák vagy a
háború is csak másokat fenyeget, mert velem ilyesmi nem fordulhat elő.
De ahhoz, hogy úgy tehessek, mintha az égvilágon minden rendben len-
ne, előbb tudnom kellett, mi a baj tulajdonképpen.
 9
KUAN SZÜLETÉSNAPJA

A silány, közönséges üvegcsillár helyett nem vettünk másikat, pedig

amikor Simonnal beköltöztünk, mindketten visszataszítóan rondának ta-
láltuk, s úgy éreztük, ez a vacak nem más, mint égbekiáltó merénylet a jó
ízlés ellen. Később már csak viccelődve köszörültük rajta a nyelvünket.
Végül úgy megszoktuk, hogy egyszerű fényforrásnak tekintettük, ami ott
van, ahol van, világít, és kész, nem kell törődni vele. Csak akkor vettünk
tudomást róla, amikor kiégett benne egy-egy villanykörte, de hogy ez se
emlékeztessen rá, a világtalan veteránok szövetségétől vásároltunk egy
tucat hatvan wattos égőt, amelyek „garantáltan ötvenezer órán át világí-
tanak” – vagyis az idők végezetéig, gondoltuk naivan, hiszen a hallban
alig gyújt villanyt az ember. De a becsavart hat körtéből öt egy éven belül
kifújt, s valahogy sosem volt időnk és kedvünk becipelni a nagylétrát,
hogy kicseréljük őket. Viszont a maradék egy szál körtével a csillárt sze-
rencsére a kutya se vette észre.
Egyik este, úgy hat hónappal ezelőtt, halk pukkanással az utolsó égő is
kipurcant, mi meg ott maradtunk a töksötétben. Éppen törzshelyünkre, a
közeli étterembe indultunk, hogy munka után megvacsorázzunk. – Majd
holnap veszek néhány jó minőségű villanykörtét – legyintett Simon.
– Miért nem egy új csillárt?
– Minek? Hiszen ez nem is olyan rossz. De gyerünk már, éhes vagyok.
Amíg az étterem felé sétáltunk, azon tűnődtem, amit Simon mondott,
illetve inkább azon, ahogy mondta: mintha már nem érdekelné a közös
életünk, és úgy gondolná, nekünk a giccs, a bazári bóvli is elég jó.
A félig üres étteremben halk, álmosító háttérzene szólt, afféle fehérzaj,
amire senki sem figyel oda igazán. Átfutottam az étlapot, bár a könyökö-
mön jött ki, s közben feltűnt egy ötvenes házaspár a szemközti asztalnál.
Az asszony savanyú képet vágott. A férfi szemmel láthatólag unatkozott.
Egy ideig figyeltem őket. Ettek, csócsálták a szájukban lévő falatot, ke-
nyeret vajaztak, vizet kortyolgattak, még véletlenül se néztek egymás
szemébe, egy árva szót se szóltak. Pedig nem veszekedtek, csak egysze-
rűen úgy viselkedtek, mintha beletörődtek volna a sorsukba, és már nem
várnának az életüktől se örömöt, se bánatot. Simon az itallapot tanulmá-
nyozta. El nem tudtam képzelni, minek, hiszen mindig házi fehérbort it-
tunk, semmi mást.
– A változatosság kedvéért nem rendelnél egy üveg vöröset? – kérdez-
tem.
Simon föl se nézett. – A vörös tele van csersavval. Nem akarok hajnali
kettőkor fölébredni.
– Jó, akkor legyen valami más. Mondjuk, fumé blanc.
Simon a kezembe adta az itallapot. – Én maradok a házi fehérnél, ne-
kem a Chablis is tökéletesen megfelel. De te azt iszol, amihez kedved
van.
Miközben az itallapot bámultam, egyszer csak rám tört a pánik. Hirte-
len kiszámíthatónak, ugyanakkor értelmetlennek láttam az egész életün-
ket. Úgy éreztem magam, mintha szépen a helyére illesztettem volna a
kirakós játék összes darabját, csak azért, hogy a végén kiderüljön, a kész
kép valami ízléstelen giccs reprodukciója, és az a rengeteg munka kárba
veszett, hiába dolgoztam, csalódnom kellett. Persze több szempontból
összeillettünk Simonnal – például szexuálisan, intellektuálisan, szakmai-
lag. De nem számítottunk különleges párnak, akik igazán összetartoznak.
Partnerek voltunk, nem rokon lelkek – két önálló, független ember, akik
történetesen együtt vacsoráznak, és együtt élnek. Az általunk alkotott
egész nem tett ki többet kettőnk összegénél. A szerelmünk nem a sors
könyvében volt megírva, hanem egy tragikus balesetből meg egy ostoba
szellemidézésből született. Simonban ezért nem ébredt irántam lángoló
szenvedély, és az a silány, közönséges csillár ezért passzolt bele az éle-
tünkbe.
Amikor hazaértünk, Simon lezöttyent az ágyra. – Egész este borzasztó-
an hallgatag voltál – mondta. – Valami baj van?
– Nem – hazudtam, aztán hozzátettem: – illetve, nem tudom pontosan.
– Én is leültem az ágyra, a saját térfelemre, és egy árukatalógust lapoz-
gatva arra vártam, hogy Simon tovább faggasson.
Ő azonban a tévé távkapcsolóját nyomkodva öt másodpercenként vál-
togatta a csatornákat; villanásnyi hír egy elrabolt kislányról, spanyol te-
leregény, edzőgépeket reklámozó izompacsirta. Miközben a televízióra
alkalmazott élet epizódjai elsuhantak a szemem előtt, igyekeztem össze-
függő, logikus gondolatsorrá alakítani az érzéseimet, hogy Simon is meg-
értse őket. De mindaz, amit magamba fojtottam, csak kusza, zavaros, to-
rokszorító katyvaszként kavargott bennem. Ismét szembesülnöm kellett
a ténnyel, hogy képtelenek vagyunk Simon sterilitásáról beszélni – nem
mintha életünknek ebben a szakaszában gyereket akartam volna szülni.
A házban hallható kísérteties hangokról sem esett szó közöttünk – úgy
tettünk, mintha teljesen rendjén való jelenséggel állnánk szemben. És
persze Elza is tabu témának számított, pedig mindenütt jelen volt – a jin
szeánszon Kuan szájából elhangzott hazugságok emlékében, no meg ab-
ban az átkozott zenedarabban, amit Simon újra meg újra lejátszott. Úgy
éreztem, megfulladok, ha nem változtathatok gyökeresen az életemen.
Amíg ez átfutott az agyamon, Simon továbbra is egyik csatornáról a má-
sikra ugrott.
– Tudod, hogy ez milyen idegesítő? – kérdeztem ingerülten.
Simon kikapcsolta a tévét, és az oldalára fordulva, fél könyékre tá-
maszkodva gyöngéden rám nézett. – Mi bajod? – kérdezte aggodalmas
hangon.
Görcsbe rándult a gyomrom. – Néha azon tűnődöm, vajon tényleg csak
ennyi az egész? Ilyenek leszünk, így fogunk élni tíz-húsz év múlva is?
– Mi az, hogy „ennyi az egész”? Hogy érted ezt?
– Hát úgy, hogy ugyanitt fogunk lakni, ebben a furcsa diliházban, bele-
törődünk a zajba, megtűrjük ezt a giccses csillárt. Minden ellaposodik,
unalmassá válik körülöttünk. Időtlen idők óta ugyanabba az étterembe
járunk. Mindig ugyanazt hajtogatjuk. Folyton-folyvást ugyanaz ismétlő-
dik, az ócska régi verkli, semmi más.
Simon zavartan meredt rám.
– Én szeretni akarom a közös dolgainkat – folytattam. – Azt akarom,
hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.
– Hiszen együtt töltjük a nap huszonnégy óráját.
– Most nem a munkáról beszélek! – Úgy éreztem magam, mint egy
éhes, lázas, nyugtalan, fáradt kisgyerek. A végletekig felingerelt, hogy
nem tudom megfogalmazni, mit is szeretnék igazán. – Rólunk van szó,
meg arról, ami valóban fontos. Olyan az életünk, mintha egy helyben to-
pognánk, és lassan kezdenénk megpenészedni, besavanyodni.
– Szerintem nem.
– Valld be, hogy az életünk semmivel sem lesz jobb jövőre, mint ami-
lyen most, sőt rosszabbul fogunk állni. Nézz ránk! Mi köt össze bennün-
ket? Csak a közös munka, egy-két film, amit együtt nézünk meg, és az,
hogy egy ágyban alszunk.
– Ugyan már! Egyszerűen le vagy lombozódva, azért látod ilyen söté-
ten a dolgokat.
– Naná, hogy le vagyok lombozódva, amikor fogalmam sincs, mi lesz
velünk! Én nem akarok olyanná válni, mint az a házaspár, ott az étterem-
ben. Csak ültek az asztalnál, a tányérjukba bámultak, és az égvilágon
semmi mondanivalójuk nem volt egymás számára azonkívül, hogy mi-
lyen a tészta, amit rendeltek. Ami azt illeti, mi sem beszélgetünk soha.
Nem igazán.
– Ma este is beszélgettünk.
– Ó, hát persze! Kitárgyaltuk, hogy az új ügyfél alighanem neonáci.
Hogy több pénzt kéne betennünk a takarékba. Hogy a ház intézőbizottsá-
ga emelni akarja a közös költséget. De ez nem igazi beszélgetés! Ez nem
igazi élet. Az én életemben nem ez a fontos.
Simon játékos mosollyal megsimogatta a térdemet. – Csak nem azt aka-
rod mondani, hogy az életed deléhez közeledve válságba kerültél? Ma-
napság ez csak a hetedik ikszet taposók körében divat! Amellett a de-
presszió gyógyítható. Reggelenként bedobsz egy Prozacot, és el van bo-
ronálva.
Ellöktem a kezét. – Utálom ezt a leereszkedő stílust!
Simon ismét dömöckölni kezdte a térdemet. – Jaj, ne kapd fel mindjárt
a vizet! Csak vicceltem.
– Igen? Akkor áruld már el, miért viccelsz te mindig, ha fontos dolgok
kerülnek szóba?
– Hé, állítsd le magad! Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy csak te
töprengsz az életeden. Képzeld, én is szoktam gondolkozni a sajátomon,
például azon, mikor foglalkozhatom végre azzal, ami valóban fontos ne-
kem.
 – Igazán? – kérdeztem gúnyosan. – És ha szabad érdeklődnöm, mi az,
ami valóban fontos neked?
Simon hallgatott, én meg azt hittem, pontosan tudom, mit fog válaszol-
ni: a vállalkozás, a ház, meg az, hogy elegendő pénze legyen, és mielőbb
visszavonulhasson.
– Rajta! Hadd halljam!
– Az írás – felelte végül.
– Hiszen most is írsz.
– De én nem ilyesmire gondolok. Vagy tényleg azt gondolod, hogy be-
érem ennyivel? A koleszterinről meg a zsírleszívásról szóló nyamvadt
brosúrákkal? Na ne fárassz ezzel a hülyeséggel!
– Akkor mit akarsz írni?
– Sztorikat – dünnyögte, és figyelte, hogyan reagálok.
– Miféléket? – faggattam, azon tűnődve, vajon most találta-e ki az egé-
szet.
– Olyanokat, amelyek a valóságos életről szólnak, meg hús-vér embe-
rekről, amerikaiakról és külföldiekről, idegen országok lakóiról egyaránt.
Madagaszkáriakról, mikronéziaiakról, az indonéz szigetvilágban és ha-
sonló vidékeken élőkről, akik még sosem láttak eleven turistát.
– Riportokat készítenél velük? Zsurnaliszta szeretnél lenni?
– Inkább esszéket, novellákat írnék. Bármit, ami lehetővé teszi, hogy el-
mondjam, milyennek látom a világot, hol a helyem benne, miféle kérdé-
sek érdekelnek… Nehéz megmagyarázni.
Megfogta a katalógust, és huzigálni kezdte, hogy kivegye a kezemből.
Szorosan markoltam a füzetet, nem adtam oda neki. – Ne! – szóltam rá
ingerülten. Ismét defenzívába vonultunk.
– Így is jó! Emészd csak magad, fulladj bele a depressziódba! – ordítot-
ta Simon. – Oké, elismerem, nem vagyunk tökéletesek. Sok mindent elfu-
serálunk. Nem beszélgetünk eleget. Hát aztán? Ettől rögtön szerencsétlen
csődtömeg lesz belőlünk? Ugyan miért? Nem vagyunk se hajléktalanok,
se betegek, és nem kell lélekölő, értelmetlen munkát végeznünk.
– Micsoda? Talán tapsolnom kéne örömömben, ha olyan embert látok,
akinek rosszabbul megy a sora, mint nekem? Mégis mit képzelsz, mi va-
gyok én? Valami kárörvendő kispolgári liba?
 – A francba! Mi a fenét akarsz? – vágott vissza dühösen Simon. – Nem
mondanád meg, mi a bánat tenne boldoggá?
Úgy éreztem, végképp megfeneklettem, ebből a kátyúból nincs kiút.
Kétségbeesetten szerettem volna világgá kürtölni, mit akarok, de magam
sem tudtam. Csak azt tudtam, mit nem.
Simon hanyatt feküdt a párnán, és összekulcsolta a kezét a mellkasán.
– Az élet mindig egy rohadt nagy kompromisszum – mondta, de úgy,
mint valami vadidegen. – Nem mindig kapod meg, amire vágysz. Nem
számít, milyen okos, milyen jó vagy, és milyen keményen gürcölsz. Ilyes-
mi csak a mesében létezik. Az embernek azzal kell beérnie, ami a legjobb
az adott körülmények között.
És ekkor mérgemben kicsúszott a számon az a mondat, amit állandóan
félve nyeltem le, mert attól rettegtem, hogy egyszer majd nem tudom
magamban tartani: – Lehet, de én már nem érem be azzal, hogy Elza nya-
valyás pótléka legyek! Torkig vagyok vele!
Simon felült. – Mi köze ehhez Elzának? – kérdezte elképedve.
– Semmi. – Ostobán és gyerekesen viselkedtem, de képtelen voltam
észhez térni. Pár percnyi feszült csend után ott folytattam, ahol abba-
hagytam. – Miért kell neked mindig azt az istenverte CD-t bőgetned, és
mindenkinek elmesélned, hogy Elza a barátnőd volt?
Simon a plafonra meredt. Mélyet sóhajtott, ezzel jelezve, hogy hamaro-
san föladja a harcot. – Hova akarsz kilyukadni?
– Tudod, én csak azt szeretném, ha jobban, boldogabban élnénk – da-
dogtam. – Mi ketten, együtt. – Nem mertem a szemébe nézni. – Azt aka-
rom, hogy fontos legyek neked, te pedig nekem… Hogy újra legyenek
közös álmaink.
– Igen? És miféle álmaink? – kérdezte tétován.
– Hát ez az! Fogalmam sincs! Éppen erről kéne beszélgetnünk. Olyan
rég nem álmodoztunk együtt, hogy már azt sem tudjuk, milyen az.
Holtpontra jutottunk. Én úgy tettem, mintha a katalógusomat böngész-
ném. Simon kiment a fürdőszobába. Amikor visszajött, leült az ágyra, és
átölelt. Sírva fakadtam. Utáltam magamat miatta, de nem bírtam abba-
hagyni. – Fogalmam sincs! Fogalmam sincs! – hajtogattam zokogva. Si-
mon fölitatta a könnyeimet egy papír zsebkendővel, megtörölte az orro-
mat, aztán gyöngéden lenyomott az ágyra.
– Nincs semmi baj – vigasztalt. – Meglátod, holnapra minden rendbe
jön.
De a kedvességétől még jobban kétségbeestem. Hozzám simult, magá-
hoz szorított, én pedig megpróbáltam abbahagyni a zokogást, és úgy ten-
ni, mintha megnyugodtam volna, mert semmi más nem jutott eszembe.
És ekkor Simon pontosan azt tette, amit mindig olyankor tettünk, amikor
semmi más nem jutott eszünkbe – szeretkezni kezdett. Megsimogattam a
haját, hadd higgye, hogy én is ezt akarom, de közben arra gondoltam, va-
jon tényleg nem aggasztja-e, mi lesz velünk, és ha nem, vajon miért nem.
Rádöbbentem, hogy a házasságunk kudarcra van ítélve, csak idő kérdé-
se, mikor lesz vége.
Másnap reggel Simon meglepett. Ágyba hozta a kávét, és jókedvűen
közölte: – Gondolkoztam azon, amit tegnap este mondtál a közös álma-
inkról. Van egy ötletem.
Azzal állt elő, hogy készítsünk kívánságlistát: olyasmit találjunk ki,
amit együtt csinálhatnánk, hogy – az ő szavaival élve – meghatározzuk
életünk kreatív paramétereit. Őszintén beszélgettünk, tele voltunk izga-
lommal, és végül meg is állapodtunk: az álomnak merésznek, de szóra-
koztatónak kell lennie, legyen benne egzotikus utazás, sok ínyencfalat, s
ami a legfontosabb, adjon rá esélyt, hogy közös erővel valami érzelmileg
kielégítő dolgot hozhassunk létre. Románcról, szerelemről egy árva szót
sem ejtettünk. – Oké, az álmot ezzel kipipálhatjuk – jelentette ki Simon. –
Most már csak azt kell kisakkoznunk, hogyan váltsuk valóra.
Háromórányi tanakodás után megfogalmaztunk egy üzleti tervet, az-
zal a szándékkal, hogy elküldjük vagy fél tucat utazási magazinnak,
amelyek egzotikus tájakat és ételkülönlegességeket mutatnak be az olva-
sóknak. Fölajánlottuk, hogy fotókkal illusztrált riportot készítünk a kínai
konyháról, különös tekintettel az egyszerű parasztasszonyok főztjére, sőt
ízelítőnek kisebb bankettet rendezünk, ezzel illusztrálva, hogyan képzel-
jük el a táplálkozási szokásokról meg a népművészetről szóló, később
megírandó cikkeinket, esetleg könyvünket. Úgy véltük, talán még egy
előadókörút vagy egy kábeltévén közvetíthető sorozat is összejöhet.
Évek óta nem beszélgettünk ilyen jót. Még mindig nem voltam biztos
benne, hogy Simon teljes mértékben megértette a félelmeimet és a kétség-
beesésemet, de önmagához képest a lehető legjobban reagált: én közös
álomra vágytam, ő közösen megvalósítható tervet kovácsolt. És amikor
átgondoltam a dolgot, úgy éreztem, ez épp elég a reménységhez.
Persze hamarosan rájöttem, hogy minimális az esélyünk, örülhetünk,
ha legalább az ajánlatunk egy részére ráharap valaki. De amint a levelek
útnak indultak az univerzumba, rögtön megkönnyebbültem, és addigi
életemet a Gondviselésre bíztam: sodorja, amerre kedve tartja. Meg vol-
tam győződve róla, hogy az új élet csak jobb lehet.

***

Néhány nappal e hosszú, jóízű beszélgetés után anyám rám telefonált,

nehogy este elfelejtsem magammal vinni a fényképezőgépemet Kuanhoz.
A naptárra pillantottam. Ó, a fene egye meg, dühöngtem: teljesen kiment
a fejemből, hogy Kuan meghívott bennünket a születésnapjára. Fölrohan-
tam a hálószobába, ahol Simon a szőnyegen teljes hosszában elnyúlva té-
vézett: a Super Bowl meccseiről készült összefoglalót nézte. Bubi egy sí-
poló gumijátékot rágcsálva feküdt mellette.
– Kuanhoz megyünk. Egy órán belül ott kell lennünk. Ma van a szüle-
tésnapja.
Simon kelletlenül felnyögött. Bubi nyomban felült, mellső lábával a
szőnyeget csapkodta, és vinnyogva követelte a pórázát.
– Nem, Bubi, te itthon maradsz – mondtam, erre a kutya ismét lehasalt,
s fejét a mancsára hajtva bánatosan bámult rám.
– Csak addig maradunk, ameddig nagyon muszáj, és korán lelécelünk
– ígértem Simonnak.
– Hát persze – felelte még mindig a képernyőre meredve. – Tudod, mi-
lyen a nővéred. Ne is ábrándozz róla, hogy korán elenged minket.
– Akkor is mennünk kell. Ma ötvenéves.
Valami születésnapi ajándéknak alkalmas könyvet keresve gyorsan vé-
gigpásztáztam a polcokat. Képzőművészeti albumot vigyek? Nem jó,
gondoltam, Kuan nem tudja értékelni az ilyesmit. Belekukkantottam az
ékszeres dobozomba. Mi lenne, ha ezt a türkizköves ezüstláncot adnám
neki, amit jóformán nem is szoktam hordani? Nem, sajnos szó se lehet
róla, jutott eszembe hirtelen, hiszen a sógornőmtől kaptam, és ő is ott lesz
a bulin. Leszaladtam az irodámba, és ott akadt meg a szemem azon a
kártyapaklinál alig nagyobb teknőchéjutánzat dobozon, ami, úgy véltem,
tökéletesen beleillik Kuan bóvligyűjteményébe. Két hónapja vettem, ami-
kor karácsonyi ajándékokra vadásztam. Úgy találtam, minden alkalomra,
mindenkinek megfelel, amellett könnyen elfér a retikülömben, és bármi-
kor előkaphatom, ha egy ügyfél véletlenül meglep karácsonyra valami-
vel. De ebben az évben senkinek sem jutottam eszébe, s a doboz a nyaka-
mon maradt.
Bementem Simon dolgozószobájába, és csomagolópapír meg selyem-
szalag után kutatva turkálni kezdtem az íróasztalában. A bal alsó fiók-
ban, leghátul, egy flopi lapult. Azt hittem, csak elkeveredett, és már ép-
pen be akartam tenni Simon lemeztartó dobozába, amikor észrevettem,
mi van a címkére írva: „Regény. Belekezdtem: 90-02-20.” Tehát tényleg
megpróbál valami fontosat írni, nemcsak a levegőbe beszélt, gondoltam
meglepetten. És elég régóta dolgozik rajta! Mélyen meg voltam bántva,
amiért nem mutatta meg, sőt nem is szólt róla.
Tudom, nem lett volna szabad kíváncsiskodnom, és Simon titkát tiszte-
letben tartva rögtön el kellett volna tennem a lemezt. De hogyan bírtam
volna megállni, hogy ne nézzek bele? Hiszen Simon szíve, lelke rejtőzött
ebben a regényben, mindaz, ami valóban fontos volt neki. Reszkető kéz-
zel bekapcsoltam a számítógépet, és becsúsztattam a flopit. Az „1. feje-
zet” című fájlra kattintottam. Égszínkék alapon, fehér betűkkel felvillant
a képernyőn az indítóábra, aztán az első mondat következett: Hatéves ko-
rától kezdve Elzának elég volt egy dallamot egyetlenegyszer meghallgatni, s em-
lékezetből nyomban le tudta pötyögtetni a zongorán. Halott nagyszüleitől örö-
költe ezt a kitűnő zenei memóriát.
Végiggörgettem az első oldalt, aztán a másodikat. Ez ócska vacak, sü-
ket duma, mondogattam magamban, miközben lázasan tovább olvastam,
és csak nyeltem, nyeltem a gyilkos kígyómérget. Elképzeltem Elzát,
amint Simon ujjai cirógatják, ő meg visszanéz rá a monitorról. Szinte lát-
tam, ahogy gúnyosan rám vigyorog, és a képembe vágja: – Visszajöttem!
Ezért nem lehettél boldog soha. Egész idő alatt itt voltam veletek.
 ***

Nekem a naptárak már nem mérik az időt. Kuan születésnapja hat hó-
napja volt, az előző életemben, egy örökkévalósággal ezelőtt. Miután ha-
zajöttem a buliból, még egy hónapig martuk egymást Simonnal, de ke-
gyetlenül. Úgy éreztem, a fájdalom sosem múlik el, ám a szerelem má-
sodpercek alatt szertefoszlott. Simon eleinte a dolgozószobájában táboro-
zott, majd február végén elköltözött. Számomra mindez olyan távolinak
tűnik, hogy már arra sem emlékszem, mit csináltam az első egyedül töl-
tött hetekben.
De lassan kezdem megszokni, hogy minden megváltozott. Csak semmi
rutin, semmi hagyományos séma, semmi régi rossz szokás – mostanában
ezt tekintem normának, és remekül beválik. Kevin a múlt héten, a szüle-
tésnapi buliján meg is jegyezte: – Istenien nézel ki, Olivia, komolyan
mondom, istenien!
– Ha nem tűnt volna fel, az új énemmel állsz szemben – vágtam rá
könnyedén. – Mintha kicseréltek volna, mióta gyümölcssavas arckrémet
használok.
Mindenkit meglepett, milyen jól vitézkedem – nemcsak megbirkózom
a helyzettel, hanem tényleg új életet kezdtem, és sikerrel veszem az aka-
dályokat. Kuan az egyetlen, akinek más a véleménye.
Tegnap este fölhívott, és határozottan kijelentette: – Hangod olyan fá-
radt, Libbi-a! Azt hiszek, fárasztó neked élet egyedül. Simon is van így
vele. Ma este gyertek át hozzám mind a ketten vacsorára, mint régi szép
időkbe, mint jó barát…
– Hagyd abba, Kuan, nincs időm ilyesmire.
– Á, szóval van megint sok dolgod! Oké, akkor nem ma. Holnap. Van
sok dolgod holnap is? Jössz el holnap, úgy is jó.
– Ha Simon is ott lesz, nem megyek.
– Oké, oké. Jössz holnap egyedül. Csak te. Főzök neked kedvenced, ri-
zottó. Kapsz hozzá fagyi, viszel belőle haza, teszel be hűtőbe.
– De Simonról nem beszélünk, rendben?
– Oké, nincs beszéd, van csak evés. Megígérek.
 ***

Már a repetát eszem a rizottóból, s közben egyfolytában azt várom, mi-

kor hozza szóba Kuan legalább egy-két megjegyzés erejéig a házasságo-
mat, de ő éppen a férjével, George-dzsal folytat lázas megbeszélést a
Vancouverben élő Virginiáról, George elhunyt első feleségének az unoka-
húgáról, akinek a kínai unokaöccse Kanadába szeretne bevándorolni.
– A fiú barátnője is Kanadába akart menni, és elvetette magát szegény
kölyökkel – magyarázza George tele szájjal. – Az unokahúgomnak meg
elölről kellett kezdenie az egész eljárást. Már kis híján megkapta az enge-
délyt, erre itt ez a kalamajka a lány miatt, és azt mondják neki, álljon csak
be újra a sor végére, várjon még tizennyolc hónapot!
– Kétszáz dollár, kell csupa új irat! – hőbörög Kuan az evőpálcikáival
hadonászva, aztán fölcsippent egy darabka zöldbabot. – Meg sok-sok óra
időpocsékolás! Megy előbb egyik hivatal, aztán másik. És egyszer csak…
meglepetés! Képzelsz, Libbi-a, születik kisbaba!
George bólint. – Azt mondta nekik az unokahúgom: „Hé, miért nem
vártatok vele? Most már a kisbabának is bevándorlási engedély kell,
megint kezdhetjük elölről az egészet!” Erre az unokaöccse azt felelte:
„Hát ne kösd az orrukra, hogy gyerekünk is van. Előbb majd kettesben
jövünk, egyetemre járunk, szerzünk magunknak jó zsíros állást, házat
meg kocsit is veszünk, később pedig, egy-két év múlva, megtaláljuk a
módját, hogyan hozassuk ki a kisbabát.”
Kuan lecsapja a tányérját. – Otthon hagyni kisbaba! Micsoda dolog ez?
– kiált fel, és vasvillaszemekkel mered rám, mintha én forgatnék olyasmit
a fejemben, hogy galádul elhagyom azt a gyereket. – Egyetem, pénz, ház,
állás – honnan? Miből? Ki fizet ki tandíj? Egyetem sokba kerül!
Én fejcsóválva hallgatok, George zsémbesen morog, Kuan meg utál-
kozva elhúzza a száját. – Bab nem elég puha. Túl öreg, semmi íze.
– És aztán mi történt? – kérdezem. – Végül is magukkal hozzák a kis-
babát?
– Nem. – Kuan leteszi az evőpálcikáit. – Se baba, se unokaöcs, se felesé-
ge. Virgie nemsoká költözik ide, San Francisco. Amerika nem engedi
unokaöcs bevándorolni, Virgie néninek nincs elég pénz rá. És most uno-
kaöcs kínai anyja, Virgie nővére, azt mondja, mi vagyunk oka, hogy fiá-
nak nem lesz jó szerencse.
További magyarázatra várok. Kuan ismét fölkapja a pálcikákat, és a le-
vegőt döfködi velük. – Még hogy mi vagyunk oka! Miért hiszel, hogy
fiad olyan fontos ember? Arra nem gondolsz, mennyi gond okozol saját
húgodnak? Te elkényeztetsz az a fiú! Rossz kölyök. Innen érzem szaga.
Záptojás!
– Jesszusom! Ezt vágtad a fejéhez?
– Sose találkozok vele.
– Akkor miért benneteket hibáztat?
– Levélben írja, mi vagyunk hibás, mert Virgie azt mondja neki, meg-
hívjuk őt ide, mihozzánk.
– Tényleg meghívtad?
– Nem én! De most benne van levélbe, hát meghívjuk. Különben ma-
rad otthon benne szégyenbe, nyakig. Jön jövő héten.
Bár állandó jelleggel Kuan hatása alatt állok, nem hiszem, hogy valaha
is meg fogom érteni a kínai család dinamikáját, s eligazodom abban a ti-
tokzatos, labirintusra emlékeztető kusza szövevényben, amelyből kide-
rülhetne, ki a rokona kicsodának, ki a felelős, ki a hibás, és ki miért ma-
rad szégyenben. Örülök, hogy az én életem nem ilyen bonyolult.
Vacsora után, mielőtt hazaindulnék, Kuan egy videokazettát nyom a
kezembe. A felvétel a születésnapi buliján készült, aznap este, amikor
úgy összevesztünk Simonnal, hogy végül ráment a házasságunk.
Emlékszem, ahogy őrjöngve fölrohantam az emeletre, ahol Simon ép-
pen öltözködött, majd kinyitottam a manzárdablakot, és a flopit magasba
emelve ordítani kezdtem: – Itt a kurva regényed! Itt van, ami olyan fon-
tos neked! – Aztán kihajítottam a lemezt.
Egy óra hosszat üvöltöztünk egymással, végül lecsillapodtunk, és én
nyugodt, szenvtelen hangon kimondtam a legszörnyűbb átoknál is rette-
netesebb mondatot: – El akarok válni. – Legnagyobb megdöbbenésemre
Simon azt felelte: – Rendben van. – Ezzel ledübörgött a lépcsőn, bevágta
az ajtót, és elment. Öt perc se telt el, amikor csörögni kezdett a telefon.
Minden erőmet összeszedve megpróbáltam uralkodni magamon. Csak
semmi érzelem, semmi fájdalom, semmi harag. Nincs bocsánat. Hadd kö-
nyörögjön. Az ötödik csöngetésnél fölvettem a kagylót.
– Libbi-a? – hallottam Kuan kislányosan szégyellős hangját. – Mama
fölhív téged? Jöttök? Már mindenki befut. Van sok-sok finom kaja…
Motyogva kerestem valami mentséget, miért nem tudunk elmenni hoz-
zá.
– Simon beteg? Pont most?… Aha, ételméreg. Oké, akkor ápolod őt.
Nem, nem! Ő fontosabb, mint születésnap. – És én abban a pillanatban
határoztam el, amikor Kuan ezt kimondta, hogy Simon soha többé nem
lesz fontosabb, mint bármi az életemben, Kuant is beleértve. Egyedül
mentem el a buliba.
– Nagyon muris videó – magyarázza most lelkendezve Kuan, miköz-
ben kikísér. – Lehet, hogy nincs neked idő megnézni, de viszed el azért. –
Így ér véget az este, anélkül hogy Simon akár egyetlenegyszer is szóba
került volna.
Otthon nem tudok mit kezdeni magammal. Megpróbálok tévét nézni,
aztán olvasni. Az órára pillantok. Későre jár, ilyenkor már senkit nem il-
lik fölhívni. Hat hónapja először fordul elő, hogy üresnek érzem az élete-
met, és kétségbeejtően egyedül vagyok. Észreveszem Kuan videóját a ko-
módon. Miért ne? Menjünk buliba.
Mindig meg voltam győződve róla, hogy a házilag készült amatőr vi-
deók unalmasak, mert nincsenek megvágva. Az ember olyan pillanatokat
lát az életéből, amelyeket sosem volna szabad visszajátszani. Úgy jelenik
meg a múlt, mintha most történne, mégis tudjuk, mi következik.
Ez a felvétel villogó karácsonyfaégőkkel kezdődik, aztán nagytotálban
mutatja Kuan és George Balboa Street-i házának mediterrán bejáratát. El-
mosódott, homályos képek, a kamera végigpásztázza az épületet, majd
belépünk. Bár lassan vége a januárnak, Kuan még nem szedte le a kará-
csonyfát – mindig meg szokta várni vele a születésnapját. A videó az
egész feldíszített lakást megörökíti: az alumíniumkeretes ablakok fölött
lógó műanyag virágfüzéreket, a kék-zöld mintás szőnyegeket, a furnérle-
mezes falburkolatot, amibe erezetet pingáltak, hogy igazi fának hasson, a
szedett-vedett bútorokat, amelyeket nagyáruházakban és szombati kiáru-
sításokon vásároltak leszállított áron.
Egyszer csak Kuan frissen dauerolt haja bukkan fel a képen. Hátulról
látom a fejét, és már hallom is, ahogy a tőle megszokott harsány hangon
felkiált: – Mama! Mr. Sirázi! Isten hozott, isten hozott, gyertek befele! –
Feltűnik anyám az éppen aktuális barátjával. A mama leopárdmintás
blúzban, sztreccsnadrágban és aranypaszpolos fekete velúrblézerben
pompázik, bifokális szemüvege bíborvörösen csillog. Mióta felvarratta az
arcát, egyre ízléstelenebbül öltözik. Sarám Sirázival egy haladóknak indí-
tott latin-amerikai tánctanfolyamon ismerkedett meg. Rögtön el is mesél-
te, hogy Sarámot sokkal jobban csípi, mint a legutóbbi szamoai lovagját,
mert „ez a fiú tudja, hogy egy hölgy kezét finoman kell megfogni, nem
úgy, mint a dobverőt”. Amellett, a mama szerint, Mr. Sirázi tökéletes sze-
rető. Egyszer bizalmasan megsúgta, hogy „olyan trükköket ismer a drá-
gám, amilyeneket talán még ti, fiatalok se tudtok elképzelni”. Monda-
nom sem kell, nem voltam kíváncsi a részletekre.
Kuan megfordul, és szigorú pillantást vet a kamerára, hogy meggyő-
ződjön róla, vajon George hajszálpontosan fölvette-e anyánk bevonulá-
sát. Ekkor új vendégek érkeznek, George gyorsan rájuk svenkel: Kuan
két mostohafia fut be, majd a bátyám meg az öcsém feleségestül, össze-
sen négy gyerekkel. Kuan lelkendezve üdvözli őket, mindegyik gyereket
a nevén szólítja – Melissa! Patty! Eric! Jena! –, aztán odaint George-nak,
hogy csináljon a srácokról egy csoportképet.
Végül én is bezuhanok. – Mért jössz te ilyen késő! – lamentál boldogan
Kuan. Máris karon ragad, és a kamerához kísér. Kettőnk arca tölti be a
képernyőt. Fáradtnak, zavartnak látszom, vörösre sírtam a szememet, or-
dít rólam, hogy legszívesebben megszöknék innen.
– Ez itt kishúgom, Libbi-a – mondja Kuan a kamerának. – Legkedvesebb,
legjobb húgocska világon. Melyikünk idősebb? Találsz ki! Na, melyi-
künk?
A következő néhány jelenetben Kuan úgy viselkedik, mintha amfeta-
mint vett volna be: pattog, akár a gumilabda. Az egyik pillanatban még a
műfa mellett áll, a karácsonyi díszeket mutogatja széles gesztusokkal,
mint egy televíziós vetélkedő nyájas háziasszonya, a másik pillanatban
meg már az ajándékait kapkodja föl, úgy tesz, mintha rettentő nehezek
lennének, forgatja, nézegeti, sőt meg is szagolja mindegyiket, csak aztán
olvassa el a névkártyát, hogy megtudja, vajon ki az a szerencsés, aki ezt a
sok-sok mindent kapta. Meglepetést színlelve, tátott szájjal, tágra nyílt
szemmel kérdezi: – Enyém? Tényleg enyém? – Harsány hahotára fakad,
mindkét kezét a magasba emeli, a tíz ujját mutatja. – Ötven év! – kiáltja
kitörő örömmel. – Ötven! Elhiszel? Nem? És ha mondok negyven? – Kö-
zelebb lép a kamerához. – Oké, oké, csak negyven.
A kamera tíz másodpercenként ugrik a lakás egyik pontjáról a másikra.
Anyám éppen Mr. Sirázi ölében ül, amikor valaki unszolni kezdi őket,
hogy csókolják meg egymást, és ők szívesen tesznek eleget a kérésnek. A
bátyám meg az öcsém meccset néznek a hálószobában, mindketten sörös
dobozzal a kezükben integetnek, amikor észreveszik a kamerát. Most a
sógornőimet, Tabbyt és Barbarát látom, akik a konyhában segédkeznek
Kuannak: Kuan egy szelet sült húst, alighanem szűzérmét kínálgat: –
Kóstolod meg! – biztatja George-ot. – Gyere közelebb, kóstolod meg! – A
másik hálószobában a gyerekek a komputer előtt kuporognak, valami
számítógépes játékot játszanak, lelkesen hurráznak, valahányszor sikerül
megölniük egy-egy szörnyet. A következő snitten együtt az egész család,
én is beállok a sorba, mindnyájan az ebédlőasztal felé nyomulunk, amit
egyik végén a madzsongasztallal, a másik végén a kártyaasztallal kellett
megtoldani, hogy a hidegbüfé elférjen rajta.
Premier plánban látom önmagamat: integetek, Kuanra emelem a poha-
ramat, aztán tovább bökdösöm a tányéromat egy műanyag villával, egy-
szóval úgy viselkedem, ahogy születésnapi bulikon szokás. De a kamera
könyörtelenül tárgyilagos. Az arcom elárul, hiába próbálok mosolyogva
jó képet vágni, minden szavam üres, semmitmondó. A vak is látja, hogy
depressziós vagyok, és hidegen hagynak az élet örömei. Az egyik sógor-
nőm, Tabby hiába beszél hozzám, én kifejezéstelen tekintettel meredek a
tányéromra. Egyszer csak behozzák a tortát, és mindenki rázendít: – Bol-
dog szülinapot, boldog szülinapot! – A kamera végigpásztázza a szobát,
s ismét rám talál: a kanapén ülve előrehajolok, és megpöckölöm az idét-
len asztali játék acélgolyóit, amelyek idegesítő, fémesen csengő hangot
hallatva csapódnak egymáshoz. Úgy nézek ki, mint egy zombi.
Kuan kicsomagolja az ajándékait. Korcsolyázó gyerekeket ábrázoló
szobrocska a patikabeli kollégáktól. – Jaj, ez milyen édes, de aranyos! –
turbékolja boldogan Kuan, és fölteszi a kis szobrot a polcra, a többi nipp
közé. A kávéfőzőt anyám vette neki. – Nahát, mama! Honnan tudsz te,
hogy kávéfőzőm bedöglik? – A tűzpiros selyemblúzt – ez a kedvenc szí-
ne – a kisebbik mostohafiától, Teddytől kapta. – Olyan szép, nem is sza-
bad hordani! – sopánkodik nevetve Kuan. Az alpakka gyertyatartókkal
az idősebb mostohafia, Timmy lepte meg: Kuan rögtön gyertyát tesz
mindkettőbe, és arra az asztalra állítja őket, amit tavaly ez a srác segített
neki újrapolitúrozni. – Épp, mint First Ladyé, Fehér Házba! – rikkantja a
látványban gyönyörködve. Az agyagból formázott alvó unikornis unoka-
húgunk, Patty ajándéka. Kuan óvatosan fölrakja a kandallópárkányra. –
Sose adok el – fogadkozik –, akkor se, ha Patty lesz híres szobrász, és fog
ez érni egymillió dollár! – Egy elegáns tasakból finom, puha, margaréta-
mintás fürdőköpeny kerül elő, George márkás meglepetése. Kuan a cím-
két silabizálja. – Óóóóó! Giorgio Laurentis! Kerül túl sokba. Miért adsz te
ki ennyi rengeteg pénz, mi? – Kuan az ujjával fenyegeti a férjét, aki szé-
gyenlősen és büszkén mosolyog.
Újabb ajándékhalom. Az FFW gombot nyomva csak futó pillantást vetek
a poháralátétekre, a gőzölős vasalóra, a monogramos bevásárlótáskára.
Na végre! Kuan most veszi kézbe az én ajándékomat. Megnyomom az
ÁLLJ gombot, aztán lejátszom magamnak a jelenetet.
– Mindig a legjobb kell hagyni utoljára! – jelenti ki Kuan. – Biztos egész
különleges, mert Libbi-a, legkedvesebb húgocskám adja. – Kibontja a se-
lyemszalagot, és gondosan félreteszi: egyszer még jól jöhet. A színes cso-
magolópapír a szőnyegre esik. Kuan az ajkát biggyesztve bámulja a tek-
nőchéj dobozt. Lassan forgatja, a feje tetejére állítja, majd leveszi a fede-
let. Kezét az arcához szorítva suttogja: – Gyönyörűűű! És hasznos, de
még milyen! – Fölemeli a dobozt, a kamera elé tartja, hogy George meg-
örökíthesse az utókor számára. – Látsz te? – kérdezi fülig érő szájjal
Kuan. – Úti szappantartó!
A háttérből saját kényszeredett hangomat hallom: – Ami azt illeti, ez
nem szappantartó. Inkább arra való, hogy az ékszereidet őrizd benne.
Kuan újra szemügyre veszi a dobozt. – Nem szappan, hanem ékszer
kell tenni bele? Nahát! – Ismét fölemeli a dobozt, látszik, hogy most már
jobban megbecsüli. Hirtelen felderül. – Hallasz, George? Kishúgom, Lib-
bi-a mondja, érdemelek szép ékszerek. Veszel nekem gyémánt, jó nagy
gyémánt, és én teszek bele úti szappantartóba!
George dörmög valamit, a kamera pedig őrülten billegve, széles ívben
elfordul. – Hé, nővérek! Álljatok csak a kandalló elé! Gyerünk, lányok,
egy-kettő! – Én tiltakozom, magyarázkodni kezdek, hogy haza kell men-
nem, dolgom van. De Kuan fölhúz a kanapéról, közben nagyokat nevet-
ve korhol: – Ejnye, te lusta kislány! Ha nővéred hív, nem lehet más dol-
god!
A videokamera zümmög, Kuan arcán úgy merevedik vigyorrá a mo-
soly, mintha a nővérem a vaku villanására várna. Szorosan átölel, rá-
kényszerít, hogy még közelebb húzódjam hozzá, aztán ámuldozva
dünnyögi: – Libbi-a, az én drága kishúgom, aki olyan, de olyan nagyon jó
énhozzám.
És én kis híján sírva fakadok, egyrészt a videótól, másrészt attól, hogy
most a szemem láttára pereg le újra az életem. Mert most már nem tu-
dom tovább tagadni, hogy bármelyik pillanatban megszakadhat a szí-
vem.
II
 10
KUAN KONYHÁJA

Kuan fél hétre hív meg vacsorára. Mindig azt mondja, fél hétre vár, de
rendszerint csak nyolc óra körül szoktunk asztalhoz ülni, így aztán meg-
kérdezem tőle, valóban elkészül-e a vacsora fél hétre, mert ha nem, akkor
később megyek, ugyanis tényleg nagyon sok dolgom van. Fél hét, holt-
biztos, ígéri határozottan.
Fél hétkor George nyit ajtót gyulladt, vörös nyúlszemmel. Nincs rajta a
szemüvege, maradék pár szál haja meg úgy áll égnek, mintha valami an-
tisztatikus terméket reklámozna, ami garantáltan nem tapad hozzá sem-
mihez, legkevésbé az ember fejbőréhez. George-ot most léptették elő az
East Bay-i olcsóbolt vezetőjévé, ahol minden áru jóval kevesebbe kerül,
mint máshol. Kuan eleinte nem is értette, hogyan lehetséges ez, és retten-
tően fel volt háborodva: ha ebben az üzletben tudnak árengedményt
adni, akkor máshol miért olyan drága minden.
A konyhában találok rá, éppen a gombát hámozza, a szárakat vagdalja.
A rizst még meg se mosta, a garnélákhoz hozzá se nyúlt. Ebből a legjobb
esetben is csak két óra múlva lesz vacsora. Bosszúsan csapom le a retikü-
lömet az asztalra, de Kuan észre sem veszi, milyen dühös vagyok. Rábök
az egyik székre.
– Ülsz le, Libbi-a, muszáj valami elmondok neked. – Teljes fél percig
szeleteli a gombafejeket, csak aztán robbantja a bombát. – Beszéltem egy
jin emberrel – közli végre kínaiul.
Mélyet sóhajtok, hogy a tudtára adjam, most nincs kedvem az efféle
mesékhez.
– Méghozzá Lao Luval. Te is jól ismered, de nem ebben az életedben
találkoztál vele. Lao Lu azt mondja, muszáj együtt maradnod Simonnal.
Ezt írja elő neked a jinjuan, a sors, ami összehozza a szerelmeseket.
– Ugyan miért éppen ezt írja elő? – kérdezem pikírten.
– Mert az előző életetekben Simon valaki mást szeretett előtted. Később
rád bízta az egész életét, hogy te is szeresd.
Kis híján leesem a székről. Senkinek, így Kuannak sem kötöttem az or-
rára, miért is válunk el tulajdonképpen. Egyszerűen azzal magyaráztam
a dolgot, hogy elhidegültünk egymástól. És most Kuan mégis úgy beszél
a történtekről, mintha az egész rohadt világ tudna róla, az élőket meg a
holtakat is beleértve.
– Muszáj elhiszed, Libbi-a – folytatja angolul. – Jin barát szerint Simon
mond igazat neked. Te azt hiszel, ő nem szeret téged úgy, mint az a má-
sik lányt – de nem! Miért gondolsz ilyenek? Miért méricskélsz mindig
szerelem? Szerelem nem kilóra mérik…
Elönt a pulykaméreg, amikor meghallom, hogy Simont védi. – Ugyan,
Kuan! Fölfogod te egyáltalán, milyen bolondságokat hordasz össze? Ha
hallaná valaki ezt a sok marhaságot, azt hinné, elment az eszed! Ha tény-
leg léteznek kísértetek, nem mondanád meg, hogy én miért nem látom
őket? Mi? Na erre felelj, ha tudsz!
Végre kézbe veszi a garnélákat. Egyiket a másik után belezi ki, de a
páncéljukat nem vágja le. – Régen te is látsz kísértetek – dünnyögi. – Még
kicsi korodba.
– Csak úgy tettem, mintha látnám őket. A kísértetek a képzeletből jön-
nek, nem a Jin világból.
– Ne is mondjad rájuk, „kísértetek”. Nekik az olyan, mint feketéknek
„nigger”. Csak rossz jin ember hívhatsz „kísértet”.
– Jó, jó, nagyon sajnálom. Megfeledkeztem róla, hogy ma már a halot-
tak is tisztában vannak a politikai korrektség követelményeivel. De áruld
el végre, hogy néznek ki ezek a jin emberek! Hányan vannak itt ma este?
Ki ül ezen a széken? Netán Mao Ce-tung? Vagy Csou En-laj? Esetleg az
özvegy anyacsászárné?
– Nem, nem. Ők mostan nincsenek itt.
– Jaj, de kár! Hát kérd meg őket, hogy ugorjanak már be egyszer, ha
erre járnak! Mondd meg nekik, hogy szeretném látni őket. Meg akarom
kérdezni tőlük, vajon okleveles házassági tanácsadók-e, vagy csak beszél-
nek bele a vakvilágba.
Kuan újságpapírt terít a tűzhely elé, nehogy a padlóra fröccsenjen vala-
mi, aztán a vágódeszkáról a serpenyőbe csúsztatja a garnélákat, és a forró
olaj nyomban hangosan sercegni kezd. – Jin emberek akkor jön, amikor
ők akar – magyarázza a zajt túlkiabálva Kuan. – Sose mondanak meg,
mikor, mert bánnak velem úgy, mintha lennék közeli rokon. Tudják, le-
het beállítani hozzám hívatlanul. „Meglepetés! Itt vagyunk!” De jönnek
ide legtöbbször vacsorára, ha elrontok valami ennivaló. Mondják nekem:
„Ó, ó, tengeri süllő kemény, rágós, lehet, hogy főzöl te túl sokáig, egy
perccel tovább, mint kéne. És ez a fehérrépa, nem elég ropogós, pedig
kéne neki ropogni, rop-rop, mint hónak talpunk alatt, onnan tudsz, hogy
kész, lehet tálalni. Jaj, ez a mártás meg, ejnye, túl sok cukor benne, csak
külföldiek szeretnek ilyen édes!”
Blabla, süket duma! Úristen, ez kész röhej! Kuan pontosan azt meséli
el, amit George meg a rokonsága szokott csinálni: ők hajtogatják állandó-
an ezeket a sületlenségeket, én meg mindig halálra unom magam, ha vé-
gig kell hallgatnom a szövegelésüket. Egyszerre támad sírhatnékom és
nevethetnékem, miközben Kuan lelkesen ecseteli, milyennek képzeli a
túlvilág örömeit: mintha amatőr kritikusok járnák sorra az éttermeket,
aztán közkinccsé tennék a tapasztalataikat.
Kuan egy tálba borítja a csillogó garnélákat. – Legtöbb jin ember na-
gyon elfoglalt, dolgozik keményen. Ha akar pihenni, jön hozzám jót be-
szélgetni, meg azért, mert azt mondja, vagyok én kitűnő szakácsnő – hen-
ceg önelégült ábrázattal.
Megpróbálom a saját sántító logikája kelepcéjébe csalni. – Ha te olyan
kitűnő szakácsnő vagy, akkor miért járnak hozzád annyiszor, és miért
kritizálják folyton a főztödet?
Kuan homlokráncolva, ajkbiggyesztve néz rám – mintha lesajnálna,
amiért ilyen ostobaságokat kérdezek! – Ők nem igaziból kritizál engem,
csak megmondja őszintét, mint igazi jó barát. Nem kerülget forró kása,
beszél velem nyíltan. És ők nem is igaziból enni jön ide. Hogy jönne enni,
amikor már meghal? Csak teszi magát, mint aki eszik. Különben is, jin
emberek legtöbbször dicsérik főztöm, bizony ám, igenis, mind azt mond-
ja, sose eszik ilyen jót életébe. Pedig ha kóstolhatna zöldhagymás pala-
csintám, boldogan halna meg. De van már késő, mert meghal szegény.
– Talán csomagolhatnál nekik egy kis útravalót – dünnyögöm gúnyo-
san.
Kuan egy pillanatig hallgat. – Hahaha, de muris! Viccelsz te, Libbi-a! –
Megböki a karomat. – Ejnye, rossz kislány! Egyébként jin emberek szeret
jönni hozzám látogatóba, beszélgetni elmúlt életről, mintha lenne az la-
koma, sok-sok finomságból. Azt mondják: ,,Ó, emlékszek most már! Ez a
része élvezek, amaz nem annyira. Ez túl gyorsan falok föl. Jaj, miért nem
kóstolok meg az a másik is? Mért rontok el az a része életemnek? Mért
hagyok menni veszendőbe?”
Kuan bekap egy garnélát, ide-oda tologatja a nyelvével, hol itt, hol ott
dudorodik ki az arca, aztán úgy köpi ki a csupasz kis páncélt, hogy a
húst az utolsó szemig leszopogatta róla. Mindig elámulva nézem, fogal-
mam sincs, hogyan csinálja. Nekem ez olyan, mint egy cirkuszi mutat-
vány. Elégedetten csettint. – Szeretsz te kagyló, Libbi-a? – kérdezi, és
elém tart egy tálkát. Bólintok. – Képzelsz – folytatja –, Georgie unokahú-
ga, Virgie küldi nekem Vancouverből. Hatvan dollár fél kiló, most hallj
oda! Sok ember gondolja, túl jó, való csak ünnepnapra. Ami legjobb, azt
kell félretenni későbbre. – Bedobja a kagylókat egy lábasba, az előre föl-
szeletelt zeller tetejére. – De nekem most van legjobb idő. Ha vársz, min-
den megváltozik. Jin emberek tudják ez. Mindig kérdezik éntőlem:
„Kuan, életem legjobb évei hova lettek? Ujjaim közül mért csúsznak ki,
mint apró halak? Miért hagyok én legjobbat utoljára, ha később rájövök,
hogy »utoljára« korábban jön, és már el is múlik?”… Tessék, Libbi-a, kós-
tolod meg. Akarok hallani, sós vagy sótlan.
– Pont jó.
Kuan folytatja. – Mondják nekem: „Te még élsz. Hagyhatsz még emlék.
Jó emlék magadról. Tanítasz meg minket is, hogy kell hagyni jó emlék,
hogy következő életünkbe emlékezzünk, mi nem szabad elfelejteni.”
– Mire akarnak emlékezni? – kérdezem.
– Hát hogy miért akarnak visszajönni. Mi másra?
– És te segítesz nekik ebben.
– Már sok jin ember segítek benne – dicsekszik büszkén.
– Éppúgy, mint egy őrangyal.
Kuan fontolóra veszi a dolgot. – Igen, igen, éppen úgy, mint egy őran-
gyal. – Szemmel láthatólag hízelgőnek találja a hasonlatot. – Kínába él
ám sok-sok jin ember. Amerikába is – jelenti ki, s már számolja is őket az
ujjain. – Az a fiatal rendőr… jön házamba, mikor lopják el kocsimat…
emlékszel? Előző életébe ő misszionárius Kínába, folyton csak az hajto-
gat: „Ámen, ámen.” Aztán az a csinos lány, te is tudsz, melyik, dolgozik
itt bankba, nagyon ügyes, vigyáz pénzemre… ő régen haramialány, kira-
bol kapzsi emberek. És kutyusok. Zsaru, Hoover, Kirby, Bubi, összes
olyan hűséges. Előző életbe mind egy és ugyanaz az ember. Találsz ki,
Libbi-a, kicsoda.
Vállat vonok. Utálom ezt a játékot, ki nem állhatom, ahogy Kuan min-
dig becsalogat a hallucinációiba.
– Na, találsz ki.
– Nem tudom.
– Próbálsz tippelni.
Megadom magam. – Miss Banner.
– Haha! Nem találsz!
– Oké, akkor mondd meg. Kicsoda?
– Köpönyeg generális!
A homlokomra csapok. – Ó, hát persze! – Be kell vallanom, jót mulatok
a képtelen ötleten, hogy a kutyám nem más, mint maga Köpönyeg gene-
rális.
– Most már tudsz, mért hívják első kutya Kapitánynak – teszi hozzá
Kuan.
– Hogyne tudnám, hiszen én neveztem el.
Kuan az ujját csóválja. – Lefokozol, adsz neki alacsonyabb rang. Okos
kislány, tanítasz őt rendre.
– Még hogy rendre! Ne röhögtess. Lehetett is azt a lökött kutyát bármi-
re megtanítani! Hiába szóltam rá, nem ült le, és nem jött oda hozzám, ha
hívtam. Semmi mást nem tudott, csak kaját kunyerálni. Aztán elszökött.
Kuan megrázza a fejét. – Nem elszökik. Elütik.
– Mit beszélsz?
– Hm-hm, igen. Akkor nem akarok megmondani neked, egy olyan ki-
csi lánynak… Hát inkább azt mondok: „Jaj, Libbi-a, kutyus elszalad, el-
szökik.” Nem hazudok. Mielőtt elütik, elszökik. Elszalad utcára. Azonkí-
vül, akkor még nem beszélek ilyen jól angolt. Gondolok, elszökik, elütik,
majdnem ugyanaz… – Miközben Kuan ennyi év után elmeséli, hogyan
pusztult el Kapitány, én elszomorodom, és fáj a szívem, mint egy kisgye-
reknek. Szeretném visszacsinálni a dolgokat, mert úgy érzem, ha még
egyszer láthatnám Kapitányt, jóvátehetném, hogy sokszor rosszul bán-
tam vele.
– Köpönyeg generális, ő előző életébe nem hűséges. Ezért jön vissza
annyi sokszor kutya képébe. Ő akarja, hogy így legyen. Jól teszi. Előző
életébe ő olyan rossz… olyan, de olyan nagyon rossz! Én tudok, mert
fele-fele embere meséli nekem. És látok is… Nézel csak ide, Libbi-a, hu-
ang do-zi, nagy babhajtás, milyen sárga! Látsz te? Ma veszek, finom, friss.
Törsz le vége. Ha látsz rajta rohadt folt, nem eszel meg, eldobsz…

***

Köpönyeg generális is rohadt volt. Sok embert eldobott, feláldozott. Nu-

numu, mondtam magamban, tegyél úgy, mintha Köpönyeg generális itt
se lenne. Sokáig kellett úgy tennem, mert Köpönyeg generális két hóna-
pig lakott a Kísértetkereskedő házában, és Miss Banner két hónapig min-
den éjjel kinyitotta neki az ajtaját, hogy beengedje. Ugyanabban a két hó-
napban Miss Banner nem is beszélt velem, legalábbis úgy nem, ahogy
egy hű barátnővel szokás. Folyton rám ripakodott, mintha a szolgálólá-
nya lennék. Mindenféle foltokat mutogatott a fehér ruhái mellrészén, és
azt állította, nem mostam ki a foltokat, pedig én tudtam, hogy azok a fol-
tok Köpönyeg generális mocskos ujjnyomai. Vasárnaponként pontosan
úgy prédikált, ahogy Ámen pásztor előírta neki, soha többé nem mesélt.
És abban az időben más nagy változások is történtek.
Étkezések közben a misszionáriusok, Miss Banner és Köpönyeg gene-
rális a külföldiek asztalánál ültek. Köpönyeg generális Ámen pásztor régi
helyét foglalta el. Hangos, parancsoló hangon beszélt. A többiek egy szót
se szóltak, csak bólogatva hallgatták. Ha a szájához emelte a leveseskana-
lát, a többiek is a szájukhoz emelték a kanalukat. Ha letette a kanalát,
hogy tovább hencegjen, a többiek is letették a kanalukat, és hallgatták a
hencegését.
Én Lao Luval meg a szolgákkal együtt a kínaiak asztalánál ültem. Az a
férfi, aki Köpönyeg szavait tolmácsolta, azt mondta, neki Jiban Johnson a
neve. Fele Johnson. Bár igazából fele-fele ember volt, a külföldiek úgy
döntöttek, mégis inkább kínai, mint Johnson. Ezért kellett a mi asztalunk-
hoz ülnie. Eleinte nem szerettem ezt a Jiban Johnsont, sem azt, amit me-
sélt – hogy milyen fontos ember Köpönyeg, meg hogy milyen nagy hős
Amerikában és Kínában is. De aztán rájöttem: Jiban csak azt mondja,
amit Köpönyeg generális a szájába ad. Amikor a mi asztalunknál vacso-
rázott, a saját szavaival beszélt hozzánk, méghozzá őszintén, nyíltan,
mint az egyszerű emberek. Tényleg nagyon udvarias volt, nem csak szín-
lelte. Tréfálkozott és nevetett. Dicsérte az ennivalót, és sosem szedett be-
lőle többet a saját adagjánál.
Idővel én is kezdtem azt gondolni róla, hogy inkább kínai, mint John-
son. Idővel már nem is találtam furcsának a fizimiskáját. Elmesélte, hogy
az apja Amerikában született, és gyerekkoruk óta Köpönyeg generális
barátja volt. Együtt jártak a katonai akadémiára, és együtt is rúgták ki
őket. Johnson ekkor Kínába hajózott egy kelmekereskedő-kompániával,
amelyik nankingi selymet vásárolt. Johnson Sanghajban megvette szere-
tőnek egy szegény szolga lányát. Épp mielőtt a lány megszülte volna a
gyermekét, Johnson így szólt hozzá: – Én most hazamegyek Amerikába,
sajnálom, de nem tudlak magammal vinni. – A lány beletörődött a sorsá-
ba, hogy most már csak egy külföldi ördög elhagyott szeretője. Találd ki,
Libbi-a, hogy amikor másnap reggel Johnson fölébredt, ki lógott kint a
fán, a hálószobája ablaka előtt.
A többi szolga levágta szegény lányt, és bebugyolálta azt a mély, vörös
sebet, amit az életét kifacsaró kötél vágott a nyakába. Mivel a lány ön-
gyilkos lett, nem rendeztek neki semmiféle gyászszertartást. Befektették
az egyszerű fakoporsóba, amit lezártak. Aznap éjjel Johnson egyszer csak
sírást hallott. Fölkelt, s bement abba a szobába, ahová a koporsót állítot-
ták. A sírás egyre hangosabban hallatszott. Johnson kinyitotta a koporsót,
és a halott szeretője lábai között egy csecsemőt, egy kisfiút talált. A kisba-
ba nyakán, éppen a parányi álla alatt, ugyanolyan ujjnyi vastag, félhold
alakú vörös sebhely látszott, amilyet a kötél az anyja nyakába vágott.
Johnson elvitte Amerikába a kisfiút, aki félig az ő vére volt. Beadta egy
cirkuszba, elmesélte az embereknek, hogyan kötötte föl magát a gyerek
anyja, és megmutatta nekik a rejtélyes kötélnyomokat. De a fiú megnőtt,
ötéves korára a nyaka vastagabb lett, a sebhely meg sokkal kisebb, és már
senki nem fizetett érte, hogy lássa, tényleg olyan rejtélyes-e. Így aztán
Johnson visszatért Kínába a cirkuszban keresett pénzzel és a fele-vére fiá-
val. Ezúttal ópiummal kezdett kereskedni. Sorra járta a városokat, ame-
lyekre nem vonatkozott a szerződés. Mindenhol hatalmas vagyont zse-
belt be, aztán az egész vagyonát eljátszotta. Minden városban szeretőt
tartott, aztán mindegyik szeretőjét elhagyta. Csak a kis Jiban sírt a sok-
sok elvesztett anyja után. Ezek a szerető-anyák tanították annyiféle kínai
nyelvjárásra – ezért beszélte olyan jól a kantonit, a sanghajit, a hakkát, a
fucsienit, a mandarint. Angolul pedig Johnsontól tanult meg.
Johnson egy napon összetalálkozott egykori iskolatársával, Köpönyeg-
gel, aki most mindenféle hadseregben szolgált – mindegy volt neki, hogy
angol, mandzsu vagy hakka seregben harcol-e, csak azt nézte, ki fizet
többet érte. Johnson így szólt Köpönyeghez: – Hé, Öregem, sok az adós-
ságom, nagy bajban vagyok, nem tudsz egy kis pénzt kölcsönözni egy
régi jó barátnak? – Megígérte, hogy visszafizeti a kölcsönt, és bizonysá-
gul azt mondta Köpönyegnek: – Cserében odaadom a fiamat. Tizenöt
éves, sok nyelven beszél. Segíteni tud neked, bárhova mész, bármelyik
ármádiát választod is.
Attól a naptól fogva az ifjú Jiban Johnson az elkövetkező tizenöt esz-
tendőben Köpönyeg generálisé volt, hozzá tartozott. Az apja sosem fizet-
te vissza a tartozását.
Megkérdeztem Jibantól: Mondd, kinek az oldalán harcol most Köpö-
nyeg generális? Az angolokén, a mandzsukén vagy a hakkákén? Jiban
azt felelte, Köpönyeg már mindhármuk oldalán harcolt, mindhármuknál
rengeteg pénzt keresett, és mindhármuk között sok-sok ellenséget szer-
zett, így aztán most mindhármuk elől bujkálnia kell. Azt is megkérdez-
tem Jibantól, igaz-e, hogy Köpönyeg az aranyáért vette el egy kínai ban-
kár lányát. Jiban erre azt felelte, Köpönyeg nemcsak az aranyért vette el a
bankár lányát, hanem azért is, mert szemet vetett a bankár fiatalabb fele-
ségeire, így aztán most a bankár is tűvé teszi érte az egész országot. Kö-
pönyeg, magyarázta Jiban, a vagyonról, az aranyról szőtt álmok rabja, s
arra vágyik, hogy annyi teremjen belőle, mint a köles, aztán, ha teljesül a
vágya, minden vagyonát az utolsó szemig elveri.
Örömmel hallottam, hogy Köpönyeg generálist illetően nekem van iga-
zam, és Miss Banner ítéli meg rosszul ezt az embert. De a következő pil-
lanatban valósággal belebetegedtem a nagy bánatba. Hirtelen eszembe
jutott, hogy én Miss Banner hű barátnője vagyok, hát hogyan is örülhe-
tek, ha egy ilyen szörnyeteg a szemem láttára falja föl szegényke szívét?
Ekkor Lao Lu is megszólalt: – Te, Jiban, hogy tudsz egy ilyen hitvány
alaknak dolgozni? Ez nem hűséges se a hazájához, se a családjához!
– Nézz rám – válaszolta Jiban. – Halott anya szült a világra, így senki
fia vagyok. Egész életemben kínai is, külföldi is voltam, tehát egyik sem
lehettem. Mindenkihez tartoztam, vagyis nem tartozom senkihez. Volt
egy apám, akinek még félig sem vagyok a fia. Most pedig van egy gaz-
dám, aki adósságnak tekint engem. Hát mondd meg nekem, hogy kihez
és hova tartozom. Melyik országhoz? Melyik néphez? Melyik családhoz?
Mindnyájan az arcát fürkésztük. Soha életemben nem láttam ilyen ér-
telmes, ilyen szomorúan sóvárgó embert, aki ennyire megérdemli, hogy
tartozzon valahová, valakihez. Nem tudtunk mit felelni neki.
Aznap este, a gyékényemen fekve, a kérdésein gondolkoztam. Melyik
országhoz? Melyik néphez? Melyik családhoz? Az első kettőre rögtön rá-
vágtam a választ: Én Kínához tartozom, a hakka néphez. De a harmadik
kérdéssel ugyanúgy álltam, mint Jiban. Önmagamon kívül nem tartoz-
tam senkihez.
Nézz rám, Libbi-a! Most sok-sok hozzátartozóm, rokonom, családom
van. És itt vagy nekem te… Ajaj! Lao Lu azt mondja, elég a szócséplésből!
Egyél, egyél, mielőtt minden kihűl.
 11
NÉVVÁLTOZTATÁS

Úgy látszik, Kuan a fején találta a szöget a házban hallható hangokkal

kapcsolatban. Valóban volt valaki a falakban és a padló alatt, s csak úgy
sugárzott belőle az elektromosság meg a harag.
Minderre akkor jöttem rá, amikor az alattunk lakó Paul Dawsont letar-
tóztatták, mert több ezer nőt zaklatott telefonon az Öböl körzetében. Ele-
inte szívből sajnáltam a pórul járt szomszédot, elvégre vak volt a szeren-
csétlen, és nyilván társaságra vágyott. De aztán megtudtam, hogy kimon-
dottan perverz hívásokkal riogatta a kipécézett lányokat-asszonyokat: azt
állította, egy olyan vallási szekta tagja, amelyik elrabolja az „erkölcsileg
elítélendő” nőket, valamennyiből „áldozati szukát” farag, aztán a szekta
férfi tagjai egy párzási rítus keretében közösülnek velük, végül a „nős-
tény dolgozó méheik” elevenen kizsigerelik a nyomorultakat. Azoktól,
akik csak nevettek a fenyegetésen, megkérdezte: – Akarod hallani egy
olyan ribanc hangját, aki hozzád hasonlóan szintén azt hitte, hogy csak
viccelek? – Aztán bejátszott egy hangfelvételt, amelyen egy kétségbeeset-
ten sikoltozó nő „Gyilkos”-t kiált.
Amikor a rendőrök házkutatást tartottak Dawsonnál, elektronikus be-
rendezésekből álló furcsa kollekcióra – telefonra kapcsolt magnetofonok-
ra, újratárcsázó készülékekre, hangtorzítókra, hangeffektusokat tartalma-
zó kazettákra, sőt egyebekre is – bukkantak nála. Dawson ugyanis nem
csak a telefonra korlátozta terrorista tevékenységét. Mint kiderült, laká-
sunk előző tulajdonosait is kellemetlen hangoskodóknak találta, akik
nem voltak tekintettel rá, hogy ő, jó zen buddhista módjára, minden reg-
gel meditál. Kihasználta az alkalmat, hogy elődeink egy nagyobb átalakí-
tás miatt átmenetileg kiköltöztek, és lyukakat fúrt a saját plafonjába, ame-
lyekbe poloskákat helyezett, közvetlenül a fölötte lakók padlója alá. Így
nemcsak lehallgatta, mi folyik a második emeleten, hanem a különféle
hangeffektusokkal rendszeresen ijesztgette is a szomszédait.
Most már egyáltalán nem sajnáltam Dawsont, épp ellenkezőleg: iszo-
nyú dühbe gurultam, és azt kívántam, bárcsak börtönben rohadna meg a
gazember. Elvégre kis híján az őrületbe kergetett, mert egész idő alatt kí-
sértetektől rettegtem – különösen egytől, még akkor is, ha én voltam az
utolsó, aki ezt hajlandó lett volna bevallani.
De most már megkönnyebbültem, mert végre tudom, mi okozta a kí-
sérteties hangokat. Az egyedüllét fokozza a veszélyérzetemet, időnként
képzelődöm, rémeket látok. Simonnal csak üzleti ügyben szoktunk talál-
kozni. Amint kettéosztjuk a céget, és anyagilag is függetlenek leszünk
egymástól, a közös ügyfélkörtől is elválunk. Ma délután Simon azért jön
át, hogy fölhozza az egyik bőrgyógyász kuncsaftunk reklámbrosúrájának
levonatát.
Éppen a nyomdával beszélek telefonon, amikor hívatlanul beállít
Kuan. Gyorsan beengedem, aztán visszaszaladok az irodámba. Kuan sa-
ját készítésű fagylaltot hozott, amit betesz a mélyhűtőmbe, közben han-
gosan sopánkodik, hogy alig van ennivaló a frigóban meg a kredencben.
– Minek itt van mustár, savanyú uborka, de mért nincs se hús, se falat ke-
nyér? Hogy tudsz így te élni, Libbi-a? És miért iszol annyi sör? Mért nem
tej veszel helyette?
Pár perc múlva fülig érő szájjal ront be az irodámba. A kezében azt a
levelet szorongatja, amit a konyhakredencen hagytam. Egy utazási maga-
zintól, az Ismeretlen Tájaktól érkezett: örömmel értesítenek, hogy elfogad-
ták az ajánlatunkat, szívesen közölnék azt a fotóesszét, amit Simon meg
én a kínai konyháról akarunk készíteni.
Amikor egy napja megkaptam a levelet, úgy éreztem magam, mint aki
megnyerte a főnyereményt, de hiába, mert elvesztette a lottószelvényét.
Kegyetlen tréfát űztek velem a jó szerencse, a véletlen és a balszerencse
istenei. Egész délután és egész éjjel ezen a váratlan fordulaton rágódtam.
Képzeletben számtalan jelenetet játszottam végig, azon törtem a fejemet,
mit fog szólni Simon.
Láttam magam előtt, amint átfutja a levelet, és felkiált: – Istenem! Ez
egyszerűen hihetetlen! Mikor indulunk?
– Semmikor – felelném határozottan. – Lefújom az egészet.
Erre ő valami ilyesmit kérdezne: – Hogyhogy lefújod? Mit jelentsen ez?
Én meg visszakérdeznék: – Egyáltalán hogy jut eszedbe, hogy együtt me-
hetnénk?
 Ekkor – micsoda vérlázító pimaszság! – lehet, hogy kijelentené, ő min-
denképpen elmegy, legfeljebb másik fotóst visz magával, ha én itthon
maradok.
– Nem! – vágnám rá magamból kikelve. – Nem mész sehova! Én me-
gyek Kínába, és én viszek magammal másik írót, méghozzá sokkal jobbat,
mint te! – És ezek után a vita veszekedéssé fajulna, durva sértéseket vág-
nánk egymás fejéhez, erkölcsről, üzleti etikáról ordítoznánk, az is teríték-
re kerülne, ki a valódi tehetség kettőnk közül és ki a középszerű. Addig
ragoztam a különféle variációkat, míg végül egy pillanatra se hunytam le
a szememet.
– Óóóó! – turbékolja most Kuan, és boldogan lobogtatja a levelet. – Te
meg Simon, ketten mentek el Kínába! Akarsz, Libbi-a, megyek el én is ve-
letek, leszek nektek idegenvezető és tolmács, segítek találni klassz olcsó
cuccok. Persze fizetek saját utazás. Úgyis akarok régóta visszamenni, lát-
ni újra nénikém, falum…
Gyorsan közbevágok: – Én nem megyek.
– Mi? Nem mész? Mért nem?
– Nagyon jól tudod.
– Tudok?
Megfordulok, és ránézek. – Nem emlékszel? Simon és én hamarosan
elválunk.
Mielőtt válaszolna, Kuan két másodpercig fontolgatja az elhangzotta-
kat. – Mehetsz te vele, mint barát. Már mért ne? Csak úgy, mint jó barát.
– Jaj, Kuan, ne fárassz! Hagyd abba, légy szíves!
Gyászos arccal néz rám. – Milyen szomorú, milyen szomorú! –
dünnyögi bánatosan, és kiballag az irodámból. – Vagytok olyanok, mint
két éhes emberek, veszekednek-veszekednek, addig-addig, hogy végén
kidobják rizs. Mért csináltok ezt? Mért?
Simon megdöbben, amikor megmutatom neki a levelet. Vajon valóban
könnyek csillannak meg a szemében? Mióta ismerem, sosem láttam sírni:
nem volt olyan szomorú film, amelyen elérzékenyült volna, sőt még ak-
kor sem könnyezett, amikor elmesélte, hogyan halt meg Elza. Gyorsan
megtörli az arcát. Úgy teszek, mintha nem venném észre. – Istenem! – só-
hajt fel végül. – Sikerült, amire annyira vágytunk. De a házasságunk
tönkrement.
Pár pillanatig egy szót se szólunk, mintha ezzel a tiszteletteljes csend-
del adóznánk az együtt töltött évek emlékének. Aztán minden erőmet
összeszedve mély lélegzetet veszek, és kinyögöm: – Tudod, bármilyen
fájdalmas is, azt hiszem, jót tesz nekünk, hogy különváltunk. Így leg-
alább rákényszerülünk, hogy mindketten górcső alá vegyük a saját éle-
tünket, és nem abból a feltevésből kell kiindulnunk, hogy közösek a célja-
ink. – Érzem, hogy tárgyilagosan cseng a hangom, de azért nem túl békü-
lékenyen.
Simon bólint. – Egyetértek – mondja halkan.
Legszívesebben ráordítanék: Mi az, hogy egyetértesz? Ennyi éven át
soha, semmiben nem értettünk egyet, és most hirtelenjében megszállt a
Szentlélek? De hallgatok, sőt gratulálok is magamnak, hogy uralkodni tu-
dok az érzéseimen, képes vagyok lenyelni a mérgemet, és nem mutatom
ki a fájdalmamat. A következő másodpercben hatalmába kerít a szomo-
rúság. Az efféle önfegyelem nem nagy dicsőség – csak az elveszett szere-
lem bizonyítéka.
Most már minden szavunk, minden gesztusunk félreérthető, többé
semmit sem lehet egyértelműnek tekinteni, résen állva kutatjuk, mi van
az elhangzottak mögött. Ragaszkodunk a három lépés távolsághoz, úgy
teszünk, mintha meg sem éltük volna azokat az éveket, amelyek során
egymás hátát szappanoztuk, és tartózkodás nélkül pisiltünk egymás
előtt. Nem beszélünk gügyögve egymáshoz, mint két kisgyerek, ki nem
ejtenénk a szánkon azokat a régi, titkos kódszavakat, s a világért sem
használnánk azokat a mások számára érthetetlen egyezményes jeleket,
amelyek az összetartozásunkat bizonyítanák.
Simon az órájára néz. – Jobb lesz, ha indulok. Hétkor találkozom vala-
kivel.
Vajon egy nővel? Máris? Ilyen hamar? Meglepetten hallom a saját han-
gomat: – Igen, nekem is készülnöm kell, este randevúm van. – Neki szin-
te a szeme se rebben, én meg elpirulok, mert biztosra veszem, hogy tudja,
csak hazudtam, méghozzá elég szánalmasan. Miközben az ajtó felé balla-
gunk, egyszer csak föltekint.
– Látom, megszabadultál végre attól az idétlen csillártól. – Hátrapil-
lant, végigpásztázza a lakást. – Hogy megváltozott itt minden! Mennyi-
vel szebb, csendesebb…
– Apropó, csend! – vágok közbe, és elmesélem neki, mi derült ki Paul
Dawsonról, a házi terroristáról. Simon az egyetlen, aki teljes mértékben
értékelni tudja ezt a sztorit.
– Dawson? – kérdezi, s hitetlenkedve csóválja a fejét. – Micsoda gazem-
ber! Vajon miért csinált ilyen disznóságokat?
– Talán, mert magányos volt – felelem. – Haragudott az egész világra.
Így akart bosszút állni a sérelmeiért. – Érzem, milyen ironikusan hangzik
a magyarázatom – mintha piszkavassal döfködném a szívemet belepő
hamut.
Miután Simon elmegy, úgy érzem, tényleg rettentően csendes a lakás.
A hálószoba szőnyegén fekve kibámulok a manzárdablakon, a sötét ég-
boltot nézem. A házasságunkon gondolkozom. Azon tűnődöm, hogy az
együtt töltött tizenhét év szövete milyen könnyen elszakadt. Olyan min-
dennapi volt a szerelmünk, mint az „Isten hozott” feliratú lábtörlők a
külvárosokban, ahol felnőttünk: tizenkettő egy tucat. Pusztán azért, mert
valaha azonos ritmusra mozgott a testünk, az agyunk meg a szívünk, té-
vedésből azt hittük, hogy különlegesek vagyunk.
És az a marhaság, amit a különválásról zagyváltam össze! Hogy jót
tesz nekünk! Kész röhej! Vajon melyikünket próbálom bolonddá tenni
ezzel a süket dumával? Hiszen olyan vagyok, mint a pányváról eloldott,
gazdátlan ló – nem tartozom sehová, senkihez.
Aztán eszembe jut Kuan, aki rám pazarolja a szeretetét, pedig meg sem
érdemlem. Én soha nem töröm kezem-lábam, hogy bármit is megtegyek
a kedvéért, hacsak valami nem késztet cselekvésre, például részéről az
érzelmi zsarolás, részemről pedig a bűntudat. Soha nem hívom fel hirte-
len ötlettel, és nem kérdezem meg tőle: „Mondd, Kuan, mit szólnál hoz-
zá, ha csak úgy kettesben beülnénk egy moziba vagy egy étterembe?”
Soha nem lelem örömömet abban, hogy merő jóságból örömet szerzek
neki. De ő mégsem tágít mellőlem, folyton-folyvást célozgat rá, milyen jó
lenne kettesben elutazni Disneylandbe, Renóba vagy éppen Kínába. Úgy
hessegetem el az efféle ötleteit, akár az idegesítő legyeket, mondván, utá-
lom a szerencsejátékot, és a közeljövőben egyáltalán nem áll szándékom-
ban Dél-Kaliforniába menni. Nem veszek tudomást róla, hogy csupán
több időt szeretne velem tölteni, mert olyankor a legboldogabb, ha együtt
vagyunk. Jaj, istenem, vajon az ő szíve is úgy fáj, mint most az enyém?
Hiszen én sem vagyok különb az anyámnál! Bennem sincs több szeretet,
mint benne! El sem tudom hinni, hogy eddig nem tűnt fel, milyen ke-
gyetlenül bánok Kuannal!
El is határozom, hogy most rögtön meghívom, töltsön velem egy na-
pot, sőt talán egy egész hétvégét, mondjuk, a Tahoe-tónál. Igen, ez remek
ötlet! Kuan kiugrik a bőréből örömében. Már alig várom, hogy halljam a
lelkendezését. Nem fog hinni a fülének, nyilván azt hiszi majd, hogy csak
viccelek.
De amikor fölveszi a telefont, nem várja meg, hogy megmagyarázzam,
miért csörögtem rá: rögtön belém fojtja a szót. – Képzelsz, Libbi-a, ma
délután beszélek barátommal, Lao Luval. Ő is mondja, muszáj nekünk
menni Kínába – hármasban, te, Simon meg én, együtt. Most van Kutya
éve, jövőre lesz már Disznó éve, túl késő. Hogyhogy nem tudsz te jönni?
Ez sorsod neked, kell ennek így történni!
Csak mondja, mondja a magáét, összehord hetet-havat. Hiába hallga-
tok konokul, ő a saját megcáfolhatatlanul logikus érveit zúdítja rám,
hogy meggyőzzön az igazáról. – Vagy te fele-kínai, hát muszáj neked
egyszer látni Kínát! Hogy képzelsz, nem jössz? Mi nem megyünk el most,
talán sose lesz ilyen alkalom még egy! Van hiba, amit kijavíthatsz, ez
nem, ez nem lehet. És akkor micsinálsz? Hogy képzelsz ezt te, Libbi-a?
– Jó, jó, majd gondolkozom rajta – felelem abban reménykedve, hogy
hátba abbahagyja, és leszáll rólam végre.
– Ó, tudok én, hogy meggondolsz magad!
– Várj, Kuan, álljon meg a menet! Nem azt mondtam, hogy utazom,
csak azt, hogy majd gondolkozom rajta.
Egyik fülén be, a másikon ki, rám se hederít, nyomja tovább a szöve-
get. – Te meg Simon, imádtok Kína, garantálok, száz százalék, főleg én fa-
lum fogtok szeretni. El se hiszel, Csangmian milyen gyönyörű! Hegyek,
víz, mennybolt, mint együtt ég és föld, olyan. Hagyok ott mindenféle do-
log, mindig akarok adni neked… – Újabb öt percig dől belőle a szó, ege-
kig magasztalja a szülőfaluja szépségét, majd hirtelen közli: – Ajaj, szól
csengő, jön valaki. Később hívlak újra, oké?
– Tulajdonképpen én hívtalak föl téged.
– Tényleg? – Hallom, hogy ismét csöngetnek nála. – Georgie! – kiáltja. –
Georgie! Nyitsz ajtó! – Aztán kitörő örömmel nagyot rikkant: – Virgie!
Virgie! – Lehet, hogy George vancouveri unokahúga már náluk lakik?
Kuan beleszól a telefonba: – Vársz te, Libbi-a, pillanat. Megyek, nyitok
ajtó. – Valakit boldogan üdvözöl, betessékeli az illetőt, s máris fölkapja a
kagylót. – Oké – mondja kissé kifulladva –, mért hívsz föl te engem?
– Hát… csak kérdezni akartam tőled valamit. – Azonnal megbánom,
amit még ki sem mondtam. Jesszusom, mibe mászom bele? Elképzelem,
ahogy a Tahoe-tó partján, egy harmadrangú motelszobában dekkolunk
Kuannal, mint két hajótörött egy lakatlan szigeten. – Tudod, ez afféle hir-
telen ötlet, most jutott eszembe… Megértem, ha túl sok a dolgod, és…
– Nem, nem, sosincs nekem túl sok dolog. Kell valami, szólsz csak, vá-
lasz mindig igen.
– Szóval, azon tűnődtem, vajon… – nem kerülgetem tovább a forró ká-
sát, egy szuszra kibököm – ráérsz-e holnap, ebédidőben. El kell intéznem
valamit a patika közelében, és beülhetnénk valahova. De ha neked nem
alkalmas, nem nagy ügy, elhalaszthatjuk máskorra is.
– Ebéd? – kérdezi vidáman. – Ó! Ebéd! – ismétli szívfájdítóan boldog
hangon, én meg szidom magam, amiért még az ilyen jelképes látszataján-
dékkal is így fukarkodom. Aztán megáll bennem az ütő, se köpni, se
nyelni nem tudok a meglepetéstől, Kuan ugyanis a telefontól elfordulva
felkiált: – Simon! Simon! Képzelsz, Libbi-a visz el engem ebédelni hol-
nap! – Azt is hallom, mit felel neki Simon: – Remek! De valami jó drága
helyre hívasd meg magad!
– Halló! Kuan! Mit keres nálad Simon?
– Jön át vacsorázni. Tegnap már szólok, gyere. Mondod, van sok dol-
god. Még nincs késő, gondolsz meg. Akarsz, jössz át te is. Főzök bőven
kaja, jut belőle.
Az órámra nézek. Hét múlt pár perccel. Szóval ezért sietett Simon!
Nem sok hiányzik hozzá, hogy ugrálni kezdjek örömömben. – Köszö-
nöm, de ma este tényleg sok dolgom van. – Úgy látszik, mindig ezzel az
ürüggyel rázom le szegény Kuant.
 – Van neked mindig sok dolgod – válaszolja. Úgy látszik, ő meg min-
dig ezt hajtogatja sopánkodva.
Ma este mindent elkövetek, hogy az ürügy ne maradjon aljas hazug-
ság. Vezeklésként listát készítek a kellemetlen elintéznivalóimról, ame-
lyeket állandóan halogatok. Első helyen áll a névváltoztatás. De azt is tu-
dom, ha megváltoztatom a nevemet, nyomban ki kell cserélnem a jogo-
sítványomat, a hitelkártyáimat, az útlevelemet, át kell íratnom a bank-
számlámat, és újra föl kell vetetnem magam a szavazói névjegyzékbe, ar-
ról már nem is beszélve, hogy értesítenem kell róla a barátaimat meg az
ügyfeleimet. És persze el kell döntenem, mi legyen az új vezetéknevem.
Laguni? Vagy Jí?
A mama azt javasolta, tartsam meg a Bishopot. – Miért lennél újra Jí? –
okoskodott. – Ebben az országban egyetlenegy rokonod sincs a Jí család-
ból, úgyhogy senkit sem érdekelne, ha apád nevét választanád. – Nyel-
tem egyet, és nem emlékeztettem rá anyámat, hogy annak idején meges-
küdött: bennünket, gyerekeket a Jí név tiszteletére fog nevelni.
Miközben azon töprengek, milyen nevet válasszak, egyszer csak rájö-
vök, hogy valójában sosem volt semmiféle hozzám illő, nekem is megfe-
lelő személyazonosságom – legalábbis ötéves korom óta semmiképpen,
mert anyám az eredeti Jít akkor változtatta Lagunira, Kuannal persze
nem vesződött, az ő vezetékneve továbbra is Li maradt. Amikor Ameri-
kába jött, a mama azt mondta nekünk, hogy a kínai hagyományok szerint
a lányoknak meg kell tartaniuk az édesanyjuk nevét. Később aztán beval-
lotta, hogy a mostohaapánk egyrészt nem akarta örökbe fogadni a már
csaknem felnőttnek számító Kuant, másrészt esze ágában sem volt törvé-
nyes felelősséget vállalni érte, ha netán valami bajt okoz, elvégre a kom-
munista Kínából érkezett.
Olivia Jí, mondom ki hangosan, többször is. Idegenül cseng, mintha
teljesen kínaivá váltam volna, ugyanolyanná, mint Kuan. Ez zavar egy
kicsit. Valószínűleg azért nem tudtam soha, ki vagyok, vagy ki akarok
lenni, mert kényszerűségből Kuan mellett kellett felnőnöm. Persze nem
ez volt az egyetlen oka, de biztosan közrejátszott benne, elvégre Kuan a
többszörös személyiség iskolapéldája.
Fölhívom Kevint, hogy megkérdezzem a véleményét az új nevemről. –
Nekem sosem tetszett ez a Jí – vallja be kissé vonakodva. – Azért nem
szerettem, mert a haverok sokszor csúfoltak miatta. Túlságosan kínai.
– Azóta nagyot változott a világ – mondom. – Manapság az a menő,
aki valamelyik idegen etnikumhoz tartozik.
– De bónuszpontokat azért nemigen osztogatnak érte, ha kiderül, hogy
kínai vagy – válaszolja Kevin. – Magad is tudod, hogy itt mostanában
nem az ázsiaiak befogadására törekszenek, hanem egyre inkább ki akar-
ják szorítani őket. Szerintem jobban jársz a Lagunival. – Nevetve teszi
hozzá: – Némelyek azt hiszik, a Laguni mexikói név. Emlékezz vissza,
eleinte a mama is mexikóinak nézte a jó öreg Bobot.
– De én sehogy sem tudok azonosulni ezzel a Lagunival. Úgy érzem,
mintha mindenkit átvernék vele. Hiszen mi igazából nem is tartozunk a
Laguni családhoz.
– Nem csak mi, más sem – feleli Kevin. – Az árvákat szokták így nevez-
ni.
– Mit beszélsz?
– Amikor pár évvel ezelőtt Olaszországban jártam, megpróbáltam fel-
kutatni néhány Laguni rokont. Akkor tudtam meg, hogy ez csak afféle
kitalált név, amit az apácák adnak az árva gyerekeknek. A „lagúná”-ból
ered. Azt jelenti, elszigetelt, semmi köze a világhoz. Bob nagyapja szintén
árva volt, úgyhogy egy csomó olasz árva rokonai vagyunk.
– És ezt miért csak most mondod el nekem?
– Tommynak meg a mamának annak idején elmeséltem. Azt hiszem, te
azért maradtál ki a szórásból, mert úgy éreztem, már nem is vagy Lagu-
ni. Egyébként sem voltál olyan jóban Bobbal. Számomra viszont ő az
egyetlen apa, akit valaha is ismertem. Az igazi apánkra egyáltalán nem
emlékszem. Te igen?
Nekem valóban van néhány emlékem róla: odaszaladok hozzá, és ő
ölbe kap; figyelem, ahogy szétpattintja egy rák ollóját; a nyakába ültet,
úgy sétálunk a tömegben. Vajon ez nem elég ahhoz, hogy tisztelettel
adózzam a nevének? Vajon nincs itt az ideje, hogy végre kötődni tudjak
valakinek a nevéhez?

