BABEȘ-BOLYAI TUDOMÁNYEGYETEM

TÖRTÉNELEM ÉS FILOZÓFIA KAR

MAGYAR TÖRTÉNETI INTÉZET

A weimari köztársaság alkotmánya

Papp Levente

Nemzetközi kapcsolatok

I.év
 I. A weimari köztársaság kialakulása és alkotmányának
tartalma
Az első világháború utáni Németország sorsát jelentősen meghatározta a monarchia
összeomlása és a Weimari Köztársaság kikiáltása. A háborúban elszenvedett vereség és a belső
feszültségek közepette, 1918 őszén forradalom söpört végig Németországon. November 9-én
hirdették ki a köztársaságot, melyet egy ideiglenes kormány, élén a szociáldemokrata Philipp
Scheidemann és Friedrich Ebert vezetésével, próbált stabilizálni.
Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1919 januárjában Weimar városában gyűlt össze,
annak érdekében, hogy új alkotmányt fogadjon el. Így született meg a Weimari Köztársaság,
melynek neve a gyűlés helyszíne, Weimar városa alapján alakult ki. A köztársaság alkotmánya
szerint Németország 17 tagállamból állt, melyek mindegyike saját parlamenttel és kormánnyal
rendelkezett. A szövetségi szinten a törvényhozó hatalmat az általános, titkos, egyenlő
választójog alapján választott Reichstag, valamint a tagállamok küldötteiből álló Reichsrat
gyakorolta.
A köztársasági elnök, először Ebert, majd 1925-től a konzervatív Paul von Hindenburg,
hét évre közvetlen választások útján került hivatalba, és széles jogkörrel rendelkezett.
A Német Birodalom alkotmányának értelmében a monarchia helyett parlamentáris
köztársaság alakult ki. A birodalmi elnök, akit az alkotmány híres 48. cikkelye is támogatott, a
legfőbb demokratikus hatalmat gyakorolta. Ez a cikkely lehetővé tette számára, hogy rendkívüli
állapotot hirdethessen és sürgősségi rendeletekkel irányíthassa az országot. A hét évre
megválasztott elnöknek volt joga kinevezni a kormánytagokat, a tábornokokat és még a
kancellárt is, ami további hatalmat adott a kezébe. Az alkotmány 3. cikkelye meghatározta a
nemzeti zászlót, amely fekete-vörös-arany színeivel vált ismertté. Ezek a színek nem csupán
esztétikai elemek voltak, hanem történelmi jelentőséggel is bírtak, hiszen azok a 19. századi
polgári-demokratikus-nemzeti mozgalmak színeit képviselték1.

Az alkotmány összesen 180 paragrafusból állt, melyek két fő részre oszthatók: az első
rész az állami hatalom gyakorlásával foglalkozik, míg a második rész az állampolgárok jogait és
kötelezettségeit tárgyalja. Az alkotmány főként az 1849-es paulskirchei és az 1871-es birodalmi

1
Mary Fulbrook: Németország története. 1993. Maecenas Könyvkiadó. 155-160
alkotmány alapján került kidolgozásra. Az alkotmány kimondja, hogy Németország köztársaság,
ezzel megszüntetve a monarchiát és eltörölve a német császári címet. Ugyanakkor hivatalos
nevezete továbbra is Német Birodalom (Deutsches Reich) maradt. A szövetségi jelleg
megmaradt, de jelentős centralizációval járt, mivel kiterjesztették a szövetségi törvényhozás
jogköreit, és megszüntették a délnémet államoknak korábban Bismarck által adományozott külön
jogokat, amelyeket csatlakozásukért kaptak. Emellett megmaradt a lehetőség az államok számára
az Ausztriával való egyesülésre, amit az alkotmány 61. paragrafusa tartalmaz2.

III. Az Állami struktúra átalakítása és funkcionális

rendszerének fejlődése
A Weimari Alkotmány átalakította a Német Birodalom monarchiáját erős elnöki hatalmú,
parlamentáris köztársasággá. Az állam centralizálódott, kiterjesztve a birodalmi törvényhozást és
az államügyeket. A kormány mind az elnök, mind a parlament felé felelős volt, az elnök
intézkedéseit miniszteri ellenjegyzés tette érvényessé. A kancellár javaslatára nevezték ki a
minisztereket. A birodalom és a tagállamok között határozott elválasztás volt, de a szövetségi
feladatokat ellátó tagállamok költségeit átutalták a birodalmi pénzügyminisztériumnak. Az
államfő volt a főparancsnok, a hadügyben. Külön szárazföldi és tengeri parancsnokok voltak. A
birodalmi szinten kiépült az egyes közigazgatási ágak szervezete. Bár az alkotmány
rendszeresítette a Birodalmi Közigazgatási Bíróságot, de nem hozták létre. Összességében
centralizációs jellegű volt az állam és a közigazgatás a korábbiakhoz képest3.

