Hunyady József

Aranyhorda
GONDOLAT BUDAPEST •
1968 LEKTORÁLTA •
BENCZÉDI LÁSZLÓ ILLUSZTRÁLTA •
KOLOZSVÁRY GYÖRGY
HUNYADY JÓZSEF, 1968
 I. RÉSZ
NYÚLÁRNYÉK, BÍBICTOJÁSSAL SÁTÁN KÁRHOZATOS FIAI

A vidám vendégsereg már kora reggel kiért a pilisi rengetegbe. Raskay Döme, Gertrud királyné
főpohárnokmestere bámulatos gyorsasággal kccskelábú asztalkákat varázsoltatott a cselédekkel a
tisztás közepére. A szép, világos kőrisfa-koporsókból az udvarnokok kelyheket és tálakat szedtek elő,
a kopaszra nyírt rabszolgák meg izzadva rohantak elő a szekértáborból a borostömlőkkel. Miklós úr,
Gertrud főudvarmestere közben már verette a szivárványtarka selyemsátrat a tisztás szélén, ahova
majd megtér a díszes úri társaság, kipihenendő a szarvasvadászat kellemetes fáradalmait. Addigra az
ebéd is megfő a szélvédett völgyben felállított katlanokban, fazekakban. Sok az ebéddel a gond, mert
a felséges asszony jeles vendégei – főként Leopold osztrák herceg miatt – ugyanolyan gazdag
lakomához ragaszkodik, mintha a szép óbudai palotácskában lakoznának, Hosszú, nyikorgó
szekérkaraván hurcolta ide a sokféle húst, halat, fűszerszámot, konyhai és asz tali edényeket,
poharakat, tányérokat, tálakat, serlegeket, kelyheket, kanalakat és késeket. Vastag pokrócokba
bagyulálva hozták a hajnalban frissen sült, piros héjú, ropogós, illatozó cipókat, a hamvában szedett
gyümölcsöket. Gertrud eltökélte, elkápráztatja fenséges bácsikáját.
Még a harmat milliárd, tündöklő gyöngyszeme rezgett a kellemesen hűvös, szellő-ringatta ágakon
és a finoman reszkető leveleken.
Béla herceg valameddig elidőzött a sátorveréssel bajlódó rabszolgák környékén. Remekül
elszórakoztatta Miklós úr, aki tán jobban verítékezett, mint a szolgák, pedig azokat suhogós, hajlós
vesszőikkel serkentette gyorsabb munkára az ispánjuk. A hosszú, veres képű úr percenként hajított el
egy-egy hatalmas kézikendőt, amellyel orcája verítékét itatta föl; egyik embere még a levegőben
elkapta mindegyiket; kár lett volna a drága selyemvászon holmikért, ha egy is elvész belőlük. Béla
úrfi hamar megunta a bámészkodást. Különben is túlságosan gyorsan nőttek ki a földből a gyönyörű
sátrak. Kihúzta övéből gyöngyház nyelű kését, és lopva megkarcolta az egyik vastag tartórudat,
amelyet aranylemez burkolt. Vajon igazán arany-e a lemez, vagy csak kőporral fényesre sikált
sárgaréz? De arany volt. Mint a vajat, úgy fogta a kése, amikor egy ormótlan nagy ,,B"-betűt próbált
belékaristolni. Miklós úr rárivallt kedves gorombasággal:
– Nem mégy innen tüstént, kisuram? Tán a vásznakat is meg akarod lékelni? Mit szól majd a
királyné, ha elárulom néki garázdaságodat?
Béla nem is válaszolt. Félrehajtott fejjel, alulról fölfelé tartó pillantással mérte végig a szétfolyó,
kövér urat. Szíve mélyéből utált minden árulkodó júdást. Ha közönséges rabszolga, ha akár ilyen
hatalmas úr is, mint ez itt. Odébbállt. Egy elébecsüngő ágat ügyesen lemetszett, majd legallyazta,
azután friss botjával minden bokorról, fa koronájáról, ameddig csak felért az ággal, leverte a
harmatot. Csurom víz lett drága szilvakék dolmánya és karmazsinveres, aranysarkantyús
csizmácskája, cinóberszín szoknyája.
Miklós úr utálkozva tekintett a távozó herceg után. Ki nem állhatta a különös, furcsa viselkedésű
legénykét, aki néha napokig hallgatott, szót senkinek sem fogadott, majd meg hirtelen egy-egy
szavával mindent f énekestől fölkavart. Bosszantóan ragaszkodott az igazsághoz, inkább meghalt
volna tán, minthogy elhallgasson valamit is. Nagy, sötét lángú, zöldes-barnás szeme szinte átverte,
akire rávetette a tekintetét. Nem állta sokáig senki sem a herceg nézését. Még apja, Endre is
dühösködött, a fejét csóválta és rárivallt:
– Mit méregeted úgy rám a szemedet, te ló! Tán táltosnak hiszed magadat, hogy verni tudsz a
szemeddel? Takarodj innét, Tuskó!...
“Olyan könnyen odavágjátok az embernek: Tuskó! Faragatlan jószág! Jégcsap királyfi! Bántani
tudjátok az embert, igen! De kicsit törődni vele? Kicsit megcirógatni? Kicsit szeretni? Megkérdezni,
mit szeretnél csinálni? Mit ennél? Mit innál? Hát csak Leopold herceg van a világon, anyácskám?" –
kesergett magában mérgesen Béla, a záporozó bokrokat csépelve botjával.
 Most az anyjára is haragudott. Ahogy a kovácsok műhelyében izzik a faszén a sziszegő, sóhajtozó
fújtató alatt, úgy sistergett a sértődöttség Béla szívében. Haragosan, nagy gólyaléptekkel haladt a
völgy felé, ahol repedő pofazacskóval fújták a tüzet a konyhai rabszolgák, a kukták a katlanokkal,
fazekakkal zörögtek és a vászoncselédekkel ordítoztak, akik a petrezselymet, a sárgarépát, a
vereshagymát és a fokhagymát tisztogatták szaporán járó késeikkel. “Majd kérek Lacus bácsitól
sárgarépát, és elrágogatom ebédig", – tűnődött egy pillanatra, aztán gondolata ismét visszaszállt
édesanyjához...
Iszonyú dolog történt. Ha rágondol, még most is futkos a hideg a hátán, s a legszörnyűbb:
édesanya megeskette, hogy erről az egy dologról a világon senkinek semmit sem szabad elmondania.
,,A római pápának se! Apának se! Ha a hóhér jön a tüzes fogókkal, akkor se!" Édesanyja – Ottó bácsi
is ott volt – félrehúzta vagy három hete, még az esztergomi palotában, és azt kérdezte tőle:
– Akarsz-e segíteni, kisfiam?
– Mit tegyek, édesanyácska?
– Ottó bácsival játékot találtunk ki, tudod? De csak úgy sikerül, hogyha te segítesz!
Bélának már ragyogott a szeme. Imádta az édesanyját, akinél jószagúbb, szebb alakú, kedvesebb
asszonyt nem hordott a föld a hátán a herceg szerint.
Gertrud néha megengedte, hogy vele aludjék, vagy öt napja azt is, hogy elkísérhesse a
fürdőházába, s nézhesse, amíg gyönyörű teste az óriás dézsában habzó szamártejben sejtelmesen
ringatózik. És közben búgó kacagással ugratta, be merne-e bújni a hatalmas kádba, melléje?
Béla ruhástól belevetette magát a jó meleg tejbe. Gertrud mulatságos-ijedt sikoltással tárta szét két
karját, hogy elkaphassa bolondosán vakmerő fiacskáját. Béla fejét elöntötte a forróság, mert még
sosem látta anyját ruhátlanul. Gertrud önkéntelenül kiemelkedett köldökig a tejfürdőből, két
csodálatosan szép, kreol melle megremegett, és rémületében magához ölelte a meggondolatlan kis
bórembukkot. Béla füle égett, a szemébe belécsapódott a meleg szamártej habja, nagyot ivott is
belőle, amikor előszörre megmerült benne. De semmit sem bánt. Lehunyta szemét, hevesen szorította
anyja mezítelen keblei közé lucskos fürtű fejét, és úgy ölelte, mint a fuldokló a feléhajított kötelet.
Gertrud maga is csodálkozott. Meghökkent először, azután csak nézett, majd nevetni kezdett. S
németül azt kiáltotta a fürdőmesterének:
– Lássatok csodát! Ez már férfi ez a gyerek! Majd megesz a szemével!
A fürdőházi jelenet után néhány nappal történt a keserves eset, amit Béla most felidéz. A kis
herceg szívét különös érzések töltötték el, amióta édesanyját pőrén megpillantotta. Vad, öldöklő
féltékenység öntötte el a szívét minden férfi iránt, aki csak rá merészelte vetni édesanyjára a
tekintetét. Még a2 édesapjába is belé tudta volna ereszteni finom pengéjű kését, amikor lakomák
vége felé, mámorosán ragyogó szemmel, félig lebocsátott szemhéjjal átölelte karjával a királynő
hajlékony, karcsú derekát. És a fürdő óta mindig anyja mellett kívánt volna lenni, éjjel-nappal, így
hát, mikor a palotában játszani hívta, boldogan ugrott.
– Akármit megteszek néked, édesanyácska! – rebegte izgalomtól elfúló hangon, és le kellett
hunynia a szemét, mert egy minutumra megint úgy látta, ruhátlanul.
Gertrud bizalmasan mosolygott Bélára, átölelte a vállát, pici csókot lehelt a bal orcájára, aztán a
hálótermek felé terelte észrevétlen.
– Ugye tudod, hol alszom én?
– Igen! – bólogatott a fiúcska buzgón, elveresedve örömében, mert azt hitte, megint anyjával alhat
tán, mint nemrégiben néhányszor.
– Hát... – nézett rá oldalról, hamiskásan Ottó bácsi – Melinda néni szobáját tudod-e? – kérdezte
cinkos halksággal, gyengéden oldalba lökve könyökével.
– Bánk bácsi asszonyáét? Hogyne tudnám! Édesanyácskámétól a harmadik ajtó! Már voltam
benne! Lépesmézet adott Melinda néni, mert elszedtem a gombolyagját a kandúrtól!
– Ó, te, te kópé! – lehelte Gertrud meghitten. – Lásd, épp Melinda nénit szeretnénk kicsit
megtréfálni. Csak te segíthetsz! Látod e2t? – húzott elő az övéből egy piciny kristálytégelyt, amiben
fehér por csillogott sejtelmesen. – Ezt kellene beleöntened az asztalon álló boroskancsóba! Tudod, mi
ez? Altató! Fogadtam vele, hogy nem ő fog holnap reggel felébreszteni, hiába ő a főkomornám!
Melinda néni ezer dénárba fogadott, hogy ő fog felébreszteni! Akarod, hogy megnyerjem az ezer
dénárt? Akkor megkapod tőlem azt a kis törpe ánglius lovat, amit már régóta kunyorálsz apádtól!
–. Tőlem meg ezt! – nyújtotta váratlanul unokaöccse elébe Ottó a tenyerét, amelyen Béla
álmainak netovábbja villogott: egy kis ezüstdoboz; benne három ezüstkocka zörgött, amelyekbe
rubinból rakta ki az augsburgi ötvös a számokat jelző pontokat. Béla megszédült a boldogságtól! A
törpe ló és az augsburgi ezüstkocka-játék! Egyszerre teljesül mind a két gyönyörű álma! Görcsösen
szorongatta a piciny üvegecskét, és rekedten, forrón kérdezte, megmarkolva anyja karját:
– Mikor öntsem bele? Vacsora után?
Gertrud és az öccse egymásra nézett, és szemükben a diadal öröme csillant fel.
io
– Most! Azonnal! – sziszegte Ottó herceg, és úgy megmarkolta unokaöccse karját, hogy szegény
kölyök majdnem felkiáltott.
... Mikor visszaemlékezésében idáig ért, Béla mérgében nagyot rúgott egy ártatlan hantba, hogy az
messzire röpült. “Miért is ne fogadtam volna szót nékik? Gyerekjáték volt belopóznom Melinda néni
szobájába – gondolta vállat vonva –, és a port a boroskancsójába beleönteni." De az már különös
volt, hogy anyja utána lépett, és a fülébe sziszegte:
– Kisfiam! Erről egy árva szót se szólhatsz senkinek sem a világon, megértetted? A római pápának
sem! Ha a hóhér jön a tüzes fogókkal, akkor sem, megértetted?
Akkor már a por a kancsóban olvadt, és Béla meghökkenten bámult vadul csillogó szemű
édesanyjára. “Miféle por lehet ez? Meg akarjátok talán... ölni Melinda nénit? Nem szabad! Melinda
néni is gyönyörű! Ha megnövök, őt veszem majd feleségül, és... "
De nem, higgadt meg felbolydult nyugtalansága, ez igazan csak izgalmas játék, ott égett az anyja
szemén, hogy játszik, és hogy feltétlenül nyerni akar, mint mindenben mindig, amibe eddig csak
belekezdett életében.
Megkönnyebbülve surrant a szobájába. Annak egyik oldala közös volt Melinda néni
hálószobájáéval. Béla önkéntelenül megállt szobája közepén. Valami még mindig gyanúsan
dobogtatta a szívét. Miért kell altatót beadni valakinek már délután? Hiszen akkor már vacsorázni
sem tud szegény Melinda néni! És... vajon Ottó bácsi is fogadott Melinda nénivel? Hiszen ketten
szedték rá, hogy öntse be a port! Eh, mi dolgom vele! Az ágyára kuporodott, boldogan lükögő
szívvel, és a vastag, puha szőrű farkasbőrre dobta magát, markában az augsburgi kockajátékkal.
Halálos izgalommal vette le a dobozka födelét s öntötte markába a kockákat, és mintha csoda történt
volna, egyszerre mind a három kocka hatra fordult a tenyerében. Mintha tizennyolc vörös
macskaszem ragyogott volna rá az éjszakai háztetőről, úgy villogott a tizennyolc darab parányi vörös
drágakő. Halkan, diadalmasan fölkacagott.
– Ez aztán a szerencse, fiacskám! – susogta. És akkor a két szoba közös kandallócsövéből hirtelen
szavakat hallott kiszűrődni. Azonnal megismerte mind a három hangot: édesanyácska beszélt, meg
Ottó bácsi, és Melinda néni válaszolgatott.
– Ne haragudj, édes lányom, de úgy megszomjaztam! Nem adnál innom egy pohárka bort?
– Felséges asszonyom, máris ugróm a konyhába!
– Ö, ne fáradj olyan messzire! Nincsen egy kis bor a te szobádban?
– Micsoda szerencse, épp ma reggel hoztak be! önthetek abból?
– De szépasszony! Kínálj meg már engem is, ha úgyis öntesz!
– No, nézd csak öcsém, te is iszol? Igyál akkor már te is, kedves Melinda lányom!
Béla visszafojtott lélegzettel hallgatta, hogyan csobog a bor a kancsóból a poharakba. Megint nem
értett valamit. Hiszen így édesanya nem fog nyerni! Ha az álomporos borból iszik, akkor ő is
elaluszik!?
– Jaj! – krákogott Melinda riadtan. – Olyan... méregerős ez a bor, és... romlott lehet már, mert...
kicsit keserű!
– Idd csak meg, kislányom! Cseppet se félj! Mennyei íze van ennek a szilváninak! Megtanul
röpülni tőle, aki ebből iszik. Ó, hogy ragyog a szemed! Öntök néked még egy kicsit. Idd ki,
kislányom!
– Ó, már szédül a fejem, és... olyan furcsa... minden libeg, és... – hebegte Melinda riadozva,
aléldozva.
– No, mindegy! Az egészségemre idd csak ki!
– ízlik, szépséges istennőm? – lihegte Ottó bácsi. És Béla nem értette, miért nevezi istennőnek
Melinda nénit.
– Milyen kár, hogy most el kell mennem – hadarta hirtelen édesanyácska. – Ti csak maradjatok!
– De ne, ne, felség!... Idegen... férfival... kettesben? A férjemmegöl! ...
Ajtózár csattant, Béla meglepetten hallotta, valaki kívülről még a kulcsot is táfordítja. Aztán
megint Melinda néni hangja hallatszott, ahogy halkan jajveszékelt, s hörögve lélekzett:
– Jaj! ... Mi ez?... Mi volt... ebben a... borban?... Elégek!... Egek!... Forr a vérem!... Herceg! Mit
tettél... vélem?
A herceg gúnyosan, halkan, magas fejhangon kacagott, mint aki hatot dobott a kockán.
– Életem legszebb perce jött el!
– Herceg! Verjen meg az isten, de... gyere, most gyere, és ölelj!... Ölelj! ... Ölelj! ...
Melinda néni suttogása elhalkult, aztán Béla rémülten pattant föl, mert a kandalló kürtője halk,
fájdalmas kis sikolyokat lopott át, azután pedig, ahogyan az őszi eső sír a megtarlott erdőn, úgy folyt
át Melinda néni kétségbeesett zokogása.
Béla az ajtóhoz hátrált, bal kezével a torkához nyúlt, mintha orvtámadástól kellene félnie, aztán
megmarkolta a kilincset, föltépte, és kirohant a folyosóra. Nem tudta, hova megy és miért és mit
csinál, csak rohant, rohant, és egyszer csak ott állt az esztergomi palota nagy vasrács-koronájú kútja
előtt, a keze meglendült, és az augsburgi ezüstkocka-játék kisvártatva megcsobbant a mélyben. Vadul
háborgott a lelkiismerete, maidnem hányt roppant izgalmában, mert veleszületett igazságérzete
tiltakozott ellene, hogy a kapott játékot akár
12egy pillanatig is még magánál tartsa. Ügy érezte valahogy, mintha lopta volna. Hogy kiégeti a
dolmánya zsebét, ha tovább is magánál tartja. S közben egyre csak az motoszkált a fejében, vajon
miért sikoltozott olyan fájdalmasan Melinda néni, mint a hurokba esett nyúl?...
... Béla lehajolt, fölkapott a földről egy tavalyi, feketére korhadt ágat, és a levegőbe sújtott vele,
mintha kard volna. Az ág reccsent egyet, aztán kettéroppant, és csupa zörgő moha-tövis lett a tenyere.
A törött ág darabjait dühösen hajította a sűrűbe. De jó lenne, ha Ottó bácsi most itt lenne a pilisi
erdőben, és hozzávághatta volna. Ó, az a szemét senkiházi! Másnap vissza akarta venni tőle a
kockajátékot, valami olyasmit morogva, hogy csak azért, mert azzal minden dobásra nye rni lehetett!
És pofonnal fenyegette, amikor kigyúló fülheggyel azt dörmögte, hogy csónakázott a Dunán, és a
vízbe ejtette. Béla komoran, szótlanul járt-kelt, nem mert az emberek szemébe nézni, és éjjelente azt
álmodta, hogy Bánk bán kivont karddal ront a hálószobájába, és ráordít: “Miért öntötted a fehér port
a feleségem borába? Bántott téged Melinda néni?!"
Béla lehorgadt fejjel ment a völgy felé. Látta, vékonyka kék füstnyelv kacskaringózik az égnek.
Hát sikerült nékik, meggyulladt a tüzük. Lesz ebéd, ehet két pofára Leopold bácsi. És majd melléje
kell ülnie, és okosan hallgatnia az osztrák herceg vaskos, ostoba tréfáit, és nagyokat kell nevetni
rajtuk, mintha tetszenének. Igaz, Leopold bácsi nem rossz ember, ezt nem lehet rá mondani.
Nagydarab, ártatlan-kék szemű, pirospozsgás, hirtelenszőke úr, aki tán a légynek sem tud ártani, és a
mosolygásán is látni, hogy igen jó ember lehet. “Csak... ne nézné mindig olyan mohón édesanyácskát
azzal a két ostoba tehénszemével! Mintha föl akarná falni, úgy bámulja az a vén pernahajder!"... Ma
különösen sok embernek terítenek a hosszú, kecskelábú asztalok mellett. Béla hallotta este, még az
asztal mellett, ahogy az anyja Adolf tisztelendő alkancellár úrnak kiadta a rendeletet:
– Hívd meg valamennyi magyar urat! Nagyon hányják-vetik a fejüket újabban! Sokkalta
hangosabban morognak, mint eddig bármikor!
– Felséges királyném, te is tudod jól, miért haragszanak úgy.
– Igen! Mert felséges férjem engem bízott meg a helyettesítésével, meg öcsémet, Berthold
herceget, a kalocsai érseket! És nem a vén tutyimutyi esztergomi majmot, János atyát! És nem azt a
bajuszkirály Bornembéli Bánk nádorispánt! – Gertrud villámló szemmel nézett körül. – Ide se dugják
a képüket, amióta elment a haddal Halicsba Andreas király! És még ezek a kis senk iháziak merik
állítani, hogy ők hívek a magyar koronához, fölkent koronás királyukhoz? De majd ráncba szedem én
ezt a társaságot! Hiába hányjákvetik olyan dölyfösen a fejüket, rájuk dobom a kantárt, ne félj! Adolf
atya aggodalmas arccal markolászta simára beretvált, rózsaszínű állat:
– Csak ez a kínos eset ne történt volna meg, kegyes jó királynőm! Bocsásd meg merészségemet,
de... nagyon nagy kár volt ennyire felingerelni őket!...
– Bahh! – csattant fel Gertrud jeges hangon. – Azt csinálok, amit akarok! Majd meglátod, hogy
nem ártott meg a nádorispán úrnak ez a kis lecke!
Akkor vette észre, hogy Béla tágra nyílt szemmel figyeli beszélgetésüket, és minden porcikájában
reszket, mintha hideg láz gyötörné. “Hát becsaptál, édesanyácskám –, vádolt két nagy szeme sötét
pillantással! – Hát nem altatót öntettél velem Melinda néni borába? Azért kaptam hát az angol
törpelovat, meg a csalfa augsburgi ezüstkockákat, amelyekkel mindig nyerni lehet, mert minden
dobásra hatra fordul? Jól tettem hát, hogy az esztergomi vár kútjába dobtam! A fekete fene enné meg
Ottó bácsit, amiért bűnre vitt! Mert biztosan ő uszított fel téged, édesanyácska, hogy rászedj, mert te
olyan jó vagy, mint senki más a földön! Csupa szív vagy, és istenkém, milyen szép! Milyen gyönyörű
szép!"
... Béla a völgybe rejtett konyha felé haladt. Szeretett magában járni, elgondolkodni a dolgokon,
visszaidézni a történteket. S megítélni, mit tett jól, mit tett rosszul? Már csípte az orrát a kesernyés
füst, és érezte a felvágott vöröshagyma orrfacsaró szagát is, meg a mozsárban szétzúzott fokhagyma
felségesen finom illatát. “Ma biztosan csodálatos ebédet főz Lacus mester, a főszakács bácsi! Lesz
majd négy-ötféle lé, tehénhúsából, tikfiak gyenge tagjaiból, tízféle zöldséges gyökérből való lé, meg
jó savanykás káposztáié. Az a fontos, hogy a sáfrányt ki ne feledje semmiből Lacus bácsi, mert az a
lelke a leveseknek!" – gondolta Béla, aki szerette a gyomrát, és odafigyelt mindig, amikor a felnőttek
az ételeket dicsérték vagy szidták.
A szekérkaraván száz meg száz tikfiat hozott, ketrecekbe zárva, meg bégető borjakat és visító
malacfiakat. Kétségbeesett halálsivalkodásuk megcsapta a fülét. Riadtan penderedett sarkon. Nem
szerette a szándékos vérontást nézni. Még az oktalan állatokét sem. A gyomra tüstént megémelyedett,
kiverte a hideg víz, és tagjai remegni kezdtek. “El innen hamar! Huhh, hogy duhhan a borjak
homlokának csontján a tagló! Rossz hallani! Lacus bácsi nem a torkukat vágatja el, mert így a kimúlt
állatban bent marad a vére, és jobb ízű lesz a húsa tőle! Itáliában tanulta a főszakács ezt az új módit."
Béla talpa alatt ropogott a tavalyi ághulladék. Siettében eltévesztette a sebtében kitaposott
ösvényt, és hátulról került a tisztásnak. Egy óriási tölgyfa állt a szélén, mint nagysubájú juhász a
nyája mellett. Azt célozta meg, s elindult iránta. Messziről közeledett feléje az úri népség vidám
hadrálása. Már tamburák, lantok, citerák pengtek, harsányan énekeltek is; a pohárnokok sűrűn
töltögették a kupákat, üvegpoharakat.
'4A tölgyóriás alatt egy táborba kuporodtak a magyar urak.
Béla meghökkenve torpant meg. “Milyen furcsa: hát nem egyforma minden úr? Van német meg
magyar úr? Hát persze, te buta, hiszen az egyik németül beszél, a másik meg magyarul. De amúgy is
van köztük különbség – vitatkozott önmagával. – Még a trón körül is külön csoportokban állnak. És a
német bácsik mindig mosolyognak, hangosak, nagyokat nevetnek. A magyarok meg némán, komoran
ácsorognak. Néha vakkantanak csak közbe, mint a haragvó kutya, amelyik előtt tovagurult egy
szekér. Mindig leszegik a fejüket, mint a csorda szélén őrködő bikák." És Béla aggodalmasan érzi, a
magyar urak – haragszanak a németekre. Elejtett szavakat hallott a hétéves fülével. Eszerint nemcsak
haragszanak, hanem gyűlölik is a magyarok a németeket. És nemcsak az urakat! Mindenkit, aki
német! Gertrud királynét is! “A Német Asszony!" – dörmögik gyűlölködve felszikrázó szemmel.
Béla aggodalmasan tépelődik. “Hát hogy lehet édesanyára bárkinek is haragudni? Édesanya
gyönyörű, édesanya szent, mint a templomi képekre festett Szűzanyák! Édesanya jó! Mást sem
hallok Ottó bácsitól, Berthold bácsitól, Egbert bácsitól, Adolf bácsitól, mint édesanya határtalan
jóságát magasztalni! Hogy nem élt még soha a föld hátán a magyar királynénál jobb szívű asszony!
Az ember nem tud tőle olyat kérni, amit tüstént és megtetézve ne teljesítene! Rang kell? Birtok?
Pénz? Egyet alszol, és Gertrud megszerzi! Andreas király a feleségének minden kívánságát ellesi és
tüstént teljesíti! Hát akkor? Hogy lehet édesanyácskára olyan csúnyán nézni, mi? Ti biztosan nem is
kértek tőle soha semmit!"
Közben odaért a nagy fa mögé. Olyan vastag volt rücskös törzse, hogy tán tíz felnőtt sem érte
volna körül. Előtte állt a magyar urak asztala. Külön. Csengett itt is a kehely sűrűn. Beszélni nem
nagyon beszéltek. De hát összeszokott társaság megérti egymást szófecsérlés nélkül is. Béla csak
Petur bánt meg Simon bánt ismerte alaposabban közülük, de látásból mindegyiket tudta hova tenni.
Olyan egyformák voltak valahogyan mindannyian. Dús, sűrű, durva szálú bajszuk összefolyt a
szakállukkal, és a rengeteg szőrfolyam aláömlött széles, boltozatos mellkasukra. Olyanok, mint
kétlábra állt szőrmék medvék, amelyeket elengedett láncukról a hegyi pakulár. Csak ezeken éppen
vastag, drága kamukaselyem dolmány meg szokmány van, és a szakálluk alól ujjiiyi vastag aranylánc
buggyán elő, szőrös kezük ujjain pedig gyűrűk vágódnak a húsukba, amelyeken galambtojásnyi
rubinok, topázok és smaragdok villognak. Akármelyikük deréköve többet ér, mint ez a királyi erdő,
amelyben a lakomát tartják.
A kis herceg önkéntelen megtorpan a fa törzse mellett. “Ezek a magyar urak mindig olyan
érdekeseket, furcsákat beszélnek."
Odaát édesanyácskáék asztala körül vidám világ járja, annyi szent. Herr I.endeger, egy
savószemű, kenderkóccsepű hajú metani úr ugróstáncot jár. Egy magyar kuvasz arra kerül,
csodálkozva hátuljára huppan, és fejét jobbra-balra forgatva nézi a német buzgólkodását. Vakkant is
egyet-egyet, ahogy a taktus kívánja. Nevetik a kutyát. Herr Lendeger nem szenvedheti, hogy
megoszlik a figyelem. Arra veszi léptét, és nagyot rúg szattyánsarujával szegény állatba. A kuvasz
kainkolva, hátulját fájdalmasan vonszolva a fűben, elsántikál. Kitör a harsány röhögés.
– Mit ugatnak? – kérdi mogorván Petur bán. Simon bán fojtott dühvei fordítja:
– Azt röhögik, hogy a Herr Lendeger jól megadta a büdös magyar kutyának!
A kis herceg látja, édesanyácska ölébe egy szép, karcsú német agár hajtja okos fejét, hosszú orrát
gazdája forró tenyerébe fúrva. Az italtól kipirult orcájú királyné oda se figyelve si mogatja a kutya
fejét. Amikor abbahagyja kis időre, az agár türelmetlenül döföli a királyné kezét. Megint Petur
vastag, sötét hangja dördül:
– Ládd-é, odaát csak német kutyának érdemes lenni!
Béla nem érti. “Hát nemcsak úr, kutya is van külön magyar meg német? Miért? Ki érti ezt? És ha
így van, miért van így?"
Gyorsul odaát a tánc irama, Herr Lendeger forog, akár a pörgettyű, és már mellette forog Raskay
Döme főpohárnokmester koromfekete hajú leánya is, akinek telt idomairól szinte lepattan a drága
selyemszoknya meg a feszes gyöngyös melledző. Herr Lendeger majd fölfalja, úgy nézi a táncoló
leány fickándozó kebleit. Ez is nagyon tetszik odaát az asztal körül.
– Hát ennek a maskurának a vinyározásában mi a fene tetszik nékik?
– Hogy olyan szépen riszálja a fenekit! Meg kidönti a csécsit! Biztatják a meránit, vigye a
bokorba!
 – No, megy is az hamarosan! Nem kell a Raskay leányát nagyon biztogatni! S körbejárnak megint
a pohárnokok, telitöltik az edényeket.
– Nem ismernek ezek istent! Nem szent ezek előtt az állatok előtt semmi! Szegény Melinda
húgomat is megszeplősítették! Az ördögök hurcolják tüzes nyársra húzva őket!
– Mit beszélsz? A királyné öccsét fűzzék tüzes nyársra? – ugratta Petur bánt Simon bán. Aztán
elhalkult szavuk, Béla nem értette tovább, pedig folytatták: – Húzza, mindegyiket nyársra az ördög!
Legelébb ezt a német rongyot itt, ni! Aki a boszorkányüstöt keveri! Ha nem fűzi, én... segítek néki!
– Nem mered megtenni! Fogadjunk akármibe, hogy... nem mered megtenni! – emelkedik ki
megint a zsibongásból Simon bán ingerkedő hangja, hogy Béla is hallhatja.
A kis hercegnek a torkában ver a szíve: “Mit nem mer Petur bácsi megtenni?" Szédül a legényke
feje. Topog alit&
242; helyében, mintha olyan patak part
16jára csöppent volna váratlanul, amelynek nem tudja a vizét, milyen mély? Aztán megint
elhalkul a magyar urak beszéde. Béla nem mer előlépni a fa törzse mögül, mert akkor abbahagynák.
És meglátnák azt is, hogy hallgatózott.
Hirtelen erős szél vágtat elő a hátuk mögül. Észre sem vették, beborult fölöttük az ég. A
mennybolton ijesztő fekete fellegek nyargaltak, mint megvadult csorda. Fáklyákat kellett gyújtani, de
mulattak tovább odaát, nagyon élvezték a váratlan zivatar közeledtét. De még se villám, se dörgés ;
csak a vér lüktet mindenkinek a fülében, és érzik, az égbolt a fejük fölött először irtózatos
gyorsasággal megemelkedik, azután pedig a föld felé zuhan, mint elomló hegycsúcs, s elnyeli a
beszélgetés foszlányait. Béla vacog. Nem szereti a villamos zivatart. Jó lenne, ha előtoppanna
valahonnan Salamon mester, a nevelője, vagy Miska ispán, és fedett helyre vinné. Mindenki arra
tanítja, hogy viharban nem jó nagy fa alatt megállni, mert a villám mindig abba üt először! “Jaj, ha
ideüt! Ugye, nem ütsz, édes jó villám, ugye, hogy nem ütsz ide, amíg a deák id e nem ér, s el nem visz
innét..."
Nézd, hogy virtuskodnak a németek! Herr Lendeger csak azért is tovább táncol a kerekedő
viharban. A Raskay-leánynak úgy repül a szoknyája a szélben, mint a madzagon égbe eresztett
sárkány farka. Részegen vigyorogva kapkodnak pőrén kivillanó, izmos combjaihoz. Gertrud és
szomszédai ordítva tovább beszélnek.
– Most miről karattyolnak? – emelte meg a hangját Petur bán dühösen.
– Várkonyt emlegetik! Meg Pusztakeresztúrt! A hozzávaló erdőt! A száz család rabszolgát! A
kanásznépet! A csordásokat!
– No nézd! Hát elintézi a királyné a dolgomat?
– Bolond! – vijjogott föl Simon bán. – Azt mondta a királyné, hogy... Herr Lendeger kapja meg
őket!
– Micsoda? – ugrott föl Petur bán. – Ezeket mind nékem ígérte király urunk! Egy hónapig irtottam
értük a bogumilokat!
– Elég marha voltál! Látod, Herr Lendegernek több sütnivalója volt! ö elvitte Berthold úr egy
levelét Vicenzába, onnan elhozott a kalocsai érsek úr önagysága részére egy kicsiny kódexet; ezért
hálája jeléül a Német Asszony reáíratta ezeket a pompás birtokokat.
– Amit a vérem hullatásáért nékem ígért maga a király? Te, Simon! – dörögte Petur. – Jól érted,
amit az a sötét ringyó vartyog?
– Most éppen azt mondja, vigyázzanak, hogy mit beszélnek, mert esetleg mi is megértjük.
– És most mit ordít az a fakutya kalocsai kan-pap? És miért nyeríteznek úgy a röhögéstől?
– Azt mondta nékik a királyné öccse: ki... juk az alfelüket!
A kis herceg nem hallja utolsó szavaikat, csak a töredékét. Valaki magya
nrul ringyót kiált, majd német szavak harsognak, aztán csak azt látja – önkéntelenül előbbre
merészkedett kissé a fa mögül –, hogy Petur bán felugrik, kirántja tokjából a tőrét, felrúgja maga előtt
az asztalt, és keresztülrohan a tisztáson.
Akkor robban szét az első óriás villám az égbolton, vakító fénybe borítva a mindenséget. Odaát
Berthold kalocsai érsek veszi észre a kivont tőrrel feléjük rohanó Petur bánt. Rémült kiáltására
felugrál a hosszú asztal körül mindenki. Petur bán iszonyú gerenda-karjával félresodor két német
urat, meg egy udvarnokot maga elől. Mindenáron az érseket akarja “felköszönteni". Gertrud
észreveszi, gőgösen fölszegett állal toppan öccse elé, és a távolról bedübörgő, ördögi dörej elejébe
rákiált a tomboló magyar úrra:
– El innen, nyomorult, mert pokolra küldetlek!
Béla nem hallja, mit válaszol a bán. Megdermedve áll a feldőlt asztal előtt, kezét tanácstalanul a
túlsó oldali sátor fele nyújtja az óriás tölgy alól, és csak azt látja, a második villám fényénél, hogy
megvillan a bán tőre. A harmadik villám tüzében mindenki döbbenten hátrál Petur közeléből – és a
csatakos füvön, mozdulatlanul hever édesanyácska. Égnek meredő csupasz orcáját csattogva,
dühödten veri a lezúgó eső, mintha haragudna a királynőre valamiért az ég.
Tébolyultan sikolt föl a kis herceg, és az óriás tölgy oltalmából az anyjához rohan. Félúton elorrol
egy vakondtúrásban, s arcra esik. Még azt látja, aki magyar úr csak ült az innenső asztal mellett, az
kardot rántva a másik asztal mellett ülő németekre ront, és kaszabolják őket, ahol érik. Kürt szava
harsán. Lódobogás közelít, megint csak magyar szó zendül.
– Irtsátok ki mind, egy szálig! – bomboli Petur bán.
A kis herceg a füvön heverő anyja felé mászik, mint egy megszállott. Ha belehal, akkor is meg
kell simogatnia azt az esőverte orcát, a drágát! Meg kell mondani néki, keljen fel, a lucskos füvön a
vékony selyemruhában fekve megfázik! Megfázik, és meg is halhat belé! És tudja azt is, ha ő
megsimogatja, akkor édesanyácska bizonyosan fel is kél, és őt kézenfogva beszalad vele a sátorba, és
int a kezével, és ez az egész borzalmas kavargás egyszerre megszűnik. Kiragyog az ég, a rossz álom
elrebben, és megint itt ülnek majd a német és a magyar urak a hosszú asztalok mellett együtt, és
koccintanak, és kelyheiket egymás egészségére emelik, és...
S amikor kúsztában már majdnem odaér, hogy megsimogathatná az édesanyját, ha kinyújtaná
feléje a kezét, valaki fölkapja a földről, mint egy kéve búzát, és a sötéten bókoló fák közé rohan vele.
– Anyácska! – zokog fel Béla szívettépő kétségbeeséssel. – Édes jó anyácska! Mit csináltak
veled?I – Ügy gondolja, teli torokból kiáltoz, pedig csak érthetetlen gurgulázó hörgés buggyán föl a
melléből. – Segítség! Emberek,
18menjetek oda, és emeljétek fel édesanyácskámat! A szíve közepébe ütötték a tőrt! A lucskos
füvön megfázik! Segítsééég! Ordítozás lángol föl a hátuk megett:
– Ott futnak!...
– Kerítsünk! ...
– Fogják meg!...
Magyar urak és katonák törtetnek át a sűrűségen. Ezer szerencse, hogy úgy zuhog az égből az eső,
ahogy aláfér, az orruk hegyéig sem látnak az üldözők. Béla úgy érzi, elpattannak a bordái, úgy
szorítja valaki, aki fölkapta, mint a pihét. Miska ispán lehet csak, néki van ilyen bivalyereje!
– Tégy már le, megfulladok! – zihálja Béla, és akkor karnyújtásnyira előttük bukkan föl három
magyar vadász. Az ispán hirtelen földre veti magát, vigyázva, hogy Bélának baja ne essék. Gyors
mozdulattal akis hercegre borítja átázott nemezköpönyegét. Most már egy légió angyal sem látná
meg őket.
– Ne nyöszörögj, kisuram!... Maradj csendben, ha kedves az életed! – zihálja az alacsony, zömök,
széles vállú ispán. – Elszabadult a sátán a világban! ... Ne vinnyogj! Ha meghallják, megölnek,
mint... édesanyádat, te szegény!
S mivel nem szűnik Béla fájdalmas dünnyögése, a szájára szorítja óriási tenyerét. Aztán hpnnan-
honnan se, Salamon mester zuhan melléjük a tocsogós fűbe. Az is olyan űzött, nyúzott, mint a
kiöntött ürge. A nagy, gubó szeme szinte lángol a felháborodástól. Keze remegve simogatja a kis
herceg fejét a köpönyeg alatt. Mint az eszelősök bámul maga elé, és suttog:
– Teremtő Üristen! ... Végünk van! ... "Lázadás! ... Összeesküvés! ... Oda Hungária! ... Petur
bán... megölte a királynét! ...
– De hát... miért? – csikordítja össze az ispán a fogát. – Mi történt? Mitől tébolyodtak így meg,
hogy... Szegény, szerencsétlen királynénk!
– Szegény jó király urunk!... Ugyan, mit fog szólni, ha fülébe kerül az iszonyú hír?!
És Béla csak nyüszköl, mint a villámlástól szűkölő kutya az ólja mélyén. Elcsörtet a három
vadász, mögöttük a csöpögő ágak sűrű szövevénye összecsapódik. Miska mélyen a föld fölé hajolva
rohan vele még egy darab ideig, aztán megáll, mert úgy érzi, szétpattan a tüdeje, a szíve az ördögi
megerőltetéstől. És már nem is hallatszik az üldözők recsegése semerről. Megmenekültek!
Leroskadhatnak a földre. Egyik felől Salamon mester, másik felől Miska ispán cirókálja a rázkódó
vállal zokogó kis herceget.
– No, hát ne ríjj már, kisuram!... Megmenekültünk!...
Akármit is mondanak néki, Béla már nem felel semmire, csak nyuszit, mint az ellő kutya.
Megdöbbenve néz egymásra a két hű lélek, akik esztendők óta oktatják, nevelik szegénykét.
A kis herceg megnémult a rémülettől, nincs mentség!
Te szegény kis ártatlan legény! De meglátogatott az ég...
Az esztergomi székesegyház kupolája alatt lomha, mozdulatlan kék felhőkben áll a sűrű
tömjénfüst, mint holt ágak vizén szokott megállni a békanyál. Moccanni nem lehet, annyi az ember;
mindenki látni szeretné, amikor a kis Béla hercegnek a koronát a fejére teszik. János érsek még kora
délelőtt elkezdte az ünnepélyes, kilenc pap segédletű koronázó misét. A kis herceg mozdulatlanul ül
vagy térdepel a helyén apja mellett a padban, aszerint, hogy Salamon mester, a nevelője mit súg néki.
Nem néz apjára egyetlen egyszer sem: olthatatlan haraggal viseltetik iránta...
... Amikor édesanyácskát azok a gonosz ember-állatok olyan kegyetlenül megölték, apa azonnal
visszarobogott Halicsból, és irgalmatlanul ordítozott, hogy olyan bosszút áll a merénylet minden
részvevőjén, hogy hetedíziglen megemlegetik!
Miska ispán visszavitte a kis herceget az udvarba:
– Nézd, felség! A szörnyű látványtól kisuram megnémult!
– Eridj a fenébe, vén marha! Kit érdekel most ilyesmi? – tolta félre Endre komoran a hűséges
ispánt, aki nem is neheztelt rá goromba szavaiért, hiszen tudta, felesége iszonyú halála fölkavarta a
királyt a szíve mélyéig. Béla nagy, sötét szeme tágra nyílt: “Hát így vagyunk, apa? Nem érdekel,
hogy mi történt velem?" De akármit is érzett, nem tudta kimondani. Mégis gyors léptekkel sietett
apja után, hogy megrázza a karját, és valahogyan elhadonászhassa néki az érzéseit. Salamon mester
meg Miska ispán már egészen jól megértik mutogató jelbeszédét. Talán az apja is megérti. Endre már
az udvarra ért. Állt az emelvény, közepén fölmeredt a karó. Négy hóhérlegény hozta a megvasalt
Petur bánt, akinek vérben forgott a szeme, mint a megvadult bikáé, és tajtékot túrt a szája:
– Tiltakozom! ... Állíts bíró elé! ...
– Legfőbb bírád előtt állasz, nyomorult! Hóhér! – rikoltotta dühtől kifordult arccal a király, és
intett: – Húzzátok!
A négy izmos vörös csuklyás férfi megmarkolta Petur bánt, aztán fölléptek kétfelől a padra, és
szakavatott, villámgyors mozdulattal karóba ültették a nagyurat. Endre összerázkódott, amikor a
sárga akáckaró hegye a bán eleven húsába fúródott, olyan zajjal, ahogy a csónak orra kifut a kavicsos
partra, és elfordult.
20Egyetlen kétségbeesett halálüvöltés buggyant ki Petur szájából. De aki azt hallotta, el nem
felejti, amíg él. Endre döbbenten rántotta félre a fejét és takarta szemére a kezét. Csak akkor jutott el
az értelméig, mit tett. És már bánta, hogy ilyen elhirtelenkedve cselekedett. Talán mégis jobb lett
volna várni és bíróság elé állítani Peturt! Hiszen elmondták néki, mi volt az oka annak a végzetes
tőrdöfésnek. Azt is, hogy mindenki részt vett az összeesküvésben. Még a szikár, csupa ín, ősz János
érsek is, aki most a koronázási misét mondja. Hogy amikor az összeesküvők megkérdezték:
“Megölhetjük-e a királynét?!" – levélben így válaszolt: “Reginam occidere nolite timere bonum est si
omnes consentiunt ego non contradico." Hazatérése után a pergament lobogtatva rontott be hozzá a
király:
– Mi légyen ez, szentséges érsek atyám!? Te írásban hagytad jóvá, hogy ezek a piszkos
gazemberek megölhetik a magyar királynét?
– Felség, nem jól lát a szemed! – mondta halkan, nyugodtan az érsek. – Nem tanultál meg
olvasni?
– Jobban, mint te, szentatyám, vagy akárki! Itt ez áll: “Reginam occidere, nolite timere!" A
királynőt megölnötök nem kell félnetek! “Bonum est!" Jó lesz! “Si omnes consentiunt, ego non
contradico!" Ha mindenki beleegyezik, én nem tiltakozom!
– Felséges uram! Koronád és ifjú korod megvéd, hogy magadra haragíts! Ha tudnál olvasni,
megértenéd, hogy rossz helyre tetted az interpunktumokat!... így kell azt a néhány boldogtalan
sorocskát olvasni: “Reginam occidere nolite!" A királynőt megölni ne merjétek!... “Timere bortum
est!" Félnetek jó lesz!... Erted-e, uram? “Si omnes consentiunt, ego non: contradico!" Ha mindenki
beleegyezik, én nem: ellenzem!... Most pedig eridj utadra, uram, és áldja meg szívedet békével az ég!
Béla ezt nem tudta, csak Petur bánt látta a karó hegyén vérbe fagyva vonaglani. És valami roppant
kéjjel meredt a rángatózó nagyúrra. És hallatlan elégtételt érzett! “Meglakolt hát az egyik keményen,
aki megölte édesanyácskát, szegényt!" Az már nem tetszett a fojtó izgalmában kezét ököllé szorítva,
meggörbedve előrehajoló kis hercegnek, hogy apja azonnal fölkiáltott a vérpadra a figyelő hóhérnak:
– Kést neki!
Megmerült a villanó penge Petur szívében, és ott függött a nagyúr torzán hanyatt fekve a
levegőben, mint egy rosszul nyársra fűzött ökör a kialudt máglya fölött, és aláfolyt sűrű, vörös vére.
A kis ember észre sem veszi: gyomra nem hánytorog a vér látványától, mint máskor, inkább
bizsergető, forró kéj sugárzik testében szerteszét: “Bosszút állunk édesanyácskáért! Most kivételesen
oly jó, hogy vér folyik, hogy el sem lehet mondani. Vérrel kell megfizetni azt a gonosz, ocsmány
tőrdöfést!"
zi... A kis herceg összeharapta az ajkát. Nem nézne az apjára a világ minden kincséért sem. Miért?
“Petur bán nem egyedül volt a pilisi rengeteg tisztásán" – villan át Béla agyán a dühödt gondolat. De
azon az estén hiába meredt a palota ajtajára, nem vezettek elő több embert a testőrök! Füstölgő
gyűlöletet érzett: “Hiszen apa futni hagyja a többit, semmi kétség! A magyar király futni hagyja
felesége gyilkosait! Simon ispánt! Bornembéli Bánkot! Hát miért és hogyan tehet ilyet? Hát állíthat
János érsek úr, vagy a földön bárki olyasmit, amiért meg lehet bárkinek is bocsátani, hogy segített
megölni a királynét?"
Sohasem akar vége szakadni a koronázási ceremóniának: hol János érsek kántál latin énekeket,
hol a kórus válaszol rá, hol meg csak az orgona harsog, mint az a vihar ott a pilisi őserdő tisztásán.
Béla csak azt várja, mikor csap le valahová a villám. De nem csap le. Salamon mester gyengéden
belékarol, és az oltár elé helyezett, vörös bársonnyal bevont térdeplő zsámolyhoz vezeti, azután
illemtudóan visszalép. Endre áll a kis herceg mellé. Önkéntelenül is egymásra pillantanak. A király
nem tehet róla, arra gondol: “Né, csak nyolcéves ez a Tuskó, és milyen nagy! Majdnem olyan magas,
mint én! Már a váilamig ér! Még a fejemre nősz, bitang kutya!?"
Az érsek Béla fejére teszi a koronát. Olyan fojtott dohszaga van a kitömött bőrbélésnek.
Tisztességesen teligyömöszölték gyapottal, selyemfoszlányokkal, hogy jól álljon, mégis: nagy a kis
hercegnek. Előszörre, amikor az érsek igazán óvatos illesztgetés után elereszti, a súlyos, csillogó
korona Bélának az orrára csúszik. A váci püspöknek sikerül elkapnia, hogy a szent holmi a földre ne
bucskázzék. Endre önkéntelenül, kicsit kajánul elmosolyodik: “Látod, nagy ez még neked, Tuskó! De
hát hiába, ez a szokás, sajnos, te leszel a trónörökösöm, ezt meg kell csinálni, és jobb minél előbb, a
törvény így rendeli. Persze, rossz jel, hogy nem illik a korona a fejedre." A király meghökkenve látja,
a fia leveszi a koronát a fejéről, öklével szinte gorombán beleüt a kitömött bőrzsákocs kák közé, aztán
visszarakja a fejére, és... csodák csodája, most már megáll! Endre elkomorodik: nem tudható, kire
formázik ez a kölyök. Apodfia Dénes nemegyszer ugratta már részegen:
– Felség, ez a legényke nem terád hasonlít! Biztosan te nemzetted?
“Persze, hogy én. Nem férhet ehhez semmi kétség."
Nagy bika feje van, vastag bölény nyaka, olyan széles válla, hogy az udvari szabó csak
álmélkodik, valahányszor új köntöst szab néki, annyi matéria kell már kisuramnak, akár egy
felnőttnek, rebegi, és keresztet rajzol áhítattal a mellére. Jól is teszi, hiszen a kisúr alig múlt
nyolcéves!
“És az a szögletes tagló álla, a nagy, picit kiguvadó, sötét izzású szeme teljességgel István király
fajtája! Éppen olyan Béla is, amilyennek István király a jó miniatúra-képeken látszik. Akkor pedig
bizonyos, hogy az én ágyé
22komból ered! Azt az Apodfia Dénest is karóba kéne rántani, mint Petur bánt, aki..."
... Endre erőnek erejével rántja vissza magát az ifjabb király koronázásának színhelyére. Nagyon
unja a véget érni nem akaró szertartást. ,,A fene rágná ki a papok bundáját, akik ilyen hosszúra
találták ki! Azok szeretnek mindent így elhúzni, mint a rétestésztát a szakácsok. Mindegy." Aztán
megmarkolja kétfelől a halálosan komoly, rezzenetlen arccal álló kis herceg vállát, s gyöngéden
megrázza:
– Jó király légy, fiam! Sok szerencsét! – mondja messze csengő hangon, és körös-körül harsogó
vivátot kiált a bámész, szájtáti templomi gyülekezet. Endre szívén is feloldódik kicsit a jég. Szája
sarkából mosoly villan elő, és majdnem barátságosan a fiára hunyorít. Aztán hátat fordít neki, és
hosszú léptekkel kisiet a templomból.
Nem tehet róla, de így van: sehogy sem szereti ezt a kölyköt. Érzéketlen, kuka Tuskó. Jégre
ülhetett az anyja, amikor foganta. Vagy mintha sóból faragták volna ki ügyes kezű, tréfás kedvű
sóbányászok. Akadály ez a kölyök az útjában, amit nem tud átugratni. Ki tudja megmondani, miért
ungorkodik így a fiától, hiszen Árpád-házi fajta, csak a vak nem látja, és mégis. Mint a keletlen
tészta, mint a sótlan étel: valahogyan kifordul az ember szájából!
Az érsek lép Béla herceg mellé, és kivezeti szerepe szerint a napvilágra. Az öreg János pap
megdöbbenve érzi, a kis herceg görcsös erővel szorítja a karját, hogy majdnem csontja törik. Hát
még ha tudná, mire gondol Béla. Hogyha egyszer az apja meghal, és ő lép a trónra, kegyetlenül meg
fogja az anyja gyilkosait büntetni. Csak rá kell nézni az alattomos, sunyin fénylő pofájukra, ahogyan
olyan ártatlanul ácsorognak itt, mint akik kettőig sem tudnak számolni! Ezekre nem hogy egy ország
kormányát, egy tiszai tutajét sem szabadna rábízni. Hiszen az arcukra van írva, csak a megfelelő
pillanatot lesik, hogy késüket előrántsák és ledöf köd jenek mindenkit! Ahogy a lakomához készülő
szakácsok csapkodják le baltájukkal a tőkén afazékba kerülő kappanok fejét, olyan mérhetetlen
hidegvérrel és szakértelemmel ölnének meg ezek is mindenkit! És hiába zeng a székesegyházat
zsúfolásig megtöltő ünneplő közönség vivátot Bélára, a kis hercegnek meg sem rezzen a szeme, úgy
nézi Bornembéli Bánkot, hogy a nagy szakállú, deresedő halántékú férfinak földre kell sütnie előtte a
tekintetét. Az ünnepi lakomán ott ült Endre jobbján, és csendben csipegette az ételt. Még a
legfinomabb fogások sem ízlettek Bélának, pedig nagyon szeretett jókat enni.
– Egészségedre, atyám! – mondta, amikor Endre kurta köszöntőt mondott reá, és mindenkinek föl
kellett állnia, és koccintottak. Alig-alig nyílott szóra a szája. Pedig édesanyja meggyilkolása után egy
évvel már újra tudott beszélni...
Endre akkor is tombolt, és szájon tudta volna ütni, ököllel, azért az első szaváért.
A kis herceg égő szemmel toppant egy lakomán a gyanútlanul királyával beszélgető Bánk nádor
elé, és minden ízében reszketve, ujjával rábökve felordított:
– Gyilkos!
Endre soha nem felejti el azt a furcsa, száraz, reccsenő hangot. A tengeri viharban vergődő,
hánykódó gálya gerincgerendája adhat ilyen hangot. Vagy a középső főárboc, amikor derékban
elroppan és a fedélzetre döndül, hullámsírba sodorva mindenkit. Béla is emlékezett rá, milyen
iszonyú megrökönyödést keltett kiáltása. Hát egy darabig inkább tovább sem beszélt. Pedig már
minden olyan szépen elcsitult, elült a gyászos eset hullámverése, meghiggadt mindenki. Endre is
elfeledte a dolgot: hosszú viták után megértette János érseket, hogy meg kell elégednie Petur bán
karóba húzásával, nem szabad a húrt tovább feszítenie. Csalóka lápon lépdel gyanútlanul, amely
bármely pillanatban elnyelheti! Forr az egész ország, mint egy megöntött darázsfészek, akármelyik
minutumban nyakába szabadulhat a gyilkos darázs-dandár. Gertrud és pereputtya olyan szörnyű
dolgokat művelt, hogy jobb, hogyha az egészet hagyja. Tán magától valahogy begyógyul a seb,
amelyet mindennap két kézzel ütött a szerencsétlen királyné a magyar urak szívén.
Csak Béla nem tud megbékélni: “Szent László király szigorú törvényt hozott, hogy a
gyilkosoknak keményen, példamutatóan meg kell bűnhődni! Soha gyilkost nem szabad futni hagyni!
És apa hagyja őket udvarában lófrálni. Rangokat, stallumokat ad nékik, mintha nem is véres kezű
szörnyetegek lennének, hanem olyan ártatlanok volnának, akár egy ma született piros szemű fehér
nyúl!" Ügy fölkavarodik a bensője, mint a bika, ha vörös posztót libbentenek meg előtte! Ölni tudna,
ölni, azonnal, puszta kézzeltudná megfojtani akármelyiküket, ha felbukkannak a közelében. “Nem,
apára úgy látszik, nem lehet számítani. Apát már megpuhította egészen János érsek bácsi. És
különben is, apa ócskább fráter, mint anyja gyilkosai közül akárki! Jószerével egy esztendő is alig
telt el, és már újra megnősült! Hogy otthagyta a koronázási szertartás végén is! Mint kutya a piszkát!
Kirohant a székesegyházból, és tulajdon kezével nyitotta ki az épp akkor érkező Jolanta hercegnő
hintájának ajtaját."
Amikor a kis herceg János érsek karján kilépett a templomból, a király elkomorodó orcával intette
magához a vaskos, magas termetű legénykét.
– íme, Comtesse Jolanta, Courtenay francia őrgróf úr leánya! ö lesz az anyád! – mormolta
kelletlenül. Ekkor a kis hercegnek kezet illett volna csókolnia a vendégnek, így írta elő az illem. De
Béla tágra nyílt szemmel csak rámeredt Jolantára, majd bosszúsan feszengő, félig elfordult apjára
emelte vádoló tekintetét, és úgy nézett mind a kettőjükre, mintha tüzes bélyeget akart volna a bőrükre
sütni:
– Ez a néni – kiáltotta hevesen – nekem nem lesz az anyám! Csak... neked a feleséged!
Eztán keserves sírásra fakadt, megperdült, és neveletlenül elrohant. Az ifjú királyné-jelölt
meglepetten nézett az eltűnő kis herceg után, és barátságosan feléje nyújtott keze lehanyatlott a
combja mellé.
– Salamon! – mordult a foga között Endre. – Ha ez mégegyszer előfordul, jaj néked! Faragj
embert ebből a nyomorult fajankóból, vagy... se te, se Miska, egyikőtők se kerüljön többé a szemem
elé! Táguljatok innét!
Micsoda rettentő szégyen ez, nagy isten! Az egész kárörvendve vigyorgó udvar előtt így lehordani
az ifjabb király nevelőjét és a király udvarispánját! Nagy ég! Miska meg Salamon szinte elsüllyed, és
földig hajolva, égő vörös arccal hátrálnak uruk színe elől. Ha a föld alól is, de elő kell a kis herceget
keríteniök, és munkába kell venniök, mint a tímárnak a friss bőrt, ha azt akarja, hogy majd egyszer
puha, finom karmazsincsizmát szabhasson egy ügyes kezű varga belőle.
A királyi palota legmagasabb tornyának legfelső szobájából húzzák elő őkelmét. De hiába minden
erőlködésük, nem tudnak vele sehogy se szót érteni. Keservesen zokog a királyfi, mint valami
elhagyott menyasszony. Irtóztatóan fáj a szíve, hogy az apja ilyen hamar el tudta az ő édesanyját
feledni, és a világ legszebb asszonyának nyoszolyájára, alig egy esztendő múltával, már új fehérnépet
tud fektetni. Mi az ennek? Miska ispán amikor már azt hitte, hogy ő aluszik, odadörmögte Salamon
fülébe:
– Urunk már istenben boldogult királynénk ravatala mellett fogdosta Raskay Izabellát.
– Mit tehetünk, ispán uram! Ha egyszer ilyen pogány sűrű vér csorog az ereiben?!
 – Bezzeg kisurunkból nem nézek ki ilyesmit! Salamon zavartan mormolta:
– Inkább félek az ellenkezőjétől. Tudhatod, sok olyan királyunk volt,
25aki... szüzességi fogadalmat tett, miként a szerzetesek! Egyre gondolj csak mindjárt, a sor
elején: Imre királyfira! Aki – úgy mondják – úgy hált hitvesi ágyán, hogy mezítelen pengéjű pallost
fektetett maga és ifjú felesége közé!
Miska ispán szakálla fölmeredt, és tágra nyílt szemmel bámulta a deákot. Azt hitte, ivott, és most
gúnyt akar űzni belőle.
– Mit beszélsz? Kardot, az ágyba? Vajon részeg vagy-é, ostoba?!
Béla visszatartotta a lélegzetét, hogy egyetlen szavukat se veszítse. A fal fele fordulva feküdt. A
szeme nyitva volt, a durván fugázott téglasor szélét bámulta, és magában szent esküvel megfogadta:
– Ha ezer évig is élek, akkor sem fogok fehérnépre soha még csak rá se nézni! ...
Salamon mester hamarosan rádöbbent, a kis herceggel nem szabad úgy beszélnie, ahogy más,
hasonló korú legénykékkel szokás. Béla sokkal érettebb gondolkodású a többi tizenegyesztendős
vidám fickóknál, akik egész nap csak a rongylabdát kergetik a métajátékban, vagy Ipvukat
hajszolják, amíg nem szakad róla a tajték. Vagy a konyha környékén torkoskodnak, mint holmi
pákosztos kis kandúrok. Vagy a kemény egzercítiumok elől kényeskedve meghúzódnak édesanyjuk
kötője mögé. A derék deák simára beretvált, sápadt, hosszú orcáján mindig a meghatódottság meleg
fénye ragyogott föl, amikor Béla közelébe került. Hártyapapírra írott könyvét is szorosabban ölelte
magához, és jóval elébb lekapta már kopottas baccalaureátusi bársony birétumát, amelyet még a
bolognai egyetemről hozott. Saruja bőre elvénhedt, kilesett hasadékaiból az ujja. Könyökét más színű
posztóval fejelte meg az ispán szabója. Nadrágját alaposan elcsúfította a rácsepegtetett sokféle
mártás. Kis, begyes gyomra volt, jelezvén, élvezi a szakácsok remekeit, ha csak annyit is eszik, akár
egy veréb, A hórihorgas mester nagy-nagy szeretettel foglalkozott a kis herceggel. Havonta egyszer
föl kellett utaznia Esztergomba, és be kellett számolnia a kancellárnak, mennyire jutottak a
tudományok terén.
– Tisztelendőségednek boldogan jelentem, kisurunk úgy beszél már latinul, akár a vízfolyás! A
vértanúk mártíromságáról szóló írást s a Gesta Hungarórumot különbül olvassa már, mint én. Lassan
én fogok tanulni őtőle.
Hazaérve Komáromba pedig Béla kérdéseire felelgetett őszinte áhítattal. A másik két trifurcifer:
Béla katona-pajtása, az ifjú Tűrje Dénes és tanulótársa, Mátyás, a locska kispap, aki Esztergomból, a
királyi kancelláriáról került a kis herceg mellé – elámult Béla mindenre kiterjedő érdeklődésén.
– Megint ráköszöntött a magyar népre a nagy nyomorúság! – mormolta halkan a deák, – Az
irtóztató téli árvizek után most olyan tikkasztó forróság
26 gyötri az országot, hogy úgy fölrepedezett mindenfele a föld, mintha földrengés szaggatta
volna meg szerencsétlen testét!
– Nagy baj! – csóválta fejét Béla. – Komoly gond lesz megint a terméssel. Sanyarú napok várnak
ismét a szegény népre. Jő a drágaság, és kupeckedik, akinek van rozsa, búzája, zabja. Bárcsak lenne
nekünk is Józsefünk, miként volt Putifárnak a biblia szavai szerint, aki a hét kövér és a hét sovány
tehénről szóló álmot megfejtve, idejében gondoskodott az egyiptusi nép ellátásáról.
Mátyás tisztelendő, aki minden kákán csomót keres, és akkor boldog, hogyha beleköthet
valamibe, csak hallgatott derűsen fénylő orcával, és elnézte a kis herceget. “Aki felmarkolta! Ez már
most olyan komoly és megfontolt, mint egy öreg király! Mi lesz ebből, hogyha egyszer majd tényleg
megöregszik?"
