MELISSA FU

A
BARACK-
VIRÁGOK
FÖLDJÉN
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Melissa Fu: Peach Blossom Spring
Wildfire, an imprint oHeadline Publishing Group, 2022
Headline Publishing Group
an Hachette UK Company
Carmelite House, 50 Victoria Embankment
London EC4Y ODZ

Copyright © Melissa Fu, 2022

Térkép copyright © Tim Peters, 2022

Hungárián translation © Babits Péter, 2023

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,
információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában
vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül;
tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben,
mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2023

Felelős kiadó Matyi Alexandra

Felelős szerkesztő Benke Gábor
Tördelte Bocz József
A borítót Tabák Miklós tervezte

ISBN 978 963 582 519 6

Családomnak és (1932-2019) emlékére
 Gyökerek

Mesélj, kérlelik. Meséld el, honnét jössz.

A hosszú-hosszú menetelésből, lyukas cipőkben, vízhólyagos
lábujjakkal, bőrkeményedéses sarkokkal, melyek éppúgy ismerik a
kavicsos út durvaságát, mint a szalma és a fű könnyebbségét. Az
esténként váltakozó menedékekből, olykor városból, olykor vidékről.
Az utakról, melyek körülölelik a hegyeket és kettéhasítják a
völgyeket. A ködbe és párába burkolódzó folyókról.
Átgyalogolt egész Kínán.
Meséld el az emlékeidet, kérlelik.
Emlékszik a fojtottan pislákoló petróleumlámpa bűzére, a
tűzhelyben pattogó fa füstjére, a hideg kőpadlóra csupasz talpa
alatt. A sürgető hangokra, a pénzérmék csörgésére, a szekerek
csikorgására a sötétben. Emlékszik egy szantálfából készült kirakóra.
Ha így fordította, száz majmot számlált, ha úgy, csak
kilencvenkilencet. Hogyan tűnhetett fel s el az a majom? Rejtélyek
ködébe burkolódzik.
Mesélj még, kérlelik, ahogy befészkelik magukat mellé. Hogyan
jutottál ide?
Folyókon kelt át. Óceánokon kelt át.
Egy matróz levetett óráját hordta, és egy levelet, ami ajtókat
nyitott meg. Egy kopott táskát, egy köteg kék légipostát, egyetlen
pár gyapjúzoknit.
Engedett egy gyönyörű ország hívásának, egy csábító ábrándnak,
egy légből kapott ígéretnek. Csak követte a madarak szárny-
verdesését, a sosem látott évszakok kaleidoszkópját.
Most már meséld el, kérlelik tiszta tekintettel és játékos hangon.
 Egy történetet ismerni annyi, mint megcirógatni a veszteség
selymes felszínét, tenyerünkön érezni törékeny szépségét.
Egy történetet ismerni annyi, mint örökké magunkban, a
csontjainkba vésve hordozni, még ha évtizedeken át szunnyad is a
mélyben.
Mesélj, kérlelik.
Mesélni annyi, ébred rá, mint elhinteni egy magot, és engedni
növekedni.
ELSŐ RÉSZ

1938-1941
 Első fejezet
Csangsa, Hunan tartomány, Kína, 1938. március

Tao Hung-cének három felesége volt. A nevük nem fontos.

Az első feleség szülte az első fiút, Tao Cse-vent, aki vad
természetű fiú lett. Egyik kezével felmarkolta az elsőszülöttség
minden előjogát, a másikkal félrehányta az elsőszülöttség minden
kötelességét. Lung-vejre változtatta a nevét, és kitámolygott a
házból az utcára. Játszott és nyert, azután játszott és veszített. Lung-
vej imádja a dohányt, a whiskyt és a nőket.
Az első feleségnek még két gyermeke született: egy lány, akiből
betegesen sápadt, vékonyka nő lett, ezért senki nem akarta
feleségnek, és egy fiú, aki öt hónappal később meghalt. Gyásztól
megkötözött szívével és a régi hagyományok által megkötözött
lábával az első asszony ma már alig több, mint ópiumfüstbe
burkolódzó rossz szellem. Csak annyi időre bukkan fel szobájából,
hogy megtöltse pipáját és kárhoztassa a ház többi lakóját.
Hung-ce második felesége keményen dolgozik. A háta széles, a
keze durva. Állandó félelemben tartja az első feleség perlekedése és
süvöltözése. Hung-ce nem szereti, de rá van szorulva. A második
asszony csak lányokat szült. A nevük nem fontos. Fiatalon férjhez
mentek, és fiúkat szültek más családokba.
A harmadik feleség a kedvenc. Hung-ce máig szereti. Szépsége
sosem fakul meg, mert belehalt a szülésbe, mikor világra hozta
Hung-ce legkisebb fiát, Tao Hsziao-vent.
 Tao Hung-ce vállalkozása, a Mennyei Fény Petróleum- és
Régiségkereskedés nemzedékek óta atyáról fiúra öröklődik. A
petróleum remek üzlet: mindenkinek szüksége van melegre,
mindenkinek szüksége van fényre. Hung-ce vásárlói nacionalisták,
kommunisták, kalmárok, földművesek, gazdák. Egy napon Lung-vej
örökli majd a vállalkozást és annak minden felelősséget.
A keskeny lépcsősor tetején, a petróleumüzlet feletti egyik
szobában Tao Hung-ce aranypénzekkel és jádéval, antik
faragványokkal és tekercsképekkel is kereskedik. Mindennel, amit
könnyű tárolni, nehéz lenyomozni, mégis értékes. Hsziao-vent is
kitanította a művészetre, hogyan különböztesse meg a maradandó
értéket a múló örömöktől.
Nagyobb és kisebb fiával Hung-ce lefed minden lehetőséget. Lung-
vej ismeri az utcát, Hsziao-ven ismeri a könyveket. Míg Lung-vej
hangoskodik, addig Hsziao-ven szerénykedik. Amit Lung-vej erőből
old meg, Hsziao-ven tárgyalásos úton. Ahogy telnek az évek, Lung-
vej nek csak lányai születnek, Hsziao-vennek azonban van egy fia.
Hsziao-ven fiát Tao Zsen-sunak hívják - abban az értelemben,
amikor a zsen-su jóindulatot, kedvességet jelent, nem megadást és
a vereség beismerését. Tao Hung-ce gondoskodik arról, hogy az
unoka meg tudja különböztetni a kettőt. Zsen-su az egyetlen
unokája, aki valamelyik fiától született. A fiú, aki a család nevét
viseli. Mindennél jobban vigyáznia kell rá.

Kora tavaszi késő délután. A levegő frissességtől bizsereg, lerázza

magáról a tél utolsó hidegét, és az eljövendő virágzással kecsegtet.
Aprócska levelek bomlanak ki a fákon, minden egyes új nap kicsivel
több világosságot ígér. Tao Hung-ce petróleumüzletében a hajópadló
tisztára seperve, az eladópult rendezett. Tao Hung-cét látni egy fiatal
nő társaságában, aki egyszerű sötétzöld tunikát visel. Haja feszes
kontyba fogva. Noha a férfi kora és státusza okán egyértelműen
felette áll, kölcsönös tisztelet légköre lengi be őket. Fesztelen
testtartásuk közeli, sőt meghitt ismeretséget sejtet. A férfi híreitől
kigyúl a nő arca. Ha meg nem is öleli a másikat, szembeötlő a
boldogsága.
Azután a férfi kis selyemzacskót nyújt felé, és mond valamit,
ahogy belenéz. A fiatal nő gondosan meghallgatja, mielőtt felel. A
férfi gondosan mérlegeli a hallottakat, mielőtt válaszol. Rábólintanak
a megállapodásra. A nő meghajol és elfordul, hogy távozzon.
Fény gyúl a petróleumüzlet feletti szobában.
Az emeleti ablakban nemsokára felbukkan a nő profilja.

Suj Mej-lin lejegyzi a számokat a főkönyvbe, karcsú ujjai fürgén

mozgatják a számológép golyóit. Apósa ügyfelei közül egyre többen
adnak aranyat és jádét a petróleumért. Mindenfelé ritkaságszámba
megy a készpénz, és meredeken emelkednek az árak. Tao Hung-ce
úgy rendelkezett, hogy ezeket az ékszereket vegyék zálogba. A
könnyes szemű eladók abban a reményben cserélik el őket egy heti
tüzelőre, hogy az öreg Tao nem adja tovább már másnap, és bíznak
benne, hogy hamarosan vissza tudják vásárolni a család kincseit.
Mej-lin és Hung-ce nem szívesen köt ilyen alkut, amit a japánokkal
folytatott háború kiszélesedése tesz szükségessé, de ettől még
készséggel elfogadja fizetőeszközként az értékeket. Elvégre az
üzletből élnek.
Mej-lin felkel, hogy eltegye az ékszereket; mintha emlékezetből
szelné át a szobát. Miután becsukja és kulcsra zárja az üvegvitrint,
kitekint az ablakon. A nap lassan lenyugszik. Végzett aznapi
munkájával, és reménykedés tölti be a szívét. Tao Hung-ce nemrég
mesélt neki a győzelemről, amit a kínai hadsereg aratott
Tajercsuangnál. A véres, ám győzedelmes diadal után hamarosan
Tao Hung-ce mindkét fia hazatérhet.
Mej-lin kilenc hónapja látta utoljára a férjét, Tao Hsziao-vent, és
annak fivérét, Lung-vejt. Az északi Lukuo hídi incidenst követően a
két testvér elhagyta otthonát, hogy kivegye részét a harcokból. Mej-
lint és sógornőjét, Hszüe Ven-linget büszkeséggel töltötte el a tudat,
hogy férjeik a köztársaság jövőjét védelmezik. A család azóta várja a
távoli frontvonalról érkező híradásokat, de csak telnek a hetek, a
hónapok, és nem jön semmi. Ami kiábrándító, mégis érthető: a
posta megbízhatatlan, a csapatok pedig állandó mozgásban vannak.
A háború által vert hullámok annál inkább elérnek Csangsa
városáig. Eleinte épp csak szivárogtak: a szállodák és vendégházak
megteltek a forrongó keletről érkező módosabb idegenekkel. Ven-
ling meg is jegyezte, hogy legalább hamarabb megismerkednek a
sanghaji módival. Azután még több menekült érkezett. Az üzletek
egyre nagyobb forgalmat bonyolítottak, miután a folyók és vasutak
mentén megszakadtak az ellátási útvonalak, ami felfelé hajtotta az
árakat. Az utcák és piacterek forrongtak a megszállók elleni
tüntetésektől, de bárhogy hangoskodtak is a hazafiak, a japán
előretörés folytatódott. Nem kellett soká várni Sanghaj elestére, és
decemberre a japán császári haderő elfoglalta Nankingot. Mióta
Csang Kaj-sek nacionalista kormánya áttette székhelyét a közeli
Vuhanba, az elűzöttek tömege kitartóan hömpölyög Csangsába.
Ezért is fogadják tárt karokkal Hung-ce hírét a tajercsuangi
győzelemről. Az ellenállás megerősödött, a japánok megalázó
vereséget szenvedtek. Senki sem kételkedik abban, hogy ez lesz a
fordulópont. S ami mindennél többet számít: Mej-lin egy kezén
megszámlálhatja a napokat, mielőtt újra karjai közt tarthatja az ő
imádott Hsziao-venjét.
Mej-lin gondolatait félbeszakítja a visítozás és kacagás, majd az
udvart átszelő gyerekléptek dobogása. Feltrappolnak a lépcsőkön,
végig a folyosón. Zsen-su és unokatestvére, Li-ling ront a szobába,
kifulladva és nevetve, borzas hajjal. Mindkettő uzsonnát követel.
Zsen-su három és fél éves, Li-ling öt. Zsen-su pufók babalábain
próbálja tartani a lépést imádott unokanővérével. Liling arcáról olyan
melegség és életöröm árad, amit Mej-linnek nehezére esik megállni
mosolygás nélkül. Amikor Zsen-su mosolyog, kerek szemei
belevesznek a félhold alakú ráncokba, és bal orcáján megjelenik a
kis gödröcske. Mindkét gyermek kipirult a sok futkározástól.
Átdübörögtek az egész házon, sorban bekopogtak az ijesztő najnaj,
a csúnya najnaj és a halott najnaj ajtaján, majd elszaladtak, mielőtt
fülön csípték volna őket. Miután beűzték a macskákat a sarokba, fel
a falakra és ki az utcára, jeje aranyhalaival űztek gonosz tréfát:
árnyékot vetettek a víz tükrére, és botokkal csapdosták a kis tó
felszínét.
Most pedig beletúrnak Mej-lin varrókosarába, keresik 3 szövetek
ráncaiba rejtett édes lótuszmagvakat. Miután befalja a finomságot,
Li-ling rárivall Zsen-sura, és körbekergeti a szobában, a vitrines
szekrények előtt, amíg a kisfiú le nem kuporodik a faragott rózsafa
paraván mögött. Mikor felé nyújtja a kezét, hogy megcsiklandozza, a
fiú bemenekül a szobába, és a dunyha alá rejtőzik, miközben
leborítja a frissen mosott ruhák takaros halmát.
 Éles, türelmetlen kopogás hallatszik az ajtó felől. Li-ling be- siklik
az ágy alá, míg Zsen-su alvást színlel.
Mej-lin kinyitja az ajtót Li-ling anyjának, Ven-lingnek. Noha a
hosszú nap a végéhez közelít, Ven-ling megjelenése kifogástalan.
Mióta csak Mej-lin ismeri, kerüli a hagyományos viseletét, és
ragaszkodik a legfrissebb nyugati divat előírásaihoz. Kínosan ügyel
rá, hogy ovális arca makulátlan legyen, bár az aktuális módinak
megfelelően olykor feltűnhet rajta a szépségtapasz. Ma fényes és
bodor hullámokban viseli haját, igazi nagyvilági dáma benyomását
kelti sötét szemhéjával, tömött fekete pillájával és skarlátvörösre
rúzsozott .ajkaival. Sógornőjének kifinomultsága néha már megijeszti
Mej-lint. Ő sosem adott a divatra. Orrát púder helyett szeplők
borítják; szív alakú arca természetesen sugárzó bájt kölcsönöz neki.
Alacsonyabb Ven-lingnél, és nem visel tűsarkú cipőt, ami
magasabbnak tüntetné fel, sem apró lábbelit, ami nőiesebbnek.
Hsziao-ven mindig azt mondja, hogy úgy szép, ahogy van, ő pedig
hisz neki.
Ven-ling szokása szerint ingerült. Tudomást se vesz a jelenlétéről,
csak ráripakodik Li-lingre, hogy jöjjön elő, és fejezze be a
játszadozást. Ideje megfürdeni.
Li-ling és Zsen-su pukkadtak a nevetéstől.
Ven-ling beviharzik a szobába, és lehajol, hogy benézzen az ágy
alá. A bokájánál fogva rángatja ki Li-linget, s amint feláll,
szemrehányást tesz neki poros ruhája miatt. Eközben haragos
pillantást vet Mej-linre. Ahogy lerángatja lányát a lépcsőn, és közben
tovább korholja, Li-ling visszanéz, és mókás képet vág Zsen-su
kedvéért.
 Mej-lin is rászól Zsen-sura, hogy rakjon rendet. A fiú tesz egy
próbát, de hamar belefárad az ágyneművel folytatott viaskodás- ba,
és visszatér a másik szobába, hogy leüljön a mamája mellé.
- Ideje lenyugodnod. Az unokanővéreddel túl szelesek vagytok! -
ingatja a fejét Mej-lin komoran, de a könnyedség a hangjában
elárulja, hogy ő is remekül szórakozik.
Miután Zsen-su megvacsorázott és megfürdött, Mej-lin készül őt
lefektetni. A fiú születése óta kitölti a teljes idejét és a teljes szívét.
Nem azért szereti, mert ő lehet az anyja Hung-ce fia fiának, ami
növeli rangját a családban, és nem is csak azért, mert a szeme és az
orra Hsziao-venre emlékezteti. Szereti, mert olyan hangon kacag,
mint amikor a tavaszi szél a templomi csengőkkel játszadozik.
Szereti, mert olyan örömmel tölti el, melynek a létezéséről se tudott,
amíg ő rá nem mosolygott. Későn ment férjhez, huszonegy évesen,
mikor már azon tűnődött, hogy talán sosem lesz belőle anya.
Altatóként a Halászok énekét dúdolgatja neki. A fiú szempillái
lezárulnak, homloka elsimul.
Igen, bármit megtenne ezért a gyermekért.

Szobája sötétjében Mej-lin egy pillanatra leül, ahogy a régóta

hiányolt boldogság feléled benne. Hsziao-ven nemsokára hazatér.
Szinte érzi jelenlétét az árnyak közt. Behunyja szemét, és felidézi
magában távozása estéjét.
A közös családi vacsora után visszatértek szobájukba, hogy
kettesben élvezzék ki az utolsó estéjüket. A kétéves Zsen-su apja
ölében ült, és üvöltött, mint a tigris, izgatottan az éjszakázás
újdonságától. Hsziao-ven sugárzó mosollyal csodálta kitartását.
- Nézd csak. Éppoly ádáz és erős, mint az anyja.
 Zsen-su fickándozott Hsziao-ven ölében, és csak tovább bömbölt.
Apja újra magához ölelte.
- Te vigyázol majd anyádra, jó?
Zsen-su komolyan bólintott.
- Nekem el kell mennem, de nemsokára visszatérek. Most pedig
ideje, hogy a kistigris ágyba bújjon. - Szorosan megölelte Zsen-sut,
mire a kisfiú egy pillanatra összeráncolta a homlokát. Hsziao-ven
csókot nyomott a feje búbjára.
Miután lefektette gyermekét, Mej-lin visszatért abba a szobába,
ahol most is ücsörög. Az asztalnál találta Hsziao-vent, maga előtt
egy keskeny fadobozzal. Átkarolta, és belecsókolt a nyakába, ahogy
mellé telepedett. Férje felé nyújtotta a dobozt, és intett, hogy nyissa
ki.
Felcsavart selyembrokátot talált benne: sötét háttér előtt
krémszínű bazsarózsák kúsztak fel rajta egy zöld rácsozaton; széleire
aranyszálak szőttek szerencsehozó felhőmintát. Visszafojtott
lélegzettel, hitetlenkedve nézett Hsziao-venre. Egy képtekercs?
Hsziao-ven bólintott, és biztatta, hogy vizsgálja meg közelebbről.
Megtörölte a kezét, kiemelte a kincset, és megoldotta a vörös
zsinórt. Lassan, óvatosan lecsévélte a tekercset, hogy felfedje az
első festett jelenetet: ősi, néma hegyek, zubogó kékeszöld folyó, egy
csapatnyi utazó.
Közelebb hajolt, tanulmányozni a finom ecsetvonásokat, Megigézte
a madarak, a kövek és a fák parányi részleteinek gazdagsága, az
utazók arcának apró eltérései. Ámulatba ejtette a látvány. Még
sosem látott ehhez fogható remekművet.
- Mikor került hozzád?
- Évekkel ezelőtt, míg régiségeket kutattam fel apámnak.
 - Nem adtad neki oda?
- Nem, ezt nem. - A férfi ujjai követték a felhők örvénylő mintáját.
- Meg akartam tartani.
- Egy vagyont érhet - suttogta Mej-lin.
- Ez a jövőnk, Mej-lin. Ha vége a háborúnak, és visszatérek, ezzel
megalapozhatjuk a saját üzletünket.
- Hát a Mennyei Fény Régiségkereskedés?
A férfi megrázta a fejét, és elmosolyodott.
- Az öreg Hung-ce jól meglesz Lung-vej segítségével és Ven-ling
fontoskodásával. Én másféle álmokat dédelgetek. Kína változik. Nem
muszáj követnünk minden ősi hagyományt. Képzelj el egy különleges
régiségboltot, ami csak a miénk.
Mej-lin átkarolta férjét; csodálta őt, amiért képes volt megálmodni
számukra egy ilyen jövőt. Valamit, ami csak az övék. Valamit, amit
ketten építenek fel.
- Meg kell ígérned két dolgot, Mej-lin. Meg kell ígérned, hogy
vigyázol magadra és Zsen-sura, és hogy biztonságban megőrződ
nekünk ezt a tekercset.
- Megígérem.
Egymás mellett ülve, késő éjjelig csodálták a tekercs jeleneteinek
költői szépségét. Miután eltették, együtt feküdtek a sötétben, és
ujjhegyeikkel kirajzolták a karok, lábak, arcok lágy íveit. Arra szánták
a pirkadat előtti órákat, hogy emlékezetükbe véssék egymás alakját.
Mej-lin az üzlet feletti szoba ablakában várakozik. Hsziao-ven
ezredének aznap kell visszatérnie.
Csaknem öt év telt el, mióta a férfi betoppant a családja
régiségboltjába, Jicsang nyugati városában, hogy eladásra kínáljon
egy tevét ábrázoló fenséges Tang-kori szancaj porcelánt. Kora
ellenére a zöld, cserbarna és krémszínű máz nem repedezett fel vagy
csorbult ki. A teve hátán három zenész ült, részleteiket kivételes
odafigyeléssel formálták meg. Mej-lin tüstént tudta, hogy meg kell
szereznie a gyűjteményébe. Míg az áron alkudoztak, örömmel
fedezte fel, hogy a fiatalember nem csupán a régi kincsek szeretetén
osztozik vele, de az új Kína eszményei iránti rajongásban is.
Szülei, a május negyediké mozgalom korai támogatói, hittek a nők
jogaiban és az új köztársaság reformjaiban. Arra nevelték
gyermekeiket, hogy értékeljék a jó oktatást, a kemény munkát és az
anyagi függetlenséget. Igaz, néha még ők is felpanaszolták, hogy a
legkisebb lányuk, Mej-lin kicsit túlságosan független - máris számos
potenciális kérőt riasztott el, másokat pedig egyszerűen kikosarazott.
Az ifjú csangsai kereskedőt, Tao Hsziao-vent mégsem riasztotta el.
Mindig visszatért, hol vásárolni, hol eladni, és mindig Mej-lint
kereste. A csecsebecsék felett folytatott kicsinyes alkudozás idővel
átadta helyét a szenvedélyes vitáknak: érdemes-e felváltani a régi
értékeket Mr. Tudomány és Mr. Demokrácia doktrínáira, vagy épp dr.
Szun Jat-szen három népi alapelvére.
Hónapok múltán már senkit sem ért meglepetésként, mikor
Hsziao-ven és Mej-lin egymásba szeretett. Szülei nagy boldogságára
Mej-lin igent mondott a nála két évvel idősebb, ám intellektuálisan és
társadalmilag vele egyenrangú férfi házassági ajánlatára.
Mej-lin hamar otthonra talált Tao Hung-ce régiségüzletében. Hung-
ce megrökönyödve figyelte, milyen könnyedén megtanulta a
leltárban szereplő valamennyi tétel helyét és jellemzőit, és milyen
kínos pontossággal vezeti a főkönyvet. Hamarosan már azzal
kérkedett, hogy minden kincs közül, amit Hsziao-ven valaha talált,
Mej-lin messze a legértékesebb.
 Akár üzleti számításból, akár menye markáns személyiségére
tekintettel, de Hung-ce áldását adta arra is, hogy Hsziao-ven és Mej-
lin a régiségüzlet mögötti szobákban lakjon. így, bár a Tao család
otthonában élt, Mej-lin és Zsen-su az udvar révén elkülönült a család
többi részétől. Mej-lin megmenekült az anyósokkal és nővérekkel,
unokahúgokkal és unokaöcsökkel teli háztól, az összes nagybácsi,
nagynéni, másod-unokatestvér és egyéb távoli rokon elől, akik
szemlátomást még mindig abban reménykedtek, hogy Hung-ce rájuk
hagyja mesés gazdagságát.
Mej-lin most a fülét hegyezi, amint egy katonai terepjáró befordul
a sarkon, nekiindul az útnak, majd a házhoz közeledve lelassít.
Izgatottan kiált fel és szalad le a lépcsőn a köszöntésére, hogy
mindenki más előtt érkezzen.
Mikor kinyílik a terepjáró ajtaja, Lung-vej száll ki. Olajzöld katonai
uniformist visel fénylő rézgombokkal és térdig érő fekete
bőrcsizmával. Derekát vaskos sötétbarna szíj övezi, sapkáján ott virít
a köztársaság Kék Égboltja a Fehér Nappal. Megmarkolja
málhazsákját, mielőtt kihúzza magát, és felszegi a fejét. Szalutál a
sofőrnek, aki elhajt.
- De... hol van...
Lung-vej máskor dölyfös tekintete elkomorodik.
- ...Hsziao-ven?
Mej-lin hangja cérnavékony, mintha nem is az övé lenne. Különös
csend ereszkedik közéjük.
- Hős volt - felel végül Lung-vej. - Hősként harcolt Tajercsuangnál.
- Hol van?
Lung-vej még egyszer elismétli.
- Hős volt.
 Ez csak valami félreértés lehet. Mej-lin megfordul, keresi a másik
terepjárót. Üres az út. Hol van Hsziao-ven? Mindkét fivért
hazavárták. Hung-ce azt mondta, mindketten jönnek. Nemsokára itt
kell lennie.
- Hősként harcolt Tajercsuangnál - hajtogatja Lung-vej, a
hangjában büszkeséggel, hitetlenkedéssel, ám mindenek felett:
szomorúsággal.
- Ne mondogasd ezt. A hős nem jelent semmit. - Mej-lin hangja a
magasba csap. - Meghalt? Mondd már!
Lung-vej csak lesüti a szemét, és bólint.
Mej-lin ráveti magát, öklével püföli a mellkasát.
- Nem! Nem!
A férfi elkapja és lefogja karjait. Mej-lin csak zokog és zokog. Érzi,
ahogy a teste elerőtlenedik. A katonai nagykabát érdes posztója
dörzsöli az arcát.
- Nem tudom - mormolja maga elé a férfi. - Csak nem láttam
többet.
Hűvös köhintés hallatszik. Mej-lin alig emeli fel az arcát. Ven-ling
az. Lung-vej gyengéden lehámozza magáról Mej-lint, hogy megölelje
a feleségét.
Az egész ház kiözönlik, köszönteni Lung-vejt. Mej-lin úgy nézi a
család egyesülését, mint egy színpadi jelenetet. Minden porcikája
megkövül, míg a fejében egyetlen kérdés visszhangzik: Hol van
Hsziao-veril A válasz elképzelhetetlen: Senki sem tudja. A délután és
az este hátralévő részében minden fojtott, zsibbadt. Hol van Hsziao-
ven?
Hung-ce háza hálás Lung-vej visszatéréséért, csendesen ünnepel.
A győzelemnek ára van: sok család fiai nem tértek haza, ők legalább
az egyiket visszakapták.

Mej-lin valahogy átvészeli a napot ebédidőig. Hálás, amiért a

mindennapos rutin elvonja a figyelmét: segít kihordani az asztalra a
számtalan tálat, míg a feleségek és gyerekek gyülekezni kezdenek.
Hallja, ahogy Ven-ling a lányait szólogatja. Hangja olyan, akár a
finom selyem. Besiklik a fülbe, és tudatosítja a hallgatóban önnön
nyerseségét. Ahogy végighalad a folyosón, jáde karkötői minden
lépésnél összecsörrennek, jelezve közeledtét. Mikor átlépi a magas
küszöböt, és betoppan az étkezőbe, anélkül biccent felé, hogy a
szemébe nézne, azután felméri a terítéket és megszámlálja a
tányérokat, mosolyaival megajándékozva a jelenlévőket, vagy épp
helytelenítően ráncolva a szemöldökét.
Apja petróleumüzletének képviseletében Lung-vej éveken át
utazott fel-alá a Jangcén, Vuhan és Sanghaj között, vette át a
szállítmányokat és felügyelte elosztásukat a folyóparti városokban.
Egy ilyen üzleti úton bukkant rá Ven-lingre, az egyik prominens és
tehetős nankingi üzletember lányára, kinek eleganciája és
származása tüstént lenyűgözte. Töretlen, ambiciózus szenvedéllyel
udvarolt, majd fényűző szertartással és még fényűzőbb
lakodalommal, több száz vendég jelenlétében kötötte össze vele az
életét. Ahogy korosodó anyósa mindinkább visszavonul, Ven-ling lesz
a tajtaj a házban. Az uralkodói szerepkör illik is hozzá.
Az összes nő és gyermek helyet foglal az asztalnál, leszámítva
saját lányait, Li-fent és Li-linget. Türelmetlenül szólogatja őket
tovább. Habár külleme porcelánsima máz, kiütköznek rajta a
repedések, mikor lányaihoz szól. Li-fen leszegett szemmel, ám
bűnbánat nélkül surran be az étkezőbe. Éppoly modoros, mint az
anyja, csak közel sem olyan szép. Hétéves arca inkább apja vonásait
tükrözi, a markáns orrt és súlyos szemöldököt, ami tekintélyt
kölcsönöz egy férfinak, de senkit sem fog arra indítani, hogy majdan
„mesés” szépségnek titulálja őt. Széles a válla és rövid a háta. A
fülcimpái túl hosszúak, a karjai és a lábai meg túl kurták ahhoz, hogy
Ven-ling kecsességével mozogjon, de máris lerí róla, hogy messze
többet vár az élettől, mint amit az önként kínálna neki. Két lépéssel
mögötte ott jár Li-ling, rendetlen kontyával és tintafoltos arcával, Ő
megörökölte anyja törékeny alkatát és csontozatát, sima bőrét és
tiszta szemeit, valami mégis megtöri a varázst - mintha tudatában
lenne a sosem enyhülő csalódásnak, amit apjának okoz, amiért nem
született fiúnak, és anyjának, amiért túlságosan álmodozó és
lágyszívű.
Az étkezés alatt Ven-ling férje körül legyeskedik, időnként
megcirógatja hajtókáján az alakulat vörös jelvényét a három arany
háromszöggel. Lányai az apjukon csüngenek, de még Tao Hung-ce is
kitünteti Lung-vejt egy tőle idegen elismeréssel. Mej-lin igyekszik
velük örülni - örül is Lung-vejnek -, de mi lesz Hsziao-vennel? Amikor
Zsen-su a papájáról kérdezi, megöleli és kócos hajába súgja, hogy a
papája hős. Talán ő is hazatér a katonák következő csoportjával.
Felnézve látja, hogy Tao Hung-ce is őt hallgatja. Amikor találkozik a
tekintetük, felismeri az elveszett fiú iránti aggodalmat és féltést.
Átvészeli az estét és megőrzi tartását, ám aznap éjjel, szobája
csendességében, miután Zsen-su elaludt, előveszi Hsziao-ven
tekercsét, és hajnalig zokog.
A nyár összemosódik a gyászban és döbbenetben. Hsziao-ven nem
tér vissza a következő konvojjal, sem azután. Az asszonyok és
gyerekek, ha kedvességből is, de nyomást gyakorolnak Mej-linre,
hogy térjen vissza a nagy házba, ő azonban ellenáll. Ott akar
maradni, ahol közös életüket megalapozták. Hsziao-ven talán még
hazatér. Hung-ce, akit megtör legkisebb fiának elvesztése, engedi,
hogy kedve szerint tegyen.
A levelek aranyba és vörösbe fordulnak, de Hsziao-ven továbbra
sem tér haza. Nélküle Csangsa már nem tűnik igazi otthonnak. Mej-
lin ír a családjának Jicsangba, könyörög, hogy fogadják be őt és
Zsen-sut, de bármily haladó nézeteket vallanak is, a szülők ebben
ragaszkodnak a hagyományhoz, ő már a Tao család tagja. Neki és a
fiának ott kell maradnia. Egyébként is azt tervezik, hogy bezárják a
boltot, és felköltöznek őseik földjére, a Jicsang feletti hegyekbe. A
keleten zajló pusztításra tekintettel az elővigyázat nagyon is indokolt.

Jüelu-hegy, Hunan tartomány, Kína, 1938. október

Mej-lin gyufát gyújt. A szál fellobban, azután felszisszen a nyirkos,

borzongató levegőben. Mej-lin felsóhajt.
- Talán mégsem kellene papírpénzt égetnünk Hsziao-vennek. Mi
van, ha nem is halt meg? Ha ez a sok gazdagság átkerül a túlvilágra,
miközben ő nincs is ott?
- Nem hiszek ebben.
Lung-vej elnézi a családokat, akik felbaktatnak a Jüelu-hegyre,
tiszteletüket tenni az ősök sírjánál és emlékezni elveszett
szeretteikre. A háború csupa bizonytalanság, az emberek mégis
eljönnek ide a két kilences ünnepén. Ilyen sötét időkben talán még
fontosabb ragaszkodni a hagyományokhoz. Lung-vej mintha keresne
valakit. Mej-lin azon tűnődik, kit. Nem a feleségét vagy a lányait, az
biztos. Ven-ling gyorsan kimentette magát, amikor beköszöntött az
esőfelhőktől terhes, sötét reggel. Hirtelen támadt anyai
aggodalmában rámutatott Li-fen törékeny természetére és Li-ling
köhécselésére, az állítva, hogy a hideg levegő csak szükségtelen
szenvedéseknek tenné ki őket. Inkább otthon maradt velük,
felügyelni a csungjan-torta elkészítését. Különben is, szipogott, nem
az ő férje halt meg.
Szél szaggatja-lobogtatja kabátjukat. Mej-lin tovább próbálkozik. A
gyufaszál félbetörik anélkül, hogy meggyulladna. Le- hullajtja a
lábánál feltorlódó ázott sárgásbarna falevelekre.
A közelben Hung-ce és Zsen-su bambuszcsónakot indít útnak a kis
tavon. Hung-ce egy aranyat ígért Zsen-sunak azért, amelyik a
legtöbb kavicsot szállítja anélkül, hogy elsüllyedne. Azzal töltötték a
délelőttöt, hogy felsorakoztatták a hajókat, és próbálták eldönteni,
melyik képes összebékíteni a gyorsaságot és tengerállóságot a
teherbírással. Más családok gyerekei is csatlakoztak hozzájuk, hogy
gallyakból és száraz levelekből saját csónakokat eszkábáljanak.
- Másfelől - tűnődik Mej-lin - talán olyan ez, mint félretenni a pénzt
egy takarékszámlán. Így gazdag emberként érkezhet meg a
túlvilágra, ha majd odaér.
Amikor Lung-vej nem válaszol, vet felé egy pillantást. A férfi a
temető határát fürkészi. Figyeli, ki jön, ki megy. Mióta megtért
Tajercsuangból, nem viseli az uniformisát. Azt mondja, előléptették.
Akármi is az új megbízatása, már nem igazi katona. Legtöbbször
Hung-ce petróleumüzletében állomásozik. Emberek jönnek és
mennek. Némelyik a Kuomintang uniformisát viseli, mások nyugati
stílusú öltönyt vagy hagyományos köntöst, de egyikük sem tartozik
Hung-ce megszokott vásárlói közé. Nyersebbek, városok és
keresztutak neveit sziszegik. Mintha több vita folyna, mint üzlet.
Sarokba húzott székéből Hung-ce bosszúsan néz, és fiúi alázatról
papol. Lung-vej ügyet se vet rá, ezért csak hallgat, hallgatja a durva,
érdes szavakat, amik megmaradt fia és az idegenek közt
elhangzanak. Lung-vej a testvéreinek nevezi őket. Pedig egyik sem a
testvére.
Mej-lin elnézi Lung-vej profilját. Elmenne ifjabb, kíméletlenebb
Hung-cének. Mindketten száznyolcvan fölé nőttek, csak Lung-vej
széles válla olyan hatalmat, olyan erőszakosságot sejtet, aminek az
idős férfi híján van. Lung-vej izmos ott, ahol az apja inas. Hosszú
sebhely fiit végig a karján. Harctéri sérülés? Mej-lin hunyorogva
keresi a hasonlóságot közte és Hsziao-ven között. Nem látja. Semmi
sem utal rá, hogy közös lenne az apjuk.
Mintha a gondolataiban olvasna, Lung-vej felé fordítja arcát és
fénylő szemét. Megvillantja teától és dohánytól elsárgult fogait,
ahogy cigarettát ráz ki a pakliból, és a szájához emeli. Amikor gyufát
gyújt, neki rögtön meggyullad. Kifújja a füstöt, mielőtt kioltja a
lángot.
- A testvérem ostoba volt.
Mej-lin hátrahőköl. Jól hallotta?
- Hsziao-ven jó ember volt - száll vitába. - Nem ő madzsongozik és
cicázik az énekeslányokkal a teaházban. Szóba se állna a
gazfickókkal, akik egész nap ki-be járnak az üzletben. - Egy
pillanatra elhallgat. Lung-vej tovább mered a földre, megfeszíti az
állát. Mej-lin általában elővigyázatos, de most felbátorítja a
petróleumüzletben zajló mozgolódás és még inkább Lung-vej
tapintatlan megjegyzése. - Nem csapná be a saját apját és
hamisítaná meg a könyveket.
Dorgálásra számít, tagadásra, vagy legalább valamilyen ürügyre.
Lung-vej ehelyett ledobja cigarettáját és eltapossa a sarkával.
 A fogai közt szűri meg a füstöt, ahogy mélyen beszívja, majd
kifújja. Zord pillantást vet rá, és közelebb lép, de Mej-lin nem hátrál
meg. Állja a tekintetét.
- Jó ember - vicsorog a férfi. - A jó emberek meghalnak vagy
nyomuk vész, nem tűnt még fel?
Folytatná, de Zsen-su odaszalad, egyik kezében bajnok
bambuszhajójával, a másikban a frissen szerzett arannyal. Az
utálkozás Lung-vej arcán átadja helyét a nyájasságnak. Felkapja
Zsen-sut, és a mellkasára ülteti. A fiú sikongat, rugdal, kacarászik.
Rossz érzés lappang Mej-lin gyomrában.
- A búzaszem nemsokára levedli héját és kikel - jegyzi meg Lung-
vej a fiúnak, ahogy leteszi a földre. Zsen-su elengedi füle mellett
bácsikája szavait, és visszaszalad Hung-céhez. Lung-vej újra Mej-
linhez fordul. - Változás jön, Mej-lin. Tíz nap se telt el Kanton eleste
óta, és most Vuhan is vereséget szenvedett. Csakis a jószerencsének
köszönhetjük, hogy eddig elkerült minket a bombázás, de már
Csangsa sincs biztonságban.
Megragadja a vállát és belenéz egyenesen a szemébe.
Szorításának ereje nyugtalanító, szokott önhittségének nyoma
sincs. Még őt sem teremtette le, amiért vitába szállt vele.
- Állj készen. Bármire. Megértetted?
Fűszeres, dohányszagú forróság sugárzik belőle. Felemeli fejét,
tekintete elsiklik mellette. Bármit keresett is, most végre meglátja.
Miután még egyszer megszorítja a vállát, leereszti a kezét, és
elindul.
Mej-lin nagyot nyel. Megdörzsöli a vállát.
Háromfős család gyülekezik egy közeli sírnál: két szülő egy fiatal
lánnyal. Kosaraikban virágot, tömjént és egyéb áldozatot hoztak. Az
apa nagykabátjával óvja családját a széltől, míg az anya letérdel, és
felállítja a kis szentélyt. A lány csujuágakból font koszorút fektet a
földre; vörös bogyói a szürke nap apró színfoltjai. Anya és lánya
együtt rendezi el a narancsok halmát, a kis flaskára való
krizantémlikőrt, az áldozás tökéletes piramisát. Az anya hegyes kis
ecsetével és vörös festékével felfrissíti a megfakult feliratokat, míg az
apa a lányra kacsint. Végül, miután az anya meggyújtja a tömjént,
mindhárman felállnak és meghajolnak. Gyér füstcsík szállingózik,
majd sodródik tova a széllel.
Hirtelen légmozgás szórja szét a papírpénzt, amit Mej-lin ernyedt
kezében tartogat. Sietve felkapdossa a máris nedves és sáros
bankókat.

Csangsa, Hunan tartomány, Kína, 1938. november

Ma minden másmilyennek tűnik Zsen-su számára. A földszinti

üzletből felszűrődő hangok erélyesebbek a szokottnál. Az ajtó
néhány percenként kinyílik és bezárul. Nehézkes léptek csörtetnek
be és ki.
Azt csinálja, amit máskor. Míg a mamája varrogat, ő kiemeli
varrókosara három rekeszét, átválogatja a cérnaorsókat, keresi a
kedvenceit: pávakék, bíborvörös és arany, mint egy csésze vulong.
Beharapja ajkát, úgy összpontosít, miközben oldalvást egymás mellé
helyezi az orsókat a padlón, azután egy fapálcával egyszerre meglöki
mindet. A tarka szálak cérnavékony szivárványként bomlanak ki.
Néha a leggyorsabb spulni a győztes, máskor az, amelyik a
legmesszebb jut. Utána feltekeri a cérnákat, más színeket indít, és
más összetételben keresi a győztest.
 Amikor belefárad a játékba, elragadja anyja mellől a faragott
jádeamulettekkel, arany csengettyűkkel és ezüstpénzekkel teli
cinóbervörös dobozt. A mamája sokszor kézbe vesz egy érmét,
azután folytatja a varrást. Mintha hetek óta mást se csinálna. Ő is
szereti tüzetesen megvizsgálni a jádefüggőket: egy szilva, egy kígyó,
egy Buddha. Feltartja őket az ablak elé, egyiket a másik után, és
megcsodálja, ahogy az átszivárgó délutáni napfény felfedi a kövek
fehér erezetét. Kedvence a háromlábú varangy, aranypénzzel a
szájában. Az benne a legjobb, hogy a pénz forog. Megpördíti a
mutatóujjával, figyeli egyenetlen járását és surrogását, amíg le nem
áll. Akkor újra megforgatja.
Amikor meghallja a lépcsőfokok csikorgását, Mej-lin összeráncolja
a homlokát. Elveszi Zsen-sutól az értékes kincseket, visszacsúsztatja
őket a helyükre, és rájuk zárja a fedelet, hogy a dobozt kosara
középső rekeszébe rejtse, és ráterítse a varrását. Zsen-su is érzi
sietségét, ahogy visszateszi a kosárba a középső tartót, majd az
utolsó rekeszt is elhelyezi, tetején a spulnikkal és tűkkel, gombokkal
és ollóval. Ahogy újra felveszi kézimunkáját, anyja hosszan kifújja a
levegőt, a homlokát keresztező ránc elsimul. Zsen-su gombokkal tölti
meg kezét, hogy megmutassa őket bácsikájának, jejének, vagy
bárkinek, aki a folyosón közeledik.
Bácsikája az, két nagydarab férfival. Zsen-su máskor belevetné
magát a karjába, de a két férfi félénkké teszi, pisszenni sem mer. A
férfiak nagy faládát hoznak. Füstös szagot árasztanak, amit nem tud
hová tenni. Egyikük óriás csizmát visel, a másik hosszú szakállt és
bajuszt. Bácsikája és anyja vitázni kezd.
Bácsikája int néhány régiség felé, mire a férfiak felnyitják a ládát,
és elkezdik berakodni a holmikat: lámpákat, festményeket, kis
szobrokat. Eleinte csak beszórnak mindent, de Ma élesen rájuk szól,
és egy szekrény mélyéről puha rongyköteget vesz elő. Bácsikája
ráparancsol a férfiakra, akik kivesznek a ládából mindent, egyik
régiséget a másik után, hogy elölről kezdjék az egészet. Ezúttal
gondosan becsomagolják a holmikat. Bácsikája a sarokban álló
urnához lép, ahol a tekercseket tartják. Kiragad egy ölre valót, és
kérdez Mától valamit. Ma nem örül. Megvetően felhorkan, és átad
egy doboznyi amulettet, de nem a varrókosárból. A férfiak mostanra
megtöltötték a kincsekkel teli ládát. Leszögelik a tetejét. Miután a
vállukra veszik és távoznak, Ma hosszan felsóhajt, és leül a padlóra,
az ajtónak vetve a hátát.
Néhány perc múltán feláll, és átmegy a hálószobájukba. Zsen-su
hallja, ahogy bútorokat mozgat. Egy keskeny fadobozzal tér vissza.
Magához hívja őt, az alacsony faragott asztalhoz, ahol nem sokkal
korábban még sárkányos lámpák és faragott főnixek álltak. Biztatja,
hogy nyissa fel a dobozt. Egy tekercs lapul odabent. Kiemeli, és
megoldja a zsinórját. Mej-lin előrehajol, segít kiteríteni az asztalon.
Amikor a maga teljességében kibontakozik az első jelenet, megállítja
a gyerek kezét, hogy ne guríthassa tovább. Ujjai az írásjelek felett
lebegnek, ahogy hangosan olvas. Ez a történet, mondja, tudós
utazókról szól. Itt indulnak útnak erős lábukon és csillogó szemükkel,
hogy kövessék a folyót és a napot.
Alattuk a petróleumüzlet fortyog a vitáktól és örömtelen
nevetéstől. Félelemtől fojtogató a levegő. A japánok egyszerre
jönnek északról és délről. Bekerítenek.
Zsen-su megböki Mej-lin oldalát. Többet akar látni. Miközben
kibontja a következő jelenetet, Ma felcsévéli azt, amit az imént
olvastak. Ezúttal is megálljt parancsol neki, mikor kirajzolódik előttük
a következő kép. Felolvassa a költeményt, tolmácsolja dallamát és
mondandóját. A délután hátralévő részében jelenetről jelenetre
beutazzák az egész tekercset, felfedezik részleteit, és kitalálják
hozzájuk a történeteket. Anyja vezeti a kezét, ahogy megmutatja
neki a kedvenc részeit. Itt egy tigris szunnyad, és az utazók
sértetlenül elhaladnak mellette. Ott egy zsúfolt piactér, ahol a
legeszesebb tudós a szerencséjének és okosságának köszönhetően
győz egy játékban. A hegyi patakokon átívelő keskeny hidakon a
tudósok elmerengenek az örökkévaló mozgás rejtélyén.
- Zsen-su - suttog Ma -, észrevetted, hogy egyik utazó se tekint
visszafelé? Egyenesen előrehaladnak, és sosem néznek vissza.
Cigarettafüst és petróleumosüvegek csörömpölése száll fel a lenti
üzletből. Hidakról, vasutakról, folyókról szóló beszéd szivárog át a
falakon. Ne hagyjatok hátra semmi értéket.
Ne feledd, emlékezteti anyja, ezek a tudós utazók a hátukon vittek
mindent, amire szükségük volt. Elhagyták, ami csak hátráltatta volna
őket. Ne feledd, teszi hozzá, hogy a megbánás is súlyos teher.
Átkarolja őt, ahogy a hosszú utazás végén a cseresznyefák alatt
megpihenő tudósokra mutat.
- Ne feledd - suttogja -, a gyümölcsös tisztelgés azok előtt, akik
előttünk jártak és utánunk jönnek.
A fiú bólint. Emlékezni fog.
Aznap éjjel, mikor egy kéz megmarkolja a vállát, és élesen
megrázza, Mej-lin nem lepődik meg. Lung-vej halkan beszél,
sürgetése mégis kézzelfogható.
- El kell mennünk. Azonnal. Hátul.
Mej-lin hunyorogva fürkészi az éjszakát, és látja, amint a férfi
sziluettje eltűnik az ajtó mögött.
 Ha fülel, a csendben és sötétben meghallja a neszezést az
udvaron, bent a házban.
Közel vonja magához varrókosarát, kiemeli a rekeszeket, ellenőrzi
a pénzekkel és amulettekkel teli doboz meglétét. Az ágy alól
előhúzza a két selyemkabátot - egy nagyot és egy kicsit -, amit
hetek óta bankjegyekkel és érmékkel bélel ki. A pénzkötegek
hűvösen, megnyugtatóan simulnak a tenyerébe. Félreteszi a
kabátokat; ezeket fogják viselni. A padlón ott fekszik a doboz, benne
a tekerccsel. Rongyba bugyolálja és a kosárba teszi. Zakatol a szíve,
könnyei a szemébe tolulnak. Sietős mozgolódás fojtott hangjai érnek
el hozzá. Összerakja kosarát, összefogja a füleit. Nehéz, de már
semmi nincs benne, amit hátra tudna hagyni.
Kordé görög odakint. Pisla fények hunyorognak a házakban és az
utcákon. Letekint Zsen-sura, elnézi behunyt szemét, szabályos és
forró légzését. Újabb taliga áll meg a ház előtt, bősz suttogást hall.
Teljes mozdulatlanságban még harminc másodpercet vár, mielőtt
nagy levegőt vesz, és a kis vállra ereszti kezét.

A kordén Zsen-su a lábait nyújtóztatja, varrókosarának feszül. Épp

csak elhagyják az utcát, és közelednek a piac felé, mikor robbanás
rázza meg a levegőt. Zsen-su ficánkol, és próbálja kifordítani testét,
hogy láthassa, de Mej-lin csak még szorosabban öleli. Fából faragott
kirakót nyom a kezébe, hogy számolja meg a majmokat. A fiút
lefoglalja a feladat, egyenesen maga elé néz.
Forróság és világosság ragyog fel az éjszakában. Lángok
ropognak, kiáltások szállnak a széllel. A füst csípi Mej-lin szemét, a
szíve zakatol. Mikor elfordul és visszanéz, torkán akad a lélegzet:
Hung-ce üzlete lángokban áll.
 - Mi az, Ma? - fészkelődik megint Zsen-su.
Visszanyeli félelmét, és erőt vesz magát.
- Csss, nincs ott semmi - feleli.
Han, a szolga, aki a taligát húzza, befordul egy újabb szűkös
közbe.
- Hová megyünk? - kérdezgeti tőle. - Mi van a többiekkel?
- Nagy tűz, asszonyom, nagy tűz! Megyünk a találkahelyre -
mondja, és megy tovább.
Harsognak a szirénák. Egyik épület a másik után lobban fel.
Nemcsak Tao Hung-ce üzlete.
Lángokban áll a város. Az utak bedugulnak, ahogy mások is a tűz
elől menekülnek. Némelyek taligán, mások szekéren viszik
családjukat, bútoraikat, edényeiket, gabonával teli zsákjaikat. Még
többen gyalogolnak, vállukon a kapkodva megrakott és túltömött
kosarakkal, kavargó tömegükben társaikkal, akik egy szál hálóingben
futnak, vagy épp azzal, ami a kezük ügyébe akadt. Katonai
terepjárók törnek utat, szemben az árral, a lángoló nagyváros felé.
Néhány megfeneklett gépkocsi a kürtjét harsogtatja és a motorját
pörgeti. A szirénák tovább zúgnak a füst és a lángorkán mélyén.
A taliga bukdácsol a kátyús úton, Mej-linnek a fogai is
összekoccannak. Mikor Han élesen befordul egy sarkon, Zsen-su
kiszakad a karjából, és elsodródik a kocsi széle felé.
- Ma! - sikolt fel ijedten. Mej-lin visszavonja az ölébe, és
előregörnyed, hogy pajzsként védelmezze, befogva szemét-fülét.
Újabb robbanás, ami mintha a tüdejében mennydörögne. Ládák
hullnak le a taliga végén, de Han még csak nem is lassít. Forró
légtömeg borítja el őket, lövell füstöt és hamut az éjszakába.
 Mej-lin még egyszer visszatekint a válla felett. Bárhogy lüktet a
levegő a tűzvészben, borzongás szalad végig a karján. Többet nem
néz vissza.
 Második fejezet

Az ország belseje felé, Kína, 1938. november

A pályaudvaron Han jelzi, hogy ideje leszállni, és bevárni a többieket.

Csak mikor megkocogtatja, majd megrázza a vállát, Mej-lin akkor
eszmél rá, hogy az egész teste görcsös, álla megfeszül, keze
ökölben. A lángok és a hőség dacára is reszket. Han bebugyolálja
egy takaróba.
Mielőtt bármit kérdezhetne tőle, a szolga elsiet. Mej-lin döbbenten
néz körül. A pályaudvaron máris összezsúfolódnak a családok. Kiszúr
egy üres falfülkét, arrafelé terelgeti Zsen-sut.
- Mi történik, Ma? - kérdezgeti a kisfiú.
- Megvárjuk a többieket. Gyere. - Felülteti gyermekét a falra, hogy
ellásson a tömeg felett. - Látod a bácsikádat vagy jejét? - próbál
nyugodt, derűs hangon beszélni.
A fiú nyakát nyújtogatva őrködik. Időnként jelenti, hogy még
senkit sem látni, azután tovább kémlel.
Amikor Zsen-su nem láthatja az arcát, Mej-lin arcáról lefagy a
mosolyt. Kérdések örvénylenek a fejében. Lung-vej előre tudott a
tűzről? Erre figyelmeztette? Miért ég a város? Körötte terjeng a
szóbeszéd: A japánok lángba borították egész Csangsát. Nem, a
Kuomintang volt az: bármire kész, hogy megállítsa az ellenséget.
Nem, banditák voltak, akik kihasználják a káoszt. A generalisszimusz
rendelte el. Nem, ő sosem árulna el minket ilyen rútul.
Zsen-su lenéz anyjára, és könnyes szemmel rázza a fejét.
 - Nem látom őket, Ma...
- Semmi baj, nemsokára itt lesznek - segíti le Mej-lin kisfiát a
falról. Zsen-su az ölébe ül és hozzábújik, beékeli feje búbját az álla
alá.
- Hol van a jejém, Ma?
- Ne félj, jön ő is.
Néhány perccel később:
- Miért kellett eljönnünk otthonról, Ma?
- Csss - csitítgatja.
- Haza akarok menni. - A kisfiú lemászik az öléből. - Miért van itt
ennyi ember? Fázok. Jejét akarom. Ma! - Egészen közel dugja kis
arcát. - Haza akarok menni.
- Elég legyen! - csattan fel Mej-lin.
A fiú hátrahőköl. Könnyek gyűlnek a szemébe, és bömbölni kezd.
Mej-lin átkozza magát. Nem akart ennyire bosszúsnak tűnni. Ölébe
vonja a fiút, és simogatni kezdi a hátát, közben tovább csitítgatja.
Zsen-su elcsendesedik.
Hol vannak a többiek? És ha nem jönnek? Menjen vissza? Vissza,
de hová? Hová megy ez a sok ember? Követnie kéne őket? Nem,
jobb, ha vár. Lung-vej arra utasította Hant, hogy hagyja őket a
pályaudvaron, tehát biztosan van valamilyen terve. Kabátja
hajtókájával babrál, kitapogatja a belevarrt érméket. Mihez kezd, ha
a többiek nem jönnek? Szirénák jajongják túl a kiáltozást és
zűrzavart.
- Mej-lin! - emelkedik ki Lung-vej hangja a hangzavarból. Végre
megérkezik Ven-linggel és a lányokkal. Ahogy kiszállnak a kocsiból,
felesége izgatottnak tűnik, míg kerek szemű lányai szokatlanul
csendesnek. Lung-vej nekilát kirakodni a poggyászaikat.
 - Hát biztonságban vagytok! - Mej-lin leereszti az öléből Zsen-sut,
és felpattan. Zsen-su megragadja a kezét, és odabújik hozzá. Átfonja
védelmező karjával. - A többiek? Hol vannak?
Lung-vej megdermed.
- Nincsenek itt? Úgy volt, hogy Han idehozza őket...
Mej-lin megrázza a fejét.
- Nem jött vissza.
Lung-vej körülnéz. Mintha csak most figyelne fel a rengeteg
emberre, a zajongásra, a kétségbeesésre.
- Han... majd... - Befejezetlenül hagyja a mondatot, és tovább
fürkészi a tömeget. - Nemsokára itt lesz.
Integetni kezd valakinek, átvág a tömegen. Biztosan Hant látja.
Mégsem: egy tiszt felé tart, aki katonai terepjárója mellett áll. A tiszt
hadarni kezd, és átad neki néhány papírost. Lung-vej átlapozza az
iratokat, mond valamit, majd int a város felé. Tanácskoznak, a
síneket méregetik, a tömeget pásztázzák. Lung-vej többször kihúzza
magát, és bólogat.
A papírokat lobogtatja, ahogy visszatér. Valahogy megváltozott a
szóváltás hatására.
- Vonatjegyek. - Bántóan éles a hangja. - Nemsokára jön egy
szerelvény. Fel kell szállnunk rá.
- De mi lesz a többiekkel? - kérdezi Mej-lin. - Nem kéne
megvárnunk őket?
Lung-vej ügyet se vet rá. A poggyászok felé int, és közli
családjával, hogy át kell pakolniuk a holmijukat. Fejenként egyetlen
bőröndbe. A többi Hszüre bízzák, mutat sofőrjükre. A helyzet
furcsaságával és Lung-vej nyerseségével szembesülve Ven-ling és a
lányok zokszó nélkül nekilátnak a pakolásnak, csak egymás közt
marakodnak azon, mit tartsanak meg. Zsen-su Li-ling és Li-fen
közelében áll. Kézbe veszi, majd visszateszi a dolgokat - könyveket,
kis babákat, fafésűket, selyemruhákat -, amiket hátra kell hagyniuk.
- Előre tudtál a tűzről? - szegezi a kérdést Mej-lin Lung-vejnek.
- Mondtam, hogy készülj a legrosszabbra.
- Mi lesz a család többi részével? - erősködik.
- Hszü vigyáz rájuk. A munkatársam majd felteszi őket egy másik
vonatra. Nem várhatunk rájuk, mennünk kell.
- Hová?
- A japánok délre tartanak Vuhanból. Úgy hírlik, már a Tungting-
tónál járnak. Még több ellenségünk jön délről, Kanton felől.
Harapófogóba kerültünk. - Feltartja kezét, hogy megmutassa
egymáshoz préselt hüvelyk- és mutatóujját. - Nincs több időnk. -
Hangja nem tűr ellentmondást. - Mennünk kell.
Mej-lin hitetlenkedve néz rá.
- Dehát az apád... ha elmegyünk...
- Nem hagyom magára. Megmondtam, Hszü majd vigyáz rájuk.
Közeledő szerelvény füttye és kerékcsikorgása hallatszik. Ven-ling
néma csendben várakozik a lányokkal, kezükben egy-egy poggyász.
Zsen-su visszatér Mej-lin oldalára.
- Igenis magukra hagyod őket - erősködik Mej-lin.
- Miért kell megnehezítened? - ripakodik rá Lung-vej. Elnéz a
tömeg felett, egyenesen a szerelvény felé. - Apám... - Mej-linre néz,
majd Zsen-sura, azután vissza rá. - Apám is azt akarná, hogy a neve
fennmaradjon.
Az emberek összegyűjtik holmijukat, és megindulnak a peron felé.
- Hová megyünk? - kérdezi újra Mej-lin.
 - Csungkingba, az új fővárosba. A vonat elvisz minket a Jangcéig,
onnét gőzhajóval megyünk tovább nyugatnak, az ország belseje felé.
A kormány áttelepül. Mi is követjük.
Mej-lin még egyszer végignéz a tömegen, hátha kiszúrja Hung-cét
vagy a család többi részét.
- Mire vársz még? - csattan fel Lung-vej. - A város lángokban, az
üzlet porig égett. Ez az egyetlen esélyünk. Az ő egyetlen esélye. -
Karjára veszi Zsen-sut, és másik kezével felkapja bőröndjét, úgy
indul útnak.
Mej-linben hitetlenkedés és utálkozás keveredik, ahogy karjára
veszi kosarát, és követi.

Zsen-su az ölében ül a tömött vonaton. Kezdeti idegenkedése

ellenére már kezdi belátni, mekkora szerencséjük volt, hogy jegyhez
jutottak. Hála Lung-vej kapcsolatainak és befolyásának.
A szerelvény észak felé araszol. A közbeeső állomásokon senki
nem száll le, csak még többen zsúfolódnak fel, karjukon kopott
bőröndökkel, szedett-vedett batyukkal. Azok is csatlakoznak a
tűzvész elől menekülőkhöz, akik hátrahagyják a japánoknak
otthonaikat és városaikat. A levegő ritka és áporodott az
összepréselt testek kipárolgásától, a kámfortól és az étolajtól. Zsen-
su arcát vörös foltok borítják. Ennyi ruhában biztosan izzad és
viszket mindene. Végül elbóbiskol, de nyugtalan az álma. Miután a
vasúti kocsiba már nem férnek többen, az érkezők felkapaszkodnak a
tetőre, és bebugyolálják testüket a csípős novemberi szél ellen.
Éjjel, a legnagyobb sötétben hirtelen megáll a szerelvény, pedig
közel s távol nincs állomás. Az utasok felriadnak. Mi az? Hol
vagyunk? Mej-lin próbálja kidörzsölni szeméből az álmot. Felrázza
Zsen-sut.
- Ébredj! - suttogja a fülébe.
A kisfiú feje oldalra bukik, ahogy Ven-linghez bújik, aki
megdermed és felpattan. Zsen-su teste esetlenül bukik a meleg
ülésre, amit Ven-ling hátrahagyott.
- Zsen-su! - Mej-lin a karját rángatja, próbálja felültetni. -
Mennünk kell, Zsen-su.
- Ma? - pislog a fiú.
Amint végre sikerül talpra állítania Zsen-sut, Mej-lin kézbe veszi a
kosarát. A még csak félig éber Zsen-su bizonytalanul botorkál, neki
kell lesegítenie a vonatról.
Emberek özönlenek ki a vagonokból, indulnak gyalogosan
északnak, hagyják hátra a mozdony néma tömbjét. Zsen-su
lemaradozik. Mej-lin próbálja nem szem elől téveszteni Lung-vej,
Ven-ling és a lányok alakját.
Visszatekint. A távolba vesző látóhatáron sínek párhuzamosa
fénylik a holdvilágnál. Előrenéz. Ott nem fénylik semmi. Nincsenek
sínek. Ezen a tébolyult éjszakán, valahányszor elfordítja a tekintetét,
minden alkalommal nyomát veszti valaminek vagy valakinek.
- Mi történt a sínekkel? - teszi fel a kérdést más is. Mej-lin
közelebb hajol, hogy hallja a választ.
- Az átkozott japánok felszedték! - morog egy férfi.
- Nem, a hadsereg volt - száll vitába valaki. - Felszedték, hogy
lelassítsák az ellenséget.
- De mi lesz velünk? - kérdezi a férfi.
A válasz kivehetetlen.
 Egész éjjel csak gyalogolnak és gyalogolnak. Mikor a gyerekek már
nem bírják tovább, néhány órára menedéket keresnek egy ligetben.
Mej-lin képtelen aludni, annyira aggódik Hung-céért és a többiekért,
az előttük álló bizonytalan jövő miatt. Zsen-su is nyugtalanul
fészkelődik a karján, nem találja a helyét. Végül elalszik, és neki is
sikerül elbólintania, hogy utána felriadjon más családok hangjaira.
A világosságra ébred, és arra, hogy Lung-vej nincs velük. Hová
tűnhetett? A mező túloldalán kis falut lát. Az éjjeli sötétben észre se
vették, milyen közel van. Ven-ling és a lányok egymáshoz bújnak,
még alszanak. Amint Mej-lin mozgolódni kezd, Zsen-su is felébred.
Átdörzsöli hideg kezét, próbálja felmelegíteni.
- Hol van a bácsikám? - tudakolja a kisfiú, miközben elnézi az úton
araszoló embereket, akik hol gyalogosan, hol taligákon vagy riksákon
haladnak előre.
- Nem tudom, Biztos nemsokára itt lesz.
A kisfiú nem hagyja ennyiben, újra nekiszegezi a kérdéseit: Hol a
jejém? Miért kellett ott hagynunk? Mi történt a vonattal? Miért
aludtunk a szabadban? Most már hazamehetünk?
Mej-lin nem tudja, hogyan magyarázza el neki ezt az egészet.
Hogyan magyarázza el akár önmagának. Zsen-su néhány pillanatra
elhallgat, azután:
- Hol a majmos kirakom?
Végre egy kérdés, amire válaszolhat. Megtalálja kosarában a
játékot, és odaadja neki.
Mire Zsen-su hatvanhét majmot számlál, Mej-lin meglátja Lung-
vejt, amint a mezőn át feléjük tart. Egy földműves kékre mázolt
szekerén utazik, amit egy öszvér húz. Zsen-su eldobja a kirakót, és
elébe szalad.
 - Bácsikám!
Kiáltozása felveri Ven-linget és a lányokat. A tapintatlan reggeli
fény látni engedi sógornője tönkrement sminkjét és maszatos arcát.
Ven-ling bőröndje után nyúl, kis tükröt és kozmetikai kendőt vesz
elő, hogy letörölgesse az előző nap nyomait.
Lung-vej közben elmondja, hogy a földműves, Hu, a segítségükre
lesz. A szekéren akad néhány takaró és bambuszszőnyeg, amit a
földre teríthetnek. Egy zsák édesburgonyát és káposztát is vett tőle.
Esznek, azután mindenüket felpakolják Hu szekerére. A gyerekek
felváltva gyalogolnak és ülnek a kocsin. Mennek. Gyalogolnak, ülnek,
megint gyalogolnak, beolvadnak a csigalassan araszoló végtelen
sorba. A gyalogosok közt taligák, szekerek és teherautók konvoja
igyekszik a Jangce felé. Éjjelente a szekerük közelében vagy a fák
alatt húzzák meg magukat. Valahányszor elhagynak egy falut,
bemerészkednek a piacra, hogy élelmet szerezzenek. Minden eltelt
nap tovább koptatja a lábukat és az idegeiket; minden nyugtalan
éjszaka tovább halványítja a reményt, hogy viszontlátják még Hung-
cét és a többieket. Még ha a család túl is élte a tűzvészt, hogyan
akadhatnának rájuk?
Egy hét is eltelt, mióta elhagyták Csangsát. Nincsenek már messze
Jüejang városától, mikor egy katonai terepjáró sorol be melléjük.
Tiszt száll ki belőle, hogy szót váltson Lung-vejjel. Hallótávolságon
kívül vannak, Mej-lin mégis figyel. Testtartása alapján Lung-vej
gyanakvással tekint a férfira és híreire. Azután felszökik a
szemöldöke és elkerekedik a szeme. Mej-lin elcsípi a
„generalisszimusz” szót. Lung-vej már lázasan bólogat és integet
feléjük. A tiszt csak egy futó pillantást vet rájuk, mielőtt megrázza a
fejét. Lung-vej a homlokát ráncolja. A tiszt szalutál, visszaül a
terepjáróba, és várakozni kezd.
Lung-vej visszatér és közli, hogy délre kell mennie. Fontos
tanácskozásra várják Hengjangban. Nélküle kell tovább menniük.
- Itt akarsz hagyni minket? - méltatlankodik Ven-ling.
A férfi szeme a várakozó terepjáró felé rebben.
- Túl veszélyes lenne jönnötök. Menjetek Mej-linnel Jüejangba.
Majd küldök valakit, aki elvisz Jicsangba. A tanácskozás után ott
találkozunk.
- De mi lesz, ha elfoglalják a várost? - bukik ki Mej-linből, amitől
mindnyájan rettegnek.
- Ó! - visong Ven-ling. - A japán banditák megkínoznak és
megölnek minket! Önző disznó vagy, aki sorsára hagyja a feleségét
és a gyerekeit. - Hangja hisztérikus magaslatokba csap. - Minket is
vigyél, vagy maradj velünk! Szükségünk van rád!
Lung-vej kihúzza magát.
- Most a hazámnak van rám szüksége - közli kimért hangon.
Ven-ling és Lung-vej összeakasztja a tekintetét.
- Hát menj - mondja végül Ven-ling fagyos hangon. Haja
szerteszét áll, arca betegesen sápadt. Az elmúlt néhány napban
feladta a kísérletezést, hogy reggelente kisminkelje magát. - Menj,
és ölesd meg magad, legyél te is halott és haszontalan hős, mint a
testvéred! - fordít hátat. Li-fen követi.
- Nincs időm az esztelenségedre, asszony! - kiált utána Lung- vej.
Egy legyintéssel elintézi a kirohanást, és lerángatja bőröndjét a
szekérről. Beletúr a holmijába, mielőtt szót vált Huval.
Zsen-su és Li-ling könnyekben tör ki, Mej-lin siet megvigasztalni
őket. Egy bambuszszőnyegre ülteti a gyerekeket, és kezükbe nyomja
a kis kalácsot, amit épp egy ilyen alkalomra tartogatott. Könnyes és
maszatos az arcuk.
- Lassan egyetek - kéri tőlük. - Most beszélek a bácsikáddal. Bármi
lesz is, én gondoskodok rólatok. Megígérem.
Mikor közelebb lép hozzá, Lung-vej megfordul, és olyan átható
tekintettel mered rá, hogy borsódzik tőle a háta. A férfi egy
bankókkal teli vaskos borítékot tart a kezében.
- Miután elmegyek, Mej-lin, Hu egy félreeső csapásra visz titeket.
Megmutatja a mezőn átvezető utat, azután magatokra hagy.
Pirkadatkor ezen az úton vágjatok át Jüejangba, és ott menjetek
ebbe a házba. - Lung-vej bőröndjére fekteti a borítékot, hátára
felvázolja a város kezdetleges térképét, és nagy „X”-szel megjelöli az
egyik mellékutcát. Leírja a nevet és a címet. - Itt várjatok a kísérőre.
- Átadja a borítékot.
Mej-lin kiolvassa a nevet.
- Liu Su-fan.
- Bízz bennem, Mej-lin. Su-fan gondoskodni fog rólatok.
Lágyan ejti ki a női nevet. Mej-lin gyors pillantást vet Ven-lingre,
aki egy bokor mellett duzzog.
- Ven-lingnek igaza van, ez őrültség. Te is tudod, mit műveltek a
japán katonák Nankingban. Nem hiheted, hogy biztonságban
leszünk.
A férfi megrázza a fejét.
- Sosem mondtam, hogy biztonságban leszünk, de ez a legjobb
esélyünk. Ha nem megyek Hengjangba, mindannyiunk számára
elvész a lehetőség.
- Visszatérsz Csangsába, megkeresni Hung-cét? Hagysz egy
üzenetet Hsziao-vennek, ha hazatérne és nem találna minket?
 Lung-vej arckifejezése ellágyul.
- Mej-lin - szól gyengéd hangon. - Az apám, a testvérem... - elhal
a hangja.
Mej-lin bele se mer gondolni abba, amit kimondatlanul hagy.
- Túl kockázatos szétválni, Lung-vej. És ha valami rosszul sül el?
Hogyan találunk meg Jicsangban?
A férfi elnézi, azután még több pénzt tömköd a borítékba.
- Mindig pörög az agyad, igaz? Minden rendben lesz, csak várjatok
Jüejangban a kísérőre. Ha valami mégis balul ütne ki, ennyi elég kell
legyen, hogy eljussatok Jicsangba. Találkozunk a Huangling-
templomban.
- Mikor?
- Két-három hét múlva? Ha előbb érnék oda, bevárlak titeket. Ha ti
lennétek az elsők, várjatok meg.
Épp akkor adja át a borítékot, mikor Ven-ling és Li-fen visszatér. A
készpénzköteg súlya megnyugtató Mej-lin számára. Azt jelzi,
megértik egymást, és megállapodásra jutottak. Ven-ling makacsul
hallgat. Lung-vej hiába próbálja megölelni, elhúzódik az érintése elől.
Lung-vej sebtében átkarolja lányait és magához szorítja Zsen-sut.
- Maradjatok együtt. Megígéritek? - Kivárja, amíg Ven-ling és Mej-
lin is rábólint. - Találkozunk Jicsangban.
Felkapja a poggyászát, és elindul a terepjáró felé.

Miután Lung-vej távozik, Mej-lin továbbítja utasításait Ven-lingnek.

Sógornője nem szakítja félbe, csak eluralkodik arcán a félelem és a
harag. Miután végez, Ven-ling ajkai vékony vonallá préselődnek
össze.
 - Hát jó. - Beletúr a bőröndjébe, kiráz és széthajtogat egy
selyemruhát, majd egy nadrágot. Kézbe veszi és visszateszi
hajkeféjét, azután előszed egy kesztyűt és felhúzza.
- Sajnálom, nővérem, hogy...
- Ne. - Ven-ling feltartott kézzel megállítja, de még a bőröndjéből
se néz fel. - Ne hidd, hogy ettől mindjárt barátnők vagyunk. Ne hidd,
hogy segíthetsz ezen a rémes helyzeten. Ne hidd.
Mej-lin úgy érzi, mintha arcon ütötték volna.
- Ven-ling. - Meglepve hallja, mennyire reszket a hangja. Erőt vesz
magán. Azután felizzik a haragja, és határozott hangon folytatja: -
Most az a legfontosabb, Ven-ling, hogy eljussunk Jüejangba. Nem
kell kedvelnünk egymást, de muszáj segítenünk egymásnak.
Ven-ling sarokba szorított és dühödt állatként kapkodja a fejét.
Mej-lin nem szól többet. Ven-ling még egyszer átrendezi a bőröndjét,
mielőtt rázárja a fedelet.
Aznap éjjel Hu egy nagy fa tövében hagyja őket, hogy ott
várakozzanak. A hajnali órákban, mikor csak néhányan járnak az
országúton, felkeltik a gyerekeket. Mej-lin beléjük fojtja a
kérdéseket, és megnyugtatja őket, hogy mindnyájan rendben
lesznek. Vállán érzi bizalmuk súlyát. A holdfénynél nesztelenül
átvágnak a mezőn.
Ahogy közelednek Jüejang felé, látja, hogy sok lakóházon és
épületen már japán zászló leng. Nagyot dobban a szíve. Int Ven-
lingnek, a zászlókra mutat. A várost már elfoglalták. Mi lesz most?
- Keressük meg Liu Su-fant - felel némán Ven-ling.
Mej-lin bólint, és előhúzza a borítékot. Az árnyak közt lapulva
gyorsan utat találnak a házhoz.
Mej-lin nagy levegőt vesz, mielőtt halkan bekopog.
 Várnak.
A nő odabent először résnyire nyitja ki az ajtót. Épp csak annyi
időre, hogy szemügyre vehesse őket.
- Hordjátok el magatokat.
Mej-lin visszanyeli a torkába kúszó félelmet, mielőtt újra kopogtat,
és erősködik, hogy Tao Lung-vej küldte őket. Erre már kitárul az ajtó,
és a nő sietve betereli őket.
- Tao Lung-vej, mi? - kuncog magában. - A gazember, tudja, hogy
bármit megtennék érte. Aztán melyik közületek a felesége?
- Én - húzza ki magát Ven-ling.
A nő tetőtől talpig végigméri.
- Ki más lenne? Mindig is bolondult a csini pofikért.
Ven-ling megvetően felhorkan.
- Hát te? - kérdi Su-fan Mej-lint.
- A sógornője vagyok.
- A, igen. - Liu Su-fannak mintha eszébe jutna valami. - Te lehetsz
Hsziao-ven felesége. Lung-vej mesélt rólad.
Hsziao-ven nevének említésére Mej-lin szeme könnybe lábad.
Szólni se tud.
- Mi történt a Tao fivérekkel, hogy ideküldtek titeket?
Ven-ling hebegve magyarázatot ad, míg Mej-lin tovább küzd a
könnyeivel.
Miután kedveskedik kicsit a gyerekeknek, Su-fan több rizst szolgál
fel nekik, mint amennyit összesen láttak, mióta elhagyták Csangsát.
Ezután vizet tölt egy nagy sárgaréz dézsába, és felteszi a tűzhelyre.
Meg kell mosakodniuk, azután kipihenhetik a fáradalmaikat. Míg a víz
fortyog, a nő mutat nekik egy szobát, melynek bejáratát a konyhai
szekrény rejti. A szobában tiszta szalmazsákokat találnak, durva,
nyűtt pokróccal letakarva. Ablak nincs, de Su-fan meggyújt egy kis
petróleumlámpát, ami meghitté és biztonságossá varázsolja a szűkös
teret. Miután mindenki megfürdik és megszárítkozik, Ven-ling
visszavonul a szobába, hogy lefektesse a gyerekeket.
Odakint a konyhában Mej-lin segít Su-fannak a rendrakásban.
- Mióta ismered Lung-vejt? - tudakolja.
- Sok éve már. - Su-fan olyan pillantást vet rá, ami többet elárul
bármilyen magyarázatnál. - Régi barátok vagyunk - teszi hozzá.
Amikor Ven-ling előjön, mindhárman leülnek.
Su-fan kitölt három csésze teát.
- Találkoztatok valakivel, mikor ma reggel átjöttetek a városon?
Mej-lin és Ven-ling egyszerre rázza a fejét.
Su-fan feláll és az ablakhoz lép. Kikémlel az összehúzott függöny
mögül. Az utca lassan életre kel. A környéken élők megetetik a
jószágokat, kiviszik az éjjeliedényeket, vizet gyűjtenek aznapra.
- A nyavalyás Kempejtaj minden reggel és délután járőrözik az
utcákon. Jó, hogy senki nem látott meg. - Su-fan a két nőhöz fordul,
és megkeményedik a hangja. - Amint besötétedik, megmutatom a
városból kivezető utat.
- Lung-vej azt mondta, hogy itt várjunk, amíg valaki Jicsangba
nem kísér minket - tiltakozik Ven-ling.
Su-fan összeráncolja a homlokát.
- Lepihenhettek a hátsó szobában. Talán napközben értetek jön
valaki. - Azután megcsóválja a fejét és felemeli a kezét. - Akárhogy
is, nem maradhattok. Amint besötétedik, tovább kell állnotok.
Ven-ling elsápad. Haragja ott fortyog a felszín alatt. Reszket a
keze, ahogy leteszi a csészét, és elvonul a gyerekeihez.
Mej-lin Su-fanhoz fordul.
 - Kérlek, nem engedhetnéd, hogy maradjunk egy kicsit? Tudom,
hogy senki sem látott meg, és abban is biztos vagyok, hogy Lung-vej
értünk küld valakit.
- Nem tehetem kockára a hálózatot, ezt Lung-vej is tudja. - Su-fan
határozott hangon beszél.
Mej-lin az asztal alatt kabátja ujját rángatja. Addig babrál, amíg
megoldja a cérnaszálakat, és kiszabadít egy aranypénzt. Az asztalra
helyezi.
- Kérlek.
Su-fan habozik, mielőtt elveszi a pénzt. Átforgatja a tenyerén,
ráköp és addig dörzsöli, míg fel nem fénylik. Végül ráharap, és
tanulmányozza az apró fognyomokat. Elégedetten vágja zsebre.
- Egy napot kaptok, egyetlenegyet. Ha utána se jön senki,
mennetek kell. Ha tovább maradtok, valakinek biztosan feltűnik.
Valakinek mindig feltűnik.
- Megértettem - bólint Mej-lin.
Másnap Su-fan kora reggel elmegy. Mej-lin elszórakoztatja és
csendben tartja a gyerekeket a hátsó szobában. Megnyugtatja őket,
hogy valaki értük jön, vagy ha mégsem, keresnek egy hajót, ami
elviszi őket Lung-vejhez. Ven-ling nyugtalanul topog az ablaknál.
Mikor visszatér, Su-fan leszidja, mert attól tart, hogy meglátják.
Elmúlik a nap, de a kísérő nem jelentkezik. Su-fant nem lehet
megingatni. Éjjel menniük kell. Mej-lin még egy aranypénzt nyom a
tenyerébe.
- Beszereznél nekünk az útra ezt-azt, nővérem?
A két nő tanácskozik, mielőtt Su-fan újra elhagyja a házat. Friss
bambuszmatracot és bélelt takarót hoz mindenkinek, hozzá
zománcos edényt a mosáshoz és főzéshez, kis zsák rizst, egy
csomag sót és egy üveg étolajat. Levetett nadrágokat is talált a
gyerekeknek - még nagyok rájuk, de most minden meleg ruhának
hasznát veszik.
Kétnapnyi pihenés, melegség és kiadós étkezés után ideje indulni.
Mej-lin köszönetét mond Liu Su-fannak. Ven-ling nem mond semmit.
Napnyugtakor kifelé indulnak a városból, végig egy kevéssé ismert
csapáson, ami a Jangce mentén halad.
 Harmadik fejezet

A Jangce mentén, Kína, 1938. november

Virradatra elérnek egy várost, ami elég nagy ahhoz, hogy a felfelé
haladó hajók megálljának itt, felvenni az utasokat és a csomagokat.
- Megváltom a jegyeket - indul Ven-ling a kikötő felé.
A gyerekek lemaradoznak. Kimerültek az egész éjszakai
gyaloglástól, de megelevenednek, mihelyt reggelit kapnak Mej-lintől.
Li-ling és Zsen-su játszani kezd. Li-fen hiába próbál bekapcsolódni,
ügyet se vetnek rá. Harag villan át az arcán.
- Úgyse szeretem a kisbabáknak való játékokat - közli, azzal hátat
fordít nekik.
Mej-lin látja a kikötőnél táborozó tömeget. Az nem lehet, hogy
mind a hajókra várjanak, igaz?
Ven-ling nyúzott arccal tér vissza.
- A hajók nem járnak túl gyakran, és ha mégis, alig lehet rájuk
jegyet kapni.
- Mibe kerülnek?
Ven-ling megnevez egy csillagászati összeget. Mej-lin a kezébe
nyomja Lung-vej borítékját. Ven-ling félúton tart a számolásban,
mikor abbahagyja. Ennyi sehogy sem elég.
- Gyalogolnunk kell - jelenti ki Mej-lin.
- Gyalogolni? - jajong Ven-ling. - Egész Jicsangig? Hogy bírnák ki a
gyerekek?
 Mej-lin számba veszi pénzét és kincseit. Ven-lingnél is kell lennie
valamennyinek. Ha mindenüket összeteszik, talán elég lesz, hogy
megváltsák a jegyeket, de utána miből vesznek majd élelmet és
minden mást? Nem éri meg a kockázatot.
- Nézd ezeket az embereket - mutat körbe a tömegen. -
Ostobaság lenne egy hajóra várni, ami talán el sem visz.
Ven-ling minden tiltakozása ellenére kitart. Gyalogolnak. Az
elkövetkező néhány napban hallgatólagos megállapodásra jutnak.
Nem tehetnek mást, egymásra kell támaszkodniuk. Hozzájuk hasonló
családok járják a vidéket, de a banditák és tolvajok se lehetnek
messze. Mej-lin a teljes kimerültség és éberség közt ingázik, mégis
hálás minden napért, ami közelebb viszi őket Jicsanghoz, és
reményei szerint Lung-vejhez.
Ahogy telnek a napok, összemosódnak a városok, falvak, vidékek.
Már azt se tudja, mióta vannak úton. Vizelettől és rothadástól bűzlő
útszéli szeméthalmokat, szennyes ruhákat és koszlott
szalmazsákokat hagynak el. Szálláshelyeket rögtönöznek maguknak,
piacokon alkudoznak az apró szemű, penészes édesburgonyáért.
Bármilyen hidegek az éjszakák, nem gyújtanak tüzet, nehogy
odavonzzák a japán repülőket. Sebtében, a nap első fényénél
letudják a főzést, olykor napokra előre.
így megy ez: egy jáde karkötő egy zsák rizsért; arany fülbevaló a
meleg szállásért; ezüstök az olajért. Amint Lung-vej pénze elfogy,
előkerülnek az érmék, bankók és amulettek, amiket Mej-lin a
kabátokba varrt és Ven-ling a holmijába rejtett, hogy mindennapi
megélhetési cikkekre cseréljék őket.
Néha hiába is lenne pénzük: nincs mit vásárolni. Az előző napi
maradékon élnek, belekeverik az út mentén talált emészthető
gyökereket és leveleket. Mej-linnek oly sokfelé kéne hasadnia, a
pihenés minden reménye nélkül, hogy a kimerültség már beeszi
magát a csontjaiba. Zsen-su és Li-ling folyton szipog, Zsen-sut
köhögés is kínozza. Arcuk-kezük a csípős szelektől vörös és érdes.
Lassan december lesz, tiszta éjjeleken máris érezhetően leesik a
hőmérséklet. Reméli, hogy még a fagyok beköszönte előtt eljutnak
Jicsangba.
- Az mi? - kérdi Zsen-su egyik reggel Csingcsou közelében, még
mindig sok-sok mérföldre Jicsangtól. Egy csapat egyenruhás fiúra
mutat, akik az úton masíroznak. A legfiatalabb alig lehet idősebb
nála, a korosabbak már kész fiatalemberek. Mind kis zsákot vet a
vállára, és menetelés közben énekel.
- Valami iskola lehet - felel Mej-lin.
Kapkodva közelebb tereli Zsen-sut és Li-linget, hogy hallja őket.
Nemsokára elérnek hozzá a szavak: versszakokat idéznek a Szán Ce
Csínytől. Velük mormolja a jól ismert háromszavas verssorokat, s
ahogy a szótagokat formálja, megidéz egy másik korszakot, egy
másik világot. Eszébe jut apja, aki annak idején versszakonként
tanította meg rá. Szívesen visszatérne azokba az időkbe, és lenne
újra gyermek, távol ettől a háborútól, ettől a céltalan bolyongástól.
- Mit mondanak, nénikém? - szakítja félbe a gondolatait Li- ling. -
Honnét ismered a szavakat?
- Ez a Szán Ce Csing. A papám tanított rá. - Mej-lin szinte
magában beszél.
- Minket is megtanítasz rá, nénikém? - kérdi Li-ling.
Hát persze! Eddig miért nem jutott eszébe? Épp megfelelő korban
vannak a tanuláshoz.
 -A. Szán Ce Csinget három írásjelenként mondjuk fel. Nagyon régi
költemény, ezért is fontos megismerni. Megtanít az erkölcsre, a
történelemre, a tudományokra és a helyes magaviseletre.
A gyerekek visszarettennek.
- Ó, ezek a megszeppent tekintetek! Ne féljetek, nem olyan nehéz,
viszont remek móka. Mindennap megtanultok néhány újabb hármas
részletet, és nemsokára betéve tudjátok az egészet.
- Mint te?
- Mint én és azok a fiúk. - Mej-lin biccent a fiúk felé, akik már
hallótávolságon kívül járnak. - Csak mondjátok utánam: „Az emberek
születésüktől.”
- „Az emberek születésüktől.”
- „Természetüktől fogva jók.”
- „Természetüktől fogva jók.”
- „Hasonló a természetük.”
- „Hasonló a természetük.”
- „Megváltoznak a szokásaik.”
- „Megváltoznak a szokásaik.”
- Most újra.
Csak ismétlik és ismétlik, amíg az első vers beléjük nem rögzül.
Őket hallgatva Mej-lin ráeszmél, hogy dacára mindannak, amit
maguk mögött hagytak, és az ismeretlennek, ami előttük áll, a káosz
közepén is felfedezték a béke apró szigetét. Biztonságot talán nem
ígérhet a gyerekeknek, de segíthet létrehozni saját belső
tartalékukat, amiből azután szépséget meríthetnek.

Mej-lin és Ven-ling gyorsan felismeri, hogy az iskoláscsapat

biztonságot és társaságot jelenthet. A rákövetkező napokon és
éjjeleken ezért is maradnak a tanítók és diákjaik közelében. Éjjel,
mikor az utazó iskola egy csűrben vagy más elhagyatott
építményben talál menedéket, a közelben vernek tábort. Li-fen még
össze is barátkozik némelyik fiatalabb diákkal. A tanítók láthatóan
nem bánják. Talán megszánják őket kiszolgáltatottságukban. Ven-
ling néha szóba elegyedik a csapat nőtagjaival. Mej-lin, hálásan a
nyugalomért, rajta tartja a szemét Zsen-sun és Li-lingen.
Napról napra, ahogy egyre közelebb kerülnek Jicsanghoz, keresi a
látóhatáron az ismerős tájékozódási pontokat. Egy teljes héten át
köd és felhő nehezítette a távolságok felmérését, de most tiszta az
ég és nyugodt a levegő, így láthatja a Sárga Ökör-hegység
nyugatnak vonuló láncolatát. Egynapnyira esik Jicsangtól. Amikor az
iskoláscsapat néhány napra letáboroz egy templomnál, Mej-lin és
Ven-ling úgy dönt, folytatják az utat. Olyan közel vannak. Lung-vej
már várhat rájuk.
Másnap reggel együtt indulnak útnak, de alig egy-két li távolság
után Zsen-su közli, hogy kakilnia kell. Mej-lin mellette marad. Ven-
linget bosszantja a fiú, a sógornője, az egész helyzet, ezért nem
hajlandó várni, és előremegy a lányokkal.
Mire Mej-lin ráeszmél, hogy magával vitte minden élelmüket, Ven-
linget már semerre se látni. Előbb elátkozza sógornője önző
türelmetlenségét, majd a tulajdon ostobaságát is, amiért minden
ennivalójukat egy zsákba rakta. Tudhatta volna, hogy Ven-ling nem
várja meg. Visszanyeli keserű könnyeit, és végignéz a hegyeken.
Legalább azt tudja, merre járnak. Lázadó gondolat férkőzik a fejébe:
Jicsang helyett elmehetnének Zsen-suval a családjához. Nincs
messze. Ven-ling meg magára vessen.
- Ma! - rángatja kabátujját Zsen-su.
 - Mi az? - csattan fel, még mindig bosszúsan Ven-ling miatt.
- Mi ez a zaj? - kérdi a kisfiú.
- Milyen zaj? - ráncolja a homlokát.
A levegőben különös duruzsoló hang rezeg.
Kiáltások harsannak. Futás! Fedezékbe! Az emberek minden
irányba szétszaladnak.
Mej-lin felnéz. Japán repülőgép csap le rájuk, a hirtelen támadt
légáram hátrafújja haját és ruháját. Még a géppuskás arcát is látná,
ha nem lenne rajta pilótaszemüveg. Egy pillanatra földbe gyökerezik
a döbbenettől. Ennyi mérföld és nehézség után nem hitte volna,
hogy a japánok civilekre támadnak. Ez a repülőgép valóban rá tüzel?
Zsen-sura? A fegyver éles kerepelése átlyuggatja a levegőt.
Kirobban a káosz. Taligák fordulnak fel, ahogy az emberek
mindenüket hátrahagyva menekülnek.
- Ma! - Zsen-su hangja megtöri döbbenetét.
Bevetik magukat a lombok fedezékébe. Maga előtt tolja Zsen-sut,
nem törődik a karját összekaristoló ágakkal, csak egyre mélyebbre
veszi be magukat. Levelek közt kuporogva, zakatoló szívvel, minden
rezzenésre éberen szorítja magához gyermekét. Kérem, kérem,
kérem, csak éljük túl!
A gép visszafordul: célpontként tekint mindenkire, aki az úton
marad. Lövedékek repkednek köröttük. Recsegés-ropogás hasogatja
a levegőt, törmelékek és ágak záporoznak. Zsen-su síkit. Mej-lin még
szorosabban öleli, pajzsként oltalmazza testével. A kisfiú zokogva
rázkódik a karjaiban.
A gép újra és újra visszafordul, émelyítő, könyörtelen
szívtelenséggel. Hsziao-ven is ezt érezte utolsó pillanataiban? A.
kéretlen gondolat nyomán tudatosul benne, amit mindeddig
vonakodott elismerni: Hsziao-ven meghalt. Ahogy újra feléled benne
a veszteség érzése, összepréseli szemhéjait. Még görcsösebben öleli
Zsen-sut, és fohászkodik azért, hogy legyen vége a rajtaütésnek.
Amikor egyetlen élő sem marad az úton, a repülőgép végre tovaszáll.
Még sokáig nem moccan. Azután lassan felemeli a fejét. Minden
csendes. Lerázza magáról a gallyakat és leveleket, feláll. Kalapáló
szívvel, reszkető lábakkal, szaggatott lélegzettel állítja talpra Zsen-
sut. A fiú reszket és sápadt a rémülettől, de sértetlen.
-Jól vagy? Nincs semmi bajod? - Lázasan kutatja a sebeket, a
legapróbb sérüléseket.
A kisfiú belefúrja magát az oldalába.
Megszorongatja mindkét karját és lábát, végigtapogatja testét,
letörli a horzsolások nyomán kiserkent vért. A tagok meleg tapintása
megnyugtatja: a kisfiúnak nem esett baja.
Kimerészkednek a bokrok közül. Az úton számolatlanul hevernek a
civilek. Golyó ütötte kis kráterek jelölik a helyeket, ahol pillanatokkal
korábban még álltak.
Lassan átvezeti Zsen-sut a pusztuláson. Nehezére esik Ven-ling, Li-
fen és Li-ling után kutatni, mégis tudja, hogy ezt kell tennie. Tudnia
kell, hogy sértetlenek. Ha mégsem, ha utolérte őket a legszörnyűbb
sors, el kell jutnia Jicsangba, hogy tudassa Lung-vejjel.
- Li-ling! Li-ling! Hol vagy? - Zsen-su addig kiáltozik, míg bereked
és teljesen elmegy a hangja.
Köröttük mindenfelé emberek küszködnek, hogy felkutassák
családjukat, összeszedjék, ami a holmijukból maradt, és folytassák
az utat nyugat felé. Ha a gép csak néhány perccel korábban támad -
vagy az út másik felén vonulnak el a bokrok közé -, talán ők is
halottak lennének. Mej-lin tudja, milyen szerencsés, mégsem érzi
magát annak.
A tehetetlenség emésztő érzése gyötri. Mostanáig mindig
megtalálta a módját, hogy megóvja Zsen-sut, és kicsit jobbá tegye a
dolgokat. Sosem kételkedett abban, hogy végül minden rendbe jön.
A csangsai tűzvész? Legalább épségben megmenekültek. Lung-vej
elhagyta őket? Tervet kovácsoltak, hogy újra találkozzanak. A hosszú
utazás? Csak annyit kellett tenniük, hogy egyik lábukat a másik elé
helyezték. Ha kitartóan távolodnak a háborútól, és közelednek
Jicsanghoz, idővel elérik a biztonságot.
Rémálmában se hitte volna, hogy egyszer őket is támadás éri.
Kijózanító a hirtelen ráeszmélés, hogy legjobb szándéka ellenére
sem garantálhatja Zsen-su biztonságát.
Nem így kéne lennie! - kiáltana legszívesebben. Hibáztatni akar
valakit. Lung-vejt, amiért a sorsukra hagyta őket. Ven-linget az
önzéséért. A háborút, a japánokat. Fortyogni kezd benne az indulat.
Hogy lehet...
Zsen-su a kabátujját rángatja.
- Mit csinál a néni, Ma?
Lerázza magáról a haragot, hogy lássa, kire mutat Zsen-su. Egy
asszony karján tartja egy fiatal lány testét. Zokogva és átkozódva
rázza gyermekét.
- Miért nem ébred fel a lány? - kérdezi Zsen-su.
Az asszony fáradt arca megereszkedik a reményvesztettségtől.
Tehetetlen jajveszékelése az egekbe csap. Zsen-su ijedten
markolássza az anyja karját.
Mej-lin szelíd hangon felel neki.
- Az a kislány meghalt. Azok a golyók súlyosan megsebesítették.
 Zsen-su felnéz rá.
- Meghalt? De miért nem ébred fel?
- Nem tud. Már semmit sem tud csinálni. Meghalt.
A kisfiú arca komoly. Egyikük sem tudja, mit mondjon. Újra
elindulnak.
- Ma!
- Igen?
- Egyszer mindenki meghal?
Mej-lin beharapja az ajkát. Ezek a kérdések! Tudhatta volna, hogy
eljönnek.
- Igen, Zsen-su - bólint. - Mindenki.
- Mi lesz velünk? Mi is meghalunk?
- Egyszer igen. Mindannyian.
- Mikor?
Kell egy pillanat, mire tudatosul benne a kérdés jelentése.
- Nem tudom. Senki sem tudja, mikor hal meg. Remélem, még
hosszú ideig nem.
- Papa meghalt.
Mej-lin megtorpan, leteszi a kosarát. Behunyja a szemét, fagyos
tenyerével betapasztja a száját. Összeroppant attól, ahogy Zsen-su
ilyen egyértelműen és egyszerűen kimondja. Miután újra kinyitja
szemét, lassan kifújja a levegőt. Elveszi tőle a derékaljat, és leteszi a
földre, hogy kisfia arcába nézzen.
- Igen, Zsen-su, meghalt, de neked nem szabad elfelejtened, hogy
Papa jó és kedves ember volt. - Megragadja a kisfiú mindkét kezét. -
Emlékszel rá?
A fiú szemei megtelnek könnyekkel, ahogy megrázza a fejét.
 Zsen-su már nem emlékszik az apjára, és ez jobban fáj, mint
bármilyen hideg vagy sebesülés. Ez a rettenetes ásító üresség
felemészti utolsó erőtartalékait is. Tenyerébe veszi a kisfiú apró
kezeit, és összedörzsöli, hogy melegséget csiholjon az ujjaiba.
- És jeje? Jeje is meghalt?
Mej-lin a lángokra gondol, a tűz éjszakájára. Bólint.
- Hát Li-ling? És a nénikém és Li-fen? A bácsikám? Ők is mind
meghaltak? - A rettegés lavinaként zúdul le az ajkairól, még Mej-lin
sem vethet neki gátat. - Mindenki meghalt? Mindenki meghalt! -
Zsen-su visong. Nem akar, nem bír lenyugodni. Mej-lin hallani sem
bírja. És ha igazat mond?
- Elég. Elég! - Pofon vágja Zsen-sut, mielőtt tudatosulna benne,
mit tesz.
A kisfiú megdermed a mondat közepén. Két-három másodperc is
eltelik, mire bömbölni kezd. Legszívesebben ő is sírva fakadna.
- Sajnálom. - Karjaiba veszi Zsen-sut, hogy megnyugtassa. A
vékony bélelt kabáton át csontosnak érzi a karját és a hátát. Zsíros
és csapzott haja az arcába hull, bőre repedezett és érdes. Mi lett a
pufók, pirospozsgás kis bajkeverővel, aki ott szaladgált a csangsai
udvaron?
Pislákoló tűz vonja magára a figyelmét, amit más utazók hagytak
hátra. Belé villan egy ötlet. Bármilyen kis semmiség, mégis a remény
forrása ezekben a sötét időkben. A hunyorgó szénhalomhoz tereli
Zsen-sut, hogy átmelegítsék a kezüket. Leteríti a derékaljat a rideg,
kemény földre, és letelepszik rá. Megpaskolja maga mellett a puha
takarót, hogy Zsen-su is leüljön.
- Ez... - mutat körbe a tájon, az üszkös tarlókon és lebombázott
épületeken, a folyón araszoló különféle bárkákon és a gyászos
terhüket cipelő embereken -, ez csak egyetlen kép. Mint a
tekercsünkön. Egyszerre mindig csak egy képet láthatunk belőle.
Tovább kell haladnunk, hogy láthassuk a következőt.
A kisfiú lehuppan mellé, zokogása szipogássá és csuklássá szelídül.
Mej-lin felnyitja kosarát, és a tekercs után nyúl. Mikor felnyitja a
dobozt, kis híján sírva fakad a cinóbervörös zsinór láttán, amit
Csangsában töltött utolsó éjszakájukon oly nagy gonddal kötött meg.
Azelőtt sosem ért volna mosatlan kézzel a tekercshez, de most
végigfuttatja rajta ujjait. A bazsarózsák finom cérnamintái
megnyugtatóan simulnak á bőréhez. Mintha Hsziao- ven üzenné
azáltal, hogy a kincs sértetlen: nem érintette meg a körötte tomboló
pusztulás. Ha meg is halt, el nem veszett.
Széthajtogatja a tekercset, hogy megmutasson egy virágzó
gazdaságot és egy lóháton ülő ősz szakállú nemesurat. Zsen-su
közelebb hajol, a lovat méregeti. Mej-lin tudja, hogy ez az egyik
kedvenc jelenete.
- Élt egyszer a határvidéken egy öregember, akinek volt egy óriási
paripája - kezd bele. - Sötétbarna, fényes szőrű, erős mén, hosszú
fekete sörénnyel és vad tekintettel a szemében. Csodájára jártak az
összes szomszéd városból és faluból. - Mesélés közben kezd
feloldódni a történet ritmusában: a képek, ha csak egy múló
pillanatra is, de messzire repítik. Távol ettől a gyászos
reménytelenségtől.
- Mindenki azt gondolta, hogy nincs nála szerencsésebb ember,
amiért ilyen pompás állata lehet. Mindenki irigyelte, csakhogy egy
nap a paripa elszökött. Akkor persze mindenki sajnálkozott, mekkora
tragédia történt. Micsoda balszerencse!
Zsen-su együttérzően felmordul.
 - Az öregember mégsem esett kétségbe. Inkább azt mondta:
„Miért gondoljátok, hogy ez nem áldás?” Néhány héttel később a
mén visszatért, nyomában egy gyönyörű vad kancával. Nemsoká
csikójuk született. A három fenséges teremtmény büszkeséget és
jólétet hozott az öregembernek. Mindenki úgy látta, hogy jó oka
lenne az ünneplésre, csak az öregember csóválta a fejét. „Miért
gondoljátok, hogy ez nem átok?” A falusiak nem hittek a fülüknek,
hogy képes ilyet mondani, de néhány nappal később az öregember
egy szem fia leesett a mén hátáról, és eltörte a lábát. Minthogy
közelgett a betakarítás, az öregembernek most kétszerte annyit
kellett dolgoznia a földeken. „Ó, micsoda sorscsapás”, keseregtek a
falusaik, de az öregember azt mondta...
- „Miért gondoljátok, hogy ez nem áldás?” - fejezi be Zsen-su.
- Úgy ám, pontosan ezt mondta - mosolyog Mej-lin. - Nem sokkal
ezután háború tört ki a szomszédos nagyurak között. Az összes
falusinak hadba kellett vonulnia, kivéve az öregeket és betegeket.
Törött lába miatt az öregember fia is felmentést kapott. Véres és
heves harcok folytak, egyetlen férfi sem tért haza elevenen. De mivel
az öregember vén volt, a fia pedig nyomorék, mindketten életben
maradtak, hogy még hosszú éveken át vigyázhassanak egymásra. -
Mej-lin egy pillanatra elhallgat. - Minden szerencsétlenségben ott az
áldás, és minden áldás magában hordozza a szerencsétlenség
magvát. Így megy ez, mióta csak világ a világ.
- De Ma, ebben mi az áldás? - Zsen-su meredten nézi a támolygó
embereket és a szekereket, az előttük baktató fáradt öszvéreket és
ökröket.
Mej-lin hallgat, csak felcsévéli a tekercset, és elteszi a kosarába.
Mindketten felállnak. Mej-lin feltekeri a derékaljat, és segít a fiúnak
felvenni a hátára. Leporolja a nadrágját, mielőtt kézbe veszi a
kosarát.
- Nem tudom - felel végül. - Idővel kiderül.
Talán az az áldás, hogy ennyire közel került az otthonához. Talán
az, hogy a tekercs révén Zsen-su újra kapcsolatba kerülhet Hsziao-
vennel. Vagy az, hogy az út még vet néhány kanyart, azután
meglátják egy város falait. Jicsangot.
 Negyedik fejezet

Jicsang, Hupej tartomány, Kína, 1938. december

Amint beteszi lábát a városba, Mej-lin a Huangling-templom felé

veszi az irányt. Ha rátalál Lung-vejre, el kell majd mondania, hogy a
légitámadásban elszakadtak egymástól - de ha Ven-ling és a lányok
is ideérnek? Talán mind biztonságban lehetnek Ha pedig nem várja
senki? Talán abban a sorscsapásban is lesz áldás. Talán elviheti
Zsen-sut a szülei otthonába, a hegyek közé. Hazatérhet.
Ahogy közelednek a templomhoz, érzi a régi családi régiségüzlet
vonzását. Útba esik. Tudja, hogy a családja elköltözött, de akkor is
látni akarja.
- Mit csinálunk itt? - kérdi Zsen-su, mikor már ott állnak a bolt
előtt.
Az ajtószárnyakat öles vaslánc fogja össze. Mej-lin bekémlel az
elhanyagoltságtól poros ablakokon. Odabent üresek a polcok,
kopárak a falak, csak néhány szétszórt fecni hever a padlón. Ezen a
helyen töltötte a gyermekkorát, hallgatta nagyanyja meséit, tanulta
meg a kiváló és a középszerű közti különbséget, szeretett bele
Hsziao-venbe. Ha tudja is, hogy a családja hónapokkal korábban
elmenekült a biztonságba, sosem hitte volna, hogy a hely ilyen rideg
és lélektelen lehet a szülei és a kincseik nélkül.
- Csak nézelődünk.
Feltekint az emeleti szobákra, ahol egykor a családjával élt. Az
ablakok bedeszkázva, életnek semmi jele.
 - Tudjuk, ki lakik itt? - firtatja Zsen-su.
- Nem, már nem - mormolja maga elé.
Kézen fogja gyermekét, és folytatják az utat a templom felé.

