Romhányi József

2
 Misi meséi
A rajzokat Szántói Krisztián készítette

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely

részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása és
másolása szigorúan tilos!

A kiadó könyveit kedvezménnyel

megrendelheti webáruházunkban:
www.mora.hu

© Romhányi József jogutóda, 2008

© Móra Könyvkiadó, 2008

3
 Tartalom
Misi meséi
EIső mese A Farkas és Piroska
Második mese Csipkerózsika
Harmadik mese Jancsi és Juliska
Negyedik mese Tim és Tom
Ötödik mese A három eladó királylány
Hatodik mese Kisbence
Hetedik mese Gim és Kiő
Nyolcadik mese A Hencegő Hercegnő
Kilencedik mese Mese Misiről,
Tizedik mese Mesevár

4
 Misi meséi
Itt a vége – fuss el véle! Vagy hogyis? Nem, nem, nem! Ez
még csak a közepe. Igen, bizony! Ez a mese a közepén
kezdődik, és az elején ér véget. De még ott sem egészen, mert
a vége után még következik egy kis bevezetés, amolyan
előszóféle.
Na várjunk csak, várjunk! Itt valami nincs rendjén!
Elolvastam én már száznál is több meséskönyvet, de
minden jóravaló mese a legeslegelején kezdődött. Egyszer
volt… hol nem volt… Igaz, hogy nekem nem is volt soha olyan
bohócforma, kócos, kandi kutyám, mint a Csutak. De olyan jó
kis külön szobácskám sem volt, mint Misinek, abban a Cudar
utcai szép házban…
Ej-ej, azon kapom magam, hogy már én sem az elején
logok a mondókámba! De ne csodálkozzatok ezen! Ami abban
a Cudar utcai házban történt Misivel meg Csutak kutyájával,
összekuszálta még az én gondolataimat is. Ráncba szedem
most már az eszem, és szépen sorra-rendre mesélek el
mindent.
Ismerjétek meg először Misit meg Csutakot. Jól
összeakadtak, mondhatom! Akár hiszitek, akár nem, még
hasonlítottak is egymásra. Loboncos-bolondos, kópé képű volt
mind a kettő. Természetük is egyezett. Ha kellett, ha nem,
izgett-mozgott, sürgött-forgott nyughatatlan mind a kettő
naphosszat, mintha mindig valami halaszthatatlan dolga
akadt volna. így még a semmittevést is úgy tudták művelni,
hogy az messziről nézve szorgalmas munkának tűnt. Ha Misi
valamit hatszor tett odébb, Csutak hétszer cipelte vissza. Amit
az egyik előkotort, azt nyomban elkavarta valahová a másik.
így aztán például reggelente jó félórát is eltartott, míg Misi
végre hozzájutott mindkét papucsához. Bosszúság, harag
azonban sosem lett a dologból. Nagy volt, nagy is maradt

5
köztük a cinkos cimboraság. Még a Cudar utcai általánosba is
együtt jártak. No persze, Csutak csak az iskola kapujáig
juthatott el reggelente. Ott kószált, téblábolt aztán délig, míg
gazdája a 2/a osztály zilált sorai közt le nem viharzott a
lépcsőn.
Kivette Csutak a részét mindenből. Az utcán a hóbortos
ugrabugrából, a téren a cibálás-ráncigálásból, odahaza Misi
szobájában az éktelen rendetlenségcsinálásból. A csodával
volt határos, hogy tudtak ketten fenekestől felforgatni déltől
estig mindent, amit Misi édesanyja reggelente gonddal a
helyére rakott. És mondom, kidobott pénz volt bútort
vásárolni abba a szobába, hisz lakói lerángattak mindig
mindent a padlóra. Misi még a házi feladatát is ott hasalva
kapirgálta össze. Csak a díványnak vették hasznát. Misi ugyan
esténként már első álmában legurult róla és a szőnyegen aludt
tovább, ám Csutak nyomban felugrott a helyére, és ott
szunyókált reggelig.
Így ment ez mindennap, egészen a karácsonyi szünidőig.
Akkor azonban megváltozott a helyzet. Misinek nem
kellett iskolába mennie, ezért a rendbontás már a reggeli után
megkezdődhetett. Délfelé a szétcincált dobozok, összegyűrt
papírok, forgácsok, reszelékek, drótok, madzagok,
szétvagdosott rongyok tarka sokasága már szinte elborította
Misi szobáját. Ahogy előkerültek a rontás-bontás félelmetes
szerszámai, az olló, a bugyli, a csavarhúzó – veszedelembe
került minden.

6
 Csutaknak nem kellett a rongáláshoz külön szerszám, a
foga is megtette. Így aztán mehetett a rágás-vágás, tépkedés,
szétszedés egyfolytában reggeltől estig. Azazhogy
egyfolytában azért mégsem, mert Misire időnként rájött az
olvashatnék. Igen, igen, ne álmélkodjatok olyan hitetlenül,
Misi gyakran bújta a mesekönyveket. Kapott is eleget. Éppen
harminchárom hevert naponta körülötte a földön. Nem, nem
jól mondom. Ha jobban összeszámoljuk, csak harminckettő és
fél, mert az egyik képeskönyv fele elúszott ősszel egy
tócsában, amikor a Cudar utcai gyerekek papírhajóversenyt
rendeztek. Hiányzott itt-ott egy-egy lap a többiből is. Vagyis,
várjunk csak, ez sem így igaz egészen, mert ahány lap az
egyikből hiányzott, annyival több volt a másikban. A szegény,
szerencsétlen ide-oda dobált, szétcibált mesekönyvekből
ugyanis gyakran átmenekültek a kihullott, kitépett oldalak
egy másik kötet fedele alá. így aztán, ha soványodott az egyik,
hízott a másik.
Bizony, sokáig egyetlen mesekönyv se maradhatott meg ott
épségben. Legfőbb oka ennek az volt, hogy nemcsak Misi

7
szeretett olvasni, hanem Csutak is. Nem bolondozok, így igaz,
ahogy mondom. Amint Misi kezébe vett egy könyvet, Csutak
is belemélyedt egy másikba. Valósággal falta a meséket. Szó
szerint! Mert nem a szemével, hanem a fogával olvasott.
Átrágta magát hamar a kemény címlapon, kiharapdálta az
első oldalakat, foga közé kapta, lóbálta, lengette az
olvasnivalót, aztán lecsücsült vele a sarokba, és halk morgásba
fogott. Nem mérgében morgott persze, hisz semmi oka nem
volt a haragvásra. Azért tette csupán, mert mindenben
gazdiját akarta utánozni. Misi pedig mindig félhangon
mormogva olvasott, joggal hihette hát Csutak, hogy morgás
nélkül mit sem ér az olvasás. Mi tagadás, a két cimbora
csúnyán elbánt a könyvekkel. Mégis, amint mondtam nektek,
Misi igen-igen szeretett olvasni. A csengő-bongó versikékbe
szedett, bohókás-mondókás meséket kedvelte leginkább.
Tízszer, hússzor is végigolvasta némelyiket. Fejből is fújta
volna talán a legtöbbjét.
Szerdán, amikor a szünidő kezdődött éppen, a „Tucat pici
ruca” című mese került a kezébe. Szépen, zöttyenés,
szótagolás nélkül olvasta, közben sűrűn lapozgatott, mert ez
inkább csak afféle képeskönyvecske volt, csupán egyetlen
sorpár szerénykedett a lapok alján.

Egy kis ruca, jóféle,

legelni megy a rétre.
Foga éles, szőre bolyhos,
bundájában bolhát fogdos.
A csizmája, az sem
nagyobb, mint egy babszem.
A bicegős rucaláb
lucernásba ruccan át.
Inge szúnyog szárnya,
vándorbotja szálka.

8
 Földhöz csapta volna már minden jóeszű gyerek ezt a
képtelen zagyvaságokkal teli képeskönyvet, de Misit ez a
kusza összevisszaság egy szemernyit sem zavarta. Helyre tett
ő mindent hamar a fejében, hisz jól tudta, hogy a második
sorpár a „Bundi kutya bundája” című képeskönyvből szökött át
a rucamesébe, utána meg Zabszem Zénó vándorlásának
története kavarodott ide. Megint két sorocska a ruca
kiruccanásából, aztán újra Zénó bukkant elő. Mondom, egy
percre sem akadt fenn Misi a zűrzavaros kavarodáson, sőt még
nagyobb élvezettel olvasgatott tovább. Az igazat megvallva ez
esetben nem is járt rosszul. Ósdi, csacska mese volt mind a
három, így összekeverve a pár sorocska még legalább némi
mulatsággal szolgált. Persze nem akarom én ezzel azt
mondani, hogy ezért meg kellene bocsátani Misinek a
könyvek szétcincálását.
Érte még Misi meséit egyéb baj, másféle rontás is. Színes
ceruza, kréta, tus, zsírpecsét, tintapaca piszkolta-mocskolta a
lapokat mindenütt. A sorok közé illeszkedő képeket érte a
legtöbb gyalázat. Szegény Hamupipőke orra alatt például
szúrós fekete bajusz éktelenkedett, a Hétfejű Sárkány hat
fejére süveg került, a hetedikre meg, szégyenszemre, piros
cilinder. A szorgos méhecske egy hatalmas tustócsában
fulladozott, a farkas meg kénytelen volt zöld napszemüveget
viselni a sűrű sötét erdőben. Hófehérke szeme citromsárga
könnybe borult. Sírt volna azonban szegényke a ráfirkált
könnytócsa nélkül is, mert öt törpét számlálhatott csak maga
körül. Kivágta a körömollóval Misi a hiányzó kettőt, Kukát és
Hapcit, és képüket az órarendjére ragasztotta.

9
 A legtöbb képrablást azonban Csutak követte el. Kirágta
például az aranyszőrű kisbárányt az igazmondó juhász mellől,
a Csizmás Kandúrt farkincájánál fogva kirángatta a szőnyegre,
leharapta a Bernát nevű kismalac bal fülét, a repülő sült
galambot pedig tálcástul-villástul egyszerűen kiette a
mesekönyvből.
Mindez a sok bántalom, kártevés megtorlatlan maradt.
Némán tűrték a megcsúfolt mesefigurák, hisz mit sem
tehettek ellene.
Azon a bizonyos szerdai napon azonban történt valami,
valami csoda dolog, amitől Misi és Csutak körül egy csapásra
megváltozott minden.

Későre járt már. Misi hamar bekapta a vacsoráját, hogy le

ne késse az esti mesét a televízióban. Csutak is leült vele
mindig a képernyő elé, és érdeklődő képpel nyomban
elszunyókált. Rögtön felébredt azonban, amikor a Maci
döccenő léptekkel elindult az ágyikójába. Csóvált Csutak
ekkor egyet a farkán, jelezve gazdijának, hogy kedvére volt a
mese, jól szórakozott rajta. Ilyen ravaszul füllentő kutyával
ritkán találkozik az ember gyereke!
A szerda esti mese az Ezeregyéjszaka-beli Aladdin
lámpájáról szólt. Szobájába érve Misi egy nyúlással előkotorta
a padlón emelkedő könyvhalom aljáról az Ezeregyéjszaka

10
meséit, mert a legnagyobb rendetlenségben is mindig tudta,
mit hol talál. De szép színes képekkel volt ékes ez a könyv!
Majd minden lapján tarkállott egy. Kapta hát a könyvet,
lehuppant a heverőre, és belefúrta a fejét az olvasnivalóba. De
nem, nem olvasott most egy sort sem, csak a képeket
nézegette. A csodalámpás képek közül az egyik nagyon
megtetszett neki. Fogta hát a kisollót, kivágta Aladdin kincsét
hamar, hogy az ágya szélére ragassza titkos esti lámpásnak.
Édesanyja éppen ekkor nyitott be, hogy fiacskáját ágyba
dugja végre. Ezen az estén nem volt nehéz. Misi szokatlan
engedelmességgel egy-kettő a paplan alá került. Szemét is
lehunyta nyomban, mintha az álom már a pilláira nehezedett
volna. Édesanyja erre csendben lekattintotta a lámpa
kapcsolóját, aztán már lábujjhegyen osont ki a szobából, és
halkan becsukta maga mögött az ajtót. Misi csak erre várt. Ki
az ágyból, elő a ragasztót! Sötétben is nyomban megtalálta.
Ott volt az a helyén, a porrongyból és cipőmadzagból készült
ejtőernyő alatt a szappantartóban a rágógumik mellett.
Rákent vaktában egy adagot a tubusból az ágydeszkára,
ráillesztette a lámpás kivágott képét, tenyerével párszor
odanyomkodta, simítgatta. Jól láthatta, hol vet még ráncot a
titkos esti lámpás képe a deszkán, dörzsölgette, mángorolta
hát tovább.
De várjunk csak, várjunk! Hogy láthatta olyan jól, ha a
villany már rég nem égett, és a leeresztett redőnyön át a hold
még egy vékonyka fénycsíkot sem csempészhetett be? Csak
nem Aladdin csodalámpája világított olyan fényesen az
ágydeszkán? Bizony hogy az! A dörzsölgetés olyan fényt
gerjesztett benne, hogy szinte szúrta Misi szemét.
Tudom, hogy csodálkoztok ezen, de Misi meg Csutak sem
álmélkodott kevésbé. Örömük sem volt csekély, hogy a titkos
esti lámpás terve ilyen fényesen sikerült. Az is könnyen
érthető, hogy Misi erre kedvet kapott egy másik kép
kivágásához is. Mindjárt megakadt a szeme a könyvben a

11
palackba zárt szellem képén. Nosza, elő az ollót, és a palackot
körülvagdosta máris, kapkodva, sebesen.
Bár inkább szépen, lassan, pontosan nyirbálta volna! Nem
történt volna akkora baj! Mert bizony nagy lett az ijedelem,
amikor Misi gondatlanul csattogtatott ollója belekapott a
palack bedugaszolt szájába. Amikor még csak épphogy egy
csipetnyit metszett le a dugaszból, csak halk sistergést lehetett
hallani, de ahogy az olló tovább haladt a félresikerült vágaton,
a sistergésből zúgás lett, a zúgásból meg aztán valami olyan
félelmetes harákolás-hörgés, hogy Misi ijedtében kiejtette
kezéből az ollót. Ám az álla is leesett nyomban, amikor a
palackba zárt Szellem kinyomakodott a vágott résen, és teljes,
félelmetes nagyságában a szoba közepére lengett. Ott
nyújtózkodott előbb egyet, aztán ásított egy óriásit, majd
megrázta magát olyanformán, ahogy Csutak teszi mindig
fürdetés után. Misi nem láthatta ezt, mert már első
rémületében bemenekült a paplan alá. Csutak azonban
szembenézett a veszedelemmel. Ám hogy bátran nézett volna
szembe, azt már nem mondhatnám. Jól tudta ugyan, hogy
kutya kötelessége volna megugatni a gyanús idegent, de egy
árva vakkantás nem sok, annyi sem jött ki félelmében a
torkán.

12
 Még ahhoz is minden maradék bátorságát össze kellett
szednie, hogy egy siralmas vékony nyüszítést hallasson, mikor
a Szellem Misi ágyánál termett és se szó, se beszéd, lerántotta
róla a paplant.
– Kérem szépen… én… – nyöszörgött a leleplezett.
De a szellem kongó-dörgő, morgó-hörgő, mélységes mély
hangja beléfojtotta a szót.
Köszönöm, hogy kiszabadítottál. Ezért most három
kívánságodat teljesítem! De csak hármat, nem többet, jól
jegyezd meg!
Misi ajka a szép ígéret ellenére is tovább remegett a
félelemtől. Alig tudta kinyögni:
Kérem szépen… én csak játékból… én azt sem akartam,
hogy a csodalámpa igaziból világítson…
Egy! – mennydörgött a Szellem. – Legyen első kívánságod
szerint. – Aztán fújt egyet, de akkorát, hogy a viharszél is
megirigyelhetné, és az ágyra ragasztott lámpa csodafénye

13
egyszeriben kihunyt.
Még csak ez a vaksötét kellett Misinek, hogy egészen
elvegye az eszét a borzongató félelem.
Azazhogy akartam, mert sötétben még jobban reszketek…
Kettő! – zengte zordan a Szellem, és sziszegve visszaszívta
aztán a lámpaoltó szelet. Olyan szúrós, vakító fény villant fel
erre, hogy Misi a tenyerét a szemére szorítva hebegett-
habogott tovább.
– Akartam, de nem ennyire…
– Három! Legyen harmadik kívánságod szerint! – szólt a
Szellem. A lámpára lehelt aztán, és a fény nyomban
nyájasabbá szelídült. Épp úgy fénylett Aladdin lámpása, mint
ahogy azelőtt ragyogott.
– Sok jót nem csikart ki tőlem a te három kívánságod,
oktalan jószág! – mormolta a Szellem, aztán akkorát kacagott,
hogy kőomlás zenghet csak hasonlóan.
Nyikanni sem mert Misi egy jó ideig, csak dermedten
figyelte, mit művel majd a nagy hatalmú betolakodó.
Ugyanazt tette az ágy alá menekült Csutak is.
Hát lett is hamar figyelni való elég, mert nem azért
szabadult ki a palackból a Szellem, hogy csak úgy lengedezzen
egy kicsit. Nem bizony, hisz azt mindenki tudja, hogy a
mesebeli szellemek igencsak szeretik csodatevő erejüket
próbálgatni. Csak baj lehet ott, ahol egy ilyenféle megjelenik.
Még a hegyek, a tengerek is rettegik hatalmát.
Talán neki is fogott volna nyomban a szellem, hogy vihart
támasszon, megrengesse a földet, kősziklákkal dobálózzék egy
kicsit, ha égő tekintete meg nem akadt volna a padlón
szanaszét heverő könyveken. Ahogy meglátta a címlapok
színes képeit, már nem érdekelte sem a rombolás-pusztítás,
sem az erőfitogtatás, csakis a mesékre áhítozott, annyira
kedvelte a tarka, kalandos történeteket.
Felkapott hát rögtön egy könyvet, csak úgy találomra,
fellapozta, itt-ott belekukkantott, aztán magasra emelte és jó

14
alaposan megrázta. Nem ok nélkül, nem hiába rázta a
Szellem, mert a könyvből kipotyogott, földre huppant, aztán
vicsorogva talpra ugrott egy jókora Ordas Farkas. Ahogy
tovább rázta, ütögette a csodatevő a kemény fedelű kötetet,
Piroska is a Farkas mellett termett, majd Nagyanyó ugrott
talpra, aztán a Csizmás Kandúr és végül a Szegény Asszony
legkisebbik fia.
– Hát ez meg mi? Hogy kerültök ti Piroska mellé?! –
faggatta a mesevilágban ugyancsak járatos szellem a két nem
odavalót.
– Micsoda szégyen! – sopánkodott Nagyanyó. – Úgy
nyomakodtak közénk, mint rozs közé a konkoly!
A Csizmás Kandúr katonásan összecsapta a bokáját.
– Jelentem, mi kényszeráthelyezést nyertünk a Piroska és a
Farkasba!
Lapított persze Misi a bepanaszolásra a paplan alatt.
– Nem a magam jószántából vándoroltam át – toldotta meg
a legkisebbik fiú. – Szépen, annak rendje és módja szerint
elindultam a magam meséjében világot látni, ám egyszer csak
egy kutya elkapta a nadrágom, és átirányított a farkaslakta
erdőbe.
Ijedten pislogott most már a másik bűnös, Csutak is a
rejtekhelyén.
Piroska panaszkodott a legkeservesebben.
Éppen ebédet akartam vinni a Nagyanyónak, amikor
váratlan elébem került az erdőben ez a Csizmás Kandúr, ez a
semmirevaló, szószátyár, hebehurgya.
– Na, na! – pattogott közbe a sértett. Mérgében tán meg is
karmolta volna Piroskát, ha a Farkas jócskán meg nem
kergeti.
– Csendet! – harsogta parancsát a Szellem.
Lapított is mindenki nyomban, némán.
Felkapott ekkor a nagy hatalmú egy másik mesekönyvet,
megrázta azt is istenesen.