Dénes is megült a mély karosszék öblében, felhúzott térdét összefont karjával ölelve át, s fejét
oldalt hajtva figyelte a herceg bölcselkedését. “Jól adja – mondta magában az ifjú katona-palánta. –
Mást már régen hátbavágtam volna, ha így beszélne előttem. Néki jól áll még a fontoskodás is. Igaz,
hogy kétségbeejtően topa, ha kard van a kezében, és elfog a nevetés, ha megmarkolja a bajvívó
kopját! Nem csoda, hisz úgy ül a magas kápájú nyeregben, mint az eleven kétségbeesés. De beszélni
azt tud. Jó hallgatni. Ügy tudja a bibliát, mint én a hét vágást. Majd ő lesz a király, Mátyás az
esztergomi érsek, én pedig a fő-fő hadvezér!"
– Sok a baj egyébként is mindenfelé – folytatta a deák –, rengeteg panasz érkezik mindenünnen a
királyi udvarba. A nagyurak nem kímélik a szegénységet. Elevenen megnyúzzák őket. Mindenfelé
sírnak a szegény népek. Összeroppannak már terheik súlya alatt.
Béla némán csóválta a fejét, őszinte megrökönyödéssel tapasztalta, az apja nem törődik a világon
semmivel; a lovak közé csapta a gyeplőt, arra ragadják a szekeret, amerre akarják! És magában
szomorúan bólogatott, amikor Salamon mester újra meg újra elújságolta, hogy ismét divatba jöttek
apjaura udvarában az izmaeliták, zsidók, német és tálján bankárok, akik istentelen praktikáikkal
megkeserítik a szegény nép életét. És szorongó szívvel várta, említi-e Salamon mester a gyűlöletes
nevet, akinek az ország dolgainak általános romlása köszönhető? Igen, a mester harmadik szavában
már mondta is:
– Apodfia Dénes tárnokmester úr nevét átkozza mindenfele a szegény pórnép! A tárnokmester úr
találja ki a leggyötrelmesebb kínzások válfajait! ö hívta be az izmaelita adószedőket, kamarabérlőket,
akik nem ismernek istent, hogyha két dénár ára hasznot ki lehet nyomorgatni valakiből!
“Apodfia Dénes! – csikordította össze a kis herceg a fogát tehetetlen mér
<SUP>2</SUP>7 gében. Üristen, hogy gyűlölte ezt a sugár termetű, nyalka daliát! Mint a
babfőzeléket! Mint a hamis kockajátékot, amelyben mindig a gazemberek, a szélhámosok nyernek! –
Ez viszi bűnre szegény boldogtalan apámat – gondolta elkeseredetten. – Az a bolond ember nem lát
tovább az orra hegyénél." Hiszen ha tovább látna csak egy arasznyival is, akkor Endre is észrevette
volna, amit ő a gyerekfejével megtudott, amikor... amikor még élt Gertrud, s egy késő délutánon,
hazatérve a dunaparti métajátékból, véletlenül rossz hálókamrába nyitott be, és az ágyon ott találta az
édesanyját ezzel a... ezzel a... megnevezhetetlen, nemtelen, aljas fráterral. Tágra nyílt szemmel
meredt a homályos szoba mélyén a rettenetes látványra, minden porcikája reszketett, kifordult a
folyosóra, a gyomra feljött a torkába, és aléltan dőlt el a vörös téglákon. Amikor magához tért, azon
az ágyon feküdt, s az édesanyja és az apja hajolt aggodalmas orcával föléje.
– Hála legyen az égnek! – vetett keresztet magára édesanyácska. – Valami... valami romlott ételt
falhatott szegénykém!... Jövök errefele az előbb, s látom, benyit az én drága kisfiam a hálószobámba,
ijedt orcával néz maga elé, aztán megrázkódik, torkához kap, és végigesik a folyosón. Odalépek
magam is sietve, hogy had.d látom, mi árthatott meg az én édes fiacskámnak? Hát... mit látok? A... a
meráni komornám paráználkodik odabent az egyik ajtónállóval!
Béla görcsös erővel hunyta le a szemét, körmeit tenyerébe vájta, hogy föl ne ordítson: “Nem a
komornád volt! Te henteregtél ott azzal az átkozott Apodfiával! Az unokabátyáddal! Miért hazudsz a
szemembe, édes drága jó anyácska?!" Azután pedig nagyon gyorsan hajtogatni kezdte, maga
megnyugtatására: “Édes jó istenkém, add, hogy igazán a Mathildét, a meráni komornát láttam légyen
egy minutummal elébb azon az ágyon egy ajtónállóval bujálkodni!" Mondta, mondta, addig mondta,
amíg álomba nem nyöszörögte magát. Másnap, amikor fölébredt, anyácska ült az ágya mellett, és jó
meleg, puha tenyerét az ő homlokán pihentette, melyet apró szemű hideg veríték gyöngycseppei
borítottak.
– Szegény kis csillagom! Csúnyán elronthattad a gyomrocskádat! – susogta, és forró, piros,
narancsgirizd-forma ajkát a kis herceg arcára szorította. – Ne félj, többé ilyesmi elő nem fordulhat!
Mathildét azonnal hazazavartam, Meránba!
... Béla háborgó szíve lassan csillapszik csak. Drága jó anyácskát Petur bán tőre meggyilkolta, s
ahogy távolodik alakja az időben, úgy maliik le róla minden hiba foltja, szemölcse. Olyan tiszta és
úgy fénylik, mint egy templomi szent. “Igen, igen, néki már mindent megbocsátok! De... ez a piszkos
gonosztevő, ez még nem halt meg! Ez naponta tetézi gyalázatosságait újabbakkal!" Szánalmasan
ostoba apja engedelmesen megy utána a járó
28szalagján, mint a vak, aki elvesztette botját, és akit egy gonosz alak szakadék felé vezet
szándékosan! Megint ököllé szorul a kis herceg tiz ujja, s magában, ki tudja hányadszor, újra szentül
megfogadja: “Az isten irgalmazzon ennek az átkozott Apodfia Dénesnek, ha én egyszer trónra
kerülök! Bemocskolta anyácskám emlékét, és szánt szándékkal gyötri halálra átkozott izmaelita
kútárjaival István király népét! Ó, drága jó öreg Béla! Ha láthatnád, mit művelt gyönyörű
birodalmaddal ez az ostoba, mihaszna fiad! Nyomorult izmaelita tehéncsorda tapodja halálra
országod szépséges virágoskertjét! És ez a terelő számadójuk, ez a beste kurafi tárnokmester!"
Tán egy hétig sem szólna társaihoz, olyan mélyen megrendíti a komor emlékek felidézése, ha a
mester nem mondana egy igen érdekes hírt:
– Kisuram! Apádurad a Szentföldre készülődik!
– Miért? Mi történt? – kerekedett el a királyfi nagy, sötét szeme, s nem akart hinni a fülének. –
Megint ráijesztett a pápa őszentsége apámra?
Mátyás is ülést változtat, és Dénes úrfi is leereszti tüstént a térdét. A Tűrje fiú szeme felizzik,
azután orcája elkomorodik, és öklével az asztalra üt. “Milyen kár – gondolja –, hogy én még kölyök
vagyok! Ha felnőtt levente lennék, akkor most a király úr hadával a messzi Jeruzsálembe mehetnék
én is!" Mátyás tisztelendő meg arra gondol, hogy milyen jó is lesz a felséges úr kíséretének, azokon a
köveken járhatnak majd, amelyeken Jézus Krisztus lépkedett! Letérdelhetnek a betlehemi
barlangban, ahol megszületett, és térden csúszhatnak föl a Golgota hegyére, ahol az Üdvözítő
keresztre feszíttetett!
Az előkelő ismeretségi körrel dicsekedhető deák titokzatosan elmosolyodott:
– Felséges atyád egyáltalán nem mondható ijedős természetűnek! Üzenhet és írhat annak a pápa
őszentsége, amit csak akar, ugyan meg nem rendül tőle a magyarok koronás királya! Mást mesél a
fáma, kisuram! Ügy hírlik – intette közelebb magához a deák ifjú tanítványát –, megnyílott az út
királyunk előtt a konstantinápolyi trónra is, második felesége, Jolanta királyné rokoni összeköttetései
révén! Ezért a nagy sürgés-forgás, lázas készülődés a Szentföldre, fcisuram! Király urunk jeles hadat
gyűjt, a magyar nép színe-javát! Meg akarja mutatni a derék konstantinápolyiaknak birodalma erejét!
A kis herceg szomorkásán bólogatott:
– Látjátok, már csak ilyen ember az én felséges atyám! Itthon is alig bír meg a dolgokkal, de azért
még egy koronát szeretne föltenni a fejére. Míg nagybátyám, szegény Imre király élt, akkor kellett
volna atyámnak keresztes hadat vezetnie Jeruzsálem földjére! Azért hagyta rá áldott emlékű
öregapám, III. Béla király minden vagyonát!
Salamon mester valahova messzire nézett, és halkan mondta:
– Isten bűnömül ne vegye, de... apádurad nem a Jeruzsálem! szultán, ha
29 nem... nagybátyád, Imre király ellen gyűjtött többször is hadat a jó Öreg Béla király vagyonán!
A kis herceg felnőttesen tárta szét a karját. Mintha csak azt akarta volna mondani mozdulatával:
“Ismeritek őkegyelmét, vagy nem? Hát akkor? Mást vártatok tőle?!"
– Hány daliát állít őfelsége? – kérdezett közbe Tűrje Dénes, akit szemmel láthatólag nem
érdekeltek az erkölcsi finomságok, árnyalatok.
– A kancellárián tízezer lovasról tudnak. S beszélik, olyan nyalka daliákat akar őfelsége, hogy... a
napra lehessen nézni, de az ő katonáira nem!
Béla lehunyta a szemét, úgy tűnődött. Üristen! Mennyi töméntelen pénzbe kerül megint apjának
ez az ostoba kereszteshadjárat-indítás! Megint rászabadítják majd az izmaelita adóbérlőket a szegény
nép nyakára! És ami még esetleg megmaradt a királyi birtokokból, azt apja most majd elkótyavetyéli.
Hogy futhat valaki ennyire ostobán elérhetetlen szivárvány után? Amióta az eszét tudja, mindig ilyen
fantaszta volt az apja. Ahhoz, hogy valaki császár lehessen Konstantinápolyban, feltétlenül kell a
pápa őszentsége jóváhagyása. Márpedig a magyarok nagyrabecsült királya több mint húsz esztendeje
fügét mutat a Lateránnak, ahol szent türelmetlenséggel egyre a keresztes hadjárat megindítására
sarkallták. Nem bolond a pápa, hogy egy ilyen ingatag embert engedjen fölülni a császári trónra!
önkéntelenül megrázta a fejét:
 – Ne is haragudjatok, de nékem az a véleményem: nem lesz konstantinápolyi császár az én apám
soha! Előbb leszek én római pápa!
Valamennyien hangosan kacagtak. Hogy lehetne a királyfi római pápa? Ahhoz elébb föl kéne
szenteltetnie magát papnak, azután püspöknek kéne lennie, majd meg érseknek, az ország első
főpapjának, piros kalapú bíborosnak. S ha mindez meg is volna, ki adhatná azt írásba, hogy az olasz
meg a német és a francia bíborosok éppen egy magyar főpapot választanak meg a keresztény világ
legfelsőbb urának?
Ültek a boltban, és komoly áhítattal hallgatták Salamon deák bölcs szavait. Tűrje Dénes idegesen
feszengett a székén. Alig tudta eltitkolni, kutyául érzi magát a penészes, enyvszagú, kézzel írott
fóliánsok közöt, a falon függő fekete tábla előtt. A krétapor állandóan köhögésre ingerelte, és öklének
ízületein kifehéredett a bőr, úgy összeszorította az ujjait, hogy dühösen föl ne kiáltson, de ez sem
használt, csak kifakadt:
– Hagyjátok már abba ezt az ostoba papolást! Mire jó ez? Engedjetek ki a rétre, hadd pattanok fel
Táltos lovam hátára, s hadd száguldjak versenyt a széllel! Adjatok éles kardot a kezembe, pajzs nem
is kell, se sisak, se vért! A fél világot levágom, mielőtt egy is fölemelhetné ellenem a karját!
De Béla és Mátyás nem törődött Dénes kínjaival. Ha tőlük függ és meg nem éheznek közben, tán
egy álló hétig is elfaggatták volna a deákot, ez hogyvan, az hogy van?
' Amikor egy vastag varkocsba font aranyszőke kis szlovák szolgálólány behozta nékik cinktálon
az ozsonnát, Dénes orcája felragyogott. Tudta, falatozás után mindjárt mennek a bajvívó udvarra;
már jártatják a lovakat a cselédek. Dénes türelmetlenül rántotta maga elé a tálat, a nagy darab főtt,
füstölt csülköt. Szinte kitépte Mátyás pap kezéből a megtört cipót, aztán pillanatok alatt felfalta a
maga porcióját. Béla megilletődötten bámulta mindig bajvívó társa példátlan falánkságát. A deák, a
kispap meg ő épp csak belekezdtek, Dénes meg már a morzsákat csipegette fel az asztalról, és fájó
szívvel lesütött szeme sarkából leste, hogyan eszegetnek tovább társai, kényelmesen tépve egy-egy
falatot a húsból, s kanyarítanak melléje a kenyerükből és a vereshagymából, őszintén irigyelte őket
végtelen türelmükért.
Béla meg őt leste mindig. Ismerte a mondást, ki hogyan eszik, úgy dolgozik. És Béla szerette, ha
valami gyorsan elkészül, ha ő maga nem is tudottügy tűzön-vízen át keresztülhajszolni valamit, ö
inkább letelepedett az asztal mellé, s hallatlan alapossággal és körültekintéssel megfontolt mindent
százszor is, mintsem hogy elkapkodjon valamit; Tűrje Dénest a szívébe zárta hamar, amikor apja ide
száműzte Miska ispán udvarházába. Dénes még nála is szálasabb legényke volt, a bajusza szépen
száladzott, két busa szemöldje összefonódott, s az orra mint a karvaly csőre horgadt az ajka fölé. Két
szeme keskeny résre nyílott, és ferde vágású volt, járomcsontja mögé megbújt. De a pillantása
félelmetes, akire rávetette, elejtette a kardot. Panna, a kis szlovák szolgálólány, de mindegyik másik
nőszemély is, akire olvatagon rátekintett, mindjárt megadta magát. Béla tágra nyílt szemmel hallgatta
Tűrje Dénes szoknya-hódoltatásainak történetét. S a világ minden kincséért sem merte volna
megvallani cserébe, hogy őneki még nem volt dolga nővel. Eszegették szépen az ozsonnát, aztán
felálltak, a kis herceg elmondta az asztali áldást, leseperték a morzsát a ruhájukról, meg az asztalról,
s becsattintották a késüket.
Béla herceg alá a legjámborabb paripát szerezte Miska ispán, aki megható igyekezettel
gondoskodott a királyfiról, nehogy valami baja eshessen, amíg az ő udvarházában tartózkodik. Tűrje
Dénes alatt pedig olyan tüzes csikó ropta a táncot, hogy bátran hihette akárki róla: nem tejet szopott
csikó korában, hanem eleven parázzsal etette az istállós rabszolga. Mátyás, a kispap, bánatosan
engedelmes sóhajjal kapaszkodott föl öreg hátasa nyergébe. “Isten szent rendelése! Mindent meg kell
tennünk uraink lelkiüdve érdekében, amit elöljáróink megparancsolnak" – gondolta, és megrángatta a
bölcs, sokat megélt állat kantárszárát, s két társa után rúgtatott. Teltek a hetek, a hónapok, és Béla
fogát összeharapva, hallatlan szívóssággal vette ki a részét a kemény katonai gyakoilatokból.
Boldogan elengedte volna a kardforgatást, a nyíllövést, a lándzsahajítást és legfőként a keservek-
keservét: a hosszú, gyötrelmes távlovaglásokat. A háta is borsózott, amikor a reggelizőasztal mellé
Miska ispán bekurjantotta:
– Mára által veszem tőled a büszke sasfiókákat, Salamon deák! Fölöstököm után lovaglópróbára
indulunk, úrfiak!
Miska ispánt a vár száznagya valamilyen ürüggyel rendszerint megállította a kapuban, így aztán
legtöbbször hármasban indultak útnak. Hamarosan elhagyták a keményre tapodott vásárhelyet, aztán
bakhátas földút következett, szekérút, amelynek a vége valamerre Esztergom felé tekeredett. ,,Ma
pedig különösen nehéz terepen gyakoroljuk a lovaglást! Megtanulják az úrfiak, miképpen kell
haladnia a járatlan utakra tévedve a jelentő futárnak!" – zsongott vissza Béla agyában Miska ispán
keményen pattogó szava. Fejét csóválva, nagyokat sóhajtva békétlenkedett:
– Mi az ördögnek kell itt zötykölődnünk ebben az ősvadonban, ki érti ezt? Ahelyett, hogy otthon a
várbéli boltban üldögélhetnénk és olvashatnók békésen Liviust, vagy Vergilius Aeneisét.
– Bolondság! Az embernek mindig csak a szemét rongálni! – fakadt ki Tűrje Dénes. – Ettől lesz
férfi az emberből! A nehéz lovaglásoktól! A fárasztó táborozásoktól! Az örökös fegyverforgatástól!
– Minek egy királynak fegyvert forgatni? – morogta Béla neheztelőn.
– Azt sohasem tudhatja az ember, mikor adódik olyan kutya helyzet, hogy a királynak meg kell
tudnia védelmeznie a tulajdon életét.
– Megette a jó fene, ha már a királynak is kardot kell rántania! Minek fizeti akkor azt a rengeteg
ingyenélő, léhűtő katonát, ha maga-magának kell vagdalkoznia!
– Mit mondtál rám? Ingyenélő? Léhűtő? Védd magad, kutyafajzat! – ordította Tűrje Dénes színlelt
haraggal fordítva ki a szeme fehérét, és kardját kirántva a királyfira támadt. Béla is kivonta hosszú,
egyenes szerszámát, és védekezett, teljes erejéből, de Dénes úrfi a negyedik vágásra már kiverte a
kezéből a fegyvert. Büszke, retarti könnyedséggel ugrott le tomboló táltosa hátáról, és a hegyénél
fogva nyújtotta föl Bélának a kardot: – Máskor válogasd meg a szavaidat! És ha hosszú életű akarsz
lenni a földön, tiszteld a katonákat!
– Hej, hej! Uram fia, te vallásbontó, megátalkodott pogány! A katekizmusban ez úgy áll: tiszteld
szüléidet, nem a katonákat! – rivalli rá dcrgő hangon a kispap, aki csak akkorra érkezett melléjük.
– Legfőbb ideje belevenni a katonákat is a katekizmusotokba, te habókos pennarágó, téntavedelő
holdvilágpof a l
Ezen már mind a hárman nagyot kacagtak, mivel végtelenül megszerették egymást az együtt
eltöltött hosszú tanulóesztendők során. Béla tíz körömmel ragaszkodott hozzájuk, és azok könnyekig
meghatódtak, amikor esténként a kandalló tüzébe bámulva a kis herceg hangosan gondolkodott:
– Mátyás! Te leszel a kancelláriusom! Dénes, te meg a nádorispánom l
– Mikor, kisuram? – pattant föl Dénes, kirúgva maga alól székét, amely a szemközti falig
korcsolyázott a viasszal síkosra kenegetett kőpadlón.
– Ha majd én leszek a király! – emelte föl bölcs megfontoltsággal Béla az ujját.
Mindketten tűzbe rohantak volna bármelyik pillanatban a királyfiért, akit úgy szerettek hibáival és
erényeivel egyetemben, ahogy a világra született.
Dénes fölemelte a kezét, mint az előportyák vajdái, ha fontos dolgot tapasztalnak.
– Itt kell letérnünk az útról, ennél a három ágú, görbe tölgynél! Itt kezdődik a hadd-el-hadd,
kisuram! – fordult Tűrje úrfi a kis herceghez. – Bokros erdőség következik eztán. Akarod, hogy
végiglovagoljunk rajta?
– Akarom! – mondta elkomolyodva a királyfi. – Tudni akarok mindent, amit a katonák tudn ak'
Ismerni akarok mindennemű földi tudományt, hogyha egyszer majd király leszek, senki engem soha
lóvá ne tehessen!
Dénes is, Mátyás is rábólintott, aztán a fák közé ugrattak. Itt még istenes volt egy kis darabig,
mert a fahordó szekerek útfélét törtek a sűrű bozótban, de egy jó fertályóra múlva elfogyott lovaik
alól a dűlőút; csak valami ócska csapa maradt. Kétfelől beléjük markoltak az ágak, a bokrok
megtépték a ruhájukat, lovaik szügyéről, oldaláról marékszám húzták le a szőrt. Fájdalmasan
nyerhettek a hűséges párák. Dénes aggodalmas arccal lesett vissza a királyfira. Bírja-e még? Vagy
forduljanak vissza? A neheze még hátra van a próbának, ők már jártak erre Miska ispánnal. De Béla
keményen összeharapott ajakkal léptetett mindenütt utánuk. Egyszer jajdult csak föl, amikor egy
visszacsapódó, csupa-tövis szederinda az arcába vágódott. A szemhéját is megsértette, és meg is
dagadt hamarosan, alig látott valamit. Dénes úrfi a nyeregkápájából mindjárt előszedte a
sebkenőcsöt, és bekent egy hasíték vásznat, majd tépést tett rá, és a királyfi szemére kötötte.
– Jó vagy – dörmögte a kis herceg.
– Milyen különös az Űr rendelése: Dénes ugyanazzal a kézzel sebet üt, vagy sebet gyógyít, ha
akar! – mormolta Mátyás pap szeretettel.
Kis csönd lépett elő a fák közül, aztán lovaik is kifújták magukat; folytatták az utat. Most már
lefele haladtak; ez a szakasz azért volt nehéz, mert
53 a derék portékák többet csúsztak a hátsójukon, mint léptek a négy lábukon. Béla valami
ilyesmit dörmögött:
– Az udvar legközelebbi lovagi tornáján fellépek majd! Én leszek az ördöglovas!
De itt már olyan förtelmes gonosz volt az erdő, hogy tán még a medvék is visszafordultak. Béla
füle s orra mellett vastag csíkban folyt a veríték, nehezen kapkodta a levegőt, mintha hosszú időt
töltött volna víz alatt; a ruhája feketére ázott. Dénes úrfi aggodalmasan motyogta:
– Itt egy kellemetes kis tisztásnak kell lennie valahol! Mindjárt odaérünk, kisuram! Forrás
csörgedez ott, a környéke csupa virító-veres szamóca, meglásd, jót pihenünk! És onnan már a jó út
sincsen egy óra járásnál messzebb!
De a tisztáson, ahová rövidesen odaértek, mozdulni sem lehetett, úgy teli volt zsúfolódva
emberrel. Dénes elfeketedett haragjában, és magából kikelve ordítozott:
– Kik vagytok, nyomorultak? Honnan kerültetek ide? Mit kerestek itt a komáromi kamaraispán
birtokán?
Szó alig jött ki a torkukon, úgy meg voltak rémülve. Hét nyomorúságos kis kócos szekér
szoroskodott a tenyérnyi tisztás egyik felén, és gyanakvó arcú, torzonborz pórok vették körül a
kisded szekérszigetet. A legöregebb paraszt szekeréét szorongatott.
– Tedd le, mert meghalsz! – rivallt rá Dénes úrfi, és kisüvített hüvelyéből a kardja. A fejsze a fűbe
dobbant, aztán a vénember térdre hullott, és kezét összekulcsolva rimánkodott:
– Ne ölj meg, Uram! ... Ártatlanok vagyunk! ...
– Disznó szökevények vagytok! – bömbölte Dénes indulattól tarjagos orcával, mert apja is
rengeteget bajlódott a parasztjaival, akik a jobb sors halovány reményében minduntalan
megszökdöstek bakonyi birtokairól. Aztán fáradozhatott, amíg nagy keservesen újra összeszedte
őket.
– Nem bírtuk tovább, jó uram! – ordította keserű könnyekbe törve ki a vénség. – A püspök úr
ispánja a bőrünket is lenyúzta!
És erre mintha valaki intett volna nékik valahonnan, egyszerre valamennyien kiabálva sorolni
kezdték panaszaikat, sérelmeiket. Béla káprázó füllel hallgatta sirámaikat.
– A váci püspök úr őnagyságának a világ minden kincse sem elég! – kiáltotta egy szálfa termetű,
széles vállú legény.
– Te rongyos! Vigyázz, hogy mit beszélsz! – emelte föl Tűrje Dénes fenyegetően a kezét.
– Ölj meg, uram, akkor is így van!
– Te átkozott, vizenyős szemű vén gazember, úgy hazudsz itt, akár a víz folyás! Urbáriumod van!
Abban le van írva, mennyi terményt kell beadnod, mikor mennyi robotot kell végezned!
– Semmi sincsen úgy, mint ahogy az urbáriumban meg van írva, uram!
– kulcsolta imára kezét a vénember. – Amikor eszébe jut a püspök úrnak, reánk szabadítja
udvarnokait, és azok megszednek bennünket, akár a méhek a mezők virágait. S amikor úgy tetszik a
püspök úrnak, ott kell hagynunk a magunk munkáját, és el kell mennünk bort fuvarozni , Vácról
Kalocsára vagy Bécsbe, vagy Krakkóba, uram! Oda kell mennünk, ahova a kegyes püspök úr akarja!
– Ez a világ sora, vén barom! Van úr és van paraszt! Ha nem tetszik, miért nem születtél magad is
püspöknek?!
– Afelől nem kérdezik meg az embert, hogy hova akar születni, uram!
– csattant föl a szekerek közül megint az a lángoló tekintetű fiatalember. – Bizonnyal esküszöm
néked, én is inkább püspöknek születtem volna, mint szántóvető szolgálónak, hogyha megkérdeztek
volna.
– Elkussol]), rohadt bogumil-pofa! – tombolt Tűrje Dénes, és a királyfi nem ismert a barátjára,
olyan vastag trágár szavakat kiáltozott a szökevény parasztokra. Mintha csak kicserélték volna, olyan
furcsán viselkedett a földönfutókkal. “Vajon miért tajtékzik ellenük ennyire?" – találgat ta Béla
komoly riadalommal. És közben rémülten hallotta, hogy a parasztokból úgy ömlik a panasz, akár a
siratóasszonyokból a jajveszékelés.
– Arra felelj, uram – harsogta a legény a szekerek oltalmából –, miért engedi meg a király vagy a
pápa, vagy a felséges úristen, hogy a püspök úr őnagysága dénárba szedethesse tőlünk a tizedet?
Ezen még Béla herceg is felháborodott. Eleinte még ondott-mondott magában: hogy ezek biztosan
nem beszélnek igazat, s azért túlozzák el a sérelmeiket, hogy valahogyan megmagyarázhassák, miért
futottak világgá. De ez még őt is megrendítette. “Honnan a csudából szerezhetnének a nyomorult
parasztjai dénárokat, amikor még a királynak is fő a feje, hogyha pénz kell neki. Csak az izmaeliták,
meg a zsidók tudnak pénzt kisajtolni a semmiből, mint László király varázsvesszeje tudott vizet
fakasztani a sívó sziklából." Hogy fordítson a kemény párbeszéden, megkérdezte:
– Hogy kerültetek ide, Komárom alá, jó emberek?
– Futottunk, uram! Inkább világgá megy a magunkfajta szegény, mintsem hogy a gereznáját az
urak markában hagyja! Az nekünk legalább olyan becses, mint az uraknak a sajátjuk!
– Ne szájalj, mert pofon hajítalak, hogy a fejed is leröpül! – ordította újra Tűrje úrfi, suhogósat
kanyarítva villogó kardjával, mire a nagyszájú, csupasz arcú fiatal paraszt megszeppenve hátrált
térdeplő, kezét rázó apja mögé.
– Ne hallgass erre az isten átkára, uram! – könyörgött a vénember. – Rám figyelmezz mindig, és
akkor mindjárt megenyhül a szíved irántunkban!
– Bolondokat fecsegsz, vén disznó! Szökevény szolga nem érdemel kíméletet!
– De én nem vagyok paraszti Én serviens regis, király szabadja vagyok, uram! – ordította magából
kikelve megint a fiatalember. – írásunk van róla!
– Hol van az írásod? – lépett elő Béla, megfogva Tűrje úrfi kezét, aki haragjában már le akarta
suhintani a szájaskodó szökevény fülét.
– Püspök urunk beszedette mindünktől a kancelláriára, hogy majd rávezeti az urbáriumunkra! És
elvette, ládájába zárta, és a szemünkbe röhögött, amikor visszaköveteltük! Azt mondta, nem vagyunk
király szabadjai, mert nem tudjuk bizonyítani! És a robotunkat fölemelte a duplájára, és azt ordítozta,
hogy a fejünk leberetváltatja, és örökös rabszolgaságra taszíttat, ha kárpálni merünk, uram!
A királyfi megrökönyödve pillantott hirtelen elcsöndesedett társaira. Dénes úrfi kezében is
egyszerre lehanyatlott a kard. Csak úgy, a fogai közül sutyorászta:
– Úgy hazudnak ezek, uram, akár a vízfolyás! Az ellenkezője sem igaz annak, amit mondanak!
– Ha... – harapta össze Béla az ajkát, de aztán mégiscsak kimondta gondolatát. – Ha ez így igaz,
amit mondtál, legény, akkor... Hogy mer ilyet tenni a kegyes váci püspök veletek?
– Ügy, hogy elment felséges király urunk Jeruzsálembe! Itt hagyta országát urak és papok
szeszélyére, mint kutya az útszélen a piszkát!
Tűrje megint rájuk akart rohanni, hogy mind miszlikké vágja, de Béla lefogta barátja meglendülő
karját:
– Hagyd el. Igazat beszél a fickó – mormolta szomorúan. – Apám elment, és ebek harmincadj ára
hagyta az országot. Ezek a nyomorultak ártatlanok. Ha néked vájna valaki könyékig a zsebedbe, te is
ordítanál, mint akit elevenen nyúznak!
Tűrje dühösen hallgatott el. Lenyelte a gorombaságot, amit a királyfi fejéhez akart vágni. Pedig
legszívesebben azt hadarná: “Mit papolsz itt, te balga lélek! Tán ürügyet keresnél nékik, hogy azt
csináljanak, amit akarnak? Mintha ők egyedül lennének az országban! Hát nem tudod megérteni a
dolgok lelkét: vannak urak és vannak szolgák, ez utóbbiak azért születtek, hogy kiszolgálják uraikat!
Aki mást mond, jegyezd meg: az bogumil! Annak pedig vasat a hasába!"
Béla alaposan megnézte a szökevényeket, öregek és fiatalok, nők és férfiak, karonülők és pólyába
csavargatott csecsemők; valamennyien ványadt, csupa-folt ócska göncökben, meztéláb, vagy lyukas
bocskorban. A mindunta Ián térdre eső öregcsont és a heveskedő nagyszájú legény igen hasonlított
egymásra. Domború homlokuk, bennülő kicsiny gyerekszemük, érzékien kihasadó, telt ajkuk, piciny
gumóorruk, erős járomcsontjuk ázsiai eredetről árulkodott. Olyan hallatlan erő áradt belőlük, hogy
Béla azt érezte: ha ezek a Duna elébe állnának, még a vén folyó is visszafordulna talán. Valami
halovány részvét villant át a királyfi szívén. Kár értük, gondolta, de többre nem is nagyon tellett,
mert kürtök rivalgása verte föl a csöndet. Jó ruhájú, jó fegyverű, goromba orcájú vitézek rúgtattak a
tisztásra. A vajdájuk rettenetesen elkerítette a vénember istenét, és lábát kihúzva a kengyelből úgy
oldalba rúgta, hogy szegény öreg a szekerekig hömpölyödött. A fiatalember se szó, se beszéd,
rávetette magát a vajdára, fölkapta a nyeregből, mielőtt megmoccanhatott volna, magasba emelte,
hogy ízzé-porrá zúzza a földön.
– Megállj! – kiáltotta Béla, közéjük ugratva. – Bolond! Ha megölöd, akasztófán végzed! Nem
lenne kár érted? Még... előtted az élet, te ostoba!
– Ez... ez neked... élet? – lihegte a legény, és keserű, eltompuló arccal leeresztette a minden ízében
remegő vajdát, aki még soha közelebb nem állt a halálához. Lépett egyet, aztán földre kucorodott, és
hányt, mint a lakodalmas kutya. Bajusza sarlóján aláfolyt a keserű, randa lé, s irtóztatóan ökrendezett
az átélt rémülettől. Majd lassan föltámaszkodott, és lihegve, gyűlölködő pillantással morogta:
– Kutya!... Majd... otthon... számolunk!
– Hallod, uram? – fakadt ki megint a legény Béla elébe dobbanva. – Hát miféle élet ez? Apám
szent király szabadja, és ez a senkiházi szolgafajzat fel-, rúghatja, mint egy veszett kutyát! Engem
pedig otthon deresre vonat! Mert néki úgy tetszik! Te mit tennél az én helyemben, uram? Boldog
volnál? örvendeznél a puszta életednek? Bár venné el tőlem az Űr haragja! Bár halnánk meg itt
azonnal, valamennyien! Isten! Ha vagy! Ülj meg minket!
Béla megrendültén hallgatta a legény tombolását.
– Csitulj már el, balga! Hogy hívnak, te boldogtalan lélek?
– Barakony a nevem, uram!
A vajda lassan ocsúdott, és föltápászkodott. Barakony elé állt, s orrát odadugta Béla orrához:
– Hát te ki vagy? Hogy mered beleülni az orrod a váci püspök dolgába, ha? – és orv gyorsasággal
előrántotta négyujjnyi széles pengéjű vadászkését, hogy megcsiklándja az orcátlan surbankót, aki
útját merte állni, s oly kegyesen beszél ezekkel a senkiháziakkal, mint egy domonkosrendi szerzetes
a pogány kunokkal. Aztán nem emlékezett többre, mert Tűrje előrehajolt a nyeregben, és úgy orrba
vágta ököllel, hogy a vajda egy sereg szökevényt leverve lábáról a szekerek közé zuhant. Erre már
kardot rántott a sok püspöki vitéz. Tűrje Dénes eléjük rúgtatott, és kardjával félreütötte az egyik
fegyverét:
37
– Megálljatok, barmok, ha kedves az életetek! Bélára, a királyfira mertek kardot emelni?
A vajda teljességgel megkábult, s azt sem tudta, hogy hívják; egy szemvillantás alatt kétszer köpte
ki a halál a szájából. A tizedesük odaomlott a királyfi lábához, és süvegét lekapva, térden állva
csengett kegyelemért. Béla intett néki:
– Állj fel, ostoba lélek! Hogy mertek azonnal kardot rántani felebarátotok ellen?
 A tizedes fejét a föld felé hajtva morogta:
– Uram, ha te szolgálnád a váci püspököt, te is nekimennél az ördögök öreganyjának is, ha
reáuszítana! Ezek a szökevények az ő szolgái, és a szökevényekre különösen haragszik kegyes
gazdánk! – Kis, sunyi mosollyal a szekerek körül szorongó torzonborz pórokra pillantott: – Nem
szeretnék a bőrükben lenni, amikor Vácra érek velük, uram! Ezt a nagypofájú hetvenkedő rnálét saját
kezűleg fogja fölakasztani a kegyes püspök atya. Nagyon a begyiben van néki ez a hazudozó disznó
Barakony.
– Te szemét! – vonította Barakony, és négyen is hadakoztak vele, hogy rá ne rohanjon a tizedesre.
– Serviens regisszel mersz így beszélni, te hitvány mocsok szolga?
A tizedes látta, baja nem eshet, jól fogják a legényt, szemtelen vigyorgással lépett a két
Barakonyhoz, és kezével pimaszul felütötte a fiatalabbik orrát. Aztán peckesen, akár egy vásári
csepűrágó, körbesétált a nézősereg orra előtt, és a heges arcú legényre bökött:
– Ennek a szerencsétlennek az a mániája, hogy ő serviens regis! Nem tudom, ha kegyes gazdánk
elküldené Váradra, Szent László urunk sírjához, föl merné-e venni a tüzes vasat?
– Mást se csinálok, esztelen, hiszen kovács vagyok! Tüzes vasat gyúrok állandóan, robotban.
Ingyért kalapálom a kaszákat, ekevasakat, kapákat a kegyes gazdádnak!
– Hallgassatok! – förmedt rájuk ingerülten Béla. – Vidd vissza őket Vácra! De megmondd Jakab
tisztelendő püspök úrnak, magam is meglátogatom, és utánanézek személyesen Barakony királyi
váltságlevelének a váci káptalannál! Nagy baja lesz abból a püspök úrnak, hogyha kiderül, hogy
közönséges szántóvető szolgát csinált egy királyi vitézből, érted? Ezt én üzenem néki, Béla, az ifjabb
király!
A tizedes megdöbbenve meredt reá. Dehogyis kérte, hogy mutatná meg a kis úr a pecsétgyűrűjét,
hogy valóban ő-e a királyfi? Nem volt erre szükség! Mióta kétágú, ilyen goromba üzenetet még nem
mert küldeni senki az ő kegyes gazdájának! S úgy látszik, valóban valami rettentő nagy disznóságot
mtvelhetett ezekkel az átkozott Barakonyokkal, ha ennyire felpaprikázta a ki
3
*
rályfit. Hanem ez már egyedül a püspök úr baja! Főjön az ő feje miatta! Ő mindenesetre hazatereli
ezeket az eltévedt báránykákat, mert azért fizeti Jakab tisztelendő püspök úr. Fordul, rabomból az
embereire, kötözzék lóra félholtra vert vajdájukat, Kozmát, aztán lándzsanyéllel, kardtokkal serényen
fölterelték a tisztás közepén álló szekerekre a síró-rívó szökevénynépséget, hiába tiltakoztak. Béla
fojtott izgalommal nézett utánuk, amíg a nyikorgó szekérsort, rajta a kétségbeesett népséggel, el nem
nyelte a rossz erdei út kanyarulata.
– Szerencsétlenek – dörmölte elfúló hangon, mert eleve gyűlölt mindennemű igazságtalanságot.
És Tűrje sem mert közbevakkantani, hogy “sose sajnáld őket, közönséges szökevények, akiknek
hóhér kezén volna a helyük"!
Nem mentek tovább, a tisztáson várták meg Miska ispánt. Tűrje szótlanul tett-vett, rozsét gyűjtött,
tüzet rakott, szalonnát sütött, és mivel társainak nem volt étvágya, egyedül föl is falta. Aztán
leheveredett a tisztás szélén egy nagy fa árnyékában, nyaka alá dugta két kezét, egy darabig néma
dühvei bámulta az égen szaladgáló fellegeket, majd elszenderedett. De csak úgy szunnyadt, éberen,
akár a jó kutya. Társainak minden szavát hallotta, amikor beszélgetni kezdtek.
– Égbekiáltó gyalázatosság – kezdte a kispap.
– És ezt egy kegyes püspök úr műveli keresztény felebarátaival! – toldotta meg Béla, kezét ökölbe
szorítva.
– Mit szólna hozzá vajon, ha bemennék az arbitriumába, szó nélkül kivenném az irat-koporsójából
a kinevezési okmányát, összetépném és rárivallnék: “Eredj szántani, büdös eb!" S ha kapálózna, hogy
miért menjen, mikor ő püspök, ülepen billenteném, s megint ráordítanék: “Bizonyítsd be, mert
különbé négyfele vágatlak, te hazug fráter!" “De hát összetépted a diplomámat! – jajveszékelne. –
Hogyan bizonyítsam be a kilétemet!?"
– Én csak azt nem értem – szőtte tovább csöndesen Mátyás, mintha nem is ő lett volna ő, ak i
örökké harsogott, mint egy vízesés –, pap létére hogyan tehet ilyet? S hány ilyet hall az ember! Egyik
püspök rosszabb, mint a másik! És ha valahol az országban kiejtik a pannonhalmi vagy a
garamszentbenedeki apát nevét, megborzonganak a pórnépek, és keresztet vetnek: “Uram segélj!
Nehogy a karmaik közé kerüljek!"
– A sátán kaparintotta markába a főpapok szívét! – susogta őszinte megbotránkozással az ifjú
herceg, és annyira elkeserítette felfedezése, hogy beszélgetni sem volt tovább kedve. S még jobban
elkomorodott, amikor arra gondolt: “ilyen fenevadak királyává akar tenni engem az Úristen? Mit
vétettem, Uram!..."
Egyszer csak felült Tűrje Dénes, és azt mondta:
– Jön az ispán! – és vissza sem feküdt többé, hanem lovához lépett, rneg
39 húzta a hevedert, a nyergét igazgatta, nyílvesszővel tömött puzdráját tologatta hol idébb, hol
odább. Elvette nagyon a vitéz kedvét ez a mai keserves disputa. Ilyen ez az ország: mindenki
mindenkinek farkasa. Aki bírja, marja. Aki nem csinálja, amit megcsinálhatna, kötözni való ostoba.
Miért kell ezen fennakadni? Ügy sem tud a világ folyásán változtatni senki emberfia.
Déltájt roboghatott be a tisztásra Miska ispán. Hosszú szakálla fekete zászlóként úszott utána a
levegőben. Mind a hárman kitörő lelkesedéssel üdvözölték. Annyira zajos volt az örömük, hogy a
derék Miska gyanakodva tekintett rájuk:
– Nektek meg mi bajotok, fiaim?
Hímeztek-hámoztak, ahogyan eddig sohasem szoktak cselekedni. Ara az ispán mindig szeretett
tiszta vizet önteni a pohárba, hát keményen rájuk förmedt:
– Ki vele! Miféle féreg rágja a szíveteket?
Béla rakodott ki a bajukkal. Miska ispán jóságos orcája lassan földerült:
– Ügy, úgy, hát itt lakozik a baj, kisuram? Ez bizony nagy szó, a szökevény paraszt, ha ugyan nem
a legnagyobb szó manapság! Mert tudod, Salamon mester megtanított már téged ezer szép és bölcs
dologra, de a deáki tudomány is más, meg az élet is más. Kétféle káposzta, ahogyan szokta volt
mondogatni megboldogult apám. Az életet még meg kell tanulnod, kisuram. Mert visszatérve a
szökött cselédek dolgára: a legnagyobb kincs a jobbágy. Ember nélkül hajítófát sem ér a legszebb, a
legjobb birtok sem.
– Ügy beszélsz te is, ispán uram, mintha téged is megszállt volna Béliái lelke! Mit tettél volna a
helyünkben, ha te itt vagy, amikor ezek a boldogtalanok itt jártak?
Miska ispán furcsán elmosolyodott. Zsíros bőre megfeszült a járomcsontján, szemét lesütötte,
mint a farkas, mielőtt belemar a gida gyenge húsába:
– Hát... kisuram, ha... Ha az elébb én itt vagyok, bizony nem vitte volna haza a váci püspök
szolgája a szökött szolgáit!
– Megver az Üristen, Miska ispán! Eloroztad volna a szerencsétleneket?
– Nem kell nagyon orozni őket, állandóan repkednek ezek a gazdátlan madárkák. És azt te
sohasem tudhatod, hogy a váci püspökhöz honnan keveredtek ezek a dicső, kétlábú portékák. S egyet
feltétlenül tanulj meg, kisuram, ha boldogulni akarsz az életben: a gazdátlan aranymálinkó mindig
azé, aki kalitkába zárja.
Az aznapi gyakorlatból már nem lett semmi. Kedvetlenül kocogtak ki a tendes útra, ahol két tized
lovaskatona vonult, fáradtan, csapzottan.
– Kik vagytok, és hova mentek? – faroltatta keresztbe előttük Miska ispán a lovát. Az idegen
lovasok vajdája menten lekapta gyűrött süvegét, és tisztelettel szólalt:
40
– Uram, mi az egri püspök úr lovaskatonái vagyunk, és bizonyos szökött cselédeket keresünk!
Béla összenézett társaival. A királyfi vontatottan megkérdezte:
 – Kiket kajtattok?
– Uram, útonjáró népek vagyunk! De mi már annyit jártunk, hogy csak térdig ér a lábunk!
– Fogd be szadi Amit kérdeztem, arra válaszolj!
– Kegyes uram, Vitális lovasvajda vagyok, az egri püspök úr katonája. És ezen a messzi idegen
pannon tájon az én püspök uram szökött cselédeit kajtatjuk.
Béla egymásra nézett társaival:
– Mifélék, akiket kerestek? Nevük? Nemük?
– Hét család szökött meg egyszerre, uram! És az én püspök uram igencsak szomorú, mert ezek
kiváló cselédek valahányan! Van köztük kádár, kötélverő, ács, halász, tímár, vincellér, asztalos. De a
legtöbbérő egy kovács család, kiknek neve Barakony.
Megint összevillant Béláék szeme. Az idegen vajda kéretlen is továbbfolytatta:
– Ezek a drága “méhecskék" nagyon messziről röppentek be püspök urunk kaptárába! A
nagyváradi püspök úr “madárkái" – voltak. Aranyat érnek, ez az igazság! A püspök úr lelkünkre
kötötte, szeme elé ne merjünk kerülni nélkülük!
– Akkor Vácra menjetek! – vágta ki hirtelen a királyfi. – Akiket kerestek, ott meglelitek! Jakab
püspök úr fogadta be őket!
– Az Úristen áldjon meg, uram! – kurjantotta torkaszakadtából az egri Icvasvajda, és
szemvillantás alatt fordult népével együtt, s elnyargalt, hogy dongott a föld belé.
Béla nem nézett társaira. Ha megteszi, láthatta volna, Miska ispán is, meg Tűrje Dénes is hallatlan
megbotránkozással és csodálkozással veti rá tekintetét.
– Hadd marakodjék a két kegyes püspök atya! – vetette oda, mint kutyáknak szokás a koncot, és
sarkantyút adott a lovának. Jóleső, ravasz mosoly bujkált a szeme sarkában.
Aztán telt-múlt az idő, és egy tél végi napon, amikor már lármásán megeredc az isztergyék
csorgóján a tél orra vére, fényes-kényes királyi lovascsapat torpant meg a komáromi boronavár előtt.
Miska ispán megszeppent nagyon, mert a múlt héten tizenhét szolgacsalád szökött hozzá a váci
püspök birtokairól, s azt hitte első pillanatban, azokért küldött a király, hogy azonnal adja ki őket, ha
kedves az élete. Mert ezek a hivatalos fráterok rettentő kemény legények ám, nem ismernek
kíméletet. Mindjárt a csillagok közt járnak és odacsapnak. Nem számít ezeknek, hogy ki-kicsoda
különben, ha megállapították róla, hogy a szökevényeket befogadta. Nagyon jó dolog, ha
szökevények állítanak be, födélért, jó szóért, emberségért koldulva, de nagyon kellemetlen, ha reájuk
bukkan az igazi gazdájuk. Bíróság, hosszú pörösködés az ára, és a végén még súlyos pénzbírsággal is
bűnhődik a befogadó, így van! Mindenki túzzel-vassal védelmezi a maga érdekeit.
Szerencsére ezek nem a királyi számonkérők voltak.
Csattogó, sólyomszárny formára szabott, veres királyi selyemzászló alatt egy drága, súlyos
kamukaselyem kaftányba és vékony brezüli posztódolmányba öltözködött, csupa aranygyűrűs ujjú,
nehéz nyakláncú urat segítettek le a serény lovászok. Miska ispán alig tudta, hova legyen a
meghatódottságtól, hiszen az előkelő jövevény személyében Vázsonynembéli Atyuszra ismert,
Andreas király udvarispánjára. Csak úgy vakított az udvarispán nemes csődörének csupa színarany
szerszáma! Olyan drága caprong borította a nyereg alatt a pompás állat hátát meg tomporát, hogy
Tűrje Dénesnek megcsikkant a szíve a gyönyörűségtől. Ha őneki egyszer ilyen csodálatos
nyeregtakarója lehetne!
Miska ispán szorongva hajladozott az előkelő esztergomi vendég előtt.
– Hol van az én szeretett kisuram, Béla herceg? – szegezte tömzsi, szőrös ujját a jövevény az
ispán orrának.
Miska előtt bukfencet vetett a világ örömében: “De hiszen akkor nem a szökevényekért jöttél, ha a
királyficskát kérdezed" – gondolta végleg megnyugodva, és lelkesen ordította:
– A boltban tanulnak Salamon deákkal és Mátyás tisztelendő úrral. Akai'od, hogy kihívassam?
– Ne fáradj! – hárította el ajánlkozását gőgösen a királyi udvarispán. – Magam megyek
hozzá.Mutasd az utat!
Béla csodálkozva emelkedett föl székéről. “Ugyan mit akarhat már megint tőlem az apám –
gondolta –, csak nem akar elvinni engem is a Szentföldre magával? Vagy engem is meg akar mutatni
a konstantinápolyiaknak?"
– Felséges atyád, a jó András király – kezdte fuvolavékonyan az udvarispán, miközben szédelegve
emelkedett föl a mély meghajtásból – azt üzeni általam, hogy még jókor megtudjad: messzi földre
indul, hatalmas haddal, ahonnan nem tudja, visszatér-e még egyszer valaha.
Béla huncutul elmosolyodott, és a szeme sarkából Mátyás tisztelendő úrra hunyorított, akiből ettől
majdnem kipukkadt a harsogó kacagás.
– Jó atyád az ország kormányát János esztergomi érsek urunkra bízza. De... néked is gondodat
kívánja viselni. Éppen ezért úgy határozott, hogy... – ugye, ki tudhatja, mire fordul a világ sora, amíg
ő odavan?! – te eridj el nagybátyád uradhoz!
– Kihez? Hát hol van énnekem nagybátyám?
– Jaj, édes kisuram, én Berthold érsek úrról beszélek! Össze ne keverjem valahogy: Berthold úr
megboldogult édesanyád édes öccse volt, s nálunk kalocsai érsek. Aztán... Magyarországon kutyába
mentek a dolgai, s apádurad elszerezte Aquileiába, pátriárkának. Nos, majd Berthold bácsid fogad be
Stein várába, amíg apádurad távol lesz!
Béla jókedve tovább fokozódott. “No, nézzetek oda! – ragyogta sötét tüzű szeme –, áristomba
dugat gondos, szerető atyám, amíg odavan, hogy a császári koronát megkaparinthassa! Vajon mitől
félsz? Hogy fegyvert ragadok, és föltelepedek István király trónusára, amíg te távol vagy? Vagy...
idehaza maradó uraidban nem bízol, félsz, hogy megtesznek helyetted királynak? Haj, haj! Hát ilyen
rossz a lelkiismereted, felséges atyám?"
– Ha pedig baja esne felséges atyádnak, az esetre úgy döntött: te légy Magyarország királya,
Halicsé pedig öcséd, a jó Kálmán herceg.
– És hogy megy felséges atyám a Szentföldre? Hajón, vagy lóháton?
– Hajón, persze, hogy hajón! – sietett Atyusz a válasszal, hogy jólértesültségét fitogtathassa. –
Már meg is egyezett Della Croce Pontius úrnak, a magyarországi templomos lovagok
nagymesterének révén a velencei dózséval, Monsignore Pietro Zianival, hogy tíz nagy hajót kap.
Akkorát, hogy mindegyike ezer-ezer, keresztes vitézt fogadjon be, kisuram! Sajnos – őrölte tovább
selyp szájával az udvarispán a szót, izzadva közben derekasan – Velence rettenetesen magas árat
szabott a gályáiért. Felséges urunknak örök időkre, esküvel is megerősítve szavát, le kellett mondania
Zára városának birtokáról. És sajna, ezen felül ki kellett jó előre fizetnie háromezer márka ezüstöt is
a viteldíjra.
Béla vidámsága egyszeriben elpárolgott. Szaggatott, nehéz lihegése hallatszott. ,,Hát felséges
apámnak semmi sem drága? – gondolta. – Hát így odadob mindent a bizánci császári koronáért?"
A kis herceg különös emberke volt. Megérezte, hol áll lesben a csuka a nád között, hova kell a
horgot hajítania, ha meg akarja fogni az ocsmány, krokodil pofájú ragadozót. Hát akkor ily en nagy
dologban hagyta volna cserben a tudománya? A fejét csóválta, és többé egy árva szót sem ejtett.
“Hej, még nagy árat fog ezért a mulatságért valaki fizetni – fűzte tovább a gondolatait –, és vajon
megér-e egyetlen lyukas fabatkát is ez a világ végi, ostoba tüntetés?"
Némán ült lóra, még kedvenc nád-lyukába sem ment ki, elbúcsúzni a szívének oly kedvessé vált
öreg bodonhajótól, a tenyerébe simuló nagy tollú evezőlapáttól, a jóhajlós hosszú fűzfavesszőktől,
amelyekre a horgait szokta
4&
204;felkötözni kenderzsinórral. Márton, a halász szolga nagyot néz majd délután, amikor hiába
várja kisurát a ronggyal bekötött szájú cserépfazékkal, amelyet szorgalmasan teligyűjtött néki jó
előre tarka gilisztával. Pedig arra harap errefele a legbiztosabban az aranyhasú posar.
A kis herceg alig ért Stein várába, máris hallott egy nagyon érdekes hírt: III. Hpnorius pápa
villámgyors vágással meghiúsította Endre terveit. Még hajóra sem szállott Spalatóban a magyar
király, amikor a pápa már bizánci császárrá koronázta Courtenay Péter francia őrgrófot. Bélából
kipukkadt az őszinte, káröröm szülte hahota: “Felséges atyám egyszerre két óriási pofont is kapott
őszentségétől! Más lett az áhított bizánci császári trón ura! Ráadásul azt is láthatja: őszentsége többre
becsüli a magyar király apósát, mint a magyar királyt! Egy őrgrófot kent fel bizánci császárrá! Nesze
néked, büszke magyar felség!"
De Berthold pátriárka is a hasát fogta, úgy nevetett:
– Nézd, öcsikém, én megmondom úgy, ahogy van! Én sohasem szerettem különösebben
édesapádat. Igaz, hálásnak kéne lennem neki, amiért kalocsai érsekké tétetett kiskorú létemre.
Közbenjárt azért is, hogy Aquileia pátriárkája lehessek, még sem kedveltem szívből, igazán sosem.
És nem értettem azt sem, mit istenített rajta úgy szegény jó nővérem, megboldogult édesanyád,
Andreas tehetetlen, pipogya fráter volt világéletében, amolyan mindenki játékszere, aki mindig későn
ébred, akitől csak az nem lop, aki nem akar. Hát egy pillanatig is hihette józan ésszel, hogy ki tudja
játszani a pápa őszentségét? Huszonkét éven át hiába noszogatták, fenyegették és fohászkodtak néki,
vezessen keresztes hadat a Szentföld felszabadítására! Most egyszerre úgy megfürgült, mint a lusta
paripa, amelyet csípős ostorral biztatnak. Hát azt hitte az én dicső sógorkám, hogy a pápa nem tartja
rajta a kezét a világ fontos ügyein. Öcsikém, egyet ne feledj ; Rómában mindig mindent pontosan
tudnak! És mindig idejében cselekszenek is, ha fontosnak tartják. Pontosabb fogalmazással: ha az
érdekük úgy kívánja, és sajnos, ez mindig a legfontosabb a pápa tetteiben. Honorius atya látta, hogy...
Endre még egy kardot rejteget a háta mögött, amikor Jeruzsálembe indul. Vagyis egyszerűbben
szólva, Jeruzsálembe indul, de... Bizáncba megy! Honorius atya elődje, III. Ince pápa már megégette
egyszer a kezét az ilyesféle alakokkal.
Béla felnőttes komolykodással bólogatott:
– Igen, bácsikám, valamit már én is hallottam róla, hogy Flandriái Balduin, Montferrati Bonifác és
Dandolo Henrik urak Jeruzsálem helyett Bizáncot foglalták el, igaz?
– De jó mestered van, öcsikém! – nézett végig őszinte elismeréssel a kis hercegen a pátriárka. –
Pontosan tudja a történteket! Nos, Honorius pápa nem akart szégyent vallani még egyszer. Látta,
hogy Endre a császári koronáért futtatja lovát Keletre! De mondd, nem ütök én sebet a szíveden, ha
jó apád politikáját ócsárolom?
– Dehogyis, bátyuskám! – mondta nagyon őszintén a kis herceg szomorkás mosollyal. – Sajnos,
de jó anyám halála óta teljes árvaság szakadt rám. Nőlök, mint erdőn a dudva. Salamon mester, a
nevelőm és Miska ispán visel gondot reám. Anyácskám még ki sem hűlt a ravatalon, amikor apám
már új asszonyt fektetett az ágyába. Apám számára csak egy szent dolog létezik a világon: Halics és
Lodoméria. Halicsért a poklok kapuinak is nekimenne.
– Ez is bizonyítja, milyen menthetetlenül ostoba fráter: erdőborította silány dombhátakért, polák
és orosz parasztok kegyeiért harcol! Ráadásul ezek a barbár ember-állatok még görög hitűek is. És
hihetetlen makacssággal lobog bennük a szabadság lángja! Bármelyik minutumban meg tudnak halni
pocsék, erdős-mocsaras hazájukért! Apád hetenként vezethetne Halicsba hadat, akkor sem tudná őket
térdre kényszeríteni örökre! Hát nem hajlandó tudomásul venni az az ostoba, hogy mihelyt kiteszi a
lábát Halicsból, a polák meg az orosz bojárok már szítják is ellene az új lázadás tüzet, amely előbb
vagy utóbb, de leolvasztja kezükről a gyűlölt magyar király láncait! Halics Andreas számára a
legendabéli Danaidák hordója, amelyet szamár apád mindenáron teli akar tölteni magyar vérrel és
magyar arannyal. Vagy nem olvasta volna apád a görög legendákat?
Béla megvonta a vállát. S azt gondolta, ez az apám dolga. Mindenért, amit mivel, ő viseli isten és
a világ színe előtt a felelősséget. De Berthold bácsi mondott valamit, ami nagyon elkeserítette a ki s
herceg szívét.
– És azért is hallatlanul komisz dolog, amit apád ezzel az esztelen halicsi politikájával csinál –
folytatta Berthold –, mert teljesen kiürül a kincstár! Mindenét szétosztogatja, és terád majd egy
fölsepert kamara marad, ami olyan üres, mint a tenyerem. Vakarhatod majd a fejedet, hogy hogyan
állítsd az országodat újra talpra. Én már látni vélem, úgy indulsz majd útra, amikor királlyá
koronáznak, hogy válladon üres koldustarisznya lóg...
“Milyen kár, hogy az ember nem tudja megválasztani a szüleit! – gondolta Béla végtelenül
elkedvetlenedve. – Hát hol itt az isteni igazság, ha egyszer az ég megengedi, hogy apám teljesen
tönkre tehesse ezt a szerencsétlen országot, mielőtt én a trónjára ülhetnék?"
Berthold érsek tanácstalanul tárta szét a karját:
– Sajnos, apád ostobaságára nincsen orvosság és magyarázat. S éppen ezért nem is lehet rajta
segíteni, bárhogy is szeretnénk. 8
Salamon deák bánatos holdvilágképe állandón a kis herceg körül imbolygott, mint asszír
fejedelem körül az ernyőhordozója. Leste minden kívánságát, és szinte asszonyos gyengédséggel
törődött Bélával.
– Messer – faggatta a királyfi makacs következetességgel –, mi újság Jeruzsálemben?
– Apádurad örvendezhet – mosolygott meghatódottan az öreg deák.
– Ó, az ég szerelmére, mi történhetett? Világgá futott a török a Szentföldről, és apámuramnak csak
be kellett telepednie az üresen maradt Jeruzsálem palotáiba?
– Milyen haszontalan gyermek vagy, kisuram – dörmögte a deák. – Miért marcangolod szavaiddal
szülőatyádat, aki azéleted adta?
– Anyám adta az életemet! – harapta össze Béla dühösen az ajkát. És tovább akarta szidalmazni az
apját, de mélységesen megindította a deák hűséges, alázatos ragaszkodása, amellyel a királyán
csüggött. – Te igazán hűséges cseléd vagy, Salamon. Becsülöm benned, hogy megvédelmezed
apámat.
– Mit tegyek, kisuram? Jó apád taníttatott engem Bolognában. Ha ő nem lett volna, most én is
disznót őrizhetnék valahol a zselici erdőkben, mint az apám, meg a nagyapám. Hidd el, nem rossz
ember a király, csak... csak kicsit szertelen. És társtalan. Olyan egyedül van esztergomi udvarában,
mint a hortobágyi pusztán a kútágas. Mindenki csak addig szolgálja, amíg adományokkal, ranggal,
pénzzel, birtokkal tömi. Ha elapad a forrás, tüstént faképnél hagyja valamennyi híve. Hát hogy lehet
így valakinek kedve másokkal törődni?
“Éppen elég gond szegény fejének megszerezni mindennapi lakomáihoz az ivócimborákat!" –
akarta csípősen megjegyezni a királyfi, de inkább elharapta. Dühösen sóhajtott, és megismételte
kérdését.
– No, mondjad, miért örvendezhet az apám?
– Látod, hogy elkeverted beszélgetésünk fonalát? Comnen Tódor, Epeirosz fejedelme,
Konstantinápoly fele utaztában elfogta király urunk ellenlábasát!
– Courtenay Pétert, az új bizánci császárt?
– A császár védekezett, sebet szenvedett, és súlyos sebébe azóta belehalt!
– Haj, haj! – dühöngött a kis herceg. – Akkor apám kezdi megint elölről a régi nótát! Elhiszi, hogy
az Űr is az ő oldalán áll, és azt akarja, hogy mégiscsak ő telepedhessen a bizánci császári trónra!
– Féltem apáduradat – susogta Salamon, és szeme nagyon messzire nézett. Érezte, várakozón
függeszti rá tekintetét a királyfi, hát csöndesen folytatta: – Attól félek, kisuram, hogy... ezek után...
apádurad majd... nem verekszik teljes erejéből Jeruzsálem falai alatt. Hadait arra tartogatja, hogy
meg mutathassa hatalmát a bizánci uraknak! És ez megint csak nem fog tetszeni majd a pápa
őszentségének, kisuram – fejezte be fejét csóválva.
– Ezt olyan vádoló tekintettel mondod, mintha én kényszeríteném az apámat, hogy újra meg újra,
mint egy oktalan pillangó, belerepüljön a gyertya lángjába! – fakadt ki indulatosan Béla.
Salamon a kis herceg karjára tette csitítón a kezét:
– Hidd el, nem tehet róla, bocsáss meg néki, uram! Van olyan ember, nem is egy, ak inek az a
sorsa, hogy vakon rohan arra, amerre a Végzet sziréni hangon csalja. Szegény apádnak ilyen a sorsa.
Ha Halics felől szól a lidérc, akkor odarohan. Ha Bizáncból hangzik a bűvös melódia, akkor meg
oda. Adj hálát az égnek, hogy téged másféle fából faragtak.
Béla őszintén haragudott, de mérge valamennyire lelohadt. Megindította a deák ragaszkodása
boldogtalan apjához.
– Tudom, most fejemre citálod majd a Szentírás mondását: “Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél!"
Hidd el, jó Salamon mester, nagyon sokszor őszintén sajnálom szegény apámat. Az egész élete csak a
tánc, a kockajáték, az étel, az ital, a ló, meg a szoknyaborogatás. Meg az az ostoba halicsi hadakozás.
Miért él az ilyen ember a világban?