IV. Belpolitikája
Az új Németország Európa egyik vezető demokratikus államává vált, amely garantálja
polgárai szabadságjogait. Az ország stabilizációja hosszú és fájdalmas folyamat eredménye volt.
A jóvátétel összegét 1921-ben 132 milliárd márkára állapították meg, ami óriási felháborodást
váltott ki egy olyan gazdasági válság sújtotta országban, mint Németország4. A túlzottan magas

2
Schweitzer Gábor: Adalékok a weimari alkotmány két világháború közötti magyarországi visszhangjához
https://szakcikkadatbazis.hu/doc/6844994 (2024.04.08)
3
Mary Fulbrook: Németország története. 1993. Maecenas Könyvkiadó 167-168
4
Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945. 1966 Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 53
törlesztőrészleteket a német kormány nem tudta fizetni, ezért a franciák 1923-ban megszállták a
Ruhr-vidéket válaszként. Ez a világtörténelem egyik legnagyobb inflációs hullámához vezetett
1923-ban Németországban. Az Egyesült Államok megpróbálta javítani a helyzetet a Dawes-
tervvel, amelyet egy nemzetközi szakértői bizottság Charles Dawes vezetésével dolgozott ki
1924-ben5.

A fő cél az volt, hogy Németország képes legyen teljesíteni jóvátételi kötelezettségeit.

Ehhez a német vasút és a nehézipar jövedelmeit, valamint az adókat tervezték felhasználni a
jóvátétel fedezetéül. Emellett az Egyesült Államok jelentős kölcsönöket nyújtott volna
Németországnak annak érdekében, hogy lehetővé tegye a jóvátétel fizetését és a német gazdaság
stabilizálódását6.

A Weimari Köztársaság politikai életét az instabilitás jellemezte. Rövid ideig tartó

koalíciós kormányok váltották egymást, és gyakoriak voltak a politikai merényletek is. Walter
Rathenau külügyminiszter például 1922-ben politikai gyilkosság áldozatává vált, amikor
szélsőjobboldali merénylők támadtak rá. Azonban a 1923-as müncheni sörpuccs váltotta ki a
legnagyobb vihart, amely során az NSDAP (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt) és vezetője,
Adolf Hitler vált országosan ismertté. A fegyveres lázadás egy müncheni sörpincében tartott
gyűlésen kezdődött, de már másnap elbukott7. 1924 és 1928 között úgy tűnt, hogy van remény a
Weimari Köztársaság megszilárdítására. Németország külső helyzete rendeződött, amihez
Gustav Stresemann külügyminiszternek meghatározó szerepe volt. Ő elérte, hogy Németország
jóvátételi kötelezettségeit csökkentsék, és felvegyék a Népszövetségbe. Ez az ú teljesítési
politika eredménye volt, amelynek következtében 1925-ben aláírták a locarnói szerződést. Ez a
megállapodás Olaszország és Anglia garanciája mellett rögzítette a német-belga és a német-
francia határt, valamint Németország lemondott a nyugati határrevízióról. A belső stabilitás is
megerősödött, és a termelés növekedésnek indult. A viszonylagos nyugalom csak rövid időre
zavartatta meg, amikor 1925-ben meghalt Ebert, a Weimari Köztársaság első elnöke. Helyébe az
ekkor 78 éves, háborús hősnek tisztelt Paul von Hindenburgot választották8.

5
Németh István: Németország nemzetközi szerződései. 1918-1945. Universitas Kiadó, 1994. 17-18
6
Uo. 14
7
Uo. 21
8
Uo. 25
 A munkanélküliek száma 1932-re elérte a 6 milliót. A létbizonytalanság érzetét csak
fokozta a politika tehetetlenséget. A demokráciában csalódott tömegek egyre inkább szélsőséges
politikai mozgalmak új rendet ígérő jelszavaira figyeltek.Ez a helyzet hozta meg az NSDAP
felemelkedését, s rövidesen a Birodalmi Gyűlés legerősebb pártjává vált9.

V. Külpolitikája
A Német Birodalom kontinentális korlátozottságának feloldása váratlanul összehozta a
háború előtti német–brit ellentétet. Délkelet-Európa újonnan alakult államai nyitott teret
biztosítottak a német gazdaságnak, ami politikailag is kifizetődött. A bővülő hatalmi és
szövetségi lehetőségek megnyitották a Weimari Köztársaság számára az akciókörét. A
Habsburg-monarchia összeomlásával megszűntek a szoros kapcsolatok, így a Szovjetunióval
való viszony javítása csak idő kérdése volt. Németország először a Bismarck-korszak óta került
olyan helyzetbe, hogy teljes mértékben Európára összpontosíthatta gazdasági és politikai
érdekeit. A Német Birodalom újra európai nagyhatalommá vált, miközben a katonailag és
gazdaságilag gyengült Szovjetunió elfoglalta saját helyét a konszolidációban. Az európai hatalmi
konstelláció változása miatt Németország középpozícióba került a forradalmi Szovjetunió és a
nyugati hatalmak, valamint az Egyesült Államok között, ami a német–francia konfliktus
enyhítését célozta meg. Ez lehetőséget teremtett az Egyesült Államoknak a német gazdaság
talpra állításában való részvételre10.