***
Délben beugrom Kuanért a patikába, hogy elvigyem ebédelni. De ez nem
megy olyan simán. Húsz percig tart, míg mindenkinek bemutat – a
gyógyszerésznek, az írnoknak, no meg a kuncsaftjainak. Nyilván merő
véletlenségből éppen a „kedvencei” vannak jelen. Jó előre egy thaiföldi
éttermet szemeltem ki a közelben, ahonnan, ha az ablaknál ülünk, nyu-
godtan bámulhatom a kinti forgalmat, amíg Kuan egyoldalú beszélgetést
folytat velem. Úgy döntöttem, ma igazi jó testvér leszek, hagyom, hogy
kedvére mondja a magáét Kínáról meg a válásról, korholjon, amiért túl
sokat dohányzom, egyszóval szövegeljen nyugodtan, amiről csak akar.
Fölteszem az olvasószemüvegemet, és tanulmányozni kezdem az étla-
pot. Kuan eközben az étterem berendezését veszi szemügyre, megcsodál-
ja a Bangkokot ábrázoló posztereket, a falon pompázó vörös-arany legye-
zőket. – Szép hely. Takaros – jegyzi meg elismerően, mintha a város leg-
jobb éttermébe hoztam volna. Mindkettőnknek teát tölt, aztán rám néz. –
Szóval ma nincs neked nagyon sok dolgod! – jelenti ki.
– Csak a magánügyeimet intézem.
– Milyen magánügyek vannak neked?
– Például megújítom a parkolási engedélyemet, megváltoztatom a ne-
vemet, meg ilyesmi.
– Változtatod meg neved? Hogyhogy? Minek? – Kigöngyöli a szalvétá-
ját, és az ölébe teríti.
– Ezt az egész tortúrát azért kell végigcsinálnom, hogy Jíre változtat-
hassam a vezetéknevemet. Agyrém! El kell mennem a rendőrségre, a
bankba, a polgármesteri hivatalba… Mi bajod?
Kuan eltorzult arccal, hevesen rázza a fejét. Úristen, csak nem fuldok-
lik?
– Jól vagy?
Beszélni nem tud, csak összevissza hadonászik, mint az őrült.
– Jézusom! – Megpróbálom fölidézni, hogyan kell egy fuldoklót mes-
terségesen lélegeztetni.
De Kuan integetni kezd, hogy üljek vissza a helyemre. Belekortyol a te-
ájába, nagyot nyel, aztán kinyögi: – Ajaj, ajaj, Libbi-a, nagyon sajnálok, de
muszáj valami elmondok neked. Ne változtassad meg neved. Ne legyél
te Jí. Ne!
Megkeményítem a szívemet. Semmi kétség, most újra győzködni fog,
megpróbálja megmagyarázni, miért nem válhatok el Simontól.
Úgy hajol előre, mint egy kém. – Jí nem papa igaz neve – suttogja.
Hátradőlök. Úgy kalapál a szívem, majd’ kiugrik. – Mit beszélsz? – bá-
mulok rá döbbenten.
– Hölgyeim – áll meg a pincér az asztalunknál –, sikerült választaniuk?
Kuan az étlapra bök, előbb megérdeklődi, hogyan kell kiejteni a kisze-
melt étel nevét, aztán megkérdezi: – Friss? – A pincér bólint, de nem
olyan lelkesen, ahogy Kuan elvárta volna tőle, így egy másik ételre mu-
tat. – Puha?
A pincér ismét bólint.
– Melyik finomabb?
A pincér vállat von. – Mindegyik nagyon finom – feleli. Kuan gyana-
kodva méri végig, majd thaiföldi metéltet rendel.
Amikor magunkra maradunk, ismét nekiszegezem a kérdést: – Mit
mondtál az előbb?
– Néha étlap írja, étel friss – de nem friss! – panaszolja. – Nem kérdezel,
lehet, hogy kapsz tegnapi maradék.
– Nem, nem, ne az ételről beszélj, hanem a papa nevéről. Mi van vele?
– Ó! Igen, igen! – Behúzott nyakkal, felhúzott vállal újra fölveszi a kém-
pozitúrát. – Papa neve nem Jí. Nem, nem. Ez igaz, Libbi-a! Csak mondok
neked azért, nehogy nem igazi névvel éld életed. Mért tegyél boldoggá
mások ősei, nem mi rokonaink?
– De hát honnan veszed ezt? Hogy lehet az, hogy a papa igazi neve
nem Jí?
Kuan lesunyt fejjel, óvatosan körbesandít, mintha drogbárókat készül-
ne leleplezni. – Most én mesélek neked valami. Ne mondd el senkinek.
Megígérsz, Libbi-a?
Ímmel-ámmal bólintok, de már nincs menekvés, horogra akadtam. És
ekkor Kuan gyerekkori kísérteteink nyelvén, kínaiul kezd mesélni.

***
Ez az igazság, Libbi-a. A papa elvette valakinek a nevét. Ellopta egy sze-
rencsés ember sorsát.
A háború alatt történt a dolog, Liangfengben, Kujlin közelében, amikor
a papa a Nemzeti Huangsi Egyetemre járt, és fizikát tanult, pedig sze-
gény családból származott. Még kisfiú volt, amikor az apja a misszionári-
usok internátusába küldte, ahol nem kellett fizetnie, csak azt kellett meg-
ígérnie, hogy imádni fogja Jézust. Ezért tudott a papa olyan jól angolul.
Én ebből semmire sem emlékszem. Azt mesélem el neked, amit a néni-
kémtől, Li Bin-bintől hallottam. Akkoriban anyámmal és a papával
együtt Liangfengben laktam, nem messze az egyetemtől. A papa minden
reggel bement az előadásokra, délutánonként pedig egy gyárban dolgo-
zott, rádióalkatrészeket szerelt össze. A gyár darabbért fizetett neki az el-
végzett munka után, így aztán nem keresett túl sokat. A nénikém azt
mondta, azért, mert a papa esze sokkal gyorsabb volt, mint az ujjai, de a
rádiószereléshez nem ész kellett, hanem kézügyesség. Esténként a papa
meg a diáktársai összedobták a pénzüket, hogy petróleumot vegyenek az
egyetlen közös lámpájukba. Persze teliholdnál nem gyújtottak lámpát.
Kiültek az udvarra, ott tanultak hajnalig. Én is ugyanezt csináltam, amíg
iskolába jártam. Tudtál róla, Libbi-a? Most már érted, hogy lehet az, hogy
a telihold nemcsak gyönyörű, hanem olcsó is?
Egyik este, amikor a papa tanulás után éppen hazafelé igyekezett, vala-
melyik sikátorból részeg ember ugrott elé, és elállta az útját. Egy férfika-
bátot tartott a kezében, és meglóbálta a papa orra előtt. – Ezt a kabátot –
mondta – a családom több nemzedéke hordta, de most muszáj eladnom.
Nézz rám! Láthatod az arcomon, hogy egyszerű ember vagyok. Mihez
kezdjek én egy ilyen finom, flancos holmival?
A papa szemügyre vette a kabátot, amit kitűnő szövetből varrtak, s a
szabásából meg a fazonjából ítélve divatos, szinte vadonatúj darabnak
látszott. Ne felejtsd el, Libbi-a, hogy ez 1948-ban történt, amikor a nacio-
nalisták és a kommunisták Kína megkaparintásáért marakodtak. Ki en-
gedhette meg magának azokban az időkben, hogy ilyen kabátot viseljen?
Csak valami fontos személyiség, egy magas rangú hivatalnok, egy vesze-
delmes ember, aki abból gazdagodott meg, hogy kenőpénzt csikart ki a
megfélemlített szegényektől. A mi papánk nem szabóvattát hordott az
esze helyén. De nem ám! Rögtön rájött, hogy a részeg lopta valahol azt a
kabátot, és mindketten a fejükkel fizethetnek, ha lopott holmival üzletel-
nek. De amint a papa megtapogatta azt a pompás kelmét, úgy járt, mint a
pókháló fogságába esett legyecske. Többé nem tudott szabadulni, képte-
len volt megválni tőle. Amint végigsimította egy gazdag ember kabátjá-
nak a varrásait, hirtelen eszébe jutott, hogy ennél közelebb még sosem
került ahhoz a jobb, kellemesebb élethez, amire annyira áhítozott. És ez a
veszedelmes érzés veszedelmes vágyat, a vágy pedig veszedelmes gon-
dolatot szült.
A papa rákiáltott a részegre: – Te loptad ezt a kabátot, gazember! Azt is
tudom, kitől, mert jól ismerem az illetőt. Gyerünk! Azonnal mondd meg,
hol szerezted, vagy rendőrt hívok! – A bűnös tolvaj nyomban eldobta a
kabátot, és rémülten elszaladt.
Otthon, a kis szobánkban a papa megmutatta a kabátot anyámnak. Ké-
sőbb ő mesélte el nekem, hogyan bújt bele a papa a kabátba, s hogyan
képzelte el, hogy az előző tulajdonos minden ereje és hatalma átáramlik a
karjába, az egész testébe. Az egyik zsebben vastag szemüveget talált.
Nyomban föltette, majd széles mozdulattal magasba emelte az egyik ke-
zét, s lelki szemeivel már látta is, amint száz ember haptákba vágja ma-
gát, aztán alázatosan hajlongani kezd előtte. Halkan tapsolt egyet, és ál-
maiból tucatnyi szolga sietett elő, hogy vacsorát hozzon neki. A képzelet-
beli finom falatokkal megtömött bendőjét simogatta. És ekkor megérezte,
hogy van valami a szövet alatt.
Ejnye, mi lehet ez? Valami kemény tárgyat rejtettek a bélés alá. Anyám
a kisollójával fölvagdosta a cérnát a varrás mentén. Te, Libbi-a, amikor
meglátták, mi lapul abban a kabátban, szerintem úgy kavarogtak a gon-
dolataik, akár az örvénylő viharfelhők. Jókora iratcsomó esett ki a bélés
alól – Amerikába szóló hivatalos bevándorlási dokumentumok! Az első
oldalon egy név állt – Jí Csun – kínaiul. Alatta pedig angolul: Jack Jí.
Képzeld csak el, Libbi-a! Azokban a polgárháborús időkben az ilyen
papírok egy vagyonba kerültek. Többet értek, mint megannyi emberélet!
Néhány hitelesített iskolai bizonyítvány, egy karantén alól mentesítő or-
vosi igazolás, egy diákvízum, a San Franciscó-i Lincoln Egyetem befoga-
dó nyilatkozata, és az első évi tandíj befizetéséről szóló nyugta került a
papa reszkető kezébe! Belenézett a borítékba: odautazásra szóló hajóje-
gyet és kétszáz USA-dollárt talált benne, azonkívül egy listát, amelyről
bebiflázhatta, mit kell válaszolnia partraszállás után a bevándorlási hiva-
tal tisztviselőinek, hogy simán beengedjék Amerikába.
Jaj, Libbi-a, ez nagyon piszkos ügy volt! Hát nem érted, mit beszélek?
Akkoriban a kínai pénz nem ért semmit. Az a Jí nevű férfi biztos renge-
teg aranyért szerezte a papírokat. Olyanoknak tett szívességet értük, akik
rosszban sántikáltak, sőt bűnt követtek el. Másképp nem juthatott hozzá
az iratokhoz. Lehet, hogy titkokat árult el a nacionalistáknak? Talán az
okmányokért cserébe kiadta nekik a Népi Felszabadító Hadsereg vezérei-
nek nevét?
Anyám halálra rémült. Könyörögni kezdett a papának, hogy dobja be
azt a kabátot a Li folyóba. De a papa vérszemet kapott, úgy meredt
anyámra, mint egy veszett kutya. – Most változtathatok a sorsomon! – ki-
áltotta. – Végre gazdag ember lehetek! – Azt mondta anyámnak, költöz-
zön a nővéréhez Csangmianba, ott várjon rá. – Ha egyszer eljutok Ameri-
kában, elküldök érted és a kislányunkért. Megígérem.
Anyám annak az idegennek az útlevélképét nézte, akivé a papa hama-
rosan átalakult: Jí Csun, Jack Jí. Komor arcú, sovány férfi volt, mindössze
két évvel idősebb a papánál, de távolról sem olyan jóképű, mint ő. Ez a
rövid hajú, sunyi ábrázatú, rideg tekintetű Jí vastag pápaszemet hordott.
Tudod, Libbi-a, a szemünkön rögtön meglátszik, mi lakik a szívünk mé-
lyén, és anyám szerint ez a Jí pont úgy nézett ki, mint aki csak úgy ráför-
med az emberre: – Takarodj az útból, hitvány féreg!
Aznap este anyám végignézte, ahogy a papa Jívé változott: levágta a
haját, belebújt az idegen kabátjába, föltette a szemüvegét. És amikor a
papa elébe állt, apró szemében anyám Jí jéghideg pillantását látta, amely-
ből eltűnt minden gyöngédség, minden szeretet. Anyám azt mondta, úgy
érezte, mintha a papa belebújt volna annak a fényképen látható dölyfös
és hatalmas Jínek a bőrébe – látszott rajta, hogy meg akar szabadulni a
múltjától, s alig várja, hogy új életet kezdhessen.
Hát így lopta a papa a nevét. Fogalmam sincs, hogy hívták eredetileg.
Én akkor még nagyon kicsi voltam, és aztán, hiszen tudod, meghalt az
anyám. Te szerencsés vagy, amiért nem történt veled ilyen tragédia. Ké-
sőbb, amikor felnőttem, a nénikém azért nem volt hajlandó megmondani
nekem a papa igazi nevét, mert a papa elhagyta az ő húgát. A nénikém
így állt bosszút rajta. És anyám sem volt hajlandó megmondani, még a
halála után sem. De gyakran töprengtem rajta, hogy hívták valójában a
papát. Néhányszor meghívtam, látogasson meg, jöjjön el hozzám a Jin vi-
lágból. De a többi jin barátomtól úgy hallom, ő nem is közéjük került, ha-
nem elakadt valami ködös helyen, ahol az emberek azt hiszik, minden
hazugságuk igaz. Hát nem szomorú ez, Libbi-a? Ha megtudhatnám a
papa igazi nevét, én bizony megsúgnám neki, mert akkor végre elmehet-
ne a Jin világba, megkövethetné anyámat, bocsánatot kérhetne tőle, és bé-
kességben élhetne az őseinkkel.
Ezért kell Kínába utaznod, Libbi-a. Amikor tegnap megláttam azt a le-
velet, azt mondtam magamban: Ez a sorsod, ennek így kell történnie! Le-
het, hogy a csangmianiak még mindig emlékeznek a papa nevére. A né-
nikém biztosan, erre mérget vennék. A férfi, aki Jívé változott. Nagyma, a
nénikém, mindig így hívta a papát. Majd te megkérdezed Nagymától,
amikor elmész hozzá. Kérdezd meg tőle a papánk igazi nevét!
Jaj, hogy én milyen butaságokat hordok össze! Hiszen nem is tudnád
megkérdezni tőle! Nagyma nem beszéli a mandarin nyelvet. Olyan öreg,
hogy sosem járt iskolába, sehol nem tanulhatta meg. Csak a csangmiani
tájszólást ismeri, de az se nem hakka, se nem mandarin, hanem a kettő
keveréke, és egyedül a falubeliek értik. Amellett nagyon óvatosnak kell
lenned, ha Nagymát a múltról faggatod. Ravaszul kell kérdezgetned, kü-
lönben úgy elkerget, mintha egy mérges gúnár csipkedné a lábadat. Én
aztán tudom, milyen! Ha dühbe gurul, megnézheted magad!
De ne izgulj, én is veled megyek. Hiszen már megígértem, és én sosem
felejtem el az ígéreteimet, mindig állom a szavamat. Mi ketten, te meg én,
visszaváltoztathatjuk apánk nevét az igazira. Aztán végre-valahára
együtt elküldhetjük őt a Jin világba.
És Simon! Neki is muszáj velünk jönnie. Így megírhatjátok azt az újság-
cikket, és megkeresitek az útiköltségeteket. Egyébként is szükségünk van
rá, hogy legyen, aki cipeli a csomagokat. Rengeteg ajándékot kell vin-
nem. Nem mehetek haza üres kézzel. Amíg odaleszünk, majd Virgie főz
Georgie-ra, nem is olyan rossz szakácsnő, Georgie nem fog belehalni, sőt
a kutyádra is vigyáz, senkit nem kell pénzért felfogadnod.
Igen, igen, hármasban utazunk, Simon, te meg én. Azt hiszem, ez a leg-
praktikusabb, legjobb módja, hogy megváltoztasd a nevedet.
Na, mit szólsz hozzá, Libbi-a?
 12
MIKOR A LEGJOBB KACSATOJÁST ENNI

Kuan sosem meggyőző érvekkel éri el a célját. Sokkal hatékonyabb keve-

rék módszert választ. A lelkierőt csöpögő vízcseppekkel felőrlő kínai kín-
zást egy idegtépő amerikai kriminológiai eljárással párosítja: ráharaptat a
csalira, aztán addig hergel, amíg be nem adom a derekamat.
– Te, Libbi-a, melyik hónapba megyünk Kínába, megnézni szülőfalum?
– kérdezi.
– Már megmondtam, hogy én nem megyek. Talán elfelejtetted?
– Jaj, persze, persze! Oké, szóval szerinted melyik hónapba kéne men-
ni? Szeptember tán még túl meleg. Október, van túl sok turista. Novem-
ber, se nem túl meleg, se nem túl hideg, lehet, hogy ez lesz legjobb.
– Felőlem!
Másnap Kuan közli velem: – Képzelsz, Libbi-a, Georgie nem utazhat,
szabadsága nem elég neki. Mit gondolsz, Virgie és mama eljön velem?
– Biztosan. Kérdezd meg tőlük.
– Ajaj, Libbi-a! – sopánkodik egy hét múlva Kuan. – Már megveszek
három jegy, de Virgie most kap új állás, mama pedig fölszed új fiú. Mind
a kettő mondja, sajnálok, nem tudok menni veled. És utazási ügynök is
mondja, sajnálok, de jegy ára nem tudok visszafizetni. – Kuan fájdalmas
pillantást vet rám. – Ajaj, Libbi-a, most micsináljak?
Azon töröm a fejemet, hogy én mit csináljak. Úgy tehetnék, mintha be-
dőlnék neki, és ráharapnék a csalira, de nem visz rá a lélek, hogy átver-
jem. – Majd utánanézek, nem találok-e valakit, aki szívesen veled menne
– felelem végül.
Este felhív Simon. – Gondolkoztam ezen a kínai utazáson. Nem aka-
rom, hogy lemaradj róla, csak azért, mert időközben tönkrement a házas-
ságunk. Vigyél magaddal egy másik írót, például Chesnicket vagy Kellyt.
Egyik jobb, mint a másik. Mindkettőnek az útirajz a specialitása. Ha aka-
rod, felhívom őket, és összehozlak velük.
Szóhoz sem jutok a meglepetéstől, Simon pedig folytatja. Megpróbál
rábeszélni, hogy utazzam csak el Kuannal, azt mondja, kész haszon,
hogy a nővérem ennyi év után először tér haza a szülőfalujába, legalább
személyes hangvételű sztori kerekedik ki belőle. Meghányom-vetem ma-
gamban az elhangzottak lényegét: az összes variációt végigzongorázom.
Talán van rá esély, hogy barátok lehetünk, ugyanolyan jó haverok, mint
akkor voltunk, amikor megismerkedtünk. Miközben tovább csevegünk
telefonon, fölidézem, mi is vonzott bennünket egymáshoz a kezdet kez-
detén: azért melegedtünk úgy össze, mert minél többet beszélgettünk,
annál logikusabbá, szellemesebbé vagy szenvedélyesebbé váltak a gon-
dolataink. És ekkor hirtelen szomorúsággal tölt el mindaz, amit az elmúlt
évek során elvesztettünk: sajnálom, hogy elillant az az izgalom, ami min-
den alkalommal megdobogtatta a szívünket, ha ráeszméltünk, milyen
csodálatos érzés ugyanakkor, ugyanott élni ezen a világon.
– Simon – mondom a kétórás beszélgetés végén –, szeretném, ha tud-
nád, milyen nagyra értékelem mindezt… Azt hiszem, jó lenne, ha egy
szép napon barátok lehetnénk.
– Én mindig a barátod voltam, és az is maradok – feleli.
Ebben a pillanatban úgy érzem, már nem kell erőnek erejével fegyel-
meznem magam, és megkérdezem: – Hát akkor miért nem jössz el ve-
lünk Kínába?

***

A gépen figyelni kezdek, nem észlelek-e baljós jeleket, mert amikor beje-
lentkeztünk a repülőtéren, Kuan így szólt hozzám: – Te, én meg Simon –
megyünk Kínába! Ez sorsunk nekünk, hogy végre együtt leszünk.
És én hirtelen úgy gondolok a Sorsra, mint a Végzet szinonimájára. La-
tinul is eszembe jut a szó: fátum. Valami fatális szerencsétlenségtől félek.
Mit mondjak, az sem lendít rajtam, hogy ennek a kínai légitársaságnak,
amit Kuan az engedményes jegyárak miatt választott, az elmúlt hat hó-
nap során három gépe zuhant le, kettő közülük éppen akkor, amikor Kuj-
linban landolt, pontosan ott, ahová mi is igyekszünk, csak előbb röpke
négy órácskát dekkolunk a hongkongi tranzitban. Amikor körülnézek a
fedélzeten, a bizalmam újabb zuhanórepülésbe kezd, ugyanis a bennün-
ket üdvözlő kínai stewardessek skót szoknyában és hozzá illő hetyke kis
barettben feszítenek. Mivel nem tudom mire vélni ezt a különös viseletet,
már abban is kételkedem, hogy a személyzet képes volna-e megbirkózni
a helyzettel, ha géprablók akarnának eltéríteni bennünket, ha útközben
elromlana néhány fontos műszer, vagy ha kényszerleszállást kéne végre-
hajtanunk a nyílt tengeren.
Kuant és Simont követve én is végigbotorkálok a keskeny passzázson,
s közben észreveszem, hogy Simonon és rajtam kívül egyetlenegy fehér
ember sem akad a turistaosztályon. Vajon jelent ez valamit?
A fedélzeten lévő sok-sok kínaihoz hasonlóan Kuan is degeszre tömött
szatyrokat szorongat mindkét kezében: azokat az ajándékokat cipeli ben-
nük, amelyek már nem fértek be a reptéren feladott bőröndökbe. Elkép-
zelem, mit mond majd a szpíker a holnapi tévéhíradóban: – Egy autoszi-
font, számos hűtődobozt, valamint több csomag wisconsini ginszenggyö-
keret találtak a kifutópályát borító roncsok és hulladékok között a tragi-
kus repülőgép-szerencsétlenség után, amelyben életét vesztette az első
osztályon utazó, athertoni illetőségű Horatio Tewksbury, továbbá négy-
száz kínai származású polgár, aki arról álmodozott, hogy Amerikában
befutott, sikeres emberként látogathat haza ősei szülőföldjére.
Hangosan felnyögök, amikor kiderül, hova szól a jegyünk. A középső
sor kellős közepén fogunk ülni, jobbról is, balról is vadidegenek közé
ékelődve. A passzázs túlsó végéből egy öregasszony mered ránk sava-
nyú ábrázattal, aztán köhögni kezd, s jól hallhatóan valamelyik közelebb-
ről meg nem határozható istenséghez imádkozik, nehogy bárki elfoglalja
a mellette lévő három üres helyet, mert, mint mondja, ő súlyos beteg, al-
vásra van szüksége, és le kell feküdnie. Egyre csúnyábban köhög, majd’
megfullad, de úgy látszik, az istenség éppen ebédszünetet tart, mert nem
akadályoz meg bennünket benne, hogy éppen oda üljünk le.
Végre betolják az italokkal megrakott zsúrkocsit. Némi felüdülésre
vágyva gin-tonikot kérek, de a stewardess nem érti, mit akarok.
– Gin-tonik – ismétlem, majd kínaiul hozzáteszem: – Citromkarikával,
ha lehet.
A stewardess a kolléganőjével pusmog, de hiába, ő is tanácstalanul vo-
nogatja a vállát.
– Skót whisky is jó lesz – próbálkozom. – Van whiskyjük?
 Jót nevetnek. Azt hiszik, viccelek.
Naná, hogy van skót whiskytek, ordítanám legszívesebben. Nektek ne
lenne? Nézzetek a tükörbe! Itt flangáltok tetőtől talpig skót maskarában!
De sajnos nem tudom, hogy mondják kínaiul a whiskyt, és Kuannak
esze ágában sincs segíteni rajtam. Épp ellenkezőleg: elégedett vigyorral
szemléli tehetetlen dühömet meg a zavartan ácsorgó stewardesseket. Vé-
gül beadom a derekamat, és diétás kólát rendelek.
Eközben a másik oldalamon ülő Simon már kinyitotta a laptopját, és
repülőgépes szimulációs játékot játszik. – Hú, hú, huhúúú! Ó, a francba! –
rikkantja, aztán a számítógépből recsegés-ropogás hallatszik, mintha le-
zuhanna a gép. Simon felém fordul. – Bishop kapitány tájékoztatja tisztelt
utasait, hogy egy italra a vendégei.
Kuan örömmámorban úszik, egész úton úgy viselkedik, mintha becsí-
pett volna. Fülig ér a szája, folyton a karomat szorongatja. Tulajdonkép-
pen nem csoda. Harminc év után először léphet kínai földre, és hazame-
het a szülőfalujába, Csangmianba, ahol tizennyolc éves koráig élt. Vi-
szontláthatja a nagynénjét, azt az öregasszonyt, akit Nagymának nevez,
aki fölnevelte, s aki, szerinte, úgy verte, mint szódás a lovát, sőt az arcát
is úgy összecsipkedte, hogy máig is meglátszanak rajta a holdsarló alakú
kis sebhelyek.
És Kuan persze a hajdani iskolatársaival is találkozni fog, legalábbis
azokkal, akik túlélték az elutazása után kirobbant kulturális forradalmat.
Már alig várja, hogy elkápráztathassa a barátait a tökéletes angol nyelv-
tudásával, az amerikai jogosítványával, no meg a fényképekkel, amelyek
a macskájáról készültek. A szóban forgó kis kedvenc a nemrégiben áru-
házi árleszállításon vásárolt virágmintás kanapén heverészik, amit, „kép-
zelsz, adnak fél áron, Libbi-a, pedig van rajta csak icipici lyuk, ami kutya
se nem vesz észre”.
Kuan éppen arról beszél, hogy az anyja sírjához is ellátogat majd, és
szépen rendbe hozza, lesöprögeti. Megígéri, hogy elvisz abba a kis völgy-
be, ahol annak idején elásott egy kincsesládát, sőt mivel én vagyok a leg-
kedvesebb húgocskája, a gyerekkori búvóhelyét is meg fogja mutatni ne-
kem, azt a mészkőbarlangot, amelyben varázserejű forrás csörgedezik.
Miközben mesél, arra gondolok, hogy életemben először látom majd
Kínát. Gyerekkorom óta most először fordul elő, hogy Kuan egyhuzam-
ban két hétig mellettem lesz. És Simon meg én most először utazunk úgy
együtt valahová, hogy nem együtt, nem közös hálószobában töltjük az éj-
szakát.
Simon és Kuan közé préselődve hirtelen rádöbbenek, micsoda őrült-
ségre vállalkozom – elvégre csaknem huszonnégy óra keserves fizikai
kínjait kell kiállnom a repülőgépeken meg a reptereken, a lelki kínokról
nem is beszélve, hiszen azzal a két emberrel vágok neki az útnak, akik-
nek a legnagyobb szívfájdalmamat és félelmeimet köszönhetem. De ha
vissza akarom nyerni a lelki nyugalmamat, pontosan ezt kell tennem.
Persze gyakorlati okok is vezérelnek – egyrészt az újságcikk, másrészt az,
hogy ki akarom deríteni apám igazi nevét. Ám elsősorban azért megyek,
mert attól félek, később nagyon megbánom, ha otthon maradok. Az ag-
gaszt, mi lesz, ha egy napon, visszatekintve, fölmerül bennem a kérdés:
mi lett volna, ha mégis elutazom?
Lehet, hogy Kuannak igaza van, és tényleg a sors rendelte így. Elvégre
a sorsban nincs logika, az ember éppúgy hiába próbálná észokokkal jobb
belátásra bírni, mint a tornádót, a földrengést vagy egy terroristát. A Sors
alighanem Kuan leánykori neve.

***

Tízórányira vagyunk Kínától. A szervezetem máris teljesen megkergült:

fogalma sincs, nappal van-e vagy éjszaka. Simon szunyókál, én szemhu-
nyásnyit sem aludtam, Kuan épp most ébred föl.
Nagyot ásít, de máris teljesen éber. Látom rajta, milyen izgatott. Nem
fér a bőrébe, fészkelődik, a párnáját csapkodja, aztán megkérdezi: – Min
törsz te fejed, Libbi-a?
– Ó, csak azon gondolkozom, hogyan kéne ezt a cikket összehozni. –
Indulás előtt útitervet készítettem, és fölírtam a legfontosabb teendőket.
Számításba vettem, hogy a hosszú repüléstől meg az időeltolódástól hul-
lafáradt leszek, hogy eleinte nyilván nehezen fogok majd tájékozódni,
hogy be kell cserkésznem a fotózásra érdemes helyszíneket, hogy a fluo-
reszkáló kék égen kívül semmiféle fényforrást nem találok. Emlékeztető-
ül feljegyeztem, hogy feltétlenül kapjak lencsevégre néhány kis zöld-
ségüzletet meg nagy szupermarketet, jó pár gyümölcsösstandot és vete-
ményeskertet, azonkívül tűzhelyeket, kemencéket, edényeket, evőeszkö-
zöket, fűszereket és étolajokat, minden mennyiségben. Éjszakákon át ál-
matlanul hánykolódtam, azon izgulva, hol fogunk megszállni, és mibe
kerül majd ez a kiruccanás. Úgy éreztem, az lesz a legnagyobb probléma,
hogy Csangmian nagyon messze van Kujlintól – Kuan szerint kocsival
három óra alatt érünk oda! Az utazási ügynök meg sem tudta mutatni a
térképen a falut. Egy kujlini hotelban foglalt nekünk két szobát, egyen-
ként és éjszakánként hatvan dollárért. Nyilván léteznek olcsóbb szállo-
dák is, gondoltam, de ezeket majd csak a tetthelyen lehet felkutatni.
– Őszintén megmondok neked, Libbi-a – szólal meg újra Kuan –, hogy
dolgok Csangmianba nem túl flancosak.
– Nem baj – felelem. Kuan már jó előre elmesélte, hogy a szülőfalujá-
ban egyszerű ételeket esznek, amilyeneket ő szokott főzni nekünk, és
nem a méregdrága kínai éttermekben kapható ínyencségekhez hasonló-
kat. – Én valójában nem ételkülönlegességeket akarok fényképezni –
nyugtatom meg. – Hidd el, hogy nekem nem kell se pezsgő, se kaviár.
– Kaviár? Az mi az, hogy kaviár?
– Jaj, hiszen te is tudod! Halikra!
– Aha! Van az sok Kínába! De van ám! Kavikra, rákikra, garnélikra, tyú-
kikra… vagy hívják azt tojás? Igen, igen, van mindegyik. Azonkívül ezer-
éves kacsatojás! Persze igazából nem ezeréves, legföljebb egy, kettő, há-
rom… Ó! Jut eszembe! Én tudok, hol találsz öregebb kacsatojás. Bizony!
Réges-régen dugok el párat jó helyre.
– Tényleg? – kérdezem felvillanyozva. Ez jól hangzik, érdekes adalék
lehet a cikkhez. – Kislánykorodban dugtad el őket?
– Húszéves koromig mindig dugok el kacsatojás.
– Húszéves korodig?… Hiszen akkor már Amerikában voltál!
Kuan rejtélyesen mosolyog. – Nem mostani életbe. Dehogyis! Előzőbe! –
Újra hátradől, a párnára hajtja a fejét. – Kacsatojás… jaaaj, az de finom…
Miss Banner, ő nem nagyon szeret. Később, mikor jön éhínség, ember
megesz bármi, patkány, szöcske, kabóca, mindegy. Miss Banner akkor
mondja, ezeréves kacsatojásnak van jobb íze, mint ezeknek… Majd ha
érünk Csangmianba, Libbi-a, megmutatok neked, hol dugtam el őket. Le-
het, egy pár megvan még most is. Megyünk megkeresni mi ketten, csak
te meg én, jó lesz?
Bólintok. Ragyog az arca a boldogságtól. Ez egyszer nem idegesít Kuan
képzeletbeli előző élete, sőt kifejezetten elbűvöl az ötlet, hogy Kínában
nem létező kacsatojások után fogunk kutatni. Megnézem, mennyi az idő.
Tizenkét óra múlva érünk Kujlinba.
– Hm, hm. Kacsatojás… – motyogja Kuan kínaiul.
Rásandítok. Látom rajta, hogy ő máris ott van: képzeletben megérke-
zett a letűnt idők álomvilágába.

***

Kacsatojás! Úgy szerettem a kacsatojást, hogy még loptam is. Mindennap

reggeli előtt loptam a kacsatojást, kivéve vasárnap. Persze nem voltam
olyan hitvány, alávaló tolvaj, mint Köpönyeg generális. Nem, nem. Én
csak azt vittem el, ami másnak úgysem kellett, mindössze egy-két tojást,
nem többet. A Jézus-imádók különben sem ették, jobban szerették a tyúk-
tojást. Nem tudták, hogy a kacsatojás igazi luxus – és borzasztóan drága,
ha Csintanban veszi az ember Ha tudták volna, milyen sokba kerül a ka-
csatojás, folyton arra fájt volna a foguk. És akkor velem mi lett volna?
Megnézhettem volna magam!
Ha ezeréves kacsatojásokat akar az ember, akkor nagyon-nagyon friss
tojásokkal kell kezdenie, mert ha nem… hadd gondolkozzam, mi is lesz,
ha nem azokkal kezdi… nem tudom, mert én mindig csak a legfrisseb-
bekből válogattam. Lehet, hogy a régebbiekben már csontok és csőrök
növekednek. Na, mindegy. Én ezeket a nagyon-nagyon friss tojásokat
egy korsóba tettem, amit előzőleg mésszel és sóval töltöttem meg. A me-
szet a nagymosáshoz használtam, abból tettem félre, amennyi kellett. Sót
már sokkal nehezebben szereztem, akkoriban nem lehetett olyan olcsón
kapni, mint manapság. Szerencsémre a külföldieknek rengeteg volt belő-
le, mert csak akkor ízlett nekik az étel, ha olyan sós volt, akár a tengervíz.
Szó se róla, én is szerettem a sós ételeket, de nem mindent sóztam agyon.
Bezzeg a külföldiek! Amikor asztalhoz ültek, mást se hallottam tőlük: –
Kérem, adja ide a sót, legyen szíves. – Folyton a sót kérték egymástól, és
még jobban megsózták az ennivalójukat.
Én a szakácsnőtől loptam a sót. Ermeinek hívták, másodszülött lány
volt egy olyan családban, amelyikben egyáltalán nem született fiúgyerek,
így aztán Ermei senkinek se kellett. A szülei beadták a misszionáriusok-
hoz, hogy ne kelljen férjhez adniuk és hozományt fizetniük. Ermei meg
én suttyomban, a külföldiek háta mögött üzleteltünk, bár nem lett volna
szabad. Az első héten egy tojást adtam neki, ő meg cserében sót öntött a
tenyerembe. De a következő héten ugyanennyi sóért már két tojást akart!
Az a lány aztán ismerte a csíziót! Tudta, hogyan kell alkudozni!
Egyik nap Túl Késő doktor rajtakapott minket. Én éppen kimentem a
folyosóra, ahol minden hét első napján a nagymosást csináltam. Amikor
megfordultam, ő rábökött a tenyerem fészkében domborodó kis fehér ha-
lomra. Villámgyorsan ki kellett találnom valamit. – Ó, ez a foltok miatt
kell! – mondtam. Nem hazudtam. Tényleg azért kellett a só, hogy foltosra
fessem a tojáshéjakat. De Túl Késő doktor nem tudott kínaiul, nem értet-
te, mit beszélek, így aztán, mit volt mit tenni, az egész méregdrága sót
beleszórtam egy vödör hideg vízbe. A doktor még mindig árgus szem-
mel figyelt, hát kirángattam egy ruhadarabot a hölgyek fehérneműs ko-
sarából, beledobtam a vödörbe, és sikálni kezdtem. – Látod? – kérdez-
tem, s fölemeltem azt a sós holmit. Kis híján elájultam! Egérkisasszony
havibajtól vérfoltos bugyogóját tartottam a kezemben! Túl Késő doktor
meg – jaj, Libbi-a, azt látnod kellett volna, milyen képet vágott a nyomo-
rult! A vérfoltoknál is vörösebb volt az ábrázata. Miután elment, majd-
nem sírva fakadtam, amiért az összes sót így elpocsékoltam. De amikor
kihalásztam a vízből Egérkisasszony bugyogóját, mit gondolsz, mit lát-
tam? Képzeld, kiderült, hogy igazat mondtam! A vérfoltok egytől egyig
eltűntek! Jézus csodát tett! Bizony, mert attól a naptól fogva annyi sót vi-
hettem el, amennyit akartam: egy marékkal a foltokhoz, egy marékkal a
tojásokhoz. Már nem kellett suttyomban beosonnom a konyhába Ermei-
hez. De azért hébe-hóba adtam neki egy-egy tojást ajándékba.
A meszet, a sót meg a tojásokat agyagkorsókba tettem. A korsókat egy
Ceng nevű félfülű házalótól kaptam kint, az ösvényen, mindjárt a folyosó
előtt. Egy tojásért adott egy repedt korsót, amiben már nem lehetett olajat
tartani, mert kiszivárgott belőle. Cengnek mindig nagyon sok repedt kor-
sója volt, én meg azt gondoltam magamban, ez az ember vagy nagyon
ügyetlen, és összetöri a portékáját, vagy bolondul a kacsatojásért. Később
aztán megtudtam, hogy nem a kacsatojásért bolondul, hanem értem! Ez
az igazság, Libbi-a! Neki fél füle és sok repedt korsója volt, nekem pedig
fél szemem és sok finom tojásom – talán ezért találta úgy, hogy összeillő
pár vagyunk. Sose mondta, hogy feleségül akar venni, egy árva szóval
sem. De én tudtam, hogy ez jár az eszében, mert egy alkalommal olyan
korsót adott, amin egyetlenegy repedést se láttam. Amikor figyelmeztet-
tem, hogy a korsó teljesen ép, ő fölkapott egy követ, és lecsapott egy kis
szilánkot a korsó szájáról, aztán a kezembe nyomta a csorba korsót. Hát
így jutottam hozzá a korsóimhoz – meg egy kis széptevéshez.
Hosszú hetek teltek el, mire a mész és a só átszivárgott a tojáshéjon. A
tojásfehérje megzöldült, a sárgája pedig megfeketedett. Ezt onnan tud-
tam, hogy néha megettem egyet, mert látni akartam, bekenhetem-e már
sárral az összes többit. A sarat szerencsére nem kellett lopnom. A Kísér-
tetkereskedő házában annyit kotyvasztottam vízből és homokból,
amennyit csak akartam. A még nedves, sárral bekent tojásokat papírba
csomagoltam, a Jó Hír című füzet kitépett lapjaiba. Aztán a tojásokat egy
kis kemencébe raktam, amit téglából építettem. A téglákat se loptam,
mindegyik a falból potyogott ki, és megrepedt. A repedésekbe egy mér-
gező növény ragacsos gyantáját csöpögtettem. Így a nap besütött a repe-
déseken, a bogarak viszont beleragadtak a gyantába, és nem tudták meg-
enni a tojásaimat. A következő héten, amikor a sárréteg megszáradt és
megkeményedett, szépen visszatettem a tojásokat az agyagkorsóimba,
aztán valamennyit elástam a Kísértetkereskedő kertjének északnyugati
sarkában. Mielőtt véget ért az életem, tíz korsósorom volt, mindegyik tíz
lépés hosszú. Még most is ott kell lenniük. Biztos vagyok benne, hogy
nem ettem meg mindet. Nagyon sokat félretettem.
Mert nekem a kacsatojás túl jó volt ahhoz, hogy megegyem. Arra gon-
doltam, hogy a tojásból kiskacsa lehet. A kiskacsából pedig nagy kacsa.
És a nagy kacsa sok-sok embert jóllakathat a Bogáncs-hegységben. A Bo-
gáncs-hegységben ritkán ettünk kacsát. Valahányszor megettem egy to-
jást – mert néha bizony ez is előfordult –, húsz éhes embert láttam. Hát
hogy esett volna jól? Ha tojásra fájt a fogam, de nem ettem meg, hanem
inkább épségben megőriztem, elégedett voltam magammal, hiszen az-
előtt semmim sem volt. Takarékoskodtam, nem faltam föl mohón, és nem
is prédáltam el a kincseimet, bár, ahogy már említettem, hébe-hóba ad-
tam egy-egy tojást Ermeinek meg persze Lao Lunak is.
Lao Lu szintén félretette a tojásait. Mindegyiket a kapusfülkében ásta
el, az ágya alá, mert, mint mondta, így legalább álmodozhat róla, hogy
egy szép napon megkóstolja őket. Hozzám hasonlóan ő is arra várt, hogy
eljöjjön a legjobb pillanat, amikor megeheti a tojásait. Akkoriban még
egyikünk sem tudta, hogy a legjobb pillanat majd a legrosszabb lesz.

***

Vasárnaponként a Jézus-imádók mindig jól bereggeliztek. Ez volt a szo-

kás: hosszú imádság, tyúktojások, vastag füstölthús-szeletek, kukoricale-
pény, görögdinnye, hideg forrásvíz a kútból, aztán újabb hosszú imád-
ság. A külföldiek szerették együtt enni a hideg és meleg ételeket, pedig
ez nagyon egészségtelen! Azon a napon, amelyikről most beszélek, Kö-
pönyeg generális degeszre ette magát, majd fölállt az asztaltól, csúnyán
fintorogni kezdett, és közölte, fáj a gyomra, de annyira, hogy még Isten
házába sem tud elmenni. Legalábbis Jiban ezt mondta nekünk.
Így aztán nélküle mentünk el a Jézus gyülekezetbe, s miközben a pa-
don üldögéltem, észrevettem, hogy Miss Banner egyfolytában dobol a lá-
bával, egy pillanatra se hagyja abba. Izgatottnak és boldognak látszott.
Amint a mise véget ért, fölkapta a zenélődobozát, s a szobájába sietett.
A hideg maradékokból összecsapott délebédre Köpönyeg generális
nem jött ki az ebédlőbe. Miss Banner sem. A külföldiek előbb Köpönyeg
hűlt helyére meredtek, aztán Miss Banner üres székére. Egy árva szót se
szóltak, de azért én tudtam ám, mit gondolnak magukban. Ebéd után
visszavonultak a szobáikba egy kis délutáni sziesztára. A gyékényemen
fekve hallottam, hogy a zenedobozból az a dal szól, amit borzasztóan
megutáltam. Azt is hallottam, hogy Miss Banner ajtaja előbb kinyílik,
majd becsukódik. Mindkét fülemet befogtam, de csukott szemmel is ma-
gam előtt láttam, ahogy Miss Banner Köpönyeg fájó hasát simogatja. Vé-
gül a zene elhallgatott.
Arra ébredtem, hogy a lovász torkaszakadtából ordítva szalad végig a
folyosón: – Az öszvér, a bölény, a szekér! Mind eltűnt! Mind oda van! –
Valamennyien kiugrottunk a szobánkból. Ekkor Ermei futott ki a kony-
hából. – Elloptak egy füstölt csülköt meg egy zsák rizst! – kiáltotta. A Jé-
zusimádók semmit sem értettek az egészből, és kiabálva hívták Miss Ban-
nert, hogy jöjjön gyorsan, fordítsa le angolra a kínai szavakat. De Miss
Banner ajtaja zárva maradt. Így aztán Jiban tudatta a külföldiekkel, mit
mondott a lovász meg a szakácsnő. Ekkor az összes külföldi berohant a
szobájába. Egyszer csak előbukkant Egérkisasszony, aki sírva tapogatta a
nyakát, mert elvesztette azt a medált, amelyben a halott kedvese hajtin-
csét őrizte. Túl Késő doktor meg az orvosi táskáját nem találta. Ámen
pásztornak és Mrs. Ámennek az egyik ezüsthátú hajkeféje és az egyik
aranykeresztje hiányzott, azonkívül a misszió következő hat hónapra ki-
utalt pénzének is lába kelt a szobájukból. Vajon ki tehette ezt? A külföldi-
ek sóbálvánnyá válva álltak, se szólni, se moccanni nem tudtak. Lehet,
hogy azon tűnődtek, vajon Isten miért éppen azon a napon engedte meg-
történni mindezt, amelyen őt imádják.
Lao Lu ekkor már ököllel verte Köpönyeg generális ajtaját, de hiába
dörömbölt, nem kapott választ. Lao Lu erre benyitott, benézett, aztán
csak annyit mondott: – Eltűnt! – Miss Banner ajtaján is bekopogott, de
vele is ugyanígy járt: Ő is eltűnt.
Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Azt hiszem, a külföldiek meg-
próbálták eldönteni, mitévők legyenek, hol keressék a két tolvajt. Csak-
hogy most már nem volt se öszvérük, se bölényük, se szekerük. De még
ha lett volna is, ugyan honnan tudhatták volna, hol keressék a szökevé-
nyeket? Merre mehetett Köpönyeg és Miss Banner? Délnek, Annamba?
Keletnek, a folyó mentén, Kantonba? Vagy a Kujcsou tartományba indul-
tak, ahol vademberek élnek? A legközelebbi rendőrség, ahol jelenteni le-
hetett ezt a súlyos bűncselekményt, Csintanban volt, Csangmiantól több-
órányi járóföldre. Igen ám, de minek? Mit csináltak volna a rendőrök, ha
meghallják, hogy a külföldieket a magukfajták rabolták ki? Jól kinevették
volna őket, hahaha!
Aznap este, a bogarak órájában, az udvaron üldögéltem, és néztem, ho-
gyan kergetik a denevérek a moszkitókat. Nem engedtem, hogy Miss
Banner belopózzon a gondolataimba. Egyre csak azt mondogattam ma-
gamban: „Ejnye, Nunumu, miért pazarolnál akár egyetlenegy gondolatot
is Miss Bannerre, egy ilyen nőszemélyre, akinek a gaz áruló kedvesebb,
mint a leghűbb barátnője? Mostantól sose felejtsd el, Nunumu, hogy nem
lehet megbízni a külföldiekben.” Később, a szobámban fekve, még min-
dig nem gondoltam Miss Bannerre: csöppet se voltam hajlandó aggódni
érte, haragudni rá vagy bánkódni miatta. De valami, fogalmam sincs, ho-
gyan, mégis kiszivárgott, mert görcsbe rándult a gyomrom, fájt a szívem,
sajogtak a csontjaim. Ezek az érzések úgy száguldoztak föl-alá bennem,
mintha menekülni próbálnának belőlem.
Másnap reggel, a hét első napján, ismét eljött a nagymosás ideje. Mi-
közben a Jézus-imádók soron kívüli gyűlést tartottak Isten házában, én
bementem a szobájukba, hogy összeszedjem a szennyesüket. Persze Miss
Banner szobájába be se tettem a lábamat. Szépen elsétáltam előtte. De az-
tán egyszer csak visszavitt a lábam, és mégis benyitottam. Első pillantá-
som a zenélődobozra esett. Nagyon meglepődtem. Miss Banner biztosan
túl nehéznek találta, ezért nem akarta magával cipelni. Nahát, ez a lusta
lány! Ekkor észrevettem a kosárban heverő szennyes holmiját. Bekukkan-
tottam a szekrényébe is. Láttam, hogy eltűnt a vasárnapi ünneplőruhája
meg a cipője, azonkívül a legszebb kalapja, két pár kesztyűje meg a nyak-
lánca, a narancssárga kőbe vésett női arccal. Bezzeg a sarkukon kását
kérő harisnyáit mind otthagyta!
Hirtelen gonosz ötletem támadt, és egy jó terv jutott eszembe. Bebu-
gyoláltam a zenélődobozt egy piszkos blúzba, és beletettem a ruhásko-
sárba. Végigcipeltem a folyosón, átvágtam a konyhán, és a keskeny átjá-
rón keresztül kivittem a szabadba. Beléptem a kapun a Kísértetkereskedő
kertjébe. Az északnyugati fal mellett, ott, ahol a kacsatojásaimat dugtam
el, még egy gödröt ástam, és Miss Banner emlékével együtt eltemettem a
dobozt.
Miközben a zenélődoboz sírja fölött egyengettem a földet, halk hangot
hallottam, mintha béka kuruttyolt volna: – Wa-ren! Wa-ren! – Elindultam
az ösvényen, csak úgy ropogtak a talpam alatt a száraz falevelek, de azért
ismét meghallottam a hangot. Most már tudtam, hogy Miss Banner sut-
tog a közelben. Elrejtőztem egy bokor mögött, és fölsandítottam a pavi-
lonra. Jaj, nekem! Miss Banner szellemét láttam odafönt! A haja miatt
néztem kísértetnek, mert kócosan, ziláltan lobogott, és a derekáig ért.
Ijedtemben nekiestem a bokornak, Miss Banner pedig meghallotta a zajt.
– Wa-ren? Te vagy az, Wa-ren?– kérdezgette, és rémült, tanácstalan áb-
rázattal leszaladt az ösvényen. Én meg, amilyen gyorsan csak tudtam,
négykézláb arrébb másztam, de aztán, pont az orrom előtt, megpillantot-
tam Miss Banner ünneplőcipőjét. Föltekintettem. Rögtön tudtam, hogy ez
a lány nem kísértet, mert tele volt moszkitócsípésekkel az arca, a keze, a
nyaka. Csak akkor lehetett volna kísértet, ha moszkitókísértetek is léteztek
volna. De ez csak most jutott eszembe. Mindenesetre Miss Banner a bőr-
táskáját szorongatta, amivel meg akart szökni innen. Viszkető arcát va-
kargatva, reménykedve kérdezte tőlem: – A generális… visszajött már ér-
tem?
Ekkor tudtam meg, mi történt. Szóval Miss Banner egy napja a pavi-
lonban várakozott, onnan fülelt minden apró neszre. Megráztam a feje-
met. Nagyon örültem, ugyanakkor furdalt a lelkiismeret, amikor észre-
vettem, hogy Miss Banner arca megvonaglik a fájdalomtól. Ő lerogyott a
földre, egyszerre sírt és nevetett. A tarkóján éktelenkedő púpokat bámul-
tam, amelyekből a moszkitók lakmároztak. Ezek arról árulkodtak, hogy
Miss Banner egész éjjel reménykedett. Megsajnáltam, de haragudtam is
rá.
– Hová ment a generális? – kérdeztem. – Megmondta neked?
– Állítólag Kantonba… de nem tudom biztosan. Lehet, hogy ezt is csak
hazudta. – Miss Banner hangja tompán kongott, akár a megrepedt ha-
rang.
– Tudod, hogy ennivalót, pénzt és sok-sok kincset lopott?
Miss Banner bólintott.
– És te mégis vele akartál menni? – faggattam tovább.
Ő angolul nyöszörgött magában. Nem értettem, mit beszél, de úgy
hangzott, mintha sajnálná magát, és azon bánkódna, hogy nem lehet a
szörnyeteg Köpönyeg generális mellett. Aztán fölnézett. – Jaj, Miss Moo,
most mitévő legyek?
– Miért tőlem kérdezed? Hiszen eddig se hallgattál rám!
 – A többiek biztosan azt hiszik, bolond vagyok.
Bólintottam. – És tolvaj is.
Miss Banner hallgatott egy sort, aztán újra megszólalt: – Talán jobban
tenném, ha felkötném magam… Mit gondolsz, Miss Moo? Mi a vélemé-
nyed? – Eszelősen nevetni kezdett. Fölkapott egy követ, és az ölembe tet-
te. – Nagyon szépen kérlek, Miss Moo, tedd meg nekem azt a szívességet,
hogy betöröd a fejemet! Mondd azt a Jézus-imádóknak, hogy az az ördö-
gi Köpönyeg ölt meg. Inkább szánjanak, mint megvessenek. – Sírva terült
el a porban. – Ölj meg! Légy szíves, ölj meg! Úgyis mindenki a halálomat
kívánja.
– Azt akarod, hogy gyilkos legyek, Miss Banner? – kérdeztem tőle.
Ő meg erre azt felelte: – Ha igazán hű barátnőm vagy, megteszed ne-
kem ezt a szívességet.
Még hogy hű barátnő! Ez úgy hangzott, mint egy arculcsapás. Azt gon-
doltam magamban: Hát mit képzel ez a lány, hogy még ő merészel hű-
ségről meg barátságról beszélni? Ölj meg, Miss Moo! Ez már több a sok-
nál! Nagyon jól tudtam, mit akar valójában – hogy megvigasztaljam,
hogy megnyugtassam, a Jézus-imádók nem fognak haragudni rá, és meg-
értik: egy rossz ember csúnyán becsapta, bolonddá tette.
– Miss Banner – mondtam, gondosan megválogatva a szavaimat –, ne
csinálj még nagyobb bolondot magadból. Te igazából nem is akarod,
hogy betörjem a fejedet. Csak megjátszod magad.
– De igenis ölj meg! Meg akarok halni! – kiáltotta, és a földbe verte a fe-
jét.
Meg kellett volna próbálnom lebeszélni erről a képtelenségről, addig
kellett volna győzködnöm, hogy ne kívánja a saját halálát, amíg nagy ne-
hezen hajlik a jó szóra, és az életet választja. Én azonban ehelyett csak
annyit válaszoltam: – Hm. A többiek gyűlölni fognak, ez igaz. Még az is
megtörténhet, hogy kidobnak a házból. Akkor hova mész innen?
Miss Banner rám meredt. Láttam rajta, ahogy átvillan az agyán: tény-
leg kidobhatják a külföldiek!
– Hadd gondolkozzam egy kicsit a dolgon – mondtam, majd pár pilla-
nat múlva határozott hangon közöltem: – Miss Banner, úgy döntöttem,
hogy hű barátnőd leszek.
 A szeme két sötét üreghez hasonlított. Zavar és megdöbbenés tükröző-
dött benne.
– Ülj ide, a fa alá, és támaszd a hátadat a törzsének – folytattam, de
Miss Banner meg se moccant, így aztán a karjánál fogva a fához vonszol-
tam, és erővel lenyomtam a földre. – Gyerünk, gyerünk, ne kéresd ma-
gad! Én csak segíteni szeretnék rajtad. – Fölemeltem az ünneplőruhája
szegélyét, és a fogammal letéptem.
– Jaj, mit művelsz a ruhámmal? – sikoltott fel rémülten.
– Mit számít az? – legyintettem. – Hiszen úgyis mindjárt meghalsz! –
Háromfelé hasítottam a szegélyt. Hátracsavartam Miss Banner karját, és
az egyik hosszú csíkkal megkötöztem a kezét a vékony fatörzs mögött.
Miss Banner most már egész testében remegett.
– Kérlek szépen, Miss Moo, engedd meg nekem, hogy megmagyaráz-
zam… – nyöszörögte, de ekkor bekötöttem a száját a másik szövetcsíkkal.
– Most már akár visíthatsz is, mint a fába szorult féreg, a kutya se fogja
meghallani! – mondtam, ő pedig csak motyogni tudott valamit. A harma-
dik csíkkal a szemét kötöttem be. – Most már nem látod azt a szörnyűsé-
get, amit meg kell tennem. – Miss Banner rúgkapálni kezdett, én meg rá-
förmedtem: – Maradj veszteg, mert ha melléütök, csak a szemedet verem
ki, vagy az orrodat töröm be, és akkor kezdhetem elölről az egészet…
Ő fojtott hangon vinnyogott, a fejét rázta, és úgy fészkelődött, mintha
beleült volna egy hangyabolyba.
– Készen állsz, Miss Banner?
Tovább nyögdécselt, vinnyogott, egyre hevesebben rázta a fejét, s úgy
izgett-mozgott, hogy a fa is beleremegett, még a levelek is hullani kezd-
tek róla, mintha már ősz lenne. – Isten veled – mondtam, majd az öklöm-
mel gyöngéden rákoppintottam Miss Banner feje búbjára. Előre tudtam,
hogy rögtön el fog ájulni, és el is ájult.
Lehet, hogy galádságot műveltem, de nem szörnyűséget. Aztán valami
jót is tettem, de ez hazugság volt. Odamentem egy virágzó bokorhoz, le-
törtem róla egy tövist, és megszúrtam vele a hüvelykujjamat. Addig szo-
rongattam, amíg csöpögni nem kezdett belőle a vér, amit Miss Banner ru-
hájára, homlokára és orrára kentem. Ezek után beszaladtam a házba,
hogy fellármázzam a Jézus-imádókat. Jaj, ha láttad volna, Libbi-a, hogy
vigasztalták, pátyolgatták Miss Bannert! Nem győzték magasztalni, mi-
lyen bátor volt – hiszen megpróbálta megakadályozni, hogy a generális
ellopja az öszvért. Szegény Miss Banner! Az a gazember megverte, és sor-
sára hagyta! Meg is halhatott volna! Túl Késő doktor nem győzött mente-
getőzni, amiért nincs flastroma, orvossága, amit Miss Banner sebes arcára
tehetne. Egérkisasszony kijelentette, nagyon szomorú, hogy eltűnt Miss
Banner zenélődoboza. Mrs. Ámen pedig beteglevest főzött a pórul járt le-
ánynak.
Amikor kettesben maradtunk a szobájában, Miss Banner így szólt hoz-
zám: – Hálásan köszönöm, Miss Moo. Meg sem érdemlem, hogy ilyen hű
barátnőm legyen. – Pontosan ezt mondta. Jól emlékszem, mert nagyon
büszke voltam a dicséretére. – Mostantól fogva mindig hinni fogok ne-
ked, és csak rád hallgatok – tette hozzá. Jiban épp ekkor lépett be kopo-
gás nélkül a szobába. A padlóra dobta a bőrtáskát. Miss Bannernek elállt
a lélegzete ijedtében, mert a táskában a szökéshez összecsomagolt ruhái
lapultak. Most lelepleződött a titka! Az én galádságom és jóságom meg
hiábavaló volt.
– Ezt a pavilonban találtam – mondta Jiban. – Azt hiszem, a kegyed
táskája. Legalábbis a kegyed kalapja van benne, azonkívül két pár kesz-
tyű, egy nyaklánc meg egy női hajkefe. – Jiban és Miss Banner hosszú
percekig némán farkasszemet nézett. Végül Jiban törte meg a csendet: –
Szerencséje, Miss Banner, hogy ezt a holmit elfelejtette magával vinni a
generális – mondta. Így adta Miss Banner tudtára, hogy megőrzi a hit-
vány kis titkát, és nem fogja elárulni a többieknek.
Azon a héten munka közben folyton-folyvást azon törtem a fejemet,
vajon Jiban miért kímélte meg a szégyentől Miss Bannert, amikor Miss
Banner vele sosem volt olyan jó barátságban, mint velem. Eszembe jutott
az a nap, amelyen kihúztam Miss Bannert a folyóból. Ha megmented va-
lakinek az életét, az illető a részeddé válik. De miért? Aztán az is eszem-
be jutott, hogy Jiban meg én egyformán magányosak vagyunk. Mind a
ketten tartozni akarunk valakihez.
Jiban és Miss Banner hamarosan már hosszú-hosszú órákat töltöttek
együtt. Többnyire angolul beszéltek, így aztán állandóan meg kellett kér-
deznem Miss Bannertől, hogy miről diskurálnak. Ó, felelte, igazán nem
fontos dolgokról, csupa semmiségről: például arról, hogyan éltek Ameri-
kában, és hogyan élnek Kínában, mi a különbség az ottani meg az itteni
életük között, mi a jobb ott, és mi a jobb itt. Engem pedig gyötört a félté-
kenység, mert tudtam, hogy én sosem csevegtem Miss Bannerrel ilyen
semmiségekről.
– Mi a jobb itt? – kérdeztem.
Miss Banner összevont szemöldökkel sokáig töprengett. Arra gondol-
tam, nem tudja eldönteni, hogy a szívének kedves sok-sok kínai jó dolog
közül melyiket említse először. – A kínaiak udvariasabbak – mondta vé-
gül, aztán némi tűnődés után hozzátette: – És nincs bennük annyi kapzsi-
ság, mint az amerikaiakban.
Vártam a folytatást. Biztos voltam benne, hogy azt fogja mondani, Kína
sokkal szebb, a mi gondolkodásunk ezerszer különb, a mi népünk jóval
pallérozottabb. De semmi ilyesmit nem mondott. – És Amerikában jobb
valami, mint nálunk? – kérdeztem.
Miss Banner most szinte rögtön rávágta: – Ó… hát a kényelem és a
tisztaság, az áruházak és az iskolák, a járdák és az utak, a házak és az
ágyak, az édességek és a torták, a sport és a játékok, a teadélutánok és a
születésnapi zsúrok, ó, meg a pompás, lármás parádék, a kellemes pikni-
kek a szabadban, a csónakázás… és Amerikában virágot tűzhetsz a kala-
podra, szép ruhákban járhatsz, könyveket olvashatsz, levelet írhatsz a ba-
rátaidnak… – Csak sorolta, sorolta a jobbnál jobb dolgokat, addig-addig,
amíg egyre kisebbnek, piszkosabbnak, csúnyábbnak, butábbnak és szegé-
nyebbnek éreztem magam. Tudod, Libbi-a, én gyakran voltam elégedet-
len a helyzetemmel. De először fordult elő, hogy önmagammal voltam
elégedetlen. Egyszerűen nem szerettem saját magamat. Elsárgultam az
irigységtől – nem azért, mert Miss Banner ennyi jót mesélt Amerikáról,
hanem azért, mert meg tudta mondani Jibannak, mi hiányzik neki, és Ji-
ban megértette, mi után vágyakozik. Olyan szálak fűzték Miss Banner-
hez, amilyenek engem soha.
– Érzel valamit Jiban Johnson iránt, Miss Banner? – kérdeztem végül.
– Hogy érzek-e? Talán igen. De csak barátságot, és ő nem olyan jó bará-
tom, mint te vagy. Ó, és olyasmit semmiképp sem érzek iránta, amit férfi-
ak és nők szoktak érezni egymás iránt… nem, nem, nem! Elvégre ő kínai,
igaz, nem egészen, csak félig, de ez talán még rosszabb… Nálunk, Ame-
rikában egy nő amúgy sem… Ez lehetetlen… már úgy értem, az efféle
idill… Szó se lehet róla. Soha!
Elmosolyodtam. Minden aggodalmam elszállt.
Ekkor Miss Banner hirtelen kritizálni kezdte Jiban Johnsont, bár semmi
oka nem volt rá. – Meg kell mondanom, hogy ez az ember borzasztóan
komoly! Nincs humorérzéke! Olyan sötéten látja a jövőt. Folyton azt haj-
togatja, Kína nagy bajban van, és hamarosan Csangmian is veszélyes
hellyé válik. Ha megpróbálom felvidítani, ha incselkedem vele egy kicsit,
soha nem nevet… – És ez így ment egész délután. Miss Banner szüntele-
nül Jibant bírálta, az apró hibáin köszörülte a nyelvét, s mindig hozzátet-
te, hogyan tudna ő változtatni a dolgokon. Annyit panaszkodott, hogy
rájöttem, sokkal jobban kedveli Jiban Johnsont, mint mondja. Nem csak a
barátja. Jóval több annál.
A következő héten jól megfigyeltem őket, miközben az udvaron üldö-
géltek. Láttam, hogyan tanul meg Jiban nevetni. Izgatott hangokat hallot-
tam, mintha egy fiú meg egy lány évődne egymással. Tudtam, hogy vala-
mi bimbózik Miss Banner szívében, mert sok-sok kérdést kellett fölten-
nem neki, mire sikerült kiderítenem, mi az.
Mondok én neked valamit, Libbi-a. Miss Banner és Jiban között igazi
szerelem szövődött, méghozzá olyan hatalmas és örök, mint a csillagos
ég. Ezt maga Miss Banner mesélte. Egyszer így szólt hozzám: – Már sok-
féle szeretetet ismertem, de ilyet még soha. Anyámhoz, apámhoz tragi-
kus szeretet fűzött, olyan, amitől fáj a szíve az emberek, s arra gondol,
amit kaphatott volna, de nem, mégsem kapta meg. Természetesen szeret-
tem apámat, de állandó bizonytalanság gyötört, mert nem tudtam, hogy
ő szeret-e engem. A régi szeretőim önző módon szerettek. Csak annyi
szerelmet adtak, amennyiért megkapták tőlem, amit akartak. De most
végre elégedett vagyok. Teljes szívemmel szeretem Jibant, és ő is viszont-
szeret engem. Semmit sem várunk egymástól, és mindketten többet ka-
punk a másiktól, mint amennyit adni tudunk. Úgy érzem magam, mint-
ha hullócsillag volnék, amely végre megtalálta a helyét egy másik gyö-
nyörű csillag mellett, s mostantól örökkön-örökké együtt ragyoghatunk
az égen.
 Örültem Miss Banner boldogságának, de el is szomorodtam, mert itt
ült velem szemben, az élete legnagyobb boldogságáról beszélt, én meg
nem értettem, hogy a szavai mit jelentenek. Azon töprengtem, hogy ez a
fajta szeretet vajon Miss Banner nagy amerikai jelentőségtudatából ered-
e, és az következik-e belőle, hogy egészen más, mint az enyém. Aztán
arra gondoltam, hogy ez a szeretet talán olyan, mint valami betegség –
hiszen sok külföldit láttam, aki a legkisebb hidegtől vagy melegtől is rög-
tön rosszul lett. Miss Banner arca mostanában sokszor kipirult, tágra
nyílt szeme pedig lázasan csillogott. Azt sem vette észre, hogy szalad az
idő. – Ó, már ilyen késő van? – kérdezgette gyakran. Azonkívül ügyetle-
nül csetlett-botlott, séta közben állandóan Jibannak kellett támogatnia. A
hangja is megváltozott: magasabb, gyerekesebb volt, mint azelőtt. És éj-
szakánként folyton nyöszörgött. Hosszú órákon át csak nyögött, nyögött.
Már attól féltem, maláriás, és a váltóláz kínozza szegényt. De reggelre
mindig rendbe jött.
Ne nevess, Libbi-a! Ilyenfajta szeretetet addig még sosem láttam a saját
szememmel. Ámen pásztor és Mrs. Ámen egészen másképp viselkedtek,
sőt a falumbeli fiúk és lányok sem árulták el így az érzéseiket, legalábbis
mások előtt. Szégyen is lett volna ilyen nyíltan kimutatni, hogy jobban
szereted a kedvesedet, mint a rokonaidat, élőket és holtakat együttvéve.
Azt hittem, Miss Banner szerelme is amolyan amerikai fényűzés, amit
a kínaiak nem engedhetnek meg maguknak. Ez a lány és Jiban minden-
nap órákig beszélgettek, s közben úgy dugták össze a fejüket, mint a nap-
fény felé ágaskodó két virág. Bár angolul diskuráltak, meg tudtam állapí-
tani, hogy Miss Banner belekezd egy mondatba, és Jiban szépen befejezi
helyette. Aztán Jiban mondta a magáét, de közben úgy bámulta Miss
Bannert, hogy elfelejtette, hová is akart kilyukadni, Miss Banner pedig
sorra megkereste a szavakat, amelyek Jibannak nem jutottak eszébe.
Időnként halkan súgtak-búgtak, aztán még halkabban duruzsoltak, és
gyöngéden megérintették egymás kezét, hogy a bőrük is éppolyan forrón
lángoljon, mint a szívük. Ámulva nézték az udvar kis világát – a szent
bokrot, a bokor leveleit, az egyik levélen ülő pillangót, azt a pillangót,
amelyet Jiban végül Miss Banner tenyerébe tett. Úgy csodálták azt a pil-
langót, mintha valami új, sosem látott élőlény, egy álruhás varázsló vol-
na. És azt is láttam, hogy Miss Banner olyan óvatosan tartja a tenyerében
ezt az élőlényt, mintha a szerelmét oltalmazná, mintha mindig vigyázni
akarna rá, és sosem engedné meg, hogy baja essen.
Miközben mindezt megfigyeltem, lassan megtanultam, mi fán terem a
szerelem. És hamarosan nekem is tenni kezdte valaki a szépet. Ugye em-
lékszel Cengre, a félfülű házalóra? Jóravaló, derék ember volt, még a fél
fülével sem lehetett rútnak nevezni. És nem is volt túl öreg. De mondd
meg nekem őszintén, Libbi-a: mennyire lehet izgalmas a szerelem, ha
folyton-folyvást csak repedt korsókról meg kacsatojásokról beszélget az
ember?
Szóval az úgy esett, hogy Ceng egyik nap odajött hozzám, és mint min-
dig, egy korsót hozott, én meg azt mondtam neki: – Nem kell több korsó.
Elfogytak a tojásaim, nem tudok többet adni.
– Azért csak fogadd el ezt a korsót – felelte ő. – Majd adsz tojást a jövő
héten.
– A jövő héten sem lesz tojásom, akkor sem adhatok. Az a szélhámos
amerikai generális ellopta a Jézus-imádók pénzét. Csak annyi ennivalónk
van, amennyi épphogy kitart, amíg a következő kantoni hajó befut a nyu-
gati pénzzel.
Egy hét múlva Ceng megint visszajött, és elhozta nekem ugyanazt a
korsót, csakhogy a korsó most színültig volt rizzsel. És érzésekkel, de
annyival, hogy alig bírtam el! Vajon ez a szerelem? Vajon a szerelem riz-
zsel teli korsó, amiért nem kell cserében kacsatojást adni?
Elfogadtam a korsót, és nem mondtam, hogy köszönöm, Ceng, milyen
kedves tőled, egy szép napon majd meghálálom a jóságodat. Úgy visel-
kedtem, mint egy hogyishívják… mint egy diplomata! – Ceng-a! – szóltam
utána, ahogy elindult. – Miért olyan piszkos mindig a ruhád? Nézd csak
meg azokat a zsírfoltokat a könyöködön! Holnap hozd ide a szennyese-
det, majd én kimosom. Ha udvarolni akarsz nekem, legalább tiszta légy!
Látod, Libbi-a, milyen hamar megtanultam, mi fán terem a szerelem?