Szürkületkor érkeznek. Habár rengeteg ember ül a lépcsőkön, és

még többen keresnek menedéket odabent, egyikük sem a rokona.
Vesznek némi édesburgonyát az egyik utcai árustól, majd miután
megvacsoráznak, kimerültén álomra hajtják fejüket a templom
lépcsőin.
Az éjszaka során Mej-lin folyton felriad arra, hogy adrenalin lüktet
a tagjaiban. Zsen-su is sokszor felsír álmában, öntudatlanul motyog
a repülőről. Ilyenkor Mej-lin addig simogatja, amíg vissza nem alszik,
azután éberen őrködik felette, amíg le nem csukódnak az ő szemei
is.
- Zsen-su! Nénikém!
Mej-lin megrázza magát. Biztosan még álmodik.
- Zsen-su! Kelj fel, én vagyok az!
A fiú megdörgöli a szemét.
- Li-ling! - kiáltja, és felpattan, hogy átölelje. - Azt hittem,
meghaltál!
- Meghaltam? Nem, nem haltam meg. Itt vagyunk Papával!
Mej-lin nem álmodik. Li-ling az, kócos kis unokahúga, a maga
teljes valójában. S közvetlenül mögötte ott jön Lung-vej.
A férfi úgy néz Mej-linre és Zsen-sura, mint amikor a szomjazó
végre vizet lát. Zsen-su odaszalad hozzá, Lung-vej a karjára ülteti. A
kisfiú bácsikája mellkasán nyugtatja a fejét.
Lung-vej erőtől duzzad, kitölti elegáns öltönyét. Arca kicsattan az
egészségtől, mintha vendégeskedéssel töltötte volna az elmúlt egy
hónapot. Mej-lin érzi, ahogy arca áthevül, könnyei kibuggyanással
fenyegetnek. Nem számított ilyen heves érzelmekre. Vet egy
pillantást a férfi lába felé: új bőrcsizmát lát.
- Mej-lin.
A férfi leteszi Zsen-sut, és kinyújtja felé a kezét, hogy felsegítse.
Mej-lin feláll, de nem fogadja el a kezét.
- Bátyám. - Leszegi az állát, de nem süti le a tekintetét. - Mióta
vagy itt?
- Lassan egy hete. Minden áldott nap eljöttem a templomhoz. Nem
adtam fel a reményt, hogy ideértek. Mikor hírét vettem, hogy kísérő
nélkül hagytátok el Jüejangot, kétségbe estem. A leg- rosszabbtól
tartottam, de eltökéltem magamban, hogy várok egy hetet, akár
kettőt is. Tegnap rátaláltam Ven-lingre és a lányokra. Azt mesélték,
elszakadtatok egymástól az úton.
- Hol van Ven-ling és Li-fen? Biztonságban?
Megkönnyebbülésében és boldogságában, hogy viszontlátja Lung-
vejt, Mej-lin elfeledkezik haragjáról.
- A vendégházban pihennek. - A férfi hangja megremeg,
elbizonytalanodik. - Tudtam, hogy te is eljössz. Tudtam, hogy
sikerülni fog, Mej-lin.
Újra int felé, hogy fogadja el a kezét.
Mej-lin megenyhül és megragadja.
- Gyere. - A férfi lefelé indul a lépcsőkön. - Elviszlek a
vendégházba.
A vendégházban frissen főtt rizs és hal, forró tea és narancs vár
mindenkit. Miután alaposan megfürdeti és egy durva törölközővel
megszárogatja Zsen-sut, Mej-lin hitetlenkedve nézi a fémdézsában
utána maradt sötétszürke vizet. A fiú haja tisztán fénylik, orcája
hetek óta először ragyog fel. Kimerültén és megkönnyebbülten
alussza át a délutánt.
Ven-ling megerőlteti magát, és kedvesen megjegyzi, mennyire
örül, hogy mind biztonságban vannak. A vendégházban töltött
éjszaka után arca frissen mosott és sminkelt, bár a festék sem
rejtheti el a szeme alatt húzódó sötét karikákat. Nem kér bocsánatot,
amiért sorsukra hagyta őket az úton. Úgy gondolta - ha már Mej-lin
azt mondta, egészen közel vannak Jicsanghoz -, hogy meglesznek
nélkülük is, a támadás után pedig mást sem akart, mint biztonságba
helyezni a lányait. Még félúton se jár a mentegetőzésben, de Mej-lin
már nem figyel rá. Nincs ereje haragudni, különben sem számít. A
lényeg, hogy újra együtt vannak.
Lung-vej elmondása szerint a hengjangi találkozó jól sikerült. Mej-
lin eltűnődik, hogy ez vajon áldás-e vagy átok. Kinevezése és új
megbízatása, biztosítja őket Lung-vej, lehetővé teszi számukra, hogy
mind együtt hajózzanak fel a Jangcén Csungkingig. ígéretet tesz arra
is, hogy ott lesz állandó lakóhelyük, iskola a gyerekeknek, némi
kiszámíthatóság.
Másnap reggel el is indul, hogy intézze utazásuk következő
szakaszát. Mikor visszatér, selyemharisnyát és illatszereket hoz Ven-
lingnek, holdsüteményt a gyerekeknek, és egy vég sötétkék selymet
Mej-linnek. Azt mondja, helyet szerzett egy holnap induló hajóra.
Amikor Mej-lin aznap éjjel arcához szorítja a selymet,
megnyugtatóan puhának érzi a bőréhez simuló anyagot. Arra gondol,
mi mindent varrhat belőle: új bélést a kabátjába, meleg alsóinget
Zsen-sunak. Minden leesett maradék befoldoz majd valamit, ami
felfeslett vagy kiszakadt. Korábbi késztetésére gondol, amivel vissza
akart térni a családjához. Meginog. Nem tudhatja biztosan, hogy
szülei a családi birtokon vannak-e. Zsen-su még csak négyéves, és
már kimerítette a Csangsából idevezető út. Kibírna még egy hosszú
gyaloglást a hegyek közt, télvíz idején? És ha arra érnek oda, hogy
nincs ott senki? Bármennyire vágyakozik a családja után, most
biztosabb Lung-vejjel maradniuk. Később majd visszatér Jicsangba.
Talán tavasszal, a háború végeztével. Melegebb időben, mikor már
Zsen-su is nagyobb és erősebb lesz. Akkor majd felkutatja a
családját.

Jangce, nyugat felé, Hupej és Szecsuan tartományok,

Kína, 1938. december

A parton a dokkmunkások gyárakban használatos gépeket és

eszközöket rakodnak fel egy kis gőzösre. Mindenfelé sorsukra
hagyott ingóságok hevernek, amiket a hajókról dobtak ki, hogy még
több utasnak jusson hely. Szép számmal akadnak hátrahagyott
emberek is, akik kifogytak a pénzből és a befolyásból. A feldúlt keleti
tartományokból hatalmas tömeg menekül Jicsangba. Jönnek a
folyón, a kisebb-nagyobb bárkákon, gőzhajókon, dzsunkákon és
szampanokon. Jönnek gyalogszerrel, át a hegyeken és végig az
utakon, éppoly kimerültén, mint Mej-lin. Néhányan teherautón vagy
gépkocsin utaznak. Mindenki az új fővárosba, Csungkingbe igyekszik.
Ehhez pedig mindenkinek át kell haladnia Jicsangon, a kétségbeesés
szorosán.
Jicsangnál a Jangce természete megváltozik: a szélesen és
jóindulatúan hömpölygő folyam átadja helyét az álnokul kígyózó
vízfolyásnak, mely szűkös kanyarokat vet Tapasan és Vusan
hegyláncai, hirtelen felszökkenő part menti szirtjei között.
 A család egy öreg dzsunkára száll. A matrózok fel-levonják a
szakadozott és foldozott vitorlát, ide-oda forgatva próbálják befogni
a szelet, amikor épp segítőkészen fúj, majd csökkenteni az
ellenállást és megőrizni a lendületet, amikor épp nem. A kapitány és
az evezősök mellett alig néhány tucat utasnak jut hely, akik a fedett
hátsó fedélzeten húzódnak össze. Mikor Ven-ling szóvá tette a hajó
méretét és állapotát, Lung-vej emlékeztette rá, milyen szerencsések,
amiért egyáltalán kaptak rá jegyet. Másként gyalogosan kelhetnének
át a hegyeken. Míg Ven-ling szokása szerint magába duzzog, Mej-lin
arra gondol, mily gyorsan kihunyt a házaspár tagjai közt a melegség,
ami megmenekülésük után felizzott.
Az utasok összehúzódnak a tető alatt, ami túl alacsony ahhoz,
hogy alatta álljanak. Mej-linnek háborog a gyomra. Ven-ling és Li-fen
arca is zöldben játszik. A kisebb gyerekek tántorognak és felbuknak,
valahányszor próbálnak felállni. Eleinte még jó játék - ki bírja állva a
legtovább? -, de a hajó nemsokára úgy hánykolódik a vízen, hogy
ültükben is egymásba kapaszkodnak. Valahányszor a fedélzet
megbillen és megrázkódik, a poggyászok szerteszét csúszkálnak a
hajópadlón, és mindenki igyekszik visszaszerezni a magáét. A többi
utas nem keresi a társaságukat, csak a takarókba tekert
bambuszgyékényeken kuporog.
Néhány óra múltán Mej-lin feláll, és a kijárat felé támolyog. Friss
levegőre van szüksége; a fedélköz túlságosan zárt. Megtámaszkodik
és küszködve előreindul. Odakint legalább láthatja, mi közelít, nincs
teljesen kiszolgáltatva a hullámok kényének-kedvének.
- Köszöntőm a Pokol Kapujában - üdvözli az egyik evezős. A kinti
világosság egyszerre vakítja el és szédíti meg, amíg hozzá nem
szokik. - A Hsziling-szoros - teszi hozzá a férfi, mikor forgatni kezdi a
fejét.
Felnézve az égbolt egy szilánkját látja, két magas szírt keretében.
Köröttük agyarakként meredeznek a folyópartból és -ágyból felszökő
sziklaszálak, elsüllyesztéssel fenyegetve a deszkákból épült hajót.
Örvények habzanak mindkét oldalt. Fagyos vizek hányják a hajót fel-
le, fel-le. Elsőre még bántotta szemét a fény, de már látni, hogy a
szurdok mély árnyai közt haladnak.
- Meddig tart eljutni Csungkingbe? - tudakolja.
A férfi felhorkan.
- Mi az, máris elunta az utat?
- Meddig tart? - ismétli meg.
A férfi hunyorogva nézi a folyót, vállat von.
- Az függ a víztől, a forgalomtól, az időtől... sok mindentől. Talán
három hétig, talán ötig?
Öt hétig? A. kapitány hirtelen elkurjantja magát, mire az evezős
visszatér a munkájához. Mej-lin megtámaszkodik, és visszafelé indul
a fedélközbe. Még szerencse, hogy van elég versszak a Szán Ce
Csingben, amit megtaníthat Zsen-sunak és Li-lingnek.
Néhány órával később a dzsunka kifut a partra, a fák menedékébe.
A nap lenyugszik, alig van már fény. Itt töltik az éjszakát. Az utasok
túlságosan sokat hánykolódtak és túlságosan émelyegnek ahhoz,
hogy enni vagy pihenni tudjanak, a kérdezősködéshez pedig túlontúl
megszeppentek. Még a partra locsogó hullámok sem tudják
elringatni őket.
Mikor eljön a reggel, a sekélyes álmot is kiűzik szemükből a
fedélzeten dübörgő léptek.
 - Kifelé! Kifelé! Mindenki kifelé! Fogják a holmijukat, és szádjának
ki!
Teljes az értetlenség a fedélközben. Kába utasok kaparják össze
poggyászukat a félhomályban.
- Kifelé! - kurjongatnak az evezősök, és a falat verik, hogy
mindenkit felrázzanak.
Odakint megtudják, hogy a tél miatt alacsony a vízállás. A
szorosnak ez a szakasza különösen szűk. Hajóvontatók segítik át
rajta a dzsunkát, az utasoknak azonban gyalogosan kell megtenniük
a szirtek mentén haladó ösvényt, csak fentebb szállhatnak vissza. A
hideg hajnali fényben, merev tagokkal és sajgó testtel követik a
legénységet, mely eltökélten hajtja őket előre, feljebb és feljebb,
majd körbe.
A gyalogút nem hosszú, csakhogy mások is várakoznak a
hajóvontatókra - ágyúnaszádok, kis gőzösök, szampanok,
halászbárkák -, ezért várniuk kell.
Mej-lin leül, s miközben Zsen-su elbóbiskol az oldalán, elnézi a
hajóvontatókat, akik a sziklaperembe vájt veszedelmes
gyalogösvényen egyensúlyoznak. Megküzdenek az árral, lépésről
lépésre vonszolják előre a sziklás mélységben bukdácsoló hajókat. Az
évek hosszú sora alatt köteleik mély hornyokat vájtak a sziklákba.
Előregörnyednek, mellkasuk szinte párhuzamos a talajjal, és
görcsösen markolják a sziklafal kiugrásait, úgy hajtják magukat
előre. Némelyik turbánt visel a fején. A hideg dacára a legtöbben
csupaszok, megfeszülő vállukról veríték gőze szakad fel. Hej-hó, hej-
hó, kántálnak, és izmos lábszáruk egy ütemben mozog.
Végül az egyikük lába alól kicsúszik a talaj. Nem dobja le elég
fürgén a hámot, magával rántja három társát is, akik egy kötélen
osztoznak vele. Négy ember vész oda, nyeli és sodorja él őket a
tajtékos víz. Mej-lin felsikolt, magához öleli Zsen-sut. A többi
hajóvontató egy pillanatra megtorpan, de senki nem áll le.

Nem kockáztathatnak, tovább kell húzniuk. A felriadt Zsen-su

megkérdezi, mi történt. Mej-lin csak a fejét rázza, és azt mondja
neki: semmi.
Amikor újra rendelkezésükre áll a hajó, komoran szállnak be. A
veszély nem múlt el, soha nem múlik el, de legalább a Hsziling-
szoroson túljutottak.
A folyó idővel újra kiszélesedik és lelassul. A hajó néhány naponta
kiköt egy-egy falunál, ahol a földművesek szárított halat és narancsot
árulnak. A Vu-hegység egyik vonulata a másik után tűnik fel, majd
vész a ködbe. Mikor felemelkedik a párafüggöny, porhó finom rétege
marad utána. Mint a hegyek a tekercsünkön, Ma, suttogja Zsen-su
egyik reggel. Igen, mormolja Mej-lin, éppen olyanok.

Néhány hét után szokásukká válik, Zsen-sunak és az anyjának,

hogy friss levegőt szívnak a fedélzeten, és elnézik a vizet.
Zsen-su imád különleges alakzatokat keresni a sziklák között. Két
kőszál farkasfülekre emlékezteti. Mej-lin mutat neki egy
sziklaoszlopot, mely kecses istennőként őrködik a lenti völgy felett.
Hunyorog, ő is próbálja belelátni, mikor könnyes arcával Li-ling
szalad oda hozzá. Biztos a mamája miatt. Mióta hajóra szálltak, Ven-
ling folyton Li-linget korholja, amiért rossz vagy épp túl vadoné.
Valahányszor a mamája leteremti, Li-ling Zsen-sunál és mamájánál
keres menedéket.
- Gyere, Li-ling, nézd velünk a vizet - mondja Mej-lin.
 Előttük kis városka ül egy dombon. Sok más folyóparti településsel
ellentétben, amit elhagytak, a földnyelv itt hosszan benyúlik a
folyóba.
- A Fehér Császárváros - jelenti be a kapitány. - A Fehér
Császárváros poéták és nagy hősök otthona. Évszázadokkal ezelőtt Li
Paj és Tu Fu is itt élt, mikor leghíresebb költeményeit írta. Amellett -
teszi hozzá halkabban - ez a nagy Csu Ko-liang kegyhelye is.
Zsen-su elvigyorodik, amikor a bácsikája is csatlakozik hozzájuk.
Lung-vej Li-ling és az ő kedvéért feleleveníti a három királyságról
szóló ősrégi mondákat. Sikongatnak örömükben, mikor Csu Ko-liang
100 000 nyilat nyer húsz szalmacsónakkal. Mej-lin csak legyint, hogy
már legalább ennyiszer hallotta a vértestvérekről, álnokságokról és
cselvetésekről szóló történeteket, de abból, ahogy bácsikája szavain
csüng, Zsen-su is látja, mennyire élvezi a meséket. Li-Ling és Zsen-
su jókat kuncognak a Lung-vej által vágott ijesztő grimaszokon, és
mindenki ujjong, mikor zengő énekhangja a víz felett szárnyal. Az
utolsó mese végén Li-linggel a folytatásért csengenek, de bácsikája
ezt későbbre halasztja.
- Majd én mesélek nektek a bátorságról, mármint a valódi
bátorságról - fordul hozzájuk Ma, miután bácsikája elnyújtott
léptekkel a hajópalánkhoz sétál. Férfiak egy csapatához verődik, akik
megosztoznak cigarettáikon és egy üveg brandyn.
- A valódi bátorságról? - visszhangozza Li-ling.
- Ez a mese a kígyókról szól.
Ma felnyitja kosarát, melynek aljából kiemel egy
hosszúkásszögletes fadobozt. A képtekercset. Zsen-su megragadja
Li-ling kezét, és izgatottan ugrándozik. Mindketten közelebb
húzódnak, hogy jobban lássanak. Ahogy Ma balról lecsévéli és jobbra
felcsévéli a tekercset, a képek még lenyűgözőbbnek hatnak, mint
amire emlékezett. Szinte hallja rikoltozni a kormoránokat a festett
halászok felett, akik vízbe merítik evezőiket. Egy vadászjelenetnél
érzi, ahogy megremeg a föld a lovak patái alatt. Li-ling felsikkant
örömében, valahányszor felfedez magának egy újabb részletet. A
virágok! A madarak! A színpompás hegyek!
Ma végül megáll egy jelenetnél, mely a hegyek lábánál megbúvó
kis házakat, kerteket és templomokat ábrázol.
- Egyszer régen, ebben a kis faluban - mutat a tekercsre -, élt egy
lány, akit Li Csének neveztek. - Elgondolkodva néz Lilingre. - A neve
nem is sokban különbözött a tiédtől, Li-ling. Talán a természete sem.
Li Cse hatodik leánya volt egy szegény földművesnek, aki a Jüng-
hegység alatt fekvő egyik faluban lakott. Messze fenn, a hegycsúcs
közelében élt egy félelmetes kígyó. Egyik éjjel megjelent a falusiak
álmában, és azt követelte, hogy minden év nyolcadik hónapjának
nyolcadik napján áldozzanak fel neki egy tizenhárom éves szüzet,
máskülönben feldúlja az egész falut.
Persze mindenki rettegett ettől a bestiától, ezért a falu elöljárói
magukra vállalták, hogy feláldozzák neki a rablók és tolvajok
leányait. Kilenc éven át egy-egy szűzzel táplálták a mohó kígyót, ám
a tizedik év nyolcadik hónapjának nyolcadik napja előtt Li Cse odaállt
a szülei elé, és azt mondta: „Hadd legyek én, aki a kígyóhoz megy.
Több lányotok van, mint ahányra szükség lenne, és az elöljárók még
fizetnének is értem, minthogy nem vagytok se rablók, se tolvajok.”
Li-ling közelebb húzódik Mej-linhez: csüng minden szaván.
- Látjátok Li Csét? - kérdi Mej-lin.
Zsen-su egy kislányra mutat, aki félrehúzódik játszadozó társaitól.
Kutya ül az oldalán. Li-ling egy magányos alakot választ, aki csuklyás
köpenyében felfelé tart a hegyi ösvényen.
Zsen-su unszolja Mát, hogy folytassa.
- Li Cse szülei természetesen nemet mondtak, de Li Cse nem
csupán a legkisebb volt nővérei közül, hanem a legbátrabb és
legmakacsabb is. Elment hát az elöljárókhoz. „Minthogy a szüleim
nem rablók, sem nem tolvajok, adnátok nekik valamennyit értem?”
Az elöljárók rábólintottak.
Másnap Li Cse felfelé indult a hegyen, ahová magával vitt egy
megfent kardot, egy kígyóölő kutyát és egy kosár édes rizsgolyót.
Rettegett, ugyanakkor eltökélte magát. Tudjátok, ez a két érzés
mindig kéz a kézben jár egymással.
Amikor Li Cse elérte a barlang torkát, szétterítette a földön a
rizsgolyókat, és elkiáltotta magát: „Mondd csak, te szörnyeteg, nincs
kedved megenni ezeket a fenséges rizsgolyókat, mielőtt engem is
felfalsz?”
A falánk bestia persze sietve kisiklott barlangjából, és leeresztette
fejét, hogy felfalja a rizsgolyókat. Li Cse abban a pillanatban
szabadon eresztette a vicsorgó kutyát, aki felugrott és
belemélyesztett fogait a nyakába. A kígyó fájdalmában és
meglepetésében felágaskodott, Li Cse pedig megragadta az esélyt,
és belehasított az éles karddal, amilyen mélyre csak bírt. A
szörnyeteg üvöltött, tekergett és jajveszékelt, de végül összecsuklott
a lábai előtt.
- Éljen! - kiáltja Zsen-su.
Li-ling szemei akkorák, mint a telihold.
- Azután mi történt?
Mama lehalkítja a hangját.
 - Azután Li Cse meggyőződött róla, hogy csakugyan meghalt, majd
bement a barlangjába. Pfuj! Az a borzalmas bűz! Leghátul, a barlang
mélyén kilenc koponyát talált egy sorban, végig a fal mentén. „Jaj,
drágáim - kesergett, ahogy egyenként kézbe vette őket -, a
gyávaság lett a vesztetek. Milyen kár értetek!” Azzal fogta a kardot
és a kutyáját, és leereszkedett a hegyről, vissza a családjához és a
hálás falusiakhoz. Nagy lakomát ültek a tiszteletére, és azóta is
hősként tisztelik.
Zsen-su és Li-ling elégedetten tapsolja meg a mesét.
- Drágáim - komolyodik el Mej-lin -, bármilyen szörnyeteg
várakozzon ránk, legyünk mi is olyan bátrak, mint Li Cse. -
Mindkettőnek csókot nyom a fejére, mielőtt felcsévéli a tekercset, és
újra elrejti a kosara mélyén.

Később, míg a hajó tovább siklik Csungking felé, Mej-lin a sötétség

leple alatt újra megáll a fedélzeten, hogy elnézzen a víz felett. Napok
teltek el, mióta utoljára hallotta egy repülőgép motorhangját vagy a
légoltalmi szirénák süvöltését. Errefelé kevésbé drámaiak a
hegycsúcsok is - inkább olyanok, mint egy fekvő harci kutya
bundájának szőrszálai. Nagy utat tettek meg, és ez a környék csak
biztonságosabb lehet. El se tudja képzelni, hogy az ellenség idáig
juthatna. Ugyanakkor, ha a szirtek és szorosok el is rejtik hajójukat a
japán gépek elől, a folyó maga is eleven sárkány, csak tűz helyett
csonttörő zugokat és halálos örvényeket okád. Ha nem is az
ellenségük, de veszélyes. Átkelni ezeken a szorosokon még
békeidőben is kockázatos. Korábbi terve, hogy tavasszal visszatér, és
felkutatja a szüleit, immár naivitásnak tűnik. Sőt, ostobaságnak.
Felötlik benne, hogy nem szabadott volna haboznia Jicsangban, meg
kellett volna ragadnia a lehetőséget. Talán ugyanúgy a gyávaság lesz
a veszte, mint Li Cse drágáinak?
 Ötödik fejezet

Csungking Szecsuan tartomány, Kína, 1939. február

Amikor Csungkingbe érkeznek, a nagyváros hidegbe és ködbe

burkolódzik. Az épületek, egyik a másik hátán, a hegyes-dombos
Jücsung-félsziget oldalaihoz tapadnak. Ha a szárazföld egyszer
megrázná a vállát, minden belepotyogna a lenti folyóba.
Közel három hónap menekülés után Mej-lin nem annyira
megkönnyebbülést, inkább törődöttséget érez, ahogy lelép a
dzsunká-ról, és elnézi a több száz lépcsőfokot, ami a Csaotienmen
kikötőből az utcák felé vezet. A ládahalmok és poggyászrakások közt
mindenütt hozzá hasonló jövevények állnak, éppoly kábultan és
elgyötörten, mint ő. Rongyokkal takaródzó és aprópénzben
reménykedő koldusokkal, ismeretlen dialektusban kurjongató utcai
árusokkal keverednek. Duzzadó vállú és lábikrájú hordárok járnak
fel-alá a lépcsőkön véget nem érő sorban. Ők hurcolnak fel mindent,
amit csak el lehet képzelni, kezdve azok hordszékeitől, akik nem
tudnak vagy akarnak gyalogolni, a terményekkel teli kosarakon át
egészen a nyikorgó bambuszjármokig, melyek végén csordultig telt
vödrök egyensúlyoznak és áztatnak el minden lépcsőfokot.
Katonai uniformist és szövetsapkát viselő fiatal férfi köszönti Lung-
vejt. Rövid szóváltás után ő jelez egy hordárnak, hogy cipelje fel
csomagjaikat a lépcsősoron. Mej-lin maga viszi a kosarát. A fiatal
férfi kanyargós úton vezeti őket az egyik domboldali ház kis
lakásába. Három szobát kapnak: egy Lung-vejé, Ven-lingé és a
lányoké; egy kisebb Mej-liné és Zsen-sué; a harmadik egyszerre
konyha, mosókonyha és nappali. Van egy vízzel teli kád, egy asztal
két hosszú paddal, és három kis petróleumlámpa.

Bár az egész hely kisebb, mint a cselédszállás a csangsai házban,

Mej-lin ezért is hálás. Mégiscsak szobákban laknak, nem csűrökben,
kalyibákban vagy hevenyészett menedékekben a fák alatt. Dacára a
kintről érkező fagyos huzatnak, a szomszéd lakásokból átszüremlő
zajongásnak és ételbűznek, még ez a lyuk is különb a dzsunka
nyirkos és szűkös fedélközénél.
Aznap éjjel Mej-lin aludni próbál, de amint behunyja a szemét,
mintha megint a vízen lenne. Zsen-su is nyugtalan, felveri minden
fentről jövő csörgés és dobogás. Amikor végre visszaalszik, Mej-lin
csak fekszik a hátán, ernyedten a kimerültségtől. A falon áthallatszik
Lung-vej és Ven-ling fojtott, mégis ádáz veszekedésének minden
hangja.
- Mi haszna ennek a te kinevezésednek, ha ezen a nyomortanyán
kell élnünk, egy ilyen elmaradott és szutykos városban? Az egész
hely tele van patkányokkal és csótányokkal!
- Valahol élnünk kell. Itt van víz, élelem és meleg.
- Nem kaphatnánk legalább olyan lakást, ahol van elektromos
áram?
- Folyton csak siránkozol. Szerencsések vagyunk. Itt van rám
szükség a munkám miatt.
- A munkád miatt? Aztán mi a te munkád? Azt mondod, nem vagy
katona, mégis katonák fogadnak, bárhová megyünk. Ha tiszt vagy,
miért nem hordasz egyenruhát? Vagy kém lennél? Már azt se tudom,
ki vagy!
 - Elég már, asszony! - szisszen fel a férfi. - Hálás lehetnél a
gondoskodásért. Ha ennyire nyomorultul érzed magad, tőlem akár el
is mehetsz.
Épp ekkor sír fel az egyik lány, ahogy felriad rémálmából. Mej-lin
hallja, ahogy Ven-ling átkel a szobán, és megnyugtatja. Végül csend
lesz.
A hidegben, a vékony takaró alatt átöleli Zsen-sut, akinek
ütemesen emelkedő és süllyedő háta végül őt magát is álomba
ringatja.

Amint berendezkednek, Mej-lin ír a szüleinek. A lényegre

szorítkozik. Azt írja, biztonságban vannak Csungkingban, és Zsen-su
egyre nagyobb. Hiányoznak neki a szülei, és reméli, hamarosan
viszontlátja őket. Nincs rá garancia, hogy egyetlen kínai levél is célba
ér, mégis ír. A feladást jelentené, ha nem tenné.
Lung-vej nem bocsátkozik magyarázatba a munkáját illetően, de
így is nyilvánvaló, hogy a Kuomintang szolgálatában áll. Az árnyak
közt settenkedik, ahogy mindig; olykor napokra eltűnik. Bármi legyen
is a szerepe, ezen a helyen senki nem háborgatja őket. Egy hordár
minden reggel friss vizet hoz az előttük álló napra. Lung-vej
előteremt mindent, amire a családnak szüksége lehet: rizst, sót,
olajat, készpénzt.
Mej-lin életének perifériáján ott kísért a mérhetetlen veszteség
érzése. Oda minden nagyszabású álma a Hsziao-vennel közös
életről, a virágzó üzletről és a családról, a demokratizálódó Kínáról.
Szomorúsága a mindennapokban is elkíséri. Gyászolja Hung-ce nyers
kedvességét, Zsen-su kapcsolatát az apjával, a zárás és a
könyvvezetés egyszerű rituáléját. A veszteség árnya oly sötéten
telepszik rá, hogy retteg szembenézni vele, nehogy elnyelje. Nem
adhatja át magát neki - túl sok a tennivaló, hogy mindenki
egészségben, tisztaságban és biztonságban legyen.
Igazság szerint örül, hogy a vásárlás, főzés és mosás elvonja a
figyelmét. Miután tett néhány látogatást a piacon, Ven-ling kihúzza
magát a feladatokból azzal, hogy a zaj és a bűz megfájdítja a fejét,
így Mej-lin ráhagyja sógornőjére a takarítást és a lányok kritizálását.
Eleinte beleroppan a sok munkába. Nem szokott ekkora
megerőltetéshez, és még mindig kimerült a hosszú úttól, ám idővel
kezdi értékelni a szabadságot, hogy a nyüzsgő városban lehet, távol
Ven-ling nyomorúságától.
Márciusban a japán csapatok előretörnek Nancsangig. Ahogy a
menekültek tovább özönlenek az ország belseje felé, Csungkingban
egyre kevesebb a hely. Deszkákból és bambuszból tákolt, drótokkal
és sárral tapasztott építmények emelkednek mindenfelé. Mej-lin
egyre kevésbé érzi magát jövevénynek. Jól kiismeri magát a
Jücsung-félsziget utcáiban és sikátoraiban, kezdi felvenni a*
szecsuani dialektust. A piacon ráismer kedvenc árusai arcára, és
mintha azok is felismernék őt. Még Ven-ling is talál magának néhány
boltot, ahol az elűzött Sanghaj i családok ellátják őt magazinokkal és
fényűző apróságokkal.
Zsen-su nem bánja Csungking káoszát és zaját. Kedveli az új
hangokat, nyelveket és illatokat. Kedveli a girbegurba, lépcsős
utcákat, ahogy a legváratlanabb helyeken érnek véget. Minden
forduló újabb meglepetés: másik lakás, másik család.
Habár ködös és borús marad az idő, néha ahhoz is elég meleg
van, hogy Li-linggel és Mával a piacra menjen. Ma utat tör nekik a
bódék közt, a legjobb vételre pályázva. Li-linggel mögötte maradnak,
cipelik a káposztát, hagymát és gyümölcsöt. Egyszer kis híján
elveszett a tolongásban, mikor megállt grimaszokat vágni egy
kisbabának, aki kosárban utazott az anyja hátán. Csípős, maró illat
csiklandozza az orrát, valahányszor elhaladnak a vele egyforma
magas bambuszhordók mellett, melyeket apróra vágott csili,
fokhagyma és szecsuani paprika tölt meg. Amikor Ma egyszer engedi
neki, hogy megkóstolja a szószt, a fűszerek menten a torkán
akadnak. Bömböl, még nem szokott hozzá Csungking erős ételeihez.
Máskor Lung-vej bácsival a parkban töltik a délutánt. Ha bácsikája
megáll cigarettát venni, szóba elegyedik az árussal, akinek van egy
Mán Ce nevű pávája. Sok más gyermek is idegyűlik, megbámulni a
madarat. Li-linggel csatlakozik a többiekhez, akik csettintgetnek és
huhognak, próbálják rávenni Mán Cét pazar farktollainak
szétterpesztésére. Ha sikerül, éljeneznek, és a madár páváskodik. A
parkban nem találni értékesebb kincset - akár a csapásokon, akár a
bokrok alatt -, mint Mán Ce egyik színes tolla.
Miután beszerzi dohányáruját, a bácsikája a madzsongasztalokhoz
(a madzsong egy kínai játék, a madzsongasztal ugyanaz, mintha pl.
kártyaasztal lenne) lép. A körötte gyülekező férfiak ugatva nevetnek
tréfáin, amiket Zsen-su nem ért. A cigarettafüstöt harákolás és
köpködés hangjai szővik át; átrendezett és egymásra helyezett kövek
kocognak. Ő és Li-ling fél szemével az Öreg Harcsát keresi, aki
kopasz fejbúbjával és hosszú, ezüstös pofaszakállával az asztalok
körül ólálkodik, a hasát dörzsöli és nagyokat böffent. Ahányszor csak
arra jár, beletúr túlontúl szűk kabátja zsebeibe, és odavet a
gyerekeknek némi aprópénzt. Sietnek is vele a közeli mahuaárushoz,
hogy vegyenek a fonott kalácsból. Órák telnek el így, míg bácsikája
megosztozik társaival a cigarettákon és híreken.
 Legkedvesebb napjai mégis azok, mikor bácsikája leviszi őket a
Csaotienmenre, találkozni az újonnan érkezőkkel, akik ingatag
lábakon kapaszkodnak fel a hosszú lépcsősoron. Mindig akad
látnivaló. Gőzösök, dzsunkák, szampanok kötnek ki és indulnak
útnak, dokkmunkások rakodnak ki-be, hajóépítők toldozzák a
vitorlákat, szegeinek új palánkokat. A félsziget csúcsánál megállnak
Li-linggel, hogy elnézzék a sárbarna Jangcét, amint keveredik a
sebes folyású Csialing jádezöld vizével.
Alig néhány hónapja történt, de mintha egy örökkévalóság telt
volna el érkezésük óta. Emlékezetükben egyre ködösebb az úton
töltött hideg tél. Közeleg a tavasz, felszállnak a ködök, és Zsen-su
éjjelente már nem riad fel álmából.

Május eleje van, verőfényes nap, a tavaszi virágzás ígéretével.

Mej-lin végez a vásárlással, s minthogy olyan szép az idő,
beleegyezik egy kitérőbe a park felé. Zsen-su meg akarja mutatni
neki Mán Cét, s ahogy mindig, most is azt reméli, hogy talál egy
tollat. Útközben elidőznek egy nemrég épült bank előtt, ahol Zsen-su
megcsodál egy aranycsíkos fekete riksát. Mej-lin elűzi a fájó
gondolatot, hogy ha nem tör ki a háború, ők is ilyen stílusosan
utaznának. Talán, ha vége lesz ennek az egésznek, úgy is tesznek
majd.
- Ma, egy piros labda! - mutat előre Zsen-su.
Odanéz. Nem labda az, hanem egy vörös lámpás. A sarkon egy
másik, hosszú pózna végén. Az utca mentén mind több vörös lámpás
jelenik meg.
A tiszta égbolton sötét „V” betűt lát kirajzolódni, mintha madarak
repülnének szabályos alakzatban. Viszolygás árad szét benne. A
japánok elérték Csungkinget.
Az utcákon oszladozik a tömeg. Felbőg a légoltalmi sziréna: előbb
csak halkan és vontatottan, azután hangmagassága és -ereje addig
emelkedik, amíg már fülszaggatóan visít. Ekkor leáll, majd elölről
kezdi, még sürgetőbben. Túl hangosan. A kiszolgáltatottság és
félelem, amit Jicsang közelében, a rajtaütés során érzett, hónapok
múltán újult erővel tör rá. Képtelen gondolkodni. Képtelen mozdulni.
Emberek rohannak: Siessünk, keressünk fedezéket! A gépek már
olyan közel vannak, hogy látni a szárnyukra mázolt harsányvörös
karikát. Boltajtók záródnak, redőnyök csukódnak. Zsen-su
nyöszörögni kezd. Egy férfi, kisbabával a karján, megrázza Mej-lin
vállát, megtörve döbbent mozdulatlanságát. Az utca felé int.
Gyerünk a Nagy Alagúthoz. Ott a Sipati kapunál. Követi a férfit, egyik
kezében a kosarával, a másikban Zsen-su karjával. Leereszkednek
egy földbe vesző lépcsősoron, mielőtt még a kapu döngve
bezáródna.
Fütyülés metszi ketté a levegőt, szél csap a hátukba. Azután
fülsiketítő robaj. Zsen-su sikít, Mej-lin közelebb vonja magához.
Reng a föld. Az alagútban csupasz villanykörték pislákolnak és
lengedeznek. Rémült tekintetek villannak a gyér fényben. Újabb
fütyülés és visszhangzó robbanás. Majd megint. Újra és újra. A
fények tovább hunyorognak, mígnem kialszanak. Mindenfelé
emberek zokognak és kiáltoznak. Zsen-su sírva fakad. Mej-lin
átkarolja, hozzá simul, próbálja megnyugtatni - őt, önmagát.
Próbálja kiűzni magából a vereség dermesztő érzését. Úgy volt, hogy
ez a hegyi város megoltalmazza őket. Hogy itt biztonságban lesznek.
A sötétben keserű könnyek peregnek le az arcán. Várnak. Elveszíti
minden időérzékét. Az alagút falai is könnyeznek, nedvességet
izzadnak magukból. Percek múlnak el? Órák?
Néhol fáklya vagy gyertya lobban a sötétben. Vörösen
hunyorognak a felizzó cigaretták, túl sok füstöt termelnek
Fokhagyma és dohány bűzétől fanyar a levegő. Rémült emberek
tülekednek és furakodnak, próbálnak több helyhez jutni. Zsen-su
köhög, Mej-lin próbál az orrán át lélegezni. A mennydörgő robajlás
nem szűnik.
Zsen-su körül mindenfelől ujjak bökdösnek, kezek tapogatnak,
térdek koccannak a lábához. Csípők és hasak dagadoznak, túl közel
a nyakához, a füléhez. Nem kap levegőt. Fáj a feje és szédül. Ki akar
jutni ebből az alagútból. Valaki felkiált, hogy nyitva vannak az ajtók,
mire mindenki tolakodni kezd a szabad levegő felé. Valaki hátulról
meglöki, mire elveszíti Ma kezét. Az emberhullám magával sodorja.
- Ma! Ma!
Kiáltozása belevész a vállak és könyökök örvényébe.
Amint elveszíti kisfia kezét, Mej-lin reszketni kezd, és páni rémület
nyilall a karjába. Ha nem vigyáz Zsen-sura, el fogják taposni. Küzd
az ár ellen, ami átkozódva, tajtékozva törik meg rajta, szakad ketté.
Már a moraját se hallja. Meg kell találnia Zsen-sut. Csak ez számít.
Ott! Elesett. Letérdel mellé. Elájult.
Felkapja, és a karjára veszi, úgy botorkál előre, immár együtt a
tömeggel, amíg végre, végre kiérnek. Görcsösen szorítja kisfiát,
összecsuklik a fal mellett, és teleszívja tüdejét az éltető levegővel.
Szürkülettől sötétlik az égbolt, miközben mindenfelé harsány
lángok lobognak. Kénes bűz terjeng a romhalmazok körül, pernye
száll a szélben. Emberek merészkednek elő az óvóhelyekről
megkövült csendben, támolyognak bizonytalan lábakon. Kiáltások
csapnak fel mindenfelől, ahogy tudatosulnak az egyre újabb és újabb
veszteségek. Némelyek a hangok irányába szaladnak, segítenek
kiásni azokat, akiket maguk alá temetett a leomló törmelék; mások
céltalanul, hitetlenkedve és köhögve téblábolnak. Bár elhallgattak a
szirénák és nem fütyülnek a bombák, megmarad a lángok pattogása,
melybe a leomló épületek egetverő csikorgása és robajlása vegyül.
Egész tömbök lettek az enyészeté, háznyi méretű bombatölcsérek
tátonganak a becsapódások helyén. A romhalmazban
szétforgácsolódott bútorok, felfordult asztalok, kilapult
könyvespolcok. Üzletek portáljai roskadoznak, pedig reklámtábláik
még vidáman hirdetik a cigarettamárkákat és mérték utáni
szabóságokat - mögöttük nem maradt más, csak csorba téglák és
szilánkokra zúzott üveg.
Néhány sarokkal odébb, az utca közepén, fejtetőn állva látják
viszont az elegáns riksát. Egyik kereke még most is forog, csikorog.
A fekete lakkot, a fényűző aranyszegélyt vér és por, fehér és
rózsaszín cafatok fröcskölték össze. Mej-lin alig bírja ki öklendezés
nélkül. Visszanyeli rosszullétét, és elrángatja onnét Zsen-sut, mielőtt
megláthatná, amit ő: egy leszakadt kezet és kart.
A parkban, a cigarettaárus bódéjának helyén hamu füstölög. Mikor
meglátja a szétszóródó pávatollakat, de híre-hamva sincs Mán
Cének, Zsen-su újra könnyekben tör ki.
Mej-lin életében nem érzett olyan megkönnyebbülést, mint amikor
hazatérve épségben viszontlátja Lung-vejt, Ven-linget és a lányokat.
Valahogy ők is életben maradtak. Lung-vej elmondása szerint egy
másik alagútban húzták meg magukat, közelebb az otthonukhoz. Míg
Ven-ling tovább panaszkodik a kényelmetlenségekre, a sötétségre és
a mocsokra, Mej-lin kezd kétségbeesni. Hogyan jutottak el a japánok
egészen idáig? Télen és kora tavasszal sűrű köd telepedett rájuk,
ami távol tartott minden égi fenyegetést. Már kezdte elhinni, hogy
megúszhatják. Már kezdte elhinni, hogy az ország belsejében
biztonságban vannak. Hová menekülhetnének innét?
Egész éjjel lángol a város, és senki sem alszik.
Tisztán, élénken virrad a másnap reggel. A május 4-i forradalom
évfordulója. A Köztársaság, a kínai nép szellemének ünnepe. Mej-lin
is felvonul. Eltökélten találni akar valamit, ami felderíti a család
napját, ezért visszatér Zsen-suval a piactérre. Fellelkesítik a kis
üzletek, melyek a pusztulással dacolva továbbra is nyitva állnak. A
romeltakarítók is a városlakók szívósságát dicsérik.
öt órakor azután újra rákezdik a szirénák. Megint? Mej-lin
kétségbeesik. Dongók raja sötétíti el az eget. Derűlátása csírájában
elhal. Zsen-suval és a családdal a lakásukhoz legközelebb eső
óvóhelyen keresnek menedéket. Úgy vészelik át a bombázást, hogy
újra és újra elismétlik a Szán Ce Csingvetseit. Még Ven-ling is
bekapcsolódik.
Végül beborul az ég. Egy ideig szünetelnek a bombázások. A
napok azzal telnek, hogy túlélők után kutatnak, sebesülteken
segítenek, tüzeket oltanak. Az Arhat-templom szerzetesei bejárják a
romokat, kántálnak és rituálékat mutatnak be a holtak üdvére.
Kosarak és taligák telnek meg leszakadt tagokkal. Holtakat terítenek
ki szabályos sorokban, hogy a hozzátartozók felismerhessék
szeretteiket. Csak néhányat visznek el és részesítenek illő
temetésben. A legtöbben ott maradnak a kukacok fészkének és
lakomájának. Az éj sötétjében, a kísértetiesen üres utcákon
patkányok és más élősködők surrannak.
 A tiszta nyári égbolt mágnesként vonzza a japán gépeket, amíg
Mej-lin már számon se tartja a föld alatti menedékben töltött
napokat. Ősszel, mikor már nyilvánvaló, hogy a háború egyhamar
nem ér véget, Csungking az ellenállás központja lesz, ahol úgy-
ahogy folytatódik az élet. Ven-ling és Lung-vej beíratja a lányokat a
bő tizenöt mérföldre eső Sapingpa bentlakásos iskolájába. Ven-ling
cseng, hogy ők is költözzenek Sapingpába, de Lung- vej
hajthatatlan. Szerencsések vagyunk, amiért van itt helyünk, mondja.
Mindig többet akarsz, panaszolja fel, sosem éred be semmivel.
Amikor Ven-ling felveti, hogy Zsen-su is elmehetne az iskolába, Mej-
lin tiltakozik. Még csak ötéves, majd ő tanítgat- ja. Nem mondja ki,
de nem szívesen köteleződne el még inkább Lung-vej felé. Nem
tudhatja, mikor apad el a jóakarata, sem azt, mit vár cserébe a nagy
bőkezűségért. Jótékonysága valóban a fiúi alázat jele, az elveszett
atya és fivér iránti tisztelet megnyilvánulása? A család összetart,
hajtogatja, de Mej-lin akkor sem bízik benne. Ahhoz túl keveset tud
arról, mivel tölti a napjait.
Ven-ling rövid úton összebarátkozik néhány másik anyukával a
lányok iskolájából. Bankárok, üzletemberek, magas rangú tisztviselők
feleségeivel. Nemsokára már hordszéken jár el a házaikba, hogy
hetente néhányszor velük pletykálkodjon vagy madzsongozzon,
elmondása szerint csakis azért, hogy a lányok közelében legyen.
Mind gyakrabban marad el éjszakára.
Mej-lin is köt néhány új barátságot a Sipati piac árusaival. Ott van
Teng néni és Liang bácsi, akik mesés terményeket hoznak
Csengtuból. Liang bácsinak Zsen-su a szíve csücske: mindig
odacsempész neki valami finomságot. Mindketten mókásnak találják,
ahogy Mej-lin a szecsuanit keveri a mandarinnal, ugyanakkor
bátorítják a tanulásra. Februári érkezésük óta Mej-lin beszéde sokat
fejlődött. Lassan más családokat is kezd megismerni. Az
étteremtulajdonos Huang úr szintén kedveli Teng néni terményeit. A
kelméket árusító Hszi nagymama dicséri Mej-lin kézimunkáit. Nem
egyszer előfordul, hogy légiriadó során együtt húzódnak be a Nagy
Alagútba.
Minthogy a lányok iskolába járnak, és Ven-ling gyakran kimarad,
Mej-lin és Zsen-su sok időt tölt kettesben. Csendesebb napokon
előveszik a tekercset, és elidőznek egy-egy jelenetnél, régi
történeteket mesélnek, vagy épp újakat fabrikálnak. Valahányszor
Mej-lin kioldja a vörös zsinórt, szellemként szabadul ki a szantálfa
aromája, amit mélyen magukba szippantanak. Ha csak
lélegzetvételnyi időre is, de mintha Hsziao-ven térne vissza hozzájuk,
és a szélekbe szőtt aranyszálak meleg fénnyel ragyognak fel. Mindig
találnak valami újdonságot az ezerszer megesődalt részletekben. Ez
a tekercs - csodálatos fennmaradása, véget nem érő szépsége - a
reményük forrása.
Zsen-su kedvenc helye a piactér. Azon versengenek, melyikük szúr
ki több csibészt és csalót. Odanézz! Egy fiú halat lop a vödörből, míg
a kereskedő kicsinyes alkudozást folytat egy fejkendős
vénasszonnyal. Odébb, a fűzketrecbe zárt tyúkoknál, egy magas férfi
tojásokat csúsztat mély zsebeibe. A cirokárus ferdén beállított
mérlege szaporítja a bevételt; az asztal alatt ott lapul a fia - máris
gyakorlott széltoló -, aki zsinóron rángatja félre a mérleg karját,
hogy többet mutasson. Mindenfelé tolvajok szolgálják ki magukat a
hiszékeny falusiak kosaraiból, akik nagy utat tettek meg azért, hogy
eladják terményeiket, és túl sok áldomást ittak a keresetükből. Ezen
a piacon még a kutyák is lopnak: az asztalok mentén szaglászva
próbálnak elragadni egy-egy kalácskát vagy húsos tekercset, mielőtt
elkergetnék őket.
A sarokban jövendőmondó űzi mesterségét. Mej-lin és Zsen-su
nem tudja eldönteni, hogy a csalók táborát erősíti-e. Néha úgy érzik,
ő az egyeden igaz ember a piacon. Mérföldekre ismert teafűből
kiolvasott jóslatairól és Ji-csin idézeteiről. Az emberek bíznak benne,
hogy varázsigéivel gyógyítja a betegségeket, képes olvasni
gyermekeik csillagjegyeiben, és tudatja velük, milyen áldozattal
tarthatják tiszteletben őseik emlékét. Rosszabb napokon viszont ő a
legnagyobb szélhámos valamennyi közül. Hamis ígéretekkel
kecsegtet, ami szörnyűbb minden hamis posztónál vagy csalfa
mérlegnél. Az általa okozott kár felbecsülhetetlen, mert a szívet
betegíti meg.
Mej-lin sokszor eltűnődik, milyen jelenet következik a meséjükben.
Meddig maradnak még Csungkingban? Mindenki várja, hogy
hazatérhessen, de ő már abban se biztos, hol az otthona. A
családjának küldött leveleire nem érkezik válasz. Úgy dönt, tavasszal
beíratja Zsen-sut a helyi iskolába. Aggódik, hogy magányos az
unokatestvérei nélkül. Míg ő tanul, talán kereshet magának valami
fizető állást a közelben. Nem akar örökké Lung-vej és Ven-ling
árnyékában élni.
 Hatodik fejezet

Csungking, Szecsuan tartomány, Kína, 1941. június

Június elején a lányok rövid időre visszatérnek Csungkingba.

Társaságuk felélénkíti Ven-linget, aki nyájasabb, már-már barátságos
Mej-linnel is.
Az immár tizenegy éves Li-fen segít anyjának teát főzni. Gőz
bodorodik a kanna felett, ahogy a levelekre önti a forró vizet. Ven-
ling elrendezi a zománcos tálcán az öt teacsészét, mellé kis tálkákon
mogyorót és dinnyemagot kínál. Miután kiosztják a teát és a
rágcsálnivalót, Ven-ling biccent Li-fennek, aki visszatér a könyvéhez.
Ven-ling nagy érdeklődéssel veszi kezébe az újságot.
Mej-lin elnézi, ahogy Li-ling és Zsen-su a sarokban sustorog. Egy
foltvarrott takarón ülnek. Kis ülőkére helyezték csészéjüket és
tányérjaikat, mintha asztalka lenne, és törökülésben ülnek a két
oldalán. Mej-linnek feltűnik, hogy könyve felett Li-fen is őket figyeli.
- Li-fen - fordul hozzá -, mesélj kicsit a sapingpai iskoláról.
A lány hálás a figyelemért, csatlakozik hozzá az asztalnál.
Eldiskurálnak a tanítókról, barátokról, kedvenc tantárgyakról. Végül
szóba kerülnek a légitámadások.
- Néném - szólítja Li-fen illendően -, az iskolában még akkor is
tanulnunk kell, ha épp az óvóhelyen vagyunk.
-Az jó, mert a tanulás fontos - próbálja dicsérni Mej-lin
unokahúgát, aki mintha félúton rekedt volna a gyermekkor és az
érettség között.
 - Igen, az egy nagyon jó iskola - néz fel az újságjából Ven-ling. -
Az óvóhelyet is ellátták padokkal és lámpákkal a tanuláshoz.

Amint megszólal a sziréna, a diákok fogják a könyvüket, és

elvonulnak a barlangokba.
- Itt a nagyvárosban zsúfoltak és fülledtek az alagutak - panaszolja
fel Mej-lin. - És most, hogy még több menekült érkezik, csak még
zsúfoltabbak lesznek. Mindenki számára kijelölik a maga óvóhelyét,
de mikor megszólalnak a szirénák, nincs idő eljutni odáig. Mindenki
berohan a legközelebbi alagútba.
- Úgy hallom, különleges óvóhelyek vannak a tisztviselőknek és
hivatalnokoknak - jegyzi meg Ven-ling. - Bárokkal, meg minden
egyébbel. Még a bombázás alatt is kártyáznak és táncoslányokkal
mulatoznak.
- Táncoslányokkal! - ütközik meg Mej-lin.
- Úgy ám - bizonygatja Ven-ling. - Az iskolában mesélte az egyik
anyuka. - Felsóhajt és körülnéz a szobán. - Bárcsak mi is
átköltözhetnénk Sapingpába! Ott kevesebb a bombázás, és jobbak
az óvóhelyek is. A barátnőim a hegyoldalak barlangjaiba vonulnak el.
Gyékények is vannak, hogy ne kelljen a hideg földön ücsörögniük. -
Felemeli csészéjét, hogy igyon egy kortyot, azután elfintorodik.
Visszaköpi a teát. - Túl hideg! - Feláll. - Indulás, Li-fen, Li-ling. El kell
mennünk a szabóhoz, anyagot választani a nyári ruhátokhoz.
Li-fen örül a lehetőségnek, és máris készülődni kezd, Li-ling
azonban ügyet sem vet az anyjára, csak tovább játszik Zsen-suval.
- Li-ling! - csapja össze a tenyerét Ven-ling.
- Nem akarok menni - dörmögi maga elé Li-ling.
- Micsoda?! - kérdi vészjósló hangon Ven-ling.
 Li-ling elfordítja arcát az anyja felé.
- Itt akarok maradni Zsen-suval és a nénémmel. Nem érdekel,
hogy fog kinézni a ruhám!
- Li-ling! - Ven-ling ütésre emelt kézzel lép közelebb.
- Ne! - kiált fel ösztönösen Mej-lin.
Ven-ling felé fordul.
- Ne avatkozz bele! Semmi közöd hozzá.
- Persze, persze, nővérem - fúj visszavonulót Mej-lin -, de én
szívesen vigyázok rá, ha el akarsz menni Li-fennel. Meleg van
odakint, ő meg csak hátráltatna a kurta lábaival és a duzzogásával.
Miért nem mentek el kettesben?
Ven-ling még füstölög kicsit.
- Hát legyen - dönti el végül. - Könnyebb is lesz nélküled, Li- ling.
Csak aztán nehogy panaszkodni merj, ha nem tetszik a ruhád!
Li-ling tekintete ide-oda jár Mej-lin és az anyja közt. Mikor Ven-ling
végre megenyhül, a lány küld felé egy negédes mosolyt, és tovább
játszik Zsen-suval.
Amint Ven-ling és Li-fen távozik, Mej-lin félreteszi a tálcát, és
magához veszi varrókosarát, hogy nekilásson a stoppolásnak.
Zsen-su és Li-ling az iskoláról társalog. Li-lingnek tetszik a sajátja.
Zsen-su nem biztos a magáéban. Olyan nehéz nyugton megülni! És
nincs unalmasabb annál, mint százszor is elgyakorolni ugyanazokat
az ecsetvonásokat.
- Zsen-su - szakítja félbe Mej-lin, aki nem szívesen hallgatja
panaszkodását. - A tanítókon vagy a módszereiken nem tudok
változtatni, de elmondhatok egy történetet.
- A tekercsről?
- Igen, a tekercsről.
 Zsen-su arca felragyog, ahogy a kosárhoz lép, és előássa mélyéről
a kincset. Mej-lin félreteszi a munkát, miután Li-ling és Zsen-su
letelepszik mellé.
- Megtaláljátok a remetét a zsúpfedeles hegyi viskóban és a
nyüzsgő nagyvárost a völgyben? Hát a palotát a lovakkal, katonákkal
és a szélben repkedő zászlókkal?
Átpörgetik a tekercset, addig csévélik le és fel, képről képre, amíg
rá nem akadnak a jelenetre. Amint megtalálják, Mej-lin belekezd.
- Élt egyszer egy császár, aki igen kedvelte a kakasokat. Egy
napon azt kérdezte tanácsadóitól: „Ki a legtehetségesebb művész az
országban?”
„Császári felség - felelték amazok -, mind közül a
legtehetségesebb művész Ven mester, aki Tapasan hegyei közt él.”
„Hozzátok hát ide!”, adta parancsba a császár.
A császár emberei felmentek a hegyek közé, és végigjártak
minden elfeledett régi ösvényt, amíg végül rá nem találtak Ven
mesterre. Megmondták neki, hogy haladéktalanul a császár elé kell
járulnia.
Ven mester letette az ecsetjét és felvette a cipőjét. Köpenyt
kerített a vállára, azzal egyeden szó nélkül követte a császár
embereit, le a hegyről, fel egészen a császári palotáig. Még az a
gazdagság! Az a temérdek arany! Végigvezették egy folyosón, ahol
száz katonát és száz tündöklő sárkánylámpást sorakoztattak fel. Ven
mester végül meghajolt a fenséges aranytrónusán ülő császár előtt.
„Azt mondják, te vagy a legkülönb művész az egész országban.”
Ven mester kihúzta magát, és bólintott. „Azt akarom, hogy enyém
legyen a világ legszebb festménye, ami egy kakasról készült. Csak az
enyém. Téged bízlak meg vele.”
 „Elfogadom, császári felség, de kérek rá két évet.”
„Két évet?”, rökönyödött meg a császár, és céklavörössé vált
mérgében. Kétperces várakozáshoz sem szokott hozzá, nem ám két
évhez! A száz katona egyenesen maga elé meredt, senki sem szólt
vagy akár pislantott, de válasz helyett Ven mester csak feltartotta két
ujját. „Ám legyen, kapsz két évet, azután visszatérsz ide a
festményemmel. Ha olyan csodálatos lesz, mint várom, annyi teát,
tintát és tekercset kapsz, amennyit csak kívánsz. Életed egész
hátralévő részében írhatod a költeményeket, gyakorolhatod a
tollforgatást, festheted a tájképeket.”
Elismerő mormolás hallatszott szerte a csarnokban.
„Ám ha csalódást okozol - emelte fel kezét és a hangját a császár,
hogy senkiben ne maradjon kétség -, és nem hozol nekem tetsző
festményt, akkor elégetem a művedet, és vele együtt téged
IS.

Ven mester csak bólintott, és visszatért hegyi kunyhójába.

Miután eltelt a két év, a császár emberei újra felmásztak a hegyre.
Ven mester bajusza és szakálla hosszabb és őszebb lett, csak a
tekintete maradt éppolyan éles, mint azelőtt. A viskóban köszöntötte
látogatóit, azután magához vett egy tekercset, a kedvenc ecsetjét, a
dörzskövét és tusrúdját.
„Készen állok.”
Leereszkedtek a hegyről, vissza a városba, majd a palotába, végig
ugyanazon a hosszú folyosón, a száz katona és a száz tündöklő
lámpás között. A vörös és arany köntöst viselő császár, aki az eltelt
időben még kövérebb lett, ezúttal selyempárnákon trónolt. Ven
mester meghajolt előtte.
„Hol a festményem?”, tudakolta a császár.
 Ven mester széthajtogatta a tekercset. A selyem, mindenki
legnagyobb ámulatára, üres volt.
„Kaphatnék egy kevéske vizet, felséges uram?”
Egy szolga elősietett egy flaskával. Ven mester a dörzskő vájatába
csepegtette a vizet, azután kicsomagolta tusrúdját, és nekiállt
eldörzsölni, tintát keverni. Kámfor, fenyő és friss virágok csodálatos
illata töltötte be a levegőt. Miután jónak ítélte a tinta állagát, a sötét
kis tóba merítette ecsetje hegyét, majd gondosan kiemelte anélkül,
hogy egyetlen cseppet is elhullajtott volna. Ahogy a tekercshez
érintette az ecsetet, a tinta elkezdte átitatni a selymet. Ven mester
buzgón forgatta, néhol megtorpant, máshol még gyorsabban
ügyködött, emitt egy vastag vonást ejtett, amott egy vékonyat.
Kecsesen táncolt ujjai közt az ecset, és mindenki szeme láttára
kezdett előtűnni a kakas. Az utolsó tintacseppel Ven mester még
hozzáadott egy apró részletet a taréjhoz.
Dermedt némaság hullt az egész csarnokra. Azután az uralkodó
megszólalt:
„Ven mester, ez igazán a legcsodálatosabb kakasról készült
festmény, amit valaha láttam. Megkapod a teát és a tintát, de előbb
tudnom kell valamit. Az egész nem tartott tovább három percnél.
Mihez kellett a két év?”
A művész megtörölgette dörzskövét a köpenye szegélyével,
visszacsomagolta a porított és préselt tustintát a selymébe,
gyengéden tisztára törölgette ecsetjét. Miután végzett, intett a
császárnak, hogy közelebb kíván lépni.
„Látogass el a műhelyembe, felség”, súgta a fülébe.
Mikor a császár és az emberei megérkeztek Ven mester hegyi
kunyhójába, meglátták a papirosokat, egyiket a másik hátán, rajtuk
a kakasokról készült számtalan tanulmánnyal, vázlattal és félig kész
festménnyel. Kakasok voltak mindenütt, a kunyhó padlójától a
mennyezetéig.
Zsen-su és Li-ling kacag. Ezt reméli Mej-lin minden egyes
alkalommal, mikor elmesél egy történetet. Ha nevetnek, talán nem
fogják elfeledni. Ha pedig emlékeznek rá, mindig velük lesz egy kis
darabka az otthonukból - belőle.

Néhány nappal később Mej-lin Zsen-su és Li-ling társaságában

meglátogatja barátait a piacon. A két gyermek egy felfordított ládán
ül, és a Liang bácsitól kapott sárkányszemeken rágódik. Teng néni
körbeudvarolja a kislányt: a szépségét dicséri, kis játékbabának
nevezi. Li-ling magában somolyog. Inkább fiús, mint lányos,
gondolja Mej-lin, bár az elmúlt két évben csakugyan kivirult,
szépségével megkapóan emlékeztet Ven-lingre. Felötlik benne, hogy
talán ez állhat állandó perlekedésük mögött.
Az egyre lázadóbb szellemű Li-ling több időt akar tölteni Zsen-
suval és vele, ezért az egész nyári látogatást végigvitázza anyjával.
Természetesen a mai kiruccanásukat is veszekedés előzte meg. Ven-
ling égnek lökte a karjait.
- Jó! Futkározz csak azon a mocskos piactéren az unokaöcséddel.
Legalább lesz tőled egy kis nyugtom.
Li-ling nem hagyta ennyiben.
- Inkább vagyok Zsen-suval és a nénémmel! - rikoltozta. - Bárcsak
ő lenne az anyám, nem te!
Ven-ling erre pofon vágta és elviharzott. Az egész délelőtt ráment,
mire Li-ling lenyugodott. Mej-lin el is tökélte magában, hogy
lehetőség szerint távol tartja őket egymástól, ezért a szükségesnél
tovább maradt a piacon.
Most viszont kezd lenyugodni a nap. Lassan indulniuk kell.
Bármennyire tart attól, hogy szembenézzen Ven-linggel, el kell
készítenie a vacsorát. Még Lung-vej is hazatér a kujlini
tanácskozásról; az egész család összegyűlik, mielőtt a lányok
visszatérnek az iskolába. Feltekint az égre. Egy kicsit talán még
időzhetnek. Napok óta nem volt légiriadó.
A háború kirobbanása után a japán hadsereg azzal kérkedett, hogy
pár hónap alatt elfoglalja egész Kínát. Azóta csaknem négy év telt el,
és Kína továbbra is féken tartja a hódítókat, ami persze csekély
vigasz számukra. Zsen-suval mostanra bombázások százait vészelték
át, mégis nyugtalan. A tiszta égbolt a legrosszabb, a
legveszélyesebb. Nem szabadna idekint maradniuk.
Teng néni éppen mesél valamit, amikor a szirénák jajveszékel- ni
kezdenek. Félbehagyja a mondatot. Zsen-su az eget fürkészi a
közeledő alakzat után. Li-ling elkerekedett szemmel fordul Mej-
linhez.
- Félek, nénikém - suttogja.
- Minden rendben lesz, Li-ling - próbál nyugalmat sugározni Mej-
lin. - Bemegyünk a Nagy Alagútba. Itt van közel. Csak maradj
mellettünk.
- Mát akarom! - jajong a kislány, és könnyekben tör ki.
- Gyere, kicsim, fogd meg a kezem - ajánlkozik Liang bácsi. - Majd
én vigyázok rád. - Megragadja a kislányt, együtt szaladnak a Nagy
Alagút felé.
Mej-lin velük tartana, de Zsen-su hátráltatja.
 - Siess! - szól rá. - Hamar megtelik, és akkor nem lesz helyünk.
Mennünk kell!
Zsen-su nem hagyja magát. Nem és nem. Tapodtad se mozdul.
Családok szaladnak el mellettük. Süvöltenek a szirénák. Mej-lin
felkiált:
- Zsen-su! Nincs idő vitázni!
A légiflotta közelebb ér; Mej-lin már látja a szárnyakon felcsillanó
utolsó fényeket.
Ajtók záródnak, kereskedők hagyják hátra nemrég kifoldozott
bódéikat.
Végül megpróbálja felvenni Zsen-sut, de hatévesen már túl nagy
ahhoz, hogy cipelje. A levegőben is rugdal és hadonászik a karjaival.
- Utálom az alagutat! Rossz a levegő. Nem megyek!
Mej-lin új keletű makacsságot és rettegést lát a szemében. El-
botlik. Zsen-su kiszakítja magát a kezéből, és elszalad az ellenkező
irányba.
- Ne, gyere vissza! - rikolt fel, de a fiú túlságosan fürge.
Csak három sarokkal odébb éri utol, mikorra elveszíti szem elől
Teng nénit, Liang bácsit és Li-linget. Korholja és magával rángatja
Zsen-sut. Félúton járnak lefelé a lépcsőn, mikor meglátja a becsukott
kapukat. A légoltalmi biztosok nem engedik be. Túlzsúfolt, máris tele
van, hajtogatják kérlelhetetlenül. Elnéz a válluk felett. Az alagútban
hömpölyögnek az emberek; még soha nem látott itt ekkora tömeget.
Végül a kapu előtt húzzák meg magukat, a részleges, de
remélhetőleg elégséges fedezékben.
A gépek órákon át köröznek felettük. Miután a vaskos falak nem
tompítják a robbanásokat, Mej-lin együtt rázkódik minden
szilánkokra törő ablakkal, minden leomló fallal. Cseng a füle és lüktet
a teste minden lökéshullámtól. Minden pillanatban azt hiszi, ez lesz
az utolsó, így öleli Zsen-sut, aki csak sír és sír.
A sötétség beköszöntével kevesebb bomba hull, de a gépek
félelmetes zúgása nem szűnik. Órákkal a szürkület után végre
felemeli a fejét. A motorzúgás mintha kezdene távolodni. Talán
nemsokára jelzik a légiriadó végét, és kinyitják a kapukat. Talpra
segíti Zsen-sut, együtt botorkálnak fel a lépcsőkön.
 Azután kiáltások hallatszanak mögöttük az alagútból: Kialszanak a
lámpák!
Ha nincs elég oxigén a lángoknak, nincs elég oxigén az
embereknek sem. Ahogy visszafordul a bejárat felé, újféle rettegés
uralkodik el rajta.
Az egyre kétségbeesettebb segélykiáltások ellenére a
tömbfelügyelők továbbra sem nyitnak kaput. Kitartanak amellett,
hogy meg kell várniuk a hivatalos parancsot.
Az alagútban kitör a pánik. Emberek üvöltenek, tolakodnak,
jajveszékelnek. Foggal-körömmel, egymás ruháját szaggatva
próbálnak kijutni. Nyissák már ki a kapukat, nyissák ^//Mégiscsak
áldás, hogy megtagadták tőlük a belépést? - tűnődik Mej-lin, azután
megbotránkozik saját gondolatán. Teng bácsi, Liang néni és Li-ling is
csapdába esett odabent. Az egyik kapu félig kinyílik, a tömeg kizúdul
rajta, mint egy vad csorda. Mej-lin a falhoz tapad, pajzsként védi
Zsen-sut azoktól, akik támolyogva- botladozva tartanak a szabad
felé, s közben letapossák azt, aki nem tudja tartani a lépést. Teng
néni botorkál tépett ruhában, levegő után kapdosva. Mej-lin érzi,
ahogy egy jeges kéz összeszorítja a szívét.
Segít Teng néninek eljutni hozzájuk. Kificamodott a bokája.
Mindhárman felmennek a lépcsőn, hogy odafent várakozzanak Liang
bácsira és Li-lingre.
- Hol van Li-ling? - akarja tudni Zsen-su.
- Mögöttem voltak - zihálja Teng néni. - Mindjárt jönnek.
Lecseng az első hullám, azután, bár a vérfagyasztó sikolyok
folytatódnak, nem jön több ember. Némely fiatal férfi, aki itt vészelte
át a bombázást, megpróbál visszamenni, hogy a bent rekedtek
segítségére siessen. Minden erőfeszítésük hiábavaló. Mikor újra
felbukkannak, arról beszélnek, hogy az alagutat eltömítették azok,
akik elájultak, vagy ami még szörnyűbb: megfulladtak.
Mej-lin nem veszi le tekintetét az alagút bejáratáról, bűntudata és
rettegése minden eltelt órával erősödik. Zsen-su, akit megbénít a
félelem, rajta csimpaszkodik. Bármily kimerült, szorongása nem
hagyja aludni.
- Liang! Liang! - Teng néni fel-alá járkál, még sebesüléséről is
elfeledkezik.
Az éjszaka folyamán az alagút többi kapuja makacsul zárva marad.
A biztosok nem hallották a légiriadó vége jelzést, feljebbvalóik
parancsa nélkül nem hajlandók cselekedni. Mentőcsapat sem érkezik.
Ezrek esnek csapdába az elviselhetetlen hőségben és mérgező
levegőben.
Csak virradat után érkeznek meg a katonák, akkor sem menteni.
Eltakarítani a hullákat.
Közöttük van Liang bácsi és Li-ling is.
A Li-ling halálát követő hetekben mindenki szédeleg a gyásztól.
Lung-vej a munkájába temeti minden fájdalmát. Hivatalos
csatornákon keresztül igyekszik kideríteni, hogyan történhetett meg
mindez. Elmondása szerint a generalisszimuszt lesújtotta az eset,
felmentette légvédelmi parancsnokát és annak helyettesét is.
Bizottság alakul, hogy kiderítse, miért mulasztották el a magas rangú
tisztek megvédeni a városlakókat.
Vele ellentétben Ven-ling az ágyából se kel fel. Alig eszik, alig szól,
szeme duzzadt, arca festetlen, még sapingpai barátait sem akarja
látni. Nem tiltakozik, mikor Li-fen nem hajlandó visszatérni az
iskolájába. Zsen-su is otthon marad, nem akar a városba menni.
Játszani próbál Li-fennel, aki néha kötélnek is áll, de ez mégsem
ugyanaz. Senki nem pótolhatja Li-linget.
Mej-lin kétségbeesetten próbálja fenntartani a megszokott rutint:
egyedül vezeti a háztartást, miközben viharok dúlnak a lelkében. A
tragédia az ő hibája. A japán hadsereg hibája. A katonatisztek
hibája. A vakon engedelmeskedő légoltalmi megbízottaké. Az alagút
tervezőié. Egyszerre senkié és mindenkié.
Menekülni próbál a reményvesztettség örvényéből, és menteni
Ven-linget is. Nincs szó, ami enyhíthetne ekkora veszteséget, ezért
elkészíti neki a kedvenc ételeit.
Aznap sikerül friss zöldséget és egy kevés disznóhúst szereznie.
Órákat szánt az elkészítésükre. Amikor felszolgálja az ételt, Ven-ling
viszolyogva félretolja a tányérját.
- Ne is próbáld helyrehozni a dolgokat. Minden igyekezetedtől csak
még rosszabbak lesznek.
- Mind gyászolunk - mormolja fáradtan Mej-lin, azután nyomban
megbánja szavait.
Ven-ling felemeli a fejét, szeme ellenségesen csillan.
- Neked kellett volna vigyázni rá.
Mej-lin legszívesebben sírva fakadna. Ez tagadhatatlan.
- Miért is bíztam benned? Ellenem hangoltad a lányomat, amióta
csak eljöttünk Csangsából. Ha te nem vagy, ez az egész nem történik
meg.
- Úgy sajnálom, Ven-ling. Bármit megtennék, hogy visszacsináljam
azt a napot. Én...
Ven-ling félbeszakítja.
- A barátaim évek óta kérdezgetik, miért hagyom, hogy a halott
sógorom özvegye és a fia kölöncként éljen a család nyakán. Miért
nem állok ki magamért, és követelem, hogy menj, és éld a saját
életed. Mindig azt feleltem, hogy nem tehetem, mert a kicsik annyira
szeretik őket. Hát most megfizettem az engedékenységemért. A
lányom halálával. Már rég ki kellett volna adnom az utatokat.
Erősebbnek kellett volna lennem. Nem hoztatok rám mást, csak bajt
és szerencsétlenséget. Miattad és a fiad miatt meghalt a
gyermekem.
- Baleset volt! - Mej-lin dühe is felizzik, majd kihuny, ahogy látja
Ven-ling fájdalomtól eltorzult arcát. Sógornője elveszítette a
gyermekét. Semmi nincs, amivel változtathatna ezen. - Nem akarok
veszekedni, Ven-ling - sóhajt fel. - Olyan ez nekem, mintha én is
elveszítettem volna a lányomat.
Ven-ling hangja bántóan éles.
- Nem! Nem! Nem! Nem a te lányod volt! Hogy merészeled!
Elvetted tőlem életében, most a halálában is el akarod venni?
- Mondd meg te, mit tegyek - felel megadóan Mej-lin.
Ven-ling elnéz mellette, valahová a fal felé.
- Azt akarom, hogy tűnj el a fiaddal együtt. Azt akarom... - Felnéz
a mennyezetre, és elcsuklik a hangja. - Soha többé nem akarlak
látni!
Kapott már tőle épp elég megvetést, lekicsinylést és lekezelő
gúnyt. Céltáblája volt türelmetlenségének és csúfolódásának, de
valamiért mindig azt hitte, hogy semmi sem kezdheti ki családi
köteléküket, összetartozásukat.
De ez most valami egészen más. Ven-ling hangjában nyoma sincs
melegségnek, vagy akár az egymásra utaltság elismerésének. Nincs
benne más, csak rideg és hajlíthatatlan gyűlölet.
 Zsen-su és Li-fen felhagy az evéssel, mindkét gyerek dermedt
csendben figyeli az anyját.
- Gyere. - Mej-lin leteszi evőpálcáját, ahogy Zsen-suhoz fordul.
Feláll az asztaltól, és elvonul a szobájába.
Bármily fülledt a csungkingi nyár, Zsen-su nem tiltakozik, mikor
anyja ráadja az összes ruháját, ahány réteget csak lehet. Egy szava
sincs, mikor minden értéküket elrendezi varrókosarában. Nem mai
darab; mégis erős, és magába fogad mindent, amit kell. Zsen-su
komor és hallgatag. Benne is tudatosul, hogy nem maradhatnak itt
tovább.
Mikor távoznak, Ven-ling még csak fel sem néz.
MÁSODIK RÉSZ

1941-1948
 Hetedik fejezet

Csungking, Szecsuan tartomány, Kína, 1941. augusztus

- Egy ilyen veszteségnek össze kellene hoznia a családot, nem

szétválasztania - csóválja a fejét Teng néni.
Mej-lin letörli arcáról a legördülő könnyeket. Nem tudta, hová
mehetne, ezért jött a piacra.
- Maradnál egy időre? - kérdez rá Teng néni.
Mej-lin bólint.
- Akkor hát maradj. Liang nélkül amúgy is elkélne a segítség a
piacon. Lássuk, mi lesz. Talán csak kell egy kis idő a sebek be-
gyógyulásához.
Teng némi megszorítja Mej-lin kezét és megöleli Zsen-sut.
- Nem akarok visszamenni - lepi meg önmagát is Mej-lin.

Csak néhány nap kell, hogy Lung-vej felbukkanjon a piacon. Őt

keresi.
Zsen-su látja meg elsőként, és szalad oda bácsikájához, hogy
magához szorítsa, és izgatottan elújságolja, milyen Teng néninél
lakni. Mikor Mej-lin előlép az elárusítóbódé mögül, ahol segít
lerakodni a friss zöldségszállítmányt, Lung-vej leteszi Zsen-sut.
Arca beesett és borostás. Fájdalma még tapintható.
- Mi történt? - kérdi, miközben magához öleli Zsen-sut. - Ven-ling
nem hajlandó elárulni. Csak annyit mond, hogy eljöttél.
Mej-lin félrefordítja a fejét, kerüli a tekintetét.
 - Hallgass ide, Mej-lin. Li-ling után... - Lung-vej hangja elhal. Újra
próbálkozik. - Sikerült elintéznem, hogy áthelyezzenek Sapingpába.
Oda költözünk, ott nagyobb biztonságban lehetünk. Velünk tartasz?
- Bátyám - néz a szemébe. - Ven-ling látni se akar minket. Igaza
van, túl sokáig éltünk vissza a kedvességeddel. Most már a magunk
útját kell járnunk.
- Mégis hogyan tehetnéd? - kérdezi a férfi hitetlenkedve.
Mej-lin bosszantónak találja hangnemét. Igaz, mostanáig a
sógorára támaszkodott, de azért tud gondoskodni magáról és Zsen-
suról. Végtére is ezt ígérte Hsziao-vennek.
Lung-vej felkap egy narancsot, egyik kezéből a másikba hajítja.
Mej-lin elfordul, hogy kiszolgálja a következő vásárlót.
- Venne egy kis gyümölcsöt? - Teng néni sántikál Lung- vejhez,
hogy felkapdossa a narancsszemeket, és a kezébe nyomja. - Nagyon
finom, lédús és érett.
Miután a vevő távozik, Teng néni pedig rátukmálja a narancsokat
és fél tucat datolyaszilvát, Lung-vej így szól Mej-linhez.
- A hónap végén költözünk. A legkevesebb, hogy ti foglaljátok el a
lakást Zsen-suval, miután mi elmentünk.
Mej-lin nem válaszol.
A férfi felsóhajt, elbúcsúzik Teng nénitől és Zsen-sutól. Távozás
előtt még odaveti Mej-linnek, hogy gondolja át a dolgot.
- Mej-lin! - szólal meg Teng néni, amint hallótávolságon kívül kerül.
- Most már visszamehetsz. Látod, mondtam én.
- Nem akarok visszamenni. Nincs már szükséged a segítségemre,
néném?
- Mej-lin - ingatja a fejét Teng néni. - Ne légy ostoba, ők a
családod.
 - Nem, már nem. Itt egy újabb vásárló - biccent Mej-lin az asszony
felé, aki az édesburgonyából válogat.
Hanem Teng néni még azon a héten közli vele:
- Amint vége a nyárnak, visszatérek Csengtuba. Nagy segítség
vagy Zsen-suval, de túl nehéz itt nekem Liang nélkül. Nem találom a
helyem.

Habár Teng néni csak nagy ritkán mutatja ki gyászát, Mej-lin

éjjelente hallja fojtott zokogását.
- Azután meg - von vállat Teng néni -, a lányom megint babát vár,
elkel neki a segítség a többi gyerek mellett. - Felemeli a kezét,
mielőtt még Mej-lin tiltakozhatna. - A hónap végén, mikor elmegyek,
ha addig nem békülsz meg a sógornőddel, menj vissza abba a
lakásba. Ha üresen marad, valaki más foglalja el, és akkor oda a
lehetőség. Tedd félre a büszkeséged és a haragod, Mej-lin. Így is van
elég bajunk.

Szeptemberben, mikor a hőség alábbhagy, Mej-lin és Zsen-su

visszatér az elhagyott lakásba. Itt töltik napjaikat, így mikor
megszólalnak a szirénák, elvonulhatnak a közeli kisebb óvóhelyre.
Zsen-su persze ettől az alagúttól is retteg. Mej-linnek minden
alkalommal meg kell őt győznie arról, hogy ez az egyeden
biztonságos választás. A piacteret elkerülik. Teng néni nélkül a Sipati
arra a borzalmas júniusi napra emlékezteti őket. Zsen-suból lassan
kivész az önfeledt játékosság, helyébe óvatosság lép, és a késztetés,
hogy anyját oltalmazza. Bárhogy hiányzik neki bácsikája, nénikéje és
Li-fen, érzi a köztük tátongó szakadékot, ezért nem kérdezősködik
utánuk.
 A legfájóbban mégis Li-linget hiányolja. Minden este álomba sírja
magát. Félelmei lidércnyomásokban törnek felszínre, így aztán Mej-
lin éjszakái is nyugtalanok. Próbálja álomba ringatni zaklatott kisfiát,
aki másra se vágyik, csak hogy ébredéskor ott találja a vidám Li-
linget, együtt játsszanak, megosztozzanak egy mókás történeten
vagy finom édességen, de bármennyit sír is, bárhogy vágyakozik
utána, Li-linget nem hozza vissza semmi.
Októberben visszatér a köd, és végre megritkulnak a
bombatámadások. Zsen-su visszatér az iskolába. A megszokott rutin
segít mindkettőjüknek, ám ahogy elcsendesedik a világ, Mej-lin
boldogtalansága és magánya tovább mélyül. Míg Zsen-su az
iskolában van, képtelen abbahagyni a sírást. Mintha egy gát
szakadna át, hogy szabadjára engedje az évek során felgyűlt
fájdalmat, amit mindeddig sikerült magába fojtania. Mindig akadt
fontosabb dolga a gyásznál: ennivalót és hajlékot kellett találnia,
tekintettel lennie a család érzéseire, vagy csak egyszerűen
átvészelnie az újabb napot. Most, hogy nem érzi a sürgető
fenyegetést, nem őrlődik szüntelen Lung-vej és Ven-ling között,
ébersége melankóliába fordul át. Fájó veszteségei nyomán nemcsak
az életet siratja, amit egykor Zsen-sunak szánt - a kiszámíthatóságot
és biztonságot, a Hsziao-ven által óvott gondtalan gyerekkort -, de a
sok tragédiát is, amit nem tehet meg nem történtté. Ha másnap
véget érne is a háború, Zsen-su egy kiégett városokkal, elűzött
emberekkel és szétszakadt családokkal teli világot örökölne.
Kétségbeesése mélyén felfedez valami mást is: haragot. Dühöt az
okozott kár miatt. Dühöt a számtalan lehetőség, a reményteli jövő
miatt, amit elvettek a fiától. Dühöt saját tehetetlensége miatt. Ebben
a bősz indulatban ver gyökeret eltökéltsége, hogy a körülmények, ha
tönkreteszik is Zsen-su gyerekkorát és saját életét, nem foszthatják
meg őket utolsó reményüktől. Elhatározza, hogy új jövőt teremt.
Kiszámítható jövőt, a tanulás, egészség és jólét jegyében. Zsen-su
erős marad, és egyetemre fog járni. Tudós lesz belőle, aki a szellem
útján jár. Tovább, feljebb lép. Ha ez sikerül, egyszer talán még ezt a
sok bánatot is elfeledi.

Csungking Szecsuan tartomány, Kína, 1942. február

Nem számít rá, de meg sem lepődik, mikor nem sokkal újév után
megjelenik Lung-vej, hogy rizst, olajat, sót és szövetet hozzon.
Elfogadja ajándékait; ostoba is lenne, ha nem tenné. Még mindig
nehéz beszerezni az alapvető szükségleti cikkeket.
- Volt időd gondolkodni, Mej-lin. Most már gyere hozzánk
Sapingpába.
A férfi haja takarosra nyírva, az arca frissen borotvált. Magas,
ugyanolyan uralkodó jelenség, mint régen, csak a hangjában érezni
csipetnyi bizonytalanságot.
Nem válaszol neki.
- Tudod, Amerika is belépett a háborúba. Ez fordulópont! Kína
győzni fog, ebben biztos vagyok. Akkor majd helyreállíthatjuk az
országot, és helyreállíthatjuk a családunkat is. Térj vissza közénk,
Mej-lin!
- Nem, Lung-vej. Ven-ling gyásza nem engedi. Engem hibáztat Li-
ling haláláért. Ezzel csak felszítanám a fájdalmát.
- Ven-ling haragja nem az én haragom. Közös a gyászunk, de nem
a haragunk. Gyere vissza - folytatja a férfi szinte már csengve.
- Tiéd minden hálám és tiszteletem, bátyám, amiért ennyi időn át
támaszkodhattunk rád Zsen-suval, de nem költözöm hozzátok
Sapingpába. Menj haza. Légy támasza a feleségednek és a
lányodnak.
Miután látja, hogy semmivel sem győzheti meg, Lung-vej végül
elfordul és távozik, miközben maga elé mormolja:
- Mit követtem el, hogy nekem jutott Kína két legmakacsabb
asszonya?

Lung-vej legközelebb a nyár derekán állít be. Kis játék autót hoz
Zsen-sunak. A nyolcéves fiú alig hisz a szemének, és önfeledt
örömmel fogadja az ajándékot. Mej-lin megdorgálja Lung-vejt,
amiért ilyen drága ajándékkal kényezteti unokaöccsét, de amaz egy
legyintéssel elhessegeti tiltakozását. Felborzolja Zsen-su haját, mire
a fiú eliramodik, hogy új kincsével játsszon.
- Nem kell folyton idejárnod, Lung-vej - jegyzi meg Mej-lin.
- Megvagyunk.
- Tudom.
- Akkor miért csinálod?
- Csak nem hagyom magára az egyetlen unokaöcsémet és a
fivérem özvegyét? A tisztesség így kívánja. A családnak össze kell
tartania.
- Hogy van Ven-ling és Li-fen? - érdeklődik Mej-lin.
- Li-fen gőzerővel tanul az iskolában, Ven-lingnek meg van elég
barátja, hogy kipanaszkodja magát a férjére.
Mej-lin lebiggyeszti ajkait, leplezve mosolyát. Lung-vej így is tetten
éri, és hahotázva felnevet.
Mej-lin tüstént visszahúzódik. Megrémíti, milyen gyorsan
visszatalálnak a régi meghittséghez. Felölti szenvtelen arcát, és még
egyszer köszönetét mond.
 - Túl bőkezű vagy velünk, bátyám. Felteszem, van fontosabb
dolgod. Nem is tartóztatlak tovább.
A férfi, mintha csak eszébe jutna a ráosztott szerep, elkomolyodik
és bólint. Nem sokkal később távozik.

Ahogy peregnek az évek, Mej-linnek épp csak sikerül

gondoskodnia Zsen-su élelmezéséről, ruházkodásáról és
biztonságáról. Kis munkákat vállal az iskolájában vagy épp
valamelyik segélyszervezetnél; takarókat, orvosi eszközöket és ruhát
gyűjt a fronton harcoló katonáknak. Olykor besegít Csang Kaj-sek
felesége, Szung Mej-ling hadiárváknak nyitott iskoláiban, ruhákat
varr és vigyáz a kisebb gyerekekre. A másokkal folytatott társalgások
alapján saját nézeteket formál a háborúról. Két ábrándot dédelget:
szebb jövőt Zsen-sunak, és ugyanezt a függetlenséget önmagának.
Bármennyire gyűlöli a háborút, amiért ennyi mindentől megfosztotta,
még ezt a szerény önállóságot is értékeli.
Kirajzolódik egy minta: Lung-vej évente kétszer meglátogatja, és
rizst, olajat és sót hoz ajándékba. Olykor szövetet vagy gyapjút.
Felbukkanása jellemzően újév közelébe esik, azután megint
valamelyik ünnepre vagy a szünidőre. Sosem marad soká.
Társalgásuk homlokterében már nem közös veszteségeik állnak,
sokkal inkább a világ állapota és a béke reménye, a kínai erők
győzelmei és veszteségei. Öt is meglepi, mennyire élvezi ezeket a
szóváltásokat. Kicsit a Hsziao-vennel folytatott ifjúkori beszélgetéseit
juttatják az eszébe, habár Lung-vej határozottabb és tárgyilagosabb.
Igaz, mostanában ő maga is.

Csungking, Szecsuan tartomány, Kína, 1945. február

Ebben az évben szokott ajándékai mellé Lung-vej hoz egy pár új
cipőt Zsen-sunak és egy csomag teát neki. Mej-lin nem is lehetne
hálásabb. Zsen-su nyakigláb fiú, lassan már tizenegy éves, folyton
kinövi mindenét. Az elmúlt néhány évben nemcsak termetre nőtt
meg: a személyisége is érettebbé vált. Nagy képzelőtehetségű
problémamegoldó lett, mint Tao Hung-ce. Imádja bemutatni a többi
gyereknek az iskolában, hogyan készíthetnek kishajót levelekből és
gallyakból. Keményen dolgozik és szorgalmasan tanul. Mej-lin
dagadozik a büszkeségtől, amikor látja, milyen elismerően tekint rá
Lung-vej.
- Köszönöm - veszi el az ajándékokat, és fog két teáscsészét.
Felnyitja a csomagot, és maroknyi teafüvet ráz ki a bádogkannába.
Begyújtja a petróleumfőzőt, azután együtt várják, hogy felforrjon a
víz.
Miután mindkét csészébe tölt, Mej-lin felsóhajt.
- Miért húzódik ilyen soká a háború? Az amerikaiak már három éve
beléptek, mégsincs vége.
Lung-vej megfújja teáját, és megcsóválja a fejét. Zord év ez a
Kuomintang számára. Immár a japánok uralják a Sárga-folyó
mindkét partját, és folyamatosan törnek előre az ország belseje felé.
- Úgy hallottam, a kínaiak felkelése okozta Hónán elestét - jegyzi
meg Mej-lin. - A parasztok bosszút akartak állni a Kuo-mintangon az
átszakított gátakért, az áradásokért és az éhínségért.
Lung-vej megvetően felhorkan. Azután kihúzza magát. Egyszerre
rosszalló és büszke a hangja.
- Mindannyiunknak áldozatokat kellett és kell hoznunk. Le kell
mondanunk bizonyos területekről, hogy időt nyerjünk, és közben el
kell pusztítanunk minden erőforrást, amit az ellenség
felhasználhatna.
- Csangsa is ezért állt lángokban? - csúsznak ki a szavak Mej-lin
száján. Régóta tűnődik ezen. - Előre tudtad, igaz?

A Kuomintang szándékosan égette porig azt a várost. - Látja, hogy

Lung-vej kerüli a tekintetét. - Az a legrosszabb - teszi hozzá -, hogy
a japánok végül nem is támadtak. A te drágalátos
generalisszimuszod nem törődik az emberi életekkel, csakis a saját
fontosságával. Mindenki kezd már belefáradni az óvatlanságába.
-Te nem érted, milyen döntéseket kell meghoznia egy hadvezérnek
- mordul fel a férfi.
- Annyit azért értek, hogy szemrebbenés nélkül feláldozza az
emberek életét. A vonatok, teherautók és hajók kormányzati iratokat
és luxuscikkeket szállítanak, ahelyett hogy kimenekítenék a
családokat.
- Jobban is ügyelhetnél arra, miket beszélsz.
- Miért? Talán tévedek?
Lung-vej prüszköl és a fejét rázza. Készületlenül éri a kirohanás,
de gyorsan összeszedi magát.
- Miénk lesz a győzelem, Mej-lin. Hamarosan.
A férfi sietve távozik. Jó egy hétig nem nyúl az ajándékaihoz,
azután - újsütetű gyakorlatiasságával - mégis megteszi.

1945 tavaszára a nácik meggyengülnek Európában. A

szövetségesek figyelme Japánra szegeződik, gyújtóbombák
záporoznak Tokióra, Nagojára és Oszakára. Kínában tovább tombol a
háború, noha a harcoló felek - a nacionalisták, a kommunisták és a
japánok - mind a teljes kimerülés határán állnak.
 Több mint nyolc év elteltével Kína egy augusztusi reggelen arra a
hírre ébred, hogy az amerikaiak félelmetes bombákat dobtak két
japán nagyvárosra. A Kisfiú és a Kövér Ember nyomán gombafelhők
nőttek ki Hirosimából és Nagaszakiból. A kifelé sugárzó
lökéshullámok sok-sok mérföldre elpusztítottak mindent, és rábírták
a japánokat az azonnali megadásra. A katonák leteszik a fegyvert, a
Zérók nem szállnak fel többé. Az elhúzódó kínai-japán háború végre
lezárul.

Csungking, Szecsuan tartomány, Kína, 1946. augusztus

Közeledik az éhes szellemek ünnepe. Mej-lin a folyóparton térdel,

hogy papírhajóra helyezett kis lámpásokat gyújtson, és útnak indítsa
őket a vízen. Minden lámpásnál halott ősei vagy elveszett szerettei
egyikére gondol, miközben elmormol egy áldást. Nézi, ahogy kis
csónakjai beleolvadnak a szürkületben sikló számtalan másik közé.
Távolabb - hallótávolságon kívül, de még látótávolságon belül -
Zsen-su és egy csapatnyi fiú saját hajóit teszi a zsúfolt folyóvízre.
Bár újra beköszöntött a béke, még mindig távol érzi magától az
életet, amire akkor vágyott, amikor Hsziao-venhez kötötte az életét.
Mintha másvalakié lennének azok az ábrándok. Nem azé, aki egykor
volt. Már nem hajlandó követni a régi eszméket, új eszméket vagy
akármilyen eszméket, csak mert az apja, apósa vagy a férje ezeket
vallotta.
Gondolatai ehelyett újra meg újra visszatérnek a családjához és a
Jicsang feletti hegyekhez. Vajon távoli otthonuk csendesen élte meg
az évszakok szokott váltakozását, nem érintette meg a
nagyvárosokban tomboló erőszak? Már rég nem érez szégyenkezést,
amiért néhai férje családja helyett a magáéval kíván lenni. Azok
között, akik mindig ismerték és szerették. Esélyt akar, hogy a fia és a
szülei is megismerjék, megszeressék egymást.
- Még mindig hiszel az éhes szellemekben?
A hang zengő, komor és gúnyos. Több mint egy év telt el, mégis
azonnal ráismer.
Felnéz. Lung-vej. Mikor érkezett, és miért van itt? A férfi
szórakozott és lesajnáló tekintettel néz rá.
- Igen. Főként azok miatt, akiket el sem temethettünk. - Feláll,
elsimítja tunikáját és nadrágját. - Én legalább hiszek valamiben.
- Én is hiszek valamiben.
- Miben?
Az aranyra számít, a hatalomra, vagy épp az emberek
hiszékenységére. Vagy a stratégiára. Arra, hogy mindig, minden
helyzetből előnyt lehet kovácsolni.
- Kínában.
Elnézi a férfi arcát, keresi a szarkazmus nyomait, de Lung-vej
komolyan beszél. Semmi jele a szeme sarkából szétsugárzó
nevetőráncoknak, a megrezzenő ajkaknak.
A háború lezárása talán újraélesztette a reményt, de Kína békéje
kérészéletűnek bizonyult. Miután a japánok megadták magukat, a
Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang egy időre szövetséget
kötött. Mao Ce-tung és Csang Kaj-sek még szolidaritási szerződést is
kötött Csungkingban, de csupán számításból: mindkét oldalnak az a
szándéka, hogy visszanyerje erejét és rendezhesse sorait. Alig tíz
hónappal később megbukott a fegyverszünet; júniusra kiújultak a
harcok a nacionalisták és a kommunisták között.
 Még az öreg Hung-ce is a vagyonban és a petróleumban hitt, nem
a hazafiasságban. Számító fia vajon képes felesküdni bármire, ami
túlmutat a hangzatos jelszavakon?
- Miféle Kínában?
- A mi Kínánkban. - A férfi felszegi az állát, és kihúzza magát,
mintha szalutálna, és úgy mered a távolba, mintha magát a
generalisszimuszt látná közeledni. - Kína nem a japánoké, az
imperialistáké vagy az idegeneké, akik kisajátították Sanghajt. Nem
is a haduraké, a császároké vagy az amerikaiaké. Kína a miénk. Egy
nép, egy haza.
- Lung-vej - vág közbe Mej-lin -, miért jöttél ide? Miért nem vagy a
feleségeddel és a lányoddal?
- Kína sakktáblává vált. - Lung-vej elengedi füle mellett a kérdését.
- Új határokat vonnak meg, új térképeket rajzolnak.
- Ugyan már! Egy ország sem sakktábla!
A férfi felvont szemöldökével biztatja, hogy folytassa.
- Egy ország otthonokat teremt, falvakat és városokat,
lehetőségeket a családok növekedésére. Nem valami gyakorlótér,
ahol briliáns stratégák bizonyítják a rátermettségüket.
- Nem, Mej-lin. Kína sakktábla, fehér és vörös figurákkal.
Bizonyítanunk kell érdemességünket a játékosoknak, másként
feláldozható gyalognak tekintenek minket.
Mej-lin tudja, hogy van igazság a szavaiban, de akkor sem tud
azonosulni velük.
- Miért vagy itt? - kérdez rá újból. Nincs kedve metaforákban
társalogni.
- Költöznünk kell. Sanghajba megyünk. Te pedig velünk tartasz.
- Sanghajba! Milyen izgatott lehet Ven-ling! Miért mentek oda?
 - Új megbízatást kaptam. A Kuomintang szolgájaként.
- Hát már ez a titulusod? Biztos nagyon fontos ember lehetsz. Jól
jöttél ki ebből a háborúból, igaz-e? - Mej-lin már leplezni sem
próbálja megvetését.
A férfit nem ingatja meg.
- Te is velünk jössz.
Nem kérdésnek szánja.
Mej-linnek nincs szüksége erre. Nem akar részt venni semmiféle
sakkjátszmában, helyezkedésben, vagy bárhogy nevezze is Lung-vej.
Mindössze békére és stabilitásra vágyik, hogy a fia felnőhessen, és
megérthesse: a világ nemcsak a harcról szól. A veszteség és a
menekülés nem elválaszthatatlan része az életnek.
- Azért vagyok itt, Mej-lin, mert a család együtt marad. Te is
velünk jössz.
- Miért hiszed, hogy veled tartok?
- Mert a család együtt marad! - ismétli a férfi, mintha ez
megmagyarázna bármit. Mej-lin meredten nézi, míg a férfi köhögni
nem kezd. Egy láncdohányos harákolásával köpi félre a feltoluló
nyálkát, mielőtt megköszörüli a torkát, és újabb cigarettát vesz elő.
Öt is megkínálja, de Mej-lin utálkozva rázza a fejét.
A cigarettavég vörösen izzik a sűrűsödő alkonyaiban. Lámpások
úsznak el mellettük, narancs és sárga lángnyelveik
visszatükröződnek a vízen. Ahogy ott állnak néma csendben, Mej-lin
a családjára gondol. Nem vágyik Lung-vej és Ven-ling közelségére,
de a ködös ábránd, hogy visszatalálhat a szüleihez, egyszerre közel
kerül a megvalósuláshoz.
Mennyire bízhat ebben a férfiban? A hataloméhségében feltétlenül.
A becsvágyában, hogy Sanghajba menjen, és „bizonyítsa az
érdemességét”, mint fogalmazott. Értékes akar lenni, nem
gyalogáldozatként, hanem stratégaként. Ha lehet, most még
elszántakban. Valóban jól jött ki ebből a háborúból.
- Ragaszkodom hozzá, hogy velünk jöjjetek - ismétli Lung- vej,
csakhogy már Mej-lin számára sem ismeretlen a stratégia. A Jangcén
lefelé tartó hajók mind megállnak Jicsangnál. Lung- vejt és Ven-
linget ismerve Jicsangban nyilván átszállnak majd egy nagyobb és
kényelmesebb gőzösre, ami elviszi őket Sanghajba. Az a gőzös már
elég nagy lesz ahhoz, hogy menetrend szerint útnak induljon - akár
minden utas a fedélzetén tartózkodik, akár nem.
Egyenesen maga elé néz. Nem akarja, hogy tekintete elárulja a
gondolatait.
- Mikor? - kérdezi egyszerűen.
- A hónap végén indulunk.
Még egyszer felnéz Lung-vejre, azután lassan bólint.
- Rendben - adja be a derekát.
Lung-vej elmosolyodik; végre kivívta a rég áhított győzelmet.
Sógornője a védelmére vágyik, és hálás nagylelkűségéért. Mintegy
főhajtásként Mej-lin és a szellemei előtt kézbe veszi, meggyújtja és a
vízre helyezi az utolsó lámpást.
Csakhogy téved. Mej-lin nem vágyik az oltalmára. Helyet akar a
hajón.
 Nyolcadik fejezet

Jangce, kelet fiié, Kína, 1946. szeptember

Nyolc évvel korábban a félelem és a fájdalom köde ülte meg Mej-lint,

mikor felfelé hajóztak a Jangcén. Most, ahogy visszafelé haladnak,
nem annyira kétségbeesett, mint inkább reményteli. Nem az azonnali
szükségletek kötik le minden gondolatát. Elég erőt érez magában,
hogy előre tekintsen és álmodjon, bár meg nem tudná mondani,
melyik a rémisztőbb.
A folyón hemzsegnek a keletre tartó bárkák; mindenki igyekszik
hazajutni. Egyedül ücsörög a fedélzeten, és a hegyek közt megbúvó
falura gondol. Amint meggyökerezett benne a hazatérés gondolata,
már látta is maga előtt Zsen-sut az apjával, amint retket és
édesburgonyát termesztettek. Erezte tenyerén, ahogy anyja hátát
masszírozta, kidörzsölte belőle a mosás és mángorlás minden
feszültségét. Ha ennyire eleven a képzelete, hogy is ne válthatná
valóra?
- Szerencséd, hogy a férjem megszánt - szakítja ki Ven-ling hangja
az ábrándozásból. Sógornőjét ingerlénnyé és rideggé tették az évek.
Szépsége megmaradt, de már csak törékeny máz. Bármily elegánsan
öltözködik és szakértő kézzel festi magát, a kifinomultság csupán
álca, képtelen elrejteni sérült lelkét.
Mióta elhagyták Csungkinget, most először szól hozzá. Eddig
átnézett rajta és Zsen-sun, vagy úgy hivatkozott rájuk, mintha ott se
lennének. Lung-vejnek szemlátomást fel sem tűnt. Vagy vak felesége
ellenségességére, vagy letudja hétköznapi bosszúságként. Ő annál
inkább látja, hogy az idő sem enyhítette Ven-ling gyászát és
neheztelését.
- Ha rajtam áll, én bizony otthagytalak volna.
Összepréseli ajkait. Válasz helyett a távolt fürkészi. Az őszi
falevelek a vörös, narancs és sárga árnyalataiban fürdetik a
hegyeket.
- Te és a fiad tartsátok magatokat távol a családomtól. Csak bajt
hoztok ránk. Hagyd békén a férjem.
- Nővérem... - kezdené Mej-lin, de Ven-ling már elfordul. Nézi,
ahogy a dühös asszony visszavonul a fedélközbe. Felötlik benne,
hogy követhetné és megbékíthetné. Egy nap talán meg is próbálja,
de most hiábavalónak tűnik minden kísérlet.
Néhány perccel később Zsen-su csatlakozik hozzá. Tizenkét évesen
magasabb nála is, hosszú tagjai előrevetítik a gyorsan serdülő ifjú
fürge és ruganyos járását. Kerek orcája mögül kezd kiütközni Hsziao-
ven markáns arccsontja és álla.
- Úgy hiányzik Li-ling, Ma! Máskor is, de a bácsikám, a nénikém és
Li-fen közelében még jobban fáj.
Mej-lin a vállára fekteti kezét.
- Nincs baj a szomorúsággal - suttogja. - A bánatunk emlékeztet
minket a sok örömteli pillanatra.
A hajó lassít. Előttük nyílik a Vu-szoros. A hajóvontatók
előkészülnek köteleikkel, hogy átvontassák dzsunkájukat a zúgókon.
Bár ezúttal az áramlással együtt haladnak, az útszakasz nem
kevésbé veszélyes. Órákba, akár napokba telik átjutni rajta, függően
a várakozók számától.
 - Emlékszel, Ma, mikor azt mesélted nekem és Li-lingnek, hogy a
folyó kígyó és a hegyek sárkányok?
Mej-lin bólint.
- Arra is emlékszel, hogy meséltél Li Cséről és a kígyóról? Most is
mondanál egy mesét?
- Nem vagy kicsit idős hozzá?
- De Ma, a mesékből nem lehet kinőni!
Mej-lin egy pillanatra viszontlátja a kisfiút a kurta lábain és a
boldog kacajával.
Elnéz a folyó mentén, majd fel a szirtekre. A hegyoldalon
észrevesz egy kis hasadékot. Magában elkezdi összeilleszteni egy
valaha ismert történet darabkáit. Hogyan is szólt?
Előkerül a tekercs, amit addig csévél le és fel, mígnem eléri a
képet, melyen az öreg halász kis bárkáját kormányozza a nádason
át. Felette bodorodó felhőkbe vesznek a kékeszöld hegycsúcsok.
- Ez a történet - vág bele - a barackvirágok földjéről szól. Egyszer,
nem is olyan messze innét, élt egy halászember, az öreg Csu
Vulingból, aki eltévedt.
- Mikor? - szakítja félbe Zsen-su.
- Réges-régen.
- Amikor még a Csingek uralkodtak?
Zsen-su mostanában olyan precíz. Tudni akarja, pontosan mikor és
hol történtek, történnek, fognak történni a dolgok.
- Még jóval előttük. - Mej-lin egyeden kézlegyintésével
évszázadokat hesseget el. - Sok-sok császárral korábban.
- Hánnyal?
Elrágódik a kérdésen. Fél, hogy a háborús évek tették ilyen éberré
és elővigyázatossá Zsen-sunt. Mintha folyton információt gyűjtene,
ami később még hasznos lehet számára.
- Azt hiszem, a Csinek idejében történt. Igen, a Csin-korban, de
most már elég a kérdésekből. Hallgass és figyelj. Az öreg Csu, aki
aznap nem fogott semmit, behunyta a szemét, és elbóbiskolt. A folyó
magával sodorta, és amikor felébredt, csodálatos látvány tárult a
szeme elé. Egy liget, teli virágzó barackfákkal. Közelebbről is látni
akarta, ezért partra vonta a csónakját. A szépség addig- addig
csalogatta, hogy egyre távolabb és távolabb merészkedett az
erdőben. A virágoktól roskadozó fák lehullt szirmai elborították a
földet. Felvett egy marékkal, s ahogy magába szippantotta illatukat,
a selymesen puha szirmok az orrát csiklandozták.
Egy másik idekint ácsorgó utas is hallgatja a történetet. Mej-lin
látja rajta az érdeklődést, ahogy közelebb húzódik. Talán
halászember ő is. Kicsit felemeli a hangját, úgy folytatja:
- A liget végében hasadék nyílt a hegyoldalban. Olyasféle, mint az
ott. - Mej-lin a korábban meglátott sötét sziklarésre mutat. Zsen-su a
nyakát nyújtogatva felnéz rá, majd visszafordul hozzá.
- Mi történt? Az öreg Csu bement?
- Mi az, hogy bement! Te talán nem mentél volna? A nyílás eleinte
magasan a feje fölé nőtt, s bárhogy nyújtogatta a karját, nem érte el
a falait, ám ahogy haladt előre, a barlang mind kisebb és kisebb lett.
Kezdte úgy érezni, mintha a falak összezáródnának körötte, mégsem
adta fel.
Végül, mikor a barlang már úgy összezsugorodott, hogy egy
felnőtt férfi széltében-hosszában kitölthette, kiért a túloldalra. Az ám!
- Mej-lin szélesre tárja karjait. - Szépen művelt rizs- és teaföldek
feküdtek előtte, ahol nevetgélő emberek dolgoztak, gyerekek és
kutyák kergetőztek. Az öreg Csu azt hitte, csak álmodik. Évek óta
nem látott ilyen nyugalmat és békességet. Bárhogy legyen, tovább
gyalogolt a falu irányába. Ha álmodott is, remélte, hogy még jó ideig
nem ébred fel.
- Az emberek arrafelé más ruhát viseltek, amilyet még életében
nem látott. Azt tudakolták tőle, honnét jön. Miután magyarázatot
adott jelenlétére, megtudta, hogy a bővelkedő völgy lakói életükben
nem hallottak Hanokról, Vejekről, de még a Csinekről se. Atyáik
ősidőkkel korábban menekültek ide a káosz elől, azóta is a világtól
elzártan éltek. A falusiak bort hoztak, hogy köszöntőt mondjanak az
idegenre, csirkét öltek vacsorára, és marasztalták az öreg Csut.
Egész éjjel énekeltek és lakomáztak.
Mej-lin elhallgat. Zsen-su várakozással teli pillantásokkal biztatja.
Az utas is felé fordul. Hosszú a pofaszakálla, vidám a tekintete.
Májfoltok pettyezik az arcát. Cigarettára gyújt, és a könyökére
támaszkodik, ahogy immár leplezetlen érdeklődéssel hallgatózik.
- Aztán mi történt? - firtatja Zsen-su.
Mej-lin tisztán emlékszik a történet folytatására, mégis
elhatározásra jut.
- Néhány nappal és jó pár lakomával később az öreg Csu úgy
döntött, letelepszik a faluban, és ott kezd új életet. Boldogan él a
barackvirágok földjén. Miért is akarta volna elhagyni a bőség földjét?
- Nahát. Milyen furcsa vége van. - Zsen-su csalódottnak tűnik.
- Miért mondod? Nagyon is szép vége van.
- Csak olyan, mintha még történnie kéne valaminek. Nem hiányzik
valami tragédia vagy tanulság?
Mej-lin megvonja a vállát.
- Nem, ennyi. Itt a vége.
Zsen-su résnyire szűkíti a szemét.
 - Lehet, hogy mégis kezdek kinőni a meséidből. - Feláll, és elindul
a hajó túlsó oldala felé.
- Tudja, itt még nincs vége a mesének - mormolja az utas,
miközben elnyomja cigarettáját.
- Tudom.
Mej-lin karjára veszi kosarát, és elsétál.

