Ami maradt belőlem

Stephanie Scott
Athenaeum (2022 júl)

Címke: krimi, regény, igaz történet alapján

A Tokióban játszódó történet valós eseményeken alapul:

miközben Szumikó, a fiatal ügyvédnő édesanyja, Rina gyilkosát
keresi, egy nem mindennapi bűntény nyomaira bukkan. Szumikó
apja egy vakareszaszeját, vagyis házasságromboló ügynököt bízott
meg és hatalmazott fel, hogy viszonyt kezdeményezzen a
feleségével. A vakareszaszeja és Rina azonban egymásba szerettek,
amellyel drámai események láncolatát indították el, örökre
meghatározva ezzel Szumiko életét. A különböző nézőpontokból
elbeszélt regény két idősíkon játszódó, különös nyomozás története,
amely szembesít azzal a kérdéssel is, hogy milyen következményei
lehetnek a szerelem nevében elkövetett tetteinknek.
 Stephanie Scott

Ami maradt belőlem

Subhashininek, Rogernek és Tomnak,
szívem minden szeretetével
 Büntetésem bármekkora,
bármily rövid út szabatott,
a végzetem parancsnoka,
a lelkem ura én vagyok.[1]
William Ernest Henley: Legyőzhetetlen (részlet)
 Előhang
A Szarasima csodálatos név, és most már kizárólag hozzám
tartozik. Nem ezen a néven születtem, de úgy döntöttem, hogy ezt
fogom használni, mivel egykor anyámat is így hívták.
Az a szokás, hogy ha először találkozol valakivel, akkor
elmondod neki, ki vagy, és honnan jöttél, de akár tudsz róla, akár
nem, te már ismersz engem, és a történetemet is. Nézd csak meg
jobban! Kutakodj egy kicsit a tudatod mélyén, pörgesd végig a régi
újságokat, a magazinokat, a bulvárlapok bűnügyi rovatait, amelyek
még ott vannak valahol a fiókban, és rám fogsz találni! Én vagyok az
a sor az újság lapjának alján; én vagyok az utolsó mondat, amely
után már semmi sem következik.
 TÚL MESSZIRE MENT
A VAKARESZASZEJA?
Írta: Jamada Ju
A megjelenés dátuma: 1994. május 16., 18 óra 30 perc
A Tokiói Kerületi Bíróságon a mai nappal elkezdődött a
Szató Rina meggyilkolásával vádolt Nakamura Kaitaró pere.
Az ügy annak a körülménynek köszönhetően került a
nemzetközi érdeklődés homlokterébe, hogy a vádlott, a
vakareszaszeja Nakamura, az úgynevezett „házasságromboló”
ipar ügynöke beismerte, hogy eredetileg az áldozat férje, Szató
Oszamu bérelte fel, és bízta meg a felesége, Szató Rina
elcsábításával, hogy ily módon teremtsen kellő ürügyet a maga
számára a váláshoz.
Nakamura állítása szerint egymásba szerettek az
elhunyttal, és már az új, közös életüket tervezgették.
Amennyiben bűnösnek találják, a vádlott legkevesebb húsz
évre számíthat, de könnyen előfordulhat az is, hogy a bírák
halálra ítélik.
„Nem volna szabad engedélyezni, hogy egyáltalán
működhessen olyan üzletág Tokióban, amelynek egyetlen
célja a házasságok tönkretétele. Rina volt az egyetlen
gyermekem, egyúttal a családunk szíve. Sosem fogom
túltenni magam az elvesztésén, és nem bocsátok meg a
tettesnek” – közölte az újságírókkal Szató Rina apja,
Szarasima Jositake.
Szató Rina egy hétéves lánygyermeket hagyott maga után.
Emlékszel, mikor olvastál először az ügyről? Esetleg otthon
voltál, és a konyhaasztal mellett ücsörögve fogyasztottad a
reggelidet, vagy az irodában böngészted át a híreket? Látom magam
előtt, milyen képet vágtál, amikor a családomról olvastál:
összevontad a szemöldöködet, és kis árkok jelentek meg az orrod
felett. Talán éppen a frissen főtt kávé megnyugtató illata járta át a
levegőt; bárhogyan is, egy idő után megcsóváltad a fejed, és
továbblapoztál. Elvégre a világ tele van különös dolgokkal, miért is
lepődnél meg éppen ezen.
Amikor Kaitaró belépett anyám életébe, a vakareszaszeja még nem
számított elterjedtnek Japánban. Az iparág elsősorban annak
köszönhette a felvirágzását, hogy komoly igény mutatkozott rá; ez
az igény ma már mindenütt jelen van a világon. Nézz csak körbe: ott
vannak, akiket szeretsz, ott vannak, akik szeretnek téged, és ott
vannak, akik azt akarják, ami a tiéd. Ők mind ugyanolyan
könnyedén beléphetnek az életedbe, ahogy Kaitaró lépett be az
enyémbe.
Most már emlékszel, hogy mikor és hol találkoztunk először?
Esetleg a The Telegraph, a The New York Times, a Le Monde vagy a The
Sydney Morning Herald lapjain? A történetem a külföldi sajtóban ezen
a ponton véget is ér. A később megjelent cikkek már elsősorban
magára a házasságrombolás iparágára, illetve azokra az ügynökökre
koncentráltak, akik ilyen munkakörben dolgoznak, ám ezekben már
nem tettek említést rólam. Egy élet, amelyet újra kell építeni, nyilván
kevésbé érdekes, mint egy olyan élet, amelyet már végérvényesen
tönkretettek. Még Japánban is eltűntem az újságok lapjairól.
 Első rész
Ha tudás birtokában tekintünk a világra,
akkor felismerjük, hogy a dolgok még akkor is
változatlanok, ha egyébként folyamatosan
alakulóban vannak.
Misima Jukio
Szumiko
 MIT REJT A NÉV?
A Szarasimák számára a gyermek elnevezése családi ügy. Az én
számomra a nevem azt jelentette, hogy egy olyan hagyományhoz
kapcsolódom, amely mindvégig meghatározza majd az életemet. Az
anyai ágon lévő rokonok neveit mindig a megurói kijodzsiban
választották ki. Az utcánk végén lévő parkból rá lehet látni a
templomra. A domb lábánál áll, a negyedünk közepén; a
tetőgerendák zöld csúcsai szépségesen izzanak a napsütésben, a
terasz vörös oszlopai pedig a környező épületek fölé magasodnak.
Amikor felcseperedtem, nagyapám elmesélte, hogy a családunk
azóta jár ide imádkozni, hogy Tokióba költöztek. Elmondása szerint
még akkor is itt imádkoztak, amikor bombázták a várost. A háború
után a templomot újjáépítették. Számára a hely az újjászületés
jelképévé vált.
Ez az oka, hogy miután Anya felépült a szülésből, ahelyett, hogy
a nappali északi sarkában lévő kamidana[2] körül gyűltek volna össze,
a családom tagjai inkább kijodzsiba mentek. Anyám a karjában vitt be
a kapuk alatt, és így tartott akkor is, amikor az épület középpontjába
lépett.
Ahogy felmentünk a főcsarnokba vezető kőlépcsőkön,
felpillantott a szélesen elnyújtózó famennyezetre, és végigjáratta a
tekintetét az épületen túlnyúló, ívelt ereszcsatornákon, amelyek a
napfény jó részét kizárták, és hűvös, sötét árnyakat rajzoltak a
templom belvilágába. Amikor beljebb kerültünk, megcsapta az
orrunkat a tömjénfüst. Az oltár előtt mintha minden irányból huzat
vágtázott volna körülöttünk. Odakint megkongatták a környező
szentélyek rézcsengettyűit.
Én magam nem emlékszem az útra, de utólag elég világosan
látom magam előtt a történteket: krémszínű pólyában pihenek, az
apám viszi Torát, a kis játék tigrist, amit Nagyapától kaptam, és ott
van mellettünk a komor hangulatot árasztó, háromrészes öltönyt
viselő nagyapám is. Annyiszor hallottam már ezt a történetet, hogy
néha olyan érzésem van, mintha már én magam is emlékeznék rá.
Az egyik szerzetes, aki meglehetősen sápadtnak tűnt az
indigókék csuhájában, meghajolt a nagyapám előtt, és átvett tőle egy
erszényt, amelybe előzőleg néhány kiválasztott nevet helyeztek. Az
anyám készítette elő ezeket a neveket azután, hogy először
megbeszélte egy asztrológussal, majd kiválasztotta a szóba jövő
lehetőségek közül a kedvenceit, ügyelve arra, hogy a
családnevemmel kombinálva mindegyik név ecsetvonásai az ideális
számot adják ki.
Még most is látom őt magam előtt, ahogy az étkezőasztalunknál
ül az otthoni papucsában, farmerjában és a túlméretezett pólójában,
amely elrejti azt a dudort, ami történetesen nem más, mint én
magam. A redőnyöket felhúzták, és a napfény élesen beragyogja a
házunk márványpadlóját. A konyhában dolgozik a rizsfőző, a
mosott ruha pedig kiterítve várakozik a szárítón. Anyám lefektet az
asztalra némi rizspapírt, és közelebb húzza magához a mozsarat,
melyben a tintát tartja. Látom, ahogy belemártja az ecset végét a
tintába, érzem a föld és a fenyőfa gazdag illatát a levegőben, és
miközben az ecset végét a papírhoz illeszti, s a lószőrből készült
sörték meggörbülnek, ő megalkotja az első, lágyan csordogáló
vonást.
A szerzetes még egyszer meghajolt, majd betette a neveket az
oltáron lévő sekély edénybe. Aztán letérdelt, felvett egy aprólékosan
megmunkált, fából készített legyezőt, és a paravánok közt
száguldozó fuvallatok ütemére kibontotta, s tovább kavarta maga
körül a levegőt. Mindenki néma csendben figyelte. A tömjén szürke
füstje a szellőzők felé távozott, ahogy az anyám által megfestett
nevek egymás után szintúgy a mennyezet felé vándoroltak. A
művelet végén csupán egyetlenegy maradt a helyén, és hevert
magányosan a tíkfa felületén:

Nagyapa letérdelt, felvette a papírt az oltárról, és széles mosollyal

az arcán kiolvasta a nevem írásjeleit, hozzátéve azok jelentését:
„ünnep”, „szépség”, „gyermek”.
– Szumiko – mondta. – Szarasima Szumiko.
Apám az egész szertartás alatt végig csendben volt. A
születésemet megelőző hetekben szóba került, hogy esetleg
tartsanak „örökbe fogadó” szertartást. A hatályos japán törvények
szerint mindkét házastársnak egyazon családnevet kell viselnie,
bizonyos esetekben azonban a férj felveheti a felesége családnevét,
csatlakozhat a háztartásához, és így az anya neve és ága folytatódhat
tovább. Az apám második fiú volt, úgyhogy a családja minden
ellenkezés nélkül ráállt a dologra. Csakhogy azon a napon,
miközben a szerzetes elővett egy friss papírt, és hozzálátott, hogy
felírja rá az újonnan kapott nevemet, apám megszólalt:
– Szató – mondta. – A gyerek Szató, nem pedig Szarasima.
 AMIT TUDOK
A nagyapám, Szarasima Josi nevelt fel. Meguróban laktunk, egy
fehérre meszelt házban. Esténként olvasott nekem. Minden
történetet megosztott velem – kivéve a sajátomat.
A nagyapám ügyvéd volt, így aztán nem meglepő, hogy
megválogatta a szavait. Akkor is, ha kettesben voltunk a
dolgozószobájában, és az ölében ücsörögve mustráltam a
bőrbevonatú karosszéke rovátkáit, vagy később, amikor egy
zsámolyon ültem mellette – ő még olyankor is rendkívüli módon
ügyelt arra, hogy mit mondott. Ezt a körültekintést tőle örököltem,
és a mai napig őrzöm magamban.
Nagyapa válogatás nélkül mindent felolvasott nekem – Misimát,
Sartre-ot, Dumas-t, Tolsztojt, Basót, történeteket az ifjúkorából és a
simodai kacsavadászatokról. Az egyik könyv, amely A per címet
viselte, hamar a kedvencemmé vált. A történet valahogy így
kezdődik: „Valaki hazudhatott Josef K.-ról.”
Amikor első alkalommal olvastuk el ezt a sort, Nagyapa
elmagyarázta, hogy fordítást tartunk a kezünkben. Tizenkét éves
voltam, és éppen egy olyan világot próbáltam megérinteni, amely a
sajátomon túl terült el. Fogtam a sárga papírlapot, és végighúztam
az ujjam az írásjeleken, amelyek valami gyökeresen újat ígértek.
Fennhangon is felolvastam a felütését, és lelki szemeim elé idéztem
Josef K. alakját. Egy magányos férfi, valaki, akit megrágalmaztak.
Ahogy idősebb lettem, többször is vitatkoztam Nagyapával A
perről. Elmondta, hogy már mások is sokat vitatkoztak erről a
regényről, sőt vannak, akik a mai napig vitatkoznak róla – egész
pontosan egy bizonyos szó fordításáról. Ez az eredetiben egy német
szó a verleumdet: ami annyit tesz, „hazudni valakiről”. Bizonyos
változatokban ezt a szót „rágalmazásként” adják vissza. A
rágalmazás már a bíróságokat és a vádakat, vagyis a nyilvánosságot
idézi fel – mindennek azonban kevés köze van ahhoz, amit az
ébreszt egy gyermekben, ha valaki egyszerűen csak „hazudik”.
Amikor első ízben olvastam ezt a történetet, éppen ez a
„hazudhatott” kifejezés volt az, ami magával ragadott.
A hazugságok, amikor először mondják ki őket, árnyat vetnek;
olyasféle finom fátyolszövetet alkotnak, amely tartósan meg tud
képződni egy élet körül. Az ilyen hazugságok pihekönnyűek, akár a
gyermekkor – és történetesen az én gyermekkorom is ilyen
hazugságokra épült.
* * *
Az anyám halála előtti nyáron elutaztunk a tengerhez. Ahogy
most visszatekintek erre az időszakra, számomra mintha a végesség
tudata vetült volna ezekre a hónapokra, és nem is csak azért, mert ez
volt az utolsó szünidő, amelyet közösen tölthettünk anyámmal,
hanem azért, mert ez volt életem utolsó igazi emlékének a helyszíne.
Minden év augusztusában, amikor Tokiót fojtogatni kezdték a
hőhullámok, a családom telepakolta a bőröndjeit, felpattant a
vonatra, és elindult a part felé. A mi úti célunk Simoda volt. Apám a
városban maradt dolgozni, Szarasima nagyapa viszont velünk
tartott. Mindig ugyanannál a kioszknál állt meg az állomáson, és vett
némi fagyasztott mandarint az útra, hogy aztán én és a Mama a
szerelvény fémes forróságában alig győzzük kivárni, amíg a
gyümölcs eléggé kiolvad ahhoz, hogy végre el tudjuk fogyasztani.
Amikor már az állunk is ragacsos volt a gyümölcspéptől, Mama
felém fordult, és megkérdezte, hogy mit szeretnék majd csinálni a
tengernél: mivel múlassuk az időt mi ketten, ő meg én.
A tengerparton álló házunk meglehetősen viharvert volt. A kaput
tartó faoszlopokat rég kiszívta a csendes-óceáni szél. Ahogy
felkapaszkodtunk a sziklás hegyfokra, a sótól kimarjult és
megfeketedett kapuk már jó előre jelezték, hogy a közelben járunk.
Az otthonunkat Vasikurának, vagyis Sasfészeknek hívták, a Fudzsi és
a tenger között helyezkedett el, és egyenesen az öbölre nyílt belőle
kilátás.
Az országunkat hegyek köré építették, maguk az emberek pedig
összezsúfolódva élnek a ketrecekre emlékeztető betondobozaikban.
Ritka dolog, hogy valaki saját birtokot mondhat a magáénak, a
simodai ház azonban a háború kezdete előtt is a családomhoz
tartozott, és később nagyapám még akkor is keményen harcolt érte,
amikor már minden egyebet elveszítettünk.
A ház körüli dombokat sűrű erdőségek borítják. Gyerekként nem
engedték meg, hogy egyedül bóklásszak arrafelé, úgyhogy amikor
azon a nyáron anyámra pillantottam, ő rögtön tudta, hogy mit fogok
majd kérni tőle. Délutánonként Mama és én felsétáltunk a Vasikura
feletti fás kaptatókra, és figyeltük, ahogy a teaültetvények az ősz
közeledtével egyre sötétebb árnyalatokba öltöznek. Hátradőltünk a
sziklás, fekete talajon, és beszívtuk a fenyőillattól nehéz levegőt.
Voltak napok, amikor remekül lehetett hallani a magasban köröző
sirályok rikoltozását.
Nagyapa jól ismerte az erdőt, de sosem talált ránk. Minden
délután négy órakor kibandukolt a domb aljáig, és bekiáltott a fák
közé. A nevünket kiabálta: „Rina! Szumi!”, mi pedig a fenyőfák
között rejtőztünk, és kuncogva hallgattuk, ahogy a hangja lassan
elhal.
Gyakran előfordult, hogy anyámnál hamarabb meghallottam
Nagyapa hívását, de mindig kivártam anyám jelzését, aki intett,
hogy maradjak csendben. Az utolsó délutánon, amit az erdőben
töltöttünk, csendben feküdtem a helyemen. Az arcomon éreztem
Anya lágy és megnyugtató leheletét. Aztán egyszer csak közel
húzott magához. Éreztem, hogy a légzése is halkabbá válik, és
lelassul. Kinyitottam a szemem, és felé fordultam. Beszívtam az
illatát, átvettem a mozdulatlanságát. Utána meghallottam a
nagyapámat. Valahonnan messziről és mintha fátylakon át szólt
volna a hangja. Még közelebb húzódtam anyámhoz, és puszit
nyomtam az arcára. Elmosolyodott, és továbbra is lehunyt szemmel
a szája elé emelte az ujját.
A simodai otthonunk, a Vasikura már nem a miénk; Nagyapa
évekkel ezelőtt eladta. Még ma is érzem anyám jelenlétét a fák alatt,
ha néhanapján odamegyek, hogy felkapaszkodjak a domboldalon a
fák közé. Amikor lefekszem a földre, és a lehullott tűlevelek az
arcomba szúrnak, elképzelem, hogy a felettem elsuhanó hűs fuvallat
valójában az ő lehelete, és az ő érintését érzem a bőrömön.
Rina
 ATAMI
Ahogy Rina a Vasikura kertjében állt, végigtekintett a Fudzsi felé
nyújtózó lankák, hegységek vonalán és az erdőségekkel borított
dombok mély árnyain. Eszébe jutott, hogy több millió évvel ezelőtt a
földrengésekkel, vulkánokkal és hőforrásokkal teli félszigetet
létrehozó tektonikus lemezek ütközése emelte fel a Fudzsiszant is.
Tudta, hogy a vulkán még mindig aktív. A tisztább napokon jól
látta a hóval borított csúcs felett szállingózó vízpárát és füstöt, amely
arra utalt, hogy a hegy mélyében újabb szigetek, fennsíkok és
félszigetek szunnyadnak és várakoznak. Ámde ezen a nyáron,
amikor Rina nyomon követte ezeket a lankákat, ahogy citromzöldről
szép lassan rozsdavörösbe fordulnak, többnyire nem az eljövendő
dolgokon járt az esze; a lányára gondolt, ahogy Josi nagyapa mellett
térdel a kertben, felássa az azáleákkal teli sötét földet a kis
ültetőkanalával, komor arcát elfordítva az anyjától. Rina feltekintett
a felettük őrködő hegyekre, és néma pillantásukkal kísérve beült a
vörös Nissanjába, majd elment Atamiba.
A zsúfolt tengerparton megállt, hogy parkolóhelyet keressen
magának. Atami nagy népszerűségnek örvendett a kincsvadászok
között. Köztisztviselők árasztották el partjait, akik tokiói életüket
még egy nyaralóval, a helyi bevásárlóközpontokban való lődörgéssel
és némi karaokéval is ki szerették volna egészíteni. A szállodák
komoly hasznot húztak a természetes hőforrásokból, és az épületek
lassan mindenütt átvették a fák helyét. A várost egykor körbevevő
kámfor- és páfrányerdőket addig irtották, amíg csupán egy keskeny
sáv maradt belőlük. Rina a part végén szállt ki a kocsijából, majd
elsétált a tengerig, és a napfény ellen védekezve a szeme fölé emelte
a tenyerét, miközben megállt a betonon.
– Hát itt vagy! – A hang hallatán megfordult. Kaitaró sétált a
parton felé, mezítláb lépkedve a homokban. Rina elmosolyodott, és
figyelte a férfi lassú, rugalmas lépteit. – Már azt hittem, nem jössz el
– mondta, amikor odaért mellé.
– Nem hiszem, hogy valóban ettől féltél volna.
– Mindig félek, ha nem vagy velem – felelte. Rina felnevetett,
majd együtt indultak tovább a kikötőben várakozó, kék vízen
ringatózó jachtok irányába. A nő megállt egy bódé mellett, ahol
azuki-, vagyis vörösbabízű fagylaltot is árultak. Mellette Kaitaró
áttette a szandálját az egyik kezéből a másikba, majd a zsebébe
nyúlt, hogy előhalásszon némi aprót. – Csak egyet kérek.
Rina elmosolyodott.
– A lányom imádja – mondta, ahogy megkóstolta a fagylaltot, és
szétterült a nyelvén a karamellizált bab édeskés íze. Aztán elkapta
Kaitaró pillantását, és lesütötte a szemét.
– Szumikót is elhozhatnánk ide – jegyezte meg a férfi.
– Lehetetlen. – Rina összerezzent, ahogy Kaitaró odalépett mögé.
Érezte a melegségét a háta mögött, a leheletét a fülén.
– Josinak fel fog tűnni, ha elvisszük egy délutánra.
– És mit mondjak neki, ha majd vége lesz?
– Nem lesz vége, Rina.
A férfi magához húzta a nőt, akinek a lábujjai mélyre süllyedtek a
homokban. Parányi homokszemek dörzsölődtek bőréhez a vörös
szandálja és a talpa között.
 – Nem volna szabad itt lennem – mondta, a mondat azonban egy
sikkantásban ért véget, amikor a férfi egyszer csak a magasba
emelte, és a vállára vette. – Te jó ég! – szisszent fel, és ököllel püfölni
kezdte. – Mit művelsz? – Rina felnyögött, amikor a fagylaltja a
homokba esett.
– Túl sokan vannak itt – felelte. – Így nem tudunk beszélni.
– Mi ütött beléd?
Kaitaró elvigyorodott.
– Tudod, hogy a legrosszabbat hozod ki belőlem.
– Mindenki minket bámul!
– Nem érdekel – mondta, és így is gondolta. Tényleg nem
érdekelte.
Amikor visszaértek a kocsihoz, Kaitaró végre letette a földre. A
nő érezte, hogy elvörösödik; a járókelők még mindig őket nézték.
Kaitaró két kezébe fogta az arcát.
– Rina – mondta –, ma velem vagy. Próbálj erre koncentrálni!
A nő mély levegőt vett, és felpillantott rá.
– Nincs sok időm.
A tájat kémlelte, miközben egy keskeny, fenyőfák között
kacskaringózó úton elindultak a város felett húzódó hegységek
irányába. A kikötő betonján túl mélykék árnyalatokban tükröződött
a tenger, a lankákon pedig jól látta a ciprusokat és cédrusokat,
amelyek úgy ölelték körbe Atamit, mintha csak arra készülnének,
hogy egy szép napon visszaköveteljék maguknak a civilizációtól.
Elértek egy parkolót, ahonnan kikövezett út vezetett fel a
domboldalra. Rina egy kendővel összefogta a haját, hogy ezzel óvja
a széltől, majd csatlakozott a kaptató előtt álló Kaitaróhoz.
Felmentek egy nacumikanfákkal teli lugasig; az ágakról lecsüngő
nyári narancsok egészen nehéznek tűntek a faágak sötétzöld
leveleihez képest. Kaitaró talált egy helyet a fűben, ahová leterítette
az esőkabátját, amit az autóból vett magához. Bézs színű volt,
olyasféle darab, mint amit a New York-i detektívek viselnek. Rina
elmosolyodott, amikor csak látta; sokszor ugratta miatta. Pár perccel
később azonban, amikor hűvös fuvallat érte a nyaka hátsó részét,
egyszer csak kényelmetlenül kezdte érezni magát. Elkötelezte magát
azzal, hogy eljött a férfival. Kaitaró többet akart tőle, sokkal többet –
ebben legalább biztos lehetett. Rina elhátrált tőle, és eligazgatta a
térdén a szoknyáját. Elhelyezkedett a kabát másik végénél,
miközben a férfi a táskájába nyúlt.
Kaitaró felpillantott; biztosan látta az arcán, hogy milyen
nyugtalan, de ő csak mosolygott. A jobb kezével elérte a táska alját,
miközben Rina a körmeivel a tenyerébe vájt.
– Ezt neked hoztam – szólalt meg a férfi. A nő most vette észre,
hogy mi van nála: egy Canon EOS 3500-as gép volt az. Meglepetés
vette át a szorongás helyét. Egyszer már Akihabarában látott egy
ilyet, a katalógusban is megnézte, de még sosem foghatta a kezében.
– Vedd csak el! – biztatta Kaitaró. – Arra gondoltam, dolgozhatnánk
egy keveset, amíg idefent vagyunk.
– Dolgozhatnánk?
– Nem gondolod, hogy itt az ideje? – Rina elfordította róla a
tekintetét. A férfi már nem először hozta fel a témát. Időről időre
felvetette, hogy vissza kellene térnie a fotózáshoz, és főállásban kéne
űznie, ahogy egykor tervezte. Csakhogy Rina félt: vajon nem hal
meg magától, aminek ilyen hosszú időn keresztül hátat
fordítottunk? – Megtaláltam a cikkedet, Rina – mondta. – Amit az
Exposure-nak írtál.
Rina az ajkába harapott.
– Az csak egy kísérlet volt.
– Nekem nem annak tűnt.
– Még azelőtt írtam, hogy otthagytam a jogi képzést a Todain.[3]
Apa az összes példányt kihajította a házból.
– Én szerezhetek neked egyet.
– Nincs rá szükség – felelte, és végre visszafordult felé. –
Emlékszem rá.
A férfi csendben átnyújtotta neki a fényképezőgépet.
Végigsétáltak a lugason, majd leheveredtek a levéltakaróra. Rina
figyelte Kaitarót, a tekintete a mozdulatai ritmusára követte. Az ujjai
lágyan fogták közre a lencsét, ahogy a rekeszértéket próbálgatta,
hogy megfelelően ki tudja hangsúlyozni a domboldal palettáját. A
nő vagy fél óráig mozdulatlan maradt mellette, és csak élvezte a zár
gyors kattogását, a fényképezőgép súlyát a kezében. Aztán lassan a
szeméhez emelte a tükörreflexes keresőt, hogy láthassa, amit ő látott.
Színesben fejezték be, majd miután felmérték a délután fényeit és
árnyait, monokrómra váltottak, hogy fekete-fehér szűrőn keresztül is
megrajzolhassák a levelek alakját. Kaitaró felé fordult, aki a
könyökére támaszkodva figyelte; várta, hogy elkészítse a fényképet.
Rina hunyorgott, amire a férfi elvigyorodott, és lecsavarta a lencsét a
fényképezőről. A nő odahajolt hozzá, és nézte, ahogy a táskába nyúl,
előszedi az új lencséket, átnyújtja őket neki, és elmagyarázza,
hogyan tudja velük megragadni a rájuk eső fényt.
 Később, amikor mezítláb üldögélt a fűben, Rina felnyúlt, és
leszakított egy narancsot az egyik faágról. Miközben a hüvelykujja
körmével felszakította a gyümölcs héját, amitől parányi cseppek
spricceltek szét a levegőben, Kaitaró is letelepedett mellé. A nő
kettéhasította a narancsot, odaadta neki az egyik felét, majd
hozzálátott, hogy lenyalja a kesernyés nedűt a tenyeréről. A nap
alábukott a láthatáron, és Rina a férfi vállának dőlt. A kulcscsontjába
temette az arcát, és figyelte, ahogy a napfény utolsó sugarai
megreszketnek a fák között.
Egy vízcsepp hullt Rina hajába, amelyet pillanatokon belül két
további követett, de csak akkor szökkent talpra, amikor már esett az
eső. Váratlanul lepte meg őket a vihar. A hegyekben gyakori az
ilyesmi; az aljnövényzet szereti magához csábítani a levegőben lévő
nedvességet. Kaitaró átvetette a kabátot kettejükön, Rina pedig
felkapta a szandálját, megcélozták a kaptatót, és az átnedvesedett
leveleken csúszkálva visszasiettek a kocsihoz. Patakokban csordult
le a víz az ablakokon, és fehér köd gyűlt a hegyek fölé,
kétdimenzióssá változtatva, majd teljesen láthatatlanná téve őket.
Beszálltak. Egyikük sem kapcsolta be a rádiót, és egy darabig csak
csendben ültek, aztán Kaitaró megfogta a nő kezét, és egymásba
kulcsolták az ujjaikat.
– Harmadik lettem a Fukasze–Iszono-fotográfusdíjátadón –
szólalt meg a férfi. – Az egyik képemet be fogják mutatni egy
kiállításon. Eljössz velem?
– Hol lesz? – kérdezte Rina.
– Egy akihabarai raktárban. Ha a művészet nem érdekel, a Jabu
Szobába[4] is elmehetünk.
 Rina elmosolyodott; a férfi nem feledkezett meg a kulinárus
megszállottságáról.
– Ne is említsd a kacsás szobát! – mondta tettetett komolysággal.
– Sokat jelentene, ha eljönnél.
Rina rápillantott, és a derű eltűnt a tekintetéből.
– Akkor megyek.
A zivatar lassan alábbhagyott, és egy idő után a szemerkélés is
abbamaradt, ahogy beállt az este. Kiszálltak a kocsiból, és elmentek a
szalagkorlátig; a domboldalról felszálló páragomolyag mögött
immár jól látták a tengert.
Kaitaró átkarolta, és masszírozni kezdte a vállát, hogy egy kicsit
felmelegítse.
– Mennem kell – mondta Rina, csakhogy ekkor már neki nem
akaródzott elindulnia. – Kai – a férfi felé fordult. – Ami pedig a mai
napunkat illeti…
– Semmit sem kell mondanod.
– Köszönöm.
A férfi kisimította a tincseket a nő arcából, és kibontotta az
átnedvesedett kendőt, amely összefogta a haját. Rina figyelte, ahogy
a zsebébe csúsztatja. Nem ellenkezett.
– Szeretlek – vallotta meg Kaitaró. Rina ismét összerezzent.
Mondani akart volna valamit, de a férfi megrázta a fejét, és az ajkára
tette az ujját; egészen durvának érződött a bőre. – Szeretlek.
Szumiko
 TOKIÓ
Anyám fotós volt, mielőtt feleség lett volna belőle. Minden évben,
amikor elmentünk a tengerhez, velem játszott a parton, és egyik
filmtekercset lőtte a másik után. Nagyapa aztán elküldte ezeket a
Kodaknak, ahol Kodachrome diákat csináltak belőlük, és ősszel,
amikor a levelek színe besötétedett, s mi visszatértünk Tokióba,
anyám kinyitott egy palack Coca-Colát Nagyapa megurói
otthonában, és a diavetítőn megnéztük a képeket.
Még mindig megvannak; a fotók, amelyek egyfajta házi mozit
adnak ki, a megurói ház pincéjében pihennek pár kis méretű,
bőrborítású dobozban. Néha lemegyek, és megnézegetem őket.
Gyönyörű darabok, mindegyik egy fehér kártyába foglalt,
négyszögletes ékszer. Látom anyám parányi alakját, ahogy
beleharap egy fagylalttölcsérbe; látom magamat a homokban a vörös
vödrömmel, a tengervíztől nyirkos úszóruhámban; és látom
Nagyapát egy napernyő alatt pihenni, noha egyébként is árnyas
helyre húzódott.
Más emlékeim is vannak, de azok már nem Simodához
kapcsolódnak. Ezek inkább csak pillanatok és villanások. Lelki
szemeim előtt a tengerpart kiegyenesedik, Simoda
sziklakiszögelléseinek helyét pedig egy nyitott kikötő veszi át.
Hallom a lépteim surrogását, ahogy a betonon futok. Vannak
világosabb, illékonyabb jelenetek is: egy jacht a tengeren, mereven az
ég felé szökő vitorlákkal; erős kezek nyúlnak a hónom alá, és
emelnek a magasba; elfordulok a fényképező lencséjéről
visszatükröződő, vakító napfénytől; egy férfi, aki átnyújt egy tölcsér
vörösbabos fagylaltot, hosszú, elegáns ujjai vannak, és a keze nem az
apám keze.
Ezeket a képeket sosem találtam meg a nagyapám pincéjében, és
nem láttam köztük a kikötőt sem. De néha még mindig arra ébredek
éjjelente, hogy érzem a karamellizált vörösbab illatát. Hűs fuvallatok
járják át a helyiséget, és mintha emberek csevegése visszhangozna a
távolból, de az is lehet, hogy csak a ventilátor duruzsolását hallom,
és a fánkok illata kúszik be a konyhából, amelyeknek az
elkészítésére Hannae, Nagyapa házvezetőnője tanított meg.
Egyszer megkérdeztem a nagyapámat ezekről az emlékekről. Azt
mondta, hogy a Simodában töltött nyaraink voltak. Amikor továbbra
sem vettem le róla a szemem, felnevetett, majd odahívott magához,
hogy foglaljak helyet a széke melletti sámlin. Keresgélni kezdett a
könyvei között, ujjával végigsimítva a kemény kötésű vagy puha
fedeles kiadványok és verseskötetek gerincén.
– Ma melyik legyen? – kérdezte.
Akkor is a nagyapám dolgozószobájában voltam, amikor évekkel
később az életemet átszövő hazugságok hálója elkezdett
szertefoszlani. Éppen a végzős joghallgatók előtt tartandó
beszédemre készültem, ennélfogva elegáns, tengerészkék ruhát
viseltem, a hajamat pedig kecses lófarokba fogtam – a megjelenésem
tehát makulátlan volt, csakhogy késésben voltam, ugyanis
elveszítettem a jegyzeteimet.
Emlékszem, ahogy Nagyapa íróasztala fölé görnyedek, és jó nagy
rendetlenséget okozva szanaszét szórom a papírokat. Egy évvel
korábban jogi szakvizsgáztam, és a vakói Legfelsőbb Bíróságnál
vállalt gyakornokságom a végéhez közeledett. Éppen letettem a
záróvizsgáimat, úgyhogy mindent elborítottak a bírók, ügyészek és
ügyvédek mellett eltöltött hosszú hónapok alatt összegyűlt papírok.
Nagyapa elment egy onszenbe[5] a barátaival, de már jóval korábban
átengedte nekem az irodáját – olyannyira felvillanyozta a Nomura &
Higasinótól kapott állásajánlatom, hogy még az sem zavarta, ha
elfoglalom a privát terét.
Elindultam a szoba sarkában álló bőrfotel irányába, és
átpörgettem a papírokat, amelyeket benne hagytam. A hosszú vakói
ingázás után gyakran előfordult, hogy mély álomba zuhantam,
miközben a fotelben olvastam. Az elmúlt évben még pluszügyeket is
elvállaltam, hogy kitűnjek a többiek közül, és keményen dolgoztam,
hogy kialakítsam a magam hálózatát az ügyvédek és az ügyészek
között, ennek azonban nagy ára volt, és az alváshiány idővel
megtette hatását.
Letérdeltem a földre, és néhány további papír felé nyúltam,
amelyek akár a jegyzeteim is lehettek volna, amikor egyszer csak
megszólalt a telefon. Az egész életem ott volt abban a szobában: a
gyerekkori és az egyetemi bizonyítványaim, a bekeretezett újságcikk
Nagyapa leghíresebb ügyéről, és egy külön mappa, amelybe nekem
gyűjtötte az aktuális eseményekről szóló beszámolókat. Nagyapa
minden reggel munka előtt ott ült a konyhaasztalnál, a kedvenc
hideg tésztalevesét szürcsölgette, és cikkeket vagdosott ki az
újságból, hogy naprakész legyek. Mindegyiket elolvastam, az összes
történetet, ami ott volt abban a szobában, kivéve a sajátomat.
Annyira elfoglaltak az életem kellékei, hogy kis híján meg sem
hallottam a telefont.
– Halló? – szóltam bele aztán, amikor nagy sokára felvettem.
 – Jó napot! – felelte egy visszafogott női hang. – Beszélhetnék
Szarasima úrral?
Annyira kizökkentett a hívás, hogy csak dadogni voltam képes,
miközben körbepillantottam a helyiségben.
– Attól tartok, jelenleg Hakonéban tartózkodik. Miről van szó?
– Szarasima Jositake otthonát hívtam?
– Igen – ismételtem. – Az unokája vagyok, Szumiko. Miben
lehetek a segítségére?
– Ez Szató Rina asszony háza és családja?
– Az anyám meghalt – feleltem, és most már erősebben
koncentráltam a telefonra meg a vonal túloldalán lévő személyre. A
szavaimat hallgatás követte. Egy pillanatra azt hittem, hogy a tétova
hangon beszélő lány letette, de aztán meghallottam a lélegzetvételét.
– Az igazságügyi minisztériumból hívom. A Börtönszolgálat
megbízásából. Nagyon sajnálom, hogy zavarnom kell, Szató
asszony, de Nakamura Kaitaró ügyében keresem.
– Az meg kicsoda? – kérdeztem.
És ahogy a hangom elhalt, a vonal is megszakadt.
 HARANGOK
Azt mondják, nem lehet meg nem történtté tenni, ha egyszer
megszólaltattál egy harangot. A szavak, amelyeket kimondunk,
utánunk is ott maradnak, és élik a maguk életét. Anyám életének
utolsó évében Nagyapa gyakran elvitt a városi templomba. Ahogy a
Szenszódzsi felé tartottunk, körbevett a tömeg zümmögése. Sétálás
közben mély levegőt vettem, magamba szívtam az égő falevelek és a
tömjén illatát, és Nagyapa kabátjába kapaszkodtam. Ő lepillantott
rám, majd a karjába vett, és folytattuk az utunkat a piac felé. Ez a
hetente megejtett út afféle szertartássá vált számunkra. Magasabbra
emelt, megtámasztott a csípőjén, és elrendezte a sárga szoknyámat a
derekam körül. Én egyre csak csacsogtam, és mindenre volt egy-két
szavam, ami valamiért felhívta magára a figyelmet. A sétány eleje és
a Szenszódzsi között vagy száz bódé állt, és még egy további árkád
is futott arrafelé kelet–nyugati irányban; mindenesetre mindig ezen
az úton mentünk, mert ez volt a kedvencem.
– Mandzsú! – kiáltottam, és az olajban sült lekváros fánkokat
árusító bódé felé mutattam. Volt köztük jamgyökeres, cseresznyés,
édesburgonyás és csokoládés. Mindegyiket imádtam, de a
vörösbabos volt a kedvencem. – Mandzsú, Nagyapa! – ismételtem. A
bódé előtt máris óriási sor kígyózott. Az emberek egymást
megelőzve igyekeztek közelebb férkőzni az áhított finomságokhoz,
hogy legalább megpillanthassák az ízek szerint a pultra rámolt forró
fánkokat. Egy zömök, középkorú hölgy állt a tömeg közepén, és
próbált valahogy rendet tartani a vásárlók között. Nemes
egyszerűséggel közelebb taszigálta azokat, akik még az édességükre
vártak, majd amint sikerült azt begyűjteniük, ugyanolyan
sebességgel tovább is tessékelte őket, mindezt egyetlen, megszakítás
nélküli mozdulatsorban. Egy aranyló mandzsúkkal teli tálcára
mutattam, Nagyapa azonban megrázta a fejét. – Vörösbabosat
akarok! – visítottam.
– Később, Szumiko – mondta, miközben én mérgesen huzigálni
kezdtem a haját.
– A Mamát is elhoztad ide?
– Igen, amikor még kicsi volt – felelte Nagyapa, és megigazított a
csípőjén. Talán már túl nagy voltam ahhoz, hogy így hurcoljon
magával, de nem adta jelét, hogy bánta volna.
– Hol van a Mama? – kérdeztem.
– Vásárol.
– Miért nem vitt engem is?
– Mert szerettem volna egy kicsit veled lenni.
– De én…
– Anyád és én akkor kezdtünk idejárni, amikor éppen annyi idős
volt, mint most te – folytatta, miközben én majd kiugrottam a
karjából, hogy rávethessem magamat azokra a fánkokra.
– Szumicsan![6] – Nagyapa letett a földre. – Először elmegyünk a
templomba – mondta szigorúan, majd felém nyújtotta a kezét. A
tömeg közepén álltunk, egész közel húzódtam a lábához, és
átkulcsoltam az ujjait. Nem szerettem, ha ilyen sokan vettek körbe,
főleg azt nem, ha turisták között kellett ácsorognunk. Csendben
maradtam, amikor átmentünk a Viharkapu alatt, de amint elértük a
belső kapu vörös oszlopait, ahonnan nádvesszőből font, óriási
szandálok csüngtek alá, a magasba nyújtóztam, hátha
megpillanthatom a nagy harangot. Igazán különleges harang volt.
Anyám azt mondta, hogy több száz évvel ezelőtt még a költő Basó is
hallotta a zúgását a virágos rétek felett. Akkoriban, amikor Tokiót
még Edónak hívták, az egész várost ezek a harangok irányították,
hiszen ezek tudatták az emberekkel, hogy mikor kell felkelniük,
enniük és nyugovóra térniük. Ma már a nagy harangot csak reggel
hatkor szólaltatják meg, és még egyszer az újév utáni első éjfélkor,
amikor száznyolcszor is megkondul, arra a száznyolc földi vágyra
emlékeztetve hallgatóságát, amelyek állítólag rabságban tartják az
emberiséget. Nagyapa a Mamát és engem is elhozott ide, hogy
közvetlenül megcsodálhassuk. A helyi igazgatóságban ülő barátai
remek helyet biztosítottak nekünk, ahol egészen közel lehettünk a
haranghoz. Még most is érzem a levegőben a zengését, no és a
várakozással teli csendet, amikor a cédrusfából ácsolt ütőgyűrűt
visszahúzzák, meg a bronz lágy, egyúttal mély vibrálását, miután
elengedték. Ahogy átvágtunk a csődületen, Nagyapa célba vette a
templom előtt felállított tömjénfüstölőt. Mialatt gyalogoltunk,
elmondta, hogy a füst sosem a megtisztulásra emlékeztette, hanem
az édesanyámra, amikor még gyerek volt, és a hullámok közt
mosakodott, miközben ő ügyelt rá, hogy ne merüljön el. A haját
ilyenkor fehér szaténcsokrokkal fogta össze, és az alsószoknyája
átlátszott a kedvenc ruháján. – Készen állsz? – kérdezte Nagyapa,
mire bűnbánóan bólintottam. Még egyszer a karjába vett, én pedig
rámosolyogtam, míg ő keresett nekünk egy helyet a fényesre csiszolt
üst előtt, amelyből folyamatosan szállingózott a füst. Közelebb
hajoltam, Nagyapa pedig a tenyerével felém terelte a füstöt, s én a
kezemet és az arcomat dörzsölve úgy tettem, mintha megfürdőznék
benne. – Nos, sikerült megtisztulnod? – kérdezte Nagyapa. – Biztos
vagy benne? Nem vagy már rossz kislány? – ugratott tovább, majd
felnevetett, amikor rámosolyogtam. – Tudom, hogy mit szeretnél –
mondta. – A jövődet akarod látni.
Ez is amolyan szertartás volt köztünk. Minden alkalommal,
amikor a Szenszódzsiba mentünk, mielőtt Nagyapa elmondta volna
az imádságait a főtemplom előtt, elvitt a nagy szekrényhez, aminek
vagy száz fiókja volt. Adott egy pénzérmét, hogy dobjam be, és
együtt hallgattuk, ahogy csilingelve megérkezik az adománygyűjtő
ládikó aljára. Aztán átnyújtott egy hengert, amelyben hosszú, karcsú
botok voltak, ezt addig kellett ide-oda rázogatnom, amíg az egyik
kihullott belőle.
Megnéztem, hogy mi van a botra írva, és megkerestük a hozzá
tartozó jelképet a szekrényen. Amikor megtaláltam, Nagyapa
kihúzta a fiókot, és kivette a benne lévő papírhalom tetején lévő első
papírt. Ezután ezt is odaadta.
Figyelte, ahogy lassan felolvasom az előttem álló jövendőt.
Imádtam ezeket a pillanatokat. Még a hegyekben, a lejtők mellett is
gyakran megkértem Nagyapát, hogy vegyen nekem egyet az
automatákból. Csakhogy azon a napon, miután végeztem az
olvasással, fogalmam sem volt, hogy mit jelent a jóslat, úgyhogy
visszaadtam a papírt a nagyapámnak. Ő elmosolyodott, kissé
meghajolt, és halk hangon biztosított róla, hogy örömmel áll
szolgálatomra.
– Nos, lássuk, mivel állunk szemben – mondta, majd átfutotta a
jelképeket, és megnézte a jobb felső sarokban, hogy milyen szerencse
vár rám. Magasabbra tartotta a papírt, és hallottam, hogy mély
levegőt vesz. Aztán elfordult tőlem, és láttam, hogy a fiókok felett
kifüggesztett zsineget figyeli, azt a zsineget, ahol ott volt az összes
jóslat, amelyeknek az értelmét nem magyarázta el nekem. Aznap sok
volt belőlük, és mind unottan lengedeztek a szélben.
Előreléptem, ahogy megpróbálta összehajtogatni a jóslatot, hogy
felakassza a többi mellé, de addig ügyetlenkedett a papírral, hogy
egy gyors mozdulattal ki tudtam kapni a kezéből.
– Ez meg mit jelent? – kérdeztem, és még egyszer végignéztem a
jelképeken és az írásjeleken.
– Erre nincs szükségünk – mondta. – Inkább tegyük fel a többi
mellé, hogy a szél majd elfújhassa!
– Én akkor is tudni akarom – mondtam, és hátráltam tőle egy
lépést, továbbra is a kezemben tartva a jóslatot.
– Szumicsan, add ide! Hagyjuk, hogy elfújja a szél!
– Mondd el! – követeltem, és a kezembe gyűrtem a papírt.
Nagyapa megfogta a kezem, és szép lassan kibontotta az ujjaimat.
– Ugyan már, Szumiko! Szerzek neked egy másikat – mondta, de
aztán elszörnyedve látta, hogy egyszer csak a számba tömöm a
papírt, és rágni kezdek.
Vannak szavak, amelyeket eltemetnek, vannak, amelyeket el is
égetnek, azonban az évek során még ezek is visszatérhetnek, és
megszólalhatnak, akár a templomi harangok, túlharsogva az őket
körbevevő zajt.
Rina és Kaitaró
 ÚJ ÜGY
Kaitaró ingujjban üldögélt, a nyakkendője gondosan
összehajtogatva hevert mellette az asztalon. A kávéscsészéből gőz
szállt föl, miközben átpörgette a legújabb ügy aktáját. A célszemély
egy háziasszony volt: harmincesztendős, barna hajú, barna szemű,
közepes testalkatú. Szerette a sajttortát.
Előhúzott egy Tokiót ábrázoló térképet, és megkereste rajta az
otthonát. Rápillantott a nő aznapi teendőire, felmérte a megszokott
közlekedési útvonalait, és kiszámolta, hogy nagyjából mennyi időre
volna szüksége, amíg egyik helyszínről a másikra jut. Tisztában volt
vele, hogy valószínűleg hetekig kell majd követnie, mire
kellőképpen kiismeri a szokásait és a kedvenc helyeit.
A férj kitöltötte az űrlapot, és felsorolta, hogy a válás esetén
milyen ingatlanokról és ingóságokról volna szó. Tokióban két lakást
birtokoltak: egyet Ebiszuban, ahol együtt éltek, és egy távolabbit
Meguróban, azonkívül volt még egy üdülőjük Simodában. Mind a
három ingatlan a Szarasima névre, azaz a feleség leánykori nevére
volt bejegyezve. A lista további része felsorolta a bankszámlákat, a
részesedéseket és a becsült vagyont. Kaitaró egy következő oszlopot
is behúzott mellé, amelybe a saját megjegyzéseit írta. A kliensek
gyakran hazudtak a javaikról, vagy legalábbis hajlamosak voltak a
túlzásokra; nem voltak kétségei afelől, hogy Szató Oszamu sem
feltétlenül a színtiszta igazat mondta el a témában. Az legalábbis
biztosnak tűnt, hogy nem mondott el mindent.
Letette a tollát, majd a hüvelyk- és a mutatóujjával megcsípte az
orrnyergét; fájdalom készülődött valahol a homloka mögött,
úgyhogy megrázta a fejét, hátha ezzel elejét veheti a migrénnek. Még
egyszer átnézte a dokumentumokat. Az elsődleges tulajdont az
ingatlanok képezték, amelyek mind a feleséghez vagy a családjához
tartoztak, azonkívül volt egy kislányuk is. Találkozott már
ilyesmivel. A kliensei bármit felhasználtak, amitől előnyt reméltek a
tárgyalások során, és ehhez sokan egyenesen a hatályos
törvényekben leltek fogódzóra, ugyanis a válást követően a
gyerekeket kivétel nélkül teljeskörűen az egyik szülőre bízzák; a
megosztott szülői felügyelet illegálisnak számít. Ilyen jogi
környezetben a gyerek maga is fontos tényezővé válik az
egyezkedések során. Természetesen előfordulnak olyan helyzetek,
amikor a válás valóban mindenki érdekét szolgálja, beleértve a
gyerekeket is. Mondjuk, az általa megismert legtöbb ügyben a
vagyon nem játszott kitüntetett szerepet. Már nem lepődött meg
azon, mi mindenre képesek az emberek azért, hogy megszerezzék,
amit akarnak, de hát neki nem is kellett egyetértenie a klienseivel –
elegendő volt, ha teljesíti a megbízásukat.
Ahogy felpillantott a mappából, az előtte lévő asztalon egy
műanyag dobozkában észrevette a névjegykártyáit. Tiszta fehér
papírra nyomtatta őket; a diszkréció magától értetődőnek számított,
és csupán a neve, a telefonszáma és a faxcíme volt rajta. Valamilyen
okból az irodája éles fényében a neve betűi mintha kidomborodtak
volna a papírról. A neve, amelyet a szülei oly nagy reményekkel
választottak számára: Kaitaró, amely a „tenger” és az „elsőszülött
fiú” írásjeleiből áll össze. Egy másodpercre szinte úgy érezte, mintha
máris visszakerült volna a hokkaidói otthonukba, és ott sétálna a
magas fűben a bácsikájával, a fényképezőgép nehéz súlyával a
nyakában, körülöttük a rikoltozó sirályokkal és az örökké zúgó
óceánnal.
Egyszer, egy ritka pillanatban, két-három sör elfogyasztása után
az apja elmesélte neki, hogy miként választották ki a nevét. A
történet szerint a szülei a konyhaasztalnál üldögéltek a kis
bungalójukban, és két lehetőséget latolgattak. Az apja elmélázva
mesélte el a történteket; éppen szerény fogással tért vissza a
tengerről, és egyébként is szokatlanul bágyadtnak tűnt. Neki a
„tenger fia” változat tetszett, és addig erősködött, amíg végül ebben
egyeztek meg. Bízott benne, hogy Kaitaró a nyomdokaiba lép majd,
és idővel szintén halász lehet belőle. A családjuk akkor már olyan
régóta élt az óceánból, hogy az apja magától értetődőnek gondolta, a
fia is ugyanezt a hagyományt viszi tovább.
Csakhogy Kaitaró számára a neve mindig valami mást jelentett:
az otthona mellett kezdődő nyílt víz roppant kiterjedését és a habok
alatt ezüstösen csillámló homokot; ahogy kézbe vette a bácsikája
fényképezőgépét, és megtanulta, miként örökítse meg maga körül a
lüktető világot. A nagybátyja csak ritkán látogatta meg őket, de
amikor kapott valamilyen fotósmunkát, akkor magával vitte
Kaitarót, és együtt beutazták Hokkaidót. Ilyenkor vidéki
vendégházakban vagy falu végi hostelekben szálltak meg, hogy a
hosszú nap után kimerülten, de annál boldogabban térjenek
nyugovóra. Elkerülhetetlen volt, hogy Kai idővel csalódást okozzon
az apjának, úgyhogy hamar megtanulta felmérni, milyen
hangulatban van éppen, és elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy
lássa, ha ivott vagy rossz kedvében volt.
 Az anyja egy másik változatot részesített volna előnyben, azt,
amelyben a „közvetítő” írásjele szerepel. Szerette a szó jelentését, a
benne rejlő erőt és cselekvőképességet, s amellett érvelt, hogy a fiú
esetleg vezetői pozícióba juthatna a helyi tengerialga-ültetvénynél,
vagy elhelyezkedhetne az üzleti pályán. Ahogy most a
névjegykártyájára pillantott a parányi sibujai irodájában, Kainak
komoly kétségei támadtak afelől, hogy az anyja vajon ilyesmire
gondolt-e. Természetesen más elképzelései voltak, másféle
közvetítésre gondolt, és ő ebben is csalódást okozott neki. Nem volt
képes elsimítani az anyja házassági gondjait, és még saját magát sem
tudta megvédeni. Annyira tudott csak túlélni, hogy végül valóban
közvetítő legyen belőle, noha nem abban az értelemben, ahogyan
arra bárki is vágyhatott volna. Kaitaró a kávéscsésze után nyúlt, de
időközben a hab megsűrűsödött a tetején, és a kávé is kellemetlenül
langyosnak érződött. Megrázta a fejét, hátha sikerül rendet tennie a
gondolatai között, és megszabadulhat a még mindig lesben álló
fejfájástól. Semmi haszna nem volt annak, hogy ilyen dolgok miatt
emészti magát. A legegyszerűbb, ha elfogadja, hogy nem felelt meg a
szülei elvárásainak, és már nincs is sok értelme ezzel foglalkoznia.
A dohos helyiségben hamar kiszáradt a szeme. Megmasszírozta
egy kicsit a halántékát, majd visszatért az előtte heverő aktához. A
munka jövedelmezőnek látszott, és nem csupán „felmérésről” volt
szó, vagyis nem arról, hogy meg kellett figyelnie egy eltévelyedett
barátot vagy barátnőt; nem, ezúttal magáról a kapcsolatról, illetve a
szakításról volt szó. Ami a felmérés részét illeti, azzal alighanem pár
héten belül végezni tud. Gyorsnak ígérkezett, és inkább hasonlított
arra, amit a magánnyomozók is művelnek: követni a célszemélyt,
bizonyítékokat gyűjteni a hűtlenségről, majd jelentést tenni a
kliensének, aki ezután eldönti, hogy milyen további szándékai
vannak a párjával. Az efféle munka jellemzően hónapokig is eltart,
és a bérezés eléri azt a szintet, amire már a főnöke, Takeda is rá fog
bólintani; még az is lehet, hogy egy kis szabadidőt is ki tud venni
magának utána.
Maga az ügy meglehetősen egyszerűnek tűnt. Kaitaró nagyjából
két hónapot szánt rá: egyet arra, hogy közelebb kerüljön a
célszemélyhez, és egyet arra, hogy bizonyítékokat gyűjtsön róla,
lehetőség szerint fotókat, például arról, hogy a nő társaságában
elhagy egy love hotelt, vagy olyat, amin együtt láthatók, amint éppen
az utcán csókolóznak. Ha végez, megszünteti a telefonszámát, amit
korábban megadott neki, majd átkéri magát egy másik tokiói
negyedbe; az is elképzelhető, hogy a cég egy időre egy másik
prefektúrába helyezi át. Ám ahogy még egyszer végignézte a
mappát, feltűnt neki egy részlet, amely aggasztani kezdte; egy
máskülönben jelentéktelen dologról volt szó, amelynek aligha lett
volna köze háziasszonyok elcsábításához. A fotója volt az, az
útleveléhez használt fotója, az egyetlen, ami jelenleg a birtokában
volt. Bántóan erős fényben készült, és a nő nem viselt rajta sminket.
Egyenesen a fényképezőgépbe nézett, de volt valami a pillantásában,
ami meghökkentette Kaitarót. Mintha abban a pillanatban jobban
érdekelte volna a fényképezőgép, mint bármi más a világon: a
tekintete valósággal elemelkedett a papírról, és mintha egyenesen őt
vette volna célba.
Még akkor is ezt a fotót tartotta a kezében, amikor Mia megjelent
az irodája előtt. Takeda őt bízta meg a céges naptár kezelésével,
Kaitaró viszont megkérte rá, hogy ebben az ügyben ő találkozzon a
férjjel. Mia éles eszű és kifinomult teremtés volt, türelmes, de ha
kellett, könnyen át tudta törni a személyes falakat. Ezen a délutánon
szemmel láthatóan zaklatottnak tűnt.
– Nem hajlandó beszélni velem – mondta. – Az ügynökkel akar
találkozni, akivel majd együtt dolgozik.
Kaitaró felpillantott a papírjai közül.
– Mit mondott Takeda?
– Szeretné, ha eleget tennél a kérésének.
– Mit gondolsz?
Mia átnyújtott neki egy papírlapot.
– A te döntésed – mondta, miközben ő átfutotta a jegyzeteit.
Kaitaró felvette a nyakkendőjét, majd szépen megigazította az
ingén, és követte a nőt a tárgyalóba. Mélyen meghajolt Szató előtt, és
felé nyújtotta a két kézzel tartott névjegykártyáját. Miközben Mia
jeges vizet töltött nekik, Kaitaró helyet foglalt. Megpróbálta felmérni,
mennyiben felel meg az új kliense annak a képnek, amely az
aktájából rajzolódott ki róla.
– A kolléganőmtől úgy tudom, hogy nem kíván kibékülni a
feleségével – mondta.
– A hölgynek már elmondtam, hogy válni akarok – felelte Szató,
Mia felé pillantva, aki közben leült mellé, és végigsimított a
harisnyáján.
– Tudunk némi előzetes nyomozást végezni, mielőtt végleges
döntésre jutna – folytatta Kaitaró. – Mia esetleg elviheti a feleségét –
a papírokra pillantott –, Rinát, hogy megigyanak valamit.
Kiderítheti, ő hogyan vélekedik a házasságukról, és esetleg azt is,
hogyan reagálna a válás ötletére.
– A feleségem nem hisz a válásban.
– Miért nem?
– Nem számít.
– Szató úr – Kaitaró közelebb hajolt a székében. – Ha elvállaljuk
az ügyet, akkor a lehető legtöbbet kell tudnunk magáról és a
feleségéről. Ezeknek az információknak egy jelentős része
óhatatlanul személyes természetű. – Szató nem válaszolt. – A
felesége hűtlen volt?
– Nem.
– Nem voltak szeretői? Nem flörtölt másokkal, nincsenek közeli
barátai?
– Nem.
– Egyáltalán nincsenek barátai?
– A feleségem nem kifejezetten érdekes személyiség. Éppen ezért
szeretnék megszabadulni tőle.
– De kizárólagos felügyeletet akar a lányuk felett.
– Egyelőre igen. – Kaitaró félrepillantott, amire Szató elnevette
magát. – Azt hittem, maguk diszkréten intézik az ilyesmit –
morogta. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire finnyásak.
– Ezek érzelmi dolgok – mondta Kaitaró, immár állva a másik
pillantását. – Igyekszünk minimálisra csökkenteni az ügyben
érdekelt személyek fájdalmát, legalábbis addig, amíg alá nem írják a
szükséges papírokat. A legjobb válások azok, amelyek után a
legkevesebb rossz érzés marad a felekben. – Alig észrevehető
mosolyt villantott Szató felé, aki hunyorogva nézett vissza rá;
minden jel szerint nem szerette, ha ellentmondanak neki.
– Ez esetben azt hiszem, inkább megpróbálkozom egy másik
ügynökséggel.
Kaitaró vállat vont. Megkönnyebbülés töltötte el, amikor Szató
felállt, azonban Mia megállította, és sietve fejet hajtott előtte.
– Megértjük, hogy türelmetlen, uram – mondta, és jelezte, hogy
foglaljon helyet újra. – Az ilyen komoly döntéseket nem szabad
elhamarkodottan meghozni. Biztosnak kell lennünk benne, hogy
pontosan tudja, mire készül.
– Nem egy kibaszott abortuszra készülök – dünnyögte Szató. –
Csak el akarok válni a feleségemtől.
– Rendben – mondta Mia. Csábosan felvonta a szemöldökét, majd
kinyitotta a jegyzetfüzetét. – Mennyi időnk van rá? – kérdezte.
– Amennyi kell – felelte Szató. – Úgy tudom, hatékonynak tartják
magukat.
– Így van – Mia bólintott. – Nem szeretjük az elhúzódó ügyeket –
tette hozzá, és még egy kacsintást is megengedett magának.
Kaitaró vett egy mély levegőt, és a mennyezet felé fordította a
tekintetét.
– Szeretném, ha világosan beszélnénk egymással – mondta Szató.
– Ez a fickó… Ő is benne van?
Mia bólintott.
– Nakamura a legjobb ügynökünk. Amire csak szüksége van, ő
elvégzi.
– Nem akarok zűrt.
– Tárgyaláson kívüli megegyezést szeretne? – kérdezte Mia.
 Szató olyan ábrázattal pillantott rá, hogy a válasz egyértelmű
volt. Ezután Kaitaróhoz fordult.
– Az a cél, hogy a feleségem ki akarjon lépni a házasságunkból, és
készen álljon ennek érdekében bármit feláldozni. Képes lesz erre?
Képes elérni, hogy egy nő szerelembe essen magával? – Kaitaró
szenvtelenül állta a tekintetét, mire egy idő után Szató felnevetett. –
Bízzunk benne, hogy a hölgyekkel ügyesebben csinálja.
– Van esetleg másik fotója is a feleségéről? – kérdezte Kaitaró.
– Minek? Csak nem a huncutkodás foglalkoztatja? – Miára
pillantott, akivel halvány mosolyt váltottak.
– Előleget kérünk a kutatásra, amit még azelőtt kell elvégeznünk,
hogy elvállalhatnánk az ügyét – mondta Kaitaró. – Hasznos volna,
ha látnék a feleségéről egy fotót a hétköznapi környezetében is.
Szató olyasféle vigyort villantott rájuk, amilyen az ezt követő
találkozókon is gyakran terül majd szét az arcán.
– Azért ne legyen máris olyan izgatott!
– Esetleg megosztana velünk még néhány további információt is?
– kérdezte Mia. – Volna még néhány kérdés a felesége hátteréről és
neveltetéséről. Hogy mik a hobbijai, és milyen a viszonya a
lányukkal. Esetleg megbeszélhetnénk mindezt egy ital mellett?
Szató elfordította róla a tekintetét.
– Csak küldje át az irodámba a kérdéseket! Nem fogom sokáig
váratni.
Ezzel feltápászkodott, és az ajtóhoz ment. Mia még egyszer
mélyen és tisztelettudóan meghajolt, Szató pedig Kaitaróra pillantott
fölötte.
 – Hoztam még egy fotót, hátha fel tudom csigázni vele az
érdeklődését – mondta.
Aznap később Kaitaró az irodája ablakában állt. Előtte Sibuja
utcái felizzottak az alkonyatban. A kezében ott tartotta annak a
nőnek a fényképét, akit a megbízása szerint el kell majd csábítania.
A vállával az ablaküvegnek támaszkodott, és alaposabban is
megvizsgálta a képet. A nő félhosszúra vágva hordta a frizuráját, és
láthatóan a méreténél nagyobb kardigánt viselt. A kelme beburkolta,
és keretezte az arcát. Kaitaró végignézett a vonásain, és felmérte,
milyen szögből készült a fotó. Fekete-fehér, aprólékosan
megkomponált kép volt, amely ráközelített a nő arcára és
felsőtestére, homályban hagyva a mögötte lévő szoba részleteit.
Lehetséges, hogy ő maga fotózta. Kai éppen ezen morfondírozott,
amikor észrevett egy apró részletet, amely alátámasztotta a gyanúját:
az asszony tenyerén ugyanis, a kardigánja redői közé rejtve, alig
észrevehetően egy kis fekete irányítógomb volt, amelyből drót
vezetett a fényképezőgéphez. Ezek szerint ő is fotós, vagy legalábbis
valamikor az volt.
Ahogy a fény felé tartotta a képet, Kaitaró végigsimított a nő
szemöldökén a hüvelykujjával. Eszébe jutott a neve – Rina. Nagy,
sötét szeme volt, kecses szempillákkal, az arckifejezésében
ugyanakkor kevés örömöt lehetett volna felfedezni, nem volt benne
bujaság, csupán az a komolyság, amely már korábban is feltűnt neki,
az a szokatlan komolyság, amellyel a fényképezőbe nézett. Szinte
már indulatosan tekintett előre, és ahogy ezen gondolkozott, valami
mást is felfedezni vélt rajta: egy túl hamar rövidre zárt élet nyomait.
 EZÜST-HALOGENID
Rina biztos volt benne, hogy volt idő, amikor nem volt
láthatatlan. Nem a kézzelfogható figyelemre vágyott, és nem is a
románcra; egyszerűen kapcsolódni akart, szerette volna, ha valaki
észreveszi, ha bizonyítékot talál arra, hogy egyáltalán még létezik.
Reggelente bevásárolt a vacsorához, és megvette a házvezetéshez
szükséges holmikat. Térdig érő ruhákat és olyan kabátot viselt,
amelyet teljesen maga köré tud húzni. Alig rezdült a levegő, ahogy
elindult, hogy elvégezze a napi teendőit Ebiszuban. Már hónapok
óta tudta, hogy anélkül végigmehet az utcán, hogy bárki is
utánafordulna, hogy valaki is felismerné vagy kíváncsian méregetni
kezdené. Ahogy az élete lejtmenetbe került, egyre kevesebben vették
észre, hogy ott van köztük.
Gyerekkorában ez még elképzelhetetlen lett volna. Nem csupán
az ifjúságával, de a csendes, egyedül rá jellemző magabiztosságával
is mindenütt felhívta magára a figyelmet. Könnyen szerzett
barátokat. Tokió ott volt számára a teázókban, a könyvesboltokban,
az utcákon. Az emberek megnézték maguknak, mert olyasmivel
rendelkezett, amire ők is áhítoztak: boldog volt.
Rina szerencsésnek mondhatta magát. Amikor felcseperedett, a
vágyai egybeestek a családja elvárásaival. Közel állt az apjához, és az
ő nyomdokaiba lépve a jogi pályán indult el. Csakhogy hamarosan
megjelent néhány esszéje a fotózásról, és nemsokára felkérést kapott,
hogy vegyen részt egy közös kiállításon. Rina abbahagyta a jogi
tanulmányait, és új lehetőségek után nézett. Elképzelte, hogy milyen
volna egy másik életet választani.
 Először minden rendben ment, ahogy az gyakran történik, ha
valami újba kezd az ember. De aztán ahogy az egy évből kettő lett,
Rina még mindig nem találta meg a választ a kérdésre, hogy miként
tartsa el magát, ahogy azt sem tudta, hogy ki fogja átvenni Josi
helyét. Egykori osztálytársai közben lediplomáztak és gyakornoknak
álltak, mások megházasodtak. Látta, hogy hasznos tagjává válnak a
családjuknak, és elfogadják őket. A városban, amelyet valaha
annyira szeretett, minden új utcasarok és kereszteződés egy olyan
valósággal szembesítette, amellyel immár muszáj volt megbirkóznia.
Látta a körülötte lévők arcán, és olykor még az ismeretleneken is,
hogy mintha ítélkeztek volna felette, mintha pontosan tudták volna,
hogy úgysem fog boldogulni egyedül. Az apjának is fájt a döntése.
Először dühbe gurult, aztán csendben dédelgette a keserűségét.
Amikor felvetette, hogy Rinának össze kellene jönnie a szintén a
Todain végzett Szató Oszamuval, az egyik barátja fiával, úgy érezte,
hogy a rá nehezedő nyomás egyszer csak enyhül. Kapva kapott az
alkalmon. Később aztán ez olyan gyengeségnek bizonyult, amit
sosem bocsátott meg magának.
Miután Ebiszuba költözött, és beleszokott a feleség szerepébe,
Rina rájött, hogy a régi barátai, akiket még az egyetemről ismert,
mind más városokban kötöttek ki. Akadtak közülük, akik külföldön
vetették meg a lábukat. A fotóskörökből az Exposure magazin
környezetében szerzett ismerősei egyre ritkábban beszéltek vele.
Aztán idővel teljesen maga mögött hagyta ezt a világot, és a barátok
helyét a férje kollégái vették át. Egy darabig élvezte a helyzetet,
szerette a céges rendezvényeket, meg hogy háziasszony lehet, és
ügyesen eleget tett a feladatainak. De minél több ismerősét hívta el a
férje a lakásukba, amelyet Rina apja vett nekik, minél gyakrabban
nyúlt a kristálydekantáló után az ébenfa vacsoraasztalnál, amelyet
szintén házassági ajándékként kaptak, Rina annál gyakrabban tette
fel magának a kérdést, hogy egyáltalán miért akarta Szató feleségül
venni.
Egyre többször fordult elő, hogy ha Szató éppen nem a
klienseinek és a főnökeinek igyekezett a kedvében járni, akkor
sokáig elmaradt otthonról. Sokszor megesett, hogy csak azután bújt
be mellé az ágyba, hogy már jó néhány sört elfogyasztott valamelyik
izakajában,[7] és amikor magához húzta, Rina érezte a bőrén a fanyar
dohánybűzt.
Könnyen előre láthatta volna, hogy mindazok a dolgok, amelyek
egykor fontosak voltak számára, szép lassan eltűntek az életéből, és
a világ, amelyet képzeletben felépített maga körül, szintén
szertefoszlóban volt. Többé már nem pillantott fel az égre, és nem
állítgatta a fényerősséget a fényképezőgépén. Nem sétálgatott csak
úgy az utcákon, nem komponált gondolatban képeket, és nem
jutottak eszébe minden sarkon új projektek. Az otthoni teendők
napról napra egyre jobban a fejére nőttek. A mozdulatai lomhábbak
lettek, és hamarosan a gondolatai is hozzálassultak a mozdulataihoz.
Egy idő után az ujjlenyomata, amely olyan tisztán és
megnyugtatóan kivehető volt a régi Canon T90-es gépe felületén,
elhalványult, és csupán némi zsíros folt maradt utána. Aztán ez is
eltűnt, és Rina úgy érezte, mintha soha nem is létezett volna. A
lencsegyűjteményét befedte a por. A sötétkamrában felhalmozott
üveglapok a peremüknél kristályosakká váltak, ahogy kicsapódtak
rajtuk a szemcséssé váló vegyszerek. Az oldószer kiszáradt, amíg
csupán egy vastag koszréteg maradt a nyomában, a sarkokba pedig
bevették magukat a hálójukat szövögető pókok. Szató mindenféle
dobozokat kezdett tárolni a helyiségben. Ez lett a raktára, ahová az
aktáit, a sífelszerelését és a törött teniszütőjét rakta. Egyre több holmi
került a szobába; hamarosan Szató ruhái, régi melegítői és a
barátaitól kapott hasznavehetetlen ajándékok is mind itt végezték.
Amikor Rina átpillantott a küszöb felett, más embereket látott, egy
másik házasságot, egy másik életet. Ő maga pedig szép lassan eltűnt,
akár egy napon felejtett filmtekercs.
* * *
Kaitaró lakása mellett több bolt is volt, és hétvégenként ez a kis
utcácska igazi piaccá alakult át. Telente a hajléktalanok ütöttek itt
tanyát; takaros, vízhatlan ponyvával borított műanyag dobozokban
húzták meg magukat, de a tavasz beköszöntével továbbálltak, hogy
kalózvideókat, mangákat és Nintendo játékokat árusító bódék
vegyék át a helyüket.
Az utca távolabbi végében egy családi vállalkozás, egy reggel
nyolc és este hét között nyitva tartó fotósszaküzlet kapott helyet.
Esténként néha a védőrács továbbra is a magasban maradt, és a
vonatállomásról hazafelé tartó Nakamura Kaitaró ilyenkor fényt
látott kiszűrődni az üzlet hátsó részéből.
– Jó estét, Dzsinszei! – mondta Kaitaró, ahogy az öregember
kinyitotta a bolt ajtaját, és beljebb tessékelte. – Köszönöm, hogy ilyen
sokáig fennmaradt.
Dzsinszei elmosolyodott, majd bólintott.
– Igazán nincs mit. Én tartozom köszönettel az unokahúgomról
készített fotókért. A nővérem nagyon örült nekik.
– Enyém a megtiszteltetés.
 Az idős férfi egy zsámolyra mutatott.
– Vacsorázott már? A feleségem hagyott egy kis csirkés jakitorit és
pár üveg sört, ha esetleg érdekli.
– Ez igazán kedves öntől, de nem akarom megzavarni a
pihenését.
– Hosszú napja volt? – kérdezte Dzsinszei. – Érdekes a munkája?
Fontos ügyben végez nyomozást?
– Azt hiszem, igen. Kihívást jelent.
Dzsinszei felnevetett.
– Fogalmam sincs, hogy bírja ki, hogy ilyen közelről követi mások
életét.
– Nem mindig olyan szörnyű – mondta Kaitaró, miközben
Dzsinszei széthúzta a függönyt, amely a bolthelyiséget elválasztotta
a lakásába vezető lépcsőtől.
– Jó éjszakát, fiam!
– Jó éjszakát, uram!
Kaitaró bement az üzlet hátsó részében lévő sötétkamrába, és
megszokásból ellenőrizte a fényeket, hogy kiderítse, nem dolgozik-e
esetleg valaki odabent. Miután belépett, magába szívta a vegyszerek
ismerős, kesernyés illatát, majd előhúzta a fényképezőgépét a
hátizsákjából, és kiszedett belőle egyetlen tekercsnyi filmet. Ezután
felkapcsolta a piros biztonsági lámpát, és a rubinvörös derengés alatt
hozzálátott, hogy előkészítse a felszerelést. A sarokban
megeresztette a csapot, és a víz szép lassan megtöltötte a
medencéket.
Miután végzett a vegyszerek kimérésével, Kaitaró lekapcsolta a
lámpákat, és ügyes, szakértő mozdulatokkal kigöngyölte a kezében
tartott tekercset. Nagyon szerette a munkának ezt a részét, és ezt
tekintette a fotózás egyik legbensőségesebb, legérzékibb
pillanatának. A szeme gyorsan hozzászokott a helyiséget kitöltő
mély, gazdag sötétséghez. A csendet is szerette. Igazság szerint ezt a
feladatot könnyűszerrel kiadhatta volna valaki másnak, de szerette ő
elvégezni, sőt néha úgy érezte, kifejezetten szüksége van rá. Volt
valami a kép előhívásának és papírra égetésének a folyamatában,
ami összekapcsolta azt az embert, aki régen volt, azzal, aki most
Tokióban élt.
Az olló egyetlen fémes nyisszantásával levágta a filmet a
kazettáról, majd betette az előhívó medencébe, belemártva először a
korábban megeresztett vízbe, utána a zselatinos emulzióba. Még
egyszer felkapcsolta a vörös fényt, és hozzáadta az előhívó
folyadékot, aztán óvatosan hullámokat keltett a medencében,
miközben számolta a másodperceket. Megnyugtatta a gyakorlat
ismerőssége, a ritmusa. Amikor eljött az ideje, egy életerős
mozdulattal kirakta a képet maga elé az asztalra, és gondoskodott
róla, hogy ne maradjanak rajta légbuborékok. Néhány pillanatig
magára hagyta, és figyelte, ahogy a parányi képeken lassan ezüstös
kontúrok rajzolódnak ki. Ezután leeresztette a medencét, majd
előkészítette a fixálófürdőt, amely pillanatokon belül ecetes illattal
töltötte meg a helyiséget. Végül hozzálátott, hogy még egyszer
lekezelje a filmeket, és közben végiggondolta, milyen fotókat
készített aznap, és hogyan fognak mutatni, ha egyszer végez az
előhívással, és a láthatatlan ezüst-halogenid színtiszta fekete-fehérré
alakul át.
 Miután a film elkészült, Kaitaró kiválasztott a tekercsből öt
egymást követő képet, és betette őket a nagyítógépbe. Most már
végre látta. Rina ott volt előtte.
A fotók korántsem voltak bizonyítékok – az biztos, hogy a bíróság
előtt nem minősültek volna annak –, Kaitaró mindenesetre már elő is
vette a zsebéből a nagyítóját, és közelebb hajolt a negatívokhoz. Még
úgy is rögtön tudta, hogy melyiket fogja kinyomtatni, hogy egyelőre
a sötét és a világos a véglegeshez képest fordítva jelent meg a
képeken.
Ahogy végignézett rajtuk, és elképzelte, hogy milyen lesz az arca,
miután pillanatokon belül kikristályosodik előtte, Kaitaró azt
latolgatta, vajon a fényképezőgép tényleg képes-e megragadni
olyannak, amilyennek aznap a piacon látta: a sötét ruhát viselő Rina,
ahogy megáll egy gyümölcsösstand előtt; Rina, ahogy éppen
elmosolyodik, és a levegőbe dob egy almát; Rina, ahogy körbepillant
és hallgatózik, mintha bármelyik pillanatban felfedezhetné, és
egyenesen felé fordulhatna.
Kaitaró kiválasztotta az utolsó képet, betette a nagyítógépbe,
majd addig tekerte a tárcsát, amíg elérte a kívánt méretet, és a kép
kellőképpen fókuszba került. Ezután letette a fotópapírt a helyére, s
nyolc másodpercre bekapcsolta a fehér vetítőfényt.
Ahogy ismét beáztatta a papírt az előhívó medencébe, újra
felizzott a biztonsági lámpa vörös fénye. Még nem volt meg a kép,
de azért már látszott, ahogy középütt elsötétedik a papír, és onnan
kiindulva lassan, nagyon lassan egyre élesebb valósággá válik. Ki
tudta venni a nő arcának vonalait, a frizuráját, és látta, ahogy
belekap a szél. Kiszedte a papírt, átrakta a fixálófürdőbe, aztán még
egyszer lemosta, biztosítva, hogy a tiszta fekete-fehér kép ne
fakuljon ki vagy sárguljon el az idő múlásával. És ahogy a víz alatt
óvatosan mozgatta a papírt, a parányi fodrok és hullámok alatt még
egyszer megnézte magának Rinát.
 ESTI PIAC
Rina a forrón izzó lámpák fénye alatt válogatott. Tavaszhoz
képest szokatlanul meleg és párás volt az idő. A járdán megállás
nélkül csordogáló víz párája a levegőbe emelkedett, s
összekeveredett a sült tintahal és a főtt kukorica illatával. Megállt
egy játékárus mellett, ahol tarkabarka szörnyfigurákat lehetett kapni,
és gyorsan be is szerzett egy lilát meg egy zöldet Szumiko
gyűjteményébe. Josi aznap vacsorázni vitte Szumit, úgyhogy
Rinának volt egy kis szabadideje, de miután egyedül maradt, nem
tudta, mit kezdjen magával, úgyhogy kijött a piacra. Ez a piac
minden évben a cseresznyevirággal együtt szökött szárba
Ebiszuban. Az árusok többnyire gyorsételt és játékokat, néhol
gyümölcsöt és zöldségeket is kínáltak. Azon a napon volt egy stand,
ahol egy Gifuból érkező különleges termék várta a vásárlókat. Rina
megállt a japán körték előtt, amelyek héja aranyló fénnyel ragyogott
a lámpák alatt. Hatalmas gyümölcsök voltak, mindegyiket
gyönyörűségesen becsomagolták, és külön kis habszivacs
zsákocskába tették. Rina a tárcájáért nyúlt, és megszámolta, mennyi
pénze maradt, amikor a férfi odalépett hozzá.
– Elnézést, tudja esetleg, hol kaphatok errefelé sajttortát?
– Sajttortát? – Rina felpillantott. Az első, ami feltűnt neki, hogy a
férfi magas volt. Magasabb, mint a legtöbb eladó, azonkívül
karcsúbb is, és szarkalábak látszottak a szeme körül; talán a nevetés
nyoma. Rina kissé elmosolyodott, és még mindig a tárcájával
babrált.
– A gyengém – tette hozzá a férfi.
 Rina a mögötte lévő stand irányába mutatott.
– Ott láttam néhányat – mondta.
– És finomak?
Rina eltöprengett.
– Nem vagyok biztos benne. – Tisztában volt vele, hogy úgy
fintorog, mintha a világ legsúlyosabb kérdéséről cserélnének eszmét.
– A szeletek nem néztek ki valami bizalomgerjesztőnek. Attól tartok,
túl könnyűre készítették a habot.
– Ajjaj!
– Bizony – Rina bólintott, és már uralkodnia kellett magán, hogy a
mosolya ne váljon szélesebbé.
– Esetleg meghívhatom egy kávéra? – kérdezte a férfi, viszonozva
a mosolyát.
– Házas vagyok.
– Tudom – felelte.
– Valóban?
– A jegygyűrűje…
– Vagy úgy. – Rina zavarba jött, és érezte, hogy elönti az arcát a
pír. Most biztosan elárulta magát, és nyilvánvalóvá tette, hogy már
jó régóta senki nem közeledett hozzá így.
– Köszönöm – mondta –, de boldog házasságban élek. – Amikor a
férfit ezzel sem tudta meghátrálásra késztetni, hozzátette: – Van egy
lányom.
– Nos – felelte az ismeretlen, és a zsebéből előhalászott egy
névjegykártyát –, ha meggondolja magát, és megjön a kedve a
kávéhoz vagy a süteményhez, csak szóljon!
 A nő átvette a kártyát, udvariasan biccentett, ám ahogy
rápillantott a nevére, érezte, ahogy a szája sarkai ismét felfelé
görbülnek.
– A tenger fia – suttogta.
– Parancsol?
– A neve – mondta, és felé fordult. – Nem ezt jelenti? – Megrázta
a fejét, és újfent zavarba jött; a másik biztosan máris nagyon
furcsának tartja. – Elnézést, én csak…
– De igen – mondta. – Valóban ezt jelenti. – A tekintete
melegséget árasztott, és áthatóan fürkészte az arcát. – Ritkán tűnik
fel az embereknek.
– Sokat elárul magáról? – kérdezte Rina, aki mostanra jobb
meggyőződése ellenére nekibátorodott. – Mivel foglalkozik,
Nakamura Kaitaró?
– Igyon meg velem egy kávét, és elárulom. – Ismét elmosolyodott.
– Vigyázzon magára hazafelé!
Rina követte a tekintetével, ahogy eltűnik a tömegben. Kecsesen
lépdelt, ügyesen elkerülve a szembejövőket. Hűvös fuvallat járta át a
piacot. Rina a teret körbevevő cseresznyefákra pillantott, amelyek
most indultak virágzásnak, és sápadt rózsaszínből lassan fehérbe
öltöztek.
A lelkes cseresznyevirágzás-figyelők kék műanyag matracokat
raktak le a fák alá. Rina körül az emberek mosolyogtak, élvezték a
pikniket, és ünnepelték a tavasz beköszöntét. Az örömük kisvártatva
rá is átragadt, és hamarosan ő is érezte a levegőben megülő
várakozást. Amikor megpillantotta, hogy a férfi az egyik ételárusító
stand felé fordul, döntésre jutott.
 Nakamura Kaitaró gyorsan haladt, sietősnek tűnt, talán mert
kellemetlenül érintette a visszautasítás. Kedves embernek látszott,
gondolta Rina. Őszinte volt, és egyáltalán nem mutatkozott
tolakodónak. Figyelte, ahogy a férfi megáll egy onigirit árusító stand
előtt, és vesz némi rizses harapnivalót. Falatozás közben
továbbment, végig ügyelve a körülötte lévőkre, udvariasan
kikerülve, akit kellett. Elhaladt néhány hölgy között, akik a rikító
színű bevásárlószatyraikkal egyensúlyozva válogattak a zöldségek
között, majd maga mögött hagyott pár tizenévest, akik olajban sült
currys fánkot és csokoládés banánt eszegettek. Éppen elérte a piac
szélén az árusok egy további csoportját, amikor Rina felgyorsította a
lépteit.
– Várjon! – kiáltott utána. Meglepetésére Kaitaró megállt, és
megfordult, mintha már várta volna, hogy a nő utánajöjjön. Ám
amikor ismét szemtől szembe kerültek egymással, Rina látta rajta,
hogy meglepődött. A bátorsága elillanóban volt. – Helló! – mondta. –
Mégiscsak volna időm egy kávéra, ha még van kedve hozzá.
Rinának hívnak – tette hozzá egy mosoly kíséretében. – Szató
Rinának.
A férfi meglepett arckifejezése megváltozott, és a helyét a
kelletlenség vette át. Aztán hátrált egy lépést.
– Jobban tenné, ha hazamenne, Szató asszony. Azt hiszem,
mégiscsak az első megérzése volt a helyes.
Rina felvonta a szemöldökét, amikor a férfi megfordult, és sietős
léptekkel elindult. Megvárta, amíg eléri a piac szélét, és átvág az
utcán, de az egyszer sem nézett vissza rá.
Szumiko
 BIZONYÍTÉK
Anyám az első iskolai évem végén halt meg. Március volt, a
tavaszi szünet kezdete előtti utolsó tanítási nap. A szüleim válásának
idején Nagyapához költöztem Meguróba. Eleinte Anya is gyakran
meglátogatott, de egy idő után magunkra hagyott minket, hogy új
lakást találjon kettőnknek. Azt mondta, majd berendezi nekem, és
hamarosan be is költözhetek. Eredetileg arról volt szó, hogy csak egy
rövid időre leszünk távol egymástól. Tudtam, hogy nagyon elfoglalt
azokban az utolsó hetekben, de azért gondja volt rá, hogy
mindennap találkozzon velem. Amikor hazafelé tartottam az
iskolából a többi kölyökkel, a sapkánkon lévő jelvények mutatták a
helyieknek, hogy merre tartunk, ha esetleg eltévednénk.
Elképzeltem, ahogy anyám fél kézzel kinyitja a kaput, míg a
másikban húsos gombócokkal teli műanyag zacskót vagy
valamilyen más ínyencfalatot tart. Miután hazaértem, kinéztem az
ablakon őt keresve, végigfuttatva tekintetemet a kocsifeljárón,
egészen a végén álló kis fehér kapuig, minden egyes napon, egészen
addig a napig, amíg meghalt.
A következő hetekről csak szórványos emlékeim vannak; ezt az
időszakot kiüresítette a fájdalom, amelyet sosem tudtam kifejezni.
Annyit tudok, hogy elhagytam Tokiót. Hannae elvitt, hogy
találkozzam néhány családtagjával valahol délen, de nem sokra
emlékszem belőlük, mintha az anyám halálát követően az agyam
egyszerűen kikapcsolt volna, és képtelenné váltam volna arra, hogy
bármi mást befogadjak. Azt is tudom, hogy Nagyapa intézett
mindent, mivel nem akarta, hogy a szükségesnél jobban
szembesüljek anyám halálának rettenetes tényével, csakhogy ettől az
egész még riasztóbbnak és felfoghatatlanabbnak tűnt. Éveken át
faggattam, árulja el, hogyan halt meg, és miért nem jött el, hogy
találkozzon velem Meguróban, holott megígérte, amire ő mindig
ugyanazt válaszolta: autóbalesetet szenvedett egy forgalmas úton.
Amikor már idősebb voltam, egyszer megkértem, mutassa meg a
pontos helyet, ahol a baleset történt, erre elvitt Sinagavába.
Elmondta, hogy anyám ült a volánnál, és ő volt a hibás. Ahogy
végignéztem az útkanyarulaton, megkérdeztem, esetleg más is
megsérült-e a balesetben, amire Nagyapa nemmel felelt – anyám
volt az egyetlen áldozat.
Amikor Hannae és én visszatértünk Tokióba, Nagyapa arra jutott,
a legjobb, ha a lehető leggyorsabban visszamegyek az iskolába.
Néhány hétig személyesen ő jött el értem. Amikor nem ért rá, akkor
Hannaet küldte maga helyett, aki a hazafelé vezető úton végig fogta
a kezem. Nagyapa azt mondta, hogy senki mással nem jöhetek, még
a barátaimmal sem, úgyhogy meglepődtem, amikor egy napon
apám sétált be az osztályterembe. A szüleim válása óta nem
találkoztam vele, de már előtte is meglehetősen kiszámíthatatlanul
volt jelen az életemben. Mint rajta kívül még oly sokan, ő is sokszor
késő estig dolgozott, és egyébként is ritkán volt odahaza, ráadásul az
iskolában sem érezte túl otthonosan magát – ez is egyike volt
azoknak a helyszíneknek, amelyeket azok a személyek határoztak
meg számára, akikkel anyám a válása előtt és után megismerkedett.
Korábban anyám az iskolai eseményeken gyakran csevegett a többi
anyukával, később pedig csatlakozott azoknak az egyedülálló
anyáknak a csoportjához, akik attól kezdve egyszerre vették
magukra mindkét szülő feladatait, és akik Disneylandben maguk
emelték a vállukra a gyereküket, minthogy nem volt többé olyan
férfi mellettük, aki ezt megtehette volna. Én legalábbis nem
emlékszem rá, hogy Anyán kívül bárki más így felemelt volna.
Apámnak beletelt egy kis időbe, amíg észrevett. A tekintete
körbejárt az ovális asztaltáblák és a mögöttük lévő parányi, kék
székekben ülő gyerekek között. Felvonta a szemöldökét, amikor
sehol sem látott – én ugyanis nem az asztaloknál ültem, hanem
éppen a terem sarkában álltam, egyedül.
Azon a reggelen feladatot kaptunk. Egy tesztet kellett
kitöltenünk, amelyről azt mondták, fel tudja mérni, hogy miként
működik az elménk. Ilyenkor egyébként a kalligráfiát szoktuk
gyakorolni, de most magam is meglepődtem, milyen kíváncsisággal
várom az új tennivalót. Helyet foglaltunk az asztalunknál, én pedig
fészkelődni kezdtem, hogy kényelmesen üljek. A székre térdeltem,
és a papírjaim fölé hajoltam. Kíváncsian a többi gyerek irányába
pillantottam, és elképzeltem, hogy a teszt segítségével majd meg
lehet rajzolni az elménk térképét, de egyszer csak levegőt venni is
elfelejtettem, mert a tanár kiráncigált a helyemről. Azt állította, hogy
csaltam.
A reggeli szünet alatt engedélyt kaptam rá, hogy a többiek
társaságában részt vegyek a takarításban. Párokba állva
hozzáláttunk, hogy felmossuk a folyosókat, és kiürítsük a
szemetesvödröket, mielőtt magunkhoz vettük volna a
gyümölcslevünket a menzán. A többiek még akkor is engem
bámultak, amikor a szünet végeztével a tanár közölte velem, hogy a
sarokba kell állnom. Attól kezdve egyre többen rebesgették az
iskolában, hogy problémás gyerek vagyok. Ez volt az első
tapasztalatom arról, milyen érzés, ha megítélik az embert.
Figyeltem apámat, ahogy a tanárral beszél, és azon járt az eszem,
vajon a tanár hívta-e be őt az iskolába. Azt is tudni szerettem volna,
Nagyapának van-e tudomása arról, hogy milyen rosszul
viselkedtem. Korábban már láttam néhányszor, ahogy hasonló
esetben azoknak a gyerekeknek a szülei, akik rossz fát tettek a tűzre,
tisztelettudóan hajlongnak a tanárok előtt. Elfintorodtam, aztán
apám a terem sarka felé fordult, majd egyetlen mozdulattal jelezte,
hogy szedjem össze a táskámat és a kabátomat. Egészen addig nem
szólt hozzám, amíg elértük a kocsiját.
– Nem csaltam – súgtam neki.
– Tessék?
– Nem csaltam – mondtam valamivel hangosabban.
Apám felsóhajtott, majd elfordította a kulcsot.
– Próbálj meg viselkedni, Szumiko!
Csendben ültem a helyemen, miközben végigmentünk a városon,
és hamarosan elértük az alacsony házakból álló lakóövezetet.