***

Amikor beköszöntött a tél, Ermei még mindig Köpönyeg generálist át-

kozta, aki ellopta a füstölt csülköt, mert így egy szem tartósított húsunk
sem maradt, és már a friss is elfogyott. Ermei egymás után vágta le a
disznókat, a tyúkokat meg a kacsákat. Túl Késő doktor, Ámen pásztor és
Jiban minden héten beballagtak a többórányi járóföldre lévő Csintanba,
hogy megtudakolják, befutott-e már a pénzt hozó kantoni hajó. De min-
den héten lógó orral, fancsali ábrázattal jöttek vissza.
Egyik ilyen alkalommal úgy jöttek vissza, hogy az ábrázatuk nemcsak
fancsali volt, hanem véres is. A hölgyek sikoltozva, jajveszékelve szalad-
tak oda hozzájuk: Mrs. Ámen Ámen pásztorhoz, Egérkisasszony Túl
Késő doktorhoz, Miss Banner pedig Jibanhoz. Lao Luval együtt én is
odafutottam. Miközben a hölgyek szörnyűködve mosták le a vért a férfi-
ak arcáról, Ámen pásztor elmagyarázta, mi történt, és Jiban nekünk is le-
fordította a szavait.
– Sátánfajzatnak, Kína ellenségeinek neveztek bennünket!
– Kicsodák? Kicsodák? – kiáltották kórusban a hölgyek.
– A Tajping-felkelők! Soha többé nem mondom róluk, hogy Isten-imá-
dók. Hiszen ezek a Tajpingok őrültek! Amikor így szóltam hozzájuk: „Mi
a barátaitok vagyunk”, ők kővel dobáltak meg, és meg akartak ölni!
– Miért? Miért?
– A szemük miatt! – ordította torkaszakadtából Ámen pásztor, aztán
üvöltözött még egy sort, végül térdre borult, és imádkozni kezdett.
Mindnyájan Jibanra néztünk, de ő csak a fejét rázta. Ámen pásztor bele-
bokszolt a levegőbe, mintha ütne valakit, majd tovább imádkozott. A
missziós házra mutatva keservesen jajgatott, és ismét imádkozott. Egér-
kisasszonyra bökött, aki sírva fakadt, s még mindig Túl Késő doktor ar-
cát törölgette, pedig már egy csöpp vér se volt rajta. Ámen pásztor ekkor
Mrs. Ámenre bökött, és odakiáltott neki valamit. Mrs. Ámen erre fölállt,
és elment. Lao Lu meg én úgy bámultunk, mint a süketnémák. Még min-
dig nem tudtuk, mi történhetett.
Este kiosontunk a Kísértetkereskedő kertjébe, és ott találtuk Jibant Miss
Bannerrel. Láttam az árnyékukat a kis dombtetőn álló pavilonban. Miss
Banner Jiban vállára hajtotta a fejét. Lao Lunak nem akaródzott fölmászni
hozzájuk, mert félt a kísértettől, így aztán addig sziszegtem-füttyögtem
nekik lentről, amíg meghallották. Kéz a kézben andalogtak lefelé, és csak
akkor rebbentek szét, amikor észrevettek. Jiban a dinnyegerezdhez ha-
sonlító holdsarló fényében mesélte el nekünk, hogy jártak Csintanban a
férfiak.
Amikor Ámen pásztorral és Túl Késő doktorral a folyóhoz ment, hogy
a hajó érkezése felől érdeklődjön, Jiban beszélt a helybeli halászokkal,
akik azt mondták neki: – Nincsenek hajók. Sem most nem jönnek, sem
hamarosan. Lehet, hogy soha többé. Az angol hajók eltorlaszolták a fo-
lyót. Se be, se ki. A külföldiek tegnap még Istenért harcoltak, ma már a
mandzsukért. Lehet, hogy Kína holnap apró darabokra törik, a külföldi-
ek meg fölszedegetik a darabkáit, és eladják őket az ópiummal együtt. –
Jiban azt mondta, Kanton környékén mindenütt harcok dúlnak. A man-
dzsuk és a külföldiek minden várost megtámadnak, ahol a Mennyei Ki-
rály uralkodik. Tízezer Tajpingot öltek meg, csecsemőket és kisgyereke-
ket is. Akadnak olyan helyek, ahol csupán oszlásnak indult Tajping holt-
testeket látni: más városokban pedig már csak fehér csontokat. És a man-
dzsuk nemsokára eljutnak Csintanig.
Jiban hagyta, hogy meghányjuk-vessük magunkban a rossz híreket, az-
tán folytatta: – Amikor elmondtam Ámen pásztornak, mit hallottam a ha-
lászoktól, ő letérdelt és imádkozott, éppúgy, ahogy ma délután láttátok.
Az Isten-imádók kővel dobáltak meg bennünket. Túl Késő doktor erre
futásnak eredt, és Ámen pásztort is hívta, de ő meg se moccant. Csak úgy
záporoztak a kövek a hátára, a karjára meg a lábára, s végül a homlokát
is eltalálták. Amikor elterült a földön, vér és türelem csorgott a fejéből.
Ekkor vesztette el a hitét. Azt kiáltotta: „Istenem, miért árultál el engem?
Miért? Miért küldted el hozzánk azt a szélhámos generálist? Miért en-
gedted, hogy elrabolja a reményeinket?”
Jiban elhallgatott. Miss Banner angolul mondott neki valamit, ő pedig
megrázta a fejét. Így aztán Miss Banner beszélt tovább. – Ma délután,
amikor Ámen pásztor mindenki szeme láttára térdre borult, ismét a go-
nosz gondolatokat öntötte ki az agyából. De most nemcsak a hitét vesz-
tette el, hanem az eszét is. Azt ordibálta: „Gyűlölöm Kínát! Gyűlölöm a
kínaiakat! Gyűlölöm a ferde szemüket, a fondorlatos szívüket. Nincs lel-
kük, amit meg kéne menteni.” Aztán hozzátette: „Öljétek meg a kínaia-
kat, öljétek meg őket mind egy szálig, csak ne hagyjatok engem is meg-
halni velük együtt!” A többi misszionáriusra mutatott: „Inkább őt, őt, őt
veszejtsétek el!”
Attól a naptól fogva sok minden megváltozott, többek között a tojása-
im is. Ámen pásztor úgy viselkedett, mint egy kisfiú, gyakran sírt, nyű-
gösködött és makacskodott. Teljesen megfeledkezett róla, ki is ő valójá-
ban. De Mrs. Ámen nem haragudott rá. Néha megszidta, de legtöbbször
vigasztalni próbálta. Állítólag azt is megengedte Ámen pásztornak, hogy
éjjel odabújjon hozzá – legalábbis Lao Lu így mesélte. Most úgy éltek,
mint igazi férj és feleség. Túl Késő doktor pedig már rég meggyógyult, de
azért hagyta, hadd ápolgassa csak tovább Egérkisasszony a sebeit. És
késő éjjel, amikor mindenkinek aludnia kellett volna, de mégsem aludt
senki, kinyílt egy ajtó, aztán becsukódott. Előbb lépteket hallottam, majd
Jiban suttogását, végül Miss Banner sóhajait. Olyan zavarba estem, ami-
ért így kihallgattam őket, hogy nem sokkal később kiástam a zenélődo-
bozt, és visszaadtam Miss Bannernek. – Nézd csak! – mondtam neki. –
Úgy látszik, Köpönyeg generális ezt is elfelejtette magával vinni!
A szolgák egymás után mentek el. Mire úgy lehűlt a levegő, hogy a
moszkitók éjszakánként nem bújtak elő, összesen két kínai maradt a Kí-
sértetkereskedő házában: Lao Lu meg én. Jibant nem számítom közénk,
mert már nem gondoltam róla, hogy inkább kínai, mint Johnson. Jiban
Miss Banner miatt maradt a házban, Lao Lu és én pedig a kincset érő ka-
csatojások miatt maradtunk ott, amelyeket a Kísértetkereskedő kertjében
ástam el. De azt is tudtuk, ha elmennénk, nélkülünk egyik külföldi sem
élné túl a telet.
Mind a ketten mindennap élelem után kutattunk. Mivel én valaha sze-
gény hegyvidéki lány voltam, tudtam, hol kell keresgélni. Alvó kabócá-
kat piszkáltunk ki a fák kérge alól. Éjszakánként a konyhában üldögélve
vártuk, hogy előbújjanak a bogarak meg a patkányok azokért a morzsá-
kért, amelyeket mi észre se vettünk. Fölmásztunk a hegyoldalakba, és
bambusznádat szedtünk, meg a vadon nőtt cserjékről tépdestük le a tea-
leveleket. Néha-néha megfogtunk egy madarat, ami túl öreg vagy túl
buta volt ahhoz, hogy gyorsan elrepüljön előlünk. Tavasszal a frissen ki-
kelt sáskákat és tücsköket gyűjtöttük össze a mezőn. Békákat, lárvákat
meg denevéreket is találtunk. A denevéreket valami szűk helyre kellett
bekergetni, és addig hajszolni, amíg a kimerültségtől végül a földre estek.
Amit fogtunk, forró olajban sütöttük meg. Az olajat Cengtől kaptam.
Most már nemcsak törött korsókról és kacsatojásokról beszélgettünk, ha-
nem mulatságos dolgokról is – például arról, mit szólt Miss Banner, ami-
kor először szolgáltam fel neki egy újfajta ételt.
– Mi ez? – kérdezte, miközben úgy a tányér fölé hajolt, hogy kis híján
beleért az orra. Figyelmesen nézegette, gyanakodva szagolgatta a főztö-
met. – Egér – feleltem én. Miss Banner erre lehunyta a szemét, fölállt az
asztaltól, és kisietett az ebédlőből. Amikor a többi külföldi kérdezősködni
kezdett, mit válaszoltam Miss Bannernek, Jiban pár szóval elmagyarázta
nekik angolul. Mindnyájan fejcsóválva hallgatták, aztán jó étvággyal be-
lakmározták az egeret. Később megkérdeztem Jibantól, mit mondott a
külföldieknek. – Azt, hogy nyulat kaptak ebédre, de Miss Banner egy fa-
latot sem tudott volna enni belőle, mert gyerekkorában volt egy kisnyula,
amit nagyon szeretett. Ezek után, valahányszor a külföldiek megkérdez-
ték, mit főztünk ebédre Lao Luval, Jiban rögtön rávágta: – Megint nyulat,
csak ez másfajta, mint a legutóbbi. – A misszionáriusoknak meg volt
annyi eszük, hogy ne faggassanak bennünket, tényleg így van-e.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy dúskáltunk az ennivaló-
ban. Nagyon sokféle nyúl kell ahhoz, hogy naponta kétszer-háromszor
nyolc embert tudj jóllakatni. Még Mrs. Ámen is lefogyott. Cengtől hallot-
tam, hogy egyre súlyosabb harcok folynak. Mindnyájan abban remény-
kedtünk, hogy előbb-utóbb majdcsak győz az egyik fél, a másik meg ve-
szít, és akkor újra jobbra fordul a sorsunk. Egyedül Ámen pásztor volt
boldog közülünk: úgy gagyogott, mint egy kisbaba.
Egyik nap arról beszélgettem Lao Luval, hogy minden egyre rosszabb
és rosszabb lett, s most már olyan rosszul mennek a dolgok, hogy ennél
rosszabbul nem is mehetnének. Úgy döntöttünk, eljött az idő, ilyenkor a
legjobb kacsatojást enni. Ebben rögtön egyetértettünk, de azon azért vi-
tatkoztunk egy kicsit, hány tojást adjunk egy személynek. Ez attól füg-
gött, szerintünk meddig mennek még a dolgok olyan rosszul, hogy
rosszabbul már nem is mehetnének, és hány tojásunk van, amivel javít-
hatunk a helyzetünkön. Abban is meg kellett egyeznünk, reggelire vagy
vacsorára adjuk-e a tojásokat a külföldieknek. Lao Lu azt mondta, reggel
a legjobb tojást enni, mert így az ember egész éjjel erről álmodhat, és
amint fölébred, az álma valóra válik. Így, tette hozzá, boldogok leszünk,
amikor ébredés után ráeszmélünk, hogy még mindig élünk. Attól kezdve
reggelenként mindenkinek egy-egy tojást adtunk. Miss Bannernek na-
gyon ízlett a zöld héjú tojás. Valósággal rajongott érte – finom, sós, pom-
pás eledel, mondta, sokkal jobb, mint a nyúl!
Segíts összeszámolni, Libbi-a! Mindennap nyolc tojás, majdnem egy
hónapig… Mennyi is az? Kétszáznegyven kacsatojás! Nahát, hogy én mi-
lyen sokat tettem el! Jaj, ha ma adhatnám el őket San Franciscóban, egy
vagyont kereshetnék rajtuk! Igazából nem csak ennyi tojásom volt. Jóval
több! Nyár közepére, amikor véget ért az életem, még legalább két kor-
sóm maradt. A halálom napján együtt sírtunk és nevettünk Miss Banner-
rel, s azt mondogattuk, több tojást kellett volna ennünk.
De hát honnan tudhatná az ember, mikor fog meghalni? És ha tudná,
mit tenne másképp? Talán akkor nem sajnálkozna, hogy nem evett töb-
bet, ha feltörne még néhány tojást? Ugyan! Legföljebb fájó hassal halna
meg.
Mindenesetre most, hogy így belegondolok, én semmit sem sajnálok,
Libbi-a. Egyáltalán nem bánom, hogy nem ettem meg az összes tojáso-
mat, sőt örülök neki, mert így legalább mutathatok neked valamit. Nem-
sokára kiássuk őket, és kettesben megkóstoljuk, ami megmaradt.
 13
LEÁNYÁLOM

Kínába érkezve a legelső reggelen egy sötét kujlini hotelszobában arra

ébredek, hogy valaki az ágyam fölé hajol, és úgy mered rám, mint egy
gyilkos. Már éppen sikítani akarok, amikor Kuan hangját hallom. – Aha,
szóval az oldaladon alszol! – mondja kínaiul. – Hát ezért olyan görbe a
hátad, mint egy kérdőjel! Mostantól hanyatt fekve kell aludnod, és mu-
száj tornáznod is!
Villanyt gyújt, aztán nekigyürkőzik, és bemutatót tart: csípőre tett kéz-
zel jobbra-balra fordul, s úgy hajladozik, akár egy hatvanas évekbeli tor-
natanár, én meg azon tűnődöm, vajon meddig álldogált az ágyam mellett
arra várva, hogy fölébredjek végre, s kéretlenül is ellásson a legújabb jó
tanácsaival. Látom, már beágyazott.
Megnézem, mennyi az idő. – De Kuan, még csak hajnali öt óra! – pa-
naszkodom nyűgösen.
– Ez Kína. Mindenki fönn van, egyedül te alszol még mindig.
– Már nem.
Nyolc órája sincs, hogy megérkeztünk Kínába, és ő máris átvette a pa-
rancsnokságot az életem fölött. Az ő felségterületén vagyunk, ő szabja
meg a játékszabályokat, az ő nyelvét kell beszélnünk. Kuan a kínai
mennyországba került.
Nevetve rántja le rólam a takarót. – Gyerünk, Libbi-a, ki az ágyból,
csipkedd magad! A szülőfalumba akarok menni, hogy mindenkit meg-
lepjek! Látni akarom, ahogy Nagyma eltátja a száját, és hallani akarom,
ahogy meglepetten felkiált: „Hé, te lány, úgy emlékszem, elkergettelek!
Mit keresel itt?”
Aztán kinyitja az ablakot. A Li folyóra néző Kujlin Sheratonban száll-
tunk meg. Odakint még sötét van. Hangos dübörgést hallok, mintha va-
lami diszkóból szólna a zene. Az ablakhoz lépek és kinézek. Lent, az ut-
cán triciklis házalók nyomják a csengőjüket, és nagyokat rikkantva üd-
vözlik egymást, ahogy a gabonával, dinnyével, fehérrépával megrakott
kosaraikat viszik a piacra. A bulváron csak úgy cikáznak a kerékpárok,
az autók, a munkába siető emberek meg az iskolába igyekvő gyerekek ár-
nyai – az egész világ zajong, dudál, kiabál és nevet, mintha már legalább-
is dél lenne. Egy bicikli kormányán négy hatalmas disznófej himbálózik
az orrlyukaknál összekötve. A halál vigyora ráfagyott fehér pofájukra.
– Nézd! – mutat rá Kuan a gyenge villanykörtékkel megvilágított utcai
bódésorra. – Ott olcsón vehetünk reggelit, és milyen finomat! Sokkal job-
bat, mint a fejenként kilencdolláros szállodai koszt. Tiszta pénzkidobás!
Fánk, narancslé, szalonna… Kell a fenének!
Hirtelen eszembe jut, mi áll az útikönyvben: utcai árusoktól semmi
szín alatt ne vásároljunk ennivalót, nagy ívben kerüljük el őket. – Nem is
olyan sok az a kilenc dollár – próbálom meggyőzni Kuant.
– Nahát! Hogy mondhatsz ilyet? Meg ne halljam még egyszer! Most
Kínában vagy, és itt kilenc dollár rengeteg pénz. Egyheti fizetés!
– Igen, de az olcsó kajától ételmérgezést kaphatunk.
Kuan ismét az utcai bódékra mutat. – Látod azt a sok embert odalent?
Talán úgy néznek ki, mint akik ételmérgezést kaptak? Ha kínai ételeket
akarsz fényképezni, meg kell kóstolnod az igazi kínai ennivalót. Az ízek
előbb beleivódnak a nyelvedbe, utána pedig a gyomrodba. A gyomrod-
ban vannak a valódi érzéseid. És ha fényképezel, ezek a valódi érzések
előjönnek a gyomrodból, úgyhogy aki csak ránéz a képeidre, rögtön érzi
az ételek ízét.
Kuannak igaza van. Ugyan mire föl ódzkodom én attól, hogy hazavi-
gyek egy-két parazitát? Magamra kapok néhány meleg holmit, aztán ki-
szaladok a folyosóra, és bekopogok Simonhoz. Azonnal ajtót nyit, már fel
is öltözött. – Nem tudtam aludni – vallja be.
Öt perc múlva mindhárman az utcán vagyunk. Több tucat bódé előtt
sétálunk el, némelyik propángázos sütővel van fölszerelve, máshol házi-
lag összetákolt grillsütőket látok. A bódék előtt félkörben guggolnak a
kuncsaftok, és nudlit vagy gombócot esznek. Egész testemben remegek a
fáradtságtól és az izgalomtól. Kuan kiszemel egy árust, aki valami lisztes
palacsintafélét csapkod egy tűzforró olajtartály oldalához. – Hármat ké-
rek – mondja az árusnak kínaiul. A férfi puszta kézzel, a megfeketedett
ujjaival fejti le a tartályról a megsült palacsintákat, és Simon meg én szi-
szegve, kiáltozva úgy dobáljuk a levegőbe a perzselő tésztát, mint a cir-
kuszi zsonglőrök a karikáikat.
– Mibe kerül? – kérdezi Kuan, és kinyitja a pénztárcáját.
– Hat jüanba – feleli a palacsintaárus.
Kiszámítom, hogy ez alig valamivel több egy dollárnál – szinte ingyen
van. De Kuan úgy érzi, a fickó ki akarja fosztani. – Hogyhogy? – förmed
rá egy másik vevőre bökve. – Tőle csak ötven fent kértél darabjáért!
– Naná! Ő helybeli, itt dolgozik, ti meg turisták vagytok.
– Mit beszélsz? Hiszen én is idevalósi vagyok!
– Te? Idevalósi? – hördül fel az árus, és gúnyosan végigméri Kuant. –
Aztán hova?
– Csangmianba.
A férfi gyanakodva húzza fel a szemöldökét. – Nocsak! És kiket is-
mersz Csangmianban?
Kuan gyorsan elhadar néhány nevet.
Az árus a combját csapkodja. – Te tényleg ismered Vu Ce-mint?
– Hát persze! Gyerekkorunkban szomszédok voltunk. Ő az utca egyik
oldalán lakott, én a másikon. Harminc éve nem láttam. Hogy van?
– A fiam az ő lányát vette el.
– Lehetetlen!
– De bizony, így igaz! – nevet a férfi. – Két éve volt az esküvőjük. A fe-
leségem meg az anyám nagyon ellenezték a házasságot – csak azért, mert
a lány csangmiani. De hát ez amolyan régi vidéki babona. Az asszonyok
azt hiszik, Csangmianon még mindig átok ül. Én viszont már nem dőlök
be az ilyesminek. És tavaly tavasszal gyerekük is született. Csak lány, de
nem bánom.
– Még ilyet! Nem hiszek a fülemnek! Vu Ce-min nagypapa lett! És mi
van vele?
– Meghalt a felesége, de nem most, hanem már vagy húsz éve, amikor
mindkettőjüket a tehénistállókba küldték kényszermunkára az ellenfor-
radalmi nézeteik miatt. De Vu Ce-minnek csak a kezét tudták összetörni,
a lelke épségben, az esze a helyén maradt. Később elvett egy másik
asszonyt. Jang Ling-fang a neve…
– Mindjárt elájulok! Hiszen ő az egyik régi osztálytársam kishúga! Hi-
hetetlen! Az én szememben még mindig az a törékeny kicsi lányka, aki
hajdanában volt.
– Hát ma már nem törékeny kicsi lány, nem lehet mondani! Ma már
vastag, cserzett a bőre, és mondhatom, sok mindent megért szegény.
Mindig nehezen élt.
Kuan tovább pletykál az árussal, miközben Simon meg én a csípős reg-
geli levegőben gőzölgő palacsintánkat esszük. Olyan az íze, mint a briós-
sal keresztezett újhagymás omletté. Mire az utolsó falatot is lenyeljük,
Kuan és az árus régi jó barátokként nevetgélnek. Kuan megígéri, hogy át-
adja az árus üdvözletét a falubeli rokonoknak, elvtársaknak, az árus pe-
dig hasznos tanácsokkal látja el Kuant, hol és hogyan lehet olcsón kocsit
bérelni, sofőrt fogadni.
– Köszönöm, bátyám – mondja Kuan. – Szóval mit fizetek?
– Hat jüant.
– Nahát! Még mindig hat jüant kérsz? Nagyon sokallom! Kettőt adok,
egy árva fennel se többet.
– Jó, legyen három jüan, de csak neked, húgom.
Kuan még morgolódik egy kicsit, aztán fizet, és elindulunk. A bódétól
félsaroknyira odasúgom Simonnak: – Képzeld, ez a fickó azt mondta,
Csangmianon átok ül!
Kuan meghallja. – Ugyan, ne dőlj be neki! Ez mesebeszéd, régi babona,
legalább ezeréves! Csak a buta emberek hiszik el, hogy a csangmianiakat
a balsors üldözi.
Gyorsan lefordítom Simonnak a lényeget, aztán megkérdezem Kuan-
tól: – Miféle balsorsról beszélsz?
– Jobb, ha nem tudod.
Már éppen tovább akarom faggatni Kuant, amikor Simon rámutat az
első lencsevégre kapható helyszínre – egy utcai piacra, ahol egymás he-
gyén-hátán állnak a vastag héjú grépfrúttal, szárított babbal, kassziateá-
val, chilipaprikával teli fonott kosarak. Előkapom a Nikont, és egyik fotót
készítem a másik után, miközben Simon szorgalmasan jegyzetel.
– Csípős füstfelhő gomolyog a hajnali ködben, ahogy a bódékban fris-
sen sül a reggeli – olvassa fel a sebtében papírra vetett szöveget, majd
hozzám fordul. – Hé, Olivia, légy szíves, kapd le azokat a teknősöket eb-
ből a szögből is! Isteni kép lenne!
 Mély lélegzetet veszek, s elképzelem, hogy ugyanazt a levegőt szívom
be, ami valaha az őseimet inspirálta, bárkik voltak is. Mivel késő éjjel ér-
keztünk meg, még nem láttuk Kujlint és környékét, a mesébe illő, messze
földön híres karsztcsúcsokat, a varázslatos mészkőbarlangokat meg az
útikönyvünkben felsorolt többi nevezetességet, amelyek miatt a kínaiak
szerint Kujlin „a világ legszebb városa”. Amikor mindezt elolvastam,
persze nem hittem el a túlzásokba bocsátkozó reklámszöveget, és fényké-
peimen most is a kommunista élet prózaibb, szürkébb, hétköznapibb je-
lenségeit készülök megörökíteni.
Nem számít, merre indulunk el, az utcákon mindenütt élénk színű, sőt
rikító ruhákba öltözött helybeliek és joggingban kocogó, felfuvalkodott
nyugatiak hemzsegnek. Ennyi embert akkor látott utoljára San Francisco,
amikor a város csapata nyerte meg a Super Bowl-kupát. Csak úgy zsi-
bonganak körülöttünk a szabad piacgazdaság jellegzetes figurái; az olcsó
nippekkel, csecsebecsékkel üzletelők, a szerencsesorsjegyet, tőzsdei ku-
pont, pólót, órát, hamis márkajelű retikült, pénztárcát áruló piti kereske-
dők. A turistáknak szánt elmaradhatatlan emléktárgyak – a Mao-jelvé-
nyek, a műanyag Buddha-szobrok sem hiányoznak a kollekcióból, utób-
biak karcsú tibeti és a jól ismert digidagi változatban is kaphatók. Az a
benyomásom, mintha Kína áruba bocsátotta volna a kultúráját és a ha-
gyományait, cserében a kapitalizmus legocsmányabb jelképeiért: van itt
mindenféle olcsó bóvli, jobb helyeken csak egyszer használatos, eldobha-
tó vacak. A tömegcikkek piacán lázasan vásárolják az emberek mindazt,
amije már az égvilágon mindenkinek van, de amire senkinek semmi
szüksége.
Simon odaballag hozzám. – Egyszerre lenyűgöző és nyomasztó ez az
egész – dünnyögi, majd hozzáteszi: – De azért rettentően örülök, hogy itt
vagyok. – Azon tűnődöm, vajon ezt úgy értsem-e, annak is örül, hogy ve-
lem jött ide.
Az égre nézve jól látjuk a gomolygó felhők közül kiemelkedő bámula-
tos hegycsúcsokat, amelyek kőkorszaki cápafogakra emlékeztetnek. Há-
lás, banális téma, nem csoda, hogy ezek köszönnek vissza minden kínai
falinaptárról és kézzel festett pergamentekercsről. De az ősrégi kőkép-
ződmények között ott magasodnak a ronda felhőkarcolók is. Stukkódí-
szes műmárvány homlokzatukon vastagon áll az ipari szennyezés min-
den mocska, a hatalmas reklámtáblákat meg ízléstelen jajvörös és arany
betűkkel pingálták tele. A mellettük szerénykedő alacsonyabb, egytől
egyig proli-zöldre festett házak nyilván jóval korábban épültek. A közel-
ben háború előtti épületek romjai és jókora szemétdombok éktelenked-
nek. Mindent összevetve Kujlin úgy néz ki, mint egy ordenáré módon ki-
sminkelt szép női arc, és úgy bűzlik, mint egy rikítóan pirosra rúzsozott,
foghíjas száj, amelyből a súlyos ínygyulladás következtében áporodott le-
helet tör elő.
– Te jó szagú úristen! – suttogja Simon. – Ha Kujlin valóban Kína leg-
szebb városa, kíváncsi vagyok, milyen lehet Csangmian, az elátkozott
falu. Már alig várom, hogy láthassam…
Kuan előttünk lohol. Amikor utolérjük, így szól hozzánk: – Minden
egészen más, mint az én időmben. Már semmi sem olyan, mint régen
volt. – Nosztalgia csendül ki a hangjából. Biztosan szomorú, amiért Kuj-
lin ilyen rémesen megváltozott az elmúlt harminc év során, és így kell vi-
szontlátnia, gondolom naivan, de Kuan büszkén, sőt ámuldozva folytat-
ja: – Micsoda fejlődés! Minden sokkal szebb és jobb, mint azelőtt!
Két-három háztömbbel arrébb olyan városrészhez érkezünk, ahol
újabb lencsevégre kapható témára bukkanok: a madárpiacra. A faágakról
százszámra lógnak a díszes kalitkák, teli éneklő pintyekkel, színpompás
tollazatú, punkos tarajú, legyezőfarkú egzotikus madarakkal. A földön
álló kalitkákban félelmetes karmú és csőrű fenséges ragadozó madarakat
látok: talán sasok vagy héják lehetnek. De akadnak itt közönséges barom-
fifélék is, csirkék meg kacsák, amelyek előbb-utóbb a fazékban végzik.
Gyorsan lekapom őket úgy, hogy a háttérben a szerencsésebb rokonaik is
látsszanak: a kép tetszetős illusztráció lesz az újságcikkhez.
Mindössze fél tekercs filmet lövök el a madárpiacon, amikor megpil-
lantok egy férfit, aki sziszegve, szigorú ábrázattal int magához. Vajon ki
az ördög ez? Talán a titkosrendőrség embere? Lehet, hogy itt tilos fény-
képezni? Ha netán megfenyeget, hogy elkobozza a gépemet, mennyi jat-
tal próbáljam megvesztegetni?
A férfi komoly képpel benyúl egy asztal alá, és újabb kalitkát húz elő. –
Szép, finom madár – mondja angolul. Itt-ott drapp foltokkal tarkított hó-
fehér bagoly néz velem farkasszemet. Olyan, mint egy szárnyas sziámi
macska. Pislog néhányat aranysárga szemével, s én első látásra beleszere-
tek.
– Simon! Kuan! Gyertek gyorsan! Ezt nézzétek meg!
– Száz dollár. Amerikai – közli a férfi. – Nagyon olcsó.
Simon tagadólag rázza a fejét, és a pantomim meg a törve beszélt angol
furcsa keveréknyelvén magyarázni kezdi: – Madarat nem lehet repülő-
gépre vinni, vámtiszt azt mondja, állj, tilos, kell fizetni bírságot, sokat…
– Mennyi? – vág közbe udvariatlanul a férfi. – Mit adsz madárért? Leg-
jobb reggeli áron megkapod.
– Kár alkudozni, ne strapáld magad – szól oda neki kínaiul Kuan. – Mi
turisták vagyunk, semmiféle madarat nem vihetünk haza Amerikába, hi-
ába adod olcsón.
– Jaj, hát ki mondta, hogy vigyétek haza? – hadarja a férfi szintén kínai-
ul. – Vegyétek meg, és vigyétek át abba az étterembe, az utca túloldalára.
Estére potom pénzért megfőzik nektek vacsorára.
– Jesszusom! – kiáltok fel szörnyűködve, és Simonhoz fordulok. – Ez a
pasas ennivalónak akarja eladni a baglyot!
– Undorító! Mondd meg neki, hogy rohadt gazember.
– Mondd meg neki te!
– Én nem beszélek kínaiul.
A fickó nyilván azt hiszi, hogy most kérlelem a férjemet, ugyan vegye
már meg nekem ezt a baglyot vacsorára, így aztán rám száll, és dicsérni
kezdi a portékáját. – Nagyon szerencsés vagy! Nincs is több baglyom,
csak ez az egy! A macskabagoly ritka, igen-igen ritka madár – dicsekszik.
– Három hetem ment rá, mire megfogtam.
– Ez elképesztő! – mondom Simonnak. – Mindjárt felfordul a gyom-
rom!
Ekkor újra Kuan hangját hallom: – A macskabagoly nem is olyan ritka
madár, csak nehéz megfogni. Amellett, úgy hallom, se íze, se bűze.
– Hát, hogy őszinte legyek, tényleg nem olyan büdös, mint például a
tobzoska, és igaz, ami igaz, az íze sem túl jó – válaszolja a férfi. – De a
macskabaglyot nem is az íze miatt eszi az ember, hanem azért, mert erős
és nagyravágyó lesz tőle. Azonkívül a szemnek is jót tesz, élesíti a látást.
Az egyik kuncsaftom már majdnem teljesen vak volt, amikor megevett
egy macskabaglyot, és húsz év után először meglátta a feleségét. Aztán
visszajött hozzám, és úgy szidott, mint a bokrot: „A fene essen beléd, te
gazember! Olyan ronda az asszony, mint a bűn, még egy majom is frászt
kapna tőle. Az anyád mindenségit, minek etetted meg velem azt az átko-
zott madarat?”
Kuan harsányan hahotázik. – Igen, igen, ezt már én is hallottam a
macskabaglyokról. Ami jó, az jó! – Előkotorja az erszényét, és kivesz be-
lőle száz jüant.
– Kuan! Meg vagy őrülve? Mit művelsz? – kiáltok rá. – Ezt a baglyot
nem fogjuk megenni, akkor se, ha fejre állsz!
A férfi megvető legyintéssel utasítja vissza a száz jüant. – Csak ameri-
kai dollár kell, semmi más – jelenti ki határozottan. – Száz amerikai dollár
az ára.
Kuan most egy tízdollárost húz elő.
– Kuan! – üvöltök rá magamból kikelve.
A fickó megrázza a fejét, a tízdollárost sem fogadja el. Kuan vállat von,
aztán lassan elindul. A férfi utána szól, azt mondja, adjon neki ötvenet, és
viheti a baglyot. Kuan visszajön, tizenöt dollárt tart a kezében. – Ez az
utolsó ajánlatom – közli kereken.
– Agyrém! A nővéred teljesen bedilizett – morogja Simon.
A férfi felsóhajt, majd egyfolytában sopánkodva, nagy nehezen megvá-
lik a kalitkában gubbasztó szomorú szemű bagolytól. – Szégyen, gyalá-
zat! Ilyen kevéske pénz ennyi munkáért! Nézzétek meg a kezemet! Csu-
pa seb! Összevissza kaszaboltam, amíg fölmásztam a hegyre, és kivág-
tam azt a rengeteg bokrot, hogy megfogjam ezt a madarat! Három hétig
vadásztam rá, míg nagy nehezen elkaptam!
Végre elindulunk. Útközben megragadom Kuan karját. – Vedd tudo-
másul, nem engedem, hogy megedd ezt a baglyot! Szó se lehet róla! – hő-
börgök dühösen. – Fütyülök rá, hogy Kínában vagyunk!
– Csitt, Libbi-a! Ne kiabálj! Még megijeszted szegényt – feleli Kuan, és
félrehúzza előlem a kalitkát, nehogy kikapjam a kezéből. Úgy mosolyog
rám, hogy kis híján felrobbanok mérgemben, majd a folyóra néző beton-
falhoz sétál, és fölteszi a tetejére a kalitkát. Nyávogni kezd a bagolynak. –
Na, barátocskám, akarsz Csangmianba menni? Akarsz velem hegytetőre
mászni, hadd lássa a kishúgom, hogy repülsz haza? – A bagoly pislogva
forgatja a fejét.
– Én visszamegyek a madárpiacra – szólal meg Simon. – Készítek né-
hány jegyzetet az egzotikusabb példányokról, amelyeket ennivalóként
árulnak. Te nem jössz, Olivia?
Megrázom a fejemet. Pillanatnyilag azzal is beérem, hogy elragadtatva
csodálom a baglyot, amit Kuan megmentett.
– Tíz-tizenöt perc múlva itt vagyok – mondja Simon, és elüget.
Könnyedén, fesztelenül, öles léptekkel igyekszik a piac felé. Csak most
veszem észre, hogy lezser amerikai tartása milyen furcsán hat ebben az
idegen országban. A saját tempójában halad, esze ágában sincs a tömeg-
hez igazodni.
– Látod? – kérdezi Kuan. – Ott, a messzeségben. – Egy kúp alakú távoli
hegycsúcsra mutat. – A falum határában ugyanilyen hegy áll, de még en-
nél is magasabb. Mi csak Leányálomnak hívjuk, mióta egy szolgálólány
fölszaladt a tetejére, aztán elrepült egy főnixmadárral, aki a szeretője volt.
Később ő maga is főnixszé változott, és attól fogva együtt élt a szerelme-
sével az örökzöld fenyőerdőben.
Kuan rám néz. – Ez csak mese, Libbi-a. Amolyan babona.
Magamban jót mulatok rajta, amiért azt hiszi, meg kell magyaráznia.
– De a falumbeli lányok mégis elhitték ezt a mesét. Persze nem azért,
mert buták voltak, hanem azért, mert reménykedni akartak benne, hogy
jobb, boldogabb életük lesz. Úgy gondoltuk, ha mi is fölmásznánk a
hegyre, és kívánnánk valamit, teljesülne a kívánságunk, valóra válnának
az álmaink. Így aztán madárfiókákat keltettünk, és mindet saját kezűleg
font kalitkákba zártuk. Amikor elég nagyra nőttek, és már repülni is tud-
tak, fölmásztunk velük a Leányálomnak elkeresztelt hegy tetejére, s sza-
badon engedtük őket. A madarak pedig egyenesen odaszálltak, ahol a fő-
nixek éltek, hogy elmeséljék nekik a kívánságainkat meg az álmainkat.
Kuan elhúzza a száját. – Nagyma azt mondta, azért hívják Leányálom-
nak azt a hegyet, mert egyszer egy bolond lány mászott föl a tetejére, de
amikor megpróbált elrepülni, lezuhant a mélybe, és úgy belefúródott a
földbe, hogy kősziklává változott. Nagyma szerint azért van olyan sok
kőszikla a hegy lábánál, mert az összes buta liba lepotyogott, aki ugyan-
olyan bolond volt, mint az a lány, és olyasmit kívánt, ami nem teljesülhe-
tett. Sosem szabad olyasmiről álmodozni, ami nem válhat valóra!
Jót nevetek a sztorin, Kuan pedig vasvillaszemekkel mered rám, mint-
ha én volnék Nagyma. – Nem tilthatod meg a lányoknak, hogy álmodoz-
zanak! Nem és nem! Mindenkinek lehetnek kívánságai, vágyálmai. Kell
is, hogy legyenek! Azért álmodozunk, mert az álmaink reményt adnak
nekünk. Akinek már álmai sincsenek, az… beletörődik, hogy nem fordít-
hat a sorsán. Igaz?
– Azt hiszem, igen.
– Akkor most találd ki, Libbi-a, mit kívántam én a hegytetőn.
– Fogalmam sincs.
– Jaj, ne vacakolj! Találd ki!
– Jóképű férjet.
– Nem.
– Saját autót.
Kuan megrázza a fejét.
– Akkor azt, hogy kihúzd a főnyereményt.
Kuan hahotázva csapkodja a karomat. – Nem találtad ki! Oké, meg-
mondom. – A távoli hegyekre néz. – Mielőtt elindultam Amerikába, én
nem egyetlen madárfiókát keltettem ki, hanem mindjárt hármat, hogy
majd a hegycsúcson három kívánságom lehessen. Azt mondtam magam-
ban: Ha ez a három kívánságom teljesül, akkor az életem valamennyi
álma valóra válik, és boldogan halhatok meg. Az első kívánságom az
volt, hogy legyen egy kishúgom, akit teljes szívemből szerethetek, s aki-
től nem is kérek ennél többet. A második kívánságom az volt, hogy egy
szép napon majd visszatérhessek Kínába a kishúgommal. A harmadik kí-
vánságom pedig az volt – folytatja Kuan immár remegő hangon –, hogy
Nagyma meglássa mindezt, és bocsánatot kérjen tőlem, amiért elkerge-
tett.
Kuan első ízben mutatja ki, mennyire tud neheztelni arra, aki rosszul
bánt vele. – Aztán kinyitottam a kalitkát – mesél tovább –, és szabadon
engedtem a három madaramat. – Kitárt karral utánozza, hogyan repültek
el. – De az egyik hiába verdesett a szárnyával. Pár percig félkörben kerin-
gett, majd úgy zuhant a mélybe, mint egy kődarab. Te is tudod, Libbi-a,
hogy két kívánságom máris teljesült: itt vagy nekem te, és eljöttünk
együtt Kínába. De tegnap éjjel rájöttem, hogy a harmadik kívánságom so-
sem fog teljesülni: Nagyma soha nem fog bocsánatot kérni tőlem.
Kalitkástul fölemeli a baglyot. – De most van egy gyönyörű macska-
baglyom, ami magával viheti az új kívánságomat. Amikor elröpül, min-
den régi bánatom elszáll vele, és akkor mind a ketten szabadok leszünk.
Simon futólépésben jön vissza. – El sem tudod képzelni, Olivia, hogy
itt mi mindent képesek megenni az emberek!
A szálloda felé sétálva olyan kocsira vadászunk, amelyik hajlandó el-
vinni Csangmianba egy külföldre szakadt kínait, két turistát meg egy
macskabaglyot.
 14
HELLO, GOOD-BYE!

Kilenc órára sikerül felfogadnunk egy fiatal, barátságos sofőrt. Rokon-

szenves fickó, aki nagyon érti a kapitalista csíziót. – Tiszta, olcsó, gyors! –
dicséri kínaiul a kocsiját, aztán Simonra nézve hozzáfűz még valamit.
– Mit mondott? – kérdezi tőlem Simon.
– Csak közölte veled, hogy ne izgulj, angolul is beszél.
A sofőrünk azokra a kinyalt hongkongi ficsúrokra emlékeztet, akik
naphosszat a felkapott San Franciscó-i biliárdtermekben lebzselnek:
ugyanaz a zselézett haj, a kisujján ugyanolyan két centi hosszúra növesz-
tett, tökéletesen manikűrözött köröm, ami azt jelképezi, hogy ez a szeren-
csés flótás nem rokkan bele a kemény melóba. Ránk mosolyog, kivillan
nikotintól megsárgult fogsora. – Szólítsatok csak Rockynak – mondja an-
golul, erős akcentussal. – Úgy hívnak, mint a híres filmsztárt! – Kínai-an-
gol szótárából egy illusztrált magazinból kitépett, gyűrött lapot húz elő, s
Sylvester Stallone képét tartja az orrunk elé.
Berakjuk a kocsi csomagtartójába Kuan ajándékokkal degeszre tömött
bőröndjét meg az én tartalék fényképezőgépemet és fotófelszerelésemet.
A többi poggyászunkat a hotelban hagyjuk, mert az útiterv szerint Rocky
még ma este visszahoz bennünket – hacsak Kuan nagynénje nem ragasz-
kodik hozzá, hogy a házában töltsük az éjszakát. Mivel a kínai családok-
nál mindig számolni kell ezzel a lehetőséggel, jó előre beszuszakoltam a
fotóscuccaim mellé a neszesszertáskámat is. Rocky széles mozdulattal,
mély meghajlással nyitja ki a kocsi ajtaját, mi meg beülünk a viszonylag
új típusú fekete Nissanba, amelyből furcsa módon hiányoznak a bizton-
sági övek és a fejtámlák. Vajon a japánok azt hiszik, a kínai élet nem drá-
ga, nem érdemes megoltalmazni? – A kínaiak vagy jobban vezetnek,
mint mi, vagy nincsenek kártérítési perekre specializálódott ügyvédeik –
vonja le a következtetést Simon.
Amint Rocky megtudja, hogy amerikaiak vagyunk, rögtön azt hiszi, a
bömbölő rockzenéért is rajongunk. Boldogan betesz egy kazettát, amit az
egyik „kitűnő amerikai kuncsaftjától” kapott, és maximumra csavarja a
hangerőt. Máris majd’ szétreped a dobhártyánk. Így indulunk el Csang-
mian felé – Kuan elöl, az anyósülésen, Simon, a bagoly meg én a hátsón.
A kitűnő amerikai kuncsaftok arra is kioktatták Rockyt, milyen váloga-
tott kifejezésekkel nyugtassa meg az általa fuvarozott turistákat. Miköz-
ben lépésben gurulunk végig a zsúfolt kujlini utcákon, úgy darálja el a ta-
nultakat, mint egy mantrát: – Hova vigyelek? Jól ismerem a környéket.
Ugorj be, haver, mehetünk! Gyorsabban? Lassabban? Pont jó? Oké! Mi-
lyen messze van? Nincs messze. Nagyon messze van. Leparkoljak? Egy
pillanat! Mindjárt visszajövök. Nem tévedtünk el. Probléma egy szál se!
Nyugi! – Rocky elmagyarázza, hogy autodidakta módon tanul angolul,
mert valóra akarja váltani élete nagy álmát: egy szép napon szeretne el-
jutni Amerikába.
– Híres sztár akarok lenni – folytatja kínaiul –, aki főleg bunyós filmek-
ben játszik. Két éve tanulok harcművészetet. Tajcsicsüan-leckéket veszek.
Persze valószínűleg nem fogok rögtön befutni. Lehet, hogy kezdetben
más munkát kell vállalnom. Nem baj, majd beállok taxisofőrnek. Szorgal-
mas vagyok, keményen dolgozom, ha kell. Az amerikaiak nem tudják,
hogyan kell olyan keményen dolgozni, mint mi, kínaiak. És nemcsak dol-
gozni tudunk, hanem szenvedni is. Ami az amerikaiaknak kibírhatatlan,
az nekem semmiség, hiszen megszoktam. Ugye szerinted is így van, nő-
vérem?
Kuan nem válaszol érdemben, csak hümmög, én meg azon tűnődöm,
vajon a sógora jutott-e eszébe, aki Kínában vegyésznek tanult, aztán ki-
vándorolt az Egyesült Államokba, és most egy étteremben mosogat, mert
nem mer angolul megszólalni, nehogy ostoba fajankónak nézzék. Ebben
a pillanatban Simon tágra nyílt szemmel előremered, én meg rémülten
felkiáltok: – Atyaúristen! –, ugyanis kis híján elütünk két kézen fogva sé-
táló diáklányt. Rocky jókedvűen fecseg tovább az álmairól, mintha mi
sem történt volna.
– Úgy hallom, Amerikában egy óra alatt akár öt dollárt is megkereshet
az ember. Én ezért a pénzért az év minden napján tíz órát is szívesen gür-
cölnék! Hiszen az naponta egy ötvenes! Itt egy hónap alatt se jön össze
ennyi, még a borravalóval együtt sem. – Rocky a visszapillantó tükörbe
nézve ránk sandít, hogy lássa, megértettük-e a gyöngéd célzást. Ehhez
képest az útikönyvünk azt írja, Kínában nem szabad borravalót adni,
mert sértésnek tekintik. Úgy látszik, elavult a bédekker, nyugodtan ki is
hajíthatjuk.
– Amerikában majd annyit spórolok, amennyit csak tudok – mondja
rendületlenül a magáét Rocky. – Keveset fogok költeni, csak kaját és ciga-
rettát veszek, meg hébe-hóba moziba megyek. És persze kell egy kocsi,
hogy taxizni tudjak. Nincsenek nagy igényeim. Így öt év alatt majdnem
százezer amerikai dollárt tehetek félre. Az itt félmillió jüan, sőt annál is
több, ha nem a bankba viszem, hanem az utcai pénzváltókhoz. Ezzel a
pénzzel akkor is gazdag emberként jöhetek haza Kínába, és itthon gond-
talanul élhetek belőle, ha öt éven belül nem lesz belőlem filmsztár. – Bol-
dogan mosolyog, szemmel láthatólag elégedett a rá váró fényes jövővel.
Amikor lefordítom Simonnak, miről ábrándozik Rocky, ő megkérdezi:
– Hát a különböző költségek, kiadások? Lakbér, közüzemi díjak, benzin,
gépjármű-biztosítás… Ezekkel mi lesz?
– És jövedelemadót is kell ám fizetni! – szólok közbe.
– A parkolási díjról nem is beszélve – teszi hozzá Simon.
– Azonkívül bármikor kirabolhatják az embert. Olivia, mondd meg en-
nek a srácnak, hogy napi ötven dollárból az amerikaiak zömének valószí-
nűleg fölkopna az álla.
Már éppen kinyitom a számat, hogy Simon véleményét tolmácsoljam,
amikor hirtelen eszembe jut, mit mesélt Kuan a Leányálomról: senkinek
sem tilthatjuk meg, hogy jobb, boldogabb életről álmodozzon.
– Ez a fiú valószínűleg soha az életben nem jut el Amerikába – súgom
oda Simonnak. – Fölösleges ilyesmikre figyelmeztetnem, úgysem lesz
szüksége a jó tanácsainkra. Miért ábrándítsam ki szegényt?
Rocky a visszapillantó tükörből figyel bennünket, és hüvelykujját föl-
emelve jelzi: biztos a sikerében. A következő másodpercben Simon meg-
ragadja a sofőrülés támláját, én meg felhördülök: – Jesszusom! A francba!
– Csak egy hajszálon múlik, hogy nem hajtunk bele az előttünk bicikliző
fiatalasszonyba, akinek a kisbabája a kormányon kuporog. Az utolsó pil-
lanatban kanyarodik jobbra, hogy félrehúzódjon az útból.
Rocky jóízűen fölnevet. – Nyugi! – szól ránk angolul, majd megmagya-
rázza, miért nem kell izgulni Kínában, ha ilyesmi történik. Kuan hátra-
fordulva tolmácsol Simonnak:
– Azt mondja, itten, Kínába, ha sofőr elüt valaki, mindig sofőr hibás,
nem számít, másik ember milyen figyelmetlen.
Simon elképedve bámul rám. – Netán ezzel akar megnyugtatni min-
ket? Vagy félreértettem valamit?
– Ennek se füle, se farka – mondom Kuannak, miközben Rocky a forga-
lomban kanyarog. – A halott gyalogos mindenképpen halott gyalogos.
Tökmindegy, ki volt a hibás.
– A te amerikai eszed tokja! – vágja rá még mindig angolul Kuan, és
megvetően legyint. A bagoly felém fordítja a fejét, és úgy néz rám, mint-
ha azt mondaná: Térj már észhez, te buta külföldi liba! Fogd föl végre,
hogy az amerikai logikáddal Kínában nem mész semmire! – Minálunk,
Kínába – folytatja Kuan –, vagy te folyton felelős valakiért, történik bár-
mi, nem számít. Elüt téged autó. én vagyok hibás, mert vagy te kishú-
gom. Értesz most már, Libbi-a? Hát te, Simon?
– Világos, mint a vakablak – morogja Simon a bajusza alatt. – Ne kér-
dezősködj, és akkor nem kapsz ilyen hülye válaszokat. – A bagoly rávág
a csőrével a kalitka rácsára.
Üzletsor mellett hajtunk el. A kis boltokban nádbútort és szalmakala-
pot árulnak. Már a külvárosban járunk. Az utat több kilométeren át jobb-
ról is, balról is teljesen egyforma, mindössze egyetlen helyiségből álló kis
éttermek szegélyezik. Némelyik még csak épülőfélben van, egymásra ra-
kott, habarccsal összeragasztott téglasorokat, frissen meszelt, hófehér fa-
lakat látok. Az ízléstelenül kipingált, rikító cégtáblákból ítélve mindenütt
ugyanazt a címfestőt fogadták fel. A házi specialitások is azonosak: szén-
savas narancslé, forró húsleves metélt tésztával. Íme, a kapitalista szabad
verseny nyomasztó túlkapásai! A pincérlányok az ajtóban guggolnak:
nincs vendég, nincs munka. Lustán bámulnak utánunk, ahogy elhúzunk
előttük a kocsival. Ezek nem is élnek, csak vegetálnak. Már nyilván elsor-
vadt az agyuk az unalomtól. Vajon föllázadnak-e egyszer a sanyarú sor-
suk ellen? Tesznek-e majd valamit azért, hogy ne a puszta véletlenen
múljon, miféle élet jut osztályrészükül? Úgy gubbasztanak itt, mintha az
idők végezetéig hiába várnának a sült galambra vagy a főnyereményre.
Simon lázasan jegyzetel. Vajon ő is észrevette ezt a tömény kétségbe-
esést?
– Mit írsz?
– Bármerre nézünk, tömegnyomor és reménytelenség mindenütt – fele-
li.
Néhány kilométerrel távolabb az éttermeket egyszerű zsúp tetős fabó-
dék váltják fel, s ezeken túl már csak azok az utcai árusok fagyoskodnak
a nyirkos hidegben, akiknek semmiféle fedélre nem telik. Az út szélén
álldogálnak, és teli tüdőből kiáltozva lóbálják a portékájukkal megrakott
necchálóikat meg a házi fűszeres mártással teli üvegeiket. Mintha vissza-
felé mennénk a marketing és a reklám evolúciójának útján.
A falun áthajtva vagy egy tucat férfit és nőt látunk: valamennyien egy-
forma fehér vászonzubbonyt viselnek. Mellettük zsámolyok, vizesvöd-
rök, szerszámos fadobozok sorakoznak. Cégtábláikon kézzel pingált írás-
jeleket látok. Nem tudok kínaiul olvasni, így Kuantól kell megkérdez-
nem, mit jelentenek a krikszkrakszok. – Mind borbély. Vágja le szépen
hajad – feleli angolul. – Azonkívül mindegyik tud gennyes kelés kipucol-
ni, tyúkszem vágni, fülzsír kipiszkálni. Mindegy, egy fül vagy kettő, ára
ugyanaz.
Simon ismét lefirkant valamit a jegyzetfüzetébe. – Anyám, borogass!
Hogy éreznéd magad, Olivia, ha te volnál a tizedik borbély a sorban, aki
fülzsírkipiszkálást ajánlgat a kedves vendégnek, amikor az első kollégád
szolgálatait se veszi igénybe senki? Ha valaki a haszontalanság és a hiá-
bavalóság definícióját kérdezné tőlem, rögtön elküldeném ide.
Erről eszembe jut egy régi vitánk, amikor azt mondtam, az ember nem
mérheti a saját boldogságát mások boldogtalanságához, Simon meg rög-
tön rávágta: Miért ne? Talán egyikünknek sem volt igaza. Mindenesetre
most, ezeket az integető szerencsétleneket nézve örülök, hogy nem fül-
zsírkipiszkálónak mentem, ugyanakkor attól félek, ha nem rendelhetnék
meg postán vagy telefonon mindenféle szolgáltatást, s ha megfosztaná-
nak a civilizáció hasonló cafrangjaitól, a lelkem legmélyén én sem külön-
böznék az útszélen ácsorgó tizedik borbélytól, akinek az a leghőbb vá-
gya, hogy álljon már meg nála valaki. Oldalba bököm Simont. – Kíváncsi
vagyok, miben reménykednek ezek a nyomorultak, ha van még remé-
nyük egyáltalán.
 – Hé, föl a fejjel! A határ a csillagos ég, persze csak addig, amíg nem
esik az eső – feleli fanyar humorral.
Lelki szemeim előtt megjelenik száz kínai Ikarosz, aki fülzsírból fabri-
kál magának szárnyakat. Az embernek nem lehet megtiltani, hogy vá-
gyakozzon, hogy jobb, boldogabb életről álmodozzon. Ösztönösen meg-
teszi. Amíg látja a feje fölött a csillagos eget, mindig olyan magasra akar
törni, amilyen magasra csak lehet.
Egyre hosszabbak lesznek a falvak meg az út menti árusok közötti csu-
pasz útszakaszok. Kuan elalszik, egyre nagyobbakat bólogat. Valahány-
szor telibe találunk egy kátyút, egy pillanatra fölriad, és félálomban fel-
horkant. Kisvártatva ütemesen, kitartóan hortyogni kezd, így szerencsé-
jére halvány fogalma sincs róla, hogy Rocky egyre gyorsabban és gyor-
sabban száguld a kétsávos úton. Rutinosan előzi meg a lassúbb járműve-
ket, közben az ujjaival pattintgat a bömbölő zene ritmusára. Amikor to-
vább fokozza a tempót, a bagoly minden alkalommal kissé kitárja a szár-
nyait, majd lecsillapodik, és mozdulatlanul gunnyaszt tovább a szűk ka-
litkában. Én jobb híján a térdemet markolászom, s összeszorított foggal
szívom be a levegőt, ha észreveszem, hogy Rocky előzéskor átvág a bal
oldali sávba. Simon is feszülten figyeli az utat, de ha elkapja a pillantáso-
mat, megnyugtatóan rám mosolyog.
– Mit gondolsz, nem kéne rászólnunk, hogy lassítson? – kérdezem tőle.
– Ugyan, ne légy már úgy begyulladva! Biztonságban vagyunk – feleli.
Lekezelőnek érzem ezt a magabiztos választ, és legszívesebben vissza-
vágnék, de erőt veszek magamon, nem állok oda balhézni vele. Most egy
zöld egyenruhás katonákat szállító teherautóra ragadunk rá, de úgy,
mintha a kötelező féktávolság, mint olyan, ismeretlen fogalom lenne. A
srácok integetnek a platóról, Rocky pedig az üdvözlést viszonozva meg-
nyomja a dudát, aztán éles kanyarral kivág, és előzni kezd. Csak akkor
veszem észre a szembejövő autóbuszt, amikor elhaladunk a teherautó
mellett. Egyre hangosabban, egyre közelebbről hallom sürgető tülkölését,
mintha azt üvöltené: Tűnjetek már el a szemem elől! – Jaj, istenem! Jaj is-
tenem! – nyöszörgök páni félelmemben. Lehunyom a szemem, Simon pe-
dig megragadja a kezemet. A Nissan újabb éles kanyarral visszahúzódik
a jobb oldali sávba. Sssss, hallom, ahogy a busz elhussan mellettünk, és a
duda egyre távolabbról bömböl.
– Most aztán elég volt! – suttogom ingerülten. – Megmondom ennek az
ámokfutónak, hogy azonnal lassítson, és kész!
– Nem tudom, jól teszed-e, Olivia. Még a végén megsértődik.
Haragos pillantást vetek Simonra. – Micsoda? Te képes vagy inkább
meghalni, csak azért, hogy bele ne gázolj egy őrült kínai sofőr érzékeny
lelkébe?
Simon megjátssza a hidegvérű macsót. – Hiszen mindegyik így vezet.
– Szóval, ha tömeges öngyilkosságot követünk el, akkor szerinted min-
den oké? Elárulnád, miféle logika ez?
– Próbálj lehiggadni. Elvégre még egyetlenegy balesetet se láttunk.
Eddig csak nyeltem, nyeltem a mérgemet, de nem bírok tovább ural-
kodni magamon. – Miért hiszed azt állandóan, hogy hallgatni arany? Mi-
ért nem mered te soha kinyitni a szádat? Nem mondanád meg, ki fog
összeszedni bennünket kiskanállal, ha már megtörtént a baj?
Simon rám bámul, és én nem tudom megállapítani, vajon dühöt vagy
valami bocsánatkérés-félét látok-e a szemében. Ebben a pillanatban Ro-
cky hirtelen beletapos a fékbe. Kuan meg a bagoly némi kar- és szárny-
csapkodással fölébred. Talán Rocky elcsípett pár szót, s megértette, min
veszekszünk, gondolom naivan – de nem, szinte áll a forgalom, a kocsik
lökhárítói csaknem egymáshoz érnek. Rocky lecsavarja az ablakot, és ki-
dugja a fejét. Halkan káromkodik egy cifrát, aztán a tenyere élével na-
gyokat csap a dudára.
Pár perc múlva kiderül, miért nem haladunk: baleset történt, méghoz-
zá súlyos, legalábbis az úttestre szóródott üvegszilánkokból és különbö-
ző holmikból, használati tárgyakból ítélve. Kiömlött benzin és égett gumi
szaga terjeng a levegőben. Már nyitom a számat, hogy rápirítsak Simon-
ra: – Látod? Na látod! – De a torkomon akad a szó, ahogy lépésben elara-
szolunk egy felborult, feje tetején álló minibusz mellett. A deformálódott
ajtók furcsa szögben, tárva-nyitva állnak – egy agyontaposott bogár tö-
rött szárnyaira emlékeztetnek. Az elülső utastér leszakadt, remény sincs
rá, hogy akár egyetlen túlélő akadna benne. A szomszédos veteményes-
kertben gumiabroncs hever. Néhány másodperccel később az ütközés
másik szenvedő alanyát, a piros távolsági autóbuszt is megpillantjuk. A
hatalmas szélvédő ripityára tört, a teljesen összegyűrődött motorházfe-
dőt szörnyű vérfoltok borítják. A pilótaülés üres – rossz jel. Kerti szerszá-
mokkal a kezében körülbelül ötven bámészkodó nyüzsög a roncsok kö-
rül. A helybeliek úgy nézegetik és mutogatják egymásnak az autóbusz
összezúzódott, tönkrement alkatrészeit, mint valami tudományos kiállí-
tás érdekes tárgyait. A busz túloldalán evickélünk tovább. Ekkor látom
meg a tucatnyi sebesültet. Némelyek a sérült tagjaikat fogva üvöltenek
fájdalmukban, mások csak mozdulatlanul, sokkos állapotban – vagy ta-
lán holtan – hevernek a földön.
– A francba! Ez egyszerűen hihetetlen! – hördül fel Simon. – Se mentő,
se orvos! Felháborító!
– Azonnal álljunk meg! – parancsolok rá kínaiul Rockyra. – Segítenünk
kell ezeken a szerencsétleneken! – Vajon miért mondtam ezt? Mit tehet-
nék értük? Hiszen jóformán rá se bírok nézni az áldozatokra! Megérinte-
ni meg végképp nem merném őket!
– Ajaj! – sopánkodik Kuan a mezőre meredve. – Mennyi jin ember! –
Mit beszél ez? Miféle jin embereket emleget? Csak nem azt akarja mon-
dani, hogy itt halottak vannak? A bagoly gyászosan huhog. Hirtelen jég-
gé dermed a kezem, és izzadni kezd a tenyerem.
Rocky mereven előrenéz, le nem veszi a szemét az útról. Továbbhajt,
lassan magunk mögött hagyjuk a tragédia helyszínét. – Nem vennék
hasznunkat – magyarázza Rocky kínaiul. – Se gyógyszerünk, se kötsze-
rünk. Amellett nem tanácsos belekeveredni az ilyesmibe, főleg külföldi-
eknek. De nem kell aggódni, mindjárt itt lesz a rendőrség.
Titokban nagy kő esik le a szívemről, amiért nem engedelmeskedik ne-
kem.
– Ti amerikaiak vagytok – folytatja a bennfentes helybeli tekintélyt pa-
rancsoló hangján. – Nem szoktatok hozzá az ilyen tragikus látványhoz.
Sajnáltok bennünket, igen, mert ti aztán hazamehettek, kényelemben él-
hettek, és elfelejthetitek, mit láttatok. De nekünk az efféle szerencsétlen-
ség teljesen hétköznapi eset. Kínában annyi ember él, olyan sokan va-
gyunk. Ez az életünk. Mindig zsúfolt a busz, mindenki megpróbál fölfu-
rakodni, nincs levegő, nincs hely a sajnálkozásnak.
– Mondja már meg valaki, mi folyik itt! – kiált fel Simon. – Miért nem
állunk meg?
– Ne kérdezősködj! – vágom rá azonnal. – Nem emlékszel? Pedig te ta-
nácsoltad! – Most örülök csak igazán, hogy Rocky amerikai karrierről
szőtt álmai soha nem fognak valóra válni. Ellenállhatatlan vágyat érzek,
hogy az illegális kínai bevándorlókról meséljek neki, akiket átvernek a
gengszterbandák, akik akár évekig is börtönben senyvedhetnek, mielőtt
visszatoloncolják őket Kínába. Zaftos sztorikkal szeretném traktálni a
rengeteg hajléktalanról, az iszonyú méreteket öltő bűnözésről, az egyete-
met végzett diplomásokról, akik munkanélküli-segélyért kuncsorognak.
Mit képzel magáról ez a kölyök, hogy azt hiszi, ő jobb esélyekkel indul-
hat, nagyobb sikereket érhet el Amerikában, mint a többi emigráns? Mi-
lyen alapon meri ez feltételezni rólunk, hogy mi semmit sem tudunk a
nyomorról, az emberi szenvedésről? Legszívesebben cafatokra tépném,
és lenyomnám a torkán a kínai-angol szótárát.
Aztán egyszer csak úgy megundorodom magamtól, hogy a szó szoros
értelmében fölfordul a gyomrom. Hiszen Rockynak igaza van. Én az ég-
világon senkin sem tudok segíteni, még magamon sem. Elgyengülve, re-
megő hangon megkérem, hogy húzódjon le az útról, és álljon meg, mert
hánynom kell. Ahogy kihajolok a kocsiból, Simon megsimogatja a háta-
mat. – Ne félj, Olivia, kutya bajod, mindjárt jobban leszel. Az én gyom-
rom is émelyeg.
Amikor visszakanyarodunk az országútra, Kuan magyarázni kezd Ro-
ckynak, aki komolyan bólint, és jóval lassabban hajt tovább.
– Mit mondott neki? – kérdezi tőlem Simon.
– A kínai észjárásra apellálva ellátta egy-két jó tanáccsal. Fölvilágosítot-
ta, hogy a kutya se fogja kifizetni a fuvart, ha mi elpatkolunk, ráadásul a
következő életünkben annyival fog tartozni nekünk, hogy belegebed,
mire törleszteni tudja az adósságát.

***

Három órával később már tudom, hogy közeledünk Csangmianhoz, mert

Kuan a helybeli nevezetességeket kezdi mutogatni, a táj szépségeit ecse-
teli. – Ott! Ott, ni! – kiáltja érzelmektől fátyolos hangon, és úgy ugrál-
fészkelődik az ülésen, mint egy kisgyerek. – Nézzétek azt a két hegyet! A
lábuknál van a Férjét Hazaváró Asszony falva. De hova lett a fa? Mi tör-
ténhetett vele? Ott, mindjárt a ház mellett, egy akkora fa állt, hogy az
csak na! Lehetett vagy ezeréves!
Fürkésző pillantással a környéket kémleli. – Látjátok? Régen ott volt a
nagy piac, mindnyájan oda jártunk, de mostanra csak a hűlt helye ma-
radt. Üres mező, semmi sincs rajta. És amott – az a hegy, szemben ve-
lünk! Valaha azt hívtuk Leányálomnak. Egyszer én is fölmásztam a legte-
tejére!
Kuan nevet, de egy másodperc múlva elkomolyodik, mintha érthetet-
len jelenséggel állna szemben. – Milyen fura! Ez a hegy most olyan kicsi-
nek látszik. De miért? Tán addig mosta az eső, amíg összement? Vagy le-
kopott a csúcsa, mert túl sok lány szaladgált föl rá, hogy elmondja, mi a
kívánsága? Persze lehet, hogy csak azért látom kicsinek, mert túlságosan
amerikai lettem, és más szemmel nézem a dolgokat… Most valahogy
minden kisebbnek, szegényesebbnek, rosszabbnak látszik, mint a régi
szép időkben…
Kuan hirtelen rákiált Rockyra, hogy hajtson be arra a kis földútra, ame-
lyik mellett éppen elgördültünk. Rocky éles hajtűkanyarral fordul vissza.
Simon meg én egymásnak esünk a hátsó ülésen, a bagoly méltatlankodva
nagyot rikolt. A kitaposott ösvényen döcögünk tovább, mellettünk ned-
vesen vöröslő agyag borítja a mezőt. – Most balra! Balra! – adja ki a pa-
rancsot Kuan. Ölében összekulcsolt kézzel üldögél, kibámul az ablakon.
– Túl sok év, túl sok év telt el – motyogja, mintha templomi éneket kán-
tálna.
Éppen egy facsoport felé közeledünk, amikor büszkén jelenti: – Csang-
mian! – Már látom is a két csipkés sziklacsúcs között megbújó falut. A
hegyoldalakat borító bársonyos mohaszőnyeg mély ráncai smaragdzöl-
den sötétlenek. Egyszer csak előbukkannak a girbegurba házsorok, a fe-
hérre meszelt falak, a sárkányfarkú, csúcsos, hagyományos nyeregtetők.
A falut szépen megművelt földek, tükörfényes tavak veszik körül, ame-
lyeket takaros kőfalak és öntözőcsatornák választanak el egymástól.
Mindnyájan kiugrunk a kocsiból. Csodával határos módon Csangmian
megúszta a modernizációt. Sehol egy bádogtető, sehol egy villanyveze-
ték. Idefelé jó néhány falu mellett elhúztunk, s most örömmel nyugtá-
zom, hogy velük ellentétben itt a környező mezők nem váltak szemétte-
leppé, és a kis utcácskákat sem szegélyezik elhajított, gyűrött cigarettás-
dobozok, bugyirózsaszín nejlonszatyrok. Csangmiant tisztára söpört, ki-
kövezett ösvények szelik át, amelyek fölfelé kanyarognak, a két hegy-
csúcs között megnyíló hasadékba vezetnek, majd eltűnnek egy kőből fa-
ragott boltíves átjáró alatt. A távolban újabb két jade-zöld hegycsúcs ma-
gasodik, s rajtuk is túl még kettő bíborvörös árnyai tűnnek fel. Elámulva,
tágra nyílt szemmel bámulunk egymásra Simonnal.
– A mindenségit! Csípj meg! Ez szinte hihetetlen! – suttogja, és megszo-
rítja a kezemet. Emlékszem, akkor is ugyanezt mondta, amikor a polgári
esküvőnket tartottuk a városházán, és akkor is, amikor beköltöztünk az
új lakásba. Hiába, gondolom magamban, a boldog pillanatok elmúlnak,
átváltoznak, valami más lesz belőlük.
Benyúlok a táskámba a fényképezőgépemért. Miközben a keresőn át
nézem a tájat, úgy érzem, mintha egy ködös, titokzatos mesevilágra buk-
kantunk volna, amelynek az egyik fele emlék, a másik fele illúzió. Vajon
a kínai nirvánába csöppentünk? Csangmian éppolyan, mint az utazási
irodák reklámfüzeteiben látható, gondosan válogatott, szépen retusált fo-
tók, amelyek „a csodákat rejtő távoli múlt felfedezését” ígérik azoknak a
turistáknak, akik „visszavágynak a rég letűnt időkbe”. A falu pontosan
azt a látványt nyújtja, amire a világjárók állandóan áhítoznak, de amit va-
lójában soha, sehol nem találnak meg: különös, szentimentális, lenyűgö-
zően érdekes. Itt valami nem stimmel, mondogatom magamban: ez egy-
szerűen nem lehet igaz. A sarkon túl biztosan ott éktelenkedik az ócska-
piac, a gyorsételeket árusító bodegák hosszú sora meg a roncstelep, és
mindjárt kiderül, hogy ez a falu tényleg igazi turistacsemege, afféle jel-
legzetesen kínai fantáziavilág. Szinte hallom a harsány kiáltozást: Tessék,
tessék, itt lehet jegyet váltani! Tekintse meg álmai Kínáját! Nem rontotta
meg a fejlődés, beleragadt a múlt sarába!
– Úgy érzem, mintha már láttam volna ezt a tájat – súgom oda Simon-
nak. Attól félek, a hangos szó megtörné a varázst.
– Én is. Olyan tökéletes. Talán egy dokumentumfilmben mutatták be –
feleli, aztán nevetve hozzáteszi: – Vagy egy tévéreklámban.
 A hegyeket csodálva hirtelen rájövök, miért olyan ismerős nekem
Csangmian. Hiszen ebben a faluban játszódnak Kuan meséi, amelyek be-
szivárognak az álmaimba. Igen, igen, itt vannak a boltívek, a kassziafák,
a Kísértetkereskedő házának falai, a Bogáncs-hegységbe vezető dombol-
dalak. S most, hogy itt vagyok, úgy érzem, mintha lehullana az életem
két felét elválasztó hártya.
Fogalmam sincs, honnan, egyszer csak boldog sikongatást, lelkes
örömrivalgást hallunk. Ötven apró kisdiák rohan egy nagy udvar léckerí-
téséhez, hogy a megérkezésünk alkalmából üdvözöljön bennünket. Ami-
kor közelebb megyünk hozzájuk, a gyerekek visítva sarkon fordulnak, és
nevetve visszaszaladnak az iskolaépülethez. Pár pillanat múlva ismét
úgy száguldanak felénk, akár egy vijjogva szálló madárraj, ám ezúttal a
mosolygó tanítónő is a nyomukban üget. Mindnyájan vigyázzba állnak,
majd valami láthatatlan jelre kórusban kiáltják angolul: – A-B-C! Egy-kettő-
három! Hogy van? Hello, good-bye! – Talán szólt nekik valaki, hogy ameri-
kai vendégek jönnek? Vajon a mi kedvünkért tanulták meg mindezt?
A gyerekek integetnek nekünk, és mi visszaintegetünk. – Hello, good-
bye! Hello, good-bye! – halljuk, miközben elballagunk az iskola mellett, s az
ösvényen sétálunk tovább. Két biciklis fiatalember lassít, majd fékez, és
megbámul bennünket. Nem állunk meg. A következő sarkon befordu-
lunk. Kuan hirtelen lecövekel. Eláll a lélegzete a meglepetéstől, mert kis-
sé távolabb, egy boltíves kapu előtt tucatnyi ember mosolyog ránk. Kuan
a szája elé kapja a kezét, aztán futásnak ered. Amikor a csoporthoz ér,
egymás után ragadja meg és szorítja a két tenyere közé a feléje nyújtott
kezeket. Hangos rikkantással köszönt egy tömzsi asszonyt, majd jókorát
csap a hátára. Most már mi is odaérünk, és halljuk, ahogy kedélyesen
évődve, kölcsönösen becsmérlik egymás külsejét.
– Nahát, hogy meghíztál! Olyan dagi vagy, majd’ elgurulsz!
– Még neked jár a szád? Hát hogy nézel ki? Mit műveltél a hajaddal?
Szándékosan csúfítottad így el?
– Ez a legújabb divat! Mi az? Tán olyan régóta élsz itt, az isten háta mö-
gött, hogy ezt sem tudod?
– Halljátok? Én mondom, még most is olyan nagyszájú, mint lány ko-
rában volt!
 – Nem is én voltam a nagyszájú, nem bizony, hanem te…
Kuan a mondat közepén elhallgat. Sóbálvánnyá válva mered egy kőfal-
ra. Az ember azt gondolná, még sosem látott ilyen szépet.
– Nagyma – motyogja. – Mi történt? Hogy lehet ez?
Egy férfi harsányan hahotázni kezd a tömegben. – Haha! Nagyma már
alig várta, hogy újra lásson! Nem bírt a fenekén maradni, hajnalban föl-
kelt, és fölpattant a buszra, hogy elébed menjen Kujlinba. Most aztán jól
néztek ki! Te itt vagy, ő meg ott. Hű, milyen mérges lesz! Majd meglátod!
Mindenki jóízűen nevet, kivéve Kuant. Közelebb megy a falhoz, és re-
kedten kiáltozni kezd: – Nagyma! Nagyma! – Az emberek összesúgnak,
mindenki riadtan hátrébb húzódik.
– Jaj, ne! – sóhajtok fel.
– Miért sír Kuan? – kérdezi halkan Simon.
– Ó, Nagyma, Nagyma! – Kuan könnyei már patakokban folynak, és
lecsurognak az arcán. – Hinned kell nekem! Én nem ezt kívántam! Jaj, de
rémes, hogy épp aznap haltál meg, amikor hazajöttem! – Néhány
asszony szörnyűködve a szája elé kapja a kezét.
Odalépek Kuanhoz. – Mit beszélsz? Miből gondolod, hogy Nagyma
meghalt?
Simon körülnéz. – Miért van mindenki így kiakadva?
Fölemelem a kezemet, csendre intem. – Nem tudom biztosan. – Vissza-
fordulok a nővéremhez. – Kuan! Mi bajod, Kuan? – szólongatom gyöngé-
den, de látom rajta, hogy meg se hallja. Szeretettel nézi a falat, egyszerre
sír és nevet.
– Igen, tudtam – mondja. – Hogyne tudtam volna. A szívem mélyén
egész idő alatt tudtam, hogy így lesz.