Gustav Stresemann nevét gyakran kapcsolják a Weimari Köztársaság külpolitikai

stabilizációjához. Bár előnyben részesítette a nyugati hatalmakkal kötött megállapodásokat, ezek
segítettek az "európai hatalmi koncert" újjáalakulásában. Németország ezekben az időkben
szorosabbra fűzte kapcsolatait a Szovjetunióval és Délkelet-Európával, különösen a Balkán
térségével, ahol főként külkereskedelmi politikát folytatott. 1924-re sikerült visszaszereznie a
régi kereskedelmi pozícióit ezen a területen, kivéve Romániát, amely inkább Franciaország felé
hajlott az első világháborúból eredő követeléseinek érvényesítéséhez. Párizs azonban figyelmet
szentelt a német befolyás növekedésére a Balkánon, ezért újra nagyobb figyelmet fordított az
Egyesült Államokra, Nagy-Britanniára és Németországra. Stresemann a "német Balkán-politika

9
Uo. 35
10
Uo. 38-39
támasza" lett, mivel ezeknek a térségeknek az országai általában a két nagyhatalom közötti
egyensúlyra törekedtek11.

Német Közép- és Délkelet-Európa-tervek a weimari

köztársaság éveiben (1919–1933)
Az első világháború után a világháború előtti és alatti német Mitteleuropa-tervek nem
merültek feledésbe. A gazdaság irányítói továbbra is azok közül kerültek ki, akik 1914-ben
messzire tekintő közép-európai célokat javasoltak Bethmann Hollweg birodalmi kancellárnak.
Jóllehet a korlátozott cselekvőképességű fiatal köztársaság lehetőségei miatt egykori közép-
európai vezetési igényeiket csak zárt ajtók mögött emlegethették, a birodalom
gazdaságpolitikájáért továbbra is feleltek. Az 1920-as évek közepén egész Európában növekedett
azoknak a mozgalmaknak a befolyása, amelyek a háborús tapasztalatok nyomán a kooperáció
határokon átnyúló formáit tűzték zászlajukra. A túlnyomórészt politikai orientációjú szervezetek
közé tartozott Richard Coudenhove-Kalergi Páneurópa mozgalma, valamint Paul Löbe és Walter
Schücking Interessengemeinschaft der europäischen Völker (Az európai népek érdekközössége)
elnevezéű szervezete. Mellettük egyidejűleg a gazdasághoz közelálló csoportok is felbukkantak,
amelyek a kontinentális gazdasági kapcsolatok további élénkítését szorgalmazták. Közéjük
tartozott az a bizottság is, amely először 1925-ben Bécsben ült össze, hogy előkészítse a nyár
végén ülésező Mitteleuropäische Wirtschaftstagung-ot (Közép-európai Gazdasági Ülést –
MWT). A kezdeményezés az osztrák gazdasági körök aggodalmából indult ki, amelyek a
monarchia utódállamainak növekvő protekcionista politikája miatt veszélyeztetve látták Bécs
egykori vezető pozícióját a térség gazdasági rendszerében, és e fejleményekkel szemben
területileg korlátozott szabadkereskedelmi övezetet igyekeztek kialakítani. Az alakuló bizottság
legtöbb tagja Ausztria és az utódállamok gazdasági szakembereiből tevõdött össze, de mellettük
még négy német és néhány brit és francia tagja is volt. Gyorsan kiderült, hogy a
szabadkereskedelmi övezet határairól vallott elképzeléseik messzemenően különböznek. Az
egyik magyar bizottsági tag a szervezet illetékességét Lengyelországra, Csehszlovákiára,
Ausztriára, Magyarországra, Jugoszláviára és Romániára javasolta korlátozni, s Németország
vagy Franciaország belépése előtt a két nagyhatalom súrlódásainak megszüntetését szorgalmazta,

11
Uo. 40-43
mert az messzemenően befolyásolná a közép-európai gazdasági együttműködést. A német
bizottsági tagok határozottan ellenezték a javaslatot, hangoztatva, hogy Németországot a közép-
és kelet-európai gazdasági kooperáció valamennyi formájába be kell vonni. Jóllehet e pozíció
messzemenően megfelelt Stresemann külpolitikai szándékainak, a birodalom gyenge képviselete
miatt a német Külügyi Hivatal ekkor még eltanácsolta a német gazdasági szövetségeket az
MWT-ben való részvételtől. Tartózkodását azonban rövidesen feladta12.

12
Uo. 48-56
 Bibliográfia
Szakirodalom

1. Mary Fulbrook: Németország története. 1993. Maecenas Könyvkiadó.

2. Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945. 1966 Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó
3. Németh István: Németország nemzetközi szerződései. 1918-1945. Universitas Kiadó,
1994.

Internetes forrás

1. Schweitzer Gábor: Adalékok a weimari alkotmány két világháború közötti magyarországi

visszhangjához
https://szakcikkadatbazis.hu/doc/6844994 (2024.04.08)