Megálltunk egy nagyobb, krémszínű épület előtt, amelynek barna
üvegablakai voltak. Arra a helyre emlékeztetett, ahová a dzsukuba
jártam, a vizsga-előkészítőre, amelyre ahhoz volt szükség, hogy
megfelelő színvonalú gimnáziumba kerüljek. Az összes gyerek, akit
ismertem, járt a dzsukuba – mi csak „Jövendő Klubnak” hívtuk –,
ahol minden délután összegyűltünk a sportcsarnokban a közös
éneklésre. Ilyenkor több százan sorokba rendeződtünk, és szorosan a
fejünkre kötözött vörös és fehér kendőkkel közösen ismételgettük:
„Be fogok jutni a Mjonicsi Gakuenbe!” Mindenki előtt ez a gakuen
lebegett célként, mivel ez volt Tokió legjobb gimnáziuma; a név
jelentése „a holnap iskolája”. Úgyhogy egész évben minden délután
ezt kiabáltuk abban a telezsúfolt teremben, mintha csak a puszta
akarat elegendő volna ahhoz, hogy elérjük a kitűzött célt. Legalább
megtanultam, hogy az emberek előszeretettel ismételgetik az
elképzeléseiket, és olykor milyen sokat várnak ettől; ugyanazokat a
kérdéseket teszik fel, és ugyanazokat a gondolataikat szajkózzák,
mintha már ebből vigaszt meríthetnének.
Apám belépett az épületbe, én pedig szorosan a nyomában
követtem. Peepo, a Fővárosi Rendőrség kabalaállatának modellje állt
a recepcióspulton. Peepo egy pókhasú, narancssárga tündér, aki egy
hozzá hasonlóan narancssárga tündércsaládból származik. Hatalmas
fülével remekül hallja az emberek szavát, nagy szemével pedig
minden sarokba belát, és még egy antenna is kijön a fejéből, amellyel
tökéletesen érzékeli a városban uralkodó közhangulatot. Ez a Peepo
ki volt tömve, és nemezborítást kapott. Már éppen nyújtózkodtam,
hogy megérinthessem, amikor a recepciós meghajolt apám felé, majd
kinyitotta az ajtót, hogy beengedjen minket.
Bementünk egy szobába, amelynek egyik falát teljes egészében
kitöltötte egy fekete-fehér térkép Tokióról. Mielőtt elment volna,
apám maga felé fordított.
– Csak mondd az igazat, Szumiko! – A szemembe nézett, és
erősen megszorította a vállam. – Az igazat – ismételte.
Miután egyedül maradtam, tanulmányozni kezdtem a térképet, a
kikötőt, a zűrzavaros utcákat, amelyek most olyannak tűntek, akár
az anyám tenyerét átszelő barázdák. Azon gondolkodtam, vajon ő
hol lehet a térképen, hová temethették. Amikor Nagyapa először
közölte velem a halálhírét, nem voltam hajlandó elhinni, hogy ez
valóban megtörténhetett. És amikor nem engedték, hogy
megnézzem a holttestet, a gyanakvásom csak fokozódott, amihez
még az is hozzátett, hogy Hannae és én elutaztunk, és anyám
temetésére a távollétemben került sor.
Összerezzentem, amikor kinyílt az ajtó, és egy fehér selyemblúzt
és fekete szoknyát viselő nő lépett a helyiségbe. Túlméretezett,
válltöméses kabát volt nála, továbbá jókora arany fülbevalót viselt,
és ahogy bejött, rögtön megcsapta az orromat az édeskés, émelyítő
parfümillat.
A nő átkarolt, majd elmosolyodott; elég irritáló hangon beszélt.
Odavezetett az alacsony asztalhoz, és letett elém egy mappát,
amelyben különféle képek voltak a szüleimről. Kérdezgetni kezdett
az anyámról. Elhúzódtam tőle, és a lábamat keresztbe vetve leültem
a padlóra, de ő oda is követett, ami elég szerencsétlenül jött ki, mivel
magassarkút viselt. Találkoztam esetleg otthon új emberekkel?
Megráztam a fejem. Aztán a nagyapámról kezdett faggatni. Rendes
ember? Szeretek vele élni?
Amikor csendben maradtam, végigpörgette a fotókat. Mutatott
egy lakást, amelyet nem ismertem fel, és egy félig berendezett, kis
méretű hálószobát, amelynek rózsaszínűre festették a falait, és még
egy-egy ezüst csillagot is pingáltak rá. Csak egy ágy és egy fehér
könyvespolc állt benne, amelyen egyetlen könyv, az Ahol a vadak
várnak árválkodott; anyám sokszor felolvasta nekem, amikor még
kicsi voltam, de egy ideje már nem találkoztam vele.
A nő mutatott egy fotót egy férfiról, akit nem ismertem fel, és egy
másikról is, akit viszont igen – az anyám egyik barátja volt. Aztán
közelebb hajolt hozzám, és az orromba felkúszó parfümillattól
hasogatni kezdett a fejem. Semmit sem válaszoltam. Gyűlöltem az
egészet.
Egy idő után a nő kerített némi papírt és írószert a szoba sarkában
lévő szekrényből, majd letette elém, és figyelte, ahogy megrajzolom
azokat a formákat, amelyekre anyám tanított: köröket az arcokhoz,
szirmokat az orchideákhoz, mindazt tehát, amire őt pedig még a
saját anyja tanította. A nő újra letérdelt mellém, és végignézett a
rajzaimon, de amikor hozzáláttam, hogy elkészítsem a simodai
üvegházunk növényeit, türelmetlenné vált. Még egyszer kiterítette
elém a fotókat, egyiket a másik után, és megkérdezte, hogy ismerem-
e ezt a rózsaszínű hálószobát. Végül elővett egy utolsó fotót arról a
férfiról, akit az előbb már felismertem. Anyám mellett állt, és
átkarolta a vállát. A nő rámutatott, majd a gondosan ápolt körmeivel
felém bökött.
– Ismered ezt a férfit, Szumiko? Ismered?
Megnéztem a fotót, kettejüket, ahogy egymásra mosolyognak,
némi rózsaszín pírral az arcukon. Bámultam a képet, és azon
morfondíroztam, vajon tényleg, igazán és visszavonhatatlanul
meghalt-e az anyám. Nehezemre esett elképzelni, hogy csak úgy
elhagyott volna; úgy éreztem, mintha mindig ott lett volna
mellettem, egész életemben. Mindig a közelben, de soha nem elég
közel ahhoz, hogy elérjem. Nagyapa elvitt a családi sírhelyhez, és azt
mondta, hogy Anya is ott nyugszik, ám én egyáltalán nem tudtam
elképzelni az én eleven édesanyámat egy marék hamuként
szunnyadni egy kerámiaüveg alján. A nő egyre csak kérdezgetett, és
az ujjával bökdösött a fotóra. Végül elkaptam a kezét, és
beleharaptam. Éreztem a fogaim alatt megroppanni a húst.
Ezután magamra hagytak. Át sem vittek egy másik helyiségbe.
Egy fiatal nő jött be egy pohár vízzel, én pedig megkérdeztem tőle,
hogy láthatnám-e az apámat, ő azonban csak elmosolyodott, és
anélkül, hogy válaszolt volna, kiment. Ahogy telt a délután,
összegömbölyödtem a padlón, és még mindig anyámra gondoltam.
Felidéztem a hangját. Jól emlékeztem az utolsó alkalomra, amikor
hallottam. Éppen a megurói házba telefonált. Sietve beszélt, alig
kapott levegőt, de attól még az anyám volt az.
Azóta vártam rá, hogy visszajöttem az iskolából, és még mindig
jól emlékeztem arra, ahogy az államhoz tartom a kagylót, és
hallgatom melegen lüktető hangját.
– Eljövök érted, Szumicsan – mondta. – Eljövök érted, és
elmegyünk Simodába.
Eszembe jutott a házi feladat, amit még meg kellett írnom a
dzsukuhoz, azonkívül ott volt még a kandzsik[8] gyakorlása is, de
most semmi sem érdekelt. Abból is elegem volt, hogy Nagyapával
kell élnem.
– Velem maradsz, Mama?
– Igen, Szumi – mondta. – Megígérem. Eljövök érted, és
összeszedlek. – Szünetet tartott. Hallottam, hogy a kulcsaival babrál.
– Mondd meg Nagyapának, hogy számítson rám! Egy óra múlva ott
leszek, rendben?
– Igen – válaszoltam elfúló hangon. Nagyon izgatott voltam.
– Jövök, Szumi – ismételte. – Jövök!
 Ott feküdtem a padlón a szürke térkép alatt, és egyre csak múltak
a percek. Fáztam, és elvették a kabátomat. Azon tűnődtem, vajon
apám hagyott-e nekem bentót.[9] Végül egy másik nő is bejött a
szobába. Egyszerű, fekete nadrágkosztümöt viselt, az egyik kezében
aktatáska, a másikban pedig nagy bőrszatyor volt. Megállt a szoba
küszöbén, és ahogy megfordult, hogy becsukja az ajtót, láttam
megcsillanni a lámpafényt a gyöngy fülbevalóján.
Lassan jött oda hozzám.
– Szia! – szólított meg lágy hangon. – Hozott már neked valaki
ebédet? – Megráztam a fejem. A nő végignézett a mezítelen karomon
és a könnyű iskolai blúzomon. Fehér harisnya és gyapjúszoknya volt
rajtam. – Nem fázol?
Kiment, majd egy perc múlva visszatért a kabátommal.
– Szép darab – mondta, ahogy bebugyolált a teveszínű bundával,
és megcsodálta az elülső részén lévő fekete csokrokat. – Anyukád
vette neked? – Bólintottam. Kibújt a magassarkújából, lehelyezte a
fal tövébe, majd leült mellém a földre. – Tessék – mondta, miközben
előhúzott a szatyorból egy kis dobozt. – Megeheted a bentómat.
Otthonról hoztam. – Kinyitotta a doboz fedelét. Sült hal volt benne,
uborka és szezámmagos rizs. – Megfelel? – kérdezte, mire ismét
bólintottam. Átnyújtott két evőpálcikát. – Ez kicsit nagy lesz neked,
de azért meg fogjuk oldani. – Átvettem tőle a pálcikákat. Éreztem a
simaságukat az ujjaim között. Megkóstoltam a halat, és önkéntelenül
is elmosolyodtam, ahogy a hús szétolvadt a számban.
Amíg ettem, nem kérdezgetett, és az aktatáskája is zárva maradt.
Amikor végeztem az ebéddel, előszedett egy hordozható
sógikészletet.[10]
 – Érdekes, hogy emiatt kellett kihagynod az iskolát, nem igaz? –
Kinyitotta a táblát, én pedig végignéztem a sima, fehér lapocskákon
és a rájuk pingált fekete írásjeleken. Szerettem ezt a játékot, olyan
volt, mint a sakk, ugyanakkor különösnek találtam, hogy miért tart
magánál ilyesmit, úgyhogy kérdő pillantást vetettem rá. – Mágneses
– mondta, majd felemelte a táblát, és egy kicsit megrázta, hogy a
saját szememmel is lássam, ahogy a figurák a helyükön maradnak. –
A férjemtől kaptam ajándékba, hogy gyakorolhassak vele hazafelé a
vonaton.
Letette elém a táblát, és várt. Nem sok kedvem volt a játékhoz, de
ez a nő igazán kedves volt velem. Rám nézett, elmosolyodott, és volt
valami a mosolyában, aminek a láttán úgy éreztem, hogy nem
utasíthatom vissza – mintha tilosban jártunk volna, mintha nem lett
volna szabad ilyen vidámnak lennünk együtt. Aztán az ajtó felé
pillantott, és eszembe jutott, hogy talán máshol kellene lennie, és
talán nem lesz elég ideje játszani velem. Felraktam a bábukat a
helyükre, és kiválasztottam, hogy a tábla melyik oldalán akarok
lenni. Ő is elhelyezkedett, noha egy ideig még nem igazán figyelt
oda, és inkább az odakintről beszűrődő hangokra figyelt. Végül
aztán az első partiban olyan gyengén játszott, hogy egy ponton nem
bírtam magammal, és elnevettem magam.
Ahogy telt-múlt a délután, egyre inkább ellazultunk, és az
életemről kezdtünk beszélgetni. Elmondtam, hogy mit tanultam
mostanában az iskolában, hogy mik a hobbijaim, és mi a kedvenc
vacsorám Nagyapánál. Idővel már a többi kérdésére is válaszoltam,
és a beszélgetés a megurói otthonunkra terelődött. Megtudakolta,
hogy mikor éltem utoljára a szüleimmel. A barátaikról is
kérdezgetett. Volt közöttük, aki esetleg meglátogatott bennünket?
Vállat vontam, és megpróbáltam válaszolni, de én mindig
Nagyapához és Anyához voltam a legközelebb. Elcsendesedtem,
miután anyámat említettem.
– Mikor láttad őt utoljára, Szumiko? – kérdezte. Megráztam a
fejem, és csend telepedett közénk. – Mikor beszéltél vele utoljára? –
folytatta. Továbbra is hallgattam, ő pedig az arcomat fürkészte.
Amikor már nem mutatkoztam többé közlékenynek, ő közelebb
húzódott a szőnyegen, és átkarolta a vállam. Végül hagytam, hogy
egészen magához húzzon, és a hajához simultam. Éreztem az illatát,
azt a lágy pézsmaillatot, amit anyámtól ismertem. – Szumi, utoljára
telefonon beszéltetek egymással? – kérdezte ismét.
– Nem jött el – suttogtam, ahogy a mellkasomban ébredő
fájdalom szép lassan mindenfelé szétterjedt. – Nem jött el értem.
A nő közelebb húzott magához, és félig az ölébe vont. Szorosan
átkarolt, és a hátamat simogatta.
– Minden rendben, kicsim, minden rendben – mormolta, ahogy
próbáltam visszafojtani az éles, zokogó lélegzetvételeimet, és az
inggallérjába temettem az arcom. Akkor is így tartott, amikor a
nagyapám kinyitotta az ajtót. Még sosem láttam ennyire dühösnek.
 KÖTELÉKEK
Pontosan emlékszem, hogy hol álltam Nagyapa
dolgozószobájában, amikor befutott az a hívás az igazságügyi
minisztériumból. Még mindig mindent élesen látok magam előtt,
éppúgy, ahogy akkor volt. Abban a házban történt, amelyikben
majdnem az egész életemet töltöttem. A hívás után még hosszú ideig
teljesen mozdulatlan maradtam, és a szőnyeget bámultam. Fehér
zsinegeket láttam tekeredni és kuszán összetalálkozni egymással
Nagyapa karosszéke alatt. A tenyerem bizsergett. Összedörzsöltem
az ujjbegyeimet, hátha ezzel meg tudom nyugtatni magam.
A zsinegeket nagyon vékony, szorosan összecsavart papírból
készítették, amely tovább csavarodik, ha az ember megpróbál
csomót kötni rá. A Legfelsőbb Bírósághoz szükséges utolsó
vizsgáink során valamennyi kézzel írott dolgozatunkat ilyen
zsineggel kellett egymáshoz fűznünk. Az összes ügyvéd, akit csak
ismerek, bárki, akinek valaha köze volt a joghoz, bizonyosan jó
néhány órát eltöltött azzal, hogy összefűzze, kibontsa, majd újra
összefűzze ezeket a zsinegeket, ha ugyanis az ember nem tudja
megfelelően egymáshoz illeszteni a dolgozatait, akár az egész
tanévet is elbukhatja. Mindenki az utolsó pillanatig dolgozik rajta, és
a végső hajrában jól hallani a papírok surrogását, ahogy szép
takarosan összekészítik őket, aztán csend borul az előadóteremre,
mialatt a vizsgázók még egyszer ellenőrzik, hogy sikerült-e
megfelelően és kellően szorosan megkötniük a zsineget.
Ezek az élmények olyan közeliek voltak, hogy a zsinegdarabkák
még mindig ott hevertek szétszórva a dolgozószoba padlóján, noha
a telefonhívás most kiszakított a jelenlegi életemből. Az anyámról
volt szó, aki ekkor már húsz éve halott volt.
A nagyapám íróasztala mellett újra felvettem a telefonkagylót.
Visszahívtam az igazságügyi minisztériumot, és a Börtönszolgálatot
kértem. Azt mondták, nem szerepel a nevem a nyilvántartásban,
úgyhogy semmilyen információt nem oszthatnak meg velem az
elítéltről. Említést tettem a hívásról, és arról, hogy a telefonáló
megszakította a vonalat, de nem igazán hittek nekem.
– A kollégáink hivatásukhoz méltó módon végzik a munkájukat,
Szarasima kisasszony. Ha véletlenül szakadt volna meg a vonal,
bizonyára visszahívták volna.
Az kétségkívül igaz volt, hogy az igazságügyi minisztérium
dolgozói pontosan és megbízhatóan kommunikálnak. Elvégre a
telefonáló a nagyapámat kérte, hiszen csak vele lett volna engedélye
beszélni. Egy percre elgondolkoztam, hogy esetleg én magam
felhívom, de ahogy elképzeltem, hogy az onszenben, a forró
kövekkel teli medencékben ücsörög a barátaival, akikkel fehér
kendővel a fejükön idézik fel a régi szép időket és az ezerszer hallott
vicceket, rájöttem, hogy őt már nem kérdezhetem meg a dologról.
Egyébként is, soha semmi ilyesmit nem említett előttem. Egyszer
sem utalt rá, hogy bármiféle kapcsolat lett volna anyám és egy
börtönben ülő férfi között.
Lassan a polcokhoz léptem, és végignéztem a Nagyapa kedvenc
ügyeit tartalmazó mappákon, amelyeket idővel be is köttetett, s
mellettük a saját, az előbbiekhez képest kisebb, fehér
tankönyveimen. Végigfuttattam a kezem a regényekkel,
verseskötetekkel és drámákkal teli polcon, majd megálltam a
dobozoknál. Ezekben voltak a család anyakönyvi kivonatai, az
egészségbiztosítások és a bankszámlakivonatok: életünk hivatalos
dokumentációja, amely nagyapámtól anyámig és hozzám vezetett.
Mindaz, ami voltunk, itt volt ebben a szobában, ennek ellenére
sosem láttam, hogy bármi nyoma lett volna Nakamura Kaitarónak.
Letérdeltem, és megkerestem anyám kartotékját. Csupán egyet
találtam. Annyi év alatt mindvégig a polcon maradt, még mindig
ugyanazon a helyen, a jelenlegi élet rétegei alatt: „Rina 1965–1994”.
A bőrborítás csúszósnak érződött az ujjaim alatt, úgyhogy inkább
ölbe vettem a dobozt. Megtaláltam benne anyám érettségi
bizonyítványát, és a Todaiból kapott hivatalos küldeményt,
amelyben a sikeres felvételiről értesítik; ez utóbbi pontosan úgy volt
megszövegezve, mint az, amit később én is kaptam. Aztán kezembe
akadt a házassági anyakönyvi kivonata, és egy példány az
Ebiszuban álló ház tulajdoni lapjáról, ahol velem és apámmal élt
együtt. Következett egy bérleti szerződés egy sinagavai kétszobás
lakásról; anyám pecsétje szerepelt rajta, kezesként pedig a nagyapám
volt feltüntetve. Ezek szerint még a válásuk után is a ő segített neki
új lakást szerezni. Nagyapa segített neki, ahogy nekem is mindig.
Az a sinagavai lakás elvileg az én otthonom is lett volna,
csakhogy én sosem láttam – ott íródott anyám életének utolsó,
homályban maradt fejezete. A hangja csengésére már nem
emlékszem, arra viszont igen, hogy mikor hallottam utoljára. Azt
hiszem, abban a lakásban lehetett, amikor felhívott, hogy elmondja,
eljön értem, és elvisz Simodába.
Miután letettük a telefont, órákig csak vártam és vártam. Aztán
késő este Nagyapa elment, hogy megkeresse, én pedig a lépcsőn
várakoztam tovább, magamhoz szorítva a fehér plüsstigrisemet.
Nagyapa olyan sokáig távol maradt, hogy már attól tartottam, őt is
elnyelte a sötétség. Amikor mégiscsak megjött, Hannae közölte vele,
hogy nem voltam hajlandó elfogyasztani a vacsorámat, és nem is
mentem el lefeküdni. Nagyapa látta rajtam, hogy könnyes a szemem
a félelemtől. Leült mellém, és szorosan átkarolt. Meleg és ismerős
volt az érintése; a gyömbérillatú kölnije csiklandozta az orromat,
ahogy közelebb húzódtam hozzá, hogy érezhessem a bőre melegét.
Nagyapa a fejemen nyugtatta az állát. Elmondta, hogy Anya tartani
akarta a szavát, és éppen felénk tartott Sinagavából, amikor az autója
lesodródott az útról. Hazafelé tartott, hozzám.
A doboz alján ott volt a halotti bizonyítvány. Egy percre
megálltam, majd kivettem onnan. Ugyanaz állt rajta:
Halál helyszíne: Sinagavai Kórház
Halál oka: agyi érelzáródás
Minden egybevágott azzal, amit akkor hallottam arról, hogy
miként vesztette életét az autóbalesetben. Semmi sem változott. Ezek
a tények jottányit sem változtak húsz év alatt. Azon a délutánon,
ahogy egyedül ültem nagyapám dolgozószobájának a padlóján, és
újra végignéztem ezeken a szavakon, egyszer csak megértettem,
hogy az összes hazugság közül azok maradnak meg bennünk igazán
mélyen, amelyek a legközelebb állnak az igazsághoz.
 „ELFELEJTETT FELEK”
Pár órával később sétálni indultam a városba. Az utcák
végeláthatatlanul kanyarogtak előttem az egyre gyérebbé váló
fényben. A kerület elcsendesedett, és csupán a levelek zörgését
lehetett hallani. Egy pókháló sodródott a szellőben, ahogy
végigmentem az alacsony lakóházak és egy elhagyatott focipálya
mellett, amit mostanra belepett a homok. Olvastam valahol, hogy
több száz évvel ezelőtt egy vesztőhely állt errefelé, és hogy a
kegare[11] még az elköltöztetése után is ott maradt a földben – a talaj
beszennyeződött a szellemi romlottsággal, megmérgezte a vér és a
bűn. Mostanra persze már a hely emléke is feledésbe merült.
Egyedül a hétköznapok szüntelen zsibongása maradt: új lakók, új
otthonok, új családok, és közben senki rá sem hederít, hogy mit rejt a
por. Az járt a fejemben, hogy vajon anyám tudott-e erről, amikor
Sinagavába költözött. Sétálgatott-e errefelé a kora estéken, ahogyan
én tettem, és eljött-e ide azért, hogy segítségre leljen?
A rendőrállomás megőrizte a krémszínű falait és a barna
üvegablakokat, de mivel alig ötemeletes volt, szinte már eltörpült az
öbölt meghatározó modern építészet magasba szökő mintapéldányai
mellett. Az üvegajtókon keresztül megpillantottam Peepo babát,
noha most kisebbnek tűnt, mint legutóbb.
Elindultam a recepció felé. A hivatalnokok az íróasztalaik mögött
ültek a bő kék dzsekijükben és a maszkjukban, amelyekkel a nyári
allergéneket és a légszennyezést igyekezték távol tartani maguktól.
Ők a hűséges omavariszan,[12] az úgynevezett „Mr. Megbízható”,
békénk őrzői és felügyelői. Ahogy végigsétáltam a szürke
járólapokon, többen is felfigyeltek rám. Jól érzem magam?
Segíthetnek valamiben? Nyugtalannak tűntek, egyúttal meg is
lepődtek, hogy ilyen váratlan eseményekkel kell foglalkozniuk.
Átadtam a születési anyakönyvi kivonatomat és a
dokumentumot, amely igazolta a névváltoztatásomat Szatóról
Szarasimára. Elmondtam, hogy egy régi ügy miatt szeretnék
beszélni az illetékessel. A recepció mögött ülő férfi habozott, majd
elfojtott egy ásítást. Nem lesz könnyű, jegyezte meg. Esetleg vissza
tudnék jönni hétfőn?
A háta mögé pillantottam, a helyiség végébe, ahol egy vasrács és
egy bársonyfüggöny zárta el az intézmény belsejében kanyargó
folyosókat. Jogi tanulmányaim során elég sok rendőrőrsre
eljutottam, itt azonban egészen mostanában csak egyszer jártam,
még kisgyerekként.
Elmondtam, hogy tudomásom szerint bűncselekményt követtek
el anyám ellen ebben a kerületben. Szeretném tudni, hogy van-e
valami a nyilvántartásban egy bizonyos Szató Rinával kapcsolatban.
A férfi nem tűnt túlságosan segítőkésznek. Még egyszer azt
javasolta, hogy jöjjek vissza, és a jövő héten előfordulhat, hogy
olyasvalaki lesz szolgálatban, aki tud majd tenni valamit az
érdekemben.
Eszembe jutott a megszakított telefonhívás, és hogy a
Börtönszolgálat kifejezetten a nagyapámat kereste. Úgy beszéltek az
anyámról, mintha még mindig életben volna. Kezdtem dühbe
gurulni. A rendőrtisztre pillantottam – csak egyike volt a péntek
délutánra felettébb unott állapotba kerülő irodistáknak. Aztán
kimondtam egy szót, amit egyébként nagyon ritkán használok a
hétköznapokban.
– Nem.
Úgy nézett rám, mintha aki nem hall jól.
– Szarasima kisasszony, ha régi ügyről van szó, akkor az aktákat
minden bizonnyal már átvitték az új archívumba.
– Nem – ismételtem. Elmosolyodott, mintha valami szórakoztatót
mondtam volna. Közelebb hajoltam hozzá a pult fölött. – Találjon
valakit – mondtam. – Találjon valakit, aki ismeri Szató Rina ügyét.
Mégpedig most azonnal.
– Kedves kis…
– Hívást kaptam a családommal kapcsolatban az igazságügyi
minisztériumból. Anyám bűncselekmény áldozata lett – erősködtem.
– Ott kell lennie a nyilvántartásban.
Némi elégtételt jelentett, hogy a hangom kitöltötte a szomorkás
előteret. Az emberek megbámultak, ahogy ott álltam Peepo mellett.
Eszembe jutottak a fotók, amelyeket Nagyapa mutatott anyámról,
amikor még egyetemre járt. Hogy miként nevetett a válla fölött,
milyen eleven és fiatal volt az okkersárgára festett hajával. Azt
hiszem, ő is elmosolyodott volna.
A férfi elsietett, elhúzta maga előtt a bársonyfüggönyt, és eltűnt
valahol a rendőrőrs egyik távoli zugában. Egy örökkévalóságig
várakoztam a pultnál. A többi rendőr nem pillantott felém. Egyedül
ücsörögtem, magamban fortyogva, amikor egyszer csak felbukkant
egy idősebb hölgy.
– Szarasima kisasszony – mondta –, kérem, kövessen. – Elhúzta
előttem a függönyt, majd előrement a lépcsőhöz. – Az archívumban
nem jutott volna sokra – mondta, ahogy elindult felfelé. – Az aktát,
amire szüksége van, nem költöztették át. Az 1995 előtti ügyek már
nem bírnak kiemelt jelentőséggel.
Néma csendben követtem. A falakon keresztül is hallottam a
lábak surrogását a tatamin. A rendőröknek mindennap kötelező volt
a dzsúdó. – Azt hiszem, inkább kihagyom a mai edzést – mondta a
nő egy mosoly kíséretében.
– Ezek szerint nincs szolgálatban? – kérdeztem.
– Már majdnem nyugdíjba mentem.
Végigmentünk egy folyosón, és elértünk egy tágasabb irodába. A
nő kinyitotta előttem az ajtót, én pedig követtem, és leültem az
íróasztala elé.
– Hálás vagyok a segítségéért – mondtam, miután ő is helyet
foglalt. Az előttünk lévő aktára pillantottam. Valószerűtlenül vékony
mappa volt, mintha az égvilágon semmi sem lett volna benne. – Meg
tudná erősíteni, hogy történt az anyám ügyében Nakamura Kaitaró
ellen vádemelés?
Mintha egy kissé meglepte volna a kérdés; úgy festett, mint aki el
sem tudja képzelni, hogy én ne tudjak a történtekről. – A családom
körében van némi vita arról, hogy pontosan mi is történt – tettem
hozzá.
A nő bólintott, majd kinyitotta a mappát, és megfordította az első
lapot.
– A feljegyzések szerint az ügyész sokáig nem emelt vádat ellene
– mondta –, de végül emberölés miatt fogták perbe.
– Emberölés? – kérdeztem. Tompa dübörgés kezdődött a
fülemben. A vérem volt az.
 – Szarasima kisasszony, hozhatok önnek egy pohár vizet?
Felpillantottam, és megráztam a fejem.
– Ez volt ellene az egyetlen vádpont?
A nő bólintott, de én továbbra is ugyanúgy figyeltem, várva, hogy
ellentmondjon nekem, és világossá tegye, hogy anyám
autóbalesetben vesztette életét, amikor éppen felénk tartott.
– Csak egy perc – mondta, majd magamra hagyott, előttem a
kinyitott mappával. Világosan ki tudtam venni a vádemelésről szóló
dokumentumot. Ott volt rajta a név, Nakamura Kaitaró, alatta pedig
a foglalkozása: vakareszaszeja. Ahogy kiolvastam a szót, és a
gondolataimban keresgélve próbáltam fellelni az eredetét, egyszer
csak megértettem, hogy mi köze lehetett a szüleimhez, és milyen
szerepet játszott a válásukban. Ismét az írásjelekre pillantottam:
vakareszasze, vagyis „tönkretenni mások kapcsolatát”, és ja, vagyis
„hivatásos”. Nehéz elhinni, de az efféle szolgáltatások ma már a
világ minden táján elérhetőek, legyen szó romantikus módszereket
bevető, államtitkok után szaglászó kémekről, akik előszeretettel
csalják „mézcsapdába” az áldozataikat, vagy közönséges
szélhámosokról, akiket barátok vagy családtagok bérelnek fel. Ahol
megjelenik a vágy, ott mindig feltűnnek azok is, akik némi pénzért
cserébe hajlandóak kielégíteni azt a vágyat. A következményeknek
pedig nem feltétlenül kell szerepelniük a szerződésben. Reszkető
kézzel emeltem fel a papírt. Az alján ott volt a hivatalos vádemelés:
Szató Rina meggyilkolása.
Összeszorult a torkom. A fluoreszkáló fény hirtelen túl erőssé
vált. Eszembe jutott a nagyapám, és mindazok a történetek,
amelyeket megosztott velem, a családi mendemondák, amelyek
idővel mitikus jelentésre tettek szert. Aztán eszembe jutott anyám is,
akit ezek szerint nem egy baleset, hanem egy másik személy
ragadott el tőlem.
Nyeltem egyet, és meg akartam kérdezni a rendőrtől, hogy
vannak-e esetleg további információk is az üggyel kapcsolatban, de
tisztában voltam vele, hogy a többi dokumentumot a per
előkészítése során átküldték a tokiói főügyészségre. A nyomozati
anyagból semmi sem maradt a rendőrségnél, csupán az ügyben
érintettek neve és maga a vádirat.
A rendőrnő visszatért. Kaptam tőle egy pohár vizet, amit
elkezdtem lassan kortyolgatni.
– Megvan esetleg az ügyész neve, akit kirendeltek az esethez? –
kérdeztem. – Vagy akár a védőügyvédé?
A nő maga elé húzta a mappát, és megfordította. Az utolsó
oldalhoz két névjegykártyát csippentettek, és alattuk volt még egy
újságkivágás is. Egy olyan cikk, amit nagyapám sosem adott oda
nekem. A hölgy elnézést kért, és már éppen eltette volna, amikor
megkértem rá, hogy mutassa meg.
Engem figyelt, ahogy végigolvastam. A szöveg alig kétszáz
szóból állt, ennek ellenére érzékletesen bemutatta a családunk
történetét.
– Megtarthatja, ha szeretné – mondta, majd visszatért a
mappához, és lejegyezte az ügyész meg a védőügyvéd nevét és az
irodáik címét. – Gondolom, mostanra elköltöztek – jegyezte meg,
majd átnyújtotta a papírt az információkkal.
Bólintottam.
– Köszönöm. Igazán hálás vagyok.
 Felálltam, és mélyen meghajoltam, amit ő szintén meghajlással
viszonzott, és már éppen megszólalt volna, de én csak megráztam a
fejem, és hátráltam egy lépést.
– Kérem, ne fáradjon. Magamtól is kitalálok – mondtam, majd
megfordultam, és elindultam az ajtó felé.
Úgy éreztem, képtelen vagyok elviselni a szemében tükröződő
együttérzést.
A folyosón aztán nekitámasztottam a fejemet a hideg
ablaküvegnek. A városra leszállt az éjszaka, és egész Sinagavát ki
tudtam venni. A saját arcom tükörképét is láttam, ahogy puszta
körvonalakká válik a fénypászmákban, azon túl pedig a sötétben ott
izzott Tokió. Alaposan megnéztem a saját tükörképemet. Egy fiatal
nő állt előttem, nagy, sötét szemmel, magasan fekvő arccsonttal. A
nyakam körül azt a gyöngyfüzért viseltem, amely egykor anyámé
volt. A lámpák fénye alatt az opálos gyöngyök felragyogtak, ahogy
hozzájuk értem.
Annyi éven keresztül fogalmam sem volt, hogy kicsoda vagyok
valójában, amire még egy külön fogalom is létezik. Először a Todai
könyvtárában találkoztam vele, noha akkor még nem tudtam, hogy
rám vonatkozik. A kérdéses kifejezés az „elfelejtett fél”.
A bűncselekményt követő nyomozásuk során előfordulhat, hogy
a rendőrök és az ügyészek a tárgyalásra való felkészülés alatt
többször is kihallgatják az áldozat családtagjait. Anyám halálának
idején a jog úgy rendelkezett, hogy a kihallgatások után ezeket a
személyeket és hozzátartozókat „elfelejtik”, ezzel mintegy védve
őket. A családokat még a tárgyalás időpontjáról sem értesítették,
úgyhogy akkor sem vehettek volna részt rajta, ha esetleg
szándékukban állt volna ilyesmi. Az ítéletről sem kaptak értesítést,
ahogyan arról sem, hogy az elítélt mikor szabadulhat a börtönből. A
nagyapámnak és a hozzá hasonló helyzetben lévőknek nem volt más
választásuk, mint hogy eltemessék a halottaikat, és anélkül
folytassák az életüket, hogy bármi tudomásuk lehetett volna arról,
milyen sors vár azokra, akik ilyen súlyos csapást mértek rájuk.
Az áldozatok hozzátartozóira sokszor még ma is „elfelejtett
félként” hivatkoznak, noha mostanra annyiban változott a helyzet,
hogy a korábbi gyakorlathoz képest több joguk van. A családtagok
részt vehetnek a tárgyalásokon, sőt ügyvédet is fogadhatnak – olyan
ügyvédet, mint amilyen én is vagyok –, aki képviseli őket a
bíróságon, és az ítéletre is befolyással lehet; azonkívül van még egy
további előjoguk is.
A Főügyészi Hivatal a birodalmi kerületben található, ahol a
királyi parkot és a belsejében meghúzódó palotát tükörsima
irodaépületek és felhőkarcolók veszik körbe. Az egyik földszinti
helyiséget, amelyet a napsugarak már nem érhetnek el, székekkel és
asztalokkal zsúfolták tele. Ez az a hely, ahol az ítélethirdetést követő
három évben az áldozat családtagjai hozzáférhetnek az ügy
irataihoz, beleértve a bírósági ítéletet és annak indoklását, illetve az
esethez tartozó további – igaz, szerkesztett – dokumentumokat. A
Legfelsőbb Bíróságon végzett munkámra készülve én is hosszú
órákat töltöttem különböző esetekkel, mégis, ahogy most ott álltam a
sinagavai rendőrőrs folyosóján, pontosan tudtam, hogy a saját
ügyemben sosem kapnék engedélyt, hogy belépjek ebbe a
helyiségbe. Azok ugyanis, akik a múltban ragadtak, és akiknek a
szeretteit hosszú évekkel ezelőtt ölték meg, nem reménykedhettek
benne, hogy a kedvükért újra megnyitják a régi aktákat, illetve
hozzáférhetővé teszik számukra azok tartalmát. Vagyis mindaz,
amit tudnom kellett – hogy pontosan kicsoda Nakamura Kaitaró,
milyen szerepet töltött be anyám életében, és miként halt meg az
édesanyám –, elérhetetlen messzeségben maradt, amin semmilyen
érzelmi vagy jogi érvelés nem változtathatott.
„Elfelejtett fél” lett belőlem. Azon a napon ráébredtem, hogy
kettős értelemben is megfeledkeztek rólam. Egyszer a törvény,
egyszer pedig nagyapám hagyott cserben, aki megfosztott a
történetemtől, és minden erejével igyekezett azt elrejteni előlem.
A folyosón állva elfogott a remegés; a délutáni adrenalin némi
verejtéket hagyott hátra a bőrömön, ami mostanra kellemetlenül
nyirkossá tette a ruháimat. Elfáradtam. Tényekre volt szükségem,
világos és érthető tényekre. Olyan közel akartam kerülni anyám
életéhez, amennyire csak lehetséges volt. Tanújává akartam válni
azoknak az eseményeknek, amelyek a halálához vezettek.
Ahogy még egyszer végignéztem a városon, tudtam, hogy csupán
egyetlen személy létezik, akinek még hozzáférése lehet ezekhez az
aktákhoz, csakhogy őt nem fogom megtalálni a Főügyészi
Hivatalban, azonkívül az államhoz, a rendőrséghez és a
nagyapámhoz sem fordulhatok. Ha tudni akartam, hogy miként élt
és hogyan halt meg az anyám, akkor az utolsó emberrel kell
felvennem a kapcsolatot, akit egyébként látni szerettem volna: azzal
a nővel kellett találkoznom, aki anyám gyilkosát képviselte a
tárgyaláson.
Találkoznom kellett Kagasima Jurie ügyvéddel.
 JOGI VÉDELEM
Ragyogó és tiszta reggel volt. A szél alábbhagyott, a levegő pedig
ragyogó üvegként tükrözte vissza a nap minden egyes sugarát. Az
üzleti negyed épületei okkersárga fényben izzottak, és habár még
korán volt, a hőség máris felforrósította az aszfaltot. Ahogy a nap
magasabbra emelkedett az égen, a széles sugárutak és az emberek
feje fölött futó metróvonalak hamar megteltek élettel. A kocsik nagy
zajjal vették magukat egyre mélyebbre a városba, ahol a szorosan
egymás mellett álló irodaépületeket csupán keskeny,
telefondrótokkal átszőtt sikátorok választották el egymástól; ezen a
környéken állt az iroda, amelyet kerestem. Ahogy átvágtam az
árnyak között, megálltam egy sápadtszürke cementlapokkal kirakott
irodaépületnél, majd beléptem, beszálltam a liftbe, és felmentem a
harmadik emeletre. Egy fiatal lány a recepcióról átvezetett a
tárgyalóba, ahol egy kerek asztal, egy fehér könyvespolc és az egyik
szűk ablakpárkányban egy papagájvirágból kialakított ikebana
kapott helyet.
– Kagasima asszony hamarosan megérkezik – közölte a lány,
majd szerzett egy palack teát az automatából, amit letett elém. Még
meleg volt, és ahogy belekortyoltam, a forróság nyugalommal töltött
el. Igyekeztem összeszedni magam, és az előttem lévő feladatra
koncentráltam.
Amikor végül belépett, felálltam, és elmosolyodtam, ám hiába
minden gyakorlás, végül mégiscsak sokkolt a találkozás. Több olyan
részletet is megpillantottam rajta, amely keserűséggel töltött el; a
nevetőráncok a szeme sarkában, a gödröcskék az arcán. Egyetlen ősz
hajszála sem volt, fekete és takarosan rendben tartott frizurája élénk
fénnyel ragyogott a lámpafény alatt. A kézszorítása melegnek és
erőteljesnek érződött, ami némiképp ellentétes volt törékeny
alkatával. Pöttyös kendőt tekert a nyaka köré, és egy arany, főnixet
mintázó brosstű volt a ruhájába tűzve – most, hogy már ilyen
magasra jutott a ranglétrán, megengedhette magának, hogy a
kedvére való ruhát viselje.
Kevés jogász választja, hogy törvényszéki ügyvédnek áll. A
kormány többnyire kinevez egy jogi tanácsadót a vádlottak mellé, de
ez a munka általában még számukra is csupán az idejük töredékét
viszi el. Az ügyészek gondoskodnak róla, hogy a vádlottak padjára
kerülők 99,9 százalékát el is ítéljék. Ha csak a bűnöst lehet perbe
fogni, akkor ugyanebből a logikából következik, hogy a perbe
fogottak majdnem minden esetben bűnösnek bizonyulnak. Így aztán
az őket képviselő védőügyvédekre mindig is gyanakvóan
tekintenek, és az ilyesmit szégyellni való, rosszul fizetett munkának
tekintik – csakhogy ennek nyomát sem láttam Kagasima Jurién,
akinek minden jel szerint igencsak jól ment a sora. A legutóbbi
találkozásunk óta ő is sokat változott, és nyilvánvalóan szépen
haladt a karrierje.
Jelezte, hogy foglaljak helyet, majd lecsavarta a kupakot a
teájáról. Kitett maga elé egy bőrkötéses portfóliót, és előrehajolt,
hogy közelebb legyen hozzám.
– Mizugucsi kisasszony – szólított meg azon a néven, amit
megadtam neki –, miben lehetek a szolgálatára? A titkárnőmtől úgy
hallottam, hogy egy válás ügyében kéri a tanácsomat. –
Elmosolyodott. – Igazán fiatalnak látszik, ha szabad megjegyeznem.
 – Az anyámról akartam beszélni önnel.
– Értem. Az ő érdekében jár itt?
– Igen – feleltem.
– Kérem – mondta, és a teámra mutatott. – Érezze magát otthon!
– Az anyámat Rinának hívják. – Szünetet tartottam, mielőtt
kimondtam volna a vezetéknevét. – Szató Rina. 1994-ben hunyt el. –
Kagasima Jurie végignézett rajtam, és a melegség eltűnt a
tekintetéből. – Maga képviselte a férfit, aki megölte – folytattam. –
Maga volt Nakamura Kaitaró ügyvédje.
Lepillantott az előtte heverő portfólióra, majd széttárta rajta az
ujjait. Jól láttam a bőrét felgyűrődni a jegygyűrűje körül.
– Bizonyára tisztában van vele – mondta –, hogy nem beszélhetek
az ügyfeleimről.
– De a tárgyalásra azért emlékszik? – kérdeztem. – A birtokában
vannak még a dokumentumok?
– Nem áll módomban beszélni erről.
– Magánál vannak a dokumentumok?
– Igen.
Megemelte az állát, és egyenesen a szemembe nézett. Ezt
értékeltem.
– Még mindig ön képviseli Nakamura Kaitarót? – kérdeztem.
Egy percre újra végigmért, és megnézte magának a szoros
kontyba összefogott hajamat, amelyből elszabadult néhány tincs.
Majd a tekintete a szemem és az alatta húzódó sötét árnyak felé
fordult.
– Már nem képviselem őt – felelte.
Az előttem álló palack felé nyúltam, és belekortyoltam a teába.
 – Nemrég én is jogi képesítést szereztem – mondtam. – Vakóban
voltam gyakornok. – A nő bólintott, majd hátradőlt a székében,
megnövelve a köztünk lévő távolságot. – Mindig is ügyvéd akartam
lenni – folytattam –, akárcsak a nagyapám. – Figyeltem, ahogy a jobb
kezével megfogja az asztallap szélét. – Esetleg ismerte őt? –
kérdeztem. – Találkozott vele? Bizonyára beszélniük kellett
egymással.
Habozott egy darabig, és az ajtó felé pillantott.
– Szató kisasszony, attól tartok, nem tudok segíteni magának.
– Jó tárgyaló volt? – kérdeztem. – Volt, hogy sikerült összehoznia
egy dzsidant?[13]
Igyekezett megőrizni a nyugalmát, de amikor az áldozat
családjának fizetett hálapénzt említettem, elfintorodott; ez a pénzbeli
kifejezése annak, ha valaki bocsánatot akar kérni, illetve bizonyos
esetekben annak is, ha enyhébb büntetést szeretne kieszközölni a
bíróságon.
– A nagyapja visszautasította – felelte.
– A pénzt utasította vissza, vagy azt, hogy benyújtsa a
fellebbezést?
– Mindkettőt.
Közelebb hajoltam hozzá, és továbbra is a szemébe néztem.
– Én csak tudni szeretném, hogy mi történt.
– Sajnálom, de nem segíthetek.
– Az a férfi megölte az anyámat? – kérdeztem. Felvonta a
szemöldökét, majd a kezére pillantott, amelyet most összefűzve
pihentetett maga előtt. Láthatóan ki tudtam zökkenteni a
nyugalmából, ami némi elégtételt jelentett. – Nem érdekel, hogy mi
történt vele – mondtam lassan. – A sorsa már régen eldőlt. Semmi
közöm Nakamura Kaitaróhoz. Azt viszont nagyon is tudni akarom,
hogy mit tett velem. Tudni akarom, hogy miként csöppent az
életembe.
Ezúttal rajta volt a sor, hogy előrehajoljon, és váratlanul megfogta
a kezem.
– Ez akkor is bizalmas információ – szólt gyöngéden. – Nem
szeghetem meg az eskümet.
A szavai felbőszítettek. Semmi mást nem éreztem bennük, csak
képmutatást.
– Maga ismer engem – mondtam, és viszonoztam a fogását. –
Hiszen már találkoztunk. – Erősebben szorítottam a kezét, és
közelebb húztam magamhoz az asztal fölött. – Hát nem emlékszik?
Az ölébe vont, hogy megvigasztaljon.
– Szató kisasszony, kérem…
– Szarasima – feleltem, és elengedtem a kezét. – Megváltoztattam
a nevem. – Hátrahanyatlott a székében. A tekintete visszavándorolt
a csukott, bőrkötéses portfólióra, amelynek egy kis jelvényt tűztek a
szegélyére. Követtem a pillantását, és alaposan megnéztem a
gondosan megmunkált aranyszirmokat, és a kis emblémát, amelyet
a közepébe véstek: a napraforgó és a mérleg. A képesítés
megszerzését követően minden ügyvéd megkapja ezt a jelvényt,
hátoldalán a hozzá tartozó számmal. Az enyémet még nem küldték
ki. Elképzeltem, hogy ott várakozik a Japán Ügyvédi Kamara
raktárában a fekete bársonydobozkájában, türelmesen várva, hogy
eljusson a tulajdonosához. Eleinte ezek a jelvények fényesek, és
aranyozott előlapjuk makulátlan tisztaságú, idővel azonban
megkopnak, és ahogy középről eltűnik az arany, láthatóvá válik az
alatta lévő közönségesebb ezüst. A barátaim a pénztárcájukban
akarták hordani a magukét, hogy felgyorsítsák a kopás folyamatát,
hátha ezzel tapasztaltabbnak tűnhetnek fel mások előtt – én egyelőre
azt sem tudtam, hogy valaha használni fogom-e a sajátomat –,
mindenesetre az előttem lévő jelvényt, bármi volt is a sorsa, csupán
az idő nyűtte el egy kissé. A napraforgó a szabadságot jelképezte, a
mérleg pedig a mindenkit megillető igazságosságot. Kagasima Jurie
rám pillantott, és olyasmit tett, amire egyáltalán nem számítottam:
elmosolyodott. – Az ügyet lezárták – mondtam. – Ha nem vagyok
kíváncsi rá, hogy mi történt Nakamura Kaitaróval, akkor mi baj
származhat belőle, hogy segít nekem? – Nem válaszolt. – Tisztában
vagyok vele, mit kockáztat azzal, ha megosztja velem az
információit, de biztosíthatom róla, hogy nem fogom elárulni. – Az
ujjaira pillantott; a bőre még mindig rózsaszínű volt azon a ponton,
ahol megszorítottam.
– Tudnia kell, hogy milyen nehéz ez nekem – folytattam. –
Képzelje el, milyen érzés volt idejönni, hogy a segítségét kérjem! –
Ekkor már nem tudtam visszafogni magamat. – Valóban olyasféle
szörnyeteg az a férfi, hogy megtagadná tőlem az igazságot? –
kérdeztem. – Tényleg azt akarná, hogy így éljem le az életemet?
Még egyszer lepillantott a portfólióra, majd közelebb húzta
magához, és megérintette a jelvényt.
– Jöjjön velem! – mondta. Elhagytuk a tárgyalót, és egy nagyobb
irodahelyiségben megkerestük a munkaállomását. A könnyű
habszivacs falaknak aktákkal teli dobozokat támasztottak, és az
íróasztala is tele volt mindenféle jegyzetekkel és dokumentumokkal,
nagyjából úgy, ahogyan otthon az enyém is. A sarokban szürke
gurulós bőrönd állt. A jelek szerint az ügyvédi munka nagy részét
még mindig papíralapon végzik. Nem igazán léteznek online
adatbázisok, illetve az információkat is csak ritkán továbbítják
elektronikus úton, és ha például haza kell vinnünk a munkánkat,
vagy találkozónk van egy ügyfelünkkel, akkor ilyen bőröndökben
cígöljük magunkkal a szükséges iratokat. Kagasima Jurie az
asztalhoz lépett, majd kinyitott egy kis dobozkát, és elővett belőle
egy kulcsot. – Kövessen!
Átvágtunk az irodán. Biccentett a kollégái felé, azután megállt, és
halk hangon kiadott néhány utasítást a titkárnőjének. Ahogy
elmentünk a recepció mellett, magamhoz vettem a fekete táskámat,
amit korábban ott hagytam. A magabiztosságomat és a
felkészültségemet látva felvonta a szemöldökét, majd ismét
elmosolyodott.
A helyiség végében volt egy lefestett válaszfal, amely mögött
kettős ajtó rejtőzött. Kinyitotta az egyik szárnyát, és intett, hogy
menjek előre. Szépiaszínű helyiségbe érkeztünk, ahol meglehetősen
gyér volt a világítás. A szoba végében több gurulós polc is
magasodott egészen a plafonig, olyasfélék, amilyenekkel a
könyvtárakban találkozni. Beszívtam a hűvös, fanyar levegőt, aztán
a tekintetem a falak mellett álló szekrényekre tévedt.
– Jól emlékszik az ügyre? – kérdeztem.
– Igen – felelte, és felkapcsolta a villanyt.
Megtettem egy lépést a sötétbarna szőnyegen. Számtalan, több
évtizedet átfogó akta volt a helyiségben év és ábécé szerint
elrendezve: 1994 A–J, K–R, S.
 – Itt van, amit keres – mondta, majd megállt az egyik falszakasz
előtt, levett egy kulcsot a csomójáról, és kinyitotta az egyik fiókot. –
Itt vannak a felvételek.
– Felvételek?
– Nakamura Kaitaró megtagadta a vallomása aláírását – mondta.
– A letartóztatását követően napokig megszólalni sem volt hajlandó.
Úgyhogy végül videóra kellett venniük.
A szemembe nézett. Tisztában voltam vele, hogy a letartóztatást
követően a gyanúsítottat huszonhárom napig lehet előzetesben
tartani anélkül, hogy vádat emelnének vagy ügyvédet
biztosítanának számára.
– Hány nap telt el, mielőtt vádat emeltek volna ellene? –
kérdeztem.
– Huszonhárom – felelte.
Gyors fejszámolást végeztem: 552 óra, 33 120 lassan csordogáló
perc az állam fogságában.
– Van esetleg… – Szünetet tartottam. – Van esetleg valami, amire
fel kellene készülnöm? – A tekintete visszatért a fiókhoz. – Végül
aláírta a vallomását? – kérdeztem.
– Nézze meg magának! – felelte, s előhalászott néhány VHS-
kazettát, amelyeket letett elém az asztalra. Pár másodpercig
mozdulatlan álltam a helyemen, és figyeltem, ahogy elmegy a
helyiség végébe, és odébb gördít néhány polcot, felfedve mögöttük
egy további aktákkal teli, szűk folyosót. – Ne itt olvassa végig őket.
– A videókat is elvihetem? – kérdeztem, mire anélkül bólintott,
hogy levette volna rólam a szemét.
– Két hetet kap – mondta. – Utána mindent vissza kell hoznia ide.
 – Rápillanthatok a dokumentumokra? – kérdeztem. – Csak
egyetlen percre? – Bólintott, amire a megkönnyebbüléstől
elmosolyodtam; most először párolgott el belőlem némi feszültség
azóta, hogy az irodájába léptem. Nem bántam, ha ő is látja rajtam,
hogy milyen hálás vagyok. – Köszönöm – mondtam.
– Joga van tudni, hogy mi történt.
– Köszönöm.
– Azonkívül nem árthat Kaitarónak. – Elfintorodtam a neve
hallatán. Magam is meglepődtem, milyen érzéseim tapadnak hozzá.
– Szumiko – mondta lehalkítva a hangját. Egyszer csak úgy nézett
rám, mint régen, amikor még kislány voltam.
Követtem a pillantásommal, ahogy a kijárat felé vette az útját.
– Jurie – szóltam utána, mire megfordult. A mennyezeti világítás
beragyogta az arcát. – Segített Kaitarónak bármit, amit tőlem
megtudott?
Egy pillanatra elgondolkozott, majd kinyitotta az ajtót.
– Azt majd maga eldönti – felelte.
Kattant a zár, én pedig visszafordultam a papírhalmok felé.
Nem volt sok időm, de arra jutottam, hogy mielőtt magammal
viszem az anyagokat, az egyik dokumentumot még itt helyben
ellenőriznem kell. Miután annyi éven át éltem anyám nélkül, és
annyi évig nem tudhattam biztosan, miként vesztette életét, úgy
éreztem, tisztába kell jönnöm a tényekkel. Úgyhogy meg akartam
keresni az autopszia – görögül „saját szemmel látás” –
dokumentumát: a boncolási jegyzőkönyvet.
Láttam már ilyesmit korábban. A Legfelsőbb Bíróságra készülve
minden ügyvédbojtárnak több hónapot kell eltöltenie a
tárgyalótermekben, segíteni az ügyészcsapatok munkáját, és ki kell
vennie a részét a nyomozásból. Sokszor dolgozunk együtt bírókkal,
részt veszünk a büntetések megszövegezésében, az emberölési
ügyekben pedig a holttest vizsgálatakor is jelen vagyunk. Mindig
emlékezni fogok az első alkalomra. A kórház alagsorában voltam, az
orrlyukamat kitöltötte az extra erős mentolos kenőcs illata, és
miközben fehér gumikesztyűkben vártuk a halottkém érkezését, jól
láttam a saját sápadtságomat tükröződni a többiek arcán.
A szakemberek gondosan és elkötelezetten végezték a
munkájukat, és szívesen magyaráztak nekünk az emberi test
anatómiájáról, továbbá nem mulasztották el felhívni a figyelmünket
a munkájuk során tett felfedezéseikre. Többször is biztattak rá, hogy
mi is vegyünk részt a dologban. Egy alkalommal az egyik orvos
odahívott magához. A többi gyakornok félreállt, ahogy csatlakoztam
hozzá. A szokásos Y alakú bemetszést mellőzve a gégefő és a torok
feltárásával volt elfoglalva, és elsősorban azt akarta kideríteni, hogy
ezek a testrészek milyen sérüléseket szenvedtek. Közelebb hajoltam,
hogy megmutathassa az inakat és a szalagokat, az izmokat és a
csontozatot, egyszóval annak a személynek a húsát, akiért mi a jog
eszközeivel küzdöttünk. Már olvastam az eset leiratát, de merőben
más érzés volt ott állni a holttest mellett, és megérinteni a fehér
állkapcsot.
Képzésünk lényegi elemét alkotja, hogy szembe tudjunk nézni az
élettel és a halállal. Bármilyen szerepet vállal is a tárgyalóteremben,
vagyis legyen bíró, ügyész vagy ügyvéd, minden jogásznak
tisztában kell lennie azzal, hogy milyen tétek forognak kockán, és
mindannyiunknak képesnek kell lennie arra, hogy igazságos
döntéseket hozzon. Ezek a leckék sokat segítenek abban, hogy az
ember jobban megbecsülje a saját életét és a családját. Éppen azt a
célt szolgálják, hogy annak megtételére biztassanak, ami helyes,
hogy józanul ítéljük meg azokat, akik valami elképzelhetetlent
követtek el, ugyanakkor velük és az áldozataikkal szemben is
minden körülmények között méltányosak maradjunk.
Kagasima Jurie irodájának archívumában állva azon töprengtem,
vajon ő is részt vett-e anyám boncolásán, ott feküdt-e előtte kiterítve
a teste, és tisztában volt-e vele, hogy pontosan miért került oda. Azt
kérdeztem magamtól, vajon megérintette-e a kesztyűbe bújtatott
ujjaival, érezte-e a tagjaiban az életet, amelyet egykor élnie adatott,
és amit éppen akkor veszített el. Arra jutottam, hogy valószínűleg
így történt. Azt hiszem, hogy végül, amikor a törvényszéki orvos
szakértők végeztek, és a holttesten fellelhető minden egyes nyomot
kielemeztek, Kagasima Jurie megállt anyám mellett, és végignézte,
ahogy egészen csontig felhasítják a testét.
A TOKIÓI FŐVÁROSI RENDŐRSÉG IRODÁJA
Oi Takanava Rendőrőrs, Sinagava kerület,
# 001294-23E-1994 ügy
A boncolást végezte: Dr. Macuda Hirosi
Aszao Fuminori, PhD, toxikológus
Dátum: 1994. 03. 27. Időpont: 08.30.
Elhunyt neve: Szató Rina
Születési dátum: 1963. 03. 28.
Kor: 30 Származás: Japán
Nem: nő Halál időpontja: 1994. 03. 23.
A holttestet azonosította: Szarasima Jositake, az elhunyt apja
ELŐZETES JELENTÉS
 Átlagos felépítésű női test, magassága 160 centiméter, súlya 53
kilogramm. Megjelenése alapvetően megfelel a 30 éves életkornak.
Szemek nyitva, az írisz sötétbarna, pupilla 0,3 centiméterig
kitágulva, a szaruhártya ködös. Barna haj, festetlen, leghosszabb
pontján nagyjából 25 centiméter hosszúságú. A test hideg és nincs
balzsamozva.
Számos sebhely megfigyelhető. A hason lévő McBurney-pont
feletti heg vakbélműtétre utal (a vakbél hiányát utóbb a belső
vizsgálat is megerősítette). Az alhason további sebészi
beavatkozások nyomai vehetők ki, amelyek a megnagyobbodott
medencével együtt arra engednek következtetni, hogy az elhunyton
korábban császármetszést hajtottak végre. Égésnyomok a jobb és bal
könyökhajlatokban és csuklókon, továbbá felszíni sérülések mindkét
kéz hüvelyk- és mutatóujjain. A családtagok közlése alapján ezeket a
sérüléseket az elhunyt főzés és egyéb házimunkák végzése során
szerezte.
Hullamerevség vehető ki az arc, a nyak és a felsőtest izmain.
Ólmos szürkeség figyelhető meg a fenék alsó részén, továbbá a fenék
és a végtagok disztális részein. A fehér szövet és a mellette lévő
sötétlila elszíneződés – ez a véralvadás következtében alakul ki –
arra utal, hogy a test a halál előtt pár óráig már nyugalmi pozícióban
volt, mielőtt megmozdították vagy felültették volna. A fejen
sérülések vehetők ki a halántékcsont fölött, továbbá zúzódás látható
az állon. Jelentős, vértolulás okozta elszíneződés az arcon, bevérzés a
szemek kötőszövetén, a szemfehérjén, az ajkak nyálkahártyáján és a
száj belsejében. Ezek a sérülések többnyire fojtogatás következtében
alakulnak ki, amikor a nyak, az arc és a szem váratlanul erőteljes
nyomásnak van kitéve.
Az elhunyt nyakszövetén két kör alakú barázda figyelhető meg
közvetlenül az ádámcsutka alatt. A vájatok alakja sekély V betűt
formáz a nyak elülső részén, amely arra utal, hogy az elhunyt
nyakára zsineget vagy spárgát húztak, és azzal fojtogatták. A belső
vizsgálat feltárta, hogy a bevérzés a nyakszövet szubdermális
rétegeit is elérte. A barázdák szélessége 3–5 milliméter közé tehető,
ami megfelel a bűncselekmény helyszínen talált zsineg
vastagságának. A bőrben a zsinegből származó fehér
szövetmaradványok is kimutathatók.
Habár ezek a sérülések azt sugallják, hogy az elhunytat a
zsineggel ölték meg, a további bizonyítékok azt támasztják alá, hogy
az áldozatot puszta kézzel is fojtogatták. A nyakon több vértolulás is
megfigyelhető, ezek egyrészt kerek sebhelyek a légcső két oldalán,
másrészt mély, sarló alakú körömnyomok a nyak oldalában. A test
boncolása megerősítette, hogy a nyakizmok szintén bevéreztek, és a
nyelvcsont és a pajzsporc is összeroppant a külső behatástól.
Több sebhely is arra utal, hogy az áldozat megpróbált védekezni,
ezek közé tartoznak többek közt a bal és a jobb alkaron és csuklón
található horzsolások, a kézfejen lévő zúzódások és a jobb kéz egyik
ujja, amelynek a körme minden bizonnyal a dulakodás közben tört
le.
Vérmintát és hámsejteket vettünk az arcról, a nyakról, a törzsről,
a nemi szervekről és az elhunyt körmei alól, amelyeket további
vizsgálatok céljából elküldtünk a laborba.
 A genitáliák vizsgálata igazolta, hogy a halált megelőzően
szexuális aktusra került sor (a mintát szintén elküldtük további
szövettani elemzésre). A vagina nyálkahártyáján ugyanakkor nem
mutatkozik sérülés, és semmi sem utal arra, hogy az aktus erőszakos
lett volna. Az elhunyt nem terhes.
VÉLEMÉNY
Halál időpontja: A tett helyszínén megállapított testhőmérséklet
és a hullamerevség alapján a halál feltételezhető időpontja 1994. 03.
23-án 17.00–19.00 óra közé tehető.
Halálnem: fojtás
Halál oka: agyi érelzáródás
Megjegyzés: Az elhunyttól vett vérminta alapján a vércsoportja 0
pozitív. További, az áldozat körmei alatt talált vérminták AB
pozitívak (szokatlan típus, a japán férfiaknak csupán 20 százaléka
tartozik ebbe a csoportba). A kezdeti DNS-vizsgálat alapján a
vérminta megfelel a feltételezett támadójának. A testről vett
hámszövetmintákon egy második férfi nyálának a maradványai is
kimutathatók. A minták állapota arra utal, hogy ezek a halál
időpontjához közel kerülhettek rá. A további tesztek még
kiértékelésre várnak.
TÁRGYI BIZONYÍTÉKOK
1 Húsz fotó a ruhát viselő és meztelen testről
. 2 Egy S méretű fehér póló
. 3 Egy S méretű sötétkék farmer kezeslábas,
. rózsaszín festéknyomokkal
4 Egy pár fehér alsónemű
. Egy fehér melltartó
 5 6 Két fehér zokni
. . 7 Két 5 milliméter átmérőjű arany fülbevaló
. 8 Egy fémpántos arany karóra, szélessége 1,7
. centiméter, hossza 16 centiméter
9 Ujjlenyomatok
. 1 Tíz köröm levágva és elküldve további elemzésre
0. 1 Ötven darab szőrzetminta a fejről, a
1. szemöldökből, a szempillából és az ágyékról
1 Húsz további szövetminta a testből elküldve DNS-
2. elemzésre
1 Öt minta a vaginából és a végbélből ondóvizsgálat
3. céljából
1 Vér-, nyál- és szövetminták (szív, tüdő, agy, vese, máj,
4. lép)
1 Mellhártyaminta a toxikológiai elemzéshez;
5. gyomortartalom elkülönítve
1 Post mortem CT-vizsgálat
6. 1 Post mortem MRI-vizsgálat
7. Dr. Macuda Hirosi
Tokió prefektúra, törvényszéki kórboncnok
1994. március 27.
 OTTHON
Aznap este Meguróban, ahogy odakint álltam annak a háznak a
fehér acélkapuja előtt, amelyen még mindig közösen osztoztam
nagyapámmal, rájöttem, hogy már jó ideje nem láttam rendesen a
saját otthonomat. A kép, amely megmaradt bennem róla, valójában
évekkel ezelőtt alakult ki a fejemben, miközben az idő múlásával a
valóság jelentősen átalakult. Azt látjuk, amire számítunk – én
magam vagyok rá a bizonyíték.
Amikor anyám még életben volt, a kert tele volt csillogó, fehér
kavicsokkal, a feljárót pedig alacsony bokrok szegélyezték. Ahogy
kinyitottam a kaput, rögtön felmértem, mit is tett az idő a
távollétében. A kis zöld csempelapokat még tisztán tartották ugyan,
de az egykor a kapu melletti sarokban lévő magnólia mostanra
annyira elburjánzott, hogy már a feljáró elfoglalásával fenyegetett.
Az egykor szép rendben tartott úton megtelepedett a penész, a
kavicsokra pedig foltos, szürke piszokréteg rakódott.
Kinyitottam a bejárati ajtót, és beléptem az előtérbe. Azon kaptam
magam, hogy Hannae hangjaira fülelek, hátha meghallom, ahogy a
konyhában zörög az edényekkel, miközben a vacsoránkat készíti elő
– csakhogy ő rég nem volt ott. Miután betöltöttem a huszadik
évemet, magunkra hagyott bennünket, és visszaköltözött délre a
családjához.
A ház akkor is néma maradt, amikor felhúztam a papucsomat, és
lementem a gyéren megvilágított lépcsősoron a pincébe. Odalent a
családi otthonunk ismerős illatai helyett fanyar, nyirkos levegő
fogadott. A földrengések idején ez a pince jelentette a menedéket
számunkra. A falakat és a padlót betonnal erősítették meg, a
sarkokban pedig egy-egy vaskos oszlop is helyet kapott. Nagyapám
aktagyűjtögetési szenvedélye itt is megmutatkozott. Mindaz, amire
már nem volt szüksége, de amit mégsem akart kidobni, ide került a
különböző kategóriák szerint felcímkézett dobozokba. Nagyapa
évente egyszer megbízott egy takarítóvállalatot, hogy portalanítsák a
házat, majd a munkájuk végeztével ő is lejött, hogy ellenőrizze, nem
lovasítottak-e meg valamit a kincsei közül. Mélyen beszívtam a
hideg levegőt, és elindultam az „elektronika” címkét viselő részleg
felé.
A videólejátszóval a kezemben visszatértem a földszintre, és
magamhoz vettem a táskámat, amelyben ott lapultak a kazetták és
az ügyhöz tartozó további dokumentumok. A mennyezeti lámpa
homályos fénnyel világította meg Nagyapa dolgozószobáját és a
polcokon sorakozó könyveket. Annyi időt töltöttem már ebben a
szobában, hogy hajlamos voltam a sajátomként gondolni rá, de
persze ez is illúziónak bizonyult.
Onnan, ahol álltam, jól beláttam azokat a könyvespolcokat,
amelyeket a tanulmányaim és a képzésem során, a vakói Legfelsőbb
Bíróságon folytatott munkámra készülve kisajátítottam. Ez idő alatt
számos ítéletet megszövegeztem. Azokat, amikre az ügyben eljáró
bíró rábólintott, ki is hirdették. Jó néhány tokiói és a környékbeli
prefektúrában található börtön szabályzatát is begyűjtöttem. Ezek
többsége akadémiai nyelven íródott, de voltak köztük, amelyeket a
kíváncsi publikum számára tettek közzé; az utóbbiakban még
mindenféle rajzok is helyet kaptak a foglyok nyári és téli öltözékéről,
szeizában[14] ülő férfiakról, akik a cellájuk ellenőrzésére várnak, vagy
éppen rendezett sorokban, a rizzsel teli tálkájukkal a kezükben
térdelnek. Az összes szabályzatot elolvastam, ám azon az estén
másképpen láttam ezeket a börtönöket, mint amilyennek a könyvek
sugallták. Bizonyára az is más érzés lett volna, ha a kezembe veszem
őket. Túl sok személyes élmény kapcsolódott hozzájuk.
Ahogy az otthonom félhomályában végignéztem ezeken a
köteteken, egyvalamiben biztos voltam. Nem akartam megismerni
Nakamura Kaitaró sorsát; egyedül azt akartam kideríteni, hogy mit
tett velem és az enyéimmel.
Miután felmentem a hálószobámba, mindent lepakoltam a
sarokban álló barna tévékészülék elé. Ez legalább ugyanolyan
maradt, mint egykor, noha elég rég nem kapcsoltam be. Emlékeztem
rá, hogy esténként, miután Nagyapa hazatért a munkából, feljött a
szobámba megnézni, hogy vagyok, és ilyenkor nem mulasztotta el
meglapogatni a tévé hátoldalát. Ha meleg volt, tudta, hogy egész
délután szappanoperákat néztem ahelyett, hogy a házi
feladatommal foglalkoztam volna. Hamar kiismertem, hogy mikor
kell kikapcsolnom. Nagyjából egy órát kellett adnom a tévének
ahhoz, hogy kellőképpen lehűljön.
Amíg beállítottam a videólejátszót, a képernyőn láttam
tükröződni a szobámat. Láttam a szépen bevetett ágyamat, a szürke
takarót, végén a fehér virágmintákkal. Láttam a gardrób ajtaján
csüngeni a ruhát, amelyet aznap reggel hoztam el a tisztítóból. A
regények, magazinok és régi tankönyvek leharcolt fehér tigrisem,
Tora mellett álltak egy nagy kupacban az ablak alatt. Az ablak
mellett ott volt a kis öltözősarok a tükörrel, ahol minden reggel
kisminkeltem magam, és megfésülködtem. Minden ugyanolyan volt,
mint régen, leszámítva, hogy most mindenben, amit már jól
ismertem, ott láttam az azóta eltelt időt is: az öltözködéssel, nyári
fesztiválokkal és iskolai koncertekkel teli évek kiütköztek a tárgyak
felszínén. Ebben az irodában a gyerekkorom nézett vissza rám, régi
emlékek, amelyek iszapként ülepedtek le az életem alján.
Leültem az öltözőasztalhoz, és elkezdtem átvizsgálni a fiókokat.
Tele voltak rúzsokkal és megszáradt körömlakkokkal, amelyeket
még az egyik közeli boltból szereztem be, azonkívül találtam még
egy középiskolai oklevelet az íjásztanfolyamról és egy fotót a
baseballcsapatunkról. A fotón Kimiko mellett ültem, akit egész
ötödik osztály alatt utáltam; még mindig elegendő volt egyetlen
pillantást vetnem rá, hogy visszatérjenek a gyerekkori gyötrelmeim.
A következő fotón a szüleim voltak láthatók egy buliban.
Kalózoknak öltöztek, és mindenféle tarkabarka holmi volt rajtuk;
anyámnak még egy gyöngysor is került a homlokára. Az összes
fotóm róla a családi albumban volt odalent, apámról ráadásul alig
maradt valami, úgyhogy igencsak meglepődtem, hogy ezt itt
találom. A szüleim észbontóan néztek ki, megközelíthetetlenek
voltak, és bármilyen sokáig néztem is őket, sehogyan sem tudtam
kitalálni, vajon mi járhatott a fejükben. Eltettem a fotót, majd a
jegyzetfüzeteim felé fordultam, amelyek tetején ott pihent a
„stresszlabdám”; ezt az eszközt előszeretettel szorongattam, és
tettem át egyik kezemből a másikba tanulás közben. Emlékeztem,
milyen volt a habszivacs tapintása a tenyeremen, miközben
magoltam. Megtaláltam még a római érme másolatát is, amit
Nagyapa az olaszországi útján vett nekem; mellette ott voltak az
úton készített fotók is. Éppen akkoriban kezdtem el a dzsukut, ahol a
diákokat az egyetemi felvételire készítették fel, és Nagyapa úgy
döntött, hogy ezzel az úttal kedveskedik nekem. Elmosolyodtam,
amikor megláttam őt átszellemülten ácsorogni az Assisi Szent
Ferenc-bazilika lépcsőjén; a következőn magamat láttam viszont,
ahogy a kamaszkor minden nyűgével együtt, unottan és fáradtan
támasztom a turistabusz oldalát.
Az utolsó fiókban rátaláltam a himnusz másolatára, egy zászlóra
az egyik iskolai ünnepségről, továbbá néhány születésnapi
üdvözlőlapra az anyámtól. Az utolsó kártya alatt, amit tőle kaptam,
egy boríték hevert.
Sok eseményt kitörlünk az emlékezetünkből, és számtalan
élményről megfeledkezünk, amelyek nem illeszkednek azokhoz a
történetekhez, amelyeket magunknak mesélünk. Azért maradnak
olyan emlékek is, amelyek még ott reszketnek valahol a látóhatár
peremén. Egy másik időből szólnak hozzánk, s még a legvidámabb
pillanatokat is képesek szégyennel megtölteni. És attól kezdve ezek
az emlékek velünk maradnak. Mögénk lopakodnak, és a fülünkbe
súgják: „Nézd csak meg, mi lett belőled!”
A borítékban egy további fotó hevert. Felvettem, és éreztem a
viaszos borítást az ujjaim között. A kép szemcsés volt, és régi.
Három alak látszott rajta a tengerparton. Nyárutó lehetett, a nap
lágyan, szűrt fénnyel ragyogott le rájuk, és a levegőben tapintani
lehetett a forróságot. A háttérben a hullámok lágyan nyaldosták a
partot, fehér habot hagyva maguk után. Valamivel távolabb a
kicsiny kikötőben jachtok várakoztak. Az előtérben pedig ott volt a
család.
 A nő könnyű kardigánt és pamutruhát viselt; magasított gallérja
szorosan körbeölelte karcsú nyakát. Éppen a mellette lévő másik két
szereplőre nevetett – egy vörös rövidnadrágot és pólót viselő
kislányra, aki a levegőben rúgkapált, és kiöltötte a nyelvét, ahogy a
férfi a magasba tartotta. A férfi rávigyorgott. A nap már lemenőben
volt mögöttük, és a mosolyát leszámítva a férfi arca árnyékban volt.
Ahogy közelebbről is megnéztem magamnak a fotót, és
ráfókuszáltam kettejükre, láttam, hogy egymás szemébe néznek, és
boldogok. Az ágy mellett állva, amelyben gyerekkoromban minden
éjjel nyugovóra tértem – egész gyerekkoromban egyedül aludtam –,
a fotó kicsúszott az ujjaim közül, és a földre hullt.
Az ügy dokumentumait tartalmazó mappa eredetileg alighanem
bézs színű lehetett; a hálószobám fényében ki tudtam venni, hogy az
olcsó tintától elszíneződött ujjak idővel ezt is alaposan
összemaszatolták. A mappában a bűnügyi vizsgálatok eredményei, a
kihallgatási jegyzőkönyvek és tanúvallomások kaptak helyet,
minden gondosan és hivatalosan legépelve, de akadtak mellettük
kézzel írt jegyzetek is, továbbá néhány ragasztós cetli is került a
papírokra. Ahogy végigolvastam ezeket a jegyzeteket, azok egyszer
csak elmozdultak és összemosódtak. Lassan egy kép kezdett alakot
ölteni előttem, egy kép arról a férfiról, akit az anyám szeretett.
Elvégre szeretnie kellett, különben mi oka lett volna elhagyni érte
engem?
Az őrizetbe került személyeket hivatalos vádemelés és ügyvédi
eljárás nélkül legfeljebb huszonhárom napig tarthatják bent, és ez
idő alatt az állam dönt róla, hogy mikor ehetnek, alhatnak és
mosakodhatnak. Huszonhárom nap bőven elegendő ahhoz, hogy a
kihallgatások végeláthatatlanná váljanak, és, amennyiben az ügy
megkívánja, újabb és újabb rendőrtisztek is részt vegyenek bennük.
Az erőszak enyhébb formái, mint például egy pofon, elfogadottnak
számítanak, noha a rugdosást általában már túl durvának tekintik.
Kagasima Jurie jegyzeteiből megtudtam, hogy miként vélekedtek a
nyomozók Nakamura Kaitaróról – szörnyetegnek és gyilkosnak
tartották. A hallgatását dacként értelmezték, abban pedig, hogy nem
volt hajlandó vallomást tenni, a megbánás hiányát látták. Meg
tudtam érteni, hogy így vélekedtek róla, sőt abban a pillanatban
magam is osztoztam az ítéletükben, elvégre ha valóban ő volt az, aki
megölte az anyámat, akkor aligha érdemelt többet ennél.
Az ügyészek arra kapnak felhatalmazást, hogy a
bűncselekmények végére járjanak, és azokat a legapróbb részletekig
feltárják. Ezt gyakran a mindenre kiterjedő vallomás felvételével érik
el, amely, ha egyszer az aláírás is rákerül, a bíróság előtt is jogerős
bizonyítékká válik, és általában ezzel lehet a legkönnyebben és
leggyorsabban lezárni a bűnügyeket. Meggyőződhettem róla, hogy
Nakamura Kaitaró esetében több változatot is előkészítettek. Ezeket
első körben a nyomozók, végül maga a főügyész szövegezte meg.
Nakamura Kaitaró sokáig semmit nem volt hajlandó aláírni, az
utolsó változatnál azonban megadta magát. Aznap este, amikor a
hálószobámban olvastam a dokumentumokat, nem értettem, hogy
mi oka volt erre.
Mellettem a földön ott hevertek a kihallgatásról készült felvételek,
amelyeket Kagasima Jurie kapott az ügyésztől. Az utóbbit semmi
sem kötelezte rá, hogy átadja ezeket, úgyhogy feltehetően nem
tulajdonított nekik nagy jelentőséget. Azon gondolkodtam, vajon
Kagasima Jurie mit láthatott bennük – ugyanis háromra közülük
vörös filctollal egy kis csillagot rajzoltak. A nyomozás vége felé az
ügyész a kezébe vette az irányítást, és maga folytatta Nakamura
Kaitaró kihallgatását. A dologra 1994. április 12-én került sor, azon a
napon, amely az első megjelölt kazettán is látható. Becsúsztattam a
kazettát a lejátszóba, majd lekapcsoltam a lámpát, és elhelyezkedtem
a tévé előtt. Körülöttem mindent elnyelt a sötétség.
Először csak a villogó fekete-fehér foltokat láttam, aztán
kiélesedett a kép. Nakamura Kaitaró a székében ült, és úgy fordult el
a kamerától, mintha nem is volna hajlandó tudomást venni a
jelenlétéről. A fejét előrecsüggesztette. A haja hosszúra nőtt, és
ápolatlannak látszott. Az akkor már több hétig tartó fogság megtette
hatását, és több sebhely is kivehető volt az arcán. Egy vágás is
éktelenkedett rajta, bár elképzelhető, hogy ez még korábbról
származott, mert a peremén már gyógyultnak tűnt. És mögötte, akár
egy árnyék, ott volt az egykori énje: komor, fiatal és eleven. A férfi,
akit anyám megismert.
Kaitaró egyszer csak felpillant, a felvevőbe néz, és elmosolyodik.
– Szeretem a munkámat. Jó vagyok benne.
– Válaszoljon a kérdésre, Nakamura úr!
– Nincs rá egyszavas válasz.
– A nő is csak egy munka volt a sok közül? Egy újabb célpont?
Kaitaró felnevet.
– Ő volt az életem – mondja, majd körbepillant a helyiségben, és
végigjáratja a tekintetét a szürke falakon, a homályos üvegen és a
mögötte ácsorgó rendőrtiszteken, mielőtt visszatér a vele szemközt
ülő férfihoz. – És végül az enyém is az övé lesz.
 – Mikor ismerkedett meg az áldozattal? Szató úr azt mondta, első
ízben az ebiszui piacon találkozott a feleségével. Így történt?
Kaitaró az asztal fölé hajol.
– Találkozott már korábban magamfajtákkal?
– Nem. Maga az első.
Kaitaró tapsol egyet. Elegáns keze van. El tudtam képzelni róla,
hogy fagylaltot osztogat gyerekeknek.
– Nevetségesek a kérdései – mondja az ügyészre pillantva,
alaposan végigmérve az öltönyét. – Maguk mind nevetségesek.
Az ügyész ajka megremeg, de nem válaszol. A lámpafényben
fürdő helyiségben bizonyára nagy meleg volt, mert Kaitaró
halántékán és a szája felett verejtékcseppek ütköznek ki,
mindenesetre nem igyekszik letörölni az izzadságot. Egy pillanatra a
kettejük között az asztalon heverő mappára és a rá csíptetett
jelvényre néz. Parányi, aranyszínű levelek által határolt fehér
krizantém – az őszi fagy és a perzselő napsütés szélsőségeinek a
jelképe –, amely arra hivatott emlékeztetni a jogászokat, hogy a
törvény érvényesítése során mindig elvi alapon cselekedjenek, és ne
rettenjenek vissza a szigorú ítéletektől. Lehet, hogy Kaitaró maga
nem volt tisztában a szimbólum jelentésével, de az előtte lévő férfi
nem közönséges rendőrnyomozó volt, és nagyon is tudta, hogy mit
jelent.
– Szató úr számos információt megosztott önnel a feleségével
kapcsolatban. Maga is szerepet vállalt az ügyben?
Kaitaró megemeli az állát. A szemében fény villan.
– Azt akarta, hogy megölje a feleségét?
 – Menjen a francba! – A hangja lágy és visszafogott, de az
ábrázata jól láthatóan elfehéredik. – Tudom, hogy mit tart rólam –
teszi hozzá. – Maga és a névtelen haverjai.
– A nevem Kuroszava Hideo, ügyész vagyok.
– Úgysem érdekli, hogy mit mondok.
– Szeretném megérteni, hogy mi történt.
– Bizonyítsa be!
A fehéren izzó lámpák fényei alatt a két férfi tovább méregeti
egymást. Kaitaró tekintete ismét az előtte heverő papírokra téved – a
vallomására, amelyet mások szövegeztek meg számára. Kuroszava
követi a pillantását, majd összeszedi a gépelt oldalakat, és berámolja
őket az aktatáskájába, hogy ne legyenek szem előtt. Egyedül a
jegyzetfüzete marad az asztalon, egy üres oldalnál kinyitva. Aztán a
figyelme visszatér Kaitaróhoz.
– Hogyan kezdődött? – kérdezi.
A gyanúsított egy kissé kihúzza magát a székében, és mintha
eltöprengene valamin. Aztán kelletlenül felsóhajt. A hangja
megremeg.
– Követtem Rinát a piacra – mondja. – Kaptam róla egy fotót a
maga Szató barátjától, de a nő nagyon… Fiatalnak tűnt. Olyan… –
Szünetet tart, és mintha nem találná a szavakat. – Az volt a
benyomásom, mintha a kép jó régen készült volna. – Felpillant, talán
azért, hogy megnézze, elkezdett-e jegyzetelni Kuroszava, ám a
másik mozdulatlan marad. – Szató leírása alapján – folytatja Kaitaró
– idősebb személyre számítottam. Valakire, akinek inkább
semmitmondó a külseje. A férje elmondása alapján Rina magányos
asszony volt, aki unta az életét. A főnököm gyors eredményt várt, és,
hogy őszinte legyek, magam is arra számítottam, hogy hamar sikerül
majd a dolog végére érni. Ha valaki olyan régóta dolgozik már
ebben a munkakörben, mint én, akkor a munkája meglehetősen
kiszámíthatóvá válik. – Kaitaró elmosolyodik, mintha csak arra
biztatná Kuroszavát, hogy vágjon a szavába, az ügyész azonban
hallgat, és a kettejük közt beálló csend egyre hosszabbra nyúlik. – Az
emberek úgy gondolják, hogy a munkám… – folytatja Kaitaró. –
Különösnek tartják. A legtöbben el sem tudják képzelni, hogy
ilyesmire vetemedjenek. Ennek ellenére mindenki nap mint nap
végigcsinálja mindazt, ami az én munkámhoz is kell. Az egész olyan
természetes, akár a levegővétel. Fürkésszük a körülöttünk lévők
reakcióit, megpróbáljuk értelmezni az igényeiket, a vágyaikat, majd
cselekszünk.
– Nem gondolja, hogy ez meglehetősen cinikus megközelítés? –
kérdezi Kuroszava.
– Nincs olyan gyermek a földön, aki ne olvasná így a szüleit –
feleli Kaitaró. – A kisdedek igyekeznek felmérni azoknak az érzéseit,
akik a gondjukat viselik, és ennek fényében cselekednek, hogy
elérjék, amit akarnak. Ezt a képességet mindenki elsajátítja, akinek
együtt adatott élnie másokkal. Egész életünkben ezt tanuljuk,
Kuroszava úr. A maga esete csupán annyiban különbözik az
enyémtől, hogy másképpen használja az így megszerzett tudást.
– Igazán?
– Maga bűnözők és bűncselekmények után nyomoz, de akkor is
látja, hogy közben mire van szükségük. Tudja, mit kell tennie ahhoz,
hogy elnyerje az együttműködésüket. Bármire képes, hogy
megszerezze, amit akar, akár ezen a szobán kívül, a bürokraták
között, akár otthon a felesége társaságában. Azt hiszem, mi ketten
elég hasonlóan működünk. – Kaitaró előrehajolt. – Kérhetnék egy
pohár vizet?
– Nem. Inkább folytassa!
– Amikor Tokióba érkeztem, semmim sem volt, még
fényképezőgépem sem. Mi mást használhattam volna saját
magamon kívül? – Kuroszava bólint. – Mit akarnak az emberek?
Elismerést? Dicséretet? Törődést? Csupán ennyi kell a vonzalomhoz:
azért tudlak megszeretni téged, mert te szeretsz engem. Ilyen
egyszerű. Tükörré válunk, amelyben a másik megpillanthatja saját
magát. Úgy teszünk, mintha érdeklődnénk a másik gondjai iránt, az
együttérzésünkről biztosítjuk őket, majd pontosan azt vetítjük
vissza, amit látni akarnak.
Kuroszava a papírpoharáért nyúl, és belekortyol a teájába; a
folyadék sötét és forró.
– Hány ilyen munkája volt? – kérdezi, Kaitaró azonban nem vesz
róla tudomást.
– Hetekig figyeltem Rinát. Mindig sietett. Egy családanya, aki
mielőbb igyekszik túl lenni a bevásárláson, hogy hazatérhessen a
gyerekéhez. Egyik este aztán észrevettem benne valamit, volt valami
az arcán, amit korábban még sosem láttam. Elveszettnek tűnt. Akkor
éreztem úgy, hogy eljött az én időm.
– A piacon volt, éppen a japán körték fölött állt, és elővette a
tárcáját. A haja az arca elé hullt, amikor odamentem hozzá, de ekkor
már tudtam, hogy korántsem az az unalmas háziasszony,
amilyennek a férje lefestette. Egyáltalán nem olyan, mint a többi
jellegtelen, magányos nő. Ahogy felpillantott, rögtön láttam rajta azt
a szokatlan magabiztosságot, amit addig nem feltételeztem volna
róla. Felvonta a szemöldökét, és szinte már kihívóan nézett rám.
Megkérdeztem, hogy tud-e esetleg egy helyet, ahol jó sajttortát
árulnak. – Kaitaró meglepetten felpillant, ahogy Kuroszava elneveti
magát. – Vicces, ugye? Hiszen a desszert mindig olyan szexi téma. –
Kaitaró elvigyorodik. – Rina is viccesnek találta. A mögötte lévő
standra mutatott. Akkor is nevetett, amikor kávézni hívtam.
– És magával ment? – kérdezi Kuroszava.
Kaitaró megrázza a fejét, és a mosoly lehervad az arcáról.
– Azt mondta, házas, és van egy lánya. Mindezt nyilván azért
osztotta meg velem, hogy távol tartson magától. Bízott az
erkölcseimben. – Kaitaró nyel egyet, majd folytatja: – Ő valóban
erkölcsös volt, én legalábbis ezt gondoltam róla, miután annyi ideig
követtem, fotóztam, és kutattam utána. Úgy éreztem, hogy máris
ismerem. Nem volt jogom hozzá, hogy ilyen jól ismerjem, és azt is
tudtam, hogy milyen otthonba készül visszatérni. A jegygyűrűre
mutattam, és megjegyeztem, tudom, hogy házas. Ezen meglepődött.
Világos volt, hogy régóta nem flörtölt vele senki. El sem hiszem,
milyen vakok tudnak lenni az emberek. Adtam neki egy
névjegykártyát, és azt mondtam, hívjon fel, ha esetleg meggondolja
magát, de ő megrázta a fejét. Megkönnyebbülve hagytam magára.
Átvágtam a piacon, a főnökömön járt az eszem, azon agyaltam,
hogyan kéne meggyőznöm, hogy engedjük el az ügyet, amikor
valami rettenetes történt. Utánam jött. Megállt előttem. Hihetetlenül
összeszedettnek tűnt, miközben egyszerre volt félénk és vonzó.
Megszólított, hogy ha áll még az ajánlatom, talán mégiscsak van
ideje egy kávéra. „Rinának hívnak”, mondta egy mosoly kíséretében.
„Szató Rinának.” A szemében megcsillanó remény volt az, aminek
nem tudtam ellenállni. Közöltem vele, hogy haza kellene mennie, és
jobban teszi, ha megbízik az első megérzéseiben. Emlékszem, milyen
pillantást vetettem rá, és arra is, hogy mennyire megbántottam,
amikor elfordultam tőle. Mindenesetre meg tudtam állni, hogy
visszanézzek. Több hétbe telt, amíg újra megkörnyékeztem.
– Ezek szerint újra megkörnyékezte? – kérdezi az ügyész. – Újra
odament hozzá?
– Muszáj volt – feleli Kaitaró.
– A munkája miatt?
Kaitaró megrázza a fejét.
– Nem a munkám miatt mentem vissza.
– Esetleg a kollégája, Haru miatt?
– Nem engedtem volna, hogy hozzáérjen.
– Akkor mi történt?
Kaitaró lepillant a kezére.
– Visszatértem abba a kerületbe, ahol ő is lakott, csakhogy mindig
elfoglalt volt. Megpróbáltam felbukkanni azokon a helyeken, ahol
esély mutatkozott rá, hogy esetleg összefussunk, de nem volt
lehetőségem a közelébe férkőzni. Folyamatosan rá gondoltam.
Fiatalon kapcsolatban éltem. Élveztem a társaságot, élveztem a
szexet, még azután is, hogy Tokióba költöztem, és ebben a
munkakörben kezdtem dolgozni, egy idő után viszont már
távolságot tartottam ezektől az emberektől. Csakhogy Rinával más
volt. Elég volt az aktájára pillantanom, és máris úgy éreztem, mintha
magához húzna, és mintha én magam is azt akarnám, hogy a
csapdájába essek. El akartam mondani neki, hogy Szató keresett
meg. Semmi tréfálkozás, semmi tükörjáték. Felvethettem volna,
hogy elmenjünk egy love hotelbe, ahol elkészíthetem azt a fotót, vagy
egyszerűen a saját feltételei szerint is elválhatott volna a férjétől.
Akkor aztán újra, normális emberként találkozhattunk volna
egymással, hogy mindent elölről kezdjünk.
– És miért nem így történt? – kérdezi Kuroszava.
– Bár a kémia néha megdöbbentő dolgokra képes – mondja
Kaitaró –, akkor is törékeny. Ha elmondom neki, hogy mire kaptam
megbízást, akkor a közös életünkről szövögetett álmaim sosem
valósulhattak volna meg.
– Legalább nem kellett volna börtönbe mennie – jegyzi meg
Kuroszava, Kaitaró azonban nem vesz róla tudomást.
– Amikor újra találkoztam Rinával, látta rajtam, hogy bizonytalan
vagyok. Kettőnk között mindig is tapinthatók voltak az érzelmek.
Érezte, hogy mi járt a fejemben, de végül úgy vette, csak a
szégyellőségem miatt vagyok ilyen, esetleg az erkölcsösségem miatt,
elvégre bízott benne, hogy erkölcsös ember vagyok. Addigra
világossá vált, hogy a kapcsolatunk nem éli túl, ha fény derül a
munkámra. Nem lehetett volna újrakezdeni. Megundorodott volna
tőlem, és mindaz, ami kettőnk közt történt, többé semmit sem
jelentett volna. – Szünetet tart. – Én viszont nem lökhettem oda
Harunak és Szatónak.