***

Délután a falubeliek a művelődési házban ünnepséget rendeznek Kuan

tiszteletére. Bár mindenki örül, hogy hazaérkezett, a történtek miatt nyo-
mott a hangulat. Villámgyorsan elterjedt a hír, már egész Csangmian
tudja: Kuan látta Nagyma szellemét – de ő ezt még nem jelentette be a fa-
lunak, és bizonyíték sincs rá, hogy Nagyma valóban meghalt, így aztán a
helybeliek úgy érzik, semmi okuk lefújni a dús lakomával egybekötött
összejövetelt, amelyre Kuan barátnői bizonyára napokig sütötték-főzték
a finomabbnál finomabb csemegéket. Kuan szinte egy szót sem szól.
Nem dicsekszik a kocsijával, nem henceg a kanapéjával, nem kérkedik a
hibátlan angol nyelvtudásával. Csendben hallgatja gyerekkori játszótár-
sait, akik egymás után sorolják életük nagy eseményeit; az egyiknek iker-
fiai születtek, a másik meg vonattal utazhatott el valamelyik nagyvárosba
és így tovább. Aztán a régi ismerősök azokról az időkről mesélnek, ami-
kor a kulturális forradalom alatt egy csomó értelmiségi származású egye-
temistát átnevelésre vezényeltek Csangmianba.
– Azok a diákok hitték, hogy okosabbak nálunk – idézi fel az esetet egy
asszony, akinek minden ujját bütykösre, göcsörtösre deformálta az ízületi
gyulladás. – Gyorsnövésű rizst akartak termeszteni, ami évente nem két-
szer, hanem háromszor hoz termést. Különleges magvakat adtak nekünk,
meg mérgező rovarirtó szereket. Aztán a rizsföldeken úszkáló kis békák
megették a rovarokat, és egytől egyig elpusztultak. Aztán a kacsák meg-
ették a békákat, és ők is mindnyájan elpusztultak. Aztán maga a rizs is el-
pusztult.
Egy bozontos üstökű férfi közbekiált: – Így aztán megkérdeztük a diá-
koktól: „Ugyan mi haszna olyan háromszor termő rizst ültetni, amiből
semmi sem lesz, ahelyett hogy a régi, jól bevált kétszer termőnél marad-
nánk, és kétszer arathatnánk?”
Ismét az ízületi gyulladásban szenvedő asszony veszi át a szót: – De ez
még semmi! Képzeljétek, ugyanezek az egyetemisták az öszvéreinket is
megpróbálták pároztatni! Haha! Elhiszitek? Két éven keresztül minden
áldott nap odament hozzájuk egy falubeli, és megkérdezte tőlük: „Na?
Sikerült?” Ők meg azt felelték: „Nem, egyelőre még nem.” Mi persze ne-
hezen álltuk meg nevetés nélkül, de azért komoly ábrázattal biztattuk
őket: „Hát jobban igyekezzetek, elvtársak! Ne adjátok fel a reményt!”
Mindnyájan a hasunkat fogva hahotázunk, amikor hirtelen egy kisfiú
szalad be a művelődési házba, és izgatottan azt kiáltja, hogy nagy, flan-
cos fekete autóval egy kujlini hivatalnok érkezett a faluba. Néma csend
támad. A hivatalnok belép a terembe, mindenki föláll. Ő komoly arccal
fölmutatja Li Bin-bin személyi igazolványát, majd nekünk szegezi a kér-
dést, idevalósi-e a nevezett személy. A falusiak idegesen pillantanak Ku-
anra, aki lassú léptekkel odamegy a hivatalnokhoz, megnézi a személyi
igazolványt, aztán bólint. A hivatalnok erre mond valamit, s a bejelentés
hatására mindenfelől nyögések, sóhajok hallatszanak, némelyek jajgatni
kezdenek.
Simon hozzám hajol. – Mi a baj?
– Nagyma meghalt abban a buszbalesetben, amit ma délelőtt láttunk.
Mindketten odalépünk Kuanhoz, és jobbról-balról átöleljük a vállát.
Megdöbbenek, milyen kicsi.
– Nagyon sajnálom – dadogja Simon. – Igazán… sajnálom, hogy nem
láthattad viszont Nagymát. És… sajnálom, hogy mi sem találkozhattunk
vele.
Kuan a könnyein át rámosolyog. Mivel ő Li Bin-bin legközelebbi hoz-
zátartozója, természetesen önként vállalkozik rá, hogy elintézi a szüksé-
ges bürokratikus formaságokat, és holnap hazahozza a holttestet a falu-
ba. Mindhárman szedelődzködünk, hogy azonnal visszainduljunk Kuj-
linba.
Amint Rocky megpillant bennünket, rögtön elnyomja a cigarettacsik-
ket, és kikapcsolja az autórádiót. Nyilván már ő is hallotta a hírt. – Micso-
da tragédia! – sopánkodik. – Sajnálom, nővérem. Meg kellett volna áll-
nom. Bocsáss meg, kérlek. Én vagyok a hibás…
Kuan legyint. – Ne mentegetőzz. Senki sem hibás. Különben is kár saj-
nálkozni. Mindig késő a bánat.
Rocky kinyitja a kocsiajtót. Csak ekkor vesszük észre, hogy a bagoly
még mindig a hátsó ülésen gubbaszt a kalitkában. Kuan gyöngéden ki-
emeli a kalitkát, és a madárra mered. – Már nem kell fölmásznunk a
hegyre – mondja. Leteszi a földre a kalitkát, kinyitja az ajtaját. A bagoly
kidugja a fejét, előbb a nyílás rúdjára ugrik, onnan meg le, a földre. A fe-
jét forgatva körülkémlel, majd lendületes szárnycsapkodással elröpül a
hegycsúcsok felé. Kuan addig néz utána, amíg el nem tűnik a szeme elől.
– Nincs több bánat, nincs több sajnálkozás – szólal meg végül, aztán beül
a kocsiba.
Miközben Rocky a motort melegíti, megkérdezem Kuantól: – Amikor
délelőtt elhajtottunk az autóbusz roncsa mellett, talán láttál valakit, aki
Nagymához hasonlított? Onnan tudtad, hogy meghalt?
– Miket beszélsz, Libbi-a! Hiszen egészen addig nem is tudtam, hogy
meghalt, amíg meg nem láttam a jin mását ott, a fal mellett!
– Akkor miért mondtad neki, hogy tudtad?
Kuan összeráncolt szemöldökkel, értetlenül bámul rám. – Mit tudtam?
– Azt mondtad neki, tudtad, a szíved mélyén egész idő alatt tudtad,
hogy így lesz. Hát nem a balesetről beszéltél?
– Aha! – kiált föl Kuan, miután végre megérti, miről van szó. – Nem,
nem a balesetről beszéltem – feleli, és nagyot sóhajt –, hanem arról, hogy
igaza volt. Minden úgy történt, ahogy ő mondta.
– Miért? Mit mondott?
Kuan az ablak felé fordul. Csak fájdalomtól elgyötört arca tükörképét
látom az üvegben. – Azt, hogy tévedett, amikor a Leányálomról mesélt.
Meg azt, hogy már minden kívánságom teljesült. Mindig is bánta, hogy
elküldött engem, de ezt nem árulhatta el nekem, mert ha tudom, soha
nem hagyom el őt a jobb élet reményében.
Szeretném megvigasztalni Kuant. – Igaz, hogy meghalt szegény, de
legalább láthatod – motyogom félszegen.
– Tessék?
– Már úgy értem, a jin mását. Így meglátogathat téged.
Kuan kibámul az ablakon. – De az nem ugyanaz. Többé nem lehetnek
új közös emlékeink. Most már nem változtathatjuk meg a múltat, csak a
következő életünkben. – Mély lélegzetet vesz, aztán kifújja a levegőt, s
vele együtt a ki nem mondott szavait is szélnek ereszti. Ahogy elrobo-
gunk az iskola előtt, az udvaron játszó gyerekek ismét felénk szaladnak,
s arcukat a léckerítéshez nyomva kiabálják: – Hello, good-bye! Hello, good-
bye!
 15
A HETEDIK NAP

Kuant mélyen lesújtotta Nagyma halála. Nem sír, de látom rajta, milyen
szomorú. Amikor pár perce azt javasoltam neki, ezúttal ne az utcai áru-
sokhoz menjünk, hanem itt, a hotelban rendeljünk valami harapnivalót,
és hozassuk föl a szobapincérrel, rögtön beleegyezett.
Simon félszegen még egyszer a részvétét nyilvánítja, aztán arcon csó-
kolja Kuant, és magunkra hagy bennünket a szobánkban. Lasagnát va-
csorázunk, fejenként tizenkét dollárért, vagyis kínai mértékkel mérve
csillagászati összegért. Kuan belebámul a tányérjába. Kifejezéstelen arca
olyan, mint a szélfútta pusztaság, vihar előtt. Én mindig lasagnával szok-
tam vigasztalódni, ha bánt valami. Remélem, elegendő erőt merítek belő-
le, hogy megvigasztalhassam Kuant.
Azon tűnődöm, mit mondjak neki. Talán azt, hogy Nagyma csodálatos
asszony volt, és mindnyájunknak nagyon fog hiányozni? Ez hamisan
csengene – hiszen Simon meg én nem is ismertük. Amellett Kuan folyton
arról mesélt, hogy Nagyma milyen rosszul bánt vele, s én mindig úgy
hallgattam ezeket a sztorikat, akár a rémtörténeteket. De Kuan most
mégis itt ül velem szemben, és gyászolja ezt a gonosz vénasszonyt, aki a
szó szoros értelmében véresre verte, máig látszanak rajta a sebhelyek.
Vajon miért szeretjük akkor is életünk anyafiguráit, ha ők hitványul elha-
nyagoltak bennünket, és nem úgy viselték gondunkat, ahogy kellett vol-
na? Talán születésünk pillanatában a szívünk még tiszta lap, és arra vá-
runk, hogy teleírják a szeretet különféle imitációival?
Erről eszembe jut a saját anyám. Vajon vigasztalhatatlan lennék, ha
meghalna? A puszta ötlettől is elfog a rémület, s gyötörni kezd a bűntu-
dat. De azért elgondolkozom rajta, mi lenne, ha… Vajon visszatérnék
gyerekkorom színhelyére, szép emlékeket gyűjtögetni, hogy aztán rádöb-
benjek: a szép emlék olyan ritka, mint a letarolt bokron a földiszeder? Tö-
visekbe nyúlnék, és fölzavarnám a rajongó herékkel körülvett méhkirály-
nőt? Vajon a halála után megbocsátanék anyámnak, aztán megkönnyeb-
bülten fölsóhajtanék? Vagy elmenekülnék egy képzeletbeli kis világba,
ahol anyámat tökéletesnek, figyelmesnek látnám, ahol szeretettel meg-
ölelne, s azt mondaná: „Ne haragudj, Olivia, rossz anyád voltam, pocsé-
kul bántam veled, és megérteném, ha soha nem bocsátanál meg nekem”?
Én mindenesetre ezt akarom hallani. Eltöprengek rajta, mit mondana a
mama, ha valóban sor kerülne erre a beszélgetésre.
– Lasagna – szólal meg hirtelen Kuan.
– Tessék?
– Nagyma kérdez, mi ez, ami eszünk. Most mondja, nagyon sajnálja,
hogy életébe nincs neki ideje megkóstolni amerikai étel.
– A lasagna olasz kaja.
– Csitt, csitt, Libbi-a! Én tudok, de ha mondasz ez meg neki, akkor az
fogja sajnálni, nem látja életébe Olaszország. Már így is túl sok minden
sajnál.
Közelebb hajolok Kuanhoz, és suttogva megkérdezem tőle: – Csak nem
azt akarod mondani, hogy Nagyma érti, mit beszélünk mi angolul?
– Nem, nem, érti ő csak csangmiani tájszólás, meg szívnyelven tud egy
kicsi. Lesz halott minél hosszabb ideig, tud majd annál több szívnyelven,
és fölszed tán pár angol szó is…
Kuan csak mondja, mondja a magáét, és én örülök, hogy nem merül el
a bánatában, mert fogalmam sincs, hogyan tudnám kihúzni belőle.
– Jin emberek egy idő után beszélnek csak szívnyelv. Könnyebb is,
gyorsabb is, mint rendes beszéd. Nincs félreértés, mint igazi szavakkal.
– Milyen az a szívnyelv?
– Már elmesélek neked.
– Igazán? Mikor?
– Sokszor. Beszédhez nem nyelved, szád, fogad használod, hanem száz
titkos érzéked.
– Jaj, hát persze! Most már emlékszem! – Fölidézem a témával kapcso-
latos beszélgetésfoszlányokat: valóban ejtettünk néhány szót a primitív
ösztönökhöz fűződő érzékelésről, amit már akkor is ismert az ember,
amikor az agya még nem fejlesztette ki a nyelvet meg a magasabb rendű
funkciókat – amikor még nem tudott mellébeszélni, mondvacsinált ürü-
gyekkel kibúvót keresni és szemrebbenés nélkül hazudni. A titkos érzé-
kek szótára borzongásból, pézsmaillatból, libabőrből, pirulásból áll. Leg-
alábbis azt hiszem.
– Mondd, Kuan, ha a titkos érzékek nyelvén beszélsz, az olyan, mint
amikor azért áll égnek a hajad, mert félsz valamitől? – kérdezem.
– Nem. Ha áll égnek hajad, az jelenti, fél most valaki, aki te szeretsz.
– Az fél, akit szeretsz?
– Igen, titkos érzék van mindig két ember között. Hogy lehet neked
olyan titok, ami csak te tudsz? Mi? Áll égnek hajad, akkor tudod titka va-
lakinek.
– Én azt hittem, azért nevezted titkosnak ezeket az érzékeket, mert az
emberek megfeledkeznek róla, hogy titkos érzékeik vannak.
– Aha, igen. Emberek felejtik el gyakran. Amíg meg nem halnak.
– Szóval ez a kísértetek nyelve.
– Nem, nem. Ez szeretet nyelve. De nem csak édesem-drágám-szerel-
mem szereteté. Bármilyen fajtáé. Anya-gyerek, nagynéni-unokahúg, ba-
rát-barát, nővér-nővér, idegen-idegen szeretet is tartozik bele.
– Idegen? De hát hogy szerethet az ember egy idegent?
Kuan elmosolyodik. – Amikor ismered meg Simon, először ő is idegen,
igaz? Amikor találkozok veled először, vagy nekem te is idegen. És Geor-
gie! Amikor látok először Georgie, mondok magamba: „Honnan ismersz
te ez a férfi, Kuan?” Tudsz te, honnan, Libbi-a? Hát onnan, hogy Georgie
kedvesem nekem, előző életembe!
– Igazán? Talán ő volt Jiban?
– Nem. Ceng!
– Ceng? – Halvány dunsztom sincs, ki lehet az.
Kuan látja rajtam, és kínaiul válaszol: – Hiszen tudod! Ő hozta nekem
az olajoskorsókat.
– Jaj, hát persze! Most már emlékszem rá.
– Várj egy kicsit, Nagyma, most a férjemről mesélek Libbi-ának –
mondja Kuan, és átnéz a vállam fölött. – Igen, igen, te is ismered őt…
nem, nem ebből az életedből, hanem az előzőből, amikor te voltál Ermei,
és kacsatojást adtam neked, én meg cserében sót kaptam tőled.
Miközben beleszúrom a villámat a lasagnába, Kuan boldogan cseveg
Nagymával. A képzeletbeli múlt emlékei szerencsére elterelik a figyelmét
a bánatáról.
 ***

Mikor is láttam utoljára Cenget, mielőtt Georgie-vá változott volna? Igen,

most már emlékszem… egy nappal a halálom előtt.
Ceng egy kis zsák szárított árpát hozott nekem – és rossz híreket. Ami-
kor a kezébe adtam a frissen mosott holmiját, egyetlenegy szennyes gön-
cöt se kaptam tőle. A gőzölgő mosófazekaim mellett álltam, éppen a kül-
földiek ruháit főztem ki.
– Már nem fontos, mi tiszta, és mi piszkos. Többé nem kell törődni vele
– szólalt meg Ceng, de nem rám nézett, hanem a hegyeket bámulta. Ó,
gondoltam, ezzel biztosan azt akarja mondani, hogy köztünk mindennek
vége. De aztán hozzátette: – A Mennyei Király halott.
Jaj! Mintha mennydörgést hallottam volna, amikor tiszta és kék az ég! –
Hogy lehet ez? A Mennyei Király nem halhat meg! Ő halhatatlan!
– Már nem – felelte Ceng.
– Ki ölte meg?
– Önkezével vetett véget az életének. Legalábbis ezt beszélik az embe-
rek.
Ez a hír még megrendítőbb volt, mint az előző. A Mennyei Király min-
dig tiltotta az öngyilkosságot! És most mégis megölte magát? Bevallotta,
hogy ő nem is Jézus öccse? Hogyan hozhat ilyen szégyent egy hakka férfi
a saját népére? Ránéztem Ceng szomorú arcára, és mindjárt tudtam,
hogy ugyanúgy érez, mint én, hiszen ő is hakka.
Ezen gondolkoztam, miközben egyik nehéz vizes ruhát húztam ki a
vödörből a másik után. – Most legalább véget érnek a harcok – mondtam.
– A folyók újra tele lesznek hajókkal.
Ceng ekkor közölte velem azt a hírt, ami még rosszabb volt, mint a má-
sik kettő. – A folyók máris tele vannak, de nem hajókkal, hanem vérrel. –
Tudod, Nagyma, ha valaki azt mondja, „nem hajókkal, hanem vérrel”, az
ember nem bólogat rá, hogy „értem, értem”. Ceng olyan szófukar volt,
hogy mindent harapófogóval kellett kihúznom belőle. Mintha egy tál
rizst szemenként koldultam volna össze. Lassan, apránként ezt tudtam
meg tőle.
Tíz évvel korábban a Mennyei Király haláláradatot küldött a hegyek-
ből a partvidékre. Mindenütt patakokban folyt a vér, milliók haltak meg.
És most az áradat visszatért. A kikötővárosokban már az összes Isten-
imádót lemészárolták a mandzsuk, és elindultak a szárazföld belseje felé.
Útközben felperzselték a házakat, kiásták a sírokat, egyszerre pusztítot-
ták el a földet és a mennyországot.
– Mindenki meghalt – mondta Ceng. – Senkinek nem irgalmaztak. Még
a csecsemőknek sem.
Amint ezt meghallottam, sok-sok síró csecsemőt láttam magam előtt. –
És ide, a mi tartományunkba, mikor jutnak el? – kérdeztem nyöszörögve.
– A jövő hónapban?
– Nem, nem. A hírnök alig pár lépéssel a halál előtt ért a falunkba.
– Jaj nekem! Két hét múlva lesznek itt? Vagy tán egy hét múlva?
Mennyi időnk maradt?
– A katonák holnap porig rombolják Csintant – válaszolta Ceng. – És
holnapután Csangmian következik.
Hirtelen minden erőm elszállt. Nekidőltem a malomkőnek. Lelki sze-
meim előtt máris megjelentek az úton masírozó katonák. Miközben el-
képzeltem a vértől csöpögő kardokat, Ceng megkérte a kezemet. Igazá-
ból nem mondta ki, hogy házasodjunk össze, sem azt, hogy legyek a fele-
sége, csak a maga faragatlan módján így szólt hozzám: – Hé, te lány, én
még ma éjjel fölmegyek a hegyekbe, és elbújok a barlangokban. Velem
akarsz jönni vagy nem?
A te fülednek ez biztos otrombán hangzik, Nagyma. Nyilván úgy ér-
zed, nincs benne semmi romantika. De ha valaki fölajánlja, hogy meg-
menti az életedet, az ugyanannyit ér, mintha templomban esküdnél hófe-
hér ruhában, és úgy mondanád ki a boldogító „igen”-t, nem igaz? Más
helyzetben én is azt feleltem volna Cengnek: Igen, veled megyek, mene-
küljünk innen. De az én fejemben meg se fordult a házasság. Ilyesminek
nem akadt hely benne. Azon töprengtem, mi lesz Miss Bannerrel, Lao
Luval, Jibannal – igen, még az is eszembe jutott, mi fog történni a Jézus-
imádókkal, azzal a sápadt arcú Ámen pásztorral és Mrs. Ámennel, no
meg Egérkisasszonnyal és Túl Késő doktorral. Milyen furcsa, gondoltam.
Mit törődöm én vele, hogy mi lesz velük? Hiszen nem az én dolgom!
Nincs bennünk semmi közös – más nyelvet beszélünk, másképp érzünk,
az égről és a földről is más a véleményünk. De azt azért tudtam róluk,
hogy tiszták a szándékaik, még akkor is, ha nem mindig akarnak jót, és
ez néha rossz vért szül. Ám azt is láttam, mennyire igyekeznek. És ha
mindezt tudod valakiről, hogyne volna valami közös bennetek?
Még javában ezen törtem a fejemet, amikor Ceng újra megkérdezte: –
Jössz vagy nem jössz velem?
– Hadd gondolkozzam rajta egy kicsit – feleltem. – Az én eszem nem
vág olyan gyorsan, mint a tied.
– Mit kell ezen gondolkozni? – bámult rám Ceng. – Élni akarsz inkább
vagy meghalni? Ne rágódj rajta túl sokat, mert a végén még azt hiszed,
van más választásod is, és akkor úgy összezavarodsz, hogy az csak na! –
Odaballagott a folyosó falánál álló lócához, s kezét a feje alá téve leheve-
redett.
Én rádobtam a nedves ruhákat a malomkőre, aztán forgatni kezdtem a
követ, hogy az utolsó csepp vizet is kicsavarjam a frissen mosott holmik-
ból. Cengnek igaza volt: teljesen összezavarodtam. Az agyam egyik kis
szögletében ott motoszkált, hogy ez a Ceng jó ember, és talán soha éle-
temben nem lesz még egy ilyen lehetőségem, főleg akkor nem, ha hama-
rosan meghalok.
De ekkor az agyam másik szögletében valami egyszer csak azt súgta:
Ha Cenggel megyek, soha többet nem lesznek saját kérdéseim és saját vá-
laszaim. Soha többet nem kérdezhetem meg magamtól, vajon hű barátnő
vagyok-e. És azt sem, kell-e segítenem Miss Bannernek. Meg azt sem, mi
lesz a Jézus-imádókkal. Ezek a kérdések megszűnnek létezni, mert Ceng
fogja eldönteni, mivel szabad törődnöm és mivel nem, hiszen ez a dolgok
rendje férj és feleség között.
Sokáig latolgattam, mit válasszak. Új életet kezdjek Cenggel? Vagy hű
maradjak a régi barátaimhoz? Ha elrejtőzöm a hegyek között, vajon gyö-
törni fog a félelem, és így is, úgy is meghalok? Ha itt maradok, vajon ha-
marabb ér utol a halál? Melyik élet, melyik halál lenne jobb? Melyik úton
járjak? Úgy éreztem magam, mintha egy csirkét hajkurásznék, aztán egy-
szer csak én volnék a csirke, amit hajkurásznak. Csupán egy percem volt
rá, hogy eldöntsem, melyik érzés erősebb bennem, és amint eldöntöttem,
attól fogva arra hallgattam.
 A lócán fekvő Cengre néztem. Lehunyta a szemét. Tudtam, hogy de-
rék, jóravaló ember. Igaz, nem túl eszes, de talpig becsületes. Épp ezért
elhatároztam, hogy úgy vetek véget a kettőnk dolgának, ahogy elkezdő-
dött. Megint úgy fogok viselkedni, mint egy diplomata, és elhitetem vele:
ő nem akarja már tenni nekem a szépet.
– Ceng-a! – szóltam rá.
Erre ő kinyitotta a szemét, és felült.
Nekiálltam teregetni. – Miért kéne elmenekülnünk innen? – kérdeztem.
– Hiszen mi nem vagyunk Tajping-felkelők!
Ceng a térdére könyökölve előregörnyedt. – Hallgass rám, én a barátod
vagyok, és jót akarok neked – mondta végtelen türelemmel. – A man-
dzsuknak annyi is elég, ha rájönnek, hogy jóban vagy az Isten-imádók-
kal. Nézd csak meg, hol laksz, miféle házban! Ez egymagában felér a ha-
lálos ítélettel!
Ezt én is tudtam, de ahelyett hogy igazat adtam volna Cengnek, inkább
vitatkozni kezdtem vele: – Miket hordasz itt össze? A külföldiek nem a
Mennyei Király hívei! A saját fülemmel hallottam, amint számtalanszor
kijelentették: „Jézusnak nincs semmiféle kisöccse.”
Ceng úgy megharagudott rám, mintha eddig nem is sejtette volna, mi-
lyen buta vagyok. – Csak mondd ezt egy mandzsu katonának, és máris
lecsapja a fejedet! – Dühösen talpra ugrott. – Nem vesztegetem rád to-
vább a drága időmet! Én ma éjjel elmegyek. Velem jössz vagy sem?
Már harmadszor kérdezte, de én az ostoba fejemmel tovább makacs-
kodtam: – Miért ne várhatnánk egy kicsit? Majd meglátjuk, mi történik.
Nem lehet olyan súlyos a helyzet, mint képzeled. A mandzsuk itt-ott biz-
tosan megölnek néhány embert, de csak keveset, hogy ránk ijesszenek.
Ami pedig a külföldieket illeti, őket nem fogják bántani, mert szerződést
kötöttek velük. Most, hogy így belegondolok, talán sokkal biztonságo-
sabb itt maradni. Tudod mit, Ceng-a? Gyere, költözz ide! Bőven jut hely
neked is.
– Micsoda? Hogy én ideköltözzem? – kiáltotta. – Ki hallott még ilyet?
Akkor is jobban járnék, ha most rögtön elvágnám a saját torkomat! –
Ceng lekuporodott. Láttam, hogy úgy forr benne a méreg, mint a mosó-
fazekaimban a víz. Válogatott gorombaságokat dörmögött magában, de
épp elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam: – Ez a lány sült bolond! Hi-
ába, csak fél szeme van… nem csoda, ha nem látja, mit kell tennie!
– Hé! Mit képzelsz, ki vagy te, hogy így szapulsz engem? – förmedtem
rá magamból kikelve. – Biztos légy repült a füledbe, és rád ragasztotta a
váltólázat! – A kisujjam hegyével cikcakkot rajzoltam a levegőbe. – Elég,
ha egy kis légyzümmögést hallasz, és máris azt hiszed, zeng az ég, jön a
sorscsapás, mandzsuk csörtetnek a hátad mögött! Pedig semmi okod a
félelemre.
– Még hogy semmi okom! – ordította torkaszakadtából Ceng. – Hova
tetted az eszedet, te szerencsétlen? Már olyan régóta élsz a külföldiek
szent fellegeiben, hogy azt hiszed, magad is halhatatlan vagy? – Fölállt,
pár pillanatig utálkozva bámult rám, aztán csak annyit mondott: – Pfuj! –
Ezzel sarkon fordult, és elballagott, nekem meg azon nyomban sajogni
kezdett a szívem. Egyre távolodott, de még hallottam a hangját. – Nahát,
ez a buta liba! Előbb az eszét vesztette el, hamarosan meg a fejét fogja el-
veszteni…
Tovább teregettem a ruhát, de most már remegett a kezem. Milyen
gyorsan változik át rosszindulattá a jóindulat! Milyen könnyen bolonddá
tettem ezt a Cenget! Egy könnycsepp csípte a szememet, de erőt vettem
magamon, nem fakadtam sírva. Juszt se fogom sajnálni magamat! A sírás
a gyengék fényűzése. Rázendítettem az egyik régi dalra, amit még a Bo-
gáncs-hegységben tanultam. Most nem jut eszembe, melyik volt az. De
erősen és tisztán, fiatalon és szomorúan csengett a hangom.
– Jól van, na, jól van! Elég legyen az okoskodásból! – hallottam a hátam
mögött, és amikor megfordultam, Ceng elgyötört ábrázattal meredt rám.
– A külföldieket is magunkkal vihetjük a hegyekbe – mondta.
Szóval őket is magukkal vihetjük! Némán bólintottam. Ceng ismét elin-
dult, én meg csak néztem utána, s ő egyszer csak énekelni kezdte a da-
lomra a fiú válaszát. Hiszen ennek a jóembernek sokkal több sütnivalója
van, mint gondoltam! Nahát, milyen okos férj válna belőle! És még a
hangja is szép… Ceng ekkor megállt, és odakiáltott nekem: – Nunumu!
– Mi az?
– Napnyugta után két órával jövök értetek. Mindenkinek mondd meg,
hogy addigra útra készen álljon a nagyudvaron! Megértetted?
 – Megértettem – kiáltottam vissza.
Tett néhány lépést, majd újra megtorpant. – Nunumu!
– Mi az már megint?
– Ne moss ki több ruhát! Már úgyis csak a halottak hordhatnák, akkor
meg minek?
Látod, Nagyma? Máris parancsolgatott nekem, ő szabta meg, mit te-
gyek. Ebből jöttem rá, hogy házasok vagyunk. Így adta tudtomra, hogy
tényleg feleségül vett.

***

Miután Ceng elment, beszaladtam a kertbe, és fölmásztam a pavilonhoz,

ahol a Kísértetkereskedő meghalt. Kinéztem a fal fölött, láttam a sok ház-
tetőt, a hegyekbe vezető kis ösvényeket. Ha akkor jártál volna először
Csangmianban, Nagyma, biztos azt gondoltad volna: Jaj, de gyönyörű
kis falu! Milyen békés! Milyen csend van mindenütt! Én meg azt gondol-
tam, talán itt kéne töltenünk a mézesheteinket.
De tudtam, hogy ez a csend, ez a békesség azt jelenti, most ér véget a
veszedelem korszaka, és hamarosan eljön a sorscsapások ideje. A fülledt,
párás levegőben alig bírtam lélegezni. Egyetlen madarat, egyetlen felhőt
se láttam. Narancssárga és vörös volt az ég, mintha a vérontás máris be-
szennyezte volna a mennyboltot. Ijedten összerezzentem. Úgy éreztem,
valami mászik a karomon. Amikor odanéztem, az öt legfőbb gonosz
egyikét, egy százlábút pillantottam meg, amint egyre följebb masírozik
rajtam. Jaj! Hadonászni kezdtem, hogy lerázzam magamról. Aztán szét-
tapostam a százlábút, mint a lehullott falevelet. Bár rég kimúlt, én to-
vábbra is toporzékolva tapodtam, egészen addig, amíg csak egy sötét folt
maradt belőle, de így sem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy vala-
mi mászik a karomon.
Valamivel később meghallottam, hogy Lao Lu a vacsorára hívó csengőt
rázza. Csak ekkor tértem magamhoz. Az ebédlőben Miss Banner mellé
ültem. Mióta a külföldieknek is adtam a kacsatojásaimból, már nem ültet-
ték külön asztalhoz a kínaiakat. Mint mindig, Mrs. Ámen most is el-
mondta az asztali áldást. Mint mindig, Lao Lu most is egy nagy tál sült
szöcskét hozott ki a konyhából, és azt hazudta, nyúlaprólék a vacsora.
Hiába határoztam el jó előre, hogy megvárom, míg mindenki jóllakik,
nem bírtam megállni, egyszer csak kiszaladt a számon: – Hogy tudtok
enni, amikor holnap mindnyájan meghalhatunk!
Miután Miss Banner lefordította angolra a rossz hírt, egy pillanatig
mindenki hallgatott. Ámen pásztor fölpattant a székéről, és magasba
emelt kézzel, boldogan dicsérni kezdte Istent. Mrs. Ámen visszakísérte a
férjét az asztalhoz, leültette, aztán beszélni kezdett, Miss Banner pedig
tolmácsolta a szavait: – A pásztor nem mehet föl a hegyekbe. Látjátok,
milyen beteg, még mindig magas a láza szegénynek. Csak magára vonná
a figyelmet, és veszélybe sodorná a többieket, úgyhogy mi itt maradunk.
Biztosra veszem, hogy a mandzsuk nem fognak bántani bennünket, hi-
szen külföldiek vagyunk.
Azon töprengtem, vajon Mrs. Ámen ilyen bátor-e vagy ilyen ostoba.
Lehet, hogy igaza van, gondoltam, és a mandzsuk tényleg nem fogják
megölni a külföldieket. De ki tudhatja biztosan?
Aztán Egérkisasszony szólalt meg. – Hol az a barlang? Hogyan fogjuk
megtalálni? Ismeritek az utat? El is tévedhetünk! És ki ez a Ceng? Mire
föl bízzunk meg benne? – Tovább aggodalmaskodott, nem tudta abba-
hagyni a lamentálást. – Olyan sötét van odakint! Itt kéne maradnunk. A
mandzsuk nem ölhetnek meg bennünket. Nem tehetik, mert mi a király-
nő alattvalói vagyunk…
Túl Késő doktor erre odaszaladt Egérkisasszonyhoz, és megtapogatta a
pulzusát. Miss Banner a fülembe súgta, mit mond a doktor: – Egérkis-
asszonynak túl gyors a szívverése… Belehalna, ha föl kéne másznia a he-
gyekbe… Ámen pásztor és Egérkisasszony az ő betegei… Mellettük ma-
rad… Most Egérkisasszony sír. Túl Késő doktor pedig a kezét fogja… –
Miss Banner csak azt magyarázta el, amit magam is láttam. Ez is arról
árulkodott, hogy ijedtében már azt se tudta, mit beszél.
– Én nem maradok itt – jelentette ki Lao Lu. – Nézzetek rám! Hol a
hosszú orrom, a világos szemem? Ezzel a kínai ábrázattal sehova nem tu-
dok elbújni. A hegyekben legalább ezer barlang van, és ezer lehetőség.
Idelent egyetlenegy sincs.
Miss Banner Jibanra meredt. Annyi félelmet láttam a szemében! Tud-
tam, mi jár az eszében: Ez a férfi, akit szeret, sokkal inkább kínainak lát-
szik, mint Johnsonnak. Most, hogy így belegondolok, Nagyma, Jiban arca
néha Simonéhoz hasonlított, néha kínainak nézte az ember, néha meg
külföldinek, néha pedig a kettő keverékének. De aznap este Miss Banner
nagyon-nagyon kínainak látta Jibant. Ezt onnan tudtam, hogy hozzám
fordult, és megkérdezte: – Mikor jön értünk ez a Ceng?
Akkoriban még nem volt karóránk, így aztán valami ilyesmit válaszol-
tam: – Amikor a hold fölér az égbolt közepére. – Ez azt jelentette, hogy
tíz óra körül. Miss Banner bólintott, majd besietett a szobájába. Valamivel
később tetőtől talpig ünneplőben jött vissza: a letépett szegélyű vasárnapi
ruháját vette föl, hozzá a nyakláncot, a narancssárga kőbe vésett női arc-
cal, és a pókháló-vékony bőrkesztyűjét húzta a kezére, a hajába meg a
kedvenc hajcsatjait tűzte. Azok is teknőchéjból készültek, mint a szap-
pantartó, amit a születésnapomra kaptam tőled, Libbi-a. Most már tu-
dod, miért örültem neki annyira. Miss Banner elhatározta, hogy ezeket a
holmikat fogja viselni, ha netán meghalna. Én nem törődtem vele, milyen
ruha van rajtam, bár állítólag ez volt a nászéjszakám. Amellett a váltás
nadrágom és blúzom még mindig vizesen lógott a szárítókötélen, kint a
kertben. Különben is, egyik se nézett ki különbül annál, amit éppen
hordtam.

***

Lement a nap. Feljött a félhold, aztán egyre magasabbra kúszott az égen.

Lázas izgalomban vártuk Cenget a sötét udvaron. Hogy őszinte legyek,
nem is kellett volna megvárnunk, mert én legalább olyan jól ismertem az
utat, mint ő, sőt talán még jobban is. De ezt nem mondtam meg a többi-
eknek.
Végre meghallottuk, hogy valaki ököllel veri a kaput. Bumm! Bumm!
Bumm! Ceng megérkezett! Mielőtt Lao Lu a kapuhoz ért volna, odakint
újra dörömböltek: Bumm! Bumm! Így aztán Lao Lu elkiáltotta magát: –
Ha így megvárakoztattál bennünket, most te is kivárhatod, amíg pisálok
egyet! – Amint kinyitotta az egyik kapuszárnyat, nyomban két mandzsu
katona ugrott be az udvarra karddal a kezében, és egyetlen ütéssel föld-
höz teremtette Lao Lut. Egérkisasszony előbb egy hosszút sikoltott: –
Jaaaaa-aaj! –, majd gyors egymásutánban sok kis sikoly tört fel a torkából:
– Jaj, jaj, jaj nekünk! – Túl Késő doktor hirtelen mellette termett, és befogta
a jajgató száját. Miss Banner pedig félrelökte Jibant, s belopózott egy bo-
kor mögé. Én tétlenül álltam, de a szívem mélyén sírtam. Mi történt
Cenggel? Hova lett az újdonsült férjem?
Ekkor még egy férfi jött be az udvarba. Ez is katona volt, mint a másik
kettő, de amazoknál sokkal magasabb rangú, és külföldi. A haját rövidre
nyírták, nem viselt szakállt, és köpönyeget sem láttam rajta. Ám amikor
elkiáltotta magát: – Nelly! –, s hangosan kopogott hozzá a sétapálcájával,
mindnyájan ráismertünk a tolvaj árulóra. Ott állt előttünk Köpönyeg ge-
nerális, és az udvaron körülkémlelve Miss Bannert kereste. Mit gondolsz,
Nagyma, vajon látszott rajta, hogy szánja-bánja, amit ellenünk vétett? Va-
jon odarohantak hozzá a Jézus-imádók, és ököllel ütlegelni kezdték? Á,
dehogy! Ő kitárta a karját Miss Banner felé, s ismét a nevén szólítva hív-
ta: – Nelly! – De Miss Banner meg se moccant.
És ekkor csőstül jött a baj, minden szörnyűség egyszerre zúdult ránk.
Jiban kilépett a bokor mögül, s haragosan Köpönyeg felé indult, Miss
Banner pedig Jiban mellett elszaladva Köpönyeg karjába vetette magát,
és azt motyogta: – Wa-ren! – Ámen pásztor nevetni, Lao Lu meg ordítani
kezdett: – Nem bír magával az ócska szuka! Alig várja, hogy rámásszon
ez a kan kutya! – Hirtelen kard villant a holdfényben, villámgyorsan le-
sújtott – reccs! –, aztán tompa puffanás hallatszott, s mielőtt bármelyi-
künk megálljt kiálthatott volna, egy levágott fej gurult felém. Úgy tátotta
el a száját, mintha még mindig üvöltene. Rámeredtem Lao Lu fejére, és
arra vártam, hogy szitkozódni kezdjen, ahogy máskor is szokott. Nem ér-
tettem, miért nem szól egy szót sem. A hátam mögött már halkan jajgat-
tak, nyöszörögtek, sóhajtoztak a külföldiek. Ekkor fájdalmas kiáltás tört
fel belőlem, a földre vetettem magam, és megpróbáltam a fejet a testhez
illeszteni, hogy ismét összeeszkábáljam Lao Lut. Mindhiába! Erre talpra
ugrottam, s gyilkos pillantást vetettem Köpönyegre. Készen álltam rá,
hogy megöljem, vagy ő öljön meg engem. Csupán egy lépést tettem felé-
je, amikor minden erő elszállt a lábamból, mintha rongyból volna, csont
nem is lenne benne. Az éjszaka egyre sötétebb, a levegő meg egyre fül-
ledtebb lett: úgy éreztem, megemelkedik és arcul csap a föld.
Amint kinyitottam a szememet, első pillantásom a kezemre esett. Las-
san fölemeltem, és megtapogattam a nyakamat. A fejem a helyén volt, de
jókora púp dudorodott a halántékomon. Talán leütött valaki? Vagy csak
elájultam? Körülnéztem. Lao Lu eltűnt, de a közelemben még mindig
nedvesen vöröslött a föld a vérétől. A következő másodpercben hangos
kiáltásokat hallottam a ház túlsó vége felől. Gyorsan odaosontam, és el-
bújtam egy fa mögött, ahonnan a nyitott ablakokon és ajtókon át beles-
hettem az ebédlőbe. Mintha furcsa rémálmot láttam volna. Minden lám-
pa égett. El nem tudtam képzelni, hol szereztek olajat a külföldiek. A kis-
asztalnál, ahol azelőtt a kínaiak ettek, most két mandzsu katona ült Jiban-
nal. A külföldiek nagyasztalának közepén hatalmas csülök hevert, a tűz-
től megfeketedett, itt-ott szénné égett hús még javában füstölt. Vajon ki
hozta ezt az ennivalót? Köpönyeg generális mindkét kezében pisztolyt
tartott. Fölemelte az egyiket, s célba vette a mellette ülő Ámen pásztort.
Hangos csattanás hallatszott, de a pisztoly nem sült el. Mindenki haho-
tázni kezdett, Ámen pásztor pedig mohón nekiesett a csülöknek, és pusz-
ta kézzel szaggatta le a róla a húscafatokat.
Köpönyeg kisvártatva ráparancsolt a katonáira, akik fölkapták a kard-
jukat, futólépésben átvágtak az udvaron, kinyitották a kaput, és kisiettek
az útra. Köpönyeg ekkor fölállt, meghajolt a Jézus-imádók felé, mintha
így akarná megköszönni a szíves vendéglátást, aztán a karját nyújtotta
Miss Bannernek, s úgy sétáltak végig kettesben a folyosón Miss Banner
szobájának ajtajáig, mint egy császár a császárnéval. Nemsokára már hal-
lottam is a zenélődoboz szörnyű hangjait.
Ismét benéztem az ebédlőbe. A külföldiek már nem hahotáztak. Egér-
kisasszony az arcára szorította a tenyerét. Túl Késő doktor pedig nem
győzte vigasztalni. Csak Ámen pásztor mosolygott a csülök maradékát
vizsgálgatva. Jiban eltűnt a szobából.
Annyi gonosz, rosszindulatú, sötét gondolat kavargott a fejemben!
Nem csoda, hogy fehér ördögöknek nevezik a külföldieket! Hiszen egyik
erkölcstelenebb, mint a másik! Nem lehet megbízni bennük! Azt mond-
ják: „Aki egyik arcodat megüti, fordítsd néki a másikat is”, de valójában
úgy értik, két arcuk van: az egyik ravasz, a másik alattomos. Hogy is le-
hettem ilyen ostoba? Hogyan hihettem el róluk, hogy a barátaim? És hol
lehet most Ceng? Hogyan tehettem kockára az életét a külföldiek miatt?
Ekkor kitárult egy ajtó, s lámpással a kezében Miss Banner lépett ki raj-
ta. Incselkedve visszaszólt valamit Köpönyegnek, majd becsukta az ajtót,
és elindult az udvar felé. – Nuli! – kiáltotta éles hangon, kínaiul. – Nuli,
ide gyere! Ne várakoztass! – Iszonyú dühbe gurultam. Hát mit képzel ez,
hogy úgy óbégat, mintha egy szolgálólányt hívna? Tudtam, hogy körbe-
körbe forogva engem keres. A földön tapogatóztam, hátha találok egy
követ, de csak apró kavicsok akadtak a kezembe. Az egyiket a markomba
szorítottam, mint valami parányi fegyvert. Most aztán holtbiztos, hogy
betöröm Miss Banner fejét, gondoltam magamban mérgesen.
Kiléptem a fa mögül. – Nuva! – kiáltottam vissza.
Amint Miss Banner meghallotta, hogy boszorkánynak nevezem, nyom-
ban megpördült, de a lámpás a szemébe világított, és még mindig nem
látott engem. – Na, te boszorkány! – folytattam. – Most már tudod, hogy
hívnak! – Erre az egyik katona kinyitotta a kaput, és megkérdezte, valami
baj van-e. El voltam készülve rá, hogy Miss Banner ráparancsol: azonnal
vágja le a fejemet, ám ő nyugodt hangon csak annyit mondott: – Csak a
szolgálólányomat keresem.
– Előkerítsük önnek, hölgyem?
– Ó, nem, köszönöm, már meg is találtam. Ott van, ni! – felelte Miss
Banner, s az udvar túlsó végébe mutatott. – Nuli! – kiáltotta ismét a sötét
sarok felé fordulva, ahol nem volt senki és semmi. – Gyere gyorsan,
szedd a lábad! Hozd ide a zenélődobozom kulcsát!
Mit beszél ez? Nem értettem, hiszen én nem ott álltam. A katona eköz-
ben kilépett a kapun, és jól bevágta maga mögött, Miss Banner pedig sie-
tős léptekkel odajött hozzám. Egy pillanat alatt előttem termett, csaknem
összeért az arcunk. A lámpás fényénél fájdalmat, szomorúságot láttam a
szemében. – Még mindig hű barátnőm vagy? – kérdezte halk, bánatos
hangon. Fölemelte a zenélődoboz kulcsát. Mielőtt törni kezdtem volna a
fejemet, vajon mit akarhat tőlem, ő suttogva tovább beszélt: – Jibannal
együtt még ma éjjel meg kell szöknöd innen! Hagyd, hogy megvessen
engem, különben nem megy el veled. Gondoskodj róla, hogy biztonság-
ban legyen. Ígérd meg, hogy vigyázol rá! Ígérd meg nekem – rimánko-
dott a kezemet szorongatva Miss Banner. Én bólintottam, ő meg észrevet-
te a markomban a kavicsot. Elvette tőlem, és tenyerembe tette a kulcsot. –
Micsoda? – kiáltotta. – A pavilonban felejtetted? Ostoba liba! Akkor fogd
ezt a lámpást, aztán mars vissza a kertbe, és keresd meg azt a kulcsot!
Addig ne is merészelj a szemem elé kerülni, amíg meg nem találtad!
Azt sem tudtam, hová legyek örömömben, amikor meghallottam ezt a
sok zagyvaságot, amit összehordott. – Gyere velünk, Miss Banner – sut-
togtam. – Most rögtön! Ne késlekedj!
Ő azonban megrázta a fejét. – Nem lehet, mert akkor Wa-ren mindnyá-
junkat megöl. Majd ha elmegy, újra látjuk egymást. Még találkozunk – fe-
lelte. Ezzel elengedte a kezemet, és a koromsötétben visszabotorkált a
szobájába.

***

Jibant a Kísértetkereskedő kertjében találtam meg, éppen Lao Lut temette

el.
– Te jó ember vagy, Jiban – mondtam neki, miközben száraz falevele-
ket szórtam a földre, nehogy a katonák ráakadjanak a sírra.
Amikor fölegyenesedtem, Jiban így szólt hozzám: – Lao Lu mindig
minden kaput gondosan bezárt, csak a saját száját nem bírta becsukni.
Bólintottam, hogy igaza van, aztán eszembe jutott az ígéretem, és hara-
gosan felkiáltottam: – Miss Banner az oka, hogy meghalt szegény! Rög-
tön az áruló karjába vetette magát! – Jiban a saját ökölbe szorított kezét
bámulta, én pedig megböktem a karját. – Hé, te Jiban! El kéne mennünk,
meg kéne szöknünk innen. Miért pusztuljunk itt mi is? Miért lakoljunk a
külföldiek bűneiért? Hiszen egytől egyig romlott gazemberek!
– Tévedsz – felelte Jiban. – Miss Banner csak azért tesz úgy, mintha Kö-
pönyegnek adná a szívét, hogy mindnyájunkat megmentsen. – Látod,
Nagyma, milyen jól ismerte azt a lányt? Most legalább tudod, mekkorát
kellett hazudnom neki.
– Még hogy csak úgy tesz! – csattantam föl méltatlankodva. – Igazán
sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod az igazat, de a saját fülemmel hal-
lottam, ahogy Miss Banner számtalanszor azt kívánta, bárcsak a generális
visszajönne érte. Persze téged is kedvelt, de feleannyira sem szeretett,
mint Köpönyeget. És tudod, miért? Azért, mert te csak félig vagy külföl-
di! Hiába, ilyenek ezek az amerikaiak! Miss Banner is a magafajta, vele
egyívású Köpönyegbe szerelmes, mert nagyon nehéz elhagyni a járt utat
a járatlanért.
Jiban még mindig ökölbe szorított kézzel állt előttem, és az arca elárul-
ta, hogy egyre szomorúbb. Szerencsémre már nem sokáig kellett hazu-
doznom Miss Bannerről, mert Jiban beleegyezett, hogy megszökik velem.
De mielőtt nekivágtunk az útnak, én előbb a kert északnyugati sarkába
szaladtam, és benyúltam abba a nyitott korsómba, amelyikben még két
kacsatojás maradt. Nem volt időm kiásni a többit. – A Száz Barlang he-
gyére megyünk – mondtam. – Odatalálok, tudom, merre van. – Elfújtam
és Jiban kezébe nyomtam a lámpást, amit Miss Bannertől kaptam, aztán
mindketten kiosontunk a kapun.
Nem a falut átszelő ösvényen indultunk el, hanem a hegy lábánál, a
tüskés bokrok között lopóztunk az első hegygerinc meg a rajta emelkedő
fal felé. Miközben egyre magasabbra kapaszkodtunk, hevesen vert a szí-
vem a félelemtől. Attól rettegtem, hogy a katonák meglátnak bennünket.
Lány létemre fürgébb voltam, mint Jiban, a férfi, mert az én lábam hozzá-
szokott a hegymászáshoz. Amikor fölértem a falba vágott boltíves átjáró-
hoz, megálltam, és vártam, hogy Jiban utolérjen. Fürkésző pillantással a
Kísértetkereskedő házát kerestem, de nem láttam a sötétben. Elképzel-
tem, hogy most Miss Banner is belebámul az éjszakába, s éppen azon tű-
nődik, vajon Jiban meg én biztonságban vagyunk-e. Aztán Cengre gon-
doltam. Vajon meglátta Köpönyeg generálist a katonáival, és egyedül
menekült el a hegyekbe? Éppen ez járt az eszemben, amikor meghallot-
tam a hangját a hátam mögül.
– Te vagy az, Nunumu?
– Ó! – kiáltottam fel, és ahogy megfordultam, megpillantottam Ceng
árnyékát a boltíves átjáró túlsó végében. Jaj, mennyire örültem, hogy lá-
tom! – Nahát, Ceng! Te itt kujtorogsz, én meg halálra aggódtam magam
miattad! Csak vártunk, vártunk rád, aztán jöttek a katonák, és…
Ő közbevágott. – Siess, Nunumu! Ne vesztegesd az időt üres fecsegés-
re! Erre, erre! Gyorsan! Igyekezz! – Most is csak parancsolgatott, annyit
se mondott: „Jaj, drága kincsem, végre megtaláltalak!” Miközben átha-
ladtam a boltív alatt, én azért évődve, mintha panaszkodnék, tudtára ad-
tam, milyen boldog vagyok, hogy viszontláthatom. – Hé, te kópé, amikor
nem jöttél értem, azt hittem, meggondoltad magad, és más asszonnyal
szöktél meg, olyannal, akinek megvan mind a két szeme! – Kiléptem a
boltív alól. Ceng a hegygerincen, a fal mellett ballagott előttem, s intett,
hogy kövessem.
– Le ne menj a völgybe! – figyelmeztetett. – Maradj a hegyen, fönt, a
magasban!
– Várj! – szóltam rá. – Nem egyedül menekültem el, magammal hoz-
tam valakit. – Ceng erre megállt, én meg hátranéztem, hogy lássam, Jiban
a nyomomban van-e. Ekkor ismét az újdonsült férjem hangját hallottam:
– Engem ma éjjel megöltek a katonák, Nunumu. Most már örökké várni
foglak.
– Jaj, te! Ilyesmivel nem szabad viccelődni! – zsémbeltem vele. – A ka-
tonák ma éjjel lekaszabolták Lao Lut. Még sosem láttam ilyen szörnyűsé-
get…
Végre Jiban is előbukkant a boltív alól. – Kivel beszélgetsz? – kérdezte.
– Cenggel – feleltem. – Itt van, ni! Látod? – Megfordultam. – Ceng!
Nem látlak! Emeld föl a kezedet, integess… Hé, ember, hova tűntél? Várj!
– Örökké várni foglak – súgta erre a fülembe Ceng. Jaj, nekem, gondol-
tam kétségbeesve. Ekkor tudtam meg, hogy tényleg meghalt, nem csak
viccelődött velem.
Jiban odalépett hozzám. – Mi a baj? Hova lett?
Az ajkamba haraptam, nehogy sírva fakadjak bánatomban. – Tévedtem
– motyogtam. – Csak egy árnyékot láttam, semmi mást. – Könnybe lá-
badt a szemem, örültem, hogy ilyen sötét van. Mit számított már nekem,
akkor halok-e meg vagy később! Ha nem ígértem volna meg Miss Ban-
nernek, hogy vigyázok Jibanra, azon nyomban visszamentem volna a Kí-
sértetkereskedő házába. De hát a szavamat adtam, Jiban meg ott állt mel-
lettem, és arra várt, hogy eldöntsem, merre induljunk tovább.
– Mindig fönt, a magasban! – mondtam.
Miközben Jibannal utat törtünk magunknak a bokrok között, és a szik-
lákon bukdácsoltunk, egy szót se szóltunk egymáshoz. Tudod, Nagyma,
azt hiszem, ő is olyan volt, mint én: fájt a szíve azokért, akiket elveszített.
Lehet, hogy Miss Banner meg ő egy szép napon még találkoznak, de
Ceng és én nem is reménykedhetünk ilyesmiben… Épp ez járt az eszem-
ben, amikor újra Ceng hangját hallottam: – Ejnye, Nunumu, hogyan lát-
hatnál a jövőbe? Nem rajtad múlik, mi lesz! Hát a következő életünk?
Arra nem is gondolsz? Hiszen akkor is összeházasodhatunk, nem igaz? –
Amint ezt meghallottam, kis híján lezuhantam a hegyről. Összeházasod-
hatunk! Végre kimondta! Így, szó szerint!
– Ide hallgass, Nunumu – folytatta. – Mielőtt elmegyek, elvezetlek egy
barlanghoz, ahol mind a ketten elbújhattok. Mostantól az én szememmel
nézz, és látni fogsz a sötétben.
És tényleg, máris átláttam a vaksi szememre húzott kendőn! Keskeny
ösvény kanyargott előttem, mintha alkonypír világította volna meg, pe-
dig körös-körül minden beleveszett a koromfekete éjszakába. Jibanhoz
fordultam. – Most aztán gyerünk gyorsan! – adtam ki a parancsot, és
olyan bátran masíroztam előre, akár egy katona.
Hosszú órákig kutyagoltunk, míg végül egy bokorhoz értünk. Ahogy
széthajtottam az ágait, megpillantottam egy gödröt, de csak akkorát,
amekkorában egyetlen ember is alig fér el. Jiban bemászott, majd hátra-
szólt: – Nagyon kicsi! Alig pár lépés az egész!
Elcsodálkoztam. Vajon miért küldött Ceng ilyen nyamvadt kis barlang-
hoz minket, töprengtem, s ő nyomban megsértődött, amiért kételkedem
benne. – Egyáltalán nem olyan kicsi! – morogta dühösen. – Bal kéz felől
két nagy, gömbölyű követ látsz. Nyúlj be közéjük! – Erre én is lemász-
tam, és rögtön meg is találtam a lefelé lejtő, hűs hasadékot.
– Itt az igazi barlang! – mondtam Jibannak. – Csak nem nézted meg
elég figyelmesen. Gyújtsd meg a lámpást, aztán gyere utánam!
A gödörből hosszú, kanyargós folyosó nyílt, egyik szélén kis patak
csörgedezett. Az alagút időnként két ágra szakadt. – Ha az egyik fölfelé
vezet, a másik meg lefelé, te mindig az utóbbit válaszd – tanácsolta Ceng.
– Ha az egyikben patak folyik, a másik meg száraz – tette hozzá –, te
mindig a víz mellett haladj tovább, és ha az egyik ág keskeny, a másik
meg széles, te mindig a szűk nyíláson préseld át magad! – Minél beljebb
mentünk, annál hűvösebb, annál frissebb lett a levegő.
 Hol erre, hol arra fordultunk, míg végül, az utolsó sarkon túl, égi fény-
hez hasonló tüneményt láttunk. Csak ámultunk-bámultunk, nem tudtuk,
mi lehet ez. Valóságos palotába kerültünk, egy akkora, vakítóan fényes
terembe, amelybe akár több ezer ember is befért volna. Középen zöld-
arany színű tó csillogott, szinte világított. Vörösen izzott, de nem úgy,
mint a gyertyaláng, a lámpás vagy a nap. Arra gondoltam, tán a holdsu-
garak sütnek be a földgolyóban tátongó lyukon át.
Jiban meg úgy vélte, lehet, hogy egy tűzhányó bugyborékol a mélyben.
Vagy valami tengeri őslény szeme ragyog ránk. Vagy egy kettétört csillag
darabjai hullottak bele a tóba.
Ekkor ismét Ceng hangját hallottam: – Most már egyedül is rátalálsz az
út hátralevő részére. Nem fogsz eltévedni.
Tudtam, hogy magamra akar hagyni. – Ne menj el! – kiáltottam.
De csak Jiban válaszolt: – Meg se mozdultam.
Ettől a pillanattól nem láttam többé a vaksi szememmel. Arra vártam,
hogy Ceng újra megszólaljon, de hiába füleltem. Se szó, se beszéd, egy-
szer csak eltűnt előlem. Annyit se mondott, hogy: „Isten veled, kis szí-
vem, hamarosan találkozunk a túlvilágon.” Ez a baj a jin emberekkel!
Olyan megbízhatatlanok! Akkor jönnek, amikor akarnak, és akkor men-
nek, amikor kedvük szottyan. Ezen aztán jól össze is vesztünk Cenggel a
halálom után.
És akkor ugyanazt mondtam neki, amit most neked mondok, Nagyma:
Csak a halálod után, túl későn jöttem rá, hogy valójában mit is vesztet-
tem el.
 16
NAGYMA FÉNYKÉPE

Fél éjszakán át hallgattam Kuant, aki csak mesélt, mesélt Nagymának, be

nem állt a szája. Én ennek következtében most álmatlanságtól vörös
nyúlszemmel hunyorgok, Kuan viszont teljesen éber, elevenebb már nem
is lehetne.
Rocky egy ócska, rozoga furgonnal visz vissza bennünket Csangmian-
ba. Nagyma szemfedőbe bugyolált holtteste a hátsó ülésen fekszik. A tra-
gacs minden útkereszteződésben köhögve megáll, böfög egyet, aztán ki-
nyiffan a motor. Rocky ilyenkor kiugrik, fölcsapja a motorház fedelét,
ököllel veri a különböző alkatrészeket, s közben teli torokból üvöltve, kí-
naiul káromkodik: – A franc álljon az őseidbe, te rohadt lusta dög! – Cso-
dával határos módon a furgonon fog az átok. Nemcsak mi könnyebbü-
lünk meg, hanem a mögöttünk hosszú sorban dudáló autósok is. A kocsi-
ban olyan hideg van, mint egy hűtődobozban, mert Nagyma siralmas ál-
lapotára való tekintettel Rocky kikapcsolta a fűtést. Az ablakon kibámul-
va látom az öntözőcsatornák partjáról fölszálló sűrű ködöt. Már a hegy-
csúcsokat is elnyelte, teljesen belevesznek, ki sem látszanak mögüle. Na,
ez a nap is jól kezdődik, gondolom magamban.
Kuan leghátul úgy nyomja fennhangon a szöveget Nagyma holttesté-
nek, ahogy az iskolából hazafelé tartó diáklányok szoktak locsogni. Én
közvetlenül előttük kuporgok, Simon pedig Rocky háta mögött ül, egy-
részt a proletár szolidaritás jegyében, másrészt azért, hogy szemmel tart-
sa a srác életveszélyes manővereit – legalábbis erre gyanakszom. Ma reg-
gel, miután kijelentkeztünk a kujlini Sheratonból, és bepakoltuk a
poggyászunkat a furgonba, így szóltam Simonhoz: – Hál’ istennek, Ro-
cky soha többé nem fuvaroz bennünket, ez lesz az utolsó utunk vele. –
Kuan szörnyűködve meredt rám. – Jaj, Libbi-a! Ne mondjad „utolsó”!
Ilyesmi beszélni hoz balszerencse! – Akár balszerencsét hoz, akár nem,
mostantól legalább nem kell naponta ingáznunk Kujlin és Csangmian kö-
zött. Két hétig a faluban fogunk lakni, méghozzá Nagyma jóvoltából, aki,
Kuan szerint, „hív meg minket saját házába, még mielőtt meghal sze-
gény”.
A furgon csörömpölve, zörögve gurul az úton, de Kuan túlkiabálja a
zajt. Hallom, ahogy javában henceg a halott öregasszonynak: – Nézd ezt
a pulóvert! Pont olyan, mint a tiszta gyapjú, ugye? Pedig nem az, de nem
ám, hanem kril-a, és gépmosható! – Az „akril” és a „mosógéppel mosható”
helyett az általa alkotott angol szavakat használja, aztán megmagyaráz-
za, hogyan illenek bele a mosógépek meg a ruhaszárítók az amerikai jog-
rendbe. – Kaliforniában nem akaszthatod ám ki a vizes ruhát az erkélyre
vagy az ablakba. Szó se lehet róla! A szomszédok rögtön kihívják a rend-
őrséget, mert szégyent hozol rájuk. Amerikában nincs ám olyan nagy
szabadság, mint képzeled! El se hinnéd, mennyi minden tilos! Persze
vannak azért okos szabályok is. Például tilos a dohányzás, kivéve a du-
tyiban, ott kedvedre bagózhatsz. És nem hajigálhatsz narancshéjat az út-
testre. A gyerekek se rókázhatják le a járdát. Más szabályok viszont ne-
vetségesek. A moziban nem szabad beszélgetni. Az ember nem ehet túl
sok zsíros ételt…
Rocky a motort túráztatja, aztán beletapos a gázba, és nyaktörő sebes-
séggel száguld tovább a hepehupás úton. Most már nemcsak Kuan elme-
állapota aggaszt, hanem az is, hogy Nagyma holtteste záros határidőn
belül legurulhat a hátsó ülésről a furgon padlójára.
– Azonkívül tilos a gyerekeidet dolgoztatni! – jelenti ki Kuan, mint va-
lami megfellebbezhetetlen jogi szaktekintély. – Ez az igazság, nyugodtan
elhiheted. Emlékszel, hogy kergettél ki mindig rőzsét gyűjteni? Én bi-
zony emlékszem rá! Télvíz idején összevissza kellett szaladgálnom a fa-
luban, hogy gallyakat, botokat szerezzek a tűzre! Szegény ujjacskáim úgy
megdagadtak a hidegben, hogy mozdítani se bírtam őket! Te meg aztán
eladtad az összes fát a szomszédoknak, és a pénzt megtartottad magad-
nak. Nem, dehogyis hibáztatlak érte, most már nem. Persze, persze, tu-
dom én, hogy azokban az időkben mindenkinek keményen kellett dol-
goznia. De Amerikában sittre vágtak volna, ha így bántál volna velem.
Bizony ám! Meg azért is, hogy annyiszor megpofoztál, és az éles körmöd-
del összevissza csipkedted az arcomat. Micsoda? Hogy nem emlékszel
rá? Hát nézd meg, még most is látszik a körmöd nyoma az arcomon, itt
ni, két helyen is, mintha patkány harapott volna meg! És most jut eszem-
be! Azokat a penészes rizslepényeket nem adtam oda a disznóknak! Mi-
ért hazudnék harminc év után? Most is csak azt mondhatom neked, amit
akkor mondtam: Vu nénikém volt a tettes, ő lopta el a lepényeket. Onnan
tudom, hogy kilestem. A saját szememmel láttam, ahogy levágta róluk a
penészt, aztán szépen, sorjában mindet megette. Kérdezd meg tőle, ha
nekem nem hiszel! Már biztos ő is meghalt azóta. Kérdezd csak meg tőle,
miért hazudott neked, és miért mondta, hogy a disznóknak adtam a rizs-
lepényeket!
Az elkövetkező tíz percben Kuan szokatlanul hallgatag. Hirtelen rájö-
vök, hogy Nagyma meg ő alighanem mosolyszünetet tartanak, a kínaiak-
nál szokásos módon azzal kínozzák egymást, hogy egy árva szót se szól-
nak egymáshoz. De aztán Kuan egyszer csak angolul rám kiált: – Libbi-a!
Nagyma kérdez tőlem, tudsz-e őt lefényképezni. Azt mondja, életébe
senki se csinál jó kép róla. – Válaszra sem várva tovább tolmácsolja a jin
beszédet: – Ma délután, azt mondja, akkor legjobb lefényképezni. Majd
ha ráadok ünneplőruhája, legszebb cipője. – Széles mosollyal néz Nagy-
mára, aztán újra hozzám fordul. – Nagyma azt mondja, nem is talál sza-
vak rá, milyen büszke, hogy van családba ilyen híres fényképész, mint te!
– Én nem vagyok híres.
– Nem vitatkozol Nagymával! Neki vagy te híres, és kész! Ez lényeg,
semmi más.
Simon hátramászik Rocky mögül, lezöttyen mellém, és odasúgja: –
Csak nem fogsz lefényképezni egy holttestet? Ugye nem, Olivia?
– Nem árulnád el, milyen ürüggyel bújjak ki alóla? Talán mondjam azt
neki, hogy nagyon sajnálom, én nem vállalok halottakat, de majd beaján-
lom egy kollégához?
– Nem hinném, hogy túlságosan fotogén lenne…
– Ne idétlenkedj!
– Remélem tisztában vagy vele, hogy Kuan nem is Nagymáról akar
fényképet csináltatni, hanem önmagáról.
– Miért kell neked állandóan fölösleges hülyeségeket beszélned?
– Csupán tájékozódom, hogy jól értem-e a dolgokat, elvégre Kínában
vagyunk. Alig két napja érkeztünk, és máris annyi furcsaság történt ve-
lünk.
 ***

Amint befutunk Csangmianba, négy idősebb asszony nyomban fölkapja

a csomagjainkat. Hiába tiltakozunk, csak nevetve legyintenek, és büsz-
kén hangoztatják, hogy ők külön-külön is sokkal erősebbek, mint mi hár-
man, együttvéve. Így aztán üres kézzel igyekszünk a kikövezett ösvé-
nyek és szűk sikátorok útvesztőjében Nagyma háza felé, ami pontosan
olyan fallal körülkerített, földszintes kis vályogkunyhó, mint az összes
többi a faluban. Kuan kinyitja a fakaput, s mi Simonnal átlépünk a küszö-
bön. A fedetlen udvar kellős közepén megpillantok egy öregasszonyt, aki
éppen vizet ereszt a vödrébe a nyomókútból. Meglepetten fölnéz, majd
kitörő örömmel ismeri fel Kuant. – Áááá! – kiáltja boldogan, s nyitott szá-
jából párás leheletfelhők gomolyognak. Az egyik szeme csukva van,
mintha kacsintana, a másik a kertbe néz: úgy bandzsít kifelé, mint a le-
gyekre vadászó béka, aminek csak a szeme mozog. Kuan meg az öreg-
asszony előbb egymás karját szorongatják, aztán ki-ki a másik derekát
bökdösi, végül pergő csangmiani tájszólásban mindketten egyszerre kez-
denek beszélni. Az öregasszony az omladozó falra mutat, és rosszalló pil-
lantást vet a tűzre, amit nem rakott meg. Szemmel láthatólag mentegető-
zik, amiért a ház ilyen siralmas állapotban van, s ő nem dús lakomával és
negyventagú zenekarral várt bennünket, hogy méltó módon ünnepelje
meg az érkezésünket.
– Ez Tu Lili, családnak régi jó barát – mutatja be angolul Kuan nekem
meg Simonnak. – Tegnap mászik föl hegyoldalba, szedni gomba. Mire
hazaér, kiderül, én már jövök is, megyek is.
Tu Lili ráncos arcára kiül a fájdalom, mintha értené, hogy Kuan épp ar-
ról mesél, milyen csalódott volt ő tegnap, amikor csak a hűlt helyünket
találta. Megértően bólogatunk.
Kuan folytatja: – Réges-régen lakunk mi együtt, itt, ugyanebbe a házba.
Te beszélsz vele mandarin, Libbi-a, ő is tud, megérti. – Aztán újra a ba-
rátnőjéhez fordul, és elmagyarázza, kik vagyunk. – Ő a kishúgom, Libbi-
a. Kicsit furcsán beszéli a mandarint, amerikai módra, mintha minden
mondatot a végén kezdene. Majd meglátod. Ez meg itt a férje, Simon.
Olyan, akár a süketnéma. Csak angolul beszél, slussz, passz. Persze mind
a ketten csak félig kínaiak.
– Mééég ilyet! – Nem tudom eldönteni, vajon az elképedt Tu Lili ször-
nyűködik-e vagy utálkozik. – Csak félig? És egymással hogy beszélnek?
– Amerikaiul – feleli Kuan.
– Nahááát! – mered ránk ezúttal nyilvánvalóan viszolyogva Tu Lili, s
engem úgy vesz szemügyre, mintha az arcom kínai fele bármelyik pilla-
natban lemállhatna.
– Érted valamicskét, mit mondok neked? – kérdezi tőlem lassan, man-
darinul. Amikor bólintok, gyorsabb tempóban kezd lamentálni: – Milyen
vézna ez a lány! Miért vagy te ilyen egyszálbélű? Ejnye, ejnye! Pedig én
azt hittem, az amerikaiak sokat esznek. Talán betegeskedsz? Hallod-e,
Kuan! Miért nem adsz eleget enni a kishúgodnak?
– Már hogyne adnék! – tiltakozik Kuan. – De hiába töröm magam, nem
kell neki a főztöm! Minden amerikai lány ilyen sovány akar lenni.
Tu Lili most Simont méri végig. – Ó, ez ám a jóképű legény! Mint egy
filmsztár! – rikkantja lelkendezve, és lábujjhegyre áll, hogy jobban meg-
nézhesse.
Simon fölvont szemöldökkel sandít rám. – Fordítsd, légy szíves.
– Azt mondja, épp ilyen férjet szeretne a lányának. – Rákacsintok Ku-
anra, és minden erőmet összeszedve megpróbálok fapofát vágni.
Simon tágra nyílt szemmel bámul, mintha a meglepetéstől szóhoz se
jutna. Annak idején, amikor megismerkedtünk, sokszor játszottunk ilyet.
Én beetettem valami szándékosan félrefordított, blőd szöveggel, és mind-
ketten addig játszottuk a szerepünket, amíg egyikünkből ki nem tört a
röhögés. Az győzött, aki tovább bírta.
Tu Lili kézen fogja Simont, és bevezeti a házba. – Gyere, fiam, mutatni
akarok valamit.
Kuan meg én utánuk eredünk. – Előbb ellenőriznie kell, épek-e a foga-
id – duruzsolom Simonnak. – Errefelé ez a szokás eljegyzés előtt. – Körül-
belül hatszor hatméteres helyiségben találjuk magunkat: Tu Lili szerint
ez a nagyszoba. A sötét, gyéren bútorozott kis lyukban két lóca meg egy
asztal áll, ezenkívül mindössze néhány korsót, kosarat, dobozt látunk. A
csúcsos plafon alatt füstölt hús, pár füzér pirospaprika és két-három fo-
nott kosár lóg a gerendákon. Se csillár, se lámpa, se egy szál villanykörte.
A padló döngölt agyag. Tu Lili a túlsó falhoz tolt egyszerű oltárasztalra
mutat, majd megkéri Simont, hogy álljon oda az asztal mellé, a szoba kö-
zepére.
– Arra kíváncsi, mit szólnak hozzád az istenek, nincs-e kifogásuk elle-
ned – mondom. Kuan már szóra nyitná a száját, de ismét rákacsintok, így
csendben marad.
Az asztal fölött falra szögezett rózsaszín papírzászlócskák sorakoznak,
a felirat már elhalványult rajtuk. A középre akasztott képről Mao tekint
ránk, kettészakadt homlokát sárga ragasztószalag tartja össze. Balra, a re-
pedezett aranykeretben Jézus emeli a kezét egy aranyló fénysugár felé.
És jobbra helyezkedik el az a régi falinaptárból kivágott lap, amit Tu Lili
meg akar mutatni Simonnak: a reklámfotó Bruce Lee-t ábrázolja hagyo-
mányos keleti harci díszben, amint éppen egy pohár zöld színű, szénsa-
vas üdítőt iszik. – Látod ezt a filmsztárt? – kérdezi Tu Lili. – Szerintem
olyanok vagytok, mint két tojás! Ugyanaz a dús haj, ádáz tekintet, széles
száj… Jaj, milyen jóképű fiú! De még milyen!
Előbb a fotót veszem szemügyre, aztán Simont, aki tolmácsolásra vár. –
Tu Lili azt mondja, feltűnően hasonlítasz ehhez az egész Kínában körö-
zött bűnözőhöz, úgyhogy felejtsd el a házasságot, szó sem lehet róla. Tu
Lilinek ezer jüan üti a markát, ha följelent a rendőrségen.
Simon előbb a fotóra bök, majd a saját mellét verve, handabandázva
felkiált: – Én? Bűnöző? – Élénken rázza a fejét, s kínai-angol keveréknyel-
ven, hevesen tiltakozik: – Tévedés! Én lenni derék amerikai fickó. Ez
rossz ember! Képen nem én vagyok. Valaki más!
Nem tudom tovább türtőztetni magam, hangosan fölnyerítek.
– Győztem! – közli kárörvendő vigyorral Simon, Kuan meg buzgón
magyarázza Tu Lilinek, mit hülyéskedünk. Összemosolygunk Simonnal.
Időtlen idők óta ez az első szívmelengető pillanatunk. Vajon hol rontot-
tuk el? A maró gúny mikor szorította ki a házasságunkból a derűs ugra-
tást?
– Tu Lili valójában azt mondta, olyan jóképű vagy, mint ez a filmsztár.
Simon összetett kézzel, udvarias meghajlással köszöni meg a bókot Tu
Lilinek.
– Ami azt illeti – folytatom –, magam sem értem, miért, de ebben a fél-
homályban tényleg egész… másképp nézel ki.
Simon felvont szemöldöke kacér kis táncot lejt. – Hm! Kifejtenéd bő-
vebben, hogy érted ezt?
Zavarba jövök. – Hát… nem is tudom – motyogom félszegen, és lán-
golni kezd az arcom. – Talán jobban érvényesülnek a kínai vonásaid,
vagy mi. – Gyorsan elfordulok, úgy teszek, mintha elmerülten tanulmá-
nyoznám Mao arcképét.
– Te is tudod, mit szoktak mondani a régi házasokról. Állítólag az évek
múlásával egyre jobban hasonlítanak egymáshoz.
Továbbra is mereven bámulom a falat, közben azon tűnődöm, mit gon-
dol Simon valójában. – Ide süss! – szólok hátra. – Jézus és Mao, szorosan
egymás mellett. Vajon ezt Kínában nem tiltja a törvény?
– Lehet, hogy Tu Lili nem is tudja, ki volt Jézus valójában. Talán róla is
azt hiszi, hogy valami villanykörtéket reklámozó filmsztár.
Már éppen ki akarom faggatni Tu Lilit a Jézus-képről, amikor Kuan
egyszer csak megpördül, és odakiált a világos ajtónyílásban sötétlő falu-
beli asszonyoknak. – Gyertek csak, gyertek! Kerüljetek beljebb! – Hirtelen
sürgölődni kezd, föl-alá szaladgál a szobában. – Simon! Libbi-a! Szapo-
rán! Segítsetek a néniknek! Meghozták a poggyászunkat! – Az idős ön-
kéntes hordárok azonban félretolnak bennünket az útból, és lihegve, na-
gyokat fújva becipelik a bőröndjeinket meg a sportszatyrainkat, amelyek-
nek az alja csupa sár.
– Nyisd ki a táskádat! – parancsol rám Kuan, de mielőtt mozdulni tud-
nék, máris a retikülömben turkál. Nyilván pénzt keres, hogy borravalót
adhasson, gondolom, ő azonban a cigarettásdobozomat kapja elő, és az
egész csomag Marlborót az asszonyoknak ajándékozza. A bestia! Az
egyik vén csoroszlya boldogan kínálgatja a többieket, majd lazán zsebre
vágja a maradékot. Mindnyájan rágyújtanak, pár pillanatig még a szobá-
ban pöfékelnek, aztán füstfelhőbe burkolózva elvonulnak.
Kuan bevonszolja a saját bőröndjét a jobb kéz felől nyíló sötét szobába.
– Mi itt alszunk – közli, és int, hogy menjek utána. Sivár kommunista há-
lószobára számítok, amit éppolyan szegényesen rendeztek be, mint a ház
többi helyiségét. Ám amikor Kuan kinyitja az ablakot, hogy beengedje a
késő délelőtti napfényt, rögtön kiszúrok egy díszesen faragott, mennye-
zetes nászágyat, amit foszlányokban lógó, portól elszürkült moszkitóháló
vesz körül. Csodálatos antik darab, majdnem ugyanolyan, mint az a má-
sik, amelyet sóvárogva bámultam meg egy Union Street-i bútorüzlet ki-
rakatában. Ezt is pontosan úgy vetették be, ahogy Kuan otthon a magáét
szokta: a lepedő feszesen simul a matracra, a párna és a takarosan össze-
hajtott paplan az ágy lábánál fekszik. – Hol szerezte ezt Nagyma? – kér-
dezem ámuldozva.
– Meg ezt! – kiált fel Simon, miközben gyöngéden végigsimítja a már-
ványlapos toalettasztalt, amelynek a tükrében már több látszik az ezüstös
foncsorból, mint abból, aki belenéz. – Azt hittem, a forradalom alatt az
összes efféle imperialista bútort kihajították az emberek.
– Ó, ezek régi kacatok – legyint lekicsinylően a kitűnő ízlésére oly
büszke Kuan. – Régóta vannak családunkba. Mikor jön kulturális forra-
dalom, Nagyma dugja el őket pajtába, sok-sok szalma alá. Így marad
meg minden.
– Így maradt meg? – nézek rá meglepetten. – De hát eredetileg honnan
származnak ezek a gyönyörű bútorok? Hogy kerültek a családunk birto-
kába?
– Eredetileg adja őket misszionárius hölgy anyánk nagyapjának, nagy
adósság fejébe.
– Miféle nagy adósság fejében?
– Ez hosszú, nagyon hosszú mese. Történik a dolog… hát, van vagy
száz éve…
Simon közbevág. – Nem beszélhetnénk meg ezt egy kicsit később? Sze-
retnék beköltözni a másik hálószobába.
Kuan gúnyosan horkantást hallat.
Simon pár pillanatig kifejezéstelen arccal bámul rá, aztán megérti a
helyzetet. – Szóval, ha nem tévedek, nincs másik hálószoba.
– Másik hálószoba Tu Lilié, van benne csak kicsike ágy.
– Akkor úgy mégis hol fogunk ennyien aludni? – csattanok fel ingerül-
ten, és körülnézek a szobában, hátha találok még egy párnát vagy matra-
cot.
Kuan lezseren a nászágyra mutat, Simon pedig rám mosolyog, és úgy
vonogatja a vállát, mintha mentegetőzne: ő semmiről sem tehet. De lá-
tom, milyen kajánul csillog a szeme.
– Ebben az ágyban két ember is alig fér el – mondom Kuannak. – Te
meg én elalhatunk benne, de kerítenünk kell egy pótágyat Simonnak is.
– Honnan kerítesz te pótágy? – Kuan a plafonra mered. Fölfelé fordítja
a tenyerét, mintha arra várna, hogy az égből pottyanjon le a hőn áhított
nyoszolya.
Összeszorul a torkom, kezdek pánikba esni. – Csak van itt valakinek
egy facér matraca vagy valamije!
Kuan elmagyarázza a problémát Tu Lilinek, aki fölfelé fordított tenyér-
rel szintén széttárja a karját. – Látod? – fordul hozzám Kuan. – Sehol
semmi.
– Oké, lányok, én a földön is alhatok – ajánlja fel Simon.
Kuan ezt is tolmácsolja Tu Lilinek, aztán mindketten jóízűen kuncogni
kezdenek. – Tán akarsz te aludni bogarakkal? – kérdezi Simontól Kuan. –
Mérges pókokkal? Óriáspatkányokkal? Vannak itt sok-sok óriáspatká-
nyok, bizony ám! Rágják le ujjadat! – teszi hozzá a fogát csattogtatva. –
Na? Hogy tetszik? Nem, nem! Van csak egy megoldás, mi mind a hár-
man alszunk egy ágyba, és kész! Különben is, csak két hét, aztán slussz.
– Ez nem megoldás! – vágom rá azonnal.
Tu Lili gondterheltnek látszik. Súg valamit Kuannak, majd Kuan sug-
dos az ő fülébe, és félrehajtott fejjel előbb rám, utána Simonra sandít. –
Pu-pu-pu-pu-pu! – kiált fel Tu Lili, s a sok „nem”-et élénk fejrázással
hangsúlyozza. Karon ragad, aztán Simont is elkapja, és úgy szorít egy-
máshoz bennünket, mint két civakodó kisgyereket. – Na ide hallgassatok,
rosszcsontok! – korhol mandarin nyelven. – Nálunk nincs ám pompa
meg fényűzés! Ennek az amerikai hóbortnak mifelénk nincs semmi ke-
resnivalója! Hallgassatok a nénétekre! Aludjatok csak egy ágyban, és reg-
gel boldogan ébredhettek a jó meleg paplan alatt.
– Ezt te nem érted, néném – mondom.
– Pu-pu-pu! – Tu Lili egy legyintéssel hessenti el a gyenge amerikai ki-
fogásokat.
Simon bosszúsan sóhajt, aztán nagyot fúj. – Azt hiszem, sétálok egyet,
amíg ti kisakkozzátok, mi legyen. Ami engem illet, nekem minden meg-
felel, a földet meg a patkányokat is beleértve. Rátok bízom a döntést.
 Vajon rám dühös, amiért ennyire tiltakozom a nászágy ellen? Legszíve-
sebben ordítanék, hogy nem én tehetek róla, de Simon már megy is kife-
lé, Tu Lili pedig a nyomába ered, és kínaiul dorgálja: – Ha valami bajotok
van egymással, neked kell helyrehoznod a dolgot, mert te vagy a férfi a
háznál. Az asszony pedig hallgat a szavadra, és engedelmeskedik. De
őszintének kell lenned, és bocsánatot kell kérned tőle! Ki hallott még
ilyet, hogy férj és feleség nem akar egy ágyban aludni? Ez nem természe-
tes!
Amikor kettesben maradunk, rátámadok Kuanra. – Ezt az egészet te
főzted ki, ugye?
Kuan úgy tesz, mintha megsértődött volna. – Én nem főzök ki semmi.
Kína ilyen, Libbi-a.
Néhány percig mindketten hallgatunk, aztán kelletlenül megszólalok:
– Ki kell mennem a fürdőszobába. Hol találom?
– Mész végig ösvényen, fordulsz balra, látsz kis kalyiba, nagy halom
fekete hamu…
– Ezt úgy értsem, hogy a házban nincs fürdőszoba?
– Na mit mondok neked? – feleli Kuan diadalittas vigyorral. – Kína
ilyen, Libbi-a!

***

Proliebédet kapunk, rizst szójababbal. Kuan ragaszkodott hozzá, hogy

Tu Lili a maradékokból üssön össze valami egyszerű kaját. Ebéd után
Kuan visszamegy a művelődési házba, hogy fölkészíthesse Nagymát a
fényképezésre. Simon meg én ellenkező irányba indulunk el: föl akarjuk
fedezni a falut. Az általam választott útvonal az elárasztott rizsföldeken
átvágó keskeny, kikövezett ösvényhez vezet. Kacsázó kacsákat látok,
mindnyájan a horizonttal párhuzamosan tipegnek. Vajon a kínai kacsák
fegyelmezettebbek, mint az amerikaiak? Talán másképp is hápognak?
Vagy fél tucat fotót készítek róluk, hogy később is eszembe jusson, mire
gondoltam ebben a pillanatban.
Amikor visszaballagok a házhoz, Tu Lili közli, hogy Nagyma már több
mint fél órája vár a fényképezésre. Miközben kettesben a művelődési ház
felé igyekszünk, ő egyszer csak megfogja a kezemet, és mandarinul így
szól hozzám: – Annak idején sokat pancsoltunk a rizsföldeken a nővéred-
del. Ott, ni! Látod?
Elképzelem a fiatal Tu Lilit, amint a gondjaira bízott kis Kuannal ját-
szik.
– Néha még ebihalakat is fogtunk! – meséli lelkendezve, mint egy kis-
lány. – A fejkendőnkből csináltunk hálót, így, ni! – Olyan mozdulatokat
tesz, mintha vizet merne, majd úgy lépdel előttem, mintha iszapban gá-
zolna. – Akkoriban a falunk vezetői azt mondták a fiatalasszonyoknak,
hogy az ebihal jó fogamzásgátló, sokat nyeljenek le belőle. Még hogy fo-
gamzásgátló! Hisz azt se tudtuk, mi fán terem! De a nővéred kijelentette:
„Jó kis kommunistáknak kell lennünk, Tu Lili! ” Aztán rám parancsolt,
hogy egyem csak meg azokat a kis fekete szörnyeket.
– De te nem etted meg őket, ugye?
– Már hogyne ettem volna! Engedelmeskednem kellett Kuannak, mert
két hónappal idősebb volt nálam!
Idősebb? Leesik az állam a meglepetéstől. Hogy lehet idősebb Kuan Tu
Lilinél, amikor Tu Lili olyan vén, mint az országút? Legalább százéves-
nek látszik! A keze kérges és bütykös. Az arca csupa ránc, és jó néhány
foga hiányzik. Arra gondolok, hogy így jár az ember lánya, ha reggeltől
estig a rizsföldeken gürcöl, és utána nem keni be magát finom bőrtápláló
krémmel.
Tu Lili nagyokat cuppant az ajkával. – Vagy egy tucatnyit lenyeltem,
sőt lehet, hogy többet is. Éreztem, ahogy leevickélnek a gigámon, úszkál-
nak lent, a hasamban, csúszkálnak, ficánkolnak az ereimben. Addig nyü-
zsögtek bennem, amíg egy napon magas lázzal ágynak estem, és a nagy-
városi doktor megkérdezte tőlem: „Mondd, Tu Lili elvtársnő, te ebihalat
ettél? Mert megmételyezték a véredet!”
Nagyot nevet, aztán hirtelen elkomolyodik. – Néha azt hiszem, ezért
nem akart senki feleségül venni. Igen, biztosan ez lehetett az oka. Min-
denki hallott róla, hogy ebihalat ettem, és nem tudok fiút szülni.
Tu Lili kertbe néző szemére, cserzett bőrére sandítok. Milyen igazság-
talanul bánt el vele az élet! Gyöngéden megpaskolja a kezemet. – Ne félj,
kislányom, nem a nővéredet hibáztatom érte. Sokszor kimondottan örü-
lök, hogy nem mentem férjhez. Igen, igen! Mert egy férfiemberrel annyi
baj van! Csak győzze az asszony ellátni, kiszolgálni! És úgy hallom, a fér-
fi a fél eszét a lába között hordja! Haha! – Megragadja a saját ágyékát,
úgy tántorog, mint egy részeg, aztán újra elkomolyodik. – Máskor meg
azt mondogatom magamban: Te gondos, jó anya lettél volna, Tu Lili, aki
szigorúan ügyel a jó erkölcsre.
– Néha a gyerekekkel is sok baj van ám – jegyzem meg csendesen.
Buzgón bólogat. – Bizony! Rengeteg fejfájást okoznak az embernek.
Szótlanul sétálunk tovább. Kuannal ellentétben Tu Lili józan, értelmes
teremtésnek látszik, olyannak, aki két lábon jár a földön, és meg lehet
bízni benne. Nem társalog a Jin világ lakóival, vagy legalábbis nem mesél
róla. Persze lehet, hogy tévedek.
– Mondd csak, Tu Lili, szoktál te kísérteteket látni? – kérdezem.
– Úgy, mint Kuan? Erre vagy kíváncsi? Nem. Nekem nincs jin szemem.
– Más is szokott kísérteteket látni Csangmianban? – faggatom tovább.
Megrázza a fejét. – Nem. Csak a nővéred.
– És amikor Kuan azt mondja, kísértetet lát, mindenki elhiszi neki?
Tu Lili feszengve fordítja el a fejét. Szeretném meggyőzni, hogy velem
őszintén beszélhet. – Jómagam nem hiszek a kísértetekben. Szerintem az
ember azt látja, amit a lelke legmélyén látni szeretne. A szellemek a kép-
zeletéből meg a vágyaiból jönnek elő. Neked mi a véleményed?
– Á, mit számít az én véleményem! – legyint Tu Lili, és továbbra sem
hajlandó a szemembe nézni. Inkább lehajol, a cipője orráról törölgeti a sa-
rat. – Elárulom neked, hogy van ez mifelénk. Annyi éven át mindig má-
sok mondták meg, miben kell hinnünk. Higgyetek az istenekben!
Higgyetek az ősökben! Higgyetek Mao Ce-tungban, a párt vezetőiben, a
halott hősökben! Ami engem illet, én abban hiszek, ami praktikus, ami a
legkevesebb bajjal jár. Sokan gondolkoznak hasonlóképpen.
Színvallásra akarom kényszeríteni. – Szóval te igazából nem hiszed el,
hogy Nagyma szelleme itt van Csangmianban?
Tu Lili megsimogatja a karomat. – Tudod, lányom, Nagyma a barát-
nőm. És a nővéred is a barátnőm. Egyik barátságot se rúgnám föl. Soha!
Lehet, hogy Nagyma szelleme tényleg itt van, de az is lehet, hogy nincs
itt. Mit számít az! Most már érted? Ha?
 – Hmm. – Továbbmegyünk, s én azon tűnődöm, vajon gyökeret ver-e
valaha is az agyamban a kínai észjárás. Tu Lili úgy kuncog, mintha csak a
gondolataimban olvasna.
Tudom, miért nevet rajtam. Azt hiszi, én is olyan vagyok, mint azok a
nagyokos, magabiztos értelmiségiek, akiket annak idején Csangmianba
küldtek átnevelésre, és azt képzelték, mindent jobban tudnak a falusiak-
nál. Öszvéreket akartak pároztatni, és hülyét csináltak magukból: a vé-
gén kiderült, hogy ők a szamarak.

***

Amint megérkezünk a művelődési ház kapujához, zuhogni kezd az eső.

