Kurt Vonnegut

ÁLDJA MEG AZ ISTEN, DR.

KEVORKIAN!
A kötet az alábbi kiadás alapján készült: Kurt Vonnegut: God Bless You, Dr. Kevorkian
Originallypublished by Seven Stories Press, New York, USA, 1999
Copyright (c) Kurt Vonnegut, 1999

Hungariantranslation (c) Hideg János, 2001

A szövegben található Shakespeare-idézetek Arany János, Kosztolányi Dezső és Szász Károly,

a Philip Strax-versek: Kappanyos András fordításai.

A könyv eredeti amerikai kiadójának köszönetnyilvánítása: Külön köszönet

Marty Goldensohnnak, aki a WNYC szerkesztőjeként bátorította vándorló
túlvilági riporterünket a témában való elmélyülésre, s a közszolgálati rádió
költségvetéséből szavanként egy dollár tiszteletdíjat fizetett neki, ami egy
olyan eldugott és az útikönyvek által sem említett helyről való tudósításért,
mint a mennyország, igazán nem rossz tarifa.
 NÉHÁNY KERESETLEN SZÓ A
TÚLVILÁGRÓL
A WNYC RIPORTERÉTŐL
Első halál közeli élményemet egy elszúrt altatás révén éltem meg egy
koszorúérműtét során. Korábban hallottam már embereket, akik különféle
tévéműsorokban számoltak be, milyen volt végigmenni a kék alagúton
egészen a Gyöngykapuig, sőt azon is túl – legalábbis ők így mondták –,
majd újból visszatérni az élők sorába. Ami engem illet, bizonyosan nem
vállalkozom egy ilyen kockázatos utazásra, ha korábban nem élek túl
magam is egyet, és nem segít Dr. Jack Kevorkian, valamint a legkorszerűbb
halálos injekciós berendezéssel felszerelt csapata a texasi Huntsville-ben.
Az alábbi riportokat az WNYC nevű rádióállomás számára rögzítették
hangszalagra. Remélem, érződik rajtuk az élmény frissessége. A
hunstsville-i állami börtön csempével borított kivégzőkamrájában vették fel
őket, mindössze öt perccel az után, hogy leoldoztak a tolóhordágyról. A
magnó történetesen Texas derék népének tulajdona volt, s rendesen azon
személyek utolsó szavainak megörökítésére használták, akik egyirányú, full
extrás útra indultak a Paradicsomba.
Én nem teszek több retúrt, hacsak valamely baleset folytán nem.
Családom érdekében ugyanis bölcsebb, ha helyreállítom egészség– és
életbiztosításomat, ameddig még lehet. Biztos vagyok azonban, hogy más
újságírók, sőt talán turisták is követni fognak az Örökkévalóságba vezető
biztonságos, kétirányú úton, amelyet úttörőként bejártam. Kérem, legyenek
óvatosak, s érjék be, ahogy magam is tettem, azokkal a beszélgetésekkel,
amelyeket a kék alagút vége és a Gyöngykapu között elterülő, százméternyi
üres telken készíthetnek.
Mint azt a magam kárán megtanultam, az áthaladás a Gyöngykapun,
bármilyen izgalmas riportalany várjon is ránk a túloldalon, azzal a
kockázattal jár, hogy a rigolyás Szent Péter, ha aznap bal lábbal kelt fel,
soha többé nem enged ki. Gondolják csak el, milyen szomorúak lennének
barátaik és rokonaik, ha például egy Napóleonnal való futó túlvilági
eszmecsere kedvéért követnének el öngyilkosságot.
 *

A túlvilág létezésébe vetett hitről jut eszembe: mint azt önök közül
néhányan tudják, sem keresztény, sem zsidó, sem buddhista, sem pedig
más, a szó hagyományos értelmében vett vallás híve nem vagyok.
Humanistának tartom magam, ami részemről annyit jelent, hogy életem
során mindig tisztességre törekedtem, tekintet nélkül a halálom után esetleg
rám váró büntetésekre vagy jutalmakra. Német-amerikai őseim, akik a mi
amerikai polgárháborúnk idején telepedtek le a mi amerikai
Középnyugatunkon, "szabadgondolkodónak" nevezték magukat, ami
lényegében ugyanezt az elvet fejezi ki. Dédapám, Clemens Vonnegut
például a következőket írta: "Ha Jézus jó dolgokat mondott, mit számít,
Isten volt-e vagy sem?"
Én magam pedig ezt írtam: "Ha nem Jézus hegyi beszédének kegyelme
és könyörületessége vezetne, nem akarnék emberi lény lenni. Akár
csörgőkígyó is lehetnék."
Tiszteletbeli elnöke vagyok az amerikai humanisták AHA néven ismert
szövetségének. E lényegében funkciótlan minőségben a nemrég elhunyt,
lenyűgözően termékeny író és tudós, a nagy Dr. Isaac Asimov megüresedett
székét foglaltam el. Az AHA elődöm tiszteletére tartott emlékmiséje során
többek között a következő mondat hagyta el a számat: "Isaac már az égben
jár." Az egybegyűlt humanistáknak mulatságosabbat nem is mondhattam
volna. Csak úgy gurultak a nevetéstől. Egek! Percekbe tellett, mire legalább
az ünnepélyesség látszata helyreállt.
Ezt a viccet természetesen még első – véletlenül bekövetkezett – halál
közeli élményem előtt sütöttem el.
Amikor elérkezik az időm, és magam is csatlakozom a mennyei
kórushoz, vagy mihez (amitől egyébként az Isten óvjon meg), remélem,
valaki így szól majd: "Ő már az égben jár." Ki tudja? Lehet, hogy mindezt
csak álmodom.
A síromon mindenesetre ez álljon: "Minden csodálatos volt. Semmi sem
fáj." A pokolba is, könnyen megúsztam, akármi volt is az, amit átéltem.

*
 A humanisták, bármiféle Isten létéről kapott, hitelt érdemlő információ
hiányában megelégszenek azzal, hogy legjobb képességük szerint
szolgálják az egyetlen elvont fogalmat, melyet némiképp ismernek: saját
közösségüket. Az AHA-tagság nem feltétel.
Bevallom, a temetett holtakkal folytatott beszélgetéseimről szóló könyv
abban a reményben készült, hogy egy kis pénzt keresek vele – no nem
magamnak, hanem a Manhattan belvárosában működő WNYC nemzeti
közszolgalati rádióállomásnak. A WNYC elősegíti hallgatóközönségének
tájékozódását és ismereteinek bővítését. Ezt ma már egyetlen kereskedelmi
rádió– vagy tévéállomás sem engedheti meg magának. A WNYC
tiszteletben tartja az emberek tudáshoz való jogát, ellentétben a hatalmas
költségvetésüket könnyű kézzel szóró kiadók és hirdetők hitvány
rabszolgáival, akik csak a közönség félrevezetésében és üres
szórakoztatásában érclekeltek.
Meglehet, a WNYC számos tagja a hagyományos vallásokban talál
vigaszt, a stáb kollektív szelleme mégis humanista – mely ideál annyira
földhöz ragadt és banális, hogy bár megtehetném, még véletlenül sem írom
nagyhetűvel. Az általam használt értelemben a "humanista" semmiféle
természetfölötti jelentést nem hordoz, egyszerűen a "becsületes
állampolgár" és a "tisztességes ember" kényelmes szinonimája.