Kuroszava csendben marad, de tesz egy mozdulatot az üvegtábla
felé. Pár másodperccel később egy fiatal, egyenruhát viselő rendőr
lép a helyiségbe. Letesz egy pohár vizet Kaitaró elé, aki
elmosolyodik, azonban nem iszik belőle.
 – Rina előtt sosem kellett megjátszanom magam – folytatja
halkan. – Azok a technikák, amelyeket más nőknél vetettem be, nála
semmilyen hatást nem értek el. Egy pillanat alatt átlátott a szitán.
Sokkal pontosabban megfigyelte az embereket, mint fordítva. Ebben
hasonlítottunk egymásra.
– Tehát mesélt neki magáról?
– Önmagam lehettem.
– Mesélt neki a gyerekkoráról? Hogy honnan jött? – erősködik
Kuroszava. – Miért vállalta volna ezt a kockázatot, hagyta volna
magára, hogy aztán egyszer csak felbukkanjon a közelben?
– Nem hagytam magára – mondja Kaitaró.
– Nem – feleli Kuroszava halkan. – Valóban nem.
– Ismert engem – mondja Kaitaró, és egyenesen a vallatója
szemébe néz. – Nem tudta, milyen munkát végzek, de ismerte a
valódi énemet, és nem rettent vissza attól, amit látott. – Hátradől a
székében, és a tekintete valahová Kuroszava mögé vándorol. Most
először jelenik meg némi könnyedség az ábrázatán. Talán a remény
emléke. – Amit Rina iránt éreztem… Ő volt az otthonom, a nő, aki
nem csupán megértett, szeretni is tudott. Olyan volt, mint én.
– El akart válni?
Kaitaró tekintete visszatér az ügyészhez.
– Eleinte nem.
– Gyakori az ilyesmi?
– A legtöbb ember önző. Szeretik az újdonságot, amit a románc
hoz az életükbe, különösen, ha egyébként unatkoznak, és
mellőzöttnek érzik magukat. Néhányan annyira sóvárognak a
figyelemre, hogy a legcsekélyebb gondolkodás nélkül belevetik
magukat egy afférba. De még azok is, akik valamennyire
végiggondolják a helyzetet, hajlamosak rá, hogy könyörtelennek
mutatkozzanak, amennyiben a túlélésük vagy a boldogságuk a tét.
Rina azonban más volt. Ő nagy becsben tartotta a családjának tett
ígéreteit. Mindent sikerült egyensúlyban tartania, az apja, a férje, a
lánya igényeire is tekintettel tudott lenni. Mindegyikőjüket előrébb
helyezte saját magánál, és ezzel a szokásával igencsak nehezére esett
szakítani. Az egyik legnagyobb erőssége a kedvességében rejlett, az
élete azonban fojtogató volt. Muszáj volt helyet teremtenie saját
maga számára, és ezt már együtt tettük meg. Soha nem csináltunk
semmit, amit ő ne akart volna.
– És mi történt a válás után?
– Rina egy időre Meguróba ment, majd átköltözött hozzám –
mondja Kaitaró. Egy pillanatra a kamerába pillant, és látni, ahogy
öröm suhan át az arcán.
– Maga közben továbbra is ügynökként dolgozott?
– Nem, én… – Kaitaró megrázza a fejét. – Egy fotószaküzletben
helyezkedtem el. Rina találkozott az egyik régi ismerősével, és már
közel járt hozzá, hogy megint kiállítása legyen. Éppen egy új
projekten dolgozott, amit azon a nyáron kezdett el. Csak egy kis
fészekre volt szükségünk. – Kaitaró szünetet tart, Kuroszava pedig
kérdőn néz rá. – Szumiko ezalatt a nagyapjával maradt – folytatja. –
Ez volt az apja egyik feltétele: hogy a gyerek egészen addig
maradjon vele, amíg Rina nem tud neki stabil otthont biztosítani.
Szumiko azt hitte, a család barátja vagyok, de nem találkoztunk túl
gyakran. Rina azt mondta, hogy Josi próbára tesz minket,
mindenesetre szerettük volna, ha egy napon Szumiko is csatlakozhat
hozzánk, úgyhogy mindent megtettünk, amit kért.
– A munkája során gyakran került kapcsolatba gyerekekkel? –
kérdezi Kuroszava.
– Nem.
– Vele azonban másképpen alakult. Közelebbről is megismerte
Szumikót?
– Megkedveltem. – Kaitaró szünetet tart, és magában
elmosolyodik. – Roppant öntudatos kislány. Nagy, sötét szemmel
áldotta meg a sors, és megvan az érzéke hozzá, hogy megkapja, amit
akar. Ezt értékeltem benne.
– Hogyan halt meg Rina?
A mosoly lehervad Kaitaró arcáról, és egy időre hallgatásba
burkolózik.
– Van fogalma róla, milyen érzés rátalálni az egyetlen személyre,
aki teljessé tudja tenni? – kérdezi. – Bárki legyen is, bármilyen
döntéseket hozzon is, mégis teljessé teszi? Én így éreztem vele
kapcsolatban.
– Hogyan halt meg, Kaitaró?
– Zsineg – felelte kurtán. – Az éjjeliszekrényen volt. Közönséges
konyhai zsineg.
A kép elmosódott, ahogy megállítottam a kazettát. A körmeim
félköríves nyomot hagytak a tenyerem húsában. Kuroszava ügyész
megdermedt mozdulat közben, a keze megállt a jegyzetfüzete fölött,
noha nem emlékszem rá, hogy mikor kezdett egyáltalán írni. A lap
szélén egy zsineggel átkötött kis csomagról készített szkeccs volt
kivehető. Lehunytam a szemem. Még így is jól láttam magam előtt
Kaitaró arcát. Egészen tisztán hallottam a szavait. Be akartam nyúlni
az interjúba, hogy megállítsam. Szerettem volna befogni a száját, és
megállítani az időt.
Vannak gyilkossági ügyek, amelyekben az áldozat életének utolsó
pillanatait biztonsági kamerák rögzítik. Amikor ilyesmit néz az
ember, önkéntelenül is arra gondol, hogy rá akar kiabálni a videón
szereplő személyre, figyelmeztetni akarja, hogy egyetlen lépést se
tegyen tovább. Amikor megállítottam a Kaitaró kihallgatásáról
készített felvételt, arra gondoltam, ha nem hagytam volna, hogy
befejezze a mondandóját, ha nem hallgattam volna végig, mi történt,
akkor ez az egész nem is lenne valóságos. Amikor újra megnyomtam
a lejátszást, még mindig ugyanott ült, csendben, egyenesen a kamera
felé fordulva.
És aztán megszólalt.
– Szerettem őt – mondta. – Még mindig szeretem.
 GYÖNGYÖK
Azon az estén anyám gyöngysorával a kezemben álltam a
hálószobámban. Mindig is afféle talizmán volt számomra.
Megforgattam a kezemben, élveztem a csilingelést az ujjaim között,
és figyeltem a tükörképemet a gyöngyök simára csiszolt
domborulataiban. Régi és nehéz darab volt, olyan ékszer, amelyet az
anyák a lányaikra örökítenek. A huszadik születésnapomon
Nagyapa előhúzta a zsebéből, és odaadta nekem. Belecsúsztatta a
tenyerembe, és elmesélte, hogy egyszer majdnem elveszítettem.
Egy buliban voltunk, és Anya ölében ültem egy sekély vizű
medence mellett. Anya éppen Apa néhány kollégájával csevegett, és
igyekezett szórakoztatni őket. Nagyapám elmesélte, hogy
kisbabaként nagyon szerettem, ha én lehetek a társaság
középpontjában, úgyhogy elkezdtem a gyöngyökkel játszani, és
ahogy megtetszettek a ragyogó gömböcskék, egyszer csak
leszakítottam őket a nyakából. Mindenfelé szétgurultak, és jó néhány
máris a medence felé vette az irányt. Anya felpattant, és utánuk
szökkent. Közben nevetett, és engem is ott tartott a karjában. Együtt
aztán egyesével felszedegettük a gyöngyöket, és anyám megmutatta,
milyen szépen tükröződünk a gyűrűző vízfelszínen. Két fej, közel
egymáshoz, nagy, sötét szemek, sápadt arcok. Majd a képek
megremegtek, és egymásba olvadtak – két nő, akik helyén immár
csak az egyik látszott.
Josi
 BUCUDAN
Szarasima Josi a megurói otthonában volt, és a lánya, Rina fotóját
nézegette. Ez volt a kedvenc képe róla. Rina a simodai tengerparton
állt, egyenesen a fényképezőgépbe nézett, és a napfény beragyogta
az arcát. Jól látta benne a kislányt, aki egykor volt, és az asszonyt, aki
majd később lesz – Szumiko édesanyját.
A fotó gyertyák ölelésében állt egy bucudannak nevezett,
rózsafából készített, nyitott szekrényben; ez volt a családi szentély a
tatamival fedett szobában. Tömjénfüst reszketett a levegőben, habár
a reggeli füstölőkből mostanra nem maradt több, csak egy kevéske
szürke hamu.
A lánya halálát követő hónapokban Josi minden reggel friss
virágokat talált az oltáron, továbbá a gyertyák és a tömjén is meg
volt gyújtva. Hannae igazán figyelmes volt. De egy ideje már
Szumikót is ott látta térdelni a szőnyegen; neki háttal volt, és nem
vette észre, amikor a küszöbön állva megfordult, és szép csendben
elhagyta a helyiséget. Hannae ilyenkor a konyhában
összecsomagolta Szumiko bentóját, de reggel hétkor aztán ő is
bement a szobába, hogy egy friss zsebkendővel megtörölje Szumi
arcát az iskola előtt.
Josi kiemelte a fotót a szentélyből, és közelebbről is megnézte
magának Rinát. Sosem hitte volna, hogy újra látni fogja ezt a
szempárt, ezeket a hangsúlyos, magasan fekvő arccsontokat. Kiáltás
ért el hozzá a kertből, és kipillantott. Szumiko éppen Hannaeval
játszott. A lány a napfényben szaladgált, és ahogy a levegőbe ugrott,
fehér pamutruhája felcsúszott a térde fölé. Ismét felugrott, és
sikeresen elkapta a frizbit. Josi figyelte, ahogy az izgatottságtól tágra
nyílt szemmel, önfeledten játszik. Aztán a magasba tekintett, majd
szélsebesen végignyargalt a pázsiton. Annak látta, ami volt – egy
gyermeknek, egy normális gyereknek, és nagyon szerette volna, ha
ilyen is maradhatna. Majd lassan az oltáron lévő gyertyákhoz hajolt,
és egy kis összehajtható legyezővel egymás után eloltotta őket. Nem
tette vissza a szentélybe Rina fotóját.
 Második rész
Lehet, hogy voltak már szebb idők,
de nekünk most adatott élnünk.
Jean-Paul Sartre
Rina és Kaitaró
 HÜVELYKAGYLÓ
A nő azokkal a gyerekekkel együtt születik meg, akiket egy
napon majd ő fog világra hozni. Azok a parányi lelkek, mint
megannyi apró kagylócska, már ott rejtőznek méhe koralljai között.
A kórházi rendelőben a monitorra irányították a vérzéscsillapítóval
és fertőzésgátlóval teli Rina figyelmét, amelyben egy víz alatti,
foszforeszkáló fényben úszó barlang vált kivehetővé. És a közepén
jól láthatóan ott derengett az új sejtek csomója, akár egy születőben
lévő világ: a gyermek, akiért már régóta fohászkodott.
Tisztában volt vele, hogy máshogyan kommunikálnak egymással.
Nem a képernyőkön és a vérmintákon, hanem a bőrön keresztül,
ahogyan az egyik élet nyomja belülről a másikat. Ott volt az első
terhességi csík a hasán, amely egyre szélesedett és mélyült, akár egy
új ütőér. A medencéje kiszélesedett, és te, gondolta, te ott
fickándoztál bennem, kitágítottál, kivájtad az otthonod a belsőmben.
Te. Nem volt rá szükség, hogy fennhangon is kimondja.
Az első hónapokban Rina éjjelente sokszor hánykolódott ébren az
ágyában, várva, hogy megmoccanjon a folyadék a hasában, hogy
beinduljanak az áramlatok, és aztán egyszer csak megérezte, hogy
végre megmozdul, hullám kel a belsejében, és valami rúg egyet. Te
voltál az, gondolta. Rúgott, kopogott, tapogatott. A kiutat kerested,
nem igaz?
Tudta, hogy sosem fogja elfelejteni ezeket a pillanatokat, a
várandósság óráit. Hajnalban próbált minél inkább mozdulatlanná
válni, hogy érezze őt. Ha nem tapasztalt mozgást, megijedt, és már
attól tartott, hogy valami baj érte a kisbabát, de ilyenkor hamarosan
újra megérezte a lüktetést a mélyben, és mosolyogva összekulcsolta
a kezét a hasán. A lüktetés azt jelentette, hogy biztonságban vannak.
Azt jelentette, hogy életben vannak.
Ezekben a percekben az anyjára gondolt, aki rákban halt meg,
amikor Rina tizenöt esztendős volt, és most a családi sírban pihent.
Volt idő, amikor nem hiányzott Rinának, és nem gondolt rá, hogy
bárcsak ismét a közelében lehessen. Ám ekkor, az új élet
tapasztalatával a belsejében, a másodperc törtrészéig át tudta élni,
hogy az anyja ismét eltalál hozzá, és ott van mellette, ahol lennie
kell.
Miközben érezte, hogy a belsejében egy magzat cseperedik,
közbepillantott az otthonban, amelyet megteremtett számára.
Végiggondolta, hogy milyen döntéseket hozott meg, és milyen volt a
kapcsolata kezdetben Szatóval. A férfi elvitte a tokiói Disneylandbe.
Azokból a hónapokból, az együtt töltött időből ez a vidámpark volt
az egyetlen, amit fel tudott idézni: a férfi keze melegnek érződött,
ahogy belékarolt, és maga után húzta Hamupipőke kastélyába; a
fény megcsillant a színesre mázolt tornyokon és jelmezeken; a
levegőben beszédfoszlányok úsztak, ahogy ők ketten a sorban állva
várakoztak a többi pár társaságában, hogy hozzájussanak a
tejcsokoládés pattogatott kukoricához, amit olyan műanyag
vödrökben árultak, amelyeket úgy lehetett hordozni, mintha csak
erszények volnának. Olyan népszerű randihelyszín volt, hogy több
felnőttet láttak maguk körül, mint gyereket. Emlékezett a
hullámvasútra és a körhintára, a cukor ízére a nyelve hegyen, és a
várakozás pompája mögött ott lappangó félelemre, amelyet
mosolyogva igyekezett elfojtani magában. Emlékezett rá, hogy
egyszer csak milyen idegennek érződött a másik csókja.
Ahogy a belsejében lévő gyermek erősödött és gyarapodott, Rina
egyre gyakrabban gondolkodott rajta, hogy vajon mi az, ami még
valóságos a kapcsolatukban, és amikor megkezdődtek a fájások,
képtelen volt elrejteni a kétségbeesését. Imbolyogva odament a
telefonhoz, fél kezét a hasához szorítva, kérlelve a gyermekét, hogy
hagyja abba, hogy várjon még, ő azonban hajthatatlan volt; a
testében éledő erő kitöltötte, és a fájdalom úgy járta át, ahogyan a
hüvelykagyló bukik le, egyre mélyebbre hatolva bőrének homokja
alá. Jövök, mondta, érkezem, és Rina azt kérdezte magától, hogyan
lehet egy ilyen parányi lény, akit semmiféle páncél nem óv a
külvilágtól, máris ilyen vakmerő és bátor.
Később aztán, amikor újra otthon volt, kézbe vette a gyermekét.
Szató visszatért a munkahelyére, csupán néhány dús rózsaszálat
hagyva maga után egy vázában, úgyhogy csak ketten lehettek. Rina
átkarolta a csöppséget, és végigmérte a tenyerében tartott, parányi
fejet, és a tetején pelyhedző kis hajpamacsot, amely alig lehetett
nagyobb a körménél. A lélegzete megült a puha, frissen mosott
bőrön, az újszülött pihéin. Te vagy az, gondolta, tehát tényleg te
vagy az, akivel már ennyi időt töltöttünk el együtt. A képet, amit
róla kapott, sosem érezte teljesen valódinak. Amit azonban most a
kezében tartott, több volt mint fotó – az volt, amiért ő maga is erre a
világra született.
Ahogy a nap lejjebb ereszkedett a láthatáron, Rina a gyermekével
a karjában megállt az ablakban, és a korábbi félelmek helyét egyszer
csak átvette a magabiztosság. Megfordította a takaróba göngyölt
csöppséget, hogy jobban lásson, és megmutatta neki a lemenő napot.
A gyermek szeme csukva maradt ugyan, de Rina azért
megsimogatta a fejecskéjét, és mesélt a lányának Tokióról és a
világról, amelyet majd megörököl. Körülöttük ajándékok hevertek,
egy kis mózeskosár, egy pelenkázó, egy fehér rugdalózó kiterítve a
kanapén, pelenkák, és a mosogató feletti szűrőben egy maréknyi
érett, zöldesen csillogó egres. Pár nappal később majd hozzálát,
hogy megírja a köszönőleveleket, most azonban csak a lányára akart
figyelni. A város háttere előtt beszívta Szumiko illatát. Csókot lehelt
a kobakjára, és arra gondolt, mennyi minden vár még a kislányra.
 ÚJRAKEZDÉS
Az egykor Exposure néven ismert fotóscsoport és újság ma már
nem létezik. A házat, amelyben a negyedéves workshopoknak
otthont adó stúdió is volt, sehol sem találni. A szűk ginzai
mellékutca, ahol egykor állt, ma már ugyanúgy fest, mint az összes
többi a környéken: szűk, sárga téglás, szorosan egymás mellett álló,
egymásba átfolyó házak sora, amelyeket közömbös egyformaságra
ítélnek az újabb építésű, üvegekkel kirakott épületek.
Kaitaró megállt a sarki lámpa alatt. Meggyújtotta a kezében
tartotta cigarettát, majd beszívta a füstöt, és figyelte az embereket,
ahogy eltűnnek a ramenező melletti lépcsőkön. Haru már odabent
volt, akárcsak Rina; Kaitaró mindenesetre várt. Az utolsó percben
akart beosonni, és úgy tervezte, hogy valahol hátul foglal majd
helyet.
Engedélyt kért rá, hogy aznap este egyedül dolgozhasson, de
Takeda nemet mondott. A piacon történtek után Kaitarónak nem
volt könnyű megtartania az ügyet. A felvetés, hogy esetleg engedjék
el ezt az esetet, csalódottságot, sőt talán gyanút ébresztett a
főnökében, a helyzeten ráadásul az sem segített, hogy az ügynökség
legújabb kollégája, Haru napról napra hatékonyabbnak bizonyult.
Kaitarót kizárólag a Takedával való korábbi viszonya mentette meg,
illetve az, hogy meg tudta győzni róla Harut, továbbra is ő a
tökéletes választás a célszemélyhez. Annak mindenesetre ma este
kellett kiderülnie, hogy pontosan milyen feladatot tud majd
betölteni az ügyben, és dolgozhat-e tovább egyedül. Még néhányan
lementek a lépcsőn, amikor Kaitaró úgy ítélte, eljött az ideje, hogy
kövesse őket; fiatal, magasan csengő hangok töltötték meg a levegőt,
és visszhangoztak körülötte, elfojtva saját lépteinek zaját.
A leghátsó sorban foglalt helyet. Lopva oldalra pillantott, és
észrevette Harut, majd kisvártatva Rinát is. A nő a helyiség másik
végében talált helyet magának, egy olyan sarokban, ahonnan nem
láthatta a pódiumot. A férfi látta rajta, hogy nyugtalan. Biztos volt
benne, hogy nem sűrűn jár ilyen helyekre, legalábbis egy ideje már
biztosan nem. Figyelte, ahogy leteszi a táskáját a földre, és
megigazítja a szandálja vörös szíját, ahol a sarkához ért.
Tomacu Sómei, a tengeri tájak hírneves fotográfusának
tanítványa lépett a pódiumra. Szétnézett a diákokból, amatőrökből
és hivatásosokból álló jelenlévőkön, majd biccentett a projektor
mellett álló asszisztense felé. A vásznon megjelent az első kép, és
ezzel kezdetét vette a szeminárium.
Az első percekben Kaitaró hátradőlt a székében. Rég vett részt
utoljára hasonló előadáson, és rég volt olyan estéje, amelyet nem
munkával vagy alvással töltött volna. Nem szeretett egyedül lenni a
lakásán, de még mindig inkább kedvére volt, mint ha a kollégáival
kellett volna italoznia. Bárhogyan is, a kollégái közül egyik sem jött
volna el vele egy ilyen alkalomra. Ahogy hallgatta az előadót, a
fáradtsága szép lassan elpárolgott, és annak a szabadsága, hogy az
ember csupán egyetlen fényképezőgép segítségével is dolgozhat, és
megvalósíthatja, amit akar, máris megemelte a hangulatát. Ismét
Rinára pillantott. Az est kezdetén még keresztbe vetett lábbal ült, és
a kabátját is magán hagyta, de az mostanra lekerült róla, és a
testhelyzete is megváltozott; láthatóan élénk figyelemmel követte az
előadót, miközben az a kivetített fotó egyik fontos részletére hívta fel
a közönsége figyelmét. Tartózkodó mosoly jelent meg az arcán,
mintha meglepetésként érték volna az elhangzottak.
Az este további részében Kaitaró igyekezett nem Rinára figyelni,
és inkább csak az előadás végén pillantott ismét felé, amikor
kérdéseket lehetett feltenni az előadónak. Nem volt könnyű feladat,
mert rendkívüli mértékben magára vonzotta a tekintetét. A nő
kihúzta magát, és figyelmesen hallgatta az elhangzottakat. Kaitaró
látta rajta, hogy kérdéseket forgat a fejében; ott volt abban, ahogy
kissé oldalra döntötte a fejét, ott volt az arca elegáns ívében, parányi
mosolyában. A mosolya egyébként is ragadósnak bizonyult, mert a
férfi maga is elmosolyodott, úgyhogy még eggyel több oka volt rá,
hogy elforduljon Rinától.
Haru közben elaludt. Kaitaró szerette volna felpiszkálni, de
túlságosan távol volt; egyedül abban bízhatott, hogy csak megjátssza
magát, és így adja elő, milyen unalmas fickó. A problémát az
jelentette, hogy Haru tényleg rettenetesen unalmas fickó volt, aki a
szabad estéit többnyire félkarú rablók társaságában töltötte. Kaitaró
szinte látta maga előtt a szivárványszínű fényeket, hallotta a
kaszinók harsány, gépies zenéjét, az ezüstgolyók csattogását és a
gépekből kiszakadó zörejek végeláthatatlan zűrzavarát, ahogy a
játékosok a nyeremény reményében püfölték a rajtuk lévő
gombokat. Ha Kaitarón múlik, Haru lett volna az utolsó személy,
akit megkér rá, hogy elkísérje aznap este, mindenesetre a maga
módján gyors észjárású volt, és a többiek úgy tartották róla, hogy jó
érzéke van ehhez a munkához, úgyhogy Takeda ragaszkodott
hozzá.
 Az előadó eljutott a zárszóhoz, ami után a diákok odamentek
hozzá, hogy autogramot kérjenek tőle. Haru kinyitotta a szemét, és
egy ásítás kíséretében körbepillantott, meggyőződve arról, hogy
Rina is észrevette. Látta, milyen lesajnálóan méregeti, amit egy
vigyorral viszonzott. Mielőtt felállt volna, hogy a kijárat felé
induljon, megvárta, hogy a nő magára vegye a kabátját, és felkapja a
táskáját. Nagy igyekezetében többeket is meglökött, ami rosszalló
pillantásokat és megjegyzéseket váltott ki a körülötte lévőkből.
Miután kilépett az utcára, Rina mellett is elment, de eközben
véletlenül a földre lökte a nő táskáját. Rina felnyögött, ahogy a táska
tartalma szétszóródott a járdán; az ajakrúzsa és a tárcája egyenesen
egy tócsa közepén landolt, amely a legutóbbi esőből maradt hátra.
Haru után kiáltott, a férfi azonban sietősen távozott, magára hagyva
a nőt, akinek egyedül kellett felszednie a holmijait, miközben az
emberek átléptek fölötte.
Kaitaró odakint csatlakozott hozzá, és letérdelt mellé a nyirkos
piszokba. Felvett pár holmit, amelyek túl messze lettek volna Rina
számára. Egy könyv is köztük volt, gondosan megtörölte az
ingujjával, mielőtt visszaadta volna neki.
– Nem fog meglátszani – mondta.
– Köszönöm. – Rina a járdára szegezte a tekintetét, és igyekezett
meggyőződni róla, hogy mindent sikerült összeszednie. – Micsoda
goromba alak! És még el is aludt odabent.
– Nekem is úgy tűnt. – Kaitaró felé nyújtotta a kezét, hogy
felsegítse. Ez volt az a pillanat, amikor Rina végre alaposan is
megnézhette magának.
– Helló… – szünetet tartott. – Maga is, ugye? Nem fogok…
 – Igen. – Kaitaró elmosolyodott. – Helló.
– Érdekli a fotózás?
– Úgy is mondhatjuk. – Kaitaró felnevetett, és már a
magabiztosabb arcát mutatta. – Ne aggódjon, nem követtem magát.
– Jaj, nem úgy értettem… – dadogta Rina.
– Nem, hát persze hogy nem. – Egyetlen pillantással sikerült
megnyugtatnia. – Tudom – tette hozzá, egyenesen a szemébe nézve.
– Nézze, ha már találkoztunk, szeretnék elnézést kérni a múltkori
viselkedésemért. Tudja, a piacon.
– Vagy úgy. – Rina megrázta a fejét. – Ugyan, igazán…
– Egyszerűen az történt, hogy úgy gondoltam, maga igazából
nem szeretné meginni velem azt a kávét. Kínosan éreztem magam.
– Ezek szerint nem viseli jól az elutasítást – jegyezte meg Rina.
– Valahogy úgy.
– Túlérzékeny – tette hozzá egy mosoly kíséretében.
– Nem vagyok jó ebben.
– Hogy nőket szedjen föl?
Kaitaró ismét felnevetett.
– Hogy másokkal cseverésszek – mondta. – Úgyhogy, Rina…
– Emlékszik a nevemre? – kérdezte a nő, és a mosolya szélesebbre
húzódott.
Kaitaró bólintott, és végigmérte a másikat.
– Haza kell mennie a lányához, vagy esetleg ráér? – Figyelte,
ahogy a másik megnézi magának, talán mert meglepődött, hogy
emlékszik a gyerekére. Megvárta, amíg Rina tekintete elkalandozik
az utca másik irányába, majd az órájára pillant. – Úgy látom, haza
kell mennie – mondta, és hátrált egy lépést.
 – Szumiko a nagyapjával van – mondta végül Rina, és
hunyorogva ismét felé fordult. – Eljön velem kávézni, vagy megint
megfutamodik?
– Ezúttal biztosan nem. – Kaitaró elmosolyodott, és áttette a hóna
alatt tartott mappát a másik kezébe.
– Ez a munkája? Maga is fotós? – kérdezte Rina.
– Nem… Úgy értem, ez csak néhány fotó. Meg akartam mutatni
őket – az előadóterem felé biccentett –, aztán végül arra jutottam,
hogy megtartom magamnak.
– Nekem azért megmutatja őket?
– Ha megengedi, hogy meghívjam egy kávéra.
– Rendben – mondta Rina.
Ahogy megállt mellette az este fényei alatt, Kaitaró fontolóra
vette, hogy felkínálja neki a karját. Szerette volna, ha közelebb
kerülhetnek egymáshoz, érezni az érintését, a ruháját, a keze súlyát,
ahogy belékarol. De még túl korai lett volna. Nem volt szabad
siettetnie a dolgokat, és ahogy a másik reményteljes arckifejezésére
pillantott, nem is akart kapkodni. Inkább intett, jelezve, hogy bátran
induljon el előtte a járdán. Kikerültek néhány tócsát, majd elindultak
az utca végében szikrázó fények felé.
 ÁLMATLAN VÁROS
Késő este volt, és Kaitaró jól hallotta a tücsökzenét a fák között,
ahogy végigment Kabukicsó, az „álmatlan város”, vagyis Tokió
vigalmi negyedének utcáin. A bárokban zümmögő légkondicionálók
forró fuvallatokat ontottak magukból. Az üvegtáblákkal kirakott
épületekről több száz neonreklám fénye tükröződött vissza, fullasztó
forrósággal telítve a pirkadatot. Ahogy elhaladt a klubok előtt,
amelyek többsége a megszólalásig hasonlított egymásra, megpróbált
megfeledkezni arról, hogy milyen cinikus választás volt ez Szatótól.
Belépett az egyik éjszakai bárba, elhaladt néhány asztal mellett, és
végül megtalálta, akit keresett.
– Meddig fog tartani? – Szató már rendelt magának egy sört, és
láthatóan fortyogva ült a helyén. Vágni lehetett volna a füstöt. A
helyiség hátsó részében egy comb villant, ahogy egy táncoslány az
egyik vendéget szórakoztatta.
– Az ilyesmi eltarthat egy darabig – felelte Kaitaró, miközben
helyet foglalt vele szemben.
– Netán akadályokba ütközött?
– Nem.
– Pontosan mi történt legutóbb a piacon? – Szató elvigyorodott. –
Takeda nem akarta elárulni.
– Fokozatosan kell haladni – mondta Kaitaró. – Csak így érhetjük
el, hogy felkeltsük a másik érdeklődését – tette hozzá Szató egyik
kedvenc szófordulatát használva.
– Tehát, mi a meséje? Mit mondott neki, kicsoda?
– Nincs mese, csupán egy fickó vagyok a városból.
 – Nos, legalább azt elérte, hogy magával menjen. – Szató hosszan
meghúzta a sörét. – És köszönetet mondjon magának ezért – tette
hozzá, az asztalon lévő számlákra bökve. – Elvitte kávézni? Milyen
figyelmes. És mi lesz a következő? Egy átkozott sajttorta?
– Magának van szeretője? – kérdezte Kaitaró kimért, semleges
hangon. – Ne mondja, hogy nincs a képben egy barátnő…
Szató összeszűkült szemmel méregette.
– Mit érdekli ez?
– És jól sejtem, hogy ez a lány „az igazi”? Bizonyára
végiggondolta a dolgot.
Szató hátradőlt a székében, és még egyet kortyolt a söréből. Egy
darabig elhallgatott, és próbálta felmérni, miként is vélekedjen a
másikról. Aztán egyszer csak felismerésre jutott.
– Rina nem adja fel, igaz? Nem akar elválni. – Reszelős hangon
felnevetett. – És én még azt hittem, hogy maga érti a dolgát. A
legnagyobb csődör Tokióban! – Már úgy rázta a nevetés, hogy a
sörét is kifröccsentette a padlóra. Az asztal alatt Kaitaró keze ökölbe
szorult. Olyan erősen szorította össze az ujjait, hogy érezte a
tenyerében lüktető vért. – Hát tényleg ilyen bonyolult lenne? – Szató
elvigyorodott, és még egyszer meghúzta az üveget. – Csak néhány
csókocska, Nakamura, ha többre nem telik. És ne felejtsen el róla
fotót is készíttetni.
– Jobban szeretem, ha én magam csinálhatom meg a fotókat –
jegyezte meg Kaitaró halkan.
Szató közömbösen elmosolyodott.
– Ahogy kívánja. – A bárpult mögött az egyik lány végzett a
pihenőjével, és elindult feléjük. Rövid szoknyát viselt, és olyan
feketén csillogó macskafüle volt, mint Michelle Pfeiffernek a
Macskanőben. Végigfuttatta a körmeit Szató haján, és megdörgölte a
halántékát, miközben a férfi az ölébe húzta. – Teremtsen elő valami
kézzelfogható bizonyítékot! – Ismét elvigyorodott, miközben Kaitaró
továbbra sem vette le róla a tekintetét. – Ne aggódjon, Nakamura,
nem kell megdugnia. – A lány Szató fülével kezdett játszani, a férfi
pedig felé fordult, és a derekára csúsztatta a kezét. Egy perc
elteltével a figyelme visszatért Kaitaróra, és baljós tekintettel azt
kérdezte tőle: – Nem szeretett bele, ugye?
– Két hónapra van szükségem – felelte Kaitaró, és szinte még
meghajolni is elfelejtett, miután feltápászkodott. Hallotta a másik
nevetését a háta mögött, ahogy elhaladt a bárban összeverődött
vendégek csoportjai között, és megcélozta a kijáratot. Odakint
nekidőlt a falnak, és mélyen beszívta az elnehezült, késő éjszakai
levegőt. A beton kemény volt, és hűvös. Végül is, ez is csak egy
munka, gondolta. Ez is csak egy munka.
Aztán elindult, és eltűnt az éjszakában.
 EBISZU
Vannak élmények, akár egészen aprócska élmények is, amelyek
mégis olyanok, mintha gyomrost kapna az ember. A
következményeik hónapokig, sőt akár évekig elkísérhetnek.
Rina lassan ébredt fel. Az álom reggeli buborékjának
biztonságában hagyta, hogy a gondolatai Kaitaró és a legutóbbi
találkozásuk felé kalandozzanak. Eszébe jutott a férfi szemében
megcsillanó fény, amikor ránézett, és hogy ugyanaz a szempár
miként időzött el többször is az arcán. Arra gondolt, hogy érezte a
másikban felizzani a sóvárgást, és megtapasztalhatta, milyen újra a
vágy tárgyának lenni. Megfordult az összegyűrődött lepedőn, és
látta, hogy a férje még mindig alszik mellette. A párnájába nyomta
az arcát, és megérezte a belőle áradó szagokat – dohányfüst, tea és
verejték –, és ezek mélyén, haloványan, a saját illatát is, a bőre illatát
fürdés után. Rina közelebb húzódott hozzá, és a mellkasára hajtotta
a fejét. Kezével simogatni kezdte a hasát, majd lejjebb csúszott az
alsónadrágja felé, kitapintva a megkeményedő hegyvonulatot.
Lustán játszani kezdett vele, megérintette a csúcsát, és figyelte, hogy
miként reagál. Érezte, hogy Szató megmozdul, mire elmosolyodott,
ám a következő pillanatban a férfi keze már az övén volt, hogy
megállítsa a mozdulatot. Rina csendben feküdt tovább, miközben a
szégyen parazsa lassan felforrósodott a belsejében. A férfi aztán
legördítette magáról, és kikelt az ágyból. Miközben öltözködött, a nő
felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rá, de a másik nem
zavartatta magát.
 Később megállt a lakásban, és várakozott. Figyelte, ahogy az
árnyak egyre hosszabbra nyúlnak a nappali padlóján. Hallgatózott,
hátha eljutnak hozzá a családja hangjai, csakhogy Szató már az
irodában volt, Szumikónak pedig megkezdődött az iskola. Senki
más nem volt otthon. Semmi sem vette körül. Magára maradt a
hallgatag falak között. Egyedül a márványpadló hűvösét érezte.
Odament a hálószoba ajtójához, nekidőlt a fehérre mázolt
ajtófélfának, és kipillantott az Ebiszura néző ablakokon. Azon a
napon a nagy üvegtáblák már nem tűntek olyan hidegnek: elvégre
egy másik városba, egy másik világba vezettek.
Kaitaró megkérdezte tőle, volna-e kedve találkozni valamelyik
parkban; a város egyik legrégebbi és legszebb parkjára esett a
választása. Rina nem tudta, jó ötlet-e igent mondania, noha szeretett
volna így tenni. Most viszont már nem volt kétséges, hogy mit
válaszoljon. Belépett a szobába, végigmérte a régimódi bútorokat, a
szürkésbarna falakat, a semleges árnyalatokat, amelyeket annyi
évvel ezelőtt, a házasságuk előestéjén ő maga választott ki ehhez a
helyiséghez. Az ablakok alatt, a hálószobája visszafogott
színpalettája közepette állt egy fikusz, amit különösen szeretett.
Azon a délutánon, ahogy a napsugarak behatoltak a szobába, a
növény élénkzöld levelei visszatükröződtek a falakon, reszkettek a
fény és az árnyék játékában, egyre sebesebben és sebesebben, mintha
maga a világ gyorsult volna fel.
 ÉRINTÉS
Rina abban a pillanatban észrevette, ahogy megérkezett a
megurói állomásra, és úgy tűnt, a férfi is rögtön tudja, hogy ott van,
mert még azelőtt felpillantott és rámosolygott, hogy akár egy lépést
is tett volna felé. Kaitaró üdvözlésképpen bólintott, és
összehajtogatta a keze ügyében lévő papírt. Meleg, játékos fény
csillant a szemében, amelynek Rina nem tudott ellenállni, úgyhogy
önkéntelenül viszonozta a mosolyát.
– Elnézést, amiért elkéstem – mondta gondolkodás nélkül, de a
férfi csak megrázta a fejét.
– Én érkeztem korábban – felelte, és a nőnek jólesett az
őszintesége.
A természetvédelmi területre az állomásról továbbvezető útról
lehetett bemenni. Hamar megtalálták a bódét, ahol jegyet válthattak.
Egy kis elektronikus kijelző is volt mellette, amelyen felvillant a 295-
ös szám.
– Jobban tesszük, ha sietünk – mondta Kaitaró, majd
körbepillantott, hogy meggyőződjön róla, biztonságban átkelhetnek
az úton. Rina megérezte a keze közelségét a háta közepén, noha a
férfi hozzá sem ért; egyszerűen csak óvta a körülöttük hömpölygő
tömegtől.
Egyenesen előttük, a bódén és a kapun túl máris ott húzódott a
buja erdőség, az ősi somfákkal és gyertyánszilekkel teli zöld sziget a
nagyváros kellős közepén, amelyet egészen mostanáig sikerült
megőrizni és megóvni. A kijelző a 296-os számra ugrott, amire sietve
beálltak a sorba, és Rina valamilyen megmagyarázhatatlan okból
érezte, hogy a szívverése felgyorsul. Egyszerre legfeljebb
háromszázan mehettek be a parkba, és habár a hely közel volt a
gyerekkori otthonához, és már jó néhányszor végigjárta, ezen a
napon mégis mindennél jobban vágyott rá, hogy ismét beengedjék.
Kaitaró rámosolygott, és biztatóan bólintott, ugyanakkor ő sem
tudta leplezni a nyugtalanságát, és többször is hátrapillantott a válla
fölött, hogy felmérje a mögöttük feltorlódó tömeget. Rina azon
gondolkodott, vajon amiatt aggódik-e, hogy ismerősökkel találkozik,
akik esetleg szintén a parkba igyekeznek. Megindító volt, mennyire
odafigyel rá, és elképzelhetőnek tűnt, hogy hozzá hasonlóan ő is
csupán azt szerette volna, ha egy kicsit kettesben lehetnének. Már
csak egyetlen pár volt előttük. Rina utasította magát, hogy vegyen
egy nagy levegőt, ám amint megnyílt az út, úgy szökkent előre, mint
aki már nem fér a bőrébe. Ettől aztán rögtön zavarba jött, és
Kaitaróra pillantott, de ahogy megálltak a bódé előtt, és a kijelzőn
megjelent a 298-as szám, a férfi győzedelmes mosolyt villantott;
láthatóan szertefoszlott a nyugtalansága, és a helyét várakozásteljes
izgatottság vette át.
Odabent csendben sétálgattak az árnyat adó fák alatt. Rina
figyelte, ahogy a pettyes árnyfoltok játéka kisimítja a redőket Kaitaró
bőrkabátján. Ahol az út elkanyarodott, megálltak, hogy elengedjenek
egy kocogót, majd egy fiatal édesanya is elment mellettük a
gyerekeivel. Miután beléptek a parkba, Kaitaró teljesen kiengedett,
és Rinának egyre inkább nehezére esett, hogy lopva rápillantson,
mivel a férfi immár minden figyelmével felé fordult. Úgyhogy
helyette inkább az óriási „mesebeli fenyő” magasba nyújtózó ágai
felé fordult, és megpillantotta a tükörképét az aljában lévő,
lopótökökkel teli tavacska felszínén; a hely egykor afféle gyönyörök
kertje volt, ahol a régi időkben szerelmesek adtak egymásnak
találkát.
– Ezek szerint itt nőttél fel? – kérdezte Kaitaró, mire Rina
bólintott.
– Valamivel feljebb, Meguróban. Apám még mindig ott él.
– Más helyszínt kellett volna választanom? – kérdezte Kaitaró. –
Netán túlságosan… ismerős?
– Dehogy! – Rina megrázta a fejét, és elmosolyodott. Megállt,
hogy magába szívja az őket körbeölelő zöld rengeteget és a késő
tavasz édeskés illatait. – Tökéletes választás volt – mondta. – Igazán
örülök, hogy idejöttünk. – A fák lombkoronái alatt még egyszer
megnézte magának a férfi bőrkabátját, sötét farmerját és könnyű,
városi félcipőjét. – Nem szoktál a természetbe járni? – kérdezte. –
Igazi városi fickó vagy? – viccelődött tovább, amikor a férfi bánatos
arckifejezéssel pillantott felé. Rina továbbindult az úton, Kaitaró
azonban a karjára fektette a kezét, mire megfordult, és kis híján
hátrahőkölt a másik tekintetének erejétől.
– Ha már szóba került, nem a városból származom – árulta el
Kaitaró.
– Nem?
– Hokkaidón születtem – mondta Kaitaró lassan és
hangsúlytalanul. Figyelte a nőt, várta a reakcióját. – Egy Szapporótól
északra fekvő kis halászfaluból származom. – Rina egy darabig
mozdulatlanul állt, és a szellő kissé megemelte a gallérja szegélyét. –
Egy tengeri algát feldolgozó üzemben helyezkedtem el – folytatta
Kaitaró.
 – Ezek szerint nem érzed magad otthon Tokióban?
– Nem igazán.
– Vagyis ez a bizonyos Kaitaró – kérdezte Rina egy halvány
mosoly kíséretében –, ez a férfi a bőrkabátjában és a városi
viseletében…
– Csak megjátssza magát.
– Értem – mondta a nő. – Akkor kicsoda vagy valójában? – Egy
percre ismét megnézte magának, ezúttal jóval komolyabban. – Azért
fotós vagy?
Kaitaró elnevette magát meglepetésében.
– Igen, persze. Nem főállásban, de attól még az vagyok. Vagy
legalábbis szeretnék az lenni.
Rina lassan elvigyorodott.
– Hűha! – mondta, örömmel nyugtázva, hogy miként pillant rá a
másik, majd továbbindult az úton. Rina elmosolyodott, ahogy
meggyorsította a lépteit. Érezte a hátán a férfi tekintetének
melegségét, és hogy egyre felszabadultabbá válik. Végül letért a
főútról, és megcélzott egy sűrűbb részt. Amikor a férfi lemaradt,
mintha elbizonytalanodott volna azzal kapcsolatban, hogy mire
készül, visszafordult felé.
– Gyere! – kiáltotta, és felnevetett, amikor Kaitaró odaszaladt
mellé.
Később az egyik tavacska partján lévő kis kávézóban üldögéltek.
Lágyan fújdogált a szél, a napsugarak megcsillantak a tó felszínén. A
nádas között barna récék himbálóztak, és buktak alá olykor-olykor,
hátha némi eleségre lelhetnek a mélyben. Rinát melegen cirógatta a
nap; látta, ahogy az árnyéka hosszan nyújtózik az oldala mellett.
Lehunyta a szemét, és elmosolyodott. A kávézó nem volt nagy, és
nem is tartozott hozzá egyéb, csak egy stand és néhány asztal,
amelyet a tó mellett állítottak fel. De ahhoz éppen elegendő volt,
hogy béke töltse el. Régóta nem érzett már ilyen nyugalmat. Amint
megérkeztek, egyből a sütemények felé indultak. Rina szájában
összefutott a nyál, amikor meglátta a málnás sajttortát. Felpillantott,
és örömmel nyugtázta, hogy Kaitaró legalább olyan derűsnek
mutatkozik, mint amilyennek ő érzi magát.
– Teszünk vele egy próbát? – kérdezte a férfi. Rina elmosolyodott
a félszegsége láttán. – Nem akarom erőltetni – mondta. – Lehet, hogy
csak én vagyok ilyen megszállottja a sajttortának.
– Én is imádom – mondta Rina, mire Kaitaró kért maguknak két
szelettel.
Miután eltolták maguktól az üres tányérjaikat, egy fekete mappa
jelent meg kettejük között az asztalon. A nő portfóliója volt az.
Csacskaság, csak néhány mutatvány a korábban végzett munkájából,
de azért elhozta, hogy megmutassa neki. Kaitaró máris kezében
tartotta az egyik fotóját. Látta, ahogy a tekintetével követi a táj
vonalait, ahogy elemzi a lenyugvó nap sugarainak szóródását a
kikötőben. Ez volt Rina egyik kedvenc képe, az utolsó, amelyet még
kiállított, mielőtt örökre hátat fordított volna a pályának. Nem sokat
nyomtatott belőle, a kiállításon is látható méretben csupán öt készült
a műből, és mindegyiket el is adta. Egyedül ez maradt nála, ami
kisebb volt azoknál.
A fotót a házassága kezdetén készítette, titokban, amikor egy téli
napon Simodába utaztak. Leintett egy taxit az állomáson, majd
miután hazaért, leereszkedett a sziklás kaptatón a tengerpartra.
Lerúgta magáról a cipőjét, s egészen addig a vonalig sétált a fagyos
homokban, ahol a tenger már a partot nyaldosta. Figyelte az
egymásba fonódó hullámokat, ahogyan hűvösen és bágyadtan
tekergőznek a viharos égbolt alatt, és ahogy a víz egyszer csak
szétnyílt, elkészítette a képet, foglyul ejtve a fényt, amint éppen
keresztülhasít a felhőkön, és a hullámokra vetül. Ekkor, a
tengerparton állva, a fényképezőgép lencséjébe pillantva, a fekete és
a fehér árnyalatain és a természet erején merengve érezte meg
először, hogy Szumiko megmozdul a belsejében, úgy ugorva ki a
monokróm képből, akár egy ezüstösen csillogó halacska.
Rengeteget jelentett számára ez a fotó – mindaz ott volt benne,
amit el akart érni, és ami még maradt neki. Élénken emlékezett rá,
milyen érzés volt kinyomtatni. Emlékezett a sötétítőszoba lúgos
illatára, hogy miként kísérletezett a fényvisszatartással és az
égetéssel, emlékezett a saját kezére, ahogy a fényforrás és a fotópapír
között mozdulva igyekszik eltalálni a fény és az árnyék tökéletes
arányát. Nem várta Kaitarótól, hogy bármit is érzékeljen ebből, de
azért tetszett neki, hogy milyen gondosan megnézi magának a fotót,
hogy a kompozíció legkisebb részleteit is figyelmesen felméri, s fél
kézzel lesöpri a morzsákat az asztalról, mielőtt letenné maga elé a
képet, nehogy bepiszkolódjon. Volt abban valami, ahogy a
legszélénél tartotta a papírt, nehogy összemaszatolja az ujjával, ami
mosolyt csalt az arcára. Talán mégiscsak látta mindazt, ami a képen
volt, hiszen éppen azon vonalak felett húzta végig az ujját,
amelyeket ő hozott létre, pont ott tartott szünetet és időzött el, ahol
egykor ő is hagyta, hogy a fény átragyogjon az ujjain az előhívás
közben, hogy mind élesebben kirajzolódjanak a hullámok részletei a
papíron.
– Ezután hagytál fel a munkával? – Inkább megállapítás volt,
mint kérdés, Rina mégis bólintott.
– Befejeztem egy sorozatot Simodáról, részt vettem néhány közös
kiállításon, de miután ezt is bemutatták, úgy éreztem…
– Hogy a házasságodra kell koncentrálnod – segítette ki a férfi.
Rina még egyszer bólintott, és csendben rágcsálni kezdte a körmét,
mindenesetre nem tiltakozott. Nem volt benne ítélkezés, egyszerűen
megállapított egy tényállást.
– Sosem gondoltál arra, hogy Szumikót is a munkád tárgyává
tedd? – kérdezte.
Rina elmosolyodott.
– Előfordult, hogy amikor együtt voltunk Simodában, és valahol a
házunk fölötti erdőségben vagy lent a tengerparton csatangoltunk,
észrevettem, ahogy a fény beburkolja az alakját, vagy ráhull az
arcára, amikor éppen felém fordul, csak… Nem is tudom. Fogalmam
sincs, hogyan hidaljam át ezt a szakadékot. Nem bírok új
projektekben gondolkozni. Mintha elapadtak volna az ötleteim.
Rina a saját kezeire pillantott, amelyek egymásba fűzve pihentek
az ölében. Néhány másodperccel később érezte, hogy Kaitaró
közelebb hajol hozzá, úgyhogy felnézett, hogy találkozzon
egymással a tekintetük.
– Rina, te bármit megtehetsz – mondta. – Igazán bármit.
Grandiózus kijelentés volt, talán félig-meddig közhely, de volt
valami abban, ahogy kimondta, volt valami lüktetés a tekintetében,
ami miatt a nő hinni akart neki. A Kaitaró hangjában reszkető
remény és bátorítás felszított valamit a belsejében.
– Talán így van – mondta, és ismét megengedett magának egy
halvány mosolyt.
Magához húzta a portfólióját, majd becsukta, és visszacsúsztatta a
táskájába.
– És veled mi a helyzet? – kérdezte. – Te fotóztál valaha valakit,
akit szerettél?
Kaitaró felvonta a szemöldökét, mire Rina elnevette magát; nem
bánta, hogy végre a férfira terelhette a beszélgetést.
– Nem – mondta halkan.
– Senkit?
Kaitaró megrázta a fejét, és hunyorgott, ahogy egy pillanatra
valami komorság tűnt fel a nő tekintetében.
– Tényleg soha senki sem volt az életedben, akit…
– Talán a bácsikám.
– A bácsikád?
– Tőle tanultam a fotózás alapjait – mondta Kaitaró, majd
félrepillantott, és masszírozni kezdte a nyaka hátsó részét. – A
képek, amelyeket mutattam neked… Akkor is vele voltam, amikor
azokat készítettem.
Rina elhallgatott, és csendben figyelte. Eszébe jutott az első kávé,
amit közösen fogyasztottak el a ginzai előadás után. Már akkor
említést tett egy mentoráról, egy fotósról, akinél dolgozott, de nem
gondolt rá, hogy az illető családtag lehet. Eszébe jutottak maguk a
fotók is, amelyeket Kaitaró akkor mutatott neki, a mezők fölé
emelkedő nap, a rizsföldeket beborító aranyló fénysugarak, a
hatalmas üvegházak, amelyekben krizantémot termesztenek, és egy
magányos szitakötő, amelynek a szárnyai úgy ragyogtak, akár a
celofán. Legfeljebb képeslapra volnának illők, mondta akkor a férfi,
csakhogy a képek egyáltalán nem hasonlítottak szokványos
képeslapokhoz. Rina úgy tippelte, talán kísérletek, és valahol messze
északon készülhettek; irigyelte Kaitarót és a mentorát, amiért a
munkájuknak köszönhetően még utazgathattak is. Nem jutott
eszébe, hogy éppen az otthonát mutatja meg neki, és arra sem figyelt
fel, hogy egyik fotón sem szerepelt egyetlen emberi alak sem.
– Mikor készítetted őket? – kérdezte. – A fotókat, amiket mutattál.
– Azelőtt, hogy Tokióba költöztem volna.
– És azóta nem is láttad a bácsikádat?
Rina türelmesen várt. Nem akarta siettetni a dolgot.
– Nem – mondta végül. – Azóta nem jártam otthon. Azt hiszem, a
bácsikám sem ment vissza. Nem fogadnák tárt karokkal arrafelé. –
Rina érezte, hogy önkéntelenül is összeráncolja a homlokát, majd
ráparancsolt magára, hogy nézzen ismét természetesen. Kaitaró
lesüllyesztette a tekintetét, és ahogy az asztaluk szürke pöttyös
felszínét kezdte fürkészni, egyszer csak megremegett a szemhéja.
Rina jól tudta, hogy mit jelent bizonytalannak lenni, és nem is
hibáztatta érte a másikat, most azonban rájött, hogy jóval többről
van szó ennél, hiszen mindketten ismeretlen területre tévedtek.
Nyilvánvaló, hogy a férfi nem gyakran beszélt ezekről a dolgokról.
Ismét várakozott, türelmesen, hátha a másik mégis folytatni fogja. –
Az apám őt okolta – mondta végül. – Mindig is szeretett másokat
hibáztatni.
 – Ismerem ezt a típust – mondta Rina gyöngéden,
megajándékozva egy halvány mosollyal Kaitarót. – Ezek szerint a
bácsikád is fotós volt? – kérdezte. – Mikor tanított téged?
– Még fiatalkoromban, amikor éppen úgy alakult – felelte Kaitaró.
Vigyor jelent meg a szája sarkában, és Rina megörült neki, hogy
ezúttal sikerült a megfelelő kérdést feltennie, mert úgy látszott,
kellemes emlékekre tapintott rá. – A bácsikám állandóan utazgatott.
Igazi magának való fickó volt, de sokszor magával vitt, ha épp a
környéken volt dolga. Hamarosan az asszisztenseként kezdtem
dolgozni. Ügyeltem rá, hogy legyen film a gépben, hogy mindig
tiszta legyen a sötétítőszoba, és vég nélkül tisztogattam a medencét.
– Szünetet tartott. – Aztán persze előfordult, hogy a fixálófolyadékot
használtam az előhívó helyett, és sikerült kitörölnöm a felvételeket.
Rinából kitört a nevetés.
– Azt hiszem, mindannyian elkövettünk ilyen bűnöket – mondta,
és együtt mosolygott a férfival.
– Végül megengedte, hogy kipróbáljam a fényképezőgépét, és
aztán szegény többet már el se tudta venni tőlem. – Kaitaró
felnevetett. Rinát boldoggá tette, hogy milyen elégedettség cseng a
hangjában. – Nem volt állandó munka, de ha éppen akadt valami, és
mindkettőnket ki tudott belőle fizetni, akkor vele tartottam, és
közben szép lassan mindenre megtanított, amit tudott.
– És milyen fotókat csináltál mellette?
Kaitaró elvigyorodott.
– Az biztos, hogy semmi olyasmit, amit művészetnek lehetne
nevezni. Egy időben ideiglenes fotósbódékat állítottunk fel a
vonatpályaudvarok előtt. Néha nagyobb projektjeink is voltak,
például végigfotóztunk valamilyen helyi fesztivált vagy egy
diplomaosztót, bár a legtöbbször inkább csak házasságközvetítőknek
dolgoztunk, vagy olcsó dohányt szívó barátokról és barátnőkről
készítettünk portrékat.
– Olyan motoros és bőrdzsekis fajtákról? – kérdezte Rina, és ismét
felnevetett, amikor Kaitaró bólintott. – Neked is volt motorod?
– Volt bizony – felelte Kaitaró. – Beletelt néhány évbe, míg
sikerült annyit félretennem, hogy a saját fényképezőgépemet is meg
tudjam venni. Szegény kölykök, csak a pénzükre utaztam.
– A pénz hasznos dolog.
– Valóban – mondta, és a tekintetük összetalálkozott.
– Az elmondásod alapján rendes fickó lehet a bácsikád – mondta
Rina.
Kaitaró vállat vont, és egy pillanatra lesütötte a tekintetét. Rina
visszatartotta a lélegzetét. Tudta, érezte, hogy ahhoz a témához
érkeztek, amelyet a férfi mindvégig kerülni igyekezett. Azon
tűnődött, vajon megbízik-e benne annyira, hogy mégiscsak folytassa.
Kaitaró maga elé fektette a kezét az asztalra, és a bütykeit kezdte
dörzsölni. Aztán felpillantott, ám olyan zaklatottsággal a
tekintetében, hogy Rina legszívesebben rögtön megfogta volna a
kezét – de mielőtt még végiggondolhatta volna, a férfi visszahúzta a
kezét az ölébe, és félrenézett. Mintha mérlegelt volna valamit, és
Rinának nem volt más választása, mint hogy türelmesen
várakozzon.
– Akkor végeztem az iskolán, amikor visszatért – mondta végül a
korábbihoz képest valamivel mélyebb hangon. – A diplomaosztó
után ide-oda utazgattam. A halászhajókon nem találtam munkát, és
kezdtem unni, hogy esténként mindig a tengerialga-ültetvényeken
dolgozom. – Ismét szünetet tartott, és Rina látta, hogy még mindig
habozik. – Apám sosem szerette a bácsikámat – folytatta. – Anyám
kedvéért elviselte, de nem sok tiszteletet mutatott felé. Vándornak
hívta, és ebben semmi elismerés nem volt. A bácsikámnak valóban
nem volt otthona, és előfordult, hogy hónapokra eltűnt, hogy aztán
egyszer csak elegáns új kabátban és mindenféle drága ruhában
jelenjen meg a küszöbön. Ilyenkor apám mindig megjegyezte,
rendben van, hogy valaki keres egy kis mellékest a hobbijával, de az
ember mégsem alapozhatja ilyesmire az életét. Abban az évben
szerettem volna megint mellette dolgozni, csak apám nem engedte.
Amikor a bácsikám megpróbált a lelkére beszélni, apám kihajította a
házból. Végül a nyugati partra ment, de sosem mondta meg, hogy
pontosan hová készül. Én azért folytattam a fotózást. Anyám egy
darabig kiállt mellettem, de ahogy teltek a hetek, az apám egyre
többet veszekedett vele emiatt. Már az utca végéből hallottam,
ahogy kiabál vele. Máig emlékszem a szagára, amikor ajtót nyitott.
Vér és szardínia, és mellette a hajókon használt kerozin bűze. –
Kaitaró nyugtalanul felpillantott, Rina azonban csupán figyelmesen
hallgatta, egy pillanatra sem levéve róla a tekintetét. – Próbáltam
olyan munkát találni, ami számára is elfogadható. Kitértem,
titkolóztam, de végül…
– Nem volt tovább? – kérdezte Rina, mire a férfi, továbbra is
lesütve a tekintetét, bólintott.
– Apám szerzett nekem munkát az egyik hajón. Teljes állás lett
volna. Jó ajánlat volt, ennek ellenére nem akartam elfogadni. Amikor
egyik este hazamentem, ő már várt rám. Az egész házban csend
honolt. Azt hittem, mindketten alszanak, de amikor bementem a
konyhába, ott találtam az asztalnál. A cimboráitól hallotta, hogy
visszautasítottam az ajánlatot. Feltápászkodott, és megállt előttem. A
kezemben volt a fényképezőgépem, és le akartam tenni az asztalra,
de ő elvette tőlem. Közben anyám is kijött a hálóból. Apámhoz
lépett, hogy megnyugtassa, erre ő durván megütötte. Emlékszem,
hogy elvesztette az egyensúlyát, és elzuhant. – Rina nyelt egyet. Ő
sosem vált tanújává Ilyen mértékű erőszaknak. A harag kiült az
arcára. – Semmit sem tettem – folytatta aztán Kaitaró. – A legtöbb
esetben megpróbáltuk kikerülni, megvártuk, amíg kialussza magát,
csakhogy aznap éjjel semmi sem segített. Rendesen megütötte.
Tudod, az ilyesmi nem megy ám magától. Erő kell hozzá, hogy kiüss
valakit.
– Nem a te hibád volt, Kai.
– De igen – mondta. – Megpróbáltam távol maradni. Egyre
később jártam haza, és végül minden rosszabb lett. Aznap este,
miközben még mindig nem mentem oda anyámhoz, hogy segítsek
neki, csak azt vártam, hogy nekem ront. Láttam rajta, hogy erre
készül. Anya egy miszósedényt tartott a párkányon. Túl régi és
töredezett volt a főzéshez, úgyhogy egy ideje fűszernövényeket
termesztett benne. Apám felkapta, és a következő pillanatban a
fülem mellett robbant szét. Mindenfelé föld és égetettagyag-
szilánkok szóródtak. Anyám közben kezdett magához térni, és ezzel
magára vonta apám figyelmét. Kérlelte, hogy hagyja abba.
Észrevettem, mennyire bedagadt az arca. Azt mondta, meneküljek. –
Egy másodpercre Kaitaró mereven nézte Rinát, mintha a pillanat
súlyosságát igyekezne még jobban kihangsúlyozni. – Azt akarta,
hogy elmenjek, és én így is tettem. Lakbér címén odaadtam nekik a
fényképezőgépemet, eladtam a motoromat, és átkeltem a Cugaru-
csatornán. Azóta nem mentem vissza.
Sietve félrenézett, de Rina akkor már látta a riadalmat a
tekintetében, a félelmet, hogy talán mégiscsak túl hamar árult el
magáról ennyi mindent. Mintha elbizonytalanodott volna, amiért így
kiadta magát.
– Úgy döntöttél, hogy a magad ura leszel. Ez nem bűn – mondta
Rina. Áthajolt az asztal fölött, és még egyszer végigmérte a vele
szemben ülő, finom arcvonású férfit. Hihetetlen ellenállás volt
benne, és rendkívüli összeszedettség. – Egyáltalán nem olyan vagy,
mint ő – tette hozzá, mire Kaitaró felkapta a tekintetét.
– Remélem, hogy így van, Rina – suttogta.
– Kai – mondta, és a férfi szemében melegség jelent meg a neve
hallatán –, biztos vagyok benne. – Végre megfogta a másik kezét.
Kaitaró légzése szaporává vált az érintésétől, miközben
mindkettejük tekintete az asztal felé fordult, ahol az ujjaik egymásba
kulcsolódtak. Rina érezte a bőre tapintását, érezte, ahogy
felmelegszik tőle a tenyere, és érezte az erőt a másikban, ahogy
köréfonta az ujjait. – Tehát azóta nem mentél vissza? – Kaitaró
megrázta a fejét. Rina bólintott. – Alighanem én is elmentem volna
otthonról, ha van rá lehetőségem – mondta, miközben odahúzta
magához, hogy immár egészen közel üljenek egymáshoz. Arra
gondolt, milyen különlegesen tudnak kapcsolódni, és hogy a
férfinak is tudnia kell, hogy megérti a fájdalmát. Aztán a másik újra
kimondta a nevét, és a hangja csengése végiglüktetett a gerincén.
– Rina – mondta. – Mikor láthatlak újra?
 KÖVESS!
– És milyen? – tudakolta Rina.
– Micsoda?
– Milyen érzés követni másokat?
– Szeretnéd kipróbálni a munkám? – Kaitaró belekortyolt a
kávéjába, és a csészéje pereme mögül kémlelte a nőt. Azt mondta
neki, hogy magánnyomozóként dolgozik. Végül is elég közel járt az
igazsághoz. Legalábbis ennél közelebb nem merészkedett volna
hozzá.
– Csak nem lehet olyan nehéz – vélekedett Rina.
A férfi mosolya szélesebbé vált, ahogy végignézett rajta; láthatóan
a kedvére volt, hogy ilyen érdekes munkakörben helyezkedett el.
Rina is szerette figyelni az embereket, szívesen faggatózott, és volt
érzéke a csacsogáshoz; biztosan abban rejlett a dolog magyarázata,
hogy a lelkük mélyén mindketten fotósok voltak, és szerettek
kukkolni.
– Megmutatom – mondta, és lelépett a bárszékről. Amíg
megvárta, hogy a nő magára kapja a kabátját, ellenőrizte a számlát,
és lejegyzett valamit.
– Nem kéred a visszajárót? – kérdezte Rina, önkéntelenül is
elárulva, hogy még az ilyesmivel is spórolni szokott. A kérdés
hallatán a férfi elmosolyodott, és ahogy a nő elment előtte, egy
pillanatra megcsapta az orrát a frissen mosott haja illata.
– Gyere velem, Rina! – szólt, és utánaeredt. Kivezette a napfényre,
és megvárta, amíg becsukódik mögöttük a kávézó üvegajtaja. – Kit
válasszunk?
 – Azt a kérkedő fickót a puhakalapban.
Kaitaró felnevetett.
– Túl könnyű – mondta. – Nem hiszem, hogy bármi érdekes
történne vele a közeljövőben.
– Akkor válassz te!
– Legyen az a barna kabátos nő!
– Előfordul, hogy beszélsz azokkal, akiket követni szoktál?
– Néha – felelte a férfi. – Néha szükségem van valamilyen
információra, de sokszor elég, ha megfigyelem, hogy milyenek.
– Valóban ki lehet figyelni az ilyesmit? Akár percek alatt? –
Kaitaró még mindig mosolyogva Rinára pillantott. – Az nyer, aki
először beszélni tud vele – suttogta Rina, majd elindult az úton a
célpontjuk felé.
Kaitaró utánament. Éppen akkor érte utol, amikor befordult a
sarkon. Hihetetlenül kecsesnek tűnt, ráadásul olyan boldogságot
sugárzott, hogy a férfinak uralkodnia kellett magán, nehogy rögtön
magához akarja ölelni.
– Lassan! – mondta. – Túl közel mész hozzá.
– Hagyjál! Nem csapatban dolgozunk.
– Meg kell várnod – mondta csendesen –, amíg bemegy egy
szupermarketbe vagy valamilyen üzletbe. A legjobb, ha a zöldséges
mellett tudsz vele szóba elegyedni.
– Vagy esetleg megkérdezhetném a sajttortákról?
Kaitaró hátrapillantott a válla fölött, és végignézett az utcán.
– Akár azokról is.
Rina szaporázta a lépteit, eltávolodott tőle, Kaitaró figyelme
pedig visszafordult felé. Ismét megérezte a haja illatát, amitől
megfeszült az állkapcsa. Megőrjítette, hogy sosem maradtak igazán
kettesben, és nem érinthette meg nyilvános helyeken. És az őrület
minden egyes találkozásukkal csak egyre jobban elhatalmasodott
rajta.
– Nézzük, meddig jutunk, mielőtt észrevenne minket! – suttogta
Rina. A tekintete találkozott a férfiéval, majd követni kezdték a
kiszemeltjüket, és közben néha már úgy kacarásztak, mint a
kisgyerekek.
Az út végén beléptek Ginza egy újabban kialakított negyedébe,
amely tele volt csillogó üzletekkel. Kaitaró hangulata ekkor
komolyra fordult. A nő bekukkantott néhány boltba, de egyszer sem
ment fel az emeletre. Kaitaró megérintette Rina karját, és félig
megkerülte, hogy úgy tűnjön, éppen a parfümöket nézegetik.
Amikor a kiszemeltjük elhagyta a boltot, ők is követték, hogy aztán
Kaitaró felkapjon egy elöl hagyott újságot, és azt nézegesse, amíg az
idegen kitalálja, merre kíván továbbmenni. A férfi kecses
mozdulatokkal jelzett Rinának. Szerette volna lenyűgözni, szerette
volna megmutatni neki, hogy milyen jó a munkájában.
– Beszélni akarok vele – követelte Rina, mire Kaitaró laposan
rápillantott.
– Ma nem dolgozunk „szoros emberfogással”.
– Azt csinálok, amit akarok! – Ezzel lerázta magáról, és futni
kezdett, de felsikoltott, amikor a férfi megragadta, a karjai közé
húzta, és egy mozdulattal befordult vele az egyik keskeny sikátorba.
A nő, akit követtek, a kiáltás hatására alighanem ijedten felpillantott,
de már nem láthatta meg őket. Nem maradt más utánuk, csupán a
nevetésük visszhangja, és Rina suhanó kabátjának emléke, mielőtt
eltűntek volna.
Ekkor végre magukra maradtak. Ott álltak az árnyak között,
szaporán véve a levegőt. Ahogy már nem sütött rájuk a nap, rögtön
hűvösebb lett körülöttük, és mintha vízben álltak volna; Kait nem
érdekelte, és nem hitte volna, hogy Rinát érdekelné. A nő tekintete
homályossá vált, amikor felpillantott rá. A férfi előrelépett, és
gyöngéden megérintette az arcát, csupán egyetlen ujjal. Rina
közelebb húzta magához, a férfi ajka megtalálta az övét, miközben a
hajába markolt, és magába fogadta az érintését, az illatát. A nő
felnyögött a csóktól, a férfi keze pedig lejjebb vándorolt az arca két
oldalán, mintha csak így akarná védelmezni őt. Egy kívülállónak
bárki lehetett volna, egy átlagos nő az utcáról, számára azonban ő
volt Rina. Tudta, hogy kicsoda, és letaglózta az öröm, hogy vele
lehet. Még közelebb húzta magához, kiélvezve ezt az első alkalmat,
az ízeket, és úgy csókolta, mintha sosem akarna ennek véget vetni,
és percekig egyikőjük sem vett észre semmit maguk körül vagy a
sikátoron kívül. Végül a férfi mégis hátrált egy lépést, noha a légzése
még mindig szaggatott volt. Rina ráemelte a tekintetét, és mosoly
jelent meg a szája sarkában, ahogy ismét közelebb húzódott hozzá,
és az arcuk megint egymáshoz ért.
– Kövess! – súgta.
* * *
Elindult, és nem nézett vissza. Pár száz méterrel arrébb Rina
megállt egy üzlet előtt, hogy ellenőrizze magát a kirakatban. Nem
látta a férfi a tükörképét, de tudta, hogy ott van a közelben.
Megnézte magát az üvegben, a mosolyt az arcán. Arra gondolt, hogy
ennyi a boldogság; még jól emlékezett rá, milyen érzés.
 Rina belépett az üzletbe, és megkérdezte, merre találja a mosdót.
A mosdó mellett aztán a hátsó kijáratra is rábukkant, amelyen
keresztül egy másik sikátorba jutott. Ginza tele volt ilyen átjárókkal
és kanyargós kis utcácskákkal, amelyekben egymást érték a
kézművesboltok és az éttermek. A kedvence, a Kjubej is itt volt
valahol a közelben. Megállt, ahogy az emberek elmentek mellette;
többségük a halpiac és az ott lévő étkezdék felé tartott. Párocskák
hömpölyögtek az utcán, turisták álltak meg bámészkodni. Rina
levette a könnyű nyári kabátját, majd kifordította, hogy most úgy
tűnjön, feketét visel, az eredeti vörös szín pedig belülre került.
Végigsétált az utcán, de többször is megfordult, hogy körbenézzen.
Aztán visszatért a főútvonalra, és bement egy újabb boltba. A szeme
sarkából észrevette a férfi barnás esőkabátjának szegélyét. Milyen
ügyetlen, gondolta mosolyogva, ahogy továbbment, arra
kényszerítve a másikat, hogy sietősebbre vegye a tempóját, és egyre-
másra kerülgesse a meglepett boltosokat. Rina olyan gyorsan lépett
be a Macuja nevű üzletbe, hogy a fehér kesztyűt viselő eladónak alig
volt ideje kinyitni előtte az ajtót. Rögtön az emelet felé vette az
irányt, majd lelassított, ahogy megakadt a pillantása a stílusos
háziasszonyoknak és szuvenírre áhítozó turistáknak felstószolt
jukatákon.[15] Elakadt a lélegzete, ahogy elmosolyodott, és
megérintette a nyakában függő gyöngysort.
Elsétált a tető közepén kialakított sintó szentélyig, és bedobott
egy érmét az erre a célra kihelyezett ládikába, majd mélyen
meghajolt, és kétszer összeütötte a tenyerét. Ahogy a taps
visszhangzott a levegőben, a tető túloldalán lévő lépcső felé indult,
és még egyszer kifordította a kabátját, majd egyetlen, vörös
villanásként ismét eltűnt. Végigjárta a harmadik szintet, aztán
felment a gyerekjátékokhoz, ott beszállt a liftbe, és megnyomta az
alagsor gombját. Éppen akkor lépett be, amikor Kaitaró is
megérkezett, és rávigyorgott az ellenkező irányból.
Rinát egyszerre villanyozta fel, hogy látja, ugyanakkor csalódott
is volt, hogy nem tudott észrevétlen maradni. Felnevetett, ahogy a
férfi odament hozzá, kikerülve a boltosokat és a hétvégére készülődő
háziasszonyokat. Középen találkoztak, az ételesstandok mellett.
– Mindig csak az ennivaló – mondta Kaitaró.
– Hogy találtál meg? Hiszen nagyon siettem, és még a kabátomat
is kifordítottam.
– Nagyszerű ötlet volt – felelte. – Úgy is mondhatnám, zseniális. –
Körbepillantott, aztán diszkréten az ajkához emelte a nő kezét. –
Majdnem le tudtál rázni.
– Ne hízelegj!
– Dehogy. Komolyan beszélek. Volt egy pillanat a tetőn, amikor
fogalmam sem volt róla, hogy hová tűnhettél.
Rina elmosolyodott, és játékosan vállba öklözte. A férfi
felnevetett, ahogy a nő közelebb húzódott hozzá, annyira közel,
amennyire csak lehetett anélkül, hogy hozzáért volna; érezte a
leheletét a haján.
Egy perccel később Rina hátrált egy lépést, amikor eszébe jutott,
hogy a többiek talán megnézik maguknak. A sajttortáknál álltak
meg.
– Kai, figyeld csak, milyen gusztusosak! Ne kérjünk egyet? –
Végignézett a stílusosan előkészített süteményeken, amíg megtalálta
azt, amelyiket a legjobban kívánta. – Nézd azt a karamellás-banános
pitét…
Érzékelte, hogy a férfi elhallgat mellette, és látta, ahogy mögéjük
pillant, de aztán ahogy a tekintetük ismét összetalálkozott, a
lelkesültsége alábbhagyott, miután rájött, hogy sehol sem tudnák
elfogyasztani a süteményt. Haza kellett mennie.
– Rina, maradj velem! – mondta Kaitaró. Megfogta a kezét, és
huncut mosoly jelent meg az arcán. Mintha rögtön megérezte volna,
hogy megváltozott a kedve, és távolodni kezdett tőle. – Hadd jöjjek
el veled nyáron Simodába! – Rina a szemébe nézett, majd megrázta a
fejét, ahogy egyszer csak hirtelen, fájdalmasan eszébe jutott
Szumiko, és mindazok az életek, amelyekért felelősséggel tartozott.
– Ott együtt lehetnénk – erősködött a férfi.
– A családommal leszek.
– Akkor találkozzunk Atamiban! Rina, nézz rám, kérlek – fogta
könyörgőre, a nő azonban nem adta be a derekát.
– Haza kell mennem – mondta gyöngéden.
És így is tett. Elindult, és a férfi magára maradt a
süteményesstand előtt.
Kaitaró nézte, ahogy Rina elsétál, és azon töprengett, hogy talán
sosem fogja megszokni ezt az érzést – hogy félnie kell attól, nélküle
marad. Aztán mozgásra lett figyelmes a csarnok sarkában; valaki
megigazított egy táskát. Kaitaró követte, és a lifttel felment a
földszintre. Elhagyta az épületet, majd lesétált néhány sarkot, és
megállt egy villanyoszlopokkal teli utcán. A korábban lehullott,
rövid zápor után most varjak ültek a vaskos, fekete drótokon,
esőcseppeket szórva a gyanútlan járókelőkre, miközben türelmesen
figyelték őket a magasból.
Haru az utca végén állt a barna bőrkabátjában. Ugyanaz a
baseballsapka volt rajta, mint az ételesstandok mellett. Csak állt és
várt, miközben a közlekedési lámpák pirosra váltottak. Kaitaró a
vállára tette a kezét.
– Kai.
– Helló. – Haru táskájára mutatott, majd kivette a kezéből,
előszedte belőle a fényképezőgépet, és átpörgette rajta a képeket. –
Megvan, amit akartál? – kérdezte.
– Azt hiszem.
Kaitaró bólintott, és kiszedte a fényképezőgépből az imént
elkészített filmet. Aztán, mielőtt még Haru megállíthatta volna, az
ujjaival kisodorta a filmszalagot, és a fény felé tartotta. Egy pillanatra
megállt, és ellenőrizte a fényképező lencséit, mielőtt a mellette lévő
falhoz csapta volna. Mit sem törődve a lábai elé szóródott
szilánkokkal, még egyszer Haruhoz fordult.
– Ne kövess még egyszer!
 A NARANCSOK ILLATA
Rina egyedül ébredt Simodában. Josi korábban bejött hozzá, hogy
elköszönjön, mielőtt elvitte volna Szumit a Fudzsihoz a kétnapos
kirándulásra. Emlékezett rá, hogy álmosan kiintegetett a takaró alól,
amikor az apja odahajolt hozzá, és megcirógatta a haját. Biztosan a
redőnyt is felhúzta, ugyanis érezte, hogy a nap már magasan jár az
égen, és a fénye átszűrődik a fátyolszerű nyári függönyökön. Érezte
a fuvallat hűvös tapintását a bőrén, és alig valamivel távolabbról, az
ablaka alól hallotta a tenger zúgását is.
Kinyújtózott, majd átgördült a lepedő napfénytől felmelegedett
felére. Van az a magány, amit sosem kívánna magának az ember, és
létezik az is, ami viszont maga a beteljesült boldogság. Évek óta nem
érezte jól magát a saját társaságában, de ahogy a nyár lassan az ősz
felé cammogott, elkezdte ismét teljesnek tudni magát, nyugalom
árasztotta el, és békesség szállta meg. Szató Tokióban volt. Ő sosem
szerette Simodát, úgyhogy Rina egyedül lustálkodhatott a családja
otthonában, és tudta, hogy ma önmaga lehet, anélkül, hogy bárkitől
tartania kéne.
Kinyitotta a szemét, és megpillantotta a Canon EOS 3500-as gépet
az új bőrtokjában pihenni az ablakpárkányon; ezt kapta ajándékba
Kaitarótól. Eszébe jutottak a fotók, amelyeket együtt készítettek az
Atami fölötti domboldalon, és látta maga előtt, hogy miként játszott
a fény azokon a leveleken. Érezte a narancs kesernyés illatát, ahogy
felhasította a vaskos héjat, és hallotta az esőcseppek kopogását az
autó tetején, miközben ők odabent ültek és beszélgettek; érezte
Kaitaró ujjának érintését az ajkán, amikor elmondta neki, hogy
szereti. Aztán lassan felkönyökölt, és a fényképező után nyúlt.
Kiszedte a tokjából, és élvezettel próbálgatta a súlyát a tenyerén.
Ahogy megszólalt a telefon, alig pár másodpercre volt szüksége,
hogy kipattanjon az ágyból, és leszaladjon a földszintre. Kapkodta a
levegőt, amikor felvette a készüléket.
– Szia!
– Én vagyok az.
– Tudom – mondta Rina mosolyogva. – Elmentek.
A kikötőben találkoztak. Kiszáradt tengerihínár-csomók
gördültek tova a szélben, miközben Rina lement a kertjéből induló
kikövezett ösvényen, és végigsétált a parton. Vörös, széles karimájú
kalapot és hozzáillő bikinit viselt. Leereszkedett a földre, majd a
hátát a dombnak döntve leült, és várta, hogy meghallja a férfi lépteit
a homokban.
– Nem siettél.
– Nem mindenkinek van privát hozzáférése a parthoz – felelte a
férfi, és leült mellé.
Rina felé fordult.
– Szia! – mondta a nő.
– Szia!
Mindketten vigyorogtak.
A tengert nézték. A part élénk színekben fürdött, és a levegő
kristálytiszta volt. A látványt nem zavarták meg szanaszét hagyott
palackok, ételcsomagolás és mindenféle egyéb műanyag hulladék.
Csupán némi uszadékfa himbálózott a vízen, amelynek egy része
mostanra egészen kifehéredett, mint a csont. Ha egyedül lett volna,
Rina valószínűleg kötegekbe szedi, és felviszi a házához, hogy
később elégesse, de aznap semmi másra nem vágyott, mint hogy
Kaitaró mellett üldögéljen. A válluk éppen csak egymáshoz ért. A
napfény békésen táncolt a hullámok hátán.
Rina enyhén a férfi felé döntötte a fejét, és élvezte a közelségét.
Érezte rajta a nyár illatát, a bőre melegségét a pamutinge alatt. A
férfi is felé fordult, kis mosollyal az ábrázatán, a tekintete azonban
komoly és átható maradt. Rina egyszer csak tudta, hogy most meg
fogja csókolni. Ő is elmosolyodott, majd felállt, a homokban hagyva
a kalapját, és futni kezdett a víz felé.
* * *
– Rina! – szólt utána Kaitaró, zavarában elnevetve magát.
Kapkodva hozzálátott, hogy kigombolja az ingét, mialatt a nő már el
is érte a vizet. Volt még a parton egy keskeny, kavicsos szakasz, és
Rina felsikított, ahogy a kövek kisebb földindulással kicsúsztak a
lába alól. – Rina, állj meg! – kiáltotta Kaitaró. – Nagyon hideg!
– Városi fiú – szólt vissza, majd megfordult, hogy szembenézzen
vele. A víz ekkor már a derekáig ért, a hullámok pedig a bikinijét
csapkodták, sötétre festve a fürdőruha anyagát.
Kaitaró a nadrágja gombjával bíbelődött. Rina továbbra sem vette
le róla a szemét, és csábosan méregette.
– Mindjárt jövök – mondta a férfi, de Rina csak nevetett.
– Azt megnézem! – kiáltotta, mielőtt belemerült az öböl tiszta, kék
vizébe. Egyetlen karcsapás elegendő volt, és a Csendes-óceán
körbeölelte.
Kaitaró figyelte, ahogy úszni kezd, és tisztelettel adózott
magabiztos, erőteljes karcsapásainak. Csupán néhány felhő csüngött
felettük az égen. A víz most helyenként egyszerre látszott szürkének
az árnyékuk alatt és kéknek a nap fényében. Kaitaró felkészült a
hidegre, aztán átszökkent a kavicsok felett, és fejest ugrott a
hullámokba. Ahogy a feje elérte a felszínt, a nő továbbra is
távolodott tőle, egyre beljebb és beljebb csábítva őt a habok közé,
mélyebbre és mélyebbre, amíg már csupán a nyári melegség emléke
maradt velük; csakhogy nem zavarta a hideg, és nem zavarta a férfit
sem. A vak is láthatta, hogy Rina mennyire imádja a tengert. Íme,
egy nő, aki kényelmesen érzi magát az áramlatok között, és úgy
ismeri a hullámokat, ahogy a saját teste működését. Továbbra is a
férfi előtt úszott, ezúttal lassabban, mivel először kissé alábecsülte,
hogy Kaitaró milyen sebességgel tudja majd követni.
Elrugaszkodott, amikor megragadta a bokáját, és megpróbált
elszakadni tőle, de a férfi túl erősen tartotta, és a keze máris feljebb
vándorolt a térdéig, majd még feljebb, a combja felső szakaszáig.
Beakasztotta az ujját a bikinije felső részébe, és magához húzta.
– Tenger mellett születtem – mondta, ahogy a víz emelkedett és
süllyedt körülöttük. – Ugyanez a tenger volt az. Mindvégig együtt
voltunk.
Rina néma maradt, a hullámok megpaskolták a vállát, és egészen
a nyakáig értek. Együtt lebegett a férfival, olyan közel, hogy Kaitaró
kis híján érezte a bőre lágyságát, és mintha maga is átélte volna,
ahogy hosszú, sápadt karjával tempózik előtte a vízben. Rina lenyalt
egy kis sót az alsó ajkáról, és visszaúszott hozzá.
– Nos, ez sok mindent megmagyaráz. – A tekintete a férfi szájára
tévedt, amely addigra egészen elvörösödött a csípős széltől. – Nem
kedvelem a városi fiúkat – mondta, majd a nyakára helyezte a kezét,
közelebb húzta magához, és megcsókolta.
 Kaitaró megremegett, és ismét két kezével óvta az arcát, majd a
hajával kezdett játszani. A bőre egészen durvának érződött, ahogy
magához vonta Rinát. Víz csorgott végig a nő nyakán, Kaitaró pedig
követte a vonalát, végignyalta a sót, és a tenger íze alatt megízlelte a
bőrét is. A keze lejjebb vándorolt, majd megemelte a másikat, és úgy
mozdította, hogy átkulcsolhassa a lábával. A légzése szaggatottá
vált, ahogy a nő rászorított a combjával, és igyekezett még közelebb
kerülni hozzá.
– Azt akarod, hogy megfulladjak? – lihegte, miközben erőlködnie
kellett, hogy mindkettejüket a felszínen tudja tartani.
– Gondolod? – Rina elmosolyodott; élénk és kihívó mosoly volt. –
Azt hittem, hogy erre születtél.
Kaitaró összefonta a kezét a nő derekán, és már éppen felelt volna
valamit, amikor Rina egyszer csak lefelé nyomta a vállát, hogy
lendületet vegyen, és közben minden erejével az ellenkező irányba
taszítsa őt.
Amikor Kaitaró ismét felbukkant a felszínre – a lenyelt
tengervíztől és a meglepetéstől egyaránt prüszkölnie kellett –, a nő
már méterekre volt tőle, és gyorsúszással, egyenes karcsapásokkal
távolodott. Pár másodpercig csak taposott a vízen, de aztán úgy
döntött, utánaered, és közben mindvégig a felszín felett tartotta a
fejét, hogy láthassa, ha eléri a partot. Rina kiúszott a kavicságyig,
majd kikecmergett a vízből, és visszaszaladt a férfi táskájához, amit
az ott hagyott a homokban. Ahogy visszapillantott rá, Kaitaró látta,
hogy széles mosoly ül az arcán; aztán lehajolt, átnézte Kaitaró
holmiját, és előhúzta az ingjét. Sietve felkapta a bikinijére,
megigazította a gallérját, majd begombolkozott. Egy utolsó pillantás
után felkapta a kalapját is, és felment a lépcsősoron a házba. Tudta,
hogy a másik úgyis követni fogja.
Az ég időközben egészen sötétre vált felettük, mire a férfi is
felöltözött, és felkapaszkodott a lépcsőkön. Vihar készülődött a
láthatáron, olyan színűre festve a fellegeket, akár a kagylóhéj. Ahogy
felnézett, Kaitaró úgy ítélte, alig egy óra, és a felhők kiöntik
belsejüket a tengerre, zivatarba és ködbe borítva a félszigetet. Az
oldalsó bejáraton lépett be a házba, és átvágott egy kisebb
helyiségen. Biztosan Rina szobája, gondolta, miután észrevette a
könyveit és a magazinjait szanaszét a padlón, mellettük a
papucsával, a fürdőruhájával meg egy gyerekeknek való műanyag
vödörrel és ásóval. Beljebb hatolt a házba, és elérte a nappalit,
miközben végig fülelt, hátha meghallja, hol lehet a nő. Balra nyílt a
konyha, és egyszer csak ott állt előtte, még mindig az ő ingjében. A
bikinijéből szivárgó víz lassan az inget is eláztatta, így az most
egészen a testéhez tapadt.
– Megtetszettek a holmijaim? – kérdezte.
– Ami a tiéd, az egyúttal az enyém is.
– Szerencséd, hogy ilyen szexi vagy benne – mondta, mire Rina
elnevette magát.
Fenn hagyta a vizet a tűzhelyen, majd a hűtőszekrényhez fordult,
hogy kerítsen némi teát. Kaitaró az ajtófélfának támaszkodva
figyelte. Gyönyörködött a mozdulatai kecsességében, abban, hogy
milyen magától értetődően lakja be az otthonát, ugyanakkor nem
igazán tudott olvasni az arcáról. Rina két kanál teát tett egy kis
agyagkannába, és a művelet közben a haja előreomlott, árnyékot
vetve az arcára. Kaitaró végignézte, ahogy egészen a peremig forró
vízzel tölt fel két csészét, majd ezeket beleönti a kannába, így
gondoskodva róla, hogy mindkét tea pontosan ugyanolyan erős
legyen, és mindkettejüknek ugyanannyi jusson.
Amikor felé fordult, Kaitaró még mindig ugyanott állt, és
örömmel töltötte el, hogy némi pírt lát megjelenni a nő arcán. Rina
nyelt egyet, és a teáskanna melletti pultra fektette a kezét.
– Itt hagyom egy percre, amíg begyújtok.
– Én is begyújthatom – felelte Kaitaró, amire Rina kérdőn felvonta
a szemöldökét. – Otthon is így fűtöttünk – mondta, majd ellépett az
ajtófélfától, utat engedve Rinának a nappaliba. Együtt letérdeltek a
kályha mellett a földre, Rina pedig átnyújtotta neki a gyújtóst és a
papírt. A kályha melletti kosárból Kaitaró kiválasztott két kisebb és
egy nagyobb fadarabot, és úgy rendezte el őket, hogy a lehető
legjobban égjenek. Aztán meggyújtott egy gyufaszálat, és
hozzáérintette a lángot a papírhoz. Együtt nézték, ahogy a tűz szép
lassan nyújtózkodni kezd a fa felé; először csak tétován nyaldosta,
de hamarosan már körbeölelte a forróságával. – Én szóltam – közölte
Rinával, és felé fordult.
A nő bólintott, miközben továbbra is a lángokat nézte.
– Úgy látom, sok mindenben tehetséges vagy – mondta, és
feltápászkodott. Elmosolyodott, ahogy Kaitaró felé nyúlt, és hátrált
egy lépést. Kaitaró szünetet tartott; egyszerre szórakoztatta és
bosszantotta a másik tekintetében táncoló huncutság. Rina még
mindig az ő ingjét viselte, a lába egészen csupasz volt, és jól meg
tudta nézni magának a combját. Az ajkát mindeközben dacosan
összeszorította.
 – Csak folytasd! – mondta Kaitaró, kissé megemelve az állát. Nem
kellett megismételnie; Rina még egy lépést hátrált, miközben Kaitaró
követte, űzte, hajszolta, amíg már nem volt hová húzódnia, és a
falnak kellett vetnie a hátát. Semmi sem volt köztük, csak a férfi
ingje.
Ahogy becsúsztatta kezét a nyirkos anyag alá, a férfi keze
végigjárt a hasától a melltartóig tartó sávon, majd kioldotta a
melltartót a nyakánál, és hagyta, hogy a földre hulljon. Rina
felpillantott, miközben Kaitaró keze kitapintotta a vágytól kemény
mellbimbóit, és egy határozott mozdulattal megszorította őket. A nő
felnyögött, mire a férfi ismét megcsókolta, beléfojtva a következő
sikolyt, mielőtt a szája lejjebb vándorolt volna a melléhez, hogy
immár a szájával is megtalálja a bimbót, és a saját ingje anyagán
keresztül kezdje szívogatni. Rina nyújtózott, a körmeivel a tarkójába
vájt, ahogy feljebb húzta, és ezúttal már nem nevetett. Kettejük
levegővétele eggyé vált, ahogy a férfi egészen a falhoz szorította a
nőt. Kaitaró nyitott szájjal csókolta, és közben érezte, hogy a nő
leveszi róla a kezét. Ő erre még közelebb húzódott hozzá, amíg
rájött, hogy a másik közben a bikinije alsó részét szedi le magáról, és
hagyja, az is hogy hangtalanul a padlóra hulljon. Kaitaró egy
pillanatra még levegőt venni is elfelejtett, de aztán előrelépett,
szétfeszítette a combját, és egy kissé megemelte, hogy egészen hozzá
simulhasson, miközben Rina a nyakát nyalogatta és csókolta.
Kaitaró lecsúsztatta a kezét a nő combján, és kis híján megszédült,
amikor megérezte a meleg nedvességet. Hetek, hónapok óta
álmodozott róla, hogy szeretkezni fognak egymással, elképzelte,
ahogy a frissen vasalt lepedők között lassan felkelti benne a vágyat,
elképzelte a sós karamellás ízt a combjai között, elképzelte, hogy
olyan gyönyörben részesíti, hogy már levegőt is alig tud majd kapni,
csakhogy most, amikor az ujjai megtalálták a teste belsejét, és
ráleltek arra a melegségre, képtelen volt bármi másra gondolni, mint
hogy egészen benne legyen, hogy mindenestül magáévá tegye, hogy
már semmi se lehessen kettejük közt a bőrükön kívül. Reszketve
kigombolta az inge két legfelső gombját, majd a harmadikat, amikor
a nő egyszer csak mondott valamit, amitől a keze mozdulat közben
megállt a levegőben.
– Még nem állok rá készen – suttogta.
– Istenem! – Kaitaró a nő homlokának döntötte a sajátját, és
szaporán szedte a levegőt. Annyira nedves volt, hogy el sem akarta
hinni, igaz lehet, amit mond, de nem tehetett másként, úgyhogy
megállt, noha a vér továbbra is lüktetett az ereiben, és ugyanezt
érezte a másikban is.