Karácsony felé Atyusz mester kiszuszogott Stein várába, és teliharsogta a legfrissebb hírekkel az
érseki palotát.
– Kisuram! Engedd meg, hogy lábaidhoz boruljon legalázatosabb szolgád!
– Ne tedd, Atyusz bácsi! – húzta el gunyorosan a királyfi a száját. – Nagyon nehezen tudsz majd
megint fölállni, és csupa zsír lesz a palota kőpadlója!
– Milyen kegyetlen vagy! – dörögte miméit fájdalommal, de őszinte szemrehányással az
udvarispán. – Az ember utánad vágtat ide, Bergengóciába, és te azzal fogadod, hogy csúfolódsz vele
és kegyetlenül megalázod!
– Hagy abba, Atyusz bácsi! Majd megvigasztalódsz, ha a bácsikám szakácsa feltálal! A híreket
mondjad!
– Még a hadjárat kezdetén felséges atyádat választották meg Európa legelőkelőbb fejedelmeinek
fővezérévé!
– Még hogy a legelőkelőbb fejedelmek fővezérévé? Hát Lipót bácsi, az osztrák herceg, Ottó bácsi,
a meráni herceg, vagy Wittelsbach Lajos bajor herceg néked Európa legelőkelőbb fejedelme? Akkor
minek nevezed a francia, az angol királyt és a német császárt? Vigyázz, mert saját magad hinted el
bennem a hitetlenség konkolyát, hogy gyanakvással fogadjam szavaidat!
Atyusz ispán zavartan motyogott olyasvalamit, hogy a felsorolt fejedelme
41ken kívül megjelent Endre király táborában IV. Bohemund, antiochiai fejedelem, Brienne János,
a Jeruzsálem! királyság ura és Lusignani Hugó is, aki Ciprus szigetén uralkodott.
– Hagyd el már, Atyusz bácsi l Ingerültté tesz a sok puszta felsorolás! Azt mondd el, mit művelt ez
a töméntelen tündöklő fejedelem Jeruzsálem falai alatt?
– Hát... ha szabad nagyon őszintének lennem... bizony... nem valami sokat! – húzta el a szót az
udvarispán kelletlenül. Béla mindig ilyen, hogy beront az ember szépen kigondolt beszéde közepébe,
és mindennek azonnal csak a végét akarja. Hát akkor mire való a retorika gyönyörű tudománya? – De
azt meg kell hagyni – folytatta –, hogy felséges atyád respektusa nagy! Malik-el-Adil, Egyiptom,
Szíria és Mezopotámia pogány szultánja őszinte aggodalommal fogadta a rossz hírt, hogy országa
határaihoz közelít a vitéz és harcias magyar király.
Az udvarispán éledő harsogását elnyomta Béla áradó kacagása.
– Haha! Méghogy... vitéz és... harcias?!... Jól adod! Haha!... Hahaha! Ezt mire alapozod? Hogy
párszor megfuttatta szegény polák parasztokat Halicsban?... Hahaha...
– Malik-el-Adil szultán szentül meg volt győződve, hogy a rettegett hírű magyar király majd
megtámadja Damaszkuszi és Jeruzsálemet!
– De a “rettegett hírű" vitézlő magyar király nem támadta meg a szultán birodalmának két kulcs-
városát, igaz? Hahaha!... Hanem... mit csinált?
– Felséges atyád november elején Akkonból elindult a Jordán folyó felé. Iszonyú volt a hőség! Az
utak járhatatlan portengerré váltak, amelyeken csánkig süllyedtek a szerencsétlen keresztes vitézek
az izzó porba.
– De remélem, a Jordán szent vizében aztán lemosták magukról az út porát? – kérdezte nem
minden gúnyoros hangsúly nélkül Béla. Még Salamon deák is rosszallóan csóválta meg a fejét.
“Ennyire gúnyosan azért nem szabad beszélni egy fiúnak az apjáról – gondolta. – Mert igenis, kutya
kemény dolog az gyalog loholni, térdig süppedve az izzó porba, amely belefurakszik az ember
bőrének legapróbb lyukacskáiba is, és állandóan vakaródzni kényszerül, mint a kutya, amelyet
elleptek a bolhák. És hűs patakvíz, éltető italt adó kút nincsen messze földön! Nagy lajtkocsikban
hordják az izmaelita kufárok a hetedik határból a vizet, és egy marék dénárért adnak egy meszely
poshadt hordólevet! Kegyetlen áldozatot hoznak, akik keresztes hadjáratra vállalkoznak!"
– Igen, megfürödtek a jámbor keresztes vitézek a Jordán vizében – bólingált Atyusz bácsi szapora
pillogással kísérve szavait. – De aztán... a hír szerint visszatértek Akkon városába. Majd másodszor a
Táborhegyen épült erős török vár ellen intéztek heves támadást, és...
48
– Meg se kérdezem, hogy bevették-e a rettenthetetlen magyar király rettenthetetlen daliái, mert...
úgy sem vették be, ugye?
Az udvaris-pán elhűlve meredt a gúnyosan mosolygó királyfira:
– Nem... – hebegte Atyusz. – Ahogyan a Libanon lejtőjén emelt Beaufortvárát sem tudták
elfoglalni a szerencsétlenek... És...
Béla, aki eddig kinézett a keskeny, hosszúkás ablakon, hirtelen szembefordult a rémülten izzadó
nagyúrral:
– Vázsonynembéli Atyusz, király udvarispánja! Tedd a szívedre a kezed, és úgy felelj! Érdemes
volt-e elmennie a messzi Szentföldre felséges atyámnak?
Tehetetlenül tárta szét két karját az udvarispán, és némán tátogott csak, mint a hálóból partra
huppanó, kígyózó" bajuszú nagy harcsa. Béla rövid ideig összemorcolt szeműiddel várta Atyusz
bácsi válaszát, aztán nekibúsulva legyintett:
– Mindegy. Bocsáss meg, ha komisz dolgokat kérdeztem volna. Miért éppen te tudnál választ adni
a szívemet marcangoló kérdésekre? Ugyan, ugyani Más gyerek ebben a korban még azon
morfondírozik, gondolod, miképpen tudna úgy lépesmézet lopni a kamorából, hogy ne vegye észre a
szakács, igaz? Én meg... Eh, a csuda a dolgomat! Inkább beszélj arról, hogy van a drága jó János
érsek atya?
Az udvarispán elsápadt, mind a bokájába szaladt egy cseppig a vére:
– János atya... A mi jó... érsek atyánk... – hápogta, mintha egy goromba hóhérlegény
gyomorszájon vágta volna, ököllel.
– Csak nincs valami baja? – döbbent meg a királyfi elfúló hangon faggatva az esztergomi
vendéget. – Beteg? Vagy tán már... meg is halt?
– Nem... Él, de... Rosszabb dolog történt... vele, mintha...
– Mintha meghalt volna? – kiáltotta Béla kővé válva. – Hol van János atya, apám helyettese?
– Elűzték... Magyar... országból!
– Ki?... Mikor?... Miért és... hogyan? – rivalit&
224; Béla iszonyú haraggal. – Ki merészelt kezet emelni Magyarország legelső főpapjára?
– Mindenki... – dadogta az udvarispán megsemmisülten. – Az... urak!... Rámentek... nekiestek,
mint a... ludak a disznónak! Bocsánat! – makogta felindultan, kezével tétova, apró kis köröket
rajzolva roppant hasa előtt. – Elszabadult a pokol Magyarországban, kisuram!... Minden a feje tetején
áll!... Semmi sem szent! Se föld, se testvériség, se pénz, se jószág, se asszonyi öl, se a mások
szolgája... Szodoma és Gomorrha, ami odaát van!... Szegény jó János atya rájuk rivalli, akkor
bementek az esztergomi bazilikába, és... szakállánál fogva leráncigálták a szószékről, és... a fenekébe
rúgtak, hogy... a hasán szánkázott ki Isten felszentelt házából.
– És az én kegyes királyi atyám ilyenkor fürdőzik a Jordánban!... Elkölti
49égbekiáltó ostobaságokra minden vagyonát, és közben otthon szétzüllik az egész ország! Hát
megér ilyen óriási áldozatot a világ akármelyik császári koronája? Ostoba hiúság: Endre király a
neved!
Atyusz bácsi talán már nem is hallotta a kis herceg istenkáromló kifakadásait, valami végtelen
kielégüléssel böfögte ki a szavakat, mindent csak úgy, ahogyan eszébe jutott. Talán abbéli
boldogsága is noszogatta, hogy végre keserves erőfeszítéssel sikerült összefonnia kurta ujjait a hasán.
– A Dárius kincsét emlegetted, uram? Az semmi! Az én felséges királyom elköltötte már a halott
magyar királyok kincsét is! Spalatóba menet sorra megdézsmálta a templomokat! Bement a
sekrestyékbe, és előadatta a plébánosokkal a templomok drága arany-ezüst edényeit. Amikor
Veszprémbe ért, kifosztotta a sekrestyét, többek közt... elvitte első szent királyunk, István
feleségének, Gizella királyasszonyunknak drágakövekkel gazdagon kirakott aranykoronáját is!
– Jaj! – nyögött fel Béla kétségbeesetten, mintha az orrát vágták volna le.
– És ahogy kilépett Akkonban a tengerpartra, eladta egy izmaelita bankárnak száznegyven márka
ezüstért! Elvitte a tihanyi monostor színarany áldozati kelyhét is, amelybe galambtojásnyi rubinokat
illesztett a firenzei ötvös!
Béla szeme fenyegetően villant föl:
– Honnan tudsz mindent ilyen pontosan? Te is ott voltál talán, és tűrted, hogy a magyar király
útonálló módján kifossza a magyar templomokat és a királysírokat?
Atyusz ispán csaknem térdre roskadt Béla villámló szemének súlya alatt, és sebesen hányta a
keresztet verítékező arcára.Szinte sírva kiáltozta:
– Megver az Üristen! Ilyen gonosz embernek hiszel engem, uram!?
– Hát ha nem voltál ott magad is, honnan tudsz mindent ilyen pontosan, bitang?
– A... a fiam, Atyusz Lőrinc, őfelsége főpohárnokmestere... ö küldött leveleket, galambpostával,
uram! Innen tudok... mindent ilyen... pontosan!...
– Elmehetsz, Atyusz bácsi!... Eredj a templomba, mondass a királyért és szerencsétlen országáért
kilencpapos gyászmisét, és... hints hamut a fejedre, szaggasd meg ruhádat, és... Eh! Ne csinálj
semmit! Eridj már a pokolba! Hagyjatok magamra, megőrjítetek! – toppantott féktelen indulattal, és
hátat fordított az udvarispánnak és a deáknak.
Atyusz halálos rémülettel hátrált. Furcsa rettenet szállta meg. Ezt a nyurga, szálas termetű, vaskos
kamaszt különösebb erőfeszítés nélkül is beletaposhatta volna a kőpadló lapjai között tátongó
résekbe a duzzadó izmú, roppant testű, hordókövér férfi, ha... Ha kezet tudott volna emelni rá. De
mintha csikósgúzs szorítaná, moccanni sem tud, ha ráemeli a tekintetét. Az oktalan barom
50 érezheti így magát, amikor melléje lép a csordás, és közömbös orcával belenyomja a bőrébe a
tüzes billogot. Tehetetlen! Legföljebb összerándul nyomorult teste, és rémülten elbődül. Mit lehet itt
csinálni? Atyusz kihátrál a folyosóra, és amikor már mérget merne venni rá, hogy a királyfi
semmiképpen sem hallhatja meg a beszédét, megragadja Salamon magister karját, és valami
bolondos egzaltáltsággal hadarni kezd:
– Messer! Ifjú korához képest csodálatosan érett a királyfi! Ha nem én magam válthattam volna
vele szót, el sem hinném másnak, milyen bölcs kis férfiúvá iperedett! Hát persze – csillant föl az
udvarispán szeme, mint olajba esett üveggolyó –, milyen is lehetne, hiszen a te tanítványod!
A deák lúdbőrző háttal rázkódott össze. Sohasem szerette az udvarban elhangzó efféle
ökrendeztető bókolásokat.
– Hagyd el, udvarispán uram! Nem érdemlem meg a dicséretedet! Inkább gondolj arra, a Szentírás
igéi szerint a hétesztendős Jézust szájtátva ülték körül a templomban a nagyszakállú vének! S ha ez
így volt, akkor egy tizenegyesztendős királyfi miért ne ejthetné csodálkozásba a környezetét?
10
Áhítatos csend ülte meg az esztergomi királyi palota nagy ebédlő száláját. Mindenki a királyra
figyelt. Sápadt volt, sovány, mint egy szerelmes tálján deák, és szenvedélyes tűzzel, de néha nagyon
halkan beszélt; alig lehetett érteni mindegyik szavát. A hosszú, bortócsás asztalra könyökölve
hallgatták. S a hosszú úton valahol rossz szokást vett föl: állandóan kocogtatta jobb kezén vise lt
gyűrűjével szép, hólyagos aranyserlege nyakát.
– Látod, milyen sápadt őfelsége? – kérdezte suttogva Atyusz Lőrinc roppant kövér apját.
 – Igazad van! Éppen olyan fehér, mint akit megetettek valami pokoli méreggel, fiam! De fogd be
már a szád, hadd hallgassam a királyt!
Lőrinc haragosan vonta össze homloka redőit. Micsoda vén marha az apja! Ugyanazt mégegyszer
végighallgatja, amit már elmondott neki tegnap este, szóról szóra. Hát persze! Figyel, hogy a király
hadd lássa, az udvarispánja issza a szavát! Mit hall majd? Hogy a Táborhegyen épült erődöt az ég
angyalai sem foglalhatták volna el, hiszen hetvenhét tornya volt és kétezer török vitéz védelmezte,
megannyi tüzet fúvó, hétfejű sárkány! És különben is! Hogyan reménykedhettek volna sikerben,
amikor nem volt velük semmiféle komoly ostromszerszám, faltörő kos, ostromtorony, mifene! Hiába,
no! Nagyon elkapkodták a sereg fölszerelésének összeállítását, igen szegény volt az eklézsia. Vagy
majd arról regél a király, hogy miképpen próbáltak meg betörni Egyiptomba, Türosz és Szidón határa
környékén? Hogy sarokba akarták szo
51 rítani Szefaddin szultánt? De hallgassátok csak méla áhítattal, megint másként mesél el
mindent őfelsége! Csodák-csodája! Valahányszor elmond valamit, mindannyiszor megszaporodik a
bajok, – meg a szereplők száma! Akár a vénasszonyok pletykája! A fiatal háj gombóc, Atyusz Lőrinc
befele vihogva dőlt előre könyökére.
– Miről meséljek még? – kérdezte hímes hangsúllyal a király. – Karácsony tájban harmadszor is
szerencsét próbáltunk, Szarepta városa iránt. Mintha Belzebub egész nyája szabadult volna a
nyakunkba! Napokon át zuhogott az eső. A félelmetes vízözöntől úgy eláztak az utak, hogy térdig
süllyedt belé a lábunk. Egy szemig elfogyott az ennivalónk. Már aranyért sem tudtak adni, még az
izmaeliták sem. A hagymáz tizedelte az embereimet. Ott fetrengtek a szerencsétlenek az árokparton,
és teli szájjal, acsarkodva szidalmazták az Üristent, a szentséges atyát, engem, mindenkit, aki miatt
ostobán oda kellett hagyniok tanyájukat. Ott ért bennünket a karácsony este is. Ajándékul kaptunk
egy olyan kegyetlen hóvihart, amihez hasonló nem dúlt ott talán még soha. Rémület fagyott a
szerecsenyek fekete orcájára, amikor tenyerükbe vették a vakítón tündöklő havat, és húsuk melegétől
elolvadt, kicsorrant markuk tömlöcéből. És gondoljátok csak jól végig, urak! Az embereimről addigra
az örökös, őrjítően-céltalan és eredménytelen vonulgatásoktól már lefoszlott minden ruha. Akinek
maradt valami jobb darabja, az elcserélte az izmaelitákkal vízre meg harapnivalóra. Egy szál ingben
ért bennünket a hóvihar! Több emberem fagyott meg, mint ahány elesett az egész hadjárat alatt.
Béla herceg torkát csiklandozta a kárörvendő nevetés. “Ezt úgy mondod – vihogott magában –,
mintha olyan sokan estek volna el! A hozzád csatlakozott ciprusiak fagytak meg talán, akik nem
voltak hozzászokva! Még hogy rongyokká foszlott embereiden a gúnya! Láttam őket, amikor
hazaértek: mintha valami jeles külföldi fejedelmi vendégednek akartad volna megmutatni a
hatalmadat, olyan peckesek, kényes-tökéletesek voltak! Akármit beszélsz, én ismerlek! A hajuk szála
sem görbült meg azoknak! Ügy vigyáztál te azokra, apám, akár a szemed fényére! No, akkor hazudj
csak tovább!"
– És ráadásul a sok baj megfertőzte vezértársaim szívét. Csúnya veszekedések, féltékenykedő
marakodások kezdődtek. Én a kémeimtől tudtam, hogy Jeruzsálem alatt ütött tábort a szultán, és
várja, hogy összemérjük fegyvereinket életre-halálra. És nem tehettem eleget közös hő
kívánságunknak: megbénította seregemet az az átkozott civakodás!
– Bocsáss meg, felség – szólt közbe tiszteletlenül Apodfia Dénes, a tárnokmester. – Nem a
seregedet, a vezérek karát!
– Ó, de jó, hogy itt vagy! így a helyes! – nyúlt át Endre az asztal fölött. és megszorította Dénes úr
karját. – Vezéreim szívét szállta meg az ellentmon dás ördöge! Megmakacsolták magukat, és
valamennyien külön táborba vonultak! Üristen! Ha akkor támad Szefaddin szultán, Jeruzsálem ura!
“De nem támadott! – kacagott magában a kis herceg jóízűen. – Sem akkor, sem máskor! Hiszen
óvatosan kerülted még a lehetőségét is annak, hogy találkozhassatok! Hát miért dühöngött úgy a
pápa, mit gondolsz? Eljutott a híre hamar ItáliábaI Majdnem szitkozódott őszentsége, amikor
hallotta: te roppant seregeddel egyetemben ide-oda sétálgatsz, mint hivalkodó páva a vada skertek
tisztásain! Ahelyett, hogy egyszer is kockára tetted volna a bőrödet! Jó firma vagy, apám! Temiattad
mindörökre meggyűlöli Magyarországot a pápa! De mit törődsz te vele, igaz?"
– És akkor – forrósodott át a király hangja – egyik napról a másikra hirtelen meghalt Hugó
barátom, a ciprusi király! Fiatal ember volt, makkegészséges, szálfa termetű normann úr. Este még
békésen koccintgattunk egymással, és reggelre: halott volt! Kiterítve feküdt sátra mélyén, és
orvosom, Sándor apát úr elfehéredő szájszéllel bócorgott vissza hozzám, s fülemhez hajolva súgta:
“Felség! Hugó királyt... megmérgezték!" “De kicsoda? – fakadtam ki indulatosan. – Ki a ciprusi
király gyilkosa? Kitől kell az embernek a fejedelmeknek ebben a sosem látott ékes gyülekezetében
tartania?" És a reggelizőasztalnál már az én gyomromat is összemarkolta a görcs, és a földön
tekeregve vonaglottam, mint a kettévágott giliszta, és az a mocskos szájú jeruzsálemi érsek nem
átallotta azt állítani, hogy... én csak komédiázom! Akkor minden erőmet összeszedve
felkönyököltem, és rákiáltottam: “Tudd meg, ha te ilyen ocsmánysággal mered megvádolni a
magyarok királyát, akkor én elmegyek haza!" “De akkor én kiátkozlak az anyaszentegyházból!
Exkommunikállak! Interdiktummal sújtalak!" – így ő. “Átkozz ki! Sújts kiközösítéssel! Akkor is
elmegyek haza!" – feleltem.
– És felséged elveszítette az eszméletét! – vágott közbe gyorsan a tárnokmester bólogatva, és
mindenki őszinte részvéttel bámulta a halottfehér orcájú királyt. Lám, mit kellett szegénynek az
egyházért, Krisztus urunkért, a pápa követelőzése miatt kiállnia!
Csak a kis herceg ajka biggyedt le. “Ismerlek – dúlt-fúlt magában –, éjjelnappal ittál ott is,
akárcsak idehaza. Szegény ifjabb Atyusz Lőrinc egészen lefogyott, annyit kellett körülötted
buzgólkodnia! És hát hánytál is, kétségtelen, és ha valami ócska ételt faltál, meg is nyomhatta a
gyomrodat. Volt hát ürügyed, hogy «megmérgeztek»-et kiálts! Különbül komédiázol, mint sok
közepes vásári csepűrágó és udvari jokulátor! Tamburát nem akarsz pöngetni közben? Ügy még
hatásosabb lenne a «szerencsétlenséged»!..."
– És... – nézett körül a király, fölszegve állat, mint a hatásvadászó vándorszínészek – amikor
magamhoz tértem, azonnal elindultam haza. – Sajnálkozva tárogatta csupasz tenyerét. – Pénzem már
nem volt ismét felfogadni a
55 velencei gályákat, így hát... gyalogszerrel és lóháton tért meg a had. Csak egy dolog utazott
mindig négy keréken – nézett újra asztaltársaira Endre. – Amit magammal hoztam!
Tapsolt hármat, mire Apodfia Dénes felállt, a nagy, faragott szárnyasajtóhoz lépett, és sarkig
kitárta. Mély és izgatott csend támadt. Ültükből félig fölemelkedtek az urak, úgy bámulták, mit
rejtegethet a derekasan megvasalt koporsó?
A király megindultságtól elernyedt hangon mondta:
– Utam igazi célja és értelme ez volt, urak! Hogy közvetlenül a Szentföldről származó, számunkra
ezerszeresen szent ereklyéket hozzak!
Feltárult a láda, és a kis herceg megborzongva tottyant vissza székére. Bebalzsamozott emberfejek
és kezek voltak benne, bársonnyal bevont kis tartókon, meg egy jókora, vastag vesszőcsonk, és egy
görögös kőkorsó. A királyfinak megémelyedett a gyomra. Pedig őszintén vallásos volt, el nem
mulasztott volna soha egyetlen alkalmat sem, hogy ne imádkozzék. Nagyon szerette a tisztességes,
rendes papokat is. Szívesen tanulta a Szentírást, meg a katekizmust és a teológia tanait. De az
ilyesmit utálta. Hogy szerencsétlen emberek végtagjait kirakják közszemlére, ahelyett, hogy hagynák
sírjukban pihenni őket az utolsó ítélet napjáig. Azt kegyetlenségnek tartotta, és meg tudta volna
vesszőztetni az apját, aki ilyen kiszáradt, elfonnyadt, összeharapott, megráncosodott bőrű koponyákat
hurcol keresztül Kisázsián és a Balkán-félszigeten. Egész valóját mélységesen megrázta a szörnyű
látvány, és csak nagy távolról, haloványan szűrődött a füléig apja megilletődött szava, ahogyan Szent
István vértanú, Szent Margit szűz és vértanú, majd Tamás és Bertalan apostolok nevét elősorolta.
Béla csak akkorra tért magához kissé, amikor apja a botcsonkot felmutatta és megjegyezte:
– Ez pedig Áron vesszejének egy darabja!
 Már mosolyogni is tudott a királyfi. Hát hogyne, hiszen tanítgatta Salamon deák, de sok jó kis
pénzt kicsikarnak a szentföldi kegyszerüzérek a hiszékeny keresztes vitézekből és zarándokokból! Az
utolsó ingüket otthagyják a szerencsétlenek egy-egy darabkra megszuvasodott, zörgő ágdarabért,
amilyennel teli van a Holt-tenger partvidéke; mindennap öszvérkaravánok hordják be a “szent
tárgyakat" a városokba, így is alig győzik kielégíteni a szükségletet. És a sok szentföldi gölöncsér
sem csinál mást, csak efféle kecses amforákat, és az izmaelita kalmár szemét kegyesen ég fele
fordítva rebegi: “Ebben a korsóban volt az a víz, amelyet borrá változtatott az Űr Jézus a kafarnaumi
mennyegzőn!..."
Pillanatok alatt megbolydult a szála. Ahány püspök és apát, meg prépost csak volt a
refektóriumban, szinte tébolyodottan vetette magát a ládákra, és térden csúszva tekeregtek a király
előtt:
54
– Adj belőle nekünk, felség, az Üristen áldjon meg!
– Van bőr a képeden ereklyét kunyorálni a királytól? – süvítette megvetően Jakab váci püspök. –
Amikor magad is odakint jártál, és három hosszú szekérre való ereklyét hoztál?
Róbert veszprémi püspök sem hagyta magát. Megmarkolta Jakab püspök dolmányát s megrázta,
mint Krisztus a vargát:
– Szent igaz! Én a Szentföldön harcoltam, a véremet ontottam, s addig te itthon megszívtad
magad, mint a nadály, a magyar keresztény hívek véréből!
– Injúria! Tiltakozom! – visította eltorzuló hangon Jakab püspök, miközben fekete gomb-szeme
vészjóslóan villogott, s szája szélére hab turódott.
– Nékem őfelsége parancsolta meg, hogy itthon maradjak! Azt hiszed, nékem nem lett volna annyi
eszem, mint néked, hogy kimenjek ereklyéket összeszedni, szekérszám? Dárius leszel, mire minden
limlomodat méregdrágán eladod a plébánosaidnak, monostorjaidnak, klastromjaidnak! S aztán meg
azért leszel iszonyú gazdag, mert mindenki a te papjaid templomaiba fog elzarándokolni, ereklyét
látni, és a te perselyeidbe kell bedobniok a dénárjaikat, ha látni akarják a kacatjaidat!
– Apage szatanasz! – lökte ég fele Róbert püspök két vékony pózna karját, hogy könyékig
visszacsúszott mezítelen karján a súlyos kamuka-dolmány ujja.
– Távozz tőlem, sátán! Az egyházszent vértanúinak maradványaira, Krisztus urunk használati
tárgyaira te azt merészeled mondani mocskos, szentségtörő sxáddal, hogy... limlom! és... kacat!?... És
te mered vádolni az embert, hogy meggazdagszik a híveiből, te, aki ocsmányul kiforgattad
mindenükből a szolgáidat! És nemcsak a szolganépeidet, hanem a tulajdon főespereseidet és
kanonokjaidat is! Elvetted földjeiket, erdeiket, barmaikat, és amikor bíróság elé akartak citáltatni, azt
kiáltoztad: egyházi átok alatt vannak!
– Igenis! – üvöltötte Jakab püspök. – Egyházi átokkal sújtottam őket! Mert pap létükre feleségük
van és gyerekük! És ágyasokat tartanak! Megfertőzött kezeikkel nem is szolgáltathatják ki a
hívőknek a szentségeket!
– Buta hazudozás! Azt mindenki tudja, hogy a legtöbb papnak felesége van, mert a görög rítust
tartja! Te nem ezért átkoztad ki őket, hanem azért, hogy ne állíthassanak a törvényszék elébe! Mert
ott minden piszkos bűnödet a fejedre olvashatták volna, nyilvánosan! Hogy a te egyházmegyédben
száz márka ezüstért akárki világi személy esperes lehet! Meg akartad akadályozni őket abban, hogy a
világ színe előtt a szemedbe vághassák: lefoglaltad a keresztes hadjáratra beszedett kegyes
adományokat! És akkor még van bőr a képeden ideállítani, őfelsége szakáilát cibálni, hogy adj
nékem ereklyét, uram?!
Hallatlanul jót derült az egész udvar, hogy így hajba kapott a két jeles főpap, s az ereklyék
ürügyén úgy kiteregették egymás szennyesét, mint két veszekedő szomszédasszony. Az még külön
mulatság volt, hogy minden aljas
55 saga ellenére is Jakab püspöknek “szorított" az egész udvar, mert a francia származású Róbert
püspököt szíve mélyéből utálta mindenki, hisz többet volt Rómában, mint Veszprémben, és akármi is
történt Magyarországon, azt a liege-i származású főpap mindjárt beárulta a pápának. Ott is rühelltek,
de mindig akkora ajándékokkal kedveskedett a bíborosoknak és a Páter Serenissimusnak, hogy a fél
világ harsogott a veszprémi püspök erényeinek dicséretétől.
Olyan szokatlan, amikor ismét fölcsendül a király hangja, jelezvén, szeretné végét szakítani az
áldatlan vitának.
Béla önkéntelenül fanyarul elmosolyodik, aaiikor szinte betű szerint meghallja apja szájából, amit
előbb gondolatban a jeruzsálemi kalmár szájába adott. Picit levegőbe emelkedett a királyfi keze,
mintha legyinteni akart volna, de aztán szárnyaszegetten visszakoppant megint az asztalra. “Viaszba
mártott emberfejek és végtagok, botdarab, cserépkorsó! Mennyi tenger pénzébe kerültetek ti ennek a
szerencsétlen, koldussá tett országnak!" S látja, János érsek atya úgy zokog az őszinte
meghatódottságtól, hogy vastag patakban a szakállára ömlik a könnye, s reszkető keze a kőkorsót
cirógatja, mint édesanya kicsiny porontya fejét. Béla már-már belefásul a mélázásba. Szinte meleg
részvéttel sajnálja az apját, aki, lám, hiába fáradt el a világ másik végéig és fürdött meg a Jordán
szent habjaiban. A királyfi tudja; apja azért vállalta ezt a borzasztó fáradságos utat, mert bizánci
császár akart lenni a boldogtalan. “De hát így vág ilyesmibe az ember, kedves apám? Aki fel akar
telepedni a bizánci császári trónra, megmagyarázta a magister, annak legeslegelső sorban jóban kell
lennie a pápával! Le kell vennie Krisztus urunk földi helytartóját a lábáról! És te mit csináltál?
Ahelyett, hogy legalább színre nagy hajcihőt csaptál volna odakint, ide-oda vonulgattál, mint
fakarddal hadakozó kölykek 3. fűzfás tocsogós réteken! Fügét mutattál a szentséges atyának! És még
te csodálkozol, hogy hoppon maradtál? Nem irigyellek, kedves apám, hogy azt kell hazudnod,
ezekért az izékért utaztattál tízezer nyalka vitézt a méregdrága velencei gályákon Palesztinába!"
Béla arra rezzen össze, hogy a nevét hallja.
– De a legszebb, legértékesebb ajándékot mégiscsak az én nagy ló Béla fiamnak hoztam, aki lám,
oda sem figyel a szavaimra!
A kis herceg zavarban van, de leküzdi, s apja felé fordul. Endre hatásvadászó szünetet tart, aztán
összeüti a tenyerét, mire Apodfia Dénes, a nyalka tárnokmester föláll, a nagy, faragott ajtóhoz siet, ő
is" tapsol hármat, s a feltáruló ajtó keretében megjelenik egy gyönyörű, fiatal leány.
Hófehér ruha fedi formás, telt idomú testét, hosszú fekete haj omlik alá a fejéről, két ágra
választva, aranyhálóba fonva. Egyik ága a hátára zuhog, a másik a két begyesen domborodó keble
közé. Dereka olyan karcsú, hogy vélnéd, kettéroppan a ráfonódó súlyos aranygyűrűkből összerótt öv
alatt.
Jó Micsoda hollófekete hajzuhatag! A sátán katlana alatt nem feketébb a korom! Esküszöm,
legalább kisujjnyi hosszú szemérmesen lesütött szempillája. S amikor fölveti és ráemeli pillantását a
kis hercegre, akit rövid kutatás után gyorsan meg is talál, Béla úgy érzi, hatalmas máglyát gyújtottak
hirtelen a szobában. Veríték borítja el a homlokát, és röstelkedve érzi, megizzad a tenyere
izgalmában. Nem, nem! Ez nem lehet igaz! Hiszen ilyen szép teremtést csak az látott, akinek
álmában már megjelent egy angyal! És ez a csodálatos lény elindul feléje! A lába szinte alig éri a
palota padlóját borító, süppedő szmirnai szőnyeget. Béla tágra nyílt szemmel bámulja, majd
önkéntelenül lehunyja a szemét. “Mindjárt fölébredek, és rögtön véget ér apám legújabb rossz
tréfája! Mit akarhat vajon, mire jó ez az újabb komédia? És... és ki ez a leány? És... és..."
– Íme, bemutatom néked, fiam, Laszkarisz Teodor bizánci császár leányát, a bűbájos kis Mária
hercegnőt, a... menyasszonyodat.
Béla arcát forró vérhullám önti el. Apja utolsó szavára úgy érzi. a mennyezetről a fejére zuhant a
hatalmas kocsikerék, amelynek küllőire erősítették a nagy lánggal lobogó viaszgyertyákat. “Micsoda
ostoba álom látogatott meg – gondolja. – Igen, igen, amíg apám a hadjáratáról hazudozott, elnyomott
a buzgóság, és... ilyen gyönyörű kislányt álmodtam. Ha kinyitom a szemem, azonnal odébbszáll,
mint megrebbentett pillangó!"
 És akkor forró, duzzadt ajkak érintik a királyfi tűzforró orcáját.
– Idvezlígy in ides kisurám – rebegi a bizánci császár lánya, és lesüti megint ájtatos kis
mosolykával a szemét, s Béla megdöbbenve érzi: nem álom, valóság a csodálatos kis teremtés, és
amikor mosolyog – nézzétek, tündéri, bájos kis gödröcskék sejlenek föl az ajka sarkában!
önkéntelenül kinyújtja érte a karját, hogy még tartóztathassa, s Mária is zavarban van, mert erre már
nem tanították ki, most mit kell tennie, így ottmarad a két izmos, surbankó-kar rabságában, és – előre
ezt sem számította – akaratlan odahajlik fejecskéje Béla széles, hevesen hullámzó mellkasára.
– Mária! Mária!... Máriácska! – susogja kicserepesedő ajakkal az ifjú herceg, és átvillan az agyán,
hogy egyetlen, kemény rántással vadul magához szorítja, de aztán nem engedelmeskedik akaratának
a karja. Csak a jobbját emeli fel picit, félszegen, mintha el volna törve, és nyirkos tenyerével mackós
gyöngédséggel megcirógatja a császárlány aranyhálóba bujtatott éjfekete haját.
57 11
Ha eddig szinte bottal kellett Bélát az udvarba hajtani, most tán kivont karddal sem lehetett volna
elkergetni onnét. Persze ha az ember kicsit gondolkozik, nincsen ebben semmi titokzatos: Jolanta
királyné ágyasházában ott kacagott, csattogott Mária, a bizánci császár lánya. Tán meg is hasadt
volna a királyfi szíve, ha valami gonosz praktika révén eltiltották volna apja palotájából.
Ahogyan mondani szokás: sülve-főlve együtt voltak. Salamon deák, meg Tűrje Dénes bánatosan
ült egy kis dunaparti kocsmaboltban, és időnként, hogy mégiscsak csináljanak valamit, egymásra
emelték poharukat. A világon semmi dolguk sem volt. A kis herceg abbahagyott mindenféle tanulást.
Mária csordultig betöltötte szívét és életének minden percét. Már első nap levette a királyfit örökre a
lábáról. Kedves, görög-latin-magyar keverék nyelven azt kérdezte Bélától:
– Hogy hívod édesanyádat?
Béla nagyot debbano szívvel, nekibúsulva válaszolta:
– Gertrud volt a neve. Áldja meg az Isten haló porában is.
– Hol van eltemetve?
– A pilisi klastromban.
– Mond udvarmester, holnap te, én – odamegy. Szedessen palotakert r-e-ec-ngeteg virág, és
csinálja ó-ó-ó-riás koszorút és csokréta! Mind-mind elvinni szegény jó magyar királyné, akit
kegyetlen megölt gonosz lator alattvaló!
Béla térdre omlott a folyosó kövén, ahol éppen álltak, ráborult a karcsú császárlány kezére,
csókjaival borította el, s közben feltartóztathatatlanul csorogtak a könnyei. Mária tágra nyílt
szemmel, némán bámulta a vőlegényét. ,,Hát... ennyire szeretted szegény édesanyádat?" És
aszomorúság ürömlevébe csepp öröm is vegyült, hiszen úgy tartják, aki az édesanyját nagyon szereti,
az a feleségét is a tenyerén fogja hordozni. Hallatlan gyengédséggel megcirógatta a térdre rogyott
“medvebocs" fejét, s csak annyit súgott:
– Majd én fog téged édesanya helyett is nagyon-nagyon szeret! Jó?
Béla úgy ment mindenüvé utána, mint a puli a juhász után; tán késsel sem lehetett volna levakarni
róla. Az apja résnyire sunyt szemhéjai alól gyakran méregette leendő menyét, kívánatosán karcsú
derekát, minduntalan csiklándósan megrezdülő kemény kebleit, melyek úgy elálltak, mintha csak
haragban lettek volna egymással. Meg-megnyalta cserepes szája szélét a vén kandúr, és hatalmas,
forró tenyerét látszólag véletlenül Mária derekára téve, keserves fanyalgással ugratta:
– Kicsiny virágszálam! Meg sem érdemel téged ez a tohonya ló!
– De apám! – méltatlankodott Béla ingerülten.
5
*
Endre csak legyintett, mint az öregedő trubadúrok, és fölényes magabiztosságával folytatta:
– Áruld el, mit szokott mondogatni néked ez a föld terhe? Tud-e udvarolni? Hej, majd én tudnám,
mit kell mondani, hogy megdobbanjon az a szép szíved! – És úgy nézte Mária feli ndultságtól
reszkető arcocskáját, mint az éhes hiúz lesi az elébe bócorodott csíkos bundájú vadmalacot. Jolanta
királyné tüntetőén fölállt és karját nyújtotta Apodfia Dénesnek, a nyalka szépfiú tárnokmesternek, s
elindult vele a másik terembe, ahol vidáman pengtek a tamburák, s megejtő, szívet csiklándó
lágysággal jajveszékeltek a töröksípok, mint valami szerelmes természetű kandúrok, és évődő, forró
kacagások meg pajzán sikkangatások csaptak föl minduntalan, mintha kósza gonoszok égő csepűvel
felfarkazott nyílvesszőket lövöldöztek volna erre.
– Hej, hej! – tápászkodott föl a mindig jócskán italos király. – Nyomorult szolgák! Az első tánc
mindig az enyém!
Apodfia arca eltorzult a súlyos sértés hallatán. “Nyomorult szolgának mertél nevezni – dühöngött
magában –, te rühös koldus? Jolantádat féltenéd tőlem? Már elkéstél, tudd meg! Magyarországon
nincs olyan tyúk, amelyik meg ne ülne nékem, ha én rákukorítok! Gertrud is megült, Jolanta is! Várj
csak! Majd mindjárt elválik, melyikünk a nyomorult szolga?!"
– Felség – mondta előkelőén szívére szorított kézzel –, valóban nem kéne táncolnunk, hanem...
ország dolgán gondolkodnunk!
– Halics? – torzult el Endre orcája. – Már megint baj van abban az átkozott koszfészekben? Hát
csak nem bírunk meg velük?
– Míg mi a Szentföldön harcoltunk, Krisztus urunk koporsójáért, azalatt megerősödtek a disznók!
– Odaküldtem Kánnembéli Gyula nádort! Vagyonom roncsán erős sereget fogadtam! Hát a vitéz
Gyula nádor sem boldogul velük?
– A pokolbéli sátán sem tudna diadalmaskodni a halicsiak felett, uram! – nyomta meg kéjjel a
tárnokmester a szót, mert tudta, hogy ezzel is mélyebbre üti a kést Endre szívébe, aki nem tudható,
miért, uralkodása folyamán mindenek elébe helyezte Halics ügyét.
– Bocsásd elém a követet!
– Nem jöhet. Súlyos sebében összerogyott, s nékem hebegve néhány szót, az ispotályos lovagok
karjai között kilehelte lelkét.
– Üristen! – dühöngött Endre. – Mit mondott? Van remény, hogy megtarthatjuk Halicsot?
– Bajosan, uram! Misztiszlavics úr ravaszul visszavonult Gyula nádor és felséges ipád, Leszko
lengyel fejedelem egyesült hadai elől!
– Ezt tudom! – vágott közbe ingerülten a király.
– De azt már nem tudod, hogy később visszatért egy erős orosz-kun had
59 élén, és a magyar-lengyel sereget Halics városáig zargatta, úgy kergetve őket, mint gyerek
ostorával a búgócsigátl
– Tévedsz, fickó! Még ezt is tudom l Gyula megerősítette Halics városát, aztán Misztiszlavics
ellen vonult, és...
– Vereséget szenvedett újra! – villant föl a tárnokmester szeme alig leplezett gyűlölködéssel. – A
fullajtár most arról hozott hírt, hogy – hangjában finom, gyilkos él rejtezett – az éhség megtizedelte a
várvédők sorait, akik látták, sehonnan sem remélhetnek segedelmet, s ezért feladták Halics városát!
– Jaj, nekem! A fiam, Kálmán? – kiáltott föl megkínzottan a király.
– Fogságba esett! Odakerült Salome is, a felesége, Leszko fejedelem leánya! És a híres vitéz,
Kánnembéli Gyula nádor is!
Endre összeroskadt, mint kiszáradt, erdei hangyaboly, amelyre véletlenül ráhajtott a rönköt
vonszoló szekér kereke.
– Az orcátlan halicsi fejedelem súlyos váltságdíjat követel érettük! A király felnyögött:
– Váltságdíjról beszélsz, ostoba szolga!? Hiszen nincs a kincstárunkban egy maréknyi dénár se!
A tárnokmester tajtékzott dühében a folyamatos sértegetéstől, de lenyelte mérgét. Majd eljön az
alkalom, és kamatostól visszaszolgálja urának a kapott kölcsönt! S ez hamarébb bekövetkezett, mint
remélte.
– Oj hadat kell Halicsba küldeni, hogy kiszabadíthassa a fiamat! – folytatta a király.
 – Üj hadat, uram? Hiszen te mondád, maréknyi dénár sincs a kincstárunkban. Szerintem én is
fölösleges vagyok! Ha nincs semmi a kincstárba, minek ide tárnokmester, uram?
– Ügy, úgy, csak marj belém te is, te hálátlan kutya! – vergődött a király; aztán felcsattanó
haraggal rárivallt: – Meg is érdemelnéd, hogy kihajíttassalak Esztergom várából, hogy a nyakad
szegjed a meredek hegyoldalon! Miféle tárnokmester az olyan, aki eltűri, hogy koronás királya üres
zsebbel vergődjön?
Apodfia Dénes majdnem fölnevetett. “No, most jössz be az én házamba, nagyszájú, goromba
komédiásfajzat!"
– Mit tudnék én itt tenni, uram? Az adót, meg a kamara hasznát beszolgáltató királyi
kamaraispánok helyett mérgesen ordítozó, türelmetlen velencei és augsburgi kalmárok toporzékolnak
a palota udvarán, akik a szentföldi hadjáratra néked kölcsönadott hatalmas summáikat követelik
vissza. De legalábbis a kamatjaikat szeretnék megkapni!
A tárnokmester úgy érezte, illatos balzsammal kenegeti oldalát szép izmaelita fürdősnője, olyan
keserveseket bődült minden szavára a király:
– Dénesem... Édes fiókám!... Ez így... ronda, mocskos gyalázat...
60Ez így... nem mehet tovább!... Tennünk kell valamit, de hamar, hamar, hamar!... Keserves
rabságban a fiarn, ki kell szabadítanunk!
Apodfia Dénes reménytelenséget tükröző orcával tárta szét a karját.
– Pénz? Ebben a koldus országban? Pénzük csak a papoknak van, de... a papok pénze... tüzes, ezt
te tudod a legjobban! Mert a zacskójuk nyakára hosszú madzag van kötve, aminek a végére éles
hangú csengő van erősítve a lateráni kancellárián, és... Jaj nekünk, ha az a csengő megszólal,
uram! ...
Endre arca rövid tűnődés után feltündökölt:
– Bort ide, hej! – S amíg odarohant a főpohárnok magister, Atyuszfia Lőrinc, megragadta Dénes
úr karját, és keményen megrázta: – Látod, édes fiam, ezért kedvellek én ennyire téged! Mert te akkor
is jó tanácsokat adsz nékem, amikor nem is akarsz!
Apodfia meglepetten tátogatott, még szépen kipödrött bajusza hegye is lekonyult meglepetésében.
– Hallgatlak, uram! – hebegte megzavarodva, hogy a király egyszerre így talpra ugrott, pedig már
mind a két válla a földet érte. Ezt csodálta benne minden híve, hogy egyik pillanatról a másikra
magára talált, meglelte az egyetlen megoldást, amely kirántotta szekerét a kátyúból.
– Van pénz ebben az országban! Papokat mondtál, ugye? Nohát... olyan pénz van itt, ami a
papoknál van, de mégsem a papoké, érted-e, Dénes fiam? Most azonnal nyergeitess egy század
daliát, és induljanak... – Kajánul elhallgatott, lesve a hatást, mert látta, a tárnokmester szinte meghal
a mohó kíváncsiságtól: hol lehet olyan szabad pénz, amit ő még meg nem kaparintott magának! –
Ide, a szomszédba, édes fiam! Annak a száz daliának te leszel a kapitánya! Te vezeted őket át a
johanniták kolostorába, és tüstént elhozod tőlük szegény Imre bátyám özvegyének náluk letett
kincseit! Pénzt, drágaköveket, arany-ezüst edényeket, fegyvereket! Hogyha jól emlékszem,
harmincezer gira ezüstöt is adnak azért az izmaelita meg a zsidó bankárok! De még a velencei
Signoria is boldogan beváltja!
Apodfia nem mert urával ellenkezni. Ismerte jól a királyt, aki olyan volt pattanásig feszült
lelkiállapotában, mint a vipera, amelynek a farkára hágtak. Ha nem engedelmeskedik néki azonnal, a
királyi refektórium kellős közepén üti a szívébe a tőrét. Most álljon oda magyarázni, hogy... micsoda
égbekiáltó disznóságot akar véghez vitetni? Hiszen a szerencsétlen Konstancia II. Frigyes német-
római császár felesége lett közben. Mit fog szólni a császár a felesége hozományának elkobzásához?
Zengeni fog egész Európa Frigyes haragjától! És a szerencsétlen asszonynak csupán javainak
használatáért tizenkétezer gira váltságdíjat ítélt meg a pápa! S nemhogy azt meg nem kapja, Endre
még megboldogult férje teljes hagyatékát is elorozza tőle? Üristen, micsoda pokoli felfordulás lesz
ebből, ha kipattan? És a johanniták kürtölik
 61majd világgá, futárjukat még ma éjjel útnak bocsátva római nagymesterük elébe!
A tárnokmester fejét mélyen meghajtva kisietett. Azt még megtette, hogy amerre elhaladt,
bizalmas embereinek megsúgta, a király mit míveltet véle, s ő teljesen ártatlan, csak a király szigorú
parancsára enged szabad folyást ennek az égbekiáltó igazságtalanságnak!
Béla ajka is megvetően lebiggyedt, amikor Tomajnembéli Dénes megsúgta neki:
– Lám, a dicső keresztény lovag! Az özvegyek és árvák ájtatos gyámola még holtában is
megtolvajolja szegény nagybátyádat!
A johanniták a kisujjukat sem tudták megmozdítani, amikor a tárnokmester késő éjszaka rájuk tört
királyi lovasaival. Fertályóra múlva a királyi palotában volt a tizennégy megvasalt súlyos láda, teli
Imre király özvegyének kincseivel. Endre az egyik ládára borult, részegen zokogva simogatta, és
szipogott, mint egy síró kisgyerek:
– Látjátok, mennyire igaz a mondás? Ahol a legnagyobb a szükség, ott a legközelebb a segítség!...
Nagy bajomban, lám, hamar megsegélt az Úristen kegyelme...
S még udvartartásának urai, ezek a hétpróbás gonosztevők is megrökönyödve kapták fel farizeus
szavaira a fejüket. De nem mutathatták, mert a király hirtelen talpra ugrott, és mind a harminckét
fogát kivicsorítva rájuk ordított:
– Talán nem tetszik valakinek? Mert akinek nem tetszik, fel is út, le is út! Elmehet, isten hírével!
– Majd a pápa... megneheztel, mondván... kifosztottad a johannitákat!
– Mindjárt megmondom, hogy mit csináljon a pápa! – üvöltötte vérbe borult szemmel a
csaprészeg király. Haragos kézmozdulattal tudta csak elfojtani a teremszerte felrobbanó durva
röhögést, hiszen mindenki megértette, mire célzott Endre. De őfelségének most kivételesen nem volt
kedve tréfálkozni, belülről születő őszinte indulat robajlott szavaiban: – Kussoljatok el, részeg
csürhe!... Ki tudná nékem megmondani, miért kergetett el őszentsége a Szentföldre?... őmiatta
bangálkodtam két esztendeig odakint!... Őmiatta ürült ki ennyire a kincstáram! Meglehet... tizenöt
esztendeig sem állok talpra... újra! És... egyáltalán... mi értelme volt annak az egész... eszeveszett
bolondságnak? Talán... mártírhalált kellett volna elszenvednem... azért a... rohadt, sívó...
homokpusztáért? Hát... nem és nem! Bizánci császárnak... nem voltam jó? Vértanúnak... igen?
Egyre nehezebben forgott a nyelve, meg-megtántorodott, s végül is két markos udvarnoknak
kellett az ágyasházába támogatni. 12
Mint huzat a tárt ablakú szobából a könnyű pihét, úgy vitte el Halics Imre hagyatékát, Konstancia
hatalmas hozományát. Egy fél évbe sem tellett, és Endre már megint a tárnokmesterét gyomrozta:
– Segélj rajtam, mert különben karóba húzatlak, felnégyeltetlek, kerékbe töretlek!
– Felség, én sem vagyok isten, lehetetlent én sem tudok művelni! Már csak azhiányzik, hogy
idehozass hét korsó vizet, hogy változtassam borrá!
Endre hirtelen feladta a miméit szigort mutató, játékos hangot. Ügy összeomlott, mint egy fényes,
úri sátor, aminek négy ember egyszerre elvágja a négy főtartó kötelét. És ki sem tudott kászálódni a
romok közül, szégyenszemre könyörgésre fogta a dolgot.
“Milyen szánalmas féreg vagy, amikor az igazi arcodat mutatod – gondolta a tárnokmester, aki
maga is hercegi vérből, Gertrud törzséből származott. – Egy ótvaros fenekű koldus nem tud nálad
különbül nyivákolni: «Az isten szent szerelmére... Csak egy falat ennivalót! ... Csak egy ital
forrásvizet –»"
Valahonnan messziről fölszivárgott a király betegesen halk, visszafogott siránkozása.
– Jaj, mennyire megvert engem az Üristen! Miért kellett nékem éppen ebben az évszázadban
születnem? Miért kellett nékem éppen a magyarok királyának lennem? Ha nem lennék király, most
kutyabajom sem lenne! Élném a világom a gyönyörű fiatal menyecske-feleségemmel! Nem is
ismerném ezt az átkozott szót: “Nincsen!" Dénes fiam, segélj, nem mókázok! Bejött a főszakácsom,
és megkérdezte, mit főzzön ebédre, mert üres a kamora. Jolanta egyik gyűrűjét adtam néki oda, hogy
kimehessen a piacra, és hazahajtathasson egykét zsenge borjút, meg szekérre rakathasson valahány
bődön zsírt, meg néhány zsák lisztet! Ez így nem megy tovább, fiam! Ezt én nem csinálom! Ha
kellek királyotoknak, tartsatok el!
– Nehéz, nagyon nehéz! – dünnyögte a tárnokmester, olyan fontoskodva, mintha egyes-egyedül
őtőle függne a döntés, megtartja-e tovább is magyar királynak Endrét, vagy pedig útilaput köt a
talpára: mehetsz! – Illetve... végtelenül egyszerű a dolog! Csupán annyit kell megtenned, hogy
kinyitod a szoba ablakát, meglóbálod háromszor a karos gyertyatartót, és...
– A szemközti palotából azonnal itt terem Sámuel kamaraispán, az izmaelita szörnyeteg! Isten
őrizz! Még csak az kellene!
– Akkor a szoba másik falán nyisd fel az ablakot, és ott adj a gyertyatartóval jelet!
– Nem, nem, nem! A zsidót sem kedvelem cseppet sem jobban, mint az
6])izmaelitát! Szörnyetegek mind a ketten! Elevenen kiszívják, mint a vámpír, a véremet! – Már
le s föl rohangált a teremben, s közben szenvedett, mint egy megbéklyózott dühödt bika, aki már érzi
a mészárosok taglójának iszonyú sújtását. Hirtelen megtorpant a tárnokmester előtt, mind a két
kezével a szép szál férfi tüneményes dolmányába ragódzott, és megrázta, kegyetlenül. – És ha mégis
megteszem? Mit szól majd a jó nép? Megint a nyakukra szabadítom a földre szállott sátánokat?
– De az úristenit, felség! Hát kell a pénz, vagy nem kell?!
– Hogy beszélsz velem, te piszok? – lábadt egyszerre könnybe a király szeme, mert most jólesett
néki, hogy könnyezhetett. – Ez hát a hála, amiért kivakartalak a koszból és tárnokmesterré tettelek?
Talán nem loptál eleget mellettem? Mit szólnál hozzá, ha úgy tennék véled, mint az angol király,
Hódító Vilmos tett a zsidóival? Amikor teliszívták magukat, mint szivacs a vízzel, fél kézzel
kifacsarta őket. He? Kifacsarjalak, tárnokmester? – villámlott most már gonoszul a király szeme,
mint vihar előtt az ég alja.
Apodfia Dénes sohasem tudta, hogy is áll vele? Szerencséjére mindig megérezte, meddig szabad
elmennie, és az utolsó pillanatban mindig sikerült visszatáncolnia, amikor már a szakadék szélére
lépett.
– Felség – szólt –, oldjuk föl a lelkiismeretedet! Majd én intek mind a két sátánnak, jöjjetek és
segítsetek, nagy bajban van szegény jó király urunk! – És mielőtt Endre megakadályozhatta volna,
energikus, gyors mozdulatokkal az asztalhoz lépett, fölkapta a súlyos, ezüst gyertyatartót, majd
feltépte az ablakot, és köröket rajzolt vele. Azután ugyanezt tette a másik ablak előtt. Mire megittak
egy serlegnyi bort, már jött is az udvarispán, Rátótnembéli Gyula, az a keszeg, pöttöm férfiú (akit
részegségében virtuskodva a karjára szokott ültetni a király), és mulatságos cérnahangján elkántálta a
sarkig kitárt ajtó előtt:
– Felség, két mocskos senki házi szeretne hasra vágódni előtted! – és gúnyos fintort vágott,
amikor félreállt, hogy az izmaelita és a zsidó kamaraispán beléphessen.
Sámuel akár egy mesebeli óriás. Szénfekete, torzonborz szakálla, bajusza összehömpölygött
félelmetesen széles mellkasán; kampóra görbülő orra láttán sasvíjjogást vélt hallani az ember. Vastag,
vérpiros ajaka duzmadtan hasadt föl, mint a gesztenye burka. Igen, azt várta az ember, ha ránézett,
mindjárt levegőbe emelkedik, akár egy éhes keselyű, és süvöltve rácsap. “Ennek a gazembernek a
világ minden kincse is kevés volna! – rázkódott össze Endre, mert tudta, Sámuel, az izmaelita
kamaraispán olyan kegyetlen lehet, mint a fekete halál, amely, ha elszabadul, mindenkit letarol, mint
kasza a rét füveit, virágait. – És ezt a monstrumot kell szegény népemre rászabadítani?" Aztán
felfortyant gondolatban: “Ha belepusztul Hungária, akkor is megteszem! Bohó
6<SUB>4</SUB>cot csinált belőlem az ország, amíg odavoltam! Mindenemet szétosztogattam
nékik magamtól is, de ami véletlenül megmaradt, orcátlanságukban mind önként feldúlták,
elprédálták! Most visszakapják a kölcsönt, a nyomorultak!"
A gólem mellett szinte észre sem vette Téka ispánt. Ha Sámuel körül valósággal lobot vetett a
szoba, ahová belépett, Tékát alig lehetett meglátni. Ritkás, göndör szálú, szépen ápolt szakáll övezte
orcáját, amely pirospozsgás volt, akár valamelyik paraszt fónagyé. Termete inkább vékonyka volt,
cseppet kidudorodó gyomorral; ujjai finommívűek és hosszúak, amelyek inkább vallottak jeles
tamburapengetőre, mint lángeszű bankárra. S ha nem viseli kis oldalszakállát és f ej búb-sipkáját,
senki sem mondta volna rá, hogy zsidó. De Téka ispán szigorúan betartotta vallási törvényeit, és ha
az életébe került volna, akkor sem vált volna meg egyiktől sem. Koravén, beteg gyerekeknek van
ilyen elkerekedett nagy szemük, ami arról árulkodik, hogy gazdájuk valami olyasmit tud, amit rajta
kívül senki más. Boltozatos homlokán, főként a halántéka körül, kék erek koszorúja sejlett áttetsző
bőre alatt. A király, ahányszor találkoztak, mindig rajta felejtette a szemét, olyan szép pátriárka feje
volt. Pedig Endre szeme csak a fehérnépeken akadt meg. Ez a kedves, öreg banká r mindig
megnyugtatta, ha megjelent a színen. Ö sem felebaráti szeretetből segített rajta, ha bajba jutott,
busásan megkereste és meg is találta a maga hasznát, de valahogyan mégis egészen más volt, mint
Sámuel, az izmaelita saskeselyű, aki Tékával ellentétben könyörtelen nyerseséggel, lélekszakasztó
durvasággal vette el, ami megillette, de még a fölös ráadást is.
– Mivel tudnád országomat és koronámat megmenteni? – szegezte az ujját Endre a némán,
álltában is sistergő izmaelita mellének.
– Egyszerű dolog, uram! Behívatod a kancellárodat, és lediktálsz néki egy kurta rendeletet.
Valahogy így: “Nos Rex Hungáriáé, Croatiae, Dalmatiae etcetera, etcetera elrendeljük, hogy – ma
van másodika, mondjuk – e hó tizenötödikén országszerte váltsa be mindenki a dénárját!"
– Már megint miféle ocsmányságba akarsz belérántani, Sámuel? – vonta össze Endre gyanakodva
sűrű, ősz szemöldjét.
Az izmaelita teliszívta domború mellkasát levegővel, és a nagyon magabiztos emberek gőgjével,
valahonnan igencsak felülről pillantott alá a királyra:
– Ne játsszunk, felség, komédiát! Tán el kell magyaráznom, éppen teneked, hogyan kell
megrontani a dénárt, hogy abból haszna legyen a királyi kamarának?
Endre elkeskenyedő kedvvel, ernyedt kézmozdulattal megkísérelte belefojtani a szót a kárpáló
ispánba, de az csak tovább hőzöngött:
– Kevesebb ezüstöt tétetünk az újba, mint a régiben volt! Tudod, nem?... Vékonyabbra veretjük az
új dénárokat! Dupla haszon! Ami ezüst így megmarad, az a tiéd!
– És a tiéd! – bukott ki a dühös szó a király száján.
– Igen! – csattant föl az izmaelita kamaraispán. Hát hogy lehet valaki ilyen gyalázatos és ostoba,
hogy nem akar megosztozni segítőtársával a várható nyereségen!? – Engedelmeddel, uram – folytatta
–, de... busásan megtérül néked az én hasznom! Nem ingyen nyerem!
– Megadtad nékem, ez igen! – nyerített föl ideges jókedvében Endire. – Édes Dénes fiam! Hát
már akármilyen jöttment ilyen pimasz hangon beszélhet velem? Hát már talán tűzre vetették bolond
udvarnokaim a derest?
– Felség! – mondta Sámuel hűvös előkelőséggel. – Van egy közmondás: Aki korpa közé
keveredik, megeszik a disznók! Ha te nem akarsz így járni, ne is tárgyaljunk. – Egyre jobban
nehezére esett a magyar beszéd, s ezért akarva-akaratlan arabra fordította a szót: – Én egy aljas,
hitetlen mohamedán eb vagyok, aki azért születtem erre a földre, hogy téged, gyaur ebet bolonddá
tegyelek!
– Mit mondtál? – kapta fel gyanakodva a fejét a király. – Miért beszéltél arabul? Felelj, mert... jaj
neked!
Sámuel zavartan kapta föl a fejét: “Allah nagy! Micsoda szerencse, hogy ezeket a kemény
szavakat... arabul mondatta velem! Különben a következő minutumban már porba hullott volna a
fejem!"
– Felség – hümmögte picit megrezzenve, hogy így mellette süvöltött el a halál. – Nem tudom
magam tökéletesen kifejezni magyarul. És ha nem jut mindjárt eszembe, amit mondani akarok,
arabul vágom ki.
Endre gyanakvása nem csitult, érezte, Sámuel gyalázkodhatott, de már nem akart több időt
vesztegetni az izmaelitára, kegyesen intett néki:
– Rendben van. Tégy úgy mindent, ahogy jónak látod! Elmehetsz! Két hét múlva várom az első
zsák dénárokat! – Aztán Tékához fordult, és így folytatta: – Mit szólsz hozzá, milyen förtelmes,
undorító fráter ez? Miféle rettenetes gyalázatba akar magával sodorni megint?
– Felség – mosolygott a zsidó kamaraispán. – Kár, hogy nem tudok eléggé arabul, mert akkor
most talán örökre megszabadulhatnék legnagyobb vetélytársamtól, akivel osztoznom kell a te áldott
jó aranyszíveden!
– Téka fiam, azt hiszem, elég jól ismerlek ahhoz, hogy kijelentsem, ha te tudnál is olyan jól
arabul, hogy Sámuel minden szavát megértsed, te... vagy annyira becsületes üzlettársa néki, hogy...
mégsem mondanád meg, mit vartyogott mocskos szájú ellenfeled. De mindegy! Halljuk, édes fiam,
te mit találtál ki, hogyan tudnál megmenteni a gyalázattól? Hogy ne kelljen fényesre kopott
réztányérkával a sarokra kiállnom, és...
– Amíg felséged engem lát, erre nem kerül sor, efelől bizonyos lehet!
66hajolt meg mélyen Téka, szívére szorítva finom, fehéren indázó ujjú kezét.
– Sámuel barátom keresni akar rajtad, én pedig segíteni akarok néked! – Közelebb lépett a
királyhoz, hogy ha lehetséges, akkor még a tárnokmester se hallja beszélgetésüket. Persze Apodfia
Dénes észrevétlenül a közelükbe sündörgött, s joga is volt hozzá, hogy kihallgassa szavaikat, hiszen
néki a király minden üzleti tárgyalásáról tudnia kellett, mivel ő kezelte a pénzügyeket.
– Felség – súgta –, add el a birtokaidat! Endre idegesen, kurtán fölkacagott:
– Bolondgombát faltál volna, jó ember? Mi a poklot adjak el rajtuk, amikor... Amikor már régen
eladományoztam szinte valamennyi uradalmamat?!
Első pillanatban úgy tűnt, mintha Téka ispán nem értette volna, mit is mondott a király, mert
sürgető, apró integetések kíséretében kivágta:
– Éppen hogy azokat add el, uram, amelyeket már amúgy is eladományoztál!
– Téka, nem vagy eszeden! De hát kiknek adhatnám el a már egyszer eladományozott
birtokaimat?