Úgy veri a földet, hogy rám tör a páni félelem, majd’ kiugrik a szívem.
Átrohanunk az udvaron, és a szárnyas ajtón bezuhanunk egy hatalmas,
dermesztően hideg terembe. Nyirkos, áporodott a levegő. A kellemetlen
dohszag mintha évszázadok óta porladó csontokból szállna fel. Az idén
gyorsan elmúlt a balzsamos, enyhe ősz, amiről Kujlin állítólag olyan ne-
vezetes. Bár annyi meleg holmit húztam magamra, amennyi csak befért
vízhatlan dzsekim alá, mégis vacog a fogam, és teljesen megmerevedtek
az ujjaim. Hogy fogok én így ma délután akár egyetlen fényképet is ké-
szíteni?
A teremben tíz-tizenkét ember serénykedik: fehér temetési zászlókat
festenek, fehér lepleket aggatnak a falakra, terítőket és gyertyákat raknak
az asztalokra. Túlkiabálják a kopogó esőt, az egész helyiség visszhangzik
tőlük. Kuan a koporsó mellett áll. Miközben feléje lépkedek, azon kapom
magam, hogy viszolygok leendő modellemtől. Igazából látni sem akarom
– nyilván jól helybenhagyta a szörnyű baleset. Kuan csak most vesz ész-
re. Szótlanul odabólintok neki.
Amikor belenézek a koporsóba, nagy kő esik le a szívemről: Nagyma
arcát fehér papírlap takarja el. – Bizonyára súlyosan megsérült szegény –
szólalok meg a tőlem telhető legmélyebb tisztelettel.
Kuan eleinte értetlenül bámul rám, aztán rájön, mire célzok. – A papír
miatt gondolod? – kérdezi kínaiul. – Nem azért tettük az arcára. Nálunk
ez így szokás.
 – Miért?
– Hogy miért? – Pár pillanatig félrehajtott fejjel hallgatózik, mintha arra
várna, hogy az égből jövő válasz a fülébe szálljon. – Hát azért, mert ha a
papír megmozdul – magyarázza –, akkor az illető még lélegzik, és korai
lenne eltemetni a testét. De Nagyma biztosan meghalt, épp az előbb
mondta nekem. – Nincs időm felkészülni a látványra. Kuan máris ki-
nyújtja a kezét, és fölemeli a papírlapot.
Nagyma valóban élettelenül fekszik a koporsóban, bár korántsem néz
ki olyan ijesztően, mint képzeltem. Gondterhelten ráncolja össze a szem-
öldökét, és elhúzza a száját: mindörökre az ajkára fagyott ez a keserű gri-
masz. Érdekes, gondolom magamban, én mindig azt hittem, hogy a ha-
lottak arcizmai elernyednek, és kisimulnak a vonásaik.
– A szája – hebegem félszegen, kínaiul. – Milyen torz fintor látszik raj-
ta. Mintha a halála előtt iszonyú fájdalmai lettek volna.
Kuan és Tu Lili egyszerre hajolnak Nagyma fölé, hogy alaposan szem-
ügyre vegyék. – Meglehet – mondja Tu Lili –, de most is pontosan úgy
néz ki, mint életében. A szája alighanem azért ferde, mert mindig így gri-
maszolt.
Kuan bólogat. – Akkor is ugyanilyen gondterhelt és elégedetlen képet
vágott, amikor eljöttem Kínából.
– Elég testes asszony volt – jegyzem meg.
– Nem, nem – feleli Kuan. – Csak azért látod kövérnek, mert most már
nemsokára indul a másvilágba, és jól felöltöztettem az útra. Hét réteg
felül, öt réteg alul.
A sídzsekire mutatok, amit Kuan a hetedik rétegnek választott. Szivár-
ványszínekben játszó bíborvörös, ezüstösen csillogó cipzárakkal, fém-
gombokkal. Kuan a Macy’s nagy árleszállításán vette, abban a remény-
ben, hogy a pompás ajándékkal imponálni fog Nagymának. Még az árcé-
dula is rajta van, nehogy Nagyma azt higgye, Kuan valami másoktól le-
vetett vacakkal akarja kiszúrni a szemét. – Nagyon szép – dünnyögöm el-
ismerően, s azt kívánom, bárcsak magamra kaphatnám a jó meleg dzse-
kit.
– És praktikus is! – dicsekszik büszkén Kuan. – Teljesen vízhatlan!
– Csak nem azt akarod mondani, hogy a túlvilágon is esik?
 – Jaj, Libbi-a! Dehogy esik! Ott mindig egyforma az idő. Se túl meleg,
se túl hideg.
– Akkor miért hangsúlyoztad annyira, hogy vízhatlan a dzseki?
Kuan bambán bámul rám. – Mert tényleg az!
Rálehelek meggémberedett ujjaimra. – Ha a másvilágon olyan szép idő
van, minek kell oda így beöltözni? Fölül hét réteg, alul meg öt… nem ér-
tem.
Kuan Nagymához fordul, megismétli neki kínaiul a kérdésemet, aztán
úgy bólogat, mintha telefonon hallgatná a magyarázatot. – Aha. Aha! Á!
Aha! – Újra rám néz, s tolmácsolja a választ az én e világi fülemnek. –
Nagyma azt mondja, ő se tudja, minek. A kormány olyan régen betiltotta
a szellemeket meg a jin embereket, hogy már ő sem emlékszik a szoká-
sokra, és elfelejtette, mit jelentenek.
– Talán a kormány újabban engedélyezi a szellemeket?
– Nem, nem, csak ma már nem bírságolja meg azokat, akik visszaenge-
dik őket. De az biztos, hogy ez a bevett szokás: hét réteg fönt, öt réteg
lent. Fölül mindig kettővel több, mint alul. Nagyma szerint azért kell hét
réteg, hogy a hét minden napjára jusson egy. Régen az embereknek még
hét hétig, hétszer hét, vagyis negyvenkilenc napig kellett gyászolniuk a
halottaikat. De manapság már csak pár napig gyászolunk. Mi is ugyan-
olyan rosszak vagyunk, mint a külföldiek.
– És alulra miért csak öt réteget kell fölvenni?
Tu Lili kajánul elmosolyodik. – Azt én se tudom, de az biztos, hogy így
Nagyma minden héten két napig pucér fenékkel kénytelen szaladgálni
odaát.
Ezen aztán olyan harsány hahotára fakadnak Kuannal, hogy a terem-
ben szorgoskodók döbbenten megbámulják őket. – Elég! Elég! – vinnyog-
ja Kuan, és megpróbálja visszafojtani a nevetést. – Nagyma úgy szid ben-
nünket, mint a bokrot! Azt mondja, ahhoz még nem halt meg elég régen,
hogy így köszörüljük rajta a nyelvünket. – Lassan visszanyeri az önural-
mát, s komolyra fordítja a szót: – Nagyma nem biztos benne, csak sejti,
hogy az öt arra az öt dologra utal, ami a halandókat az élethez fűzi – az
öt színre, az öt ízre, az öt érzékszervre, az öt elemre, az öt érzésre…
Kuan hirtelen elhallgat. – De Nagyma! Nem öt érzés van, hanem hét! –
Már számolja is az ujjain, a hüvelykujjával kezdi: – Öröm, harag, félelem,
szeretet, gyűlölet, vágyakozás… Még egy hiányzik… melyik is? Megvan!
Igen, igen! Szomorúság! Nem, Nagyma, nem felejtettem el. Hogy tudtam
volna elfelejteni? Hiszen most is szomorú vagyok, amiért elmész ebből a
világból… Jaj, hogy mondhatsz ilyet? Éjszaka is sírtam, nem csak színlel-
tem. Magad is láttad! Tényleg szomorkodom, nem csak megjátszom ma-
gam. Miért kell neked mindig a legrosszabbat feltételezned rólam?
– Ejnye, no! – kiált rá Tu Lili Nagyma holttestére. – Most, hogy már
meghaltál, ne pörlekedj többet! – Felém fordul, rám kacsint.
– Nem, nem, dehogy felejtem el – mondja Nagymának Kuan. – Kakas
kell. Egy táncoló kakas. Nem tyúk, nem kacsa, hanem kakas. Tudom.
– Miről van szó? – kérdezem.
– Azt akarja, hogy egy kakast kötözzünk a koporsója fedelére.
– Miért?
– Libbi-a azt szeretné tudni, miért. – Kuan fülel egy pillanatig, aztán
megmagyarázza: – Nagyma nem emlékszik pontosan, csak dereng neki,
hogy a szellemtestének egy kakasba kell beköltöznie, aztán el kell repül-
nie.
– És te ezt elhiszed?
– Dehogy hiszem! – vágja rá méltatlankodva Kuan. – Még maga Nagy-
ma se hiszi. Ez csak amolyan babona.
– Hát, ha ő sem hiszi, akkor mire jó ez az egész?
– Hogyhogy mire? A hagyományt tisztelni kell! Amellett így a gyere-
kek is látnak valami félelmetest, amiben hihetnek. Az amerikaiak is
ugyanezt csinálják.
– Nem, mi nem csináljuk ezt.
Kuan az idősebb nővér fölényes pillantásával néz rám. – Már nem em-
lékszel? Amikor megérkeztem Amerikába, azt mondtad nekem, hogy a
nyulak minden évben egyszer tojást tojnak, a halottak meg előjönnek a
barlangokból, és megkeresik a tojásokat.
– Nem is mondtam ilyesmit.
– De igen, sőt azzal is ijesztgettél, hogy ha nem fogadok szót neked, a
Télapó leereszkedik a kéményen, begyömöszöl engem a zsákjába, aztán
elvisz valahova, ahol sokkal hidegebb van, mint a frizsiderben!
 – Sosem ijesztgettelek ezzel a hülyeséggel – tiltakozom, de már halvá-
nyan emlékszem arra a karácsonyra, amikor így akartam megtréfálni Ku-
ant. – Lehet, hogy félreértetted a dolgot.
Kuan az ajkát biggyeszti. – Hé, Libbi-a, én a nővéred vagyok! Tán azt
hiszed, nem értem, mit akarsz, és mit beszélsz? Ugyan már! Á, mindegy,
ne is törődj vele. Nagyma azt mondja, elég a szócséplésből. Legfőbb ide-
je, hogy végre lefényképezd!
Zúg a fejem, össze kell szednem magam. Előveszem a fénymérőt, s
ahogy fotózás előtt szoktam, megnézem, mit mutat. Semmi kétség, áll-
ványra kell raknom gépet. A ravatal közelében álló gyertyák fényén kí-
vül csak a piszkos ablakokon északi irányból beszűrődő napvilágra szá-
míthatok. Se mennyezeti világítás, se falikar, se egy árva konnektor, hogy
legalább a saját lámpám zsinórját bedughassam. Ha vakuval dolgozom,
nem én szabom meg a fénymennyiséget, és lehet, hogy Nagyma kísérteti-
esebb lesz a képen, mint amilyen valójában. A fényekkel és az árnyékok-
kal kontraszthatást szeretnék elérni, hogy Nagyma kevésbé előnyös vo-
násai jótékony homályban maradjanak. Bőven elég, ha a halál árnyéka
csak a fél arcán fog látszani.
Előveszem az állványt, fölszerelem a gépet, nekilátok, hogy elkészít-
sem a színes polaroid tesztet. – Oké, Nagyma – mondom –, ne mozogj! –
Mi az? Lehet, hogy megbuggyantam? Úgy beszélek Nagymához, mintha
hallaná a szavaimat. És miért csinálok ilyen nagy ügyet egy halott öreg-
asszony fényképéből? Hiszen a cikkhez úgysem tudom felhasználni. De
attól még minden fotó fontos, legalábbis elméletben. Mert minden egyes
kockának a tőlem telhető legjobbnak kell lennie. Vagy ez is csak afféle
dajkamese, amit a nagymenők pusztán azért adnak tovább az utánuk kö-
vetkező generációknak, hogy mindenki tehetségtelen balféknek érezze
magát?
Mielőtt tovább merenghetnék a dolgon, tízen-tizenketten gyűlnek kö-
rém, és óriási lármát csapva követelik, hogy mutassam meg, mi jött ki a
masinából. Nyilván többen is láttak már közülük utcai fotóstandokat,
ahol csillagászati összegekért készítik a turistákról a primitív polaroid
képeket.
– Türelem, türelem! – szólok rájuk, amikor egyre közelebb nyomulnak.
A mellemhez szorítom a fotót, hogy gyorsítsam az előhívás folyamatát. A
falusiak elhallgatnak: biztosan azt hiszik, zavar a zaj. Várok még egy ki-
csit, aztán megnézem a tesztet. Úgy látom, valamivel élesebbek a kont-
rasztok a kelleténél, de azért megmutatom a fényképet az embereknek.
– Nahát, milyen élethű! – kiált fel egy férfi.
– Príma! – lelkendezik a másik. – Nézzétek Nagymát! Mintha mindjárt
fölkelne, hogy megetesse a disznókat!
– Úgy bizony, és aztán jól le is tolna bennünket! Rögtön ránk förmed-
ne: „Hé, ti semmirekellők, minek lebzseltek itt az ágyam körül?” – tréfál-
kozik a harmadik.
Ekkor Tu Lili penderedik elém. – Most engem fényképezz le, Libbi-a! –
A tenyerével gyorsan lesimítja kócos dróthaját, a kabátja gyűrött ujját hu-
zigálja. Belenézek a keresőbe, így veszem szemügyre Tu Lilit. Merev póz-
ba vágja magát, vigyázzban áll, mint egy katona, az arcát felém fordítja,
de kifelé bandzsító szeme a plafonra mered. Zümmögni kezd a gép.
Amint előbukkan a polaroid teszt, Tu Lili kikapja a kezemből, a melléhez
szorítja, és eszelősen vigyorogva toporog.
– Már az idejére sem emlékszem, mikor láttam utoljára a saját fényké-
pemet – magyarázza izgatottan. – Mindenesetre nagyon fiatal voltam. –
Amikor jelt adok neki, türelmetlenül fölemeli a fotót. A kancsal szemével
hunyorog, pislog néhányat, aztán megszólal: – Hát így nézek ki. – Arcki-
fejezése a fotózás csodája iránt érzett mély tiszteletéről árulkodik. Meg-
hatódom, és büszke vagyok, de még magamnak sem akarom bevallani.
Tu Lili olyan óvatosan adja Kuan kezébe a képet, mint egy kiscsibét,
ami most bújt ki a tojásból. – Libbi-a jól eltalálta – jegyzi meg Kuan. – Na,
mit mondtam neked? Az én kishúgom nagyon ügyes. – Továbbadja a po-
laroidot, hogy a többiek is megnézhessék.
– Tényleg remek! – rikkantja elismerően egy férfi. Mások is közbeszól-
nak.
– És milyen éles!
– A megszólalásig hasonlít!
A polaroid újra visszakerül Tu Lilihez. Gyöngéden fogja meg, szinte
babusgatja. – Akkor nem nézek ki valami jól – mondja fakó hangon. –
Olyan öreg vagyok! Sosem gondoltam volna, hogy így megöregedtem,
így megcsúnyultam. Tényleg ilyen rút és buta az ábrázatom?
Néhányan nevetnek, azt hiszik, Tu Lili csak viccel, de Kuan meg én lát-
juk rajta, hogy valóban meg van döbbenve. Szomorúság, sőt fájdalom ül
ki az arcára, mintha elárulták volna – és én bántottam meg szegényt. De
hát csak látta magát tükörben mostanában! Persze a tükörképünket kü-
lönböző szögekből látjuk, és így kiretusálhatjuk a nekünk nem tetsző
részleteket. A fényképezőgép szeme egészen más: az fekete alapon milli-
ónyi ezüstrészecskét lát, nem a szívünkben élő régi szép emlékeket.
Tu Lili eloldalog. Valami vigasztalót szeretnék mondani neki, talán azt,
hogy én rossz fotós vagyok, és az ő nagyszerű tulajdonságait a fényképe-
zőgép nem láthatja. Elindulok utána, de Kuan a karomnál fogva vissza-
tart, és megrázza a fejét. – Majd én később beszélek vele – súgja a fülem-
be. Nem folytathatja, mert engem már tucatnyi ember vesz körül, és
mindegyik azért rimánkodik, hogy őt is fényképezzem le. – Először en-
gem! Nem, előbb engem, az unokámmal együtt!
– Ki hallott még ilyet? – szidja őket Kuan. – A kishúgom nem osztogat-
ja ingyen a fényképeket! – Hiába beszél, a falusiak nem tágítanak: – Csak
egyet! Csak egy icipici képet! – Kuan fölemelt kézzel, szigorúan rájuk för-
med: – Csend legyen! – A kiáltozók elhallgatnak. – Nagyma azt mondja,
pihennie kell, mielőtt elindul a hosszú útra, a másvilágba, különben eszét
veszti bánatában, és itt marad Csangmianban. – Az emberek szótlanul rá-
gódnak egy darabig ezen a kinyilatkoztatáson, majd kedélyesen zsörtö-
lődve, libasorban kiballagnak a teremből.
Amikor magunkra maradunk, rávigyorgok Kuanra. – Nagyma tényleg
ezt mondta? – Kuan a szeme sarkából rám sandít, aztán kitör belőle a rö-
högés. Én is nevetni kezdek. Hálás vagyok neki, hogy úgy vágott az esze,
mint a borotva.
– Az az igazság – szólal meg Kuan –, hogy Nagyma azt mondta, fény-
képezd le még egyszer-kétszer, más szögből is, mert azon az első képen
majdnem ugyanolyan öregnek néz ki, mint Tu Lili.
Elképedve bámulok rá. – Ez csúnya dolog.
Kuan úgy tesz, mintha nem értené, miről beszélek. – Micsoda? – kérde-
zi.
– Ilyesmit mondani, hogy Tu Lili öregebb, mint Nagyma.
 – De hát tényleg öregebb nála! Legalább öt évvel idősebb.
– Mit beszélsz? Hiszen még nálad is fiatalabb!
Kuan félrehajtott fejjel, figyelmesen néz rám. – Honnan veszed ezt?
– Tu Lili mesélte.
Kuan most Nagyma élettelen arcára néz, és győzködni kezdi a halottat:
– Tudom, tudom! De most, hogy Tu Lili fölemlegette ezt a dolgot, meg
kell mondanunk az igazat a kishúgomnak. – Odalép hozzám. – El kell
árulnom neked egy titkot, Libbi-a.
Görcsbe rándul a gyomrom.
– Körülbelül ötven évvel ezelőtt Tu Lili örökbe fogadott egy kislányt,
akit a polgárháborús időkben az út mentén talált. Később ez a kislány
meghalt, Tu Lili pedig valósággal belebolondult a fájdalomba, és attól
kezdve azt hitte, hogy a saját lányává változott. Erre azért emlékszem
ilyen jól, mert az a kislány a barátnőm volt. Ha élne, akkor tényleg két
hónappal fiatalabb lenne nálam, és nem ilyen hetvennyolc éves öreg-
asszony volna, mint most Tu Lili. És most, hogy ezt elmeséltem neked…
– Kuan nem fejezi be a mondatot, ismét Nagymával vitatkozik. – Nem,
nem, az már túlzás! Azt nem mondhatom el neki!
Előbb Kuanra, aztán Nagymára meredek. Arra gondolok, amit Tu Lili-
től hallottam. Vajon most kinek higgyek? Mi az igazság? Az összes lehe-
tőség átvillan az agyamon, és úgy érzem magam, mintha olyan álmot lát-
nék, amelyben nincs logikai kapcsolat a mondatok között. Lehet, hogy Tu
Lili fiatalabb, mint Kuan. De az is lehet, hogy hetvennyolc éves. Lehet,
hogy Nagyma szelleme itt van. De az is lehet, hogy nincs. Mindez egy-
szerre igaz és hamis, jin is, meg jang is. Ugyan mit számít ez? És kit érde-
kel?
Gondolkozz józanul, mondom magamban. Ha a békák megeszik a ro-
varokat, aztán a kacsák megeszik a békákat, és a rizs évente kétszer te-
rem, miért kell neked kételkedned a világban, amelyben mindnyájan él-
nek?
 17
AMIKOR NEM ÁRADTAK MEG A FOLYÓK

Tényleg, miért is kell nekem kételkednem a világban? Hát azért, mert én

nem vagyok kínai, mint Kuan. Számomra a jin nem jang, és a jang nem
jin. Én nem tudok teljes igazságnak elfogadni két egymásnak ellentmon-
dó sztorit. Miközben visszafelé sétálunk Nagyma házához, csendesen
megkérdezem Kuantól: – Hogyan halt meg Tu Lili lánya?
– Jaj, ez nagyon szomorú történet – feleli kínaiul. – Lehet, hogy nem is
akarod hallani.
Szótlanul ballagunk tovább. Tudom, hogy arra vár, unszoljam egy ki-
csit. – De igen. Meséld csak el, nagyon érdekel – biztatom.
Kuan megtorpan, rám néz. – Nem fogsz félni?
Megrázom a fejemet, de magamban azt gondolom: Honnan a fenéből
tudjam, nem fogok-e félni? Ahogy Kuan beszélni kezd, végigfut a háta-
mon a hideg, de nem azért, mert fázom.

***

Őt Cipónak hívták, és mind a ketten ötévesek voltunk, amikor megful-

ladt szegény. Hajszálra ugyanolyan magas volt, mint én, de ő mindig
hallgatott, nekem meg be nem állt a szám. Ezért zsémbelt velem állandó-
an a nénikém, hogy túl sokat locsogok. – Ha még egy szót szólsz, elza-
varlak a háztól! – fenyegetett Nagyma. – Nem ígértem meg anyádnak,
hogy örökre magamnál tartalak!
Én gyerekkoromban nagyon sovány voltam, csupa csont és bőr, lapos,
mint a deszka, a könyököm meg a térdem kis híján kiszúrta a bőrömet.
Ezért akasztották rám a Palacsinta gúnynevet. Mindenki így szólított,
még Nagyma is. Cipó meg a dundi, hurkás karjáról-lábáról kapta a bece-
nevét. Őt Tu Jün találta meg az út mentén – abban az időben még így
hívták Tu Lilit. Cipót Nagyma keresztelte el Lilinek, mert amikor Cipó a
falunkba jött, csak annyit tudott mondani: lili-lili-lili, mintha egy sárgari-
gó trillázott volna. Lili-lili-lili. Nem jött ki más hang a piros kis száján,
ami úgy görbült le, mintha keserű datolyaszilvába harapott volna, pedig
azt hitte, finom édes gyümölcsöt eszik. Tágra nyílt nagy fekete szemével
úgy nézte a világot, mint egy madárfióka, mindenütt a rá leselkedő ve-
szélyt kereste. Rajtam kívül senki sem tudta, mitől ilyen félénk, mert so-
sem beszélt, legalábbis szavakkal nem. De esténként, amikor táncolni
kezdett a falakon meg a plafonon a lámpafény, Cipó fehér kis kezei is
megszólaltak. Együtt siklottak, suhantak, szárnyaltak és lebegtek az ár-
nyékokkal, akár a felhők közt röpködő madarak. Nagyma fejcsóválva fi-
gyelte: Jaj, milyen furcsa, jaj, milyen furcsa, mondogatta. Tu Jün meg
olyan eszelősen nevetett, mint egy színdarabot néző bolond. Csak én ér-
tettem Cipó árnyékbeszédét. Csak én tudtam, hogy a két keze nem e vi-
lágból való, mert magam is gyerek voltam, és még közel álltam a mostani
életem előtti időkhöz. Így aztán emlékeztem, hogy valaha én is szellem
voltam, aki egy madár testébe költözve hagyta el ezt a földet.
Ha a falubeliek összeakadtak Tu Jünnel, szemtől szemben mindnyájan
csak mosolyogva tréfálkoztak: – Különös, furcsa lány ez a te kis Cipód,
hallod-e! – mondták neki. De a háta mögött, amint kitették a lábukat az
udvarunkból, mindjárt gonoszkodva csúfolódni kezdtek, és én meghal-
lottam a fal fölött áthallatszó gyalázatos szavaikat.
– Az a lány úgy el van kapatva, hogy teljesen elment az esze! – morog-
ta Vu, a szomszédasszonyunk. – Biztosan burzsujok voltak a szülei. Tu
Jün jól tenné, ha gyakran elnáspángolná. Naponta legalább háromszor el
kéne fenekelni!
– Valami rossz szellem szállta meg – suttogta egy másik vén csont. –
Egy égből lepottyant, halott japán pilóta lakozik benne. Ezért nem tud kí-
naiul, csak makog összevissza, és úgy tekereg a keze, mint egy kamikaze
repülőgép propellere.
– Buta az a gyerek – jelentette ki a harmadik szomszéd. – Olyan üres a
feje, mint a tök!
De Tu Jün úgy vélte, Cipó azért nem beszél, mert ő, Tu Jün is beszélhet
helyette. Folyton azt hajtogatta, hogy egy anya mindig tudja, mi a legjobb
a lányának – mit kell ennie, mit kell gondolnia és éreznie. Cipó árnyék-
táncot lejtő kezéről meg azt mondta, az a bizonyíték – méghozzá hiteles
bizonyíték! –, hogy Cipó ősanyái udvarhölgyek voltak. – Na, jól nézünk
ki! – jegyezte meg gúnyosan Nagyma. – Akkor ellenforradalmár-keze
van neki, és egy szép napon le fogják vágni. Jobb lesz, ha már most meg-
tanulja, hogyan kell ez egyik ujját az orrlyukához nyomni, és a taknyot a
tenyerébe fújni.
Cipóval kapcsolatban csak egyvalami búsította el Tu Jünt. A békák.
Mert Cipó nem szerette a tavaszi békákat, az apró zöld békákat, amelyek
akkorkák voltak csak, mint az ökle. Alkonyatkor, amikor brekegni meg
nyekeregni kezdtek, akár a kísértetkapuk, Nagyma és Tu Jün nyomban
vödröket, hálókat ragadtak, aztán uzsgyi, belegázoltak a vízzel elöntött
rizsföldek kellős közepébe. Erre az összes béka visszafojtotta a lélegzetét,
és elhallgatott, hátha eltűnhet szem elől a csendben. De nem sokáig tud-
ták elfojtani a vágyaikat: hamarosan még hangosabban kezdtek brekegni,
mint korábban, és panaszosan jajgattak, nyöszörögtek, hogy a szerelem
megtalálja őket.
– Ki tudna szeretni egy ilyen rusnya békát? – viccelődött ilyenkor Tu
Jün. Nagyma pedig mindig azt felelte: – Én! Ha már megsütöttem! – El se
tudod képzelni, Libbi-a, milyen könnyen megfogták azokat a szerelemre
sóvárgó jószágokat! Aztán behajították őket a vödrökbe, s a békák úgy
csillogtak a feljövő hold fényében, mint az olaj. Másnap reggelre Nagyma
és Tu Jün már az út szélén álltak, és kiabáltak, ahogy a torkukon kifért: –
Békát vegyenek! Finom, zaftos békát! Tízet egy jüanért! – Mi meg Cipó-
val a fölfordított vödrökön üldögéltünk, s mivel nem volt más dolgunk,
amikor fölkelt a nap, állunkat a tenyerünkbe támasztva süttettük az ar-
cunkat, a karunkat meg a lábunkat.
Nem számított, jól megy-e a bolt vagy sem. Nagyma és Tu Jün mindig
félretett vagy fél tucat békát, hogy nekünk is jusson ebédre. Úgy tíz óra
körül, hét üres meg egy félig teli vödörrel, lassan hazabandukoltunk.
Nagyma akkora tüzet rakott az udvari konyhában, hogy csak na, Tu Jün
pedig benyúlt a vödörbe, és megfogott egy békát. Cipó erre rögtön a há-
tam mögé bújt, és hozzám simult. Éreztem, ahogy gyorsan, erősen hul-
lámzik föl-le a melle, éppúgy, ahogy a Tu Jün markában vergődő béka
fújta föl a torkát, s eresztette ki a levegőt.
– Jól figyeljetek! – szólt rám meg Cipóra Tu Jün. – Én tudom a legjob-
ban, hogyan kell békát sütni! – A hátára fordította a békát, aztán – zutty!
– bedugta egy olló hegyét a fenekébe, és nyissz, fölvágta, egészen a nya-
káig. Utána belenyomta a hüvelykujját a résbe, egyetlen gyors rántással
kivette a béka moszkitókkal és ezüst-kék legyekkel teli gyomrát, majd jól
meghúzta a béka nyakán a bőrt, ami egészben jött le, és úgy lógott Tu Jün
ujjain, akár egy hajdani császári katona gyűrött egyenruhája. Tu Jün ek-
kor fölkapta a kést, s a béka egy perc múlva darabokban hevert, külön-
külön a teste meg a négy lába, csak a feje került a szemétbe.
Miközben Tu Jün egyik békát nyúzta meg a másik után, Cipó az öklét
harapdálta. Úgy dugta a szájába, ahogy a folyópart réseibe szokták a ho-
mokzsákokat. Így aztán nem sikított, egyetlen hang se jött ki a torkán. És
amikor Tu Jün meglátta Cipó fájdalomtól eltorzult arcát, szelíden duru-
zsolni kezdett, mint egy igazi jó anya: – Várj egy kicsit, kincsem. A mama
mindjárt megetet.
Csak én tudtam, miféle szavak akadtak Cipó torkán, miféle sikolyt foj-
tott magába. Láttam a szemében, amit valaha látott, méghozzá olyan tisz-
tán, mintha az enyémek lettek volna az emlékei. Az apja meg az anyja
úgy haltak meg, hogy elevenen megnyúzták őket. És Cipó mindezt a ma-
gasból, egy fa lombos ágáról nézte végig, onnan, ahová az apja ültette fel.
Egy sárgarigó egyszer csak fütyülni kezdett, hogy elriassza Cipót a fész-
ke közeléből. De ő meg se nyikkant, nem sírt, még csak nem is nyöször-
gött, mert megígérte az anyjának, hogy csendben marad. Hát ezért nem
beszélt soha Cipó. Mert megígérte az édesanyjának, hogy hallgatni fog.
Tizenkét perc alatt tizenkét béka és békabőr repült a serpenyőbe, s csak
úgy sercegett a forró olajban. Mind olyan friss volt, hogy egy-két láb ki is
ugrott – Tu Jün fél kézzel kapta el őket, a másikkal meg tovább kavarga-
tott. Ilyen ügyesen tudott Tu Jün békát sütni.
De Cipó nem tudta értékelni, nem bírta a gyomra szegénynek. A sá-
padt lámpafényben csak bámulta, ahogy mi mohón faljuk a pompás cse-
megét, ahogy a fogunk húscafatok után kutat a hímzőtűkhöz hasonló
apró csontokon. A puha, zamatos bőr volt a legjobb, de én a porcogós kis
lábszárcsontokat is nagyon szerettem.
Tu Jün minduntalan fölnézett, és az újdonsült lányát kínálgatta: – Most
ne játssz, hanem egyél, kincsem, egyél! – Cipó keze azonban csak lebe-
gett, repült, szárnyalt az árnyékokkal. Tu Jün mindig elszomorodott, ha a
lánya nem ette meg azt az ételt, amit ő főzött a legjobban az egész falu-
ban. Látnod kellett volna Tu Jün arcát, Libbi-a – annyi szeretet sugárzott
róla az elhagyott kislányra, akit az út mentén talált! És én tudtam, hogy
Cipó is megpróbálta szeretni Tu Jünt az elhagyott kis szíve maradék da-
rabkáival. A faluban mindig Tu Jün nyomában járt, és fölemelte az egyik
karját, hogy az anyja megfoghassa a kezét. De azokon az éjszakákon,
amelyeken a békák dalra fakadtak, s amelyeken Tu Jün fölkapta a vödre-
it, Cipó bebújt egy sarokba, szorosan a falhoz simult, és énekelni kezdett:
Lili-lili-lili.
Hát így emlékszem én Cipóra. Mi ketten jó barátnők voltunk. Egy ház-
ban laktunk, egy ágyban aludtunk. Olyanok voltunk, mint az édestestvé-
rek. Szavak nélkül is tudtuk, mit érez a másik. Ilyen kicsi korunkban már
jól ismertük a szomorúságot, és nem csak a magunkét. Az egész világ bá-
natát ismertük, mind a ketten. Én is elvesztettem apámat, anyámat. Ő is
elvesztette a szüleit.
Az az év, amelyben Tu Jün megtalálta Cipót az út mentén, furcsa egy
esztendő volt. Mert abban az évben nem áradtak meg a folyók. Régen a
mi falunkban mindig túl sok eső esett, minden tavasszal legalább egyszer
elöntött bennünket az ár. A gyors folyók bezúdultak a házakba, fölkap-
ták a padlóról a bogarakat, a patkányokat, a papucsokat meg a zsámolyo-
kat, aztán mindezt kiokádták a földekre. De abban az évben, amelyikben
Cipó a faluba jött, nem volt áradás, csak eső, abból is csak annyi, hogy
elegendő jusson a termésnek meg a békáknak, és az emberek azt mondo-
gatták: – Az idén elmaradt az árvíz! Kinek köszönhetjük ezt a páratlan
szerencsét? Lehet, hogy annak a lánynak, akit Tu Jün talált az út mentén.
Igen, biztosan ő az oka.
A következő évben nálunk már eső sem esett. Pedig a környező falvak-
ban úgy zuhogott, úgy szemerkélt, hol hosszan, hol röviden, mint más-
kor. A mi falunkban azonban egy csöpp se hullott. Nem volt eső a tavaszi
szántáshoz. Nem volt eső a nyári aratáshoz. Nem volt eső az őszi vetés-
hez. És eső nélkül termés sem volt. Nem volt víz, hogy legyen mivel
megfőzni a rizst, ami már nem is növekedett: nem volt pelyva, hogy enni
adhassunk a disznóknak. A rizsmezők úgy kiszáradtak, úgy megkemé-
nyedtek, mint a lepény odaégett széle, és a békák úgy hevertek a tetején,
mint a száraz gallyak. A bogarak kimásztak a megrepedezett földből, s az
ég felé meresztgették a csápjaikat. A kacsák csonttá soványodtak, és mi
megettük őket. Ha túl sokáig bámultuk a hegycsúcsokat, éhségtől kopo-
gó szemünkkel sok-sok sült édes krumplit láttunk rajtuk, aminek a héja
már meg is hasadt. Ez az év olyan szörnyű volt, olyan rettenetes, hogy a
falubeliek azt mondták, biztosan az a bolond lány, Cipó az oka.
Egy forró napon a házunk mellett futó poros árokban üldögéltünk Ci-
póval. Arra vártunk, hogy képzeletbeli csónakunk a tündérkirálynők bi-
rodalmába vigyen minket. Hirtelen nyögéshez hasonló morgást hallot-
tunk az égből, aztán egy dörrenést, majd egy hatalmas csattanást –
bumm! –, és máris úgy zuhogott az eső, mint a zsákból kiömlő rizssze-
mek. Jaj, hogy örültem, és milyen szörnyen féltem! Újra villámlott, to-
vább zengett az ég. Végre indul a csónakunk, kiáltottam, Cipó meg na-
gyot nevetett. Ekkor hallottam először nevetni. Láttam, ahogy a villámok
felé nyújtogatja a kezét.
Bugyborékolva tovább ömlött az eső, hömpölyögve zúdult le a hegyol-
dalakon, s megtöltötte a sziklaredőket, a kisebb ereket. És az üregek nem
győzték elég gyorsan nyelni azt a rengeteg vizet. Hamarosan, egyik perc-
ről a másikra, a mi barátságos árkunkban barna folyóvá duzzadt a víz. A
fehér hullámtarajok előbb a talpunkat csapkodták, aztán a vékony kis bo-
kánkat, csuklónkat is megragadták. Hol a karunknál, hol a lábunknál
fogva egyre gyorsabban sodort bennünket az ár, majd kiköpött bennün-
ket az egyik rizsföldre.
Később a falubeliek suttogásából tudtam meg, mi történt velünk való-
jában. Amikor Nagyma és Tu Jün kihúztak bennünket a vízből, mindket-
ten sápadtak voltunk, s mozdulatlan testünkre hínár tekeredett. Két el-
ázott, élettelen selyemgubónak látszottunk, és egyikünk sem lélegzett.
Kipiszkálták a sarat az orrunkból meg a szánkból, kihuzigálták a hínárt a
hajunkból. Az én csupa csont és bőr kis testem darabokra tört, de a pufók
Cipóé épségben maradt. Nagyma és Tu Jün ünneplőbe öltöztetett minket
a végső búcsúhoz. Aztán együtt bementek az udvarra, kisikáltak két ete-
tővályút, amire már nem volt szükség, majd letörték két lócáról a desz-
kát, koporsófedélnek. Végül mindkettőnket befektettek ezekbe az ócska,
szegényes kis koporsókba, leültek mellénk, és sírva fakadtak.
 Két napig feküdtünk ezekben a koporsókban. Nagyma és Tu Jün arra
vártak, hogy elálljon az eső, és eltemethessenek bennünket a sziklás föld-
be, ahol soha semmi nem termett meg. A harmadik reggelen erős szél ke-
rekedett, és elfújta a felhőket. Amikor előbújt a nap, Tu Jün és Nagyma
kinyitották a koporsókat, hogy még egyszer, utoljára, láthassanak min-
ket.
Éreztem, hogy gyöngéd ujjak cirógatják az arcomat. Kinyitottam a sze-
memet, s láttam, ahogy a fölém hajló Tu Jün örömében szélesen elmoso-
lyodik. – Él! – kiáltotta. – Él! – Megragadta a kezemet, és az arcához szo-
rította. Ekkor fürkésző pillantással Nagyma is szemügyre vett. Teljesen
összezavarodtam, nem értettem, mi folyik körülöttem, mintha a reggeli
köd ellepte volna a fejemet.
– Föl akarok kelni – szólaltam meg hirtelen. Nagyma villámgyorsan
hátraugrott, Tu Jün pedig nyomban elengedte a kezemet. – Hogy lehet
ez? – üvöltötték kórusban. – Ez lehetetlen!
Felültem. – Mi a baj, Nagyma? – kérdeztem. Erre mindketten hangosan
sikoltozni kezdtek, de olyan szörnyen, hogy azt hittem, a rémülettől
menten széthasad a fejem. Nagyma ekkor odaszaladt a másik koporsó-
hoz, és fölkapta a fedelét. És abban a koporsóban önmagamat láttam. A
saját szegény összetört testemet! Egyszer csak szédülni kezdtem, forgott
velem a világ. Úgy hanyatt vágódtam, mintha a mélybe zuhantam volna,
és egészen addig nem is láttam semmi többet, amíg be nem esteledett.
A kiságyamban ébredtem föl, amiben azelőtt együtt aludtunk Cipóval.
Nagyma és Tu Jün a szoba túlsó végében, az ajtóban álldogált. – Lidérces
álmom volt, Nagyma – mondtam ásítozva.
Nagyma Tu Jünhöz fordult. – Jaj, nézd már! Ez beszél! – Én közben le-
másztam a kiságyról, és Nagyma felkiáltott: – Jaj, nézd már! Ez mozog! –
Lábra álltam, s nyöszörögni kezdtem, hogy éhes vagyok, és pisilni kell.
Nagyma meg Tu Jün kihátrált az ajtón. – Menj innen, vagy barackfaággal
látom el a bajodat! – kiáltotta Nagyma.
– De Nagyma, nekünk nincs is barackfánk! – feleltem, ő pedig szörnyű-
ködve a szája elé kapta a kezét. Akkoriban még nem tudtam, hogy a kí-
sérteteket barackfaággal kell elijeszteni. Később persze kiderült, hogy ez
csak amolyan babona. Azóta sok kedves szellemtől érdeklődtem, ugyan
árulják már el, hogy is van ez, de ők mindig csak nevetnek a dolgon, és
azt mondják: – Az emberek azt hiszik, megijedünk a barackfaágtól? Jaj,
micsoda butaság ez!
Szóval, ahogy az előbb említettem, majd’ szétrepedt a hólyagom. Attól
féltem, bepisilek, már összevissza ugráltam, úgy próbáltam visszatartani.
– Nagyma, ki akarok menni, hogy megnézzem a disznókat – szólaltam
meg ismét, ezúttal sokkal udvariasabban. Tudod, Libbi-a, a disznóól mel-
lett volt egy kis gödör, egy-egy deszkával a két oldalán, hogy legyen min
guggolnod, amíg a kisdolgodat vagy a nagydolgodat végzed. De csak ad-
dig végeztük így a dolgunkat, amíg át nem nevelték az egész falut. A ve-
zetők megmagyarázták, hogy a hulladékot meg az ürüléket sem szabad
elpocsékolnunk, és attól kezdve az embernek már nemcsak a testét, a lel-
két és a vérét kellett odaadnia a közjó érdekében – hanem a szart is föl
kellett ajánlania! Ez pont olyan, mint az adó Amerikában, igaz?
De Nagyma egy szóval se mondta, hogy kimehetek megnézni a disz-
nókat. Odalépett hozzám, és az arcomba köpött. Tudod, ez is egy kísérte-
tűző babona: Köpd le őket, és azon nyomban eltűnnek. De én nem tűn-
tem el, hanem bepisiltem a bugyimba. A meleg patakocska végigcsurgott
a lábamon, és sötét tócsában gyűlt össze a padlón. Biztosra vettem, hogy
Nagyma meg fog verni miatta, ám ő csak annyit motyogott: – Nézd már!
Ez pisil!
– Hogy lehet az? – kérdezte Tu Jün. – A kísértetek nem tudnak pisilni.
– Hisz a saját szemeddel láthatod, te bolond! Igenis pisil!
– Akkor ez most kísértet vagy nem?
Csak mondták, mondták a magukét, a tócsám színéről, szagáról, nagy-
ságáról vitatkoztak. Végül elhatározták, hogy megkínálnak egy kis ha-
rapnivalóval, mert úgy okoskodtak, ha kísértet vagyok, hagyom magam
megvesztegetni, elfogadom az ételt, és elmegyek, viszont ha igazi kislány
vagyok, akkor abbahagyom a nyafogást, és újra elalszom, mint ahogy
szépen el is aludtam, miután megettem egy dohos kis rizsgombócot. Azt
álmodtam, hogy mindaz, ami történt, ugyanannak a hosszú álomnak a
folytatása.
Amikor másnap reggel fölébredtem, ismét elpanaszoltam Nagymának,
hogy lidérces álmot láttam. – Még mindig alszol – felelte ő. – De most
már kelj föl. Elviszünk valakihez, aki majd fölébreszt ebből az álomból.
Elgyalogoltunk a Csangmiantól délre lévő, Hazatérő Kacsa nevű falu-
ba. Ebben a faluban élt egy vak asszony, akit Harmadik Nénikének hív-
tak. Igazából nem is volt a nénikém. Senkinek sem volt a nénikéje. Az
ilyen asszonyokat csak azért nevezték az emberek Harmadik Nénikének,
mert nem akarták kimondani, hogy a magafajták kísértetekkel beszélget-
nek. Őt fiatalkorában erről ismerték az egész környéken. De amikor idő-
sebb lett, egy misszionárius megtérítette, és attól kezdve többé nem be-
szélgetett más szellemekkel, csak a Szentlélekkel. Aztán öregségére átne-
velte a Népi Felszabadító Hadsereg, és már a Szentlélekkel se állt szóba.
Amikor már olyan vén volt, mint az országút, nem emlékezett rá, hogy őt
megtérítették-e vagy átnevelték annak idején. Végül mindent elfelejtett,
amit valaha is megparancsoltak neki.
Amikor beléptünk a szobájába, a Harmadik Nénike egy zsámolyon ült,
a padló közepén. Nagyma odalökdösött eléje. – Mi baja ennek a lánynak?
– kérdezte szánakozó hangon Tu Jün. Ekkor a Harmadik Nénike a saját
kérges kezével megfogta a kezemet. Olyan kék volt a szeme, mint a fel-
hős égbolt. A csöndes szobában csak az én lélegzésem hallatszott. Végül
a Harmadik Nénike kijelentette: – Kísértet lakozik benne. – Nagyma és
Tu Jün szóhoz sem jutott a megrökönyödéstől, én meg ugrálni, rúgkapál-
ni kezdtem, hogy megszabaduljak a bennem lakozó démontól.
– Mit tehetünk? – kiáltott fel Tu Jün.
– Semmit – felelte a Harmadik Nénike. – Az a lány, aki azelőtt ebben a
testben élt, nem akar visszajönni. És az a lány, aki most él benne, nem
tud eltávozni, amíg meg nem találja a másikat. – Ekkor láttam meg őt, Ci-
pót, aki kintről nézett be rám a szoba ablakán. Rámutattam, és úgy ordí-
tottam, ahogy a torkomon kifért: – Ott van, ni! Ott! – És amikor ő is rám
mutatott, s legörbülő szájával ugyanezt kiáltotta, rájöttem, hogy a saját
tükörképemet bámulom.
Hazafelé menet Nagyma és Tu Jün egész úton veszekedtek. Olyan csú-
nyán beszéltek, hogy azt egy magamfajta kislánynak nem is lett volna
szabad hallania.
– El kell temetnünk a földbe, ahova való – hajtogatta Nagyma.
– Nem, nem – sóhajtozott Tu Jün. – Vissza fog jönni! Még akkor is kí-
sértet lesz, és úgy fog haragudni ránk, hogy mind a kettőnket magával
visz.
– Ne mondd róla, hogy kísértet! – förmedt rá Nagyma. – Nem vihetünk
haza egy kísértetet, még akkor se, ha tényleg az! Hát nincs elég bajunk e
nélkül is? Még a végén átnevelnek minket!
– De ha az emberek ezt a lányt látják, és közben a másik hangját hall-
ják…
Mire megérkeztünk Csangmianba, Nagyma és Tu Jün elhatározták,
hogy úgy tesznek, mintha nem lenne velem semmi baj. Abban az időben
az embereknek gyakran kellett úgy tenniük, mintha az életben minden a
legnagyobb rendben lenne. Ami eddig rossz volt, most egyszeriben jó
lett. Ami eddig jobb volt, ballá változott. Ha valaki azt találta mondani: –
Nahát, ez a lány biztosan kísértet! –, Nagyma rögtön letorkolta az illetőt:
– Tévedsz, elvtársam! Csak a reakciósok hisznek a kísértetekben.
Cipó temetésén egyfolytában a koporsóban fekvő testemet bámultam.
Sirattam a barátnőmet, és sirattam önmagamat. A többi gyászoló még
mindig nem tudta biztosan, melyikünk is halt meg tulajdonképpen.
Mindnyájan sírtak, s a nevemen szólongattak. És amikor Nagyma meg-
magyarázta nekik, hogy nem én vagyok a halott, ők újra sírva fakadtak, s
attól fogva Cipó nevét kiáltozták. Aztán Tu Jün jajveszékelni kezdett.
Hosszú hetekig mindenki szörnyen megijedt, ha meghallotta a legör-
bülő számból szóló hangomat. Senki sem állt szóba velem. Senki sem
mert hozzám érni. Senki sem játszott velem. Az emberek csak figyelték,
ahogy eszem. Figyelték, ahogy az utcán járok. Figyelték, ahogy sírok. Az-
tán egyik éjjel arra ébredtem, hogy Tu Jün üldögél az ágyam mellett a sö-
tétben, és éneklő hangon így rimánkodik: – Jaj, Cipó, kicsi kincsem, gyere
haza a mamához! – Megfogta és a gyertyalánghoz emelte a kezemet.
Amikor visszarántottam, Tu Jün olyan ügyetlenül, olyan kétségbeesetten,
olyan szomorúan hadonászott a karjával, ahogy egy törött szárnyú ma-
dár verdes. Azt hiszem, akkor kezdte azt hinni, hogy ő nem is ő, hanem a
saját lánya. Így van ez, ha az embernek nehéz kő nyomja a szívét, és nem
tud sírni, hogy megkönnyebbüljön a lelke. A mi falunkban sokan nyeltek
le ilyen nehéz köveket, és ők megértették Tu Jünt. Úgy tettek, mintha
nem is volnék kísértet. Úgy tettek, mintha mindig én lettem volna a pu-
fók kislány. Cipó pedig a vézna, egyszálbélű. Úgy tettek, mintha semmi
baj nem volna azzal az asszonnyal, aki most már Tu Lilinek nevezte ön-
magát.
Idővel újra megjött az eső meg az áradás, és jöttek az új vezetők is, akik
azt mondták, keményebben kell dolgoznunk, hogy elsöpörjük az útból a
Négyek Bandáját, és végrehajtsuk a négy modernizálást. Szépen növeke-
dett a termés, brekegtek a békák, és egymást követték az évszakok meg
az egyszerű hétköznapok, addig-addig, amíg a végén minden megválto-
zott, s már semmi sem volt a régi.
Egyszer egy szomszéd falubeli asszony megkérdezte Nagymától: – Hé,
mondd csak, miért hívjátok Palacsintának ezt a dagadt lányt? – Nagyma
erre rám nézett, és megpróbálta fölidézni, vajon miért is csúfolnak így. –
Kicsi korában csupa csont és bőr volt, mert nem szerette a békát. De most
már úgy rákapott, hogy mindig csak azt enne – felelte végül.
Ebből is láthatod, Libbi-a, hogy mindenki elhatározta, többé nem em-
lékszik semmire. És később az emberek tényleg mindent elfelejtettek. El-
felejtették, hogy volt egy olyan esztendő, amikor nem áradtak meg a fo-
lyók. Elfelejtették, hogy Tu Lilit valaha Tu Jünnek hívták. Elfelejtették,
melyik kislány fulladt vízbe. Nagyma továbbra is ugyanúgy vert engem,
mint régen, csak most már nem fájt annyira, ha ököllel püfölt, mert kövé-
rebb voltam, mint azelőtt.
Látod ezt a két tömzsi kezet, ezt a tíz vaskos ujjat? Néha már magam is
elhiszem, hogy mindig így néztek ki. Sokszor arra gondolok, hogy csak
álmomban láttam olyan soványnak a hajdani testemet, és összetévesztet-
tem a valódival. De ilyenkor rögtön eszembe jut egy másik álmom.
Ebben az álomban a Jin világban jártam, és annyi mindent láttam! Ér-
kező és távozó madárrajokat. Cipót, aki az anyjával és az apjával röpkö-
dött a levegőben. Az összes békát, amit valaha megettem, de most mind-
egyik újra a régi bőrében brekegett. Tudtam, hogy én is meghaltam, és
alig vártam, hogy viszontláthassam anyámat. De mielőtt rátaláltam vol-
na, megpillantottam valakit, aki haragos, feldúlt arccal szaladt felém.
– Vissza kell menned! – kiáltott rám. – Én hét év múlva fogok megszü-
letni. Már minden el van intézve. Azt ígérted, megvársz. Talán megfeled-
keztél róla? – És addig rázott, amíg eszembe nem jutott az ígéretem.
 Visszarepültem a halandó világba. Megpróbáltam visszatérni a testem-
be. De hiába erőlködtem, az én szegény, vézna kis porhüvelyem ripityára
tört. És ekkor elállt az eső, kisütött a nap. Tu Jün és Nagyma már föl is
emelték a koporsók födelét. Hirtelenjében azt sem tudtam, mit csináljak.
Hát most mondd meg nekem, Libbi-a, rosszul tettem, hogy fölkeltem?
Hiszen nem volt más választásom. Másképp hogyan teljesítettem volna,
amit megígértem neked?
 18
HATTEKERCSES IDEI JÉRCE

– Most már emlékszel? – kérdezi Kuan.

Sóbálvánnyá válva bámulom pufók arcát, legörbülő kicsi száját. Mintha
hologramot néznék: a csillogó felszín alatt, a mélyben, ott rejtőzik a vízbe
fulladt kislány háromdimenziós képe.
– Nem – felelem.
Vajon Kuan – illetve ez a nő, aki azt állítja, hogy a nővérem – igazából
egy elmebeteg, aki csak Kuannak képzeli magát? Vajon a valódi, a hús-vér
Kuan tényleg vízbe fulladt kislánykorában? Ha igen, ez megmagyarázná,
miért nem fedeztünk fel semmiféle hasonlóságot az apánktól ránk ma-
radt fényképen látható csupa csont és bőr kisbaba meg a jó húsban lévő
tömzsi nagylány között, aki elé annak idején kimentünk a repülőtérre. És
arra a kérdésre is választ adna, hogy miért nincs Kuannak egyetlenegy
olyan vonása sem, ami akár apánkra, akár a bátyámra meg az öcsémre,
akár rám emlékeztetne.
Lehet, hogy teljesült a gyerekkori kívánságom: az igazi Kuan meghalt,
a falu pedig ezt a másik lányt küldte el nekünk, gondolván, mi úgysem
tudunk megkülönböztetni egy kísértetet egy ütődött lánytól, aki kísértet-
nek képzeli magát. Másfelől viszont szinte lehetetlen, hogy Kuan nem a
nővérem. Hogyne lenne az? Vajon valami gyerekkori trauma hatására
hitte azt, hogy testet cserélt egy másik kislánnyal? És egyáltalán! Ha ne-
tán nem vagyunk is vérrokonok, attól még nem a nővérem? Dehogynem!
Ám ennek ellenére nagyon szeretném tudni, mi igaz a meséjéből és mi
nem.
Kuan rám mosolyog, megszorítja a kezemet. A fejünk fölött röpködő
madarakra mutat. Legalább mondaná azt, hogy elefántok! Akkor követ-
kezetes lenne a tébolya. Kitől tudhatnám meg az igazat? Esetleg Tu Lili-
től? Ugyan! Semmivel sem megbízhatóbb, mint Kuan. Nagyma pedig ha-
lott. És rajtuk kívül senki sem elég öreg a faluban ahhoz, hogy emlékez-
zen a történtekre, ráadásul mindenki csak csangmiani tájszólásban be-
szél. De még ha beszélnének is mandarinul, hogyan kérdezném meg tő-
lük, amire kíváncsi vagyok? „Hé, emberek, mondják már meg, a nővé-
rem tényleg a nővérem? Valóban kísértet, vagy egyszerűen csak bolond
az istenadta?” De nincs időm latolgatni, mitévő legyek, mert hazaérünk.
Kuannal együtt belépek Nagyma házának kapuján.
Simont és Tu Lilit a nagyszobában találjuk. Élénk beszélgetést folytat-
nak a legelterjedtebb világnyelven – kézzel-lábbal mutogatva társalog-
nak. Simon éppen lecsavar egy képzeletbeli kocsiablakot, és torkaszakad-
tából ezt ordítja: – Ekkor kidugtam a fejemet, és rákiáltottam a fickóra:
„Tűnés innen! Húzd el a beledet!” – Rátenyerel a láthatatlan dudára. –
Ratatata-bumm! Ratatata-bumm! – utánozza a gengsztert, aki gépfegyver-
rel lövi ki az autó kerekeit.
Tu Lili csangmiani tájszólásban válaszol. A hangzásból ítélve lekicsiny-
lően ilyesmit mondhat: – Ugyan már! Ez semmiség! – Aztán eljátssza,
hogy ő egyszerű járókelő, aki ennivalóval, zöldséggel degeszre tömött
szatyrokat cipel – méghozzá dögnehéz szatyrokat, mutatja nekünk előre-
görnyedve, mindkét karját szinte a földig lógatva. Hirtelen fölnéz, majd
hátraugrik, kis híján rátapos Simon lábára, s épp abban a pillanatban ha-
jítja el a szatyrait, amikor egy kocsi villámgyorsan, akár egy szélsebesen
tekergőző kígyó, elhúz az orra előtt, és belerohan a tömegbe. De az is le-
het, hogy a közeli fákba ütközik. Mindenesetre gallyak, faágak potyog-
nak: csak annyit tudok kihámozni a pantomimből, hogy föntről, a leve-
gőből zuhannak le. A drámai jelenet befejezéseképpen Tu Lili odaugrik a
sofőrhöz, és szemen köpi – vagyis a Simon mellett álló vödörbe sercint
egy hegyeset.
Kuan harsányan hahotázva bravózni kezd, én megtapsolom a produk-
ciót. Simon az ajkát biggyesztve úgy duzzog, ahogy a második helyezet-
tek szoktak a szépségversenyeken. Szemrehányást tesz Tu Lilinek, azt
mondja neki, biztosan eltúlozta a dolgot – talán az a kocsi nem is volt
olyan gyors, mint egy kígyó, lehet, hogy csak lassan poroszkált, mint egy
lesántult tehén. – Pu-pu-pu! – kiáltja vihogva, toporzékolva Tu Lili. Igen,
folytatja Simon, sőt az is lehet, hogy Tu Lili volt a hibás, mert nem nézett
az orra elé, azért történt a baleset. – Pu-pu-pu! – visítja ismét Tu Lili, majd
jól hátba vágja Simont, aki erre megadja magát: – Jól van, jól van, te győz-
tél, néném! Az itteni sofőrök rosszabbul vezetnek, mint az amerikaiak!
 A korkülönbségtől eltekintve pontosan úgy néznek ki, mint az újdon-
sült szerelmesek, akik évődve, kötekedve incselkednek egymással, és
csak ürügyet keresnek, hogy ki-ki megérinthesse a másikat. Egy pillanat-
ra elszorul a szívem, bár nem lehetek féltékeny, hiszen kinek jutna eszé-
be, hogy ezek ketten… Mindenesetre akár igaz Kuan meséje Tu Liliről
meg a vízbe fulladt lányáról, akár nem, egy biztos: ez a csoroszlya túl
öreg már az efféle hetyegéshez.
A pantomimnak ezzel vége. Tu Lili és Kuan kiballagnak az udvarra, és
megbeszélik, mit főzzenek vacsorára. Amikor már nem hallhatnak ben-
nünket, félrevonom Simont.
– Miért éppen a rosszul vezető sofőrökről beszélgettetek? Hogy jutott
eszetekbe ez a téma?
– Tulajdonképpen én dobtam be. Megpróbáltam elmesélni neki, ho-
gyan utaztunk idefelé tegnap Rockyval, és milyen volt a baleset.
Logikus, gondolom magamban, aztán részletesen beszámolok róla, mit
mondott Kuan Tu Liliről, Cipóról meg önmagáról. – Na, mit szólsz hoz-
zá?
– Hát, először is azt, hogy szerintem Tu Lili nem bolond, legalábbis én
ennek semmi jelét nem látom rajta. Másodszor pedig azt, hogy ez a sztori
is ugyanolyan, mint a többi, amit a nővéredtől egész életedben hallottál.
– Tévedsz, ez egészen más. Hát nem érted? Lehet, hogy Kuan valójá-
ban nem is a nővérem.
Simon összeráncolja a szemöldökét. – Lehetetlen, hogy Kuan nem a nő-
véred. Már hogyne lenne az? Ha netán nem is vagytok vérrokonok, attól
még igenis a nővéred.
– Hát persze, de ez egyben azt is jelenti, hogy létezett egy másik lány
is, aki szintén a nővérem volt.
– És ha így áll a helyzet, akkor mit csinálsz? Talán kitagadod Kuant?
– Dehogy tagadom ki! Csupán arról van szó, hogy… tudnom kell, mi
történt tulajdonképpen.
Simon vállat von. – Miért? Mit változtatna ez a dolgokon? Én csak azt
tudom, amit látok. Számomra Tu Lili egy kedves, aranyos öregasszony,
Kuan meg Kuan, és kész. A falu pedig csodálatos. És örülök, hogy itt va-
gyok.
 – Szóval te elhiszed Tu Lilinek, hogy csak ötvenéves? Vagy inkább Ku-
annak hiszel, aki azt állítja, hogy Tu Lili…
Simon közbevág. – Talán félreértetted, amit Tu Lilitől hallottál. Magad
mondtad, hogy egyáltalán nem tudsz olyan jól kínaiul.
Bosszúsan fölcsattanok. – Én csak azt mondtam, hogy nem beszélek
olyan jól, mint Kuan.
– Lehet, hogy Tu Lili csak egy népies kifejezést használt… olyasmit,
hogy „fiatal, mint egy idei jérce”. – Simon hangja magabiztosan cseng:
már megint ez az öntelt férfilogika! – Te meg alighanem szó szerint értet-
ted, és azt hitted, tényleg mai csirkének képzeli magát.
Már lüktet a halántékom. – Egyetlen szóval se mondta, hogy mai csir-
ke!
– Látod? Azt is szó szerint érted, amit én mondok, pedig csak egy pél-
dával akartam illusztrálni, hogy…
Nem bírom tovább idegekkel. – Csak tudnám, minek kell lépten-nyo-
mon bebizonyítanod, hogy mindig neked van igazad!
– Most meg mi bajod? Azt hittem, csak beszélgetünk. Én igazán nem
akartam…
Ekkor Kuan bekiabál a konyhából. – Libbi-a! Simon! Sietsz gyorsan
mind a ketten! Főzünk! Akarsz te csinálni fényképek? Igen?
Még mindig ingerülten beszaladok Nagyma szobájába a fotóscucco-
mért. Jaj, már megint ebbe a nyavalyás nászágyba botlom! Ne is törődj
vele, mondom magamban. Kinézek az ablakon, aztán az órámra pillan-
tok: mindjárt alkonyodik, ez a legszebb félóra, ki kell használnom! Ha lé-
tezik egyáltalán olyan hely és idő, ahol és amikor beengedhetem a mun-
kámba a zsigeri szenvedélyt, akkor ez az. Itt, Kínában szabadjára enged-
hetem az indulataimat, mert ebben az országban minden olyan őrülten
kiszámíthatatlan, hogy nem én szabom meg a játékszabályokat. Fölka-
pom a Leicát, és tíz tekercs nagy képfelbontású filmet gyömöszölök a
dzsekim zsebébe.
Az udvaron előveszem az egyik számozott tekercset, és beteszem a
gépbe. A nagy zuhé után halványkék az ég, puha púderpamacsfelhők
úszkálnak a hegycsúcsok mögött. Mély lélegzetet veszek. Beszívom az
ötvenhárom csangmiani házikó udvaráról felszálló füstszagot – úgy lát-
szik, minden konyhában most fő a vacsora –, és a levegőben terjengő
enyhe trágyabűz is megcsapja az orromat.
Fölmérem a terepet, hogy eldöntsem, mi legyen a képen. Az udvart kö-
rülvevő vályogfal lesz a háttér, tetszik a durva textúrája, a sötét okkersár-
ga számos árnyalata. A középen álló fán csak néhány vérszegény levél
árválkodik – na, ez biztosan kimarad. A disznóól határozottan jól mutat-
na az előtérben – remekül néz ki az udvar jobb oldalán, a zsúpfedél alatt.
Rusztikusan egyszerű, akár a jászol egy karácsonyi betlehemes játékban.
Csakhogy itt Jézus, Mária és József helyett dagonyázó disznók láthatók.
No meg hat-hét csirke. Az egyik féllábú, a másiknak a csőréből tört le egy
darab. Körültáncolom a témámat: előbb széles ívben, hogy átfogó képet
kapjak róla, majd egyre kisebb átmérőjű körben, hogy a legapróbb részlet
se kerülje el a figyelmemet. A szemem sarkából kiszúrok egy rizskásával
és legyekkel teli moslékos vödröt, aztán észreveszek egy iszonyú bűzt
árasztó gödröt is. Ahogy föléje hajolok, valami szürke szőrű állatot pil-
lantok meg a puffadt, gyanúsan mozgó, nedves rizsszemek között. Sem-
mi kétség, ezek férgek vagy kukacok!
Hirtelen szürkének, jelentéktelennek találom a csangmiani életet. Előre
el kéne képzelnem a megörökítendő pillanatot, hogy az általam megkí-
vánt spontaneitás egybeessen az adott körülményekkel, de lelki szemeim
előtt csak azok a jómódú olvasók jelennek meg, akik a harmadik világ or-
szágainak bukolikus képeire specializálódott divatos utazási magazino-
kat szokták lapozgatni. Pontosan tudom, mit akarnak látni az utazni vá-
gyó gazdagok, és rendszerint éppen ezért nem elégít ki a munkám: úgy
kell megszerkesztenem a fotókat, hogy kellemes, biztonságos, langyos
unalmat tükrözzenek. Persze nem arról van szó, hogy szándékosan
előnytelen fényképeket akarok készíteni. Mi értelme lenne? Ezeket a ku-
tya se venné meg, vagy ha mégis, a kegyetlen realizmus félrevezetné az
embereket: azt hinnék, egész Kína ilyen elmaradott, piszkos, nyomorúsá-
gosan szegény. Utálom magamat, amiért eléggé amerikai vagyok ahhoz,
hogy efféle véleményt alkossak erről az országról. Miért kell nekem min-
dig megszerkesztenem a valóságot? Kinek a kedvéért vetemedem ilyes-
mire?
Menjen a fenébe a magazin! Nem érdekel, kedvező vagy kedvezőtlen
benyomást tesznek-e a fotóim a nyájas olvasóra! Megnézem, mit mutat a
fénymérő. Úgy döntök, most aztán minden tőlem telhetőt megteszek,
hogy a pillanat lényegét ragadjam meg. És ekkor látom meg a nyomókút
fölé görnyedő Tu Lilit, aki éppen vizet ereszt egy lábasba. Megkerülöm,
élesre állítom a képet, majd kattogtatni kezdem a masinát. De amint az
öregasszony észrevesz, nyomban fölegyenesedik, és az elnyűtt, zöld pu-
fajkája alját huzigálva pózba vágja magát. Ennyit a spontaneitásról.
– Nem kell mozdulatlanul álldogálnod! – kiáltok oda neki. – Mászkálj,
tegyél-vegyél, ahogy máskor szoktál. Rám se hederíts, mintha itt se len-
nék. Csinálj, amit akarsz.
Tu Lili bólint, aztán körbesétál az udvaron. És nagy igyekezetében,
hogy teljesen megfeledkezzen rólam meg a fényképezőgépről, előbb
megcsodál egy zsámolyt, aztán az egyik fa ágain lógó kosarak felé int,
végül ámulattól tágra nyílt szemmel nézeget egy sáros fejszét, mintha fel-
becsülhetetlen értékű nemzeti kincseket mutogatna. – Egy, kettő, három
– számolok hangosan kínaiul, és lekapom néhányszor a merev pózokban,
hogy meg legyen elégedve. – Jó, nagyon jó – dicsérem. – Köszönöm.
Zavartan bámul rám. – Rosszul csináltam? – kérdezi panaszos gyerek-
hangon. Ekkor jövök rá, hogy a vaku villanására, a zár kattanására vár,
de a Leica persze se fény-, se hangeffektussal nem szolgálhat, így gyor-
san hazudnom kell valamit.
– Én most igazából nem is fényképezek – magyarázom. – Csak nézelő-
döm, mintha gyakorolnék.
Tu Lili megkönnyebbülve rám mosolyog, és visszaballag a disznóól-
hoz. Ahogy kinyitja a kaput, a disznók röfögve, égnek emelt orral, enni-
való után szimatolva szaladnak feléje. Ugyanebből az okból, óvatos lép-
tekkel, tisztes távolságot tartva, néhány tyúk is köröz körülötte. – Egy
szép kövér jérce kéne – dünnyögi Tu Lili a választékot szemlélve. Úgy
settenkedem az udvaron, mint egy besurranó tolvaj, aki nem akar feltű-
nést kelteni, s közben a téma, a fény és a háttér legjobb kombinációját ke-
resem. Még egy fokkal lejjebb megy a nap. A zsúptetőn átszűrődő suga-
rak meleg fénnyel világítják meg Tu Lili szelíd, barátságos arcát. Ez az,
gondolom boldogan, és hagyom, hogy mostantól az ösztöneim diktálja-
nak. Érzem a változást, az erőt, ami abban a pillanatban önt el, amint sut-
ba vágom az önfegyelmet. Zihálva kapkodom a levegőt, és két izgatott
lélegzetvétel között lázasan fényképezek. A többi gépembe hiába is né-
zek bele, amikor kinyílik a zár, a Leicával azonban nem vaktában kell
megörökítenem a legmegfelelőbb pillanatot: homályosan látom, ahogy
Tu Lili megfogja az egyik csirkét, miközben a többi pánikszerűen mene-
kül előle, a disznók meg, mintha vezényszóra tennék, azonnal megfor-
dulnak, majd elmasíroznak. És itt van Simon is – készítek róla pár fotót,
amint buzgón jegyzetel. Nyilván a lehetséges képszövegekhez gyűjtögeti
az anyagot, éppúgy, mint a régi szép időkben, amikor még teljes össz-
hangban dolgoztunk. De most ordít róla, hogy számára ez a munka egé-
szen más, mint a többi. A szeme őszinte érdeklődésről, feszült figyelem-
ről árulkodik. Rám néz, és elmosolyodik.
Ismét Tu Lili felé fordítom a gépet. A rikácsoló csirkét magához ölelve
éppen a nyomókút felé igyekszik. A padon lévő zománcozott tál fölé tart-
ja a jércét, amelynek a nyakát szorosan fogja a bal kezével. A jobbjában
kis kés villan. Hogy a fenébe fogja ezzel levágni a csirke fejét? A keresőbe
nézve figyelem, ahogy a pengét jól odanyomva, lassan nyiszálja a madár
nyakát. Spriccelni kezd a vér: olyan, akár egy keskeny piros szalag. Én
legalább úgy meg vagyok döbbenve, mint a csirke, amit Tu Lili fejjel lefe-
lé lógat a tál fölé. Most már patakokban folyik a vér a fehér zománcra.
A hátam mögött sikítanak a disznók. A szó szoros értelmében sikítanak,
éppúgy, mint a rettegő emberek. Valaki egyszer azt mesélte, a vágóhídra
vitt disznók akár be is lázasodnak a halálfélelemtől, mert elég okosak ah-
hoz, hogy tudják, mi vár rájuk. És én most azon tűnődöm, vajon ahhoz is
elég érzékenyek-e, hogy együtt érezzenek a végét járó jércével, s vajon ez
az intelligenciájukat bizonyítja-e, vagy azt, hogy nekik is van lelkük. Hiá-
ba fotóztam annyi nyitott szívműtétet és veseátültetést, mégis émelyeg a
gyomrom. De azért tovább fényképezek. Simon viszont már nem jegyze-
tel.
Amikor a tál félig megtelik vérrel, Tu Lili elengedi a csirkét, és az a
földre esik. Hosszú, gyötrelmes perceken át figyeljük, ahogy rémes,
bugyborékoló hangokat hallatva csetlik-botlik. Végre fátyolos szemmel
összecsuklik. Hát, gondolom, ha Tu Lili tényleg azt hiszi, hogy ő Cipó,
aki gyerekkorában úgy szerette a madarakat, akkor vénségére igencsak
megváltozott.
Simon odajön hozzám. – Én ilyen förtelmes barbárságot még soha éle-
temben nem láttam! Nem is tudom, hogy voltál képes lefényképezni.
Fölbosszant ez a megjegyzés. – Te csak ne legyél ilyen etnocentrikus!
Vagy azt hiszed, Amerikában humánusabban vágják le a csirkét? Külön-
ben is, Tu Lili valószínűleg azért csinálta így, hogy a húsban ne maradjon
semmiféle mérgező anyag. Ez nyilván valami hagyomány. Kóser eljárás,
vagy ilyesmi.
– Kóser a fenét! Ha az volna, gyorsan kéne levágni az állatot, hogy ne
szenvedjen. És ha az állat kimúlt, azonnal ki kéne önteni a vérét.
– Lehet, de én mégis meg vagyok győződve róla, hogy Tu Lili egész-
ségügyi okokból csinálta így – mondom konokul, majd Tu Lilihez fordu-
lok, és kínaiul kérdezem meg tőle, tényleg ezért végzett-e ilyen draszti-
kus módon ezzel a nyomorult jércével.
Tu Lili nevetve rázza meg a fejét. – Pu-pu – feleli. – Ha már elég a vér a
tálban, rendszerint rögtön elnyisszantom a csirke nyakát. De most hagy-
tam, hadd táncoljon egy kicsit.
– Miért?
– Hát a te kedvedért, édes lányom! – vágja rá boldogan. – Hogy legyen
mit fényképezned. Így sokkal izgalmasabb, nem igaz? – Fölvont szemöl-
dökkel, csillogó szemmel várja, hogy megköszönjem. Csak egy halvány,
kényszeredett mosolyra futja az erőmből.
Simon rám néz. – Na?
– Hát… Oké, igazad van, ez tényleg nem kóser – nyögöm ki, ám ekkor
észreveszem, milyen öntelt képet vág, és gyorsan hozzáteszem: – Már
úgy értem, a zsidó szokások szerint nem az. Inkább valami ősi kínai rítus
lehet, afféle lelki megtisztulás… mármint a csirkének. – Ismét belenézek a
keresőbe.
Tu Lili beledobja a csirkét egy fazék forró vízbe, majd puszta kézzel,
ahogy más a pulóverét mossa, hol kihúzza, hol ismét bemártja. Meg se
kottyan neki – olyan kérges a tenyere, mintha azbesztkesztyűt húzott
volna. Eleinte úgy látom, csak cirógatja a kimúlt madarat, hogy megvi-
gasztalja. De aztán észreveszem, hogy minden egyes simogatással egy
marék tollat tép ki, és amikor végez a kopasztással, a jérce csupaszon ke-
rül elő a fürdőből.
Simonnal együtt követem Tu Lilit, aki az udvaron átvágva a konyhába
viszi a tetemet. A tető olyan alacsony, hogy csak előregörnyedve tudunk
belépni a zsúpfedél alá. Kuan a túlsó sötét sarokból egy rőzseköteget húz
elő, majd begyömöszöli a vályogtéglából rakott tűzhely szájába. A tűzhe-
lyen akkora fazék áll, amekkorába egy vaddisznó is beleférne. Kuan rám
vigyorog. – Jó kép?
Hogyan kételkedhettem benne egy pillanatig is, hogy a nővérem? Az
összes sztorija csak mese, semmi több. Egyszerűen ilyen bolondos a kép-
zelete, és kész.
Kuan egyetlen mozdulattal kibelezi a csirkét, aztán földarabolja. Fej, lá-
bak, combok, szárnyak, püspökfalat. Mindet beledobja a bugyborékoló
lébe, amibe több marék, fehérrépának látszó zöldséget szór. – Friss – ma-
gyarázza angolul Simonnak. – Minden mindig friss.
– Ma vetted a piacon?
– Milyen piac? Nincs piac. Van csak hátsó udvar. Szeded zöldség ma-
gad. – Simon ezt is fölírja.
Tu Lili behozza a zománcozott tálat. A csirkevér már megalvadt, és
most olyan a színe meg az állaga, mint az eperdzsemé. Tu Lili kockákra
vágja, aztán belekeveri a húslevesbe. Miközben a fazékban fortyogó, vö-
rösen örvénylő levest bámulom, a Macbeth boszorkányai jutnak eszembe:
ahogy körülállják a gőzölgő üstöt, a tűz megvilágítja az arcukat. Hogy is
1
van? – „Bűvös erőd bonthatatlan / Bugyborogjon a pokolban” * – idézem
a darab szövegét.
Simon fölnéz. – Nahát! Nekem is éppen ez jutott eszembe. – A fazék
fölé hajol, és beleszagol. – Isteni anyag lesz a cikkhez.
– Ne felejtsd el, hogy meg is kell ennünk ezt az isteni anyagot.
A tűzzel együtt a rendelkezésemre álló fény is kialszik. Becsúsztatom a
Leicát a dzsekim zsebébe. Jézusom, milyen éhes vagyok! De ha nem
eszem meg a véres lében főtt csirkét, mi lesz velem? Itt nincs sonka és sajt
a frizsiderben – hiszen még frizsider sincs. És ha sonkára fájna a fogam,
ahhoz előbb le kéne vágnom az ólban sikító disznókat. De nincs időm a
lehetséges alternatívákon merengeni. Kuan előregörnyedve már meg is
ragadja az óriásfazék fülét, és minden erejét összeszedve fölemeli a dög-
nehéz edényt. – Eszünk! – jelenti ki boldogan.
Tu Lili az udvar közepén kis rőzsetüzet gyújtott egy kerek vasplatni
alatt. Kuan ráteszi a fazekat, Tu Lili pedig kiosztja a tányérokat, az evő-
pálcikákat és a teáscsészéket. Követjük a példáját, mi is a rögtönzött asz-
talhoz guggolunk. – Egyetek, egyetek – kínál bennünket, s az evőpálciká-
ival a fazékra mutat. Szemügyre veszem a ragulevest, olyasmit keresek
benne, ami legalább halványan emlékeztet az otthoni szupermarketben
kapható előre csomagolt húsra. De mielőtt megtalálnám, Tu Lili kiha-
lássza az egyik csirkelábat, és a tányéromba pottyantja.
– Nem, nem, ez téged illet, néném – szabadkozom kínaiul. – Tudok én
szedni magamnak.
– Ne udvariaskodj, lányom – szól rám az öregasszony. – Addig egyél,
amíg ki nem hűl.
Simon kajánul elvigyorodik. Gyorsan átpasszolom a tányérjára csirke-
lábat. – Egyél, egyél – biztatom bűbájos mosollyal, majd kiveszek ma-
gamnak egy combot a fazékból. Simon mogorván mered a csirkelábra,
ami nemrég még táncot lejtett az udvaron. Óvatosan bekap egy falatot, és
gondterhelt ábrázattal rágni kezdi. Nemsokára udvariasan odabólint Tu
Lilinek. – Hmm-mmm. Finom. Nagyon finom – mondja elismerően. Az
öregasszony arca úgy sugárzik a büszkeségtől, hogy az ember azt hinné,
most nyerte meg a szakácsversenyt.
– Ez kedves volt tőled – jegyzem meg.
– Tényleg finom – feleli Simon. – Nem csak udvariasságból dicsértem.
A számhoz emelem a combot, és leharapok a széléből egy apró dara-
bot. Jól megrágom, ide-oda forgatom a nyelvemmel. Nem érzem rajta a
vér ízét. A hús bámulatosan, bársonyosan puha. Hiszen ez felséges!
Csontig lerágom a combot, majd belekortyolok a sűrű, szintén remek le-
vesbe. Aztán ismét belekotorok a pálcikáimmal a fazékba, és ezúttal egy
szárnyat zsákmányolok. Miközben eszem, arra a következtetésre jutok,
hogy a házilag nevelt kínai csirke sokkal jobb, mint a nagy farmokon te-
nyésztett amerikai. Vajon az egyszerű falusi táptól ilyen ízletes? Vagy at-
tól, hogy a vérét is belefőzik a levesbe?
– Hány tekercset lőttél el? – kérdezi Simon.
– Hatot – felelem.
 – Akkor ennek a fejezetnek „Hattekercses idei jérce” lesz a címe.
– De az idei jérce tavasszal kel ki, most meg ősz van.
– Ha nem tudnád, ezt a címet Tu Lili tiszteletére választottam, aki,
mint voltál szíves találóan rámutatni, már nem idei jérce… jobban mond-
va… nem mai csirke. – Simon lesunyt fejjel esdeklő pillantást vet rám, és
úgy rimánkodik, mint Quasimodo: – Úrnőm, könyörgök, ne üss agyon!
A kereszt jelét rajzolom a feje fölé. – Jól van. Ez egyszer megbocsátok,
te bolond.
Tu Lili előkap egy üveg színtelen italt. – Ezt a bort még akkor vettem,
amikor véget ért a kulturális forradalom – közli. – De az utóbbi húsz év-
ben semmi okom nem volt ünneplésre. Ma este viszont három is van. – A
csészém felé dönti az üveget, és akkorát sóhajt, mintha nem bort töltene,
hanem a félreeső takaros gödör fölé guggolva könnyítene magán. Ami-
kor mind a négyünk csészéje tele van, fölemeli a sajátját. – Egészségetek-
re! – rikkantja, majd hangosan szürcsölve, a fejét lassan hátrahajtva az
utolsó cseppig megissza a borát.
– Láttok, hogy csinál? – kérdezi angolul Kuan. – Kell hajtani fej meg
csésze hátra, hátra, hátra, amíg elfogy ital. – Be is mutatja, ő is a gallérja
mögé önti a maga porcióját. – Ahhhh! – sóhajt fel éppúgy, mint Tu Lili,
aki már a második rundot tölti kettőjüknek.
Na, gondolom, ez nem lehet túl erős, ha még Kuan, az absztinensek ki-
rálynője is meg tudja inni. Koccintunk Simonnal, és mi is fölhajtjuk a bo-
runkat, aztán a következő pillanatban már úgy kapkodjuk a levegőt,
mint a gyenge koktélokhoz szokott nagyvárosi vagányok, akik véletlenül
vadnyugati cowboykocsmába tévedtek. Kuan és Tu Lili a térdüket csap-
kodva hahotáznak, miközben ujjal mutogatnak a még mindig félig teli
csészéinkre.
– Mi ez? – leheli hörögve Simon. – Azt hiszem, most nyeltem le a man-
dulámat.
– Jó, mi? – kérdezi tőle Kuan, s mielőtt Simon tiltakozhatna, ismét tele-
tölti a csészéjét.
– Olyan, mint a büdös tornazokni – feleli Simon.
– Szokni? Persze, persze. Iszol még bor, fogsz te is megszokni. – Kuan
nyilván jó példával akar elöl járni, mert ismét belekortyol az italba, aztán
csettint, és elismerően bólogat.
Három runddal és húsz perccel később a fejem ugyan teljesen tiszta, de
a lábam elaludt. Amikor ráállok és rázogatni kezdem, úgy bizsereg,
mintha hangyák futkosnának rajta. Simon is föltápászkodik, az ő lába is
elzsibbadt.
– Olyan volt, mint a szar – dünnyögi, és nagyot nyújtózik. – De tudod
mit? Istenien érzem magam.
– Azt mondja, nem rossz a bor – tolmácsolja Tu Lilinek Kuan.
– Szóval, hogy is hívják ezt a piát tulajdonképpen? – kérdezi Simon. –
Talán föltankolhatnánk pár üveggel. Otthon is jól fog esni egy-egy pohár-
kával.
– Ez az ital – válaszolja Kuan, majd elhallgat, és mély tisztelettel nézi a
csészéjét –, ez az ital mi hívjuk ecetesegér-bor vagy ilyesmi. Kujlinba na-
gyon híres ám! Íze is jó, és tesz jó egészségnek is. Csinálják sok-sok ideig.
Tíz, de lehet, hogy húsz év. – Tu Lilihez fordul, s megkéri, hogy mutassa
meg nekünk az üveget, amit Tu Lili nyomban föl is emel. Megkopogtatja
a ráragasztott piros-fehér címkét, aztán Simon kezébe adja a palackot. Én
is megnézem. Már majdnem üres.
– Mi ez itt a fenekén? – kérdezi Simon.
– Egér – feleli Kuan. – Hívjuk mi épp ezért ecetesegér-bor.
– Jaj, ne hülyéskedj! Mondd már meg, mi ez!
– Látsz te is. Egér. – Kuan az üveg fenekére bök. – Nem hiszel, nézel
meg. Itt van, ni!
Mindketten szemügyre vesszük a kis szürke izét, aminek, tény és való,
farka is van. Átvillan az agyamon, hogy most hánynom kéne, ám ehe-
lyett összenézünk Simonnal, és kitör belőlünk a röhögés. Nem tudjuk ab-
bahagyni, már potyognak a könnyeink, s a hasunkat fogva, fuldokolva
pukkadozunk.
– Valójában miért is nevetünk? – zihálja Simon.
– Biztosan azért, mert berúgtunk.
– Én nem érzem, hogy berúgtam volna. Inkább örülök, hogy élek.
– Én is. Te, nézd azokat a csillagokat! Szerinted nem nagyobbak, mint
máskor? Nemcsak fényesebbek, hanem nagyobbak is! Úgy érzem, mint-
ha én egyre jobban összezsugorodnék, miközben minden egyre nagyobb
lesz körülöttem.
– Látsz te minden, mint kisegér – magyarázza Kuan.
Simon az udvart körülvevő fal fölött égnek meredő hegyek árnyaira
mutat. – Látod azokat a csúcsokat? Milyen hatalmasak!
Hosszú percekig szótlanul bámuljuk a hegyeket, aztán Kuan oldalba
bök. – Lehet, hogy most láttok ti sárkány – mondja. – Két sárkány, egy-
más mellett. Igen?
Hunyorogva keresem a sárkányokat. Kuan megragadja a vállamat, és a
megfelelő irányba fordít. – Szorosan csuksz be szemed – parancsol rám. –
Söpörsz ki fejedből összes amerikai gondolatok. Jár eszed kínaiul. Teszel
úgy, mint mikor álmodsz. Két sárkány. Egy hím, egy nőstény.
Kinyitom a szememet. Úgy érzem, mintha a múlt előtérbe kerülne, a
jövőt pedig távoli álomnak látnám. – Föl-le hullámzanak a csúcsok – szó-
lalok meg hirtelen, és kinyújtott kézzel hullámvonalat rajzolok a levegő-
be. – Az a gerincük, igaz? És a két elülső kisebb domb a fejük, a köztük
lévő keskeny völgy meg az orruk.
Kuan megveregeti a karomat, mint a tanár az eminens tanulóét, aki
szépen fölmondta a földrajzleckét. – Sok ember mondja: „Jaj, falu ül
mindjárt sárkány szája mellett – milyen rossz feng shui, nincs harmónia.”
De én az hiszek, minden függ attól, sárkány miféle. Ez a két sárkány na-
gyon hűséges, jó csi… Hogy is mondasz angolul, jó csi?
– Jólelkű… jószívű. Ilyesmi.
– Igen, igen, az. – Kuan elmagyarázza Tu Lilinek, miről beszélgetünk.
Tu Lili arcát széles mosoly ragyogja be. Pár szót szól csangmiani tájszó-
lásban, aztán dúdolni kezd: – Dááá, dí-da-da.
Kuan folytatja a dallamot: – Dííí, da-da-da –, majd fölnéz ránk. – Oké,
oké, Simon, Libbi-a, ülsz vissza mind a ketten. Tu Lili mondja, mesélek el
nektek sárkány love-story. Muszáj. – Úgy kuporgunk a tűz körül, mint a
mesére váró óvodások. Még Tu Lili is előrehajol.
– Hát így van sztori – kezdi Kuan, és Tu Lili úgy mosolyog, mintha ér-
tene angolul. – Réges-régen él itt két fekete sárkány, férj-feleség, föld
alatt, közel Csangmianhoz. Minden tavasszal ők fölébrednek, bújnak ki
földből, mint hegyek. Mikor kint van, két fekete sárkány néz ki úgy, mint
emberek, csak bőrük fekete, és nagyon erősek. Egy nap alatt kettő együtt
tud árok ásni falu körül. Víz szalad le hegyoldalon, bele árokba. Így ha
nem jön eső, nem baj, van víz bőven növényeknek. Mondasz meg gyor-
san, Libbi-a, hogy is hívják az az öntözés, ami megy magától?
– Irrigáció.
– Igen, igen, ahogy mondja Libbi-a, ez az irritáció…
– Irrigáció.
– Igen, igen, értek, szóval ez az irrigációzás csinálják egész falunak, és
mindenki szeret ez a két fekete sárkányember. Falusiak minden évbe
csapnak nagy lakoma, ünnepelik meg őket. De egy nap Vízisten, igazi
gonosz alak, gurul be iszonyú dühbe, és kiabálja: „Hé, elvisz valaki víz
csak úgy folyómból, még engedély se nem kér!”
– A mindenségit! – hördül fel Simon, és pattint az ujjával. – A vízjogok!
Mindig a vízjogok okozzák a bajt!
– Igen, igen. Van ám víz miatt nagy veszekedés meg verekedés, se vége
nincs neki, se hossza. Később Vízisten fogad föl vademberek másik törzs-
ből, nem mi falunkból, jó messziről. Lehet, hogy Hawaiiból. – Kuan a kö-
nyökével oldalba böki Simont. – Hé, viccelek, csak viccelek! Nem Hawai-
iból. Nem tudok, honnan. Oké, szóval vademberek lövöldöznek nyíllal,
ölik meg sárkányférfi is, sárkányasszony is, lyukasztják ki mind a kettő
teste sok helyen, mindenütt. Mielőtt ők meghalnak, mind a kettő mászik
vissza földbe, változik sárkánnyá megint. Láttok? Két hátuk most néz ki
pont úgy, mint hat hegycsúcs. És ahol nyilak belemennek sárkányhátba,
csinálják ezer barlang, vezet egyik másikba, dobog középen egy szív. És
most, mikor esik eső, víz folyik át hegyen, ömlik bele sok-sok lyukba, ép-
pen úgy, mint könnyek. Csak csurog le rengeteg könny, senki nem tud
megállítani. Aztán leér fenékre, és van akkor árvíz, azóta minden évbe.
Simon összeráncolja a szemöldökét. – Nem értem. Ha minden évben
árvíz van, mitől olyan jószívűek ezek a sárkányok?
– Hogy tudsz te kérdezni ilyen butaság? Árvíz nem ám nagy! Árvíz ki-
csi. Pont annyi, hogy mossa tisztára padló, slussz. Én látok életembe csak
egy csúnya árvíz meg egy hosszú aszály. Van nekem óriás mázli, azt hi-
szek.
Most persze emlékeztethetném Kuant, hogy mindössze tizennyolc évig
élt Csangmianban, mielőtt Amerikába költözött. De miért rontanám el
ezzel a sárkánymeséjét s vele együtt a kedvünket is? – És mi történt a
Vízistennel? – kérdezem.
– Se folyója nincs már, se ő nincs sehol. Elmossa ár!
Simon tapsolni és fütyülni kezd, s fölriasztja a bóbiskoló Tu Lilit. – Szó-
val happy end! Remek! – rikkantja lelkendezve, miközben Tu Lili föláll,
nagyot nyújtózik, majd nekilát, hogy eltakarítsa a jércelakoma maradé-
kát. – Segítek – ajánlkozom, de ő a vállamnál fogva visszanyom a földre.
– Kitől hallottad ezt a sztorit? – kérdezem Kuantól.
Még egy kis rőzsét tesz a tűzre. – Egész Csangmian ismer ez a mese.
Ötezer éve minden falubeli anya énekli gyerekeinek ez a dal, Két sárkány
című.
– Ötezer éve? Hát ezt meg honnan tudod? Írásban nem maradhatott
fenn.
– Onnan tudok, hogy… Simon, Libbi-a, mondok el nektek valami. Ti-
tok. Két sárkány között, kicsi völgybe, nem ebbe, hanem következőbe, ta-
lálnak kicsi barlang. És vezet kicsi barlang másik barlangba, de akkora
nagyba, hogy ember el se hiszi. És nagy hatalmas barlangba van tó,
olyan, de olyan óriástó, hogy lehet rajta hajókázni! Vize gyönyörű szép,
sose látsz még ilyet, türkiz és arany. Csuda mély, és fénylik is. Világít! El-
felejtesz vinni zseblámpa, nem baj, nélküle is látsz egész réges-régi falu,
tóparton…
Simon fölfigyel, odalép hozzánk. – Falu? Ezt úgy érted, hogy egy igazi
falu?
Jelezni szeretnék neki, nehogy komolyan vegye Kuant, ez is csak mese,
mint a többi, de a sötétben nem látom a szemét.
Kuan rendkívül elégedett. Örül, hogy Simont ennyire izgatja a dolog. –
Igen, igen, réges-régi falu. Ősrégi! Milyen ősrégi, pontosan nem tudok.
De kőház áll ott most is. Nincs tető, van csak fal, ajtó meg kicsi rés, kell
bemászni rajta. És benne…
– Várj egy pillanatig! – szakítja félbe Simon. – Te jártál ebben a barlang-
ban? Láttad ezt a falut?
Kuan fölényesen rávágja: – Persze! És benne, kőházba, van sok-sok
minden, kőszék, kőasztal, kővödör fülével együtt, vödör fedelébe két sár-
kány belevésve. Most képzelsz el! Két sárkány! Értesz? Sárkánymese
ugyanolyan réges-régi, mint kőfalu. Lehet, hogy még régebbi, lehet, hogy
ötezer év nem stimmel, kevés. Az is lehet, inkább tízezer éves. Ki tud biz-
tosan, mennyi?
Végigfut a hátamon a hideg. Kuan talán egy másik barlangról beszél. –
Hány ember volt ebben a kőfaluban? – kérdezem.
– Hogy hány? Ó, az nem tudok pontosan. Ház nagyon kicsi. Nem sok
ember lakhat ott régi időkbe.
– Engem nem a múlt érdekel, hanem az, hogy ma is járnak-e oda az
emberek.
– Ma? Nem, az nem hiszek. Túlságosan félnek.
– Mert…
– Jaj, Libbi-a, nem akarsz te tudni.
– De igen. Folytasd, Kuan! Ki vele!
– Oké, oké! De nem én vagyok oka, ha megijedsz.
Simon nekidől a nyomókútnak. – Halljuk!
Kuan mély lélegzetet vesz. – Némelyik ember mondja, bemész bar-
langba, nemcsak ebbe, bármelyik barlangba itt a völgybe, sose jössz belő-
le vissza. – Tétován elhallgat egy pillanatra, aztán hozzáteszi: – Csak…
mint kísértet. – Ránk sandít, kíváncsi, hogyan reagálunk. Én mosolygok,
Simon viszont csak áll, tátott szájjal, mintha sóbálvánnyá vált volna.
– Aha, most már értem! – Újra megpróbálok jelezni Simonnak. – Hát
ezért mondta tegnap az a fickó, hogy Csangmianon átok ül.
Simon föl-alá járkál. – Istenem! Ha ez igaz…
Kuan mosolyog. – Te az hiszel, igaz, vagyok én kísértet?
Simon nevet. – Kísértet? Te? Nem, nem! Én a barlangra gondoltam…
hogy mi lenne, ha az igaz volna.
– Persze hogy igaz, már mondok neked. Látok saját szememmel.
– Csak azért kérdezem, mert olvastam valahol… de hol is? Igen, most
már emlékszem. Az útikönyv írt valamit egy barlangról, ahol kőkorszaki
leletekre bukkantak. Te is olvastál róla, Olivia?
Megrázom a fejemet, s közben azon tűnődöm, vajon nem hallgattam-e
túl szkeptikusan Kuan Nunumuról és Jibanról szóló meséit. – Szerinted
ez az a barlang? – kérdezem Simontól.
– Nem, az valami nagy turistaattrakció Kujlin közelében. De a könyv
azt is megemlíti, hogy ez a hegyvidék szintén tele van barlangokkal.
Akár több ezer is lehet, amit még soha senki nem látott.
– És arra gondolsz, hogy az a barlang, amelyikről Kuan beszél, talán
egy másik hasonló…
– Fantasztikus lenne, mi? – Simon Kuanhoz fordul. – Szóval azt mon-
dod, rajtad kívül eddig még senki más nem járt ott?
Kuan összeráncolja a szemöldökét. – Nem, nem. Én nem az mondok.
Sok-sok ember jár már abba a barlangba.
Simon megnyúlt arccal, csalódottan néz rá. A szemét forgatva az égre
mered. Megnyugszom. Végre leesett neki.
– De azóta mind meghal – teszi hozzá Kuan.
Simon fölemeli a kezét. – Hé, álljon meg a menet! Próbáljuk meg tisz-
tázni ezt a dolgot. – Ismét járkálni kezd. – Ha jól értem, te azt állítod,
hogy egyetlenegy élő ember sem tud erről a barlangról. Persze téged ki-
véve. – Elhallgat, várja, hogy Kuan megerősítse az eddig elhangzottakat.
– Nem, nem. Csangmianiak tudnak, hogy van barlang. Csak az nem
tudnak, hol.
– Aha! – Simon lassú léptekkel sétál körülöttünk. – Tehát senki sem
tudja pontosan, hol az a barlang, de a létezéséről tudnak a falubeliek.
– Persze. Szól róla sok csangmiani mese. Rengeteg.
– Mondj el egyet – biztatja Simon Kuant, és int, hogy az övé a pálya,
kezdheti.
Kuan összevont szemöldökkel, az orrát ráncolva töri a fejét, mintha a
legmegfelelőbb mesét akarná kiválasztani kísértethistóriákból álló gaz-
dag repertoárjából, hiszen mindegyik szigorúan titkos, és előbb meg kell
esküdnünk, hogy soha nem áruljuk el senkinek. – A leghíresebbek szól-
nak mindig külföldiekről – jelenti ki végül. – Okoznak ők sok baj, amikor
meghalnak.
Simon megértően bólogat.
– Oké, elmondok egyiket. Ez történik úgy száz évvel ezelőtt. Ezért én
nem látok, csak hallok csangmianiaktól. Szól négy misszionáriusról, aki
jön Angliából, utazik kis szekereken, nagy ernyők alatt, és húzza csak két
öszvér az a kövér emberek abba a nagy melegbe. Kiugrik két Biblia
hölgy, egyik fiatal és félős, másik öreg és zsémbes. Azonkívül két férfi is,
egyik szakállas, másik meg olyan kövér, de olyan, hogy faluba még senki
se lát ilyen. És külföldiek hordanak kínai ruha – bizony! –, de mégis néz
ki mindegyik furcsa, idegen. Kövér ember, ő beszél kicsi kínaiul, de ne-
héz megérteni. Mond valami olyasmi: „Lehet itt piknikezni?” Mindenki
feleli: „Hát persze, csak tessék, tessék!”. Erre külföldiek esznek, esznek,
esznek rengeteg ennivaló.
Közbevágok. – Te most Ámen pásztorról beszélsz?
– Nem, nem. Ezek egész más emberek. Már mondok neked, én nem lá-
tok őket, csak hallok mese róluk. Figyelsz, mesélek tovább. Miután befe-
jezik evés, kövér férfi kérdez: „Hé, úgy halljuk, van nektek híres barlang,
benne réges-régi város. Megmutattok?” Mindenki keres gyorsan kifogás:
„Ó, van túl messze. Dolgunk is túl sok. Nincsen ottan semmi látnivaló.”
Erre öreg Biblia hölgy fölemel ceruza. „Aki akarja, visz el engem barlang-
ba, megkapja!” Azokba az időkbe, száz éve, mi népünk sose lát még ce-
ruza – íróecset persze igen, de ceruza nem. Persze valószínű, kínai nép
talál föl ceruza, hisz mi találunk föl annyi minden – például puskapor, de
nem ember ölni, meg metélt tészta is. Hajtogatják mindig olaszok, metélt
tészta ők találják föl – de nem igaz ám, csak csórják el kínai recept, Marco
Polo idejébe. És az is kínai nép találja föl, hogy nulla is legyen szám, mint
összes többi. Nulla előtt emberek nem tudják, hogy nincs nekik semmi.
Most már rájönnek, hogy van nekik nagy nulla. – Kuan jót nevet a saját
viccén, aztán rám néz. – Hol is tartok az előbb?
– Ott, hogy az idősebb hölgy egy ceruzát mutatott a falubelieknek.
– Igen, igen! A mi szegény kis falunkba még senki nem lát ceruza. Bib-
lia hölgy meg csak úgy firkál vele, nem kell se tinta, semmi. Egyik fiatal
férfi, Hong nevezetű – aki képzel magát különbnek mindenkinél –, elvesz
ceruza öreg hölgytől. Családja házába, oltárasztalon, ma is van meg
ugyanaz a ceruza, ami fiúnak annyi sokba kerül, fizet életével érte. –
Kuan úgy fonja össze a karját, mintha ezzel a gesztussal arra utalna, hogy
aki ilyen mohón vágyott a ceruzára, az megérdemelte a halált.
Simon fölemel a földről egy vékony gallyat. – Egy pillanat! Azt hiszem,
itt hiányzik egy láncszem a meséből. Nem mondtad el, mi történt a
misszionáriusokkal.
– Sose jönnek vissza.
 – Lehet, hogy hazamentek – okoskodom. – Csak senki sem látta, mikor
keltek útra.
– Fiatal férfi, Hong se jön vissza.
– Lehet, hogy áttért a keresztény hitre, és a misszionáriusokkal tartott.
Kuan kételkedve néz rám. – Miért csinálna ilyen valaki? Azonkívül
misszionáriusok miért nem viszik el se szekereik, se öszvéreik? És miért
küld Biblia egyház később mindenféle külföldi katona, hogy keresse meg
őket? Okoznak annyi baj, kopognak ezen az ajtón, azon, amazon, és kér-
dezik: „Mi történik? Nem mondasz meg, gyújtjuk föl házad.” Hamarosan
mindenkinek jut eszébe ugyanaz: „Ó, jaj, de szomorú! Haramiák teszik,
ők bizony.” És most, még ma is, ismeri mindenki ez a mese. Ha valaki
képzeli, hogy különb nálad, mondod neki: „Térsz észhez! Ha nem vigyá-
zol, végén változol te is ceruzaemberré!”
Oldalba bököm Simont. – Hallod ezt?
Kuan ültében kihúzza magát, és a hegyek felé fordulva, félrehajtott fej-
jel fülel. – Ó! Hallotok ez?
– Mit? – kérdezzük kórusban Simonnal.
– Éneklés. Énekelnek jin emberek.
Mindnyájan hallgatózunk. Eltelik néhány pillanat. Hirtelen halk suso-
gás üti meg a fülemet. – Olyan, mintha a szél zúgna.
– Igen! – feleli Kuan. – Sok ember hallja tényleg csak szél. – Hú! Hú! –
fúj át barlangon. De van neked nagy bánat, hívnak téged jin emberek:
„Gyere ide, gyere ide.” Vagy te minél szomorúbb, énekelnek ők annál
hangosabban: „Siess! Siess!” Te meg benézel, látsz, jaj, hogy örülnek ne-
ked, mert elfoglalsz valaki helye, ők pedig elmehetnek. Repülnek el Jin
világba, van végre békesség.
– Mint a bújócskában. Te vagy a hunyó – teszi hozzá Simon.
Kényszeredetten nevetek, ám valójában zavarban vagyok. Nem értem,
miért ismer Kuan ennyi történetet olyan emberekről, akik halottakkal
cserélnek helyet.
Kuan hozzám fordul. – Hát most már tudsz, falu neve miért lett Csang-
mian. Csang az jelenti, ‘énekel’, mian meg az, ‘selyem’, szóval valami
puha, lágy, de tart örökké, mint selyemszál. Lágy dal, soha nincsen vége.
De némelyek ejtik ki másképp „Csangmian”, előbb fölemelkedik hang-
juk, aztán ereszkedik lefelé. Így csang az jelenti: ‘hosszú’, mian meg az,
‘alvás’. Hosszú Alvás. Értesz most már, Libbi-a?
– Vagyis az altatódalokra gondolsz – szól közbe Simon.
– Nem, nem, nem, nem! Hosszú Alvás – ez halál másik neve. Ezért
mondja mindenki: „Csangmiani barlang, sose menj oda! Kapuja Jin világ-
nak.”
Bizseregni kezd a fejbőröm. – És te ezt elhiszed?
– Hogyhogy elhiszek? Mi kell elhinni ezen? Máris vagyok ott, hát tu-
dok! Ragad ott sok-sok jin ember, csak vár és vár.
– Akkor te miért tudtál visszajönni? – kérdezem, de rögtön rájövök,
mibe bonyolódtam, s mielőtt Kuan válaszolhatna, gyorsan folytatom: –
Oké, tudom, nem kell újra elmesélned. – Nem akarom ismét végighall-
gatni Cipó és Ceng egész történetét. Későre jár, aludni szeretnék, és úgy
érzem, képtelen lennék lehunyni a szememet olyasvalaki mellett, aki egy
halott kislány testét bitorolja.
Simon leguggol, s a fülembe dünnyögi: – Azt hiszem, meg kéne néz-
nünk ezt a barlangot.
– Ne viccelj!
– Miért ne nézhetnénk meg?
– Még kérdezed? Elment az eszed? Rögtön meghal, aki beteszi oda a
lábát!
– Te elhiszed ezt a hülye kísértethistóriát?
– Dehogy hiszem! De nyilván van ott valami káros vagy veszélyes do-
log. Mérges gázok szivárognak, beomlanak a falak, és ki tudja, még mi
minden fenyeget.
– Megfulladhatsz – teszi hozzá Kuan. – Sok-sok szomorú ember ful-
lasztja ott meg saját maga, zuhan le mélybe, le, le, le.
– Hallod ezt, Simon? Megfulladhatsz. Lezuhanhatsz a mélybe. Le, le,
le.
– Hát nem érted, Olivia? Ez akár valami fantasztikus felfedezés is le-
het! Egy prehisztorikus barlang! Kőkorszaki házak! Cserépedények…
– Meg csont – egészíti ki készségesen a felsorolást Kuan.
– Meg csontok! – visszhangozza Simon, majd spéttel megkérdezi: – Mi-
féle csontok?
 – Főleg külföldiek csontja. Emberek előbb tévednek el, vesztik el út lá-
buk alól, aztán vesztik el eszük is. De meghalni ők nem akarnak, így fek-
szenek le tóparton, hevernek ott sokáig, amíg testük válik kővé.
Simon föláll, szembefordul a hegycsúcsokkal.
– Hallod ezt? – kérdezem tőle ismét. – Aki oda belép, eszét veszti, és
kővé válik.
De Simon rám se hederít. Látom rajta, hogy gondolatban már úton van
a barlang, no meg a hírnév és a gazdagság felé. – El tudod képzelni, mit
szólnak majd a lapszerkesztők, ha meglátják ezt a sztorit? – mondja. – El
fognak ájulni! A jércelevestől a páratlan régészeti leletig! Vagy talán job-
ban járnánk, ha fölhívnánk a National Geographicot. Elvégre az Ismeretlen
Tájakkal nem erre a sztorira kötöttünk szerződést. Semmi közük hozzá,
nem az övék a jog. És bizonyítékul néhány cserépedényt is haza kéne
vinnünk, különben senki sem fog hinni nekünk.
– Én nem megyek be abba a barlangba – jelentem ki határozottan.
– Jó. Akkor egyedül megyek! – feleli habozás nélkül Simon.
Legszívesebben ráordítanék, hogy megtiltom – de milyen alapon tilt-
hatnám meg neki? Már nem formálhatok kizárólagos jogot sem a testére,
sem a lelkére, sem a gondolataira. Kuan rám néz, s ismét hajszálon mú-
lik, hogy nem kezdek üvölteni, és nem vágom a képébe: Ennek te vagy
az oka! Te meg az a sok hülye meséd! Megint olyan fölényes pillantást
vet rám, amilyennel az idősebb testvérek szokták kihozni a sodrukból a
kisebbeket, aztán, hogy lecsillapítson, megveregeti a karomat, de én dü-
hösen elrántom előle.
Ekkor Simonhoz fordul. – Nem, nem. Egyedül te nem mehetsz.
Simon megpördül. – Hogyhogy? Miért nem?
– Mert nem tudsz, hol van barlang pontosan.
– Hát majd te megmutatod nekem – válaszolja Simon, de úgy, mintha
megfellebbezhetetlen tényt közölne.
– Nem, nem. Van igaza Libbi-ának. Túl veszélyes.
Simon a nyakát vakargatja. Nyilván most szedi össze a perdöntő érve-
ket, amelyekkel mindkettőnket letromfolhat, gondolom magamban, de
tévedek, mert vállat von, aztán csak annyit mond: – Lehet. Mindenesetre
aludjunk rá egyet, jó?
 ***

