EORSI ISTVÁN

Tűnődések egy régi vitá ró l

Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögez­

nünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet
itt-ott hazugságokat m ondani, de nem lehet hazugságra politikai
konstrukciókat, politikai program ot felépíteni.
Bibó István:
Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (1948)

Lenin örököseinél a történelmi perspektívák messzemenőkig el­

vesztették primátusukat. Noha a taktikai döntéseket összekötötték
a jelenen túlmutató perspektívával, mégis lényegileg taktikai jelle­
gű döntésük többnyire nélkülözte az igazán marxista elméleti-tör­
ténelmi megalapozást. A fejlődés ennek megfelelően a mindenkor
időszerű taktikai döntések abszolút elsőbbsége felé haladt. Ezek­
hez konstruálták aztán hozzá a stratégiát és az összefejlődés törté­
nelmi elméletét, amelyet e másodlagos kisegítő és kiegészítő jelle­
gének megfelelően másfajta, új taktikai döntés esetén a kívánalmak
szerint módosíthattak, sőt akár az ellenkezőjére fordíthattak át.
Lukács György: Dem okratizálás ma és holnap (1968)

1 .

Az újdonsült dem okrácia első évében lényegbevágó vita zajlott le az Ady

óta eltelt időszak legnagyobb magyar politikai gondolkodója, Bibó
István és u g y anennek a korszaknak a legjelentősebb m arxista teoreti­
kusa, Lukács György között. A mai olvasót enyhe émelygés környékezi,
mely szabályszerű tengeribetegséggé fokozódik, m iközben az érvek és
ellenérvek hullám ain visszabukdácsol a szóban forgó történelm i pilla­
nathoz. A visszavezető utat ugyanis rém képek szegélyezik: nem csak
hullák h án y ó d nak a habokon, h anem szörnyképződm ények is, olyan
egykor ép n ek ígérkező és - ó jaj - ma is eleven alakzatok, amelyek
présben és sa tu b a n növekedtek, az egyedül lehetséges kisebb ellenállás
irányában. És ezek et a rém képeket nem pusztán történelm i tapasz­
Tűnődések egy régi vitáról 301

talataink vetítik elénk: a vita a kezdőponton előlegezte m indazt, am i

később bekövetkezett.
Ezeket a tapasztalatokat term észetesen nem te h e tjü k zárójelbe olva­
sás közben: a politikai vitákhoz - ha kellően m agas színvonalon zajla­
nak le - a bizonyító anyag jó részét utólag szolgáltatja a történelem . Az
olvasó azonban m ár e bizonyító anyag birtokában ítéli m eg a hajdankori
vitázók álláspontját, saját - utólag m egszerzett - tudását kéri tő lü k
szám on, ami nyilvánvalóan jogosulatlan igény. A vitázókat reális felis­
m eréseken és ham is koncepciókon kívül olyan szükségszerű illúziók is
mozgatják, amelyek a történelm i pillanatban gyökeredznek. Ilyen illú­
ziók nélkül vita nem is bontakozhatna ki. Ha p éld áu l a m inden ízében
realista Bibó István tu d ta volna, hogy az övezet országainak sorsa -
függetlenül a b e n n ü k kifejlődő dem okráciák egészséges vagy válságos
m ivoltától - különféle világpolitikai m egállapodások és fejlem ények
függvénye, akkor feltehetően nem látta volna é rte lm é t annak, hogy a
dem okrácia válságáról értekezzen. Am 45-ben szerencsére nem tu d ta
még, hogy az általa zseniálisan leírt válságtünetek és ezek rendszerré
kerekedő okai feltárhatók ugyan, de nem sz ü n te th e tő k meg, m ert b ár
m aguk a tü n etek és okok jórészt Magyarország belső fejlődésében
gyökeredznek, m egszüntetésükhöz olyan nem zetközi átren d ező d és­
n ek kellene végbem ennie, am elyet sem vitával, sem m ásképpen nem
m ozdíthat elő. H a B ibó m indezt idejében látja, akkor m ost történelm i
és nem zetpszichológiai önism eretünk, m orális és politikai dö n tésein k
lehetséges köre feltehetően m érhetetlenül szegényebb lenne - Bibó
életm űvének tanulságaival. Feltehetően, m ondom , m ert az ő e se té b en
elképzelhető - hiszen 1956. novem ber 4-e u tá n e rre is szolgáltatott
p éld át hogy arra a nem kevésbé reálpolitikai felism erésre ju to tt,
m iszerint a m in denkor ad o tt m ozgásteret, m ég h a nyilvánvalóan rövid
életű is, be kell tö lten i mindaddig, míg saját válaszaink beleférnek a
zsugorodó alternatívákba, m ert je le n leg i-tú ln y o m ó rész t m orális-intel­
lektuális értékű - elem zéseink és indítványaink később realizálható
politikai döntések kiindulópontjai lehetnek. M egítélésem szerint 1945-
b en m ég üdvös illúziók is mozgatták, am ikor belefogott a vitába, a
későbbi évek során azonban m ind erősebb szerep h ez ju to tt nála az
u tó b b em lített m eggondolás. De akárhogyan volt is, mi csak annyiban
szivárogtathatjuk b e történelm i tapasztalatainkat a hajdankori vitába,
am ennyiben erre a vitázók érveinek és perspektívájának, a történelm i
pillanatban gyökeredző pátoszának m egítéléséhez szükségünk van.
302 Eörsi István

2 .