15
 Csipkerózsika potyogott le ekkor a padlóra ágyastul.
Szerencsésen esett, az ágy maradt alul, alhatott hát tovább.
Kiesett a könyvből vele együtt a Gonosz Boszorka is meg a
Háromfülű Herceg. Háromfülű – ahogy mondom. Két
rózsaszín füle a helyén, a harmadik – jócskán fekete – a bal
füle alatt. Mondanom sem kell talán, hogy búsabb,
elkeseredettebb herceget a kerek mesevilág sem látott. Nála
csak Misi vágott fancsalibb képet, hisz az a harmadik, tussal
odakanyarintott fül az ő lelkén száradt.
A Szellem azonban most sem törődött efféle apróbb
gonddal-bajjal. Sokkal jobban érdekelte, mi minden kelhet
még életre elszisszentett parancsaira a képeskönyvekből.
Kettőt kapott fel ekkor egyszerre. Összeütötte a fedelüket. Egy
csattanás, máris a földön termett Jancsi és Juliska, Buci Királyfi
és a Táltos Kecske. Panaszkodott persze mindegyik egy sort,
felhánytorgatták hányatott sorsukat, de az egyre nagyobb
hangzavarban már senki sem értette a másik szavát. A
Szellem pedig felkapkodta sorra a könyveket. Méltatlankodó,
mérges morgás fogadta az újonnan életre rázottakat. A
Hókirálynő olvadozott, csöpögve csusszant a padlóra, mert
jégtalpát lángnyelvek nyaldosták Misi piros krétájának
jóvoltából. Hamupipőke kajla bajsza keltett aztán általános
felbőszülést. Nem kisebb felháborodást okozott a répácskán
lovagló négerfekete orosz leányka, de a csúzlival
felfegyverzett Rendíthetetlen Ólomkatona sem. Misi szobája
pedig egyre jobban benépesült. Nehéz volt már helyet
szorítani Jumbónak, a jó szándékú elefántnak, az Öreg Néne
őzikéjének, Hófehérkének meg a maradék öt törpének,
Tóbiásnak, a gyáva óriásnak. Tódító Tódor már csak Misi ágya
szélén kapott helyet, a Kiskakas a könyvespolcra repült fel
ijedtében, mert a Ravasz Rókával együtt kellett kihullania a
képeskönyvből. Feléledt még sok-sok ilyen-olyan meselény,
ördög tudja, hány. Tudja bizony az ördög, mert azt is
ráfestették az egyik könyvlapra, ott ólálkodott hát elevenné

16
válva a többiek között. Hevert még vagy tizenhárom mese a
padlón, de a Szellem már megelégelte ekkor az életre
varázsolást.

– A többit holnapra hagyom – úgyse nagyon férünk már el

itt többen.
Fellélegzett erre egy kicsit Misi, mert az egyik lent lapuló
mesekönyv életre ébresztésétől félt a leginkább. Nem a
Hétfejű Sárkány meséje volt az, hanem az Igazságos Mátyás

17
király tetteiről szóló.
Hát, mi tagadás, tarthat is az Igazságosztótól az, akinek
van a füle mögött bőven…
Ki törődött azonban akkor Misivel? Még a Szellem is
megfeledkezett róla a nagy zűrzavarban. Összevissza kárált,
fecsegett, civódott, szitkozódott az elővarázsolt meselények
tarka serege. Ideje volt már, hogy a Szellem rájuk ripakodjék:
– Szedte-vette-ördögadta gyülevész népség! Egyszerre csak
egy beszéljen, különben, szavamra, mindenkit
visszaparancsolok a saját könyvébe, és ott moccanatlan,
pingált kép lesztek újra mindahányan az idők végezetéig!
Lett is erre olyan csend, hogy csak egy legyecske
zümmögését lehetett hallani. A szellem még ezt se tűrhette:
Hess, te beste! Szállj vissza nyomban a parancsomra a
képeskönyvedbe!
– Van is olyan képeskönyv, amibe legyet festenek! –
siránkozott a kis szürke szárnyas. – Papagájt, lepkét, dongót
azt igen! De a szegény üldözött legyecske nem kerülhet a
mesék boldog világába! Én magam csak egy igazi, véletlenül
megmaradt, öregecske nyári légy vagyok…
Legyintett egyet rá még a légy, aztán odébbröppent.
Szégyellte a szellem egy kicsit, hogy így melléfogott.
Kuncogni azonban senki se mert rajta.
A Nagyanyó szava törte meg a csendet:
– Hadd szóljak én először, hisz én vagyok köztetek a
legöregebb.
– Hé, hé! – sipított közbe a Boszorka. – Én hétszer hét
évvel vénebb vagyok nála! A legközelebbi
boszorkányszombaton leszek éppen eggyel kevesebb, mint
kilencszer kilenc meg harminchárom esztendős.
Az száztizenhárom – vágta rá tüstént Juliska mellől Jancsi,
mert a fejben számolásban senki se lehetett fürgébb nála.
– Én még annál is sokkal, de sokkal öregebb vagyok –
sipítozta a szalmasüveges Zabszem Zénó –, mert annak van

18
már ötezer éve is, hogy kirepültem a kalászból.
Na, ezt a vénséggel való hetvenkedést a Jégkirálynő se
hallgathatta szótlan:

– Oktalan fecsegők, ti! Én harmincezer évvel ezelőtt már

az egész földkerekség félelmetes uralkodója voltam.
A Szellem szava végét szabta a céltalan vetélkedésnek;
– Elég legyen! Ne a legvénebb, hanem a legbölcsebb
szóljon!
– Akkor rajtam a sor – ugrott elő a Csizmás Kandúr, de
akkora lett erre a pisszegés, fütyülés, durrogás, hogy
nyikkanni sem tudott többé a cserfes szájú.
Felüvöltött ekkor a Farkas:
– Uú… de unalmas ez a sok locsogás! Egy kukkot se szóljon
senki. Lássunk inkább a lakomához!
– Belőlünk ugyan nem eszel! – csattant fel a Táltos Kecske.
Harsány trombitaszó teremtett újra csendet. Jumbó, a sokat
tapasztalt cirkuszi elefánt fújta le a csúf civódást.
– Ha nem lesz itt valamiféle rend, szégyent vallunk a
gyerekek előtt, és azt sem érdemeljük meg többé, hogy akár

19
egy sort is olvassanak rólunk. Mihez kezdünk akkor? Hisz mi
csak addig érünk valamit, amíg megcsodálnak minket, sírnak,
vagy kacagnak rajtunk.
Okos szó volt ez, meg kellett szívlelni. Még a Szellem is
rábólintott.
– Mondd meg hát, mit tegyünk?!
– Meg is mondom! Ki-ki mondja el szépen sorjában a
többinek a maga meséjét.
– Nagyszerű! – ujjongott a Róka. – Én már kezdem is.
Mesém címe: A Róka és a Holló. Egyszer voltam, hol nem
voltam…
– Kár-kár! – vágott közbe a holló. – Kár, hogy előbb magát
emlegeti, holott én már régen az ágon csücsültem, csőrömben
a sajttal, amikor ez az éhenkórász véletlen arra kódorgott.
– Igen ám, feleselt a Ravasz, csakhogy most nem a
könyvben vagyunk a sorok közé zárva. Ha nekem úgy tetszik,
én már réges-rég ott csücsülök a fa alatt, amikor te
odavergődsz a sajttal.
– Úgy van, úgy van! – helyeselt hevesen a Vasorrú Bába. –
Ha egyszer kiszabadultunk, úgy mesélünk magunkról, ahogy
nekünk tetszik. Én például szépséges szép tündérkirálylány
leszek előbb, és majd csak aztán sütöm meg Jancsit.
– Sütnéd, ha hagynám – vágta oda hetykén Jancsi.
Tódító Tódor, a füllentés nagymestere is hajlott a Vasorrú
szavára.
– Én pedig újra felébresztem Csipkerózsikát, megint csak
elnyerem a kezét és a fele birodalmát, aztán mindenkit
meghívok hetedhét országra szóló lakodalmunkra.
– Hazudik! Hazudik! – rikkantotta magából kikelve a
Háromfülű Herceg. – Én ébresztettem fel egy csókkal
Csipkerózsikát.
– Ez igaz! Én is így tudom – bólogatott a Szellem –, de
akkor még két füled volt, most meg három…
– Két füllel sem érdemelt ekkora boldogságot ez a kikent-

20
kifent piperkőc – vetette oda Lúdas Matyi. – Meg se kellett
neki küzdenie a gonosszal, egyszerűen csak ölébe pottyant a
szerencse. Nem is tetszett így nekem ez a mese soha
életemben!
Micimackó helyeslőleg dörmögött.
– Én ugyan igen szeretem az édességet, de a mézesmázos,
émelygős-édeskés, cikornyás-cicomás meséket egyáltalán nem
kedvelem. Másnak kéne végre felébreszteni szegény
Csipkerózsikát. Erre az én Róbert Gida barátom lenne csak
méltó.
A Farkas üvöltött megint közbe:
– Hagyjátok csak aludni most azt a királylányt. Az én
mesém sokkal jobb. Persze csak addig jó igazán, amíg
megeszem Piroskát. Ott kéne abbahagyni.
– Hogyisne! – méltatlankodott Piroska. – Inkább jöjjön egy
kicsit korábban az a vadász, és puffantsa le ezt a gazt.
Jancsi vágott közbe:
– Minek ez a sok szófia beszéd? Mondjuk el az én
mesémet, azon semmit se kell változtatni. Megsütöm a
Vasorrút, annak mindenki örül!
– Sületlen beszéd! – rikoltott bőszülten a Vasorrú Bába. –
Ne engedjétek, hogy megsüssön, ha van egy kis sütnivalótok!
Hófehérke apja, a derék király elunta a sok civódást,
perlekedést, és minden teketória nélkül elkezdte a meséjét:
– Volt egyszer egy jóságos király meg egy királyné. Hosszú
évekig hiába várták sóvárogva a gyermekáldást, míg végre-
valahára született egy kislányuk, úgy hívták, hogy…
– Hüvelyk Matyi! – kotyogott közbe a név viselője, aztán
csak fújta tovább a maga történetét:
– Ez a Matyi ugyancsak pöttömke jószág volt, akkorka
éppen, mint…
– Egy jegenyefa – orozta el a szót Hüvelyk Matyitól Tóbiás,
a gyáva óriás. Aztán folytatta: – Hát mi tagadás, bármilyen
behemót nagy óriássá nőttem, olyan szelíd és félénk voltam,

21
mint…
– Bagira, a fekete párduc – terelte át a villogó szemű,
félelmetes vad a mondókát a meséjére. Aztán így folytatta:
– Amikor a dzsungel sűrűjében vadászni indultam, egyszer
csak…
– Elkezdtem furulyázni… így ni! – szólt közbe megint
valaki, aztán pásztorsípján rákezdett egy virgonc, élénk
pattogású nótácskára.
Mindenki odakapta a fejét, hogy megnézze, kiféle ez a
furulyás. Hát érdemes is volt jobban szemügyre venni.
Figurája a Tréfás Mesék címlapján díszlett azelőtt. Egy
könyvből olvasott azon a címlapképen. A kezében tartott
könyv borítóján kicsinyítve, ugyancsak az ő olvasó képe volt
látható. Ott is a kezében tartott egy még kisebb könyvet,
aminek aprócska fedőlapján ismét az ő pöttömke képét
lehetett látni. Ott ugyan már csak akkora volt, mint egy
szúnyog, de ki lehetett találni, hogy ez az alakocska megint
csak a saját, mákszemnyi képével díszített könyvet tartja a
kezében, amin figurája már egy porszemnél is kisebb.

22
 Már ebből is kitűnik, hogy ez a valaki nem akármi-
akárkiféle volt. Nem ám, hisz ő volt a Furfangos Diák.
Ez a vidor diák egy árva mukkot nem szólt, mióta elevenen
lepottyant a többiek közé. Ücsörgött csak a sarokban, és a
bajsza alatt somolyogva figyelte a sok huzakodást, civódást,
hallgatta a sok csacska csevegést. Épp ideje volt hát, hogy
végre mondjon valami furfangosat:

Haj, csicsóka, csalamádé,

az eszetek igen csálé!
Úgy jár, mint a bolondóra,
semmit se vesz fontolóra.

Elnémult erre minden zsongás-zsibongás. Mindenki az

23
agyafúrt Furfangos szavára fülelt:
– Jól látom én, hogy valami újjáformált mesére szottyanna
leginkább kedvetek, ha már ilyen szerencsésen
kiszabadultatok a régiek zárkájából. De ti csak szájaltok,
zagyváltok, abból pedig nem lesz mese, se régi, se új. Okosabb
hát, ha szépen rám bízzátok magatokat, hisz a kiagyalás,
csűrés-csavarás az én mesterségem. Ha akarjátok, kanyarintok
nektek régi mesékből olyan újakat, hogy alig ismertek
magatokra bennük.
– No, erre magam is kíváncsi vagyok – vetette közbe a
Szellem. – Ha ez sikerül neked, akkor nem hiába keltettem
életre ezt a sok mihasznát!
– Sikerül hát! Miért ne sikerülne? Csupán az a fontos, hogy
csak az kotyogjon közbe, akire a mesében éppen sor kerül. De
az is csak úgy mondhatja el a magáét, ahogy én alakítom a
szavát.
– Úgy lesz, úgy lesz, ígérjük, megígérjük – hangzott innét
is, onnét is.
– De csak olyan régi mesét alakíts újjá, amit mindnyájan
ismerünk.
– Úgy lesz, úgy lesz – ígérte a Furfangos is. – Elmondok hát
egyet, ha kell, kettőt, meg egy harmadikat ráadásnak, azt a
hármat, amelyikről itt a legtöbb szó esett. Én mondom, rá is
szolgált mindhárom egy kis furfangos vidámításra.
Hallgassátok meg hát az elsőt!
Hegyezte a fülét erre mindenki. De legesleginkább Misiben
ágaskodott a kíváncsiság. Hogy el ne felejtse majd a végén,
hány mesét mond a Furfangos, elhatározta, hogy számolja
majd az ujjain. Kibökte hát a jobb hüvelykujját:
– Egy!

24
 EIső mese A Farkas és Piroska
Volt egyszer egy kedves, aranyos kislány. Úgy hívták, hogy
Piroska. A szülei annyira szerették, hogy minden piros betűs
ünnepen megülték a névnapját. Még szerencse, hogy nem
Feketécskének keresztelték, mert fekete betűs hétköznap
aztán annyi van a naptárban, mint a pelyva.
Volt ennek a Piroskának egy betegecske nagyanyja, aki az
erdő kellős közepén lakott. Kisunokája ebédet vitt neki, hogy
erőre kapjon. Tízszer is figyelmeztette édesanyja, hogy nem
szabad letérnie a Nagyanyó házához vezető ösvényről, mert a
sűrűben ott bujkál prédára lesve az Ordas farkas. Való igaz,
hogy a toportyán többnyire bent az erdő melyén tanyázik. A
gaz rablónak azonban aznap annyira korgott a gyomra, hogy
zsákmányra éhesen egészen az ösvényig kimerészkedett.
Hogy ott se látott senkit közelegni, így kesergett magában:

Oh, én szegény toportyán,

se hurkám, se töpörtyűm,
fogdosok itt soványan
szúnyogot a sövényen,
csak bogyókat ehetek,
pedig én húst áhítok.
Hegyezem hát fél fülem,
ki erre jön, felfalom.

Hegyezte is csakhamar a fülét, de mind a kettőt, mert

meghallotta a Piroska közeledő lépteinek neszét. Vígabban
motyogott erre már magában:

Olyan, mint egy szép álom:

jön az ebéd két lábon.

25
 Aztán szelíd bárányka képet öltve Piroskához sietett, és így
köszöntötte:
– Szép jó napot, Piroska. Hova, merre, itt, ahol még az
Ordas Farkas se jár?
– Ebédet viszek a Nagyanyónak. A Farkastól ugyan tartok
egy kicsit, de remélem, nem merészkedik ki a sűrűből.
Különben is itt poroszkál a közelben a Bátor Vadász, az meg
úgy lepuffantaná a gazt, hogy elmenne a kedve a falatozástól.
Megszeppent egy kicsit a vadász emlegetésére az Ordas, de
étvágya nagyobb volt a félelménél. Hamar kieszelt egy álnok
tervet, hogy ne csak Piroskát, hanem a nagymamát is
bekebelezhesse, ha nem is mindjárt ebédre, akkor később,
vacsorára. így szólt hát Piroskához:
– Ej, kincsem, nem szép dolog, hogy virág nélkül akarsz
beállítani Nagyanyóhoz. Terem pedig errefelé százféle.
– Hol? Én itt csak kórót meg bogáncsot látok.
– Beljebb, szentem, beljebb a sűrűben, a bokrok alján.
Ahogy Piroska a bozótos sűrűbe pillantott, meg is látott egy
lapu alatt lapuló ibolyát. Benyomakodott nyomban az ágak
közé, hogy leszedje. Egy sárga virágocska még beljebb
csalogatta.
Erre várt csak az ármányos Ordas.

Csin-csin, sárga kökörcsin.

Kifogok én akárkin!
Éles fogam vicsorít,
kétszer falok vacsorát.

Ezzel loholt máris a falánk, egyenest a Nagyanyó házához.

Az volt ugyanis a terve, hogy előbb Nagyanyót kebelezi be,
aztán az ő képében befekszik az ágyba, hogy ott várja be
Piroskát. A második vacsoráját már szerette volna
kényelmesen, ágyikóban elfogyasztani.

26
 Mikor a házhoz ért, kellemetlen meglepetés érte.
Nagyanyó nem volt otthon. Kereste a bosszúsan toporgó
toportyánféreg mindenütt, a szekrénybe is bekukkantott,
bekandikált az ágy alá is, de sehol sem lelte. Nem tudta
elképzelni, hova tűnhetett, ám okosabb lett csakhamar, mert
meglátott egy virágvázának támasztott levélkét az asztalon.
Ez állt rajta:
„Kedves kisunokám! Elmentem egy kicsit sétálni. Várj meg.
Csókol Nagyanyó.”
Megnyugodott erre az ordas. Semmi vész! Csak éppen
fordul egyet a vacsora rendje. Piroska lesz az első fogás,
Nagyanyó meg a második. Még örült is a gonosz, hogy
megcserélődött az étrend, mert így mindjárt befekhetett az
ágyba. Magára is kapkodta Nagyanyó ágyra dobott
hálóholmiját, hogy az ő képében fogadhassa Piroskát. Közben
még egy csúfondáros dalocskát is motyorékolt, csak úgy
magának, Nagyanyó kopottas hangját utánozva:

Csipkekendő, pápaszem,
úgy illendő, felteszem.
Nagyanyóka aranyos,

27
 szíve-lelke erényes.
Öregecskén tipegek,
le is fekszem, pihenek.
Puha gyapjútakaróm
lábikrámra tekerem.
Jöjjön már az unokám,
soká várni unok ám.
Sorsom majd nem átkozom,
ha belőle étkezem.

Nem dudorászott már tovább az alattomos rabló, mert

távol halk lépteket hallott.
– Jön az én kis betevő falatom! – ujjongott a hitvány, aztán
gyorsan elhadarta a vacsora előtti imádságát:

Add meg nekem, Sanda Sátán,

húson éljek, ne salátán.
Nagyot adj, ne picikét,
hadd növesszek pocakot. Ámen.

Eszébe jutott ekkor hirtelen, hátha mégis Nagyanyó

érkezik vissza előbb a sétából. Rögtön átlátta, hogy abból
bizony egy kis baj is lehet, mert őt hiába akarná becsapni
azzal, hogy a Nagyanyó fekszik az ágyban. Akkor pedig olyan
nagy sikoltás-rikoltás lesz mindjárt, hogy azt a vadász is
meghallhatja, ha valahol a közelben poroszkál. Kiugrott erre
gyorsan az ágyból, törte a fejét hevesen, mitévő legyen, de
mert semmi okosat nem tudott kitalálni, a jó szerencsében
bízva visszabújt hamar a takaró alá.
A vacsorának való már a kertben járhatott. Izgatottan
találgatta magában az álnok, ki is számolta tíz karmán, hogy
ki jön előbb, Nagyanyó vagy Piroska. Egyszer így jött ki a
számolása, egyszer meg úgy, de az igazság egyszer se jött ki,
mert aki a házhoz közeledett, nem volt más, mint a vadász, hű

28
kutyája kíséretében. Nem sejtette a vészt, ki sem ugrott újra
rémülten az ágyból a gonosz, mert egyet se koppant a vadász
csizmája a ház előtti kövezeten, bátor kutyája se rontott elő
vitézül, ahogy eddig tette, amint farkasnyomot szimatolt.
Miért nem koppant a vadász csizmája sarka, miért nem
csaholt legalább egyet a kutya? Mert bizony nem a régi
mesebeli vadász volt az, hanem egy mezítlábas, pizsamás,
gyerekforma kocavadász, aki Misi névre hallgatott. A kutya
meg – no hiszen! – behúzta reszketve fülét-farkát, mert hát az
se a mesébe illő vadászkutya volt, hanem Misi kényeztetett,
rágicsáló ebecskéje, a Csutak. Legszívesebben elszaladt volna
mind a kettő, de nem volt mit tennie, ha már belekeveredtek
a Piroska és a Farkas meséjébe, meg nem futhattak.

Lenyomta hát végre Misi vadász a kilincset, remegő

térdekkel belépett Nagyanyó házába, és bátran így kiáltott:
– Jaj! Kegyelem! Ne bánts engem, kedves jó Farkas Koma!