A folyó kiöblösödik és hátrébb vonja partjait, széles vízi

országútként szeli át a síkságot, terpeszkedik kelet felé. Mej-lin nem
szól a tervéről Zsen-sunak. Fiatal még, és ő tudja, hogy a titkok még
a csukott ajkak mögül is kiszivárognak. Ráér akkor tudomást szerezni
a dologról, ha majd odaérnek.
Jicsangnál kiszállnak. Ezúttal is mindenfelé kimerült, lesoványodott
utazókat látni, köröttük szegényes holmijukkal. Lung- vej intézkedik,
hogy jegyet kapjanak a következő gőzösre. Ven-ling és Li-fen
fáradtan ücsörög a poggyászán. Minthogy senki nem figyeli, Mej-lin
nekilát átrendezni a kosarát. Próbál hangtalan maradni, ahogy
kiemeli a jádeamulettek és érmék dobozát. Felnyitja a fedelet. Alig
maroknyi értéke maradt, épp csak elborítja a doboz fenekét.
Rongydarabkákkal tompítja csörgésüket. Keze megállapodik a kosár
alján, a tekercses dobozkán. Hunyorogva felnéz a hideg, tiszta
égboltra, és felölt egy meleg blúzt, egy vastag zoknit és egy sapkát.
A felszabaduló helyre gyufaskatulyákat, kis rizses- és teászacskókat
ékel be. A kosár közepébe meleg takarót hajtogat. Felül, ahogy
mindig, a spulnikat, tűket és ollókat tartja. Készen áll az útra.
Kézbe veszi kosarát, és Zsen-suhoz lép.
- Gyere, menjünk el a piacra. Vegyél kabátot, hamar lehűl a
levegő.
 - Miért hozod a kosarad?
- Veszünk narancsot az útra. Csak húzd fel a kabátod.
A szóváltás felkelti Ven-ling figyelmét.
- Nincs most idő piacozni! - zsémbel Lung-vej is, aki épp ekkor tér
vissza a jegyekkel.
- Régóta nem ettünk narancsot - szúrja közbe Ven-ling -, és
mindenki tudja, hogy a jicsangi a legzamatosabb. - Megérezve férje
gyengülő ellenállását, Ven-ling más taktikával próbálkozik. - Mej-lin
jól ismeri a várost, hamar megfordul.
Mej-lin hallgat, míg Lung-vej mérlegel. Számított rá, hogy a
gyümölcs Ven-ling gyengéje. Arra is, hogy ő pedig Lung-vejé.
- Ne maradj el - horkan fel a férfi. - Nemsokára itt a gőzös. Ha
lekésed, nélküled indulunk el.
- Tudom - bólint Mej-lin.

Amint a városban érnek, azon kapja magát, hogy lába emlékszik a

piacra vezető legrövidebb útra. Sietősen lépdel, Zsen-su alig győzi
tartani a tempót. Nem akar soká időzni. Attól tart, kikezdi az
eltökéltségét, ha látja, mi minden sérült meg és veszett oda. Egy
gyümölcsösstandnál nagy adag narancsot vásárol.
- Fogd. - Zsen-su kezébe nyomja a bádogkannát, amit az imént
vett a szomszéd árustól. - Majd ebben visszük. - Ezután megalkuszik
egy férfival, aki gyapjas körtét árul. Amint kitölti a kosár maradék
zugait a körtével, felnéz a hegyoldalra.
- Most már visszamegyünk, Ma?
- Mindjárt - mormolja, azzal tovább halad a piacon, mind távolabb
a kikötőtől.
Fia visszatekint a hajók felé, azután szalad, hogy utolérje.
 - Ma, most már vissza kell mennünk...
- Még nincs itt a hajó - bizonygatja neki, anélkül hogy akár csak
hátrafordulna. - Még keresek valamit.
- Mit keresel? - A fiú csak most zárkózik fel mögé. - Mama, egy
nagy gőzös most állt be a kikötőbe. Nézd!
Mej-lin vet egy pillantást arrafelé.
- Igaz, de idő kell a ki- és berakodáshoz. Talán nem is a mi hajónk.
Olyan sok időt töltöttünk a vízen, nyújtóztassuk ki kicsit a tagjainkat.
Még gyorsabban lépdel, miután ráfordul egy felfelé kapaszkodó
útra.
- Ma - kapja el a karját Zsen-su -, mennünk kell! Vissza kell
térnünk a családunkhoz!
Mej-lin kiszabadítja a karját. Mikor lett a kisfia ennyire erős?
- A mi családunk itt van, Zsen-su. A szüleim. A vaj kungod és a
vajpód.
- Vajkung? Vajpo?
- Már nem emlékszel rájuk, de találkoztatok, amikor még kicsi
voltál. A babád is velünk volt. Azóta nem láttuk őket, hogy kitört a
háború. Most, hogy véget ért, meg kell keresnünk őket.
A fiú a száját is eltátja döbbenetében. Mej-lin tovább hadar.
- El kell engednünk a nénikédet, a bácsikádat és Li-fent
Sanghajba. Mi...
Könnyek szöknek a fiú szemébe, amint tudatosul benne az
igazság. Szaladni kezd a domboldalon, vissza a kikötő felé. A
narancsok menet közben kipotyognak a bádogkannából, amit
futtában esetlen mozdulattal ölel magához. Aztán amikor a kürtszó a
hajó indulását jelzi, behúzza a vállát és lelassít. Sírva fakad.
 Mej-lin utánaszalad, közben felszedegeti a szétszóródott
gyümölcsöket. Amikor odaér, ledobja őket a földre, és Zsen-sut veszi
a karjai közé. Nem mondja neki, hogy nemsokára újra találkozunk,
vagy csak egy kis időre szakadunk el. Nem akar csalóka reményt
ébreszteni benne, csak engedi sírni, amíg el nem apadnak a könnyei.
Azután visszateszi a narancsokat a kannába, egyiket a másik után.
Néma csendben nézik, ahogy a gőzhajó lefelé siklik a folyón, a
fedélzetén Lung-vejjel, Ven-linggel, Li-fennel és sok más utassal -
nélkülük.
Mej-lin reméli, hogy jó döntést hozott.

- Gyere, Zsen-su. - Felveszi a kosarát, és fia kezébe nyomja a

kannát. - Tovább kell mennünk.
A csapás felkapaszkodik a hegyek közé. Meleg a nap, meredek az
út. Mej-lin óvatos derűlátása minden lépésnél ujjongó örömbe csap
át. Végre! Ennyi év után nem fél elindulni a hazavezető úton.
Szárnyal a szíve.
Zsen-su lemaradozik mögötte, a port rugdalja. Húsz perc után
közli, hogy fáradt és éhes.
Mej-lin leül egy völgyre tekintő sziklára, és megpaskolja maga
mellett a helyet. Gyorsan kapaszkodtak fel egészen magasra, rájuk
fér egy kis pihenés. Kosarába nyúl, és felkínál egy gyapjas körtét.
Zsen-su kerüli a pillantását, de a körtét azért elfogadja. A gyümölcs
aranylóan áttetsző héját apró fehér szeplők borítják. Zsen-su
beleharap. Ropogós, akár a vízigesztenye. Mej-lin magának is kivesz
egyet. Az édes lé csillapítja szomjúságát.
- Tedd el a magokat - kéri fiát.
 Követik a kígyózó utat egy sűrű bambuszerdőn át; a karnyi vastag
szálak hajladozva köszöntik őket. Hamarosan ráismer egy ligetre, és
sietve közelebb lép a fákhoz. A csonkok közt még maradt néhány ép
törzs. Lehúz egy ágat, és letépi merev, viaszos levelét. Vörös színű,
zöld és sárga foltok pettyezik.
- Kámfor - nevezi meg. - Orvosságokhoz használjuk a nedvét, de
távol tartja a molyokat is.
- Miért vágták ki a többit?
- Régi hagyomány, hogy minden lánygyermek születésénél
elültetnek egy kámforfát. Ily módon a házasságközvetítők első
pillantásra megmondhatják, hány leány van a családban, sőt azt is
tudják, mikor lépnek házasulandó korba. Mikor az egyik lányt
eljegyzik, a család kivágja a fát, hogy kelengyésládát készítsen
belőle.
- Neked is csináltak kámforládát, Ma?
- Az ám - feleli Mej-lin csendesen.

Hívogatja a táj. Ismeri ezeket a dombokat és szirteket, mögöttük

tornyosulnak ifjúkorának hegyei. Kislányként sok nyarat töltött a
nagyszüleinél, míg szülei a városi üzletet vitték. Belélegzi a
fenyőgyanta illatát, ami megerősíti hitében, hogy a sűrű
növénytakaró megvédte a falut minden bombatámadástól. Minden
benőtt csapás azt bizonygatja, hogy a menetelő katonák nem
jutottak el a távol eső településig. Apja odakint lesz, és az eget
fürkészi, de nem a repülőktől retteg, csak a felhők mintáiban olvas.
Anyja amiatt aggodalmaskodik majd, milyen zöldnövénnyel etessék
meg az ökröket. Mindketten tárt karokkal fogadják az otthonukba.
 Valami mégsem stimmel. Senkivel sem találkoznak az úton, pedig
minden pillanatban várja, hogy összefutnak egy kecskepásztorral és
a jószágaival, meghallják a kavicságyat koptató szekérkerekek
nyikorgását. Túl békések a földek, túl némák a teamezők.
Hiányérzetet ébresztenek. Nyolc évig tartott a háború, emlékezteti
magát, megváltoztak a dolgok. Még derűlátó, de nem ostoba.
Tovább gyalogol, dacára minden rossz előérzetének.
Amikor elhagynak egy összeomlott ólt, belé villan a felismerés. Az
állatok! Hol vannak a bőgő szamarak és a dagonyázó disznók?
Semerről sem hallatszik a kecskék mekegése. Egyetlen csirke sem
szaladgál és kapirgál az úton.
Jobb híján ő tölti ki a csendet: mesél Zsen-sunak családja
otthonáról, jószágairól, édesvizű patakjáról. Mesél az ütemes
pufogásról, ami minden reggel elért hozzá, mikor a földműves Liao
felesége szőnyeget porolt, ha épp nem a pénzt kereste, ami előző
este hullt ki férje zsebéből, mikor benyakalt a borból. Megemlékezik
a teaszárító gyékényekbe szőtt bambuszlevelekről és a fülsiketítő
robajjal leszakadó monszunesőkről.
Miután a csapás vet egy utolsó kanyart, üszkös földdarabot lát
azon a helyen, ahol egykor fából ácsolt építmények álltak. A falak
leomlottak, mindenütt törmelék, ember sehol. Hitetlenkedve rázza a
fejét. Lehetetlen. Biztos rosszfelé jöttek. Talán egy másik, egy
balvégzetű faluba értek.
Pedig ahogy tekintete kirajzolja a láthatáron sorjázó hegyeket és a
lenti folyó kanyarulatát, azt a vidéket látja maga előtt, amit sok évvel
korábban az emlékezetébe vésett. Nem tévedt el. Hibázott, amikor
azt hitte, érintetlenül találhat mindent. A kosár kihullik elernyedő
ujjai közül. Nincs már itt semmi.
 Eltámolyog a sorsukra hagyott karámok és ledőlt kőfalak mellett,
elér ősei sírhelyéhez. A terasz végében már nem állnak szentélyek.
Harsányvörös lámpásoknak kéne függeniük a póznák végén,
zászlóknak lobogniuk a szélben. Ha nincs is friss gyümölcs vagy
virág, zászlónak lennie kell. Ha nem élénk színűnek, csak fakónak és
rongyosnak, de lennie kell.
A szentélyek lábánál mégsem talál se gyümölcsöt, se virágot, se
zászlót. Csak a széttöredezett sírok és csorba kőtáblák
törmelékhalmát. Térdre rogy, és átfésüli a romokat, egy név vagy
írásjel töredékét keresi, akármit. Egyre mélyebbre ás, de semmi sem
maradt épen.
Keze kisebesedik és vérzik az erőlködéstől. Düh és fájdalom
forrong a vérében, tolul fel a torkán. Kirobban belőle, és világgá
kürtöli felfoghatatlan veszteségét. Elfeledkezik a fiúról, elfeledkezik a
környezetről, még önmagáról is, ahogy a földre zuhan. Míg
biztonságban tudta ezt a helyet, a szüleit és az őseit, el tudott viselni
bármit, megtett akármekkora távolságot. Most veszett el minden.

Zsen-su viszolyogva figyeli. Amikor elértek az út végére, és a

mamája hirtelen elhallgatott, már tudta, hogy valami nincs rendben.
Félelemtől vágtatott a pulzusa, ahogy mamája lassan körözni
kezdett. Amikor eldobta a kosarát, és elrohant a sírok felé, jobb híján
követte. Most pedig csak áll és tehetetlenül nézi, hogyan jajveszékel.
Megrendülve veszi fel a kosarat. Odaviszi neki, letelepedik mellé.
Még maradt egy kis fény, de egyre hidegebb lesz. Gyapjútakarót
vesz elő a kosárból, anyja vállára teríti.
Még sohasem látta ilyennek. Emlékeiben mindig dudorászik és
varr, főz, sétálgat vagy mesél. Még a háború alatt is mindig tudta, mi
lesz a következő lépésük. Most először szembesül vele, milyen apró
és kiszolgáltatott.
A hátát simogatja tenyerével, ahogy ő szokta tenni, mikor Zsen-su
beteg vagy zaklatott. Miután lehull a sötétség, anyja már nem zokog
olyan szívet tépően, de nem is szól. Zsen-su átöleli, hogy melegen
tartsa mindkettőjüket. Hideg, tiszta az égbolt. A fák sziluettjei felett
több fénylő csillagot lát, mint korábban bármikor.

Két egész nap múlik el. Legjobb képessége szerint gondoskodik a

mamájáról, de még ő sem képes áttörni a gyász falát. Menedéket
eszkábált maguknak a romok közelében, lehullt faágakkal fedve,
melyek alatt ülhetnek és alhatnak. Friss vizet hozott a patakból, és
rávette a mamáját, hogy igyon néhány kortyot a csorba
teáscsészéből, amit a törmelékek közül halászott ki. Minden este kis
tüzet rak rizst főzni, és teavizet forral. A parázs kevéske meleget
sugároz. Miután a tűz elhamvad, magához öleli mamáját, és
elringatja rémálmoktól rázkódó testét. Amint felkel a nap, próbál
belediktálni egy narancsot, de alig harap bele, már el is tolja
magától.
Ragyogón süt a nap, mégis esik a hőmérséklet. Hamarosan
megérkezik az első hó. Bélelt kabátjuk és takarójuk sem tarthatja
távol a fagyot. Készleteik szinte teljesen kimerültek. Nem
maradhatnak itt. Vissza kell találniuk Jicsangba, de azután? Le a
folyón Sanghajba, a bácsikája nyomában? Vissza Csungkingbe? Nem
tudja, hová, de menniük kell. Bárhová, ahol mamája kiszakad ebből
az állapotból, és újra önmaga lesz.
Aznap reggel mélyen alszik egy újabb nyugtalan éjszaka után.
Zsen-su befedi a kabátjával, és felkel, hogy kinyújtóztassa a tagjait.
Míg a mamája pihen, általában nem merészkedik túl messzire,
hallótávolságon belül marad, de most ahelyett, hogy az egykori falu
szélén visszafordulna, behatol az erdőbe. Fény szüremlik át a dús
lombok között. Egy tisztás fekszik előtte. Kíváncsian közelebb sétál,
és felfedez egy ősi ligetet. A törzsek meggörnyednek és
kicsavarodnak a kortól, elvadult ágaikat nem metszi senki. Ahogy
közelebb lép, ráismer a körtefákra. Némelyik gyümölcsöt is terem, és
némelyik ezek közül még nem hullt le. Elviheti őket a mamájának.
Zsebében ott lapulnak a kis körtemagok, amiket meg kellett
őriznie. Előveszi és megvizsgálja őket. Mint a cserbarna esőcseppek.
Vagy könnyek. Hirtelen sugallatra botot ragad, kis lyukat váj, és
elhelyezi benne a magokat. Befedi őket puha földdel. Letérdel a
patak mellé, hogy kelyhet formáljon tenyeréből, és a ki-kicsorduló
vízzel megöntözi a magokat. Hunyorogva néz fel a napra, mielőtt
magához veszi a körtéket, és elindul visszafelé.
Anyja még alszik. Felnyitja kosarát. Odabent lapulnak a ruháik, a
tekercs és a kincsesdoboz. Utóbbi könnyebb, mint az emlékeiben.
Maroknyi érmét és amulettet talál benne. Anyja mozgolódni kezd.
Zsebre vág néhány aranyat és egy jade függőt, mielőtt visszateszi a
fedelet. Ennyi elég lesz, gondolja.
Miután anyja felnyitja a szemét, vizet locsol a kezeire, lemosni a
port és a megszáradt vért. Benedvesít egy inget, és maszatos arcáról
is letörli a rászáradt könnyeket.
- Igyál. - Kezébe nyomja a csorba csészét. - Egyél. - Ad neki egy
harapásnyi körtét.
Mamája felül, és megrázza a fejét, azután kifejezéstelen tekintettel
mered otthona maradványaira.
 - Menjünk, Ma - erősködik. - Ei kell jutunk valahová, ahol
melegebb van, és biztonságban lehetünk.
Talpra segíti anyját. Viszi a kosarát és a matracaikat. Anyja rá
támaszkodik. Nem tiltakozik, mikor gyengéden vezetni kezdi.

Lefelé a hegyoldalon Mej-lin végig követi Zsen-sut, aki talán nem

tudja, hogyan juthat el Jicsangba, de úgy okoskodik, hogy ha
kitartóan lefelé mennek, végül elérik a folyót. Ott majd vesznek egy
hajójegyet. Felkutatják a bácsikáját Sanghajban. Majd azt mondja
neki, eltévedtek a piacon, ő meg azt feleli majd: nagyon sajnálja.
Minden újra rendbe jön. Megint biztonságban lesznek.
Délután már a városban járnak. Elcseréli a jadefüggőt annyi
élelemre, ami elég lehet az útra. A kikötőben talál valakit, aki
jegyeket árul. Azt mondja, Sanghajba akarnak menni.
- Oda nagyon drága a jegy - fordul a férfi máris a következő utas
felé.
Zsen-su megveti a lábát.
A férfi visszafordul és ránéz.
- Még itt vagy? Mennyid van?
Előveszi zsebéből a két aranypénzt.
A férfi résnyire szűkíti szemeit.
- Igen, igen, ez a hajó majd odavisz.
Mohón elveszi a pénzét és néhány papírost nyom a kezébe.
Míg felszállnak a fedélzetre, Zsen-su próbálja leküzdeni
rosszérzését, hogy átverték. Nem számít más, csak hogy eljussanak
a bácsikájához.
Mamája igennel felel minden mondatára. Néha váratlanul sírva
fakad, azután napokra elhallgat. Nem tudja, hogyan vigasztalhatná
meg. Mintha nem is a mamája lenne. Inkább tűnik elveszett
gyereknek szakadt és koszos tunikájában, borzas hajával, ami zsíros
csomókban omlik a vállára. Máskor oly éber és eleven tekintete a
semmibe réved. Előveszi a tekercset, hogy megkeresse a
hegycsúcsokat, a bátor Li Csét és a kígyó megölését. Viszontlátja a
magányos halászt a folyón, az öreg Vut, úton a barackvirágok földje
felé. Végül, mikor feleleveníti a földműves és az elveszített ló
történetét, hirtelen elhallgat. Egyetlen szerencsés fordulat sem jut az
eszébe. Anyja mintha észre se venné.
Egy reggel aztán pénzek csilingelésére ébred. Anyja kutakodik a
dobozban. Csak számol és számol, döbbenten motyog és a fejét
rázza. Valamikor éjjel megmosakodott, és kontyba fogta a haját.
- Mi az. Ma? - kérdi tőle zavartan.
- Hiányzik két arany. - Tiszta a hangja. És indulatos.
- Ma - emlékezteti -, abból vettem a hajójegyet.
- Két aranyból? Jaj, nekem! Az nagyon sok!
Görcsbe rándul a gyomra. Csak segíteni akart. Visszatalálni a
bácsikájához.
- Becsaptak! Nem csoda, hogy az a gálád tolvaj felrakott a legelső
hajóra. Egy arany is elég lett volna mindkettőnknek!
- Ma - hebegi -, te is azt mondtad, hogy jó...
- Azt mondtam volna? Nem, én soha nem helyeselnék egy ilyen
átverést!
- Nem volt más választásom. Folyton csak sírtál, és fel kellett
jutnunk egy hajóra, hogy megtaláljuk a bácsikámat.
Anyja újra átszámolja a pénzt. Csilingelnek az érmék.
- Sajnálom, Ma - suttogta.
 Anyja megtartja magának a következő mondatát, ahogy
visszaszórja a dobozba a megmaradt érméket és amuletteket.
- A padlizsános jádefüggőm is eltűnt - zsémbel.
Bármennyi nem örül, hogy az anyja haragszik rá, szétárad benne a
megkönnyebbülés. Ha dühös is, legalább újra a régi önmaga. Ma
visszatért.
 Kilencedik fejezet

Sanghaj, Kína, 1947. január

Ahogy behajózik Sanghajba, Mej-lin és Zsen-su tátott szájjal mered a

folyóparton sorakozó európai épületekre. A Bund, árulja el egyik
utastársuk. Dúlhatott egy évtizeden át a háború és megszállás,
követelhet bármennyi erőfeszítést és áldozatot a helyreállítás, a
promenád eleganciája és szépsége így is szembeszökő. Mej-lin már
érti, Ven-ling miért rajong úgy a városért.
Az utcák nyüzsögnek a villamosoktól és a fényes autóktól, riksáktól
és terepjáróktól. Most először látják a világ többi részének lakóit:
világos hajú és szemű európaiakat, vörös turbános szikh rendőröket,
amerikaiakat, oroszokat. Ismeretlen akcentusok, sőt új nyelvek
kápráztatják el őket. A sanghaji annyira különbözik a mandarintól és
a szecsuanitól, hogy eleinte nem is értik, de olyan sokan gyűlnek a
nagyvárosba Kína minden részéből, hogy jól elboldogulnak a
mandarin, a szecsuani és a mutogatás keverékével is.
Egy teljes hetet és egy teljes aranyat áldoznak arra, hogy
megszálljanak egy fogadóban, míg Lung-vej nyomát kutatják.
Képtelen feladat. Mej-lin csak annyit tud, amit sógora önként elárult
magáról; eszerint valamiféle „közszolga”. Érdeklődik a
kormányhivataloknál, ahol kiderül, hogy a „közszolga” túl általános
fogalom. Tudja, milyen területen dolgozik? Tudja, ki a felettese? Tud
róla bármi egyebet? Mert ennyi nem elég. De Mej-lin sosem tudta,
mit csinál Lung-vej. Igazság szerint nem is akarta tudni. Beérte
annyival, hogy munkaadója - és példaképe - a generalisszimusz.
Tao Lung-vej azelőtt talán mindenkivel ügyleteit, de most
láthatóan nem ismeri senki. Válaszok helyett kérdések záporoznak
rá. Ha a kormánynak dolgozik, miért nincs a régi-új fővárosban,
Nankingban? És ha Csengtuba ment? Netán a visszahódított
Tajvanon dolgozik a tartományi kormánynak?
Mej-lin stratégiát vált. Abban a biztos tudatban, hogy Lung-vej a
nagyvárosban még annyira sem tud ellenállni a játék és dőzsölés
kísértésének, figyelmével Sanghaj sötétebb zugai felé fordul. Egyik
este a kormányzati tisztviselők és szolgálaton kívüli nacionalista
katonatisztek nyomán eljut Madame Cö Orfeumába.
Madame Cö fényűző és elegáns mulatója mindenkinek kínál
valamit: nappal teaház, ahol mindenféle üzleti alkuk köttetnek; este
a mesék és operák helyszíneként szolgáló, gramofonnal és
táncoslányokkal is büszkélkedő sulou; éjjel a csangszanok, az
„előkelő” prostituáltak bájaival csábító vöröslámpás ház.
Mej-lin már átlát a tehetős idegenek sugárzó előkelőségén és a
Palace Hotel sapkás-libériás sofőrjein, akik szőrmebundás
hölgyeknek nyitogatják az ajtót. Átlát a Katháj Színház neonfényein,
de még a táncklubokból az utcára kiszüremlő vérforraló
jazztaktusokon is. A legtöbben itt is a túlélésért küzdenek. Alapvető
létszükségleti cikkek kerülnek csillagászati összegekbe. Ha talpon
akar maradni, munkát kell találnia.
Másnap délután visszatér Madame Cö Orfeumába. Az ajtóban álló
nő idősebb, talán az ötvenes évei elején jár, mégis makulátlan a
megjelenése. Sötét gesztenyeszín brokátból készült ruhája
jellegzetesen sanghaji, a keleti és nyugati stílusjegyek keveredése.
Befestett és beszárított haja éles kontrasztot alkot püffedt arcával.
Csuklóján arany karperecek csörögnek, fülében arany fülbevaló
csillan.
- Mit keresel itt? - horkan fel Mej-lin láttán. - Ide csak férfiak
járnak.
Mej-lin elpirul és elbizonytalanodik.
- Keresel valakit? - firtatja a nő, akit gyanakvóvá tesz a
tartózkodása.
- Ön Madame Cö? - Elcsuklik a hangja. - Munkát keresek.
Az asszony egyetlen pillantással végigméri és megítéli. Mej-lin
kihúzza magát és összeszorítja ajkait.
Madame Cö megrázza a fejét.
- Túl idős vagy. Nincs itt neked semmi munka.
Abban a pillanatban az egyik lány odabent felpanaszolja, hogy
nincs rendben a fellépőruhája. Mej-lin látja a lepotyogott flitterek
helyét és a kirojtosodott szegést.
Madame Cö a lányhoz fordul, hogy leteremtse gondatlanságáért.
- Én megvarrhatom - ajánlkozik Mej-lin. - Gondoskodhatok a
ruhákról, rendben tarthatom őket. - Lehajol, és elővesz kosarából
egy hímzést. A hajóúton végig ezen a kis fekete selyemkendőn
dolgozott. Ujjai terv nélkül, saját kedvük szerint szőtték a
szövevényes mintát, hogy az utazás hetei alatt fokozatosan
rajzolódjék ki a barackfa, tele gyümölcsökkel és a zöld
legkülönfélébb árnyalataiban pompázó levelekkel. Ezt mutatja most
meg Madame Cönek, aki kézbe veszi és hunyorogva vizsgálgatja.
Puha, kövér ujjaival az öltéseit tapogatja, mielőtt visszaadja neki.
- Mit tudsz még?
 Elnéz Madame Cö mellett. A teremben asztalok, mellettük
iddogáló-falatozó férfiak. Több asztalt is le kellene szedni.
- Tudok főzni, kiszolgálni, ruhát varrni. Sok mindenhez értek, ami
ahhoz kell, hogy a... - Itt elhallgat. Nem tudja, hogyan nevezze a
helyet, amíg eszébe nem jut a neonfelirat. - .. .hogy az orfeuma
zökkenőmentesen üzemeljen.
Madame Cö még egyszer végigméri. Mej-lin felszegi az állát.
Megadja neki a tiszteletet, de nem alázkodik meg előtte. Olyasmit
kínál, amire a nőnek nagyon is szüksége van.
- Gyere vissza holnap. Addig átgondolom. - Madame Cö kurtán-
furcsán küldi el, de hangjában már nincs nyoma a korábbi teljes
érdektelenségnek.
Megállapodásra jutnak: Mej-lin gondoskodik a ruhákról, segít
kiszolgálni az ügyfeleket, és odafigyel a lányokra. Madame Cö
mindezért csekély fizetséget kínál - ugyanakkor Mej-lin és Zsen-su
lakhatást kap nem messze a mulatótól, egy sikumenben, ami szintén
az övé. A lakás nem túl nagy: egy szoba és egy tingcöcsian - apró,
északra tekintő dolgozószoba -, felette hideg és zsúfolt konyha. Van
viszont csatorna és elektromos áram, és Mej-lin felhasználhatja a
maradék szövetet, hogy papucsot készítsen, kifoldozza Zsen-su
kabátját és nadrágját, sőt alkalmanként, ha úgy alakul, új ruhákat
varrjon.

Új lakóhelyén az ünnepi vacsora maradékán osztozik Zsen-suval. A

Sanghajiak papírlámpásokat gyújtanak odakint, és feleresztik őket az
égre, hogy így ünnepeljék a közelgő újévet. A disznó éve jön, ami
gazdagsággal és bőséggel kecsegtet. Kimennek megcsodálni a
látványosságot. Meglepetés gyanánt ő is elővarázsol két
meggyújtásra váró lámpást. Egy apró fényűzés, hogy ők is
köszöntsék a reményteli új esztendőt.
- Mit szeretnél az újévre? - tudakolja Zsen-sutól.
A fiú hallgat. Mikor felé fordul, látja, milyen fájdalmasan sovány.
Megnőtt, dacára minden éhségnek és bizonytalanságnak.
Csungkingban varrt neki egy bélelt kabátot abban a reményben,
hogy még sokáig kitart. Akkor még fel kellett hajtania túl hosszú
ujjait; ma csak lóg a vállán. Az egykor bolyhos és tömött bélés
ellapult, a felfeslett szatén mögül kitüremkedik a pamut. A
szegéseket összemocskolta az út pora, az olaj és a kabátujjal
felitatott mindenféle nedv.
- Könyveket - felel végül Zsen-su.
- Könyveket? - A válasz meglepi és megörvendezteti. - Aztán
miféle könyveket?
- Mindenféléket. Tanulni akarok. Levizsgázni és egyetemre menni.
Tudós lenni.
A fiú vágya feléleszti benne Hsziao-ven és elveszett családja
könnyes emlékét. Mennyire örülnének mind, ha láthatnák, ahogy
Zsen-su lassan ifjúvá cseperedik!
- Akkor majd keresünk neked egy iskolát. - Bármily szerények is a
tartalékjai, azért maradt némi pénze. Az oktatás egyfajta befektetés,
érvel. Mindig is ezt szánta a fiának.
- Hát te, Ma, te mit kívánsz?
Alaposan megrágja a választ, míg elnézi az égen úszó lámpásokat.
Mintha dacolnának minden rájuk ledobott bombával. Ha nem is törlik
el a veszteséget, a remény, a kitartás jelképei. A kommunisták és a
Kuomintang tagjai talán tovább harcolnak északkeleten, de
Sanghajban legalább ma este béke honol.
 Te mit kívánsz? A szavak visszhangot vernek az elméjében. Mikor
történt utoljára, hogy valaki ezt kérdezte tőle? Mikor történt, hogy
ezt kérdezte önmagától? Sokáig a szükség szülte a választ:
menedéket, élelmet, pénzt, biztonságot, ruhát, tűzifát, meleget.
Talán most is szüksége van ezekre, az újév mégis lehetőséget
teremt, hogy kívánsága túlmutasson a szükségszerűségeken. Vannak
persze reménytelen ábrándok - visszakapni Hsziao-vent, megtalálni a
családját, meg nem történtté tenni az egész háborút -, de mi olyat
kívánjon, ami talán teljesülhet? Mi kellene ahhoz, hogy ne csak
túléljenek, de végre éljenek?
- Egy gyümölcsöst - feleli.
- Egy gyümölcsöst?
- Gyere, menjünk be.
A szobájukban Mej-lin előveszi kosarából a tekercset. Az egyetlen
kapcsolatát azzal a jövővel, amit Hsziao-vennel egykor megálmodtak
maguknak. Óvatosan csévél a selyem egyik végéről a másikra,
mintha szent rituálét hajtana végre, amíg el nem jut a virágzó fák
alatt pihenő utazóig.
- Ez - mutat a fákra. - Ez az, amit akarok.
Zsen-su elmosolyodik. Talán most lenne itt az ideje, hogy
beszámoljon a Jicsangban felfedezett ősi ligetről és az általa
elültetett magokról.
- Meséltem már neked a varázslatos körtefáról? - szakítja félbe
Mej-lin a gondolatait.
- A varázslatos körtefáról?
Megrázza a fejét. Mielőtt bármit szólhatna, anyja már bele is kezd
a mesébe.
 - Pajlicsou városában élt egyszer egy földműves, nem is messze
onnét, ahol felnőttem. Ennek a földművesnek egyik ősszel rengeteg
körtéje termett. Az egész szekerét megtöltötte a gyümölcsökkel, úgy
indult el a piacra.
Ahogy a történet szárnyra kell mamája ajkairól, Zsen-sut melegség
tölti be. A hideg éjszaka szertefoszlik, és az általa megidézett
világban találja magát. Mintha őt is ugyanez a boldogság járná át.
Később is ráér beszámolni neki a magokról.
- A piacon remekül ment az üzlet. Egész délelőtt pengő ezüstökre
cserélte azokat az aranyló körtéket, s közben minden vásárló után
elképzelte, mi mindent vesz majd: hosszú szárú fekete csizmát,
szőrmekabátot télire, talán még másik öszvért és új kocsit is. Ahogy
telt a nap, az erszénye egyre csak dagadt, és vele az ábrándjai is.
Poros és szakadozott köntösében arra járt egy szerzetes. Hosszú
távolságot tett meg, hegyeken kelt át, hogy eljusson egy szent
helyre. Bármennyire megvetette a világi hívságokat és földi
gazdagságot, a körték olyan fenségesnek tűntek és olyan édesen
illatoztak, hogy ő is megkívánt egyet. Közelebb lépett hát a
földműveshez, és így szólt: „Kérlek, jó uram, szánj meg egy
nincstelen szerzetest az egyik körtéddel. Bízhatok jóindulatodban és
nagylelkűségedben?”
A földműves habozni kezdett. Ha ajándékba adja a szerzetesnek a
körtét, mások azt gondolhatják, ingyen osztogatja őket. Persze
tudta, hogy nem szabadna őt visszautasítania, ezért úgy tett, mintha
meg se hallaná, és remélte, hogy idővel magától is odébb áll.
„Drága fivérem - próbálkozott tovább a szerzetes -, bearanyoznád
a családod nevét, ha megosztanál velem egy körtét. Hisz neked
nagyon sok van. Nem adhatnál nekem egyetlenegyet?”
 A földműves épp egy tehetős családnak adott el a körtéiből. Az
anya, miután leszámolta a pénzt a földműves kezébe, minden
gyermekének választott egy körtét. A földműves közben hátat
fordított a szerzetesnek, és legyezgetni kezdett a szabad kezével,
mintha csak a szúnyogokat hajtaná el.
A közelből látta mindezt egy öreg teaárus. Járatos volt valamelyest
a szerzetesek viselt dolgaiban, ezért odahajított a földművesnek egy
érmét. ,Adj egy körtét az öregnek! Hát nem szégyelled magad?” A
földműves a levegőben elkapta és erszényébe süllyesztette az érmét.
,Ám legyen - fordult a szerzeteshez -, válassz egyet.”
A szerzetes meghajolt a teaárus felé. „Köszönöm a kedvességed.”
Azután a földműves szekeréhez fordult. Kiválasztott magának egy
körtét, és leült a piactér közepén, hogy behunyt szemmel és az
élvezettől mosolyogva beleharapjon. Ültő helyében befalta az egész
gyümölcsöt, szárastul-mindenestül. Csak egyetlen magot hagyott,
mielőtt kinyitotta a szemét, és felállt. „Számtalan körtéd van - szólt -,
de nekem csak egyeden magocskára volt szükségem.”
Batyujából kis ásót vett elő, hogy lyukat ásson. Elültette a magot a
lyukban, és gondosan befedte, azután előszedte kis bádogtálját,
amivel koldulni szokott, és a teaárushoz lépett, hogy felé tartsa. A
teaárus szó nélkül megtöltötte, a szerzetes pedig kiöntötte a vizet
oda, ahová a magot elültette. Mostanra egész tömeg gyűlt köréje. A
megöntözött földből új növény sarjadt ki, ami mindenki szeme
láttára növekedett és vastagodott fatörzzsé. A fa perceken belül
elágazott, s ahogy felfelé tört, ágai széttárt ujjak- ként nyújtóztak az
ég felé. Elhaló kiáltások harsantak, amint kifakadtak az első rügyek,
és virágba borult az egész fa. A csodálkozás akkor se hagyott alább,
mikor az elhullajtott szirmok átadták helyüket a gyorsan dagadozó és
beérő körtéknek. A fa csak úgy roskadozott a gyümölcsöktől, édes
illatával a bámészok orrát csiklandozta, frissen serkent ágai máris
földig hajoltak a termés súlyától. A szerzetes akkor a tömeghez
fordult, és széttárt karjával arra biztatta a bámészkodókat, hogy
szakítsanak a gyümölcsökből.
Miután mindenki befalt egy-két körtét - folytatja Mej-lin -, a
szerzetes kétszer összeütötte a tenyerét. A levelek erre sárgulni
kezdtek, azután megfonnyadtak és elszáradva lehulltak. Miután
kopár lett minden ág, a szerzetes kis fejszét vett elő batyujából,
kivágta a fát, és a vállára vette, azzal elsétált a piactérről, hosszan
lelógó köntösével felverve a piactér porát.
- Mindeközben a földműves csak elborzadva állt, háttal a
szekerének. Mikor mindenki odasereglett, felfalni a szerzetes
csodálatos körtéit, teljesen megkövült és szólni se bírt, de miután a
szerzetes távozott, a piacon folytatódott a megszokott kereskedés.
Addig a tyúkok se pisszentek vesszőketreceikben, de most tovább
kotkodácsoltak, a zöldségárusok tovább alkudoztak a fukar
vénasszonyokkal, a kutyák tovább vadásztak a lepottyanó falatokra.
A földműves is készült tovább árulni a körtéit, amikor úgy csapott
belé a felismerés, mintha gyomorszájon vágták volna.
Hátrafordult. Úgy bizony, üresen árválkodott a szekér, de még a
vonórudat is lecsapták róla. A földműves szederjes arccal és üvöltve
eredt a szerzetes nyomába, közben dagadozó erszényéből szerteszét
repültek a fénylő ezüstök. Gyerekfalka járt a nyomában, szedegette
fel elhullajtott gazdagságát. Mikor befordult a sarkon, ahol a
szerzetes eltűnt, nem talált mást, csak az út közepén heverő
levágott vonórudat.
Zsen-su nevet. Mennydörgő robaj rázkódtatja meg a levegőt.
 - Nézd, Zsen-su!
Tűzijáték! Túl az emelkedő lámpásokon, magasan fenn az égen,
fényszikrák és -spirálok színpompája. Még egy, azután megint. Újra
meg újra: a kilövés tompa moraja, a rakéták fütyülése, az égbolton
szárba szökkenő fényvirágok.
Addig nézik, amíg az utolsó villanások is kihunynak, és már csak
füst-szellemei emlékeztetnek múló pompájukra.

Minden áldott nap, miután Zsen-su iskolába megy, Mej-lin az

Orfeum felé veszi az irányt. Délelőtt segít a főzésben, délután teát
szolgál fel a vendégeknek. Amint szállingózni kezdenek az esti
ügyfelek, hazatér Zsen-suhoz. Oly szakavatottan végzi a ruhák
foldozását, hogy Madame Cönek semmi oka nem lehet panaszra. A
hely talán nem a legvonzóbb, ám annál praktikusabb. Már csak
stratégiai szempontból is. Ha itt nem találják meg Lung-vejt, akkor
sehol.
Kezd felismerni néhány törzsvendéget. Az Orfeum patrónusai mind
művelt férfiak, értelmiségiek és műkereskedők, hivatalnokok és
szolgálaton kívüli katonatisztek. Bármilyen politikai nézeteket
vallanak is, mind idejárnak teázni, falatozni és vitázni. A
műkereskedők gyakorta hoznak be kisebb kincseket, itt próbálják
nyélbe ütni az alkut, Ő is látja, hogyan cserélnek gazdát a díszes
ékszerek és faragott ládikák, hivalkodó bizsuk és jádeamulettek.
Egyikük, Li úr, tekercsekkel is kereskedik. Aranykeretes szemüveget
visel, és középen választja el olajosán fénylő haját, de bármily
választékos és jómodorú, nem mindig őszinte. Mej-lin a közelben
időzik, így amikor Li úr megmutatja portékáit egy-egy reménybeli
vásárlónak, gyakran kihallgatja alkudozásukat. Az eddig látottak
alapján tudja, hogy az ő tekercse messze értékesebb.
Azután ott van Hszü úr, egy megtermett férfi, széles orrával,
őszülő hajával és láncdohányosra valló harákolásával. Nem tudni,
pontosan mi a munkája, csak hogy teli torokból nevet, és
mindenkivel szívélyes. A legtöbb férfi átnéz Mej-linen, de Hszü úr
mindig eltréfálkozik vele, valahányszor kiszolgálja teavízzel, vagy
letakarítja az asztalát. Olykor még rá is kacsint. Be kell vallania,
jólesik neki a figyelem.
Hszü úr ma Li úrral vitatkozik, Ő pedig hegyezi a fölét, hátha
megemlítik Lung-vejt.
- Most, hogy a Kuomintang elfoglalta Jenant, kétségkívül a
nacionalisták győzedelmeskednek - jelenti ki Li úr. - Hogy is
folytathatnák a kommunisták a fővárosuk nélkül?
- A KKP-nak hatalmas támogatói bázist jelent a parasztság -
ellenkezik Hszü úr. - Sokan máig nem bocsátották meg a
nacionalisták körében elharapódzó háborús korrupciót.
- Csakhogy a Kuomintang kezében vannak a kincsek, a városok,
de még a hadsereg is! Még ha a kommunistákat sokan támogatják
is, nincsenek erőforrásaik. Elképzelhetetlen, hogy felülkerekedjenek
a KMT-n.
- Talán nem valószínű - engedi meg Hszü úr -, de nem
elképzelhetetlen.
Li úr felhorkan és egyetlen kortyra kiissza csészéjét. Elkapja Mej-
lin tekintetét, és jelzi, hogy újabb adag forró vizet óhajt. Mej-lin a
konyha felé indul, hátrahagyja a társalgó feleket.
Telnek a hónapok, de Lung-vej nem bukkan fel. Mej-lin nem adja
fel a kutatást, de a családegyesítés reménye egyre haloványabb.
Ezzel együtt új életet kezdenek. Madame Cö egyre többre tartja,
mindinkább megbízik benne. A táncoslányok úgy jönnek és mennek,
mint fűzlevelek az őszi szélben, de egy ilyen varrónő ritkaságszámba
megy. Madame Cö elégedett, míg tetszetősen és rendben tartja a
jelmezeit. A lényeg, hogy csillogásukkal elvonják a tehetős férfiak
figyelmét a kinti világ bajairól.

Sanghaj, Kína, 1948. április

Ahogy a disznó éve átadja helyét a patkány évének, Mej-lin

biztonságérzete kezd szertefoszlani. Megállíthatatlan a pénzromlás. A
kormány gazdaságpolitikai fiaskói nyomán virágzik a feketepiac és
forrong az elégedetlenség. Egyre többen vonalnak ki az utcákra. A
jólétüket féltő és a nacionalistákban csalódott külföldiek visszatérnek
hazájukba.
Az Orfeum is megérzi a visszaesést. Madame Cö magabiztossága
kezdetben megingathatatlan.
- Ideológiák jönnek-mennek, de a férfiak mindig ugyanarra
szomjaznak - jelenti ki.
Tavasszal, mikor a kommunisták visszafoglalják Jenant és vele
észak tekintélyes részét, mégis egyre kevesebb vendég nyitja rájuk
az ajtót. A törzsvendégek látogatása is szórványossá válik. Ha el is
jönnek, hajlamosak leinni magukat.
Li úr csak legyint minden elveszített ütközet és terület hírére.
- A Kuomintangé a nagyobb hadsereg, a több erőforrás. Hogyan is
veszíthetnének ilyen előnyből?
- Ugyan! - kiált fel Hszü úr, egyszersmind jelt adva Mej-linnek egy
újabb üveg brandy kibontására. - A KMT nyomában csak pusztulás
és elégedetlenség jár. Elveszítette az emberek támogatását.
 - Vidéken talán igen, de ön se gondolhatja komolyan, hogy a
kommunisták megvetik a lábukat a nagyvárosokban - hörpinti fel egy
hajtásra Li úr az italát.
- Szóba se jöhet, szóba se jöhet - erősködik egy másik
törzsvendég, Kuo úr.
Mej-lin a közelben őgyeleg, hogy hallja őket, de hamarosan
elszólítja őt a többi vendég.

Néhány héttel később Zsen-suval hazafelé gyalogolnak a sikumen

felé. Ahogy elhaladnak egy méterárubolt előtt, felfigyel rá, hogy
többször is áthúzták és átírták a vörös selyemvég árát, amit reggel
kinézett magának. A nap folyamán közel a négyszeresére ment fel az
ár.
Zsen-su az iskoláról mesél. Az elmúlt évben révbe ért, órákra
elmerülhetett a tanulásban és a barátok társaságában, de mostanra
eltünedeznek az osztálytársak. Egyik nap még eljönnek a tanításra,
másnap se hírük, se hamvuk. Azt beszélik, a jobbmódú családok
elmenekülnek Hongkongba, Tajvanra, vagy akár Amerikába.
Katonai terepjárók konvoja halad el, tülkölve követel magának
áthaladást. Zsen-su elgondolkodva nézi.
- Talán be kéne állnom katonának - veti fel. - Némelyik
osztálytársam abbahagyta a tanulást, hogy jelentkezzen a
hadseregbe.
- Szó sem lehet róla! - kiált fel Mej-lin. - Még csak tizennégy éves
vagy. Hogy is gondolhatsz ilyesmire?
- De Ma, megszakadsz a munkában! Ha beállnék katonának, én is
kereshetnék pénzt. Lenne egy rendes egyenruhám is.
 - Azok után, amiken keresztülmentünk, Zsen-su, nem veszíthetlek
el téged is. Jó nekünk így. Van mit ennünk, van fedél a fejünk felett.
Ez azért mégsem olyan rossz, igaz? - ragadja meg a fia kezét.
Zsen-su vállat von, és kiszabadítja magát a szorításából.
Zsúfolt előttük a tér. Mej-lin látja, hogy néhányan röplapokat
osztogatnak. Nem tudni, melyik oldalhoz tartoznak - a KKP- hez vagy
a KMT-hez. Akárhogy is, távol tartja tőlük Zsen-sut. Rövidebb úton, a
hátsó közökön át mennek, és útközben elhaladnak egy régiségüzlet
előtt. Felismeri odabent Li urat. A sarkon felnéz, és emlékezetébe
vési a kereszteződést, mielőtt továbbmennek hazafelé.

Ősszel a kormány felszólítja az állampolgárokat, hogy a

fizetőeszköz stabilizálása érdekében szolgáltassa be a tulajdonában
lévő aranyat, ezüstöt és külföldi valutát. Mostantól törvénybe ütköző
aranyat birtokolni, de ez csak még inkább erre szorítja az embereket.
A gazdaság mélyrepülése folytatódik. A nacionalista kormány
maradék irányítását is elveszíti. Mej-lin hallja, hogy a KKP új tagokat
toboroz, miközben a kommunistagyanús egyéneket agyonlövik a
nyílt utcán.
A légkör éppoly veszélyes, mint a háború idején. Talán még
mérgezőbb is a csungkingi időkénél. Akkor legalább egyértelműen
tudni lehetett, ki az ellenség: fehér zászlós-vörös napos
repülőgépeken érkezett. Ma már semmi sem ilyen egyszerű. Mej-lin
a múlt héten látott egy tisztet a Kuomintang egyenruhájában, aki
belerúgott az útjába eső minden ajtóba, hogy feljegyezze a mögötte
lakók nevét, foglalkozását és munkahelyét. Mej-lin még csak meg
sem pisszent, mikor hozzájuk ért. Mostanra sok szomszédjának
nyoma veszett, még olyanoknak is, akik a kormányt támogatták. Ki
tudja, ki lehetett az egyenruhás? Mindenfelé hemzsegnek mindkét
párt kémjei, a legjobb láthatatlanná válni.
Egy késő novemberi reggelen az Orfeumban teljes káosz fogadja.
Felforgatott asztalok, zokogó lányok. Ledobja a jelmezeket, amiken
éjjel dolgozott, és odaszalad a jajveszékelő Madame Cöhöz.
- Mi történt?
- Megtámadtak! Megtámadtak! Ó, az én gyönyörű Orfeumom!
- Mikor?
Madame Cö átkozódik, maga elé dörmög és fel-alá járkál.
Számtalan kérdésből és félválaszból Mej-lin végül kihámozza, hogy
előző éjjel KKP-tagok egy csoportja betört ide, hogy elhurcolja a
vendégek egy részét, köztük vélhetően néhány alacsonyabb rangú
KMT-tisztviselőt. Mi lett velük? Nyilván kivallatták, megkínozták és
megölték őket.
- Hogyan? Kik? - hebeg Mej-lin.
- Hszü úr, az a bűzös pöfeteg disznóhere, egy kommunista! -
Madame Cö utálkozva kiköp maga elé. - Mindvégig ellenünk
kémkedett!
Mej-lin gyomra görcsbe rándul. Hszü úr?
Madame Cö mostanáig megőrizte derűlátását, de most nála is
betelik a pohár, összecsomagol, sorsára hagyja szeretett városát.
- Hová megy?
A madame feltartja gyűrűktől és karperecektől megfosztott kezét. -
Amerikába. Egyetlen jegyért odaadtam minden ékszerem. Neki közel
sincs annyi értéke, hogy kövesse a példáját. Mihez kezdjen?
- Kérem, madame - eseng. - Nem segíthetne rajtunk valahogy?
- Nem tudok. Most mindenemre szükségem van. - Egy pillanatra
elgondolkodik. - Mikor reggel elmentem a jegyért, még volt néhány
szabad hely a jövő heti Tajpingre, Tajvanra. Oda talán még
eljuthatsz. Sanghajt mindenképp muszáj lesz elhagynod, Mej-lin.
Hszü úr - enged szabadjára egy újabb szitokáradatot - gondoskodik
róla, hogy senkinek ne legyen nyugta ezen a helyen, se a
sikumenben. Nincs vesztegetni való időd. Tűnj el innét!
Iskola után Zsen-su hazaindul, mikor valaki utánakiált.
- Hé! Mej-lin fia vagy, nem igaz?
Megtermett, őszes hajú és széles orrú férfi szólítja meg, aki
hurutosan köhög. Nem válaszol neki.
- Elővigyázatos vagy, igaz? Ez tetszik. Hasznos tulajdonság. - Az
idegen elismerően bólint. - Azt jelenti, hogy jó emberismerő vagy, de
tőlem nem kell tartanod, Madame Cö révén jól ismerem anyádat.
Talán még említett is. Hszü Tö-ming vagyok, Hszü úr.
Hunyorogva nézi Hszü urat. Ő lehet, aki Ma szerint néha
odacsúsztat neki egy kis borravalót?
- Látod, mondom én, hogy ismersz. - Hszü úr gyakorlottan
felülkerekedik a bizonytalanságán. - Lenne számodra egy
lehetőségem. - Hszü úr körülnéz. Követi a példáját. Kevesen járnak
az utcán. Hszü úr közelebb lép hozzá. - Tudod, ez a polgárháború
nagyon komoly dolog. Szülőhazánk lelkét kell megmentenünk. A
Vörös Hadsereg közeleg Sanghajhoz. Egyesek szerint csak napok
kérdése, hogy ideérjen, és átvegye az irányítást.
Zsen-su bólint.
- Tőlem kaphatsz egy állást, ami segít neked és anyádnak, hogy
biztonságban lehessetek.
Ma hetek óta aggódik, amiért az Orfeumban visszaesett a
forgalom.
- Mit kéne tennem? - kérdez rá.
 - A segítőm lennél. Segítenél abban, hogy Kína újra erős legyen.
Ezzel bizonyíthatod, hogy igaz hazafi vagy. Lassan férfi leszel, már
neked kell gondoskodnod anyádról. - Hszü úr szélesen elmosolyodik,
és pufók kezét nyújtja. - Szóval, érdekel a dolog?

Miután visszatér a sikumenbe, Mej-lin próbál lenyugodni és tervet

kovácsolni. Tajvan? Oda menjenek? Arra az apró szigetre, amiről
semmit sem tud? Kell lennie más választásnak. Hongkong?
Vonatjegyet könnyebben és olcsóbban szerezhet; vagy akár
gyalogolhat, ha csak az út egy részén is. Nem, nem, Hongkong túl
kockázatos. Túl hosszú az út, túl védtelenek a sínek. Hongkongban a
tenger se választaná el őket a kommunistáktól. Marad tehát Tajvan.
Ki tudja? Talán Luiig-vej is ott lesz, ha még életben van. Igen ám, de
hogyan szerezzen jegyet?
Átsiet apró dolgozószobájába, és előveszi kosarát a rejtekhelyéről.
Felnyitja a fadobozt. Nem maradt benne, csak egyetlen aranypénz.
Ez semmire sem elég. Kézbe veszi a tekercset.
- Ma! Hol vagy, Ma?
Zsen-su hazaért. Visszahelyezi a tekercset a kosárba, és kifújja a
levegőt. Egy pillanatra behunyja a szemét, mielőtt megmondaná
Zsen-sunak, hogy újra tovább kell állniuk.
- Ma! Ma! Jó hírem van! Valaki munkát ajánlott!
Mej-lin fejében megszólal a vészjelző. Egyáltalán nem úgy hangzik,
mint valami jó hír. Máris meginog minden eltökéltsége.
- Mi? Kivel beszéltél? Hát nem tudod, hogy nem bízhatsz az
idegenekben?
- Nem, ő nem idegen, Ma. A barátod az, Hszü úr. Akiről azt
mondtad, hogy a legkedvesebb és a legmókásabb az összes vendég
közül.
Mej-lin torka nyomban kiszárad.
- Mit mondott neked?
- Azt mondta, hogy előbb természetesen veled kell beszélnie.
Megállapodtunk abban, hogy holnap találkozunk.
- Megmondtad neki, hol lakunk? - kérdezi Mej-lin a suttogásnál alig
erősebb hangon. Szíve a fülében zakatol.
- Nem kérdezte.
- Követett?
Zsen-su visszanéz a válla felett.
- Nem tudom. Nem hinném. Mi a baj, Ma? Azt hittem, kedveled.
Segíthetek, hogy több pénzünk legyen...
- Hszü úr kém! - Mej-lin már nem képes gátat vetni hisztériájának.
- A kommunisták kéme! Az éjjel rajtaütöttek Madame Cö mulatóján,
és ő áll mögötte!
Zsen-su levegő után kap.
-Túlságosan hiszékeny vagy, Zsen-su. El kell hagynunk Sanghajt,
amint csak lehet!
- Miattam?
- Nem, nem miattad. - Mej-lin próbál úrrá lenni páni rémületén. -
Azért, mert már nem biztonságos. Azért, mert itt az ideje.

Aznap este felveszi a selyemcsipaót, amit Madame Cö ruhatárából

kölcsönzött. Szilvakék, bazsarózsa mintákkal. Magasra polcozza
kontyát, hogy kiemelje nyakának vonalát. Kosarában magával viszi a
tekercset.
- Te maradj itt a kisszobában, Zsen-su. Senkinek ne nyiss ajtót, és
végképp ne gyújts villanyt a nagyszobában. Belátni az utcáról.
 - Hová mész?
- Van egy kis elintéznivalóm. ígérd meg, hogy nem nyitod ki az
ajtót, Megígéred?
A fiú ünnepélyesen bólint. Megrémíti anyja korábbi kirohanása.
 Pezsegnek az utcák. Éjszakai árusok sütik a tojást forró
vasserpenyőikben. Riksák csörömpölnek el, a nyomukban egy-egy
autóval. Távolabb katonás vezényszavak hallatszanak és fények
villódznak. Mej-lin Li úr üzlete felé tart.
A bolt apró, ugyanakkor fényűző. A vitrinek roskadoznak a míves
tubákszelencéktől, lakktálcáktól, sodronyzománcos vázáktól, faragott
fajogaroktól. Az eladópult közelében jádeamuletteket állítanak ki,
most ezeket tanulmányozza. A férfi szemlátomást nem ismer rá
ebben az elegáns öltözékben. Más vásárlók a szancaj kerámiákat és
porcelánfigurákat nézegetik, mielőtt távoznak, egyik a másik után.
Mikor ő marad az egyetlen érdeklődő, azután érdeklődik a férfinál,
tart-e tekercseket vagy tájképeket.
A férfi kisandít az ablakon. Sötét van, az utcákról elfogytak a
reménybeli ügyfelek.
- Az irodámban.
Int, hogy kövesse a hátsó szobába.
Az elegáns mázas padló közepén hosszú rózsafa kang-asztal és
magas, rézveretes, fekete lakkvitrin áll. A falakon számos tekercs,
rajtuk ősi tájképekkel. Az egyik sarokban nagy kosár, benne további
felcsévélt selymek, papírok. A másik sarokban lángok pattognak a kis
tűzhelyben.
- Tessék - mutat körbe a férfi a falakon.
Mej-lin körbejár, egyenként megcsodál minden tekercset. Fülledt
meleg van a szobában, ezért leveti kabátját, és a karjára veti,
egyszersmind letakarja vele kosarát. Elnézeget egy festményt, a
folyóparton sorjázó fenyőket a távoli hegyek előterében. Egy paraszt
átkel szamarával a hídon. Míves munka, de korántsem annyira, mint
az övé.
 - Mi az ára?
- Nem bonyolítom túl - von vállat a férfi. - Színaranyban számolok,
de lehet külföldi valuta is, csak érjen két Hangot.
Mej-lin bólint, és továbblép a következő képhez, egy hosszú fűben
nyújtózkodó szürke gémhez.
- Hát ez?
- Két liang, mint a másik. Van ennyi aranya?
A türelmetlenség átüt a kifinomultság mázán.
- Igazából eladni jöttem, nem vásárolni.
Szíve nagyot dobban, mikor előveszi kosarától a tekercset, és
átadja tanulmányozásra. A férfi mohón széthajtogatja, amíg a végek
lebuknak a kang peremén, és leérnek a hideg padlóra. Mej-lin még
sosem látta a maga teljességében. Árulásnak tűnik így feltárni,
lecsupaszítani minden titkát. Legszívesebben megóvná a kereskedő
tekintetétől és tapintásától, de erőt vesz magán. Bárhogy igyekszik
közönyt tettetni, a férfi nem leplezheti csodálatát.
- Két liang - tesz ajánlatot.
Mej-lin felhorkan. Ennyi távolról sem elég. Igaz, ez még csak az
alku kezdete, ezt mindketten tudják.
- Ugyan, ugyan! Legkevesebb nyolcat ér! Nézze ezeket a
hihetetlen részleteket, a selyem minőségét, a páratlan kalligráfiát.
Elment az esze? Még nyolc liang is semmi érte. Igazából tízet kellene
kérnem.
A férfit szórakoztatja küzdőszelleme.
- Három liang, de ez a legvége.
Adok-kapok, oda-vissza. Mej-lin felhajtja az árat négyre, de tudja,
hogy ennél is több kell.
 - Hogy mondhatja tisztes árnak a négy hangot, mikor ezekért
kettőt kér? - A falakon függő tekercsekre mutat. - Tudja, hogy
közelébe sem érnek az enyémnek. Ez itt igazi mestermű. Tisztes
árért. Nem is kérek mást, csak egy tisztes árat.
A férfi oldalt billenti a fejét.
- Már tudom, honnét olyan ismerős. Láttam Madame Cö
Orfeumában!
Jól láthatóan megváltozik az arckifejezése. Mej-lin épp elég ilyen
férfit látott már, aki a csangszan-lányok kedvéért tért be az
Orfeumba. A műkereskedő megnyalja ajkait. Mej-lin megborzong,
mikor tekintete átsiklik a ruháján.
- Szóval szeretne pár aranyat a tekercséért, ami, megvallom,
nagyon tetszetős darab. - A férfi megkerüli az asztalt, hogy oda-
álljon közvetlen mellé. Dohány és verejték szaga árad belőle. - Kár,
hogy nem tudunk megállapodni az árban, hacsak... - Felé fordul,
mutatóujjával követi arca és nyaka ívét. - Mi mást tud még felkínálni
nyolc hangért?
Lehet bármilyen meleg a szobában, Mej-lin összeborzad.
Pontosan tudja, mit akar a férfi. Hogyne tudná! A lelke mélyén
már akkor tudta, mikor belépett ide, mikor felvette ezt a hosszan
felhasított csipaót, sőt: mikor hetekkel korábban felfedezte ezt az
üzletet.
- Lassan zárok. Megyek, hozom a pénzt. Biztos vagyok benne,
hogy meg fogunk állapodni.
Mej-lin hallja őt az üzlet előterében, ahogy lehúzza a sötétítőket.
Kulcsok csörögnek, ahogy bezárja az ajtót.
Ne tedd. Menj innét. Kell lenni valaminek, bármi más módjának,
hogy megszerezze a pénzt. Letérdel, és nekiáll felcsévélni a
tekercset, fürgén, mégis óvatosan, nehogy kárt tegyen benne.
Közben fél szemét az ajtón tartja. Olyan gyorsan kell majd
kisurrannia rajta, ahogy csak tud. Már átkötné a tekercset a vörös
zsinórral, mikor egy kéz hátulról megragadja a vállát. Riadtan ejti el
a tekercset, hogy zörögve a padlóra hulljon és félig újra kibomoljon.
A férfi egy másik ajtón át tért vissza a szobába.
Megragadja a csuklóját, és háta mögé csavarja a karját. Nyugodt
és nyájas a hangja.
- Azt hiszem, meg is találtuk a tisztes árat.
Felrántja a ruháját, lehúzza az alsóneműjét.
Fájdalom nyilall a vállába. Erre koncentrál, nem hajlandó tudomást
venni semmi másról. Már azt hiszi, kitörik a karja, amikor a férfi
végre elereszti. Alig tudatosul benne a megkönnyebbülés, az arcát
máris a rózsafához préselik, amit korábban megcsodált. Erős kéz
tartja lenn a fejét, oldja ki és rángatja le ruháját. Markolássza a
mellét és a fenekét, feszíti szét a combjait. Sikoltozna, rúgkapálna,
eltaszítaná magától a férfit, de nem megy. Csapdába esik a tulajdon
testében. Ledermed.
A rettenet háttérbe szorítja a fájdalmat.
Zakatolt a szíve, mikor lenyomták fejét az asztalra, de most
hirtelen minden lelassul. Mintha rongybaba lenne, olyanok a tagjai. A
férfi könnyedén átfordítja, és fölébe kerekedik. Elfordítja az arcát, a
mennyezeti ventilátor mozdulatlan lapátjaira mered.
Amikor a férfi belé hatol, éles fájdalom járja át, nyomában a
borzalmas fagyos dermedtséggel.
Nincs itt. Nincs itt.
A férfi felmordul. Mej-lin háta előre-hátra csúszkál az asztalon. A
faragott lábak ütemesen kaparják a mázas padlót. Még most sem
tud moccanni.
Egy végső, mindennél durvább lökés nyomán a férfi megborzong
és felnyög. >
Azután csak fekszik rajta, mozdulatlanságra kárhoztatva súlyával.
Ö csak nézi meredten a ventilátor lapátjait.
A férfi végül hátrahúzódik.
Csakis ekkor tér vissza a testébe. Sajog a háta, ég a combja, fáj a
karja, zsibbad az ágyéka. Nem tud uralkodni remegésén.
Hallja a másik zihálását. Érzi jelenlétét a szobában, de nem tud -
nem fog - ránézni.
- Nesze, a tisztes vételárad - mordul fel a férfi. Látja kezét, ahogy
felveszi a tekercset a padlóról. Ő is felül. Kitapogatja arcát és
megérinti száját, orrát, szemgödreit, mintha meggyőződne róla,
hogy még megvan. Egész testében reszket, hiába dörzsöli és leheli
két tenyerét, semmi sem segít. A cipője rajta maradt. Felrángatja
fehérneműjét, felszedegeti a ruháját. A tűz pattog és prüszköl.
Valahogy sikerül felöltöznie, kabátot húznia, kézbe vennie a kosarát.
A férfi kis selyemtarsolyt helyez az asztalra. Aranyak csilingelnek
benne. Az erszény után nyúl. Émelyítően súlyos.
- Most eredj - szól rá a férfi.
Lesüti szemét, puszta akaratával bírja mozgásra a lábait. Egy
lépés. Még egy. A padlócsempék mintájára fókuszál, lassan eléri az
ajtót. Nyikorog, ahogy kinyitja. Patkányok surrannak a sikátorban.
Csípős a hideg idekint. A ház falának dőlve, egész testében reszketve
és borzongva öklendezik. Azután lassan útnak indul, vissza Zsen-
suhoz.
 Tizedik fejezet

Sanghaj kikötője, Kína, 1948. december

A Tajping fedélzetén állnak. Utasok tömörülnek elöl és hátul,

szorítanak helyet ott is, ahol nincs. Az egy fejjel magasabb Zsen-su a
közelében marad, testével óvja őt és közös terüket. A ragacsos ujjak
túl könnyen utat találhatnak a zsebükbe. Egy utas letett poggyászát
bármikor felveheti valaki más.
A szampanok és halászbárkák sodródó sziluettjein túl fénybe borul
a part. Véget nem érő sor nyújtózik a kikötőtől a Bund irányába.
Tömegek kiáltoznak, jajgatnak és könyörögnek azért, hogy kivigyék
őket a gőzhajóhoz. A Mej-lin és Zsen-su által korábban elcsípett
csónakon az evezős addig nem volt hajlandó elindulni, amíg nem
könnyítettek a poggyászukon. Ruhák, könyvek, emléktárgyak gyűltek
halmokba; családok tépelődtek azon, mi menjen és maradjon. Ő
hosszas mérlegelés után a vörös szaténzsáknyi jelmezdísztől vált
meg, amit az Orfeumból hozott el. Egy fickó, aki nyilván egy követ
fújt a csónakossal, összegyűjtötte a hátrahagyott javakat. A
hullámok a könnyítés ellenére is kis híján felborították a lélekvesztőt.
A fagyos sós víz már a cipőjüket nyaldosta, mielőtt az ingatag
rámpán végül felszállhattak a Tajpingre. Az aranyakon csak két
fedélzeti helyet válthatott meg; a kabinjegy túl sokba került volna.
A fedélzeten utazók java része férfi. A korábban látott néhány
család mostanra eltűnt: talán megengedhetik maguknak a kabint.
Védtelennek érzi magát, ahogy a tömeget fürkészi. A hajó korlátjánál
észrevesz egy fiatal anyát három kisgyerekkel. Feléjük tereli Zsen-
sut. Minden gyermek bőröndöt cipel, és az anya karján egy kisbaba
is ül, selymes hajfürtjei vadfűcsomóként meredeznek. A gyerekek az
anyjukhoz bújnak: egy öt év körüli fiú és két egyforma ikerlány,
valamivel idősebbek, mindkettő takaros copffal és bélelt kabátban.
Felsandítanak rá és Zsen-sura, azután összesúgnak. Elcsípi az anya
tekintetét, és biccent. A nő elmosolyodik. ( A törékeny béke nem tart
soká. A baba rúgkapálni kezd az anyja karjában, ívben meghajlítja és
eltaszítja magát. A kisfiú próbálja játékra bírni az ikerlányokat, de
azok ügyet se vetnek rá, ezért jobb híján az anyját bökdösi, aki
megrázza a kisbabát, mire az bántó hangon felsír. A kisfiú húzkodni
kezdi az egyik ikerlány kontyát, aki cserébe lekever neki egy pofont,
de mielőtt még testvére is bekapcsolódhatna a harcba, anyjuk rájuk
ripakodik, hogy ezt azonnal fejezzék be. Erre már mind sírva
fakadnak, de a kisbaba túlharsog mindenkit. A másik ikerlány
bosszúsan meglöki kistestvérét, aki nekitántorodik Zsen-sunak. A
fedélzeten futótűzként terjed a méltatlankodás és lökdösődés. A
felfordulásban egy alkoholtól bűzlő férfi elveszíti az egyensúlyát és a
fenekére huppan. Az incidens inkább kínos, mint súlyos, a férfi
mindenesetre talpra vergődik, és a fiatal anyára förmed. A nő
szabadkozik, a kisbaba üvölt, a kölykök civakodnak, a férfi egy
ismeretlen dialektusban méltatlankodik, mielőtt utálkozva kiköp, és a
váltóval áttör a bámészok falán.
- Micsoda gazember! - csóválja a fejét Mej-lin. - Segíthetek?
Ahogy átveszi a babát, az anya végtelen megkönnyebbülése
könnyeket csal a szemébe. Az izgága kis batyuval a karján ringatózni
kezd, közben csendesen énekelget, ezzel lenyugtatja saját
megtépázott idegeit is. Az anya felváltva szidja és nyugtatgatja többi
gyermekét, amíg azok is lehiggadnak.
Idővel beszélgetésbe elegyednek a kismamával, Csao Pej- vennel,
aki egy Vuhanhoz közeli kis faluból való. Férje a hadseregben
szolgál, így szerzett nekik hajójegyet, de a kabinhoz már nem volt
elég a befolyása vagy a pénze. Az anyuka ezzel együtt hálás a
menekülés esélyéért. Tajvanon ideiglenes szálláshely várja, ahol a
férje is csatlakozik hozzá, amint tud.
Miután a kisbaba is megnyugszik, Pej-ven átveszi, és köszönetét
mond Mej-lin kedvességéért.
- Hát maguk? - érdeklődik. - Honnét vetődtek ide?
Mej-lin elárulja a nevüket, és elmeséli, hogy a háború után
elvesztették a családjukat, de mielőtt folytathatná, a társalgást,
újabb felfordulás zavarja meg. Rémülten forgatják a fejüket. Egy
katonai rendész és a legénység egyik tagja végigjárja a fedélzetet,
hogy ellenőrizze a jegyeket.
- A túl sok utas veszélyezteti a biztonságot - hallják a tisztet. - A
hadsereg és a katonák családjai előnyt élveznek. Aki nem tudja
megfelelően igazolni magát, azt leszállítjuk.
- De hát fizettem a jegyért! - tiltakozik egy férfi.
- Az nem számít, ha nem tudja igazolni magát.
A tiszt jelez egy kollégájának, aki elvezeti a férfit.
Mej-lin lassan kifújja a levegőt, próbál úrrá lenni a rémületén. A
tiszt egyre közelebb kerül. Ahogy szót vált az utasokkal, azok
mindenféle iratokat és útleveleket lobogtatnak előtte, de legtöbbször
is így csak a fejét rázza, és a szerencsétleneket leszállítják a hajóról.
Valaki utat fúr magának a tömegben, próbálja megkerülni az
ellenőrzést, de ezzel csak magára vonja a figyelmet. Nemsokára már
őt kísérik le a hajó túlsó oldalán.
Mej-lin szíve a torkában dobog. Nincs semmije. Se aranya, se
ékszere, se pénze. Ha lekuporodnának, és próbálnának elbújni Zsen-
suval?
- Iratokat! - ripakodik rá egy férfihang.
Összerezzen. Addig figyelte a tisztet, amíg nem vette észre
hátulról érkező társát.
Turkálni kezd a kosarában, keresi nem létező iratait.
- Tessék. - Pej-ven maroknyi papirost nyom a férfi kezébe.
Mej-lin elhűlve nézi.
Míg az iratok érvényességét vizsgálják, Pej-ven egyik oldaláról a
másikra veszi a kisbabát, közben a lehető legapróbb fejrándítással
jelez neki, hogy maradjon csendben. A kezét is elkapja, mellyel lázas
igyekezettel forgatja fel a kosarat.
A férfi Pej-venre néz, és a nevét mondja. A nő bólint.
A férfi veszi a következő iratot, és felolvas még két nevet.
- Csu Hui-fang és Csu Hui-csing?
A fiatalasszony biccent az ikrek felé.
- Csu Hui-fej?
A kisfiú következik. A nő végül felmutatja a kisbabát, mikor a férfi
a nevén nevezi.
- Csu Hui-pao?
A tiszt a lapokat forgatja, miközben Pej-ven int Mej-lin és Zsen-su
felé.
A férfi Mej-linre néz.
- Csu Jü-ming?
Bizonytalanul bólint.
 Azután:
- Teng Csin-vej?
Zsen-su követi anyja példáját, és bólint.
A férfi visszaadja az iratokat, és folytatja az ellenőrzés a következő
utasnál.
- Mi volt ez? - hebegi Mej-lin.
Pej-ven belefojtja a szót.
- Később.
Mej-lin nézi, ahogy a pórul járt utasokat lekísérik a hajóról.
Összeborzad, ha belegondol, milyen közel kerültek ahhoz, hogy ők is
köztük legyenek.

Hosszan zúg a hajókürt. Végre elindul a gőzös. Az utasok

kalapjukba kapaszkodnak, sálak repdesnek a szélben. Sokan
zokognak, amint parton maradt rokonaik és barátaik elvesznek a
szemük elől. Különféle dialektusok hallatszanak, de a döbbenet és
gyász minden nyelven felismerhető. .
Mej-lin Pej-venhez fordul.
- Köszönöm. Megmentett minket. Csak nem értem...
Pej-ven közbevág.
- Úgy volt, hogy Sanghajban találkozunk a sógornőmmel és a
férjével. Együtt utaztunk volna Tajvanra, de nem értek ide. Nem
kockáztathattunk. El kellett jönnünk nélkülük.
Elcsuklik a hangja, és kapkodva megtörli a szemét.
- Nehéz időkben nincsenek könnyű döntések - mormolja maga elé
Mej-lin.
- Szüksége volt két útipasszusra, amit a hadsereg állított ki. Nálam
épp akadt. Mitől lenne ez nehéz döntés?
 Zsen-su elszórakoztatja Pej-ven gyerekeit. Az ujjbombás játékot
mutatja nekik, amire Mej-lin élénken emlékszik még Csungkingból:
egymásba fonja ujjait, és madárfészket formál belőlük, majd arra
biztatja a kicsiket, hogy egyenként emeljék fel őket. Amazok
idegesen kuncognak, valahányszor egy ujj elválik, és a többi néma
marad. Ha fel tudják emelni az összest, kivéve a bombakioldót, ők
nyernek. Ha rossz ujjat emelnek fel, Zsen-su robbanást imitál.
Pej-ven újra felveszi a társalgás fonalát. Hónapok óta egyedül van
a gyerekekkel. Mint kiderül, valamennyi a háború éveiben született.
Akárhányszor a férje hazajött eltávozásra, megünnepelték a ritka
alkalmat, s rá kilenc hónapra természetszerűleg jött a kisbaba. Mej-
lin örül, amiért Pej-ven eltereli a gondolatait, és azon kapja magát,
hogy máris kezdenek összemelegedni.
A hajó a Huangpu-folyón kerülgeti az elsüllyedt naszádokat és
alattomos aknákat. Mindkét partoldalon kiégett épületek és
egymásba gabalyodott szögesdrótok, a hatalomért vívott évtizedes
harc mementói. Füst szakad fel a legutóbbi rajtaütés tüzeiről. A
nyomasztó látvány nem is különbözhetne jobban a Hsziling- szoros
álnokul örvénylő vizeitől, sok szempontból mégis olyan, mintha a
pokol másik kapuján haladnának át.
Végül aztán elérik a folyótorkolatot, és a hajó kisiklik a tengerre.
Határtalan vizek tárulnak fel előttük. Mej-lin elnézi a távolba vesző
partokat.
- Hová megy, ha elérünk Tajvanra? - kérdezi Pej-ven.
Mej-lin tartózkodik a kérdéstől, amit nem tud megválaszolni, ezért
még önmagának sem meri feltenni. Megkönnyebbül, mikor felbukkan
az egyik ikerlány, és közli, hogy megéhezett. A többiek is köréjük
gyűlnek. Miután felvont szemöldökével engedélyt kér, Pej-ven átadja
neki az álmos kisbabát, majd felnyitja táskáját, és gyermekei kezébe
nyom egy-egy babkrémes tésztabatyut. Őket is megkínálja. Ez Zsen-
su egyik kedvenc étele. Mej-lin már nem is emlékszik, mikor ettek
utoljára. Korog a gyomra, ahogy nyilván a fiáé is, de csak megrázza
a fejét. Nem. Semmit sem tudnak adni cserébe.
- Ugyan már! - unszolja Pej-ven, és közelebb emeli a batyut Zsen-
suhoz. - Sokat segítenek.
Mej-lin megenyhül, és biccent Zsen-sunak, aki elveszi és
megköszöni a batyut. Ő elhárítja az ajánlatot azzal, hogy nem éhes,
tegye csak el a gyerekeknek, és nézze csak, végre a baba is elaludt!
Amikor Pej-ven visszaveszi tőle az alvó kisgyermeket, Mej-lin múló
ürességet érez. Hiányzik neki a melegsége, ezért magához szólítja
Zsen-sut.
Pej-ven gyermekei letelepednek a fedélzetre. Az ikrek egymásnak
támasztják a hátukat, kistestvérük odabújik az anyjához és a
kisbabához. Köröttük mindenfelé elhalkul a társalgás. Mej-lin és
Zsen-su ültében a hajópalánknak dől, magához öleli szegényes
holmiját. Most, hogy végre biztonságban lehet, és élvezhetné a
pillanatnyi nyugalmat, az egész elmúlt hét Mej-lin nyakába szakad.
Karja még érzékeny attól, ahogy Li úr kicsavarta. Mindene sajog, ülni
is fáj. Véraláfutások éktelenkednek a lábán és a fenekén. Tompa
fájdalom űzi el a kimerültséget, tartóztatja a pihenéstől.
-Ma!
- Igen?
- Sajnálom, Ma - suttog Zsen-su a sötétben.
- Sajnálod? Mit sajnálsz? - Ő is a sötétet fürkészi.
- Hogy beszéltem Hszü úrral. Az én hibám.
 Mej-lin behunyja a szemét, és mélyen beszívja a levegőt. Kivár,
amíg biztos lehet abban, hogy nem fog elcsuklani a hangja.
- Nem a te hibád, Zsen-su. - Felemeli karját, és magához öleli az ő
nagyfiát. Fáj minden mozdulat, de közel akarja érezni magához. -
Együtt vagyunk, csak ez a lényeg. Elmenekülünk a harcok elől,
Tajvanon talán még a nénikédet és bácsikádat is megtaláljuk. Mi ez,
ha nem áldás a sorscsapásban?
- A meséid... - A fiú hangja elhal, mintha nem tudná, mit is akart
mondani.
- Szeretnéd, ha mondanék még egyet?
- A tekercsről? - Mej-lin nyel egyet. - Túl sötét van ahhoz, hogy
bármit lássunk, ezért használnod kell a képzeleted. - Színtelen
hangon beszél, ami remélhetőleg nem árulkodik felindultságáról. Ez
az utolsó történet, amit mostanáig magában tartott. A megfelelő
alkalmat várta.
- Egy szép tavaszi napon két szerzetes sétára indult a vidéken. -
Érzi, ahogy Zsen-su válla elernyed. - Tudós társalgásba merültek
arról, mit is jelent a teljes megvilágosodás, így érkeztek el egy
háborgó folyóhoz. Egy parasztasszony ült a partján, aki odakiáltott
nekik.
„Kérlek, drága testvéreim, segítenétek átkelni a folyón? Nem tudok
úszni, és félek az örvényektől.”
Az idősebb testvér habozás nélkül lehajolt, karjaira vette az
asszonyt, azzal besétált vele a folyóba. A víz bőszen kavargott és a
köntösébe kapott, de ő higgadtan és biztos lábbal lépdelt, amíg át
nem vitte az asszonyt a túlsó partra. Ott azután letette, és meghajolt
előtte.
 „Köszönöm, drága fivérem!”, hálálkodott az asszony, és viszonozta
a meghajlást. Azzal összeszedte elázott batyuját, és folytatta az
útját.
A fiatalabb szerzetes sokáig szótlanul követte társát. Jókora utat
megtettek így, hallgatásba burkolódzva, de idővel a fiatal szerzetes
sóhajtozni kezdett, és felhúzta az orrát. Egyre nyugtalanabb és
nyugtalanabb lett, amíg végül nem bírta tovább.
„Hogy voltál rá képes, testvérem?”
„Mire?”
„Átvinni azt az asszonyt! Te is tudod, hogy rendünk szabályai
szerint nem kerülhetünk kapcsolatba az asszonynemmel. Hogyan
szeghetted meg ezt a szabályt?”
Az idősebb szerzetes megtorpant, és belenézett egyenest a
fiatalabb szemébe. Hosszú-hosszú ideig álltak így anélkül, hogy
egyikük is megszólalt volna. Végül az idősebb szerzetes megcsóválta
a fejét.
„Testvérem, én letettem azt az asszonyt a folyó túloldalán. Te miért
hurcolod még mindig?”
Mej-lin leemeli karját Zsen-su vállára, hogy odaforduljon hozzá.
- Semmit ne hurcolj magaddal, Zsen-su, amit magad mögött
hagytál.
Zsen-su már nem kisfiú, mégis feltétlen gyermeki bizalom sugárzik
a tekintetéből. Egy évtized is eltelt az éjszaka óta, mikor
elmenekültek Csangsából. Megint a nagy ismeretlen vár rájuk - talán
még inkább, mint valaha -, de történjék bármi, Mej-lin megfogadja
magában, hogy nem árulja el ezt a bizalmat.
Nyugodt a tenger. A hajón kialszik minden fény, szinte lopódznak a
vízen, hogy kicselezzék a háborús kijárási tilalmat. Ők is elnémulnak.
Zsen-su nemsokára elalszik.
Mej-lin visszatekint. Nem lát egyebet, csak a sötét vizet. A káosz
éveiben legalább a talpa alatt tudhatta Kína földjét. Most, hogy a
hajó tovább halad, a távolba vész mögötte minden, amit valaha
ismert: minden fényűző pompa és tragikus veszteség. Hullámok
nyaldossák a palánkokat, hangok sustorognak körötte, gőzgép dohog
a hajó mélyén. Ő pedig maga mögött hagyja a szülőhazáját.
HARMADIK RÉSZ

1948-1960
 Tizenegyedik fejezet

Csilung kikötő, Tajvan, 1948. december

Betámolyognak a kikötő fülledt és túlzsúfolt irodaépületébe. A

viharvert poggyászokon és feltekert derékaljakon ücsörgő utasok
sora lassan halad előre, minthogy érkezéskor mindenkit
nyilvántartásba vesznek. Mikor rájuk kerül a sor, Mej-lin megfigyeli,
hogy a tisztviselő sapkája teljesen kirojtosodott, és a gombjait addig
fényezték, amíg a lekopott fényes máz felfedte az alatta megbúvó
szürke fémet.
- Név, város, tartomány?
A tisztviselő fel se néz, csak az űrlapnak szegezi tollát.
Mej-lin habozás nélkül felel.
- Csu, Jü-ming, és Teng, Csin-vej. Vuhan, Hupej tartomány.
Azóta gyakorolta a neveket, mióta Pej-ven meggyőzte róla, hogy
tartsanak velük. Nincs hová mennetek, nekem pedig nincs
segítségem. Vegyétek fel a sógornőm és a sógorom nevét.
Használjátok az élelmiszerjegyeiket. Ilyen nehéz időkben össze kell
tartanunk. Másként mi lenne veletek?
- Iratok?
Mej-lin átadja a Pej-ventől kapott dokumentumokat, és nézi, ahogy
lemásolják adatait. A tisztviselő egy pillanatra felvonja szemöldökét,
mikor legutolsó lakóhelyének címét firtatja. Megadja neki Madame
Cö sikumenjéét, mire a férfi foltos zsebkendőt húz elő, és
megtörölgeti fénylő homlokát. Azután felsóhajt, lepecsétel néhány
papirost, majd összeszedi és a kezébe nyomja őket. Még mond neki
valamit, de ő annyira megkönnyebbül, hogy meg se hallja. A férfi
átengedi őket. Zsen-su felveszi a kosarat és a bőröndjüket, azzal
kilépnek a tiszta, hideg levegőre.
Odakint embertömeg kavarog. Sokan barátaikat és rokonaikat
keresik; mások tehetetlenül forgatják a fejüket - megérkeztek ugyan
Tajvanra, de hogyan tovább? Ponyvatetős katonai teherautó gördül
be, utasai megkezdik a felszállást. A kocsi hamar megtelik és elhajt.
- Mej-lin! - kiáltja Pej-ven. Gyermekeivel akkor lép ki az irodából.
Miután megérkezik a következő teherautó, bemutatják irataikat a
sofőrnek, felmásznak a platóra, és megkezdik útjukat Tajpej felé.

Nagyvárosnak eléggé apró. Csak néhány gépjármű furakszik a

gyalogosok, kerékpárosok, riksák tömegében. A forgalom kisajátítja
a szűkös sávokat és a főutakról leágazó közöket. Sanghaj
zsúfoltsága és nyüzsgése után Mej-lin hálásan fogadja a
viszonylagos nyugalmat. A vörös és szürke téglaházak idegen stílusát
méregeti; az itteni épületek alacsonyabbak, csak ritkán nőnek két
szint fölé. A legtöbb járókelő sosem látott ruhadarabokat visel, és a
nyelvüket sem érteni. Japánok? Pej-ven a fejét rázza. Nem, ez
valami más. Az út mentén más számkivetettek maradnak el,
magukkal cipelik életüket, lakóhelyet keresnek. A helyiek leplezetlen
viszolygással nézik az eldübörgő teherautót. Végül leállnak egy
épület előtt, ami iskolára emlékeztet. A nyitott kapun át látni, hogy
máris zsúfolásig telt. Khaki uniformist viselő alacsony férfi siet ki
azzal, hogy „Nincs hely, nincs hely!”, majd továbbhessegeti a
teherautót. Legközelebb a külvárosban, egy jókora, bár kissé
lerobbant raktárépület előtt állnak meg. Oldalait hullámlemezek
borítják, a beton hasadékaiból gyom és elsárgult fű türemkedik elő.
Egy nagydarab, szintén khaki egyenruhát viselő férfi eléjük jön, szót
vált a sofőrrel, azután jelez, hogy mindenkinek le kell szállnia a
teherautóról. Kábultan állnak meg odakint, maguk körül szegényes
holmijukkal. Az egyenruhás kitárja a raktár kapuit, és betereli őket.
Sötét van, akár egy barlangban. Miután hozzászokik a szeme, Mej-
lin már látja, hogy a raktárát pozdorjatáblákból összeeszkábált falak
osztják hevenyészett kis szükséglakásokra. Kötélen átvetett ponyvák
szolgálnak ajtók gyanánt. Miközben követik a katonát, elhaladnak
néhány félrehúzott függöny mellett, melyek mögött emberek gyűlnek
felfordított ládák és itt-ott pislákoló petróleumlámpák köré. Egész kis
falu él a nagy épületben.
A tér túlsó végében sorok állnak a mosdásra szolgáló
bádogmedencék előtt. A férfi a víztartályra mutat, amiből naponta
szabott mennyiségű vizet vehetnek. A konyha egyetlen hosszú pult,
szénnel táplált tűzhellyel. A közeli mezőn láthatják az illemhelyet is:
egyszerű latrina, gyalulatlan deszkák egy mély árok felett. Förtelmes
a bűz. Legyek döngenek mindenütt.
A körút végeztével minden család két ping lakóhelyet kap,
függetlenül a családtagok számától. A férfi elsiet a dolgára.
Amint elrendezik odabent a holmijukat, Mej-lin és Pej-ven elküldi a
gyerekeket vízért. Pej-ven a kisbabát ringatja, s ahogy körülnéz,
sóhajtva méri fel a foltos ponyvafüggönyt, az ingatag falakat, a
betonpadlót.
- Ez csak átmeneti - vigasztalja Mej-lin.
- Legalább van tető a fejünk felett és padló a lábunk alatt - bólint
Pej-ven.
 Takaróikból meleg ágyat vetnek maguknak, amennyire ez
lehetséges. Miután a gyerekek visszatérnek, megfőzik Pej-ven
vészesen apadó rizskészletének egy részét, majd egymáshoz bújva
keresnek melegséget. Még mindig éhesek és kimerültek, mégis
hálásak, amiért legalább a tenger nem háborog alattuk. Addig
tesznek-vesz- nek és aggodalmaskodnak, míg valahogy eltelik a nap
és az este.
Végül lekapcsolják a magasban függő csupasz villanykörtéket, a
gyér fények kialszanak. Petróleumlámpák lobbannak fel a raktárban,
vetnek elnyúlt árnyakat a falakra. Mej-lin különféle akcentusokat és
dialektusokat hall. Mindenki máshonnét érkezett, mint a többiek.
Végül a lámpások egyenként kialszanak és a beszélgetések elhalnak.
Ahogy új hajlékukban fekszenek, ebben a nyirkos és bűzös
raktárban, egy otthonuktól távoli szigeten, a padló hidegsége lassan
átszivárog a derékaljon, hogy bevegye magát egyenesen a bőrükbe.
- Ez csak átmeneti - visszhangozza Pej-ven korábbi szavait.
Neszezés hallatszik szerte az épületben. Egerek surrannak a
jutazsákoknál? Odakintről beszélgetés és cigarettafüst foszlányai
sodródnak be. Mej-lin felnéz a raktár magasban húzódó gerendáira.
Mintha az éjszakai eget fürkészné, ahol kialudt az összes csillag.

Az első télen mindennap fonnyadt zöldségekre alkudoznak a

piacon. Bambuszháncsból és hulladékfából raknak tüzet. Miután Pej-
ven férje a hadseregben szolgál, a kormány fejadagot biztosít
lisztből, olajból és sóból. Közel sem eleget, de mégiscsak valamit.
Más családok segítenek bejuttatni a gyerekeket a katonacsaládok
iskoláiba, bevezetik őket a származási helyek alapján szerveződő
közösségekbe. Lassan és apránként felépítik új életüket.
 Egy nap Mej-lin a piactéren megtalálja a Csungjang Zsipao egy
hátrahagyott példányát. A címlap szokás szerint a generalisszimuszt
élteti, de ahogy hátrébb lapoz, feltűnnek neki az „Eltűnt személy”
apróhirdetések. Sokan keresik rokonaikat, akiket utoljára az
anyaországban láttak. Némelyik hirdetés a feladó nevét és címét
adja meg, mások az elveszett családtagokat nevezik meg és írják le.
Egy órán át áll és olvas a hidegben. Minden apró szövegdobozba
mérhetetlen veszteség és kiirthatatlan remény sűrűsödik. Talán
Lung-vej, ha itt van, egyszer majd értük is felad egy ilyet? Az utolsó
hasáb végén nagyot sóhajt. Egyelőre nincs szerencséje.
Miközben a tél tavaszba fordul, megragad minden esélyt, hogy
újsághoz jusson, és elolvassa az összes apróhirdetést. Maga is felad
néhányat, megnevezi benne Lung-vej t, Ven-linget és Li-fent.
Ahányszor csak lehetőség adódik, él vele, mégsem kap választ.
Márciusra megtelik a raktárépület, a jövevényekkel teli
teherautókat megint máshová irányítják. Habár szél rázza a falakat
és jégeső veri a tetőt, a fejükre nem hullnak bombák vagy repeszek,
csak a réseken utat találó esőcseppek. Csak a szúnyogok döngenek,
nem a repülők. Áprilisban a szalagcímek világgá kürtölik, hogy a
kommunista hadsereg átkelt a Jangcén, és bevette Nankingot.
Amikor májusban Sanghaj is elesik, tovább szaporodnak az
apróhirdetések, de Lung-vej továbbra sem ad hírt magáról.
Októberben Mao Ce-tung bejelenti a Kínai Népköztársaság
megalakulását. Amikor decemberben Csang Kaj-sek serege
maradékával visszavonul Tajvanra, és bejelenti, hogy a Kínai
Köztársaság a szigetről fogja visszahódítani a kontinentális Kínát,
Mej-lin felhagy az újságolvasással. Már ehhez is túl fáradt. Inkább
kézimunkával tölti az estéket. A raktár gyér fényeinél erőlteti a
szemét, parányi denevérekkel és bazsarózsákkal telihímzett
erszényeket készít, amiket azután elad a piacon. Dacára minden
bánatának, vidámságot és szépséget próbál csempészni a világba.
Lassan egy éve élnek Tajvanon.
Tél elején Pej-ven férje, Jü-ping megüzeni, hogy végre
felszabadult számukra egy hely az Új Harmónia csüancunban, a
katonacsaládok lakótelepén. A raktárépületből egy apró, kétszobás
házba költöznek. Az egyik helyiségben Pej-ven lakik a gyerekeivel, a
másikon Mej-lin és Zsen-su osztozik a közös élelemkészlettel és a
feketepiacon beszerzett kis tűzhellyel. Bármilyen zsúfolt, az új
helynek legalább szilárd falai vannak. Van hová visszatérni a nap
végén. Egyszer talán még az otthonuk is lehet.

Tajpej, Tajvan, 1950. szeptember

A csüancunban Mej-lin és Pej-ven barátsága tovább mélyül.

Továbbra is megosztják egymás közt a gyereknevelés, a főzés és a
vásárlás terheit. Mej-lin hálás, amiért a gyerekek iskolába járhatnak.
A kormány továbbra is gondoskodik az élelmezésükről és az alapvető
szükségleti cikkekről. Kitartóan haladnak tovább a vágyott stabilitás
felé.
Persze mindenfelé katonák járőröznek, ami érthető. Arra
készülnek, hogy a KMT néhány éven belül visszafoglalja az
anyaországot a kommunista brigantiktól. Tajpejben még amerikaiak
is állomásoznak. A koreai háború kirobbanása óta az amerikai
haditengerészet 7. flottája őrzi a Szorost.
Délután és este, mikor odabent túl fülledt a levegő, sokan kiviszik
nádszékeiket a házakat elválasztó szűkös utcákra, hogy társalgással
és múltidézéssel próbálják átvészelni a hőséget. A levegő megtelik a
különféle dialektusokban elmondott történetekkel, énekekkel. A
családok gyakran megosztják egymással szülővárosuk ételeit. Mikor
az anyaországba való visszatérésről ábrándoznak, Mej-lin
elcsendesedik. Mindenki a családja és az otthona, a barátai és a
kedves helyei után vágyakozik, de ha visszatekint, ő nem lát mást,
csak veszteségeket és szellemeket.
A kölykök féktelenül szaladgálnak a környéken, ki-be egymás
otthonába; kicserélik egymással a játékaikat, az uzsonnájukat és a
szüleiktől eltanult szitkokat. A szóbeszéd gyorsabban bejárja a
sikátorokat és utcákat, semhogy a kipletykáltak hazatérve
megcáfolhatnák. Mej-lin egy nagy család részének érzi magát.
Azért nem árt az óvatosság. Szemek és fülek mindenütt. Ha kinéz
az ablakon, szinte mindig akad valaki, aki visszanéz rá. Hangok,
szagok, szavak szüremlenek át a vékony falakon. Mindenki hallja,
mikor Csen úr éjjel a sikátorban tántorog, részegen szidja a KMT-t,
és átkozza a generalisszimuszt, de még Csang asszonyt is. Ezek után
nincs mit csodálkozni azon, hogy a helyőrség katonái két nappal
később elhurcolják.
Amennyire Mej-lin látja: amíg nem kritizálja a kormányt és senkit
sem tesz annyira haragossá vagy féltékennyé, hogy hamis
vádaskodásba fogjon, itt nyugodtan élhet, sőt gyarapodhat. Sanghaj
után úgy érzi, örökre megcsömörlött a politikától. Inkább Zsen-sura
összpontosít. Minden napban próbál találni valami örömet - megfőzi
a gyerekek kedvenc ételét, kézimunkát árul a piacon, friss zöldségre
alkudozik. Apró, mégis kiszámítható élvezetek köré építi fel életét.
Ma van Zsen-su első napja a Csienkuo középiskolában. Még
merevnek érzi új cipőjét. Nehéz úgy figyelnie, hogy folyton ropogós
kézelőjével babrál, és lopott pillantásokat vet élére vasalt nadrágjára.
Bármennyire képtelen nyugodtan megülni, büszke új egyenruhájára.
Már az előző évben, az elemi iskolában is abban a boldogító
tudatban ülte végig az órákat, hogy nem kell tartania a légiriadóktól
és menekülésektől. Jól teljesített, ezért tanítói arra biztatták, hogy
menjen a Csienkuóra.
A tanító most egy olyan számtanpéldát ad fel, melynek kifejezéseit
és szimbólumait nem ismeri. Osztálytársai buzgón végzik a
számításokat és rajzolják a függvényeket, míg ő csak néz meredten
a táblára. Mindig az osztály legjobbjai közé tartozott. Lehetett
bármilyen kusza Csungkingban és Sanghajban töltött idejük, vagy
akár az elemi iskola utolsó éve: mindig tündökölt - de most még a
kérdéseket sem érti, nemhogy válaszolhatna rájuk. Megszégyenülten
hallgat.
Aznap délután a csüancunban anyja reménykedő tekintettel várja
haza.
- Milyen volt?
- Jó - babrálgat táskája csatjával.
- Csak jó? Semmi több?
Zsen-su ránéz és megrázza a fejét. Azt mondja, tanulnia kell.
Csend van a házban. Pej-ven biztos kivitte a kicsit. Szerencsére a
nagyobbak sincsenek még itthon. Leül a sámlira, elővesz néhány
papírlapot és egy nyűtt tankönyvet. Magához húz egy felfordított
ládát, ráfekteti a papírt és tetejébe a ceruzát. A tanító által feladott
leckéhez lapoz, miközben a combján egyensúlyozza a könyvet, és a
könyökével tartja nyitva. Fél kézzel a ládát támasztja, a másikkal a
példán dolgozik. Hallja anyját a másik szobában: valamit aprít a
vágódeszkán.
 Dinnyeszeletekkel teli tányérral tér vissza, de ő nem éhes, csak
tovább mered a feladatra. Valahol elrontotta a számolást, és nem
találja a hibát. Anyja leteszi a tányért, és leül mellé, véletlenül
kibillentve öléből a tankönyvet. Felveszi a padlóról és visszaadja neki.
Zsen-su addig forgatja a lapokat, amíg újra megtalálja a feladatot,
azután gyűrögetni kezdi a gerincet, hogy a könyv nyitva maradjon.
- Mi az, Zsen-su? Mi a baj?
Beékeli ceruzáját a könyvbe, mielőtt lecsapja a borítót.
- Teljesen le vagyok maradva a többiektől. Sosem érem őket utol. -
Felnéz az ajtóra, hangjában mély elkeseredés lappang. - Mindjárt
hazajönnek Pej-ven gyerekei. Mikor tanuljak? Hogyan? Éjjel nincs
elég fény, nappal túl nagy a zaj. Hely sincs ebben a házban.
Bosszúsan felhorkan, és belerúg a ládába, leborítva róla a
dinnyeszeleteket. Elkezdi felszedegetni őket, azután csalódott
nyögéssel otthagy mindent, és bevágja maga mögött az ajtót.