Bibó p áto szát jól jellemzi a m o ttó u l választott idézet, mely v a la m e n n y i

tanulm ányának vezérszólam a lehetne. R ögtön megjegyzem, hogy a
politikai hazugság elutasítása nála elsősorban nem erkölcsi követel­
mény, h an e m politikai filozófiájának alkotóelem e. H azudni n em azért
nem szabad, m ert az rú t dolog, hanem m ert a politikai hazugság
következm ényei idővel végzetessé válnak; m égpedig nem feltétlenül
azért, m ert a hazudozókat szem besítik saját hazugságaikkal —ez végül
is üdvös folyamat volna —, h an em m ert a hazugságok az egész nem zet
szellemi anyagcseréjének részévé válnak, és így a közösség k ép tele n n é
válik arra, hogy reálisan felm érje helyzetét és tennivalóit. Bib6 E lto rzu lt
m a g ya r a lk a t, zsá ku tcá s m a g y a r történelem című tanulm ányában
m egrajzolta, hogy m iként torzították el a kiegyezés hazugságai tartósan
és szinte jóvátehetetlenül a nem zeti jellem et. „A kiegyezéses, majd
utó b b az ellenforradalm i m agyar közéletben sem miniszter, sem közsé­
gi jegyző, sem bankelnök, sem ipartestületi elnök, sem akadém iai
elnök, sem tanfelügyelő n e m leh etett olyan em ber, aki d ö n tő pillanat­
ban n em volt hajlandó vagy nem volt képes egy re n d eletb en , egy
fegyelmi határozatban vagy egy p o hárköszöntőben m agáévá te n n i a
közéleti hazugságoknak azt a rendszerét, m elyen az egész közélet
felépült.” A közösségi hazugságoknak az a term észetük, hogy re n d ­
szerré álln ak össze, és hogy e rendszert a vezetők és a v ezetettek
egyaránt elfogadják, m int a gépezet m űködésének feltételét. E hallga­
tólagos megegyezés tényéhez képest m ásodlagos, hogy m ennyire sike­
rül az u ralk o d ó p ro p ag an d án ak és a különféle oldalakról b ein d íto tt
öncsalási m echanizm usoknak a külsőlegesen h angoztatott hazugságo­
kat b en ső v é tenni, vagyis valam iféle felszínes, hisztérikus, „szuperrea­
lista” vagy „irracionális” m eggyőződés részévé avatni. Bibó 1945-ben
ügy é rezte - és erre jogot a d o tt neki a régi állam gépezet széthullása - ,
hogy á ttö rh e ti a közm egegyezésen alapuló hazugságok rendszerét.
Tanulmánya, A m agyar d em o krá cia válsága m ár 1945-ben ezzel a
leltárral d ö b b en ti meg olvasóit: „Magyarországon válságba ju to tt az
országnak a m egszállókhoz való viszonya. Válságban van a kom m unista
párt taktikája s a reakció és fasizmus elleni küzdelem . Zavar van a
szocializm us körül, és áthidalhatatlannak látszó ellentét áll fenn a
dem okrácia értelm ezése s a forradalom szükségessége tek in tetéb en .
Válságban vannak a dem okratikus koalíció összes pártjai, és válságban
az egész koalíciós korm ányzás. Közvélem ényünk politikai szem lélete
újból végletessé vált, s ez a véletesség nem h ökken vissza a ttó l sem,
hogy az ország külpolitikai egységét, európai elhelyezkedését kockáz­
tassa. Ezek a válság legkritikusabb pontjai.”
Tűnődések egy régi vitáról 303

Lukács György pátoszát Bibóéval szem ben az határozta meg, hogy a

dem okrácia védelm ét azonosítja a Magyar K om m unista Párt történelm i
stratégiájának, p o n to sab b an az általa vélt (rem élt?) pártstratégiának a
védelmével. Nem m ondhatnánk, hogy ez rá ró tt feladat volt: vezére
feltétlenül ben sejéből vezérelte. A fasizmus nem zetközi veresége u tá n
úgy érezte, hogy újból szabadon, a saját felelősségére nyilatkozhat m eg
a végre időszerűvé vált népfrontpolitika szellem ében. Kevéssel halála
elő tt egy m agnós interjú során így beszélt erről a korszakáról: „A 45 és
48 közötti id ő n ek az a sajátossága, hogy m in d en t m egengedtek nekem .
A két m u n k ásp árt ugyanis k üzdött egymással tagságának szaporításáért,
és itt k ü lö n ö sen nagy szerepet játszott term észetesen az intelligencia
állásfoglalása. Ezért engedtek m eg nekem m in d e n t 45-től 48-ig, 49-ig
A Rudas-vita azon az alapon tö rt ki, hogy a két p á rt egyesült már, így
h á t a m ór m eg tette kötelességét, a m ór m ehet, ennélfogva Lukácsra
nincs szükség.” A továbbiakban kifejti, hogy a B lum -tézisek óta volt egy
szakadatlan irányvonala: az ideológiai kérdések dem okratikus ren d ezé­
se. Ezt Rákosiék az első id ő b en látszólag akceptálták, m ert használt a
kom m unista p á rt propagandájának; de „Rákosi és G erő is tiszta utilita­
risták voltak eb b en , és term észetesen m egváltozott a vélem ény”. Lukács
teh át Bibóval vitázva - a B lum -tézisek szellem ében - a szocializm usba
való népi dem okratikus átm en et híve volt, a n é p i dem okráciát pedig -
m int a m agnós interjúk során m ondta - „dem okráciából átnövő szocia­
lizm u sán ak tartotta, szem ben azokkal, akik sze rin t „a népi dem okrácia
kezdettől fogva diktatúra, és kezdettől fogva a sztálinizm usnak az a
formája, amivé a Tito-ügy u tán kifejlődött”. E felfogása különös megvi­
lágításba helyezi azt a felism erését, amelyet m o ttó u l választottam . Nyil­
vánvaló, hogy az elm életnek és a stratégiának az állandóan változó
taktikához való gátlástalan hozzáigazítása nagyon közel áll a közm eg­
egyezésen alap u ló hazugságok rendszeréhez, am elynek Bibó is hadat
üzent. Ha a nácizm us m egítélése nem a ném et állapotok elem zésének,
hanem a szovjet külpolitika napi szükségleteinek a függvénye — és
ugyanezt m o n d h atn án k közelebbi fejlem ényekkel, például a Pol-Pot-
rendszernek vagy az iráni változásoknak a m egítélésével kapcsolatban
is - , akkor olyan hazugsághálóba bonyolódunk, am elyet az em berek
túlnyom ó tö b b ségének egy idő m últán m ég átvágni sincs kedve. Lu­
káccsal k apcsolatban azt a szom orú kérdést kell felvetnünk e vita
kapcsán, hogy az ideológiai szolgálat bűvkörében a hazugságterem tő
politikai m anőverek bűnrészese vagy balek áldozata volt-e. Vagyis más
szóval: hitt-e valóban abban, hogy Blum-tézises, népi dem okratikus
perspektívája felülkerekedhet Rákosi pártjában, a Sztálin vezette kom ­
m unista m ozgalm on belül, vagy annyira ö rü lt az önálló megnyilatkozás
lehetőségének, hogy félig b eh u n y t szemm el hozzájárult eszközzé való
degradálásához, ahhoz, hogy a közvélem ény m egtévesztésére használ­
304 Eörsi István

