Iréne Némirovsky

A KURILOF-ÜGY

Digi-Book
2022
 ELŐHANG

Az egyik nizzai kávéház elhagyott teraszára egyszerre két ember

érkezett. Mindkettőt a vörösen izzó szénnel töltött vaskosár vonzotta.
Őszi alkonyat volt. Szokatlanul hűvös az enyhe riviérai éghajlathoz
képest. – Olyan az ég, mint Párizsban, – mondta egy asszony, miközben
elhaladt a kávéház előtt és a rohanó felhőkre mutatott. Néhány pillanattal
később megeredt az eső. A néptelen utcák képe egyszerre még zordabbra,
még szomorúbbra vált. Az utcai lámpákat még nem gyújtották meg. A
kávéház átnedvesedett vászonernyőjén itt-ott keresztül csurgott az esővíz.
A két férfi, – Léon M. és a másik, aki közvetlenül utána jött és lopva,
figyelmesen nézte, mintha kutatna emlékezetében, hol látta már ezt az arcot,
– egyszerre, egyforma mozdulattal hajolt az égő tűz fölé.
A kávéház belsejéből, különböző hangok összevisszasága hallatszott.
Billiárdgolyók ütődése, az asztalhoz verődő evőeszközök csörgése,
sakkfigurák tologatása. Ez a sokféle hang néha fülhasító koncertté
szövődött.
Léon M. felemelte fejét és szorosabban összehúzta a szürke gyapjúsált
nyaka körül. Ebben a pillanatban a másik férfi, aki vele szemben ült, halkan
megszólalt:
– Marcel Legrand?
Most egyszerre végig az egész utcán és a kávéházi teraszon,
felgyulladtak a villamoslámpák nagy gömbjei. A váratlan, vakító világosság
hatására, Léon M… egy pillanatra elfordult.
A másik megismételte:
– Marcel Legrand?
A lámpák, bizonyosan valami áramzavar következtében,
elhomályosodtak. Fényük néhány pillanaton keresztül remegett és libegett,
mint a szabadba kitett gyertya lángja, aztán ismét felragyogtak és élesen
világították meg Léon M… arcát, hajlott hátát, csontos kezét, törékeny
csuklóját.
– Ön volt 1903-ban a Kurilof-ügy fővádlottja?
– 1903-ban? – ismételte lassan M…
 Fejét oldalra hajtotta. Arcán gúnyos, fáradt kifejezés tükröződött.
Könnyedén fütyörészett maga elé, mint valami öreg, didergő madár.
A férfi, aki vele szemben ült, hatvanötéves lehetett. Szürke, fáradt
jelenség. Felső ajka gyakran idegesen megrándult és vele együtt a dús,
valamikor szőke, de most már teljesen megőszült bajusz is. Sápadt arcán
türelmetlen, keserű kifejezés tükröződött. Élénk, átható tekintetű,
gyanakodó kifejezésű szeme hirtelen lángolt fel s jóformán még
ugyanabban a pillanatban kialudt.
M… vállat vonva folytatta:
– Nagyon sajnálom, de nem emlékszem, hogy ismertük volna egymást.
Mostanában nagyon rossz az emlékezőtehetségem…
– Nem emlékszik már a detektívre, aki valamikor testi épségére ügyelt
fel? Aki egy éjszaka, mikor ön a Kaukázusból Szent Pétervárra indult,
nyomon követte?
– De sikertelenül. Most már emlékszem, – bólintott M…
Jóleső érzéssel dörzsölte össze melegtől elzsibbadt kezét, ötven éves
volt, de sokkal idősebbnek és betegnek látszott. Melle keskeny volt, arcának
kifejezése sötét és gúnyos, szája szép és különös, rossz fogai töredezettek,
sápadt, magas homloka zárkózott. Koromfekete szeme sötét lánggal égett.
– Parancsol cigarettát! – kérdezte halkan.
– Itt lakik Nizzában, Monsieur Legrand?
– Igen.
– Visszavonult a munkától, ha szabad így kifejeznem magami
– Szabad!
M… felsóhajtott. Cigarettára gyújtott, de egyszer sem szippantott belőle,
csak nézte, amint lassan elhamvad ujjai között. Aztán ledobta a földre és
hosszan rátaposott.
– Régen volt, – mondta végre észrevétlen mosollyal. – Nagyon régen.
– Igen. Annakidején éppen engem bíztak meg a kihallgatásával…
mindjárt, amikor letartóztatták a merénylet után…
– Igen! – suttogta M… tökéletes közömbösséggel.
– Sohasem tudtam kinyomozni igazi nevét. Egyetlen ügynökünk sem
ismerte, sem Oroszországban, sem sehol másutt. Kérem, szerezze meg
nekem ezt az örömet, most, amikor már úgy sincs semmi jelentősége a
dolognak! Mondja, ugye, 1905 előtt, ön volt a svájci anarchisták
szövetségének egyik vezetője?
 – Sohasem voltam vezető, mindig alárendelt szerepem volt.
– Ugyan!
M… fáradt kis mosollyal bólintott.
– Igen, elhiheti bátran, kedves uram…
– Hát később? 1917-ben és azután? Ugye, nem tévedek, akkor is benne
volt a…
Látszott, hogy keresi a szót, amellyel tökéletesen kifejezhetné
gondolatát. Végül is elmosolyodott. Hosszú, hegyes fogai kivillantak sápadt
ajka közül.
– Akkor is ott volt a húsos fazéknál, – mondta és széles mozdulatot írt
le. – Akarom mondani, úszott az árral?
– Igen… az árral…
– A Cseka?
– Kedves uram, egy kissé mindenben részt vettem. Azokban a nehéz
időkben, mindenki azt csinálta, amit lehetett.
Finom, vékony ujjaival ütemesen ütögette a márványasztalt.
– Tehát nem akarja megmondani a nevét? – nevetett a másik –
Esküszöm, hogy jelenleg én is békés magánzó vagyok. Egyszerű
kíváncsiság indít erre a kérdésre. Tudja, kicsit még mindig benne élek
hivatásomban.
M… a hidegtől borzongva, lassú mozdulattal felhajtotta kabátja
gallérját, azután meghúzta a sál két végét.
– Nem hiszem, – mondta nevetve, de közben egyre köhécselt. – Régi
igazság: On revient toujours á ses premieres amours. És azonkívül, most
már semmit sem mondana a nevem. Mindenki elfelejtette régóta.
– Megházasodott?
– Nem. Megőriztem a forradalmi tradíciókat, – mondta M… Ismét
mosolygott. Gépies kis mosoly volt, mély barázdákat vágott ajka
szögletébe. Letört egy darab kalácsot, két ujja közé fogta és lassan enni
kezdett. Azután felhúzott szemöldökkel megkérdezte:
– És ön? Mi az ön neve, tisztelt uram?
– Ó én … valamikor ez is titok volt… Baranof … Iván Ivanics Baranof
… Tíz esztendőn át Őexcellenciája… Kurilof őkegyelmessége biztonságára
ügyeltem fel. Mindig mellette voltam.
– Úgy?
 Először történt, hogy a fáradt kis mosoly lehervadt M … arcáról. Már
nem nézte mint eddig, az esőáztatta néptelen utca egyetlen látványosságát, a
közeli kirakatban álló, vakítóan megvilágított viasz próbababákat. Halkan,
könnyedén köhécselt, azután nagy, ürespillantású szemét Baranofra emelte:
– És a családja? Nem tudja, mi történt Kurilof családjával?
– Feleségét a forradalom alatt agyonlőtték. A gyermekek talán még
életben vannak. Szegény Kurilof… Emlékszik még? Ellenségei Cápának
keresztelték.
– Vérszomjas és falánk, mindenki így beszélt róla – mondta M…
A kalács maradványait szétmorzsolta ujjai között. Olyan mozdulatot tett,
mintha fel akarna állni, de az eső szakadatlanul esett, a kövezet csillogott az
esőcseppektől. Súlyosan zuhant vissza a székre.
– Ön végig kitartott helyén, – mondta Baranof. – Meg tudná mondani,
tulajdonképpen hány összeesküvésben vett részt?
– Annakidején? Vagy összesen?
– Összesen, – ismételte Baranof.
M… vállat vont.
– Kérdésével arra az amerikai újságíróra emlékeztet, aki Oroszországban
jártában, meginterjúvolt. Nagyon érdekelte a statisztika és megkérdezte,
hány embert öltem meg, mióta hatalmon vagyok. Mert haboztam a
válasszal, ártatlan arccal megkérdezte: – Lehetséges volna, hogy
elfelejtettet – Kis, vörös zsidó volt, Blumenthalnak hívták. A Chicago
Tribune küldte Oroszországba.
Intett a pincérnek, aki keresztülhaladt a teraszon:
– Hívja ide azt a konflist!
A kocsi megállt a kávéház előtt.
Felállt és kezet nyújtott Baranofnak.
– Igazán mulatságos, hogy így találkoztunk…
– Nagyon mulatságos…
M… nyersen nevetett és oroszul meg kérdezte:
– De mondja csak… tulajdonképpen érdekelne, hányán haltak meg
„gondoskodásunk” következtében!
– Ugyan! – kiáltott fel Baranof és vállat vont. – Én, a magam részéről,
már nem is emlékszem. Nekem teljesen mindegy.
– Igaza van, – bólintott M… Hangja közönyösen és fáradtan csengett.
Aprólékos gonddal nyitotta ki nagy, fekete esernyőjét és cigarettára gyújtott
a tűz mellett. A tűz hirtelen, éles fényt vetett lehajló hamuszínű arcára,
kiálló pofacsontjaira, nagy, sötét, gondtelt szemére. Rendes szokása szerint
nem szívta el a cigarettát. Beérte annyival, hogy egy pillanatig, félig
lehunyt szemmel, beszívta füstje illatát, azután eldobta. Ujjával
megérintette kalapját, azután elment.
Léon M… 1932. márciusában halt meg Nizzában, ahol utolsó éveit
töltötte.
Könyvei között kis, fekete bőrtárcára bukkantak. Néhány tucat
összetűzött, gépírásos papírlapot találtak benne. Az első oldalon, ceruzával,
ez a felírás volt:
A KURILOF ÜGY
 I.
Nizza, 1931.

1903-ban a forradalmi tanács megbízott, hogy likvidáljam a Kurilof

ügyet. Annak idején ilyen esetben ezt a kifejezést használták: likvidálni.
Most, életem végén, csak úgy tűnik fel, mint múltamnak egyik jelentéktelen
epizódja. De hogy belekezdek önéletrajzomba, mégis erre gondolok
elsősorban, mert tulajdonképpen ezzel kezdődött forradalmi szereplésem
bár utána azonnal hosszú időre félbeszakadt.
Ettől a naptól kezdve egészen addig, míg hatalomra nem jutottam, teljes
tizennégy év telt el. Ezt a tizennégy évet részint börtönben, részint
száműzetésben töltöttem. Az októberi forradalom hamar elmúlt és utána
megint csak száműzetés következett.
Ötven éves vagyok. Nagyon gyorsan telt el ez az ötven esztendő, emiatt
nem panaszkodhatom sorsomra… De most egyszerre olyan hosszúnak tűnik
az idő. Elviselhetetlenül hosszúra nyúlnak a napok.
1881. március 12-én születtem, eldugott kis szibériai falucskában, a
Léna partján. Apám és anyám, mindketten politikai száműzöttek voltak.
Akkor mindenfelé ismerték nevüket, ma már elfelejtették őket. Anyám
Viktória Saltykof volt, apám Makszim Davidovics M…, a forradalmár.
Alig ismertem apámat. A börtön, a száműzetés, nem járulhattak hozzá a
családi élet melegségéhez és bensőségéhez. Apám magasnövésű ember
volt. Keskenyvágású szeme ragyogó, szempillái árnyékosak, nagy keze
csontos, csuklója törékeny… Keveset beszélt, még a fülembe cseng
kemény, szomorú kis nevetése. Amikor utoljára jöttek érte, hogy
letartóztassák, még gyermek voltam. Megölelt. Csodálkozó, gúnyos
pillantással nézett rám, ajka egy pillanatra fáradtan megrándult, mintha
mosolyogni akarna. Kiment a szobából, majd ismét visszajött, mert
elfelejtette magával vinni cigarettáit. Azután örökre eltűnt életemből. A
fogságban halt meg, valamivel idősebb volt, mint én most. A Péter és Pál
erődben pusztult el, ahová őszi áradáskor behatol a Néva vize.
 Elfogatása után Genfbe költöztem anyámmal. Anyámra még egészen
tisztán emlékszem. 1891-ben halt meg, tavasszal.
Betegesen karcsú nő volt, arca mindig sápadt, szemüveget viselt. A
nyolcvanas évek intellektuelljének mintaképe. Még emlékszem rá a
szibériai időkből is, mikoriban visszanyerte szabadságát. Akkor hat éves
voltam. Öcsém később született.
Látom magam előtt, amint karjában tartotta a gyermeket, de nem
szorította szívéhez. Olyan csodálatos, érthetetlen ügyetlenséggel fogta,
mintha valami követ emelt volna fel az út széléről. Ijedten hallgatta, ha a
gyermek sírt az éhségtől. Emlékszem, hogy reszketett a keze, valahányszor
tisztába tette öcsémet, milyen ügyetlenül és bizonytalanul pólyázta be.
Szép, hosszú, fáradt keze volt. Tizenhatéves korában, egyetlen
pisztolylövéssel agyonlőtte a vjatkai csendőrfőnököt, mert szemeláttára
kínzott egy öregasszonyt. Szegény teremtés politikai fogoly volt és a
gazember erőltette, hogy betegen is vonszolja magát tovább az orosz nap
alatt. Nyár közepén úgy éget a nap Oroszországban, mint a tűz.
Ő maga mondta el nekem az esetet. Akkor még sokkal fiatalabb voltam,
semhogy egészen meg tudtam volna érteni, de talán érezte, hogy sietnie
kell.
Még tisztán emlékszem, milyen különös érzésekkel hallgattam ezt a
történetet. Még emlékszem csengő, éles hangjára, ahogy beszélt. Mert
annyira más volt, mint az a türelmes, fáradt hang, ahogy különben beszélni
szokott:
– Arra számítottam, hogy halálra ítélnek. Halálomat végső tiltakozásnak
tekintettem a könnyel és vérrel teli világrend ellen.
Egy pillanatra elhallgatott, azután jóval halkabban tette hozzá:
– Megértesz, Lonja?
Arca, minden mozdulata hűvös és nyugodt maradt. Csak kipirult kissé.
Nem várta be válaszomat, öcsém sírni kezdett. Sóhajtva emelte fel a
gyermeket, egy pillanatig karjában tartotta, mint valami nehéz csomagot,
azután ismét letette és tovább írta titkosírású leveleit.
Genfben a titkos szövetség egyik svájci megbízottja mellé osztották be,
aki később, anyám halála után engem is nevelt.
A párt segélypénzeiből éltünk. Anyám ezenkívül még angol és olasz
órákat adott. A téli ruhákat tavasz kezdetén tettük zálogházba, a nyári
ruhákat meg ősszel… Mint a többi magunkfajta.
 Anyám nagyon magas volt és sovány. Harmincéves korára már hervadt,
mint egy öregasszony. Görnyedt, előre hajló válla mintha elviselhetetlen
súllyal nehezedett volna gyenge mellére. Tüdőbajos volt. Jobb tüdeje
teljesen elpusztult, de mindig csak azt szokta mondani:
– Hogyan törődhetnék magammal, ha szegény munkások vért köpnek a
gyárakban? (Mert abban az időben így beszéltek a forradalmárok…)
Még csak el sem küldött bennünket maga mellől: hiszen a munkások
gyermekeit is megfertőzi beteg édesanyjuk!
Mégis, emlékszem, hogy sohasem ölelt és csókolt bennünket. Talán
ezért is voltunk olyan csendes, barátságtalan, rosszkedvű gyerekek. Vagy
legalább is, én… Néha, ha nagyon fáradt volt, egyetlen egyszer kinyújtotta
kezét és lassan, mélyen felsóhajtva, végigsimított hajunkon.
Magas, sápadt alakja, sárga fogai, a szemüveg mögött örökké pislogó
szeme, finom, ügyetlen keze, amelyből mindig, mindent elejtett, ha odahaza
a háztartásban dolgozott, amellyel nem tudott sem főzni, sem varrni, de
örökké írta a titkosírású leveleket, gyártotta a hamis útleveleket… Már azt
hittem, elfelejtettem arcvonásait (hiszen annyi év telt el azóta), de most,
lassanként ismét kibontakozik emlékezetemből.
Havonta kétszer-háromszor áthajózott a Genfi tavon, Svájcból
nyomtatványokat és bombákat csempészett Franciaországba. Engem mindig
magával vitt. Talán, hogy hozzászoktasson a veszedelmekkel teli élethez,
amely később majd az én osztályrészem is lesz. Hiszen születésem
valósággal kötelezett erre a hivatásra, éppen úgy, mint a királyokat. De az is
lehet, hogy fiatalságommal akart bizalmat ébreszteni a
vámhivatalnokokban. Vagy egyszerűen csak azért, mert két öcsém
időközben meghalt és nem akart egyedül hagyni a szállodában, és elvitt,
mint ahogy nyárspolgár- asszonyok magukkal viszik gyermekeiket a
moziba. Akárhányszor elaludtam a hajón. Többnyire tél volt. A tó ilyenkor
elhagyatott, nehéz köd üli meg a vizet, az éjszakák hidegek.
A francia parton anyám néhány óráig otthagyott Baud-éknál, a
majoroséknál, akik ott laktak a tó mentén. Hat vagy hét gyermekük volt.
Még emlékszem a pirospozsgásarcú, egészségtől kicsattanó, ostoba kis
parasztgyerekekre. Náluk mindig forró kávét kaptam, hozzá friss, meleg
kenyeret és gesztenyét. Baud-ék háza, barátságos tűzhelyével, illatos
kávéjával, vidám gyermekeivel, az én szememben maga volt a földi
paradicsom. A háznak terasza is volt, azaz inkább valami nagy, fából
összeácsolt erkélyféle, amely a tó fölé épült. Télen mindig tele volt hóval és
jégcsapokkal…
Két öcsém volt, de mind a kettő meghalt. Ők is épp úgy éltek, mint én,
egyedül, magukra hagyatottan a hotelszobában. Egyik két éves volt, amikor
meghalt, a másik három.
Egészen tisztán emlékszem arra az éjszakára, amikor a második is
meghalt. Szép, szőke, erős gyermek volt.
Anyám ott állt a régi, fekete faágy lábánál. Kezében égő gyertyát tartott
és nézte a haldokló gyermeket. A földön ültem anyám mellett. Néztem
elkínzott arcát, amelyet alulról világított meg a gyertyaláng. A gyermek
testén egy-két rángás futott végig, azután csodálkozó, fáradt kifejezéssel
oldalra fordította fejét és meghalt. Anyám nem mozdult. Csak keze
remegett láthatóan, amelyikben a gyertyát tartotta. Végül mégis észrevett,
valamit akart mondani (bizonyosan ilyesformát: – Lonja, a halál is csak a
természetnek egyik megnyilvánulása…), de ajka összeszorult a fájdalomtól
és nem szólt semmit. A halott gyermek fejét eligazította a párnán, azután
kézen fogott és átvitt a szomszédba. Még tisztán emlékszem: a csendre, az
éjszakára, a gyermek sápadt arcára, fehér hálóingére és hosszú,
összekuszálódott szőke hajára. Minden olyan volt, mint valami zavaros,
nyomasztó álom.
Röviddel utóbb anyám is meghalt.
Akkor tíz éves voltam. A tüdővészt örököltem tőle. A forradalmi
szövetség Schwann doktor szanatóriumában helyezett el. A doktor orosz
származású volt, de svájci állampolgár és egyik feje szövetségünknek.
Montsban, Sierre közelében, húszágyas szanatóriuma volt.
Monts barátságtalan, kis falú Montana és Sierre között, nagy, fekete
fenyők, hatalmas hegyek árnyékában. Vagy legalább is, én így őriztem meg
képét emlékezetemben.
Hosszú éveken át, valósággal oda voltam szögezve a nyugágyhoz. Egyre
csak kinn feküdtem a nyitott erkélyen. Semmit sem láttam a világból, csak a
fenyőfák csúcsát és a tó túlsó oldalán, hasonló üvegkalitkát, mint a miénk.
Gyakran néztem arra, mert alkonyaikor visszaverte a lenyugvó nap sugarait.
Később már felkelhettem, lemehettem a faluba. Végigmehettem az
egyetlen úton, amelyet a tüdőbetegek győztek erővel. Én is melegen
beburkolództam, mint a többiek és visszafelé menet lihegve kapaszkodtam
fel. Minden lépésnél megálltam és mint társaim, egyenként számláltam a
fenyőket és gyűlölettel néztem a környező hegyláncot, amely elfogta
előlünk a kilátást. Annyi év után, még szinte látom magam előtt azokat a
hegyeket, mint ahogy az orromban érzem a szanatórium szagát, – a frissen
felmosott linóleum és a különböző fertőtlenítőszerek szagát – mint ahogy
néha, álmomban, hallom az őszi szél zúgását az erdő fái között.
Nyelveket és főleg orvostudományt tanultam, amelyhez különösen sok
kedvet éreztem. Schwann doktor volt a példaképem. Amikor már jobban
éreztem magam, különféle munkát bíztak rám, a párt svájci és oroszországi
működésének érdekében.
 II.

Amikor írni kezdtem, arra gondoltam, hogy megírom önéletrajzomat. Az

idő oly végtelenül hosszú. Valahogyan csak be kell töltenem életem utolsó
hónapjait. De máris elakadtam. – Nagyon nehéz megmagyarázni egy
forradalmi alakulatot, hogy őszinte és tanulságos is legyen egyszerre, –
szokta mondani Herz, ha jól emlékszem. És az én történetem, Léon M…
története, nem is jelentős. Bizonyos, hogy semmit sem változtatott az
októberi forradalom lényegén. Hiába voltam száműzöttek gyermeke, hiába
éheztem, hiába nevelődtem röpiratokon, hiába láttam magam előtt
forradalmár társaim tetteit: belőlem hiányzott az igazi erő és az igazi
lelkesedés.
Mindig irigykedve hallgattam társaimat, ha visszaemlékeztek
ifjúságukra. Tisztán emlékszem egy harmincéves fiatalemberre, aki mögött
tizennégy anarchista merénylet volt. Négy közülük sikerült; négy
emberéletet oltott ki, nyers könyörtelenséggel és hidegvérrel nyílt utcán.
Sápadt, vöröshajú ember volt, keze fehér, finom és lankadt. Egy decemberi
éjszakán, amikor a végrehajtó bizottság üléséről jöttünk, Genf csendes,
fagyos utcáin, elbeszélte, hogyan szökött meg otthonról tizenhatéves
korában és hogyan bujkált teljes tizennyolc napig Moszkvában.
Mosolyogva tette hozzá:
– Látod, ez hiányzik neked! Hogy anyád nem miattad való
bánkódásában halt meg! Hogy tizenötéves korodban nem szöktél ki a
folyópartra és májusi éjszakákon nem olvastad rőzseláng fénye mellett a
forradalmi röpiratokat!
Érdes, különös hangja volt. Rövid, gyors mondatokban beszélt, közben
gyakran kihagyott a lélegzete. Néha egy-egy percre elhallgatott és
felsóhajtva hozzátette:
– Hej, azok a régi szép idők…
Igen, a régi szép idők…
Mert később én is megismertem a száműzetést, a börtönt, a Péter és Pál
erőd földalatti folyosóit, a kicsi cellákat, melyekben nyáron valósággal
elviselhetetlen a bűz, ahol huszonöt-harmincan éltünk összepréselve.
Megismertem a vidéki börtönök óriási, fagyoshideg termeit is és azt az
erődöt, ahol a halálraítélteket őrizték. Itt, ha egyes helyeken a falhoz
tapasztottam a fülem, az asszonyok osztályáról hallottam a forradalmi
énekeket.
De ma már nem tudom értéke szerint becsülni a forradalom
romantikáját.
Önéletrajzi… Hiúság… Jobb lenne, ha csak sajátmagam
szórakoztatására jegyeznék fel egyes régi élményeket, mint régen, az állami
börtönökben, ahol egyre irkáltunk azokba a füzetekbe, amelyeket nagy
nehezen megtűrtek. De amint a füzet megtelt élményekkel és emlékekkel,
megsemmisítettük.
És különben, vajon lesz-e időm hozzá, hogy megírjam önéletrajzomat?
Annyi esemény, annyi esztendő szaladt el mellettem. Végtelen
fáradtságomból és közömbösségemből a halál közelségét érzem és ez az
érzés nem csalhat meg. Minden, ami azelőtt szenvedélyesen érdekelt, a párt
eseményei, vitái, a politika, most már csak fáraszt. És testem is fáradt.
Egyre gyakrabban elfog a vágy, hogy a fal felé forduljak, behunyjam
szemem és édes, mély álommal aludjak el: örökre.
 III.

Tehát a párthoz tartoztam, születésemnél és nevelkedésemnél fogva. És

mert hitem is hozzájuk kötött. Szent meggyőződésem volt, hogy a szociális
forradalom kikerülhetetlen, épp úgy kell az embereknek, mint az a vágy,
hogy sajátmagamban is emberi szenvedélyeket fedezzek fel. Ez teljesen
hiányzott belőlem és csak itt tudtam megtalálni.
Szeretem a tömeget, az embereket. Itt, Nizza közelében a Lourié házban
lakom. Négyszögletes, fehér kövekből épült kis ház, kopár kert közepén.
Legnagyobb fája sem magasabb, mint egy seprő. A monacói és a tengerhez
vezető út között áll. Magam beszívom az utca porát és rossz levegőjét és
tudom, hogy végleg felemészti rossz tüdőmet. Egyedül élek. Reggelenként
eljön egy öreg asszony, kitakarítja a házban lévő négy kicsi, üres szobát,
elkészíti ebédemet és elmegy. De az élet zaja itt marad körülöttem. Ezt
szeretem és ezt kívánom. Embereket, autókat, elrobogó villamosokat,
veszekedést, kiabálást, nevetést… Elsuhanó árnyékokat, ismeretlen arcokat,
szavakat… Hátul, a kopár gyümölcsös mögött, ahol hat, törékeny hajlékony
fácska áll – barackfa vagy mandulafa lesz-e belőlük, magam sem tudom –
kis olasz kocsma van. Itt esténként villanyzongora muzsikál és lugasában
padok állnak. Olasz és francia munkások jönnek ide inni.
Éjszaka, amikor egymásután kezdenek felvonulni a tengerparthoz vezető
kanyargós úton, kimegyek a házból, leülök az alacsony fal lábánál, amely
gyümölcsösömet elválasztja a kocsmától és nézem, figyelem őket.
Látom a lampionokkal megvilágított kis kocsmakertet, látom, amint a
fehér fény táncol arcukon. Későn mennek haza. Így legalább van valami
szórakozásom és gyorsabban telik az éjszaka. Hála Istennek, mert egyre
köhögök és csak hajnal felé szoktam elaludni. És csak itt ülni és nézni a
tengert és a virágokat? Gyűlölöm a természetet! Csak a városokban voltam
boldog, csúf és piszkos városokban, emberekkel telizsúfolt házakban, nyári
melegben izzó utcákon, ahol fáradt testtel vonszolják magukat ismeretlen
férfiak és asszonyok.
Csak olyankor, ha a csend és magány kezdődik, ha az utolsó autó is
visszajött Monte Carlo felől, a tengerhez vezető úton, ébred fel bennem a
pusztítás és gyilkolás vágya. Amióta betegségem rosszabbra fordult,
emlékeim szinte elárasztanak. Azelőtt dolgoztam. De ennek most már vége.
Tizennyolcéves koromban kezdtem meg forradalmi szereplésemet.
Különféle megbízásokkal küldtek el Franciaország déli részébe. Hosszabb
ideig éltem Párizsban is. 1903-ban a Szövetség Oroszországba küldött.
Megbíztak, hogy öljem meg a közoktatásügyi minisztert. Ezután
szakítottam a párt terrorista szakosztályával és szorosabb kapcsolatba
léptem T…-vel. A Kurilof gyilkosság után halálraítéltek, de néhány nappal
a kivégzés előtt, megszületett Alexis trónörökös és én is amnesztiában
részesültem. Büntetésemet életfogytiglani kényszermunkára változtatták.
Tisztán emlékszem, hogy abban a pillanatban, amikor közölték velem a
kegyelmet, semmit sem éreztem, csak mélységes közömbösséget. Hiszen
súlyos beteg voltam, egyre vért köptem és azt hittem, úgy sem bírom ki a
szibériai utat. De a halál sem biztosabb, mint az élet.
Kibírtam az utat, sőt, meggyógyultam
Szibériában, a rabszolgaságban. Amikor végre sikerült megszöknöm,
1905-ben éppen kezdődött a forradalom.
Ebben az időben kimondhatatlanul fáradt voltam. Esténként úgy
zuhantam bele ágyamba és oly mélyen aludtam, mint a halott. És mégis,
1905-ből a forradalom első hónapjaiból, boldog emléket őrzök.
R… és L… elvtársaimat gyakran elkísértem a gyárba,
munkásgyűlésekre. Hangom mindig éles és bántó volt, de betegségem miatt
hosszú éveken keresztül eltiltottak a hangos beszédtől. Az ő hivatásuk az
volt, hogy lázítsák és tüzeljék a munkásokat. Én pedig leszálltam az
emelvényről és közéjük vegyültem. Megmagyaráztam, amit nem értettek,
tanácsokat adtam, segítségükre voltam. A nagy terem forrósága és
dohányfüstje, a folytonos zaj és kiáltozás, a sok csodálkozóan eltátott száj,
dühük és felháborodásuk, sőt, még ostobaságuk is, valami mámorhoz
hasonló jó érzést ébresztett bennem, mintha csak ittam volna. És a veszély
közelsége felvillanyozott. Szerettem a hirtelen elhallgatásokat, a
visszafojtott, aggodalmas várakozást, a rémület kifejezését az arcokon, ha a
rendőrség szolgálatában álló dvornik elhaladt az ablak alatt.
Pétervár nedves, fekete fagyos őszi éjszakáin, a munkások egyesével
oszlottak szét. Belevesztek a ködbe, mint az árnyak. Mi csak utánuk
mentünk el és reggelig jártuk az utcákat, hogy hamis nyomra tereljük a
rendőrséget. Csak akkor merészkedtünk haza szennyes, eldugott kis
szállodánkba, ahol biztonságban érezhettük magunkat.
Elhagytam Oroszországot és csak az októberi forradalom hajnalán
tértem vissza.
Régebbi történelmi és politikai írásaimban pontosan feljegyeztem ezt a
korszakot és a következő évek történetét is.
Visszatérve 1917-re, akkor Léon M…, a bolsevik lett belőlem. Az egész
világ újságjaiban késsel a fogam között ábrázolhattak volna. A Cseka fontos
feladatot bízott rám és egy évig maradtam szolgálatában. De ahhoz
személyes és erős gyűlölet kell, hogy valaki ellenkezés nélkül végre tudja
hajtani ezeket a szörnyű parancsokat. Én pedig …
A legkülönösebb, hogy éppen engem, aki nemcsak ártatlanok életét
kíméltem meg, hanem igazi bűnösökét is (mert néhanapján hallatlan
közömbösség kerített hatalmába s ennek mindig a foglyok látták hasznát),
sokkal jobban gyűlöltek, mint társaimat. Pedig ezek között volt Nosztrenko
is, ez az idegbeteg, félelmetes matróz, aki maga végezte ki a
halálraítélteket. Különös komédiás volt: arca mindig kifestve és
bepúderozva és bő inge szétnyílt sima, fehér asszonyos mellén. Szinte
magam előtt látom a legrosszabbfajta ripacsnak, részegnek és beteg
kéjencnek különös keverékét. És Lászlót, a púpos lengyelt, akinek
skarlátvörös, lelógó ajkát össze-vissza szabdalta egy régi sebesülés.
Azt hiszem, az elítéltek elégtételt találtak abban a gondolatban, hogy
őrülteknek vagy szörnyetegeknek estek áldozatúl. Én meg csak olyan
voltam, mint a többi; kis, szomorú, köhögős tompaorrú emberke, kezem
fehér és finom.
Amikor a politikai irányzat megváltozott, száműztek. Azóta itt élek,
Nizza közelében, könyveim szerény jövedelméből, újságcikkeim apró
tiszteletdíjaiból.
Azért telepedtem le éppen Nizzában, mert bizonyos Jocques Lourié
útlevelével utaztam ide, aki a Péter és Pál erődben halt meg, tífuszban.
Forradalmi összeesküvés miatt ítélték el. Lettországi zsidó volt, de felvette
a francia állampolgárságot. Családja nem volt, egészen egyedül állt az
életben. Ez a kis ház az övé volt és ilyen körülmények között, hogy úgy
mondjam, jogos tulajdonom lett. Egy kis szórakozást találtam abban a
veszélyben, hogy megkockáztassam a találkozást ismerőseivel és barátaival.
De mire ideköltöztem, mindenki megfeledkezett Jacques Lourie-ről. Most
itt élek és itt is halok meg.
A ház kicsi és kényelmetlen. Lourie-nek sohasem volt annyi pénze, hogy
tisztességes kerítést emeltessen a kertje köré, akárki beláthat az országútról.
Balfelé, bekerített füves térség van. Eladó telek. Kecskék járnak ide
legelészni, lerágják a jószagú, kemény füvet az itt hagyott kövek és téglák
között. Jobbfelöl kis kőház áll. Olyasforma, mint az enyém, de ezt vörösre
festették. Minden évben kiadják, más és más nyaralóknak és üdülőknek. A
ház mögött vezet a Nizza-Monte Carlo-i országút, valamivel távolabb van a
nagy viadukt. A tenger jó messzire van ide. A ház világos és tiszta.
Így élek itt, csendben. Nem tudom, jól esik-e ez a csendesség, vagy
pedig megölt? Néha szeretnék dolgozni, nagy feladatokat megoldani!
Reggel öt órakor, amikor Oroszországban meg szoktam kezdeni munkámat,
legmélyebb álmomból felrezzenek, vagy ha még nem alszom, fojtogató
félelem szorítja össze torkomat. Belekezdek ebbe- abba, könyvet, papírost
szedek elő. írok, mint most. Szép idő van, a nap magasra emelkedik az
égbolton, a rózsák elragadóan illatoznak. És én mindent odaadnék és
ráadásul egész életemet is, ha még egyszer ott lehetnék abban a szobában,
ahol 1917-ben, amikor hatalomra jutottunk, tizenöt-húszán szorongtunk.
Ködös, havas éjszaka volt. Hallottuk a szél zúgását, a robbanásokat, a Néva
komor zúgását. Ebben az évben is erősen megáradt, mint minden ősszel. A
telefon szakadatlanul csengetett. Néha arra gondolok:
Ha fiatalabb és erősebb lennék, visszamennék Oroszországba, mindent
elölről kezdenék és boldogan, megnyugodva halnék meg, ha kell…
valamelyik földalatti börtönben. Ó, jól ismerem az orosz börtönöket!
A hatalom, az a tudat, hogy emberek sorsát tartjuk kezünkben, lassan
megmérgezi a szervezetet, mint a dohány vagy a bor. Amikor egyszerre
csak elveszítjük, megdöbbentő gyötrelem, elviselhetetlen szenvedés kerít
hatalmába. Általában, mint mondtam, nem érzek semmit, csak
közömbösséget és megkönnyebbülést, hogy itt maradhatok és csendben
várhatom a halált. Nem szenvedek. Csak este, ha felmegy a lázam, fut végig
fájdalmas bizsergés testemen, a vér egyhangú lüktetése kalapál fülemben.
Reggel felé elmúlik. Meggyújtom a lámpát, leülök az asztal mellett, a
nyitott ablaknál és ha a nap végre felkelt, elalszom.
 IV.