Mej-lin hosszú ideje nem látta ilyen dühösnek Zsen-sut, aki hetek
óta csak arra várt, hogy elkezdhesse a Csienkuót. Rettenetes lehet,
hogy végre folytathatná a tanulást, de úgy érzi, mégsem ide való.
Körülnéz az apró és zsúfolt szobán. Mit tehetne?
Pej-ven gyerekeinek hangja bevisszhangozza a hátsó utcát.
Kapkodva rendet tesz a szobában, és elrakja Zsen-su táskáját. Épp
csak elrendezi a tányéron a frissen vágott dinnyeszeleteket, mikor a
zajos gyerekek berontanak.
Az ikrek veszekednek, kistestvérük nyafog. Amint meglátják a
dinnyét, mind eldobják a táskájukat, hogy elvegyenek egy szeletet.
Ott helyben nekilátnak, még köszönni is alig marad idejük, mielőtt
szétszélednek, és a poros földútra köpdösik a dinnyemagot.
 A hét második felében, mikor Zsen-su hazaérkezik, anyja betereli a
hátsó szobába.
- Tessék - mutat a kis asztalra: a két felfordított faládára fektetett
pozdorjalemezre. Megmutatja, hogyan üljön a padlóra, és terítse ki
maga elé házi feladatát. - Iskola után majd én lekötöm a gyerekeket.
A lányok elmehetnek együtt a piacra, Hui-fej pedig segíthet nekem.
Zsen-su letérdel, és végigfuttatja ujjait a lemez felületén. Egy
íróasztal, ülőhellyel, és idővel a tanulásra!
Anyja elárulja neki, hogy egy hímzett papucsot és egy foltozott
selyemkabátot adott a ládákért és a pozdorjáért. Megmutatja,
hogyan teheti el ágyneműjét a ládákba, amitől a kis szoba mindjárt
rendezettebbnek és szellősebbnek tűnik, még ha több mindent foglal
is magába.
- Büszke leszel rám, Ma. Mindent meg fogok tenni.
Könnyek szöknek a szemébe, de már túl nagy a síráshoz.
- Így is büszke vagyok rád. Nézd!
Odakint egy kakas lépdel peckesen, rázza bőrlebernyegét.
- Egy kakas? Ez jó jel, igaz? -neveti el magát Zsen-su.
- Bizony az. Most már gyakorolhatod az írást, a számolást.
Iparkodj utolérni a többieket.
- Hol van, Ma?
- Mi hol van?
- A tekercs. Hol van?
Régóta foglalkoztatja ez a kérdés. Azóta nem látta, hogy
megérkeztek Tajvanra.
Amikor először kérdezte erről az anyját, még a raktárban laktak.
Akkor azt felelte neki, hogy nem akarja ráirányítani a figyelmet, azért
nem veszi elő. Bármennyit fogadkozott, hogy csendben lesz és
vigyázni fog, ebből nem engedett. Utána is megkérte néhányszor, de
ő mindig nemet mondott. Miután a csüancunba költöztek, és lett
saját szobájuk, újra előhozakodott ezzel. Anyja a homlokát ráncolta,
a fejét csóválta, és folytatta a varrást. Látta rajta, mennyire kínosan
érinti a kérés. Valami azóta is visszatartotta attól, hogy felhozza a
tekercset, de a kakas most újra az eszébe juttatta, ezért úgy
gondolta, tehet egy kísérletet.
Anyja arcán árny suhan át. Leszegi a tekintetét. Arckifejezése
mindent elárul, még ha nem is szól.
Sejtette, hogy elvesztették, mégis súlyos csapásként éri az apró
gesztus. Eddig nem is tudatosult benne, mennyire vágyik rá, hogy ne
legyen igaza.
- Mi történt vele? - kérdez rá fojtott hangon.
- Eladtam.
- Eladtad? - Bosszúsan csap fel a hangja. - Hogy tehetted? Semmi
más nem maradt Pa után. Miért adtad el? - füstölög; meglepi saját
indulata.
Mamája élesen beszívja a levegőt.
- Nem volt más választásom. El kellett jönnünk Sanghajból.
Könnyek peregnek le az arcán. Már hosszú ideje nem látta őt sírni.
Próbál gátat vetni dühének. Most már inkább magára haragszik,
amiért felzaklatta az anyját.
- Sajnálom, Ma, csak te is tudod, mennyire szerettük. Mindenhová
magunkkal vittük...
Anyja zokog, ő pedig nem tudja, mit tegyen. Tönkretett egy ilyen
boldog pillanatot. Mi történhetett Sanghajban? Az utolsó napokban
hatalmas volt a felfordulás.
Anyja végül összeszedi magát.
 - Az csak egy tárgy, Zsen-su. Sehol sincs megírva, hogy a miénk
kell legyen. Az a fontos, hogy emlékezzünk a tanításaira.
Felpattan az ajtó, Pej-ven gyerekeinek zajongása betölti a házat.
Anyja megtörli a szemét, feláll, és közelebb húzza az asztalhoz az
iskolatáskáját.
- Most már tanulj.

Anyja ajándéka, a tér és az idő lesz Zsen-su szentélye, ahol most

először zavartalanul összpontosíthat. Anélkül tanulhat, hogy fél füllel
a világra figyelne, készen a közbelépésre. Beleszeret az egyenletek
eleganciájába, a mozgás ismérveibe, és elképesztőnek találja, hogy
egy tárgy sajátosságainak tudatában képes megjósolni, mikor és
hová fog megérkezni. Van valami vitán felül álló bizonyosság,
kiszámíthatóság a matematikában és a fizikában. Hinni kezd abban,
hogy ha eleget tanul, bármi értelmet nyerhet. Megnyugvásra lel a
felismerésben, hogy a tudást sosem vehetik el tőle - szemben a
földdel, arannyal, élelemmel, vagy akár az emberekkel. Amit egyszer
megért, az örökre az övé.

Tajpej, Tajvan, 1955. május

Mej-linnek jó napja van. A piacon Lo az unokája születését

ünnepelte, ezért kapott tőle egy plusz marék cukorborsót. Mióta
ősszel a Népköztársaság bombatámadást intézett a Csinmen szigetek
és Tacsen sziget ellen, még több olyan amerikai állomásozik
Tajpejben, akinek hiányzik a felesége vagy a szerelme, ezért
előszeretettel vásárolja hímzett selyemerszényeit. Sosem kérdi, kinek
lesznek. A diszkréció vonzóbbá teszi a portékát, amit a beszédesebb
árusok a saját kárukon tanulnak meg.
 Teli kosárral indul haza: van benne káposzta, répa, hagyma,
mangó, ananász, cukorborsó. Mennyi minden, és még néhány új
tajvani dollár is az erszényében!
Iskolásfiúk csapata hömpölyög végig az utcán, egyetlen khakiszínű
árnyként. Iskola után irány az uzsonna és a képregény. A
leghangosabbak mindig a legkisebbek, vállukra vetett
iskolatáskájukkal, rendetlen hajukkal és kitűrt ingükkel. Tekintete
Zsen-sut keresi az idősebbek között, akik mélyebb hangon beszélnek
és hosszabbakat lépnek, karjukon a könyvekkel,, amelyek már nem
férnek a táskájukba. Ott is van! Nevetgél a barátaival, boldognak
tűnik. Számára már az is öröm, ha nap mint nap láthatja fia
elégedettségét. Azok után, amiken keresztülmentek, drága kincs
minden önfeledt pillanata.
A fiú elkapja a tekintetét, és biccent. Elköszön a barátaitól, felé
veszi az irányt.
- Jó napod volt?
Zsen-su tekintete megakad a nehéz kosáron, amit elvesz a
kezéből. Az iskolatáska a másik vállára kerül.
- Igen, eladtam mindent. - Felmutatja dagadozó erszényét. - Hát
neked?
A fiú bólint.
- Liang tanár úr gondoskodott róla, hogy legyen helyünk a nyár
végi egységes egyetemi felvételi vizsgán. Rengeteget kell tanulnom -
paskolja meg papíroktól és kölcsönkönyvektől pukkadozó táskáját.
Anyja büszke mosollyal nézi.
A csüancunban befordulnak egy szűkös sikátorba, amit mindkét
oldalról egyszerű egyszintes házak sora határol. Egyik végében
munkások toldozgatják a hullámlemez és üveggyapot falakat.
Minden évben kipofozzák kicsit az épületeket, hogy minél tovább
tartsanak. Ugyanígy minden évben hallják a kormány ígéreteit, hogy
most már nemsokára visszafoglalja az anyaországot, ám ehelyett
minden évben tájfunok jönnek, hogy még több falat döntsenek le.
Mej-lin reméli, hogy jelenlegi otthonuk kihúz még egy esős évszakot.
A közös latrina most épp nem túl zsúfolt, ezért Zsen-su visszaadja
a kosarát, és beveszi magát.
Mej-lin továbbindul. Biciklis árusok karikáznak az utcán, kínálgatják
a finom falatokat. Pej-ven házának közelében asszonyok haladnak el
mellette, fejükön a mosott ruhával teli nagy vesszőkosarakkal. A
kicsavart ingeket, nadrágokat és fehérneműt bambuszrudakon
szárogatják. Ide kerülnek a gyerekek rövidnadrágjai is - rajtuk a
Kínai Köztársaság címerével és a csillagsávos lobogóval -, amiket az
amerikai kormánytól kapott liszteszsákokból varrtak. Némelyik
asszonynál amerikai egyenruhák is száradnak a napon. Mosással
tisztes pénzt lehet keresni.
Ahogy benyit, Mej-lin érzi, hogy valami megváltozott. A sarokban
halomban állnak a bőröndök, táskák és egyéb úti poggyászok.
Ismeretlen hangokat hall.
Amint szeme hozzászokik a benti félhomályhoz, három alak
körvonalát látja meg. Neki háttal ülnek, összezsúfolódnak a
bambuszpadon, és negyedik társukhoz beszélnek, aki egy felfordított
ládán foglal helyet. A férfi a KMT-tisztek egyenruháját viseli, és
arcáról visszaköszönnek Pej-ven nagyobb fiának vonásai.
- Jó napot!
Azok megfordulnak és elhallgatnak. A ládán ülő férfi felkiált:
- Pej-ven!
 Pej-ven felbukkan a bambuszfüggöny mögül, kötényébe törli
nedves kezét. Öröm és nyugtalanság keveréke sugárzik az arcáról.
- Mej-lin! Mej-lin! Ez olyan csodálatos, itt a családom! Ő a férjem,
Csu Jü-ping. - A ládán ülő férfi felmordul. Pej-ven kipirulva folytatja:
- ő itt az anyósom, ő pedig a sógornőm, Csu Jü-ming, valamint a
férje, Teng Csin-vej. - Csu Jü-ming és Teng Csin-vej. A nevek az
élelmiszerjegyekről, amiket Mej-lin és Zsen-su használ fel. Jü-ming
megfordul. Fiatalabb Pej-vennél, és babát vár. Arcán ott az utazás
minden fáradalma, amit Mej-lin szinte már el is felejtett. Csin-vej
görnyedten ül, és vizenyős szemével néz fel rá, míg elmotyog egy
köszönésfélét. A pamlag végében ezüstös hajú mátriárka ül, ajkai
vonallá préselődnek összeszorított fogain.
Ellentmondásos érzelmek dúlnak benne: örül Pej-vennek, gyászolja
saját elveszett családját, aggódik a jövője miatt. Mosollyal leplezi
vívódását, és a kezét nyújtja üdvözlésként.
- Én... én hoztam még zöldséget az ünnepléshez... - emeli fel
kosarát.
- Gyere - hívja magához Pej-ven. - Segíts a főzésben, addig
elmondok mindent. - Bevonszolja a konyhába. - Mindjárt kész a tea,
Jü-ming. Vidd be, és maradj a többiekkel. A nővéremmel befejezzük
a főzést.
Mire Jü-ming kitölti a teát, Zsen-su is megérkezik. Újabb
köszönések cserélnek gazdát, mielőtt csatlakozik hozzájuk a
konyhában.
-Ma!
- Semmi baj, Zsen-su. Menj, hozd el a gyerekeket az iskolából.
- Itt maradnak, Ma? - suttogja Zsen-su.
 - Hát persze, hiszen ők Pej-ven családja. - Látja, ahogy fia a
következményeket mérlegeli. Ennyit a szerény hajlékról, ami az
elmúlt öt évben menedéket adott nekik. Hozzászoktak, hogy a hátsó
szobában hajtották álomra a fejüket, miután elmosogattak, míg Pej-
ven a gyerekekkel a másik szobában zsúfolódott össze, ahol minden
este és reggel öt garnitúra ágyneműnek és párnának kellett helyet
keresni. Most még négyen költöznek ide, nem beszélve a
megszületendő kisbabáról. Mej-lin az ajtó felé terelgeti fiát. - Most az
egyszer hozd el helyettem a gyerekeket. Vidd őket a piacra.
Fia kétkedő pillantást vet felé, de elővesz a pénztárcájából egy
bankót, és a kezébe nyomja.
- Nesze, vegyél egy kis dinnyemagot vagy kandiscukrot a család
egyesülésének örömére.
Nézi, ahogy fia eliramodik. Mikor visszafordul Pej-venhez,
barátnője szeméből kicsordulnak a könnyek
- Milyen boldog lehetsz, Pej-ven! Hatalmas áldás ez.
- Bizony, bizony. Nem hittem volna, hogy még látom
valamelyiküket is. A férjem talált rájuk, és most Teng Csin-vejt is
idevezényelték. Hát nem csodálatos?
- De igen, csodálatos - ért egyet Mej-lin.
- Valaki biztosan megmondta nekik, hol találnak. Annyira boldog
vagyok... - Pej-ven hangja elhal, ahogy tekintete Mej-lin és Zsen-su
felcsavart ágyneműjére téved.
Letérdel, hogy felnyisson egy rizseszacskót, majd átválogassa és
átmossa a csészébe kimért adagokat. A szemek esőcseppekként
kopognak, záporoznak a csészéből a zománcos mosótálba.
Mej-lin kinéz a hátsó ajtón, ahová Zsen-su és a gyerekek
bambuszból és maradék drótokból építenek kerítést. Vajon be is
tudnák fedni, hogy a kerítésből fal legyen, és a hátsó tornácból
újabb szoba? Sok más család bővítgeti otthonát, ők is megtehetnék.
Gondolatban próbál elhelyezni ennyi embert. Hol fognak majd enni?
Honnét szereznek még több tálat, takarót, derékaljat? Ennyi minden
egyszerre nem is fér a fejébe. Bekémlel a kannába. Szinte üres.
Felveszi és indul, hogy megtöltse.
Mikor visszaér a házhoz, megáll a hátsó ajtónál. Pej-ven és Jü-ping
vitázik.
- Olyanok, mintha a családhoz tartoznának. Segítjük egymást.
Errefelé ez így működik.
- Csakhogy mi vagyunk a családod - sziszeg a férfi. - Nem beszélve
arról, milyen kockázatos, ha ketten használják ugyanazokat az
élelmiszerjegyeket. Épp eleget segítettél már rajtuk!
- De hát hová mennének? Egyébként pedig Mej-lin megosztja
velünk a keresetét, és Zsen-su is rengeteget segít a gyerekek körül.
Nélkülük nem éltük volna túl!
- Nélkülem nem élted volna túl! Azért van ez a sok minden, mert a
seregben szolgálok.
Csörömpölés hallatszik, mintha valamit a pultra dobnának.
- Egy hét. Azután menniük kell. Ez a rizs a családé, nem az övék.
A bambuszfüggöny suhogva szétválik. Mej-lin hallja Pej-ven fojtott
és szaggatott sírását.
Megint költözniük kell, de hová? A csüancunon kívül nem ismernek
senkit. Visszanyeli könnyeit, és magába zárja kérdéseit. Ez egy
boldog nap, egy család újbóli egyesülésének ünnepe.
Ahogy kikémlel a sarok mögül, látja barátnője kivörösödött
szemeit, amint felszedegeti a földről a széttört tál cserepeit.
- Sajnálom - suttogja. - Sajnálom.
 - Semmi baj. - Mej-lin leteszi a kannát, és megöleli barátnőjét. -
Majd kitalálunk valamit. Nézd, mit kaptam ma Lótól. - Kosara fölé
hajol, előveszi az ananászt. - Ünnepeljük meg a családod
visszatérését.
Pej-ven megtörli a szemét, és felveszi a kannát. Gondosan vizet
tölt a szemekre, azután félreteszi a tálat, hagyja ázni a rizst. Mej-lin
kiborítja kosarából a zöldségeket, hagymát hámoz, salátaleveleket
foszt. A konyha nemsokára megtelik az aprítókés kopogásával, a
tálcára rendezett tálak és tányérok csörgésével.
 Tizenkettedik fejezet

Tajpej, Tajvan, 1955. június

Mej-lin az oszlopnak támaszkodik az újságosstand előtt, kezében a

Csungang Zsipao egy példányával. Új otthont kell találniuk Zsen-
suval. Átugrik a szalagcímeken és üres ígéreteken, hogy most már
bármikor visszafoglalhatják az anyaországot, és közben
elgondolkodik azon, hogy ideiglenes tajvani tartózkodása lassan
hosszabbra nyúlik, mint amennyi időt Csangsában töltött. Átfésüli az
apróhirdetéseket, meg sem áll a „Segítőt felveszünk” szekcióig.
Nemrég kihallgatott egy beszélgetést: két nő arról panaszkodott a
Hupejből elszármazottak egyik gyűlésén, milyen nehéz jó munkaerőt
találni. Csendben félrehúzódott, míg arról folyt a társalgás, hogy egy
család Vuhanból hozatott át nevelőnőt, cselédeket és szakácsot,
ennek köszönhetően a gyerekeik sokkal jobban teljesítenek az
iskolában. Az egyik nő azon lamentált, hogy csak helybéli lányokat
tud szerezni. Ezek még egy padlizsánt se képesek megpárolni, és
mindenféle rossz szokásokat ragasztanak a gyerekeinkre. Még a
mandarint se beszélik. A másik elvárta volna, hogy pensengzsen
cselédlánya tudja, hol vásároljon a piacon, de az csupa
másodosztályú zöldséggel állított haza, nyilván összejátszott a
rokonaival és megosztoztak a hasznon. Kész rémálom ez a sziget.
Mikor mehetünk már haza? Az asszonyok megállás nélkül
siránkoztak, míg ő csak arra tudott gondolni, hogy ha minden jól
menne, és nem lenne okuk a panaszra, talán nem is tudnának miről
beszélni.
Most pedig a hirdetéseket böngészi. „Hunani cselédet keresünk”;
„Felvétel kínai dadák számára”; „Háztartási alkalmazott kerestetik -
szecsuaniak előnyben”. Mennyi lehetőség! Csak talál magának valami
munkát! Gondosan kitépi az oldalt, és elteszi a zsebébe. A napilap
többi részét ott hagyja. Valaki más talán kapni fog utána.

Másnap kifésüli a haját, és felveszi a nyári ruhát, amit a szép

sárga-zöld virágmintás kartonszövetből varrt. Egyszerű öltözék,
mégis tökéletesen illik rá, ezért szívesen viseli. Valami különlegeset
akar a megszokott tunika és nadrág helyett. Négy hirdetést
karikázott be magának: hármat a Taan kerületből; egyet a Csitung
utcából, Csungcsengből. Valamennyi hely közel esik Zsen-su
iskolájához.
Taanban kezd. Az első címen senkit sem talál. A másodikon ajtót
nyitnak, de mikor felmutatja a hirdetést, bentről ezt a választ kapja:
„Elkésett, már betöltötték!” Elgyalogol a harmadik házhoz. Itt
érdeklődést mutatnak iránta, ami felkelti reményét, de mikor a
hirdető közli, hogy nála nem lakhat, véget ér a társalgás.
A Csitung utca felé veszi az irányt. Fülledt a levegőt. Homloka
verítéktől fénylik, ruhája is meggyűrődött a sok gyaloglásban. Tesz
egy utolsó kísérletet, azután, ha szerencséje van, Pej-ven talán
engedi, hogy maradjanak még néhány napot.
A Csitung utca összes épülete japán stílusú. Lassan sétál el
mellettük, megcsodálja a virágos kerteket, mielőtt elérkezik a
megjelölt címre. Elsimítja ruháját, lesöprögeti az út porát, feltartja a
fejét. Kiakasztja a kaput, és követi a kőlámpásokkal szegélyezett
kavicsos ösvényt a bejárati ajtóig. Fűzfa vet árnyat a tornácra, alatta
kis juharral. Vízcsobogást hall. Míg becsönget, kíváncsian nézegeti a
nyolcszögletű ablak tej üvegét.
Amikor kinyílik az ajtó, kerek arcú és zömök termetű, idősebb
asszony köszönti. Nedves a keze, és kendővel köti be a haját.
Megnyugtatónak találja kedves tekintetét és széles mosolyát. Mikor
közli vele, hogy a hirdetésre jött, az asszony bólint, beereszti a kis
előtérbe, és a kikészített papucsra mutat.
- Kérem, várjon, amíg bejelentem Huang asszonynak - azzal
eltűnik a fakeretes papír tolóajtó mögött. Mej-lin orrában érzi a hús
és a frissen főtt rizs illatát. Lecseréli cipőjét a papucsra, közben
felméri környezetét.
Felhősipkás hegyeket ábrázoló tájkép köszönti a látogatót. Fekete
tinta elsárgult selymen, talán a Tang-dinasztia korából, előtte
huanghuali asztal tömjéntartóval, faragott ékszerdobozzal és áttört
szantálfa legyezővel. Szeretné kézbe venni a legyezőt, orrához
emelni és belélegezni az illatát. Az efféle kincsek mindig hatással
vannak rá, eltemetett emlékeket idéznek. Magába fojtja a késztetést,
hogy kisírja magát, és csak leszegi a tekintetét. A tolóajtó újra
felnyílik, és az idősebb asszony elindul előtte egy hosszú folyosón,
melynek fapadlója minden léptükre megnyikordul. Oldalt padlótól
mennyezetig nyúló ablakok tekintenek a sziklakertre, szemben velük
feketével szegélyezett elhúzható papírfalak rejtik a mögöttük lapuló
szobákat. A folyosó végén az asszony elhúz egy másik ajtót, és int,
hogy lépjen be.
A szoba nagyobb részét a folyosó szintje alá süllyesztették.
Megfigyeli, hogy a fényűzően puha szőnyegek alatt tatamik bújnak
meg. Huang asszony a kárpitba burkolt pazar pamlagon, vörös és
sárga selyempárnák közt várja. Eleganciájának és
felsőbbrendűségének elegye Ven-linget juttatja az eszébe. A
madame az ő modorában méricskéli, arckifejezése egyszerre unott
és kritikus.
Mikor megszólal, Huang asszony hangja metszőén éles és
szecsuani akcentustól ropogós. Csak úgy záporoznak rá a kérdések,
melyeket csakis egy szecsuani érthet és válaszolhat meg. Hálás,
amiért Csungkingban rászánta az időt a dialektus elsajátítására;
kicsit még örül is, hogy hallhatja az ismerős beszédfordulatokat.
Gyanítja, hogy a madame modorossága csupán álca, neki szánt
próba. Megőrzi tartását, és válaszol a kérdésekre.
Igen, el tudom készíteni azt az ételt.
Igen, tudom, hol szerezzem be hozzá a zöldségeket.
Igen, tudok mosni és vasalni.
Igen, értek a varráshoz. Itt bemutatja legszebb hímzett erszényét.
Huang asszony szeme felcsillan.
- Ám legyen - sóhajt fel. - Úgy vélem, tehetünk veled egy próbát.
Csak jobb leszel, mint a helybéliek!
Mej-lin felemeli a kezét.
- Mi az? - A madame bosszús.
- Van egy fiam. Jó gyerek, szorgalmasan tanul. Csendes és
udvarias. Ő is itt lakhat?
Ez felkelti a madame kíváncsiságát.
- Egy fiú? - kérdi megfeszülő ajkakkal. - Nos, talán besegíthet a
kertben. Mit is mondtál, hogy hívják?
-Tao Zsen-su - suttogja Mej-lin. - Zsen-su.
- Zsen-su. - Az asszonyság elgondolkodik. - Milyen idős?
 - Most végez a Csienkuo középiskolában. Már az egységes felvételi
vizsgára készül.
- Ám legyen - bólint a madame. - Most eredj, és kérdezd meg Csin
szakácstól, mire van szüksége a piacról. Tüstént el kell végezned a
mosást és vasalást is, hogy Fan tábornok keddi fogadására készen
álljanak a legszebb csipaóim. És megigazítanád ezeket a
függönyöket? Nem tetszik az esésük, túl hosszúak, rátelepednek az
egész szobára. - Felkel, és kihúzza a szekreter fiókját, hogy egy vég
zöldeskék selymet vegyen elő. - Ezzel is kezdhetnél valamit. Azóta
őrizgetem, hogy idejöttünk. Az utolsó szolgám reménytelen eset volt.
A legrosszabb selymem sem bíztam volna rá, nem ám a legkülönbet.
A madame épp kifogyna a sürgős tennivalókból, mikor az idősebb
asszony visszatér a teával. Mej-lin meghajol és kihátrál a szobából.
Míg visszahúzza utcai cipőjét, az idősebb asszonyság odalép
hozzá, és átkarolja.
- Szólíts csak Csen anyónak. Az asszonyság nagyon örül ám neked.
Ügyet se vess a modorára, másként jólelkű. A tábornok meg inkább
magának való, a munkájának él. Csak maradj mellettem, és remekül
megleszel.
Mej-lin kimerültén, mégis megkönnyebbülten indul vissza a
csüancun felé.
Tovább tart elköszönni Pej-véntől, mint összecsomagolni néhány
holmiját. Hátrahagy mindent, aminek barátnője hasznát veheti, csak
a ruháikat, Zsen-su könyveit és a varrókosarát viszi magával.
- Majd látogass meg minket. - Pej-ven úgy szorongatja a kezét,
mintha el sem akarná engedni. - Itt mindig szívesen látunk - teszi
hozzá, noha mindketten tudják, hogy ez már nem igaz.
- Köszönöm - viszonozza Pej-ven szorítását.
 A Huang család otthonában Csen anyó megmutatja neki a
konyhával szomszédos kis szobát, ahol ellakhat Zsen-suval. Három
tatami borítja a padlót. A nagy ablak az utcára néz, párkánya
alacsony és széles. A sarokban kis asztal áll lámpával és elektromos
ventilátorral. Felkapcsolja mindkettőt. A szoba levegője kellemesen
felkavarodik, a fény hívogató. Elrendezi Zsen-su könyveit az
ablakpárkányon. Az asztalra teszi dörzskövét és ecsetjeit, papírjait és
új tusrúdját.
Közben azon tűnődik, megint mekkorát fordult a világ. Talán nem
ismeri a madame-ot és a tábornokot, ám a közeg annál inkább
ismerős. A konyhából szállingózó illat, Csen anyó és a kertész
incselkedése, asszonya aggodalmaskodása mind-mind a Tao család
fészkét idézi.
Mikor meglátja a szobát, Zsen-su arcán széles mosoly terül el.
- Látod? - Mej-lin a földön fekvő vastag és puha derékaljra mutat.
- Agy, amit nem kell minden este megvetni, és íróasztal, ami egész
nap itt állhat. A falak se hajladoznak minden szélben, nem eresztik
át az esőt és hideget.
- És ez is átmeneti? - kérdezi a fiú.
- Azt nem tudom, de most csak a miénk.

A Huang család cselédszobája lesz a biztos menedék, ahová Zsen-

su elvonulhat az utolsó hónapokban, míg az egységes egyetemi
felvételi vizsgára készül. Míg anyja azzal tölti a napjait, hogy
beleszokik új munkakörébe, ő szorgalmasan tanul a csendes
szobában, a ventilátortól hús levegőn, az éles napfényt és zavaró
hangokat kizáró sötétítők mögött. A vizsga napján nagy
elégedettségére minden kérdésre képes válaszolni. Abban a
tudatban adja be a lapját, hogy kihozta magából a lehető legtöbbet.
Jók az eredményei, így lehetőséget kap rá, hogy a Tajvani Nemzeti
Egyetem mérnökhallgatója legyen. Hazasiet, közölni a jó hírt
anyjával. Kifúltan és boldogan kapja őt fel, forgatja meg a
levegőben.
Miután leteszi, Ma felkiált.
- Olyan büszke vagyok rád! Emlékszel, hogy Sanghajban, a fény
ünnepén pontosan ezt kívántad? Valóra vált az álmod!
Bólint, azután meglátja anyja könnybe lábadt szemét.
- Szomorú vagy, Ma?
- Nem. Igen. Persze, hogy nem, csak... - Mej-lin megtörölgeti a
szemét. - Bárcsak apád is láthatná! Bárcsak az én apám is láthatná!
Gyengéden magához öleli anyját.
- Igen, az jó lenne.
- Ha belegondolok, mi mindenen mentünk keresztül! Az a sok-sok
év, amikor alig mertünk a jövőbe tekinteni... ez... - szipog, és
megrázza a fejét. Bármit szeretne mondani, nem találja a szavakat.
Végül csak újra magához vonja és megöleli gyermekét.
Aznap este Zsen-su eltűnődik anyja reakcióján. Akkor döbben rá,
hogy ha egyetemre megy, életében először el kell válniuk.

Szerény ösztöndíjat kap, és mellékállást is vállal a könyvtárban,

hogy fizethesse a tandíjat. A kampusz közelében, egy
fiúkollégiumban kap szállást, ahol három másik diákkal osztozik a
szobán. A TNE kampusza Csungcsengtől délkeletre fekszik, távol a
nagyváros nyüzsgésétől, végtelen rizsföldek és kis gyalogösvények
karéjában. Alig egy óra innét a Csitung utca, mégis egészen más
világ.
A kollégiumban töltött első éjszakáján nyugtalanul hánykolódik.
Furcsa, hogy nem hallja maga mellett anyja szuszogását. Takarójával
birkózik, és reméli, nem zavarja fel szobatársait. A szemközti
ágyakon felváltva hortyog a békésen alvó Pao Ta-fej és Liu Csao-hui,
felettük Li Ho-tan. Pao, akit a Csienkuóról ismer, fizikát tanul. Li és
Liu gépészetet, akárcsak ő. Már az egyetem előtt ismerték egymást,
ugyanabban a hszincsui csüancuban éltek. Felsóhajt és átfordítja
párnáját.
- Alszol? - suttogja Li Ho-tan.
- Nem igazán - suttog vissza neki.
- Én sem.
- Csak olyan furcsa így aludni... - Elhallgat, nem akar hiányzó
anyjáról beszélni. - Egy új helyen - fejezi be.
- Tudom, hogy érted. Én is megszoktam, hogy a testvéreimmel
alszom.
- Honnét jöttél, Li Ho-tan? Mármint még Hszincsu előtt?
- Kunmingban laktunk.
- Hát azelőtt?
- Vuhan közelében. Hát te?
- Csangsában. Előbb Csungkingbe mentünk, azután Sanghajba.
Most meg itt vagyunk.
- Hm. - Li hümmögve dolgozza fel a hallottakat.
Zsen-su nagyot ásít.
- Tao Zsen-su!
- Igen?
 - Pao szerint az egyetem főkapujánál esténként megáll egy jó
gombócárus. Holnap iskola után kipróbálhatnánk.
Zsen-su elmosolyodik a sötétben.
- Igen, az jó lenne.

Első tanítási napján csatlakozik a Royal Palm Boulevardon

hömpölygő diáktömeghez. Mindenki frissen vasalt fehér ingben,
khaki nadrágban vagy térdszoknyában és fényesre sikált cipőben
kezdi a tanévet. Hihetetlen, hogy ő is a merész ifjak közé tartozik,
akiknek minden vágya a Köztársaság újjáépítése. A nap végére már
zsong a feje, és örül, hogy Pao és Li társaságában elköltheti a
vacsorát.
Társai is egyszerre találják nyomasztónak és lelkesítőnek az első
napot. Megkönnyebbülés, hogy nemcsak ő tekint félelemmel új
életére. Pezseg a társalgás: hol egy matematikatanár modorosságát
utánozzák, hol azt találgatják, melyik szak lehet a legnehezebb, hol a
közeli asztalnál ülő csinos lányokat méregetik. Sok-sok tál tészta és
túlságosan sok ital után végül dalolva támolyognak haza.

Ahogy telik a tanév, Zsen-su remekül beilleszkedik. Lenyűgözi a

fizika, a tervezés és problémamegoldás képessége, és ahogy szinte
mindenki más, ő is folytatja angol nyelvi tanulmányait. Az Egyesült
Államok és a Kínai Köztársaság közt egyre szorosabb a kötelék, a
nyelv ismerete minden területen csak előnyt jelent.
Li Ho-tan és Pao Ta-fej a legjobb barátok lesznek. Mindannyiuknak
vannak emlékei a japán megszállásról és a polgárháborúról. Még ha
nem is említik ezeket, a közös múlt összekapcsolja őket. Mind tudják,
milyen hihetetlenül szerencsések.
 Mord külleme dacára Paónak remek a humora. Családja
közvetlenül azután költözött ide Kujlinból, hogy Tajvan visszakerült a
Kínai Köztársasághoz, így ő ismeri legrégebb óta Tajpejt. Bárhová
mennek, ő a kalauzuk. Mintha külön érzéke lenne arra, hogy tudja,
hol bukkannak fel a legjobb mozgóárusok. Li Ho-tan eközben
megnyerő és jóvágású. A lányok mindig neki hoznak tésztabatyut, és
az ő segítségét kérik a házi feladatokhoz.
Pao és Li társaságában Zsen-su is tanulással tölti a hosszú estéket,
csak a Liukungcsün-csatorna mentén árult tészták és jégkása
kedvéért tart pihenőt. Némelykor amerikai filmeket néznek a
moziban, és flörtölnek a diáklányokkal. Zsen-su túl félénk ahhoz,
hogy megnyilvánuljon a jelenlétükben, de azért nagyon is élvezi a
társaságukat.
Legtöbb hétvégén ellátogat a Csitung utcai házba. Anyja és Csen
anyó mindig örül neki, néha még a madame és a tábornok is
köszönti, de ahogy látogatása a végéhez közeledik, mindig érzi Új
egyetemista életének vonzását. Mikor Zsen-su elkezdi tanulmányait,
Mej-lin emlékezteti rá magát, hogy alig karnyújtásnyira van tőle.
Mindketten erről a jövőről álmodtak. Büszke fia eredményeire;
büszke arra, hogy művelt ember lesz belőle. Épp csak a
szívfájdalomra nem készült, amiért nélküle kell folytatnia az életét.
Bárhogy próbálja elhessegetni, makacsul ott lappang benne a rossz
érzés, hogy kezd gyengülni a kötelék, ami a tűzvészeken,
bombázásokon és árulásokon át mindvégig egymáshoz fűzte őket.
Idővel aztán félresöpri, amin úgysem tud változtatni, és helyette a
munkájára fókuszál. Ahogy telnek a hónapok, megfigyeli, hogy a
Huang családnak megvan mindene, amit csak ember kívánhat: tea,
bor, konyak, dohány, illatszer, selyem. Ha el is tűnődik azon, honnét
e nagy fényűzés, több esze van annál, semhogy firtassa. Nem kérdez
mást, csak hogy a madame mit óhajt enni, milyen virágot látna
szívesen a porcelánvázákban, és mikorra készítse elő csipaóit a
tündöklő estélyekre.
Bárhogy dúskálnak is a luxuscikkekben, vészesen kifogynak a
rizsből. Huangék nem akarnak rászorulni az amerikai
segélyadományokra, mint az alacsonyabb rangú katonák. Az utolsó
szolga, egy helybéli lány, tekintélyes mennyiségű rizst szerzett be
nekik - Huang asszony lényegében azért is vette fel, mert kérkedett,
hogy bármikor képes hozzájutni. Ahogy fogyatkozik a rizs, úgy nőnek
Mej-lin félelmei. Elbocsátják, ha nem lesz képes feltölteni a
készleteket? Nem akarja megtudni. Csen anyó úgy hallja, Caj úr árul
rizst a piacon, csak épp csillagászati áron, tele törmelékkel és néha
zsizsikkel. A pensengzsen lány valahogy szerzett tőle rendes rizst, de
azt ő se tudja, hogyan.
- Azok a pensengzsenek! - csóválja a fejét utálkozva. - Hálásak
lehetnének, amiért megmentettük őket a japánoktól. Ehelyett
becsapnak minket, és nem hajlandók rendesen beszélni.
Mej-lin köszönetét mond neki, és elindul a piacra.
Útközben arra gondol, mennyire más itt a nagyvárosban, a
tajvaniak között élni. A csüancunban a legtöbben nem kételkedtek
abban, hogy idővel visszatérnek Kínába, ezért sosem fáradtak azzal,
hogy a kerület falain túlra tekintsenek. Csen anyóhoz hasonlóan
sokan lenézték a tajvaniakat, mint olyan eljapánosodott népet, akiket
újra be kell olvasztaniuk a kínai népbe. Az általa megismert
pensengzsenek ugyanúgy nem szívelték az anyaországból jött
kínaiakat, akiket vajsengzsennek, tartományon kívülinek hívtak. A
csüancun határain kívül még inkább érződik ez a szembenállás.
 Mej-lin tudja, hogy csak most fog megismerkedni Caj úrral, akire
esélye van a lehető legjobb benyomást tenni, ezért a találkozó előtt
kicsit őgyeleg a standja közelében. Megfigyeli, hogyan üzletel.
Valahányszor mandarinul szólítják meg, Caj úr úgy tesz, mintha egy
szót sem értene. Ez érdekes. A mandarin a hivatalos nyelv. Caj úrnak
is tudnia kell, mit akarnak a vásárlói, mégis kifejezéstelen arccal
mered rájuk. Ha kiabálnak és erősködnek, írásjeleket vetnek egy
papírosra és a képe előtt lobogtatják, csak közli velük, hogy nincs
több rizs, vagy épp bezárt a bolt. Nem hajlandó eladni nekik semmit,
legfeljebb egy maroknyi túlárazott rizst, telis-tele zsizsikkel.
Ugyanakkor a kereskedő szinte felragyog, ha tajvaniul szólítják
meg. Ilyenkor hosszas társalgás veszi kezdetét. A vásárlók csak
ezután nyújtják oda a zsákjukat Caj úrnak, aki megtölti frissen
szedett rizzsel.
Kis idő után Mej-lin továbbáll. Egyelőre nem próbál vásárolni.
Egyéb feladatait végzi, de közben Caj úrra gondol. Mindig jó
nyelvérzéke volt. Sanghajban is könnyen felszedett annyi sanghajit,
amennyivel elboldogult, Csungkingban pedig sokkal olcsóbban
vásárolhatott a piacon, ha szecsuanira váltott. Arra gondol, hogyan
nevetett Teng néni és Liang bácsi a korai próbálkozásain, később
mégis a barátai, sőt a megmentői lettek. Elmosolyodik magában,
mielőtt örömét beárnyékolná a Nagy Alagút és a tragédia emléke.
Már tizennégy éve. Ha nem történik meg, talán sohasem szakad szét
a családja. Talán mind együtt élnének itt Tajvanon. Li-ling már
huszonhárom lenne, talán maga is édesanya. Felsóhajt, és felhagy
az ábrándozással. Semmi kétség: ha a csüancunon kívül akar
boldogulni, meg kell tanulnia tajvaniul.
 Útja a tataocsengi Junglö textilpiacon át vezet. Gombokat és
zsinórdíszeket keres asszonya legújabb ruhájához. Legkedvesebb
feladata továbbra is a varrás. A madame-nak természetesen telik
varrógépre, melynek használatát nemcsak megengedi, de el is várja.
Miután kiválasztja a szükséges hozzávalókat, még őgyeleg kicsit a
standok között, alkalmi vételeket keres. Tekintete egy világoszöld
pamutra vetül, amire apró rózsaszín virágokat nyomtak. Hirtelen
sugallatra vesz belőle néhány ölnyit, mielőtt hazaindul.
Útközben feltűnik neki két asszony, aki épp az ellenkező irányba
tart. Mindkettő karján vesszőkosár, tele ágyneművel. Kíváncsian
megfordul, és követni kezdi őket. Vajon hová mehetnek?
A folyóhoz, a Tamszujhoz tartanak. Amint odaérnek, csatlakoznak
a többi mosóasszonyhoz, akik láthatóan mind ismerik egymást, és
osztoznak azon a bajtársiasságon, amit ő fájóan hiányol. Néhányukat
a gyerekei is elkísérik, hogy segítsenek, vagy csak játszadozzanak a
vízben. Erről eszébe jut, hogy a csüancun asszonyai is közösen
végezték a nagymosást, közben tréfálkoztak és pletykálkodtak - a
könnyebbik végéről fogták meg a nehéz munkát. Kihallgatja az
ittenieket, próbálja kivenni szavaikat. Valamennyien pensengzsenek,
és nem beszélnek máshogy, csakis tajvaniul. Ez először meglepi. A
mindenható katonai rendőrség tűzzel-vassal érvényt szerez a
törvénynek, ami kötelezővé teszi a mandarin használatát, és
letartóztat bárkit, akit tajvani beszéden kap. Egyedül a folyópart, a
csobogó víz kínál menedéket a törvény elől, fedi el jótékonyan az
asszonyok hangját és kínál csekélyke szabadságot.
Amikor elérkezik a következő nagymosás ideje, lehet, hogy ő is
lehozza kosarát a Tamszujhoz. Talán a hasznára lesz.
 A folyóvíz fodrozódik sekély kavicságya felett. Beáztatja a ruhákat,
és nézi, ahogy elsötétednek. Elvesztik merevségüket, súlyossá
válnak. Megmozgatja a vállát. Sajog a nehéz kosártól. Lekuporodik,
és beledörzsöli a mosószappant a szövet redőibe, sűrű habot
dagaszt. A közelben más asszonyok mosnak és öblítenek, a nagy
kövekhez csapdossák, majd kicsavarják a ruhákat, mielőtt
visszatennék a kosárba. Első nap sokan gyanakvással méregetik, és
senki se szól hozzá. Igaz, azt se mondják, hogy menjen máshová.
A mosott ruha még kicsavarva is sokkal nehezebb a vissza- úton.
Rá kell szánnia egy nehezen megkeresett érmét, hogy riksával
vitesse magát vissza a Huang házba.
Ahogy telnek a hetek, kitartóan vissza-visszatér, és mindinkább
hozzászokik a nehéz munkához. A mosás a legrettegettebb
kötelességből észrevétlenül válik a heti rituálé részévé. A folyóhoz
járó asszonyok kezdik felismerni, a nevét tudakolják, barátságosak
vele. Felvesz néhány tajvani beszédfordulatot, az asszonyok pedig
értékelik az erőfeszítéseit, és tovább tanítgatják. Amikor rákérdez,
miért nem szívelik a pensengzsenek a vajsengzseneket, elfordítják
tekintetüket, és témát váltanak. Öt akkor is kedvelik, biztosítják,
mert ő egészen más. Végül azután, miközben a csobogó víz elfojtja
suttogásukat, vonakodva mesélnek az eseményekről, melyek két
évvel Mej-linék érkezése előtt, 1947. február 28-án történtek. Apró
részletekből rakja össze a 228 történetét. A folyóparton hall először a
pensengzsen özvegyről, aki a dohánymonopóliummal dacolva
cigarettát árult, és a hivatalos felszólításra sem hagyta abba, mert
élvezte a tömegek támogatását. Az asszonyok mind utálkozva
emlegetik a gyáva tisztet, aki a tömegbe lövetett és sok civilt
megöletett, akiket később ártatlanok ezrei követtek. A Kuomintang
azóta is ellenségnek tekinti és elrabolja, eltünteti, megöli őket. Olyan
tabu ez, amiről senki sem beszélhet, állítják, mégis ezt teszik.
Mindenki vágyik elmondani, milyen brutálisan bánnak a szeretteikkel
és ismerőseikkel. Ahogy mindig, Mej-lin most is figyelmesen hallgat.
Legszívesebben velük együtt sírna: mélyen együttérez
veszteségeikkel és szenvedéseikkel. Most kezdi csak érteni, annak
idején miért fogadták őket annyira ellenségesen.
A folyóparti sugdolózások során közelebbi barátságba kerül egy
fiatalabb nővel, Lin-Nával, aki az anyját veszítette el a 228as
vérontásban. Mej-lin elmondja neki, hogy ő is jól tudja, milyen
elveszíteni a családunkat másvalaki háborújában, ők ketten idővel
mind közelebb kerülnek. Mej-lin néha élelmet hoz, amit Lin-Na
megoszthat az unokatestvéreivel. Amikor megcsodálja a madame
ruháit, Mej-lin pedig elárulja neki, hogy ő maga varrta őket, Lin-Na
arra kéri, hogy az ő ruháit is alakítsa át. Standja van a Junglo
textilpiacon, és nagy engedménnyel kínálja neki a legfinomabb
anyagait.
Amikor már csak néhány napra elegendő rizs marad, Mej-lin
bizalmasan megvallja neki, hogy valahonnét utánpótlást kell
szereznie, de tart attól, hogy az akcentusa miatt a létező legrosszabb
minőséget kapja. Lin-Na bemutatja őt Caj úrnak, így végül nemcsak
rizst tud vásárolni, de barátságot is köt a kereskedővel.
 Tizenharmadik fejezet

Tajpej, Tajvan, 1960. január

Zsen-su úton van az ünnepi vacsorára, hogy találkozzék barátaival.

Könnyűek a léptei, mintha rugóra járna, és teljes joggal, hisz fényes
jövő áll előtte. Zsebébe süllyeszti kezét, és ujjhegyével kitapintja az
odabent lapuló boríték peremét, a bélyeg perforált széleit.
Tavaly, mikor letette az utolsó vizsgáját, és a sorkatonai szolgálatra
készülődött, elképzelt magának egy másik életet, túl a TNE falain, de
még Tajvanon is. Fellelkesülten a bejelentéstől, hogy Li Cseng-tao és
Jang Csen-ning nyerte az 1957-es fizikai Nobel- díjat, osztálytársaival
mind arról álmodoztak, hogy egy amerikai egyetemen folytatják
tanulmányaikat.
Jól tanult, ezért tanárai arra bátorították, hogy a sorkatonai
szolgálat teljesítése után feltétlenül folytassa. A kommunizmus ellen
harcoló kormány is támogatja, hogy a legkiemelkedőbb
mérnökhallgatók Amerikában képezzék magukat. Zsen-su tudja,
mennyire örül majd a mamája, hogy akár egyetemi tanár is lehet
belőle. Talán nem azt tervezte neki, hogy Amerikába menjen, de
számára egyértelmű, hogy ez a jövő.
Utánajár a követelményeknek. Az amerikai továbbtanuláshoz
számtalan akadályt kell leküzdeni, mint a diploma, a kötelező
sorkatonai szolgálat, a folyékony angolnyelv-tudás, a megfelelő
pártállás és politikai megbízhatóság, az amerikai ösztöndíjprogramba
való sikeres felvétel, a támogatók, a tandíj és a vízum.
 Hosszú ideje, lépésről lépésre halad előre. Miután kitüntetéssel
végzett a TNE-n, most a katonaság következik. Ma pedig egy újabb
részlet is a helyére, pontosabban a zsebébe került: egy
ösztöndíjajánlat az illinois-i Evanstonből, a Northwestern Egyetem
posztgraduális gépészmérnöki szakára.
A bisztróban barátai már javában ünnepelnek. Pao felvételt nyert
az NYU fizika szakára, Liu a Wisconsini Egyetemen tanul majd
villamosmérnöknek, míg barátja és legnagyobb vetélytársa, Li Ho-
tan a Columbia levelét lobogtatja.
- Tao Zsen-su! Hát veled mi lesz?
Felmutatja a Northwestern levelét, és köszöntőt mond a többiekre.
Máris a következő lépést latolgatja. A vízum megszerzéséhez
igazolnia kell egy amerikai bankszámla és legalább 2400 dollár
meglétét. A barátainak vannak kapcsolataik: apák a kormányzatban,
tehetős rokonok Hongkongban. Némelyiknek már családja van
Amerikában. Ők könnyedén előteremtik a szükséges pénzt. Kétezer-
négyszáz dollár? Neki még huszonnégy centje se volt soha! De ez
akkor sem lehet akadály. Lennie kell megoldásnak. Nem a semmiért
küzdött ennyit.
Elviszi a levelet anyjának.
- Nagy hírem van, Ma - kezdi.
Anyja leteszi a nadrágot, amit éppen foltoz. Kontyában már
kiütköznek az első ezüstös hajszálak.
Felé nyújtja a borítékot.
Anyja végigfuttatja ujjait a bélyegek szélén. Átfordítja és felnyitja a
borítékot, kiszabadítja a levelet. Angolul írták, ezért visszaadja.
- Mi áll benne?
 - Ösztöndíjat ajánlanak a Northwestern Egyetem posztgraduális
gépészmérnöki képzésére.
Anyja mosolyogva, bár kissé zavartan nézi.
- Amerikába.
- Amerikába! - Érzelmek egész sora vonul fel anyja arcán:
döbbenet, büszkeség, bizonytalanság, szomorúság. Zsen-su hosszú
hónapok óta erről az esélyről álmodik, de csak most érti meg, hogy
ezzel talán összetöri az anyja szívét. Mej-lin kábultan pislog, és a
fejét csóválja.
- És most? - kérdezi végül. - Mit kell tenned?
Beszél neki a bankszámláról.
Mej-lin bólint. A fiú menni akar, ő pedig nem tartóztatja, de ennyi
pénzük akkor sincs.

A patkány éve van soron. A Li család villájában ünnepli a

holdújévet, és engedélyt kér a Huangoktól, hogy Mej-lin segíthessen
a vendégek kiszolgálásában.
Az estélyen a kormánytisztviselők és magasrangú katonatisztek
mellett képviselteti magát az egész társadalmi elit, legfőképp azok,
akiknek sikerült kimenekíteniük az anyaországból vagyonukat és
befolyásukat. Az asszonyok fülbevalók, nyakláncok felett hüledeznek,
és egymás ruháját méltatják, míg a férfiak lelkesen kézrázással és
elismerő szavakkal fogadják egymást. Mej-lin szívesen húzódik a
háttérbe, ahonnét észrevétlenül követheti a társalgást. Úgy tűnik,
kezd divatba jönni a rövidebb csipao. Örömmel veszi a hírt: a
hóbortnak köszönhetően megtarthatja majd az anyagot, ami a
madame drága átalakított ruháiról leesik. Erszényt, papucsot, talán
selyem alsóneműt varrhat belőle. A társalgás arra terelődik, ki
mindenki várható aznap este. Izgatott sustorgás övez egy
megkülönböztetett vendéget, egy nyugalmazott köztisztviselőt, aki
ifjúkorában merészségével és hetykeségével tűnt ki. Vakmerősége
olyannyira kifizetődött, hogy maga a generalisszimusz tüntette ki.
Lehet bármily fényűző az estély, Mej-lin vágyakozást hall ki a
hangokból. Mindenki átélte a szenvedést. Senki sem úszta meg
sértetlenül, bármennyi aranyat és jádét csempészett is magával.
Tajpej soha nem pótolhatja a hátrahagyott szülőföldet.
Vendégek újabb hulláma érkezik. A mulatság egyre hangosabb és
harsányabb lesz. Mej-lin ide-oda ingázik, egyik tálca ételt a másik
után hordja be a konyhából. A bor megoldja a nyelveket: mind
többen emlékeznek meg arról, hogy a generalisszimusz nagy ötéves
terve az anyaföld visszafoglalására immár a tizenegyedik évébe lép.
A szalonban, plüsspárnákon ülve és alacsony cötan asztalok körül,
férfiak játszanak madzsongot, sakkot vagy gót. Valaki megjegyzi: Ha
ekkora mesterei a stratégai játékoknak, hogyan veszíthették el az
anyaországot?
Órák múltán Mej-lin kezd elfáradni. A legtöbb ételt felfalták, a bort
megitták. Akkor is épp a konyhába hordja a tálcájára púpozott
koszos tányérokat és üres poharakat, amikor a szalonból meghall
egy férfihangot.
Megtorpan, a fülét hegyezi. Most nem hallja. Biztos tévedett.
Nem. Megint itt van. Bárhol és bármikor felismerné. Ismeri
hangfekvését, minden rezdülését. Leteszi a tálcát, és kikémlel a
szalonba.
Megdermed. Mintha kísértetet látna. Visszahúzódik a konyhába.
Ez nem lehet; biztosan hallucináció. A könnyes nosztalgia és az
ópiumfüst elködösíti az elméjét.
 - Eredj, Szuj-mej, derítsd ki annak a szmokingos úriembernek a
nevét, aki a madzsongasztalnál ül.
- Kicsit idős hozzád, nem gondolod?
Mej-lin elereszti füle mellett az incselkedést, csak útnak indítja a
lányt.
- Indíts, kérdezd meg valakitől.
Felesleges elővigyázat. Természetesen ő az.
Szuj-mej fürgén visszatér, és kimondja a nevet.
Mej-lin magába roskad.
- Ismered? Ismered! Ó, tényleg igazi úriember. Honnét ismered?
Na, mondd már!
Mej-linnek óvatosnak kell lennie.
- Nem - rázza a fejét. - Nem az, akinek gondoltam. - Remélhetőleg
ennyivel is leszereli Szuj-mejt. Gondolkodnia kell.
Egy félreeső sarokból figyeli a férfit. Az ötvenes évei végén járhat.
Kicsit húzza a lábát. Zakója lazán lóg a vállán. A csontjai
hangsúlyosabbak, az arca beesettebb. A kor mintha egyszerre
lágyítaná és keményítené meg. Hung-cét juttatja az eszébe.
Hát Ven-ling és Li-fen? Körülnéz. Ven-ling biztosan nincs itt.
Másként ő uralná az egész szalont.
Az estély lassan a végéhez közeledik. Jókívánságok hangzanak el
az újévre. Poharak koccannak az anyaföld dicsőséges
visszafoglalásának reményére, de az ígéretek éppolyan üregen
pukkadnak szét, mint a pezsgő buborékjai.
A többi vendég már elment, amikor a férfi odasétál hozzá.
Kinyújtja a kezét, és megérinti a karját.
összerezzen. Úgy simogatja bőrét, mintha megpörkölte volna.
Tótágast áll a gyomra.
 - Hát igaz - szólal meg a férfi. - Te vagy az.
Bólint, de képtelen egy szót is szólni.
- Tudtam, hogy nem szellem vagy - teszi hozzá a férfi -, mert
amikor szellemet látok, sosem lepődik meg rajtam. Te viszont
ijedtebb vagy nálam is.
Mej-lin továbbra se szól. Nemcsak beszélni nem bír, gondolkodni
sem.
- Valahogy mindig tudtam, hogy még látjuk egymást.
- Segítenem kell rendet rakni - hebegi végül.
- Hát Zsen-su? - lágyul el a férfi hangja.
- Elvégezte az egyetemet - kiszáradt a torka.
Lung-vej arca felragyog.
- Még itt van Tajpejben?
Mej-lin bólint. Lüktet a pulzusa.
Valaki kiált a konyhában. Odanéz, és meglátja a vigyorogva
integető Szuj-mejt.
- Uram... Mr. Tao... itt az autója.
Libériás-kalapos lakáj várja, hogy kikísérhesse Lung-vejt a villából.
- Köszönöm. - A férfi könnyedén fejébe húzza puhakalapját, Mej-
lin, elveszett és megkerült sógornőm, ugye, holnap találkozunk? Az
Astoria kávézóban, négykor?
L Azzal eltűnik.

Nem sokkal azután, hogy Mej-lin beállt a Huang családhoz,

elégedettsége jeleként a madame nekiadta a gyönyörű kékeszöld
selymet, amit a legelső nap mutatott. Miután Zsen-su egyetemre
ment, a madame varrógépét állította az asztalra, ahol azelőtt a fiú
tanult. A bőséges fényben és a ventilátor simogató hűvösében. Csen
anyó rádiójának konyhából beszüremlő opera-előadásait hallgatva
varrta meg magának a legelegánsabb ruhát, amit hosszú-hosszú
évek óta birtokolt. Csak néhány alkalommal vette fel, leginkább a
Hupejből elszármazottak éves fogadására. Annál többet lóg a
szekrényben, bár időről időre arcához érinti a hűs selymet és
megcsodálja sejtelmes fényét.
Az újévi fogadás másnapján ezt a ruhát veszi elő. Kicsit igazítani
kell rajta, gondolja, ahogy az ujjait húzkodja, és összefogja a
derekán. Miután visszahúzza tunikáját és nadrágját, elvégzi a
változtatásokat: néhol felszedi az öltéseket, másutt újakat készít.
Újra felpróbálja a ruhát. Megpördül a tükör előtt, és próbálja
felmérni a hátát, hátha azon is igazítani kell.
- Csodásán festesz, drágám - lelkendezik Csen anyó az ajtóból.
- Hm - gondolkodik el. - Inkább erősnek akarok tűnni.
- Erősnek?
- Olyannak, aki tud gondoskodni magáról és a családjáról.
Olyannak, akivel nem lehet fölényeskedni.
- Az ember nem a külsőjében erős, hanem a lelkében. Te pedig
erős vagy, Mej-lin. Hová készülsz?
A ruha jó lesz így, dönti el. Nekiáll kifésülni a haját.
- Találkozom egy... - Elhallgat. Kije is Lung-vej?
- Baráttal?
- Inkább régi ismerőssel. - Feltűzi a haját.
- Hát, remélem, örültök majd egymásnak - bólint Csen anyó
nyájasan, mielőtt visszatér a konyhába.
En is, gondolja Mej-lin.
 Erős akar lenni, mondta Csen anyónak, mégis táncot járnak az
idegei. Úton a kávéház felé számolgatni kezd. Lassan tizenhárom év
telt el Jicsang óta. Tizenhárom év. Hol is kezdje? Mondja el,
mennyire sajnálja, hogy szó nélkül faképnél hagyta őket? Hiszen
nem sajnálja. Nem bán semmit. Gondoskodnia kellett a szüleiről,
vagy legalábbis megpróbálnia. Mi lett volna, ha Lung-vejjel
maradnak? Lehetetlen megmondani. Mondja azt, hogy örül a
viszontlátásnak? Örül neki? Megdöbbent, mikor meglátta őt az
estélyen. Mostanáig nem heverte ki. Talán nincs is mit mondani.
Talán jobb lenne visszafordulni. Mi jó származhat ebből? Nem, most
már elmegy. Felemeli a fejét. A Vucsang utcán jár, alig néhány
ajtónyira.
Ott is van: az Astoria. Bekémlel a kerek ablakokon. Igézőnek
találja a közszemlére tett finomságokat; tekintete megakad egy
ezüsttálcára való bolyhos fehér cukorkán, bennük egy-egy
mandulaszemmel. Amint belép, fenséges süteményillat szökik az
orrába. Lépcsősor vezet az asztalokhoz. Eligazítja a haját, kihúzza
magát.
A férfi egyedül ücsörög, ujjai az étlap sarkaival babrálnak. A feje
tetején kopaszodik. Elmosolyodik, ahogy felnéz rá, ő pedig
önkéntelenül is viszonozza a gesztust. Elfeledett érzés sugárzik szét
benne. Olyasvalakit lát maga előtt, aki régről ismeri, és még
emlékszik Hsziao-vennel közös életére. Valakit, aki átérzi a
veszteségét, és tudja, mennyire másként alakulhatott volna minden.
Akármi lesz is a mai találkozás kimenetele, hálás ezért a pillanatért.
A férfi feláll, és kihúz neki egy széket. Megreszket a keze, ahogy
visszaül.
- Féltem, hogy nem jössz el.
 - Én is - feleli.
A férfi felkacag. Nem olyan harsányan, mint régen; valahogy a
nevetése is lágyabb és kerekebb, akárcsak ő maga. Mej-lin kezd
feloldódni, ha csak kicsit is.
Lung-vej mindenáron csokoládétortát és feketekávét akar rendelni.
Bankóktól dagadozó tárcája elnyűtt, szélei elpuhultak és felfeslettek.
Meglepetésére a férfi nem sokat kérdez a Jicsang óta eltelt
évekről. Nem is szívesen mesélne róluk.
Annál inkább érdeklődik Zsen-su után.
Számított erre. Megmutatja neki a képet, amit besorozásakor
készítettek a fiáról. Zsen-su tekintete komoly, kadétegyenruhája
ropogósra keményített, haja sörtére nyírt túl nagy sapkája alatt.
Lung-vej gondosan tanulmányozza. Mikor felemeli a tekintetét,
szeme opálosan csillan.
- Szakasztott Hsziao-ven.
- Igen - bólint.
A férfi visszaadja a képet, mielőtt felvázolja a saját történetét.
Hol élt? Sanghajban, Nankingban, Csungkingben, Csengtuban,
Tajpejben.
Hogyan jutott oda? Vonaton, terepjárón, gőzhajón, motorbiciklin,
autón, végül repülővel.
Hát a karrierje? Évekig töretlen maradt, de nem kellett lángésznek
lennie ahhoz, hogy felmérje, a generalisszimusznak talpnyalók
kellenek, nem stratégák vagy tanácsadók. Sok rosszat el lehet róla
mondani, de talpnyaló sosem volt, márpedig aki ellentmond
Csangnak, az aláírja a saját halálos ítéletét. Miután a
generalisszimusz nagy ötéves terve hat, majd hét évre nyúlt,
megértette, hogy eljött az idő. Sok minden kell ahhoz, hogy valaki jó
szerencsejátékos legyen, de leginkább az a képesség, hogy tudja,
mikor álljon fel az asztaltól. Az első adandó alkalommal elvállalt egy
magas beosztást, ami jól csengő titulussal és csekély felelősséggel
járt. Ugyanígy az első adandó alkalommal nyugállományba vonult,
amikor még töretlen hírnévvel megtehette.
Mindeközben egyetlenegyszer sem említi, amire Mej-lin a
leginkább kíváncsi.
- Hát Ven-ling és Li-fen?
A férfi pillanatnyi habozás után felel.
- Csak rövid időt töltöttünk Sanghajban, mielőtt áthelyeztek
Nankingba. Kerestük ott a családját, de üresen találtuk a házukat.
Nem maradt senkije.
Mej-lin behunyja a szemét.
- Amikor visszavezényeltek Csungkingba, persze nem akart velem
jönni. „Ezúttal - kérte - engedj vissza minket Sanghajba.” Mit
felelhettem volna? Azt terveztem, hogy a háború után újra együtt
leszünk.
Bár sanghaji emlékei még mindig fájóak, Mej-lin érti, miért
szerette Ven-ling annyira azt a várost. Arra gondol, kinőtte-e Li- fen
a dacos elégedetlenséget, és sikerült-e megbékélnie önmagával.
Lung-vej hanghordozása rosszat sejtet.
- Mi történt? - kérdez rá.
- Miután Sanghaj kezdett veszélyessé válni, elintéztem, hogy ide
jöhessenek. Feltehetően a Tajping fedélzetén utaztak, amikor...
Mej-lin levegő után kap. Még emlékszik borzongására, ami a hír
hallatán tört rá, hogy két hajó egymásnak ütközött egy fagyos
januári éjszakán. Mindkettő lekapcsolta a fényeit, hogy az ellenséges
gépek ne szúrhassák ki.
 - Vízbe fulladtak?
- Talán igen, talán nem. A nevük nem szerepelt az utaslistán. Nem
tudom. - Lung-vej elgondolkodva kevergeti kávéját, mintha a
kiskanál koccanásából és a fekete folyadék örvényléséből
kiolvashatná, mi történt valójában. - Küldtem pénzt a jegyekre, de ő
mégis úgy döntött, hogy inkább Hongkongba mennek? Vagy
Sanghajban maradtak? Nem tudom. Elvesztettem a nyomukat.
- Adtál fel hirdetést? Kerested az újságokban?
- Természetesen. Tajpejben, Hongkongban, és amíg meg nem
szakadt a kommunikáció, Sanghajban is. Minden eredmény nélkül.
- Sajnálom, annyira sajnálom - mormolja Mej-lin. Lung-vej gyásza
mintha feltépné az ő gyógyultnak hitt sebeit is. A férfi karja után
nyúl, és megszorítja. Lung-vej elhúzódik, hogy elővegye
zsebkendőjét, azután kifújja az orrát és megcsóválja a fejét. -
Gondoltál rá valaha, hogy minket is kerestess?
A férfi felemeli csészéjét, és iszik egy kortyot, mielőtt ránéz a K
porcelán pereme felett.
- Nem hittem, hogy meg akarnál kerülni.
Mej-lin érzi, ahogy arcába szökik a vér. A férfi leteszi kávéját, V
zsebéből maroknyi napraforgómagot vesz elő, és ropogtatni kezdi a
fogai között. Mej-lin hallja, ahogy kiszippantja héjukból a sót.
Óriásinak tűnnek a fogai. Ujjhegyeivel kitapogatja csészéje oldalát.
Hideg.
- Miért mentél el? - kérdez rá végül Lung-vej. - Gondoskodtam
volna rólad és Zsen-suról. Azok után, amiken keresztülmentünk,
igazán tudhattad volna.
Mej-lin nem válaszol.
 - Nem szereztem meg neked mindent? Nem jutott elég Zsen-su
könyveire és ruháira, a te anyagaidra és cérnáidra? Miután Hsziao-
ven meghalt, előfordult egyszer is, hogy nem gondoskodtam rólatok?
Túl sok a kérdés. Nem válaszolhat egyikre sem. Nem viszonozhatja
a férfi pillantását.
Ezekben a pillanatokban valami életre kel benne. Egy kis hang,
ami merészen kihívja maga ellen a férfi sárkányként ágaskodó
igazságát. Talán nem akarta, hogy gondoskodjon róla. Talán nem
volt akkora szüksége leereszkedő törődésére, mint azt hinni
szeretné. Több mint egy évtized távolából könnyű bizonygatni a jó
szándékát. Valahogy nem bízik benne. Sohasem bízott, Leplezd le a
hazugot, biztatja a hang.
Maga elé mormol valamit.
- Mi az? Nézz rám, és mondd a szemembe! - Követelődző a
i férfi hangja. - Mej-lin - törik meg nevének két apró szótagján.
- Azt mondtam... - Lassan felemeli a tekintetét. - Azt mondtam,
akkor segíts.
A férfi meredten nézi.
Bárhogy reszket a térde az asztal alatt, Mej-lin nem kapja félre a
tekintetét, és megőrzi higgadtságát.
A férfi halkan füttyent, és megcsóválja a fejét.
- Jó, menjünk innét. - Hátralöki a székét.

Az éjszakai piacon sétálnak. Árusok kínálgatnak harapnivalót,

frissen kifőtt tésztát, forró teát. Lung-vej megáll egy standnál, ami
könyvektől, térképektől és kis csecsebecséktől fuldokol. Kézbe vesz
egy sárgaréz vázát, főnixmadarat ábrázoló lazurit berakással.
Alaposan megforgatja, mielőtt visszateszi és folytatja a böngészést.
 - Mit keresel? - kérdez rá Mej-lin.
- Csak nézelődöm. Néha találni ezt-azt. Vázát, jádét, kalligráfiát.
Kezdem érteni, apám miért gyűjtött ilyeneket.
- Miért, szerinted mi volt vele a célja?
Mindig úgy hitte, a befektetés, a pénz gyarapítása.
- Talán a szépséget kereste, ami túlél minket. Az ehhez fogható
tökélyt. - Felemeli egy lakkozott vörös ékszerdoboz fedelét, rámutat
fűzfát és folyót ábrázoló míves faragására. - Ezt semmilyen intrika
vagy politikai machináció nem képes megrontani. Akkor is gyönyörű
lesz, ha ennek az egésznek vége.
- Ez nemcsak a szépségről szól - kockáztatja meg Mej-lin.
- Hanem?
- Az erőről. A kitartásról. Egy tárgy képes megragadni az
emlékeket és történeteket, amiket az emberek egymást követő
nemzedékei elfelednek.
Hol lehet most a tekercse? Reméli, hogy más, gyengédebb
kezekbe került.
Mikor az eladó kérdőn felvonja szemöldökét, Lung-vej megrázza
fejét, és visszaengedi a fedelet a dobozkára.
Mej-lin továbbindul a hazavezető úton.
A férfi az oldalán lépdel, felé kínálja oltalmazó karját.
- Csapod a szelet, vénember? - incselkedik vele, ahogy belekarol.
- Lassan huszonöt éve.
Bár sötét van, kihallja hangjából a mosolyt. Nagy meglepetésére ő
is elmosolyodik.
- Megjöttünk - élénkül fel, amint elérik Huangék házát. Egyik kezét
a kapura fekteti, a másikat a férfi karjára. - Gyere el, vacsorázz
velünk! Zsen-su örülni fog. Jövő szombaton?
 Még egyszer megszorítja Lung-vej karját, mielőtt búcsút int, és
beteszi maga mögött a kaput.
 Tizennegyedik fejezet

Tajpej, Tajvan, 1960. február

Miután elhozza a piacról a halat, ahogy anyja kérte, Zsen-su a

Csitung utca felé tart. A Huang házaspár Hszincsuba utazott, így
Csen anyó kivette a hétvégét. Anyja őt kérte meg, hogy segítsen
vacsorát főzni a vendégnek. Szóba került az is, hogy hozza magával
minden Amerikával kapcsolatos iratát. Mi járhat Mej-lin fejében?
Kinyitja előtte az ajtót, mielőtt bekopoghatna.
Átadja a halat és vele a friss szederrel teli kis kosarat. Anyja
sugárzó mosollyal méregeti a gyümölcsöket, és mindent elvisz a
konyhába, míg ő belebújik a papucsba.
- Elhoztad a papírjaidat? - kiált ki a konyhából.
- Igen, Ma. Szóval, ki a titokzatos vendég?
Anyja előtűnik a konyhából, kötényébe törli kezét.
- Zsen-su - komolyodik el. - Lung-vej bácsikád itt él Tajpej- ben.
- A bácsikám? Itt? - Zsen-su döbbenten kiált fel. Évek óta nem
gondolt Lung-vejre. - De hát hogyan? Hogyan találtatok egymásra?
Anyja beszámol az estélyről.
Már nem is emlékszik, mikor hagytak fel a kutatással Lung-vej és a
családjuk után, bár a lelke mélyén sosem adta fel a reményt, hogy
egy napon rájuk találnak. Ámuldozva ingatja a fejét.
- Lehet, hogy keresztezték egymást az útjaink és nem is tudtunk
róla? Ven-ling néni és Li-fen is eljön?
- Zsen-su - sóhajt fel anyja. Azonnal megérti.
 - Mi történt? - kérdez rá.
- Úgy tudni, a Tajpingon voltak aznap éjjel, mikor elsüllyedt.
Lerogy a székre. Megsemmisítő a tudat, hogy egyetlen perc
leforgása alatt megtalálta, majd újra elveszítette eltűnt nagynénjét
és unokatestvérét. Li-lingre és a mélyen gyökeredző fájdalomra
gondol, amit maguk mögött hagytak.
- Megkérhetjük őt, Zsen-su, hogy segítsen.
- De nem mentünk vissza ahhoz a jicsangi hajóhoz. - Zsen-su
habozik. - Nem haragszik?
- Nem tudom. Talán már nem. De ha haragszik is, attól még
segíthet. Gyere, el kell készülnünk időre.

Lung-vej grafitszürke nyugati stílusú öltönyt és sötét

gesztenyebarna puhakalapot visel. Mihelyt meglátja Zsen-sut,
félreteszi ajándékait. A fiú már huszonöt, nem tizenhárom, mégis
meglepő látni egyforma termetüket. Lung-vej elneveti magát
örömében, mielőtt mindkettőjük őszinte döbbenetére kedélyesen
megöleli a fiút.
- Hihetetlen vagy. - Tekintete úgy pásztázza Zsen-sut, mintha
magába akarná inni minden részletét. -Hihetetlen fiatalember!
Gratulálok az egyetemi eredményeidhez. Apád és a nagyapád is
büszke lenne rád. Hát még én milyen büszke vagyok, mint a
bácsikád! - Zsen-su centiket nő minden elismerő szótól.
Lung-vej Mej-linhez fordul.
- Még nagyszerűbb és jobbvágású, mint a fényképen.
- Gyere, gyere, ettél már? - Mej-lin hangneme egyszerre sürgető
és gyengéd.
 - Ezt neked hoztam. - Lung-vej átadja becsomagolt ajándékait:
egy üveg brandyt és egy süteményesdobozt az Astoriából. Zsen-su
belekémlel anyja válla felett: teli van mandulás pillecukorral. - Orosz
lágycukorka - nevezi meg Lung-vej.
Elszalad az este, ahogy a finom ételeket eszik és a történeteket
cserélgetik. Mej-lin és Zsen-su csak ritkán iszik, de Lung-vej brandyt
tölt mindenkinek. Árad a társalgás is, ezzel együtt bizonyos
kérdéseket óvatosan kerülnek. Mej-lin csak nagy vonalakban említi
szülőfaluja pusztulását és a sanghaji éveket, Lung-vej sem firtatja a
részleteket. Miután megtelik a hasuk, Zsen-su leszedi az asztalt. A
konyhából hallgatja mamája és Lung-vej társalgását, nevetését.
Mintha új távlat nyílna anyja életében; mintha betöltődne egy űr,
aminek a létezéséről se tudott. Beviszi a szedret, Lung-vej kedvenc
édességeit és a tiszta tányérokat.
Amint visszaül, a társalgás józanabb mederbe terelődik.
Lung-vej megköszörüli a torkát. Köhögése még mindig hurutos a
sok cigarettától.
- Anyádtól hallom, Zsen-su, hogy Amerikában szeretnél
továbbtanulni. Micsoda páratlan lehetőség! Mesélj erről!
Zsen-su idegesen bólint. Előveszi a papírokat, és fejtegetni kezdi a
követelményeket.
Lung-vej nem veszi le róla a szemét. Még a dokumentumokat se
nézi meg, ahogy kis halomba gyűlnek előtte.
Mej-lin összefonja kezeit az ölében, szótlanul és mozdulatlanul
figyeli Lung-vejt.
Miután Zsen-su végez, Lung-vej átforgatja a papírokat: a
jelentkezési lapot, a biztonsági hivatal politikai átvilágításának
eredményét, az oktatási minisztérium által kiadott bizonyítványt a
felsőfokú angol nyelvvizsga meglétéről, a kitöltött vízumigénylési
papírokat, és legvégül egy kitöltetlen nyomtatványt. Zsen-sunak
igazolnia kell, hogy egy amerikai bankszámlán van elég pénze a
tandíjra és a kinti megélhetésre, összesen hozzávetőleg 2400 dollár.
Zsen-su nyugtalanul fészkelődik. Mind tudják, hogy a pénz és a
vízum ügyében bácsikája az egyetlen, aki segíthet, de mit gondol
erről ő maga? Hajlandó segíteni?
Az előtérben tízet üt az óra.
- Bácsikám. - Zsen-su felemelkedik az asztal mellől. - Sajnálom, de
most mennem kell. Vissza kell térnem a laktanyába.
Lung-vej kézbe veszi a dokumentumokat, az asztalhoz ütögeti, és
szabályos halomba rendezi őket.
- Ezeket hagyd csak itt. Mekkora áldás, hogy újra együtt a család!
- Hálás vagyok, amiért mindig is segítettél minket - felel Zsen-su
semmire sem kötelező, mégis őszinte hangon, mielőtt egy meghajlás
kíséretében távozik.

Miután becsukódik az ajtó, Mej-lin és Lung-vej sokáig ül néma

csendben. A Huang házaspár másnap visszatér Hszincsuból, Mej-
linnek még elő kell készülnie a fogadásukra, a találkozó valamiért
mégsem akar véget érni. Ha csak egyetlen estére is, de úgy tehet,
mintha ez az ő otthona lenne. A brandysüvegért nyúl, hogy feltöltse
poharaikat.
Lung-vej megragadja a karját.
- Gyere hozzám, Mej-lin.
- Hogyan?
Meredten nézi a férfit, miközben kiszabadítja a karját, és lassan
leteszi az üveget.
 - Komolyan beszélek. Légy a feleségem!
Mej-lin elneveti magát, mielőtt ráeszmél, hogy a férfi nem tréfál.
- Annyi veszteség ért bennünket. Ki más érthetné ezt meg?
Mej-lin a szájához kapja kezét, hogy magába fojtsa vadabbnál
vadabb kérdéseit. Lung-vej megháborodott? Mi járhat a fejében? Ez
valami csel?
- Mondj valamit!
Az ott félelem a tekintetében?
A férfi talán mindig szem előtt tartotta az érdekeit, de még inkább
a sajátjait.
- Mondj valamit! - ismétli meg Lung-vej.
Sosem szerencsés elfogadni egy szerencsejátékos legelső
ajánlatát.
- Előbb segíts Zsen-sunak.
A férfi arcát fürkészi. Tudja, hogy régi sebet tép fel. Abból is,
ahogy egész este Zsen-sut nézte. Még mindig imádattal csüng az
unokaöccsén. Még mindig vágyik egy fiúra.
- Gyere hozzám - unszolja a férfi. - Akkor minden sokkal könnyebb
lesz.
Könnyebb? Mikor ment Lung-vej a kisebb ellenállás irányába? Hát
ő? Hosszú éveken át küszködött, mégsem vonzotta soha egy új
házasság gondolata. Túlságosan nagy árat fizetett a függetlenségért,
hogy akármelyik férfi kedvéért lemondjon róla. Igaz, ő nem is
akármelyik férfi. Ő Lung-vej, aki sok szempontból jobban ismeri
bárkinél.
- Kérlek, segíts neki, Lung-vej! Ez a nagy esélye.
Lung-vej nem veszi le róla a szemét, ahogy blézerje és kalapja
után nyúl. Ráérősen öltözködik. Végül kézbe veszi az iratokat, és
tekercset formál belőlük.
- Köszönöm ezt a csodálatos estét.
Mej-lin szíve a torkában dobog. Ő is feláll, míg azon tépelődik,
hogy talán túl sokat kér. Talán rá kellett volna bólintania a házassági
ajánlatra. Kikíséri a férfit. Nem tudja, mit mondjon, csak a kezeit
tördeli, míg Lung-vej visszaveszi utcai cipőjét.
Mikor megáll az ajtókeretben, és a kinti lámpások fénye
megrajzolja sötét alakját, a férfi közelebb hajol, hogy félresimítson
arcából egy kósza hajfürtöt, és a füle mögé tűrje. Azután meghajol
előtte, és eggyé válik az éjszakával.

Várnak. A napok hetekbe fordulnak, eltelik a március, azután az

április. Ahogy nő a páratartalom, úgy fogyatkozik a reményük.
Májusra Mej-lin már mindenben kételkedik. Olyasvalakire bízta Zsen-
su jövőjét, aki eltékozolja? Aki másnak adja a papírjait, a pénzével
együtt? Mégis el kellett volna fogadnia a házassági ajánlatát?
Bármi legyen is Lung-vej válasza, akár jó, akár rossz, oly sok
mindenen elúszhat ez a páratlan lehetőség: visszautasíthatják a
vízumkérelmet, elfogyhatnak a hajójegyek, meggondolhatja magát a
kormány, késve érkezhet a pénz. Egy nyári tájfun elmos- i hatja az
irodákat és az összes papírmunkát. Mej-lin azon kapja magát, hogy
képzeletében egyik katasztrófa a másikat követi.
Zsen-su épp végez az alaki gyakorlattal. A júniusi meleg alaposan
megizzasztotta. Milyen jó is lesz, ha egyszer véget ér a kötelező
sorkatonai szolgálat! Bármennyire tudja, hogy kötelessége készen
állni a Köztársaság védelmére, a harc gondolatától is irtózik. Nem
rossz lövő, de a harci gyakorlatok mindig megviselik, még ha csak
fekete körvonalakra kell is tüzelnie. Amikor a kézigránát elhajítását
próbálták, rosszul lett, és el kellett hagynia a gyakorlóteret.
Parancsnoka csak azért nézi el a gyengeségét, mert más területeken
átlag felett teljesít. Akárhogy alakuljon is a vízumigénylés, azt tudja,
hogy nem marad a hadsereg kötelékében.
Ahogy közeledik a laktanyához, meglátja Lung-vejt, aki egy
autónak támaszkodva cigarettázik. Tartása arról tanúskodik, hogy
hosszú évek teltek el, mióta bárki előtt vigyázzállásba kellett vágnia
magát. Odasiet hozzá, közben szíve a torkában dobog. Jó hír?
Rossz? Miért a bácsikája hozza?
Lung-vej még egyszer beleszív cigarettájába, mielőtt a földre dobja
és eltapossa.
- Sétáljunk egyet, Zsen-su.
Bácsikája a kiképzésről, az anyjáról, az egészségéről kérdezi, ő
pedig illedelmesen felelget. Kurta, pár szavas válaszokat ad.
Mozgása is kimért és fegyelmezett.
- Légy nyugodt - figyel fel rá Lung-vej. - Ez csak egy baráti
látogatás, nem újabb vizsga. - Végigméri. - Tudod, szakasztott apád
vagy.
Nem tudja, mit mondjon erre.
Lung-vej szomorúan felsóhajt, és megcsóválja a fejét.
- Meg persze ugyanakkora hazafi is. Szeretnél olyan remek katona
lenni, mint ő volt?
- Ha kell, bácsikám, tisztességgel és bátran szolgálom a
Köztársaságot. ..
- Csak?
- Ha lehet, nem a hadseregben.
Lung-vej lebiggyeszti ajkait és összeráncolja a homlokát.
 Zsen-su aggódik, hogy az őszinteség nem mindig kifizetődő. Talán
diplomatikusabbnak kéne lennie.
- Sok éven át szolgáltam a hadseregben. - Lung-vej előássa
zsebéből cigarettatárcáját és öngyújtóját. - Ezzel együtt megértelek.
Miután hazatértem a csatatérről, én is találtam más, jobb módot a
harcra. Elvégre ellenség és háború mindig lesz, de nekünk nem
muszáj örökké katonának lennünk.
Felé kínálja a cigarettatárcát.
Zsen-su megrázza a fejét.
Lung-vej vállat von, és rágyújt egy szálra, majd mélyen beszívja és
kifújja a füstöt.
- Hát az államnak dolgoznál? Úgy képzeled, hogy a külföldi
tanulmányaid végén hazatérsz, és tisztséget vállalsz?
Ez azt jelenti, hogy bácsikája elszánta magát a segítségre? Nem
tudja, mit válaszoljon. Nem tartja magát hazafiatlannak, mégse
dolgozna szívesen a KMT-nek. Ahhoz túl sokat hallott a verésekről, a
titokzatos eltűnésekről és egyéb tragédiákról, amik a másként
gondolkodókat sújtják, akár a hadsereg sorain belül is. Előnyösnek
tűnhet kormányhivatalt vállalni, de ennek is meglenne az ára. Anyja
mindig arra tanította, hogy tartsa magát távol a politikától.
- Okos fiú - mormolja Lung-vej. - Nem sietsz válaszolni és kivívni
mások elégedettségét. Külsőre apádra hasonlítasz, de a
gondolkodásod anyádé.
Zsen-su meredten nézi.
- Tudod, Mej-lin mindenekfelett gyakorlatias.
Ez elismerés vagy kárhoztatás?
- Milyen volt az apám?
 Zsen-su úgy dönt, jobb megkerülni a kérdéseket, ha már nem
lehet őszinte.
- Hsziao-ven? Hát, Hsziao-ven... - Lung-vej hosszan mérlegeli a
kérdést, mielőtt megválaszolja. - Ő is eszes volt. Sokat olvasott,
értett a művészethez. Felismerte az értéket. - Azután, keserédes
hangon: - Jó ember volt.
Zsen-su mosolyog: örömmel hallja ezt.
Folytatják a sétát. Zsen-su lopott pillantást vet Lung-vejre.
Kisfiúként szerette, sőt bálványozta a bácsikáját. Lung-vej, aki
mindig duzzadt a hetyke magabiztosságtól, most leginkább fáradtnak
tűnik. Kurta haja kezd őszbe fordulni, a bőr redőket vet a nyakán és
az állán. Elfordítja fejét, és belenéz a szemébe.
- Anyád... - kezdi bizonytalan hangon.
Zsen-su felhúzza a szemöldökét, és egy biccentéssel arra bátorítja,
hogy folytassa:
- Volt, hogy valaha... - Bácsikája elhallgat, mintha kihátrálna a
saját kérdéséből.
- Micsoda? - Zsen-su az idősebb férfi arcát fürkészi. Semmit sem
olvas le róla.
- Az évek során, míg egymástól távol éltünk, említett egyszer is?
- Hát hogyne, bácsikám! Sanghajban mindenütt kerestünk. Miután
odaértünk, csak a hirdetéseket bújta, és kérdezősködött. Mindenáron
meg akartunk találni, bácsikám, de azután... végül... - Elhal a
hangja. Feladták? Hátrahagyták az emlékeket? Egyiket sem akarja
kimondani, pedig mindkettő igaz.
Lung-vej a fejét ingatja, mintha gesztusaival is el akarná
hessegetni a témát. Talán válaszolt a kérdésére, Zsen-su mégis úgy
érzi, mintha elhallgatná előle, amit igazából tudni szeretne.
 A beszélgetés újabb irányokat vesz, mialatt megkerülik a
gyakorlóteret, és visszatérnek a laktanyához. Az autónál Lung-vej
még egyszer végigméri.
- Kezdd el intézni a hajójegyed - veti oda neki, mielőtt beszáll.
Zsen-su döbbenten nézi, ahogy elhajt.
Hát megtörténik! Amerikába megy. Az a sokévnyi remény,
küszködés és kemény munka! A sok apró darabka, amiből kínos
gonddal összeállította ezt a kirakót... Tétova tekintettel néz körül.
Nevetést hall a laktanya felől, ahol a szolgálaton kívül katonák
önfeledt szórakozással töltik az estét. Ahogy örömük átáramlik belé,
hangosan kurjongatni kezd. Alig várja, hogy elmondhassa anyjának.

Jegyet szerez a következő teherhajóra, és hálás, amiért sok

osztálytársa is ugyanezen fog utazni. Hónapokba telik majd
Amerikába érni, csakhogy a hajó egy héten belül indul, s bár Lung-
vej összecsomagoltatta vele a holmiját, a papírjait még nem adta át.
Az utolsó napok kusza összevisszaságban telnek. Mej-lin kerüli a
szomszédait, nehogy balszerencsét vonjon a fejére. Oly sok még a
tennivaló - ruhákat varrni, bőröndöket megtalálni és megtölteni.
De hol késik Lung-vej?
Az indulás előtti estén, mikor a várakozás izgalma már gyötrő
kétségbeesésbe fordul, Lung-vej végül felbukkan egy lezárt
borítékkal.
- Ebben van Zsen-su útlevele, vízuma, ajánlólevele és
számlakivonata. Minden szükséges irat. Tartsátok egyben és lezárva.
- Zsen-suhoz fordul. - Amikor átléped majd a határt, mindent adj át
a határőröknek, de gondod legyen rá, hogy vissza is kapd. A
borítékban van egy cím is, ahol elérheted Csen Jü-minget, egy régi
barátom fiát. Ő is azon az egyetemen tanul, így a segítségedre lehet.
Az irataidat pedig mindig tartsd biztos helyen.
Átadja Mej-linnek a borítékot. Könnyebb a vártnál. Ez a néhány
papiros elég hozzá, hogy fia átszelje az óceánt? Továbbadja a
borítékot Zsen-sunak, aki elveszi, és megöleli Lung-vejt. Bácsikáját
készületlenül éri az érzelemkitörés, kicsit meginog, de viszonozza az
ölelést, és belesúg a fülébe.
- Tanulj szorgalmasan, és ne ártsd magad a politikába. Zsen-su
bólint.
Lung-vej ezután megfogja Mej-lin kezét.
- Egy család vagyunk - suttogja.
- Egy család vagyunk - bólint Mej-lin.

Csilung kikötő, Tajvan, 1960. július

Zsen-su már a fedélzetről integet, maga körül osztálytársaival, ők

a legkiválóbb egyetemek legjobb tanulói. A szerencsések közt is a
legszerencsésebbek. A legtehetségesebbek. A fia is közéjük tartozik.
Mej-lin a huszonkét évvel korábbi napra gondol, mikor a tűz és a
rettegés elűzte őket Csangsából. Fiatalabb volt, mint a fia most. Nem
tudhatta, mi áll előtte, Zsen-su most mégis reménységgel tekint a
jövőjébe. A szél felélénkül, hogy a zászlók is tisztelegjenek előttük.
Mindig egymás mellett álltak, ez volt az egyetlen biztos pont az
életükben. Mikor bizonytalanná vált minden, egymásban leltek rá a
bizonyosságra. Mindig is hitte, hogy Zsen-suval minden rendben lesz.
Jó fiú, akiből idővel jó felnőtt, jó ember, jó családapa lesz. Remélte,
hogy rátalál a boldogságra. A jobb életre. A biztonságra és
szeretette.
Felemeli kezét, még egyszer integet neki.
 A fiú visszainteget. Diadalmasan, örömittasan. Egy mellette álló
barátja átkarolja a vállát. Zsen-su rámutat, hogy a barátja is lássa.
Az ő arcán is széles vigyor ül. Mej-lin tovább integet. A fiú még
egyszer int, mielőtt elveszik az utasok tömegében.
A legénység behúzza a hajóhidat, kürtök harsognak. Körötte
mindenki ujjong és integet, csak ő áll mozdulatlanul. A fia elmegy
Amerikába, abba a gyönyörű országba. Mindig ezt akarta, mindig
erről álmodott. Mire újra látja - ha látja még valaha -, már egy másik
világban lakik majd, amit ő nem ismer. Olyan nyelven fog beszélni,
amit ő nem ért. Olyan ételeket eszik, amiket ő sosem kóstolt. Olyan
csodákat lát, amik messze meghaladják az ő képzeletét. Messzebb
lesz tőle, távolabb, mint valaha.
Mintha szétszakadna - az örömtől vagy a bánattól, maga se tudja.
Egy asszony kedvesen megjegyzi mellette: Büszkék lehetünk a
fiainkra, igaz? Bólint, és a könnyek legördülnek az arcán. Még
életében nem érezte magát ennyire egyedül.
NEGYEDIK RÉSZ

1960-1968
 Tizenötödik fejezet

New York, 1960. augusztus

- Menjük. Tao Zsen-su mindjárt elsírja magát. - Li Ho-tan felé nyújtja

a kezét.
A hosszú, ezüstös Greyhound távolsági busz az imént állt be a
kikötői végállomásra, az utasok most kezdik meg a beszállást. A
bőrönd és a táska ott nyugszik Zsen-su lábánál. Ideje elköszönni
barátaitól, Litől, Paótól és Kuótól.
Az utazás közel két hónapba telt. Kikötöttek a Fülöp-szigeteken és
Hawaiin, áthaladtak a Panama-csatornán, mire végre eljutottak New
Yorkba. Harmincnál is több diák utazott azon a hajón, ábrándozott
Amerikáról. Zsen-su sok önfeledt órát töltött Li Ho-tan, Pao Ta-fej és
Kuo Jao társaságában kártyázással, társalgással, reményeik
dédelgetésével, most azonban eljött a búcsú ideje. Li és Pao New
Yorkban marad, hogy a Columbián és az NYU-n tanuljon. Kuo
nemsokára felszáll a bostoni buszra. A csapatból Zsen-su az
egyetlen, aki Középnyugatra tart.
Megragadja Li kezét, közben sűrűn pislog és nagyokat nyel. Eltölti
a Li és Pao iránti hála.
- Azért se fogok sírni - tiltakozik.
Li a másik kezével is átfogja az övét.
- Persze, hogy nem. Én sem. - Visszanyeli könnyeit. - Cajcsien.
- Cajcsien - bólint Zsen-su. Azután, hogy angolul is megízlelje a
búcsút: - See you again.
 Az autóbusz nyugatnak dübörög, át a nyári napnyugta borvörösén
és narancsán, bele az éjszakába. Nyugtalanul alussza végig
Pennsylvaniát. Valahányszor a busz emelkedőhöz ér, felpörög a
motor és megcsikordul a váltó, felriad álmából. Lefelé menet a
kanyarok és süvítő fékek tartják ébren. Bárhogy fészkelődik, nem
találja helyét. Végül görnyedten összekuporodva elalszik.
Sajgó nyaka és korgó gyomra kelti fel. Vizenyős szemmel mered az
ablakon túli tájra. Az éjszakai kaptatok és völgyek mostanra
megművelt síkságokká lapultak. Némelyik tábla, ahol már arattak,
ugar benyomását kelti; másutt végtelen sorokban hullámzik a
kukorica, a zöld szárakon arany csövek bólogatnak. Nincsenek
munkások a földeken, nem látni a bambuszkalapok, kaszák és
kosarak sorait. Helyettük óriás traktorok és titokzatos gépezetek
araszolnak a földeken, szántanak egyszerre több árkot is. Hol
lehetnek az emberek?
Körötte ébredeznek, köhécselnek, nyújtózkodnak az utasok. Egy
lelket sem ismer. Mikor megállnak reggelizni és tankolni, mindenki
szétszéled. Attól tartva, hogy elveszik, mindenhová követi a sofőrt.
Azt veszi reggelire, amit ő; olyan helyre ül, ahonnét ráláthat zöld
uniformisára. Mikor elmegy vécére, sietve követi a példáját, nehogy
lemaradjon. Nem ragadhat itt, bárhol legyenek is.
Miután visszatérnek a buszba, tovább peregnek az órák. Mögötte
egy asszony elégedetlenkedik. Ne incselkedj a testvéreddel, Joshua.
Nem, Evan, nincs több cukorka. A folyosó túlsó oldalán két nő egy
fényképalbumot nézeget. Ez Charlie, aki után Nancyt úgy eszi a
fene. A, igen, ő meg Darren kuzin. Ez a sok új név! Most már neki is
van új neve, új amerikai élete.
 Nem sokkal azután történt, hogy kihajóztak Tajvanról. Egyik este
vacsora közben a nyugati neveket is megízlelgették, és hol
kinevették, hol megtapsolták őket. Peter, Stephen, Benjámin,
Alexander, Jerry.
- Hát te? Neked mi lesz a neved, Tao Zsen-su?
Még a kérdést sem értette.
- Választanod kell egy másik, nyugati nevet - magyarázta Li Ho-
tan. - Az én nevem mostantól... - Kivárta, amíg minden tekintet rá
szegeződött. - Andrew Li. - Cirkalmas mozdulattal meghajolt,
kiélvezte a névadó ceremóniát.
A barackvirágok földjén 211
- Miért kellene másik nevet választanom?
- Mert úgy sokkal könnyebb. Mikor kitöltőd a papírokat,
bankszámlát nyitsz vagy megismerkedsz egy lánnyal, lehetőleg
amerikai lánnyal. Mindenkinek egyszerűbb kimondani és
megjegyezni egy nyugati nevet.
Zsen-su csak pislogott, és meg sem szólalt.
- Amerikában, ha találkozol valakivel, nem a családnevedet í;
mondod először, hanem ezt a nevet - magyarázta Kuo.
- A neved a bemutatkozás - tette hozzá másvalaki. - A kézrázás. A
nagy belépő.
- Csak ennyit kell mondanod; „Örvendek, Andrew vagyok”. - Li Ho-
tan Zsen-su felé nyújtotta a kezét.
Újabb nevek, újabb nevetés. Evőpálcáikkal tovább kapargat- ták
üres táljaikat, ahogy jóval a vacsora után is folytatódott a kedélyes
ugratás.
Már hetek óta utaztak, mikor egy este nyugtalanul hánykolódott.
Felkelt, és felkapcsolta a kis asztali lámpát a kabinban, amin három
társával osztozott. A többiek mocorogtak, de nem ébredtek fel.
Tekintete a könyvre vetült, amit Li olvasott az úton. A Walden Henry
Dávid Thoreau-tól. Addig lapozgatott ben- ne, amíg talált egy
mondatot, amihez nem kellett angol szótár: A menny ugyanúgy itt
van a lábunk alatt, mint a fejünk felett. A tenger békétlenül
hömpölygött, a sötét égbolt a végtelenbe veszett, mégis igaznak
érezte az állítást. Henry. Táskájából papírlapot, tusrudat és
dörzskövet, ecsetet és töltőtollat vett elő. Bögréjéből a dörzskőre
csepegtette maradék teáját, és hozzádörzsölte a tusrudat. Figyelte,
ahogy a tinta elsötétedett és tócsába gyűlt, majd gondos vonásokkal
felírta a Tao Zsen-su nevet a papíros jobb oldalára. Letette az
ecsetet, és kivárta, míg a tinta megszárad. Ekkor lecsavarta tolláról a
kupakot, és egy képzelt vízszintes mentén leírta bal oldalra a Henry
Tao nevet. Összehajtotta a papírt, és eltette a zsebébe.
Az álom továbbra is elkerülte, ezért felment a fedélzetre, és
felkönyökölt a korlátra. Az éjszakás matróz biccentett felé, de nem
kérdezett semmit. Bárhogy erőltette is a szemét, semerre sem látott
szárazföldet. Valahol Kína, Tajvan és Amerika között járt. A csillagok
úgy ragyogtak, mintha soha nem homályosíthatná el őket az
épületek füstje vagy a monszun nyirkossága. A nyugodt tenger felett
se hold, se szél nem kelt. Csak a hajómotorok halk ketyegése
hallatszott.
Nem volt már Tao Zsen-su. Nem volt még Henry Tao. Ott lebegett
valahol a kettő között, és a fedélzeten állva addig fürkészte a keleti
látóhatárt, amíg a sötétben megjelentek az első színfoltok.

- Evanston? Akkor irány az el.

Zsen-su hátrahőköl. A sofőr a bolondját járatja vele?
 - Mondom, Evanstonbe megyek, a Northwestern Egyetemre. -
lobogtatja előtte a jegyét.
A sofőr unott pillantást vet rá, míg zajosan átgörgeti a rágógumit
szája egyik sarkából a másikra.
- Rossz jegyet sóztak rád, haver. Nézd csak meg. - Rámutat tömpe
ujjával, a körme alá gyűlt fekete piszokkal. - A New York-i kikötőből
az illinois-i Chicago autóbusz-pályaudvaráig. - A nyomaték kedvéért
rábök a Chicago szóra, hogy zsíros nyomot hagyjon a jegyen. - Ez a
végállomás. Ahogy mondtam, ott az el. - Azzal elfordul, és belép egy
„Belépni tilos” feliratú ajtón.
Menj a pokolba! - néz utána haragosan.
És most? Elveszett valahol New York-i barátai és evanstoni úti célja
között, és senkit sem ismer a kettő között. Miután gondosan
elpróbálja a kérdést, és összeszedi bátorságát, a jegypénztárhoz lép.
Örül, hogy a pénztáros érti a beszédét, csak a pergő válasz részletei
elkerülik a figyelmét. Nem szívesen kérné a nőtől, hogy ismételje
meg a szavait, ezért csak bólint, és elbaktat a váróterembe. Nagy a
hőség. Leveszi vastag kabátját, ami túlságosan meleg a nyár végi
kánikulában, ahhoz viszont túl nagy, hogy be- i tuszkolja a
bőröndjébe.
Meredten nézi poggyászait. Induljon el gyalogosan? Azt se tudja,
merre menjen. Milyen messzire. Közel? Távol?
Elnézi a falra kifüggesztett menetrendeket. Feltüntetik New Yorkot,
Philadelphiát, Indianapolist, Milwaukeet. Épp csak , Evanstont nem.
- Segíthetek? Eltévedtél? - Szemüveges, világosbarna hajú
fiatalember szólítja meg. Cserbarna V nyakú pulóvert visel piros
kockás inggel és sötétbarna nadrággal. Hozzá hasonlóan neki is csak
egy szál bőröndje és táskája van. Megnyugtatóan nyájas a modora.
 - Igen, igen - feleli. Kipirulva néz le a jegyére, majd vissza a
férfira.
- Hová tartasz?
- Evanstonbe, a Northwestern Egyetemre - sikerül kinyögnie.
- Gondoltam - bólint a fiatal férfi. - Én is. Gyere. Irány az el. - Jelez
neki, hogy kövesse.
Zsen-su a fejét forgatja. Nincsenek se riksák, se szekerek; nem
hallja a kerékpárok vidám csengetését. Autók töltik ki az utcákat.
Kürtök harsognak, emberek kiáltoznak. Mindenfelé jelzőtáblák,
kirakatok és újságosok, mégsem állhat meg kibetűzni a szavakat.
Tartania kell a lépést a férfival. Morajlás hallatszik a magasból.
Elképedten néz fel, és lát meg egy vonatot a sötétzöld fémpillérek
között. Egy vonatot! A levegőben!
- Hé, erre. Van apród?
A férfi érméket potyogtat egy forgókeresztbe. Zsen-su
megkönnyebbül, hogy csak érmék, nem bankjegyek. Zsebébe nyúl,
leszurkolja a viteldíjat, és átfurakszik a rudak között. Felsietnek a
fémlépcsőn a magasban húzódó peronra, ahol épp szerelvény
érkezik. Zsúfolásig tele. Bepréselik magukat, és megkapaszkodnak a
lelógó szíjakba, csakis ezért nem buknak fel, amikor a vonat éles
rándulással megindul az utcák felett.
A férfi felé nyújtja szabad kezét.
- Richard vagyok. Richard Addison, ez pedig az „L”, ahogy errefelé
a magasvasutat hívjuk.
- Henry - suttogja Zsen-su.
- Hogyan? - Richard közelebb hajol. Nem hallja őt a kerekek
csikorgásától és zakatolásától.
 Mikor befordulnak egy kanyarba, kis híján előrebukik.
Megtámaszkodik, vesz egy nagy levegőt, mielőtt megismétli a nevét
és viszonozza a kézfogást.
- Henry. A nevem Henry Tao.