– Azoknak, felség, akiknek eladományoztad! A király ingerülten vágott az asztalra:
– De ki az a marha, aki pénz ad olyan birtokért, amiben már amúgy is benne ül?
– Nézd, jó felség – gyürkőzött türelmesen a magyarázkodásnak az ispán –, akinek felajánlod,
mindenki megveszi örömmel! Tudod te, milyen más érzés olyan birtokban ülni, ami biztosan a tiéd?
Annyira a tiéd, hogy maga a tárnokmester vette át tőled az érte járó summát, és ezek után a hites hely
előtt írták mindörökre a nevedre? Szóval úgy a tiéd, hogy abba még a római pápa öszentsége sem
köthet bele, pedig az nagyon nagy ember!
– Dehogy is nem köthet bele! – vigyorodott el kaján kárörömmel a tárnokmester. – Én ott álltam a
könyöködtől egy bakarasznyira, amikor meg j esküdtél noj-ben, a koronázási szertartásodon, hogy
úgy vigyázol a Szent
Korona birtokaira, akár a szemed fényére!
A király elfehéredő orcával, zavartan sütötte le a szemét, és rohamosan növekvő kétségbeeséssel
dörmögte, az asztalt kapirgálva körmével:
– Hű, de kínos eset! Én erre... valóban megesküdtem! Most már... viiágosan emlékszem! – Zavara
tovább erősödött beszéd közben. – De az uraknak arra is megesküdtem, hogy amit nékik
adományoztam, soha, semmilyen
i körülmények között vissza nem veszem! ... – Hangulata ebben a sorsdöntő pillanatban egyszerre
vidámra váltott, s mosolyogva kérdezte: – Hát akkor most... melyik esküm köti meg a kezem?
Melyik az erősebb?
<SUP>1</SUP> Téka ispán olyan fölényesen mosolygott, mint a tárnokmester szokott, ami
67 kor a futtatáson fekete csődöre, Lucifer három teljes hosszal megnyeri a versenyt:
– Ha ez így van, akkor még gyönyörűbb a helyzet, mint ahogy én elképzeltem! Add csak el
nyugodtan a birtokaidat! Aztán ha valaki perbe szállna emiatt véled, feloldoztatunk őszentségével
mind a két esküd alól! Ö csak így tesz a kezével – utánozta kicsit gyámoltalanul a főpapi
keresztvetést –, és azt mondja közben: ,,Ego te absolvo in nomine Domini!" –, és te ugyanabban a
szempillantásban ismét a leggazdagabb magyar földesúr leszel!
– Köszönöm, édes fiam! Elmehetsz! – intett kegyesen Endre a zsidó kamaraispánnak, aki sűrű
hajlongással kihátrált a nagy fogadószálából. A király hangja hűvösre váltott. – Dénes! Hívasd a
kancelláromat! Mindjárt hozza magával a birtoklajstromokat is!
– Mire jó ez a c&
232;co, felség? Magad is jól tudod, már mindenedet elajándékoztad!
– Tudom! De... pénzért még nem adtam el egyiket sem! Még ma írunk mindegyik
megadományozott úrnak, akarja-e elnyerni birtokát örök áron?
– Ezt nem teheted meg, uram!
– Miért? – fortyant föl Endre őszinte indulattal. – Ki parancsol az istennek?
– A Törvény az isten, uram! Ezer baj szakad újra a nyakadba!
– A Törvény én vagyok! Ebben az országban az történik, amit én akarok! – hörkent
tárnokmesterére a király. – Hol tekereg ez a pimasz kancellár? Néki tán nem vagyok királya, hogy
nem engedelmeskedik tüstént a hívásomnak?
Apodfia Dénes gúnyosan elmosolyodott.
– A kancellár úr azt gondolja, ha megadtad már néki a háromszáz gira ezüst tartozásodat, akkor
parancsolgathatsz is néki! Addig: nem is ismer téged, uram!
Endre megvonta a vállát:
– Én csináltam valakit a koszosából! És most felhúzza az orrát? Mindegy! Gyerünk a
refektóriumba, kegyetlenül megjött az étvágyam.
– Kár átfáradnod, felség! – röhögött befelé a tárnokmester. – Hát már elfeledted, hogy a főszakács
átüzent; nincs mit főznie?
Endre szórakozottan bólogatott, és ment tovább az udvar felé. Az udvaron moccanni sem lehetett,
úgy teli volt békétlenkedő, ordítozó emberekkel.
– Úristen! Kik ezek? – lépett hátra a folyosó kerengőjéről a király.
– Panaszosok, felség! Az ország minden részéből jönnek! Amióta tudják, hogy visszatértél a
Szentföldről, valósággal megszállták Esztergomot, mint valami ostromló hadak!
68
– És – hüledezett rémületre váltó arccal a király –, és... mit akarnak tőlem ezek a boldogtalanok?
– Igazságot, uram! – fordította komolyra a szót a tárnokmester.
– Jó, jó – emelte föl zavartan a jobbját Endre –, tudom, hogy régi törvényünk: bárki beléphet a
király házába, ha panasza van. És még le is ülhet ebédre a király asztalához! De... De hogy egyszerre
ennyi embernek lett panasza? Hogyan? Miért?
– Amíg te a pápa őszentsége parancsára a Szentföldön fáradoztál, idehaza minden a feje tetejére
állt! Ember embernek lett farkasa! Megszűnt a Törvény, nem tudom, érted-e?!
– Nem – mormolta őszinte zavarral küszködve a király. – Hiszen János érsek itt maradt...
Képemben uralkodott! A... a Királyi Tanács jó részét, főpapjaim java részét... fölmentettem,
szándékosan, a keresztes hadjárat kötelezettsége alól, éppen azért, hogy... itthon rendet tarthassanak...
A tárnokmester, akinek kivételesen tiszta volt a lelkiismerete, mert együtt zarándokolt el
Jeruzsálembe a királlyal, fölényes mélabúval mosolygott:
– Éppen ők csinálták a felfordulást, uram! És most hiába is akarnál néhány bűnbakot kiválasztani
közülük: mindegyikük egyformán hibás! Kivéve szegény János érsek atyát, akit vasvillával kergettek
ki Lengyelhonba, amikor tiltakozni mert a garázdálkodásuk ellen!
Endre gondterhelten pillantott alá a felháborodottan zúgó, izgatottan örvénylő sokadalomra.
Óvatosan úgy állt, a kerengő oszlopai mögé húzódva, hogy alulról meg ne láthassák.
 – Ügy gondolom, ha... ha igazságot nem is kaphatnak, legalább egy jó ebédet adathatnál nékik,
tárnokmester uram!
Apodfia Dénes már rendkívül unta a szerinte teljességgel fölösleges szószaporítást. Sajnálkozva
tárta szét a karját:
– De jó uram! Miből? Ma már néked sem főtt a konyhádon ebéd. Tán némi füstölt sonka, meg
kevés sózott szalonna, ha akad, azt falhatsz!
A király egy pillanatig arra gondolt: villámlani fog és mennydörögni, de aztán gyorsan mégis
másként döntött, s homlokára bökve fölkacagott:
– Akkor nincs más hátra... mivel éhen mégsem halhat a király és a királyné... még ma descendálok
egész udvartartásommal!
13
Amint elterjedt a király szándékának híre, roppant virágos jókedv kerítette hatalmába az egész
esztergomi palotát. A sok riherongy léhűtő módfelett kedvelte a falura szállást, mert ott álló nap csak
zabálniok kellett, meg a hasukat süttetni a nappal: mindent elvégeztek a megszállott falu nyomorult
szol
6<SUB>9</SUB>g&
224;io népei. Nem elég, hogy adták, még el is készítették, sőt, fel is szolgálták az ételeket és az
italokat. A descendálás puszta szándékának hallatára reszkető rémület szállta meg az országot,
vacogva lapult meg minden úr meg főpap, s óriási összegeket ígértek Szent Antalnak, ha má sfelé
fordítja a király szekerének rúd ját.
– Tudod mit, Dénes fiam? Jacobus váci püspök uramat tréfáljuk meg! Tudomásom szerint az ő
zsírosbödöne meg bugyellárisa éppen csurig van! Hát akkor... markoljunk bele kicsit.
Apodfia Dénes, aki picivel a király háta mögött lépegetett, arcát ég fele szegve, hangtalanul
röhögött. Utálta Jakab püspököt, mert amíg odavoltak a Szentföldön, megdúlta az Apód-birodalom
három tartományát is, Hevesben is, Nógrádban is és Pest megyében is. A püspök úgy teliszívta
magát, mint egy éhes pióca, amit a felcser fölrak a beteg pucér hátára. Apodfia tudta: egy
harmincnapos sáskajárás nem olyan irtóztató csapás, mint egy félnapos királyi látogatás.
A kancellárián csupa pap dolgozott, így Jakab püspöknek is akadt közöttük embere szép számmal.
Persze, hogy még ugyanabban az órában fullajtár száguldott a szörnyű veszedelem hírével Vácra.
Jakab püspök, aki kitűnő gazda és nagy szerző volt, két kezét szemére szorítva, vonítva, mint a
veszett kutya rohant be a templomba és rogyott le névadója szobra elé. Átnyalábolta a kő Szent Jakab
lábát, és krokodilkönnyeket hullatva, ordítva könyörgött:
– Távoztasd el tőlem a királyi udvar látogatását! Ezer gira ezüstöt adok! Nevednapján tízezer
hatrőfös fehér viaszgyertyát gyújtatok! Még kilenc templomot neveztetek el rólad, én édes
patrónusom! Add, hogy kiessen a királyné szekerének a kereke! Add, hogy nyakát szegje a király
hátaslova, még mielőtt őfelsége felszállna reá! Fusson keresztbe fekete macska előtte! Támadják meg
felbőszült darazsak az udvar népét, amikor erdőhöz érnek! – Csak igen sokára nyugodott el szívének
háborgása. Már szitkozódni is tudott. Tarjagos-fényűre szőtt lila cingulusát helyére rántva dünnyögte:
– A rossebek rágják ki a bürkédet, felséges úr, amiért ideesz Vácra a fene! Ott jöjjö n ki minden falat a
torkotokon, ahol bemegy! A háromnapos hideglelés álljon belétek!
Aztán amikor kifogyott alóla a templomlépcső, felragyogott az a pöttöm csíborfekete szeme, mert
úgy érezte, megvillant előtte az egyedül lehetséges menekülés útja! Ahogy csak roppant teste
engedte, keresztülrohant a templomudvaron, és arra gondolt, továbbrohan a palotaudvarra, ott a
toronyban megfúvatja a kürtöt az őrrel. Aztán megijedt, hogy ha ennyit lohol, még kiáll a szívverése,
s így a lélekharang-lábhoz lépett, belemarkolt a vékonyka kötélbe, és úgy megcibálta, mintha az
édesanyja lelkét kívánta volna elbúcsúztatni véle. Összerohant mindenki, udvacnokok, szolgák,
serfek, de még a rabszolgák is:
– Mi történt?
 – Ki halt meg?
– Kegyes püspök urunkat vitte el az ördög? Mert azt ugyan jól tette!
– Emberek! Keresztény felebarátaim! – rivalit&
224; a dörgő hangú Jakab úr. – Valamennyi cselédem kapjon lóra, s azonnal vágtassatok ki oda,
ahol a gulyáimat, csordáimat, kondáimat, nyájaimat és méneseimet találjátok! Azonnal hajtsátok át
minden jószágomat a Tahi-szigetre! Te fiam, megmondjad a szigetmonostori apátnak, tűrje el rövid
ideig az állatjaimat, és nem marad el megérdemelt busás jutalma! Hajdi, hajdi! Mit bámultok? Nem
értettétek, amit ugattam? Akkor meg mire vártok! Várjatok! Fogadjátok elébb atyai áldásomat! No,
most már loholhattok! De olyan gyorsan vágtassatok, hogy sisteregjen a feneketek alatt a nyereg!
Mikor egyedül maradt, mélységes megkönnyebbüléssel vetett keresztet magára:
– Deo gratias! – szusszantotta elvigyorodva. – Mégiscsak sikerült megúsznom ezt a tizenegyedik
egyiptomi csapást!
14
Mint roppant, lomha óriáskígyó, tekergeti a királyi szekérkaraván elébb Esztergomból Buda, majd
onnan Vác felé, és az útjába eső falvakat könyörtelen alapossággal fölfalta. A macskák is
elmenekültek a biztos éhhalál elől, amerre Endre és udvara megfordult. Lélegzetelállító döbbenet
markolta meg a szerencsétlen szegény népeket.
Elég jó volt a tavalyi termés Dunakesziben is, maradt a félretett vetőmagon felül is jó néhány
köböl búza, meg köles. Az András-napi kirakóvásárra takarékoskodtak, ott akarták megvenni a vastag
téli posztógúnyát, lábbélit a családnak. Mindenhol bőgött egy-két bikaborjú, nyerítezett kiscsikó,
amelyek úgy vészelték át a sátánian hideg telet, hogy ott éltek a földbe ásott izikekben, palicsolt
oldalú fonás-kunyhókban, nádvityillókban az emberekkel együtt. Nyárára szépen megfeszült a bőrük
a húsukra rakódott finom, gyenge, remegő háj fölött, és szikrázott a napsugár a fényes szőrükön. És a
szőlő is szépen ígérkezett. Ügy látszott, rendbe jönnek kicsit, tán sikerül kiheverniök a szörnyű két
esztendőt, amíg odavolt a Szentföldön ^a király, és mindenki azt csinált a falusiakkal, amit akart. A
királyi udvartartás közeledtének hírére elborzadtak, és nem tudták, mitévők legyenek. A falu jó része
el akart futni Gödöllő felé a vad rengeteggel borított, kies dombok közé. Sokan ladikokba t elepedtek,
és áteveztek a Tahi-szigetre, mások vakon bizakodva a jó sors ke gyeiben, maradtak. Ireg, a vén bíró,
pedig fiatal felesége volt és két igazán szép leánya, nem tartott velük.
– Én nem félek, maradok! Bolondok, nem német jön ránk, vagy a pogány szaracén: a koronás
magyar király látogat el Keszibe, no!
De azért este gondosabban zárták el a tyúkokat az ólakba, a malacokat a ház végébe ragasztott
hidasba, és a borjakat behajtották a házaikba. És csalhatatlan ösztön sugallatára mindegyik házban
föltúrták a tűzhely alatt a hamut, és vászonzsákban odarejtették a pár dénárjukat, a vásáron vett
rózsafüzért, amelyiken kicsi ezüstkereszt lóg, az asszonynép fülönfüggőjét, kalárisát, fibuláját, más
féltenivalóját. Aztán úgy szenderedtek el, hogy kezük ügyébe volt készítve a fejsze, furkó, s hogy
semmi bajuk nem lehet, megmondta Ireg, a fónagy, mégis úgy pattantak talpra az emberek kora
hajnalban, mintha elébb félreverték volna a harangot a toronyban.
Hó, micsoda kavarodás támadt! A véghetetlen hosszú menet élén szekéren fényes gúnyájú királyi
muzsikások vonultak. Sírt a hegedű, pengett a tambura, buffogott az öreg bőgő, cifrázta a sok síp,
hogy majd kipukkadt a fülük! Aztán nyalka, veres gúnyás királyi vitézek sorjáztak, kemény rendben.
A lovak fejtartásán érződött, hogy vaskéz markolja a kantárszárat, és a falusi nép szíve egyszeriben
fölmelegedett. A ló az szent állat volt mindig, a szép lovaglás szívet melengető gyönyörű
szertartásnak számított, s aki szépen lovagolva tér be a faluba, rossz ember nem lehet! Bo rral, sóval
és puha fehér kenyérrel köszöntötték az érkezőket, mindenki megnyugodott, és őszinte kárörömmel
gondoltak azokra a balga lelkekre, akik átfáradtak a Tahi-szigetre. Ireg fónagy nem is nagyon titkolta,
ha... ha esetleg mégis sor kerülne holmi követelőzésre, akkor majd a király nagyszájú udvarnokjait a
gazdátlanul hagyott sessiókra irányítja. S ha majd országolnak a visszatérők, megvonja a vállát
nagynagy lelkinyugalommal: “Miért mentetek el, bolondok. Megmondtam, hogy nem kell.
Itthagytatok mindent átabotában. Magatokra vessetek, ha valaminek lába kelt!"
Aztán beugratott a falu közepére Rátótnembéli Gyula, őfelsége udvarispánja. A kesziek elnevették
magukat, amikor a csepp embert alig-alig észrevették, pedig fel is állt magas kápájú nyergében, a két
ezüst kengyelben.
– Mindenki az erdőre megy, fáért! – sipította magas madárhangon, és Ireg látta a kis ember
szemének gonosz csillanásán: nem sok értelme lenne kapálózni a szigorú parancs ellen.
Ireg körülnézett a keszieken, és rájuk förmedt:
– No, nem hallottátok? Mindenki fáért megy az erdőre!
– Te is! – sivalkodott a mulatságos kis királyi törpe, fenyegetően feléje suhintva szépenfonott bőr
lovaglóostorával.
És amire visszajöttek, elszabadult a pokol. Az udvarnokok közben minden iziket, vityillót,
kunyhót végigkajtattak, és ami elmozdíthatót találtak, magukkal vitték. A nők és a gyerekek ordítva
tiltakoztak megrablásuk ellen. Iregné karóval hadonászott baromfiólja előtt, hogy megvédelmezhesse
gyönyörű jércéit, amelyek épp nemrég kezdtek el tojni. A harc vége az lett, hogy nekitámasztották a
szép fónagynét a baromfiól oldalának, és úgy megbúbolták, vagy négyen, hogy a füle is megcsendült
tőle. Aztán két másik himpellér udvarnok meglelte a színben a boroshordót, csapra verték, és
hamarosan táncra kerekedtek a fónagy két világszép leányát kényszerítve, hogy velük ropják a
kopogósat. Azok nem akarták, veszettül sikoltoztak. Annyira, hogy kifutott nádfedelű viskójából még
a keszi pap is, és ördögűző latin szavakat kiáltozva, hosszú nyelű fakeresztjével kergette ki az
udvarnokokat. A vigasztalhatatlanul zokogó Iregnét áttámogatta a templomba. Közben azonban
Apodfia Dénes megpillantotta a két Ireg lányt, s megnyalta a szája szélét. Csáknembéli Dömötör, az
étekhordómester sündörgött melléje, s odasúgta:
– A barna az enyém, öcsém!
És elvitték a falu földesurának pajtájába a két vadul kapálózó leányzót, és addig itatták őket, amíg
a szép szavú tárnokmester, meg a hórihorgas étekhordómester bevonszolhatta őket a szénára, és
kitölthette rajtuk a kedvet. S megjöttek a fával az erdőről a férfiak, és zengett mindegyik ház a
megcsúfolt asszonyok keserves jajgatásától, akik még akkor is szívszaggatóan óbégattak, ha esetleg
nem is esett rosszul nékik a dévánkodás. Kellett, a hazatérő szegény férfinép becsülete miatt.
Mindjárt kirántotta a háza kerítéséből a karót a felháborodott fónagy, de Rátótnembéli Gyula
udvarispán veres gúnyájú királyi lovasai ott termettek, és kiverték a kezéből:
– Térj eszedre, vén marha! Királyi vendége van nyomorult faludnak, és te fónagy létedre
verekedést kezdenél?
Egy lovasvajdát félholtra vert egy féltékeny természetű keszi férj, erre a vajda társai úgy
elagyabugyálták a férjet, hogy hajszál híján kiszivárgott belőle a lélek.
– Gyümölcsöt ehetnék! – jelentette ki a gyönyörűséges francia születésű királyné, és egyszerre
száz udvarnok is ugrott, hogy a nagyasszony kívánságát tüstént teljesítse. Már részegek voltak, s
valamelyik bolondnak az a móka jutott eszébe, hogy kivágja a fát, és lombkoronástól nyújtja át az
égőpiros almákat. S mindenik ezt csinálta, és mire észbe kaptak volna, Kesziben alig maradt lábon
gyümölcsfa. Jolanta királynénak mindez végtelenül tetszett, és francia trubadúrja mindjárt éneket
költött róla, milyen példátlanul gálánsak a magyar lovagok!
Ireg szégyenében égő szemmel jött-ment csúffá tett faháza körül, mint egy hazajáró lélek, sehol
sem találta a helyét. Percenként futtatták Rátótnembéli
73 Gyula udvarispáti úr elébe, aki minduntalan újabb rendeléseket adott át. Ireg kókadtan
bólogatott:
– Igenis, meglesz, uram! – És elment, és gonoszul üvöltözött a templom előtti téren a kesziekkel,
akik nem ismertek rá a bírójukra. Valaki, akitől tejesborjút követelt, fölemelte a hangját. Annak
összemarkolta vedlett göncét a mellén, megrázta, és kétszer is úgy pofonvágta, hogy az illetőnek
szikrázott a szeme, aztán egy másikat, aki meg a beszolgáltatandó bor mennyiségét sokallta,
megpenderítette, és hátulról olyan gyalázatosán megrúgta, hogy a boldogtalan nekizuhant a
templomajtónak. Odabent meg felsírt a bemenekült, meggyalázott asszonynép, azt hivén, megint
értük jöttek a királyi gonosztévők.
– Reggel, mikor a nap kél, újra itt légy! – csattogott a kis főrangú mátyásmadár. – S akkor
megkapod a további utasításaimat, hogy mit óhajt majd enni holnap ebédre őfelsége!
– Igenis, meglesz, uram! – mondta Ireg bátyó, és másnap reggel meglepetten látta az álmából
tápászkodó királyi had: eltűnt az egész falu, de még a kutyáikat és a macskáikat is magukkal vitték.
Endrén jó ing volt, nagyot nevetett a váratlan fordulaton:
– Ezek aztán jól elbántak velünk! Most aztán mit adsz ennünk ebédre? – kínozta a pirinyó
udvarispánt, aki korántsem jött zavarba. Huncutul a királyra hunyorított, és fölényesen legyintett:
– Az ebéd miatt cseppet se fájjon felséged feje! Azt már Gödön főzetjük meg!
Felcihelődtek és utána eredtek.
15
A legidősebb királyfi, Béla herceg vette észre:
– Ha! Nem halljátok ezt a bolond lármát? Salamon magister értetlen hunyorgással válaszolt:
– Kisuram, nem tudom, mire gondolsz. Ügy nyerít ez a töméntelen paripa és nyikorog ez a
rengeteg kenetlen kerék, hogy...
– Oktondi vagy, deák! A Dunán túlról hozza a zajt a nyugati szél! Legalább egymillió ökör,
marha, ló, tinó, disznó meg birka csodáskodik odaát a Tahi-szigeten!
– Aha! Aha! Most már nékem is rémlik valami, kisuram!
Odaszólt a királyfi az örökkön nyüzsgő és mindenütt jelenlévő udvarispánnak is:
– Hallgasd csak ezt a lármát, Gyula bácsi! – Kaján nevetéssel fűzte hozzá: – Cseppet sem
csodálkoznék, hogyha Vácott felkopna az állunk!
74Nagyot kacagott a király is, amikor a királyfi megpedzette gyanúját, és boldogan ígérte,
megtanítja kesztyűbe dudálni a dúsgazdag Jakab püspököt.
A kegyes atya, teljes főpapi ornátusban, valamennyi papja élén fogadta a. királyt, és az első
kenetteljes üdvözlő szavak után meg nem szűnt panaszkodni:
– Magam sem tudom, mitévő legyek, uram! Kegyetlen éhínség dúlta meg egyházmegyémet:
tavaly egyiptomi sáskarajok falták fel a vetéseket. S ez nem volt elegendő csapás: ráadásul szörnyű
dögvész pusztította el csordáimat, méneseimet, gulyáimat, kondáimat és. nyájaimat! Röstelkedve
borulok felséged lábai elé, mivel ennek okából csak egy kis tejbefőtt darával tudnálak megvendégelni
benneteket, hogyha mégiscsak megtisztelnétek szégyenben maradt asztalomat.
Endre mímelte, könnyekig meghatotta püspöke reszketeg hangon elseppegett gyászbeszéde,
odalépett Jakab atyához, fölemelte meghajoltából, és kedvesen megveregette a vállát:
– Kérve kérünk, te bocsásd meg nekünk, hogy ősi szokásnak hódolva, udvarunkkal
fölkerekedtünk, és járván az országot, a te földedre is eljöttünk! Persze, hallván szörnyű bajaidat, úgy
döntöttünk, egy minutumig sem maradunk itt tovább! – Közben árgus szemekkel figyelte a püspök
ártatlanságot színlelő faarcát, és észrevette, ráncos szeme sarkában felvillan a diadal sárga
lángocskája. Erre fölényes szenvtelenséggel így folytatta: – Hanem... átkelünk Tahi szigetére, és
halászunk, vadászunk, meg még amit ott találunk, azzal verjük majd el az éhünket!
Endre alig tudta megállni, hogy vad garral bele ne röhögjön a gutaütötten hüledező, hápogó
püspök képébe, aki még csak nem is tiltakozhat, pedig lelke mélyéig megrendült. A király teljes
kísérete a furmányozó s egyéb szolganéppel csaknem kétezer ember. És jó pofát kell mindenhez
vágnia, pedig vége a világnak! Ez a roppant siserahad mindenéből kizabálja! A dühtől szederjes
orcájú főpap alig várta, hogy közelébe kerüljön valamelyik papja, és sustorog vele, mint a rossz fazék
a tűzön. Sajnos, nem veszi észre, hogy Apodfia Dénes ott sündörög körülötte, s minden szavát hallja.
Hangfalán nevetéssel tűnik el a tárnokmester a püspök mellől, és pár minutum múltán már egyik
ispánja fülét rágja, így történik aztán, hogy amikor aznap éjszaka suttyomban megpróbálják
átcsempészni a püspök úr jószágát Posárfalu alatt a Dunántúlra, marcona lovasok ütnek rajtuk, és
elhajtják a temérdek barmot.
Bocsárd, a püspök ispánja tajtékzott:
– Ki vagy te, te gonosz állat? Hogy merészelsz kezet emelni a váci megyéspüspök jószágaira?
Kiheréltetem a gazdádat, akárki is légyen az!
Tuba, a tárnokmester ispánja a szemébe vigyorgott Bocsárdnak:
75 – Jó, majd elmondom kegyes jó gazdámnak, a tárnokmester úrnak, hogy... nem elegendő, hogy
letapostattad állatjaitokkal a vetéseinket, még csúnyán meg is fenyegetted őfelsége legkedvesebb
barátját!
16
Abaj sohasem jár egyedül. Béla királyfinak egyszerre csak eszébe jut Barakony esete. Megy a
levéltárba, és Jakab püspököt megint kiveri a víz, vajon mit akarhat, miben törheti a fejét?
– Megnézném a kódexeidet és az inkunábulumaidat, atyám! Ügy értesültem róla, hogy... nagyon
szép példányokat sikerült összegyűjtögetned! És... a régi iratok is nagyon érdekelnek!
Ettől a derék főpap még jobban megizzad. “Aha! Nyomorult alak, értelek! – gondolja. – ősi
törvény: illik gazdagon megajándékozni a beszálló királyi család tagjait, és te, úgy látom, kódexet
akarsz, amiből a legvékonyabb is belekerült ötszáz márka nehéz ezüstömbe!"
Hanem a kegyes püspök udvarában mindenki tudja, ha uruk hunyorít a szemével, akkor – ha csak
lehet: észrevétlenül, de el kell távolítani a közelből a veszélyeztetett tárgyakat. Két verítékező
tonzúrájú szerzetes hallatlan óvatossággal föl is emel egy nehéz, hosszú koporsót, amelyet derekasan
megpántolt a püspöki kovács, és kisettenkedne vele.
– Megálljatok!. . Mi az?... Mi van abban a ládában, és hova hurcoljátok? – kérdezte élénk
gesztusokkal a herceg.
– Ezek... ezek nem legendagyűjtemények, kisuram! Egyszerű... urbáriumok, amelyekben nincsen
semmi érdekes, uram!
Béla visszahozatja, felnyittatja, beletúr. A harmadik irat, ami a kezébe akad, a Barakony-család
serviens regisi kiváltságlevele. És elegendő egyetlen firtató pillantás, s látja, a nagy koporsóban a
többi irat is csupa efféle.
A püspök szinte elalél, amikor hallja a haragvó királyfi szavát:
– Tudd meg, kétszáz márka ezüst bírságot fizetsz, mert álnokul aljas szolgasorba merészeltél
taszítani királyi szabadokat!
Ekkor roppant össze Jakab püspök. Ügy összecsuklott, mintha bunkósbottal magasztalták volna
fejbe. Befelé hol sirva átkozódott, hol öklét rázva fenyegetőzött, hogy levágatja vitézeivel az egész
királyi családot, hol odatérdelt a fölindult herceg elébe és kegyelemért rimánkodék, de mire fölszállt
a vörös köd a szeméről, Béla már messze járt.
A püspök keserves könnyekre fakadt. Tudta, hogy a nádorral, Száknembéli Bare Miklóssal el
tudja intézni, hogy a királyfi ne nyúzhassa le nyomorult szolgálónépek miatt a bőrét, a királyi
descenzus érvágását is hamarosan kiheveri, és a tárnokmester égbekiáltó gazemberségére is talál
orvosságot, hogy vissza
76 fizethessen néki, mégis! így együtt mindez sok volt, több, mint amennyit elbírhat valaki. Ez
még egy ilyen minden hájjal megkent, vastag bőrű gazfickót is a szíve gyökeréig megrázott.
17
Tűrje Dénes nagyon húzta az orrát. Béla királyfi ebédelni sem engedte, ráparancsolt, vegyen maga
mellé huszonnégy vörös gúnyájú királyi testőrizőt, és robogjanak azonnal Csömörre, ahova annak
idején Barakonyékat Jakab püspök kopói hurcolták.
Dühítette a dolog, hogy egy nyomorult serviens ennyire fontos a királyfinak. Kicsit aggasztotta is:
ugyan miért éppen őt kellett a kis hercegnek kiszemelnie erre a hálátlan feladatra? Öt, aki olyan
gorombán ordítozott azzal a szökevény fráterral. Hát honnan a tüzes istennyilából sejthette volna ő
azt, hogy az a fickó valóban serviens regis volt, nem csak hazudta, hogy keserves sorsán
könnyíthessen általa? Most aztán mit tegyen? Béla királyfi talán úgy gondolja, ugorjon le a lováról, s
nemesember létére térdepeljen a porba a nagyságos királyi vitéz elé, és csókoljon néki kezet? És
könnyek között fogadko2zék, soha többé nem tesz ilyet, nem förmed rá piszkos szájú parasztokra,
még akkor sem, ha megérdemelnék tőle, hogy megtegye?
Még ezer szerencse, hogy Dunakeszitől Csömör nincsen veszedelmes messze, hamar odaértek. A
megrémült bíró süvegét lekapva, sivító lélegzetét kapkodva rohant elébe.
– Kiket keresel, nagyuram? Barakonyékat? Már nem laknak Csömörön!
– Azt a nemjóját! Hova lettek?
– Megint csak megszöktek, uram! De most már egy éve, hogy kegyes püspök uram kopói sehol
sem lelik őket.
Tűrje Dénes befele nevetett. Mégiscsak van isten. Nem kellett szemernyit sem megalázkodnia
holmi nyomorult köznépek előtt. Vidáman rikkantott oda lovasainak:
– Káposzta laza! Elmegyünk haza!
De Dénes nem volt velejéig rothadt ember, csak ízig-vérig földbirtokos, aki tíz körömmel
ragaszkodott minden egyes cselédjéhez, akármiféle szerzet is volt az. Barakonnyal is azért csatázott
olyan őszinte tűzzel, mert beleképzelte magát Jakab püspök helyzetébe. Szegény atya földjeiről
megszökött a hét szántóvető család, ugaron maradt hét sessio-hely. Arról se adó, se tized, se szép
ajándékok, évente kétszer is: semmi! Puszta ugar, égigsudaradó gyom és gaz. Hát persze, hogy
felbőszül az ember, ha ezt végiggondolja! Hanem... belécsippent a kín Dénes úr szívébe, mert aztán
az jutott az eszébe: ,,Mi történt volna, hogyha ez... énvelem fordul elő? Hogy egy latorfajzat püspök
77 engem csap be, és tőlem szedi el a királyi váltságlevelemet? És szolgasorba taszít, és a szép
vitézi élet helyett látástól-vakulásig szánthatok és vethetek és..."
Megrázkódott, mintha hirtelen hűvös szél csapta volna meg. “Te szegény jó marha Barakony!
Most az egyszer végre rád mosolygott volna a szerencse égi napja, és te... megszöktél előle!"
Béla is csak csóválta a fejét: micsoda átkozott balszerencse! Hát most hol találja meg ezt a
szerencsétlen Barakonyt? Olyan végtelenül nagy ez az otszág, hogy egy szökött család nyomtalanul
el tud tűnni benne: híre-pora sem marad.
18
János érsek végezte az esketési ceremóniát, amikor Béla királyfi feleségül vette Laszkarisz Mária
bizánci császárlányt. Az esztergomi bazilika vakító fényárban úszott, ezer és ezer hosszú, böhöm,
fehér viaszgyertya égett, és a korom meg a sűrű, kék tömjénfüst lomha, vastag felhő képében minden
zugot betöltött. Száz és ezer ember szorongott a hajóban, a kóruson, az előcsarnokban, az oltár körül.
Endre is könnyekig meghatódott, amikor látta, micsoda nagy darab komoly, bajszos emberré
növekedett tizenötödik életévébe fordult legidősebb fia. Lám, aki él és mozogni tud, mindenki itt
van. Még Erdélyből is eljöttek, meg az Orosz Kapu körüli és a soproni gyepük környékéről, meg az
isten háta mögül, Bács vármegyéből is. Most nem fájt a király feje, mit ad enni a teméntelen
vendégnek: mindenki hozott gazdagajándékot Béla úrnak, aki most kapott feleséget. Mária
királynénak csodájára jártak. Mint egy óriási alvó hajasbaba, olyan gyönyörű teremtés volt. A sok
nagyfejű úr meg körös-körül pimasz kárörvendezéssel kuncogott. Apodfia Dénesben izgett-mozgott
legerősebben a már éhgyomorra elnyelt rengeteg finom fehér bor:
– Micsoda szerencse fia ez a marha királyfi! Pedig még azt sem tudja, mit kell véle csinálni,
hogyha melléje fekszik ez a gyönyörű baba!
– Bezzeg te majd tudnád! – ugratták.
– Én aztán igen! – döntötte ki a mellét a tárnokmester gőgös önhittséggel. – Nem is egy
királynéval volt már énnekem dolgom! Mindannyian tudjátok!
Megbotránkozva tekingetett feléjük az ájtatosan bámuldozó templomi gyülekezet. Nem átallják
otromba kotyogásukkal megszentségteleníteni az Isten házát? De hát ezeknek, úgy látszik, mindent
szabad! Most már csak azért is piszkálódnak, kuncorásznak, kahácsolnak, amikor pillanatnyi szünet
támadt a latin responzóriumokban. Még Endre is rosszallóan csóválta a fejét, olyan le hetetlenül
viselkedtek, bár a király különben a lelki üdvösségét is odaadta volna egy jól sikerült tréfáért,
szellemes ugratásért.
– Dénes! – sziszegte. – Maradjatok már békén! Ezen a helyen ilyesmi mégsem illik...
A tárnokmester mámorosán csillogó szemmel, egykedvűen rántotta meg a vállát. Vázsonyfia
Lőrinc, a gömbölyű főpohárnokmester lapos ezüstkulacsot húzott elő a dolmánya zsebéből, és néma
vihogással megkínálta véle Apódfiát. Akkor már őszinte felháborodással zúgott a templom. Ez már
mégiscsak sok! Inni a templomban!? Béla megismerte a tárnokmester pimasz, fényes gúnárhangját:
– Istenem, de unalmas! Mikor lesz már vége? – És ebben a pillanatban az ittasságtól ügyetlen ujjai
közül kicsúszott a kis ezüstedény, és nagyot csörrent a bazilika kőpadlóján.
Béla eddig összeharapott szájjal tűrte az orcátlanok szemtelenkedését, de ekkor hátraperdült, és
rájuk kiáltott:
– Akinek nem tetszik, menjen! Nem voltam senkiért se!
A tárnokmester megdermedt egy minutumra. Érződött, a sors szárnya meglibbent a részeg, zilált
fürtű nagyúr fölött. Béla még egyszer végigmérte, szikrázó gyűlölettel. “És ezzel a madárijesztővel
szeretkezett volna az én édesanyám!?" – villant át az agyán. Senki nem értette, miért, de mélységes
utálattal rázta meg a királyfi a fejét, és visszafordult az öreg érsek felé, aki megdöbbenten állt ott,
megtorpanó kezében tartva a koronát, amelyet nem tudott a csúnya intermezzo miatt Béla úrfi fejére
tenni.
Apodfia agyában valami erős ösztön azt súgta: itt a határ, hagyja abba, mert nagyon rossz vége
lesz. Dühös egykedvűséggel rántotta meg a vállát:
– Taknyos! – dörmögte, hogy Vázsonyfia Lőrinc és Csákfia Dömötör világosan hallhatta. Alig
tudták gúnyos röhögésüket lenyelni. Mindkét öklüket belé kellett tömniök felrepedő szájukba. És
irigykedve néztek a templomból kitántorgó tárnokmester után, aki egyre hangosabban kiáltozta: –
Eresszetek ki! Rosszul vagyok!... Eresszetek ki! Mindjárt okádok!...
A kántor páter mentette meg a kínos helyzetet, mert pisszentett a fujtatójának, mire az megtaposta
keményen a bőrzsákot, és fortissimóban mennydörögni kezdett az orgona; majd beszakadt a bazilika
szép, bolthajtásos mennyezete. A súlyos lidércnyomás alól felszabadult jelenlévők megkönnyebbülve
kezdték el fújni az örökszép latin hálaéneket:
– Te Deum laudamus...
79 19
Egész Esztergom egyetlen óriási refektóriummá változott erre a napra. A tereken, a templomok
előtt kövér göbölök forogtak sercegve a zsírt izzadó nyársakon. Hatalmas tepsikben kegyetlenül
leöldösött malacok regimentje pirult, és irtóztató mennyiségben sült és főtt a rengeteg ajándék-
baromfi. Endre ebéd előtt tűztől tűzig bócorodott. Mindenhol megkínálták egy kupa borral vagy
mézsörrel, egy-egy jó falattal a szép, ezüst fejű öregembert. Korán megőszült Endre. A bajok,
csapások, gondok tették-e, ki tudja? Orcája pirospozsgás maradt, mint a szépen kisütött kalács teteje,
igen jól állt ahhoz az a gyönyörű ősz haja.
Szerették Endrét a népek, amerre elhaladt, lelkesen megvivátozták. ö pedig leereszkedő
kegyességgel integetett vissza mindenkinek.
A kézművesek berohantak házaikba, és dús ajándékokkal tértek vissza. Szerszámokat, lábbeliket,
ruhadarabokat akartak erőnek-erejével rátukmálni:
– Vidd el a fiadnak, kegyes urunk!
Hiába tiltakozott, egy pár gyönyörűen megráncolt szárú női kordováncsizma mégiscsak a vállán
maradt, mert egy ügyes, szerencsés csizmadia odahajította. “Elviszem, és én húzom fel Mária lábára!
Hej, de szép formájú lábad van, drága kis menyem! Ha fiatalabb lennék, én vettelek volna feleségül,
és nem ez a... " Valami furcsa ijedelem fogta el, mert hirtelen az jutott eszébe, hátha Béla nem tudja,
hogy... Hogy mit kell csinálni a nászéjszakán a feleségével. Amilyen hirtelen nagyra nőtt mafla
fráter... Hű, de kellemetlen lenne szegény teremtésnek! Egész házasságukra örökre rányomná a
bélyegét a szerencsétlenül sikerült első éjszaka! De hát ilyet hogy lehet megkérdezni? Nem, nem
lehet! Vagy már jóval előbb kellett volna!" És egyre jobban belebonyolódott a dolgokba a
meghökkenő király: “Eleget törődtem én ezzel a fráterral? Megkapott tőlem minden hasznos
útravalót, hogy majd egyszer... Egyszer – ha én már meghaltam! – jó király legyen belőle?
Éreztettem vele eléggé, hogy... az apja vagyok, hogy... tulajdonképpen azért mégiscsak... szeretem?
Nem, ezt a csizmát a fiam kezébe adom, azzal, hogy majd ő húzza föl a felesége lábára, ha... egyedül
maradnak! Aztán, ha meglátja Mária habfehér lába szárát... megtáltosodik tőle, ha eddig sosem is
hallott volna róla, hogy... mit vár ilyenkor egy ifjú asszonyka az urától... "
Hanem rossz kedve csak nem ült el, inkább egyre mérgesedett. Mindig az járt az eszében, hogy ez
a nagy darab tohonya fickó csak ül majd ott a kis felesége ágya szélén, ahelyett hogy segítene néki
megszabadulni a ruháitól! Endre hirtelen esküdni mert volna, hogy a fia nem tudja, melyik gombot
kell kipattintani a lyukából, melyik kötőt kell megoldani, közben megejtő kedvességgel mosolyogva,
hogy a menyecskéről lehulljon a szoknya. Meg ahhoz
Sósem ért, a többi holmitól hogyan kell megszabadítani szegénykét. Meglehet, zavarában majd azt
dörmögi pirosodó füllel: – “Imádkozzunk, Mária!..."
Észre sem vette, visszakeveredett a királyi palotába.
Ott már javában állt a dínomdánom. Béla és Mária addigra ügyesen megszökött a lakoma-
asztaltól. Az ágyasházukhoz vezető folyosón Tűrje Dénes állt kivont karddal, őrizve kisuráékat az
ízetlen, ostoba, ilyenkor szokásos borsos tréfáktól. Endre arra gondolt, megkérdezi virágnyelven a
nyalka kardos daliától, tud-e minden szükségeset Béla, de aztán legyintett egyet, és lerogyott Jolanta
királyné mellé. A szép francia királyné bűbájos mosollyal pillantott ittas urára:
– Vén kujon, merre tekeregtél? Talán te is nyársat akartál dugni az ifjú párnak?
Endre szíve lassan megmelegedett, elegendő volt rátekintenie asszonyára; ha Mária feslő
rózsabimbó, akkor Jolanta nyíló, teljes pompájával virító rózsa! Ha Mária szemérmes-piros hajnal,
akkor Jolanta izzó, bíbor dél, amely halálra éget! Megragadta a királyné kezét, ráborult, és forró
csókokkal borította el. Jolanta vékony fekete szemöld jé felkígyózott a homlokára. Endre halkan,
szerelmesen susogta:
– Meg akarom köszönni, hogy az enyém vagy!... – Aztán édesen, huncutul hunyorítva
rámosolyodott: – És... ezt a szép pár karmazsin csizmát szeretném felpróbálni a lábadra, hogy... jó-e
néked?! De most!... Azonnal!...
20
Minden teremben másik zenekar játszott, mintha millió haragos darázs duzzogott volna az
esztergomi palotában. A sok részeg hujogatás a városra ráboruló csillagos ég kék kulisszáját
hasogatta.
Béla sápadtan, de szíve mélyéből kisugárzó derűvel ült vissza éjfél után az apja mellé, s várta,
hogy mostohaanyja bekösse a tarka menyecske-főkötővel Mária fejét. Arasznyira tőlük ropta a táncot
a tömeg. Se láttak, se hallottak, rángatóztak a tamburák bolondosán kipengetett ritmusára. Néha-
néha, mint víz mélyén a nagy halak, pöffeszkedő nagyurak csörtettek át, keresztülgázolva a boldog,
ittas sokaságon. A király is remekül érezte magát, és azon törte maradék eszét, hogyan tehetné
felejthetetlenné mindenki számára a mai napot? De nem jutott eszébe semmi különös, a sok italtól
már nem fogott az agya. Egy minutumra arra gondolt, felugrik az asztalra és csöndet parancsolva azt
harsogja: – “Emberek! Mindenki, aki akar valamit, írassa föl a kancellárián, és holnap megkapja!"
De aztán fájdalmasan elfintorodott az arca. Hiszen úgyszólván semmije sincs már; az ország népe
adta össze a fia lakodalmát is. íz Hiába ügyeskednek itt az izmaeliták meg a zsidók, Halics az isten
pénzét is megeszi! És már a birtokokat sem adhatja el. Ráírt gorombán a pápa, hogy nagyon
vigyázzon, mert könnyen kitagadhatják az anyaszentegyházból, mint esküszegőt, mert a
koronázásakor megesküdött: híven megőrzi a Szent Korona vagyonát! “Hát akkor? Mi a jófélét tehet
az ember? Itthon is meg kell őrizni az alattvalóim szeretetét, és... Halicsot sem hagyom, még ha
kisbalták ésnének is az égből, akkor sem! Halics kell! Miért? Senkinek semmi köze hozzá! Mert úgy
tetszik a magyar királynak, azért!"
Jakab, a váci püspök ténfergett észrevétlen Endre mellé, amikor Béla éppen táncba vitte Máriát.
Az ifjú asszonyság ennivalóan szép volt menyecskésen hátrakötött fejével, görögösen telt idomaival.
Két szeme úgy tündökölt ifjú férjére, mint a láng, ha öklömnyi rubinon keresztül nézzük. Béla is
majd fölfalta szerelmes simogatású nézésével. Nem tudtak odébbsodródni, a tömeg odaszorította őket
a hosszú asztal mellé, így egy idő múltán Béla akarva-akaratlan, de fültanúja lett egy furcsa
beszélgetésnek.
Béla látta, Jakab, a váci püspök jócskán benyakalt a potya borból, és annyit zabált, hogy már talán
egy lovagi öklelőkop javai sem lehetne a gyomrába ledömöckölni még egy falatot. Már ismerte a
szeme állását, a különös, sóvár arckifejezését, s látta rajta, most is akar valamit: a fékeveszett eszem-
iszomra föltenni a koronát. Hangja átizzott és kicsit berekedt a belső izgalomtól.
– Felség!
– Mi kéne, hogyha volna? – emelte föl a király egykedvűen a fejét.
– Tudod, mire kérnélek meg szelíd, igaz, alattvalói alázattal? Tedd felejthetetlenné számomra ezt a
csodálatos napot!
– Nem értelek, papom!
Jakab püspök egyszeriben szenvelgő arckifejezésre és hangtartásra váltott. Kicsin múlott, hogy
sírva nem fakadt; még a kezét is tördelte, mintha szerepet játszana. Pedig igazat beszélt, azt mondta,
amit érzett:
– Uram, te tudod legjobban, hiszen a te elháríthatatlan, kegyes akaratod volt, hogy udvaroddal
egyetemben meglátogattad Vácot és a vármegyémet. Nézz ide, nem árulok zsákbamacskát: amit
eddig keserves kuporgatással, ügyeskedéssel összeszereztem, mindenemet egy csapásra
elveszítettem! Megbocsáss, nem terólad beszélek, de... ez az átkozott királyi siserahad...
mindenemből kievett! – Némiképp hegyesedért a püspök hangja, sőt, Endre érzékeny füle már némi
fenyegetést is sejtett az alján. – Elégtételt kell adnod, uram!
– Mit akarsz, kegyes püspök uram? – ragyogott föl a király bánatos orcája, hiszen ráhökkent: a
püspök kitalálta legtitkosabb gondolatát! Arra akar kilyukadni, ami az előbb foglalkoztatta! Hogy
felugrik az asztalra, és... Rajta,
82 rajta, rajta! Magasba emelte remekmívű serlegét, úgy biztatta: – Kérj akármit tőlem, ma olyan
fényes kedvemben vagyok, hogy... bármit megteszek!
– Felség! – csuklóit meg a kicsit pókhasú püspök hangja, és verítékgyöngycseppek lepték el a
homlokát. – Hont vármegyét add nékem! De... örökre! Ott van a szomszédban... Gyerekjáték rá
felügyelnem. Esküszöm az élő Istenre... hospesekkel dugig betelepítem! Paradicsomkertet lopok a
honti dombokra! Benedekrendieket meg... cisztercitákat!... Monostort! Tudod!?... – Már dadogott
végtelen izgalmában, és beszéd közben markolászta, tépdeste a király kezét, aki majdnem felkiáltott,
mert olyan vadul szorította a püspök a karját, mint a kihűlő vashegy a dárda nyelét, amire ráhúzta a
kovács. – És nem kívánom ingyen, kegyes felség! Amíg csak élsz, három papom mindennap
nagymisét mond érted, és... Amíg csak világ a világ... a váci kéttornyú székesegyházban az első misét
mindennap a te lelki üdvösségedért ajánljuk fel!...
Endre mámoros szíve teljesen ellágyul. Ez nagyon kell, igen, a mise, meg hogy a lelki
üdvösségéért naponta miséket mondjanak! Sok mise kell, mert sok bűn nyomja a szívét. “Ez egy
derék ember, ez a Jakab. Igaz, undorító fráter, dagadt hordó, apró gombszeme van, mintha vak lenne;
amikor nevet, eltűnik, és három lépés körzetben árad a zsírszag belőle, s fröcsköl róla az izzadság.
Összetolvajolta már a fél világot, háremet tart, mint a szerecsenek, özvegyek és árvák
fogcsikorgatása kíséri mindenüvé, de... Ha misét mondat a világ végezetéig a lelkem üdvéért,
akkor..."
– Tiéd! – mondja fennen a király. – Legyen hát a tiéd Hont vármegye! Béla majdnem elvágódik a
táncpadlón. “Apám, teljesen meg vagy veszve?
Egész vármegyét adományozol el? És ez már nem az elsői A király megint elvesztegetett egy
egész vármegyét! Hont ezután ezt a szőrös zsírosbödönt szolgálja minden földi javaival! Ez a püspök
lesz élet s halál ura Hont vármegyében!"
– Alleluja! – csúszott ki elcsukló boldogsággal Jakab tisztelendő ajkán a parttalan öröm szava, és
hajszálon múlott, hogy nem csókolt a királynak kezet. De az apostoli áldást nagy, zöldfejes
gyűrűjével úgy szaporázta, mint szélmalom vitorlája a bukfencet, ha jő a vihar, és kihátrált. Ment
tüstént a kancelláriára, fölverte a prépostot, a deákokat, hogy még ma éjjel állítsák ki néki az írást
Hont vármegyéről, hogy aláírathassa a királlyal, nehogy őfelsége holnapra könnyelműen
meggondolhassa nagylelkű adományát!
Mint a balatoni jégtorlasz, amikor a heves északi orkán kitaszítja a déli partra, olyan utat vág
magának a táncolok sűrű forgatagában Jakab atya. Nevetve tekint utána, s nem érzi meg a király,
hogy két izzó szem fúródik vádlón a bőrébe. Ahhoz már túlságosan részeg, bár Endre az italt
bámulatos mennyiségben bírja, és nem árt meg néki. Ha túl sok ital lötyög már a gyom
f)rában, kimegy az udvarra, odajő Atyusznembéli Lőrinc, a főpohárnokmester, őfelsége a
tenyerébe hajtja a homlokát, és kiadja, ami már nem fér beléje. És megy vissza és vedel tovább, mint
este a vályúhoz kerülő, egész nap hajszolt paripa. Mozdul a király most is, mert feszül a sok bortól
már a gyomra, hogy kiadná, de nekikoccan Apodfia Dénesnek, aki ott áll, mint valami szobor, két
karja a mellén összefonva, és le nem veszi a szemét a királyról. Endre mozdulata megtorpan. “Hát ez
meg... mit akar?" De ismeri emberét, tudja, majd kimondja, mi nyomja a begyét.
– Uram! Nem szégyenled magad?
– Hogyan? – taraj lik föl a király indulata a komisz szóra.
– Megengedj, de azért gorombáskodom, mert nagyon fáj a szívem! Te nyomorult kan-papoknak
csak úgy uk-muk-fukk, egész vármegyéket adományozol oda? Méghozzá... örökre? Uram! – Sötét
mosoly búvik elő a tárnokmester ajka szögletéből, a bajuszbozontból, mert érti nagyon a módját,
hogyan kell játszani ennek a bolond királynak a szíve-húrjain. – Mit ad akkor nékem a király, m a,
amikor “fényes kedve" van? Nékem, a legkedvesebb cimborájának, akinek nincsen egyetlen szabad
perce sem, mert egész életét a királyának adta?
– Hadd halljam, mit akarsz?
Apodfia lehunyja olajos csillogású szemét, azt a nőbolondító két lámpást, aminek fényére odaszáll
messze földről mindegyik pillangó, s azt mondja:
– Csanád vármegyét óhajtanám, uram! Van mát ott jó néhány gyönyörű birtokom, hadd lenne az
egész az enyim, uram! S lennék Csanád vármegyének örökös ispánja is, uram! Tudod, milyen hű
embered leszek én, uram? Majd ha meghalsz egyszer, engem temetnek melléd a sírodba a lovad
helyett, uram! Még a túlvilágon is mindig a szolgálatodra leszek!
Endre szeme könnybe lábad. Ez még csak az igazi, hű barát! Hogy is tudna ellenállni a kértének?
A rengeteg fölös bor a torkát csiklandozza, hát csak kegyesen áldást int Apodfiára, mint elébb őrá a
Jakab atya. Kitántorodik, hogy megkönnyebbülhessen Vázsonyfia Lőrinc két puha, párnás markában.
És utána visszatér újra a terembe, ott meg Róbert, a veszprémi püspök kapja el egy fordulóra:
– Ezen a szent napon én is nagy kegyet kérnék tőled, uram!
– Mit akarhatnál tőlem, atyám? – fanyarodik el Endre orcája. – Mit adhatnék én néked, te Dárius,
én, a világ legszegényebb királya?
– Én tudom, nékem nem szívesen adsz, mert én francia pap vagyok! És minden magyar úr morog,
mint a bolhás kutya, ha mégiscsak adsz valamicskét jóságos szíved sugallatára! Én... most nem
birtokot kérek.
 – Nem? Más mindent megkaphatsz! Amit csak akarsz! Róbert sárga fényű tigrisszeme felcsillan:
– Csak annyit engedj meg, hogy... ezután pénzben szedhessem be vármegyémben a papi tizedet,
uram!
Endre lelke megkönnyebbedik. Azt hitte, többet, nehezebbet, nagyobbat kíván, ami bele sem férne
a zsákjába. Csak int néki, szaladj, atyám, és ezután szedesd be pénzben a decimát!
Fordul, hogy telitöltsék a kelyhét, de Vázsonyfia Lőrinc nincs sehol. Micsoda disznóság! A
főpohárnokmesternek az a dolga, hogy mindig teli legyen a király serlege!
– Hol vagy, te bitang Atyusz ivadék?
A refektórium ajtajában marakodik, ordítva, Jakab püspök atyával; ahogy a torkán kifér, úgy
gyalázza a kövér főpohárnokmester a még kövérebb papot:
– Gyalázatos portéka!
– Az vagy te magad!
– Hátba támadod az embert, te, te sátánfajzat?
– Mit mondtál Krisztus főpapjának, te ocsmány disznó?
– Ide hozzám! – bomboli Endre feldúltan a botránkoztatás miatt. Mind a két frátert kedveli, hát
most mit csodáskodnak, éppen a fia lakodalmán?
– Felség! – kezdi mindjárt könyörgősen a főpohárnokmester. – Te Hont vármegyét egyszer már
nékem adtad. Hát hogy adhattad oda most Jakab atyának?
– Ó, hát csak ez a baj? – nevet föl a király. – Nos, ebből is látszik, az én fejem sem káptalan! Ha
pedig néked adtam, Lőrinc fiam, akkor néked adtam, ebben nincs vita!
– De uram! – jajveszékelt a püspök. – Hiszen öt minutája sincs, hogy nékem adtad!
– Ugyan! Kapsz majd másikat! Megkapod mondjuk... Bars vármegyét! Húzod az orrodat? Jó,
akkor Nógrád vármegyét!
Béla feje lüktet a haragtól, mintha ököllel vernék a koponyája boltozatát. Nem, ez nem lehet igaz!
Apja, mint egy megijedt haldokló, úgy prédálja el a királyi vagyont! Lám, úgy tolonganak körülötte a
vérszemet kapott urak, mint a nagy, zöld döglegyek az útszélen rothadó lótetemen.
De a tánc törvénye szerint mindig körbe kell suhanni a szálán, a fal mellett, s így néhány
percenként újra meg újra ott kerengőznek a király székt táján. Mert ott, szándékkal, mindenki
megakad, hadd hallja, miről beszélget a király.
Endre éppen megint nincs benn, amikor odaér Béla, akit kedveskedve cirógat titkon Mária, hogy
jobb kedvre deríthesse ifjú uracskáját. Végtelen boldogságot érez a bizánci császárlány, az ég
meghallgatta sűrű fohászkodását: a királyfi éppen olyan férfi, amilyenért mindig imádkozott.
Gyengéd, forróvérű, állhatatos. Mit törődik most Mária a kinti világgal? Titkon arra gondol, fel
»5 kéne surranni megint az ágyasházba, Bélával! Ez a boldogtalan pedig országos dolgokkal
marja, gyötri magát.
– Béla már... nem szeret Mária? – susogja meghatódva, mert tudja, érzi. butaságot kérdez. Hiszen
a királyfi szeme majd felfalja, s olyan mámorosán csillog le rá, mint egy velencei ezüsttükör, és
semmi más nem látszik benne, csak a karcsú virágszál: Mária.
De Béla szíve ismét felháborodva kalapál, mert most meg azt hallja a király üres széke mögül, a
sarokban terjengő árnyékból:
– Ezt a részeg vénséget! Ezzel az ember azt csinál, amit akar!
– Ügy la! Ha úgy tets2Ík, a feje búbjára is rittyenthetsz, koma!
– És milyen galambszelíd lelke van! Látod, ott ropja a frisset Bornembéli Bánk, aki Gertrudist
meggyilkoltattál
– Ez a vén tesze-fosza a jó király! Megölöd a feleségét, megcsókolja a kezed!
S úgy felröhögnek, mint a sarló kancák.
Béla elengedi Mária formás derekát, a tőréhez kap, olyan vad erővel buggyan föl szíve mélyéből
az elfojtott gyűlölet. Most mindjárt Bánkba vágja vasát! “Ez a gonosz barom sem teketóriázott!
Feloldozás és utolsó kenet nélkül adta ki a lelkét az édesanyám!" Mária kapja el kétségbeesett
mozdulattal az ura lendülő karját.
– Béla! – sikítja döbbenten, és tüzes vasbilincsként szorítja a királyfi vastag, félelmetes erejű
csuklóját. – Béla!... Nem szabad! – suttogja félholtra válva a rémülettől, bár nem tudja, ki és mivel
bőszítette föl ennyire az urát, hogy tőrt ragad, hiszen még nem ért minden magyar szót a tündéri
Mária. Néki még csak egyetlen egybeolvadó, sötét tengermormogás a zsivajgó nagy szála hangja.
Csak a riadalom szoríttatja görcsös erővel az ura karját. “Ölni akarsz? És éppen ma, a mennyegzőnk
szent napján?" Igen, Mária most pici lélekvesztő a tomboló tenger közepén, és nem látja, merre van a
part, s hogy van-e part egyáltalán? És maga sem tudja, hogy csinálta, hogyan sikerülhetett, de...
egyszer csak kint vannak a folyosón, és mélyen előrehajolva, mint a görnyedten előredűlő rabszolgák
a dunai uszályokat, maga után vonszolja szobájuk felé az urát. Béla odabent még morogna tovább,
szavak szikráznak ki a száján, az indulat acélpatkója rúgja mind, és visszafordulna a bolondul
fortyogó szálába, hogy tőrét megmártsa Bánk bán szívében, de Mária villámgyors mozdulattal
kipattint egy gombot a hátán, és – ó, csodálatos bizánci ruha! – lesuhog róla a drága, nehéz bíborszín
selyemholmi, s ott áll a szoba közepén finom, áttetsző csejgyolcs alsóban, két melle kivilágít a
vékony, lengeteg vászon alól, mint lantornás ablak mögé állított két nagylángú lámpa, s Béla
fölkapja, mint vihar a falevelet, s az ágyba sodorja.
Még a kallantyút is elfelejti ráfordítani az ajtó zárjára. ISZONTAGSÁGOS UTAZÁS
ISSI«
Endrének természete egyik pillanatban tűz, a másikban víz. Vagyis: öt minutum múltán éppen az
ellenkezőjét gondolja, mint amit az elébb mondott, vagy akart. Bélát megnősítette, ifjabb királlyá
koronáztatta, elismervén, hogy trónján ő követi a fiai közül. Titkon arra gondolt, most majd minden
sokkal jobb lesz, mint volt eddig. Majd minden rossz dolgot, a munka nehezét átlőcsöli a fiára, ő meg
mehet vadászni, mulatozni, kockázni, inni nagyokat, teheti azt, ami jólesik. De aztán meghökkent a
király. “Hiszen így rajtam kívül még egy királya van az országnak?"
És lúdbőrző háttal döbben rá, milyen kegyetlen küzdelmet vívott a bátyjával, Imrével a koronáért.
“S ha most vérszagot kap Béla, és foga vásik a koronára? Fél fenékkel már a trónon ül! Lepedőnyi,
aranypecsétes királyi irat készült róla, hogy miféle jogok illetik meg az ifjabb királyt! És ha egyedül
akarná elfoglalni az egész trónt? Vén marha! Te toltad alá a kis széket, hogy felérhesse! És megint
felbolydul majd az ország színe-java! Emlékszel? Mint a rajzó darazsak, úgy jöttek-mentek közted és
Imre udvara között az urak! Percenként változtatták a pártjukat, mindig ahhoz csatlakozva, aki többet
ígért! És ha Béla is elkezd ígérni az uraknak, hogy segítsék őt a trónra? Szája van! Izgága, örökké
érdekét szimatoló nagyúr is van elég! Annyi, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük! El kell küldeni
innen a ficsúrt valahová! Ha lehet, minél messzebbre! Menjen, amerre a szeme lát! Külön udvara
legyen, udvarispánnal, tárnokmesterrel, pohárnokmesterrel, lovászmesterrel, kancellárral, udvari
pappal, mivel." És mindenek tetejébe Endre bölcsen látja azt is, Jolanta irigyli Mária tizennégy évét,
harmatosságát, ruganyos keble táncolását, csípejének érintetlen, duzzadó mívességét, drága illatozó
ártatlanságát, elcsorranó kedvességét. “Boldog mindenki, kivel csak szóba ereszkedik. Mindenük
megvan, fiatalok, csak a vak nem látja, felfalják egymást Bélával! Menjenek hát – gondolja –, és
játsszanak ifjabb királyosdit, meg papás-mamást valahol az ország másik sarkában! De minél
hamarább, annál jobb!"
Délben ragyogó alkalom adódott a fiatal pár útra bocsátására. Csákfia Dömötör étekhordómester,
amikor a pompás illatú őzgerincet a szépen megdomborított augsburgi ezüsttálon felszolgálta, a
második fordulóban, a pempősűrű, nagyszerű barna mártással véletlenségből Máriát kínálta meg
előbb, nem az anyósát.