29
Engedd szépen, hogy rád fogjam a puskám, de ne félj, mert az
csak afféle dugós játék puska, nagyot pukkan, de kicsit lő. És a
Csutak kutyámra se haragudj, az se harap, csak játékból morog
néha egy kicsit.
Akkorát kacagott erre az Ordas Farkas, hogy még az oldala
is megfájdult. Még akkor is közbe-közbekuncogott egyet,
amikor megszólalt:
– Dehogy bántalak, csak egyet nyelek, és aztán itt a véged –
elfutok, a hasamban véled.
Kiugrott ezzel az Ordas az ágyból, neki egyenesen Misinek,
megette volna, aztán felfalta volna utána Piroskát meg
Nagyanyót is, ha ez a mese másként nem fordult volna. Ám
amikor a Farkas már éles fogait csattogtatta, nyílott az ajtó, és
megjelent igazi puskával az igazi vadász. Hogy honnét került
elő? Nagyanyó találta meg nagy nehezen, mert az Misi
jóvoltából egy másik mesébe keveredett. Gondolhatjátok
ebből, hogy Nagyanyó nem sétálni ment ám, ahogy a levélben
írta, hanem az elveszett vadászt kajtatta.
No, megrettent alaposan a toportyán a puskás ember
láttán. Az meg ráripakodott:
– Mi dolgod itt, te galád?
Az Ordas előbb csak habogott-hebegett, aztán jámbor
képet vágva így mentegetőzött:
– Semmi, semmi, csak éppen beteglátogatóba jöttem.
– Hazudsz, beste! Fel akartál te itt falni mindenkit!
– Én?! – adta az ártatlant a gonosz. Igyekezett aztán a
legszebb szavakkal bizonygatni jó szándékát:

– Tőlem az emberek miért remegnének,

hisz rég beálltam már jámbor remetének,
csak gyökeret rágok, kórót, gyomot, csalánt,
és néha pár bogyót nyelek gyümölcs gyanánt.

– Hazudsz! Megint csak hazudsz! Nemrégiben az odúd

30
körül piros vérnyomokat láttam…

– Oh, én akkor friss szamócát találtam az erdőben,

szedtem is egy jó marékkal, aztán hazavergődtem.
De mivel én evés közben sajnos folyton vicsorgok,
a vérveres szamócalé a pofámból kicsorgott.

Úgy tett a vadász, mintha hinne az ádáz füllentőnek.

Bólogatott csak, tarisznyájában kotorászva:
– Jól van, jól van. Örülök, hogy megjámborodtál. És ha már
így rákaptál a zöldfélék élvezetére, kóstold meg akkor ezt a jó
kis csemegét! – Előkapott erre a vadász a tarisznyájából egy
amolyan jóféle csípős, haragoszöld hegyes paprikát, és egyre
csak kínálgatta. – Kapd be ezt most ízibe, magostul, csutkástul,
hadd lássam, valóban szereted-e már a zöldfélét.
Mi mást tehetett az ordas, harapott egyet a paprikából,
hogy a vadász hazugságon ne csípje. Vágott is tőle olyan
rémült képet, hogy nevetség volt azt látni.
– Még, még! Az egészet kapd be! – parancsolta a puskás.
Le kellett nyelnie a gaznak még a magházat is, ahol a
legégetőbb a csípősség. Felüvöltött erre keservesen az ordas:
– Vizet, vizet! Ég a nyelvem, ég a gigám! Jaj, jaj! Végem van!
Elrohant aztán eszeveszetten jajveszékelve, bőgve, még
most is rohan talán árkon-bokron át. Aki nem hiszi, szaladjon
utána.

Elhallgatott ezzel a Furfangos Diák, hisz így ért véget az

újjáformált mese.
Amennyire örült Misi, hogy kikerült ezzel a

31
veszedelemből, annyira dühöngött a hoppon maradt Farkas.
– Ez nem igazság! Követelem a jussomat! Ha már ez a Misi
kivágta a mesekönyvből az igazi vadász képét, és a magáét
ragasztotta a helyére, akkor igazán felfalhatom őt is! A régi
mesém jobb volt. Abban legalább jóllakhattam.

– De fel is vágták a bendődet! – vágott vissza a Furfangos. –

32
Nem, barátocskám! Te most nem eszel meg senkit!
Izgult, nagyon izgult Misi, nem gondolja-e meg a Furfangos
a dolgot, de szerencsére a diák esze már a következő mesén
járt. Nem is kellett sokat töprengenie, melyik régiből
teremtsen újat, mert a Csipkerózsika meséje már amúgy is
régen a bögyében volt. Egy cseppet sem volt ínyére ugyanis,
hogy az egész királyi udvar végigalussza a mesét. Azon is
bosszankodott, hogy a régi mesében csak a szerencsés
véletlen töri meg a gonosz hatalmát, és az is csak száz év
múltán. Elhatározta hát magában, hogy alaposan kiforgatja,
egész másképp csűri- csavarja Csipkerózsika történetét. Ám
fondorlatosan úgy tett, mintha az eredetit akarná elmondani,
nehogy a régi szereplők lázadozzanak. Mert tudni való, hogy
a mesevilágban csak addig kotyoghat, ellenkezhet, válogathat
valaki, míg a mese a címe után el nem kezdődik. Utána már
hallgass a neve mindenkinek, akár tetszik a mese, akár nem.
Így hát a Furfangos a címen nem akart változtatni. Ahogy
kimondta, Misi kibökte a jobb mutatóujját is:
– Kettő!

33
 Második mese Csipkerózsika
Egyszer volt, hol nem volt, no nem egészen úgy volt, ahogy
gondoljátok, hanem bizony másképp. Mert volt ugyan egy
király, de az éppenséggel nem volt jóságos, és Csipkerózsika
annak csak a gyámleánya volt. Ezt a királyt, Vanbizám ország
uralkodóját II. Névszerintnek hívták. Nos, ez a II. Névszerint
király arra ébredt egy szép nap, harminchárom
hálószobájának egyikében, hogy már nem alszik.
– Nosza! – mondta bölcsen a király, mert nem jutott eszébe
más.
Hűséges Alvásmesterének azonban több se kellett. Amint
meghallotta őfelsége hangját, besietett hozzá, hogy
gyengéden felébressze:

– Aludj, felség, tente-tente,

feljött már a naplemente.

– Igazán? – kérdezte II. Névszerint király, mert kérdezni,

azt nagyon szeretett. – Milyen nap van ma, mondd meg, te
bamba!
Az Alvásmester némi töprengés után kisütötte:

– Szombat, de ha jobb neked,

akkor legyen inkább kedd.

– Szombat? Akkor ma kell érkeznie a Boszorkányomnak!

– Rátapintott éles eszed.

A Boszorka megérkezett!

A Boszorka ekkor valóban berepült az ablakon.

A király szájtátva bámult a várva várt vendégre.

34
Meglepetéséből felocsúdva aztán bölcsen megjegyezte:
– Nocsak!
Hát volt is a királynak min csodálkoznia!
Ezeregyszáztizenegy boszorkánymesét mondatott el már
magának életében, de tündérszép, ifjú boszorkáról még
egyszer se hallott. Most meg egy aranyhajú, rózsás orcájú,
nádszálderekú lányféle állt előtte. Nem csoda, ha így
egyszeriben vagy egy tucat kérdeznivalója is akadt. Hogy egy
se maradion ki, nyomban meg is kérdezte:
– Hogyhogy?
Mire a Boszorka:

– Ne ámulj, ne bámulj,
felséges király úr!
Hívtál, hát itt vagyok,
szépségem itt ragyog!

– És mondd, de igazán igazi boszorka vagy, avagy csak

olyan szemmel verő, ráolvasó, méregkeverő?

– Igazi-e…?
Nézz csak ide!

Ezzel a tündérforma boszorkány aranyló ezüstpalástja alól

egy vásott, kopott cirokseprűt kapott elő, rápattant a nyelére,
és a király feje felett elvágtatva így biztatta táltos paripáját:

– Gyí, te cirok, gyí, te kerge!

Paripámnak nyél a nyerge,
fittyet hány ez ám a zabnak,
seprűlónak szél az abrak.

35
 II. Névszerint sosem szerette, ha a feje felett lovagolnak.
Ijedtében hát így kiáltott:
– Jó, jó! Kösd meg a lovadat! Az ilyen cirokparipák
többnyire vadak!
A vágtázó boszorkány erre megfékezte zabolátlan
paripáját. Őfelsége azonban még mindig kételkedni
kegyeskedett:
– Jó, jó, látom, jól lovagolsz seprűháton, de hát ha igazi
rontás lakna benned, sokkal rútabbnak kellene lenned. Te
viszont nem vagy vén, vasorrú, ocsmány, Boszorkányocskám,
sőt ha nem tartod sértésnek, én inkább szépnek talállak téged.
A Boszorkány szemében sárgás fény villant. Hangját
suttogóra fogta:

– Én csillogó ruhákat öltök,

így nem félnek tőlem a kölkök.
Ha rám bámul egy buta kislány,
a szépségem csodálja pislán,
ha tündérnek néz majd a gyermek,
már megástam neki a vermet.
Csak megkésve tudja meg rólam,

36
 hogy nem tündér, boszorka voltam.

A király tapsikált örömében.

– Nagyszerű! Ritka az ilyen nagyeszű, szépen csevegő
méregkeverő. Mondd, van olyan altatószered, melytől évekig
szundikál egy gyerek?
A Boszorkatündér felkacagott:

– Még hogy van-e? Kaphatsz nyomban.

Itt hordom a kis szatyromban.
Nagy titok ám a receptje:
keverj mézet borecetbe,
főzz bele pár darázsszívet,
hozzá halláb kell, egy csipet,
bogáncs háncsa, tövis, tüske,
gyíkfarkának hegyes csücske,
benne mákot keverj még el,
egy nagy üstből lesz egy tégely!

A Boszorka elő is kotorta gyönggyel hímzett kis

selyemszatyrából a tégelyben lapuló mérget. II. Névszerint
tapsikált örömében.
– Használjuk is fel nyomban! Tudod, egy gyámlányom van,
rám hagyta Jámbor Sándor, az elődöm. Rengeteget
mérgelődöm miatta, mert folyton nyelvel a mihaszna.
Szememre veti a szemtelen kölök, hogy építtetek tíz új
tömlöcöt, mert már dugig vannak a dutyik.
A Boszorka ráhagyta:

– Igazad van! Nem helyes,

ha nyelvel a kotnyeles!

Őfelsége csak háborgott tovább:

Mindig okoskodik, pedig akkor király a király, ha

37
zsarnokoskodik. Tudnod kell azt is, kedves Boszorkánykám,
hogy a trón csak addig szállt rám, amíg a gyámlányom
felcseperedik. Ez az idő vészesen közeleg. S a fő baj, hogy ő
jószívű gyerek, igazmondó, becsületes. Az ilyen mit keres a
trónon? Félre kell állítanom valami módon.
A Boszorka ajka mosolyra görbült:

– Azt hiszem, király, már értem is a dolgot,

ha őt elaltatom, a trónt te bitorlod.

– Eltaláltad! Tőled azt kívánnám, hogy soká aludjék

mélyen a királylány. Feküdjön elevenen, de aléltan a
kereveten, csipkés paplana alatt, míg én kedvemre
kiuralkodom magamat.
– És mit kapok érte?
– Palotámba fogadlak, Boszorkánytündérke! Selyemágyon
hálhatsz, aranyhintón járhatsz.
A Boszorkány szeme akkorát villant, hogy azt egy nyári
zivatar cikázó villáma is megirigyelhette volna:

– Áll az alku! Ez a tégely

elbánik a kicsikével.

– Remek, remek! Hadd szundítson az a gyerek! Csak aztán

nehogy hasonlóképpen aludjak én is és egész udvari népem!
Megnyugtatta a királyt a gonosz:

– Mi csak éjjel alszunk, felébredünk reggel,

mikor a tegnapnak napja újra felkel.
Nem lesz nekünk tegnap, se holnap, csak aznap!
Örökké lehetsz így hatalmas és gazdag.
Mert mi nem öregszünk, míg ő fel nem ébred,
nem árkolnak ráncot arcunkra az évek.
De ha felébred és trónra csücsül egyszer,

38
 velem együtt te is tüstént megöregszel!

Örömmel hallgatta ezt a király, mert attól nem tartott,

hogy Csipkerózsika valaha is felébredhet. Sürgette hát
cinkosát, hogy lássanak dologhoz máris:
– Átvezetlek a gyerekpalotába, s ott elrejtelek nála! Gyere,
gyere, Boszorkácskám! Ó, bár már szunyókálni látnám!
Mindössze negyvennégy szobán és harminchárom folyosón
kellett a gaz méregkeverőknek átlopakodniuk, hogy
észrevétlen elrejtőzhessenek II. Névszerint gyámleánya,
Rózsika fonótermének előszobájában a bársonyfüggöny
mögött.
Jól lehetett onnét leskelődni, hallgatózni. Egy kukkantás,
máris látták, hogy Jámbor Sándor lánya, Rózsika ott
szorgoskodik udvarhölgyikéi körében. Segítőtársai fonalat
fonnak, ő meg kötöget.
Nem volt a világon még egy királylány, aki szépségesebb és
kedvesebb lett volna Rózsikánál. Ügyesebb, szorgosabb sem
akadt nála, pedig akkoriban éppen hétszázhetvenhét
királylányt számlált a világ. Jóságosnak meg olyan jóságos volt
hogy a galambok is tőle tanulták a szelídséget.
El is terjedt a híre országszerte, hogy Rózsikában még
akkorkácska hiba sincs, mint a legapróbb bolha lábán a
bütyök.
Ha mondták, hát rosszul mondták, mert bizony volt
Rózsikának egy apró hibája: a csacska hiszékenység.

39
 Egy nagyhangú kukta azzal dicsekedett egyszer, hogy
négyszögletes kakastojásból gyúrja a barátfülét, attól olyan
szép sarkas. Hát nem elhitte ezt is?!
Ez a hiba nem lett volna talán olyan nagy baj, ha Rózsika
nem királylánynak, hanem mondjuk libapásztornak születik.
Mert akármilyen hamisságot is gágog néha egy lúd, ha
hisznek neki, ha nem, baj abból nem származik az ország
népére. De aki királyféle, annak tudnia kell igazságot osztani,
rákoppintani a hazudozók csőrére.
A gyönyörűséges Boszorka hallott már valamit Rózsika
ártatlan hiszékenységéről, így hát tudta a gonosz, hogy
könnyű lesz a királylány bizalmába férkőznie. Csak az
alkalmas pillanatot leste, hogy lecsapjon rá a fonóban.
Ez a pillanat el is jött csakhamar. Az udvarhölgyikék
ugyanis nemsokára elunták a fonást. Fel is állt az egyik a
rokka mellől:

– Csitt, te morgó-forgó orsó!

40
 Ez a fonál az utolsó!

Egy másiknak meg parancsolhatnékja támadt:

– Csapjuk oda már a gyapjút,

lubickoljunk, mint a hattyúk.

Így Rózsika már csak maga maradt a fonóban. Mi mást

tehetett hát, egyedül folytatta munkáját, összecsattintgatta két
színezüst kötőtűjét, közben dudorászott hozzá egy kis
serkentőt:

– Két sima, egy egyenes,

szemtelen szem, le ne ess,
szép sipka lesz, ritka szép,
benn a minta tintakék…

A szépséges gonosz ekkor nesztelen, lebegő léptekkel

beosont a királylányhoz, és csengő-bongó hangon
köszöntötte:

– Csillagcsillám, szivárvány!
Üdvözöllek, királylány.

Meglepetten kapta hátra a fejét a mézesmázos köszöntőre

Rózsika:

– Köszöntelek… de hogy jöttél be?

Ugye tündér vagy, tündérke?

A vendég nyájasan mosolyogva igent biccentett a kérdésre.

Rózsika persze azon nyomban el is hitte ezt a némán
mondott hazugságot, és úgy megörült a váratlan látogatónak,
hogy egy szökkenéssel máris a nyakába ugrott.

41
 A Boszorkatündér jóságos mosolyt csalt az arcára.

– Hoztam egy kis segítséget,

merthogy kedvellek ám téged.
Add csak azt a kötést ide,
elkészítem egyszeribe’!
Tündérujjam a két tűvel
varázslatos csodát művel.

Felkapta ezzel a szépséges a kötést az asztalkáról,

ráolvasott titkon suttogva valami varázsigét a
fonalgombolyagra, összeütögette a tűket, de olyan sebesen,
hogy azok tüstént egy marokra való szikrát hánytak. Mire az
ámuló királylány hármat pislogott, elkészült hat sipka,
bojtostul, szegélyestül. Nem csoda hát, ha ekkora csoda láttán
Rózsika olyan hevesen csapta össze a tenyerét, hogy két
szerencsétlen szúnyog is közé szorult.

– Nahát! Kész lett hat szép sipka!

Hogy csinálod? Mi a titka?

42
 Elővette ekkor az álnok a mérget:

– Nézd csak! Ez az apró tégely

csurig tele csodapéppel.
Ebből egy csipetnyi elég, ha
bemártod a tűd hegyét,
villámgyorsan köt magától,
míg az ember egyet számol,
a varázstű százat hurkol,
kettőre is ennyit újból.

A varázslat láttán Rózsika arcára piros rózsákat festett az

izgalom. Lázasan számolt magában: a csodapép segítségével
annyi sipkát köthetne egyetlen nap alatt, hogy Vanbizám
ország valamennyi lurkójának kobakjára jutna hét darab, a
szivárvány mind a hét színében. Mivel pedig egy héten is
éppen hét nap van, a hét sipkából egy héten egyet sem kéne
kétszer viselni.
Lekapta ekkor a tündérforma boszorka a kristálytégely
gyémántköves kupakját, és odanyújtotta Rózsikának.

– Kend meg bőven a tű hegyét,

bátran! Látod, van itt elég!

Olyan szíves volt a kínálás, hogy annak senki se tudott

volna ellenállni. Rózsika jócskán belemártotta mindkét tű
hegyét a csodapépbe, gyorsan egymáshoz illesztette őket, és
számolni kezdett:
– Egy!
Egyetlenegyet bökött csak a gonosz ekkor áldozata karján,
és a méregbe mártott tű hegye máris a bőr alá szaladt Rózsika
mutatóujján. Szisszent egy fájdalmasat a sebesült, talán el is
pityeredett volna egy kicsit, de hirtelen úgy elálmosodott,
hogy az ásítás jobban esett neki a sírásnál. A könnye amúgy

43
sem tudott volna már csordogálni, mert megaludt, mint a tej.
„Jaj, de nagyon álmos lettem” – akarta mondani a királylány,
de a nyelve is nyugovóra tért már, meg se moccant többé.
„Még az a szerencse – gondolta magában, de hogy mi a
szerencse, az már csak álmában jutott eszébe –, hogy keréken
gurul a lábam, meg az akácfa sincs olyan messze… felevezek
egy csónakkal a fészkembe… kifekszem ott éjjel a napra… és
sütkérezem, amíg eljön a reggeli sötétség…”
Még zagyvábbakat is álmodott aztán, míg végre olyan
mélyen aludt már, hogy az álmai is elszenderedtek.
Minél mélyebben aludt Rózsika, annál magasabb kedve
kerekedett II. Névszerint őfelségének. Ékes szónoklatot akart
intézni cinkosához, amely méltóképpen fejezi ki kegyes
elismerését és óriási örömét. Sikerült is valami rendkívülit
mondania:
– Hurrá! Remek! Szerfelett szendereg! Mondd, kedvenc
Boszorkányom, reggel nem száll el ez az álom?

– Nem, ha hajnalonta, mihelyt a nap ébred,

megitatunk vele egy pötty oldott mérget.
Ehhez bal kézzel fejt sovány zergetej kell,
abba keverünk majd egy csipetnyit reggel.

Rózsika pedig aludt. Aludt estétől reggelig, reggeltől estig.

Minden reggel megitatták persze a gonoszok a mérgezett
tejjel.
Már három hete és három napja aludt a palota
díszalvótermében, amikor a király száztizenegy kéme
egyszerre jelentette őfelségének, hogy Vanbizám ország
polgárainak körében bizonyos elégedetlenség ütötte fel a
fejét. Az emberek összesúgnak-búgnak, a verebek is azt a hírt
csiripelik, hogy a király örül gyámleánya
álomkórbetegségének, hisz még tudós doktort sem hívatott,
hogy meggyógyíttassa.