ják fel, amíg e rre Rákosiéknak taktikai okokból szükségük volt. Lukács
pátoszát az h atározta meg, hogy egyensúlyt akart terem teni a párt
szolgálata és személyes stratégiai m eggyőződése között; olyan tö rté n e l­
mi pillanatot észlelt maga körül, am elyben e két szem pont konfliktusa
rejtve m arad h atott. De hogy valóban rejtve m aradhasson, h á ttérb e
kellett szorítania 1919 és 1945 között gyűjtött tapasztalatait; úgy kellett
fellépnie, m in th a 6 maga is egy új korszak küszöbén n ézne körül a
világban, akárcsak vitapartnere. Csakhogy o, a kom m unista p á rt szó­
szólója nem csak egy új korszakra függesztette szem ét, hanem egy 1919
ó ta tartó folyam atra is. Ez a folyam at olyan tanulságokkal kedveskedett,
amelyeket Lukácsnak, é p p e n saját népfrontos koncepciója érd ek éb en ,
feltétlenül el kellett hallgatnia vagy felejtenie, vagy - és ez a legvalószí­
n ű b b - fel k ellett függesztenie az e korszakról összesereglett tudását,
hogy jó lelkiism erettel vitázhasson.

3.

Ha pontról p o n tra foglalkoznék a vita részleteivel, pusztán idézetek

segítségével bebizonyíthatnám : Bibó válságleltárát nem kasszandrai
kétségbeesés, hanem a szerző realitásérzéke állította össze; m egoldási
javaslatai p ed ig nem az u tó p ia zátonyain szenvedtek hajótörést, hiszen
ép p en józanságuk és visszafogottságuk lepi m eg ma az olvasót, az a
képességük, hogy a másik fél szem szögéből is fel tudják m érni az
esélyeket és tennivalókat. B ibó reálpolitikai javaslatai azért bizonyultak
m egvalósíthatatlanoknak, m ert a valóság - részben a világhelyzet p a­
rancsára - n em óh ajto tt reálpolitikai utakat követni. Tudom, hogy ez a
megállapítás paradoxonnak látszik: a valóságnál - a m indenkori ural­
kodó rétegek által folyton-folyvást alátám ogatott közfelfogás szerin t -
semmi sem le h e t valóságosabb. Ez a felfogás a létezés puszta tén y ét a
szükségszerűség sugárkoszorújával ékesíti. Csakhogy a valóság ab szu r­
ditásba is to rk o llh at - gondoljunk például H itler m ázolósegéd pályafu­
tására -, és a realitás m egrekedhet az elpackázott lehetőségek lo m tárá­
ban. Bibó politikai filozófiájától távol állt a fegyverletétel az é p p e n
uralkodó tén y ek parancsuralm a elő tt - a tö rtén elm et a szakadatlanul
változó alternatívák m ozgásterében élte át: „Nem hiszek a tö rté n e le m ­
b en százszázalékos szükségszerűségekben, h anem hiszek bizonyos
nagyvonalakon belül több-kevesebb lehetőségben, melyet le h e t e lp u s­
kázni, és le h e t szerencsés vágányokra irányítani.” Sehol sincs garanciája
annak, hogy a legreálisabb lehetőség válik realitássá. Persze nálunk,
ahol - legalábbis 1867 óta - a kicsinyes viszonyokkal való kicsinyes
kiegyezés szám ít reálpolitikának, fantasztikus képzelgésnek tű n h e t a
Bibó-féle reálpolitika-fogalom , mely a lét reális felm érését n e m az
Tűnődések egy régi vitáról 305