A svájci végrehajtóbizottság évenként egyszer összeült. Ilyenkor

választottuk ki az előkelőségek és magas állást betöltő személyiségek közül
azokat, akiknek kegyetlenségük és igazságtalanságuk miatt az esztendő
folyamán meg kellett halniuk. Anyám is ehhez a bizottsághoz tartozott. Az
én időmben körülbelül húsz tagunk volt.
1903-ban az orosz közoktatásügyi miniszter Valerian Alekszandrovics
Kurilof volt Az egész országban gyűlölték. A reakciós irány képviselője
volt, Pobiedonoszcef iskolájából került ki. Azt beszélték róla, hogy nagy
eszű ember, de durva és érzéketlen. III. Sándor cárnak és Nelrode
hercegnek legkedvesebb, legbizalmasabb embere volt s így a cári udvar
legszűkebb köréhez, a legmagasabb arisztokráciához tartozott. Rövidesen
ott tartott, hogy a cárnál is nagyobb úrnak képzelte magát. A nép
lenézésében és a forradalmi eszmék gyűlöletében túltett még országa
uralkodó osztályának jellemző és végzetes álláspontján is.
Magas, kövér ember volt. Lassúbeszédű és mozdulataiban lomha. A
diákok keresztelték el Cápának (vérszomjas és falánk), mert kegyetlen volt.
Azonkívül telve mérhetetlen becsvággyal és mohón törtetett felfelé. Nagyon
féltek tőle.
A szövetség vezetői szerették volna, ha a nyilvánosság szemeláttára
végeznek vele, a lehető legnagyobb feltűnéssel, mert az ilyesmi vésődik
csak bele igazán az emberek emlékezetébe. De ez a merénylet még sokkal
nagyobb nehézségekkel járt, mint más hasonló vállalkozások. Nem lehetett
csak úgy egyszerűen közelébe férkőzni és elsütni a revolvert vagy eldobni a
bombát, mint másoknál. Itt alaposan meg kellet választani a helyet és időt.
Először életemben Schwann doktortól hallottam erről az emberről.
Amikor Schwann doktort megismertem, körülbelül hatvan éves lehetett.
Sovány, kicsi, gyenge ember volt, mozdulatai könnyedek, szinte táncosak;
gyapjas, sűrű haja egészen ősz. Hosszú fürtjei egyre ott repdestek homloka
körül. Hosszas, szögletes arca volt, keskeny metszésű, kegyetlen, mindig
szorosan összezárt ajka, orra finom, vékony, hegyes és hajlott, mint a
madárcsőr. Bolond volt. Akkoriban még nem tudták ezt róla, csak később,
amikor már elutaztam Svájcból. Lausanneban halt meg, zárt intézetben. De
én már akkor is féltem tőle, ösztönszerű borzadás fogott el, valahányszor
láttam. Bizonyos, hogy rendkívüli tehetségű ember volt: egyike a legelső
orvosoknak, akik a tüdővész sebészeti gyógyításával, a pneumothorax-szal.
kísérleteztek. Egyformán szeretett ölni és gyógyítani.
Még most is magam előtt látom a szanatóriumban, szobám erkélyén. Én,
mint tizenkétéves kis kamasz, ott feküdtem kinyúlva a nyugágyon, prémes
lábzsákba takaródzva. A hold megvilágította a fenyőket, a kékesszínű,
vastag hótakarót, a kis, befagyott tavat, amely csillogott a félhomályban és
Schwann doktort, furcsa kék és rózsaszínvirágos házi ruhájában. Fehér haja
sugarasan csillogott a hold világában, mint a dicsfény. Lelkesen magyarázta
a forradalmi tanokat.
– Lonja, egyszer majd találkozol egy emberrel, mint az ott, aki kövér és
lomha, mert meghízott a nép vérén és verejtékén. Te nevetsz! Arra
gondolsz: – Csak fecsegj, öreg… – Ő nem ismer téged. Te ott rejtőzöl
közelében, az árnyékban. Egy mozdulatot teszel… ilyenformán…
felemeled a kezed… Tudod, az ilyenféle bomba nem nagy, el lehet rejteni a
zsebben vagy egy csokor virágban… Egy pillanat és messzire röpül. A
kövér öreg ember már csak formátlan hús és csontdarab…
Suttogva beszélt, de közben többször is kirobbanóan elnevette magát.
– És a lelke is elröpül… animula vaguta, blandula … (Egyik
szenvedélye volt, hogy latin szavakat és mondásokat idézett, akár csak
szegény Kurilof).
Különös mozdulattal kulcsolta össze kezét. Ujjai úgy kapcsolódtak
össze, mint valami hajfonat. Kis, hajlott orra, keskenymetszésű szája élesen
vált el a fenyők havas, holdfényes, ezüstösen csillogó hátterétől.
Néha nagy összeg pénzeket kapott. El nem tudtam képzelni, kitől és
miért. Egyesek azt állították, hogy egyúttal a rendőrségnek is besúgója, de
ezt sohasem hittem.
Ő kísért el a végrehajtóbizottság 1903-iki ülésére. Hideg, ragyogó téli
éjszaka volt. A kis fogaskerekűvasúton mentünk. Pöfékelve siklott lefelé a
behavazott, lankás mezőkön. A hó olyan kemény volt, mint a só, csikorgóit
a kerekek alatt. Egyedül ültünk a kocsiban, ő bő báránybőrbundájában, de
kalap nélkül, mint rendesen, bár ugyancsak nagy hideg volt.
Egész úton suttogó hangon beszélt Kurilofról.
 A végrehajtóbizottság eddig már két embert küldött ki, hogy öljék meg a
minisztert. De mind a kettőt letartóztatták és felakasztották. A bizottság
belátta, hogy jóformán reménytelen, hiábavaló kísérlet lenne, a merényletet
odavaló orosz emberre bízni. A rendőrség valamennyi gyanús embert
ismerte és szemmel tartotta. Ha még oly ügyesen változtatták is el
külsejüket, nem rejtőzhettek sokáig. És letartóztatásuk gyanúba keverhette
és esetleg el is veszíthette a szövetség többi tagjait.
S ami még fontosabb, a kormány egy idő óta titokban tartotta a politikai
merényleteket. Alig beszéltek rólunk a külföldi sajtóban. Ezt akartuk
lehetetlenné tenni. Ezt a merényletet, mint már említettem, a nyilvánosság,
a nép és lehetőleg külföldi országok követeinek szemeláttára akartuk
elkövetni, nyilvános helyen, nyilvános ünnepség vagy felvonulás folyamán.
Ez volt a legfőbb nehézség. – Engem senki sem ismer. Sem a rendőrség,
sem az Oroszországban élő forradalmárok. Kissé idegenszerű kiejtéssel
beszélek oroszul, de ez nem baj. Sőt megkönnyíti helyzetemet, ha svájci
útlevéllel lépem át az ország határát.
Hallgattam beszédét. Most, annyi év után, már nem emlékszem, hogy
akkor mit éreztem. Csak azt tudom, hogy a végrehajtóbizottság minden
egyes tagját mély igazságérzet hatotta át. Nem ítéltek el senkit, csak
bűnösöket. Szentül meg voltak győződve arról, hogy a miniszter
megérdemli ezt az ítéletet és nem követnek el bűnt, amikor a szó szoros
értelmében halálra ítélik.
Huszonkét éves voltam. Semmiben sem hasonlítottam ahhoz az
emberhez, aki ma vagyok. Semmit sem ismertem a világból, csak a kis
szanatóriumi szobát, amelyet elsötétített a nagy hegyek árnyéka. Siettem,
szomjasan vágyódtam az életre. Alig vártam már a szenzációt, hogy
kezemben tarthassam, mint élő madarat, egy emberi lény sorsát…
Egy szót sem feleltem. Levertem az ablaktáblákról az odatapadó havat.
Kinéztem. Már közeledtünk a síksághoz. A fenyőerdők egyre ritkultak. A
nagy sötétségben, a fenyőágakon felszikráztak a lecsüngő jégcsapok a
favágók rőzsetüzének fényében.
Végre megérkeztünk Lausanneba. A végrehajtóbizottság még azon az
éjszakán összeült.
A bizottság valamennyi tagját ismertem, de először történt, hogy így
együtt láttam valamennyiüket. Ott volt Ludin a feleségével, Rubakof,
Brodszky, Dora Eisen, Leonidof, Herz…
 Azóta legtöbbjük meghalt erőszakos halállal.
De néhányan még idejében visszavonultak. Herz Franciaországban él.
Mielőtt Nizzába utaztam, találkoztam vele a Promenade des Anglais-n.
Felesége karjára támaszkodott és kis, fehér, borzas kutyát vezetett pórázon.
Elment mellettem, anélkül, hogy megismert volna. Valamikor az ő
parancsára ölték meg Rimszky főkormányzót és Bobrinoff minisztert.
1907-ben, bombát akart dobni a cári család vonatára, de a merénylő
tévedésből az ellenkező irányba haladó Pétervár-Jalta vonatra ugrott fel. Ez
a tévedés körülbelül húsz ártatlan ember életébe került. (Természetesen,
azokat nem számítom, akik Herz parancsára a bombát dobták és már nem
volt idejük menekülni, ezek a kockázatok együtt járnak a mi
mesterségünkkel.)
A bizottság 1903-iki gyűlését Ludin szobájában tartotta meg. Alig egy
óra hosszat tartott. Hogy a szomszédokat megtévesszük, az ablakkal
szemben álló asztalra néhány üveg bort állítottunk és kivilágítottuk a
szobát. Időről-időre valamelyik nő felállt és néhány taktus könnyű
tánczenét játszott a sarokban álló ócska zongorán. Útlevelemet Marcel
Legrand névre állították ki, aki Genfben született, az orvostudományok
doktora. Kaptam tanulmányaimat igazoló okleveleket és pénzt is. Azután
mindenki hazament és én is elmentem a szállodába.
 V.

Csodálatos pontossággal emlékszem vissza annak a szobának minden

apró kis részletére, amelyben ezt az éjszakát töltöttem. Az ócska, kopott
szőnyeg mintái között utat kerestem és reggelig fel-alá járkáltam. A mosdó
feletti homályos kis tükörben visszatükröződtek a fekete fából készült
bútorok, a falak zöld papírkárpitja és az én sápadt, nyugtalan arcom.
Emlékszem, hogy kinyitottam az ablakot. Kényszerítettem magam, hogy
nézzem a kis szürke, helyenként vékony hóréteggel borított templomot. Az
elhagyott utcákon, elszórtan, homályos, pislogó lámpák égtek. Fáradt
voltam és mondhatatlanul szomorú. Egyszerre tudtam, hogy most egész
sorsom ettől az egy elhatározástól függ és velem együtt, elvbarátaim sorsa
is. Nem arra gondoltam, hogy meghalhatok. Ez nem nyugtalanított,
tökéletesen közömbös voltam élettel és halállal szemben. A hűvös, friss
levegő lassanként felélénkített. És lassanként ismét hatalmába kerített az a
titkos, örömös lelkesedés, amelyet már a vonaton éreztem. Arra gondoltam,
hogy magam mögött hagyhatom a halál országát, hogy meggyógyultam,
hogy a forradalmár mozgalmas, lázas, harcos élete vár rám és még sok
minden másra… Néhány napig ottmaradtam, abban a szállodában.
Végre, egy reggelen, 1903. január 5-én, megkaptam a párt utasítását.
Mindenekelőtt Kievbe kellett mennem és ott felkeresnem egy Fanny Zart
nevű lányt, aki majd velem jön Pétervárra és segítségemre lesz. Éppen,
amikor Lausanne-ból távoztam, különös élményem akadt. Bár semmi
jelentősége sincs és egyáltalán nincs összefüggésben későbbi életemmel,
mégis, sohasem tudtam elfelejteni és még most is gyakran visszatér
álmaimban.
Azon a napon még egyszer ellátogattam Montsba, hogy utoljára
megbeszéljek egy s mást Schwann doktorral. Lassújáratú kis vonattal
érkeztem Lausanne-ba. Minden állomáson megálltunk, mintha a lihegő kis
mozdony alig győzné a fárasztó munkát. Tudtam, hogy éjfélkor kell
befutnunk Lausanne-ba.
Este tíz óra tájban érkeztünk Veveybe. A pályaudvar teljesen üresnek
látszott. A csengő hangja szinte élesen hasított bele a mélységes csendbe.
 Abban a pillanatban, a peronon, éppen velem szemben, egy férfit
pillantottam meg. Csak most lépett ki a pályaudvarra és a vonat elé szaladt.
Lassan mentünk, láthatólag az volt a szándéka, hogy a vonat elé vesse
magát. Az asszony, aki mellettem ült a fülkében, élesen felsikoltott. Láttam,
hogy a férfi most hirtelen megfordul saját tengelye körül, mint némelyik
madár, mielőtt lecsap a földre és a sínek közé vetette magát. Azután ismét
felállt, tovább rohant és megint leesett – Így ment ez tovább, kétszer,
háromszor. Végül is, ottmaradt a földön. Testén fáradt rángások futottak
végig.
A vonat megállt. Felriadt utasok ugráltak le a kocsikról és felemelték a
férfit. Láttam, hogy fölébe hajolnak, kérdéseket intéznek hozzá. De ö nem
felelt, csak kezével hadonászott, fáradt és csodálkozó tiltakozással. Azután
egyszerre, görcsösen sírni kezdett.
Leültették egy padra és egy darabig nézték. De azután mégis otthagyták
és a vonat ismét elindult. Magammal vittem ennek az embernek a képét,
amint ott ült egyedül a pádon, az elhagyott pályaudvaron, a hideg januári
éjszakában. Hatalmas, nagy ember volt. Mély gyászt viselt. A puha, fekete
kalap beárnyékolta arcát és sűrű fekete bajuszát. Széles, nagy keze a
kétségbeesett elhagyottság mozdulatával, keresztbe téve pihent ölében.
Azóta többször is törtem a fejem, miért hagyott bennem ilyen mély
nyomot ez az élmény. Mert ennek a nagy, szomorú embernek árnyéka
elkísért sok, sok éven át. És a gyilkosság után, arcvonásai álmaimban
összekeveredtek Kurilof arcával. Kissé hasonlított hozzá.
*
Kievben, a megadott címen, megtaláltam Fanny Zart
orvostanhallgatónőt. Húszesztendős, kövér lány volt. Fekete haja két oldalt
mélyen benőtt arcába. Hosszú és egyenes orra és kissé előre álló, lecsüngő
vastag alsó ajka megvető, makacs kifejezést adott arcának. És szeme,
kemény, határozott pillantásával, szinte már nem volt emberi. Ilyen szemet
sohasem láttam, csak a forradalmár asszonyoknál. Az én generációm
szemében már semmi sem volt anyám rövidlátó, fáradt nézéséből.
Apja odesszai órás volt, bátyja gazdag bankár Szentpétervárott. Bátyja
fizette tanulmányait és állandóan támogatta. Éppen ezért, az osztálygyűlölet
Fanny szemében egy kis, pocakos zsidó bankár személyében testesült meg.
Már három éve tartozott a párthoz.
 Kijevben, nagy bérház legfelső emeletén lakott, tágas sarokszobában.
Ablakából két oldalról lehetett látni a teret és a piacot és azon túl, a hosszú
utcát, amely szép, aranyozott tetejű templomban végződött. Később, amikor
elfoglaltuk Kievet, visszaemlékeztem erre a házra. Éppen ott állíttattam fel
a gépfegyvereket. Makhno emberei, akik rabolva és öldökölve özönlöttek ki
a templomból és szétoszlottak a téren, csakhamar lekaszálva hevertek a
földön.
Fanny egyik bátyja útlevelét adta nekem. Megbeszéltük, hogy a Marcel
Legrand nevére kiállított útlevelet csak Pétervárott használom, így annál
könnyebben eltörölhetem a nyomokat.
Még azon az estén hozzáköltöztem. Napközben csaknem mindig
egyedül voltam. Neki az egyetemen volt dolga, és este, mikor hazajött,
elkészítette vacsoránkat. Azután beszélgetőink, azaz, hogy ő beszélt. Sorra
vette a halálraítélteket a listáról és valamennyiről hosszan magyarázott.
Lenn, a fagyos téren, sűrű hó hullt. Láttuk, amint a rendőrök kettesével
jártak lenn a hóban. Kijev annakidején még kis vidéki városka volt Nyugodt
és csendes. Tisztán emlékszem, hogy sehol sem láttam olyan gyönyörű,
ezerszínű, pompás naplementéket, mint ott.
Nyugat felé az ég egyszerre vérpiros lett és bíborszínű felhők borították
el. Számtalan varjú repkedett a levegőben, míg csak be nem köszöntött az
éjszaka. Kilátásaik, hangos szárnycsapásaik betöltötték a levegőt.
Ablakainkból kivilágított házakat láttunk. Az üvegtáblák között nyugodt
árnyékok mozogtak. A kis boltokban, a földre állított petróleumlámpák
remegő fénye füstös világosságot árasztott maga körül.
Senkivel sem beszéltem egész idő alatt, csak Fannyval. A kapott
utasítások értelmében nem kereshettem összeköttetést a párt többi tagjaival.
Talán már ebben az időben kezdték gyanítani Genfben A… árulását.
Végül is Fannyval együtt távoztunk Kijevből. Húsvét előestéjén
érkeztünk Szentpétervárra.
 VI.

Fanny kis garniszállót ajánlott és egyenesen odamentem. A szálloda

tulajdonosa a németszármazású Madame Schröder volt. Eredetileg
találkahelynek szánta, de később szállodává alakította át. Kettős szolgálatot
teljesített, a forradalmárok és a rendőrség egyformán megfizették. A
kölcsönös türelem alapján az ilyen helyeken voltunk a legnagyobb
biztonságban.
Sok prostituált járt oda. Ők voltak a mi öntudatlan és ingyen
informátoraink. Esténként, mielőtt kimentek a Nevszkyre vagy elmentek
valamelyik mulatóhelyre, összetalálkoztak Madame Schrödernél, teát és
vodkát ittak és anélkül, hogy tudták vagy akarták volna, rengeteg nevet és
címet szolgáltattak ki nekünk. Hasznosabb szolgálatot teljesítettek, mint sok
forradalmár. Kedves, jó és vég nélkül nyomorult teremtések voltak
szegénykék. Szívük mélyen, mint minden prostituált, a gazdagokkal, az
urakkal éreztek együtt és sejtelmük sem volt róla, milyen, szerepet
játszanak, a két ellenséges tábor között. Legalább is legnagyobb részüknek.
Mert egyesek azért akadtak közöttük, akik féltékenységből, bosszúvágyból,
vagy érdekből, szándékosan fecsegtek.
Másnap húsvét volt. Elhatároztuk, hogy még megérkezésünk éjszakáján
elmegyünk a Szent Izsák katedrálisba. Fanny ugyanis megtudta, hogy
Kurilof is jelen lesz a szertartáson. így legalább személyesen is láthattam a
minisztert. Addig csak képről ismertem.
Ebben az évben húsvét éjszakája egybeesett valamelyik szent
emlékünnepével. Hogy melyikkel, arra már nem emlékszem. Éppen ezért
történt, hogy Kurilof nem az udvari kápolnában hallgatta a misét.
Fanny megmutatta nekem a nagy tömeg között, azután rögtön
visszahúzódott. Tudta, hogy gyanús a rendőrség előtt, amióta hajszál híján
rábizonyították különféle titkos, forradalmi röpiratok terjesztését. Éppen
ezért nem akarta a párt közvetlenül rábízni a merénylet végrehajtását. Fanny
csodálatosan értelmes és gyorsfelfogású teremtés volt. Lázas izgatottság,
állandó feszültség fűtötte. Ilyesmit eddig csak asszonyoknál láttam. Ezekkel
a tulajdonságokkal a kitartás és erély valóságos csodáit lehet végrehajtani.
Az ilyenfajta nők azután egyszerre szoktak letörni, öngyilkosságot követnek
el, vagy átpártolnak az ellenséghez és eladják addigi barátaikat. De sokan
közülük bátran rohannak vesztükbe.
Még ugyanazon az estén, Fanny jó bőven ellátta magát pénzzel és a
maga részére beszerzett egy parasztruhát is.
Két nagy gyertyát vittünk magunkkal a templomba és a kulcsot, amelyet
meg szoktak áldani. A leghosszabb utat választottuk, mert közben Fanny
meg akarta mutatni a miniszteri palotát, ahol Kurilof lakott.
Tágra nyílt szemmel néztem Szentpétervárt. Csodálatosan szépnek
találtam. Ebben az évben, húsvét szokatlanul későre esett, az éjszakák már
világosak voltak.
Tisztán láttam a vörös palotákat, a vízpartot, a szomorú gránitházakat. A
minisztérium előtt sokáig álltam, hosszan néztem oszlopait, vasrácsos
erkélyeit. Az állami épületek egytől-egyig sötétvörös kőből épültek.
Olyanforma színük volt, mint a megszáradt vérnek. Magas kerítés vette
körül a még teljesen kopár kertet. A kopasz ágakon át homokkal felhintett
udvart pillantottam meg s azon túl széles, fehér márványlépcsőket.
Visszafordultunk a Szent Izsák katedrális felé. Az utcákat elözönlötték
az emberek, akik, éppen úgy, mint mi, egyik kezükben gyertyával,
másikban fehér asztalkendőbe csomagolt kaláccsal mentek a templom felé.
Nagy, letakart állványokon, mindenfelé árusították a kalácsot a nyílt utcán.
A kocsik csak lépésben haladhattak előre. Végre megérkeztünk a térre, ahol
nagy tömeg várakozott. Láttam, amint sorra megérkezett az egész
diplomáciai kar, a miniszterek, magas állami méltóságok, előkelő hölgyek.
Azután mi is bementünk a templomba, elvegyülve a nép közé. Mindenben
utánoztuk a többieket.
Fanny egészen a templomnak egyik védett sarkáig hatolt előre, ahonnan
jól láthattuk az első sorokban ülőket. A tömjén füstje és szaga annyira erős
volt, hogy halántékom lüktetni kezdett és csak homályos ködfelhőn át
láttam a nagy, báliruhába öltözött tömegeket, a ragyogó, rendjelekkel és
sújtásokkal díszített egyenruhákat. Az arcok a gyertyák fényében sárgák
voltak, mint a halottaké, a szájak körül mély árnyékok ültek. A papok,
tündöklő ornátusban, megkezdték a szent énekeket és felénk lóbálták
tömjénezőiket. Fanny egyszerre megszólalt:
– Ott, a harmadik az első sorban, a baloldalon, két hölgy között!
Egyiknek a fején paradicsommadártollas kalap van. A másik, a fiatalabb,
fehér ruhát visel.
Odanéztem és a szétoszló tömjénfelhő mögött hatalmas, vállas embert
pillantottam meg. Haja és szemöldöke csaknem egészen ősz volt, vöröses
szakálla négyszögletesre nyírott. Arcán könyörtelen, gőgös, szigorúság
tükröződött. Hosszú ideig figyeltem. Mozdulatlan ült helyén, mint egy
kőszikla. Csak keze emelkedett fel lassan és leírta a kereszt jelét. De vastag
nyaka, széles, csontos arca mozdulatlan maradt, még szemöldöke sem
rebbent meg. Nagy világos szeme egyenesen előrenézett és mozdulatlanul
pihent meg az oltáron.
Fanny előhúzta kabátja alól vörös zsebkendőjét, amelyet addig
görcsösen szorongatott és arca elé emelte. Hosszú ideig figyelte Kurilofot.
Egy század rendőr sorfalat alkotott a nép és az előkelőségek és miniszterek
ragyogó, tündöklő sorai között. Részint egyenruhában voltak, részint
civilben, de valamennyit meg lehetett ismerni merev tartásáról, nyers,
gőgös arcáról.
A hőség annyira növekedett, hogy szinte szédültem és hallottam szívem
rendetlen, tompa dobogását. Mi is letérdeltünk, mint a többiek. Az énekszó
betöltötte a hatalmas épületet, a hangok már szinte elviselhetetlenül
zúdultak fájó fejemre.
Később nem láttam Kurilofot. Lázas, félálomszerű állapotba merültem.
Mint a parasztok, homlokommal gépiesen megérintettem a templom
kövezetét. A négyszögletes márványlapokból hűvös levegő szállt fel és
nedves szag csapta meg orromat.
Végre végétért a mise. Kimentünk. A rendőrség sietve oszlatta szét a
tömeget. Láttam Kurilofot, amint kocsijába szállt. Feketeruhás lakáj nyitott
ajtót előtte.
A papság háromszor egymásután járta körül a templomot. A világos,
tavaszi éjszakában lassú, kígyózó körmenetben vitték körül a szentképeket.
Háromszor haladtak el előttem a papok a ragyogó, csillogó kereszttel,
azután énekük beleveszett a messzeségbe,
Nagy nehezen kiszabadítottuk magunkat a tömegből és a Nevszkyn át
hazamentünk. Kézen fogtuk egymást, mint a többiek és kezünkben tartottuk
az égő gyertyát, melynek átható szaga betöltötte az egész levegőt. Magas,
egyenes, áttetsző lánggal égtek a gyertyák, mert az éjszaka csodálatosan
enyhe és nyugodt volt, egy szellő sem rezdült. – A béke és boldogság
előjele, – mondta egy asszony hátunk mögött és kezével védte fényes
lángocskáját. Az ég lassanként elsötétedett fejünk felett, de a láthatár
továbbra is világos és rózsás maradt, a víz visszaverte halvány visszfényét.
Ismét elhaladtunk a minisztérium nyitott kapuja előtt. Kocsik robogtak
be a kertbe. Az ablakokon át látni lehetett a báliruhás hölgyeket és tompán
hatolt ki az utcára a vidám zene. Az egész palota, pincétől a padlásig
fényárban úszott.
Nem tudom, miért – mialatt fáradtan, betegen bolyongtam az éjszakában
(mert a nagy forróság a templomban és a tömjénillat rosszullétet és lázat
okozott) életemben először éreztem valami gyűlölet-félét, mialatt a
miniszter érzéketlen, rideg arcára gondoltam. Szívemet keserűség szorította
össze.
Úgy látszik, Fanny csodálatosan belelátott gondolataimba. Rám nézett,
azután száraz hangon megkérdezte:
– Nos?
Vállat vontam, de nem szóltam egyetlen szót sem.
Először történt, hogy ez a különös gőgös, zárkózott leány magáról
beszélt előttem. Elmondta élete történetét. Leültünk a part hatalmas
gránittömbjeibe vájt padra. A Néva felől most szél fújt. Üde friss szél és
magával hozta a jég és víz szagát. Kioltotta gyertyáinkat.
Azóta már sok sorstársnőm élettörténetét hallgattam végig.
Valamennyien hasonlítottak egymáshoz, sértett büszkeségükben és
szabadság és bosszú utáni vágyukban. De Fanny egész lénye tele volt
túlzással és erőltetettséggel. Ez zavart és ezért nem tudtam felmelegedni
iránta. Láthatóan megindult volt. Tekintete egyre szememet kereste. Láttam,
hogy szeretne megindítani, eltölteni szánalommal, csodálattal és
borzadással. De alig figyeltem oda. Ez az egész éjszaka úgy nehezedett
rám, mint valami lidércnyomás. Szavai belevesztek lázas, zavaros
gondolataimba.
 VII.

Teljes hónapot töltöttem a palota megfigyelésével. Hasztalanul

próbáltam bejutni. Lassanként szenvedélyes türelmetlenség kerített
hatalmába. Éjjel-nappal ott kóvályogtam a palota körül. Kikérdeztem a
kibejáró munkásokat, kisebb minisztériumi tisztviselőket, a közeli fecsegő
boltosokat. Lassanként megismertem Kurilof életének külsőségeit,
szokásait. Megtudtam, milyen napokon, milyen órában szokott a cárhoz
menni, ismertem barátai nevét, meghallgattam, milyen véleménnyel vannak
róla az emberek. Kegyetlen és becsvágyó; újra meg újra, mindenfelé ezt a
jellemzést hallottam róla. Megtudtam, hogy első felesége, aki rendkívül
befolyásos családból származott és az anyacárné pártfogoltja volt, régóta
meghalt. Maga az anyacárné vitte keresztül Kurilof miniszteri kinevezését
is. Miklós cár trónra lépése óta a miniszter legfőbb pártfogója Alekszej
Alekszandrovics Nelrode herceg lett.
Kurilof első házasságából egy lány meg egy fiú származott, akik vele
együtt éltek. A fiú még gyermek volt, a lány éppen férjhez menő korban.
Végül már azt is tudtam, hogy Kurilof több, mint egy évvel ezelőtt,
feleségül vette szeretőjét, Margot-t, egy francia kokottot. Marguerite d‘Arcy
valamikor ismert operettszínésznő volt. Viszonyuk még Kurilof
fiatalkorában kezdődött.
Egy nap láttam ezt az asszonyt, amint a miniszter lányával kijött a
palotából. Azonnal felismertem, mert az a két nő volt, akik Kurilof két
oldalán ültek a Szent Izsák katedrálisban. A lány karcsú, törékeny termetű;
nagyon fiatalnak, szinte még gyermeknek látszott. Arcszíne sápadt, haja
barna. Nagy, kék szeme gyönyörű. Az asszony… Nagyon különös teremtés
volt, öreg, hervadt, ragyogó tollait veszített paradicsommadárhoz
hasonlított. De azért még mindig volt benne valami a hamis, csillogó
színházi ékszerek ragyogásából. Még sohasem láttam ennyire kifestett
asszonyt. A könyörtelen, déli nap élesen kirajzolta a festék piros foltjait,
bőrének apró, finom, mély barázdáit. Vonásai az idő múltával elpetyhüdtek
és elformálódtak, de még mindig meglátszott rajtuk az egykori, nagy
szépség nyoma.
 Ott ment el mellettem. Véletlenül meglökött. Zavartan kapta fel
szoknyája csipkés uszályát és rám nézett. Közvetlen közelből láttam szemét
és meglepett rendkívüli szépsége. Nagy, fekete, ragyogó szeme volt. A sötét
pillák árnyékában, tekintetének fáradt és mély volt a kifejezése. Csodálatos
volt! Egy öreg prostituált szemére emlékeztetett, akit Schrödernénél
ismertem meg. Már öreg, elhasznált roncs volt, de ugyanilyen fáradt, mély
tekintettel nézett rám.
Néhány mentegetőző szót mondott, erősen franciás kiejtéssel. (Hangja
kellemetlen és nyafogó volt.) Miután elhaladt előttem, egy darabig
utánanéztem. Láttam, hogy járása nevetséges, ugráló, mint a kiöregedett
színésznőknek, akik attól félnek, hogy nehéz, öreges lépteik alatt megrendül
a színpad.
– Ez az asszony, – mesélte egyszer később Fanny, – tizennégy évig az
egész világ tudtával együtt élt Kuriloffal. Házukban a legbotrányosabb
orgiákat rendezték. Olyankor mindig szöktem a palota elől, ha tudtam, hogy
maga a miniszter jön. Attól féltem, hogy felkeltem az örökké leselkedő
titkosrendőrök figyelmét. Amikor a miniszter a cárhoz ment, valósággal
elárasztották a városnak azokat a részeit, amerre mennie kellett, mintha
csak az egész városnak tudtál akarnák adni közeledtét. Csak később tudtam
meg, hogy azokat őrzik ilyen kihívó, feltűnő módon, akik már félig
kegyvesztettek lettek a cár előtt. De akkor sehogy sem tudtam megérteni.
Egyetlenegyszer láttam Kurilofot és akkor is csaknem véletlenül. Csupa
szórakozottságból vetődtem arra a környékre és váratlanul pillantottam meg
palotáját. Éppen, amikor a kapu előtt haladtam el, az utca képéről láttam,
hogy őt várják. Az ajtónálló és az egyenruhás rendőr még feszesebben és
egyenesebben álltak, mint különben. Valamennyien szigorú arccal,
figyelmesen néztek a kapu felé. Itt-ott, az utca túlsó oldalán, a sarkoknál
polgáriruhás detektívek bukkantak fel. (Lassanként megismertem a
detektíveket. Ugyanis ők voltak az egyetlenek egész Szentpétervárott, akik
télen-nyáron fekete keménykalapban jártak és nagy, összesodort esernyőt
tartottak kezükben.)
Végre, a kapu kitárult és Kurilof, titkára kíséretében, kocsija felé indult.
Sietett és rosszkedvűen, sötéten ráncolta össze homlokát. Szorosan a falhoz
simultam és néztem. És bármennyire hihetetlennek látszik is, egy pillanatra
felém fordult, éppen úgy, mint a felesége, de elnézett mellettem, anélkül,
hogy meglátott volna. Egy pillanatig úgy álltam ott, mint a megtestesült
halál, aki egyenesen őrá leselkedik. És amint olyan hatalmasnak,
könyörtelennek és ünnepélyesnek láttam magam előtt, egy pillanatra
elfogott a vágy, hogy elpusztítsam ezt a kitüntetésekkel teliaggatott, nagy
testet, ezt a könyörtelen, hideg arcot. Most gyűlöltem ezt az embert, mint
valamikor Schwann doktort. Valósággal a testemmel gyűlöltem.
Elfordultam és ő tovább ment, folytatta útját. Beültem egy kis kocsmába,
vacsorát hozattam és ott töltöttem az éjszaka legnagyobb részét.
Másnap tudtam meg Fannytól, hogy a miniszter előterjesztésére,
forradalmi összeesküvés gyanúja alatt, letartóztattak hatvan diákot. Az
történt, hogy amikor a diákok a francia forradalomról kérdezősködtek, a
történelemtanár megtagadta a választ. A diákok úgy mutatták ki
felháborodásukat, ahogy tudták, tehát gyermekes és ostoba módon,
összetörték a katedrát és utána, a templomban, mise közben forradalmi
dalokat énekeltek. Az Internacionálét és a Marseillaise-t. Fegyveres katonák
ürítették ki az épületet.
Madame Schrödernél vacsoráztam. Kurilof feleségéről mesélt, akit húsz
év óta ismert – mikor még a Giroflé-Giroflá-t énekelte, különféle kis
kocsmákban és mulatóhelyeken. – Később Nelrode herceg szeretője lett,
mielőtt őexcellenciájával találkozott.
– És Kurilof tudja, hogy a herceg megelőzte ennek a nőnek kegyeiben! –
kérdeztem.
De Madame Schrőder kijelentette, hogy valami titokzatos okból ez a
körülmény csak annál jobban elmélyítette kapcsolatukat. Még akkor is
egyre erről beszélt, amikor Fanny jóval később a szobába lépett.
A városban mindenfelé mesélték, hogy a katonák többször is sortüzet
adtak és a diákok közül többen meghaltak vagy megsebesültek. Sohase
láttam még emberi arcon ennyi vad gyűlöletet, mint most Fannyén. Szeme
villogott a felháborodástól. Én magam is izgatott és nyugtalan lettem.
Amikor kiléptünk az utcára, a város csendes volt, mintha minden élet
meghalt volna. Később megtudtam, hogy ez a szokatlan, teljes csend
mindig a forradalom előjele. Ezen az éjszakán kisebb lázongások voltak
mindenfelé, a gyárakban és üzemekben, de valamennyit kíméletlen
kegyetlenséggel leverték.
Csaknem az egész városon áthaladtunk és közben semmi más hangot
nem hallottunk, csak amint sietve, gyors egymásutánban sorra lehúzták az
üzletek vasredőnyeit. Alig néhány kisebb boltocska maradt nyitva, azokat is
csak homályosan világi tóttá be a földre állított magányos, rossz
petróleumlámpa.
Az egyetem nagy, négyszögletű udvarának kerítése zárva volt. De
éppen, amikor odaértünk, kis csapat érkezett oda. Hord- ágyakat hoztak.
Kinyitották előttük az ajtót.
Besurrantunk mögöttük az udvarba. A kapu becsukódott hátunk mögött.
Az egyetem valamennyi épülete mély sötétségbe merült. De egyszerre az
egyik teremben világosság gyúlt fel, halovány fény a sötét éjszakában. Az
ablakokon át láttuk, amint lassú menetben vitték tovább a hordágyakat.
Magam sem tudom miért, de kimond hatatlan, reménytelen szomorúság
ébredt bennem.
Elrejtőztünk a magas oszlopok mögött. Tudtuk, milyen nagy veszélyben
vagyunk és mozdulatlanéi húzódtunk meg. Minden pillanatban a rendőrség
emberei szaladgáltak körül az udvaron.
Az utca túlsó oldalán, a házak szintén sötétek voltak. Valamennyi kapu
és ablak bezárva. Szerencsére, felfedeztünk egy oldalsó mellékkijáratot,
amelyet senki sem őrizett. Éppen távozni akartunk, amikor kocsi érkezett
gyors robogással. Azonnal megismertük Kurilofot.
Egyik őrtálló katona kinyitotta a kocsiajtót, de Kurilof intett, hogy nem
száll ki. Néhány szót váltottak félhangon. Bár ott álltam közvetlen
közelükben, nem értettem semmit. Az éjszaka tiszta és világos volt, mint
nyugaton az alkonyat és jól láttam benn a kocsiban a miniszter hatalmas,
mozdulatlan alakját, hideg arcát, amely ebben a pillanatban
könyörtelenségében és szigorúságában már nem is volt emberi.
Hangok hallatszottak az udvar belsejéből. A hordágyvivők jöttek vissza.
Azt hiszem, nyolcán voltak. Amikor a kocsi elé értek, megálltak és
felhajtották a szemfedőket.
Még most is szinte magam előtt látom a sápadt, kicsi embert, nagy sárga
bajuszával, aki ott állt Kurilof mellett. Felső ajkán minden pillanatban
ideges rángás futott végig, mialatt jegyzőkönyvébe feljegyezte a halottak
nevét… A halottvivők útleveleket, okiratokat, jegyzőkönyveket nyújtottak
át, amelyeket bizonyosan a halottak zsebében találtak.
Egy másodperc szemvillanásáig, láttam a fiatal, csukott szemű arcokat.
Felejthetetlenül titokzatos, fölényes kifejezés tükröződött arcukon, mint
minden halott arcán, néhány órával a halál beállta után, amikor már a
szenvedés és borzadás vonásai elsimultak.
 Azután tovább vitték őket és hangosan, közönyösen lökték be a
hordágyakat a készen álló zárt, fekete halottvivőkocsiba.
A miniszter jelt adott, a rendőrök szétoszlottak, a kocsi elindult. Még
láttam, amint behúzódott a kocsi sarkába és arcára húzta kalapját. Sokáig
bennem maradt ennek a jelenetnek mélységes borzalma.
 VIII.