44
 Nagyon megijedt erre őfelsége. Hármat tapsolt hát
nyomban, hogy ezzel a királyi Fő Betűvetőt magához rendelje.
Szaladt is a Fő Betűvető nagy hajbókolva őfelsége színe elé,
ura parancsát lesve.
A király felcsücsült a trónra, mert onnét tudott csak igazán
szép rendeleteket diktálni.
– Írd! Közhírré tétetik… miszerint… mégpedig… Szóval…
mellékesen főleg…
Mire eddig jutott őfelsége a hirdetmény diktálásában,
annyira elfáradt a nagy erőlködéstől, hogy a többit már a Fő
Betűvetőre bízta. Kanyarintott is az olyan hangzatos
hirdetményt, hogy a kisbíró kétszer is berekedt, míg egyszer
kidobolta.
Kétszer pedig nem is kellett a nagy újságot közhírré tenni,
mert szájról szájra szállt az már magától is. Egy hétbe se
tellett, eljutott a hír a világ minden sarkára. „Aki fel tudja
ébreszteni Csipkerózsikát, elnyeri a kezét és a fele
birodalmat!” Porzott az út mindenfelől, olyan nagy
csapatokban vágtattak a próbatevők, királyfiak, mágusok,
doktorok és egyéb tudorok a palota felé. Jöttek, jöttek
rengetegen, de vissza már egyetlenegy sem ment. Tömlöcbe
került a sok-sok reménykedő mind egy szálig. Se bűvészet, se
művészet, se gyógyfű, se kenőcs, se tűz, se jég, se ima, se átok
nem segített. Még csak meg sem rezdült Rózsika lehunyt
pillája.
Így teltek a napok, no meg a dutyik. A harmincharmadik
napon aztán az utolsó vállalkozó is hűvösre került.
II. Névszerint király őfelsége még soha életében nem
mulatott olyan jól, mint ezekben a napokban. Úgy
számolgatta esténként a rabbá tett próbatevőket, mint a
zsugori a kincseit. Tíz… húsz… száz… ezer! Mikor elfogyott a
fogolynak való, őfelsége újra elrendelte a meghirdetést.
Megparancsolta, hogy mindennap ötször is rikoltsák el a
dobosok országszerte a próbatevő-toborzást mindaddig, míg

45
újabb jelentkezők nem akadnak. Várt, várt reménykedve
hónapokig, évekig, de új vállalkozó már egy sem jelentkezett.
És múltak az esztendők – már akinek múltak. Mert bár
Vanbizám ország népe minden évben éppen egy évvel lett
öregebb, a királyi udvarban egyet sem kellett lapozni a
naptárban. Minden nap aznap maradt, akár holnap, akár
tegnap volt az a napocska. A palotán kívül már vagy hét év is
lepergett, de a királyi udvarban még mindig szombat volt
éppen az a szombat, amelyiken a Boszorka megérkezett.
Persze a palota felett is végigjárta útját a nap az égen, de a
Boszorka varázslata nyomán szombat éjjelre megint csak
szombat hajnala virradt.

Egyik szombaton egy jókora puffanás riasztotta meg

őfelségét. A nagy csattogás-puffogás nyomán kinyílt az ajtó, és
belépett a trónterembe egy Bohóc. Belépett? Bebotlott,
behuppant, bebukott az inkább, őfelsége kegyes színe elé.
Illedelmes bohóc lévén köszönni még potyogás közben sem
felejtett el:

46
 – Szép jó napot felségednek,
köszöntelek, ha nem sértlek meg.
Hajbókolni nem tanultam,
leborulva felborultam.

Kicsit megbotránkozott ezen a fura-bura köszöntésen a

király, azért csak egy kicsit, mert máris akkorát kellett
nevetnie, hogy a hahotázásban már nem volt kedve tovább
mérgelődni. És ahogy jobban szemügyre vette közben a
lisztesképűt, annál pukkasztóbb lett a nevethetnékje:

– Nézd a! Piros kóc a haja, hahaha,

az orra rőtre festve, a füle kékre, hehehe,
a nadrágja buggyos szárú, huhuhu,
és milyen ormótlan cipője van neki, hihihi.

Nevetett volna még sokáig a király, de eszébe jutott, hogy

sok mindent szeretne kérdezni a Bohóctól. Hát meg is tette:
– No?!
Okosabbat nem is kérdezhetett volna, mert ebből máris
tudta a kócos, mire kíváncsi őfelsége. Válaszolt is illendően:

– Azért hozott ide két jó balik lábam,

hogy a próbát, király, sikerrel kiálljam.
Felébresszem még ma kedvenc gyámleánykád,
ha amint hirdetted, megadod az árát.

Ha száz bukfencet vetett volna a Bohóc egymás hegyibe,

azzal se tudta volna jobban megnevettetni őfelségét, mint
ezzel a komoly képpel elmondott fogadkozással.
– Micsoda? Hahaha! Ó, te ügyefogyott kelekótya, azt
hiszed, sikerülhet neked a próba? Járt itt már sok tudós, fakír,
most mind lent a dutyiban sír, mert próbatételük kudarcba
fúlt rendre, s most te próbálkoznál, világ ügyetlenje? Ha-

47
haha-hehehe!
De a Bohócot nem lehetett eltántorítani szándékától.

– Én szeretném megpróbálni!
Kihirdették, jöhet bárki.

– Bárki igen, de nem ilyen senki! Engem a világ miattad ne

nevessen ki!
A leleményes kócos a maga javára forgatta a sértő szót:

– Senki vagyok? Nincs akkor baj egy se!

Mert senkinek lenni igazán szerencse!
Ha megtiltod, úgy is merek próbát tenni,
hisz ki szegül ellen parancsodnak? Senki!

Nem nagyon tudott eligazodni ezeken a szavakon őfelsége.

Gondolkozott egy sort, nevetni való-e a Bohóc mondókája,
vagy éppen haragudni kellene érte?
Végül aztán úgy határozott, hogy mind a kettőt megteszi
egyszerre.
– Haha… nana! Hehe… ne… ne!
Látva a király határozatlanságát, a Bohóc újra
nekibátorodott:

48
 – Bohókás lesz ám a próbám,
botladozom bohócformán.
Fejre esem esetlenül,
kócom alul, talpam felül.

Meg is mutatta mindjárt a mókamester, hogy potyog majd

fejre. Összeakadt két ormótlan cipője, ettől előrebukott, de
olyan ügyesen ügyetlenkedett, hogy megállt a fején, lábbal az
ég felé kalimpálva. Több se kellett őfelségének. Olyan harsány
nevetésbe fogott, hogy még a százgyertyás csillár is meglódult
tőle. Meghallotta ezt a zengő hahotát a boszorkánytündér is,
pedig hetvenhét szobával arrébb járt éppen. Amint
meghallotta, mérgében egy szemvillanás alatt a trónteremben
termett. Villámló tekintetet lövellt a bohócra, aztán őfelségére
zúdította haragos szavai zuhatagát:

– Király! Űzd ki innét tüstént a pojácát!

Különben szavamra, megadod az árát!

49
 Tréfáin helyedben én inkább zokognék!
Most nevetsz rajta, de átkozni fogod még!

II. Névszerint ekkor ünnepélyesen elhatározta, hogy nem a

Bohócot, hanem a hepciáskodó Boszorkatündért űzeti ki a
palotából. Meg is lódította már a karját, hogy mutatóujjával
távozást parancsoljon a kéretlenül betolakodónak, de karja
még félúton sem járt, mikor meggondolta magát. Eszébe jutott
ugyanis, hogy cinkosa biztos elárulná az altatás titkát
dühében, és akkor egy-kettő vége lenne a királykodásnak.
Kanyarintott egyet hát a karja lendülésén, hogy a tündér
helyett a Bohócnak mutasson ajtót inkább. Ám akkor meg az
jutott eszébe, hogy rögtön vége lesz a kacagtató vigalomnak,
ha a pojácát most kiparancsolja.
Ez se jó, az se jó – állapította meg magában bölcsen
őfelsége, és tette, mintha csak légyfogásra lódította volna meg
a karját. Utána duzzogva, durcásan a tündérkéhez fordult:
– Ha a Bohóc jól mulattat, tudd meg, estig itt maradhat!
A Boszorkán azonban nem lehetett kifogni.

– Azt mondod, király, hogy napestig maradhat?

Akkor én üzenek valamit a napnak!

Ezzel a tündérforma gonosz széles ívben széttárva karját,

zengő hangon varázsigét mondott:

– Nap! Sietve menj utadra,

szárnyalj hamar napnyugatra!
Pihenj le a hegyek mögött,
szálljatok le, esti ködök.

Világos nappal volt még, mikor a Boszorka elkezdte

mondókáját, de sötét este lett, mire befejezte. Befutott az
Alvásmester is nyomban, hogy világot gyújtson. Őfelségének

50
tetszett, hogy a varázslat ilyen jól sikerült, de az már nem volt
kedvére, hogy mindez akarata ellenére történt.
– Na tessék! Most nyakamra hoztad az estét! Ezzel
felbőszítettél, Tündér! Okosabban tennéd, ha most el is
tűnnél.
Ki is vonult erre sértődötten őfelsége cinkosa.
Nekibátorodott hát újra a kócos:

– Felséges úr! Volna nékem

még egy igen nagy kérésem.
Velem jött a kicsi húgom,
odakinn vár rám az úton.
Engedd meg, hogy ne kint várjon,
palotádban szunyókáljon.

Nem mondott rá rögtön igent a király, előbb puhatolódzott

egy kicsit:
– A húgocskád is ilyen tréfás, mókás, bohókás?
Nem füllentett a Bohóc, mikor rávágta:

– Nincs vígabb lány Nórinál,

egész nap csak mórikál.
Egyet moccan, kettőt szusszan,
nevetés zeng a cirkuszban!

Az újabb móka reményében igen engedékeny lett őfelsége:

– Hát nem bánom, megengedem, hogy a palotában háljon!
Szaladj, Alvásmester, és közöld parancsom az őrt álló
fegyveresekkel!
Kifáradt tán őfelsége a nagy nevetésben, vagy az
előreráncigált esti sötétség nehezedett a szemére, de igencsak
rájött az alhatnék.
– Ejnye, milyen álmos lettem, legjobb, ha már ágyikóba
fekszem. Úgy kívánom már az ágyat, reggelig hadd

51
szunyókáljak, hogy ha majd felébredek holnap, kipihenten
viháncoljak.
Ezzel el is vonult őfelsége a hálótermébe.
Amint kitette a lábát, beszaladt bátyuskájához Nóri. Aki a
bohóclány pingált pofikáját, szalmából szőtt hajkoronáját
látta, nem is álmodta volna, hogy ez a csúfondáros képű
bohóclányka milyen szép, ha lemossa magáról a
mókamaszkot és kifésüli szöszke haját. Bizony hogy szép volt
Nórika, és ami még különösebb, igenigen hasonlított
Csipkerózsikára. Termetük, arcuk formája, szemük, hajuk
színe szinte teljesen megegyezett.
Ha így volt, szerencse volt, mert ettől kerekedett ki a
bohóc kobakjában a jó kis terv, hogyan menekítheti meg
Csipkerózsikát. Sejtette ugyanis a kócos, hogy valami rút
turpisság lappang a királylány álomkórja mögött. Ha eddig
csak sejtette, biztosan tudta most már, hogy a szépséges
Boszorkát meglátta. Régóta szemmel tartotta suttyomban a
palotát, kileste, hogy onnét egy tündérforma valaki kilibben
minden éjszaka a hegyre a szirtek közé, ahol a vadul
ugrándozó zergék tanyáznak. Követte egyszer titokban, és
kifigyelte, kifülelte, mit művel ez a valaki a zergék közt.
Meglátta így, hogy a szépséges magához bűvöl egy zergét, és
bal kézzel megfeji. Meghallotta a Bohóc azt is, miféle
varázsigét mormol közben.

– Adj tejecskét, kerge zerge,

mákony jut a zergetejbe!

Most, hogy sikerült húgocskájával együtt éjszakára

befurakodni a palotába, gyorsan hozzálátott okos terve
megvalósításához. Beosont húgával a mindig sötét
hálóterembe, Rózsikához. Nórika lehúzta gyorsan az alvó
királylányról hálóholmiját, ráadta ügyesen a maga
bohócöltözékét, aztán maga bújt be a hálóingbe és befeküdt

52
Rózsika helyére az ágyba. A Bohóc így kiszöktethette a
palotából Csipkerózsikát, mert az álmos kapuőrök mind azt
hitték, hogy szundikáló húgocskáját viszi ki az ölében.

Nórika azután reggel, ügyesen játszva az alvót, bágyadozva

megitta a napi adag altató mérget. Rózsika viszont jó friss
kecseketejet kapott a Bohócnál reggelire. Fel is ébredt
nyomban, frissen és vidáman.
Hát még milyen jó kedvre kerekedett, amikor a Bohóc
sorra, rendre elmesélt neki mindent. Hogyne lett volna vidám,
hisz ami a gonosz varázslat leküzdésében még hátra volt, azt
már gyerekjátékszámba lehetett venni. Ment is minden, mint
a karikacsapás! Csak vissza kellett szaladnia a kócossal Nóri
bohócruhájában a palotába. Ott suttyomban rácsücsülni a
trónra, és a gonoszok hatalma máris semmivé lett. A tündér
formájú azon nyomban visszaváltozott rút vén boszorkává, II.
Névszerint király meg világgá futott ijedtében. Nórika is
felébredt azonnal, hogy együtt örvendhessen
Csipkerózsikával.

53
 Jámbor Sándor leánya a fejére illeszthette hát a koronát, és
elfoglalhatta az őt megillető helyet Vanbizám ország trónján.
Trónra is ült I. Csipkerózsika őfelsége, de úgy, hogy helyet
szorítson ott még valakinek:

– Jöszte, kócos hősöm mellém!

A trónt meg sem érdemelném,
ha nem osztanám meg veled.
A jobbomra! Itt a helyed.

Úgy is lett, ahogy Csipkerózsika kívánta. Együtt

uralkodnak igazságosan, jóságosan talán még ma is, Vanbizám
ország népének nagy-nagy örömére.

Kaján mosollyal nézett hallgatóira a Furfangos, hogy a

kiforgatott Csipkerózsika-mese véget ért. Sejtette, hogy a
meselények nem hagyják szó nélkül a dolgot. A kisemmizett
herceg csattant fel először:
– Ez egyáltalán nem igazság! Csak azért, mert eggyel több
fül viselésére kényszerültem, egyszerűen kihagynak a
mesémből!
– Megszolgáltad te azt anélkül is! – vágta a szemébe Lúdas
Matyi. – Még örülhetsz, hogy nem kerültél a próbatevők közé
a tömlöcbe!
A Boszorka rikácsolt aztán közbe elégedetlenül:
– Addig szép volt a mese, amíg én gyönyörű voltam benne!
De azt az átkozott Bohócot meg a húgát hogy merted
belekeverni?!
A Hókirálynő nyafkált aztán. Az együtt érzőt, a
melegszívűt játszotta, mióta olvadozott:

54
 – Szegény, szegény Csipkerózsika! Bohóckirályné lett világ
csúfjára.
Ezt már Rózsika sem hagyhatta szó nélkül:
– Te csak ne sajnálj engem! Százszor meg ezerszer is
szívesebben vagyok a kedves kócos felesége, mint azé az
álmatag, unalmas, ostobácska herceg úrfié!
Belekotyogott aztán a vitába ez is, az is. Csakhamar kitűnt,
hogy legtöbbjüknek kedvére volt a kiforgatott mese.
Misi persze nyikkanni se mert, pedig ő hallgatta a
legnagyobb aggodalommal a történetet, és ő örült a legjobban,
hogy így ért véget. No nem azért, mert a herceget ő sem
szerette, nem is Csipkerózsika sorsát figyelte szorongva, azért
izgult, mert biztos volt benne, hogy megint belekeveredik a
mesébe, bajba sodródik a herceg dicstelen fekete füle miatt.
Ám a diák nem azért kapta a Furfangos nevet, hogy mindig
előre lehessen tudni, mit eszel ki, mikor, hogyan csűri-
csavarja a dolgokat.
Amíg a perlekedés tartott, a Furfangos új mesén törte a
fejét. Sehogy sem tudott határozni, melyik legyen a
következő. Hamupipőke meséjén fordítson-e egyet, vagy
Hófehérke rémtörténetéből kanyarintson valami vidorabbat?
Végül is egy harmadik mellett döntött, mert már régen nem
tudott belenyugodni abba, hogy egy mesében gyerekeket
pecsenyének hizlaljanak. Amint a zsongás-zsibongás
alábbhagyott, el is rikkantotta új-régi meséje címét; Misi a
középső ujját is számoltatta:
– Három!

55
56
 Harmadik mese Jancsi és Juliska
– Elindult egyszer két jót testvér az erdőbe gombát szedni.
Az erdőszélen csak csip-csup aprócskákat találtak, mentek hát
egyre beljebb. Minél beljebb kerültek, annál nagyobbra
akadtak. A sűrűben jártak már, ahová a déli nap is csak éppen
bekukucskálhat egy kicsit, ahol örökös a homály. Juliska meg
is rettent.
– Hogy találunk majd haza innét?
– Egyet se félj! – nyugtatta Jancsi. – Most mindig egyenest
északnak haladunk, hazfelé meg majd délnek tartunk.
– Honnét tudod, merre van észak?
– Mindig arra, amerre nedves zöld moha lepi a fák törzsét.
– És ha ez éppenséggel déli moha?
Jancsi elnevette magát:
– Csacsikám, déli mohát még nem látott senki soha. A
hazafelé vezető utat majd a fák száraz kérge mutatja nekünk.
– Én azért elpotyogtatok egypár puliszkamorzsát
útjelzőnek, hogy biztosan hazataláljunk.
– Hát csak szórogasd, ha nincs jobb dolgod!
Jócskán bent jártak már akkor a sűrűben. Ott aztán találtak
is gombát bőven. Akkora is akadt, hogy esőben az ernyője alá
lehetett volna állni. Tele is lett a kosár csakhamar színültig.
– Tömd meg jól a zsebedet is! – biztatta Juliska a testvérét.
Biztosan meg is tette volna Jancsi, ha nem lett volna tömve
minden zsebe már amúgy is. Volt abban spárga,
ragasztószalag, bugylibicska, üveggolyó, nagyítólencse,
gumikarika, kislakat, parafa dugó, de még egy mágnespatkó is,
mert féltett kincseit Jancsi mindig a zsebében hordta. Fontos
volt neki, hogy kéznél legyen mindig ez meg az, ha valamit
kifürkészni, méricskélni vagy összeeszkábálni kell. Mert az
ilyesmit kedvelte leginkább.
Nem szedtek hát több gombát, hisz nem volt mibe. Szedték

57
azonban a lábukat, hogy mielőbb hazaérjenek.
Most ért csak sokat Jancsi tudománya. Elég volt egy
pillantást vetnie a fák kérgére, máris tudta, merre vezet
délnek az út.
Tudta bizony, de csak egy darabig, mert vagy száz lépés
után egy kis baj – nem is kicsi, nagy baj – történt.
A bükkösben egyszerre csak mindenfelé észak lett, odébb
meg a fenyvesben delet mutatott a fák törzse minden
irányban. Megrökönyödve állt ott Jancsi, sehogyan sem értette
a dolgot. Hogy is érthette volna, mikor az erdőben nemrégen
olyasmi történt, amit bizony nem is lehet megérteni.

58
 Járt ugyanis arra valaki, aki ott érthetetlen dolgokat
műveli. A bükkösben minden fa törzsét mohaszínű zöld
krétával firkálta körbe-körbe, odébb meg a fenyőfák törzsét
mintha egy kutya rágta volna körül.
Igencsak méregbe gurult Jancsi az oktalan kártevés láttán!
– Ej, csak kerülne elém, aki ezt a bajt hozó csúfságot
elkövette. Úgy kiporolnám a kutyájával együtt, hogy még a

59
lakodalmán is megemlegetné!
Ám a harag nem sokat segített. Tanácstalanul vakarta
Jancsi a feje búbját. Most aztán merre? Nem mutatja az utat se
moha, se fakéreg. Ezer szerencse, hogy Juliska mégiscsak
elszórta a puliszkamorzsát útjelzőnek. Hátha a morzsák
nyomán el lehet igazodni. El is lehetett volna azok nyomán
szépen, ha két csóka nem járt volna éppen arrafelé.
A két jó szemű vándor persze tüstént ráakadt a morzsákra.
Jókedvükben még daloltak is egyet a puliszkalakomához,
amúgy csörgő csőrű csóka módra.

– Csipegessük, amíg jólesik,

csip-csip-csip,
a sok morzsa szép sort alakít.
Csík-csík-csík.
Utánunk a hűlt helye marad
csak-csak-csak!

Juliska igencsak megijedt, amikor így a morzsa útjelző is

eltűnt a szemük elől. El is pityeredett volna, ha Jancsi meg
nem nyugtatja.
– Ne félj, hazajutunk! Csak egy kis vasdarabot, szöget vagy
egy gombostűt kéne valahol keresni, csinálnék én akkor a
mágnespatkómból pontos iránytűt.
Kerestek is szeget meg tűt az avar közt, de fenyő tűlevelet
találtak csak, az meg bizony nem vasból való. El kellett hát
indulniuk valamerre vaktában, bízva a jó szerencsében.
A jó szerencse azonban sehogy se akart a segítségükre
sietni. Alkonyodott már, hűvös is lett, mire végre távol valami
kis pislákoló fényt pillantottak meg. Sietve csörtettek arrafelé
tüskés bokrokon, sűrű bozóton át, mégis sötét este lett már,
mire egy aprócska tisztáson a fény közelébe értek. Ott
hunyorgott egy kihunyni készülő gyenge rőzseláng egy erdei
házikó udvarán.