alkalm azkodás vágyával, hanem a Legyen-nek, a jövőnek a reális m eg­

form álása céljából hajtja végre. Amikor a „szerencsés vágányok” k ü lö n ­
féle okokból felrobbantak, és létrejött az az időszak, amelyet „a személyi
kultu sz korá”-nak szoktak becézni, ez a fejlődés - nagyon is reális
politikai taktika eredm ényeképpen - a reálpolitikai felism erések egész
so rán ak semmibevevése és kiküszöbölése útján m en t végbe. Az 1945-ös
vita m ár m ódszerében is előre jelzi ezt a folyamatot. A tö rtén elem
tragikom ikus fintorai közé tartozik, hogy a Bibó-féle reálpolitikával
szem ben ép p en Lukács György vonultatta fel doktriner tételeit, aki
m aga is m enesztett m órrá változott annak az irreális vonásokban b ő ­
velkedő történelm i folyam atnak a során, m elyet ő is elősegített.
Lukács György teljes joggal a m ódszer kérdését állította vitacikke
középpontjába. D e m ég m ielőtt ezt m egtehette volna, leszögezte cikke
végkövetkeztetését: „Az a kritika, am elyet Bibó István gyakorol a magyar
dem okrácia állítólagos válságán, fővonalában - eltekintve szám os okos
és helyes részm egállapításától - jobboldali kritika.” Ez az előlegezett
cím kézés a m ódszer kellős közepébe vezet b en n ü n k e t. Lukács a sztálini
korszakban lefolytatott p árto n belüli viták hagyom ányos m oráljához
ragaszkodik, am elyet egyébként vele szem ben is oly gyakran alkalm az­
tak, például a Blum-tézisekkel kapcsolatban, am ikor a „jobboldaliság”
díszítőjelzőjével eleve diffamálja vitapartnerét. G ondoljuk meg, milyen
akusztikája leh ete tt 1945-ben en n e k a m inősítésnek? A jobboldali em ­
b e r legalábbis intellektuális cinkosa az úri Magyarországnak, h a nem
rosszabb ennél. Viszontválaszában Bibó elegánsan hárítja el ezt a vádat:
„...a kom m unista p á rt kérdése helyettesítődik b e a dem okrácia k érdése
helyébe. A dem okráciát ez a cikk sem m iképpen sem a jobboldal felől
taglalja, a kom m unista p árto t azonban, m inthogy nem állhat tőle
balabbra, kívülről nyilván csak jobboldalról le h e t taglalni.” A válasz
finom an jelzi Lukács vitam ódszerének legtám adhatóbb pontját: míg
B ibó a négypártos koalíció által korm ányzott új magyar dem okráciáról
beszél, Lukács érzékenysége kizárólag a kom m unista párt h u llám ­
hosszán mozog, a kom m unista p á rt jövőjét m aradéktalanul azonosítja
a dem okrácia jövőjével. Ez az eljárás m ár előlegezi a dem okrácia és a
kom m unista párt tényleges azonosítását, vagyis a dem okráciának az egy
p á rt részéről tö rtén ő kisajátítását, am inek bekövetkeztét Bibó akkor
m ég valószínűtlennek, Lukács pedig kizártnak tartotta. (Megjegyzem
itt, hogy a „bal”- és a „jobb”-oldaliság fogalmait kizárólag a vitázók által
használt, hagyom ányosan tisztázatlan értelem ben alkalmazom; e fogal­
m aknak ugyanis a politikában m ég visszam enőleg sincs olyan definiál­
h a tó és praktikus értelm ük, m int a közlekedésben [jobbkéz-szabály].
Például: Bibónak a rendőrdiktatúra visszaszorítására vonatkozó köve­
telése baloldalibb, m int Lukácsnak a rendőrség túlkapásait helyeslő
álláspontja.)
306 Eörsi István

4.