Sokat gondolkoztam, milyen minőségben mutatkozzam be a

miniszternek: mint francia inas, mint házitanító vagy orvos. Végül is az
utóbbi megoldást találtam a legmegfelelőbbnek. Egyik szövetségesünk, aki
a svájci követség kötelékében dolgozott, ajánlott nagykövetének és ő,
teljesen ártatlanéi, mit sem sejtve, tovább ajánlott Kurilofnak, aki minden
nyáron kiköltözött a közeli szigeten levő kastélyába és közvetlenül utána, le
a Kaukázusba. Fiatal orvost szokott magával vinni, mégpedig lehetőleg
külföldit.
Bemutatkoztam a követségen és útlevelem és hamisított ajánlóleveleim
segítségével, természetesen sokkal hamarább értem célhoz, mint az igazi
Marcel Legrandnak sikerült volna. Felmutattam a svájci miniszterelnök
ajánlólevelét, aki teljesen felelősséget vállalt politikai megbízhatóságomért.
Még ugyanazon a napon bemutatkozhattam a palotában is.
A titkár fogadott. Megvizsgálta az írásaimat és engedelmet kért, hogy
egyelőre magánál tarthassa, azután felszólított, hogy másnap jelentkezzem.
A megbeszélt időben természetesen ismét beállítottam.
Kurilof súlyos, nagy léptekkel közeledett felém a nagy termen keresztül
és kezet nyújtott. Első pillantásra meglepett valami: milyen más volt ez az
ember, így, közvetlen közelből. Egészen már képet őriztem róla
emlékezetemben. Így sokkal öregebb volt és a nyilvánosság előtt mindig
márványhideg, kemény arca, most valamivel lágyabbra szelídült. Első
pillantásra feltűnt petyhüdt kövérsége és beteges sápadtsága. Szeme körül
fekete karika sötétlett.
Aznap, amikor véletlenül találkoztunk háza előtt, megfigyeltem, milyen
különösen nézett a szemembe. Mintha nem is látott volna, mintha
tekintetével keresne valamit egy üvegfal mögött. Csupa homlok és csupa fül
volt. Most, addig a néhány pillanatig, míg beszélgetésünk tartott, egyre
magamon éreztem fáradt, kék szemét. Később hallottam, hogy ezt III.
Sándor cártól tanulta: ilyen áthatóan nézni szembe azzal, akivel beszél és
közben sem szemöldökét, sem szemhéját nem mozdítani. Igen, nyilvánvaló
volt, hogy öt utánozza. Mintha mindig egy gondolat, egy rossz érzés tartotta
volna hatalmában. De merev, szórakozott nézése nem annyira félelmet, mint
inkább zavart és várakozást tükrözött.
Néhány kérdést intézett hozzám. Végül megkérdezte, hogy a következő
héten velük jöhetek-e tengerparti kastélyába.
– Ott töltöm a júniust, – mondta. – Azután lemegyünk a Kaukázusba.
Beleegyeztem, ő bólintott és titkára kikísért a kapuig. Hazamentem.
Következő hétfőn elfoglaltam állásomat. Kurilof kastélya a Finn öböl
egyik kis, Szent Pétervárhoz közel eső szigetén épült. Homlokzata nyugat
felé nézett és a nap a hosszú, májusi éjszakákon át ezüstös fénnyel
árasztotta el. Növényzet arrafelé kevés volt, csak sovány nyírfák és
törpefenyők rossz, lyukacsos talajon. Mindenfelé fekete pocsolyák
sötétlettek. Soha, sehol sem láttam ilyen tömegét a szúnyogoknak.
Esténként valóságos fehér felhőkben borították el a házak környékét és
bármerre mentem, mindenütt sűrű rajok kísértek.
Szép kastélyok emelkedtek a szigeten. Egyik nizzai villa emlékeztet
Kurilof ottani kastélyára. Ugyanolyan pompás, olasz rokokóstílű épület
volt. Sárgaszínű kőből épült, alapja meg zöldes márványból. Nagy
tojásalakú erkélyek díszítették.
A polgárháború alatt mindezt lerombolták. Tisztán emlékszem, hogy
egyszer, 1919 őszén, amikor Judenics tábornok ellen harcoltunk és én, mint
bizalmi ember teljesítettem szolgálatot a hadseregben, elvetődtem erre a
helyre. A vörös hadsereg az öböl partján táborozott. Még csak nyomát sem
találtam a háznak, valósággal leborotválták a föld színéről. Mintha a föld
nyelte volna el, valóságos mély tó keletkezett a helyén, amely fölött
szúnyogok zümmögő, sűrű felhője tanyázott… Különös érzéssel szívtam
magamba a víz illatát…
Egy darabig egyedül voltam a házban, Kurilof tízesztendős fiával,
Ivánnal és tanárával, egy Froelich nevű fiatal svájcival. A cár még nem
bocsátotta el a minisztert. Utánunk Madame Kurilof érkezett meg a
miniszter lányával, Inával (Iréné Valerianovna) és végül maga a miniszter
is.
 IX.

Valerian Alekszandrovics későn este érkezett meg. Már ágyban voltam.

A kocsizörgés zaja ébresztett fel.
Az ablakhoz siettem. A lakájok éppen kinyitották kocsija ajtaját. Kurilof
titkárára támaszkodva szállt ki. Nehezen járt, lassú, fáradt, rengő léptekkel
haladt keresztül az udvaron. Arra gondoltam, hogy ezek a lépések hogy
fájhatnak a földnek. Fenn, a kapunál, megállt, poggyászára mutatott és
különféle parancsokat adott. Nem hallottam, hogy mit mondott, csak
néztem. Ebben az időben egyre csak néztem, mintha valami állandóan
odavonzotta volna pillantásomat. Azt hiszem, ilyenforma érzéssel leshetik
zsákmányukat a parti halászok, amikor hosszas várakozás után érzik, hogy
a háló súlyosodik és mozog benn a vízben. S amikor kiemelik, csakugyan
ott fénylik benne a csillogó, ezüstös hal.
Kurilof már régen eltűnt benn a házban, amikor én még mindig ott
álltam az ablaknál és lázasan magam elé képzeltem azt a pillanatot, amikor
holtan hever majd a kezem alatt.
Még ugyanezen az éjszakán, alighogy lefeküdtem és rendes szokásom
szerint elővettem könyvemet, hogy elalvás előtt olvassak egy keveset, egyik
inas lépett a szobámba:
– Legyen szíves azonnal lejönni, doktor úr. Őexcellenciája rosszul érzi
magát.
A miniszterhez siettem. Mialatt szobájához közeledtem, hallottam a
hangját, de alig tudtam felismerni, elhinni, hogy csakugyan az ő hangja.
Szakadatlan, fájdalmas sikoltások törtek fel melléből. Csak néha szakították
félbe mély sóhajtások és önfeledt nyöszörgések.
– Én Istenem! Én Istenem! Én Istenem!
Az inas siettetett:
– Siessünk, siessünk, őexcellenciája nagyon rosszul van.
Végre megérkeztünk. A szoba határtalanul rendetlen volt. Kurilof ágyán
feküdt, teljesen meztelenül. Nagy, sárga testét gyertyafény világította meg.
Szakadatlanul egyik oldaláról a másikra fordult, mintha keresné a helyzetet,
hogyan szenved legkevésbé. De maga a mozgás is fájt és gyötrő
sikoltásokat váltott ki belőle. Amikor megpillantott, szólni akart, de ebben a
pillanatban váratlan hirtelenséggel, fekete váladék tört fel torkából és
végigömlött ajkán. Megvizsgáltam sárga arcát, karikás szemének belsejét.
Kezével a mája felé mutatott. Egyre nyöszörgött és nagy, tágra nyílt
szemével követte minden mozdulatomat. Megpróbáltam kitapogatni, de a
hasfalat annyira körülvette a háj, hogy nem sikerült. Közben észrevettem,
milyen szembeszökően sovány a melle és lábszára, óriási hasához képest.
A felesége, aki ott térdelt mögötte, két keze között tartotta hátra csukló
fejét.
– A máj? – kérdeztem.
Az asszony az asztalra kikészített morfiumfecskendőre mutatott.
– Mindig Langenberg professzor úr szokta kezelni Őexcellenciáját, de
jelenleg nem tudtuk megtalálni.
Morfiuminjekciót adtam, azután meleg borogatást tettem a máj
környékére. Kurilof félálomba merült, de a keserves nyöszörgést most sem
hagyta abba.
Csaknem egy órán keresztül folytonosan újítottam a borogatásokat.
Végre abbamaradt a nyöszörgés, csak néha sóhajtott fel hosszan,
fájdalmasan. Teste teljesen szőrtelen volt és szürkésfehér hájréteg borította.
Nyakán, vékony selyemszálon, kis arany szentkép függött. Egyáltalán az
egész, nagy, szabálytalan alakú, sötétzöld, csaknem fekete posztóval bevont
szoba tele volt a Szent Szűz és különböző szentek képeivel. Szinte úgy
éreztem magam, mintha kápolnában lennék. A fal egyik sarkát óriási,
aranykeretbe foglalt szentkép foglalta el. Ez is Máriát ábrázolta, hajában
drágaköves láncokkal, szenvedő, de hideg, zárkózott arccal. A szentképek
előtt kis, remegőfényű mécsesek égtek, ezek világították be a falat. Az ágy
felett hármat is láttam, félig elrejtve a kárpit redői között.
Az asszony egész idő alatt nem mozdult. Továbbra is óvatos
gyengédséggel simogatta a nagy, rideg sárga homlokot, mint valami alvó
gyermekét.
Mondtam, hogy engedje el bátran, pillanatnyilag úgy is öntudatlan. Nem
felelt és mintha nem is hallotta volna, csak annál szorosabban fogta
karjával. Kurilof nyitott szájjal, tágra nyílt orrlyukakkal, nehezen lélegzett.
Nagy, sápadt szeme kicsillant a félig lehunyt pillák alól.
Az asszony suttogott:
 – Valja… szerelmem! Valja, drágám! Figyelmesen néztem. Teljesen
kimerültnek látszott. Most, hogy semmi festék sem volt arcán, meglátszott
rajta, hogy egészen, egészen öreg asszony… De valamikor szép lehetett…
Most különös keveréke volt a nevetségesnek és tragikusnak. Szőke haja kis
fürtökbe göndörítve hullt vállára, mint a gyermekeknek. Szája köré finom,
mély ráncok vésődtek, mint a sok hajszálfinom repedés egy régi
olajfestményen. Szeme annyira karikás volt, hogy szinte eltűnt a sötét
árnyékok között. Talán ez adott olyan mély, fáradt kifejezést tekintetének.
– Vajon, nem fázhat meg? – kérdezte. – Ha ennyire szenved, még egy
takaró érintését sem tűri testén.
Felálltam és takarót kerestem. Betakartam a meztelen testet, mert most
egyszerre kiverte a láz és hidegrázás. Nagyon óvatosan takartam le, de
közben, egy pillanatig nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy
megtapogassam a máj környékét. Állatiasan fájdalmas üvöltés tört fel
melléből. Magam sem tudom miért, de megindított.
– Nyugalom, nyugalom, – bíztattam. – Most már minden rendbe jön.
Homlokára tettem kezem és letörültem róla a verejtéket. Kezem hideg
volt, de az ö homloka égett. Éreztem, hogy jólesett neki a hűvös érintés.
Még egyszer, lassan végigsimítottam arcán. Közben figyelmesen néztem.
Madame Kurilof halkan megszólalt:
– Jobban érzed magad Valja? Drága szívem!
De én figyelmeztetően közbeszóltam:
– Hagyja! Hiszen alszik!
Az asszony most óvatosan megemelte kissé a beteg fejét és eligazította a
párnát. Az ecetesüveg után nyúltam, amely ott állt az asztalon,
megnedvesítettem kezem és elölről kezdtem a hűsítő simogatást. Ott aludt
előttem. Halálsápadt, mozdulatlan arca még most, a szenvedésben is
megőrizte kemény, hideg kifejezését.
Az inas, aki odabenn várakozott, meghúzódva egyik szobasarokban,
most halkan megkérdezte:
– Ne menjek el ismét Langenberg professzor úrért?
– Igen, igen, – bólintott élénken Madame Kurilof. – Csak menjen
gyorsan… gyorsan…
Eltávolodtam az ágytól. Odaléptem a nyitott ablakhoz és leültem. A
szoba levegője mellemre nehezedett, itt könnyebben tudtam lélekzeni. Már
reggel volt. Az első kocsik végiggördültek az úton.
 Valamivel később Kurilof felemelkedett és intett, hogy jöjjek közelebb.
– Már elmentek ismét Langenberg professzor úrért, – mondtam.
– Nagyon köszönöm. Talán fölösleges is volt. Jól gondomat viselte ma
éjszaka. Úgy látom, ügyes és megbízható.
Franciául beszélt, fátyolos, gyönge hangon. Kimondhatatlanul
szenvedhetett. Arca hamuszürke volt és mély árnyékok sötétlettek szeme
alatt. Felesége fölébe hajolt, kezével gyöngéden végisimított homlokán s
így maradt, arcán a szenvedélyes aggodalom kifejezésével.
Kért, hogy vizsgáljam meg. Megtettem, nagyon óvatosan és
kíméletesen. Kérdéseire csak annyit mondtam, hogy nagyon kimerültnek
látszik. Meglepett, milyen rossz állapotban van csaknem egész szervezete.
Látszólag vasból volt. Kövérsége, magas termete valóságos óriásnak
tüntette fel. De tüdeje tele volt váladékkal, szíve rendetlenül, idegesen
működött és egyetlen izom sem volt ebben a hatalmas hústömegben.
Nagy óvatossággal tértem ismét vissza a máj környékére. Ujjaim alatt
úgy éreztem, mintha természetellenesen nagy lenne, de ö ismét halálosan
elsápadva, eltaszított.
– Ne… ne… hagyjon… Nem bírom. Kezével teste jobboldalára
mutatott.
– Itt, itt. Úgy vág belém a fájdalom, mint a borotva.
A mozdulat láthatóan ismét fokozta fájdalmát. Nyögött, de kétségbeesett
erőlködéssel szorította össze fogát. Ő, aki megszokta, hogy uralkodjon
mozdulatain, szavain, most ezzel a nagy önuralommal öntudatlanul
védekezett a halál és betegség ellen.
Egy darab idő múlva ismét valamennyire megnyugodott és tovább
beszélt. Gyenge hangon mondta, hogy nehéz, viszontagságos élete volt és
most nagyon fáradtnak érzi magát. Közben többször is mélyen felsóhajtott
és idegesen hadonászott nagy, könnyedén remegő kezével.
– Még nem ismeri ezt az országot, semmit sem tud az oroszokról, de
higyje el, nem egyszer nehéz pillanatokat éltem át. A tekintélyeket itt már
nem tisztelik. Mondhatom, Őfelsége szolgái nagy, nehéz terhet vállaltak
magukra.
Beszéd közben hangja egyre gőgösebb és fölényesebb lett. Ez a hang
nagyon különös, szembeszökő ellentétben állt fáradt, öreg arcával és
megtört szemével, melyben még ott csillogtak a szenvedések könnyei.
Hirtelen félbeszakította magát és gyöngéd hangon mondta a feleségének:
 – Menjen és feküdjön le, Marguerite.
Az asszony hosszan megcsókolta férje homlokát, azután kiment.
Én is megindultam mögötte. Egyszerre megállt és szembefordult velem.
Kíváncsian néztem arcát.
– Ugye… ez… ez… a májtól van? – kérdezte rettegő, kétkedő
kifejezéssel. Arca végtelenül kimerült volt.
– Kétségtelenül…
Egy pillanatig habozott, azután halkan folytatta:
– Majd meglátja, mit mond Langenberg… Ezekben az orvosokban… az
oroszokban… nincs semmi bizalmam. Igen, ha nem lennék miniszter,
egészen más lenne a helyzet. De így, egyik a másikkal fedezi magát, senki
sem akarja vállalni a nagy felelősséget. Félnek, nem mernek nyilatkozni.
Élénk, raccsoló párizsias beszédmodorával félig elnyelte a szavakat.
Megrázta furcsa, aranyos hajfürtjeit, azután rám nézett nagy, fáradt
szemével.
– Ön francia, doktor úr?
– Nem, svájci.
– Ó! Kár!…
Egy pillanatig hallgatott, azután megkérdezte:
– De… ismeri Párizst!
– Igen.
– Én párizsi vagyok, – mondta és büszke pillantással nézett rám.
Gépiesen elmosolyodott. Szeme felragyogott és kimutatta fogsorát.
– Párizsi!
Megérkeztünk a lépcső lábához. Félreálltam, hogy utat engedjek neki.
Kissé megemelte szoknyáját, kinyújtotta lábát, – még mindig szép lába volt,
karcsú és formásán ívelt, a magassarkú aranyozott papucsban, – és éppen
indulni akart fölfelé. Ugyanebben a pillanatban egyik cselédlány a
szomszéd szobában elejtett egy porcelánedényekkel telirakott tálcát.
Tisztán hallottam az összetört edények csörömpölését és a lány ijedt
sikoltását. De Madame Kurilof rémülten és dermedt mozdulatlanságban
megállt. Próbáltam megnyugtatni, de nem lehetett. Továbbra is
halálsápadtan, mozdulatlanul állt, csak ajka remegett. Nevetséges és
fájdalmas látvány volt.
Kinyitottam a szalonajtót és mutattam, hogy a lány éppen letérdelve
szedegeti össze a cserepeket a szőnyegről. A szín csak most tért
valamennyire vissza Madame Kurilof arcára.
Mélyen felsóhajtott és egyetlen szó nélkül indult felfelé. Fenn, az
emeleten, mielőtt visszavonult szobájába, mosolyt erőltetett arcára és
megszólalt:
– Állandó rémületben élek, hogy merényletet követnek el ellene… A
nép nagyon tiszteli férjemet… de…
Nem folytatta. Lehajtotta fejét és hirtelen elsietett. Később, valahányszor
a miniszter elkésve jött haza, ott láttam az ablakban könyökölve.
Bizonyosan reszketve várta a pillanatot, amikor majd lenn, az utcán
megpillantja a hordágyat, férje élettelen testével. Sokszor láttam, hogy
minden hangos lépésre, a legcsekélyebb zajra benn a házban, rémülten
rezzent össze és mindannyiszor ugyanaz a halálos sápadtság, az üldözött
állatnak ugyanaz a rémülete tükröződött szemében. Látszott rajta, hogy
mindig elő van készülve a legrosszabbra, csak nem tudja honnan, merről
fenyegeti a csapás.
Később, közvetlenül a merénylet után, ott őriztek amellett a szoba
mellett, ahol a holttestet felravatalozták. Egy pillanatra láttam az asszonyt:
csaknem nyugodtnak látszott. Szeme száraz volt és megkönnyebbülés,
felszabadulás tükröződött benne.
 X.

Másnap Kurilof magához hivatott. Langenberg éppen mellette

tartózkodott.
Langenberg, magas, szőke, germántípusú ember volt. Kemény szakállát
szögletesre vágva viselte. Tekintete átható, hideg és gúnyos volt a szemüveg
mögött. Hideg, kissé nedves kezével végigtapogatta a beteg testét. Mialatt
leültem az ágy lábánál, láttam, hogy érintése nyomán a beteg testén
rángások futnak végig.
Úgy látszik, Langenberget bizonyos határig szórakoztatta a vizsgálat.
Kíméletlenül tapogatta, gyömöszölte ezt a nagy, nyöszörgő testet. És
közben gúnyosan, fölényesen mosolygott. Bántott, magam sem tudom
miért.
– Nos, majd csak szépen rendbejövünk.
– Ágyban kell maradnom?
– Ó, csak néhány napig, nem sokáig… Azt hiszem, pillanatnyilag úgy
sincs sürgősebb dolga?
– Munkám olyan természetű, hogy nem tűr semmi félbeszakítást, –
jelentette ki Kurilof és összeráncolta homlokát.
Langenberg, miközben már távozni készült, félrevont a sarokba és
megkérdezte:
– Mondja csak, érezte vizsgálat közben a daganatot!
Mondtam, hogy egészen határozottan kitapogattam. A professzor vállát
vonogatta.
– Igen, igen…
– Rákja van, – mondtam mély meggyőződéssel.
– Minden valószínűség szerint, – felelt a professzor és ismét vállat vont.
– Valami daganata van, annyi bizonyos… Ha nem Kurilofról lenne szó,
hanem bármelyik egyszerű polgárról… akárkiről… meg- operálhatnám és
esetleg néhány évvel meghosszabbíthatnám az életét… De Kurilofot! Ilyen
nagy felelősséget nem lehet vállalni!
– És ő tudja!
 – Dehogy! Mire való lenne neki megmondani¹? Már Isten tudja hány
orvossal vizsgáltatta magát. Valamennyien ugyanezt a bajt gyanították, de
egyik sem vállalta az operációt. Kurilof! – ismételte. – ön nem tudja, mit
jelent ez a név, még nem ismeri ezt az országot, fiatal barátom!
Gyógyszereket, étrendet írt elő, azután eltávozott.
A rettenetes roham teljes tíz napig tartott. Azalatt egész nap ott
tartózkodtam a kis fülkében, a miniszter hálószobája mellett, hogy minden
pillanatban kéznél legyek. A háznak ebben a részében állandóan
szaladgáltak a titkárok, minisztériumi tisztviselők. Leveleket és különféle
írásokat hoztak és vittek. Láttam, amint remegve közeledtek, ijedten álltak
meg a csukott ajtó előtt és hallottam amint halkar, fojtott hangon
kérdezgették egymást:
– Milyen hangulatban van máma?
Egyik, egy alacsonyabb rangú minisztériumi tisztviselő, akit munkája
naponta többször is a miniszterhez szólított, futólag bólintott, azután
belépett a betegszobába, öreg ember volt. Tisztán emlékszem méltóságteljes
tartására, egész ápolt külsejére, aggodalomtól sápadt arcára… Kurilof
azonban csaknem mindig egyforma, udvarias hangon beszélt
valamennyiükkel, de röviden és hidegen. Arca közben meg sem mozdult.
Ritkán fordáit elő, hogy elveszítette türelmét. De ilyenkor hangja egyszerre
megváltozott, tisztán hallottam a szomszéd szobában. Rekedten, kifulladva,
a legnagyobb sértéseket vágta az emberek fejéhez.
Azután egyszerre elhallgatott, mélyen felsóhajtott és egyetlen, fáradt
kézmozdulattal hozzátette:
– Takarodj! Vigyen el az ördög!
Egy napon Madame Kurilof jelenlétemben egészen a szoba küszöbéig
sietett egy vendéghölgy elé, akit már többször is láttam a kastélyban. Nem
tudtam, ki lehet az, de láttam, hogy a legmélyebb tisztelettel fogadják.
Szürke, jelentéktelen mindennapi megjelenés volt, aki mégis magára tudta
vonni a figyelmet. Mélytekintetű szemében drámai elszántság tükröződött.
Egyenesen tartotta magát, mintha kardot nyelt volna. Erősen őszülő haja
lazán hullt homlokába. Magas, halcsontosnyakú, háromszoros
csipkegallérral díszített ruhájában különös, idegenszerű, meglepő jelenség
volt.
Madame Kurilof láthatóan zavarba jött, amikor megpillantotta. Egy
pillanatig habozott, azután ügyetlenül, mélyen meghajolt. A látogató tetőtől
talpig végignézte, szándékosan leplezetlenül vizsgálgatta aranyszőke haját,
kifestett szemhéját és száját. Azután könnyedén felsóhajtott, felhúzta
szemöldökét és sápadt ajka gúnyos mosolyra húzódott.
– Őexcellenciája jobban érzi magát? – kérdezte fáradt hangon.
Madame Kurilof válaszolt:
– A férjem jobban érzi magát, Fenség. – Pillanatnyi csend állt be, azután
a látogató belépett a szobába. Madame Kurilof egy pillanatig határozatlanul
állt a szoba közepén, azután lassú léptekkel kiment. Mialatt elhaladt
mellettem, szomorúan mosolygott, vállat vont és halkan fülembe súgta:
– Ugye, milyen furcsán öltözködnek itt az asszonyok?
De amikor közelebbhajoltam hozzá, láttam, hogy szeme tele van
könnyel és arcán rendkívüli fáradtság és reménytelenség tükröződik.
Más alkalommal fehér nyári egyenruhás öreg úrral találkoztam a
miniszter szobájában. Csak később tudtam meg, hogy Nelrode herceg volt.
A herceggel szemben a miniszter hangja egyszerre megváltozott, lágy és
bársonyos lett.
Amikor a szobába léptem, Kurilof félig ült az ágyban. Láttam, hogy
belesápadt a nagy megerőltetésbe, de azért mosolygott és ünnepélyesen,
tiszteletteljes imádattal hajtotta meg fejét vendége előtt. Amikor
megpillantott, arcának kifejezése egyszerre megváltozott. Feje
méltóságteljesen hátrahanyatlott a párnára és halkan, fáradtan mondta:
– Azonnal, monsieur Legrand, azonnal. Mutattam az előkészített
injekcióstűt.
A vendég gyors kézmozdulatot tett.
– Nem zavarom tovább, kedves barátom.
Kíváncsian nézett rám. Egy pillanatra szemére vette szemüvegét, azután
ismét letette.
– Igaz, Langenbergtől hallottam, hogy új háziorvosa van.
– Még hozzá nagyon ügyes orvos, – tette hozzá kegyesen Kurilof.
De ugyanakkor rám emelte nagy, gőgös pillantású, fáradt szemét:
– Távozzék, monsieur Legrand. Majd hívatni fogom.
Lassanként megismertem Kurilof valamennyi arcát. Tudtam, hogy bánik
alantasaival, a magával egyenrangúakkal és azokkal, akikre szüksége van,
vagy akiknek tiszteletadással tartozik. Arcának minden mozdulata,
mosolya, szavai minden szemrebbenése annyira jellemző és mindig
ugyanaz volt, hogy minden alkalommal tudtam előre. De minden este,
amikor szobájába léptem és egyedül találtam feleségével, újra meg újra
csodálkoznom kellett az emberi természet különösségén.
Éjszaka én is odabenn aludtam szobájában a pamlagon, ágya közelében.
Későn feküdtem le. Rendszerint az egész ház tele volt hangok, léptek
neszével. Mindenki csak félve, kíméletesen járt és beszélt a kastélyban, de
mégis minden idehallatszott, mint valami állandó zsongás. Estére minden
elcsendesedett. Hűvös volt, mint mindig, pétervári tavaszi éjszakákon, ha a
jég megindul a Néván észak felől. Tisztán emlékszem, hogy amikor azon az
estén szobájába léptem, semmi nesz sem hallatszott, csak a fahasábok
pattogása a kandallóban. Egyik sarokban rózsaszínernyős lámpa állt. Az
ágy mellett, kis karosszékben, Madame Kurilof ült és férje kezét fogta.
Amikor megpillantott, felkiáltott éles madárhangján:
– Már? Tizenegy óra? Akkor csakugyan itt az ideje, hogy lepihenjen,
kedvesem
Könyvemmel kezemben, elhelyezkedtem az ablakmélyedésben. Néhány
pillanattal később tökéletesen megfeledkeztek rólam és folytatták
beszélgetésüket ott, ahol imént abbahagyták.
Lassanként felemeltem tekintetem és a félhomályban láttam, hogy arcuk
egészen kicserélődött. Kurilof homlokát kezére támasztotta, ajka körül
sápadt mosoly játszott. (Holott máskor, mintha kőből lett volna, sohasem
tudott mosolyogni). Szüntelenül, figyelmesen hallgatta az asszonyt.
Igaz, hogy beszéde néha még engemet is szinte elszórakoztatott. Nem,
mintha értelmes vagy művelt lett volna, távolról sem. De amint
összefüggéstelenül, csodálatosan élénk képzelőtehetséggel, kicsit
bolondosán ugrált egyik beszédtárgyról a másikra, hangja olyan volt, mint a
patak egyhangú csobogása, vagy mint a madárének. De azért hallgatni is
tudott, ha rákerült a sor. Ilyenkor mozdulatlanul ült helyén és még a
leghalványabb kívánságokat is leolvasta férje arcáról. Ebben a rózsaszínű
világításban, félig behúzódva a jótékony félhomályba, csak csillogó
aranyhaja és csodálatos, ragyogó szeme látszott. Néha halk kiáltás tört fel
torkából, vagy vállat vont, azzal a fölényes, gúnyos mozdulattal ahogyan
csak azok tudnak elnézni az élet felett, akik már mindent láttak és
kitapasztaltak. Gyakran önkénytelen, szinte öntudatlan sóhajtás tört fel
melléből és ez az egyre ismétlődő felkiáltás: – Jó Isten, ezt én mind láttam
és hallottam… – És gyöngéden simogatta Kurilof kezét.
– Szegény, drága fiam, mennyit kell szenvedned!
 Annyira megfeledkeztek jelenlétemről, hogy tegezték egymást, ami
különben sohasem szokott megtörténni. Az asszony szívemnek,
szerelmemnek, drágámnak szólította férjét. Csodálatos: érthetetlenül
megindított, hogy éppen Kurilofnak, a félelmetesnek, könyörtelennek, a
hatalmasnak mondta valaki ezeket a gyöngéd, kedveskedő szavakat.
Más alkalommal:
– Azt hiszed, semmit sem látok? – kérdezte a nő. – Miért is hallgattalak
meg? Mire való is volt egyáltalán összeházasodni? Emlékszel még, milyen
boldogok voltunk?
Hirtelen elhallgatott, úgy látszik, eszébe jutott, hogy én is ott vagyok a
szobában. De meg sem mozdultam. Az asszony felsóhajtott, azután
halkabban folytatta:
– Valja, emlékszel még, hogy volt valamikor régen?
– Igen, – felelt Kurilof röviden.
A nő egy pillanatig habozott, azután a félelem és reménytelenség
kifejezésével arcán, folytatta:
– Ha egyszer ennek is vége lesz… ki tudja? Ha nem lennél miniszter, itt
hagynánk ezt az országot, elmennénk Párizsba, ott élnénk mind a ketten…
Ezekre a szavakra Kurilof arca egyszerre megváltozott, megmerevedett.
Arcvonásain, tekintetében emberfeletti keménység tükröződött.
– Azt hiszed, ragaszkodom a hatalomhoz? – kérdezte. Ünnepélyesen,
egyre emelkedő és méltóságteljes hangon beszélt. – Hidd el, ez csak teher.
De ha őfelségének szüksége van rám, akkor kitartok végső leheletemig.
Az asszony szomorúan lehajtotta fejét. Kurilof most nyugtalankodni
kezdett, egyre forgolódott ágyában.
– Most megyek, – suttogta Madame Kurilof.
A férfi habozott. Kinyitotta szemét, feleségére nézett, azután halk
hangon kérte:
– Énekelj valamit, akármit, mielőtt magamra hagysz…
Az asszony francia románcokat énekelt, azután régi operettáriákat. Előre
tette lábát, meghajtotta vállát, fejét ütemesen ringatta és győzelmes
pillantással nézett maga elé. Bizonyosan éppen úgy, mint valaha régen,
amikor kis mulatóhelyeken lépett fel, Szentpétervár külvárosaiban és a
szigeteken. És mégis szépen énekelt. Elfordultam, hogy ne lássam, csak
mély, édes hangját halljam. Ha ránéztem, borzadást éreztem. Szívem
részvéttel és gúnnyal telt meg. De Kurilof! Törtem a fejem, vajon
csakugyan annyira szép volt valamikor ez az asszony… Nem találtam
választ kérdésemre. Marguerite Edvardovnának egyetlen képe sem volt a
palotában.
Kurilof mozdulatlanul nézte. Egészen belemerült az álmodozásba.
– Ó, most már nem tudnak így énekelni! Megfogta az asszony kezét és
megsimogatta. Gyöngéd közömbösséggel, ahogyan egy gyermeket, barátot,
öreg házastársat szoktunk simogatni. De behunyta szemét. Láttam, hogy a
múlt emlékei lassanként hatalmukba kerítik. Ujjai egyre szorosabban
kapcsolódtak a nő kezére. Szinte belesápadt. A nő mosolygott és fáradtan,
keserűen félrehúzta száját.
– A régi jó idők elmúltak, kedvesem…
Kurilof fájdalmas, gondtelt arccal sóhajtott fel.
– Az élet olyan rövid.
– Elég hosszú így, amint van. Csak a fiatalság múlik el nagyon hamar.
A férfi néhány szót súgott a nő fülébe, nem hallottam, hogy mit. Az
asszony vállat vont:
– Igazán?
Bizonyos, hogy ennek a szónak, ennek a mozdulatnak valami különös
jelentősége lehetett kettőjük számára, mert az asszony nevetni kezdett, de
szomorúan, mintha elmúlt, régi emlékek kalandoznának fejében.
– Emlékszel még! Milyen, fiatal voltam …
De Kurilof, utánozva felesége hangját, egyre ismételte:
– Igazán! Hogy mondtad! Igazán! Drága kis madaram…
Míg nevetett, ajka remegett és szemének kifejezése átlátszó és gyöngéd
lett.
Végre megérkeztek Kurilof gyermekei is: Ina és a fiú, Iván. Magas és
gyönge testalkatú volt, mint az apja. Arca fehér, füle hosszú. Régebben
észrevettem, hogy feltűnően hamar kifáradt.
Kurilof mélységes gyöngédséggel beszélt fiával. Magához vonta,
megsimogatta, sokáig ott tartotta karjában és sóhajtva mondta:
– Ó, édes fiam! Te leszel az utódom, örökösöm…
Gyöngéden simogatta haját, kezét.
– Nézze csak, Monsieur Legrand, – folytatta felém fordulva, – nem
vérszegény ez a fiú!
Még emlékszem mozdulatomra amint lehúztam a fiú alsóajkát és
szemhéját.
 A lány hallgatagon állt. Arca hideg és zárkózott volt. És mégis,
hasonlított Kurilof hoz. örökölte mozdulatait és hangját. Folyton a
nyakában lógó aranyláncot forgatta. Kurilof szinte ellenséges hidegséggel
viselkedett lányával szemben. Éppen csak egy-két szót vetett oda neki.
Tekintetében harag és bosszúság tükröződött, valahányszor ránézett.
A gyermekek kezet csókoltak apjuknak. Kurilof ujjával a kereszt jelét
rajzolta lehajtott homlokukra, azután öreg szeretőjének kifestett arcára is.
Végre mind a hárman kimentek a betegszobából.
 XI.