60
 Viskó volt csak a házikó inkább, a kertje meg ápolatlan
udvar. Egyik sarkában egy csatakos malac visongott, másikban
egy kis szomorú szamár bőgött. Egy szál virág nem sok, annyi
sem virult a vendégriasztó kertben. Juliska nem is mert volna
a tüskés-tövises ágakból font kerítéshez közelíteni, ha Jancsi
kézen fogva oda nem vezeti.
– Akármilyen csúf is ez a tanya, legalább fedél alatt leszünk
éjszakára, ha befogadnak!
Benyitottak ezzel a rútul nyekergő kiskapun az udvarba,
hogy bekopoghassanak a viskó gazdájához. Amint beléptek az
udvarra, megint csak ijesztő nyikorgást-csikorgást csapott a
becsukódó kapu. Jaj, dehogyis annak az ártatlan kapunak a
rémisztő hangja volt az, hanem annak a vén boszorkafélének
a gonosz nevetése, aki láncos lakattal zárta el a két betévedt
mögött a visszautat. Motyogott aztán még valamit kuncogva a
vénséges, úgy hangzott az, mint valami ráolvasás.

– Hála neked, rosszravaló

krétás hékás – Misi manó!
Rágj csak, rágj csak, cinkos Csutak,
tévesszenek sokan utat!

Aztán hirtelen nyájasabb hangra váltott, a megszeppent

Juliskát a kunyhó felé terelgetve.
– Gyere csak, gyere, lelkecském… kecském… kecském!
Nem, nem tréfából csípte le ismételgetve a szóvéget a
gonosz. Már ekkor elhatározta, hogy Juliskát kecskegidává
fogja varázsolni. Mert bizony ilyen szomorú sors várt ott
minden gyerekre, aki eltévedt az erdőben és abban a viskóban
kért menedéket. Böske nevű kislány volt még nemrég a
kismalac, a szamár meg a Kovácsék eltévedt Gyurkája volt.
Jancsit is a viskóba csalogatta:
– Te is gyere, te kis okos… kos… kos… kos…
Mert Jancsiból csavart szarvú, gyapjas kost akart

61
varázsolni.
Az átváltoztatáshoz való bűvszer főzését azonban
másnapra hagyta a boszorka, mert rőzsét kellett még szednie,
hogy tüzet rakhasson a kondér alá.
Adta újra a szíves-kedveset odabent a viskóban a banya:
– Jó, hogy kettecskén jöttetek, mert éppen két vaságyam
van. Feküdjetek le szépen, csucsukáljatok, álmodjatok rózsás
álmokat.
Juliska nem soká kérette magát, mert igencsak elfáradt
már. Jancsi is végigheveredett az ágyon, fejét a vastámlának
támasztva. Egyet rántott akkor hirtelen a boszorka a két
vaságy támláján, és nyomban húsz vastag vaspánt csapódott
az ágy fölé, hogy ketrec formán fogva tartsa a benne levőket.
Fölsikoltott rémületében Juliska, de igencsak megijedt
akkor már Jancsi is. Csupán a vén banya kedve lett egyre
vidorabb…
Tizenkettőt huhogott már az éjjeli bagoly, mire Juliska el
tudott aludni végre. Jancsi azonban lehunyt pillái alól még
akkor is ki-kileskelt, mit művel a gonosz.
Tett-vett a boszorka a viskóban éppen eleget. Vasfazékban
vizet melegített a vaskályhán, helyre rakta a vasszéket, aztán
kivasalta fekete fejkendőjét a vasasztalon. Szöget is ütött
mindez Jancsi fejébe:
– Vas… vas… Milyen titokzatos! Itt minden vasból van…
Vajon miért?
A banya akkor már lepihenni készült. Lerúgta lábáról
vaspapucsát, a fényesre csiszolt vastükörhöz lépett és
vasporral dörzsölgetni kezdte az orrát, mintha csak a rozsdát
akarta volna lecsiszolni róla.

62
 Azt hát! – jött rá ekkor Jancsi a fura vastitok nyitjára. Ez a
boszorka nem lehet más, mint a Vasorrú Bába!
– No, szépen vagyunk! – gondolta. – Éppen a
legesleggonoszabb boszorka karmai közé kerültünk annak a
mohapusztító, erdőcsúfító valakinek a jóvoltából! Csak
kerülne a kezem közé!
Törte aztán a vasketrec ágy szegény rabja a fejét hajnalig,
hogyan szabadulhatnának a veszedelemből. Ki is kovácsolt
pirkadatig egy tervet, éppen akkorra, amikor a Vasorrú
kibotorkált az erdőbe rozsét szedni.
Már jócskán fenn járt a nap az égen, mire a boszorka,
hátán egy nagy köteg rőzsével, visszatért a kertbe. Tüzet
gyújtott hamar a kondér alá, és hozzálátott a rontó varázsszer
kotyvasztásához. Nem maradhatott el közben persze a
ráolvasás, igemondás sem:

63
 Mérges mákony csörgő cseppje –
Juliskából legyen kecske!
Gaz galóca – bolondos
Jancsiból meg legyen kos!

Akkor engedte ki csak két foglyát a Vasorrú Bába a

vasrácsok mögül, mikor a bűvszer már sisteregve fortyogott a
katlanban. Nyájaskodott persze megint, hogy könnyebben
lépre csalhassa őket.
– Láthatjátok, mint fáradoztam már hajnalok hajnalán,
hogy a kedvetekben járjak. Lám, már főzöm is nektek a finom
ebédet. Jóllakhattok nemsokára, megtölthetitek a bendőtöket
pukkadásig.
– Uii! Uii! – visított fel erre vészesen a hajdani Böske, a
mostani kismalac.
– Iá-iá! – kiáltott riadtan a szamárrá lett Gyurka, hisz őket
is így tette csúffá a gonosz.
– Ízleld meg, szentem! – biztatta Juliskát a boszorka, és
nagy vaskanalával ki is mert egy kóstolóra valót.
Elfogadta volna a kínálást Juliska, de mégsem lett a
kárhozatos kóstolóból semmi. Mert amint a banya a
kondérhoz lépett, odaugrott Jancsi is, előkapta zsebéből a
mágnespatkót, és odanyomta nyomban a Vasorrú Bába orrára.
Nem is kellett persze azt odanyomni, odakattant, odacsattant
az a vasorr a mágneshez magától is. Rátapadt a patkóra, de
úgy ám, mintha a mágnes vasmarokkal fogná. Rikoltozott erre
rémülten, szórta a szitkot a gonosz:
– Te átkos, te gyalázatos! Vedd le az orromról azt az
ördögpatkóját, vagy szavamra, megkeserülöd!
Nem olyan fából faragták azonban Jancsit, hogy egy kis
fenyegetéstől mindjárt inába szállt volna a bátorsága. Még ha
akarta volna, se tudta volna lerántani a banya vasorráról a
mágnest.

64
 Csapkodott, karmolt, mart, rúgkapált erre a Bába veszett
dühében, de csodák csodájára egy karcolás nem sok, annyi se
érte Jancsit. Meg is mondom, micsoda csoda volt az, ami
barátunkat megmenekítette. A vén banyának minden rontó
hatalma a vasorrában rejlett, az odacsattintott mágnespatkó
meg magához rántotta a gonosz varázserőt. Gyengébb lett így
a Vasorrú egy kisegérnél. Elvesztette persze a varázserejét is.
A hizlalásra szánt malac nyomban kikapta a fejét a moslékos
vályúból, egyet forgott, kettőt perdült, és visszaváltozott az
eltévedt Böskévé. A szamár se nézett többé szénára, abrakra.
Nagyot ugrott, vígat rikkantott örömében, és újra a Kovácsék
Gyurkája lett belőle. Együtt indulhattak mind a négyen
hazfelé. Nem is négyen, hanem öten, mert a boszorkát sem
hagyhatták ott, erdő csúfjára. Nem volt ezzel sok gondja
Jancsinak. A mágnespatkóval elcsípett gonoszt az orránál
fogva vezethette. Vezette is hazáig, egészen a bíró elébe.
Most még csak azt kellene tudni, hogy találtak végül is
haza.
A nyári zápor mutatta meg nekik az utat. Lemosta szépen a
bükkösben a fák kérgéről azt a hamis zöldet, amit az a
rosszravaló Misi manó mocskolt oda krétájával.
Eligazodhatott így már Jancsi, könnyen megtalálta a délnek
vezető utat.
Nagy volt a faluban az öröm, mikor a négy elveszettnek
hitt gyerek hazaérkezett. De nagy volt a Vasorrú Bába bánata
is, amikor a legsötétebb tömlöc mélységes mélyére vetették. El
akarta fogatni a bíró Misi manót is, de a gyerekek kérésére
még ez egyszer megkegyelmezett neki.

65
 Megkönnyebbülten sóhajtott fel mindenki, hogy a mese
ilyen szerencsés véget ért. Misi is örült, hogy a fák törzsének
kipingálásából nem származott nagyobb baja. Még a Vasorrú
Bába sem elégedetlenkedett. Abban reménykedett, hogy a
dutyiból majdcsak kiszökik egyszer.
Csodálkozott egy kicsit a Furfangos meséje békés
fogadtatásán, aztán ahogy véletlen az ablakra pillantott,
megértett mindent: elfáradtak a mesevilágbeliek, hisz odakint
pitymallott már. Észrevette ezt a kiskakas is. Ijedtében a
fejéhez kapott:
– Ebben a mesélgetésben majdnem elmulasztottam a
kötelességem! Kukurikú! Kukurikú!
Nagy lett a riadalom az éktelen kakasrikoltásra. A Szellem
rettent meg leginkább, hisz a hajnali kakasszótól az
Esthajnalcsillag felragyogásáig semmivé válik minden ereje,
hatalma. El kell hát tűnnie vele együtt minden olyan lénynek
is, akit ő keltett életre.

66
 – Vissza a helyetekre! – dörögte utolsó parancsszavát.
Tünedezett hát sorra mindenki. De sipítozás, sajnálkozás
hallatszott még innen-onnan.
– Jaj de kár, jaj de kár…
A Szellem visszabújt már a palackba, de még egy pillanatra
kidugta a fejét, hogy a többieket megnyugtassa.
– Egyet se féljetek! Holnap is lesz nap!
Eljött a holnap, bár kicsit késve. Kora reggeltől számítja
minden dolgos ember a napot, de Misi meg Csutak csak akkor
kezdett ébredezni, amikor már jócskán hasukra sütött a nap.
Még akkor sem pattant ki a hétalvó Misi az ágyból,
ücsörgött csak kábán a szélén, és próbálta összeszedegetni
szertekuszált gondolatait.
– Hű, milyen izgalmas éjszaka volt – motyogta magában.
Aztán, hogy a tekintete a földön békésen heverő
könyvhalmazra tévedt, magát nyugtatgatva hozzátette még:
– Persze csak álmodtam az egészet… vagy mégsem?
Kikászálódott lassan a fürdőszobába, alaposan lemosdott,
majd a bőséges reggeli után elcsatangolt egy kicsit Csutakkal,
csak úgy cél nélkül erre-arra lődörögve. Elhatározta közben,
hogy délután majd egy kis rendet rak a szobájában. De bizony
ehhez is lusta volt, így aztán maradt a régi rendetlenség.

Telt-múlt aztán a nap, úgy, mint a többi, csak estefelé

keveredtek elő Misi fejében az éjszakai furcsaságok. Álom
volt, biztos csak álom – ismételgette magának, de egy kis
bujkáló szorongást mégis érzett olykor. Igencsak tartott tőle,
hogy ha megint előkeveredik a Furfangos Diák, még nagyobb
veszedelembe sodorhatja egy-egy meséjével, mint tegnap.
Lefekvéskor Csutak is olyan kérdőforma tekintettel pillogott
rá, mintha ő se volna biztos a dolgában.
– No, majd meglátjuk! – felelt Misi a néma kérdésre.
Ekkor hirtelen eszébe ötlött valami. Felpattant az ágyból,
kiosont az éléskamrába, lecsente az egyik befőttesüveg

67
celofánját, visszalopózott vele, megkereste az
„Ezeregyéjszakában” a palack képét, előkapta a ragasztóját, és
gondosan betapasztotta a tegnap megnyirbált szájat.
Megnyugodva bújt aztán vissza az ágyba. Puszival
búcsúzott villanyoltáskor édesanyjától, majd a fal felé fordulva
aludni készült. Biztonság kedvéért azonban a fejére húzta a
paplant.
Felragyogott ekkor nyomban az ágy támláján Aladdin
csodalámpája, mintha csak erre várt volna.
Egy halk reccsenés – a szellem könnyedén átütötte fejével
a pöszmétebefőttről áthelyezett celofánt, nyújtózott egyet,
kacagott egy falrengetőt Misi csacskaságán, aztán már nyúlt is
a könyvek után. Nem hagyott ki a rázogatásból akkor már
egyet sem. Új vendégként üdvözölhették a többiek Kelet
világának sok érdekes mesefiguráját, a göndör hajú szerecsent,
a mandulaszemű sárga bőrűt, az indiántollast, a turbánost.
Még az énekeskönyv sem maradt a földön árván, ki is ugrott
belőle nyomban a kormos Kisbence.
Nem hiányzott – Misi ijedelmére – Mátyás király sem.
Amint az Igazságos megjelent, szaladt hozzá mindenki, aki
úgy gondolta, hogy valamiféle sérelem érte. Meghallgatta
panaszukat Mátyás, aztán színe elé rendelte a Furfangost.
– Hallom, régi meséket forgattál ki tegnap, te diák. Ez
vádol, az ócsárol, emez dicsér, amaz meg magasztal érte, így
aztán újra meg újra csak marakodás lesz a dolog vége.
Megparancsolom ezért neked, hogy ma ne régieket formálj
újjá, hanem újakat mondj rólunk olyképp, hogy az régi kedves
mesének tűnjék mindenkinek, noha először hallja.
Ujjongott a mesevilág Mátyás bölcs parancsát hallva.
A Furfangos sem ódzkodott hát, belefogott nyomban az
elsőbe. Hegyezte mindenki a fülét annak már a címére is. Misi
a gyűrűsujján számolhatta már:
– Négy!

68
69
 Negyedik mese Tim és Tom
Hetedhét határon túl volt egyszer egy város. Volt annak
sok-sok utcája, sok utcában rengeteg háza, de olyan háza,
amelyikben Tim meg Tom is lakott, csak egyetlenegy akadt.
No, ne gondoljátok, hogy Tim meg Tom testvérek voltak.
Amennyire hasonlított egymásra a nevük, annyira
különböztek egymástól a viselői. Tim bőre olyan fehér volt,
mint a mész, Tom meg olyan feketének született, mint a
szurok.
Tim fején vékony szálú, seszínű haj lingett-lengett, Tom
kobakjára meg úgy tapadt a gubancos, göndör hajzat, hogy
még a viharszélben sem rezdült. Tim szeme üde tavaszi
színben játszott, Tomé barna volt, mint a borongós őszi
alkonyat.
Hát még a természetük mennyire különbözött! Tim hetyke
volt, kötözködő, kakaskodó, Tom meg szelíd, engedelmes,
hallgatag. Szerencse, hogy ilyennek született, ilyennek is
nevelték, különben naponta zengett volna az a ház a hangos
civódástól, püföléstől, pofozkodástól. Mert valahányszor csak
meglátta a hetyke Tim a szelíd Tomot, csúfolta, gúnyolta rútul:
– Te fekete kefe, te krampusz gyereke! Miért nem mosdasz,
te piszkos suvikszos? Olyan a fejed, mint az odaégett cipó!
Tom egyetlenegyszer sem vágott vissza a csúfolódónak,
pedig ő éppúgy rákezdhette volna:
– Te kenderbábu, szalmalábú! Te tejbe pottyant légy!
Biztos addig csépeltek kiskorodban, míg lekopott a képedről a
szín!
Ám Tom soha nem is gondolt ki ilyesféle nyelvöltögető
mondásokat. Szomorkodott csak csendben a sok goromba
gúnyolódás hallatán, és ment tovább a dolgára. így teltek
múltak az évek, míg mindketten szépen fölcseperedtek.
Kikerültek az iskolapadból, eljött hát az ideje, hogy munkát

70
keressenek. Keresni kerestek is mindketten naphosszat, de
bizony abban a városban nem találtak. Szerencsére hírét
vették azonban, hogy amott a hegyen túl, egy faluban két
mesterember éppen két szorgos inasfélét kajtat. Nosza el is
indultak együtt ízibe.
Tim persze még az úton sem nyughatott, hergelte,
bosszantotta társát:
– Ha téged meglátnak a mesterek, nyomban elhessegetnek:
hess, te fekete varjú, huss, huss, huss!
Estére járt már, amikor megérkeztek a faluba. Ám a
piactéren még mindig ott állt a két mester, a jó szerencsét
lesve, hátha arrafelé botorkál két munkakereső vándorlegény.
Megörültek hát az érkezők láttán, hogy nem vártak hiába.
Nyájas arcú, jóságos tekintetű volt mind a két várakozó. Az
egyik már koros, a másik fiatalabb. Szép ünneplőruhába
öltöztek mindketten, hogy megadják a módját a házukba
kerülő legények fogadásának. A fiatalabbik, ahogy illő, az öreg
mesternek engedte át a választást.
Tudta már ebből Tim, hogy az öregebbhez kerül, mert ki
olyan bolond, hogy a mosdatlan képűt válassza? Nagy
szemeket meresztett hát, mikor a koros mester mégiscsak
Tom vállára tette a kezét.
– Éppen ilyen legényke kell nekem!
– Én meg úgyis a másikat választottam volna – mondta,
akinek Tim jutott.
Elbúcsúzott ekkor egymástól a két mester, mert az egyik
erre, a másik meg arra lakott. így aztán Tim a falu egyik, Tom
a falu másik végére került. Ott is ébredtek, ott keltek az első
munkanapra. Timre a mester jó erős posztóruhát adott, sipkát
nyomott a fejébe, aztán egy drótkarikára erősített kefét tett a
vállára. Tudja meg, aki ebből még ki nem találta, hogy Tim
derék gazdája a kéményseprő mesterséget űzte. Cseppet sem
bánta ezt az újsütetű kéményseprőlegényke, mert Timnek
nagyon is kedvére volt a háztetőjárás, a szurkálás-turkálás.

71
Vígan fütyörészve indult hát munkába.
A falu másik végén egészen másféle ruhába öltöztették
Tomot. Könnyű papucs, vékony vászonnadrág, ing helyett
meg egy lenge kötény. Tudni való ebből, hogy Tom a tisztes
lisztesmolnár legénye lett. Örült ám a molnárpalánta a nagy-
nagy szerencsének, mert Tom igencsak szerette az erejét
próbálni, ezt meg naphosszat teheti a malomban a zsákoló.

Azt kéne most már csak tudni, miért választotta az öreg

molnár Tomot, és miért örült a kéményseprő, hogy neki meg

72
Tim jutott. Könnyű erre a felelet! Ha fekete a legény, jobban
meglátni rajta, eleget sürgött-forgott-e a fehér liszteszsákok
között, mert ha igen, akkor már délidőben eltűnik róla az
utolsó szem feketeség is. A fehér bőrű legény meg éppen
kéményseprőnek való, mert abból láthatja a mester, szorgosan
kotorászott-e a koromban, hogy marad-e estére egy szemernyi
fehérség is a bőrén.
Nos, hamarosan kiviláglott, hogy mindketten derekasan
helytálltak.
Amire elütötte a toronyóra a delet, Tim fekete lett, mint a
szurok, Tom pedig fehér, mint a mész. Dicséret, jutalom kijárt
bőven mindkettőnek, kinek-kinek a maga mesterétől. Ám Tim
örömébe egy kis üröm is vegyült. Akadt a környéken egy
cserfes szájú, de szemrevaló leányka, aki igen-igen
megtetszett neki. Tette volna a lánynak a szépet szívesen, de
az csak nevette, és csúfondáros csipkelődéseivel az életét is
megkeserítette. Mert ahányszor meglátta ez a lány a
kéményseprőlegényt, máris csúfolni kezdte:

– Szurtos, szutykos fekete

kormos ördögcsemete!

Ha Tim éppen a háztetőn dolgozott, biztosan felkiáltotta

neki a lány:

– Ki csücsül a cserepen?
Holló az, vagy szerecsen!