Ha m ár a rend őrségnél tartunk: Bibó és Lukács gondolkodói m ódszere

é p p e n a ren d ő rség szerepének m egvitatásakor té r el egym ástól a leg-
szem beszököbben. Bibó elism eri, hogy a ren d ő rség „feltétlenül rászo­
rul a felfrissítésre, és feltétlenül kell hogy átalakuljon a jól öltö zö tt
em berek biztonságát őrző app arátu sb ó l a m indenki biztonságát őrző
ap p arátu ssá”. D e ellenzi, hogy a p árto k politikai pozícióként értékeljék
a rendőrséget. „Ennek csak egy ham arosan bekövetkező p olgárhábo­
rúra való tek in tettel volna politikai értelm e. Egyébként az arra nem
alkalmas em b erek által b e tö ltö tt posztok nem »pozíciók«, h anem teh er­
tételek. A kom m unista p árt semmivel sem vesztett annyit év eleji
magyarországi »pozíció«-jából, m int azzal, hogy a rendőrségben tarto tt
»pozíciói«-hoz ragaszkodott. A rendőrség nem az a terület, ah o l nagy­
m éretű, h alad ó szellem ű alkotóm unka szám ára sok lehetőség volna. A
rendőrség egy szakigazgatási ág, m elynek eljárásm ódjait - a dem okra­
tikusabb em berkezelés követelm ényétől eltekintve - nem a haladó
szellemiség, h an em a jó szakigazgatás szükségletei és követelm ényei
kell hogy m egszabják.” Bibó leszögezi, hogy a rendőrségnek a konszo­
lidációt kell szolgálnia, és kínos alapossággal kell ügyelnie a törvények
betartására. Lukács György idézi Bibó felfogását a rendőrségről m int
szakigazgatási ágazatról, m ajd hozzáteszi: „Nagy társadalm i átalakulá­
sok, a társadalom , az állam újjászerveződése idején a rendőrség soha­
sem p u sztán »szakigazgatási ág«, hanem a politika, a társadalm i átala­
kulás egyik igen fontos fegyvere. »Konszolidáció« és vele tisztán »szak­
szerű« re n d ő rség csak akkor válik lehetővé, am ikor az új rendszer
esküdt ellenségei annyira m eg vannak m ár törve, hogy lem ondanak a
komoly ellenállásról, az új ren d szer elleni aktív küzdelem ről.” Nem
vitás, hogy Lukácsnak teoretikusan igaza van: a rendőrség forradalm i
időkben, am ikor a hatalom m egtartása forog kockán, elsősorban nem
szakigazgatási ág, hanem a politika eszköze. A kérdés csak az, hogy ki
ellen és kik folytattak forradalm at 1945 végén? Bibó szerint ekkor az
országban n em uralkodott forradalm i helyzet. A régi rendszer nem a
n ép akciójának következtében, h anem „rajta kívül álló, szám ára elem i
erők” csapásai alatt om lott össze; nem tapasztalható a forradalm ak
kirobbanásához szükséges, „egy irányból jövő erős nyom ás”, mely
közösségi összefogásra és ellennyom ásra serk en th etn e, és a forradalm i
akció m ásik n élkülözhetetlen feltétele, „a fejlődés útjának világos tu d a­
ta” sincs jelen. Ilyen körülm ények között a rendőrség m int pozíció nem
a szerveződő ellenforradalom leküzdésének, hanem a többi koalíciós
párt m egfélem lítésének eszköze. Bibó teh át látja, hogy ebben a z érte­
lem ben a kom m unista párt nem veszít pozíciókat, am ikor a rendőri
pozícióihoz m indenáron ragaszkodik. Nyilvánvalóan az ezzel járó n ép ­
Tűnődések egy régi vitáról 307

szerűségcsökkenésre gondol, am ikor pozícióvesztésről beszél. A „pozí­

ció” fogalm ának kétfajta felfogása - az egyik oldalon áll a korm ányzó
p árto k o n belüli h a ta lm i pozíció, a m ásikon a lakosság körében kiala­
kuló d em o kra tik u s pozíció - kibékíthetetlen e lle n té te t tám aszt a két
v itapartner között. Bibó a 45-ben tapasztalt re n d ő rp o litik át összeha­
sonlítja a bethleni és keresztes-fischeri rendőrpolitikával, és megálla­
pítja, hogy é p p e n a visszaélések terü le té n hasonlóság tapasztalható a
két korszak „internálási, vallatási és elnyom ási” m ódszerei között. Lu­
kácsot felháborítja ez az összehasonlítás. „Ki nyom ott el, ki tarto tt féken
kit - akkor és most?” - kérdi. Igaz ugyan, hogy a H orthy-korszakban is,
és 45-ben is a bizonytalanság és kiszolgáltatottság m egalázó érzése
tö ltö tt el bizonyos rétegeket, de jelenleg azokat fognak el ilyen érzések,
akik új katasztrófába so d ornák az országot. ,M iért n e éljenek az ilyen
em berek a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság állapotában?” Erre a
kérdésre válaszolva Bibó nem játssza ki összes ütőkártyáit: „Mikor egyes
rétegek bizonytalansági érzetéről beszéltem , akkor nyilván nem az
összeesküvők, szabotőrök és feketézők bizonytalanságára gondoltam ,
hanem azokra a polgári rétegekre és a vagyonosabb parasztságra,
melyek b en n e vannak a dem okratikus koalícióban, ennélfogva nem
leh et ellen ü k rendőrséget csinálni.”
A két felfogás nem is le h e tn e távolabb egymástól. B ibó szerint nincs
- sajnos! - forradalmi szituáció, az egyetlen forradalm i hord erejű ese­
mény, a földreform visszavonhatatlanul lezajlott már; Lukács szerint a
forradalom kellős közepén vagyunk. Bibó ugyanis forradalm on olyan
népi m egm ozdulást ért, mely jól látható, szervezett, b irto k o n belül lévő
ellenerők elsöprését tűzi ki célul, Lukács pedig - p ártja hagyom ányai­
nak m egfelelően - felülről irányított és adagolt célkitűzések elérését,
az állam hatalom birtokában, függetlenült attól, hogy ezek a követelések
m ennyire felelnek m eg a lakosság sp o n tán igényeinek. B ibó a forrada­
lom puszta akarását, a lakosság óhajaitól függetlenül erő lte té sét álfor-
radalm iságnak m ondja, és éles ellen tétet tapasztal a forradalm i m eg­
m ozdulásokról szóló lelkesült tudósítások és az ez ek b en részt vevők
apatikus, közönyös, akaratbéna hangulata között. Lukács a forradal-
miság elegendő kritérium ának tartja azt, hogy valam ely célkitűzés o b ­
jektív tartalm át tekintve forradalm inak m ondható. Ha valam ely kisebb­
ségi cso p o rt állam hatalm i szervekre tám aszkodó, erőszakos akcióval
akar ilyen célt elérni - m ert a töm egek nem m ozgósíthatók kellő
m értékben akkor ez m ódosítja az állam és a lakosság viszonyát, a
kényszerintézkedések jellegét stb., de m agának az akciónak a forra-
dalm iságát nem . (Megjegyzem, bár a vita során nem k erü lt szóba: h a
n etán a lakosság bizonyos rétegeinek követelései tú lm e n n ek a forrada-
lmiság felülről adagolt m értékén - és városban-faluban egyaránt volt
példa erre is, nem csak a Bibó által észlelt apátiára —, akkor ez a
308 Eörsi István