Mindannyiuknak hosszú és boldog életet kívánok függetlenül attól, mi

vár ránk azután. Használjanak napolajat! A cigaretta árt az egészségnek!
A szivar viszont kifejezetten jót tesz. Még egy magazin is népszerűsíti
élvezetét. Borítóján tökéletes férfiak, sportolók, színészek és kapitális
feleségeket birtokló gazdag szivarok díszelegnek. Az egészségügy-
minisztert vajón miért nem rakják ki oda? A szivar természetesen olyan,
mint egy müzliszelet, van benne sok őrölt kenudió, olajos magvak, mazsola,
juharszirup, napon szárítják, miegymás. Kapjanak be egyet önök is lefekvés
előtt.
A lőfegyverek szintén egészségesek. Kérdezzék csak meg Charlton
Hestont, aki valaha Mózest alakította. A puskaporban nincs se zsír, se
koleszterin. Ez a dumdum golyókra is vonatkozik. Kérdezzék csak meg
kongresszusi képviselőjüket (képviselőnőjüket) arról, hogy a lőfegyverek a
szivarhoz hasonlóan egészségesek-e.
 *

Apai nagybácsikám, a néhai Alex Vonnegut, miután elvégezte

tanulmányait a Harvard Egyetemen, életbiztosítás-ügynökként dolgozott
Indianapolishan. Művelt, bölcs ember volt – a család többi tagjához
hasonlóan humanista. Alex bácsi általában azt kifogásolta leginkább az
emberekben, hogy ritkán veszik észre, amikor valóban boldogok.
Ő maga igyekezett minden alkalommal felismerni a pillanat kínálta
örömöt. Amikor egy nyári napon limonádét szürcsöltünk egy almafa
árnyékában, Alex bácsikám e szavakkal szakította félbe a beszélgetést:
"Nem tudom, mi volna csodálatos, ha ez nem az?"
Magam is gyakran mondom ugyanezt a könnyen jött, természetes
gyönyör pillanataiban: "Nem tudom, mi volna csodálatos, ha ez nem az?"
Talán mások is hasznát vehetik Alex bácsi örökségének. Engem
mindenesetre felvidít, hogy hangosan számolom a derű perceit.

Oké, akkor szórakozzunk egy keveset. Beszéljünk a szexről. Beszéljünk

a nőkről. Freud azt mondta, nem tudja, mit akarnak a nők. Én tudom, mit
akarnak. Egy rakás embert, akivel beszélhetnek. Miről akarnak beszélni?
Mindenféléről.
Mit akarnak a férfiak? Egy csomó cimborát, és azt, hogy ne legyenek
rájuk dühösek az emberek.
Miért olyan sok a válás manapság? Azért, mert a legtöbbünk nem törzsi
jellegű nagycsaládban él. Valamikor egy-egy esküvő alkalmával a
menyasszony rengeteg emberrel beszélhetett mindenféléről. A vőlegényt
pedig még több cimbora vette körül, akiknek idétlen vicceket mesélhetett.
Néhány amerikai, de alig egypár, még ma is törzsi jellegű nagycsaládban
él. Például a navahók. Vagy a Kennedyek.
A legtöbbünk azonban, ha manapság házasodik, az egybekelés révén
egyetlen emberhez jut csak. A vőlegény kap egy cimborát, de ez a cimbora
nő. A nő kap egy társat, akivel mindent megbeszélhet, de férfi az illető.
Amikor egy házaspár vitatkozik valamiről, talán azt hiszik, a pénzről, a
hatalomról, a szexről vagy a gyereknevelésről van szó, amit azonban
valójában mondanak egymásnak, anélkül hogy észrevennék, ez: "Nem vagy
elég nekem!"
Találkoztam egyszer egy ibó törzsbeli nigériai férfival, aki hatszáz
rokonát ismerte közelebbről. A felesége épp gyermeket várt, ami a legjobb
hír egy törzsi nagycsaládban.
A születése után a gyereket megmutatják az összes rokonának, különféle
korú, méretű és alakú ibónak. Azután más csecsemőkkel is találkozik,
magánál nem sokkal idősebb unokatestvérekkel. Mindenki, aki elég nagy,
és elég szilárdan áll a léhán, felemeli, dédelgeti, gügyög hozzá, és azt
mondja, milyen aranyos és kedves.

Önök nem lennének szívesen ennek a csecsemőnek a helyében?

Ez az ide-oda kalandozó bevezető négyszer olyan hosszú, mint az angol
nyelv történetének leghatásosabb és leghatékonyabb írása: Abraham
Lincoln gettysburgi csatatéren elmondott beszéde.
Lincolnt egy jelentéktelen színész lőtte le, aki élt fegyverviselési jogával.
Lincoln Isaac Asimovhoz és Alex nagybácsikámhoz hasonlóan már az
égben jár.

Kurt Vonnegut, a WNYC immár nyugalmazott túlvilági riportere ezúttal

papíron búcsúzik önöktől.
Viszlát és adios. Vagy ahogyan azt Szent Péter mondta hamisan
kacsintva, amikor elárultam neki, hogy utolsó retúr utamon járok a
Paradicsomban: "Szevasz, tavasz."

K. V.
1998. november 8. és 1999. május 15.
ÁLDJA MEG AZ ISTEN, DR.
KEVORKIAN!
MA
REGGELI
HALÁL
közeli élményem során megtudtam, mi történik azokkal, akik
csecsemőkorukban fejezik be földi életüket. Véletlenül jöttem rá, mivel
eredeti szándékom szerint azért mentem végig a kék folyosón, hogy Dr.
Mary D. Ainsworth-el készítsek interjút, aki tavaly március 21-én,
nyolcvanöt éves korában hunyt el a virginiai Charlottesville-ben.
Nyugalmazott, bár mindvégig aktív fejlődéspszichológus volt.
Dr. Ainsworth a New York Timesban róla megjelent rendkívül elismerő
gyászjelentés szerint mindenki másnál behatóbban tanulmányozta az anya
és gyermeke között az első év során kibontakozó érzelmi kapcsolat – vagy a
kapcsolat hiányának – hosszú távú hatásait. Anyátlan csecsemőket
tanulmányozott Londonban, mindenféle anyai gondoskodást vagy annak
hiányát Ugandában, majd itt, az Egyesült Államokban.
Kísérletei meggyőzően bizonyították, hogy a későbbi érzelmi fejlődés
szempontjából első éveiben minden gyermeknek szüksége van egy
biztonságot nyújtó anyafigurára. Máskülönben egy életen át szorongani fog.
Szerettem volna, ha Dr. Ainsworth beszél nekem a gondolkodás és
gondoskodás kettősségéről, valamint az újszülött koromban kapott anyai
törődésről: mennyiben magyarázza (vagy nem) felnőtt életemet?
Dr. Ainsworth ehelyett azonban megállíthatatlan izgalommal ecsetelte,
miként nyertek elméletei igazolást a túlvilágon. Nem beszélve mindarról az
elismerésről, amelyet pszichológustársaitól kapott a Földön. Mint kiderült, a
mennyországban bölcsődék és óvodák működnek azok számára, akik
csecsemőkorukban haltak meg. Önkéntes pótmamák, vagy a babák valódi
anyái – ha már maguk is az égben járnak – eszelős gyengédséggel
dédelgetik a csöppnyi lelkeket. Gyere anyucihoz. Puszi, puszi, puszi. Ne sírj
kicsinyem. Anyuci szeret téged. Büfizni kell? Biztosan az a baj. Így ni!
Most már jobb? Ideje hajcsikázni. Bubu, gugu.
 És a csecsemők egy napon angyalokká cseperednek. Ez az angyalok
titka!