Búsult, sokat szomorkodott emiatt Tim. De ahányszor

szívébe mart a gúnyos szó, annyiszor fájlalta azt is, hogy
nemrégiben ő épp így bántotta, kínozta csúfolódásaival az
ártatlan Tomot. A fekete korom alatt a szégyenpír elöntötte
ilyenkor az arcát.
Egy szép napon úgy hozta a véletlen, hogy délidőben Timet

73
is meg Tomot is beküldte a mestere a piactérre csicsókát
vásárolni. Félt egy kicsit a kéményseprő-feketévé vált Tim,
ahogy meglátta a péklegényfehérré lett Tomot, hogy az most
visszaadja neki a kölcsönt. Kár volt ettől tartania. Tom
kedvesen köszöntötte, pár nyájas szót váltott vele, aztán ment
a dolgára.
Haladt is a munka ezután serényen, amíg eljött a vasárnap.
Kimosdott ekkor a két mesterlegény alaposan. Fehér lett újra
Tim, fekete lett megint Tom. Így találkoztak össze újra a
piactéren, ahol vasárnaponként összegyűlt a falu népe egy kis
tereferére. Amint Tim meglátta Tomot, hozzásietett, keblére
ölelte, torkát köszörülte, aztán illő módon rákezdte:
– Ne haragudj, pajtás, hogy valaha is szurkosnak
gúnyoltalak.
– Egyet se szólj erről többé! Nem haragszom. Legyen szent
köztünk a béke.
Meglátta, meghallotta ezt a cserfes szájú, takaros leányka
is, és bizony elpirult szégyenében. Másnap délfelé, mikor Tim
már újra a jó földnél is feketébb lett, megint csak arra
settenkedett a kotnyeles.
Fel is kiáltott újra a háztetőre a kéménykotrónak:

– Ki csücsül a cserepen?
Ha holló is – szeretem.

Akkorát füttyentett erre örömében Tim, hogy hetedhét

határon túlról is idehallott.

Egy fia rossz szó, egy elégedetlen hümmögés nem sok,

74
annyi sem esett a Furfangos meséje után. Annál több volt a
biztatás, unszolás, hogy mondjon csak még ilyesfélét, ha tud.
– Hogyne tudnék – somolygott a Furfangos –, hiszen itt
köztetek, ha erre pillantok, ha arra sandítok, csupa mesébe
illő figurát látok. Elég, ha kiszemelek magamnak sebtiben
kettőt-hármat közületek, aztán egy ötletecske, két gondolat,
három… Hopp! Már meg is van a következő mese címe! Misi a
kisujját a többi mellé sorakoztatta:
– Öt!

75
 Ötödik mese A három eladó királylány
Élt egyszer egy hóbortos király. Rossz éppen nem volt, de
olyan szeleverdi, hebehurgya, hogy lépten-nyomon fűt fát
ígért mindenkinek. Ám becsületére legyen mondva, ha ígért is
ennek-annak ezt meg azt, szavának állt akkor is, ha később
már bánta könnyelműségét. Ám amilyen kevéske ész jutott a
hóbortos királynak, olyan nagy volt a szerencséje. Szerzett
tömérdek kincset, bőséges gazdagságot. Naponta vagy száz
hajója járta a vizeket drágakövekkel, selyemmel, bársonnyal
megrakottan.
Nagyra volt a hóbortos a vagyonával, de minden kincsnél
többre tartotta három szépséges leányát. Szerette lányait, már
csak azért is, mert úgy gondolta, hogy majd olyan
királyfiakhoz adja őket feleségül, akiknek gazdagságával még
gyarapíthatja a magáét.
Először persze a legnagyobbik lányát akarta férjhez adni.
Méricskélte, latolgatta hetekig, ki lenne a legjobb férjnek való.
Belefáradt már a sok töprengésbe, elment hát egy kicsit az
erdőbe vadászni, hogy feledje gondját.
Bent járt már a sűrűben, mikor a tisztás felől olyan finom
pecsenyeillat csapta meg az orrát, hogy a nyála is kicsordult
nyomban. Egy-kettő ott termett, ahol egy favágólegény éppen
neki akart látni a nyárson sült nyúllakomának. Igencsak
megkívánta a finom falatokat a király:
– Add nekem azt a nyúlpecsenyét, te legény! Bőségesen
megjutalmazlak érte!
– Fogyaszd el jó étvággyal, király uram, én beérem egy kis
avas szalonnával is.
Leült nyomban a hóbortos felség egy fatönkre, és mohón
bekebelezte az ízletes sültet. Megtörülte aztán a száját, és így
szólt:
– Nos, halljam, mit kérsz jutalmul?

76
 – Nem akarlak én megfosztani semmi javadtól. Azt kérem
csak tőled, amit ha nekem adsz, akkor is a tied marad…
– Oktalan kérés, de legyen! Megígérem! De most ki vele,
mire gondoltál.
– Kire inkább, úgy kérdezem, királyom! A legnagyobbik
lányodra! Mert ha őt nekem adod, akkor is csak a te lányod
marad.
Bánta már akkor keservesen a király az ígéretét, de mi
mást tehetett, a szegény favágónak adta legnagyobb lányát és
ami vele járt – harmad birodalmát.
Jobban vigyázott már aztán a középső lányára. Fél
esztendeig törte a fejét egyhuzamban, hogyan válassza ki a
legalkalmasabb vőlegényt. Azt eszelte ki végül, hogy annak
adja középső lányát, aki a legpazarabb hintóval jön el érte.
Úgy gondolta ugyanis, hogy aki a legtöbb pénzt pocsékolja a
nászi hintóra, csakis nagyon-nagyon gazdag és igen bőkezű

77
királyfi lehet.
Ha így gondolta, jól gondolta. Olyan hintóparádét még
nem is látott a világ, amilyent a háztűznéző napján a kérők
sokasága rendezett.
A szomszéd ország királyának fia ezüsthintajába tizen két
hollófekete paripát fogatott. A nagy hatalmú szultán
színarany hintót kovácsoltatott a fiának. Úgy csillogott az,
hogy hunyorogva lehetett csak ránézni. Egy tengeri sziget ifjú
fejedelme igazgyönggyel rakatta ki még a küllőket is. A kalifa
fia kristálybakos, gyémántokkal ékesített hintón érkezett, egy
indián herceg meg rubinnal-zafírral díszített elefánt-
hatosfogaton. Csak ámult-bámult az egész udvarnép a sok
pompázatos csillogás láttán.
Hát még akkor hogy eltátotta mindenki a száját, amikor
kapun egy rozoga, döccenő-biccenő szekérféle fordult be!
Egyetlen girhes gebe húzta ezt a rút határt, egy másik
hasonlóan göthös lovacska meg mellette kocogott. A
gyalulatlan fabakon a nincstelen ácsmester fia pattintgatta az
ostort.
– Gyí, te táltos! Húzd, ha bírod!
Felnyikkant már a kuncogás itt meg ott, de csend lett
csakhamar, mert a hóbortos király nem nézhette harag nélkül
ezt a pomparontó csúfságot.
– Ki innen, te senki fia, tűzre való ócska szekereddel
együtt!
– Lassabban, uram király – szólt vissza ijedelem nélkül a
legény a bakról. – Különb az én hintóm ennél a sok cicomás
taligának valónál.
Kíváncsi lett erre már a király, mivel bizonyíthatná a
legény a szánalmas batár kiválóságát. Meg is kérdezte hát az
ácsmester fiát:
– Aztán miben mutatkozik különbnek a te hintód ezeknél
a pompázatosaknál?
– Abban, ami az ilyen keréken járó alkalmatosságoknál a

78
legeslegfontosabb: a gyorsaságban. Mert ahány hintót itt látsz,
király uram, mind csak akkor gördülhet gyorsabban, ha több
lovat fognak be a rúdjához. Az enyém meg százszor is
gyorsabban halad egy lóval, mint ha kettő húzná minden
erejével.
Elmosolyodott a szamár beszéden a király.

– De nagy szégyenben maradnál, te oktalan füllentő, ha

szavadon akarnálak fogni!
– Fogj csak bátran. Tégy velem próbát! De halljam előbb:
enyém-e a középső lányod, ha úgy van, ahogy az imént
mondtam?
– Tied, tied – hagyta rá a király, mert biztos volt a
dolgában.

79
 A legény ekkor kipányvázta a kocsit kísérő göthöst, a bakra
ült és körülkocogta a girhes vontatta szekérrel az udvart.
Türelmét vesztette a király, mire a legény nagy nehezen
visszahajtott.
– Fogd már be a másik lovad is! De hajtsd mind a kettőt
istenesen!
– Úgy lesz! És majd magad is elismered, százszor
gyorsabban haladtam eggyel, mint a kettővel.
Elővezette akkor a másik lovát a legény, és befogta azt is.
De bizony igaz, hogy nem a másik mellé, hanem éppen háttal
annak. Kihúzott a batár alól egy rejtett másik kocsirudat, és
ahhoz kötötte be lovát a kocsi faránál. Így aztán, amikor a
legény megpattintotta ostorát, a girhes előre, a göthös meg
hátra húzta a szekeret teljes erejével. Nem haladt persze a
kocsi egy araszt még akkor sem, amikor a legény már
csatakosra hajszolta hiábavalóan erőlködő két lovát.
Nem fért a legény igazságához kétség. Egy lóval százszor,
de még ezerszer szaporábban haladt a batár, mint kettővel,
mert az egy helyben topogásnál a leglassúbb kocogás is
sokkalta gyorsabb.
Nagyon nekibúsult, még el is pityeredett a hóbortos király,
amikor megint csak állnia kellett a szavát. A nincstelen
ácslegénynek adta a középső lányát és vele a másik harmad
birodalmát.
A legkisebb lánya maradt utolsó reménye. Szerencsére volt
elég ideje azon töprengeni, kihez adja feleségül, mert ez a
lány csak három év múlva került eladósorba. Olyan gazdag
férjet szeretett volna fogni a legkisebbnek, hogy megtérüljön
eddigi kára, az elkótyavetyélt kétharmad birodalom.
Rájött aztán nagy nehezen, hogy ilyen férj csak olyan
gazdag ember lehet, akinek a vagyona kétszer annyi, mint
bárki másé.
Ki is doboltatta világszerte, hogy szépséges legkisebb lánya
kezét csakis a mindenki másnál kétszer gazdagabb kérő

80
nyerheti el.
Akadt a világban azonban sok olyan dölyfös király meg
herceg, aki magát ilyennek hitte.
Jöttek is a kérők sorra. Az első vőlegényjelölt igen gazdag
volt ugyan, a második gazdagabb az elsőnél, a harmadik a
másodiknál, de egyikkel sem ülhették meg a lakodalmat, mert
ott várt a vagyon méricskélésére még a negyedik, az ötödik, a
hatodik és ki tudja, hányadik. Olyan hosszú sorban
várakoztak ott a kérők, hogy a sor végén álló már kívül is
rekedt a palota óriási kertjének kapuján. Se vége, se hossza
nem lett volna így a leánykérésnek. Törte hát a fejét a király,
hogy lehetne legalább a sor felétől megszabadulnia.
Végigmustrálta ezért a sort, hogy a dísztelen, szerény
öltözékű várakozókat hazakergesse. Ám egyetlen olyan kérő
sem akadt a sorban, akinek ruháját ne díszítette volna
gazdagon gyöngy, aranygomb, csipkepánt. Azazhogy egy
mégiscsak akadt, éppen a sor legeslegvégén álló. Végignézett
ezen a kérőn a király, és majdhogy el nem nevette magát,
olyan szegényes gúnya éktelenkedett a legényen. Pásztorféle
lehetett talán, mert két kecskéje is elkísérte az útra.
Ki is akarta penderíteni a hóbortos felség nyomban:
– Mit keresel te itt a gazdagok között, te koldusforma?
– Hogy mit? A szerencsémet, hogy a szépséges lányod
férjeura lehessek. De ha keresem, meg is találom, mert én
éppen kétszer gazdagabb vagyok mindenki másnál. Ha akárki
emberfia neked adná a fele vagyonát, csak a másik fele
maradna meg neki, de ha én neked ajándékozom a fele
kincsem, szám szerint ugyanannyim maradt, amennyim volt.
Kacagott ezen a király:
– Bolond vagy te, hékás! De ha úgy volna, ahogyan
mondod, szavamra, tiéd a lányom keze meg a harmad
birodalmam. De most lássam, felezd el velem javaidat!
– Megy az hamar! – mondta a legény. – Lásd, minden
gazdagságom ez a két kecske. Az egyiket, vagyis a vagyonom

81
felét most neked adom!
Biztos volt már benne a király, hogy hibbant a legény,
tréfára vette hát a dolgot, elfogadta ajándékba a kecskét.
– Megköszönöm szépen! De most számold meg, te világ
bolondja, hány kecskéd maradt neked a kettőből, hogy a felét
nekem adtad!
– Rád bíznám a számolást inkább, király. Maradt-e szám
szerint ugyanannyi kecském, amennyi volt?
Fulladozott már szinte a nevetéstől őfelsége, amikor
hozzáfogott a számoláshoz. Még az ujján is mutatta:
– Egy…
Aztán elment a kedve a nevetéstől hamar, mert amíg
kacarászott, a legény kecskéje lefialt egyet…
– Kettő… – számolta elszontyolodva a király a kicsit a
nagyhoz.
– Úgy van hát, ahogy mondtam! – vágta rá vígan a legény. –
Kettőből egyet neked adtam, s maradt nekem kettő! Add hát
hamar a lányod kezét.
Semmit sem segített a késő bánat. A hóbortos király
kénytelen-kelletlen a pásztorlegénynek adta a legkisebb
lányát és vele maradék harmad birodalmát.
Földönfutóvá lett volna így már a hóbortos király. Világgá
is akart menni bánatában, hogy ilyen oktalanul elharmadolta
egész birodalmát. Azt hitte a szerencsétlen, hogy a három
szegény legényből lett veje hamarosan elherdálja majd a
hozományul kapott birodalmat.

82
 Mégsem bujdosott el aztán, mert a lányai szép szóval
rábírták a maradásra. Egy-egy harmad esztendőre sorra
magukhoz fogadták a gyermekei. Nem is bánta meg sosem,
hogy hallgatott a szóra, mert hamarosan láthatta, hogy
megosztott birodalma csodás virágzásnak indult: összefogott a
három nincstelenből lett király-sógor, békében,
egyetértésben, jóságosan intézték a birodalom minden ügyes-
bajos dolgát.
Lett is nemsokára az országban olyan jólét, hogy minden
házban naponta hús főtt a fazékban, jókora cubákokat
rágicsálhattak a házőrző kutyusok, de még a cicák is
háromszor lefetyelhettek naponta egy kis tejecskét.

83
 Derült mindenki a vidor mesén, egyedül Kisbence ült ott
fancsali képpel. Meglátta ezt Mátyás király, és nyomban
magához intette.
– Neked tán nincs kedvedre, hogy pórul járt a Hóbortos?
– Nem azon szontyolodtam el én, uram király, hanem
éppen azon, hogy még egy ilyen kelekótyának meg a rossz-
féléknek is jut egy-egy szép kerek mese, az én történetemről
meg csak egy amolyan se füle, se farka nótácska beszél. Mert
mit tud rólam a világ? Belebújtam a kemencébe, aztán jól
megvert az édesanyám. De hogy mint esett a dolog, hogy
miért másztam oda be, arról hallgat még az az énekeskönyv
is, ahonnét idepottyantam.
– Sose szomorkodj tovább – szólt az Igazságos –, ha eddig
nem tudta meg a világ, hogy s mint esett ez a csúfság veled,
akkor tudja meg most!
Elég volt ezután egyetlenegy intés, a Furfangos már tudta,
mi a dolga. Hozzá is fogott nyomban, hogy a Kisbence mesét
kikerekítse.
Misinek már a bal kezét is szolgálatba kellett állítania,
hogy tovább számolhasson:
– Hat!

84
 Hatodik mese Kisbence
Élt egyszer egy derék pék, aki még az ünnepnapokon sem
hagyta árván a dagasztóteknőt, hogy az emberek akkor is friss
kenyeret ehessenek. Segített neki jóravaló felesége is mindig,
de még a kisfiúk, Bence is igyekezett könnyíteni a
munkájukon.
Egyik szombat estére vendégségbe hívta a péket
családostul a hentes. Igyekeznie kellett hát a dagasztással a
szorgos kenyérsütőnek. Hogy jobban menjen a munka, dalolt
is hozzá:

Én vagyok a pék,
mesterségem szép.
Segít nekem a jó asszony,
most a tésztát megdagasztom.
Ragad, dagad,
foszlik, szakad.
Hogyha reggel
szépen megkel,
púpos lesz a pép,
kisü-töma-töma-töma
finom kenyérkét!

Kisbence sem volt ám közben rest. Szépen kimosdott,

nekilátott egyedül az öltözésnek. Felvette szép fehér
ünneplőruháját, kék nyakkendőt és mellényt hozzá. Leszaladt
aztán a műhelybe, hogy megmutassa magát.

85
 – Felvettem az új ruhám,
vendégségbe
megyünk végre
délután.

Elégedetten nézegette a pékné ügyes fiacskáját.

– Takaros vagy, Kisbence,

anyucinak kedvence!

Végzett akkor már a pékmester a dagasztással. Jókor, mert

igencsak sietve kellett a szülőknek is öltözniük, hogy illetlen

86
módon el ne késsenek a vendégségből. Előbb le akarta
azonban takarni a kenyértésztát egy nagy tisztára mosott
fehér kendővel, nehogy a por, piszok belepje. Ám a kendő még
fenn a padláson száradt. Ott tartotta hát a pék addig a fiát
légyriasztónak:

– Aztán figyelj – résen légy,

rá ne szálljon egy szem légy!

Bence buzgón riogatta a legyeket.

– Hess, te beste,
hess, te rusnya,
hess, hess, hess,
kotnyeles!

Nem is lett volna semmi baj, ha véletlen be nem kukkant a

műhely ablakán Csiszegi Csoszoga, a mindig rosszban
sántikáló boszorka. Amint a gonosz megpillantotta a kemence
közelében az ünneplőbe öltözött légyriogatót, máris eszébe
ötlött egy boszorkányosan csúf gondolat:

– Ez itten a Kisbence,
hogy itt látom, szerencse.
Patyolat a ruhája,
ország-világ csudálja.
Gonosz vagyok, boszorka.
Kormos kence,
a kis Bence
legyen összekoszolva!

A gondolatot tett követte, beosont az ádáz nyomban a

műhelybe, ott aztán mintha csak segíteni akarna, a kemence
felé bökött göcsörtös ujjával.

87
 – Odanézz csak, Kisbence!
Nyitva van a kemence,
besurrant egy egérke,
kárt tesz majd a kenyérbe’.
Bebújnék, ha beférnék,
megfognám az egérkét.
Ám egy gyerek beleférhet,
bújj be hamar, hoppsza, hopp,
hogyha ott bent megfogod,
megillet a dicséret!

Annyiszor hallott Bence az egérveszedelemről, hogy egy

szemvillanásnyi ideig sem gondolkozott, hanem – zsupsz! – be
a kemencébe, hogy a kenyérpusztítót lefülelje.
Kuncogott persze csali-csele sikere láttán a rosszlélek:

– Hihihi, hehehe!
Csali csapda, kelepce,
jó kormos a kemence,
hehehehe,
de fekete,
mocskos, kormos lesz a tiszta
Kisbence!
Hihihi… hehehe.

Elsompolygott aztán vihogva a hitvány. Szegény becsapott

Bence meg kereste a kemence minden kis kormos
hasadékában a bujkáló ellenséget. Matatott, kutatott utána
még akkor is, amikor szülei már ünneplőbe öltözötten, útra
készen lejöttek a műhelybe a tiszta kendővel. Hogy nem
találták ott fiacskájukat, keresték, hívták, szólongatták
mindenütt, egyre jobban aggódva.

88
 – Hol a Bence?
– Kint se, bent se!
– Ott se, itt se, ott se, itt se!
– Hol vagy, hol vagy, szívem kincse?!

Nem hallotta a kemencében a szólongatást a hős

egérvadász. Apja már türelmét vesztette lassan. A hangját is
megemelte:

– Hol csellengsz, te
rossz Kisbence?!

89
 No, ezt már odabent is meg lehetett hallani. Kidugta hát a
fejét a kemence ajtaján az elveszett gyermek:
– Itt!
Összecsapta a kezét ijedtében a pékné, mikor fekete
ördögfióka formájú hát megpillantotta:
– Jaj, jaj!
Felrándult a haragvó pék bozontos szemöldöke is
nyomban:

– Kisbence, te szerencsétlen!
Mit művelsz a kemencében?

Bence nem nagyon értette még, mi rossz lehet abban, amit

tett, hiszen ő jót akart, így még egy kis büszkélkedés is
csúszott a szavába:

– Kergettem egy egeret,

most oldhatott kereket!

– Jaj! Hisz ez a macska dolga!

Jaj! Bár ki se jöttél volna!

Felmérgesedett apja meg hozzálátott, hogy jól

elnáspángolja.