forradalomfelfogás a k öveteléstöbbletet gyerm ekbetegségnek, anarchi­

ának, provokációnak m inősíti. A sp o n tá n töm egm ozgalom gátolja a
pártbürokrácia norm ális forradalmi m űködését; de a re n d ő rség et is
m eggátolja abban, hogy pu sztán szakigazgatási ággá szelídüljön. Ezért
a konszolidációnak és a centralizált forradalm iságnak a hívei a sp o n tán
népi m egm ozdulások elfojtásának jegyében egyesülnek ideig-óráig.)
Bibó szerint a hagyom ányos bolsevik forradalom koncepció felidézi és
a tébolyig fokozhatja a válság egyik legnyom ósabb okát: a félelm et a
proletárdiktatúrától. H a nincs forradalm i helyzet, akkor a rendőrség­
n ek szakigazgatási ág n ak kell lennie, és fokoznia kell a bizalm at a
társadalm i berendezkedés iránt; k ü lö n b en felbom lanak a korm ányzó
p árto k közti együttm űködés politikai és lélektani alapjai. Bibó szerint
a ren d ő rség senkivel szem ben sem szegheti meg a törvényességet;
Lukács szerint igenis m egszegheti, de n e m határozza m eg, hogy m ikor
és kikkel szemben, h a n e m az em bereknek arról a bizonytalan körvona­
lú csoportjáról beszél, am elyet reakciósnak vagy jobboldalinak bélye­
gez. D e láttuk: válaszcikkében jobboldalinak m ondta B ibó tanulm ányát
is. Egy értelm esebb rendőrtisztviselő te h á t Lukács cikkéből okkal ju t­
h ato tt volna olyan következtetésre, ami persze Lukácstól távol állt: hogy
Bibó m aga is rendőri túlkapásnak - internálásnak, pofozásnak, kény­
szerítő vallatási m ódszernek - volna alávethető. Ezen a p o n to n tülek­
szik elő a legkínosabb kétely Lukács m ódszerének m orális m egalapo­
zottságával szem ben. Lukács ugyanis szovjet em igrációja idején saját
m agának és a barátainak a bőrén tapasztalta, hogy hová vezethet, ha a
bárm ilyen forradalmi elveket hirdető ren d ő rség eredeti feladatának, az
ellenforradalm i veszély elhárításának im m ár csak ürügyén, egy hatalm i
klikk szolgálatában m egőrzi és a végletekig fokozza törvényfelettiségét,
a törvények fölötti hatalm át. Önéletrajzi töredékében és az erről foly­
tato tt m agnós beszélgetések során tö b b szö r is hangsúlyozta, hogy a
nagy p erek idején - egyebek közt - a z é rt m aradhatott életb en , m ert
„énnekem nagyon rossz lakásom volt, és ez is kevésbé gyakorolt von­
zó erő t az NKVD em b ereire”. Nem valószínű, hogy 1945-ben kevésbé
em lékezett volna erre, m in t 1971-ben. Amikor Lukács —a maga félel­
m etes tapasztalatainak birtokában - m eg en gedhetőnek tarto tta, konk­
rét m egszorítások nélkül, a törvénytelen rendőri rendszabályokat, ak­
kor lényegében azon az állásponton volt, hogy csak a jobboldali re n ­
d ő rp o fo n o k ítélendők el, de m inthogy azt is tapasztalta, hogy a jobb-
oldaliság, ellenforradalm iság stb. nem egyszer határozat kérdése, végül
is m in d en pártutasításra ad o tt ren d ő rp o fo n t helyeselnie kellett volna,
végső so ro n azokat is, am elyekben esetleg ő maga részesül majd. Lukács
term észetesen nem ju to tt el idáig; ped ig az ő gondolkodói rangjához
jo b b an illett volna a folyam at könyörtelen végiggondolása. Az igazi nagy
Lukács-rejtély az, hogy m iként tudta felfüggeszteni a törvények fölött
Tűnődések egy régi vitáról 309

álló rendőrségről sok kínnal m egszerzett tudását, m égpedig p o n to san

olyan m értékben, hogy az erőszakszervezetek forradalmi szerepéről
szó ló doktrínát jó teoretikus lelkiism erettel, a végső következm ények
végiggondolása nélkül alkalm azhassa.

5.