Kurilof és felesége, egyik szobából a másikba, állandóan leveleztek

egymással. A cselédséggel késő éjszakáig küldözték egymáshoz a
gyümölcsöket, könyveket, egyéb apróságokat, kis, ceruzával írott levélkék
kíséretében.
Néha elolvastam egy-egy ilyen levelet, Kurilof egyenes kívánságára.
Szeretett büszkélkedni előttem felesége írásával és stílusával. Marguerite
Edvardovna éppen olyan szakadozottan, néhol gúnyos, néhol szomorú,
lemondó hangon írt mint ahogy beszélni szokott. Gyakran csak annyi volt a
levélben, hogy emlékeztessen engem, nehogy megfeledkezzem a
gyógyszerekről, injekciókról és több apróságról, ami a beteg ápolásához
tartozott. És valamennyi ilyenformán végződött:
„Jó éjszakát, egyetlen, drága barátom! ölel hűségesen szerető, öreg
Marguerite-ed”.
Vagy:
„Türelmetlenül várom a reggelt. A mi korunkban már minden nap
ajándék. És minden nap szerencsés és boldog, amikor láthatlak.”
Egyszer meg ezt olvastam:
„Irántam való szerelmedre kérlek, drágám, fogadj egy öreg
özvegyasszonyt, Aaroncsiknét. Egyenesen hozzád jött igazságért távoli
falujából. Régen, amikor még nem voltam olyan szerencsés, hogy téged
ismerhettelek, ennél az asszonynál laktam Lodzban és annyi
gondoskodással és szeretettel vett körül, hogy…
Itt egész sor nagy kezdőbetű következett, amelyeket sorra felolvastam
Kurilofnak, anélkül, hogy értelmükre rájöhettem volna, összeráncolta
homlokát. Arcán az a zárkózott, hűvös kifejezés tükröződött, amelyet már
jól ismertem.
Mélyen felsóhajtott.
– Ossza be a hivatalos levelezésemhez.
Ezen az éjszakán, pillanatnyi tűnődés után, megkérdezett:
– Nem gondolja, hogy a franciák tele vannak finomsággal és
eleganciával? Náluk minden szép és természetes.
 Be sem várva válaszomat folytatta:
– Ha látta volna Marguerite Edvardovnát a Nebántsvirágban, amikor
megismertem!
– Régen volt? – kérdeztem.
Mindig zavarának és meglepettnek látszott, ha valamit kérdeztek tőle.
Mintha ügyetlenséget követtek volna el és ő pirult volna bele másnak a
neveletlenségébe. Tisztán emlékszem… Egyszer, már a nagy forradalom
alatt, ki kellett hallgatnom egyik nagyherceget. Melyiket? Már nem
emlékszem a nevére… Csak azt tudom, hogy öreg ember volt. Több mint
egy éve sínylődött a kresty-i fegyházban és az éhségtől félholtan vezették
elém. De hűvös és nyugodt maradt, őreivel szemben aprólékos, gúnyos
udvariassággal viselkedett és láthatóan rendkívüli egykedvűséggel viselte
rettenetes sorsát. Egészen addig a pillanatig, míg én, aki akkor teljes
harminchat óra óta talpon voltam, leültem vele szemben, amint a szobába
léptem, és elfelejtettem előzőleg engedelmet vagy bocsánatot kérni. Ez az
ember, akinek arcát félig összezúzta egyik durva őrének ökölcsapása,
elpirult, de nem a haragtól. Szégyenkezett és kényelmetlenül érezte magát,
mintha meztelenre vetkőztem volna előtte… Szegény Kurilof, aki olyan
tökéletesen tudta utánozni III. Sándor cárt, felvette a legmagasabb körök
egyéb szokásait is.
Vagy egy percen keresztül mozdulatlanul figyelt, gőgös és
aggodalommal teli arckifejezéssel. Nagy, világos szemét rám függesztette.
– Tizennégy éve, – mondta végre.
Aztán néhány percnyi gondolkodás után, valamivel enyhébb hangon
tette hozzá:
– Akkor még én is fiatal voltam… Sok víz lefolyt azóta a…
Mint már említettem, éjszakánként szobájában aludtam. Türelmes beteg
volt, nem panaszkodott soha. Gyakran előfordult, hogy nem tudott aludni és
hallottam, amint halkan, óvatosan erőlködik, hogy el tudjon venni valamit
az asztalról.
Visszaemlékeztem a svájci éjszakára, amikor éberen feküdtem
ágyamban és minden kicsi zajt megfigyeltem. Éreztem vérem zsibongását,
halántékom lüktetését és éreztem magam felett a halál leheletét. És milyen
fáradt voltam! Elviselhetetlenül hosszúnak tetszett az éjszaka és vágyódva
vártam a reggelt, az életet.
– Excellenciád nem alszik! – kérdeztem egyszer.
 Csaknem egy óra óta hallottam már, hogy szakadatlanul forgolódik.
Folyton forgatta párnáját, mintha már nem tudna a vásznon friss, hűvös
helyet találni. Jól ismertem ezt az állapotot is … Kimondhatatlanul
boldognak és megkönnyebbültnek látszott, hogy meghallotta hangomat.
Félretoltam a spanyolfalat, amely pamlagomat elválasztotta az alkóvtól,
ahol a miniszter ágya állt. Halkan sóhajtozott.
– Jóságos Isten, – suttogta egyszerre teljesen kimerült, remegő hangon. –
Milyen borzasztó fájdalmaim vannak! Úgy vág, mint a borotva!
– Ezek csak a roham végső kilengései, – mondtam megnyugtatóan. –
Rövidesen elmúlik.
Többször is bólintott, látható erőlködéssel.
– Excellenciád nagyon bátor, – mondtam neki.
Régóta megfigyeltem, hogy ebben a nagy, puha emberben gyerekesen
beteges vágyódás él a dicséret után. Szavaimra könnyedén elpirult,
lesimította párnáját és intett, hogy üljek le a székre ágya mellett.
– Végtelen hit él bennem, monsieur Legrand. Tudom, hogy a mai
ifjúságot már a racionalizmus vezeti. De ezt a bátorságot, amelyet ön
bennem lát, amelyet még ellenségeim is feltétlenül elismernek, Isten adta
belém. Egy hajam szála sem görbülhet meg az ő akarata nélkül.
Elhallgatott. A szúnyogot nézte, amelyet odavonzott a világosság. Még
most is, ha nyáron szúnyogot látok, amint üres, könnyű testével röpköd a
világosság körül, ezek a szigeti éjszakák jutnak eszembe. Szinte fülembe
cseng egyhangú zümmögésük, amint sűrű rajokban röpdöstek a vizek felett.
Becsuktam az ablakot. Láttam, hogy lázas és úgysem fog elaludni.
Felajánlottam, hogy felolvasok valamit. Megköszönte és elfogadta.
Felvettem egy könyvet az éjjeliszekrényéről és olvasni kezdtem. De alig
olvastam néhány oldalt, félbeszakított.
– Monsieur Legrand, igazán nem akar aludni?
Mondtam, hogy nagyon keveset alszom ilyen világos éjszakákon. Erre
folytatta:
– Nem lenne akkor olyan szíves segíteni nekem? Nagyon sok hátralékos
munkám van és ez nyugtalanít. De ne mondja meg Langenbergnek, – tette
hozzá és mosolyt erőltetett arcára.
Kívánsága szerint odahoztam az iratcsomókat, amelyekre éppen
szüksége volt. Egyenként nyújtottam át az írásokat és ő valamennyinek a
szélére néhány szót jegyzett, különféle színű ceruzákkal. A színeket a
legnagyobb gonddal válogatta meg. Míg odanyújtottam az írásokat,
valamennyibe egy-egy futó pillantást vethettem: többnyire ismeretlen
emberek feljelentése vagy bizalmas bejelentése volt és arról tudatta a
minisztert, hogy az egyetemen vagy magasabb középiskolai osztályokban
különféle forradalmi szervezkedések folynak. Valósággal hihetetlen
mennyiségű hasonló feljelentés futott be napról-napra a miniszterhez:
tanárok vádolták diákjaikat és viszont, vagy egyik tanár, egyik diák a
másikat. Önkéntelenül is az a gondolat ébredt bennem munka közben, hogy
itt, Oroszországban, úgy látszik, egyéb dolguk sincs az embereknek, mint
kémkedni és egymást megvádolni.
A miniszter valamennyihez hozzáfűzte megjegyzéseit. Egyik felirat
különösen súlyos vádakat tartalmazott valamelyik vidéki város (ha jól
emlékszem Kharkof) egyetemén folyó titkos mozgalmakról. A miniszter
megkért, hogy diktálása szerint, én írjam rá utasításait.
Magasabbra ült párnáján és mialatt diktált, arca mind hűvösebbre,
szigorúbbra vált. Egyenként, méltóságteljesen ejtette ki a szavakat és
minden szavát megfelelő, lassú kézmozdulattal kísérte. Utasításában
parancsot adott, hogy azonnal zárják be az egyetemet.
Mikor idáig jutottunk, egyszerre felegyenesedett. Szomorú, sötét mosoly
játszott félig lehunyt szeme körül és ajka szögletében.
– Írja csak, monsieur Legrand: – A politikai zavargások miatt ilyen
módon elvesztegetett időt vissza kell nyernünk a legközelebbi szünidőből.
Annyival fogjuk megrövidíteni, amennyi ideig a zavargások miatt
kénytelenek vagyunk zárva tartani az egyetemet. Ha azonban a zavargások
egészen őszig eltartanának, a vizsgák eredményét megsemmisítjük és a
diákok, tekintet nélkül számukra és eddigi magatartásukra, kivétel nélkül
elölről kell, hogy kezdjék tanulmányaikat.
Amikor idáig jutottunk, önelégült pillantással nézett rám.
– Nos, erre majd csak elgondolkoznak egy keveset, – jelentette ki
gúnyos, fenyegető hangon. – Kérem a következő aktát, monsieur Legrand.
Ez körlevélfogalmazvány volt, valamennyi iskola igazgatójához.
„…Az orosz irodalmi és történelmi órákon a tanárok különös tekintettel
legyenek arra, hogy ifjú növendékeik fogékony lelkébe elhintsék a lelkes
szeretet és ragaszkodás magvát őfelsége a cár és fenséges családja iránt.
Úgyszintén ébresszenek bennük örökké tartó tiszteletet az állam rendjével
és régi, szentesített tradícióival szemben. És ami még ennél is több: a
tanárok minden szavukkal, minden cselekedetükkel adjanak példát
tanítványaiknak a keresztényi alázatról és igazi, régi értelemben vett
emberszeretetről. Mondani sem kell, hogyha a rájuk bízott tanítványok,
akár olvasmányaik megválogatásával, akár engedetlenségükkel, akár
általános viselkedésükkel ezeknek a tanításoknak ellene szegülnének,
továbbra is a legnagyobb szigorral járjanak el velük szemben”.
Most kihallgatást kérő levél következett.
Láttam, hogy aláírása Sarah Aaroncsik. Visszaemlékeztem az
özvegyasszonyra, akiről Marguerite Edvardovna írt. Folyamodványában
mély tisztelettel könyörgött őexcellenciájának, hogy tartóztattasson le egy
Mazurcsik nevű embert, mert „rossz útra térítette”, tizenhat éves fiát azáltal,
hogy Marx műveit olvastatta vele. Kurilof, aki egyszerre kicserélődött,
mióta belemerült munkájába, gyors mozdulatot tett. Szeme megvillant a
szemüveg mögött, nagy sima homloka szokatlanéi ragyogott a lámpa
fényében.
– Várjon csak… adja ide a feleségem levelét.
Még egyszer figyelmesen átolvasta, majd betette egy iratrendezőbe,
amelyben már más, különféle írások voltak. Azután legyezőalakban kirakott
a takarójára vagy tizenöt hasonló folyamodványt. Valamennyiben
kihallgatást kértek.
– Ezeket majd holnap vagy holnapután elintézem, – mondta fölényesen.
Tovább adogattam az aktákat, amint sorra kezembe kerültek. Végül is
félbeszakított. Azt mondta, hogy fáradt. Lehunyt szemmel végignyúlt ágyán
és sóhajtozott. Azon az éjszakán, az egyetemen, amikor a holttesteket
odahozták elébe az udvarra, ugyanilyen ideges rángások futottak végig
arcán, ugyanilyen könyörtelenség tükröződött vonásain. Váratlan
hirtelenséggel tört ki belőlem a kérdés:
– Igaz, hogy a katonák múlt hónapban hat diákot megöltek?
Tulajdonképpen mit követtek el azok a szerencsétlenek?
Összeráncolta homlokát és gyanakodó hangon kérdezte:
– Ugyan kitől hallotta ezt a históriát?
A lehető leghatározatlanabb választ adtam, amelyből semmire sem
lehetett következtetni. Felém fordult és egyszerre nagy élénkséggel kezdett
magyarázni:
– Ezek a szegény gyerekek… képzelje csak, valamennyi jó családból
való fiú volt. Az előadóteremben kövekkel dobálták a történelemtanárt! …
És miért? Semmiségért! – tette hozzá felsóhajtva. – Ezért csak az állandó
izgatok felelősek, akik folyton forradalmi eszméket hintenek el az ifjúság
között. Ezeknek egyéb gondjuk sincs, mint hogy elpusztítsanak minden jót
és szépet, ami a régi, hatalmas Oroszországból megmaradt. Természetes,
hogy az általános felháborodásra, a polgárság világnézetére támaszkodva,
kénytelen voltam szigorúan eljárni. Elrendeltem a vezetők letartóztatását és
az előadóterem kiürítését. Katonákat küldtem, hogy teremtsenek rendet az
egyetem épületében és mindenkit küldjenek haza. Hatan ezek közül a
szerencsétlen, elvakított fiatalemberek közül elbarikádozták magukat az
üres előadóteremben. Revolver sült el. Hogy ki sütötte el, nem tudom. De
annyi bizonyos, hogy egyik katonát érte a golyó. Utasításom ellenére, a
katonák vezetője sortüzet rendelt el. Hat szerencsétlen gyermek halt meg.
Egyetlen fegyvert sem találtak náluk. De mit csináljak? A tiszt megijedt,
katonái engedelmeskedtek a parancsnak. Ezek a gyerekek oktalanul,
meggondolatlanul viselkedtek, én kénytelen voltam szigorúan eljárni.
Utána, természetesen, szokás szerint, mindenfelé suttogták: agent
provocateur sütötte el az első revolvert. Ez már kollegám, a belügyminiszter
dolga, de ő tagadja és rám hárítja a felelősséget. Annyi bizonyos, hogy az
igazi bűnösök ezek a folyton nyugtalankodó, mozgolódó forradalmárok. –
Jelentőségteljesen hangsúlyozott minden egyes szótagot. – Mindenütt, ahol
felbukkannak, szerencsétlenséget idéznek fel.
Elhallgatott. Észrevettem, hogy gyorsan, lihegve beszél, mintha láza
lenne. Nem akartam félbeszakítani. Azonnal folytatta:
– Nem akartam, hogy bármelyikük is halállal bűnhődjék gyermekes
könnyelműségéért. De a szerencsétlenség mégis megtörtént. Ha egyszer
kénytelen voltam ilyen megtorló intézkedéseket tenni, erre is fel kellett
készülnöm. Dura lex, sed lex. Ilyesmi mindig történt és sajnos, ezután is fog
történni, – tette hozzá nagy eréllyel.
Mialatt beszélt, láttam, hogy arckifejezése egészen elváltozott. Elsápadt.
Szeméből ravaszság és leplezett aggodalom sugárzott. Hallgattam, ő
folytatta:
– Mint láthatja, monsieur Legrand, rendkívül bonyolult rendszerrel
védjük meg az országot a forradalomtól. Valóságos kínai falat építettünk
gyanúból, elővigyázatosságból, szokásokból, nevezze ahogyan akarja. De
annyi bizonyos, hogy ennek a falnak nagyon erősnek kell lenni, mert az
ellenség sokkal kitartóbb és erősebb, mint képzeli. És a legelső, kicsi,
felszabaduló résen, egyszerre csak betörnének és minden összeomlana
kezük alatt. Most szóról-szóra ismételtem barátom, Alekszej
Alekszandrovics Nelrode herceg szavait és benne úgy hiszek, mint az
Evangéliumban. A herceg igazi államférfi, monsieur Legrand és talpig
gentleman.
Ezt a szót gyerekes és nevetséges ünnepélyességgel mondta, tökéletesen
angolos kiejtéssel.
Beköszöntött a reggel. Eloltottam a lámpát. Kurilofot erősen felizgatta a
láz és sok beszéd. Két lépésnyire tőle, éreztem a testéből áradó forróságot.
Megújítottam a meleg borogatást és inni adtam neki. Nehezen, lihegve
lélegzett. Láttam, hogy a máj környéke erősen dagadt és egész hasa fel van
fújva, mint valami léggömb.
Sokkal halkabban, fáradt, remegő hangon megkérdezte:
– Mondja csak, miért van az, hogy itt. a jobboldalamon, olyan irtózatos
fájdalmat érzek, mintha rák vájkálna a húsomban ollójával.
Nem feleltem. De úgy látszik, nem is várta a választ. Egyszerre ismét
megszólalt:
– Isten a megmondhatója, nem félek a haláltól! Nagy szerencse és
boldogság meghalni igaz keresztényhez illően, tiszta lelkiismerettel, azzal a
tudattal, hogy hűségesen szolgáltam Istent és a cárt!
Ünnepélyes, emelkedett kifejezésű arca még egyszer ismét elváltozott.
Most csupa félelem volt, csupa buzgalom és csupa jóakarat:
– Soha, egyetlen fillért sem vettem el az állam pénzéből. Üres kézzel
távozom, ugyanúgy, mint ahogy átvettem a hatalmat.
Egyszerre tudatára jutott, hogy még ott vagyok mellette. Gyengén
felsóhajtott:
– Nagyon köszönöm, monsieur Legrand, egészen megfeledkeztem róla,
még mindig virraszt miattam. Nagyon kérem, adjon innom valamit!
Odanyújtottam a poharat és kiitta a hideg teát, a beteg kutya nehéz,
lihegő, forró lélegzetvételével. Magára hagytam és végre ismét
leheveredtem a pamlagra, A nagy forróság a szobában, a láz nyomasztó
szaga elkábított. Végül is elaludtam. Nehéz álmom volt. Egyik rémkép a
másik után üldözött.
 XII.

Kurilof meggyógyult. Azaz, Langenberg megengedte, hogy felkeljen és

látogatást tegyen Őfelségénél. A miniszter alig várta már, hogy sok fontos
dologban megtehesse jelentését. Ettől a naptól kezdve ritkán láttam
barátomat. Néha egy pillanatra találkoztunk lenn a nagy szalonban, amely
közvetlenül a dolgozószoba mellett volt. Ilyenkor futólag üdvözölt és emelt,
méltóságteljes hangján megszólított:
– Megszokta már a mi északi éghajlatunkat, monsieur Legrand?
És anélkül, hogy válaszom bevárta volna, többször is bólintott magas
homlokával és szórakozottan suttogta:
– Igen, igen, rendben van…
És jóakaró, barátságos kézmozdulattal továbbment.
És ha kérdezősködtem, hogy érzi magát:
– Nil desperandum… – felelt mindannyiszor mosolyogva, észrevehetően
emelt
hangon, bizonyosan azért, hogy bámulatba ejtse a körénk sereglő sok
embert.
– Hála Istennek, sohasem hajlottam a hipochondriára. A munka
számomra az ifjúság örök forrása.
Ebben az időben gyakran voltam együtt Froelichhel, Iván
házitanítójával. Szerettem volna részleteket megtudni a miniszter első
feleségéről. Tudom, hogy nem volt semmi célja és értelme. De érdekelt…
Froelich jól ismerte az egész családot. Nevelője volt Kurilof
unokaöccsének, Hippolit Nikolajevicsnek is, aki jelenleg már fontos állást
töltött be a minisztériumban, Kurilof oldala mellett. (Megkülönböztetésül
kis cápának vagy tolvaj Kurilofnak hívták, természetesen titokban.)
Froelich tizenöt éven keresztül tanította, egészen Kurilof első
feleségének haláláig. Kérdéseimre rövid habozás után válaszolt.
– Bizonyosan hallotta, milyen híre van Alexandra cárnénak? Őfelsége
csupa miszticizmus, annyira, hogy az már az őrület határán mozog. Nos,
ugyanaz a baja volt Őexcellenciája első feleségének is. Élete vége felé már
teljesen elborult az agya. – Froelich tűnődve simított végig homlokán.
 – Bizony, őexcellenciája magánélete nem volt könnyű …
– És most! – kérdeztem.
Froelich halkan elfüttyentette magát. Keskenymetszésű ajkát mindig
összeszorította, szemében nyugtalanság lobogott. Kezét dörzsölte, azután
hirtelen félredobva minden aggodalmat és tekintetet, így válaszolt:
– Ó, a szép Margót derékban törte ketté őexcellenciája karrierjét. Ha
eddig még nem bukott meg, azt egyedül csak Nelrode herceg barátságának
és pártfogásának köszönheti. És végeredményében, magunk között
elismerhetjük, hogy igazán botrányos, ha éppen a közoktatásügyi miniszter,
akinek nyilvánosan kellene jó példát adni az orosz ifjúságnak, ilyen rossz
példával jár elöl. Ez a házasság nem méltó egy közéleti férfiúhoz.
Egy pillanatig szemüvegével babrált, azután sajnálkozó hangon tette
hozzá:
– Alighanem, nagyon szép lehetett valamikor…
Néhány nappal később Nelrode herceg jött ki villásreggelire a szigetre.
Megismertem az öreg urat szép fáradt szeméről, hiszen egyszer már
találkoztunk a miniszter betegszobájában. Nelrode herceg 1888-ban hajszál
híján anarchista merényletnek esett áldozatul. De a herceg katonái könnyen
elbántak a merénylővel, egy Gregor Szemenof nevű, tizenhét esztendős
fiatal gyerekkel. Rettenetesen kegyetlen, embertelen módon végeztek a
szerencsétlennel: a herceg parancsára csizmáik sarkával taposták szét a
fejét.
Másegyebet is hallottam a herceg kegyetlenségéről. Egyik
lengyelországi felkelésnél, amikor a harc színhelyét, egy nagy mezőt,
valósággal elborították a hullák, nem temettette el rendesen a halottakat,
hanem csak egészen felületesen, úgy, amint voltak, szóratta be földdel és
teljes hat órán keresztül, ezen a földön gyakorlatoztatta katonáit, míg a sok
halott, fiatal test teljesen összezúzódott és egyenlő lett a földdel.
A villásreggelin részt vett még Langenberg professzor, Dahl báró a
fiával, Anatóliai és a külügyminiszter. A külügyminiszter is egyike volt a
legnépszerűtlenebb minisztereknek. Különös ember volt: valószínűtlenül
öreg, háta erősen meghajlott a kortól, haja hófehér. Csontos és sovány,
könnyű, mint egy száraz falevél. Csak úgy áradt ruhájából az ibolyaillat.
Teljes félórát töltött a teraszon, Kurilof karjára támaszkodva és fel-alá
járkált. Félig lehunyt szemében a nagyon öreg, végelgyengülésben haldokló
ló fájdalmas, tűnődő tekintete pislogott. A legklasszikusabb francia nyelven
beszélt. És beszéde annyira tele volt idézetekkel, körmondatokkal,
hasonlatokkal, egy rég letűnt világ eseményeire való vonatkozásokkal, hogy
nemcsak én nem tudtam megérteni, hanem még legközelebb álló barátai
sem. De azért láthatóan szívesen hallgatták, mintha valami régi, érthetetlen
és zenei nyelvet hallgatnának.
Kíváncsian figyeltem Dahl bárót. Froelichtől tudtam, hogy esküdt
ellensége Kurilofnak és valószínű utódja a kultuszminiszteri székben.
Erőteljes, középtermetű férfi volt. Nyaka rövid és vastag, haja német szokás
szerint vágva, szemöldöke, szempillája és bajusza fakószőke, szeme
halszerűén merev és kiugró, orrluka szokatlanul tágas és tekintetében
ugyanaz a szemtelen, leselkedő kifejezés, mint a nemzetközi
kalandorokéban. Froelich elárulta, hogy fiatalkorában meglehetősen viharos
életet élt (gyanús és furcsa erkölcsi felfogású ember – mondta szóról-szóra
Froelich), de most már leszűrődöttnek és nyugodtnak látszott. Úgy látszott,
már csak egy vágya volt: hogy minél nagyobb, minél fényesebb karriert
csinálhasson.
Marguerite Edvardovna ült az asztal i ön. Kifestett, kipúderezett arccal,
feszesen belepréselve hosszú fűzőjébe, pompás gyöngysorával, csipkékkel
borított ruhájában hallgatagon ült helyén. Látszólag oda sem figyelt a
férfiak beszédére és szomorúan bá- múlt maga elé.
Mindjárt a villásreggeli kezdetén, a beszélgetés a cárra és a cári családra
terelődött. Újra meg újra felhangzott a megszokott frázis: – őfelsége a cár
végtelen jóságában kegyeskedett színe elé bocsátani… Vagy: – Abban a
végtelen boldogságban és kitüntetésben részesültem, hogy őfelsége színe
elé járulhattam… – És mindezt olyan gúnyosan odavetett hangon, amely
egyszerre egészen más színezetet adott a szavak értelmének. Különösen
Nelrode tüntette ki magát ebben a különös beszédmodorban. Figyelmesen
nézte a cár aranykeretes képét, amely éppen vele szemben függött a falon.
Elmosolyodott és finom, fáradt szeme felragyogott.
– Bizonyosan ismerik a mi forrón szeretett felséges urunk jóságát, lelki
nagyságát és angyali, tiszta lelkét?
Ajka körül gúnyos mosoly villant meg és elhallgatott. A többiek
bólogattak és az ő arcukon is ugyanazt a kicsinylő mosolyt figyeltem meg.
– Bizonyosan ismerik Miklós cár együgyűségét – tulajdonképpen ez volt
szavainak értelme. Mindenki megértette és mindenki azt hitte, hogy ő az
egyetlen, aki megértette. Kurilof láthatóan igyekezett utánozni ezt a
könnyed, fölényes hangot. De neki sehogy sem sikerült. Amint a cár nevét
kiejtette, hangja leplezhetetlenül remegett a gyűlölettől. Dahl abbahagyta az
evést és ivást, előrehajolt és hosszan, félig lehunyt szemmel, gúnyosan,
leplezett kíváncsisággal figyelte Kurilofot, mintha valami
kötéltáncosmutatvánnyal szórakoztatná vendégeit.
Néha, Kurilof és a báró lopva egy-egy pillantást vetettek az asztal
végére, ahol Kurilof lánya és a fiatal Dahl Anatol báró ültek. Sápadt
húszesztendős fiatal fiú volt, állandóan nyitott szájjal bámészkodott. Arca
duzzadt volt, szemöldöke oly világos, hogy szinte fehér. Nem figyelt a
többiek társalgására és állandóan egyforma éles hangon beszélt, amely néha
valósággal túlharsogta a többieket.
– Barbe hercegnő bálja általában véve sokkal jobban sikerült, mint
Anasztázia hercegnőé…
Dahl és Kurilof szinte ugyanabban a pillanatban összeráncolták
homlokukat és tettetett fölénnyel fordultak el.
Most hosszú vita kezdődött a cenzúráról.
Jó késő volt, már csaknem négy óra, amikor végre asztalt bontottak.
Szép, derült, ragyogó nap volt. A rózsafák bólogattak a parkban a gyenge
szellőben. A fák koronája felett Pétervár úgy ragyogott fel a messzeségben,
mint valami aranyosan megvilágított sötét felhő.
A vita nagyon érdekelt. Az öreg külügyminiszter helyeselte, hogy a
magánlevelezést is cenzúrának vetették alá, miután már néhány esetben jó
hasznát látták. A herceg azonban nagyon károsnak és helytelennek találta
ezt a rendszabályt. Többek között így szólt:
– Nem szabad, hogy az államférfit személyes ellenségeskedés vezesse.
És az a rossz szokás, hogy állandóan belenézzen ellenfeleinek levelezésébe,
csakis ilyen érzéseket szülhet. Például, amióta tudom, hogy a mi kedves
Iván Petrovicsunk vérszomjas tigrisnek tart és véleménye szerint már ötven
évvel ezelőtt is bátran felakaszthattak vagy főbe lövethettek volna a szent
Oroszország szent törvényei nevében, be kell vallanom, hogy iránta való
érzelmeim megváltoztak. Végre én is csak ember vagyok… Mire való
mindent tudni? Jobb és okosabb, ha néhanapján behunyjuk szemünket.
– Különösen férjeknek kellene elfogadni ezt a kitűnő tanácsot, – szólt
közbe az öreg miniszter.
Beszéd közben nevetett és többször is kimutatta hiányos fogsorát.
Közben Marguerite Edvardovnára nézett, szomorú, álmos lótekintetével.
 Kurilof szótlanul, egyetlen szemrebbenés nélkül fogadta a célzást. De
szája keserűen félrehúzódott és arca még sápadtabb és még keményebb lett.
Most más tárgyra fordult a beszélgetés, Az új P.-i főkormányzó
kinevezését tárgyalták. Kurilof nyugodt hangon felelt Dahl bárónak. Csak
jóval később, amikor Nelrode herceg hosszabb történetbe kezdett és
elmondta, hogy az új kormányzó régebbi állásában hogyan élt vissza
hivatalos hatalmával és hogyan lopta meg az államot s többé senki sem
figyelt Kurilofra, akkor halkan, óvatosan felsóhajtott és komoran lehajtotta
fejét.
A herceg ajkához emelte az előtte álló teli borospoharat. De nem ivott
belőle, csak megszagolta, mint egy csokor virágot. Azután ismét letette és
szokott mozdulatával vállat vont:
– Bizony rettenetes, hogy őfelsége a cár ilyen embert nevezett ki
kormányzónak! O tempora! O mores! Mostanában a Szent György
kereszteket is úgy osztogatják már, mint bálon a kotillon jelvényeket.
Bezzeg, III. Sándor cár életében…
Félbeszakította magát, elhallgatott, azután néhány pillanatnyi
gondolkozás után hozzátette:
– Bizony szomorúra fordult Oroszország sorsa III. Sándor halála óta!
– Sajnos! – kiáltott fel Kurilof hevesen. – Juvenile consilum, latens
ódium, privatum odium, haec tria omnia regna perdiderunt. – De
ugyanakkor ki kell jelentenem, hogy nincs ember, aki nálam jobban
becsülné, sőt merem mondani: imádná Miklós cár őfelségét. De sajnos,
régóta közismert tény, hogy az engedékenység jóság lelki nemesség
nehezen egyeztethető össze a hatalommal.
– De hiszen az nagyon szép, ha valaki jó és nemeslelkű, – szólt közbe a
herceg. Utánozhatatlan, fölényes megvetéssel húzta félre száját, és
emlékeztette a társaságot arra a nagyszerű kereskedelmi szerződésre,
amelyet a cár nemrégiben kötött Vilmos császárral. A szerződésnek
mindössze egy hibája volt: hasznát csak a németek látták és nem az
oroszok. – Csakhogy őfelsége, a mi forrón szeretett és tisztelt urunk, nem
utasíthatta vissza Vilmos császár kérését, mert pillanatnyilag a vendége
volt, mint ahogy éppen a napokban kegyeskedett megmagyarázni.
– Tamen, semper talis, – suttogta Kurilof.
Most az öreg külügyminiszter vette át a szót.
 – Hosszú életemben bőségesen volt alkalmam megfigyelni, hogy az
uralkodók és hercegek gyakran kelleténél jobban hallgatnak szívüknek
legnemesebb ösztöneire. A miniszterek dolga azután, hogy ezeket a nemes
ösztönöket összhangba hozzák a mindennapi élettel és gazdasági
következményekkel.
Sokat sejtően mosolygott és ebben a pillanatban kevésbé ostobának és
kevésbé ártalmatlannak láttam, mint addig hittem. Félig lehunyt szeme
megvillant. És ebben a pillanatban tekintete egyenesen rám esett: a
lámpafény éppen megvilágított. Csak így történhetett, hogy csaknem vak
szemével egyszerre észrevette a félhomályból kibontakozó arcomat.
Barátságosan bólintott felém.
– Ugye, igazam van, monsieur? – kérdezte azon a jóakaratú, gúnyolódó
és fölényes hangon amelyet az én Kurilofom hiába próbált utánozni.
Marguerite Edvardovna felállt, megértette férje figyelmeztető
pillantását. Én is utána akartam menni, de Kurilof intett.
– Maradjon! A herceg szeretne valami csillapítószert kérni asztmája
ellen.
Ismét leültem és rövid idő múlva megint csak tökéletesen
megfeledkeztek jelenlétemről. De már én sem figyeltem oda. Fáradt voltam.
Folytonosan dohányoztak és egyre hangosabban beszéltek. Hallottam Dahl
nyers nevetését, Kurilof és a herceg hangját. Tisztán emlékszem, hogy
közben Fannyra gondoltam és genfi barátaimra… Néztem a napot kinn a
parkban és közben gépiesen számolni kezdtem ujjaimon: július, augusztus,
szeptember… – Az igazi nyilvános ünnepségek csak ősszel kezdődnek…
Gonddal terhes szomorúság töltött el. Ugyanebben a pillanatban megütötte
a fülem Nelrode herceg hangja (akkoriban éppen az orosz japán háború
előestéjén voltunk):
– Senki sem akarja a háborút. Sem a cár, sem a miniszterek. Nem is
kívánta soha, senki a háborút, sem semmi más gaztettet, de sajnos, ez
semmit sem változtat a dolgon. A hatalom mindig gyenge emberek kezében
van, nem vérszomjas fenevadak kezében, mint ahogy a nép elképzeli. Pedig
mennyivel nagyobb szükség lenne az erős kézre.
Karon fogta az öreg külügyminisztert.
– Látja, ez az, ami annyi haraggal tölt el! Ezek a gyermekek, ezek a
tehetetlenek… És mégis… Olyan gyorsan elmúlik minden… És vele együtt
a mi életünk is… És azután?
 Fáradt mozdulattal vállat vont és félig lehunyva szemét, szavalta:
– És ha csakugyan mindent megadott az élet, amit kívántál?
Mi jön azután?
És ha csakugyan végigolvastad az élet könyvét?
Mi jön azután?
– Uram! Uram! Mit csináljunk ebben az állatseregletben, mi, akik
mégsem vagyunk oktalan, kapzsi, zsákmányra leső állatok? Erre a
haszontalan munkára pazaroltuk életünket, hogy elnyerjük Őfelsége kegyét
és barátságát.
– Ön még fiatal, – mondta az öreg külügyminiszter keserűen. Majd, ha
elérkezik napjai végéhez, akárcsak én, tapasztalnia kell a király és a
hercegek hidegségét és ellenséges hangulatát, ahelyett a jóindulat és
bizalom helyett, amellyel mindaddig kitüntették! … Képzelje csak, múlt
karácsony óta nem részesültem abban a kitüntetésben, hogy Őfelsége a cár
kegyesen meghívott volna asztalához! Érzem, hogy a múlt nem jöhet vissza
többé! – Egyszerre olyan kitörő hevességgel, a megcsalt szerelmesnek azzal
a kétségbeesésével tört ki belőle a leplezhetetlen elkeseredés, hogy
önkéntelenül elmosolyodtam. – Azt a kevés időt, ami még hátra van
életemből, nem áldozhatom oda ilyen hálátlan uraknak! Higyjék el, megöl
ez a részvétlenség, lassanként, napról-napra megemészt a mellőzés…
Hirtelen elhallgatott. Úgy vettem észre, mintha könnycsepp csillogna
szemében. Feléje fordultam és közelebbről megnéztem. És csakugyan,
ebből a messze néző, üveges pillantású, öreg, állati szemből fáradt
könnycsepp buggyant ki. Szánalmat és fölényt éreztem.
Ezalatt Kurilof kulccsal lezárt ládikát hozott elő, amelyben különféle,
szerelmi jeleneteket ábrázoló, japáni rézkarcokat őrzött. Most valamennyien
köréje sereglettek, csiklandozva nevettek, kezük reszketett az izgalomtól.
Jóval később a nőkre terelődött a beszélgetés. Eközben egyre Kurilofot
figyeltem. Ismét más, új ember állt előttem: szeme csillogott, hangja
mélyen csengett, keze remegett…
– Mondják, hogy új énekesnő tűnt fel a városban, – szólt a herceg. –
Villa Rodé-nek hívják, tizenötéves. Még csúnya és sovány, de a világon a
legszebb haja van és a hangja… Ha aranypénzeket dobálnak kristály lapra,
az sem csenghet olyan tisztán, olyan gyönyörűen…
– Villa Rodé! – ismételgette Dahl.
 Azután szándékosan félbeszakította magát és félig lehunyt pillái alól,
figyelmesen nézett Kurilofra:
– Amióta Marguerite Edvardovna visszavonult, senki sem tud úgy
énekelni! Kurilof összeráncolta homlokát. Élénksége egyszerre eltűnt.
Elsápadt, arcán ismét szomorúság és fojtott aggodalom tükröződött.
– Mit gondolnak, uraim, ne menjünk ki kissé a kertbe? – kérdezte.
 XIII.