– Kiporolom tüstént itt most

ezt a mocskos-kormos cirmost.

Egyet porolt azonban még csak rajta, mikor az utcáról, a

műhelyablak felől vihogást, viháncolást hallott. Összeszedte
ugyanis addigra a boszorka a falu vásott gyerekeit, és
odacsalta őket egy kis együttes kárörömre.

– Nézzétek csak, gyerekek!

90
 Így fogott a Bence szépen
üszkös, füstös kemencében
mocskos-kormos kelepcében
sohasemvolt egeret.
Huhuhu-hahaha,
hallottatok-e jobb tréfát valaha?!

Kiderült így persze szegény Bence ártatlansága. El is

mesélte mindenkinek az édesanyja, pontosan így, éppen
ezekkel a szavakkal, ahogy én most meséltem el nektek.

Ragyogott ám Kisbence képe, hogy a Furfangos ilyen

szépen kimesélte őt a kormos csúfságból. Együtt örül most
már előre a többiekkel a következő mesének. Szeretett volna
ő is egy jót kacagni végre, valami nevettető történetre vágyott
hát leginkább.
A Furfangos Diák azonban nem ilyesfélén törhette a fejét,
mert igencsak komoly képpel vizsgálódott. Izgalommal lesték
a többiek is, kire kerül a sor. A diák fürkésző tekintete Misit
sem kerülte el. Torkában dobogott nyomban a meserontó
szíve, hátha ő kerül pellengérre. De a Furfangos szeme máson
akadt meg. Egy mandulaszemű kisfiút meg egy sötét bőrű,
törékeny alkatú leánykát választott ki magának.
A mese címén nem sokat töprengett, megtette a két gyerek
neve is.
Misi még egy ujja sorra került:
– Hét!

91
 Hetedik mese Gim és Kiő
Élt egyszer ott távol, hét tengeren túl, az égig érő hegyek
országában egy király. Szerette ez a felséges az embereket,
kicsit, nagyot, szegényt, gazdagot egyaránt, de uralkodni
rajtuk nem nagyon szeretett. Nem volt kedvére sem a
törvényhozás, sem a bíráskodás, igazságosztás. Szívesen
megjutalmazta ugyan a jókat, de a gonoszok megbüntetését
mindig másnapra hagyta. Másnap aztán a következőre, és így
halogatta az ítélkezést egészen addig, amíg haragja végleg el
nem párolgott. Akkor aztán megbocsátott a leggazabbnak is.
Nem örült ennek a túlságos nagy irgalmasságnak az
országban a derék emberek sokasága, mert a tolvajok, rablók
hada kapott az alkalmon, és bizony lopott, fosztogatott
kedvére. De még a latroknál is többet harácsoltak össze a
király ármányos tanácsadói, az ország főrendű-rangú
méltóságai. Valóságos kiskirályi hatalomra jutott némelyik.
A főudvarmester már odáig merészkedett, hogy külön
hadsereget tartott, jó zsoldért mindenre kész marcona
gyalogos katonákkal vette körül várkastélyát. A főlovász meg
lovas bandériumot vásárolt magának, hogy vetélytársa fölé
kerekedhessen.
Megtudta ezt a már öregedő király, haragudott is egy kicsit
érte, de bosszúságát harmadnapra már el is felejtette.
Így ment ez jó pár évig, míg egy nap az öreg király nagyon
megbetegedett. Hamarosan olyan gyenge lett, hogy a
doktorok épp csak hogy tartani tudták benne a lelket.
Kellett is azt a lelket még tartani, mert nagy gond szakadt
volna az országra a király halálával. Abban a hét tengeren túli
országban ugyanis időtlen idők óta különös törvény
szabályozta a trónutódlás rendjét. Az ősi törvény alapján az a
csecsemő örökli a trónt, aki éppen abban a pillanatban látta
meg a napvilágot, amelyiken felséges elődje végleg lehunyta a

92
szemét. Úgy gondolták ugyanis, hogy a király minden
bölcsessége, ereje a halálakor született kisdedbe vándorol át.
Hát ez a pillanat nemsokára be is következett. Amint a
király meghalt, vagy hétszáz futár szaladt szét mind a négy
égtáj felé, hogy a trónra való kisdedet megtalálja.
Ám kimondta a törvény azt is, hogy az új király trónra
lépéséig helytartóra kell bízni az uralkodást. Nem egy napra,
nem is egy hétre, hanem sok-sok esztendőre került a helytartó
kezébe a hatalom, hisz hogy lépjen az új király trónra, ha még
totyogni sem tud, ha naphosszat a bölcsőben alussza
csecsemőálmát. Meg aztán hogy is tehetnék a fejére a nehéz
aranykoronát, mikor arra még csak a kis bolyhos kötött
sapkácska való!
A törvény kimondta, hogy a koronázási ünnepséget csak az
új király tizennnyolcadik születésnapján szabad megtartani.
Addig a napig a helytartó gyámkodik a gyermek felség felett.
No, ezért a helytartóságért nyomban megindult a
versengés. A két leggazdagabb, leghatalmasabb úr, a
főudvarmester és a főpohárnok egyaránt meg akarta magának
kaparintani. Vitáztak, marakodtak rajta naphosszat, végül is
egy bölcs öreg tanácsára megegyeztek: kettejük közül az a
szerencsés nyerje el a királyka felcseperedéséig a főhatalmat,
aki előbb találkozik a megtalált királykisdedet hozó futárral.
Leste, várta hát a futárokat mind a kettő. Az egyik a város
északi, a másik meg a déli kapujánál.
A véletlen azonban különös tréfát űzött velük. Éppen
ugyanabban a pillanatban érkezett meg a felséges csecse mőt
hozó futár az északi kapuhoz, mint a délihez. Hitetlenül
csóválta e furcsa hírre a fejét mindenki, míg ki nem derült,
hogy nem egy futár érkezett vissza, hanem kettő, mivel két
csecsemő is született az öreg király halála pillanatában.
Felcsapott erre a két versenytárs között a hatalomért való
viaskodás újra. Nem segített már a bölcs öregek tanácsa sem,
mindegyik a maga igazát bizonygatta. A kavarodás, perpatvar

93
pedig egyre jobban elmérgesedett, mert a rangos udvaroncok
egyik fele ide, a másik meg oda húzott. Csakhamar két
egymásra acsarkodó pártra szakadt az udvar egész népe meg a
királyi testőrség is. Egyre nagyobb sereget toborzott mindkét
hatalmasság a maga felség csecsemője táborába. A
főudvarmester az északi, a főpohárnok meg a déli
országrészbe vezette hadát, és ott birtokolta-bitorolta a
helytartói hatalmat.
Kerek hat esztendeig nézett így farkasszemet egymással a
két egyforma nagy sereg. Akkorára akarta gyarapítani ugyanis
a hadát mind a két helytartó, hogy mindenképp a másik fölé
kerekedjék, de amennyi új katonát soroztatott be az egyik,
éppen annyit fogdosott össze magának a másik, ahány ágyút
öntetett a harangokból a főudvarmester, ugyanannyit állított
csatasorba a főpohárnok is. A nép pedig nyöghette az adók, a
dézsma, a robot terhét itt is, ott is egyaránt.

94
 E hat esztendő alatt a két királyka is egyformán szépen
növekedett. Egy nagy különbség azonban akadt köztük Az
egyik fiú volt, a másik meg lány. Gim, aki a főudvarmester
udvarába került, egy szegény halász házában született; Kiő,
aki felett a főpohárnok gyámkodott, egy hegyi pásztor hetedik
gyermekeként jött a világra. Anyját-apját egyikük sem
ismerhette, mert a törvény szigorúan megtiltotta, hogy szüleik
akár csak egyetlenegyszer is meglátogathassák trónra szánt
gyermeküket.
Amint a gyermek felségek hetedik évükbe léptek, a két
gyám tanítókat fogadott melléjük. Megtanultak hamar írni-
olvasni, számolni, de leginkább a gyűlölködésre, az egymás
elleni fondorkodásra nevelték őket, mert mindkét helytartó
egyedül a maga gyámoltját akarta majd az ország trónján
látni.
Gimnek naponta tízszer is fel kellett mondani a leckét:

– Én egész szívemmel gyűlölöm Kiőt.

Pusztító csatában elveszejtem őt.

Kiőnek mindennap tízszer le kellett írnia:

– Gim csupán haragra, megvetésre méltó,

tartsa fogva tömlöc, vasbilincs, lánc, béklyó.

A legtöbb rosszat persze a gyámapáktól tanulták. A

főudvarmester kioktatta Gimet a kegyetlenkedés, sanyargatás,
zsarnokoskodás minden módjára. A főpohárnok Kiőnek a
fondorkodás, hazudozás hitvány tudományát tanította meg.
A szeretet, barátság, irgalom írmagját is ki akarták ölni a
két gyermek szívéből. Nem volt hiábavaló ez a fáradozás.
Néhány esztendő múltán a serdülő Gimből igazi kevély,
hetyke királyfi, Kiőből meg valódi önző, dölyfös királylány

95
lett.
Egy kis hiba azonban mégis csúszott ebbe a gondos rosszra
nevelésbe. Gim egyszer egy ugrifüles vadászkutyát kapott
ajándékba. Nagyon megkedvelte. A kutyustól tanulta meg, mi
a szeretet, a barátság, a hűség.
Kiő egy cinkepárt kedvelt meg. Órákig el tudta nézni, hogy
táplálják a szülők fiókáikat, hogy óvják riadozva kicsinyeiket a
fenyegetőn fent keringő fészekrablóktól. Lúdbőrös lett e
látványtól Kiő, mintha valami láz hidege borzongatta volna.
Így csempészte be magát egy kis gyengédség, egy csipet jóság
Kiő szívébe.
Telt-múlt közben az idő, közeledett a nagy nap is, amikor
fel kellett tenni a koronát az új király fejére. Nem lehetett
tovább halogatni a végső döntést, melyik várományos üljön a
trónra. Készült hát mindkét tábor a nagy összecsapásra.
Már felvonult egymással szemben a két sereg, megfújták a
harci riadót is, de a csata első napján egyik se mert támadni.
Másnap a két trónkövetelő állt a hadak élére, hogy buzdítsa a
sereget, de a kürtszó, a dobpergés megint csak hiába szólította
harcba a katonákat. Harmadnap a türelmetlen főudvarmester
ravasz haditervet eszelt ki. Kiválasztott három hírhedt,
rablóból lett zsoldost, egy-egy zsák aranyat ígért
mindegyiknek, ha átlopóznak éjszaka az ellenség táborába,
álmában elrabolják és idehurcolják Gim királyfi szoknyás
ellenségét.
A hadicsel pompásan sikerült. A főudvarmester nyomban
várkastélya legsötétebb börtönébe vetette az elrabolt Kiőt.
Gim is örült a fondorlattal kivívott diadalnak, és magas
kedvében tüstént el is határozta, hogy kicsit meggyötri,
megalázza foglyát. Bogáncsból, száraz kóróból koronát
fonatott, és maga vitte le a börtönbe, hogy világ csúfjára
megkoronázza azzal Kiőt. Dölyfös kedve azonban nyomban
alábbhagyott, amint a rab börtönébe lépett. Nevelői mindig
gyalázatosan rútnak, ország szégyenének mondták

96
vetélytársát, s most a lélegzete is majd elállt, amint a lány
varázslatos szépségét megpillantotta.
De jócskán meglepődött Kiő is. Akármilyen rémülettel
meredt is először Gimre, nem tudta olyan ijesztőnek,
gonosznak, haramiaformájúnak látni, ahogy tanítói leírták
neki. Nézték hát csak egymást értetlenül, zavartan. Szólni
egyik sem tudott.
Hogy, hogy nem, Gim egyszerre csak úgy érezte, mintha
egyetlen barátja, hűséges kutyusa került volna itt csapdába,
Kiő pedig Gim tekintetében a megriasztott cinkék rebbenését
látta.
Nem is volt Kiő hangjában egy szemernyi gőg, Gimében
egy csipetnyi komiszság sem, mikor végre szólni tudtak
egymáshoz. Miről beszéltek, mit mondogattak, senki sem
tudja. Nem szűrődött át ebből egy hang sem a vastag
börtönfalon. Hanem azt már megtudta mindenki, hogy reggel
a marcona börtönőrök senkit sem találtak a sötét cellában.
Hogy is találhattak volna, mikor már hajnalban kiszöktek
onnét együtt, kézen fogva.

97
 Éktelen haragra gerjedt a főudvarmester, no meg a
főpohárnok is, amikor fény derült a szökésre. Azt persze egyik
sem gondolta, hogy éppen a rabtartó szöktette meg foglyát.
Azt hitték, valami titokzatos harmadik hatalom ármányos
cselszövése lappang a dolog mögött. Nyomban egész hadával
a felséges szökevények keresésére indult mind a két gyám, az
egyik az északi, a másik a déli országrészekben. Feldúltak
minden udvart, átkutattak minden házat. Fosztogattak,
raboltak a zsoldos hadak közben éppen eleget. Át-átcsapott
egy-egy csapat a másik oldalra is, folyt a dúlás, pusztítás.
Hajszolta mindkét vezér gyülevész seregét, hiszen a trón nem

98
maradhatott már sokáig árván.
Tűrte az ország népe a szüntelen zaklatást egy ideig, aztán
csakhamar felütötte fejét itt is, ott is a lázadás.
Felfegyverkeztek a sanyargatott falvak lakói kaszával,
kapával. Kard meg puska is került a fegyverzethez nemsokára,
mert a katonáknak összefogdosott ifjak sorra megszökdöstek
és a lázadók közé álltak. Csak valaki jóféle vezér kellett volna,
aki összefogja a felkelők erőit, és meg lehetett volna törni már
a gonoszok hatalmát.
Szerencsére csakhamar akadt vezér, nem is egy, de kettő.
Igaz, hogy ez a kettő egy lett már szívben, lélekben. Gimnek
hívták az egyiket, Kiőnek a másikat. Mert a két szökevény a
bujdosásban elfeledte a sok rosszat, amit a két álnok gyám a
szívükbe plántált, és megismerte mindazt a jót, amit az
igazság és a szeretet tanít az embereknek.
Egyetlenegy napig tartott csak a csata. Diadallal vonult be
Gim és Kiő a királyi székhelyre a győztes sereg élén.
Méltóvá lett így mindkét trónkövetelő az uralkodásra. A
koronázás mégis elmaradt, mert a királyi pár azon nyomban
megdöntötte saját királyságát, és az uralkodást az ország
bölcseinek tanácsára bízta. Ám ha a koronázási ceremóniából
így nem is lett semmi, tartott az ország népe helyette hét
világra szóló ünnepséget, Gim és Kiő fényes lakodalmát.

Amint a Furfangos a mese végére ért, látta, hogy itt-ott a

meghatódottság könnye is kibuggyant némelyik meselény
szeméből. Egy röpke oldalpillantást vetett Misire is. Pillogott
ő is zavartan, aztán úgy tett, mintha valami falat megakadt
volna a torkán, nyeldekelt nagyokat.

99
 Még pityergés lesz itt a dolog vége, gondolta magában a
Furfangos, és hogy ne úgy legyen, ahogy gondolta, belefogott
egy virgoncabb mesébe.
Misinek már csak két ujja maradt munka nélkül, mikor
kiszámolta:
– Nyolc!

100
 Nyolcadik mese A Hencegő Hercegnő
Egyszer volt, bár ne lett volna, volt egyszer egy igen
féktelen herceg, annak meg egy kényes leánykája. Szerette ez
a fényes úr a lányát, kedvére akart tenni mindenben, de az
ajnározásnak, dédelgetésnek nem tudott határt szabni.

Elhalmozta reggel, délben, este ajándékokkal, mindent

megengedett neki, ezzel aztán alaposan elkaparta. Mire
nagylány lett belőle, teljesen eltelt magával, lenézett,
lebecsült mindenkit. Úgy is hívták országszerte: Hencegő
Hercegnő.
Igencsak találó volt ez a csúfnév, mert hencegett a viselője
kora reggeltől késő estig. Kérkedett a szépségével,
páváskodott selyem-csipke öltözékeiben, hivalkodott
kincseivel. Ha reggel még nem volt kinek hencegnie, akkor

101
kiült az ablakba és a kertnek tetszelgett büszkén:

– Pirulj, rózsa, szégyenedben,

az én orcám virul szebben,
sápadj, sápadj, fényes nap,
az én hajam aranyabb.

Este meg a csillagos eget fitymálta:

– Ahány csillag gyúl ki sorra,

mind csak apró arany morzsa,
ha egy lehull, fel sem szedem,
ezerszer is több van nekem!

Egy nap aztán apja, a féktelen herceg addig hajszolta a

lovát, míg az kivetette a nyeregből. Egy sziklára esett a lovas,
és nyomban vége lett. Sajnálta ugyan egy kicsit az apját a
hercegnő, de aztán úgy találta, hogy megint módja van egy
nagy-nagy hencegésre.
– Én rendezhetem a világ legdíszesebb temetését!
Híre ment ennek a szakadatlan kérkedésnek csakhamar a
nagyvilágban.
Amikor a ravasz kalmár, Rászed Habir is meghallotta,
nyomban rájött, hogy a Hencegő Hercegnő oktalan
hiúságából busás hasznot húzhat. Egy vég selymet csapott a
hóna alá, egy tálkába száz szem hitvány üveggyöngyöt rakott,
felkerekedett, és meg sem állt a Hencegő Hercegnő palotájáig.
Letelepedett a kapu előtt, kirakta gyatra portékáit és várt.
Csakhamar jöttek is az érdeklődők, kérdezgették a kalmárt,
mit mennyiért adna, de az mindenkinek csak annyit felelt
kurtán:
– Nem eladó! Senkinek!
Mikor e különös kalmárkodás híre a hercegnő fülébe jutott,
a hencegő tüstént felcsattant:

102
 – Még hogy nekem se adná el?! Azt szeretném én látni!
Szaladt ezzel máris a kalmárhoz.
– Mennyiért méred a selyemének rőfjét?
Rászed Habir csak úgy foghegyről vetette oda:
– Nincs neked annyi pénzed! Ezt a csodakelmét hegyi
tündérek szőtték holdsugárból. Csak a világ leggazdagabb
hercegnője tudná megvenni!
Felkapta erre a fejét a hencegő nyomban:
– Én vagyok a világ leggazdagabb hercegnője!
A ravasz kalmár nyájasabbra fogta erre a szót:
– Ha valóban az vagy, akkor a fele selymet megveheted
tízezer aranyért. De csak a felét!
– Miért ne adnád az egészet, ha én úgy akarnám?
Az árus rávágta:
– Mert a másik felét én csakis a világ legszebb
hercegnőjének adom el.
– Én vagyok a világ legszebb hercegnője!
– No, akkor szaladj! Hozd a kétszer tízezer aranyat, és tiéd
a kelme!
Igencsak csóválta a fejét a kincstárnok, és hümmögött is az
orra alatt, amikor a hercegnő követelte tőle a húszezer
aranyat. Jócskán megfogyatkozott a kincseskamra, mire nagy
nehezen kiszámolta.
Hat szolgálólánya tudta csak úrnőjével a tömérdek aranyat
a kalmárhoz cipelni. Mikor az árus odaadta hiú vevőjének a
portékát, megcsörgette egy kicsit a semmit érő gyönggyel teli
tálkát, hogy a hencegő figyelmét odacsalja. Meg is kérdezte a
hercegnő rögtön:
– Hát a gyöngyöt hogy méred?
– Sajnálom – felelte a kalmár –, nem adom el neked. Ezek a
Tenger Istennője szeméből peregtek ki, amikor egyszer
gyöngykönnyet sírt. Ezért ezt csak a világ legnemesebb
hercegnőjének adhatom el.
– Én vagyok a világ legnemesebb hercegnője!

103
 – Jó, jó, elhiszem, de ennek a gyöngynek ezer arany szemje.
Ennyi pénzt gyöngyért csak a világ legtékozlóbb hercegnője
adhatna.
– Én vagyok a világ legtékozlóbb hercegnője – vágta rá a
hencegő, és szaladt máris a kincstárnokhoz.

Hiába próbált ellenkezni a kincseskamra őre, oda kellett

adnia az aranyat az utolsó tallérig.
Ezt már csak kilenc szolgáló tudta úrnőjével a kalmárhoz
vinni. Jó ideig eltartott a kiszámolás. Kilencvenkilenc szem
gyöngyért kifizetett kilencvenkilencezer tallért a vevő, ám az

104
utolsóra már nem futotta. Egy árva tallér nem sok, annyija
sem maradt az oktalannak, de mert mindenképp meg szerette
volna szerezni az utolsó gyöngyöt is, kérlelni kezdte szépen a
kalmárt:
– Ajándékozd nekem azt az utolsót.
– Nem tehetem, mert én csak a világ legszegényebb
hercegnőjének adhatom.
Felkapta erre újra a fejét hetykén a hencegő:
– Én vagyok a világ legszegényebb hercegnője!
– Ez egyszer igazat mondtál! – hagyta rá a csalafinta
Rászed Habir. Odalökte az utolsó hitvány üveggyöngyöt,
szekeret fogadott, aztán vitte a hencegés árát.