Evanston, Illinois, 1960. szeptember

Lung-vej kapcsolata, Csen Jü-ming - vagy ahogy Amerikában

hívatja magát, Charles Chen - valamivel idősebb nála, viszont
könnyed a modora és megnyerő a mosolya. Úgy egy éve tanul
közgazdaságtant a Northwesternen. Távolról ismerősnek tűnik. Talán
akkor fejezhette be a TNE-t, amikor ő elkezdte? Csen szerint
könnyen lehetséges, bár néhány éve már Amerikában él. Mielőtt
elkezdte a mesterszakot, Chicagóban kisegített a bácsikája
üzletében, és azóta is gyakran ellátogat oda. A panzióban, ahol lakik,
akad egy szabad szoba, amit Henry szíves örömest elfoglal, miután
Csen szól néhány jó szót az érdekében Mrs. Pattersonnál, a
házinéninél. Öt és Csent leszámítva nincs kínai a házban; a bérlők
túlnyomó része amerikai. Befogadják, de tartják a tisztes távolságot,
még egymástól is. Mindenki a munkájára vagy a tanulmányaira
összpontosít.
A panzióban ő rendelkezik a teljes szoba felett. Nem kell osztoznia
senkivel. Könyvei elférnek az asztalán, ruhái takarosán összehajtva a
fiókos szekrényben. Még így is marad néhány üres fiók. A
szekrényben ott lóg kabátja, néhány inge és különlegesebb
alkalmakra tartogatott blézere. Lent még egy pár cipő. Miután
beköltözik, jó néhányszor fel-le kapcsolja a lámpát, kizárólag a
fényűzés kedvéért.
 A kinti utcát nagy fák szegélyezik. Tölgyek, szilfák, juharok.
Lenyűgözi a levelek formája. Errefelé a göcsörtös, terpeszkedő
banyánaligetek (nem banán, ez egy másik növény, a füge rokona)
nem sajátítanak ki maguknak minden helyet; törékeny, legyező
formájú páfrányfenyők se hajladoznak a szélben. Gyakorta elhalad
előttük egy-egy autó. Kismama tolja babakocsiját a járdán. Amúgy
minden csendes. Egészen más ez, mint Tajpej lüktető forrósága, a
TNE sétányának pálmái és azáleái, vagy akár a pezsgő éjszakai piac.
Különös ez a hőségérzet a közeli tenger nélkül. A levegő a só és a
halak csípős illata nélkül.
Csen megmutatja neki a környéket. Tőle tudja meg, hol vásárolhat
másodkézből való tankönyveket, és hogy milyen papírmunka vár a
külföldi diákokra, ő segít neki munkát találni egy kávézóban, ahol
kisegítő pincérként ingyen étkezhet és egy kis pénzt is keres. A
munka és Lung-vej bácsi letétjének birtokában jut elég az albérletre,
a könyvekre, a szükségleti cikkekre és a kék légiposta-borítékokra,
hogy havonta egyszer írjon a mamájának. Ha beosztással él és
szorgalmasan dolgozik, nem lesznek anyagi gondjai.
Legtöbb figyelmét és energiáját a tanulás köti le. Hónapok telnek
el az állandósuló rutinban: órákra jár, otthon tanul, a kávézóban
dolgozik. Anyjának írt leveleiben próbálja elmagyarázni az amerikai
futballt, a fánkot, a pizzát, meg ahogy a fák összeborulnak az utca
felett, hogy ősszel aranyló alagútban járhassanak. Mikor hidegre
fordul az idő, felveszi vastag kabátját és új cipőjét, melynek talpa
alatt ropognak a lehullt falevelek.
Már benne járnak a télben, mikor először támad fel benne a
honvágy. Az újdonság izgalma valahogy átsegítette az első
szemeszteren, de az újév első hónapjaiban, mikor keserű szelek
fújnak a Michigan-tó felől, és a rövid nappalokban épp csak
feldereng a világosság, felerősítik benne a vágyakozást anyja és
Tajvan kényelme után.
Holdújév estéje az íróasztalnál találja, maga előtt az anyjának
szánt félig kész levéllel. Hónapok óta próbálja ráhajlítani dermedt
nyelvét az új amerikai szavakra. Kínai-angol szótáráért nyúl. Vaskos
és nehéz, akár a tégla. Vékony lapjai úgy zizegnek, mint a molylepke
szárnyai, ahogy előre-hátra lapozgat, keresi a kifejezéseket, amik le
tudják írni ezt a hideget.
Mikor anyjának ír, a kínai írásjelek folyóként áradnak a lapon,
felolvasztják szavait: Ma, errefelé csípős és bántó a téli hideg. Nem
emlékszem, hogy Tajvanon egyszer is láttam havat. A szelek visongó
démonokként rázzák a fákat, csupasz ágaik dühösen kapargatják az
ablakom. Néha két pár zoknit veszek, és felhúzom mindkét
pulóverem, de még úgy is fázom! Ma van holdújév napja, és arra
gondolok, mit csinálhatsz. Répatortát sütsz Huangéknak? Halat eszel
és pletykálkodsz Csen anyával! Emlékszel, mikor Sanghajban
lámpásokat gyújtottunk és elmondtuk a kívánságainkat? Hiányzol,
Ma.
Leteszi a tollat, és feláll, kinyújtóztatja karjait, mielőtt odalép az
ablakhoz. Elhúzza a függönyt, és érzi, ahogy a hideg belopódzik a
szobába. Odakint opálosan sárga az utcai lámpák fénye. Nyugodt
minden, leszámítva a felbukkanó fényszórókat és a távolban
hunyorgó piros féklámpákat.
Tajpejben ma este rakéták röppennek fel, és sárkánytáncosok
fűzik át magukat a dobok dübörgésén, amibe a bámészok gyomra is
beleremeg. Vörös borítékok cserélnek gazdát. Az üzletek nyitott
portáljain kibuggyannak a narancsokból és gránátalmákból rakott
piramisok, kumkvattal teli ládák, magvak és cukorkák vörös zsinórral
átkötött takaros dobozkái. A templomok előtt kötegszámra veszik az
elégetni való papírpénzt, füstölőpálcát, vaskos vörös gyertyát. Az
utcákon mindenfelé aranyszín bojtos piros lampionok függenek.
Beszélgetések áradnak és törnek meg a nevetéseken, családok
egyesülnek rokonaikkal és barátaikkal, meg itt Evanstonben csak
dörzsölgeti a párás ablaküveget, és a nyakát nyújtogatja, hátha
idelátszanak a csillagok. Nincs egy se, csak a szürke felhők paplanja.
Nem sokkal később mégis beköszönt a tavasz. Kis virágok pettyezik
a kampuszt, apró levelek sarjadnak. A diákok levedlik magukról a
kabátok, sapkák, sálak rétegeit. Ahelyett, hogy sietős léptekkel
ingázna a panzió és a kampusz között, Henry ráérősen sétálgat,
kiélvezi a meleget, a hosszabb nappalokat. Zöld pázsit í bújik elő az
olvadozó hó takaró alól, tulipánok és krókuszok derítik fel sétáit.
Mikor eljön a nyár, új munkát vállal: a kémiai labor üvegcséit
mosogatja, közben készül a közelgő minősítő vizsgákra. Gyorsan
kitelik az év, jön az újabb ősz, és vele az új diákok, új lakótársak.
Kínaiak is jönnek, s bár a panzióban nincs üresedés, Csen azért
összebarátkozik velük. Lassan elég kínai fiatal tanul az egyetemen
egy-egy kisebb alkalomhoz, létre is jön a Kínai Diákszövetség. Henryt
második idegenben töltött holdújévén már új barátai veszik körül.
Abban az évben szerzi mesterdiplomáját. Kemény munkájának és
kiváló eredményeinek köszönhetően ösztöndíjat ajánlanak neki a
doktori képzésben. Elengednék a tandíját, kutatóasszisztensként
még fizetést is kapna. Mindig úgy képzelte, hogy a mesterdiploma
után visszatér Tajvanra. Erre szólt az ajánlat,
ennyit tett lehetővé Lung-vej anyagi segítsége, de ha esélye van a
doktorátusra? Ráadásul abban a tudatban, hogy ezt a lehetőséget
csakis a saját erőfeszítéseinek köszönheti? Ha még egy kis pénzt is
kereshet, hogy hazaküldje Mának? Hogy mondhatna nemet?
Másfelől: hogy mondhatna igent? Ha marad, legkevesebb négy-öt
évnek kell eltelnie, mielőtt újra láthatja anyját vagy a bácsikáját. Ki
gondoskodik majd róluk? Gondoskodnak-e egymásról?
Ma leveleiből újabban már egy olyan világ rajzolódik ki, amit egyre
nehezebb felidéznie. Hall Pej-ven ikreiről, akik új állást kaptak, és
Pao-paóról, a kisbabáról, akit felvettek a Csienkuo középiskolába.
Tajpej emlékei kezdenek összemosódni a fejében. Már nem tudja
felidézni, hogyan kapcsolódnak a különféle utcák és közök. Mej-lin
egykor igéző újságjai, melyek magukban hordozták a piac illatait, az
utcák zajongását, a szomszédok hangját, mára írásjelekké
silányultak a kék légiposta-papír zizegő ívén. Tao Zsen-su alakja kezd
megfakulni. Minden Amerikában töltött nappal egyre ködösebb.
Valami megrebben gondolatainak perifériáján. Egy történet. Ma
egyik meséje. Évek óta nem gondolt rá, a határvidéki öregemberre
és a lovára. Így megy ez, gondolja. Bárhogy dönt, egyszerre lesz
áldás és átok
 Tizenhatodik fejezet

Evanston, Illinois, 1963. november

Péntek reggel, november vége felé. Henry egy számításon dolgozik,

ami egész héten nem hagyta nyugodni. Reggel egy újfajta
megközelítés ötletével ébredt, és most, hogy kezd belemelegedni, az
irány kecsegtetőnek tűnik. Szereti az ilyen fejtörőket, ahogy
megnyitják előtte a logika kapuit. Pörögnek a fogaskerekek,
egyenletek masíroznak a lapokon, és lassan minden a helyére kerül.
Kutatási szakterülete a repüléstechnika és -gépészet. Ha valahol,
hát Kínában megérthette, hogy aki az eget uralja, a világot uralja.
Ha azokra a korai csungkingi évekre gondol, újra átéli a mélységes
kiszolgáltatottságot. Függetlenül attól, milyen lelkesedéssel és
fegyverekkel harcolt, a kínai légvédelemnek esélye sem lehetett,
mikor a japánok ledobták a bombáikat. Még a gravitáció is az ő
oldalukon állt. A világháború végén is a tudomány - a jobb
tudomány, az amerikai tudomány - kényszerítette térdre az
agresszort. Most pedig újabb háború folyik, hideg, és a versengés
már nemcsak az égbolt, de a világűr és a Hold meghódításáért
folyik. Ahol félelem van, ott lehetőség is. Henry nem akarja
elmulasztani.
Korog a gyomra. Lassan dél. Eddigi eredményeivel elégedetten
félreteszi munkáját, és visszaindul a panzióba, hogy megebédeljen.
Ahogy felhág a tornác lépcsőin, a nagy ablakokon át belát a zsúfolt
társalgóba. Különös, hogy a nap közepén ilyen sokan gyűlnek ide.
Máskor csak Mrs. Patterson nézi a szappanoperáit, amíg a maroknyi
diák haza nem tér ebédelni. Most mégis mindenki a tévékészülék
körül csoportosul. Mrs. Patterson a képernyőre függeszti könnyes
szemét.
- Lelőtték Kennedy elnököt - hallja valakitől.
A televízióban a kamera végigpásztáz egy báltermet. Takaros
sorban állnak a fogadásra megterített asztalok, de egyiknél sem ül
senki. Szmokingos férfiak és elegáns kalapot viselő nők téblábolnak
közöttük. Számos történet kering az elnök állapotáról. Úgy tudni,
meghalt, de ezt a hírt sem erősítették meg. A kamera ráközelít egy
fehér szmokingos és fekete csokornyakkendős pincérre, aki
zsebkendővel törölgeti az arcát. A kép hirtelen átvált az ingujjra
vetkőzött hírolvasóra. Mögötte ott szaladgálnak munkatársai.
Telefonok csörögnek. A bemondó megszólal: Most kaptuk a hír, hogy
az elnök meghalt. Hivatalosan még nem erősítették meg.
Mrs. Patterson a fejét rázza.
- Rettenetes, rettenetes. Ez nem történhet meg.
Henry a többi diákra sandít. Mindenki megigézve mered a tévére.
A hírbemondó a papról és az utolsó kenetről beszél; elmondása
szerint a rendőrség letartóztatott egy gyanúsítottat. Azután
félbeszakítja önmagát:
Dallasi tudósítónk, Dan Rather megerősítette, hogy Kennedy elnök
halott. Hivatalos helyről továbbra sem érkezett megerősítés.
Senki sem tudja biztosan, mi a tény, mi a szóbeszéd.
A hírolvasó mond valamit egy nagykövetről, majd a mondat
közepén elhallgat és oldalra néz. Felhúzza a szemüvegét, kézbe vesz
egy papírt.
 A texasi Daliásból. A gyorshír hivatalosnak tűnik. Kennedy elnök
ma délután... - beszéd közben leveszi szemüvegét - .. .központi idő
szerint egy órakor... - itt felnéz, majd oldalra -... keleti-parti idő
szerint kettő órakor, harmincnyolc perccel ezelőtt meghalt. - Lenéz,
visszaveszi szemüvegét. A papírjait rendezgeti.
Mrs. Patterson vigasztalanul sír. A szobát betölti a döbbent
sustorgás. Ez valami nagyobb támadás része? Egy háború kezdete?
Ki ölte meg az elnököt? És miért? A telefon csörögni kezd. A
tudósítás folytatódik. Valaki bekapcsolja a rádiót. További hírek. A
telefon újra megcsörren. Emberek bukkannak fel a konyhában, a
tornácon, az utcán, odakint, mindenfelől.
Hogy történhetett ez? Henry azt hitte, örökre maga mögött hagyta
az efféle tragédiákat. Ilyesminek nem szabadna megtörténnie ebben
a gyönyörű országban. Mihez kezdjen most? Menjen vissza az
egyetemre? Hívja a mamáját? Csen megint elutazott Chicagóba, őt
nem kérdezheti meg. Neki talán semmi baja, de a világ súlyos sebet
kapott: már nem ugyanaz a hely, mint alig néhány órája. Valaki egy
tálcán forró kávéval teli bögréket hoz. Henry túl mohón iszik,
megégeti a szájpadlását.
A rákövetkező napokban folyamatosan megy a híradó. Minden
támolyog a döbbenettől és veszteségtől. A merénylet gyanúsítottját
letartóztatják, majd lelövi valaki, miközben átszállítanák a megyei
börtönbe. Felfüggesztik a tanítást, zászlókat engednek félárbocra.
Leáll az ország, a világ. Amikor Amerikába érkezett, nem értette, hol
van az a sok ember. Most meglátja őket a tévében, a tragédiától
lesújtva, mintha egész Amerika egyetlen vérző seb lenne.
 Néhány nappal később éjszaka füstszagra riad fel. Csengők
csörömpölnek. Kiáltások, sikolyok.
Zihál. Zakatol a szíve. Egyre nagyobb a füst. Szirénák jajonganak.
Kiugrik az ágyból, és bőrtárcája után kap, amiben az útlevelét és a
vésztartalékát őrzi. Felrángatja pulóverét, meleg télikabátját,
gyapjúzokniját, csizmáját. Az utcán egyre élesebb a szirénák hangja.
- Ébredjetek! Ébredjetek! - Megdöngeti a szomszédok ajtaját. - Ki
kell jutnunk!
Semmi válasz.
Tovább dörömböl.
- El kell jutnunk az óvóhelyre. Hol van az óvóhely?
Lángnyelvek pattognak. Nem várhat tovább.
Lerohan a lépcsőn. Más miért nincs ébren? Köhög, és reméli, nem
fullad meg a füstben. Kiront az ajtón, ki az előkertbe. Hol van
mindenki?
Az eget fürkészi. Sötét, de így sem rejtheti el a távoli gépek
sziluettjét. A levegő beleremeg morajukba. Lentebb az utcán lángok
szöknek fel. Házak omlanak össze, jajveszékelés hasít az éjszakába.
Máris megkezdődött a bombázás. Hunyorogva néz fel. A gépek
mindjárt visszatérnek. Hol lehet az óvóhely?
- Mr. Tao!
Megpördül. Mrs. Patterson áll a tornácon papucsban, pongyolában
és háziköntösben.
- Hol az óvóhely? - ripakodik rá. - Siessen, ki kell juttatnunk
mindenkit, mielőtt visszatérnek a gépek!
- Mr. Tao. - Az asszony lesétál a lépcsőn, és felnéz az égre. -
Nincsenek itt semmiféle gépek.
Újra felkapja a tekintetét. Biztos a dolgában.
 - De a szirénák, a tűz... - mutat tehetetlenül a lángokra. Adrenalin
lüktet a karjában.
Az asszony végignéz az utcán.
- Mi a csudáról beszél?
Követi a tekintetét. Minden sötét és csendes. Nincs itt más, csak
az utcai lámpák zümmögése és hunyorgása. Beleszagol a levegőbe.
- Nem érzi, Mrs. Patterson? Honnét jön ez a füst?
Az asszony rosszallóan csóválja a fejét, miközben felfigyel
csizmájára, nadrágjára és kabátjára.
- Mit gondolt, mi történik? - kérdez rá.
- Én csak...
- Mi a frász folyik itt? - lép elő a szomszédja. Nem a ház, hanem a
hátsó kert felől.
- Már maga is kezdi? - csattan fel Mrs. Patterson bosszúsan.
- Én csak nem tudtam aludni. - A férfi megvonja a vállát. -
Kijöttem egy cigarettára.
- Látja? - fordul az asszonyság Henryhez. - Csak Mr. Wetherall az,
aki kijött rágyújtani ezen a kései órán. Úgy tűnik, Mr. Taóra rájött az
ötperc - teszi hozzá.
Henry összerezzen a leereszkedő hangnem hallatán. Igenis látta a
gépeket, hallotta a tüzeket! Nem álmodott.
Egy cigaretta? Nem ért semmit.

A merénylet óta Mr. Wetherall ugyanazt a lemezt hallgatja újra és

újra. Zongorafiitamok szüremlenek át a szobájába, hasítanak bele a
gyász nyomasztó légkörébe és saját zavarodottságába. Milyen zene
ez?
 Habár közel két hónapja kimérten biccentenek egymásnak a
folyosón, Henry még nem szedte össze a bátorságát, hogy
megszólítsa a férfit. A cigarettás incidens még inkább elvette a
kedvét ettől. Talán már három éve itt él, de még mindig retteg attól,
hogy félreérthetik. Valahányszor egy amerikaival beszél, görcsbe
rándult gyomorral várja, hogyan fogadja a szavait, és csak azután
nyugszik meg, hogy a válasz megértésről tanúskodik. Csak ez a
zene, ez nem hagyja nyugodni. Mi lehet? Eltökéli magában, hogy
rákérdez. Mielőtt meggondolhatná magát, hangosan bekopogtat az
ajtón.
A fiatalember nyomban kinyitja. Száznyolcvannál is magasabb, de
ahogy görnyedten az ajtókeretnek támaszkodik, tartása könnyed
magabiztosságról tanúskodik.
Belevág.
- Ez a zene...
Mielőtt eljuthatna a mondat végére, a férfi szabadkozni kezd.
- Ne haragudjon, ugye nem zavarja?
Gondosan mérlegeli a kérdést. A zene igenis zavarja a tanulásban,
mert elvonja a figyelmét. Minden alkalommal kierőszakolja, hogy
odafigyeljen rá.
- Ami azt illeti, egyre jobban tetszik.
Lakótársa megkönnyebbülten nevet fel.
- Chopin már csak ilyen, egyszerre nyugtalanító és szerethető.
Manapság egyedül ezt bírom elviselni. Már rosszul vagyok a hírektől.
- A kezét nyújtja. Henry megfigyeli, milyen hosszúak az ujjai,
mennyire kiállnak az ujjpercei. Kézfogása gyors és határozott. - Guy
Wetherall vagyok. A konzervatóriumban tanulok zeneszerzőnek. Hát
maga?
 - Henry vagyok. Gépészmérnök. Az egyetemről.
Guy bólint.
- Mi ez a zene? - kérdezi tőle Henry.
Guy elhadarja a választ, benne néhány szóval, ami nem is hangzik
angolnak. Henry nem szívesen kérné, hogy ismételje meg a szavait,
ezért csak rákérdez, hogyan írják a nevet. Guy szélesre tárja az
ajtót, és beinvitálja.
A lemezjátszó egy oldalára fordított tejesládán áll. A ládában egy
rakás lemez, a nyitott szekrényben ingek, nadrágok és zakók. Az ágy
vetetlen, párnák a padlón. Az íróasztalon partitúrák hevernek
művészi rendezetlenségben.
Guy felkap az asztalról egy lemezborítót, és felé nyújtja. A borítón
egy sötét zakót, vörös mellényt, fehér inget és csokornyakkendőt
viselő fiatal férfi portréja. Henry belegondol, ki lehet: a zeneszerző
vagy az előadó? Chopin balladái, olvassa áttetsző vizenyőskék
betűkkel, majd alatta harsány naranccsal: „RUBINSTEIN”.
- Kölcsönadom, ha szeretnéd. Van lemezjátszód?
Megrázza a fejét.
- O. Azt ugye tudod, hogy a zenekönyvtárban hallgathatsz
lemezeket?
Nem tudta. Megkéri Guyt, hogy várjon, míg átszalad a szobájába
tollért és papírért. Gondosan lemásolja a „Chopin balladái” és a
„Rubinstein” szavakat, mielőtt köszönetét mond.
- Nincs mit - csukja be Guy az ajtót.
Hamarosan újra felteszi a lemezt. Henry hallja, ahogy vele dúdolja
a dallamot.
A rákövetkező héten ellátogat a zenekönyvtárba. A pult mögött
felkontyolt barna hajú, zöld pulóveres fiatal nő olvasgat. Annyira
elmerül a könyvében, hogy fel se tűnik neki a közeledése.
- Kérem, meghallgathatnám ezt a lemezt? - Felé nyújtja a papirost,
rajta az album címével.
A lány felkapja a fejét, zöld szemében riadalom tükröződik.
- Tessék?
Henry elpirul. Nem fogalmazott érthetően? Újra megkérdezi.
, - Ó - nyugszik meg a lány. - Csak meglepődtem, ez minden. Oké,
lássuk. - Füle mögé tűr egy kósza hajfürtöt, mielőtt a cetliért nyúl.
Henry megtapogatja az arcát. Még most is lángol.
A lány átfutja a papírt, azután felpillant rá, és felkel a helyéről.
Közel olyan magas, mint ő.
- Megmutatom. - A szekrényhez lép, amiből számtalan apró fiók
nyílik. Kihúzza a „C” jelűt, és átpörgeti a kártyákat. Amikor rátalál
arra, amit keres, kis ceruzát vesz elő, hogy lefirkantson egy sor betűt
és számot. - Ha meg akar hallgatni egy lemezt, először keresse ki a
könyvtári katalógusból, és írja le a nyilvántartási számát. -
Felmutatja a kis papirost. - Azután hozza oda nekem, én pedig
megkeresem a kérdéses lemezt. - Hetyke kis mosoly játszik a szája
sarkában.
Henry némiképp leforrázva követi a pulthoz. A lány visszanéz a
válla felett.
- Várjon itt.
Eltűnik egy nyitott ajtó mögött. Henry lábujj hegyen ágaskodik,
hogy lopott pillantást vethessen rá az ajtórésen át.
A lány hamarosan visszatér az albummal, és oldalt billenti a fejét.
- Ez lenne az?
Henry bólint, és a lemez után nyúlna, mire a lány hátrébb húzódik.
- Olvasójegy?
 Addig matat a tárcájában, amíg elő nem kerül a diákigazolványa. A
lány elveszi, azután belenéz a szemébe, és elmosolyodik.
- Tessék, Mr. Tao. - Átadja a lemezt, és egy közeli fülkére mutat,
ahol lemezjátszó és fejhallgató várja. - Az igazolványa nálam marad,
amíg vissza nem adja a lemezt.
Henry rezzenéstelenül ül, és behunyt szemmel issza magába a
hangokat. Mintha Arthur Rubinstein csak neki játszana. Miután az
első oldal véget ér, a széleinél óvatosan megfogja a lemezt,
átfordítja, és a lejátszó korongjára fekteti. Leereszti a tűt a fényes
fekete műanyag legszélső barázdájára, és várja, hogy folytatódjék a
zene. Lassan eltelik a délután, mialatt másodszor, majd harmadszor
is meghallgatja a felvételt. A zene elmossa az elmúlt hetekben érzett
felindultságát, enyhíti a gyomrában és egész testében lappangó
vágyakozást. Nincs a hangzásában semmi hazafiasság vagy
harciasság. Senki nem sajátíthatja ki magának, csakis önmagához
tartozik. A hangzatok vízesésként csobognak a fülében, átitatják
megindító szépségükkel. Szívfájdalom és veszteség, kitartás és
szenvedély árad a balladákból. Csupa olyasmi, aminek nem adhat
hangot az angol, a kínai, vagy bármely más emberi nyelv.
Tündöklő őszi délutánon lépett be a könyvtárba; most skarlátvörös
és lila az alkony. Bárhogy fázik a keze és az arca, szinte észre sem
veszi. Ahogy hazasiet, Chopin balladáira gondol, és egy mosolygó
sötétzöld szempárt képzel maga elé.

Minden vasárnap ellátogat a zenekönyvtárba. Mindig ugyanazt a

könyvtárost keresi, és mindig ugyanazt a Chopint.
- Tessék, Mr. Tao - kapja meg tőle a lemezt.
- Köszönöm.
 Azon tűnődik, mi lehet a neve.
A végén a lány már előre leveszi a lemezt a polcról, mikor meglátja
közeledni.
A panzióban töltött csendes karácsony és szilveszter után alig
várja, hogy elkezdődjék az új szemeszter. Amikor a legelső vasárnap
visszatér a könyvtárba, szíve a torkában dobog a könyvtáros láttán.
- Boldog új évet, Mr. Tao.
- Boldog új évet... megtudhatom a nevét?
- Rachel Howard - nyújtja, felé a kezét a lány.
- Henry - szorítja meg.
- Igen, tudom - feleli a lány felcsillanó szemmel.
Rachel. Lenne kedve sétálni egyet velem, Rachel? Szereti a fánkot,
Rachel? Szeret moziba járni, Rachel? Minden szünetben ezt
gyakorolja, de végül mindig meghátrál, és csak újra elkéri azt a
Chopin-lemezt.
 Tizenhetedik fejezet

Evanston, Illinois, 1964. február

Kopogtatnak. Mikor kinyitja az ajtót, Csen hótaposóban, kigombolt

kabátban és a nyakába vetett laza sállal áll a küszöbön.
- Biztos nincs kedved eljönni Chicagóba? A rokonaim szívesen
megismernének, és mindig van bőségesen ennivaló.
- Nagy a kísértés, de nem. Itt kell maradnom hétvégére.
- Oké, oké. Én mindent megpróbáltam. - Csen megadóan felemeli
mindkét kezét. - Neked kell majd megmagyaráznod a nénikémnek,
ha legközelebb találkoztok. - Körülnéz a szobában. - Szóval, mit
csinálsz ma este? Kérlek, mondd, hogy nem ezzel köszöntőd a
sárkány évét! - Kézbe veszi és meglobogtatja a Klasszikus
elektrodinamikát J. D. Jacksontól. - Hidd el nekem, kicsit se
szórakoztató.
- Nem, ma este nem - nevet Henry. - Gondoltam, elmegyek egy
fogadásra.
- A Kínai Diákszövetségére? Az múlt héten volt.
- Csak egy kötetlen kis összejövetelre. Sok tajvani diák lesz ott.
Csen beteszi maga mögött az ajtót.
- Ki a házigazda? - komolyodik el hirtelen a hangja.
Henry beharapja ajkát, ahogy próbálja felidézni a nevet. Nem
ismeri a házigazdát. Arthur Lai hívta meg, akivel együtt végeztek a
TNE-n, bár akkor még nem ismerték egymást.
- Valami Hu. Igen, Joseph Hu, ha minden igaz.
 Csen összeráncolja a homlokát.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet.
- Hogyan?
- Én azt mondom, ne menj. Nem ismered ezt a Joseph Hűt. Lehet,
hogy bajkeverő.
Henry elneveti magát. Csen biztosan csak ugratja.
- Bajkeverő? Aztán miféle bajt kavarna? Te ismered?
Csen nem válaszol egyenesen.
- A kormány támogat abban, hogy itt lehess, igaz?
- Ahogy mindenkit.
- Igen. Épp ezért ragaszkodj a Kínai Diákszövetség hivatalos
eseményeihez. Az a biztos.
Henry döbbenten mered Csente. Valami kimondatlanul is
megmérgezi a levegőt kettejük között.
- Nem tudhatod, ki szervezi ezt az alkalmat, ki hallgatózik. Ha
rossz fülekbe kerül, hogy ott voltál - még ha nem is mondtál vagy
tettél semmit -, könnyen félreérthetik. Ne menj oda.
Csen korábbi könnyedsége mostanra nyom nélkül elpárolgott.
- Ez csak egy fogadás - berzenkedik Henry.
- Egy fogadás soha nem csak egy fogadás.
Csen begombolja a kabátját, és távozik.

Henry az ajtóra mered, és azt kívánja, bárcsak eszébe jutott volna

egy alkalmas riposzt. Így most csak Csen szavai kerengenék a
szobában, pattognak ide-oda a falak közt. Bár össze vannak húzva a
függönyök, és felcsavart törölközők tölti ki a réseket, ahol az ablak
találkozik a párkánnyal, a hidegség beszivárog és a padlódeszkákra
szitál, láthatatlan hótorlaszként gyűlik a sarkokba. Henry újra
megnézi naplójában a címet, azután összecsukja a könyveit, elteszi a
tollat és ceruzát.
Felveszi a csizmáját. Azután a kesztyűjét, a sálját, a kabátját, a
sapkáját. Máig nem szokta meg ezt a sok réteg ruhát. Elindul,
bezárja az ajtót, és kilép a ropogós éjszakába. A jeges levegő
megakad a torkán; köhint, és még egyszer körültekeri nyakán a
sálat. Nyugtalan. Miért aggódik ennyire Csen? Lung-vej szavai
csengenek a fülébe: Ne ártsd magad a politikába. Azóta tartja magát
ehhez, mióta ideérkezett, de ez nem politika, csak egy újévi
ünnepség. A koszos hó ropog a talpa alatt, ahogy gyorsít a léptein.
Még jobban fejébe húzza a sapkát, próbálja mögé rejteni a fülét.
Csen persze jó barát, de azért ő sem tudhat mindent. A hideg
áthatol a csizmáján, már alig érzi a lábujjait. Egy kereszteződésnél
felemeli a fejét, hogy lássa az utcanévtáblákat. Elered a hó. Az autók
reflektorainak fényénél mintha ezernyi apró kívánságlámpás táncolna
a levegőben.
Mielőtt belép a lakóház kivilágított előterébe, leveri a csizmájáról a
havat, és otthagyja lábnyomát a nedves lábtörlőn. Az elázott
falevelek latyakos sárként tapadnak a lépcső lábához. Ahogy felfelé
tart, leolvadnak kabátjáról a hópihék, és beúsznak köré az emberi
hangok. Négy lépcsőfok után egy folyosóra ér, ahonnét ajtó nyílik az
egyik lakásra, előtte lerúgott cipők és csizmák halmával. A szobát
megtölti a vendégek önfeledt vidámsága.
- Henry! - kiált egy ismerős hang. - Boldog új évet, Henry! - A
szoba melegétől nyomban bepárásodik a szemüvege. Egy pillanatra
betölti orrát a fokhagyma, szójaszósz, gyömbér, zöldhagyma és sült
hús illata. Mandarin nyelvtenger nyaldossa körül, itt-ott tajvani
hullámokkal. Valamennyire érti a tajvanit, de sosem tanulta meg
annyira, hogy folyékonyan beszéljen. A TNE-n mandarinul folyt a
tanítás, s bár tajvani diákok is jártak az osztályába, személyesen
egyiküket sem ismerte. A pensengzsen és vajsengzsen tanulók ott is
elkülönültek egymástól.
Ahogy lehámozza magáról a ruharétegeket, és megtörölgeti
szemüveglencséit, megnyugtatónak találja a felé áradó szavakat,
amiket nem kell tudatosan értelmeznie, és a hangsúlyokat, amiket
gondolkodás nélkül felismer. Hunyorogva szétnéz, és a tömegben
kiszúrja Arthur Lait, aki egy roskadozó asztalhoz hívogatja.
Zsibbadnak és égnek az ujjai, ahogy kezdenek átmelegedni.
Miközben felméri a tésztákat, tésztabatyukat, sült halakat és
zöldségeket, ragacsos rizstortákat, dinnyemagokat és
mogyorószemeket, újra eltölti az elégedettség, amit utoljára azelőtt
érzett, hogy a távolsági busszal elindult New Yorkból. Valaki
megkínálja egy bögre jázminteával. Szétfújja felszínén a gőzt, a
porcelán falán melengeti tenyerét.
Miközben a teát kortyolgatja, szétnéz a szobában. Diákok
csoportosulnak mindenfelé: néhányukat a tanszékről ismeri, 1
másokkal a diákegyesület eseményein találkozott, sokukat azonban
most először látja. Nagyot fordult a világ az első tél óta, mikor még
úgy tűnt, rajta és Csenen kívül nincs is más kínai diák. Épp, mikor
felismeri, hogy senkit sem lát Csen köreiből, valaki közelebb húzódik
hozzá. Maga a házigazda, Joseph Hu. Eleinte ártalmatlan témákról
csevegnek. Mit tanul? Mikor érkezett? Mit gondol Amerikáról? Joseph
fél füllel hallgatja a válaszait, közben a szobát fürkészi, biccent és
integet elhaladó ismerőseinek, vagy épp őt nyugtatgatja: Mondd
csak, figyelek. Henry teája lassan elfogy, csak túlságosan erős és
kesernyés alja marad. Felveti, hogy Joseph talán szívesen szót
váltana másokkal is, de ő csak legyint.
- Te vagy a díszvendég. Velük folyton találkozom.
Azzal folytatja a kérdezősködést. Tajvanon melyik egyetemre járt?
Ki az itteni kapcsolata? Mikor végezte el a sorkatonai szolgálatát? A
tolakodó kérdések egyre kínosabbak. Hol állomásozott? Ismeri ezt
vagy azt? Mi a véleménye róla? Csen szavai ötlenek fel benne. Egy
fogadás soha nem csak egy fogadás. A porcelán már ridegen simul a
tenyeréhez.
Miután kitérő válaszokat ad Joseph utolsó kérdéseire, üres
tányérjára mutat. Köszönetét mond nagylelkűségéért, és megemlíti,
hogy szívesen enne még abból a fenséges rizstortából.
- Persze, egyél csak, amit kívánsz. Majd még beszélünk.
Joseph kedélyesen megpaskolgatja a hátát.
Henry nem válaszol. Elindul a rakott asztal felé.
A nemrég még oly hívogató szoba kezd fojtogatóvá válni. Az
ünnepi fényben csillogó metszett üvegtálak is olcsónak és hivalkodó-
nak hatnak. A nevetés olyan, mint az üres konzervdobozok csörgése.
A tál, ahonnét korábban elvette a rizstortát, már üres. Mellette
néhány tésztabatyu kókadozik kihűltén és ernyedten. Kis zsírcseppek
szilárdulnak meg a rizspapíron. Elveszik minden étvágyát.
Dacára a kényeztetésnek, az alkalom kezd baljós színezetet ölteni.
Mintha ellenséges, de legalábbis ismeretlen közegben lenne. Akár
Csen szavai, akár saját elővigyázata, akár mindkettő hatására, de
már biztosan tudja, hogy távoznia kell. Méghozzá tüstént.
Utat tör Lai felé. Ismerőse készséggel vállalja a döntőbíró szerepét
két lány között, akik arról vitáznak, felbocsássák-e még ma este a
papírlámpásokat - egyikük szerint túl korai lenne, meg kell várniuk a
teliholdat, míg a másik elérkezettnek látja az időt, ha már mind
összejöttek. Lai összeüti két tenyerét.
- Legyen mindkettő! - jelenti ki. Henry egy pillanatig szívesen
bekapcsolódna a kedélyes ugratásba és flörtölgetésbe, de mikor a
szeme sarkából kiszúrja Josephet, nyugtalansága felülírja minden
vágyát. Megpaskolja Lai vállát.
- Én megyek.
Lai megakad a mondat közepén.
- Nem akarsz...? - int a lerabolt tálcákkal, piszkos tányérokkal és
legkülönfélébb italokkal teli asztal felé.
- Nem, muszáj tanulnom. Majd látjuk egymást. Boldog új évet!
- Oké. Boldog sárkány évét, barátom!
Lai színpadias köszöntése kuncogást csal ki a lányokból. Az
egyikük vele szemez. Óvatos a tekintete, de azért elcsípi. A lány
pillantása átsiklik a szobán: néma üzenetet küld Josephnek.
Már a cipőfűzőjét köti, mikor Joseph odasiet hozzá. Vendéglátója
egy szezámmagos cukorkát és egy vörös borítékot nyom a kezébe.
- Boldog új évet, Tao! Találkozunk még?
Elereszti füle mellett a kérdést, csak boldog új évet kíván
Josephnek, és távozik.
Begombolja kabátját, majd kapkodva felveszi sálját és kesztyűjét,
ahogy lesiet a lépcsőn. Fülébe húzza sapkáját, és kilép az utcára.
Nagy, kövér pelyhekben hull a hó. Behavaz minden lábnyomot.
í Néhány saroknyira már azon tűnődik, hogy túlreagálta a dolgot.
Előveszi zsebéből a borítékot és a cukorkát. Elszopogatja g ez
utóbbit, míg egy utcai lámpa fényénél felnyitja a borítékot. Meghívót
talál benne a következő találkozóra, pontos dátummal 1 és címmel.
„Gyere el, kérlek!” - firkantották a tetejére angolul, r hangsúlyos
fekete tintával.
Nem tudhatod, ki hallgatózik.
Hópihék oldják fel a tintát és mossák el a papírost.
Ne ártsd magad a politikába.
Visszatekint a válla felett, mielőtt széttépi és szétszórja a
meghívót. A papír a tocsogó hóra szállingózik.
Csípősen, fémesen, émelyítően édes szájában a szezámos
cukorka. Azt is kiköpi a hóra.
Mikor visszatér Chicagóból, Csen rákérdez.
- Végül is elmentél arra az újévi fogadásra? Csak úgy eszembe
jutott.
- Beugrottam egy órára, de korán eljöttem - von vállat.
Csen helyeslőén bólogat. - Miért kérded?
Csen nem indokolja meg, csak ennyit mond:
- Figyelj, én visszatérek Tajpejbe, amint elvégzem az iskolát. Nem
leszek itt, hogy rajtad tartsam a szemem. Nem menj sehová, és ne
találkozz senkivel, aki miatt felkerülhetsz a feketelistára.
- Feketelistára?
- Jól hallottad. Nem viccelek. Azok a fickók esélyt se adnak rá,
hogy megmagyarázd. Nem haboznak, és nem ismernek kíméletet.
- De hát Amerikában vagyunk...
- Igaz, de csakis a KMT jóvoltából. A családunk pedig még ott él
Tajvanon.
 Tizennyolcadik fejezet

Evanston, Illinois, 1964. február

- Muzikológia - nevezi meg Rachel. - A zene vizsgálata különféle

történelmi, kulturális és filozófiai kontextusokban. Hogyan formálja
azt, akik vagyunk. Ahogy élünk, ahogy szeretünk.
Miután heteken át fogadkozott, hogy elhívja kávézni, de mindig
csak a Chopint kérte, végül sikerült feltennie a nagy kérdést. A lány
olyan sietve rábólintott, hogy örömében és zavarában egyetlen hely
sem jutott az eszébe. Végül Rachel javasolt egy népszerű bisztrót,
alig néhány tömbnyire a kampusztól.
Most pedig, a gőzölgő kávé és a nagy piteszeletek felett, megállás
nélkül a zenetudományról és a zene iránti szeretetéről beszél.
Bárhogy pereg a nyelve, Henry megérti minden szavát. El-
bűvölőnek találja a lány élettel teli lényét, ahogy a sosem hallott
eszmékről és zenészekről áradozik.
- Persze, bírom a klasszikusokat - Beethovent, Chopint, Mozartot -,
de igazán a népzenét szeretem. Mármint az amerikai népzenét.
Woody Guthrie-t, a Peter, Paul and Maryt, a Weaverst. Mindet. A
mesterdiplomámra hajtok, és a világválság korának amerikai
népzenéje a szakterületem. Neked van kedvenc kínai népdalod?
Henry behunyja a szemét, és eldúdolja a -t. Gyerekkorában az
anyja sokszor énekelte neki ezt az altatót.
- Ó, ez gyönyörű! Olyan lírai és érzelmes. Miről szól?
 - A halászokról, odakint a vízen, ahogy elnézik a felhőket és a
hullámokat. Ahogy próbálnak halat fogni a régi hálójukkal és
bárkájukkal. Ahogy mindig csak gürcölnek. Nehéz az életük.
- Mi a címe?
- A halászok éneke.
- Keresek róla egy felvételt - jelenti ki Rachel. - Talán nálunk is
megvan. Sosem tudhatod. Komoly gyűjteményünk van.
Henry beleharap a pitéjébe. Túlzónak találja édességét, de élvezi a
sült pekándió ízét.
- Ha tudni akarod - hajol közelebb Rachel, és lehalkítja a hangját -,
azért jöttem ide, hogy elmeneküljek.
Henry riadtan kihúzza magát.
- A szüleim, Simon és Deborah Howard, rendes, törvénytisztelő St.
Louis-i polgárok, csak rém maradiak. Ha rögtön azután hazamegyek,
hogy elvégeztem a Mizzout, már rég sínen lennék.
Házasság egy jó családból való fiúval, pár kölyök, tagság a
golfklubban, nyári bálok és téli jótékonysági gálák. Tömény unalom.
Hátradől a helyén, és felnéz a mennyezetre. Azután kihúzza magát. -
Nem ilyen kivételezett és kiszámítható életet akarok.
Vár ránk a nagyvilág, nincs igazam?
Henry bólogat, de valójában fogalma sincs, miért akarna bárki
elszökni a kiszámíthatóság elől.
- A háború után a szüleim minden figyelmét az kötötte le, hogy
megalapozzák a St. Louis-i életüket. Apám felküzdötte magát az
irodai szamárlétrán, míg anyám imádta az új életszínvonalát: két
autó, nagy ház, nyaraló Bransonban. Számára az év fénypontja a
Famous-Barr karácsonyi kirakata. Nem mondom, nem rossz, de több
is van az életben a felfújható Mikulásoknál és az eljegyzési partiknál.
Ezért vagyok itt. Még legalább két évig.
Henry pitéjéből alig maradt.
- Oké, eleget beszéltünk rólam - élénkül fel Rachel. - Most te jössz.
Amilyen egyszerűen csak lehet, beszámol korai éveiről. Csak a
legszikárabb tényekre szorítkozik.
- Végül eljutottunk Tajvanra. Keményen dolgoztam, szerencsém
volt, idejöttem, találkoztunk.
- Biztos sok mindent láttál. Nagyon bátor lehetsz. Ez csodálatra
méltó!
Henry nem igazán tudja, mit feleljen. Nem ő döntött úgy, hogy
ilyen viharos időkben nő fel. Egyszerűen csak így alakult az életük.
Tették, amit a túlélés érdekében kellett. Ez minden.
- Anyád fantasztikus asszony lehet, ha mindvégig így vigyázott
rád.
Igen, gondolja Henry. Bizony az.
- Mesélj még - kéri Rachel csillogó szemmel.
- Legközelebb. - Henry kiissza a kávéját. - Elfogyott a pite, és
későre jár. Hazakísérhetlek?
A kávét és pitét rövid úton követi egy este a moziban, majd egy
héttel később: egy vacsora. Henry a lány mellett tudja meg, mekkora
öröm fogni valaki kezét, megosztozni egy fagylaltkelyhen, elvonulni
egy piknikre. Sosem látott még hasonlót, mint Rachel zavarba ejtő
magabiztossága. A lány szemében az élet csupa csoda és szépség -
nem olyasvalami, amit valahogy át kell vészelni. Mikor vele van, még
azt is elfeledi, hogy nem az angol az anyanyelve. Felszívódik
gyomrában a szorító érzés. Visszatér helyére az öröm.
Tetszik neki, ahogy Rachel a nevét ejti.
 - Henry Tao, Henry Tao, énekelj velem.
Túl félénk az énekhez, de mikor a lány a kezét nyújtja felé,
megragadja. Rachel Broadway-musicaleket idéz, Ella Fitzgeraldot és
Duke Ellingtont, Joan Baez dalait. Tetszik neki, hogy mikor ránéz,
Henry Taót látja, a Northwestern Egyetem repülőmérnöki karának
mesterszakos hallgatóját, a fényes jövő előtt álló fiatalembert. Tao
Zsen-su valaki egészen más - a távolba vész.
Szereti benne, hogy nem tudja, nem is tudhatja, amit ő
legszívesebben elfeledne. Rachel mellett nem kell óvatoskodnia.
Olyasvalakivel lehet, aki tudatlanságával és ártatlanságával a
biztonságot testesíti meg.
Beleszeretni sok szempontból olyan, mint szerelmesnek lenni
Amerikába.

Evanston, Illinois, 1964. május

A diákszövetség irodájában áll, elnézi a faliújság hirdetéseit.

Megragadja a tekintetét egy koncert röplapja: Chopin 2.
zongoraversenye. Chopin! Rachel rengeteg új zenével
megismertette, de továbbra is Chopin a kedvence. Milyen lehet,
tűnődik el, a hallgatóság soraiban ülni, mikor a zene megelevenedik
és kiárad azokból a hangszerekből?
- De rég nem találkoztunk, Henry! Mi van veled?
Felnéz. Arthur Lai az.
Arthur közelebb siet, felé nyújtja a kezét. Míg társalognak, Henry
ráeszmél, mennyire hiányzott neki a barátja.
- Figyelj, Joseph a jövő héten összejövetelt tart. El kéne jönnöd.
Tudod, nagyon kötetlen alkalom lesz, csak egy kis délutáni softball,
utána batyubállal. Jó kaja, jó móka.
Csen figyelmeztetése villan belé, de elhessegeti. A múltkor
túlreagálta a dolgot. Minden rendben. Egy softballmeccsből csak
nem lehet baj?
Arthur az órájára néz.
- O, most mennem kell. - Tollat vesz elő, és lefirkant valamit egy
kis fecnire. - Nesze. - Henry kezébe nyomja. - A részletek. Akkor ott
találkozunk.
Lenéz a papírosra. Az összejövetel épp a koncert napjára esik. Újra
megnézi a röplapot. Chopin mellett előadják a Tavasz az Appalache-
hegységben Aaron Coplandtől és Dvorak 9. „ Újvilág” szimfóniáját.
Szinte biztos benne, hogy Rachel ezekről is mesélt. Softballmeccs
máskor is lesz, de mi az esélye, hogy egy koncerten hallja
mindhárom művet? Úgy dönt, megváltja a jegyeket.

Egy héttel a koncert után Csen kopogtat be hozzá. Kéretlenül

belép, és becsukja az ajtót maga mögött. Egy softballmérkőzés
fényképét mutatja neki, és azután érdeklődik, felismer-e bárkit.
Arthur erre a meccsre hívta el.
- Miért érdekel? - próbál közömbös hangot megütni.
- Csak a chicagói bácsikám szeretne jobban eligazodni az itteni
kínai közösségben.
Csen hangszíne ugyanolyan színlelt közönyről árulkodik.
Henry elnézi a fényképet. Joseph Hu egy piknikasztalnál ül és
néhány diákkal társalog, akik a hátukat fordítják a kamera felé. A
sarokban, ütővel a kezében, ott áll Arthur Lai. A lányok, akik az újévi
partin incselkedtek vele, a lelátón ülnek. Nem tudja a nevüket.
Csapdában érzi magát. Csen tudja, hogy Joseph Hu mindenképp
ismerős a számára. Rámutat, és közli, hogy ő rendezte az újévi bulit.
- Másvalaki?
Hunyorogva nézi az ütőjátékost. Talán Arthur, de talán valaki más.
Sisakot visel, és a kép is elmosódott. Igazából bárki lehet.
Megrázza a fejét, és visszaadja a fotót.
Miután Csen távozik, felfigyel rá, hogy reszket a keze. Ha másik
napra hirdetik meg azt a koncertet, ő is szerepelne azon a
fényképen.
Hibát követett el, mikor megbízott Csenben? Kínában a mamája
sokat korholta a hiszékenységéért, de Csen mindig önzetlen
barátként viselkedett. Nélküle sokkal nehezebben vészelte volna át
azt a korai időszakot. Lehetne, hogy megőrizze az akkor kialakult
barátságot, és eltávolodjon az elmúlt hónapok eseményeitől?
Próbál a munkájára koncentrálni. Csen többé nem említi a fotót.
Minden idejét leköti a tanulás és a sok látogatás a chicagói
bácsikájánál. A dolog feledésbe merül.
A nyár vége felé találkozik Arthurrel egy könyvesboltban.
- Hallottad? - Lai lehalkítja a hangját. - Joseph Hu pórul járt. Egy
tajpeji kormányügynök felkereste a családját. Figyelmeztette az
apját, hogy Joseph hazafiasabb is lehetne ideát.
- Micsoda? - Henrynek tüstént eszébe jut Csen fényképe. - Mit
mondanak, mit tett?
- Állítólag szerepel a neve azoknak a diákoknak a listáján, akik a
tajvani demokráciáért küzdenek, és gyűlést szerveztek itt az
Államokban.
- Mikor volt az? - Henry reméli, hogy Arthur nem hallja, hogyan
zakatol a szíve.
 - Nem tudom, de arra emlékszem, hogy Hu mindig határozott
álláspontot képviselt az összejövetelein. Nem éppen KMT- barát
nézeteket. - Lai eltűnődik. - Miután megkapta a hírt, Joseph állítólag
közölte, hogy ebben az országban szólásszabadság van. Úgy
gondolta, itt nem fér hozzá a KMT, de mint hallom, az
apját bevitték további kihallgatásra.
Henry megborzong. Egyetlen alkalomra sem emlékszik, amikor egy
KMT-kihallgatás jól végződött.
- Miért zaklatják az apját? Nem ő jártatja a száját.
- Ki fegyelmezze meg a fiút, ha nem az apja? - mereng el Lai.
Henry visszanyeli nyugtalanságát.
- Még nincs vége - folytatja barátja. - Josephnek meg kellett
hosszabbítania a vízumát, hogy maradhasson, amíg megszerzi a
doktori címét. Bevitte az útlevelét a chicagói konzulátusra, de úgy
tűnik, ott „elvesztették”.
- Biztos csak kell egy kis idő a papírmunkához - próbálja
Henry elhessegetni szorongását.
Lai felhúzza a szemöldökét.
- Ennek már közel két hónapja. Az útlevele nélkül be sem
iratkozhat a következő szemeszterre. Nem hagyhatja el az országot,
de törvényesen nem is dolgozhat. Fújhatja. A könyörületükre van
utalva, amíg vissza nem adják neki.
- Ó... szegény srác - mormolja Henry. Kavarognak a gondolatai. A
fényképre gondol. Nem azonosította rajta Lait, de más talán igen.
Hogyan figyelmeztethetné barátját a veszélyre anélkül, hogy
gyanúba keverné magát? - Ezért kell mindig vigyáznunk, mit
mondunk és teszünk.
- Tudom. - Lai a fejét ingatja. - De ezt azért nem gondoltam volna.
 Henry közli, hogy késésben van. Kiront a könyvesboltból.

Aznap éjjel elkerüli az álom. Gyomrában görcsös bizonytalanság

kavarog. Szerepet játszott Joseph Hu meghurcolásában? Hát Lai, ő is
veszélyben forog? Vagy ami még rosszabb: ha Csen rájön, hogy
azonosíthatta volna, mégsem tette? Ellene fordul? S ha mindez eljut
az anyjához? Vagy Lung-vejhez? Félelmek kavarognak az elméjében.
Mekkora naivitás volt azt hinni, hogy biztonságban érezheti magát,
csak mert Amerikában van!
A maradék időben, amit Csen még Evanstonben tölt, Henry nem
tud a szemébe nézni. Kimenti magát, valahányszor elhívja
Chicagóba, ebédelni, moziba. Elkerüli a panzióban is. Mindig fülel,
mikor hagyja el a szobáját, és kivárja, amíg meglátja az utcán, csak
azután indul el a saját dolgára. A ritka alkalmakkor, ha mégis
összefutnak, kiprésel magából néhány kedves szót, de kínosan
kerüli, hogy bármit eláruljon a dolgairól. Csen egyszer- kétszer
bekopogtat hozzá, azt tudakolja, rendben van-e. Megnyugtatja, hogy
jól van, csak lefoglalja a kutatómunka. Csen ilyenkor sokatmondóan
és helyeslőén bólogat, amit Henry továbbra sem tud mire vélni. Nem
követett el semmit, mégis óvatos. Túl könnyű belemászni valamibe.
Csen távozása után is három lépés távolságot tart a különféle
diákszervezetektől. Feláldozza az anyanyelv használatát és a hazai
ízeket a névtelenség oltárán. Idővel ritkulnak, végül elmaradnak a
meghívások.
Augusztus elején Rachel felveti, hogy utazzanak egy napra
Chicagóba. Henry kap az alkalmon.
- Mit fogunk csinálni?
- Megleptél azzal a Chopin-koncerttel. Most rajtam a sor.
 A lány nem is árul el többet.

Az „L”-iel mennek be a városba. Miután piknikeznek a Grant

Parkban, a lány a Művészeti Múzeum felé terelgeti, ahol időszaki t
kiállítás nyílt: Kincsek a Ming- és Csing-dinasztia kordból. Rachel
előre tudta, hogy élvezni fogja, és ő is többet szeretne tudni Kínáról.
Henryt megindítja a figyelmessége. Megfogja a kezét, és együtt
lépnek be.
Lehetséges ez? Megigézetten lép egyik tárlótól a másikhoz. Akad
itt mívesen faragott cinóbervörös lakkozott ajándékdoboz, gémeket
és bazsarózsákat ábrázoló igazgyöngy berakásos ünnepi váza, a
lótuszvirágon ülő Kuan-csin istennőt ábrázoló tizennyolc karú
porcelánfigura, három tejfehér jádeurna, egy fényűzően díszes papi
köntös főnixekkel, denevérekkel és ezerszínű felhőkkel. Ez volna
Kína? A hely, ahonnét jön? Mintha álomvilágban járna. A tárgyak
kínai neve ott van a nyelve hegyén, mégsem képes kimondani őket,
bármily hangosan rezonálnak a fejében. Nyugtalanító érzés, látni a
kordonnal övezett díszes asztalokat és lábtartós székeket, az
üvegvitrinbe zárt re, keszzománcos kerti ülőkéket. Különösek és
idegenek az üres iy rizsestálak, a hideg fényárban fürdő tálcák, a
mozdulatlanságba 4ermedt fénylő kanalak. Mikor volt utoljára, hogy
átmelegítette őket az emberi érintés?
Semmi nem olyan, mint az emlékeiben élő anyaország. Az ő Kínája
szüntelen felfordulás és ellenséges gépekkel terhes égbolt, a visongó
szirénák, kántáló szerzetesek és összeomló épületek világa, és a füst
- a füst mindenütt. Az ő Kínája minden eresztékében recseg-ropog a
pusztulástól és szívfájdalomtól, az éhínségtől és az utcákon
jajveszékelő emberektől. Mi köze hazájának ehhez a törhetetlen
üvegek mögé rejtett kifinomult eleganciához?
Elér egy teljes hosszában kibontott tekercshez. Borsódzik a háta. A
csendben mennydörgőén hangos a szívverése. Fura ősi fájdalom mar
a zsigereibe. Leül egy padra, ahogy elárasztják Ma hangjának
emlékei. Egy pillanatra újra mellette ül, a késő délután szűrt
fényénél, Tao Hung-ce régiségüzletében.
Behunyt szemmel próbálja felidézni az utolsó alkalmat, mikor látta
a tekercsüket. Sanghajban történt? Anyja azt mondta, el kellett
adnia. Eszébe jut, ahogy megjelent a Tajpingra. szóló jegyekkel.
Akkor nem kérdezett rá. Még csak kisfiú volt.
Valaki megérinti a vállát. Rachel.
Leül mellé és hozzásimul, ő átkarolja a vállát. Hosszú nap, teljes
nap áll mögöttük. A szemét dörzsöli, és erőt vesz magán, ahogy újra
a vitrinbe zárt tekercsre fókuszál. Közelebb hajol, hogy jobban lássa
a leírást: „A barackvirágos forrás. Csiu Jingnek (1494 k. - 1552 k.)
tulajdonítva, Tao Csien (365-427) költeménye alapján.”
- Rachel! Ezt a történetet ismerem!
Felugrik, és magával húzza a lányt a vitrin túlsó végéhez, ahol a
festmény kezdődik. Lassan oldalaznak, miközben felidézi anyja
történetét az eltévedt halászról, aki egy virágzó barackligetben
ébredt. Hunyorogva figyeli meg az apró részleteket: a kiskacsákat a
vízen, az egyenként megfestett tűleveleket, a háttérbe vesző hegyek
kékjeit és zöldjeit. Elmeséli, hogyan vezettek a virágszirmok a
sziklahasadékhoz (itt rámutat a barlangban belépő kis alakra), majd
arra a csodálatos vidékre, amit a hegyek évszázadok óta megóvtak
minden háborútól. A hely lakói szívesen fogadták a halászt a béke és
a bőség földjén.
 Itt elakad a hangja. Még csak a tekercs felénél járnak: a történet
folytatódik. Elsiet, és újra elolvassa a magyarázó szöveget a vitrin
végében. Értetlenül nézegeti az írásjeleket. A kalligráfia ősi és
művészi, nehéz kiolvasni. Az biztos, hogy a mese még nem ért
véget.

A halásznak idővel hiányozni kezdett a családja. Mikor hazafelé

készülődött, vendéglátói figyelmeztették: Ne próbálj beszélni rólunk
másoknak, és ne próbálj visszajönni. Aki egyszer elment, soha nem
térhet vissza. A halász köszönetét mondott a kedvességükért, és
távozott. Menet közben gondosan megjelölte magának a helyet,
végül aztán hazaért a falujába. Mindenki kérdezgette, merre járt, ő
pedig beszámolt a nagy felfedezésről, de mikor elmentek megkeresni
a csodálatos földet, hiába igazították el őket a jelzések, nem találták
sem a fákat, sem a barlangot, sem a földet. Hosszú-hosszú éveken
át kutatták a barackvirágok földjét, kikérték a legbölcsebb és
legidősebb mesterek segítségét, de többé senki sem találta azt a
helyet.

Újra elolvassa a sorokat, és nem hisz a szemének. Ma nem

mesélte el a teljes történetet! Mindig azt hitte, hogy a szerencsés
halász örökre a barackvirágos forrás földjén maradt, de nem.
Elment, és örökre elveszítette a paradicsomot. Anyja csak a történet
első felébe avatta be. Miért hallgatta el a többit?
Sok éven át úgy képzelte, a mese a reményről és az újrakezdésről
szól. A teljes változat megismerése elindít benne valamit. Eltemetett
emléktöredékek buknak felszínre benne: Hszü úr kétszínű mosolya.
Ma kérges és véres kezei, miután felásta velük a romhalmazt a hajó,
ami nélkülük indult el Jicsangból. A ködös képek lefelé húzzák, vissza
az örvénylő múltba, amíg már a padló is omladozni kezd a talpa
alatt. Belesüketül az üvöltözésbe, lökdösődésbe, dulakodásba.
Megint a Nagy Alagútban van, ahol nincs elég levegő, és pislákolnak
a fények. Mindenki foggal-körömmel próbál kijutni, és
torkaszakadtából üvölt, mígnem minden hang elnémul. Li-ling! Li-
ling! Ő is kiáltani próbál, de csak fulladozik a kísérteties, fojtogató
csendben. Nem láthatja, nem hallhatja, nem mentheti meg a lányt.
- Jól vagy, Henry?
Bizonytalanul és reszketve tér magához. A pad élét markolássza; a
fa szilárdsága végre emlékezteti arra, hol van. Lassulni kezd a
pulzusa. Elernyednek az ujjal, ahogy behunyja a szemét, és próbál
erőt venni magán.
- Jól vagyok, jól vagyok - ismételgeti. Miért csak a történet egyik
felét mondta el?
Rachel az arcát fürkészi.
- Hé - mosolyodik el. - Sétáljunk egyet a friss levegőn.

Odakint szótlanul vágnak át a Grant Parkon. Rachel csak percek

múltán fordul felé, hogy kíváncsi pillantást vessen rá.
- Tudod, most, itt a kiállításon beszéltél először az anyádról. Mindig
olyan, mintha kerülgetnénk a személyét, pedig én szívesen hallanék
a gyerekkorodról. Mesélnél róla?
Valami fellazítja a fedelet, ami alatt elzárva tartja a múltját. Amint
belekezd, kiáradnak belőle a szavak. Azt reméli, ha hangot ad nekik,
újra összerakhatja az emlékeket, amik a múzeumban szerteszét
töredeztek. Különös érzés újra kimondani a kínai emberek és városok
nevét. Mintha másvalaki életét idézné fel. Ahogy mesél, Rachel egyre
csendesebb. Lassan azt is elfeledi, hogy ott van.
 Leülnek a szökőkút mellé.
- Mának volt egy képtekercse. Olyan, mint az ott a múzeumban.
Magukkal vittük mindenhová. Sokat mesélt belőle.
- A barackvirágok földjén is?
- Igen, és hasonlókat.
- Mi lett vele?
Megrázza a fejét. A tekercs elvesztése még mindig fájó számára.
- El kellett adnia - suttogja erőtlen hangon. Félresöpri az
emlékeket. Ha rájuk tekint, akkor érzi csak igazán a veszteségeket.
Kínában, míg mozgásban maradtak, túlélték a megpróbáltatásokat,
és addig sem kellett arra gondolniuk, mi mindent hagytak maguk
mögött. Rémisztő ez a visszatekintés.
- Életben maradtunk. Kijutottunk. Szerencsések voltunk.
- Henry! - Rachel olyan gyengéd, olyan szerető pillantásokat vet
rá. Mögöttük vidáman csobog a szökőkút, vize felszikrázik a késő
délutáni fényekben.
-Hm?
- Sosincs honvágyad?
Honvágya? Hisz azt se tudja, hol az otthona...
- Hiányzik Ma. Hiányoznak az ételek.
- Az egyetemen sok helyen hirdetik a kínai diákszövetségeket.
Nem jársz el az összejöveteleikre?
Megrázza a fejét. Nehéz lenne magyarázatot adni az
idegenkedésére.
- Néhányszor voltam, de túlságosan leköt a tanulás.
Tanulmányai említésére kezd visszatérni a lelki nyugalma. 4.
tanulásban jó. Diáknak, mérnöknek lenni olyan célkitűzés, ¿mivel
könnyedén azonosul. Feláll. Könnyebben veszi a levegőt, ¿hogy
sétálni kezd a víz felé.
- Mi lesz veled? - kérdez rá Rachel. - Itt maradsz, vagy
visszamész?
Hosszú ideig hallgat. Azután:
- Ma...
- Biztos nagyon hiányzik. Reméli, hogy egy napon majd hazatérsz?
Minden kérdést hosszú hallgatás követ.
- Itt olyan lehetőségek vannak, amilyenek odaát nem lennének.
Feltámad a szél. Rőtfarkú ölyv siklik a Michigan-tó felett.
- Úgy gondolom... - Elnézi, ahogy a madár körkörös vonalban
egyre magasabbra tör. - Úgy gondolom, egyelőre itt van az életem.
Visszafordul a lányhoz. Az ő szemében nyoma sincs a számtalan
mérföldnek, a rengeteg szomorúság és veszteség terhének. Olyan
fény sugárzik belőle, ami őt is felemelheti. Olyan lehetőség, ami csak
egyszer adódik. Megragadja.
- Hé, ott egy fagyiárus. Gyere. - Rachel kezéért nyúl. - Elég a régi
emlékekből. Csináljunk újakat.
A lány megszorítja és el sem engedi a kezét. Visszaindulnak a
múzeum felé. Néhány lépés után Henry megtorpan.
- Annyi mindenről meséltem neked - szólal meg -, de most tanítok
valami igazán fontos dolgot.
Feltartja a mutatóujját, és jelez Rachelnek, hogy kövesse a
példáját. Azután egymáshoz préseli ujjaikat.
-Ji - Egy.
- Ji - ismétli Rachel.
Amikor felemeli a középső ujját, a lány ugyanígy tesz. Ujjbegy
simul az ujjbegyhez.
 - Er. Kettő.
- Er.
A gyűrűsujjak is találkoznak.
- Szán. Három.
Akkor felemeli a kezét, és egymásba fonja ujjaikat.
- Vanvu. Minden.
- Vanvu.
Közel vonja őt magához, ajkai a nyakához simulnak. A lány kezével
követi a válla vonalát, ujjai szabályos és lágy ütemet vernek: ji, er,
szan, vanvu.
 Tizenkilencedik fejezet

Tajpej, Tajvan, 1965. február

Csen anyó bekopogtat Mej-lin ajtaján.

- Levél Zsen-sutól! - lobogtat izgatottan egy kék légiposta-
borítékot.
Mej-lin felpattan.
- Ráadásul épp holdújévkor. Micsoda kedvező előjel! - adja át Csen
anyó a levelet.
Mej-lin helyeslőén bólogat. Átforgatja kezében Zsen-su levelét, és
alig várja, hogy értesüljön a legújabb hírekről.
- Mej-lin!
Csen anyó kérdezett tőle valamit, ami elkerülte a figyelmét.
- Tessék?
- Azt kérdeztem, mik a terveid ma estére. Hogyan ünnepled meg a
kígyó évét?
- Á, igen. Liékhez megyek Lung-vejjel.
Csen anyó szórakozottan ingatja a fejét.
- Ki gondolná, hogy mikor először jártál azon az estélyen, még te
szolgáltál fel. Mekkorát fordult a világ! - fordul vissza a konyha felé
elgondolkodva.
Valahányszor levél érkezik Zsen-sutól, Mej-lin szíve ki akar ugrani a
helyéből. A boríték leragasztott füle alá ékeli varróollója hegyét, és a
behajtás mentén megejt egy gyors vágást. Miközben a levelet
olvassa, feloldódik a hetek óra fokozódó aggodalom és feszültség. Az
elkövetkező napokban többször is újra előveszi: minden alkalommal
újabb és újabb részleteket ízlel, mint mikor másodszor vagy
harmadszor is beáztatják a teafuvet. Levelében Zsen-su említést tesz
új barátjáról, egy Rachel nevű amerikai lányról. Először kerül szóba
egy lány. Mej-lin újra átéli a már ismerős szívfájdalmat, a tudatot,
hogy a távolból kell követnie fia felnőtté érését. Elteszi a levelet
kézitáskájába, hogy később megossza Lung-vejjel.
Az öt évvel korábbi újraegyesülés óta barátságuk kitartóan
erősödik. Idővel a Huang házaspárnak is bemutatta Lung-vejt mint a
sógorát, akit társasági köreikből már egyébként is ismertek. Mikor
először találkozott vele, Pej-ven is megnyerőnek találta. Utána Mej-
lin megjegyezte a férfinak, hogy azért ne szálljon fejébe a dicsőség,
mire jót nevetett. Lung-vej is bemutatta őt néhány ismerősének.
Azóta gyakran részt vesz az estélyeken az ő vendégeként, kiélvezi a
pompát és ünneplést, de azért mindig örül, mikor az est végén
visszatérhet a saját kis zugába a Huang házban.
Miután Zsen-su elutazott Amerikába, Lung-vej még egyszer
megpróbálta őt meggyőzni, hogy menjen hozzá feleségül. Az Új
Parkban sétálgattak, ahol megosztotta vele fia első hazaküldött
levelét. Biztosan az az Öröm bátorította fel a férfit, amit Zsen-su
gyors beilleszkedése felett éreztek.
- Mej-lin, én komolyan gondoltam, amit akkor éjjel mondtam.
Leszel a feleségem?
- Hagyd abba, Lung-vej. - A karjára fektette kezét. - Rengeteget
segítettél Zsen-sunak, amiért örökké hálás leszek, de mi nem... nem
lehet...
- Miért dolgozol még mindig cselédként? - szakította félbe a férfi. -
Eltartanálak. Soha többé nem kéne dolgoznod.
 ö is tudja, hogy küllemre középkorú özvegyasszonynak tűnik, aki
háztartási alkalmazottként keresi a kenyerét - de lélekben rátalált a
határtalan szabadságra. Miután végez a házimunkával, ami cseppet
sem megerőltető, szabadon rendelkezhet az idejével. Erről senki
kedvéért nem mondana le.
- Épp eleget tettél értünk, Lung-vej. Ekkora kedvességet nem
fogadhatok el.
- Nem is a kedvesség miatt, Mej-lin. - Csalódottság ütött át a férfi
hangján. - Már csak mi maradtunk. Miért ne lehetnénk itt
egymásnak?
- Itt vagyunk egymásnak. Miért kellene ennél több?
A férfi felhorkant, motyogott valamit a konokságáról, de végül
annyiban hagyta a dolgot.
Nagyra értékeli Lung-vej társaságát. Valahányszor hírt kap Zsen-
suról, legelőször vele akarja megosztani. A férfi reakciója - legyen
akár örömteli, akár nyugtalanító - rendet vág saját szerteágazó
érzelmeiben. Amikor tudja, hogy nemsokára találkoznak, már
napokkal előtte átjárja őt a várakozás jóleső izgalma, és napokkal
később is simogató jóérzések töltik be.
Mikor megérkezik Huangékhoz, hogy elvigye őt a partira, Lung-vej
a kezébe nyom egy kicsi, ám annál nehezebb zacskót.
Belekukkant: rizs, só és olaj.
- Olyan érzelgős tudsz lenni - kacagja el magát.
Lung-vej megvonja a vállát.
- Köszönöm - mosolyog rá Mej-lin. - Egyeden szem vagy csepp
nem fog kárba menni. - Kapkodva megöleli a férfit, akinek bőre
simára borotvált és arcszesztől illatozik. Kipirulva elfordul, mielőtt
lelepleződne. - Elteszem ezeket, azután átsétálunk Liékhez. Olyan
szép az este.

Aznap este sokan eljönnek, és sokan kérdezősködnek Zsen-su

után. Mej-lin látja, hogyan dagadozik Lung-vej a büszkeségtől,
valahányszor az unokaöccséről mesél. Gyorsan váltakoznak a
társalgási témák - melyik vállalkozás teljesít jól, és melyik küszködik;
milyen tévékészüléket érdemes venni most, hogy Tajvanon is
megkezdődött az adás; ki mit szól az új silini múzeumhoz, ahol a
japánok és a kommunisták karmai közül kimentett régi műremekeket
állítják ki. Egyesek szerint helyes ünnepelni és közkinccsé tenni ezek
szépségét, elvégre ezek testesítik meg kulturális örökségüket. Mások
szerint a múzeum hallgatólagos elismerése annak, hogy már sosem
térnek vissza az anyaországba.
Úton hazafelé Lung-vejjel kellemes csevegést folytatnak a sötét
utcákon. Ahogy közel kerülnek a lakásához, Lung-vej beinvitálja még
egy koccintásra. Remekül érzi magát, és szívesen tovább nyújtaná az
estét, ezért rábólint az ajánlatra.
Inas fogadja őket az ajtóban. Lung-vej vált vele néhány szót,
mielőtt bekíséri őt az elegáns társalgóba.
- Ülj csak le - mutat az alacsony, téglalap alakú kang asztal két
oldalán álló székekre.
Az inas nemsokára hoz egy palack pajcsiut és hozzá két kis
porcelán borospoharat, az oldalán festett szilvavirágokkal.
Mej-lin leveti a kabátját, és a széke támlájára teríti, mielőtt helyet
foglal, és elégedetten felsóhajt.
Lung-vej feltölti mindkét poharat, és felé tolja az egyiket.
- Boldog új évet. - mond köszöntőt.
 - Boldog új évet! - visszhangozza Mej-lin. Összekoccintják kis
poharaikat és isznak. - Ma levelet kaptam Zsen-sutól, Lung-vej -
élénkül fel. Táskájába nyúl, hogy előhúzza a légiposta-küldeményt.
Elégedettség sugárzik szét Lung-vej arcán is. Egy pillanatra mintha
a mosolygó Hsziao-vent látná.
- Elolvashatom?
- Hát persze. - A férfi kezébe nyomja a levelet, és nézi, ahogy
tekintete végigszalad az írásjelek oszlopain. Lung-vej szeme
elkerekedik, mikor tudatosul benne a nagy újság.
- Szóval megismert egy lányt - sóhajt fel. - Jó neki.
Mej-lin iszik még egy korty pajcsiut. Könnyűnek érzi a fejét.
- Mej-lin!
- Igen?
- Én... tudom, hogy nem akarsz hozzám jönni, nem is
erőszakoskodom, de legalább elárulnád, miért? Miért olyan nehéz
megbékélned velem?
Már megint?
- Hsziao-ven a férjem volt. Hsziao-ven...
- Hány év telt el azóta?! S én még mindig egy halott hőssel
vetélkedek...
- Nem erről van szó, Lung-vej. Hsziao-vennel mindketten nagyon
fiatalok voltunk. Már egészen más ember vagyok. Sokat tettél értem,
sokkal többet, mint amit a testvéreként kellett volna, de...
- Mi az? - A férfi a karjára fekteti tenyerét.
Felnéz, megriasztja a bensőséges gesztus.
Az évek során nyomon követte a férfi arcának változásait: hogyan
olvad el dölyfe, dühe vagy épp büszkesége a gyermekei
közelségében, majd dermed rá visszavonhatatlanul Li-ling
elvesztésének fájdalma. Most megint valami újat, valami lágyságot
ismer fel. Nem esdeklő, nem is követelődző. Közös megértés, bánat
tükröződik a sötét szemekben. Talán most először nem olvas ki
belőlük elvárásokat, vágyakat vagy felsőbbrendűséget. Csakis
elfogadásra, kapcsolódásra vágynak.
Gyengéden lefejti karjáról a kezét, és ujjai közé fogja.
Résnyire, szóra nyitja ajkait. Hogy válaszoljon, és Lung-vej is
megértse, mesélnie kell neki Sanghajról, arról a műkereskedőről és a
tekercsről, de ha a történtekre gondol, szíve zakatolni kezd és a
gyomra görcsbe rándul, mielőtt még egyetlen szót is mondhatna. S
ha Lung-vej azt gondolja, hogy minden az ő hibájából történt? Ha
megharagszik, amiért titokban tartotta előtte a tekercset?
Mondhatja, hogy az egész nem történt volna meg, ha Jicsangban
nem hagyja faképnél őket. Elveszítené a tiszteletét, a barátságát?
Nem tudná elviselni. Jobb együtt élni ezzel a patthelyzettel, mint
kockáztatni.
Lesüti szemét és megrázza fejét, azután még egyszer megszorítja
a férfi kezét, mielőtt elereszti.
Lung-vej előrehajol, és lágy csókot lehel az arcára.
Erre ő felpattan, és közli, hogy ideje mennie. Lung-vej is felkel,
hogy ráadja a kabátját.
Bebújtatja a karjait. Mikor felé fordul, a férfi átkarolja a vállát, és
búcsúzóul magához vonja. Azután egyre szorosabban öleli. Árad
belőle az alkohol csípős szaga. Szája az övét keresi. Felé fordítja az
arcát, és fogadja a csókot. Egy pillanatra szétsugárzik benne a
szenvedélyes vágy, azután Lung-vej hirtelen átalakul a kéjesen
vicsorgó szörnyeteggé, aki Sanghaj óta mérgezi az álmait. Keserű
epe tolul fel a torkában. Megint csapdában érzi magát, kiszolgáltatva
a markolászó és erőszakos kezeknek.
Nekifeszül Lung-vej mellkasának. Kabátja nehezíti a mozgást,
mégis sikerül kiszabadítani egyik kezét. A férfi karján húzódó hosszú
sebhely elevenen lüktet a tenyere alatt. Teljes erejéből belevájja a
körmeit.
- Ne! - sikolt fel.
Lung-vej feljajdul és elhúzódik.
Ő megtántorodik és feldönt egy széket.
Nem veszi le szemét a férfiról, aki zihálva kapdos levegő után,
arcán a meghiúsult vággyal. Hogyan jutottak idáig? Megreszket a
térde. Vadul ver a szíve, pulzálása dübörgő visszhangot ver a
mellkasában és a fülében. Ellenáll a késztetésnek, hogy átkarolja
magát, inkább mozdulatlanságba kövük
Néma csendben merednek egymásra. Ne fordítsd el a tekinteted,
mondogatja magában.
- Mej-lin.
A férfi hangja elcsuklik a fájdalomtól.
Felemelt kézzel tiltakozik. Hátralép, megrázza a fejét.
- Bátyám.
A férfi összerezzen a hivatalos megszólítástól.
- Mindig szeretni foglak, mint a húgod, a barátod, de nem úgy,
mint...
- Szót se többet. - A férfi szenvedélye feloldódik a megsemmisülés
érzésében. Lerogy a székére. Hátat fordít neki, és üres
borospoharába mered.
Mej-lin lassan kifújja a levegőt. Megdörzsöli a karját azon a
ponton, ahol a férfi túl nagy erővel szorította, azután letörli az । ajkai
felett kiütköző verítékcseppeket. Tekintete megállapodik Lung-vej
hátán. Mintha keskenyebb lenne, mint akár néhány perccé. Vállának
ívéből is szomorúság árad. Felé lép, és egy pillanatra elidőzik felette
ujjaival. Talán mégis lehetne? - tűnődik el. Azután visszavonja a
kezét, begombolja a kabátját, és kimegy az ajtón.
 Huszadik fejezet

St. Louis, Missouri, 1967. július

Henry a törölközőkre mered Rachel szüleinek fürdőszobájában.

Rengeteg van belőlük, a legkülönfélébb színben és méretben,
takarosán egymásra halmozott rétegekben. Nem tudja, melyiket
használja, csak azt, hogy erre a kérdésre is van helyes válasz. Nem
akarja szégyenbe hozni Rachelt vagy önmagát azzal, hogy rosszul
dönt. Ebben a gyönyörű házban minden ilyen szorongást ébreszt.
Első alkalommal találkozik Howardékkal. Bár több mint három éve
együtt vannak, Rachel ragaszkodott hozzá, hogy mindkettőjüknek
biztosnak kell lenniük a dolgukban, mielőtt hazaállítana vele.
Miután megszerezte diplomáját, Rachel a Northwesternen kapott
állást, azóta is ő felel a zenekönyvtár bővítéséért. Henry örült, hogy
a rengeteg lehetőség közül épp ezt választotta. Nem akarta
elveszíteni. Időről időre szóba került közöttük a házasság, de mindig
annyi akadály tornyosult az útjukban. Henry nem tudhatta, milyenek
lesznek a kilátásai, ha majd befejezi tanulmányait, márpedig biztos
akart lenni abban, hogy képes kiszámítható jövőt biztosítani a
feleségének. Rachel szülei sem adták fel a reményt: időről időre
hazahívták a lányukat St. Louisba, találkozni ezzel vagy azzal a
fiúval. Rachel mindannyiszor azzal tért vissza, hogy övé a szíve,
senki másé, és a szülei majd csak kifogynak az alkalmas jelöltekből.
Henry annál aggasztóbbnak találta, hogy Missouri törvényei
megtiltották a rasszok közti házasságot. Bármennyire nem szívelte a
szülei házasságszerző törekvéseit, Rachel igény tartott az áldásukra
és vele a St. Louis-i esküvőre.
Azután rájuk mosolygott a szerencse.
Azon a kora tavaszon pályaorientációs tanácsadója a terveiről
faggatta és arra bátorította Henryt, hogy maradjon Amerikában.
Nemrég megváltoztak a bevándorlási törvények, magyarázta, így a
magasan képzett külföldi állampolgárok - mint akik műszaki
tudományokból szereztek doktori diplomát - immár folyamodhatnak
állandó letelepedési engedélyért, majd bizonyos idő elteltével az
állampolgárságért. Gondolja csak meg. A vörös fenyegetés
árnyékában még nagyobb szükségünk van az önhöz hasonló ígéretes
tehetségekre.
Rengeteg jó állásajánlat között válogathat. A társalgás rövid úton
a szakmai kutatómunkára terelődött, Henry ezzel együtt nem
felejtette el a tanácsadó szavait. Lehetett bármily élvezetes vagy
rózsás amerikai élete, mindig tudatában volt annak, hogy Csang Kaj-
sek kormánya bármikor hazaszólíthatja. Amerikai állampolgárként
viszont nem érhettek el hozzá a KMT hosszúra nyúlt csápjai.
Júniusban azután a legfelsőbb bíróság hatályon kívül helyezte a
rasszok közti házasságot tiltó törvényt. Munka után Rachel elé jött,
és az újságot lobogtatta.
- Összeházasodhatunk! - kiáltozta. - Bárhol az országban!
A Loving kontra Virginia nyomán gyorsan eljegyzést kötöttek, és
azt tervezték, hogy St. Louisba utaznak, megszerezni a szülők
beleegyezését.
Kora délután érkeztek. Amikor Deborah és Simon kijött köszönteni
őket, Henry érzékelt némi vonakodást Simonban, mielőtt felé
nyújtotta a kezét. Deborah arca is megnyúlt. Utána elmosolyodott,
talán kicsit túl harsányan is, de ragaszkodott hozzá, hogy
következetesen „Mr. Taónak” szólítsa.
- Rachel nem mondta, hogy ön keleti. Amikor a nevét említette,
azt hittem, Dow-ra gondol, tudja, mint a Dow Vegyiművekben.
Sebaj. No lám, milyen jóképű. Elbűvölő fiatalember.
Kínosan érezte magát a vacsoránál is. Miután ettek, előkerültek a
társasági pletykák: ki kivel kötött eljegyzést vagy házasságot, ki vár
gyereket, és a többi.
- Ha már az esküvőknél tartunk... - bökte meg Rachel Henry
oldalát.
Henry gondosan megtörölte a száját és az asztalra fektette
szövetszalvétáját. Felkelt, hogy odaálljon Simon és Deborah elé.
Háta mögé tett kézzel, illemtudóan meghajolt, úgy szólította meg
Rachel szüleit.
- Mr. és Mrs. Howard, Rachellel szeretnénk házasságot kötni, és
ehhez kérjük a beleegyezésüket.
Néma csend.
Deborah széles mosolya elhalványodott és érezhetően veszített
őszinteségéből. Simon nem is leplezte csalódottságát, ahogy a fejét
ingatva őt méregette.
- Ó - törte meg a csendet Deborah. - Ó - rázta meg magát. - De
hát hová lett a jómodorom? Ez... igazán meglepő újság, szívem.
- Khm, khm - köhécselt Simon. - Valami a torkomon akadt. - Kézbe
vette és egy hajtásra kiitta a poharát.
- Hozom a desszertet - élénkült fel hirtelen Deborah. Felpattant az
asztal mellől, és elkezdte begyűjteni a tányérjaikat.
Henry Rachelhez fordult, abban a reményben, hogy a lány majd
jelzi neki, merre tovább.
 - Semmi gond - formálta a lány némán a szavakat. - Szeretlek.
Henry a rejtélyes kis üzenet hatására kimentette magát, és
elvonult a fürdőbe. Talán csak kellett egy perc, hogy a szülők
megemésszék a hírt.
Most pedig, még mindig zavartan a választéktól, legjobb tudása
szerint lerázza kezéről a vizet, és jobb híján a nadrágjába törölközik.
Megvizsgálja megjelenését a tükörben, és eligazítja a gallérját,
mielőtt visszaindul a földszintre.
Közvetlenül az étkező ajtajánál torpan meg. Hangok szűrődnek ki.
- Mit akarsz ezzel bizonyítani, Rachel? - Simon a teljes
kétségbeesés határán járt. - Oké, megértettük. Tudod, hogy nem
Ktüuszáj hozzámenned az Ebers fiúhoz. Persze mi lettünk volna a
legboldogabbak, Mr. és Mrs. Ebersszel egyetemben, és William Ebers
is bolondul érted, de semmi gond, értjük. Vettük a lapot. Felesleges
eldobnod az életed csak azért, hogy bizonyítsd az igazad.
- Apa! Ennek semmi köze William Ebershez. Semmi az égvilágon.
Henry felesége akarok lenni. Szeretjük egymást. Közös életet
akarunk.
- Szívem - szól közbe Deborah -, nekünk igazán nincsenek
előítéleteink. Nem kételkedünk abban, hogy ez a Mr. Tao igazán
rendes ember, de annyi más rendes ember van rajta kívül, aki K
sokkal jobban illik hozzánk. Tudod, a mi fajtánkból...
- A mi fajtánkból? - csattan fel Rachel. - Ez mégis mit akar
jelenteni?
- Ne értetlenkedj, Rachel. Pontosan tudod, mit akar az anyád.
Különben se hiszem, hogy egy efféle vegyes házasság törvényes
lenne.
 - Márpedig az! Nem követed a híreket? A legfelsőbb bíróság „egy
hónapja egyhangúlag - egyhangúlag! - úgy döntött, hogy ő hatályon
kívül helyezi a rasszok közti házasságot tiltó törvényt.
- A törvényes még nem jelenti, hogy helyes is – morgolódik Simon.
- Évek óta rágjátok a fülem, hogy menjek férjhez. Mindig azt
mondtam, hogy ki akarom várni a megfelelő embert és a megfelelő
időt. Henry az az ember. Most van itt az idő.
- Abban egyetértünk, hogy ideje lenne - jegyzi meg Deborah -, de
miért éppen ő?
- Mert mikor rám néz, nemcsak a partiképes nőt látja bennem.
Mert szeretem, ahogy a világot látja. Semmit sem tekint magától
értetődőnek, mindent értékel. Kínában, a világháború idején,
borzalmas körülmények közt nőtt fel, de ez sem tartja vissza. Sőt,
szerintem épp ezért törekszik arra, hogy a lehető légii többet
nyújtsa, és még hálásabb legyen minden apró örömért.
Szeretem, hogy szenvedélyesen kitesz magáért, bármit is csinál.
Tudja, milyen fontos számomra a zene. Nem várja tőlem, hogy
adjam fel a munkám, csak mert összeházasodunk. Abban is biztos
vagyok, hogy remek apja lesz a leendő gyerekeinknek. Mellette
boldog vagyok, és úgy érzem, megértenek. Hát ezért szeretem!
Mozgolódás hallatszik odabentről, léptek közelednek az ajtó felé.
Henry hátrahőköl, mikor Rachel kiront az étkezőből.
A döbbenet kiül az arcára, ahogy bevágja maga mögött az ajtót.
- Atyaég! Mióta ácsorogsz itt? Mit hallottál?
Henry csak a fejét rázza, képtelen válaszolni.
- Sajnálom. Ne törődj a szüleimmel. Még nem értik, de majd meg
fogják. Borzalmasan viselkednek, de csak meg akarnak óvni. Attól
félnek, hogy szörnyű hibát követek el. Megmondtam nekik, hogy
tévednek. Szeretlek. Tudod, ugye?
Henrynek arcába szökik a vér, ahogy hebegni kezd.
- Én csak... csak nem tudom, melyik törölközőt használjam...
- Ő - kerekedik el Rachel szája. - Oké, gyere. Megmutatom.

Simon és Deborah később újra felölti mosolygó álarcát, sőt azt

állítják, örülnek neki. Deborah tudni akarja, kitűzték-e már az
időpontot. Ha júniusban akarnak esküdni - és ki ne akarna? -,
gyorsan keresniük kell egy helyszínt és szét kell küldeniük a
meghívókat. Gondolkodott már Rachel azon, milyen ruhát szeretne?
A fogadást természetesen a klubban tartják. A vendéglistát is intézik.
Istenkém, fontoskodik Deborah, mennyi a tennivaló!
A látogatás hátralevő részében mindenki előzékenyen viselkedik,
Henrynek mégis rossz a szájíze. Kicsit megbotránkozik, amiért
Rachel ilyen nyíltan ellenkezik a szüleivel, de attól, hogy kiáll
mellette, csak még jobban szereti. Már visszafelé tartanak
Evanstonbe, mikor előhozakodik a kihallgatott szóváltással.
- Én nem vagyok a szüleim - biztosítja Rachel. - Soha nem
érdekelt, milyen életet terveztek nekem. A magam ura vagyok, és
ezt nekik is el kell fogadniuk.
- Csak nem szeretném, ha rossz érzések maradnának bennük. -
Nem lesz semmi gond. Mindenkivel ilyenek lennének, akit
nem ők választottak. Amint megismernek, összemelegedtek.
Szerintem anyámat máris sikerült levenned a lábáról.
Henry elpirul. Mikor búcsúzkodtak, Deborah arcon csókolta, és
kezébe nyomott egy dobozra való házi süteményt.
 - Apám is csak ugat, de nem harap. Hallottad már ezt a mondást,
ugye? Majd megbékél veled, ne félj.
Henry vet felé egy pillantást. Nem úgy tűnik, mintha kicsit is
aggódna. Howardék vajon tényleg beletörődnek majd a helyzetbe?
Nincs más választása, hinnie kell Rachelnek.

Tajpej, Tajvan, 1968. április

Mej-lin elhagyja új lakását, és átmegy Pej-venhez. Mikor a

Huangok előző évben a tábornok áthelyezése folytán Hszincsuba
költöztek, ő itt maradt. Bármennyi megkedvelte őket, Tajpejt nem
akarta elhagyni. A házaspár segített neki új lakást találni a Taan
negyedben, ahol az emeleten élő családnak és egyben a madame
rokonainak, Hszüéknek segít be. Jól kijön a tőlük kapott pénzből, a
megtakarításaiból és Zsen-su alkalmi csekkjeiből, de ami még jobb:
sokkal közelebb lehet Pej-venhez. Ha hírt kap, perceken belül
megoszthatja a barátnőjével.
Pej-ven a családjával még mindig a csüancunban lakik. Mostanra
téglára cserélték az eredeti bambusz- és vályogfalakat, emellett
felhúztak egy emeleti szintet, és hátrafelé is bővítették a házat, nem
beszélve arról, hogy bevezették a villamos áramot és a vizet. Ahogy
mindig, Pej-ven most is szívesen látja. Előtte az asztalon egy doboz
áttetsző művirág, apró színes égő és hosszú zöld drót. Ujjai
maguktól kapcsolnak egy égőt és virágot a drótra, majd haladnak
tovább a következő égőre és következő virágra. Beszélgetés közben
formálódik a karácsonyi fényfűzér.
- Mej-lin! Micsoda hír! Gratulálok! Elmész a menyegzőre?
Mej-lin megrázza a fejét. Túl messze van, túl sokba kerülne. Zsen-
su felajánlotta, hogy küld jegyet, de azt felelte, hogy nem ismer ott
senkit, és nem ismeri a nyelvet sem. Inkább spóroljon a pénzével,
fordítsa az ottani életére.
- Biztosan nagyon büszke és boldog vagy!
- Hogyne lennék! A fiam őt választotta, és nagyon kedves lánynak
is tűnik. - Elakad a hangja. - Hadd mutassam meg a fényképet, amit
küldött. - Keresgélni kezd a kosarában. - Ez az. Meg is van. -
Előhúzza a Zsen-suról és Rachelről készült fekete-fehér fotót.
- Szép, egyszerűen meseszép - nézi el Pej-ven a fényképet. -
Milyen aranyos fiú. Szerencsés lány ez a Rachel.
Miközben Pej-ven megosztja vele a saját gyermekeivel kapcsolatos
híreket, ő is besegít a fűzésbe. Le akarja kötni a figyelmét.
Mindketten tudják, mi következik a nagy hírből. Zsen-su most már
nem tér vissza Tajvanra, még azért sem, hogy kínai arát szerezzen
magának, ahogy egyesek szerint kellene. Pej-ven megmutatja neki,
hogyan párosítsa a lámpákat és virágokat, majd pattintsa őket a
helyükre. Aznap már a tizedik doboznál jár, int a sarok felé, ahol
egymáson gyűlnek a teljes fényfüzérek csomagjai. Hui-fang később
elviszi őket a raktárba, úton a kórház felé, ahol nővérként dolgozik. A
többletbevételből talán kitelik egy használt bicikli Paopaónak.
Pej-ven pletykálkodni kezd a csüancun többi lakójáról. Elmeséli,
hogy az öreg Lin tavaly márciusban agyonlőtte magát. A tragikus hír
mindenkit váratlanul ért, habár Lin sosem érezte jól magát itt, mióta
a háború utolsó napjaiban a KMT erőszakkal besorozta.
Búcsúlevelében azt írta, nincs családja, se felesége, se hazája, se
oka élni. Sorsa egyáltalán nem szokatlan, mégis elszomorítja Mej-
lint. Ahogy a fényfűzér áthalad az ujjai közt, elmereng, hogyan
alakultak volna a dolgok számukra, ha Zsen-suval a csüancunban
maradnak. Áldások és átkok, gondolja magában. - Ha már házasság
- élénkül fel Pej-ven -, azt hallottad, hogy Hou és Jang is tajvani nőt
vett el?
- Megházasodtak? - kiált fel Mej-lin. - Az ő korukban?
- Meg kell értened. Borzasztó magányosak. Katonaként tiltották
nekik a házasságot, így elvesztegették a legszebb éveiket.
Most, hogy végre feloldották a tiltást, esélyt kaptak rá, hogy
továbblépjenek. Akik az anyaországban hagyták a családjaikat, azt
se tudják, élnek-e vagy halnak. Talán soha többé nem látják őket. Ki
hibáztatná őket, amiért új életet akarnak kezdeni? Persze errefelé
nem sok egyedülálló vajsengzsen nő akad. Ha azt akarnád, Mej-lin,
két kérőt is kaphatnál minden ujjadra.
Mej-lin el teszi az első kész fényfüzért a dobozba, és máris a
következőn szorgoskodik.
- Soha nem vágytál társra? Főként azután, hogy Zsen-su
Amerikába ment? Hogy állnak a dolgok Lung-vejjel?
Habozik. Bár Pej-ven a legközelibb barátnője, sosem mesélt neki
arról az éjszakáról, mióta tudatosan kerüli Lung-vejt. Pej-ven
megérzi vívódását, és feláll.
- Igyunk egy teát - javasolja.
Mej-lin követi barátnőjét a konyhába, ahol feltölti a kannát a
Csapról, és begyújtja a kis tűzhelyt. Az új, fehér csempés konyhai
pult felett vidám sárga függöny lengedezik a nagy ablakon. Míg
barátnője a csészékkel és a teafűvel szorgoskodik, ő nekiáll
beszámolni Lung-vej legújabb ajánlatáról, de a vége felé
meggondolja magát, és átsiklik a részleteken, csupán annyit említ
meg, hogy a I férfi meg akarta csókolni.
Pej-ven tapintatosan hallgat. Elrendezi egy tálcán a kannát és a
csészéket, mielőtt visszatér a nappaliba.
 - Miért nem engedtél neki? - kérdez rá végül, mikor Mej-lin
kezébe nyomja a csészét. - Istenít téged, a vak is látja. Miért ne
élhetnél kicsit a szíved szerint?
Mej-lin a teát fürkészi. Az aroma kibomlik, a folyadék aranyló, az
illat hódító és megnyugtató. Alaposan megrágja a választ. Hosszú
hallgatás után úgy dönt, nem mondhatja el, még Pej- vennek sem.
Nem adhat hangot félelmének és szégyenének. Belekortyol a teába.
- Öreg vagyok már a bolondozáshoz.
Pej-ven összeráncolt homlokkal mered a teájára. Vitába szállna,
végül mégis meggondolja magát.
- Meséltél neki Zsen-su eljegyzéséről?
Mej-lin sóhajtva kifújja a levegőt, és még nagyobbra kerekíti a
szemét. Közel áll a síráshoz.
- Még nem. Eljönnél velem? - Tudja, hogy csakis Pej-ventől kérhet
ilyet.
- Összeszedem a dolgaimat. Utána mehetünk.

Nem sokkal az újévi ünnep után Lung-vej tevékeny szerepet vállalt

az új Nemzeti Palotamúzeum vezetésében, s azóta csak nagy ritkán
lépett kapcsolatba Mej-linnel. Talán ő is úgy érezte, jobb tartani a
három lépésnyi távolságot. Mej-lin azért időről időre beszámolt neki
Zsen-suról, de leginkább az összejöveteleken vagy más barátok
társaságában. Előfordult, hogy a férfi meghívót küldött neki, és arra
kérte, vegyen részt egy-egy különlegesebb megnyitón vagy estélyen.
Sosem mondott neki nemet, de csak addig maradt, amíg véget nem
ért a hivatalos ceremónia. Törékeny egyensúly alakult ki köztük. A
régi sebek fájóan érzékenyek maradtak, de ahhoz mindketten túl
sokat és túl sokakat veszítettek, hogy teljesen elengedjék egymás
kezét.
A férfi most a házában köszönti őt és Pej-vent. Mej-lint meglepi,
mennyit öregedett, mióta legutóbb látta. A haja hófehér, és a fülei
körül is csak sóhajnyi. Az erek kidudorodnak a kézfején. Ugyanazzal
a méltósággal mozog, mint azelőtt, de már jóval lassabban, és
ezüsthegyű botra támaszkodva. Amikor beszámolnak neki Zsen-su
eljegyzéséről, ajkai szórakozott kis mosolyra rebbennek.
- Hát, legalább van a családban valaki, aki házasodni akar. -
Mindössze ennyit mond.

St. Louis, Missouri, 1968. június

Szülei tartózkodása ellenére Rachel eltökélt, lelkes és szerelmes.

Ahogy megjósolta, Simon és Deborah lassan kezd megbékélni a
tudattal, hogy kínai vejük lesz. Miután Henry elvégzi az iskolát, és dr.
Tao lesz belőle, még látványosabban megenyhülnek. Amikor kiváló
állásajánlatot kap az ország talán legpatinásabb kutatóintézetétől,
pezsgőt és virágcsokrot küldenek. Mire postára kerülnek az esküvői
meghívók, Deborah már könnyes büszkeséggel tekint az ő jóvágású,
briliáns és tehetséges vejére. Simonnak is el kell ismernie, hogy ilyen
boldognak még sosem látta a lányát.
Az esküvő előtti estén a leendő pár Henry barátaival, Pao Ta-fejjel,
Li Ho-tannal és Li feleségével, Csing-jüannal vacsorázik. Pao
kölcsönkérte egyik kollégája autóját, hogy egészen New Yorkból
autózzon idáig. Csing-jüan, aki szintén a TNE-n végzett, csak nemrég
érkezett Amerikába, hogy vegyészdoktorátust szerezzen a
Columbián. Az este folyamán felváltva használják az angolt és a
mandarint, miközben próbálják feleleveníteni mindazt, ami a diploma
óta történt velük. Mikor Henry lefordít egy mondatot Rachelnek,
valamelyik barátja mindig közbeszól, és kijavítja azzal, hogy kihagyja
a legjobb részeket.
- Liuról mit tudtok? - kérdezi Pao Henrytől már az étkezés vége
felé.
- Liu Csao-huiról, az egykori osztálytársunkról? Nem Wis- consinba
ment, hogy villamosmérnöknek tanuljon?
Pao bólint.
- Nem valami szívderítő történet. - Li nyomban átvált mandarinra.
- Úgy hallottam, szoros kapcsolatba került a tajvani
diákszövetségekkel.
Henry nyakán meredezni kezdenek a szőrszálak.
- Hazament Tajpej be egy temetésre, ahol letartóztatták. Elvették
az útlevelét, így nem térhetett vissza.
- Csak mert belépett valami diákszövetségbe? - berzenkedik Henry.
Rachel kérdő pillantást vet rá, érzékeli megváltozott hangulatát.
- Úgy tudni, részt vett egy chicagói összejövetelen, ahol Tajvan
függetlensége volt a téma, A hír persze a kormány fülébe is eljutott.
Azt hittem, hallottál róla, elvégre Evanston nincs olyan messze. - Li
még most is mandarinul beszél.
Henry belegondol, vajon Csen bácsikája Chicagóban van-e még.
Felötlik benne, hogy megemlíti Joseph Hűt. Li és Pao a legrégibb
barátai. Feltétel nélkül megbízik bennük, de ettől még nem kell
beszámolnia nekik valakiről, akit nem is ismernek. Megcsóválja a
fejét.
- Nem, nem hallottam.
Pao másokat is megemlít, akiknek New York-i politikai
tevékenységét otthon maradt rokonaik szenvedték meg.
 Nehézkes csend lesz. Jobb kimaradni a politikából, értenek egyet
valamennyien.
- Minden rendben? - kérdezi Rachel aggódó arccal.
- Igen, csak egy volt osztálytársunkról beszélünk.
Henry ezúttal nem fordítja le a szóváltást.
Mire megérkezik a desszert, újra angolul társalognak. Henry
barátai gúnyosan huhognak, mikor Rachel beszámol találkozásuk
történetéről, és arról, hogy Henry következetesen ugyanazt a Chop
in-lemezt kérte. A barátok végül visszaemlékeznek régi iskolájukra, a
tajpeji ételekre és a többi osztálytársra, akinek nyomát vesztették.
Jólesik a barátok társasága, akik maguk is jól tudják, milyen két
kultúra közt őrlődni. Henry még egy viccet is elsüt.
A harsány nevetés közepette Rachel a karját rángatja.
- Mi ilyen vicces? - firtatja.
Észre sem vette, mikor váltott vissza mandarinra. Fordítani próbál,
de a vicc angolul közel sem olyan mulatságos.
Rachel azért kiprésel magában egy halovány mosolyt.
- Milyen beszédes vagy a barátaid körében - jegyzi meg. - És
milyen mókás. Ki hitte volna?
Henry elpirul. Rachel haragszik rá?
- Annyi mindent nem tudok rólad. Nem fogysz ki a titkokból, Henry
Tao, de sebaj. Egy egész életem lesz rá, hogy megértselek.
A templomban Li Ho-tan áll mellette a tanújaként, és Pao Ta-fej a
vőfély Rachel fivére, Róbert oldalán. Henry hálás, amiért itt lehetnek
a barátai, és néhány kollégája is a Northwesternről. Utóbbiakat
eleinte félt meghívni, de Rachel ragaszkodott ehhez. Meghatja, hogy
ilyen sokan eljöttek a szertartásra. Megnyugtató látni az ismerős
arcokat a kiöltözött esküvői vendégekkel teli padsorokban. Azután
felcsap a zene, Rachel elindul az oltár felé Simon karján, és minden
más összemosódik. Az egyszerű ceremóniát követően órák hosszán
fényképezik őket, miközben egymást követik a jókívánságok, és
megkezdődik a golfklubba szervezett fogadás.
Vacsora után Róbert megkocogtatja borospoharát, és feláll.
- Szeretnék köszöntőt mondani az én kishúgomra, Rachelre, és az
újdonsült férjére, Henryre. - A jelenlévők elcsendesednek. - A
szüleimnek kellett egy kis idő, míg megbarátkoztak e házasság
gondolatával, de én nyomban megkedveltem Henryt, amint
megismertem. Mondtam is a szüleimnek: „Legalább nem egy
feketéhez megy hozzá.”
Róbert elhallgat. Kitörő nevetést vár, de be kell érnie némi kínos
köhécseléssel. Felesége, Wendy rászól.
- Róbert! Fejezd már be a tósztot!
- Ahogy közelebbről megismertük Henryt, kiderült róla, hogy
kedves, türelmes és briliáns. Amellett kész keleti bölcs. Azt már
említettem, mennyire briliáns? íme dr. Tao, a lángész, aki segít
minket megvédeni a vörösöktől. Nem komcsi, ha esetleg bárki
aggódna emiatt. A szabad Kínából való, nem a vörös Kínából. A jó
fiúk csapatában játszik. - Róbert helyeslőén bólint Henry, Pao, majd
Li felé. - Örülök, hogy egymásra találtatok. Őszintén szólva, nem
hittem volna, hogy Rachel valaha férjhez megy, de szerencsére nem
lett igazam. Emeljük hát poharunkat Mr. és Mrs. Taóra ezen a boldog
napon.
- Éljen, éljen! - kiált fel egy hangosabb és kapatosabb vendég.
Róbert kiissza a poharát, és visszaül.
Rachel pulykavörös. Nehéz megmondani, hogy a haragtól, a
szégyenkezéstől vagy a túl sok pezsgőtől.
 Li Ho-tan is köszöntőt mond.
- Henry és Rachel - fordul az ifjú párhoz -, legyen sok gyermeketek
és kevés gondotok. Gratulálok!
Felemeli poharát, és mindenki vele iszik.
Amint a vendégek vegyülni kezdenek, Deborah utat tör Henryhez,
és megragadja a karját. Körbeparádézik vejével, bemutatja az összes
barátjának.
- Dr. Tao, ez itt legdrágább barátnőm, Mary Ellen Carter. - Deborah
egy nagydarab szőke asszonyra mutat, akinek bézsszínű, gyöngyös
estélyije a padlót söpri.
- Ó, nem is mondtad, hogy ennyire jóképű. - Mrs. Carter
elégedetten mustrálgatja a szemüvege felett.
- Ethel Stonebridge vagyok. - Elegáns zöld kosztümöt viselő barna
hajú nő nyújtja felé a kezét. - Nos, úgy látom, a mi Rachelünk remek
partit csinált. Helyes, nagyon helyes.
- Jaj, Ethel. Természetesen Ethel is meg kívánt ismerni. - Deborah
hangjából némi bosszúság érződik.
- Tudja, Mr... vagyis dr. Tao, szerintem szégyen, hogy lebontották a
Hop Alley-t és a régi kínai negyedet az új stadion kedvéért. - Ethel
úgy mosolyog, mintha egy egész este zajló társalgást folytatna. - Az
a sok kínai család és vállalkozás, mi lesz most Velük? - Megcsóválja a
fejét. - Hová mennek, nem tudja?
- Ethel! Csak mert Rachel férje történetesen Kínából jött, még nem
ismerhet minden St. Louis-i kínait.
- Jaj, persze, hogy nem, Mary Ellen - csap Ethel a barátnője
karjára -, de néhányat azért csak ismerhet, nem? - Visszafordul
Henryhez. - Mi a helyzet a Wangekkel? Őket ismeri? Az én
Richardom senki másra nem bízná az öltönyeit és ingjeit. Még nem
hallottam, hogy bárkinek is panasza lett volna Mr. Wangre. Vagy Mrs.
Wangre, ha már itt tartunk. Rendes, dolgos emberek. Nem úgy, mint
sok más család errefelé. A szeme sarkából Henry látja, ahogy Pao, Li
és Csing-jüan egy asztalnál nevetgél.
- Nem ismerem a Wang családot, de bizonyára jó emberek - felel
előzékenyen Ethelnek. - Örülök, hogy megismerhettem K önöket.
Kérem, bocsássanak meg. - A terem túlsó vége felé mutat, és indul,
hogy csatlakozzon barátaihoz.
- Tao Zsen-su! - pattan fel Li. - Gratulálok ehhez a csodálatos
partihoz és a még csodálatosabb feleségedhez!
- Üljünk le. - Henry is helyet foglal az asztalnál.
Miután gazdát cserél néhány történet és tréfa, Li a zakója után í
nyúl.
- Félek, korán el kell mennem. Hosszú út áll előttem, és Pao
munkatársának hétfőn reggel szüksége van a kocsira.
Rachel eddig az iskolai barátnőivel csevegett, de most odalép
Henry mellé.
- Úgy örülök, hogy megismertelek titeket - mosolyog férje
barátaira. - Köszönöm, hogy eljöttetek.
- Még egyszer hadd gratuláljak, Mrs. Tao - bólint Li Ho-tan. Rachel
elvigyorodik. Henry arcon csókolja.
- Kikísérem őket a kocsihoz. - Henry megszorítja Rachel vállát,
mielőtt elereszti.
Egy utolsó kézfogás után mindhárman beülnek az autóba. Ahogy
utánuk néz, Henry legszívesebben felkiáltana: Várjatok! En is Jövök!
Vágyik velük menni New Yorkba, vissza az ismerős közegbe, melynek
fájó hiányát csak ő érzi. Nem racionális, nem valóságos ez a vágy. Itt
van az új élete, az új felesége. A munkája, a jövője. Mégis, ahogy az
autó felgyorsít, és Li Ho-tan még egyszer integet neki a hátsó
ablakból, múltjának egy újabb - örömteli - darabkája vész bele a
távolba.
ÖTÖDIK RÉSZ
1969-1989
 Huszonegyedik fejezet

Los Alamos, Új-Mexikó, 1968. szeptember

Az esküvő utáni őszön Henry és Rachel Új-Mexikó északi részébe

költözik, ahol Henry a Los Alamos Tudományos Laboratóriumban
kezd dolgozni. Ahogy ideautóznak keletről, döbbenten / figyelik a táj
változásait. Megkövült vulkáni hamuból formálódott szirtek és platók
emelkednek ki a terméketlen síkságokból. Útjuk utolsó szakaszán
egy kígyóként tekergő-kanyargó utat követnek, ami ezer lábnál is
magasabb domboldalakhoz tapad.
Végül ámuldozva érkeznek meg a városba, amely a második
világháború legféltettebb titkát rejtette: az atombomba szülőhelyére.
Henry még most sem meri elhinni, hogy azon a helyen dolgozhat,
amely véget vetett hazája megszállásának.
A Jemez-hegység alatt megbúvó Los Alamost mintegy 15 000
ember lakja, túlnyomórészt olyanok, akik kapcsolatban állnak a
Laborral, ahogy ők nevezik. A nyugati világ legfényesebb elméi
gyülekeznek itt, hogy olyan hadiipari és energetikai kutatásokon
dolgozzanak, amelyek megőrzik Amerika hidegháborús előnyét a
szovjetekkel szemben. A munka jól fizet, a város biztonságos, az
iskolák kiválóak.
Henry élvezi a munkáját. Az ő kutatása is szigorúan titkos, ahogy a
legtöbb kollégájáé, így egyetlen külsősnek sem beszélhet róla. Nem
bánja, bár a Northwestern szabadelvű légköre után szükség van
némi alkalmazkodásra. Reméli, hogy nyomban belevághatnak a
családalapításba, és miután a gyerekek nagyobbak lesznek, Rachel is
visszatérhet a karrierjéhez. A nem egészen egy órányira fekvő Santa
Fe vibráló, élettel teli kulturális centrum.
Rachel szeretne többet tudni a spanyol ajkú és őslakos amerikaiak
hagyományairól, amelyek meghatározzák Santa Fe pezsgő
atmoszféráját. A város nem hasonlít semmilyen más helyre, ahol
korábban lakott vagy járt.
Míg a kisbabával próbálkoznak, Rachel a városban keres munkát.
Hamarosan kiderül számára, hogy Los Alamosban csak korlátozott
lehetőségek nyílnak az olyan nők számára, akik nem tudományos
területen dolgoznak. Az iskolák, néhány üzlet, a kórház és a könyvtár
mellett az elsődleges munkaadó a laboratórium. A munkaerő elsöprő
része férfi. Sok tudós fiatal és friss házas. A legtöbb feleség - akár
van gyereke, akár nincs - szintén valami értelmes állásra vadászik. A
városban túlkínálat van intelligens és magasan képzett fiatal nőkből,
akik az elenyésző számú álláslehetőségért versengenek. S miután
minden nővéri, tanítói és könyvtárosi állás betelt, a titkárnői munkán
kívül nemigen van más. Néhány hónapig ezzel próbálkozik, de
túlságosan lélekölőnek találja.
Eltelik az első év, és továbbra sem esik teherbe. Lassan harminc
lesz. Azt hitte, mostanra már szül néhány kisbabát. Ehelyett távol
van a családjától és mindentől, amire valaha törekedett; távol attól,
akivé mostanra válnia kellett volna. Henry látja őrlődését, de nem
tudja, hogyan segíthetne.
Amikor aztán a második télen végre teherbe esik, határtalan az
örömük. Végre családot alapítanak.