Olyan mereven és mozdulatlanul fekszem a zsúfolt nászágy közepén,

ahogy Nagyma fekszik a koporsóban. Már minden porcikám fáj a nagy
igyekezettől, nehogy véletlenül Simonhoz érjek. Tíz hónap óta most elő-
ször kell egy ágyban aludnunk. Ő a jó meleg selyempuplin alsógatyájá-
ban és trikójában bújt be a paplan alá. Hébe-hóba a lábszáramhoz nyomja
a sípcsontját vagy a combomhoz préseli a fenekét. Ilyenkor óvatosan ar-
rébb húzódom – és nyomban Kuan kemény térdébe vagy a lábujjaiba üt-
közöm. Az a sanda gyanúm, hogy ez a fondorlatos bestia szándékosan
lökdös Simon felé.
Hirtelen furcsa nyöszörgés, sóhajtozás hallatszik valahonnan. – Mi volt
ez? – kérdezem suttogva.
– Én semmit sem hallottam – feleli Simon. Szóval még ő is ébren van.
Kuan ásít egyet. – Énekelnek barlangba. Már mondok neked.
– De ez most egészen másképp szól. Mintha halkan jajgatna valaki.
Kuan az oldalára hengeredik. Pár perc múlva már javában horkol, és
nem sokkal később Simon is szuszogni kezd. Én meg itt vagyok kettőjük
közé préselődve, mégis egyedül, mint az ujjam, ráadásul teljesen éberen.
A sötétbe bámulva felidézem az elmúlt huszonnégy óra eseményeit, em-
lékeit. A dermesztő utazást a kisbusszal és Nagyma sídzsekijét. Cipót és
Kuant a kis koporsókban. A nyomorult jérce haláltáncát. A döglött egeret
a borban, a halott misszionáriusokat a barlangban. És Simon izgatott ar-
cát, amikor együtt néztük elámulva a sárkányhegyeket. Ez bizony szép
élmény volt, különleges. Vajon a régi érzések ébredtek föl bennünk egy
röpke pillanatra? Egyszer talán még barátok is lehetnénk. De lehet, hogy
semmit sem jelentett, csak az ecetesegér-bor szállt a fejünkbe.
Én is az oldalamra fordulok, és Simon követi a példámat. Olyan egye-
nesen fekszem, mint egy evőpálcika, nehogy megérintsem. Az élő emberi
testet azonban nem merevségre és mozdulatlanságra teremtette az Isten.
Ezt csak egy halott bírná ki! Rettentően szeretnék Simonhoz simulni, ez a
kevéske kényelem talán nekem is jár. De ha megtenném, lehet, hogy túl
sokat feltételezne: a végén még azt hinné, megbocsátok neki. Vagy beis-
merem, hogy szükségem van rá. Cuppant néhányat, aztán szipákol – biz-
tos jel. Rendszerint ilyen hangokat hallat, ha mély álomba merül. Igen,
hamarosan már érzem is, ahogy hullámokban fújja a nyakamra a levegőt.
Mindig irigyeltem, amiért át tudja aludni az egész éjszakát. Őt aztán
nem ébreszti föl se a vijjogó autóriasztó, se a földrengés, mint ahogy most
sem zavarja az ágy alól egyfolytában hallatszó kaparászás. Vagy inkább
fűrészelés? Igen, a fa szokott így recsegni-ropogni a fűrész fogai alatt.
Biztos egy hatalmas patkány rágcsálja az ágy valamelyik tartóoszlopát! A
rusnya dög most feni a fűrészfogát, hogy aztán fölmásszon, és… – Si-
mon! – suttogom. – Hallod ezt? Simon! – Ő meg erre, mint a régi szép
időkben, egyik karjával átöleli a csípőmet, s a vállamhoz nyomja az arcát.
Rögtön mozdulatlanná dermedek. Alszik ez a pasas egyáltalán? Vajon
ösztönösen karolt át? Kissé megriszálom a csípőmet: kíváncsi vagyok,
fölriad-e, és visszahúzza-e a mancsát. Halkan felnyög. Lehet, hogy csak
tesztel engem ez a kapcabetyár…
Lefejtem a kezét a csípőmről. Ekkor mocorogni kezd. – Mmm, bocs –
motyogja álomittas hangon, majd arrébb húzódik, horkant egyet, és a
másik oldalára fordul. Szóval csak véletlenül, álmában ölelt át, minden
hátsó gondolat nélkül. Az égvilágon semmit nem akart tőlem. Elszorul a
torkom, sajog a szívem. Ez van.
Eszembe jut, hogyan akart mindig hozzám bújni és szeretkezni minden
veszekedés után, mintha azt hitte volna, ezzel áthidalhatja a köztünk tá-
tongó szakadékot, bármilyen mély legyen is az. Én azonban zokon vet-
tem, hogy úgy gondolja, minden jó, ha jó a vége. Túlságosan könnyű, ol-
csó megoldásnak találtam az ilyesmit. De mégsem tiltakoztam túl sokáig,
ha az állam alá nyúlva fölemelte sértődötten leszegett fejemet. Lenyeltem
a mérgemet, és visszafojtott lélegzettel tűrtem, hogy gyöngéden harap-
dálja az ajkamat, az orromat, csókolgassa a homlokomat. Minél dühö-
sebb voltam rá, annál több testrészemet nyalta-falta, cirógatta: a nyaka-
mat, a mellbimbóimat, a térdemet. És én hagytam – de nem azért, mert
elgyengültem, és szexre vágytam, hanem azért, mert nem akartam sem-
miféle kicsinyes, megvetendő, és jóvátehetetlen lépést tenni, nehogy
megfosszam önmagunkat ettől az egyetlen reménytől.
Közben úgy terveztem, majd később megbeszéljük a problémáinkat.
Például azt, hogy szerinte normális dolog mindig mindent a szőnyeg alá
söpörni, én viszont intő jelnek tekintem ugyanezt. És kitárgyaljuk, miért
nem tudunk már egymással beszélgetni, s hogyan fajulhatott odáig a
helyzet, hogy mindketten csak a saját felségterületünket védelmezzük,
miközben egyre ritkábban jutunk közös nevezőre. Úgy éreztem, mielőtt
túl késő lenne, meg kell mondanom Simonnak, hogy kihűlt az a szere-
lem, ami összehozott bennünket, és újra föl kell szítanunk a tüzet. Időn-
ként attól féltem, sosem bővelkedtünk a szerelemben, talán csak néhány
évre futotta belőle, és eleve nem is volt annyi, hogy egész életünkre elég
legyen. Lehet, hogy a csipetnyi ízelítőt összetévesztettük az újabb és
újabb dús aratással. Mindketten sok-sok szerelemre vágytunk, de egyi-
künk sem vette a fáradságot, hogy ezt ki is mondja, így aztán egyszer
csak ott álltunk örökre összebilincselve, s tudtam, az lesz a nóta vége,
hogy eljár fölöttünk az idő, mi meg úgy éljük le az életünket közös álmok
nélkül, mint két halvány remény, mint a sperma és a petesejt véletlen
egyesülése, mint egy hím és egy nőstény, akik egy ideig a világon voltak,
aztán eltávoztak belőle, mintha itt se lettek volna.
Amíg Simon levetkőztetett, állandóan ezek a dolgok jártak az eszem-
ben, mert rossz néven vettem, hogy számára a meztelenség azonos a
meghittséggel, a szerelemmel, így aztán hagytam, hogy azt simogassa be-
lőlem, amit a legjobban ismer – tehát a testemet, és nem a szívemet. A rit-
musomat keresve folyton azt hajtogatta: – Lazíts, lazíts, Olivia –, én meg
elernyedtem, s megfeledkeztem mindarról, ami rossz volt. Átadtam ma-
gam a saját ritmusomnak, az ő ritmusának, a közös ritmusunknak, vagy-
is a rutinos, a megszokott, a reflexszerű szerelemnek.
Annak idején szeretkezés után jobban éreztem magam, már nem vol-
tam olyan zaklatott, mint előtte. Megpróbáltam újra felidézni a korábbi
aggályaimat – mindazt, amit a dús aratásról és a bőségről, a gyümölcsöt
nem termő szerelemről és a reménytelen halálról gondoltam –, de ezek
akkorra már nem érzések voltak, hanem ostoba, sőt nevetséges fogal-
makká váltak.
Most, hogy vége a házasságunknak, már tudom, mi a szerelem. Az agy
átverése, a mellékvesék által kibocsátott endorfinok ravasz trükkje. A
szerelem elárasztja a sejteket, amelyek az aggályokat meg a józan belátást
továbbíthatnák az agyba, és belefojtja őket a biokémiai gyönyörbe. De az
ember hiába tudja mindezt a szerelemről, mégsem képes neki ellenállni,
mert éppúgy vonzza és csábítja, mint a hosszú alvás, ami tárt karokkal
várja és hívogatja.
 19
A BOLTÍVES ÁTJÁRÓ ALATT

Iszonyú sikoltozásra riadok fel álmomból – talán gyereklányokat erősza-

kolnak meg és gyilkolnak halomra odakint? Aztán Tu Lili kiabálását hal-
lom: – Várjatok már, mohó disznók, várjatok egy kicsit! – És a disznók
még hangosabban visítanak, amikor turbékolva biztatni kezdi őket: –
Egyetek, egyetek! Hízzatok jó kövérre!
Már éppen megnyugodnék, ám ekkor újabb rémséget észlelek. Az éj-
szaka folyamán a testem egy kis melegre vágyva nyilván a legközelebbi
hőforrás felé gravitált, ami, illetve aki, történetesen Simon volt. Hogy
pontosabban fejezzem ki magam, a fenekem jelenleg szorosan az ő ruga-
nyos ágyékához simul, ami a reggeli erekció következtében égnek mered.
Valaha csak „vekkernek” becéztük ezt a pillanatnyilag sokkoló jelensé-
get. Ráadásul Kuan térfele üres, hiába tapogatom a lepedőt, a nővérem-
nek már csak a hűlt helyét találom. Vajon mikor kelt föl, mikor osont ki
észrevétlenül? Álnok kígyó! Tudom ám, miben sántikál! És Simon? Tény-
leg alszik, vagy titokban rajtam nevet?
A szörnyű igazság az, hogy jócskán begerjedtem. Mindannak ellenére,
amin éjjel gondolkoztam, az egész altestem lüktet, tüzel, simogatásra só-
várog, szóval nem fér a bőrébe. A többi testrészem meg némi vigaszra
áhítozik. Úgy szidom magam, mint a bokrot: Te hülye liba! Teljesen el-
ment az eszed! Úgy látszik, a béka segge alá süllyedt az intelligenciahá-
nyadosod! Óvatosan arrébb csúszom egy kicsit, s a veszélytől kellőkép-
pen eltávolodva, Kuan térfelére hengeredve gyorsan kiugrom az ágyból.
Simon megmoccan. Egy szál hálóingben dideregve, vacogó foggal az ágy
lábához szaladok, ahová tegnap lehajítottam a csomagomat. Legfeljebb öt
fok van a szobában. Reszkető kézzel turkálok a bőröndömben: valami
meleg holmi után kutatok.
Simon ásít, felül, nyújtózkodik, aztán félrehúzza a moszkitóhálót. – Én
jól aludtam – dünnyögi, bár nem túl meggyőzően. – Hát te?
Előhúzom a vízhatlan sportkabátomat, és a vállamra terítem. Úgy
megmerevedett ebben a hidegben, hogy recseg, ha megmozdulok. Össze-
koccan a fogam, amikor megszólalok: – Vajon hogyan lehet itt lezuha-
nyozni vagy megfürödni? – Simon kajánul rám vigyorog. Talán sejt vala-
mit?
– A budi mellett van egy közös fürdősufni – feleli végül. – Tegnap
megnéztem, amíg te fényképeztél. Nagyon hangulatos. Kifejezetten elbű-
völő. És képzeld, koedukált! Egyetlenegy teknő áll benne, de nem kell vá-
rakozni. Kötve hiszem, hogy mostanában pancsolt volna ott valaki.
Olyan a víz, mintha szappanhab úszkálna rajta. És ha forró fürdőt akarsz
venni, egyszerűen belelöttyinthetsz a teknőbe egy-két vödör meleg vizet.
Eleve rosszra számítottam, de erre a szörnyűségre azért nem voltam
felkészülve. – Egész nap ugyanabban a fürdővízben mosdanak? – kérde-
zem hitetlenkedve.
– A jelekből ítélve szerintem nemcsak egész nap, hanem egész héten…
Istenem, hogy mi otthon mennyi vizet prédálunk el! – sóhajt fel Simon,
majd fölnevet.
– Most min röhögsz ilyen idétlenül? – förmedek rá ingerülten.
– Rajtad. Mert ismerem a tisztaságmániádat.
– Nem is vagyok tisztaságmániás!
– Tényleg? Akkor miért az az első dolgod, ha belépsz egy hotelszobá-
ba, hogy lehúzod az ágyról a lepedőt?
– Mert a szállodákban nem szoktak túl sűrűn lepedőt cserélni.
– Na és?
– Hogyhogy, na és? Nem szeretek vadidegenek hűlt helyén feküdni!
Még összeszedek valami fertőző nyavalyát.
– Aha! Világos, mint a vakablak. Oké, ebben maradunk. Most menj
szépen fürödni. Váljék egészségedre a tisztálkodás!
Egy pillanatig azt latolgatom, vajon melyik a rosszabb: megmártózni a
közös löttyben, vagy két hétig piszkosan, büdösen járni.
– Persze ide is behozhatsz egy lavórt, és lemoshatod magad a sziva-
csoddal. Én leszek a vízhordó fiú. Szívesen vállalom.
Úgy teszek, mintha ezt meg se hallottam volna. Görcsbe rándulnak az
arcizmaim, annyira igyekszem, nehogy elmosolyodjam. Kirángatok a
kofferból két macskanadrágot. A vékony pamutot visszadobom, a vastag
gyapjút választom. Kár, hogy nem hoztam belőle többet. Tulajdonképpen
nem is olyan rossz ötlet ez a lavór, tényleg ledörzsölhetném magam a szi-
vacsommal. De hogy Simon legyen a vízhordó fiú? Még mit nem? Azt
lesheti! Elképzelem, mint egyiptomi rabszolgát, a derekára csavart
ágyékkötőben, amint kocsányon lógó szemmel, vágyakozva bámul, mi-
közben a kannájából szótlanul csurgatja a mellemre, a hasamra, a lábam-
ra a meleg vizet. És én, a szívtelen dög, úgy bánok vele, mintha közönsé-
ges vízcsap lenne: Még egy kis meleget! Még egy kis hideget! Gyerünk
már! Siess!
Hirtelen félbeszakítja ezt az abszurd gondolatsort. – Most jut eszembe,
már megint beszéltél álmodban.
Nem merek a szemébe nézni. Némelyek horkolnak, én meg álmomban
beszélek, de nem ám csak egy-egy érthetetlen szót motyogok, hanem ke-
rek, tökéletesen artikulált mondatokban fejezem ki a közlendőmet. Szinte
minden éjjel. És hangosan! Néha magam is fölébredek rá. Simon hallott
már engem álmomban disznó vicceket mesélni, háromfogásos vacsorát
rendelni, és Kuanra kiabálni, hogy tartsa távol tőlem a kísérteteit.
Simon fölvonja a szemöldökét. – Az éjszaka folyamán igen érdekes
dolgokat adtál elő.
A francba! Vajon mi a fenét álmodhattam? Mindig emlékezni szoktam
az álmaimra. Ez most miért nem jut eszembe? Talán Simon szerepelt ben-
ne? Vagy a szex, ráadásul vele? – Az álmok semmit sem jelentenek –
mondom, miközben előhúzok egy gyapjútrikót meg a palackzöld puló-
veremet. – Hetet-havat összehord az ember.
– Nem vagy rá kíváncsi, mit beszéltél?
– Egyáltalán nem.
– Pedig olyasmiről volt szó, amit nagyon szeretsz.
Lecsapom a trikót meg a pulóvert, és dühösen fölcsattanok. – Koránt-
sem szeretem annyira, mint képzeled!
Simon előbb értetlenül pislog, aztán nevetni kezd. – Dehogynem szere-
ted! Jaj, de még mennyire! Hiszen azt mondtad: „Várj, Simon, ezt még ki
kell fizetnem!” – Öt másodperces hatásszünetet tart, aztán folytatja: –
Mert álmodban már megint a butikokat jártad! Miért, mit gondoltál, mi
másra céloztam?
– Fogd be a szád! – Égő arccal ismét beletúrok a bőröndömbe, és mér-
gesen kicibálok egy pár vastag zoknit. – Fordulj el! Szeretnék felöltözni.
– Már ezerszer láttalak meztelenül.
– Hát ezeregyedszer nem fogsz. Azt mondtam, fordulj el!
Végül én fordítok hátat neki, és ledobom a vállamról a sportkabátot,
majd villámgyorsan kibújok a hálóingemből. Egyfolytában szidom a hü-
lye fejemet, amiért így bedőltem Simonnak. Alattomosan lépre csalt a pi-
szok, én meg besétáltam a csapdájába. Pedig tudhattam volna, hogy csak
ugrat! Hirtelen megérzem, hogy fixíroz. Hátrasandítok a vállam fölött.
A moszkitóhálót elhúzva vigyorog rám az ágyból. – Nem kell behúz-
nod a hasadat. Istenien nézel ki, mint mindig. Nem győzlek eleget cso-
dálni.
– Disznó!
– Miért? Hiszen még házasok vagyunk!
Gombóccá gyűröm az egyik zoknit, és hozzávágom. Ő félrehajol, s el-
ereszti a moszkitóhálót, ami nyilván legalább százéves lehet, mert ahogy
a zokni telibe találja, azonnal elszakad. Apró cafatok szállnak fel belőle a
levegőbe. Puff neki!
Mindketten a jókora lyukra meredünk. Elfog a rémület, mint a pajkos
gyereket, aki a labdájával betörte a szomszédék ablakát, ugyanakkor fel-
villanyoz a baleset.
– Hűha! – suttogom kuncogva, és a szám elé kapom a kezemet.
– Rossz kislány! – dorgál meg fejcsóválva Simon.
– Te vagy az oka!
– Kikérem magamnak! Te vágtad hozzám a zoknidat!
– Mert úgy bámultál, hogy majd’ kiesett a szemed!
– Nem esett ki. Most is egész jól látlak vele.
Én meg ott állok anyaszült meztelenül, és befagy a fenekem ebben a
jégveremben.
A másik zoknit is Simonhoz vágom, majd a macskanadrágommal, a
pulóveremmel és a hálóingemmel zúdítok rá össztüzet. Aztán fél pár pa-
puccsal a kezemben egyetlen ugrással mellette termek, s jól rásózok a há-
tára. Ő megragadja a karomat, és mindketten az ágyra zuhanunk, ahol
birkózva, hemperegve püfölni, dögönyözni kezdjük egymást – örömünk-
ben, hogy ezzel az ürüggyel végre egymáshoz érhetünk. És amikor bele-
fáradunk ebbe a játékos viaskodásba, némán egymás szemébe nézünk.
Nem mosolygunk, egy szót se szólunk. Egyszer csak úgy gabalyodunk
össze, mint a hím és nőstény farkas az erdőben, amikor hosszú idő után
újra találkozik. Mohón keressük mindazt, ami elárulja, hogy összetar-
tozunk: boldogan ismerünk rá a másik bőrének illatára, a nyelve ízére, a
haja selymes tapintására, a nyaka, a gerince ívére, a teste lankás dombjai-
ra. Mindenre jól emlékszünk, de mégis minden az újdonság varázsával
hat ránk. Simon a gyöngédebb, én vagyok a vadabb, zabolátlanabb. Egy-
máshoz simulva úgy fonódunk össze, hogy teljesen megfeledkezünk
róla, kik voltunk eddig a pillanatig, mert ebben a pillanatban rátalálunk a
régi önmagunkra.

***

Amint kilépek az udvarra, Kuan ártatlan képpel, de ravaszul csillogó

szemmel rögtön megkérdezi: – Miért mosolyogsz te, Libbi-a?
Simonra nézek. – Mert nem esik az eső – felelem Kuannak. Úgy érzem,
nem számít, ki is ő valójában, mindegy, hogy a nővérem-e vagy sem.
Örülök, hogy addig nyaggatott, amíg el nem jöttünk vele Kínába.
A lába előtt mindenféle ketyerékkel és kütyükkel degeszre tömött, nyi-
tott bőrönd fekszik a földön. Kuan szerint Nagyma ezt az egész zsibvá-
sárt Tu Lilire hagyta, kivéve a fából faragott zenélődobozt, ami csilingelő
hangon egy vadnyugati nótát játszik. Előkapom a gépemet, és fényké-
pezni kezdek.
Kuan kézbe veszi az első ajándéktárgyat. Simon meg én előrehajolunk,
hogy jobban lássuk. Nem lehet igaz! Csótánymotel! – Amerikában ezt
csótánypenziónak hívják – magyarázza komoly ábrázattal Kuan Tu Lili-
nek, és a címkére mutat.
– Nahát! – kiált fel Tu Lili. – Az amerikaiak olyan gazdagok, hogy még
a bogaraknak is babaházat építenek! Még ilyet! – Rosszallóan csóválja a
fejét, s ajkbiggyesztve mustrálja a házikót, mint egy felháborodott proli.
Lefordítom Simonnak, mit mondott.
– Úgy bizony, és az amerikaiak ínyencfalatokkal etetik őket – teszi hoz-
zá Kuan, s bekukucskál a motel ajtaján. – Olyan jó a koszt, hogy a boga-
rak soha többé nem akarnak máshová menni. Örökre ott maradnak.
Tu Lili rácsap Kuan karjára, és úgy tesz, mintha haragudna. – Jaj, de
rossz vagy! Tán azt hiszed, nem tudom, mi ez? – Izgatottan hozzám for-
dul. – A kínaiaknak is van ám ilyen! Csak mi bambuszdarabokból csinál-
juk. Fölvágjuk a bambuszt, és cukros vizet töltünk bele. Annak idején sok
csapdát fabrikáltunk a nővéreddel. A falu még versenyeket is rendezett,
ki tud több kártevőt fogni – ki öli meg a legtöbb legyet, a legtöbb pat-
kányt, a legtöbb csótányt. A nővéred sokszor kapott dicséretet, mert ő ej-
tette csapdába a legtöbb csótányt. Most meg engem akar lépre csalni ez-
zel a huncutsággal!
Kuan újabb kincseket szed elő. Nyilvánvaló, hogy a zömük valamelyik
friscói sportáruházból származik. Az első mindjárt egy hátizsák. – Olyan
erős, hogy akár téglával is telerakhatod, és sok-sok zsebe van, az oldalán
is, az alján is, emitt is, amott is. Látod? Húzd csak el a cipzárt! Így, ni…
Nahát, mi lehet benne? – Egymás után veszi ki a zsákból a hordozható
vízfertőtlenítőt, az apró kempingtűzhelyt, a kis elsősegélycsomagot, a fel-
fújható gumipárnát, a tökéletesen záródó nejlontasakokat, a fémbevonatú
hőtartó takarót és – micsoda meglepetés! – még néhány apróságot: egy
vízhatlan gyufásdobozt, egy zseblámpát meg egy svájci katonai bicskát,
amelyen fogpiszkáló is van, „nagyon praktikus”. Aztán, mint egy jól kép-
zett bolti eladó, Kuan részletesen elmagyarázza, melyik tárgy mire való,
és hogyan kell használni.
Simon szemügyre veszi a raktárkészletet. – Bámulatos! Hogy tudtál
ennyi mindent kitalálni?
– Olvasok újságba – feleli angolul Kuan. – Van benne cikk földrengés-
ről. Azt írja, jön nagy rengés, van szükséged erre, arra meg amarra, hogy
ússzad meg élve. Csangmianba, látsz te is, nem kell várni földrengés.
Nélküle se nincsen villany, folyóvíz meg fűtés.
Most egy nagy műanyag dobozt emel ki a bőröndből, olyat, amilyet
mifelénk az ágya alatt rejteget az ember, és a különféle kacatjait tárolja
benne. Kertészkesztyű, géllel töltött ruganyos talpbetét, jó pár macska-
nadrág, törülköző és póló kerül elő belőle. Tu Lili nem győz sóhajtozni
meg sopánkodni, hogy Nagyma ezt nem érhette meg. Pedig mennyi
pompás luxuscikkben dúskálhatna szegény! Készítek egy fotót az öröksé-
gének örülő öregasszonyról. Remek síszemüveg van rajta baseballsapká-
val, amelyen, strasszból kirakva, a „Champs” felirat csillog-villog.
Egyszerű rizskását reggelizünk ecetes savanyúsággal, majd Kuan ki-
hoz a házból egy csomó fényképet, amelyek amerikai élete teljes har-
minckét esztendejét dokumentálják. Leül a padra Tu Lilivel, mindketten
a fotók fölé hajolnak. – Nézd csak – mondja Kuan. – Ez itt Libbi-a, hat-
éves korában. Hát nem aranyos? Látod a pulóverét? Én kötöttem neki,
mielőtt elmentem Kínából.
– Hát ez a sok külföldi kislány? – kérdezi Tu Lili. – Ők meg kicsodák?
– Libbi-a osztálytársai.
– És miért büntették meg szegénykéket?
– Honnan veszed ezt? Dehogy büntették meg őket!
– Akkor minek van a fejükön ez csúcsos bohócsapka?
– Ha-ha-ha! Most, hogy így mondod, tényleg úgy néznek ki, mint az el-
lenforradalmárok, akiknek büntetésből ilyen sapkát kellett hordani! De
Amerikában a külföldiek a születésnapi bulikon meg újévkor szoktak
csúcsos bohócsapkát tenni a fejükre. Ez a kép Libbi-a szülinapi zsúrján
készült. Amerikában az a szokás, hogy az osztálytársak megajándékoz-
zák az ünnepeltet, persze nem hasznos, drága dolgokkal, csak apró cse-
csebecsékkel. Az anyja meg finom tortát süt, és égő gyertyákat tesz a tete-
jére. A gyerek pedig kíván magában valamit, és ha egyszerre el tudja fúj-
ni az összes gyertyát, akkor teljesül a kívánsága. Aztán a gyerekek föl-
habzsolják a finom édes tortát, édes italokat isznak hozzá, meg édes cu-
korkákat szopogatnak. Annyi édességet esznek, hogy hátrakunkorodik
tőle a nyelvük, és már egy falatot se bírnak lenyelni.
Tu Lilinek leesik az álla, nem akar hinni a fülének. – Még ilyet! Hogy
minden születésnapon zsúrt rendeznek! És az ünnepelt még kívánhat is
valamit… Mondd csak, miért kívánnak az amerikaiak még mindig olyan
sokat, amikor máris annyi mindenük van? Nekem még zsúr se kéne! Én
azzal is beérném, ha húszévenként egyszer teljesülne a kívánságom…
Simon félrevon. – Gyere, sétáljunk egyet.
– Hova megyünk?
Kivezet az udvarról, aztán a két hegy között emelkedő boltíves átjáró-
ra, a szomszéd völgy bejáratára mutat.
 Úgy fenyegetem meg az ujjammal, mint az óvónő a pajkos gyereket. –
Te, Simon! Csak nem az a barlang motoszkál még mindig a fejedben?
Megjátssza a sértődöttet. – Ugyan, dehogy! Eszembe sem jutott ilyesmi.
Csak arra gondoltam, jólesne egy kis séta. Meg kell beszélnünk egyet s
mást.
– Igazán? Például mit? – kérdezem némi fenntartással.
– Te is tudod. – Megfogja a kezemet, én meg átkiabálok a falon: –
Kuan! Sétálni megyünk Simonnal.
– Hova? – kiáltja vissza.
– Csak ide, a környékre.
– Mikor jössz ti vissza?
– Majd meglátod, ha itt leszünk.
– Akkor honnan tudok, hánykor kezdek izgulni?
– Nem kell izgulnod. – Ám ekkor jobban belegondolok, hova indulunk,
és mi történhet velünk, így hozzáteszem: – Ha két órán belül nem érünk
vissza, hívd a rendőrséget!
Még hallom, ahogy boldogan zsörtölődve, kínaiul magyarázza Tu Lili-
nek: – Libbi-a azt mondja, ha eltévednek, telefonáljak a rendőrségre. Az-
tán honnan vegyek telefont? Nekünk nincs is telefonunk…
Szótlanul, kéz a kézben ballagunk Simonnal. Azon gondolkozom, mit
kéne mondanom. Biztos vagyok benne, hogy ő is ezen töri a fejét. Nem
fogom beérni annyival, hogy automatikusan elsimítsuk a dolgokat. Hatá-
rozott ígéretet akarok kapni tőle, hogy mostantól szorosabb lesz a kap-
csolatunk, és nemcsak testben, hanem lélekben is közelebb kerülünk egy-
máshoz. És így, a kimondásra váró gondolatainkon rágódva andalgunk a
kőfal felé, ami a szomszéd völgytől választja el Csangmiant.
Útközben az apró házakat, pajtákat összekötő keskeny ösvényekre té-
vedünk, és elnézést kérünk a zavarásért az ott lakóktól, akik kíváncsian
bámulnak bennünket, majd sűrű bocsánatkérések közepette elhárítjuk az
ajánlatukat, amikor a kapuhoz szaladva eladó fémpénzeket, megzöldült,
oxidálódott, állítólag legalább ötszáz éves érméket kínálgatnak nekünk.
Készítek róluk néhány fotót, s elképzelem, milyen képaláírás illene hoz-
zájuk: „Csangmian lakói megbámulják a betolakodókat.” Bekukucská-
lunk a nyitott kapukon, és cigarettacsikkeket szívó, köhögő öregembere-
ket, pufók, pirosra csípett arcú kisbabákat dajkáló fiatalasszonyokat lá-
tunk az udvarokon. Elhaladunk egy anyóka mellett, aki hatalmas rőzse-
köteget egyensúlyoz a vállán. Rámosolygunk a szembejövő gyerekekre.
Jó néhány farkastorokkal, dongalábbal született, és azon tűnődöm, vajon
azért betegek-e szegénykék, mert errefelé a rokonok egymással házasod-
nak. Mindezt együtt látjuk – két idegen, aki ugyanabba a különös világba
csöppent. Mégis mást veszünk észre belőle, mert az én arcom megvonag-
lik, amikor azzal a nehéz, nyomorúságos élettel szembesülök, amit haj-
dan Kuannak kellett élnie, Simon viszont egyszer csak megjegyzi: – Azt
hiszem, ezek az emberek bizonyos értelemben szerencsések.
– Hogy érted ezt?
– Hiszen tudod. Kisközösségben élnek, az egymást követő nemzedé-
kek története szorosan összefonódik, és csak a legelemibb dolgok fonto-
sak. Ha valaki házat akar építeni, egyszerűen szól a barátainak, és kalá-
kában húzzák föl a vályogfalakat, senkinek sem kell kölcsönt, hitelt ku-
nyerálnia a banktól. Születés és halál, szerelem és gyerekek, evés és alvás,
egy takaros házikó – mi kell még a boldogsághoz?
– Központi fűtés.
– Komolyan beszélek, Olivia. Ez itt… maga az élet.
– Szentimentális vagy. Ez a minimum, ami csupán a létfenntartáshoz
elég.
– Én mégis azt hiszem, hogy szerencsések.
– Akkor is, ha ők nem így gondolják?
Simon egy pillanatig hallgat, úgy húzza föl az alsó ajkát, mint egy bul-
dog. – Igen! Akkor is! – feleli végül olyan nagyképűen, mintha mindenki-
nél mindent jobban tudna. Kinyílik a bicska a zsebemben, már-már rátá-
madok, de aztán azon kezdek tűnődni, vajon mi ütött belém. Mi bajom
van? Miért kell nekem mindent úgy felfújnom, hogy a végén a jó és a
rossz morális harca legyen belőle? A helybeliek fütyülnek rá, mit gondo-
lunk róluk. Hagyd a fenébe az egészet, mondom magamban.
– Alighanem igazad van – fordulok Simonhoz, de amikor öntelten el-
mosolyodik, a bosszúság parazsa ismét felizzik bennem.
Az ösvény fölvezet a hegytetőre. Miközben körüljárjuk a csúcsot, két
kislányt és egy kisfiút veszünk észre. Mindnyájan öt-hat évesek lehetnek,
a homokban játszanak. Körülbelül tízméternyire tőlük ott magasodik a
kőfal, s a falba vágott boltíves átjáró. Nem látjuk, mi van mögötte. A gye-
rekek hirtelen fölnéznek. Éberen figyelnek, bizalmatlanul vesznek szem-
ügyre bennünket. Az arcuk, a ruhájuk csupa sár.
– Ni hau? – kérdezi tőlük erős amerikai akcentussal Simon. – Hogy
vagytok? – Mindössze néhány kínai kifejezést ismer – ez az egyik közü-
lük. Mielőtt a gyerekeknek feltűnne, gyorsan előkapom a Leicát, és öt ké-
pet készítek róluk. Ők nevetgélnek egy kicsit, aztán tovább játszanak. A
kisfiú az utolsó simításokat végzi egy homokváron, még jól látszanak az
ujjnyomai a falakon meg a kapun. Az egyik kislány apró fűszálakat tép-
ked, a másik pedig vigyázva egy miniatűr homokkunyhó tetejére teszi
őket, zsúpfedélnek. A kunyhó közelében jó pár barna szöcske mászik a
homokban – ők a vár fogságba esett lakói. – Mit szólsz, milyen ügyesek
ezek a gyerekek? – mondom Simonnak. – A semmiből is játékot fabrikál-
nak.
– Ügyesek és rettentően piszkosak – feleli Simon. – Ne kapd föl a vizet,
csak viccelek. Tényleg nagyon aranyosak. – A kisebbik lányra mutat. – Ez
a csöppség pont úgy néz ki, mint te, hatéves korodban. Tudod, azon a
születésnapi fotón.
Amint továbbsétálunk a boltíves átjáró felé, a gyerekek nyomban föl-
ugranak. – Hova mentek? – kérdezi nyersen, mandarin nyelven a kisfiú.
– Megnézzük, mi van a túloldalon – válaszolom a kis alagútra mutatva.
– Nem akartok velünk jönni? – Mindhárman futásnak erednek, de ami-
kor a falhoz érnek, az alagút bejáratánál megfordulnak, és ránk mered-
nek. – Menjetek előre! – biztatom őket. Meg se moccannak, csak komoly
arccal megrázzák a fejüket. – Jó, akkor együtt megyünk. – A kisebbik
lány felé nyújtom a kezemet. Elhátrál előlem, s beugrik a kisfiú mögé, aki
így szól hozzánk: – Mi nem mehetünk. – A nagyobb lány hozzáteszi: –
Félünk. – Aztán a három gyerek még jobban összebújik, és tágra nyílt
szemmel, riadtan bámulja a boltívet.
Elmagyarázom Simonnak, mi a helyzet. – Én akkor is átmegyek – jelen-
ti ki határozottan. – Ha nem jönnek, hát nem jönnek. Így is jó. – Abban a
pillanatban, amint belép a boltív alá, a gyerekek sikoltozva sarkon for-
dulnak, és szélsebesen elszáguldanak. – Hát ezeknek meg mi bajuk? –
kérdezi Simon. Hangját visszaveri az alagút lekerekített bejárata.
– Nem tudom – felelem, s addig nézek a gyerekek után, amíg el nem
tűnnek a szemem elől a hegy mögött. – Talán megtiltották nekik, hogy
idegenekkel szóba álljanak.
– Gyere már! – kiáltja Simon. – Mire vársz?
Föltekintek a hegygerincen végighúzódó falakra. A faluban látható vá-
lyogfalakkal ellentétben ezeket hatalmas kockakövekből építették. Elkép-
zelem, ahogy a hajdani munkások fölcipelték ide, és egymásra rakták
őket. Vajon hányan haltak bele az erőlködésbe? Lehet, hogy belőlük is
habarcsot csináltak, éppúgy, mint a Nagy Falat építők holttestéből? De
miért áll itt az a fal egyáltalán? Talán ezt is a hadurak és mongol hódítók
idejében húzták fel, hogy megvédelmezze a falvakat? Lüktet a nyaki ve-
rőerem, és kóvályog a fejem, ahogy belépek a boltív alá. Az alagút köze-
pén megtorpanok, tenyeremmel a falat tapogatom. Az átjáró körülbelül
másfél méter hosszú és ugyanilyen magas. Olyan, mint valami sírbolt.
Lelki szemeim előtt hirtelen megjelennek egy kísértetsereg katonái, akik
arra várnak, hogy előbukkanjuk a túloldalon.
Ám helyettük csak egy kis sík völgyet látok. Az egyik fele eső áztatta
legelő, a másik parcellákra osztott mező, s a kettő között, pontosan közé-
pen, barna szalagként húzódik az ösvény, amelyen haladunk. A völgyet
jobbról is, balról is tucatnyi vekni alakú hegy szegélyezi, de mindegyik
jóval alacsonyabb az előttünk égnek meredő két hatalmas csúcsnál. A táj
akár egy romantikus pásztorjáték tökéletes díszlete is lehetne – ha ki tud-
nám verni a fejemből a három kisgyerek rémült arcát. Simon már lefelé
üget a hegyoldalon.
– Nem gondolod, hogy tilosban járunk? – szólok utána. – Szerintem ez
magánterület.
Visszanéz rám. – Magánterület, Kínában? Viccelsz, Olivia? Ha nem
tudnád, ez kommunista ország, és nem véletlenül nevezik így. Nyugodj
meg, közterületen vagyunk.
– Nem hiszem, hogy még ma is ez a helyzet. Most már bárkinek lehet
saját háza, sőt saját üzlete is.
– Ugyan, ne izgasd magad! Ha netán tilosban járunk, nem fognak lelő-
ni minket. Legfeljebb felszólítanak, hogy menjünk innen, és mi szépen el-
megyünk. Gyere! Látni akarom, mi van a következő völgyben.
Követem Simont, de változatlanul a dühös gazdára várok, aki kapát ra-
gadva ront nekünk. A buján zöldellő legelőn és a mezőkön azonban egy
lelket se látok. Ma nincs munkanap? Miért nem dolgozik senki a földe-
ken? És ha nem azért állnak ott azok a magas kőfalak, hogy távol tartsák
a betolakodókat, akkor minek építették őket? És miért van itt ilyen halá-
los csend? Életnek semmi jele, még egy madár se csipog. – Simon – szóla-
lok meg újra –, te nem érzed úgy, mintha…
– De igen. Mintha egy angol majorságba csöppentünk volna. Pontosan
olyan, mint a Howards End egyik jelenete. Bámulatos, ugye?
Egy óra alatt átvágunk a völgyön, és már fölfelé kapaszkodunk a kö-
vetkező hegyoldalon. Ez meredekebb és sziklásabb, mint az előző volt.
Az ösvény göröngyös, hepehupás csapássá szűkül. Már látom a falat
meg a második boltíves átjárót a fejünk fölött. A mészkőcsúcsok a tenger-
ből kiemelkedő éles korallszirtekre emlékeztetnek. Az égen sötéten go-
molygó felhők takarják el a napot, és hirtelen lehűl a levegő. – Talán ideje
lenne visszafordulnunk – javasolom. – Úgy látszik, esni fog.
– Előbb nézzük meg, mi van odafönt. – Simon válaszra sem várva elin-
dul fölfelé a kanyargós ösvényen. Miközben utána mászom, Kuan meséje
jut eszembe a misszionáriusokról, akiket a falubeliek szerint haramiák
gyilkoltak meg. Arra gondolok, hogy némi igazság is lehet ebben a ha-
zugságban. Mielőtt elindultunk a kujlini hotelból – mikor is volt ez? csak
tegnap? –, fölkaptam az angol nyelvű napilap, a The China Daily egyik
példányát. A címlapsztori arról szólt, hogy főleg a turisták által sűrűn lá-
togatott városokban, például Kujlinban, rohamosan növekszik a példátla-
nul súlyos, erőszakos bűncselekmények száma. Az egyik, mindössze két-
százhetvenhárom lelket számláló faluban pár napja öt férfit végeztek ki;
egyet nemi erőszakért, kettőt rablásért, kettőt pedig gyilkosságért, s a tet-
tesek mindezt a szörnyűséget az elmúlt év folyamán követték el. Öt erő-
szakos bűncselekmény, öt kivégzés – egyetlen apró faluban! Ez aztán a
villámgyors igazságszolgáltatás: vádemelés, halálos ítélet, kivégzőosztag,
bumm! A riport arról is beszámolt, hogy a bűnözés elharapózását „az el-
fajzott nyugati eszmék és az importált kultúrmocsok” terjedése okozza.
Az egyik huligán a kivégzése előtt beismerte, hogy akkor tért rossz útra,
amikor megnézett egy illegálisan Kínába csempészett amerikai akciófil-
met, ám eskü alatt ártatlannak vallotta magát a gyilkosságokban. Azt
mondta, a japán turistákat hegyvidéki haramiák ölték meg, s ő csupán
abban bűnös, hogy megvette a halott asszony Seiko karóráját. Az újság-
cikket felidézve számba veszem, mit rabolhatnának el tőlünk, ha megtá-
madnának. Én olcsó, műanyag Casio karórát hordok – bár sosem lehet
tudni, hogy a hegyvidéki haramiák foga nem éppen egy ilyen digitális
órára fáj-e, hiszen még alig körömnyi, miniatűr számológép is van benne.
Hála istennek, az útlevelemet Nagyma házában hagytam. Úgy hallottam,
az útlevelek a feketepiacon darabonként ötezer amerikai dollárt érnek, és
ennyiért a tolvajok akár ölni is képesek.
– Hol az útleveled? – kérdezem Simontól.
– Itt, ni – feleli, s az övtáskájára csap. – Mi az, talán azt hiszed, határ-
őrökbe botlunk?
– Jaj, Simon, a francba! Nem volna szabad magadnál hordanod az útle-
veledet!
– Miért?
Mielőtt válaszolhatnék neki, megzizzennek a bokrok ágai, majd olyan
hangokat hallok, mintha állatok patái kopognának a köveken. Lelki sze-
meimmel szinte már látom is a lóháton közelgő haramiákat. Simon to-
vábbmegy. – Simon! Gyere vissza!
– Egy pillanat, máris jövök! – szól hátra a válla fölött, majd a következő
kanyarban eltűnik a szemem elől.
Hirtelen felkiált. – Hé! Mi a fene ez? Várj… hé, várj! – Visszafelé szá-
guld az ösvényen, s torkaszakadtából ordítja: – Félre! Félre az útból, Oli-
via! –, aztán teljes erővel úgy belém rohan, hogy elakad a lélegzetem, és
elesem. Miközben a földön fekszem, a lelkem kilép a testemből, mintha
önálló életet élne. Különös, milyen tiszta a tudatom, és milyen nyugodt
vagyok. Az érzékszerveim is élesebbek. A sípcsontomon nőtt púpot meg
a térdkalácsomon kidagadó eret vizsgálgatom. Nem fáj. Nem fáj! Tudom,
hogy ez a közelgő halál jele. Semmi kétségem felőle, mégsem félek. A ha-
lálról szóló ismeretterjesztő könyvekben olvastam, hogy az ember tudja
az ilyesmit, bár képtelen megmagyarázni, honnan. Ólomlábon jár az idő.
Igen, ez az a bizonyos utolsó másodperc, amikor a haldokló előtt lepereg
az egész élete. Meglep, milyen hosszú ez az egyetlen másodperc. Úgy lát-
szik, korlátlan időmennyiség áll rendelkezésemre, hogy összegezzem
mindazt, ami fontos volt az életemben – nevetés, váratlan örömök, Si-
mon… igen, még Simon is. És persze szerelem, megbocsátás meg ez a
gyógyító, megnyugtató belső béke, az a tudat, hogy nem hagyok magam
után semmiféle éles ellentétet, és különösebb megbánnivalóm sincs. Föl-
nevetek: Hála istennek, tiszta fehérneműt vettem föl, bár Kínában a ku-
tya se törődik vele. Hála istennek, Simon mellettem van, nem kell egye-
dül lennem ebben a szörnyű, de mégis csodálatos pillanatban. És hála is-
tennek, később is mellettem lesz – már amennyiben létezik a mennyor-
szág, a Jin világ vagy bármi, odaát. És ha tényleg létezik, mi lesz… mi
lesz, ha Elzát is ott találjuk? Vajon Simon egyenesen az ő angyalkarjába
repül? A gondolataim már korántsem olyan tiszták, világosak és nyugod-
tak, mint az előbb voltak. A másodpercek ismét a szokásos hétköznapi
tempóban ketyegnek. Hirtelen talpra ugrom. A rosseb egye meg ezt az
egész marhaságot, hőbörgök magamban dühösen.
Ekkor jelennek meg leendő gyilkosaink, egy tehén meg a borja, és ami-
kor felsikoltok, úgy megijednek tőlem, hogy hátrahőkölve, a sarat jól föl-
csapva megtorpannak előttem.
– Mi bajod? – kérdezi Simon. Ha végzetes volna, hogy az ember a saját
ostobasága miatt ilyen megalázó helyzetbe kerül, én már nem lennék az
élők sorában. Az iménti felemelő spirituális élményem ezek szerint kész
röhej volt, idétlen vicc az én rovásomra – és még csak nem is röhöghetek
rajta. Hogy lehettem ilyen hülye? Soha többé nem bízhatom sem az intuí-
cióimban, sem a józan ítélőképességemben. Most már tudom, mit érez-
nek a skizofréniások, akik a káoszban próbálják megtalálni a rendet, s eh-
hez valami fejtetőre állított logikát eszelnek ki, hogy így tartsák össze
mindazt, ami egyébként még inkább széthullana.
A tehén meg a borja elüget, de amint visszatérünk az ösvényre, öles
léptekkel egy fiatalember jön szembe furkósbottal a kezében. Szürke pu-
lóvert, fehér inget, vadonatúj farmert és márkás, hófehér edzőcipőt visel.
– Biztosan ő a tehénpásztor – mondja Simon.
Most már óvatos vagyok, nem bocsátkozom feltételezésekbe, a saját
szememnek se hiszek. – Honnan tudhatnánk? Ezzel az erővel akár hara-
mia is lehet.
Félrehúzódunk a fiatalember útjából, hogy elmehessen mellettünk, de
amikor odaér hozzánk, lecövekel előttünk. Arra számítok, hogy kérdezni
fog tőlünk valamit, ő azonban egy árva szót se szól. Komoly arccal, für-
késző, sőt már-már kritikus pillantással méreget bennünket.
– Ni hau! – üdvözli Simon, és integet is neki, bár a fickó egylépésnyire
sincs tőle.
A fiatalember még mindig hallgat. Föl-le cikázik a szeme. Kínaiul kez-
dek locsogni. – Azok a maga tehenei? Halálra rémítettek! Még sikoltot-
tam is, talán hallotta… A férjem meg én amerikaiak vagyunk, San Fran-
ciscóban élünk. Járt már ott? Igen? Nem?… A nővérem nagynénjéhez jöt-
tünk látogatóba, Csangmianba. Li Bin-binnek hívják.
Semmi válasz.
– Ismeri Li Bin-bint? Képzelje, meghalt szegény! Még tegnap, mielőtt
találkozhattunk volna vele. Borzasztóan sajnáljuk. Úgyhogy most el
kell… – Olyan ideges vagyok, hogy nem jut eszembe kínaiul a „temet-
nünk” szó, ezért így folytatom: – El kell búcsúznunk tőle, már úgy értem,
örökre. – Zavartan nevetek, szégyellem, hogy ilyen rosszul beszélek kína-
iul, ráadásul förtelmes amerikai akcentussal.
A fiatal férfi egyenesen a szemembe néz. Oké, öcskös, játsszunk, ha
akarod, nézzünk farkasszemet, részemről semmi akadálya, mondom ma-
gamban, de csak tíz másodpercig bírom, aztán lehajtom a fejemet.
– Mi van ezzel a pasassal? – kérdezi Simon. Vállat vonok. A tehénpász-
tor csöppet sem hasonlít azokhoz a kérges kezű, házilag nyírt üstökű
csangmiani parasztemberekhez, akiket eddig láttunk. Ő jól ápolt, a kör-
me is tiszta. És arrogánsan értelmesnek látszik. San Franciscóban minden
további nélkül továbbképzős egyetemi hallgatónak, sőt tanárnak vagy
amolyan depressziós költő-aktivistának nézném. Itt azonban csak tehén-
pásztor, méghozzá olyan tehénpásztor, aki, számomra rejtélyes okokból,
ellenszenvesnek talál bennünket. Ezért próbálom megnyerni a tetszését,
ezért igyekszem mosolyra késztetni. No meg azért, hogy megnyugtassam
magam: nem vagyok olyan nevetséges, ahogy érzem.
– Sétálni indultunk – folytatom mandarin nyelven. – Körülnézünk a
környéken. Nagyon szép ez a vidék. Szeretnénk látni, mi van ott, a he-
gyek között. – A boltíves átjáróra mutatok, ha a fickó netán nem értené,
miről beszélek.
Ő föltekint a magasba, aztán komor képpel újra hozzánk fordul. Simon
rámosolyog, majd felém hajolva a fülembe súgja: – Nyilvánvalóan nem
érti, mit magyarázol neki. Gyere, hagyjuk a fenébe!
Én azonban nem tágítok. – Átmehetünk a túloldalra? – kérdezem a te-
hénpásztortól. – Vagy előbb engedélyt kell kérnünk valakitől? Mondja,
biztonságos ez az út? Mit tanácsol? – Miközben mindezt elhadarom, azon
tűnődöm, vajon milyen érzés lehet azzal a tudattal élni, hogy hiába van
meg a magadhoz való eszed, reményed sincs az önmegvalósításra, mert a
csangmiani legelő határt szab a vágyaidnak. Lehet, hogy ez a fiatalember
irigyel bennünket.
Mintha a gondolataimban olvasna, gúnyosan elmosolyodik. – Seggfe-
jek – közli kifogástalan angolsággal és tökéletes kiejtéssel, majd sarkon
fordul, s leballag az ösvényen. Utánabámulunk. Másodpercekig szóhoz
sem jutunk a döbbenettől.
Simon elindul. – Furcsán viselkedett a srác. Mit mondtál neki?
– Nem mondtam semmit!
– Nehogy félreértsd, én semmiért sem hibáztatlak, csak kíváncsi va-
gyok, mit mondtál neki.
– Mindössze annyit, hogy sétálunk egyet a környéken. Oké? És meg-
kérdeztem, nem kell-e engedélyt kérnünk hozzá.
Újra fölkapaszkodunk a hegyoldalba. Már nem fogjuk egymás kezét. A
két különös találkozás, előbb a gyerekekkel, aztán a tehénpásztorral, el-
vette a kedvünket a romantikázástól. Megpróbálom elhessegetni a kelle-
metlen élményeket, de továbbra is az agyamban motoszkálnak, mert nem
tudom kibogozni az értelmüket, és nyugtalanítanak. Ez intő jel, napnál
világosabb. Éppolyan, mint amikor elviselhetetlen bűzt szimatol az em-
ber, és tudja, hogy a közelében korhad, rothad, pusztul valami.
Simon a derekamra teszi a kezét. – Mi bajod?
– Semmi – felelem, de szeretném megosztani vele az aggályaimat, hogy
legalább a félelmeink összhangban legyenek, ha már a reményeink nem
lehetnek. Megállok. – Tudom, hogy hülyén hangzik, de… épp azon gon-
dolkoztam, vajon nem kéne-e baljós jelnek tekintenünk ezt a két esetet.
 – Miféle két esetet?
– A gyerekek azt mondták, ne menjünk oda…
– Csak azt mondták, hogy ők nem mehetnek. Óriási különbség!
– És az a fickó az előbb! Olyan kárörvendően vigyorgott, mintha tudná,
hogy baj lesz belőle, ha átmegyünk a következő völgybe, de esze ágában
sincs figyelmeztetni bennünket.
– Nem is vigyorgott kárörvendően. Csak nevetett. Már te is úgy visel-
kedsz, mint Kuan. Összekapcsolsz két egyszerű véletlent, és babonát fab-
rikálsz belőlük.
Dühösen felcsattanok. – Te kérdezted meg, mi bajom, én pedig meg-
mondtam! Nem muszáj mindenbe belekötnöd, pusztán azért, hogy kine-
vethess, és gúnyolódhass rajtam!
– Hé, hé, Olivia, csillapodj! Ne haragudj… Én csak meg akartalak
nyugtatni. Visszaforduljunk? Tényleg ennyire idegesít a dolog?
– Úristen, hogy utálom, ha ezt vágod a fejemhez!
– Micsodát? Mit követtem el már megint?
– Azt mondtad, ennyire idegesít – felelem ingerülten. – Kizárólag nőkre
és vinnyogó kiskutyára szoktál ilyen lekezelő megjegyzést tenni. Én nem
vagyok ideges!
– Nem úgy gondoltam.
– Érdekes, ha férfiakról van szó, sosem használsz ilyen jelzőket.
– Oké, igazad van, jogos a vád, beismerem a bűnömet. Te nem ideges
vagy, hanem hisztizel! Így már megfelel? – Simon rám mosolyog. – Nyu-
gi, Olivia! Próbálj lazítani. Mi a baj?
– Én csak… szóval… aggódom. Aggaszt, hogy talán tilosban járunk, és
nem szeretném, ha undok, beképzelt amerikaiaknak néznének bennün-
ket, akik azt hiszik, nekik mindent szabad.
Simon átölel. – Tudod mit? Már majdnem fönt vagyunk a csúcson.
Gyorsan körülnézünk, aztán visszamegyünk. Ha belebotlunk valakibe,
elnézést kérünk, és rögtön lelépünk. Persze, ha tényleg ennyire idegesít…
illetve aggaszt…
– Azonnal hagyd abba! – Jól meglököm Simont, hogy megadjam neki a
kezdősebességet. – Eredj előre! Majd utolérlek.
Vállat von, és öles léptekkel továbbindul az ösvényen. Egy pillanatig
mozdulatlanul állok, s úgy szidom magam, mint a bokrot, amiért nem
tudtam kinyögni, mi bajom valójában. Ugyanakkor bosszant, hogy Si-
mon nem érzi, mit akarok. Miért kell mindent a szájába rágnom, mintha
követelőznék? Hogy én legyek a kibírhatatlan, utálatos dög, akinek sem-
mi se jó, ő meg a derék, béketűrő fickó, aki kénytelen elviselni a piszkáló-
dásomat?
Amikor fölérek a hegytetőre, Simon már a második boltív alatt ballag.
Ez az átjáró pontosan olyan, mint az előző, csak talán még régebbinek,
még viharvertebbnek látszik.
A fal egy része beomlott, de nem úgy hat, mintha fokozatosan, az el-
múlt évszázadok folyamán dőlt volna össze. Inkább ágyúgolyó vagy fal-
törő kos tehetett kárt benne.
– Olivia! Gyere gyorsan! – hív a túloldalról Simon. – Ez fantasztikus!
Nem fogsz hinni a szemednek!
Átszaladok a boltíves átjáró alatt, és lenézek a tájra. A tündérmesébe
illő látvány elvarázsol, ugyanakkor végigfut tőle a hátamon a hideg.
Csak a rémálmaimban láttam ilyet. Egyáltalán nem hasonlít ahhoz a nap-
sütötte sík völgyhöz, amelyen az előbb átvágtunk. Mély, keskeny szur-
dok tárul a szemem elé. A göröngyös, hepehupás talaj vetetlen ágyra em-
lékeztet. A sziklákat csupán imitt-amott borítja zöld mohaszőnyeg, amit
helyenként fényfoltok pettyeznek, máshol árnyékok tarkítanak, és az örö-
kös félhomály elmosódott, halvány színeiben pompázik.
Simon tágra nyílt szemmel, lázas izgalommal bámulja. – Hát nem gyö-
nyörű?
Helyenként embermagasságú kőhalmok emelkednek ki a földből. Úgy
néznek ki, mint a szobrok – egy egész megkövült hadsereg. De az is le-
het, hogy Lót sóbálvánnyá vált felesége történetének kínai változatát lá-
tom, az emberi gyarlóság oszlopait, mindazok megkövesedett maradvá-
nyait, akik beléptek erre a tiltott területre, és vissza mertek nézni.
Simon a szemközti sziklafalra mutat. – Nézd azokat a barlangokat!
Több száz is lehet!
A szurdok aljától a csúcsokig rések, repedések, hasadékok, barlangok
tátonganak a hegyoldalban, mintha ragya verte volna ki. Egy hatalmas
kőkorszaki hullaház polcaira emlékeztetnek, ahová az ősök betolták a
tepsiket.
– Ez egyszerűen hihetetlen! – kiált fel Simon. Tudom, hogy Kuan bar-
langjára gondol. Lefelé indul egy keskeny csapáson, a sziklás talaj besüp-
ped a talpa alatt.
– Fáradt vagyok, Simon. Megfájdult a lábam.
Megfordul. – Akkor várj meg itt. Csak körülnézek egy kicsit. Öt perc
múlva itt vagyok, aztán együtt visszamegyünk. Oké?
– De tényleg ne maradj tovább öt percnél! És nehogy bemenj valame-
lyik barlangba! – Nem is válaszol, még lejjebb ereszkedik. Nem értem,
miért nem érzékeli a veszélyt. Meg sem fordul a fejében, hogy baja eshet!
Valószínűleg ennek is a férfiak és nők közötti biológiai különbség az oka.
A nők érzékenysége, humanitása, veszélyérzete a magasabb rendű, fejlet-
tebb agyfunkcióknak köszönhető, a férfiak azonban mindig a primitívebb
agyfunkcióikra hagyatkoznak. Ha itt a szikla az orrod előtt, eredj, és
nézd meg. Ha veszélyt szimatolsz, derítsd ki az okát. Ha rájöttél, gyújts
rá egy szivarra. Utálom, hogy Simon ilyen meggondolatlan, és mégis, be
kell vallanom, rám is átragad ez a kisfiús kalandvágya, ahogy fütyül a
veszélyre. Csak az a fontos neki, amire kíváncsi, semmi más érdekli. Hir-
telen eszembe jut, hogy ezt a férfitípust szokták szexisnek nevezni: az
ilyen fickók hódítják meg a Himaláját, ők csónakáznak az aligátoroktól
hemzsegő őserdei folyókon. Nem mintha bátornak tartanám őket. Szerin-
tem inkább őrülten vakmerőek, dühítően kiszámíthatatlanok, észveszej-
tően megbízhatatlanok. De a szökőárhoz és a meteorokhoz hasonlóan ők
teszik izgalmassá az életet, ami nélkülük olyan szabályos lenne, mint az
óraműpontossággal érkező dagály, s olyan szokványos, ahogy a nappa-
lok és az éjszakák követik egymást.
Az órámra nézek. Lassan múlnak a pecek. Egy. Kettő. Három. Négy.
Öt. Aztán tíz, tizenöt, húsz. Hol a pokolban van Simon? Akkor láttam
utoljára, amikor az egyik kőhalom vagy mi az ördög felé igyekezett, de
egyszer csak eltűnt egy bokor mögött, és fogalmam sincs, hogy onnan
merre mehetett. Esőcsepp hullik az arcomra, majd a sportdzsekimre is. A
következő pillanatban már zuhog. – Simon! – ordítom, ahogy a torkomon
kifér. – Simon! – Hiába várom a visszhangot, kiáltásomat elnyeli a ziva-
tar. Beugrom a boltíves átjáró alá. Most már dézsából öntik, nem látok át
az esőfüggönyön. Fémes szag terjeng a levegőben, a víz kimossa a szik-
lákból az érceket, az ásványi anyagokat. A csúcsok meg a hegyoldalak
sötéten csillognak, kis patakokban folyik le rajtuk az eső, és a mélybe löki
a meglazult szikladarabokat. Épp az előbb gondoltam a szökőárra! Mi
lesz, ha ez is az? Átkozódva szidom Simont, amiért halálra kell aggód-
nom magam miatta. De az aggodalmat a következő pillanatban páni féle-
lem váltja fel. El kell hagynom a menedéket, és meg kell keresnem Si-
mont! A fejemre húzom a kapucnimat, kilépek a szakadó esőbe, és a lejtő
felé caplatok.
Arra számítok, hogy önzetlen, emberbarátságból fakadó bátorság kerít
hatalmába, és megmutatja a lefelé vezető utat, de amikor előrehajolva be-
lenézek a sötét szurdokba, a rám törő rettegés belopózik az ereimbe, és
megbénítja a lábamat. Összeszorul a torkom, fennhangon fohászkodom:
– Édes Istenem, drága Buddha vagy bárki az égben, könyörgök, hallgass
meg! Vezesd őt vissza, de most rögtön, mert már nem bírom tovább! Ve-
zesd őt vissza hozzám, és ígérem…
Ekkor megpillantom Simon arcát. Csuromvizes a haja, a tolldzsekije
meg a farmerja. Futva, lihegve közeledik felém, mint a kutya, ami az el-
dobott labdáját hozza vissza, s tovább akar játszani. Gyorsan hálát adok
Istennek, de a hála egy másodperc alatt elillan a szívemből, és iszonyú
dühbe gurulok.
Berohanunk a boltív alá. Simon kibújik a dzsekijéből, kicsavarja az ujjá-
ból a vizet. Kisebb árvíznek is beillő tócsa keletkezik a lábánál. – Nem
mondanád meg, hogy most mit csináljunk? – támadok rá mérgesen.
– Dehogynem. Melengessük egymást! – feleli vacogó foggal. Az alagút
falához támaszkodik, majd magához húz. A hátam a mellkasához simul,
ő körém fonja a karját, a keze jéghideg. – Nyugi, Olivia. Lazíts – dünnyö-
gi a fülembe, és lassan, gyöngéden ringatni kezd. – Ez az. Így már sokkal
jobb.
Megpróbálom fölidézni a reggeli szeretkezésünket, a váratlan boldog-
ságot, a mindkettőnkből feltörő érzelmeket. De egész testemben – az ál-
lamban, a mellemben, a homlokomban – megfeszülnek és görcsbe rán-
dulnak az izomkötegek. Mintha a szabadságomban korlátoznának, és
minden erőmet összeszedve fékeznem kéne magam. Hogyan tudnék így
lazítani? Hogyan tudnám elfelejteni mindazt, ami történt? Hiszen ehhez
teljes bizalom kell!
És ekkor hirtelen eszembe jut valami. Nem hagy nyugodni a gondolat,
képtelen vagyok elhessegetni. Vajon Simon lefeküdt más nőkkel, mióta
különváltunk? Naná, hogy lefeküdt! Két-három napnál többet nem bír ki
szex nélkül, tapasztalatból tudom. Egyszer – néhány évvel ezelőtt – idét-
len kérdőívet találtunk egy képes újságban. Blőd címe volt, A kedvesed bel-
ső szexuális élete, vagy ilyesmi, már nem emlékszem pontosan. Fölolvas-
tam Simonnak az első kérdést: – „Milyen gyakran maszturbál a kedve-
sed?” – Gondolatban már be is ikszeltem az első választ: „soha vagy na-
gyon ritkán”, amikor Simon megszólalt: – Hetenként háromszor-négy-
szer. Attól függ.
– Hogyhogy attól függ? – csattantam fel. – Mitől? Hogy süt-e éppen a
nap?
– Az unalomtól vagy bármi mástól – felelte ő, bennem pedig megállt az
ütő. Micsoda? Hetenként kétszer velem unalmas neki?
És most azon tűnődöm, vajon a szakításunk óta hány nő untathatta Si-
mont.
A nyakamat masszírozza. – Úristen, milyen görcsös és merev! Főleg itt,
ezen a ponton. Érzed?
– Figyelj csak, Simon… ma reggel… tudod…
– Hmm. Szép volt, ugye?
– Igen, de nem gondolod, hogy óvszert kellett volna használnod? – Ab-
ban reménykedem, hogy azonnal rávágja: „Ugyan minek? Te is tudod,
hogy csak vaktában lövöldözöm, nem lehet baj belőle.” Ő azonban
visszafojtott lélegzettel hallgat, a nyakamon mozdulatlanná dermednek
az ujjai. Aztán gyorsan végigsimítja a karomat.
– Hmm. Alighanem igen. Teljesen megfeledkeztem róla.
Szorosan lehunyom a szememet. Igyekszem egyenletesen lélegezni.
Meg fogom kérdezni tőle. De bármit válaszoljon is, kibírom. Végered-
ményben én sem vonultam kolostorba. Lefeküdtem azzal a nyavalyás
marketingmenedzserrel, Rick volt a neve – illetve inkább csak tapiztuk
egymást, és végül nem kellett az éjjeliszekrényre kikészített gumi, mert
„a nagy lompos”, ahogy partnerem saját lekonyult farkát becézte, várat-
lan fordulattal sztrájkba lépett, pedig ilyesmi állítólag még soha, egyet-
lenegyszer sem fordult elő vele. Én persze szörnyen megalázónak érez-
tem a helyzetet, különösen azok után, hogy jól időzített sóhajokkal és
borzongásokkal jeleztem, mennyire begerjedtem.
Simon szája szinte súrolja a fülemet. Szuszogása a tengeri kagylókból
hallatszó, susogó hangokra emlékeztet. Olyan, mint egy emlék, ami a spi-
rál fogságába esett, és soha többé nem tud kiszabadulni belőle.
– Te, Simon, az óvszerről jut eszembe… ezzel azt akarod mondani,
hogy lefeküdtél valakivel?
Elakad a lélegzete. Elkapja a fülem mellől a fejét, és fölemeli. – Hát…
szóval… ha megtettem is, már rég elfelejtettem. – Magához szorít. – A
többi nő különben sem számít. Csak te – dünnyögi, s megsimogatja a ha-
jamat.
– A többi nő? Hát hányan voltak?
– Ö… nem is tudom. A fene se emlékszik rá.
– Tízen? Tizenketten?
Simon fölnevet. – Jaj, ne hülyéskedj!
– Hárman? Négyen? – faggatom tovább.
Hallgat egy sort. Én se szólok egy szót sem. Végül nagyot fúj, megmoz-
dul, a másik lábára nehezedik. – Hmm. Ez körülbelül stimmel.
– Melyik? A három vagy a négy?
– Hagyjuk ezt a témát, Olivia. Csak kiborulsz miatta.
Elhúzódom tőle. – Késő, már kiborultam! Szóval négy nővel feküdtél le
közben, és ma reggel arra sem voltál képes, hogy magadra húzd azt a ro-
hadt gumit! – Átmegyek a boltíves átjáró túloldalára, onnan meredek rá
vasvillaszemekkel.
– Csak hárommal – motyogja a cipője orrát tanulmányozva. – És na-
gyon vigyáztam. Semmit nem szedtem össze tőlük. Minden alkalommal
óvszert használtam.
– Úgy! Minden alkalommal! És hány dobozzal fogyasztottál, ha szabad
érdeklődnöm? Igazán szép tőled, hogy gondoltál rám. Díjazom a figyel-
mességedet.
– Ugyan, Olivia! Hagyd már abba.
– Kik voltak azok? Ismerem őket? Halljam! Ne kímélj! – Hirtelen
eszembe jut egy tyúk, akit mélységesen megvetek. Veronát, a szabadúszó
illusztrátort tavaly vettük fel, ő készítette a rajzokat az egyik reklámfüze-
tünkhöz. Semmije nem volt valódi: se a neve, se a szempillája, se a kör-
me, se a melle. Magamban csak műnőnek csúfoltam. Amikor megemlítet-
tem Simonnak, hogy ennek a csajnak túl szimmetrikus a melle, biztosan
szilikon van benne, ő csak nevetett, és közölte: – Pedig éppolyan ruga-
nyos, mint az igazi. – Persze rögtön megkérdeztem, honnan tudja, s erre
azt felelte, hogy miközben együtt nézegették a terveket, Verona áthajolt a
válla fölött, és a hátához nyomta a dudáit. – Miért nem szóltál rá? – for-
tyantam fel mérgesen, de Simon azt mondta, ezzel csak jelezte volna,
hogy tudja, Verona ki akar kezdeni vele, így aztán jobbnak látta úgy ten-
ni, mintha észre se venné, mert nem akart semmit tőle.
– Verona volt az egyik? – szegezem neki most a kérdést, és szorosan
összefonom a karomat, hogy ne remegjek annyira. Simon kissé kinyitja a
száját, aztán újra becsukja. Olyan képet vág, mint aki beletörődött a sor-
sába. – Ágyba bújtál vele, ugye? Megkefélted azt az ócska ribancot!
– Ezt nem én mondtam.
Most már őrjöngök dühömben. – Na, akkor mesélj! Valódiak azok a ru-
ganyos dudái vagy nem?
– Jaj, Olivia, ne lovagolj már ezen! Miért olyan fontos ez neked? Nem
volna szabad így felfújnod a dolgot, hiszen az égvilágon semmit nem je-
lent.
– Dehogynem! Azt jelenti, hogy eszed ágában sem volt visszajönni
hozzám! Azt jelenti, hogy nem bízhatom benned. Egyébként sosem bíz-
tam. Képtelen voltam rá! – Úgy tombolok, mint az őrült, valósággal ful-
doklom, és muszáj magammal rántanom Simont is. – Soha nem voltam
fontos neked! Csak áltattam és becsaptam magam, amikor elhittem, hogy
az vagyok. Kuan viszont téged csapott be azzal az ostoba szellemidézés-
sel! Igen! Trükk volt az egész! Emlékszel még, mit mondott Elza? Hogy el
kell őt felejtened, és új életet kell kezdened. És tudod, mi az igazság? Ezt
a hülyeséget Kuan találta ki! Hazudott neked! Mert megkértem rá, hogy
verjen át!
Simon halkan fölnevet. – Úgy látszik, teljesen bediliztél, Olivia. Te
tényleg azt hiszed, hogy bevettem azt a sok marhaságot? Jesszusom, én
meg abban a tévhitben éltem, hogy mindketten csak azért teszünk úgy,
mintha bedőlnénk, hogy Kuannak jó napja legyen.
– Hát persze – zokogom –, remekül szórakoztunk, halálra röhögtük
magunkat, ugye? Csakhogy ez nem vicc volt, Simon, mert Elza igenis
megjelent Kuan szobájában! Esküszöm! A saját szememmel láttam. És tu-
dod, mit mondott? Nem azt, hogy felejtsd el őt. Egy frászt! Azért könyör-
gött, hogy engem felejts el, és várj rá…
Simon a fejéhez kap. – Te sosem adod fel, ugye?
– Én? Te nem adod fel! Te nem bírsz lemondani róla!
Simon szeme résnyire szűkül. – Akarod tudni, mi a te igazi bajod? Az,
hogy egy fikarcnyi önbizalmad sincs, és mindenért Elzát hibáztatod. Ál-
landóan ő a bűnbak! Mindig is túl nagy ügyet csináltál belőle. Az én éle-
temben soha nem játszott olyan fontos szerepet, mint a tiédben. Nem is
ismerted, mégis rávetíted az összes önmagaddal kapcsolatos kételye-
det…
Befogom a fülemet, s miközben Simon megállás nélkül zúdítja rám
ezeket a pszeudoanalitikus ökörségeket, én azon töröm a fejem, milyen
fegyverrel teríthetném le, miféle revolverből lőhetném bele az utolsó,
végzetes golyót a szíve közepébe. Hirtelen eszembe jut, hogy annak ide-
jén titokban elolvastam Elza néhány levelét, amelyekből megtudtam, ho-
gyan becézte Simont, és miféle ifjonti ígéreteket tettek egymásnak. Si-
monhoz fordulok. – Szóval szerinted bediliztem? Lehet, mert most is lá-
tom őt! Igen, Elzát! Itt áll előtted. Épp ebben a pillanatban kérdezte tőled:
„Vajon hogy érted azt, Nyuszimuszi, hogy nem játszottam olyan fontos
szerepet az életedben?” – Simonnak leesik az álla. Ráteszek még egy la-
páttal. – És azt is mondta: „Várnod kellett volna rám, hogy együtt ültes-
sük el azokat a facsemetéket, minden évben egyet, ahogy megfogadtuk.”
Simon megpróbálja befogni a számat. Hátraugrom.
– Hát nem érted? – jajdulok fel kínomban. – Elza itt van! A fejedben.
Meg a szívedben! Állandóan itt van, most is, ezen a rohadt, szar helyen,
az istenverte baljós jeleivel együtt, és folyton azt hajtogatja, hogy a mi há-
zasságunk kudarcra van ítélve, a sorsunk meg van pecsételve!
Simon mélyen megrendül. Még sosem láttam ilyen szomorúnak az ar-
cát. Megrémülök. Egész testében remeg. Vízcseppek csurognak le az ar-
cán. Vajon az eső folyik rajta? Vagy a könnyei potyognak? Nem tudom
eldönteni.
– Miért csinálod ezt velem? – üvölti fájdalmában.
Sarkon fordulok, és kirohanok a boltív alól a zuhogó esőbe. Átszágul-
dok a völgyön. Zihálva kapkodom a levegőt, szándékosan erőltetem meg
magam, hátha megszakad a szívem. Mire Nagyma házához érek, eláll az
eső. Bebotorkálok az udvarra. Kuan fürkésző pillantással néz rám, mint-
ha mindent tudna.
– Jaj, kishúgom! – sóhajt fel. – Miért sírsz, Libbi-a?
 20
A SZOBROK VÖLGYE