Ezzel búcsúzik önöktől Kurt Vonnegut a huntsville-i (Texas)

halálkamrából. A viszontlátásra. Addig is huhu, gugu és pápá.

MA
REGGEL
KONTROLLÁLT
halál közeli állapotban volt szerencsém találkozni egy Salvatore Biagini
nevű emberrel a kék folyosó végén. A hetvenéves nyugalmazott
építőmunkást tavaly július 8-án érte halálos szívroham, miközben szeretett
snauzerét, Teddyt igyekezett megmenteni egy Chele nevű, elszabadult
pitbull támadásától Queensben.
A pitbull, amely soha azelőtt nem támadott sem emberre, sem állatra,
átugrott egy csaknem másfél méter magas kerítésen, hogy elkapja Teddyt. A
fegyvertelen Mr. Biagini viszont, aki ezzel szemben korábban
szívpanaszokkal küszködött, a pitbullt kapta el, így a snauzer egérutat nyert,
a pitbull pedig a snauzer helyett több helyen megharapta Mr. Biaginit,
akinek az ijedtségtől egyszer és mindenkorra megállt a szíve.
Megkérdeztem a hősies állatbaráttól, milyen élmény volt egy Teddy nevű
snauzerért áldoznia az életét. Salvatore Biagini filozofikusan állt a
kérdéshez. Azt mondta, magasan veri azt az érzést, amikor az ember
abszolút a semmiért hal meg a vietnami háborúban.

MA
REGGELI
HALÁLUTAZÁSOMAT
követően majdnem szó szerint a szívem szakad meg, amiért nem
vihettem magammal magnetofont a kék alagúton a Mennyországba. Soha
azelőtt nem üdvözölt még a néhai Louis Armstrong vezette New Orleans-i
stílusú rezesbanda az Amikor a szentek bevonulnak vérpezsdítő dallamával
új jövevényt arrafelé. Mint megtudtam, ez az igen vidám és különleges
megtiszteltetés, melyben tízmillió új halott közül egyetlenegy részesült, egy
Birnum Birnum nevű, fehér ősökkel is rendelkező ausztráliai bennszülettet
ért.
Amikor a tizenkilencedik században a fehér telepesek megérkeztek
Ausztráliába, a kontinens és a közeli Tasmánia őslakosai a földkerekség
minden népe közül a legegyszerűbb, sőt legprimitívebb kultúrájával
rendelkeztek. A fehérek élősdinek tekintették őket: értelmi és érzelmi
szintjüket mondjuk a patkányokéhoz hasonlították, puskával és méreggel
irtották őket. Az ausztrál bennszülöttek csak 1967-ben, gyakorlatilag alig
tegnapelőtt kaptak állampolgárságot, hála a Birnum Birnum által vezetett
tüntetéseknek. Népének fiai közül ő volt az első, aki elvégezte a jogi
egyetemet.
Tasmániában nem maradtak túlélők. Megkértem Birnum Birnumot,
küldjön egymondatos üzenetet a WNYC hallgatóinak a tasmánokról. Azt
mondta, ők voltak az egyetlen ismert, maradéktalanul végigvitt népirtás
áldozatai. Ekkor Louis Armstrong megjegyezte, hogy jó oktatók kezében a
tasmánok ugyanolyan tehetségesek és intelligensek, mint bárki más. Mint
mondta, jelenlegi zenekarában két tasmán is játszik. Egyikük klarinéton,
másikuk harsonán.

Ezzel a WNYC túlvilági riportere, Kurt Vonnegut búcsúzik Önöktől.

Teteretete!

A
MAI
FELÜGYELT,
halál közeli élmény igazi csemege volt! John Brownnal, alias János
bácsival készítettem riportot, aki egyfelől elesett egy fűszálban, másfelől
viszont másokért élt, ami köztudottan a legszebb mesterség. John Brownt
száznegyven évvel ezelőtt, október 2-án az Amerikai Egyesült Államok
alkotmányos rendje elleni összeesküvésért akasztották fel. Mindössze
tizennyolc, rabszolgaságot ellenző megszállott élén elfoglalt egy
lényegében őrizetlen szövetségi fegyverraktárat a virginiai Harper's
Ferryben. Hogy mi volt a terve? Szétosztani a fegyvereket a rabszolgák
között, hogy azok megdönthessék rabszolgatartóikat. Kész öngyilkosság.
Törvénytisztelő polgárok tüzet nyitottak rájuk, s nyolc emberét, köztük
két fiát megölték. Őt magát elfogták és börtönbe vetették az Egyesült
Államok tengerészetének az Alkotmányra felesküdött katonái, akiknek
parancsnoka Robert E. Lee ezredes volt.
John Brown a Mennyországban hóhérkötelet visel nyakkendő gyanánt.
Amikor erről faggattam, így fakadt ki: "Hát a magáé hol van? A magáé hol
van?"
A szemei olyanok, mint izzó pénzérmék. "Vérontás nélkül – mondja –
nincs bűnbocsánat." Mint kiderül, ez az Újszövetségben áll (Zsidók 9,22).
Gratuláltam neki azért, amit az akasztófához vezető úton az ujjongó és
gúnyolódó fehérekből összeverődött tömegnek mondott. Idézem:
"Ez egy csodálatos ország." – Mindössze négy szóban sikerült
összefoglalnia a legalávalóbb jogtiprás felett érzett iszonyatot, amelyet
civilizált nép a holokauszt előtt elkövetett.
– A rabszolgaság törvényes volt Amerikában – mondta. – A holokauszt
törvényes volt Németországban – tette hozzá.
John Brown Torringtonban született connecticuti jenki. Mint mondta, egy
bizonyos Thomas Jefferson nevű virginiainak négy szóban sikerült
megfogalmaznia Isten lényegét: "Minden ember egyenlőnek született."
Amikor Jefferson meghalt, Brown húszéves volt.
– Ez a kifinomult, tudományos gondolkodású, bölcs és tökéletes
úriember –folytatta John Brown –, aki a legszentebb sorokat vetette papírra,
rabszolgákat tartott. Mondja, valóban én lennék az egyetlen, akinek feltűnt,
hogy példája által csodálatos országunkat a kezdetektől fogva bűnös hellyé
tette, ahol a színes bőrűek fehérekkel szembeni alárendeltségét a természet
törvényeivel tökéletes összhangban állónak tartották?
– Várjunk csak – szakítottam félbe. – Azt állítja tehát, hogy országunk
George Washington után leginkább szeretett alapító atyja gonosz ember
volt?
– Bár a testemet kukacok eszik – mondta John Brown –, legyen ez az az
igazság, amely emlékemben tovább menetel.
(A John Brown-dal egyik versszakának feldolgozása kórusra)

Kedves Hallgatók! Kurt Vonnegut a texasi Huntsville halálterméből

búcsúzik önöktől. Viszlát, tatam!