Kinn a teraszon, hallottam, hogy Langenberg professzor folytatta

megkezdett beszélgetését Dahl-lal.
– Titkos társaságot kellene alapítani, amelynek egyetlen célja lenne,
hogy kipusztítsa ezeket az átkozott szocialistákat, forradalmárokat,
kommunistákat, szabadgondolkodókat és természetesen, az összes
zsidókat… Erre a célra fel lehetne használni társadalmon kívülállókat,
egyéb bűnök miatt elitélteket és teljes szabadságot és büntetlenséget
biztosítani nekik, ha… Ezek az emberek, ezek a gyalázatos, lelkiismeretlen
forradalmárok, nem érdemelnek semmivel sem több kíméletet, mint a
veszett kutyák.
Kurilof és a herceg odaléptek hozzájuk és mosolyogva hallgatták a
beszélgetést.
– Ezer ördög, önök ugyan nagyon egyszerűnek képzelik ezt a megoldást,
– mondta a herceg. – Ilyesmiről nevetséges beszélni.
Lementek a kertbe. Dahl báró, Langenberg és az öreg külügyminiszter,
röviddel ezután eltávoztak. Kurilof és a herceg egyedül maradt.
Hallottam, amikor a miniszter így szólt:
– Hogyan képzeli, hogy elzárkózzunk a liberalizmus elől? Hiába kapunk
szemre hányásokat az udvarnál, ez lehetetlen. Ha ilyen ostobaságokat
hallok, egészen elveszítem a fejem.
Az öreg herceg engedelmet kért és visszahúzódott az árnyékba. Nagy
hőség volt és a nap forrón tűzött. Megálltak a fasorban, melyet fehér
rózsabokrok szegélyeztek. Mögöttük mentem, de nem vettek tudomást
jelenlétemről. A herceg angol sapkát viselt, nagy, zöld selyemmel bélelt
ellenzővel. Mélyen szemére húzta, mert vakította a nap. Azután franciául
válaszolt, fáradt, mély hangon:
– A kutya ugat, a karaván halad!
Botjával hevesen ütögette a földet.
– Sohasem bántam meg, ha emberhez méltóan, könyörületesen
cselekedtem, – mondta. – Majd, ha az én koromban lesz, Valerian
Alekszandrovics, belátja, hogy ez a legnagyobb vigasztalás.
 Hosszú, sápadt kezét még mindig magam előtt látom. Ebben a
pillanatban erőlködnöm kellett, hogy vissza tudjak emlékezni a régi
reggelre, amikor katonáit kivezényelte a holttestekkel és vérrel borított
lengyel harcmezőre.
Tehát hihetetlen gúnnyal és megvetéssel hallgattam szavait. Később,
amikor én foglaltam el a hercegek helyét, beláttam, hogy semmi képmutatás
nem volt ennek az embernek a szavaiban. Neki is, éppen úgy, mint
mindenkinek, rövid emlékezőtehetsége volt.
Most a forradalmi merényletekről beszéltek. Leültek egy padra a kis,
kerek térségen, amelyet a Múzsák tanyájának neveztek. Még magam előtt
látom a szokatlan formájúra nyesett taxusokat, orromban érzem a virágok és
fák illatát. Elrejtőztem a sövény mögött. Ha a kezem kinyújtom,
megérinthettem volna őket. Szenvedélyes kíváncsisággal hallgattam
beszélgetésüket:
– Gyakran előfordult már, hogy merényletet terveztek ellenem, – mondta
a herceg. – Többször is kaptam figyelmeztető leveleket, hogy ne menjek ide
vagy oda. Őszintén bevallom, ha odahaza vagyok és előre tudom, hogy
másnap ide vagy oda kell mennem, mindig félek. De abban a pillanatban,
hogy kocsiba szállok, a félelem egyszerre eloszlik.
– Én pedig, – felelt Kurilof, – reggel, amint felébredek, elmondom
imádságomat. Minden nap elé úgy nézek, mintha életem utolsó napja lenne.
És este, ha hazatérek megköszönöm Istennek, hogy engedte túlélnem ezt a
napot
A herceg utánozhatatlan hangsúllyal bólintott:
– Igaz, ön hisz Istenben…
Fáradtan nevetett, azután suttogva mondta:
– Én a magam részéről elkövetek minden lehetőt, de esküszöm, hogy
nem tudom, miért. Néha bizonyos személyes elégtételt érzek, de higyje el,
Valerian Alekszandrovics, ez nem a jól végzett munka megnyugtató
öntudata, hanem az a keserű öröm, hogy megint meg tudtam állapítani,
meddig terjed az emberi ostobaság… Ami pedig az utókort és ezt a sok
hasonló, ostoba, semmitmondó frázist illeti, ezzel nem törődöm. Emlékszik
még, mennyit beszéltek annakidején erről a Szemenofról, erről a
szerencsétlen, elvakult anarchistáról, aki merényletet követett el ellenem!
Én csak megkíméltem a hosszú hónapokig tartó szenvedéstől és a kivégzés
borzalmaitól s ugyanakkor elkerültem a pert, amelynek úgysem lett volna
egyéb eredménye, minthogy az ő eszméiknek csinált volna propagandát. És
az a közismert lengyelországi história… Amikor lovakkal tapostattam szét a
holttesteket… Nos, a halottak már nem éreznek semmi fájdalmat, ennyit
csak mindenki elismerhet. S ezzel a cselekedetemmel olyan hasznos
félelmet ébresztettem az emberekben, hogy azonnal útját vágtam a további
felkelésnek és ezzel egész csomó emberéletet mentettem meg. Minél
előbbre haladok korban, annál többre becsülöm az emberéletet… és egyre
kevésbé azt, amit eszmének neveznek. Egyszóval, következetes vagyok. Ez
az, amit az emberek nem tudnak megbocsátani.
– Én bízom az utókor ítéletében, – mondta Kurilof. – Oroszország meg
fog feledkezni ellenségeimről, de rólam soha. Bizonyos, hogy nagyon
nehéz a mai életet elviselni, nagyon nehéz; – ismételte sóhajtva. – Azt
mondják az embernek érteni kell a vérontáshoz is, ha a helyzet úgy hozza
magával és ez igaz is…
Hirtelen elhallgatott, azután jóval halkabban tette hozzá:
– Ha igaz okért történik…
– Én már ezekben az igaz okokban sem hiszek, – sóhajtott a herceg. –
De én sokkal idősebb vagyok, mint ön, kedves barátom. Nem csoda, ha ön
eddig még megőrizte illúzióit…
– Nagyon nehéz a mai életet elviselni, – ismételte szomorúan a
miniszter.
Egy pillanatig hallgatott, azután jóval halkabban tette hozzá:
– Olyan rettenetesen unom már…
Még jobban előre hajoltam. Ez volt az első, igazán veszedelmes lépésem
a miniszter házában. De olyan égető kíváncsiságot éreztem!
A herceg könnyedén köhögött és fejét Kurilof felé fordította.
Mindkettőjüket tisztán láttam, alig néhány méternyi távolságban, a bokrok
lombjai között. Visszafojtottam lélegzetemet.
Kurilof panaszkodni kezdett. Elmondta, hogy kimerült és beteg, hogy
ellenségek és intrikák veszik körül.
– Miért is nem hallgattam önre? Miért is nősültem meg másodszor? –
ismételte többször is keserűen. – Az államférfinak sebezhetetlennek kellene
lenni, ők, – és erősen hangsúlyozta ezt a szót, – oly jól ismerik egyetlen
sebezhető pontomat és valahányszor egy lépést akarok tenni előre, mindig
ugyanebbe az akadályba ütközöm. Az életem valóságos pokol. Ha tudná,
hogy nap-nap után micsoda szennyes hazugságokat, micsoda alávaló
rágalmakat halmoznak feleségem fejére.
– Tudom, szegény barátom, tudom, – felelt megnyugtató hangon a
herceg.
– Elhatároztam, hogy szokásainknak megfelelően, Ina huszadik
születésnapjára nagy bált adok, – folytatta Kurilof. – Tudja, hogy őfelsége
első feleségem halála óta nem lépte át házam küszöbét. Képzelje csak, –
folytatta remegő hangon, – Őfelsége most megüzente: ha azt kívánom, hogy
részt vegyen a bálon, Marguerite Edvardovnának távol kell maradnia az
ünnepségtől. És erre még mosolyognom kellett; alázatos hallgatással
fogadnom a kíméletlen sértést! Mégis csak hallatlan, hogy az embernek az
én állásomban, ilyen megaláztatásokat kell elviselni! Nekem, aki előtt
milliók reszketnek, meg kell hajolnom ezek előtt a senkik előtt, akikkel tele
van az udvar! – tette hozzá méltóságteljesen emelt hangon. Ó, higyje el,
már belefáradtam a hatalomba. De kötelességem, hogy kitartsak a helyemen
és ki is tartok minden áron – ismételte többször is, szándékos nyomatékkal.
– Bizonyos, hogy talán jó lenne, ha Marguerite Edvardovna
pillanatnyilag elhagyhatná Oroszországot… – kezdte óvatosan a herceg.
– Nem, – jelentette ki Kurilof határozottan. – Inkább lemondok
mindenről és én is elutazom. Marguerite a feleségem, pap áldotta meg
házasságunkat. A nevemet viseli. Akkor hát mi közük van a múltjához¹? Ha
egyszer valakire kimondják, hogy könnyelmű, egész életére elintézték. De
az én szememben ez semmit sem jelent. Nem akarok beszélni
szerelmünkről, az első évekről. De azt csak én tudom, milyen odaadással,
milyen szeretettel és gonddal vesz körül, hogy tizennégy év óta mennyi
örömet és mennyi szép, nyugodt órát köszönhetek neki… Az én életem! Az
én szerencsétlen életem… Szegény, megboldogult feleségem… ön tudja,
hogyan ápoltam utolsó leheletéig. De azt senki sem tudja, még ön sem,
hogy mennyit…
„Szenvedtem”; ezt akarta mondani; de végtelen gőgjében nem tudta
kimondani. Felegyenesedett és fáradt mozdulatot tett kezével:
– Most már régóta halott! Isten legyen irgalmas szegény lelkének. De
végre, most már csak jogom volt újra kezdeni az életet, úgy, ahogy jólesett?
Most kezdem belátni, hogy az államférfi magánélete épp úgy a
nyilvánosság elé tartozik, mint a munkája. Ha van életének egy kis zuga,
amelyet szeretne egészen megtartani magának, ellenségei kikutatják és
éppen azt hurcolják a nyilvánosság elé.
– Margót! – suttogta álmodozó hangon a herceg. – Még most, öregen,
hervadtan is megőrzött valami különös varázst… Bizonyos, ha hozzákötjük
életünket valakihez, akit nagyon szeretünk…
– Nagyon szerettem Marguerite-et, – szólt közbe Kurilof. Hangjából
annyi őszinteség csengett ki, hogy csodálkozva figyeltem fel. – Hiszen
tudja, hogy minden ostobaságra képes voltam érte. És mégis, ezt a régi
érzést nem lehet összehasonlítani azzal, amit most érzek iránta. Nagyon
egyedül állok az életben, Alekszej Alekszandrovics, mint ahogy
valamennyien egyedül vagyunk. Minél magasabban állunk, annál
tökéletesebb a magányosságunk. De őbenne Isten igazi barátot és társat
adott nekem. Sok hibám van, hiszen minden ember tele van gyengeségekkel
és hibákkal, de hű és becsületes vagyok. Nem tudnám elárulni barátaimat.
– Jó lesz, ha óvakodik ettől a Dahltól, – mondta a herceg. – Az ön
helyére vágyódik és meggyőződésem szerint az ön részéről elég egy
ügyetlen, meggondolatlan lépés, hogy terve sikerüljön. Ne felejtse el, hogy
Dahl valamikor kollegája volt a minisztériumban. Ugyan ki lehetne
nagyobb ellenségünk, képmutatóbb rosszakarónk, mint az, akivel együtt
indultunk, akit megelőztünk? Miért nem akarja hozzáadni lányát ahhoz az
ostoba, fiatal Dahlhoz? Gazdag hozománnyal bizonyosan lecsillapíthatná
kapzsiságát. Hiszen csak pénzért és gazdagságért vágyódik a hatalom után.
– Ina a legerélyesebben tiltakozik ez ellen a házasság ellen, – felelt
Kurilof habozó hangon. – De különben is, attól félek, hogy még ennyivel
sem érné be. Dahl kielégíthetetlen vadállat. Nem elégszik meg magával a
hússal: még a csontokat is elrúgja.
– Hallotta legutóbbi hőstettét? – kérdezte a herceg. – Bizonyára nem
kerülte el figyelmét az udvarnál legújabb szeszélye, amelyről mostanában
annyit beszélnek mindenfelé: Oroszország az oroszokért! Például, ha valaki
engedélyt akar kapni vasútépítésre, csak akkor kaphatja meg, ha a neve of-
fal végződik. A báró valahonnan előhúzott egy nyomorult, tönkrement kis
hercegecskét, akinek azonban kitűnően hangzó, ősi neve volt. Ennek az
embernek a nevére különféle vasút és bányakoncessziókat szerzett s aztán a
becsületes közvetítő szerepét játszva, ezeket a koncessziókat ismét eladta, –
zsidóknak vagy németeknek. A herceg mindezekért kétmillió rubelt kapott!
Mulatságos história ugye?
 – Néha csodálkoznom kell ezeknek az embereknek hallatlan
kapzsiságán, – szólt Kurilof. Az egyszerű embernek, a mindennapi életben,
kapzsinak kell lenni, különben éhen pusztulnia. De ezeknek az embereknek,
akiknek úgyis megvan mindenük, amit csak szemük-szájuk megkíván:
pénzük, hatalmuk, földjük, ezeknek sohasem elég. Nem tudom megérteni!
– Mindenkinek megvannak a gyöngeségei, az emberi jellem
kifürkészhetetlen és érthetetlen. Még csak azt sem lehet teljes
határozottsággal megállapítani valakiről, hogy szép-e vagy csúnya, jó-e
vagy rossz. Nincs olyan jó ember a világon, aki ne követett volna el
legalább egyszer életében valami gonoszságot vagy kegyetlenséget. Sem
olyan rossz ember, akiben egyszer ne ébredt volna fel a jóságnak egy
szikrája. A legokosabb is követ el ostobaságokat és néha a legostobább is
okosan és helyesen cselekszik. Hiszen éppen ez adja meg az élet
sokszínűségét, váratlan meglepetéseit és szépségét. Engem mulattat, hogy
így van…
Beszélgetés közben felálltak és lassú léptekkel távoztak a kis, kerek
térségről. Egy darabig várakoztam, azután én is utánuk mentem.
 XIV.

A nap további részét a kertben töltötték. Lehívták magukhoz Vanját is, a

miniszter fiát, aki ugyancsak unatkozott közöttük.
– Az ö élete már jobb és könnyebb lesz, – mondta a miniszter.
Minden szavukat hallottam, a könnyű nyári szellő egyenesen oda hozta
hozzám.
– Most nagyon veszedelmes, nehéz ponton állunk, de szentül hiszem,
hogy ha a közvélemény mellettünk van, és segítségünkre lesz, akkor
szerencsésen túljutunk a válságon.
– El sem képzeli, milyen nagy elégtételt találok a rokonszenv
megnyilvánulásában, amelyet minden oldalról hozzám juttatnak, – tette
hozzá váratlanul Kurilof. – Az emberek már fáradtak, elunták ezt a
folytonos kacérkodást a köztársaság gondolatával. Azt hiszem, még tíz-
tizenkét nehéz esztendőre kell számítanunk. De azután, a kilátások
nagyszerűek.
– Kedves barátom… – suttogta a herceg kétkedő arckifejezéssel.
De hirtelen elhallgatott. Kurilof tűnődve simogatta fia haját. Vanja
idegesen ásítozott és egész testében remegett. Alig tudta türtőztetni magát,
hogy le ne rázza apja simogató kezét, ösztönös ellenkezés kerítette
hatalmába, mint sok gyermeket, ha öreg kezek érintését érzik.
Mintha csak a ki nem mondott gondolatokra válaszolna, Kurilof így
szólt:
– A felséges asszony levertnek látszik Anasztázia hercegnő születése
óta. Ez a negyedik csalódás már nagyon fájdalmas volt. Igaz, hogy
őfelségéik még fiatalok, de…
Hosszú szünet következett. Azután a herceg leverte cigarettája hamuját
és ajkát biggyesztve mondta:
– Múlt télen találkoztam Mihály nagyherceggel. ö igazán a mása
felséges édesapjának…
Most mind a ketten mosolyogva nézték a kisfiút, mintha rajta keresztül a
jövő képét látnák. Ha a cár fiú-utód nélkül hal meg, öccse, Mihály
nagyherceg követi a trónon és ez a béke és gyarapodás éveit jelenti majd
Oroszországnak. Legalább is, Kurilof így gondolkozott. A herceg
gondolatait már: nehezebb lett volna kibogozni. Egészen tisztán emlékszem
még erre a napra.
Végül is, eszébe jutottam a nagyhercegnek. Odahívott és kért, hogy
valami csillapítószert adjak állandó köhögése ellen. Cigarettájára mutattam
és mondtam, hogy jó volna abbahagyni a dohányzást.
A herceg elnevette magát.
– Az ifjúság mindig végletekre ragadtatja magát. Az embertől el lehet
venni életét, de szenvedélyeit soha.
Hangja tiszta volt; szellemesen, kereken, egyetlen felesleges szó nélkül
tudta kifejezni magát. Valami csillapítószert ajánlottam. Beleegyezően
bólintott és megköszönte. Azután távoztam. Sokáig odabenn maradtam a
szobámban. Álmodoztam és gondolkoztam. Vajon a mi álmaink teljesednek
be a jövendőben, vagy az övéké? Végtelen szomorúság és fáradtság töltött
be, melyet néha egy-egy másodpercnyi vad öröm szakított félbe. Nem
tudtam megérteni, miért?
Amikor visszatértem a kertbe, már későre járt az idő. A tavaszi alkonyat
leszállt. Az ég tiszta és ragyogó volt, mint egy mély, átlátszó kristályrózsa.
Ezekben a percekben, a legszebbek voltak a szigetek. A két földnyelv közé
benyúló kis lagúna vize csillogott és gyengén verte vissza az ég színét.
A herceg kocsija előállt. Elhelyezkedett az ülés mélyén. Lábára
szőrmetakarót borítottak és mellétették a fehér rózsacsokrot, melyet neki
szedtek. Kezébe fogta a virágokat és becézően megsimogatta.
Odaadtam a csillapítószer receptjét. Megkérdezett:
– Ön ugye francia, doktor úr?
– Nem, svájci.
Bólintott.
– Nagyon szép ország… Ezen a nyáron egy hónapra Vevey-be megyek.
Intett a kocsi mellett álló inasnak, aki azonnal becsukta a kocsiajtót. A
következő pillanatban elrobogtak.
Hazafelé menet az úton, Szentpétervár közvetlen közelében, egy
asszony, Gregor Szemenof egykori menyasszonya, aki tizenöt hosszú
esztendő óta várt erre a pillanatra, bombát dobott a herceg kocsijára. A
lovakat, a kocsist, az öreg embert, aki békés nyugalommal szagolgatta
rózsáit – és magát a merénylőt is ezer darabra szaggatta a szörnyű robbanás.
 XV.

Kurilof még azon az estén tudomást szerzett a merényletről. Vacsoránál

ültünk. Egy tiszt lépett a szobába, a herceg kíséretének egyik tagja. Alig,
hogy Kurilof kardcsörgést hallott a folyosó felől, megérezte, hogy valami
szerencsétlenség történt. Olyan rémülten, olyan idegesen rezzent össze,
hogy kiejtette kezéből a borospoharat, mely ezer darabra zúzódott az asztal
lábánál. De a következő pillanatban már uralkodott magán és egyetlen szó
nélkül kisietett a szobából. Marguerite Edvardovna azonnal utána.
Éjszaka, a szobámból, tisztán láttam, hogy ablaka még mindig világos.
Láttam, amint lassú léptekkel fel-alá járkál odabenn, egyik saroktól a
másikig, egészen reggelig. Láttam, amint hatalmas árnyéka közeledett az
ablaküveghez, bizonyosan kinézett, azután lassan megfordult és visszatért a
szoba mélyére, majd ismét megfordult s az ablakhoz közeledett.
Másnap, amint megpillantott, csak ennyit mondott halk suttogással:
– Tudja már…?
– Igen.
Kezére hajtotta fejét, azután rám nézett, nagy, világos szemével:
– Harminc év óta ismertük egymást.
Egy szóval sem mondott róla többet. Azután fáradt, lemondó mozdulatot
tett a kezével.
– Vége!
Másnap hírt kaptam Fannytól. Csodálkozással és nyugtalansággal töltött
el ez a váratlan esemény. Mert hiszen csak a legnagyobb
elővigyázatossággal érintkezhettünk és megbeszéltük, hogy mindaddig,
amíg véglegesen meg nem állapodhatunk a merénylet helyében és idejében,
egyáltalán nem keressük az érintkezést.
És most mégis találkozóra hívott Pavlovszkba, a színház előcsarnokába.
Pavlovszk népszerű fürdőhely volt, egy órányira Szentpétervártól.
Arra az időre hegedű- és zongorahangversenyt hirdettek a pavlovszki
színházban. A nézőtérhez tartozó folyosón találkoztunk. Odabenn rengeteg
ember volt és nagy csendben hallgatták Schumann zenéjét. Még tisztán
fülembe csengenek a kristálytisztán megcsendülő akkordok.
 Fanny ismét parasztruhába öltözött. Nagy határozottsággal jelentettem
ki, hogy helytelennek és ízléstelennek tartom ezt a valóságos színészi
feladattal felérő játékot és azonfelül, fölösleges ilyesmivel bonyolítani a
helyzetet.
Később, hosszas és alapos tapasztalataim alapján, megállapítottam, hogy
az ember semmivel sem hívhatja magára biztosabban a figyelmet, mint a
túlzott elővigyázatossággal. A piros kendő alól kikandikáló hosszú, hajlott,
zsidó orr, a vastag száj, sokkal biztosabban elárulhatta volna Fannyt mint
egy hamis útlevél. De a tömeg annyira sűrű volt, hogy észre sem vették.
Vagy talán cselédlánynak nézték s ügyet sem vetettek rá.
Kimentünk a parkba. Itt, a hanyatló alkonyaiban, a köd, mint sűrű felhő
ereszkedett le a fákra. Leültünk egy padra. A köd körülvett, mint, valami
átláthatatlan fal. Két lépésnyire tőlünk, a középmagas fenyőt olyan sűrű,
nedves, gomolygó fehérség borította el, mint az a tejszerű folyadék, amely
egy-egy frissen levágott virág szárából kibuggyan. A levegő édes volt és
annyira telítve növények illatával, hogy szinte izgatta torkomat.
Köhögtem. Fanny türelmetlen mozdulattal simított végig homlokán
piros zsebkendőjével.
– Rossz hírt kell közölnöm veled, elvtárs. Lydia Frenkel, aki eddig a
dinamitot őrizte, meghalt. Megölte egy váratlan robbanás. Genfben úgy
határoztak, hogy ezentúl a feladatnak ezt a részét is rám bízzák, így
bármelyik pillanatban hozzájuthatok a bombához. A merénylet időpontjául
minden valószínűség szerint az őszt választjuk. Svájcból levelek érkeztek
számodra is.
Átvettem a leveleket és gépiesen zsebre tettem.
Fanny idegesen nevetett:
– Talán zsebedben akarod tartogatni a leveleket, hogy egészen biztosan
besúgók kezébe kerüljenek? Olvasd el azonnal és égesd el.
Engedelmeskedtem. Elolvastam a leveleket. Semmi lényeges nem volt
egyikben sem. De azért mégis azonnal elégettem valamennyit cigarettám
segítségével és szétszórtam hamujukat. Fanny hozzám hajolt.
– Igaz az, – kérdezte mohón, – hogy láttad Nelrode herceget néhány
órával halála előtt?
– Igaz.
Halk, elfulladó hangon gyors egymásutánban kérdéseket intézett
hozzám. Zöld szeme vad, komor lánggal lobogott. Mondtam, hogy
kihallgattam a herceg beszélgetését a miniszterrel.
Szó nélkül hallgatott végig, de szeméről láttam, hogy nagyon figyel.
Még közelebb húzódott hozzám és kutatóan nézett szemembe.
– Hogyan? – kérdezte feszült kíváncsisággal.
Elakadt. Úgy látszik, nem talált megfelelő szavakat, hogy kellőképpen ki
tudja fejezni borzadását.
– És miket beszéltek?
Idegességében kissé elhúzódott tőlem. Ebben a pillanatban a köd annyira
sűrű lett, hogy már Fanny arcát sem láthattam egészen tisztán. Tűnődve
hallgattam gyűlölettől és szenvedélytől remegő hangját. Fáradt és ideges
voltam. Fanny sürgette a választ. De csak annyit mondtam, hogy csupa
ostobaságról beszéltek, semmi lényegesebbről. Éreztem, hogy hasztalanul
próbálnám vele megértetni ennek a két embernek a jellemét, ö csak annyit
tudott, hogy egy ország népe félt tőlük, egy ország népe gyűlölte kettőjüket.
Hiába is beszéltem volna tévelygéseikről, habozásaikról, reményeikről.
Fanny úgy sem hitte volna el, hogy ők is csak nyomorult, korlátozott
emberek, mint amilyenek mi vagyunk. Bizonyosan rejtett hátsógondolatot
keresett volna szavaimban és nyugtalankodott volna.
Ezalatt a hangverseny végétért. A tömeg kiözönlött a teremből és lassan
szétoszlott a park útjain. Búcsút vettünk egymástól.
 XVI.

Amikor az az öreg, zsidó özvegy asszony, Sarah Aaroncsik, akit

Marguerite Edvardovna ajánlott az ura figyelmébe, kihallgatásra
jelentkezett a miniszternél, véletlenül én is jelen voltam. Ugyanis Kurilof
aznap ismét rosszul érezte magát s a felesége kért, hogy orvosi
tekintélyemmel azonnal szakítsam félbe a kihallgatásokat, amint fáradtnak
vagy szenvedőnek látom. Négy nap telt el a merénylet óta. Azalatt Kurilof
minden dolgát abbahagyta. A nap legnagyobb részét barátja ravatalánál
töltötte. A herceg darabokra szakadt, felismerhetetlen holttestét koporsóba
zárták, s a papok egyre imádkoztak mellette lelkének nyugalmáért. A többi
időt a templomban töltötte Kurilof.
Végre, az ötödik napon, eltemették a herceget.
Többeket letartóztattak a merénylet bűnrészességének gyanúja alatt.
Kurilof jelen akart lenni valamennyi kihallgatásnál, személyesen is látni
akarta „ezeket a szörnye legeket, ezeket az emberbőrbe bújtatott tigriseket”,
– mint ahogy mondani szokta. Kettőt közülük rövidesen felakasztottak.
Kurilof mindannyiszor kimerültén jött haza. Senkivel sem beszélt, de ha
valami utasítást kellett kiadnia egyik hivatalnoknak vagy cselédnek,
mindjárt ingerülten kiabált. Csak velem szemben volt mindig egyformán
barátságos és udvarias. Igen, csodálatosképpen, valóságos rokonszenvet
mutatott irántam.
Az öreg Sarah Aroncsik kihallgatása későbbre halasztódott, éppen úgy,
mint a többieké.
Kurilof óriási teremben fogadta a kis zsidóasszonyt. Eddig még sohasem
jártam a kastélynak ezen a részén. A terem főfalát a cár és a cárné képe
díszítette. Ezenkívül, üveg alatt, pontos felírásokkal, mint gyógyszertárban
a dobozok és üvegek, különféle, nagy becsben tartott emlékek.
Pobjedonosztszeftől és III. Sándor cártól. A félig elhúzott, bíborpiros
selyemfüggönyökön át vörös fény öntötte el a termet, olyan színű, mint a
frissen kiömlő vér. Kurilof sápadt alakja a fehér vászon egyenruhában,
különféle kitüntetésekkel kabátja kihajtóján és mellén, egyik kezét az
asztalon pihentetve, ujján a vastag, cizellált aranygyűrűvel, amelynek nagy
piros köve szikrázva verte vissza a fénysugarakat, – barbár és kemény kép
volt, amely első pillanatra megfogta tekintetemet.
Sovány, reszkető, fehérhajú kis öregasszonyt vezettek a terembe.
Hegyes, hajlott orrával, görbe hátával, volt benne valami madárszerű.
Kopott gyászruhája zöldesen csillant meg a napfényben. Három lépést tett
előre, azután ijedt, ostoba arccal megállt.
A miniszter azon a mély, nyugodt, barátságos hangon, ahogy néha
jókedvében, alárendeltjeivel beszélt, megkérdezte:
– Ön tehát Sarah Aaroncsik? Ha jól emlékszem, özvegyasszony és
izraelita vallású?
– Igen, – felelt felsóhajtva az asszony.
És hasán keresztbe téve észrevehetően remegő kezét, mozdulatlanul
megállt.
– Lépjen közelebb.
Úgy látszik, az asszony nem értette meg. Pislogva nézett a miniszterre.
Tekintetében, végtelen gyámoltalanság és ijedtség tükröződött.
Kurilof félig lehunyt szemmel, hátravetett fejjel várakozott.
Ujjaival szórakozottan dobolt az asztalon. Előtte nyitott levél hevert.
Várta, hogy a nő végre megszólaljon.
De a nő egyre csak hallgatott.
– Nos, ön kihallgatást kért. Beszélni kívánt velem. Mi mondanivalója
van?
A nő végre suttogva megszólalt:
– Kegyelmes uram, valamikor ismertem a feleségét, Marguerite
Edvardovnát..,
– Tudom, – szakította félbe a miniszter szárazán. – De remélem, ez
semmi összefügésben nincs azzal, ami idehozta?
– Nem, – dadogta a nő.
– Tehát akkor térjünk a tárgyra, kérem, térjünk a tárgyra. Minden percem
drága.
– Sztepan Aaroncsik ügyéről van szó, kegyelmes uram.
A miniszter intett, hogy tudja.
Amikor látta, hogy az asszony ismét hallgat, nincs bátorsága folytatni,
felsóhajtott, előszedte az iratokat, egy pillanatig lapozgatott közöttük,
azután hangosan, gyorsan olvasta:
 – Én, alulírott… vádolom Petrov Mazurcsik, másodéves egyetemi
hallgatót… Hm! Hm!… Elcsábította, rossz útra térítette fiamat…
Kurilof könnyedén elmosolyodott, azután
másik írást szedett elő a többi közül és hangosan olvasta:
– „Én, alulírott Vladimirenko, a… líceum tanára, vádolom Sztepán
Aaroncsik izraelita vallású, tizenhatéves növendéket, hogy forradalmi
összeesküvésben és lázításban vett részt”. – Elismeri ezen adatok
helyességét?
– Kegyelmes uram, a fiam lelketlen beugrató áldozata lett. Azt hiszem,
helyesen cselekedtem, amikor feljelentettem házitanítóját, Mazurcsikot. aki
ilyen könyveket adott kezébe… ilyeneket olvastatott vele… Én csak
szegény özvegyasszony vagyok. Nem tudtam, nem tudhattam…
– Senki sem tesz önnek szemrehányást – mondta Kurilof. Fölényes,
jéghideg hangja szinte megdermesztette az asszonyt.
– Tehát mit akar tulajdonképpen?
– Én nem tudhattam, hogy Excellenciád kémjével és ügynökével állok
szemben. Az az ember feljelentette a fiamat. Én csak szegény
özvegyasszony vagyok.
Néztem kiaszott, szinte megfeketedett, sebhelyekkel borított öreg kezét,
amint alázatosan, könyörgően összekulcsolta a miniszter előtt. Valósággal
ijesztő látvány volt. Kurilof is észrevette és megborzongott, de mégis fogva
tartotta pillantását. De ez a sok sebhely nem valami ritka betegségnek a jele
volt, hanem lúg, házi munka, forró víz és öregség nyoma.
A miniszter összeráncolta homlokát. Láttam, hogy nagy kezével
türelmetlenül babrál az írások között. Végül is így szólt:
– Az ön fiát kicsapták. Megvizsgáltatom, hogy csakugyan komoly-e a
megbánása és akkor módot adok, hogy folytathassa tanulmányait, feltéve,
hogy méltónak mutatja magát erre a kivételes elbánásra. Mint a
jelentésekből látom, eddig az időpontig mindig az iskola első tanulója volt
és különben is, fiatal kora… Azt is javára írom, hogy ilyen öregen és
törődötten, egyedül vállalkozott erre a hosszú útra, fia érdekében. Ha mer
felelősséget vállalni fia politikai megbízhatóságáért… – tette hozzá egyre
szárazabb, egyre türelmetlenebb hangon.
Az asszony hallgatott. A miniszter bólintott, ami annyit jelentett, hogy a
kihallgatás végétért.
A nő végre felegyenesedett és először nézett szembe Kuriloffal.
 – Kegyelmes uram, bocsásson meg, de most, hogy már meghalt…
– Kicsoda? – kérdezte Kurilof.
– Ő… az én kicsikém… az én kis fiam…
– Hogyan! A fia meghalt!
– Megölték, két hónappal ezelőtt. Ha tudná, kegyelmes uram, milyen
kétség… kétségbeesett vagyok… – dadogta magán kívül.
És egyszerre kitört belőle a sírás. Alázatosan, remegve, fojtottan sírt, és
mégis, volt benne valami olyan ijesztő és félelmes, hogy összeszorult a
szívem. Kicsi, összetöpörödött, kivörösödött arcát egészen elborították a
könnyek, nyitott szája remegve vonaglott és annyira eltorzult, mintha a
rettenetes, elviselhetetlen fájdalom összetépte volna.
Mialatt sírt, Kurilof arca egyre keményebb és sápadtabb lett.
– Mikor halt meg? – kérdezte végre érces, kemény hangon, bár az
asszony már megmondta. De Kurilof szórakozottnak látszott. Csak gépiesen
szólalt meg, hogy éppen mondjon valamit.
– Két hónapja, – ismételte az asszony.
– Akkor hát, mi a kérése?
– Segítséget kérek! A fiam segítségemre lett volna, ha elvégezte iskoláit.
Máris tizenöt rubelt keresett havonta. Most egyedül vagyok. Még három kis
gyermekem van, akiket fel kell nevelnem. A fiam megölte magát, mert
tévedésből kicsapták az iskolából. Elhoztam az iskola igazgatójának levelét.
Ebből majd láthatja, kegyelmes uram, hogy a tévedés beigazolódott. A
levelek és írások, melyeket fiam szobájában találtak, egytől-egyig
Mazurcsiktól származtak, mind az ő keze írása… És Mazurcsik
Excellenciád kémje volt és mert mi szegények voltunk, hiába követelte
tőlünk a száz rubelt, nem tudtuk megfizetni. Mindent bizonyítani tudok, itt
vannak az összes írások, a bűnösök beismerő vallomásai.
Odanyújtotta írásait a miniszternek, aki két ujja közé fogta a papírokat,
mint valami piszkos rongydarabot és ledobta az asztalra, anélkül, hogy egy
pillantást is vetett volna beléjük.
– Ha jól értettem, engem vádol fia haláláért?
– Kegyelmes uram, én segítséget kérek. Fiam tizenhat éves volt, ön is
apa, kegyelmes uram!
Annyira remegett, hogy alig lehetett megérteni.
– De mi az ördögnek jött ide? – kiáltott fel egyszerre Kurilof
türelmetlenül. – A fia, a fia, szeretném tudni, mit tehetnék most már a fia
érdekében? Meghalt, Isten adjon neki békés, örök nyugodalmat! Ennél a
kívánságnál többet nem tehetek érte. Most pedig menjen innen és vegye
tudomásul, hogy nincs joga ilyen mesékkel lopni drága időmet. Megértette?
– tette hozzá emelt hangon. – Induljon!
Most már magán kívül kiabált. Szemében leplezett ijedtség tükröződött.
Olyan erővel csapott az asztalra, hogy az írások szerteszét repültek.
Az öreg zsidóasszony arca egyszerre holthalványra vált. Egy lépést tett
előre, de a következő pillanatban ismét felhangzott makacs, alázatos hangja:
– Csak egy kis segítséget kérek, kegyelmes uram. Hiszen ön is apa…
Kurilof ra néztem. Láttam, hogy türelmetlen mozdulatot tesz kezével.
– Mondtam már, hogy menjen. Titkáromnál hagyja itt a címét. Még ma
intézkedem, hogy küldjenek pénzt.
Hirtelen hátra vetette fejét a szék támlájára és vad nevetésben tört ki:
– Menjen!
Az asszony ijedten kitipegett. Kurilof tovább nevetett. Szomorú, ideges
nevetés volt, különösen és félelmesen csengett.
– Ostoba, tudatlan vénasszony, – ismételte egyre, a harag és undor
felindulásával. – Tehát azt akarja, hogy kárpótoljuk pénzzel a fiáért…
Mondja, hát érdemel részvétet és szánalmat az ilyen ember?
Nem feleltem. Kurilof, gyakori szokása szerint, hirtelen fáradtsággal
lehunyta szemét.
Megkíséreltem belelátni gondolataiba. De amikor felvetette szemét,
tekintete ismét kifürkészhetetlen. volt. Gondolkoztam, visszaidéztem
emlékezetembe az iménti jelenetet. Újra magam előtt láttam az öreg
zsidóasszonyt, végtelen kétségbeesésével, tudatlanságával,
nyomorúságával, amellyel a miniszter elé mert állni lehetetlen
vádaskodásával. És magam sem tudom, miért, ezen a napon gondoltam arra
először borzadással, hogy meg kell ölnöm ezt az ünnepélyes, szomorú,
ostoba embert.
 XVII.

Néhány nap telt el. Az öreg zsidóasszony látogatása meghozta keserű

gyümölcseit. Nem tudom, vajon a herceg halála megkétszerezte-e Kurilof
gondjait és aggodalmait saját sorsa miatt. Alig hiszem. Sokkal jobban el
volt foglalva saját magával, semhogy meg tudta volna érteni, mennyire volt
hasznára az öreg herceg, mennyire tudta legyőzni nevének tekintélyével az
ellene irányuló intrikákat. De azért, ezekben a napokban, gyakran
mondogatta nekem:
– A herceg hűséges volt, barátaihoz. Egyenes, becsületes ember volt,
lehetett adni a szavára. Ilyesmivel ritkán találkozunk az életben,
fiatalember… Majd meglátja később, ha…
De, ha addig még reményekbe ringatta magát, az első névtelen levelek
alaposan kijózanították.
Dahl, aki eddig félt, hogy szembekerülhet a herceggel, nem mert nyílt
harcot kezdeni a miniszter ellen bármennyire is áhítozott helyére. Most,
hogy a herceg meghalt, a párbaj megkezdődött.
Sietve besúgta az udvarál, hogy a közoktatásügyi minisztert nyilvános
botránnyal fenyegette meg egy lodzi öreg zsidóasszony. – „Természetesen,
a szép Margót kalandjairól van szó. Valamikor ott élt Lodzban; mint kis
színésznő, mindenfelé eljutott kőrútján. Ez a nő bábaasszony volt és a szép
Margót több ízben fordult hozzá bűnös segítségért. Most, hogy értesült
fényes házasságáról, Szentpétervárra utazott és megzsarolta a minisztert” –
Bizonyítékul felhozta azt a tekintélyes pénzösszeget, amelyet Kurilof
csakugyan elküldetett az asszonynak. Ezzel kapcsolatban azután
felelevenítették mindazt a sok régi históriát, amely Marguerite
Edvardovnáról valaha is keringett a városban. Házassága óta természetesen
csak suttogva mertek múltjáról beszélni, de most az egész város ismét
szájára vette és valósággal vájkáltak a múltjában. Bizonyos, hogy a
pletykák részben igazak voltak és alig változtattak valamit a tényeken.
Végre is, mindenki ismerte ifjúkori kalandjait és Nelrode herceggel való
viszonyát, hiszen jóformán a nyilvánosság előtt játszódott le. És mégis, az
embereknek csak most jutott eszükbe megbotránkozni.
 – Szennyes, piszkos história – mondta Dahl megvetően.
Azt is mesélték, hogy az öreg asszony még most is szeretőket tart, akiket
Kurilof nagy mértékben pártfogol. – „Mint ahogy őt is pártfogolta elődje.”
– Kitűnő természete van ennek az asszonynak… Nagy befolyását
okosan és ügyesen használja fel számos, régi imádója, többnyire az ország
két legelegánsabb ezredének tisztjei, lovasgárdisták és testőrök érdekében.
Férje nem tud ellenállni kívánságainak.
Ez, részben legalább, igaz volt. De ugyanakkor azzal is vádolták, hogy a
kis Kurilofnak, Hyppolitnak is szeretője, akit a valóságban egyáltalán nem
szenvedhetett. És végül még azt is kitalálták, hogy mint „szerető, hűséges
feleség” állandóan friss fiatal lányokkal látja el férjét. Ez éppen olyan
lehetetlen, hazug vádaskodás volt, mint Fanny örökösen megismételt meséi,
a Kurilof palotában történő botrányos orgiákról.
Őszintén csodálkoztam, hogy azok, akik a minisztert ismerik, hitelt
tudnak adni ezeknek a meséknek. Szegény Kurilof, nagy vallásosságában,
megfontoltságában és elővigyázatosságában, világért sem lett volna képes
ilyesmire, amivel megvádolták. Bizonyos, hogy nem volt mindig
„tisztaerkölcsű” ember; mint ahogy Froelich mondta, bár magánélete most
olyan csendes volt, mint bármelyik svájci nyárspolgáré. De nem volt
mindig ilyen. Valamikor tele volt szenvedélyekkel és forró indulatokkal.
Miután már hosszú évek óta nem elégítette ki szenvedélyeit, bizonyosan
vallási és óvatossági meggondolásokból, különösképpen bántotta, ha
ellenségei titkos gyengeségeire tapintottak, amelyeket minden erejével
igyekezett elrejteni… Jellemének egy oldalát sohasem tudtam egészen
megérteni. Őszinte becsületességnek és gazemberségnek különös keveréke
volt… De végül mégis keresztülláttam rajta.
Néhány nappal később, az újságok vastagbetűs cikkekben hozták az öreg
zsidóasszony történetét. A jobboldali lapok liberalizmussal vádolták
Kurilofot, sőt az állították, hogy engedményeket tesz a forradalmároknak,
amiért egy gyanús kis zsidógyerek anyján megkönyörült. Ellensúlyozásul a
szocialista és forradalmi sajtóban hosszú cikkben írták meg. hogyan ölette
meg Kurilof rendőreivel ennek az asszonynak a fiát, miután kémjei
segítségével beugratta a tapasztalatlan gyereket és megsemmisítette írásait.
Természetesen, ezek az írások súlyos vádakat és leleplezéseket tartalmaztak
különböző közéleti nagyságokra.
 A cár hagyta, hogy az emberek fecsegjenek. Gyűlölte Kurilofot. Ilyen
erős, határozott érzést nem is tételezett volna fel senki erről a gyenge,
akarattalan emberről. Fülébe jutott a miniszternek néhány meggondolatlan
kijelentése is, amelyből megértette, hogy Kurilof egy napon szívesen látná a
trónon öccsét, Mihály nagyherceget. (Alekszis, a trónörökös, akkor még
nem született meg, de a cár és a cárné rendületlenül bíztak fiuk
születésében).
Végül is Kurilof, szokott ügyetlenségével, ellentétbe került a
belügyminiszterrel is. A hivatalosan kiküldött kémek és besúgók ugyanis a
belügyminiszter hatásköre alá tartoztak. Ennélfogva a belügyminiszter nem
tudta megbocsátani, hogy Kurilof megbélyegezte és helytelenítette egyik
emberének eljárását.
Reggel és este nagy csomagokban érkeztek a levelek, névtelenek és
aláírottak, különféle politikai napilapok, röpiratok s ott halmozódtak fel
Kurilof asztalán. És valamennyi egyformán ellenségesen és gyűlölettel állt
Kuriloffal szemben.
Marguerite Edvardovna megkísérelte, hogy ezeket a leveleket és
újságokat elrejtse férje szeme elől. De mintha csak maga fi végzet akarta
volna így, végül mégis mindig kezébe kerültek. Kurilof sohasem olvasta el
előttünk ezeket az írásokat, sőt néha szemünk láttára dobta le a földre. De
nem tehetett róla, ha eközben tekintete mégis megakadt a kék ceruzával
aláhúzott címeken. Becsengette az inast és rendületlenül parancsolta:
– Dobja a tűzbe ezt a szemetet…
És míg csak össze nem szedték a leveleket és írásokat, egyre szemével
kísérte, valami önkínzó, kielégíthetetlen kíváncsisággal. Világos, nagy
szeme kidülledt, mint valami hatalmas állaté, amelynek torkát
összeszorítják és már fulladozik. Végre, az inas kivitte az egész csomagot.
Kurilof hozzánk fordult:
– Üljünk egy asztalhoz!
Mialatt a gyermekek halkan beszélgettek, ö hallgatott. Csak gépiesen
bámult ránk, de nem is látott. Néha alig tudott erőt venni ajkának
remegésén. Azután egyszerre váratlanul hangosan és hevesen megszólalt.
Minden szavát megvetés és gyűlölet fűtötte és hangja pillanatról-pillanatra
csengőbb és ércesebb lett. A következő másodpercben már megint szótlan
tűnődésbe merült Mélyen felsóhajtott és gyengéden megsimogatta fia haját,
aki mindig ott ült mellette.
 Ezekben a válságos napokban sokkal türelmesebb, sokkal szelídebb volt,
mint különben. Néma megnyugvással tűrte a forró borogatásokat,
amelyeket Langenberg rendeletére a máj környékére raktam, mintha csak
Istennek ajánlotta volna fel szenvedéseit, cserében azért, hogy
diadalmaskodni tudjon ellenségein.
 XVIII.