Simon még mindig nem jött vissza. Az órámra nézek. Egy óra telt el.
Nyilván magában dúl-fúl odakint. Sebaj, fagyjon csak be a feneke, megér-
demli! Elvégre még dél sincs, majd előkerül. Előveszek egy könyvet, és
bebújok az ágyba. A kínai utunkat ezzel megette a fene, kész csődtömeg,
Simonnak ezek után haza kell mennie. Ez a legkézenfekvőbb megoldás,
hiszen egyrészt nem beszél kínaiul, másrészt ez Kuan szülőfaluja, és ő az
én nővérem. Ami pedig az újságcikket illeti, mostantól kénytelen leszek
jegyzetelni, s otthon majd keresnem kell valakit, aki a meglévő anyagot
összefésüli, hogy elfogadható útirajz kerekedjen belőle.
Kuan bekiált, hogy kész az ebéd. Összeszedem magam s felkészülök,
hogy bátran szembenézzek a kínai inkvizícióval. Kívülről tudom a kérdé-
seket: „Hol van Simon? Ajaj, minek tinektek annyi veszekedni?” Kuan a
nagyszobában tüsténkedik, éppen a gőzölő tálat teszi az asztalra. – Látsz
te, Libbi-a? Szójababsajt, vegyes zöldség. Akarsz csinálni fénykép róla? –
Semmi étvágyam, nincs kedvem enni, fényképezni még kevésbé. Tu Lili
egy lábas rizzsel és három tányérral siet be a szobába. Nekilátunk, illetve
inkább csak ők vetik rá magukat mohón az ételre, s közben buzgón kriti-
zálják.
– Először nem elég sós – lamentál Kuan. – Most meg túl sós. – Vajon ez
valami burkolt célzás? Lehet, hogy Simonra és rám vonatkozik? Néhány
perc múlva hozzám fordul. – Ma korán reggel süt nagyon nap, most meg
jön vissza eső. – Talán a maga alamuszi módján így akar párhuzamot
vonni az időjárás meg a köztem és Simon közt történtek között? De az
ebéd végéig egyetlen szóval sem említi Simont, és Tu Lili se érdeklődik
utána. Inkább nagy hévvel pletykálni kezdenek. Kibeszélik a falubelieket,
megtárgyalják az elmúlt harminc év során kötött házasságokat, halálese-
teket, váratlan tragédiákat és örömteli eseményeket. Engem egyik téma
sem érdekel. Kifelé fülelek, várom, hogy megnyikorduljon, majd becsa-
pódjon a kapu, jelezve: Simon visszajött. De csak az eső egyhangú kopo-
gását hallom.
 Ebéd után Kuan közli, ő most Tu Lilivel bemegy a művelődési házba,
hogy meglátogassák Nagymát. Megkérdezi, nem akarok-e velük tartani.
Arra gondolok, hogy mi lesz, ha Simon közben visszaér a házba, és ke-
resni kezd, de nem talál sehol. Idegeskedni, aggódni, sőt talán őrjöngeni
fog. Egy frászt fog aggódni értem! Én aggódom érte! – Azt hiszem, én itt-
hon maradok – mondom Kuannak. – Rendbe kell hoznom a fotóscucco-
mat, és jegyzeteket kell írnom a kész képekhez.
– Oké. Vagy te készen, jössz utánunk később, meglátogatni Nagyma.
Utolsó alkalom, slussz. Holnap lesz temetés.
Amikor végre egyedül maradok, előszedem az összes filmtekercsemet,
s ellenőrzöm, nem tett-e kárt bennük ez az istenverte időjárás, ami olyan
nyirkos és hideg, a fene egye meg, hogy hiába húztam magamra négy ré-
teg ruhát, mégis borzongok, a lábujjaim pedig a szó szoros értelmében
jéggé dermedtek. Hogy lehettem ilyen hülye? Miért tartottam fontosabb-
nak a meleg holminál a büszkeségemet?
Mielőtt elindultunk Kínába, megbeszéltük Simonnal, mit hozzunk ma-
gunkkal. Én egy nagy bőröndöt meg egy jókora vászontáskát pakoltam
tele, s ehhez jött a fényképezőgépeimet és a filmeket tartalmazó bőrtasak.
Simon előbb kijelentette, hogy neki csak két sportszatyra van, semmi
több, majd szokásához híven piszkálni kezdett: – Előre megmondom,
hogy rám ne számíts, én aztán nem fogom cipelni a fölösleges kacatjai-
dat. – Persze rögtön visszavágtam: – A kutya se kért rá! – Ő sem maradt
adósom, nyomban megtorolta a sérelmet. – A kutya szerencsére nem is
kérne ilyesmire, te pedig nem kérni szoktál, hanem egyenesen elvárod,
hogy segítsek! – E csípős megjegyzés hallatán úgy döntöttem, akkor sem
engedném meg neki, hogy segítsen, ha térden állva könyörögne. Mint a pio-
nír, akinek valamennyi ökre elpusztult, s ráadásul magányosan kell át-
kelnie a kietlen prérin, alaposan szemügyre vettem a szükséges úti hol-
mikról készített listámat. Szilárdan elhatároztam, hogy addig csökken-
tem a poggyászomat, amíg egyedül is boldogulok vele: egy kerekes kof-
fernál és a fotóstáskámnál nem lehet több, különben nem bírom el. A nél-
külözhetetlen holmikon kívül mindent kihúztam a lajstromról, beleértve
a CD-lejátszót meg a CD-ket, a bőrradírt, az arctonikot, az alapozót, a gyü-
mölcssavas bőrtápláló krémet, a hajszárítót, a fixatőrt, valamint két nad-
rágot a hozzájuk illő tunikákkal, a bugyik meg a zoknik felét, két regényt,
amit már tíz éve szerettem volna elolvasni, egy zacskóra való brosst és
egyéb mütyürkét, a három tekercs vécépapír közül kettőt, egy pár bun-
dacipőt, s végül a szőrmebéléses bordó mellényemet. Most persze ez
utóbbit sajnálom a legjobban, de akkor, amikor azon töprengtem, mi fér
el a rendelkezésemre álló szűk helyen, arra tippeltem, hogy Kína trópusi
meleggel vár bennünket, sőt arról ábrándoztam, hogy hébe-hóba talán
még egy-egy operát is meghallgathatunk valahol. Föl se merült bennem a
kérdés, vajon lesz-e villany vagy sem abban a faluban, ahová készülünk.
Így aztán a kisbőröndömbe csomagolt holmik között most utálkozva
nézhetem a két vékony selyemblúzomat, a vászonsortomat, a gőzölős va-
salómat, a szandálomat, a fürdőruhámat és a rózsaszín selyemblézere-
met, amit legfeljebb akkor vehetnék föl, ha az udvaron nonstop játszódó
szappanoperához akarnám kirittyenteni magam. De legalább a vízhatlan
sportkabátomat magammal hoztam. Mit mondjak, sovány vigasz: csak
még jobban hiányzik mindaz, amit otthon hagytam. Úgy vágyódom a
szőrmebéléses mellényem után, ahogy a tengeren sodródó ember delíriu-
mos állapotban a vízről álmodik. De jó lenne egy kis meleg! Istenem, mit
nem adnék érte! A fene egye meg ezt a pocsék időt! És a fene egye meg
Simont is, aki bezzeg nem fázik a finom tolldzsekijében…
Jesszusom, a tolldzseki! Hiszen teljesen átázott, csuromvizes lett, hasz-
nálhatatlanná vált! Úgy hagytam ott Simont, hogy reszketett a méregtől –
legalábbis akkor azt hittem. Most már kétlem. Úristen! Lehet, hogy a hi-
potermia jeleit láttam rajta? Átvillan az agyamon egy halvány emlék a hi-
degről és a haragról. Mikor is volt ez? Talán öt-hat évvel ezelőtt?
Éppen az egyik kórház baleseti osztályán fotóztam, hogy a vezetőség
drámai illusztrációkkal támaszthassa alá az éves beszámolóját, amikor a
mentősök hordágyon betoltak egy toprongyos öregasszonyt. Vizelettől
bűzlött, akadozva beszélt, alig lehetett érteni, mit mond. Elpanaszolta,
hogy rettentően melege van, és le kellett vennie a nercbundáját – amije
persze nem is volt neki. Azt hittem, részeg, vagy valami droggal lőtte be
magát. Egyszer csak görcsösen rángatózni kezdett. – Defibrillátort! – kiál-
totta valaki. Később megkérdeztem az egyik ápolónőtől, milyen szöveget
írjak a kép alá – szívroham? alkoholizmus? kábítószer? – Írja azt, hogy a
januárba halt bele! – felelte ő mérgesen. Látta rajtam, hogy nem értem,
ezért hozzátette: – Január van, és farkasordító hideg. Ez a szerencsétlen is
kihűlt, éppúgy, mint rajta kívül ebben a hónapban hat másik hajléktalan.
De ez Simonnal nem fordulhat elő. Ő makkegészséges. És mindig me-
lege van. Olyankor is lecsavarja a kocsiablakot, amikor normális ember
megfagy, ráadásul meg se kérdezi, hogy az utasa nem fázik-e. Senkire
sincs tekintettel. Állandóan elkésik, mindenkit udvariatlanul megvára-
koztat. Meg sem fordul a fejében, hogy mások esetleg aggódnak érte.
Bármelyik pillanatban itt lehet. Azzal a jellegzetes, tenyérbe mászó moso-
lyával fog betoppanni, én meg majd jól kiborulok, amiért ok nélkül ide-
geskedtem miatta.
Öt percig győzködöm magam, hogy biztosan így lesz, de hiába próbál-
kozom, magam sem hiszem. Elrohanok a művelődési házba, hogy meg-
keressem Kuant.

***

A második boltíves átjáró alagútjában Kuannal rátalálunk Simon gyűrött

tolldzsekijére. Úgy hever a földön, mint egy holttest. Ne nyöszörögj, pa-
rancsolok rá magamra. Ha sírva fakadsz, akkor már a legrosszabbra szá-
mítasz.
A szurdokba vezető sziklapad tetején állva lenézek. A mélységet fürké-
szem, nem látok-e mozgást odalent. Lelki szemeim előtt különféle ször-
nyű jelenetek peregnek. Simon, immár önkívületben, félmeztelenül bo-
lyong a szurdokban. Szikladarabok zuhannak le a hegycsúcsokról. Az a
fiatalember, aki nem is tehénpásztor, hanem igazából afféle modern hara-
mia, ellopja Simon útlevelét. Kuanhoz fordulok. – Idefelé belefutottunk
három gyerekbe, akik sikoltozva elszaladtak. És később két tehénbe meg
egy fickóba, aki seggfejeknek nevezett bennünket… Elég ideges voltam,
rám jött az öt perc, és Simon… előbb kedveskedni próbált, de aztán düh-
be gurult. És nem gondoltam komolyan, amit a fejéhez vágtam. – A bolt-
íves alagútban mindez úgy hangzik, mintha gyónnék, ám a szavaim
ugyanakkor mégis üresen csengenek.
Kuan némán, szomorúan hallgat. Nem mond semmit, hogy megnyug-
tassa a lelkiismeretemet. Nem biztat hamis optimizmussal, hogy nem
lesz semmi baj. Leteszi a hátizsákot – Tu Lili ragaszkodott hozzá, hogy
magunkkal hozzuk –, és elhúzza a cipzárt. A földre teríti a fémbevonatú
hőtartó takarót, fölfújja a gumipárnát, aztán előveszi a kis kempingtűz-
helyt meg a tartalék gázpalackot.
– Ha Simon visszamegy Nagyma házába – okoskodik kínaiul –, Tu Lili
nyomban utánunk szalajt valakit. Ha meg idejön, majd te megmelenge-
ted. – Fölnyitja az ernyőjét.
– Hova mész?
– Csak körülnézek egy kicsit.
– És mi lesz, ha eltévedsz?
Megnyugtat, azt mondja, ne aggódjam érte. – Itt születtem, itt töltöttem
a gyerekkoromat. Úgy ismerem az összes sziklát, az összes ösvényt és
csapást a hegyekben, mint a tenyeremet. Mindegyik jó barátom. – Ezzel
kilép a sűrűn szitáló esőbe.
Utána szólok. – Meddig maradsz?
– Nem sokáig. Legkésőbb egy óra múlva itt leszek.
Megnézem, mennyi az idő. Már majdnem fél öt. Fél öttől ötig tart a leg-
szebb félóra, amikor a lenyugvó nap fénye bearanyozza a tájat. De máris
félhomály van. Félek. Hatra olyan sötét lesz, hogy az orráig se lát az em-
ber.
Kuan elindul, én meg föl-alá sétálok a boltíves átjáró két vége között.
Kinézek az egyik oldalon, nem látok semmit. Átmegyek a másik oldalra,
de ott is hiába meresztgetem a szemem. Te nem fogsz meghalni, Simon.
Lehetetlen! Ez csak afféle fatalista halandzsa. Olyan emberekre gondolok,
akik életveszélybe kerültek, s minden józan számítással ellentétben meg-
úszták és visszatértek. Hallottam például egy síelőről, aki Squaw Valley-
ben tűnt el, de beásta magát a hóba, és három nappal később ebben az
üregben találták meg. Vagy olvastam egy felfedezőről – azt hiszem, John
Muir volt a neve –, aki egy úszó jégtáblán rekedt, s egész éjjel föl-le ug-
rált, nehogy elaludjon és megfagyjon. Természetesen Jack London írását
is ismerem, arról a fickóról, aki hóviharba került, de a nedves gallyakból
is sikerült tüzet csiholnia. Ám sajnos a sztori végére is emlékszem: az
egyik faágról lezúduló hó kioltotta a tüzet, s vele együtt a reménységet is.
És persze olyanokról is tudok, akik nem maradtak életben. Egy szeren-
csétlen hódeszkás szakadékba zuhant, s csak másnap reggel került elő a
holtteste. Egy vadász meg leült egy kicsit pihenni az olasz-osztrák hatá-
ron, és a tavaszi olvadás idején, több ezer évvel később bukkantak rá a
maradványaira.
Nyitott tenyérrel, nyitott lélekkel próbálok meditálni, hogy elfojtsam
ezeket a negatív gondolatokat, de semmi más nem jut eszembe, csak az,
hogy milyen hidegek az ujjaim. Vajon Simon is ennyire fázik?
Az ő helyébe képzelem magam, amint a veszekedéstől felhevülve
ugyanitt áll, a boltív alatt. Minden izma megfeszül, fütyül a veszélyre,
képes lenne a vesztébe rohanni. Többször is előfordult már ilyesmi. Ami-
kor megtudta, hogy közös barátunk, Eric elesett Vietnamban, addig kó-
borolt magányosan, amíg el nem tévedt a Presidio eukaliptuszligeteiben.
És akkor is ugyanez történt, amikor meglátogattuk vidéken a barátaink
barátait, s valaki rasszista vicceket kezdett mesélni. Simon fölpattant, a
fickó képébe vágta, hogy nincs ki mind a négy kereke, és faképnél hagyta
a társaságot. Abban a pillanatban rettentően dühös voltam rá, amiért
ilyen botrányos jelenetet rendezett, aztán lelépett, én meg nem győztem
mentegetőzni miatta. Most azonban, ahogy fölidézem az esetet, valami
szomorúsággal vegyes csodálatot érzek iránta.
Elállt az eső. Biztosan ő is észrevette. Képzeletben már hallom is a
hangját: „Gyere, nézzük meg még egyszer azokat a sziklákat!” Kimegyek
a sziklapadra, és lenézek a szurdokba. Ő nyilván nem úgy látná ezt a
gyomorforgató mélységet, mint én. Föl se merülne benne, hányfélekép-
pen törheti ki a nyakát. Csak menne az orra után a keskeny csapáson. Így
aztán én is nekivágok. Vajon Simon is erre indult el? Lefelé caplatok,
majd félúton megtorpanok, előbb visszanézek, utána meg körülpillantok.
Nincs másik út, hacsak a sziklapadról leugorva a szakadékba nem vetette
magát. Ha netán mégis, akkor húsz-harminc métert zuhant… De Simon
nem öngyilkos típus, biztatom magam. Amellett az öngyilkosok végzetes
tettük előtt beszélni szoktak róla, mire készülnek. Ám ekkor eszembe jut
a Chronicle cikke, amit nemrégiben olvastam. Egy férfi a legnagyobb
csúcsforgalomban megállt a vadonatúj Range Roverével a Golden Gate
híd kellős közepén, és a korláton átmászva a vízbe ugrott. Ahogy az már
ilyenkor lenni szokott, megrendült barátai el sem akarták hinni, hogy ön-
gyilkos lett. Egyikük az újságíró szerint így nyilatkozott: „A múlt héten
találkoztam vele utoljára a fitneszklubban. Akkor mesélte, hogy kétezer
Intel-részvénye van, tizenkét dollárért vette darabját, és most hetvenötre
ment föl az áruk. Egyszóval, a jövőről beszélt!”
A szurdok aljához közeledve az eget kémlelem, szeretném tudni, med-
dig tart még a nappali világosság. Fekete madarak röpdösnek a magas-
ban, mint a lepkék: hirtelen zuhanórepülésbe kezdenek, egy pillanatra el-
tűnnek, majd hangos szárnycsapkodással ismét fölszállnak. Fülsiketítő
hangon vijjognak, mintha megrémültek volna valamitől. Hiszen ezek de-
nevérek! Hát persze! Biztosan az egyik barlangból kerültek elő, hogy te-
gyenek egy kört az alkonyi félhomályban, a bogarak órájában. Egyszer
Mexikóban is láttam denevéreket – mariposas, vagyis pillangók, magya-
rázták a pincérek, nehogy a turisták megijedjenek. Én nem féltem tőlük,
és most sem félek, mert ők a reménység előhírnökei, és ugyanúgy kell
örülni nekik, mint a galambnak, ami az olajágat vitte Noénak. Úgy ér-
zem, közel a megváltás, a menekülés. És Simon is a közelben van. Lehet,
hogy a denevérek azért menekültek ki a szabadba, mert Simon betévedt
a barlangjukba, ahol fejjel lefelé lógva szunyókáltak, és felriasztotta őket.
Továbbmegyek a kanyargós, hepehupás ösvényen. A hegyoldalt pász-
tázva megpróbálom kideríteni, honnan jönnek a denevérek, és hova tér-
nek vissza. Nem nézek a lábam elé, megcsúszom, s megrándítom a boká-
mat. Egy sziklához sántikálok, és leülök. – Simon! – kiáltom, arra számít-
va, hogy itt nyilván úgy hallatszik majd a hangom, mint egy amfiteát-
rumban, ám tévedek: elnyelik a szurdok falában tátongó üregek.
De legalább már nem fázom. Idelent szinte egyáltalán nem fúj a szél.
Jóformán meg se mozdul a csaknem nyomasztóan fülledt, párás levegő.
Furcsállom a dolgot. Hát nem hevesebb szélnek kéne fújnia? Mi is állt ab-
ban a brosúrában, amit Simonnal készítettünk az egyik környezetvédő és
városfejlesztő cégnek, amelyik hevesen tiltakozott a magasház-építés el-
len? A szöveg a Bernoulli-effektusra hivatkozott, mondván, a felhőkarco-
lók erdejében úgynevezett szélalagutak keletkeznek, mert minél szűkebb
térfogaton kell áthaladnia a levegőnek, annál jobban csökken a nyomása,
és annál nagyobb lesz a sebessége. Vagy inkább növekszik a nyomása?
Nem emlékszem.
A fejem fölött úszó felhőket nézem. Gyorsan kergetik egymást. Oda-
fönt minden bizonnyal fúj a szél. És minél tovább bámulom az eget, an-
nál bizonytalanabbá válik alattam a talaj. A hegycsúcsok, a fák, a sziklák
egyszer csak óriásira nőnek, most tízszer akkorának látszanak, mint egy
perccel ezelőtt. Föltápászkodom, újra elindulok, de most már óvatosab-
ban lépkedek. Mintha valami természeti erő visszafelé tolna. Vajon ez is a
földkerekség egyik olyan vidéke, ahol nem érvényesek a gravitáció, a sű-
rűség, a tömeg és a térfogat megszokott, normális törvényei? Lehet, hogy
itt minden megkergült, s a feje tetejére állt? Az egyik szikladomb repedé-
seibe és kiszögelléseibe kapaszkodva megpróbálok felhúzódzkodni. Úgy
erőlködöm, hogy biztos vagyok benne: menten megreped egy ér az
agyamban.
Amikor végre sikerül fölmásznom, eláll a lélegzetem a döbbenettől.
Egy hegygerincen állok. Alattam legalább tízméteres mélység tátong,
mintha beomlott volna a föld, akár a lottyadt puding. Olyan, mint valami
hatalmas mészkőüreg vagy tölcsér alakú völgy. A szurdok túlsó végében
egészen a hegyekig nyúlik az a göröngyös senki földje, amelyen ugyan-
olyan kőhalmokat, szobrokat vagy miket pillantok meg, amilyeneket már
korábban is láttam. Úgy néznek ki, mint a tűpárnába szurkált gombos-
tűk. Hol szénné égett fákból álló megkövesedett erdőre emlékeztet a lát-
vány, hol meg egy hajdani barlangból létrejött föld alatti kertre, amely-
ben sztalagmitok meredeznek. Talán meteor csapódott be ide? Jézusom,
hiszen ez a Halál Árnyékának völgye! Holtbiztos, hogy az.
Odamegyek az egyik ilyen furcsa képződményhez, és úgy járom körül,
mint egy szimatoló kutya. Aztán még egyszer megkerülöm, s megkísér-
lem kitalálni, mi lehet ez. Bármi legyen is, nyilvánvaló, hogy nem a ter-
mészet műve. Valaki szándékosan rakta halomba ezeket a köveket –
méghozzá olyan szögekben helyezte egymásra őket, hogy úgy látom,
nincsenek egyensúlyban. De akkor miért nem esnek le a földre? Néme-
lyik hatalmas, simára kopott szikladarab mindössze egy apró, vékonyka
szilánkon gubbaszt. Mások félrebillenve ücsörögnek egy tízcentesnél
nem nagyobb kavicson, de úgy tapadnak hozzá, mint a vasreszelék a
mágneshez. Akár modern műalkotások is lehetnének, lámpákat és kalap-
fogasokat ábrázoló szobrok, amelyek készítőjük eltökélt szándéka szerint
azt a benyomást keltik, mintha csak ötletszerűen állították volna egymás
mellé őket. Az egyik halom legfelső köve deformálódott kugligolyóhoz
hasonlít, a rajta tátongó lyukak üres szemekre és üvöltő szájra emlékez-
tetnek – Edward Munch festett ilyen eltorzult arcokat. Több efféle alakza-
tot is látok. Vajon ki, miért és mikor készítette őket? Nem csodálom, hogy
Simon mindenáron le akart jönni ide. Ahogy távolodom tőle, a különös
sziklacsoportról hirtelen Pompeji, Hirosima és az Apokalipszis megégett,
megfeketedett áldozatai jutnak eszembe. Seregnyi mészkő szobor vesz
körül, a tengeri őslények elmeszesedett maradványaiból feltámadt sok-
sok furcsa test.
Áporodott, émelyítő szag csapja meg az orromat. Összeszorul a tor-
kom a páni félelemtől. A pusztulás jeleit keresve körülnézek. Már máskor
is éreztem ezt a bűzt. De hol? És mikor? Nyomasztóan ismerős. Déjà senti
– a déjà vu élmény szaglószervi változata. De az is lehet, hogy az ösztöne-
im fújnak riadót éppúgy, mint az állatokéi. Hiszen az állatok tudják,
hogy a füstöt a tűz okozza, és a tűz veszélyt jelent. Ez a szag zsigeri em-
lékként esik csapdába és motoszkál az agyamban. A gyomromat görcsbe
rántó félelem és szomorúság emocionális maradványa, ami leülepedett
bennem, de az eredetét nem ismerem.
Sietős léptekkel haladok el egy újabb kőhalom mellett, de a vállam sú-
rolja az egyik kiugró követ, és az egész rakás összedől. Rémülten felsikol-
tok, aztán a romhalmazra meredek. Vajon kinek a mágiáját pusztítottam
el? Szorongva gondolok rá, hogy valami varázslatot törtem meg, és ezek
a furcsa alakzatok hamarosan billegve, támolyogva elindulnak. Hol van a
boltíves átjáró? Mintha most több kőhalom magasodna körülöttem, mint
az előbb – lehet, hogy ezek osztódással szaporodnak? –, és ide-oda kell
kanyarognom ebben az útvesztőben. A lábam erre visz, az eszem azt
mondja, inkább arra menjek. Mit tenne Simon ebben a kutyaszorítóban?
Annak idején, ha nem voltam biztos benne, képes vagyok-e egy-egy nagy
erőfeszítést igénylő teljesítményre, mindig ő győzködött, ő biztatott,
hogy igenis tudok még fél kilométert futni, a következő hegyre is föl bí-
rok mászni, és simán kiúszom a partra, nem fogok megfulladni. Volt
olyan idő, amikor hittem neki, és hálás voltam, amiért ennyire hisz ben-
nem.
Elképzelem, amint Simon most is biztatni kezd: „Gyerünk, cserkész-
lány, mozgás, ne táborozz le!” A kőfalat meg a boltíves átjárót keresem,
hogy tájékozódni tudjak, de mindent elnyel a félhomály. Csak szürke ár-
nyékokat látok, semmi mást. Ekkor azok az esetek jutnak eszembe, ami-
kor megharagudtam Simonra, mert hallgattam rá, és kudarcot vallottam.
Emlékszem, egyszer úgy szidtam, hogy zengett az egész környék, mert
görkorcsolyázni próbáltam, és folyton eltanyáztam. Máskor meg sírva fa-
kadtam, mert nem bírtam cipelni a dög-nehéz hátizsákomat.
Kétségbeesetten nyöszörögve ülök a földön. A rosseb egye meg ezt az
egészet, mindjárt taxit hívok, és kész, gondolom dühösen, aztán megdöb-
benek a saját hülyeségemen. Tényleg ilyen lökött tyúk vagyok? Ilyen
mélyre süllyedtem? Valóban elhiszem, hogy csak leintek egy taxit, és ki-
jutok ebből a katyvaszból? Mindössze ennyi vésztartalékot sikerült elrak-
tároznom a belső erőforrásaimból? Csupán ez telik tőlem, hogy hajlandó
lennék pár dollárt taxira áldozni? Miért nem mindjárt limuzint akarok
bérelni? Te jó szagú úristen… alighanem kezdek bedilizni!
– Simon! Kuan! – ordítom, ahogy a torkomon kifér, ám hirtelen meg-
hallom a hangomból kicsendülő páni félelmet, s ettől még jobban pánik-
ba esem. Ismét elindulok, de hiába igyekszem gyorsabban haladni, olyan
nehéznek érzem a testemet, mintha vonzaná s lefelé húzná a Föld közép-
pontja. Nekimegyek az egyik szobornak. Leesik egy kő, megüti a válla-
mat. És ekkor egy csapásra kibuggyan belőlem mindaz a rettegés, amit
mostanáig visszafojtottam. Sírva fakadok, mint egy kisgyerek. Egyetlen
lépést se tudok tenni. Képtelen vagyok gondolkozni. Megint lerogyok a
földre, zokogva előregörnyedek, szorosan átölelem felhúzott térdemet.
Eltévedtem! És ők is eltévedtek! Mindhármunkat csapdába ejtett ez a ret-
tenetes vidék. Itt fogunk meghalni, elrothadni, felbomlani – aztán meg-
kövesednek a földi maradványaink, és belőlünk is ugyanolyan arc nélkü-
li kőszobor lesz, mint ezek itt, körülöttem. Sikolyaimat fülsiketítő hangok
kísérik. A barlangok éneklik a bánat és a megbánás szomorú dalait.
Befogom a fülemet, s lehunyom a szememet, hogy távol tartsam, kire-
kesszem a külvilág és a saját elmém tébolyát. Igenis abba tudod hagyni
ezt az őrültséget, mondogatom magamban. Iszonyúan erőlködöm, hogy
ezt el is higgyem. Érzem, hogy előbb pattanásig feszül, majd elszakad
egy húr az agyamban, és hirtelen szárnyalni kezdek – a testemtől s halan-
dó mivoltom félelmeitől megszabadulva, eufóriás állapotban, meg-
könnyebbülve lebegek. Szóval így bolondul meg az ember: elérkezik egy
pillanat, amikor elhagyja magát, s már nem törődik semmivel. Lelki sze-
meimmel egy unalmas svéd filmben látom magam: lassan, megkésve re-
agálok rá, hogy a sors gúnyt űz belőlem, pedig oly nyilvánvaló, hogy ez
történik velem. Üvöltök, mint az őrült, mert tudom, milyen nevetséges
vagyok, és milyen ostoba dolog egy ilyen helyen meghalni. Ráadásul Si-
mon soha nem fog tudomást szerezni róla, milyen ideges lettem. Igaza
van: tényleg hisztizem.
Két kéz ragadja meg a vállamat. Halálra rémülve felkiáltok.
Kuan jött vissza. Csupa aggodalom az arca. – Mi baj, Libbi-a? Kivel be-
szélsz?
Fölugrom. – Ó, istenem! Eltévedtem. És azt hittem, te is. – Szipogok, zi-
hálva kapkodom a levegőt, dől belőlem a szó. – Mondd már, mit gon-
dolsz! Tényleg eltévedtünk?
– Nem, nem, nem – feleli Kuan. Csak most veszem észre, hogy egy fa-
doboz van a hóna alatt: a csípőjére támasztja, nehogy leejtse. Régen az
ezüstneműt tartották ilyen ládikóban.
– Mi ez?
– Doboz. – Kuan a szabad kezével támogat, mert úgy remeg a lábam,
hogy lépni sem bírok.
– Tudom, hogy doboz.
– Jössz te erre. – A könyökömnél fogva vezet. Simonról egy árva szót
se szól. Furcsán komoly, sőt ünnepélyes, és szokatlanul szófukar. Attól
félek, rossz híre van a számomra. Összeszorul a szívem.
– Nem láttad… – kezdenék kérdezősködni, de Kuan megrázza a fejét,
nem hagyja, hogy befejezzem a mondatot. Megkönnyebbülök, ugyanak-
kor csalódott vagyok. Pillanatról pillanatra változnak az érzéseim, már
magam sem tudok eligazodni rajtuk. Oldalazva araszolunk a kőszobrok
között. – Hol szerezted ezt a dobozt?
– Találok.
Bosszant, hogy mindent harapófogóval kell kihúznom belőle. – Iga-
zán? – csattanok fel ingerülten. – Azt hittem, valami elegáns friscói áru-
házban vetted.
– Doboz enyém, rejtek el réges-rég. Már mesélek sztori. Ez a doboz
akarok mindig mutatni neked.
– Ne haragudj. Hullafáradt vagyok. Mi van benne?
– Megyünk föl oda, kinyitunk, megnézünk.
Csendben ballagunk tovább. Ahogy csökken a félelmem, egyre barát-
ságosabbnak látom a tájat. Az arcomba fúj a szél. Az előbb még izzad-
tam, most pedig majd’ megfagyok. Az ösvény éppolyan hepehupás, mint
volt, változatlanul vigyázva lépkedek, de a gravitáció vonzását már nem
érzem. Jól letolom magam. Anyám, itt rajtad kívül semmi nem kergült
meg, egyedül te álltál fejre. Nem is kerültél veszélybe, csak pánikba estél.
Közönséges szikláktól tört ki a frász.
– Kuan, mik ezek az izék?
Megtorpan, hátrafordul. – Mizék micsodák?
A kőhalmokra mutatok.
– Sziklák – feleli, és újra elindul.
– Tudom, hogy sziklák. Arra vagyok kíváncsi, hogy kerültek ide, és mit
ábrázolnak. Jelentenek egyáltalán valamit?
Kuan ismét megáll, végigpásztázza a kőhalmokat. – Ez titok.
Égnek áll a szőr a tarkómon. – Jaj, hagyd már ezt az örökös titkolózást!
– vetem oda félvállról, mintha nem is érdekelne igazán a téma. – Talán
amolyan sírkőfélék? Temetőben járunk? Nekem nyugodtan elmondha-
tod.
Válaszra nyitja a száját, de aztán megmakacsolja magát: látom az ar-
cán, hogy csak azért se fogja elárulni a titkot. – Mondok el később. Nem
most.
– Kuan!
– Majd ha érünk vissza. – Az égre mutat. – Van mindjárt sötét. Látsz te,
Libbi-a? Nem pocsékolsz beszélgetésre drága idő. – Egy pillanatig hall-
gat, aztán halkan hozzáteszi: – Lehet, Simon már jön is vissza.
Hirtelen feléled bennem a remény. Biztos vagyok benne, hogy Kuan
tud valamit, amit én nem tudok. Erre a reménységre koncentrálok, mi-
közben fölfelé kapaszkodunk az ösvényen, megkerülünk jó néhány simá-
ra kopott sziklát, leereszkedünk egy vízmosásba, és elhaladunk egy ma-
gas falú szakadék mellett. Hamarosan a csúcsra vezető vékony csapásnál
lyukadunk ki. Már látom a falat meg a boltíves átjárót.
Megelőzöm Kuant, bukdácsolva, időnként négykézlábra ereszkedve
mászom fölfelé. Majd’ kiugrik a szívem az izgalomtól. Meg vagyok győ-
ződve róla, hogy Simon ott van. Hiszek benne, hogy a káosz és a bizony-
talanság erői adnak nekem még egy esélyt, hogy mindent jóvá tehessek.
Mire följutok a csúcsra, kis híján szétreped a tüdőm, alig kapok levegőt.
A boldogságtól kótyagosan, megkönnyebbülve sírni kezdek, mert egy-
szer csak mennyei nyugalom száll meg, s érzem, milyen egyszerű az
igazság, milyen tiszta a szeretet.
És ott! Ott a hátizsák, a kempingtűzhely, a vizes tolldzseki! Minden
holmink úgy vár bennünket, ahogy itt hagytuk. Se több, se kevesebb. Be-
lehasít a szívembe a félelem, de rendületlenül bízom a hit és a szeretet
végtelen erejében. Az alagút túlsó végéhez sietek. Tudom, hogy Simon
ott van – ott kell lennie!
A sziklapadon azonban senki és semmi sincs, csak az arcomba vágó
szél fogad. Nekidőlök az alagút falának, ismét lerogyok a földre, s átöle-
lem a térdemet. Fölnézek. Kuan áll előttem. – Én egy tapodtat se megyek
innen – mondom neki. – Addig semmiképpen, amíg meg nem találom Si-
mont.
– Tudok én, tudok – bólogat, majd leül a faládára, kinyitja a hátizsákot,
s elővesz egy üveg hideg teát és két konzervdobozt. Az egyikben pörkölt
mogyoró van, a másikban meg zsírban sült lóbab. Kuan kibontja a mo-
gyorósat, aztán felém nyújtja a dobozt.
Megrázom a fejem. – Neked nem kell itt maradnod. Tudom, hogy ké-
szülnöd kell Nagyma holnapi temetésére. Nem lesz semmi bajom. Biztos,
hogy Simon hamarosan előkerül.
– Nem, nem. Maradok veled. Nagyma már szól, rendezünk temetés
csak két-három nap múlva, úgy is jó neki. Legalább van több idő sütni-
főzni.
Hirtelen eszembe jut valami. – Kuan! Kérdezzük meg Nagymától, hova
tűnt Simon! – Amint ezt kimondom, rögtön rádöbbenek, mennyire két-
ségbe lehetek esve, ha már egy halottól várok segítséget. A haldokló gye-
rekek szülei szoktak így reagálni a bajra: természetgyógyászokhoz, cso-
dadoktorokhoz, kuruzslókhoz fordulnak, s nem adják fel a harcot, amíg
egy halvány reménysugárt látnak valahol, akár ezen a világon, akár oda-
át.
Kuan olyan gyöngéd szeretettel néz rám, hogy érzem, túl vérmes re-
ményeket tápláltam. – Nagyma nem tudja – suttogja kínaiul. Lecsavarja a
kempingtűzhely védőkupakját, és meggyújtja a gázpalackot. Sziszegő
kék lángok csapnak ki a parányi réseken. – Jin emberek – folytatja ango-
lul Kuan – nem tudnak minden, nem úgy, ahogy te gondolsz. Néha vesz-
nek el és tévednek el, az se tudják, hova, merre kell menni. Némelyik jin
ember jön vissza olyan sokszor, épp ezért. Folyton néz körül, és minden-
kitől kérdezi: „Hol veszítek el magam? Merre megyek?”
Örülök, hogy nem látja, mennyire elcsüggedek. A kempingtűzhely
mindössze annyi fényt ad, hogy mindketten csak árnyképnek látszunk a
sötétben. – Akarsz, Libbi-a – folytatja halkan Kuan –, megkérek Nagyma,
segít Simon megkeresni. Megyünk, mint FBI-nyomozók, mint mentőosz-
tag. Oké?
Meghatódom, milyen segítőkész. Itt, az isten háta mögött mást nem-
igen tehet értem.
– Holnap különben se nincsen temetés. Nagyma jöhet velünk, más dol-
ga úgyse nincsen neki. – Kuan hideg teát tölt a tűzhely fémkupakjába,
amit föltesz a gázpalack fémgyűrűjére. – Ma este persze nem kérhetem
meg rá – teszi hozzá kínaiul. – Besötétedett, és a kísértetek halálra rémítik
szegényt, még akkor is, ha már közéjük tartozik…
Szórakozottan bámulom a fémkupak alját nyaldosó kék és narancssár-
ga lángnyelveket.
Kuan a tűzhely fölött melengeti a tenyerét. – Ha egyszer valaki fölveszi
azt a rossz szokást, hogy fél a kísértetektől, nagyon nehéz leszoktatni
róla. Én szerencsés vagyok, mert soha nem féltem tőlük. Ha látom őket,
egyszerűen elbeszélgetünk, mint a jó barátok…
Ebben a pillanatban szörnyű gondolatom támad. – Kuan, ha Simont
látnád, már úgy értem, jin emberként, ugye megmondanád? Ugye nem
tennél úgy, mintha…
– Nem látom őt – vágja rá habozás nélkül, és megsimogatja a karomat.
– Tényleg nem. Ez az igazság. Hidd el, Libbi-a.
Elhiszem neki. Elhiszem, hogy nem hazudna nekem, és azt is, hogy Si-
mon nem halt meg. A karomra hajtom a fejemet. Most mitévők legyünk?
Milyen észszerű, kivitelezhető tervet kovácsoljunk holnap reggelre? És
ha később, mondjuk, délig sem találjuk meg Simont, akkor mit csinál-
junk? Egyikünk elmenjen, és kihívja a rendőrséget? Épp ezen töprengek,
amikor eszembe jut, hogy se telefonunk, se kocsink. Talán autóstoppal
egyenesen az amerikai konzulátusra kéne mennem. Vajon van kujlini ki-
rendeltségük? És ha inkább az American Express irodáját keresném meg?
Ha ráakadnék, szemrebbenés nélkül azt hazudnám, hogy platinakártyás
tag vagyok, vállalom a költségeket, csak küldjenek mentőosztagot, heli-
koptert, meg mindent, amire szükség lehet.
Kaparászást hallok, fölemelem a fejemet. Kuan éppen beledugja a sváj-
ci katonai bicskája hegyét a láda kulcslyukába. – Mit csinálsz? – kérde-
zem tőle.
– Elvesztek kulcsot – feleli. Fölemeli a kést, és a rajta lévő szerszámok
között alkalmasabb eszközt keres. A műanyag fogpiszkálót választja. –
Réges-rég sok minden teszek be ide – magyarázza, miközben beilleszti a
lyukba a fogpiszkálót. – Libbi-a, zseblámpa van hátizsákba, veszel ki ne-
kem, oké?
Csak most, a lámpa fényénél látom, hogy a dobozt szép sötétvörös fá-
ból faragták, és rézveretekkel díszítették, amelyek az idők folyamán oxi-
dálódtak. A fedélbe vésett féldombormű vastag fákat ábrázol, azonkívül
egy tiroli vadászt, aki őztetemet cipel a vállán, s egy kutya ugrál a lába
előtt.
– Mi van benne?
Kattan a zár, Kuan fölegyenesedik. Mosolyogva mutat a dobozra. –
Nyitsz ki, nézel meg magad.
Amikor fölnyitom a fedelet, ezüstösen csilingelő, vidám dalocska
hangjai töltik be a kis alagutat. Úgy szól, mint egy hetyke katonainduló,
amelyre táncoló, ágaskodó lovak és színpompás egyenruhában feszítő se-
regek menetelnek. Kuan dünnyögve dúdolja a nótát – nyilvánvaló, hogy
ismeri. Fogom a zseblámpát, bevilágítok a dobozba. A sarokban üveg
alatt látszik a zenélőszerkezet: valami fémfésűféleség súrolja a forgó hen-
gerből kiálló parányi tűket. – Szerintem ez nem kínai dallam – mondom
Kuannak.
– Nem, tényleg nem kínai. Német. Tetszik neked muzsika?
– Nagyon kellemes – dicsérem. Aha, gondolom, szóval innen szárma-
zik a zenélődoboz legendája! Megkönnyebbülve nyugtázom, hogy leg-
alább van némi alapja Kuan hallucinációinak. Én is dúdolni kezdek.
– Á, hát ismersz ez a dal?
Megrázom a fejemet.
– Egyszer adok neked zenélődoboz, nászajándékba. Emlékszel?
Hirtelen elhallgat a zene: a dallam még néhány másodpercig rezonál a
levegőben, aztán elnémul a ládikó. Már csak a kempingtűzhely sziszeg és
sistereg, hogy az esőre, a hidegre emlékeztessen, meg arra, hogy Simon
veszélyben forog. Kuan elhúz egy falemezt a dobozban. Kivesz egy kul-
csot, bedugja egy kulcslyukba, és tekerni kezdi. Ismét felcsendül az indu-
ló, s én hálás vagyok, hogy ez a primitív kis gépzene tovább vigasztal.
Belepillantok a lemez elhúzásával megnyílt rekeszbe. Afféle mütyürkés
fiók, amelyben leszakadt gombokat és hasonló apróságokat tart az em-
ber. Egy kifakult, foszladozó szalagot meg egy üres fiolát látok – hajdan
kincsként őrzött tárgyak lehettek, de javításra, foltozásra szorultak, így
félretették őket, s végül feledésbe merültek.
Amikor újra elhallgat a zene, magam húzom fel a dobozt. Kuan egy fi-
nom, kecskebőr kesztyűt vizsgálgat, amelynek a gyűrött ujjai örökre
ökölbe szorított kezet idéznek. Kuan az orrához emeli, és megszagolja.
Én egy aranyszegélyű könyvecskét kapok föl. Utazás Indiába, Kínába és
Japánba, írta Bayard Taylor. A lapok között, nyilván könyvjelzőként, egy
boríték letépett háromszögletű füle lapul. Az egyik oldalon aláhúzott sort
találok: „A szemük éppolyan ferde, akár az erkölcseik.” Miféle bigott ala-
ké lehetett ez a könyv? Megfordítom a boríték fülét. Barna tintával a fel-
adó címe áll rajta: Russell and Company, Acropolis Road, Route 2, Cold
Spring, New York. – Ennek a doboznak a tulajdonosát Russellnek hívták?
– kérdezem.
– Á! – Kuan tágra nyílt szemmel mered rám. – Russo. Hát emlékszel rá!
– Nem. – Rávilágítok a címre a zseblámpával. – Ide az van írva, hogy
Russell and Company. Látod?
 Kuan csalódottnak látszik. – Akkoriban még nem tudtam angolul –
mondja. – Nem tudtam elolvasni.
– Szóval ez a doboz egy bizonyos Mr. Russellé volt?
– Pu-pu. – Homlokráncolva silabizálja a borítékfecnit. – Ó! Ezek szerint
Russellnek hívták. Én meg azt hittem, „Russo” vagy „Russia”. Az apa
egy Russell nevű társaságnál dolgozott. – Kuan a szemembe néz. – Ban-
ner volt a neve.
Fölnevetek. – Jaj, hát persze! Éppúgy, mint Miss Bannernek. Igen, igen!
Az ő apja dolgozott kereskedelmi hajón vagy ilyesmin.
– Ópiumszállító hajón.
– Igazad van, most már emlékszem… – Eláll a lélegzetem. Milyen fur-
csa! Hiszen már nem kísértetekről szóló esti mesékről beszélünk! Itt a ze-
nélődoboz, és itt vannak a kísértetek használati tárgyai. Alig tudok meg-
szólalni. – Ez Miss Banner zenélődoboza volt?
Kuan bólint. – A keresztneve… ajaj! Teljesen kiment a fejemből. – Be-
nyúl a mütyürkés fiókba, kis pléhdobozt emel ki belőle. – Ejnye! A neve –
dünnyögi magában. – Hogy felejthettem el Miss Banner keresztnevét? –
A pléhdobozból apró fekete kockát halász ki. Tintakőnek nézem, de az-
tán Kuan lecsíp belőle egy darabkát, és beledobja a teába, ami most már
bugyborékolva forr a kempingtűzhelyen.
– Mi ez?
– Gyógyfű – feleli ismét angolul. – Szedek különleges fáról, csak friss
levél, nagyon ragadós. Én magam csinálok tea Miss Bannernek. Finom
meginni, azonkívül van finom szaga. Tesz jó neked. Könnyít lelkeden,
nyugszol te meg tőle. Lehet, segít nekem is emlékezni.
– A szent fáról való?
– Á! Hát emlékszel rá!
– Nem. Csak arra emlékszem, amit meséltél róla. – Reszket a kezem.
Elepedek egy szál cigarettáért. Ez őrület! Mi a fene folyik itt? Lehet, hogy
már én is éppolyan bolond vagyok, mint Kuan. Lehet, hogy a csangmiani
víz hallucinogénekkel szennyezett. Vagy lehet, hogy megcsípett egy kí-
nai moszkitó, ami elmebajt terjeszt. Lehet, hogy Simon nem is tűnt el. És
nincs is az ölemben egy gyerekkori álmomban látott nő holmija.
Fölszáll a pára és az erős teaillat. A tűzhely fémkupakja fölé hajolok.
Az arcom nedves lesz a gőztől. Lehunyom a szememet, mélyeket léleg-
zem, mintha inhalálnék. Ez a gyógyfű tényleg megnyugtat. Lehet, hogy
igazából alszom, és ez az egész csak álom. Ha valóban az, ki tudok kec-
meregni belőle…
– Nézel ide, Libbi-a!
Kuan kézzel fűzött könyvet ad a kezembe. A fedele hajlékony, puha,
szépiaszínű szarvasbőr. TÁPLÁLÉKUNK, áll rajta dombornyomásos gót be-
tűkkel. A betűk alján aranyozás nyomai látszanak. Ahogy kinyitom a
könyvet, kipotyognak az előzéklap szétmállott foszlányai, és előbukkan a
mára kifakult fedél eredeti, szép sötétlila színe. Egy bibliai képre emlé-
keztet, amit gyerekkoromban láttam: a haragvó Mózes hatalmas, simára
kopott kövön áll a sötétlila égbolt alatt, és egy csomó turbános pogány
szeme láttára összetöri a kőtáblákat.
Belelapozok a könyvbe. Az egyik oldal bal szélén girbegurba nyomta-
tott sorokat veszek észre. A rövid mottó így szól: „Az Úrba vetett hit
megment minket a Gonosz kísértéseitől. Ha eltelsz Szentlélekkel, más
táplálékra már nem is éhezel.” A szemközti oldal tetején, nyomtatott be-
tűkkel egy név: „Ámen Corner.” Alatta, szinte olvashatatlan macskaka-
parással, tintapacáktól hemzsegő, furcsa listát találok: „Avas paszuly,
pudvás retek, ópiumlevél, nadálytő, pásztortáska, üröm, büdös káposzta,
szárított magvak, összeaszott borsóhüvely és kemény bambusznád.” A
következő lapokon ugyanilyen bizarr párhuzamokra bukkanok: a szöveg
a keresztényi ihletettséget a szomjúsághoz és a megváltáshoz, az éhség-
hez, a jóllakottsághoz és a beteljesüléshez hasonlítja, s ez a bizonyos
Ámen Corner minderre válaszul olyan ételeket sorol fel, amelyeket en-
nek a naplóféleségnek a tulajdonosa minden bizonnyal undorítónak, ám
az eretnek humor szempontjából érdekesnek talált. Simon el lenne ragad-
tatva tőle. Majd felhasználhatja a közös cikkünkben.
– Ezt hallgasd meg! – fordulok Kuanhoz, és hangosan felolvasok neki
egy rövid bekezdést: – „Kutyahús kotlett, szárnyas pörkölt, főtt holothu-
ria, férgek, giliszták és kígyók. A nagy becsben tartott vendégek lakomá-
ja.” A jövőben minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ne tartsanak
túl nagy becsben. – Leteszem a naplót. – Kíváncsi vagyok, mi a bánat az a
holothuria.
 – Nelly.
Fölnézek. – Micsoda? A holothuria jelentése Nelly?
Kuan nagyot nevet, gyöngéden megpaskolja a kezemet.
– Nem, nem, nem! Holoakármi nem tudok, mifene. Miss Banner, az ő
keresztneve Nelly! De én mindig hívok őt Miss Banner. Ezért felejtek el
majdnem egész neve. Nahát, de rossz enyém memória! Persze hogy per-
sze! Nelly Banner! – mondja, és jóízűen kuncog magában.
Ismét fölkapom a naplót. Cseng a fülem. – Mikor ismerted te Miss Ban-
nert?
Kuan a fejét csóválja. – Mikor pontosan… mikor is…
– Ji ba liu si – jutnak eszembe hirtelen a kínai szavak Kuan esti meséi-
ből. – Hagyj fel a reménnyel, menj a halálba. Egy, nyolc, hat négy.
– Igen, igen! Van neked jó memória. Mennyei Király veszti el ugyanak-
kor Nagy Béke Forradalom.
Hát persze, a Mennyei Király! A róla szóló sztorikra is jól emlékszem.
Létezett egyáltalán ez a Mennyei Király? És ha igen, ki volt az? Bárcsak
többet tudnék a kínai történelemről! A napló puha fedelét simogatom.
Miért nem tudnak ma már ilyen könyveket készíteni? Milyen finom a ta-
pintása, szinte melengeti a kezemet. Ismét kinyitom, és felolvasom a kö-
vetkező bejegyzést: – „Kénes gyufa fejét leharapni (a kínok kínja). Arany-
levelet nyelni (különcködés). Magnézium-kloridot inni (büdös). Ópiumot
enni (nem okoz fájdalmat). Forralatlan vizet inni (saját javaslatom). Az
öngyilkosság témájával kapcsolatban a fentieken kívül Miss Moo arról is
tájékoztatott, hogy a Tajping-felkelőknek szigorúan tilos önkezükkel vé-
get vetniük az életüknek, hacsak nem az Istenért vívott harcban áldozzák
fel magukat.”
Tajping. Taj azt jelenti, ‘nagy’. Ping azt jelenti, ‘béke’, Tajping: Nagy
béke. Mikor is volt ez a felkelés? Körülbelül a tizenkilencedik század kö-
zepén. A láda meg a napló felcsigázta az érdeklődésemet, de ellenállok a
kísértésnek – igaz, hogy csak nagy nehezen. Eddig mindig kételkedve
hallgattam Kuan meséit. Rendszerint sikerült annyi szkepszist kicsiho-
lom magamból, hogy elegendő ellenmérgem legyen a kísértethistóriáival
szemben. De most a saját szememmel látom a szépiatintát az elsárgult
papíron, az oxidálódott rézvereteket, a kesztyűt, amelynek a gyűrött ujjai
örökre ökölbe szorított kezet idéznek, és ezt a macskakaparást a köny-
vecskében. TÁPLÁLÉKUNK. Őrület! Itt fekszik, az ölemben! És hallgatom a
muzsikát, ezt a pattogós, régimódi dallamot. Tüzetesen megvizsgálom a
dobozt, hátha találok rajta valami jelet, ami elárulja, mikor készülhetett.
Ekkor jut eszembe a napló. A címlap hátoldalán valóban rábukkanok a
kiadóra meg a dátumra: Glad Tidings Publishers, MDCCCLIX. Római szá-
mokkal, hogy a fene egye meg! Mennyi is ez arab számokkal? 1859. Ba-
yard Taylor útikönyvét is felcsapom: G. P. Putnam, 1855. Na és akkor mi
van? Mit bizonyítanak a dátumok? Azt semmiképpen, hogy Kuan ismert
egy Miss Banner nevű lányt a Tajping-felkelés idején. Mindez – a sztori, a
doboz, az évszámok – csupán a véletlen műve.
De a logikám és a kételyeim ellenére sem feledkezhetem meg valami
sokkal fontosabbról, amit biztosan tudok Kuanról: sosem szokott hazud-
ni, ez nem jellemző rá. Bármit mond, meg van győződve róla, hogy szín-
igaz. Például amit Simonról mondott, hogy nem látja kísértetként, tehát
él. Hiszek neki, mert hinnem kell. De ha elhiszem, amit mond, akkor egy-
úttal azt is elhiszem, hogy jin szeme van? Meg azt is, hogy tényleg be-
szélget Nagymával, s valóban létezik egy barlang, amelyben kőkorszaki
falu rejtőzik? Hogy Miss Banner, Köpönyeg generális és Fele-fele John-
son hús-vér ember volt? Ő pedig Nunumu? És ha mindez igaz… ha igaz
az a sok-sok mese, amit az évek során hallottam tőle, akkor… biztosan jó
oka volt rá, hogy elmesélje őket.
Tudom is az okát. Méghozzá gyerekkorom óta tudom, csak réges-rég
elástam egy biztonságos helyre éppúgy, mint Kuan a zenélődobozát. Mi-
közben merő bűntudatból a meséit hallgattam, egész idő alatt megőriz-
tem a kételyeimet és a józan eszemet. Rendszeresen megtagadtam tőle,
amire a legjobban vágyott. Valahányszor megkérdezte: – Emlékszel, Lib-
bi-a? –, én mindig tagadólag ráztam meg a fejemet, mert tudtam, abban
reménykedik, hogy azt felelem: – Hát persze, Kuan, hogyne emlékeznék.
Én voltam Miss Banner annak idején…
– Libbi-a – szólal meg hirtelen Kuan –, min töröd te fejed?
– Nagyon jól tudod – motyogom zsibbadt ajkakkal. – Simonra gondo-
lok. De minél tovább gondolkozom rajta, annál rosszabbul érzem ma-
gam.
 Kuan ideszalad hozzám, most már egymás mellett ülünk. Amint
masszírozni kezdi jéghideg ujjaimat, abban a pillanatban melegség járja
át az ereimet.
– Mit szólsz, beszélgetünk egy kicsi? Beszélgetünk arról, hogy nincs
miről beszélgetni. Oké? Beszélgetünk filmekről, ami látunk moziba. Be-
szélgetünk könyvről, ami olvasol. Vagy időjárásról – nem, nem, ez nem
jó, megint izgatod csak föl tőle magad. Oké, beszélgetünk akkor politiká-
ról, én kire szavazok, te kire, tán kapunk is össze rajta, és akkor nem gon-
dolkozol te annyi sokat.
Zavart félmosollyal nézek rá.
– Aha! Értek! Te nem beszélsz. Jó. Beszélek én. Igen, te meg hallgatsz
szépen engemet. Nézek csak, miről is mesélek… Ó, tudok már! Mondok
el mese Miss Bannerről, hogy adja nekem zenélődoboz.
Rezignáltan felsóhajtok. – Oké, meséld el.
Kuan kínaiul folytatja: – Ezt a mesét mandarinul kell elmesélnem ne-
ked. Így könnyebben megy, és jobban emlékszem rá, mert amikor mind-
ez történt, még egy árva szót se tudtam angolul. Persze abban az időben
mandarinul se beszéltem, csak hakka nyelven, és egy kicsit kantoniul. De
mandarinul úgy gondolkozom, mint egy kínai. Ha itt-ott nem értesz egy-
egy szót, nyugodtan kérdezd meg, én pedig megpróbálom elmagyarázni,
mit jelent angolul. Lássuk csak, hol is kezdjem… Megvan! Azt már tudod
Miss Bannerről, hogy egyáltalán nem hasonlított a többi külföldihez, akit
ismertem, mert ő képes volt nyitott szívvel és lélekkel meghallgatni a kü-
lönböző véleményeket, de azt hiszem, ettől néha össze is zavarodott. Ta-
lán te is tudod, hogy van ez. Egyik nap ezt gondolod, másnap már az el-
lenkezőjét. Vitatkozol másokkal, és vitatkozol önmagaddal. Veled is elő-
fordult már ilyesmi, Libbi-a?
Kuan elhallgat, válaszra várva, fürkésző pillantással néz a szemembe.
Én vállat vonok, s ő beéri ennyivel. – Lehet, hogy a túl sokféle vélemény
amerikai szokás. Azt hiszem, a kínaiak nem szeretik, ha az embernek
egyszerre túl sokféle véleménye van. Mi száz, sőt akár ötszáz évig is ra-
gaszkodunk ahhoz, amit gondolunk. Így a fejünkben kisebb a zűrzavar.
Persze nem azt akarom mondani, hogy a kínaiak sosem gondolják meg
magukat, mert ez nem igaz. Ha jó okunk van rá, mi is megváltoztathatjuk
a véleményünket. Csak annyit mondok, hogy nem változtatgatjuk állan-
dóan, oda-vissza, jobbra-balra, amikor kedvünk szottyan, csupán azért,
mert így akarunk érdekesnek látszani. Igazából lehet, hogy a kínaiak ma-
napság túl sokszor változtatják a véleményüket. Mindig arrafelé hajla-
nak, amerről több pénz üti a markukat.
Kuan gyöngéden oldalba bök. – Szerinted is ez az igazság, Libbi-a?
Mert szerintem ma a kínaiak fejében több kapitalista gondolat terem,
mint ahány disznót tenyésztenek. Már nem emlékeznek azokra az évek-
re, amikor a kapitalizmus volt az első számú közellenség. A rossz memó-
ria busás hasznot hoz nekik.
Udvarias nevetéssel reagálok a találó megjegyzésre.
– Azt hiszem, az amerikaiaknak is rossz a memóriája – beszél tovább
Kuan. – Nem tisztelik a történelmet, csak a népszerű újdonságokat kerge-
tik. Miss Bannernek viszont jó memóriája volt, egészen rendkívüli. Ezért
tanulta meg olyan gyorsan a nyelvünket. Ha egyetlenegyszer hallott va-
lamit, másnap már elismételte. Neked is ugyanilyen memóriád van, Lib-
bi-a – ugye? Csak nem a füleddel, hanem a szemeddel jegyzed meg a
dolgokat. Hogy is hívják angolul ezt a fajta memóriát?… Alszol, Libbi-a?
Hallottad, mit kérdeztem?
– Vizuális memóriának nevezik. A fotósoknak van ilyen – felelem. Ér-
zem, hogy Kuan most teljes gőzzel nyomul. Ezúttal nem fogja hagyni,
hogy elbújjak előle.
– Ez az! Vizuális! Miss Bannernek nem volt fényképezőgépe, így aztán
vizuális memóriája sem lehetett, mint egy fotósnak, de azért az égvilágon
mindenre emlékezett, például arra is, hogy mit mondtak az emberek, és
úgy ismételte el, amit hallott, mint egy magnetofon. Ez néha jó volt, néha
meg rossz. Emlékezett rá, miről beszéltek vacsora közben, és pontosan
tudta, ha egy héttel később egészen mást állítottak. Azokra a dolgokra is
emlékezett, amelyek bosszantották, mert egyszerűen nem bírta elfelejteni
őket. Arra is emlékezett, miért imádkoztak az emberek, és mit kaptak he-
lyette. Ezenkívül különösen jól emlékezett az ígéretekre. Ha megígértél
neki valamit, egyszerűen nem engedte, hogy megfeledkezz róla. Ilyen jó
volt a memóriája! És képzeld, a saját ígéreteire is jól emlékezett, azokra,
amelyeket ő tett másoknak. Némelyek csak megígérnek valamit, de so-
sem teljesítik. Nem úgy Miss Banner! Neki az ígéret örökre szólt, nem
csak egy életre. Azt az ígéretét is így tekintette, amit nekem tett, miután
megajándékozott a zenélődobozzal, amikor a halál felénk masírozott…
Hova mész, Libbi-a?
– Friss levegőre. – A boltíves átjáró egyik végéhez sétálok, s igyekszem
kiűzni a tudatomból mindazt, amit Kuan gőzerővel sulykol belém. Resz-
ket a kezem, de tudom, hogy nem a hideg miatt, hanem azért, mert arról
az ígéretről van szó, amiről Kuan mindig beszélt nekem, s amit én sosem
akartam hallani. Féltem tőle. Vajon miért éppen most kell ezt a sztorit el-
mesélnie?
De mitől is félek tulajdonképpen? Talán attól, hogy elhiszem, igaz a
mese – hogy megígértem valamit, és álltam a szavamat; hogy az élet
megismétli önmagát; hogy a reményeink tovább élnek; hogy kapunk az
élettől még egy esélyt? Ha így van, miért olyan borzasztó ez?
A koromsötét eget kémlelem, most egyetlen esőfelhőt sem látok rajta.
Hirtelen eszembe jut az a hajdani este, amikor valami ostobaságot mond-
tam Simonnak az égboltról meg arról, hogy a földkerekség első szerel-
mespárja is ugyanezeket a csillagokat látta. Akkoriban teljes szívemből
reméltem, hogy egy szép napon mindennél és mindenkinél jobban fog
szeretni. De csak egy röpke pillanatig bizakodtam, mert úgy éreztem, túl
nagyok a reményeim, olyan hatalmasak, mint a fölénk boruló ég, amitől
könnyebb volt félni, mint bátran szárnyra kapva felszállni az ismeretlen-
be. Ismét föltekintek. Simon is ugyanezt az eget látja, és akár együtt vol-
tunk, akár nem, ezt láttuk egész életünkben. Sőt Kuan is ezt az eget látja,
s ezt látta valamennyi kísértete, köztük Miss Banner is. Csakhogy én
most már nem a remények befogadására való űrnek, s nem is a félelmek
sötét háttérfüggönyének érzem az eget. Azt látom benne, ami oly egysze-
rű, oly nyilvánvaló. Amíg világ a világ, az égbolt emeli föl és tartja a ma-
gasban a csillagokat, a bolygókat, a holdakat, az egész életet. Mindig
megtalálom, és mindig meg fog találni engem, mert állandó. Fény a sötét-
ségben, sötétség a fényben. Semmit sem ígér, csak azt, hogy örök és titok-
zatos, félelmetes és csodálatos. És ha nehéz helyzetbe kerülve eszembe
jut fölnézni s ilyesmin töprengeni, az égbolt iránytűként mutatja majd az
utat, hogy ki tudjak vergődni a káoszból, bármi történjék is. Teljes szí-
vemből remélhetek, és az égbolt mindig a helyén lesz, hogy a magasba
emeljen…
– Libbi-a, gondolkozol te már megint túl sokat? Akarsz, mesélek to-
vább?
– Nem gondolkozom. Csak elmerengtem.
– Merengesz te micsodán?
Továbbra is hátat fordítok Kuannak, az eget fürkészem, csillagtól csil-
lagig keresem az utamat. Valamennyi reszketve csillog, és ragyogása
egymillió fényévnyi távolságból érkezik. Most hirtelen egy távoli, réges-
régi emléket pillantok meg, ami mégis olyan eleven, mint maga az élet.
– Mondd, Kuan… előfordult valaha is, hogy kettesben néztétek az eget
Miss Bannerrel egy ilyen estén, mint ez a mai?
– Ó, hogyne! Sokszor – feleli kínaiul Kuan, miközben föláll és odajön
hozzám. – Akkoriban persze még nem volt tévénk, így aztán esténként
csak a csillagokat nézhettük, semmi mást.
– Én arra vagyok kíváncsi, hogy átéltetek-e Miss Bannerrel egy ilyen éj-
szakát, amikor mind a ketten féltetek, és halvány fogalmatok sem volt
róla, hogy mi lesz veletek.
– Ó, igen, igen! Miss Banner attól félt, hogy meg fog halni, meg attól is,
hogy elveszített valakit… azt a férfit, kit szeretett.
– Jibant.
Kuan bólint. – És én is féltem… – Egy pillanatra elhallgat, aztán reked-
ten suttogva, alig hallhatóan hozzáteszi: – Mert én tehettem róla, hogy Ji-
ban nem volt ott.
– Hogy érted ezt? Mi történt?
– Olyasmi történt, ami… á, lehet, hogy nem is akarod tudni, micsoda.
– Talán… szomorú?
– Igen, szomorú, de szép is. Attól függ, hogyan emlékszel a dologra.
– Akkor meséld el. Szeretnék emlékezni rá.
Kuan szeme könnybe lábad. – Jaj, Libbi-a, tudtam, hogy egyszer majd
velem együtt fogsz emlékezni. Mindig be akartam bizonyítani neked,
hogy hű barátnőd vagyok. – Elfordul, összeszedi magát, aztán erősen
megszorítja a kezemet, és rám mosolyog. – Oké, oké. De ez titok. Ne
mondd el senkinek. Ígérd meg, Libbi-a… Igen, emlékszem, koromsötét
volt az ég, elrejtett bennünket. De amott, a két hegy között, egyre világo-
sabb lett. Nagy narancssárga tűz égett…
Hallgatom a mesét, és már nem félek Kuan titkaitól. Felém nyújtja a ke-
zét, én megfogom, és kettesben repülünk a Jin világba.
 21
AMIKOR A MENNYORSZÁG PORIG ÉGETT