Lett ám kuncogás, no meg egy kis csúfondáros káröröm is a

mese végén. Mátyás király is elégedetten bólogatott. Színe elé
parancsolta aztán egy intéssel a Furfangost, és tekintetével
Misi ágya felé suhintva egyet, súgott valamit a diáknak. Az
rábólintott azonnal.
– Na, itt a baj! – gondolta Misi, és ijedtében nagyot rándult
a gyomra. Az igazat megvallva maga is csodálkozott azon,
hogy Igazságos Mátyás még nem szabott ki rá valamifajta
büntetést. Reménykedett már, hogy talán megfeledkeztek
róla, de amint a Furfangos az új mese címét bemondta, füstbe
ment minden reménye. Nem valami szívesen nyújtotta ki hát
a soron következő ujját:
– Kilenc!

105
 Kilencedik mese Mese Misiről,
avagy ha az a volna ott nem volna…

A meserontó Misi elment egyszer Csutak kutyájával

káposztáért a boltba. Az utcán azonban úgy elbámészkodott,
hogy mire a boltba ért, már éppen az utolsó káposztát adta el
a boltos egy kövér asszonyságnak. Ha Misi idejében odament
volna, az az asszony bizony káposztát már nem kapott volna.
Ám így kapott, és főzött is egy nagy fazék káposztalevest
ebédre a fiának, aki azt mindennél jobban szerette. Úgy
belakott ebből az asszonynak a fia, hogy moccanni sem tudott,
az asztalra borult és elszundított. Amikor aztán estefelé
felébredt, eszébe jutott, hogy délután el kellett volna mennie
a kútásó mesterhez, aki munkát ígért neki. Várta a kútásó egy
darabig, aztán elunta a várást, és egy cingár legénykét vett fel
helyette. Örült nagyon a cingár legényke a munkának. Nem
tudta persze, hogy ha Misi el nem bámészkodott volna, a
testes asszony sem főzhetett volna aznap káposztalevest a
fiának, így ő sem kaphatott volna az ellustult helyett munkát.
Ám így kapott, és neki is látott nyomban az ásásnak. Alig ásott
egyméternyi mélyre, az ásója egyszer csak tíz csillogó kerek
valamit fordított ki a földből. Megnézte mindjárt jobban is azt
a valamit a cingár, és a füléig szaladt a szája attól, amit látott.
Tíz ezüstpénz volt az, méghozzá jóféle.
Úgy megörült a talált kincsnek, hogy nyomban elszaladt
vele. Eldicsekedett fűnek-fának a szerencséjével. Meghallotta
azonban a dicsekvést egy sunyi tolvaj is, éjszaka ellopta a tíz
ezüstöt a cingártól, reggel meg vonatra ült az egyiknek az
árán, és elutazott jó messzire, Csicsókafalvára lánynézőbe.
Nem tudta persze, hogy ha Misi el nem bámészkodott volna, a
kövér asszony se főzhetett volna káposztát a fiának, nem
talált volna az alvó fiú helyett ezüstpénzt a cingár, és ő maga
sem utazhatott volna a lopott pénzen Csicsókafalvára

106
lánynézőbe. Ám így odautazott, és meg is szöktette az ottani
hentes oktalan leányát.
Nagyon tetszett ez a lány a csicsókafalvi postás fiának is.
Úgy elkeseredett ez a postás a lány elvesztésén, hogy másnap
reggel világgá ment, és meg sem állt a fagyos Északi-tengerig.
Ott beállt egy jegesmedvevadász mellé fegyverhordozónak. Ez
a vadász a medveűzés közben néha madarakat is lődözgetett
sörétes puskával. Így esett, hogy mikor egyszer egy hatalmas
jegesmedve került a szeme elé, málé fegyverhordozója a
sörétes puskát adta a kezébe. Rettentően megdühödött a
félelmes bundás, mikor a sok apró sörét megcsípte a bőrét, és
bősz haraggal a vadászra rontott. Futott az persze, ahogy bírt,
és menekültében egy úszó jégtáblára ugrott. Nagy
szerencséjére egy jégtörő hajó nemsokára rátalált, és elvitte
egy távoli sziget kikötőjébe.

107
 Nem tudta persze senki, hogy ha Misi el nem
bámészkodott volna, a kövér asszony fia helyett sem lett
volna a cingár legényből kútásó, a tőle lopott ezüstön nem
utazhatott volna a tolvaj Csicsókafalvára, a hoppon maradt
postásból se lett volna málé fegyverhordozó, és így a vadász

108
sem került volna annak a távoli szigetnek a kikötőjébe.
Ám így odakerült, méghozzá üres zsebbel. Hogy pénzt
szerezzen, elszegődött a gazdához béresnek. De mert amúgy
vadász módra hajtotta ki a legelőre a gazda jószágát, megriadt
a csorda, és szétszaladt a világba. Földönfutóvá lett így a
gazda, nagy elkeseredésében beállt hát zsoldos katonának a
messzi Afrikába. Foglyul ejtett ott a zsoldos sereg egy derék
szerecsen királyt, akit a gazdából lett katona őrizetére bíztak.
Ez azonban megsajnálta a foglyát, és éjszaka szökni hagyta.
Nem tudta persze senki emberfia, hogy ha Misi el nem
bámészkodott volna, a kövér asszony fia helyett nem a
dicsekvő cingár kapta volna meg az ezüstpénzt, akkor meg a
tolvaj miatt nem lett volna a málé postás a vadász
fegyverhordozója, így aztán a megkergetett vadász miatt sem
kellett volna elszegődnie a zsoldos seregbe a földönfutóvá lett
gazdának, ám másként a szerecsen király sem menekülhetett
volna fogságából.
De megmenekült, és örömében széjjelosztotta minden
kincsét országa szegényei közt. Ezen a derék király kapzsi
felesége úgy felbőszült, hogy faképnél hagyta az urát, és beállt
egy különcködő bergengóciai herceghez szakácsnőnek. Ám
olyan sósat főzött, hogy a herceg csömört kapott a főztjétől, és
nekivágott a nagyvilágnak, hogy kedvére való szakácsot
találjon.
Már vagy tíz országban próbálkozott a különcködő
bergengóciai herceg, amikor eljött Magyarországra, hogy
Budapesten is körülnézzen.
Egy nap ez a herceg aztán a Cudar utcába is bebotlott,
éppen akkor, amikor Misi lent ődöngött az utcán Csutak
kutyájával. Sehogy sem tetszett Csutaknak ez a nagy pocakos
bergengóciai herceg, csúnyán megugatta hát. Méregbe gurult
erre a falánk idegen, és egy jókora nyaklevest adott a
neveletlen kutya gazdájának.
Tudja meg most már mindenki, hogy ha Misi el nem

109
bámészkodott volna, úgy a kövér asszony sem főzhetett volna
káposztalevest a fiának, az ellustult fiú helyett a cingár legény
nem találhatott volna ezüstöt kútásás közben, akkor a sunyi
tolvaj meg nem utazhatott volna a cingártól lopott pénzen
Csicsókafalvára, a hoppon maradt postás sem állt volna be
fegyverhordozónak a medvevadászhoz, de az sem keveredett
volna el málé segítője miatt a szigetre béresnek, a rossz bérese
miatt földönfutóvá lett gazda sem állt volna be zsoldosnak,
viszont a segítségével megmenekült szerecsen király sem
oszthatta volna szét örömében a kincseit, ám akkor a hűtlen
felesége sem sózta volna el a bergengóciai herceg ebédjét, és
az sem került volna a szakácsleső útján a Cudar utcába, végül
talán Misi sem kapta volna meg azt a jókora nyaklevest,
amiről sosem tudta volna meg, hogy tulajdonképpen ezt az
elbámészkodásának köszönheti, ha én ezt a mesét el nem
mondtam volna.

Fellélegzett Misi, mert sokkal rosszabbra számított. Azt

gondolta, hogy a Furfangos meséjében a szétcibált könyvek
miatt keveredik majd valami igen nagy bajba. Volt persze még
más is a füle mögött, azt is előráncigálhatta volna a diák. De
hát lehet, hogy még arra is sor kerül – aggodalmaskodott
magában Misi ismét.
A Furfangos azonban nem Misivel törődött már. Gyorsan,
kapkodva szedte össze gondolatait a következő meséhez, mert
észrevette, hogy a Kiskakas már nyugtalanul fészkelődik a
helyén, közeledik hát a pirkadat. Egy mesére futja már csak
legfeljebb az időből. Igyekezett ezért olyan mesét találni,
amiben mindenki szerepelhet, aki érdemes egy szép

110
történetre.
Igyekezete nem volt hiábavaló. Rákezdte hát:
Misi bal kezének kisujja sem maradt így már dolog nélkül:
– Tíz!

111
 Tizedik mese Mesevár
Amikor eljött a nagy piros betűs ünnep, a Játéknap, a
mesék jó gyerekei összegyülekeztek, hogy együtt játsszanak,
örvendezzenek a tündérszép Mesevárban. Előre ujjongott
mindegyik, hogy végre összetalálkozhatnak és örök
barátságot köthetnek egymással. Már hajnalban ott toporgott
a szegény asszony legkisebb fia, a Kis Herceg, Micimackó és
Róbert Gida, Ivanuska, Tom Sawyer, Gerda és Kay, Hüvelyk
Matyi, Erős Pali és még ki tudja, hányan jöttek el
Eszkimóországtól Indiánfaluig, mindenfelől. Türelmetlenül
várták a kapunyitást mindnyájan. Ki is tárult Mesevár kapuja
nemsokára, ám a várakozók nagy ijedelmére a tűzokádó
Hétfejű Sárkány elállta a bejáratot. Aki csak egy kicsit is
közeledni merészelt, arra máris rávicsorgott a szörnyeteg
mind a hétszer hetvenhét éles fogával, aki meg még közelebb
lépett, hát azt már meg is csapta a sárkány hétszer két
orrlikából kiáradó forró kénes füst. Még Erős Pali is kénytelen
volt hátrálni a fenevad elől.
Határtalanul gonosz volt ez a sárkány. Ilyen rémségessé
csak úgy válhatott, hogy a hét legfőbb rossz tulajdonság
gyakorlását elosztotta a fejei között. Az első fejnek a hiúságot,
a másodiknak az irigységet, a harmadiknak a kapzsiságot, a
negyediknek a hazugmondást, az ötödiknek a kegyetlenséget,
a hatodiknak az önzést, a hetediknek meg az alakoskodást
kellett magában a legártóbb mértékig kifejleszteni.

112
 Így aztán, ha valami gonosztettre készült, csak össze
kellett kotyvasztania a gazságokat, amiket a hét feje külön-
külön kifőzött, és már kész is volt veszedelmes terve.
Nem csoda hát, hogy a mesék jó gyerekei igen elkeseredtek
a szörny megjelenésén. Csak abban bíztak, hogy nemsokára
megérkeznek talán a mesék csavaros eszű agyafúrtjai is, mert
azok is meghívót kaptak a Játéknap ünnepére. És ha itt
lesznek, majdcsak kifőznek valami jó tervet a sárkány

113
legyőzésére.
Meg is érkezett nemsokára Döbrögről Lúdas Matyi,
Oroszföldről a mókamester Petruska, a mesés Tibetből az
Okos Lány, a japán szigetről a ferde szemű Kicsigó Kópé,
Bokharából a nagy hírű Naszreddin Hodzsa, Németföldről a
ravaszdi Hans Wurst, Csehországból a fondor Kasparek,
Székelyföldről Kakukk Marci, Törökországból meg a Nagyeszű
Miszdik.
Nosza össze is dugták fejüket nyomban az agyafúrtak egy
kis kupaktanácsra. Összesúgtak-búgtak, csűrték így, csavarták
úgy, míg a végén mindegyik rábólintott a közös tervre. A
legékesebb beszédűt, Naszreddin Hodzsát bízták meg aztán a
terv megvalósításával.
Nagyot néztek a jó gyerekek, amikor Naszreddin
fegyvertelenül indult a sárkány felé.
Még csak három lépést közeledett hozzá Naszreddin, a
szörnyeteg máris fenyegetőzni kezdett. Amit mondott, azt
megosztotta mind a hét szája között.
– Jer
– csak
– közelebb
– eszeveszett
– jószág
– ha
– mersz!
– Mennék, mennék én, nagyméltóságú Nagyuram, ha
tudnám, hogy nem bánsz el velem méltatlanul!
Dühödten válaszolt a sárkány:
– Úgy
– bánok
– veled
– ahogy
– akarok!
– Felfallak

114
 – nyomban!
Szép nyugodtan folytatta mondókáját Naszreddin, még
csak a szeme se rebbent.
– Fogyassz el engem jó étvággyal, kegyelmes úr. Én csupán
arra kérlek, hogy ne egyszerre a hét száddal, de ne is
akármelyik fogazatoddal szíveskedjél engem szétmarcangolni.
Ha külön-külön okból is, de egyformán nem tetszett ez a
válogatósság a sárkány mind a hét fejének. Olyannyira, hogy
szavakra se osztotta válaszát, egyszerre mondta mind a hét
száj:
– Azzal a számmal kaplak be, amelyikkel nekem tetszik.
Az alkudozás azonban nem maradt abba.
– Már megbocsáss, fenséges Sárkány, de én már igazán
kiérdemeltem azt, hogy engem csakis az első fejeden keresztül
kegyeskedjél elfogyasztani. Én, aki uralkodóm, a Nagy Emir
eszén oly gyakran túljártam, nem lehetek egy második száj
vagy egy harmadik fogsor, vagy netán egy utolsó torok
martaléka. Kérlek alázattal, fontold ezt meg.
– Jó! – vágta rá az első fej, de a többi már
bizonytalankodott.
– Várj
– egy
– kicsit
– gondolkoznom
– kell
– ezen.
Várt Naszreddin Hodzsa, várt örömmel, mert látta már,
hogy a szörnyeteg kezdi bekapni a csalétket.
A rettentő sárkány valóban gondolkodóba esett.
Töprengett mind a hét feje külön-külön gonoszsága szerint.
Az alattomos hetedik így okoskodott:
– Ha onnét számoljuk, én vagyok a hetedik, de ha innen,
akkor én lehetnék az első…
Az önző hatodik meg így töprengett:

115
 – Az rendben volna, hogy ne mind a hét fogazattal, de
miért nem egyedül az enyémmel?
A kegyetlen ötödik összesúgott a hazug negyedikkel, hogy
vonják be egy külön tervbe a kapzsi harmadikat, és kegyetlen
hazugsággal kaparintsák meg hármasban a zsákmányt.
Az irigy második sóváran figyelte a hiú elsőt, amelyik már
úgy gondolta, hogy jár is neki annyi hízelgő
megkülönböztetés, amiben az áldozat részesítette. Olyan
vadul tombolni kezdett erre a második fejben az irigység,
hogy nyomban leharapta az első fejet. Ezzel elérte, hogy a sor
most már vele kezdődjék. Tüstént odaszólt a többieknek:

– Nem kér lehetetlent az áldozat. Helyeslem, hogy az első

fejünk falja fel!
A többi fej azonban még tovább akart töprengeni:
– Várjunk
– csak
– még
– egy
– kicsit.
Ekkor vette észre a harmadik fej, hogy mit tett az irigy
második. A kapzsiság erre úgy felgyülemlett benne, hogy

116
azonnal leharapta az első helyre feltolakodó fejét, hogy ő
kaparinthassa meg az első jogán az áldozatot. Oda is
szólította Naszreddint, de a többi négy fej ráripakodott:
– Maradj
– veszteg
– annyit
– mondok!
Látta most már a hazug negyedik, mit kell tennie, hogy a
megcsappant sor elejére kerülhessen. Leharapta hát az előtte
levőt, és odakiáltott az áldozatának:
– Jöhetsz már! Megegyeztünk, hogy az első kaphat be!
A másik három azonban további várakozást parancsolt:
– Egy
– lépést
– sem!
A kegyetlen haragra gerjedt ötödik ezután leharapta a
hazugot. Közben az alattomos hetedik rájött, hogy egyedül
neki nem kell tartania a sorban utána következőtől, odasúgta
hát az önző hatodiknak:
– Harapjad le az ötödiket. Akkor a zsákmányt csak kétfelé
kell osztani!
Le is harapta az önző cinkos az ötödiket.
Felhorkant örömében ekkor az alattomos hetedik, mert
látta már, hogy csak egy harapás kell, és belőle, utolsóból első
és egyetlen lesz. Észrevette azonban a szándékát a másik.
Egyszerre csattant a két rettentő fogsor, egyszerre is hullt a
porba a szörnyű sárkány utolsó két feje.
Egyszerre ujjongott fel a Mesevár derék vendégeinek hada
is. Játszhattak, örülhettek egymásnak a veszedelem múltán az
egész Játéknapon.

117
 Amint befejezte meséjét a Diák, a Kiskakas nyújtogatta már
a nyakát, hogy elrikkantsa a hajnalt, a mesevilág takarodóját.
Észrevette ezt a Furfangos, de meglátta közben azt is, hogy
Igazságos Mátyás köszörüli a torkát, szólni kíván. Elkapta erre
ügyesen a nyakánál a Kiskakast, a tarisznyájába dugta, még a
csőrét is befogta, nehogy a király szavába rikkantson.
Mátyás király ekkor valóban szólásra emelkedett. Leste-
várta a szavát mindenki, csak Misi szeretett volna a föld alá
bújni ijedtében.
– Hajdanán gyakran tartottam törvényt, osztottam
igazságot, mint ahogy annak emlékét sok mese is őrzi. Nos,
egy kis igazságtevésre szükség van újra. Mert hát itt van ez a
Misi gyerek… Sok van a rovásán, de javára is írhat ezt-azt az
ítélkező. Vétke a rendbontás, a szépség megcsúfolása. Hiába is
akarná tagadni, mi magunk, a szétcibált könyvek lakói
vagyunk erre a legfőbb bizonyíték. Erénye viszont nem
csekélyebb. Mert becsületére legyen mondva, elolvasott
szeretettel, figyelmesen minden könyvet, mielőtt Csutak
méltatlan segítségével csúffá, csonkává tette volna azokat. Ne
sújtsa hát most még meggondolatlanságáért szigor. Tegyük
próbára! Ha jóvá teszi, amit vétett, megbocsátunk neki.

118
 Felzengett a hurrá meg az éljen, amint az Igazságos
meghozta ítéletét.
A Ravasz Rókának azonban nem nagyon tetszett a dolog.
Ki is mondta, amit gondolt:
– De mi lesz akkor velünk? Ha rendet teremt, mindent a
helyére rak, hogy kóricálhatunk itt szabadon éjjelenként?
– Úgy van! Úgy van! – dörögte rá a Szellem.
– De úgy ám! – rikoltotta hevesen helyeselve a Vasorrú
Bába. – Ott senyvedhetünk akkor újra a régi meséink sorai
közé zárva…
– Ott is a helyetek! – intette le szigorral az
okvetetlenkedőket az Igazságos. – A meséjében kijáró
bűnhődéstől csak a gonosz tart. A jóravaló, a derék a régi
meséjében is boldogul. És így legyen ezután is. Parancsolom!
Elengedte ekkor a Furfangos a Kiskakas nyakát, nehogy az
Igazságos Mátyás parancsának bárki is ellenszegülhessen.
Nagyot rikkantott nyomban a hajnal hírnöke.
Beugrott erre a Szellem a palackba, de eltűnt a többi

119
meselény is tüstént.
Később ébredt megint Misi másnap. Lassan ment a mosdás,
nyámmogva a reggelizés, mert Misi álmosságtól kába esze
szüntelen éjszakai kalandján, de abban is leginkább Mátyás
király szaván járt.
Nagyot nézett aztán Misi édesanyja, mikor délután
bekukkantott fia szobájába. A színesek, festékek a tokban, a
játékok a helyükön, a könyvek katonás rendben a polcon. És
micsoda tisztogatást végzett bennük a radír! A kiszakadt lapok
sem kelhettek többé vándorútra, helyéhez kötötte
mindegyiket egy-egy gonddal kiszabott ragasztószalag. Estére
már a falakról is lekerült a sok firka, a bútorokról eltűnt a
felragasztott, odaszögelt kép, matrica, csüngő-lengő
mindenféle ez meg az.
Elfáradt persze estére Misi a nagy rendcsinálásban.
Lefeküdt, a fejére húzta a paplant, aztán mélyen, moccanatlan
aludt reggelig.
A játékot, olvasást ezentúl nap nap után alapos
rendcsinálás követte. Ha meg Csutak a könyvek felé kapott,
gazdija az orrára koppintott egyet.
Hát ez történt abban a Cudar utcai házban. Aki nem hiszi,
járjon utána!

120