A TEGNAPI
KONTROLLÁLT
 HALÁL
közeli élményem során néhány lépéssel a Gyöngykapun túl Roberta
Gorsuch Burke-kel csevegtem, aki hetvenkét esztendőn keresztül volt Arly
A. Burke admirális felesége. Burke 1955 és 1961 között látta el az Egyesült
Államok haditengerészetének hadműveleti főnöki tisztét, s ő vezette be a
US Navyt az atomkorszakba.
Roberta tavaly júliusban, kilencvennyolc éves korában halt meg. A
nyugalmazott Burke tengernagyot egy évvel hamarabb, kilencvenkilenc
esztendős korában érte a halál. 1919-ben találkoztak először, amikor a
későbbi admirális még csak kadét volt, egy "vak randevún", amelyre
Roberta az utolsó pillanatban ugrott be a nővére helyett. A sors keze.
Négy évvel később házasodtak össze. Ha a múltból következtetni lelhet a
jövőre, a kék folyosó túlsó végén is házasok maradnak az egész
örökkévalóságon át.
– Minek mindig újat keresni? – mondta nekem Roberta. Férje temetésén,
amikor neki még egy éve volt hátra, Bill Clinton elnök a következő
szavakat intézte hozzá: "Egész Amerikának jó szolgálatot tett, és követendő
példát mutatott nemcsak a ma és a jövő tengerészfeleségei, hanem minden
amerikai számára."
Roberta Gorsuch Burke a következő egyszerű sírfeliratot választotta ezen
a Földön: "Egy tengerész felesége."

DR. JACK
KEVORKIAN
újból leoldozta a szíjakat az immár kifejezetten az én számomra kiutalt
tolóhordágyon, itt, a texasi Huntsville halálos injekciók beadására szolgáló
egységében. Jack már tizenöt kontrollált halál közeli élményen segített át.
Hé, Jack, százig meg sem állunk! Ma reggeli utam végén, a kék alagúton és
a Gyöngykapun túl Clarence Darrow, a hatvan éve elhunyt híres amerikai
védőügyvéd vart rám. Azt akarta, hogy a WNYC hallgatói hallják
véleményét a bírósági tárgyalótermekben elhelyezett tévékamerákról.
– Örülök nekik – jelentette ki, ha elhiszik nekem. Ez az óriási hírnévre
szert tett ember egy Isten háta mögötti, ohiói farmervároskából származott.
– A kamerák jelenléte végre egyértelművé teszi – Folytatta hogy az
igazságszolgáltatást soha, sehol nem érdekelte az igazság. Az igazságügyi
rendszerek eszközök az igazságtalan kormányok kezében (másfajta
kormány pedig nem létezik), hogy a római gladiátorviadalokhoz hasonlóan
valódi emberek életével szórakoztassák a népet.
Megköszöntem Dr. Darrow-nak, hogy az első szakszervezeti vezetők, a
népszerűtlen tudományos tanokat hirdetők ékesszóló védelme, a rasszizmus
vehemens elutasítása és a halálbüntetés megvetése révén jóval
emberségesebbé tette az amerikai történelmet, mint egyébként lett volna.
Az egykori ügyvédóriás mindössze ennyit válaszolt: "Igyekeztem a legjobb
képességeim szerint szórakoztatni az embereket."

Ezzel búcsúzom Önöktől. Hé, Jack, nem ugrunk be valami jó kis

belvárosi mexikói étterembe?

AZALATT
A
MAJDNEM
egy év alatt, melynek során 100%-os holtakkal készítettem félholtan
interjúkat, újra meg újra megkérdeztem Szent Pétert, találkozhatnék-e
valakivel, aki a szememben mindig is hős volt. Földimről, a néhai Eugene
Victor Debsről van szó, az indianai Terre Haute-ből. Öt ízben volt a
szocialista párt elnökjelöltje azokban az időkben, amikor ennek az
országnak még erős szocialista pártja volt.
És ezek után tegnap ki más várt rám a kék folyosó végén, mint Eugene
Victor Debs, a nagy amerikai iparágak közül a vasút ellen indított első
sikeres sztrájk szervezője és vezetője. Soha azelőtt nem találkoztunk. Ez a
nagy amerikai 1926-ban, hetvenegy éves korában halt meg, amikor én
mindössze négy éves voltam.
Megköszöntem neki azokat a szavakat, amelyeket újra meg újra felidézek
előadásaim során: "Amíg léteznek alsóbb néprétegek, én közéjük tartozom.
Amíg léteznek bűnöző elemek, magam is az vagyok. Amíg egyetlen lélek is
börtönben sínylődik, én sem vagyok szabad."
Megkérdezte tőlem, hogyan fogadják e szavakat a Földön Amerikában
manapság. Közöltem vele, hogy kinevetik őket.
– Az emberek röhögnek és fikáznak – mondtam. Megkérdezte, mi a
legdinamikusabban fejlődő iparágunk.
– A börtönépítés – feleltem.
 – Micsoda szégyen – mondta. Azután megkérdezte, a hegyi beszédet
hogyan fogadják mostanában, majd kibontotta szárnyát és elrepült.

ITT
KURT
VONNEGUT.
Ma reggeli orvosilag felügyelt halál közeli élményem során kontinentális
reggelit fogyasztottam Harold Epsteinnel, aki nemrégiben szenderült jobb
létre másfélholdas larchmonti birtokán. Halálának hátterében csak
természetesnek nevezhető okok állhattak, mivel kilencvennégy éves volt.
Ez a kedves ember könyvelőként dolgozott, majd miután harmincnégy
évvel ezelőtt szívroham érte, életét kedves felesége, Esta társaságában az
általa "kertőrületnek" nevezett szenvedélynek szentelte.
Esta a mai napig közöttünk él, és remélem, hallgatja az adást. Harold és
Esta Epstein, ez a turbékoló galambpár négyszer repülte körbe a világot az
amerikai kertekben megtelepíthető csodálatos új növények után kutatva, s
bár egyikük sem végzett hagyományos kertészeti iskolákat, írtjaikat
gyakran koronázta siker. Amikor Harold lelke elhagyta földi porhüvelyét,
az Amerikai Sziklakertészek Társasága, a Nagy-New York-i Orchidea
Társaság valamint az Amerikai Rododendron Társaság Északkeleti
Régiójának tiszteletbeli elnöke volt.
Megkértem, szóljon néhány szót a WNYC hallgatóihoz sok éve
bekövetkezett szívrohamát követő életéről.
– Egyetlen bánatom, hogy nem lehet mindenki olyan boldog, mint mi
voltunk – felelte. A néhai Harold Epstein elmondta még, hogy miután a
mennybe érkezett, és ott felvett egy addig ismeretlen virágot, köszönetet
mondott az Úrnak a kertőrület felbecsülhetetlen értékű adományáért.