Los Alamos, Új-Mexikó, 1970. október

 Henry új otthona régi íróasztalánál ül, és épp amerikai
állampolgárságért folyamodik. Rachel ma nincs otthon, egy
barátnőjével vásárol. Még be akar szerezni ezt-azt a kisbaba
érkezése előtt. „Tudom, hogy megvan minden - sóhajtozik -, de
egyszerűen nem tudok nyugodtan megülni.” Henry is ideges. Főként
azután, hogy ilyen soká próbálkoztak. Az apává válás gondolata
egyszerre felajzza és megrémíti. Hogyan lesz valakiből apa? Hogyan
tanultja meg? Pangó fájdalommal tekint erre az űrre az emlékeiben:
¿próbálja elképzelni, milyen lehetett az apja. Azután Lung-vejre
gondol, ő mindig tudta, mi kell tenni, még ha szét is hullt körülötte a
világ. Amennyire vissza tud emlékezni, egyedül Li-ling halálakor
ingott meg. Az emlék megtorpanásra készteti. Ha a kisbabával
történne valami? Képtelen elviselni a gondolatot. Eltökéli magában,
hogy bármi áron megoltalmazza. Mindent megtesz, ami emberileg
lehetséges, hogy soha ne ismerje meg a veszteséget.
Visszafordul figyelmével a nyomtatványhoz, és ráeszmél, hogy
szüksége van az eredeti vízum adataira. Fiókja mélyéről előássa a
borítékot, amit még Lung-vejtől kapott, mielőtt elhagyta Tajpejt. A
Kínai Köztársaság okmányai Joseph Hűt juttatják eszébe. Eltökélte,
hogy az amerikai útlevél védelme nélkül a lábát se teszi be Tajvanra.
Bár továbbra se tett vagy szólt a KMT ellen, retteg attól, hogy egy
napon célkeresztbe kerül. Charles Chen, lehetett bármennyire jó
barát, biztosan kapcsolatban állt a KMT-vel. Sosem akar többé olyan
helyzetbe kerülni, hogy más kínaiakról faggassák. Az amerikai
állampolgárság oltalmában végre fellélegezhet - és reményei szerint
idővel anyjára is kiterjesztheti ezt a biztonságot.
Átforgatja az iratokat, ahogy a szükséges információ után kutat.
Szeme megakad egy váratlan néven. Kiteregeti az asztalon az összes
dokumentumot, és egyenként megvizsgálja őket. Mind ugyanazt a
helytelen állítást bizonyítják. Ez csakis tévedés lehet!
Visszagondol arra, mikor megérkezett Amerikába. Az
útlevélellenőrzésen átadta a borítékot a tisztviselőnek. A férfi átnézte
a papírjait, majd lejegyzett néhány adatot egy hivatalosnak tűnő
könyvbe. Mikor végzett a formaságokkal, tekintete felsiklott a fekete-
fehér fotóról az ő arcára. Lebélyegezte az útlevelet és a vízumot,
eltette a papírokat a helyükre, azután visszaadta neki a borítékot.
- Üdvözlöm az Amerikai Egyesült Államokban, Mr. Tao - bólintott
kimérten, ő pedig sietve átlapozta az iratokat, meggyőződött a banki
kivonat és az egyetemi meghívólevél meglétéről, mielőtt eltette a
borítékot a táskájába.
Az első hónapokban, ha bárhol az iratait kérték, csak átadta a
teljes borítékot. Sem az egyetem tanulmányi osztályán, se a
bankfiókban nem kérdőjelezték meg a tartalmát. Úgy tűnt, minden
rendben van. Azóta se kellettek a papírjai. Miközben diákként egyik
szállásról a másikra költözött, majd keresztül a fél országon, mindig
biztonságban megőrizte a borítékot. Korábban miért nem vizsgálta át
ilyen alaposan?
Eszébe jut a sietség, az indulás előtti napok. Lung-vej a legutolsó
pillanatban érkezett meg, és olyan ünnepélyesen vonult be, akár egy
császár. Nem maradt ideje átolvasni a papírjait. Különben is, nem
lezártan kapta a borítékot? Csak átvette és távozott. Bízott abban,
hogy rendben van.
Rendben is volt. Be is vált. Átszelte vele az óceánt, túljutott
minden formaságon. Megkezdte amerikai életét, talált munkát és
barátokat, megismerte Rachelt, elkezdte karrierjét. Ennél többet
nem is remélhetett volna.
 No de mit állítanak az iratai - ki ő?
Beszélnie kell a mamájával. Felhívja a Hszü házat. Míg a telefon
csak csöng és csöng, hitetlenkedve nézi a papírokat. Elsimítja a
lapokat, ujjai végigszaladnak a nevek alatt.
- Ki az? - kérdi egy bosszús hang.
Az időeltolódás! El is felejtette. Vet egy pillantást az órájára. Itt
lassan dél lesz, ami odaát... hajnali három. Szabadkozik, azután
rádöbben, hogy angolul beszél. Nyelvet vált, és Zsen-suként
mutatkozik be.
- Zsen-su! - visszhangzik az újabb kiáltozás a telefonban.
- Várjon - állítja meg Hszü asszonyt, mielőtt az leszaladna a
földszintre, felkelteni az anyját. - Kérem, Hszü asszony, átadna egy
üzenetet anyámnak?
- Az anyjának? Megyek, szólok neki.
- Ne, ne! Csak annyit mondjon, hogy később felhívom. Úgy tíz óra
körül.
- Rendben, rendben. Tíz órakor.
- Mennem kell. Drága a távolsági hívás.
- Igen! Drága!
Azzal elnémul a vonal.
Leteszi a kagylót. Elnézi a fényképen fiatalabb kori önmagát. Tao
Zsen-su. Milyen éretlen! A nosztalgiát hamarosan felvált- í ja a
naivitása felett érzett indulat. Zsen-su mindig is túlságosan bízott
másokban. Henry megtanulta értékelni az elővigyázatot.

Tajpej, Tajvan, 1970. október

Mej-lin a Hszü család telefonjánál várakozik. A többiek mind

elmentek az iskolába, a piacra, dolgozni. Csendes a lakás. Reggel
hattól fent van, és aggodalmaskodik, mióta Hszü asszonytól
megtudta, hogy Zsen-su az éjjel telefonált. Az asztalterítőt gyűrögeti,
majd elsimítja a ráncokat. Mi történt? Valaki beteg? Baja esett?
Egész reggel az órát nézi, ahogy a mutató a tízes szám felé araszol.
Odakint kalapálástól és kiáltozástól, fúróktól és légkalapácsoktól
lüktet a levegő. Városszerte ledöntik a régi katonatelepek túlzsúfolt,
omladozó viskóit, hogy helyet teremtsenek a megbízható elektromos
hálózattal, nagy ablakokkal és csatornázással ellátott modern
lakóépületeknek. A szűkös sikátorok helyén, melyek felett tarka
zászlókként lobogott a mosott ruha, már forgalmas kétsávos
aszfaltutak húzódnak. Reggelente az építkezések zaja a mopedek,
autókürtök és biciklicsengők kakofóniájával vetekszik. A csirkéket és
gyerekeket kordában tartó roskatag kerítéseket bambuszállványok
váltják fel, mögöttük pedig egyre feljebb szöknek a betontömbök.
Tajpej a szeme láttára törli el és alkotja újra magát.
Amint megcsörren a telefon, fürgén felkapja. A kagyló kicsúszik a
kezéből, és az asztalon koppan, egy pillanatig a zsinórján lóg.
Utánakap.
- Zsen-su?
- Ma!
Ritkán beszélnek. Ilyenkor mindig behunyja a szemét, és Zsen-su
hangjának finom tónusaira koncentrál, próbálja feltárni, ami a szavai
mögött lappang. Az évek során egyre nagyobbnak és erősebbnek
érezte. Sokszor beleképzelte kikerekedett vállát mélyebben zengő
hangjába, markáns állát a büszkén elújságolt hírekbe,
tanulmányokba, kapcsolatokba. Dagadozó mellkasát látta maga
előtt, mikor eldicsekedett azzal, hogy Rachel első gyermeküket várja.
Ma viszont vonakodást és bánatot hall bele az egyetlen szóba.
Mintha újra a kisfiúval beszélne.
- Minden rendben? Rachel jól van? A baba?
- Igen, igen, jól vannak. Rachel kicsit kimerült. Már nem sok van
vissza.
Felnyitja szemét, és elmosolyodik, ahogy várva várt unokájára
gondol.
- Ma! - Megint itt van, ez a gyászos felhang.
- Igen?
- A vízumról van szó, amit a bácsikám intézett, mielőtt eljöttem
Tajvanról. - Zsen-su hangja elakad.
- Mi van vele? - Még görcsösebben markolja a kagylót és hegyezi a
fülét.
- Kellenek a régi papírok az állampolgárság kérvényezéséhez, és...
- Zsen-su újra elhallgat. Csak hosszú szünet után folytatja. - Ma, azt
írta be, hogy ő az apám és Ven-ling az anyám.
Mintha villám sújtaná.
- Ott vagy, Ma? Hallod, amit mondok?
- Itt vagyok. - Erődén a hangja. - Ez hogyan lehet?
- Itt az áll: „Apa - Tao Lung-vej, anya - Hszüe Ven-ling.”
Jaj, mit tettél, vénember, mit tettél?
- A te neved nem szerepel sehol.
Összepréseli szemhéjait, és próbál felébredni, mintha az egész
csak rossz álom lenne. Ez nem történhet meg. Miért tenne Lung-vej
ilyet?
- Helyre lehet hozni? - kérdezi Zsen-su.
De hát hogyan? Több mint tíz év telt el. Hogyan maradt ennyi időn
át észrevétlen?
 - Lung-vej biztos azt gondolja, könnyebb lesz neked odaát, ha az ő
nevét viseled. - Önmagát éppúgy meg akarja győzni, mint Zsen-sut.
- Igaza is lett, nem igaz?
- De hát nincs itt a neved - ismétli meg a fiú alig hallható hangon.
Statikus zaj tölti be a vonalat. összekapar néhány szót.
- Ez csak formalitás. Mit számít? Annyi minden forgott kockán,
csak gondoskodni akart arról, hogy minden a lehető legsimábban
menjen. Te is tudod, mennyire szeret. - Kapkodva tölti ki a
nyomasztó csendet. - Mindig is szeretett. Mindig is a fiának tekintett.
Nem is lódított akkorát - teszi hozzá, mintha nem
érezné gyomrában a kavargó rosszullétet.
- De miért nem a te neved írta be?
Gyere hozzám, Mej-lin. Képtelen megtenni: nem mesélhet Zsen-
sunak Lung-vej házassági ajánlatairól, az éjszakáról, mikor
megcsókolta, és arról, ahogy azóta is távol tartja őt magától. Mi jó
származhatna belőle, ha tudná?
- Nem tudom. - Örül, hogy fia nem láthatja a könnyeit.
- Mi tegyünk most, Ma?
Mit tehetnének?
- Folyamodj így az állampolgárságért. Használd az ő nevüket, és
küldd be a nyomtatványt még ma. Nem térhetnek el az irataid, és
szükséged van az állampolgárságra. A gyermekednek amerikai apa
kell. - Nagy levegőt vesz, ahogy összeszedi minden erejét. - Én
vagyok az anyád. Lung-vej tudja, te is tudod, én is tudom. A többi
csak formalitás.
Zsen-su megköszörüli a torkát.
- Rendben, Ma. Azért megkérdeznéd tőle, miért tette?
 - Ez a hívás már így is túl sok pénzedbe kerül. - Nem tud tovább
erről beszélni.
- Kérlek, Ma, megkérdeznéd?
- Vigyázz Rachelre. Hívj fel, amint megszületik a kicsi.
- Persze. Kérlek, Ma!
Szünet.
- Jó - ígéri meg végül.
- Cajcsien.
- Cajcsien.
Mej-lin leteszi a telefont, azután csak ül kábultan, hunyorogva a
napfényben. Az utca szemközi oldalán ablakokat építenek be, azok
tükrözik felé.
Odalent, földszinti szobájában próbálja összeszedni magát. Elvégre
senkinek nincs baja. Senki nem beteg. Mégis, mintha kirabolták
volna. Megígérte Zsen-sunak, hogy beszél Lung-vejjel, mégis
szorong. Mintha kihúznák lába alól a talajt, hogy vele együtt
összeomoljon törékeny békéje is.
Próbálja felidézni az utolsó alkalmat, amikor látta a férfit.
Holdújévkor? Nem, idén Pej-ven családjával töltötte az ünnepet, és
nem ment el az estélyre, mint szokott. Azelőtt? Az őszközépi
ünnepen lehetett, talán egy éve, de valahogy nem emlékszik rá,
hogy látta volna. Csak az biztos, hogy most látnia kell.

Lung-vej lakása előtt áll. Eltökéltnek kell lennie. Nem inoghat meg,
amikor szembenéz azzal, aki oly sokat adott nekik, de oly sokat el is
vett. Kihúzza vállát, megacélozza magát. Követelni fogja, hogy
módosítsa Zsen-su papírjait. Nem könyörög, nem fenyegetőzik, csak
nem hagyja magát lerázni. Visszaköveteli, ami jár nekik.
 Bekopog és vár.
Lung-vej hajlott hátú és ősz inasa, Jang nyit ajtót. Szeme
kikerekedik a meglepetéstől. Meghajol és bólint, azzal elsiet, hogy
szóljon Lung-vejnek.
Mej-lin belép, és behúzza maga mögött az ajtót. Mosatlan edények
és a poros padló áporodott szaga érződik a levegőben. Az
összehúzott függönyök kirekesztik a napfényt. Minden rettegés és
elszántság, amit az ajtó túloldalán érzett, hirtelen aggodalomba
fordul át. Valami nincs rendjén. Túl nagy a csend.
Jang visszatér, és a bejárathoz kitett papucsokra mutat. Szó nélkül
nézi végig, ahogy Mej-lin áthúzza a lábbelijét. Követi az inast a
folyosón. A padló minden léptükre megcsikordul. Mikor elérik Lung-
vej hálószobáját, Jang kinyitja az ajtót, és hátralép, hogy beengedje.
Az ágy melletti asztalon, lakkozott tálcán szikkad a reggeli:
zabkása és tea, a csészében kanállal. Lung-vej bizonytalan formájú
tömeg a takarók alatt. Hová lett a nagyvilági férfi a vászonöltönyeivel
és filigrán ezüst cigarettatárcáival? A sima beszédű üzletember, aki
elintézett bármit? Valaha hetykén kihúzott testét most párnák
támasztják alá, elveszik puhaságukban. Élesen metszett arccsontjai
felfedik koponyája alakját.
Közelebb lép az ágyhoz. A férfi lecsukott szemei felrebbennek.
- Ki az? - A tekintet vizenyős, a hang érődén.
- Én vagyok, Mej-lin.
- Hm - mordul fel Lung-vej. Reszkető kézzel arcához emeli vastag
lencsés szemüvegét, hogy alaposan megvizsgálja. - Nem - mondja
végül összecsücsörített ajkakkal. Szája sarkából pergamenszáraz
ráncok sugároznak ki. Mej-lin felveszi a vizespoharat, és felé kínálja,
de a férfi elhessegeti magától, kis híján kiüti a kezéből.
 - Nem?
- Nem, te nem vagy Mej-lin. Ő sokkal fiatalabb.
Mej-lin beharapja az ajkát.
- Neki van egy kisfia. Mindig szezámmagos cukorkát koldul és
tücsköt fogna. Hol van? - A hang hurutosan tör fel a férfi torkából.
Mej-lin azt se tudja, hol kezdje a választ. Ahogy lenéz kezeire,
maradék eltökéltsége is elpárolog. Mikor lett Lung-vejből emberi
roncs?
Mire újra felnéz, a férfi már elbóbiskol.

Rátör a megbánás, amint elhagyja a házat. Miért engedte, hogy

ennyire elvakítsák a félelmei? Miért nem látta Lung-vej
megfáradását, és hogy még mindig rengeteg a veszítenivalójuk?
Rosszul tette, hogy távol tartotta magától? Évekig úgy tűnt, ez nem
csupán helyes lépés, de az egyetlen választás. Csak a félelmetes
sárkány, akitől rettegett, időközben formátlan halommá enyészett a
takarók alatt. Mióta rejtőzködik olyasvalaki elől, aki már rég nem
létezik?
A rákövetkező hónapokban többször meglátogatja a férfit, aki
minden alkalommal azt firtatja, kicsoda ő. Nem hisz neki. Ven-
lingnek gondolja. Szobalánynak. Nővérnek. Újra és újra azt
kérdezgeti: A feleségem vagy? Egyetlenegyszer ismer csak rá.
- Mej-lin, Mej-lin - sóhajtozik. - Mindig olyan makacs voltál. Miért
makacskodsz mindig?
Nem tud mit felelni. Míg ő késlekedett, a férfi értelme fokozatosan
megbomlott. Mit mondhatna neki?
Amikor beszámol neki arról, hogy Lung-vej túl öreg és beteg
ahhoz, hogy az iratokról faggassa, Zsen-su nem hagyja annyiban.
Kitart amellett, hogy magyarázattal tartozik nekik, és helyre kell
hoznia a hibáját.
- Hagyd annyiban - tanácsolja neki. - Miért rágódsz még mindig
ezen?
Szellemként kísért benne a lehetőség, hogy minden másként
alakulhatott volna, ha hozzámegy Lung-vejhez. Akkor talán elmondta
volna, mit tett? Megváltoztatta volna az iratokat? Talán fel sem ötlött
benne, mekkora galibát okoz. Akkoriban mindenki megváltoztatta a
nevét, a státuszát. Ha hozzámegy, most úgy szerepelne valami
hivatalos dokumentumban vagy eldugott anyakönyvben, mint a fia
anyja?
Csupa értelmetlen és megválaszolhatatlan kérdés.
Végül arra a felismerésre jut, hogy a válaszok semmin sem
változtatnának. Azt mondta Zsen-sunak, hogy a megbánás túl nehéz
teher, de senki sem képes hittel kijelenteni, hogy mindenkor a létező
legjobb döntést hozta. Senki nem olyan szerencsés vagy hiszékeny.
Talán, gondolja, hordoznunk kell a megbánásunkat, amíg meg nem
békélünk vele. Csakis akkor tehetjük le.

Zsen-su más, örömtelibb hírekkel szolgál állampolgárrá avatásáról,

gyümölcsöző munkájáról, kislánya világra jöttéről. Nehéz szülés volt,
nem is lehet több gyermekük, ami csak még értéke- í sebbé teszi a
kisbabát Zsen-su szemében. Mej-lin szíve dagadozik a létező összes
érzelemtől, mikor meghallja a gyermek nevét:
Lily. Bár fia élete távoli, az övét pedig az iránta érzett vágyakozás
tölti ki, örül annak, hogy jó ember, boldog ember vált belőle. Amikor
megérkezik Zsen-su, Rachel és Lily fényképe, apává érett fia láttán
megismert egy újféle anyai szeretetet. Megérinti arcát a fotón, és
felidézi a délutánokat Hung-ce régiségüzletében, a rettegés és diadal
légkörét Csungkingban. A megtett mérföldek és eltelt évek során
sokszor közel került fia elvesztéséhez, mégis itt vannak. Semmilyen
irat nem teheti semmissé mindazt, amit közösen átéltek.
Nem sokkal újév után elviszi Zsen-su családi fényképét Lung-
vejhez. Valamiért biztos abban, hogy meg fogja érteni, kiket lát.
őszintén reméli.
- Boldog új évet, Lung-vej - lép a szobájába.
A férfi szemei riadtan pattannak fel. Ezúttal kísérteties tisztasággal
merednek rá.
- Hsziao-ven - szólal meg. - írnod kell Hsziao-vennek.
Férje nevének említésére Mej-lin szíve kihagy egy ütemet.
Lung-vej mindkét kezével utánakap. Hidegek és könnyűek az ujjai,
törékenyebbek a gallyaknál. Hurutosan zihál a megerőltetéstől.
Reszkető hangon teszi hozzá:
- Mondd el neki. Mondd el, hogy vigyáztam rájuk, mikor ő nem
tért haza. Mindkettőre. Mondd el neki, hogy megtartottam az
ígéretem.
Minden törékenysége dacára Lung-vej szorítása erős. Mej-lin
nagyot nyel, és pillanatnyi habozás után bólint.
- Én is szerettem őt. - A férfi hangja mintha megerősödne.
Mej-lin nem tud mit mondani. A férfi elereszti, és visszahanyatlik
párnáira, fáradtan behunyja a szemét.
- Én is szerettem - fakad sírva Lung-vej.
Elidőznek. A szobában nem hallatszik más, csak a férfi elcsuk- ló
zokogása és az odakint kopogó eső.
Mej-lin kinyújtja kezét, és Lung-vej combjára fekteti. Csontosnak,
véznának érzi a takaró alatt. Gyengéden megsimogatja.
 - Tudom - suttogja.
Így is van. Most már látja, hogy minden vonakodás és
bizonytalanság dacára mennyire szoros köztük ez a kötelék. Nincs
jobb szó mindarra, amin ők kerten osztoznak.

A rákövetkező napokban a férfi egyre kevesebbet eszik. Hajókról

és vonatokról dörmög, a petróleumüzletről kérdez. Elveszti
kapcsolatát a valósággal. Sötétben tapogatózó szellem, megnyugvást
kereső lélek. Ébrenlét és álom mezsgyéjén jár. Mej-lin ott ül mellette,
hosszú-hosszú órákon át. Nem akarja magára hagyni a férfit, aki
hamarosan belesüpped a tompa kábulatba, s nem sokkal ezután az
örök némaságba.
 Huszonkettedik fejezet

Los Alamos, Új-Mexikó, 1978. december

Uly életének korai éveiben Henryt korábban ismeretlen elégedettség

tölti el. Mellette szemtanúja lehet egy másféle gyermekkornak, ami
állandó, kiszámítható és biztos. Lily nem ismer félelmet, se éhezést,
nem fenyegeti az üldöztetés réme. Csak olyankor kell letörölnie a
könnyeit, mikor elesik a biciklijével és felhorzsolja a térdét.
Mióta bácsikája meghalt, Henry sokszor gondol rá, hogy áthozatja
anyját az Államokba, de visszatartja a félelem, hogy Lung-vej
megmagyarázhatatlan botlása veszélyeztetheti saját j Státuszát.
Abban próbál megnyugvásra lelni, hogy ő már amerikai állampolgár,
aki sok éve a legnagyobb megelégedésre végzi a munkáját. Igaz, jó
adag óvatossággal - titkos munkája miatt semmiképp sem akar
biztonsági kockázat lenni. Minél kevesebb figyelmet von magára,
annál jobb. Fél szemével követi a tajvani reményeket, nyugtalanná is
teszi Csang Kaj-sek 1975-ös halála és hatalmának átörökítése fiára,
Csang Csing-kuóra. Nem tudja, mire számítson. Fiatalon Csang
Csing-kuo kacérkodott a kommunizmussal, másfelől viszont ígéretet
tesz Tajvan demokratizálására. Ez a kettőség csak ráerősít a
szorongására.
Abban a tudatban, hogy jobb pragmatikusnak lenni, mint
patriótának, hálás a munkájáért. A kormányoknak mindig szükségük
lesz katonai és biztonsági szakértőkre. Valahol mindig dúl a háború.
Még nem tapasztalta, hogy másként lett volna.
 Nem lő senkire ebben az úgynevezett hidegháborúban. Nem
dobál bombákat, csak fegyverek és védelmi rendszerek elméletein,
tervein dolgozik. Neve legfeljebb más tudósok és mérnökök körében
kerül szóba. Ez a fajta ismeretlenség és láthatatlanság tökéletesen
megfelel neki.
Nem ő a felelős e tudás létezéséért. Sokkal inkább úgy tekint
önmagára és munkatársaira, mint a pusztító erő őrzőire. Reméli,
kutatása önmagában igazolja bármely ellenség számára, hogy e
fegyverek tényleges bevetése szükségtelen, hiszen az eredménye
nem lehet más, csakis a „MAD” a kölcsönösen biztosított
megsemmisítés. Its a mad, mad world, „őrült egy világ”,
mondogatják gyakran kollégái. Sosem tudni, viccből vagy
panaszként.
Vannak persze momentumok, amik elgondolkodtatják. Mikor
munkatársával, Tom Bensonnal előtárják az eredményeiket, főnökei
mindig a kollégához intézik kérdéseiket, sosem hozzá. Ez kezdetben
megkönnyebbüléssel tölti el, de nyolc év után már semmi szüksége
tolmácsra, kivált nem a saját projektjeiben. Egyszer mintha hallotta
volna, hogy valaki felpanaszolja az akcentusát, de tévedhetett is -
sok külföldi van a csapatában, igaz, ő az egyetlen kínai. Néha jó
szándékú megjegyzéseket kap arról, hogy ebben az országban
„máshogy szokás intézni a dolgokat”, mint az ő országában. Ez az én
országom, gondolja.
Fokozatosan kifejleszt egy hatodik érzéket arra, hogyan beszéljen
a felesége rokonaival. Ha túl keveset beszél, odasúgják Rachelnek,
hogy biztos gondja van az angol szövegértésével. Ha túl sokat,
előbb-utóbb elvárják tőle, hogy az összes kérdést megválaszolja
Kínáról, Koreáról, Vietnamról és úgy általában Ázsiáról. Csak jobban
ismered ezeket az embereket, Henry, nem? Rachel azzal érvel, hogy
közelebb akarnak kerülni hozzá, és nem érti, miért feszeng emiatt.
Közeledj te is, tanácsolja, azután majd félúton találkoztok. Míg a
társalgás központjában Lily, a baseball vagy az időjárás áll, még egy-
két tréfás megjegyzéssel is próbálkozik, de amint vége a fesztelen
csevegésnek, mindig keres valami ürügyet, hogy kimentse magát.
Ahogy telnek az évek, félresöpri ezeket az apró
kellemetlenségeket, és inkább az örömökre fókuszál: csodás életére
okos és társaságkedvelő feleségével, aki tökéletesen kiegyensúlyozza
az ő természetes tartózkodását; egészséges kislányára, aki maga a
testét öltött kíváncsiság és ártatlanság; tekintélyes fizetésére, amiből
arra is futja, hogy minden hónapban pénzt küldjön az anyjának;
stabilitására, jelzálogjára, autójára, sőt zongorájára. Élvezi a szüli-
napi zsúrok kaotikus vidámságát, a koncerteket, és a lehetőséget,
hogy karácsonyra görkorcsolyát vehet Lilynek. Ő tanítja meg
biciklizni és úszni.
Ha ez nem elég Ők a boldogságra, akkor mi?

Péntek este van, egy héttel karácsony előtt. Lily a konyhában

énekelgeti a karácsonyi dalokat, csak úgy magának, közben a színes
papírokból girlandot készít a fára. Korábban, mikor feltették az
égősorokat, gondosan tanulmányozta a kartondoboz oldalát.
- Apu, itt az áll: „Származási helye Tajvan”. Épp, mint neked, igaz?
- Igen - bólintott Henry, és megigazgatta a fényfűzért, hogy a
felsőbb ágakig is elérjen. Most pedig a kanapén lazít Rachellel, nézi a
híreket, és élvezi a karácsonyi színpompát. Azután a szokott
tévéműsort váratlanul megszakítja a Fehér Ház rendkívüli
bejelentése. Jimmy Carter elnök komoly arccal ül íróasztala mögött.
 - Jó estét. Szeretnék felolvasni önöknek egy közös nyilatkozatot,
mely e pillanatban hangzik elPekingben is, a Kínai Népköztársaság
vezetőinek részéről...
A konyhában Lily belekezd a Kiskarácsony, Nagykarácsonyom.,
ezért Henry feláll, és feljebb veszi a hangerőt.
- Az Amerikai Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság
megállapodást kötött egymás kölcsönös elismeréséről és a
diplomáciai kapcsolatok 1979. január 1-én történő felvételéről. Az
Amerikai Egyesült Államok elismeri a Kínai Népköztársaság
kormányát Kína kizárólagos és törvényes vezetésének.
Henry egyre fokozódó értetlenséggel hallgatja a hírt.
- Az Amerikai Egyesült Államok kormánya elfogadja a kínai
álláspontot, miszerint csakis egyetlen Kína létezik, és Tajvan ennek
része.
Soha még csak eszébe sem jutott, hogy Amerika megtagadná a
Kínai Köztársaságot. Miután évtizedeken át támogatta, hogyan
fordíthat egyszerre hátat? Ezek után mi gátolja meg a
kommunistákat abban, hogy átkeljenek a szoroson, és bekebelezzék
a szigetet? Mi lesz így Tajvannal?
S ami még rosszabb: mi lesz Mával? Megbüntetik, amiért
kapcsolatot ápolt a nacionalista Lung-vejjel? Amiért a fia Nyugaton
él?
Rachel felé fordul. Ő is holtsápadt.
- Mi lesz most anyáddal? - suttogja.
- Nem tudom. Fel kell hívnom. - Az órájára néz. Tajpejben reggel
van.
Mej-lin nyomban felveszi a kagylót, és megnyugtatja, hogy jól van.
Azután hozzáteszi, hogy a felháborodott tömeg összegyűlt az
amerikai követség előtt. A rendőrök hiába próbálták visszaszorítani a
túlerőben lévő tüntetőket - de persze az is lehet, hogy átérezték a
tömeg haragját. Mindenki úgy látja, hogy az Egyesült Államok
elárulta Tajvant. Harminc év után először Mej-lin újra fenyegetve érzi
magát.

Los Alamos, Új-Mexikó, 1979. január

- Ide akarod hozatni? - kérdezi Rachel.

Henry bólint.
- Aki tudja, elhagyj a Tajvant. Ki tudja, mi lesz Peking következő
lépése, miután bezár a követség. Nincs ott senkije. Évek óta ez jár a
fejemben. Hát most itt az alkalom.
- Hol fog lakni? - Velünk, hol máshol?
- De hát nem beszél angolul
- Majd megtanul. Besegíthet Lily körül, legalább visszamehetsz
dolgozni. Folyton azt mondod, milyen szívesen képeznéd magad. Ez
neked is lehetőség a változtatásra.
- Évek óta nem tanultam.
Rachel vonakodása meglepi Henryt.
- Remekül fog menni - biztosítja. - Tudom, hogy képes vagy rá. Mi
itt a gond?
- Nem ismer senkit. Mihez fog itt kezdeni? Mivel tölti majd a
napjait? El tudja majd viselni?
Elviselni.
Henry az éjszakákra gondol, mikor Ma felébresztette őt a sötétben.
Idővel már nem kérdezett semmit, csak elfogadta, hogy & felkeltette
őt, akkor ideje továbbállniuk. Nem sok minden van, amit az anyja ne
tudna elviselni.
 - Szerintem boldog lesz, Rachel, hogy a családjával lehet. Taj-
pejben nincs biztonságban.
- Figyelj, most el kell mennem Lilyért. - Rachel felkapta a
táskáját. - Te addig gondold át, mit tehetünk. Majd csak kitalálunk
valamit.
Ahogy elhajt, Henry körbenéz a konyhán. A hűtő ajtaján ott
díszelegnek Lily kutyás rajzai; a falakon az évek során készült családi
fotók; az asztalon Rachel kristályvázája, benne a papírnárciszokkal.
Az ő amerikai álmuk. Tudja, hogy bármekkora örömet csempész is
bele Lily, Rachel nem boldog ebben a kisvárosban. Kezd megfakulni
a kisugárzása. Hiányzik is. Talán ha Mej-lin hozzájuk költözik, ő is
esélyt kap rá, hogy azt tegye, amit igazán szeret. Mint amikor
megismerkedtek.
Már felírta Mej-lin nevét a nyomtatványra. A támogató családtag ő
lesz. A családi köteléket firtató rubrikába lejegyzi: ,ANYA”.
Kellene a születési hely és idő. Ezt átugorja.
Kellenének a szülők nevei. Ezt is átugorja.
A többi rovatban saját állampolgárságát és kettejük lakcímét kell
feltüntetnie. Megadja a kért adatokat. Még számtalan oldal áll előtte.
A vége felé terítékre kerül a személyazonosság és a rokoni kapcsolat
igazolása. Végigmegy a benyújtható dokumentumok listáján.
Születési anyakönyvi kivonat az anya és a gyermek nevével, a
születési hellyel és idővel.
Hivatalos azonosító okmány, amilyen az útlevél vagy a rokoni
kapcsolatot feltüntető háztartási nyilvántartás.
Egyéb hivatalos, közjegyző által hitelesített állami okmány a
kapcsolódó nevekkel és a rokonság igazolásával.
 Egyikkel sem rendelkezik. Talán anyjának van valamije Tajpej- ben.
Elkezd megfogalmazni egy Mej-linnek szóló levelet. Elmagyarázza,
hogy családegyesítés keretében hozzájuk költözhet, ám ehhez
szükség lesz néhány iratra. Kimásolja ezek listáját a
folyamodványról. Zárásként beszámol Lily iskolai eredményeiről és
zongoraóráiról, majd mellékel egy 200 dolláros csekket. Zsen-suként
írja alá a levelet.

Los Alamos, Új-Mexikó, 1979. február

- Levelet kaptál najnajtól, apu - lobogtat Lily egy nagy alakú

borítékot.
Henryben feléled a remény.
Lily izgatottan ugrándozik.
- Nekem is küldött valamit? - kérdezgeti. Henry kirázza a boríték
tartalmát az asztalra. A levél mellett lapul benne egy kis virág
formájú horgolt csipketerítő és egy ív kiskutyás matrica. Odaadja
őket Lilynek.
- Milyen szépek! - ujjong a kislány.
Henry széthajtogatja a levelet. Amint meglátja az írásjeleket, torka
elszorul a csalódástól. Könnyek furakodnak a felszínre.
Egyetlen gyors pillantás után elteszi a levelet.
- Mi az? Mi van benne? Még valamit küldött nekem?
Megrázza a fejét. Aktatáskájából egy köteg használaton kívüli
lyukkártyát vesz elő, azokat nyomja Lily kezébe.
- Ó, lyukkártyák! Rajzolok egy szépet najnajnak, hogy elküldhesd
neki!
- Igen, ez nagyon jól ötlet. - Az érzelmek belefojtanak minden
további szót.
 A levél. Leül és újra kézbe veszi. Túlságosan reszket a keze, ezért
az asztalra fekteti. Felkönyököl, és görnyedezve olvassa anyja
szavait.

Zsen-su! Nincs hivatalos iratom rólad. A család minden papírja

Csangsában maradt. Ami nem égett bent a házban, az a harcokban
veszett oda, de még ha meg is maradtak, nem juthatok hozzájuk. A
tajvani háztartási nyilvántartásban sehol sem szerepelünk. Pej-ven
rokonainak nevét használtuk, emlékszel? Kérlek, bocsáss meg. Akkor
ez volt a legjobb döntés, az egyetlen lehetőség. Felesleges ilyen sok
pénzt küldened. Jól megvagyok. Spórolj inkább Lily iskoláira és a
családod igényeire. Lehet, hogy egy világ választ el minket, de
boldogít a tudat, hogy a családoddal együtt biztonságban vagy.
Ennél többet nem kívánhatok. Ma.

Henry magába fojt egy szitkot. Hogyan lehet, hogy semmilyen

dokumentum nem igazolja kettejük kapcsolatát? Hogy az anyja az
anyja? Különben is, miért kellenek iratok és nyomtatványok ennek
bizonyítására? Tehetetlenségében öklével az asztalra csap, mire
felborul az orgonákkal teli váza.
Víz terjeng az asztallapon. Felugrik és felkapja a levelet,
sietségében a padlóra borítja a vázát. Széttörik, cserepei
szétszóródnak. Lenéz a fuldokló orgonákra és a törött üvegre. Rachel
kedvenc vázája.
- Apu! - Lily az ajtóban áll.
- Csak leesett a váza. - A vér ott lüktet a halántékán. - Nincs
semmi baj.
- Jól vagy, apu?
Nem akarja ezt a rémületet látni a kislánya szemében.
 - Persze - vágja rá. - Jól vagyok, csak haragszom.
Letérdel, hogy felszedegesse a cserepeket.
-Rám?
-Jaj, dehogy rád, kicsi lány.
- Akkor kire? Najnajra? A mamira?
Megrázza a fejét.
- Csak úgy haragszom.
Végül azt írja be, hogy Suj Mej-lin a nagynénje. Bejelenti, hogy
Mej-lin velük szeretne élni, és ő vállalja, hogy gondoskodik róla.
Azzal érvel, hogy a családnak szüksége van rá, és neki is a családra.
- Talán írhatnád, hogy „nagyon közeli nagynéni, aki felnevelt és
anyám helyett anyám volt” - veti fel Rachel.
Henry kiegészíti a levelet, és reméli, hogy a „közeli nagynéni” elég
meggyőző lesz. Feladja a kérvényt.
Régi szokása, hogy postaládájában a kék borítékot keresse - rajta
anyja gondos betűivel megformált amerikai nevével, hátoldalán a
kidudorodó kínai írásjelekkel -, átadja helyét a hivatalos válaszlevél
várásának.
A tavasz nyárba fordul, és Mej-lin arról ír, hogy egyre többen
hagyják el Tajvant. Pej-ven lánya, Hui-fang a családjával együtt
Ausztráliába ment a nővéréhez, Hui-csinghez. Pej-vennek és Jü-
pingnek sikerült amerikai vízumot szereznie, így csatlakozhat Hui-
paóhoz Pennsylvaniában. A Hszü család Kanadába emigrált, ahol a
lányuk lakik. Hszü asszony azzal búcsúzott Mej-lintől, hogy ha nem
tud eljutni az Egyesült Államokba, akkor is , hagyja el Tajpejt. Ha a
kommunisták idejönnek, ebbe a lakásba biztosan el fognak jutni. Az
a legkevesebb, hogy megsemmisít minden levelet és bizonyítékot,
ami Zsen-suhoz köti.
 Amikor végül megérkezik a hivatalos válasz, nem egy papírokkal és
nyomtatványokkal kitömött nagy alakú küldeményt kapnak, amint
azt Henry várta. Rachel egyszerű postai borítékot nyom a kezébe.
Henryt rosszérzések gyötrik, ahogy átveszi.
- Bármi áll benne - nyugtatgatja Rachel -, ő akkor is az anyád.
Ezen semmi nem változtathat.

Papír zizegése hallatszik, ahogy Rachel felveszi és elsimítja a

levelet, amit férje összegyűrt és félredobott. Hangosan olvas, bár
leginkább csak önmagának:
- Sajnálatos módon a nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek és
sógorok nem minősülnek közvetlen hozzátartozóknak, ezért
családegyesítés keretében nem bocsáthatunk ki állandó letelepedési
engedélyt Suj Mej-lin részére. Természetesen, amennyiben meg
kívánja látogatni a családját, Mrs. Suj szabadon folyamodhat
ideiglenes turistavízumért, illetőleg a kínai állampolgárok számára
megállapított éves bevándorlási kvóta figyelembevételével állandó
munkavállalási engedélyért.”
Henry hátat fordít neki. A hangosan kimondott szavak valósággá
szilárdulnak.
- Henry. - Rachel közelebb lép, és átkarolja a vállát, de ő
megmerevedik és elhúzódik. Felesége leengedi a karját, de nem
tágít mellőle. - Mi lesz most? - Együtt merednek ki az ablakon.
- Nem tudom. - Henry a kiégett pázsitfoltokat méregeti az
elhanyagolt előkertben.
- Tovább próbálkozunk. - Határozottság csendül Rachel hangjában.
- Kell lennie valami kiskapunak. Beszélhetünk egy ügyvéddel.
Folyamodhatunk ideiglenes vízumért, azután átminősíthetjük
állandóvá. Talán vannak más vízumfajták is. Valahol valaki csak tud
mondani valami okosat.

Az elkövetkező hetekben a lehetőségeket kutatják. Bizonyíthatják,

hogy Mej-lin kiemelkedő tudományos, matematikai vagy mérnöki
szaktudással rendelkezik? Nem. Van elég tőkéje és üzleti
tapasztalata, hogy önfenntartó vállalkozásba fogjon? Nincs. Politikai
menekült? Már nem, legalábbis az amerikai kormány szemében.
Befektetőként települne át? Nem. Betöltene olyan állást, amire nem
áll rendelkezésre képzett amerikai munkavállaló? Hatvanhét évesen
aligha.
Azt tanácsolják nekik, hogy ha egyik fenti kategóriába sem illik
bele, akkor folyamodjon állandó munkavállalói vízumért. Évente
nagyjából kétszázezer ilyet bocsátanak ki. A módszer hátulütője,
hogy a jóváhagyásra hosszú ideig, esetenként évekig kell várni.
- Megtettünk mindent, amit lehetett. - Rachel az utolsó levelet is
elhelyezi az összegyűlt tekintélyes irathalmon.
Henry tudja, hogy igaza van, de a tudat cseppet sem vigasztalja.
Nem közvetlen hozzátartozó. A szavak elmosódnak előtte, ahogy
könnybe lábad a szeme. Mej-lin az anyja. Nem közvetlen
hozzátartozód Azon tűnődik, nem az angoltudása hagyta-e cserben.

Tajpej, Tajvan, 1979. augusztus

Mej-lin várakozik. Pontban tíz órakor megcsörren a telefon.

- Zsen-su?
- Ma!
 Olyan a hangja, mint egy vitorla, amiből kifogták a szelet. A hír
nem lepi meg, de arra nem készült fel, hogy a közéjük ékelődő
távolság hirtelen ekkorát nő. A szakadékot, ami csaknem húsz éve
nyílt a Csilung kikötőben, mostanra egy áthatolhatatlan óceán tölti
ki.
-Talán turistavízummal? Eljöhetnél és maradhatnál néhány
hónapot, hogy lásd, milyen itt.
Egy érkezés, ami előrevetíti a távozást? Elrepülni ilyen távolra,
csak hogy utána visszaforduljon?
- Talán - kockáztatja meg.
Zsen-su tovább beszél, próbálja kitölteni a reménytől elhagyatott
teret. Szerinte bármikor változhatnak a vízumszabályok és a
bevándorlási kvóták.
Valóban át akar települni egy másik országba? Megtanulni egy ,
újabb nyelvet? Megszokni az új ételeket, új embereket? Elölről
kezdeni mindent, mint egy gyermek, közel a hetvenhez?
A tajpeji életet, csak ezt ismeri. Másik helyet is kereshet a
városban. Ki bajlódna egy vénasszonnyal, aki nem kötődik senkihez?
Van megtakarítása; az évek során fia küldött neki pénzt mindenre,
amire csak vágyott. Hosszú évek óta lejár a parkba, minden reggel
ugyanazokkal a barátokkal tajcsizik és pletykálkodik. A nagyváros
talán a felismerhetetlenségig megváltozott, de a piacon még
mindent megtalál, amire szüksége van. Ide köti az egész élete, és ez
éppen elég.
- Zsen-su - szakítja félbe a fiát -, emlékszel még a régi
tekercsünkre?
Fia elhallgat. Ábrándjai semmivé foszlanak.
 - Hát persze. Mennyire szerettük! - Aggodalomtól feszült hangjába
melegség költözik.
- Emlékszel a végére?
- Hm...
A csendben Mej-lin azt reméli, fia maga előtt látja az utolsó
jelenetet. A tudós utazót, aki megpihen a virágzó cseresznyefa
árnyékában, költeményeket ír és szaval, míg felette az ágak közt
madarak repdesnek és csiripelnek.
- Jó nekem itt, Zsen-su. A te életed már ott van, Rachellel és
Lilyvel. Ne foglalkozz a papírokkal, a vízumokkal. Elmondjam, mit
szeretnék inkább? - hallgat el.
- Mit? - A fiú hangja egyszerre óvatos és kíváncsi.
- Egy gyümölcsöst. Ültess nekem egy gyümölcsöst, Zsen-su.
Megígéred?
Hosszú szünet.
- Igen, Ma. Megígérem.

Aznap éjjel Henry kínaiul álmodik.

Fent jár a csúcsok közt. Gyalogosan jutott fel, és fáradt, de még
mennyire! A reménység hajtotta idáig, de most, hogy megérkezett,
pusztulás leng be mindent. A teraszos földeket benőtte a gyom, az
épületek helyén csak kőhalmok árválkodnak. Hosszú ideje nem járt
itt senki. A romok közt mégis kisarjadnak a fák. Hogy lehet ez? Egy
arra járó elhullajtott egy gyümölcsöt, vagy a madarak potyogtatták el
a magokat?
Egy gyümölcsösről álmodik. Szirmok puha felhőiről és
rózsaszínben-fehérben pompázó ágakról, ahogy a kéklő ég felé
nyújtóznak. A virágillat maga a boldogság elixírje, balzsam háborgó
lelkére. Elképzeli az esőtől-naptól dagadozó, lágy szellőkben
ringatózó gyümölcsöket. Nyár végén bele akar majd harapni érett
húsukba, nyelvén érezni édesen kibuggyanó nedveiket. Önfeledten
belakmározni az egész éves növekedés gyümölcseiből.
Cseresznyéből, barackból, szilvából. Gondozná őket, átformálná
ezt a földet a maga kínai képtekercsévé. A menedékévé. A
gyümölcsöskertjévé.
Miután felébred, növénykatalógusokat lapozgat. Meg-meg- áll a
lombos fák képeinél, ujjhegyeivel cirógatja a sötéten fénylő
gyümölcsök fotóit. Már attól is elcsorran a nyála, ahogy kitölti a
megrendelőlapot, és kiállítja a csekket, megcímzi a borítékot és
felnyálazza rá a bélyeget.
Két cseresznyefa-csemetét rendel.

Átkozódik, mikor az ásó megint követ ér.

- Leszakad a hátam. - rázza meg a fejét, és megtörli arcát át-
izzadt pólója ujjábán.
- Te meg mit csinálsz?
Odafordul, és látja a lány fellazult copfját, szemébe hulló haját. A
földet a térde redői közt, piros nyári ruhája alól kikandikáló két
pipaszár lábát. Még jobban összeborzolja a lány haját, mielőtt újra
leszúrja az ásót. Ezúttal is követ talál.
- Le akarsz ásni egész Kínáig?
A föld tele van kisebb-nagyobb kövekkel. Nem köti meg a
nedvességet, nem túl ígéretes. Eltávolítja őket, halomba rakja a
gödör mellett, ahová a cseresznyefáját ültetné.
- Tavaly Miss Standford óráján olvastunk valakiről, aki olyan mélyre
ásott, hogy átért Kínába. Azt mondta, tanmese, ami azt jelenti, hogy
nem teljesen igaz, de nem is teljesen kitalált. Csak nem tudom, mi
igaz belőle, és mi nem.
A talajtakaró vékony és szegényes a bőség földjén, ahol alig esik,
ahol nyaranta felrepedezik a föld, ahol a mennydörgés minden
délután hiú reményeket ébreszt. Ahol a szomjazó levegő mohón
elnyel minden nedvességet, mielőtt a szikkadt földig érhetne.
Mégis egy gyümölcsösről álmodik: cseresznyéről, barackról,
szilváról, meg mindenféle harsány színű és napfényízű gyümölcsről.
Kitartóan tovább ás. Talán a fedőrétegen és a vulkáni kőzeten túl
hirtelen gazdag és termékeny lesz a föld. Amikor agyagot talál
helyette, szitkozódik egy sort.
- Szóval akkor? Leásol Kínáig?
A lány még itt van, a földön ücsörög, és a kihantolt köveket
méricskéli.
- Még az is lehet, kicsi lány. Még az is lehet.
Bedobja ásóját az üregbe, és utánamászik.
A fák különleges szállítmányként érkeznek meg. Szánalmas kis
pálcikák, a végükön durva zsákkal. Mint egy idegen országból
érkezett árvák, akik görcsösen markolják szegényes batyujukat.
Henry magába fojtja csalódását, inkább megvizsgálja az ágakra
aggatott címkét. Hunyorogva nézi a leírást a képek alatt.
- Ezek lennének a cseresznyefák? - kérdi Lily.
- Igen.
Nem tudja, mit tehetne még hozzá.
- Mint két száraz kóró. - A lány eljátszik a zsákok kirojtosodott
szélével. - Hallottad már ezt a kifejezést?
Megrázza a fejét.
 - Azokra mondják, akik nem szeretik jól érezni magukat, és azt
sem akarják, hogy mások jól érezzék magukat.
Továbbra sem szól. Miután Lily bemegy, óvatosan leereszti az egyik
fát a lyukba. Az üreg csaknem olyan mély, amilyen magas a fa.
- Termőföld és komposzt kellene. Ez a talaj nem képes eltartani
egy gyümölcsfát -csatlakozik hozzá Rachel.
Henry összeráncolja a homlokát. Ki vesz földet?
- Legalább szórj mellé egy kis faforgácsot és tőzeget. Az megköti a
nedvességet.
Ügyet se vet rá.
- Az ilyen fáknak tápanyag és trágya kell. Másként nem nőnek.
Nem bízik abban a földben, amit műanyag zsákokban árulnak. Ha
elég mélyre ás, csak talál alkalmas táptalajt! Port és törmeléket
lapátol a gödörbe, próbálja megtámogatni a fát. Lepaskolja a vékony
talajborítást, és megöntözi a kerti locsolóval.
A másik fa az előkertbe kerül, abba a lyukba, amit a felhajtó
végében ásott. Már áll itt két jókora nyárfa, de akar egy cseresznyét
is. A lyuk épp csak elég mély ahhoz, hogy befogadja a földlabdát.
Nincs túl sok hely a fa és a lebetonozott felhajtó között, de akkor is
elülteti.
- A létező legrosszabb hely egy cseresznyefa számára - kritizálja
Rachel a választását. - Nincs fény, és túl közel van a felhaj- i tóhoz.
Elfurakodik mellette a locsolócsővel.
Másnap felesége kétszer is nekitolat a fának: először reggel, útban
a bolt felé, másodszor délután, mikor elhozza Lilyt az egyik i
barátnőjétől.
- Nem tudsz jobban vigyázni? - ripakodik rá.
- Nem tudod valami rendes helyre ültetni a fádat?
 A cseresznye a felhajtó végében sosem gyökerezik meg. Miután túl
sokszor gázolják le és ültetik át, még apró bimbókat se bont.
Szeptemberre is csak száraz és unalmas babkaró a földben. Nem éli
túl a telet.
 Huszonharmadik fejezet

Los Alamos, Új-Mexikó, 1980. március

Lily idén negyedikes, és a legjobb tanárnőhöz jár. Miss Gibson

tantermében érdekes térképek lógnak a falon, rajtuk a távoli
kontinensekkel, Ázsiával, Afrikával, Dél-Amerikával, és az ott élők
fényképeivel. Közöttük hegyeket, sivatagokat, dzsungeleket, folyókat
ábrázoló plakátok A „Mit láttam a héten” faliújságra Miss Gibson
minden hétfőn olyanokat ír, mint „Emily megosztotta a padját
Joanne-nel” és „Dániel bevette Freddie-t a csapatba”. Hibátlan a
kézírása. Az összes betű tökéletes rendben és méretben tölti ki a
padokra helyezett névtáblákat. Egyik név sem túl rövid vagy túl
hosszú. Mintha már attól is felragyogna egy név, hogy Miss Gibson
leírja.
Tavaly, mikor Danny Henderson „ferdeszeműnek” és „buggyant
kínai tojásnak” csúfolta, akkori tanítónője leszidta a fiút, és közölte
vele, hogy Lily nem tehet a másságáról. Danny ezután leszállt róla, ő
mégis rosszabbul érezte magát, mint előtte. Miss Gibson egészen
más. Nála elő sem fordulhat, hogy valaki csúfolódjék. Danny idén
egy rossz szót nem szólt, és idétlen képeket sem vágott. Senkinek.
Péntek délután van. Miss Gibson mindenkit köszönt az ebéd utáni
napközi foglalkozáson. A táblára előre felrajzolt egy fatörzset néhány
ággal.
A fatörzsre most azt írja: „Ellie Gibson”. Feljebb a fa két ágra
bomlik. Kézbe vesz egy levél formájúra kivágott zöld kartont. Azt írja
rá, „Anna (anya)”, majd felragasztja a jobb oldali ágra. Másik levelet
fog, és ráírja, hogy „Charles (apa)”, mielőtt a bal oldali ágra helyezi.
- Kitalálja valaki, mi ez az egész?
- Ez a családja?
Miss Gibson bólint.
- Ma elkészítjük a családfánkat. A családunkból mindenki egy-egy
levél a fán. Egyik oldalon vannak a levelek az anyukánk családjából,
a másikon az apukánk családjából. Minden család másmilyen, ahogy
a fák is különböznek egymástól, de mindnek vannak levelei.
Miss Gibson az asztalához lép, és felmutat egy köteg barna
papírlapot.
- Erre megrajzolhatjátok a fatörzset és az ágakat, azután - int a
világos- és sötétzöld kartonok felé - ezekből kivághatjátok a
leveleket. Kezdhetjük?
Lily buzgón nekilát a feladatnak, ahogy mindig. Kézbe vesz egy
levelet, és ráírja: Henry Tao. Azután eszébe jutnak a kék légiposta-
levelek, amiket a najnaja szokott küldeni Tajvanról. Hogy hívják
najnajt? Megtorpan. Nem tudja. Látja, ahogy körötte megtelnek a
fák a kisebb-nagyobb levelekkel. A többiek már azt kérdezgetik Miss
Gibsontól, hová tegyék a nagybácsikat, unokatestvéreket,
nagynéniket, dédszülőket, másod-unokatestvéreket, egyedül ő ragad
le. Elvörösödik szégyenében. Nem tudja a neveket. Az apukája
sosem említette őket. Lehetnek még mások is?
- Ez hülyeség - dörmögi valaki mögötte. Hátrafordul. Danny az. -
Uncsi. - Labdát gyúr a barna papírból.
Egyedül Lily veszi észre. Sokan már végeztek, egyre nagyobb a
zsivaj. Falevelek kezdenek repdesni a teremben. Miss Gibson mond
valamit Dannynek, mielőtt a táblához sétál.
 - Rakjatok rendet, öt perc múlva kicsöngetnek. - Körbejár,
dicséreteket oszt és kérdéseket tesz fel, rámutat a feltakarításra váró
papírfecnikre, és dorgáló pillantásokat vet a rosszalkodó fiúkra.
Ő csak meredten nézi a papírját.
- Na, hogy áll a családfád, Lily?
Karjával eltakarja az apja ágát, miközben lendületesen ismerteti az
anyja oldalát. Ha eleget beszél, talán elejét veheti, hogy Miss Gibson
az üresen árválkodó ágról kérdezzen. Mesél neki Deborah nagyiról,
aki szerint gyakrabban kéne szoknyában járnia, és Simon
nagypapáról, aki „kis sárgának” hívja. Már továbblépne Róbert
bácsira, amikor Miss Gibson felemelt kézzel megállítja.
- Sárgának hív? - kérdezi elborzadva.
- Becenév. Mindig így hívott. Ez baj?
- Háát... Jó, lássuk a fa másik ágát.
Lily lehajtja a fejét, ahogy vonakodva felfedi a csupasz ágat, rajta
két árva levéllel.
- Nem ismerek mást - motyogja.
- Semmi baj, Lily. Hosszú nap áll mögöttünk.
Mikor felnéz, Lily látja, hogy Miss Gibson mosolya mesterkélt és a
szeme kifejezéstelen.
Bólint, és visszanyeli a könnyeit. Táskájába gyűri a papírt, és siet a
buszhoz.

Amint hazaér, előveszi táskájából a gyűrött lapot, és kisimítja a

konyhaasztalon. Elnézi a fát. Tudja, hogy apja Kínában született, és
onnét költözött Tajvanra, majd az Egyesült Államokba. Tudja, hogy
az apja anyukája még mindig Tajvanon él, de ez minden. Sosem
találkoztak. Az apja sosem beszél kínaiul az anyjával, se mással.
 Néha úgy érzi, tudnia kéne valamit, amit nem tud, vagy valaki
másnak kéne lennie, mint aki. Amikor a múltjáról kérdezi, apja
mindig azt feleli, hogy már nem emlékszik rá. Az anyja pedig rászól,
hogy ne faggassa erről az apját, mert rosszul érzi magát emiatt.
Mert sokat szenvedett a háború alatt. Az a legjobb, szögezi le, ha a
mostani családjukra koncentrálnak.
Hallja a kinyíló bejárati ajtót. Hazaért a mamája. Jobb lenne
eltenni a lapot? A mamája magában dúdolgat, ahogy leveti a
kabátját, kinyitja és bezárja a szekrényt. Közeleg a folyosón. Lily
mozdulatlanul ül.
- Ó! A frászt hoztad rám, Lily. Azt hittem, a parkban vagy a
barátaiddal. Gyönyörű idő van, végre itt a tavasz.
A könnyek kibuggyannak Lily szeméből.
- Mi az? Mi a baj? - Rachel odasiet, hogy átölelje. A vállába temeti
arcát, úgy zokogja el a történteket, minden bánatát. - Jaj, kicsim. -A
mamája a karjában tartja, és megnyugtató szavakat suttog a fülébe,
épp csak az apjával kapcsolatos kérdéseire nem ad választ.
Végül az asztalra könyököl, és alátámasztja állát, úgy csodálja meg
a fáját.
- Az én családommal fantasztikus munkát végeztél. Imádom, hogy
mindenkinek más formájú a levele!
- Mama, én sárga vagyok?
- Mi?! Valaki így hívott az iskolában? - Rachel hangja dühösen csap
fel.
- Nem, Simon nagyapa mondja. Ez rossz?
- Nagyapa... - Rachel elgondolkodva kocogtatja az ajkát, nem
igazán tud mit mondani. - Nagyapa nem akar semmi rosszat, de
igazából neki se szabadna ezt mondania. Csúnya dolog. Azokat
szokták így gúnyolni, akik ázsiaiak, vagy annak tűnnek.
Lily újabb könnyekben tör ki.
- Jaj, Lily. Jaj, kicsim... - Rachel a hátát simogatja, közben tovább
mered a családfára. Idővel újra megszólal. - Tetszik, hogy Róbert
bácsi és Wendy néni gyerekeinek is csináltál leveleket. Olyan okos
vagy, hogy a két iker ugyanarról a tőről fakad! - Ujjai megállapodnak
legfiatalabb rokonaik nevén.
- De... - mutat Lily a fa apai ágára.
Rachel bólint.
- Tudom, szívem. Majd beszélek erről apáddal.

Aznap este, miután Lily elalszik, Rachel belép a nappaliba. Feltartja

a családfát, hogy férje is láthassa. Henry félreteszi a könyvét.
- Lily házi feladata? Nagyon szép.
Nem tudja, mit kellene látnia rajta.
- Nem, cseppet sem az - kopogtatja meg ujjhegyével Rachel a két
árválkodó levelet. Henry közelebb hajol, hogy lássa saját nevét az
egyiken és a „najnajt” a másikon.
Rachel leteszi a lapot, és összefonja maga előtt a karjait.
- Kisírt szemmel jött haza, mert nem tudott több levelet
ráragasztani, és még a saját nagyanyja nevét se tudja. Beszélned
kell vele erről, Henry. Ez az ő családja is.
Henry hátradől a széken.
- Egyik család nagyobb, a másik kisebb - vonja meg a vállát.
- Nem ez a lényeg. A lényeg, hogy semmit sem tud a hátteredről,
pedig szeretne. Megértem, ha nem akarod felemlegetni a múltad, de
Lilynek akkor is ismernie kell a saját nagyanyját. Szeretném, ha
találkozna vele. Egy kis családnak még több oka van arra, hogy
összetartson. Hát nem akarod, hogy édesanyád megismerje az
unokáját? Nem akarod, hogy mind együtt legyünk, ha csak egy időre
is?

Tajpej, Tajvan, 1980. április

Mej-lin Lin Na házának udvarán ül, és újra elolvassa Zsen-su

legfrissebb levelét. Fia azt szeretné, ha náluk, Új-Mexikóban töltené
a nyarat. Rachelnek el kell utaznia egy könyvtárosi tanfolyam miatt.
Lily találkozni akar a najnajával. Odarepülne, és mellette lenne
Rachel távollétében?
Még akkor is a lehetőséget latolgatja, amikor Lin Na megjelenik, és
letelepszik mellé az árnyékba. Beszámol barátnőjének a Zsen-suval
kapcsolatos hírektől.
- A! El mész?
- Még nem tudom.
- Ugyan már, mit kell ezen gondolkodni? Mióta nem láttad a fiadat?
Nem akarod megismerni az unokádat és a menyedet?
- Dehogyisnem, csak az a hosszú utazás... - Ő sem érti igazán, mi
tartóztatja. A gyakorlati kihívásokra gondol - útlevél, tervezés,
repülés, majd a megérkezés egy újabb idegen országba, aminek
nem beszéli a nyelvét -, igazából mégsem a vesződség zavarja,
sokkal inkább a külön töltött hosszú idő. S ha többé rá sem ismernek
egymásra? Ha az egyesülés nyomán csak még 1 távolibbnak érzi
majd magát?
- A helyedben én felszállnék a legelső gépre.
- Hm?
 - Menj! Legalább tudni fogod, milyen ott, ahol élnek. Láthatod a
házukat, az ételeiket, a fákat és az utcákat. Ha nekem lenne
családom Amerikában, én bizony megnézném a Golden Gate hidat
és a Szabadság-szobrot. Miért is ne?
- Igazad lehet. - Bármi aggasztja is, fogadja el magában, sokkal
rosszabb a másik lehetőség: hogy nem láthatja Zsen-sut és a
családját. - Csak a nyárról lenne szó. Azt mondja, ha megtetszik,
talán annak is megvan a módja, hogy ott maradjak.
- Te mit szeretnél?
- Nem tudom. - Körülnéz. Az árnyas udvaron Lin Na férje ¡i kis
tavat épített szökőkúttal és aranyhalakkal. - Szeretek itt lenni.
Miután kivándorlási tervei kútba estek, a Hszük és Pej-ven családja
pedig elhagyta Tajvant, Mej-lin megkereste régi barátnőjét a Junglo
kelmepiacon. A pensengzsen asszony mindig is jó szívvel fogadta,
csak nem sokat találkoztak, mióta beköltözött a ta’ani lakásba. Azt
remélte, eladhatja Lin Nónak a selymeket és pamutokat, amiket
Hszü asszony hagyott hátra.
Lin Na Örömmel megvásárolta az anyagokat, egyszersmind
megkérdezte, mi van vele.
Mikor elárulta neki, hogy megint új lakóhelyet keres, Lin Na :
felajánlott neki egy helyet az otthonában, csak amíg nem talált
jobbat. A család rövid úton megkedvelte őt, és ragaszkodott hozzá,
hogy maradjon. Hat hónapnyi közös tataocsengi életük alatt
gyakorlatilag a család része lett.
Az általános félelmek ellenére a Népköztársaság nem szállta meg
Tajvant, s bár a csillagsávos lobogó már nem repked büszkén a
városban, egy félreeső helyen új iroda jött létre: a Tajvani Amerikai
Intézet. Úgy látszik, Amerika az egyik kezét kinyújtja Peking felé, de
a másikkal még mindig féltőn óvja Tajvant.
Azt a Tajvant, amit már nem a hadsereg, hanem a rohamléptekkel
fejlődő ipar határoz meg. A szigeten mindenfelé új üzleti
vállalkozások szöknek szárba, gyártanak számítástechnikai és
elektronikus eszközöket. Amerika és a Kínai Köztársaság
kereskedelme rekordokat döntöget, a befektetők egymásnak adják a
kilincset. Az elmúlt évtizedekben teljesen átalakult a sziget
gazdasága és infrastruktúrája. Sokan visszatérnek azok közül, akik
Amerikába mentek tanulni, hogy itt kamatoztassák üzleti
kapcsolataikat és szakértelmüket. Azok közül is, akik az Egyesült
Államokban maradnak, sokan folytatnak jövedelmező
együttműködést egykori otthonukkal. A kis sziget igazi gazdasági
csoda, kínai kistigrisként emlegetik. Tajpej megállás nélkül fejlődik.
Mej-lin elnézi a virágzó gazdaságot, és önkéntelenül is arra gondol,
mennyire helyeselné az öreg Hung-ce. A pénz, az üzlet, a
kereskedelem magasztosabb minden ideológiánál és pusztítóbb
minden fegyvernél. A petróleum remek üzlet, mindenkinek szüksége
van melegre, mindenkinek szüksége van fényre. Most ugyanez áll az
elektronikára és a számítástechnikára.
A rákövetkező héten válaszol Zsen-sunak. Megyek.

Megmarkolja a karfát, ahogy a repülőgép elhagyja a földet.

Nyugtalanul nézi a távolba vesző vidéket maguk alatt. A házak
egyre apróbbak lesznek, a sugárutakon hangyák hemzsegnek. Évek
óta először jut eszébe Csungking bombázása. Visszaemlékszik rá,
hogy mindig a közeledő gépeket kereste az égen. Hát most lefelé
tekint. Milyen könnyű lehetett azoknak a japán pilótáknak - nem
kellett senkinek a szemébe nézniük, nem kellett látniuk a sok
szerencsétlent odalent! Bombázni könnyebb, mint eltiporni egy
hangyafészket.
A repülőút végtelennek tűnik, és sehogy sem találja a helyét. A
keringetett levegő hideg és steril. Minden perccel közelebb kerül
Zsen-suhoz, ugyanakkor távolabb mindentől, amit ismer.

Los Alamos, Új-Mexikó, 1980. június

Persze, hogy felismeri őt, amint áthalad a kapun. Mégis más:

kisebb, szürkébb. Hatvannyolc. A húsz év, mióta búcsút mondott
neki a Csilung kikötőben, elpuhította a vállát, az arcát, a redőket a
szeme körül. Haja, ahogy mindig, most is feszes kontybán a
tarkóján. Kötött barna mellényt visel világoskék selyemtunikával.
Egyszerű a nadrágja. Semmi kétség, még mindig maga varrja a
ruháit, de a szeméből most is gyengédség és értelem sugárzik.
Odalép, hogy köszöntse Rachelt. Ölelésük esetlen, mégis szívből
jövő. Mikor meglátja Lilyt, még szélesebb a mosolya.
Henryre csak úgy záporoznak az érzések: Ma hozzá simuló puha
arca, a durva gyapjú a tenyere alatt, a kámfor illata az ölelésében.
Érzi a tunika ujjának hűs selymét és a hátába kapaszkodó kezeket.
Érzi hangját a fülében - nem ám a rideg telefonkagylón át, hanem
ott, a levegő rezgésében -, mikor kiejti a nevét. Közel két évtizeden
át nélkülöznie kellett mindezt, az otthon textúráját, illatát és hangját.
Szeme könnybe lábad az egész végtelen meghittségétől.
- Szia, Ma - mormolja.
- Mm, Zsen-su - temeti a mellkasába arcát.
 Najnaj Lily szobáját kapja. Látogatása ideje alatt a lány majd egy
matracon alszik az apja dolgozószobájában. Henry kiürített neki egy
polcot, amit telerakott a könyvtári könyvekkel és plüssálla- tokkal, a
Hello Kitty-s füzeteivel, színes ceruzáival és matricáival.
Najnaj ajándékokat hozott Tajvanról: csillámos hajcsatokat
pillangókkal és gyöngyszemekkel; egy bádoghengerre való holdsütit;
kis csatos szaténerszényt, benne jádeelefánttal és
aranycsengettyűvel; egy műanyag doboz kínai szókártyát; miniatűr
fogkrémet és szemmaszkot a repülőről. Lily imádja mindet.
Najnaj hozott a mamájának egy szilva formájú jádefüggőt. Vörös
zsinóron lóg, amit kis aranykarikán fűztek át. Anyja megcsodálja, és
eltűnik vele a szobájában. Mikor visszatér, az aranyláncon látja
viszont a függőt: azon a láncon, amit az apjától kapott a tizedik
házassági évfordulójukra. Apja csókot nyom az arcára. Najnaj
helyeslőén bólogat.
Najnaj ezután kicsomagolja a bambuszfogantyús porcelán
teáskannát és a kék-fehér csészéket, amiket az apukájának szánt.
Utóbbiakhoz kupolás fedő és kis csészealj is jár. Mintájuk olyan, mint
az egyenletesen elosztott rizsszemek. Nincs fülük. Apja ragyogó
mosollyal, egyenként kézbe veszi és megcsodálja őket. Najnaj a
végén egy kerek teásdobozt is elővesz. Apja leemeli a fedelét, és
boldogan magába szippantja a teafu illatát.
- Nem éhes? Vagy inkább fáradt? Szeretne lepihenni? - Rachel
nem fogy ki a kérdésekből.
Zsen-su fordít, Mej-lin bólogat: kicsit éhes, és igen, jólesne a
pihenés. Miután eszik egy kis rizst, elvonul a szobájába. Mielőtt
elragadná az álom, még hallja, ahogy Rachel lefekteti Lilyt és Zsen-
su elmosogat a konyhában.
 Korán ébred; a félhomályos szoba először teljesen összezavarja.
Mikor elhúzza a függönyt, fenyőfákat lát, a távolban pedig hegyeket.
A száraz levegőtől könnyűnek érzi a fejét. Mozgolódást hall a
földszintről. Felveszi a papucsát és a pongyoláját, mielőtt elindul inni
valamit.
Zsen-su ébren van. Amint anyja betoppan a konyhájába, megtölti
a kannát, és felteszi a tűzhelyre. Míg forr a víz, bekészíti a teát a
csészékbe. A kanna fütyül. Peremig tölti a csészéket, kicsit ki is
csorgatja a vizet, mielőtt ráteszi a fedelet. Mej-lin helyet foglal az
asztalnál.
- Tetszik Rachel - jegyzi meg, amint fia leül vele szemközt.
Zsen-su elmosolyodik, és bekémlel a fedő alá, hogy lássa, készen
van-e már a tea.
- Lily is annyira emlékeztet Li-lingre. Nemcsak az arca, de az egész
viselkedése.
Felemeli a csészealjat, és belekortyol a teájába. Végre! A zamat
jólesően kényezteti kiszáradt torkát. A tea forró, illatos és
megnyugtató.
Néhány pillanatig hallgatásba burkolódznak.
- Tudod, nagyjából annyi idős lehet, mint Li-ling, amikor
elveszítettük - tűnődik el.
- Igen, igazad van. Ez még eszembe sem jutott. - Fia az asztalra
könyököl, és alátámasztja állát, ahogy a fejét csóválja.
- Sokszor elképzelem, milyen felnőtt vált volna belőle. Kicsattanna
az élettől, az biztos. És sugárzóan szép lenne. Mindig is látni lehetett
benne Ven-ling bimbózó szépségét.
- Amikor még a Northwesternre jártam - emlékszik vissza Zsen-su
-, néhányszor elmentem Csenne! a chicagói kínai negyedbe. Néha,
egy-egy étteremben, vagy a forgalmas utcán, mintha őt láttam
volna. Tudtam, hogy lehetetlen, mégis egész nap az arcokat
fürkésztem, és Li-linget kerestem.
- Képzeld, mi szólna hozzá Ven-ling, hogy a jóvágású unokaöccse
megtalálta a helyét Amerikában! - kiált fel Mej-lin. - Vagy nagyon
büszke lenne, vagy nagyon féltékeny.
- Vagy mindkettő - nevet Zsen-su.
Mej-lin megragadja és megszorítja a kezét.
- Mennyire hiányoznak mind! - sóhajt fel.
- Nekem is.
Néhány pillanatra újra elhallgatnak.
- Ma!
-Hm?
- A barackvirágok földjének meséje...
- Még emlékszel rá? Az egyik kedvencem!
- Hogy is felejthetném el? Csak azt nem értem, hogy annak idején,
amikor elmondtad, lehagytad a végét.
- Lehagytam volna?
- A mesében a halász hazatér, és utána bárhogy keresi, soha többé
nem találja meg a barackvirágok földjét. Sem ő, sem más.
- Ó. - Mej-lin meglepettnek tűnik. - Hogy felejthettem el? Nem is
értem. - Összeráncolja homlokát, mintha maga elé idézné az akkori
önmagukat, a félelmeiket és reményeiket. Megcsóválja a fejét, és
megismétli: - Nem értem. - Mutatóujjával követi a csészealj ívét.
Hosszú pillanatok múlnak el, mire újra megszólal. - Talán a
barackvirágok földjével kapcsolatban azt kell megértenünk, hogy
hatalmas áldás, de ugyanúgy átok is, mert döntés elé állít minket.
Maradjunk, és hagyjunk hátra mindent? Vagy térjünk haza abban a
tudatban, hogy talán soha többé nem találhatjuk meg? Szerencse?
Vagy inkább sorscsapás?
Zsen-su nem válaszol. Hamarosan pergő léptek hallatszanak,
dobognak le a lépcsőn.
- Najnaj! Jó reggelt! - Lily ront be a konyhába és öleli meg
nagyanyját. - Ma mit csinálunk?

Miután kiheveri az időeltolódást és megszokja a száraz levegőt,

Mej-lin látogatása kellemesen telik. Felkeresnek néhány Los Alamos-i
látványosságot. A múzeumban látják a Hirosimára és Nagaszakira
ledobott két atombomba, a Kisfiú és a Kövér Ember makettjét. Alig
három méter hosszúak. Másfél méteres magasságával a Kövér
Ember alig nagyobb Mej-linnél. A Kisfiú még ekkora sincs. A fehérre
mázolt hideg fémburkolatra fekteti tenyerét. Távol Kínától, ahol
Zsen-suval gyászban, menekülésben és rettegésben éltek, ebben a
túlságosan világos és száraz városban a tudósok ezen a
tömegpusztító fegyveren dolgoztak. Ő sem akarta volna, hogy a
háború egy nappal is tovább húzódjon, de hinni szeretne abban,
hogy másik, jobb út is vezet a békéhez.
Felkeresik a Bandelier Nemzeti Emlékhelyet, látják a pueblo
indiánok ősi barlanglakásait. Később a Santa Fe-i Plazára is
ellátogatnak. Szívesen nézegeti az őslakos amerikaiak eladó
ékszereit a kormányzói palota előtt. Tetszenek neki az ezüstgyöngyös
nyakláncok, a türkizből, korallból és lazuritból készült, medvéket,
madarakat és teknőcöket ábrázoló függők. Megveszi Lin Nának szánt
ajándékait. Rachel és Lily elviszi egy Santa Fe-i méteráruüzletbe,
ahol elképedve szembesül a választékkal. Bevásárolnak, hogy
pizsamákat varrhasson és gyapjúsálakat köthessen télre.
 Bő egy héttel az érkezésé után Rachel elutazik a tanfolyamra; egy
hetet St. Louisban is eltölt a szüleinél. Mej-lin tiszteli Rachel
ambícióit, és büszke fiára, amiért támogatja karrierjét. Annak is örül,
hogy Rachel az ő segítségének köszönhetően tölthet egy kis időt a
szüleivel.
Miután kiteszik őt a reptéren, Zsen-suval és Lilyvel ellátogatnak
egy albuquerque-i kínai fűszerboltba. A hely közelébe sem ér Tajpej
piacainak, de azért látnak épp elég konzervzöldséget, szárított
gombát és tésztát, fűszert és tofut, sötét szójaszószt, szezámolajat
és osztrigaszószt, chilipaprikát és húszkilós rizseszsákot.

Najnaj a konyhában táborozik le. Mindig az asztalnál aprít, főz,

mosogat, kötöget vagy teázik. A tűzhely szinte meg sem áll. Lily
imádja, hogy valami mindig totyog, készül a soron következő
étkezésre.
Najnaj bárdnak is beillő konyhakése alatt halmokba gyűlik az
aprított gomba és sertéshús. Készül a töltelék. Motollaként jár a
penge, amíg minden hozzávaló bele nem kerül a halvány rózsaszín
mártásba, amiből itt-ott fehér fokhagymagerezdek,
zöldhagymaszálak és gyömbérdarabkák kandikálnak elő. Már csak a
só van vissza, amit két tenyere közt morzsol el. Meg nem áll.
- Csiaoce - szól najnaj.
- Csiaoce? - ismétli meg Lily.
Najnaj bólint, és vékony lappá nyújt ki egy öklömnyi tésztát. Kézbe
veszi a vizespoharat, lisztbe mártja a peremét, és tökéletes kört
formál vele. Óvatosan felemeli a vágódeszkáról, és félreteszi.
- Lily - nyújtja felé a poharat. Tetszik neki, ahogy najnaj a nevét
ejti. Az ő hangján olyan szépnek hangzik. Aztán Najnaj még több
tésztát nyújt, ő pedig még több karikát vág ki. Najnaj finomra őrölt
liszttel hinti meg őket, hogy ne tapadjanak egymáshoz.
Miután elkészül az összes tésztakorong, najnaj tölteléket kanalaz
az egyikre. Megmártja mutatóujját a kistányérnyi vízben, és elhúzza
a tészta peremén, majd ráhajtogatja a húsos töltelékre, eligazgatja a
széleket, és összecsipdesi őket. Elhelyezi a csiaocét a
káposztalevelekkel kibélelt párolókosárban.
- Most te - mondja angolul, és felé nyújt egy tésztakorongot.
Az ő hajtásai nem olyan szabályosak, a tészta is kiszakadozik.
Némelyikbe túl sok töltelék kerül, másokba túl kevés. Annyi baj
legyen, legyint najnaj, és ugyanúgy összecsipdesi őket, mielőtt a
bambuszkosárba helyezné.
Henry hallja, ahogy Lily és az anyja a konyhában serénykedik. Lily
angolul beszél Mej-linhez, aki kínaiul válaszol neki. Úgy tűnik, a
nyelvi nehézségek dacára sok mondanivalójuk van egymásnak.
- Kész az étel! - kiált ki Mej-lin a konyhából.
- Gyere, apu! - csatlakozik hozzá Lily.
A konyhában gőzölgő rizs várakozik az evőpálcákkal és Lily
számára a kis villával. Az asztalon olyan ételek, amilyeneket Henry
hosszú évek óta nem evett: párolt lótuszgyökér, dobálva- rázva
pirított cukorborsó, tengeri uborka, sült hal, súlyommal és gombával
tálalt sertéshús, marhaleves tésztával, és egész hegyre való töltött
tésztabatyu.
Esznek.

Míg Henry lefekteti Lilyt, Mej-lin nekilát elmosogatni a meleg és

habos vízzel. A hosszú út ellenére örül, hogy idejött, megnézni Zsen-
su amerikai életét. Ahogy visszatér a konyhába, fia törlőrongyot
ragad, és beáll mellé segíteni.
- Olyan jó, hogy itt vagy, Ma.
- Hm -nyom a kezébe egy csöpögő tányért.
- Sajnálom, hogy nem tudtuk elintézni a letelepedési engedélyt.
- Csss. - Továbbad neki egy nagy fazekat. - Így is találkozhattam
Lilyvel, és láthatom, mennyire szeretitek egymást Rachellel. Nagyon
szerencsés vagy. Mind azok vagyunk. - Nekiáll elöblíteni az
evőpálcákat. - Mindjárt végzünk.
Miközben elrakja a tányérokat a szekrénybe, Zsen-su meg- jegyzi:
- Minden más lenne, ha a bácsikám nem hagyta volna le a neved
az iratokról.
Mej-lin megtölti a kannát, és felteszi forrni a vizet, mielőtt Zsen-
suhoz fordul.
Minden más lenne. Minden annyiféleképpen lehetne más.
Annyifelé ágazhatott volna az életük, de mi értelme már ezen
tépelődni?
- Lung-vej éppen azt tette, amit szükségesnek vélt.
- Lehetett volna Őszintébb...
- Zsen-su! Azok egészen más idők voltak. Nehéz döntéseket kellett
hoznunk. Te is tudod.
- Nem! - száll vitába Henry. - Ellopott valamit, ami nem volt az
övé. Megszakította a kötelékünket.
- Csendesebben, még felébreszted Lilyt. - Mej-lin keze megremeg,
ahogy előkészíti a csészéket. Mikor forró vizet tölt az elsőbe, a
felesleg kiömlik, megtölti a csészealjat, és kiloccsan a konyhai pultra.
- Ezek csak papírok, Zsen-su. Megvan az állam- polgárságod, a
családod, az amerikai életed. Hagyd annyiban a többit. Segítséget
kértünk tőle, ő pedig segített. Ha hibázott is, mi megbocsátunk.
- Miért véded még mindig?
Nem válaszol.
- Nem bocsátom meg neki, hogy kihagyott az iratokból. Sosem
fogom megérteni, miért tette.
Hosszú ideig hallgat. Megdörzsöli az arcát és a szemét. Zsen-su
mindig mindent meg akart érteni, a dolgok jelentését kereste. A
magyarázatok megnyugtatták, csakhogy nem minden kérdésre van
válasz.
- Nem kell értenünk ahhoz, hogy megbocsássunk. Néha
egyszerűen csak meg kell tennünk. Talán épp ez a megbocsátás
lényege, hogy akkor is elfogadjuk mások tetteit, ha nincs rájuk
ésszerű magyarázat. - Kézbe veszi teáscsészéjét és belekortyol. -
Későre jár, Zsen-su. Most már lefekszem. - Ott hagyja fiát az
asztalnál.
- Mesélj valamit, najnaj.
Mej-lin megérti, mit vár tőle a kislány, csak azt nem tudja, hogyan
tehetne a kedvére.
- Légyszi!
Leteszi a kötését, és feláll. Lily követi a dolgozószobába, ahol
kézbe veszi a kínai szókártyákat. Legalább tesz egy kísérletet.
Néhány perc múlva megtalálja a „lovat” és az „öregembert”.
Leteszi a két kártyát Lily elé.
- Ez a mese egy lóról és egy öregemberről szól?
Bólint, és keresni kezdi a „veszteség” kártyáját, de nem talál ilyet.
Lily türelmesen várja a folytatást.
 Ráakad a jószerencsére, de a balszerencsének valamiért nincs
kártyája.
Lily megpróbálja kitalálni a történetet.
- Az öregember lovagol? Csatába megy? Régen katona volt, de
kiöregedett, és most békésen tölti a napjait? A ló a legjobb barátja?
Bénultan hallgatja a záporozó kérdéseket. Ehhez távolról sem elég
a szókincse.
- Kérdezzük apu - felel végül.
Mej-lin és Lily belép a konyhába, ahol Henry újságot olvas. Lily
izgatott arcára kiül a várakozás. Mej-lin arcára inkább a
tehetetlenség és a sürgetés ül ki, ami azt jelenti, hogy unokája tőle
akar valamit.
- Mondd el! - szólal meg kínaiul. - Meséld el neki a történeteket a
kiskorodból.
Nem.
Csak felhorkan, és figyelmével visszafordul az újságjához.
- Zsen-su! - Anyja eltakarja kezével a lapot. - Ez fontos. Ha nem
mondod el neki, hogyan tudja meg?
- Nem kell tudnia - húzza ki az újságot a keze alól.
- Hogy mondhatsz ilyet? - száll vitába az anyja. - Hogyne kellene
tudnia? - Lilyre sandít, akinek arcán kezd halványodni a mosoly.
- Nem, nem kell! - Bosszúsan felpattan a helyéről. - Mi értelme
elmondani neki azokat a gyászos történeteket? Bárcsak ne kellett
volna átélnem őket!
Anyja hátrahőköl.
- Nem a mi történetünkre gondolok - rázza a fejét. - Bár egy
napon talán azokra is kíváncsi lesz - teszi hozzá csendesen. Átkarolja
Lilyt. - A mesékre gondolok, amiket kisgyermekként mondtam
neked. A kakasról, a körtefáról, az öregemberről, aki elveszítette a
lovát...
- Ó. - Henry arca ellazul. - Talán majd máskor.

Rachel visszatér a tanfolyamról, és izgatott, amiért belekezdhet új

könyvtárosi karrierjébe. Amikor elborzad a hűtőszekrény tartalma
láttán, Mej-linben felötlik, hogy kicsit talán messzire ment. Sebaj,
már nem sok időt tölt itt, mielőtt visszarepül. Örül, hogy eljött, de
készen áll hazatérni Tajpejbe. Hiányzik neki Lin Na udvara és a
szökőkút az aranyhalakkal. Hiányoznak a friss zöldségek a piacról, a
meleg és párás levegő.
Zsen-su megkérdezi, szeretne-e tovább maradni. Próbáljanak
állandó tartózkodási engedélyt szerezni? Remény csendül ki a
hangjából, de ő már tudja, hogy számára örökre Tajpej marad az
otthon.
- Ez a barackvirágok földje a tiéd, Zsen-su, nem az enyém. Fia
láthatóan csalódott.
- Eleget lakomáztunk és mulatoztunk - teszi hozzá -, most már
ideje hazatérni.
- Rendben, Ma - sóhajt fel Zsen-su megadóan. - Rendben.
Anyja látogatása valahogy tovább növelte a távolságot a múltja és
a jelene között. Amiről azt hitte, hidat fog építeni, csak tovább
szélesítette a szakadékot. Kicsit megkönnyebbül, amiért anyja vissza
akar térni Tajpejbe, és emiatt örökké bűntudata lesz.
Az azt megelőző nap, hogy Mej-lin visszatérne Tajvanra, Lilyvel
elhúzzák a kis piros játék kocsit a nem messze eső kertészetig. Nagy
zsákokban muksót és virágföldet vesznek, hogy hazavonszolják.
Ahogy felvágják a zsákokat, megcsapja orrukat a termőföld telt és
csípős illata. Beletúrnak a csupasz kezükkel. A sötét, nedves rögök
szétmorzsolódnak ujjai között. Ezzel a földdel töltik fel a vermet,
amit a hátsó udvaron kínlódó cseresznyefa köré ástak, hogy utána
ellapítsák az ásóval, elterítsék a muksót, és alaposan meglocsolják.
Néhány hét alatt a gyökerek megerősödnek, és a fa növekedésnek
indul.
 Huszonnegyedik fejezet

Los Alamos, Új-Mexikó, 1980. szeptember

Rachel és Lily visszaköltözteti Lily holmiját a gyerekszobába. Lily

leteszi a karjára polcozott könyveket, míg anyja friss lepedőt húz a
matracra.
- Najnaj miért nem maradhatott tovább?
Rachel kiteríti az ágytakarót, és eligazítja az ágyon.
- Szerintem ő sem akar egyes-egyedül élni Tajpejben - folytatja
Lily. - Miért nem maradhatott itt?
Rachel betűri a halványkék lepedő széleit. Lily elnézi, ahogy
lesimítja a takarót és felveri a párnákat.
- Anyu! Hallod, amit mondok? Kérdezzem inkább aput?
- Jaj, ne - felel kapkodva Rachel. - Ne zavard ezzel. Csak
felzaklatnád vele.
- De miért?
Rachel leül az ágyra, és megpaskolja maga mellett a takarót, hogy
Lily kövesse a példáját.
- Kínában háború dúlt, amikor a papád akkora volt, mint most te.
Ő és najnaj sokat menekült. Végül azért is költöztek Tajvanra, hogy
biztonságban legyenek.
Ennyit Lily magától is tud, mégsem vág közbe. Hátha hall valami
újat.
- Tajvanban jól alakult a sorsuk. Az apukád szorgalmasan tanult,
és ösztöndíjat kapott, hogy Amerikába jöhessen.
 - Milyen volt, amikor megismerkedtetek?
- Nagyon jóképű. Nagyon félénk - neveti el magát Rachel.
- Hogyan találkoztatok?
Lilynek tetszik, ahogy a mamája arca ellágyul, valahányszor
elmeséli a történetet.
- Attól a pillanattól kedveltem, hogy elkérte azt a Chopin-le- mezt.
Valahogy egészen másként tekintett a világra, mintha minden fontos
lenne. Mikor megismertem, és kiderült, mi mindenen ment keresztül,
rájöttem, mennyire bölcs. Egyszerre öreg és fiatal. Azt mondtam
már, mennyire jóképű volt? Ki ne szeretne bele egy jóképű bölcsbe?
- Igazi lőve story!
- Az ám - mosolyog Rachel. - Bizony.
- De miért nem szeret beszélni róla? Amikor olyan jó történet, és
boldogan végződik? És miért nem maradhatott velünk najnaj?
- A sok költözés közepette valahogy elkeveredtek az irataik.
Hivatalosan mindenki úgy tudja, hogy najnaj apukád nagynénje,
nem az anyja. Ezért nem maradhat itt.
- Miért nem mondjátok meg, hogy tévednek? Nem igaz, hogy
semmit nem lehet csinálni...
Rachel felsóhajt.
- Próbáltuk elintézni, de nem sikerült. Apukád ezért is olyan
szomorú.
- Ó. - Lily látja apja szomorúságát. Még csak az hiányozna, hogy ő
is bánatot okozzon neki. - Azért örülök, hogy najnaj el tudott jönni.
- Hidd el, én is.

Lily hiába próbál még több információt kicsikarni belőle Kínáról és

Tajvanról, sokkal többet maga Rachel sem tud. Amikor olyan
műveket keres, amik a hasznára lehetnének, a könyvtáros felhívja rá
a figyelmét, hogy a közösségi centrumban nemsokára elindul a kínai
nyelv és kultúra kurzus. Ez alkalmas kompromisszumnak tűnik.
Megemlíti Henrynek. Tudja, a férje nem szívesen bolygatja a múltat,
de Lily szeretné megismerni a kulturális örökségét, és ez jogában is
áll. Henry eleinte vonakodik, de ő nem tágít.
Lily imádja a tanfolyamot. El se hiszi, hogy ennyire szerencsés. A
legtöbb osztálytársa kínai, némelyik félig az. Felvillanyozó a
lehetőség, hogy olyanokkal barátkozhat, mint ő, még ha kicsit
különböznek és más iskolában tanulnak is. Li tanárnő, akinek a
gyerekei egyetemre járnak, nagyon kedves és segítőkész. Mindenki
úgy érzi, hogy itt a helye.
Rachelnek is tetszik a kurzus. Néha, míg Lily a teremben van,
odakint ücsörög, és eltársalog a többi anyukával. Élvezi a közösséget
és barátságot, különösen azokkal, akik maguk is vegyes párt
alkotnak a férjükkel. Együtt teszik meg a hosszú autóutat Albu-
querque-be, a kínai fűszerboltba, ahol a férjek fel-alá cirkálnak a
sorokon. Alaposan megvizsgálnak minden köteg zöldséget és doboz
teát. Összehasonlítják tapasztalataikat a különféle titokzatos
csomagokkal és a bádogdobozba csomagolt sötét, fonnyadt, csípős
szagú valamikkel kapcsolatban, melyek egyre csak gyűlnek a
szekrényekben és hűtőkben. Jó érzés beszélgetni másokkal a nyelvi
félreértésekről és távolsági hívásokról, az olykor örömteli, máskor
gyászos hírekkel érkező légipostáról.

Los Alamos, Új-Mexikó, 1981. június

Henry a cseresznyefa előtt áll, ami csaknem akkora, mint ő maga.

Lábainál a hálótekercs, amit a kertészetben vásárolt.
 Tavasszal ő és Lily túláradó örömmel figyelte, ahogy először
hajtottak ki a virágok. Izgalmuk csak nőtt a levelek és az apró zöld
gyümölcsök érkezésével. Lilyn nem egyszer felülkerekedett a
türelmetlenség, és megkóstolt egyet, hogy utána elfintorodjon.
„Savanyú!”, kiáltotta egyszerre viszolyogva és boldogan. A
cseresznyék csak mostanra kezdenek megnőni és beérni.
Sajnos nemcsak ők követik figyelemmel a folyamatot. A madarak
se tétlenkednek. Egyik nap lecsaptak, és ellopták a legszebb
szemeket.
Azon töri a fejét, hogyan óvhatná meg a többi gyümölcsöt.
- Laosu - egér. Hsziungmao - panda. Sicö - oroszlán -szalad oda
hozzá Lily. Biztos az órákon tanult kínai szavakat ismételgeti. Nem is
hallotta hazaérkezni. Valamiért, amit magának sem tud
megfogalmazni, nyugtalanítja ez a kurzus.
- Laosu, hsziungmao, sicö! Egér, panda, oroszlán! - A lány
körültáncolja.
Ezekből nem lehet mondatot alkotni, gondolja. A szavak csak
szétszórt kavicsok.
De Lilyt nem érdekli. Számára mind egy-egy drágakő.
Az ágakra veti a hálót. Próbál vigyázni a kényes hajtásokra és
levelekre, de akkor is feszesen kell állnia.
- Apu! Ma megtanultam a fa írásjelét, a műt. Olyan is, mint egy fa.
- Tenyerébe rajzolja a írásjelet. - Ha kettőt egymás mellé teszel, az
lesz a liget, lin, . Ha pedig belepréselsz három fát egy írásjel
helyére, egyet felül, kettőt alul, megkapod a szent, , ami az erdő.
Ha egymás mellé teszel valakit és egy fát, az a pihen vagy hsziu, a .
A pihenés egy ember a fánál.
A kiejtése túl színtelen, nem megfelelően hangsúlyozza a szavakat.
 - Eszembe jutott még egy! Niao! A niao madarat jelent. Najnaj
tanította, mikor itt volt.
- Hozd a tömlőt - fordul Lily felé. - Meg kell locsolnunk a fát.
A lány útnak indul.
- Laosu, hsziungmao, sicö, niao...
Henry elnézi a védőhálót.
- Hogy mondod a cseresznyét? - kérdezi a lány, mikor visszatér,
maga mögött a hosszan kígyózó csővel.
- Jingtao - feleli neki, kínosan aprólékos hanghordozással.
- Jingtao - visszhangozza Lily tökéletesen a szót.
Henry kézbe veszi a csövet, és nézi, ahogy a víz ívet von a fatörzs
felé.
- Mondjak még valamit? - élénkül fel Lily. - A nap, a zsi írásjele
olyan, mint egy téglalap áthúzva. Kicsit olyan, mint a nap. A hold
pedig a jüe, ami hasonlít a naphoz, csak lefelé hosszabbak az
oldalai. - Feltartja tenyerét, és lerajzolja a nap írásjelét, a 0 -t, majd
a holdét, a fi -t. Ha összeteszed a kettőt, a napot és a holdat, az a
ming, ami a fényes, a ifi.
- Zárd el a vizet.
Csap elzárva, fa megöntözve. Henry feltekeri a locsolócsövet. Lily
követi felfelé a lépcsőkön, be a házba.
- Szeretem ezt a nyelvet, apu.

Los Alamos, Új-Mexikó, 1982. január

- Nem találod ki, mit csináltunk! - Lily ront be a szobába, és

mielőtt még Henry felelhetne, elárulja a választ. - Papírzászlót a kínai
újévre! - Kibontja a vörös papírtekercset, melyre fekete
ecsetvonásokkal és angolul az 1982 - a kutya éve szavakat írta. A
 írásjeleket kinyomtatta, kivágta és felragasztotta, akárcsak a
lampionokat és tűzijátékokat. Kézzel rajzolt kutyák alkotják a keretet,
jókora adag csillám és aranyszalag társaságában.
- Az írásjelek azt jelentik, kung hszi fa caj. - Mutatóujjával
egyenként megkocogtatja őket. - Ami azt jelenti, hogy „örömöt és
jólétet kívánunk”.
- Nagyon szép, kicsi lány - bólint. A lila írásjelek, amiket kicsit
csálén ragasztottak a helyükre, furcsán idegennek tűnnek ebben az
amerikai konyhában.
- Elmegyünk?
- Megyünk? Hová?
Lily addig csacsogott, amíg elmulasztotta a legfőbb kérdést.
- A partira! Lesz egy kínai újévi buli, ahová mindenkit meghívtak a
családjával együtt. El akarok menni. Légyszi! Légyszi!
 Henry Rachelre sandít, aki kezébe nyomja a kézzel írt meghívó
fénymásolatát. Kétoldalt egy-egy függőleges zászló, rajta kínai
kalligráfiával. Mindkettőt vörös krétával színezték ki. A rombusz alakú
vörös matricán arany „jókívánság” írásjel díszeleg. Alatta az angol
szöveg: „Ezennel meghívjuk Önt és kedves családját a kínai nyelv,
kultúra és étel ünnepére, hogy méltón köszöntsük a kutya évét.
Mindenkit megkérünk, hozzon valamilyen hagyományos fogást,
mellyel együtt a szerencséjét is megoszthatja másokkal.” Az alkalom
néhány hét múlva, szombaton lesz.
- Meglátjuk. - Összehajtja és zsebre teszi a meghívót.
- Jaj, annyira szeretném! - Lily fel-alá lengeti papírzászlóját, a
lehámló csillámpor a padlóra szitál. - Kiragaszthatom az ajtómra?
- Igen, ez remek ötlet.
Henry kihúz egy fiókot, hogy ollót, tollat és ragasztószalagot
keressen. A lány kezébe nyomja őket, és az emelet felé mutat.
Azután megtölti a kannát, és felteszi a tűzhelyre.
Rachel az előtérben babrál a kulcsaival, a kabátjával és a
táskájával.
- Szóval, mit gondolsz? - kiált be neki. - Elmenjünk?
Henry belekémlel a vulongos dobozba. Már nem sok maradt. Kis
maroknyi felcsavart teafüvet szór a bögréjébe.
Rachel a konyhába lép.
- Jó lenne megismerni más családokat is. Sokan olyanok, mint mi.
- Mint mi? - néz fel Henry.
- Kínai apuka, amerikai anyuka.
- Ó.
A kanna totyogni kezd a láng felett.
- Menjünk el, Henry.
 A konyhába is leszűrődik a hang, ahogy Lily hosszú csíkokat vág le
a ragasztószalagból. Henry felsandít a mennyezetre.
- Annyi már elég lesz, Lily! - kiált fel Rachel. - Ne pazarold.
- Nem pazarolom!
A kanna sípol. Henry lezárja a gázt, és ráönti a vizet a levelekre. A
mogyoróvajas üveggel fedi le a bögrét, hogy bent tartsa a meleget.
- Oké, oké, menjünk. Legalább kiderül, mi ez az egész.

Mikor elérkezik a szombat, a konyhában Rachel műanyag fóliával

lefedi a tányért, rajta egy halom sűrű masszával és körben Ritz
krékerrel.
- Hát ez?
- Sajtgolyó.
- Sajtgolyó?
- Rágcsálnivaló, a bulira. Csak rákened a sajtot a krékerre, és kész.
Fenséges! Gyerekkoromban mindig ezt csináltuk szilveszterre.
Henry nem szól, csak a fejét csóválja, ahogy felmegy az emeletre
átöltözni. Szívesebben maradna itthon. Hallja Rachelt, mikor rászól
Lilyre, hogy húzza a cipőjét. Ez csak egy parti, mondogatja
magában.
- !! Boldog új évet! - Élre vasalt öltönyt viselő, széles vállú
férfi köszönti őket az ajtóban. Fekete haja kezd őszülni, büszke és
jóvágású arca is ráncos. Henry mintha északi akcentust hallana.
Pekingi? - Edwin Huang. - A férfi kinyújtja felé a kezét. - El se
hiszem, hogy találkozunk!
Huang kézfogása markáns, erőteljes. Tekintete fürkésző, mintha
keresne benne valamit. Henry még a küszöböt se lépte át, de máris
bánja, hogy kötélnek állt.
 - Henry Tao - mutatkozik be.
Edwin tekintete megállapodik Rachelen.
- A felesége? - kérdezi kínaiul.
- Igen, ő a feleségem, Rachel - felel angolul. Elereszti a férfi kezét,
hogy átkarolja Rachelt.
- Örvendek - mosolyog Rachel. Edwin bólint. - Lily nagyon élvezi a
kínai órákat - teszi hozzá Rachel.
Edwin Lilyhez fordul és megismétli a köszöntést.
- !
Li tanárnő, aki az ajtó közelében őgyeleg, szeretné, ha tanítványai
kérkednének a tudásukkal.
- Hungpao... - súgja Lilynek.
- Hungpao na laj - hebegi Lily. Edwin sugárzó mosollyal hallgatja.
A férfi piros borítékot varázsol elő a zsebéből, és a lány felé
nyújtja, aki két kézzel veszi át tőle, ahogy Li tanárnőtől látta.
Rachel tányérral a kezében várakozik. Sötét gesztenyebarna
csipaót viselő kínai nő lép feléjük.
- Ó, ő itt Patrícia, az egyik anyuka az osztályból. - Henry
megkönnyebbülést hall Rachel hangjában, amiért végre eléjük kerül
egy ismerős arc. A nő átveszi a tányért.
- Üdv! Annyira örülök nektek! Vigyük ezt a konyhába.
Rachel odanyújtja a kabátját Henrynek, és követi Patríciát. Ahogy
elindulnak, a nő lenéz a tányérra.
- Amúgy mi az? - kérdezi.
- Sajtgolyó.
- Sajtgolyó?
 Míg felakasztja a kabátokat, Henry körülnéz a helyiségben. Piros
és sárga szalagok tekeregnek a falakon, minden rendelkezésre álló
helyet kitöltenek a bojtokkal és műanyag kutyákkal teliaggatott
papírlampionok. Az asztalokon vörös és sárga szegfűk, tűzijátékok
miniatűr imitációi. Hányán jöhettek el? Negyvenen? Bár néhány arc
távolról ismerősnek tűnik, kiderül, hogy nem ismer senkit. Azt se
gondolta volna, hogy ilyen sok kínai él a városban. Nem tudja, hová
álljon és mit mondjon.
Némelyik kínai feleség csipaót visel, mások elegáns nyugati
öltözéket. Jáde- vagy arany ékszer mintha mindenkin lenne.

Rachel egy kockás ruhát választott nagy fehér gallérral, ami

kiemeli a Mej-lintől kapott jádefüggőt. A feleségeket lefoglalják az
ételek, hordják a fogásokat. A máskor oly könnyen oldódó Rachel
nem igazán tudja, hogy segítsen. Szóba elegyedik egy másik
amerikai feleséggel.
Lilyt elhívták az egyik asztalhoz, ahol a gyerekek lampionokat
dekorálnak. A lányok fényes piros szalaggal kötik meg copfjukat, a
fiúk haját egészen rövidre nyírják.
Valaki odalép Henryhez, és Dávid Tianként mutatkozik be. Azt
mondja, a szomszédja Tom Benson, Henry munkatársa, és örül,
hogy végre személyesen is megismerheti. Tian könnyed modorától ő
is ellazul. Sörrel a kézben tárgyalják ki, mikor jöttek az Államokba,
hová jártak iskolába, és hogyan kerültek Los Alamosba. Idővel
anélkül, hogy feltűnne nekik, átváltanak kínaira, így Henry felfigyel
Tian szecsuani akcentusára.
- Csungkingból való? - kérdez rá.
 - Ott születtem, miután a japán megszállás alatt áttelepült a
családom. Nehéz idők voltak. - Megcsóválja a fejét.
Egy ideig egyikük sem szól.
- A rokonai még ott élnek?
- Néhányan. A legtöbben Tajvanra költöztek.
Henry bólint. Úgy számol, hogy Tian valamivel fiatalabb nála, talán
egyidős lehet Pej-ven kisebbik fiával. Tian a térdét csapkodja, mikor
kiderül, hogy mindketten a Tajvani Nemzeti Egyetemre jártak.
- Tudtam! Még egy TNE-öregdiák. Vagyunk itt páran ma este. Huo!
Lin! - Tian magához szólítja társait.
Miután köszöntik egymást, és tegezésre váltanak, történetek
cserélnek gazdát az egyetemi évekből. Greg Huo és Steve Lin nem
Henry évfolyamára járt. Fiatalabbak, de azért felidézik a közös
tanáraikat és a kedvenc helyeiket. Hamarosan már mind azokról a
mennyei húsos tésztákról áradoznak. Henry szinte nyelvén érzi a
szósz és az ecet ízét.
- A tancaj amúgy a szülővárosomból való - jegyzi meg Lin. - Sok
nagyszerű dolog jön ám Tajnanból!
- Boldog új évet az összes öregdiáknak - mond köszöntőt Huo,
mire mind megemelik söröspoharukat.
Féktelen jókedvük felkelti Edwin Huang figyelmét.
- Csodálatos régi diáktársakat látni és új ismeretségeket kötni,
nem igaz? Felkelti bennem a reményt, hogy egy szép napon én is
találkozom egykori osztálytársaimmal a kunmingi időkből, de addig is
együnk. A vacsora tálalva.