Korábban Jibannal voltam a barlangban – abban, amelyikben egy kőfalut

találtunk a fényesen csillogó tó partján. És akkor olyan szörnyűséget mű-
veltem, Libbi-a, ami egy másik szörnyűséghez vezetett. A földön töltött
utolsó napomon mást sem tettem, csak összevissza hazudoztam.
Először is megszegtem a Miss Bannernek adott szavamat, mert meg-
esett a szívem Jibanon, és elmondtam neki az igazat: – Miss Banner csak
színlelte, hogy Köpönyeget szereti. Téged akart megoltalmazni, azt akar-
ta, hogy megmenekülj s biztonságban legyél. És látod, most itt vagy, tel-
jes épségben.
Látnod kellett volna Jiban arcát! A megkönnyebbülés, az öröm, a ha-
rag, majd a riadalom úgy követték egymást rajta, ahogy a falevelek vál-
toztatják a színüket. Az összes évszak egy szempillantás alatt futott végig
az ábrázatán. – Mi értelme az életemnek, ha ő nincs velem? – kiáltott fel
keserűen, és talpra ugrott. – Megölöm azt a gazember Köpönyeget!
– Nyugodj meg! Hova mész?
– Megkeresem Nellyt, és elhozom ide.
– Nem, nem! Azt nem lehet! Nem mehetsz el érte! – mondtam, és az-
nap ekkor ejtettem ki a számon az első hazugságot. – Miss Banner jól is-
meri az utat. Mi ketten már sokszor jártunk itt. – A szívem mélyén na-
gyon aggódtam Miss Bannerért, mert ebből persze egy árva szó sem volt
igaz, így aztán másodszor is hazudnom kellett. Elnézést kértem, azt
mondtam, félre kell vonulnom egy percre, ami azt jelentette, hogy keres-
nem kell egy sötét zugot, ahol pisilhetek. Fölkaptam a lámpást, mert tud-
tam, ha elviszem, Jiban nem talál ki a barlangból a sötétben. Olyan für-
gén szedtem a lábam, ahogy csak bírtam a kanyargós, zegzugos alagút-
ban, és megfogadtam, hogy ha törik, ha szakad, magammal hozom Miss
Bannert.
Miközben kimásztam a hegy méhéből, úgy éreztem, újra megszületek
erre a világra. Fényes nappal volt, de az eget nem láttam se kéknek, se fe-
hérnek, mintha kiszívta volna a színét a nap, amit halvány gyűrűk vettek
körül. Talán máris megváltozott a világ? Vajon mi rejtőzik a hegyeken
túl? Az élet vár, vagy a halál leselkedik rám a völgyben?
Amikor a Csangmian fölé magasodó boltíves átjáróhoz értem, megpil-
lantottam a falut meg a zsúfolt piacteret. Minden ugyanúgy nézett ki,
mint azelőtt. Szóval élnek! Mindenki él! Most már reménykedni kezd-
tem, hogy Miss Bannernek sem esett baja, és sírva fakadtam örömömben.
Futásnak eredtem, s ahogy lefelé szaladtam az ösvényen, belebotlottam
egy bölényt terelgető férfiba. Megállítottam, elmeséltem neki a rossz híre-
ket, és megkértem, figyelmeztesse a rokonságát meg a falubelieket, hogy
mindenhonnan tüntessék el a Jó Hír, Isten és Jézus nyomait. – Halkan be-
szélj, nehogy megrémítsd az embereket – tanácsoltam –, különben a kato-
nák rájönnek, mit művelünk, és akkor nem holnap sújt le ránk a sors
keze, hanem már ma odaveszünk mindannyian.
Másoknak is elmondtam ugyanezt. Bezörgettem a hakkák kerek őrhá-
zait körülvevő fal kapuján. Odabent tíz család élt egy fedél alatt. Egyiktől
a másikhoz siettem, s azt hittem, jaj, milyen okos vagyok, hogy ilyen
csendben, feltűnés nélkül értesítem az egész falut. Ám ekkor meghallot-
tam, amint egy férfi torkaszakadtából azt ordítja: – A halál jön érted, te
ganajtúró! – A szomszédja meg visszakiált neki: – Engem merészelsz sér-
tegetni, te féreg? Megállj, majd megmondom a mandzsuknak, hogy a
Mennyei Király balkézről született öccse vagy!
Ebben a pillanatban recsegést-ropogást hallottunk – mintha száraz
gallyak törtek volna ketté. Mindenki elhallgatott. Aztán újabb reccsenés
hallatszott, de akkora, mintha egy magas fa tört volna derékba. A közel-
ben egy férfi felüvöltött: – Puskalövések! Már itt is vannak a katonák! –
És az emberek erre nyomban kiözönlöttek a házaikból, s az ingujjuknál
fogva ragadták meg azokat, akik az utcán végigrohanva menekültek,
hogy rájuk zúdítsák a kérdéseiket.
– Kik vannak itt?
– Micsoda? A hakkákat jöttek kivégezni?
– Menjetek! Siessetek! Keressétek meg a fivéreiteket! Mi elszökünk in-
nen, amíg lehet!
Így aztán az óva intő halk szavakból kiáltozás lett, a kiáltozásból meg
sikoltozás, de mindennél hangosabban hallottam a gyerekeiket hívó
anyák fülsiketítő jajveszékelését. Sóbálvánnyá válva álltam a dűlőút kö-
zepén, hol erről, hol arról jöttek nekem a fejvesztve ide-oda futkosó em-
berek. Jaj, mit csináltam! Most az egész falut egyetlen sortűzzel fogják le-
gyilkolni. Mindenki a hegyekben keresett menedéket, s a falubeliek úgy
széledtek szét, mint az égen a csillagok.
A dűlőúton végigszáguldva a Kísértetkereskedő háza felé loholtam.
Ekkor újabb lövés dördült, s tudtam, hogy ez odabentről, a falakon túlról
hallatszott ki. Éppen a ház mögött húzódó sikátorra nyíló kapuhoz ér-
tem, amikor ismét hatalmas dörrenés rázta meg a falakat, csak úgy vissz-
hangzott a környékbeli ösvényeken. Villámgyorsan beugrottam a hátsó
udvarra, aztán mozdulatlanná dermedve vártam, hogy mi lesz. Lihegve
kapkodtam a levegőt és hallgatóztam, majd a saját lihegésemet hallgat-
tam. Beszaladtam a konyhába, s az ebédlőbe vezető ajtóra tapasztottam a
fülemet. Semmi nesz. Egy pisszenés se. Kinyitottam az ajtót, és a nagyud-
varra néző ablakhoz rohantam, s ahogy kilestem, megláttam a kapuban
fekvő katonákat. Óriási szerencse, hogy alszanak, gondoltam, de aztán
jobban megnéztem őket. Az egyik katonának a karja ficamodott ki, a má-
siknak meg a lába tört el. Jaj, nekem! Most már tudtam, hogy mindketten
halottak. Ki tette ezt? Talán magukra haragították Köpönyeget? Ez a gaz-
ember most már mindenkit megöl? És hol lehet Miss Banner?
Ahogy befordultam a szobájához vezető folyosóra, egy meztelen férfi
holttestébe botlottam. Bizonyára hátulról ütötték le, mert hason feküdt a
földön. A legyek javában lakmározták a frissen kiloccsant agyvelejét.
Ajaj! Vajon ki ez a szerencsétlen? Túl Késő doktor? Vagy Ámen pásztor?
Lábujjhegyen osontam el mellette, mintha bármelyik pillanatban föléb-
redhetne. Alig pár lépést tettem, amikor megláttam a tegnapi vacsorát, az
immár vértől barnálló jókora csülköt, amelyből hajszálak meredeztek.
Most már biztosra vettem, hogy Köpönyeg generális művelte ezt a ször-
nyűséget. Vajon még kit gyilkolt meg? Nem töprenghettem rajta túl soká-
ig, mert hangokat hallottam Isten házából. Szólt a zenélődoboz, és Ámen
pásztor ugyanúgy énekelt, mintha ez is éppolyan hetedik nap lenne, mint
a többi. Miközben sietve átvágtam az udvaron Isten házához, Ámen
pásztor éneke előbb zokogássá, majd állati üvöltéssé változott, Miss Ban-
ner pedig úgy dorgálta a pásztort – hát életben maradt! –, akár egy paj-
kos gyereket. De a következő pillanatban Miss Banner jajgatni kezdett. –
Ne, ne, ne, ne! – sikoltotta, ám egy hatalmas dörrenés hirtelen belefojtotta
a szót. Berontottam a szobába, és a látványtól előbb kővé, majd homokká
vált a testem. Miss Banner összetörve, kicsavarodott tagokkal feküdt az
oltár előtt a sárga ruhájában, a Jézus-imádók pedig a fényes fekete vasár-
napi ünneplőjükben hevertek körülötte – mintha egy pillangót és négy
fekete bogarat tapostak volna agyon a kőpadlón. Jaj, milyen gyorsan
meghaltak, gondoltam – de még mindig hallottam a szobában visszhang-
zó kiáltásaikat. Fülelni kezdtem, s rájöttem, hogy ez nem is visszhang,
hanem… – Miss Banner! Miss Banner! – szólongattam, és ő fölemelte a fe-
jét. Kibomlott a haja, néma sötét lyuknak látszotta szája, vér fröccsent a
mellére. Kilelt a hideg. Jaj! Lehet, hogy mégis halott!
– Kedves Miss Banner, te kísértet vagy?
Úgy nyögött fel, mint egy igazi kísértet, aztán megrázta a fejét. Felém
nyújtotta az egyik karját. – Gyere, Miss Moo, segíts rajtam. Eltört a lá-
bam.
Az oltár felé lépkedve arra gondoltam, hogy mindjárt a többi külföldi
is fel fog kelni. Ők azonban egymás kezét fogva továbbra is mozdulatla-
nul feküdtek, és örök álmukat aludták a vörösen fénylő vértócsákban.
Leguggoltam Miss Banner mellé, és a szoba sarkait fürkészve, suttogva
megkérdeztem tőle: – Hol van Köpönyeg?
– Meghalt – felelte ő.
– Meghalt! De hát akkor ki ölte meg a…
– Most nem bírok beszélni róla – motyogta Miss Banner olyan remegő,
fátyolos hangon, hogy nekem persze rögtön az jutott eszembe, vajon nem
ő… De nem! El sem tudtam képzelni, hogy Miss Banner megöljön vala-
kit. És ekkor riadt arccal megkérdezte: – Mondd meg gyorsan… Jiban…
Hol van Jiban?
Amikor elmeséltem neki, hogy Jiban biztonságban van a barlangban, ő
megkönnyebbülve felsóhajtott, aztán zokogni kezdett, abba se tudta
hagyni. Szerettem volna megvigasztalni. – Hamarosan újra találkozhatsz
vele – biztattam. – Az a barlang nincs túl messze.
– Én egyetlen lépést sem tudok tenni. A lábam! – Miss Banner fölemel-
te a szoknyáját, s ekkor láttam, hogy a jobb lába csúnyán megdagadt, és
egy csontdarab áll ki belőle. Aznap már harmadszor nyitottam hazugság-
ra a számat. – Nem is olyan komoly a baj – nyugtatgattam. – Azon a vi-
déken, ahol én felnőttem, még a hegyre is könnyen fölmászott, akinek
ugyanígy eltört a lába. Persze te külföldi vagy, nincs annyi erőd, mint
egy kínainak. De ne csüggedj! Amint kitalálom, hogyan és mivel kötözze-
lek be, nyomban megszökünk innen.
Miss Banner elmosolyodott, s én nagyon örültem, mert most már tud-
tam, hogy a szerelmes ember mindent elhisz, amíg van egy csöpp re-
mény. – Itt várj, rögtön jövök! – kértem, aztán berohantam a szobájába, és
föltúrtam a fiókját, amelyben a fehérneműjét tartotta. Meg is találtam
benne azt a furcsa merev holmit, amit arra használt, hogy karcsúra szo-
rítsa össze a derekát, és jól fölnyomja a mellét. Ezenkívül a sarkán kását
kérő harisnyája is a kezembe akadt. Visszaszaladtam hozzá, s ezekkel a
ruhadarabokkal sínbe tettem a lábát, majd segítettem neki föltápászkodni
és elsántikálni a ház túlsó végében álló padhoz. Miss Banner csak ekkor,
távol mindazoktól, akik alig pár perce még éltek, volt képes elmondani,
hogyan és miért ölték meg a többieket.
Először azt mesélte el, mi történt, miután Lao Lu elvesztette a fejét, s én
eszméletlenül terültem el a földön. A Jézus-imádók, mondta, megfogták
egymás kezét, és a zenélődobozból szóló dalt énekelték: – Serény léptek-
kel követjük Jézusunkat, s ha eljő a Halál, meglátjuk a mi Urunkat.
– Csend legyen! – parancsolt rájuk Köpönyeg. És Egérkisasszony – tu-
dod, milyen ideges természetű volt mindig – ekkor rákiáltott Köpönyeg-
re: – Én nem félek sem tőled, sem a haláltól, csak Istentől, mert amikor
meghalok, úgy megyek föl a mennyországba, mint ez a szegény ember,
akit megöltél. De te, te sátánfajzat, te a pokolra jutsz, ott fognak megsütni
az ördögök! – Bizony, ezt vágta Köpönyeg fejéhez! El tudod képzelni,
Libbi-a, hogy Egérkisasszony ilyesmit mondott? Ha ott lettem volna, biz-
tosan megtapsolom érte.
Csakhogy Köpönyeg nem ijedt meg a szörnyű szavaktól. – Megsütni?
Engem? – kérdezte. – Na, megállj! Majd én megmutatom neked, mit sütö-
getnek szívesen az ördögök! – Rászólt a katonáira: – Rakjatok tüzet, vág-
játok le ennek a halottnak a lábát, és süssétek meg. – A katonák jót nevet-
tek, azt hitték, csak viccel a generális. Köpönyeg azonban újra rájuk för-
medt, hogy teljesítsék a parancsát, s a katonák máris ugrottak és engedel-
meskedtek. A külföldiek sírtak, el akartak menni. Hogyan is tudtak volna
végignézni ilyen borzalmas gaztettet? De Köpönyeg megfenyegette őket:
ha nem nézik végig, és nem nevetnek rajta, mindnyájuk levágott jobb ke-
zét is megsütteti. Így aztán a külföldiek ott maradtak, és végignézték az
egészet. Egyszerre hánytak és nevettek. Köpönyeg valamennyiüket halál-
ra rémítette, kivéve persze Lao Lut, aki már meghalt. És amikor meglátta
a saját lábát nyárson sülni… Hát… vajon mennyit bír elviselni egy kísér-
tet, mielőtt megtorolja a rajta esett sérelmeket?
Korán reggel, bár még fel se jött a nap, Miss Banner kopogást hallott az
ajtaján. Gyorsan fölkelt az ágyból, de a mélyen alvó Köpönyeget nem éb-
resztette fel. Odakint dühösen kiabált valaki. Miss Banner furcsán isme-
rősnek, mégis idegennek találta a férfihangot, amely mintha egy faragat-
lan kantoni munkás szájából szólt volna. – Köpönyegforgató generális!
Köpönyegforgató generális! Kelj föl, te lusta disznó! Gyere, te átkozott
gazember, és nézz meg a saját szemeddel! Jézus testvér megérkezett.
Azért jött, hogy magával vigye a pokolba a tetemedet! – Miss Banner el
sem tudta képzelni, ki lehet az, csak annyit tudott, hogy nem az egyik ka-
tona. De ki más beszélhet úgy, mint egy mocskos szájú kuli?
Köpönyeg ekkor szitkozódni kezdett: – A fene essen beléd, te nyava-
lyás! Megöllek! Megzavartad az álmomat!
A kínai hang visszakiáltott: – Elkéstél, kutyafattya! Már halott vagyok,
aljas kurafi!
Köpönyeg erre kiugrott az ágyból, és pisztolyt ragadott, de amint ki-
nyitotta az ajtót, harsányan hahotára fakadt, mert a megtébolyodott
Ámen pásztor állt előtte. Az előző esti vacsoráról megmaradt csülköt a
vállán egyensúlyozva úgy káromkodott, mint egy kuli, akinek már a
szépapja is ezt a mesterséget űzte. Miss Banner meg azt gondolta magá-
ban, nahát, milyen furcsa, hogy Ámen pásztor egyszeriben ilyen jól be-
szél kínaiul. Odaszaladt az ajtóhoz, hogy rászóljon a szegény eszelősre,
gyorsan menjen onnan, de Köpönyeg megfordult, és visszalökte a szobá-
ba Miss Bannert. Ámen pásztor ekkor meglóbálta a csülköt, és betörte a
köpönyegforgató Köpönyeg generális fejét. Újra meg újra lesújtott rá, s
olyan vadul hadonászott a csülökkel, hogy az egyik ütés Miss Banner
sípcsontját érte. Ámen pásztor végül földhöz vágta a csülköt, s torkasza-
kadtából ráordított rég halott ellenségére: – Az ép lábammal foglak
agyonrúgni, ha találkozunk a túlvilágon!
Miss Banner csak ekkor kezdett gyanakodni, hogy alighanem Lao Lu
szelleme költözött be Ámen pásztor üres fejébe. Árgus szemmel figyelte
ezt az embert, aki egyszerre volt élő és halott, s aki Köpönyeg pisztolyát
fölkapva átrohant az udvaron, majd hangos kiáltásokkal behívta a kapu
előtt őrködő katonákat. Onnan, ahol feküdt, Miss Banner semmit sem lá-
tott, csak egy lövést hallott. Hamarosan eldördült a második is. És ekkor
Ámen pásztor a saját külföldi nyelvén felüvöltött: – Édes istenem! Mit
tettem? – Bizonyára a lövések zaja ébresztette föl zavaros álmaiból.
Miss Banner azt mondta, amikor legközelebb látta őt, a szerencsétlen
ember arca úgy nézett ki, mint egy eleven kísérteté. Ámen pásztor éppen
a szobája felé támolygott, de előbb Köpönyeg holttestébe, majd az eltört
lábú Miss Bannerbe botlott bele, aki úgy lapult meg előtte, és úgy rette-
gett tőle, mintha ismét meg akarná ütni.
Ámen pásztor és a többi Jézus-imádó hosszú órákon át vitatkoztak a
történtekről, meg arról, most mitévők legyenek, Miss Banner pedig fi-
gyelmesen hallgatta, ahogy a mindnyájukra váró szörnyű végről beszél-
nek. Ha a mandzsuk meglátnák, mit művelt Ámen pásztor, jelentette ki
Egérkisasszony, nemcsak őt kínoznák meg elevenen, hanem a többieket
is. Kinek van annyi ereje, hogy kicipelje és eltemesse a holttesteket? Sen-
kinek. Akkor valamennyien elmeneküljenek? De hová? Hiszen egyikük
sem ismer olyan helyet, ahol elrejtőzhetnének… Ekkor Túl Késő doktor
azt javasolta, önkezükkel vessenek véget a szenvedéseiknek. Mrs. Ámen
azonban tiltakozott a rémes ötlet ellen: – Az öngyilkosság éppolyan nagy
bűn, mintha meggyilkolnánk valakit.
– Majd én mindnyájunkkal végzek – mondta Ámen pásztor. – Én már
úgyis a pokolra jutok, amiért megöltem azt a három embert. Legalább azt
engedjétek meg nekem, hogy én segítselek át benneteket a békés öröklét-
be.
Egyedül Miss Banner próbálta meg lebeszélni őket. – Mindig van re-
mény – biztatta a Jézus-imádókat, ám ők azt felelték, hogy számukra
ezen a világon már nincs remény, csak a síron túl. Így aztán Miss Banner
végignézte, ahogy előbb imádkoztak Isten házában, majd megették a szá-
raz kenyeret, amit Mrs. Ámen az áldozásoknál rakosgatott félre, s tiszta
vizet ittak hozzá, mintha bor volna. Végül bevették Túl Késő doktor piru-
láit, hogy minden fájdalmukat elfelejtsék.
Ami ezután történt, már tudod, Libbi-a.
Miss Bannernek és nekem nem volt erőnk eltemetni a Jézus-imádókat,
de mégsem tudtuk csak úgy otthagyni őket, hogy az éhes legyek könnyű
prédája legyenek. Ezért aztán kiszaladtam a kertbe, és lekapkodtam a
szárítókötélről a fehér ruhákat, amelyeket előző nap mostam ki. Eszembe
jutottak mindazok a borzalmak, amelyek azalatt történtek, amíg a vizes
holmik megszáradtak. Miközben én bebugyoláltam a barátainkat ezekbe
a hevenyészett halotti leplekbe, Miss Banner bement a szobájukba, hogy
mindnyájuktól egy-egy olyan emléktárgyakat keressen, amit a zenélődo-
bozában megőrizhet. Mivel Köpönyeg korábban minden kincsüket elra-
bolta, Miss Banner már csak szánalmas apróságokat talált: Túl Késő dok-
tor emlékére azt az üres kis fiolát tette el, amelyben az ópiumpirulák vol-
tak. Mrs. Ámen emlékére azokat a blúzgombokat, amelyek akkor pattan-
tak le, amikor az ájtatos teremtés teli tüdőből énekelt. Ámen pásztor em-
lékére egy útikönyvet választott, Lao Lu emlékére pedig azt a kis pléhdo-
bozt, amely a szent fa leveleit rejtette. Mindezt szépen elhelyezte a zené-
lődobozában, azzal az albummal együtt, amelybe a saját gondolatait je-
gyezte fel. Ezek után az oltárhoz léptünk, meggyújtottuk a csonkig égett
gyertyákat, majd elővettem a zsebemből a kulcsot, amit előző este Miss
Banner nyomott a kezembe. Fölhúztam a zenélődobozt, és lejátszottuk a
dalt, sőt Miss Banner el is énekelte, mert a külföldiek mindig olyan szíve-
sen hallgatták.
Amikor véget ért a dalocska, az ő istenükhöz imádkoztunk. Ezúttal
tiszta szívből, lehajtott fejjel, lehunyt szemmel fohászkodtam hozzá. –
Hat évig éltem egy fedél alatt velük. Olyanok voltak, mint a családom,
bár nem ismertem túl jól őket. De őszintén mondhatom, hogy hű barátai
voltak a fiadnak, és velünk is jól bántak. Kérlek, fogadd be őket az orszá-
godba, s Ámen pásztort se hagyd pokolra jutni.

***
Akkor még nem tudtam, mennyi időnk van, amíg a mandzsuk megjön-
nek, de most már megmondhatom neked, Libbi-a. Nem volt elég.
Mielőtt elszöktünk a házból, letéptem Miss Banner hétköznapi ruhájá-
nak a szoknyarészét, batyut kötöttem belőle a zenélődoboznak, s a bal
vállamra vetettem. Miss Banner a jobb vállamra támaszkodott, és ketten
együtt úgy sántikáltunk kifelé, mintha egyek lettünk volna. De amikor Is-
ten házának ajtajához értünk, hirtelen sebes szél kerekedett. Én megfor-
dultam, s láttam, hogy a Jézus-imádók szemfedői úgy lebegnek, úgy hul-
lámzanak, mintha a fuvallat új életet lehelt volna a halottakba. A halom-
ba rakott Új Élet füzetek szanaszét szóródtak, s lángra lobbantak az égő
gyertyákra hullott lapok. Hamarosan megéreztem a Kísértetkereskedő
erős fokhagyma- és chiliszagát, mintha lakomát rendeznének annak örö-
mére, hogy hazaérkezett. Talán azért képzelődtem, mert rettentően fél-
tem. Miss Banner senkit sem látott, de én igen. Láttam a Kísértetkereske-
dő hosszú köntösét, s alatta a két vadonatúj lábát meg a vastag talpú ci-
pőjét. Bólogatva közeledett, mint aki végre visszatért a saját baljóslatú
házába.
Miss Banner meg én bicegve kapaszkodtunk föl a hegyekbe. Ő néha
megbotlott, megütötte a fájós lábát, és sírva fakadt. – Hagyj itt, Miss Moo.
Könyörgök, hagyj itt! Nem tudok továbbmenni.
– Hagyd abba ezt a buta siránkozást! – szidtam meg minden alkalom-
mal. – Jiban vár bennünket, és már úgyis késésben vagyunk miattad! –
Ennyi elég is volt hozzá, hogy Miss Banner újra megpróbáljon elindulni.
Amikor az első boltíves átjáróhoz értünk, visszanéztem az elnéptelene-
dett, üres falura. A Kísértetkereskedő házának egyik fele már lángokban
állt, és egyre nagyobbra dagadó fekete füstfelhő gomolygott fölötte,
mintha csak jelt akarna adni a mandzsuknak, hogy jöjjenek gyorsan
Csangmianba.
Mire elsántikáltunk a második boltíves átjáróig, már hallottuk is a pus-
karopogást. De hiába szerettünk volna, nem tudtunk jobban sietni.
Görcsbe rándult és fölfordult a gyomrunk a félelemtől. Lassan besötéte-
dett, s elállt a szél. A ruhánk már csurom víz volt, úgy megizzadtunk az
erőlködéstől, míg ide eljutottunk. Most a sziklás hegyoldalon kellett to-
vábbmennünk, ahol egyetlen rossz lépés is elég volt hozzá, hogy a szur-
dokba zuhanjunk. – Gyere, gyere! Már majdnem ott vagyunk – unszol-
tam Miss Bannert, de ő nem mozdult, csak a duplájára dagadt törött lábá-
ra nézett.
Támadt egy ötletem. – Te várj meg itt – mondtam neki. – Én gyorsan
elszaladok Jibanért. Idehozom, és közös erővel elviszünk a barlangba. –
Miss Banner azonban megragadta a kezemet, s én láttam a szemén,
mennyire retteg tőle, hogy egyedül hagyom.
– Vidd magaddal a zenélődobozt – suttogta. – Helyezd biztonságba.
– De hát mindjárt visszajövök – feleltem. – Ugye tudod?
– Hogyne tudnám! Csak azért gondoltam, hogy most kéne elvinned,
mert akkor később kevesebbet kellene cipelned. – Így aztán fölkaptam az
emlékekkel teli zenélődobozt, és bukdácsolva útnak indultam.
Ahány barlang mellett elhaladtam, mindegyikből kiszólt egy hang: –
Ez már foglalt! Itt nincs több hely! – Hát ide menekültek a falusiak! A
barlangok csordultig teltek félelemmel, százan kuporogtak bennük
visszafojtott lélegzettel. Hol fölfelé kapaszkodtam, hol lejjebb ereszked-
tem, s tűvé tettem a hegyoldalt azért a barlangért, amely egy szikla mö-
gött rejtőzött. Ismét lövések dördültek! Most már úgy káromkodtam,
mint Lao Lu, sajnáltam minden elfecsérelt pillanatot. És ekkor – végre-
valahára! – megtaláltam a sziklát, aztán a nyílást, s gyorsan bemásztam
rajta. A lámpás még mindig ott volt, ahol hagytam. Jó jel, gondoltam: a
falubeliek nem jöttek be, és Jiban sem szökött ki. Letettem a zenélődo-
bozt, aztán meggyújtottam a lámpást, s tapogatózva, lassan kanyarogtam
jobbra-balra a barlang gyomrában, miközben abban reménykedtem,
hogy fáradt agyam nem vezet tévútra. Hirtelen megpillantottam magam
előtt a vörösen izzó fényt – mintha éppen pirkadt volna egy olyan világ-
ban, ahol nincs semmi baj. Berontottam a hatalmas terembe, amelyben a
zöld-arany tó csillogott. – Jiban! Jiban! – kiáltottam. – Visszajöttem! Gyere
gyorsan, segíts Miss Bannernek! Odakint vár ránk, élet és halál között!
Semmi válasz. Megint elkiáltottam magam, ezúttal még hangosabban,
mint az előbb. Körüljártam a tavat. Tucatnyi félelem szorongatta a szíve-
met. Lehet, hogy Jiban megpróbált kijutni, és eltévedt ebben az útvesztő-
ben? Vagy beleesett a tóba, és megfulladt? A kőfalu közelében kezdtem
keresni. Jaj nekem, mi ez? Itt kidöntöttek egy falat! És kissé távolabb egy-
másra rakott kövek magasodnak… Lassan fölnéztem, s már láttam, hol
lehet megkapaszkodni, és hova kell lépni, hogy az ember fölmászhasson
a tetőn tátongó résig. Épp akkora volt a nyílás, amelyen egy férfi átpré-
selhette magát. És hirtelen rádöbbentem, hogy minden reményünk el-
szállt ezen a lyukon át.
Amikor visszaértem, Miss Banner kidugta a fejét a boltív alól. – Te
vagy az, Jiban? – kérdezte reménykedve, s amint meglátta, hogy egyedül
jöttem, rögtön sírva fakadt. – Jaj, istenem! Megölték?
Megráztam a fejem, aztán elmeséltem neki, hogyan szegtem meg az
ígéretemet. – Jiban elment, hogy megkeressen téged – magyaráztam szo-
morúan. – És ennek én vagyok az oka. – Miss Banner nem mondta ki,
amire abban a pillanatban gondoltam – hogy mind a hárman megmene-
külnénk, ha Jiban még mindig a barlangban volna. Szó nélkül megfor-
dult, a boltíves átjáró túlsó végébe bicegett, és a sötétséget fürkészve Ji-
bant kereste. Én darabokra tört szívvel álltam a háta mögött. Narancssár-
gán fénylett az ég, hamuízű volt a szél. És most már láttuk a völgyben
mozgó apró fénypontokat, a katonák lámpásait, amelyek úgy cikáztak
ide-oda, mint a szentjánosbogarak. Tudtuk, hogy a halál közeledik fe-
lénk, és rettenetes volt a várakozás. De Miss Banner nem sírt. – Te hova
fogsz menni a halálod után, Miss Moo? – kérdezte. – A saját mennyorszá-
godba vagy az enyémbe?
Milyen furcsa kérdés! Mintha rajtam múlna… Hát nem az istenek dön-
tenek helyettünk? De nem akartam ezen vitatkozni az utolsó napunkon,
így aztán egyszerűen csak annyit mondtam: – Én is oda megyek, ahova
Ceng és Lao Lu ment.
– Szóval akkor a saját mennyországodba. – Pár pillanatig hallgattunk,
majd Miss Banner tovább faggatott. – Mondd, Miss Moo, ott, ahova te
mész, muszáj kínainak lenni? Vagy engem is beengednének?
Ez a kérdés még furcsább volt, mint az előző! – Nem tudom. Még so-
sem találkoztam senkivel, aki már járt ott, és visszajött. De azt hiszem, ta-
lán annyi is elég lesz, hogy beszélsz kínaiul. Igen, biztos vagyok benne.
– És Jiban vajon hova menne? Hiszen ő félig amerikai, félig kínai! Mert
ha nem ugyanazt választjuk…
 Most már értettem a kérdéseit. Meg akartam vigasztalni, így még egy-
szer, utoljára, hazudnom kellett neki. – Gyere, Miss Banner. Gyere csak
velem! Jiban már megmondta nekem, hogy ha meghal, újra találkozni
fog veled a Jin világban.
Miss Banner hitt nekem, mert mindig hű barátnője voltam. – Légy szí-
ves, fogd meg a kezemet, Miss Moo, és ne engedd el, amíg meg nem ér-
kezünk.
Aztán boldogan és szomorúan, halálra rémülve addig vártuk a halált,
amíg meg nem haltunk.
 22
AMIKOR EGYSZERRE VAN SÖTÉT IS, VILÁGOS IS

Mire Kuan befejezi a mesét, a kivilágosodó égbolton elhalványulnak a

gombostűfejnyi csillagok. Én a hegygerincen állok, és abban a reményben
fürkészem a sűrű bokrokat, hátha valami mozgást észlelek.
– Emlékszel, hogy halunk meg, Libbi-a? – kérdezi Kuan a hátam mö-
gül.
Megrázom a fejemet, de hirtelen eszembe jut valami, amit mindig
álomnak hittem: látom a levegőben cikázó lángoló lándzsákat, tapoga-
tom az érdes kőfal parányi szemcséit. Ismét rám tör az iszonyú félelem.
Hallom, ahogy a lovak nagyokat horkantva, türelmetlenül toporzékol-
nak, miközben a durva kenderkötél a lapockámhoz csapódik, majd a hu-
rok dörzsölni kezdi a nyakamat. Levegő után kapkodok, a torkomban
dobog a szívem. Valaki megszorítja a kezemet – Kuan az, de amikor rá-
nézek, meglepődöm: sokkal fiatalabb, mint volt, és szemkendő takarja az
egyik szemét. Éppen meg akarom kérni, hogy ne engedjen el, ám ekkor
kirántják a számból a szavakat, fölrepülök az égbe. Valami egy reccsenés-
sel eltörik bennem, a félelmeim visszahullanak a földre, én meg továbbra
is szélsebesen szállok a magasban. Semmi sem fáj! Milyen csodálatos ér-
zés szabadon szárnyalni! De mégsem vagyok szabad, legalábbis nem
egészen, mert Kuan is velem van, és még mindig erősen fogja a kezemet.
Most ismét megszorítja. – Na? Emlékszel, Libbi-a?
– Azt hiszem, fölakasztottak bennünket – dünnyögöm. A reggeli hi-
degben alig mozdul, nehezen nyílik szóra a szám.
Kuan összeráncolt szemöldökkel csóválja a fejét. – Fölakasztanak?
Hmm. Az nem hiszek. Akkoriba mandzsu katona nem akaszt föl embe-
rek. Van vele túl sok macera. Amellett nincs fa, nincs mire.
Bármilyen furcsa, csalódottan veszem tudomásul, hogy tévedtem. –
Oké, akkor mondd meg, hogyan történt.
Kuan vállat von. – Nem tudok. Azért kérdezek.
– Micsoda? Te nem emlékszel, hogyan haltunk meg?
– Történik minden olyan gyorsan! Egyik percbe állok itt, másik percbe
ébredek föl ott. És múlik el sok-sok idő azóta. Mire jövök rá, hogy meg-
halok, már halok is meg. Ugyanolyan, mint mikor megyek kórházba, ka-
pok elektrosokk. Ébredek föl hirtelen. Hé, hol vagyok? Ki tudja, lehet,
előző életembe csap belém villám, küld engem villámgyorsan másvilág-
ba. Kísértetkereskedő szerint ő is hal meg ugyanígy. Pao! Megy el pilla-
nat alatt. Marad itt csak két lába, slussz, passz.
Fölnevetek. – Ó, a francba! Ezt egyszerűen nem hiszem el! Hát úgy me-
sélted el nekem ezt az egész sztorit, hogy nem tudod a végét?
Kuan értetlenül pislog. – Végét? Meghalsz, az nem sztori vége. Csak az
jelenti, sztori nincsen befejezve… Hé, nézel oda! Nap már majdnem föl-
jön. – Nagyot nyújtózik. – Megyünk most megkeresni Simon. Hozol
zseblámpa, meleg takaró is. – Magabiztosan csörtet előre, mint aki jól is-
meri az utat. Én is tudom, hova igyekszünk: vissza, ahhoz a barlanghoz,
ahol Jiban megígérte, hogy ott marad, s ahová, remélem, Simon mehetett.
Lassan araszolunk az omladozó hegygerincen, minden talpalatnyi he-
lyet óvatosan kipuhatolunk a lábunkkal, mielőtt teljes súlyunkkal ráne-
hezedünk. Ég az arcom, ahogy elönti a meleg. Hát most végre meglátom
azt az istenverte barlangot, ami egyszerre átok és reménység! Vajon mit,
illetve kit találunk benne? Simont, vacogó foggal, de élve? Vagy Jibant,
aki az idők végezetéig Miss Bannert várja? Miközben ezen gondolkozom,
megbotlom egy kupac kőtörmelékben, és a hátsó felemen landolok.
– Vigyázz! – kiált fel Kuan.
– Miért mindig csak akkor figyelmeztetik az embert, hogy vigyázzon,
amikor már késő? – csattanok fel bosszúsan, és föltápászkodom.
– Nem késő. Lehet, legközelebb nem esel fenekedre. Gyere, fogd meg
kezem.
– Kutya bajom. – A térdemet, a bokámat hajlítgatom. – Magad is látha-
tod. Semmimet nem törtem el. – Továbbmegyünk, Kuan most már szem-
mel tart, sűrűn visszanéz. Nemsokára egy barlanghoz érek. Bekukucská-
lok, a letűnt idők nyomait keresem, kőkorszaki vagy újabb keletű emberi
maradványok után kutatok. – Mondd csak, Kuan, mi történt aztán Jiban-
nal meg a csangminiakkal?
– Nem tudom biztosan, mert meghaltam – feleli kínaiul. – Csak a mos-
tani életemben hallottam ezt-azt, de hát ez már csak amolyan pletyka,
szóbeszéd, úgyhogy ki tudja, mi igaz belőle, mi nem. A szomszéd falube-
liek mindig megtoldották a történetet, persze sokszor túlzásba is estek,
nagyokat lódítottak, és a kósza hírek úgy szivárogtak le a hegyoldalon,
ahogy az eső csurog be a házba, ha lyukas a tető. Aztán lent, a völgyben,
minden mendemonda kísértethistóriává változott, és így terjedt el az
egész tartományban, hogy Csangmianon átok ül.
– És… hogy szól az a kísértethistória?
– Jaj, várj egy kicsit, Libbi-a, hadd szuszogjam ki magam. – Kuan fújtat-
va huppan le egy simára kopott sziklára. – Na, figyelj, elmesélem. Azt
mondják, hogy amikor megérkeztek a mandzsuk, sírást hallottak a bar-
langokból, és megparancsolták az embereknek, hogy tüstént jöjjenek elő.
Persze senki sem mozdult, nem engedelmeskedett – tán az ő helyükben
te előjöttél volna? Így aztán a katonák gallyakat gyűjtöttek, s kivágták a
kiszáradt bokrokat, majd mindet leszórták a barlangok szája elé. Amikor
föllobbantak a tüzek, a barlangokban bujkálók sikoltozni kezdtek. Az
összes barlang egyszerre nyögött fel, és fekete denevérfolyót okádott.
Már nem is látszott az ég ezektől az összevissza röpködő teremtmények-
től. Annyian voltak, hogy úgy sötétlett a szurdok, mintha ernyőt tartot-
tak volna föléje. A szárnycsapkodás felszította a tüzet, és hamarosan az
egész völgy lángba borult. Már a boltíves átjáró meg a hegygerinc is égett
– mindent lángoló fal vett körül. Csak két-három lovas katonának sike-
rült elmenekülnie, a többi a völgyben és a hegyoldalban rekedt. Egy hét-
tel később, amikor újabb mandzsu csapatok jöttek Csangmianba, senkit
sem találtak, se élve, se halva. A faluban teremtett lélek sem volt, a Kísér-
tetkereskedő háza is üresen állt. Sehol egy holttest! A katonák még a
szurdokba is leereszkedtek, de ott sem találtak semmit, csak hamut meg
több száz sírt, s rajtuk embermagasságú kőhalmokat. – Kuan föláll. – Na,
ballagjunk tovább – mondja, és már indul is.
Utána szaladok. – A falubeliek meghaltak? – kérdezem.
– Talán igen, talán nem. Egy hónappal később, amikor egy csintani
vándor áthaladt Csangmianon, úgy látta, a faluban pezseg az élet, hiszen
éppen a piacnapon vetődött oda. Az árokban kutyák heverésztek, az em-
berek lármásan, veszekedve alkudoztak, a pöttömnyi gyerekek meg az
anyjuk sarkában tipegtek, pontosan úgy, mintha mi sem történt volna, és
egyik napról a másikra, a régi kerékvágásban folyna az élet. A vándor
megszólított egy falubeli elöljárót, s megkérdezte tőle: „Hé, mondd csak,
mi történt, amikor a katonák bemasíroztak Csangmianba?” Az elöljáró
meglepetten ráncolta a homlokát. „Miféle katonák? Nem emlékszem,
hogy katonák jártak volna itt.” Erre a vándor tovább faggatta: „És mi van
azzal a nagy udvarházzal? Tán tűz ütött ki benne, hogy ilyen kormos a
fala?” A falubeliek készen álltak a válasszal: „Ó, hát erre vagy kíváncsi?
Képzeld, a múlt hónapban hazajött a Kísértetkereskedő, és dús lakomát
rendezett nekünk, de az egyik tűzhelyen sülő kísértetcsirke fölrepült a te-
tőre, és felgyújtotta az ereszt.” Mire a vándor visszatért Csintanba, a
hegytetőtől a hegy lábáig hosszú sorokban álltak az emberek, s mindnyá-
jan azt hajtogatták, hogy Csangmian kísértetfalu… Mi az? Min nevetsz,
Libbi-a?
– Szerintem Csangmian inkább a hazugok falva! A helybeliek csak be-
mesélik a hiszékeny embereknek, hogy ők kísértetek, mert ez sokkal egy-
szerűbb, mint újra a barlangokba menekülni, ha netán megint kitör a há-
ború.
Kuan összecsapja a kezét. – Okos kislány! Milyen igazad van! Nagyma
egyszer elmesélte, hogy egy idegen azt kérdezte egy fiatal csangmiani
férfitól: „Hé, te kísértet vagy?” A férfi erre összeráncolta a szemöldökét,
és egy megműveletlen, sziklás mezőre mutatott: „Mit gondolsz, tudna
egy kísértet ilyen gyönyörű rizst termeszteni?” Az idegennek rögtön rá
kellett volna jönnie, hogy ez az ember csak a bolondját járatja vele, mert
egy igazi kísértet nem hencegne a rizsterméssel, hanem hazudna valamit.
Például őszibarackról halandzsázna! Igaz, Libbi-a?
Kuan arra vár, hogy méltányoljam ezt a pazar logikát. – Kétség se fér-
het hozzá – hazudom a legjobb csangmiani hagyományokat követve.
Kuan folytatja a sztorit. – Szerintem a falu egy idő után megelégelte,
hogy mindenki kísértetnek nézi a helybelieket, mert senki sem akart üz-
letelni Csangmianban, és senki sem akarta, hogy a fiai vagy a lányai
Csangmianból válasszanak párt maguknak. Így aztán később azt mond-
ták a kíváncsiskodóknak: „Nem, mi nem vagyunk kísértetek, szó sincs
róla! De él itt egy remete az egyik barlangban, két hegygerinccel arrébb.
Lehet, hogy ő tényleg kísértet vagy halhatatlan. Állítólag éppolyan
hosszú a haja és a szakálla, mint egy kísérteté. Jómagam még sose láttam,
de úgy hallom, csak hajnalban és alkonyatkor jelenik meg, amikor egy-
szerre van sötét is, világos is. Azt a hír járja, hogy mindig a sírok között
bolyong, és egy halott nőt keres, de nem tudja, melyik sírban fekszik, így
valamennyit rendben tartja.”
– Talán… Jibanról beszéltek? – kérdezem, és visszafojtott lélegzettel vá-
rom a választ.
Kuan bólint. – Lehet, hogy ez a mese akkor kezdődött, amikor Jiban
még élt, és Miss Bannerre várt. De én hatéves koromban – nem sokkal az-
után, hogy vízbe fulladtam – a saját jin szememmel láttam őt a sírok kö-
zött. Addigra már tényleg kísértetté változott. Éppen ebben a szurdok-
ban gyűjtöttem rőzsét, hogy legyen otthon tüzelő. Abban a félórában,
amikor lemegy a nap, egyszer csak hangokat hallottam. Két férfi veszeke-
dett. A sírok között kószálva találtam meg őket, amint köveket raktak ha-
lomba. Udvariasan megkérdeztem tőlük: „Mit csináltok, bácsik?” A ko-
pasz haragosan rám förmedt: „Hát nem látod? Pedig most már két sze-
med van! Mit gondolsz, mi a fenét csinálunk?” A hosszú hajú férfi sokkal
kedvesebben válaszolt. Fölemelt egy baltafej formájú követ, aztán így
szólt hozzám: „Nézz ide, kislány. Az élet és a halál között létezik egy
olyan hely, ahol az ember a lehetetlent is kiegyensúlyozhatja. Mi ezt a
pontot próbáljuk megkeresni.” Ezzel rátette a követ egy másik tetejére,
de mind a kettő leesett, egyenesen a kopasz férfi lábára. A kopasz csú-
nyán káromkodott. „A rosseb egyen meg! Kis híján lecsaptad a lábamat!
Ne kapkodj, te bolond! Az a pont nem a kezedben van. Az egész tested-
del és a lelkeddel keresd, különben sose fogod megtalálni!”
– Ez a kopasz Lao Lu volt?
Kuan rám vigyorog. – Ő bizony! Száz éve halt meg, de még mindig ká-
romkodott! Később megtudtam, hogy Lao Lu meg Jiban itt ragadtak,
nem mehettek tovább a másvilágba, mert túl sok jövőbeli megbánnivaló-
juk volt.
– Hogy lehet az embernek jövőbeli megbánnivalója? Ennek nincs semmi
értelme.
– Nincs? Na, figyelj, megmagyarázom. Azt gondolod magadban, ha ezt
meg ezt csinálom, ez meg ez fog történni, és így meg így fogok érezni, te-
hát nem szabad megtennem. Igaz? És máris itt ragadsz, mint Lao Lu. Na-
gyon megbánta, hogy elhitette Ámen pásztorral, ő ölte meg Köpönyeget
és a katonákat. Mivel bűnhődni akart, úgy döntött, a következő életében
Ámen pásztor felesége lesz. De amikor elképzelte, milyen jövő vár rá –
hogy minden vasárnap reggeltől estig mást se fog hallgatni, mint ámen,
ámen, ámen –, megint káromkodni kezdett, és már nem is tudta, hogyan
lehetne egy lelkipásztor felesége, ha még mindig ilyen mocskos a szája.
Hát ezért ragadt itt szegény feje.
– És Jiban?
– Ő meg azt hitte, hogy Miss Banner meghalt, mert sehol nem találta.
Ekkor nagyon elszomorodott. De aztán töprengeni kezdett, vajon nem
ment-e vissza Miss Banner Köpönyeghez. Ettől még jobban elszomoro-
dott, és amikor meghalt, egyenesen a mennyországba repült, hogy to-
vább keresse Miss Bannert, de persze ott sem talált rá, így meg volt győ-
ződve róla, hogy Miss Banner Köpönyeggel együtt a pokolba került.
– Az sosem jutott eszébe, hogy Miss Banner a Jin világba ment?
– Nem hát! Most már látod, mi történik az emberrel, ha itt ragad. Sem-
mi jó nem jut eszébe, csak rosszabbnál rosszabb ötletei támadnak.
– Szóval Jiban még mindig itt van?
– Ó, nem, nem! Már nincs, mert meséltem neki rólad.
– Mit meséltél?
– Elmondtam, hol voltál, meg azt is, mikor fogsz megszületni. És ő
most újra vár rád. Valahol errefelé.
– Simon?
Kuan széles mosollyal egy hatalmas sziklára mutat, amely mögött alig
látható szűk nyílást pillantok meg.
– Ez az a barlang, ahol a világító tó van?
– Ez bizony!
Bedugom a fejemet a résen, és elkiáltom magam: – Simon! Simon! Bent
vagy? Nem esett bajod?
Kuan megragadja a vállamat, s gyöngéden visszahúz. – Én most me-
gyek be érte, hozok ki őt – mondja angolul. – Hol van zseblámpa?
Kihalászom a lámpát a hátizsákból, és bekapcsolom. – A fene egye
meg! Nyilván egész éjjel égett. Kifújt az elem.
 – Hadd nézek meg! – Kuan kézbe veszi a zseblámpát, s az rögtön vilá-
gítani kezd. – Látsz te, Libbi-a? Nem fúj ki. Oké! – Bepréseli magát a bar-
langba, én meg utánamegyek.
– Nem, nem! Maradsz te ideki.
– Miért?
– Mert ha netán…
– Mi az, hogy „ha netán”? Mi történhet veled?
– Semmi! Csak úgy mondok! Maradsz te itt, nincs vita. – Olyan erővel
szorítja meg a kezemet, hogy fáj. – Megígérsz, Libbi-a?
– Jól van. Megígérem.
Kuan elmosolyodik, ám a következő pillanatban eltorzul az arca a fáj-
dalomtól, s patakokban folyik a könny a szeméből.
– Kuan! Mi bajod?
Ismét megszorítja a kezemet. – Jaj, Libbi-a, örülök olyan nagyon, hogy
tudok neked minden meghálálni! Most már ismersz összes titkom. Nyu-
godhatok meg végre-valahára – hadarja angolul, és átölel.
Zavarba jövök. Mindig feszélyeztek Kuan túláradó érzelmei. – De hát
mit akarsz nekem meghálálni? Ugyan már, Kuan! Hiszen nem tettem ér-
ted semmit. Nem tartozol nekem semmivel.
– De igen, igen! Vagy te enyém hű barátnő – magyarázza szipogva. –
Kedvemért mész te Jin világba, mert mondok neked, Jiban biztos-biztos
követ téged oda. De mégse nem követ, megy inkább föl mennyországba,
te meg nem vagy ott… Úgyhogy, látod, vesztitek el ti egymás énmiattam.
Ezért örülök annyira, mikor Simonnal először találkozok, mert akkor már
tudok, jaj, na végre, jöttök megint össze!
Hátralépek. Zúg a fejem. – Kuan, emlékszel rá, hogy azon az estén,
amikor megismerted Simont, a barátnőjével, Elzával is beszélgettél?
Megtörli a szemét a kabátja ujjával. – Beszélgetek én Elzával?… Ó,
igen, igen! Elsie-vel! Emlékszek rá. Helyes lány. Lengyel zsidó. Vízisíel,
fullad meg szegény.
– És azt, amit mondott, hogy Simonnak el kell felejtenie őt… te találtad
ki? Ezenkívül semmi mást nem mondott?
Kuan összeráncolja a szemöldökét. – Elsie mondja, Simonnak kell őt el-
felejteni? – kérdezi.
 – Te mondtad, hogy ezt hallottad tőle.
– Aha! Már emlékszek! Nem „elfelejteni” kell őt. Megbocsátani kell neki.
Elsie akarja, Simon bocsát meg neki, mert csinál valami, hogy Simont fur-
dalja lelkiismeret. Szegény fiú az hiszi, ő hibás, hogy Elsie meghal. De El-
sie mondja, nem Simon hibás, hanem ő, semmi baj, nem kell aggódni,
minden oké. Valami ilyesmi.
– De nem kérlelte Simont, hogy várjon rá? Nem fogadkozott, hogy
visszajön?
– Miért gondolsz te ez?
– Azért, mert én is láttam akkor Elzát! Azokkal a titkos érzékszerveim-
mel láttam, amelyeket folyton emlegetsz. Könyörgött Simonnak, hogy
nézzen rá, és megtudja, mit érez iránta. Láttam…
– Ejnye, ejnye! – Kuan a vállamra teszi a kezét. – Jaj, Libbi-a, Libbi-a! Ez
nem titkos érzék. Csak az jelenti, kételkedsz saját magadba. Aggódsz,
vagy te ideges. Micsoda butaság! Hisz látsz te saját kísérteted könyörögni
Simonnak. Légy szíves, hallgatsz meg, nézel rám, szeretsz… Elsie nem
mond semmi ilyesmi. Két élettel előbb vagy te neki lánya! Miért akarná,
legyen nyomorult életed? Nem! Ő segít neked…
Döbbenten hallgatom Kuant. Elza az anyám volt? Akár igaz, akár nem,
hirtelen megkönnyebbülök, valósággal örömmámorban úszom. Nagy kő
esett le a szívemről. Végre megszabadultam a sértődöttség, a harag fölös-
leges terhétől, s vele együtt a félelmeimtől, a kétségeimtől is.
– Te egész idő alatt az hiszel, Elsie üldöz téged? Hm. Nem, nem, Libbi-
a! Üldözöl te saját magad! És ez tudja Simon is. – Kuan arcon csókol. –
Most megyek, keresek meg őt, hadd mondja el neked ő maga.
Figyelem, ahogy a szűk nyíláson át belép a barlangba. Utánaszólok. –
Kuan!
Megfordul, rám néz. – Mi az?
– Ígérd meg, hogy nem fogsz eltévedni. Hogy visszajössz.
– Igen, igen! Ez is, az is megígérek. Természetes! – Leereszkedik a kö-
vetkező üregbe. – Nem aggódsz, Libbi-a – hallom a mélyből rezonáló
hangját. – Megtalálok Simon, jövünk mindjárt, mind a ketten. Te vársz
meg minket itt…
A vállamra terítem a hőtartó takarót, leülök, és a barlang bejáratát elrej-
tő simára kopott sziklához támaszkodom. Remélem, hogy szabad, nem
lesz belőle semmi baj. Az eget kémlelem. Még mindig szürke. Már
megint eső lesz? Ezzel a pocsék kilátással szembesülve lassan kijózano-
dom. Talán hipnózisba estem, miközben Kuant hallgattam? Már én is
ugyanúgy hallucinálok, mint ő? Hogyan engedhettem be egyedül a bar-
langba a nővéremet? Föltápászkodom, és bedugom a fejemet a résen. –
Kuan! Gyere vissza! – Bemászom a sötét üreg szájába. – Kuan! Kuan! Vá-
laszolj már, a mindenségit! – Beljebb merészkedem, beverem a fejemet az
alacsony mennyezetbe, káromkodom egy cifrát, majd újra kiáltozni kez-
dek. Néhány lépés után csökken a kinti fény, és a következő kanyarban
már koromsötét van. Mintha vastag plédet dobtak volna a szememre.
Nem esem pánikba, hiszen a fél életemet sötétkamrákban töltöttem.
Csakhogy itt nem tudom, hol lehetnek a sötétség határai. Mágnesként
vonz a feketeség. Visszafelé megyek, a barlangnyílást keresem, de nem
tudok tájékozódni, fogalmam sincs, merre van a föl, a le, az előre, a hátra,
a ki, a be. Újra Kuant szólongatom, de egyre rekedtebben. Zihálva kapko-
dom a levegőt – úgy érzem, egy csöpp sincs idebent.
– Olivia?
Elfojtok egy sikolyt.
– Jól vagy?
– Jaj, istenem! Simon! Tényleg te vagy az?… Élsz? – kérdezem zokogva.
– Gondolod, hogy ellenkező esetben itt beszélgethetnék veled?
– Sosem lehet tudni… – felelem egyszerre sírva és nevetve.
– Gyere, fogd meg a kezemet.
Egy darabig vaktában tapogatózom a sötétben, míg végre megérintem
Simon ismerős kezét. Ő magához húz, én meg átölelem a nyakát, szoro-
san hozzábújok, a hátát simogatom, hogy meggyőződjem róla, valóban
él, ő az, és nem csak kísértet. – Istenem, Simon, én tegnap… nem voltam
magamnál… úgy látszik, rám jött a bolondóra. És később, amikor hiába
vártunk vissza… Kuan elmesélte, min mentem keresztül?
– Nem. Azóta nem voltam a házban.
Kővé dermedek. – Úristen!
– Mi a baj?
– Hol van Kuan? Nincs itt veled?
 – Fogalmam sincs, hol lehet.
– De hát… bement, hogy megkeressen téged. Bement a barlangba! Én
meg azóta egyfolytában hívom, kiabálok utána, de nem válaszol! Jaj, iste-
nem, ez nem lehet igaz! Megígérte, hogy nem fog eltévedni. Megígérte,
hogy visszajön… – magyarázom kétségbeesetten, miközben Simon kive-
zet a szabadba.
Kibotorkálunk a levegőre. Az erős fényben alig látok, csak simogatom,
tapogatom Simon arcát, és titokban attól tartok, hogy amikor újra meg-
pillantom ezt a világot, ő már Jiban lesz, én meg vérfoltos sárga ruhát fo-
gok viselni.
 23
A TEMETÉS

Kuan két hónapja tűnt el. Nem mondom azt, hogy „meghalt”, mert még
nem engedtem meg magamnak, hogy ez a lehetőség megforduljon a fe-
jemben.
A konyhámban ülök, búzapelyhet eszem, és a tejes doboz hátulján az
eltűnt gyerekek képeit nézem. A szöveg így szól: „Aki bármit tud róluk,
jutalomban részesül.” Tudom, mit éreznek a szerencsétlen anyák. Amíg
az ellenkezője be nem bizonyosodik, hinniük kell benne, hogy a gyerme-
kük él, és megvan valahol. Még egyszer látniuk kell, mielőtt eljön a búcsú
ideje. Az ember nem törődhet bele, hogy a szerettei csak úgy itt hagyják
ezen a világon. Előbb a szavukat kell vennie, hogy várni fognak rá. És ne-
kem is hinnem kell benne, hogy még nem késő megmondanom Kuan-
nak: Én Miss Banner voltam, te pedig Nunumu, és örökké hű leszel hoz-
zám, én meg hozzád.
Két hónappal ezelőtt, amikor utoljára láttam őt, a barlang szájánál vár-
tam rá, s biztos voltam benne, hogy ha elhiszem a meséjét, akkor vissza-
jön. A zenélődobozon üldögéltünk Simonnal. Ő igyekezett megjátszani
az optimistát, bár egyetlenegy viccet sem sütött el, és ebből tudtam, hogy
komolyan aggódik. – Elő fog kerülni – biztatott. – Bárcsak ne kellett vol-
na átélned ezt a szörnyűséget, előbb miattam, most meg Kuan miatt.
Mint kiderült, Simon egész idő alatt biztonságban volt. A veszekedés
után ő sem maradt tovább a boltív alatt. Éppen visszafelé caplatott Nagy-
ma házához, amikor belefutott a tehénpásztorba, aki seggfejeknek neve-
zett bennünket. Csakhogy a fickó elmondta, ő nem is tehénpásztor, ha-
nem továbbképzős egyetemi hallgató Bostonból, Andynek hívják, és
azért jött ide Amerikából, hogy a szomszéd hegyi faluban élő kínai nagy-
nénjét meglátogassa. Meghívta Simont a néni házába, ahol addig vedel-
ték a méregerős helybeli pálinkát, míg végül már nem forgott se a nyel-
vük, se az agyuk. Simon egyébként akkor se fázott volna meg, ha nem
issza le magát a sárga földig – mert, mint feszengve bevallotta, ez történt
vele –, ugyanis az övtáskájában hozott magával egy gyapjúsapkát, s mi-
után én őrjöngve elrohantam, a fejére tette. Aztán dühében addig hajigál-
ta a jókora köveket a szurdokba, amíg jól meg nem izzadt és ki nem me-
legedett.
– Te meg hiába aggódtál értem! – kiáltott fel bűntudattól gyötörve.
– Még mindig jobb, mint ha nem hiába aggódtam volna – feleltem. Igye-
keztem meggyőzni magam, hogy ha hálás vagyok Istennek, amiért Si-
mon nem került igazi veszélybe, akkor bármelyik pillanatban hasonló
szerencse érhet, és Kuant is épségben viszontláthatom. Szinte már hallot-
tam is a hangját: „Bocs, bocs, Libbi-a! Képzelsz, fordulok rossz felé bar-
langba, jól eltévedek. Egész délelőtt csak jövök, jövök vissza! Te meg ag-
gódsz értem hiába, jaj nekem!” De később, ahogy múlt az idő, módosítot-
tam a reményeimet. „Libbi-a, hova teszek eszemet? Látok az a tó, nem tu-
dok álmodozás abbahagyni. Az hiszek, telik el közbe csak egy órácska.
Pedig szalad el tíz is! És én észre se nem veszek!”
Simon meg én a barlangnál töltöttük az egész éjszakát. Tu Lili enniva-
lót, plédeket és egy olajlámpást hozott nekünk. Félretoltuk a barlangnyí-
lást elzáró sziklát, aztán bemásztunk, és lekuporodtunk a kis üregben.
Fölnéztem az égre, erre a csillagokkal lyuggatott óriásszitára, és azon tű-
nődtem, elmondjam-e Simonnak, amit Kuan Miss Bannerről, Nunumuról
és Jibanról mesélt, ám hirtelen rám tört a félelem. Ezt a sztorit afféle sze-
rencsetalizmánnak tekintettem. Úgy éreztem, ha Simon vagy bárki más
nem érti meg, milyen fontos a legapróbb részlet is, akkor épp azt a re-
ménysugarat veszítem el, ami visszavezeti hozzám a nővéremet.
Kuan eltűnésének második reggelén Tu Lili és Andy mentőexpedíciót
szervezett. Az idősebbek féltek bemenni a barlangba, így aztán többnyire
a falubeli fiatalok jöttek föl a hegyre, olajlámpásokkal és kötelekkel fel-
szerelve. Megpróbáltam fölidézni, merre kell menni a hatalmas teremben
világító tóhoz. Mit is mondott Ceng? A víz mellett haladj, maradj a mély-
ben, mindig a keskeny ösvényt válaszd a széles helyett. Vagy maradj a
magasban, és a széles ösvényt válaszd a keskeny helyett? Ezúttal nem
kellett kérlelnem Simont, hogy ne tartson a többiekkel. Egy percre se tá-
gított mellőlem, s komoran néztük, ahogy az egyik férfi a derekára erősíti
a kötelet, majd lemászik az üregbe, miközben a másik megveti a lábát a
nyílás közelében, és feszesen tartja a kötél másik végét.
 Harmadnapra a mentőosztag tagjai felderítették és bejárták a több tu-
cat barlangba vezető föld alatti labirintust, de Kuannak egyelőre híre-
hamva sem volt, nyomát se látták. Tu Lili bebuszozott Kujlinba, hogy ér-
tesítse a hatóságokat, azonkívül egy óvatosan fogalmazott táviratot is fel-
adott a nevemben George-nak. Délután négy teherautó érkezett zöld
egyenruhás katonákkal és fekete öltönyös hivatalnokokkal. A következő
reggelen ismerős szedán gördült be a faluba, s Rocky szállt ki belőle egy
komoly arcú öreg tudóssal. Rocky bizalmasan megsúgta nekem, hogy
annak idején Po professzor volt a jobbkeze annak a paleontológusnak,
aki megtalálta a kínai előember maradványait. A professzor is leereszke-
dett a szövevényes barlangi útvesztőbe, amit a vezetőkötelek meg a lám-
pások segítségével sokkal könnyebben tudott feltárni, mint a falubeliek.
Amikor hosszú órák múlva ismét előbukkant a mélyből, kijelentette,
hogy sok-sok dinasztiával ezelőtt e barlang lakói több tucat üreget vájtak
a földbe, s szándékosan alakítottak ki zsákutcákat és rafináltan egymásba
torkolló alagutakat. Mindebből arra az elméleti következtetésre jutott,
hogy a csangmianiak valószínűleg azért építették ezt a labirintust, mert
ide menekültek a mongolok és más háborúskodó törzsek elől. Azok a be-
tolakodók, akik bemerészkedtek, rögtön eltévedtek, és úgy szaladgáltak
odabent, mint a patkányok a halálcsapdában.
Egy geológuscsoportot is bevontak a kutatásba, s ez olyan izgalomba
hozta a falut, hogy szinte mindenki megfeledkezett Kuanról, mert a geo-
lógusok találtak néhány régi vizes köcsögöt, sőt több korsót is, amelyek-
ben feltehetőleg gabonaszemeket tároltak. Ettől aztán vérszemet kaptak,
a denevérek üregeibe is becsörtettek, s kikergették a vakító napsütésbe a
rémülten visító, álmukból felzavart teremtményeket. Sőt mi több, párat-
lan tudományos felfedezést tettek: legalább háromezer éves emberi ürü-
lékre leltek!
Az ötödik napon George is megérkezett San Franciscóból Virgie-vel.
Megkapták az egyre rosszabb híreket közlő távirataimat. George kijelen-
tette, meg van győződve róla, hogy Kuan valójában nem is tűnt el, csu-
pán az én hiányos mandarin nyelvtudásom okozta a galibát: biztosan fél-
reértettem, mit mondott Kuan, ezért szakadtunk el egymástól, de nyilván
csak átmenetileg. Ám estére teljesen összeroppant szegény. Fogta Kuan
egyik kardigánját, beletemette az arcát, és a bámészkodókkal mit sem tö-
rődve úgy sírt, mint egy kisgyerek.
A hetedik napon a mentőexpedíciók megtalálták a világító tavat, s
partján az ősrégi kőfalut, Kuannak azonban még mindig nem akadtak a
nyomára. De a falu most már hemzsegett a minden rendű és rangú hiva-
talnokoktól meg a tucatnyi újonnan jött tudóscsoporttól. Mindegyik azt
próbálta kideríteni, mitől izzik olyan különös, vöröslő fénnyel a barlangi
tó.
A hét minden egyes napján újabb és újabb tisztviselőknek kellett rész-
letesen beszámolnom róla, mi is történt Kuannal valójában. Mikor szüle-
tett? Mikor vándorolt be az Egyesült Államokba? Miért jött vissza Kíná-
ba? Talán beteg volt? Összevesztünk az eltűnése előtt? Nem vele veszett
össze, asszonyom, hanem a saját férjével? És a férje is haragudott az ön
nővérére? A nővére ezért távozott el? Van fényképe róla? Szóval ezt a ké-
pet ön készítette? Ön hivatásos fotográfus? Nahát! Igazán? Mondja,
mennyit keres egy amerikai fotós, aki ilyen képeket készít? Tényleg?
Olyan sokat? Engem is lefényképezne?
Éjszakánként összebújtunk Simonnal a nászágyban, és szeretkeztünk,
de nem az ellenállhatatlan vágy űzött egymás karjába minket, hanem az,
hogy így reménykedni tudtunk, és képesek voltunk hinni a szerelem ere-
jében, ami nem fogja megengedni, hogy újra elváljunk. A napok múlásá-
val sem vesztettem el a reményt, sőt minden tőlem telhetőt megtettem,
hogy minél több reményem legyen. Fölidéztem Kuan meséit. Visszaemlé-
keztem azokra az időkre, amikor a nővérem bekötözte a sebeimet, megta-
nított biciklizni, és ha belázasodtam, forró homlokomra tette a kezét, s
azt suttogta: – Aludj, Libbi-a, aludj –, én meg pár perc múlva szépen el-
aludtam.
Csangmian eközben cirkusszá változott. Egy vállalkozó szellemű fickó
például úgynevezett „ősrégi” pénzérméket próbált Simonra és rám sózni,
s nem átallotta tíz jüanra levágni mindazokat a kíváncsiskodókat, akik át
akartak menni az első boltíves átjáró alagútján. A második átjáró bejára-
tánál strázsáló bátyja meg már húsz jüan belépti díjat szedett. A szurdok-
ban is rengeteg turista nyüzsgött, és a csangmianiak szuvenírként árulták
az utcán a sírokról lelopkodott köveket. A falu vezetői pedig összerúgták
a patkót a hivatalnokokkal, mert nem tudták eldönteni, kié is voltakép-
pen ez a barlanglabirintus és a benne található régészeti lelet. Ez már a
második hét végén zajlott. Simon meg én nem bírtuk tovább idegekkel.
Elhatároztuk, hogy az előre kitűzött időpontban repülünk haza, egy nap-
pal sem maradunk tovább Csangmianban.

***

Mielőtt elindultunk, végre eltemettük Nagymát. Azon a nyirkos, hideg

reggelen mindössze tizenegyen gyűltünk össze a szitáló esőben, hogy
utolsó útjára kísérjük – két koporsóvivő, néhány idősebb falubeli, Geor-
ge, Virgie, Tu Lili, Simon meg én. Kíváncsi voltam, vajon nem sértődött-e
meg Nagyma, amiért a Kuan körüli felhajtás miatt így háttérbe szorult. A
koporsót föltették a szekérre, amit egyetlen öszvér húzott. Tu Lili rákö-
tözte a koporsófedélre a Nagyma által kívánt, tiltakozva kukorékoló ka-
kast. Amikor az elárasztott rizsföldek fölött átívelő első hídhoz értünk,
döbbenten láttuk, hogy egy tévéstáb állja el az utat.
– Takarodjatok innen, szégyentelenek! – kiáltott rájuk Tu Lili. – Hát
nem láttok a szemetektől? Halottat viszünk a temetőbe! – A stáb tagjai
erre odaléptek hozzá, és megkérték, legyen szíves, tartsa tiszteletben az
állampolgárokat, akiknek joguk van hozzá, hogy megtudják a legfrissebb
híreket a Csangmianban felfedezett csodálatos régészeti leletről.
– Csodálatos a fenét! – vágta rá magából kikelve Tu Lili. – Letapossá-
tok, tönkreteszitek az egész falut. Most pedig addig tűnjetek el, amíg szé-
pen vagytok! – Ekkor egy divatos farmerban feszítő nő félrevonta Tu Li-
lit, s láttam, hogy pénzt ajánl neki, amit Tu Lili dühösen visszautasít.
Örömtől repeső szívvel, őszinte csodálattal bámultam az öregasszonyt. A
tévés tyúk azonban nem adta fel, újabb bankóköteget lobogtatott meg Tu
Lili orra előtt. Ő erre a stábra bökött, majd a koporsóra mutatott, és ismét
hangosan követelte, hogy azonnal engedjenek tovább bennünket. A rá-
menős nő táskájából azonban még vastagabb bankóköteg került elő. És
Tu Lili vállat vont. – Nem bánom – mondta, s ezzel zsebre vágta a pénzt.
– Jól fog jönni az elhunytnak – tette hozzá –, legalább jobb életet vehet
magának rajta a másvilágon. – A hangulatom nyomban zuhanórepülésbe
kezdett. Simon is komoran meredt maga elé. Jókora kerülővel, a szűk si-
kátorokon átvergődve végre eljutottunk a nyugatra néző meredek hegy-
oldalban lévő köztemetőbe.
A sírnál Tu Lili zokogva simogatta meg Nagyma pergamenszerű,
összeaszott arcát, én meg eközben arra gondoltam, bámulatos, milyen jó
állapotban van a holttest, pedig két hét telt el a haláleset és a végső búcsú
között. – Jaj, Li Bin-bin – lamentált bánatosan Tu Lili –, hogy halhattál
meg ilyen fiatalon? Előbb nekem kellett volna elmennem, én voltam so-
ron!
Amikor lefordítottam Simonnak az öregasszony kesergését, ő Tu Lilire
pillantott, és halkan megkérdezte tőlem: – Talán ezzel azt akarja monda-
ni, hogy idősebb, mint Nagyma?
– Fogalmam sincs. Én már semmiről sem akarom tudni, hogy mit je-
lent.
Miközben a koporsóvivők nekiláttak, hogy a helyére illesszék a kopor-
sófedelet, úgy éreztem, most zárják be mindörökre azokat a válaszokat,
amelyeket hiába vártam az évek során felgyülemlett kérdéseimre: hol
van Kuan, mi volt az apám igazi neve, valóban vízbe fulladt-e Kuan meg
az a kislány, akit Cipónak hívtak…
– Várjatok! – kiáltott rá hirtelen a két férfira Tu Lili. – Majdnem elfelej-
tettem! – Benyúlt a zsebébe, és előhúzta a bankóköteget. Amint meglát-
tam, hogy Nagyma merev kezébe gyömöszöli a tévéstáb megvesztegetési
pénzét, újraéledő hittel sírva fakadtam. Ekkor Tu Lili valami mást is ki-
halászott a vattával bélelt zubbonya alól: egy épségben maradt, sóval és
mésszel tartósított kacsatojást, és vigyázva Nagyma másik kezébe tette. –
A kedvenced – mondta. – Hogy legyen nálad egy kis harapnivaló, ha ne-
tán útközben megéhezel.
Kacsatojás! Egyszer csak Kuan hangját hallottam: „Húszéves koromig
mindig dugok el kacsatojás. Lehet, egypár megvan még most is. Me-
gyünk megkeresni mi ketten, csak te meg én, jó lesz?”
A gyomromhoz kapva, rosszullétet színlelve Simonhoz fordultam: – Le
kell lépnem innen.
– Segítsek? Ha akarod, elkísérlek.
Megráztam a fejemet, és odamentem Tu Lilihez. – Hányingerem van –
súgtam a fülébe, s ő megértően nézett rám. Amint biztos voltam benne,
hogy már senki sem lát, futásnak eredtem. Fütyültem rá, hogy okosabban
tenném, ha kordában tartanám a reményeimet. Szabadjára engedtem
őket, hadd szárnyaljanak. Örömmámorban úsztam. Most már tudtam,
hogy abban kell hinnem, amit találni fogok.
Egy pillanatra megálltam Nagyma házánál, fölkaptam egy rozsdás ka-
pát, aztán továbbszáguldottam a művelődési házhoz. Ismerős jeleket ke-
resve, lassan léptem be a kapun. Ott, ni! Az alapzat földből kilátszó téglá-
in fekete foltokat vettem észre. Esküdni mertem volna rá, hogy a Kísér-
tetkereskedő leégett házának romjaira bukkantam. Boldogan rohantam át
az üres épületen, örültem, hogy mindenki a szurdokban bámulja a há-
romezer éves emberi ürüléket. Hátul persze nem láttam se kertet, se
dombokon kanyargó ösvényeket, se apró pavilont. Mindent a földdel tet-
tek egyenlővé, amikor a sportpályát építették. De pontosan úgy, ahogy
vártam, a pályát körülkerítő falban is rücskös, megfeketedett köveket ta-
láltam. Az északnyugati sarokba mentem, és számolni kezdtem: Tíz kor-
só széltében, tíz lépés hosszában. Fogtam a kapát, és munkához láttam,
közben hangosan nevettem. Ha most valaki meglátna, gondoltam, bizto-
san azt hinné, hogy én is ugyanolyan bolond vagyok, mint Kuan.
Másfél méter hosszú, hatvan centi mély árkot ástam, majdnem akkorát,
amekkorába egy holttest is beleférne. Egyszer csak éreztem, hogy a kapa
megakad valamiben, de nem egy sziklában és nem is a talajban. Letérdel-
tem, s lázas izgalommal, puszta kézzel, marokszámra kotortam ki a gö-
dörből a nyirkos földet. Aztán megpillantottam, amit kerestem – a vilá-
gos, kemény agyagot, ami olyan sima volt, akár az ember válla. A kapa-
nyéllel törtem föl a korsót.
Kivettem belőle egy tojást. Majd még egyet. És még egyet. Magamhoz
öleltem őket. Mindhárom nyomban szétmorzsolódott a mellemen, s ezzel
szürke krétaporrá törtek múltunk e drága emlékei. De nem fájt a szívem
értük, mert tudtam, hogy már megízleltem, ami megmaradt belőlük.
 24
A DALOK SOSEM ÉRNEK VÉGET

George és Virgie épp most érkeztek haza csangmiani nászútjukról. Azt

mondják, rá sem ismernék a falura, úgy megváltozott. – Képzeld, Libbi-a,
minden talpalatnyi helyen turisták nyüzsögnek! – meséli George. – A
helybeliek meggazdagodtak, műanyag tengeri herkentyűket árulnak, tu-
dod, olyan felfújható, sötétben fénylő izéket. Azért világított úgy az a tó,
mert a víz mélyén őshalak és növények éltek. De már nem világít, mert
rengeteg ember kirándult oda, persze mindegyik kívánt valami jót magá-
nak, és hogy teljesüljön is a kívánsága, aprópénzt dobott a tóba. Mit gon-
dolsz, mi történt azokkal a nyomorult halakkal? Megmérgezték őket, az
utolsó szemig elpusztultak, csak a tetemük úszkált a felszínen. Így aztán
a falu vezetői víz alatti lámpákat szereltettek a tó fenekére, amelyek zöld
és sárga fénnyel világítanak. Nagyon szép látvány, a saját szememmel
láttam.
Azt hiszem, George és Virgie azért utaztak éppen Csangmianba, hogy
így kérjenek bocsánatot Kuantól. Ahhoz, hogy megtarthassák az esküvőt,
George-nak hivatalosan is halottá kellett nyilváníttatnia Kuant. Az én ér-
zelmeim még mindig vegyesek ezzel kapcsolatban: máig sem hiszem el
egészen, hogy valóban meghalt a nővérem. De azt hiszem, ő mindvégig
azt akarta, hogy George és Virgie összeházasodjanak. A lelke mélyén bi-
zonyára tudnia kellett, hogy többé nem fog hazajönni, és sosem engedte
volna George-ot élete végéig koplalni. Szerintem jót nevetett volna,
mondván: „Nagy kár, Virgie nem főz jobban.”
Csaknem két évem volt rá, hogy Kuanon gondolkozzam, s eltöpreng-
jek rajta, miért lépett be az életembe, és miért távozott belőle. Sokat tör-
tem a fejemet, vajon mit jelenthet, amit a sorsomról mondott: hogy így
kell történnie. Tudom, két év épp elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember
szépen egymásra rakja az emlékrétegeket, s azon merengjen, „mi volt”,
és „mi lett volna, ha”. És ez jól is van így, mert most már szent meggyő-
ződésem, hogy az igazság nem a logikában rejlik, hanem a múltbeli és a
jövőbeli reményeinkben. Hiszek benne, hogy a remény képes meglepni
az embert, s legyőzni az útjába gördülő akadályokat, sőt a magamfajta
kételkedőket is, akik csak a tényeken alapuló bizonyítékokat hajlandók
elfogadni.
Mi mással tudnám megmagyarázni, hogy van egy tizennégy hónapos
kislányom? Mint bárki más, én is megdöbbentem, amikor a nőgyógyá-
szom közölte, hogy a harmadik hónapban vagyok. Pontosan kilenc hó-
nappal azután szültem, hogy Simonnal a nászágyban szeretkeztünk – és
kilenc hónappal azután, hogy eltűnt Kuan. Holtbiztos, hogy sokan azt
hitték, a gyerek apja nyilván valami egyéjszakás futó kaland, mert én hü-
lye, nem védekeztem, és véletlenül estem teherbe. De Simon meg én tud-
juk: ez a kisbaba csak a miénk. Persze észszerű magyarázatot is kaptunk.
Ismét fölkerestük a meddőségi specialistát, aki újabb vizsgálatokat vég-
zett. Kiderült, hogy az előző leletek nem stimmelnek, a laborban aligha-
nem összecserélték a kartonokat vagy az eredményeket, mert, mint az or-
vos mondta, a sterilitás visszafordíthatatlan állapot. Kijelentette, hogy Si-
mon valójában sosem volt steril. Én erre megkérdeztem tőle: – Akkor mi-
vel magyarázza, doktor úr, hogy eddig nem estem teherbe?
– Valószínűleg túlságosan iparkodtak – felelte. – Nézze csak meg, hány
asszony lesz várandós, miután örökbe fogadtak egy gyereket.
Úgyhogy most már csak azt tudom, amit el akarok hinni, semmi mást.
Gyönyörű ajándékot kaptam Kuantól – egy pufók, gödröcskés arcú kis-
babát. Nem, nem Kuan és nem is Nelly a neve. Samanthának hívják, s én
néha Sammynek becézem. Samantha Li. Mert mind a ketten Kuan veze-
téknevét vettük fel. Miért ne? Hát mi másra való a vezetéknév, ha nem
arra, hogy az ember kinyilvánítsa: eltéphetetlen szálak fűzik valakihez,
aki a múltban élt, vagy a jövőben fog megszületni.
Sammy „mamá”-nak szólít engem. Kedvenc játéka pedig a „zeze”,
vagyis a zenélődoboz, amit Kuantól kaptam nászajándékba. És Sammy
ezenkívül még egy szót tud: „pa”. Ez a „pa” – papa – Simonnak dukál,
még akkor is, ha ő nem lakik velünk, legalábbis nem állandóan. Mi ket-
ten ugyanis még mindig azon dolgozunk, hogy rendbe hozzuk mindazt,
amit elrontottunk; hogy eldöntsük, mi fontos nekünk és mi nem; hogy
megtaláljuk a módját, hogyan lehet egyhuzamban nyolc órát veszekedés
nélkül együtt tölteni, mert mindmáig képesek vagyunk összekapni olyan
apróságon is, hogy más-más műsort akarunk hallgatni a rádióban. Így
aztán Simon pénteken szokott átjönni, és az egész hétvégét nálunk tölti.
Ilyenkor mindnyájan bebújunk az ágyba – Simon, Sammy, én és Bubi –, s
szorgalmasan gyakoroljuk, hogyan kell igazi családdá válni. Minden
együtt töltött pillanatért hálásak vagyunk. Persze továbbra is kirobban
egy-egy csip-csup vita, elhangzik pár kellemetlenül csípős megjegyzés,
de most már sokkal hamarabb jut eszünkbe, hogy mindez milyen jelen-
téktelen, mennyire megfájdítja a szívünket, és mekkora kárt tesz a közös
életünkben.
Azt hiszem, Kuan azt akarta megmutatni nekem, hogy a világ nem
csupán egy hely, hanem maga a lélek, ami nem ismer határokat. A lélek
pedig nem más, mint a végtelen, örök szeretet, amely elvezet bennünket
az igazsághoz. Valaha azt hittem, a szeretet a boldogsággal egyenlő.
Most már tudom, hogy aggodalom és szomorúság, remény és bizalom
nélkül a szeretet nem is létezik. És ha az ember hisz a szellemekben, ak-
kor abban hisz, hogy a szeretet halhatatlan. Ha a szeretteink meghalnak,
csak a normális érzékszerveink számára vesznek el, de ha emlékezünk
rájuk, a száz titkos érzékünkkel bármikor megtaláljuk őket. Még mindig
hallom Kuan suttogását: „Ez titok. Ne mondd el senkinek. Ígérd meg,
Libbi-a.”
A kislányom hív. Gőgicsélve nyújtogatja a kezét a kandalló felé. Nem
tudom, mit akarhat, de nem tágít. – Mi az, Sammy? Mit látsz ott? – Hirte-
len eszembe jut, hogy talán Kuan jelenlétét érzi, és majd’ kiugrik a szí-
vem.
– Zeze – gagyogja Sammy, s még mindig fölfelé mutogat. Most már lá-
tom, mi kéne neki. A kandallópárkányhoz lépek, leveszem a zenélődo-
bozt, és fölhúzom. Aztán fölkapom, s magamhoz szorítom a lányomat.
Ahogy táncra perdülünk a felcsendülő dalocskára, egyszer csak ráébre-
dek: a túlcsorduló boldogságnak soha többé nem lesz keserves sírás a
vége.
 Megjegyzések

[←1]
* Szabó Lőrinc fordítása.
Table of Contents
Amy Tan - A SZÁZ TITKOS ÉRZÉK
I
1 - A jin szemű lány
2 - Emberek halásza
3 - A kutya és a boa
4 - A kísértetkereskedő háza
5 - Nagymosás
6 - Szentjánosbogarak
7 - A száz titkos érzék
8 - A kísértetfogó
9 - Kuan születésnapja
II
10 - Kuan konyhája
11 - Névváltoztatás
12 - Mikor a legjobb kacsatojást enni
13 - Leányálom
14 - Hello, good-bye!
15 - A hetedik nap
16 - Nagyma fényképe
17 - Amikor nem áradtak meg a folyók
18 - Hattekercses idei jérce
19 - A boltíves átjáró alatt
20 - A szobrok völgye
21 - Amikor a mennyország porig égett
22 - Amikor egyszerre van sötét is, világos is
23 - A temetés
24 - A dalok sosem érnek véget
Megjegyzések