JACK
KEVORKIAN
és én úgy gondoltuk, nem érhet már minket meglepetés az általa
ellenőrzött túlvilági utazások során. Ma azonban beleszerettem egy halott
nőbe! A neve Vivian Hallinan.
A vele való találkozás iránti érdeklődésemet egyetlen szó keltette fel,
amelyet a New York Times róla szóló gyászjelentésének fejlécén olvastam:
 "Vivian Hallinan (88) színpompás nyugati parti család legidősebb
tagja..." Mitől lesz valaki, sőt egy egész család "színpompás"? A túlvilágon
számos lángeszű, merész, befolyásos, karizmatikus és még ki tudja miféle
emberrel készítettem interjút. De a pokolba is, mi a csuda ez a
"színpompás"? Két lehetséges válasz adta magát: "bohóc" vagy
"életvidám".
Végül sikerült megfejtenem a rejtélyt. A "színpompás" a Nem York
Times zsargonjában ezt jelenti: hihetetlenül vonzó, csinos és gazdag, de
szocialista.
Hogy mennyire "színpompás"? Vivian néhai férje, az ingatlanügyletekből
származó dollárokkal vastagon bélelt Vincent Hallinan ügyvéd 1952-ben a
progresszív párt listáján az Egyesült Államok elnöki székére pályázott!
Lám, mire viheti az ember bohóckodással és életvidámsággal
Kaliforniában!?
Íme! Vincent hat hónapot töltött börtönben Harry Briciges munkásvezér
fegyelmezetlen és nagyhangú védelméért, akit a McCarthy-érában
kommunizmus vádjával illették. Vivian pedig 1964-ben harminc napot ült
dutyiban egy polgárjogi tüntetésen tanúsított, hölgyhöz méltatlan
viselkedésért.
És most jön a java: a tüntetésen mind az öt fia vele volt, s egyikük,
Terrence, ma San Francisco államügyésze!
A Mennyországban mindenki annyi idős, amennyi lenni akar. A saját
apám mindössze kilencéves. Vivian Hallinan így elöntött, mindörökké
huszonnégy éves marad: elég egyetlen pillantás, hogy padlót fogjon tőle az
ember! Megkérdeztem, hogyan vélekedik arról, hogy "színpompásnak"
nevezték.
Azt mondta, jobban örült volna, ha úgy nevezik, ahogyan Franklin D.
Roosevelt hívta ellenségeit: "osztályáruló".

DR.
KEVORKIAN
ÉPP
most oldott le a kerekes hordágyról legutóbbi halálutamat követően. Ez
alkalommal nem mással, mint a néhai Adolf Hitlerrel volt szerencsém
eszmét cserélni.
 Örömmel hallottam, hogy megbánást érez tetteiért, melyeknek – még ha
közvetve is – közük volt harmincötmillió ember erőszakos halálához a II.
világháború idején. Természetesen ő maga, valamint szeretője, Eva Braun is
közöttük volt, négymillió további némettel, hatmillió zsidóval, a
Szovjetunió tizennyolcmillió állampolgárával és másokkal egyetemben.
– Másokhoz hasonlóan én is megfizettem mindenért – mondta.
Reményei szerint valahol szerény síremléket emelnek neki, lehetőség
szerint kőkeresztet, mivel keresztény volt, és ha lehet, az Egyesült
Nemzetek New York-i központjának területén. Mint kérte, nevét és az
1889-1945 dátumokat véssék rá. Alá pedig egy kétszavas német mondatot:
"Entschuldigen Sie."
Ami fordításban nagyjából annyit tesz: "Sajnálom" vagy "Bocsássatok
meg."

MAI
KONTROLLÁLT
HALÁL
közeli élményem somín John Wesley Joyce-szal, egykori zsaruval és
sokadosztályú baseballjátékossal beszéltem, aki 1966-tól 1996-os
csődbemeneteléig a Greenwich Village-i Lion's Head bár tulajdonosa volt.
Az övé volt Amerika leghíresebb, szájmenésben szenvedő, nagyivó írói
által frekventált csehója. Mint ahogyan art valaki szellemesen megjegyezte,
a vendégkör "írástünetekkel küszködő alkoholistákból állt".
A néhai Mr. Joyce szerint az, írók választottak maguknak a kocsmát,
aminek személy szerint egyáltalán nem örült. Mint mondta, abban a
reményben állított üzembe egy zenegépet, hogy az majd zavarja a
csevegést.
Az írókat azonban ez nem tartotta távol. – Csak sokkal hangosabban
beszéltek – tette hozzá az egykori bártulajdonos.

ITT
KURT
VONNEGUT,
a WNYC túlvilági riportere. tegnapi utazásom alkalmával Frances
Keane-nel, az újlatin nyelvek szakértőjével és gyermekkönyv-írónővel
folytattam eszmecserét, aki a múlt év június 26-án, nyolcvanöt éves
korában hunyt el hasnyálmirigyrákban. Érzésem szerint a New York Times
alapvetően dicsérő gyászjelentését az utolsó komor mondat teljesen
hazavágta: "Mindhárom házassága válással végződött." Megkérdeztem, mi
a véleménye erről, mire ő vállat vont, s három újlatin nyelven válaszolt.
– Así es la vida – mondta.
– C'e la vita – mondta.
– C'est la vie – mondta.
Majd hozzátette: "Kopj le."