Még egy hason lóképpen fontos - és szerkezetileg is sok hasonlóságot

m u ta tó - ellentétről szeretnék beszélni: a vitázó felek p ro le ­
tárdiktatúrával kapcsolatos álláspontjáról. Elöljáróban ezúttal is le kell
szögeznem : az em lített term inológiát a hagyom ányos értelem ben hasz­
nálom , akárcsak ők. Olyan uralm i rendszerről beszélek, am elynek
v allo tt célja a szocializmus, m ajd a kom m unizm us felépítése, és ezt a
célt egy elit diktatúrájának útján, felülről lefelé épült, lehetőség szerint
m axim álisan egybehangolt adminisztratív, gazdasági és politikai szerve­
zetek segítségével óhajtja m egvalósítani. A p roletárdiktatúra - e b b e n a
felfogásban - a maximálisan kifejlesztett államiság keretei közt fejlődne
át a szocializmusba, és ki tudja, talán tovább is. E koncepció gyakorlati
folyom ányaképpen a proletariátus 1956-ban azt a benyom ást keltette,
hogy nem értesítették arról, m iszerint ő van hatalm on. Amikor Lukács
1945-ben a forradalmi folyamat kellős közepén érezte magát, akkor a
totális államiság perspektíváit érzékelte, és úgy vélte, en n ek az állam i­
ságnak a szocialista m ivoltáról elsősorban a m agántőke ellenőrzése,
m ajd állam osítása gondoskodna. Utólag m egállapítható, hogy h a a
m agántőke m egsem m isítésének prespektívája haladó volt is, a végre­
hajtás módja - mely m ár előrevetítette a centrális-bürokratikus állam
re tro g rád elem eket is bőven tartalm azó k ép ét - csöppet sem volt
forradalm ibb, m int bárm iféle abszolutizm us intézkedései; így h á t kö­
vetkezm ényei sem voltak forradalmiak, nem gyakoroltak felszabadító
h a tá st a felszabadítottak öntudatára.
B ibó István a magyar dem okrácia válságának fő okát a félelem ben
látja. A magyar dem okráciát szerinte „kétféle félelem gyötri: fél a p ro le ­
tárdiktatúrától, és fél a reakciótól”. A proletárdiktatúrától való félelem
a reakció táborát erősíti és viszont, így h át a két, önm agában véve
veszélytelen m um us elhatalm asodik, és halálos fenyegetéssé válik. Bibó
nyom atékosan hangsúlyozza: a p roletárdiktatúrától való félelem nek az
a d o tt pillanatban nincs reális alapja. A Szovjetuniónak inkább az áll
érd ek éb en , hogy a szom szédos országokban eltérő berendezkedésű,
d e bizalm át joggal élvező, stabil többségre tám aszkodó korm ányok
alakuljanak, mint hogy olyan uralom kerekedjen felül, am elynek „poli­
tikai rendszere a Szovjetunióéval azonos, vagy hozzá közel áll, azo n b an
az illető országon belül kisebbségben van, teh át fennm aradása beavat­
310 Eörsi István

kozást vagy legalábbis állandó gondot kíván”. Láthatjuk: Bibó ezen a

p o n to n úgyszintén realistább volt nem csak a Sztálin vezette szovjet
külpolitikánál, hanem m indazoknál a nem zetközi erőknél is, am elyek
a világ üdvét tárgyalóasztaloknál kialkudott övezetek létesítésében
keresték. Azért használom a „realistább” szót, m ert elképzelése a köl­
csönös érd ek ek kiegyensúlyozott és valós m érlegelésének gyümölcse;
ezzel szem ben a m egvalósult realitás, a vonalzóval fantasztikusan ket­
téosztott E urópa józan ésszel rém látom ásnak hat: egy szinte m inden
zugában m egszállt és világpusztító fegyverekkel agyonzsúfolt földré­
szen élünk, három és fél évtizednyi úgynevezett békeidőszak után. Bibó
1945-ben m ég m egengedhette magának, hogy realista legyen, m ert a
valóságnak ez az irreális történelm i tendenciája csak körvonalaiban
rajzolódott m ég ki. Ezért hangsúlyozhatta folyvást úgy a félelem tárgyi
m egalapozatlanságát, hogy közben állandóan nyitva hagyta későbbi
aktualizálódásának lehetőségét. Egyrészt m egállapítja, hogy a félelem et
a p ro letárdiktatúrától inkább a kom m unista párttaktika váltja ki, m int
a Szovjetunió, m ásrészt m égis kétségtelen, hogy számos kom m unista
vallja a legteljesebb őszinteséggel a magyar függetlenségi gondolatot.
Az ig eneknek és nem eknek ez a kiegyensúlyozott egysége bizonyítja:
Bibó m in d en nél inkább félt attól, hogy a valóság a félelem útjain
fejlődik m ajd tovább; ezért n em akarta a félelm et baljós helyzetképpel
növelni; d e mivel az volt az álláspontja, hogy „semmi sem veszedelm e­
sebb, m in t aktuális problém ákat realizm usnak álcázott politikai gyáva­
ságból kim ondatlanul hagyni”, ezért a taktikázás szem pontjait félrelök­
ve, egyform a erővel fejtette ki egyrészt a félelem okait és veszélyeit,
m ásrészt a bizalom ra b u zd ító m eggondolásokat is.
Lukács György helyesen ism erte fel, hogy a félelem m elletti érvelés
az erősebb. Ezért nagy határozottsággal állap íto tta meg: „...a Bibó által
előtérbe állíto tt »félelem a proletárdiktatúrától« csak propagandaered­
mény, vagy legfeljebb a politikai élet felszíne, m ert hiszen ép p e n azok,
akik ezt a tö m eghangulatot létrehozni igyekeznek, a legjobban tudják,
hogy a p ro letárd ik tatú rán ak m a sem m inem ű aktualitása nincs.” Az
aktualitás tagadásában te h á t megegyezik Bibó és Lukács; de míg Bibó
azért h o zza szóba a problém át, hogy segítse elreteszelni a félelem
m egvalósulásának útját, addig Lukács a p roblém a puszta felvetésének
tagadásával a félelem valóra válását segíti elő. M ondhatjuk: a saját
koncepciója ellenére, hiszen tudjuk róla, hogy ebben az id ő b en a
szocializm us felé vezető n ép i dem okratikus ú t híve volt. Persze ha
e ltű n ő d ü n k ezen - a k ü lö n b en szintén közp o n ti irányítást feltételező,
ép p en dem okráciáját tekintve igen korlátozott - népi dem okratikus
perspektíván, félő, hogy é p p e n azt a Lukácsot kell az utópizm us hibá­
jában elm arasztalnunk, aki a vita során Bibót ruházta fel ezzel a m inő­
sítéssel. N épi dem okratikus átm enet ugyanis 1945-ig, vagy akár m ind­
Tűnődések egy régi vitáról 311