Minden reggel, amint felébredtem, bementem szobájába és elintéztem a

szükséges kezelést. Rendszerint ott feküdt a pamlagon, a nyitott ablaknál,
bíborszínű hosszú házikabátban, amely még sápadtabbnak tüntette fel
püffedt arcát. Vörösesszőke szakálla egy idő óta feltűnően őszülni kezdett.
Bőrének sárgás színe, a sötét violaszínű árnyékok szeme körül és a két
sötét, mély ránc az orra mellett, napról-napra elárulták betegségének
előrehaladását. Egyre fogyott. A sárga, zsíros hús úgy lógott le róla, mint a
bő ruha. De ez csak ilyenkor látszott, ha levetkőzve feküdt a pamlagon. Ha
felöltözött a testhezálló egyenruhába, felfűzte mellére kitüntetéseit, ez az
erő és egészség látszatát kölcsönözte neki.
Tisztában voltam azzal, hogy Langenberg borogatásai éppen úgy nem
segíthetnek rajta, mint ahogy nem támaszthatnának fel egy halottat.
A fia minden reggel bejött hozzá. Kurilof magához ölelte, megcsókolta,
nagy kezével gyöngéden megsimogatta a gyermek homlokát, hátra simította
haját, gyöngéden meghuzigálta fülét. Mélységes, megható gyöngédséggel
bánt vele. Mintha csak attól félne, hogy minden mozdulatával fájdalmat
okozhat neki, alig merte megérinteni. Azután eleresztette.
– Ugye, monsieur Legrand, jó erős a fiú? Gyere csak ide, Vanja!
A lányával szemben Kurilof mindig közönyös, hideg, részvétlen maradt.
Neki csak parancsolni tudott, ugyanazon a magától értetődő hangon, mint
alárendeltjeinek. Magam sem tudom miért, de Iréné Valerianovna bennem
is ellenszenvet ébresztett. Míg az öreg házaspár, a cápa és az öreg kokott,
tetszettek nekem, meghatottak, magam sem tudom miért…
Most, hogy írás közben önkénytelenül is erre gondoltam, hasztalanul
töröm a fejem, miért is tudtam ezt a két embert ennyire megérteni. Talán,
mert gyermekkorom óta a világtól távol éltem, valóságos üvegkalitkában.
Most életemben először ismertem meg embereket, vágyaikkal,
szerencsétlenségükkel, hibáikkal, ostobaságukkal együtt. De most nem
akarok erre gondolni. Csak életemnek erre a régi, félig eltemetett emlékére.
Minden jobb, mint tétlenül várni a halált. A párt munkája, Kari Marx nagy
mozgalma a munkások érdekében, Lenin műveinek fordítása, a kommunista
tanok terjesztése, amelyet óvatosan kellett adagolni nyárspolgár-
bolsevikoknak… Meg tettem, amit lehetett. De most beteg és fáradt vagyok.
Ezek a régi emlékek nem fárasztanak ki annyira és elterelik figyelmem
mindarról, amire már nem szeretek visszagondolni: harcról és
küzdelmekről, amelyek nem térnek vissza többé soha.
Még tisztán emlékszem ebből az időből arra a napra, amikor Kurilof
látogatást tett a cári udvarnál. Valamelyik külföldi fejedelem volt ott akkor
látogatóban. Alig állt a lábán, két inas támogatta, felöltöztették ünnepi
ruhájába, mellére tűzték kitüntetéseit. Langenberg előírása szerint fűzőt
viselt, amely testének beteg részeit támogatta.
A szomszéd szobában voltam és hallottam fájdalmas nyöszörgését,
mialatt beteg testét nagy nehezen belepréselték a fűzőbe.
Végre, aranytól csillogó egyenruhájában, fenségesen és méltóságteljesen
kocsiba szállt és elindult.
Alkonyaikor jött haza és közvetlenül utána, szobámig hallottam
Marguerite Edvardovna rémült sikoltását. Azt hittem, a minisztert hirtelen
rosszullét fogta el. Azután tudtam meg, hogy mi történt. Az elősiető inasok
valósággal a karjukon hozták be Kurilof ot a kocsiból a házig. Legnagyobb
csodálkozásomra, ez az ember, aki viszonylag nagyon türelmes és szelíd
volt testi fájdalmaival szemben, most teljesen kijött a sodrából. Egyik inas,
tisztára véletlenségből, meglökte. Erre mindjárt a legvadabb szitkokkal
halmozta el, sőt meg is ütötte.
Az inas, egyszerű, jóképű parasztfiú a díszes libériában, halálsápadt lett
rémületében és dermedt mozdulatlanságban állt meg a helyén. Fejét jobbra
fordította és nagy szemével ostobán bámult gazdájára, mint egy ökör.
Kurilof, alighogy a pofon elcsattant az inas arcán, maga is megijedt.
Megállt, láttam, hogy mozog az ajka, mintha valamit mondani akarna. De
úgy látszik, az inas ostoba arca ismét felkeltette dühét. – Takarodj.
gazember, kutya! – kiáltotta s aztán még egész sora következett a
szitkozódásoknak. De nem haragudott komolyan: úgy támadt rá az inasra,
mint egy veszett állat, nem tehetett róla. Olyanforma mozdulattal vetette rá
magát, mint ahogyan a bika rohan neki kínzójának, amikor a kést bedöfte
lágyékába. Utána nagy nehezen összeszedte magát, bennünket eltolt
magától és támolyogva megindult felfelé a lépcsőn. Marguerite Edvardovna
és én egészen a szobájáig kísértük. Odabenn letépte gallérját. Szünet nélkül
keservesen jajgatott. Csak akkor nyugodott meg valamennyire, amikor
végre lefektettük és felesége homlokára tette a kezét. Így hagytam őket
magukra: az asszony ott ült mellette a pamlagon és halkan, gyöngéden
beszélt hozzá. Kurilof, behunyt szemmel, ideges rángatódzásoktól vonagló
arccal hallgatott.
Azt hittem, hogy éjszakára ismét virrasztanom kell mellette, mint
mindig, ha rosszul érezte magát. De úgy látszik, attól tartott, hogy valami
meggondolatlan kijelentést tesz. Nem hivatott, a felesége maradt mellette.
Másnap reggel, amint az asszonnyal találkoztam, kérdezősködtem
Kurilof egészségi állapotáról. Az asszony minden lelkierejét összeszedve,
mosolygott.
– Nincs semmi baj…
Többször is ismételte:
– Nincs semmi baj. egyáltalán semmi…
Bólintott, ajka remegett, azután rám nézett, nagy, mélytekintetű
szemével.
– Ha néhány hónapig pihenhetne… Elutazhatnánk Párizsba… Párizs,
tavasszal, amikor virágzanak a gesztenyefák… Tudja, milyen szép?
Hirtelen elhallgatott.
– A férfiak tele vannak becsvággyal, – tette hozzá azután, mély
sóhajtással.
Később megtudtam, mi történt Kuriloffal a cári udvarban, – legalább is
abban a formában, ahogy ellenségei mesélték. A cár hűvösen fogadta
miniszterét és egész idő alatt idegesen dobolt ceruzájával íróasztalán. A
közelállók már ebből is tudták, hogy Kurilof teljesen kegyvesztetté vált az
udvarnál. Amint a szobába lépett, II. Miklós cár, anélkül, hogy külön
viszonozta volna köszönését, anélkül, hogy egyáltalán ránézett volna,
gépiesen babrált tovább íróasztalán, az írások és írószerek között.
– Tudja, hogy nem szívesen avatkozom senkinek a magánéletébe, de
annyit csak elvárhatok, hogy elkerülje a botrányt.
Állítólag a cár szóról-szóra ezt mondta miniszterének. Később arra
gondoltam, hogy ez tulajdonképen felesleges is volt. A sértés, a
rendreutasítás nem lett volna ilyen durva, ilyen fájó, a kívülállók talán észre
sem vették volna, ha a cár csak hangjának hűvösségével adta volna tudtára
elégedetlenségét, ha a cárné egyszerűen csak elfordítja a fejét
köszönésénél… ő bizonyosan ebből is mindent megértett volna.
 Másnap valaki a jelenlétemben megjegyzést tett Kurilof előtt az idegen
fejedelem látogatásáról.
Kurilof keserű hangon szólalt meg:
– Őfelsége kegyeskedett megfeledkezni jelenlétemről… Nem mutatott
be a királynak…
Hosszú csend következett. Mindenki megértette, hogy ez mit jelent. És
csakugyan, Kurilof állása észrevehetően megingott ettől a pillanattól
kezdve. Vad, ismeretlen öröm kerített hatalmába.
– Bárcsak elvinné az ördög! – gondoltam magamban. – Bár otthagyná
már ezt a miniszterséget és nyugodtan, békésen élne, míg csak a rák meg
nem emészti testét.
Borzadással és tiltakozással töltött el az a gondolat, hogy meg kell
ölnöm Kurilofot. Nem tudtam megérteni ezt a szerencsétlen, vak embert,
aki a halál árnyékával feje felett, még egyre a jövőről álmodozott, egyre
csak nagyravágyó tervei fűtötték. Hányszor ismételte ezekben a napokban
kedvenc mondását:
– Oroszország meg fog feledkezni ellenségeimről, de rólam soha…
A legkülönösebb és legmulatságosabb a dologban az volt, hogy ö maga
is megfeledkezett már ellenségeiről, akik az évek folyamán eltűntek
mellőle, mert kellő időben nem tudtak érvényt szerezni akaratuknak, vagy a
kitűnő kémrendszer leleplezései következtében, amelyet maga Kurilof
alapított. És még különösebb, hogy az utókortól is elvárta és megkívánta:
válasszanak közte és Dahl báró meg a Dahlhoz hasonló ostobák között.
Még tisztán emlékszem… Kinn ültünk egy pádon, a kertben. Kurilof, a
felesége, a lánya. A lány hallgatott, de nem figyelt a beszélgetésre, finom
gyerekarca titokzatos és kifürkészhetetlen volt. Látszott rajta, hogy nagyon
távol van mindannyiunktól és álmodozásába nem vegyültek bele apja
gondjai. Amikor Kurilof végre elhallgatott, ő szórakozottan játszott tovább
nyakában lógó hosszú aranyláncával. Kurilof összeráncolt homlokkal,
fáradtan és idegesen nézte. A kis Iván elszaladt a kutyákat hívta, hallottuk
gyorsan elfulladó lélegzetvételét. Kövér, lomha, ügyetlen gyerek volt.
A szúnyogokat néztem. Sűrű, szürke felhőkben szálltak fel az öböl
vízéről. Ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha mindenki, aki körülöttem
ült, ezekhez a szúnyogokhoz hasonlítana, amint ott röpködnek a hullámok
felett, zaklatják az embereket egy darabig még ott libegnek a levegőben,
azután eltűnnek, Isten tudja, hová.
 XIX.

Irene Valerianovna -születésnapja júniusra esett. A hónap közepén

megkezdték a báli előkészületeket a Kurilof kastélyban.
A miniszter mindenáron meg akarta hívni a cári párt. Ezzel akarta
bizonyítani, hogy állása mindennek- ellenére is biztos és megingathatatlan
és kegyben áll az udvarnál. Egyelőre még senki sem látott tisztán, de annál
többet tárgyaltak Kurilofról.
A cár elhidegülése eddig még semmiféle ellenségeskedésben nem
nyilvánult meg miniszterével szemben. A jobboldali sajtó egy részét nagy
összeg pénzzel hallgattatták el. Ami pedig a baloldali sajtót illeti,
természetesen folytatta szidalmazásait és leleplezéseit, de Kurilof szemében
ennek nem volt semmi jelentősége.
Biztosra vettem, hogy Marguerite Edvardovna még a bál előtt elutazik
Szentpétervárról és minden nap számítottam távozására. De nem, ottmaradt.
Nem foglalkozott a bál előkészületeivel. Maga a miniszter ügyelt fel
mindenre és adta meg a szükséges utasításokat. Arca mindig sápadt volt,
szemében türelmetlenség lobogott, hangjában megvetés és kicsinylés
tükröződött az emberekkel és az egész világgal szemben.
Egyszer, amikor Dahl és a Cápa egymásközt beszélgettek, újra
megkockáztattam a dolgot és utánuk mentem. Dahl arca ördögi volt és
vékony, csukott ajkán leplezett mosollyal, fölényesen nézett Kurilofra.
Egy pillanatig attól féltem, hogy észrevették: a kavicsok
megcsikordultak lábam alatt. Kurilof türelmetlen mozdulatot tett kezével.
De amint leültek és én mozdulatlanul meghúzódtam a nyesett bokorsövény
mögött, megfeledkeztek rólam. Hallottam, amint Dahl így szólt:
– Nem értem, kedves Valérián Alekszandrovics, ha egyszer nem akarja
rokonait és hozzátartozóit megbántani azzal, hogy nem hívja meg őket a
báljára, de másrészről maga is belátja, hogy nem lenne illendő, ha a cári pár
a rokonai és barátai közé vegyülne, miért nem rendeztet külön előadást a
malachit teremben a felséges párnak, a hercegeknek, legmagasabb
méltóságoknak és hölgyeiknek!
 – Gondolja, hogy így helyesebb lennel – kérdezte Kurilof kételkedő
hangon.
– Biztosra veszem.
– Talán igaza van… Mindenesetre, ez a megoldás nagyon tapintatos…
Egy darabig hallgattak mind a ketten.
– Kedves barátom… – kezdte ismét Kurilof.
Dahl mosolyogva bólintott.
– Mindenben rendelkezésére állok…
– Bizonyosan tudja, hogy a cári pár első feleségem halála óta nem lépte
át házam küszöbét…
– Igen, tudom, második házassága óta. kedves barátom…
– Most, hogy mégis meg akarom hívni a Felségeket bizonyos
nehézségek előtt állok. Én… Nem tudom, kit küldhetnék, aki ügyesen előre
kifürkészhetné a cár hangulatát? Mit gondol? Már itt összeírtam néhány
hölgyet, akiket esetleg felkérhetnék erre a kényes feladatra… Másrészről,
hallottam, hogy a cárné mostanában, érthetően, alig jár ki a palotából.
Bizonyára megérti, mégis milyen kellemetlen lenne, ha visszautasításban
részesülnék.
Sorra felolvasta Dahlnak az előjegyzett neveket. Dahl báró minden
egyes névnél gúnyos nevetéssel szakította félbe és karjára tette a kezét:
– Nem… nem… ezt semmi esetre sem… Senkit a cámé kíséretéből… A
felséges asszony éppen a napokban nagyon elítélően nyilatkozott erről a
hölgyről… Ez a másik meg elvált asszony és azonfelül sok mindent
fecsegnek róla. Könnyen lehet, hogy egy szó sem igaz belőle, de mégis, a
felséges asszony neheztel. El nem hiszi, kedves barátom, micsoda szigorú
erkölcsök uralkodnak mostanában az udvarnál… Azt hiszem, megértett?
– Tökéletesen!
A báró hallgatott és gúnyos, szigorú pillantást vetett Kurilofra.
– Tudja, ez most a legújabb divat…
Vállat vont.
– Bizonyosan megérti, mit akarok mondani? – ezt a kérdést fejezte ki
minden szava, minden pillantása, minden mosolya. – Remélem tudja, mire
célzok és tisztában van vele, milyen bizonytalan a helyzete!
Végül is, óvatosan halkított hangon, Kurilof lányáról beszélgettek és
arról a lehetőségről, hogy egy napon talán majd feleségül megy a fiatal
Anatol Dahl báróhoz.
 – Nagyon kívánatosnak tartanám ezt az összeköttetést kettőnk között, –
mondta Kurilof. Hangjában félszeg aggodalom és ravasz számítás
tükröződött. – A fia nagyon tetszik nekem… Ez a két kedves gyermek…
– Igen, – felelt Dahl hűvösen. – Nagyon derék gyerek… De egyelőre
még túlságosan fiatal. Egy kis időt kell engedni neki, hogy előbb ismerje
meg az életet, kerüljön ki a gyermekcipőkből, – mondta franciául, erőltetett
nevetéssel.
– Igen, igen, bizonyosan, – suttogta Kurilof. – De azért mégis…
Minden szava nyugodt és kiszámított volt, tele tapintattal, tartózkodó
apai méltósággal. De mennyi aggodalom reszketett bennük!
Nyíltan felajánlotta leányát Dahlnak, mintha csak áldozatul akarná hozni
a haragvó isteneknek. Tudtam, hogy Iréné Valerianovna nagyon gazdag,
mert Kurilof, amikor feleségül vette Marguerite Edvardovnát, a maga részét
is átengedte nekik. Sohasem ismertem embert, aki ügyetlenebb lett volna
nagylelkűségében.
Dahl váratlan tartózkodásából csakis arra következtethettem, hogy
sokkal szilárdabban áll Kuriloffal szemben, mint a miniszter képzeli.
Emlékszem, mialatt figyelmesen hallgattam őket, egyszerre
felegyenesedtem, kinyújtottam a fejem, felnéztem az égre, azután az öböl
nyugodt vízére s hirtelen szomjas, fájdalmas vágyódás fogott el a békés,
kispolgári élet után. Ha most megszökhetnék, meghúzódhatnék valahol,
távol a világtól.
Ezalatt Dahl és Kurilof végre megegyeztek egy hölgyben, aki majd
közvetíteni fogja a meghívást. A névre már nem emlékszem, csak azt
tudom, hogy benső barátnője volt a cárnénak.
– Nagyon jószívű, készséges teremtés és mindig örömmel vállal ilyen
megbízásokat, – mondta Dahl.
Kurilof felsóhajtott:
– Komolyan azt hiszi, hogy őfelségéik kegyeskednek eljönni¹?
– Én mindenesetre személyesen is szerencsét próbálnék, – tanácsolta
Dahl méltóságteljes bólintással.
– Igaza van! De sajnos, a cárné őfelsége nem akar fogadni. Elzárkózik
előlem, magamra vontam haragját.
– Azért én mégis csak próbálkoznék, – jelentette ki habozva Dahl. –
Végre is, őfelsége is csak nő (láthatóan habozva mondta ki ezt a közönséges
mindennapi szót a cárné felséges neve után) rendkívül ideges, tele van
hamisítatlan, német nyíltsággal, nem tudja rejtegetni érzéseit. Igazi nemes,
szép lélek, talán túlságosan is nemes és szép ebbe a mai rossz, csúnya
világba.
– Bizonyosan! – bólintott lelkesen Kurilof. – Bátor vagyok kijelenteni
(Kurilof különösen szerette ezt a kifejezést) – bátor vagyok kijelenteni,
hogy Őfelségét a világon senki sem tisztelheti és szeretheti nálam jobban.
Azonban, sajnos, úgy áll a dolog, hogy sohasem tudtam elnyerni Őfelsége
legkegyesebb rokonszenvét. Bizonyos, hogy egész egyéniségem
ellenszenves neki, hogy bántja és sérti jelenlétem. A nő a trónon is csak nő
marad, mint az imént nagyon helyesen mondta.
– Néha kár, hogy így van, – bólintott Dahl.
Óvatos, halk hangja egy pillanatra élesen, bántóan hangzott.
Később a királynék és kurtizánok viselkedéséről kezdtek társalogni. Ez
meglehetősen sokáig tartott. Azután Kurilof váratlanul így szólt:
– Kedves, jó barátom, ön volt olyan szíves és megismételte előttem a
cárné Őfelsége néhány kijelentését, amikor véletlenül szóba került
feleségem jelenléte azon a bizonyos bálon. Lenne olyan szíves tudatni
Őfelségével, hogy…
Egy pillanatra elhallgatott. Nem tudta folytatni tovább, aggodalma
hatalmába kerítette. De azután ismét összeszedte magát és méltóságteljes
hangon tette hozzá:
– Lenne szíves megmondani őfelségének, hogy Marguerite Edvardovna,
a feleségem, addig nem távozik Szentpétervárról, míg nem mutathatta be
hódolatát őfelségeiknek!
Dahl alig észrevehetően habozott.
– Szívesen, kedves barátom.
– Nem tudom tovább elviselni ezt a kétértelmű helyzetet. Azt akarom,
hogy mindenki azzal a tisztelettel bánjék a feleségemmel (ismét
hangsúlyozta ezt a szót), amely az én nevemet megilleti. Hosszú ideig
gondolkoztam ezen a dolgon. Beláttam, hogy ha ezúttal engedek,
legközelebb elölről kezdődik az egész, valamilyen más ürüggyel. Tisztában
vagyok vele, hogy üldöztetésem attól a naptól kezdődik, amikor engedőimet
kértem, hogy bemutathassam feleségemet az udvarnál. Igen, mindent
tudok… De most szeretném véglegesen tisztázni a helyzetet. Ha a cár nem
jön el, akkor tudni fogom, hogy az állásomat nem tarthatom meg tovább. A
legnagyobb örömmel adnám be lemondásomat, fáradt és beteg vagyok.
 Hosszú csend következett.
– Megértettem, kedves barátom, – ismételte Dahl.
Búcsút vettek egymástól. Dahl eltávozott, Kurilof ott maradt ülve a
pádon, két lépésnyire tőlem. Tisztán láttam arcának minden vonását.
Felhős, meleg nap volt, a kis nyári legyek egyre ott zümmögtek fülem
körül. Kurilof arca sápadt és mozdulatlan volt. Egyszerre csak hosszan,
mélyen felsóhajtott. Láttam, hogy szíve mélyéből jött. Hosszú ideig
figyelmesen néztem. Végre felállt. Egészen a fasor végéig fáradt
elgondolkozó arccal, lassú léptekkel haladt. Botja végével lökdöste az apró
köveket. De amint kiért a hosszú, egyenes útra, amely egyenesen a házhoz
vezetett, az én Kurilofom kiegyenesedett, kihúzta magát. Azzal a gőgös
fejtartással ment tovább, amely valóságos szokásává vált, még akkor is, ha
egyedül volt. Annak az embernek a járása volt, aki megszokta, hogy
alázatosan lehajtott fejű emberek sorfala között haladjon.
 XX.

Másnaptól kezdve a kastély zsibongó méhkashoz hasonlított. Kárpitokat

füzéreket szegeztek fel, díszítették a termeket.
Amennyire vissza tudok emlékezni, a cárné sokáig váratott a válasszal.
Kurilof napról-napra idegesebb lett. Reggeltől estig járt-kelt a házban,
bizonytalan, súlyos, dörgő lépteivel. Állandóan rossz kedve volt,
türelmetlen a titkárával és személyzetével szemben. Még fülembe cseng az
az ellenséges, bántó hang, ahogyan ebben az időben lányával beszélgetett.
Néha, titokban Marguerite Edvardovnát figyelte. Sejtem, hogy mérlegre
tette felesége iránt érzett szerelmét és nagyra törő ambícióit. Minden ilyen
alkalommal szomorú, lemondó mosoly játszott ajka körül és tekintetében
mélységes gyöngédség tükröződött. Azután sóhajtva elfordult.
Közben pedig Fanny minden este ott várt a park kerítésénél és lobogó
gyűlölettel beszélt az egyetemen, folyó üldözésekről, elfojtott
zavargásokról, letartóztatott és Szibériába száműzött diákokról. Sohasem
felejtem el azoknak a napoknak különös hangulatát. Fanny gyűlölettől
remegő hangja és Kurilof sápadt arcának emléke végigkísérte egész
életemet… De most már mindegy. A diákoknak igazuk volt és igaza volt
Kurilofnak is. Minden kis emberi féreg csak magára gondol, a maga kis
életét félti, amelyet más, hozzá hasonló férgek veszélyeztetnek és
ugyanakkor gyűlöli és lebecsüli a többieket. Ezzel mindannyian tisztában
vagyunk. De még ennél is tisztábban láttam, hogy Isten elsősorban vakságot
kíván teremtményeitől.
Az idő múlt és a cárné válasza még mindig nem érkezett meg. Eközben
egyre folyt a kertészek és kárpitosok ostroma. A nagy kerti ünnepély
előkészületei zavartalanul haladtak előre.
Mint már említettem, a parknak a ház előtt elterülő része egészen a vízig
ért le. Szomorú, északi tengerparti részlet volt ez is, néhány fenyőfával és
sziklával. Hallottam, hogy Kurilof a partnál kis hajót akar lehorgonyoztatni
és itt helyezi el a zenészeket. De az a sok kedves, vidám ötlet, amellyel a
bált előkészítették, mind nagyon távol állt Kuriloftól. Hippolyt Kurilof
vállalta a rendezést.
 Kurilofnak soha sejtelme sem volt arról, hogy mily rossz híre van
unokaöccsének és mennyi rosszat köszönhet neki. Tehetsége szerint
segítette előre pályáján. Elsősorban miatta vádolták a minisztert, hogy az
állam kárára, túlságosan pártfogolja rokonait.
– Kurilof nem lop, – mondogatták a háta mögött, – de azért mégsem
marad semmi a népnek! Mindenüvé legközelebbi rokonait, testvéreit és
sógorait ülteti be és azok egytől-egyig lopnak.
Kurilof első felesége nevelte Hippolytot aki korán árvaságra jutott. A
miniszter pedig becsületesen, őszintén igyekezett, hogy mindenben felesége
kívánságaihoz képest gondoskodjék unokaöccséről. Ez is egyik alapvonása
volt egyéniségének, ez az ostobasággal határos becsületesség, ez a
legszigorúbb értelemben vett szótartás és hűség, amelyre egész
lelkiismerete támaszkodott. Jellemének ez a vonása okozta, hogy az
ostobaságoknak egész sorát követte el és nem egyszer a legsúlyosabb
bajokba és kellemetlenségekbe keveredett.
Első felesége szobájában minden úgy maradt, amint életében volt. A
falon még ott függött Hippolyt óriási arcképe. Sápadt arcú, aranyfürtös
gyermek volt, mikoriban lefestették.
A miniszter és unokaöccse nap-nap után minden este lesétáltak a
parthoz, lemérték a távolságokat megtárgyalták, hogy kellene
legelőnyösebben elhelyezni a zenészeket és milyen színű lampionokkal
díszítsék a tengerpartot.
Hippolyt Nikolajevics leszaladt a partra és izgatottan hadonászva
kezével, a tengerre mutatott:
– El tudja képzelni, bátyám, milyen csodálatosan szép lesz: messziről
holdfényben úszó tenger, a virágok illata, a halk muzsika a víz fölött, a
hölgyek nagyszerű toalettjei! Valóságos Watteau-kép!
Erősen ropogtatta az r-et s beszédközben folyton hadonászott húsos,
fehér kezével. Olyan görbén tartotta magát és melle annyira domború volt,
hogy szinte púposnak látszott. Feje mélyen benn ült nyaka között,
hosszúkás arca betegesen sápadt volt.
– Természetesem nagyon sokba fog kerülni az ünnepély, – tette hozzá
hanyagul. – Legjobb, ha mindent rámbíz, Valérián Alekszandrovics.
Rendkívül leverőek az alkonyatok ezeken a szomorú kis szigeteken.
Emlékszem még a permetező esőre, amint halk, apró Roppanásokkal hullott
az öböl nyugodt vízére. A nap reggelig ottmaradt a szemhatáron, mint
valami nagy, sötétvörös, ködökbe burkolt füstölgő gömb.
Kurilof komor arccal hallgatta, azután odahívott.
– Mit gondol ön, Monsieur Legrand? Ritkán nyilvánítja véleményét, de
észrevettem, hogy jó ízlése van. Milyen színűek legyenek a lampionok?
Zöldek?
De nem is figyelt válaszomra. A mozdulatlan vizet nézte, azután
sóhajtva indult vissza a kastélyhoz.
Végül is, Kurilof elhatározta, hogy személyesen megy el a cár
válaszáért. És ha beleegyezik, hogy eljön, bemutatja a meghívandó
vendégek névsorát, hogy megtehesse esetleges megjegyzéseit.
Ezen a napon elkísértem a minisztert a téli palotába. Amint beszállt a
kocsiba, megpillantotta a kihallgatásra jelentkezők hosszú sorát, akik
türelmetlenül várakoztak az udvaron. Már reggel óta ott szorongtak. Esett
az eső és az eresz alá húzódtak, mint valami megfélemlített nyáj. Amikor
Kurilofot megpillantották, feléje indultak. Kurilof fáradt, elutasító
kézmozdulatot tett. Két lakáj sietett oda.
– Oszoljanak!
Egy pillanattal később kiszorították a tömeget az udvarból. Kurilof,
komoran és szórakozottan, felszállt a kocsiba és intett, hogy kövessem.
Mulatságos véletlen: ezen a napon őt is rosszul fogadták. A cár fáradt volt a
cárné beteg…
Hosszú ideig vártam a palota előtt, a szűk kis páncélos kocsiban.
Odabenn forró és fojtogató volt a levegő. Lépésben indultunk vissza a
szigetek felé.
Kurilof szórakozottan húzódott be egyik sarokba és üres tekintettel
bámult maga elé. Néha, nyelvével csettintve, nógatta a kocsist, hogy
siessen. De alig, hogy a lovak galoppozni kezdtek, máris rosszul érezte
magát az erős rázás miatt. Tehát ismét haragosan rákiáltott a kocsisra és
megint csak lépésben mentünk. Egyre erősebben esett az eső. Szinte
különös, mennyire meg tudtam érteni Kurilof lelkiállapotát! Bár nagyon
nehéz feladat volt ilyen jégpáncél, ilyen merev márványarc alatt megsejteni
a lélek rezdüléseit. Szinte csodálatosan tisztán tudtam olvasni gondolataiban
és ez nagy elégtétellel, szinte testi jóérzéssel töltött el. Később, Szibériában,
amikor megszöktem a fogságból és útközben vadásznom kellett, hogy éhen
ne haljak, ugyanez az érzés fogott el, valahányszor a vadra lesbe álltam.
 A földből szinte forró pára szállt fel. Tisztán leolvastam Kurilof arcáról,
hogy kimondhatatlanul szeretne beszélgetni velem. Szegény ostoba, attól
félt, hogy leleplezi előttem, amit akár a gyermek is észrevehetett volna
egyetlen szaván, egyetlen mozdulatán. Végül is keserűen így szólt:
– Cifra nyomorúság! Arany iga!
Nem feleltem és ö is hallgatott. Elfordította fejét és nézte az
esőpatakocskákat, amint lassan folytak végig a kocsiablakon. Elértünk
Szentpétervár kapujához. Széles, hosszú fasorban folytattuk utunkat. A
lombokat szinte átitatták az esőcseppek, a víz ezüstpatakocskákban folyt le
róluk és csattanva ért földet.
Menet közben a ló egyszerre csak megbotlott. Élesen figyeltem
Kurilofot. Különben tökéletesen uralkodott magán. De váratlan zaj az
utcán, a kocsi zökkenése, egy pohár összetörése, önkénytelen idegizgalmat
okozott neki, amely egy pillanattal később ismét fagyos nyugalomba
dermedt. Be kell vallanom, mulattam, amikor önkéntelenül is látnom kellett
ezt a nehezen leplezett idegességet. Mert hiszen csak azt láthattam belőle,
hogy Kurilofot állandóan foglalkoztatja az ellene irányuló merénylet
gondolata.
Ezen a napon nem tett semmi megjegyzést. Nem mozdult, nem
védekezett, a kocsi zökkenésének hatására minden ellenállás nélkül
hátrahanyatlott a sarokba. Nagy kő került a kerekek alá, az térítette el
útjából. Amikor megkérdeztem, nem okozott-e fájdalmat a rázkódás:
mintha álomból ébredt volna. Láttam, hogy arca ernyedt és fáradt, szemét
félig lehunyta.
– Nem, – felelte.
Azután fejét csóválta.
– Különös. Mostanában jobban érzem magam. A fájdalmaim enyhültek,
amióta ennyire betölt ez a sok izgalom és aggodalom.
Nem szóltam semmit. Felsóhajtott.
– Minél magasabbra jut az ember, annál nehezebb keresztet cipel.
– De mégis, Excellenciád fáradt, – mondtam. Miért nem vonul vissza?
Marguerite Edvardovna…
Félbeszakított.
– Nem tudom megtenni. Ez az életem.
Ismét elhallgatott. Hazaérkeztünk.
 Végül is elvetették az ötletet, hogy kinn a tengeren, a lehorgonyozott
hajón helyezzék el a zenekart. Kurilof megfogadta Dahl báró tanácsát és
elhatározta, hogy benn a malachit-teremben rendezteti az előadást. Végül is
a cár és a cárné megígérték, hogy eljönnek, bár nem teljes határozottsággal
és Kurilof percről-percre várta lemondásukat. De azért a meghívókat már
szétküldték a nagyszabású ünnepségre.
A malachit-terem az első emelet felét foglalta el. Itt állították fel a
színpadot. Néhány nappal a bál előtt véletlenül be- botlottam és ott találtam
Kurilofot is, aki végignézte a próbát. Fiatal leány, XV. Lajos korabeli
pásztorlányka jelmezében, énekelt a színpadon és régi, dudaformájú
hangszerrel kísérte magát. Hangja éles és tiszta volt, mint a fütyülőnek.
Valamennyi bútort kivitték a teremből, csak az óriási velencei üvegcsillár
függött a középen. Lelógó üvegdíszei csengtek-bongtak, amint
összeverődtek, mintha csak visszahangoznák a muzsikát.
Kurilof, nagy, kidülledő szemével, látszólag komolyan figyelt. Bókokat
mondott a szereplőknek. Végül is a színésznő befejezte énekét és lesietett a
színpadról. Egyedül maradtunk a nagyterem közepén.
A színpadot még nem takarták le szőnyeggel. Egyszerre észrevettem,
hogy deszkái nincsenek jól összeillesztve. Oly gyengének látszott az egész
alkotmány, mintha az első könnyű lépésre összedőlne. Azonnal
figyelmeztettem Kurilofot. Rám nézett, mintha álomból ébredne és nem
felelt.
Megismételtem:
– Nézze csak, Kegyelmes uram, milyen pontatlan, megbízhatatlan
munka.
Egyszerre megvetően félrehúzta száját. Arcán vak, elszánt düh
tükröződött.
– Nos, annál jobb! Annál jobb! Egek ura, ha a föld elnyelné ezt az egész
társaságot!… Ha az Isten haragja…
Hirtelen elhallgatott. Megijedt magától.
– Kérem, ne törődjék velem, ideges és beteg vagyok…
Felállt és az ablakhoz lépett. Sokáig nézett ki a parkba, de nem szólt egy
szót sem. Azután kiment a teremből.
 XXI.