– Csak vicceltem – mondta Rina, és apró csókokkal borította el az
arcát. – Vicc volt!
– Nem vicces – sóhajtott fel Kaitaró, és durván elkezdte
lehámozni róla az inget.
– Óvatosan! – sikkantott fel Rina, ahogy a maradék gombok
szanaszét szálltak a levegőben, beterítve a padlót.
– Nem érdekel – felelte a férfi, és ismét a falhoz nyomta Rinát.
Addig babrált az anyaggal, amíg végre kibújt alóla a nő mezítelen
melle, feszesen és kecsesen, a bimbók akár valami sötéten derengő
bársony. Egy pillanatig mozdulatlanul tartotta, hogy
megcsókolhassa, majd megemelte, ismét széttartva egy kissé a
combját, amíg teljesen megnyílhatott előtte. Rina felnyögött, és
átvetette a lábát a csípője körül, amíg a férfi beléhatolt, és kitöltötte a
belsejét. Gyönyörteljes remegés száguldott végig rajta, ahogy
mozogni kezdett a csípője. Megcsókolta a fülét, az arcát, az ajkát,
ahogy közösen igyekeztek rátalálni a megfelelő ritmusra. Végül
megcsókolta a mellbimbóját is, és a nő éles nyögésének hallatán még
erősen döfött belé. Rina remegve kapaszkodott a vállába, ahogy
Kaitaró ajka megtalálta azt a puha bőrfelületet valamivel az álla
alatt, ahol valósággal dübörgött a pulzusa. Halványan eszébe jutott,
úgy tervezte, hogy egyszer rendesen is meg fogja nézni magának,
felméri az összes kis hajlatát, minden centimétert, de a közelsége
már így is jóval többnek bizonyult, mint amit józanul el tudott volna
viselni. – Szólj, ha álljak meg! – Durván csengett a hangja, mintha
nem is önmaga lett volna.
– Ne állj meg! – súgta Rina.
Érezte, ahogy a szorítása még erősebbé válik, ahogy még jobban
magába fogadja, és sürgeti, mígnem elvesztette az irányítást, újra és
újra előrelökve magát, egyre közelebb sodorva mindkettejüket a
tetőponthoz, ahol a nyögések kiáltássá terebélyesedtek.
* * *
Olyanok voltak a padlón, akár egy kupac egymásba gabalyodó
végtag a hatalmas tócsányi izzadságban. Rina még mindig a férfi
karjában pihent, a mellkasára hajtva a fejét, élvezve szívverésének
nem múló gyorsaságát. Aztán lassan úgy fordult, hogy láthassák
egymást. Rámosolygott, kedvét lelve abban, ahogy a férfi közben fél
kézzel a hátát simogatja, megtalálva és játékosan megszorítva a
hátsóját. Rina feljebb emelkedett, megtámaszkodott Kaitaró
mellkasán, és rendesen megnézte magának. A férfi kinyitotta a
szemét, és parányi, csodálkozó mosoly jelent meg a szája
szegletében, miközben felemelte a kezét, hogy kitapintsa a nő
szemöldökének vonalát, az arccsontját, alsó ajka lágy teltségét. Rina
mindezt újabb mosollyal viszonozta, majd csókot lehelt a férfi
hüvelykujjára, és gyöngéden megharapta.
– Ezek szerint szeretsz? – kérdezte, és boldogság töltötte el,
amikor a férfi válaszként lassan, magabiztosan bólintott. – Sok nővel
volt dolgod Tokióban? – kérdezte, fürkésző tekintettel követve,
ahogy a másik szemében egyszerre válik lágyabbá és sűrűbbé a fény.
– Nem volt hozzád fogható – mondta.
– És mi a helyzet Hokkaidóval? – kérdezte Rina, s a szeme még
egyszer végigvándorolt az arcán, mielőtt közelebb hajolt volna
hozzá, hogy csókot hintsen az orrára és a két szemöldöke közti
barázdára.
– Volt egy – mondta végül –, de ott nem volt maradásom, még az
ő kedvéért sem.
Rina lecsúszott róla, és visszatért az ölelésébe, azonban továbbra
sem vette le róla a tekintetét. Kaitaró a hátát simogatta, ügyelve rá,
hogy ugyanolyan közel maradjon hozzá. A nő imádta, ahogy néz rá,
imádta az összpontosítást a tekintetében, amivel mintha képes lenne
olvasni a gondolataiban, és mintha egyetlen személlyé válhatnának.
Kaitaró elmosolyodott, ahogy figyelte.
– Gyerünk, kérdezd csak meg! – mondta.
Rina megérintette az arcát, és finoman végighúzta rajta az ujjait.
– Az a másik lány… Tudott az apádról? És anyádról?
– Tudta egy részét – felelte Kaitaró csendesen. – Tudta, hogy
elmentem otthonról.
 – Nem a te hibád volt – szólt Rina. – Az életösztön miatt alakult
így – tette hozzá, majd egy újabb csókkal igyekezett meglágyítani a
másikat. – Azt az életet akartad magadnak, amit elterveztél.
– Nem értettem a szüleimet – mondta a férfi. – Csalódást okoztam
anyámnak, de vajon miért nem ment el ő is? – Rina végigfuttatta az
ujjait a hajában, mintha csak az érintésével igyekezne levenni
Kaitaróról ezeket a terheket. – Volt idő, amikor megvetettem… Meg
tudod ezt érteni? – A nő, még mindig az oldalához bújva, bólintott,
noha ezúttal nem szólalt meg, csak türelmesen várta, hogy a másik
folytassa. – Elintézhette volna, hogy apám ne érje el. Hogy
egyikünket se érjen el többé. Csakhogy ő… Engem hibáztatott. – Az
ajka megfeszült, ahogy lesütötte a tekintetét.
– Szeretted és gyűlölted őket – állapította meg végül Rina.
Megtámaszkodott a könyökén, hogy jobban lássa, majd újabb csókot
nyomott az arcára, amitől a férfi láthatóan megkönnyebbült. – Ez is
érthető – fűzte hozzá egy mosoly kíséretében, amikor látta, hogy a
másikban még mindig sok a kétség.
– Szerintem ő szabadított fel téged, Kai. – Rina megcirógatta a
nyakszirtjét, majd közelebb húzta magához, hogy ismét egymáshoz
simulhassanak. – Te nem oda tartoztál, ő pedig engedélyt adott rá,
hogy elmenj. Még mindig felveheted vele a kapcsolatot. Esetleg
megpróbálhatjátok helyrehozni a dolgokat. – Ez épp annyira volt
kérdés, mint javaslat, és ahogy Kaitaróhoz döntötte a homlokát,
érezte, sikerült olyan közel kerülniük egymáshoz, hogy azzal
valóban segíthet neki. – Tényleg sosem mondtad el másnak? –
kérdezte.
Kaitaró megrázta a fejét, és kurtán felnevetett.
 – A tokiói lányoknál nem vette volna ki jól magát a történetem –
mondta. Rina elmosolyodott, ahogy a szemébe nézett, és látta benne
a csodálkozást. Aztán a férfi a hátára fordította, fölé kerekedett, és
csókokkal borította az arcát, majd rátalált a szájára. Rina a nyakát
kereste, miközben élvezte Kaitaró érintéseit a testén. Éppen a férfi
fülcimpáját harapdálta, amikor az egyszer csak megállt. Észrevett
valamit a válla fölött.
– Mi az? – kérdezte tőle.
Rina megfordult, és elmosolyodott.
– Tudod, hogy mi az. Egy Polaroid fényképezőgép.
– És mikor…?
– Egy nappal azután, hogy Atamiban voltunk – mondta. –
Nagyon szeretem azt a fényképezőt, amit tőled kaptam. Akartam
egyet szerezni Szumikónak is, amit kipróbálhat.
– És mit fogsz csinálni azzal, amit tőlem kaptál? – kérdezte
Kaitaró, miközben olyan komoly kifejezés ült ki az ábrázatára, hogy
a nő önkéntelenül is elvigyorodott.
– Arra gondoltam – válaszolta, és lassan végigjáratta az ujjait a
mellkasán –, hogy elviszem Szumit fotózni a tengerpartra. Már nincs
hátra sok a nyárból, de játszhatnánk a barlangokban, és
lefotózhatnám őt a tengerrel a háttérben.
– Egy új projekt? – kérdezte Kaitaró, mire Rina bólintott, és
örömmel nyugtázta, hogy a másiknak is tetszik az ötlet.
– Én is eljöhetek? – kérdezte, ám ezúttal ismét olyan kétkedéssel,
hogy Rina szíve belesajdult. Hihetetlenül sokat jelentett ez neki, és
talán még annál is többet jelentett volna saját magának.
 – Igen, eljöhetsz – mondta végül, figyelve, ahogy Kaitaró szeme
elkerekedik a meglepetéstől. – Most pedig, engedj felállnom!
Vacsorát kell készítenem.
– Vacsorát? – kérdezte, és nem sok jelét adta, hogy engedné a
másiknak a szabadulást; egyre hevesebben csókolta a nyakát és a
szája sarkát.
– Jól hallottad – mondta, majd eltolta magától Kaitarót, és sietve
feltápászkodott. Érezte, hogy a férfi elkapja a bokáját, és simogatni
kezdi a lábát. – Hagyd abba! – korholta, de nem túl nagy
meggyőződéssel. Átlépett fölötte, felvette az ingjét onnan, ahová
még korábban leesett, magára kapta, és átsétált a konyhába. –
Valami különlegesre gondoltam – szólt, amikor már a férfi is
felbukkant mögötte. Éppen kagylókat öblögetett a mosogató fölött,
amelyben máris tekintélyes mennyiségű homok gyűlt össze. Az
újságpapír, amelybe az árus csomagolta, petyhüdten hevert mellette.
Rina elmosolyodott, ahogy Kaitaró hátulról belecsókolt a nyakába,
majd még egyszer az álla alatti területre. Érezte megfeszülni az
izmokat a karjában, ahogy átöleli, és egy kissé megemeli a talajtól.
Felnevetett. – Csak tíz perc! – mondta. A férfi ezt utasításnak vette
arra, hogy távozzon, de Rina megfogta a kezét.
– Nem, nehogy elmenj! – mondta, és visszahúzta magához. –
Maradj itt mellettem!
A férfi a vállára hajtotta az állát, amire odafordult felé, és arcon
csókolta. Aztán a pultra pillantott, ahová már kikészítette az olasz
tésztát, a fokhagymát, a csilit és a fűszereket.
– Hadd segítsek! – ajánlkozott Kaitaró nevetve, mire Rina gyorsan
megrázta a fejét. – Értek hozzá – erősködött. – A tésztában jó vagyok.
 Rina szünetet tartott a kagylók átmosásában, és felemelt
mutatóujjal, komoly ábrázattal fordult felé.
– Ez nem közönséges tészta.
Kaitaró elkapta a kezét.
– Tudom… Ez különleges. De én a különleges tésztákban is jó
vagyok.
– Al dente? – kérdezte Rina, ám a férfi ismét csak nevetett, majd
végül feltartott kézzel jelezte, hogy megadja magát, és hátrált egy
lépést. Rina bedobta a fokhagymát és a csilit a serpenyőbe, és ott
hagyta őket. Aztán amikor a férfi visszatért, feltette főni a spagettit
is. – Ha szeretnél még ma ennivalóhoz jutni, akkor a helyedben nem
sündörögnék tovább a konyhában – figyelmeztette Rina. – A
hűtőben találsz fehérbort – tette hozzá, amikor érezte, hogy a másik
még mindig mögötte áll.
– Gyere velem!
Ahogy Kaitaró megfordult, Rina látta, hogy rejteget valamit a
háta mögött. Felé nyújtotta a kezét, és hagyta, hogy odahúzza
magához. Amikor elég közel volt ahhoz, hogy megcsókolja, a férfi
előkapta a Polaroidot.
– Ne! – kiáltott fel Rina, majd ellökte magától a másikat, és
beszaladt a nappaliba. – Erre még nem állok készen!
– Pedig istenien nézel ki.
– Engedj el, te szörnyeteg! – felsikoltott, ahogy Kaitaró még
egyszer elkapta a csuklóját, és addig birkózott vele, amíg elérték a
kályha melletti nagy bőrfotelt, ahol a férfi végül az ölébe tudta
vonni.
– Tele van a hajam homokkal.
 – Csodásan festesz.
– Add ide! – szólította fel a nő, és a feje fölött a fényképező után
nyúlt.
Kaitaró átkarolta a derekát, és még közelebb húzta magához.
– Maradj mozdulatlan! – mondta, és gyöngéden az orrához
érintette az orrát. – Különben ellátom a bajodat.
A nő felnevetett. Aztán Kaitaró a magasba emelte a fényképezőt,
és végre elkészítette a hőn áhított képet.
– Add ide! – követelte, és a férfi ezúttal engedelmeskedett. – Így
kell tartani. – Megmutatta, hogyan, és elvigyorodott, ahogy a másik
átölelte.
Mindketten a lencsébe néztek, és széles mosoly ült az arcukon.
Boldogak voltak. Aztán csináltak még egy fotót, és utána még egyet,
és közben nevettek, és birkóztak, hogy melyiküknél legyen a
fényképező, miközben egyre több üres, fekete polaroid kép hullt a
padlóra. Kaitaró végül maga felé fordította Rinát, éppen abban a
pillanatban, amikor a konyhában megszólalt az időzítő. Éles, hármas
sípolás jelezte, hogy a tészta elkészült.
– Maradj velem! – mondta Kaitaró. A keze már a nő derekánál
járt, de ezúttal nem tartotta erősen. Rina lehajolt, hogy felszedjen
néhány fotót a földről, majd visszahanyatlott a férfi ölelésébe.
Szorosan egymás mellett ülve pörgették át a képeket, és kuncogva
vitatkozva arról, melyik hogy sikerült, mire végül megtalálták
azokat, amiket meg akartak tartani. Rina félretette a kedvencét a
kisasztalra, a többit pedig egymásra rendezte egy kis kupacba.
Kaitaró egyszer csak aggodalmas pillantást vetett rá. – Óvatos
leszel? – kérdezte. – Nem szabad, hogy más is lássa.
 – Óvatos leszek.
– Megígéred? – kérdezte, és megcsókolta. A kezébe fogta az arcát,
és a nő állta a tekintetét. Aztán mindketten elmosolyodtak.
– Megígérem.
 TÜKÖRKÉP
Kaitaró az ablak előtt állt a hotelszobájában. Az éjjeliszekrényen
megszólalt a csipogója, de nem vett róla tudomást; üzenetet kapott
az irodából. Órák teltek el azóta, hogy magára hagyta Rinát
Simodában, mégis tudta, hogy képtelen lesz aludni. Felpillantott az
égre, erre a hatalmas kiterjedésű tintafoltra, majd kinyitotta az
ablakot, és kihajolt. Odalent a járda tükörként csillogott az esti
nedvességtől. A korábban összegyűlt felhők eleget tettek
ígéretüknek, és Kai jól hallotta, ahogy a város ereszcsatornái alig
tudnak megbirkózni az esővízzel. A motellel szemközt álló épületre
pillantott, majd felmérte a domboldalban lévő üdülőket és
szórakozóhelyeket, aztán a tekintete az utcalámpákat követve
továbbvándorolt az öbölig és a tenger mellett húzódó, lebetonozott
sétányig. A kikötőben lévő jachtok türelmesen himbálóztak a
hullámokon, és egyedül a hátsó lámpáik kölcsönöztek némi derengő
fényt a partnak.
A zsebébe nyúlt, és előszedett egy gyufásdobozt, amit kitett maga
elé az asztalra. Aztán felvett egy kis fémvödröt, amit szintén maga
elé helyezett. Még mindig az a gyapjúfelső volt rajta, amit Rina adott
neki délután; a szövetben belőle is ott reszketett valami, mintha rajta
hagyta volna az érintése nyomát. Az asztalfiókban ott volt az
zsebkendő, amelyet a narancsligetben kapott tőle pár nappal
korábban. Kaitaró egy pillanatra az arcához emelte, majd
meggyújtotta a gyufát, és a selyemhez közelítette a lángját. Figyelte,
ahogy átterjed rá a tűz, és lassan beleeresztette a fémvödörbe. A
zsebében ott voltak a polaroidok is.
 Többségüket Rinánál hagyta, bízva benne, hogy majd
megfelelően elrejti őket, de hármat azért megtartott magának. Az
egyiken a nő látszott, ahogy nevetve vergődik az ölében, a másikban
pedig a tűz előtt feküdt összegömbölyödve, az ő ingjében. Egy
darabig elnézegette a képeket, és kitapintotta a textúrájukat az
ujjhegyével. Hihetetlenül értékesek és fontosak voltak számára,
ugyanakkor ezek voltak a bizonyítékok, amelyekre Szatónak
szüksége volt. A még mindig égő gyufaszállal ezeket is sikerült
meggyújtania, és nézte, ahogy a műanyag felhólyagosodik, majd
leválik a filmről. A képek összefolytak, és semmivé lettek. Uralta a
tüzet, és közben érezte a melegségét az arcán. Elővett egy cigarettát a
dobozából, meggyújtotta, és lassan beszívta a füstöt. Rina utálta a
cigarettát, ezért szinte sosem dohányzott a közelében. Megpróbált
leszokni, de ahogy a nikotin elérte a szervezetét, elégedetten
hátradőlt, kiélvezte a ritka pillanat okozta gyönyört.
Végül a cigarettát is bepöccintette a szemétbe, majd egy palack
vízzel eloltotta a lángokat. A papír megfeketedett, és felpöndörödött.
Megfogta a szemetesvödröt, és kitette az ablakpárkányra.
Füstoszlopok emelkedtek fel belőle, majd oszlottak szét az éjszakai
levegőben. A hold magasan járt az öböl felett, megvilágítva a nyári
égboltot. A zápor megtisztította a levegőt, és Atami fényei hosszan
nyújtóztak a távolba.
Szumiko
 CIPŐK
Mindig nehezemre esik elképzelni anyámat fiatal korában. Ha rá
gondolok, ugyanúgy az anyámként látom magam előtt, és nem
vagyok képes másként látni. Te is szoktál így gondolni a szüleidre?
Elképzeled, amikor még fiatalok voltak, éppen most találkoztak,
egymásba szerettek – két gondtalan személy, akik csak egymással
foglalkoznak, akiket egyedül a másik érdekel, és még fogalmuk sincs
róla, hogy mi vár rájuk; emberek, akiknek egészen különböző az
életük attól, mint amilyennek te megismerted őket. Hiszen az én
anyámnak is megvolt a saját élete, mielőtt engem világra hozott
volna. A különbség az én esetemben annyi, hogy anyámnak még a
születésem után is volt egy külön élete.
Éveken át kísértett ez a gondolat. Újra és újra visszatérek az
életéhez. Még mindig úgy érzem, hogy ha elég erősen ki tudom
tapogatni, hogy milyen nyomokat hagyott hátra, akkor majd talán
másképpen fogom látni, és akkor végre igazán láthatom: a
fiatalasszonyt a munkájában, szerelemben, az édesanyát, aki
igyekszik azt tenni, ami helyes. Annyi minden történt az életében,
amiről fogalmam sincs, amihez nincs hozzáférésem; tapasztalatok és
élmények, amelyeket megtartott magának. Mégis újra és újra
felteszem a kérdést, vajon, ha tovább él, akkor egy nap ezeket is
megosztja-e velem, és akkor végre úgy láthatnánk egymásban a
másikat, ahogyan az anyák és a lányok szokták.
Amikor anyám meghalt, Nagyapa fogta mindazt, ami
hátramaradt az életéből, és átvitte Meguróba. Behozta a holmikat a
házba, majd letett mindent abban a szobában, ahol Anya felnőtt;
abban a szobában, amelyik az enyém mellett volt.
Még gyerekként is nyilvánvaló volt, hogy mennyi minden
hiányzik: nem voltak könyvek, nem voltak fotók, nem volt
fényképezőgép. Csupán néhány ruha, néhány cipő, egy ünnepi
kimonó, amelyen még rajta volt a papírcsomagolás, egy kis
ékszerdoboz, a kalligráfiához használt ecsetek és a parfümjeivel teli
üvegcsék – kávészínű porral teli csomagok, amelyek csomagját a
ginzai templomok előtt száz jenért árulják, és a szerzetesek hintik be
vele magukat, hogy megtisztuljanak. Ezzel az illattal a bőrömön
nőttem fel, úgyhogy sosem hoztam összefüggésbe férfiakkal vagy
templomokkal. Csakis vele. És persze a simodai házunk felett
húzódó fenyőerdővel.
Sok-sok évig ez volt tehát minden, én mindenesetre nagy becsben
tartottam. Ahogy idősebb lettem, titokban újra elővettem ezeket a
holmikat, gondosan ügyelve rá, hogy Nagyapa ne lessen meg, mert
biztos voltam benne, hogy ha nem sírom el magam, vagy nem
hozom szóba, akkor majd úgyis elfelejti, és én megtarthatom őket.
Amikor megkaptam az anyám meggyilkolásával kapcsolatos
információkat tartalmazó aktát Kagasima Juriétól, valósággal
megszállottja lettem a tartalmának. Az összes dokumentumot
kiterítettem az étkezőasztalon, kitöltve a helyet, ahol a nagyapám
egykor reggeli közben újságcikkeket vágott ki nekem, mielőtt
munkába indult volna. Mégis, egy idő után, hiába kerültek egymás
mellé az újabb és újabb tények, az újabb és újabb részletek,
ugyanezek a régi holmik voltak, amelyekhez vissza akartam térni.
Mintha egyenesen hozzám szóltak volna a szobájából, úgyhogy
odalent hagytam a dokumentumokat, és a következő pillanatban
máris a gardróbja előtt találtam magam, a szőnyegen térdelve, a régi
tárgyak között.
Mindig is szerettem anyám cipőit. Aznap, amikor
megpillantottam őket a végső nyughelyükön, mindegyik párban volt
valami időtlen minőség, mintha nemcsak anyámat, de még engem is
túlélnének. A cipők olyan takaros rendben álltak a gardrób
fémrácsos tartójában, mintha csak annak a paródiái volnának, ahogy
korábban ő maga elrendezte őket. Egykor egy folyamatosan bővülő
gyűjtemény részeit alkották, és ott rejlettek bennük azok a
pillanatok, amikor az iskolából egyetemre ment, amikor megkezdte
a felnőtt életét, ahogy változott, és ahogy alakult az elrendezésük is,
és a régebbi darabok hátrasorolódtak, miközben újak jelentek meg
elöl. De ahogy most végigtekintettem rajtuk, a gyűjtemény immár
mozdulatlan volt, és végleges. Mindaz, ami megmaradt belőle,
velem együtt ott maradt Meguróban.
Még életében is sokat gyönyörködtem a cipőiben. Azon
gondolkoztam, vajon hol viselhette őket; a fekete lakkcipőt az elülső
oldalán csokorral; a fehér tornacipőt, amelynek lyukas volt a sarka; a
tengerészkék, kecses magassarkút, amilyenben az ügyvédi pályára
készülő gyakornokok szokták illegetni magukat; és a kedvencemet,
az alacsony süllyesztésű, vörös, a lábujjaknál nyitott, a sarokrésznél
vastag pántokkal összefogott darabot. Ezek voltak tehát a cipők,
amelyek annyira lenyűgöztek gyerekként, és amelyeket magam is
felpróbáltam. Rájöttem, hogy ha valamilyen ruhaneműt tömök a
lábujjrészbe, akkor be tudok bújni a szandálokba, és elég biztosan
meg tudok állni bennük ahhoz, hogy becsatoljam a pántokat. A lába
lenyomata továbbra is meglátszott a cipők aljának bőrborításán; ezt a
párat mindketten nagyon szerettük.
Továbbra is a gardrób előtt térdelve még egyszer magamhoz
vettem ezt a vörös cipellőt, a kedvencünket, amelyet anyám egy
évvel a halála előtt vásárolt. Az utolsó közösen töltött nyarunk során
is ez volt rajta, amikor Simodába ment vacsorázni, és akkor is,
amikor kocsiba pattant, és Atamiba utazott. És aztán ugyanezt
viselte azon az őszön, amikor mind visszatértünk Tokióba, és amikor
elvitt magával, hogy meglátogassuk Nagyapát Meguróban. Leültem
a földre, keresztbe tett lábakkal, mint egy kisgyerek, az arcomhoz
szorítottam a cipőt, mélyen beszívva a kámfor dohos illatát, és
felidéztem azt a délutánt.
Miután megérkeztünk, Anya lehúzta a cipőt, és ott hagyta az
előtérben lévő cipőtartón. Nekem több sem kellett, máris felkaptam,
és szaladtam fel a lépcsőn a régi hálószobájába, miközben ő és
Nagyapa teát főztek odalent. Leültem a szőnyegre, és kiterítettem
magam körül az új szoknyámat – fehér darab volt, rózsaszín
rózsamintákkal –, majd visszahanyatlottam a padlóra, és figyeltem a
porszemek kavargását a levegőben. A bejárati ajtónál ott voltak azok
a rózsaszín balettcipők is, amelyeket anyám kifejezetten az új
ruhámhoz vett, de én aznap olyan akartam lenni, mint ő, és tudtam,
hogy a gyerekkorom az, ami elválaszt bennünket egymástól.
A kezembe vettem azt a vörös cipőt, és az ujjaimmal
végigsimítottam a finom varráson, kitapogatva a lágy bőr érintését.
Aztán felálltam, és belecsúsztattam a lábfejemet. A sarkam csak a
feléig töltötte ki a helyét, de amikor odaálltam a tükör elé, úgy
éreztem, mintha mindig is hozzám tartozott volna. Először az egyik
lábamra álltam, aztán a másikra, majd lehajoltam, hogy megkössem
a pántokat. Tetszett a látvány; magasabbnak tűntem, az egyébként
vékony lábam elegánsnak, kecsesnek látszott. Akár egy igazi úrinő is
lehetnék, gondoltam, egy vörös cipellős, vörösre lakkozott körmű
asszony.
Meghallottam Nagyapát és Anyát az előtérben mozgolódni.
Először suttogva beszéltek, aztán felerősödött a hangjuk. Megszólalt
a csengő. Nagyapa már kiabált. Hallottam, ahogy anyám az ajtó felé
indul. Eltávolodott tőle.
– Ebből elég, Rina! – mondta Nagyapa. – Ebben a házban ebből
elég.
– Szumi! – kiáltott anyám. – Hol vagy?
Lepillantottam a bokám körüli pántokra, a csinosan és
szimmetrikusan megkötött masnira; biztos voltam benne, hogy még
sosem kötöttem ennél szebbet.
– Szumi! Vedd le a cipőm, és gyere le. Most érkezett egy
barátunk, és szeretne üdvözölni téged.
Fintorogtam egyet a tükörben. Aztán leültem a padlóra, és
kifűztem a masnit, semmissé téve ezzel a munkámat. Az
előszobában várakozó, unalmas balettcipőmön járt az eszem, ahogy
lementem a földszintre. Nagyapa a bejárati ajtóban állt, és le sem
tagadhatta volna, mennyire dühös.
– Az én házamban nem – ismételte még egyszer.
– Akkor elhagyjuk a házadat, Josi – mondta anyám.
Ahogy leértem a lépcsőn, odaadtam neki a vörös szandált, ő
pedig cserébe átnyújtotta a saját cipőmet. Aztán kinyitotta a bejárati
ajtót, és kilépett a napfényre, hogy találkozzon a kertben várakozó
baráttal – az illető azon a nyáron egyszer már fagylaltot vett nekem.
Ahogy követtem, megfordult, és elmosolyodott. Emlékszem, hogy
tetszett a mosolya.
Rina és Kaitaró
 JÁTÉK BABÁK
Rina átrakta a bevásárlószatyrát a másik kezébe, majd felemelte a
kapu zárját. Már a feljáróról hallotta Szumiko élesen csengő
nevetését; a lány odakint játszott a nagyapjával. Még csak ősz volt,
de Josi máris sokat nyaggatta Rinát a hinamacuri[16] miatt, és hogy
miként fogják jövőre megünnepelni. Többször is visszatért anyám
babagyűjteményéhez, amely még mindig ott volt a házban, és
megkérdezte, hogy mikor fogja végre átvinni Ebiszuba, a Szatóval
közös otthonukba. Pár nappal azelőtt kezdődött, hogy Rina
megengedte volna, hogy Kai is beugorjon, és találkozzon velük a
megurói házban. Noha Rina váltig állította, hogy csak egy barátról
van szó, Josi nem hitt neki. A rosszallása azóta is tapintható volt, és
Rina nem tehetett mást, mint hogy várta, mikor fog majd kitörni.
Lehet, hogy éppen előszedte a babákat a helyükről; ez legalábbis
megmagyarázná, hogy Szumiko mitől lett ilyen izgatott.
Becsúsztatta a kulcsot a lyukba, majd belépett, és letette a szatyrot
a küszöb mellé. Éppen levette magáról a cipőjét, és felhúzta a házban
használt papucsát, amikor egyszer csak megpillantotta magát az
előszobai tükörben. A tükör azóta ott függött a falon, amióta
egyáltalán emlékei voltak, és nyilvánvalóan már jóval azelőtt
kitették oda, hiszen ott volt az anyja házában is, megőrizve
mindazok képét, akik beléptek és elhagyták az otthonát,
visszatükrözve a családja életét. Rina általában csak levette a
kabátját, és anélkül ment el mellette, hogy még egyszer rápillantson,
de aznap észrevett valamit, ami megállásra késztette. Mindig is fel
tudta ismerni magát a tükörben, bármilyen életkorban járt,
bármilyen hangulatban volt is, világéletében tisztán látta magát,
úgy, ahogyan egyébként gondolt magára – csakhogy amikor aznap
az üvegre pillantott, úgy érezte, egyáltalán nem hasonlít saját
magára. Egy percre mozdulatlanná dermedt, várva, hogy mégiscsak
észreveheti azt a személyt, akit ismer, az asszonyt, aki készen áll rá,
hogy együtt éljen a döntéseivel. Lehunyta a szemét, majd még
egyszer kinyitotta, és keresett valamit az üvegben, de csak az
enyészpontot látta a ferdére vágott szélek mentén, azt a pontot, ahol
ő és az összes többi nő is eltűnt a bejárat felől besütő délutáni nap
szűrt fényében.
Kis híján megugrott, amikor a falióra ütni kezdett, és egyszer csak
Szumiko szaladt be az előszobába.
– Mami, gyere, nézd meg te is! – mondta, és megfogta a kezét.
Rina bebújt a házi papucsába, majd követte a lányát a nappaliba,
és látta, hogy a megérzése helyesnek bizonyult; Josi valóban
előszedte a babákat. Még azt a nagy, fekete, lakkozott lépcsős
talapzatot is felhozta a pincéből, és becipelte a nappali közepére,
hogy elférjenek rajta a különböző figurák: legfelül a császár és a
császárné, alattuk úrhölgyek, muzsikusok, udvaroncok, legalul
pedig a szolgák és az inasok. Az apja a padlón ülve éppen a
császárné kezében lévő legyezőt igazgatta, és parányi kardokat
helyezett a szamuráj harcosok elé. Aztán feltápászkodott, és
hátralépett egyet, hogy megcsodálja az eredményt. Ekkor már Rina
is jobban ki tudta venni az aprólékos részleteket: a parányi,
barackszínben, zöldben és fehérben pompázó, szertartásos
rizssüteményeket, amelyeket az anyja vett még régen, és a
kifinomult eljegyzési ajándékokat – a babák ugyanis nem csupán a
birodalmi udvart jelképezték, hanem egy esküvőt, minden fiatal
lány legfőbb vágyát és kötelességét is megjelenítették. Rina elfordult,
és észrevett egy Basó Macuo költeményeit tartalmazó antológiát az
asztalon, amelyből Josi még gyerekkorában olvasott neki. Biztosan
ugyanebből olvasott fel mostanában Szuminak is. Teljes élességgel
jutott eszébe az egyik:
Az ajtó mögött
Mélyen lapulva a fűben
Egy másik nemzedék ünnepli
A babák fesztiválját.
– Nem kellene így elkényeztetned – tiltakozott Rina, és az apja
felé fordult. – Ezután már biztosan nem lesz hajlandó semmi másról
beszélni, és nem akarja majd elpakolni a babákat.
Szumiko lekuporodott a földre Josi mellé. Nem törődött az anyja
dorgálásával, és hozzálátott, hogy akkurátusan megszámolja a
császárné csöppnyi kimonójának mind a tizenkét rétegét,
megérintve közben a selyem alól kibukkanó, finom porcelánkezet.
– Magaddal kellene vinned ezeket, Rinacsan – mondta Josi. –
Azzal a néhány figurával, ami Ebiszuban van, nem tudod méltón
megünnepelni a hinamacurit. Nem is hasonlíthatók ezekhez.
Még egyszer végigjáratta a tekintetét a takaros rendbe állított
babákon, amelyeket azért gyűjtöttek össze nemzedékek alatt, hogy
felköszönthessék a Szarasima lányokat.
Rina az ajkába harapott, majd bólintott; inkább nem mondott
ellent az apjának.
– Ebiszuban nincs nekik elég hely – motyogta, de a férfi már nem
hallotta. A problémát persze az jelentette, hogy az apjának igaza
volt; hiszen ez mégiscsak Szumiko öröksége. Mindig is roppant
izgatott volt, amikor bemutatták a babákat az iskolában vagy
valamelyik barátja otthonában. Szeretett arra gondolni, hogy a
családok ilyenkor az egész szigeten előszedik a készletüket, és
ugyanolyan szépen és gondosan elrendezik őket, ahogyan most ők is
tették, azonkívül még azt a kisebb gyűjteményt is szerette, ami
Rinánál volt Ebiszuban.
A március 3-át megelőző hetekben Rina mindig választott egy
különleges napot, amikor felállították a babákat. Nagyon ügyelt rá,
hogy az igazi ünnepre már az egészet elpakolja, különben
Szumikóból nem lehetett volna menyasszony, de így legalább
néhány hétig az egész család élvezhette a figurák látványát, és
Szumi külön szeretett találgatni, hogy vajon mikor kerül sor a nagy
napra. Minden reggel végigszaladt a folyosón, és beszökött Rina és
Szató hálószobájába. Egyedül a léptei surrogása árulta el a jöttét, és a
huzat, ahogy kinyitotta az ajtót, és a kicsiny test máris felszökkent az
ágyra, felemelte a takarót, és bebújt közéjük.
– Mama! Papa! Készen vannak? Felállítottátok a babákat? –
kérdezte ilyenkor, és sipítozni kezdett, amikor Rina
megcsiklandozta, és eljátszotta, hogy szusit készít belőle. Szató is
nevetett, ahogy beletúrt a kislány hajába. Neki sosem voltak hasonló
élményei a szüleivel. Bár nem beszéltek róla, Rina tudta, hogy így
van, emiatt aztán ezek az alkalmak annál is értékesebbek voltak.
Ebben a pillanatban is érezte a férfiban, ahogy a tekintetük
találkozott egymással, miközben a lányuk ott tekergőzik közöttük;
az ilyen pillanatokban látta a legvilágosabban, milyen értékes is
mindaz, amit megvalósítottak. Egyszerre fordultak a lányuk felé,
hogy megnézzék maguknak a sápadt, fehér bőrét, a hosszú, sötét
szempilláit, a szemében vibráló csillogást, és mindketten pontosan
tudták, hogy sohasem fognak semmit létrehozni, ami hozzá
foghatóan kivételes és tiszta volna.
– A babák napja csak márciusban lesz – mondta Rina. – Majd
akkor elviszem őket.
Josi végre magukra hagyta a babákat, megfordult, és a lánya
szemébe nézett.
– Jobban tennéd, ha most elvinnéd őket – mondta. – A te
otthonod Ebiszuban van, hiszen ott éltek a férjeddel. Vagy tévedek?
 MINTHA MINDEN RENDBEN VOLNA
Rina érezte, hogy Kaitaró ott áll mögötte a lépcsőn. Az épületben
nem volt portás, és nem volt lift. Lépcsőznie kellett, a szoknyája a
combjához tapadt, és jól hallotta, hogy kopog a cipősarka a betonon.
Annyiszor elképzelte már, sokszor gondolt arra, hol lakhat, és hol
tölti az idejét, amikor nem vele van. Egyre nehezebb volt időt
szakítaniuk rá, hogy együtt lehessenek. A babás jelenet után Josi
még világosabbá tette a rosszallását, és amióta nem volt hajlandó
egyedül vigyázni Szumikóra, Rinának alig volt lehetősége elszökni.
Kaitaró is azt mondta, hogy óvatosabbnak kell lenniük. Nyilvános
helyeken sosem állt hozzá olyan közel, hogy az félreérthető legyen,
nem érintette meg a kezét, nem simított végig az arcán. A simodai
találkozó óta nem csókolta meg. Rina már annyira kétségbe volt
esve, hogy még azt is felvetette, menjenek be egy love hotelbe néhány
órára, a férfi azonban nem akarta; ide akarta hozni, az otthonába.
Az egész metróút alatt azon töprengett, vajon mi történik, amikor
végre elérnek a lakásába. Emlékezett az érintésére, emlékezett rá,
milyen volt együtt úszni a tengerben, és milyen érzés volt, amikor a
hullámok ölelésében megcsókolta őt Kaitaró. Mindent fel tudott
idézni, és mégsem fordulhatott felé, miközben ott fogta mellette a
kapaszkodót a metrón. Mozdulatlanul állt, gondosan tartva a
szükséges távolságot kettejük között, amíg el nem érték Aszakuszát.
Kai megkerülte, hogy kinyithassa neki a bejárati ajtót, és ahogy
maga elé engedte, a kabátja kissé hozzáért Rina karjához. A nő
belépett, és a konyhában találta magát. Az egyik fal mellett egy
szürke sütő állt, fölötte szagelszívóval. Ezzel szemben volt a
konyhapult, rajta a kannával, továbbá egy kis szekrény az
edényeknek és az egyéb eszközöknek. Az egész lakás egyetlen
hosszú, keskeny szoba volt, akár egy folyosó, amely a hálóban ért
véget. Rina elment a kis zuhanyfülke mellett, miközben a férfi
követte. Magán érezte a tekintetét, ahogy körbepillantott az
otthonában.
A háló már valamivel tágasabb volt, egy dupla ágy és egy asztal
is helyet kapott benne, és szerencsére az ablak is beengedett némi
fényt. Rina megfordult, és Kaitaróra mosolygott, aki a küszöbről
figyelte. Az ágyon ruhák és könyvek voltak szétszórva, az asztalon
pedig ott hevert a fényképezőgép a portfóliójával. A ruhásszekrény
is nyitva volt, és Rina megpillantotta benne a motorosdzsekijét.
– Hokkaidóról van? – kérdezte, mire Kaitaró bólintott.
– Már csak egy újabb motorra van szükségem – mondta, de Rina
megrázta a fejét.
– Biztosan Szumit is elvinnéd egy körre. Ezt nem engedhetem –
közölte, és felnevetett.
Ahogy elfordult tőle, Rina odalépett az ablakhoz, és kipillantott
az utcára. A vonat éppen élesen befordult, alkalmat adva az
utasainak, hogy lepillantsanak, és végigtekintsenek az odalent
húzódó csatornákon, utakon és kereszteződéseken, miközben a
járókelők sietősen nyomakodtak előre, aggódva, hogy elérik-e a
járatukat. Rina egy másodpercre megborzongott, ahogy eszébe
jutott, milyen tömeg szokott lenni az állomáson, hogy milyen a
peronon ácsorogva várni, hogy begördüljön a szerelvény, az
ablakaiban száz szempárral, akik mind megpillantanak valamit az
életéből, alig néhány centiméterre tőle. Mély levegőt vett, és egyszer
csak Kai is mellette termett, és a hátára csúsztatta a kezét. A
másikkal elhúzta a függönyt, és ezzel kizárta a külvilágot. Rina
hálásan felé fordult. Örült, hogy ismét közel tudhatja magához,
megnyugtatta az illata, nyugalommal töltötte el a körülötte lévő
holmik ismerőssége, még az is tetszett neki, hogy ilyen szűkösen
vannak – hiszen együtt voltak, ismét.
– Kérsz egy italt? – Rina megrázta a fejét. A férfi közelsége ezúttal
is elegendő volt a bódulathoz. Eszébe jutott a legutolsó alkalom,
amikor a karjában tartotta, ahogy a keze és a szája felfedezte a testét,
és hogy az ingje, amely még őrizte az illatát, ott pihen Simodában
egy fadobozban. Közelebb lépett hozzá, megérintette, és kitapintotta
a szívverését. – Rina – suttogta a férfi, ahogy megfogta a kezét. –
Rina, maradj velem! – Továbbra sem vette le róla a tekintetét, és
mintha Kaitaró tudta volna, hogy mi jár a fejében, hozzátette: –
Találunk egy helyet magunknak. Kettőnknek és Szumikónak.
Rina gyöngéden a szájához szorította az ujját. A férfi keze
levándorolt a derekához, biztosan és birtoklóan. Rina imádta, hogy
milyen biztonságban érezheti magát mellette, és imádta a
magabiztosságát. Körbenézett, hogy még egyszer befogadja, milyen
életet teremtett, milyen szabadságot és függetlenséget tudott
kiküzdeni magának a másik.
– Nem tudsz megmenteni, Kai. Nem vagyok jó hozzád – tette
hozzá, mire a férfi felnevetett. – Annyi minden vár még rád! El
kellene menned Hokkaidóba, és folytatnod kéne a fotózást.
– Nélküled nincs értelme.
– Nem volna szabad itt lennem – mondta, ahogy a férfi a kezébe
fogta az arcát, melegséggel töltve fel a bőrét. – Nem vagyok elég
erős, és bátor sem.
Kaitaró közelebb húzta magához, elég közel ahhoz, hogy
érezhesse a leheletét. A fél keze a nyaka hátsó részén pihent, aztán
simogatni kezdte, hátha meg tudja nyugtatni.
– Rina – suttogta –, tévedsz.
És ekkor megcsókolta, vadul és telten, hogy a nő úgy érezte, még
mélyebbre és mélyebbre zuhan benne; egy nő, aki úgy tesz, mintha
minden rendben volna.
 KARASZU
Sok év telt el azóta, hogy Kaitaró Tokióba érkezett, és azóta már
számos álarcot magára öltött: minden nő esetében valaki másnak
mutatta magát. Ezúttal viszont itt akart maradni. Ezúttal, Rina
mellett, levethette az álarcait, és visszatérhetett a saját bőrébe,
átélhette, milyen ismét önmagának lenni, és milyen balzsamot jelent
ez a lelkének.
Mióta találkoztak egymással, világosabban tudott gondolkodni,
mintha mindazok az energiák, amelyeket korábban arra fordított,
hogy mások gondolataiban olvasson, visszafordultak volna önmaga
felé. Annak a természetessége, hogy végre kifejezhette az örömét, a
bánatát és a kétségeit, olyan felszabadítóan hatott rá, hogy szinte
valóban szabadnak nevezhette volna magát. Még a bűntudata is
csökkenőben volt, amiért hátrahagyta Hokkaidót, és már azon járt az
esze, hogyan hozza rendbe mindazt, ami egykor tönkrement. Ezzel
együtt éjszakánként továbbra is ébren feküdt az ágyában. Simoda
óta nem tudott aludni. A csipogója folyamatosan jelzett; a munka
miatt keresték, de próbált nem tudomást venni róla. Egyedül Rina
jelenléte tudta megnyugtatni, és amikor nem lehetett mellette, akkor
azon morfondírozott, amiket neki mondott – az igazságot a régi
otthonáról és a hazugságokat a jelenlegi életéről; hazugságok,
amelyeket addig rakosgatott egymásra, hogy már úgy tűnt, sosem
szabadul ki alóluk. Éjszakánként ezek a hazugságok fojtogatták, és
úgy sűrűsödtek össze az arca előtt, hogy attól tartott, nem kap
levegőt tőlük.
 Érezte, mennyire megriasztja Rinát a gondolata, hogy együtt
legyenek Tokióban. Érezte, hogy meghátrál, és a korábbi eltökéltsége
elpárolog. Szüksége volt rá, hogy vele maradjon, hogy őt válassza,
de ezt egészen addig nem érhette el, amíg nem mondja el az
igazságot Szatóról, csakhogy akkor a saját igazságára is fény derült
volna. Minden éjszaka azon tépelődött a szobája sötétjében, hogyan
tudna megoldást találni a helyzetre, de semmire sem jutott. Csupán
abban volt biztos, hogy sohasem mondhatja el neki a teljes igazságot.
Megdörzsölte a szemét, majd kikecmergett az ágyból. A csipogó
ott hevert az asztala szélén; megpróbálta eltemetni mindenféle
papírok, csekkek és bankszámlakivonatok alá. Annyi pénze volt,
amennyiből nagyjából három hónapig kijöhetett. A többit Rina új
fényképezőgépére költötte, és arra, hogy megvesztegesse Harut,
tartsa a száját a munkahelyén. Mostanáig Takeda nagyjából
elégedett volt az ügyével, és nem voltak kifogásai Kaitaró nyáron
tett jelentéseivel kapcsolatban. Csakhogy egy ideje már hiába várta a
bizonyítékot és a beígért jelentést, és Kaitaró tudta, hogy egyre
kevésbé tud előállni hihető magyarázattal a késlekedésre. Kezdett
kifutni az időből.
Egy félig teli kávéscsésze is hevert az asztalán, amit most
lehajtott. Élvezte a belsejét kitöltő keserűséget, és összerezzent a
fűtetlen helyiségben. Amikor rájött, hogy odabent valószínűleg
ugyanolyan a hőmérséklet, mint odakint, azonkívül elkezdte
nyomasztani a lakásban összesűrűsödött félelem, Kai úgy döntött,
hogy sétálni indul, hátha az éjszakai gyaloglás közben mégis
rátalálhat a megoldásra. És itt történt, ahogy felpillantott az égre,
amikor észrevette a karaszukat.[17]
 Ezek a fekete, baljós madarak, amelyek a város egyik jelképének
számítottak, most valóságos dögvészként köröztek Tokió felett; ott
voltak minden utcasarkon, az összes gyorsétkezde felett, kukák
körül, telefonpóznákon, ott repkedtek a járókelők felett, és nem
átallottak nekirontani az embereknek, ha úgy érezték, hogy azok
fenyegetést jelentenek a fiókáikra. A romlás hírnökei voltak,
dögevők, olyasféle teremtmények, amelyek olyankor jelennek meg a
harcmezőn, amikor már csak holttestek maradnak hátra. Egyszerre
voltak nagyon is valóságosak és közeliek, egyúttal megtestesítettek
valamiféle mitikus minőséget is.
A fotós Fukasze Maszahisza több sorozatot is szentelt nekik,
miután a felesége, Jóko elhagyta. Az eredetiket alig lehetett
beszerezni, de nemrég egy kandai mellékutcában lévő
könyvesboltban, amikor Rina nem tudott eljönni a találkozójukra,
Kaitaró véletlenül rábukkant az egyik karaszugyűjteményre, és a
saját szemével is végignézhette, milyen emléket állított Fukasze
Japán varjúféléinek: Hokkaido hollóinak és a tokiói dzsungel
varjúinak.
Ahogy átpörgette a lapokat, és végighúzta az ujját a csillámló,
drága papíron, eszébe jutott, hogy remekül el tudja képzelni
Fukaszét a házassága végén: látta maga előtt, ahogy dohánytól
bűzölögve, kopaszodástól sújtva, álmatlanul zötyög egy
hálókocsiban Hokkaido, az egykori szülőhelye felé, csupán egy
váltás alsóneművel, egy fényképezőgéppel és egy laposüvegnyi
whiskyvel a táskájában. Kaitaró végignézte a fotókat, majd
végighúzta a kezét a saját haján; nem bánta, hogy ő még nem jutott
idáig.
 A fotók mindenesetre rendkívüliek voltak. A madarak minden
oldalon hatalmas csődületben jelentek meg valahol a távolban, vagy
csupán egy fekete sziluett látszott belőlük a szürke, téli égbolttal a
háttérben. A közelieket fekete-fehérben vette fel, szándékosan
túlexponálva, hogy a hatalmas szárnyak az egész képen
szétterüljenek. Kietlen, egyúttal ellenállhatatlan tájak. Ahogy Kaitaró
aznap este végigjárta a negyedet, azon tépelődött, vajon neki is
ezeket a madarakat kellene-e fotóznia, volna-e rá esélye, hogy
valami másra is rátalálhat rajtuk keresztül: vigaszra, szépségre, talán
a megváltás ígéretére. A köré gyűlt madarak szeme olyan volt, mint
egy-egy gyöngy, a csőrük izzott az estében, a tollaik pedig áttetszően
reszkettek a holdfényben. Egy másodpercre jól ki tudta venni őket,
aztán mintha máris elillantak volna. Annyi mindent tudtak jelenteni
annyi embernek. De bármit is jelentettek, nem lehetett kétséges,
hogy minden egy éjszaka ott gyülekeznek valahol a sötétség
csendjében.
 HALLGATNI
Szató éppen gin-tonikot készített, amikor Kaitaró belépett a
lakásba. Még csak meg sem fordult, amikor kinyílt, majd
becsukódott a bejárati ajtó, és továbbra is azzal volt elfoglalva, hogy
jégkockákat adagoljon a mixerhez. Kaitaró előrelépett, hátha látja
valami jelét Rinának. Észrevette a nagy, rózsaszínű kagylót a
komódon, és rajta a kulcscsomót. Megkönnyebbült, hogy a nő nem
volt otthon, majd vett egy mély levegőt, és le sem vetve a kinti
cipőjét, elindult Szató felé. A lábbelije keményen koppant a padlón,
ahogy átvágott a helyiségen.
– Mi folyik itt?
Szató egy mosoly kíséretében intett neki, hogy üljön le.
– Én is örülök, hogy látom, Kaitaró. Megkínálhatom egy itallal?
– Mi lesz, ha Rina itt talál engem?
Szató Kaitaró cipőjére mutatott, majd a frizurájára, amely olyan
csapzott volt, mintha épp most érkezett volna meg egy kiadós
futásból. A mosolya vigyorrá szélesedett.
– Italt?
– Nem, köszönöm.
– Nos, mit gondol? – Szató egy színpadias mozdulattal
körbemutatott a nappaliban, hogy felhívja a vendége figyelmét a
fehér márványpadlóra, a magas ablakokra, a krémszínű szőnyegekre
és az elegáns bortartó szekrényre. Kaitaró követte a mozdulatát, de
az ő figyelmét egészen más kötötte le. Ő azokat a holmikat nézte
meg magának, amelyek a nőhöz tartoztak: az egyik asztalkán egy
vázában csokornyi kamélia pihent; a kalligráfiához használt ecsetei
egy dobozkában szunnyadtak, amely egy ideje már csak a port
gyűjtötte; és észrevett még egy fából faragott Buddha-szobrocskát is,
amit Narában vásárolt, és egyszer már mesélt neki róla. Most, hogy
végre ő is itt volt, fel tudta mérni, hogy a lakás meglepően szerény.
Az asztalon ott volt néhány fotó Szumikóról, és egy további – csupán
egyetlenegy –, amelyen családként szerepeltek; feltehetően egy régi
síelésen készült. Még így is ez volt a legfrissebb fotó, amit elöl
hagytak.
– Igazán kellemes – jegyezte meg Kaitaró, miközben próbált
uralkodni magán. A karórájára pillantott, és közömbös arccal
Szatóhoz fordult.
– Lát valamit, ami felkeltette az érdeklődését? – kérdezte.
Kaitaró körbepillantott, majd helyet foglalt a szófán, és ahogy
leült a párnák közé, egyszer csak megérezte a nő illatát. Cédrusfa
volt, amit ő szokott viselni.
Rina.
– Nekem ez csak munka. Nem foglalkozom vele, hogy a lakás
érdekli, vagy a megtakarításai.
– Gondolja, hogy csak a pénzről van szó?
Kai vállat vont, és igyekezett nem újra az órájára pillantani. Rina
hamarosan elhozza Szumikót az iskolából. Húsz percébe telik, hogy
odaérjen, és további húsz perc, amíg hazajut. El kell tűnnie innen,
mire megérkeznek.
– Szató – kezdte diplomatikusan –, úgy sejtem, nem azért hívott
ide, hogy körbemutassa a lakását. Mondja el, mire van szüksége, és
megszerzem. Mi járt a fejében? Le akar buktatni Rina előtt? – Erre
óhatatlanul felemelte a hangját; nem tehetett másképpen.
 – Maga nem végzi a munkáját.
– De igen – felelte Kaitaró, majd előrehajolt, és összetette maga
előtt a két tenyerét. – Túlságosan előrehaladtunk ahhoz, hogy egy
másik ügynököt vessünk be.
– Épp erről van szó – mondta Szató, mielőtt belekortyolt az
italába, és elindult a nála fiatalabb férfi irányába. – Beszéltem
Takedával. Azt mondta, van egy elérhető ügynökük, aki kiválóan
alkalmas volna a feladatra. Rendkívül kedvezőek az eddigi
eredményei.
Kaitaró nyelt egyet, és felpillantott, túl későn véve észre a Szató
arcára kiülő haragot. Megpróbált vállat vonni, ám a tagjaiban lévő
feszültség nem engedte. Érezte a nyelvén a félelem fémes ízét.
– Tegye azt, amit a legjobbnak gondol, de ha egy újabb férfi is
bekerül a képbe, az csak még jobban összekuszálja a dolgokat.
Szató felhorkant.
– Pótolhatatlannak hiszi magát, igaz? A főnöke említette, hogy
maga és ez a Haru nevű fickó szeretnek versengeni egymással…
Kaitaró talpra szökkent, és a mozdulat közben még egyszer
elkapta Rina illatát.
– Csak egy kis időre van szükségem.
– Ezt már hallottam.
– Mindent meg tudok adni, amit szeretne.
– Magára azért volt szükségem, hogy időt spóroljon nekem,
Nakamura – mondta Szató. – Az idő pénz, mint tudja. Nem is
beszélve arról, milyen fájdalmas bonyodalmakkal jár egy válás. –
Egy perc szünetet tartott, és még egyet kortyolt az italából,
miközben továbbra is állta Kaitaró tekintetét. – Rendben, nincs
szükségünk második ügynökre.
Kai mélyen beszívta a levegőt.
– Köszönöm.
– Úgy döntöttem, hogy mégsem válok el.
– Tessék?
– Maga pedig ki van rúgva. Úgy értem, az ügynökségtől is.
Takeda majd megerősíti. – Szató megállt, és láthatóan élvezte, hogy
meglepetést tudott okozni a másiknak. – Most pedig tűnjön innen,
mielőtt a feleségem itt találja!
 A SOK CSILLOGÁS
Amikor Rina fiatal volt, imádta az utcák forróságát, és szerette az
ablaka alatt zümmögő forgalmat. Esténként, az alkony beálltával
gyakran üldögélt a hálószobája párkányán mezítláb, dzsesszt
hallgatott, és a lábával dobolva kísérte az ütemet, miközben figyelte,
ahogy egyre magasabbra emelkedik a hold.
Biztosan a fiatalsága volt az, ami mindent ennyire át tudott
színezni. Ma este azonban a dzsessz sem úgy hangzott, mint egykor.
Vontatott volt, és kiszámítható. A nap lemenőben volt, de Rina nem
hallotta a kinti forgalom hangjait, nem hallotta az emberek lépteinek
zaját, az egymást kerülgető autókat, nem érezte a füstöt és a gőzt. A
legújabb Hilton huszonnyolcadik emeletén mindent lenémított a
magas, csillogó ablaküveg.
Amikor még gyerek volt, Josi mesélt neki arról, milyen
változásokon ment keresztül Tokió, és ezek közül milyen soknak
vált maga is a tanújává. Rina emlékezett mindarra, amit a háborúról
mesélt, arról az időszakról, amikor akkora volt a nélkülözés, hogy
még Josi macskáját is begyűjtötték, hogy a bundájából kesztyűt
készítsenek a katonáknak. A gyerekkorában épült új autópályákra és
aluljárókra gondolt, a Todaiban töltött évek lendületére és
szabadságára, a vagyonra, amely a házassága előestéjén elárasztotta
Tokiót. Azon tűnődött, vajon az apja mit gondolt volna arról a
világról, amely annyira vonzotta Szatót, mit gondolt volna ezekről
az aranylemezkékkel díszített koktélokról. Biztos volt benne, hogy
pontosan látta volna, miről van szó, de azt is sejtette, hogy azt várta
volna tőle, fordítsa előnyére a dolgot, és használja ki, amennyire és
ameddig lehetséges. Mivel Rinát is jó időszakban nevelték fel, így
aztán az apja azt szorgalmazta, hogy ragadja meg a lehetőségeit.
Amikor ezt elmulasztotta megtenni, akkor be kellett érnie ezzel a
házassággal, és végül már erre is afféle befektetésként tekintett. Rina
tisztában volt vele, hogy amennyiben elhagyja Szatót, és hátat fordít
annak az életnek, amit annyi éven át felépített magának, annak az
életnek, amelyben az apja is hitt, akkor nem csupán a férjét, de az
összes további családtagját is elárulná.
A pezsgőspohár felmelegedett a kezében, és úgy döntött,
félreteszi. A jobbján Szumiko az új cipőjében téblábolt, miközben
végigtapogatta a ruhája fehér csipkéit. Ez volt az első felnőttbulija.
Egy új világba léphet be, ahová már régóta vágyakozott. Volt még
néhány gyerek rajta kívül is, de ők mind idősebbek voltak, elérték a
tizenéves kort, és úgy ítélték, hogy elboldogulnak a felnőtt
társaságban. Mindenesetre, ha megfelelően viselkedett, Szumit is be
lehetett mutatni másoknak, és kifejezetten jó fényt vethetett az
apjára.
Szató éppen az üzlettársainak adott fogadást. A feleségeik nem
győztek mosolyogni a tréfáin, miközben buzgón majszolták a
libamájas pirítósokat, és engedelmesen felnevettek, amikor elért a
csattanóhoz. Rina, aki a lánya társaságában a kör szélén foglalt
helyet, tudta, hogy ezek a tréfák és ez a nevetés nem nekik szól,
ahogy a kellem, a meghívások és az ígéretek sem nekik szóltak; noha
a lánya mindezt talán nem ismerhette fel ilyen egyértelműen.
Egy pincér jelent meg mellettük, és egy pohár limonádét kínált
Szuminak, ő azonban megrázta a fejét. Ha elfogadja, akkor azt
kockáztatja, hogy kiönti, és ki kell mennie kezet mosni, vagyis
magára kell hagynia az apját, márpedig ő itt akart lenni, ha éppen
szükség van rá.
Rina elfogadta a limonádét, majd végigjáratta a tekintetét a
helyiségben. Megnézte a makulátlan damasztterítővel borított
ebédlőasztalt, amely roskadásig tele volt finomságokkal, aztán a
csődület feje fölött csüngő csillárok felé fordult. Minél többen vették
körül, annál inkább egyedül érezte magát. Ezalól csupán egyetlen
kivételt ismert.
Kissé megfordult, és észrevett néhány nőt, akik egymás közt
sutyorogtak, és őt figyelték, de rögtön elfordultak, ahogy elindult
feléjük. Szató számára ezek az akadályok semmit sem jelentettek. Ő
mindig remekül feltalálta magát az ilyen helyzetekben, jól érezte
magát mások között, és pontosan felmérte, miként tud beszivárogni
minden egyes kis társaságba, és melyik modorát kell éppen
elővennie ahhoz, hogy sikerrel járjon. Nem bánta, ha kibeszélik a
háta mögött, nem foglalkozott vele, hogy a többiek tetőtől talpig
végigmérik és beárazzák; éppenséggel élvezte is a dolgot, és sokszor
ilyenkor mutatta a legjobb arcát.
Az apjához hasonlóan Szumiko is otthonosan érezte magát az
ilyen helyzetekben. Ahogy az gyakori a gyerekeknél, ő is idősebb
volt, mint amennyinek az évei mutatták, és kiválóan értett hozzá,
hogy olvasson a felnőttek gesztusaiból. Izgatott volt ugyan, de képes
volt kellőképpen nyugton maradni ahhoz, hogy megfigyelje a többi
vendéget, vagy maga is részt vegyen a beszélgetésekben, ha
odahívják valahova. Ott lebegett még körülötte a gyermekkor
dicsőséges ártatlansága, amely lehetővé tette, hogy könnyűszerrel
megtalálja a helyét a különböző helyzetekben, és más generációkkal
is szót tudjon érteni.
Egyszer csak elérkezett a pillanat, és Szató Szumikóhoz fordult, őt
is bevonva a beszélgetésbe.
– A lányom – mondta, mire Szumi udvariasan meghajolt, és
elfogadott egy kis szendvicset. Rina látta, hogy a gyermekét
elszakítják tőle. Legszívesebben visszahívta volna magához, egyúttal
büszkeséget is érzett, amiért Szumi ilyen remekül válaszol a
felnőttek kérdéseire, és együtt nevet az apjával meg a barátaival.
Szerette a dicséretet és az elismerést. Josi azt mondta, könnyen
befolyásolható gyermek, ám ahogy most elnézte őt, Rinának inkább
a sérthetetlensége és túláradása tűnt fel. Ahogy végigmérte az
ismeretlenek gyűrűjében is önfeledten mosolygó lányát, azt kívánta,
bárcsak mindig megőrizné ezeket a tulajdonságait.
Ahogy teltek a percek, Szumiko hátrapillantott az anyjára, mire
Rina elmosolyodott, és köszöntésképpen felé emelte a poharát.
Amikor még Szumi kisbaba volt, és megengedték neki, hogy a
felnőttek asztalához üljön, ő is nagyon szerette felemelni a csőrös
pohárkáját a felnőttekkel együtt, sőt hozzá is koccantotta az anyja
borospoharához, várva, hogy az kimondja a Kanpai![18] szót.
Szumiko imádta ezt a játékot, s ilyenkor Rina és a többiek sem
tudták visszatartani a nevetést. A kisgyerek öröme ragadós, ahogyan
az ünneplés iránti rajongása is. Rina jól emlékezett rá, mennyire
összpontosított, amikor már valamivel nagyobb volt, és a hasonló
alkalmakkor minden egyes vendég felé megemelte a poharát,
igyekezve mindenkivel külön koccintani.
 Ahogy most körbenézett, Rina arra jutott, inkább békén hagyja a
lányát; végül is megpróbálhat keresni valakit, akivel kibír egy rövid
beszélgetést. Letette az italát, és még egy utolsó pillantást vetett
Szumikóra. A vendégek takarásában éppen hogy ki tudta venni a
ruhája vállának fehér csipkéjét. Szató fontos szövetségesre lelt a
gyermekükben, aki remekül megfelelt a rá kiszabott feladatnak, és
hatékonyan elszórakoztatta a jelenlévőket. Magabiztos volt, mégis
udvarias – pont annyira bizonyult koravénnek, ami még nem volt
zavarba ejtő.
Rina is ilyen volt egykor, magabiztos és merész. Eszébe jutott,
hogy az anyja mindig igyekezett megvédeni; nem is gondolt rá,
hogy eljöhet majd az idő, amikor mindenki őt figyeli, és közben
mégis egyedül fogja érezni magát. Miközben Szató éppen felnevetett
valamin, Rina ígéretet tett rá, hogy Szumiko sosem ismerheti meg
ezt a magányt.
Rina nemzedékének legjelesebb képviselői voltak jelen aznap
este, még néhány évfolyamtársa is eljött a Todairól. Már korábban
bemutatta nekik Szumikót, és habár a barátai kedvesen viselkedtek
vele, azért látta rajtuk, hogy őt és a házasságát is felmérik, mintha
csak azt latolgatnák, vajon sikerült-e kihozni magából a maximumot,
és megvalósította-e az álmait, amelyekről egykor nyíltan beszélt
előttük. Rinának nevetnie kellett. Elmondta nekik, hogy Szumiko is
ügyvéd akar lenni; talán még van rá ideje, hogy kinőjön belőle.
Felragyogott, és éppen akkor fordult más irányba, amikor a többiek
mosolya halványulni kezdett.
Ahogy elindult a szoba másik végébe, Rina úgy döntött, kimegy a
mosdóba. Talán néhány perc egyedüllét elegendő, hogy jobb
hangulatba kerüljön. Az sem segített, hogy ilyen kényelmetlenül
érezte magát, még a fekete, gyöngysoros, szűk ruhájában is
szenvedett; európai és elegáns darab volt, és Szató ragaszkodott
hozzá, hogy ezt viselje. Megigazította a gallérját.
Több mint két hete nem találkozott Kaitaróval. Szándékosan
kerülte, és minél többször hívogatta a férfi, annál inkább
visszahúzódott ebbe a már-már bénító erejű hallgatásba. Josi
egyetértett a döntésével. Ahogy teltek a hetek, Josiban csak tovább
fokozódott a rosszallás, és odáig ment, hogy egy ízben még a
hatályos gyerekfelügyeleti törvényekre is emlékeztette. Rina tudta,
hogy csak jót akar, és őt próbálja megvédeni, illetve persze Szumikót
is, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy az apja éppúgy sejti,
hogy milyen kockázattal néz szembe, mint amennyire ő maga; nem
volt szüksége rá, hogy még emlékeztessék is rá. Mindössze tizenöt
éves volt, amikor az anyja meghalt, de előtte beszélgettek Rina
eljövendő házasságáról, és a még nekik jutott néhány hónapba az
anyja egy egész életidőnyi jótanácsot zsúfolt bele. Azt akarta, hogy a
lánya boldog legyen; azt mondta, elválhat, ha a körülmények úgy
kívánják, de ha egyszer gyereke születik, akkor már nincs visszaút.
És ebben nem is lehetett vita. Végül is mindig erről volt szó: a
gyerekéről.
Egy másodpercre megengedte magának, hogy Kai felé
kalandozzanak a gondolatai. Szerette a férfit, ugyanakkor tudta,
hogy nem teljesülhet be a kapcsolatuk. A vonzalom ereje, a
barátságuk szépsége, a kettejük közt megszülető bizalom olyan
gyorsasággal mélyült valami sokkal többé és tökéletesebbé, hogy
emiatt hajlamossá vált minden egyébről megfeledkezni. Most
viszont, hogy visszatért Tokióba, és szembe kellett néznie a saját
életével, már világosan látta, mi forog kockán. Kivirágoztak az
árnyak között, az idő észrevétlen hézagaiban, elrejtőzve a világ elől,
ahol csak ketten lehettek. A fényben azonban nem volt maradásuk.
Rina tudta, hogy az ő hibája; ő volt az, aki rá tudott tévedni arra
az útra, amelyen szinte már önkéntes vakságot vállal, ahol talán még
érzékel valamit a szeme sarkából, de már sosem fordul oda, hogy
megnézze, mi is az. Ezt a módszert az élete minden szakaszában elő
tudta venni, amikor megpróbált sikeres lenni fotósként, amikor
feleségül ment Szatóhoz, amikor beleszeretett Kaitaróba – csakhogy
most egy olyan igazsághoz érkezett el, amely a markában tartotta, és
nem eresztette el.
Vannak párok, amelyek tagjai remekül el tudják rendezni a
dolgaikat egymás között, és mindent meg tudnak beszélni,
bármilyen fordulatok álljanak is be a házasságuk történetében. Az
ilyen párok talán elmentek volna a helyi anyakönyvvezetői
hivatalba, ahol szép nyugodtan megállapodnak a válásuk
feltételeiről, Rinát azonban még a gondolattól is reszketés fogta el,
hogy így tegyen. Ő és Szató nem ilyenek voltak. Egyszerűen túl sok
minden került veszélybe, túl sok mindenért harcolhattak, márpedig
biztos volt benne, hogy Szató nagyon is harcolt volna érte. Nem
hagyhatta, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Nem kockáztathatta, hogy
elveszítse a gyerekét.
Mögötte zavartalanul folytatódott a mulatság. Bármilyen
messzire jutott is a hotel folyosóján, nem tudott megszabadulni a
hangoktól; különben is, ebben a ruhában egyébként sem lehetett
tempósan haladni. Elment a ruhatár mellett, majd megállt egy kis
beugróban, ahonnan remek látkép nyílt a városra. Valóságos kis
kilátó volt, ahol egy percre egyedül maradhatott az ember a
selyemfüggönyök mögött. Itt talán egypercnyi nyugalomra lelhet.
Belépett, majd odament a magas üvegablakhoz, és végigtekintett az
otthonán, a városon, ahol felnőtt, és ahogy mindig, az ezúttal is
tétovázás nélkül nézett vissza rá.
Ahogy belepillantott a sötétbe, egyszer csak megérezte, hogy egy
kéz mozdul felé. Valaki más is csatlakozott hozzá. Valaki, aki fekete,
csinos és drágának tűnő öltönyt viselt. Ahogy minden, ez is remekül
állt neki. A haját, ami mindig olyan valószerűtlenül lágynak
érződött, most hátrasimítva viselte, a tekintete azonban a régi volt;
ugyanaz a meleg izzás játszott benne, amit annyira megszeretett.
– Hogy jutottál be ide? – kérdezte, miközben egyszerre vonta fel a
szemöldökét, és mosolyodott el önkéntelenül. Abban a pillanatban
minden megváltozott, hogy észrevette. – A férjem nem látott meg? –
kérdezte, majd rögtön elöntötte a szégyen, de azért kikukucskált a
függöny mögül.
A férfi az üvegnek támaszkodott a vállával, és nem vette le róla a
tekintetét.
– Azt sosem hagynám – mondta, és ahogy a nő viszonozta a
pillantását, tudta, hogy komolyan beszél. – Nem vetted fel a telefont
– folytatta, mire Rina szívverése felgyorsult; éles és heves, régóta
elnyomott érzelmek készültek a felszínre törni. Ám amilyen gyorsan
kezdődött, olyan sietve közbeszólt a józan ész, hogy megálljt
parancsoljon nekik. Nem folytathatja tovább. Szeretett volna a
közelében lenni, azt akarta, hogy a férfi a karjában tartsa, azonban
minden érintéssel, minden egyes együtt töltött perccel csak
megvezette a másikat. Hátralépett, eltökélten arra, hogy ezúttal nem
adja meg magát.
– Nem folytathatjuk – mondta. – Te is tudod, hogy nem lehet.
A férfi állkapcsa megfeszült, és Rina látta, mennyire uralkodnia
kell magán, hogy ne érintse meg, hogy ne akarja most azonnal
eloszlatni a kételyeit, miközben tudja, hogy képes volna rá.
– Rina – szólt bizonytalan hangon. – Tudom, hogy azt hiszed,
nincs kiút, de ez nem igaz. Lehetne új életünk. Képesek vagyunk rá.
Rina felpillantott rá. Amíg külön voltak egymástól, amikor nem
lehetett mellette, meg is feledkezett róla, hogy milyen magas a
másik.
– Nekem megvan a saját életem – felelte. – Van egy férfi, akihez
feleségül mentem, és van egy közös gyermekünk. Van otthonunk,
van jövőnk. – Lehunyta a szemét, és eszébe jutott a múlt éjszaka,
amikor álmatlanul feküdt Szató mellett. A férfi illata ott volt a
takaróban, a lepedőn, a fekete tea illata, ami a bőréből is párolgott.
Ott maradt az ágyukban, ahogyan ott maradt ő is.
– És mi lesz velünk? – kérdezte Kai. Rina összerezzent, ahogy
kihallotta a hangjából a fájdalmat. – Hát nem bízol bennem?
– De igen.
– Akkor kettőnkben nem bízol?
Rina az ajkába harapott. Érezte a másikban felébredő feszültséget,
végig érezte az elmúlt hetekben, mióta visszatértek Tokióba. Nem
volt helyes reményekkel kecsegtetnie Kaitarót. A bizonytalansága
még ebben a pillanatban is bénítóan hatott rá, és ezzel a férfi is
tisztában volt. Rina vett egy mély levegőt, benn tartotta, arra
készülve, hogy kiáll a döntése mellett, csakhogy a férfi megelőzte, és
odalépett hozzá. A tenyere melegnek érződött, ahogy a karjához ért,
és Rina minden ízében remegni kezdett a váratlan közelségtől.
Kaitaró lecsüggesztette a fejét, hogy közelebb legyen hozzá. – Csak
ennyire vagyok jó? – suttogta. A nő pislogott, majd hátrált egy
lépést. – Tehát ennyi? – Kaitaró követte, míg Rinának már nem volt
hová hátrálnia. A korábbi melegségnek és az elegáns megjelenésnek
nyoma veszett; csupán a férfi állt előtte, akit szeretett, a férfi, akinek
éppen készül hátat fordítani. Kaitaró karon ragadta. Rina egyszerre
ráébredt, hogy a másik dühös, jóval dühösebb, mint amilyennek
valaha látta. – Ha valóban el akarod dobni magadtól, ami köztünk
van, akkor legalább nézd meg, hogy miért hozod meg ezt az
áldozatot. – Visszafogta ugyan a hangját, de nem tudta leplezni a
benne lüktető haragot. – Kérdezd csak meg magadtól, hogy mit
akarsz ettől az élettől! – A keze közben felcsúszott Rina gallérjáig.
Becsúsztatta alá az ujját, hogy kitapintsa a bőre selymességét, és
közben végig figyelte, miként gyullad ki a tűz a másik tekintetében,
miként ébred fel benne a vágy, amit nem tud elrejteni. – Nincs
szükséged ezekre a dolgokra, hogy boldog legyél.
Rina ismét elhátrált tőle.
– Nem ítélhetsz meg engem. Neked nincs vesztenivalód.
– Nagyon is van vesztenivalóm – sziszegte. – Te… Te és a
körülményeid – mondta, keresve a megfelelő szavakat. – A
körülményeid gyávává tettek. Inkább élnél a biztonság illúziójában,
mint hogy elég szabad legyél ahhoz, hogy újra kézbe vedd a saját
életed.
– Nem – suttogta Rina, és ezúttal szembefordult vele. – Tőled
senki sem függ, és neked sincs szükséged senkire. – Remegett, ahogy
ezt kimondta. – Mégis, mihez kezdenél velem és a lányommal?
Hiszen még az anyádnak sem tudod a gondját viselni. –
Megpróbálta eltolni magától a másikat, mivel biztos volt benne,
hogy ennek hallatán végre engedni fog; és legnagyobb ijedtségére
így is történt. Érezte, ahogy lélekben máris távolodik. Aztán még
egyszer odalépett az ablakhoz, és lepillantott a városra.
– Ellökhetsz magadtól, Rina. Nyugodtan mondd meg, hogy nem
akarsz látni többé, és semmit sem tudok adni neked, de azt akartam,
hogy tudd, megfogadtam a tanácsod. Feladtam a munkámat, és
elhagyom Tokiót. Hazamegyek a családomhoz. Megpróbálom
rendbe tenni a dolgokat. – Még csak rá sem pillantott, ahogy ezt
elmondta, mintha fogalma sem volna róla, hogy milyen hatással
lesznek a szavai a másikra. Rina lehunyta a szemét. A fájdalom
olyan gyötrelmesen égette a mellkasát, hogy úgy érezte, összeesik
tőle, de végül talpon maradt. A férfi a jövőbe tekintett, egy olyan
jövőbe, amelynek ő már nem lesz részese, és azt kívánta, bár ne
utasította volna vissza. Át akarta karolni, érezni akarta a közelségét,
a szorítása erejét, még egyszer érezni akarta a békét, ami akkor
töltötte el, ha vele lehetett. Csakhogy most elmegy, elmondta, hogy
elmegy, éppen akkor, amikor már úgy érezte, képtelen lesz elviselni,
ha nem érintheti meg. – Holnap indulok – mondta Kaitaró. – Ha
meggondolod magad, ha mégis velem akarsz lenni, itt az idő. – Rina
mozdulatlanul állt a helyén. A mulatság hangjai továbbra is
átszűrődtek hozzájuk. Ha arra akarta emlékeztetni, hogy milyen űrt
hagy majd maga után, akkor ebben kétségkívül sikerrel járt. Ezzel
együtt Rina még mindig küzdött ellene. Elfordította róla a tekintetét,
ahogy egyszer csak eszébe jutott, bárki elsétálhat a beugró mellett, és
észreveheti őket. Mintha a gondolataiban olvasna, Kaitaró szája
keserű mosolyra húzódott. – Ne aggódj, biztonságban vagy –
mondta. – Semmi sem akadályoz meg benne, hogy visszamenj, és
megmaradj a házasságodban.
Rina nyelt egyet. Szeretett volna mondani valamit, valamit,
amivel kifejezheti, hogy mit érez, megkérni rá Kaitarót, hogy
legalább adjon több időt, de képtelen volt megszólalni.
– Ég veled! – mondta végül, és érezte, ahogy a férfi tekintete még
egyszer végigjár rajta, a kisminkelt arcától a kontyáig és a nyakában
lévő gyöngysorig.
– Ég veled, Rina! – felelte, és habár a nő mondta ki először, attól
még nem fájt kevésbé. Már készült kilépni a beugróból, amikor a
férfi egyszer csak újra megszorította a karját, mégpedig olyan erővel,
hogy az ujjai a bőrébe vájtak. – Hallgass ide! – mondta, és a szemébe
nézett. – Veled akarok lenni, de a mai este után, ha komolyan
gondoltad, amit mondtál, akkor inkább ne keress! Ne is gondolj rám,
mert nem leszek többé elérhető. Megértetted? – A keze feljebb
vándorolt, hogy megérintse az arcát. Rina érezte a bőre durvaságát,
érezte a hüvelykjét megpihenni a szája sarkában.
Látta, hogy a tekintet, amelyet úgy megszeretett, egyszer csak
hideggé válik; a férfi visszahúzta a kezét. Rina bólintott, és mielőtt
bármi egyebet tehetett volna, a férfi magára hagyta. Csupán a kölnije
halvány emléke maradt utána.
Az autóban ülve a hazafelé úton Rina szorosan magához húzta
Szumikót. Szató némaságba burkolózott, ahogy a sofőr beindította a
Lexust. Rina tudta, hogy Szumiko beszélgetni szeretne, megosztani
vele a partin szerzett élményeit, de ő csak a sajátjába fogta a lánya
parányi kezét, és erősen szorongatta. Szató a könyökével az
ablaknak támaszkodott, és beszívta az éjszakai levegőt. Nem nézett a
feleségére, sem a lányára.
Rina megfordult egy kissé a bőrülésben, ahogy Szumiko közelebb
bújt hozzá. Egy pillanatra Szumi úgy pillantott rá, mintha
megpróbálna a fejébe látni; aztán visszatért az ölébe, és lehunyta a
szemét.
Ahogy végiggördültek a megvilágított utakon, és elhaladtak a
neonfények alatt, Rina előtt még egyszer lejátszódtak az este
eseményei, egészen addig a pillanatig, amíg Kaitaró rátalált abban a
kis benyílóban. Nem gondolta, hogy Szató bármit is észrevett volna
a történtekből; az biztos, hogy Szumiko semmit sem mondott,
amikor újra csatlakozott a többiekhez a buliban, habár addigra már
vörös volt a szeme. Megpróbálta még egyszer elfojtani magában az
örömöt, amit Kaitaró felbukkanása okozott, és igyekezett visszatérni
a valóságba, az autóba, a családtagjai közé. Még ott lüktetett benne a
félelem, hogy talán mégiscsak meglátták őket, hogy ez milyen fényt
vetne rá, milyen következményekkel bírna a házasságára nézve,
aztán arra gondolt, hogy az, ami mellett mégis elhatározta magát,
talán még ennél is félelmetesebb.
Ahogy mindig, ezúttal is sokáig maradtak, jóval tovább, mint
ahogy Szuminak ágyba kellett volna kerülnie. Szató imádta az ilyen
alkalmakat, és úgy érezte, sosem tud elég sokáig ott maradni. De
amikor az ezüsttálcákon felszolgált ételek kihűltek, és a pincérek
egyre többet csevegtek egymás közt, végül mégiscsak eljöttek.
Ahogy átvágtak a szalonon, Rina egyszerre túl erősnek érezte a
világítást; a helyiség mintha az egyik pillanatról a másikra veszítette
volna el a lágy, romantikus izzását. A nagy üvegablakok is
fagyosnak, már-már veszélyesnek tűntek, és a mögöttük elterülő
éjszaka feketesége is fenyegetőnek érződött. Üres tányérok és
poharak álltak szerteszét az asztalokon a félig elfogyasztott
szendvicsekkel, rákszirmokkal, kaviárral, csirkés terijakival és
mellettük a számtalan megrágcsált, majd magára hagyott koktélos
pálcikával. Az elegáns felhozatalból csupán ennyi maradt meg.
Rinát még akkor is elkísérte annak a helyiségnek az emléke,
amikor beszálltak a lakásukhoz vezető liftbe. Látta, hogy Szumit
maga alá gyűri a fáradtság, és már alig tudja nyitva tartani a szemét.
Csakhogy az apja közelségében erőt vett magán, és igyekezett
megfelelően viselkedni. Gondosan letette a cipőjét az ajtó melletti
helyére, és felvette a házi papucsát. Rina belépett a nappaliba, hogy
előkészítse az utat Szatónak. Felkapcsolta a lámpát, amely meleg és
ismerős derengést kölcsönzött a lakásnak. Odament a pulthoz, hogy
töltsön a férjének egy italt, és éppen nyúlt volna a whiskyért, amikor
észrevette, hogy a férfi őt nézi. Egy pillanatra azt hitte, meg fogja
kérdezni, hová tűnt el az este, és miért volt ilyen hallgatag a barátai
közében, de aztán észrevette Szumiko játékait a kávézóasztalon.
Még délután megkérte rá a lányát, hogy pakoljon el maga után, de
aztán a nagy sietségben minden bizonnyal megfeledkezett róla.
Szató felvonta a szemöldökét. Megpillantotta az egyik műanyag,
rugós játékot a bárpulton, és gyorsan le is szedte onnan, mielőtt még
Szatónak feltűnhetett volna, a többit azonban már nem tudta
eldugni. Szató elvette tőle a whiskysüveget, és lehanyatlott a
kanapéra. Rina körbejárt a helyiségben, felvett néhány szörnyecskét
és játék babát, és felrázta egy kissé a nappali használattól
meglöttyedt párnákat. Ahogy a lánya felé fordult, látta, hogy
Szumiko milyen aggódva figyeli az apját. Rina szeretett volna
rámosolyogni, megnyugtatni valamivel, el akarta mondani, hogy
nem kell bánkódnia amiatt, mert szanaszét hagyta a játékokat, és
nincs mitől tartania, mielőtt azonban bármit mondhatott volna,
Szató egyszer csak Szumi felé fordult, és szárazon közölte vele, hogy
eridjen az ágyba, és hagyja őket magukra. Szumiko sietve felkapott
egy játékot, amely elkerülte Rina figyelmét, és beszaladt a szobájába.
Szató bekapcsolta a tévét, és a híreket kezdte nézni. Fel sem tűnt
neki, milyen zaklatottan távozott a lánya, Rina azonban látta, amit
látott.
 Harmadik rész
Kétféleképpen lát az ember:
a testével és a lelkével. A test feledékeny,
a lélek azonban örökké emlékszik.
Alexander Dumas
Szumiko
 IDEIGLENES ROMOK
Másnap hajnalban ébredtem. Volt valami különös a zsindelyek
közt bekúszó napfényben, amitől felpattant a szemem. Alig pár
másodpercnek kellett eltelnie, és máris ébren voltam. Mintha máris
késésben lettem volna. Már nem tudtam könnyen elaludni, viszont
ha egyszer felkeltem, rögtön ébernek éreztem magam.
Képtelen voltam újra a kazettákkal és a mappával foglalkozni,
úgyhogy inkább bementem a városba, és beültem egy kis kávézóba.
A napi teendőit végző emberek jelenléte megnyugtató hatással volt
rám. Helyet foglaltam a bárpult mellett a mogyoróvajjal megkent,
fehér pirítósommal, és figyeltem a Tokiói-öböl egyik
bevásárlóközpontjában lévő kis kávézó nyüzsgését. Még korán volt,
és az ablakok mögött húzódó vízfelület egészen szürkének látszott,
de ahogy a nap magasabbra kapaszkodott fölötte, felálltam a
helyemről, hagytam némi pénzt a pulton, majd jegyet váltottam az
Odaiba-szigetre tartó kompra.
Sétáltam egy darabig a tengerparton, és letérdeltem,
belesüllyesztve az ujjaimat a sekély vízbe. Hideg volt, és sűrű,
mintha a váratlan esti hideg rajta hagyta volna a nyomát.
Megtévesztőek tudnak lenni az ilyen nyári esték; hiába a korai
hideg, napközben ugyanúgy beállhat a pusztító forróság, amely
könyörtelenül égeti a tenger felszínét, csinos ködpászmákat rajzolva
a fölötte pulzáló levegőbe. Sejtettem, hogy ez a nap is ilyen lesz.
Ahogy végigsétáltam a várossal szemközti keskeny, parkosított
sávon, felkapaszkodtam egy sziklára, hogy onnan nézzem meg a
napfelkelte fényeiben fürdő várost. Először a Tokiói torony tűhegyes
csúcsa és a többi felhőkarcoló színeződött sárgásra, majd a fény szép
lassan elöntötte az egész kikötőt, beragyogva a Szivárvány híd fehér
ívét.
A japán szó a tájra a fukei. A kifejezésben a „folyam” vagy a „szél”
írásjele kapcsolódik össze a „látvány”-nyal, vagyis a fukei jelentése
nagyjából „folyékony látvány”-ként adható vissza; egy áttetsző,
megragadhatatlan, mégis örökké jelen lévő minőség.
Az előttem lévő látvány korántsem volt azonos azzal, amit az
anyám látott, amikor egyetemi hallgatóként eljött ide a parkba
feltöltődni, vagy körbejárt az akkor újonnan épült
bevásárlóközpontokban. Számára a víz nem volt más, mint a kék
szín megszakítatlan kiterjedése, amely a Curumi, Tama és Arakava
folyók révén beömlik az öbölbe. Akkor még nem állt a híd.
Talán azokban az őrült hónapokban, amelyeket Kaitaróval töltött,
látta, hogy születik meg a híd talapzata, és hogy halad a szerkezet
építése a két part között. Végül azonban nem ismerhette meg a város
által hőn szeretett „Szivárványt”, minthogy azt csak 1994 végén, egy
esztendővel a halála után fejezték be.
A levegő még napfelkelte után is hűvös maradt, és csípős fuvallat
járt végig a sziget fölött, akadályt képezve köztem és Tokió között.
Aztán ahogy teltek az órák, a város vibrálni és szikrázni kezdett, és
láttam, ahogy a köd felszáll az egyre jobban felhevülő aszfaltról,
hogy aztán a szél felém sodorja a kénes forróságot.
Azt már te is tudod, hogy anyám fotós volt. Talán ha nem
házasodik össze apámmal, és én nem születek meg, akkor igazán
kiváló lehetett volna a hivatásában. Egyszer elmesélte, hogy a
munkája során mindig az volt a célja, hogy megragadja a pillanat
lényegét, egy kivételes, megismételhetetlen jelenetet az adott napból.
Ezzel együtt a fotói sosem törekedtek a természet teljességének az
ábrázolására; beérte azzal, hogy csupán a látvány egy részletét
mutassa be, töredékét annak, amit egyébként a szem befogni képes.
A nap már fájdalmasan tűzött a magasból, és ahogy a távolban
reszkető várost figyeltem, azon elmélkedtem, hogy le lehet-e fotózni
egyáltalán a forróságot, és vajon anyám hogyan közelített volna
ehhez a feladathoz. Vannak dolgok, amelyeket kölcsönözhetünk az
életből, és fényképekre varázsolhatunk, de azt biztosan nem,
ahogyan aznap éreztem magam, ahogy a hőség marta a bőrömet, és
bőségesen csorgott alá a nyakamról az izzadság; azt biztosan nem
lehet visszaadni, hogy miként fest Tokió az augusztusi forróságban.
Végignéztem a víz felett, és megpillantottam azokat az
épületeket, amelyeket anyám is ismerhetett; a nyolcvanas években
épült nagy bérházakat a felhőkarcolók tövében, amelyek mind a
„buborékgazdaság” idejének tetszetős neveit viselték: Arany
Központ, Napfény Tornyok és hasonlók. Emlékek abból az időből,
amikor Japán még sikeres országnak mondhatta magát.
Különös érzés volt úgy tekinteni az otthonomra, amilyennek
valaha ő ismerte. Az egykor vadonatúj, hatalmas üvegablakokkal
kirakott épületek ma idejétmúltnak tetszettek, és a városközpontot
kitöltő új irodatömbök is mintha megsüllyedtek volna, az oldalukat
pedig feketésre pörkölte a szmog.
Vannak még emlékek a múltban, amelyek ott lebegnek Tokió
felett, de semmi sem marad sokáig. Ha az ember látni akarja Edo
mostanra eltűnt folyóit, árkait és csatornáit, akkor fel kell keresnie
azokat a hidakat, autóutakat és felüljárókat, amelyeket a helyükön
emeltek.
A város rohamos léptékű fejlődésére már anyám életében került
sor. Amikor hozzáment apámhoz, és nem sokkal a születésem után,
a gazdagság kilőtte országunkat a jövőbe. A civilizáció
visszahódította a földet az öböltől, és az egykor oly népszerű
horgászhelyek egymás után eltűntek. Az egész kikötő átalakult.
Nem messze tőle vonatsínek és felüljárók kígyóztak, és hatalmas,
égig érő toronyházak néztek le a járókelőkre. Azokat a téglából emelt
és art deco stílusban kivitelezett épületeket, amelyek túlélték a
kantói földrengést és a város bombázását a háború alatt, egytől egyig
elbontották. A városrendezés és az új fejlesztések lázában mindent
átalakítottak, és alárendeltek a tiszta, szép új világ eszméjének.
Ahogy teltek a hónapok, úgy foszlottak semmivé a történelem
emlékei; nem maradt rá idejük, hogy csendben múljanak ki.
Tokióban semmi sem állandó, és az egész város nem más, mint egy
ideiglenes rommező.
A többség hajlamos azt gondolni, hogy az épületek élettartama
hosszabb, mint az emberélet – elvégre elpusztíthatatlannak tűnnek.
Az igazság ezzel szemben az, hogy a házak is ugyanolyan
törékenyek, akár az emberek. Ugyanolyan könnyen romba
dőlhetnek, és még a nyomaikat is ugyanolyan gyorsan
eltakaríthatják, mint egy emberét; mint egy szülő nyomait.
Aznap délután, ahogy a szél az arcomba fújt, és fellibbentette a
nyakamra hulló hajtincseket, láttam az új toronyházak tükröződését
– az egyik ideiglenes rom tükrözte vissza a másikat –, és egyszer
csak megértettem, hogy mindaz, ami már előttem létezett,
hamarosan semmivé lesz.
A szél újult erővel csapkodott körülöttem, felkorbácsolva a vizet,
mígnem már kis, fehér zátonyok jelentek meg a hullámok körül.
Azon töprengtem, hogy ha a világunk átalakulása nem volna látható
rögtön szabad szemmel, akkor talán meg lehetne örökíteni mindezt
egy történetben. A város emlékezete és a saját emlékezetem
keresztezte egymást. Eszembe jutott, hogy otthon még mindig ott
várnak rám azok a kazetták és a dokumentumok. Csak azokból
tudhatom meg, mi az, ami megmaradt a múltból.
 GYILKOSSÁG PAPÍRON
Az emberek szeretnek az ártatlanság vélelmére hivatkozni, de ha
valaki a vádlottak padjára kerül, jobb, ha nem követi el ezt a hibát.
Valójában már attól a pillanattól kezdve bűnös vagy, hogy
letartóztattak. Még a média is erősíti ezt a benyomást: az ügyet
taglaló cikkek elején, a gyanúsítottak bemutatása során rendkívül
érzékletesen és hatásosan tudnak fogalmazni, ám amint a per
ténylegesen elkezdődik, ugyanezek a riporterek jóval kevesebb
érdeklődést mutatnak az ügy iránt, és csupán egy-két összefoglaló
bekezdést szentelnek a vádlott várható sorsának.