Jolanta gyűlölködve figyelte a jelenetet, Csákfia maga-tévő táncos lépéseit, azt a két mohó, buja
szemét, amelyet az ifjabb királyné mély ruhakivágásán felejtett, a kisejlő, szépen feszülő rózsaszín
mellén. Már ez a senki is ezt a bizánci dajnát bámulja kigúvadó bivalyszemével, aki eddig mindig az
ő ruhája kivágását bújta, s akkorákat sóhajtott, mint egy hazajáró lélek a padláson, ha gonoszkodva
tenyérnyi aranymedáljával eltakarta előle. Jolanta felugrott, kiverte az étekhordómester kezéből a
tálat, hogy a sűrű lé mind Mária citromsárga bársonyruhájára folyt. S úgy tombolt, mint egy ketrecbe
zárt, tüzes rúddal felbőszített tigris. Az ártatlan Mária rózsás arcocskája először bíborveresre váltott,
majd meg halottsápadtra:
– Ne szabad!... Ne haragusz, ana... – hebegte, s esetten csengve nyújtogatta két kezét anyósa felé,
hogy bocsánatát elnyerhesse. Jolanta még ezt is félreértette, azt hitte, a menye meg akarja támadni, és
tíz körömmel nekiesett. Endre őszinte rémülettel egyszerre ugrott talpra a fiával. Ketten is alig tudták
szétválasztani őket, az az őrjöngő francia nőszemély úgy belecsimpajkodott szegény kis császárlány
sűrű, hollókék hajába.
Még ez is! És amikor ebéd után Endre és felesége visszavonult az ágyasházba, a királyné
tajtékozó sírással fakadt ki:
– Meg fog gyilkolni a fiad! Majd megölt a szemével! Ebben a családban az a szokás, hogy
megölik a királynékat! Este hívatta Bélát a király. Bizalmasan belékarolt, és csevegni kezdett vele a
világ minden dolgairól. Apró csacskaságokat szedett elő, világfias szellemességgel utalt a német
császár és a pápa késhegyig menő küzdelmére, fontoskodon taglalva, vajon mi lesz a jó, ha a tiara,
vagy a császári korona kerül a világ fejebúbjára? Béla csak hallgatta, hallgatta komoran
összeharapott szájjal összevissza fecserésző apját, aztán amikor már harmadszor rohanta vele körbe
az esztergomi palota felső udvarát a király, megállt:
– Te nem ezért hívattál ide engem, apám! Mit akartál tőlem? Arra a pillanatra gondolj, amikor
eszedbe jutott, hogy szólni akarsz velem!
Endre zavartan simogatta, borzolgatta kis franciás szakálla hegyét:
– Hallod-e, édes fiam! Nem lesz belőled jó király, hogyha mindig ilyen gorombán fejezed ki
magad.
– El akarsz küldeni az udvarodból. Fölöslegessé váltam, igaz? Mária is útjában van a
feleségednek!
– Talán az anyádnak! – horkant föl idegesen a király.
– Néked a feleséged, de nékem nem az anyám. Az én anyámat meggyilkolták. Az az ember ölette
meg, aki tegnap itt az udvaron járta a kopogósat,, a szemed láttára.
Megfeszül a bőr a király tarkóján: “Az istenedet! Mindig visszakanyarodsz oda, a pilisi erdő
tisztására. S az orrom alá maszatolód, hogy... nem húzattam valamennyi lázadót karóba! Bolond!
Kiken uralkodtam volna, ha mindenkit lemészároltatok első haragomban? Olyan vagy, mint az
elefánt, édes fiam! Borjú korában megbántja valaki, és csak harminc év múlva tapossa miatta halálra.
Micsoda átkozott rossz természet szorult beléd? Az mindig bizonyosabbá válik, hogy nem az enyém,
édes fiam! De az anyád sem volt ilyen fékeveszett bosszúálló fajzat! Hát akkor? Mire jó ez, örökké
felhánytorgatni a múltakat?"
Amíg gondolkodik, karját többször is némán széttárja, mintha el akarná hárítani magától a
felelősséget és a fia haragját. Hirtelenében nem tudja, ő mit tett volna, ha gyerekkorában a szeme
láttára megölik az édesanyját, ezért nem tud szíve mélyéből őszintén haragudni orroló fiára. Szeretne
kikászálódni egyetlen rugaszkodással a keserves kátyúból. Szembefordul Bélával:
– Fiam, mit cicomázzam itt a szót! Embernyi ember lettél, de az országot még korántsem ismered,
amelynek egyszer a trónjára fogsz ülni. Ezenkívül... láttam rajtad ma délben, te sem szereted a kínos
szcénákat, igaz? Nézd, arra kér öreg édesapád, a békesség kedvéért... vedd egy időre az országot a
nyakadba. Amit látsz meg hallasz, csak a javadra válhat! Áldjon meg az isten, és jó utat, édes fiam!
S mire Béla nekifohászkodna, hogy majd válaszol néki, részletesen, úgy eltűnt mellőle az apja,
mint nyáron a tűző napon feledett jég. Béla meg
89, csóválja a fejét, és mosolyba oldódik fel belső feszültsége. “Milyen szerencsés természetű is
az apám! Mint misztérium játékokban a szereplők: megjelenik, elmondja a mondókáját, aztán
kimegy. Bármi történik véle, megrázza magát, akár ázott puli a bundáját, és minden azonnal lepereg
róla. De ha a gazdája füttyent néki, megint belehemperedik a tócsába. Aztán megint lerázza, és szalad
tovább, hogy a jutalomszalonna-bürkét megkapja. Nagyon boldog ember lehetsz, apám!"
Sarkonfordul Béla is, és elmegy. Mária örvend, amikor hallja, megszabadulhat annak a szörnyeteg
frank boszorkánynak a közelségétől. Nyakába borul az urának, és üdvözült, mélyről felszakadó
sóhajtással tapasztalja, hogy az uracskája milyen hamar megtanulta, melyik gombot kell hátul a
ruháján kipattintani.
Mária a puha dunnákkal kibélelt szekér derekában' ül, Béla egy szép meggypiros csődörön léptet
mellette, úgy, hogy a felesége kezét fogja.
– Ne nézz fel! Ott állnak! – susogja Béla alig elnyelhető, vidám vihogássál. Endre meg Jolanta
könyököltek a főkapu fölé a kerengőre, hogy majd integetnek a távozóknak.
De ez a két haszontalan, szemtelen kölyök vissza sem nézett, úgy vágott az útnak.
Indulás előtti este Béla hívatta az udvarispánját:
– Székács fiam! Ugye, te is ott voltál, amikor apámmal végigpusztítottuk Jakab püspök váci
tartományát?
– Ott, ott, persze, hogy ott voltam, kisuram! – ragyogott föl a bikanyakú, harminctáji ispán
zsírosán fénylő orcája, amelyet mindig kékre borotvált a borbélya, ahol bajusz meg szakáll nem
takarja. Aztán mindjárt lekornyadt a fényesség az orcája dombjáról, mert Béla így folytatta:
– Ha én csak egyetlenegy olyan esetet is meghallok, amilyen ott akkor naponta tucatszám történt
apám udvarnokjaival, akkor én terád ezer pálcát üttetek az egész udvar szeme láttára!
Székács fakadó jókedve azonnal elfonnyad. “Micsoda ostobaság az efféle szigorú reglama?
Először is: az embernek nincsen ezer szeme, hogy mindent mindig lásson, mint az Isten, ahogy a
papok tanítják. Másodszor: hát nem bolondság úgy descendálni, hogy nem élvezheti fenékig az
ember a dolog minden savát-borsát? Hisz csak akkor boldog és kezes az udvari léhűtő had, ha...
kedvére borogathatja a falusi fehérnépek nyakába a szoknyát! Ha a •saját szakállára megcsapolhatja a
parasztok hordaját, ha úgy szottyan kedve, akkor – buzogánnyal. Vagy a sarkantyús csizmája
sarkával. És ha elvész egy s más, hát... majd szerez a paraszt másikat!... A királyi kiszállásnak éppen
az volt mindig is a varázsa, hogy... az emberek azt csináltak, amit akartak. De hát... az parancsol, aki
kenyeret ad! Ha a kisúr így akarja, így lesz. Ahány udvar, annyi szokás."
De azért nehéz Székács ispán szíve. “A jó istenit a világnak! Hát miért nem csinálhatja az ember
mindig azt, amit akar?"
Esztergomból Komárom iránt haladtak. Szaporán kocogtak a könnyű fakószekerek a holmikkal, a
súlyos, megpántolt ládákkal megrakott, nehéz bakószekerek előtt. Mária, az angyali kis szeleburdi
teremtés néha elunta a kacagást, fecsegést az öreg kocsissal, aki olyan büszkén terpeszkedett a bakon,
akár egy mór kalifa. Amikor épp nem jutott mese vagy tréfa az eszébe, akkor azzal szórakoztatta az
ifjú királynét, hogy két, távol álló metszőfoga közül hegyeseket sercintett. Az ostoros fülére
telepedett száraz szürke bögöly mérges zözzenéssel röppent föl a váratlan inzultus miatt, és Mária
ilyenkor az oldalát fogta, úgy kacagott. A vén szekeres nem adta föl egy percre sem a harcot,
valamilyen ügyes fogással mindig visszahódította kis úrnője figyelmét.
Béla ugratott melléjük, mosolyogva, hogy ilyen jó a fárasztó út közben is kis csicseri felesége
kedve.
– Ó, te vén akasztófavirág! Már megint mivel nevetteted meg az asszonyomat?
– Kisuram, bántottalak én téged? Miért nevezel engem akasztófavirágnak? – morcolta össze
homlokát az öreg Ilobár, és úgy meghúzta a gyeplőt akaratlan, hogy az öt szép ló nyaka meghajlott,
mint a megfeszített íj szára. Aztán gondolt egyet, és kibökte: – Éppen arról meséigettem úrnőmnek...
ennek az útnak a kövei... gonosz királyok vérével vannak összeragasztva!
– Mit mond? – futott fel a szemöld Mária homlokára.
Béla lovaglópálcájával Ilobár hátára csapott, hogy csak úgy porzott a kocsis ujjatlan ködmöne,
amelytől meg nem vált volna semmi kincsért. Még az apjától örökölte, és legalább olyan büszke volt
rá, mint célbaköpési tudományára, amellyel minden fogadást megnyert.
– Vén gazember vagy, Ilobár! Megérdemelnéd, hogy a te véreddel javítsák meg ezen az úton a
lyukakat! – Aztán odafordult Máriához: – Az útról magyarázott, édesem!
– Nagyon van érdekes!... Ekkora táblák építed magyar az út?
Béla nagy forró markát roppant gyengédséggel ráborította felesége pici, fehér kezére. Jólesett
megérintenie Máriát.
– Kincsem, ezt az utat nera a magyarok építették, hanem még a rómaiak, ki tudná megmondani,
hány száz esztendővel ennek előtte!
– És még mindig vagy út ily remek? A herceg megvonta a vállát:
– Valami titkuk lehetett. De meglehet az is, hogy csupán mindent belétettek, ami a jó úthoz kell, és
becsülettel végezték a munkájukat. Alul nagy sziklatömbök hevernek, arra apró zúzalékot öntöttek,
ledöngölték, és ebbe a rétegbe illesztették belé ezeket a nagy táblaköveket. De a házak, templomok is
még mind állnak, amelyeket valaha a rómaiak építettek. Ügy mondják a pallérjaink, hogy a
téglasorok közé oltatlan meszet raktak, aztán leöntötték forró kecsketejjel, érted? Ez a habarcs aztán
olyan erősen megkötött, hogy a haragos úristen villáma sem veri széjjel. Legföljebb az ember. Ha új
templomot épít, a keresztény istennek. Meg palotát az úrféle. Majd mutatok belőlük eleget, ha a
Balaton mellé érünk. Teli van római villákkal az északi part. Igaz, gyönyörű a hely, kitűnő fehér bor
terem, s minden harmadik bokor alól hévíz forrás bugyog fel, s örökké ragyog a nap, és olyan
csodálatosan kék az ég a tó felett, akár csak Itáliában, ha ugyan a poétáknak, igriceknek hinni lehet,
akik így beszélik el, ha udvarunkba tévednek. Értették a módját a rómaiak, hogy hogyan kell szépen
és jól élni, kedvesem. Én már megtanultam, aki az ő útjukat követi, sohasem téved el.
Mária őszinte áhítattal csüggött férjecskéje ajkán, Béla pedig hálát adott a sorsának, hogy a kitűnő
Salamon mester olyan könyörtelenül rákényszerítené a deklinációk és konjugációk megtanulására, és
annyi latin szót vert a fejébe; így aztán úgy beszélt latinul, mint a vízfolyás. Béla titkon őszintén
örvendezett, látva, hogy Máriát a világon minden érdekli, amit maga körül lát. Mélységesen
bosszankodott, amiért mostohaanyja, Jolanta királyné olyan mérhetetlenül ostoba, hogy nem tud
megférni menyével. Béla titkos szorongással nézett a szeme sarkából Máriára. “Te szegény kis
bizánci feketerigó! Az a buta fehérszemély rád akarja gyújtani az erdőt! De ne félj, mert amíg én
élek, a hajad szála sem görbülhet meg!" S az különösen fölzaklatta a királyfit, hogy az apja
egyáltalán miért engedi, hogy az öreg királyné így ungorkodjék a menyével? Hiszen ő választotta ki
Máriát Bizáncban a trónörököse feleségének! Komoly nyugtalansággal állapította meg Béla, hogy
apja teljesen megbízhatatlan személy. Ügy ingadozik, mint szélben a nád; ha innen fúj, erre, ha
onnan, akkor arra hajlik. S mint ujjak közül mosdáskor a víz, úgy folyik ki minden a kezei közül. Azt
a szörnyű jelenetet a koronázási szertartás lakomáján, amíg él, el nem feledi! Mint más a vak
koldusnak egy féldénárost, úgy dobott oda Jakab püspöknek egy egész vármegyét! Ez... ez valóságos
öngyilkosság, szentlélek ellen való főbűn, igazi őrültség! Béklyót kellene a kezére verni, de
legalábbis két kézzel megragadni és megrázni, mint Krisztus a var
92gát. “Térj észre már, hé! Elsüllyed az ország hajója, ha te magad vered szét toporral a fenekét, a
tőkegerendáját!"
Mária rebegő szempillájával hallgatott, mert látta, férjecskéje homoka elíelhősödött. A szép
elbeszélés közben bizonyára eszébe juthatott valami elkedvetlenítő, elkeserítő. S nagyon tetszett néki
férje elszigorodó arca. Hogy a szája sarka begörbül, mint a vizahorog, két sűrű szemöldje
összetorlódik fennkölten horgas orrnyerge fölött, mint két egymásba akaszkodó viharfelhő, és köztük
megjelenik egy mély, éles ránc: mintha kardvágás emlékét őrizné a homloka. Sötétbarna szeme
mélyén kemény láng gyullad ki. mintha hegyes tőrrel döfné keresztül, akire néz. Hosszú férfi, az
igaz, szépen tagbaszakadt, válla széles, mint a szántóvető szolgáké, vagy a városszéli
patkolókovácsoké, mellkasa domború, mint a falun sütött kenyéré, karja, combja vastag, mint a
tölgyfa törzse, dereka, csípeje egybeszabott. Mária hamar megismerte szokásait, jelleme törvényeit
is. Igen megfontolt, és bár sodró indulat, szenvedély szorult belé, soha semmit sem kapkod el. Tán
néha túlságosan is akadékoskodó, attól való féltében, hogy valami hibát követhet el. Látta, hallotta
már sokszor udvartartásának tagjaival, apja főembereivel tárgyalni. Kristálytiszta logika ragyogja be
cselekedeteit. Igaz, katonai dolgokhoz nem ért, ahogy azt Salamon mester és Tűrje Dénes nagy
üstökvakarások közepette elkeseredve megállapította. De hát... egyikünk sem hibátlan, igaz? És mire
való a király udvara? Ügy még tán sosem volt, hogy annyi főember között ne akadjon legalább egy
vitéz, aki a háború tudományához ért. Aztán Béla párját ritkítja figyelmességben is. Mindent
megszerez, ami csak kell, még tán valamivel többet is, szeret ajándékozni, de hogy csöppet is
könnyelmű fráter lenne? Ezt aztán nem lehet rá mondani! Kétszer is megnéz minden dénárt, mielőtt
kiadná a kezéből! A múltkoriban Endre király is nevetve csóválta a fejét, amikor ezt látta:
– Fiam – mondta felfortyanva –, te nem az én ágyékomból eredtél! Hát hogy lehet úgy alkudni
nyomorult száz dénárért, mint egy lyukas ülepű szerecseny kufár! Ispánnak való az ilyen ember, vagy
fukar izmaelita bankárnak, királynak semmiképp!
Béla szeme akkor fenyegetően megszikrázott, de még fékentartotta indulatát:
– Nem vagyunk egyformák apám! – mormolta csöndesen, de Endre megérezte, szurka-piszka
tőrdöfése a fia lelkén feszülő sodronypáncél karikái között húst ért. És barátságosan megveregette fia
vállát, hogy valahogyan elvegye komisz megjegyzése élét. Béla fellélekzett. Nem akart az apjával
ujjat húzni. Ne mondhassa rá senki, lám, megosztja véle az apja a trónját, s őkelme meg mindjárt le
akarja onnan az Öregét taszítani. De azért vigyázhatna az Öreg kicsit a csúf ondáros
megjegyzéseivel.
93 ... Mindegy, akárki akármit is gondolt Béláról, Máriának szőröstől-bőröstől úgy tetszett, ahogy
volt az ő drága-drága, csupa szőrbozont, ifjú férjeura, aki az ágyasházban a szigorú államférfiúból
egyszeriben édesen dünnyögő, dörömbölő, huncut, égetően forró testű baksivá változik. Amilyenről
tüzes ágyukban forgolódva éjszakánként álmodnak a hajadonok. “Mi kell még? Jolanta királyné
undok? Endre király-apa sokszor ostobáskodik, és bajt okoz szertelenkedéseivel? Istenem! Fiatalok
vagyunk! Mindent és mindenkit kiböjtölünk! Mire mi telepedünk egyedül a trónra, minden olyan
gyönyörű lesz, mint az esztergomi palota kerengőjén a múlt héten meglesett szikrázó hajnalhasadás."
Béla tudta, nagy dologra vállalkozott, amikor útnak eredt feleségecskéjével, ezért még indulás
előtt, miután az égiek kegyelmébe ajánlotta magukat, Tűrje Dénessel és Miska ispánnal egyetemben
alaposan felkészült a hosszú utazásra. Az ispán ismerte a palota lovasszolgáit, és Rátótnembéli
Gyula, Endre udvarispánja észre sem vette, s mind kiszedte közülük a javát. Szekeret is, meg
szekérvezetőt is csak olyat vitt el, akiért tűzbe merte volna tenni a kezét. Ö ment el Apodfia
Déneshez is, és bárhogy is ravaszkodott az a gonosz szépember, három gyönyörű főszekeret erőnek-
erejével elvitt. Megnézhette a2okat akárki, a római pápa is! Hintónak nevezték mind egytől-egyig, és
a tárnokmester káromkodott, mint a jégeső, amiért elvitte őket. Drága, vastag selyemtető borította
mindegyiket, amelyet aszerint, hogy sütött a nap, vagy esett, ide-oda lehetett mozgatni, mint az
ernyőt. A hintók oldalát pedig pompás, tarka festmények borították. Az úton járók védőszentje, Szent
Kristóf szerepelt a legtöbbjén, amint a nyakába ültetve átviszi egy zúgó patak örvényesén a
Bambinót. Virágokat is festettek a hintók oldaldeszkáira a piktorok, hogy Mária felsikkantott
örömében, amikor először megpillantotta, és megcirógatta, mintha igazi virágok közé telepedett
volna. Bélának nagyon tetszett Mária őszinte öröme. Mintha az esztergomi palota kertjének
virágágyásai között tündökölne a napfényben egy szép, rózsaszín üveggömb, olyan volt a kis
királyné.
A három főszekér mögött mértföldre elnyúló hosszú szekérkaraván kocogott; Béla először
összecsapta a kezét:
– Szentséges atyám! Ez meg mi? Tán a világ végére megyünk? Minek ez a tömérdek szekér?
Az ispán csak a fejét rázta:
 – Csak ide, Pannóniába, kisuram! De hát... ritkán következnek a falvacskák. Élelmet, takarmányt
bőséggel kell magunkkal vinnünk, ha nem akarjuk, hogy felkopjon az állunk. Meg aztán rengeteg
kereket is kell magunkkal ci
94pelni, ha nem akarunk valahol félúton ott ragadni. Nem sokat érnek ezek a nyomorult
fatákolmányok! – rúgott bele bosszúsan az egyik vasalatlan fakerékbe. – Örülnünk kell, ha
Veszprémig elég lesz, amit magunkkal viszünk! Majd a vásáron vehetünk újakat. Épp akkorra érünk
oda, az országos kirakóvásárra!
Bélának nagyon tetszett Miska ispán meggondolt alapossága. A derék férfiú még azzal is törődött,
hogy só és mindenféle más fűszerszám is legyen az útra elegendő. Alig fértek el a keskeny utakon a
finom elsőfűkaszálási szénával égig megrakott nagy, hosszú szekerek, amelyek közvetlenül az
élelmet és a ruhaholmikat tartalmazó ládákat hurcoló, nehéz bakószekerek mögött kullogtak. Aztán a
kis lovas-portyák fertályóránként végigröpültek a karaván hosszában, nehogy komisz útonállók orvul
megtéphessék. Béla kicsit vakarta is a fejét: szekérvezetőkkel, kísérő csatlósokkal, lovaskatonákkal
együtt csaknem ötszáz ember kocogott sűrű porfelhőbe burkolózva Komárom felé.
Estére kelve Mária meghatóan panaszkodott urának, hogy kegyetlen hányinger kínozza, elszédült
egészen, úgy imbolygóit vele a hepehupás úton a hintő. Béla aggodalmas arccal hallgatta végig, majd
megnyugtatta:
– Ne félj, kincsem! Reggel lóra ülsz! Meglátod, mennyivel könnyebben boldogulsz! A gyomrod
sem fog kavarogni!
– Mária? Lót ül? – kerekedett el mulatságos ijedelemmel a királyné nagy, fekete szeme. – Iszten
szegítsz!
Bélának a könnye is kicsordult a nevetéstől. “Ez a drága, jámbor lélek úgy meg van a hátaslótól
rettenve, mintha holmi gonosz hóhér nyársba akarná ültetni!"
Másnap hívatta Miska ispánt, Tűrje Dénest, aki az ifjabb király lovászmestere lett.
– Szerelmetes barátaim! Kedves feleségünk panaszkodott, nem bírja tovább ki, úgy rázza a szekér.
Ezért lovat szeretnénk kérni tőletek alája.
Egymásra néz az ispán meg a lovászmester, és a karaván töméntelen lovának csikósa, Kosa. Hát
még akkor milyen súlyossá válik kétségbeesésük, amikor így folytatja a királyfi:
– Lovat mondtam, ugye, szerelmetes barátaim? Tehát: erős szájú ne legyen, mert az erős szájú ló
igazi ádáz ellenség: arra megy, amerre ő akar. De persze kehes se legyen, mert az undorító, amikor
sárga nyálát maga köré tüsszögi. Hanem valami megátalkodott agg marha se legyen, mert annak a
hátán a világ a feleségemet a szájára veszi. Szegény jószág orra bukna podagrás lábain.
– Hát akkor... mégis miyen lóra gondolsz, kisuram? – kérdezte aggodalmasan Miska ispán.
– Mindegy az énnekem, szerelmetes barátaim! – emelte föl Béla egyked
95 vűen a kezét, vidámmá oldódva a megszokott, kedves társaságban. – De arra vigyázzatok,
hogy rossz erkölcsű ne legyen! Vagy olyan, amelyikből ördög lesz, ha érzi, gyenge kéz fogja a
gyeplőjét, és el nem megy az asszonyember alatt, az atyaúristennek sem! És a farkát se csavargassa,
mint valami egyiptomi legyezőt, mert az olyant különösen gyalázatos érzés lovagolni!
Most már szólani sem tud egyikük sem. Csak a kezükkel kérdik: “Mégis milyen állatot
szeretnél?!"
– Fiatal legyen, no, értitek? – vágta ki végezetül Béla. – Szép! Jó testű, derék termetű, kecses
lépésű! Nyaka a hattyúéval, lába a szarvaséval vetekedjék, és szügye, tompora tökéletes legyen, akár
a faragott kép! De nehogy eszetekbe jusson holmi lassan lépő poroszka paripát állítani! Hanem
egyúttal a lelketekre kötöm, mégis jámbor erkölcsű legyen, ne riadqzzék minden vagdalkozó ágtól, út
melletti fűből felburranó fácánkokasoktól! ...
A három ember kétségbeesett, amikor otthagyta őket, és visszasietett Máriához.
Mire megsült a rablópecsenye Absolon mester tepsijében és letelepedhettek fölöstökömözni,
mégiscsak kifogtak az úti ménesből három gyönyörű lovat: egy hófehéret, egy pirospejt és egy éjszín
feketét. Mária sikoltozott örömében, amikor megpillantotta őket. Ilyen gyönyörű állatokat még soha
életében nem látott. Béla épp le akarta harapni kedves emberei fejét mérgében, mert szerinte három
lúdtalpú, kabla állatot sikerítettek, amelyek mind a négy lábukkal csöbörbe hágnak egyszerre. De
Mária lelkendezése megenyhítette szigorúságát, és leereszkedő megelégedéssel, mókázva
biccengetett:
– Szent György-napig még ehetitek a kenyeremet! Elég szép csontvázakat kerítettetek! Különösen
a pirospejkó! Az igen, az paripa, a teremtéseteket!
A három kutyahitű, örömében, hogy sikerült kedves gazdáik tetszését a kiválasztott állatoknak
megnyerniök, olyan csodálatos lószerszámot kerített, hogy még tán Árpád fejedelem sem
használhatott annál különbet. A nyerget mindenki megbámulta: könnyű, erős, cédrus fakeretre puha,
veres szattyánbőr volt fölfeszítve, körös-körül csillogó, aranyfejű szögekkel kiverve. A kapája
haragosan, tátott pofával bombolo tigrisfej volt, elefántcsontból mesterien kifaragva. A nyeregre
foltos párducbőr volt terítve. A farmatringja meg a hermetszíja ezüsttel kihányt bagariabőrből
szabódott a nyerges műhelyében. A hevedere szőke teveszőrből szövődött, a kengyelvasa ezüsttel
futtatott, kékre edzett acélból volt. Mária ott, mindenki előtt a férje nyakába borult. A királyfi morcolt
homlokkal, rosszallóan ingatta fejét. Ennyi ember előtt ilyesmit tenni! Még ilyet!
– Bocász meg, Béla! Mária vagy oan sép boldog!
A királyfi meglehetősen babonás volt, ezért szentül hitte, ilyen kedvesen, szépen, mosolygósán
bonyolódik majd le az egész utazásuk.
96 Aztán ahogy Neszmély közelébe értek, egyszeriben rájuk feketedett az ég. Megnógatták
lovaikat, hogy még idejében fedél alá érhessenek. Hanem ebből semmi sem lett. A templom előtti
téren töméntelen ember feketéllett, és úgy háborgott, mint a viharos ég. A templommal szemben állt a
bíró háza, annak a?, udvarán öreg, félig kiszáradt diófa ágaskodott, segítségkérőn nyújtogatva ég felé
csonka ág-karjait. A legalsó, legvastagabb ágára kötél volt vetve, s azon egy bozontos szakállú
izmaelita rángatózott. Tűrje Dénes odaugratott, és kivont kardjával hirtelen elcsapta a feszes kötelet.
A sötét képű szerecseny a fűre zuhant. Szaladt a füveszsákjával Tompa, a királyfi megszokott
orvosrabszolgája, de már nem tudott segíteni. Még kicsit rángatózott az izmaelita, rúgott egyet-kettőt,
aztán kiszenvedett.
– Ki tette ezt a szörnyűséget? – üvöltötte Tűrje Dénes, miközben emberei kiszabadították a
meggyilkolt ember megkötözött szolgáit.
Egy idős férfit taszigáltak Béla elé a tömegből. Hogy ő majd beszél, mert ő a falu fónagya,
Obogány. Olyan simára volt kopaszodva a feje, mintha káposzta lett volna; himlő takaríthatta le
örökre a haját. Vagy forró vízzel önthették szembe. Eleinte még tellett belőle értelmes beszédre, de
amikor megtudta, hogy a királyfival áll szemben, egyszerre térdre esett, majd arcra borult, s tar fejét
mind a két öklével zuholva jajveszékelt, s minden második szavával kegyelemért könyörgött.
– Én megmondtam nékik, ne emeljünk rá kezet! Ibrahim bankár akármekkora gyilkos gazember
is, a király embere! Bocsáss meg szegény fejemnek!
– Nyomorultl Hogy mered a király emberét gyilkos gazembernek nevezni? – kiáltott őszinte
felháborodással Béla, és észre sem vette, hogyan húzódnak hátrébb a falusiak, akik addig boldogok
voltak, ha a közelében lehettek. A királyfi! Neszmélyben! Ilyesmi sem fordul elő rendszerint kétszer
egy kis falu lakosainak kurta életében! Titkon a ruháját simogatták, lova nyakát cirógatták, s lopva
azon igyekeztek, hogy a szép jószág farkából egy-egy szőrszálat keríthessenek, emlékbe. Aztán, hogy
olyan fenevadmódra kezdett üvöltözni, tágultak mellőle.
– Mért bántod szegin izmaelita? – rebegte aléltan verdeső szívvel Mária, Bélához bújva.
Obogány hirtelen fölemelkedett. Szeme bogarában felgyulladt a düh. Rövid tétovázás után
vályogfalu házikójához hátrált. Most vették csak észre, egy asztal volt kirakva a fal mellé, és két
kupacban pénz állt rajta, meg egy kamarabélyegző, egy lajstrom, tenta, toll és egy mérleg.
– Ibrahim volt a falunk adóbérlője! Éppen beszedte az évi adónkat!
 – Bitang népség! Csak a kötelességét teljesítette! Ezért kellett felakasztanotok? Pokolra juttatlak
valamennyiőtöket! – rivallt rá Béla.
– Nem! – emelte föl a sarokba szorított eb bátorságával fejét a fónagy.
97 Nem azért ölték meg, uram! Kettős volt a baj! Az első az volt, hogy... harmadszor szedte be az
évi adónkat ez a... – És úgy nézett a halott izmaelitára, hogy majdnem meggyulladt a szerencsétlen
alak tetemén a gúnya. A fónagy hangja mindjobban átforrósodott, érződött, eldöntötte magában,
semmi sem számít, őszinte lesz! Hirtelen mozdulattal belemarkolt a két pénzkupacba, és lassú
lépésekkel Béla felé indult. – A föld még nem hordott a hátán Ibrahimnál aljasabb embert, uram!
Amikor befejezték emberei az adószedést, gúnyosan röhögve kijelentette: “Azt hiszitek, most már
békén hagylak benneteket? El ne higyjétek, kutyahitű gyaurok! Hiszen ti... be akartok csapni engem!
S rajtam keresztül a felséges királyt!... Hiszen ti... az adótokat az ócska, régi dénárban fizettétek be!
Ti tán nem hallottátok kegyes urunk szigorú rendeletét: 'a régi dénárt újra kell beváltani?...
Megtudjátok: három régi dénár ér egy újat!" Aztán a lator szolgáihoz fordult, és vigyorogva rájuk
ripakodott: “Hé, nyomorult népség! Mire vártok még? Teljesítsétek a kötelességeteket! Szedjétek be
rajtuk még kétszer az adót! Vagy... – fordult újra felénk – inkább a pénzváltó asztalnál intézzük el?
Ne feledjétek el: három régi ér egy újat!"
A fónagy mindkét marka kinyílott:
– Uram! Nézd meg jól ezt a szemetet!... A régi se ért sokat, de ez? Ezt nézd meg, az újat!
Béla összeszűkülő szemmel nézett a fónagy megizzadó tenyerébe. Szabad szemmel is látni
lehetett, a jobb kezében tartott, úján csillogó dénárok sokkal vékonyabb lemezkék voltak, és sokkal
sötétebbek. Ez azt jelentette, sokkal hitványabb anyagból készülhettek, mint a régiek, és az ezüst is
sokkal kevesebb lehetett bennük.
Béla gyomra egyszeriben megémelyedett. “Hiszen ez az Ibrahim valóban átkozott, aljas
gazember! Az igaz, hogy Endre zsebére dolgozott, amikor a pénzt megrontotta, de mégiscsak ő tette,
s ezáltal ezeket a szerencsétlen ember-állatokat magára bőszítette."
Valahonnan nagyon messziről fülébe szüremlett Obogány haragtól füstölgő hangja, ahogy az
izmaelita szavait ismételgette. “No? mi lesz? – rikoltotta vígan a kaján izmaelita. – Nem hallottátok
az igét? Három régi ér egy újat! Eddig befizettetek nyolcvanhét dénárokat! Akkor most még
százhetvennégy dénárt fizettek! Vagy... zálogot szedetek!" – Ekkor vágta fejbe valaki mérgében
hátulról egy goromba doronggal. Mire magához tért, már... össze is volt kötözve a keze, és a
nyakában volt a kötél, jó uram! Mire rájuk kiáltottam megrettenve: “Mit akartok csinálni, kutyák?" –
már... fel is lógatták a diófára. S azután jöttetek ti, uram!
– Igazat beszél a fónagy? – förmedt Béla az egyik, minden ízében reszkető izmaelita szolgára, aki
végtelen izgalmában csak némán bólintani tudott. A
9
*
boldogtalan észre sem vette, de amikor a gazdája fölrepült a diófára, rémületében, hogy utána ő
következik, összecsinálta magát. Az orrfacsaró büdösség betöltötte a libatippanfüves udvart. Ezzel a
borzasztó bűzzel tiltakozó orrlyukában, idegeiben az izmaelita égbekiáltó igazságtalanságának
tudatával, a földön heverő, haláltusájában iszonyú fintorba merevedett orcájú, görcsbe rándult
adóbérlő testének lesújtó látványával léptetett Béla a tárva-nyitva álló udvarkapu felé. Ott meghúzta
idegesen topogó paripája kantárszárát, és visszaszólt a válla felett. Éppen a reménykedve
utánanyomakodó falubíró izgatott várakozástól csillogó golyószemébe nézett:
– Fónagy! Igazatok volt, amikor Ibrahim aljassága feldühített benneteket!
– Látta, boldogan fölragyog a fónagy két világoskék szeme, és rá akar borulni a kengyelére, hogy
csókjaival boríthassa örömében a királyfi csizmáját, aki igazat adott nékik. A királyfinak szüksége
volt minden erejére, hogy bele ne rúgjon dühében a fónagy tömpe orrába. – De nem addig van az! –
folytatta.
 – Hogy képzelitek? Aki felbosszant benneteket, egyszerűen megölitek? Mert itt ez történt,
emberek! Bírói ítélet nélkül, közönséges rablógyilkosok módjára, embert öltetek!
– De uram! – kiáltotta a fónagy megrettenve.
– Csönd legyen! Én beszélek! Az ember élete szent! Megértettétek? Igazatok volt, hogy halálra
ítéltétek! De ti, Neszmély falu lakosai nem hajthattok végre senkin sem halálos ítéletet! Miért van
akkor a király pristaldusa és hóhéra? Éppen ezért, hogy kegyetlen cselekedetek napját, míg éltek,
megemlegessétek, Ibrahim vérdíja fejében öt tinót adtok a királyi várispánnak!
Ekkor hangzott el az első hang a bámész gyülekezetből. Valaki mérgesen bekiáltott:
– De mi serviens régisek vagyunk, uram!... Szabad királyi vitézek! Béla dühösen a hang irányába
fordult, hogy megállapíthassa: ki kiáltott?
De már megint némán állt mindenki, mintha fából faragták volna ki őket ügyes kezű
mesteremberek.
Haragosan kifakadt, magában gondolva. “Azt hiszitek, így megúszhatjátok a büntetést, büdösök?
Soha!"
– Ha katonanépek vagytok, akkor tíz tinó vérdíjat fizettek! Rátok az a kvóta, nyomorultak!
Nagy csönd lett. Obogány vérlázítóan kopasz fejében kétségbeesetten rohangáltak a gondolatok:
“Uramisten, honnan a csudából veszünk tíz tinót!? Elvitt mindent Ibrahim, ami állatunk csak volt!
Venni kell hát majd a komáromi vagy esztergomi vásáron! De miből fogjuk megvenni, úristen! Tíz
tinó legalább öt bizánci aranysolidus! Öt solidus az ötszáz dénár! Szakramentumisten, ne hagyj el
bennünket!"
Csak álltak megkövültén, egy helyben, és meredten bámultak a dühösen to
99 varobogó királyfi után. Porzott a rossz földút és iszonyúan nyikorogtak a kenetlen fa-
szekérkerekek, amelyeknek a tengelyei is zsírozó után siránkoztak. Csak nagysokára ocsúdott fel
szegény Obogány: “Hiszen ez a kegyetlenül büntető királyfi tulajdonképpen igen rendes fickó!
Jogában állott volna Ibrahim mellé felfüggeszteni engem is, meg akár a fél falut! Mindenkit, akit
csak itt leltek, hogy a száját tátotta, s nem próbálta meg kimenteni a halál torkából a király cselédét!
S nem tette! Áldja meg az Isten! Azt a. tíz tinót meg valahonnan, ha kell, a föld alól is, de előkerítjük,
és helyreáll megint Neszmély becsülete! Csak az a marha Kristóf ne ordította volna közbe, hogy
serviensek vagyunk, uram! Katonanépek! Mert akkor a királyfi megelégedett volna öt tinó vérdíjjal
is! Jaj, hogy mekkora állatokat is teremtett az Isten! Ha ennek a hülye Kristófnak nem kezd el
viszketni az a büdös katona-büszkesége, most csak öt tinó miatt fájna a fejem."
Béla őszintén remélte, utazásuk során nem fordul elő újabb megrázó eset. Aggódott. Mit gondol
majd Mária erről az országról, ahol ilyen roskatag lábakon áll a jog, hogy csak úgy megragadnak a
falusiak egy királyi cselédet, még ha ezerszer is kiirtani, égetni való gazember és fellógatják a legelső
fa tetejére. Tűrje Dénes intette:
– Ne reménykedj, kisuram! Azt merném mondani néked, ahány falu, annyi meglepetés! Inkább
készítsd elő a felséges asszonyt is szépen. Mondd néki, hogy ez még semmi sem volt! Hogy ha
Magyarországon útnak ered az ember, akkor nagyon jól teszi, ha előbb megíratja a pappal a
végrendeletét. Meglásd, így majd kellemetesen csalódik!
– Mondd csak! Nem lehetne mégis valamit kitalálnunk, hogy... – töprengett Béla igen aggodalmas
ábrázattal. – Tudod, hogy mennyire szeretem a feleségemet. Nagyon szeretném megkímélni
mindennemű kellemetlenségtől, ha lehet. Ha tehetném, ölembe venném, s úgy emelném át, ha az
úton huppanó vagy kátyú következik!
– Mégis, vajon mit tudnánk cselekedni, kisuram? – vonta meg a vállát a vitéz ifjú ispán. – A
falvakban a dolgokat nem mi intézzük, azok... csak úgy, maguktól történnek, és... Mivel szárnyakat
nem adott a felséges úristen, nem tudunk átrepülni a falvak felett! Kérlek, kisuram, bízzuk magunkat
a jószerencse kegyére!
Akkor épp Gönyű környékére értek. A falu felől istentelen csetepaté zaját hozta feléjük a szél.
 – No, tessék! Hát ez már megint mi a fekete fene? – rántotta meg Béla idegesen a kantárszárat,
hogy szegény hátaslova majdnem kétlábra állt kínjá
100 bán. De akkor már veszedelmesen vagdalkozó gomolyagban a nyakukba zúdult egy sereg
hadakozó ember. Mária rémülten dugta ki a fejét a hintó drága selyemernyője alól. Abban a
pillanatban valamerről mérges szisszenéssel ujjnyi vastag eltévedt nyílvessző fúródott a ponyvát tartó
rúdba. Az ártatlan fiatalasszony felsikoltott, és aléltan hanyatlott hátra a hintó derekába, komornái
ölelő karjaiba. Ilobár apó rémülten penderedett hátra, mert nem tudta elképzelni, mi történhetett.
Elpattant a kerék? Elszakadt a hám? Ahogy szokott sokszor, árokba fordult a háta megett a díszes
hintó?
– Ugorj oda! Adj vizet l – ordította Ilobár apó az egyik tagbaszakadt csatlósnak, ő maga pedig
sebesen előrántotta a sok használat miatt csonkig köszörült egyenes kardját, s egyetlen csapással
kettévágta az erős kenderhámot, az ostoros hátára pattant, és önfeláldozóan a viharként közeledők
elébe Ugratott. Ezer szerencse, nem kellett összeakaszkodnia a rohanókkal, mert Tűrje Dénes veres
gúnyájú királyi lovasai előreszegezett dárdáikkal, mint falusi asszonyok szombat esténként nyírág
seprűikkel a főutcát, leseperték az útról a viaskodókat.
– Állj! – bömbölte nekivadulva Béla. – A Király nevében: állj! ... Tegyétek le a fegyvert!
Egy templomigyertya-hosszú sápadt frátert taszigáltak Tűrje Dénes emberei Béla királyfi elé.
Megszaggatott gúnyájáról is látszott, tisztféle lehet.
– Ne nyúlj hozzám, mert... megkeserülöd, kutya! – sziszegte goromba kísérőire sandítva. Hanem
Tűrje Dénes rettentően haragudott a békebontókra, akik megint fölzaklatták kisura lelkinyugalmát.
Kivette a kengyelből a lábát, és úgy faron rúgta a nagyszájút, hogy az illető az orrán szánkázva röpült
Béla elé.
– Hallgass! – förmedt rá durván.
A királyfi derekát kihúzva, csípőre tett jobbal várta, vajon mit fog hallani? Reszketett a gyomra a
visszanyelt idegességtől. A fogoly szédelegve tápászkodott föl a földről, majd úgy döntött magában,
hogy szétveti a lábát, fejét hátraszegi, és csak azért is hallgat. Tűrje haragja elszabadult a
kötőfékjéről. Lehajolt a nyeregből, s megmarkolta a létra termetű ember nyakát.
– Ugass, ha kedves az életed! ... Ki vagy hát, te beste kurafi?... És miért vagdalkoztál?
Bélának kellett ráordítania ispánjára, különben Dénes ott fojtja meg az ismeretlent, a szeme
láttára. A jobbra-balra kornyadozó fejű tálján hadnagy apró, rémült szusszantásokkal tántorodott
hátra, és szakadozottan lihegte:
– Egy... árva szót... sem! Csak hogyha... kegyes... gazdám megengedi!
– Ki a “kegyes gazdád", te útonálló zsivány? – üvöltötte Tűrje Dénes. – És ki ezeknek az átkozott
rablógyilkosoknak a kapitánya? – bökött a
IOIfejével a lovukról lerángatott, s szemvillantás alatt lefegyverzett, sunyi pofájú alakokra. – Te?
– Mocskolódni mersz? – fakadt ki gyilkos dühvei a lekapott hadnagy.
– Karóba húzatlak a... gazdámmal, te... anyagyász!
– Vigyázz, jó uram! – kiáltotta jóindulatú aggodalommal egy megszabdalt orcájú, vérző ember,
akinek a süvegét is leverték a tusában a fejéről. – Sáska ispán úr gazdája a nádor úr őnagysága:
Száknembéli Barcfia Miklós úr!
Az égimeszelő, mintha csak ezt a fogadatlan prókátort várta volna, gonosz kis mosollyal újra
megszólalt, lesve Tűrje Dénes és társai arcán a közbekiáltás hatását:
– Majd... én metélem be a bőrödet és hintem be a sebeidet sóval, te!... Ekkor hirtelen karikásostor
csordult, és a csapója véres hurkát harapott a gúnyolódó hadnagy arcára. Hajszálon múlott, hogy
egyetlen ütéssel mind a két szemét ki nem verte. Ilobár apó éles hangja süvített a megtántorodó
alakra:
– Hogy mersz ilyen ocsmányul beszélni a király fia előtt, te nyomorult? Sáska ispán összekushadt.
Őszintén szólva már az is gyanús volt valahogyan néki, hogy ezek a pofátlan katonák, akik az
útjukat állták, mind egyforma színű gúnyát viseltek. Ám az a tény, hogy belé mernek rúgni, arcul
merészelik vágni ostorral, amikor már tudják, hogy a nádor hadnagya, ez már kézzelfogható
bizonyíték volt: csak a király, vagy valamelyik ija-fija előtt állhat. Okos volt a fickó. Hirtelen hangot
váltott. Térdre rogyott, s úgy, térden állva kúszott Béla elébe, közben görcsösen tördelte
összekulcsolt két kezét, és száraz sírással kiáltozta:
– Uram, én személyemben ártatlan vagyok! Nékem nádorispán uram keményen megparancsolta,
tanítsam köteles tiszteletadásra Gönyű lakosságát, akik orc'átlanul azt merik világgá kürtölni, hogy
ők serviens régisek! Pedig
– suhintott végig rajtuk gyűlölködő pillantással a válla fölött – csupán... nyomorult liberek: szántó
vető földművelők és közönséges lovasszolgák! Söpredék ocsú, szemét alja népség, akik a puszta
levegőt sem érdemlik!
Szép szál férfi toppant Sáska ispán mellé, az, aki az elébb aggódva odakiáltott Tűrje Dénesnek:
– Uram! – mondotta erélyesen, mindig a királyfi szemébe nézve merészen.
– Ez az átkozott alak a környék réme! Föld átka! Világ szemete! Győr táján nincsen olyan szabad
királyi falu, amelyet már ezerszer meg ne sarcolt volna, s meg ne próbált volna ura zsákjába
belegyömöszölni.
– Ki vagy, te legény? – kérdezte Béla, meghiggadva a beszélőből áradó szép hevülettől, nyugodt
biztonságtól.
– Gyobó a nevem, uram, és szent király szabadja vagyok.
IOZ
– Hazudik! – rikoltott közbe megint ádázul Sáska hadnagy. – Nyomorult söpredék, szolga-
gyülekezet! Tudd meg, kegyes felség, iszonytató nagy a bűnük, fogták magukat, és megtagadták
nádorispán urunknak a köteles engedelmességet! – Megint feléjük fordult, és térden állva is, hogy
kihúzta magát, majdnem olyan magas volt, mint a falubéliek. – Holnap valamennyiőtöket kopaszra
nyíratlak, az anyátok egyforma tahó úristenit!
Gyobót elöntötte a méreg, elkapta a térdeplő hadnagy nyakát, és úgy megszorította, hogy egy
szemvillanás alatt elnyaklott a kezében.
– Megállj, te... te őrült! – kiáltotta Béla rémülten. Még a szeme láttára öli meg ez a bolond a nádor
hadnagyát! Honnan venné a száztíztinó vérdíjat a boldogtalan? Mert Szent László király szigorú
törvénye szerint szabad ember egy másik szabad ember meggyilkolásáért ennyi bírságot fizet. Vagy
pedig világcsúfjára fölakasztják, ha nem tudja a pénzt összeguberálni. Ha pedig kegyelmet kapna,
akkor megkopasztva eladják rabszolgának, külföldre. – Miért veszíted el mindjárt a fejed?
Gyobó arca elsötétedett. Ajkát összeharapva kis ideig birkózott tomboló szívével, azután
kirobbant:
– Megbocsáss, de... nem tudod, mit beszélsz, uram! Ez a szörnyeteg tizenhatodik esztendeje szívja
a vérünket! Most legalább hóhér elébe hurcoltathat engem Sáska, mert kezet emeltem rá. De tudd
meg, ezerszer inkább a halál, mint az élet, ilyen áron, hogy a nádor azt csinálhat velünk, amit akar!
Béla csak hápogott. S akkorákat rúgott a szíve, mint aki álmában szakadék szélére hömbölyödik, s
azt érzi, még egy minutum – és belezuhan.
– Miért nem mentek a... királyhoz? – leheli ijedt-halkan, hogy mondjon valamit.
– Megbocsáss, jó uram, de hol élsz te? Hiszen a király őfelsége... Ej. ne integessetek,
kimondom!... Egy életem, egy halálom, azt is a kezedbe ajánlom! A király őfelsége... egy húron
pendül a nádorral! Tudd meg, ha eddig nem tudtad: nincs hova fordulniok panaszukkal a királyi
vitézeknek! – Mindig izzóbb, keserűbb düh perzselt a szavából: – Tudod, mire jó csak a szent király
szabadja? Hogy kiszívhassák a vérét. A király, meg a legbensőbb jobbágyai!
Béla már hüledezett. Arra gondolt, inteni kéne az udvarmesterének, hogy üttessen kést ennek az
őrült alaknak a szívébe. Hiszen amit ez a szédült ember művel, tiszta felségsértés és királygyalázás.
De akárhogy is akarta, nem moccant meg a keze. Tán az a tudat fogta le, hogy Gyobónak – érezte! –
igaza van.
Már lángolt az egész ember, mint egy meggyújtott szurkoskalán:
– Nem bánom, ha meg is öletsz érte, akkor is a szemedbe mondom, uram! Én már hétszer
verekedtem Halicsban, meg a Balkánon, felség! Idenézz!
– tépte föl a mellén a vastag, durva vászoninget. – Nézd meg az én kiváltságlevelemet! Az
oroszok meg a bogumilok írták karddal a mellemre! – Gyobó egész testét teliindázták a begyógyult,
fehér szegélyű hegek. – Hétszer bokáztam már a halállal! És láthatod, mit nyertem általa?
Sebhelyeket! Mert ahányszor csak odavoltam, az erdei vadak letarolták a termésemet! Ami pedig
csoda folytán mégis megmaradt, azt ez az átkozott báró-kutya ragadta el tőlem! A király meg?...
Hálája jeléül odalök a nádorjának bennünket, mint egy tarisznya kutyakölyköt! Nesze, a tiéd!
Vigyed! Hát persze, hogy foggalkörömmel védekezünk, ha meg akarnak dúlni bennünket! Miért
nincs igazság a földön, felséges uram?
Mielőtt Béla felélhetett volna, Tűrje Dénes hadnagya ugratott vissza. A szúrós szemű, villás
bajszú fiatalember katonásan jelentette:
– Uram! A falu utcáján tizennégy halottat találtam! – Hátrafordult:
– Mondd el szépen, kisfiam, melyikük hová való?
Akkor vették észre, hogy egy értelmes képű, pöttöm legényke kapaszkodik mögötte a
nyeregkápájába, szétterpesztett lábbal a ló domború tomporán ülve.
– Kilenc idevalósi, szent király cselédje! Öt pedig hitvány győri szemét!
– sorolta a gyerkőc.
Béla már-már engesztelődő orcája újra elkomorodott. “Micsoda égbekiáltó gyalázat: tizennégy
ember életébe került ez a sajnálatos ostoba csetepaté."
– Verjétek talpig vasba ezt a gazembert! – kiáltotta felgyűlő indulattal Eéla. – Bevisszük Győrbe,
és átadjuk a királyi megyésispánnak, ítélkezzék fölötte!
Nem értette, miért kezd el vigyorogni a hadnagy, akit néhány minutum alatt szakavatott kézzel
gombolyaggá kötöztek Dénes úr vitézei, hogy szusszanni is alig tudott.
– Mit vigyorogsz, te isten átka? – förmedt rá Tűrje Dénes, csizmája orrával serkentve a fi ckót
beszédre.
– Jó helyre vitetsz! – nevetett amaz hetyke magabiztossággal, keserves orcával. – Mert a győri
megyésispán... nádorispán uram őnagysága!
Béla összecsikordította a fogát. “Nem úszód meg, fickó! Ilyen könnyen nem úszód meg, ne hidd!
Hiába van ezer hatalmas lyuk ezen a hálón: nem szabadulsz meg büntetlenül!"
– Vigyétek akkor Esztergomba! Embereid váltott lovakon száguldjanak, Dénes! Holnapután hírét
akarom hallani, hogy ezt a rohadt gyilkost fölmagasztalták Esztergom főpiacán.
A létrahosszú nádori hadnagy összecsuklott, és úgy tekergett a herceg előtt a porban, mint egy
gerince-tört kígyó. Mindenáron Béla lábát akarta átkul
104 csolni és csókjaival elborítani, hogy megenyhüljön szörnyű gonoszsága fölött a szíve.
De a királyfi átlépte, mintha ócska rongybaba hevert volna ott, amelyet megunva eldobtak a
gyerekek.
Nyúl községet is útbaejtették, hiszen el nem kerülhették, ha egyszer így kellett haladniok
Veszprém felé. Ott meg két-három vénember búslakodott csak a rissz-rossz házak elé kitett nagy
fatönkökön, amelyeket tükörsimára koptatott már a háziak feneke a sok üldögéléssel. Béla szívét
összeszorította a keserűség. Sehonnan nem hallatszik a szokásos asszonyi perpatvarkodás, az
állatokkal veszekedő férfinép hangja, és nem gyöngyözik elő a vityillók, izikek közül
gyerekcsiripelés, áradó kacagás, csipogó nótázás.
“Döghalál ütött ki a faluban? Titeket is megdúlt az a komisz nádorcsürhe? Az isten verné meg
Száknembéli Barcfia urat! Hát hogy lehetne rend, tisztesség, becsület ebben a nyomorult országban,
ha az ország első embere jár elöl rossz példával? Apám félbolond, hogy ilyen gonosz fráterokat állít a
királyi tanácsba, vagy... mindegyik magyar úr ilyen szemét lenne? Ki viselje gondját a szegény,
egyszerű népnek, ha nem az urak? Ez volt Szent István király szigorú rendelése! íme, akinek évente
törvényt kell látnia az ország gonosztévői fölött, közben ő maga olyan égbekiáltó galádságokat
mivel, hogy elmehetne a latrok királyának!"
Béla fejét földnek szegve, mélységes búskomorságba süllyedve léptetett végig a csöpp falu rossz,
poros, bakhátas főutcáján. Mátyás, a papja szegődött melléje. Csöndes szóval szólott, pedig máskor
úgy harsogott mindig, hogy a viharfelhők is meghátráltak előle az égen. Látta, rossz kedv kínozza az
ifjabb királyt.
– Kisuram, mi bajod? – fektette szelíden baráti bizalmassággal kesztyűs kezét a királyfi vaskos
csuklójára. – Már meg sem kérdezed hív szolgádat, hogy hívják a falut, amelyen épp keresztülhalad
karavánunk? Honnan vette nevét, van-e nevezetes ereklye a templomában? Kié a falu, és miért
kapta? Már nem érdekelne a história és a geográfia?
– Engem az érdekel, Mátyás, miért ilyen lelkűk mélyéig gonoszak apám legbensőbb jobbágyai?
A kedves, egybeszabott, nagy darab pap mélyet sóhajtott:
– A kapzsiság ördöge kaparintotta kezébe a lelkűket, uram! Különösen azóta, hogy királyi atyád
elment keresztes haddal a Szentföldre. Azóta féket sem lehet verni a kezükre, azt csinálnak, ami
jólesik nékik!
105
– De hát apám miért nem tesz ez ellen valamit? Talán... nem akar velük összekocódni?
– Apád – és akármit is cselekedni?! Ugyan! És éppen kedvenc urai ellen? Atyádurad a szentföldi
hadjárat óta csupán az Isten irgalmának vékonyka fonalán himbálózik, ég és föld között!
Béla kínlódva vergődött gondolatai ketrecében:
– De ha ez így van, akkor... akkor miért nem nyomnak nyíltan kést az én ostoba, örökké csak
fejebólintó apám bordái közé, és ragadják karmaik közé az uralmat?
Mátyás megrázta a fejét:
– Ezek az urak csak gonoszak, de nem ostobák, uram! Ezek nagyon jól tudják, ők akkor
garázdálkodhatnak igazán kedvükre, büntetlen, ha – bocsáss meg szavamért, de – egy ilyen
szalmabábu ül a trónon, mint a te jóságos atyád. Aki már annyira jóságos, hogy az embernek viszket
a tenyere, hogy jól képen csapja, ha megpillantja!
– Hát micsoda komisz tanácsosai lehetnek, hogy nem nyitja fel a szemét egyikük sem?
– Jaj, kisuram, kisuram! Látom már, hiába tanítottalak a logika törvényeire. Hát láttál már olyan
ostoba frátert, aki... rosszat akarna saját magának? Hogyan is figyelmeztethetnék őfelségét a
disznóságokra, amikor ők maguk követik el a legnagyobbakat! Hát láttál te már olyan bolond
gyilkost, aki önként dugja a hóhérhurokba a nyakát?
Béla nyugtalansága egyre erősödött beszélgetésük közben. Végül is öklével rácsapott a
nyeregkápájára:
– De az lehetetlen, hogy valaminek a világon ne lehetne útját állni, vagy végét vetni örökre!
Folyókat el lehet rekeszteni, ha akarja az ember? Amikor Attila királyt temették, elzárták a Tiszát!
Te! – fordult hirtelen a paphoz a királyfi: – Mióta van ez a fejetlenség az országban?
Mátyás egy pillanatra beszívta kétfelől az arcát, azután válaszolt:
– Ha a krónikák betűjének hinni lehet, uram, akkor... Imre király uralkodásának kezdete óta állott
minden a feje búbjára!
A királyfi felkiáltott örömében:
– Ez azt jelenti, hogy drága öregapám, III. Béla király regnálása idején rend volt az országban?
– Szilárd, mint a szikla, uram!
– Nem rezgelődtek ezek az ostoba fajankók sem a királyi akarat-ellen?
– Uram, a lovak csak akkor hányják-vetik magukat a hámban, ha... gyenge kezű kocsis fogja a
gyeplőjüket. Nézd meg llobár apót! Ö jó kocsis! Szinte egyszerre lépnek a lovai, mint Dénes vitézei,
amikor parádéznak, vállukon vitt lándzsákkal, az esztergomi palota udvarán!
106 Béla szeme résnyire szűkül, a cédrusfából szabott nyeregkápa szinte elroppan, kemény marka
úgy ráfeszül: “Megálljatok, átkozottak! – suttogja csak úgy maga-magának. – Legyek csak én a
királyotok! Majd én... rendet csinálok megint ebben az országban, mint öregapám!" – Nem tehet róla,
de képzeletében képek jelennek meg, amikor a kétöles termetű esztergomi mészároslegények a
bikákat vezetik a vágóhídra a szarvukra kötött, karvastagságú istrángokkal, és moccanni sem tudnak
a hatalmas, kormos homlokú állatok. – “Majd én ráncba szedlek benneteket, aztán meg kordában
tartom a sok elkanászodott fényes uraságot! Énbennem öregapám vére csergedez! Én gyűlölök
minden szabadosságot, fegyelmezetlenséget! Néki volt igaza, öregapámnak! Hiszen, ha igaz a
szóbeszéd, meg amit a krónikák írnak, úgy akkoriban... a fél kontinens Hungáriára figyelt! És
tisztességnek számított, ha a szomszédos felkent koronás urak közül valakivel szóba ereszkedett.
Egyetlen igazi úr volt akkortájt csak az országban: a király. Körülötte meg csak az ispánok
serénykedtek, s más, tisztességes udvari főemberek: akiket kénye-kedve szerint, évente cserélgetett.
Tisztesség volt, ha valaki udvari ember, király jobbágya lehetett. Amíg a királyt szolgálta, kapott
valami szép birtokot, s annak a hasznából élt, de ha letelt a szolgálat: a birtok és a hatalom újra
visszaszállt a királyra. Mégis... rend volt, béke volt, csend volt, boldogság volt! Mint Ilobár apó
paripái, az urak féken tartva is örömmel viselték a királyi hámot. Öregapám csak pattintott egyet az
új javai, és... már nem is volt ispán valaki! De hát hogy engedhette így ki az apám a gyeplőt a
kezéből?"
Aztán megint a pap szavai duruzsoltak a fülében. Meghökkenve kapta föl a fejét:
– Mit mondasz?
– Ejnye, ejnye, uram! – pirongatta szelíd szemrehányással a mennydörgő hangú atya. – Már nem
is figyelsz a szavamra? Hát akkor én kinek, talán a fáknak beszélek? Nos, azt mondtam el éppen,
hogy... nem szabad ám minden létező gyalázatot csak a nádorispán uramra és a társaira kennünk! Jut
abból bőséggel királyi atyád kegyes főpapjaira is! Nézd, tudod, hogy most csúnya dolgot művelek,
mert... saját ecclesiám viselt dolgairól árulkodom néked, de... úgy érzem, megbocsátja az Űr ezt a
vétkemet, mert... a te érdekedben teszem. Azt akarom, hogy tisztán láss mindent az életben. Tudd
meg, alig van olyan kolostor, apátság vagy püspökség az országban, ahol ne vállalkoznának nobilis
uraságok kincseinek és pénzének őrzésére, persze igen magas jutalom ellenében!
– Nem! Ez... ez lehetetlen! Papok ilyesmit nem tesznek! – aléldozott a királyfi, nagyon keserű
szájízzel.
– Hogy-hogy lehetetlen? Hát már elfeledted volna, mit is tanultunk a katekizmus órán? Az egyház
temploma szent és sérthetetlen: oda senki ember
101fia be nem léphet, csak az egyház papjainak engedélyével. És még az üldözött rablógyilkos és
felségsértő is mentelmet élvez, ha az oltár oltalmába menekül. És ugyanígy az sem lehet többé titok
előtted, hogy... számos kolostorban komoly kölcsönöket is kaphatsz, mint akármelyik augsburgi
bankban, de akkora kamatra, hogy a hallatán fölszisszensz! Már a pápa őszentsége is megelégelte, és
rettentően prüszköl érette, kiátkozással fenyegetve megtévedt báránykáit. De hát... a bankár
hajlandóságú papok erre csak legyintenek és nevetnek. A... Páter Sanctissimus, meg a Lateran olyan
messzi van! A könnyű és nagy haszon meg... közel! Csak... ki kell nyújtani érte a kezed! Különben...
el kell azt is mondanom, hogy kifaggattam az egyik vénséget, aki elmondotta, azért ilyen kihalt a
falu, mert Uriás, a pannonhalmi apát ebben az esztendőben immáron harmadszor szedette be rajtuk a
dézsmát, mire a szerencsétlen hívek a közeli erdőbe menekültek. Béla agyát elborította a vér:
– Megostromlom a Pázmánd hegyet – kiáltotta –, kifüstölöm belőle azt a taláros, hétpróbás
gonoszt, és megsüttetem Székesfejérvár piacán, mint egy bogumil disznót!
Mátyás csak ingatta szelíden, tagadóan a fejét:
– Sose szertelenkedjél, uram! Már annyiszor kértelek, intettelek! Semmire sem jutsz az életben,
hogyha mindig azonnal elveszíted a fejed. Tombolsz, mint a nyavalyatörősök. Mi értelme ennek?
Nagyon szépen kérlek, uralkodj magadon! Miként Július Caesar, számolj tízig, vagy akár százig,
mielőtt valamit kimondasz. Mert ha már kimondtad, a szó gyilkolni tud, mint a süvöltő nyílvessző,
uram! S a halottat már hiába óbégatod körül, többé föl nem támad, legföljebb csak az Utolsó ítéleten!