Még tisztán emlékszem, hogy a bált június vége felé tartották meg.
Ezen az éjszakán elmentem otthonról és nagy sétát tettem a szigeteken.
Láttam, amint a hosszú fasorban sorra végigkopogtak az udvari kocsik,
egyik a másik után. A félig leeresztett függönyök mögött különös arcokat
pillantottam meg: csontos, sovány nőket, teleakasztva ékszerekkel, csillogó
diadémokkal homlokuk felett és férfiakat, különös, sohasem látott csillogó
arannyal és gyémántokkal díszített egyenruhákban. A nyári éjszaka
különös, derengő világossága, a halál, az álom sápadtságát hintette
valamennyiük arcára. Emlékszem… Később, amikor a Cseka embere
lettem, ilyen éjszakákon csapatszám vezették elém a gyanúsítottakat, akiket
azután hajnalban már ki is végeztek. Még szinte magam előtt látom sápadt
arcukat, amelyet az éjszaka világossága ragyogott be, emlékszem, amint
merőn emelték rám tekintetüket. Néhányan annyira fáradtak voltak, hogy
nem törődtek semmivel és közömbös, fölényes gúnnyal válaszoltok
kérdéseimre. Alig akadt közöttük, aki igazán védelmezni akarta volna
életét. Szó nélkül tűrték, hogy elvezessék és kivégezzék őket. Milyen
szörnyű mészárszék a forradalom! Vajon megér-e annyi áldozatot? Semmi
sem ér meg semmit, sem az élet, sem a halál.
Visszamentem a parkhoz, benyitottam a kapun és egyenesen Kurilofba
botlottam. Kijött a parkba, hogy felügyeljen a rendőrségre, amelyet
természetesen valósággal mozgósítottak erre az alkalomra. Minden lépten-
nyomon, minden fa és bokor mögött, egy-egy polgáriruhás detektív
rejtőzött.
– Mit keres itt, Monsieur Legrand? Jöjjön be a nagyterembe, az előadás
gyönyörű lesz.
Valósággal kényszerített, hogy térjek vissza a házba. A nyitott
ablakokon át beláthattam a fényesen kivilágított malachit-terembe. A nők
kecsesen forgatták legyezőiket. Az első sorban a cár, a cárné és a királyi
család tagjai ültek.
– Hallja? – kérdezte egyszerre Kurilof halkan.
– Bach…
 A komoly, nyugodt muzsika mintha felettünk szárnyalt volna. Én is
figyeltem. A nagyszerű R… zongorázott. Általában véve nem szeretem a
zenét, mint ahogy az összes művészetek hidegen hagynak. Egyedül Bach és
Haydn álltak mindig közel hozzám.
– Látja, ott ül a felséges pár. Bizonyosan most látja őket először? Ott a
felséges asszony és mellette mindjárt maga őfelsége a cár… Milyen
csodálatraméltó fenség és méltóság tükröződik a hatalmas Oroszország
korlátlan urainak arcán! – tette hozzá szokott ünnepélyes hangján, amely
bosszantott és meg is indított egyszerre.
Felemelte kezét és az óriási, kivilágított ablak felé mutatott. II. Miklós
cár éppen velünk szemben ült. Figyelmesen hallgatta a muzsikát. Egyik
pillanatban, amikor a zene rövid szünetet tartott, tisztán hallottam a cár
halk, fáradt köhécselését. Ajka elé tartotta kesztyűs kezét és fejért lehajtotta.
– Engedje, kegyelmes uram, hogy itt maradhassak, – kértem Kurilofot. –
Benn a termekben olyan fojtogató forróság van.
Bólintott. Magamra hagyott és besietett a malachit-terembe.
Az éjszaka szokatlanul forró volt. Néha egy-egy villám hasította végig
az eget. Hallottam, amint a vendégek a hangverseny után felálltak,
hallottam a lépések zaját és a kardok ütődését a parketthez. A cári pár és a
hercegek átmentek a szomszéd terembe, ahol feltálalták a vacsorát
Odamentem és benéztem az ablakon. A cár éppen borospoharat tartott
kezében. Azután láttam Inát, fehér ruhában, Marguerite Edvardovnát
gyémántdiadémmal homlokán, nagy csokor rózsával ruhája kivágásában és
másokat; rengeteg ismeretlen, idegen arcot.
Nehezen, lihegve lélegzettem. Teljes szélcsend volt, falevél sem rezdült.
Amikor megkerültem egyik bokrot, véletlenül beleütköztem a detektívbe.
Nem nyugtalanított, hiszen látta, amikor a miniszterrel beszéltem.
Megelégedett annyival, hogy egy darabig utánam jött egyik rövid kerti
úton. Tisztára gépiesen, megszokásból tette, puszta kötelességtudásból.
Megszólítottam. Cigarettával kínáltam.
– Sok a munkája ma éjszaka, ugye?
A detektív összeráncolta homlokát.
– A kastély a legbiztosabb őrizet alatt van, – mondta kitérően. Franciául
beszélt, de erősen németes kiejtéssel. Láttam rajta, hogy zavarban van és
habozik.
Két ujjával megérintette kalapja karimáját és eltűnt a félhomályban.
 Oly különös volt itt sétálni ebben az óriási parkban, a rendőrség
láthatatlan felügyelete alatt. Abban az időben nagyon keveset gondoltam
magamra, a biztonságomra. Álomban éltem, valószínűtlen, néha ragyogó
álomban. Ezen az éjszakán gondoltam először magamra és a halálra.
Tudtam, hogy a halál leselkedik rám, hogy rövidesen elvisz magával. De
igazán mondom, hogy ez a gondolat egyáltalán nem érdekelt. Még
emlékszem, hogy akkor, ott a parkban, arra gondoltam: – Jobb lenne
bombát használni és nem revolvert, hogy akkor vele együtt én is a levegőbe
repüljek … Különös volt még csak el is gondolni, hogy a miniszter és én
együtt haljunk meg… Éreztem, hogy láz önti el testemet. A vihar, azaz még
inkább a vihart megelőző nyomott, fojtott levegő szinte elviselhetetlenül
nehezedett rám. Csaknem megszédültem. Arra gondoltam: – Ha most
behunyhatnám a szemem, elaludhatnék … Ó, milyen mocskos az élet!
Milyen titokzatos és érthetetlen… Milyen könnyű volt megölni egy
ismeretlent, akárkit, akit 1919-ben azokon a hosszú, világos éjszakákon
vezettek elém… És még őket is…
Amikor kikérdeztem őket: – Hogy hívják? Hol született? Amikor
megvizsgáltam néha hamis, néha valódi útlevelüket, nem egyszer testvéri, a
magaméhoz hasonló sorsok bontakoztak ki előttem
– Te, te tolvaj, te spekuláns, te hadseregszállító, aki papírtalpú csizmákat
és ócska, rossz konzerveket küldtél ki a frontra a katonáknak, te nem vagy
rossz ember, te csak a pénzt szereted, te még most is buzgón, reménykedve
hajolsz közel hozzám: – Parancsnok elvtárs, nekem dollárjaim vannak…
Parancsnok elvtárs, könyörüljön rajtam! Én nem tettem rosszat soha,
senkinek, kicsi gyermekeim vannak, könyörüljön rajtam!… – És holnap, ha
két ember végrehajtja rajtad az ítéletet valami sötét, piszkos garázsban,
vajon tudni fogod-e egyáltalán, miért halsz meg?
Még emlékszem a fehér hadsereg egyik félelmeteshírű kalandorára, aki
ezerszámra akasztotta a parasztokat és útközben felgyújtotta a falvakat,
annyira, hogy semmi sem maradt belőlük, csak a tűzhelyek összedőlt,
bekormozódott roncsai. És még ez az ember is, amikor haldokolva, bambán
tágra nyílt szemmel, vérrel beszennyezve bámult rám, még ez is azt
kérdezte: – Parancsnok elvtárs, miért akarod, hogy ennyire szenvedjek?
Hiszen sohasem tettem semmi rosszat?… – Mulatságos volt most erre
visszagondolni. Hiszen tudtam, hogy Kurilof is…
 „Kiirtani minden igazságtalanságot, a többség érdekében.” Miért? És
tulajdonképpen, mi az igazságoság? És tulajdonképpen, mit törődöm
ezekkel az emberekkel? A vadász nem tudja megölni az állatot, melyet
maga táplált és nevelt… És mégis, ha az ember már odáig jutott, ahová én,
végig kellett játszani a játékot. Megöltem Kurilofot… Halálba küldtem
embereket, akiket egy rövid pillanatig megértettem és szívembe zártam,
mint testvéremet, mint embertársamat…
Ma éjszaka egy pillanatig vad indulat kerített hatalmába. Ma is viharos,
nyomasztóan forró éjszaka volt. Félredobtam az írást, – mire való is
bajlódni vele – és lementem a kertbe. Hosszú ideig sétáltam a rövid, alig tíz
lépésnyi úton, amely a ház falától a kerítésig, az országúiig vezet…
Csillapíthatatlan szomjúság fogott el. Vér öntötte el torkomat és úgy
összeszorult, mintha valaki kemény, fojtogató kézzel fogta volna át.
Reggel végre esni kezdett az eső. Most már le is tudtam feküdni, sőt el is
aludtam. Köhögtem, fuldoklottam. Az legész házban nagy, halálos csend
volt körülöttem. Szeretem ezt a tökéletes magányosságot.
Nos, csaknem harminc éve annak, hogy ott sétáltam Kurilof palotájának
ablakai alatt és meglestem ezt a ragyogó, bolondját járó társaságot. Vajon
él-e még valaki közülük?
Gyorsan múlt az idő. A cári pár búcsúzni kezdett. Hintója előállt. A fák
árnyékában valamennyi jelenlévő titkosrendőr titkos négyszöget alkotott a
kijárat körül. Hegyeztem a fülem: hallatszott visszafojtott lélegzetvételük és
néha megcsikordult a kavics lábuk alatt. A miniszter fedetlen fővel kísérte a
cári párt, kezében az ősi szokáshoz híven, lobogó aranyfáklyával, bár az
éjszaka világos volt. Mögöttük a tömeg tiszteletteljes zsongása hallatszott.
A csend tökéletes lett abban a másodpercben, hogy a cár szóra nyitotta
száját. Tisztán hallottam halk, habozó köhécselését, azután végre
megszólalt:
– Nagyon köszönöm! A bál igazán ragyogó volt!
Felszállt a kocsiba és leült a cárné mellett, aki kiegyenesedve,
méltóságteljesen, gépiesen bólintott. Fenséges, büszke arca most is szomorú
volt. Fehér tolldíszt viselt a haján és nyakában remek drágaköveket.
Elindúltak.
Kurilof ragyogott. Irigykedő, alázatos tömeg vette körül, mintha csak
valami ottmaradt volna nála a cár méltóságából és ragyogásából. Széles
mozdulattal a kertre mutatott.
 – Hölgyeim, nem óhajtanak egy kis sétát a fák közötti – kérdezte a
legméltóságteljesebb és legfenségesebb arckifejezéssel és hanghordozással,
mint régen, a legjobb időkben.
Dahl báróhoz lépett és karon fogta. Ők is követték a vendégeket, akik
szétoszlottak a park útjain.
– Fogadja szerencsekívánataimat, kedves barátom: őfelsége rendkívül
szívélyes és szeretetreméltó volt.
Kurilof valósággal a felhőkben járt nagy boldogságában. Adott jelre a
bokrok mögé elrejtett zenészek játszani kezdtek. Itt-ott, a nagy füves
térségek közepén, bengáli tüzeket gyújtottak és sötét, piros fényük
bevilágította a kertet. Kurilof és Dahl sápadt arcára, – ők is mindig sápadtak
voltak, mint valamennyi szentpétervári, akik nem ismerik a napfényt, csak a
nyári éjszakák sápadt világosságát, (a szentpéterváriak nappal alusznak) – a
bengáli tűz fénye vérszínű árnyékokat festett. Aki így látta őket, bizonyosan
önkénytelenül eszébe jutott valami.
Dahl karon fogta a minisztert és tiszteletteljes áhítattal nézett föl rá.
Ebből a képmutatásból mindjárt tudtam, hogy Kurilof bukása küszöbön áll.
A miniszter így szólt:
– Tudtam, hogy ha őfelségéik közelebbről megismerik a feleségemet,
mindjárt tisztában lesznek vele, hogy a sok gyalázatos mendemonda
közönséges hazugság volt.
Gőgösen mosolygott. Ennyire rövidlátó volt ez az ember! Az
értelmessége, világos felfogása, amely természetesen nem volt olyan nagy,
mint ö képzelte, de sokkal nagyobb volt, mint én eleinte hittem, azonnal
elborult, amint kicsit jobban alakult a helyzet. A siker fejébe szállt, mint a
bor gőze.
Szobámba vonultam vissza. Láttam, amint az udvari fogatok sorra
egymásután eltávoztak. Reggelig hallgattam a harmonikaszót az istállókból.
Azután láttam, amint egy pillanatra felgyulladt a lámpa Marguerite
Edvardovna szobájában, majd ismét elsötétedett.
 XXII.

Egy héttel a bál után a cár magához hívatta Kurilofot. Miklós cár
felvilágosodott uralkodó volt, semmit sem örökölt apja durvaságából, sem
szavaiban, sem tetteiben. Így szép szavakkal, udvariasan, választás elé
állította miniszterét: válás vagy kegyvesztettség és lemondás! És meleg
szavakkal kérte, bíztatta, hogy az előbbi megoldást válassza. De Kurilof
visszautasította. Kijelentette, hogy nem hagyja el feleségét. Sőt, olyan
nyíltan mutatta ki méltatlankodását, hogy a cár később panaszkodott is
környezetének emiatt a tapintatlanság miatt. Így tehát Kurilofot
elmozdították magas állásából.
Ezen a napon találkoztam az én Kurilofommal, amikor visszaérkezett
Szentpétervárról. Arca éppen olyan közönyös volt, mint máskor. Legfeljebb
talán egy árnyalattal sápadtabb és ajka körül mélyült el a keserű vonás. De
tökéletesen nyugodtnak látszott, uralkodott magán. Gúnyos, lemondó
mosolya meglepett.
– Most legalább kedvemre kipihenhetem magam, monsieur Legrand, –
mondta, miközben elhaladt mellettem.
Egy darab ideig titokban tartották kegyvesztettségét. De Szentpétervár
„magas köreiben”, amint az udvart és a hozzá tartozó társaságot emlegetni
szokták, már nyíltan beszéltek róla.
Kurilof nyugalma meglepett. Egyszerre megértettem, hogy még nem
fogta fel bukásának egész jelentőségét. Kétségtelenül csak átmeneti
állapotnak tekintette. Vagy talán az a jóleső meggyőződés nyugtatta meg,
hogy úriemberhez illően viselkedett, vagyis, amint ő szerette mondani:
behave like a gentleman. Biztosra veszem, hogy ez volt a gyógyító ír és
enyhítő balzsam fájdalmas sebére. Életében talán először nem bánta meg,
hogy kitartó és határozott volt imádott cárjával szemben.
Az ellenség szerencsekívánatokkal halmozta el kitartásáért és
jellemességéért. Ez a gyors, rövidéletű népszerűség egy időre
megtévesztette és elvakította. De ez gyorsan elmúlt. Azután egyedül
maradt. Elfelejtették. Esténként az ablakomból láttam, amint órákon át
keresztül-kasul mászkált kivilágított szobájában. Szinte észrevétlenül,
napról-napra ingerlékenyebb és levertebb lett és egészen magába zárkózott.
Egy napon bementem szobájába. Az asztalnál ült. Előtte bronzládika
állt, tele írás-kötegekkel. Valamennyit sorra átolvasta, azután ismét
csomagokba kötözgette, mint régi szerelmesleveleket. Az üdvözlő táviratok
gyűjteménye volt, amelyeket közoktatásügyi miniszterré történt kinevezése
alkalmából kapott. Ezeket a sürgönyöket mindig ott tartotta a közelében,
íróasztalánál, gondosan kulcsra zárva a ládikóban.
Kissé zavarba jött, amikor megpillantott. Vártam a fölényes mozdulatra,
amellyel alkalmatlan tolakodókat szokott elutasítani, az ünnepélyes
bólintásra és a leereszkedő kérdésre: – Ki az? Mit akar tőlem? – és vártam
sápadt kék szemének hideg, mozdulatlan tekintetére. De ö megelégedett
annyival, hogy félrehúzta száját.
– Minden csak hiúság, monsieur Legrand. Minden, amit itt lát, csak
hiúság. Az én koromban kissé szórakoztatják az embert ezek a régi
emlékek, – mondta és hasztalanul igyekezett közömbös, nyugodt hangon
beszélni. – Öreg ember már csak a régi dicsőség emlékeiből él…
Egy pillanatig eltűnődött, azután bezárta a fiókot. Végül is egy
mozdulattal felszólított, hogy üljek le melléje. Bismarckról beszélt, akit
személyesen ismert.
– Én még láttam ezt a nagy embert, akit éppen úgy, mint engem,
elküldött hálátlan gazdája… Egyedül élt kutyáival… A tétlenség ölte
meg…
Félbeszakította magát és felsóhajtott:
– A hatalom a legkábítóbb, legnagyszerűbb méreg a világon…
Természetesen, másoknak, – tette hozzá gyorsan, – másoknak… Én öreg
filozófus vagyok.
Erőltetett könnyedséggel és gúnnyal nevetett, éppen úgy, mint barátja, a
nemrégen meggyilkolt Nelrode herceg. De nagy, világoskék szeme továbbra
is telve volt türelmetlenséggel és halálos szomorúsággal tapadt arcomra.
Végül is elmúlt a július és parancsot kaptam, hogy október harmadikén
meg kell történni a merényletnek. Ezen a napon a német császár látogatást
tesz a cárnál. A Mária-színházban díszelőadás lesz. A bombát a bejáratnál
kell eldobni, a színházon kívül, hogy lehetőség szerint elkerüljük a további
halálos áldozatokat. De azért mindenesetre elég közel legyen a bejárathoz,
hogy a nézők és a külföldi hatalmak képviselői közvetlen szemtanúi
lehessenek a merényletnek.
Fanny Szentpétervárra hívott. Kis, szűk padlásszobácskában lakott,
amelynek ablaka a Fontanka-i feketevizű csatornára nyílt. És még ezt a kis
szobát is többtagú munkáscsaláddal osztotta meg.
Még tisztán emlékszem ennek a forró, nyári napnak melegére, a vakító
mészporra, amely egy épülő házról hullt az utcára, a fehér fénnyel tűző
napra. Egyedül voltunk a szobában. Mondtam Fannynak, hogy nagyon
szeretnék beszélni szövetségük valamelyik vezető emberével. Egy darabig
nem felelt. Keskenymetszésű, villogó szemével élesen nézett rám, azután
megkérdezte:
– Kivel?
Nem ismertem senkit, de kitartottam szándékom mellett.
– Parancsot kaptál, hogy rajtam kívül ne találkozz senkivel.
Bosszankodtam, de csak annál inkább ragaszkodtam kívánságomhoz.
Végre is elváltunk, anélkül, hogy lényegében meg tudtunk volna állapodni.
Néhány nap telt el. Egy este ismét Fannyhoz mentem. Végighaladtam az
ingadozó, bizonytalan, fakorlátos kis folyosón, amely egyenesen Fanny
padlásszobájához vezetett. Ebben a pillanatban egy férfi nyitotta ki belülről
Fanny ajtaját, elém sietett és megfogta a kezem. A falon függő kis lámpa
oly rosszul világított, hogy semmit sem láthattam az ismeretlenből, csak
nagykarimájú kalapját. Különös, száraz, gúnyos hangja volt. Abból,
ahogyan bánni tudott hangjával, azonnal felismertem a gyakorlott
népgyűlési szónokot.
– Ide nem mehetünk, – mondta.
A szoba felé mutatott és lustán, fáradtan vállat vont.
– Egy asszony fekszik odabenn. Beteg, vagy részeg, nem tudom. A
nevem különben…
(Megmondta nevét. Ez a kitűnő elvtársam azóta meghalt. 1918-ban a
Szovjet végeztette ki, amelynek a nagy forradalom idején esküdt ellensége
lett.) Csakugyan: belülről nyöszörgő, zokogással és panaszszavakkal
vegyült, fájdalmas női hangot hallottam.
– Beszélni akart velem, – folytatta ő.
Még csak le sem halkította hangját, itt a folyosón, bár tele volt
részegekkel, koldusokkal, kifestett lányokkal, akik éppen mindennapi
munkájukra készülődtek, félig meztelen kis kölykökkel, akik úgy
szaladgáltak közöttük, mint a patkányok. Mindenki sietett, lökdösődött,
arcunkba bámult. Új ismerősöm a korláthoz támaszkodott és lenézett a
lépcsőház sötét kalitkájába. Itt, ezen a helyen dőlt el Kurilof sorsa…
Megmondtam, hogy nem akarom megölni a minisztert. Nem tiltakozott,
csak fáradtan felsóhajtott, mint maga Kurilof, ha titkára valamit nem tudott
megérteni.
– Rendben van, majd csak találunk valaki mást…
Valamelyik nyomorúságos lukban részeg ember kezdett énekelni.
Társam megkopogtatta a falat s türelmetlen mozdulattal intett:
– Nos, akkor talán lemehetünk!
Ismét megálltam és akkor… Már nem emlékszem pontosan szavaira, de
emlékszem, olyan érzéssel szálltam vele szembe, mintha testvérem életéért
küzdenék:
– De hát miért! Miért akarják bántani ezt a szerencsétlen, buta embert!
Ha megölik, helyébe mást állítanak és egészen bizonyos, hogy az sem lesz
jobb! Akkor mi értelme van az egésznek!
– Tudom, tudom, – felelt társam szórakozottan. – Akkor megint csak
elölről kell kezdenünk az egészet. De hiszen tudja, hogy nem az embert
akarjuk megölni, hanem a rendszert.
Vállatvontam. Mint rendesen, most is szégyenkezést és félszegséget
éreztem. Féltem a nagy szavaktól, mindig gyűlöltem a nagyhangú
kijelentéseket. Csak ennyit mondtam hát:
– Mi a cél? Hogy megbüntessenek egy bűnöst, vagy inkább, hogy
eltüntessenek valakit a föld színéről, aki nekünk csak veszedelmet, gondot
és szerencsétlenséget jelenthet?
Társam most már figyelmesebben hallgatott. Félig ráült a könnyű,
bizonytalan kis korlátra és halkan fütyürészve lóbálta lábát.
– Igen. Bizonyosan.
– Gondolja meg, hogy ez a szerencsétlen most úgyis kegyvesztetté vált.
Egyelőre, bukása még nem nyilvános, de nyugdíjazása rövidesen benne lesz
az újságokban.
Társam halkan, fojtottan káromkodott.
– Úgy! Hát már ez a vadállat sem elég nekik? És mikor kerül
nyilvánosságra?
Intettem, hogy nem tudom.
 – Figyeljen ide, – folytatta társam sietve. – Október harmadikára
határoztuk el a merényletet Októberben kitör a sztrájk az összes
egyetemeken. Rettenetes összeütközésekre kell számítanunk. Gondolja
meg, mennyi diák fogja életét veszíteni, ha Kurilof hatalmon marad. Ha
megöljük, bizonyosan elijesztjük utódját hasonló kegyetlenkedésektől és
értékesebb, drágább életeket menthetünk meg, ha odadobjuk áldozatéi ezt
az embertelen, lélektelen gépezetet.
– De hátha október harmadikén ő már nem lesz minisztert – kérdeztem.
Vállat vont.
– Nos, akkor annál jobb magának. Akkor békében hagyhatjuk… De ha
nem bukik meg, akkor vegye tudomásul, hogy ha maga nem, akkor valaki
más…
Elhallgatott. A részeg ismét panaszos hangon énekelni kezdett. Fanny
hozzánk lopódzott.
– Most menjetek, a dvornik jön fel az emeletre.
Együtt indultunk lefelé. Társam sietett. Szándékosan úgy akarta, hogy ne
láthassam arcát. De megelőztem és gyorsan hozzáhajoltam. Láttam, hogy
fiatal, de fáradt, elhasznált vonásai vannak. Szeme szelíd és kedves, ő is
csodálkozva nézett rám. Egyszerre így szóltam:
– Figyeljen csak ide: végeredményben piszkos mesterség a miénk! Még
sohasem gondolt arra, hogy egy szép napon egyszerűen faképnél hagyja ezt
az egész társaságot és mentse az irháját, ha leheti
Magam sem tudom, miért, de mialatt néztem, egyszerre valami
színpadiasságot, valami megjátszottat éreztem beszélgetésünkben. Társam
összeráncolta homlokát.
– Nem, én még sohasem könyörültem meg senkin, – mondta, mintha
csak gondolataimra felelne és nem szavaimra. – Ezek az emberek nem
érdemelnek több kíméletet, mint a veszett kutyák.
önkénytelenül mosolyogtam, mert visszaemlékeztem Langenberg
szavaira. Egyszer ugyanezt a kijelentést tette előttem, de a mi fajtánkra.
Fölényes, meggyőződéses hangon folytatta:
– Maga semmit sem tud. Ott élt a szanatórium üvegkalitkájában,
védetten és nyugodtan. Ha megkérdezhetné édesapját…
Közbevágtam:
– Nem, nem könyörületre és részvétre gondolok. Inkább arra, hogy
belőlünk, éppen úgy, mint ellenségeinkből, csak bizonyos humorérzék
hiányzik. Nem gondolja!
Figyelmesen nézett rám.
– Hogy a kettőben meglássuk az örök egyformaságot? Nos, majd
október 3-án!…
Megismételte az utolsó mondatot. Megértettem. Meg is mondtam neki.
Mosolygott és bólintott.
– Majd meglátja: ha kibontja a bombát zsebkendőjéből, vagy előhúzza a
revolvert zsebéből és meglátja ezeket az ünnepélyesen ostoba arcokat, ha
meglátja kitüntetéseiket és nevetséges, díszes öltözetüket, mindenért
kárpótolni fogja a jóleső borzongás, amely végigfut a testén. Én már kettőt
öltem meg.
Ujjával megérintette kalapját és elsietett. Amikor magamra maradtam,
útnak indultam és elkezdtem Szentpétervár utcáit járni, azaz mindig
ugyanazt a három utcát, a fekete csatorna körül, egészen késő reggelig.
 XXIII.

Kurilof lassanként egészen átalakult. Napról-napra komorabb és

idegesebb lett. Más években, ebben az időben már régen kaukázusi
birtokára vagy Franciaországba utazott feleségével. De ezidén esze ágában
sem volt elutazni. Magam sem tudom, mire várt. Lehet, hogy ő sem tudta.
Talán arra, hogy a cár megváltoztatja elhatározását… Vagy hogy megáll a
világ, mert ő, Kurilof már nem miniszter.
Végre, július vége felé, megjelent a cári kézirat, amely Kurilof helyére
Dahl bárót nevezte ki közoktatásügyi miniszternek. Hangtalanul fogadta a
csapást, de egyszerre megdöbbentően megöregedett. Észrevettem, hogy
felesége társasága nyomasztóan hat rá. Még figyelmesebb, még udvariasabb
volt vele szemben, de Marguerite Edvardovna jelenléte minden pillanatban
emlékeztette, hogy miatta kénytelen volt feláldozni fényes pályafutását. Ez
gyógyíthatatlan, fájó seb volt. A gyermekek, Ina és Iván, a nyarat, mint
minden évben, egyik nagynénjüknél töltötték, valahol Orel környékén.
Őszintén mondom, hogy jóformán én voltam az egyetlen, akinek
jelenlétét Kurilof el tudta viselni. Azt hiszem, megnyugtattam
hallgatagságommal meg azzal, hogy kevés helyet foglaltam el és kevés
levegőt szívtam. Mindig könnyű léptekkel, lehetőleg zajtalanul jártam.
A ház csendes és üres volt mostanában, mint valami elhagyott méhkas.
Természetesen, senki sem járt a kegyvesztett miniszterhez, mert félt, hogy
magára vonja a cár haragját. Annál inkább meglepett, hogy Kurilof
csodálkozik ezen és láthatóan szenvedett miatta.
Reggelenként parancsoló hangon, hogy végigcsendült az egész házon,
szólította a cselédséget:
– A postát!
Néhány levelet hoztak be. Mohón kapott utánuk, azután mély sóhajtással
ismét leejtette valamennyit paplanjára, szétszórta és eldobálta. Arca hideg
és közönyös volt, csak keze reszketett.
– A cártól nem érkezett üzenet! Semmi!
Kérdés közben kínosan elpirult és szeme még merevebben és
hidegebben nézett. Meglátszott rajta, hogy nehezére esett, fájt kimondani
ezt a kérdést, de mégsem tudta megállni. Még most is magam előtt látom,
amint a vérhullám lassan elönti arcát, kit színezi sápadtságát, egészen
magas, kopasz homlokáig. Minden csengetésre összerezzent, minden
kocsizörgésre az ablakhoz szaladt.
Állandóan szép és meleg volt az idő. Kurilof már korán lement a kertbe,
magába szívta a virágok, füves mezők illatát. Ott ebben az időben aratnak.
Hallatszott a kaszák pengése és messziről láttuk a parasztokat, amint
nyugodt mozdulatokkal végezték munkájukat.
– Így múlik nálunk az élet, monsieur Legrand!
Megálltam, körülhordozta pillantását, egészen az öbölig, amely a derült
napfényes időben is megőrizte szürke színét.
– Milyen jólesik beszívni ezt a tiszta, üde levegőt! Ezt még nem rontotta
meg az emberek lehelete, ugye, monsieur Legrand! – kérdezte.
Botja végével átlukasztott egy levelet, a világosság felé emelte, megállt,
keresztülnézett rajta. Azután, anélkül, hogy valamit is tudatosan látott
volna, tűnődve bámulta a füvet, a bokrokat. Mondta, hogy nagyon szereti
hallgatni a madarak énekét. De egyszerre csak arca eltorzult a fájdalomtól
és türelmetlenségtől.
– Elég volt, menjünk vissza! Idegesít ez a folytonos csipogás. A napfény
elbágyaszt, – tette hozzá és észak sápadt naptányérjára mutatott, amint
visszatükröződött a tenger vizében.
Ebben az órában szokta megtenni jelentéseit a cárnak…
Keserű, gúnyos megjegyzések szaladtak ki száján, ha a cárról, a
cárnéról, az udvarról, a miniszterekről beszélt. Ez az ember, aki sohasem
volt szellemes, aki nem tudott gúnyolódni, most, szerencsétlenségének
ostorcsapásai alatt egyszerre könyörtelenné vált és néha mulatságos
véleményeket tudott mondani a világ dolgairól. Egy alkalommal
megkérdezett:
– Mondja, nem ismert Svájcban orosz emigránsokat?
Csapdától tartottam, óvatosan feleltem:
– Nem.
– Egytől-egyig fanatikusak, bolondok, gazemberek…
De egyébként nem érdekelték különösebben. Éppen úgy, mint a cárnak
és egész Oroszországnak, sokkal fontosabbak voltak neki is a
nagyhercegek, a politikusok állandó intrikái, nyílt vagy leplezett
veszekedései és harcai. És Kurilofot elsősorban természetesen azok az
intrikák érdekelték, amelyeknek ő maga is áldozatul esett, amelyeket
„ördögi” mesterkedéseknek nevezett. Legszívesebben Dahlról és társairól
beszélt, akik pillanatra sem mentek ki fejéből és újra meg újra megtárgyalta
viselkedésüket. Előttem nem beszélt róluk, nekem nem kellett tudnom
semmiről. Én csak ismeretlen kis doktor voltam, nem méltó arra, hogy
megismerjem a világ nagyjainak sorsát és küzdelmeit. De minden egyes
szava öntudatlanul is saját sorsára vonatkozott.
Szegény Kurilofom! Sohasem állt ilyen közel hozzám, sohasem értettem
meg ennyire panaszait, szomorúságát, megalázottságát, mint ezeken a
napokon, ezeken az éjszakákon. Ezeken a sápadtfényű éjszakákon, amikor a
nap tizenkét órán át piroslott a szemhatáron. Csak azután kezdett el kissé
besötétedni, mert már augusztusban jártunk és ott ez már az őszt jelenti.
Terméketlen, szomorú évszak mindenütt, hát még itt! Tanácsoltam, hogy
utazzék el. Sokat meséltem neki Svájcról és egy pirosló vadszőlővel
befuttatott, fehér Vevey-i házról, olyanformáról, mint Baudéké volt a Genfi
tó partján… A legszebb, leghívogatóbb képeket festettem elébe. Hasztalan.
Ragaszkodott a cár közelségéhez, emlékeihez, a hatalom látszatához.
– Ezek miniszterek, ezek a paprikajancsik? – ismételte egyre, olthatatlan
dühhel. – S ez az uralkodó? Nem, ez nem uralkodó, ez szent! Isten őrizzen
meg bennünket attól, hogy szentet ültessenek trónusra. Mindent a maga
helyére! És ami a cárnét illeti…
Félbeszakította magát, megvető mozdulattal elhúzta száját, azután
mélyen felsóhajtott:
– Rettenetesen hiányzik, hogy nem dolgozhatom. Egyedül csak ez
hiányzik.
De tudtam, hogy hiányzik neki még más is: az a tudat, hogy emberek
sorsát tartja kezében. Ebbe sohasem fárad bele az ember, aki egyszer
belekóstolt. És ha igen, akkor az már a véget jelenti. Most már tudom…
Egyszer így szólt:
– Ön az egyetlen, aki hű maradt hozzám, a kegyvesztett, öreg emberhez.
Kitérően válaszoltam. Felsóhajtott. Különös, vonzó pillantásával nézett
rám.
– Egészben véve, ön határozottan titokzatos.
– Miért? – kérdeztem.
Örömöm telt ebben a kérdésben. Lassan ismételte:
– Miért? Nem tudom!
 Ebben a pillanatban megéreztem, hogy kétség villant meg lelkében,
tisztában voltam vele, hogy meddig terjed az ilyen ember eltompultsága és
kiszámíthatatlansága. Ez az ember társaival együtt száműzetésbe és
börtönbe küldött ártatlan embereket, vagy szerencsétlen ostobákat, de az
állam igazi, veszedelmes ellenségei mindig kisiklottak kezei közül. Most
először történt, hogy Kurilof gyanakodott rám. Talán valami kényelmetlen,
rossz érzés kínozta. De aztán egészen bizonyosan belátta, hogy nincs mit
félnie tőlem. Vagy talán hasonlóképpen érzett velem szemben, mint én
ővele szemben… megértést, kíváncsiságot, valami érthetetlen testvériséget,
szánalmat, megvetést, mit tudom én? Vagy talán minderre nem gondolt?
Közönyösen vállat vont és hallgatott.
Visszatértünk a kastélyba. Marguerite Edvardovnal – társaságéban
reggeliztünk, szinte elvesztünk hármasban a nagy, húszszemélyes asztal
körül. Étkezések közben mostanában mindig ingerült és feszült volt a
hangulat, Kurilof idegessége már határos volt az őrültséggel. Egy nap, már
nem emlékszem miért, az asztalt díszítő sévres-i porcelánkosárkát
hozzávágta az inashoz, aki éppen felszolgált. Valami rózsaszínű, édes krém
volt benne, amelyet az ősz utolsó virágaival, hervadozó és erősillató
rózsákkal díszítettek. Mialatt az inas némán szedte össze a cserepeket,
Kurilof elszégyellte magát és intett, hogy távozzék. Azután hozzám fordult
és vállat vonva mondta:
– Milyen gyermekek vagyunk mindannyian!
Hosszú ideig mozdulatlanul, lesütött szemmel ült helyén.
Ebéd után mindig lefeküdt. Hosszú órákig hevert a pamlagon. Olvasott.
Tömegszámra hordták neki a könyveket, francia regényeket, amelyeket
nagy gonddal felvágott, mert ezzel kissé telt az idő. Hosszú ideig tartotta a
kést a lapok között, gondosan lesimította a papírt, csak azután kezdte vágni,
apró óvatos lökésekkel, szórakozottan, csukott szájjal. Többször is
megfigyeltem, mialatt könyvvel a kezében hevert, hogy tekintete fájdalmas,
gyötrődő pillantással merül el a semmiségben. Megnézte az utolsó oldalt,
felsóhajtott, eldobta a könyvet.
– Unalmas, – ismételte. – Milyen unalmas!
Azután ismét fel-alá kezdett járkálni szentképekkel teleakasztott
szobájában. Felesége jött be hozzá: arca felragyogott, de csaknem
ugyanabban a pillanatban elfordult, és folytatta nyughatatlan vándorlását.
 Elutasította azt a néhány embert, akik néhanapján mégis eljöttek
meglátogatni. A Szentek Életét olvasta és azt állította, hogy ebben
megnyugvást talál. De mert végeredményében, nagyon is ragaszkodott a
világi hiúságokhoz és a test örömeihez, végül ezt is sóhajtva félredobta.
– Isten meg fog bocsátani. Valamennyien szegény, tévelygő bűnösök
vagyunk.
Egyetlen dolog van a világon, amit igazán szeretett. Ebbe az egybe
sohasem fáradt bele. Intett, hogy üljek le vele szemben. Teát hozatott és
meggyújtatta a lámpákat. Már csaknem egészen őszies, mély árnyékokkal
és nedves köddel telített alkonyat borult a szigetekre és Kurilof egyre
emlékeit mesélte. Ezekben a magányos, csendes órákban magáról beszélt,
az államnak és a cárnak tett nagy szolgálatairól, családjáról,
gyermekkoráról. Vagy kifejtette véleményét az államférfi hivatásáról és
kötelességeiről. És ha néha, rendkívüli alkalmakkor, kortársairól
nyilvánította véleményét, meglepett száraz humorával, ahogyan jellemezni
tudta őket. Nyíltan leplezte le apró intrikáikat, sikkasztásaikat, lopásaikat,
árulkodásaikat, állami pénzekkel folytatott üzleteiket. Szórakoztatott ez a
színes összevisszaság.
Azt hiszem, ha később adott időben tanácsokat tudtam adni a
vezetőknek, ha irányíthattam óhajukat, amikor a forradalom hősi korszaka
már véget ért és számolni kellett Európa hangulatával meg a felébresztett
emberi szenvedélyekkel, ezt Kurilofnak köszönhettem. Sokkal többre
tanított az én öreg ellenségem, mint gondolta és egészen másra, mint
gondolta…
Néha nem is figyeltem szavai értelmét. Csak gyűlölettől és
bosszúvágytól remegő hangját, sápadt, méltóságteljes arcát, amelyet már
megérintett a halál lehelete és egyre emésztett az irigység és sóvár
vágyódás. Kis mahagóni asztalka állt kettőnk között és két ódivatú, festett
ernyőjű lámpa. A láng nyugodtan égett az éjszakában. Hallottuk a rendörök
egyenletes lépéseit, akik még mindig itt tanyáztak, épp úgy, mint én, bár
már nem kellett őrizni a minisztert. Szabályszerűen tették meg körútjaikat a
ház körül és halk füttyjellel köszöntötték egymást, ha összetalálkoztak.
– Az emberek, az emberek, – ismételte Kurilof, – a hercegek, a
miniszterek; micsoda bohóc valamennyi! Az igazi hatalom gyermekek és
bolondok kezében van, akik nincsenek is tisztában hatalmukkal. A többiek
meg árnyékok után futnak!
 Szóról-szóra ezt mondta. Ebből az emberből hiányzott az egyszerűség és
természetesség, de szavai néha csodálatosan igazak és találóak voltak.
Beszélgetés után az estebéd következett, ismét nagy csendben. Majd
Marguerite Edvardovna zongorához ült, mi ketten meg keresztül-kasul
sétáltunk az ünnepi termekben. A ragyogóan kifényesített parkett
visszaverte a csillárok fényét. Kurilof mindent kivilágíttatott magányos
bolyongásaihoz. Néha megállt és ingerülten felkiáltott:
– Holnap elutazom!
És másnap minden kezdődött elölről.
 XXIV.