Ezt bármelyik védőügyvéd megerősítheti. Ha valakit
letartóztatnak, és előzetesbe kerül, akkor a szabadulás esélye minden
egyes nappal jelentősen romlik. Még a nyelvhasználatunk is ezt
sugallja. Miután a rendőrség őrizetbe veszi az illetőt, sokszor a
tényleges vádemelés előtt gondoskodnak róla, hogy az olyan
formális megjelölések, mint a szan – az „úr” megfelelője –, többé ne
legyenek használatban. A japán sajtóban ezt a szócskát a jogisával
helyettesítik; a rendőrőrs folyosóin és kihallgatóhelyiségeiben a
higisa is használatos. Az egyik köznapi, a másik jogi fogalom,
mindenesetre mindkettő ugyanazt jelenti – hogy a kérdéses személy
átalakul, és többé már nem közönséges állampolgár, hanem higisa
Nakamura, vagyis „a bűncselekmény elkövetésével vádolt
Nakamura”.
A TOKIÓI RENDŐRŐRS HIVATALA
Sinagava kerület, Oi Takanava Rendőrőrs
# 001294-23E-1994. számú eset
 Bűnügyi jelentés
Elkövetés időpontja: 1994. március 23.
Bejelentés időpontja: 20.42 (japán idő szerint)
Áldozat neve: Szató Rina
Sérülés súlyossága: halálos
Bejelentő: Szarasima Jositake
Kapcsolata az áldozattal: apja
Járőrök érkezésének időpontja: 21.18 (japán idő szerint)
Jelentést tevő rendőrtiszt: Szoma Icsiro nyomozó
Törvényszéki orvos szakértő: Ito Akihiko
Asszisztens: Hikoszaka Maszasi
Helyszínelők: Mijabe Keigo, Muraszaki Nacuo & Ogava Akio
Helyszín: 03-08-20 Higasioi, Sinagava-ku, Tokió
20.45. Szoma Icsiro nyomozó elindult a helyszínre.
21.18. Szoma nyomozó a megérkezését követően felvette a
kapcsolatot a bejelentővel, Szarasima úrral – az áldozat apjával –, aki
rátalált a lánya, Szató Rina holttestére.
Szarasima úr beszámolója alapján a lányát délutánra várták haza
a megurói otthonába. Amikor nem érkezett meg a megbeszélt
időpontra, az unokája – az elhunyt gyermeke, aki jelenleg Szarasima
úrral él – nyugtalanná vált. Szarasima úr nagyjából két órát várt, ami
alatt továbbra sem tudta telefonon elérni a lányát, és ekkor döntött
úgy, hogy elmegy a sinagavai otthonába. A lakásba a lányától kapott
kulccsal jutott be. Odabent nagy felfordulás – helyükről elmozdított
bútorok, szanaszét szórt berendezési tárgyak – közepette talált rá a
lányára. Szarasima úr beszámolója szerint a lánya a nappaliban ült a
falnak támaszkodva, de a tartása erőtlen és természetellenes volt, és
a feje előrehanyatlott. Elmondta, hogy a barátja, Nakamura Kaitaró
állt a holttest mellett, egy vászonzsákban a saját és az elhunyt
néhány személyes holmijával. Szarasima úr szerint az ő megjelenése
is felettébb rendezetlennek tűnt. A haja csapzott volt, csorgott róla a
verejték, a ruhái szakadtnak néztek ki, és az arcán éktelenkedő
sebből még mindig folyt a vér.
Szarasima úr elmondta, hogy miután belépett, rögtön odarohant a
lányához, hogy ellenőrizze a szívverését, és amikor azt nem tudta
kitapintani, hívta a mentőket, majd polgári letartóztatással élt
Nakamura Kaitaróval szemben, aki ott helyben bevallotta a
gyilkosságot.
21.38. A mentősök a kiérkezésüket követően már csak a halál
beálltát tudták megállapítani. A környéket lezárták, s fotókat
készítettek a lakás külsejéről és belsejéről. Minden, odabent talált
tárgyat leltárba vettek. A helyszín környezeti mutatói: külső
hőmérséklet 15 Celsius-fok, relatív páratartalom 70 százalék, belső
hőmérséklet 21 Celsius-fok, relatív páratartalom 40 százalék.
22.00. Ito törvényszéki orvos szakértő megvizsgálja a holttestet. A
rigor mortis még nem állt be, ugyanakkor megfigyelhetőek a livor
mortis korai jelei a kezeken, lábakon és a végtagok végén. Mindez
arra utal, hogy a halál körülbelül kettő–négy órával korábban
következett be. Ito törvényszéki orvos szakértő kijelenti, hogy a
testen látható sérülésnyomok kézzel végzett fojtogatásra utalnak, és
ez alapján biztosra vehető, hogy gyilkossági üggyel állunk szemben.
22.30. Kuroszava kerületi főügyész megérkezik a helyszínre, és
egyeztet Soma nyomozóval, Ito törvényszéki orvos szakértővel és a
tanúval, Szarasima úrral.
 22.45. Szarasima úr elmondása alapján az unokája otthon várt rá,
ezért engedélyt kért a helyszín elhagyására, továbbá beleegyezett,
hogy másnap bemegy a rendőrkapitányságra, ahol felveszik a
tanúvallomását.
23.15. A holttestet a helyszínről a tokiói Sinagavai Kórházba
szállítják boncolás és a formális azonosítás elvégzésének céljából.
23.20. Higisa Nakamurát hivatalosan is őrizetbe veszik. A
letartóztatásakor nem tanúsít ellenállást.
A TOKIÓI RENDŐRŐRS HIVATALA
Sinagava körlet, Oi Takanava Rendőrőrs
# 001294-23E-1994. számú eset
HELYSZÍNI JELENTÉS
Elkövetés időpontja: 1994. március 23.
Bejelentés időpontja: 20.42 (japán idő szerint)
Áldozat neve: Szató Rina
Sérülés súlyossága: halálos
Bejelentő: Szarasima Jositake
Kapcsolata az áldozattal: apja
Járőrök érkezésének időpontja: 21.18
Jelentést tevő rendőrtiszt: Szoma Icsiro nyomozó
Törvényszéki orvos szakértő: Ito Akihiko
Asszisztens: Hikoszaka Maszasi
Helyszínelők: Mijabe Keigo, Muraszaki Nacuo & Ogava Akio
Helyszín: 03-08-20 Higasioi, Sinagava-ku, Tokió
Ügyész: Kuroszava Hideo ügyészt 22.03-kor értesítették egy
feltételezett gyilkosságról, és 22.30-kor ért a helyszínre több
helyszínelő társaságában.
 Szoma Icsiro nyomozó előzetes jelentése
A holttestre ülő helyzetben bukkantam rá a nappaliban. A törzset
a fal támasztotta meg. Az áldozat karja egyenesen lecsüngött a
padlóra, a tenyere felfelé fordult, közben a lába terpeszben volt
maga előtt. Az előzetes vizsgálat során megállapítást nyert, hogy az
áldozat fehér garbót és farmer kezeslábast viselt, továbbá csupán az
egyik lábán volt fehér tornacipő; a másik lábbeli mintegy 1,2 méterre
feküdt a testtől. Az áldozat több sérülése már első pillantásra látható
volt; jól kivehetőek voltak a fojtogatás hatására keletkező
bőrelszíneződések és a nyak, valamint a torok környékén keletkezett
duzzanatok, amelyek egyszerre utaltak kézzel és zsineggel történő
fojtogatásra. A sérülések további vizsgálatával meg kell várni a
boncolást, mindenesetre a karon és a kézen látható horzsolások
alapján dulakodásra is sor került. Habár valószínűsíthető, hogy az
áldozat a helyszínen vesztette életét, nem abban a testhelyzetben
ölték meg, amelyben rátaláltunk.
A dulakodásnak legalább egy részére minden jel szerint a
nappaliban került sor. Az ajtó melletti komódot felborították. A
bejelentő, Szarasima úr elmondása szerint, amikor belépett a
lakásba, a telefon a földön feküdt a felfordított komód mellett, és
ezzel a készülékkel értesítette a rendőrséget is. Elmondása szerint a
készülék egyébként a komódon volt. A nappali ablaka alatt a
helyszínelők lábnyomokra bukkantak (férfi, 42-es méret). Azóta
megerősítést nyert, hogy Szarasima úr 41-es méretet, higisa
Nakamura pedig 43-as méretet visel.
A nappaliban lévő alacsony kávézóasztal is elmozdult a helyéről,
a lazacos és halikrás bentóval teli doboz pedig alatta hevert. Egy
további bentó az asztalon maradt. Az áldozat kézitáskájára az asztal
mellett találtunk rá, a tartalma – egy tárca, zsebkendő, jegyzetfüzet
és két kulcscsomó – szétszóródva a földön. A kávézóasztal másik
oldalán egy nyitott sporttáskában felnőtt női ruhákat, hajkefét,
neszesszereket, egy fényképezőgépet és egy gyermekekre méretezett
obit[19] találtunk. Ez a sporttáska nem azonos azzal a szatyorral,
amelyet higisa Nakamurától tulajdonítottunk el, és amelyben jó
néhány fotó is volt. A konyhába vezető bejárat mellett egy
vörösbabos mandzsúval teli és egy további édességesdoboz volt; a
blokk szerint mindkettőt a helyi pékségben vásárolták.
A bizonyítékok alapján az áldozat és a támadója a hálószobában
is dulakodtak egymással. Az ágyneműn három, egyenként 3–5
milliméter átmérőjű vérfoltot találtak (a DNS-vizsgálat eredményére
még várnunk kell). A helyiségben kaotikus állapotok uralkodtak: a
szekrényeket kinyitották, a fiókokat kihúzták, a földön három könyv
hevert, az éjjeliszekrényen lévő ébresztőóra üvege betört, és két
kartondobozba összevissza ruhaneműket hajigáltak.
A helyszínelők megállapították, hogy az áldozat kézjegye és
ujjlenyomatai vannak a nappali ajtókeretén. Az ujjlenyomatok
magassága, sűrűsége, illetve a zsír eloszlása mind arra utal, hogy
egy ponton az áldozat erőteljesen belekapaszkodott az ajtókeretbe,
talán azért, hogy ezzel akadályozza meg, hogy visszarántsák. A
nappali padlóján további kéznyomokat találtak az áldozattól. Ezek
helyzete és a zsírfoltok azt sejtetik, hogy az áldozat vagy megpróbált
elkúszni a támadójától, vagy pedig a földön heverő telefont
igyekezett elérni. Az utolsó ujjlenyomattól 33 centiméterre egy köteg
fehér konyhai zsineget találtunk.
 A jelentés benyújtásakor a további bizonyítékokat a helyszínelők
számba vették, és további elemzés céljából átszállították a prefektúra
laborjába. A bizonyítékokról készített listát a jelentés benyújtásától
számított öt napon belül az ügyben eljáró nyomozók is meg fogják
kapni. Lásd „Függelék A” a helyszín alaprajzához, a tárgyak
elhelyezkedéséhez és a pontos arányokhoz.
* * *
Az étkezőasztalunk mellett ültem, a lámpafény sápadtan
derengett felettem, és remegtek az ujjaim. Még egyszer
végigsimítottam a mappa tartalmán. Az összes dokumentumot újra
és újra elolvastam, mintha egészen addig fogolyként ott kéne ülnöm
mellettük, amíg valamilyen magyarázatot nem találok a történtekre.
Tudtam, hogy Nakamura Kaitaró végül aláírta a vallomását; az
utolsó változatot Kuroszava ügyész készítette elő. Azt is tudtam,
hogy beismerte anyám meggyilkolását. Ám ekkor, az otthonom
félhomályában végre ráébredtem, hogy milyen fényben láttatja a
vallomása az előttem heverő dokumentumokat. Amíg ezeket a
jelentéseket és beszámolókat egykor a bíróság előtt tárgyalták, úgy
most egyszer csak saját magukért feleltek, és sorról sorra beszélték el
a történteket.
Kaitaró vallomása nagyban meghatározta a tárgyalás menetét,
ami így mindössze két napig tartott. Miután elvitték a Kerületi
Bíróságra, az ügyében egy három főből eljáró bírói panel volt
hivatott döntést hozni. A panel vezetőjét, vagyis az elnöklő bírót
japánul szaibancsónak hívják. Esküdtszék nem volt. Az ügyész felállt,
és elmondta a tudnivalókat. Akár arra is sor kerülhetett volna, hogy
minden egyes dokumentum tartalmán külön végigmenjen, és azt
összefoglalja a bírák számára, de miután ő és az ügyvéd is ismertette
az álláspontját az esettel kapcsolatban, a kérdéses aktákat és
dokumentumokat elvették tőlük, hogy azokat a bírák külön, privát
körülmények között is megvizsgálhassák. Tehát csupán ők vitatták
meg az esetet egymás között, és a döntésükben éppen ezeknek a
dokumentumoknak a magányos átolvasása játszotta a legnagyobb
szerepet.
Japánban a gyilkossági ügyekre vonatkozó legfontosabb törvény
a Büntető törvénykönyv 199-es cikkelyében található. Ebben az áll,
hogy „azt a személyt, aki meggyilkol egy másik személyt, meg kell
büntetni”. Nem történt másképp azon a napon sem. Hogy pontosan
miféle gyilkosságról volt szó, milyen indíték állhatott a tett mögött,
tanúsított-e megbánást a vádlott, és hogy mi volna az ügyében az
arányos büntetés – minderről egyedül a háromfős bírói testület
döntött.
Azt szokták mondani, az ügyész feladata abban áll, hogy
megtalálja az igazságot, és olyan közel kerüljön az eseményekhez,
amennyire csak lehetséges – még akkor is, ha sosem láthatja őket
tökéletesen pontosan. Kuroszava ügyész írásos véleménye, amelyet
a bíróság számára készített elő, bizonyára részletesen tartalmazta,
hogy ő maga miként rekonstruálta a történteket, csakhogy a bírákat
valójában a begyűjtött bizonyítékok és a videóinterjúk vitték
közelebb a történtekhez, és végső soron ezeken keresztül véltek
közelebb férkőzni Nakamura Kaitaró motivációihoz.
A büntetőjogi rendszerünk egyik központi eleme az indíték
kérdése. Hogy kicsoda, hogyan, hol és mikor – mindez korántsem
olyan fontos, mint az, hogy miért. Az ítélethirdetés előtt meg kell
vizsgálni az elme legmélyén rejlő vágyakat és késztetéseket. Még a
legbrutálisabb gyilkossági ügyekben is kiemelt jelentőséggel bír a
gyanúsított érzelmi állapota. A „szerelem” fogalma is jogi
jelentőséggel bír: a hacukoi „első szerelmet”, a miren „sóvárgó
kötődést”, a kataomoi „egyoldalú vágyakozást”, az aisiau „kölcsönös
szerelmet” míg a fukai aidzsó „mély szerelmet” jelent. A bíróság tehát
mérlegeli, hogy milyen típusú szerelemről van szó, és ezt adott
esetben enyhítő körülménynek tekintheti. Vagyis a vádlott sorsa
sokszor egy ilyen megfoghatatlan tényezőn múlik. A szerelem sokak
számára valóban élet és halál kérdésévé lesz.
 ÉLET VAGY HALÁL
Tudod, mi az a „hazugságkérdés”? A pszichológusok rengeteget
töprengtek rajta. Többek közt a hazugságvizsgálós kihallgatásokhoz
használják, amelyek Japánban a mai napig megszokottnak
számítanak, és nem váltak televíziós relikviává. Ezeknek a
teszteknek sokszor az a céljuk, hogy kizárjanak valakit a
gyanúsítottak köréből, mindenesetre még ma is nagy jelentőséggel
bírhatnak, és mindig az első közülük a legfontosabb. A teszt azt
akarja megmutatni, hogy mi a különbség aközött, aki vagy, és
akinek mutatni szeretnéd magad.
Képzeld el, hogy szemközt ülsz a kihallgatóval! Az illető ismeri a
nevedet, az életkorodat, a munkádat és még számos további részletet
az életedről. Arra számítasz, hogy lassan fogja elkezdeni, de ez
tévedés. A gyilkossági ügyekben ilyenkor rögtön megpróbálják
feltérképezni a személyiségedet, például megkérdezhetik: „Gondolt
valaha arra, hogy megöl valakit?” És ekkor, a tudatod előszobájában,
félúton a gondolat és a szó között, megjelenik az igazság. Elvégre
mindannyian gondoltunk már arra, hogy megölünk valakit. A
kérdésre adott válaszból önmagában még nem következik, hogy
valaki hazudik vagy sem. Mindannyian el tudjuk képzelni, ahogy
embert ölünk. Mindannyiunkban ott lappang a gyilkos ösztön.
Ismét a hálószobámban ültem, próbáltam kizárni a gyerekkorom
emlékeit, és helyette a kis tévéképernyőn pergő felvételre figyeltem.
Kaitaró bilincsben van, amikor bevezetik a kihallgatószobába.
Kuroszava ügyész már helyet foglalt, és nincs velük más, nincs
gépíró, aki lejegyezné az elhangzottakat. Ennek ellenére Kaitaró
valószínűleg tudja, hogy az üvegen túl mások is figyelik, akik mind
azt várják, hogy vallomást tegyen, ugyanis amikor Kuroszava
megkerüli az asztalt, hogy levegye róla a bilincset, Kaitaró
mozdulatai feltűnően visszafogottak. Nem dörzsöli meg a csuklóját,
helyette rögtön ellazul, fél karját az előtte lévő asztalra fekteti, és
kialakítja a saját terét.
Az ügyész Kaitaró felé tol egy vízzel teli műanyag poharat; a
gesztus hatására a gyanúsított halványan elmosolyodik. Kuroszava
egy pillanatra a kamerába néz, és Kaitaró is úgy helyezkedik, hogy
jobban fókuszban legyen. Most már én is élesebben látom, ki tudom
venni az arcvonásait és a szája sarkában lévő árkokat.
– Nem kapta meg, amire szüksége volt? – kérdezi Kaitaró.
Az ügyész vállat von.
– A tények néha nem árulnak el mindent.
– Talán a lelkemet akarja? Ez volna a célja a többi idiótával együtt,
hogy a fejemben turkáljon?
– Egy személyes kérdést szerettem volna megbeszélni magával.
– Megint az érzelmek? – Kaitaró előrehajol, és belekortyol a vízbe.
– Szerelem.
– Talán azt akarja, hogy definiáljam magának? – Kuroszava nem
válaszol. Kaitaró ismét a pohár felé nyúl, de mielőtt belekortyolna,
megáll. – Azt akarja tudni, hogy valóban szerettem-e?
– Igen. – Kaitaró arckifejezéséből semmit sem lehet leolvasni. –
Szeretnék méltányosan eljárni – mondja Kuroszava. – Számos
szerelmi gyilkossági ügyem volt már.
– Ezek szerint találkozott olyan fickókkal, mint én?
– Nem igazán.
 Kaitaró hátradől, és eltöpreng.
– Azt akarja mondani, hogy sosem szerettem őt?
– Inkább meséljen a munkájáról! – feleli az ügyész.
– Hát maga is ezzel jön, Kuroszava? Azt akarja, hogy
felakasszanak?
– Kérem – mondta lágy hangon –, meséljen a munkájáról! –
Kaitaró előrehajol, és a kezébe temeti az arcát. – Nem érdekli, hogy
mi lesz magával?
– Már nem számít, hogy mi lesz velem.
– Azt hiszem, ez segíthetne magának – jegyzi meg Kuroszava.
Kaitaró, miközben a halántékát masszírozza, megrázza a fejét.
– Semmi sem segíthet rajtam.
– Akkor csak árulja el az igazat!
A hallgatás egyre hosszabbra nyúlik kettejük között. Habár a
képernyő alján lévő számláló szerint csak másodpercek telnek el, az
a néhány pillanat is egy örökkévalóságnak érződik.
– Néha – mondja Kaitaró – könnyebb valaki más bőrébe bújni. –
Kuroszavára pillant. – Ön mindig ki volt békülve magával? Minden
helyzetben kényelmesen érzi magát? Az olyan munkakörben, amit
mi végzünk, amikor közel kell kerülni másokhoz, az ember
óhatatlanul egyfajta alakváltóvá válik. – Kuroszava bólint. Nehéz
megmondani, hogy szórakoztatja a másik okfejtése, vagy egyetért
vele. – Vannak munkák, amelyeket nem akar elvállalni, emberek,
akikkel nem akar találkozni. De, ahogyan azzal biztosan maga is
tisztában van, veszélyes dolog kimutatni, ha nem kedveljük a
másikat, legyen szó akár férfiról, akár nőről. Talán vannak
pillanatok, amikor biztonságban érezheti magát, amikor még a
hasznára is válhat, ha kiül az arcára a nemtetszés, csak hát az én
világomban, és azt gyanítom, hogy a magáéban is, az embernek tilos
kimutatni a valódi érzéseit.
Kuroszava előrehajol.
– Ezek szerint magának nem tetszett Szató Rina? Először
megpróbált kitérni a feladat elől?
– Igen – feleli Kaitaró.
– És nem veszélyes az ilyesmi? Nem mond ellent az ösztöneinek?
Kaitaró elmosolyodik.
– Ellentmondott a józan észnek és az utasításaimnak, az
ösztöneimnek azonban nem. – Szünetet tart. – Számos ügyön
dolgoztam már. Mindig vannak olyan unatkozó figurák, akik fel
akarják pezsdíteni egy kicsit az életüket, vagy éppen át akarják tolni
a döntéseik felelősségét valaki másra, és meg akarják spórolni
maguknak az érzelmi megrázkódtatást. A profizmus kulcsa, hogy az
ember távolságot tart saját maga és az eljátszott szerep között. Úgy
kell viselkedni, mint bármilyen társadalmi érintkezés során. Ebben
elég sikeres voltam. És kétségtelen, hogy ez büszkeséggel töltött el.
– Megterhelte mindez a magánéletét? – kérdezi Kuroszava.
Kaitaró elmosolyodik.
– Egyáltalán nem volt magánéletem, és kezdetben nem is volt rá
szükségem. Különböző szerepekkel kísérleteztem, kihívásként
tekintettem a munkára, de idővel mindaz fárasztóvá vált, ami
korábban érdekesnek és újszerűnek tűnt. Nem könnyű nap mint nap
kibújni a saját bőrünkből, és beletanulni, hogy valaki mássá legyünk.
– Tehát nem szeretett senkit, és magát sem szerette senki.
Kaitaró felsóhajt.
 – Elég sok ügynök így van ezzel. Gyanakvóvá válnak, és
képtelenek arra, hogy bárkiben is megbízzanak. Márpedig ha nem
tudsz megbízni másban, akkor hogyan is tudnál szeretni? Az ilyen
ügynökök többnyire magukra maradnak. És nem arra születtünk,
hogy magányosan töltsük az életünket, nem igaz?
– Tehát társaságra vágyott?
– Önmagam akartam lenni.
– Akkor az időzítésen múlt? Akkor jött el a változás ideje, amikor
Rinával találkozott?
– Nem! – Kaitaró előrehajol. – Tudom, hogy mit éreztem. Bízzon
bennem annyira, hogy elhiszi, tisztában vagyok azzal, mi zajlik
bennem.
– Meg kellett kérdeznem – jegyzi meg Kuroszava. – Elvégre a
többség ezt fogja gondolni. Hogy ő éppen megfelelő volt.
– Akkor a többség téved.
Kuroszava elhallgat. Az elsötétített üvegfal felé fordul, és jelzi,
hogy még egy pohár vizet kér. – Tehát, ha nem az időzítés és nem a
fáradtság okozta, akkor mi változott meg magában? Mi lett más?
– Ő volt más – feleli Kaitaró. – Minél jobban megismertem, annál
inkább tudtam, hogy ő az, akit keresek.
– Szépnek találta? – kérdezi Kuroszava, mire Kaitaró kurtán
felnevet.
– Igen, nagyon is, de csak a rá jellemző módon. Tiszteltem a
tartásáért.
– Tehát kezdetben még el akarta lökni magától?
– Megpróbáltam – mondja Kaitaró. – Szerettem volna
megismerni, mármint rendes körülmények között megismerni, és
nem a munkámon keresztül. És minél több időt töltöttem vele, annál
inkább összerázódtunk. Megértettük egymást, és nem akartam, hogy
visszatérjen a régi életéhez.
Kaitaró szünetet tart, miközben egy újabb pohár vizet helyeznek
elé. Savanyú mosolyt villant Kuroszava felé, mintegy elismeréssel
adózva a másiknak, amiért ilyen jelentős változás állt be a felé
mutatott bánásmódban.
– Saját magamat láttam benne. Minden szempontból a társam
volt. Harcoltunk egymásért, és megtaláltuk a módját, hogy együtt
legyünk. Úgy bíztam benne, ahogyan korábban senki másban.
– Ő is bízott magában?
– Igen – feleli Kaitaró határozottan.
– És úgy vélte, hogy ez elegendő?
– Bíztam benne, hogy igen.
– Tehát nem csak egy kuncsaft volt? – kérdezi Kuroszava,
miközben letesz elé egy fényképet. A képen Rina látható az esti
piacon; ez az a pillanat, amikor mindjárt a levegőbe dobja az almát.
– Nem – válaszolja Kaitaró, és finoman megérinti a fotót. – Nem
csak egy kuncsaft volt.
* * *
Továbbra is egyedül ültem a hálószobában, és az ok-okozati
összefüggéseken méláztam. A bíróknak egyszerre akár kétszáz
üggyel is foglalkozniuk kell, és a legtöbb, szépen legépelt és aláírt
vallomás, ami eléjük kerül, beismerő. Ezzel együtt a bűnösség
kérdése sosem egyszerű, ahogy a vádlottak sem olyan egydimenziós
teremtmények, mint amilyennek esetleg kívülről tűnhetnek. A bíró
feladata az, hogy megállapítsa a bűnösség mértékét, hogy feltárja az
igazságot, és olyan büntetést szabjon ki, amely alkalmas arra, hogy
az elítélt is tanulhasson belőle. Mindezt ráadásul elég gyorsan kell
elvégezniük, ugyanis az, hogy milyen sebességgel tudják feldolgozni
az ügyeket, nagyban befolyásolja, hogy ők maguk mennyire
léphetnek majd előre a hivatali ranglétrán. A kompetenciát
elsősorban az alapján mérik, hogy a bíró hány ügyet vállal,
következésképp egyikkel sem tölthetnek túlságosan sok időt.
Nem kértem ki Nakamura Kaitaró ítéletét, és egyre fokozódó
zavartsággal kellett tudomásul vennem, hogy az nem volt benne a
mappában. Találtam viszont egy kézzel írt listát arról, hogy milyen
potenciális ítéletekkel kellett szembenéznie. Ezek között különböző
időtartamú börtönbüntetések és a halálbüntetés is szerepelt. Abból
indultam ki, hogy börtönre ítélték, egyetlen gyilkosság miatt ugyanis
ritkán szabnak ki halálbüntetést, mindenesetre Kagasima Jurie
megcsillagozta ezt az utolsó eshetőséget, mintha csak arra akarta
volna felkészíteni magát, hogy akár ettől is meg kell majd védenie az
ügyfelét. Előttem volt viszont Kaitaró kétnapos tárgyalásának a
menetrendje – az első napon meghallgatták az ügy részleteit, a
második napon pedig kihirdették az ítéletet –, és már ebből világos
volt, hogy bármire jutottak is a bírák, nem kellett sokáig
töprengeniük a döntésükön.
A gondolataim még egyszer a földszinti étkezőasztalon kiterített
dokumentumokra terelődtek. Ott volt az a lábnyom a helyszínen és
a DNS-elemzés. Anyám a bőrén talált nyálminta alapján nem sokkal
a halála előtt kapcsolatba került egy másik személlyel. Nakamura
Kaitaróra gondoltam, és az ítéletére, azokra az emberekre, akik ott
voltak aznap, amikor anyám meghalt, és azokra a döntésekre,
amelyek ahhoz vezethetnek, hogy valaki megfosszon egy másik
embert az életétől.
Rina és Kaitaró
 VÉRSZEGÉNY FEKETE-FEHÉR
Rina egyedül állt az ablakban. Mezítláb volt, és minden porcikája
reszketett a nappali hűvös márványpadlójától. Előrehajolt, és az
üvegnek támaszkodott, ide-oda görgetve rajta a homlokát, hogy a
bőre melegsége foltot hagyjon maga után. Rettenetesen fájt a feje, és
a fájdalom már az egész testében szétáradt. Előző este sokat ivott
ugyan, de tudta, hogy nem ez okozza a fejfájást. Az ablakhoz
szorította az arcát, és fokozta a nyomást. Akár a hűtőszekrénybe is
bebújhatna, bepréselhetné magát a polcok közé, akkor sem segítene
rajta a hideg, mert ez a fájdalom akkor is vele maradna, ez a vakító
lüktetés valahol a szeme mögött, amitől már alig látott valamit.
Elment. Rina meghozta a döntését. És most nem maradt semmi.
Mintha máris megkezdődött volna a saját lebomlása, és nem lett
volna ereje, hogy ellenszegüljön neki – és ezt a tehetetlenséget csakis
magának köszönhette. Ő döntött így.
Rina megfordult, és a tenyere élével dörzsölte a szemét. Látta
magát pár nappal ezelőtt a gálán, ahogy borospohárral a kezében a
magukra hagyott koktélos pálcikákat mustrálja. Eszébe jutott
Szumiko, ahogy hozzábújt a kocsiban, az oldalába nyomva kis
arcocskáját, majd némileg visszahúzódott, amikor megcsapta az
izzadság és az alkohol fanyar illata. Rina emlékezett rá, milyen
nehéznek érződtek a tagjai, milyen pusztasággá vált minden a
belsejében, és emlékezett arra is, hogy a hazaérkezésük után milyen
megvetéssel fordult felé Szató, amiért elfelejtette összegyűjteni a
lányuk játékait a földről. Emlékezett arra is, hogy milyen durván
szólt rá Szumikóra.
 Jó sok éve már, hogy emellett kötelezte el magát, és tessék, most
újra ugyanezt a döntést hozta meg. Kinyitotta a szemét, és meglátta
az étkezőasztalt; esküvői ajándék volt. Ahogy végigpillantott simára
csiszolt, fekete felületén, Rina egyszer csak megpillantotta magát az
asztal mellett, pár évvel a házasságkötésük után. Több színes papír
is volt előtte, amelyeket éppen szabályos négyzet alakra vágott. A
folyosó felől vidám csevegés hangjai hallatszottak, ahogy Szumiko a
szobájában játszott. Rina csendben dudorászott; egy fiatal anya, egy
egészséges gyermek édesanyja, a büszkeség pírjával az arcán. Ahogy
az édességesdoboz után nyúlt, megérezte, hogy Szató jelenik meg
mögötte. Megfeszült, ahogy a férfi a vállára tette a kezét, és a
nyakába csókolt. Elfintorodott; jelentéktelen gesztus volt, a másik
mégis észrevette. Lejjebb csúsztatta a kezét, a melle vonaláig, és Rina
megpróbált mozdulatlan maradni.
Lehajtotta a fejét, és továbbra is az asztalt nézte, de Szató
felnevetett, és odahúzott egy széket, hogy csatlakozzon hozzá. Rina
még egyszer az édességek után nyúlt, és letett néhányat a papír
közepére. A dobozkát borító celofán élesen zörgött az ujjai alatt,
ahogy meghúzta rajta a csomagolást. Leragasztotta az egyik papírt,
majd úgy fektette rá a másikat, hogy ne látszódjon a ragasztás
vonala. Szató csendben ült, és olyan kifejezéstelenül mosolygott,
hogy végül magára vonta a felesége figyelmét.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Rina.
– Te vagy vicces! Nagyon megfontoltan dolgozol.
– Szeretném, ha Josi örülne neki – felelte, és az ajándék irányába
biccentett.
 – Érdekes nő vagy. – Rina felvonta a szemöldökét. Sosem jutott
volna az eszébe, hogy így gondoljon magára. – Nincs igazam? –
kérdezte Szató. – Talán nem vagy érdekes? – Rina nem felelt, csupán
halványan elmosolyodott. – De azért, gondolom, kemény is tudsz
lenni. – Erre felpillantott. Most már határozottabban nézett rá, és
nem mosolygott. – Ha úgy hozná a szükség – tette hozzá Szató.
Rina elengedte a dobozt, nem törődve az egyik oldaláról leváló
színes papírrétegekkel. Elnézett a férfi mellett, és a tekintete a
nappalin túlra, a sötétkamrába vándorolt, amely most raktárként
működött; a régi élete, amely mostanra porfogóvá vált. Szató
megfogta a kezét, és cirógatni kezdte az ujjait. – Van benned valami
éteri ragyogás – mondta, mire Rina ismét felvonta a szemöldökét. –
Úgy értem, a felszín alatt. – Ebben a pillanatban legszívesebben
felállt volna. El akarta húzni a kezét a másiktól, és arra készült, hogy
megmondja neki, hagyja békén, de aztán semmit sem tett. – Kemény
vagy – folytatta Szató halkan. – Meglátszik az arcodon, ha
koncentrálsz. – Rina lassan kibontotta a kezét a férfi fogásából. Már
nyitotta volna a száját, hogy az egészet elüsse egy tréfával, ám
egyszer csak rászakadtak a saját döntései, amelyek ehhez a
pillanathoz vezettek, és többé már nem engedhette meg magának,
hogy ne vegyen tudomást róluk. Azon morfondírozott, vajon
valóban olyan kemény-e, mint a férje állítja. – Siess! – mondta Szató,
és a csomagolópapírra mutatott. – Indulnunk kell.
Ahogy most visszagondolt erre az alkalomra, Rina azon
töprengett, igaza volt-e a férfinak. Egykor talán valóban ott volt
benne ez a ragyogás, még fiatal korában, amikor először találkoztak
egymással, mielőtt még meghozta a döntéseit, és lemondott a többi
lehetőségéről. Soha többé nem térhet már vissza a régi önmagához,
de akkor ez csakis azt jelentheti, hogy Szató sem hitt igazán a
ragyogásában. Kezdettől fogva átlátott rajta, és felismerte a harcos
természetét.
Rina felemelte a fejét, és körbenézett az otthonában. Tudta, hogy
nem hibáztathatja mindenért Szatót. Hiszen ő sem volt jó társa, talán
még csak jó feleségnek sem mondhatja magát. Tudhatta volna, hogy
a férfi céljai és álmai sohasem kárpótolhatják a sajátjai elvesztéséért.
Jobb lett volna, ha körültekintőbben házasodik meg, azonban bármi
történt is, bárhová jutott is, mindez a saját döntése volt. Kai
ébresztette rá erre. Még akkor sem kellett volna megismételni a régi
hibáit, ha sikerül egyben tartani a családját. A lányáért és magáért,
sőt talán mindhármukért visszavehette volna az ellenőrzést az élete
felett. Átvágott a nappalin. A fejében lüktető fájdalom valamelyest
enyhült, ahogy kinyitotta az egykori sötétkamra ajtaját. Ki fog
takarítani, és gondja lesz rá, hogy megint legyen egy saját kuckója.
Átlépett egy törött teniszütőn és Szató néhány kidobott cipője fölött,
majd felemelte az első dobozt.
* * *
A minta rózsaszín volt. Rögtön látta, hogy nem teljesen rózsaszín,
a papír maga ugyanis inkább fehérnek tűnt. Annyira megdöbbent,
hogy a vörös karakterek sorai összemosódtak egymással, és a
rózsaszín foltok közé zöld négyszögek ékelődtek. Rina egyre
hevesebben dobogó szívvel pillantott le a doboz tetején lévő mintára.
Már mozdult volna, hogy magához vegye, aztán visszahúzta a kezét;
némely dokumentum túlságosan mérgező volt ahhoz, hogy
megérintsék.
 Rina sokáig emlékezett a minták szépségére, a színükre, az
egyszerűségükre. Ez volt a jelképe mindannak, amitől félnie kellett.
Eszébe jutott a rózsaszín kandzsi, és az üres zöld négyszög, ahová a
választ kellett írnia, továbbá az üres hely a lap alján, ahová a saját
pecsétje és Szatóé kerülhetett. Vajon mit árul el a nemzet
lelkiismeretéről, ha egy ennyire súlyos döntést a rend és a színek
takaros, de annál megtévesztőbb díszletei mögé rejtenek?
Végiggondolta, hogy milyen kabalaállatai vannak a különböző
kormányzati intézményeknek: egy hajóskapitányokhoz illő kalapot
viselő fehér fóka és a hozzá való kék kabát, amit Sizuoka prefektúra
összes világítótornyára ráfestettek, ezzel utalva a Parti Őrség
nyújtotta biztonságra, egyúttal leplezve azoknak a holttestét, akik
odavesztek a tengeren; aztán ott volt Peepo, a kövérkés,
narancsszínű tündérke, aki a tokiói rendőrség szolgálatában állt, és
már a nevével is a nép és a rendfenntartó erők közti harmonikus
viszonyt testesítette meg. De bármilyen derűsek legyenek is a
rendőrök és a kabalaállatuk, és bármilyen szépen simuljon is
szolgálati fegyverük az egyenruhájukhoz, attól még azok a
fegyverek nagyon is valóságosak voltak, akárcsak a bennük rejlő
golyók. Japánban még mindig létezett halálbüntetés, és a
börtönökben hemzsegtek az olyan alakok, akikkel kapcsolatban az
ember csak remélhette, hogy a gyerekeinek sosem kell találkoznia
velük. Még most is előfordulhat, hogy egy rendőr félelmet és
fájdalmat hoz az életedbe. Ugyanez a helyzet ezekkel a
formanyomtatványokkal, gondolta Rina, ahogy a földre ereszkedett,
és magához vette a papírokat; ugyanez a helyzet mindennel, amit
emberek hoztak létre.
 Meguróban felcseperedett fiatalasszonyként Rina képtelen lett
volna nyugton maradni a helyén; bármilyen feladata is adódott,
muszáj volt mozgásban maradnia. Sokszor beszélte át a különféle
eseteket az apjával úgy, hogy közben fel-alá járkált a
dolgozószobában. Amikor először közölte vele, hogy szeretné
otthagyni a pályát, úgy kezdtek körözni az asztal közül, mint két
egymást fürkésző kutya. De most a saját életének a súlya húzta a
padlóra, és nem volt ereje máshoz, mint hogy csendben ücsörögjön,
és a térdének támassza a fejét.
Rina még egyszer a papírokra pillantott. A többségük meglepő
módon üres volt. Szató minden szükséges helyre beírta a nevüket, a
címüket és a személyi azonosító számukat, továbbá bekarikázta azt a
válaszlehetőséget, amelynek értelmében párként kifejezésre juttatják
abbéli óhajukat, hogy elvégezzék a kjógi rikont, vagyis a kölcsönös
megegyezéssel elváljanak egymástól. Volt egy keret, ahová a válás
feltételeit kellett beírni, ez azonban egyelőre kitöltetlen volt, ahogyan
a további kérdések közül is jó néhány válasz maradt, leszámítva
egyet, amely Japánban az összes, a válások során kitöltendő
formanyomtatványra rákerül – egyetlen, aprócska keret, amelyben
arról kellett nyilatkozni, hogy melyik szülőé legyen a kizárólagos
gyerekfelügyelet.
Szató ide ceruzával – mintha csak vázlatot készített volna – egy
halovány kérdőjelet körmölt. A kérdőjel egy szempillantás alatt
kiszakította Rinát a korábbi sokkos állapotából. Talpra szökkent, és a
harag szétterjedt a tagjaiban, ott lüktetett a vérében és a csontjaiban.
Közben észrevette, hogy a formanyomtatvány alatt még további
papírok is várnak rá; ezúttal sápadtfehér színben, drága
kivitelezésben.
Észrevette a Tokiói Családi Bíróság emblémáját a fejlécen, majd
hozzálátott, hogy átfussa a sűrűn szedett bekezdéseket és
utasításokat. Ez nem a helyi gyámügyi hivatal válási regisztrációs
formanyomtatványa volt; nem voltak kitöltésre váró rubrikák, nem
volt külön keret, ahová beírhatta volna a megállapodás részleteit. Ez
egy jogi kérelem volt, amelyet Szató egyedül készült benyújtani –
ezek szerint ő lesz az a házastárs, aki el akar válni tőle, és nem férhet
kétség hozzá, hogy a tárgyaláson mindenben az ő javára fognak
ítélni.
A formanyomtatványban volt egy táblázat, amely a házasság
kudarcának lehetséges okait sorolta fel. A félkövérrel szedett
instrukció szerint be kellett karikázni azokat az okokat, amelyek
igazak voltak, és kétszeresen bekarikázni azokat, amelyeket a
válaszadó különösen fontosnak ítélt. Szató itt már nem volt rest
tollat használni; világosan és érthetően nyilatkozott az ügyben,
eltérően attól, ahogy egyébként vele beszélt. Egyetlen szót karikázott
be a fekete golyóstollával, de azt jó sokszor: „házasságtörés”.
Rina ujjai lassan szétnyíltak, és a papírok a földre hulltak. Tudja,
tehát tudja, gondolta. Tudja, és el akarja venni tőlem a gyermekemet.
Kiment a nappaliból. Még ott volt körülötte az élete, csakhogy
mindez elveszítette az ismerősségét. Rémületes kilátások. Rina
ismert olyanokat, akiknek bíróság elé kellett állniuk. A rendszer
mérlegelte, hogy kit milyen mértékben terhel felelősség a
történtekért, és ennek fényében hozta meg a döntését; ennek során
gyakorlatilag élve boncolták az embert, és közszemlére tették
minden csúfságát és szégyenletes húzását. A Todain töltött ideje
alatt Rina megtanulta, hogy a válási ügyek akár évekig is
húzódhatnak, sőt már a mediáció is éveket vehet igénybe, és azalatt
az eset még el sem jut a bíróságig; a mediátorok, ezek a tisztességes
állampolgárok paneleket hoznak létre, és közösen elemzik ki a
házasságokat a legapróbb részleteiket is figyelembe véve.
Végigpörgetik az életed lapjait, és bármennyire küzdesz is,
bármilyen meggyőzően adod is elő a történtekről a saját
változatodat, úgyis mindig ugyanaz az eredmény. A gyerekek
kizárólagos felügyelete az egyik szülőnek jut, és a másik jó eséllyel
többé nem is láthatja őket. A közös felügyelet illegális; ez olyan
kristálytisztán szerepel a törvénykönyvben, amilyen tisztán csak a
jogszabályok fogalmazhatnak, élettelenül, vérszegényen, feketén-
fehéren.
A Todain töltött második évében Rina csatlakozott egy ingyenes
jogi tanácsadást nyújtó segélyszervezethez. Az ott végzett munkája
során jó néhány szülővel találkozott, akiket elszakítottak a
gyermekeiktől. Eszébe jutott, milyen reményvesztettek és
elszigeteltek voltak. Miután kimondták a válást, és döntöttek a
felügyelet kérdéséről, a bíróságok a továbbiakat jellemzően „családi
ügynek” minősítették, amelyből ők már ki akartak maradni. De még
akkor is, ha nem került sor formális megegyezésre, és az egyik szülő
egész egyszerűen magához vette a gyereket, a bíróság sokszor ezt a
szülőt favorizálta a végleges döntés meghozatalakor.
Rina felidézte, hogy milyen emberekkel találkozott a munkája
során, hogy miként utaztak el az otthonuktól távoli prefektúrákba,
hogy, mint a faágon gubbasztó varjak, titokban meglessék a
gyerekeiket az iskola előtt, mielőtt még elzavarta volna őket a
felháborodott ex vagy a rendőrség.
Ő maga ezt áttételesen élte át, de az a kilátás, hogy hamarosan a
saját bőrén is meg kell majd tapasztalnia, szinte elképzelhetetlen
volt. Látta magát, ahogy Szumi iskolája előtt várakozik, talán
Nagojában vagy egy még távolabbi helyen. Ott tartana a zsebében
egy fotót róla, egy szamárfüles, összemaszatolt fényképet
valamelyik régi születésnapról. Látta magát, ahogy a kapu előtt
várakozik, ügyelve rá, hogy ne vegyék észre. Aztán ahogy megszólal
a tanítás végét jelző csengő, végre megpillanthatná a kislányát, aki
időközben persze nagyon megváltozott, és alig lehet felismerni,
hogy ugyanaz a gyerek, aki a fotón is szerepel. Az új Szumiko már új
barátokra lelt, akikkel derűsen cserélgetik egymás közt a cukorkákat.
Rina megpróbálna uralkodni magán, igyekezne türelmes maradni,
de végül képtelen lenne megmaradni a helyén, és egyszerűen
odarohanna hozzá, amivel persze csak annyit érne el, hogy jól
ráijesztene. Ekkor már évek teltek el anélkül, hogy Szumi láthatta
volna az anyját. Érthető, ha megijedne tőle, és összezavarodna. Rina
látta, ahogy elhátrálna tőle, egy cukorkát szorongatva a markában,
miközben neki olyan érzelmek ülnének ki az arcára, ami csak még
jobban megrémiszti a lányt. „Szumicsan, hát nem emlékszel? Régen
Mamának hívtál.”
Rina elborzadva megrázta a fejét, és megpróbálta kiszakítani
magát ebből a félelmetes képzelgésből. Könnyek csordultak le az
arcán. Letette a válási formanyomtatványokat maga elé az asztalra,
és bement a konyhába. Egy pohár vizet akart tölteni magának, de
aztán észrevette Szumiko pandamedvés bentódobozát a szárítón.
Aznap reggel Rina a medvés dobozába pakolta a tízóraiját, hogy a
pandásat kimoshassa. A panda volt Szumi kedvence. Holnap majd
telerakja különböző alakúra hasított, tarkabarka zöldségekkel és
ragacsos rizsgolyókkal. Nem, az nem lehetséges, hogy elszakítsák a
lányától, az nem lehet, hogy mindössze néhány filmszalag és pár
dokumentum maradjon vele, és le kelljen mondania arról az élő,
lélegző gyermekről.
Visszatért a nappaliba, és felvette a telefont, ám azzal a
lendülettel rögtön vissza is tette a helyére. Eszébe jutott, hogy a
mediátorok a telefonszámláit is ellenőrizhetik a bíróságon; talán
Szató is gondolt rá, hogy ezt is bizonyítékként fordítsa ellene.
Magához vette a kulcsait a komódról, majd elhagyta a lakást, és
mivel nem akart várni a liftre, leszaladt a lépcsőn. Elviharzott a
portás mellett, majd kilépett a szabadba, és csak pár sarokkal odébb
állt meg egy telefonfülke előtt.
Hallgatta, ahogy kicsöng. Egyszer, kétszer. És aztán ott volt –
meghallotta a hangját.
– Tessék.
Rina reszketett. Kipillantott a telefonfülkéből, attól tartva, hogy
valaki esetleg követi.
– Még mindig ott vagy – mondta. – Hála az égnek, hogy ott vagy.
– Hallgatás. Rina azonban nem hagyta annyiban. – El akar válni.
– Micsoda?! – Kaitaró hangja egyszer csak tisztán csengett. – Rina,
ezt ő mondta?
– Megtaláltam a formanyomtatványokat a holmijai között. Én
csak… Azt akartam…
 – Rina – folytatta Kaitaró, és a hangja visszarántotta a nőt a
valóságba. Újra biztonságban érezte magát. – Kitöltötte a papírokat?
* * *
Ahogy elindult, körülötte sáfrányszínű és cinóbervörös levelek
hullottak a juharfákról és a bükkökről. A cseresznyefák is
elvesztették a virágaikat, így az ágaik csupasz, fekete botokként
zörögtek a szélben. Rina fürgén ment előre, a sarka kopogott az
Ueno Park betonján. Elérte a főút melletti kereszteződést, és
meglátta a férfit. Egy telefonpóznának támaszkodott. Bólintott, mire
Rina jobbra fordult, és elkezdett távolodni tőle. Kaitaró még a
telefonban figyelmeztette rá, hogy Szató talán fotósokat is felbérelt.
Minden lépésükre ügyelniük kellett.
Rina rá sem hederített a többi gyalogosra, akik rosszallásukat
fejezték ki, amiért átmegy a piroson. Elszaladt a nemzeti múzeum
kapujáig, majd lelassított, és sétára váltott. A nagy, szögletes épület
úgy magasodott előtte, akár egy erődítmény. Odabent üvegvitrinben
őrzött hangszerek és ötszáz éves vásznak voltak az őszi levélhullató
mulatságokon részt vevő kurtizánokról. Elég volt rájuk pillantani, és
az ember már hallotta is a samiszen[20] fémes csengését az erdő
lágyan remegő lombjai alatt.
Egy csapat iskolás csevegett a lépcsőkön, várva, hogy bebocsátást
nyerjenek; egyikük olyan hangosan nevetett, hogy a tanárának
rendre kellett intenie. A kislány a szája elé kapta a kezét, és úgy
vigyorgott tovább. A társai lelkesen követték.
Rina hátat fordított a múzeumnak, és elindult az épületegyüttes
jobb oldalán lévő kertek felé. Hideg volt. Az eget felhők borították,
amitől a kertben csordogáló, egy kis vízesést követően egy nagy
medencébe torkolló folyam vize is egészen feketének tűnt. Olyan
cudar volt az idő, hogy senki sem tartózkodott odakint. Rina az
órájára nézett – még az apjától kapta ajándékba –, majd továbbment,
és megcélozta a kert egy távolabbi pontját. Elhaladt a tó partján álló,
fából ácsolt teaház mellett, amely nyaranta pavilonként működött, a
tél közeledtével azonban már be volt zárva. Továbbhaladt a kijelölt
ösvényen, és csak akkor állt meg, amikor a fák már kellő fedezéket
nyújtottak számára. A szél kitartóan sustorgott körülötte,
végigsimított a fák ágain, és rajta kívül nem hallatszott más, csak a
háborítatlan vízcsobogás.
Kezdett nyugtalanná válni, de amikor megfordult, végre
megpillantotta a férfit. Kaitaró kabátja nyitva volt, és még a haját is
hátravetette a szél, ahogy futva közeledett felé.
– Sajnálom, annyira sajnálom… – kezdte Rina, a másik azonban
nem lassított le. A csókja ezúttal korántsem volt gyöngéd; Rina
egyszerre érezte benne a verejtéket, a félelmet és az éhséget. A
nyakára csúsztatta a kezét, és végül a férfi hátrált tőle egy lépést. –
Sajnálom – ismételte, és Kaitaró homlokához szorította a sajátját.
– Itt vagyok – mondta, és többre nem is volt szükség.
Levette a kabátját, hogy legyen mit a földre teríteni, de Rina már
le is ült a fűre, maga alá húzva a térdét.
– Olyan buta voltam. Én…
– Nem voltál buta, Rina.
– Valóban így gondolod?
– Nem tudhattad.
– Nem is tudom… Mindent rosszul csinálok. – Kaitaró leült mellé.
– Megláthatnak minket?
– Nem, ellenőriztem.
 – Gondolod, hogy felbérelt valakit, hogy kövessen?
– Ha így is tett, megtalálnám az illetőt.
– Netán az összes magánnyomozót ismered a városban?
– Nem sok minden van, ami elkerüli a figyelmemet – mondta
Kaitaró, és Rinának el kellett mosolyodnia a hangjában csengő
büszkeség hallatán.
– Ráírta a formanyomtatványra, hogy ki felelős a válásért?
Megjelölte a válás okát?
– Házasságtörés – felelte Rina csendesen. – Be akar perelni, és
ezzel minden jogalapja megvan hozzá. – Szünetet tartott, és
Kaitaróra pillantott. – Tud rólunk.
– És mit érne el azzal, ha bíróság elé vinné az ügyet?
– Kizárólagos felügyeletet szerezne Szumiko felett – felelte Rina. –
Érvelhetne azzal, hogy alkalmatlan vagyok a gyereknevelésre, és
Szumi jobban járna, ha az apja visszavinné a szüleihez Nagojába.
– Rina, nyugodj meg! – Kaitaró felé nyúlt, és megfogta a kezét. –
Nem fogja elvenni tőled a lányodat. Még milyen oka volna bíróságra
menni?
– Kompenzáció jár a házasságtörés után, bár nem olyan sok.
Kaitaró egy ideig nem szólalt meg.
– Szató kapott hozományt, amikor beházasodott a családodba?
Részesült valamilyen előnyben az apád üzleti kapcsolatainak vagy
kölcsöneinek köszönhetően?
– Miért kérdezed?
– Csak tapogatózom. Igen vagy nem?
– Igen – felelte Rina.
 – Netán veszélybe kerültek a befektetései? Egy ingatlanbefektető
cégnél dolgozik, igaz?
– Az ingatlanárak továbbra is zuhannak – mondta Rina. – Lehet,
hogy nem akarja beismerni, de… – A hüvelykjébe harapott, és
rágcsálni kezdte rajta a bőrt. – De nem tudom, hogy pontosan mibe
ártotta magát, vagy mekkora kölcsönöket vett fel. Sosem beszélt
velem ilyesmiről.
– És mi a helyzet Josival?
Rina megrázta a fejét.
– Nem, ő biztosan nem…
– Merthogy?
– Apám elmondta volna nekem. – Rina felsóhajtott. – Hogy
őszinte legyek, Kai, azt várná tőlem, hogy magamtól is tudjak róla,
mire megy el a pénzünk. Sosem fogja megbocsátani, hogy…
– Először próbáljuk kideríteni, hogy mivel is állunk szemben! –
mondta Kaitaró, és még egyszer megfogta a nő kezét. – Ha
megértjük az indítékait, előnyösebb helyzetből várhatjuk a
következő lépését.
Rina bólintott, és lassan kifújta a levegőt. Kezdett valamelyest
megnyugodni, és ismét józanul gondolkodott.
– Fel tudjuk venni a kesztyűt, ugye, Kai?
Amikor a férfi nem válaszolt, a nő felpillantott.
– Rina, valamit el kell mondanom neked.
A nő felvonta a szemöldökét, és mintha egy éles szilánk fúródott
volna a gyomrába. Kaitaró tekintete komorabbá vált, mint addig
bármikor.
– Ismerem őt.
 – Tessék?
– Követtem Szatót. – A férfi védekezésképpen maga elé tartotta a
kezét, miközben Rina talpra szökkent.
– Hogy mit csináltál?
– Muszáj volt.
– Követned kellett a férjemet?
– Nem. – Most már ő is feltápászkodott, és tett egy lépést a másik
felé. – Nem! Én… Tudnom kellett, hogy kiért akarsz elhagyni. Attól
tartottam, hogy bántani fog téged.
– És erről is tudtál? – kérdezte, ahogy az új információ lassan
leülepedett benne. – Tudtad, hogy válni készül? – Már kis híján
kiabált. Kaitaró élesen beszívta a levegőt. Egy percre mindketten
elhallgattak. – Tudtad?
– Nem – felelte a férfi. – De találkozgat valakivel Nagojában.
– Vagy úgy. – Most Rinán volt a sor, hogy elhallgasson, aztán
kissé sután megjegyezte: – Odavalósi.
– Rina… – kezdte Kaitaró. Úgy nézett rá, mintha meg akarná
érinteni, de valami megakadályozta benne. Rina látta tükröződni a
másikban a saját megdöbbenését és fájdalmát, ott lüktetett a
tekintetében, és olyan elviselhetetlen volt, hogy el kellett fordulnia
tőle.
Próbálta rendezni a légzését, azonban semmi másra nem tudott
gondolni, csak arra, hogy milyen balga volt, és mindenért ő a hibás.
Hát persze, hogy nem csak neki volt kettős élete.
– Évekkel ezelőtt, amikor Szató egyik este részegen jött haza –
kezdte lassan –, beszélt nekem egy lányról, akihez még a
középiskolában került közel. Csinosabb volt nálam, és viccesebb is,
de a családja nem őt szánta neki, úgyhogy végül lemondott róla. Azt
hiszem, Naokónak hívták. – Rina Kaitaróra pillantott. – Ő az? Vagy
csak ilyen naiv és menthetetlen romantikus vagyok? – Amikor
Kaitaró nem válaszolt. Rina átkarolta magát a kabátja alatt. – Sosem
hazudnál nekem, igaz, Kai? – suttogta.
– Nem – felelte, de olyan élesen, hogy Rina rögtön tudta,
mennyire gyűlöli az őszintétlenséget.
– Az egész az én hibám – mondta a nő, ahogy teljes súlyával
ráomlott a megaláztatása. – Tudhattam volna. – Még egyszer
Kaitaróra pillantott. – Rossz feleség voltam.
– Nem, Rina! Kérlek. Semmi sem a te hibád.
A nő visszaült a fűre, és Kaitaró csatlakozott hozzá. Ezúttal közel
húzta magához, és az ölelésébe vonta.
– Bolond voltam – motyogta. – Mégis, mit láthatsz bennem ezek
után?
– Mindent – felelte.
Rina ránézett, és biztos volt felőle, hogy a napnál is világosabb a
sebezhetősége, a férfi ugyanis rögtön összerezzent a tekintetétől.
– Miért nem mondtad el korábban? – kérdezte.
Kaitaró megrázta a fejét.
– Nem érdemellek meg téged, Rina. Azonkívül… – a kezére
pillantott, mielőtt a tekintete még egyszer visszatért volna az
arcához. – Azt akartam, hogy saját elhatározásból válassz engem, ne
a körülmények miatt.
– Téged választalak – felelte gyöngéden. – Biztosan tudnod
kellett. Hát nem érezted azon az estén a buliban? Mindig is téged
akartalak. Csak úgy éreztem, hogy képtelen vagyok… – A tekintete
továbbvándorolt a szájára és az arcán kihangsúlyozódó borostára.
Kaitaró nyelt egyet, és megsimogatta a nő arcát. – Nem azért vagyok
itt, mert bajban lennék.
– Rina, tudom…
– Ne, várj! – szakította félbe. – Tudom, hogy magunk elé
helyeztem másokat, de végül mégiscsak kiderült, hogy a szívem
mélyéig önző vagyok, mert Szumi után csak te érdekelsz. – Figyelte,
ahogy a férfi szája keskeny mosolyra húzódik. – Képes vagy még
szeretni? Annak ellenére is, hogy nem voltam elég bátor? – A férfi
mosolya szélesebbé vált, majd bólintott. Rina a vállára hajtotta a
fejét, és közelebb bújt hozzá. Kaitaró kissé megemelte az állát, és
csókot lehelt az ajkára.
– A kapcsolatom Szatóval… – kezdte. – Szeretném hinni, hogy
nem minden kapcsolat ilyen. Hogy nem mindegyik csak az önzésről
és az árulásról szól.
– A miénk biztosan nem.
Rina megfogta a kezét.
– Gondolod?
– Biztos vagyok benne – mondta Kaitaró, és megcsókolta a
tenyerét.
Rina egy percig habozott, aztán felpillantott rá.
– Néha elképzelem, milyen életünk volna, ha összeházasodnánk,
de tudod, én…
– Bármivel beérem, amit tőled kapok – mondta Kaitaró, és a
szavait követő csendben Rina tudta, hogy komolyan beszél.
Elmosolyodott, miközben a férfi közelebb húzta magához, ő pedig
válaszképpen átkarolta a nyakát.
 – Ha ezt bárki lefotózza, akkor nekünk annyi – mondta, ezen
azonban már mindketten csak nevetni tudtak. A feszültség elillant,
mintha a szél fújta volna le róluk. Néhány percre hallgatásba
burkolóztak, és figyelték, ahogy a fuvallatok zörgetik a fák ágait.
– Csak fenyegetőzik a bírósággal. Nem fogja elvenni tőled Szumit
– mondta Kaitaró. – Rád akar ijeszteni a mediátorokkal és egy
kiszámíthatatlan bíróval. – Oldalt váltott, hogy a másik
kényelmesebb helyzetben lehessen.
Rina felvonta a szemöldökét.
– Hol tanultad mindezt? – kérdezte évődve, de aztán a férfi
vállának döntötte a fejét, jelezve, hogy megértette, amit mondott.
– Szató peren kívüli megállapodást akar. Olyan megállapodást,
amelynek a feltételeit ő diktálja.
– Felügyeletet szeretne Szumiko felett?
Kaitaró elfintorodott.
– Ez a legerősebb lap a kezében. Hiszen ő a legfontosabb
számodra.
Rina bólintott. Megfogta a férfi kezét, és egymásba fűzték az
ujjaikat.
– Ellene is van bizonyítékunk – mondta Kaitaró halkan, és
kivárta, amíg eljutnak Rinához a szavai. – Majd odaadom neked. A
segítségével megfelelő megállapodást köthettek egymással. Ha
minden jól megy, nem jut bíróság elé az ügy. – Gyöngéden
végigsimított az arcán, hogy oldja benne a feszültséget. – Ha ennek
vége lesz, csak…
– Kai, ugye nem akarod személyesen megkeresni Szatót? Ezt
nekem kell vele elintéznem – mondta, mire a férfi bólintott.
 – Bízhatsz bennem. Szumiko velünk marad.
Rina ismét nekidőlt, ám ezúttal nem mosolyodott el.
– Sajnálom – mondta egy perccel később. – Sajnálom, hogy így
bántam veled. – A férfi ölelése szorosabbá vált, Rina pedig egészen a
nyakába fúrta az arcát. – Úgy sajnálom, hogy belekevertelek.
– Minden rendben lesz.
– Még mindig… Még mindig vissza akarsz menni Hokkaidóra? –
kérdezte.
Kai enyhén eltolta magától, hogy a szemébe tudjon nézni.
– Veled jöhetek? – kérdezte Rina, visszhangozva a férfi
Simodában elhangzott szavait. Kaitaró felvonta a szemöldökét. –
Komolyan kérdezem.
A férfi egyszer csak elvigyorodott, és a mosolya ragadósnak
bizonyult. Lehajolt, és szájon csókolta a nőt. Amikor végül
elengedték egymást, akkor is csupán leheletnyire távolodtak el.
– Édesem – suttogta. – Ami maradt belőlem, mind a tiéd.
* * *
Amikor elhagyta a parkot, Rina a karórájára pillantott. Késésben
volt Szumikóhoz – gyakorlatilag egész évben késésben volt –, de
elhatározta, hogy jóváteszi. Szumiko az íjásztanfolyamon van, rövid
sétára az iskolájától. Rina elképzelte, ahogy a lánya a sor elején áll, és
a lehelete látszik a fűtetlen dódzsó levegőjében. Parányi, fehér
zoknijában előrelép, és magához veszi az íját. Elmosolyodott. Szumi
mindent olyan nagy átéléssel művelt; már meg is engedték neki,
hogy lőjön.
Látta maga előtt, ahogy a lánya felveszi a megfelelő testtartást,
kissé igazít rajta, s kiegyenesíti a hátát, hogy keskeny vállától
egészen a talpáig szabályos vonalat írjon le. Lassan beszívja a
levegőt, odafigyelve minden egyes pillanatra, a feje fölé emeli az íjat,
hogy aztán visszaengedje, és egészen a füléig felhúzza az ideget.
Érzi a szarvasbőr kesztyű tapintását az arcán. Egy óra ketyeg valahol
a közelben. Megtalálja a célt, majd lő, magabiztosan és gondtalanul,
ahogy kell.
Miután lement az aluljáróba, Rina végignézett a fluoreszkáló
fényekkel bevilágított boltok során. Josi javasolta, hogy
vacsorázzanak nála Szumival, de ennek most a gondolatát sem tudta
volna elviselni. Inkább felveszi Szumikót, és kerítenek maguknak
vörösbabos fánkot. Utána megtaníthatja őt, hogyan kell rákot
készíteni tofuval és hagymával. A kislány egyébként is szeretett
együtt főzőcskézni vele. Hihetetlen érdeklődéssel tudta figyelni,
ahogy Rina nagy sebességgel krumplit szeletel a vasárnapi ebédhez,
s közben azt kiabálta: „Most én jövök, én jövök!”
Nyelt egyet. Az aluljárói fényei hirtelen bántóan élesnek érződtek.
Ismét feltámadt benne a félelem, és hiába ígérte meg Kai, hogy
segíteni fog neki, nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy
elveszítheti a lányát.
Szumiko
 BIRTOKLÁS
Emlékszem, milyen volt, amikor mindkét szülőm otthon
tartózkodott. Esténként hallottam, ahogy a konyhában sündörögnek,
udont[21] esznek, vagy esetleg az anyám által készített dinsztelt
malachúst és káposztát. Apa ilyenkor hazajött vacsorára, és noha
már késő volt, Anyának gondja volt rá, hogy várja valamivel. Több
fogást is főzött, és mindig volt hús, leves, saláta. Hallgattam, ahogy
beszélgetnek egymással; néha a kis hordozható tévét is bekapcsolták,
hogy apám nézhesse rajta a híreket, de attól még ugyanúgy
csevegtek tovább, kimért, nyugodt hangon. Én már majdnem mindig
ágyban voltam, mire ő hazaért. A szobám árnyai között heverve
láttam, ahogy a függönyökön keresztül tompa félhomállyá
szelídülnek a város fényei. Ahogy kezdett elnyomni az álom,
figyeltem a fényt, hallgattam a fűtőtest zümmögését a háttérben, és
annak tudatában aludtam el, hogy a családom biztonságot jelentő
közelségben van.
Amikor nagyobb lettem, egyre többször fordult elő, hogy apám
még a megszokottnál is később ért haza, és anyám sem vesződött
már annyit azzal, hogy vacsorát készítsen neki. Felhagyott azzal,
hogy mindig valami frissen készített fogást tegyen elé az asztalra, és
inkább kint hagyott neki egy adagot abból, amit előtte mi
vacsoráztunk. Ez lehetett boltban vásárolt bentó, rizsgolyók zöld
teával vagy közönséges dobozos leves, amit gyorsan meg lehetett
melegíteni a tűzhelyen.
Volt idő, amikor egész éjjel ébren maradtam, és már-már
természetellenes csend vett körbe. Hallottam, ahogy a bejárati ajtó
zárja a helyére kattan, és aztán az egész lakást üresség szállta meg.
Anyám egyik helyiségből a másikba ment, elhúzta a függönyöket, és
leoltotta a lámpákat. A nappaliban bekapcsolta a tévét, először
lehalkítva. Elképzeltem, ahogy a szobám felé pillant, hogy
ellenőrizze, nem zavart-e meg, aztán pár perc elteltével, ha nem
észlelt mozgást, kicsit feljebb tekerte a hangot; még mindig nem volt
túl hangos, inkább afféle állandó, szakadatlan zümmögés, mintha
éppen ezt akarta volna hallani, hogy kizárja a külvilágot.
Voltak éjszakák, amikor nem kapcsolta be a tévét, de nem is
aludt, csak fel-alá járkált a lakásban. Miután ellenőrizte, hogy
minden ajtó és ablak rendesen be van zárva, és az egész lakás
biztonságos, megállt a szobám ajtaja előtt, és éppen csak résnyire
kinyitotta, hogy ne ébresszen föl. Vártam ezeket a pillanatokat, noha
amikor meghallottam, és észrevettem a keskeny fénysávot
megjelenni az ágyamon, mindig gyorsan lehunytam a szemem, és
úgy tettem, mintha már aludnék.
Egyik este bejött hozzám. Kinyitotta az ajtót, és éreztem a kezét a
homlokomon, éreztem, hogy megpuszil. Elmosolyodtam, miközben
bebújt mellém az ágyba. Kuncogtam, ahogy egész közel húzódott
hozzám, de ő nem mosolygott, amikor átkarolt, és a nyakamba fúrta
az arcát. Reszketett. Körbelengte a verejték és a félelem fanyar illata.
Éreztem, hogy milyen heves energiák száguldoznak benne, mintha
áramütés érte volna, noha igyekezett mozdulatlan maradni. Még
egyszer megpuszilta az arcom, a homlokom, a hajam. „Minden
rendben” – mondta. „Minden rendben.” Ez volt az utolsó éjszakám
Ebiszuban.
 Most már tudom, mitől félt annyira. A törvény miatt a válást
követően az egyik szülőnek még ma is el kell fogadnia, hogy
elveszíti a gyerekeit. Ezt aztán vagy egymás között döntik el, vagy
pedig egy bíróra bízzák, aki soha nem is találkozott azokkal, akiknek
a sorsáról döntést hoz. A gyakorlatot az a meggyőződés szentesíti,
miszerint az elvált szülők úgysem volnának képesek többé
együttműködni, és nem tudnának a gyerekük legjobb érdekei szerint
eljárni, úgyhogy a legjobb, ha a felügyeletet kizárólag az egyik,
értelemszerűen a feladatra alkalmasabb szülőre bízzák.
Ezzel együtt van választás. A válás gondolata és a jogi lépések
megkezdése között a szülőknek lehetőségük van rá, hogy
magánúton és informális módon megállapodjanak abban, kié legyen
a felügyelet, egyúttal határozhatnak a látogatási jogokról, és a
döntésükhöz a későbbiekben is tarthatják magukat. Ebben az
esetben mégiscsak lehetséges, hogy egy gyerek úgy nőjön fel, hogy
az apja és az anyja továbbra is együttesen legyen jelen az életében.
Ehhez természetesen nélkülözhetetlen, hogy legalább bizonyos fokú
bizalom fennmaradjon a felek között. Mindkét szülőnek egyet kell
értenie abban, hogy a gyermekük érdekei előrébb valók az új
munkájuknál, az új otthonuknál, az új partnerüknél vagy éppen a
régi sérelmeknél; többnyire ez az a pont, ahol az efféle
megállapodások ki szoktak siklani.
Az embereket a vágyaik vezérlik; majdnem bármire hajlandóak,
hogy megkapják, amit akarnak. Egy házastárs, akinek elege van az
exéből, dönthet úgy, hogy másik prefektúrába vagy akár másik
országba költözik. De még akkor is, ha a közelben maradnak,
betegségekre, egyéb programokra, előre be nem jelentett hétvégi
kiruccanásokra és hasonlókra hivatkozva lehetetlenné tehetik az
exüknek a közös gyerekük láthatását. A magánúton született
megállapodásoknak jogi értelemben nincs kötelező erejük, így aztán
gyakran előfordul, hogy az egyik fél végül üres kézzel marad, és
semmilyen eszköze nem lesz a helyzet rendezéséhez.
Emiatt aztán minden válás végül is abba a kérdésbe torkollik,
hogy ki fogja fizikai értelemben is birtokolni a gyermeket. A bíróság
számára ez a kérdés kiemelt jelentőséggel bír, úgyhogy azokban az
esetekben, ahol nem volt lehetőség a viták békés rendezésére, a
gyermek birtoklásáért folytatott harc már korán elkezdődik. Az
ilyesmibe még a nagyszülők is belefolyhatnak, akik elrejthetik a
gyereket, illetve más módon gondoskodhatnak róla, hogy csupán az
egyik félnek legyen hozzáférése. Amikor anyám bebújt mellém az
ágyba Ebiszuban, és Kaitaró információira várt az apámmal
kapcsolatban, bizonyára az járt a fejében, hogy ez az utolsó
ütőkártyája, amit még ki tud játszani. Másnap elvitt Nagyapához.
Emlékszem, hogy amikor ott álltunk a megurói ház előtti zöld
csempés feljárón, olyan érzés fogott el, mintha egy zsúrra érkeztem
volna; biztos voltam benne, hogy pár óra múlva anyám értem jön, és
hazavisz. Aztán amikor megérintette az arcomat, és megpillantottam
a könnyeket a szemében, amikor láttam, hogyan néz rám, akkor
értettem meg, hogy aznap már nem számíthatok tőle jóéjtpuszira.
– Szumiko – mondta, és a karjaiba vont. Átadta nekem Torát, a
fehér tigrisemet, és még szorosabban átölelt. Én is erősen
kapaszkodtam belé, és annyit tudtam felelni:
– Mama.
 – Itt vagyok – szólt, és elsírta magát. – Itt vagyok. Hamarosan újra
együtt lehetünk. – Elővette a zsebkendőjét, és sietve megtisztogatta
mindkettőnk arcát, mielőtt még bárki észrevehette volna, hogy mi
történt. – Elég a könnyekből. Szarasimák vagyunk!
Csak álltam némán, és figyeltem, ahogy elhátrál tőlem, majd
megfordul, és végigsétál a korai esőtől csillogó kavicsok között.
Persze talán úgy gondolod, szerencsés vagyok. Végül is anyám,
legalábbis a rövid idő alatt, amit velem tölthetett, és aztán nagyapám
is, szeretetben és gondoskodásban nevelt fel. Ám a történetünknek
még annyi oldala van, hogy kételkedem benne, valaha is
megismerhetem a teljes igazságot. Sosem fogom például megtudni,
vajon apám szeretett-e engem valaha is. Sosem fogom tudni, hogy
terhet jelentettem-e számára, hogy csak egy bábu voltam a
szemében, vagy tényleg a gyermekeként tekintett rám. Sosem fogom
tudni, mi járt anyám fejében, amikor aznap hátat fordított nekem.
Sosem fogom tudni, mivel kellett szembenéznie, és milyen árat
kellett fizetnie érte.
Meguróban, abban az otthonban, ahol mindketten felnőttünk,
mintha még a szobák is az ő hiányát visszhangozták volna. A
nyomozásom kezdetén még csak a tényekkel akartam tisztába
kerülni. Arra volt szükségem, hogy minden egyes részletet tisztán
lássak magam előtt. De minél hosszabban tanulmányoztam az
üggyel kapcsolatos dokumentumokat, annál több saját emlékem is
felszínre tört az anyámmal töltött utolsó évemből. Órák teltek el
azzal, hogy befelé fordultam, és teljesen megfeledkeztem az előttem
lévő papírokról.
 Egy reggel, amikor az étkezőben lévő órán már körbeszaladt a
mutató, a falinaptárra pillantottam, és kiszámoltam a napokat. Több
mint egy hét telt el azóta, hogy Nagyapa elment Hakonéba, úgyhogy
számíthattam rá, hogy hamarosan hazatér. Ha meg akartam érteni,
hogy mi történt valójában, ha anélkül akartam folytatni a
munkámat, hogy ő megzavarhasson benne, akkor bizony sietnem
kellett.
Még egyszer végigpillantottam az előttem kiterített papírokon,
amikor egyszer csak megszólalt az ajtócsengő. A postás csomagot
hozott. Bevittem Nagyapa dolgozószobájába, majd megszokásból
letettem az íróasztalára, és felkapcsoltam a lámpát. Volt néhány
számla és egy nagy boríték az asztalon, az utóbbiról tudtam, hogy a
Nomura & Higasino szerződése van benne, amely már csak az
aláírásomra és a pecsétemre vár, de most képtelen voltam ezzel
foglalkozni, úgyhogy egyelőre félretettem. A csomagban egy kis
fekete doboz volt. Egy percre szünetet tartottam. Annyira
belefeledkeztem az anyámmal történt tragédia jogi vonatkozásaiba,
és abba, hogy a törvény képtelennek bizonyult a megvédésére, hogy
közben eszembe sem jutott, vajon engem mennyire tud majd
megvédeni a bajtól. Úgyhogy teljesen felkészületlenül ért, amikor
végre elérkezett az a nap, amelyért annyi éven keresztül dolgoztam.
Hosszú ideig csak ültem a doboz előtt, mielőtt ki mertem volna
nyitni. Amikor aztán megtettem, a kék bársonyborításon ott találtam
az ügyvédi jelvényemet. Megforgattam az asztali lámpa alatt, és
figyeltem, ahogy a fény visszatükröződik az aranyborításon, feltárva
az aprólékosan megmunkált napraforgót és a szirmokat, és a
belsejében a parányi mérleget, a minden embernek kijáró szabadság
és igazságosság jelképét.
Megfordítottam a jelvényt, és elolvastam a hátoldalára
gravírozott személyes azonosítószámomat. Ezek a jelvények nem
csupán a törvény, de a hatalom szimbólumai is voltak. A Japán
Ügyvédi Kamara tulajdonát képezik, és kizárólag az arra méltó és
kellőképpen kvalifikált személyek vehetik a birtokukba. Ha valakit
bűncselekmény miatt elítélnek, ha kizárják a kamarából, ha csődöt
jelent vagy meghal, akkor neki, illetve a családjának vissza kell
szolgáltatnia a jelvényt.
Ha valaki esetleg olyan hanyagnak bizonyul, hogy elveszíti a
sajátját, akkor újat kell készíttetnie, amelybe külön kötelező
belevésetni, hogy ez már a második, netán a harmadik jelvénye – az
ilyesmi természetesen nagy szégyen, s egyúttal figyelmeztetés is. A
jelvények elvesztéséről külön hírt ad a Kanpo, a kormány hivatalos
kiadványa, úgyhogy garantált, hogy a kollégák is értesülni fognak az
ember gondatlanságáról. A jelvények jelentette hatalommal és
autoritással sosem szabad visszaélni, és a törvényt minden
körülmények között, bármi áron be kell tartani.
Ahogy a jelvényemet nézegettem a nagyapám
dolgozószobájában, annál az asztalnál ülve, amelyiknél egykor a
jövőmet tervezgettük, egyszer csak megértettem, milyen gyökeres
változáson ment keresztül a törvényhez való viszonyom. Ismertem
ügyvédeket, akik hamar kiábrándultak az igazságszolgáltatásból, de
én elég bizakodó voltam ahhoz, hogy úgy véljem, ha esetleg velem is
előfordulhat ilyesmi, ahhoz biztosan nagyon, nagyon hosszú időnek
kell eltelnie. Most viszont a törvény korlátai és az
érvényesíthetőségére vonatkozó kétségeim teljes élességükben
jelentek meg előttem. A törvény nem segített anyámnak; csupán
csapdába ejtette, fogságban tartotta, és bajt hozott rá. És nem segített
nekem sem; a törvény, amelyet megismertem, senkit sem óvott meg
semmitől, nem volt képes kibékíteni az embereket, és a sebeket sem
tudta begyógyítani.
Amikor anyám évekkel ezelőtt először elvitt Nagyapához,
annyira nyugtalanná váltam, hogy nagyapám úgy döntött, jobb lesz,
ha egy időre magunk mögött hagyjuk Tokiót. A nyári üdüléseink
afféle szomorkás utánérzéseként Simodába utaztunk, ahol aztán a
tenger mellett és az Izu-félsziget erdőségeiben vártam, hogy mikor
hallok a szüleim felől, és mikor tudom meg végre, milyen sors vár
rám.
Lepillantottam a jelvényemre, amelynek a megszerzéséért olyan
keményen dolgoztam, és megforgattam az ujjaim között. Aztán
letettem az asztalra, és egy pöccintéssel útjára engedtem, mintha
csak egy kockát vetnék el, várva az ismeretlen eredményt.
 A VÁLTOZÉKONY TENGER
Amíg az erdőben sétáltam, még a rovarok is némák voltak.
Egyetlen zörrenést, egyetlen gally reccsenését sem lehetett hallani.
Csupán a félszigetet keresztül-kasul átszelő patakok csörgedezése
ért el hozzám. A levegő mozdulatlan volt. Mintha még az
aljnövényzetben haladó kis erecskék is egészen lelassultak volna,
miközben a nedvesség észrevétlenül és némán kúszott fel a fák
kérgén, szép lassan sötétre színezve őket.
Hallottam a magasban zörögni az ágakat, amelyeken a még
megmaradt levelek mostanra olyannyira elvékonyodtak, hogy a
napfény akadálytalanul átsüthetett rajtuk, megvilágítva erezetüket.
Két napja voltunk Simodában, de máris olyan érzésem volt, mintha
sokkal régebb óta itt lennénk. Mielőtt felszálltunk a vonatra,
Nagyapa vett nekem egy pár új tornacipőt; rózsaszínűek voltak,
szivárvánnyal az oldalukon, bár ez mostanra nem látszott a sártól.
Mindenkinek szokásává vált, hogy vásárolgasson nekem, de engem
nem érdekeltek az új holmik. Sokkal inkább vágytam az ismerős
dolgokra, a nyár utolsó pillanataira. Mindenhol azt kerestem, amit
már ismertem – bogyóktól roskadozó bokrokat, amelyeket még nem
dézsmáltak meg a madarak, fehér virágokat a völgyekben növő
páfrányok tövében –, azonban már semmit sem találtam. Semmi
nem nőtt ki a földből. A talajt ellepték a lehullott levelek, és
hamarosan az őszi gyümölcsök is lehullnak rá, hogy eggyé váljanak
vele. Közeledett a tél, és sejtettem, hogy nem olyan lesz, mint azok a
telek, amelyeket ismertünk; nem, ez a tél olyan hideg lesz, hogy még
a szél is megfagy benne.
 Séta közben néha végigfuttattam az ujjaimat a fákon. A törzsük
nyirkos volt a mohától, aminek hatására az én ujjbegyemre is valami
jeges, csúszós pép került, zöldre színezve a bőrömet. Abban az
esztendőben sok időt töltöttem egyedül, és amikor senki sem tudta,
merre járok, alaposan kiismertem az otthonunk felett kezdődő
ösvényeket. Most pedig ismét egyedül voltam.
Felmásztam néhány sziklára; a kapaszkodást segítő láncot már
vörösre festette a rozsda. Nyújtogattam a nyakam, hátha a fák fölött
megpillanthatom a toriit, a szentély bejáratát. Megálltam,
hallgatóztam, vártam, hogy meghallom a zümmögést, a szandálok
surrogását a kőpadlón. A szentély elszigetelt helyen volt ugyan, de
ebben az órában, a nap vége felé volt rá a legtöbb esély, hogy amikor
egyébként minden más elcsendesedett az erdőben, meghallhatom az
ott gyülekező embereket.
A nap már lemenőben volt, és a levegőt kristálytisztává és
csípőssé tette a fagy. Rövid életem során egyszer sem havazott a
félszigeten, noha az emberek sokszor emlegettek egy vihart, amitől
állítólag befagyott a tenger, és a part menti sziklákat is mindenütt
fehér jég borította be. Csupán legenda volt, olyasféle történet,
amilyeneket Nagyapától hallottam, csakhogy aznap nagyon is
valóságosnak tűnt, és úgy éreztem, újra bekövetkezhet.
Számos szentély volt a félszigeten, a kikötőkben és a parton; az
élénkvörösre mázolt toriik gyakran egészen kint álltak a tengeren
egy-egy vulkáni kőzeten. A szentélyek nagy népszerűségnek
örvendtek; a gyerekek önfeledten szaladgáltak az épületek között,
míg a szülők imatáblákat vásároltak, fagylaltot ettek, vagy csak a
hullámverést hallgatták.
 Az a hely, amit én kerestem, jóval beljebb, az erdő szívében
rejtőzött. Ide már kevesen jutottak el. Előfordult, hogy a látogatók
idejöttek újévkor, de leginkább még akkor is csak szerzeteseket
lehetett látni errefelé. Az egyik ösvényt megtisztították a lehullott
ágaktól és a felvizesedett levelektől, és én ezen a kacskaringós,
bambuszoktól határolt úton mentem végig. Az út helyenként mintha
zöldesen foszforeszkált volna, másutt inkább árnyak borították, de
mindez csak addig tartott, amíg elértem a tisztást, és végre
kibukkantam a kora esti fényre. Mindig is megdöbbentett a híd
szépsége, azok a pompás, ívelt fadeszkák, a végén várakozó sétány
és az alatta húzódó szurdok, ahol az esővíz sebesen zúgott alá a
gránitsziklák medrében. Elég volt lehunyni a szemem, és máris
láttam magam előtt a szerzeteseket, akik a köpenyükben keltek át
ezen a hídon, miközben egy pillanatra sem hagyták abba az
imádkozást.
Abban az évben, mivel Anyának és Nagyapának egyre kevesebb
ideje volt arra, hogy velem játsszanak, mind többször mentem fel
egyedül a domboldalra. Ez a szentély lett az én titkos menedékem,
ahogy gyakran előfordul az olyan helyekkel, ahová egyedül látogat
el az ember. Szükségem volt egy ilyen zugra, amelyről egyedül én
tudok, s ahol békére és biztonságra lelhetek, csakhogy azon az estén
gyerekkorom erdeje is megváltozott. A nyár visszavonhatatlanul
véget ért. Összedörzsöltem a két kezem – rettenetesen elfagytak,
továbbá piszkosak és maszatosak voltak a mohától –, és egy másik
történetre gondoltam, a Juki-onna, vagyis a Hó asszonyának
történetére, aki az első hóesést követően bukkan fel, tiszta fehér
ruhákba öltözve. A Hó asszonya a talaj felett lebegve közlekedik,
hogy ne hagyjon nyomot maga után. Azt beszélték, hogy minden
évben, amikor lehull az első hó, az édesanyáknak meg kell
győződniük róla, hogy rendesen figyelnek-e a gyerekeikre, mert ha
nincsenek biztonságban, akkor bizony a Hó asszonya eljön értük, és
elragadja őket.
Egyedül voltam, fáztam, tetőtől talpig sár borított, és mindenem
átázott. Futni kezdtem a szentély felé, de a kőépületek egyre
sötétebbek lettek körülöttem, és ahogy lement a nap, mind sűrűbbé
váltak az árnyak a lekövezett úton. Beléptem a pavilonba, majd
elértem a dombra továbbvezető utat. Elhaladtam a kőből faragott
rókák mellett; vörös kendők lobogtak a nyakukban.
Az úton további toriik is álltak. Ezek többségét olyanok
adományozták, akik hálásak voltak, amiért sokra vitték az üzleti
életben. Újabb és újabb cinóbervörös kapuk mellett haladtam el.
Akadtak köztük olyanok is, amelyeket frissen festettek, és az
adományozók neve is tisztán kivehető volt a faragáson; még a
sajátunkat is észrevettem, noha a jeges szél már kezdte elkoptatni a
„Szarasima” név kandzsijait. Reszketve érkeztem a belső udvarba. A
teret mindkét oldalt vulkáni kőzetből faragott lámpások határolták.
A különleges napokon ezeket meggyújtották, és mindegyik gyertya
addig égett, amíg a szellő el nem fújta. Elképzeltem, milyen látványt
nyújthatnak a hóesésben, ahogy fehér jégcsapok csüngenek alá a
hondenről;[22] először csak mintha finom porréteg gyűlne össze a
csempéken, amely aztán egyre mélyül és mélyül, centiméterről
centiméterre, amíg már mindent sűrű, összefüggő, fehér takaró borít
be, és nem látszik más, csupán egy üres tisztás az erdőben, ahol
megmagyarázhatatlan módon még mindig pislákolnak a gyertyák.
 Abban a pillanatban anyámra gondoltam, ahogy fel-alá járkál a
tokiói lakásunkban, miközben én azon tűnődöm, vajon mi
történhetett vele. Apám üzleti úton volt, és azt kérdeztem magamtól,
mire számítsak, ha hazaér, mi fog történni velem. A szél egyre
jobban felélénkült, és már annyira csípte az arcomat, hogy
hamarosan égni kezdett. A levegő úgy kaparta a torkomat, mintha
jégszilánkokat nyeltem volna le. Lejjebb húztam a pulóverem ujját,
hátha fel tudom melegíteni a kezem, ami addigra egészen
elvörösödött a hidegtől. Az udvar most jóval sötétebb volt – nem
égtek a gyertyák, és tudtam, hogy nem fogok erre békét lelni,
tudtam, hogy nem vagyok biztonságban. Megfordultam, hogy
elinduljak, ám ebben a pillanatban egyszer csak egy szerzetes jelent
meg az udvaron. A kis vízforráshoz lépett, ahol három,
bambuszfából kivájt lapátot helyeztek a folyam fölé. Felvette az
egyiket, majd a kezére és az arcára öntött a hideg vízből, és alaposan
kiöblítette a száját. Az arca sem rezdült közben. Mozdulatlanul
álltam, és néma csendben figyeltem, ahogy a jövevény átszeli a
szentélyt; a fehér köpenyében valósággal ragyogott. Aztán ő is
észrevett, és meglepetésében felkiáltott, amire megpördültem, és
elszaladtam.
Késő volt, mire hazaértem, és Hannae még sehol sem volt.
– Már lefeküdt aludni – hallottam egy hangot, amitől
összerezzentem, majd bepillantottam az étkezőbe. – Nem bírják az
ízületei ezt a hideget. Megmondtam neki, hogy nyugodtan
lepihenhet. – A nagyapám egyedül üldögélt a sötét faasztalnál. Egy
tál szoba volt előtte, amelyben még gőzölgött a forró, zöld tészta.
Nekem is készített egy tállal. – Gyere, Szumiko, egyél! Még meleg. –
Kibújtam a cipőmből, majd csatlakoztam hozzá. Gondosan helyet
foglaltam, ügyelve rá, hogy a fonott szék ne nyikorogjon túlságosan
a súlyom alatt. Nagyapámra pillantottam, és vártam, hogy feltegye a
kérdését. – Miért nem vártál meg? – mondta végül. – Azt hittem,
együtt fogunk bemenni a városba. – Tudtam, hogy mérges, nagyon
mérges. – Ha azt mondom, hogy várj meg, Szumiko, akkor azt
szeretném, hogy tedd, amit mondok. – A hangja keményen csengett,
ugyanakkor visszafogott is volt, ami csak fokozta a
szégyenérzetemet. Most jöttem rá, hogy megriasztottam a
távollétemmel. A fenekem alá csúsztattam a kezemet. Kezet akartam
mosni, mielőtt hazaérek, de onnantól, hogy futni kezdtem az
erdőben, már nem tudtam megállni. Félni kezdtem a sötéttől, a
hidegtől és mindazoktól a névtelen dolgoktól, amelyek ott
ólálkodtak körülöttem.
– Van hír a Mamáról? – kérdeztem.
Nagyapa felsóhajtott. Azt hiszem, mindig is tudta, hogy semmi
sem segít, hiába próbál megnyugtatni.
– Szumi, hamarosan újra láthatod édesanyádat. Minden rendben
lesz. Nem kell elszaladnod. Nincs miért aggódnod, rendben? –
Felállt, majd benedvesített meleg vízzel egy törlőkendőt a kezemnek,
és segített kibújnom az anorákomból. Ahogy elvette a kabátomat,
közelebb hajolt, és puszit nyomott a kobakomra. Az ajkamba
haraptam, és egyetlen további kérdésemet sem tettem fel.
Nagyapa leült, és belekortyolt a teájába.
– Meddig kell még itt maradnom? – tudakoltam.
– Holnap felhívom anyádat.
– Haza akarok menni. Nem akarok itt maradni veled.
 Arra számítottam, hogy ezzel az utolsó mondattal majd alaposan
megbántom, de Nagyapa csak biccentett a tálam felé, jelezve, hogy
ki fog hűlni a vacsorám.
– Jobban tennéd, ha elfogyasztanád – mondta. – Biztosan
átfagytál. – Ő is visszafordult az ételéhez, és figyeltem, ahogy
bekanalazza a tésztát. – Ez a legjobb, amit csak ehet az ember –
mondta az idő után. – Látod, milyen hosszúak a tésztacsíkok? –
Bólintottam, és beledugtam a pálcikáimat a levesbe. – Ez a hosszú
élet titka – folytatta, és beszürcsölt még néhány szálat. – Azért kell
sokat enni belőle, hogy sokáig éljünk. Ezért imádkozunk.
Ahogy én is leküldtem egy adagot a meleg levesből és a tésztából,
követtem a példáját, és a szeretteimért imádkoztam.
Aznap este láttam, ahogy leesik a hó. Parányi, fehér foltok
szállingóztak az égből, amelyeket eleinte alig lehetett
megkülönböztetni az esőcseppektől. Kelet felé, Tokió irányába
pillantottam, ahol anyám volt. Aztán előkészültem a lefekvéshez, és
lehúztam a redőnyt. Néhány óra múlva a zúzmara kiül majd az
ablaküvegre, és mire felkelek, a talajt hótakaró fogja borítani.
Bebújtam az ágyba, magamra húztam a takarót, és ahogy figyeltem a
lélegzetemet kikristályosodni magam előtt, lehunytam a szemem.
 CSALÁDFŐ
Másnap Nagyapa ismét megpróbált megnyugtatni. Azt mondta,
beszélni fog anyámmal, és hamarosan visszatérünk Tokióba, de én
ekkor már nem hittem ebben. Tudtam, hogy valami baj van.
Amikor aznap este meghallottam a telefont, leosontam a
földszintre. Nagyapa a dolgozószobájában volt, és mivel azt hitte,
hogy édesdeden alszom a szobámban, résnyire nyitva hagyta az
ajtót. Leültem az ajtó mellett a földre az óra alá, amelyet még
Európában vett. Az óra hangjai elfojtották a beszélgetés első felét,
úgyhogy közelebb húzódtam az ajtóhoz, attól tartva, hogy
lemaradok valamiről.