Akkor is csak azért, hogy rádbökhessen: “Te öltél meg, átkozott!" Ejnye, ejnye, hát még hányszor
mondjam el ezt, kisuram? Különben is, a nádorispánt, meg a többi jó urat, ha éppen kedved tartja,
akár nyársra is húzathatod, de... az Ecclesiától mindig tartózkodj, uram! Az Ecclesia olyan, mint egy
veszedelmes tigris, amellyel egy ketrecbe vagy zárva, és ha az alvó bestiát fölébreszted, magadra
ingerled! Széttép, nékem elhiheted, mert../. fegyvertelen vagy az Ecclesiával szemb en, uram!
Különösen a pannonhalmi apátot hagyd békében, mert Uriás apát egyedül csak a pápa őszentségének
tartozik felelősséggel. De ezt is elmagyaráztam már néked, nem? Hát akkor? Mire jó ez a fölös
beszéd, hogy “kiostromlod" és “megsütteted?" Még János atya, az esztergomi érsek is tehetetlen a
pannonhalmi apáttal szemben!
Béla szája íze ismét megkeseredett. Legbelül háborgott tovább, papja szavára azonban már nem is
felelt. “Nem vagyok én bogumil – merengett el –, szeretem az Istent, térden állva imádom is,
miséken, utániakon, vecsernyéken. matutinumokon. Az Isten jó, bölcs, mindenható, igazságos és
könyörületes! Ha szemöldje megrándul, elhamvad a világ, szemvillanás alatt a mindenség füstté és
korommá változik! Ha akar: arcra lökhet, ha akar: fölemelhet! De akkor miért ilyen komiszak a fő-fő
papok, akik az ő képében, nevében cselekszenek? Hiszen csak a vak nem látja, milyen életre-halálra
mérkőzik a pápa őszentsége a német császárral? S miért folyik évtizedek óta ez az ádáz küzdelem?
Azért, hogy melyikük uralkodjék egymagában «az egész világ» felett! Uram, bocsáss meg, de... miért
akar a pápa őszentsége uralkodni egyedül az egész világ felett? Miért nem elégszik meg azzal, hogy
végtelen hatalma van a lelkek fölött? Tizedet kap a földkerekség országaiból, péterfilléreket és óriási
ajándékokat. Ha valakit kineveznek főpappá valahová, apáttá, püspökké, érsekké, egy éven át
Rómába kell küldenie jövedelme felét. Hogy mellette császár is legyen és király a világban, ez is az
Űr szent rendelése! A császár és király dolga, hogy uralkodjék az emberek felett, hogy az egyház
iránti köteles tiszteletre, ha kell, fegyverrel is rákényszerítse alattvalóit. Hogy biztosítsa: az egyház
kapjon meg mindent, ami törvényesen megilleti. Mert lám, az egyház a királytól és uraitól s azok
cselédeitől elveszi munkájuk gyümölcséből a tizedrészét mindannak, amit csak a föld termett. Halat
kap és vadat, rabszolgákat, meg lovas- és gyalogszolgákat, szántóvetőket, kézműveseket, akik
egyedül papjaik szava szerint cselekszenek. A király meg csak a királyi birtokok jövedelmének
kétharmadát kapja, mert egyharmadát az ispánjainak hagyja, fizetségül. Hát akkor? Miért
elégedetlenkednek, miért telhetetlenkednek? S hogy tehet a pápa őszentsége olyat, hogy van a földön
valahol egy ország, annak egyik leggazdagabb helyén regnálhat egy főpap, aki nem tartozik annak az
országnak a királyi jogara alá? Pedig abban az országban van bíborkalapos érsek, akit a pápa
őszentsége állított annak az országnak az élére! Tehát: egy kis vidéki apát orrot mutathat a pápa
legfőbb magyar képviselőjének? De hiszen ezek szerint ez a tigris, akivél egyazon ketrecbe vagyunk
bezárva, nem alszik? Ez a tigris ébren van, körben jár, és sorra elragadozza legjava bárányainkat!"
Mária az ebédnél hiába rakja a legjobb falatokat férjecskéje aranytányérjába. Az étekfogómester, a
dali, ifjú Csák Máté megsápadva, döbbent arccal érintetlenül viszi ki a fogásokat. A fő-fő kukta
torkára szorított kézzel reszket.
– Máté úrfi?... Mi történhetett? Elsóztam volna az ételeket? Szaga volt valamelyik húsnak?
Megbuggyant a fánkom töltelékében a méz? Túl sok sáfrányt, borsot raktam a levesbe? Szárazra
sikerültek a sültek?
A fiatal nagyúr gondterhelten rázogatta szép fejét.
– Nem, nem, kedves mester! Hiszen minden ételt, mielőtt felszolgáltam volna, elébb magam is
megízleltem, amiként ez szigorú kötelességem is. És valamennyi fogást ízletesnek, sőt, remeknek
találtam! Valami más baja lehet kegyes kisurunknak.
109 Az asztal mellett Mária már majdnem sírt elkeseredésében, hogy Béla folyton csak ivott, és
semmit sem evett.
– Béla, Béla, én szerelmetesz szíved! Mért ilyen cunát teszel? Ha nem eszed ebed, halolsz éhen!
Ész... itt rugdosz kicin gyermekecke én méhedben. Lesz ő árvácka, én pedig... öcvegyecke?!...
Béla akaratlanul is elmosolyodott. Rátette nagy, forró kezét a felesége pici, ijedten vergődő
öklöcskéjére. Érezte, mint a tintahal karjai, ki-kinyílnak és újra összecsukódnak tenyerében édes
ujjacskái. Jó dolog érezni, hogy Mária ennyire aggódik érte. Mélyet sóhajtott.
– Kicsi szívem, az élet kútja rettenetesen mély, és én... ma... belenéztem és... megszédültem! Hála
istennek már... vége! Máté &
204; Valami száraz sertéssültet hozzál, megéheztem!
Ahogy tért vissza fokról fokra belé az élet öröme, úgy jutott eszébe sok minden. Hogy
elbúsulásával hány embert megijeszthetett, kétségbeejthetett. A főkukta is ugyancsak kesereghet.
Ütőn főzni amúgy is kutya nehéz dolog, és hiába serénykedett. Azt hiheti a boldogtalan, nem ízlett az
étel, amit készített.
– Máté? Vidd ki ezt a solidust Mihály mesternek. Hadd engeszteljem meg.
Béla hamar megedződött a történtek után. Kijelentette Mátyásnak:
– Engem már semmi sem tud meglepni, akármi is történne!
Aztán amikor Bakonyszentkirály határába értek, mégis leesett az álla.
A karaván előtt lovas-portya haladt, hogy többé ne érhesse őket kellemetlen meglepetés. Béla
szokása szerint a nap legnagyobb részét az előportyával töltötte. Szeretett elsőnek látni mindent:
táját, embert, falut, várost. Hanem itt úgy látszott, idegen világba csöppentek. Akár az ország
határgyepűin, be volt vágva a völgytorkolat, a jó út is megszakadt, s nagy kerülőt kellett volna
tenniök. Látva a roppant fa-hegyet, amely eltorlaszolta előlük az utat, Béla megdühödött:
– Én itt átmegyek! Nem kerülök egy vacak farakás miatt harminc mérföldet!
– Nehezen hiszem, kisuram! – felelte Tűrje Dénes, és bosszankodva vakargatta izzadó üstöké
tövét. – Ezen még Hannibál elefántjai sem tudnának átvergődni, nemhogy a mi nyomorult
fakószekereink!
– Fúvasd meg a trombitát!
Jött a kürtös, megfújta szerszámát, amelyet színezüstből remekelt nürnbergi alkotója. Az erős,
mégis kellemes hang haragosan kacskaringózott végig a táj fölött. Ezt a hetedik határban is meg
kellett hallania mindenkinek. i/o Hamarosan lódobogás hallatszott a torlasz másik oldalán, és
vadkanröffenés-formán kérdés reccsent:
– Kik vagytok, és mit akartok itt?
– Bújj elő!
– Ne zavarjátok urunk nyugalmát, ha kedves az életetek! – ordította az előbbi nyers hang. – Tízig
számolok, tűnjetek el innen, mert közétek lövetek! Nem tréfálok, emberek, odébb tágasabb!
– Lőj, bitang, ha akasztófán akarsz megrohadni! – rikoltotta Tűrje Dénes. – De ha rókalyukba
bújsz, akkor sem menekülsz meg a karóba húzástól!
Jó fertályóra hosszat marakodtak így, a torlasz két oldalán állva, míg végre nyugodt, de erélyes
hang hallatszott odaátról:
– Bontsátok szét a torlaszt!
Kisvártatva vad fejszecsattogás hangzott fel, majd újabb idő múltán recsegve-ropogva eltűntek az
útból a vastag fatörzsek.
A felszabaduló nyíláson magas, idős férfiú lépegetett elő, szálegyenes derékkal, kétarasznyi
hosszúra meghagyott színezüst haja kétfelől széles vállát verte. Boltozatos mellkasára puha, barna
őzbőrujjas feszült, ami combközépig ért, alatta ódivatú szoknya suhogott, ami alul rövid szárú
szekernyében folytatódott.
Béla meglepődött. Mintha a régi krónikák iniciáléiból toppant volna elő ennek az átkozott
torlasznak a titokzatos ura. Süvegén öklömnyi drágaköves forgó ékeskedett, amelyből hosszú,
hófehér kócsagtoll bukott alá a hátára rezegve. Attila hun fejedelem udvari emberei viselhettek ilyen
öltözéket!
Egy minutumra megtorpant biztos lépte, szemét Bélára szegezte, aztán hozzásietett, hiába
kiáltoztak utána aggodalmaskodva emberei, és a királyfi előtt néhány lépésnyire megállt, ünnepélyes
lassúsággal letérdelt, eldobta süvegét, és mind a két kezét, tenyérrel ég fele fordítva, Béla felé
nyújtotta.
– Üdvözlégy, felséges uram! Isten hozott leghívebb szolgád ősi földjén!
– Ki vagy? – kérdezte elbámulva a királyfi, majd leszállt a lováról, és a különös alak felé
igyekezett, akinek nyitott tenyere jelezte: szándéka békés. És a szeme sem volt olyan, mintha titkon
rosszat forralna, így Béla eltolta Tűrje Dénes óvó karját maga elől.
– Hív szolgád vagyok: Csanádnembéli Vejtefia Tódor.
Bélának – a furcsa név hallatán – tüstént átvillant az agyán Mátyás tanítása, aki azzal is fáradozott
sokat, hogy a királyfi megtanulja leendő főurainak “de genere" családfáját. A kisúr most azonnal
tudta, ez a tisztes öregúr néhai nagybátyja, Imre király udvarának ékessége volt. A jeles család
eredetét a hunokig vezeti vissza, és arra büszke, hogy segített Szent István királynak meghódoltatni
Koppányt, Ajtonyt, Tonuzóbát, Gyulát. Imre hirtelen
ín halála után Endre féltékeny dühhel félreállította az Imréhez utolsó pillanatig hűségesen
ragaszkodó nagyurat. Hírét sem hallotta senki 1205 óta.
– Kérlek, állj fel, barátom! – nyújtotta mindkét kezét feléje Béla, Tódor pedig megragadta a
királyfi két kezét, tenyerét az arcához szorította, és a meghatódottság könnycseppje csillant meg a
szeme sarkában. Béla hagyta, mert látta, őszinte felindulás rázta meg a derék öregembert. – Honnan
tudtad, hogy ki vagyok? – kérdezte csodálkozva.
Tódor büszkén elmosolyodott:
– Bár már hatvan tavaszt megértem, a szemem még most sem csal meg soha! Megengedj, de az
arcodra, királyi termetedre van írva, hogy Árpád fejedelem vére vagy! Milliom ember közül is
fölismernélek.
Akkor már odaért a szekérkaraván, és Mária meglepetten csapta össze két kis kezét, amikor Tódor
urat meglátta, s odasúgta Bélának:
– Nálam ilyen szip vin firfi van pingálva bazilika fala metropolita.
Béla elmosolyodott, mert Tódor úr valóban szép volt. Nem volt ugyan hét láb magas, mint a
királyfi és nyakigláb kisorosz testőrizői, de ha valahol megjelent, azonnal ő vált a társaság
középpontjává. Oda kellett figyelni arra, amit mondott. Homlokának boltjára egy jó szobrász Mózes
tüzes szarvát véste volna. Bentülő kicsiny, villogó fekete szeme mindent átjárt, hosszú, erős keze
szebb volt, mint holmi kisasszonykák puha kacsója. Termete arányos volt és szálfa egyenes; hallatlan
biztonság és erő sugárzott minden porcikájából.
Tódor úr olyan lakomát csapott, hogy a vendégsereg szeme-szája elkerekedett. Cselédei is
gyönyörű ódonat gúnyákba bújva szolgáltak fel. A mindig búskomor Miska ispán is guggolva járta
két, keresztbe tett kard fölött a karádi kanásztáncot, és akkorákat kurjongatott, hogy a gerendapalota
mennyezete hasadozott, amikor megízlelte a csodálatos tüzű móri fehérbort. Mindenki egyszerre
beszélt, és mindenki folyton nevetett, mintha állandóan csiklándós tréfákat sugdosott volna valaki a
fülükbe. Ügy ragyogott a szemük, mint nyitva feledett pántos láda sárga szarvasbőr huzatán tündöklő
rubin. Nagyokat lélegzettek, és járt a kezük, mint a madarak röptét utánzó gyermekeké. Béla és
Mária ült az asztalfőn, és Tódor úr határtalan odaadással és szeretettel falta őket a szemével.
– Ó, hogy az Űr megadta ezt érnem, hogy házam falai között Árpád fejedelem vérét tisztelhetem!
Szívem mélyéből kérem, nagyon áldjon meg benneteket az ég! Igen-igen boldogok legyetek! Mindig
sikerüljön minden tervetek!
Béla hallgatta az agg nagyúr forró áradozását, aztán csöndesen megkérdezte:
– Miért húzódtál vissza ide a sasok és a medvék rejtekére Tódor bátyám? A házigazda arca
elkomorodott.
112
– Kicseppentem az égiek tenyeréből. Rossz lóra tettem, amikor megboldogult, derék
nagybátyádat, Imrét választottam. Édesapádat kellett volna. Most az ő híveire süt a nap, s miránk
árnyék borul.
– Megértelek. De miért vágattad be a birtokaidra vezető utat, mint a határgyepűt szokás, ha jő az
ellenség?
– Kisuram, itt nem jő, itt állandóan jelen van az ellenség. A Csák nemzetség tanyázik körülöttem,
és a nemzetség feje, Dömötör úr, a te atyád egyik legkedvesebb híve, tudod, aki úgy megkopasztott,
mint gyerek a kertbéli, gazdagon megrakott almafát, ha nem látja a csősz. Tehette – legyintett
kesetűén lebiggyedt ajakkal –, magamfajta magános bölénnyel a kutya sem törődik. ,,Imre-kutya,
dögölj, kuss a neved, sutban a helyed!" – üzente ki Miklós úr, a nádor, ha panaszra mentem eleinte.
Dénes úr, a tárnokmester – a másik szomszédom – meg a kutyáit uszította rám, amikor kopogtatni
mertem nála, hogy: “Komám, apád a legjobb barátom volt, az isten áldjon, segíts meg." Nem, uram,
kegyvesztett embernek nincs barátja. Hát persze, hogy bevágatom a házamhoz vezető utakat, s úgy
védekezem, ahogy tudok. De ne törődj énvélem, uram, beszéljünk másról! Akarjátok, hogy
beszólítsam a jokulátorokat vagy az igriceket? Igen jó versmondó lantos deákjaim vannak, mert
arannyal fizetem meg a tudományukat.
– Majd, majd, Tódor bátyám! – hárította el Béla. – Látom, fekete magányodban megkeseredtél,
mint a vadkörtefa gyümölcse, ha szárazság van. Csak te, vagy... mindenki ilyen keserű?
– Szépséges Pannóniánkban szinte mindenki, uram! Itt hatalmaskodás hatalmaskodást ér, a
nagyurak és a főpapok egymásra licitálnak, és a két tábor ádáz marakodásának ki látja súlyos kárát?.
A szegénynép. A királyi szolgák, hospesek, várjobbágyok, a szabadosok, a rabszolgák. Szegény
Endre úr pedig két szék közt a pad alá esik, mert csak egymás ellen marakodnak. Ha a királyon kell
ütni, rúgni egyet, ha őfelsége zsebéből kell kivenni a dénárt, akkor mindjárt összefognak ezek a
nyomorult férgek!
Béla torka kiszáradt az izgalomtól: ,,Ez az ember tökéletesen az én szájam íze szerint beszél! A
bor megoldotta a nyelvét! Vagy a feltétlen bizalom és szeretet sugalmazza a szavait! Most, most!
Hadd hallom, szerinted mit kéne csinálni, hogy az országot a végső pusztulástól megmenthessük?"
– Béklyót kell a főpapok és a nobilis urak kezére verni – folytatta kérdés nélkül Tódor úr. – Vissza
kell a király tekintélyét állítani. A királyi szolgák százezreire kell a trónnak támaszkodnia, uram!
Tudod, a kopófalka a legvadabb erdélyi vérmedvét is leteríti! Néked kell a hatalmat megkaparintani,
ha majd a trónra ülsz! És ez nem megy másként: ezektől a vérszívó férgektől sorra vissza kell
szerezni a királyi birtokokat, amelyeket atyádurad olyan égbekiáltó könnyelműséggel elkótyavetyélt!
"5 Béla felugrott és némán megölelte Tódor urat, és megcsókolta az orcáját kétfelől. Ez a drága
öreg ember kimondta legtitkosabb gondolatait l “Igen, ez az! így kell! Vissza kell állítani az öreg
Béla király korabéli állapotokat, és akkor rend lesz és béke. Vissza kell szerezni tűzzel-vassal az
elkótyavetyélt királyi birtokokat, ez mindennek a veleje! S ha a király erős, gazdag és hatalmas,
akkor nem lesz több kiskirály az országban, és boldog, aki a királyt cselédként szolgálhatja! Csak
jöjjön el végre a Nagy Nap, amikor én ülök végre egyedül a trónra! Esküszöm az élő Istenre, hogy
visszaállítom Öreg Béla király birodalmát!"
Egyetlen hajtásra itta ki az elébe állított, móri fehérrel csurig telitöltött aranyserleget.
– Mintha csak a jó Öreg Béla királyt látnám! – rebegte Tódor úr megindultán. Később
engedelmüket kérte és eltűnt egy minutumra. Béla gyanakodva nézett Máriára. “Mi bújhatott ebbe a
tündéri vénemberbe? Rosszat forgat talán a fejében?"
Feltárult az ajtó, két-két szolga lépett be rajta, s mindegyik pár egy-egy ládát hozott.
– Felséges asszonyom, engedd meg – mormolta Tódor úr, és fölemelte a ládikó födelét. Mária
asszonyos kíváncsisággal pillantott bele, s szívéhez kapva, elfehéredő arccal zökkent vissza a
székére. A mályvaveres bőrrel behúzott ládából egy színarany diadém nézett vele farkasszemet,
amelyben a szőlőfürt szertelen gazdagságával maréknyi ezerszínű drágakő villogott. A bizánci
császár lánya sem látott még ilyen szépet. Tódor úr kellemes baritonja lágyan csendült:
– Próbáld föl, felséges asszonyom! Nagyon jól fog állni néked! – Szép büszkeség fénylett a
hangjában, amikor hozzátette: – Valaha ős-szépanyám, Réka királyné, Attila felesége viselte!
Mária királyné szinte megnőtt egy fejjel, amikor Béla kicsit reszkető ujjakkal a homlokára
segítette illeszteni a csodálatos diadémot. Béla elfátylasodó szemmel gyönyörködött átszellemült
arcú feleségében. Tódor úr hangja vágta el a megilletődött, meleg csendet. Két tenyerén egy
mezítelen kardot nyújtott át.
– Te, kisuram, fogadd ezt a kardot tőlem olyan igaz szeretettel, amilyennel én nyújtom át néked!
Meglehet, ha meg akarod valósítani gyönyörű terveidet, sokat kell majd verekedned értük. S akkor
egy jó kardnak hasznát veheted.
Béla csak állt ott, lehorgadt a karddal a keze. A penge hegye halkan megcsendült a pádimentom
kövén, erre ocsúdott fel. Belső izgalomtól forró rekedtseggel kérdezte:
– Miért halmozol el bennünket ennyi temérdek kinccsel?
– Mert benned van minden reménységünk, bizodalmunk, uram, és.., De
114miért cifrázzam a szót!? Nagyon megszerettelek, és valahogyan ki akartam fejezni, amit
irántad érzek.
Béla gyámoltalanul megveregeti Tódor úr vállát, mint a kisgyerek a paripa karcsún ívelő nyakát,
amikor először ültetik nyeregbe. És az öregember tapasztalt szívével érzi, sorsa már örökre egybe
van a királyfi sorsával kötve.
Béla azt hitte, a szeme káprázik, amikor másnap kinézett Tódor úr ágyasházának keskeny ablakán.
A ház udvarát, környékét sátrak lepték el, mintha valami nagy ünnep vagy országos kirakodóvásár,
vagy a házigazda lakodalma, tora lenne. Tódor úr mosolyogva mutatott ki:
– Kisuram, íme, az én barátaim és a te őszinte híveid!
Egyetlen éjszaka elterjedt a híre, hogy Béla királyfi: más! Más, mint az apja! Már sokan azt
beszélték szokatlanul tárgyilagos cselekedetei láttán, hogy az Öreg Béla király támadt föl
személyében!
Hajnalhasadástól lesték, és amikor megpillantották reggel, süvegeiket levegőbe hajigálva,
veszettül hujogattak széles örömükben. Mária sírt boldogságában, amikor látta, mennyire szeretik
férjét, Tódor úr azonban megmagyarázta neki, őmiatta is igen sokan vannak itt, mert királyt azért
mégiscsak könnyebben láthattak az emberek, hiszen törvénynapokon, mikor-máskor meg szokott
jelenni körükben. De: királynét? S ráadásul ilyen nyíló virágszál módjára szép teremtést! Ilyet még a
pannonhalmi barátok missaléinak nagybetűibe festve sem találhattak volna, bárhogy is keresik.
Miska ispán káromkodott, akár a kopogós jégeső, mert reggelre kelve nap mint nap úgy telizsúfolták
az ágyasház szűk folyosóját ajándékokkal, hogy szinte mozdulni is alig tudtak tőlük. A
nemesasszonyok többnyire bársonyba bugyolált ritka tulipán- meg dáliahagymákat és golgotavirág-
hajtásokat hoztak, de vesszőkosárszámra. Egy serviens piciny, pár napos bégető báránykával
kedveskedett Máriának. A királyné ettől kezdve álló nap csak azt a drága, vékonyka botlábain
esetlenkedő kis jószágot bámulta, ölelgette, dögönyözte, csókolgatta, cirókálta, édesgette, s
tenyeréből etetgette, itatgatta.
Hanem Béla, amikor székét kivitetve letelepedett Tódor úr gyönyörű, kőből rakott udvarházának
lépcsős ámbitusán, elhűlő szívvel tapasztalta: elképesztő panaszáradat fortyogja körül. S attól még
jobban elképedt, hogy a panasztévők színe-java serviens regis volt, meg vár jobbágy. Szinte egymás
szájából kapkodták ki a szót. Ha Miska ispán goromba rövidséggel véget nem vet csöndes
jajveszékelésüknek, tán hetekig egyvégtében fújják a maguk keserveit. Estére kelve a királyfi mindig
kába, zúgó fejjel ballagott be a házba.
– Nem értem! Nem értem, Tódor bátyám! – motyogta zavartan tárogatva a kezét. – Egyszerűen
nem értem! Hát mi van ebben az országban? Olyan, mint egy földúrt darázsfészek! Szörnyűség,
rémség bukkan elő lépten-nyomon! A serviens régisek meg a várjobbágyok keservesen sírnak! Éppen
azok boldogtalanok, akikre a királyi trónnak támaszkodni kéne. Hallottad, ugye? Mert hallhattad... A
nobilisek, akiket báróknak is neveznek, elszántatják a földjeiket... fölszedetik és elhordatják a
mezsgyeköveket... Elhajtatják az állataikat, learattatják a termésüket... Ha pedig tiltakozni mernek:
fölégetik a házukat, és örökös szolgaságra taszítják az ellenkezőket, mint a nyomorult libereket és a
lovasszolgákat!... Üristen, mi ez, mi ez, mi ez?! Vejte Tódor csöndesen felelte:
– Uram, nem féltem az országot. Véled megáldott bennünket a jó Isten: kitűnő a szemed. Magam
már harminc esztendeje figyelem az életet. Szomorú szívvel bizonyolom: Imre király halála óta
elszabadult itt a pokol. A mostani főurak és főpapok elvesztették a fejüket, és... orcátlanul fenékig
élvezik hatalmas birtokaik előnyeit. Azt hiszem, onnan ered a bajok java része, hogy a nobilisek
minden rendelkezésükre álló eszközzel egyesíteni igyekeznek szerteszét fekvő birtoktesteiket. És jaj
azoknak a szerencsétlen királyi vitézeknek meg várjobbágyoknak, akiknek a földecskéi közbül-
közbül esnek! Azok isszák meg a levét a nobilisek habzsolásának, tülekedésének, mert báró uraimék
bizony mindent elkövetnek, hogy kitúrhassák piciny birtokocskáikról az útjukba került
szerencsétleneket.
Mátyás jólértesültségét fitogtatva, fontoskodva kottyantotta közbe:
– Megbocsáss, Tódor uram, de... legjobb tudomásom szerint a nobilis uraknak szerzett jogaik
vannak a serviens regisekkel meg a várjobbágyokkal szemben! Tudtommal ők Árpád törzsökéből
erednek, de állításuk szerint őseik még Árpád fejedelemtől kapták jutalmul birtokaikat, mivel
Hungária meghódoltatásakor vitézül verekedtek!
– Ej ej, papom! – mondta szelíd gúnnyal Vejte Tódor, szép fejét bosszúsan csóválva. – Én téged
sokkal okosabb és művelt férfiúnak hittelek! Te amit hallasz, mindent el is hiszel? Tudd meg, Árpád
fejedelem őszintén örvendezett volna, ha annyi katonája lett volna, mint ahány nobilis úr ma
hivalkodik az őseivel! Már elfeledted, hogy István király szinte írmagig levágta majdnem valamennyi
magyar törzs előkelőinek színe-virágát, amikor lázadni merészeltek ellene! Ha pedig így van, akkor
ez a sok kófic nobilis hogy a pokolba eredhet Árpád ágyékából? Hidd el, ez a sovány mentség csak
pajzsnak kell nékik, hogy mögé bújva megvédelmezhessék és továbbgyarapíthassák, amit az idők
folyamán összeharácsoltak, a gazemberek!
Mátyás nem felelt. A kioktatás miatt sértődötten harapta össze a száját. “Meglehet, hát persze,
hogy meglehet: igaz, amit az öreg mondott. De persze... az is meglehet, hogy csak a puszta irigység
beszél belőle. Hiszen őt
116már jó ideje kiakolbólintották az Udvarból, s így ő – bizonyára őszintén sajgó szívvel! – nem
csinálhatja ugyanazt, amit a többiek, akik Endre trónja körül nyüzsögve, folyvást tollasodnak.
Biztosan szeretné visszakapni a régi helyét. Hát persze. Minden földi jó: rang, birtok és becses királyi
ajándék azt a helyet tiszteli meg, amelyet éppen betölt az ember."
– És ezekre a szerencsétlen királyi vitézekre meg vár jobbágyokra nem gondol senki sem? Lám,
ezeknek a hátán hágnak mindig magasabbra a nobilisek! Csodálhatom-e hát, hogy... fegyvert
ragadnak önnön védelmükben? Hiszen ha én lennék az ő helyükben, vajon mást tennék-e? – tűnődött
hangosan Béla. Tódor hallgatott egy verset, aztán azt mondta:
– Nézd, felség, én már öreg vagyok, és teljesen árván, özvegyen maradtam: azt hiszem, én már
megengedhetem magamnak, hogy ne világi hívságok fűtsék a szívemet. Az a baj, hogy ma csak a
konc, a préda a szent! Valaha Szent István királyunk törvénye szerint az úri nép a szegények gyámola
kellett hogy legyen! Ma? Csak az a fontos nékik, hogy az ő dolmányuk zsebe hasasodjék, a másik
magyar meg már nem is számít előttük embernek. És ami még tán ennél is öregebb baj, kegyes
királyi atyád is egyre csak rakja a tüzet, amikor égbekiáltó ostobaságokat mívelve, egyszerre egész
megyéket ajándékoz el, legodaadóbb híveivel, a szerencsétlen serviertsekkel meg a várjobbágyokkal
egyetemben. Kegyes felség! – állt föl Vejte Tódor –, ha igazán jó király akarsz lenni, akit áld az
egész népe, ahogy Öreg Bélával tette, akkor róluk ne feledkezz meg!
A királyfi szíve boldogan lüktetett: “Hiszen a napnál is világosabb, ez az ember nem Endre
ellensége, ahogy elterjesztették róla az udvarban az irigyei. Ez nem a király ellen harcol, hanem
azért, hogy rend legyen! Igazság! Hogy széles, egyenes utakat vághassanak Hungária kusza
ősrengetegében! Áldja meg az Isten! – gondolta Béla, és lopva, oldalról, megint végigpillantott a
tündéri öregen. – Bár lenne még ezer ilyen nagyszerű emberem!"
Amikor Miska ispán közölte, tovább kell indulniok, Tódor úr azt a kegyet kérte, hogy ő is
elkísérhesse útján az ifjú királyi párt. Béla szeme majdnem könnybe lábadt. Hiszen ez igazán biztos
jele annak, hogy az ország legrendesebb emberei annyira komolyan emberszámba veszik, hogy
körülötte kívánnak élni, megosztandó véle hétköznapjainak gondjait, bajait, örömét.
Béla homloka szinte állandóan össze volt ráncolva, mert amerre mentek, mindenütt ezernyi gond,
baj bukkant fel. Elhűlve tapasztalta például Eplényben, hogy Apodfia Dénes, apja tárnokmestere,
nádor barátja révén pristaldust küldött a parasztok nyakába, aki fennen hirdette:
– Takarodjatok innen! Ez a föld a tárnokmester úréi Ha maradni merészeltek, Zemplén
vármegyébe adunk el benneteket rabszolgának! Vagy Halicsba kerültök, erdőt irtani!
A síró-rívó szolganép lóhalálában loholt Bélához, segítsen. Körülömölték, mint vízbefordult fát a
folyó.
– Kik vagytok, és mit akartok tőlem?
– Eplény lakosai vagyunk, uram!
– Miért jöttetek hozzám?
– Igazságot akarunk!
– Mi történt?
– Királyi pristaldust küldött a nyakunkra Esztergom!
– De mégis ki?
– Apodfia Dénes úr, király urunk nagyságos tárnokmestere!
– Miért akasztottatok tengelyt véle?
– Mi akasztottunk? Míg király urunk a Szentföldön hadakozott, Dénes út Íjai-fiai rajtaütöttek
falunkon, és mivel kézzel-lábbal tiltakoztunk, elűzette a lakosságot fegyvereseivel!
– Ezt tette? “Ö, az a nyomorult!"
– Ez semmi, kegyes urunk! Mert amíg mi az erdőben lappangtunk, odahozta a veszprémi
megyésispánt, s mutatta néki; “íme... kegyes barátom, lakatlan a hely, írjad hát a nevemre!" Ráíratták,
és amikor mi visszaóvakodtunk, már a felvégen elénk álltak a fegyveresei, dárdát szegezve
mellünknek: “Takarodjatok innét, szemét csürhe! Semmi keresni valótok Eplényben!" S a házakból
valóban tejfeles hajú svába hospesek riadoztak elő, akik nem tudták a nagy lármát mire vegyék. Mi
pedig sírva ordítoztunk, hogy hozzák elő a veszprémi káptalanból a királyi dekrétumot, amely
bizonyítja, mi király cselédjei vagyunk!
Béla ámult-bámult, hogy ez az egyszerű királyi lovasszolga milyen értelmesen beszél. Ilyen nehéz
latin szavakat, mint hospes és dekrétum hibátlanul ejtett ki. Nem akarta firtatni, írni-olvasni tud-e?
Mert akkor meg kellett volna azt is kérdeznie, ki merte megtanítani, melyik clericus deák, mert akkor
az illetőt ki kellene a papi rendből csapni, szolgának eladni. Hiszen közrendbélit nem szabad
megtanítani írni-olvasni, csak ha az apát úr megengedi. És közben hömpölygött tovább az eplényiek
keserű panasza, mint fekete vizű folyó, és majdnem elsodorta a meg-meghőkölő királyfit.
– Ne hagyjátok magatokat!
– Kisuram, mit tudnánk csinálni? Már voltunk Veszprémben: azt mondják a papok, nincs meg az
írás.
– Nem látszol ostobának, legény! Menjetek fel Esztergomba, ott a kancel iárián meg kell az írás
másolatának lenni. Ha nincs meg, mondjátok meg a kancellária secretariusának, hogy a vár
bástyájáról hajíttatom a Dunába, ha tüstént elő nem kerül.
 – Nem merünk odamenni, kisuram! Apodfia Dénes úr tüstént karóba huzat mindannyiunkat.
– Miért? Mit tettetek?
– Ha akarom, akkor semmit. De nekünk egy igen nagy bűnünk van, ami miatt a tárnokmester úr
egy kis kanál vízben meg tudna fojtani bennünket. •
– Ugyan?
– Tudod, kisuram, Eplény Orbók urat vallja gazdájának, mivel a falu határa az övé. Az emberek
is. A baj az, hogy Orbók úr Imre király jó embere volt, nem tudom, érted-e? Apodfia úr Orbók urat
úgy gyűlöli, hogy azt szavakkal már ki sem lehet mondani. Persze Orbók úr meg őt. A tárnokmester
úr minden alkalmat megragad, hogy bosszúságot szerezhessen néki. Így volt ez mostan is. A
tárnokmester elkergettetett bennünket Eplényből, s ezzel két legyet is ütött egy csapásra: Orbók úrtól
elvette a faluját, tőlünk a földünket, hogy ne tudjunk a gazdánknak a termésünkből adni. No, mi meg
elkergettük innen Apodfia úr svába hospeseit! – Pici zavart mosollyal túrt a hajába a füle mögé. –
Vagyis...
Tódor úr szólt közbe, aki eddig csendben hallgatta a disputát:
– Megengedsz, kisuram? A törvény betűje szerint itt semmiféle jogtiprás nem történt. Illetve... az
eplényi serviensek a törvény legfőbb őre helyett kiharcolták az igazságukat: visszafoglalták elrabolt
szülőfalujukat. A bűnt Apodfia úr követte el, amikor elűzte őket Eplényből!
Béla agya megvilágosodott: “Hiszen itt az igazságkeresés bonyolult szövevényéről van szó!
Világos! A bűnt Apodfia követte el! A kiküldött királyi pristaldus azért jött ide, mert a
tárnokmesternek puszipajtása, barátja a nádor! Hát persze, hogy a cimborája oldalára áll, és ebben a
farkastörvényű világban nem törődik az egyszerű emberek igazságával, érdekével."
– Kedveseim – emelte föl a kezét –, menjetek haza békességgel! Majd az én udvarom
nádorispánja, Vejtefia Tódor úr pecsétes írást állít ki nektek: Eplény a tiétek! S ezután is hűséggel
szolgáljatok engem! Béke veletek!
Tódor úrnak öklömnyire tágult a szeme a boldog megdöbbenéstől. Szívét végtelen hála töltötte el.
Béla főurai összenéztek. Lám, mire észbekaptak volna, már ki is nevezte mindannyiójuk fölébe,
nádorispánul Vejtefia Tódor urat. Csak bámuldoztak, a királyfi milyen határozottan cselekedett;
valahogyan elvette általa tettének élét. És nem jutott eszébe senkinek sem kapálózni a kisúr hirtelen
döntése ellen. Igaz, Tódor úrra különben sem volt senki sem féltékeny, annyira tiszte
119 letet parancsolt egész felséges lénye, amely eleve uralkodásra termett. Kezét szorongatták,
vállát veregették. Tódor féltérdre ereszkedett Béla előtt, jobbját szívére szorította, balját az ég felé
emelte:
– Uram, hűséges szolgád leszek, amíg csak élek!
10
A szépfekvésű bakonyi falu, Kádárta olyan izgatottan nyüzsgött, mint íváskor a bandázó halak a
Balaton-part sekélyes vízében. A templom felől olyan veszett ordítozás hallatszott, hogy majd
megsüketültek. Béla Tűrje Dénesre nézett, az vissza, aztán sarkantyúba kapták lovaikat, és
előrerúgtattak néhányadmagukkal. Senki sem állta útjukat. Vágtatás közben váltig csodálkoztak rajta
magukban, mi lehet ennek a borzasztó zajgásnak az oka, hacsak nem garázdálkodik a faluban
valamelyik hatalmas szomszéd nagyúr?
A templom elé ki volt téve egy hosszú, kecskelábú asztal. Mögötte ült egy díszes gúnyájú személy
és még egy alacsonyabb rangú illető. Mint holmi királyi bírósági Béla befelé örvendett: “No, most
legalább tetten érek egy megyésispánt, amint éppen ítélkezik! Hadd hallgatom végig a tárgyalásukat
l" Hanem az előkelőbb férfi olyan részeg lehetett, mint a csap, mert még azt sem vette észre, hogy
megtorpant előttük egy lovas-portya, nem is olyan messzire tőlük.
Az asztal előtt levett süvegjét gyűrögetve egy széle-hossza-egy köpcös férfiú hajladozott, mint a
szélfútta nád.
– Kegyelmezz már meg Kádártának, uram! Álljatok végre odébb egy házzal, a jóságos úristen
áldjon meg!
– Majd ha kikeltek a sólyomfiókák! Akkor boldogan faképnél hagylak benneteket! Úgyis unom
már látni az ostoba pofátokat!
– De a vérünket kiszívni, a csontunkat leszopni, azt nem unod még, uram?
– Hálátlan férgek vagytok, kádártaiak! Hát nem elég nektek a dicsőség, hogy... a magyar király és
vendégei... kádártai sólymokkal fognak vadászni? Eh! Üres a poharam! Töltsd teli, ha jót akarsz!
A zömök, nagyszájú férfi végtelenül megdöbbent, amikor egy öles termetű, szúrós tekintetű,
sólyomszárny bajuszú, sűrű szemöldű, horgas orrú ember toppant az asztal elé, és heves mozdulattal
kiverte markából az üres poharat. Az ülő, sózsákforma férfiút elfutotta a méreg, fölpattant, már
amennyire ittas ember pattanni tud, megragadta Béla mellén a dolmányt, és gorombán rárivallt:
– Ki vagy te... te orcátlan, és... hogy merted a... Szomjas vagyok, nem érted?
Béla elütötte a melle elől a belekapaszkodó kezet, és ráförmedt:
– Tízet számolok, addig bandástól eltűnj Kádártárói, mert karóba ültetlek!
120
– Soha! – horgadt föl a hájas képű, vastag figura. – Tudd meg, én Vince vagyok, a király
sólymármestere! Csak rádfújok, és véged! Elegendő egyetlen szót szólnom Rátótnembéli Gyula
úrnak, az udvarispánnak, és... pofátlanságodért úgy megpálcáztat, hogy... soha többé nem tudod
kiegyenesíteni a derekadat!
– Dénes! – kiáltotta Béla. – Ez a fickó részeg! Józanítsátok ki istennek ezt a kótya barmát!
Négy lovas némán, mint az éjféli kísértet, lefordult a lováról, megmarkolta a pofátlan királyi
solymárt, Tűrje Dénes meg a lovaglóostorával osztani kezdte számolatlan a csapásokat. Az ötödiknél
már foszlott a Vince nadrágjának a posztója, a tizediknél fel kellett locsolni, mert elalélt, s az asztalra
koppant az orra, mint egy fellökött üres boroskancsó. Egy veder hideg vízzel megint életre
serkentették, ettől úgy látszott, ki is józanodott, és a tizenegyedik csapásnál sivalkodva rimánkodott;
– Engedjetek el! Drágalátos uram! Ügy elmegyek Kádártárói, többé hírem sem halljátok!
– Helyes, nyomorult! Ha jót akarsz, hordd el az irhádat! Hé! Még egy pillanatra állj meg! Mióta
vagy itt?
– Nem régóta – nyögte a királyi solymár, ágbogas ujjaival sajgó fenekét lapogatva. A zömök
férfiú, aki eddig szerpapi alázatossággal hajladozott előtte, látva, hogy fordult a kocka, dühösen
közbekiáltott:
– Irmagod is átkozott legyen, haszontalan! Tavaly május óta rágjátok az életünket! S ha te egyedül
lettél volna, talán meg sem kottyant volna! De tizenketted magaddal evett a fekete rosseb a
nyakunkra! A jövő hetet is megzabáltátok, és soha semmiért egy huncut dénárt sem fizettetek!
Vince közben hatalmas, külön életet élő művészujjaival kétségbeesetten hadonászott,
megkísérelve, hogy a megdühödött fónagyba belefojtsa a szóáradatot, de reménytelenül próbálkozott.
Béla egy ideig hallgatott, majd rövid számvetés után kijelentette:
– Hallod-e, te föld átka, te urad szégyenítője! Fizess a fónagynak szállásotok és ellátásotok
fejében öt márka ezüstöt, és többet meg ne lássanak ezen a környéken, mert akkor megtaníttatlak
karón lovagolni, hitvány szolga!
– Öt márka... ezüstöt? – jajdult föl Vince, mint akit hasba döftek. – Öt márka ezüst valóságos
vagyon! Annyi temérdek pénz talán nincs is a világon!
– Dénes! – kiáltott Béla. – Addig aprítsátok, amíg meg nem fizeti az adósságát!
A második csapásnál Vince már félelmetes erőfeszítéssel kitépte magát a négy lovaskatona
kemény markából, de Tűrje Dénes még utánasújtott egy kegyetlent, hogy még ükapa korában is
lüktetni kezdett a fickó veséje, ha eszébe jutott keserves kádártai megpróbáltatása.
121Az övébe rejtett, duzmadt őzbőrzacskóból reszkető kézzel elővakarta a dénárokat, s közben
látszott az arcán, a szíve majd megszakadt szörnyű bánatában, annyira sajnálta az asztalra pendített
pénzeket. Aztán minden átmenet nélkül bömbölni kezdett:
 – De király urunk előtt te felelsz, ha én sólyomfiókák nélkül állítok be Esztergomba! Majd akkor,
ha haragra gyullad a király, meglátom, megállsz-e előtte?
– Ha találkozol a királlyal, hitvány szolga, mondd meg néki, hogy üdvözli a fia, Béla herceg! –
reccsent a királyfi gorombán a szemtelenkedni próbáló solymárra, aki igazán csak ekkor omlott
össze. Térden kúszott Béla felé, de annak addigra a lovászok elővezették derék hátasát, nyeregbe
pattant, és a kádártaiak forró hálálkodását elhárítva, már messze járt.
11
Gyulafirátót előtt Tűrje Dénes és az előportyában lovagló Béla királyfi hosszú, fáradtan kullogó,
porlepte szekérkaravánt ért úton. A királyfi csodálkozva bámulta a különös szerkezeteket, amelyek
olyanok voltak, mintha ráérő gyerekek unalmukban találták volna ki. Egyáltalán nem volt igazi
szekér formájuk. Négy kereke volt mindegyiknek, elől-hátul tengelye, azok között középütt egy
összekötő rúd, a tengelyek fölött pedig mindkét oldalon egy-egy hosszú gerenda.
– Hát ez meg mi? – tágult nagyra a kíváncsi királyfi szeme. Tódor úr, aki lépést sem tágított
mellőle, mosolyogva világosította fel:
– Kisuram – adta meg a hercegnek a trónörökösnek kijáró köteles címet –, ezek borfuvarozó
szekerek.
– No, de hát... – állította meg a herceg értetlenül a lovát.
– A boroshordókat a két hosszú gerenda közé fektetve láncolják le. A hordókat pedig ne keresd! –
hárította el a királyfi szemében felbukkanó következő kérdést Vejte Tódor. – A bort hordóval együtt
adják el a szőlősgazdák!
Akkorra már Dénes úr vitézei eléggé gorombán kezdték leterelni az útról a borhordó
alkalmatosságokat. A kocsisok kegyetlenül káromkodtak, még Tódor úr is megcsóválta a fejét:
– Nagyon fáradtak lehetnek a szerencsétlenek!
– Vajon honnan igyekezhetnek és hova mehetnek? Hé, öreg! – ugratott az oszlop elejére Béla. –
Kik vagytok, és honnan hova mentek?
– Állítólag emberek volnánk – mordult az első szekér ezüstvarkocsba font üstökű kocsisa, majd
bizalmatlanul mérve végig őket így fejezte be: – Mindig az orrunk után!
122
– Fickó – hördült föl Tűrje Dénes –, beverem a szádat, ha nem válaszolsz tisztességesen. Tudd
meg, Béla királyfival beszélsz!
Az öreg mélységesen megdöbbent, leugrott a bakról, a herceg elé borult a porba, minden mondat
után föl-fölpillantva kicsit a hercegre:
– Bocsáss meg, kegyes kisuram! A fáradság az eszemre ment! Megengedj szerencsétlen
szolgádnak, Mihodé fónagynak! Áldjon meg az isten mind a két kezével, én édes kisuram! – És Béla
látta, az öreg lassan, óvatosan ráemeli odalentről a szemét, és könny csillog a szeme sarkában.
– Állj föl, Mihodé fónagy! Most beszélj!
A fáradtan cihelődő öregember lassan, töredezetten beszélni kezdett:
– Csopakiak lennénk, kisuram. Valamennyien lovas királyi cselédek. – Mellét kidőjtve vágta ki: –
Szent király szabadjai, uram! – Azután mindjárt összefonnyadt az arca, ahogy a vitorla hullik alá az
árboc mellé, ha kibúvik alóla a szél. Látszott rajta, kicsit habozik, mondja-e? De aztán elborította
agyát a vak méreg: – Szent király szabadjai?... A kegyes veszprémi püspök atya nyomorult
rabszolgái!
– Hogyhogy? – ágaskodott föl Béla szívében a düh. – Miért lettetek a püspök úr... rabszolgái,
ahogy mondod? Vetkeztetek ellene?
– El ne higyj ilyen oktalan beszédet! Az az igazság, hogy míg kegyes király urunk Jeruzsálemben
járt, a püspök úr ispánja a kegyes atya levélbéli parancsára a környék valamennyi szabad királyi
cselédjét rabszíjra fűzte.
– Ember! – döbbent meg a herceg. – Nem tudod, mit beszélsz? A püspök úr vetemedett volna
ilyen súlyos törvényszegésre, hogy... királyi cselédeket... szolgaságra vetett? – Hanem a herceg
meglátta, hogy Tódor úr komoran lassan rábólint, nem is egyszer, s akkor elhallgatott.
Mihodé, látva a királyfi kedvességét, kérdezetlen folytatta:
– Nézd meg ezeket a boldogtalan párákat, kisuram! – mutatott a lovaikra, amelyek már inkább
csak elrongyolt, szőrös bőrrel bevont, négylábon járó csontvázak voltak, hiszen minden bordájukat
meg lehetett számolni, és szügyükön, oldalukon, tomporukon sebesre kopott a bőr a hám alatt, a
hasuk alján pedig'megtotyakosodva majdnem a porig lógott. A fülük búskomoran lekonyult, farkuk
moccanatlan csüggött, még a vastag, mérges döngessél pofátlankodó bögölyöket sem volt erejük
elkergetni. – A rúd mellé a hátaslovainkat kellett befognunk, amelyekkel király őfelségét kellene
szolgálnunk, ha megfúvatja a harci sípokat! Ügy elnyúzódtak ezen az átkozott, hosszú úton, hogy az
ember szíve elfacsarodik, ha rájuk tekint.
– Hol jártatok, Mihodé fiam?
– Az isten háta megett két lépéssel! Viennában, kisuram!
– Hogy kerültetek oda?
– Kegyes urunk, a veszprémi püspök vitette el vélünk oda a borát!
12)
– De hát... – hápogott Béla – Csopakról Viennába? Hogy a pokolba gondolja ezt Róbert atya? Az
ország határán kívülre hajtja robotba a cselédeit?
– Én is mondottam ezt, uram! Ezt felelte! – húzta föl durva, kék vászoningét a vén fónagy. Frissen
behegedt korbácsütések döbbentő kézjegyeivel volt teleírva a háta.
Béla csak erőnek-erejével tudta elfordítani a szemét róla, úgy bámulta, mintha megbabonázták
volna. “Micsoda égbekiáltó aljasság! Egy kegyes püspök megkorbácsoltatja a király szabad
cselédeit? Joguk volt tiltakozni! Serviens régiseket senki emberfia nem kényszeríthet szolga-robotra!
Aki pedig mégis erre vetemedik – tanította Salamon deák a Szent István-féle törvénykódexre – az a
törvénybe ütközik, a király vasöklével találkozik!" Béla hirtelen akaratlan elnevette magát. “Apám és
a vasököl!" – villant át az agyán, és kurtán, furcsán megint fölnevetett.
Mihodé szomorú megütközéssel meredt rá. Mintha azt mondta volna magában, hát te is olyan
vagy, mint a többiek, hiába más a híred, kisuram? Béla zavartan veregette meg Mihodé
keménycsontú, szíj ás vállát.
– Bocsáss meg, Mihodé, de valami bolondság jutott az eszembe. Nem rajtad nevettem, ne félj!
Még egyszer bocsáss meg! Hanem hallod-e, öreg! Miért ilyen nyomorult gercsulák a lovaid, mint az
egyiptomi József tehenei a hét szűk esztendőben? Hogyan engedhettétek így leromlani szegény
jószágokat? Miért nem adtatok enniök?
Mihodé dühe megint feltarajlott:
– Uram, már ilyet ne mondj! Még hogy én engedtem lenyúvadni szegény ártatlanjaimat?! Nékem
a lovam szent, kisuram, mint a papnak az ereklye! Nékem a lovam a kenyerem, uram! A kegyes
püspök atya miatt váltak szegény páráink eleven csontvázakká! ö nem adott erre a hosszú útra egy
velia szénát se, egy szák korpát se! De legalább egy zacskó dénárt lökött volna oda mondván:
“Vegyetek rajta takarmányt az úton, egyetek néha-néha egy-egy tál meleg ételt." De ha egyszer nem
adott semmit sem! A családunk szájától vontuk meg, amit az útra magunkkal vittünk! – sorolta, s
közbe dühösen csapkodott a levegőbe. – Ügy bizony, kisuram! Üres zabos tarisznyával, üres
kenyeres szákkal vittük fel Csopakról Viennába kegyes püspök urunk borát. Azt láttad volna, milyen
púposra tömött szák bizánci aranypénzt vitt haza a borért a püspök úr ispánja, Vingiszló uram! Húsz
lovas kísérte kivont karddal, annyira reszketett, hogy valaki leoldja a bakonyi rengetegben a
nyeregkápájáról a borszakot. Ha pedig nem hinnéd szavamat, menj el, kegyes kisuram, a püspök
úrhoz, és kérdezd meg őt magát!
Béla feje komoran horgad á mellére, mikor továbblovagolnak. Kedves hívei ott kocognak
mellette: Vejte Tódor, Tűrje Dénes, Mátyás pap és a csüggetea bajuszú Miska ispán. Nem zavarják
beszéddel a gondolataiba merült királyfit.
124Hadd intézze el önmagával ezeket a kényes, keserves dolgokat. Megy az ember gyanútlanul,
és egymás után pottyan a legcifrább esetekbe.
Mert mit lát a királyfi? Hogy megszűnt az igazság! A gazdagok, akár a sívó oroszlánok, marják,
rágják, irtják a szegénynépet, de nem jobbak náluk a papok sem! Egyik kutya, másik eb! És a
szegénynépnek nincsen előlük menedéke! Se királyi palota, se templomi oltár! Béla arra gondol,
hogyha beérnek Veszprémbe, megfogja a francia származású püspököt, és...
Aztán eszébe jut, hátha megszagolja a püspök, miféle kemény veszedelem fenyegeti. Előrerúgtatja
Tűrje Dénest.
– Dénes! Eridj Veszprémbe, és megmondjad Róbert atyának, otthon legyen, ha jót akar! Komoly
beszédem van véle!
Jó óra múlva röpül vissza Dénes, meg a kísérő tizenkét, vörös gúnyájú királyi száguldó. Verítékét
törölve kajánul lihegi a kedves, ifjú ispán:
– Majd legközelebb beszélhetsz véle, kisuram! Ha megint erre jársz!
– Hogyan? Nincsen idehaza a kegyes atya?
– Elutazott, kisuram! Még pedig éppen ma reggel eredt útnak, Keszthely alá, a Hévíz fürdőbe.
Vingiszló, az ispánja azt mondta, igen hasogatja a csúz a püspök atya csontjait. Elment kikúrálni
kicsit a baját. De gyanúsan csillogott az ispán szeme. Akárcsak az enyém szokott, mikor befelé
röhögök.
Béla elharapott egy kövér szitkot, majd azt mondta:
– A világból csak nem szalad ki! Találkozom én még a kegyes püspök atyával, elhiheted!
12
Veszprémben éppen országos kirakóvásár volt, amikor beértek, és Béla is kivitte Máriát, hogy
megmutassa néki a színes kavargást. A kis császárivadéknak igen tetszett a rengeteg színes vásznú
sátor s az alájuk kirakott temérdek tarka-barka portéka. Selymek, vásznak, posztók között
turkálhatott kedvére Mária, aki rendkívül szerette a szépet. Amikor egy göngyöleg pihekönnyű,
pehelypuha, habfehér csejgyolcsgöngyöleget megtapintott, elragadtatottan kiáltott fel:
– Codálatosz! Bizáncban szinc van ijenl – Aztán amíg Miska ispán kifizette a gyolcsot, odahajolt
Bélához, és huncutul megragyogó szemmel azt súgta: – Ez hálóingecke... ebből szeretsz lesz
kibújtatni Béla Máriáckát!
Béla elveresedve kapta föl a fejét. Még valaki meghallja, s mit szól, hogy mindenki füle hallatára
pajzánkodik az ifjabb királyné.
A csizmadia soron a veszprémi, székesfejérvári, pápai meg győri vargák gyönyörű puha szárú
szekernyéket, papucsokat, ráncos nyakú csizmákat árultak, cseresznyepiros szattyán- meg bíborveres
karmazsinholmikat. Budai ötvö
125 sok remekbe kés2ült ezüstláncokat, csatokat, fibulákat, öveket kínáltak kántáló hanglejtéssel.
Odébb meg a subások, szűrözők, süvegesek, nyeregkészítők, fegyverkovácsok ajánlották portékáikat:
sarlót, kaszát, kést, gombot, cérnát, tűt, kefét, fésűt, tükröt, serpenyőket, tepsiket, cserép- és
vasedényeket, lábasokat, tűzikutyákat meg fűszerszámokat, tekenőket; mindent, amit széles e világon
ember csak megkívánhat. Mindenki vehetett, kinek mi kellett. Mindenik kalmár egyszerre rikoltozott
rekedt hangján, mint a felvágott nyelvű mátyásmadarak, amikor ketrecbe zsúfolják őket és
lépesmézet kapnak.
A piros ruhás királyi népek raja akár egy nagy bíborszín hajó úszott a sokadalom közepén. Titkon
mindenki szerette volna megsimogatni vagy Béla királyfi, vagy Mária királyné ruháját. Az ifjú királyi
pár barátságosan mosolyogva integetett jobbra-balra. Az óriási tömeg elszakította őket kíséretüktől.
Béla már vissza akart fordulni, hogy figyelmeztesse Miska ispánt, ne feledjen el a bognároktól sok
tartalék kereket venni, mert alig maradt ép kerekük az átkozott rossz úton.
Közben a marhavásárhoz értek. Akkor a pásztorok között észrevett valakit. Helyesebben
megérezte, hogy egy égő szempár fúródik a hátába. Arra kapta a fejét, és rögtön megismerte az ifjabb
Barakonyt. Rá akart kiáltani, de a meglepetéstől nem jött ki hang a királyfi torkán, mert Barakony
feje félig le volt borotválva kopaszra. S amikor a legény észrevette, hogy a herceg megismerte,
riadtan hátat fordított, és megpróbált észrevétlen elinalni a sűrű tömeg oltalmában. Ettől egyszeriben
megjött Béla hangja.
– Barakony l – kiáltotta élesen a herceg, és jobbjával izgatottan hadonászott. – Állj meg már!
Gyere ide, Barakony! Hé, emberek! Ne engedjétek elfutni!
A következő minutumban már négyen is fogták a lekopasztott királyi cselédet, és Béla elé
vezették, bárhogy is kapálózott.
– Mi történt veled, te bolond ember? – faggatta Béla.
– Lenyírták a hajamat, uram. Szökött szolgákkal így szokott elbánni a gazdájuk.
Béla fölkacagott: “Még ilyen szamarat! Ha akkor békén megmarad Csömörön, a fenekén, akkor
most kutyabaja! De nem fért a bőrébe, hajtotta a büszkeség, és megjárta, szegény! Megnyírták
csúnyán!"
– Ki most a gazdád? – faggatta türelmetlenül.
– Veszprém kegyes püspöke, Róbert atya, uram!
– Tévedsz, legény! A magyar király a te egyetlen gazdád! Visszaszereztem a kiváltságleveledet a
váci püspöktől!
Barakony leomlott a porba Béla herceg elé.
Aztán valami furcsa dolog történt. Egy félelmetes szőrmók óriás toppant a
126 serviens mellé, felrántotta a földről, visszakézzel az arcába vágott, és gorombán ráordított:
– Takarodj a tinók mellé, barom! Talán én fogok a püspök úr jószágaira vigyázni?
Bélát elfogta a hirtelen indulat. Szólni sem tudott, csak megragadta mind a ké t kezével a góliát
mellén a ruhát, és vad erővel föltaszította, hogy hármat bucskázott. Elbődült az a porban,
villámgyorsan talpraugrott, és a hercegre vetette magát. A tömeg bénultan állott, csak Barakony nem
veszítette el a fejét. Gáncsot vetett a böhöm fickónak, hogy most meg orron csúszva szánkázott végig
a vásártér füvén. A következő minutumban mégis ott halt volna meg Béla is meg Barakony is, mert a
csúffá tett monstrum újra talpon termett, kirántotta ötujjnyi széles kardját, és őrült üvöltéssel a ké t
fegyvertelen emberre támadott. Torka szakadtából ordított:
– Vingiszló ispánra mertél kezet emelni, nyomorult féreg? Ezért halállal lakolsz!
Akkor Barakony halálraszánt vakmerőséggel, fejét leszegve beleökleit Vingiszló gyomrába. A
góliát egyet nyekkent, és összecsuklott. Mire magához tért, szoros gúzsba volt kötve, és négy markos
királyi vitéz állott mellette, kivont karddal.
– Eresszetek el! Vingiszló ispán vagyok, Róbert püspök úr belső cselédje! Ha kiszabadulok, szíjat
hasíttatok a hátatokból!
Barakony elvesztette a fejét, és ököllel úgy orrba vágta a püspöki ispánt, hogy elnyaklott a füvön.
Gyilkos gyűlölet lángolt elő a legény szeméből. Vödör vizet kerített, föllocsolta Vingiszlót, aztán
megrázta, hogy az ispán szeme majdnem kifolyt.
– Béla királyfit merészeled fenyegetni? Te, te büdös állat! Mindjárt megöllek!...
Vingiszló megrázta magát, megkötözve is olyan borzalmas erő áradt tagjaiból, hogy a serviens
messzire perdült róla, mint sárkolonc a kocsikerékről:
– Nem... érdekel... kik vagytok!... – hörögte jócskán elkábulva Barakony félelmetes erejű
ökölcsapásától. – Ha megtudja... a püspök úr, elevenen... megnyúzat... benneteket! ... – Aztán
elvesztette az eszméletét.
A királyi cselédek – akár elejtett kanmedvét szokás – lándzsanyelekre fektetve, nagyokat nyögve
kivonszolták a nagy testet a sokadalomból, a vásár szélén kocsira lökték, aztán elrobogtak véle a
püspöki palota felé.
Félúton Tűrje Dénes gondolt egyet, és a menettel a városbíró háza elé kanyarodott.
 – Ez a gazfickó kardot rántott Béla királyfira, és nyilvánosan ocsmányul káromkodott. Szabj ki
illő büntetést reá, amilyet megérdemel! Felséges uram megvárja az ítéletedet, úgy igyekezz!
127A bírót kiverte a hideg veríték. Micsoda átkozott kutyaszorító! A püspöke ispánját kell
elítélnie! De amikor szigorúan tilos dolgokat művelt: indulattól fűtve kardot rántott! Méghozzá kire?
Béla királyfira! Nyilvánosan ocsmányul káromkodott! Ha elítéli, megeszi a püspök, a város igazi ura.
Ha nem ítéli el, akkor a királyfitól húzza a rövidebbet. Nagy égi teremtő! Mit lehet itt csinálni, hogy
a kecske is jóllakjék, és a káposzta is megmaradjon? Vingiszló ispánnak, ha meg is tébolyodik a
dühtől, a haragos kardrántásért járó ötven tinó szigorú pénzbírságot akkor is ki kell fizetnie! De ha a
királyfi úgy kívánja, akkor király elleni összeesküvésnek is veheti, s ez esetben a legszigorúbb
büntetést kell az ispánra kirónia: fej- és jószágvesztéssel kell sújtania! Szó, ami szó, ez a nyomorult
vaddisznó meg is érdemelné, hogy tüstént a fejét vegyék, már annyi gyalázatosságot művelt
világéletében. Hanem ha a kegyes püspök úr előkerül, földbe tapossa a bírót, ha az ispánja panaszt
tesz rá! Jó, jó, de Veszprém városa a király domíniuma, s jaj a bírónak, százszor jaj, ha nem a király
úr kedve szerint cselekszik.
– Ez az ostoba állat ujjat húzott Béla királyfival: ocsmányul szitkozódott és kardot rántott reá.
Ötvenöt tinót fizet! Örvendezzen, adjon hálát az Istennek, hogy csak ennyivel megúszta! – mondta a
pristaldusának, amikor átadta a pecsétes ítéletet. Tűrje Dénes kegyesen bólintott:
– Igen, azt hiszem a királyfi ezzel megelégszik!
Ujjongott a vásári sokadalom, amikor a bíró ítéletét kihirdették.
– Ügy kellett néki! – kiáltozták dühtől eltorzult arccal, mert szívük mélyéből gyűlölték életük
megkeserítőjét, aki ott ártott a város polgárainak, ahol csak tudott. És örvendezve kísérték Bélát, aki
kézen fogva vezette ki Barakonyt a tömegből. A királyi szekérkaravánhoz érve azt mondta Béla:
– Eszedbe ne jusson még egyszer megszökni. Ezután az én serviensem leszel, és mindenüvé
engem fogsz követni!
– Amíg a... a hajam kinő – nyögdécselte Barakony elveresedő orcával –, addig engednél...
megbújnom... valahol, kisuram?!
– Majd süveget viselsz! – intette le szigorúan Béla. – S legalább emlékezni fogsz rá, milyen
ostobaságot műveltél, amikor megszöktél!