ORVOSILAG
ELLENŐRZÖTT
HALÁLUTAZÁSAIM
során majdnem olyan sűrűn találkoztam az 1727-ben elhunyt Sir Isaac
Newtonnal, mint Szent Péterrel. Mindketten többnyire a túlvilágba vezető
folyosó Mennyország felőli végénél múlatták idejüket. Szent Péter a
munkáját végezte. Sir Isaacet olthatatlan kíváncsisága vezérelte:
mindenáron meg akarta tudni, mi is a kék folyosó valójában és hogyan
működik.
Newtonnak nem elég, hogy a Földön eltöltött nyolcvanöt év alatt
feltalálta a differenciál– és integrálszámítást, megfogalmazta és
számszerűsítette a tömegvonzás, a mozgás és a fénytan törvényeit, s
megtervezte az első tükrös távcsövet. Képtelen megbocsátani magának,
hogy Darwinnak hagyta az evolúció elméletét, Pasteurnek a baktériumokat,
Albert Einsteinnek pedig a relativitást.
– Süketnek, ostobának és vaknak kellett lennem, hogy nem magam
jöttem rá minderre – mondta nekem. – Hiszen ezek a dolgok szinte kiverik
az ember szemét!
"Szerepem szerint" interjúkat készítek halott emberekkel a WNYC
számára, ezúttal azonban Sir Isaac Newton faggatott engem. Ő csak
egyszer, egy irányban mehetett végig a Folyosón. Minden áron tudni akarja,
miből készült, szövetből, fémből, fából vagy miből? Azt válaszolom, az
álmok szövedékéből, de ez a válasz cseppet sem elégíti ki.
Szent Péter Shakespeare-t idézi neki: "Több dolgok vannak földön és
égen, Horatio, mintsem bölcselmetek felfogni képes."
 ÉPP MOST
FEJEZTEM
be a riportot Peter Pellegrinóval, aki tavaly március 26-án, nyolcvankét
éves korában halálozott el otthonában, a pennsylvaniai Newtonban. Mr.
Pellegrino volt az Amerikai Hőlégballon Szövetség megalapítója, s az első
amerikai, aki hőlégballonnal átkelt az Alpokon. Később a Nemzeti
Aeronautikai Szövetség számára hitelesített hőlégballon-eredményeket, a
Szövetségi Repülésigazgatóság égisze alatt pedig hőlégballon-pilótákat
vizsgáztatott.
Megkérdezte, életemben hőlégballonoztam-e. Nemmel feleltem. Mindez
a Gyöngykapun kívül játszódott. Többé nem engednek be. Szent Péter
megfenyegetett, ha még egyszer bemegyek, ott fog kapuőrnek.
Szent Péter elmagyarázta Pellegrinónak, hogy nem vagyok halott,
egyszerűen halál közeli élményen megyek keresztül, és hamarosan
visszatérek az élők közé.
Ezt hallván Pellegrino így kiáltott: "Az Isten szerelmére, ember! Szerezz
egy nagy palack propán-bután gázt és egy ballont, amíg megteheted,
különben sohasem tudod meg, milyen a Mennyország!"
Szent Péter rosszallóan nézett rá.
– Mr. Pellegrino – mondta –, ez itt a Mennyország!
– Csak azért állítja ezt – vágott vissza Pellegrino –, mert még soha nem
kelt át hőlégballonnal az Alpokon!
Szent Péter nevetve fordult hozzám. – Nem csak hőlégballonozásra
maradt még ideje. Akár egy könyvet is írhat Rossz közérzet a
mennyországban címmel – mondta, majd gunyoros mosollyal Pellegrinóra
pillantott. – Ha kokaint vagy LSD-t élvezett volna a Földön, a
Mennyország, gondolom, akkor is csalódást okozott volna.
– Bingó! – kiáltott fel Pellegrino.
Mint elmondta, már gyerekkorában is tudta, hogy az égben és nem a
földön a helye, ugyanúgy, ahogyan (saját szavaival élve) "... a folyóparton
vergődő hal tudja, hogy a vízben az otthona". Amint életkora lehetővé tette
– az I. világháborús Jennyktől kezdve kereskedelmi személy– és
áruszállítókig –mindenféle repülőgép pilótafülkéjében szállt az égbe.
– Mégis betolakodónak, idegennek éreztem magam odafenn, miközben a
légcsavarokkal darabokra szaggattam, gépem zajával és kipufogójának
bűzével szennyeztem az eget – folytatta. – Harmincöt éves koromban
utaztam először hőlégballonon. Olyan volt, mint egy valóra vált álom.
Mennyországban jártam, mégis éltem. Az ég egy darabja lettem.

Ezzel búcsúzik Önöktől Kurt Vonnegut és Jack Kevorkian a huntsville-i

állami börtönből. Viszlát!

MAI
TÚLVILÁGI
UTAM
során nem kellett túl hosszan kutatnom Martin Luther King beismerő
vallomást tett gyilkosa, James Earl Ray után a paradicsomi mezőkön. Ray
1998. április 23-án halt meg májelégtelenségben. Szent Péter szerint
azonban ez idáig egyetlen lépést sem volt hajlandó megtenni a
Gyöngykapun át az öröklétbe vezető úton.
Pedig nem tökkelütött: 108-as intelligenciahányadosa jóval meghaladja
az amerikai átlagot. Azt mondja, egészen addig nem hajlandó betenni a
lábát az örökkévalóságba, amíg börtöncellát nem építenek neki odaát. Úgy
véli, egy örökléten keresztül csakis börtöncellában érezné magát
kényelemben. Egy cellában, mondja. észre sem venné az idő múlását.
Persze nem egészen ezeket a szavakat használja: "le sem szarná" az idő
múlását, hogy pontosan idézzem.
Szövegében most is hemzseg az afro-amerikaiakat illető "n"-betűs szó,
jóllehet Szent Péter könyörög neki, hogy "az Isten szerelmére" fogja vissza
magát. Ray azt magyarázza, soha nem lőtte volna le a "nagy n...ert"-t, azaz
dr. Kinget, ha tudja, hogy golyója nyomán mindaz, amit a "nagy n" mondott
és amiért harcolt, olyan kib...ott híres lesz az egész kib...ott világon.
– Miattam – mondta – kis fehér gyerekeknek azt tanítják, hogy a "nagy
n" valamiféle amerikai hős volt, mint az a kib...ott George Washington. Az,
én nyomorult kis golyóm miatt – tette hozzá – úgy hallom, a "nagy n"
szarságait odalent a Földön kib...ott arannyal díszített
márványemlékművekbe vésik.

Ezzel búcsúzik Önöktől Kurt Vonnegut a kib...ott huntsville-i

szupermodern halálteremből. a kib...ott Texasból.
 LEGUTÓBBI
ORVOSILAG
FELÜGYELT
halál közeli állapotom során William Shakespeare-rel készítettem
riportot. Nem jöttünk ki valami jól egymással. Azt mondta, az általam
beszélt dialektus a legcsúfabb angol, amelyet valaha hallott, "foszlánnyá,
csupa rongyokká tépi a szenvedélyt". Megkérdezte, hol az ördögben
beszélnek így, mire én azt feleltem: "Indianapolisban".
Gratuláltam neki az Oscar-díjakért, amelyeket a Szerelmes Shakespeare
nyert, mely az ő Rómeó és Júliája alapján készült.
Az Oscarokról és magáról a filmről a következő véleményt fogalmazta
meg: "Mese, mit egy bolond beszél, teli hangos dagállyal – ám értelme
semmi sincs!"
Kerek perec megkérdeztem tőle, ő írta-e a neki tulajdonított színműveket
és költeményeket. "Mit rózsának hívunk mi, bárhogy nevezzük, éppoly
illatos –mondta. – Kérdezze Szent Pétert!" Amit feltétlenül meg is teszek.
Megtudakoltam, volt-e szerelmi viszonya a nők mellett férfiakkal is,
tudván, milyen türelmetlenül várja a WNYC hallgatóközönsége a választ.
Felelete azonban inkább a különféle állatok közötti szenvedély mellett tört
lándzsát: "Mint két ikerbárány, mely a napon egymásra béget: éppúgy
hancúroztunk ártatlanul." Ez az ártatlan hancúrozás a legpuhább
pornográfia, amelyről valaha hallottam.
És ezzel végzett is velem. Az önök riporterét pedig lényegében elküldte
melegebb éghajlatra.
– Eredj kolostorba – mondta és faképnél hagyott.
Idiótának éreztem magam, miközben a kék folyosó felé vettem az irányt.
Minden idők legnagyobb írójának csupa olyan kérdést tettem fel, amelyre a
Bartlett-féle idézetgyűjteményből könnyűszerrel válaszolni lehet. Az
ártatlan bárányokról szóló gyöngyszem a Téli regéből való.
Legalább nem felejtettem el megkérdezni Szent Pétertől, valóban
Shakespeare írta-e Shakespeare műveit. Azt mondta, eddig még senki sem
érkezett a mennyországba – pokol pedig nem létezik –, aki magának
követelte a szerzői jogot. Majd hozzátette: "Legalábbis senki olyan, aki
alávetette volna magát a hazugságvizsgáló próbámnak."
 Kurt Vonnegut, az Önök hebegő, megalázott, öngyűlölő, félművelt
indianapolisi bértollnoka az alábbi kérdéssel búcsúzik mára: "Lenni, vagy
nem lenni?"