– És mik a feltételei? – kérdezte Nagyapa.
Vártam, hogy mit fog mondani ezután, csakhogy szünet
következett, miután megkérte rá anyámat, hogy tartsa a vonalat.
Meghallottam a lépéseit, és minden porcikámban mozdulatlanná
dermedtem. Arra számítottam, hogy bármelyik pillanatban kiléphet
a dolgozószobából, és rám találhat, de helyette kihangosította
anyámat, hogy beszélgetés közben járkálni tudjon az íróasztala előtt.
– Rina, ott vagy még?
– Igen. – A szívem hevesebben kezdett verni, ahogy
meghallottam anyám hangját. Közel volt, nagyon közel; szerettem
volna beszélni vele. – Elég kiszámíthatatlanul viselkedik – mondta,
én pedig összerezzentem, amikor nagyapám dühében az asztalra
sújtott. – Apa, ne csináld! – kérlelte anyám. – Egyszerűen élvezi a
helyzetét.
 – Te adtad a kezébe ezt a hatalmat – csattant fel a nagyapám.
Mély levegőt vett, majd folytatta a járkálást. – Most hol van?
– Nagojába ment, hogy felszámoljon egy ingatlanportfóliót, vagy
legalábbis ezt mondta. Azt hiszem, mostanra visszatért az irodába,
mindenesetre még nem jött haza.
– Roppongiban van?
– Valószínűleg csak meg akar izzasztani, hogy számára kedvező
ajánlatot tegyünk.
– És mire megy ki a játék?
– Szerintem az ebiszui lakás kell neki, és egy további összeg
készpénzben. Kaitaró utánanézett a dolgainak. – Anyám idegesen
köhögött egyet. – Mindketten ezen a véleményen vagyunk.
Nagyapám szünetet tartott. Hallottam, ahogy lekörmöl valamit
egy papírra.
– Mennyi pénzről van szó? – kérdezte. – Mennyit akar? Rina, még
akkor is, ha kifizetjük, mi fogja megakadályozni abban, hogy
visszajöjjön, és még többet követeljen? És mi lesz Szumival?
– Nem… – Anyám habozott. – Írásos beleegyezést kell adnia róla,
hogy távol marad Szumikótól.
Nagyapám szaggatottan és keserűen felnevetett.
– Gondolod, hogy ennyi elég lesz?
Anyám hangja kimerülten csengett.
– Bíznunk kell benne. Sajnos nem tudom garantálni, hogy minden
úgy alakul, ahogy szeretnénk. A legtöbb, amit remélhetünk, hogy
beleegyezik a peren kívüli megállapodásba, és lemond a
felügyeletről.
 – A későbbiekben is zsarolhat minket – mondta nagyapám. –
Megvárhatja Szumit az iskola előtt, felbukkanhat hétvégenként.
Pokollá teheti az életünket. Soha nem szabadulunk meg tőle.
A hangja durva volt, de hallottam benne az aggodalmat, sőt talán
valami mást is: bűntudatot.
– Arra számítok – mondta anyám –, hogy távol fog maradni.
Végül is meglesz az új élete.
– Ez nem elég, Rina. Adósságai vannak, nem igaz?
A vonal elcsendesedett. Aztán nagy sokára anyám válaszolt:
– Igen.
– Mi van azzal a pénzzel, amit az apjától és tőlem kapott az
esküvőtök után?
– Annak vége. Valószínűleg rossz lóra tett a buborék idején.
– Szükségem lesz néhány bankszámlakivonatra, mielőtt
rábólintanék a végleges összegre – mondta nagyapám.
– Nem fog tetszeni neki, de azért megkérdezem.
Egy darabig mindketten elhallgattak, majd hallottam, ahogy
nagyapám mély levegőt vesz.
– Sajnálom, Rina. Korábban a körmére kellett volna néznem.
Felbérelhettem volna egy magánnyomozót.
– Apa, ugyan…
– Meg kellett volna tennem – mondta. – Körültekintőbbnek kellett
volna lennem.
– Apa… – Anyám visszafogottan beszélt, mégis volt valami acélos
a hangjában. – Az én döntésem volt. Én döntöttem úgy, hogy
hozzámegyek feleségül.
Nagyapám elhallgatott, és megállt az íróasztala előtt.
 – Előkészítsem a dokumentumokat? – kérdezte végül.
– Igen, köszönöm. Felhívlak, ha esetleg jobb ötletem van a
feltételekkel kapcsolatban. Először lássuk, hogy lehet-e vele beszélni.
– Rendben, Rinacsan. Légy erős! – mondta, mire nagyot
pislogtam, mert ezt a kifejezést eddig csak akkor hallottam, ha
nekem mondták.
– Köszönöm – mondta anyám. Arra gondoltam, vajon mosolyog-e
közben.
– És ez az új férfi – szólalt meg nagyapám. – Megbízol benne?
Ezúttal biztos voltam benne, hogy mosolyog.
– Igen.
– Szeretnék találkozni vele.
Anyám habozott egy darabig. Várt, én pedig vele együtt vártam.
– Akkor beszéljünk Kaitaróról, ha tisztáztuk a megállapodást –
mondta. – Hogy van Szumi? Minden rendben van vele?
Nagyapám felsóhajtott.
– Elég nyugtalan. Tegnap eltévedt az erdőben, és alaposan
megijedt.
Anyám hangja most fájdalmasan csengett, ugyanakkor egészen
közeli volt, mintha ott volna velünk a házban, és ez nyugalommal
töltött el.
– Jól van? Beszélhetek vele?
– Már alszik, Rina. Hagyjuk őt ki ebből!
– Rendben – mondta anyám, de éreztem, hogy nem ért vele egyet.
– Rendben. Ami pedig a megállapodást illeti…
– Igen?
 – Kaitaró alapos kutatást végzett Szatóval kapcsolatban. Ha
sikerül leülnöm vele, talán használni tudom, amit kiderített.
– Szeret téged ez a férfi, Rina?
– Igen.
Josi felsóhajtott, és amikor újra megszólalt, hallottam rajta, hogy
mennyire kimerült.
– Akkor talán mégiscsak jobb lenne, ha rendes körülmények
között is találkoznék vele, nem gondolod?
– Jó ember – mondta anyám. – Nem olyan, mint Szató.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ezzel sokat elárultál róla –
mondta nagyapám, mire anyám felnevetett.
– Apa?
– Igen, Rinacsan?
– Örülök, hogy te vagy az apám.
– Én is örülök, hogy az apád lehetek.
– Megpuszilod Szumit helyettem is?
– Biztos lehetsz benne.
Egy kattanás hallatszott, amikor anyám letette. Mire nagyapám
előbújt a dolgozószobából, én már ismét odafent voltam a
szobámban. Lábujjhegyen visszaosontam az ágyamba, magamra
húztam a takarót, és mindent beborított a mély, áthatolhatatlan
sötétség. Odakint a hallban a nagyapám hosszú ideig hallgatózott
mozdulatlanul.
Rina és Kaitaró
 LESZÁMOLÁS
Abban az esztendőben rettentő hideg telepedett Tokióra, és a
város minden kis szegletébe behatolt. A nagy üvegépületek és
felhőkarcolók úgy festettek, mint a magasba szökő jégcsapok.
Kaitaró megérkezett Roppongi központjába, és lelépett a metróról. A
kerület elsősorban a gazdag külföldiek és az üzletemberek között
örvendett népszerűségnek, úgyhogy neki nem sok oka lett volna
idejönni, de előfordult, hogy az ügyfelei szerették, és olykor a
nagyravágyó, vállalkozói ambíciókat dédelgető állampolgárok is
előnyösnek találták a környéket. Az alapján, amit ki tudott deríteni,
errefelé volt a legjobb esélye, hogy Szatóra bukkanjon.
Kaitaró besétált az egyik hotel lobbyjába, majd felment a legfelső
szinten lévő teraszbárba. A hely zsúfolásig tele volt, ráadásul több
nőt engedtek be, mint férfit, de szerencsére ismerte az egyik
ajtónállót, úgyhogy soron kívül bemehetett. Szatót nem volt nehéz
megtalálni; jól látható helyen ült az egyik központi asztalnál a
kollégáival.
Kaitaró odacsorgott a bárpulthoz. Intett a pincérnek, és megkérte,
hogy adjon át egy üzenetet Szatónak.
– Szóljon neki, hogy telefonja van!
Figyelte, ahogy Szató az árnyakat fürkészi, és amikor észrevette,
egy biccentéssel köszönt neki, majd a főbejárat felé intett, és elindult.
Szató elnézést kért a cimboráitól, és követte. Kaitaró érezte, hogy
utoléri, és éppen akkor fordult meg, amikor a másik megfogta a
karját.
– Maga meg mi a francot keres itt?
 – Azt hiszem, némi információval szolgálhatok.
– Fogalmam sincs, hogyan kellene világosabban elmondanom, de
ki van rúgva, Nakamura. Nincs szükségem magára.
Kaitaró végignézett a bárpult előtti szakaszon és Szató kollégáin,
akiket az imént hagyott magára.
– Ennek ellenére mégis egyből ugrik, ha szólok – mondta.
Körülöttük a széles üvegablakok pompás kilátást nyújtottak
Roppongira. Kaitaró lepillantott. Szató még mindig a karját
szorongatta. – Menjünk le! – mondta. – Nem akarom, hogy lássanak.
– Hát nem tudja, mikor kell feladni?
Kaitaró benyúlt a kabátja belső zsebébe, és elővett egy csomag
cigarettát.
– Gyerünk! – mondta. – Maga is kaphat egyet.
Aztán kirántotta a karját a másik szorításából, és belépett a liftbe.
Odakint befordultak egy sarkon, majd megálltak egy sikátorban
két hotel között. Szató nyúlt a cigarettájáért, és motyogott valamit,
miközben Kaitaró tüzet adott neki. Összeszűkült szemmel
beleszívott, és kifújta a füstöt.
– Tehát szerzett magának egy válási formanyomtatványt –
mondta végül Kaitaró –, de úgy tudom, nem töltötte ki.
– Nincs szükségem magára, Nakamura. A feleségem magától is
megteszi, amit akarok.
– Ennek véget kell érnie.
– Beijedt a nejem, ugye? – Szató önelégülten elvigyorodott.
– Nincs ellene bizonyítéka.
– Azt csak hiszi.
 – Tudom, hogy nincs – mondta Kaitaró, és közelebb hajolt a
másikhoz. – Semmije sincs.
– Ahogy mondtam, ebben nem lehet biztos. – Szató felnevetett. –
De legalább sikerült megdugnia. Végre-valahára! – Ismét letüdőzte a
füstöt, és még akkor is nevetett, amikor Kaitaró felé szökkent, és
torkon ragadta. Szató hátrapenderült, a fejét beütötte a falba, a
cigaretta pedig kiesett a kezéből.
– Ó – szólt mosolyogva. – Íme, az erőszak, amire vártam. Mégis,
mit gondol, mit művel? Leszámolás, mint a filmekben?
– Meg fognak állapodni egymással – mondta Kaitaró lassan,
miközben ráérősen megszorította a másik torkát. – Peren kívül
megállapodnak egymással, maga pedig lemond Szumiko felügyeleti
jogáról.
Noha Szató már alig kapott levegőt, még mindig vigyorgott.
– Azt nem hiszem, Nakamura. – Megpróbálta elkapni a másik
karját, de nem tudott kiszabadulni. – Szerintem mégiscsak szükség
lesz mediációra. – Újabb kísérlet, és ezúttal Kaitaró elengedte. –
Harcolni akar majd velem – folytatta Szató. – Arra fog gondolni,
hogy mi vár rá. A kérdések. Az írásos tanúvallomások, amelyeket az
utolsó betűig kielemeznek városunk köztiszteletben álló tagjai. Az a
sok-sok ember, aki mindezt elolvassa a feleségemről, és mérlegre
teszi a házasságunkat. Ő pedig nem fogja tagadni, ugye? Nekik nem
lesz képes hazudni. És attól kezdve mindenki tudja, hogy szereti
fűvel-fával csalni a férjét. Végül is erről van szó, nem igaz?
– Rina nincs veszélyben. Ügyeltem rá, hogy ne lássanak meg a
társaságában.
 – Igen, de egy-két hibát azért maga is véthetett, úgyhogy
elmondom, mit kell tennie…
– Nem, Szató, én mondom meg, hogy magának mit kell tennie. –
Kaitaró ismét odalépett hozzá; ahogy egészen közel hajolt hozzá,
látta a másik bizonytalanságát. Mintha félelem is villant volna a
tekintetében. – Peren kívül fognak megállapodni egymással –
folytatta. – Maga megkapja az ebiszui lakást. Azonkívül egy további
összeget Szarasima Jositól. Cserébe pedig lemond Szumiko
felügyeleti jogáról.
– Miért engedném, hogy a lányom azzal a nővel éljen? És persze
magával?
– Mert ha nem teszi, pillanatokon belül a családja is
megismerkedik azokkal a fotókkal, amelyeken a nagojai szeretője
társaságában látható. Még az is lehet, hogy az adósságairól is
megtudnak néhány érdekesebb részletet. Személyesen fogom
megkeresni az apját, és elmondom neki, hogy maga mivel bízott
meg, aztán benyújtom a bizonyítékokat a bíróságon, amelyeket
maga ellen gyűjtöttem. Lehet, hogy Rina nem készült fel, én azonban
igen, úgyhogy hacsak nem hajlandó rendesen viselkedni, számíthat
rá, hogy soha többé nem fogják szívesen látni Tokióban.
Szató egy hosszú percre elhallgatott, majd előszedett egy
cigarettát a saját tárcájából.
– Megtarthattam volna Rinát – mondta, miközben rágyújtott,
majd behajította az égő gyufaszálat a csatornába. – Mindketten
követtünk el hibákat. Ha a válás lekerül a napirendről,
mindkettőnknek megspórolom a szégyent, ő pedig velem
maradhatott volna.
 – De akkor egy petákot sem látna ebből az egészből – felelte
Kaitaró.
– És mi a helyzet Szumikóval?
– Elképzelhető, hogy néha meglátogathatja.
– Ezek szerint ebben teljesen Rina kegyeire lennék utalva.
– Benne legalább több jóindulat van, mint magában.
– Ha valóban így gondolja, akkor nagyon el van tévedve. – Szató
felnevetett. Kaitaró továbbra sem vette le róla a tekintetét. Figyelte,
ahogy ez az ember, akit annyira rühell, végiggondolja a saját és a
felesége életét. – Sosem fogják elfogadni magát – szólalt meg végül,
de már kevesebb meggyőződéssel. – Tudja, maga meg én sokban
hasonlítunk egymásra. Biztos lehet benne, hogy nem fogja tudni
boldoggá tenni. – Nekidőlt a sikátor falának, és a cigarettájával
babrált. – Neki nincs szüksége másra – mondta halkan –, és amint
ezt felismeri, eltűnik. – Kaitarót csak most csapta meg a Szatóból
áradó alkohol bűze. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy a másik
talán jóval többet ivott, mint elsőre gondolta. – Sosem fogja igazán
szeretni magát – mondta Szató. – Ha belevágnak a közös életükbe,
ha elkezdődnek a szürke hétköznapok, rögtön kiderül, hogy sosem
lesz neki elég.
Kaitaró legszívesebben felnevetett volna, csakhogy ebben
megakadályozta a mellkasában keletkező érzés. Egyáltalán nem
számított rá, hogy éppen Szatóval szemben lepheti meg ez az
érzelem – sajnálat támadt benne a másik iránt. És egy másodpercre a
sajnálat összemosódott a félelemmel. Nem tudta volna elképzelni,
hogy Rina nélkül éljen, de aztán rájött, hogy erre nincs is szükség.
Kaitaró érezte, ahogy a feszültség kiszáll a vállából. Amikor ismét a
másikra pillantott, már mindketten jóval nyugodtabbak voltak.
– Ami maga és Rina között történt, az nem tartozik rám – közölte,
mire a másik felnézett.
– Ilyen finnyás, Nakamura? – Kaitaró vállat vont. – Mondja meg
neki… – kezdte Szató. – Mondja meg neki, hogy ha megszegi a
megállapodást…
– Rina nem tudhat róla, hogy beszéltem magával.
– Tessék? – Szató felnevetett. Láthatóan visszatért a jókedve. –
Csak nem azt kéri, hogy falazzak magának?
– Azt akarom, hogy engem hagyjon ki az egyezkedésükből. Ne
felejtse, hogy mit tehetek magával, Szató. Nem akarom, hogy Rina
tudjon a találkozásunkról. Az én hallgatásom a maga hallgatásáért
cserébe.
– És miért olyan biztos benne, hogy át fogják engedni nekem azt a
lakást?
– Rina beszélt az apjával a viszonyunkról, és azt is elmondta,
hogy maga el akar válni tőle. Josi mindent megtesz, hogy megvédje.
Bele fog menni.
– Tehát mindent előre kitalált.
– Én csak be akarom fejezni.
– És el fogja mondani neki… Egy szép napon…?
Kaitaró hallgatott. Szatóra pillantott, aki halkan kuncogni kezdett.
Még akkor is nevetett, amikor a falhoz lökte.
– Ne felejtse el, milyen bizonyítékok vannak a birtokomban,
Szató! – sziszegte Kaitaró, miközben a keze már megint a másik
nyakán volt. – Ne felejtse el!
 Érezte, ahogy Szató nyelni próbál, de már olyan erősen
szorongatta a nyelőcsövét, hogy képtelen volt rá. Megpróbálta
eltolni magától, nem járt sikerrel. Végül elmosolyodott, és suttogva
azt mondta:
– Azt hiszed, jobb vagy nálam, igaz?
Kaitaró állta a tekintetét, a véreres pillantását, a kidagadó ereket
az arcán, a nevetését.
– Igen – felelte, majd elengedte.
Aztán maga mögött hagyta Roppongi reszkető fényeit, és eltűnt
az éjszakában.
 HAZAÉRKEZÉS
Kaitaró a lakásán várt rá, és még akkor is tétován kopogtatott a
tollával az íróasztalán, amikor Rina végre megérkezett.
Boldognak látszott. Látta abban, ahogy az állát tartja, ahogy
oldalra fordítja a fejét, amikor becsukta maga mögött az ajtót, és
ahogy elindul felé. A frizurája, amely most valamivel hosszabb volt,
lágyan borult a kulcscsontjára, végigsimítva a blúzát a vállánál
összekapcsoló pántokon. Gyönyörű volt. Még most is, egy hosszú
nap végén is gyönyörűen és elegánsan festett. El sem tudta volna
képzelni, hogy ez megváltozhat.
Odalépett hozzá, és megállt az íróasztal mellett. Félretett egy félig
teli teáscsészét az útból, amely mindenütt kerek nyomokat hagyott
maga után. Szerte az asztalon papírok hevertek. Kaitaró tudta
magáról, hogy rendetlen, de nem úgy tűnt, hogy a nőt különösebben
zavarná.
– Készen állsz?
– Örökké el tudnálak nézni.
– Miért nem akarod inkább megnézni, ahogy vacsorázom?
Kaitaró elmosolyodott, majd leejtette a tollat az asztalra. Ahogy
gurulni kezdett, egy pillanatra láthatóvá vált rajta a szlogen –
HONMA INGATLANBEFEKTETÉS. Szató cége. És Szató felesége –
de már nem sokáig. Tudta, hogy pár hónappal ezelőtt Rina még
ledermedt volna a toll látványától, elbizonytalanodott volna, és talán
azt sem tudta volna, mit művelnek ők itt ketten. De aznap este csak
elmosolyodott, és megfogta a kezét. Szató már eltűnőben volt az
életéből, és ha őt kérdezik, ezt a legkevésbé sem bánta.
 – Hogy van Szumi?
– Már alig várja, hogy visszatérhessen Tokióba. Josi azt mondta,
mindennap kérdezősködik utánam, de szerintem inkább csak a
barátai hiányoznak neki.
Rina elmosolyodott, ahogy közelebb húzta magához a férfit.
– Mennyi időnk van?
– Csak a ma este. Holnap visszatérnek Meguróba, és ott
találkozom velük.
– Ilyen hamar?
– Szeretnék Szumival lenni. Hiányzik. – Kaitaró átadta neki a
táskáját, de addig nem engedte el a szíjat, amíg a nő meg nem találta
a tekintetét. – Már nem kellett sokat várni – tette hozzá Rina. – Utána
találkozhatunk Hokkaidón.
– Egy napon majd örökké az enyém leszel.
– Igen – sóhajtott fel a nő. – De most nagyon éhes vagyok!
Kaitaró felnevetett, és elengedte a táskát. Átkarolta a derekánál,
majd kivezette az épületből. Már majdnem ott voltak. Már majdnem
hazaértek.
* * *
Aznap este Rina Kai íróasztalánál ült. Egy fotó volt előtte, amely
őket ábrázolta, és amit fekete-fehérben hívott elő. Rina az ujjai közé
fogta, bekeretezve a hüvelykjével és a mutatóujjával. Kaitaróra
pillantott, aki már az ágyban aludt. Most az egyszer nyugodtnak
tűnt, és békésnek, a vonásai kisimultak.
Rina szerette a férfi nyitottságát, szerette, hogy ilyen fesztelenül
viselkedik mellette, hogy nem bánja, ha egy olyan nővel kell együtt
élnie, aki akár még álmában is felé irányítja a fényképezőgépét. Volt
ebben bátorság, és persze bizalom is. Nagyon is tisztában volt vele,
hogy milyen bátornak kellett lennie ehhez, különösen a
fényképezőgép előtt.
A tenyerére fektette az arcát. Szerette az éjszakának ezeket a
csendes, meghitt pillanatait; ritka ajándék volt, hogy együtt
tölthetnek egy estét. Az elmúlt hónapokban, amikor csak külön
voltak, Rina elképzelte magát ebben a lakásban, elképzelte, hogy ez
a kis garzon az otthona, hogy a fotói ott vannak a falakon, és hogy
senki más nincs a világon, csak ez a férfi, ez az íróasztal és ez az ágy.
Most pedig a fantázia valósággá vált, és immár az egész életének
helyet kell benne kapnia – beleértve a lányát is. Amint találnak
maguknak egy tágasabb helyet, ami remélhetőleg minél hamarabb
megtörténik, újra egy család lehetnek. Attól kezdve Szumi örökké
vele marad, és soha többé nem kell majd elválniuk egymástól.
Ismét az előtte lévő fotóra pillantott. Kísérlet volt, az egyik új
sorozata része, amelyet a bensőségességnek szentelt, és amely a
nyilvánosság és a privát szféra közti finom átmenetet igyekezett
megjeleníteni. A kép ebben a lakásban készült, a fényképezőt pedig
arra az asztalra tette ki, amelyik mellett most is ült. A lencsét az ágy
felé fordította, majd úgy állította be az időzítőt, hogy tíz perccel
később készítse el a képet. Ezután odatelepedett Kaitaró mellé, aki
még mindig a takarók alatt volt, és az ellenkező irányba nézett. Még
akkor is őt nézte, amikor felé fordult, és a derekát átkarolva
helyzetet váltott. Rina éppen felpillantott, amikor egy kattanás
jelezte, hogy a fotó elkészült: ő egyenesen a fényképezőgépbe
pillantott, megmutatva a nagy, sötét szemét és az arcát meg az orrát
pöttyöző szeplőket; Kaitaró elmosódott volt, és nyugodtnak tűnt,
ahogy még mindig álmában átkarolja őt.
 Rina imádta, amit sikerült megragadnia ezzel a képpel, és tetszett
neki, hogy egy ilyen intim pillanatban örökíthette meg kettejüket.
Volt benne valami ragadozóösztön, ami különösen lenyűgözte – a
tekintete a lencse felé fordul, amely pedig foglyul ejti a férfit
álmában annak tudta nélkül. Azt is szerette, hogy Kaitaró még ebben
az állapotában is milyen birtoklóan viszonyult hozzá, hogy fogta a
kezét, a másik karjával pedig átölelte. Összefonódtak egymással, és
mindkettejük arcán ugyanaz a félmosoly derengett.
Mindig is vonzódott a fekete-fehér fényképészethez, és tetszett
neki, hogy mennyi különleges részletet meg lehet mutatni a
segítségével. Ha semmi sem vonja el a figyelmet, akkor egy
monokróm portré rengeteget elárulhat a másik természetéről. Még
egyszer megnézte magának Kaitarót a fotón; olyan volt, akár egy
hullám, amely békésen felfekszik a partra.
Odakint már hajnalodott, és a város kezdett felébredni. A
távolban vonatok zúgtak el, az első napsugarak pedig rátaláltak a
besötétített ablakok sarkaira. Rina elmosolyodott. Már nem félt a
tekintetektől és az arcoktól. Bárki láthatja a világát. Többé semmit
sem bánt. Felkelt az íróasztaltól, hogy megkeresse a kézitáskáját.
Kinyitotta a jegyzetfüzetét, hogy megnézze, be kell-e szereznie még
valamit Szuminak, mielőtt találkoznak Meguróban. Aztán
visszatette a füzetet a helyére, lehámozta magáról a pólóját, golyóvá
gyűrte össze, és berakta azt is a táskába. Egy percre megállt, a
körvonalai kirajzolódtak az éledező fényben, láthatóvá téve a válla
ívét, kicsiny mellét, a fehér selyemalsóba bújtatott hátsóját, mezítelen
talpát a deszkapadlón. Rina az előtte lévő, élénk színű,
négyzetmintás függönyhöz lépett. Kaitarónak vette a piacon. Szép
darab volt, egyáltalán nem olyan, mint azok a díszítőelemek,
amelyek Ebiszuban voltak. Semmi nyoma a bézs kárpitozásnak vagy
a lakkozott bútoroknak, csupán ez a színes mintás függöny és a
filmtekercsekkel, fotókkal teli fonott kosár hozott némi
változatosságot a helyiségbe – de nem is volt szükség többre. Ha
majd visszajönnek Hokkaidóból, és új helyet találnak maguknak,
ezek a tárgyak is velük jönnek.
Rina meghallotta az ismerős kattanást a háta mögött. Felemelte a
karját, és összefűzte az ujjait a feje mögött. Újabb kattanás, és ekkor
már hátrapillantott a válla fölött a férfira, de a karja félig még mindig
eltakarta. Kaitaró éppen felült. A napfény beragyogta az arcát,
kihangsúlyozva a borostáját. Még egyszer felemelte a
fényképezőgépet, és Rina felé irányította. Rina felvonta a
szemöldökét, és elmosolyodott.
 ELSŐ SZERELEM
Kaitaró megállt a fából ácsolt fejgerenda alatt, majd leült az egyik
bokszban. A helyéről jól látta a tengert, a nagy, szürke kiterjedést,
amelyet a távolban már csapkodtak a villámok. A felhők sűrűk és
sötétek voltak, és alkonyi derengést kölcsönöztek a levegőnek, noha
még csak délutánra járt.
Korán ide szeretett volna jönni, hogy felkészülhessen, és ne
tűnjön olyan meglepettnek, ha végre megpillantja a másikat. Jól
emlékezett erre a helyre, tudta, milyen hatást tud kiváltani a nőkből,
de persze Megumi szeretett itt lenni, és szívesen maradt volna még.
Rendelt némi teát és kagylós tempurát. Eszébe jutott, mit írt neki,
hogy milyen ügyetlenül fogalmazott a levelében, és milyen kurta
magyarázatot adott arra, hogy hazajön. Azt mindenesetre
megtanulta, hogyan viselkedjen távolságtartóan az egyébként
bensőséges helyzetekben. A saját bőrén tanulta meg, és a régi
szokások múltak el a legnehezebben.
Attól tartott, hogy Megumi majd élcelődni fog a levélen, de egy
idő után elhessegette magától ezt a gondolatot. A régi Megumi talán
valóban élcelődött volna, az a lány, aki odáig volt Hokkaido kietlen
vadonjaiért, és aki legszívesebben egy halászhoz ment volna
feleségül. Nehéz volt elhinni, hogy a nő, akivel ma este készül
találkozni, esetleg semmiben sem hasonlít az ő Megumijához. Lehet,
hogy zavarba hozza a levelével, talán még magára is haragítja.
Elképzelhető, hogy azt fogja gondolni, ő, Kaitaró nem is fontos
számára. Ezzel együtt figyelmeztetni akarta, hogy megkímélje az
esetleges meglepetésektől, ha egyszer Rinát is magával hozza.
Barátként gondolt Megumira, és nem szándékozott feleslegesen
megbántani.
Kaitaró felpillantott, ahogy egy esernyő becsukódott az ablak
mellett. Kinézett, és tessék, ott volt az esőben, abban a kávézóban,
ahol régen is találkozni szoktak, és őt méregette. Az arca semmit sem
változott. Szarkalábak voltak ugyan a szeme körül, és a bőre is
valamivel vaskosabb lett, elhomályosítva egy kissé az arccsontját, de
attól még ő volt az, és ugyanaz a kedvesség sugárzott a tekintetéből,
ahogy ránézett.
Intett neki, jelezve, hogy csatlakozzon hozzá. A férfi felmutatta a
tempurával teli tálját, és közben valamelyest oldódott a torkát
fojtogató szorítás.
A nő kissé vállat vont, Kaitaró pedig megkönnyebbülten nyelt
egyet, ahogy a másik belépett az üzletbe. Letette az esernyőjét a
sarokba, és elindult felé. Kézbe vette a kendőjét, leült, majd
gondosan négyzetbe hajtogatta, és betette az anorákja zsebébe.
Matrónához illő gesztus volt, de valahogy illett hozzá.
– Nakamura úr – mondta.
– Hondzsima asszony. Kérhetek neked valamit?
– Tudják, mit szeretek – felelte. – Majd kihozzák. – A nő ellazult,
ahogy végigmérte, de Kaitaró tisztában volt vele, hogy valójában
nem érezheti teljes kényelemben magát. – Megházasodsz? –
kérdezte.
– Úgy látom, te már megházasodtál – felelte Kaitaró.
– Igen. – Megumi feltűrte a kardigánja ujját, időt hagyva a
másiknak arra, hogy egy kissé rendezze a gondolatait. Nem volt
jellemző a férfira, hogy lassan reagáljon, és ne legyen ura a
helyzetnek, mindenesetre képtelen volt levenni a nőről a szemét. A
tekintete visszavándorolt az arcára, s alaposan megnézte magának a
bájos, tömpe orrát és a keskeny szemöldökét. Észrevette, hogy
néhány ősz hajszál is keveredik fekete frizurájába, és mintha a rúzsa
is túl élénk lenne a bőréhez. Régen nem viselt ilyesmit. – Nem kell
rosszul érezned magad, Kaitaró – mondta egy idő után.
– Hogy van Cudzsi?
– Boldog vagyok vele. Nagyon boldog. Ő volt a megfelelő
választás számomra.
– Ebben sosem kételkedtem. – Kaitaró felnevetett, majd szünetet
tartott, amikor érezte, hogy a nő megfeszül. Egy pillanatra olyannak
látta, mint amilyen a legutolsó találkozásukkor volt. Azon a kis
homokos földnyelven állt, amit annyira szeretett, amikor közölte
vele, hogy elmegy, mert úgy érzi, nem neki találták ki, hogy
Hokkaidón maradjon, és vele éljen tovább. Arra számított, hogy
kiabálni fog vele, hogy szemrehányásokat tesz neki, de végül
hallgatott, és éppen a hallgatása volt az, amire később olyan élesen
emlékezett. Várta, hogy felé forduljon, hogy megvigasztalhassa,
szerette volna átölelni ezt a lányt, az egyetlen barátját, ám az
egyszerűen lerázta magáról. Megumi sokáig mozdulatlanul állt,
összefűzve a karját maga előtt, és csak szótlanul nézte a tengert.
Kaitaró megszólította, ahogy távolodni kezdett tőle, ő azonban nem
állt meg. Elment a víz széléig, majd tovább is, mígnem a hullámok
már a szoknyáját nyaldosták. Ez volt az utolsó képe róla, ahogy az
alkonyatban áll, körülötte a szürke, végtelen vízzel. – Köszönöm,
hogy találkoztál velem, Megumi.
 – Miért jöttél haza? – szólalt meg végül a nő. Összeszorította az
ajkát, akaratlanul is a bőrébe dörzsölve a rúzsát.
– Hiányoztál.
– Azt örömmel hallom! – Ezen aztán mindketten felnevettek.
Megumi mindig is őszinte volt vele, amit nagyra értékelt.
– Találkoztál anyáddal? – kérdezte azután.
– Igen, ma reggel.
– Igazán erős asszony.
– Tudom – felelte Kaitaró kissé túlságosan élesen, s a
bocsánatkérés jeleként lehorgasztotta a fejét. – Most pedig egyedül
van.
Megumi nem felelt. Kaitaró azon tűnődött, vajon még mindig
neheztel-e rá, és még mindig úgy véli-e, hogy hibát követett el,
amikor itt hagyta az anyját. Amikor itt hagyta mindkettőjüket.
– Jól nézel ki – mondta Megumi. – Úgy tűnik, bejött neked a
város. – Felbukkant a pincér egy tálcával, rajta barna édességekkel,
teával és egy csomag nedves törlőkendővel. Megumira mosolygott,
és váltott vele néhány szót az aznapi fogásról, majd megkérdezte,
hogy később Cudzsira is számíthatnak-e. Kaitaró arra gondolt, hogy
normális körülmények között őt is bemutatta volna, de Megumi
érezte rajta, hogy úgysem marad sokáig, és nem akarta, hogy bármi
nyomot hagyjon maga után. – Nekem biztosan nem tetszene Tokió –
mondta aztán, amikor a pincér elment. – Tudod, láttam azokban a
műsorokban. Az a sok-sok gazdag ember azokba a parányi
lakásokba zsúfolódva…
Kaitaró elmosolyodott.
 – Nem csak háromszobás tengerparti házakban lehet megtalálni a
boldogságot.
Megumi vállat vont, és beleharapott az egyik süteménybe.
– És milyen az a te városi lányod? – kérdezte.
– Erős személyiség – felelte Kaitaró. – Fotós. Van egy lánya.
– Szép?
– Igen, szép.
Megumi bólintott, majd a hajával kezdett játszani, kihúzva
néhány tincset az ujjai között.
– És mikor érkezik?
– Holnap.
– Meddig maradtok?
– Csak szeretnék neki megmutatni pár dolgot.
– Volna kedvetek esetleg Cudzsival és velem vacsorázni?
– Nem, köszönöm, én…
– Nagyon örülök – mondta egy halvány mosoly kíséretében.
– Tetszene neked, Megu, igazán.
– Biztos vagyok benne.
– Esetleg elfogyaszthatnánk egy teát.
– Valamikor majd úgyis összefutok vele, végül is az otthonunk
nem túl nagy hely. – Megumi elvigyorodott, amikor eszébe jutott,
hogy miként érez Kaitaró az otthonukkal kapcsolatban.
– Örülök neked és Cudzsinak – mondta a férfi. – Hol laktok?
– Van egy kis kunyhónk a móló közelében. Nagyon szeretem –
mondta, és ezúttal önfeledt volt a mosolya.
– Nem az, amit már korábban is mutattál?
 – De bizony. – Elnevette magát. – Cudzsi még egy verandát is
épített hozzá. – Még egyszer elmosolyodott, ahogy a férjét említette.
A rúzsa mostanra teljesen lekopott. – Nyári estéken gyakran teázunk
ott.
– Elég idillinek hangzik.
– Tényleg az. Nekem legalábbis biztosan.
– Kérjem a számlát?
– Nem, dehogy, felírják hozzám.
– De Megu…
– Ragaszkodom hozzá. A vendégem vagy.
Összeszedték a kabátjukat, majd elhagyták a vendéglőt.
– Már korábban is meg akartam kérdezni… Van gyereketek? –
kérdezte Kaitaró, miközben vigyorogva begombolta a kabátját, és
elindultak a part menti úton.
– Nincs. – Megumi megállt. – Nincs gyerekünk.
Kaitaró megállt, és a hallgatás egyszer csak kellemetlenné vált.
– Sajnálom – mondta végül, miközben próbált visszatalálni a
korábban meglelt összhanghoz. – De azért boldog vagy, Megu?
– Az vagyok – felelte a nő. És valóban az volt; a kedvesség,
amellyel az ablakon túlról nézett rá, ismét ott volt. Megumi
megszorította a kezét. – És örülnék, ha te is az lennél, Kai.
– Tudod, még az is lehet, hogy így lesz – felelte, és elmosolyodott.
– Remek! – Megint olyan derűt árasztott, mintha csak gyerekek
volnának. – Még találkozunk – tette hozzá, és elindult, végig az
úton, amíg be nem fordult a kikötőnél. Zöld esernyője áldásként
követte. Kaitaró arra gondolt, nem is volnának szavai, hogy
köszönetet mondjon neki.
 UTOLSÓ SZERELEM
A levegőből Szapporo korántsem olyannak tűnt, mint amire
számított. Amikor a repülőgép ereszkedni kezdett, és immár
alacsonyan szállva elrepült Hokkaido felett, Rina izgatottan
lepillantott, hogy megnézze magának a fekete medvékkel teli,
hatalmas, jeges síkságokat és a téli sörfőzdéket. Csakhogy hamar
kiderült, hogy a sziget fővárosa, amely szürkén és zsúfoltan
terpeszkedik el az északra és délnyugatra fekvő külterületek felé,
sem sokban különbözik a többi várostól. Hanedával ellentétben,
ahonnan Tokió mintha egészen a látóhatárig tartana, Szapporo jóval
beláthatóbbnak tűnt, helyt adva a határain túl kezdődő sík
területeknek és a ködben zöldesen derengő fenyőerdőknek.
A bőröndjei átvételekor Rina figyelte a többieket a váróban, hátha
rábukkan a férfira. Miközben várt, megszorította a szivárványos
gyapjúkendőt a nyaka körül, és mélyen beszívta a lánya illatát.
Mielőtt Rina elindult volna a reptérre, Szumi megállt a megurói ház
ajtajában. Josi egy biccentéssel búcsúzott tőle, de nem lépett oda
hozzá, hogy átölelje, Szumi azonban magához húzta, hogy egy
pillanatra összebújjanak, és neki adhassa ezt a kendőt.
– Hogy melegen tartson – suttogta, amikor Rina letérdelt előtte.
Még egy kis plüssmackót is kapott tőle. – Biztosan élvezni fogja az
utazást – tette hozzá, mire Rina felnevetett, és szorosan átölelte a
kislányt.
– Pár nap, és itthon vagyok, rendben? Fontos útra megyek. –
Szumiko bólintott, Josi pedig előrelépett, és megfogta a lány kezét.
– Lekésed a repülőt.
 Most, hogy a csomagok mellett várakozott, a családja mintha
máris elérhetetlen távolságba került volna. Teltek a percek, majd
végre-valahára megpillantotta a másikat. Táska volt a vállán, és
éppen felé tartott. Milyen különös, gondolta Rina, hogy ezúttal nem
érezte meg a közeledését, nem vette észre a szeme sarkából, csak
akkor, amikor már ilyen közel járt hozzá; de legalább most, ahogy
végre összetalálkoztak a váró közepén, gyönyörködhetett a
szemében tükröződő fényben.
– Rina – mondta a férfi. Végignézett rajta, és elmosolyodott,
mielőtt megcsókolta volna. Nem siette el, és kiélvezte, hogy már a
nyilvánosság miatt sem kell aggódniuk. Rina beletúrt a hajába, és
ahogy megérezte a másik melegségét, ő is elmosolyodott.
Észak felé autóztak a part mentén, és a tenger fuvallatait
visszatartotta a kocsi fűtőrendszeréből időről időre kiszökő meleg
levegő. Nagyjából két órát utazhattak; elhaladtak a Rumoi folyó és a
ráépült kikötő mellett, míg végül megálltak az egyik öbölben néhány
kisebb házikó közelében. Rina kicsatolta a biztonsági övét, és
körbepillantott. Mögöttük egy boltra lett figyelmes, előttük pedig,
valamivel tovább az úton, egy kávézóra. Kaitaró a jobb kéz felé eső
kis bungalót figyelte, amelynek egyik kéményéből szürke füstcsík
szállt a magasba.
– Ezek szerint otthon van – mondta, majd elfordította a kulcsot, és
megvárta, amíg leáll a motor.
Rina a karjára fektette a kezét.
– El tudod hinni, hogy tényleg itt vagyunk, Kai? Gondoltad
volna, hogy sikerülhet?
– Bíztam benne – felelte. – Egy kicsit megijesztettél.
 – Akkor jó! – válaszolta Rina, majd magához vette a kézitáskáját,
és kiszállt a kocsiból. – Izgulok – mondta, és a házra pillantott. A
redőnyt lehúzták, úgyhogy semmit sem lehetett látni.
– Felesleges. – Kaitaró átkarolta, és közelebb húzta magához
Rinát. – Együtt vagyunk.
A férfi anyja néma csendben engedte be őket. Mélyen meghajolt
Rina előtt, majd átvette a kabátját, és felajánlott a vendégnek egy pár
papucsot. Rina viszonozta a meghajlást, és udvariasan körbenézett a
házban. Valóban kicsi volt, ahogyan arra Kaitaró előre
figyelmeztette, ráadásul a lehúzott redőnyök miatt elég sötétnek
tűnt. Nakamura asszony odament az ablakhoz, meghúzott egy
zsineget, és ezzel beengedett némi fényt. A délután télies izzása
kihangsúlyozta a frizuráját és a házikabátja gallérját. Rina arra
gondolt, hogy aludhatott, amikor becsöngettek. Követte Kaitaró
szobájába, és közben elmentek a konyha mellett, amelynek az ablaka
egyenesen a tengerre nézett; a párkányon ezúttal nem voltak
növényekkel teli edények.
Rina később is az ablak előtt állt. Egy hideg vízzel teli fazék volt
előtte, és éppen az aljára leereszkedett rizst készült átmosni, amíg a
víz kellőképpen át nem színeződik. Nakamura asszony is
csatlakozott hozzá, és habár nem sokat beszélgettek az előkészületek
során, Rina azért érezte a pillantását a szeme sarkából, hogy
megnézze, hogyan halad. Elmosolyodott. Bízott benne, hogy a
technikája elnyeri a házigazda tetszését; jó érzés volt Kaitaró
otthonában lenni a férfi édesanyjával, és rizst készíteni a családnak.
Úgy tervezték, hogy aznap este nagy lakomát csapnak, és a
konyhapultra kirámolt őszi termények valóban szemet
gyönyörködtető látványt nyújtottak. Rina meg is jegyezte, hogy
milyen csábítóak a nagy macutake gombák és a sütőtök, és hogy a
lazacfilének is olyan szép mélyvörös színe van, ami arra utalt, hogy
jó eséllyel frissen fogták ki. A megjegyzését apró bólintással díjazták,
majd kapott egy szép zöld kaboszut,[23] amelyet meghámozhatott, s
amikor ezzel megvolt, alaposan megszaglászta a zamatát. Grillezett
macutakét készítettek kaboszuval, hozzá lazaccal, pirított sütőtökkel
és rizzsel. Rina olyan szélesen mosolygott, hogy az izgatottsága egy
kissé Kaitaró anyjára is átragadt, és az asszony végül megengedte
neki, hogy a keresztnevén – Sinobu – szólítsa.
Aznap este együtt ettek a nappaliban a hősugárzó mellett egy
alacsony asztalkánál, takarókkal az ölükben. Sinobu szép lassan
megnyílt előtte, és hajlandó volt elárulni magáról ezt-azt, Rina szívét
pedig megmelengette, amikor látta, hogyan mosolyog a fiára.
Kaitaró is kellőképpen ellazult, és most, hogy végre együtt voltak az
otthonában, érezhetően kiszállt a feszültség a vállából. Rina
kezdetben nem sokat beszélt, de idővel ő is csatlakozott a
többiekhez, és megosztott velük néhány történetet Szumikóról és
Tokióról. Kaitaró végül beszámolt az anyjának arról, hogy milyen
életet terveznek együtt – érezhetően kettejük nevében beszélt.
Amikor a teázásra került sor, Rina előszedte a bőröndjéből a
Kaitaró anyjának szánt ajándékot. Leült a földre, még egyszer az
ölébe vette a takarót, majd felemelte a dobozkát, és udvariasan felé
nyújtotta.
– Nem új darab – mondta –, otthonról hoztam. – Izgatottan
figyelte, ahogy lekerül róla a csomagolás, és feltárul a régi
miszósedény. – Anyámé volt – mondta, mire Sinobu elmosolyodott.
 Az idős asszony szép lassan felemelte a takarót a térdéről, és
feltápászkodott.
– Én is készültem valamivel számodra – mondta. – Vagyis
mindkettőtök számára. – Bement a hálószobába, majd egy kulccsal
tért vissza; egy kis műanyag címke is tartozott hozzá. – Kaitaró
bácsikájáé volt – mondta. – A halálakor hagyta rám. Ez a kulcs nyitja
a viskót, ahol a sötétkamráját rendezte be. – Kissé elmosolyodott. –
Kainak sokat jelentett, amikor még itt élt. Talán majd megmutatja
neked.
Kaitaró átvette tőle a kulcsot, és megforgatta a tenyerében. Aztán
az anyjához fordult, és megszorította a kezét.
* * *
– Mikor halt meg az apád? – kérdezte Rina, amikor másnap a
tengerparton sétáltak.
– Pár éve.
– És édesanyád hogy van? – kérdezte némi szünet után. – Úgy
értem, milyen neki egyedül?
– Azt mondta, apám az utolsó években kezelhetőbbé vált. –
Kaitaró szapora léptekkel haladt a kávézó és a dokk irányába, ahol a
halászok már hozzáláttak az aznapi fogás szétválogatásához. – El
sem hiszem, hogy apám ment el először – mondta. – Mindig azt
hittem, hogy…
– Gondolom – mondta Rina. – De igaz? – kérdezte aztán. –
Valóban könnyebb volt vele?
– Talán csak azért mondta, hogy megvigasztaljon.
Rina megállt; szeretett volna még kérdezni valamit, de közben
máris elérték a tengert, és Kaitaró megszólította a hajók mellett
ácsorgó fiatalabb férfiakat. Néhány idősebb fickó is megfordult, és
biccentett Kaitaró felé, majd beszélgetésbe elegyedtek vele.
– Mit csinálsz? – kérdezte Rina, amikor a férfi visszatért mellé,
mindkét kezében egy-egy hallal teli zacskóval.
– Ebédet neked – felelte. – Gyere!
Beszereztek még némi juzut,[24] tésztát és falatkákat a helyi
boltból. Közben Rina is megismerkedett a kínálattal; a boltban bentót
is árultak a sarokban felállított nagy hűtőszekrényből. Olykor
észrevette, hogy valaki megnézi magának, de ilyenkor csak egy
mosollyal válaszolt, és zavartalanul folytatta a keresgélést. Aztán
elhagyta a boltot, hogy odakint várakozzon. Végignézett az úton,
amelynek végén a halászok és a hajóik várták, hogy újra kifussanak
a tengerre. Ebben a pillanatban a parton különös alakú bálák
kergették egymást – leginkább parányi, tömött felhőkre
hasonlítottak, pedig valójában a tenger mélyebb rétegeiből
felbugyogó, planktonokkal és homokkal elkeveredett hab volt az.
– Oda tartunk – mondta Kaitaró arrafelé mutatva, ahol a
hullámok megtörtek a parton.
– Nagyon hideg lesz!
– Ígérem, hogy nem bánod meg.
* * *
Rina felvonta a szemöldökét, ahogy kiléptek az utcára, és
megérezte a sót, amit valaki a járdára szórt. Az út helyenként
valóban csúszós volt, és a tenger felől érkező metsző szél egyenesen
az arcába fújt.
– Egy darabban szeretnék visszatérni Szumikóhoz! – mondta.
– Ne aggódj! – felelte Kaitaró, majd egy mosoly kíséretében
megfogta a kezét. – Gyere csak, te vad hokkaidói lány! – Rina
elfintorodott, amikor letértek az útról, és a homokos szakaszon
mentek tovább. – Nem messze van egy kis menedék. – Végül is igaza
lett; a sziklák kellő védelmet nyújtottak a hideg elől, azonkívül volt
egy benyíló egy barlangba, ahol már a szél sem érhette el őket.
Odabent egy vízhatlan ponyvával borított, régi grillező állt a falnak
támasztva. – Közösségi használatra hagyták itt – mondta Kaitaró,
miközben csatlakozott Rinához a barlang bejáratában.
Rina figyelte, ahogy Kaitaró kicsomagolja a grillezőt, megtisztítja
a régi tűzhelyet, és kikaparja belőle a hamut. A ponyvával fedezve
magát, szép lassan tüzet rakott a boltban vásárolt fával. Végül
odatette a grillezőt a tűz mellé. Aztán deszkát és kést vett elő a
hátizsákjából, majd előszedte a rákot és egy foltos, olívazöld halat,
amelynek Rina nem tudta volna megmondani a fajtáját.
– Egy perc, és visszajövök – mondta a férfi, magához véve a kést
és a tengeri herkentyűt, és kiment a tengerpartra. Rina kissé
aggódott az ebédjük miatt, miközben a férfit figyelte, de hamarosan
elmosolyodott, és elismeréssel adózott az ügyességének, ahogy,
mintha csak egy láthatatlan varrás mentén haladt volna, felhasította
a hal gyomrát, ügyesen kitisztította a sötétvörös és barna
belsőségeket, és lemosta róluk a vért a vízben. Ezen a rövid, téli
délutánon a nap máris ereszkedőben volt, és a tintahalra vadászó
tengerészek is meggyújtották a lámpáikat a hajóikon, a fényük most
beragyogta a láthatárt.
A tűz már égett, amikor Kaitaró visszatért, és a szellő is tovább
táplálta a lángokat; a lángnyelvek egy pillanatra meghajoltak
alattuk, hogy aztán annál nagyobb erővel szökjenek ismét a
magasba. Ahogy a fény kezdett gyérülni, néhány fadarab is lehasadt
a nagyobb rönkökről, és belezuhant a kis üreg alján füstölgő
parázsba. Kaitaró több dolgot is vásárolt a boltban, köztük az
édeskés húsú rákot, amelynek itt, a messzi északon most jött el a
szezonja. Rina képen már látott ilyesmit, ám ezek jóval nagyobbnak
bizonyultak annál, mint amit elképzelt; legalább tenyérnyiek voltak,
a színük pedig valahol a halvány narancssárga és a vörös között
mozgott, azonkívül hívogatóan húsosnak tűntek, alig várta, hogy
megkóstolja őket. Rina gyomra korogni kezdett, ahogy Kaitaró
meghámozott egy juzut a késével, majd felszúrt néhány garnélarákot
a nyársakra, mielőtt bebugyolálta volna őket a dudoros, sárga
héjdarabkákkal. Ugyanezt megtette az áttetsző húsú hallal is. Rina
megbabonázva figyelte, ahogy dolgozik. Éppen feltette magában a
kérdést, hogy vajon milyen halat készülnek elfogyasztani, amikor a
férfi megadta a választ: az áldozatuk egy vad laposhal. Kísérletezett
már ilyesmivel Tokióban, de amikor most kipróbálta, miután Kaitaró
odanyújtotta neki a nyársat, egészen megdöbbentette az élmény.
Még sosem volt ilyen gazdag és finom az íze, mintha valami édeskés
likőrt döntött volna magába, ráadásul az egészet feldobta, és enyhén
savanyúvá tette a juzuból kipárolgó olaj. Rina nagy élvezettel
szopogatta le a maradékot az ujjairól, majd próbát tett a
garnélarákkal is, kiélvezve az umami ízhatást. Ez is rendkívül
finomnak bizonyult. Igazán tetszett neki, hogy Kaitaró milyen
könnyedséggel készítette el ezeket a pompás falatokat.
A tűz már nyújtott annyi melegséget, hogy a férfi levehette a
kabátját, és csak a pulóverét meg egy kendőt hagyott magán. Rina
mindkét ruhadarabot ismerte; alighanem otthonról hozta magával
őket. Nem igazán tudta volna elképzelni, hogy Tokióban is ilyesmit
viseljen, itt azonban, ezen a természetes és cudar helyen, remekül
állt neki. Volt még néhány élő rák a táskájában, amelyekre most
ráfektette a kabátját.
– Róluk majd otthon gondoskodunk – mondta.
Rina elmosolyodott, ahogy egy újabb oldaláról ismerte meg
Kaitarót: a férfi, aki rákokat is meg tud főzni, aki pontosan ismeri a
vízállást egész évben, és tisztában van azzal, hova kell kitenni a
kagylóhálókat tavasszal. Elemében volt, és láthatóan ő is örült neki,
hogy ilyen örömöt tudott okozni neki a friss, alig pár órája kifogott
hallal. Amikor végeztek, összebújtak; nem tudták tökéletesen
felmelegíteni egymást, de most a közelséggel is beérték.
– Ezt majd Szuminak is meg kell mutatnod – szólalt meg Rina egy
idő után.
Kaitaró lepillantott rá, és még közelebb húzta magához.
– Tokióban?
– Simodában, a házunk mellett, a tengerparton. Vagy szerinted
ide is elhozhatjuk? Biztosan tetszene neki ez a vidék – töprengett
Rina. – Igazi kis vadóc.
– Akár az anyja – jegyezte meg Kaitaró, majd közelebb hajolt
hozzá, hogy megcsókolja.
– Akár az apja – felelte Rina –, aki majd megtanítja neki, hogyan
kell horgászni. – A férfi arcán különös érzések jelentek meg; nem
álltak messze attól, mint amit ő maga érzett. – Persze, csak ha
befogadsz minket – tette hozzá.
Kaitaró a barlang sziklás talajára fektette, és egyre csak csókolta
és csókolta. Mögöttük, a part távolabbi végében fordult a dagály,
felfedve egy háborítatlan partszakaszt, ahol most egy magányos
szalonka kóborolt, hátha némi élelmet talál magának.
 Negyedik rész
Lehetsz rossz, de ne legyél hazug.
Lev Tolsztoj
Szumiko
 SIMODA
Az ember életében vannak olyan béklyók, amelyeknek a létezését
csak akkor tudatosítja magában, miután már megszabadult tőlük.
Ilyesmi volt számomra a simodai otthonunk is; ez volt az utolsó,
aminek az elveszítésétől tartanom kellett volna. Az a ház hosszú
éveken át át adott otthont a családunknak, és sokáig gondoltam rá a
szeretet és a boldogság helyszíneként. Eszembe jutottak mindazok,
akik egykor ott éltek, és hogy mi mindent jelenthetett nekik.
Miközben felnőttem, sokszor töprengtem azon, vajon miféle
történeteket őriznek a falai; történeteket, amelyek visszhangjai
immár csak azok számára hallhatók, akik azóta a föld alatt vannak.
A legélénkebben nem egy képre vagy személyre, hanem egy
hangra emlékszem: a nappaliban lévő óra kongására. Amikor
Nagyapa egyedül ment a Vasikurába, gyakran előfordult, hogy
felhívtam Tokióból. Minden ilyen alkalommal gondosan figyeltem
Nagyapa szavaira, és hallgattam hangjának lágy csengését. Ha
nyitva volt az ablak, akkor hallottam a madarak csicsergését és a
madárcsicsergés mellett azt is, ahogy dallamosan megszólal az óra.
Azt mondták, hogy a Big Ben hangját utánozza, a világ legnagyobb
órájáét, de számomra ez a dallam akkor is Simodát jelenti. A tokiói
por és szmog közepette is elég volt meghallanom a telefonban az
órát, és máris láttam magam előtt az otthonunk csillogó tíkfa
deszkáit, éreztem a nap melegét, ahogy a fénye beömlik a nappaliba.
Még a kertünk mögött kezdődő óceánt is remekül el tudtam
képzelni, és láttam, ahogy a fény visszatükröződik a hullámokon.
Egész életemben az óceán mellett éltem. Az óra hangjai kissé
elnyomták Nagyapa szavait, de azokban a pillanatokban nem is
számított, hogy éppen mit mond, hiszen mellette voltam, az
otthonunk szívébe kerültem, és pontosan értettem, mit akar közölni.
Más dolgokra is emlékszem. A nyári reggeleken, amikor sokáig
aludtam, és lejöttem a földszintre, számtalanszor előfordult, hogy a
többiek a kertben voltak. Ilyenkor mezítláb megálltam a konyha
rózsaszín kövezetén, egy bögre forró milóval[25] a kezemben, és
kipillantottam az egészen a sziklaszirtig ereszkedő kertbe.
Figyeltem, ahogy a nap a magasba emelkedik az óceán fölött, és
beragyogja a déli földnyelvet – azt az olvadt lávából létrejött
képződményt, amely hosszan benyúlt a vízbe – és a végén álló, fehér
világítótornyot.
Voltak napok, amikor a víz szürke volt, és baljósan fodrozódott,
jelezve, hogy vihar készül. Máskor, amikor élénken sütött a nap, és
követtem a nagyanyám által ültetett murvafürtök útját a ház körül, a
láthatáron csüngő fehér fellegek pillanatok alatt elsötétedtek, és
megindultak a szárazföld felé, magukkal hozva a tenger sós illatát.
Nagyapa megtanított rá, hogyan kell gondozni a murvafüvet,
amit évről évre el is végeztem, nem törődve a cudar levegővel. A
göcsörtös ágak megmaradtak, a bordázott kancsókban a parányi,
fehér virágokkal. Azon az utolsó nyáron, amikor kisétáltam a
gyepre, eszembe sem jutott, hogy eljöhet még az idő, amikor az
otthonom, a birtokunk és a tenger látványa többé már nem lesz az
enyém.
Még mindig el szoktam látogatni Simodába. Felszállok a vonatra,
aztán az állomásról elindulok a dombok felé, és átvágok az erdőn. A
fák között érezni anyám jelenlétét; néha olyan benyomásom van,
mintha bármelyik fatörzs mögül előbukkanhatna. Ám amikor lejjebb
ereszkedem, és elérem a patak partját, ahol a fák is ritkásabbá
válnak, visszatérek a valóságba. Ilyenkor lepillantok a házunkra, és
úgy érzem magam, mint egy tolvaj.
Most már mások élnek abban a házban, én pedig tilosban járok,
sőt még az emlékeim is tilosban járnak. A nagyapám üvegháza,
amelyben régen epret nevelgetett a téli hónapokban, nincs többé, és
a helyét egy felfújható műanyag medence vette át. A kertek és a
virágágyások helyett most közönséges gyeptéglák látszanak,
amelyeket könnyű karbantartani. A régi, fából ácsolt verandát,
amely a ház egész déli oldalának árnyat adott, szintén elbontották,
és most már csak beton maradt. A murvafürt sincs többé. Ha
felpillantok az egykori gyerekszobám ablakára, titokban mindig azt
várom, hogy megpillantom a plüsstigrisemet, Torát – de egyetlen
játékot sem látok. Az emberek, akik most itt laknak, semmit sem
tudnak a családomról. Nem ők építették az otthonunkat, és
sejtelmük sincs, mi minden történt ezen a helyen. Ami az enyém
volt, többé nem az enyém, és mindaz, ami egykor volt, megszűnt
létezni.
 A GYEREKNEK
És neked mi maradt a családodból? Emlékek, szuvenírek, esetleg,
ha szerencsés vagy, néhány házi videó? Nekem csak a Kodachrome
felvételeim és ezek a kazetták maradtak. Csalóka filmek, olyan
csillogóak, akár az olaj: képek egy férfiról, akit megvádoltak anyám
meggyilkolásával. A kihallgatásról készült összes videót többször is
megnéztem. Leginkább az utolsó maradt meg bennem, és azóta is
kísért, hogy minden, ami addig történt, egyenesen vezetett el odáig.
Amikor először láttam annak a kazettának az első pillanatait,
fogalmam sem volt, mire számítsak. A kihallgatószoba ablaktalan
falai semmit sem árultak el abból, hogy mi fog történni. Még azt sem
tudtam, milyen nap lehet, vajon szellők fújnak odakint, vagy esetleg
lóg az eső lába. Csak annyi bizonyos, hogy amikor Kaitaró belépett,
és helyet foglalt a kamera előtt, pontosan ugyanolyannak tűnt, mint
az összes többi felvételen.
Kaitaró megtagadta, hogy aláírja a vallomást, amelyet a
nyomozók készítettek elő számára, és amely azóta sem került elő,
most azonban Kuroszava ügyész a szokásos újságja mellett egy
bőrkötéses portfólióval a hóna alatt érkezik. Kaitaró felpillant, aztán
biccent, mintha egy olyan ellenséget üdvözölne, akivel más,
kellemesebb körülmények között akár barátok is lehetnének. Az ajka
összeszorul, amikor észreveszi a mappát, és benne a vallomást, de a
nap végén már máshogy tekint rá – ám akkor már korábban nem
tapasztalt nyomás nehezedik majd rá.
Kuroszava előhúz egy doboz cigarettát a hátsó zsebéből. Kiráz
belőle egy szálat, majd még egyet, és felajánlja az elsőt Kaitarónak,
aki úgy vonja fel a szemöldökét, mintha az ára után érdeklődne.
Kuroszava mindenesetre leteszi a cigarettát Kaitaró elé, majd
meggyújtja a sajátját, és mélyen, hosszan beleszív.
– Sokan érkeztek a sajtótól – mondja egy idő után. – Elég sok a
külföldi. – Kaitaró lepillant a cigarettára, és finom pöccintéssel
visszagurítja Kuroszava felé. – Szarasima úr jelentkezett a
gyerekfelügyeletre – folytatja az ügyész, miközben helyet foglal. A
testhelyzete, akárcsak Kaitaróé, nyugodt és kedélyes. – Néhány
riporter felkereste az otthonában. Szerencsére a lány épp nem volt
ott, a bejárónőjük elvitte valahova, de azóta kivette az iskolából.
– Simodába akarnak költözni? – kérdezi Kaitaró.
Kuroszava szünetet tart.
– Nem – mondja végül. – Eladják a házat.
– Értem – feleli Kaitaró halkan.
– Közeli viszonyban állt Szarasima úrral?
Kaitaró ezen elgondolkozik egy percre, majd megrázza a fejét.
– Csak egyvalaki állt közeli viszonyban Josival.
– A lánya?
– Igen.
– Elfogadta a kapcsolatukat?
– A végén igen.
– Maga nem érdeklődött utána? – erősködik Kuroszava, de
amikor Kaitaró nem válaszol, inkább témát vált. – Mi a helyzet a
gyerekkel? Ismerte, megkedvelte?
– Hogy van? – kérdez vissza Kaitaró.
– Mindkét szülőjét elvesztette, és nem élhet tovább a saját
otthonában. – Kaitarónak nyelnie kell. Előrehajol, és lefekteti a
tenyerét az asztalra, majd végignéz a kezén. A körme túl hosszú, de
legalább tisztán van tartva. – A sajtó békén fogja hagyni, ha eljutunk
a tárgyalásig.
– Valóban? – kérdezi Kaitaró. Még mindig a kezét mustrálja, noha
a hangja mintha már a távolból szólna. Nem tudom eldönteni, hogy
ügyeskedik, vagy tényleg közömbös, őszinte, vagy megjátssza
magát.
– Amint megírom a vádindítványt, felgyorsulnak az események.
Sikerülne elterelni a figyelmet a családról.
– Van bizonyítéka.
– Igaz. – Kuroszava hátradől a székében.
– Békén fogják hagyni?
Kuroszava vállat von.
– Nincs befolyásom a sajtóra, de a média legalább már nem fog
olyan mértékben figyelni rá.
– És mi a helyzet Szumikóval?
– A nagyapjával fog felnőni.
Kaitaró kissé előrébb csúszik a székén.
– Elmondta, hogy milyen tervei vannak?
Kuroszava szünetet tart, mintha azon vacillálna, pontosan
mennyi információt érdemes megosztania a másikkal. Végül azt
feleli:
– Új iskolát keres neki, és meg fogja változtatni a lány
vezetéknevét.
– Szarasimára?
– Igen. Ezt adta nekem – teszi hozzá Kuroszava, majd kinyitja a
portfóliót, és előszed belőle egy fényképet. Átnyújtja Kaitarónak, aki
két kézzel fogja meg. Egy pillanatra alig kapok levegőt, amikor
rádöbbenek, hogy a fotó engem ábrázol. Kaitaró gyöngéden leteszi a
képet maga elé az asztalra, a mutatóujjával finoman megérintve az
arcom két oldalát. Hatéves vagyok, a kép az első iskolai napon
készült. Takarosan festek az iskolai öltözékemben, és nagyon
aprónak látszom. A hivatalos külső ellenére is látszik az izgatottság
a tekintetemben, látszik, hogy milyen ragyogó a mosolyom, és
egyszer csak megértem, hogy ki készítette a képet – az anyámra
nézek.
Kaitaró végigfuttatja az ujjait az arcomon, majd megáll a szám
sarkában.
– Rina magánál hordott egy másolatot a tárcájában – mondja. –
Mindig nála volt.
– Ez nem csak magáról szól – jegyzi meg Kuroszava, miközben
Kaitaró felpillant rá. Az arcát eltorzítja a düh és a fájdalom.
– Mire van szüksége?
Kuroszava az asztalon heverő mappa után nyúl, majd előszed
egy vaskos papírköteget. Ez a vallomás jóval hosszabb, mint az,
amelyiknek az aláírását Kaitaró először megtagadta. Az ügyész
letesz egy tintapárnát és egy tollat a papírok mellé az asztalra.
Kaitaró mély levegőt vesz.
– Az egyik cimborája írta?
– Nem. Én írtam. – Kuroszava nem veszi le a tekintetét a
másikról. – Megnéztem a felvételeket – teszi hozzá. – El szeretné
olvasni?
Kaitaró mozdulatlanul ül, gondolkozik. Aztán az előtte heverő
papírokra pillant, majd a toll irányába bök.
 – Megbízom magában – mondja.
Kuroszava csendben felé tolja a papírokat, Kaitaró pedig aláírja,
ahol szükséges. Ahogy a tintapárna felé nyúl, hogy az utolsó oldalra
az ujjlenyomatát is odabiggyessze, Kuroszava felajánl neki egy újabb
cigarettát. Kaitaró eltöprengve megcsóválja a fejét.
– Tényleg nem kér?
– Leszoktam.
– Mikor? – kérdezi Kuroszava.
– Egy éve.
– Miatta?
– Igen – mondja. – Rina miatt.
Ha lehunyom a szemem, még most is látom Kaitaró kezét a
fotómon, látom mellette a tintapárnát, látom az ujjlenyomatát a
papíron, látom az aláírása írásjeleit. Ha befogom a fülem, a hangja
mintha a sötétből szólna hozzám. Az első alkalomtól kezdve, hogy
hallottam a hangját, a szavai elkísértek. Ahogy kimondta az anyám
nevét, amilyen magabiztossággal beszélt a nyaralónkról, a
Vasikuráról… Ő csak Simodaként hivatkozik rá, ahogy anyám és én
is tettem. Milyen sokat tudott rólunk, szinte már egy volt közülünk!
Emlékszem, hogyan beszélt a nagyapámról. Josinak hívta, nem
pedig Szarasima úrnak. Josi, mintha minden joga megvolna hozzá,
hogy ezen a bensőséges néven szólítsa. Ahogy a hálószobámban
ültem a villódzó tévéképernyő előtt, egyszer csak megértettem, hogy
nagyapámat is bonyolult kapcsolat fűzte Nakamura Kaitaróhoz, és
hogy a válaszokat, amelyeket keresek, nem az ügy dokumentumai
között, de nem is a dolgozószobában vagy a megurói otthonomban
fogom megtalálni.
 SZEMET SZEMÉRT
Széles és csendes út vezetett Nagyapa irodájába. Útközben
számos épület mellett elhaladtam. Szögletes üzletközpontok,
amelyek szintjeit mindenféle könyvelési cégeknek adják bérbe, de
részben lakóépületként is szolgálnak, és ennyiben nyugodtabb
körülményt nyújtanak a jog gyakorlásához, mint Roppongi
üvegtornyai. Séta közben felpillantottam a járdát szegélyező fákra. A
levelek meg sem rezdültek a nehéz, nyári levegőben, és az
alkonyathoz közeledve minden egész csendes volt. Az eget
változatos színekbe öltöztette a naplemente; az estének az a pillanata
volt, amely a hajnalt tükrözte, és szinte már láttam magam előtt a
nagyapámat, ahogy megérkezik az irodába – egy idős férfi a
biciklijén, a kosarában a botjával, amelyet nem szívesen, de azért egy
ideje már magával vitt. Az ember, aki felnevelt. Egyszer csak hálás
voltam azért, hogy távol került tőlem, és már nem tudok ártani neki
azzal, amire készülök.
Beléptem az épületbe, majd beszálltam a liftbe, és felmentem az
első emeletre. Elhaladtam néhány titkárnő mellett, majd megálltam
nagyapám személyi asszisztense, Juka néni előtt, aki még akkor
csatlakozott az irodához, amikor tizenkét éves voltam. Egy kis
bokszban ült a nagyapám irodája mellett.
– Szumicsan! – mondta, amikor megpillantott. – Gratulálok az
ajánlathoz, amit a Nomura & Higasinótól kaptál. – Elmosolyodtam,
majd bólintottam, és megszorítottam a felém nyújtott kezét. – A
nagyapád azelőtt osztotta meg velem a hírt, hogy Hakonéba utazott.
Rendkívül büszke rád. – Ragyogva nézett rám, és megpaskolta a
karomat, amit egy apró mosollyal viszonoztam. – Milyen rendes
lány lett belőled! Mindannyian nagyon örülünk.
Meghajoltam, és még egyszer köszönetet mondtam neki, majd
körbenéztem az irodában, amelyet gyerekként olyan sokszor
meglátogattam.
– Juka néni – mondtam. – Nagyapa azért küldött, hogy
összegyűjtsek egypár dokumentumot számára. Szeretne átfutni
néhány papírt, ha visszajön.
– Hát persze, drágám – felelte, majd elővette az irodáját nyitó
kulcsot a fiókjából. – Igazán megmondhatnád neki, hogy nem
kellene olyan keményen dolgoznia. Tudtad, hogy állandóan
betelefonál, hogy érkezett-e valamilyen üzenete? – Bólintottam, és
motyogtam valamit a makacsságáról, mire megint meglapogatta a
karomat. – Majd akkor fog lelassítani, ha te is csatlakozol hozzánk a
Nomuránál töltött időd után. Számítunk rád.
– Köszönöm – válaszoltam, és átvettem tőle a kulcsot. A kezem
Nagyapa irodájának kilincsén volt, és már éppen benyitottam volna,
amikor Juka néni még egyszer utánam szólt.
– Szumicsan, szeretnéd, hogy hozzak neked egy kis teát? Jut
eszembe… Hogy sikerült a Todain tartott beszéded?
– Remekül – mondtam immár szégyentelenül. – Kérlek, Juka néni,
ha megbocsátasz, sietnem kell…
– Hát persze, drágám! Biztosan rengeteg a tennivalód, mielőtt
munkába állnál a Nomuránál.
Még akkor is csacsogott, amikor meghajoltam egyszer, majd még
egyszer, és végül becsuktam magam mögött az ajtót.
 Amint végre odabent voltam, mélyen beszívtam az iroda ismerős
illatait, a cédrusfát, a fűrészport és a citromot, amelyet Nagyapa
előszeretettel csepegtetett a fekete teájába. A teázókészlete egy
lakkozott asztalkán hevert. Tokoname márkájú kerámiakanna volt, a
hozzáillő csészékkel – ezen a helyen nem automatából fogyasztották
az innivalót. Az ablakban lótuszlevelekből és liliomokból kialakított
elegáns és friss ikebana állt; nem csoda, hiszen háromnaponta
kicserélték. Az itt dolgozóknak még a nagyapám távollétében is
minden apróságra gondjuk volt.
Elmentem az íróasztala mellett, majd megcéloztam a helyiség
jobb oldalán lévő szekrényeket, amelyek egy nagy, ébenfekete
paraván mögött várakoztak. A hivatalos iratokat a harmadik
emeleten az iroda raktárában őrizték, Josi személyes ügyei azonban
itt voltak az irodájában. Vagyis mindannak itt kellett lennie valahol,
amit anyám halálával és a gyilkosával kapcsolatban összegyűjtött.
Anyám neve alatt megtaláltam a szüleim válási
formanyomtatványát, továbbá egy másolatot a megállapodásról,
rajta az aláírásukkal és a személyes pecsétjükkel. A
megállapodásban benne volt az ebiszui lakás átadása, illetve további
pénzösszegek folyósítása az apám számára. Ugyanebben az aktában,
pár hónappal később, volt egy adásvételi szerződés a simodai
otthonunkról, mellette egy reklámmal, amelyet a helyi lapokban
adtak fel az ingatlanügynökök: „Igazi ritkaság! Klasszikus hangulatú
tengerparti otthon, amelyben nyolcvan éve ugyanaz a család lakott.
Az ár irányár.” Újra a dátumra pillantottam. A hirdetést akkor adták
fel, amikor Nakamura Kaitaró még rendőrségi őrizetben volt. A
mappa végén egy további borítékra bukkantam, amely már
megsárgult az időtől. Anyám szerette leragasztani a borítékjait, még
azokat a magántermészetű dokumentumokat is, amelyeket csak a
maga számára őrzött meg. Mintás ragasztópapírt használt, és a daru
volt a kedvence – ez a daru már kettészakadt. Végighúztam az
ujjamat a parányi madár peremén.
Beletelt egy kis időbe, amíg megtaláltam Nagyapa jegyzeteit a
tárgyalásról. A papírok a „Tokiói Kerületi Bíróság” mappában
voltak, mintha a nagyapámnak csupán a távolból, az ügyvédi
munkája miatt lett volna bármi köze anyám halálához. Odavittem
mindent az íróasztalához a kis sárga borítékkal együtt, majd
mindkettőt kinyitottam.
Nehéz elmondani, hogy mire bukkantam. Először is rájöttem,
hogy a simodai otthonunkat Nakamura Kaitaró miatt kellett eladni.
Rájöttem, hogy nagyapám sosem dolgozta fel anyám halálát,
ahogyan azt sem, hogy ő maga milyen szerepet játszott benne. És
végül rájöttem, hogy a nagyapám elhatározta, élete végéig üldözni
fogja a gyilkosát, és megfizetteti vele a tette árát – szemet szemért.
Josi
 1994
Josi félretolta a paravánt, és belépett a Vasikura étkezőjébe. Előtte
egy nyugati stílusú, nagy méretű asztal volt, amelyet még Rina
születésekor készíttetett. Lassú mozdulatokkal végigfuttatta az ujjait
a juharfán. Szerette a bútor tapintását és változatosságát, az
aranyszínű és a mélybarna sávok váltakozását, amelyeknek a
peremén helyenként még látszott a szén nyoma, mintha magát a fát
is megpörkölték volna. Lassan végigsimított az olajozott felszínen,
majd a fa egyik csomójához érve megállt; dió alakú örvény volt,
amelyről le lehetett olvasni a korát.
Régen itt szokott beszélgetni Rinával. Ő jobban szerette ezt a
helyiséget a dolgozószobájánál, és már kislány korában gyakran
előfordult, hogy Josi itt talált rá, ahogy az asztal mellett ücsörögve
nézi a tengert, maga előtt a könyveivel és a ceruzáival. Arra is itt
került sor, hogy közölte vele, otthagyja a jogi tanulmányait. Itt
vitatkoztak egymással, és itt vette védelmébe a döntését. Josi fülében
ott csengtek a szavai, lelki szemeivel látta a lányát, ahogy az ablak
előtt járkál. Akárcsak neki, Rinának is akkor működött a legjobban a
feje, ha talpon volt.
Rina azt mondta, míg világ a világ, az embereknek szükségük
lesz fényképekre. Bármit hozzon is a technológia a jövőben, mindig
lesznek fotók, és az emberek mindig nagy becsben fogják tartani
őket. Én ezt szeretem csinálni. Hát nem ezt kívántad nekem? Amikor
végigmérte, ahogy ilyen öntudatosan áll előtte, Josi egyszer csak
ráébredt, valóban azt kívánja neki, amit ő akar. Most viszont nincs
többé, és neki sem maradt más, mint az egykori szavai visszhangja.
 Ennél az asztalnál vonta először felelősségre a Kaitaróval
folytatott viszonya miatt. Nyáron történt – az volt az utolsó nyár,
amit még közösen töltöttek ebben a házban. Szumi kiment játszani a
kertbe, és Rina, aki talán megérezte, hogy most esélye nyílt egy kicsit
egyedül lenni, hozzálátott, hogy teát készítsen magának. Éppen
kijött a konyhából, amikor Josi megállította. Rina a csészével a
kezében megtorpant, majd szorosabbra húzta magán a kardigánját.
Josi az étkező felé mutatott, Rina pedig habozva ugyan, de követte.
Pár percig csendben ültek egymással szemközt, és a fejükben
kavargó gondolatokat hallgatták.
– Megismerkedtél valakivel – mondta végül Josi.
Rina elengedte a forró bögrét, és rápillantott. Az arckifejezése
nyugodt és eltökélt volt.
– Csak néhány kirándulás, semmi különös.
– Kérlek, légy óvatos – folytatta Josi, Rina azonban máris feltartott
kézzel tiltakozott. Josi figyelte, ahogy felkel a székéből. Emlékezett
rá, milyen hűvösen nézte, és közben milyen erőtlennek tűnt a lába a
fehér zoknijában. Fiatalasszony volt, édesanya, de közben kislány is,
az ő kicsi lánya.
– Csak egy barát – mondta, ám a hangja korántsem csengett
meggyőzően. Josi összeszorította az ajkát, és próbált nem válaszolni,
végül azonban képtelen volt uralkodni magán.
– Remélem, nem mutattad be Szumikónak. Ugye nem hoztad ide?
– kérdezte, majd amikor nem kapott választ, közelebb hajolt hozzá.
– Nem, Apa – felelte végül. – Nem hoztam ide.
Rina az ajtó felé lépett, és amikor elment mellette, az apja vállára
fektette a kezét.
 – Esküszöm.
Most pedig nincs többé, és ez a ház volt az egyetlen, ami maradt
belőle, az egyetlen, ami érintetlen maradt.
Josi egy darabig még ott üldögélt az asztalnál. Beletelt egy kis
időbe, amíg képes volt feltápászkodni. Voltak pillanatok, amikor
úgy érezte, soha nem tudja túltenni magát a lánya elvesztésén. A
zsigereiben érezte, a teste legmélyén. Az ízületei is belesajdultak
reggelente, amikor nem tudott olyan könnyen felkelni, mint egykor.
Tudta, hogy megöregedett, érezte a csontjaiban, hogy nem elég fiatal
ahhoz, hogy ismét apa legyen, márpedig most erre volt szükség:
Szumiko apjává kellett válnia.
Kint az előtérben magához vette a kis aktatáskáját, majd becígölte
a hálószobába, hogy kipakolja a holmijait. Úgy tervezte, hogy
néhány napig marad, aztán Szumiért küld. Hannae elvitte a
rokonaikhoz – igyekeztek távol tartani a kislányt a borzalmaktól, és
minél messzebb küldeni Tokiótól, most viszont jót tenne nekik, ha
ismét együtt lehetnének itt, Simodában. Közben ő is megpróbál
pihenni és némi békére lelni; ha nem tud aludni éjjelente, akkor majd
hallgatja a hullámokat a parton, hallgatja a tengert.
Josi a hűtőben talált némi fagyasztott halat. Kint hagyta, hogy
felengedjen, és beleöntött egy csészényi rizst a főzőedénybe. Úgy
tervezte, hogy begyújt a nappaliban lévő fatüzelésű kályhába, és
majd a tűz előtt fogyasztja el az étkét. Tavasz volt, de az esték még
mindig elég hűvösek tudtak lenni, és odakint is egyre csak
gyülekeztek a fellegek. Egyetlen kósza holdsugár sem szökött át
közöttük, hogy bevilágítsa a sötétséget.
 Feltette a vizet, és amikor felforrt, átöntötte egy kis agyag
teáskannába. Csinált egy könnyű szószt szójából, mirinből[26] és
tavaszi hagymából, majd hozzálátott, hogy felmelegítse a halat.
Egyszerű étel volt, olyasmi, amit az apja is főzött, amikor az anyja
nem volt otthon, és a férfiaknak magukra utalva kellett túlélniük. Az
ilyesmit szerette a legjobban, amikor egyedül volt. Eldöntötte, hogy
ha Szumiko majd egyetemre készül, megtanítja neki, hogyan
készítse el.
Josi bement a nappaliba, kiválogatott a kosárból néhány
megfelelő fahasábot; a kellemes illatot árasztó almafára esett a
választása. Miután megtalálta, amit keresett, betette fát a kályhába, s
alárakott némi papírt és gyújtóst. Sokáig ült a tűz előtt az étellel és a
teával az ölében. Előkerítette az apja régi rádióját, és letette a
karosszék melletti kis asztalkára. Egy ideig próbálgatnia kellett a
frekvenciákat, és azon gondolkodott, vajon a szülei hogyan oldották
meg a háború alatt. Aztán ahogy felcsendültek Elgar dallamai,
lehunyta a szemét, és ábrándozni kezdett a múltról.
Azért jött Simodába, hogy végiggondolja, milyen életük lehet
Szumikóval. Időre volt szüksége, hogy lefuttassa magában, mi vár
rájuk, csak éppen a gyász még túlságosan nyers volt, és a ház is
roppant elhagyatottnak érződött Szumi nélkül. A ház üressége
visszatükrözte a saját életét, és világossá tette, hogy micsoda
valójában: egy öregember, aki mindenben kudarcot vallott. Talán
több időt tölthetne Szumikóval Simodában. Mesélhetne neki a saját
szüleiről, és elmondhatná, hogyan éltek régen, miként hagyták rá a
házat, és miért ilyen fontos számára. Akár ide is költözhetnének.
Eladhatná a cégét, hogy minden idejét Szuminak szentelhesse. Olyan
életet teremthetne neki, amilyet Rinának akart. És megpróbálhatna
jobban vigyázni rá.
Odafent a bőröndjében volt egy dokumentum a Nakamura
Kaitaró ügyében megfogalmazott állásfoglalásával. Fontolgatta,
hogy esetleg elküldi az ügyésznek, de most már úgy érezte, jobban
teszi, ha elégeti. Egyszerűen megfeledkezik róla, hogy mit tett
Nakamura, és hogy vele mit tettek. Szumiko érdekében kell így
cselekednie.
Másnap reggel, ahogy a nap a tenger fölé emelkedett, érezte,
hogy az ereje visszatérőben van. Még reggeli előtt telefonált Tokióba,
és tartott egy rövid megbeszélést a titkárnőjével. A simodai új
életével kapcsolatos gondolatai legalább valami célt adtak számára;
ez fog segíteni abban, hogy túljusson ezen a félelemmel és gyásszal
teli időszakon. Kiment a piacra, és keresgélt egy darabig, amíg
rátalált egy tökéletes óriás laposhalra. Még csak nem is alkudott érte.
Otthon feltette a halat a pultra, majd félrerakta a fűszernövényeket,
amelyekre a vacsorához volt szüksége, és a juzut, amit szintén meg
akart hámozni. Ezekben az illékony pillanatokban Josi úgy érezte,
mintha az ifjúsága egy része visszatért volna. Derekasan elkészíti az
ételét, és a jövőre gondol.
Délután egy jegyzetfüzettel és ceruzával a kezében járt egyet a
ház körül; alaposan végigmérte, és átgondolta, hogy milyen
felújításokra lesz szükség, ha majd ideköltöznek. Először is ki kell
bővíteni a verandát, hogy ott is tudjanak sütögetni. Aztán újra kell
festeni Szumi szobáját, azonkívül szüksége lesz egy könyvespolcra
és egy íróasztalra, ahol tanulhat. Ott volt még az a kis kamra az
étkező mellett. Mostanában raktárként használták, ahol néhány rég
nem olvasott könyvet és a kerti cipőket tárolták. A helyiség a kertre,
illetve a tengerre nézett, de nem volt túl jó állapotban. Az étkezővel
ellentétben nem tartozott hozzá tolóajtó, és csupán egyetlen, rosszul
szigetelt ablaka volt. Alatta vízfoltok ütköztek ki a fán, és volt még
benne egy szekrény is. Rina sokszor ücsörgött ott délutánonként,
amikor egyedül akart lenni; valójában ez az ő szobája volt. Talán
most átalakíthatná úgy, hogy Szumiko is elvonulhasson ide, ha saját
kuckóra vágyik.
Josi letette a jegyzetfüzetét, majd odament a szekrényhez. Az
évek során jó sok mindent őriztek benne – Rina játékait, magazinjait,
az üvegházban használt kesztyűit, a papucsait és a fürdőruháját,
amit akkor hordott, ha levitte Szumit a tengerpartra. Ezt is mind ki
kell majd takarítani, és Josi egy percre kétségbeesett várakozással
nézett a feladat elé. Olyan dolgokat fog találni benne, amelyeket
Rina egykor megérintett, szeretett, néha talán feleslegesnek ítélt, de
csak azért, hogy aztán nem sokkal később újra elővegye.
Ahogy Josi kinyitotta a szekrényt, enyhe penészillat csapta meg
az orrát. Amikor lepillantott, látta, hogy a fiók tele van átnedvesedett
magazinokkal, azonkívül ott van még mellettük Rina régi szandálja,
valamint a piros műanyag vödör, amellyel Szumiko a tengerparton
szokott játszani. Josi előkerített egy szatyrot, és hozzálátott, hogy
belerámolja az elázott újságokat. A szekrény mindenesetre nem volt
annyira tele, mint gondolta; lehet, hogy múlt ősszel Rina már
elkezdte kitakarítani. Talált még néhány építészeti szakkönyvet is,
amiket még évekkel ezelőtt vett Rinával Atamiban, amikor először
gondolkoztak azon, hogy fel kellene újítani a házat. Ezeket félre
akarta tenni, de az egyikről lecsúszott a borító, felfedve alatta a
kemény, fekete fedelet. Josi kinyitotta a könyvet, hogy visszategye a
helyére, ám ekkor megpillantott valamit, ami elfeledtette vele a
borítót. A könyvben ugyanis egy boríték volt, amelyet Rina vörös
darujával pecsételtek le.
Josi remegő kézzel kettészakította a darut a közepénél. A
borítékban nem lapult levél, csupán egy négyszögletes polaroidot
talált benne. Josi megforgatta a kezében. Minden jel szerint egy jóval
fiatalabb Rinát ábrázolt; sugárzóan boldognak tűnt, és egyenesen a
fényképezőgépbe nézett. Túlméretezett inget viselt. Josinak közel
kellett hajolnia hozzá, amíg meglátta, hogy egy férfi inge az, félig
begombolva. Rina a fotón maga alá húzta a csupasz lábát, a vállát
pedig a fotós karolta át. Az ő arca is fiatal volt, már-már
megtévesztően fiatal, és mégsem lehetett eltéveszteni. A pár éppen
Josi karosszékében ült a fatüzelésű kályha mellett. Rina gyújtott be,
és a képen kivehető volt a közeli lángok izzása. A férfi khaki színű
nadrágot és Josi kertészkedéshez használt zöld felsőjét viselte,
amelynek azon a nyáron veszett nyoma. Rina biztos kihozta neki,
talán cserébe az ingjéért. Kaitaró mosolygott. Az arcuk közel volt
egymáshoz, és elválaszthatatlannak tűntek. A fotó hátoldalán Rina
kézírásával a következő szerepelt: „Otthon Simodában”.
Josi a földre ejtette a fotót. Sietve átpörgette a könyvet, hátha talál
még benne valamit, azonban ez volt minden. Átlapozta, majd
felemelte, megrázta, de semmi egyéb nem volt benne, semmi, amit
itt hagytak volna számára. Félrehajította a könyvet, mit sem törődve
vele, hogy végigcsúszik a padlón. Letérdelt, és még egyszer
megnézte a fotót a lányáról és a gyilkosáról. Akkor sem mozdult,
amikor közeledett az éjszaka; a nap már leereszkedett a láthatáron,
de ő még mindig mozdulatlan volt. Csak akkor tápászkodott fel
nagy nehezen, amikor már túl sötét volt hozzá, hogy bármit is
lásson.
Josi tudta, hogy mikor készült a fotó. A hajuk vizes volt, és jól
látszott benne a homok. Rina azért gyújtott be, hogy
megszárítkozzanak, pedig nyár volt; augusztus után már nem
igazán lehet a parton úszni. Eszébe jutott az a nyár, az utolsó évük,
amit még együtt, családként töltöttek Simodában. Csak néhány
dátum jött szóba, rövid hétvégék, amikor a Fudzsihoz utazott
Szumival, és Rina egyedül maradt, hogy beengedje a szeretőjét az
otthonukba. Josi a kukához lépett, lerántotta a fedelét, és dühében
mindent beleszórt a műanyag szemeteszsákba. Rina holmijai voltak,
de már nem érdekelte. Látta, hogy a férfi ingjéről hiányzik néhány
gomb, és úgy érezte, nem tudja elviselni a gyászt. Felkapta Rina
piros szalmakalapját is, amit úgy szeretett a parton viselni, majd
összegyűrte, és félrehajította azt is. Addig keresgélt, amíg talált egy
jegyzetfüzetet, amely viszont a többi tárgytól eltérően még új volt.
Legszívesebben ezt is kidobta volna, de olyan ártalmatlannak és
érintetlennek tűnt, hogy végül nem volt rá képes. Rina csupán az
egyik lapjára írt valamit. Josi megpillantotta Szumi nevét és néhány
simodai iskola címét. Alatta pedig egy rövid lista volt a tervezett
felújításokról:
– kuckó Szuminak
– szabadtéri sütögetés
– új padló?
Rina hosszú időn keresztül hazudott neki. Hazudott a
házasságáról, a viszonyáról, a terveiről. Mindazok után, amit érte
tett, a gondoskodás és a szeretet ellenére… hazudott neki, és nem
bízott meg benne eléggé ahhoz, hogy megossza vele, mi minden
zajlik az életében.
Josi még egyszer a földön heverő fotóhoz fordult. Nem tudta
elviselni, hogy azok ketten milyen önfeledtnek látszanak, és milyen
boldogok együtt. Rina tehát idehozta Kaitarót; azt tervezte, hogy itt
fog majd élni vele, a családi otthonukban, ahogyan most ő tervezte a
közös életüket Szumival. Kitalált magának egy saját életet, és neki
elfelejtett szólni róla. Kitalált egy olyan életet, amelyben neki talán
már nem is jutott hely. Összeszorult a torka a fájdalomtól, ahogy
egyszer csak megértette, ez nem az a lány, akit ismert; őt
végérvényesen elvették tőle.
Későre járt, mire végre fel tudott tápászkodni. A térde tiltakozott,
miközben felment a lépcsőn, miután olyan sokáig ült a fűtetlen
kamra padlóján. A laposhal, amelyet olyan gondosan választott ki,
nyomorúságosan hevert a pulton; a juzu félig lemetszett héja
visszahajlott a gyümölcsre, amely mostanra kiszáradt és
összezsugorodott. Josi észre sem vette. Mindent úgy hagyott, ahogy
volt, és bemászott az ágyba. Még jó pár órának el kellett telnie, amíg
el tudott aludni.
 NINCS PIHENÉS
Josi pár nappal később a tokiói irodájában kinyitotta a szekrényt,
ahol a személyes és a családtagjaival kapcsolatos ügyeket őrizte.
Átpörgette a mappákat, aztán bekukkantott egy másik fiókba is, és
előhúzott egy dokumentumot, amely a bírósági ítélethozatal
alapelveit taglalta; ezt az évek során természetesen már
számtalanszor áttanulmányozta. Bárhová pillantott, a munkája
díszletei vették körbe, és ott volt mellette a teázókészlete meg a
diktafonja is.
Kinyitotta a mappát, és az összes dokumentumot gondosan maga
elé helyezte. Ez volt minden információ, amit sikerült összegyűjtenie
a lányáról és a gyilkosáról. Későre járt. Odakintről beszűrődött az
iroda fojtott nyüzsgése: a fiatal ügyvédek az aznapi utolsó
telefonjaikat intézték, az asszisztensek pedig rendet raktak az
íróasztalokon, mielőtt hazaindultak volna. Evőeszközök
csörömpöltek, ahogy az egyikük körbejárt az asztalok között, és
összegyűjtötte a csészéket.
Az előtte álló feladat személyes természetű volt, és csakis egyedül
végezhette el, teljes nyugalomban, ha senki sem zavarja meg közben.