13
Csopakon Vejte Tódor úr egy régi római villához vezette az ifjú párt. Mária könnyekig
meghatódott, amikor megpillantotta a szép, nagy épületet. Hűvös, tavaszvégi este köszöntött rájuk. A
királyné megborzongott, átfutott rajta a hideg.
– Máriácka fáz!
– Fázik! – mosolygott rá szerelmesen Béla, és majd fölfalta szemével lenge
J2Ü selymekbe burkolt feleségét, akinek tökéletes, finom idomai átragyogtak a könnyű kelmén. –
Bújj ide! – tárta S2ét dolmánya kigombolt szárnyait.
Vejte Tódor titokzatosan elmosolyodott a hátuk megett, majd eltűnt. Béla és Mária észre sem
vették, mert elmélyülten nézegetni kezdték a villa falfestményeit, mozaikpadlóját. Béla azon
csodálkozott, hogyan bírták ki az idők viharát a csodálatosan tökéletes falfestmények, amelyek az
átlátszó lakkréteg alatt úgy világítottak aranysárga és szépiabarna színeikkel a fekete háttér előtt,
mint egy pásztortűz az alföldi éjszakában. Nagyokat kacagott, amikor a sokszor igen pajzán freskókat
megpillantva Mária hozzábújt, mellére rejtve fejét. Egyszer csak azt vették észre, kellemes
langyosság terjedez a levegőben.
– Itt befűtöttek! – kapta föl a fejét Béla. Valóban, Vejte Tódor úr lépett zajtalanul melléjük és
odasúgta:
– Kisuram, befűttettem a villát! – Aztán még halkabban, kicsit cinkosán kacsintva hozzátette: – A
fürdőszobát is, meg a dormitóriumot is. Ma éjszakára itt maradunk. Senki sem fogja megzavarni
nyugalmatokat. A dormitóriumba bort és hideg vacsorát vitettem. Érezzétek jól magatokat, kisuram!
 Béla szeme mindjárt lobot vetett. Boldogan bólintott, hogy érti, aztán keze titkos intésével
kiküldte Tódor urat a villából. Máriához lépett komoly arccal. Aztán gyors mozdulatokkal levetkőzött
a csodálkozó fiatalasszony szeme láttára.
– Szabad? – kérdezte szerelmes szemérmetlenséggel, és lefejtette feleségéről rendre a
ruhadarabokat, az ingelőt, a szoknyát, az alsószoknyát. Mária mindegyiknél halkan sikkantott egyet,
aztán le akarta rakni az ékszereit is, de Béla észrevette, milyen gyönyörű látvány, hogy az aranyba
foglalt sötétrubinköves nyaklánc felesége két kreolbarna keblének halma közé búvik, mint egy veres
irhájú kígyó.
– Ezt hagyd! – súgta, aztán felkapta Máriát, és a fürdőszobába vitte a két karjában.
– Szeretsz bizánci kiszlán? – lehelte Mária a puha heverőn, s remegett forró, kívánatos testének
minden porcikája.
– Imádlak! – súgta rekedten Béla, és követelőzőn magához húzta.
A falmélyedésbe állított ódon cserépmécses orra hegyén vidám, részeg faunként táncolt a meg-
meglobbanó lángocska.
14
Béla Füreden be akart térni a királyi házba, hogy egy pohár jó borral enyhíthessék kínzó
szomjukat. A környék messze földön híres borát ennek a háznak a pincéjébe hordták a királyi
birtokokról. A vörös lávakőből felfalazott ház nádsörényéből kémény bújt elő, amely vidáman pipált.
Béla akkor még
729 mosolygott. Lám, milyen kedves az itteni ispán! Megneszelte jöttüket és készült méltó
fogadtatásukra! A házat az ereszéig körülölelte a magas, erős földhányás, az árokban meg hegyével
fölfelé meredező karók vicsorogtak. ,,Ógondolta Béla –, ez még csak a rendes ispán! Jutalmat kap
tőlem, amiért ilyen nagy gonddal őrködik a királyi borospince biztonsága felett!"
Hanem az erős gerendaajtó szigorúan be volt zárva, és a fal tetejéről mogorva őr kiáltozta:
– Takarodjatok innét, akárki pereputtya is vagytok!
Hamarosan előkerült az ispán is, ijedt, lomha fráter, majdnem kifolyt a gúnyájából, olyan kövér
volt. És nem engedte be őket. Béla tombolni kezdett:
– Kiostromoltatlak! Ha ki nem nyitod a kaput, kardélre hányatom az egész őrséget!
– Jaj, jaj, jaj! Édes jó istenkém! – sopánkodott a málészájú ispán, kétoldalt fogva a fejét. –
Micsoda iszonyú szerencsétlenség szakadt a nyakamba! Bármit is tennél velünk, akkor sem
engedhetek be senki idegent ide! Ez a ház, a pince és körös-körül a szőlőskertek, az arácsi hegy, az
egész világ... Apodfia Dénes tárnokmester uramé!
– Hogy lehet az? Hazugságokat fecsegsz! Ez a föld királyi birtok!
– Csak volt, kisuram! Endre király úr kegyes gazdámnak adományozta, mert kisegítette kétszáz
márka ezüsttel, amikor a Szentföldre vezetett felséges urunk keresztes hadat!
– Micsoda? Kétszáz márka ezüst fejében elajándékozta apám a fél Balaton-partot? Hogy az a
kínkeserves... – harapta el Béla a torkán kikívánkozó sűrű káromkodást. Aztán megrántotta lova
kantárszárát. – Gyerünk innen, urak! Már nincsen messze Tihany! Majd az apátúr megvendégel
bennünket!
Az öreg apát és szerzetes társai bűbájosán fogadták az ifjú párt. Elébe mentek templomi
zászlókkal, füstölőket lógáztak, a kórusuk szent énekeket fújt, és a szentéletű apát atya a vastag
selyemernyőjű, hat aranylábú baldachin alatt botorkált, kezében az apátság messze földön híres
aranykeresztjével, amelybe vagyont érő, galambtojásnyi drágaköveket foglalt a firenzei ötvösmester.
A királyfi levett süveggel, féltérden állva várta be a kedves kis öreg papot. A csupa-ránc orcájú
öreg apát előrehajolt, csókra nyújtotta a királyfinak a gyönyörű feszületet, majd fölsegítette, és ősi
szokás szerint békecsókot váltottak. Azután valamennyi szerzetes is a királyfihoz járult, és csókkal
illették orcáját. Egymást taszigálták el buzgalmukban, bár igazán nem sok reményük lehetett, hogy
esetleg a királyfi évek múlva emlékezni fog egyszer látott arcukra. De mindegy, megkísértették a
szerencséjüket. Aztán, ahogy fölértek a hegyre, a monostorba, mintha gátszakadás történt volna, az
apát egyszerre keservesen panaszkodni kezdett:
730
– Végünk van, kisuram! Ha sürgősen nem vetsz béklyót Róbert veszprémi püspök atya mohó
kezeire, szőröstül bőröstül fölfalja az apátságot! De nemcsak minket! Ugyanígy jár a pannonhalmi
apátság is, a pápa őszentsége védence!
– De hát... miért nem fér a bőrébe Róbert atya?
– Kisuram, ez a kegyes püspök atya nem magyar, hanem francia származású. Ügy tűnik, nem
ismeri az itteni ősi viszonyokat. Nem tudja például, hogy a pannonhalmi apátságot még a
megboldogult Szent István király halmozta el Pannónia minden részében birtokkal, így aztán
dührohamot kap, ha arra gondol, hogy esetleg Veszprémen jóval túl, egy somogyi vagy egy baranyai
birtok a pannonhalmi vagy a tihanyi apátságnak fizet!
Béla dühösen horkant föl, türelmetlenül várva az apát öregesen hosszadalmas magyarázatának
végét:
– Miféle értelmetlen ember hát ez a kegyes püspök atya? Francia földön nem lenne hasonló
egyházi birtok-komplexum? És mi köze hozzá, hogy István király hol adott bárkinek is
adománybirtokot? És legfőképp: hogy merészel sanyargatni pap létére titeket, jámbor szerzeteseket?
– Indulatosan szusszantott egyet. – Énrám aztán igazán nem mondhatja senki, hogy... istentagadó
bogumil eretnek lennék, de... ha valaki főpap létére ilyen gonoszul fittyet hány Krisztus urunk kegyes
tanításainak, annak én... nem jósolok fényes jövendőt, ha... itt én leszek a király!
A kedves, ráncos képű tihanyi apát riadtan szórta magára a keresztet:
– Isten és... a pápa őszentsége szándékai sokszor... kiismerhetetlenek! – motyogta fogatlan
szájával, s igyekezett minél kisebbre összekuporodni ültében. S mintha megbánta volna már, hogy
egyáltalán fölhívta a királyfi figyelmét a veszprémi püspök aljas disznóságaira. Igen, Béla úr elmegy,
de a hatalmas, kegyetlen főpapszomszéd: marad!
– Szent-úgy-se nem értem – sziszegte Béla Vejte Tódornak. – Mi vezérelte őszentségét, amikor ezt
a francia monstrumot magyar hívei nyakára akasztotta?
Vejte Tódor szép, éjfekete szemében a mindentudás szomorú fénye villant meg:
– Kisuram, tudod jól, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél! A magunkfajta pogányivadékok
azt beszélik, a kegyes püspök úr szénája igen jól áll az Örök Városban, így hát veszprémi
kineveztetését a Lateran határozott rokonszenvének köszönheti. És Bertalan apát úr szíves
figyelmeztetésére jó lesz majd vigyáznod, Róbert atya veszedelmesebb a fűben tekergő, sziszegő
keresztes viperánál! Én határozottan tudom: több időt tölt őnagysága Rómában, mint Esztergomban,
vagy székhelyén, Veszprémben! Ügy ismeri a lateráni bíborosokat, mint a tenyerét. És ennek –
gondolhatod – komoly ára van! És ezt a nagy árat a kegyes püspök úr szolgáló népei és boldogtalan
szomszédai fizetik!
Béla ráemelte sötét pillantását legfrissebb hívére. Hangja igen komoran csendült:
– Ha... nem ismertelek volna meg töviről-hegyére, azt mondanám, a legsimább nyelvű rágalmazó
vagy, akivel eddig a sorsom összehozott. Ha ezt valaki olyan hallaná, aki nem ismeri Róbert atya
gaztetteit, Rómába szaladna és exkommunikáltatna! Nagyon őszinte vagyok, Tódor bátyám! Olyan
nehéz elhinni Krisztus urunk veszprémi helytartójáról ezeket a szörnyűségeket. Nem tehetek róla,
valami azt súgja, csak az ellenségei találják ki Róbert atyáról ezeket az eget ostromló
gyalázatosságokat.
Vejte Tódor figyelmesen hallgatta és megértette a királyfi vívódását. Valóban, nagyon nehéz
megérteni Róbert atya viselt dolgait. Mert hogyha Apodfia Dénes, vagy a nádor, vagy a többi
mérhetetlen vagyonú nagyúr még többet akar hozzákaparni meglévő kincseihez, még majdnem
megérthető. Miért is ne lenne? Hiszen a telhetetlen hírvágyat az ördög borjazta az ember szívébe, és
a gazdag ember tán szívesebben engedné meg, hogy leüssék a jobb kezét, mintsem hogy egy marék
dénár veszteséget elszenvedjen.
Amikor elhagyták Tihanyt, Béla kedve még jobban lelohadt. A veszprémi püspök ellen panaszt
emelő Bertalan atya olyan tisztának látszott minden földi hibától, mintha még árnyéka sem lett volna.
És amiközben átúszott a királyfi kíséretével a révhajó, a révész meg a legényei keservesen
panaszkodtak – reá: hogy pokollá teszi az életüket. Béla haragosan tiltakozott a friss vádak ellen:
mindenáron szeretett volna legalább egy magasrangú főpapot mentesnek tudni az utálatos emberi
gyarlóságoktól. Igaz, akadt a révész legényei között, aki megpróbálta védelmezni Bertalan apátot,
mondván, bezzeg, ha a többiek tudnák, mennyit szenvednek a véneki halászok! Azokat arra
kényszeríti a gazdájuk, hogy Nándorfehérvártól Viennáig cipeljék a búzáját, borát! Mégpedig sokszor
nem is hajón, hanem szekéren! Akkor nem bántanák szegény jó Bertalan atyát, akit az Úristen még
nagyon sokáig tartson meg jó erőben, egészségben! De Béla szíve megint csak megremegett.
Kemény dolgok ezek mindenképpen! Az apát úr kényszeríti halász-jobbágyait, hogy követ cipeljenek
néki a messzi Badacsony oldalából, ki- és berakják a kegyetlen nehéz kék kockaköveket, aztán
szekéren felvonszolják a félsziget csúcsára, majdnem az Óvárhoz. És az apát úr lóját is ők hozzák el
Erdélyből, végigcsorogva a Maroson, Tiszán, aztán a Duna sodrával szembefordulva Titelnél. Jó, jó,
húzathatják a sodorral szemben lovakkal, de a lovakat is nékik kell felfogadniok. És ad érte valamit a
kegyes Bertalan apát? Ó, igen, a drága lélek minden hónap első vasárnapjának nagymiséjét halászai
lelki üdvéért ajánlja fel! És engedélyezi, hogy nem kell mezei robottal is szolgálniuk az apát urat! De
a haljuttatással már megint baj van, mert az apát úr kuktája mindennap leküldi a halas lajtot a révhez,
vagy a Bózsa-öbölhöz, és nem is fogad el mást, csak a fehér hal öregjét. De ha a hálójuk elszakad,
vagy a ladikjuk oldala belyukad, sem kendert, sem erdejéből szálfát nem ad nékik.
Béla elzsibbadt lélekkel hallgatta a révészek egyre inkább nekibátorodó sirámait majd elveszítve
türelmét, rájuk hörkent:
– Elhallgassatok, lelketlen kutyák, akik nem röstellitek éles fogaitokat egy tehetetlen, szent életű
öreg papba vájni! Hát nem tudjátok az élet szigorú törvényeit? Ha Krisztus urunk fel tudta vinni a
maga keresztjét a Golgota hegyére, akkor nekünk is zokszó nélkül kell viselnünk a magunkét!
A révészek hökkenten harapták össze a szájuk szélét. Micsoda mérhetetlen bolondság is ilyen
őszintén elsírni a bánatukat, akármilyen jó is a híre ennek a kedves, derék királyfinak! Nem lehet
belelátni senkibe, hogy tulajdonképpen mi is lakozik legbelül, a szíve közepében. Hátha
mérgeskígyó, amely gondol egyet, farkahegyére ágaskodik és megmar!?
De akkor nagyot néztek, amikor a királyfi öt bizánci aranypénzt adott a révésznek:
– Végy rajta kenderfonalat meg vörösfenyőt! Hogy új hálót tudjatok fonni! És... faragtassatok az
ácsokkal új révhajót!
És nem tud a szemükbe nézni.
Ki lát az emberekbe?
Ugyan!
A szolganépnek a világ teremtése óta az a természete, hogy örökké búslakodik, kesereg, terheit
panaszolja, urát és papját becsmérli; valódi vagy valótlan vádakkal illetve maga körül minden
elevent. Sajnos, az is letagadhatatlan, hogy szívbemarkoló panaszaik java része nem afféle agyafúrt,
ravasz, paraszti kitalálás, amellyel megpróbálnak túljárni uraik és azok tisztjeinek eszén.
Hát most már kinek adjon igazat az ember, ha egyszer királyfinak született?!
15
Aznap Máriával megbotlott a ló, s a királyné majdnem lebukfencezett a nyeregből. Ha Tódor úr
nem sátorozott volna állandóan a közelében, és el nem kapja az utolsó pillanatban, tán a nyakát szegi.
Amíg a reggelit készítették, kigyúlt a konyhasátor, alig tudták kimenteni Absalon mestert, a
főszakácsot, a veszett lánggal égő zsírtengerből. Ráadásul következett a komor út a révhajón
Tihanyból Szántódra. Az oldott kéveként omló napsugarak özönében is didergett a bukástól ijedező
Mária.
 Béla ölni tudott volna, olyan ingerült volt. Ami rossz történt velük, min denért Róbert püspököt
okolta. A királyfi tudta, ha a vármegye legfőbb hatalmassága, a kegyes püspök atya igazi, istenfélő
főpaphoz méltó módon él, akkor a szomszédai: a nádor, a tárnokmester és a többiek sem merészeltek
volna ilyen vérlázítóan aljas cselekedetekre vetemedni.
Aztán nagy keservesen mégiscsak kikászálódott az udvartartás a somogyi partra. De a baj sosem
jár egyedül. A második fordulónál felborult a hajó, és egy ügyes konyhai rabszolga meg egy faaprító
cseléd vízbe fűlt, a másik három a hajóba kapaszkodva menekült meg. A konyhai edények jó része
azonban odaveszett. Mindjárt hívatták a szántódi bírót, kerítsen lábasokat, fazekakat, tűzikutyákat,
tepsiket, miket. S míg a nagyothalló, örökké könnyedző szemű vénemberrel vesződtek, betántorgott a
templom elébe valaki.
Béla megdöbbenten szökött talpra a bíró házából kihozott zsámolyról, mert a sebekkel borított,
csupa vér személy egy bencés szerzetes fráter volt.
– Atyám! – sietett hozzá rémülten a királyfi. – Az isten szent szerelmére! Mi történt véled? Ki
bántott? Ki merészelt rád, Isten szolgájára kezet emelni?
A szerencsétlen embert akkor hagyta el teljesen erejének utolsó szikrája is. amikor végre
biztonságban érezte magát.
– Uram... – nyöszörögte elhalón –, Kőröshegy... Három bencés testvér... Katonák... – és
elvesztette az eszméletét.
Béla szeme fenyegetően villant:
– Dénes, a lovamat!
Kétszáz királyi lovas süvített végig a Balatontól Somogy belsejébe kanyarodó pocsék földúton.
Közben a kürtösök kipukkadó pofával egyre fújták a “Vigyázz, félre az útból!" jelet. És rémülten
takarodott le az útszéli padkára, árok partjára minden szekeres és lovas, meg gyalogos, s kimeredő
szemmel bámultak a tovaszáguldó turma után. Ilyesmit errefelé évszázadok óta nem láttak: kétszáz
lovas, egy turmában! S úgy száguld, hogy majd a nyakát szegi mindegyik! Uram Jézus! Mi baj lehet?
Hol és mi történhetett? Szent Jeromos el ne hagyj! És tüstént megfordították a szekerük rúdját, a
lovuk orrát, s a gyalogosok is lélekszakadva, pufogó bocskorral loholtak arra, amerre eltűnni látták a
lovashadat.
Béla szíve majdnem megállt a rémülettől. Kőröshegy éppen olyan kis falu volt, mint a többi
akkoriban. A falu szélén lakott a szegénység nyomorult, földbe vájt izikekben, beljebb a szabadosok,
nádkévékből rakott vityillóikban. Még odébb, amerre már a templom is látszott, a serviens régisek
kis vályogházikói hivalkodtak, fehérre meszelt oldalukat villantva a nap felé. Aztán a csepp kőlábú
gerendatemplom következett, parányi lantornás ablakaival, tömpe, alacsony tornyával, s mellette a
cimeterium az össze-vissza düledezö kopjafáival, keresztjeivel. És a falu földesurának szép
boronaháza, igazi finom ácsmunka, rajta derekasan megkötött zsúpfödél. A falu mindegyik háza előtt
tenyérnyi virágoskert, amelyekben szinte egész esztendőben pompázott valamiféle szép virág, az
asszonyok büszkesége.
De most: minden a feje tetején állt. A templom tornya még jól égett, a lángok az ég kék
üveghúsába vájkáltak vörös oroszlánmancsaikkal. A templomhajó mennyezete már beomlott; az
egymásra rogyott gerendák parázsló hekatombájából vastagon gomolygott a fekete füst. Aztán a
rémület még jobban elszomorította a királyfi szívét, mert a templom előtt a porban két bencés
szerzetes hevert. Az egyik szétvetette kar ját-lábát, mint egy kidőlt Andráskereszt. A másik, a
fiatalabb, még élt, de szemhéja már alig-alig remegett, amikor az orvos-szolga élesztgetni próbálta.
– Ha Isten is úgy akarja, talán megmarad! – rebegte elszorult torokkal Tompa, és kis keresztet
vetett görögkeletiesen, hármat; egyet a homlokára, egyet a szájára, egyet óriási, mellére omló
lapátszakállára. Hanem a másik halott volt. Feje kettéhasítva, agyveleje kiloccsanva a porba; nézni is
szörnyű volt.
Béla fölhördült, és elkapta a fejét, mert úgy érezte, kiszakad a gyomra a hirtelen rárontó görcsös
öklendezéstől. “Gyönyörű Úristen! Mi történhetett itt! Papot öltek! Templomot gyújtottak föl!"
Tódor úr jött, és elfehéredett arccal mutatott valamit: egy ráncos emberkezet; a csontra rászáradt a
megsárgult, penészes bőr.
– A halott barát tenyerében találtam – mormolta sötéten.
– Mi ez? – nyögdécselt Béla koválygó gyomrára szorítva kezét.
– Ereklye lehet – felelte Tódor úr mélységesen elszomorodva. – Védhette szegény, és ezért ölték
meg.
– De ki? – kiáltott föl Béla dühöngve, és katonáira meredt, akik az égő templomot oltották,
csáklyákkal a torony még égő, üszkös gerendáit verték le, és láncba állva, kézről kézre röpítették
vödörszám a vizet a parázshegyre. Fehér gőzoszlop sistergett az ég felé, mintha valami pogány pap
mutatna be áldozatot az öreg istennek.
Tompa szaladt ki Kőrös úr szép boronaházából:
– Kisuram! Kisuram! Föleszmélt!
Rohantak a boronaházba, amelynek gazdája szintén ágyban feküdt, melle átkötve: dárdával vagy
karddal döfhették meg szegényt. A feje gyolcsturbánba volt pólyáivá; oda meg buzogánnyal vagy
fokossal kopogtathattak be. Mintha angyal szállt volna a szobán keresztül, most a falu földesura is
föleszmélt. Sajnos, félrebeszélt, mert égető láz gyötörte:
– Fogjátok el! – rikoltozta. – Vigyétek a király úr elé!... Ferenc atya nagyon bágyadtán, de tisztán,
összefüggően beszélt:
– Kisuram – bókolt picit igaz tisztelettel a melléje telepedő királyfi felé –, átjöttünk...
Pannonhalmáról... Apát urunk parancsából, hogy... a bor
135dézsmát összeszedjük, és... miséket mondjunk Kőröshegy népének, és... kiszolgáltassuk nékik
a szentségeket is... Tudod, öreg már az itteni plébános, és... második hónapja nem volt...
istentisztelet, és...
– Ne erről beszélj, kedves Ferenc atya! Ki bántott és miért?
A bencés szerzetes elhallgatott. Beharapta az ajkát. Nem tudhatták, görcs kínozza, vagy
egyszerűen csak nem akar a történtekről beszélni. Aztán azt látták, hogy kicsi keresztet vet, valamit
motyorász magában, tán imádkozik, majd megint keresztet vet, s akkor halkan, fájdalmasan súgja:
– Uram... Róbert püspök emberei... rontottak reánk!... A bordézsma... hordókba gyűjtve állt a
templom előtt... Elvitték, egy csöppig! Jaj nekünk! Mit fog Uriás apát atyánk mondani, hogy... hova
lett? Majd azt hiszi... a... mi hibánkból történt! Pedig...
– Ne félj! Majd én megírom néki, mi történt, csak beszélj, beszélj! Tudni akarok mindent!...
– És... Kőrös urammal és embereivel együtt... próbáltuk a bort megvédeni... Nem sikerült!
Elvitték! ... És... vérszemet kaptak, és... ha már úgyis itt járnak, betörtek a templomunk sekrestyéjébe
is, és... Az ereklyéinket is... el akarták hurcolni! Nagyhírű búcsújáró hely volt a mi kis templomunk...
És... éppen a híres ereklyék vonzották ide messze környék népét... Szegény Vencel atyának. .. karddal
szétcsapták a fejét, mint a... dinnyét a mérges kertész, ha már... elintézte Szent Lőrinc!... És nem
tudom, mi történhetett harmadik bencés tesvérünkkel, aki egérutat talált, és megszökött, hogy...
segítséget hozzon a környékről...
Béla már nem is a súlyosan sebesült bencés pap. szaggatottan felbugyogó szavaira figyelt.
Agyának malmában rettentő méreg őrölt: “Hát Róbert püspök atya piszkos keze vetett üszköt ide is?
Az ő átkozott csatlósai öltek és raboltak a Balaton innenső partján is! És még ezt a
gyehennatölteléket kente föl szentelt olajjal veszprémi püspökké az esztergomi érsek? Hiszen ehhez
képest mondjuk Apodfia Dénes, a gonosz tárnokmester liliomot tartó templomi szent! Uram Jézus!
Miféle beléndek bolondította meg egytől-egyig a nagyurakat és a főpapokat! A konc! A vagyon! A
birtok! A föld! Akinek még nincs semmije, az legalább valamit akar. Akinek már sok mindene van, az
még többet akar! És akinek már temérdek vagyona, birtoka van, az – a világon mindent szeretne
megkaparintani magának! Tán még a királyi trónt és a koronát is!"
 Fortyogott az indulat Bélában. Tűrje Dénes ilyen vadnak és elszántnak még sosem látta a királyfi
arcát. Érezte, hogy barátja valami nagy elhatározásra készül. Nem volt meglepődve, amikor
hozzáfordult, és így szólt:
– Dénes! Azonnal Észtergomba vágtatsz, elviszed levelemet János érsek atyának! Tódor bátyám!
Néked tán még fontosabb megbízatást adok: azonnal Rómába kell menned, és jelented a szentséges
atyának a történteket. Ez
136még csak a kezdet! Hamarosan fel fog szisszenni minden gazember, aki azt hitte, ez az ország
a csirkefogók szabad vadászterülete!
Tűrje meghajolt és kisietett, hogy a lovakat elővezettesse, hiszen ő volt a királyfi lovászmestere.
Tódor úr szeme büszkén ragyogott:
– Kegyes kisuram, végtelenül örvend az én szívem, hogy ilyen keménynek és határozottnak
látlak! így kell, hidd el! Csakis így lehet gátat vetni ennek az iszonyatos felfordulásnak! Előre
megmondom: darázsfészekbe nyúlsz, erre készülj fel! Meglehet, hogy orvgyilkost küldenek reád,
vagy mérget kevertetnek az ételedbe! A legrosszabbra is készülj fel, kisuram, és akkor nem érhet
komoly meglepetés!
16
Béla és Mária végigjárta egész Pannóniát. A királyfit jó híre messzire megelőzte. A panaszos
királyi vitézek és várjobbágyok hada végeláthatatlan uszályként vonult utána; bottal is alig lehetett
elverni őket a közeléből. Miska ispánnak minden erélyére és ravasz bölcsességére szüksége volt,
hogy hazaküldhesse a királyfi újonnan fölesküdött, lelkes híveit. Bármennyire is jólesett Bélának
látnia a rajongók hatalmas seregét, meg kellett tennie, ha nem akarta, hogy éhínség törjön azokra a
vidékekre, amelyeken a tömérdek népséggel átvonul. S ha nem kívánt apjával tengelyt akasztani,
akinek már így is szemet szúrt Béla roppant népszerűsége.
Dúlt-fúlt a király: hát nem sikerült! Azért távolította el az udvarból fiát, hogy elfeledjék, hogy
senki se kapaszkodhasson rá, ne bújhasson mögéje, és íme! Ha nem űzi el, most sokkal kisebb lenne
a baj. Hanem ismerni kellene Jolantát annak, aki szidni meri Endrét ezért a balfogásáért! Jolanta
kétlábon járó szörnyeteg, ki megbúvik romló szépsége barlangjába, s időnként ki-kiölti mérges
kígyófullánkját, és akit elér, megmar. Szívében nincs más, csak féltékenység és irigység, az egész
teremtés merő, kínos emberi kicsinyesség. Csak az új ruhák érdeklik, a cipellők, a
szőrmeköpönyegek, a lakomák, és hisztériás makacssággal követeli urától, hogy a kincsesláda
folyton teli legyen, és a kulcsát mindig a nyakában hordja, mint más rendes asszony a kis ezüst
keresztet. Endre állandóan iszik bánatában. Bánja már, hogy annak ideién feleségül vette Courtenay
francia őrgróf leányát, Jolantát. “De hát – morfondírozik – annyi keserves ostobaságra ráviszi az
embert az a buta politikai érdek! Okos ember az ördögök öreganyját is elveszi, ha úgy ígérkezik,
hogy felesége összeköttetései révén a bizánci császári trónusra ültetik. De a császári trónus már régen
köddé változott. Hanem ezen a félresikerült házasságon már nem lehet változtatni. Mit is szólna a
világ! Apányi-anyányi gyermekekkel,
07 válni! És a pápa is bizonyára szörnyen akadékoskodna. Nem azt nézné, amit néznie kéne: hogy
ez az átkozott Jolanta tönkreteszi az életét. Hogy lassan a derék képíró szerzetesek őt rajzolhatják
missaléik iniciáléiba elkárhozott léleknek, vagy tengeri szörnynek. Hanem... azt meg kell hagyni,
amit Béla agyafúrt viselkedéséről mond, annak... lehet valami alapja! Nem mozog az ág, ha nem fúj a
szél, barátom! Hány keserves esetet panaszoltak el néki legkedvesebb urai, hogy ez a büdös kölyök
útja során hogyan allogatoti a feje tetejére mindent! Adományleveleket firtatott, ispánokat hajíttatott
ki ebrúdon birtokokból, embereket szabadított föl, pénzt vett ki a király híveinek markából. És a
teteje mindennek: kiátkoztatott a pápával egy felkent püspököt! Hogy az a...! Mégis, mit képzel ez a
lator? Csak igaza lesz az udvarnak, hogy... ez a sötét fickó... forral valamit az apja ellen!? Azért tépi
két kézzel a babért, amerre csak jár! És... könnyen meglehet, hogy... az a kis bizánci vipera csipkedi
állandóan, még, még! Még döfj egy kést az apád bordái közé! Még él, még zihál, szúrj hát, és akkor
tiéd a trón, kucorodi föl hamar reá, már alig győzöm a percet kivárni, hogy... egyedül én legyek a
magyar királyné!... Az öreg isten tudja, hogy van ez!? Annyi bizonyos, amikor útnak eresztette,
kibocsátotta a palackból a mesebéli szellemet; aztán most mondhat néki, amit akar, az atyaúristennek
sem akar visszabújni többé az üvegbörtönbe! Hanem... ha a trónra kíván telepedni, ahhoz későn kelt
föl!"
Endre viszolygó hátgerinccel fogadta, amikor Béla bevonult udvarával Esztergomba a lángoló
nyár kellős közepén, valamivel István király napja előtt. Úgy szándékolta, majd jégcsapként
viselkedik vele, és legföljebb a jobbját nyújtja oda néki, hogy a feltétlen hódolatát jelentő
kézcsókjával illethesse. Aztán minden felborult!
– Megjöttél, kisfiam? – tárta szét karját egész testében szétáradc apás szeretettel. Boldog
hőköléssel látta, a fickó határozottan megváltozott az elmúlt fél év alatt, amit távol töltött a
Pannóniában való utazgatással. Igazi férfi lett, megérett, kiforrott. Kemény, mint tenger szélén
időtlen-idők óta álló sziklaszirt, amelyen megtörik az elemek haragja. Gesztenyeszőke haja, bajusza,
szakálla kiterebélyesedett. Szeméből valamiféle olthatatlan láng lobogott, és öles termetének minden
porcikájából áradt a komolyság. A mozdulatain, a tartásán érződött: tökéletesen boldog. Csöpp
lomhaság, szögletesség, ügyetlenség lappangott a testében, de Endre meghatódva ismert benne
imádott apja alakjára. Olyan érzése volt, mintha ketrecbe zárva látná a sivatag királyát. Mint már
annyiszor, ahogy a szélmalom kelepje fordult, megint olyan gyorsan változott Endre hangulata. Egy
szemvillanás alatt elpárolgott belőle mindennemű gyanakvás, fenntartás, féltékenység, s helyébe
egyféle tömör busz
1)8keség költözött: “Az én kölyköm! Kivágja a rezet! Micsoda nagyszerű fickó! Ez majd rendet
teremt ebben a pokoli kavarodásban!"
– Hallod-e! Veszedelmes ember lett belőled!
– Miért, apám?
– Hiszen még csak most bújtál ki a tojásból, és már ilyen messzire elér a kezed, hogy nagy
befolyású püspököket átkoztatsz ki?
Béla rögtön érezte, honnan fúj a szél. Az apja fél tőle, és tudta, ha nyugodtan, békében akar élni
vele, akkor ezt a rossz érzést meg kell szüntetnie benne. Ha erre nem ügyel, őkelme villámgyorsan
pártot üt ellene, és akkor semmit sem sikerül valóra váltania fontos terveiből. Márpedig ennek nem
szabad megtörténnie.
– Tudod, mit művelt Róbert atya, apám? Endre idegesen rándította meg a vállát:
– Igen. Garázdálkodott. Akárcsak a többi úr.
– Ez az, apám! A szemeden látom, a hangodon hallom, neheztelsz reám, amiért közbeavatkoztam,
és...
Endre szeme sarka körül gyanakvón futottak össze a ráncok: “Most őszintén cseng a hangod. De
vajon... mire gondolsz közben? Hátha csak komédiázol?"
– Mi tagadás... Ügy suhantál végig szép Pannónia egén, akár valami üstökös! Teli van veszekedett
híreddel az egész ország! Erdélyből, Zemplénből, Havaselvéből érkeznek hozzám deputációk, hogy
küldjelek el hozzájuk is rendet csinálni!
– Apám! Távol áll tőlem beleavatkozni uralkodásodba, de... De te Rex Juniorrá, ifjabb királlyá
koronáztattál. Azért, hogy megoszthasd velem a korona terheit, a gondokat, bajokat. És ezt csak úgy
tehetem, a te hasznodra és az országéra, hogyha most... nagyon őszintén beszélek véled!
– Á! Tudtam, tudtam, tudtam! Hát rádöbbentél: az a vén hólyag apád a világon mindent rosszul
csinál! – Belső tűz fűtötte át Endre hangját, orcája kipirosodott, kezével szélesen hadonászott, mintha
már éppen eleget ivott volna. – Igen, tudom! Eljött az idő, amikor az ifjak összeakasztják a tengelyt
az apjukkal! Megállapítják, minden rosszul megy a világban! És miért? Mert az apjuk fogja a
kormányrudat! Bezzeg ő, a fiú, tudná, hogyan is kell ugyanezt jól csinálni, igaz? Tudom! – dörögte. –
Ez a világ rendje! Ez, amióta a világ-világ, mindig így van, és megjósolom azt is, ha lesz fiad, egy
szép napon majd ugyanígy eléd áll, és a szemedbe vágja, mint te most nékem: “Tudd meg, nem jól
mennek a dolgok, apám! És ennek egyedül te vagy az oka!..."
Béla csüggedten hajtotta le a fejét, s letörten hallgatta végig apja szóáradatát. Már vége,
megsértődött, mint egy hiú széplány, mint egy halász, akinek
'39 azt merte valaki mondani, fogtak már az övénél nagyobb halat is! “Pedig én még semmi fájó
dolgot sem mondtam – döbbent meg Béla. – Mi lesz, ha őszintén kiteregetem a töméntelen
szennyest, amit utazásom során tapasztaltam?"
– Nem tudom, mi a szándékod, apám – kezdte újra Béla. – Elmondhatom-e őszintén, ami a
szívemet nyomja, vagy menjek ki a Duna-partra, és a nádasban kiabáljam szét a gondjaimat?
Endre agyán átvillant; igen, addig volt igazán jó, amíg Béla kisebb volt, folyton csak a víz partján
ült, és a hatalmas, aranyhasú pontyokat fogdosta, és esze ágában sem volt beleavatkozni az ország
dolgába.
– Apám! – gondolt és mondott a királyfi egy merészet. – Tudnál-e kölcsönadni nékem mondjuk...
ezer márka ezüstöt?
Endre furcsálkodva pillantott a fiára, mintha azt vizsgálgatná, vajon milyen másféle jel látható
még rajta, amely csalhatatlanul azt mutatná, hogy hirtelen megbolondult szegény? De a királyfi arca
moccanatlan maradt. Akkor rekedten fölkacagott a király:
– Édes fiam! Rettentő nagy marha vagy! Ugyan... miből adnék én néked kölcsön ezer márka
ezüstöt?
Béla tovább ütötte a vasat:
– Hogyan? A hatalmas magyar királynak nincsen ezer márka ezüstje? És... meg tudnád-e mondani,
hogy... vajon miért nincsen, kedves apám?
,,A Krisztusmáriáját! A horgára akadtam! – dühöngött befelé a király. – Csuda, mekkora esze
van!"
– És... nem is akarod, hogy valaha is legyen ezer márkányi ezüstöd, vagy... horribile dictu! –
ezerszer ezer márka ezüstöd, apám?
Béla azt látta, most másféle fények járják át az apja arcát. Endre király hosszú, fehér ujjai
megremegnek, ahogy széke karfáját szorosan markolja, és le kell hunynia a szemét, olyan vad erővel
csap ki a szeme bogarából a mohóság: “Ezer márka!... Ezerszer ezer márka ezüst!... Annyi temérdek
pénz nincs is a világon! A pápa meg a császár kamarájában együttvéve sincs talán! Istenem, ha... ha
az enyémben lenne!"
Béla királyfi észreveszi, az apja szája szélén majdnem kicsordul a habos nyál a vágyakozástól:
“Rendben van, hát ez az út vezet a szívedhez, apám? Akkor haladjunk ezen tovább!"
– Hogy igazat adjak, azt mondom, amit te az elébb, apám! Nem jól mennek a dolgok! És bocsáss
meg a szavamért, de... ennek valóban te vagy az oka! – Endre némán, pici fintorral gesztikulált, de
nem vágott a fia szavába. – Most bejártam a fél országot! Iszonyú állapotok uralkodnak mindenfelé!
Nincsen gazdája ennek az országnak, apám! Te – bocsáss meg nyers őszinteségemért! – csak...
Esztergomban vagy király! Különben az egész ország teli
140van kiskirályokkal. Kik ezek? Akiknek eladományoztad a birodalmad javát, apámuram! Az
Apodfia Dénesek! A Csák Dömötörök! A Hont-Pázmányok! Kánnembéli Gyulák! Szákhembéli
Barcfia Miklósok, apám! És velük együtt szinte mindegyik érseked, püspököd és apátod! És tudod,
mi a megdöbbentő? Hogy ugyanazok a személyek zendültek föl pimasz orcátlansággal ellened, akik
öregapám uralkodása idején a sarokban szepegtek, ha az rájuk villantotta haragosan a szemét.
Emlékezz csak vissza, kérlek: annak idején milyen fény és pompa vette körül a magyar királyt. Övé
volt az egész ország! Élet-halál ura volt! Évente hatvanezer márka ezüstöt szedtek be az ispánjai!
Csak az ő kamrája volt dugig ezüsttel-arannyal! Urainak csak a morzsákat adta, mert volt elég
magához való esze, édes jó apám! Te miért szórtad szét mindenedet két kézzel? Hát nem szeretnéd
jobban, ha... ha te volnál az egyetlen hatalom ebben az országban?
 Endre idegesen vonaglott meg a székben, mintha rossz görcs nyilaik volna belé.
Most hogyan magyarázza meg ennek a szédült, nagyszájú, kegyetlen igazságokat záporozó
kölyöknek, hogy... hogy őneki “balkézről" kellett megszereznie a koronát! Hogy az urak csak úgy
voltak hajlandók átpártolni a bátyja, Imre, a törvényes király mellől az ő oldalára, ha... ha telitömte a
szájukat birtokkal, javadalmakkal. És ő nem tehet róla, de úgy érzi, az a királyi hatalom egyetlen,
helyes megnyilvánulása, ha a király számolatlanul szórja szét hívei között mindenét. “Bolond
kölyök! Hiszen ezt csinálja a császár és a pápa is, túl a Lajta vizén! Mondják ugyan, hogy ők hűbért
kérnek cserébe, amit ezek a kutya magyar urak az atyaúristennek sem lennének hajlandók fizetni, de
hát... Az ördög szeret atárnokmesterrel meg a megyésispánokkal bajmolódni!... Pfúj! Izmaelitáknak
való mocskos mesterség az! De... de mond valamit ez a kutya, szilaj kölyök! Ha nem adják önként, el
kell venni tőlük!"
Hallatlanul óvatosan közelített a fia gondolatához, mint az éhes róka, amikor észreveszi a karóhoz
kötött nyulat:
– Azt hiszem, értelek, édes fiam! Aztán... mit gondolsz – kavart jobbjával idegesen a levegőbe, és
kényszeredetten mosolygott –, mit kellene tennem, hogy... ne csak Esztergomban legyek király?
Hogy megint gazdag és... hatalmas legyek?
Béla úgy csapott le az apjára, mint éhkop farkas az elkószált bárányra:
– Vedd vissza mindenkitől az eladományozott királyi birtokokat! Endre akkorát nyelt, hogy még
Béla is meghallotta. Látszott az arcán, ezernyi gondolat futkároz az agyában, és mindet egyszerre
szeretné kimondani. És szeretne mindenikből épkézláb kibúvót, mentséget faragni. De Béla ütötte a
tüzes vasat, nem engedte szóhoz jutni:
141
– Apám, édesapám, értsd meg! Azzal egy csapásra minden bajod megoldódik! Tíz szekérre se fért
volna föl, ha írásba foglaltattam volna, mennyi gond, baj bukkant útközben elém! Tán észre sem
vetted, de a birtokokkal együtt eljándékoztad az erődet is! Ne nézz rám ilyen értetlenül! A báró urak
mindenütt lecsaptak a kapott birtokon élő serviens régisekre, vár jobbágy okra is! Jártam hospes-
faluban is. Sírtak szegények, hogy őket úgy hívták be ide külországból, nékik nem ezt a kutyasorsot
ígérték. Micsoda vendégség az olyan, ahol megkopasztják az embert, mint a kukták a fazékba szánt
tikot! Ügy jöttek a siránkozó királyi vitézek, mint terelőpulik a juhászbacsó után! Egyhelyütt elém
járult egy keservesen síró tisztes özvegy: a férje Halicsban esett el, a te egyik hadjáratodon, és a
szomszédai mégis kiforgatták mindenéből.
– Ez lehetetlenség! Szigorú törvényt hoztam, amely a harcban elesettek özvegyeit és árváit
védelmezi!
– Törvény? Ebben az országban nincsen törvény többé! Egy megrothadt világban élünk, apám!
Tudd meg, mást mondunk, mint amit cselekszünk! Tudd meg, az én igazságérzetem fellázad az ilyen
farizeus istentelenség ellen! A szegény nép zúg és sír!
– Mert ellenem szítják azok a pimasz Imre-kutyák!
– Lehetséges az is! Egy azonban bizonyos: én a magam szemével több esetben győződtem meg
róla, hogy nincs az a “pimasz Imre-kutya", aki a te drágalátos tárnokmesterednél, vagy Róbert
veszprémi püspök atyánál különbül disznólkodik. Ne engedd a királyi vitézeidet, meg a hospeseidet,
várjobbágyaidat a bárók rabságában sínylődni! Jobb lesz, ha félúton elébük megyünk! Nem jó egy
szál mogyorópálcával megvadult bika elé kiállni! Segítenünk kell rajtuk, sürgősen!
Endre csak némán hápog. “Mi a kutyaúristent lehetne itt csinálni" – fogalmazódik meg benne a
kérdés. – “Ez az átok kölyök színigazat beszél!" De közben a hideg leli, mert tudja jól, veszedelmes
darázsfészekbe túr a botjával, aki csak pedzeni is meri a birtokadományok ügyét. Megbolydul az
egész ország, magára zúdítja valamennyi megajándékozott nagyúr és főpap félelmetes haragját,
amely úgyszólván egy minutum alatt elsöpörné trónostól-koronástól, mint hirtelen támadt vihar. Ki
merne egymagában szembeszállni puszta kézzel, egyszerre, tízezer csattogó agyarú, frecsegő nyálú,
üvöltöző csorda-farkassal? “Kölyök, bolond vagy! Vagy el akarsz veszejteni a tanácsaiddal? Ej,
mindegy! A vérem vagy mégis, velem pusztulnál te is: nem hagylak! Nem szabad egyszerre nekiesni
a világnak, mint éhes borjú az anyja tőgyének!"
Már mind a két keze a levegőben rázkódik, mint valami szétbomlott nyírágseprő, és lázas
izgalommal hadarja:
– Fiam, fiam! Édes kisfiam! Kitűnő dolog, amit mondasz, de... idehall
142 gass, az istenért! Egyszerre nem ugorhatunk fejjel a falnak! Elébb... ki kell próbálnunk az
ellenséges tábor erejét. Borzalmasan erősek! Ha tudni akarod, milliónyian vannak! Mi pedig ketten!
Vagy hárman, esetleg százan! Vagy ezren! Mi az nekik? Semmi!... Értsd meg, bármennyire is okos a
tanácsod: nem lehet azonnal a birtokok dolgával kezdeni. Elébb... kezdjük a rántást másképp,
visszafelé keverni! Mondjuk: írassuk össze országszerte a... serviens régiseket! Meg a... hospeseket!
A... a vár jobbágy okát!... Mindenkit, aki csak az urak karmai közé került! – Izzott az orcája az
örömtől, hogy ilyen szépen rábukkant az egyetlen útra, amely kivezetheti ebből a kettős csapdából.
Már erélyes léptekkel rótta föl s alá a refektórium piros téglával lerakott pádimentumát. – Össze
fogom hívni a királyi tanácsot! Te beszélsz, és... hiszen te vagy az ifjabb király, nem igaz? És
különben is! Hadd lássa mindenki, megállsz te már a saját lábadon is, és... mindjárt ilyen fontos
dologgal kezded meg az uralkodásodat. Hm?
Béla nyelt egyet. A szeme is megrebbent kicsit. ,,A teremtésedet! Hát mindent rámhagysz, te meg
kibújsz a hurokból megint? Te csak az üres szakodat tartod majd oda, hogy abba öntsék az ispánok a
visszakapott királyi jövedelem aranyait? Eh! Most már édes mindegy! Az a fontos, hogy horogra
akadtál, és talán mögöttem állsz! Érzem, hogy most kemény élethalálharc kezdődik!"
17
Esztergomban még aznap este, a tárnokmester alsóvárosi palotácskájában hangos társaság röffent
össze. Apodfia Dénes tajtékzott a méregtől. Nem lehettek többen húsznál, de ez a húsz ember az
ország kétharmad részének élethalál ura volt. A fennmaradó egyharmad úgyszólván a kutyának sem
kellett, mert járhatatlan mocsárvilág, úttalan ősrengeteg, égig érő sziklavadon volt. Miklós nádor
mélyen hallgatott, hiába ágált Apodfia Dénes. Nehéz elhinni, hogy megtörténhetne, amit a
tárnokmester állít. Pedig mindenki hallhatja, úgy ordít:
– Urak! Béla herceg, ez a hitvány kölyök gonosz hurkot készül vetni a nyakunkba!
– Mit nem mondasz, Dénesünk? – hördült föl Csákfia Dömötör.
– Ha pedig meghúzza, valamennyien meghalunk, urak! És még csak nem is ez a legnagyobbik
baj! Hanem az, hogy egyedül őtőle függ, mikor húzza meg! ? És én nagyon jól ismerem azt az ádáz
fajtáját, nem fog vele soká késlekedni!
Vázsonynembéli Atyusz, Jolanta királyné udvarispánja a sarokban lapul. Legszívesebben
kámforrá szeretne válni, ha tudna. A fia, Lőrinc, Béla főpohárnokmestere kottyantotta el a királyfiék
beszélgetésének titkát, és a vén rabló sietett a halálos veszedelembe került urak tudomására hozni.
Csak az
<SUP>J</SUP>4Ítán... ha rosszul sül el... vagyis... a királyfi talál a porondon maradni, akkor... a
húsz út közül legalább tíz áruló akad, aki rohan és elmondja Bélának: “Az a vén takonypóc Atyusz
köpte ki a féltett titkodat, kisuram!"
S hogy aztán milyen fekete sors vár az ilyen árulóra, azt minden okos ember tudja. Hanem az
értelmes ember azt is tudja, ha a berzenkedők diadalmaskodnak, akkor nem marad el a merész lélek
méltó jutalma. Már mint az osztozásnál. Hiszen száz az egyhez lehetne fogadni, hogy a
koldusszegény király alulmarad a Dárius-gazdagságú urakkal vívandó csatában. Hiszen ha
kenyértörésre kerülne a sor, a királynak tán tízezer katonája sem lenne, akiket csatába küldhetné. Az
urak pedig, ha úgy tetszik nékik, hát akár százezer jó fegyverest is kiállíthatnak! Atyusz úr mégis
aggodalmas ábrázattal tépdesi vékony szálú, hosszú, csigás ősz szakáilát. Az ördög sosem alszik,
előre senki sem tudhat semmit bizonyosra. Állóvízben lakik a béka. Meglehet, hogy ez a nyámnyila,
alamuszi királyfi megtáltosodik, és... lehet, parazsat evett valahol Pannóniában, és – erősen dobol a
vénség szíve –, nagyon sok mindent meg kell tennünk néha a családunk érdekében! Sokszor olyat is,
ami rendkívüli veszedelmeket rejteget magában!
Körülötte viharzó tengerként harsog a terem. Apodfia Dénes kiveresedett pofával éppen azt
bomboli teli torokkal:
– Csak háromnapos kisdedek nem értik, mire megy itt a játék! Ma a várjobbágyokat csikarná
vissza tőlünk, holnap... a kapott adománybirtokokat! Melyikünk tétovázhat egyetlen percig is?!
Világot látott tengerészek mesélik, olykor az óceán egy-egy pontján összesereglenek a cápák, és
olyan veszett felfordulást csapnak, hogy pezseg tőlük a víz. Vázsonynembéli Atyusz háta
megborzong, mintha a fürdőház sistergő kövén kupoiogva, hirtelen rányitaná valami marha szolga
télvíz idején az ajtót. Borzalmas ez a társaság!
Esztelenség még a királynak is magára haragítania ezeket a nyershúsevő szörnyetegeket! ÉT
KIRÁLY–EGY TRÓN
Béla már korán hajnalban misét hallgatott, és buzgón fohászkodott, hogy nagy tervének első része
sikerüljön. Görcsösen szorította össze ujjait, amíg a pap ájtatosan lehunyt szemmel a rituálé latin
szavait mormolta a szépen megfaragott, kétajtóra kinyitott oltárkép és a füstölgő gyertyák előtt.
Egyre csak arra gondolt, ennek sikerülnie kell, hiszen millió egyszerű szegényemberről van szó,
akiket csontig megkopasztanak, halálra nyúznak a nagyurak és a főpapok. Barakony félig kopaszra
borotvált feje, elkínzott, megszégyenült orcája villant föl előtte: a szegény, derék serviens embertelen
kálváriájára gondolt, és még erősebben szorongott, hogy feltétlenül sikerüljön, amit elhatározott.
Amikor feltárja előtte az ajtót Rátótnembéli Gyula, a király udvarispánja, Tűrje Dénest nem
engedi belépni. Minden átmenet nélkül, szinte bezuhan a nagyurakkal, főpapokkal zsúfolásig teli
nagy palotaterembe. Béla úgy érzi
145magát, mint valaha Dávid, amikor belökték az oroszlánverembe. Háta mögött éles csattanással
becsapódik a hatalmas ajtó két szárnya, s valami olyasmi sejlik fel ösztönében: mindennek vége,
örökre elzárult mögötte a visszavonulás, a menekülés útja! Minden porcikája őrült erővel azt kiáltja:
“Menekülj!"
És Béla megrendülve érzi, már késő! Megjelenése pillanatában elszabadult a sátán a teremben:
elháríthatatlanul robban ki a botrány, ahogy a szikla vágódik a hegy csúcsáról a tengerbe. Gyilkos
dühtől villogó szemek, eltorzult arcok lobbannak föl előtte, forró, szenvedélyes kiáltások perzselik az
arcát. Mielőtt védekezőén fölemelhetné a kezét, valaki hátulról megtaszítja: minden erejét meg kell
feszítenie, hogy ne bukjon arcra, mert tudja, akkor ezek az ember-állatok a kőpadlóba tapossák
aranysarkantyús csizmáikkal. Valaki megmarkolja a királyfi dolmányát, hogy maga felé penderítve
kiálthassa arcába:
– Hogy mersz a dolgainkba avatkozni?
A dolmány szárnya sűrű reccsenéssel az őrjöngő báró markában marad, mert valaki, aki meg Béla
előtt áll, mind a két kezével vad erővel szorítja a csuklóját, és tombolva cibai ja maga felé:
– Fulladtál volna az édesanyádba!... Átok!... Okvetetlenkedő!... Ezután valaki szembeköpi, majd
éles fájdalom nyilall az arcába, mert egyik báró csupa-gyűrű öklével a járomcsontjára vág. Béla
megtántörődik, és egy minutumra el is veszti az eszméletét. Akkor az ösztöne sugallatára már az
arcata takarná mind a két kezét, de elhagyja az ereje, és aláhullanak a karjai, mint a meglőtt sas
halálba bénuló szárnyai. Térdre bukik. Késpenge szisszen fenyegetően, de valaki rémülten fölordít:
– NenixSzabad! örült!...
Aztán fölszakad az ajtó, a vadul tiltakozó udvarispán a falnak röpül, és Tűrje Dénes ront a
terembe húszegynéhány testőriző élén. Öklében mezítelen kard fénylik, mint a végzet. Látja Bélát
megtámolyodni, aztán térdre bukni, és egy alak kezében csillanni a kést. A hű lovászmester rettentőét
ordít, és tűzzel dühített párducként röpül a merénylő felé.
– Állj! – üvölti fektében a félholt Béla, tüzelő, égő orcájára szorítva reszkető, lucskos tenyerét.
Aztán remegve föltápászkodik. Vérbe borult szemét végighordja az izgalomtól nehezen, kapkodva
lélekző, önnön verítékében fürdő, rettegve mocorgó népségen. – Ezt a napot el ne felejtsétek, nyűves
ebek! És... ha addig élek is, akkor is... meg nem ússza senki, hogy... el nem számoltatom!...
Szuszogva ocsúdnak a tomboló monstrumok. Izgatottan forgolódnak, akár az örvény, egyik sem
találja a helyét, mindegyiket a bűntudat őrli, és a méreg, mert tudják, félmunkát sohasem szabad
végezni. Bélát az előbb meg kellett
146volna ölni, vagy... nem lett volna szabad rá kezet emelni! Ez a szívós ördög olyan iszonyú
bosszút fog rajtuk állni, hogy abba mindegyikük belekékül.
Valaki halkan, keservesen súgja:
– Hogy öntött volna ki a bába az első fürdővízzel, te dög!
De hiába mondja és fog mondani akárki akármit, ezt nagyon bután csinálták, ezen már emberfia
nem tud változtatni: így történt.
Néhány napig Endre is komolyan orrolt az elsőszülött fia ellen fenekedő urakra. Iszonyú rossz
érzés rohanta meg, amikor megtudta, hogy fiát leköpködték, megrugdosták, arcul ütötték, és nem
tudható, min is múlott, hogy meg nem késeitek. Még Apodfia Dénes sem mert a király szeme elé
kerülni, mert Endre részegen váltig azt ordítozta:
– Mindenkit felkoncoltatok, aki elém pofátlankodik!... A negyedik napon azonban már ő üzent
értük:
– Gyertek, büdösök! Megbolondít ez a mennykő unalom!
És attól a pillanattól kezdve Miklós nádor és Dénes, a tárnokmester meg a társaik nem szűntek
meg rágni őfelsége fülét. Könnyen megtehették, hiszen Béla nem tudta útjukat keresztezni; az apja –
hogy valamiképpen feledtesse fiával a szörnyű, refektóriumbéli jelenetet – fölbiztatta, menjen és
szervezzen országszerte bizottságokat, amelyek minden megyében összeírják majd az elorzott királyi
várjobbágyokat. Endre tudta, ez a dolog Bélának szívügye, boldogan fáradozik véle, s ez a tudat
elcsitította lelkiismerete háborgását.
És ezek a gonosz nagy gazemberek sem rontottak egyszerre ajtóstól a házba! Csudát! Tudták,
nagyon óvatosan kell a dolgukhoz fogniok, hogy a király ne foghasson gyanút, honnan fúj a szél?
Vidáman köszöntgették egymásra a finom móri rizlinggel telitöltögetett serlegeiket, és folyt a
vidám fecsegés, a mókázás, élcelődés. Hanem odakintről mindegyre harsogó lárma szüremlett be, az
oszlopos kerengőn, a palota vastag falain, folyosóin keresztül is. Endre elkedvetlenedve fordult
udvarispánjához:
– Te Gyula! Mi ez a nagy sürgés-forgás az udvarban? Akár a vörös hangyák eső előtt, annyi kint
az ember! Ebédelni se hagynak, s akár a sáskák, mindenemből kiesznek!
– Jó szokás – nevetett a tárnokmester –, hogy akárki bejárhat a királyi palotába, és ott bátran
letelepedhet a király asztalához! Legalább tudod, mire úszik el a vagyonod!
– Ej, ne tréfáljatok! – dühödött meg Endre. – Tudom én, mi a szokás! Most, meglehet, százszor és
ezerszer annyian lődörögnek a palota udvarán,
147mint máskor! Miklós nádor! Tán a hasatokat süttetitek a nappal, és nem intézitek el a
dolgaikat, amelyekkel Esztergomba jönnek?
– Te tréfálsz, uram – játszotta meg a nádor a sértődöttet. – Ki kérdez meg engem? Mindenki... Vej
te Tódor urat keresi! Aki csak idejő – a kedves fiad nádorától akar magának igazságot!
– Mit beszélsz? – hökkent meg a király meglepetten.
– Jól hallottad, uram! Az én törvénylátó napjaimra a kutya sem jön el! Legföljebb azért, hogy
meghajigálhassanak záptojással! A pristaldusaimat kövekkel, botokkal kergetik el, és ráuszítják a
szelindekjeiket!
– De hát... miért? – döbbent fel az ital ringató mámorából Endre, és szeme veszedelmesen
összesunyódott.
– Ébredj fel, uram! Magyarországnak már régóta nem te vagy az igazi királya, hanem a fiad, Béla
herceg! Ügy megy utána a nép, mint Krisztus után a Jeruzsálem-béli mózeshitűek: szőnyegeket
terítenek elébe, és rózsákat hintenek, ahova lép.
Apodfia fontoskodva jegyezte meg:
– Ha... nem a te felkent, koronás fiadról lenne szó, én ezt a mértéktelen igyekezetet, amellyel a
világon mindenbe beléüti az orrát, gonosz szándéknak nevezném! És arra gondolnék, ez a gaz léhűtő
háttérbe akar téged a nép szívében szorítani!
Barcfia Miklós az asztalra csapta arany serlegét:
– Egy életem, egy halálom, én akkor is kimondom, mi nyomja a szívemet! Ez a háládatlan kölyök
a koronádat akarja megkaparintani! A hátad mögött! Mit tíidod azt te, hogy mit művelt azonközben,
amíg odavolt, Pannóniában?
Mint a jó labdajátékosok szokták, most a tárnokmester vette át a szót:
– Titkos futárt küldött a pápához is! Honnan tudhatnád azt te, uram, hogy az a futár a pápa
őszentségével valójában ugyan mi mindenről beszélt?
És Endre már megint arra dől, amerre fújja a szél. Tudton-tudja, hogy a fia őszinte, mélységes
felháborodásában menesztette követét III. Honoriushoz, hogy jogosan bevádolja nála aljasságaiért
Róbert püspököt, de... a szíve mégis megdermed. Olyan, mint a mérleg: amelyik serpenyőjébe
dobnak valamit, arra billen. “Igaz is – meditál magában –, ott volt valaki közülünk? Hallotta, hogy
Béla követe és a pápa miről tárgyalt? És ha... ez a két őszinte híve igazatbeszél? Ha Béla... a magyar
koronát kérte a pápától?"
Mind a két keze serlege nyakára fonódik, mintha a fia torkát szorítaná.
– Végül is mi a bajuk? – fakadt ki Endre idegesen. – Zúg az egész ország, mint a méhkas, ha egy
komisz kölyök oldalba zökkenti?
– így van! – szögezte le egykedvűséget színlelve a tárnokmester. – Méhkas az ország, amelyet,
lám, oldalba vágtak!
14«
– De hát ki merészelte felbolygatni Hungáriát? – csapott Endre az asztalra.
– Ha kicsit kinyitod a szemed, mindjárt meglátod! – durmolta Apodfia Dénes. – Nem zörög a
haraszt, ha a szél nem fújja! – Hirtelen kirobbant: – A drágalátos fiacskád csődítette a sok békétlen
alakot a nyakadra!
Az asztal végében a nemrég észrevétlenül belépett Vej te Tódor fölkapta a fejét:
– A Máriádat, tárnokmester uram! Miért akarod másra kenni a felelősséget?
– Hallga, felség! – kiáltotta diadalmasan a tárnokmester. – Az ősi igazság! Az kiabál, akinek a
háza ég! Vagy talán – fordult maró gúnnyal Béla nádorispánja felé – mondtam volna neveket, hogy
kik lazították föl a jó népet, kegyes uram? Nem emlékszem ilyesmire!
– Jól mondtad, Dénes úr! – vágott vissza Vejtefia Tódor. – Az kiabál, akinek a háza ég! De aki
felgyújtotta, hallgat! – mutatott vádlón Apodfia Dénesre, Barcfia Miklósra. – Ti miattatok gyúlt
lángra az ország! A ti égbekiáltó gyalázatosságaitok sűrítették fel így a véreket! Márpedig ez így nem
maradhat tovább! Ha az őszi erdőben valahol tűz gyullad, el kell oltani sürgősen, különben leég az
egész rengeteg! Ennek pedig nem szabad megtörténnie!
– Leég hát! – vicsorított Apodfia. – Különösen, ha néhányan állandóan járják az erdőt, és
olvasztott zsírt locsolnak a tűzbe!
– Kegyes felség! – lépett vakmerőén Vejtefia Tódor Endre elé. – Hallgass ránk, könyörögve
kérünk! Ezrek és ezrek kóborolnak az országban, mint a hazajáró lelkek! Nem az aratja le a búzát,
aki elvetette! Nem az szüreteli le a szőlőt, aki megkapálta! Nem az öli le a sertvést, aki tnakkoltatta!
Mit akarsz hát inkább: kitépni a bajokat tövestől, vagy... Uram, én közöttük éltem, láttam szörnyű
megpróbáltatásaikat! Embertelen sorban tartjuk ezt a szegény népet! Hidd el, ha nem segítesz a
bajukon, már nem bírják sokáig: átszakad türelmük gátja, és... elsodor a nép haragja ttennünket!