Lily gondosan három részre osztotta tányérját, mikor sült rizst,

gyümölcsöt és uborkát szedett. Rachel zöldsalátát, kenyeret,
kaszinótojást, fasírtot és persze jókora adag sajtgolyót vett. Henry
tányérján nagy halomban áll bambuszrügy és keserűuborka,
disznóhússal kevert hideg szezámmagos tészta, zöldhagymás
palacsinta, csípős hal tofuval és mogyoróval. A sűrű marhahúslevesre
se mondott nemet.
Egyre nagyobb a hangzavar. Csattognak az evőpálcák és kanalak,
mindenki falatozik, és próbálja túlharsogni a többieket. Angol és
kínai keveredik, megfűszerezve a helyi akcentusokkal és
dialektusokkal. Lily rövid úton végez az evéssel, és elszalad játszani.
Rachel csak turkálja az ételt.
Henry odahajol, és megérinti a karját.
- Nem vagy éhes?
- Ó, semmi gond. Csak élvezem a légkört.
Henry lenéz saját üres tányérjára.
- Jó, hogy ilyen különleges ételeket ehetsz - jegyzi meg Rachel. -
Én azt se tudnám, hogyan fogjak hozzá az elkészítésükhöz.
- Nem is kell. - Henry korgó gyomorral várja a lakoma folytatását.
- Egy csomó ritka hozzávaló kell hozzájuk. Túl macerás lenne otthon
elkészíteni. Legfeljebb csak néhanapján.
Rachel felpattan.
- Megyek, megnézem, tudok-e segíteni a desszertekkel.
Valaki megkopogtatja Henry vállát.
- Kijössz egy cigarettára? - Tian az.
Ahogy indul kabátot venni, Henry bedugja fejét a konyhába, és
látja, hogy az asszonyok kínai és angol nyelvű csoportokra oszlanak.
Rachel lelkesen diskurál. Elkapja a tekintetét, és jelez neki, hogy
kimegy.
 Kifelé menet kihallgat két kínai nőt, akik a tanfolyamról beszélnek.
Megtorpan. Eleinte úgy hangzik, mintha Li tanárnőt kritizálnák.
Amikor gondosabban fiilel, kiderül, hogy mindketten úgy gondolják,
az osztályban elkelne némi fegyelem. Ez alighanem igaz is. Az egyik
asszony panaszkodik, amiért túl nagy hangsúlyt helyeznek a
szórakozásra, mintha a kínai nyelv és kultúra valami egzotikus
érdekesség lenne. A gyerekek nem érzik át történelmük és kulturális
örökségük valódi súlyát. A másik szerint rendes kínai oktatásra lenne
szükség. Az a baj, teszi hozzá, hogy a vegyes párok miatt felhígul
minden. Fontos lenne, hogy a szülők otthon is kínaiul beszéljenek,
de hogyan várhatnák ezt, ha csak az egyik szülő kínai?
Henry kivörösödött arccal indul tovább. Épp eleget hallott.

Megkönnyebbülés a csípős éjszakai levegő. Egy pillanatra

behunyja a szemét, és mélyen magába szívja. Tian, Huo és Lin
összehúzódik, cigarettáikról füstoszlop száll fel. Néhány más férfi is
csatlakozik hozzájuk, akiket nem ismer.
Tian magához inti és cigarettával kínálja. Megrázza a fejét, és a
csúnya köhögésre gondol, ami egy életen át kínozta Lung-vejt. A
társalgás arról folyik, hogy nemsokára idelátogat egy tudományos
küldöttség a Kínai Népköztársaságból.
- Kína változik - jegyzi meg valaki. - Itt az esély újra felvenni a
kapcsolatot. A mi családjaink kijutottak, de sokan nem. Munkatársak,
barátok, tanítók maradtak odaát. Talán segíthetnénk nekik. - A
beszélő elhallgat, és megköszörüli a torkát. - Tenget egészen más
fából faragták, mint Maót, vagy akár Csou miniszterelnököt. Képes
felmérni a tudomány és a technológia fontosságát.
- Talán más, de attól még kommunista - inti le valaki.
 - A lényeg - száll vitába Tian -, hogy hosszú ideje itt élünk, és
sokan a nacionalisták támogatásával jöttünk ide. Ha azt hallják, hogy
tárt karokkal fogadunk egy kommunista delegációt, feketelistára is
kerülhetünk. Nem akarom veszélybe sodorni a családomat, se
elárulni a tajvani kollégáimat.
- Nem mind a nacionalisták áldásával jöttünk ide - mormolja Lin.
- De ha nem fogadjuk őket, nem róják fel nekünk az
együttműködés hiányát? Az amerikai kormány próbálja a maga
hasznára fordítani, hogy az anyaország eltávolodott a szovjetektől.
Itt az esély, hogy változást hozzunk.
Henry hunyorogva fordul a beszélő felé. Nem ismeri a férfit, s
miután angolul beszél, még a származási helyét sem tudhatja.
Felfigyel rá, hogy mostanra mindenki angolra váltott, így leplezve
árulkodó akcentusát és beszédfordulatait.
- Csak látogatóba jönnek - jegyzi meg Huo. - Ez nem olyan, mint
ha bepillantást nyernének a titkainkba. - Henry tudja, hogy Huo
javarészt publikus elméleti kutatásokat végez. - A csillagászat és
oceanográfia területén már zajlottak értékes tapasztalatcserék. Az
együttműködés lehetőségei túlmutatnak az ideológiákon. Nem azt
valljuk, hogy a tudományos érdeklődés a politika felett áll?
A tudományos internacionalizmus eszméje kétségkívül vonzó,
Henry mégsem biztos abban, hogy bármi a politika felett állhat.
Összedörzsöli két tenyerét: visszavágyik a benti melegbe. Ami azt
illeti, kezd elege lenni ebből az egészből. Bármilyen szívélyes a
társalgás, mégiscsak pártoskodáshoz vezet.
- Miért nem hívunk meg egy delegációt a Kínai Köztársaságból? -
veti fel Tian, miközben eltapossa cigarettáját. - Ha Teng azt mondja,
„Egy ország, két rendszer”, akkor én azt mondom, oké, legyen egy
ország: a Kínai Köztársaság.
Női hang hallatszik az ajtó felől.
- A cigarettaszünetnek vége, uraim. Fáradjanak be a műsorra.

Míg a felsorakozó gyerekekre vár, Henry eltűnődik, hogy az este

visszarepítette a középiskola előtti időkbe. A zajos családok és közös
étkezések világába, a Tajpejben töltött első időszakba, a
csüancunba. Akkoriban még mindenki ugyanabba az irányba
tekintett. Úgy tűnik, ma már nem fordulhatnak egymáshoz, csak ha
közben hátat fordítanak másoknak.
Rachel bukkan fel mellette, és foglalja el a helyét.
- Némelyik nagyon kedves - közli, mihelyt leül -, mások viszont
nem annyira. Maisy és Darren anyjával azért jól kijövök, de tőlem
akár mehetünk is - ásít egyet.
Elhalványodnak a fények, a gyerekek felsorjáznak a hevenyészett
színpadra.
Kínai népdalokat énekelnek, melyek hangzása cseppet sem
ismerős Henry számára.
Elkalandoznak a gondolatai. A korábban hallott érveket mérlegeli:
fogadják-e a delegációt, s ha igen, hogyan. Udvarias taps hallatszik,
mikor a gyerekek befejezik az éneklést. Li tanárnő bejelenti, hogy
most rövid előadásokat hallhatnak a kínai zodiákus állatairól.
- Az egész állatövről? - hüledezik Rachel.
- Gyorsan lemegy - nyugtatja meg -, azután mehetünk.
Miközben sorra kerül a disznó, a patkány és az ökör, ő tovább
latolgatja az érveket. Fogadják tárt karokkal a vendégeket, és rajtuk
keresztül a Népköztársaságot? Vagy utasítsák el őket, és tegyék le
voksukat a nacionalisták mellett? Ellenezzék mindkettőt? Nem, nincs
értelme ellenszenvet ébreszteni mindkét oldalban. Akkor köszöntsék
a látogatókat nyitott szívvel, de fürkésző szemmel?
Tigris, nyúl.
Sárkány.
Az este megidézi a múltját. A beszélgetést, amit Lung-vej bá-
csikájával folytatott annak idején, a laktanyában.
Ahogy a világban jársz, Zsen-su, légy nagyon éber, mert itt mindig
zajlik valamilyen játszma, és mindig elérkezik egy pont- hajolt hozzá
olyan közel, hogy még a fokhagymát is érezte a leheletében -, mikor
a hangsúly az asztalon álló figurákról áttevődik a szobában lévő
emberekre. Figyelj a környezetre, mert ha túlságosan beszippant a
játszma, elkerülheti a figyelmed, mikor változnak a tétek.
Értem, bólintott. Szálljak ki, míg előnyben vagyok. Ne legyek túl
mohó.
Nem. Ez nem a mohóságról szól. A lényeg, hogy addig szállj ki,
míg mindenki ugyanazt játssza.
Kígyó. Ló.
Ő is érezte a Tian és Huang közt feszülő nagyobb ellentétet. A
szóváltás nemsokára folytatódik, immár az alkoholmámoros
nosztalgia és a férfias hetvenkedés jegyében.
Kecske.
Mindkét félnek megvannak a maga feltételezései vele
kapcsolatban.
Majom.
Változnak a szabályok. Ideje kiszállni a játékból.
Kakas.
 A műsor után hazamennek, dönti el. Majd a kései órára és Lilyre
hivatkozik, a holnapi kelésre és mozgalmas napra. Egész listája van
alkalmas ürügyekből. Ha kell, beveti mindet.
Kutya.
- A kutya évében születtem - jelenti be Lily.
A színpadon áll.
- Hadd meséljek azokról, akik a kutya évében születtek - olvassa
egy lapról. - A kutya évében született emberek becsületesek és
hűségesek. Jó barátok és társak. Mindenki tőlük kér tanácsot és
támogatást, ők pedig szívesen segítenek másoknak, csak néha kicsit
makacsok. - Leteszi a papírt. A közönség tapsol.
- Ha már itt tartunk... - folytatja Lily, mire a taps abbamarad.
Rachel riadtan markolja meg Henry karját. - Ha már itt tartunk,
szeretem a kutyákat. Ezért is örülök, hogy a kutya évében születtem.
Az emberek sokat beszélnek a kedvenc kutyáikról, a különleges
fajtájukról és a származásukról. Vannak, akik szerint a fajtiszta
kutyák a legjobbak, de én a keverékeket szeretem. Amilyen én is
vagyok. Kínai-amerikai keverék. Mindenki tudja, hogy a korcs kutyák
sokkal szerethetőbbek.
( Lily elhallgat. Egy pillanatig senki sem szól. Az egész terem
rámered, ahogy lassan Henry és Rachel felé fordul. Henry érzi,
hogyan lángol az arca. Rachel holtsápadt.
Li tanárnő siet fel a pódiumra.
- Köszönjük, Lily. Most ülj vissza. - A helyére terelgeti Lilyt. -
Minden diáknak köszönjük a szórakoztató és tanulságos előadást.
Szórványos taps hallatszik, majd fúl bele a kínos csendbe.
Amint folytatódik a társalgás, Henry feláll az asztaltól. Rachel és
Lily nem marad le mögötte. Henry épp csak annyi időre torpan meg,
míg leakasztja a kabátjukat.
Ideje, hogy menjenek. És vissza se térjenek többet.
 Huszonötödik fejezet

Los Alamos, Új-Mexikó, 1982. január

Ütőn hazafelé Lily megállás nélkül csacsog az ételekről, az énekekről

és a műsorról; percenként változtatja véleményét, mi tetszett neki a
legjobban. Lampionjai meg-megzörrennek, ahogy a hátsó ülésen
fészkelődik, forró lehelete elködösíti az ablakot. Csikorog az ujja,
ahogy megrajzolja az üvegen az 1982 kínai írásjeleit, miközben
maga elé motyogja a ji-csiu-pa-ert. Hangja idővel elhalkul, és már
nem hallani mást, csak a szuszogását.
Rachel a gondolataiba temetkezik. Az utasteret időről időre betölti
a szemből érkezők reflektorfénye.
Henry örül, hogy vége a partinak. Attól a pillanattól, hogy Edwin
Huang megragadta a kezét, minden a középiskolás évek
feszültségére emlékeztette. A delegációval kapcsolatos vita rövid
időn belül megoszthatja a közösséget, és ő nem szeretne a két tábor
kereszttüzébe kerülni.
Ahogy Kína normalizálódik, és a tajvani függetlenségi mozgalom
teret nyer, mindinkább attól tart, hogy ő vagy a mamája valamiképp
a szembenállás vesztese lesz. Nem jó, hogy az iratai nincsenek
egészen rendben. Nem jó, hogy sosem derült ki, milyen szálakkal
kötődött Lung-vej a KMT-hez. A helyzet, legyen bármily távoli, még
mindig ingatag. Fél attól, hogy szerencséje úgy gyűlik, mint valami
adósság, amit a sors egy napon behajt rajta.
- Szerintem Lilynek nem kéne kínai órákra járnia - veti fel.
 - Mi? - ütközik meg Rachel.
- Mondom, szerintem Lilynek nem kéne kínaiórákra járnia.
- Amiatt, amit mondott? - Rachel elneveti magát. - Ugyan, hisz
csak egy kölyök, és senki...
- Nem. Többet nem mehet oda!
- Az ég szerelmére, Henry! - Rachel nagyot csap a műszerfalra. Lily
összerezzen. Rachel hátranéz a válla felett, de a lány szerencsére
nem ébredt fel. - Imád odajárni, hát nem látod? Nem látod, milyen
boldog, amiért van valami, valaki, akivel azonosulhat? Miért vegyük
el tőle?
Mert meg kell húznia magát. Meg kell húzniuk magukat. Lily
túlságosan kilóg.
- Te is mondtad, hogy némelyik szülő nem túl kedves... - kezdi.
- Némelyik szülő sehol nem kedves. Ennek semmi köze ahhoz,
milyen nyelven beszélsz és milyen ünnepeket tartasz.
- Hallottam néhány asszonyt, ahol kínaiul diskuráltak a konyhában
- hadarja Henry. - Rachel, ezek nem kedvelik Lilyt. Nem tetszik
nekik, hogy nem igazi kínai. Ezek...
- Tudom, én is ott voltam - szakítja félbe a felesége. - Nem kell
tudnom kínaiul, hogy kihalljam a hangjukból a megvetést. Henry... -
Közelebb hajol férjéhez. - Nekem nem kell a jóváhagyásuk. Csak a
saját nevükben beszélnek, és van rajtuk kívül épp elég rendes
család. Lily tanárnője, Patrícia, az anyukák... Mind úgy látjuk, hogy
ez az iskola remek lehetőség.
Henry a kormányon dobol. Nem igazán tudja, hogyan fejezze ki,
mennyire sebezhetőnek érzi magát.
- Odakint másról se beszéltek, csak hogy fogadjunk egy
anyaországból érkező delegációt.
 - Mi köze ennek bármihez?
- Ez a sok vélemény... - Henry elereszti a kérdést a füle mellett. -
Az egyik tárt karokkal fogadná őket, a másik sehogy, az egyik folyton
a politikáról beszél, a másik tüntetni akar. Mindenki akkora szakértő!
- És?
- Az ilyen iskolák miatt tudják, ki tartozik a közösséghez. És tudni
akarják majd, ki melyik oldalon áll.
- Te meg miről beszélsz? Kik akarják tudni? - Rachel kezdi
felemelni a hangját.
- Csss - csitítgatja Henry.
- Összevissza beszélsz. - Rachel hangja vészjósló suttogássá
halkul. Az emberek beszélnek. És akkor? Holnap arra se fognak
emlékezni, mit mondtak ma. Mindenkinek joga van véleményt
nyilvánítani.
- Nem mindenkinek.
- De igen, mindenkinek - száll vitába Rachel. - Jogunk van mást
gondolni. Ez egy szabad ország, azt mondasz, amit akarsz. Az ég
szerelmére, Henry, ne rémüldözz folyton! Amerikai állampolgár vagy.
Henry haragja felcsap.
- De anyám nem az!
- Ó... - Rachelből hirtelen kifogy a szusz. - Ó. - lágyul tovább a
hangja.
Henry ráfordul a felhaj tóra.
- Lilynek nincs szüksége erre. - Leállítja a motort, és behúzza a
kéziféket. - Nincs szüksége egy nyelvre, ami csak eltávolítja az
anyjától.

Hétfőn Tom Benson megáll az asztalánál.

 - Hallom, hétvégén találkoztál Dávid Tiannel.
Mindjárt szaporábban ver a szíve.
- Remek fickó, nem igaz? Gondoltam, hogy bírni fogjátok egymást.
Nem sok itteni kínait ismerek, de gondolom, jó érzés lehet
beszélgetni valakivel.
Henry csak fél füllel hallgatja Benson megjegyzéseit.
- Sok más kínait megismertél?
Merrefelé tart ez a társalgás?
- Tian bemutatott pár embernek, akikkel annak idején egy
egyetemre jártunk. Persze nem ugyanarra az évfolyamra. Amúgy
nem, nem igazán. - Megvonja a vállát. - Nem sok időm volt
csevegni. Hamar el kellett jönnünk. A kislányom elfáradt a sok
futkározás- ban. Tudod, hogy van... az a rengeteg édesség, lampion,
tűzijáték...
- Kölykök - csóválja a fejét mosolyogva Benson. - Szóval, jön ez a
kínai delegáció. Benne leszel a fogadóbizottságban? Hallom,
tolmácsokat keresnek.
Henry egyszerre más szemmel tekint kollégájára. A könnyed
modor és a szívből jövő jókedv csalhatatlan intellektust takar.
Benson lényeglátó és precíz, egy szóval se mond többet a kelleténél.
- Hát, már megvettük a jegyeket, nyáron elutazunk a feleségem
családjához. Kiderült, hogy a látogatás éppen akkor lesz.
Őt magát is meglepi, milyen könnyű kifogásokat találni. Amit
mond, nem hazugság, csak még nem igaz.
- Értem - bólint Benson. - Oké, nemsokára eligazítás. Majd még
beszélünk. Örülök, hogy megismerted Tiant.
- Siess, anya, még elkésünk! - Lily cipőben és kabátban várakozik
az ajtónál. - Nem akarok lemaradni semmiről. Li tanárnő azt mondta,
ma a kínai kalligráfia négy kincséről tanulunk. Menjünk már!
- Gyere ide, Lily - szólogatja mamája a konyhából.
Lily nyugtalan. Rachel az asztalnál ül. Lily megtorpan a konyha
ajtajában.
- Mi a baj? Valami rosszat csináltam?
- Nem, szívem, nem csináltál semmi rosszat, csak... - Rachel
habozik.
- Csak mi?
Vészcsengők szólalnak meg Lily fejében. Valami nem stimmel. A
mamája mintha előre bocsánatot kérne.
- Lily... ma nem megyünk a kínaiórára.
- Mi?
- Apukáddal úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha többet
nem mész oda.
- Mi? De miért? - Lily elhallgat, azután hátrahőköl. - Mit követtem
el?
- Nem követtél el semmit, csak... olyan sok helyre jársz.
Zongorázni, focizni, a kórusba, a cserkészekhez... Ez így túl sok.
- Abbahagyom a zongorát és a cserkészetet. Különben se izgat
annyira. Meg akarok tanulni kínaiul! Kérlek, anya! - Lily hangja
megremeg. - Nem vehettek ki az iskolából minden Ők nélkül. Ez nem
fair!
- Sajnálom, Lily, de apád szerint nem tesz jót neked.
Rachel feláll, és próbálja megnyugtatni.
- Az ő ötlete? Hol van? - Kinéz a konyhaablakon, és meglátja apját
a hátsó kertben. - Apa! - kiált fel.
- Lily, ne... - állítaná meg Rachel, de ő máris kiviharzik.
 Lily kiront a hátsó ajtón. Henry hunyorogva néz maga elé. A
cseresznyefáján mindenfelé hernyók kúsznak-másznak.
- Miért kell abbahagynom a kínai iskolát? - követeli a választ a
lány.
- Nincs szükséged rá, hogy megtanuld azt a nyelvet.
Henry lehúz egy másik ágat, és homlokráncolva mered a
kártevőkre.
- De én meg akarom tanulni.
Most, hogy előtte áll, a lány mérgében levegőt is alig kap.
- Nem, nem kell tudnod kínaiul.
- De igen! Kérlek, apu!
- Nem, jobb lesz neked így. Így senki sem mondhat neked olyan
dolgokat, amiket nem akarsz hallani.
Henry elereszti az ágat, és feltekint az égre. Viharfelhők
gyülekeznek.
- De én tudni akarok - vitázik Lily. - Beszélni akarok kínaiul.
Beszélni akarok najnajjal. Meg akarom ismerni az országot, ahonnét
jöttél!
Az országot, ahonnét jöttél. Az az ország már nem is létezik!
- Hallgass ide rám. - Kislánya felé fordul. - Ne bízz a kínai
emberekben. Én már csak tudom. A saját káromon tanultam meg.
Maradj tőlük távol.
Lily közelebb lép, úgy ripakodik rá.
- Ez nem igaz! Azok rendes emberek. A barátaim!
- Nem! - mennydörgi az apja. - Ők nem a barátaid! Nem mehetsz
oda többet!
A lányt mintha arcon ütötték volna. Olyan fájdalmat lát a
tekintetében, mint soha ezelőtt. Nem is szól többet, csak beharapja
az ajkát és dacosan felemeli az állát, azzal berohan.
Henry felnyúl, és megráz egy ágat. Némelyik hernyó a földre
potyog, társaik még kapaszkodnak a félig elrágcsált levelekbe. Letöri
az ágat. Az ajtó újra kinyílik. Rachel sétál oda hozzá.
- Kérdezhetek valamit? - szólítja meg.
Henry ledobja az ágat és eltapossa a hernyókat.
- Hogyan képzeled az életét?
- Ezt meg hogy érted?
Nem hagy fel a taposással.
- Eltilthatod az iskolától, de attól még lesznek kérdései. Meg akarja
majd ismerni az örökségét.
Henry a házra mered, melynek mélyén Lily dühödten játssza egy
Rahmanyinov-nyitány taktusait. Mintha öklével püfölné a zongorát.
Hosszú hallgatás után felel.
- Inkább haragudjon rám, mint hogy túl sokat tudjon, ami csak
fájdalmat okoz neki. Ha elmondanám neki mindazt, amit tudni akar,
soha többé nem lehetne visszacsinálni.
Bántóan harsány akkordok váltakoznak a jobb és bal kéz között,
zúdulnak rá a billentyűkre. Lily a leghangosabb, leggyorsabb és
legdühösebb részt játssza, minden hangzatot külön kihangsúlyoz.
- Emlékszel, mikor még kicsi volt, miket akart csinálni? Felmászni a
fa tetejére, leugrálni a mászókáról? Csupa veszélyes dolgot?
Rachel bizonytalanul bólint.
- Akkor is nemet mondtunk. Talán hisztizett kicsit, de végül szót
fogadott. Bármilyen fontosnak is tűnt akkor, előbb vagy utóbb
elfeledkezett róla. Most is ez van. Olyasmit akar - olyasmit akar tudni
-, amire semmi szüksége. Nem kell hallania arról a sok nyomorról, a
sok veszteségről. Idővel majd ezt is kinövi.
 - Már nem kisgyerek, Henry. Bármi legyen is ez - int Rachel a ház
felé -, nem fog elmúlni attól, hogy álomba sírja magát. Én
odafigyelnék rá, amíg egyáltalán szóba áll velünk.
Henry tanulmányoz egy másik ágat. Honnét jön ez az átkozott
fertőzés?
- Nincs valami köztes megoldás? - próbálkozik Rachel. - Talán te
taníthatnád kínaira. Vagy elvihetnénk Tajvanra a nagyanyjához.
Határozottan megrázza a fejét. Nem, nem akarja, hogy Lily
beszélje a nyelvet. És bármennyire szívesen találkozna anyjával, nem
akarja rá vagy önmagára terelni a figyelmet. Nem térhet vissza,
most aztán végképp nem.
- Kell lennie valaminek! Muszáj lesz kompromisszumot kötnöd.
Isten a tanúja, ebben a házasságban én is megtanultam...
- Ez meg mit akar jelenteni? - pördül a felesége felé.
Rachel hitetlenkedve mered rá.
- Hogy mit jelent? Hát ezt... - Körbemutat. - Ezt a helyet a sok
korlátolt sznobbal, ezt a várost, ami számomra nem tartogat
semmilyen kihívást. Tényleg azt hiszed, hogy ilyennek képzelem a
tökéletes életet? Ha tudnád, mennyit gürcöltem azért, hogy
megtaláljam itt a boldogságom. Fel se tűnt?
Henry összerezzen. Nem, nem igazán, vallja be magának.
- Ebben az iskolában végre találtunk valamit, ami jót tesz
mindkettőnknek, Lilynek és nekem is. Ő élvezi a tanulást, nekem
végre lehetnek igazi hús-vér barátnőim, erre te egy tollvonással
áthúzod az egészet!
- Lily járhat másik tanfolyamra. Neked is lehetnek más barátaid.
- Nem ez a lényeg! - üvölt Rachel. - Tényleg megértem, hogy ez
egy kényes helyzet, és aggódsz az anyád miatt, de mi is a családod
vagyunk. A mi boldogságunk nem számít?
- Dehogyisnem - legyint Henry a kirohanásra -, csak a veszélyek
sokkal többet nyomnak a latban, mint hogy kávézhatsz-e a többi
anyukával, vagy sem. Hát nem érted, milyen súlyos ez a j
fenyegetés?
- Nem. - Rachel csalódott és dühös. - Nem, Henry, őszintén nem
értem. Henry meredten nézi. Felesége dacosan állja a tekintetét, mi-
előtt sarkon fordul, és otthagyja. Lesüti a szemét. A hernyók ott
másznak a gumicsizmáján,
A házban tovább perlekednek egymással a futamok, kezd
széthullni a zene. Minden kakofóniába fullad, mikor Lily már egész
karját fel-alá húzkodja a billentyűkön. A zongora fedele döngve
lecsapódik, a feldöntött szék méltatlankodva koppan a padlón.
Meg akarja majd ismerni az örökségét. Az örökségét. A szavak
megragadnak Henry fejében. Később bemegy a dolgozószobájába,
és felüti a szótárt. „Valami, ami a múltból öröklődik tovább, akár
anyagi javak, akár hagyományok formájában.” Ő milyen hagyományt
örökíthetne tovább? Egy megcsonkított országot? Gyanakvást és
árulást? Végtelen nyomorúságot? Ki hagyna ilyesmit a gyerekére?
Miért ne inkább a szabadságot örökítse rá? A szomorú történetek
helyett egy üres lapot? Nagylelkűbb gesztust el sem tud képzelni.
Még akkor se, ha Lily mást akar, és nem képes felmérni az értékét.
Idővel majd megérti.

Los Alamos, Új-Mexikó, 1982. március

- Elmehetek a könyvtárba? Ezek holnap lejárnak.

Lily felmutatja a könyvtári könyveket. Hétvégeken órákat tölt a
könyvtár gyerekrészlegén, hogy feltankoljon az előtte álló hétre.
Imádja az olvasásban, hogy olyan, mintha egyszerre utazna térben
és időben. Annyi helyet megismer, amit egy napon a saját szemével
is látni szeretne.
Rachel ásít, és feltekint a könyvből, amit olvas.
- Megcsináltad a házidat?
Bólint.
- Gyakoroltál a zongorán?
- Igen, délelőtt, míg te Mrs. Bennett-tel sétáltál.
Rachel összeráncolja a szemöldökét. Azután:
- Húzz kabátot, hideg van. És négyre érj vissza.
- Oké!
Arcon csókolja a mamáját, és kiront az ajtón.

Ránéz az órájára: még éppen belefér. Olyan fürgén tekeri a biciklit,

ahogy csak tudja. Lezárja a könyvtár előtt, mielőtt belép az
automata ajtón. Odabent az asztalra helyezi a visszahozott
könyveket, és a gyerekrészleg felé indul, csak ma nem időzik a sorok
között. Találomra kiválaszt két könyvet, és visszatér velük a pulthoz.
A könyvtáros, Mrs. Trujillo rámosolyog, miközben lebélyegzi az
olvasójegyét.
- Gyors voltál, Lily - jegyzi meg.
- Aha - bólint.
- Jó választás. Legközelebb majd meséld el, milyennek találtad
őket - adja át a könyveket.
- Úgy lesz, Mrs. Trujillo.
Futva teszi meg a néhány saroknyi távolságot a könyvtár és a
közösségi centrum között; épp időben ül be a helyére, mikor Li
tanárnő körbejár az ecsetekkel teli dobozával. Minden párra jut egy
tusrúd, egy dörzskő és egy kis üvegcse víz.
- Üdv újra, Lily! - élénkül fel Li tanárnő. - Már hiányoltunk!
Biztosan gyorsan fel fogsz zárkózni. Csak figyeld a többieket. -
Felemelt hangjával elfojtja a sustorgást. - Idézzük fel, mit szoktunk
csinálni, mielőtt gyakorolni kezdjük a kínai kalligráfiát.
- Először is, üljünk szép csendben és nyugalomban!
Azt kéri a diákoktól, hogy teljes talpukat helyezzék a padlóra, és
húzzák ki magukat.
Lily beállítja a testhelyzetét, és követi Li tanárnő utasításait; i
ökölbe szorított kezével kiméri a kellő távolságot a pad széle és a
hasa között. A tanárnő ezután azt kéri, hogy fektessék karjukat az
asztalra, hunyják be a szemüket, és vegyenek néhány nagy
lélegzetet. Zajosan szívják be és fújják ki a levegőt.
Amint elkezdődik az óra, magába szippantja Lilyt. Szereti, mikor a
tusrúd a kőhöz dörzsölődik és a tinta a vízzel keveredik, Imádja,
mikor az ecset felissza a sötét tócsát. Varázslatos, mikor az ecset
hegye találkozik a papírral, és a tinta nyomot hagy. Li
tanárnő különleges, téglalapokra osztott lapokat ad nekik, hogy
gyakorolhassák az írásjeleket. Teleír egy oldalt, majd egy másikat,
azután még egyet.
Némelyik gyerek szmájlikat kezd firkálgatni. Mások arra használják
az ecsetet, hogy kifessék a körmüket, vagy megrajzolják a
csuklójuktól az ujjperceikhez vezető csontokat. Itt-ott kiborulnak a
vizes üvegcsék; a lányok sikítoznak és a fiúkat hibáztatják. Lily nem
figyel rájuk.
Túl hamar vége az órának, Li tanárnő máris összegyűjti az
eszközöket. Lily vonakodva mossa el az ecsetet és áll fel a pádból.
Fél kettő. Bőven van ideje visszatérni a könyvtárhoz és
hazakerekezni.

Letérdel, hogy kinyissa a biciklizárat, mikor valaki megkocogtatja a

vállát.
- Te meg hol voltál?
Hátrafordul. Thomas Lu az, az egyik fiú, aki nem bírt magával az
órán.
- Ja, azt hittük, vissza se jössz - teszi hozzá egy másik, akinek a
nevére nem emlékszik. Evan? Eric? Csak abban biztos, hogy a fiúnak
a szeme sem áll jól.
Összeráncolja a homlokát, és körülnéz, hátha meglátja a
többieket, a rendesebb srácokat. Persze egy sincs a közelben.
Nem tetszik neki, ahogy Thomas fölé tornyosul. Feláll.
- Más dolgom volt - vonja meg a vállát.
- Nem hittük, hogy lesz képed idejönni azután, amit az újévi bulin
mondtál - vicsorog a fiú.
Miért, mit mondott az újévi bulin?
- Mi a frászról beszélsz?
- Korcs vagyok, keverék, egy kis vakarcs - utánozza a fiú sápítozó
hangon. - Lily vagyok, és szeretem a kutya évét, mert én is az
vagyok - emeli fel a kezét, úgy hadonászva vele, mintha mancs
lenne.
- Fogd be! -ripakodik rá Lily, és ellöki.
- Hé, nézd csak a kis harci kutyát - csúfolódik Eric. Meghúzza a
hátizsákja pántját, mire Lily megtántorodik.
Thomas közelebb lép. Már nem gúnyt lát az arcán, csak haragot.
 Máskor talán meg is ijedne tőle. Elszaladna vagy próbálna
bocsánatot kérni, de most megveti a lábát, és egyenesen a szemébe
néz.
A fiú a képébe ordít valamit, de ő túl dühös ahhoz, hogy hallja.
Annyira örült, hogy visszatért az órára! Nem hagyja, hogy egy buta
fiú tönkretegyen mindent.
Gondolkodás nélkül meglendíti az öklét, és amilyen erősen csak
tudja, orrba vágja. Roppanó hang hallatszik; az ujjpercei
belesajdúlnak az ütésbe. Visszarántja és megdörzsöli a kezét. Mintha
lángolna.
Thomas felüvölt. Kezébe temeti arcát, orrlyukaiból dől a vér.
- A francba, ember! - nyög fel Eric. - Jól vagy?
Lily remeg és szólni se bír. Mit művelt? Ő nem ezt akarta... mit is?
Megütni? A helyzet az, hogy pontosan ezt akarta. Nem sajnálja,
hogy megtette. Kicsit se.
Thomas bömböl, kiömlő vére eláztatja a pólóját.
- Gyere már, Thomas - rángatja el Eric. - Ezt még megbánod, te
vakarcs - veti oda távozóban.
Lilyt nem érdekli. Lenéz az öklére. Kezd felduzzadni, ráadásul
éppen a jobb keze. Az író keze. Felkapja táskáját, és felül a
kerékpárra, hogy hazafelé végig félkézzel tartsa a kormányt.

- Lily! Mindjárt fél öt!

- Tudom. Sajnálom, hogy késtem. Feltartottak - rejti hátizsákja
mögé a kezét.
- Már aggódtunk. Mindig figyelned kell az órát, máskülönben
hogyan bízzunk meg benned?
- Legközelebb figyelek - ígéri, és felszalad az emeletre.
 A szobájában belelapoz a kikölcsönzött könyvekbe. Nem a
legjobbak. Legközelebb korábban indul, úgy több ideje lesz
válogatni. Amikor megcsörren a telefon, megdermed és fülel, hogy
kihallgassa a beszélgetést. Követi, hogyan változik anyja hangszíne.
- Ó, jó napot, Mrs. Lu! Hogy van? - A hang örömről és
meglepettségről árulkodik.
- Igazán? - Továbbra is meglepett, de már nem olyan örömteli.
- Ó, ez biztos valami félreértés. Már nem jár oda. - Megnyugvás,
mint mikor tudjuk, hogy igazunk van, és várjuk, hogy a másik
beismerje a tévedését.
- Ma? Nem, a könyvtárban volt. - Védekezés.
- Ó... - Szörnyülködés.
- Értem. - Halálos nyugalom.
Lily behunyja a szemét.
- Rettenetesen sajnálom. Beszélünk a fejével.
Lily kezébe temeti arcát.
- Köszönjük, hogy szólt. Viszonthallásra.

Lily háromig számol, mielőtt anyja az apja után kiált. Elölről kezdi
a számolást, és húszig jut, mielőtt meghallja a közelgő lépteket a
folyosón.
- Lily!
- Ő kezdte! Meglökött! Kicsúfolt!
- Nem kellett volna törődnöd vele - közli az anyja.
- De igen! Ketten voltak, és csúnyán viselkedtek. Nem hagyhattam
annyiban!
- Talán rosszul tették, de az erőszak akkor sem válasz - jelenti ki
Rachel.
 - Azt mondtad, ki kell állnom magamért! - Lily nem hagy helyet az
anyja érveinek.
- Lily, eltörted az orrát!
Lily kuncog egy sort. Nem akar gonoszkodni, de kicsúszik a száján,
mielőtt magába fojthatná.
- Egyébként is, mit kerestél ott? - korholja Rachel. - A fiúk
viselkedésétől függetlenül, hazudtál nekünk arról, hová mész.
Megbíztunk benned, és te odamentéi a hátunk mögött. Ez a
legrosszabb.
- Mert ott akarok lenni az órákon - nyög fel Lily.
- Bocsánatot fogsz kérni. A tanév végéig szobafogságban leszel. Se
bulik, se barátok, se könyvtár.
Anyja úgy közli, mint eldöntött tényt.
Lily az apjához fordul. Aki egész idő alatt egy szót se szólt. Most is
csak megcsóválja a fejét, és távozik a szobából. Ettől még
pocsékabbul érzi magát.
- Én csak tanulni akarok - nyöszörög. - Tartozni valahová.

Bár cseppet sem örül, hogy Lily hazudott és kijátszotta őket, Henry
titokban örül, amiért eltörte a kis szaros orrát. Ha az történt, amit
Lily mond, nagyon is rászolgált.
 Huszonhatodik fejezet

Tajpej, Tajvan, 1983. december

Mej-lin cenzúrázza Zsen-sunak küldött leveleit. Nem árulja el neki,

miket tudott meg az anyaországban zajló kulturális forradalomról
vagy épp a tajvani fehér terrorról. Nem ír az egyre erősödő tajvani
demokráciapárti mozgalomról. Nem ír semmi olyat, ami
bármelyiküket veszélybe sodorhatná. Túl sok a fecsegő nyelv, az
irigy tekintet, a mohó kéz. Nem mesél arról sem, hogyan térnek
vissza az emberek az anyaországba, felkutatni elveszett barátaikat és
rokonaikat. Mióta a Kínai Köztársaság polgárai útlevélhez juthatnak,
sokan utaznak Hongkongba, Szingapúrba vagy épp Európába, hogy
onnét szökjenek vissza Kínába. Mind azt keresik, amit réges-rég
maguk mögött hagytak.
Nem mesél róla, hogy az öreg Vu - Pej-ven szomszédja a
csüancunból - visszatért Hszianba, és nem talált ott mást, csak
bánatot. Helyneveket változtattak meg, egész falvakat dózeroltak le
vagy árasztottak el, feljegyzéseket semmisítettek meg, ősi sírokat
tördeltek szét. Az öreg Vu megkönnyezte az élőket és holtakat sújtó
esztelen erőszakot, de a sok ember közt nem talált egy ismerős
arcot. Mi értelme lenne elmondani Zsen-sunak, hogy azok is, akik
visszatértek, és rátaláltak elveszett szeretteikre, csak még egyszer
összetörték a szívüket? Családjaik reménytelenül szétszakadtak és
szétszóródtak. Sokuk apját és anyját megkínozták, fivéreiket és
nővéreiket tárgyalás nélkül kivégezték nacionalista kapcsolataik vagy
tengerentúlon élő rokonaik miatt. Mások a verésekbe, az éhezésbe, a
kezeletlen betegségekbe haltak bele. A briliáns gondolkodók és
művészek közül fajóan sokan menekültek az öngyilkosságba vagy az
őrületbe.
Még a sikeres családegyesítések is keserűek. Ott van Csao
asszony, aki egy aranyrúdon és egy jade karkötőn vett magának
jegyet Sanghajba. A nővéreit kereste. Meg is találta őket, de az
örömteli hazatérés után gyanakvás és féltékenység fertőzte meg a
légkört: többet követeltek tőle, és nem hitték el, hogy Tajpej- ben is
vannak nehézségek. A család az egyik lány sötét üzelmei miatt került
célkeresztbe, vádaskodtak a nővérek anélkül, hogy ujjal mutogattak
volna. Nem is kellett, hiszen csak egyetlen lány hagyta el Kínát. Csao
asszony rövidre fogta az utat, és a tervezettnél két héttel korábban
visszatért Tajpej be.
Az efféle hírek dacára sokan még mindig az anyaföldről
álmodoznak. Mindenki reméli, hogy idővel jobb lesz a helyzet, de
egyik a másik után tér vissza Tajvanra. Mondjanak bármit, Mej-lin
látja rajtuk, hogy Kína nem az, aminek hitték.
Ilyen történetek töltik ki a napjait, másról se beszélnek a piacon
vagy épp a tea felett, Mej-lin mégsem tesz erről említést Zsen-
sunak. Csak annyit mond el neki, amennyit tudnia kell.
Mert mit kell tudnia?
Hogy jól van (még ha nincs is: aggasztja a látása, és a csúza miatt
egyre nehezebben varr).
Hogy biztonságban van.
Hogy megvan mindene.
Hogy hiányzik neki, és sokat gondol a családjára.
Hogy örül, amiért egészségesek és boldogok.
 Los Alamos, Új-Mexikó, 1984. március

Hétfőn, ebédidőben veszi észre.

Előző nap Rachel és Lily elvitte a kocsit Santa Fébe olajcserére.
Utána elmentek vásárolgatni és vacsorázni, csak későn értek vissza.
Henry már az ágyban feküdt, mikor hallotta az ajtónyitódást, a
szatyrok zörgését, a sustorgást, s végül a csendet.
Mikor Rachel belépett a szobájukba, alvást színlelt.
Mióta Lily nem jár a kínai órákra, Rachel hűvösebb vele. Lily
kezdeti felháborodása szemforgatásba és vállvonogatásba ment át.
Rachel nyugtatgatja, hogy ez csak a kamaszkor nyitánya, de ő akkor
sem tudja feledni a rossz érzést, hogy valami elromlott köztük. Ezzel
együtt elfogadja Rachel tartózkodását és Lily duzzogását. Még
nagyobb baj lenne, ha Lily tovább járna az iskolába.
Reggel igazából eszébe se jutott ránézni az autó hátuljára.
Mostanában korán kel, még Rachel és Lily előtt, a forgalmi dugók
előtt. Egész napirendjét ahhoz igazítja, hogy fél órával a többiek
előtt járjon. Korábban kezd, korábban ebédel, korábban távozik, így
kerüli el a váratlan irodai beszélgetéseket. A kínai kapcsolatok
normalizálódása óta még több delegáció látogat a laborba. Minden
találkozó egyre nyugtalanabbá teszi. Minél kevesebb alkalma van
elejteni egy meggondolatlan megjegyzést, annál jobb.
Most azonban, ahogy átvág a parkolón, feltűnik neki valami a kocsi
hátsó lökhárítóján. Megrongálták? Talán a Santa Fe-i vandálok? A
városban egyre többen igényelnek olyan rendszámtáblát, amin nem
szerepel a „Los Alamos megye”, nehogy a zűrösebb városokban
célponttá tegye az autójukat. Talán ő is beszerezhetne egy ilyen
rendszámtáblát. Felgyorsítja lépteit. Bosszantja a rongálás.
 Nem az, csak egy matrica. Rachel biztos megengedte Lilynek,
hogy felragassza. Megkönnyebbült nevetés tör fel belőle. Csak
néhány játék mackó, aki egymás kezét fogja, alattuk valami
szöveggel. Lily már nagy hozzá, de még mindig imádja a játék
mackókat. Közelebbről már a szöveget is ki tudja venni: „VILÁG
JÁTÉK MACKÓI, EGYESÜLJETEK!”
Megdermed. A kommunista jelmondat. Úgy hajtott át a városon,
be a munkahelyére, a kerítésen túlra, a szigorúan titkos övezetbe,
hogy egy kommunista szlogent reklámozott a lökhárítóján. Áruló lett,
egy olyan rendszer szekértolója, amit egész életében ellenzett.
„VILÁG JÁTÉK MACKÓI, EGYESÜLJETEK!”
Mióta lehet a kocsiján? Ki láthatta? Korán érkezett, így vélhetően
minden egyes itt dolgozó. Beviszik kihallgatásra? Kétségbeesett
igyekezettel próbálja lekaparni a matricát, de nem láthatják a
parkolóban így, miközben eltávolítja a propagandát az autójáról.
Ezzel csak még nagyobb bajba keverné magát.
Kinyitja az ajtót, és becsusszan az ülésre. Míg kitolat, azon
tépelődik, jobb lenne-e a kihalt, félreeső utakat használni, vagy a
főúton próbáljon minél gyorsabban hazaérni. A rövidebb út mellett
voksol; még a déli csúcs előtt vannak. Az öt kilométer beillik
ötszáznak. Amint hazaér, feltolat a behajtóra. Leállítja a motort,
kipattan a kocsiból, és leszaggatja a matricát.
Nem volna bölcs dolog csak úgy kidobni a szemétbe. A
dolgozószobájába siet ollóért. Csíkokra vágja a matricát, majd a
csíkokat apró fecnikre. Kis halomba gyűlnek a mackófülek és -
mancsok, a rajzfilmbe illő betűk. Három darabra metéli a
felkiáltójelet. Kifújja a levegőt, azután ráeszmél, hogy másféle
hulladékba kell kevernie a darabkákat, különben még újra kirakják
belőlük a matricát. Zöldborsó. Kivesz egy zacskóval a hűtőből, és
kiszórja a nagy alumíniumtálba, ami tompán kong minden belehulló
borsószemtől. Nekilát felaprítani a műanyagot.
Mikor a matrica és a zöldborsós zacskó már beillene konfettinek,
még egyszer átrostálja ujjai között. Többé senki sem képes
különválasztani a csomagolást a kommunista matricától. Az ebédidő
hátralévő részében elhajt a város különböző részein álló
szemetesekhez, hogy mindenütt kiszórjon egy-egy marék konfettit.
Épp időben végez, hogy visszatérjen a munkahelyére.
Mikor leül az íróasztalához, gyomra hangos korgással tiltakozik. A
nagy izgalomban teljesen elfeledkezett az ebédről.

- Hol a matricám a lökhárítóról?

Rachel mosogat. Elzárja a vizet, és Lilyhez fordul.
- Micsoda?
- A matricám. Amit Santa Fében vettünk. Nincs az autón.
Rachel megtörli a kezét, és az ajtó felé indul. Lily követi.
Állnak és nézik a piros Honda Civic lökhárítóját. A vidám játék
mackók helyén csak a ragasztó poros körvonalát látják.
Mikor Rachel elfordítja a tekintetét, Lily látja rajta, hogy nem
őszinte a meglepetése.
- Tudtad, igaz? Miért nem mondtad el? Hol van?
- Apunak nem tetszett.
- Na persze! - kiált fel Lily. - És miért nem?
- Azt mondta, kommunista jelmondat, és az emberek
kommunistának fogják hinni, ha rajta hagyja a kocsiján.
- Kommu... mi? Ez meg mit jelent?
- Kommunista. Mint az oroszok és a kínaiak.
 - De hát ő is kínai. Különben is, ezek csak játékmackók!
- Ő tajvani, szívem, nem kínai.
- Azt mondtad, Kínában született és Tajvanon nőtt fel.
- Igaz, de azt szoktuk mondani, hogy tajvani.
- De miért ilyen fura mindig?
- Csak óvatos - veszi védelmébe Rachel. - Nehéz időkben nőtt fel.
-Azoknak már vége! Az csak a múlt, és egy távoli ország, aminek a
létezéséről hallani sem akar. Különben is, mi köze ennek a
matricámhoz?
- Fejezd be, Lily. - Rachel hangja megkeményedik. - Vegyél egy
másikat, és ragaszd máshová. Téma lezárva.
- Tökmindegy. - Lily hátat fordít az anyjának. - Csak egy hülye
matrica.

A hét későbbi részében megcsörren a telefon. Lily veszi fel.

- Halló! Halló... Ó! Hen hao, hen hao. Ni hao ma?
Henry megkövül, ahogy hallja Lilyt kínaiul beszélni.
- Apa, telefon!
Ki lehet az? Nem vár hívást a mamájától. Miközben átveszi a
telefont, némán azt kérdezi Lilytől: „Najnaj?” A lány megrázza a
fejét.
- Halló! - szól angolul a kagylóba.
Az ismeretlen hang mandarinul kezd beszélni. Míg elhessegeti
Lilyt, és igazít a kagylón, Henry elmulasztja a férfi nevét. A hívó a
TNE egykori végzősének vallja magát, aki most Amerikában tanul.
- Ki az? - kérdezi tőle még mindig angolul.
A férfi, valami Jang, a közösségépítés fontosságáról beszél. Henry
átveszi magában, kiket ismert az iskolában. Nem rémlik egyetlen
Jang se. A férfi tovább hadar, így nehéz koncentrálni. Felötlik benne
valami. Ha az egésznek Lily matricájához van köze?
- Honnét tudja ezt a számot? - kérdez közbe.
A hívó azt feleli, a telefonkönyvben könnyű kiszúrni a kínai
neveket. Henry rádöbben, hogy még azt se mondta, honnét
telefonál, de már arról faggatja, hallott-e a tajvani demokráciáért
vívott harcról és a „Tajvan Hangja” telefonos segélyvonalról. Nem
tudja, mit akar, sem azt, kivel beszél. Ne mutasd meg a lapjaidat,
míg azt sem tudod, milyen játék folyik.
Megreszket a keze.
- Nem érdekel! - kiáltja a kagylóba, és leteszi.
Amikor a telefon újra csörögni kezd, nem veszi fel.
Lily tűnik fel az ajtóban.
Henry csak megrázza a fejét, és hagyja csörögni a telefont.

Következő szombat délután a dolgozószobájában ül, és egy

komplikált munkahelyi számítást végez. Hallja megérkezni Rachel
autóját, miután elvitte Lilyt az egyik barátnőjéhez. Kulcscsörgés,
papírzacskók zörgése, léptek a folyosón. Rachel bekopog az ajtaján,
mielőtt benyit.
- Oké, megadtam a banknak, a közműveknek, az iskolának és a
szüleimnek az új titkosított számunkat. Lily is tisztában van vele,
hogy csak a legközelebbi barátoknak adhatja meg, akiket mi is
ismerünk. Ugye, szóltál az anyádnak?
Felmordul válasz gyanánt.
- A távoli barátainkat is értesítettem. Kell még szólni valakinek?
- Nem, senkinek.
- Hát a barátaid, Li és Pao? Őket nem akarod felhívni?
 - Nagymenő professzor mind a kettőt, rég elfeledkeztek rólam.
- Ők a legrégibb barátaid, Henry. Nem akarsz kapcsolatban
maradni velük?
Megvonja a vállát.
- Tényleg nem értelek - sóhajt fel elcsigázottan Rachel. - Az
előtt élvezted az életet. Rengeteget nevettünk. Rengeteget
beszélgettünk. Most meg csak kuksolsz a dolgozószobádban. Mi van
veled?
Felhúzza magát.
- Mi a probléma? Van hol laknod, van mit enned, még saját kocsit
is kaptál. Jó munkám van, Lily egészséges és jól tanul. Miért kell
folyton panaszkodni?
- Mert megváltoztál. Mintha falat emelnél magad köré, és kizárnál
mindenkit.
Értetlenül mered a feleségére.
- Egy házasságban két ember él, ha nem tudnád. Mostanában
olyan, mintha itt se lennél, mintha láthatatlan akarnál lenni. Tizenhat
éve vagyunk házasok, Henry, és nemhogy jobban ismernélek, de
lassan már rád sem ismerek. Tudod... - Megreszket a hangja. -
Rengeteg áldozatot hoztam azért, hogy támogassalak téged és a
karriered, te meg mintha észre se vennéd. Érted, amit mondok,
Henry?
Megkövül. Még ha ki is zárja a feleségét, mint mondja, csak az ő
és Lily érdekében teszi. Pillantása újra a számításra vetül. Aha!
Megvan a hiba. Kézbe veszi a ceruzát, hogy korrigálja.
- Henry! Oké, tudod, mit? Felejtsd el. Felejtsd el az egészet.
Rachel kiviharzik a szobából. Hallja, ahogy felkapja a táskáját és a
kulcsait, ahogy bevágja az ajtót. A kocsi elhajt.
 Elmormol egy szitkot. Sok hűhó semmiért. A délután hátralévő
részében tovább dolgozik a számításon.
- Anya hol van?
Lily a dolgozószoba ajtajában áll. A lenyugvó nap fénye glóriát von
a feje köré. Nem is hallotta, mikor jött haza. Lassan hat óra.
- Nem tudom. Talán vásárolni ment?
Elmúlik a hét óra, majd a nyolc, de Rachel még nincs otthon.
Fél kilenc körül Henry csinál egy kis sült rizst tojással és
paradicsommal. Lily mellette áll a konyhában, zöldsalátát mos és
répát aprít.
Mikor leülnek enni, rákérdez:
- Összevesztetek anyuval, vagy ilyesmi?
Henry nem bír a szemébe nézni.
- Csak felzaklatta magát - felel a tányérnak.
Néma csendben fejezik be az étkezést.
Rachel reggelre sem tér haza.
- Visszajön - bizonygatja Henry.
Lily gyászos pillantást vet rá a zabkásája felett, azután folytatja az
olvasást. Rachel utálja, ha az asztalnál olvas. Halotti csendben
reggeliznek.
- Lekésem a buszt. - Lily táskájába csúsztatja a könyvét és felveszi
a kabátját.
Henry egész nap képtelen a munkájára figyelni. Hol van Rachel?
Mikor jön vissza? És ha nem jön vissza? Most először ötlik fel benne,
hogy esetleg elhagyhatja őt. Visszajön, bizonygatja magában. Azért
korábban haza kell mennie, hátha Rachel mégsem jön, és Lilynek
szüksége lenne rá. Azután eszébe jut, hogy neki is van kulcsa. Évek
óta egyedül jár haza az iskolából. Mégis, kicsit korábban végez, és a
biztonság kedvéért megveszi a hozzávalókat a vacsorához.

Rachel autója a felhajtón parkol. Henry besiet a házba. Felesége

az asztalnál ül. Felnéz rá. Nem mosolyog.
- Hol van Lily? - dobja le Henry a papírzacskókat.
- Connie-nál. Hétfőn iskola után mindig odamegy.
- Értem.
Ő miért nem tudott erről?
- Henry.
- Sajnálom, Rachel, én...
- Nem, most hallgass. - Rachel felemelt kézzel fojtja belé a szót. -
Egész tegnap és ma Santa Fében bolyongtam, próbáltam kitalálni,
mihez kezdjünk ezzel. Velünk. Csak ma délután döbbentem rá, hogy
képtelen vagyok változtatni bármin is. Nem tudom, mit tehetnék.
Hogyan óvhatnálak meg, mikor még azt se tudom, mi rémít meg
ennyire? A lényeg, Henry, hogy ez így nem mehet tovább. Elegem
van abból, hogy folyton tekintettel kell lennem rád, te meg cserébe
kizársz az életedből.
Henry visszafojtja a lélegzetét. Mit akar ezzel mondani?
Rachel szemében könnyek csillannak. Letörli őket, és
megkeményíti a hangját.
- Mikor idejöttünk, Los Alamos még jó helynek tűnt, de már csak
börtön. Hiányzik a nagyváros. Nem elég a részmunkaidő egy poros
könyvtárban. Már régóta nem elég. Valami többet akarok, valami
mást. Lily nemsokára középiskolába megy, azután főiskolára, és mi
lesz velem? Szeretek az anyukája lenni, de nem lehetek csak anya és
feleség. Nem lenne tisztességes senkivel szemben, ha az én
igényeimhez kellene igazítanotok az életetek. Saját életre van
szükségem, és itt hiába is keresném.
Akkor most elhagyja? Henry szíve szaporábban ver. Mi lesz vele
Rachel nélkül?
- Keresek egy főállású könyvtárosi munkát Santa Fében. Addig
próbálkozók, amíg nem találok valami jó helyet. Valamit, ami kihívás,
és segít növekedni; ami hivatás, nemcsak egy meló. Sokat
gondolkodtam erről. Lily elég idős, hogy iskola után ellássa magát,
és a biciklijén eljut bárhová, ahová kell. Talán kicsivel több
házimunkát kell majd végeznie, de az sem árt neki.
Henry az arcát fürkészi. Látja, milyen sokat jelent ez neki. Régóta
nem érezte benne ezt a szenvedélyt, ezt az eltökéltséget.
- Azt mondtuk, „jóban-rosszban”. Nem szegem meg a
fogadalmam, de magamat se hagyhatom cserben. Szükségem van
erre. Nekem van rá szükségem.
Henry annyira megkönnyebbül, amiért Rachel nem hagyja el, hogy
képtelen abbahagyni a bólogatást. Kis híján elsírja magát.
- Ha Santa Fében akarsz dolgozni, hát dolgozz. Majd megoldjuk
valahogy. Annyira örülök, hogy visszajöttél. - Ölelésre tárja a karjait.
- És bocsáss meg mindenért.
Mire elkezdődik az új tanév, Rachel legtöbbször csak késő este ér
haza új Santa Fé-i munkahelyéről.
Lily eleinte kicsit elveszett. Fura úgy elmenni az iskolába, hogy a
mamája már nincs otthon; még furább hazajönni a csendes házba. A
mamája mostanáig mindig ott volt körülötte, főzött, mosott,
takarított. Oly sok mindent megoldott helyettük!
Idővel hozzászokik a több felelősséghez és nagyobb
függetlenséghez. Gondoskodik az étkezésekről maga és a papája
számára, intézi a vásárlás egy részét, biciklijével jár-kel a városban.
Szabadidejében, ha végzett a házi feladattal, és eleget gyakorolt a
zongorán, leginkább olvas. Kinőtte a gyerekszekciót; a könyvtárosok
megismertették Jane Austennal és a Bronté nővérekkel. Olyan
leendő felnőttnek képzeli el magát, akiben megvan Elizabeth Bennet
szellemessége, Jane Eyre szívóssága és Catherine Earnshaw
lobbanékony szenvedélyessége.
A mamája boldogabb, de nagyon elfoglalt. A papája mintha
megenyhült volna, ám ugyanakkor visszahúzódóbb is. Hétvégeken a
könyveibe és a zenéibe temetkezik. Lily számára is az olvasás a
mentsvár. Mindhárman együtt keringenek a közös otthon körül, de
már rég nem szinkronban.
Lily többé nem kérdezősködik a múlt felől. Nem mintha elveszítette
volna az érdeklődését, inkább csak feladta a próbálkozást, így
könnyebb az apjával. Amúgy is van saját élete. A középiskola
örömteli váltás a kínosan klikkes felső tagozat után. Élvezi a
zsongást, klubokat, diáktársakat, kihívásokat. Befogadó barátokra lel
a kórusban, beáll a diáklaphoz. Amíg tartja a jó jegyeit, szülei se
bánják a tanítási időn túli sok elfoglaltságot.
A suliban összefut néhány kölyökkel a kínai osztályból, de az már
régen volt, mostanra mintha el is felejtették volna. Pedig még
megvannak a najnajtól kapott kínai szókártyái. Ha nem is biztos a
szavak kiejtésében - és különben sincs kivel társalognia -, továbbra
is fontosnak érzi a kapcsolódást. Néha, mikor kék légiposta-boríték
érkezik Tajvanról, ujjhegyeivel a vékony papirost simogatja, és azt
kívánja, bárcsak el tudná olvasni. Ha najnaj hogylétéről érdeklődik,
az apjától mindig ködös és kiszámítható választ kap. „Jól van, és
reméli, szorgalmasan tanulsz.” Néha arra gondol, idővel majd
megtalálja a módját, hogy viszontlássa.
Ahogy folytatódik a középiskola, tanulmányai kettős célt
szolgálnak. Valóban szorgalmas és jól teljesít, egyszerűen mert ilyen
- mindig is erre érzett késztetést -, ugyanakkor ez arra is lehetőséget
teremt, hogy kommunikáljon az apjával. Emelt szintű fizikát és
matematikát tanul, így valahányszor elakad, az ő segítségét kéri.
Apja mindenkor szívesen válaszol a kérdéseire.
Végzősként felvételt nyer a houstoni Rice Egyetemre.
Felvillanyozza a lehetőség. Meg akarja alapozni új felnőtt énjét,
méghozzá egy új állam új városában. Vágyik a tapasztalatokra,
világot akar látni. Rachel örül, mert ha másik államba költözik is,
nem lesz túl messze, csak a szomszédos Texasban.
- Nagyon jó, kicsi lány, az egy nagyon jó egyetem - bólogat Henry.
Rachel még hozzáteszi:
- Amilyen kivételes képességeid vannak, csakis a mérnökképzés
jöhet szóba. Ha újra kezdhetném, én is műszaki diplomát szereznék.
- Egy jó villamosmérnöknek mindig lesz állása - véli az apja. -
Azzal bebiztosítod a j övödet.
Csakhogy ő nem állásokban és eladható diplomákban gondolkodik.
Leginkább a kalandot várja, és hogy tiszta lappal kezdjen mindent.
Szülei a nyár további részében is arról ábrándoznak, hogy mérnöki
pályára lép. Ha valamiben, hát ebben egységfrontot képeznek.
Miután szereti a reál tárgyakat, és utál csalódást okozni a szüleinek,
Lily nem is tiltakozik.

Los Alamos, Új-Mexikó, 1989. június

 Szombat délután, a vakáció első hete. Az utolsó hosszú nyár Los
Alamosban, mielőtt egyetemre megy.
Belép a nappaliba. Apja a padlón ülve pasziánszozik, fél szemmel a
tévét nézi. Megritkult a haja, már kilátszik a feje búbja. Lily
letelepszik a kanapéra.
A műsor hirtelen félbeszakad. Apja felkapja a fejét.
A képernyőn hatalmas tömeg kavarog, valahol a sötét éjszakában,
a háttérben tüzekkel. Egy férfi hason fekszik egy taligán, pólója merő
vér. Harckocsi áll a szétrombolt barikádok előtt, azután a kamera
ráközelít a biciklisekre. Kiáltások, szirénák, fegyverek kerepelése adja
a háttérzajt a bemondó bejelentéséhez: Az egész világ döbbenten
figyeli, amint a békésnek indult kínai demokráciapárti tüntetések
erőszakba és vérontásba torkollnak. A katonai erők Pekingben
könyörtelenül lemészárolják a szabadságról álmodó fegyvertelen
polgári lakosokat.
A képernyőn megjelenik a tévécsatorna lógója. „Különleges
tudósítás - CBS News.”
Henry elborzadva nézi, miközben görcsösen szorongatja a
kártyalapokat. Lilynek a mellkasa is megfájdul, ahogy visszafojtja
lélegzetét.
Az éjszaka közepén, folytatja a hírolvasó, harckocsik hatoltak be a
pekingi Tienanmen térre, ahol válogatás nélkül tüzet nyitottak a
diáktüntetésen összegyűlt sok ezer emberre. A felvételen látható,
ahogy az egyenruhát és zöld harci sisakot viselő katonák civilekre
támadnak, akik kétségbeesésükben téglákkal dobálják őket, vagy
botokkal próbálják felvenni a harcot. A Népi Felszabadító Hadsereg
több ezer fegyverese megszállta a Mennyei Béke terét. A diákok
eltűntek. A levegő lőporszagtól bűzlik.
 A tudósítás folytatódik, de Henry szeme elé már lehull a vörös
függöny. Félredobja kártyáit, feláll, és lekapcsolja a tévét.
- Hé, én még néztem!
Henry sötét tekintetével azt üzeni, hogy ez nem vita tárgya, de az
önálló élet kapujában álló Lily ez egyszer nem hagyja magát.
- Azt hiszed, ha lekapcsolod, akkor nem történik meg? Úgy teszel,
mintha azok a tankok nem rohannák le a tömeget?
- Te ezt nem érted. Semmit sem tudsz erről. Semmit sem tudsz az
ottani emberekről, hogy ki mit csinál és miért...
- Mert létezhet bármi, ami feljogosít a békés tüntetők
lemészárlására? Arra, hogy tankokat és katonákat küldjenek
egyetemistákra? Egyetemistákra! Hát nem látod, milyen szörnyű ez?
Miféle kormány tesz ilyet? Nem is érdekel?
A kérdés megválaszolatlanul lóg a levegőben. Egyikük sem szól.
- Hogy tudod egyszerűen lekapcsolni a tévét? - kérdezi végül Lily. -
Nem teszel semmit?
- Mit tehetnék? - Henry kétségbeesett mozdulattal emeli fel a
kezét. - Nem segíthetek rajtuk. Még a saját anyámon se segíthetek.
Maradj ki ebből. Nem tudsz te semmit.
- Pont az a baj. Hogy semmit sem tudok erről. Nem ismerem a
történeted, ezért nem ismerem a saját történetem se. Hogyan
tudhatnék bármit is, ha folyton csak falakba ütközőm?
Henry szótlanul mered rá. Döbbeneté láttán Lily folytatja.
Felszabadító erő árad minden szóból. Már teli torokból kiabál, és
képtelen abbahagyni.
- Miért utasítasz el mindent, aminek köze van Kínához? Miért nem
mesélsz soha a múltadról? Mitől rettegsz ennyire?
Apja hosszú időn át mered rá.
 - Te sem tudod, igaz? Ennyi éven át rettegtél mindentől és
mindenkitől, miközben te sem tudod az okát.
- Oké, oké, elmondom. Mit akarsz tudni?
Vad megadás tükröződik a szemében. Lily egy pillanatig azt
kívánja, bár ne erőltette volna a dolgot. Ki tudja, mit szabadít fel?
Mégsem hagyhatja elúszni az esélyt, hogy végre talán megértheti az
apját.
- Mindent. Mesélj Kínáról. A te Kínádról.
- Az én Kínámról? - Apja szeme óriásira kerekedik, mintha valami
képtelenséget mondott volna. - Az... én... - vág bele újra, de
képtelen folytatni.
Elakad a hangja, és kimenekül a szobából.

A dolgozószobában reszketve ül íróasztalához. Ha behunyja a

szemét, bombaként hullnak le rá az utolsó sanghaji napok képei, a
kommunistaszimpatizánsnak bélyegzett emberek, akiket agyonlőttek
a nyílt utcán, a kétségbeesett tülekedés és menekülés.
Mikor az imént szembeszállt vele, talán most először nem a
gyermeket látta Lilyben, akinek a megóvására feltette az életét,
hanem az indulattal és szenvedéllyel teli fiatal nőt. Ma
határozottságát és kiállását. Mitől rettegsz ennyire? A szavai ott
visszhangzanak a fejében.
Mindentől, felelné legszívesebben. Mindentől.
Igen, retteg. Minden kínai erőfitogtatás fenyegetés Tajvan ellen. A
Tienanmen téri szörnyűség csak Ma védtelenségére és önnön
kiszolgáltatottságára emlékezteti. A fiúnak meg kéne védenie az
anyját, de ő képtelen rá. Hiába a menő diploma és az amerikai
állampolgárság, a jól fizető állás és a rengeteg siker, nem segíthet
Mának, ami - ezt a csontjaiban érzi - megbocsáthatatlan kudarc.
Maga előtt látja a kíméletlenül előretörő tankokat. Lilynek igaza
van, ez nem fair - de akkor sem akarja, hogy lássa. Nem akarja,
hogy köze legyen hozzá, akár a távolból is. Nem akarja, hogy tudja,
mi történhet a tüntető diákokkal.
Mitől rettegsz ennyire?
Igen, retteg az életéért. Emlékezteti magát, hogy bebetonozott
helye van, senki nem köthet bele a papírjaiba, Lung-vej neve mégis
sötét árnyként vetül rá. Sosem tudhatja, mikor téved futó
homokra. Ha Kínában vagy Tajvanon újra felizzanak a harcok,
bármikor előáshatnak a múltjából valamit, ami fenyegetést jelent a
szeretteire nézve.
Nemcsak retteg, de egyre kisebbre zsugorodik. Már rég
kettéválasztotta a világot: Zsen-suéra és Henryére. A megosztottság
évek óta szétszakítja, pattanásig feszíti. Túl nehéz egyszerre két
hazába, két álomba kapaszkodni. Máris oly sok mindent fel kellett
áldoznia Zsen-su világából. Nem kockáztathatja, hogy elveszítse az
életet és a családot, amit Henryként épített fel.
Behunyja a szemét, és kezébe temeti arcát.

Az elkövetkező hetekben Lily sokszor visszapörgeti fejében a

szóváltást. Folyton megakad annál a momentumnál, mikor apja
elhagyta a szobát. Helyben vagyunk, megint menekül, ahelyett hogy
szembenézne a dolgokkal. Eleinte haragjában, tehetetlen dühében
tér vissza ehhez a pillanathoz. Feltétlen meggyőződése, hogy joga
van többet tudni: azért tombol és csalódott, mert apja még mindig -
még most isi - titkolódzik előtte. Már nem taknyos kölyök! Most
komolyan, mi lehet ennyire szörnyű?
Végül aztán eltompul benne a harag, amíg nem marad más, csak a
reszkető és fejét csóváló apa, ahogy leforrázva távozik. Az eltorzult
vonások mögött hamisítatlan fájdalom lappang. Apja tényleg nem
képes szembenézi azokkal az emlékekkel. Szökőárként tör rá a
bűntudat. Éveken át piszkálta, ösztökélte, nyaggatta, s közben
egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy azért nem meséli el a
történetét, mert nem tudja.
HATODIK RÉSZ

1989-2000
 Huszonhetedik fejezet

Houston, Texas, 1989. augusztus

Kilépni a légkondicionált előtérből a szabadba olyan, mintha egy

forróságtól lüktető párafüggöny libbenne szét előtte.
- Elolvadok, mire a tanulmányi börzére érnénk - törli le Lily a
verítékréteget, ami azalatt ült ki a homlokára, míg a többi gólyára
várt.
Egy falkában vonulnak át a Rice Egyetem diákközpontjába. Az
egész orientációs héten mindent falkában csinálnak. Együtt járták be
a kampuszt, és ugrottak ki egy éjféli sütire a Kirby Drive-i House
Piesba; együtt olvasták végig az egyetem szabályzatait, és
zsúfolódtak be a Waterworldbe tartó buszra. Annyi emberrel
találkozott, hogy képtelen fejben tartani a neveket és arcokat.
Nyomasztóan sok az új inger, mégis elemében van. Valósággal
pörög. Bármennyire értékelte otthoni barátait, a középiskola végére
néha már a klikkesedés rabjának érezte magát. Mindenki azt hitte,
hogy mindent tud másokról. Most itt az esély: újra definiálhatja
magát, ahelyett hogy azok tennék meg, akikkel az általános iskola
vagy akár az előkészítő óta ismerik egymást.
A központ udvara hemzseg a rövidnadrágos-pólós diákoktól. A
felsőbb évfolyamokra járók felállították asztalaikat a különféle klubok
és egyletek képviseletében; rágcsálnivalót, ingyentollat és matricát
osztogatnak. Powderpuf Női Amerikai Futball, Campanile Énekkar,
Rizshegyező Diáklap, Keresztes Kampusz, Zsonglőr Klub. Egyiktől a
másikig repdes. Mennyi minden! Megakad a szeme egy „Kínai
Diákszövetség” feliratú vörös plakáton. Kíváncsian torpan meg.
Valaki egy füzetet és egy piros fóliába csomagolt cukorkát nyom a
kezében.
- Néhány hét múlva piknik az újaknak, ki ne hagyd! - veti oda neki
egy fiatal lány.
A füzettel legyezgeti magát, de az csak ide-oda mozgatja a forró
levegőt. Néhány lépcsővel lejjebb talál egy árnyékos helyet. Ahogy
leül, a beton hűvössége szétsugárzik benne. Jó kicsit kiszakadni a
forgatagból. Kibontja és szájába veszi a cukorkát. Eperízű, puha
töltelékkel. Tekintete megállapodik a füzeten. Úgy dönt, elmegy a
piknikre. Senki nincs, aki megtiltaná.
Az egyetemi élet fénypontja kollégiumi szobatársa, Anne Lin, aki
tősgyökeres houstoni.
- Szerinted azért raktak össze minket, mert mindketten kínaiak
vagyunk? - kérdi tőle a legelső napon.
- Miért, te kínai vagy? - kérdez vissza Anne azzal a zavart
arckifejezéssel, ami túlontúl ismerős számára.
- Hát... félig. Az apám az.
- Ööö, oké, már látom - bólogat Anne. - Ha már itt tartunk, az én
családom Tajvanról jött, nem Kínából. Apád Kína melyik részéből
származik?
- Hát, nem igazán tudom. - Lily elvörösödik szégyenében. - Csak
az biztos, hogy Tajpejből jött az Államokba. A nagymamám még
most is ott él.
- Király! Az enyém is.
Anne medikusnak készül, a biológia a főtantárgya, de azért sok
közös órájuk van. A többi természettudományi és mérnöki szakirányú
elsőévessel egyetemben ők is felveszik a nagy hármast:
matematikát, kémiát és fizikát. Anne-nel gyakran együtt tanulnak,
összehasonlítják a jegyzeteiket, és közösen csinálják meg a házi
dolgozatokat. A szemeszter elején egyik éjjel sokáig fennmaradnak,
hogy megbirkózzanak néhány fogós fizikai feladattal.
- Ezt a tantárgyat biztos nem venném fel, ha nem volna muszáj -
morgolódik Anne, - Attól, hogy ki tudom számítani egy ágyúgolyó
röppályáját, még nem leszek jobb orvos.
- Miért akarsz orvos lenni? - kérdez rá Lily őszinte érdeklődéssel.
Anne megvonja a vállát.
- Nem tudom. Szeretem a bioszt. Érdekel. Azt hiszem, szívesen
lennék gyakorló háziorvos, segítenék az embereknek, közben
megismerném az emberi testet. Látom magam előtt a célt, ami segít
elviselni az ilyen felesleges köröket, mint a fizika. Hát te? Miért
akarsz mérnök lenni?
Lily elgondolkodik. Még sosem tette fel magának ezt a kérdést.
- Igazából azt se nagyon tudom, mit csinál egy mérnök.
Anne hangosan felnevet.
- Mi?!
- Egyelőre elég, ha mélyebben beleásom magam a reál tárgyakba.
Így jövőre megalapozottabb döntést hozhatok a szakirányról.
- Ja, logikus - ásít egyet Anne.
Ahogy folytatódik a szemeszter, Lily kedvenc tárgyai mégis a
kötelező irodalom kurzusok. A tanár fiatalos és lendületes, minden
diákjából érdekes hozzászólásokat és észrevételeket csal ki. A reál
szakos hallgatók jellemzően panaszkodnak a sok olvasnivaló miatt,
Lily azonban élvezi, hogy minden héten újabb szerző újabb művét
ismerheti meg. A vitakör üdítő változatosság a természettudományi
tárgyakkal járó beadandók és laborgyakorlatok lélekölő sorában.

A Kínai Diákszövetség piknikjén mintegy húsz diák ejtőzik az

árnyékban, ami alig hűsebb a direkt napfénynél. A legtöbben
ázsiainak tűnnek, bár Lily kiszúr egy napozóruhás szőke lányt is. A
körben álló fiúk rongylabdát rugdosnak; kinézetük alapján köztük is
akadnak spanyol ajkúak és indiánok. Nehéz biztosra mondani, de
első pillantásra senkit sem lát, aki felerészt kínai lenne.
Az asztal ételektől roskadozik. Valaki hozott egy Tatung rizsfőzőt,
amilyen nekik is van otthon. Habár a legtöbb étel ismeretlennek
tűnik, amint nekiáll megpakolni a tányérját, felsejlenek az emlékek.
Az illatok eszébe juttatják az estéket, mikor apjára váratlanul rájött a
főzhetnék. Ízek egy-egy hétvégi ebédről. Csípős gyümölcsös szószok
és különös barna gombák; a nyúlós, gumiszerű tengeri moszat, amit
csak rág és rág, mielőtt jobb híján lenyel. Omlós kerek piskóták
szövevényes mintákkal és kínai írásjelekkel, félig édes, félig
szemcsés vöröses pasztával megtöltve. Szójaszósszal, fekete
szezámmaggal és zöldhagymával meghintett párolt zöldségek. Az
egész leginkább arra a réges-régi nyárra emlékezteti, amit najnajjal
töltött.
Elidőzik egy kis csapat közelében, melynek tagjai felelevenítik a
szombati kínai iskolában szerzett élményeiket. Valaki megemlékezik
egy kalligráfiatanárról, aki mögéjük lopódzott, és elvette tőlük az
ecsetet, ha nem megfelelően tartották, még ha ezzel tönkre is tette
a munkájukat. Másvalaki szerint nincs unalmasabb, mint egyik oldalt
a másik után telefesteni a kínai írásjelekkel. Mindenki helyeslőén
bólogat. Egy lány is csatlakozik a körhöz, aki a Kínai Diákszövetség
titkáraként mutatkozik be. Elizabethnek hívják, elsőévesként az
orvosi előképzésben vesz részt, és ázsiai történelmet hallgat. Csak
köszönni akart a gólyáknak. Meglátja őt, és megáll előtte.
- Örülök, hogy eljöttél. Nem kínaiakat is szívesen látunk.
- Én kínai vagyok - hebegi Lily.
Elizabeth felhúzza a szemöldökét.
- Igazán?
Lily úgy érzi, mintha összemenne. Most már a többiek is őt nézik.
- Mármint félig. Az apám kínai - préseli ki magából, mielőtt végleg
elhal a hangja.
Elizabeth tetőtől talpig végigméri, lassan bólint, majd széles
mosollyal a csoporthoz fordul, hogy ezzel magára vonja mindenki
figyelmét.
- Mint mondtam, mindenkit szívesen látunk. - Lily összerezzen
hangjának szirupos édességétől, mielőtt valaki végre elszólítja a
lányt. - Nos, hív a kötelesség. Az elnök kíván szólni.
Sportos alkatú, tüskés hajú, Houston Rockets pólót viselő fickó áll
fel az egyik padra. Chris Geeként, a KD elnökeként mutatkozik be,
majd a klubról és a különféle rendezvényekről mesél. Végül elsüt egy
félig mandarin nyelvű viccet. Mindenki nevetésben tör ki. Lily
mosolyogva bólogat. Így talán senki nem veszi észre, hogy egy szót
sem ért.

- Na, milyen volt? - érdeklődik Anne, aki csak fintorgott és a fejét

csóválta, mikor Lily megkérdezte, nincs-e kedve vele tartani.
Lily nem igazán tudja, mit feleljen.
- Jó, azt hiszem.
- Azt hiszed? Nem tetszett?
 - Nem volt rossz. Sok jó kaja, egy csomó érdekes ember.
Anne kinyújtóztatja karjait szétnyitott feladatgyűjteménye felett.
- Örülök, hogy jól érezted magad. Nekem már nem való az ilyesmi.
- Hogy érted?
- Épp elég volt kölyökkoromban. A szüleim folyton elrángattak a
nyelvórákra, a partikra, a softballmeccsekre. Bárhová mentünk,
mindig veszekedés lett a vége. Idővel rájöttem, hogy az egésznek
semmi értelme. Ez is csak egy lehetőség az anyáknak, hogy
vetélkedjenek, és eldicsekedjenek a kölykeikkel, ha épp nem a
férjeikre panaszkodnak, vagy megosztják a tajvani pletykákat.
- Hm. - Lily próbálja elképzelni, milyen lehetett.
- Hé, holnap este páran átugrunk a bellaire-i Chinese Caféba.
Eljöhetnél. Ha élvezted a pikniket, ez is be fog jönni.
- Még sosem voltam kínai étteremben.
- Nem mondod komolyan! Soha?
- Soha. A mamám nem bírja a kínai kaját. Los Alamosban nincs is,
csak egy kínai étterem, de az apám szerint az is borzalmas. Később,
mikor nem beszéltünk többet más kínaiakkal, még annyi okunk se
volt odamenni.
- Várjunk csak. Mi az, hogy nem beszéltetek többet más
kínaiakkal?
- Gőzöm sincs, mi történt, de így volt. Nagyjából akkoriban, mikor
kivettek a kínai suliból.
- Mi? Az apád kivett a kínai suliból?
Lily bólint.
- Bárcsak ilyen apám lenne! Az enyém sosem engedte, hogy
otthagyjam, pedig betegre untam magam.
- Hát, én szívesen megtanultam volna a nyelvet.
 - Otthon nem beszéltétek?
- Apa azt mondta, jobb, ha nem tanulom meg.
Anne elgondolkodik.
- A mamád beszél kínaiul?
Lily megrázza a fejét.
- Akkor talán csak tekintettel volt rá, vagy ilyesmi.
Lily felnevet, kicsit keserűbben, mint szeretne.
- Inkább vagy ilyesmi.
- Mindegy, most már megtanulhatsz kínaiul, ha akarsz. Mi tart
vissza?
- Nem is tudom - sóhajt fel Lily. - Fura lenne, kicsit olyan, mintha
elárulnám apát. Mindig annyira ellene volt. Ha meg nem mondanám
el neki, hogy tanulok, mi értelme lenne? Ha sose beszélgethetnék
vele?
- Ja, elég zűrös helyzet. - Anne hirtelen felragyog. - Ha a Chinese
Café lesz az első kínai éttermed, akkor egyből a csúcson kezded.
Lefogadom, hogy azt még az apád is bírná.

Miután kezdeti zavara feloldódik, Lily eljár a KD rendezvényeire.

Reméli, hogy végül mindenki elfelejti Elizabeth szavait. Nem mintha
megbántotta volna, csupán tett egy megjegyzést. Bárhogy legyen,
minden eseményen, filmvetítésen és ünnepen - vagy ha csak
összegyűlnek egy kínai étteremben - egyre inkább kívülállónak érzi
magát, ahelyett hogy barátokat szerezne, és megismerné a kulturális
örökségét.
A szemeszter vége felé a KD félévi tanulmányi gyűlést szervez. Ő
is elmegy. Asztalok köré gyűlnek, és falják a különféle tésztaételeket,
közben a vizsgák és beadandók felett lamentálnak. Idővel a társalgás
a botrányos tajvani „Lőve Boát” utakra terelődik, melyek színleg a
mandarin gyakorlásáról és a kínai kultúra megismeréséről szólnának,
de a gyakorlatban sokkal inkább a szexről és az alkoholról. Nem
tudja, hogy reagáljon. Mikor a többiek nevetve idézik fel, hogyan
szokták húzni szüleiket a kínai kérdésekre adott angol válaszaikkal,
megint csak nem tud mit hozzáfűzni.
Azután szóba kerül a csiaoce. Közelebb húzódik. Még nem
felejtette el, hogyan készített csiaocét a najnajával, de csak most
derül ki számára, hogy ez olyasmi, amit a legtöbben minden kínai
újévkor együtt csinálnak a családjukkal. Ez megtöri a lelkesedését;
az ő családja réges-rég nem tartja már a kínai holdújévet.
Hogyan idegenítheti el még jobban olyasvalami, amiről biztosan
tudta, hogy fontos része a kínai énképének, a valahová tartozás
érzésének?
Szégyelli, hogy nem képes kapcsolódni a többiekhez, ezért jobb
híján korán eljön.
Mikor visszatér a kollégiumi szobába, ledobja magát az ágyra, és a
mennyezetre mered.
- Folyton eljárok ezekre az alkalmakra, mindig remélem, hogy
valami a helyére kerül, de sosem történik meg. Nem illek közéjük.
Mindenkinek egy csomó közös élménye van, ami nekem nincs.
Legtöbbször azt se tudom, miről beszélnek. Te hallottál valami Lőve
Boatról?
- Ne is mondd. - Anne megrázza a fejét. - Rohadtul kínos volt.
Minden nyáron, mikor meglátogattuk a tajpeji rokonainkat, láttuk
ezeket a kínai-amerikai kölyköket, ahogy bolondot csináltak
magukból az éjszakai piacon és a nagy turistalátványosságoknál. A
nénikéimtől mást se hallottam, csak hogy messze kerüljem el őket,
meg hogy remélik, belőlünk sosem lesz ilyen elkényeztetett amerikai
fruska.
- Látod? Én meg azt se tudtam, mi ez. A többieknek mind megvolt
róla a véleménye.
- Azt mondtad, a KD-ben sem mindenki kínai, nem? Mi van a
többiekkel?
- Őket láthatóan nem zavarja. - Feltámaszkodik a könyökére. -
Talán mert egészen más kultúrkörből jönnek. A legtöbben a kötelező
tantárgyak mellett tanulják a kínai nyelvet vagy történelmet.
Nincsenek elvárásaik, egyszerűen csak jól érzik magukat.
- Ez csak egy klub, Lily. Ha nem tetszik, és nem érzed magad jól,
ne menj oda. .
Visszahanyatlik az ágyra.
- Lily, Lily, Lily. Nem attól érsz valamit, hogy kínai vagy félkínai
vagy. Mintha folyton bizonygatni akarnál valamit, ami nem
bizonyítható. Attól, hogy nem beszéled folyékonyan a mandarint, és
nem látogattad meg hároméves korodtól minden nyáron a tajvani és
hongkongi rokonokat, még nem leszel kevésbé kínai. Ezzel tisztában
vagy, ugye?
Nem válaszol. Tudja, hogy Anne-nek igaza van, a tüske mégis ott
marad a körme alatt.
- Mi értelme olyan csapathoz tartozni, ahol ennyire rosszul érzed
magad? Ha többet akarsz tudni a kínai kultúráról, vegyél fel egy
kurzust, olvass el pár könyvet, vagy ilyesmi. Nem muszáj feketeöves
Kínai Diákszövetség-tagnak lenned.
Visszanyeli a gombócot a torkában. Ostobának érzi magát.
- Hé, ha kíváncsi vagy a színtiszta helyi kultúrára is, gyere el a
csűrdöngölőre. Este elugrunk a csajokkal Pearlandbe. Hány hónapja
is vagy már Texasban anélkül, hogy western módra táncoltál volna?
Három? Ez a gyász, nem a KD!
- Én...
- Ne vágj már ilyen képet. Előbb próbáld ki. - Anne megáll felette,
és megragadja mindkét kezét, hogy felrángassa. - Felteszem, nincs
westerncsizmád... Mindegy, nem számít. Oké, mit vegyünk fel? -
tárja ki a szekrényajtót.
- Mehetek farmerban?
- Még szép. - pörgeti át Anne a vállfákat.
Igaza van, a csűrdöngölő remek móka. Igaza van a KD-vel
kapcsolatban is, dönti el. Mikor visszatér a második szemeszterre,
már nem fecsérli az idejét arra, hogy kínai akarjon lenni, ehelyett
beéri azzal, hogy önmaga legyen. Könnyen beleolvad a diákok
tömegébe mint „bizonytalan származású” lány, akikből a Houstonhoz
hasonló nagyvárosokban épp elég akad. Eltávolodik kulturális
örökségétől, ami idővel mindinkább az érdektelenség ködébe vész.
Ha a hátteréről kérdezik, könnyed hangon megjegyzi: „Ó, az apám
kínai” - mintha ez csakis az apja kötődésére utalna, nem a sajátjára.
 Huszonnyolcadik fejezet

Houston, Texas, 1990. augusztus

Másodévben a tanulás még nagyobb kihívás. Egyre újabb területeket

fedez fel: algoritmusok, gépi kódok és differenciálegyenletek, a
villamosmérnöki munka alapjai, alapanyagai és eszközei. Az előző évi
humán tanulmányok nosztalgikus emlékké szelídülnek. Ez most már
véresen komoly.
A szemeszter felénél egy nap sokáig bent marad a
számítástechnikai laborban, próbál összeütni egy másnapi
szakdolgozatot. Várnia kellett, amíg rendelkezésre állt egy
számítógép, de most, hajnali kettő felé, végre felszabadul egy. Már
csak néhány plusz adat kell a dolgozathoz, azután jöhetnek a
grafikonok és a nyomtatás. Behelyezi a floppylemezt a meghajtóba,
és vár. És vár. Szíve már attól kihagy egy ütemet, hogy a lemez
ikonja nem bukkan fel azonnal, pedig még csak ezután jön a
kibogozhatatlan hibaüzenet.
- Ne már! - fakad ki. - Hülye számítógép!
- Mi a baj? - kérdezi a szomszéd gépnél ülő lány.
- Hülye számítógép, hülye floppy! Nem tudom elérni a fájlt, és le
kell adnom a dogát... - Vet egy pillantást az időre. - Kábé hét óra
múlva.
A lány együttérzően bólogat.
- Kérd meg Tonyt - mutat a segítő pultja felé. - Ő tudja, hogyan
kell megmenteni a fájlokat egy sérült lemezről. Gőzöm sincs, hogy
csinálja, de egyszer engem is kihúzott a pácból.
- Oké. - Lily egy kiegyenesített gemkapoccsal beletúr a meghajtó
melletti kis lyukba, hogy kiszabadítsa a lemezt, azután elsiet vele az
asztalhoz, ahol a göndör barna hajú srác a könyvébe mélyed.
- Tudnál segíteni? Reggel le kell adnom a dogát, és az összes
fájlom ezen a lemezen van, és azt mondja a gép, hogy sérült, pedig
ez az egyetlen példány, és a csoportból mindenki más alszik, és...
- Oké, oké, lassíts kicsit. Lássuk, mit tehetünk.
A fiú kinyújtja kezét a lemezért. Behelyezi a saját gépébe. Lily
közben megfigyeli kajla, kosarashoz illő termetét.
- Mi a fájl neve?
- Ööö... elektrolabor? Négyes labor? Gőzöm sincs, csak azt tudom,
hogy délután még meg tudtam nyitni.
A fiú begépel valamit, azután megcsóválja a fejét.
- Hm... - Kiveszi a lemezt, és behelyezi egy másik gépbe, bepötyög
néhány parancsot, azután hátradől.
- Látsz valamit? - ugrál türelmetlenül Lily egyik oldaláról a másikra.
- Ez eltart egy ideig. Mi lenne, ha visszajönnél úgy tíz perc múlva?
- A fiú a kijelzőhöz beszél, csak most emeli fel a tekintetét.
Mogyoróbarna a szeme, és hatalmas. - Hogy hívnak?
- Lily. Lily Tao.
- Oké, Lily Tao, akkor nemsokára találkozunk - fordul vissza a fiú a
számítógéphez.
- Ja, persze, oké.
Odakint őgyeleg. Vár néhány percet, azután vesz az automatából
egy csomag M&M-set, tesz néhány kört az előtérben, az órájára néz,
végül visszamegy. A fiú már újra a könyvét bújja.
- Sikerült?
 A fiú bólint, és előrehajol, hogy felvegyen egy másik lemezt.
-Ja, átmásoltam a dolgaidat egy új floppyra. Ami amúgy pénzbe
kerül - mutat az Új floppy lemez: 1,5 dollár feliratú táblára.
Lily a megkönnyebbüléstől könnyekben tör ki, ahogy leszurkolja az
aprót.
- Ha tudnád, mennyire utálom az áramköröket, nyákokat, meg az
összes többit!
A fiú elteszi a pénzt a fiókba.
- Milyen szakra is jársz? - kérdezi.
- Villamosmérnökire.
- Ja, hát persze.
Lily szipog, és letörli a könnyeit. A srác egész helyes.
- Hát te? - érdeklődik.
- Én? Én nem utálom az áramköröket.
- Nem - nevet Lily. - Úgy értem: te milyen szakra jársz?
A fiú körülnéz a számítógépes laboron.
- Számítástechnika.
- Ja, hát persze. És bírod?
- Másként miért tanulnám? Nesze - nyomja kezébe a lemezt.
- Kösz! Megmentetted az életem!
Lily az órájára néz; mindjárt három. Még marad ideje befejezni a
dolgozatot, azután talán aludni egy kicsit.

Másnap délután visszatér a laborba. Miután leadta a

szakdolgozatát, úgy gondolta, beveszi magát az ágyba, és egész nap
fel se kel. Ehelyett éberen feküdt, a fiúra gondolt, és visszajátszotta
magában kurta beszélgetésüket. Mókás és rendes srác, döntötte el,
aki nyilván tök bénának tartja, de akkor is szívesen látná újra.
 - LilyTao - köszönti a fiú, amint meglátja. - Gajra ment még egy
lemezed?
- Nem, csak meg akartam köszönni, hogy segítettél.
- Ez a munkám - de azért szélesen vigyorog.
- Ha majd végzel, nem lenne kedved... nem is tudom... járni
egyet, vagy ilyesmi? - Először szegez ilyen kérdés egy fiúnak, aki
meglepetten fel is vonja a szemöldökét. Érzi, ahogy arcába szökik a
vér; máris próbál kihátrálni. - Mármint tökre megértem, ha elfoglalt
vagy, de tényleg, csak...
- Ja - bólint a fiú, a szemében huncut kis szikrával. - Persze, az jó
lenne. A csarnokban négy körül?
- Szuper, akkor ott találkozunk.
Lily hebeg, pironkodik, de mosolyog. Mintha a levegőben
szökellne, ahogy az ajtó felé indul.
A sétából öt kilométeres túra lesz a kampusz körül. Kétszer.
Már az első körben elárulnak magukról ezt-azt. A fiú végzős, ősszel
kezdi a posztgraduális képzést. A családja pittsburghi. Nevéből -
Camberwell - nem derül ki, de anyai ágon olasz. Az anyja orvos. Az
apja mérnök.
-Akkor az apádra ütöttél ezzel a számítógépes tudással? - kérdez
rá Lily.
- Sokak szerint inkább a nagyapámra hasonlítok, mármint anyám
apjára. A szüléimét kiskoromban mindig lefoglalta a munka, ezért
suli után sokat lógtam a nagyszüleimnél.
Lily látja, hogyan lágyulnak el a vonásai, amikor a nagyszülei
fűszerboltjáról, a környék fontos tájékozódási pontjáról mesél.
Mintha egy nagy, kiterjedt család része lenne, ami a szomszédságot
is magába foglalja. Talán ezért ennyire közvetlen és segítőkész.
 - Hát te? - kérdezi a fiú.
Mesél kicsit új-mexikói gyerekkoráról. Amikor a fiú a családjáról
kérdezi, elismétli a sablonválaszt, miszerint az anyja amerikai, az
apja kínai. Rögtön ezután könnyedebb témákra váltanak: zene,
könyvek, kedvenc helyek.
- Most már mennem kell - élénkül fel Lily a második kör végén. - A
barátaimmal táncolni megyünk egy westernkocsmába. Nincs kedved
jönni?
A fiú elborzadva hőköl hátra.
- Semmi pénzért. A country nem az én világom.
Lily máris megbánja impulzivitását.
- Viszont mit csinálsz szombat este? - érdeklődik a fiú.
- Hová megyünk? - kérdezi, amint beül az autóba.
- Majd meglátod. - Tony betol a magnóba egy kazettát. A U2 The
Joshua Treejére hagyják el Houston városhatárát.
Bő fél órával később megérkeznek egy kis vidéki vurstliba, ami
egyszerre giccses és varázslatos. A céllövölde és az ingatag
hullámvasút csupasz villanykörtéinek fénye idevonzza a környező
települések lakóit.
- Ez izgalmas! Még sosem voltam igazi vurstliban!
- Mi az, farkasok neveltek, vagy mi? - incselkedik a fiú.
- Vagy mi - mormolja Lily, aki már bánja, hogy nem tartotta a
száját. - Amúgy honnét tudsz te erről?
- Igazság szerint nem tudtam. Egész mást terveztem, de aztán
megláttam a fényeket, és kíváncsi lettem.
- Ez tetszik - jegyzi meg Lily.
- Mi?
 - Hogy szemvillanás alatt megváltoztatod a terved. Ha megtetszik
valami, habozás nélkül ráhajtasz.
Tony olyan pillantást vet rá, mintha mondani akarna valamit,
mégsem teszi, csak megragadja és húzni kezdi a pénztár felé.
Izgalom vibrál benne, ahogy a fiú kezét szorongatja. Miközben
sétálgatnak, hot dogot esznek és nézik az embereket, lopva őt is
megfigyeli. Tetszik neki, ahogy kézzel-lábbal mesél. Tetszik a
mozgása és a hangja, ahogy mindig ott lappang benne a feltörni
készülő nevetés. Amikor kosárdobásban kis híján elnyer egy óriási
plüss- kutyát, azt állítja, szántszándékkal szúrta el az utolsó dobást,
mert nem akarta, hogy a plüss egész este kölönc legyen a nyakukon.
Lily jósoltat magának Madame Esmeraldával, aki mesés
kalandokat, sok szívfájdalmat és hosszú utazásokat lát a jövőjében,
mielőtt végül rátalál az igaz szerelemre. Kótyagosan és a
jövendöléstől kicsit megkergülve mutat az óriáskerékre.
Tony megragadja a kezét, és magával húzza.
- Milyen hiheteden este - mormolja Lily a kerék legtetején. Ahogy
elnéz Houston távoli fényei felé, óvatosan közelebb húzódik.
Tony átkarolja a vállát.
Mi jön ezután? - tűnődik. Vet felé egy lopott pillantást. A fiú elcsípi
a tekintetét, és rákacsint.

Későre jár, kezd ritkulni a tömeg. A mulatság nemsokára zár, de

Lily még nem akarja, hogy véget érjen az este. Vattacukorral a
kezükben indulnak vissza a kocsihoz.
Tony elfordítja a slusszkulcsot. Az óra a műszerfalon 23.30-at
mutat.
- Fáradt vagy? - kérdezi.
 - Á, dehogy - feleli Lily.
- Akkor mehetünk? Emlékszel, hogy terveztem valamit ma estére?
- Persze, menjünk csak... hova is?
A fiú nem válaszol, csak együtt dudorászik a magnóval, amiből
ezúttal krémesen lágy jazz árad.
Lassan éjfélre jár, mire kijutnak az elhagyatott galvestoni
tengerpartra.
- Gyere.
Elindulnak a tenger felé. Holdfény ragyogja be a víz és a föveny
közti éles választóvonalat. A harsány vidámpark után még éteribbnek
tűnik a hullámok moraja. Lily lerúgja a szandálját, mire a puha
homok beszippantja lábujjait. Távolabb egy tábortűz lángjai
táncolnak a parton. A tenger és az égbolt határtalan, tele végtelen
számú lehetőséggel. Hirtelen támadt örömében Lily leszalad a
vízpartra, és cigánykereket hány. Tony is megpróbálkozik vele, de
lehet bármilyen könnyed a tartása és ruganyos a járása - hogy
dobálta nemrég a kosarakat! -, kapálódzó és szerteszét álló tagokkal
felborul. Nevetéstől kifúlva ülnek a homokban, nézik a hullámokat.
Lily felfigyel sejtelmesen izzó taréjukra, ahogy a partra robajlanak.
- Mi ez? - kérdi megigézve.
- Nem tudom. Talán valamilyen biolumineszcencia? - felel Tony.
- Biolumi... mi? A nagy fenét, ez varázslat! Én mondom.
Hamisítatlan varázslat.
Néma csendben csodálják tovább.
- Igazad van - szólal meg Tony percekkel később. Lily érzi, ahogy
felé fordul. Találkozik a tekintetük. - Hamisítatlan varázslat.
A fiú közelebb hajol.
- Várj - húzódik el Lily. - Én... még soha...
 - Minden rendben?
- Csak még soha... soha nem csókolóztam - vallja be Lily.
Végtelenül ostobának érzi magát.
- Soha? - Tony meglepettnek tűnik.
Lily beharapja az ajkát. Reméli, hogy nem szúrta el minden
esélyét.
- Nem gond. Nem kell csinálnunk semmit. Ücsöröghetünk is...
- Nem, nem, én is akarom. Határozottan csókolózni akarok veled.
Egész este erre vágytam, csak most, hogy itt a nagy pillanat, amire
annyit gondoltam... szóval szeretném, ha különleges lenne, és
persze különleges is, csak... - Tudja, hogy összevissza beszél,
mégsem tud leállni. - Nyilván volt már vagy egy tonnányi barátnőd,
és...
- Nem, nem igazán - szakítja félbe a fiú. - Legalábbis nem olyan,
mint te.
- Mármint milyen? - dermed le Lily.
- Nem is tudom. Olyan... más vagy. A jó értelemben.
Más, a jó értelemben. Ez tetszik neki. Visszafordul a hullámok felé.
- De hogyan lehet, hogy aki ennyire szép, mókás és aranyos, még
életében nem csókolózott?
Lily megnyugtatónak találja a bókokat.
Felsóhajt.
- Egy kisvárosban nőttem fel, ahol mindenki ismer mindenkit, de
örök időktől fogva. A gimiben is ugyanazok vettek körül. Mármint szó
szerint: mindig Josh Daniels és Róbert Dooley között ültem. Persze
mi is lógtunk egymással, de valahogy sose randiztunk. Most, hogy
belegondolok, olyan lett volna bármelyikkel csókolózni, mintha a
tesómmal csináltam volna. Ne is mondd.
 A fiú elneveti magát.
- Hát, Lily Tao, mindkettőnk nagy szerencséjére én nem vagyok a
tesód.
Elveszi a kezét, és lágy csókot lehel az ujjperceire, mielőtt felnéz
rá.
- Nem, nem vagy.
Lily közelebb hajol, amíg nem találkozik az ajkuk.

Tony mellett úgy érzi, önmaga lehet. Nem Lily, aki mindenáron
próbál beilleszkedni. Nem Lily, aki vért izzad a villamosmérnöki
szakon. Egyszerűen csak Lily. Nem is tudta, hogy lehetséges így
érezni: mintha minden sejtje életre kelne és dalolna. Szárnyal az
örömtől, mikor Tonyt látja; melegség önti el, ha megfogja a kezét; a
boldogság hullámain ringatózik, valahányszor csókolóznak, és a fiú
ujjai kirajzolják a bordái, a csípője vonalát. Valahányszor együtt
vannak, a tenyerében, a talpában zsibong a meghitten bensőséges
érzés: Működik, összeillünk. Ezek vagyunk mi.
Ugyanazok az ötletek pattannak ki a fejükből: elugrani egy kávés
tej turmixra Austinba, Quackenbush Kapitány Intergalaktikus
Kávézójába; alligátorok közt sétálgatni a Bayou Bend Állami Parkban;
hosszú csütörtök délutánokat tölteni a Szépművészeti Múzeumban,
ahol ingyenesek és légkondicionáltak a tárlatok; biciklizni Montrose
külvárosban, és a körút végén megállni a Besss-nél, ahol Tony
szerint egész Houston legjobb limonádéja és csirkerudacskája
kapható.
Lily vonzónak találja a céltudatosságot és önbizalmat, ami a fiú
minden megnyilvánulását jellemzi. Ahogy jobban megismerik
egymást, kicsit irigyli is tőle az önmagába vetett kimondatlan és
feltétlen hitet. Hogyan lehet ennyire biztos abban, mihez akar
kezdeni az életével? Hogyan lehet ennyire biztos mindenben7. Tony
magától értetődőnek tekinti a családja feltétlen támogatását, amire ő
is annyira vágyik.
Nem mintha a szülei nem támogatnák, egyszerűen csak
egyértelművé teszik elvárásukat: szerezzen mérnöki diplomát és jó
állást. Ahogy nehezedik a tananyag, egyre kevésbé érzi magát
alkalmasnak arra, hogy megfeleljen ennek az elvárásnak. Már azt
sem tudja, meg akar-e felelni egyáltalán.

Végéhez közeledik az őszi szemeszter. Kollégiumi szobája padlóján

fekszik, és egy válogatáskazettát hallgat, mikor Anne megjön az
óráiról, és ledobja magát a babzsákfotelbe. Kézbe veszi és
megvizsgálja a kazetta tokját.
- John Coltrane, R. E. M., Tori Amos, azután gregorián énekek, Bob
Dylan, Cowboy Junkies, Miles Davis, Leonard Cohen és Chopin? Ilyen
fiira válogatást se láttam még.
- Ne írd le, amíg nem hallottad. Jó cucc. Főleg, mert Tony csinálta.
- A, Tony. Olyanok vagytok, mint egy szerelmes gerlepár. - Anne
leteszi a kazettát, és összeráncolja a homlokát. - Figyelj, nem
anyáskodni akarok, vagy ilyesmi, de nem azt mondtad, hogy egész
nap tanulnod kell a félévi vizsgákra?
- Úgy is lesz. Előbb vagy utóbb.
- Oké, csak ne veszítsd el teljesen a fejed a srác miatt, bármilyen
nagy a szerelem.
- Mmm.
Lily a hasára fordul, és szórakozottan felüt egy tankönyvet.
 Tavasszal Tonyt felveszik a CalTechre. Diploma után Kaliforniába
költözik, hogy doktori címet szerezzen számítástechnikából.
- Ez csodálatos! - lelkendezik Lily, és szorosan megöleli. - Mint egy
valóra vált álom, igaz?
- Ja. - A fiú belecsókol a nyakába. - Tényleg az. - Komoly
tekintettel felnéz. - De mi lesz velünk? - Rámutat, önmagára, majd
újra rá. - Tényleg bírlak. Nem akarom, hogy vége legyen.
- Én se - bólint Lily.
- Megpróbáljuk a távkapcsolatot? - veti fel a fiú.
- Csss... - Lily az ajkaira préseli mutatóujját. - Még ráérünk erről
beszélni. Most ünnepeljük meg a nagy hírt - váltja fel ujját az
ajkaival.

Telnek a hetek, és a bizonytalan jövő mindinkább nyugtalanítja.