Ezalatt a fővárosban folytatódtak a zavargásoké A forradalmi

mozgalmak az egyetemekről átterjedtek a gyárakra és egyes vidékeken már
véres összeütközésekre adtak alkalmat. Dahl kezéből kisiklott a vezetés,
nem tudta visszaszorítani a mozgalmat az egyetemekre és iskolákra.
Egy este Kurilof élénkebbnek látszott, mint különben s amikor jó
éjszakát kívántunk egymásnak, így szólt:
– Egy-két napig ne menjen be Szentpétervárra. Az állami líceumok
növendékei holnap a cár elé vonulnak, aki pillanatnyilag a téli palotában
tartózkodik és kérvényt nyújtanak át a Putyilov művek sztrájkoló
munkásainak érdekében.
– Mi lesz mindennek a vége? – kérdeztem.
Kurilof szárazon nevetett.
– Senki sem tudja és Őexcellenciája – gúnyos hangon ejtette ki ezt a szót
mint mindig, ha utódjáról beszélt, – Őexcellenciája legkevésbé. De az én
véleményem szerint csak egyféleképpen végződhetik ez a dolog. Miután a
palotaőrség nincs felkészülve ilyen arányú felvonulásra, vezetőjük katonai
csapatokat hív segítségül. Ebben az esetben a hatalom magától értetődően a
katonák vezetőjének kezébe megy át. És miután egészen bizonyos, hogy
akad majd valaki, aki sértegeti vagy tettleg bántalmazza a hadsereget, a
katonák ezúttal is kénytelenek lesznek a tömeg közé lőni. Nos, ez fog
történni, – ismételte erőltetett nevetéssel. – Nem is lehet másként, ha Dahl a
miniszter, aki annyit sem törődik a gondjaira bízott gyermekekkel, mint a
kutyákkal.
Nem szóltam egyetlen szót sem.
– Ezért még drágán fog fizetni, – suttogta eltűnődve Kurilof.
Megkérdeztem, hogy miért. Kurilof ismét elnevette magát és
megveregette a vállamat nagy, szokatlanul izmos kezével.
– Úgy, tehát érdeklik ezek a históriák? Nem érti, miről van szó? Igazán
nem érti? – ismételte. (Láthatóan nagyon mulattatta kérdésem.) – Azt hiszi,
a cár örül, ha holttestek hevernek palotája ablakai alatt? Az ilyen vérontást
csak akkor lehet elviselni, ha nem látjuk, ha tőlünk távol történik…
(összeráncolta a homlokát, bizonyosan valami gyötrő, elviselhetetlen emlék
kínozta). De ott szemeláttára, ablaka alatt… Ismeri azt a bölcs mondást,
amelyet I. Sándor cárnak tulajdonítanak? „A fejedelmeknek néha kedvük
telik a bűnben, de azt sohasem szeretik, aki elköveti.” Ugye szép? Nem is
beszélve az újságokról. Bármennyire meg is vannak kötve nálunk, azért
hála Istennek, mégis van egy kevés hatalmuk.
A feleségéhez lépett és karon fogta:
– Menjünk aludni, kedvesem. Mondhatom, boldog vagyok, hogy
ezekben a válságos időkben nincs rajtam semmi felelősség, – mondta
franciául, erőltetetten könnyed, közömbös hangon. – Látod, most egészen
megnyugodtam és visszanyertem lelki egyensúlyomat, őszintén bevallom,
hogy eddig, eléggé ostobán, egészen átadtam magam rossz, levert
hangulatomnak. De ennek most már vége. A jövő héten Veveybe utazunk,
kedvesem. Szeretnék kertészkedni… Emlékszik még a sok sirályra a tó
felett? Legalább is…
És ismét mély álmodozásba merült.
– Ó, ezek a szegény gyermekek! – kiáltott fel hirtelen komoly,
elgondolkozó arccal. – Látja, ezekért az ártatlan lelkekért igazán felelniük
kell Isten előtt!
Hosszú ideig hallgatott, azután mélyen felsóhajtva kézen fogta a
feleségét.
– Menjünk aludni, kedvesem…
Ebben a pillanatban, odalenn megszólalt a kapucsengő. Kurilof
összerezzent, éjfél felé járt az idő. Néhány perc múlva jött az inas és
jelentette, hogy néhány úr van itt, akik nem akarták megmondani a nevüket,
de azonnal beszélni akarnak a kegyelmes úrral.
Az asszony könyörögni kezdett, hogy ne fogadja a késői látogatókat.
– Ezek bizonyosan anarchisták, forradalmárok! – ismételte egyre,
izgatottan.
– Engedje, hogy elkísérjem, – kértem Kurilofot. – Ha ketten leszünk és a
cselédség is közelünkben marad, nem kockáztat semmit.
Elfogadta ajánlatomat, bizonyosan csak azért, hogy feleségét
megnyugtassa: már ismertem nyugodt, magától értetődő bátorságát.
Mindenesetre valami rendkívüli élményt várt és kíváncsisága is hajtotta. De
bármi volt is az indítóok, beleegyezett. A látogatókat bevezették a
földszinti, üresen álló irodaszobákba. Mindenekelőtt mentegetőztek, amiért
ilyen későn jöttek, anélkül, hogy előre kértek volna kihallgatást. Az állami
líceumok tanárainak küldöttsége volt. Sápadtan, remegve szorosan
összebújva álltak az ajtó közelében, mintha nem mernének előbbre jönni.
Kurilof merev, kemény pillantása máris megrémítette őket. És ő, az én
Kurilofom, felegyenesedett, kihúzta magát. Szokott mozdulatával, súlyos,
nagy fehér, kékeres kezét ráejtette az asztalra. Gyűrűjének nagy, piros
gránátköve összegyűjtötte a fénysugarakat és csillogott, mint a frissen
kiontott vér.
A tanárok valamennyien reszkető öreg emberek voltak. Azt mondták,
azért jöttek, mert nagy szerencsétlenséget akarnak megakadályozni. A
közoktatásügyi miniszter nem akarta fogadni küldöttségüket. (Kurilof erre
megvetően, kicsinylően félrehúzta száját). Most azért jöttek
Őexcellenciájához, hogy megkérjék: beszéljen Dahllal, lekötelezettjével,
egykori hivataltársával és barátjával, előzze meg a szerencsétlenséget.
(Nem tudták, hogy Dahl valósággal kitúrta állásából Kurilofot. A
nyilvánosság előtt minden eszközzel fenntartották a látszatot, hogy Kurilof
súlyos betegsége miatt önként adta be lemondását. Titkát jól őrizték. (Az
udvarnál ugyan a legapróbb részletekig ismerték Kurilof történetét, de a
líceumi tanárok szerencsére nem jártak az udvarhoz.) Mint ahogy Kurilof
már említette, csakugyan líceumi növendékek küldöttsége akarta másnap
felkeresni a cárt, hogy kegyelmet kérjenek a száműzetésre ítélt
munkásoknak. A tanárok attól féltek, hogy lőni fognak a gyermekekre,
mintha csak forradalmárok és lázítók lennének. (Két évvel később, hasonló
körülmények között, egy csomó munkás esett el, akik G… vezetésével
vonultak a Téli palota elé).
Minél tovább hallgatta Kurilof a tanárokat, annál sápadtabb és
hallgatagabb lett. Ebben a hallgatásban hatalmas erő volt. Mozdulatlan,
megingathatatlan jégtömbként ült az öreg professzorok között.
– Mit tehetek érdekükben, uraim? – kérdezte végre.
– Kegyeskedjék megelőzni Dahl báró intézkedéseit! Okvetlenül
hallgatna Excellenciádra. Vagy legalább legyen segítségünkre, hogy mégis
fogadja küldöttségünket. Bizonyosan vérontást és szerencsétlenséget
akadályozna meg nagylelkű segítségével.
Sejtelmük sem volt arról, hogy az én Kurilofomnak ebben a pillanatban
csak egyetlen gondolat, egyetlen vágy töltötte be agyát: hogyan sodorhatná
bele Dahlt a legsúlyosabb, legkibogozhatatlanabb nehézségekbe, először
azért, hogy visszafizethesse neki a kölcsönt, másodszor azért, hogy később,
alkalmas pillanatban, felléphessen, mint a monarchia védője és
megmentője. Tudtam, hogy olvasok gondolataiban. Magam sem tudom,
miért, arra gondoltam, hogy ha Kurilof most nyíltan kifejezhetné
gondolatát, kedvenc szokása szerint, latinul, így nevezné a professzorok
látogatását: Deus ex machina.
– Nagyon sajnálom, de nem tehetem, uraim. Amit tőlem kérnek, nem
egyeztethető össze a korrektséggel. Teljesen távol tartom magam a
politikától, nem egészségi állapotom miatt, mint hiszik, hanem őfelsége a
cár legkegyelmesebb akaratából. Menjenek el ismét Dahl báróhoz.
Követeljék, hogy fogadja önöket.
– De ha egyszer már elutasított bennünket!
– Nos, akkor mit akarnak uraim? Én nem tehetek semmit!
A küldöttség tagjai most már könyörögve kérték. Egyikük sápadt, fekete
redingotos öregúr volt. Ez az emberke hirtelen előrelépett, meghajolt (még
tisztán magam előtt látom mozdulatát) megragadta Kurilof kezét és
megcsókolta.
– Az én fiam is a vezetők között van! Excellenciás uram, könyörögve
kérem, mentse meg a fiamat!
– Nem kellett volna megengedni, hogy fia ilyen mozgalmakba
keveredjék, – jelentette ki Kurilof jéghideg, ércesen csengő hangon.
Legokosabban teszi, ha hazamegy és bezárja a fiát.
Az öreg ember a kétségbeesett reménytelenség tekintetével nézett rá:
– Tehát visszautasít?
– Ismétlem, uraim, nem tehetek semmit, ez már nem tartozik rám.
A tanárok halk hangon tárgyaltak egymásközt, azután valamennyien
egyszerre kezdtek beszélni, hogy meglágyítsák ezt a hajlíthatatlan embert.
Egyikük remegő hangon mondta:
– Ez a vér az ön fejére fog szállni!
– Nem az első lesz, – jelentette ki Kurilof sápadt mosolyával. – Nem
először történik, hogy engem tesznek felelőssé a kiontott vérért, amelyet
pedig nem én ontottam ki, nem is tehetek róla.
Végre elmentek.
Másnap, mielőtt még a harminc, fiatal diák elérte volna a téli palota
kerítését katonák tartóztatták fel csapatukat. Miután keresztül akartak vágni
a zárt sorokon, egyikük megragadta egy ló kantárszárát. A kozák érezte,
hogy lova ágaskodik és ficánkol alatta, tehát azt hitte, hogy megtámadták és
kirántotta kardját. A diákok kődobálással feleltek. Az összeverődő tömeg a
diákok pártjára szegődött és egész kőzápor érte a palota bronzkerítését és a
tetejében álló cári sasokat. A katonák vezetője parancsot adott a sortűzre.
Tizenöt embert öltek meg, diákokat és járókelőket vegyesen. (Az előbbiek
között volt az öreg tanárnak a fia is, aki előző estén olyan kétségbeesetten
könyörgött Kurilofnak.) Ott feküdtek a hullák, éppen a cári palota ablakai
alatt. Tizenöt szerencsétlen, fiatal gyerek, akik szörnyű halálukkal
megszabadították Kurilofot veszedelmes vetélytársától, Dahl bárótól és
később visszaadták neki a miniszteri hatalmat.
 XXV.

Természetesen, ez a fordulat nem következhetett be azonnal és én sokáig

nem tudtam semmit.
A következő héten Kurilof családjával együtt a Kaukázusba utazott. Én
is velük mentem.
A villája Kiszlovodszk közelében épült, a város kapujánál. Az egész
házat körülvevő, tágas, fából ácsolt erkélyekről látni lehetett a hegység
előfutárait. A kép gyönyörű volt, de sivár, kopár és terméketlen. Csak itt-ott
zöldellt egy-egy szomorú ciprusbokor. Ezenkívül csak köveket, sziklákat és
rohanó hegyipatakokat lehetett látni. Kinn a kertben, néhány tüskével
borított sűrű vadrózsabokor virágzott, virágaik esténként illattal töltötték be
a levegőt, itt éppen úgy, mint Nizzában. Olyanok voltak az ablakok alatt,
mint egy-egy bokréta.
A levegő túlságosan éles volt nekem. Szakadatlant köhögtem.
Egy szép napon váratlanul beállított Dahl. Kijelentette, hogy a
kiszlovodszki vizek mellett akar pihenni és alig, hogy megérkezett, máris
ideszaladt. Mielőbb viszont akarta látni „kedves barátiját. Az asztalnál,
mindannyiunk előtt, nyíltan kijelentette, hogy az augusztusi história komoly
kellemetlenségekbe sodorta.
– Megint csak bűnbakot kellett keresni, – mondta mosolyogva – és
ezúttal a választás éppen szerény személyemre esett.
(Nagyon jól tudtuk, hogy a bűnbakra a cári családnak és a
nagyhercegeknek volt szükségük. Hasonló körülmények között, Kurilof
éppen ilyen óvatosan szokta magát kifejezni. „ők, „azok, „nekik”, mindig a
cári családot jelentette).
– Nagyon szerencsétlen eset volt, annyi bizonyos, – jelentette ki Dahl. –
Vállat vont, de közönyössége erőltetett volt. – Ezúttal nekik is részük volt
abban a kellemes, szórakoztató látványban, amint a holttesteket a sötétség
beálltával elszállították a palota elől. Bizonyos, hogy mindez tökéletesen
hidegen hagyta volna őket, ha hátuk mögött történik. De egészen más volt
így, hogy kénytelenek voltak maguk előtt látni, közvetlen közelről, a
szerencsétlen, lemészárolt gyermekeket. Ha legalább sejtettem volna, mit
tárgyalnak, suttognak egymás közt. Azt mondják, az egész város tudott már
mindent. Ami engem illet, én természetesen legutoljára tudtam meg.
Mindig így szokott lenni. Az eredmény mindenesetre az volt, amit vártam,
őfelsége kegyesen felszólított, hogy nyújtsam be lemondásomat, őfelsége,
végtelen jóságában, ugyanekkor megtisztelő helyet ajánlott fel nekem a
szenátusban és bármennyire méltatlannak tartom is magam végtelen
nagylelkűségére, felszólított, hogy adjak tanácsot utódom esetleges
kinevezésére vonatkozóan. Mindezeken felül még azzal is tetézte jóságát,
hogy kegyesen kinevezte fiamat koppenhágai követségi titkárnak. Ennek a
városnak a mi szempontunkból ma sincs különösebb jelentősége, mint a mi
időnkben volt, de azért Őfelségének mégis, több ízben is alkalma volt
meggyőződni, hogy keresett hely és mindenki szívesen megy oda. Végre is,
mindenütt jó, ahol ránk süt a nap, ha szabad ilyen képletesen beszélnem.
Elhallgatott. A beszélgetés más irányba terelődött.
Villásreggeli után a két ex-miniszter visszavonult Kurilof szobájába.
Hosszú ideig maradtak odabenn. Froelich figyelmeztetett, hogy Iréné
Valérianovna rendkívül izgatottnak látszik.
– Azt hiszem, – súgta fülembe, – a vén róka azért jött, mert sürgősen
nyélbe akarja ütni a fia és Ina kisasszony házasságát.
Este Dahl vacsorára is ott maradt. Nagyon vidám hangulatban volt és
távozása előtt többször is kezet csókolt a fiatal lánynak. Ez szokatlan és
feltűnő volt és leleplezte szándékát. Amint elment, Kurilof Iréné
Valérianovnát hívta, de ez már felment szobájába. így csak másnap reggel,
az én jelenlétemben, beszélhetett a lányával. Zavartalanul tárgyaltak, azt
hitték, úgysem tudok oroszul.
Egész éjszakán át heves fájdalmak kínozták. De reggel, amikor a lánya
bejött jó reggelt kívánni, mégis maga mellett marasztalta.
– Ina, – mondta ünnepélyesen. – Dahl báró nagy megtiszteltetésben
részesített. Megkérte kezedet a fia számára. A múlt évben már felmerült ez
a terv…
A lány félbeszakította:
– Tudom, – mondta halkan. – De nem szeretem azt az embert.
– Itt nagy érdekek, magasabb szempontok forognak kockán,
gyermekem, – jelentette ki Kurilof legfenségesebb hangján.
– Tudom, hogy Dahl csak a hozományomat akarja és te is…
Kurilof elpirult és öklével haragosan csapott az asztalra.
 – Ehhez semmi közöd. Férjhez mégy, gazdag és szabad leszel. Mit
akarsz még!
– Ugye, hasznodra lenne az összeköttetés a báróval! – kérdezte a lány,
anélkül, hogy apja szavaira figyelt volna. – Kétségtelenül megígérte, hogy
ha beleegyezem a házasságba, visszaszerzi azt a szerencsétlen miniszteri
pozíciódat. Ugye, erről van szó!
– Igen, – jelentette ki Kurilof. – Nem vagy ostoba, megértetted. De miért
gondolod, hogy vágyódom erre a nagy felelősségre! – folytatta és esküdni
mernék, hogy egészen komolyan gondolta. – Hidd el, nehéz kereszt ilyen
magasan állni mindenki felett és egészen bizonyosan sírba vinne, ha
csakugyan úgy fordulna a sor, hogy ismét miniszteri tárcát vállalnék. Mert
beteg vagyok, nagyon beteg, gyermekem. De utolsó leheletemig, minden
erőmmel dolgozni akarok őfelségéért, hazámért és ezekért a szerencsétlen
gyermekekért, akiket a forradalmárok vesztükbe döntenek. Őrködni akarok
felettük és büntetni is, ha kell, de nem, mint ellenség, nem, mint Dahl, aki
bűnös könnyelműségével halálba üldözte a szerencsétleneket, hanem mint
szerető édes apa. És az is igaz, hogy ha feleségül adlak a fiatal Anatol
báróhoz, Dahl segítségemre lesz, hogy magasztos célomat elérhessem. A
cárnak nagyon sok mindenre kell gondolni. Szereti és becsüli a bárót és
csakis a közvélemény bírhatta rá, hogy az után a szerencsétlen eset után
megváljon tőle. Bizonyos, hogy Dahl nagyon csúnya szerepet játszott, –
tette hozzá megvető hangon, – de ki tudja… Nekem, hála Istennek tiszta a
lelkiismeretem. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy Dahl családja
nagyon tiszteletreméltó, hogy a múltban is gyakran kapcsolatba lépett a
miénkkel… Az is nagyon érthető, ha gazdag, előkelő házasságokkal is
akarja gyarapítani vagyonát… És végül is, szegény gyermekem, a
szerelem…
Hirtelen félbeszakította magát, önkéntelenül is franciára fordította a
beszédet, megszokta, hogy mindig franciául beszéljen, különösen, ha
kényesebb dolgokról volt szó. összeráncolta homlokát és felém fordult:
– Hagyjon magunkra, monsieur Legrand. Kérem ne vegye rossz néven!
Távoztam a szobából.
Még ugyanazon az estén Kurilof karon- fogta a lányát és sétálni vitte a
park egyik félreeső fasorába. Amikor visszajöttek, elégedettnek látszott,
arcán a szokott ünnepélyes kifejezés ragyogott. A lány nagyon sápadt volt
és gúnyosan, szomorúan mosolygott.
 Éjszaka kimentem az erkélyre. Iréné Valérianovna mozdulatlanul,
tenyerébe hajtott fejjel ült odakinn. A hold ragyogott, tisztán láttam a fiatal
lány fehér fésülködőköpenyét és két meztelen karját, amint a korlátra
könyökölt. Sírt. Megértettem, hogy kierőszakolták beleegyezését és hogy
most minden megváltozik. Aminek meg kell történni, rövidesen
bekövetkezik.
Röviddel azután nyilvánosságra hozták az eljegyzést. Végül, egy
reggelen, Kurilof remegő kézzel bontott ki az asztalnál egy kis csomagot.
Láttam, hogy fénykép van benne: a cárnét ábrázolta két kisebb
gyermekével. A bocsánat és kibékülés legmagasabb jele! Kurilof
aranykeretbe tétette a képet és felakasztatta dolgozószobájában, íróasztala
fölé, közvetlenül a szentkép alatt.
Most már nem volt más hátra, mint bevárni a cár sürgönyét, amelyben a
közoktatásügyi tárcát ismét felajánlja Kurilofnak. A kérdés csak az, vajon
egészségi állapota megengedi-e, hogy a nagy feladatot másodszor is magára
vállalja. Valamennyien vártuk a sürgönyt. Mondanom sem kell, hogy
különböző érzelmekkel. Végre szeptember közepén megérkezett; Kurilof
összehívta egész családját és hangosan olvasta fel. Azután keresztet vetett
és könnyes szemmel mondta:
– Tehát még egyszer gyenge vállamra veszem a hatalom terhét! Isten
segítségemre lesz, hogy össze ne roskadjak alatta.
 XXVI.

Különös érzések kerítettek hatalmukba. Egyrészt lesújtott ez a fordulat.

Másrészt pedig, értékelni tudtam ezt a különös, szomorú komédiát, amelyet
a sors játszott valamennyiünkkel.
A hazatérés időpontja közeledett. Kurilof mostanában sokkal jobbkedvű
volt és mintha egészségileg is jobban érezte volna magát. Gyönyörű,
ragyogó napok köszöntöttek ránk. Lassanként hozzászoktam az itteni hegyi
levegőhöz és voltak pillanatok, amikor valami enyhülést és jóleső kábulatot
éreztem. Máskor meg annyira fáradt voltam, hogy legszívesebben
összezúztam volna fejem a sziklákon… a szép vörös sziklákon. Még
egészen jól emlékszem. Olyanformák voltak, mint ezek a sziklák itt…
Egy este végre kértem elbocsátásomat. Bejelentettem, hogy sürgős
ügyben hazahívtak Svájcba, hogy már másnap okvetlen utaznom kell és
kihallgatást kértem a minisztertől.
Ilyenkor, nyolc óra tájban, napnyugtakor, már túl voltunk az estebéden
és Kurilof rendszerint teáig sétálni szokott. Mindig a terasz előtti úton
járkált, ahonnan keskeny kis ösvény vezetett a sziklák felé. Elkísértem.
Még emlékszem a kövek csikorgására, amint továbbgurultak lépteink
alatt. Errefelé valamennyi kavics kerek és csiszolt volt, mint egy-egy tojás
és vörösen csillogott a lenyugvó nap fényében. Éles ellentétül, az ég
violaszínű volt és ebben a gyászos, komor fényben Kurilof arca szokatlan,
különös kifejezést öltött.
Magasan fenn hegyipatakok zúgtak, csattanva ütődtek a szikláknak és
fülsiketítő zajjal zuhantak le a mélységbe. Elhaladtunk mellettük, még
magasabbra mentünk. Nagyon komolyan beszélgettünk. Megmondtam:
érett megfontolás után orvosi kötelességemnek tartom, hogy teljesen őszinte
legyek. Betegsége sokkal súlyosabb, mint minden valószínűség szerint
képzeli. Azt hiszem, ha többet törődnék magával, többet pihenne,
lemondana minden munkáról és izgató, nyilvános szereplésről, bizonyosan
sokkal tovább élne.
Figyelmesen., egyetlen szemrebbenés nélkül hallgatott végig. És amikor
elhallgattam, nyugodtan, áthatóan nézett velem szembe. Még most is
magamon érzem ezt a tekintetet.
– Téved, kedves Monsieur Legrand. Én tökéletesen tisztában vagyok az
igazsággal. Édesapám is májrákban halt meg. Ezek- után elképzelheti,
hogy…
Egy darabig hallgatott. Felsóhajtott. Azután, amikor ismét megszólalt,
imént még egyszerű, komoly hangja észrevétlenül ünnepélyesre, gőgösre
vált:
– Igazi keresztény nem fél a haláltól, ha teljesítette kötelességét.
Szorgalmas, komoly munkával akarom eltölteni azt a néhány esztendőt,
amelyet még itt a földön élnem adatott.
Megkérdeztem, jól értettem-e, hogy ezekután sem akar-e lemondani
munkájáról, ha egyszer tudja az igazságot. Egész idő alatt sejtettem, hogy
tisztában van betegségével, – tettem hozzá, – bármennyit is fecsegett össze-
vissza ez az ostoba Langenberg, de tisztában van-e azzal is, hogy a májrák
nagyon gyorsan kifejlődő betegség, hogy itt csak hónapokról, legfeljebb
egy évről lehet szól
– Kétségtelenül, – felelte és vállat vont.
– Isten végtelen irgalmába ajánlom magam.
– Azt hiszem, – mondtam, – ha valaki a halállal néz szembe, lelkének
nyugalma érdekében jobb, ha tartózkodik mindentől, amivel másoknak kárt
vagy bajt okozhat.
Megrezzent:
– Kárt! Istenem! Te látod telkemet! Egyetlen vigasztalásom benned van!
Én Oroszország tradícióinak megszentelt őrzője vagyok! Elmondhatom a
haldokló Augustussal: Plaudiate amid, bene egi adum vitae!
Hosszú ideig folytathatta volna ezt a beszédet, bizonyos, hogy hiba
nélkül végig tudta volna mondani. Félbeszakítottam. Igyekeztem a lehető
legleplezetlenebbül, leggúnyosabban kifejezni magam.
– Valerian Alekszandrovics, ugye rettenetes! Hiszen tudnia kell, hogy
működésével ártatlan emberek halálát okozta és fogja is még okozni ezután
is. Én nem vagyok államférfi. Szeretném tudni, lehet-e ezekután nyugodtan
aludni!
Kurilof hallgatott. Közben lement a nap és nem láthattam vonásait. De,
mert egészen közelről és szenvedélyes kíváncsisággal figyeltem, tisztán
láttam mozdulatát, amint lehajtotta fejét. Most úgy állt mellettem ismét,
mint valami kőszobor.
 – Minden harc, minden előretörés maga után hozhatja a halált. Aki az én
hivatásomat tölti be, annak nem szabad visszariadni a rombolástól sem, ha
kell. De ha valaki csak szeszélyes feljebbvalókra hallgat…
Hirtelen félbeszakította magát. Azt hiszem, a váratlan őszinteségnek,
teljes nyíltságnak ez a felvillanó pillanata vonzott mindig ehhez az
emberhez. Azután egészen más hangon, szomorúan és ellágyulva tette
hozzá:
– Nagyon nehéz eltalálni a helyes utat! Felegyenesedett és a vállán át
odaszólt:
– Induljunk visszafelé?
Most már egész úton hallgattunk mind a ketten. De a sötétség egyre
sűrűbb lett é« vigyázni kellett a kövekre meg az alacsony, tüskés bokrokra,
amelyek minduntalan belekapaszkodtak ruhánkba. A villa előtt, Kurilof
megszorította a kezem:
– Isten önnel, monsieur Legrand. Jó utat! Remélem, még találkozunk!
Mondtam, hogy ez könnyen meglehet; azután véglegesen búcsút vettünk
egymástól.
Korán reggel arra ébredtem, hogy kinn a kertben járkálnak ablakom alatt
és halkan beszélgetnek. Kihajoltam és az ablak falécein át megpillantottam
az én Kurilofomat Titkosrendőrrel tárgyalt. Azonnal felismertem, bár
polgári ruhát viselt. Visszaemlékeztem, hogy többször is láttam a miniszter
kíséretében, ha a cárhoz ment. Mindjárt tudtam, hogy Kurilof figyeltetni
akar. Szokása szerint, meglehetősen ügyetlenül fogott hozzá, de ez volt az
első, egyetlen pillanata ismeretségünknek, amikor egész lélekkel gyűlöltem.
Hatalmának teljes tudatában, nyugodtan és gőgösen adta ki utasításait.
Tisztában voltam azzal, hogy egyetlen szavával üldöztethet, mint egy
kutyát, becsukathat vagy felakasztathat. És most egyszerre megértettem,
hogy néha nem is olyan nehéz hidegvérrel meggyilkolni valakit. Ebben a
pillanatban megkönnyebbülés és gyönyörűség lett volna, ha kiránthatom a
revolverem és szemtől-szembe belelőhetek.
Ilyen körülmények között szöknöm kellett és meg is tettem habozás
nélkül. Nagy nyugalommal felültem a vonatra, természetesen a detektív
kíséretében, akit láttam kinn a pályaudvaron. De éjszaka, egyik kis hegyi
állomáson kiszálltam. Innen már könnyen elérhettem a perzsa határt.
Néhány napig Perzsiában maradtam. Teheránban szövetségünk ottani
képviselői kicserélték útlevelemet… Új igazoló írásaim egy
szőnyegkereskedő nevére szóltak. Szeptember utolsó napjaiban
visszatértem Oroszországba.
 XXVII.

Amint megérkeztem Szentpétervárra, egyenesen Fannyhoz siettem.

Elhelyezett szobájában, azután elment Nagyon fáradt voltam, erőm a végét
járta. Levetettem magam az ágyra és azonnal elaludtam.
Még tisztán emlékszem, hogy mit álmodtam azon az éjszakán, bár
nagyon ritkán szoktam álmodni. Nagyon szép, tiszta álmom volt: régi, régi
gyermekkorom ködéből merülhetett fel, mert fiatalnak, szépnek,
egészségesnek láttam magam, amilyen nem voltam soha. Virágos,
napfényes mezőn álltam, más gyermekek között. És ami legkülönösebb, a
körülöttem álló gyermekek Kurilof, Nelrode herceg, Dahl, Schwann doktor
és a vevey-i ismeretlen voltak. Végül az álom kínzó lidércnyomásba,
nevetséges torzképbe olvadt. A gyermekek arca egyszerre öreg és fáradt
lett, de azért továbbra is éppen úgy szaladgáltak és hancúroztak, mint
azelőtt.
Amikor felébredtem, Fanny lépett a szobába, elvtársunk kíséretében,
akit már ismertem. De most nyoma sem volt nagyszerű nyugalmának,
amelyet annyira megcsodáltam első találkozásunk alkalmával.
Nyugtalannak és idegesnek látszott. Közölte velem, hogy eltűnésem miatt a
rendőrséget mozgósították, már mindenfelé keresnek és a legnagyobb
óvatossággal kell eljárnom. Egyetlen szóval sem vágtam közbe. Az
ingerültségnek olyan fokáig jutottam, hogy legszívesebben felrobbantottam
volna őt is, Kuriloffal együtt.
Különös, átható tekintettel nézett rám. Szentül hiszem, hogy ettől
kezdve, egészen a merénylet pillanatáig nyomon követett. Ezek az emberek
sokkal ügyesebben tudtak dolgozni, mint Kurilof besúgói és amint kitettem
otthonról a lábam, éreztem, hogy a nyakamban vannak.
Beköszöntött az október. Az éjszaka korán kezdődött, könnyű lett volna
észrevétlenül eltűnni valamelyik utcasarkon. Az első hó még nem esett le,
de a levegőben benne volt az orosz ősznek csípős, kemény, fagyos lehelete.
A lámpák reggeltől estig égtek a házakban. Víz és dér köddé összeverődve
gomolygott az alacsony házak között. A föld fagyos, kemény volt, a lépések
csak úgy kopogtak rajta. Szomorú idő… Hosszú órákat töltöttem
magányosan Fanny szobájában, amelyet egészen átengedett nekem.
Rendszerint ágyban feküdtem. Vért köptem. Számban és egész testemen a
vér szagát és ízét éreztem.
Fannyt közben nem is láttam. Úgy állapodtunk meg, hogy csak a
merényletet megelőző estén jön vissza. Akkor majd megbeszéljük a végső
parancsokat. Ugyanis Fanny készítette a bombát és öt jelölték ki, hogy
segítségemre legyen a merényletnél. Elvtársunk, akivel még egyszer
találkoztam, megadta a merénylet pontos idejét: háromnegyed tizenkettő!
Arról szó sem lehetett, hogy behatoljunk a színházba, csak meghívott
vendégeket eresztettek be. Tehát az oszlopcsarnokban kellett várakozni.
– Ha el nem árulod magad, – tette hozzá szemrehányóan, – sokkal
könnyebb lenne a helyzetünk. Egyszerűen kérnél egy belépőjegyet
Kuriloftól, a felvonásközben felkeresnéd páholyában és megölnéd egyetlen
revolverlövéssel! Így kárba veszett a hónapokig tartó alakoskodás és
előkészítés. Most, hogy kénytelen leszel bombát használni, egy Kurilof
miatt húsz ártatlannak az életét ii kockáztatni kell!
– Nem törődöm vele, – mondtam határozottan.
Nagyon nevetségesnek találtam, hogy minden emberre más és más
mértéket alkalmaztak, különösen, amikor így szólt hozzám: – És ha Kurilof
feleségével és gyermekeivel együtt ül a kocsiban, akkor is eldobod a
bombát! – Mondtam, hogy igen és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy
csakugyan meg tudnám tenni. Ugyan, mit változtat az a lényegen? De
láttam, hogy nem hisz nekem. Megnyugtatóan tette hozzá:
– Nos, légy nyugodt, ez aligha történik meg. Bizonyosan csak inasok
kísérik.
Az inasok nyilvánvalóan nem számítottak elvtársam szemében…
– Nos, akkor mindent megbeszéltünk. Viszontlátásra! – mondta.
Elment.
Másnap este történt. Fanny elkísért. A bombákat kendőkbe takargattuk
és barna papírba csomagoltuk. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Leültünk a
kis négyszögletes térségen, éppen szemben a Mária színházzal. Az egész
épületet ragyogóan kivilágították. Az utcán hosszú sorban álltak a kocsik és
a lovas és gyalogos rendőrök.
A kis tér elhagyatott volt. Az ég sötéten boltozódott felettünk,
alacsonyan jártak a felhők. Ritka, könnyű hópihék röpködtek a levegőben,
de még mielőtt földet értek volna, megolvadtak és mint hegyes, fagyos
tűcskék szúródtak bőrömbe.
Fanny sorra mutatta a mozdulatlanul álló fogatokat:
– Az udvar, a diplomáciai kar, a német császár kíséretének kocsijai és ott
a miniszterek fogatai – mondta halk hangon, sötét izgalommal.
Az idő elviselhetetlenül hosszúra nyúlt. Tizenegy óra tájban megfordult
a szél iránya s most már sűrűn esett a hó. Fel kellett állnunk, szinte
odafagytunk helyünkre. Kétszer megkerültük a kis teret.
A homályból, egy férfi körvonalai bontakoztak ki. Váratlanul szembe
találkoztunk. Láttuk, hogy figyel bennünket. Fanny hozzám simult.
Megöleltem. A detektív azt hitte, hogy szerelmesek vagyunk és tovább
ment. Karomban tartottam Fannyt, felemelte hozzám tekintetét és
emlékszem, hogy ebben a kegyetlen pillantású szempárban most először
pillantottam meg égő könnycseppeket.
Azután elengedtem. Szótlanul folytattuk sétánkat. Köhögtem. A vér
hullámokban öntötte el számat. Kiköptem; azután újra köhögtem és
éreztem, amint a vér végigfolyik kezemen. Szerettem volna lefeküdni a
hóba és ott megdögleni.
A kocsik kezdtek előre vonulni. A színház belsejéből ajtócsapkodás
hallatszott, mindenfelől a detektívek füttyjelei hangzottak.
Keresztülvágtam az úton. Úgy tartottam kezemben a bombát, mint
valami bokrétát. Nevetséges lehettem. Magam sem értem, hogyan
lehetséges, hogy nem tartóztattak fel. Közvetlenül az oszlopcsarnok mellett
álltunk meg a hóborította oszlopfők alatt, a tömeg sűrű sorai között.
A színház kapui egyszerre kitárultak. Mindenki kijött. A cár, a cári
család, II. Vilmos és kísérete már eltávoztak.
Láttam a hölgyeket, remek bundákban, csillogó, drága ékszerekkel,
telehintve hópihékkel. Tábornokokat, akiknek sarkantyúi pengve verődtek a
fagyos földhöz. És másokat, idegen arcokat, a diplomáciai kar előkelő öreg
urait és egészen ismeretleneket… És végül Kurilofot! Egyenesen felém
fordította fejét. Arca sápadt és öreg volt, vagy csak a lámpák fénye
változtatta el ennyire vonásait! Fáradtnak és levertnek látszott, szeme alatt
petyhüdten lógott a hús. Fannyhoz fordultam, fülébe súgtam:
– Nem tudom megölni!
Éreztem, amint kitépte kezemből a bombát. Két lépést tett előre és
elhajította.
 Arcok, szemek összevisszaságára emlékszem, amint egyszerre mindenki
felém fordult. Azután minden eltűnt a szörnyű csattanásban, a pokoli,
vakító fényességben. Nem sebesültünk meg komolyabban, de arcunkon
megrepedezett a bőr, ruhánk elégett, kezünkről folyt a vér. Karon fogtam
Fannyt és szaladtunk, szaladtunk, mint az üldözött vadak, a sötét utcákon.
Emberek rohantak utánunk. Még elszántabban futottunk. Üldözőink közül
többnek is vérzett a keze és cafatokban lógott a ruhája, éppen úgy, mint
nekünk. Egy sebesült ló szörnyű, fájdalmas hangokat hallatott, hogy szinte
megfagyott a vérem. Amikor végre megálltunk, már nem bírtuk tovább az
iramot, kis tér közepén találtuk magunkat. A tömeg azonnal körülfogott
mindkettőnket. Láttam, hogy veszve vagyunk. Megkönnyebbülést éreztem.
Itt történt, hogy letartóztattak bennünket.
Később Fannyt és engem visszavittek a színházhoz. Hallottuk, hogy a
mellettünk levő szobában fekszenek a holttestek. Természetesen, szigorú
őrizet alatt tartottak, de az első órák zavarában és felfordulásában nem
gondoltak arra, hogy elválasszanak egymástól.
Fanny egyszerre heves zokogásban tört ki.
Megsajnáltam. Mondtam, hogy vegyük annyiba, mintha én dobtam
volna a bombát, mint ahogy előre megállapodtunk. Hiszen, ha ki nem
ragadja kezemből, végül mégis csak eldobtam volna… Így… Így
bizonyosan sokkal könnyebb lesz a helyzete… Megmondtam neki azt is,
hogy tüdőmből szinte kifolyt már minden vér és ha megengednék, hogy
lefeküdjek és behunyjam a szemem, bizonyosan meghalnék. Fájdalmas
türelmetlenséggel vártam ezt a pillanatot.
Odaléptem Fannyhoz, cigarettát adtam kezébe és halkan mondtam:
– Nincs mitől félned!
Ő lehajtotta fejét.
– Hiszen nemcsak ez… De meghalt! Meghalt!
– Kicsoda? – kérdeztem csodálkozva.
– Ő! Kurilof! Meghalt! És mi öltük meg!
Így történt, hogy életfogytiglani száműzetésre ítélték, engem pedig
halálra.
De a halálra sem lehet biztosabban számítani, mint az életre. Még
mindig itt vagyok… Az ördög tudja, miért… Fanny később megszökött és
részt vett egy másik merényletben. Ő volt az, aki 1907-ben vagy 1908-ban
megölte P…t. Elfogták és ezúttal a börtöncellában felakasztotta magát.
Én… De hiszen, már mindent elmondtam. Az élet olyan ostoba.
Szerencsére, ami engem illet, a színjáték rövidesen véget ér.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
ELŐHANG
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
XII.
XIII.
XIV.
XV.
XVI.
XVII.
XVIII.
XIX.
XX.
XXI.
XXII.
XXIII.
XXIV.
XXV.
XXVI.
XXVII.
Copyright
 A mű eredeti címe:
Iréne Némirovsky: L'Affaire Courilof
Éditions Grasset, 1931

Fordította Wiesner Juliska

Digi-Book Budaörs 2022
A kiadásért felel a Digi-Book Magyaraország igazgatója
Műszaki szerkesztő Bujtor László
A borítót a Digi-Book tervezte

ISBN 978 963 559 144 2

Minden jog fenntartva.