EDDIG
MÉG
EGYETLEN
holt interjúalanyom iránt sem igyekeztem felcsigázni hallgatóim
érdeklődését, ám most ennek is eljött az ideje. Lássuk, mennyire járatosak a
művelődéstörténet terén?
Először is: ez a volt földlakó, pedig még huszadik életévét sem töltötte
be, olyan gondolatot tett közzé, amely Pasteur baktériumelméletéhez,
Darwin evolúciós elméletéhez, vagy mondjuk Malthus túlnépesedéssel
kapcsolatos félelmeihez hasonlóan kísérti a gondolkodó embereket.
Második segítség: keresd a rokont. A hihetetlenül koraérett szerző anyja
is híres író volt. Könyveinek némelyikét maga William Blake illusztrálta!
Képzeljék csak el, micsoda megtiszteltetés lehetett! Legszenvedélyesebben
a nők férfiakkal egyenlő bánásmódhoz való jogáról írt.
A kérdezett személy apja szintén író volt – kálvinistaellenes prédikátor,
aki többek között a következőket sort vetette papírra: "Még magának
Istennek sincs joga a zsarnoksághoz."
Kik voltak e kiváló szülők barátai? William Blake, Thomas Paine és
William Wordsworth, hogy csak néhányat említsünk.
Harmadik segítség: A keresett személy egy hírességhez ment férjhez, aki
egyaránt ismert volt romantikusan kicsapongó életviteléről és költészetéről.
Ő ihlette például első felesége öngyilkosságát. Harmincéves korában a
lehető legromantikusabban fulladt meg.
Szabad a gazda? Ma a Mennyországban Mary Wollstonecraft Shelleyvel
beszéltem, aki, ismétlem, húsz éves kora előtt írta meg minden idők
legkoraérettebb és hatásosabb tudományos fantasztikus regényét, a
Frankenstein avagy a modern Prométheuszt. Mindez 1818-ban történt, egy
teljes évszázaddal a frankensteini találmányokat: mérges gázt, tankokat és
repülőket, lángszórókat és taposóaknákat valamint szögesdrótokat hozó I.
világháború vége előtt.
Szerettem volna kikérni Mary Shelley véleményét az atombombákról,
melyeket Hirosima és Nagaszaki fegyvertelen férfiaira, asszonyaira és
gyermekeire dobtunk le – majd továbbiakkal fenyegettük őket. Mary ez
alkalommal azonban kizárólag a szülei, William és Mary Wollstonecraft
Godwin, férje, Percy Bysshe Shelley, valamint kettejük barátai: John Keats
és Lord Byron körül csapongott.
Elmondtam neki, hogy sok ostoba ember manapság azt hiszi,
Frankenstein a szörny neve, és nem a tudósé, aki megteremtette őt.
Így válaszolt: "Ez végül is nem akkora ostobaság. Történetemben nem
egy, hanem két szörnyeteg szerepel. És az egyiküket, a tudóst, valóban
Frankensteinnek hívják."

Ezzel Kurt Vonnegut zárja adását a texasi Huntsville-ból.

MAI
MENNYEI
RIPORTALANYOM
Dr. Philip Strax volt. Kilencvenéves korában érte a halál, ugyanazon a
napon, mint a Joe Dimaggio baseballsztárt. Tőle származik az alábbi
elbűvölő verspár:

Marjon inkább a vágy heve,

Mint szerszámom rozsda egye.

Philip Strax három verseskötet szerzője és radiológus volt. Az ő nevéhez

fűződik a korábban főleg csontok vizsgálatára használt röntgensugarak
finomítása, oly módon, hogy azok az emlők lágy szöveteiben bekövetkező
elváltozások vizsgálatára is alkalmasak legyenek. A mammográfiának
köszönhetően a mellrák korai azonosítása révén meghosszabbított női
életek számát baseballnyelven szólva több ezer R.B.I.-nek, azaz "pontot érő
ütésnek" nevezhetjük.
Orvosi és talán költői pályafutásának fordulópontját szeretett felesége,
Gertrude harminckilenc éves korában bekövetkezett halála jelentette. Az
asszony halálát későn azonosított mellrák okozta. Philip Strax ezt követően
hivatását teljes egészében e kór elleni küzdelemnek szentelte. Micsoda
siker!
Amikor találkoztam vele, őrjöngő angyalok alkotta tömeg szélén állt. Az
angyalok kivétel nélkül DiMaggiótól szerettek volna autogramot kapni a
tollaikra. Elmondtam Dr. Straxnek, hogy a New York Times érzelmektől
fűtött gyászjelentése szerint különösen szerette a nőket, akik
viszontszerették őt. Kérdésemre saját, szégyentelenül feminista
négysorosával válaszolt:

Belőled, férfinép, Teremtés gyöngye,

Kétfélét hordoz e női világ:
Az egyik tudja, mennyire gyönge,
A másik erősnek hiszi magát.

Ezzel Kurt Vonnegut és az elmaradhatatlan Jack Kevorkian, aki immár

századszor mentette meg az életemet, búcsúznak Önöktől. Viszlát!
1998.
FEBRUÁR

HARMADIKA
késő délután van. Most szíjaztak le a guruló hordágyról egy újabb halál
közeli utazást követően ebben a forgalmas kivégzőkamrában a texasi
Huntsville-ben.
Tudósítói karrierem során most először egy ünnepelt személyiség
lábnyomait követtem a Paradicsom felé vezető kék folyosón. A nevezett
személy az újjászületett Carla Faye Tucker volt, aki korábban két idegent
ölt meg egy csákánnyal. Carla Faye-t itt küldte Texas Állam
visszafordíthatatlanul a halálba, nem sokkal ebéd után.
Két órával később egy másik hordágyon engem küldtek át – de csak
háromnegyed részig – az öröklétbe. A folyosón értem utol Carla Faye-t,
mintegy százötven méternyire a túlsó oldaltól, a Gyöngykapu közelében.
Mivel habozni látszott, sietve biztosítottam arról, hogy nem a pokol vár rá:
senkire sem vár pokol. Azt mondta, kár, mert szívesen jutna pokolra,
amennyiben Texas kormányzóját is magával ránthatná.
– Ő is gyilkos – fakadt ki Carla Faye. – Megölt engem!
Dr. Jack Kevorkian felügyeli a halál közelébe és vissza tett utazásaimat.
Úgy hallom, be kell fejeznem az adást. Jacket és engem ugyanis arra kértek,
lóhalálában ürítsük ki a halálos injekciós egységet, mivel azt újabb teljes
kivégzésre kell előkészíteni. Úgyhogy most mindkettőnk nevében: viszlát
és tatam.