Nagyon kedveli Tonyt. Talán még szereti is, bár ez az érzés túl
soknak, túl korainak tűnik. Még nem járt senki mással. Tony
szemlátomást nem osztozik a félelmein. Megszokta, hogy működnek
a dolgok. Megszokta, hogy megfogalmaz egy óhajt, és az
varázsütésre teljesül. Nem kérdőjelez meg semmit, legkevésbé
önmagát. Habár eleinte határozottan vonzónak érezte, ez
mindinkább fájó pont. Olyannyira, hogy máris kezd távolodni tőle.
A nagy tépelődésben elhanyagolja a tanulást. Épp csak
átbukdácsolt a félévi vizsgákon, tavasszal pedig még magasabbra
állítják a lécet. Kezd reménytelenül elveszni a tananyagban. Lemarad
a dolgozatokkal, és szabályosan retteg a vizsgáktól.

Áprilisi szombat délután. Az íróasztalánál ül, előtte a nyitott

könyvekkel, mégis az ablakra mered. Rajta kívül mindenki más élvezi
a szép tavaszi időt. Kopogtatnak az ajtót. Négy éles koppanás gyors
egymásutánban. Tony.
- Nyitva van.
- Tanulsz, vagy csak sajnálod magad?
Megvonja a vállát.
- Gyere. Hanyagold kicsit a tanulást. Sétáljunk egyet. - A fiú
megmasszírozza a vállát.
Lily megdermed és elhúzódik. A fiú kérdő pillantást vet rá. Tudja,
hogy csalódást okoz neki, de rémesen le van maradva, és
hamarosan jönnek a vizsgák. A fiú arcán aggódás és bosszúság
keveredik. Úgy tűnik, az aggodalom a nyerő.
- Mi a baj? Nagyon stresszesnek tűnsz.
- Jól vagyok - motyogja. - Csak sok az anyag. Tanulnom kell.
- Szörnyen nézel ki.
- Rühellem ezt az egészet! - fakad ki.
- Ha ennyire nem akarsz mérnök lenni, miért csinálod?
A fiú szemében őszinte értetlenséget lát.
Fészkelődik a helyén, azután kézbe veszi ceruzáját, és válasz
közben firkálgatni kezd.
- Oké, lehet, hogy épp nem rühellem, de nem is szeretem. Azt
hiszem, inkább csak az apám miatt csinálom. Gyerekkoromban sokat
veszekedtünk, kábé mindenen, leszámítva az iskolát. Talán egyedül
ebben értettünk egyet. Jól tanultam, aminek örült. Amikor
eldöntöttem, hogy idejövök, szóba se került más, csak a mérnöki
diploma. - Egy pillanatra elhallgat, és mindkét kezével megdörgöli a
szemét. - Semmi nincs kőbe vésve, szóval miután végzek, egészen
mást akarok csinálni. Ha úgy tetszik, meghozom ezt az áldozatot a
családi békéért. Ha megszerzem a diplomát, apa büszke lesz rám, én
meg végre azt csinálhatom, ami tetszik.
Felsandít Tonyra, de a várt együttérzés helyett csak döbbent
hitetlenkedést kap.
- Még nem hallottam ennél nagyobb hülyeséget.
- Mi?
- Mikor találkozunk, szó szerint azzal indítottál, hogy „utálod az
áramköröket”. Erre még most is itt szenvedsz a villamosmérnöki
karon, csak hogy apuci jó kislánya legyél.
Úgy hőköl hátra, mintha arcon ütötték volna. A vér a fülében
dobol.
- Te ezt nem érted - száll vitába. - Azt tehetsz, amit csak akarsz,
számodra ez a természetes. Nem is vársz mást.
Tony elkeseredésében égnek löki a karjait.
- Miért várnék mást? Keményen megdolgoztam ezért. Kiharcoltam
magamnak. Senkinek se tartozom semmivel.
- Igazán? Nem tartozol senkinek? Hát ebben különbözünk. Ez a
jövő. A jövőm nemcsak az enyém. Az apámé is. Így hálálom meg
neki, amit értem tett. Mi mást tehetnék?
- Ez baromság, Lily! - Tony is felemeli a hangját. - Nem hiszem el,
hogy komolyan gondolod. Mintha csak felmondanád a kötelezőt,
mert szerinted ezt várják tőled.
Tonyra mered. Nem tud gondolkodni, nem tud mit felelni.
- Egy életed van. Miért akarnád azzal tölteni, hogy megfelelj
másoknak? - Tony megrázza a fejét. Elege van. - Tudod, mit? Nem
akarok együtt lenni ezzel a kötelességtudó és engedelmes Lilyvel, aki
minden erejével más akar lenni, mint aki.
 - Te arrogáns kis pöcs! - robban ki Lily. - Azt hiszed, jobban
ismersz, mint én saját magam? Mióta ismersz, kábé fél éve? Rohadt
sok mindent nem tudsz rólam. Nem mindenki gondolkodik fekete-
fehérben, Tony Camberwell. Miért hiszed, hogy tudod, mit akarok?
Nem tudsz te semmit!
Tony tekintete dühösen villan. Lily látja nyakán a kidülledő ereket.
Egymásra merednek. Azután hidegség. Kimért bólintás.
- Talán igazad van. Nem ismerlek. Azt hittem, más vagy,
különleges, de tévedtem.
Elmegy, mielőtt Lily felelhetne neki.
Lenéz a kémiatankönyvre, összemosódnak a szavak és
felhólyagosodnak a lapok a könnyeitől.

Egy életed van. Miért akarnád azzal tölteni, hogy megfelelj

másoknak? Nem tudja. Oly hűségesen követte másvalaki tervét,
hogy közben elfeledkezett a sajátjáról. Tony szavai a fülébe
csengenek. Könnybe lábad a szeme, valahányszor kinyitja a könyvet;
így lehetetlen tanulni. Az elkövetkező hetekben a fiú hagy néhány
üzenetet a rögzítőjén. Kéri, hogy beszéljenek, majd reméli, hogy
eljön a diplomaosztóra, azután utoljára még elbúcsúzik, mielőtt
továbbáll. Lily letörli az összes üzenetét.
 Huszonkilencedik fejezet

Houston, Texas, 1991. május

A záróvizsgák eredményei katasztrofálisak. Négy tárgyból elhasal, az

ötödiket is csak elégséges szinten hozza. A halasztás, talán a
felfüggesztés réme fenyegeti. Nem mer odaállni a szülei elé; nem
tudja, mit tegyen. Szégyenkezve vonszolja el magát a kötelező
orientációs tanácsadásra.
Dr. Nancy Ashford irodáját padlótól a mennyezetig könyvespolcok
töltik meg. A tanácsadó sportos középkorú nő rózsás arccal, kerek
szemüveggel és rövidre nyírt összevissza hajjal. Modora egyszerre
komoly és közvetlen. Bevezetésként elmondja, hogy pszichológusnak
tanult, csak később kezdett érdeklődni a pályaorientáció iránt.
Szívesen segít az egyetemi hallgatóknak megtalálni az egyensúlyt a
szigorú tanulmányi követelmények és a saját céljaik közt. Reményei
szerint vele is sikerült leásniuk a probléma gyökeréig. Míg dr. Ashford
beszél, Lily a könyvespolcok felé sandít. A számos szakkönyv mellett
kiszúr egy sor regényt és verseskönyvet: Emily Dickinson
összegyűjtött művei, Fűszálak, Az üvegbúra. Saját szoba. Száz év
magány, A Karamazov testvérek.
-Lily!
- Elnézést.
- Azt kérdeztem, milyen szakra jár.
- Öö... villamosmérnök.
- Igazán?
 A tanácsadó nem is titkolja meglepetését. Kézbe veszi az anyagát.
-Tudom, tudom, pocsékul ment a félév. Máshol jártam. A
következő szemeszter sokkal jobb lesz, jobban odateszem magam.
- Hadd kérdezzek valamit, Lily. - Dr. Ashford leveszi a szemüvegét,
és összecsípi az orrnyergét. Így sokkal kisebb és védtelenebb a
szeme. - Mi az érdeklődési területe?
Lily megdermed. Nem tudja, milyen választ várnak tőle.
- Azt mondja, villamosmérnök szakra jár, de az összes
szaktantárgyból bukott. Halasztást kell kérnie a szemeszterre, talán
egy egész évre. Miközben a tavalyi jegyei egészen jók. - Felveszi
szemüvegét, és beleolvas Lily indexébe. - Ami azt illeti, a humán
tárgyakból csupa ötös és négyes. Nem lehet, hogy jobban járna egy
másik szakkal?
- Elvárják tőlem, hogy villamosmérnök legyek.
Lily is érzi, milyen határozatlan a hangja.
- Elvárják? Ön talán nem akar az lenni?
Lily hallgat.
- Tudom, hogy a szak megválasztása komplex döntés, amiben
számos tényező szerepet játszik. Az indexét nézve és a válaszait
hallva az a benyomásom, hogy nem biztos a dolgában. Talán
hasznára válna, ha a felszabaduló időben próbálná szétválasztani az
elvárásokat attól, amit valójában tenni szeretne.
Óriási gombóc kúszik fel Lily torkában. Még abban se biztos, hogy
szemrehányást tettek-e neki. Kibuggyannak a könnyei, és képtelen
visszatartani őket. Dr. Ashford közelebb tol egy doboz papír
zsebkendőt. Kihúz egyet, megtörli vele az arcát, azután összegyűri.
Szipogva próbál erőt venni magán.
- Akkor... melyik lesz? Egy szemeszter vagy egy év?
 - Ez az, amit ma el kellene döntenünk. Jellemzően egy félévről
beszélünk, azután próbaidővel visszakerülhet, de a villamosmérnöki
szakon nem ugyanazok a kurzusok minden szemeszterben, a
sorrendiséget pedig jó lenne tartani. Fókuszáljunk erre. Mik lehetnek
az előnyei annak, ha egy egész évet halaszt?
- Nem tudom.
Lily számára az időpazarlás gondolata is szörnyű.
- Hogyan töltené ezt az évet? Hazamenne?
Hangosan tűnődik.
- Nem, haza nem. Itt maradnék Houstonban. Már elterveztük a
barátaimmal, hogy a kampuszon kívül töltjük a következő évet.
Egyéves bérleti szerződést kellett kötnünk, így páran mindenképp
maradnánk nyárra.
- És mihez kezdene?
Lily tekintete a regények felé rebben.
- Sokat olvasnék? Azelőtt nagyon szerettem. Dolgoznék, nyilván.
Még szép. Amúgy is kerestem nyári munkát, legfeljebb majd tovább
tart. Kiszakadok a körforgásból, és tanulok. - Egyre erősebb a
hangja. - Talán épp ez az, ami kell. Azelőtt minden megerőltetés
nélkül hoztam a jó jegyeket, de most... - Elhal a hangja. Lenéz a
kezében gyűrögetett papír zsebkendőre.
Dr. Ashford tovább lapozgatja a papírjait, köztük nyilván a
középiskolai bizonyítványát, a jelentkezési lapját és az ajánlóleveleit.
Az arcát fürkészi.
- Ha úgy gondolja, hogy szüksége van erre az egy évre, én
támogatom. Szükség lesz a gondviselői beleegyezésre, mielőtt
elkezdhetek intézkedni. Beszéljen a szüleivel, azután jöjjön vissza, és
mondja el, hogyan döntött.
 Lily a távozáshoz készülődik. Agyában rajzanak a lehetőségek.
Milyen lenne ennyi gondolkodási időt kapni, hogy kitalálja, mit is
akar?
- Akárhogy dönt, Lily, az ön döntése legyen.
- Igen. Köszönöm, dr. Ashford.

Dr. Ashford megjegyzése helyénvalónak tűnik. Minél többet gondol

erre, annál biztosabb abban, hogy nem az alapján kéne döntenie,
mit várnak tőle. A szülei, a barátai, Tony, a tanárai - ez mind-mind
csak háttérzaj. Csendre van szüksége, hogy meghallja a saját
hangját.
Összeszedi a bátorságát, hogy hazatelefonáljon. Eltökéli magát, és
nem kérdésként, hanem döntésként tálalja, hogy Houstonban tölti az
évet, de nem az egyetemen.
Miután meghallgatja, anyja érthető módon vonakodik.
- Nem tudom, Lily. Talán őszre hazajöhetnél, és az újév elején
egyből visszamehetnél.
- Nem, anya. Itt akarok maradni Houstonban. Már kibéreltünk egy
lakást a barátaimmal. Keresek egy állást, hogy tudjam fizetni a rám
eső részt. Nem kell támogatnotok.
- Nagyon fontos, hogy lediplomázz, Lily. A diploma az
életbiztosításod. Nem akarom, hogy olyan helyzetbe kerülj, amikor
másvalakitől függ az anyagi jóléted.
- Nem hagyom abba a tanulást, csak halasztók egy évet. Részben
azért, mert elszúrtam, de azért is, mert ki kell találnom, hol szúrtam
el. Kérlek. Alaposan átgondoltam, és tényleg szükségem van erre az
időre. - Máris érzi, ahogy meginog az elhatározása. - Csak egyetlen
év. ígérem, utána folytatom, és befejezem, amit elkezdtem. -
Beharapja a nyelvét, úgy vár.
Hallja anyja mélyről jövő sóhaját a vonal túlsó végén.
- Úgy hallom, te már eldöntötted, hogy ezt akarod csinálni. Ezek
után mit vársz tőlem, tőlünk?
- Bizalmat. Hitet.

Los Alamos, Új-Mexikó, 1991. május

Amikor Rachel elmondja neki a hírt, Henry tombol. Először kitart

amellett, hogy Lily az első adandó alkalommal folytassa a tanulást,
fellebbezzen a döntés ellen, és fusson neki újra a vizsgáknak.
Mindegy, hogyan, de fejezze be, amit elkezdett. Csakhogy Rachel
nem hagyja magát: szerinte engedniük kell, hogy Lily a saját útját
járja. Eltervezte az előtte álló évet, nekik pedig adniuk kell neki egy
esélyt. Amikor végül elfogadja, hogy úgysem tehet semmit, Henry
magába roskad.
- Nem tudom elhinni, hogy kudarcot vallott, és kibukott - csóválja
a fejét.
Rachel nem ért egyet.
- Nem bukott ki. Folytatja és befejezi. Hinnünk kell benne.
Henry inkább fuldoklik a szégyenben. Neki kellett volna
továbbvinni a Tao nevet - neki, az egyetlennek Tao Hung-ce unokái
közül, aki egy fiú fiaként született és életben maradt. Erre mi lett a
vége? Nem nemzett fiút. Nem tudta megvédeni és támogatni az
anyját öreg napjaiban. Most pedig apaként is kudarcot vallott. A
lánya, az egyetlen gyermeke kibukott az egyetemről. Kudarc az
egész élete! Ennyi veszteség és áldozat után ilyen gyászos véget ér a
Tao család?
 A cseresznyefa ennyi év alatt sem szedte össze magát. Levelei
minden tavasszal kókadtak és ritkák. Termése lesújtó, gyümölcse
olyan kemény és savanyú, hogy még a tolvaj madarak is
elpotyogtatják.
Szánalmas küszködése láttán Henry kivágja a fát. Könnyen megy,
törzse alig vastagabb a csuklójánál. Kettéfűrészeli és a talicskára
dobja. Földdel temeti be a gödröt, és otthagyja. A szikes talajban
még a gyomok se vernek gyökeret. Csak egy lapos földteknő marad,
gyászos emlékeztetőként a gyümölcsösre, ami sehogy sem akar
virágba borulni.

Houston, Texas, 1991. augusztus

Lily számára felszabadulást hoz a nyár, mintha megúszott volna

valami rosszaságot. Munkát talál egy átalakított színházban nyílt
könyvesboltban, és élvezi bajtársias kapcsolatát a többi eladóval.
Elolvassa a megjelenő műveket, elcseveg a vásárlókkal, és elmerül a
kitalált történetek világában, ami eszébe juttattja a
gyerekkönyvtárban töltött varázslatos órákat. Hétvégeken
lakótársaival bebiciklizi a patinás Montrose-t, fel-alá a Bissonet
sugárúton, egészen River Oaksig. Hétközben is gyorsan telik az idő a
Kirby Drive-on, ahová késő este elugranak egy pitéért vagy tacóért,
és a Water Wallnál, ahol megállnak a félkörívben lezúduló vízesés
alatt, és hűsölnek a permeténél.
Miután elkezdődik a szemeszter, már nincs ekkora szinkronban a
barátaival. A könyvesboltban véget ér a nyári munka, egyre
hosszabbra nyúlnak a napok. Különféle részmunkaidős állásokat
vállal, bolti eladóként és pincérnőként dolgozik, ami kiszámíthatatlan
és kimerítő. Fizetése a borravalóval együtt is épp csak elég a bérletre
és a bevásárlásra. A pénztárnál sorban álló vásárlók és az asztalnál
ülő vendégek egyszerűen átnéznek rajta.
Hiányzik neki Tony. Hiányzik az, akinek mellette érezhette magát.
Néha egész nap csak a tőle kapott válogatáskazettát hallgatja, újra
meg újra, mintha Tori Amos vagy Leonard Cohen lírai szövegei
csillapíthatnák a benne dúló vihart.
Előbb-utóbb mindig azon kapja magát, hogy visszatér utolsó
veszekedésükhöz. Nemcsak a szakítás ténye zaklatta fel, de az is,
ahogy egész identitása megingott. A középiskolában és az egyetem
első évében sosem kellett választani aközött, mit szeretne és mit
kellene tenni. Békésen megfért a kettő. Most, ha villamosmérnöki
tanulmányaira gondol, leginkább neheztelést érez. Már látja, milyen
vékony kötélen táncolt, s mióta Tony szavai kibillentették az
egyensúlyából, képtelen folytatni. Utálja, hogy veszekedtek. Utálja,
hogy elveszítette első szerelmét és legjobb barátját, de még jobban
utálja, hogy Tonynak volt igaza.
Apja mindig csak jót akart neki, de miután egész életében az ő
céljait valósította meg, óhatatlanul is pólyásként dülöngél, mikor
először próbál a maga lábára állni. Meg kell tanulnia, hogyan legyen
saját hangja - hogyan legyen önmaga. Mások honnét tudják,
mitakarnak?- tűnődik. Hogyan találnak rá az útjukra?
Anne-re gondol, aki sosem kérdőjelezi meg, hogy orvos akar lenni.
Számára sem könnyű a tanulás, ő is zúgolódik annyit a
vizsgakövetelmények miatt, mint bárki más, de sosem téveszti szem
elől a célját.
Halasszon egy évet, és gondolja végig, ön mit akar, tanácsolta dr.
Ashford. Senki sem gátolja meg az álmodozásban. Higgyen
magában, Lily. Legyen Önbizalma.
Tony bezzeg magabiztos. Mi több, önhitt. Mindig is lenyűgözte,
milyen szilárdan áll a lábán. Sosem kételkedik abban, hogy a
mondanivalója fontos és odafigyelnek rá. Az ilyen kiállás nem jöhet
csak úgy magától. Vajon abban a tudatban gyökerezik, hogy a talaj
is biztos a talpa alatt? Hogy megvan a maga szerepe és helye a
család történetében? Talán tudnunk kell, honnét jövünk, hogy
eldönthessük, hová akarunk menni?

Decemberre annyira megunja a kiszámíthatatlan pincérnői

állásokat, hogy újra böngészni kezdi a „Segítőt felveszünk”
hirdetéseket, hátha talál valami érdekesebb és kiszámíthatóbb
munkát. Az egyik lakótársa, Pam houstoni, ő megemlíti neki anyja
munkahelyét, a Montessori-iskolát, ahol januári belépéssel
tanárasszisztenst keresnek. Beadja a jelentkezését, és elmegy az
interjúra.
Amint beteszi a lábát az iskolába, valami feléled benne. Egyfajta
fojtott izgatottság. Elnézi a diákok munkáit a falakon. Eltérően az
általa ismert iskolai feladatoktól, ezek nem csupán variációk a
megadott témára. Mind más és más. Pam mamájától megtudja,
hogy a Montessori-filozófia fontos eleme a diákközpontú szemlélet. A
tanárok irányt mutatnak és segítenek a készségek fejlesztésében, de
a fő hajtóerő a diákok saját érdeklődése. Egész délután a tanárokkal
és diákokkal beszélget. Lenyűgözi szenvedélyes lelkesedésük. Ez az
alkotóműhely alig emlékeztet iskolára.
Ügy jön el, hogy új állása van, és új kérdések kavarognak a
fejében. Mi kell a sikeres tanuláshoz? Mi a tanár szerepe? A diáké?
Hová jutunk, ha engedjük, hogy a kíváncsiságunk vezéreljen?
 Épp erre a munkára van szüksége. Rátalál valamire, amitől újra
elevennek érzi magát.
Az év hátralévő része már gyorsan eltelik. ígéretéhez híven ősszel
visszatér a Rice-ra, és megszerzi a diplomáját, csakhogy nem
villamosmérnök lesz, hanem pedagógus.
Tanári diplomával szinte bárhol elhelyezkedhet. Tanárokra
mindenütt szükség van. Munkája nem köti egy adott városhoz,
iparághoz vagy országrészhez. Akár egy másik országban is taníthat
angol nyelvet. Miért is maradna, mikor egy egész világ várja, hogy
felfedezze? Bármennyire megszerette Houstont, kész maga mögött
hagyni fiillasztó hőségét. Továbbra is szereti a nagyvárost; erőt merít
a rengeteg ember, a különféle törekvések és életek közelségéből.
Ahogy az előtte álló jövőre gondol, egy Anne-nel folytatott
beszélgetés jut eszébe.
A kollégium előtt, a hintaszékben ültek, mielőtt Anne elutazott
volna a baltimore-i orvosi egyetemre.
- Hiányozni fogsz! Én még azt se tudom, hová megyek jövőre,
miután végzek.
- Ha bárhová mehetnél, hová mennél? - kérdezett rá Anne.
- New Yorkba - bukott ki belőle, amivel még önmagát is meglepte.
- Mi? Ez komoly?
- Igen. Szerinted nincs benne valami vad romantika? Pont az a
hely, ahol megtalálhatod magad. Elvégre mi az élet, ha nem egyetlen
nagy kaland?
- Ez de nyálas - fintorodott el Anne, az örök pragmatikus.
Mégis, egy évvel később is emlékszik erre a „nyálas” válaszra. A
szülei talán nem tanári diplomát és New York-i életet álmodtak neki,
de amint alakot ölt benne a terv, már nincs megállás.
 New York. Ahol oly sok történet kezdődik. Ahol apja amerikai élete
is kezdődött.
Talán ez lesz az új fejezet az ő életében is.
 Harmincadik fejezet

New York, 1994. szeptember

Alsó-Manhattan egy kis gyakorlóiskolájában talál állást, ami egy

átépített és feloszlott középiskolában működik. Minden szárny egyegy
új különleges iskolának ad helyet. Az övében természettudományos
képzés zajlik, bár ő nyelvtant és irodalmat tanít.
Kemény az első év. Lármás és fékezhetetlen New York-i iskolások
között tölti a napjait. Néha, miután az utolsó kölyök is elhagyja a
tantermet, lerogy az asztalához, és csak pislog a zajongást követő
idegen csendben. Teljes kábulatban telik a negyvenöt perces
metrózás, míg hazajut brooklyni lakásába, ahol aztán egész este
dolgozatokat osztályoz és a másnapra készül.
A taposómalom időnként annyira felőrli, hogy a felmondáson
gondolkodik. Miért nem ment inkább mérnöknek? Az áramkörök
legalább nem beszélnek vissza, és nem köpdösnek papírgalacsint.
A lelke mélyén mégis tudja, hogy ez a hivatása. Olyasmit csinál,
amit szeret, ami számít, s egy napon talán majd jó is lesz benne.
Még ha nem is a tervei szerint mennek a dolgok - és szinte soha
nem úgy mennek -, lenyűgözi a tanulás folyamata. Ösztönös
késztetést érez ismeretei gyarapítására, ami sosem fordult elő vele,
míg mérnöknek tanult.
Apja idővel elfogadta döntését, bár néha még most is a
számítástechnika felé terelgetné, ha telefonon beszélnek. Anyja
inkább csak megkönnyebbült, hogy lediplomázott. Hivatástudata és
függetlensége segít neki megbékélni ezzel a helyzettel.
Jobb napokon szereti a munkáját. Szereti a diákok sokszínűségét,
ami visszatükrözi magáét a városét. Szereti a különféle családi
háttereket és előéleteket, melyek mind megmutatkoznak a
tanulásban. Otthon sokan nem angolul beszélnek, és szép számmal
akadnak, akik a családjukból elsőként nőnek fel Amerikában.
Néhányan érdeklődnek az ő háttere iránt is. Nem kapják fel a
fejüket, mikor elárulja, hogy az apja kínai, míg az anyja amerikai.
Sokan jönnek ilyen vegyes családból. Azok a diákok a gyengéi, akik
csendesen meghúzódnak a háttérben. Módszeresen próbálja bevonni
őket, és minden alkalommal tanul tőlük valami újat. Minden tanuló
más és más, de rászánja az erőfeszítést, h°gy egyenként megismerje
őket.
Az év végére minden küszködése dacára biztos benne, hogy
rátalált a hivatására.
Elszáll a nyár, nemsokára visszatér a munkájához, az
osztálytermébe. Épp kitűzi a faliújságra az aktuális könyvkritikákat,
mikor kopogtatás hallatszik.
Először látja az ázsiai nőt, aki belép és meglengeti előtte a
tűzőgépét.
- Hé, nincs néhány kapcsod fölösbe? Ez kifogyott, és még van két
faliújságom.
- De, persze. - Az asztala felé indul. - Te vagy az új tanár? -
Beletúr a fiókjába.
- Igen. Julié.
- Julié Zhang? - A nő bólint. - Láttam a neved a tanáriban. Üdv
nálunk, én Lily vagyok. Angol nyelvet és irodalmat tanítok. .. de nem
találok egy kapcsot se. Tessék, használd ezt. - Julié felé nyújtja a
tűzőgépét. - Az első tanári állásod?
- Nem, hála istennek! Az első év pokol. Tanítottam néhány évet
egy queensi középiskolában, mielőtt szülési szabadságra mentem.
Szerettem volna egy kisebb suliban újrakezdeni, valami
részmunkaidős állásban. Isobel lelkesnek és rugalmas tűnt, mikor
beszéltünk, szóval azt gondoltam, miért ne? Amúgy is szeretem
Manhattant. Hát te? Mióta tanítasz?
- Ez a második évem. Tavaly itt kezdtem. Ja, Isobel rendben van.
Mindenben támogat, bár sokat is követel. Szerintem ez együtt jár a
kisebb iskolákkal. Ne lepődj meg, ha az utolsó pillanatban hívnak be
helyettesíteni. Mindent egybevéve remek a csapat, a kölykök meg...
jobb, ha felkészülsz rá, hogy markáns véleményük van a Yankeesről.
És odavannak a fingós poénokért.
Míg társalognak, Julié úgy méregeti, mintha mondani készülne
valamit.
- Bocs, de te kínai vagy? - böki ki.
Üdítő a közvetlensége. Az emberek általában megágyaznak a
kérdésnek, és csak egy sor udvariassági formula után jutnak el oda,
amit igazából tudni akarnak.
- Egész pontosan felerészben - bólint Lily. - Hát te?
- Én tetőtől talpig. - Julie-t láthatóan szórakoztatja a téma. - A
fiam, Milo is ilyen, mint te, félkínai. A férjem családja eredetileg
pakisztáni, de már itt élnek. Melyik ágról vagy kínai?
- Apai.
- Értem. Kína melyik része?
- Na, ebben már nem vagyok olyan biztos. - Lily azon kapja
magát, hogy meg sem próbál szabadkozni vagy hárítani. - Apám
Kínában született, de még egészen kiskorában Tajvanra került. Úgy a
negyvenes években. Talán a háború alatt, nem tudom. Nem sokat
beszél a múltjáról. Azelőtt a halálba bosszántott vele, de már
elfogadtam ilyennek. Kicsit ködös az egész.
- Tudom, hogy érted.
Ez az első alkalom, mikor valaki megérti az apjával kapcsolatos
megjegyzéseit. Ez arra ösztönzi, hogy még tovább beszéljen és még
többet kérdezzen.
- A te családod is Tajvanon kötött ki, Julié?
- Nem. Ők is elhagyták az anyaországot, nagyjából az apáddal egy
időben, csak ők Hongkongban telepedtek le. Én is ott nőttem fel.
Vannak még rokonaid Tajvanon?
- A najnajom ott él. Egyszer, még kiskoromban meglátogatott
minket. - Lily elmereng. - Tetszett, hogy velünk volt. Hihetetlen
asszony. Alig tudott angolul, mégis úgy éreztem, hogy tökéletesen
megértjük egymást. Az apámat is eligazította, ahogy senki más.
Azóta is hiányzik, de valamiért sosem mentem Tajvanra, és ő se jött
vissza. Mint mondtam, apám nem az a szószátyár típus. És mi van
veled? Te hogyan vetődtél New Yorkba? - Őszintén érdekli a válasz,
de ugyanúgy az ösztönös késztetésnek is enged, hogy elterelje
magáról a figyelmet. Máris többet osztott meg, mint amihez szokott.
Julié elmeséli, hogy a családja 1987-ben vándorolt ki Hongkongból
Torontóba. Tudták, hogy 1997-ben Hongkongot a Kínai
Népköztársasághoz csatolják, ezért úgy döntöttek, biztonságosabb
máshol. Ő már Kanadában fejezte be a középiskolát, onnét került az
NYU-ra.
- Most pedig itt vagyok - tárja szélesre a karjait.
- Hát, örülök neked - mosolyog Lily.
 - Koszi, én is. Oké, most már meg kell csinálnom a faliújságjaimat.
Úgy egy órával később, mire Lily kis híján végez a tanterem
előkészítésével, Julié visszatér a tűzőgéppel.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze - ül le Lily, és int, hogy ő is foglaljon helyet.
- Milyen volt felnőni egy ilyen vegyes családban?
A kérdés készületlenül éri Lilyt. Még soha senki nem firtatta ezt,
főként nem így, mintha a vegyes családi háttér tanulságos élmény
lenne, nem jellemhiba. Miközben alaposan megrágja a választ, Julié
háborítatlanul folytatja:
- A férjemmel sokat gondolkodunk arról, hogyan fogja Milo
befogadni ezt a sok kultúrát: a kínait, a pakisztánit, és persze az
amerikait. Én kantoniul beszélek hozzá, a férjem urduul, egymás
közt meg jobbára angolul. Szerinted Milo melyiket tartja majd az
anyanyelvének?
- Hát, én nem beszélek kínaiul - feleli csendben Lily.
- Ó, én inkább arra gondolok, hogy milyen lesz számára ez a
kettősség. - Julié mintha aggódna, hogy akaratán kívül megbántotta
őt. - Belekötnek majd a suliban? Tudni fogja, honnét jött? Mit mond
majd a családjáról? Te hogyan kezelted ezt az egészet?
- Nem is tudom - von vállat Lily. - Nem volt mindig egyértelmű.
Talán azt mondanám, hogy lekopott rólam a kínai identitás.
Kifehérítettek? - Bágyadtan elmosolyodik. - Mindig azt láttam,
mennyire nehéz apámnak, hogy egyszerre legyen kínai és amerikai.
Végül elengedtem, hogy kínai legyek.
- Hogy mondhatsz olyat, hogy már nem vagy kínai? - tűnődik el
Julié fennhangon.
 - Hidd el, nekem is könnyebb lett volna úgy felnőni, hogy teljes
egésznek látom magam, nem két össze nem illő félnek. Talán Milo
megtalálja majd a módját, hogy értékesnek tartsa mind a kínai, mind
a pakisztáni származását. Elvégre neki nem kell választania a kettő
közül.
- Ez igaz - tűnődik el Julié.
Fura érzés Lily számára ennyi év után újra ezekkel a kérdésekkel
foglalkozni. Keserűsége és csalódottsága már a múlté. Újféle
megértés költözött a helyébe.
Julié az órájára pillant.
- Oké, most már muszáj mennem, rengeteg a dolgom. Tényleg
örülök, hogy találkoztunk, Lily. Hétfőn látjuk egymást!

Ahogy második tanéve zajlik, Lily sokkal könnyebben boldogul,

mint az idegőrlő elsőben. Vannak még rossz napjai, de nem követi el
újra a kezdők jellemző hibáit. Igaz, elköveti a haladók hibáit, de
legalább ezekből is tanul.
Az év elején, egyik pénteken, mikor már csak tíz perc választja el
az utolsó óra végétől, tudja, hogy sürgősen ki kell találnia valamit,
mielőtt kitör a káosz. Az asztalán egy könyv fekszik, tele
népmesékkel a világ minden tájáról. Találomra felüti, és felolvas egy
jamaicai mesét, melyben a béka és a szamár verseng egymással. A
neszezés és fészkelődés idővel kezd alább hagyni. Mire végez, néma
csend ül az osztályon, és már csak három perc marad csengetésig.
Olvasna még egyet? - veti fel valaki. A következő mese, A király
medvevadászata, Finnországból érkezik. Épp végez vele, mire
megszólal a csengő.
 Csodálatos érzés felolvasni ezeket a meséket. Mintha kitágulna a
fülledt és zsúfolt tanterem. Úgy dönt, a következő héttől minden
tanítási napot egy mesével kezd és fejez be. Ettől még a legizgágább
kölykök is békésen megülnek. Teljesen lenyűgözik őket a kópék és
gonosztevők, bölcsek és bolondok kalandjai.

Julié Zhang népszerű tanár, és Lily barátja lesz. Az éves szülői

értekezleteken különösen hálás a jelenlétéért. Első évben az igazgató
Lilyt kérte meg, hogy segítsen fordítani a kínai családok számára.
Bármennyire szeretett volna segíteni, nem tehette. Isobel
csodálkozása - és a szülőké, akik aznap este kínaiul próbáltak szólni
hozzá - csak újraélesztette szégyenkezését és megbánását. Isobel
idén Julie-t választotta.
- Annyira jó, hogy tudsz segíteni a tolmácsolásban - hálálkodik
neki Lily, miután véget ért a szülői, és összeszedték a holmijukat.
- Halálosan elfáradtam - sóhajt fel Julié. - Megállás nélkül pörgött
az agyam, ahogy közvetíteni próbáltam a szülők, a tanárok és a
diákok között, néha egyszerre három nyelven.
- Három nyelven? - ráncolja a homlokát Lily.
- A kantonival nincsenek gondjaim, de a mandarin nem az
erősségem. Sokszor előfordult velem, hogy kérdeztek valamit
mandarinul, és amikor nem értettem, leírták egy papírra, csak éppen
egyszerűsített írásjelekkel, amitől még jobban összezavarodtam.
Egész este ide-oda kapcsoltunk a mandarin és a kantoni, a különféle
írásjelek és a jelbeszéd között. Azután ugyanez visszairányban, a
tanárok felé. Atyám!
- Hű. Nem gondoltam volna.
 - Ha már itt tartunk, nem is kéne ezzel kínlódnom. Nem szerepel a
szerződésemben, és a tankerületnek vannak hivatásos tolmácsai.
Isobel elég kínos helyzetbe hozott. Tudta, hogy itt leszek, biztos
előre eltervezte az egészet. Amikor kérdőre vontam, csak
félrebeszélt a bürokráciáról meg a várólistákról, meg hogy különben
is jobb így, mert engem legalább ismernek a kölykök.
- Akkor miért mentél bele?
Julié megvonja a vállát.
- Tudom, milyen kölyöknek lenni ilyen helyzetben.
- Ó.
- A lényeg, hogy totál kész vagyok. Tűnjünk el innen - veszi Julié a
kabátját.
Ahogy az utcán sétálnak, Lily megemlíti, hogy Isobel tavaly őt
kérte meg.
- Meglepett, milyen pocsékul éreztem magam, amiért nem
segíthettem.
- Kapásból azt feltételezte, hogy tudsz kínaiul?
- Nem ő az egyetlen. Néha a diákok, a szülők vagy a parkban
sétáló emberek is így szólnak hozzám.
- Semennyire se tanultál meg?
Megrázza a fejét.
- Nem, nem igazán.
- Az apád nem beszélt hozzád kínaiul?
- Sosem. Talán magát akarta védeni ezzel, talán engem. Nem
tudom. Furcsa dolgai vannak.
- Hm. - Julié néhány pillanatra elgondolkodik. - Tudod, a szüléink
nemzedékének nem volt könnyű. Akik között Hongkongban
felnőttem, az anyaországban szinte mind átélték a háború
borzalmait.
A szüléink nemzedéke. Lily még sosem gondolt az apjára úgy, mint
egy teljes generáció részére.
- Emlékszem, apám egyszer arról mesélt, hogy a japán megszállás
idején kimerészkedett az utcára. Ez még Kínában történt, mielőtt
Hongkongba költöztek. Az út túloldalán meglátta az egyik
osztálytársát. Arra járt egy japán katona is, Mindenkinek meg kell
hajolnia a japánok előtt, de ez a fiú nem figyelt oda, vagy csak nem
engedelmeskedett elég gyorsan. A lényeg, hogy ott helyben
agyonlőtték. Gyorsan történt, a járókelők fel sem ocsúdtak. Apám
azt mesélte, hogy a testvérével együtt hasra vetették magukat,
hátha a katona őket is kipécézi magának. Megúszták, de akkor is
közvetlen életveszélyben voltak. A legkisebb hiba is az életükbe
kerülhetett.
- Hű... - Lily számára hihetetlen az egész, mégis fájóan igaznak
tűnik.
- A túlélők olyan dolgokat láttak, amiket az ellenségeiknek se
kívánnak. Legszívesebben mindent kitörölnének az agyukból. Az
apád is így lehet ezzel. - Julié megtorpan, hogy elővegye a
metróbérletét. - Oké. Holnap találkozunk.
- Szia.
Lily elnézi, ahogy barátnője lesiet a metró lépcsőjén.
Úton hazafelé felötlik benne, hogy szinte semmit sem tud Kína
japán megszállásáról vagy a kínai polgárháborúról. Nem igazán
tudja, miért hagyták el oly sokan az „anyaországot”, és hová
mentek, ha nem Tajvanra. Apja vonakodása eleinte felbőszítette,
majd addig frusztrálta, amíg végül felhagyott a kérdezősködéssel,
most azonban kezd másként tekinteni erre a kérdésre.
Nemzedékekben kezd gondolkodni, nemcsak a két táborban: akik
Kínában maradtak és akik eljöttek.
Beleássa magát a könyvekbe. Ki akarja tölteni apja makacs
hallgatását azok hangjával, akik legalább annyira el akarták mesélni
a történetüket, mint amennyire ő el akarta feledni a magáét.
Vadhattyúk, a Harcosnő, majd a Mennyei örömök klubja, azután
minden regény, életrajz és emlékirat, ami csak a kezébe akad. A
Strand könyvesboltban ráakad a félig belga, félig kínai Han Szü-jin
önéletrajzára, aki orvosként nagyjából apjával egy időben élt
Kínában. Minden történet a fajdalom és kitartás újabb rétegét tárja
fel előtte. Minden történet újabb lyukat töm be ebben a különös
kirakóban.
Idővel ráeszmél, hogy minél inkább ismeri mások történeteit,
annál kevésbé kell ismernie a sajátját. Ahogy a kirakó kezd
kirajzolódni a szeme előtt, már a hiányzó darabkákra sincs szüksége
ahhoz, hogy elképzelje a teljes képet.
 Harmincegyedik fejezet

Nemzeti Palotamúzeum, Tajpej, 1997. február

Szeme megakadt a piacon ülő szerzetes alakján.

Körötte zajok örvénye: csattogó szekérkerekek, rikoltozás és
kurjongatás. Füst telíti el a levegőt, mélyén a húsok és fűszerek
rétegeivel. Gyaloghintók haladnak el lefüggönyözött ablakaikkal,
csilingelő bojtjaikkal, szaporán lépdelő hordozóikkal. A másik
irányból lovasok és gyalogosok felzászlózott menete hirdeti egy
magas rangú tisztviselő érkezését. Teherhordók teszik le jármaikat,
melyek végét halakkal és zöldségekkel teli súlyos kosarak húzzák le.
Piaci árusok sürgölődnek köröttük, hogy alkut kössenek és bódéikhoz
irányítsák a friss árut.
A szerzetes nem nyitja fel a szemét. Meg se rezzen, mikor érme
csörren a tálkájában, vagy egy kutya a térde körül szaglászik. Tar
fejét semmi sem óvja a naptól és esőtől, portól és széltől. Még a
legügyetlenebb zsebtolvaj is kifoszthatná, mégsem próbálkozik senki.
Épp mozdulatlansága repíti őt a messzeségbe, az értelmen,
cselekvésen és nyelven túli térbe. Hiszi, hogy mindennek megvan a
maga értelme, még ha nem is látjuk.
Turistacsoport rajzik Mej-lin körül, mindenki látni akarja a
tekercset. Az idegenvezető hosszú fekete pálcájával hívja fel a
figyelmet a különböző részletekre: elidőzik a gyűjtők vörös
pecsétjein, a zárószavak míves kalligráfiáján, a korszakra jellemző
finom ecsetkezelésen és sajátos színvilágon. A turisták fotókat
készítenek, mielőtt a következő kiállítóterembe terelik őket. Egy anya
karján tartja kicsinyét, és halkan énekelget neki, ahogy végigjárja a
kibontott tekercset. Kisgyerekek egy csoportja ide-oda cikázik,
izgatottan keresi a megbúvó állatokat: ökröt, lovat, kutyát, tigrist,
gémet, szarvast. Egy idősebb pár nem siet annyira; sugdolózó
beszédét hosszú szünetekkel tagolja. Nincs is oka a sietségre -
hosszú évek óta folyik már ez a hol elakadó, hol felélénkülő
társalgás.
A terem megtelik és kiürül, megtelik és kiürül.
Ez persze nem az ő tekercse.
Valahányszor újabb tárlat nyílik, és újabb megmentett kincset
állítanak ki, újult reménnyel zarándokol el a Palotamúzeumba. Már
nem is tudja, hány tekercset látott. Mind lélegzetelállító, mind a
túlélés csodája. És mindannyiszor meglepi a csalódás, amiért egyik
sem a sajátja. A remény árát talán mindig csalódásban fizetjük meg.
Meg is tanulta értékelni a pillanatokat, mikor feléled és
megkörnyékezi ez a régi bánat. Sálként ölti magára, szorosan a
nyakára vonja. Bármily foszlott és nyűtt, már csak ez köti egy rég
felnőtt fiúhoz, egy rég halott férfihoz, és egy várakozással töltött
élethez, ami lassan ugyanígy kisiklik a kezéből.

Tajpej, Tajvan, 1997. március

Lázas munkával és pletykálkodással telnek a napok, az évek. A

Junglo kelmepiacon, Lo asszony standjánál végtelen sorban állnak az
arák, válogatják a különleges csipaókhoz való selymeket és
szaténokat. Újgazdag üzletemberek és előkelő asszonyaik keresik az
öltönyöket, kosztümöket. Mind egyre karcsúbbak és ele- gánsabbak,
mind méretre készíttetik öltözékeiket. Mej-lin nagy becsben áll,
amiért tévedhetetlenül kiválasztja az adott személyhez leginkább illő
árnyalatot és textúrát. Már nem is emlékszik, mikor lett Lo asszony
vásárlójából az alkalmazottja. Mint tajpeji életének olyan sok
állomásán, idővel elmosódnak a határok.
Szereti a tataocsengi reggeleket, mikor kihaltak az utcák, és a
Tihua utcán csak a templomba igyekvő hívek járnak. Van valami
megnyugtató a boltosok mindennapi rituáléjának kiszámítható
ütemében. Vörös gyertyákat gyújtanak az ősök tiszteletére,
megetetik a kirakati cserépedényekben úszkáló aranyhalakat, és
megöntözik az ereszük alatt tenyésző kisebb dzsungelt. Mielőtt
feltámadna a hőség és a tömeg, mielőtt a léptek kopogása és a
biciklik fékcsikorgása betöltené a levegőt, mielőtt a kölessel, rizzsel
és szárított gombával tömött zsákok kisajátítanák a járdákat,
szívesen megáll itt, és elnézi az árkádsor vörös téglaboltíveit. Néha a
távolban, egy-egy futó pillanatra mintha fiatal anyát látna, amint
fiával belevész a felszálló ködbe.
Aznap korán kel, még a madárdal előtt. Néma a ház. Nem
hallatszik, csak a tulajdon lélegzetvétele és a porcelán halk
csörrenése, valahányszor belekortyol a teájába, és visszateszi a
csészét az aljra. Ha teljes mozdulatlanságba kövül, érzi is, amint a
statikus némaság sűrű lepelként a házra borul.
Odakint bimbók sarjadnak az ágvégeken. Rohan az idő,
megállíthatatlanul. Minden növekszik, és pergeti a napokat, színek és
illatok vad kavalkádjában. Felgyorsul az évszakok változása.
Várjatok, kiáltana rájuk szívesen. Ne olyan gyorsan. Van benne
valami, ami ellenáll a világosság eljövetelének Ami vágyik
megkapaszkodni a sötétben, a mozdulatlanságban. Mostanában
sokat álmodik faggyal. Évtizedek teltek el, mióta megtapasztalta
azokat a keserves teleket, mégis a hó csendjére áhítozik, a hosszú
álomra, a megnyugvásra.

Los Alamos, Új-Mexikó, 1997. március

Henry hazaérkezik a munkából. Rachel az ajtóban várja. Ott áll, és

várja, hogy letegye a táskáját, kifűzze a cipőjét, belebújjon a
papucsába. Henry a folyosón át a konyhába lép, leveszi kitűzőjét,
karóráját, gyűrűjét. Felesége követi.
- Figyelj, Henry.
Lenyomja az üzenetrögzítő gombját. Akadozó angolság, távoli
hang. „Tao Zsen-su családját keres. - A háttérben fojtott kínai
beszélgetés foszlányai. - Henry, Henry. Az anya nagyon beteg. Jön.”
Éles kattanás hallatszik, ahogy a vonal túlsó végén leteszik a kagylót.
Henry szájához kapja a kezét. Leül, összepréseli szemhéjait, keze
ökölbe szorul az ajkainál. Rachel helyet foglal az asztal túlsó oldalán.
Mielőtt megjött a hír, javában készült a könyvtárosok országos
találkozójára. Izgalommal töltötte el, mikor meghívták. Hónapok óta
csak ezt várja, mégis hajlandó lemondani a konferenciát, hogy
Tajvanra utazzanak, de Henry a fejét rázza. Azt akarja, hogy menjen
el a találkozóra. Tudja, milyen sokat jelent neki. Tajvanon különben
sem ismerné a nyelvet, az országot. Lesz épp elég baja anélkül is,
hogy őt kéne istápolnia.
Rachel bosszús. Nem várja Henrytől, hogy a támasza legyen.
Éppen ő szeretne az érzelmi támasza lenni.
Henry nyomban megbánja, hogy ilyen nyersen letorkollta, de kitart
amellett, hogy egyedül kell mennie.
Némi vita árán Rachel vonakodva beadja a derekát. Felhívja Lilyt,
hogy megossza vele a hírt.
 - Hadd beszéljek vele, anya - kéri Lily.
Henry átveszi a telefont.
- Tajvanra kell utaznom, kicsi lány. Najnaj beteg.
- Veled megyek, apa. Segítek.
- Nem, nem, neked ott a munkád. Megvan a saját életed.
- Semmi gond, van félretett betegszabim. Ez fontos. Az igazgató is
meg fogja érteni.
- Nem, erre semmi szükség...
- De igen. Mennem kell. Ő a najnajom.
Apja nem szól.
- Lefoglalom a jegyet. Ott találkozunk. Ő a najnajom.

Húzza az időt.
Mindig korábban érkezik a megbeszélésekre és találkozókra;
mindent előre eltervez, hogy ne kelljen kapkodnia; kétszer-
háromszor ellenőriz minden számítást - és most húzza az időt. Vissza
kell térnie Tajvanra, többé nem söpörheti félre régi életét, mégis
elvész a részletekben. Szabadságot kell kérnie, jegyet intéznie,
útlevelet frissítenie, pénzt váltania, becsomagolnia. Mit vigyen?
Meddig maradjon? Ki lesz még ott? Telik az idő. Tudja, hogy a
mamája beteg, de csak nem megy el búcsú nélkül? Mindent elkövet,
de túl sok a tennivalója, és nem áll készen. Nem áll készen erre.
Visszavedlik Zsen-suvá. Újra a kor és az események rabja. Újra
magukkal sodorják a kétségbeesett emberek, akik próbálnak lejutni
a vonatokról és hajókról, vagy épp próbálnak bejutni az óvóhelyekre.
„Ma! Ma!” Kiáltásai belevesznek a tülekedésbe és lökdösődésbe.
Senki nem néz le, hogy lássa az elveszett fiút. Mihez kezd, ha
elveszíti a mamáját?
 Rachel mellette áll. Segít megfogalmazni a levelet, amiben
szabadságot kér munkáltatójától; segít átlátni a helyzetet. Segít
becsomagolni és elintézni az útlevelet, összehangolni a jegyeket és
kijutni a repülőtérre.
Miután becsekkel, egymás mellett ülnek a kapunál, és maguk elé
merednek. Várják, mikor mondják be a járatot.
- Henry. - Rachel odafordul hozzá. - Nézz rám, Henry!
Mikor engedelmeskedik neki, mindkét kezét a vállára fekteti, ahogy
annak idején a kis Lilyt is csitítgatta. Komoly az arca, el- tökéit a
hangja.
- Bármi lesz is, Henry, tudd, hogy te mindent megtettél érte, amit
csak lehetett, sok-sok éven át. Biztosan nagyon büszke rád.
Fészkelődik a helyén. Utazók és búcsúzó családtagok gyülekeznek
a kapunál. Megkezdődik a beszállás.
- Most menj. Ez a te járatod. - Rachel szorosan megöleli, és csókot
nyom a tarkójára.
- Köszönöm, Rachel. Köszönöm.

Már a kifutón gurulnak: a hajtóművek előbb csak suhognak,

azután felpörögnek és már bömbölnek. Talpa alatt érzi a lüktetést, az
egyre sebesebben pörgő kerekeket. Behunyja szemét, úgy várjaa
pillanatot, mikor a szárnyak alatti légnyomás meghaladja a fenti
légtömeg nyomását. A pontos küszöbértéket, melynél a felhajtóerő
legyőzi a gravitációt, a kerekek elszakadnak az aszfalttól, és a
repülőgép elhagyja a földet.

Tajpej, Tajvan, 1997. április

 Csang Kaj-sek Nemzetközi Repülőtér. Henry leszáll, kimerültén az
egész éjszaka tartó repüléstől. Előveszi a papírt, amire Rachel felírta
Lily járatának adatait, majd indul, hogy találkozzon a lányával.
Amikor Lily kilép a kapun, a benne dagadozó büszkeség őt is
meglepi. Kész hölgy. Nemcsak a frizurája vagy a ruhája miatt. Ahogy
tartja magát. Kihúzza a vállát, úgy fürkészi a tömeget. Mikor kiszúrja
őt, és széles mosolyra húzza a száját, egy pillanatra meglátja benne
az ő kislányát. Lily odaszalad és megöleli. Bárhogy próbálta
lebeszélni az utazásról, hálás, amiért itt van.
Míg sorban állnak a vámellenőrzésnél, a repülőútról csevegnek, de
hamar felülkerekedik rajtuk a fáradtság. Henry kis híján el is
bóbiskol, mielőtt felriad az áthelyezett bőröndök és arrébb rugdalt
táskák zajára. Valaki bepecsétel az útlevelükbe. Begyűjtik a
poggyászaikat. Mikor kilépnek a szabadba, hullámokban tör rájuk a
párás levegő, mélyén az elfeledett illatokkal.
Leint egy taxit, és megmutatja a sofőrnek a címet. Egy idegen
nagyváros veszi körül. Kinéz az ablakon, de semmire sem ismer rá,
mialatt a taxis beleolvad a tempósan haladó forgalomba. Kínai
írásjelek terjengenek a reklámtáblákon, végig az út mentén.
Anyanyelve a legkülönfélébb betűtípusban, méretben és stílusban.
Minden lüktet attól a nyelvtől és élettől, amit maga mögött hagyott.
Tajpej széles sugárutak, felszínen haladó metrószerelvények,
csillogó felhőkarcolók szőttese. Motorok zajongnak és kürtök
harsognak kerékpárcsengők és utcai árusok helyett. Az általa ismert
városban fa villanyoszlopok szegélyezték az utcákat; mindenfelé
szétsugárzó vezetékek vitték el a fényt és áramot a lenti épületekbe.
Már alig látni kábeleket és oszlopokat, csak egyre feljebb és feljebb
törő épületeket.
 Az időeltolódás és a hosszú repülőút dacára Lily nem is lehetne
éberebb. A gyermek izgatottságával issza magába ezt a sok
újdonságot, aki követte apját a kertbe, hogy eldicsekedjen
mandarintudásával. Lenyűgözi az ablakon túli város. Apja karját
rángatva csodálja a rajzó motorosokat, a gyalogosokkal és üzletekkel
telizsúfolt kis utcákat, a sokszintes modern épületek közé ékelődő ősi
templomokat.
Mikor a taxi elérkezik a célhoz, Henry esetlenül számolja le a
bankjegyeket, és nem kéri a visszajárót. Fogják a poggyászaikat, és
megállnak egymás mellett. Becsenget. Várnak.
A Tihua utca teljes hosszában iskolai egyenruhát viselő gyerekek
szökdécselnek hazafelé. Olyan sebesen pörgetik táskájukat, hogy a
tollaknak, ceruzáknak és füzeteknek nincs is idejük kihullni.
- Tao Zsen-su? Lily?
A pillanat tört részéig azt hiszi, Pej-vent látja, mielőtt eszébe jut,
hogy már évekkel korábban kivándorolt. Lin Na áll előttük, a mamája
barátnője a kelmepiacról. Fiatalabb, mint képzelte; korban közelebb
áll hozzá, mint az anyjához.
- Igen, igen, ön biztos Lin Na. Hogy van a mamám?
Leolvassák a választ az arcáról.
- Mikor?
- Tegnap délután. Próbáltunk telefonálni, de senki sem vette fel.
Hagytunk üzenetet.
Kiürül az elméje. Mintha örökre kicsúszna a kezéből valami, amit
egész életében próbált elérni. Tegnap délután. Behunyt szemmel
próbál rájönni, hol volt éppen. Nem megy. Képtelen rá a
kimerültségtől és az adrenalintól.
 - Jaj, de hát hol a jó modoron? - korholja magát Lin Na, és
szélesre tárja az ajtót. - Jöjjenek, jöjjenek. Nem éhesek?
Belépnek, áthúzzák bőröndjeiket a küszöbön. Kámfor és tömjén
illata árad a falakból.
Az asszony a cipők sora mellett várakozó két fehér papucsra
mutat.
Miután beteszi az ajtót, Henry karjára fekteti kezét.
- Erre.
Követi, keresztül az udvaron. Beles a konyhába. Minden lábas és
serpenyő felakasztva, a tűzhely hideg, a felületek tiszták. Anyja
konyhája sosem volt ilyen néma, ilyen mozdulatlan. Késpengék
aprítottak, fazekak és serpenyők csörömpöltek, ételek bugyogtak,
ajtók nyíltak és záródtak. Bevásárlókosár állt az asztalon vagy a
konyhapulton, tele retekkel, káposztával, zöldbabbal, szárított
gombával.
Lin Na kinyit egy ajtót, és betessékeli őket. Üres szék árválkodik az
ágy mellett. Leül. Lily megáll mellette.
Anyja egészen aprócska. Hófehér a haja. Lin Na és a rokonai
megmosdatták. Ráadták feketével hímzett sötétkék selyemruháját,
összefonták kezeit a mellkasán. ízületi gyulladástól göcsörtösek,
kampósak az ujjai. Az ágyon, a lábai mellett fehér szaténsál fekszik;
hímzett korallpiros, ibolyakék és arany pillangók kerengenék rajta a
tarka bazsarózsák körül. Mind a megfáradt kezek munkája.
Mit mondana, ha még időben érkezik a búcsúhoz? Megvalla- ná
kudarcait: a sosem volt gyümölcsöst, az elintézetlenül hagyott
iratokat, az éveket, amik a látogatásai nélkül múltak el? Egy
pillanatig átrostálja magában az emlékeket, a menekülést és
bizonytalanságot, a légiriadók fenyegetését és a bombázások rideg
borzalmát. Megpróbálna valami szépet előásni közös éveikből? Akad
bármi szépség ebben a dermedtségbe kövült bánatban? Ujjhegyei
átszaladnak a rózsabimbók apró öltésein és a pillangók csápjain,
mielőtt gyengéden végigsimítanak anyja ősz haján. A képtekercsre
és a történeteire gondol. Ma mindig tudta, mikor melyiknek kell
elhangzania.
Lágy érintés a vállán. Lily. El is feledkezett róla. Megszorítja a
karját. Kézfejére fekteti a tenyerét.
Nyílik az ajtó, Lin Na lép be egy másik székkel. Leteszi az övé
mellé, és int Lilynek, hogy üljön le.
- Mi is szerettük Mejt. Olyan volt nekem, mint a másik édesanyám.
- A másik? - visszhangozza.
- Az enyémet elveszítettem a háború után.
Feláll és szembefordul Lin Nával.
- őszinte részvétem.
- Én sem mondhatok mást.
Újra lenéz a mamájára. Egy ilyen apró asszony hogyan bírhatott el
ennyi mindent?
Lin Na átvág a szobán, és kihúzza a komód felső fiókját.
- Van itt néhány irat és személyes tárgy, amit át kell adnom.
Miközben nekiáll átnézni őket, diszkréten bezáródik az ajtó. Egy
barna irattartó tetején kis vörös szaténerszény és boríték. A tárcában
két arany csengettyű. A boríték tele pénzzel. A legrégibb bankók
puhák és kopottak, összehajtva inkább tűnnek rongyszövetnek, mint
papírnak. Felül az újabb, a nagyobb címletek.
Felnyitja az irattartót. Bizonyítványa a Csienkuo középiskolából és
diplomája a TNE-ről, mindkettő egy fekete-fehér fénykép
kíséretében. Egy felvétel katonakorából. Egy bekeretezett fotó
anyjáról és Lung-vejről, talán az Új Parkból? Lung-vej egyik
krémszínű vászonöltönyét viseli; anyja ugyanazt a ruhát, amit most
is. Még most sem tud neheztelés nélkül a nagybátyjára nézni.
Átfordítja a keretet, eltávolítja hátlapját, lehámozza a kartonbélést. A
kép a padlóra hull. Ahogy felveszi, meglátja a hátához tapadó kisebb
fotót. Fekete-fehér pillanatfelvétel egy párról. Ősrégi, már mállik a
széle. A pár fiatal, az ara sugárzó. Hagyományos menyasszonyi ruhát
visel egyszerű, mégis elegáns fejdísszel. Lily arca, az ő túláradó
öröme. A férfiét fürkészi, ami kísértetiesen emlékeztet a diplomáján
szereplő fotóra. Nem ő az, nem lehet - a stílus túl ódivatú, az
öltözékek túl hagyományosak. Megérti. Reszkető kézzel fordítja át a
fotót. Ma kézírása: Suj Mej-lin és Tao Hsziao-ven a Köztársaság 22-ik
évében. Visszafordítja a fényképet, és apja arcára mered.
- Ezek a szüleid? - Lily ott áll mellette.
Bólint, odaadja neki a fotót.
Lily tanulmányozza.
- Milyen fiatalok.
- Apám... - mormolja.
- Emlékszel rá? - kérdi Lily.
Megrázza a fejét.
- Mire emlékszel?
Félrekapta pillantását. A távolba néz, de mintha a múltjába
tekintene.
- Egy udvarra és a halakra egy kis tóban. Egy különleges fából
készült kirakóra majmokkal. Ha így tartottad, száz majmot számoltál,
ha úgy, csak kilencvenkilencet. Sosem értettem - halkul el a hangja.
Megáll mamája felett. Előrehajol, hogy csókot nyomjon a
homlokára, az arcára. Azután kihúzza magát, Lily kezébe nyomja a
kis erszényt az arany csengettyűkkel, és rázárja az ujjait. Távozik.
Lily leül Mej-lin mellé. Gyengédség és szépség sugárzik belőle,
még sápadt mozdulatlanságában is. Bárcsak többet lehettek volna
együtt! Könnyek peregnek az arcán. Hálás azért az időért is, míg
ismerhette, legyen bármily rövid. Közelebb hajol.
- Ég veled, najnaj - suttogja. - Szeretlek.
A konyhában Lin Na rizsből, sertéshúsból és zöldségekből készít
egyszerű vacsorát. Férje, Ta Vej hazaér és leül, beszédbe elegyedik
az apjával. Ő is csatlakozik hozzájuk az asztalnál. Meglepi, milyen
farkaséhes. Eszik, azután alig bírja nyitva tartani a szemét. Lin Na,
Ta Vej és az apja lázas társalgásba merül. Lin Na térképet vesz elő,
és különféle helyeket mutogat; mind bólogatnak vagy a fejüket
rázzák, túlharsogják egymást. Különös hallani, ahogy apja kínaiul
beszél. Gyerekkorában csak elvétve hallotta. Beszédesebb, mint az
emlékeiben.
- Feküdj csak le - biztatja, mikor rajtakapja az ásításon. - Hosszú
út áll mögöttünk. Holnap megnézzük Tajpej t.

Reggel, míg Lily alszik, Henry intézkedni próbál Mej-lin

elhamvasztásáról, de azt sem tudja, hol kezdje, kinek szóljon.
Néhány sikertelen telefonhívás után aznapra feladja a kísérletezést.
Később elindulnak a városba.
Olyan itt sétálni, mintha betolakodó lenne valaki más emlékeiben.
Nem találja az egykor ismert Tajpejt. Nem romok temetik maguk alá,
mint a Kínából ismert városokat, hanem a jólét, ami ugyanúgy a
felejtés melegágya.
A régi utcák már nem a csüancunba vezetnek, hanem egy új
parkba és a toronyházak sorához. Mintha erre járt volna haza a
Csienkuóból, de az is lehet, hogy téved. Nyoma sincs a szűkös
sikátorok régi vörös-fehér kapuinak. Egy másik utcában omladozó
szürke betonfalakat lát, rajta évtizedes tájfunok beázásaival. Rég
sorsukra hagyott házak roskadoznak rozsdás hullámlemez fedeleik
alatt, falaikon megfakult firkákkal. Olcsó drótkerítés veszi körül őket,
látszatintézkedés a vandálok távol tartására.
Próbálja felkutatni az egyik hálótermet, ahol diákként aludt.
Gyorsítanak a lépteiken, de mikor elérnek az utca végére, nem látja
az épületet. Biztos rosszul emlékszik. Visszafordul, és újra végighalad
az utcán, de akkor sem találja. Harmadszor már számolja a
lépéseket. Mikor közel érnek, lelassít, és döbbenten áll meg az üzlet
előtt, ami egykori kollégiuma helyén terpeszkedik.
- Menjünk, nézzük meg a TNE-t.
Átvágnak a Taan Erdei Parkon. Itt nem park volt, gondolja, ahogy
elhaladnak a szabadtéri gyakorlatokat végző tajvaniak között.
Elmarad egy gyümölcsárus is, kocsiján piramisba rakott körtéivel.
- Erről eszembe jut egy mese - élénkül fel Lily. - Tudod, az
iskolában minden reggel népmeséket olvasok a diákjaimnak. A világ
minden részéről származnak, de egy kínai a kedvencem. Egy
körtefáról szól.
- Hm? - Csak fél füllel hallgatja. Most is próbál visszaemlékezni,
hogyan festhetett egykor a környék.
- Ha akarod, elmondom. Volt egyszer egy gazda, akinek rengeteg
körtéje termett... - A kezdősor megüti fölét. Ahogy Lily felidézi a
szerzetes és a körtefa történetét, minden érzéke reagál rá. Könnybe
lábad a szeme, nyelvén érzi a Jicsangban evett körték ízét. Mire Lily
odáig jut, hogy a szerzetes meghajolva annyit mond, „Csak egy apró
magra van szükségem”, túláradnak benne az érzelmek. Előhúzza
zsebkendőjét, hogy megtörölje az arcát és a szemét. Csak ennyit
sikerül kinyögnie:
- Ez olyan szép, kicsi lány. Igen, ismerem ezt a mesét, csak
nagyon rég nem hallottam.
- Igazán? Ki mesélte neked?
- Ma. Imádta a meséket.
- Másokra is emlékszel?
- Meglehet - feleli. - Majd átgondolom.
Kisebb utcákra érnek, ahol elhalkul a forgalom zaja, hogy helyébe
az utcai árusok és biciklicsengők perlekedése lépjen. Az itt lakók
omladozó székekben ülnek házaik előtt, arcukat legyezgetik a tavaszi
melegben. Mosott ruháik az ablakrácsokon száradnak. Egy kis
közben mindenféle cserepes növények zöldellő oázisa. A közelben kis
fedett piac, egy mészáros standján jégen tartott disznólábszár. Egy
bárdot lengető megtermett asszonyság húst aprít fatőkéjén, a penge
élesen metszi át a csontokat.
Ez már inkább emlékeztet az általa ismert városra. Nemsoká a TNE
kampuszán járnak. A Royal Palm Boulevard éppoly grandiózus, mint
mindig. Elsétálnak a könyvtár mellett, megállnak a Fu harang alatt,
elnézik a kerékpározó hallgatókat. Még az azáleák is virágoznak.
Megnyugtató, hogy nem veszett el örökre minden emléke.
Ahogy múlnak a napok, Lily két különös érzés közt ingadozik.
Egyfelől olyan, mintha teljesen idegen lenne, másrészről furcsamód
otthon érzi magát. Az ízek megidézik najnaj látogatásának emlékeit.
Az omlós szezámmagos kekszek; a simogatóan hűs levélzselé és
édes vörösbabos jégkása; a savanyított, csípős ízű zöldségek, melyek
nevét sosem tudta. A kapcsolódás egy új, a nyelvnél is
bensőségesebb síkja.
 Ugyanakkor csupa új látnivaló veszi körül, vár a csodálatára és
elismerő megjegyzéseire. Négyfős család cikázik a tajpeji
forgalomban egy szál robogón. A szabadtéri piacokon színpadi
látványossággal felérő alkudozás folyik. A mozgóárusok egyetlen
zsinórral átkötött batyuban hordozzák körbe portékáikat.
Lehangoló, hogy képtelen elolvasni a szeme elé kerülő írásjeleket,
kihallgatni a füle hallatára zajló beszélgetéseket. Nem ismeri a
nyelvet, ezért jobb híján csak találgatja, milyen kapcsolatban állnak
egymással az éttermekben és üzletekben látott emberek. Még soha
nem hemzsegett körötte ennyi kínai és tajvani. Amerikaiként soha
nem szorult kisebbségbe. Sosem érezte, hogy ennyire kilógna a
tömegből.
Ugyanakkor megkönnyebbüléssel tölti el, hogy apja mintha újra
magára találna. Abból látja, ahogy másokkal társalog: a
gesztusaiból, a hanglejtéséből. Titokban megfigyeli, valahányszor
egy étteremben a pincérrel cseveg és az étlapra mutogat,
kérdéseket tesz fel, döntésre jut és elneveti magát. Egészen más,
mint a kiis merhetetlen, boldogtalan és sokszor igazságtalan apa,
akire gyerekkorából emlékszik.
Az évtizedek óta ködös, homályos alak kezd fókuszba kerülni.

Közel egy hét telt el. Henrynek most már muszáj intézkedni a
hamvasztás felől. Egyik reggel korán és azzal az elhatározással kel,
hogy Lin Na segítségét kéri.
A konyhában várja az asszonyt, addig is csészét, aljat és fedelet
választ, a teaválasztékot méregeti. Míg forr a víz, felnyit egy alisan
vulonggal teli fémdobozt, és beleszagol. Talán itt, ebben a zöldellő
aromában megtalálja Mát. Kis maroknyi felcsavart levelet szór a
csészébe, és kivár. Leveszi a kannát, mielőtt fütyülni kezdene.
Leforrázza a teát, és nézi, ahogy felbomlik, szétterpeszkedik, színt
enged a vízbe. Helyére teszi a fedelet, közben a szavakat válogatja,
amikre szüksége lesz.
Miután a konyhába lép, Lin Na szó nélkül végighallgatja. Csak
szipog kicsit, és megtörli szeme sarkát.
- Hát persze. Úgy lesz, ahogy akarja, Zsen-su. Megtiszteltetés és
kötelesség a számomra, hogy segítsem Mej Ma túlvilági utazását.
Hálásan bólint. Látja az asszony fájdalmát, és elhiszi, mikor azt
mondja, hogy Ma boldog volt itt.

Késő délután elviszi Lilyt a Lungsan-templomba. Fontos igazodási

pont ez - a megnyugtató tudat, hogy mégiscsak ez az a város, ahol
bolyongásuk végén rátaláltak a stabilitásra.
A kapunál két nagy vörös gyertyát és hat füstölőt vásárolnak. Az
asztalok roskadoznak a tarka virágkölteményektől, a gyümölcsökkel,
cukorkákkal és más édességekkel teli tálaktól, a különféle isteneknek
szánt áldozatoktól. Diákok írnak fohászt sikeres vizsgáikért, hagyják
itt őket gyümölcsök és papírpénzek társaságában. A délutáni imák
monoton kántálását cintányérok és csengettyűk ütemes pengése
járja át.
Lily követi apját a templom végébe, útközben elhagyják a
kagylókat szóró jövendölőket. Apja a kezébe nyomja a gyertyákat.
Miután egy már égő lánggal meggyújtja őket, egyenként elhelyezi a
tartókban. Néha csendben figyelik, ahogy az olvadt viasz a
bronzlábakra csordul és megkeményedik. Megvárják, amíg begyűjtik
a gyertyáikat másokéival együtt, akik délutáni imádságra jöttek. A
szerzetesek nagy gonddal bánnak velük, egyetlen lángot sem
oltanak ki, ahogy kötegbe fogják és az egyik nagy álló tartóba
helyezik őket. Még többen jönnek, hogy újabb szálakat gyújtsanak.
Se vége, se hossza az áldozásnak, a gyertyák meggyújtásának és
leégésének, a lángok fellobbanásának és kialvásának
Együtt folytatják útjukat a templomban, térnek vissza a bejárat
közelébe, az arany füstölőtartóhoz. Apja itt három szálat nyújt át
neki. A másik hármat maga gyújtja meg, mielőtt kihúzza magát.
Vállmagasságban maga elé tartja a füstölőket, összefűzi ujjait, és
meghajtja a fejét. Követi a példáját.
Tao Zsen-su engedi magának, hogy visszatekintsen és érez- zen.
Az emlékképek szétszóródnak, mint a padlóra hulló fotográfiák egy
régóta porosodó dobozból. A hajóút Tajvanra, a jejével útnak indított
papírcsónakok, a sorkatonai szolgálat, a füstölgő Csungking, a
dzsunkák a folyón. Li-ling, a levél a Northwesternről, a bujkálás a
Nagy Alagútban, Ma családjának összezúzott síremlékei.
Görcsbe rándul teste a rég eltemetett gyásztól. Hullámokban tör rá
a sóvárgás, megbánás, veszteség. Minden korábbinál panaszosabb
sirám kúszik fel a torkán. S mégis, van valami mámorító ebben a
féktelen felszabadultságban. Miután elenged mindent, könnyebbnek
érzi magát, mintha lerakna egy terhet, amit öntudatlanul is magával
cipelt.
Mikor felnyitja szemét, Lily áll mellette. Alig egy-két centi maradt a
füstölőjükből, a többi eggyé vált a hamuval és homokkal. A templom
időközben lépést váltott. A délutáni hívek jöttek és mentek. A
kántálások közt egyre hosszabbra nyúlik a csend. A kagylók csörgése
elhal a levegőben, mielőtt a következő látogató a jövőbe tekintene.
Nézik, ahogy a tömjénfüst lassan semmivé foszlik. Félhold ragyog
fel a templom színpompás sárkányai és főnixei mögött, ahogy tollas-
pikkelyes testükkel, karmaikkal és nyelvükkel a karmazsinvörös égre
ágaskodnak.

Aznap éjjel Lin Na konyhájában ülnek és teáznak, miután a többiek

már lefeküdtek. Lily felemeli az aljat, hogy megcsodálja a csésze
oldalát díszítő kék-fehér bazsarózsákat.
- Kajvan - szólal meg az apja.
- Kajvan?
- Igen. „Fedeles tálat” jelent. Az alj a föld, a csésze az ember, a
fedél az égbolt.
- Nagyon szép. - Visszateszi az aljat, és megemeli a fedelet, hogy
beleszagoljon a tea füves aromájába.
Apja váratlanul felé fordul és beszélni kezd.
- A nagyapámnak, Hung-cénak három felesége volt.
Lily eltátja a száját, de nem szól. Benyúl táskájába, hogy
jegyzetfüzetet és tollat vegyen elő. Tao Hung-cénak három felesége
volt, írja le.
Hallgat és reménykedik a folytatásban. Nem akarja elijeszteni a
történetet, amire egész életében várt.
Apja vet egy pillantást a lejegyzett mondatra, és hosszan
belekortyol a teájába, mielőtt folytatja.
- A családomnak Hunan tartományban, Csangsában volt üzlete... -
Ahogy lassan, fokozatosan felidézi mindazt, amire emlékszik, olyan
városok nevei töltik be a levegőt, amikről Lily sosem hallott; olyan
rokonoké, akiket nem ismerhetett. Jegyzetfüzete lapjain próbálja
csapdába ejteni a foszlányokat: a petróleumboltot, a tehetős rokont,
a parkot a pávával, a képtekercset, najnaj meséit. Apja elmondja,
hogy mikor megérkeztek a japánok, a család az éj leple alatt
menekült. Elmondja, hogy csak mentek és mentek, bebolyongták
egész Kínát. Szekéren is utaztak, bár nem tudja, ki hajtotta az
ökröket, és miért. Már sosem derül ki. Elmondja, hogy zsúfolt
vonatokon indultak észak felé, de a japánok vagy talán a
nacionalisták felrobbantották a síneket és hidakat. Nem tudja, ki
tette, csak hogy le kellett szállniuk, és gyalogosan folytatniuk az
utat. Elmondja, hogy gőzhajón utaztak fel-le a Jangcén, elsüllyedt
naszádok és veszélyes zúgok közt.
Találkoztak lágyszívű és keményszívű emberekkel. Utaztak egyik
városról a másikra. Egyik menedékről, egyik ideiglenes
munkalehetőségről a következőre. Megtanulták, hogyan váljanak
láthatatlanná.
Mikor a japánok meghátráltak, jöttek a kommunisták. És elölről
kezdődött az egész nyomorúság.
Miután végez, hosszú ideig néma csendben ülnek. Későre jár. Apja
szemében mintha ott lenne az egész végtelen út és minden
fáradtsága. Még elrendezi a csészéket a tálcán, mielőtt feláll.
Nagy levegőt vesz,
- Kína története szomorú, kicsi lány - ingatja a fejét. Felveszi a
tálcát, és elhagyja a konyhát.
Lily átnézi a jegyzeteit. Ujjai a lapokon siklanak, kitapintják a
golyóstoll nyomán maradt barázdákat. Nem tudja, hogyan dolgozza
fel a történteket, csak abban biztos, hogy apja ritka kincset bízott rá:
az örökségét.

Hét nap elteltével megtartják a hamvasztást. Nincsenek családi

sírok, de még egy parcella sem, amit Mej-lin a magáénak vallhatna.
Lin Nára bízzák a földi maradványait tartalmazó urnát, aki megígéri,
hogy saját ősei közt, a sziget távoli végében fekvő Cseajiban fogja
örök nyugalomra helyezni.
Látogatásuk utolsó napján Henry elviszi Lilyt Csilungba, ahol anyja
oldalán a szigetre érkezett. Elmennek a Csungcseng parkba, és
felkapaszkodnak a hegy legmagasabb ormára, túl a sportpályákon,
túl a Szellemfesztivál Múzeumon. Legfelül fehér szoboralak áll.
- Ki ez? - kérdez rá Lily.
- Kuanjin, a könyörületesség, kedvesség és részvét istennője.
Mindketten megcsodálják a szobor éterien békés arcát és
dagadozó köntösét, a bölcsesség őt körülölelő auráját. Lily csak
hosszú idő után töri meg a csendet.
- Talán ez a legjobb hely búcsút venni najnajtól.
Henry bólint.
Emlékezetükbe vésik a látképet, Csilung alattuk elterülő városát. A
kikötőt, a horgonyzó hajókat, a hegyeket. Valahol, messze túl azon a
ponton, ahol víz és horizont találkozik, ott fekszik Kína.
Mielőtt elindulnának visszafelé, Henry még egyszer feltekint
Kuanjinra. Egy tekercset tart a kezében.
 Harminckettedik fejezet

Los Alamos, Új-Mexikó, 1997. június

A hidegháború után beköszönt az olvadás időszaka. Miután egyre

kevesebb jut védelmi kiadásokra, a labor sokaknak felajánlja a
korkedvezményes nyugdíjazás lehetőségét. Henry lassan
huszonkilenc éve dolgozik szakadatlanul, a legmegbízhatóbb és
legtermékenyebb munkatársak közé tartozik. S bár Los Alamosban
sosem talált rá a lelki békére, az elmúlt években a szokottnál is
nyugtalanabb.
Régi kollégája, Tom Benson is nyugdíjba vonult; fájóan hiányolja
éles eszét és nyíltságát. Benson néha még felbukkan az irodában,
hogy szót váltson vele, de már egyre ritkábban. Mikor legutóbb
távozott, azt kérdezte tőle, akadt-e gondja a biztonsági
minősítésével. Meglepte a kérdés, és értetlenül rázta a fejét, mire
Benson elmondta, hogy a szomszédja, Dávid Tian szerint sok kínai
tudósnak van ezzel problémája. A megújítási procedúra során egyre
több kínos kérdés merül fel. Amikor továbbra sem felelt, Benson
fennhangon eltűnődött azon, hogy a nehézségeknek köze lehet a
Petet Lee ellen felhozott vádaknak. Ismerte őt? Nem, felelte, nem
ismerte. Mindenféle kapcsolatot került a kínai közösséggel, sietett
hozzátenni, leszámítva egyetlen kínos újévi partit. Épp a félreértések
elkerülése miatt. Benson bólintott, a rá jellemző helyeslő morgás
kíséretében.
 Most, miközben az idő előtti nyugdíjazás lehetőségeit vizsgálgatja,
felidézi magában ezt a beszélgetést. Benson nélkül egyre nehezebb
kiigazodnia a kutatócsoport íratlan és hallgatólagos
szabályrendszerén. Éveken át támaszkodott a meglátásaira, fogadta
el az ő látásmódját. Fontosabb projektjei lassan mind kifutnak, és a
pénzügyi kilátások egyre borúsabbak. Jó munka volt, gondolja
magában. Azután: Ez is csak egy munka. Talán ideje, hogy valaki
más végezze.
Amikor felhozza előtte a dolgot, meglepi Rachel feltétlen
helyeslése. Lehet akárhány barátja, ő sosem szerette ezt a várost.
Kész változtatni. Úgy döntenek, eladják a házat. Régóta nem volt
köztük ekkora egyetértés.

Csomagolni kezd a költözéshez. Könyvespolca legtetején

megtalálja ecseteit, dörzskövét és tusrúdját. Az ecsetszár bambusza
törékeny, a szálak szárazok és könnyen morzsolódnak. A dörzskő
csak fogja a port. Megdörgöli felületét, hogy régi fényében
csillogjon, de a hornyokban megmarad a kosz. Itt hever kínai-angol
szótára is. A vaskos kötetért nyúlt, súlyát méregeti. Használta már aj
tó támasznak, papírnehezéknek, rögtönzött emelőnek. Elsárgultak a
lapjai. A gerinc ragasztása száraz és töredezett, lehámló pelyhei a
tenyerére szitálnak, ahogy felüti a könyvet. Elnyúlt, elernyedt
cérnaszálak kapcsolják a kötést a borítóhoz.
A rengeteg kék légiposta-levélre gondol, ami megjárta az utat Új-
Mexikó és Tajvan között. Hány órát töltött azzal, hogy próbálta
függőleges oszlopokba rendezni amerikai életét, kikeresni szótárából
a fogalmakat, melyek hellyel-közzel leírták, de pontosan sosem
érzékeltették a világát? Most, ahogy kézbe veszi a szótárt, az
ellenkező irányba halad: elfeledett írásjelek és szavak után kutat,
amiket csak angolul tanult meg, kínaiul soha.
Az évek során, ahogy fokozatosan felépült angol szókészlete,
leépült a kínai. Vannak beszédfordulatok, amik már kikoptak a
nyelvből; szótagok, amikre nem áll rá a nyelve; egész lexikonra való
szó, amit már nem használ. A nyelvnek nincsenek korlátái, csak a
beszélőnek. Hiába is próbálna megőrizni minden szót, gondolatot,
fogalmat, emléket. Előbb-utóbb megtelne az agya, és már semmi
sem férne bele.
Átforgatja a lapokat, eleinte szórakozottan, azután fokozódó
céltudattal. Megtorpan, amikor elér a szócikkhez. Jelentése
megjavítani, szabályozni, művelni. Mutatóujja leszalad a vonatkozó
kombinációk oszlopán. Rengeteg fogalom kifejezhető a ^ írásjellel:
házat építeni, iskolában tanulni, fát metszeni, korábbi barátságot
megújítani, hajót javítani, hidat verni, erényt kimunkálni, a szívvel
foglalkozni. Itt megtorpan. ^it}, a szívünket művelni. Összecsukja a
szótárt. Felrajzolja tenyerére az írásjelet. A saját szívét évek óta nem
érezte ilyen könnyűnek.

Hónapokon belül átköltözik Albuquerque-be. Los Alamosban

hagyja mindennapi keserűségét, amiért másvalaki munkáját végzi,
és többé vissza se tekint.
A nagyvárosban találnak könyvklubokat, múzeumokat, kávézókat,
koncerteket. Rachel új barátokat, új ismeretségeket a Frissen
Érkezettek Klubjában. Hosszú évek óta először számít valahol
jövevénynek. Ennél is jobb, hogy gyorsan állást talál az egyetem
szépművészeti és iparművészeti könyvtárában, ahol a
zenegyűjtemény kurátora lesz.
 Albuquerque elég sokszínű ahhoz, hogy a különbözőség banális
legyen. A járókelők szemében Henry éppúgy lehet kínai, mint
spanyol ajkú, japán, perui, tibeti vagy akár navahó indián. Senki nem
kérdez semmit, így neki sem kell magyarázkodnia. Észrevétlen
járhat-kelhet a könyvtárban és a kínai boltban. Nem kell a fejét
forgatnia, mikor vegye be magát az első kereskedésbe vagy bankba,
ha a pletykafészek Mrs. Riordan felbukkan a sarkon.
Új otthonánál szabadjára engedi kerti növényeit. Zsályabokrok,
jukkák, meg persze gyomok veszik át a homokos talaj feletti uralmat.
Természetes tájgazdálkodás, ad neki hangzatos nevet felesége.
Mikor hazahoz egy kis zacskó barackot a gazdapiacról, a gyümölcsök
édessége eszébe juttat valamit, amit nem tud szavakba önteni.
Minden barackot elpusztít egyetlen délután alatt, a magokat csak
kihajítja a hátsó udvarra.

A mesés vénasszonyok nyara október elejéig kitart, napsütésével

cirógatja a világot. A nyárfák és rezgőnyárfák levelei aranyszínben
pompáznak a Sandia keleti lankáin, pedig már közeleg a kemény tél.
Rachel és Henry új háza ablakából nézi az egymás sarkában járó
hóviharokat, amint elrejtik és felfedik a hegycsúcsokat.
Álmos hótakaró borítja a kertet. Valahol a redői mélyén fehér
kacsok nyújtózkodnak a sötétben.
Március hónapja átmelegíti és felduzzasztja a földet. A hátsó
kertben apró indák türemkednek át a felső talajrétegen.
Senki nem óvja és öntözi őket, sepri le a rajtuk parádézó kíváncsi
hangyákat. A sarjak menedék híján összebújnak, mintha védelmet
ígérnének egymásnak; közös árnyukkal rekesztik ki a harsány
napfényt. Dühös áprilisi szelekkel dacolnak, apró törzsük mélyén
melegséget őrizgetnek.
Május elején Henry kitolja talicskáját a kertbe, hogy megtöltse a
lehullt száraz nyárfalevelekkel. Az egymásba szövődő gyomok közt
zöld hajtásokra lesz figyelmes. Szétfoszlatja a szívós indákat, és
megtorpan.
Fák! Nem ám szikes földbe leszúrt babkarók, hanem ellenálló kis
magoncok. Letérdel, hogy megnézzen és óvatosan megérintsen
minden ágat, minden hajtást. A ragacsos bimbók ujjhegyén hagyják
nedvüket. Minden levél parányi zöld zászlóként lobog az élénk
tavaszi szélben. Nem, ez nem lehet más. Csakis egy gyümölcsös
kezdeménye.
- Rachel! - mormolja maga elé, majd hangosabban: - Rachel!
Rachel! - Beszalad a házba.
Együtt takarítják el a levelek, a szikkadt fű és a gyomok
maradékát. Nem időznek el a csodán, csak megteszik a szükséges
lépéseket a fák növekedése érdekében. Henry ásót kerít, és nyolc
gödröt ás, egyenlő távolságban és nem túl mélyen, köztük épp csak
an nyi térrel, amennyit reményeik diktálnak. Mikor Rachel elmegy a
kertészetbe, ahonnét virágfölddel, komposzttal és mulccsal teli
zsákokkal tér vissza, Henry egyetlen szót sem szól. Együtt ássák ki a
sarjakat, válasszák külön a gyökereket a földlabdától. Együtt eresztik
le a csírázó növényeket a gödrökbe, együtt lapátolják rá a
komposztot és a virágföldet. Rachel mulcsot szór a leendő fák köré,
Henry pedig bőségesen megöntözi őket.

New York, 1998. szeptember

 A negyedik évben Lily végre megtalálja helyét az iskolában. Ez
eddig a legjobb éve. Rálelt az egyensúlyra, ami leginkább szolgálja a
diákjai és önmaga érdekeit. Már kellően tapasztalt és magabiztos
ahhoz, hogy ne kelljen túl sok időt tölteni a felkészüléssel és
osztályozással.
Miután visszatért Tajvanról, kezdett elhalványodni benne a
nyugtalanság, ami azóta ott munkált benne, hogy az eszét tudta.
Nem számolt le tudatosan az aggodalmakkal, inkább csak
fokozatosan rátalált egy eddig ismeretlen lelki békére, ami
szétfoszlat- ta a belé ivódott szorongást. S bár azóta sem mesélt
neki, és az utazást sem említette, mintha apja is boldogabbnak
tűnne.
Rendszeresen együtt lóg tanár barátaival, és élvezettel osztja meg
velük szakmai sikereit, ugyanakkor készen áll a munkáján túlmutató
társasági életre. Megismerkedik néhány sráccal, de egyelőre nincs
semmi komoly. Mind kedves a maga módján, idővel mégis azon
kapja magát, hogy elábrándozik, mi lesz a kapcsolatuk lezárása
után, ha majd újra magára marad.
Hirtelen sugallatra dönt úgy, hogy elmegy a Rice öregdiákjainak
bulijára, egy belvárosi bárba. Korábban is látta már az efféle
találkozók hírleveleit, de mostanáig valahogy egyre sem jutott el.
Nagy hűhót csap az előkészület köré. Hosszú ideje nem járt már
olyan eseményen, ahol alig ismert valakit. Mit vegyen fel? Nyilván
nem mehet köpenyben. Farmer? Valahogy nem tűnik alkalmasnak.
Végül a rövid sötét kék ruha és a fekete leggings mellett dönt.
Kényelmes lapos talpú cipővel. Ahogy mindig.
Miután megérkezik, tekintetével végigpásztáz a báron. Néhány arc
távolról ismerősnek tűnik, de egyet sem tud hová tenni. Akad
néhány idősebb öregdiák öltönyben és nyakkendőben, nyilván
egyenest a Wall Streetről. A Rice-ban még senki nem viselt öltönyt,
akkoriban a rövidnadrág és a póló dívott. Nem valószínű, hogy
öltönyben bárkit is felismerne.
- Lily Tao?
A hang melegséget és meglepetést sugároz.
Megfordul.
- Tony!
Máig megőrizte a rakoncátlan göndör fürtjeit. Kicsit talán kevesebb
a haja és több a ránca, de legalább nem öltönyben és nyakkendőben
van. Persze azért elég stílusos és laza: khaki színű nadrág,
gesztenyebarna pulóver, csinos ing. Fel sem ötlött benne, hogy
találkozhatnak.
A férfi elvigyorodik.
- Torkodon akadt a szó?
- Nem tudtam, hogy a környéken élsz.
Tony töretlenül mosolyog.
- Talán épp ezért vannak az ilyen találkozók, nem? Megtudni, ki él
a környéken.
Még mindig nagyon jóképű, jegyzi fel magában Lily.
- Egy italt?
- Hogyan?
- Hozhatok neked valamit?
-A, igen, az nagyszerű lenne. O... mindegy. Legyen, amit akarsz.
Tony felhúzza a szemöldökét.
- Vörösbor - pontosít Lily, és örül, amikor a férfi nem kér további
részleteket.
 Míg az italára vár, körülnéz a bárban. Továbbra sem lát más
ismerőst. Tony visszatér egy korsó Guinness-szel és egy pohár
borral.
- Kaliforniai cabernet sauvignon - nevezi meg.
Lily bólint és belekortyol.
- Nagyon finom. - Ennyi remélhetőleg elég.
- Szóval, Lily, Tao, mit keresel New Yorkban?
- Nem muszáj ám folyton a teljes nevemet használnod. Megteszi a
Lily is.
- Oké, Lily. Szóval, mit csinálsz New Yorkban?
Tetszik neki, ahogy a nevét ejti.
- Egy általános iskolában tanítok. Angolt.
- Angoltanár vagy? Hihetetlen. Tudod... illik hozzád. -
Elmosolyodik. - És szereted?
- Igen, nagyon. Nem egyszerű, de a világért se csinálnék mást.
- Ahogy kimondja, rádöbben, mennyire igaz. - Hát te?
- Még a Columbiára járok posztgraduálisra.
- Hű. Igazi nagymenő vagy. És szereted?
A férfi bólint.
Ő is bólint. Belekortyol a borba. Néma csend.
- Hé. - A férfi hangja ellágyul. - Úgy emlékszem, a legutóbbi
beszélgetésünk nem volt... hogy is mondjam? Nem volt épp...
Lily megrázza a fejét.
- Nem volt épületes. Viszont sok idő eltelt azóta. Sokat változtam.
- Én is. Hosszú ideig bántam, amit mondtam. Sajnáltam, hogy így
ért véget. - Elhallgat, amíg Lily fel nem néz. - Sajnálom, hogy így ért
véget. - Komoly és őszinte az arca. Sebezhetőség lappang a
tekintetében. Lily nagyot nyel, ahogy a szemébe néz.
 - Én is - feleli fojtott hangon.
A férfi körülnéz. Egyre többen nyüzsögnek a bárban. Biztos azt
keresi, kivel beszélgethetne egy jót. Nemsokára kimenti magát, és
továbblép.
Meg akarja előzni.
- Hát, örülök, hogy találkoztunk. Jól nézel ki, és mint látom,
fantasztikusan alakul az életed. - A férfi mintha szólni próbálna. Lily
gyorsít a tempón, mielőtt félbeszakítaná. - Sokat tűnődtem azon, mi
lehet Tony Camberwellel. Legalább már tudom. - Megemeli a
poharát és iszik, túl gyorsan túl sokat.
- Nincs kedved máshová menni, Lily? Valami csendesebb helyre,
ahol beszélgethetünk?
- Ja, de. Mármint, igen, az jó lenne. - Kipirulva teszi le a poharát.
- Szuper. Csak egy percet adj, hogy összeszedjem a cuccom.
Nézi, ahogy a férfi átfűzi magát a tömegen. Az emberek kedvelik,
abból is látszik, ahogy megállítják és kezet ráznak vele. Mégsem áll
le velük társalogni, csak céltudatosan visszaszerzi a kabátját.
- Tűnjünk el innét - bukkan fel újra az oldalán.
Lily a táskája és a kabátja után nyúl, azzal kilépnek az őszi
éjszakába.

Néhány sarokkal odébb, egy éjjel-nappal nyitva tartó bisztróban,

rántotta, röszti, kolbász és pirítós felett társalogják át az éjszakát.
Újra feloldódik Tony társaságában. Mire elválnak, már hajnali
háromra jár. Brooklyni lakása előtt a férfi magához öleli, csókot nyom
az arcára, és megígéri, hogy hamarosan jelentkezik.
Be is tartja a szavát. Újra találkoznak, azután megint, amíg fel
nem veszik a régi barátság fonalát. Bár nem sokat időznek az
egyetemi éveknél, jóleső a tudat, hogy egymás akkori énjét is
behatóan ismerik, nemcsak a mostanit.
Újra egymásba szeretnek. Ezúttal végérvényesen.

Albuquerque, Új-Mexikó, 2000. augusztus

Tonyval ellátogatnak a szüleihez. Jóformán meg sem érkeznek,

apja máris eldicsekszik a fáival. Az elmúlt években gondosan
metszette őket, és karóval támogatta növekedésüket. A
legmagasabb ágak lassan a mellkasáig érnek. A kellő helynek,
napfénynek, víznek, tápláléknak és gondoskodásnak hála, egészen
kilombosodtak.
- Barackfák - büszkélkedik Henry. - Csak kihajítottam néhány
magot, és nézzétek, mi lett belőlük!
Lily fáról fára jár, ámuldozva érinti meg a hosszú zöld leveleket.
- Az első termés - sugárzik apja, ahogy gyengéden kézbe vesz egy
apró barackszemet.
Rachel vacsorázni hívja őket.
Lily teljes értetlenséggel fogadja a könnyed és kedélyes
hangulatot. Mintha szétfoszlott volna minden félelem és bánat, ami
éveken át sötét árnyként követte az apját. Eltűnt a kimondatlan
neheztelés és frusztráció, ami egész gyermekkorára rányomta a
bélyegét. Ennyi év után végre begyógyultak a régi sebek.
Aznap éjjel, mikor lefekvéshez készülődnek, Tony meg is kérdezi
tőle, rendben van-e. Olyan csendes egész este.
- Jól vagyok - nyugtatja meg -, csak...
- Csak mi? - Tony átkarolja a vállát.
- Nem is tudtam... - Elakad a hangja. - Nem tudtam, hogy
apámnak ilyen szép a mosolya.
 Másnap reggel belép a konyhába, és az asztalon egy barackokkal
teli tálat pillant meg. Kézbe vesz egy gyümölcsöt. Lédúsnak és
zamatosnak ígérkezik, ahogy megül a tenyerén. Bársonyos bőre
szeplősen, narancsvörösen és ruganyosán feszül a szorításában. A
nyár illatát árasztja.
Apja a konyhapultnál mossa a többi barackot. A tündöklő
vízcseppek drágakövekként pattognak a napfényben. A gyümölcsök
kibuggyannak a szűrőedényből. Apja előveszi régi vágódeszkáját,
fáján a számtalan apró karcolással, és nekilát az aprításnak. A kés
pengéje áthatol a barack húsán. Gyakorlott mozdulattal választja el a
karmazsinvörös magtól, gyengéden hántja le róla a bőrt, szeleteli fel.
Kiválaszt egy darabkát. Az édes lé lecseppen, ahogy szájához emeli.
Elégedetten bólint, és üvegtálra rendezi a többi szeletet.
- Üdv itthon, kicsi lány - kínálja felé a barackot.
 Epilógus

Albuquerque, Új-Mexikó, 2005. április

Henry barackfái virágzanak. Szirmokból szőtt lugas ível az ég felé.

Kisétál gyümölcsösébe, és leül. Nem visel se kabátot, se sapkát, se
kesztyűt. Karikás a szeme. Ősz hajszálai felcsillannak a napfényben.
Puha és ráncos a bőre, mintha túl nagy lenne a testére.
Feltekint, és elvész a virágok boltozatában. Épp ilyennek képzelte
sok évvel korábban, mikor a dolgozószobájában a katalógusokat
lapozgatta, és megrendelte azokat a cseresznyefákat. Mesésebb,
mormolja magában, mint akármelyik képtekercs akármelyik jelenete,
hiszen érezni még a halántékát simogató hűs tavaszi szellőt is. Fülei
megtelnek madárdallal és a fűszálak halk neszezésével.
Ma és az ő meséi. Emlékszik még rájuk? Mozdulatlanná kövül.
Ahogy a nap áthalad az égen, és az árnyak váltakoznak, a történetek
lassan visszatalálnak hozzá. Magában mosolyogva felidézi őket. Mind
egy-egy fényesre kopott kő a tenyerén, meghitten ismerős
kontúrjaival. Azt hitte, elvesztek, de nem. Mindig is itt lapultak. A
legközelebbi látogatáson talán továbbadja őket az unokáinak.
Ma és A barackvirágok földje. Évekig azt hitte, hogy elhallgatta
előle a végét, valamiért megfosztotta teljességétől, ma azonban
ráébredt valamire. Talán nem rosszul mesélte el, csak egy másik
történetet mondott el helyette. Mert az eredeti tragikus. Az öreg
vulingi halász kezében tartja a megvalósult álmot, mégis elveszíti, és
bármilyen kétségbeesetten igyekszik visszaszerezni, többé nem
találja. Végtelen és eredménytelen a kutatás, örökkévaló a csalódás.
Az ő halászuk viszont révbe ér, és többé nem megy sehová. Lemond
arról, amit maga mögött hagyott. Ma nem akarta, hogy a meséjének
tragikus vége legyen, egyszerűen csak le akarta zárni. A jó mese úgy
ér véget, hogy nincs több ábrándozás és nincs több küzdelem, mert
nincs már mire vágyni. Nincs más, csak a virágszirmok lugasa, a
szelíd szél és a kéklő ég. Ez a pillanat. A most. A barackvirágok
földje.
 Köszönetnyilvánítás

Amikor először írni kezdtem apám gyümölcsfáiról, még nem tudtam,

hogy olyan regény lesz belőle, ami több mint hetven esztendőt ölel
fel, és kísérletet tesz rá, hogy feldolgozza Kína viharos huszadik
századi történelmét. Olyan történetről álmodtam, ami a bőséget és
boldogságot ünnepli, melyre apám csak megpróbáltatásokkal teli
élete végén talált rá.
A barackvirágok földjén fikció. Noha szereplői és saját családom
tagjai sok közös utat bejártak, a cselekmény nagyobbrészt a
képzeletem terméke. Gyermekkoromban az én apám is keveset
mesélt a múltjáról. Tudtam, hogy Kínában született, ifjúkorában
Tajvanra került, majd Amerikában tanult. Többet nem is kell
tudnunk, biztosított minket, mígnem 1998 karácsonyán - számomra
máig ismeretlen okból - megosztott velünk néhány történetet. Híven
lejegyeztem minden szavát. Csaknem húsz évvel később fogtam
ezeket a jegyzeteket, és nekiláttam, hogy cselekménnyé fűzzem
össze őket.
Minthogy egy olyan világot próbáltam életre kelteni, amihez kevés
személyes élmény fűz, sokat olvastam olyanoktól, akik apámmal
együtt átélték ezeket a világformáló eseményeket. Hálás vagyok
ezeknek a szerzőknek az általuk végzett kutatásokért és
történetekért, melyeket megosztottak velünk. A felhasznált művek:
Dominic Yang: The Great Exodus from China; Chi Pang-yuan: The
Great Flowing River, Han Suyin: Sirdless Summer; Madeline Hsu: The
Good Immigrants; Jessica J. Lee: Tiuo Trees Make a Forest; Q. M.
Zhang: Accomplice to Memory; Joshua Fan: Chinas Homeless
Generation; Helen Zia: Last Boát Out ofShanghai; Danke Li: Echoes
of Chongqing; Mahlon Meyer: Remembering China from Taiwan;
Rana Mitter: Chinas War with Japan-, Diana Lary számos kötete Kína
huszadik századi történetéről; Pai Hsien-Yung: Taipei People és Wu
Ming-Yi: The Stolen Bicycle. Külön hálás vagyok Teng Nan Kuang
fényképeiért, Hou Hsziao Hszien és Edward Yang filmjeiért, valamint
számos tudományos értekezésért, ideértve Wendy Cheng, Co-jüe
Vang és Pej Te Lien kutatásait.
Köszönöm emellett, hogy tartalmas beszélgetéseket folytathattam
Dominic Yanggal, Danke Livel, Phyllis Huanggal, Dafydd Fell-lel és
Biyu Changgal. Külön köszönet Clare Chun- yu Liunak az
inspirációért, a beszélgetésekért, a fordításokért és a megismert
emberekért.
Köszönöm az Árts Council Englandnek az alkotói ösztöndíját, amely
lehetővé tette, hogy eljussak Kínába és Tajvanra, ahol személyesen
is követhettem a szereplőim által bejárt utat.
E felfedezőút során az a nagy tisztesség ért, hogy Blue Lan volt a
tolmácsom; az Áldott Imeldában találkoztam Li tanítóval, aki számos
kérdésemre választ adott Tajpej évtizedeken át zajló változásai
kapcsán, továbbá időt tölthettem Dávid Linnéi és Jo-ven Cajjal, akik
fenséges ételek felett osztották meg családi történeteiket.
A történet fejlesztésében a különféle vázlatok és részletek olvasói
is segítettek. Ezúton köszönöm Jessica J. Lee, Yan Ge, Anne Chen,
Linshan Jiang, Catherine Menőn, Catherine Chou és Elisa Tamburo
hozzájárulását.
Hihetetlenül szerencsés vagyok, amiért a kutatómunka során oly
sok emberrel beszélhettem. Az ő támogatásuk mérhetetlenül sokat
segített az írásban. A könyvben szereplő összes hiba kizárólag az
enyém.
Miután az írás magányos tevékenység, kiderült számomra, hogy
egy íróközösség megléte életmentő lehet. Hatalmas hálával gondolok
vissza a cambridge-i Angles írókörre, mellyel rengetegszer kávéztam
és boncolgattam szakmai kérdéseket; valamennyi írókörös
ismerősömre és a londoni Lit Láb szerzőire, akik már Henry
gyümölcsösről álmodik című elbeszélésemben találkoztak
főhősömmel.
Óriási elismerés mindenkinek a Word Factorynél, különösen Cathy
Galvinnek és Paul McVeighnek, amiért 2017-ben a tanítványukká
fogadtak, valamint Zoe Gilbertnek, amiért oly nagylelkű és támogató
mentorom volt.
A barackvirágokföldjén nagy részét a Kelet-Angliai Egyetemen, a
Dávid T. K. Wong ösztöndíj 2018/2019-es kedvezményezettjeként
vetettem papírra. Jón Cook professzor lényeglátása és támogatása
sokat segített a munka közben előkerülő motívumok feltárásában és
kidolgozásában.
Hihetetlen kiváltság, hogy együtt dolgozhattam Kate Ste-
phensonnal, Ella Gordonnal és Serena Arthurrel a Wildfire-nél, illetve
Helen OHare-rel a Little, Brownnál. Sokkal tartozom a hitért, a
türelemért és a briliáns szerkesztői munkáért, ami kész művé
formálta kéziratomat. Hálás köszönetem Tara OSullivan kézirat-
előkészítőnek és Tim Peters térképrajzolónak.
Örökké hálás leszek kivételes ügynökömnek, Clare Alexandernek,
aki már előttem tudta, mi minden lehet ebből. Köszönet a támaszért,
amivel minden lépésem megkönnyítetted.
 S hát barátaim, akik láttátok kiteljesedni ezt a történetet: Emma
Rhind-Tutt, Pia Ghosh Roy, Nette Andres, Daphne Gerling, Bee
Sollom, Yin Lim, Karén Littleton, Connie Hűi, Rebecca Stevens,
Suzanne Koopmans, Anne Clarké és Ophelia Redpath - köszönök
mindent. A világot jelenti a kedvességetek és a barátságotok.
Óriási ölelés anyának, Addie-nek, és a testvéreknek, Michael- nek
és Davidnek. -, köszönöm, hogy segítettél megtalálni a megfelelő
írásjeleket, emellett elküldted nekem apa példányait a -ból és a
-ból.
Végezetül, Nicholas, Juniper és Matthew: ti vagytok az életem.
Köszönöm. Szeretlek titeket.
 A szerzőről

Melissa Fu Új-Mexikó északi részén nőtt fel, jelenleg férjével és

gyermekeivel az angliai Cambridge közelében él. 2018/2019- ben ő
nyerte el a Kelet-Angliai Egyetem Dávid T. K. Wong ösztöndíját.
Fizikából és angol nyelvből szerzett diplomát, korábban tanárként,
pályázatíróként és pályaorientációs tanácsadóként is dolgozott. A
barackvirágok földjén a bemutatkozó regénye.