máig, kizárólag pártprogram okban létezett, és még soha valóra nem

vált. (Ezzel a fejlődési ú tta l egyébként az Egyesült Államok sem rokon­
szenvezik, m int ezt az Allende-korm ány sorsa bizonyítja.) Lukáccsal
szem ben persze ism ét felvethető, hogy m ennyiben h ih e te tt szovjet­
unióbeli tapasztalatai u tá n a népi dem okratikus ú t lehetőségében?
Elképzelhető-e, hogy gyanútlanul vállalta - pártja szószólójaként! -
saját koncepciójának hirdetését? Azt viszont sem m iképp sem m o n d h at­
ta meggyőződéssel, Bibóval vitázva, hogy „a szektásoknak semmi, de
sem m i befolyásuk a kom m unista párt vezetésére nin csen ”. Lukács
régóta és nagyon jól ism erte Rákosit, G erót, Farkast és Révait, és —talán
ez u tó b b i kivételével - igen kijegecesedett, elítélő vélem énye volt róluk.
Amikor tagadta a szektások p árto n belüli befolyását, csak hogy a p role­
tárdiktatúra veszélyének irrealitását bizonyítsa, abba a h ib áb a esett,
am elyet 1968-ban a sztálinizm ussal kapcsolatban ő maga ítélt el: felfo­
gását, perspektíváját taktikai szem pontoknak rendelte alá.

6.

Nem fejezhetem be tű n ő d éseim et egy m orális kicsengésű utófejtegetés

nélkül. Kétségtelen, hogy a két rendkívüli intellektus vitája B ibó István
szellemi győzelmével és m indkettejük praktikus vereségével é rt véget.
A győzelem teljességét nem csak az jelzi, hogy a Bibó által feltárt válság­
tü n etek a katasztrófáig éleződtek a következő években, h an e m az is,
hogy - m int Szabó Z oltán írta a L ondonban kiadott B ibó-tanul-
m ánykötet előszavában - 1956-ban gyakorlatilag olyan m ásodik koalí­
ció jö tt létre, „amelyet B ibó m ár 1945 végén kívánt volna a dem okrácia
védelm ében”. A valóság te h á t Bibó értelm éb en óhajtotta vo ln a korri­
gálni ballépéseit. Bibó intellektuális győzelm ének oka n e m nagyobb
felkészültségében, h anem írói álláspontjának magasabb re n d ű m orál­
jában rejlik. H a nevéből fogalm at fabrikálnék, ezt a fogalm at így defini­
álnám: bibóság az, am i a magyar közéletből 1919 óta hiányzott és
hiányzik. A közélet stru k tú rája ugyanis n em tű rte és nem tű ri el az ilyen
em ber tartós jelenlétét. D e am ikor m agasabb re n d ű m orálról beszélek,
akkor sem m iképp sem szeretném annak a Lukács Györgynek az erkölcsi
m agánszám láját m egterhelni, akinek adósa vagyok, am ióta g o n dolkod­
ni tudok. Lukács m orális vereségét nem személyes m egfontolások
idézték elő: életét, biztonságát bárm ikor kockáztatta m eggyőződéséért,
m égpedig nem csak elvben, hanem gyakorlatban is. Anyagi, pozicionális
előnyök nem vonzották. Erkölcsi vereségét a Bibó-vitában - és nem csak
ekkor - az a fajta szellem i szolgálat okozta, amelyet szintén ön k én t
vállalt, am ikor 1919-ben a kom m unistákhoz csatlakozott. A m ozgalom
felfelé ívelő szakaszában a m orális pátosz csúcsaira ju to tt el; a sztálini-
312 Eörsi István

záció és a bürokratizálódás korában viszont a szolgálat m ár nem saját

felelősségére, hanem a fegyelem taktikázó elfogadására és lehetőség
szerinti taktikázó kijátszására ép ü lt. N oha ezzel a m egváltozott helyzet­
tel is sikerült azonosulnia, d e m ár csak öncsonkítások árán. A hűség,
ez a szép erény, értelm i m ódosuláson m ent át, ahogy a hűség tárgya is
m ódosult. Ez a m ódosulás nem hagyhatta érin tetlen ü l Lukács György
intellektuális teljesítm ényét és en n e k erkölcsi kipárolgását. M inthogy
azonban ezt a teljesítm ényt m égsem sikerült a m egkövetelt szintre
leszállítania, vagyis az Ész trónfosztásával együtt n em bírta tró n játó l
teljesen m egfosztani a saját eszét is, folyvást felhasználták és folyvást
m egtagadták, a változó történelm i pillanat igényei szerint. Bibó István
ellen b en a szolgálat más útját választotta: intellektusát nem re n d elte
alá kívülről jövő követelm ényeknek; m inden szaváért szem élyében
vállalt felelősséget. Közösségben gondolkodott ugyan - főként a m a­
gyarság és a keleteurópaiság dim enzióiban - , de olyan közösséget n em
találhatott, am ely m egvédhette volna akárkivel szem ben. így h á t
végső szellemi győzelméig csak gyakorlati vereségek láncolatán át ju t­
h a to tt el.