A legtöbb kliense aktáit már korábban kiadta más ügyvédeknek, a
titkárnőjének pedig meghagyta, hogy halassza el a megbeszéléseit,
és két hétig ne zavarják. A beosztottainak nem lehetett közük ehhez
az ügyhöz; ez a feladat egyedül az övé, és minden józanságára
szüksége lesz, hogy megfelelően el tudja végezni.
Volt idő, amikor azon töprengett, hogy talán el kellene égetnie azt
az aktát. Még Simodában, amikor azt tervezgette, hogy milyen új
életet fog teremteni a saját maga és Szumiko számára. Csakhogy a
múlt nem hagyta nyugodni; mindvégig itt rejtőzött a
menedékhelyén. Sehol sem lelt biztonságra; már csak a jövő maradt
számára, és be kellett fejeznie, amit elkezdett. Amikor vevőt talált a
Vasikurára, nyitott egy számlát Szumikónak, és a befolyt összeget
teljes egészében ott helyezte el. Ő már túl öreg volt ahhoz, hogy
maga mögött hagyja a tokiói életét, túl öreg ahhoz, hogy letérjen az
eddigi pályájáról, de annyit azért megtehetett, hogy félreteszi neki
ezt az összeget. Ha ő nem is, Szumiko talán még újrakezdheti.
A csuklója sajgott, ahogy az utolsó papírkötegért nyúlt. Ezek a
saját állásfoglalását, illetve az ítéletre vonatkozó javaslatait
tartalmazták, és az első lapon az ügyész neve és címe: Kuroszava
Hideo. Josi még egyszer végigfuttatta az ujjait a jegyzeteken; érezte a
papír tapintását, és felvonta a szemöldökét. Általában csak azokban
az esetekben szabtak ki halálbüntetést, ha valaki egynél több
emberrel is végzett, de azért adódtak kivételek. Mindez a
bizonyítékokon, az indítékon és az ügyész vádbeszédén múlt. Josi
előszedett egy darab üres papírt, és a tolla után nyúlt.
Szumiko
 NAKAMURA KAITARÓ PERE
A nagyapám generációjához tartozó ügyvédek a jog teljes
területén dolgoztak, vagyis ahelyett, hogy már igen hamar
specializálódtak volna – ahogyan azt mi tesszük –, ők jellemzően
még mindenhez értettek, és ezért egészen különböző típusú ügyeket
is el tudtak vállalni. A nagyapám a munkájának élt. Kivételesen jó
ügyvéd volt, és minden feladatát lelkiismeretesen végezte; bármivel
megbirkózott, még a halállal is.
Az irodájában megtaláltam az ügyész számára előkészített
dokumentumokat. Nagyjából egy tucatnyi levél volt, és mellettük
egy jegyzék arról, hogy mikor küldte el őket. A leveleket a
nagyapám írta Kuroszava ügyésznek, és ott voltak bennük a saját
jogi meglátásai, amelyek mindegyikét a rá jellemző, tévedhetetlen
precizitással sikerült kifejtenie. Egyik levelére sem érkezett válasz.
A nagyapám a vakareszaszejaipar jellemzésével kezdte: a
Tokióban egyre inkább felvirágzó gyakorlat, mint írta, legális,
csakhogy nincs kellőképpen szabályozva. Beszámolt róla, hogy az
iparra semmiféle jogszabály vagy előírás nem vonatkozik (még csak
engedélyre sincs szükség ahhoz, hogy valaki ebben a munkakörben
dolgozzon magánnyomozóként vagy ügynökként), majd kifejtette,
hogy ez a tevékenység milyen veszélyeket rejt magában a
nyilvánosságra nézve. Külön felhívta a figyelmet arra, hogy az
ügynökök lényegében bármire felhatalmazva érzik magukat, amikor
hétköznapi emberek életének manipulálásáról van szó, és a
cselekedeteik gyakran olyan eseményekre sarkallnak másokat,
amelyek viszont már egyértelműen törvénybe ütközőek. Nagyapa
érvelése szerint Kaitaró esetében nem állapítható meg egyértelműen
a pszichológiai sérülés vagy az erőszakos múlt megléte, és az
anyámat érintő manipulatív viselkedése és a későbbi erőszaktétel is
kizárólag önérdekkel magyarázható, és mindkettő teljes mértékben
eltervezettnek tekinthető. Külön hangsúlyozta, hogy keményen kell
elbánni az egész iparággal, és példát kell statuálni azok előtt, akik
esetleg olyasmire ragadtatnák magukat, mint Nakamura Kaitaró.
Nagyapa hosszasan írt a családunkról, de korántsem úgy, mint
arra talán számított volna az ember. Az ügyhöz készített jegyzékben
különféle részleteket osztott meg az életünkről. Beszámolt az anyagi
helyzetéről és arról a pénzügyi védelemről, amelyet anyám számára
biztosított. Felsorolta a nevében nyitott bankszámlákat. Világosan és
tömören vázolta, hogy milyen anyagi érdekei fűződtek volna
Kaitarónak ahhoz, hogy anyámmal maradjon, és mennyi
vesztenivalója volt, ha esetleg anyám hátat fordít neki.
Nagyapa azt sem hallgatta el, hogy alig néhány hónappal a
találkozásukat követően Kaitarót kirúgták a munkahelyéről, és ettől
kezdve lényegében saját jövedelem nélkül, a fotózással keresett
szerény megtakarításaira támaszkodva kellett tengődnie. Nagyapám
fejtegetései nyomán nyilvánvalónak tűnt, hogy Kaitaró lényegében
befektetésként tekintett anyámra, és a történetnek ez a mozzanata
egyáltalán nem függetleníthető a többitől.
Zárásképpen még további gyilkossági ügyeket is előcitált, ahol a
tettest szintén az önzés és az anyagi haszonszerzés motiválta. Alapos
leírást adott az áldozatokról és a vádlottakról, és az ítéletekre is
külön kitért, amelyek során egyfajta mintázatot is fel tudott állítani.
Az általa idézett ügyek mind frissek voltak, és a közelmúltból
származtak. Az összes esetről el lehetett mondani, hogy a bíróság
nem tanúsított megértést a tettessel szemben.
Látjuk tehát, miként mutatja be az ügyész a maga álláspontját a
bíróság előtt, és hogyan készül fel az ügyvéd a védelemre.
Hasonlóképpen maguk a bíróságok is előállnak a saját
narratívájukkal. Ezeknek az a céljuk, hogy a döntéshozók mélyebben
is megértsék a történteket, tisztázzák a vádlott indítékait,
meggyőződjenek róla, hazudott-e az államnak, továbbá kiderítsék,
milyen mértékben tanúsít megbánást – ha tanúsít egyáltalán.
Nakamura Kaitaró tárgyalásán nem csupán egy, de rögtön három
bíró is részt vett. Akkoriban a büntetőjogi rendszerben még nem
voltak esküdtek, vagyis a bíróság által kialakított értelmezés, illetve
az abból következő ítélet teljes mértékben a bíróktól függött; őket a
koruknak és a tapasztalatuknak megfelelő sorrendben ültették le
egymást mellé.
A három közül a legfiatalabb velem egyidős lehetett, és
valószínűleg akkoriban fejezte be a gyakornoki időszakát a vakói
Legfelsőbb Bíróságon. Általában a legfiatalabb szereplőt kérik fel az
előzetes esettanulmány megírására, és neki kell ítéletet és hozzá illő
büntetést javasolnia. Az általa összeállított anyagot aztán
felülvizsgálja a második bíró, aki nagyjából a karrierje derekán jár,
esetleg egy hároméves periódusát tölti Tokióban. Az anyag végül a
harmadik bíróhoz, a csapat rangidős tagjához kerül.
Nagyapám pontosan tisztában volt a bírók várható
hozzáállásával. Ők is emberek, ahogyan az esküdtek is azok, csak
éppen velük ellentétben kevésbé kiszámíthatatlanok. A rendszerbe
beágyazott, az ügyészek munkájára támaszkodó és egyszerre több
száz esetet felügyelő bírók többnyire arra számítanak, hogy a vádlott
vallomást tesz. Az ülésterem ezzel egyfajta próbatétel helyszínévé
lesz, ahol a rossz emberek megmérettetnek, ahol kirostálják azokat,
akik hazudnak, és igyekeznek megleckéztetni és megjavítani azokat,
akik esetében még mutatkozik erre remény. A triumvirátus ma is
őrzi ezt a funkcióját, és az ő feladatuk, hogy a bíróság munkája és az
ítéletek kiszabása következetesen valósuljon meg, vagyis nekik kell
gondoskodniuk arról, hogy a törvényeket részrehajlás nélkül,
mindenki esetében ugyanúgy érvényesítik. Nagyapa mindezzel
tökéletesen tisztában volt. Tudta, hogy az ítélethirdetés és a
gondolkodás mintái körülbelül ugyanúgy festenek. És minél
többször megismétlik ezeket a mintákat, annál inkább
megerősödnek. A bírósági vélemények ezért aztán csak igen lassan
mozdulhatnak el a korábban bevett gyakorlatoktól. Egy nemzedék
ideje alatt jellemzően nem sok változás történik, így elég jól előre
lehet jelezni, hogy egy adott ügyben mi várható. Egy agyafúrt
ügyész azonban képes lehet ezt megmásítani, és éppen ezt tűzte ki
célul maga elé a nagyapám.
Ahogy átfutottam ezeket a dokumentumokat, nem kevés
megbánást éreztem bennük. Nagyapámnak bűntudata volt, hogy
végül is ő volt a felelős anyám és apám kapcsolatáért. A válásukkor
a nagyapám beleegyezett, hogy anyagilag kompenzálja apámat azért
cserébe, hogy eltűnjön az anyám életéből. És nagyon úgy tűnt, hogy
ezzel a pénzzel még valami mást is megvásárolt.
A Nakamura Kaitaróra vonatkozó tanúvallomások között ott volt
Szató Oszamu kézzel jegyzett vallomása is. Ezt a szöveget
nagyapám unszolására vetette papírra, egyúttal azért is, hogy
megspórolja magának a nyilvános meghallgatással járó
megaláztatást. A tanúvallomásában apám beismerte, hogy ő bérelte
fel Nakamura Kaitarót. Elmondása szerint ő bízta meg azzal, hogy
elcsábítsa anyámat, és ezzel elég ürügyet teremtsen számára a
váláshoz. Olyan emberként festette le Kaitarót, akit már kezdettől
fogva nehéz volt irányítani – afféle renegát volt, aki az első
pillanatban túllépett a hatáskörén, és később többször is követte és
megfenyegette Szatót.
A tanúvallomás alapján az a kép rajzolódott ki a történtekről,
hogy Kaitaró élénk érdeklődést mutatott anyám vagyona iránt;
állítása szerint szerette őt, de valójában csak azért akart
összeköltözni vele, hogy anyám eltartsa. Apám beszámolója szerint
az utolsó találkozásukkor Kaitaró nem hagyott kétséget afelől, hogy
továbbra is meg akarja téveszteni anyámat és a családját. Apám azt
állította, hogy szerette volna erre figyelmeztetni anyámat, de
minthogy eredetileg ő maga bérelte fel Szatót, a szégyentől végül
nem tudott felszólalni. Elmondása szerint ennek ellenére többször is
közel került ahhoz, hogy feltárja az igazságot, de Kaitaró
megzsarolta, és azzal fenyegette, hogy a saját családja előtt is
leleplezi a tettét. Apám megpróbált bűnbánatot gyakorolni. Azt
mondta, sosem fogja tudni megbocsátani az önzését és a gyávaságát.
Arra jutott, hogy ha Kaitarót és a hozzá hasonló alakokat meg lehet
akadályozni abban, hogy további károkat okozzanak, akkor anyám
nem halt meg hiába.
A bíróság apám esetében polgári jogi felelősséget állapított meg,
mindenesetre az ügyész úgy döntött, hogy nem emelnek ellene
vádat. A tanúvallomását iktatták a saját átfogó narratívájukba,
úgyhogy amikor Nakamura Kaitaró is vallomást tett, ez a
dokumentum vált a legfontosabbá az ügyben. Apám pedig, aki
elszabadította az eseményeket, szabadon távozhatott. Az igazság
végül is mindig nézőpont kérdése.
Nem volt jele annak, mit gondolt Nagyapa valójában az apám
vallomásáról vagy a felmentéséről, de ahogy folytattam az olvasást,
egyre inkább világossá vált, hogy a nagyapám ezt a dokumentumot
is arra használta, hogy megszilárdítsa a Kaitaróról kialakult képét.
Eszerint azzal, hogy a férfi az őrizetbe vétele után megtagadta az
együttműködést a rendőrséggel, csak még inkább rávilágított arra,
hogy vajmi keveset jelent neki az igazság, és semmiféle megbánást
nem érez. Nagyapám leszögezte: Kaitaró azzal, hogy halogatta az
ügyészség által előkészített vallomás aláírását, tovább fokozta azok
fájdalmát, akiket már egyébként is tönkretett, ráadásul még a sajtó
rohamainak is kiszolgáltatta őket. Olyan férfival állunk szemben
tehát, akinek fogalma sincs a szeretet és a család fogalmáról, és
akivel szemben kár arra várni, hogy valaha is megbánást tanúsít. Az
a körülmény, hogy végül mégiscsak aláírta a vallomást, nem a
megbánás jele, hanem a megadásé – egyszerűen eljutott arra a
pontra, amikor elfogadta az elkerülhetetlent.
Amennyiben a vallomások valóban a „javíthatóság” mércéi,
vagyis ezek jelzik, hogy mennyi esély mutatkozik egy bűnelkövető
korrekciójára és a társadalomba való későbbi visszailleszkedésére,
úgy a nagyapám érthető módon vonta le azt a következtetést, hogy
Kaitaró esetében sohasem beszélhetünk rehabilitációról. Azzal, hogy
az esetében a megbánás hiányát hangsúlyozta, a nagyapám abban
bízott, hogy hozzájárulhat a lehetséges legsúlyosabb büntetés
kiszabásához, és Kaitarót a tette után kivégzik.
A halálbüntetés tényleges végrehajtása éveket is igénybe vehet, és
ha egyszer valóban sor kerül rá, azt általában nem előzi meg külön
figyelmeztetés. Az elítéltek egy örökkévalóságig várakoznak a
cellájukban, várva, hogy lehulljon rájuk a fejsze, ami aztán egy
napon valóban megtörténik. A családot csak az ítélet végrehajtását
követően értesítik, és ekkor kezdhetnek intézkedni a temetés felől.
Ez az eljárásrend egyetlen kiegészítést leszámítva hosszú évekig
változatlan maradt. Amikor az „elfelejtett felek” ügyét
felülvizsgálták, és bevezették az áldozatok értesítésének a
rendszerét, az áldozatok családjai maguk jelentkezhettek, hogy
információt szeretnének kapni az ellenük vétkező bűnözőkkel
kapcsolatban; vagyis ekkor már jogosultak voltak rá, hogy kövessék
a sorsukat. Ekkor értettem meg, milyen jelentősége volt annak a
telefonhívásnak, amit az igazságügyi minisztériumból kaptam, és
hogy mit jelentett az a hívás Nakamura Kaitaróra és rám nézve.
Az akta végén volt még egy további dokumentum: a nagyapám
által jegyzett személyes állásfoglalás. Jól láttam magam előtt, hogy
miután végez a jogi érvek részletezésével, még mindig az
íróasztalánál ül, leveszi a kabátját és a nyakkendőjét, és gondosan
összehajtogatva felteszi őket a széke háttámlájára. A teája tetején,
amelyhez az egész munka alatt hozzá sem nyúlt, vékony filmréteg
képződött, amely most, hogy végre belekortyolt, megcsiklandozta az
ajkát. Az ital mostanra kihűlt, csípősnek érződött, de így is hálás volt
érte. Egy üres fehér papírlap hevert előtte. Remegett a keze; eddigre
elfogyott belőle a harag. Körbevette az iroda ismerős cédrusfaillata,
amely a Vasikura feletti dombok erdőségeire emlékeztette. Hallotta
Rina lépteit, ahogy a fák között szaladgál. Olyan érzése támadt,
mintha ebben a percben is mellette állna, és őt figyelné. És most nem
maradt más, nem volt törvény, nem volt jog, nem voltak
precedensek, csupán a minden partot elárasztó gyász. Elvesztette azt
a személyt, akit a legjobban szeretett a világon, azt, akit képtelen volt
megvédeni a bajtól. Josi tudta, hogy egyedül van, hogy Rina
valójában nincs mellette, és az egyetlen, amit még megtehet, ha leírja
az igazságot, illetve azt, amit ő maga az igazságnak vél. Márpedig
ennek az igazságnak elegendőnek kell lennie.
SZARASIMA JOSITAKE NYILATKOZATA
A lányom, Rina volt az életem. Egészen az unokám
születéséig ő volt az egyetlen oka annak, hogy életben
legyek. Annyi mindentől fél az ember szülőként; nem is
nagyon jelenthet mást szülőnek lenni, mint folyamatosan
rettegésben élni. Attól a pillanattól kezdve, hogy a gyerekek
megteszik az első lépéseiket, figyelni kell rájuk. Óvni kell
őket mindentől, amitől csak lehet. Ez a szülők elsődleges
ösztöne: hogy megvédjék őket. Ahogy aztán felnőnek,
gondoskodni akarunk róla, hogy tökéletes életük legyen, és
soha ne kelljen olyan nehézségekkel szembenézniük,
amilyenekkel egykor nekik kellett, soha ne kelljen átélniük
azokat a fájdalmakat, és elkövetni ugyanazokat a hibákat.
És még akkor is, ha elkövetik a maguk hibáit, mi azért
igyekszünk megmenteni őket, bármennyire megöregedtünk
is időközben.
Rina meghalt. Soha többé nem ölelhetem át a lányomat.
A gyermekem nincs többé, és erről nem ő tehet. Nem
voltunk mindvégig közel egymáshoz, de csodálatos
gyermek és csodálatos anya volt. Annyira szerette a
gyermekét, hogy akkor is mindent meg akart tenni érte,
amikor már a saját élete volt veszélyben.
 A lányomat Nakamura Kaitaró ragadta el tőlünk. A
nyaka köré fonta a kezét, és kiszorította belőle az életet.
Nem arról van szó, hogy egy asszonyt éjszaka elkapott
volna egy őrült az utcán; egy anya vesztette életét, a saját
otthonában, aki éppen a válásából igyekezett kilábalni, és
aki mindenben a lánya érdekeit nézte. El akarta hagyni a
férfit; újra akarta kezdeni, és kiszabadítani a lányát annak
az embernek a hatása alól, akiben már nem tudott
megbízni. Szeretett volna biztonságot teremteni számára,
csakhogy a másik ezt nem tette lehetővé.
Számtalan emléket őrzök Rináról, amelyek éjszakánként
és a nap minden percében kísértenek. Nélküle más vagyok.
Megtört ember lettem. Nem fogom hallani többé a hangját,
ahogy engem szólít az otthonunkban, nem fogom érezni,
ahogy üdvözlésképpen átölel. Nem fogom látni többé,
ahogy lefekteti Szumikót, ahogy megtanítja festeni,
amiképpen a feleségem is megtanította Rinát. Nem
sétálhatok majd a tengerparton a nyaralónk előtt, mert
minden lépéssel csak azt várnám, mikor kattan mögöttem a
fényképezőgép, és mikor hallom meg a lépteit, ahogy
végigszalad a homokon. Többé már egyetlen esztendővel
sem lesz idősebb. Nem tudunk együtt megöregedni. Nem
fogja látni a lányát lediplomázni, nem látja majd, ahogy
nagykorúvá cseperedik. Nem lesz ott az esküvőjén, ahogyan
minden valószínűség szerint én sem leszek már ott.
A feleségemet a rák vitte el, amikor Rina csupán tizenöt
éves volt. A lányom minden porcikájában mélyen átérezte
az elvesztése fájdalmát. Tudta, hogy mit jelent anya nélkül
felnőni, és soha nem akarta volna, hogy Szumikónak is át
kelljen élnie ugyanezt. Hatalmas reményeket táplált a
lányával, a jövőjével és a közös tapasztalataikkal
kapcsolatban. Azt akarta, hogy Szumiko mindig tudja,
mennyire szeretik, és ez olyasmi, amit én nem tudok
kifejezni helyette.
Abban reménykedem, hogy Rina is tudta, mennyire
szeretik. Sokáig csak kettesben éltünk. Mindent megtettem
azért, hogy a legjobb tudásom szerint neveljem fel és
egyengessem az útját. Megpróbáltam egyszerre az apja és
az anyja lenni, és persze kudarcot vallottam. És a
történelem most megismétli önmagát, és újra meg kell
próbálnom egyszerre két szülő feladatait ellátni – immár
Szumikóért.
Nem tudok szabadulni a bűntudattól. Sosem fogom
megbocsátani magamnak, hogy milyen szerepem volt Rina
házasságában. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy
beengedtem az életébe a férjét és Nakamura Kaitarót. Meg
kellett volna védenem őt. Meg kellett volna mentenem.
Ami talán a leginkább felfoghatatlan, hogy még mindig
vannak pillanatok, amikor képes vagyok boldognak érezni
magam. Néha azon kapom magam, hogy elmosolyodom
Szumiko szavain, vagy éppen örülni tudok olyan egyszerű
dolgoknak, mint egy közös ebéd. De utána ráébredek, hogy
ezt sem bírom megbocsátani magamnak. Nem bírom
megbocsátani, hogy én életben vagyok, Rina viszont nincs
többé, és miattam kellett meghalnia. Arról álmodom, hogy a
szelleme még itt jár valahol a házunk falai között, és
reménykedem benne, hogy meg tud bocsátani nekem.
Minden képességemmel azon leszek, hogy a lehető
legtöbbet megadjam a lányának.
Egyvalamit tudok: Rina sosem bocsátott volna meg
annak a férfinak, aki szándékosan fosztotta meg az életétől,
annak a férfinak, aki nem szerette őt eléggé ahhoz, hogy
elengedje. A férfi, akivel a bíróságon szembe kell nézniük,
nem más, mint aki foglyul ejtette, hazudott neki, és végül
megölte. Pontosan tisztában volt azzal, hogy mit művel.
Pontosan tudta, hogy mindannyiunk életét tönkreteszi.
Úgyhogy arra kérem Önöket, azért könyörgök, hogy a
lányom becsületéért, és azért a hitért, amit a bíróságokba és
jogrendszerünkbe fektettem, szabják ki rá az ebben az
ügyben egyedül elfogadható ítéletet: a halálbüntetést.
 Egyedül ültem az íróasztalomnál, olyan egyedül, ahogy ő ült
ugyanitt, és az egyetlen különbséget az jelentette, hogy a tinta,
amellyel az állásfoglalását szövegezte, már rég megszáradt, sőt maga
a papír is csak másolat volt, amit a mindig gondos apám megőrzött.
Sírtam. Újra elvesztettem őt, és a nagyapám kétségbeesése szép
lassan átalakult a sajátommá, mintha mindig is ott reszketett volna
ebben a szobában, várva, hogy rátaláljak. Semmi sem maradt,
csupán a szeretteim maradványai. Próbáltam közel szorítani
magamhoz az emlékeiket, azonban nem voltam rá képes, mert már
ezek az emlékek is megváltoztak.
Nagyapámra gondoltam, aki nagyon szerette a hőforrásokat, és
aki nyugodt lehetett afelől, hogy biztosította számomra a jövőt; hogy
mindent kellőképpen megtervezett, és nagyszerű dolgok várnak
rám. Arra az emberre gondoltam, aki megtanította nekem, hogy mit
jelent a jog, aki az ölébe ültetett, és az összes történetet megosztotta
velem, amit csak ismert. Ennek az embernek a gyásza éppolyan
kifürkészhetetlen volt, mint a sajátom, de az biztos, hogy
megváltoztatta őt. Többé már nem láttam azt az embert, akit
ismertem. Nem értettem, hogyan vezethetett idáig a gyász és talán
mellette a bűntudat is.
Ahogy egyedül ültem ezekkel a papírokkal, és az ujjaimmal
sorról sorra végigkövettem a tartalmukat, azon filozofáltam, vajon
még mi más rejlik a szavak mögött. A nagyapám találkozott
Nakamura Kaitaróval, amikor még szabad volt, amikor anyámmal
élt, és szerette őt. Nagyapa ismerte őt, az anyám szemével látta, és ha
csak futólag is, de bepillantást nyert abba az életbe, amelyet közösen
tervezgettek. Befogadta Kaitarót a családunkba, s minél többször
újraolvastam az állásfoglalását és a vele szemben megfogalmazott
érveit, annál inkább zavart ez a bensőségesség, mígnem már az is
felmerült bennem, hogy talán valami más is meghúzódik a
háttérben, talán nagyapámat egy olyan démon is üldözte, amely
erősebb volt a gyásznál.
Mire felpillantottam az íróasztaltól, a szoba sötétségbe borult.
Amíg olvastam, lement a nap. Felkapcsoltam a kislámpát az
asztalon, hozzáláttam, hogy összegyűjtsem Nagyapa papírjait és
jegyzeteit, és szépen visszaraktam mindent a mappába. Ekkor
vettem észre alatta egy további műanyag mappát, amelynek a
látványa az elmúlt órák ellenére mosolyra késztetett. A címkén ez
állt: Kagasima Jurie. Ezek szerint a nagyapámnak nemcsak
Kuroszava ügyész számára volt mondanivalója, hanem a
védelemnek is. Ebben a mappában mindenesetre csak néhány lap
volt, és egy gépelt levél.
Felidéztem az első, sok évvel ezelőtti találkozásomat Kagasima
Juriéval, amikor még gyerek voltam. Emlékeztem a kedvességére, a
bentóra és a sógira, de idővel persze ezek a foszlányok is átalakultak,
miután jóval teljesebb képet kaptam a történtekről. Kagasima Jurie
találkozott velem, közelről látta anyám holttestét, azonkívül beszélt
a nagyapámmal is. Mint rájöttem, többször is felkereste őt.
Volt valami az ügyben, ami nem hagyta nyugodni, és ami nem
volt ott a tárgyi bizonyítékokban és a videófelvételekben. Élőben
találkozott Nakamura Kaitaróval, olyan körülmények között,
ahogyan én soha. Leült vele, végignézte az arcán lévő sebhelyeket, és
meghallgatta a történetét, mielőtt visszavitték volna a cellájába, és
kitűzték volna a tárgyalás időpontját.
 A Kaitaró iránti rokonszenve felbőszítette a nagyapámat,
Kagasima Jurie ítélőképességét azonban nem homályosította el. Mire
eljutottam ezekhez a dokumentumokhoz, már az összes
bizonyítékon végigmentem, amit csak összegyűjtöttek. Magam
akartam kiértékelni őket, mindent alaposan át akartam
tanulmányozni, egyedül, ahogyan a bírák teszik. Nem volt
szükségem rá, hogy mások szemüvegén keresztül alakítsam ki a
véleményemet, és emiatt aztán, noha a Kagasima Jurie által idézett
és felhasznált összes dokumentumot átvizsgáltam, nem olvastam el
a személyes feljegyzéseit és összegzését – az utóbbi volt az írásos
vélemény, amit benyújtott a bíróság elé. Amikor aznap este végül ezt
is megtettem, meglepődve láttam, hogy nagyapám feltevései
lényegében teljes mértékben igaznak bizonyultak.
A fiatal Kagasima Jurie éles eszű teremtés volt ugyan, de nem
olyan vakmerő, mint amilyenné később vált. Húsz évre volt
szüksége ahhoz, hogy kellő önbizalomra tegyen szert ahhoz, hogy a
törvény adta lehetőségein túllépve is cselekvésre szánja el magát, és
a rendelkezésemre bocsássa a kérdéses dokumentumokat. A per
során elfogadta Kaitaró vallomását és az ügyész érvelését. Hosszan
beszélt a tettes mély megbánásáról, amit őszintének tekintett.
Megismételte, hogy Nakamura Kaitaró a világon mindennél jobban
szerette az édesanyámat. Azt is elmondta, hogy egyáltalán nem akar
nélküle élni.
Tisztában volt vele, hogy ennek hatása lesz a bíróságon, úgyhogy
részletesen dokumentálta azt is, hogy Kaitaró anyagi kompenzációt
ajánlott a családomnak, amit azonban az visszautasított. Elmondta,
hogy Kaitaró anyám halálának estéjén megpróbálta kiválogatni
azokat a holmikat, amelyek hozzá tartoztak, mivel azt akarta, hogy
visszajussanak a Szarasima-házba, és hozzám kerüljenek. Ezért
gyűjtötte össze a fotókat – a munkáját – abban a zsákban. Kagasima
Jurie emlékeztetett rá, hogy a vádlottnak nincs priusza, és hogy
sosem került összetűzésbe a hatóságokkal. Ezekre a körülményekre
hivatkozva próbálta meggyőzni a bíróságot arról, hogy mégsem egy
velejéig romlott személyről van szó, hátha így meg tudja
akadályozni a legsúlyosabb ítéletet: a halálbüntetést.
Kagasima Jurie azt is kifejtette, hogy az 1994. március 23-án
bekövetkező végzetes események katalizátora nem más volt, mint
az, hogy anyám felfedezte Kaitaró igazi foglalkozását. Az egész ügy
megértéséhez nélkülözhetetlen volt, hogy Kaitaró valóban
gondoskodni akart anyámról, és őszintén szerette őt, csakhogy
miután az egész kapcsolatuk egy hazugsággal vette kezdetét, többé
nem találta meg a módját, hogy felmentést találjon a maga számára.
A gyilkosság nem gondos tervezés eredménye volt, hanem egy
kétségbeesett személy cselekedete, akinek már nem volt hová
hátrálnia. Kagasima Jurie leírta, hogy milyen volt anyám és Kaitaró
kapcsolata, mennyire szerették egymást, és kölcsönösen függtek
egymástól. Lefestette, milyen életet tervezgettek közösen, hogy
Kaitaró feleségül akarta venni anyámat, és adoptálni engem, és még
a családunk is befogadta őt.
Kagasima Jurie jegyzeteinek ezt a pontját a nagyapám jó
néhányszor bekarikázta a tollával. Így fedeztem fel tehát valamit,
miközben újra és újra átolvastam ezeket a papírokat, és ezzel a
korábbi kételyeim és félelmeim is jelentésre tettek szert. Kagasima
Jurie nem képzelődött, ellenben felettébb alaposan járt el; ebben
sokkal inkább hasonlított a nagyapámra, mint én. Levelet írt neki,
ezt találtam meg az aktájában. Ez volt az utolsó alkalom, hogy arra
kérte, találkozzanak egymással, és még egyszer beszéljenek a
Kaitaró által ajánlott kompenzációról. Azt mondta, el kell árulnia azt
is, hogy kiderített valamit róla; tudomása van róla, hogy nagyapám
magánnyomozót fogadott, hogy Nakamura Kaitaró után kémkedjen,
és emiatt tisztában van a valódi foglalkozásával és az életünkben
betöltött szerepével. Utalt rá, hogy Josi azon döntése, miszerint nem
osztotta meg anyámmal az igazságot, amellett szól, hogy elfogadta
Kaitarót, és hogyha egyszer már megbocsátott neki a múltban
elkövetett vétkeiért, és elfogadta, miért ne volna képes erre még
egyszer?
Nagyapám tehát már hónapokkal anyám halála előtt kiderítette
az igazságot Kaitaróról, de sosem mondta el neki, hogy mire jött rá.
A halála előtti hetekben is többször beszéltek egymással telefonon,
és tanúvallomások igazolják, hogy a tervezett költözés előtt
személyesen is meglátogatta. Vagyis az a személy, aki még a lehető
legkíméletesebben ismertethette volna vele az igazságot, aki
felkészíthette volna rá, és segíthetett volna neki az elviselésében – ez
a személy úgy döntött, hogy inkább hallgatni fog.
 A NAPRAFORGÓ ÉS A MÉRLEG
A Tokiói Kerületi Bíróság steril, érzéketlen hely. A több száz láb
surrogásának hangjait elnyeli a szürke linóleum, a belső tereket
pedig kitölti a magasban függő ventillátorok fáradhatatlan
zümmögése. Maguk a helyiségek fehérre meszelt falú termek,
lényegében azoknak a celláknak a kiterjesztései, amelyekben Kaitaró
kihallgatására is sor került, és ahol a csupasz villanykörték fénye
kiszárítja az ember bőrét. Még a levegő is halottnak érződik; körbe-
körbejár a szellőzőkben, és mindig ugyanolyan hőmérsékletű, akár
nyári forróság, akár téli fagy van odakint. Halott és mesterséges,
mintha az egész csupán átmenet volna a mi világunk és a következő
között.
Nakamura Kaitaró tárgyalásán természetesen nagyapám is részt
vett. Ő nem közönséges „elfelejtett fél” volt, aki puszta
tudatlanságból vagy a visszatartott információk okán távol maradt
volna. Minthogy maga is jogi képesítéssel bírt, ismerte a rendszert,
és teljes mértékben átlátta a bíróság működését, sőt még azzal is
tisztában volt, hogy a saját jelenléte milyen hatással lesz a
tárgyalásra. Maga is számított erre, és tudatosan a meggyilkolt nő
apjaként, egy árvává lett kislány nagyapjaként, továbbá
köztiszteletnek örvendő tokiói ügyvédként akart fellépni, hogy
tükröt tarthasson a törvény elé.
Japánban a Büntető törvénykönyvnek csupán egyetlen része, a 199-
es cikkely taglalja a gyilkossági ügyeket. Ebben az olvasható, hogy
„azt a személyt, aki megöl egy másik személyt, meg kell büntetni”.
Ilyen egyszerű. Arról, hogy előre eltervezett gyilkosságról,
indulatból elkövetett szerelmi bosszúról vagy gondatlan
emberölésről van-e szó, egyedül a bírók feladata dönteni. 1994-ben
ezt a döntést egy zárt helyiségben, csupán az előttük kiterített
dokumentumokra támaszkodva kellett meghozniuk. A nagyapám
azért jelent meg személyesen is a bíróságon, hogy ezzel
nyomatékosítsa a bűn és az abból fakadó következmények súlyát, és
emlékeztesse az ügyben eljáró bírákat Kaitaró foglalkozására és Rina
meggyilkolásának brutalitására.
Elég sok tárgyaláson vettem részt, úgyhogy jól el tudom képzelni,
hogyan is zajlottak az események. A nagyapám rendíthetetlen
tartással megérkezik, majd néma eltökéltséggel helyet foglal,
szemernyi kétséget sem hagyva a benne fortyogó düh felől. Semmi
jelét nem adja, hogy ismerné Nakamura Kaitarót, és semmiféle
együttérzést nem mutat felé. Ha így tett volna, azzal csak a saját
céljai ellen dolgozik – elképzelhető, hogy már ennyi is elegendő lett
volna ahhoz, hogy végül felmentsék a vádlottat, márpedig neki ezzel
ellentétes elképzelései voltak. A nagyapám ugyanis azt akarta, hogy
Kaitarót halálra ítéljék.
Nakamura Kaitaró frissen borotválva, ápolt frizurával és vágott
körömmel jelent meg a tárgyalóteremben. A szabályok által előírt
bézs színű inget és a hozzá való nadrágot viselte. Megbilincselték, és
még egy vaskos, narancssárga vezetőszár is volt a dereka körül,
amelynek végét a két oldalán álló őrök tartották; úgy hurcolászták
ebben a pompás, modern városban, akár egy állatot. Műanyag
papucsot viselt, ami szintén az esetleges szökési kísérleteket volt
hivatott megnehezíteni.
 A tárgyalóterem végében lévő emelvényen már ott ült a három
bíró. Mindannyian terebélyes köpenyt viseltek, a magasított
széktámlájuk pedig jócskán a fejük fölé ért. Meg sem rezdültek,
amikor Kaitarót eléjük vitték. A bírák mellett további öt,
tengerészkék öltözéket viselő gyakornok is helyet kapott, akik ölbe
tett kézzel várták, hogy mi következik. A terem bal és jobb oldalán,
két, egymással szemközt felállított íróasztalnál ott volt Kuroszava
Hideo ügyész és Kagasima Jurie védőügyvéd.
A három bíró közül a legfiatalabb szólalt meg először; egy
vékony fiatalember, akinek sajnálatos módon az egész ábrázatát
aknék borították. Ismertette a jelenlévőkkel Kaitaró nevét, címét és a
bűncselekményt, amiért perbe fogták: Szató Rina meggyilkolását. A
bíró megkérdezte a vádlottól, hogy az elhangzott információk
helytállóak-e, aki erre egy tömör „igennel” felelt; az egész tárgyalás
során ez volt minden, ami elhangzott a szájából.
Ezután Kuroszava emelkedett szólásra, aki felolvasta a
vádbeszédet, a végén külön hangsúlyozva a bűncselekményt:
gyilkosság. A bíróság néhány másodpercig csendben várakozott. A
fiatal bíró a feljebbvalóira pillantott, majd miután azok bólintottak,
Kaitaróhoz fordult. A vallomástételt követően a védő megkapja a
lehetőséget, hogy reagáljon a vádakra, és amennyiben kívánja,
megpróbálhatja enyhíteni azok súlyosságát. Kaitaró azonban beérte
annyival, hogy alig észrevehetően megrázta a fejét, és egy szót sem
szólt.
Egy bírósági alkalmazott odament Kuroszavához, aki átnyújtott
neki egy vaskos papírköteget, benne a már korábban aláírt
vallomással. Ahogy a dokumentumok eljutottak a rangidős bíróhoz,
az ügyész felszólalt:
– Szaibancsó, az állam megítélése szerint ezt a bűncselekményt az
elképzelhető legnagyobb kegyetlenséggel vitték végbe. Habár az
állásfoglalásomat a most átadott dokumentumokban is
elolvashatják, szeretném külön hangsúlyozni, hogy Szató Rina
halálát egyértelműen fojtogatás okozta. A fulladás általi halál
különösen hosszú és gyötrelmes. Az áldozat nem hagy fel teljesen a
légzéssel, úgyhogy igen nagy erő kifejtésére van szükség ahhoz,
hogy bekövetkezzen az agyi érelzáródás. A vádlottnak minden
erejével a fojtogatásra kell koncentrálnia, és meg kell akadályoznia,
hogy az áldozat védekezhessen. Ez már önmagában világosan jelzi,
hogy egy efféle tettet csakis aljas szándékból lehet elkövetni, és
milyen eltökéltnek kell lennie hozzá a tettesnek. Azokban a hosszú,
véget nem érő percekben nem mutathat könyörületet, és nem
habozhat. Ki kell tartania az elhatározása mellett, hogy végez az
áldozatával. Bizonyságot nyert, hogy Nakamura Kaitaró végtelenül
önző személy. Olyan munkakörben helyezkedett el, amelynek
egyetlen célja mások életének tönkretétele. Azért kapta a fizetségét,
hogy családokat szakítson szét, és más párok boldogtalanságából
gazdagodjon meg. Elragadta ezt az ifjú asszonyt a férjétől, az apjától
és a gyermekétől. Az ő életük többé már sosem lehet ugyanolyan,
mint előtte. Habár Nakamura Kaitaró kapcsolata Szató Rinával és az
irányába mutatott érzelmi kötődése már számos spekulációra adott
alkalmat, én határozottan azon a véleményen vagyok, hogy a
tetteiben a szeretet és a szerelem csíráját sem lehet felfedezni.
Nakamura Kaitaró gyilkos, és mint ilyen, veszélyt jelent a
társadalomra. Ezért is úgy véljük, hogy a tettéért kiszabható egyetlen
arányos büntetés a halál.
A tárgyalóterem közepén lévő Kaitaró egyszer csak megmozdult,
de nem Kuroszavára és a társaira, hanem a közönség számára
fenntartott karzat első sorában ülő Szarasima Josira nézett. Hosszan
rajta tartotta a tekintetét, és Josi nem okozott csalódást; az utolsó
pillanatig állta azt.
A védelem egy halk köhintés kíséretében emelkedett szólásra. A
fiatal Kagasima Jurie egyszerű, fehér blúzt és fekete kardigánt viselt.
Hosszú haját lófarokba fogva viselte. Egyetlen papírt tartott a
kezében, és abból olvasott fel.
– Szaibancsó, a védencem aláírta a vallomását, és elfogadta az
ellene felhozott vádpontokat – kezdte. – Azért áll ma itt a tisztelt
bíróság előtt, hogy ítéletet hozzanak felette. Arra kell kérnem
önöket, hogy megfontoltan mérlegeljék az általam összeállított
dokumentumot, amelyben beszámolok a védencem őszinte
megbánásáról, és arról, hogy teljes mértékben felfogta, milyen
fájdalmat okozott Szató Rina családjának. Megtudhatják, hogy
milyen kapcsolatot ápolt a család többi tagjával, és milyen további
körülményeket érdemes fontolóra venni az ügy kapcsán. Az
összeállított dokumentumok fényében arra kérem önöket, gondolják
meg, hogy az állam által előirányzottnál enyhébb ítéletet hozzanak.
Az egyik bírósági alkalmazott odament hozzá, mire átadta neki a
dokumentumokat és három videókazettát. Minden tekintet erre a
dokumentumra szegeződött, amely szép lassan megtette az útját az
emelvényig, ahol az ügyészség által benyújtott másik paksaméta
mellé került. A középütt helyet foglaló bíró maga elé helyezte a
dokumentumokat.
– Köszönjük – mondta. – A bíróság áttanulmányozza a
bizonyítékokat, és három héten belül, tehát június 6-án, hétfőn
kihirdeti az ítéletét.
Ezután mindhárom bíró felállt, és kiment, nyomukban a többi
alkalmazottal, akik a papírkötegeket szállították. Az ügyészség egy
oldalsó ajtón távozott, és a többi érdeklődő, akiknek egészen eddig
nem volt szabad hangoskodniuk, most élénk eszmecserébe kezdett
egymással. Miközben a továbbra is megbilincselt és láncon tartott
Nakamura Kaitarót elvezették az őrök, a nagyapám a sajtó
képviselői felé fordult. Kagasima Jurie, a fiatal védőügyvéd néma
csendben ült az asztalánál.
* * *
Egy óra ketyegett mögöttem, miközben végigfutottam Nagyapa
papírjait, nem törődve azzal, milyen rendetlenséget csinálok,
miközben a bíróság végső ítéletét kerestem. Újra és újra átpörgettem
a dokumentumokat, de semmit sem találtam. Az ítéleteket nem
teszik közzé és nem nyomtatják ki. A nagyapámnak sem küldtek
volna belőle másolatot, viszont mivel részt vett a tárgyaláson, tudnia
kellett róla.
Arra gondoltam, hogy milyen szép takaros rendben tartott
mindent, és mennyire figyelt rá, hogy mindent gondosan
megőrizzen. Eszembe jutott, milyen nagy figyelemmel nevelt föl,
hogy mennyi akaraterőre volt szüksége hozzá, és micsoda
bosszúvágy élt benne Kaitaróval szemben. Azt is tudtam, hogy már
nincs más hátra, mint megvárni, hogy hazatérjen, és elmondja,
milyen érzés megölni valakit.
 Magamhoz vettem a borítékot, amelyet anyám annyi évvel ezelőtt
pecsételt le azzal a bizonyos vörös daruval. Kinyitottam, és
előszedtem a belsejében lévő polaroidot. Hát itt voltak: fiatalok,
szerelmesek és boldogok. Két ember, akik megdermedtek az időben.
Két ember, akik mostanra mindketten halottak.
Szép lassan mindent újra összerendeztem. Mindannak ellenére,
amit elvesztettem, és amire ezeknek a dokumentumoknak
köszönhetően ráleltem, egyik sem válaszolta meg a legfontosabb
kérdésemet: mégis, hogyan jutottunk idáig? A tények ott voltak
előttem, világosan és érthetően; csupán arra vártam, hogy végre a
helyükre kattanjanak, és valahogy tudtam, valami zavartalan
iszonyodással éreztem, hogy előbb-utóbb ez is be fog következni.
Fejben még egyszer végigpörgettem magamban az ügy részleteit. A
nagyapámra gondoltam, a hallgatására, mielőtt anyám meghalt
volna. A lakásban talált lábnyomra gondoltam, amely nem egyezett
Kaitaró cipőjének a lábnyomával. A testén talált azonosítatlan
nyálmintára gondoltam. Apámra gondoltam, aki elindította az
események láncolatát, és aki azóta visszatért Nagojába. Kaitaróra
gondoltam, aki a kezdeti hallgatása után mégiscsak azt akarta, hogy
az ő történetét is meghallgassák. És végül anyámra gondoltam, aki
abban reménykedett, hogy új életet kezdhet. Azokra gondoltam,
akiknek közük volt ahhoz a naphoz, akiknek közük volt az élete
utolsó órájához, miközben kihúztam a nagyapám szekrényének
fiókját, és visszatettem a papírokat a helyükre. És ekkor ott, a fiók
mélyén, megpillantottam egy további borítékot a nevével. A
borítékban egy kazetta volt.
 Emlékszem, hogy többször is elolvastam a címkéjét. Először fel
sem fogtam, hogy mi áll rajta, csakhogy aztán olyan zsigeri fájdalom
hasított belém, hogy megértettem, egyetlen dolgot jelenthet.
A biztonsági kamera felvétele volt. A pékség neve nem csengett
ismerősen, de tudtam, hogy Sinagavában van, a felvétel pedig
anyám halálának napján készült.
Végül tehát kiderült, hogy ami mindvégig kísértett – a félelem,
hogy a családtagjaimat a felismerhetetlenségig megváltoztatják a
történtek –, igaz lehet. Mert nemcsak arról volt szó, hogy
mindannyiunknak köze volt anyám halálához, hanem arról is, hogy
mindannyian bűnösök voltunk benne – még én magam is.
Rina
 AZ IGAZSÁG
Rina felhúzta a redőnyöket, beengedve a reggel fényeit az új
otthonába. Március volt, az új élet hónapja, és ahogy végigtekintett a
napfényben fürdő padlón, eszébe jutott a pillanat, amikor ez a hely
igazán az otthonává vált, az a nap, amikor Kaitaróval átvették a
kulcsokat.
Egymás mellett feküdtek az üres lakásban. Elég meleg volt ahhoz,
hogy lassan megszabaduljanak a ruháiktól, és a napfényben
sütkérezve nézegessék egymást. A Hokkaidón megtalált teljesség
még a sinagavai lakás parkettáján is velük maradt.
– Mit gondolsz? – kérdezte Kaitaró, ahogy körbepillantott. A falak
csupaszok voltak, és még a konyhabútorok is hiányoztak.
– Szerintem nagyszerű.
– Van néhány ötletem Szumi szobájához. Esetleg megmutatom…
– kezdte, és már fel is állt volna, de a nő megállította.
– Várj!
Visszahúzta magához, és a férfi engedelmeskedett. Rina közelebb
bújt hozzá, és végigfuttatta a kezét a hasán, élvezte a bőre tapintását
s kettejük illatának különös keverékét. Játszadozott egy darabig a
mellkasán kunkorodó szőrszálakkal, és habókosan beleharapott az
oldalába. A férfi átkarolta, és úgy fordította, hogy a hátán feküdjön.
Az ablakokon szabadon áradt be a napfény, beragyogva
mindkettejüket. Sehol semmi, ami árnyékot vethetett volna.
Rina elmosolyodott, ahogy felidézte az emléket. Nagyon úgy
tűnik, hogy különös vonzalmat táplálnak a padlók iránt. Az előtte
lévő üvegablakra nyomta az ujját. Az Ebiszuban megismert magas,
széles látképtől eltérően ez az ablak csupán egy falba ütött négyszög
volt, ahonnan néhány szögletes, betonból épített sinagavai
lakótömbre és az oldalukon futó tűzlépcsőkre nyílt kilátás. A
leginkább azt szerette ebben a lakásban, hogy az épület tetején
helyezkedett el, és emiatt nagyon világos volt – ezt, illetve azt a
körülményt, hogy nem modern épületekre nézett.
Rina visszafordult a lakás felé. Már majdnem készen volt. A
házassága során beszerzett bútorok az ebiszui lakással együtt
Szatóhoz kerültek. Azokban a hónapokban, mielőtt megtalálták
volna Kaitaróval ezt a helyet, Rina visszatért Meguróba, hogy Josival
és Szumikóval éljen. A hosszas előkészületek után végre készen állt
a lakás, úgyhogy Kaitaróval közösen beindíthatták a kis
fotóscégüket.
Az egyik első projektjük egy portrészolgáltatás volt a környéken.
Ahogy visszatekintett, Rinát lenyűgözte, mennyi mindenen
keresztülmentek együtt, és hogyan jutottak el a tájképektől
magukhoz, vagyis mindahhoz, amit közösen akartak megvalósítani.
Mindketten nagyon felelősségteljesen viselkedtek a fényképezőgép
mögött, ugyanakkor rá kellett jönniük, mennyire élvezik a bizalmat,
hogy szabadon fotózhatják egymást; ezt mindig is nagy becsben
tartották. Legtöbbször együtt tevékenykedtek, feldolgozták a befutó
rendeléseket, de azért arra is ügyeltek, hogy mindkettejüknek jusson
ideje saját magára is. Amíg az egyikük odakint volt, és fotózott, vagy
a helyi közösségi sötétkamrában hívta elő a képeket, a másik a házra
vigyázott, bevásárolt, vagy éppen használt bútorokat nézegetett a
közeli lerakatokban. Azon a kis helyen, amit végre a magukénak
tudhattak, szép lassan kezdtek valóra válni az álmaik.
 A nappali egyik oldalába Rina egy szekrényt állított; itt tartották a
pokrócokat és a mobil fűtőtestet a hidegebb hónapokra. A helyiség
végében egy kis konyha kapott helyet, ami előtt egy négy embernek
megfelelő, alacsony, szögletes, fekete étkezőasztal állt. Rina
elképzelte, hogy mi minden történhet majd az asztal körül – családi
összejöveteleket tarthatnak, Szumi itt írhatja a házi feladatát, ő pedig
itt varrhat és készítheti elő a jelmezeket a helyi fesztiválokra. Idővel
talán új gyerek érkezik közéjük, s Rina és Kaitaró majd ennél az
asztalnál végzik el a munkájuk hátralévő részét, jóval azután, hogy a
gyerekeket már lefektették.
A nappaliból egy rövid folyosó vezetett tovább a két hálószobába
és a fürdőszobába. Rina a folyosó elején selyemfüggönyt helyezett el,
amelyet az icsirojai bolhapiacon talált régi kimonóból hasított le. A
kimonó eredetileg egy esküvői ruha része volt, amely évtizedekig
ugyanahhoz a családhoz tartozott, de egy tűzesetben megsérült, így
aztán a tulajdonosai arra jutottak, hogy eladják a kelmét. Rina
imádta a piacot, és nagyon élvezte, hogy mennyi váratlan holmira
bukkanhat.
Miközben a szövettel dolgozott, ügyelt rá, hogy megőrizze a
hátán futó középső sávot, és csupán annyira vágjon bele a selyembe,
hogy a minta érintetlen maradjon. Az immár függönyként szolgáló
hímzés valósággal izzott a reggeli fényben. A minta fákat adott ki,
amelyek jáde- és smaragdszínű levelei széles legyezőkként nyúltak
mindenfelé. Felettük sorban emelkedve az ég aranyló árnyalatait
megjelenítő csíkozás volt kivehető, majd ott, ahol a felhők
következtek volna, vörös, krémszínű, fekete és barna szárnyú
darumadarak voltak láthatók. Rinának kedvére volt, ahogy ezek az
árnyalatok remekül kiegészítik a környező helyiségeket. Aznap
reggel is erre gondolt a virágárusnál, amikor beszerzett egy csokor
barna papírba csomagolt virágot, amely most a komódon
várakozott.
Bement a konyhába, hogy magához vegyen egy kristályvázát
(házavató ajándék volt az apjától) és az ollóját. Ami az ikebanát illeti,
a tudását egyedül szerezte, de nem bánta, hogy így alakult. Az
ebiszui magas bérházakban a nők gyakran összeálltak, hogy
virágrendezéssel töltsék a reggeleket, és közben lelkesen
megosztották egymással, hogy milyen tanárt találtak maguknak,
Rina azonban sosem akart csatlakozni hozzájuk. Szerencsére nem is
volt rá szükség. Először egy hosszú szárú, zöld krizantémot
választott, amelynek a szirmai egyszerre tűntek különállónak, és
közben mégis egyazon növény részeit alkották. Ezután következett
egy papagájvirág, amelynek lángvörös kelyhe a peremén kissé
narancsszínű és sárgás volt, végül pedig ezek mellé került néhány
kisebb pálmalevél. Ahogy az utóbbiak aljához szorította a körmét,
hogy apró bevágást ejtsen rajtuk, Rina hosszú, zöld csíkot hasított le
a héjukból. Ezt aztán háromszor megismételte, majd ezekkel a
csíkokkal összekötözte a többi virágot, kicsiny csokrot alkotva,
amelyben immár biztosan álltak a szárak.
Miután az ikebana elkészült, a végeredményt betette egy vázába,
és kissé kiegyenesítette a pálmaleveleket, hogy megfelelően álljanak,
és kellő kontrasztot nyújtsanak vörös és zöld társaiknak. Amikor
megnézte az eredményt, elmosolyodott. Tökéletes ajándék lesz
Kaitaró számára, amikor hazatér.
 A férfi korán reggel ment el otthonról, hogy a tervek szerint egész
nap gyerekzsúrokon fotózzon. Rina feladata aznapra Szumiko
szobájának kifestése és a még megmaradt ezüstcsillagok
felragasztása volt. Ez volt Szumi utolsó tanítási napja a tavaszi
szünet előtt. Rina jó néhány programot kitalált hármójuknak a
következő hetekre, többek közt most tervezte átköltöztetni a lányát
az új otthonukba. Josi azt javasolta, hogy haladjanak lassú
lépésekkel, és hagyják egy darabig, hogy Szumi mellette maradjon,
Rina azonban ezt nem akarta. Már így is elég régóta vártak
Kaitaróval. Befejezi a kislány szobáját, és amint minden készen áll,
végre együtt, egy családként élhetnek.
Átöltözött egy régi kezeslábasba, amely helyenként már össze is
volt festékezve, majd felvette a telefont, hogy felhívja a Kjubejt. Úgy
tervezte, hogy rendel néhány bentót, és ha Kaitaró végre hazajön,
együtt tölthetik majd az estét. Ahogy letette a telefont, kopogtatást
hallott. Dörömbölésnek is beillett volna, és alaposan meglepte. A
lakóház régi volt, és a korábbi otthonától eltérően nem működött
benne portaszolgálat, vagyis bárki bejöhetett külön értesítés nélkül.
A csengő is üzemen kívül volt, úgyhogy az embereknek nem is volt
más választásuk, mint hogy bekopogjanak. Rina mindenesetre
remélte, hogy hamar megoldódik ez az áldatlan állapot. Abban a
pillanatban látta meg a férfit a kukucskálón keresztül, hogy az
kimondta a nevét.
Szató elmosolyodott, amikor meglátta, de a mosolya nem volt
túlságosan őszinte, és a kalapját sem vette le.
– Mi tartott ennyi ideig?
– Mit keresel itt? – felelte Rina.
 – Be sem hívsz, kedves feleségem?
– Exfeleség – mondta, majd megfordult, és utat adott a másiknak.
Nem ajánlotta fel, hogy átveszi a férfi kabátját, elvégre nem
számított rá, hogy hosszan maradna.
Szató levette a kabátját, és az ajtó melletti komódra hajította. A
cipőjét magán hagyta, így csörtetett be a lakásba, majd csípőre tett
kézzel körbenézett.
– Úgy látom, nem olyan, mint amilyenhez szokva vagy – mondta
egy újabb mosoly kíséretében. – Te magad fizeted, igaz? – Rina
bólintott, de nem akart részletesebb magyarázattal szolgálni. – És hol
van a hogyishívják?
– Kaitaró nincs itthon.
– Újabb ügyön dolgozik? – A férfi még mindig mosolygott.
– Mit számít az neked? – Rina odalépett elé, és úgy helyezkedett,
hogy elállja a hálószobák felé vezető utat.
– Ott van a lányom szobája?
– Az én lányom.
– A mi lányunk.
– Többé már nem – mondta Rina. Az iménti meglepetése, hogy itt
látja a férfit, mostanra elpárolgott, és a helyét harag vette át.
Megvetette a lábát, miközben Szató továbbra is őt méregette. Nem
volt túlságosan magas, nem volt tekintélyt parancsoló a megjelenése,
de azért épp annyival magasabb volt nála, hogy le tudjon pillantani
rá.
– És Josinak mi a véleménye a fejleményekről?
– Összeházasodunk.
 – Tudom – mondta Szató, miközben továbbra is a szobát
fürkészte, és megnézte magának a hagyományos, alacsony asztalt és
a frissen elkészített ikebanát. – Hallottam róla.
Ahogy ezt kimondta, Rina hátrált egy lépést. Volt valami a másik
arckifejezésében, amit nem tudott hova tenni.
– Szeretném, ha most elmennél.
– Hát nem vezetsz körbe? – kérdezte Szató. – Nem akarod
megmutatni, hogyan fog élni ezután a feleségem és a gyermekem?
– Nem vagyunk a…
– Azért nem váltunk el haragban, Rina? Hiszen mindent
megadtam neked, amit kértél.
– Miért jöttél ide, Szató?
– Én csak…
– Soha többé nem akarlak látni – szakította félbe. – Azt sem
akarom, hogy Szumiko még egyszer lásson, és nem tudsz
meggyőzni róla, hogy másként érezzek. – Rina alig észrevehetően
elmosolyodott. – Mindketten ismerjük a törvényt, nem igaz?
Tisztában vagyunk vele, hogy milyen lehetőségeim vannak nekem,
és milyenek neked. Elvesztetted az esélyt arra, hogy szembeszállj
velem.
– Tessék – mondta Szató. – Hát itt van. A harcos.
– Kifelé!
– Tehát ezután ő lesz az apja? Ő fogja felnevelni? Ő fogja a térdére
ültetni?
– Jobb apa lesz, mint amilyen te voltál.
– Örülsz, hogy helyet kapott az életedben?
– Nyilvánvalóan igen.
 – Nos, akkor talán itt az ideje, hogy eláruljak valamit. Nekem
köszönheted, hogy így alakult.
Rina elfordult tőle, és az ablakhoz lépett.
– Komolyan beszélek, Szató. Ideje távoznod. Elegem van a
játékaidból.
– Nem beszélt neked a munkájáról? Az ügyeiről?
– Nem fogom megtárgyalni veled a leendő férjem dolgait.
– Mit gondolsz, hol van most?
– Dolgozik.
– És hol az istenben van a lányom?
– A nagyapjával. – Rina felpillantott. – Aki gondoskodni fog róla,
ahogyan én is, hogy soha többé ne láthasd. – Rina visszafordult az
ablakból, és tett egy lépést a másik felé. – Ne gondold, hogy csak úgy
besétálhatsz ide! El tudlak intézni. Ismerem a titkaidat, és tönkre
tudlak tenni, ha fenyegetni próbálsz.
– Én béreltem fel őt, Rina.
– Hazudsz.
– Ez a család, ez az új élet, az új házasság… Az egész miattam
van.
– El sem tudom mondani, mennyire megvetlek.
– Szerinted nem mondhatom el az igazságot, ha akarom? –
kérdezte Szató.
– Még magaddal sem tudsz őszinte lenni.
Szató a szájához emelte a kezét, noha nem volt világos, hogy ez a
drámai szünetet szolgálja, vagy így akarja elejét venni, hogy
kimondjon valamit. Aztán megfordult, és vette a kabátját. Rina
megkönnyebbülten felsóhajtott, de nem kísérte el az ajtóig; egy
másodperccel sem akart tovább a közelében lenni.
– Vakareszaszeja – mondta Szató, miközben megigazította a
kalapját.
– Tessék?
– Kaitaró vakareszaszejaként dolgozik. Pénzért teszi tönkre mások
kapcsolatait.
– Kaitaró fotós, te pedig, azt hiszem, éppen indulni készültél.
– Kérdezd csak meg tőle!
– Nem fogok ilyet tenni.
– Kérdezd meg tőle, hogy talált rád a piacon tavaly, amikor
Szumi véletlenül éppen Josinál volt, és hogy futottatok össze megint
azon a fotósoknak szóló előadáson! Gondolod, véletlen volt, hogy
pont a családi fészked mellett lévő természeti rezervátumba vitt
randevúzni? Véletlen volt, hogy ilyen jól ismerte azokat a dolgokat,
amiket szeretsz, és ilyen könnyen hatni tudott rád ezzel a sok
nosztalgiával?
Rina nem felelt. A másik távozása feletti, iménti
megkönnyebbülés szertefoszlott, és valami más vette át a helyét.
Megpróbált harcolni ellene. Szató már felvette a kabátját, és
megindult felé. A karja után nyúlt, de Rina elhúzódott, és addig
hátrált, amíg nekiütközött az ablakpárkánynak. A férfi egészen
odáig követte, bedugta az ujját a vállpántja alá, majd közelebb húzta
magához. Rina egyszer csak elmosolyodott.
– Hogy áll a dolog Naokóval? – kérdezte, és ahogy a másik szeme
összeszűkült, eltöltötte a diadal. – Ezért jöttél ide? – Szató kihúzta
magát. Rina megérezte a leheletén a whisky szagát. Végigfuttatta az
ujjait a torkán, majd beletúrt a hajába. Lehajtotta a haját, és a
nyakához tapasztotta az ajkát, megnyalva a nő merev bőrét; aztán
betapasztotta a száját a sajátjával, és beléhatolt a nyelvével. Rina
harapott, erősen, keményen, amíg megérezte a vér ízét.
Elfintorodott, ahogy a férfi hátraszökkent, és örömmel látta, hogy
megingott. Önkéntelenül is elvigyorodott, miközben Szató
előszedett egy zsebkendőt, hogy a szájához szorítsa. – Nagyon
örülök, hogy most találkozunk utoljára – mondta.
Szató megtörölte az ajkát.
– Ennek az ügynökségnek dolgozik – szólalt meg, majd letett egy
névjegykártyát és néhány további papírt a komódra. – Kérd ki tőlük
az aktádat! De megkérdezheted magát Kaitarót is. – Kényszeredetten
rámosolygott, noha Rina nem mozdult, és az arckifejezése sem
változott. – Kérdezd csak meg tőle, mennyit fizettem neki azért,
hogy megdugjon!
Ezután elment. Rina egyedül maradt. Még sokáig állt
mozdulatlanul a szoba közepén.
 MENEKÜLÉS
Rina végigfuttatta a kezét az ajkán, hogy letörölje róla a vér
nyomát – bár a másik íze, a füstös, fémes íz továbbra is vele maradt.
Nem igaz, gondolta, ez egyszerűen nem lehet igaz. Egy percig
eltöprengett azon, hogy bemegy Szumi hálószobájába, és hozzálát
kifesteni a falat. Szató szeretett irányítani, és ez az egész akció
nagyon is jellemző volt rá. Könnyen dühbe gurult, ha nem kapta
meg az élettől, amit akart. Valószínű, hogy Naoko mégiscsak
kidobta, vagy talált helyette valaki mást.
Bement a konyhába, és egy kevés hideg vizet löttyintett az arcára.
Kimosta a száját, majd töltött magának egy csészével a kihűlt teából.
– Őrültség – mondta ki fennhangon, de ahogy visszatért a
nappaliba, megpillantotta a komódon heverő névjegykártyát és a
többi papírt. Jobban tenné, ha egyszerűen szétszakítaná és kihajítaná
őket, mielőtt még Kaitaró hazatér. Nem engedhették, hogy Szató
bárhogyan is befurakodjon az életükbe.
Végül aztán csak felvette a kártyát. Az előlapon Kaitaró egykori
főnökének a neve volt olvasható a nyomozóügynökségtől. Semmit
sem jelentett. Szató valószínűleg kitalálta, hogy Kaitaró hol
dolgozott, és megszerezte a kártyáját. Rina kettészakította, majd
megnézte az alatta lévő félbehajtott papírt. Szató egyik
bankszámlakivonata volt, és több kifizetés is szerepelt rajta a tavalyi
évből, egész pontosan a májustól szeptemberig tartó időszakból. A
kifizetések címzettjeként az ügynökség volt megadva. Rina ettől már
nem tekinthetett el olyan könnyen.
 A bankszámlakivonat mellett egy kis brosúrát is talált. Rina
lassan végigolvasta; a szöveg ismertette az ügynökség által nyújtott
szolgáltatásokat. Magánnyomozói tevékenység, és mellette olykor
egy kis extra. A szöveget ráutalásos nyelven és kellő diszkrécióval
fogalmazták meg, de szép lassan világossá vált, miről is van szó.
Még egy számlát is talált, amely a tavaly nyári költségeket
részletezte (vonatjegyek, autókölcsönzés, motelszoba Atamiban), és
az alján feketén-fehéren ott állt az ügynök neve: Nakamura Kaitaró.
Rina a földre ejtette a papírokat. Érezte, hogy a vér dübörögni
kezd a halántéka mögött. Egy percre mozdulatlan maradt, teljesen
mozdulatlan, mintha úgy tehetne, hogy mindez meg sem történt,
hogy az élete ugyanolyan, mint egy órával ezelőtt, ugyanolyan,
amilyennek korábban szerette volna. Csakhogy erről az új
információról immár nem feledkezhetett meg, a következményei
pedig beláthatatlannak tűntek. Képek jelentek meg a lelki szemei
előtt, amelyek dühödt sebességgel váltogatták egymást. Kaira
gondolt, azokra a hónapokra, amikor minden olyan csodálatos volt
együtt. A pillantásokra, a csókokra, a közösen töltött percekre –
azokra a percekre, amelyek most hihetetlen sebességgel átalakultak a
képzeletében.
Rengeteg mindenen átmentek együtt, élete legsötétebb és
legcsodálatosabb óráit töltötték egymás mellett. És Kaitaróról szólt
mindent. A férfi valóban ismerte, értette őt. Rina most is emlékezett
arra a gyötrelemre, amit az okozott, hogy el kell hagynia őt,
emlékezett a bűntudatra és a sóvárgásra. Még mindig feszítette
belülről az afölött érzett félelem, hogy esetleg elveszítheti Szumit,
noha Kaitaró olyan volt, akár egy megmentő, segített neki, és
mutatta az utat. Nem lehet, hogy az egész egy csapda volt, hogy
mindez pusztán a megtévesztést szolgálta. Egyszer csak visszakerült
abba az őszi napba a múzeum kertjébe, és újra elöntötte a
megkönnyebbülés, hogy vele maradhat, és többé nem kell egyedül
lennie. Rémlett neki, ahogy megkérdezte, hogy vajon minden
kapcsolat őszintétlen-e, és nem lehet-e megúszni, hogy az emberek
elárulják egymást, mire Kaitaró nyugodtan, világosan annyit felelt:
„A miénk nem ilyen.” Megígérte, hogy sosem fognak hazudni
egymásnak, és most kiderült, hogy mást sem tett, csak hazudott
neki. Aztán a tudata, amely semmiféle könyörületet nem gyakorolt
rajta, szembesítette a hokkaidói emlékekkel. Látta maga előtt,
hogyan vitte haza a férfi, és vetkőzött előtte meztelenre; eszébe jutott
a barlang, a melegség, amely az ölelésében töltötte el, a boldogság,
amikor együtt voltak Tokióban, és közös munkába kezdtek, az
összeköltözés – és mindez olyan fájdalmassá vált, hogy már levegőt
is alig kapott.
Rina bement a hálószobába. Az ágy be volt vetve, minden takaros
rendben volt, de a párnák alatt egy kicsit felgyűrődött a lepedő. Ha
most magához veszi az egyik párnát, rögtön megérezné az illatát.
Lassan elhátrált az ágytól. Mit is mondott neki az apja? Hogy a
legerősebb hazugságok azok, amelyek a legközelebb vannak az
igazsághoz.
Az ágy mellett, a falhoz állítva ott álltak a belapult dobozok,
amelyeket nemrég rámolt ki. Ezek szerint kezdheti újra bepakolni
őket. Szumiko nem élhet itt. Ahogy a lányára gondolt, kétségbeesett
fájdalom öntötte el a szívét. Beszaladt a szobába, amit a
gyermekének szánt. A falak hűvös, sápadt rózsaszínűek voltak. Egy
létra állt a festékesdobozok mellett, várva, hogy befejezze a
munkáját. Rina átvette magában, hogy mi mindent csinált meg
eddig, és milyen tervei voltak még a szobával, és eközben egy
gondolat folyamatosan a többi fölébe kerekedett. Ha nem lett volna
ilyen balga, ha nem lett volna ilyen önző, és nem adja át magát
teljesen a képzelgéseinek, akkor a lányával lehetett volna.
Lehetséges, hogy a házasságának befellegzett, de azért Meguróban
maradhatott volna Szumikóval, és semmi sem kötelezte volna őket
arra, hogy külön legyenek. Egy olyan férfira bízta a lányát, aki
mindvégig megtévesztette őt.
Rina visszatért a hálószobába. A szekrény tetején volt egy bőrből
készült hétvégi táska. Leszedte a helyéről, nem törődve a belőle
kihulló törülközőkkel és kendőkkel. Tett bele alsóneműt, néhány
felsőt, egy pulóvert, a farmerját, egyiket a másikra. Bepakolta még a
fogkeféjét és a fogkrémjét, és már épp el akarta tenni a
fényképezőgépét is, amikor valami megállásra késztette. Az a
fényképező volt, amelyet a férfitól kapott még Atamiban, az, amit
mindennap magával vitt a munkába. Rina egy percig nem tudta,
mitévő legyen, aztán megpillantotta az ágy mellett lévő
bevásárlószatyrot. Egy ajándék volt: egy obi,[27] amelyet Szumikónak
szánt. Most, hogy Szumi betöltötte a hetet, már rendes obival
hordhatta a kimonóját, és nem kellett többé azokat a kisgyerekeknek
való szalagokat használnia. Ez a darab lesz az első a felnőtté válás
felé vezető útján, és habár a sicsi-go-szan[28] még hónapokkal odébb
volt, Rina nem tudott neki ellenállni. Szerette volna, ha minden
tökéletes lesz, mire elmennek a szentélybe. Berakta a
fényképezőgépet a táskába, majd ráfektette az obit. Miközben lezárta
a táskát, arra gondolt, hogy mindent el fog tenni, mindent, ami a
részét alkotta.
Ezután a telefonjáért nyúlt. Szumiko két csöngetés után felvette,
Rina pedig kis híján elsírta magát, mikor meghallotta a lánya
hangját.
– Drágám, itt a mama – mondta. Elmosolyodott, ahogy Szumiko
csipogva máris a napjáról kezdett mesélni. – Kicsim, várj… Szumi,
eljövök érted. – Rövid szünetet tartott, amíg a lánya megértette az
üzenetet. – Kérd meg Hannaet, hogy pakoljon neked össze! Egy óra,
és ott leszek, aztán továbbmegyünk Simodára. – Hallotta a
csodálkozást a lánya hangjában, érezte benne az izgatottságot.
Könnyek csordultak le az arcán, ahogy Szumi ismét megszólalt. –
Igen, kicsim – folytatta Rina. – Megígérem, hogy eljövök. – Rina
megtörölte a szemét és az orrát, és igyekezett letisztítani magáról a
könnyeket. – Eljövök érted, és soha többé nem hagylak magadra. –
Csend. Rina ismét megszólalt. – Szumi, hallottad, amit mondtam?
– Igen, hallottam!
Ezen aztán ismét el kellett mosolyodnia.
– Szumi, mondd meg Nagyapának, hogy érkezem!
Rina átvitte a táskát a nappaliba. Próbálta végiggondolni, hogy
mire lesz még szüksége Simodához, és eszébe jutott a vonat. Az
órára pillantott. Szumi bizonyára az iskolában ebédel, de hosszú
útnak néznek elébe, úgyhogy érdemes magához venni némi
harapnivalót. Mégsem állíthat be üres kézzel; muszáj vinnie valami
meglepetést, olyasmit, aminek Szumi is örülne. Magához vette a
kulcsait, majd leszánkázott a lépcsőkön, és kiért a szűk utcára.
Elsétált a sarkon lévő pékségbe, és összerezzent, ahogy a hideg
levegő felkúszott a karján. Egyszer csak eszébe jutott, hogy még
mindig a pólójában, a festékfoltos kezeslábasában van. Több vásárló
is sandán méregette, de nem foglalkozott velük. Odament a pulthoz,
majd az egyik frissen készült mandzsú dobozára mutatott.
– A vörösbabosat kérem – mondta az eladónak.
Miközben várakozott, összefűzte a karját, és vett egy mély
levegőt. Semmi baj nem lesz. Amint összeszedi Szumit, már minden
csak róla fog szólni. Rina felpillantott, és észrevette a biztonsági
kamerát. Egyenesen belenézett. Nem régóta élt a környéken, de
majdnem mindennap betért ebbe a pékségbe. Eszébe jutott, vajon
hány változatban láthatta már ez a kamera: a szerelmes nőt, az új
életét tervezgető asszonyt, aki éppen készül berendezni a közös
életét Kaitaróval, most pedig azt a személyt, aki ebben a pillanatban
volt.
A kasszánál észrevett néhány cseresznyevirágos finomságot,
amiket szintén hozzácsapott a mandzsúhoz; ezután visszatért a
lakásba, és úgy szaladt fel a lépcsőkön, mintha súlytalan volna.
Éppen összeszedte a holmijait, amikor ismét kopogtatást hallott. A
futár volt a Kjubejtől, és éppen meghozta a bentót. Egy pillanatra
olyan érzése támadt, mintha visszatérne a reggelnek arra a pontjára,
amikor még egész más tervei voltak – mielőtt Szató mindent
elpusztított volna, amit szeretett. Biccentett a futár felé, majd átvette
tőle a dobozokat, kifizette, és közölte, hogy tartsa meg a visszajárót.
Bevitte a bentókat az étkezőasztalra, és letette őket a helyükre: egyet
a saját oldalára, egyet pedig Kai helyére. Normális esetben berakta
volna őket a hűtőbe, amíg a férfi hazaér, aztán kitett volna neki egy
teát vagy egy sört, miközben még összedob egy salátát, de ezúttal
semmi ilyesmi nem fog történni. Lassan kifújta a levegőt, majd
otthagyta a bentókat az asztalon, és magához vette a táskáját. Ekkor
hallotta meg a kulcs zörgését a zárban.
 GYILKOSSÁG
A férfi mosolygott, amikor belépett a lakásba. A szeme ragyogott,
és olyan boldogság ült az arcán, ami kis híján elfeledtette Rinával a
történteket. Szaporán, már-már drámaian vette a levegőt; sokat
viccelődtek azon, hogy milyen sok lépcsőn kell felmenniük a
lakásba.
– Gondolhattam volna, hogy a hatodik emeleten kell lakást
találnod! – mondta, majd becsukta az ajtót, és odament hozzá, hogy
megcsókolja. A fényképezőgépes táskája még mindig a kezében volt,
és amikor az ajkuk egymáshoz ért, letette a földre. Kai hazajött, és
ugyanazt a melegséget, ugyanazt az ízt hozta magával. Otthon volt.
Rina felpillantott. Még mindig sokkos állapotban volt.
Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a másik ugyanúgy néz rá, mintha
semmi sem történt volna, mintha az életük ezután is ugyanúgy
csordogálhatna tovább. A férfi arckifejezése zavarttá vált, majd
észrevette a táskát a nő vállán, és mellette a kézitáskát is, amelynek a
pántját erősen és rendíthetetlenül szorongatta. – Rina, mi történt? –
kérdezte, és felnevetett, ahogy megpróbálta kihámozni a táskát a nő
kezéből. Rina tett egy lépést előre, majd lábujjhegyre emelkedett, és
csókot lehelt a homlokára. Érezte a bőre érintését, a szemöldöke
lágyságát. Ezt gyakran eljátszották, ha például együtt tévéztek a
takaró alatt, vagy amikor már ágyban voltak, és arra ébredtek, hogy
az orruk egymáshoz ér. Mindig így csókolta meg. Csakhogy ezúttal
ez a búcsú jele volt. – Rina? – Kaitaró felvonta a szemöldökét. Hátrált
egy lépést, hogy jobban megnézhesse magának. Megpillantotta a
földön heverő papírokat és a kettészakított névjegykártyát, a
bankkártyakivonatot és a számlát.
– Szató járt itt – szólalt meg Rina, figyelve, ahogy teljes egészében
rászakad a kijelentés súlya. Kaitaró elsápadt.
– Megölöm – mondta.
– Nem, Kai – felelte, és felé fordult. Ő maga is meglepődött, hogy
milyen nyugodt hangon beszél. – Elmondta az igazat.
– Milyen igazat? Rina, bármit mondott is, bármiről akart is
meggyőzni, az nem igaz! – Elindult az ellenkező irányba, majd
megfordult, és visszatért hozzá. – Ennek semmi köze kettőnkhöz,
ahhoz, hogy kik vagyunk… Semmi köze hozzá! Szató csak egy
romlott, keserű ember.
– Úgy látszik, minket is romlottá tett – jegyezte meg Rina. – És te
hagytad, hogy így történjen.
– Nem! – Kaitaró tekintete körbejárt a lakásban, mintha csak
segítségre szeretne lelni valahol. Észrevette a gondosan az asztalra
helyezett bentódobozokat. – Drágám, üljünk le, együnk, és…
– Végeztünk – mondta Rina, és, noha lehalkította a hangját, olyan
bizonyosság csengett benne, hogy végre a másik is megértette a
helyzet súlyosságát.
Kaitaró még egyszer a táskája pántja után nyúlt, kiszakította a
kezéből, és félrehajította.
– Maradj velem! – kérte. – Mindig vigyáztam rád. Rád és Szumira
is. – Megállt előtte, elállva a bejárati ajtót, tele energiával. Rina
megfordult, és bement a hálószobájukba. Magához vette az egyik
szétszedett dobozt a fal mellől, és ismét formára hajtogatta. Aztán
kinyitotta a szekrényt, és hozzálátott, hogy leszedje a ruháit a
fogasokról, és mindent belerakjon a dobozba, amíg az meg nem telt.
Ezután magához vette a kis asztalkán lévő zsineget, és szorosan
összekötözte. – Rina… Kérlek, gondold végig, hogy mit csinálsz.
– Már végiggondoltam, Kai – válaszolta, és a bensőséges
megszólítás ezúttal különösen csengett, mintha ez jelezné, mennyire
küzd belül. – Hónapjaid, egy egész éved volt rá, hogy elmondd az
igazat. Rendbe hozhattad volna. – Előszedett még egy dobozt, majd
a következő adag ruha felé indult.
– Rina, nem tudtam megtenni. Nézd csak meg, ez mindenünk!
Nem akartalak elveszíteni. Téged próbáltalak megvédeni. Mit
számít, hogyan találkoztunk?
Rina előszedett néhány további ruhaneműt, amelyeket ezúttal
gondosan helyezett be a dobozba. Aztán megfordult, és Kaitaró
hátrahőkölt, amikor megpillantotta a szemében tükröződő fájdalmat.
– Te csak saját magadat védted – mondta. Ismét magához vette a
zsineget. – Mellette sosem lehettem az, aki lenni akartam, tudod? –
folytatta, majd egyszer csak felnevetett. – Bizony! Tudnod kell,
hiszen melletted önmagam voltam. – Figyelte, ahogy Kaitaró tesz
felé egy lépést. Rina ekkor már a zsineggel babrált, amely az ujjaiba
vájt, ahogy a gyász kezdett elhatalmasodni felette. – Csakhogy többé
már nem az vagy, aki voltál. Ami köztünk történt, nem valóság. –
Nyugodt hangon, szinte már suttogva beszélt.
– Azt hittem, hogy őszinték vagyunk egymással. Hogy mindent
elmondunk a másiknak.
– De hát őszinték voltunk! – fogta könyörgőre Kaitaró.
– Nem – felelte Rina. – Te nem becsülsz engem. Mit jelentek
egyáltalán neked? Vagy Szatónak?
 – Nem vagyunk ugyanazok…
– Csak egy ostoba nőszemély vagyok, akit kétszer is engedte,
hogy így rászedjék. Egy nő, akinek bárki bármikor azt hazudhat,
amit akar. Pedig engem nem így neveltek fel.
– Rina, Josi és én…
– Ne kezdd ezt! – mondta. – Ne vedd a szádra az apám nevét! –
Kaitaró nézte, és az arcára kiülő nyomorúságtól Rinának hátrálnia
kellett, egészen addig, amíg neki nem ütközött az ágy szélének.
Leült, és elfordította róla a tekintetét. Nyilvánvaló volt, hogy
megijedt, gondolta Rina, nagyon is megijedt, ugyanakkor örült neki,
hogy legalább nem kiabál vele. Talán úgy vélte, hogy megmentheti a
helyzetet, de ő tudta, hogy ez lehetetlen; gondoskodik róla, hogy így
legyen. Kaitaró tett felé egy lépést, Rina azonban feltartott kézzel
jelezte, hogy ne jöjjön közelebb. Lágy hangon beszélt, nem is azért,
mert nyugodt volt, hanem mert összetört. Elgyengült, és darabokra
hullott, ahogyan már évek óta ilyen állapotban volt. Ismét
Szumikóra terelődtek a gondolatai. Vajon mit gondolna róla a lánya,
ha ilyen állapotban látná, ha tudná, hogy mi lett belőle? Rina
elképzelte Szumit idősebben, a felnőtté avatása napján, elképzelte,
hogy egy napon majd ugyanígy ül az ágyán, ahogyan most ő. Arra
gondolt, hogy biztosan megvetné. Nem vagyok alkalmas rá, hogy az
anyja legyek. Azért hagytam el a lányomat, hogy a szeretőt játsszam.
Képtelen vagyok megkülönböztetni a hazugságot az igazságtól.
Aztán lassan visszatért a tekintete Kaitaróra, és ezúttal már nem
rejtette véka alá a haragját. – Mindent elvettél tőlem – mondta, és
felé hajította a zsineget, majd felkapta az órát a kisasztalról, aztán a
könyveket, és azokkal is megcélozta. Kaitaró felé indult, mit sem
törődve a felé záporozó tárgyakkal. Végül megfogta Rina kezét.
– Rina, hagyd abba! – suttogta.
– Nem! – kiáltotta, és felé csapott. – Megsemmisítettél.
– Rina… Rina… – Ez volt minden, amit mondani bírt; csak a
nevébe tudott kapaszkodni. Megfogta a karját, és leszorította a
matracra. A nő küzdött, de tehetetlen volt; Kaitaró maga alá akarta
gyűrni, és Rina ezúttal sem volt képes másra gondolni, mint hogy
megint legyőzik, és megint vesztessé kell válnia. – Szeretlek –
mondta Kaitaró, letörölve egy könnycseppet a másik arcáról. –
Jobban szeretlek az életemnél. – Amikor eljutottak hozzá a szavai,
Rina harcolt ellene. Kiszabadította a kezét, és a férfi arca felé kapott.
Közel voltak, olyan közel, hogy szinte összeért az orruk. Érezte a
leheletét.
– Nem ismerlek – mondta. – És nem is akarlak megismerni. –
Megpróbálta eltaszítani magától, miközben a másik igyekezett még
jobban leszorítani az ágyra. Rina rugdosni kezdte, hátha ágyékon
találja, de a férfi túl erősnek és túl nehéznek bizonyult. Fél kézzel
felfelé nyúlt, hogy belékarmoljon, és látta, hogy kiserken a vér a
körme alatt. Aznap már a második férfi volt, akinek sérülést okozott.
– Nincs szükségem rád! – mondta, egyenesen a másik szemébe
nézve. – Jobb lesz nekem egyedül. – A férfi megpróbálta megfogni
mindkét kezét, hogy összeszoríthassa őket, miközben továbbra is
birkóztak az ágyban. Rinának sikerült még egyszer megütnie,
egyenesen az iménti sebét találta el, mire Kaitaró váratlanul
hangosan és éles hangon, kétségbeesetten felkiáltott. Rinát halálos
rettenettel töltötte el az üvöltés. Minden erejét latba vetve rúgkapált,
amitől a férfi végül elvesztette az egyensúlyát. Rina talpra szökkent,
és beszaladt a nappaliba, Kaitaró azonban a nyomában volt. Elkapta
a kezeslábasa hátsó pántját, és lehúzta a padlóra. Rina
belekapaszkodott az ajtófélfába, de nem tudta megtartani magát. A
padlóra zuhant, és durván beütötte az állát. Megérezte a vért a
szájában, és ismét a másik felé rúgott, miközben megpróbált
elkúszni a komódon lévő telefonig vagy a bejárati ajtóig, mindegy
volt, hogy melyiket éri el először. Egy másodpercig szabadon tudott
mozogni, de aztán a férfi teljes súlyával ránehezedett, leszorítva az
új otthonuk padlójára, belepréselve az arcát a fadeszkákba. Rina
megpróbált átfordulni. – Senki vagy! – sikoltotta. A férfi úgy
fordította, hogy szembenézzenek egymással. – Senki! Senki!
Kaitaró fölé térdelt. Fél kezével összefogta a nő csuklóját, a
másikban pedig ott volt a zsineg. Kirázta belőle a szálat, készen állva
rá, hogy összekötözze a kezét. Rina közben felfelé rúgott, és eltalálta
a heregolyóját. Ahogy összegörnyedt fájdalmában, enyhült a
szorítása, és Rina ki tudott szabadulni. Megfordult, és amennyire az
erejéből tellett, kúszni kezdett. Tudta, hogy már nincs visszaút, és
amilyen gyorsan csak lehet, távol kell kerülnie Kaitarótól. Csakhogy
amikor feltápászkodott, a férfi átvetette rajta a madzagot; először a
válla körül, de aztán feljebb csúszott a nyakára.
– Hagyd abba! – kiáltotta Kaitaró abban a pillanatban, amikor
Rina fuldokolva előrehanyatlott, és önkéntelenül is a zsineg felé
nyúlt, hogy lazítson a szorításán. Kétségbeesve markolta a csuklóját
és a kezét, de hiába. – Hallgass ide – mondta Kaitaró. – Hallgass már
ide! – Vér öntötte el Rina arcát; érezte a saját pulzusát a bőre alatt.
Nem kapott levegőt. Nem kapott levegőt. Nem kapott levegőt.
Rúgkapált, azonban a szorítás ettől csak még erősebb lett.
Megpróbált lélegezni, de semmi sem maradt a tüdejében. – Rina…
Kérlek, fejezd be! – Hallotta a másik hangját, szinte már könyörgött
neki. Elgyengült, a földre hanyatlott, mire szembefordult vele, és
ekkor végre enyhült a szorítás. Először még mindig alig kapott
levegőt, de aztán úgy érezte, mintha villámcsapás érné a tüdejét.
Zihálva szívta magába az oxigént. Fájdalmas volt, viszont legalább a
fuldoklás megszűnt, és kezdett erőre kapni. – Maradj velem –
mondta Kaitaró. Megsimogatta, kisöpörte a tincseket az arcából,
megmasszírozta a nyakát, és elvette a zsineget. Rina a szemébe
nézett. Most már tisztában volt a hazugságokkal, tudta, hogy miről
szólt az élete, amit szeretett és elvesztett, és úgy érezte, hogy újra
megszakad a szíve. – Ne hagyj el! Senki vagyok nélküled.
Rina figyelte, ahogy egy könnycsepp gördül végig az arcán, és
végül ez, a férfi gyengesége, ami oly pontosan tükrözte vissza a saját
gyengeségét –, ez volt az, ami igazán haraggal töltötte el. Még most
is vele maradhatna, kapaszkodhatna belé, ahelyett, hogy végre a
saját lábára áll.
– Nincs szükségem rád. – Kaitaró keze, amely az imént még a
nyakát masszírozta, megállt a levegőben. Megrázta a fejét. – Nem
akarok veled maradni – ismételte, és eltolta magától. – Jobb lesz
egyedül – kiáltotta, és ismét védekezni kezdett, amikor a férfi
visszanyomta a földre. Rina keményen beütötte a fejét a padlóba,
közben a férfi keze rátalált a nyakára, és újfent erősebbé vált a
szorítása. Megpróbált kiszabadulni, megpróbálta lefejteni magáról
az ujjait, de túl erős volt. Meg akarta rúgni, csakhogy időközben
elveszítette az egyik cipőjét, és a lába a harisnyában tehetetlenül
csúszkált a padlón. Megint fuldokolni kezdett, és úgy érezte,
összezsugorodik a tüdeje. A torkán érzett nyomás fokozódott, ahogy
a férfi ujjai még durvábban belevájtak a nyelőcsövébe, és a fájdalom
is visszatért. Nem kapott levegőt. Még egyszer utoljára megpróbálta
ellökni magától, de már alig látott valamit maga előtt, csak a vér
durva lüktetését érezte a fejében, és a gyengeség szétáradt a
tagjaiban. Tekergőzött, rúgkapált, nyüszített, ahogy kapaszkodott a
saját életébe. Addig vergődött, amíg már maga sem tudta, hogy
valóban mozdul-e még, vagy már rég ernyedten fekszik a földön.
Kaitaró sírt, zokogott a gyásztól, ahogy leszorította a nőt a közös
otthonuk padlóján. Rina a válla fölött látta a mennyezetet, látta a
hálószobájukba vezető folyosó elé kitett leplet, látta a repkedő
darvakat. Ennyi volt, gondolta. Ez voltam én. – Szumiko – suttogta,
beszélni már nem tudott. Megpróbálta kimondani a nevét, és habár
az ajka megmozdult, nem volt képes megszólalni. Néma maradt. –
Szumi… Szumi…
 Ötödik rész
Mindent kitaláltunk,
kivéve, hogy miként is kellene élnünk.
Jean-Paul Sartre
Szumiko
 LÉLEGZET
Egész nap figyeltem, ahogy sötét fellegek gyülekeznek Meguró
felett. A levegő forró volt, nehéz, és mintha túl sok részecske gyűlt
volna össze benne. A vihar végül hirtelen és ellenállhatatlanul
érkezett meg, súlyos esőcseppek kavalkádját zúdítva a városra; a
zuhatag elemi erővel söpört végig az utcákon, és mindent elmosott.
Most, ahogy kipillantottam a kertbe, a levegő már kitisztult és
felfrissült, s a növények izzani kezdtek az alkonyatban.
Közeledett az éjszaka, amikor elhelyezkedtem Nagyapa
karosszékébe; a bőrhuzat megnyikordult és kinyúlt alattam, ahogy
felvette a formámat. Felkapcsoltam a mellettem lévő kis
olvasólámpát, amely minden mást meghagyott az árnyaknak. Az
ölemben ott volt a bársonydoboz, amely egészen mostanáig elkísért.
Nyitva volt, és a jelvény szirmai aranyfényben ragyogtak a közepét
alkotó napraforgó és a mérleg körül. Igazságot mindenkinek. A
redőnyök fel voltak húzva, így akadálytalanul eljutott hozzám az
odakint muzsikáló tücskök hangja. A lárma a fű mélyéből indult,
majd onnan emelkedett a magasba, s vált egyre hangosabbá és
hangosabbá, ahogy felerősítette az éj sötétsége, a sötétség, amelybe a
gondolataink is burkolóznak olykor.
Füleltem, vártam a kapu fémes kattanását és a lágy lépteket a
kövezett feljárón. És aztán fordult a kulcs a zárban.
– Szumicsan! – kiáltotta. Hallottam, ahogy leveti a cipőit a
márványpadlón, és bebújik az előtérbe kikészített papucsába.
Biztosan látta, hogy a dolgozószobában ég a villany. Úgy képzeltem,
elmosolyodott, amikor észrevette, és talán az járt a fejében, hogy
dolgozom, esetleg valamelyik pluszban elvállalt ügyemre készülök,
vagy éppen a Nomura & Higasinónál hamarosan elkezdődő
munkámat veszem át. – A kagyló igazán nagyszerű volt, Szumicsan
– kiáltott fel, amikor belépett a konyhába. – Elcsomagoltak egy
keveset, mikor eljöttem. Felmelegítsem neked? – Hallottam, ahogy
kiteszi a tányérokat az étkezőasztalra. Láttam magam előtt a
vékonyra szelt kagylókat a jégágyon. – Többet kellene enned –
folytatta, majd bekukkantott a dolgozószobába. Valósággal
ragyogott, amikor észrevett a karosszékében. – Túl sokat dolgozol.