SAJNOS
JACK
KEVORKIAN
Michiganben támadt jogi nehézségei miatt – előre megfontolt szándékkal
elkövetett emberölés miatt folyik ellene eljárás – remélhetőleg átmenetileg,
de le kell állítanom az általa irányított túlvilági útjaimat. Hogy a WNYC ne
maradjon műsor nélkül két adománykérő hirdetés között, ezúttal egy még
elő személlyel készítettem riportot.
 Alanyom Kilgore Trout tudományos fantasztikus író volt.
Megkérdeztem, mit érez a szerbiai Koszovóban történt események láttán.
Válaszát magnóra rögzítettem, azonban felső fogsora időről-időre
meglazult, így az érthetőség kedvéért saját szavaimmal ismétlem el
mondatait.
Íme:
A NATO-nak ellent kellett volna állnia a szinte ellenállhatatlan
kísértésnek, azaz annak, hogy a tömeget szórakoztassák a képernyőn, és a
hidakat, rendőrőrsöket, gyárakat meg ki tudja még mit a levegőbe repítő
akciófilmekkel konkuráljanak. A szerb zsarnokság infrastruktúráját
érintetlenül kellett volna hagyni az igazság és a józan ész nevében,
amennyiben ezek egy napon visszatérnek. Minden város és a legkisebb fala
is a világ öröksége. A NATO azáltal, hogy emberi életre alkalmatlanná teszi
őket, magának árt, és úgy szólván a fürdővízzel kiönti a gyereket is.
Show-biznisz!
Az etnikai tisztogatás gyilkos paranoiája és skizofréniája manapság már a
szökőárakhoz, a vulkánokhoz és a földrengésekhez hasonlóan gyorsan és
szinte azonnal pusztít – Ruandában, ezúttal Koszovóban és ki tudja, még
hol. Valamikor e betegség terjedése még évekbe tellett. Gondoljunk. csak
arra, hogyan irtották ki az európaiak. a nyugati félteke, Ausztrália és
Tasmánia őslakosságát, milyen pusztítást végeztek. a törökök az örmény
lakosság soraiban – és emlékezzünk. a holokausztra, mely 1933 és 1945
között folyamatosan szedte áldozatait. Történetesen a tasmániai népirtás az
egyetlen, amely tudomásom szerint száz százalékig sikeres volt. A Föld
színén ma már egyetlen ember sem él, aki tarmániai ősöktől származik.
A Mycobacterirum tuberculosishoz hasonlóan az etnikai tisztogatás új
mutációja kezdett el tenyészni a Földön, melyhez fogva a múlt orvosságai
szánalmasnak, sőt abszurdnak tűnnek. Ma már minden esetben túl későn
érkezik a beavatkozás. Az áldozatok gyakorlatilag holtak vagy
otthontalanok, mire először hallunk felőlük. az esti hírekben.
A jó szándékú emberek. semmi mást nem tehetnek az etnikai tisztogatás
betegségével szeszben, amellyel immár minden esetben kész tényként
szembesülünk, mint hogy kimentik a túlélőket. És óvakodjanak a
keresztényektől!

Kurt Vonnegut ezzel zárja adását.

 KEDVES
HALLGATÓIM!
Post mortem újságírói pályafutásom alighanem a mai nappal véget ér.
Alighogy Jack Kevorkian leoldozott a tolóasztalról, és felültem, hogy
magnóra mondjam mennyei riportomat a néhai Isaac Asimovval, Jacket
bilincsbe verve vitték el, hogy az ellene felhozott gyilkossági vádakra
feleljen Michiganben. Hát nem vicces? Ez az állítólagos gyilkos több tucat
alkalommal mentette meg az életemet! Jack távoztával ezt a halálkamrát
többé nem tudom második otthonomnak tekinteni.
Bocsássák meg vegyes érzelmeimet. Miközben siratom még élő barátom,
Jack balsorsát, örvendezem egy másik, Isaac Asimov viszonylagos jóléte
felett, aki vese– és szívelégtelenségben halt meg hetvenkét éves korában,
nyolc évvel ezelőtt.
Földi élete során Isaac – elődöm az Amerikai Humanisták Szövetségének
tiszteletbeli elnöki székében – minden idők legtermékenyebb amerikai írója
volt. Közel ötszáz könyvet publikált – az én nyomorúságos húsz, vagy
Honoré de Balzac nyolcvanöt kötetéhez képest. Volt olyan esztendő, amikor
Isaac Asimov tíz kötetet adott közre! Ezek nemcsak díjnyertes sci-fik
voltak, hanem Shakespeare-t, a biokémiát, az ókori görög történelmet, a
Bibliát, a relativitást és még kit tudja mit népszerűsítő tudományos munkák.
Isaac, aki a Columbia Egyetemen szerzett kémiai doktorátust, a volt
Szovjetunióban, Szmolenszkben született, de Brooklynban nevelkedett.
Gyűlölt repülni, és a New York Timesban megjelent gyászjelentése szerint
sohasem olvasta Hemingway, Fitzgerald, Joyce vagy Kafka műveit.
"Idegenként mozgok – írta egyszer – a huszadik századi regény és költészet
világában."
– Isaac – mondtam neki –, neked a Guinness Rekordok Könyvében lenne
a helyed.
– Azért, hogy egy Bunkó nevű kakassal legyek halhatatlan, aki tizenegy
kilót nyom, és megölt két macskát? – felelte.
Megkérdeztem, még mindig ír-e?
– Folyamatosan! Ha nem írhatnék állandóan, ez a hely a pokol lenne a
számomra. A Föld is pokol lett volna, ha nem írhattam volna kedvem
szerint. Viszont a pokol is elviselhető lenne, ha annyit írhatnék, amennyi jól
esik.
 – Hála az égnek, nincs pokol – mondtam.
– Élveztem a veled való eszmecserét – felelte –, de vár a munka. Egy
hatkötetes tanulmányon dolgozom a földi emberek idétlen túlvilági
hiedelmeiről.
– A magam részéről egy kis alvással is megelégednék.
– Így beszél egy humanista – mondta, miközben szemmel láthatóan a
türelmetlenség kezdett eluralkodni rajta.
– Csak még egy utolsó kérdést – könyörögtem neki. – Minek tulajdonítod
hihetetlen termékenységedet?
Isaac Asimov egyetlen szóval válaszolt: "Menekülés". S még hozzátette
egy hasonlóan termékeny francia író, Jean-Paul Sartre híressé vált
szállóigéjét:
"A pokol a többi ember."

VÉGE
RIPORTALANYAIM
Dr. Mary D. Ainsworth
SalvatoreBiagini
BirnumBirnum
John Brown
Roberta Gorsuch Burke
ClarenceDarrow
Eugene Victor Debs
Harold Epstein
VivianHallinan
Adolf Hitler
John Wesley Joyce
FrancesKeane
Sir Isaac Newton
Peter Pellegrino
James Earl Ray
William Shakespeare
Mary Wollstonecraft Shelley
Dr. Philip Strax
CarlaFaye Tucker
KilgoreTrout
Isaac Asimov
 TARTALOM
NÉHÁNY KERESETLEN SZÓ A TÚLVILÁGRÓL A WNYC
RIPORTERÉTŐL
ÁLDJA MEG AZ ISTEN, DR. KEVORKIAN!
RIPORTALANYAIM