Gyere! – mondta, és felém nyújtotta a kezét. Nyugodt volt, és
életerős, miután feltöltődött a hőforrásoknál.
Többé már nem ugyanaz volt, aki összeállította azt az anyagot az
ügyészség számára Nakamura Kaitaró ügyében. A haja, amely akkor
még feketén csillogott, és csupán helyenként lehetett felfedezni
benne egy-egy ősz szálat, mostanra teljesen szürkére vált. A tagjai
elvékonyodtak, és valahogy rövidebbekké váltak, mintha az egész
teste összement volna. Az ábrázata azonban továbbra is erőt
sugárzott, a szemöldöke sötét volt, a bőrét pedig tekintélyt
parancsolóan szelték át a barázdák. Hunyorgott, amikor rám
mosolygott. Aztán oldalra döntötte a fejét, mintha egy problémán és
annak lehetséges megoldásain töprengene. Húsz év telt el, és még
mindig ugyanígy nézett rám, mintha még mindig gyermek lennék,
aki bármikor készen áll a viccelődésre.
Aztán a tekintete az ölemben tartott dobozra tévedt, és
elvigyorodott.
– Hát megjött! – jegyezte meg nem kevés elégedettséggel.
 – Ezt találtam – mondtam, és elővettem egy négyszögletes papírt
a doboz alól. Egy újságkivágás volt, ahhoz hasonló, amelyeket tőle
és másoktól kaptam az évek során. Amikor átvette, Nagyapa nem
tűnt sem meglepettnek, sem ijedtnek. Aztán kihajtogatta, elolvasta,
és ő is láthatta, hogy abban a néhány sorban mind ott vagyunk.
– Szumiko…
– A sinagavai rendőrségen találtam – árultam el. Josi ennek
hallatán felvonta a szemöldökét. Láthatóan sebesen kavarogtak a
gondolatai, de mielőtt még megszólalhatott volna, hozzátettem: – A
te aktádat is megtaláltam.
Nem válaszolt. Megdörzsölte a száját, majd a könyvespolcra
pillantott.
– Az aktámat?
– Az aktádat Nakamura Kaitaróról. Az irodádban – mondtam,
miután világossá akartam tenni a dolgot. Aztán lassan felkeltem.
– Szumi – suttogta, mintha elég volna ilyen gyöngéden
kimondania a nevemet, hogy visszatérjünk ahhoz az állapothoz,
amelyben az imént voltunk. Jeleztem neki, hogy foglaljon helyet a
megüresedett karosszékben.
Sokkos állapotban lépett előre. Láttam rajta, hogy próbál
érzéketlennek mutatkozni, igyekszik visszanyerni az önuralmát, ám
a keze remegett, amikor a karosszék karfájára fektette.
– Hazudtál. – Lepillantott a szőnyegre. – Egész életemben
hazudtál – ismételtem meg. – A történeteid… Hogy elvittél a
sinagavai autópályához… – Itt az én hangon is elakadt, ahogy a
közös múltunkra gondoltam.
 A nagyapám még egyszer megrázta a fejét, mintha ezzel
visszafordíthatná a történteket, de hiába. Válaszokat vártam, és ő is
tudta, hogy milyen hajlíthatatlan tudtam lenni. Végül is ő tanított
meg rá, hogy álljak ki magamért.
– Tudtad, hogy én találtam rá? – kérdezte végül. Az ajka
remegett, de nem sírta el magát. Észrevettem, milyen vékonnyá és
pergamenszerűvé vált a bőre, és milyen törékenynek tűnik. – A
padlón feküdt – folytatta. – Még mindig az az idétlen kezeslábas volt
rajta. A zsebébe nyúlt, és előhalászott egy zsebkendőt. Éreztem rajta,
mennyire le van sújtva, és nyomasztja a bűntudat, amiért úgy érzi,
megmenthette volna a lányát – a bűntudat, amely egészen a mai
napig elkísérte, a bűntudat, amelyben immár én is osztoztam.
Amióta csak ráleltem a biztonsági kamera felvételére, azon
tépelődtem, hogy talán miattam ment el abba a pékségbe, és hogy ha
inkább azt mondom neki, hogy siessen haza, hogy elég, ha üres
kézzel jön, akkor talán még mindig életben lehetne. Josi állkapcsa
megfeszült, majd vett egy mély levegőt. – Kaitaró mellette térdelt –
mondta, és ekkor végre felém fordult. Állta a tekintetemet, amikor
arra az emberre terelődött a szó, akiről korábban sosem beszéltünk.
Többé már nem volt törékenység a szemében. Őszinte volt, és
szembenézett a sötét realitással. – Ezzel akartál volna felnőni? –
kérdezte, majd felém tartotta az újságkivágást, és ezúttal rajtam volt
a sor, hogy félrenézzek, mert képtelen voltam válaszolni a kérdésére.
– Tudom, hogy mit tett – mondtam, kitérve a kérdés elől. –
Tudom, hogy mit tett, de meg kellett volna találnod a módját, hogy
valamiképp… – A nagyapám hitetlenkedve felhorkant. Atyai
rosszallással nézett rám, és, habár ő volt az, aki cserben hagyott,
mégis engem töltött el a szégyen. Olyan pillantással méregetett,
mintha még mindig kisgyerek volnék, egy buta kislány, aki nem
hajlandó megérteni és elfogadni a történteket. – Megnéztem a
kihallgatásáról készített felvételeket – folytattam, amire elkerekedett
a szeme. – Végigolvastam a védelem jegyzeteit és a tieidet is. Te
mindettől meg akartál fosztani, pedig jogom lett volna tudni róla. –
Nagyapám mély levegőt vett. – Gondoskodtál róla, hogy
mindannyiunk életét szépen elrendezd, és olyan emlékeket őrizzek
róla, amelyekről azt gondoltad, hogy megfelelőek lesznek
számomra. – A hangom magasabbra váltott a kimerültségtől.
Anyámra gondoltam, arra a személyre, aki még mindig olyan
mérhetetlenül hiányzott. És arra, hogy hányféleképpen ragadták el
tőlem. Amikor először a birtokomba kerültek az ügyével kapcsolatos
dokumentumok, nem is voltam képes másra gondolni, csak rá. Nem
érdekelt Kaitaró sorsa. De ahogy megnéztem a felvételeket, és többet
olvastam róla, rájöttem, hogy Kaitaró anyám lényének egy olyan
oldalát is ismerte, amelyet jó eséllyel senki más, úgyhogy
eltöprengtem, vajon milyen ítéletben részesült végül. Aggódtam
érte, félteni kezdtem, és ez a félelem csak fokozódott és
megszilárdult bennem, miután végigolvastam nagyapám jegyzeteit.
– Milyen érzés megölni valakit? – kérdeztem halkan.
– Tessék? – A nagyapám szeme összeszűkült.
– Meghalt, nem igaz? Nem ezért hívtak fel az igazságügyi
minisztériumból? Hogy ezt közöljék? – Némán megálltam előtte,
továbbra sem véve le róla a tekintetem, de aztán hátráltam egy
lépést, amikor rám mosolygott.
 – Értem, hogy miért… – kezdtem, ám elakadt a szavam egy
pillanatra, mikor felnevetett. – Talán Kagasima Jurie meg tudta
menteni? – Arra a nőre gondoltam, aki lófarokban viselte a
frizuráját, és aki egyszer az ölében tartva próbált megvigasztalni.
– Mégis, mit gondolsz, Szumiko? Eltöprengtél már valaha is azon,
hogy neked milyen szereped volt ebben a történetben? – kérdezte a
nagyapám, és nehézkesen feltápászkodott.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondtam, és szerettem volna
odalépni hozzá, azonban a tekintetéből áradó harag meggátolt
benne. A harag, amely egészen mostanáig észrevétlenül szunnyadt a
nagyapámban.
– Belegondoltál, vajon miért jutott édesanyád eszébe, hogy
fogadjuk be azt a férfit, és legyen a családunk tagja? Lehet, hogy nem
tudtad, mi is történik pontosan, de te voltál az, aki azt mondtad neki,
hogy milyen kedves ember. Egy jó barát, aki történetesen nagyon
kedvelte anyádat.
– Vagyis az érve, hogy Kaitaró szerette őt…
– Meggyőzőnek bizonyult – mondta nagyapám. – A bíróság arra
jutott, hogy Nakamura Kaitaró valóban szerette anyádat, és a
megbánása is őszinte. Arra jutottak, hogy szenvedélyből követte el a
gyilkosságot, és meg tud javulni.
– És mi a helyzet Kuroszava ügyésszel? – kérdeztem, s az a fotó
jutott eszembe, amit Nagyapa adott neki. Az általa összeállított
fogalmazványra gondoltam, és a perre, amelyet olyan élesen láttam
magam előtt. Majd felrémlettek a videófelvételek, az ügyész kimért
viselkedése, meg a Kaitaróhoz fűződő különös kapcsolata, amit
sosem tudtam igazán megfejteni. A jogi képzettségem ellenére túl
hamar vontam le a következtetéseimet, és ennek a felismerésével
valami más is érkezett, egy zavarba ejtő és tiltott érzés: a
megkönnyebbülés.
– Kuroszava nem válaszolt a leveleimre – mondta a nagyapám. –
Végül börtönbüntetést és közmunkát javasolt.
– És miért hívtak az igazságügyi minisztériumból?
– Nakamura Kaitaró életben van – mondta Josi. – Hamarosan
szabadon engedik.
Szükségem volt egy percre, amíg ezt fel tudtam dolgozni, és
egyszer csak megértettem, hogyan érezhette magát nagyapám,
miután „elfelejtett fél” lett belőle, miután magára maradt, és a
hivatásos képesítése és a tapasztalata sem tette lehetővé számára,
hogy hatással legyen az eseményekre. De bármennyire is sajnáltam,
és persze sajnáltam azt is, hogy annyi mindent elveszítettünk, egy
gondolat azért nem hagyott nyugodni.
– Hol van?
– Ne légy bolond, Szumiko!
– Találkozni akarok vele.
– Megölte az édesanyádat!
– Akkor is beszélnem kell vele – erősködtem. – Ő tudna mesélni
róla.
Nagyapa meglepő fürgeséggel felém lépett, és megfogta a kezem.
A bőre ráncos volt, és puha, a szorításában azonban még így is
jócskán volt erő.
– Én meséltem neked róla – mondta egészen közel hajolva
hozzám. – Mindent megtettem, amit tudtam, Szumiko – tette hozzá.
 – Sajnos nem volt elég – feleltem, majd kiszabadultam a
szorításából, és elvesztettem az egyensúlyomat, amikor hirtelen
elengedett. És habár ekkor háttal állt nekem, mindaz, amit tőle
kaptam, a gyerekkorom, a gondoskodása, a szeretete ott reszketett
köztünk a levegőben. – Nem tudok a Nomura & Higasinónál
dolgozni.
– Ostobaság – mondta.
– Komolyan beszélek.
– Ne csináld ezt, Szumiko! Ha engem akarsz büntetni…
– Nem téged akarlak büntetni.
Még egyszer felém fordult, és megrázta a fejét.
– Dehát aláírtad a szerződést…
– Nem írtam alá.
– Ez komolyan hátráltatna a karrieredben. Talán nem is lehetne
már helyrehozni.
– Nem akarok vállalati joggal foglalkozni.
Nagyapa arckifejezése meglágyult, ahogy ismét megragadta a
kezemet.
– Szumicsan, sokkos állapotba kerültél. Nem tudod, hogy mit
akarsz. – Összerezzentem, mire a szorítása erősebbé vált. – Ez a
gyász, Szumi. Nem gondolkozol racionálisan.
– Mielőtt hazajöttél volna – feleltem –, kinyitottam a
szerződésemet. De nem vagyok képes aláírni…
Nagyapám elengedte a kezem.
– Én nem ilyennek neveltelek.
– Anyámnak is ezt mondtad? – kérdeztem.
– Rina képtelen volt elfogadni a felelősséget.
 – És gondolod, hogy én is ilyen vagyok?
– Te képzett és fegyelmezett vagy. Mindaz lehetsz, amivé ő nem
tudott válni.
– Én csak saját magam akarok lenni – mondtam, miközben
figyeltem, ahogy lassan eljutnak hozzá a szavaim. – Ugyanúgy,
ahogy ő is.
– Ő meghalt, Szumi – mondta, és hátrált egy lépést. – És
hátrahagyott téged, hogy nélküle cseperedj fel.
– Szeretnék beszélni Kaitaróval – erősködtem, mire a nagyapám
egyszer csak mozdulatlanná dermedt.
– Nem lesz időd elérni – mondta. Próbáltam felidézni a
telefonhívás részleteit, és kiszámolni, hogy az igazságügyi
minisztérium vajon mennyivel a szabadon bocsátása előtt értesített.
Az nem lehet, hogy máris elkéstem volna, és kiengedték. Aztán egy
perccel később leesett, hogy a nagyapám egyszerűen blöffölt –
ráadásul ő is látta rajtam, hogy rájöttem. – Nem engednek be csak
úgy akárkit – mondta. – Mit fogsz mondani? Eljátszod, hogy az
ügyvédje vagy?
– Nincs rá szükség.
– A sors iróniája, hogy végül erre használod a képesítésedet –
jegyezte meg a nagyapám.
– Senkit sem fogok megtéveszteni.
Nagyapa megállt a könyvespolc, a gyűjteményünk és a közös
munkánk előtt.
– A szabályok szigorúak. Csak rokonok látogathatják meg.
– Milyen típusú fogoly? – kérdeztem, a nagyapám azonban nem
válaszolt. Azon morfondíroztam, vajon kapott-e jelentést arról, hogy
milyen magaviseletet tanúsított Kaitaró a börtönévek alatt, és ennek
megfelelően milyen lett a besorolása. Minél kedvezőbb besorolásban
részesült valaki, annál több látogatót fogadhatott, és annál nagyobb
esélye volt rá, hogy levelezzen a külvilággal. A nagyapámnak
„elfelejtett félként” az új törvények értelmében jogában állt értesülni
ezekről a fejleményekről. – Voltak látogatói?
– Nem – felelte nagyapám, ahogy alig néhány lépésre, és mégis
áthidalhatatlan messzeségben álltunk egymással szemben a
dolgozószobájában.
– Senki?
Fáradt tekintettel pillantott rám.
– Nincs családja. Már nincs.
– És hol van?
– Szumiko, ne csináld! – mondta végül könyörgőre fogva.
– Hol van?
– Csibában – válaszolta, és lehunyta a szemét, mintha nem akarna
többé látni. – Mit fogsz mondani, milyen kapcsolatban álltok? –
kérdezte, amikor megálltam a küszöbön, és a férfira gondoltam, aki
szerette és meggyilkolta az anyámat.
– Nakamura Kaitaró lett volna a mostohaapám – feleltem. – Én
vagyok a családja.
 SZADAME
Csiba felé a vonaton képtelen voltam nyugodtan ülni a helyemen,
úgyhogy fel-alá járkáltam a kocsik között. Megálltam a vagonokat
egymással összekötő, zárt folyosón, ahol jól hallottam a kerekek
csattogását, és nekitámaszkodtam az ajtónak. Láttam a
tükörképemet az ablakban – alacsony nő, bőrcsizmában és
tengerészkék, a derekánál övvel összefogott blúzban.
Belekapaszkodtam az acélfogódzóba, és közben a körmömmel a
tenyerembe vájtam, mintha enélkül nem is remélhetném, hogy
megtarthatom magam.
Amikor Nagyapával síelni mentünk a Japán-Alpokba, sok időt
töltöttünk a kisebb, helyi vonatjáratokon. Ezek olyan lassan
haladtak, hogy az ember jól láthatta a bambuszfákat lengedezni a
szellőben. A folyók partján és a sínek mellett növekedő fák úgy
hajladoztak, akár a strucctollak. Mindegyik részletet jól ki lehetett
venni: a fény felé törekvő, sötét törzset és a tetején burjánzó
jádeszínű leveleket. A Csibába tartó vonaton a külvilág egyetlen,
elmosódott foltnak tetszett, és a távolban felsejlő hegyek csúcsai úgy
ragyogtak, akár az átlátszó gyöngyszemek. Az elektromos
vezetékeken túl a mezőkön imitt-amott magányos házak bukkantak
fel, beleolvadva a környezetükbe. A világ olyan gyorsan száguldott
el mellettem, hogy úgy éreztem, mintha előlem menekülne, vissza
Tokióba, ahová én is tartoztam.
Csakhogy nekem már túl késő lett volna otthon maradnom, hiába
volt az az egyetlen hely, ahol én és a szeretteim is biztonságban
érezhettük volna magunkat. Ahogy közeledtünk Csibához, nehéz,
durva félelem ébredt fel bennem; a vonat lelassított, és amikor
begördültünk az állomásra, a külvilág lassan visszanyerte a
kontúrjait.
Nyugtalanul sétáltam meg a börtön kapuja felé. A
dolgozószobában még nem ismertem be magamnak, de most
rájöttem, könnyen lehet, hogy mégsem tudok majd Nakamura
Kaitaróval találkozni. A nagyapámnak igaza volt, amikor
emlékeztetett a szigorú szabályokra. Megpróbálkozhattam persze
azzal, hogy a rokonának mondom magam, ám végső soron nem volt
befolyásom rá, hogy be fognak-e engedni vagy sem. Erről annak
kellett döntenie, hogy Kaitaró miként látott húsz évvel ezelőtt,
amikor még gyerek voltam. Csibában ugyanis még ma is az a
szabály, hogy amikor egy fogoly először belép a börtönbe, az összes
lehetséges látogatóját előre regisztrálni kell az irodában. Azokat,
akiknek a neve nem szerepel a listán, nem fogják beengedni.
Remegő kézzel halásztam elő a személyi igazolványomat a
táskámból; a jogosítványom beakadt a bőrtárcámba, és a körmöm
hegyével kellett ügyeskednem, amíg sikerült valahogy
kiszabadítanom. Meghajoltam az őr felé, aki jelezte, hogy várjak,
majd odament a kerítés mellett lévő őrbódéhoz. Figyeltem, ahogy
felveszi a telefont. Maga elé tartotta a jogosítványt, és beolvasta a
rajta szereplő adatokat. Vártam, és figyeltem, ahogy szünetet tart, és
megvárja, hogy mit jeleznek vissza a vonal másik végén; végül
bólintott, és ismét mondott valamit. Közben szemerkélni kezdett az
eső, és kisebbfajta köd kerekedett. Az őr visszaindult felém, és
felgyorsította a lépteit.
 – A fogoly éppen dolgozik – mondta. – De van egy váró, ahol
leülhet egy fél órára. – A börtön épülete felé mutatott. A mintegy
száz méterre lévő, Meidzsi-korszakban épített, vörös téglás
létesítmény belsejébe fekete üvegajtók vezettek. Annyi mindenre
felkészültem, annyi akadállyal számoltam, még az ügyvédi
jelvényemet is magammal hoztam, hogy egy pillanatra fel sem
fogtam, miért mutat az épület irányába. Az őr letörölte a
nedvességet az arcáról, és felvonta a szemöldökét. – Szarasima
kisasszony? – kérdezte. – Ki kellene töltenie ezt a nyomtatványt. –
Éppen akkor pillantott fel, amikor az eső már komolyabban
rákezdett. Ahogy kövér cseppek záporoztak a betonra, karon
ragadott, és bevezetett a börtön előtti bolt előterébe, ahol a kezembe
nyomott egy papírt és egy tollat. – Ezt töltse ki! – mondta. –
Pontosan, ha kérhetem.
– Ezek szerint regisztrálva vagyok? – kérdeztem lassan. –
Szerepelek a látogatók listáján? – Az őr felvonta a szemöldökét. –
Bocsánat – motyogtam, és lehajtottam a fejemet. Volt pár kérdés a
hátteremről, amelyekre gyorsan válaszoltam. Ezután egy nagy, üres
keret következett: Kérem, jelölje meg, hogy milyen témáról kíván beszélni
a fogollyal. Alatta egy megjegyzés volt olvasható: Kérem, ne térjen el az
itt megadott témától, különben a látogatást megszakítjuk.
Hozzáérintettem a tollat a papírhoz. Gondolkoztam, majd három
szót körmöltem a témához: Az anyám, Rina.
Az őr lepillantott a papírra, bólintott, majd átvette tőlem a
formanyomtatványt, és az esőben visszaszaladt az őrbódéhoz.
Egyedül ácsorogtam a bolt előtt, az órámra pillantottam, és
észrevettem, hogy esőcseppek ültek meg a karomon. Lesöpörtem
őket magamról, és beléptem az üzletbe. A légkondicionálókból
áradó hideg levegőtől rögtön libabőrös lettem. Senki más nem
tartózkodott odabent, és csupán a foglyok által készített árukkal
megpakolt polcsorokat láttam magam előtt.
A börtönben minden fogolynak kötelező valamilyen munkát
végeznie. Még azok is dolgoznak, akik a halálsor egyik
magánzárkájában várják az ítéletük végrehajtását. A többiek a
börtönhöz tartozó üzemben tevékenykednek, és például szatyrokat
vagy evőpálcikákat gyártanak. Amikor teljesítenek egy rendelést, az
elkészült termékeket a börtön üzleteiben árusítják.
Nagy, már-már óriási helyiség volt, leginkább egy raktárra
emlékeztetett. Sorban kihelyezett égők világítottak le a
mennyezetről, sápadt izzásba vonták a falakat. A helyiség végét
szőnyegek borították, és egy bársonykanapé meg egy üveg
kávézóasztalka volt ott, továbbá vörös szilfából ácsolt és fekete
vasszerkezettel megerősített szekrények is helyet kaptak. Az előttem
lévő alacsony asztalokon álló fonott kosarakban műanyag
zacskókban zöld tea, továbbá különféle istenségeket ábrázoló
agyagszobrocskák várakoztak. A falak mentén lévő állványokon
férfiaknak való, fekete és barna bőrcipők sorakoztak. Ezután
következtek a nyakkendők és a sétapálcák, majd egy
üvegszekrényben feketére lakkozott, ezüst- és aranydíszítéssel
kiegészülő nyakkendőkapcsok – mintha csak egy aranyszínű ponty
úszkált volna egy sötét medencében, vagy éppen egy bazsarózsa
csillogott volna ezüstösen a fekete éjszakai ég alatt.
Ahogy körbesétáltam a helyiségben, azokra az emberekre
gondoltam, akik ezeket a tárgyakat készítették, és megpróbáltam
elképzelni, milyen lehet az életük. A Csibához hasonló
létesítményekben a hétköznapok eseménytelenek és csendesek. A
foglyok nem beszélgethetnek, és még csak nem is nézhetnek
egymásra. A torna, a fürdés és az imádkozás során bármiféle
kommunikáció szigorúan tilos, és aki ezt a szabályt megszegi,
komoly büntetésre számíthat. A gyárakban mindenki kizárólag a
keze ügyében lévő feladatra koncentrál, és nem pillanthat az őrök
vagy a többi fogoly felé, nem nézheti meg, mennyi az idő, sőt még az
ablakon sem tekinthet ki. Már ahhoz is engedélyt kell kérni, ha
valaki meg akarja törölni az arcát, vagy ki szeretné fújni az orrát.
Ebben a világban az embernek vajmi kevés ellenőrzése van a saját
elméje és teste felett; egyedül a keze alól kikerülő tárgyakra bír
befolyással.
Kaitaróra gondoltam, arra, hogy milyen volt, amikor utoljára
láttam. A videófelvételeken látott férfira gondoltam, a
kétségbeesésre és a konokságra. Láttam magam előtt a sötét
frizurájával keretezett arcát, ahogy élénk tekintettel fordul a kamera
felé, és azon töprengtem, vajon mely tárgyakat készítette ő. Azon
gondolkodtam, miként változtatta meg ez a világ, ahol annyi éven
keresztül megmondták neki, hogyan kell ülnie, állnia és aludnia.
Elképzeltem, ahogy mindennap ott dolgozik az üzemben, ahogy
hozzászokik a rutinszerű motozásokhoz, amelyekre sor kerül,
valahányszor belép a kantinba, vagy visszatér a cellájába, hogy
mindeközben nem nézhet semmire és senkire, és mindent
óraműpontossággal kell végeznie. Könnyen lehet, hogy a húsz év
alatt én voltam az egyetlen látogatója. Próbáltam kitalálni, vajon a
szemembe tud-e majd nézni.
 Egyszer csak kinyílt a bolt végében lévő ajtó, és egy eladó lépett
be a helyiségbe. Alacsony talpú cipőt viselt, és gyors léptekkel indult
előre, miközben egy zsebkendővel megtörölte a szája sarkát.
Elmosolyodott, és a kassza felé vezetett.
– Ezeket látta már? – kérdezte, és a pult melletti időszakos
termékekre mutatott. A szokásos jegyzetfüzetek, írószerek és őszi
leveleket mintázó poháralátétek voltak, de akadt mellettük egy
külön állványon néhány további füzet is, amelyek Kumamont, a
Kumamoto prefektúra híres fekete medvéjét ábrázolták. Ez a
kabalaállat olyan nagy népszerűségnek örvend, hogy az egész
országban jól ismerik; a képe még cumisüvegekre és a boltokban
kapható instant levesek zacskóira is felkerült. A jegyzetfüzeten a
medve egy börtönőr kalapját és egyenruháját viselte. A fekete medve
mosolygott, jól kivehető, egészséget sugárzó vörös körrel az orcáján,
és még az egyik mancsát is barátságos üdvözlésre emelte. Alatta
félkövéren szedett, zöld írásjelekkel a „Kumamoni emlékek” szavak
voltak kivehetőek.
Az eladó várakozásteljesen rám emelte a tekintetét, amit egy
lelkes mosollyal háláltam meg. Ismertem olyanokat, akik gyűjtötték
ezeket a jegyzetfüzeteket; néhányan közülük még irigyek is
lennének, ha beszereznék magamnak egyet. Kinyitottam az egyiket,
és megpillantottam egy kis cédulát az első oldal elé csúsztatva: „Ne
edd meg!”, állt rajta, illetve „Ne használd fegyverként!”, és végül
„Ne hajítsd el!”. Elképzeltem az üzemben ülő férfiak sorait, a köztük
lüktető feszültséget, a hallgatást. A gépek surrogását, ahogy
egyesével elkészülnek ezek a jegyzetfüzetek.
 Kimentem, és megálltam a kapu előtt az esőben, várva, hogy
beengedjenek. A kabátzsebemből előhalásztam az ott őrzött
újságkivágást. Nagyapa íróasztalán találtam aznap reggel, a hajnal
szürke fényében. Kihajtogattam, és még egyszer végigolvastam
azokat a mostanra olyannyira ismerőssé vált szavakat, amelyekben
mindannyiunk története ott rejlett. Aztán kihúztam a papírt,
engedve, hogy ráhulljon az eső, amíg már olyan nedvessé vált, hogy
úgy éreztem, fel fog szívódni a bőrömbe. Amikor végre kinyílt a
kapu, összegyűrtem a papírt, és a szemetesbe hajítottam.
A cipőtalpam csikorgott a jádezöld linóleumon, ahogy elkísértek
a fehérre meszelt falú váró mellett. Betessékeltek egy alig két méter
széles fülkébe, amelyet középütt egy üvegfal választott ketté. Az
üvegbe parányi lyukakat fúrtak, amelyek túl kicsik voltak ahhoz,
hogy bármit be lehetett volna adni rajtuk, vagy meg lehetett volna
érinteni egymást. Csupán a levegő járhatott a fogoly és a látogató
között.
Az én oldalamon egy asztal és egy barna műanyag szék kapott
helyet. Leültem, vártam és vártam. Addig vártam, amíg már azt
hittem, nem fog eljönni, s úgy tűnt, képtelen lesz szembenézni
velem. A falra ragasztott utasítások világossá tették, hogy kizárólag
a bejáratban megadott témáról beszélhetünk egymással, és mindezt
halkan és nyugodtan kell megtennünk. Nem szólhatok a fogolyhoz
idegen nyelven, és nem adhatok neki kézjeleket sem. Ha ezeket a
szabályokat bármilyen módon megszegem, a látogatást azonnal
megszakítják.
Lecsüggesztettem a fejem, és azon vacilláltam, vajon hogyan is
kellene beszélnem Nakamura Kaitaróval. Hogyan maradhatnék
csendes és nyugodt? Tudom egyáltalán, hogy mit akarok mondani
neki? Nagyon kevés időnk volt. A látogatások legfeljebb tizenöt-
húsz percig tarthattak. Az ő oldalán két szék is volt, az egyik a
fogolynak, a másik pedig az őrnek, aki végig figyelemmel követi az
elhangzottakat, és feljegyzéseket készít a beszélgetésről. Egyelőre
azonban mindkét szék üres volt. Semmi, csak a csend, amely az óra
minden egyes tiktakolásával egyre hosszabbra nyúlt.
Lassan, nehezen vettem a levegőt, amikor végre meghallottam a
papucsa csoszogását. Haboztam, és először nem is akartam
felpillantani. Napok teltek el azóta, hogy utoljára láttam a
hálószobám tévéképernyőjén; és most itt volt, életnagyságban.
Először az őr lépett be, a nyomában egy alacsony, szürke rabruhát
viselő férfival. A börtönben a foglyokat kopaszra nyírták, de mivel
már ilyen közel volt a szabadulása, Kaitarónak megengedték, hogy
újra megnövessze a haját, úgyhogy deres sörték borították a feje
tetejét. A válla megereszkedett, az arcát pedig elfordította tőlem,
miközben kinyújtotta a kezét, hogy az őr eltávolíthassa a bilincset.
Továbbra is lehorgasztott fejjel a szék után nyúlt, majd leült. Minden
mozdulata kimért és takarékos volt. Ha akadt pillanat, amikor
sajnálatot kellett volna éreznem iránta, akkor az még a boltban volt,
amikor találkozni készültem az emberrel, aki szerette anyámat, és
akinek szintén együtt kellett élnie az elvesztésével. Most viszont
nem láttam mást magam előtt, csak az anyámat, ahogy élettelenül
fekszik egy idegen lakás padlóján, lilára színeződött sebhelyekkel a
nyaka körül.
A férfi fészkelődött egy darabig a székében, és éreztem, hogy
felgyorsul a szívverésem, amikor rám emelte a tekintetét. Végigmért,
a pillantása a frizurámról az arcomra, majd a ruhám gallérjára
vándorolt. Aztán lassan, nagyon lassan mosolyra húzódott a szája.
– Pont úgy nézel ki, mint ő.
* * *
Számos szavunk van a végzetre. Ezek közül némelyik érzelgős,
mások energikusak, és egyszerre utalnak a sorsban rejlő szerencsére
és választásokra. A szó, ami a csibai börtönben eszembe jutott, régi
volt, már-már ősi, de alighanem ez illett a leginkább a helyzethez:
szadame. A sors, amit rezignáltan kell elfogadnunk, mert képtelenek
vagyunk változtatni rajta.
Kaitaró nyugodt volt, és semleges, de maradt valami fény a
tekintetében, ahogy továbbra is az arcvonásaimat fürkészte. Az őr
leült mögötte, és magához vette a jegyzetfüzetét meg a tollát. Kaitaró
tekintete végül megállapodott. Ott lüktetett köztünk a tény, hogy
várt rám, hogy húsz évvel ezelőtt leadta a nevem a regisztrációnál.
Vajon tényleg számított rá, hogy eljövök? Reménykedett benne?
Hiszen a nagyapám nevelt fel. Könnyen úgy alakulhatott volna
minden, hogy nem is tudok a létezéséről.
Ekkor kissé előrehajolt.
– Úgy látom, ügyvéd lettél – mondta. Fekete ruhát és csizmát
viseltem, és összességében nem tűnt túlságosan hivatalosnak a
megjelenésem. Aztán eszembe jutott a portfólió, amit arra az esetre
hoztam magammal, ha esetleg vitatkoznom kell a kapuban, és a
mappa peremére tűzött kis jelvény; maga a mappa most előttem
hevert az asztalon. Bólintottam, mire ismét elmosolyodott, lassan,
csodálkozva. – Édesanyád is ügyvédnek készült – mondta.
– Nemrég végeztem.
 – A Tokiói Ügyvédi Kamaránál vagy? – kérdezte, egy pillanatra
sem levéve rólam a tekintetét. Bólintottam. – A nagyapád ki akart
végeztetni – mondta.
– Tudom.
– Szeretted volna, ha sikerrel jár?
Vér tolult az arcomba, ahogy eszembe jutott, mennyi mindenen
mentem keresztül az elmúlt hetekben. Kétségkívül voltak pillanatok,
amikor azt kívántam, bárcsak halott lenne.
– Jelenleg nem.
– Hibáztatod érte? – kérdezte.
Josira gondoltam, ahogy otthon gyászol, és siratja az életet, amit ő
hozott világra.
– Talán ugyanígy tettem volna a helyében – mondtam nagyapám
bosszújára, nem pedig az előttem való titkolózására utalva.
Kaitaró bólintott. Ezek szerint elfogadta a válaszomat.
– Mit fogsz csinálni ezután?
– Az ügy elévült.
– Leleményes család vagytok – mondta, amire majdnem
elmosolyodtam. Valóban ismert bennünket.
– Örülsz neki, hogy életben maradtál, Nakamura Kaitaró? –
kérdeztem halkan, de jól érthetően. A mögötte ülő őr közelebb
hajolt, és a keze egy pillanatra megállt a jegyzetfüzet fölött. Kaitaróra
pillantottam, ám ő nem válaszolt. A földre szegezte a tekintetét, én
pedig arra gondoltam, vajon az anyámon jár-e az esze. Azon
töprengtem, vajon maga elé tudja-e még képzelni, látja-e még a
mosolyt, ami akkor jelent meg a szája sarkában, ha megörült valami
apróságnak. Végül visszafordult felém.
 – Én vagyok az egyetlen, aki emlékszik rá – mondta.
Sötét és fojtogató harag ébredt bennem. Gyűlölet töltött el, ahogy
erre a lesoványodott, megtört emberre néztem.
– Nem te vagy az egyetlen! – sziszegtem, ezúttal túlságosan is
hangosan. Közelebb hajoltam hozzá, és a leheletem kicsapódott az
üvegfalon. Az őr felpattant, és Kaitaró vállára tette a kezét. Ő is
felállt, hogy szemben legyen velem, most azonban visszaültették a
helyére. Az őr szigorú pillantást vetett felém, mire bocsánatkérően
lehajtottam a fejem. Teltek a másodpercek, továbbra is bűnbánóan
ültem a helyemen. Kezdtem kifutni az időből.
– Szumiko.
A nevem hallatán ismét felpillantottam. Előrenyúlt, és
megérintette az üveglapon lévő lyukakat.
– Nem én vagyok az egyetlen, aki emlékszik rá – mondta. –
Viszont senki sincs, aki jobban ismerte volna nálam.
– A nagyapám ismerte őt.
– Beszélt róla? – kérdezte Kaitaró, és elmosolyodott, amikor nem
válaszoltam. – Ha meghaltam volna, az is elveszett volna velem
együtt, amit nekem jelentett. – Elfintorodtam, és hagytam, hogy
kiüljön az arcomra a megvetés, ugyanakkor nem tudtam titkolni,
hogy egyetértek vele. Hiszen igaza volt. – Van valamim számodra –
mondta, miközben igyekeztem összeszedni magam. – Én semmit
sem akarok tőled, Szarasima Szumiko – folytatta, és meglepődtem,
hogy pontosan használja a nevem. – Csak szeretném, ha nálad
lennének az emlékeim. – Felvontam a szemöldököm, és ismét
hosszan hallgatásba burkolóztunk. – Írtam neked – szólt különös
mosollyal. – Havonta egy levelet. Mindegyik hétoldalas. – Akaratom
ellenére összeszorítottam az ajkam, ahogy eszembe jutott a levelekre
vonatkozó börtönszabályzat. – Minden hónapban – mondta. – Írtam
neked, és azt reméltem, hogy egy napon majd elolvasod.
– Gyilkos vagy – mondtam. – Jobban tenném, ha elégetném a
leveleidet.
– Igazad van – ismerte el. – De van még néhány dolog, amit
megmentettem az otthonunkból. – Csak néztem rá, és nem voltam
hajlandó beadni a derekam, mégis elfintorodtam, amiért így
fogalmazott: „az otthonunkból”. Ezek szerint még most is így
emlékezett vissza a közös életükre. – Nem sok – folytatta. – Csupán
annyi, amennyit a halála napján gyűjtöttem össze. Bizonyítékként
lefoglalták. A nagyapád volt a kezes – mondta. – Az összes bútor és
minden közös holmink felett ő rendelkezett.
– Miről van szó?
– Néhány fotó anyádról. Hokkaidón készültek – mondta. – Ott
nőttem fel.
– Én viszont nélküle nőttem fel. Ezt soha nem fogod tudni
jóvátenni.
– Így igaz – felelte.
Közben feltápászkodott az őr. A találkozónk ezzel véget ért.
Kaitaró megfordult, és nyújtotta a kezét, hogy ismét megbilincseljék.
Végignéztem a száraz, reszketeg bőrén, a beesett arcán, és próbáltam
kifürkészni, vajon látni-e még nyomát annak a karmolásnak, amit
anyám okozott neki, és ami jól kivehető volt a videófelvételeken.
Néztem és néztem, de az egész arca halovány volt, olyasféle
sápadtság ült rajta, amit az okoz, ha valaki húsz évig bezárva él, és
csak hetente fél órára engedik ki a szabad levegőre. Az ajtó felé
indult, és önkéntelenül is utánaszóltam. Az őr ingerülten
visszafordult.
– Kérem – mondtam. – Megengedi, hogy megkapjam azokat a
dokumentumokat és fotókat, amelyekről beszélt?
– Ellenőriznünk kell, Szarasima kisasszony. Az intéző
péntekenként szokott bejönni.
Láttam Kaitarón, hogy elmosolyodik, de az őr nem vett róla
tudomást. Ahogy kinyílt előtte az ajtó, még egyszer felém pillantott.
– Szumiko – mondta melegséggel a szemében. – Nyugodtan
égesd el, ha gondolod!
 MIT REJT A NÉV…
A Csibába tett látogatásom után a nagyapám került engem. Alig
vett tudomást róla, hogy én is a házban vagyok, és nem volt
hajlandó beszélni hozzám. Nem étkeztünk együtt, sőt abban sem
vagyok biztos, hogy egyáltalán bármit is evett volna. Olyan volt,
mintha a múltam feltárásával én magam is megváltoztam volna, és
már a puszta látványom is fájdalmat jelentene neki. Ezzel együtt
mindennap odamentem hozzá, és végül kikényszerítettem, hogy
beszéljünk arról az egyetlen témáról, amelyről egyáltalán még
hajlandó volt beszélni: az apámról.
Elmondta, hogy mindketten jelen voltak Nakamura Kaitaró
ítélethirdetésekor a Tokiói Kerületi Bíróságon. Nagyapám korán
érkezett a helyszínre, apám viszont késett, remélve, hogy
észrevétlenül be tud surranni, és el tud helyezkedni valahol a terem
végében. Amikor kihirdették az ítéletet, rángatni kezdte a kilincset,
majd lerohant a főlépcsőn, végigszáguldott az előtéren, és kirontott
az utcára. A nagyapám utánaeredt. Tudta, hogy mire készül.
Apám elhagyta a bíróság épületét, majd az esőben elindult a
Kaszumigaszeki állomásra. A sarkon állt egy telefonfülke, amely
már elszürkült az időtől, a belsejét pedig mocskossá tette a sok
odabent megforduló ember cipőnyoma, a számtalan cigarettacsikk
és a verejték. Kinyitotta a fülke ajtaját, és sietve belépett. Egy
pillanatig habozott, nézte a készüléket, végül felvette, és tárcsázott.
A fülkében forró volt a levegő, és pára ült ki az üvegre. Apám
arca alig volt látható, ahogy felemelte a fejét, és elmosolyodott.
Sietve beszélt. A vonal másik végén elhallgattak, ő pedig türelmesen
várta, hogy végre odajöjjenek a telefonhoz, hogy felvegye az, akitől
megerősítést remél. Két kézzel markolta a kagylót, és odakintről is
jól lehetett látni, ahogy a szája az „apa” szót formázza. Pár
másodperc elteltével a mosoly lehervadt az ábrázatáról;
lecsüggesztette a fejét, és eltolta magától a kagylót. Úgy méregette,
mintha nem is tudná, hogy került a kezébe, majd visszatette a
helyére. Odakint addigra kisebb csődület alakult ki, részben
riporterekből, részben a telefonra várakozó járókelőkből. Egy férfi
lépett előre, és megkocogtatta az üveget, alaposan ráijesztve apámra,
aki bólintott, majd sietve elhagyta a fülkét. Átvágott a tömegen,
elhessegetve az újságírókat, akik néhány kérdést szerettek volna
feltenni neki. Azt kiabálta, hogy nem tud segíteni nekik; nem ő az,
akit keresnek, nem ő Szató Oszamu.
Ahogy még többen gyűltek köré, visszakerült a bíróság
tekintélyes betontömbje elé. Pár lépésre előtte a nagyapám várt rá,
esernyőt tartva a kezében.
Apám ellen nem történt vádemelés, mindenesetre kötelezték,
hogy a polgári felelősség jegyében pénzbüntetést fizessen a tettéért.
Az ő családját nem üldözte a sajtó, ennek ellenére a többi családtagja
megszakította vele a kapcsolatot, de nem azért, ahogyan anyámmal
bánt, sőt még csak nem is a halála miatt, hanem amiatt, amit
Nakamura Kaitaró derített ki róla. A fiuk életének részletei egy
gondosan összekötött, barna borítékban jutottak el hozzájuk.
A jelentés részletesen beszámolt Szató üzleti ügyeiről,
ivászatairól, adósságairól, annak a pénznek az elvesztéséről, amelyet
még Jositól kapott a házasságkötés után. Kiderült, hogy
elbocsátották a munkahelyéről, és megkörnyékezett egy nagojai
nőszemélyt. A beszámolóban ott volt, hogy miként akarta elérni a
válást, és hogyan bánt anyámmal. Mindennek fényében a
gyilkossági ügy csupán az utolsó cseppet jelentette a pohárban.
Megkérdeztem Nagyapától, hogy Kaitaró maga küldte-e el a
dokumentumokat Szató szüleinek, mire ő az étkezőnk
félhomályában alig észrevehető mosollyal közölte:
– Én küldtem el.
Biztos volt benne, hogy apám többé nem akar majd kapcsolatba
lépni velünk, és így is történt. Az utolsó alkalommal akkor hallottam
felőle, amikor anyám még életben volt, és nem sokkal a válásuk után
születésnapi üdvözlőlapot kaptam tőle. A megurói lakás
nappalijának padlóján ücsörögtem, és a többi üdvözlőlap között
bukkantam rá. A levélben megírta a nagojai címét – egy újabb
otthon, amelyet sosem fogok látni –, és egy fotót is mellékelt hozzá.
A képen ketten álltak egy lakóház előtt a szerény pázsiton. Biztosan
sokáig tartottam a kezemben, mert időközben Nagyapa is bejött a
másik szobából.
– Még nem végeztél? – kérdezte. – Az összes rajongód levelét
össze fogod számolni?
Amikor megpillantotta, hogy mi van a kezemben, megállt, és
leült mellém a földre.
– Ez meg kicsoda? – kérdeztem.
– Apád új barátnője.
– Szörnyű – motyogtam, miközben Nagyapa az ölébe húzott.
Persze nem volt szörnyű, de az is biztos, hogy egyáltalán nem
hasonlított az anyámra. Az arca széles volt, és nehézkesnek tűnt –
olyan nő benyomását keltette, aki már maga mögött hagyta a
fiatalságát. A szeme és a szája sarkában barázdák sejlettek fel,
amelyeket csak még jobban kihangsúlyozott a merev mosoly. Apám
átkarolta, és a saját arckifejezése a nőét tükrözte; nem tudtam volna
megmondani, hogy valóban boldogak-e együtt.
Emlékszem, hogy Nagyapa nyakába fúrtam az arcom. Ő közben
feltápászkodott, magával húzva engem is. Aztán letett a földre, majd
lehajolt, hogy összeszedje az üdvözlőlapokat. Abban a pillanatban
vette kezdetét a hagyomány, amely felnőttkoromig elkísért:
nagyapám kirakta az üdvözlőlapokat a kávézóasztalra, úgy
rendezve el őket, hogy az egészet lefedjék.
– Nézd csak, mennyien szeretnek! – mondta.
Eltettük a fotót az egyik családi albumba, és pár nappal a csibai
börtönben tett látogatásom után újra rátaláltam. Semmit sem
változott – a pázsiton álló figurák ugyanazok voltak, megfagyva az
időben. Már eleget tudtam arról, hogy apám milyen szerepet töltött
be anyám halálában, és a fotóra pillantva rögtön tudtam, hogy nem
fogom felkeresni.
* * *
Nagyapámnak egy ideig talán segített a gyógyulásban, hogy
tudta, milyen sors várt apámra. Habár mélyen gyászolta anyámat, az
a körülmény, hogy az ellenségei elnyerték büntetésüket, segíthetett
abban, hogy feldolgozza a saját dühét, és végre ismét előre tudjon
tekinteni. Csendes burkot vont körénk, és hozzálátott, hogy
újraépítse a világát. Minden korábbi reményét belém helyezte.
Tisztában vagyok vele, hogy szerencsés vagyok. A gyerekkorom
biztonságban telt. A nagyapám egész életem során támogatott, és
egyengette az utamat. A hibája csupán annyi volt, hogy azt hitte,
ellenőrizheti a világot, és az eseményekről alkotott saját narratívája
olyan sziklaszilárd, mint a törvény betűje. Csakhogy maga a törvény
még senkit sem képes megvédeni, és ez különösen szembeötlő a mai
világunkban. A legfontosabb az a tudás, amellyel saját magunkat és
másokat illetően rendelkezünk. Mindaz, amit kiderítettem anyámról,
gyökeresen megváltoztatta az életemet.
Nagyapa ezt nem értette meg. Ő csak otthon üldögélt, és úgy
méregette a ház falait, mintha a távollétében az otthona is elárulta
volna őt. Elmúltak már azok az esték, amelyeket a dolgozószobája
félhomályában töltöttünk; többé nem vágott ki újságcikkeket
reggelente számomra. Nem csupán az ő ítéletével szegültem szembe,
az egész valóságát megváltoztattam, mindazt, amit a jelenről és a
jövőről gondolt, és ezt nem tudta nekem megbocsátani.
Ahogy telt-múlt a nyár, és egyre közeledett Kaitaró
szabadulásának az időpontja, minden reggel lejöttem, hogy
ellenőrizzem, meghozta-e a posta a leveleit és a fotóit. Találgattam,
hogy vajon meggondolta-e magát, és arra jutott-e, hogy mégsem
küldi el őket. Aztán az is eszembe jutott, hogy talán túlságosan
indiszkrét volt, hibát követett el, esetleg megjegyzéseket tett a
börtönre és az őrökre, amiért a küldemény visszatartásával
büntették. És mindeközben a Nomura & Higasinótól kapott
szerződésem ott hevert az asztalon a dolgozószobában. Még mindig
nem írtam alá, és minden egyes nappal csak egyre bizonytalanabbá
váltam afelől, hogy mit is kellene tennem.
Végül úgy döntöttem, hogy meglátogatom anyámat.
* * *
Az út hosszan kanyargott előttem, és minden egyes forduló a
környék egy új arcát mutatta meg – elhaladtam a szentély és a park
mellett, ahol gyerekek játszottak, láttam egy teaboltot, egy fodrászt
és egy temetkezési vállalkozást, ahol előkészítik a holttesteket,
mielőtt végső nyugalomra helyeznék őket. Parányi ligetekkel
büszkélkedő, fehér házak jelentek meg a dombok oldalában, pöttyös
datolyaszilva- és nacumikanfákkal,[29] és közben a házak között
kifeszített telefonvezetékeken mindenütt ott gubbasztottak a varjak,
éberen őrködve a kerület felett. Figyeltek és várakoztak, hátha
feltűnik valahol egy frissen kihajított ételmaradék.
Benéztem a virágárushoz, ahol kék vizesvödrökben jó sok
krizantém díszelgett, de végül inkább egy csokor hortenziára esett a
választásom. Ez a növény virágzott Simoda dombjain is.
Következett egy emelkedő, majd az út ismét ereszkedni kezdett,
és végül egy lépcsősor előtt találtam magam, amely még a
helybelieknek is túl meredeknek bizonyult ahhoz, hogy segítség
nélkül felkapaszkodjanak rá. A lépcső alján volt a játszótér, ahová
anyám engem is gyakran elvitt. A hinták és a libikókák most jóval
tarkábbak voltak, mint azok, amikkel egykor én játszottam,
azonkívül a tér közepén volt egy rugókra erősített pandamackó.
Most minden elhagyatott volt, és csendes. Nem volt nyomuk a
zsúfolt expresszvonatoknak, irodáknak és a Meguró központjára
jellemző toronyházaknak. Csupán egy könnyű lejtő következett a
telefonvezetékeken túl, és az út végén ott állt a templom, ahol a
névadóm volt, és ahol anyámat eltemették, a mi helyi templomunk,
ahol a családi sírhely is volt.
Nem mentem fel a főbejárathoz vezető lépcsőn, hanem azon az
ösvényen indultam el, amely az épület mögött lévő kis sírkertbe
vezetett. Nagyapám és én alig néhány héttel ezelőtt jártunk itt,
amikor még mindketten egy másik világban éltünk.
 Obon fesztiválja volt, amikor a holtak hazatérnek, és egész
éjszaka hallani a templomból kiszűrődő kántálást. Nagyapával
ohagit, vörösbabos szósszal elkészített rizsgolyókat hoztunk a
templomba. Arra számítottam, hogy a szerzetesek még azelőtt
eltakarítják az étket, mielőtt az megromlana, vagy magához
csábítaná éjszaka a városban ólálkodó rókákat, de amikor aznap
reggel visszatértem, meglepve láttam, hogy szerény áldozatunk még
mindig a helyén van, ahogyan azok is, amiket a többi család hozott –
megannyi, szalaggal átkötött doboz a sírok előtt.
A temető végében voltak a családi vizesvödrök; a miénk fekete
volt, és egy sápadt bambuszágon csüngött. Megkerestem a
Szarasima jelképét: három golyó egy ötszög közepén. Ezután
megtöltöttem a kis vödröt vízzel.
Számos nemzedék nyugodott ezen a helyen. Voltak régi sírok is,
amelyeknek a kövezetét már befutották a kúszónövények, másokat
gránitból faragtak ki, és újnak tűntek; az utóbbiak izzottak a reggeli
fényben. Most nem jártak erre szerzetesek, nem érkeztek
hozzátartozók, hogy leróják a tiszteletüket, és csupán a lehullt
levelek ropogását hallottam a talpam alatt.
Nehéz ehhez hasonló sírhelyeket találni, mivel csak akkor válnak
hozzáférhetővé, ha egy családnak el kell költöznie a városból.
Ilyenkor általában a halottaikat is magukkal viszik, és a földet,
amelybe eredetileg temették őket, továbbadják. Ezekre az „új”
sírhelyekre jellemzően nagyon hamar lecsapnak. Amikor anyám
még fiatal volt, az erős japán jen és a Tokióba áramló külföldiek
miatt a föld értéke szédületes sebességgel növekedett. Egyre többen
várták el a templomoktól, hogy engedjék át a temetkezési helyeiket,
úgyhogy megjelentek a mauzóleumok, vagyis azok a többemeletes
temetők, amelyek tele voltak magánhasználatra szánt oltárokkal és
olyan szekrényekkel, ahová a családtagok hamvai kerülhettek.
Modern megoldás volt: halottakkal telezsúfolt felhőkarcolók,
miközben mindazok, akik még életben voltak, hiába sóvárogtak a
múlt után.
Anyám egyszer mesélt egy történetet Nagyapáról és erről a
temetőről. Elmondta, hogy a második világháború alatt gyerekként
rajtakapták, hogy elcsen néhány rizses süteményt a sírokról –
mindez akkor történt, amikor az utcákat folyamatosan bombázták, ő
pedig lényegében éhezett. Anyám azért mondta ezt el, hogy
emlékeztessen rá, milyen szerencsés vagyok, és ebben kétségkívül
sikerrel is járt. De az is megmaradt bennem, hogy megdöbbentem a
hallottakon, hiszen rendkívül nehezemre esett így elképzelnem a
nagyapámat. Elvégre mindig is becsületes és méltóságteljes,
azonkívül kellemes megjelenésű és jól táplált figura volt. Nagyapa
előadásában a tanmese a kapzsi fiúról szóló tréfás történetté alakult
át, aki nem tiszteli az őseit – ennek ellenére világosan láttam, hogy a
valóság mélyén kétségbeesés rejlik.
Ahogy most az ő perspektívájából tekintek a történelmünkre,
világos, hogy nagyapám nemcsak a nemzet, de a jog
összeomlásának is tanújává vált. Átélte és közelről látta, hogy
milyen változásokat hozott magával az amerikai megszállás. Mire
vélhette ezek után azt az őrületes gazdagságot, a buborékgazdaság
idejét, amelyre még anyám életében, az én gyerekkoromban került
sor? Mit gondolt az emelkedő tőzsdei árfolyamokról, a
telekspekulációkról és arról a rövid időszakról, amikor Tokió
számított a világ leggazdagabb városának? És mit érezhetett vajon,
amikor a buborék kipukkadt? Hogyan tekintett a jelenlegi
világunkra?
Biztosan ő is azt gondolja, amit én: hogy bármilyen menedék
sejlik is fel az ember előtt, ki kell használnia és meg kell őriznie,
hiszen az emberek nagyon is következetesen ki tudnak tartani a
vágyaik mellett, és éppen emiatt sosem lehetnek tartósan
biztonságban. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a piacok
emelkedése és bukása, amely oly mértékben fogva tartotta apámat,
éppen anyám halála után okozott mintegy húsz évig tartó válságot,
amit azóta is „elvesztegetett évtizedekként” emlegetnek.
A nagyapám megbecsülte a békét, amit én tettem tönkre számára.
Azon is elgondolkoztam, hogy a haragja esetleg abból táplálkozik,
hogy én magam nem húztam hasznot a jelenlegi gazdagságból, hogy
anyámhoz hasonlóan letértem a nekem kijelölt útról. Aznap reggel,
ahogy a családi sír előtt álltam, azt vártam, hogy a kör ismét bezárul.
Tudtam, hogy így lesz, és azt is, hogy immár csak egyetlen kérdés
van hátra – az, hogy ezek után hogyan fogok élni.
Lefektettem a virágokat a földre, majd letérdeltem, kihúztam az
elhervadt szárakat a fémvázákból, amelyeket megtöltöttem a
vödörben lévő vízzel. Aztán a sír mindkét oldalán elrendeztem a
hortenziát, ügyelve rá, hogy a végeredmény szimmetrikus legyen.
Egy időre belefeledkeztem a munkába, még a sírkőre is friss vizet
locsoltam, hogy lemossam róla a port, és a magammal hozott
ronggyal letisztogassam a gránit felszínét. Mivel a mi parcellánkat
teljesen lekövezték, nem kellett attól tartani, hogy elburjánoznának a
gyomnövények. Gyakorlati szempontból jó megoldás volt,
ugyanakkor különösnek is hatott, hiszen a nagyszüleim szerették a
természetet és annak különös rendjét, és az Izu-félsziget összes
növényét jól ismerték. Ennek még magán a síron is megvolt a
nyoma, ugyanis a felesége halálakor Nagyapa a nagyanyám összes
rajzát belegravíroztatta a gránitba, így őrizve meg a legkedvesebb
emlékeit – a simodai télikertben cseperedő eperfákat, egy virágba
borult azáleát.
Anyám is hozzátette a magáét a sírunkhoz; ő nem mást hozott,
mint a nevét. Mire elérte a felnőttkort, anyám ügyes kalligráfussá
képezte ki magát, gyerekként azonban még csak a lelkesedése és egy
kevés tehetsége volt hozzá. Meguróban felírta a Szarasima nevet egy
rizspapírra, amit aztán Nagyapa szintén rávésetett a gránitra. Most
is ezek a függőlegesen szedett írásjelek álltak előttem. A saját műve
azon a sírkövön, amely alatt az ő hamvai is szunnyadnak.
Miután végeztem a takarítással, végigsimítottam az ujjaimmal a
nevünket kiadó barázdákon és vájatokon, gondosan végigkövetve az
összes írásjel kanyarulatait, anyám egykori ecsetének íveit és útját.
Az őseim buddhista nevei valamivel feljebb voltak, de aznap csak a
halandó nevünk, a családnevünk érdekelt, az a név, amelyet úgy
szeretett anyám, és amelyet végül én is megőriztem.
Ahogy ott ültem a végső nyughelye mellett, eszembe jutott a
Nomura & Higasinótól érkezett szerződés, amelyet még mindig nem
írtam alá. Megpróbáltam végiggondolni, hogy milyen jövő is állna
előttem: lehetnék gyakornok, megismerkednék a vállalati joggal,
majd az így szerzett tapasztalataimra és kapcsolataimra
támaszkodva szép lassan megtalálnám a helyem nagyapám ügyvédi
praxisában. Igazán megérdemelte volna, hogy végre nyugdíjba
menjen, és valaki levegye a munka terheit a válláról. Csakhogy ott, a
temetőben végleg megértettem, hogy ez az út nem az én utam.
Ahogy végiggondoltam a lehetőségeimet, felmerült bennem, hogy
mindazt a tudást, amelyre oly nagy fájdalmak árán tettem szert,
talán másképpen is hasznosítani lehetne.
Anyám halála után, illetve azóta, hogy nagyapám „elfeledett fél”
lett, a törvény sokat változott – Nagyapa nem véletlenül küzdött a
státusa ellen, és mindent megtett azért, hogy az ő hangja is
hallatszódjon. Az áldozatok családtagjai ma már komolyabb
támogatásban bízhatnak. Jelen lehetnek a tárgyalásokon az ügyész
mellett, és maguk is tanúvallomást tehetnek. Még akár kérdéseket is
intézhetnek a vádlotthoz, amivel elvileg lehetőségük nyílik a
történtek a feldolgozására. Mindenesetre bűncselekmények mindig
is lesznek, és a törvény betűje is alakulni és fejlődni fog, elvégre
sosem tudunk végleges választ adni a kérdésre, hogy miért ártunk
ennyit egymásnak.
A nagyapám nem bízott az emberiségben. Szigorúan ellenőrizte
mindazt, aminek teret adott az életében, és nem véletlenül húzódott
vissza a vállalati jog világába, ahol biztonságban érezhette magát. Én
is követhettem volna a példáját, de dönthettem volna úgy is, hogy
kérvényezem, hadd dolgozhassak a bűncselekmények áldozataival.
Elővettem néhány füstölőt a táskámból, majd meggyújtottam és
letettem őket a sír mellé. Aztán felálltam, és imádkoztam. A
névadási szertartásomon apám ragaszkodott hozzá, hogy a nevem
Szató Szumiko legyen. De az igazi nevemben, abban, amit most
viselek, amit anyám úgy talált ki, hogy az írásjelek ecsetvonásai a
megfelelő számot adják ki, ott rejlik az eredeti nevem – „ünnep”,
„szépség”, „gyermek” – és a családnevem – „sziget” – is. A
Szarasima Szumiko nevet több kombináció is kiadhatja, az enyém
mindenesetre ez volt. Nagyapámnak nagyon tetszett, amikor először
meglátta. Azt mondta, pontosan az fejeződik ki benne, amit nekem
kíván: hogy erős vár legyek, bevehetetlen erőd. Szeretem a nevemet,
és a családomat is szeretem, azonban többé nem akartam sziget
lenni.
Ahogy otthon kinyitottam a kaput, és felmentem a kikövezett
feljárón, a ház falának döntve megpillantottam nagyapám biciklijét.
Nyeltem egyet, és már készültem a találkozásra, még akkor is, ha
veszekedés helyett várhatóan csak annyi történik, hogy elfordul
tőlem, amikor meglát. Kinyitottam a bejárati ajtót, és
bekukucskáltam az előszobába, ám minden csendesnek tűnt, és
mozdulatlannak. Mintha különös béke szállta volna meg a házat.
Nagyapa felhúzta a redőnyöket, és a fény most akadálytalanul
ömlött be a helyiségekbe, megvilágítva a dolgozószoba íróasztalát;
ahogy mindig, amikor hazaértem, először most is ide vezetett az
utam. A nagyapámnak nem leltem nyomát, de a szívem egy
pillanatra felderült, amikor észrevettem, hogy hagyott nekem
valamit az íróasztalán. Egy nagy méretű, barna boríték volt az. Még
nem nyitották ki. A reggeli postával érkezett: Kaitaró adta fel.
 AMIT TUDOK
Végül tehát követtem őket Hokkaidóra. Nem is tudom, mire
számítottam, amikor odaértem – az biztos, hogy a hőség váratlanul
ért. Mindig azt hittem, hogy a messzi északon enyhék, sőt akár
hűvösek is lehetnek a nyarak. Ehhez képest, amikor lehúztam a
bérelt kocsim ablakát a tengerparton, a bőröm már sikamlós volt a
verejtéktől. Több kombufarm[30] mellett is elhaladtam, láttam a
bambuszpóznákat és a hínárral teli hálókat a habokban; a fogást
gondosan kiterítették a parton, hogy a nap kellőképpen
kiszáríthassa. A szél gazdagnak és sósnak érződött, a levegőt pedig
megülte a tenger illata.
Megálltam, hogy ellenőrizzem, merre is kell mennem. Nem volt
könnyű eligazodni az ajnu nevek között; az útjelzők voltak az
évszázadok során gyarmatosított és kiirtott őslakosok utolsó
mementói. A kikötőkben hallgattam az emberek beszédet, a Tohoku
és Hokuriku régiókra jellemző vaskos mássalhangzókat, amelyek
leginkább a kontinens belsejéből érkező telepesek hatásának voltak
köszönhetők. Vásároltam némi pirított kagylót és kukoricát, és
falatozás közben figyeltem, ahogy kiúsznak az öbölből a
halászhajók, amelyek oldalára japán és cirill betűkkel is felfestették a
nevüket.
Elolvastam Kaitaró leveleit, mégsem voltam felkészülve a kis
falucska látványára, ahol felcseperedett – egyetlen, magányos utca
volt a kikötő közelében, a közepén egy leharcolt, családi
vállalkozásként üzemeltetett bolttal, mellette kávézóval, amelynek a
neonreklámja rég eltört, és jó eséllyel már soha nem is fogják
megjavítani. A falu szélén álltam meg a kocsimmal, és gyalog
indultam tovább a part felé. Az emberek alaposan megnéztek
maguknak; nyilvánvaló volt, hogy nem gyakran érkeznek errefelé
látogatók. Voltak, akik integettek, de amikor meg akartak szólítani,
inkább elfordultam tőlük. Kényelmetlenül éreztem magam ezen a
vidéken, mert hiába jelentett olyan sokat Kaitarónak és anyámnak,
nekem mégis idegen maradt.
Megnéztem a kávézót, zárva volt. Sehol se láttam hostelt vagy
fogadót, vagyis el kellett döntenem, hogy vagy eljutok még az
éjszaka beállta előtt a legközelebbi városba, vagy a kocsimban
alszom. Végigsétáltam a parton, és megálltam egy sziklás részen,
amely benyúlt a tengerbe. Ezen túl tovább folytatódott az öböl, és a
part végül néhány barlangban ért véget. Arra gondoltam, biztosan
az ő barlangjuk is köztük van. Figyeltem a tengert, a lassú, ráérős
hullámzást, a vizet, amely innen egészen Simodáig fog
hömpölyögni. Ahogyan az emberek sem állnak meg, és nem is
léteznek sokáig az időben, ugyanúgy ez a víz sem ugyanaz, mint
ami egykor volt.
Hátat fordítottam a tengernek, és továbbmentem, míg
megtaláltam Kaitaró bungalóját. Itt ért az újabb meglepetés. A fehér
falával, a több helyütt lehullott vakolattal, a nyikorgó külső ajtajával
ugyanolyan volt, mint a környéken lévő többi házikó. A bungalókat
parányi utcák választották el egymástól, ahol a felrepedezett beton
repedéseiből parányi liliomok sarjadtak ki, és reszkettek a tenger
felől fújdogáló szélben.
Kaitaró anyja rég távozott az élők közül, és egy ideje már új
család lakott ezen a helyen. A hátsó kertben egy esővíztől nedves
trambulin kapott helyet. A nappali ablakait nyitva hagyták, és
megpillantottam az odabent szorgoskodó fiatal nő alakját.
Észrevette, hogy bámészkodom, és habár elmosolyodott, és intett,
hogy lépjek közelebb, válthassunk néhány szót egymással, hirtelen
elveszítettem a bátorságomat, és inkább megráztam a fejem. Semmi
nyoma sem volt annak, hogy Kaitaró anyja egykor itt élt volna, de
azért abban bíztam, talán még megtalálom a kis viskót, ahol egykor
azokat a fotókat készítették egymásról.
Anyám halálának estéjén Kaitaró berámolta ezeket a fényképeket
egy zsákba – most pedig itt tartottam őket a kezemben. Habár a
fotók nem sokáig képezték a nyomozati anyag részét, és jog szerint
Kaitaró tulajdonába tartoztak, a börtönbüntetése ideje alatt ő sem
láthatta őket. A foglyok nem őrizhetnek maguknál szuveníreket a
külvilágból. A csomag egy lepecsételt rendőrségi borítékban érkezett
hozzám, ami alapján azt gyanítottam, nagyon is lehetséges, hogy
húsz év óta én vagyok az első, aki megtekinti őket.
A japán szó az „emlékezet”-re a kioku; a „felvétel” vagy a
„dokumentum” pedig kiroku. A két kifejezés olyan közel van
egymáshoz, hogy csupán egyetlen hang választja el őket. Ennek
megfelelően a fotó nem is egyszerűen dokumentáció, hanem az,
amin keresztül egy emlék egyáltalán megszületik – az a hely, ahol az
emberi szellem és a fizikai valóság találkozik egymással.
A település szélén, az épületek, a viskók és néhány szerény
veteményeskert mellett egy vadvirágos mező kezdődött, amelyen
keresztül el lehetett jutni az erdőbe. Az előttem magasodó fák buják
voltak, és elevenek, tele zöldellő levelekkel. Csupán egy keskeny
sávban sárgultak meg a peremüknél, jelezve, hogy hamarosan
aranyszínűre, vörösre és barnára válnak. Anyám az év későbbi
szakaszában járt itt, amikor a momidzsigari, vagyis az őszi levelek
megfigyelése már véget ért, de azért feltehetően maradt még néhány
cinóbervörös levél a fekete ágakon.
Ismerős látvány tárult elém, ahogy végigmentem a fák között, és
elővettem a fotókat a táskámból. Az elsőn anyám a magas fűben állt
a csizmájában, és az erdő felé fordult. Felhúzta a gallérját, hogy
védje a nyakát a hideg ellen, és így az arca profilból látszódott.
Karcsú volt, és mozdulatlan, mintha maga is egy volna a fák közül.
A fotót színesben készítették, de alulexponált volt, aminek
eredményeképpen anyám alakja egészen eggyé vált a tájjal – mintha
maga is az északi határvidék egyik mitikus teremtménye volna.
A következő képen Kaitaró felé fordult, és ennek a hangulata már
merőben eltért az előzőtől. Egyenesen a fényképezőgépbe nézett, és
a késő délutáni nap fényei ráhulltak az arcára, kihangsúlyozva a
vonásait, nagy, sötét szemét és a bőre izzását, háttérben az erdő
árnyaival. Mosolygott, fiatalnak látszott, és szabadnak. Eleven volt.
A következő fotók a viskók mellett készültek, amelyek közül az
egyik akár az is lehetett, amelyiket Kaitaró és a bácsikája egykor
sötétkamraként használták. Az első felvételen anyám odabent
tartózkodott, és éppen kinyitotta az ablakot; a téli fény ezúttal is
profilból ragyogta be. Fekete-fehér kép volt, amely remekül kiemelte
tiszta arcvonásait, alakjának eleganciáját. A kép párdarabja már jóval
játékosabb volt. Anyám éppen megfordult a helyiségben, és egy régi
kézipumpa volt a kezében, amellyel vizet lehetett merni a kútból. Az
alacsony zársebesség mozgás közben adta vissza és tette láthatóvá
az arcára kiülő örömöt.
 Az utolsó fotón Kaitaró is csatlakozott hozzá. Beállították az
időzítőt a fényképezőgépen, és letették a sötétkamrában, majd
mindketten a bejárat felé fordultak, hogy az ajtónyílás adja a kép
keretét. Anyám éppen élcelődött valamit, a keze Kaitaró frizurájával
babrált, Kaitaró pedig épp annyira megemelte, hogy a csizmái a fű
vonala fölé kerüljenek. Anyám nevetett, és lehunyta a szemét,
Kaitaró azonban, aki szintén mosolygott, egyenesen a
fényképezőgép lencséje felé fordult; ez volt az egyik utolsó fotó róla,
amely még szabad emberként ábrázolta.
Ezek nem olyan családi portrék voltak, amelyeken az érintettek
mereven ülve mosolyognak, és senki sem mer tenni egyetlen
váratlan gesztust sem. Inkább olyannak látszottak, akár egy-egy
beszélgetés, mint egy párbeszéd kettejük között egy olyan időből,
amit csak ők ismerhettek.
A fotókkal a kezemben megfordultam, és elindultam a magas
fűben, ügyelve rá, hogy menet közben ne tapossam le a vad
orchideákat. Megkerestem a helyet, ahol egykor ő állt, csakhogy a
késő nyári napsütésben az erdő madarai és a vadvirágok némák
maradtak előttem. Egyedül a fák leveleinek zörgését lehetett hallani.
Gondolkoztam rajta, hogy egy időre Hokkaidón maradok, és
tovább nyomozok utánuk. Azon töprengtem, hogy esetleg a
következő napokban még egyszer besétálok a városba, és
megpróbálok beszélni a helybeliekkel, de ahogy visszaértem a
kocsimhoz, és körbevett a csend, rájöttem, hogy nem fogok így tenni.
A csomagban, amit kaptam, volt még egy további fotó is – ez a
kép engem ábrázolt. Egy sziklás partszakaszon álltam, talán a
simodai otthonunk közelében, talán valahol messzebb, Atami
partjainál. Anyám a fénnyel szemközt fotózott, aminek
következtében a kövek és én magam, de még a fehér pólóm és a
piros rövidnadrágom is árnyékban maradt; puszta sziluettek az
indigókék tengerrel a háttérben. Profilból kapott el, úgyhogy az
arcomnak csupán egy része látszódott. Ezzel együtt sikerült
megörökítenie azt a pillanatot, amikor a szellő éppen fellibbentette a
hajamat, és a fény az arcomra hull, miközben a hullámokat
kémlelem. Abban a tekintetben még egy olyan világ tükröződött,
amely tele volt lehetőségekkel.
A kezemben tartottam ezt a fotót, anyám utolsó projektjének
utolsó emlékét, amelyet az utolsó simodai nyáron készített, és
megpróbáltam felidézni, hogy vele voltam. Éreztem a szellő érintését
az arcomon, a hullámok hidegségét, és a szandálom csúszósságát a
hínáron, ahogy a sziklák között botladoztam. Talán kimentünk a
kikötőbe is, hogy megnézzük a jachtokat. Hallottam a lépteimet a
betonon, ahogy futottam és futottam, és éreztem a fagylalt ízét,
éreztem, ahogy egy erős kar a magasba emel, hogy elkészülhessen a
kép.
Rá kellett jönnöm, hogy én magam vagyok minden, ami
megmaradt. Mindezek a történetek, ezek a fotók, a tények, mind ott
van bennem. Persze akadnak még holmik, amelyek kézzelfoghatók:
a Hokkaidóba szóló repülőjegy, anyám cipője, a parfümösüvegcséi,
Kaitaró levelei. Ezek a holmik egy élet történetét beszélik el,
pontosabban számos egymásba fonódó élet történetét – és én vagyok
az a pont, ahol a történetek összeérnek.
* * *
A hokkaidói reptér aszfaltján, a hajnali derengésben
kipillantottam a repülőgép ablakán, és várakoztam. A hajtóművek
felzúgtak, a légiutas-kísérők pedig becsukták az utasok feje felett
lévő csomagtartókat. Türelmetlenül az ajkamba haraptam, várva a
pillanatot, hogy a repülő végre elinduljon, és érezzem, ahogy a
sebesség az ülésbe szegez, felemelkedünk az égbe, s többé már nincs
visszaút.
Eldöntöttem, hogy megtartom Kaitaró leveleit, amelyeken még
mindig jól látszott a tolla nyoma. Nem akartam, nem lettem volna
képes elégetni őket. Mindig is szoros kapcsolat fog fűzni anyámhoz
és a szeretőjéhez, de a többi már rajtam múlik. Ahogyan Sartre
mondta, akinek az írásait nagyapám ismertette meg velem, a
szabadság nem más, mint hogy mihez kezdünk azzal, amit mások
tettek velünk. Úgy döntöttem, hogy jövőt építek magamnak, és
megteremtem a saját életem.
Ahogy a repülő végre felszállt, lepillantottam, hogy megnézzem
az egyre zsugorodó repteret és Szapporót. Hamarosan már
Hokkaido vulkánjai, tavai és hosszú, elhagyatott partszakaszai felett
siklottunk. Elhaladtunk az Ucsiura-öböl felett, majd magunk mögött
hagytuk a Cugaru-csatornát és a kékben pompázó tengert. Miután
hátat fordítottunk a fehéren tajtékzó víztömegnek, visszatértünk
Honsu szigetére, elhaladtunk az aomori erdők és a hegyláncok felett,
amelyek olyan meredekek voltak, hogy alig lehetett kivenni a
szurdokaikban megbúvó városokat.
Ahogy megközelítettük Fukusimát és Tocsigi aranyló rizsföldjeit,
a táj is egyenletesebbé vált. Színpompás kaleidoszkóp állt össze az
erdős, zöld mezőkből és az okkersárga földekből, ahol a nap
továbbra is buzgón érlelte a terményt. Egy hosszú szakaszon
ezüstösen csillogó üvegházak következtek, ahol paradicsomot és
uborkát termesztettek. Imitt-amott kék tetős házikókat és a folyók
partján meghúzódó, kis településeket lehetett megpillantani. De
ahogy elhaladtunk a síkság felett, a települések ismét városokká
álltak össze, és végül feltárult az a hatalmas metropolisz, amit az
otthonomnak mondhattam.
A repülő irányt váltott, és ereszkedni kezdett. Ahogy oldalra
pillantottam, láttam, hogy a szárnya megdől, és a csúcsa egyenesen a
nap felé mutat. A megváltozott dőlésszög miatt most közvetlenül
beláttam az alattam elterülő tájat, és Tokió külterületeit, ahol
összenő Csibával. Az egyik betonnyúlvány összeért a másikkal,
egyetlen hatalmas, acélból és üvegből épített rengeteget hozva létre.
Próbáltam kivenni, melyik lehetett az a vasútvonal, amelyen alig
néhány hete utaztam. Lelki szemeimmel újra végigkövettem az
utamat az állomásig és a csibai börtön vörös téglás épülettömbjéig.
Láttam magam előtt az őrt, ahogy papírpohárból kortyolgatja a
kávéját, és a parkoló felé tessékeli a látogatókat, miközben
formanyomtatványokat nyújt át nekik. Az épület mögött
meghúzódó városban az emberek épp a napi tennivalóikat intézték.
Az órámra pillantottam, s jól megjegyeztem az időpontot és a
dátumot. Alig néhány óra, és valaki ki fog lépni azokon a kapukon,
miután annyi év után lejár a büntetése. Annyi év után Nakamura
Kaitaró szabad lesz.
A találkozásunk óta sokszor elképzeltem, vajon mit fog tenni,
miután szabadlábra helyezik. A felvételeken azt állította, hogy nem
akar anyám nélkül élni, és komolyan gondolkoztam rajta, hogy talán
véget vet az életének. Vajon kiautózik az Öngyilkosok erdeje
kísérteties berkeibe, hogy lefeküdjön és meghaljon? Nem, ez
mégsem tűnt valószínűnek. Inkább arra jutottam, hogy hozzám
hasonlóan ő is anyám emlékével akar majd együtt élni. Együtt élni
azzal, hogy mit tett.
A repülő Haneda felé fordult, és ahogy kipillantottam, s a
távolban felsejlő repteret fürkésztem, az egész látóteremet kitöltötte
Tokió. Amikor most lepillantottam az otthonomra, jól láttam a város
egykori határait; pontosan kivehetőek voltak a hatalmas metropolisz
szövetében, mintha csak egy fa évgyűrűi volnának. Miután
megérkeztünk, felszálltam a Sinagavába tartó vonatra; Sinagava
egykor távoli előőrs volt, most viszont még bőven a belvároshoz
tartozott, és itt volt anyám utolsó otthona is. Ahogy végigjártam az
állomás föld alatti folyosóin és a villódzó neonjelzésekkel teli
alagutakon, felidéztem, hogy mennyi minden volt már ez a környék:
kicsiny falu, Edo egyik külvárosa, most pedig Tokió nemzetközi
bejárata, amely összekötötte a várost Japán többi részével. Bárki és
bárhonnan érkezett is Tokióba, a repterekről úgyis Sinagavára
vezetett az útja, ráadásul naponta ingázók milliói is megfordultak
ezekben a csarnokokban, amelyeknek a padlóit olyan fényesre
sikálták, hogy az ember a saját tükörképét is megpillanthatta
bennük.
A csúcsidő már mögöttem volt, de azért még mindig jelentős
forgatagban kellett megközelítenem a liftet, és átmennem a
forgóajtókon, mielőtt megállhattam volna az állomás hatalmas órája
alatt. Már majdnem eljött az idő. A másodpercmutató
feltartóztathatatlanul cammogott előre. Elképzeltem Kaitarót, ahogy
még mindig bilincsben végigmegy a folyosón, és egyre közelebb ér a
börtön kijáratához. Láttam magam előtt az őröket, akik már
összekészítették a holmijait – egy csomagot a ruháival, néhány
egyszerű használati tárgyat, és egy borítékot, benne azzal a pénzzel,
amit a börtönben végzett munkájával keresett. Láttam, ahogy aláírja
a papírokat. Az őrök leveszik róla a bilincset, és ahogy az óra végül
kilencet üt, az ajtók kinyílnak. Nakamura Kaitaró nyugodtan,
megfontoltan kilép a szabadba, és hunyorogva a nap felé fordul.
Félelem kúszott fel a gerincemen, hiszen eljött a pillanat, hogy én
is ugyanígy tegyek. Előttem egy utolsó átjáró húzódott, amelynek a
végén eljuthattam egy kereszteződésig. Az emberek ott fordultak a
további céljaik felé: az állomást követségek, szállodák és hatalmas
irodaépületek vették körbe. Még egyszer felnéztem az órára, és egy
pillanatra elakadt a lélegzetem. Máris elmúlt kilenc óra, az én életem
mégis mintha egy helyben maradt volna. Egyszer csak megértettem,
hogy az egész emberiség odakint várakozik, és választhatok, hogy
vagy visszavonulok és elrejtőzöm előle, vagy pedig elfogadom, hogy
én is közéjük tartozom. Átvetettem a táskát a vállamon, és a benne
lapuló fotókra gondoltam, a fotókra, amelyek anyámat ábrázolták, és
amelyek között ott volt az a kép is, amit ő készített rólam. Már
tudtam, hogy mit fogok tenni, és talán mindig is tudtam.
Megszorítottam a táskám pántját, és elindultam a kijárat felé. Lassan,
megfontoltan léptem ki a kapun, és megéreztem az arcomon a
napfényt.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A regényt egy valódi bírósági tárgyalás inspirálta, amelyre 2010-
ben, Tokióban került sor; ezzel együtt a könyv teljes egészében a
képzelet szüleménye. Megváltoztattam a dátumokat, a helyszínt és a
karaktereket, a regény karaktereinek élete és döntései is fiktívek. Az
eredeti bűnügyben leginkább a benne szereplők embersége ragadott
meg; nem szűnő csodálkozással és ámulattal töltött el, miként
tudunk szeretni, és közben mi mindent vagyunk képesek tenni
egymással a szeretet nevében. Pontosan itt kezdődik az én regényem
is. A könyv több év alatt született meg, amely időszak alatt sokat
utaztam és kutattam Japánban, s jelentős segítséget kaptam onnan és
az Egyesült Királyságból is, úgyhogy megtiszteltetés, hogy végre
mindazoknak köszönetet mondhatok, akik támogattak a munkám
során.
Először is köszönöm Richard Lloyd Parrynek, a The Times
szerkesztőjének, aki közvetített az eredeti tokiói esetről, és volt
szíves megosztani velem az ügy kapcsán született cikkeit, illetve
mindazt, amit a házasságok tönkretételében érdekelt japán iparágról
megtudott. Hálás vagyok az éveken keresztül nyújtott
támogatásáért, továbbá a People Who Eat Darkness című könyvéért,
amely remek bevezetőt nyújt a japán jogrendszerbe.
A japán törvények témakörében számos forrásból tájékozódtam,
ezek közül is ki kell emelnem a londoni Japán Nagykövetséget,
pontosabban az ott dolgozó ügyészeket, Szakamoto Fumihikót és
Maeda Naoját. Azoknak a tokiói ügyvédeknek is hálás vagyok, akik
beavattak a képzésük és a karrierjük részleteibe: Suzuki Maszako,
Koma Aiko, Komai Csie, Ivai Fuki és Kobajasi Tomoko. Köszönöm
nekik, hogy ilyen lelkesen, őszintén és nagylelkűen támogatták a
munkámat. Ugyancsak hálás vagyok a Brit–Japán Jogász Egyletnek,
amelynek a tagjai szintén megosztották velem a tapasztalataikat, és
még azt is lehetővé tették számomra, hogy én magam is a szervezet
tagjává váljak.
Köszönettel tartozom mindazoknak, akiktől tanulhattam a japán
törvényekről, valamint a válásra, illetve a gyerekfelügyeletre
vonatkozó jogszabályokról: David T. Johnson, Mark D. West,
Tanasze Takao, Malcolm M. Feeley, Mijazava Szecuo, Murajama
Maszajuki, Matt Antell és David Hearn, köszönöm nektek. Japánban
a helyi börtönökbe nem jutottam ugyan el, mindenesetre rendkívül
hálás vagyok a Human Rights Watch Prison Projectnek, amiért 1994-
ben elkészítették „A japán börtönök állapota” című jelentésüket; a
szöveg nélkülözhetetlennek bizonyult ahhoz, hogy hiteles képet
festhessek Kaitaró börtönéveiről.
A regény jelentős része nem jöhetett volna létre a British
Association of Japanese Studies és a Toshiba International
Foundation nélkül, amely utóbbinak egy fontos ösztöndíjat
köszönhetek; ez tette lehetővé számomra, hogy az antropológiai
kutatásaim keretében további terepmunkát végezzek Japánban.
Hálás vagyok továbbá mindazoknak a nagyszerű embereknek,
akikkel Japánban, különösen Tokióban, Atamiban és Simodában
találkozhattam, és akik meghívtak az otthonukba, beengedtek az
életükbe, s végtelenül önzetlen, nagylelkű házigazdának
bizonyultak. Nakamura Maszami, Cucsija Nori, Itagaki Szumiko,
Macuda Csie, Henry Onodera, Nakamura Josikuni, Fukui Jumi,
Norita Jaszuko, az Usiroszako család, továbbá a Den-en Csofu
Gakuen alkalmazottai és diákjai – köszönöm, hogy ilyen
nyitottsággal üdvözöltetek, és befogadtatok magatok közé.
Külön köszönet illeti a londoni „japán családomat”, azon belül is
drága barátomat, Sumiko Sarashimát, amiért kölcsönvehettem a
nevedet, és hálás vagyok a Niku bárbeli estékért, a bátorításért, a
barátságodért. Köszönöm Otosannak is a sok nevetést, ami segített
megőrizni a józan eszemet, és nektek is, Sayuri és Takumi, amiért
emlékeztettetek rá, hogy a dinoszauruszok – különösen azok,
amelyek ki vannak tömve – minden másnál fontosabbak.
Megtiszteltetés, hogy a keresztanyátok lehetek – habár ha ezt 2030
előtt olvassátok, akkor még túl fiatalok vagytok hozzá!
Köszönöm a fordítással és a japán nyelvvel kapcsolatos
tanácsokat: Iszono Aszuka, Maeda Kaori és Josida Kazuko, hálás
vagyok nektek. A munkám nem lett volna lehetséges a Monash
University online elérhető japán szótára nélkül.
Ami az antropológiát illeti, köszönettel tartozom Joy Hendrynek
a végtelen türelméért, és hogy megmentett a hollóktól. Hálás vagyok
még a következőknek: Melinda Papp, Peter Wynn Kirby, Dorinne K.
Kondo, Asihara Josinobu, Alex Kerr, Inge Daniels, Christopher
Tilley, David Lowenthal és Nam-lin Hur, továbbá Jill Harling, David
Neame, Justin Parker és Leigh Curtis.
A japán fotóművészet 1970-es évektől napjainkig terjedő
történetét illetően az itt felsorolt személyeknek tartozom köszönettel:
Fukasze Maszahisza, Nagasima Jurie, Tomacu Sómei, Ueda Sóji,
Mijamoto Rjúdzsi, Szanai Maszafumi, Furuja Szeiicsi és Morijama
Daido. A fotózás technikai részleteivel kapcsolatban hálás vagyok a
London Institute of Photographytól Holger Pooten segítségéért.
Nagyon köszönöm a Jerwood/Arvon prózaírói díj, a National
Centre for Writing „Inspires” díj, az A. M. Heath-díj döntnökeinek
az elismerését, valamint a Bridport Prize Peggy Chapman-Andrews
First Novel Award nevű, első könyves regényíróknak járó díj
kurátorainak, hogy fantáziát láttak a kéziratomban, és bátorítást
adtak, illetve anyagi támogatást nyújtottak a kézirat befejezéséhez.
Ha valami helyénvaló a könyvben, akkor az ezeknek a fantasztikus
embereknek és intézményeknek köszönhető. Minden hiba az én
felelősségem.
A regény sosem jelenhetett volna meg csodálatos ügynökeim,
Antony Harwood és Grainne Fox nélkül. Köszönöm, hogy hittetek
bennem, és kitéptétek a kéziratot a kezemből! Végtelenül hálás
vagyok a szerkesztőmnek, Margo Shickmanternek is, amiért annyira
szerette ezeket a figurákat, mint én, és kisajtolta belőlem ennek a
regénynek az elképzelhető legjobb változatát. Margo, a tudásod és a
szigorúságod örökké iránytűt jelent számomra. Köszönöm Federico
Andorninónak és mindenki másnak is a Doubledaynél és a
Weidenfeld & Nicholsonnál – a könyvem keresve sem találhatott
volna jobb otthont, és boldogsággal tölt el, hogy ennél a kiadónál
jelenhettem meg. Köszönöm, hogy valósággá tettétek a regényemet
és az álmaimat.
Rendkívül szerencsésnek mondhatom magam, amiért ennyi
íróval sikerült megismerkednem, és egészen biztosan nem tartanék
most itt, ha nem nevezhetném a barátomnak Louise Doughtyt.
Louise, rengeteg bátorítást kaptam tőled, és neked köszönhetem,
hogy komolyabban vettem magam íróként, és profi módon álltam
hozzá az íráshoz. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok
ezért. Köszönettel tartozom még Richard Skinnernek a Faber
Academytől, az Oxford University kreatívírás-programja oktatóinak
és diákjainak, különösen Clare Morgannek, Jane Draycottnak és
Frank Egertonnak. Hihetetlenül hálás vagyok azoknak a
mentoroknak és barátoknak, akik annyi éven keresztül támogattak a
munkámban: Nikita Lalwani, Liz Jensen, Jacqui Lofthouse, Nicola
Upson, Tessa Manisty, German Munoz, Guinevere Glasfurd és
Patience Agbabi. Köszönöm, hogy ennyi mindenre megtanítottatok,
és persze a gint is. A hőseim vagytok.
Végül, de nem utolsósorban, köszönöm a családomnak. Anya és
Apa, nektek köszönhetően vagyok az, aki vagyok. Köszönöm, hogy
hittetek bennem, és még az őrült pillanataimban is támogattatok –
például amikor a jól jövedelmező állásomat hagytam ott az írásért.
Örülök, hogy nem inogtatok meg a hitetekben. És köszönöm a
férjemnek, Tomnak – nélküled sosem tudtam volna megírni ezt a
könyvet. Hálás vagyok a teáért, és azért, hogy annyiszor elolvastad a
különböző szövegváltozatokat (még akkor is, ha ugyanolyanoknak
tűntek!), de legfőképpen azért, hogy elvettél feleségül. Te vagy a
mindenem.
 JEGYZETEK
1 Gyöngyös Imre fordítása
2 Kis házi szentély – a jegyzeteket a fordító készítette
3 tokiói egyetem
4 Tokió egyik híres étterme. A szoba egy hajdinatésztából
készült, mártással vagy levesként felszolgált főétel.
5 hőforrásra épült üdülőhely
6 A csan tiszteleti utótagot a japán nyelvben a szeretett
személyekre való hivatkozáskor használják, bensőséges, például
családi kapcsolatban lévő emberek, kedveskedésből.
7 japán bisztró
8 A japán írásrendszer részét képező kínai írásjegyek.
9 Hagyományos japán egytálétel, amelyet egy erre a célra
szolgáló dobozból fogyasztanak el.
1 Japán táblás játék, amely a sakkhoz hasonlít.
0 1 tisztátalanság, szennyeződés
1 1 rendőr
2 1 Jogi értelemben peren kívüli megállapodás;
3 eredetileg bocsánatkérés.
1 Hagyományos ülő testtartás, amelyben az ember maga
4 alá húzza behajlított lábát, és a sarkára nehezedik.
1 könnyű pamutkimonó.
5 1 Lányok vagy babák napja (japán ünnep; minden
6 évben március 3-án tartják).
1 különböző varjúfélék gyűjtőneve
7
 1 Jelentése: „Ürítsd ki a poharad!”, vagyis
8 „Egészségedre!”.
1 selyemöv
9 2 háromhúros japán lant
0 2 Hagyományos japán vastag tészta, amelyet
1 hideg vagy meleg levesekben fogyasztanak.
2 a szentély épülete
2 2 Egyes főételek ízesítésére használt japán citrusféle.
3 2 sárga citrusféle
4 2 kakaó.
5 2 Rizsből készített borecet.
6 2 selyemöv
7 2 November 15-ére eső ünnep,
8 amikor az ötéves fiúk és a
három-, illetve hétéves lányok ellátogatnak egy szentélybe, hogy
a jó szerencséért fohászkodjanak.
2 japán nyári narancs
9 3 Kombu: alga
0
 TARTALOM

Előhang
Túl messzire ment a vakareszaszeja?
Első rész
Szumiko
Mit rejt a név?
Amit tudok
Rina
Atami
Szumiko
Tokió
Harangok
Rina és Kaitaró
Új ügy
Ezüst-halogenid
Esti piac
Szumiko
Bizonyíték
Kötelékek
„elfelejtett felek”
Jogi védelem
Otthon
Gyöngyök
Josi
Bucudan
Második rész
Rina és Kaitaró
Hüvelykagyló
Újrakezdés
Álmatlan város
Ebiszu
Érintés
 Kövess!
A narancsok illata
Tükörkép
Szumiko
Cipők
Rina és Kaitaró
Játék babák
Mintha minden rendben volna
Karaszu
Hallgatni
A sok csillogás
Harmadik rész
Szumiko
Ideiglenes romok
Gyilkosság papíron
Élet vagy halál
Rina és Kaitaró
Vérszegény fekete-fehér
Szumiko
Birtoklás
A változékony tenger
Családfő
Rina és Kaitaró
Leszámolás
Hazaérkezés
Első szerelem
Utolsó szerelem
Negyedik rész
Szumiko
Simoda
A gyereknek
Szemet szemért
Josi
1994
Nincs pihenés
Szumiko
 Nakamura kaitaró pere
A napraforgó és a mérleg
Rina
Az igazság
Menekülés
Gyilkosság
Ötödik rész
Szumiko
Lélegzet
Szadame
Mit rejt a név…
Amit tudok
Köszönetnyilvánítás