Endre homlokán fényes patakokban görgött a veríték. Nehezen, kapkodva lélegzett. Ujjai
görcsösen markolták faragott széke karfáját. Láthatta mindenki, milyen pokoli viadal zajlik a
lelkében. Ügy szuszogott kínjában, hogy lebegett az előtte álló gyertya lángja. Fejét kínos-lassan
fordította a feszült, némaságban várakozó tárnokmesterek felé:
– Eridjetek innen! – szakadt föl a királyból a méreg, és amikor már köszönés nélkül kifelé inaltak
a refektóriumból, és becsattant mögöttük az ait&
242;, akkor fejezte be: – Ezek az átkozott kutyapecérek lám, majdnem a fejemre gyújtották a
házat! – Akkor már a nemrég belépett Béla is ott állt mellette. Megmarkolta fia erős, vaskos kezét: –
Eloltom, szívesen eloltom ezt a bolond, gonosz tüzet! Csak azt mondd meg, fiam, hogy mit tegyek?
Úristen! El lehet még egyáltalán oltani!?
149A király, amikor egy hét múltán kiléptetett a fejérvári földvár boronakapuján, azt hitte,
káprázik a szeme: ameddig ellátott, a vár és a Koronázó-domb között ember-ember hátán szorongott.
Endre a torkához kapott. “Hát ennek a rengeteg embernek mind... súlyos sebe van? Mégiscsak igaza
lenne Bélának, Vejte Tódornak, hogy itt... komoly bajok vannak?"
A töméntelen ember látása mélységesen megrendítette Endrét. Csodálkozva látta, se a nádor, se a
tárnokmester nincs mellette. Valahol elmaradhattak, még tán a vár kapujában: ott ragasztotta őket a
félsz. Furcsállta a király, de ő nem érzett semminemű ijedelmet. Javarészt minden félhomályban
úszott előtte, mert mielőtt kiugratott volna a felvonóhíd gerenda-tenyeréről, valaki a kezébe nyomott
egy meszely pálinkát. Egyhajtóra kiitta. Most kóvályog a feje, tündöklik a szeme, nagyo n melege
van, remeg a torka körül a meghatódottság görcse, de nem fél. Az elébb még kapaszkodott a tekintete
néhány bizalmas emberébe, akik magas, cifra nyeregben ülve feszengtek, azon aggódva, vajon
letaszítják-e őket a népek onnan?
Egyszer csak észrevette, kétfelől ismeretlen, ujjongó királyi vitézek futnak oldalvást,
felbokrétázott lova kantárját szorongatva. Mint ahogy a gyerekek huppognak a porban az apjuk
messzi útról hazaérkező szekere mellett. Mindig jobban körülzsongják, és könnyeznek az emberek,
akiket sosem látott. Itt is, ott is virágcsokrokat nyújtanak föl neki. Valahol mögötte baktat Jolanta,
oldalozva ül a nyeregben. A csokrokat rendre feléje nyújtja, elengedi, azután nem tudja tovább, mi
történik velük.
– Éljen a király! – süvölí valaki lelkesülten, és mindenki vele ordítja, hogy meg kell siketülni.
Félszeg kis mosollyal paskolja a király ijedező lova nyakát, aztán visszainteget a tomboló tömegnek.
– Vesszenek ocsmány tanácsosai! – rikoltja az elébbi hang. Ezt is boldogan harsogja utána
mindenki. Ügy hangzik az egész, akár templomban a litánián a pap meg a nép. Máskor talán
riadozna, de most őszinte elragadtatás hintázíatja. “Lám, nem én vagyok semminek sem az oka,
hanem a tanácsosaim!"
Jócskán megered az eső, de ma semmi sem tudja elriasztani a temérdek embert a király közeléből.
Tízezren vannak? Százezren? Egymilliónyian? Az egész ország itt tülekedik? Annyi szent,
emberektől feketéilenek a szelíd lankájú dombok, amerre Endre úszik kókadt mosollyal a tömeg
fölött a még jókor reggel fölvert, ékes királyi sátor felé.
Béla ünnepélyes arccal léptet mögöttük. Mintha kegyes alamizsna lenne, úgy osztogatja szét a
mosolyát közöttük. Lelkesen külön is odaordítoznak néki azoknak a pannóniai falvaknak a
serviensei, akik között igazságot osztott, ami
ÍJOkor megfordult közöttük. Rendre megismeri a káposztafejű öreg Obogányt, a sudár,
asszonyok-kedvence Gyobót, a csupa-ránc orcájú furmányos Mihodét.
– Az ott Béla király! – kiáltozzák boldog ujjongással. – Jól ismerem!
A királyi párt leültetik. Endre arca a pálinkától meg az örömtől vörösen ég. Jolanta halálsápadtan
kucorog mellette a valamivel alacsonyabb királynéi trónszéken, ami vakító veres bizánci bársonnyal
van leborítva. Mind a két kezével görcsösen kapaszkodik széke faragott karfájában, hogy le ne
forduljon a rettegéstől, meg az undortól, mert némelyik ajándékot átnyújtó serviens regis szájából
tömör fokhagymaszag vág föl. “Nem – lüktet a királyné agya –, ezt a vad parasztbŰ2t, vastag
izzadságszagot nem lehet kibírni! Mikor lesz már vége ennek az őrült tortúrának? Bólints már
mindenre igent, hadd menjek haza minél előbb!... Az ezüst fürdőkádomba akarok ülni, és ha csak
lehetséges, lemosni magamról erős sikárkefékkel ezt a förtelmes, ocsmány parasztszagot."
Klérus, egri prépost, a kancellár olvassa föl az egyes pontokat a pergamentekercsről. Szép,
kellemesen vastag a hangja, és paposán énekli a cirkalmasan megfogalmazott mondatokat. Endre
csak ül, mosolyog, hallgat, s amikor Klétus egy-egy passzust befejez, rábólint, mert a kancellár, a kis
egri prépost engedélykérőn mindig ránéz, folytathatja-e? Igent int. És arra gondol, tán a fél országát
odaadná most egy meszely pálinkáért. Ördögien kiszáradt a torka Klétus hallgatása közben. Nem
különösebben figyel oda, hiszen mind a harmincegy pontozatot jól ismeri. Alaposan meghányták-
vetették Bélával és Mátyás pappal, mielőtt papírra vetették volna a megszövegezést. Ez igen, ezzel
nem volt semmi baj: “A király minden esztendőben Szent István ünnepét Fejérvárott üli meg, hacsak
nagyon fontos dolog vagy betegség nem akadályozza meg. Ha pedig nem lehetne jelen, akkor a
nádorispán okvetlenül ott lesz, hogy a király képében minden elébe járuló dolgát meghallgassa. Az
ország valamennyi királyi vitézei, hospesei, várjobbágyai, ha akarnak, szabadon szintén
odagyűlhessenek.
Tombol az ázott gúnyában didergő tömeg.
Aztán Klétus azt énekli, hogy “a király hatalmasok kedvéért serviens regist, hospest és
várjobbágyot nem fogat el és nem sanyargat, hacsak elébb meg nem idézték, és a rendes bíróság el
nem ítélte".
A hatást nem lehet leírni. Endre őszintén együtt örvendett velük, mert megértette, az emberi
méltóságukat adta ezzel vissza nékik. Borzongott a háta, ha rágondolt, hogy a fia milyen
szörnyűségeket mesélt, amikor Pannóniából visszatért. “Jobb így – gondolja. – Emberek ezek is.
Krisztus urunk meghalt ezekért is. És milyen érdekes! Milyen, szinte nevetséges apróságokkal lehet
őket boldoggá tenni. – Gépiesen ismétli magában a Klétus fennhangon előadott, súlyos szavait:
«Évente egyszer elzarándokolhatnak a királyhoz, kipa naszolhatják magukat előtte. Merő
szeszélyből, csak azért, mert valaki nobilisnek úgy tetszik, nem lehet serviens regist lefogatni. Királyi
vitézek birtokain adót nem szedetünk. Az országon kívül vezetett hadjáratra a serviensek csak akkor
kötelesek a királyt követni, ha az őket tisztességgel megfizeti. Csak akkor kell mindenkinek
fegyverbe állni, ha minket támad meg az elllenség.» – Istenem – bicsaklik meg a király gondolata –,
ha legalább egy korty pálinkát idenyújtana valaki!"
Béla mindkét kezét kardja gombjára fektette, és állat arra nyugtatta, és csöndes, szerény mosollyal
figyelt szerteszét. Jó érzés töltötte el a szívét. Látta, őszintén örvendez mindenki. Hallatlanul
tetszenek a két király jogi rendelkezései. Milyen megnyugtatóan is hangzik: “A nádorispán
mindegyik országlakos felett válogatás nélkül ítélkezik. De királyi vitézek, várjobbágyok, hospesek
olyan perében, amelyben fej- és jószágvesztés sújthatja a vétkest, a király tudta nélkül ne
ítélkezhessek!"
S az talán még jobban tetszik mindenkinek, amikor Klétus kancellár hangját megemelve kihirdeti,
akármilyen jóravaló vendégek is érkeznek hazánkba, s akárki is hívja meg őket, a királyi tanács tudta
és beleegyezése nélkül ne nyerhessenek el semmilyen tisztséget. Elragadtatással morajlik föl a
tömeg! S amikor a kancellár bejelenti, a király ezután senkinek sem adhat örökbe egész megyét vagy
ispánságot, akkor általános derültség támad. A látóhatár egyik szélétől a másikig árad a nevetés.
Béla kicsit összemorcolja a homlokát, hogy ne nevessen ő is velük. “Hát persze, ti szegény
szerencsétlenek! Ti nem szoktatok egyszerre egész vármegyéket ajándékba kapni. Már annak is
örvendeztetek, ha legalább a kirabolt ház tetejét nem gyújtották meg a fejetek fölött." És örömmel
konstatálta, milyen okos a nép. Ahogy elmúlt a vidámság, elkezdtek vivátozni, mert megértették, ez a
rendelkezés is őket védi! Hiszen ha nem lök oda egész megyéket bolondos könnyelműséggel a
báróinak a király, akkor nem kerülnek szánalmas szolgasorba a serviensei, hospesei, várjobbágyai
sem, hiszen a birtokkal együtt szokta a király elkótyavetyélni őket is! És az előbbi ujjongás egyre
erősödik. Még a kótyagos fejű Endre is felüti rá a fejét.
Jolanta riadtan lapul a trónszékéhez, és folyondár-ujjai a tündöklő poros bizánci bársonyt
marcingolják. “Ez a sok ronda, napégette bugris arc! Juj!!" Nem is érti jól, hogy mit ordítoznak,
karattyolnak. Időnként mégis meg kell cirógatni őket, mert virágcsokrokat hoznak elébe s nyújtanak
át néki, s az ajándékozó orcáját illik megsimogatni. Ügy összerázkódik ilyenkor mindig, mintha
bélpoklost kéne megérintenie. Mert ez a bolondériája, hogy mindenki mindig koszos, s a
tisztátalanságnál a földön nincsen undorítóbb! És amúgy is lázadoz a szíve, mert hozzá csak olykor-
olykor jönnek a serviens asszonyok, de Máriát körülrakták a világon mindennel, hogy csak az örökké
könnyedén, boldogan vigyorgó majompofája látszik ki belőle! “Átkozott kis ringyó! Hát persze!
Ennek köszöni meg mindenki a paktumot, amit Endre király most hirdetett ki. Mindenki azt hiszi,
hogy a sok engedményt – Béla királynak köszönheti, az harcolta ki! A jó isten verné meg az átkozott
népszerűséghaj hászóit! És ez az ostoba vén marha meg csak ül, hadonászik és vihog, mint a hülyék,
nem vesz észre a világon semmit. Mintha a trónja nagy piros bárka volna, ami egyre gyorsabb
iramban elúszik valamerre a körülötte hullámzó fekete ember-tenger élő vizén. Esküszöm, élvezi!
Semmi pénzért meg nem értené ez a vén tulok, hogy hurokba dugta önként a fejét, amiből már az
Isten sem szabadíthatja ki. S főként azt nem veszi észre, hogy... ezt az égbekiáltó gyalázatot, amibe
fülig belecsöppent, a drágalátos fiacskájának köszönheti! Azt nézzétek csak meg! Azt a rohadt sunyi
rókapofáját! Hogy ragyog, hogy tündököli Hát hogyne! Minden egyes paktum-pont egy-egy
lépcsőfok, ami a királyi trón felé emeli!... Hol az ezüstkádam! – menekül lelke valami vigasztaló
dologba kapaszkodva. – Meg kéne fürdeni... Megesz ez a mérhetetlen testi-lelki kosz... piszok...
szemét..."
A tök-kopasz Obogány boldogan döfi oldalba a könyökével Gyobót. Gyobó arra kapja a fejét.
– Hm? – kérdi inkább csak a szemével, feje rezdítésével, mert a boldog kiáltozástól úgy berekedt,
hogy tán egy hétig sem tud érthetően beszélni.
– Ember a mi kisurunk magáért, Gyobó! Hallottad, mit rendelt el? Hogy az országot járó bárók ne
sanyargathassák útközben a népet. Meg hogy a királyi lovászok, kutyapecérek, madarászok ne
merjenek a serviensek falvaira kiszállni!
– Uhum! Gyönyörű! – hörgi Gyobó verítékben ázó, pipacsos arccal, hevesen bólogatva, hogy szép
búzaszőke haja lobog, mintha a szél vinné. Remeg, a nagy darab, fiatal férfi egész teste, olyan boldog
a kancellár szavaiból reázáporozó megváltó igéktől. Aztán ő taszítja bordán Obogányt: – Ez se kutya,
testvér! A papi dézsmát... nem engedi urunk pénzre átváltani... Bort... búzát... kell fizetni...
– Úgy, úgy! Az a helyes! A fene a papok éhes bürkéjét! Amit terem a föld!' Vivát!
– Viv-á-á-á-t! – bomboli hangja utolsó maradékával Gyobó, hogy a nyakán kidagadnak az erek,
mint egy vén szőlőtőke gyökerei.
Talán éppen ugyanabban a minutumban villan át Endre kókadt fején: “Mi lenne, ha... ha én most
fölállnék, és... elkiáltanám magam... «Én pedig ezt... nem írom alá!» – Végiglúdbőrzik az egész teste
belé. – Talán elemésztenének. Megölnének a tekintetükkel. Pfühű! Mintha százezer szakállas
nyílvessző fúródna a testembe, gyilkolna a puszta nézésük." Endre kajánul vigyorog befelé. A gyáva
embert kielégíti az a tudat, hogy ha akarná, megtehetné. Persze esze ágában sincs erre vetemedni.
Csak... csak a játék gyönyörűsége, veszedelme fűti a képzeletét! Közben pedig úszik a boldogságtól.
Érzi, perzseli a testét a mindenünnen feléje áramló őszinte szeretet. Hogy egyformán tiszteli minden
jelenlevő. Ez a töméntelen derék királyi vicéz, hospes meg várjobbágy. Akik eddig oda voltak lökve
a bárók kénye-kedvének. Most tág út, széles kapu nyílik nékik az üdvözülés felé. És ezt az ajtót –
mindenki tudjaő nyitotta ki! Mintha meleg nyúlhájjal kenegetné egy csudaszép füvesasszony, akiről
lehántotta a ruháját előbb, és tudja, most mindjárt le fogja teperni
– olyan izzasztó gyönyörűség kerülgeti.
Csak akkor kapja föl a fejét, amikor a trón előtti tenyérnyi szabadon hagyott térségre szálfa
termetű, vállas, színezüst üstökű, sasorrú nagyúr toppan: Vejte Tódor. Aki Imre jobbkeze volt. “De
halljuk csak, mit beszél? Olyasmit mond, hogy a magyarság történelmének legnagyszerűbb pillanata
jött el: egymásra talált a király és népe! A legderekabb magyar király írásba adta, kinek mit szabad és
mit nem szabad! És hogy őfelsége szándéka tiszta, s hogy komolyan beszél, íme, bizonyság rá a
záradék; mely szerint «Ne csupán üres, írott malaszt legyen ez a most kötött szövetség, mindenkinek
joga van akár fegyverrel is kényszeríteni a betartására őfelségét.»"
Érdekes, még ezeknek a kemény szavaknak a hallatára sem rezzent össze a király. Homályosan,
messziről földereng, hallotta már ő is, hogy ez így van, a messzi Britanniában is!... Magna Charta,
vagy hogy a csudába is nevezik?... Ott huszonöt báró őrködik, hogy az angol király betartsa kötelező
ígéretét, itt meg... mindenki kardot ránthat miatta, ha úgy tetszik! ,,Ez jó
– mosolyodik el befele Endre. – Ha mindenki tiltakozhat, az annyi... mintha senki sem
tiltakoznék! És... ó, ostoba népség! Hát nem veszitek észre a csapdát? Ha mindenki külön-külön
tiltakozik, akkor akármelyik nagyúr ezután is legázolhatja büntetlenül a kicsiny szomszédait! És
nini!... Mit mond ez a tündöklő gúnyájú, merő méltóság öreg úr? Hogy a király, a királyné és
gyermekeik személyét... nem szabad bántani! Hát akkor mit vagy inkább kit bánthatnak? Kit tudnak
felelősségre vonni? Hiszen a paktum pontjainak betartását a király ígéri!... Micsoda ostobaság! De
hát... csak csináljátok, ha nektek ez tetszik?!"
Klétus, a prépost-kancellár tollat nyom Endre kezébe, amely messzihangzó sercegéssel szántja a
papírt. Amikor az utolsó cifra kacskaringót is odabiggyesztette, hirtelen eszébe jut valami. Ég fele
löki a kezét, és magas, fontoskodó fejhangon kiáltja, hogy minél többen hallják:
– Klétus fiam! Jól figyelj, mit mond a király! Érzem, ennél fontosabb diplomát én még nem írtam
alá eddig életemben! Másoltasd hát le hét példányban! Egyet küldess el Rómába, a pápának... Egyet
az ispotályos lovagok kancelláriájára... Egyet a templárius lovagoknak... A negyedik példányt az
J 54 én iratosládámban őrizzük... Az ötödikre az esztergomi káptalan vigyázzon, mint a szeme
fényére... A hatodikat kapja meg a kalocsai káptalan... A hetedik meg legyen mindig a nádorispán
kezeügyéhen, hogy tudja, milyen ügyben hogyan kell ezután ítélkeznie!... Most pedig... kegyes érsek
és püspök atyák! írjátok alá sorban ti is! Hadd lássa ország-világ, hogy a magyar király ezt a fontos
szerződést... halálos komolyan veszi!
Buzgón hajladoz a sok főpap, a kancellista deák alig győzi a remekbe metszett hollószárny-tollat
aranyozott kalamárisában megbuktatni. Aztán pedig a kegyes főpapok sekretáriusai lépnek elő sorra
és adják át pecsétjüket, hogy Klétus bizalmas embere a bugyborgó viaszba nyomhassa. Búcsúzóul azt
mondja a király kedves-mosolygósán a körülötte serénykedő kancellárjának:
– Klétus fiam! Erre... színaranyból öntess majd királyi pecsétet! Azt akarom, hogy hamar
megtalálják majd a levelesházban a deákjaid, ha keresik! – Eláradt Endre arcán a derű: – Majd csak
azt kell mondanod nékik, prépost uram; “Azt vegyétek, elő, ti kótyák, amelyiken Aranybulla lóg!"
Ügyi?
Nem tud ellene a rémült testőrkapitány semmit sem csinálni: fölkapják a királyt, és a boldogan
repeső nép a vállán viszi vissza a várig.
Harsog a vivát, és Endre hallatlan boldogsággal úszik a népszerűség jóiesőn forró hullámain! Egy
pillanatra fölvillan előtte Béla komoly, meghatódott arca is. Kinyújtja feléje a kezét, kedvesen, apás
szeretettel megpaskolja a fia arcát, majd egy-két pillanatig a vállát veregeti. Mintha azt mondaná:
“Ez aztán igazán kitűnő munka volt! Annak meg még jobban örvendek, hogy közösen csináltuk!"
Azután elfordul, és széles mosollyal integet a tolongó, hatalmasan kiáltozó, lelkesült sokadalomnak.
Béla csöndesen meghúzódik mögötte, és őszinte szívbéli aggodalommal figyeli az apját. A
kézmozdulatait is. A hanghordozását is. Nem tudja valódi okát adni, de most valahogy őszintének
hallatszik a király szava. És az ifjabb király szívének mélyén mégis fészkelődik az alattomos gyanú.
Csalhatatlan ösztöne megint azt súgja, apja csak ebben a minutumban hiszi azt és úgy, amit mondott.
Hogy... ez a legfontosabb diploma, amit életében aláírt!... Meg hogy... erre színaranyból öntsék majd
a bullát!... Úristen! Hányszor tapasztalta már eddig, hogy az apjaura egy nappal később gyűlölködve,
ellenségesen beszélt valamilyen dologról, amiről előző nap még ujjongva áradozott.
Béla keserű érzéssel rázta meg a fejét. Váltig esküdözött magában: inkább építtetne óriás
katedrálist a bugaci sívó homokra, mint adna komolyan apja őszinteségére.
'55 Mire Endre magához tért volna, Béláék – egyik percről a másikra – már le is váltották 32
egész régi királyi tanácsot. A több napig tartó ünnepi lakomán elfogyasztott temérdek bortól még
kótyagos, lötyögő fejű király meglepetten bámult az eléje járuló gyönyörű, idős nagyúrra, Vejte
Tódorra, akit így mutatott be néki az örömtől repeső Béla:
– íme, országunk új nádorispánja!
Endre kegyesen kezét nyújtotta a tisztességtudóan féltérdre ereszkedő Vejte Tódornak, de az arca
komor, szinte ellenséges közönyről tanúskodott. Ilyen másnapos állapotban nem tudott jól
színészkedni sohasem a király. Vejte Tódor és Béla valójában egy percig sem áltatta magát azzal,
hogy Endre majd a nyakába borul az új nádorispánnak. Őfelsége homlokát ráncolva akkor már
emlékezett: Vejte Tódor volt mindig az Imre-párt esze, Imre király legerősebb támasza, aki majdnem
mindig ki tudta fogni az~ Endre-párt vitorláiból a szelet. Akkor bújt vissza a Bakonyba, amikor ura,
Imre elhunyt. A birtokaira vezető utakat is bevágatta, hiszen számolnia kellett vele, Endre meg is
torolhatja rajta, hogy olyan sok borsot tört az orra alá, amíg a trón megszerzéséért harcolt foggal-
körömmel. Endre komisz fráter, de nem ostoba. Tudja, a trónjába, koronájába és tán az életébe
kerülne, ha ebben a pillanatban kifakadna Vejte Tódor ellen, és toporzékolva követelné, állítsák
vissza a régi királyi tanácsot. “Ni, mindegyik régi Imre-párti uraság előbújt az odvából, és gúnyos,
fölényes vigyorgással itt tolong Béla körül. S ott vannak Imre özvegyének, Konstancia királynőnek
aragon főurai is. Ezeknek az arcukra van írva, rettenetesen tetszik nekik, hogy Béla kiverekedte az
Aranybullát. S ami ezzel együtt járt, hogy menesztették a régi kormányt és hosszú évtizedek után
ismét ők kerültek hatalomra. Haj, nagyon édes szájat csinál a hatalom l Nincsen annak párja!" Már
dúlt-fúlt magában a király Béla újsütetű udvartartása láttára.
De ami a legjobban fájt Endrének, valósággal kiürült a királyi palota. A régi jó mindennapos
ivócimborák, meg az ostábla- és kockajátékosok egytőlegyig elpárologtak Esztergomból. Még a bor
sem ízlett néki az új tanácsosok között, akikkel szíve szerint még beszélgetni sem tudott. Hát még
inni hogy tudhatott volna? Folyton attól rettegett, hogy valamit beletesznek az italába, ezért hogyha
kínálták is, undorodva eltolta maga elől a serleget. Endre pedig született társas lény volt. Harmadik
nap már keservesen ordított végtelen unalmában, mint tövisbe lépett kanmedve az erdőn.
Aznap éjszaka fölrázták az ágyasházában. Majd kiugrott a szíve örömében: legkedvesebb barátja,
a tárnokmester hajolt föléje.
– Meddig tűröd még, hogy ezek az átkozottak garázdálkodhassanak? – sziszegte feléje a sötétképű
nagyúr.
1,6Endre kényszeredetten vakargatta a füle tövét:
– Dénes, megmondom őszintén, nem tudom, mitévő legyek? Aláírtuk ezt a paktumot, és... köt az
aláírásom! Nem csinálhatok ellenkező fertályt a számból!
– Áhá! – morogta Apodfia Dénes. – És legalább megnézted, mit írtál alá? Nem hiszem, uram!
Hiszen... önként lemondtál az urak és a papok, a servi ensek és minden népeik megadóztatásáról, így
a remélt királyi birtokjövedelem kétharmadából nem látsz majd körömfeketényit sem, ezt magad is
tudod. Hát akkor? Miből fogsz megélni, hm? És hallom, megígérted: kirúgod az izmaelitáidat is! így
bánsz el jótevőiddel, akik akármilyen áron is, de időnként mégiscsak megtömték feneketlen
zsebeidet? Nem szoktál soha semmit sem végiggondolni, ez a te legnagyobb gyöngeséged, uram. De
az Aranybulla záradéka a leggyalázatosabb! Ezután már akármilyen nyomorult fráter kardot ránthat
ellened, ha nem tetszik néki a bajszod alakja, uram?
Apodfia Dénes hangja úgy kopog, ahogy a konok őszi eső veri a palota lantorriás ablakait. Mióta
is? Lehet, hogy már egy órája ontja a szavakat, és a király megfakuló arccal, nagyokat rúgó szívvel
eszmél rá: sajnos, igazat beszél. Hálásan ragadja meg hűséges híve mancsát. “Hiába, ez az igazi jó
barát!" – gondolja, és nem akarja elereszteni. De a tárnokmester erővel kihúzza mégis a király
izzadómarkából a kezét.
– Ne hagyjatok magamra, mert megőrjít ez a szörnyű bizonytalanság, ez az unalom. Mit tudnék
tenni, hogy...
– Elég, ha egyetlenegy levelet írsz a Szentséges Atyának. Csak ennyit, valahogy ilyenformán: “Ó,
Világ Szerető Édesapja! Országom népe mindenemből kiforgatott, mert a tulajdon fiam fellázította
őket ellenem!" – Endre fájdalmasan fel-felsziszegett közben, de a tárnokmester nem törődött vele,
mondta tovább a magáét: “Szentséges Atyám, mitévő legyek? A fellázadt plebs azt köveleli tőlem,
bocsássam el országom nagyjait, minden vagyonukat osszam szét az ellenem fölkelt népség között!
Nagyon nagy zavarban vagyok, Szentséges Atyám! Ha a foghagymazabáló népség követelőzésének
teszek eleget, súlyosan megsértem az igazságot! Ha nem teszem meg, amit kérnek, nagyon félek,
családommal egyetemben a halál szakadékába taszítanak!" Érted? Az csendüljön ki belőle, téged...
kényszerített ez a fegyveres csürhe, hogy aláírd azt a kacatot, érted?! Meglásd, rögtön feloldoz
betartása alól őszentsége!...
– De... édes jó Dénes! A... a... fiam!?... Erre az írásra tette föl az életét!
– Igazán? – izzik föl Apodfia Dénes hangja fenyegetően, hogy szinte meglátszik a levegőben, a
sűrű félhomályban, s még őmaga is megbánja. – Mindegy! – fakul ismét mesterségesen közömbösre
a tárnokmester hangja, és lehunyja szemét. – ősi törvény, uram: első mindig az apa! Ha mind a ketten
i 57 egymás mellett fuldokoltok, először téged kell az áradatból kimenteni! Majd... lesz gondunk
őkelmére is – igyekezett úgy tenni, mintha egyáltalán nem is érdekelné a királyfi sorsa.
A királynak megsajdul a szíve. A rossz pásztor érezheti így magát, aki legkedvesebb bárányát
hagyta ott egy éhes farkascsorda gyűrűjében, hogy ő megmenthesse az irháját. De mindjárt felgyűlt
benne a kajánság is: “Te akartad magadnak ezt a sorsot, fiam! Mindenki a saját szerencséjének a
kovácsa! Boldogulj, ha tudsz! Ha sikerül, megérdemled a boldogságot!"
S nem veszi észre közben, hogy ő maga olyan, akár a csónak; teljesen mindegy néki, hogy ki ül
bele, és mindig arra megy, amerre utasának evezője hajtja.
Barakonynál hűségesebb katonája még soha sem volt földi királynak. Ügy kísérte urát mindenüvé,
akár az árnyék. Legszívesebben a küszöbére feküdt volna, mint a kutyák szoktak, hogy senki soha
hozzá ne férkőzhessen, és mindig kéznél lehessen, hogyha őfelségének hirtelen kell valami. Apja a
Bakony szélén birtokot kapott Béla jóvoltából, mégpedig mindegyik gyermeke után egy-egy ekealját.
Barakony büszkén szokta mesélgetni, ha testőriző társaival betért a fogadóba meginni egy-két kupa
bort:
– Barátaim, ha akarnám, akár Barakonyfalvának nevezhetném azt a kis falut. És Béla királyfit
fogja megáldani érte a jó Isten, mert ő vett pártfogásba bennünket.
Társai még emlékeztek, félig kopaszra borotvált fejjel vette szolgálatába a herceg, és ők is
másként fogadták, mint a többi újoncot szokták. Béla nagyon megszerette a legényt, mert megérezte,
árad belőle a parttalan hűség. Barakony kísérgette mindenüvé, ha maroknyi lovascsapatával elment
valahova. A serviens ivadék vitte a királyfi piros-fehér csíkos zászlaját, és hamarosan lovasvajda lett
belőle, aki tíz embernek parancsolt, ö húzta magára a bödön-páncélt, amikor Béla reggelente kardot
fogott és vívni tanult. Barakony nagyon sajnálta a királyfit, amiért olyan ügyetlenül forgatja a
fegyvert; egy süvölvény különbül vitézkedett, mint ő. Ügy lehetne játszani vele, mint macska az
egérrel, de Barakony nem teszi. Olykor ottfelejti szándékosan a pajzsát vagy a sisakját a királyfi
kardja előtt, aki végtelenül boldog, amikor a vajda vasgúnyája nagyot döndül ütése nyomán.
– Ha nem vasból lenne, porzana, felség! – mondja nevetve, míg kóválygó fejjel kibúvik a nehéz
vértek börtönéből. Mert ereje aztán van a királyfinak! Akit megüt, azt hiheti: ló rúgta meg; majd
lerepül sisakkal együtt Barakony feje, ha eltalálja a herceg.
Hanem Barakony végtelenül sajnálja a dolgot, mert mostanában a királyfi elhanyagolja a reggeli
sisakdöngetést. A királyi birtokok visszaperlésével annyi a dolga, hogy a fejebúbja sem látszik ki a
temérdek donációs levél közül, amelyek elborítják vastagon az asztalát. Mária már azzal
fenyegetőzik, hogy visszaköltözik Bizáncba az apjához, ha azt akarja, hogy férjecskéje fölkeresse az
ágyasházukban.
A jóleső vívások, lovaglások helyett Barakony ezüsttel megfuttatott, apró szemű
sodronypáncélban áll a kancellária ajtajában, és naphosszat lándzsája kőrisfa nyelét markolássza.
Keserves mesterség, az ember úgy érzi, földbe gyökeredzik a lába, hogy sohasem ér véget a két óra,
amikor is társai végre leváltják. Csak az vigasztalja, hogy itt is állandóan kisura közelében lehet, és
hogy igen sok érdekes dolgot hall a tulajdon fülével, s nem úgy eltorzítva, ahogy a fogadókban
suttogják.
Szinte éjjel-nappal jönnek-mennek a kancellárián. De teli van a töméntelen népséggel a palota
udvara is. Mind a birtokát akarja visszaszerezni, amit elvett tőle a könyörtelen királyfi. Ügy
ordítanak, akár az éheztetett oroszlánok. Persze, hiába. Mert ha egyszer kimondta egy birtokra Béla,
hogy az nem dukál a gazdájának, akkor mehet mindenki, amerre fejjel esik! Többet ér, ha a palota
kapufélfájának panaszkodik. Az ugyan kőből van, mégis hamarébb megindul valaki sírásán, mint a
királyfi. Barakony naponta látja ifjú ura kedvencét, az új nádort, aki Béla jobb keze lett, és segített
kidolgozni a birtokok visszaszerzésének gyors metódusát.
A visszaperlés úgy történik, hogy a gyanúsan megtollasodott uraktól a királyfi bekérte kapott
birtokaik adománylevelét, megvizsgálta öccsével, a tiszta életű Kálmán herceggel együtt, s meghozta
a döntést: meghagyja, vagy elkobozza a birtokot; azután a királynak kellett ráütnie a pecsétjét, ha
jóváhagyta az “ítéletet".
Tajtékzott az egész ország, mint a megbolygatott viperafészek. De mindenki, pártállásra való
tekintet nélkül. Béla nem ismert könyörületet: a saját híveit is kivizsgálta, és tőlük is elvette a
birtokokat, ha csalárdságot szimatolt. Három nagy táborra oszlott Hungária. Voltak a tősgyökeres
magyarok, akik Árpád idejéből származtatták nemzetségüket, aztán voltak az aragónok, akik Imre
király idejében jöttek be, és a németek, akiket még István király telepített az országba. És Béla, a
boldogtalan, a két balkezével mind a három társaságot magára haragította. Első dolga volt, hogy
Bornembéli Bánktól minden vagyonát elkoboztatta. (Bánk a magyar urak hangadója volt!) Ugyanígy
tett Simon ispánnal, Bánk vejével, az aragón származású urak fejével. Mindkét nagyúr Lengyelhonba
menekült Béla bosszúja elől.
Barakony ekkor akaratlanul kihallgatott egy beszélgetést.
Vej te Tódor, az új nádor csörtetett be a királyfihoz, aki körül deákok hada percegtette a lúdtollat,
szorgalmasan másolva a frissiben lediktált ítéleteket.
159
– Kisuram, igaz a hír, hogy... – kezdte, de a királyfi szavába vágott, összeráncolva homloka redóit.
– Igaz! Minden vagyonától megfosztottam anyám gyilkosait!
– Hogyan mondod, uram? – kerekedett: el a nádor szeme. – Tudtommal nem Bánk ölte meg
szegény jó édesanyádat! Petur bán követte el azt az égbekiáltó ocsmányságot, akit karóba is húzatott
érte felséges atyád!
Béla dúlt-fúlt. Az anyja halála szent dolog volt előtte. Aki csak a kisujjavai is érintette ezt az
ügyet, a királyfi mindent elsöprő viharos haragjával találkozott.
– Űj arcodat mutatod, nádor uram! – lihegte meggyűlő szemmel. – Mátyás! Olvasd csak fel az
elkobzó ítélet megokolását!
A prépost szíve riadót vert. Hogy ez az átkozott seb miért nem akar már végre Béla szívén
begyógyulni! Érezte, alig megmagyarázható példátlan konoksága ismét nagy bajba keveri a királyfit.
Ha szóváltásba keveredik a nádorral, óhatatlanul belegázol a nagyúr érzékeny leikébe. És milyen
nagy kár lenne Vejte Tódort, leghűségesebb támaszát az oldaláról elriasztani! Alig akart a prépost
elvértelenedő ajaka szóra nyílni, amíg rebegő szemmel előbogarászta a szükséges mondatokat.
“Ezennel elkoboztatjuk Bornembéli Bánk bán és Simon ispán minden vagyonát, mert... gonoszul,
elvetemedve, tetőtől talpig fegyverben, a királyi korona gyalázatára és kisebbítésére összeesküdött
ravasz és vérszomjas cinkosaival, és... részes volt a boldog emlékezetű Gertrud királyné kegyetlen
halálában!"
Béla az ítélet szavai által ismét a szomorú esemény bűvkörébe sodortatva lázba jött, s úgy lihegett,
mintha egyhajtóra egész icce méregerős pálinkát töltött volna magába.
– Én ott voltam, Tódor bátyám, a tisztáson! Mindent láttam! A gonosztevők tőrének cikkanását!...
Édesanyámat a fűvön, arcra borulva, vérébe fagyva heverni, holtan! ... Én ezt, amíg csak élek... soha
meg nem bocsátom!
A nádor lassan fölállt székéről. Arca ünnepélyesen komoly. Bal keze kardja markolatát fogta,
jobbjának hüvelykujja súlyos aranyövébe volt akasztva.
– Amióta ismerlek, én még nem mondtam néked ellent, uram! – szólt csendes, visszafojtott
indulattal. – Most is könyörögve kérlek, jól értsed szavam! Szerencsétlen édesanyád
meggyilkoltatása iszonyú emléked lehet! És hogy személyes bosszút érzel, jogos és elvitathatatlan!
Hanem engedd meg, a tapasztaltabb, idősebb, igaz szívű alattvaló szelíd szavával hadd
figyelmeztesselek idejekorán: te... nem pristaldus vagy, hanem... nagy reményekre jogosító ifjú
király!
i60Béla nem bírta tovább még ezt a szelíd leckéztetést sem. Kirobbant, fortyogó indulattal:
– És Bánk bán pedig a magyar eredetű nagyurak pártjának feje, igaz? Engem semmi sem érdekel!
Majd lesz annak a tábornak másik feje! Én szent esküvel megfogadtam, hogy anyám haláláért
kegyetlen bosszút állok! Csak azt sajnálom, hogy ez a két bitang idejében megneszelt valamit, és
futással elkerülte megérdemelt sorsát, a bitófát!
Vejte Tódor még egyszer megpróbálta észre téríteni a királyfit:
– Uram, megbocsáss! Te mit tennél, ha valaki gáládul megrontaná felséges kis királynénkat,
Laszkarisz Máriát?!
Bélát vad indulat öntötte el:
– Elébb... a belét mind kiszaggattatnám! Aztán... azután fejét vétetném, és... tüzes vasakkal
megtépetett tetemét lófarokra köttetve hurcoltatnám végig az egész országon!
– Látod?! – mondta csöndes szemrehányással a nádor. Béla arcát mélységes szégyen veresítette el,
hökkenten hallgatott el egy minuthmra, mert megértette a finom leckéztetést, de aztán megint
kibukott belőle a fortyogó indulat:
– Tódor! Most... most menj el, mert... Nem szeretném, ha végképp magadra haragítanál! Tanuld
meg örök időkre: anyám emléke szent! Hibáit, vétkeit el nem ismerem, és az egész világon
keresztülgázolok, ha kell, hogy méltán megbosszuljam gyalázatos halálát!
Vejte Tódor mélyen, szomorúan meghajtotta a fejét, aztán földre horgadt orral, némán kiment a
palotából. Amíg felült a lovára, közben arra gondolt: “Kétélű kardot forgatsz, kisuram, amely rajtad
súlyosabb sebet üt, mint az ellenségeiden! Mit gondolsz, ki szeret egy tébolyodott kocsis szekerén
ülni. így mindenkit elűzöl az oldaladról! Hova jutsz ezen az úton gyönyörűséges terveiddel? Én
tudom, mindegyikünknek megvan a maga hibája. De az igazán nagy lélek le tudja küzdeni a
gyengéjét, így nem leszel sohasem igazi jeles király, uram, ha..."
Még egyszer visszafordult a nyeregben, és forró, bánatos sóhajtással dörmögte:
– Ég áldjon, kis felség! Te sem leszel különb, mint apád volt! Milyen kár... milyen kár... milyen
irtóztató nagy kár!
Barakony végtelenül szerette az ezüst fejű nádort. Feldúltan nézett utána. Szeretett volna
mellélépni, valami vigasztalást morogni néki és nagy-nagy melegséggel megcirógatni megvillanó
hószínű haját. De hát a katona nem eresztheti el a lándzsáját. Aki a királyt szolgálja, annak nem lehet
szíve. És sohasem szerethet vagy akarhat mást, mint a gazdája.
Néhány nap múlva már hallották a hírt: Vejte Tódor örökre odahagyta a
161 királyi udvart. Visszament ismét a Bakony mélyébe. Üjra bevágatta a birtokaihoz vezető
utakat, szóba sem állt a hírnökökkel, akiket tüstént érte küldött Béla király. S a harmadik otthon
töltött napon éjfélkor vaddisznólesre állt. Elhibázta lándzsájával az óriási szörnyeteget, amely
ledöntötte a volt nádort a lováról, aztán ördögi, rőfnyi sárga agyaraival felszaggatta a szerencsétlen
ember hasát.
A király, bármilyen izgága és megbízhatatlan, nem ostoba ember. Mindig ismerte ellenfelei
legkényesebb pontjait, ahol a legkönnyebben súlyosan megsebezhetők. Sötéten mosolygott, amikor
Bélát hívatta. Pillanatok alatt elválik, gerinces ember-e a fia, vagy puha porcogó, rongy van a háta
közepén? Tudta, hol ütheti Béla szívén a legmélyebb sebet. A harmadik mondat közepén Endre
eldobta a pajzsát, és érveinek kardját két kézre ragadva, fiára támadott:
– Nem érdekel a véleményed! Várjobbágy összeírásról mekegsz, amikor ezerszer fontosabb
dolgok forognak a szőnyegen! Nem firkálgatunk ostoba lajstromokat, hanem kardot ragadunk, és
világgá kergetjük azokat az ocsmány férgeket, akik megint el merészelték ragadni tőlünk Halicsot!
– De apám! Szent esküvel fogadtad meg, hogy... a listákat...
– Nem érdekel semmiféle régebbi szent esküm! Ha te ragaszkodsz az elképzelésedhez, éretlen
fiatalember létedre, akkor gondolhatod, hogy én is ragasikodom! Én, aki az ország királya vagyok!
Aki mindenért, ami az országban történik, a felelősséget viselem! Éppen ezért idejében közlöm
veled: a bizánci ügyekkel torkig vagyok, a császári trón elnyerésének gondolatával egyszer s
mindenkorra felhagyok!
– Apám! – villant meg rémülten a herceg szeme. – Nem tudod, mit beszélsz!
– Továbbmegyek! Mindent fel kell számolnunk, ami csak Bizánchoz kötne bennünket! Nékem is,
néked is!
– Nem értelek, apám! – kiáltotta sápadtan Béla. Pedig mennyire értette! ,,Ellenem támadt az
udvarod, és annak a háborgó szemét népségnek Máriát akarod prédául odadobni? Nem adom! Ha
fene-fenét eszik, akkor sem adom!"
– Ha nem érted, akkor megmagyarázom, fiam! – váltott fagyosra a király hangja, mintha hulló,
hosszú, hegyes jégkristályok szurkálták volna Béla testét. – Nagyon sajnálom, de... el kell válnod
Máriától!
– De hiszen... – aléldozott szégyenszemre Béla – te követelted, hogy... gyerekfejjel... feleségül
vegyem!...
– Mit bánom én, fiam! Az akkor volt, i22o-ban! Az ország érdeke most
162meg ezt követeli! És ha nem akarod a királyi tanáccsal együtt az apádat is magadra haragítani,
akkor most azonnal leülsz és levelet írsz jó öreg barátodnak! – nyomta meg gúnyos éllel a szót: – És
megkéred őszentségét, hogy... mondja ki a válásotokat! Valahogy így: “...az ország politikai érdeke
azt követeli, hogy... felbontsd azt a házasságot, amelyet... gyerekfejjel és... csak az atyai kényszernek
engedve kötöttem...!" Öt sor az egész, ez néked semmi, édes fiam!
– És... ha... ha nem engedelmeskedem, akkor mi történik?
A tárnokmester lépett Béla mellé, és a világ legközönyösebb hangján mormolta:
– Ha nem kérnéd a válás kimondását, úgy... attól félek, hogy... Mehmed, az izmaelita hóhér fogja
Máriát rábeszélni, hogy... ő kérjen meg téged!
Béla rávetette magát Apodfia Dénesre, és belekapaszkodva pompás dolmányába, megrázta
vitézül. A tárnokmester meg sem rezzent belé. Csak nagyon gúnyosan mosolygott:
– De kegyes fenség! Egy született királyfi ilyen otromba paraszt módra nem viselkedik! Bizony,
nem öröm királynak sem lenni, íme, megtörténik, hogy... az ország érdeke a királyokat szívük szava
ellen kényszeríti cselekedni!...
A királyfi mintha megbénult volna a tárnokmester olajosán fénylő golyószemének nézésétől.
Lehullott melléről mind a két karja, és hangosan szuszogva, megtörtén haladt az asztal felé, amelyre
– csodák csodája! – már oda volt készítve a téntatartó és a szépen megfaragott hollótoll. Béla
úgyszólván nem is tudta, mit ír, de sercegni kezdett a tolla, és minden leírt betűvel egyre növekedett a
kétségbeesése, s valami azt súgta, jóvátehetetlen dolgot művel. Amikor végre elkészült, a
tárnokmester villámgyorsan elragadta előle az írást, mint az éhes csuka a csalihalat. Béla révetegen
kapott utána, mintha még volna mód megakadályozni egy feltétlenül bekövetkező, rettenetes
szerencsétlenséget azáltal, hogy nem engedi a teremből kivinni a levelet. De csak a csillogó, sárgaréz
téntáskalamárisba botlott bele tompán, esetlenül mozduló keze. Ujjai felgyűlő dühvei a csillogó,
pohos rézgolyóra fonódtak, aztán teljes erejével a falhoz vágta, hogy millió folttá és csíkká ugrott
szét a sűrű, bodzáié tenta. Aztán pedig, mintha megtébolyodott volna, a tollat kapta föl, és apró
darabkákra marcangolta. Amikor már minden ártatlan tárgy eltűnt a közeléből, az asztalra borult , és
keserves sírásra fakadt. Endre és a tárnokmester cinkosán kacsintott egymásra, és az ajtó közeléből
még egy darabig gyönyörködtek az összeomlott királyfiban, majd nesztelenül kiléptek az ajtón.
Mátyás prépost, Béla barátja percekig némán várakozott, két kezét reverendája bő ujjába rejtve, hogy
valamennyire megcsillapodjék szerencsét len barátja lelkének háborgása. Amikor már elült a királyfi
sírása, lassan melléje ballagott, és a vállára tette nagy, puha, forró kezét:
– Adhatok egy jó tanácsot, kisuram? – Mivel Béla nem felelt, így folytatta: – Máskor ne szerezz
ellenségeidnek fölöslegesen örömet!
– Hogyan? – emelte fel Béla könnyben ázó szemét a papra.
– Ne mutasd ki előttük soha az érzelmeidet! Miért engeded meg nékik, hogy triumfálhassanak
fölötted? – Elhallgatott, és dühösen szusszantott egyet. – Ha láttad volna apád és a tárnokmester
arcát, amikor tomboltál, aztán elsírtad magad és az asztalra borultál! Mint egy taknyos kölyök!
– Mátyás! – jajdult föl a királyfi. – Ne sírjak? Hiszen... elveszítettem Máriát, aki a legdrágább
számomra az egész világon!
A fiatal prépost haragosan pillantott Bélára:
– Uram, olyan felháborítóan kishitű vagy, hogy... megérdemelnéd: beteljesüljön a szavad l
Béla rebbenő reménységgel ragadta meg prépost barátja kezét:
– Mátyás! Azt mondod... van remény?!...
A kedves, pirospozsgás pap szemrehányó tekintetet vetett a királyfira:
– Mire tanítottalak, kisuram?... Dum spiro, spero! Amíg élek, reménykedem!
Béla még soha így nem csüngött az ifjú prépost nyakán, mint azokban a keserves hetekben.
– Mit gondolsz, mi lesz, édes Mátyásom?
– Mi lesz, mi lesz? Mégis minek nézed te a pápa őszentségét? Látatlanban, anélkül, hogy
megkísérelne meggyőződni a valóságos helyzetről, a dolgok okáról, csak úgy felbont egy királyi
házasságot, megtörve a legszigorúbb keresztény szentségek egyikét?
– De hiszen... én kértem a házasságom felbontását! Ha... ha kényszerítettek is!
– Kérdésben a felelet! A kancelláriára már meg is érkezett külön futárral Honorius atya levele,
amelyben megbízza kérelmed körülményeinek szigorú kivizsgálásával a váradi és a váci püspök
atyákat!
– Áldja meg az isten őszentségét! – rebegte Béla, hajszál híján könnybe lábadó szemmel.
Tomaj Dénes, Béla tárnokmestere kopogtatott be a beszélgetőkhöz:
– Kisuram, szedd rendbe magad! Előkelő vendégeid érkeztek!
– Máris? – lelkesedett föl a királyfi, és izgatottan rángatta helyére ruhája elmozdult redőit,
igazgatta haját, szépen serkedő bajuszát, erőteljes szakállát.
164S úgy meredt az ajtóra, mint megszállott szerzetesek a feszületre, hogy mi fog történni?
Becsoszogott a jó öreg Sándor atya, a váradi püspök; közvetlen utána lépegetett Benedek atya, az
új váci püspök, aki az idős főpapot udvariasan maga elé engedte. Béla megcsókolta mindegyikük
ereklyés gyűrűjét, majd áldásukat vette. Sándor atya megbékélten szusszantott egyet. Haragudott,
hogy kimozdították kedvenc könyvei társaságából, a négytornyú, ötszögletű váradi várból. De a
pápának nem felelhette, hogy: “Küldj oda valaki mást!" – hisz éppen az ő nagy tapasztalatára volt
szükség ennek a vizsgálatnak a lebonyolítása során. Teljesen kopasz volt, miáltal tisztán látszott
fejének körte formája, koponyájának szép tagoltsága, az eresztékek szeszélyes cikcakkja. Nagy orra
mindig izegve-mozogva kémlelte maga körül a világot. Benedek atya magas, hajlékony termetű
fiatalember volt, úgy mozgott, mint a zsákmánya után osonó párduc, imádott szarvasra és
vaddisznóra vadászni püspöksége roppant rengetegeiben. Temérdek ételt falt föl s bort ivott meg, de
soha semmi sem látszott meg rajta. Ugratták is, hogy tán háremet tart, mint a török. Benedek atya
ilyenkor csak nevetett és legyintett egyet, mondván: “Bolond lyukból bolond szél fúj! Irigykedtek,
kutyák!"
Sándor atya nem szerette a szót szaporítani.
– Miért kérted a válás kimondását, édes fiam?
– Mert... erőszakkal kényszerítettek, atyám!
– Mikor, édes fiam? Amikor a házasságot megkötötted, vagy amikor a levelet megírtad?
– Most! Most! – kiáltotta olyan hevesen a királyfi, hogy még az aranyos, öreg főpap is
elmosolyodott.
– Egy szó, mint száz: nem a magad jószántából kérted a válás kimondását?
– Nem, nem! A világért sem, atyám!
– Most is szereted a feleségedet, édes fiam?
– Jobban, mint valaha, atyám!
Ezen meg Benedek atya mosolyodott el, mert ismerte Máriát, és nagyon is megértette a herceg
heves vallomását. A szerelem sokszor megdobogtatta az ő szívét is, persze hogy jókedvűen nevetett a
kedves jeleneten.
– Hát akkor? – csapta össze a váradi püspök a két tenyerét. – Benedek atya! Megvizsgáltad az
esztergomi káptalannál elhelyezett házasságlevelüket? És mindent rendben találtál rajta?
Szövegezést? Aláírásokat? Pecséteket? Hát akkor... ez a házasság érvényes, és csak az Isten bonthatja
fel, édes fiam! – Ezzel felállt, és kifelé menve áldást osztott a boldogan térdre omló Béla fejére. S
közben olyan angyali ártatlansággal csillogott huncut kék szeme, hogy Benedek atya majd
megszakadt a nevetéstől.
765 8
Endre, mint már annyiszor, ha az élet kemény törvénytábláiba ütközött, meghökkent. Azt
tapasztalta, Jolanta királynén és Apodfia Dénesen kívül talán senki sincsen, aki nyílt sisakkal mellette
állna a pápa döntése után is a fia házasságának fölbontásáért vívott elkeseredett harcban. De amit a
legkevésbé várt volna: valamennyi főpapja, köztük még Róbert püspök is, akit pedig Bé la súlyosan
megsértett és a pápával kiátkoztatott – a házasság fenntartásának a pártján állott! Eletre-halálra! Mi
ez, ha nem nyílt lázadás a király akarata ellen? “Amit Isten megkötött, ember el nem választhatja!" –
harsogott hetek óta az ország valamennyi templomának szószékéről. És elhírelték néki azt is, hogy
amikor megérkezett Rómából a pápa gyalázatosán elfogult, végleges döntése, harsogó orgonazúgás
és harangkongás közepette olvasták föl minden magyar templomban, az oltár előtt.
Apodfia Dénes összefont karral állott a király mögött a refektóriumban.
– Mekkora pofont kaptál, felség – dörmögte szándékos közömbösséggel, mintha csak azt
mondaná, süt a nap, vagy fúj a szél. – Ebből is láthatod, a fiatal úr őszentsége igazi kedvence. És ha a
helyzet úgy kívánja, akkor akár ellened is dönt, az úrficska javára. Ezek után hogy nézel az emberek
szemébe, uram? Önfejű fiad makacskodása miatt a pápa orron fricskázott, akár egy pákosztos
macskakölyköt. Amíg csak élsz, viselni fogod kudarcod kék foltját az orrod hegyén. Én is
választhattam volna keményebb gazdát magamnak, aki nem enged a fejebúbjára csinálni.
A király vadul szorította az üres serleg nyakát, lassan kezdett kisisteregni belőle az indulat, aztán
hirtelen szétpattant, mint egy túlságosan felfújt hólyag:
– Dénes! Dénes! Dénes! – sziszegte. – Elhallgass, ha jót akarsz, mert... meghalsz! – és teljes
erejével a tárnokmesterhez vágta a serleget.
De részeg volt, és elhibázta jócskán, Dénes úr könnyedén félrelépett a feléje kalimpáló arany
edény elől. A tárnokmester orcája halálosan komoly maradt. Csak a két szeme bogara nevetett,
diadalmasan. Lehajolt, fölvette a serleget, az asztalra állította, fogta a boroskannát, telitöltötte
villányi vörössel ura ivóedényét, s csöndesen azt mondta:
– Ha én király lennék... magamhoz méltó ellenfelet keresnék magamnak. Esetleg erősebbet, hogy
élvezet legyen, amikor földhöz teremtem. Nem nyomorult tárnokmesterekhez vagdosnám a
serlegemet. Én inkább az orcátlankodó fiamat tanítanám táncolni, felség... Volna is rá remek
plánumom...
Endre idegei reszkettek, mint a vasaló kéménykéje fölött a forró levegő gyűrűi: “Ez az átkozott
alak, ez! Méregbe mártott fullánkja van valamennyi szavának! Ég az egész testem a bőröm alá is
beszivárgó hangjától, mintha
166Nesszosz-inget borítottak volna orvul reám. Mit érdemel ez a sötét fráter – kérdi a király
elgyötörv magától –, aki nem szűnik meg egy pillanatra sem a tüzet rakni kettőnk! rözött!"
Megkínzottan néz a tárnokmesterre a részeg király, és arca furcsán eltorzul, mintha dárdahegyet
szorítottak volna a nyakszirtjének.
– Menj innét, Dénes – lihegi –, mert... Béla kezére adlak!
Dénes úr úgy illan el, mintha sohasem járt volna ott. Látja, a király kivételesen halálosan-
komolyan beszél: megelégelte embertelen kínzatását.
Csend születik a refektóriumban. Endre eszmélete ide-oda bukdácsol a részegség tarka hullámain.
Tajtékozva, teli szájjal sz.idja Apodfiát. Aztán mindkét keze az asztalra koppan, és úgy érzi, megőrül
a kíváncsiságtól, ha nem tudja meg azonnal, a tárnokmester cimbora... miféle plánummal akarja az
orcátlan Béla herceget móresre tanítani? l
Feje is az asztalra bukik, és dühében addig sír, míg el nem nyomja a hirtelen rárontó fekete álom.
Barakony véletlenül tévedt be a “Zöld Macska" fogadóba, ahol estelente az esztergomi polgárok
és hospesek, meg a külföldi kalmárok szoktak iddogálni. De szép számmal akadt ott mindig udvari
léhűtő is, aki ott ütötte agyon kevés szabad idejét, kockavetéssel-mivel. Ezeknek volt mindig a
legtöbb pénzük, ezek tudták a legtöbb kör áldomást fizetni, s mindig őket sátorozta körül a legtöbb
pletykaéhes potyaleső. Barakony komoran könyökölt le az egyik hosszú asztal mellé, és csöndesen
iszogatta a borát. Füle lassan megszokta a fogadó nagy szobájának összemosódó lármáját, a fel-
felcsapó nevetések, haragos kurta kiáltások, az élénk beszélgetések döngicsélését. Lassan már meg
tudta különböztetni az egyes asztaltársaságokat egymástól.
– Hohó – hallotta –, volt már kalitban egyszer a szép kis aranymálinkó! De... kiröppent! Egy
hatalmas úr kinyitotta a ketrece ajtaját! De most... esküszöm az élő istenre és minden szentjeire!
Most nem lesz ilyen szerencséje!
A királyi vitéz megütközve figyelt fel: “Ezek meg... miről beszélnek? Ketrec? Aranymálinkó?
Hatalmas úr? Most nem lesz szerencséje? Kinek nem lesz, és miért nem?" Kicsit hátradőlt, hogy
jobban hallja a nagyszájú alak csaholását. És feltűnés nélkül arra is fordította a fejét, hogy láthassa is
a beszélőt. Szerencséje volt, mert az ittasan hangoskodó társaság úgy hullámzott a padon ültében,
hogy Barakony megpillanthatta a hang gazdájának az arcát. Olyan semmitmondó, simára beretvált
képű, hegyes orrú fickó volt, amiből tizenkettő egy tucat. Az a hegyes kis álla árulkodott csupán,
hogy
167 veszedelmes fajta lehet. Barakony ismerte, belső udvari cseléd volt, konyhai léhűtő, Csák
Dömötör étekhordómester cselédje. Sokszor elszaladt már Barakony előtt a gőzölgő, forró
cinktálakat emelve, és sziszegett, mert a vastag konyharuhán keresztül is sütötték a kezét. Barakony
nem akart hinni a fülének, olyat hallott ezután.
– Hogy honnan veszem? Ostoba szolga, te!... Tudod, ki az én kedves gazdám? Csák Dömötör úr, a
király étekhordó mestere! Éspedig... nem ám a hírhedett Rex Junioré, hanem, az... igazi királyé,
Endre úré, érted? Nohát... Dömötör úr a saját fülével hallotta, amikor azt mondta őfelsége egyik
éjjel... – Megmarkolta az állat, ajkát fontoskodóan csücsörítve, s a mennyezetre emelte ittasan
kóválygó szemét. Látszott rajta, megpróbálja minél szebben kicifrázni, amit állítólag hallott, hogy
ezzel is fitogtathassa jólértesültségét. – Nnna, hát... hogyan is volt? Pontosan?! Ó, igen! “Hogyha
nem ment a házasság felbontása Isten hírével, menni fog anélkül!... Azt hiszi ez az ostoba kölyök,
hogy az én akaratommal büntetlenül szembe lehet szegülni? Az a kis bizánci cafka szép! Ezért
ragaszkodik hozzá Béla olyan görcsösen! Nos hát... ez ellen kell, de nagyon sürgősen tenni!" – A
fickó diadalmasan hordozta végig szájtátva hallgató társain a tekintetét, fenékig élvezve sikerét, majd
így folytatta: – A pontos plánumot is akarjátok tudni? Jó uram elmondta azt is! – S már annyira
részeg volt a fickó, hogy minden fék elszakadt a nyelvén, és kikottyantotta az összeesküvés titkát is:
– Tudjátok meg, hogy... ma este, amikor... letelepednek a vacsoraasztalhoz... én lépek be a z ajtón az
első hímes cseréptállal. Azt hiszi majd mindenki, hogy... jó finom forró tikfilevet hozok, mert az
udvarnál mindenki tudja, azt a kis bizánci menyecske annyira kedveli, hogy abban akár a halált is
megenné! Nos... a cseréptálban... most az egyszer... nem tikfiié lesz, hanem... sistergő királyvíz!
Aztán... én ami a tálban van, mind a Mária lelkem cifra kis képébe löttyintom! Na, halljátok? Három
bizánci aranyakért! Haj aj, nagy ribillió, veszett sivalkodás kerekedik, meg mi! Erre a kis király
felpattan, kardot ránt, hogy engem kettéhasítson! De ezt már a király barátai alig várják, és mind
egyszerre neki! Micsoda? Te bitang, elfajzott személy! Kardot mertél vonni tulajdon apádra? És
már... miszlikké is vágták! Nem teketóriázunk tovább velük! Már... torkig eltellettünk a
pimaszságaikkal! Hiszen már nem is mi vagyunk az ország igazi királyai, hanem ők!
Barakony szíve a torkába ugrott. “Nem, ezt aztán nem lehet félreérteni! Ez a gonosztevő csakis a
királyfiról és Mária királynőről beszélhetett, őket akarják tehát ma este leforrázni, meg levágni! Nagy
égi teremtő! Hamar ki innen. De úgy, hogy fel ne tűnjön senkinek! Mert ha ez a mocsok fráter
felfigyel rá, szemrebbenés nélkül kést eresztene a hátába." Ügy csinált hát, mintha irgalmatlanul
berúgott volna: először az asztalra könyökölt, megját
168szotta, birkózik elnehezült fejével, majd homloka odakoppant a borlucskos sárga deszkára.
– No, ezt lökhetitek az utcára! – nézett arra a léhűtő meghökkenve a váratlan koppanástól.
Barakony még arra is vigyázott, hogy úgy guruljon le a földre, hogyha majd jön a fogadós meg a két
legénye, arccal a föld felé legyen fordulva. Hogy az a hitvány udvarnok ne láthassa meg a képét.
Nem jó lenne, ha gyanút fogna a koma idő előtt, amikor megpillantja maid Barakonyt, szobor arccal,
moccanatlanul a refektórium ajtajában őrséget állni.
Nyílott a fogadó ajtaja, Barakonyt kiröpítették az utcára. Összegömbölyödött a levegőben, hogy
ne üsse meg nagyon magát, amikor odacsapódik. Sikerült. Fektében óvatosan körülnézett, éppen nem
járt arra senki. Felugrott, és lélekszakadva rohanni kezdett a királyi palota felé. Nem akarták
beengedni a királyfiékhoz. Barakony félretaszította az ajtónállót, és feltépte az ajtót. Mária
kézimunkázott, Béla olvasott. Mind a ketten megrebbenve kapták föl a fejüket.
– Mi történt? – kérdezte Béla.
– Kisuram – zihálta Barakony féltérdre esve –, meneküljetek! Merénylet készül... ellenetek!
– Micsoda?... Mit beszélsz? – kiáltotta feldúltan a fölháborodott királyfi. – Ki mondta? Honnan
tudod? Dénes! Hol vagy, Tűrje Dénes! Mátyás! Ide figyeljetek! Beszélj, beszélj, beszélj! – rázta
izgatottan Barakony vállát. Feltárult az ajtó, és besiettek Béla hívei.
– Felség... én bementem a.....Zöld Macska"-fogadóba, és... Ismerem jól azt a hegyes rókaképét...
Az egyik udvari léhűtő, uram! Hogy... ma este a vacsoránál... kegyes királynéasszonyom... A te
gyönyörű orcádat akarják... elcsúfítani! – Látta, rémülten kap az arcához a világszép királyné. – Erre
te kardot rántasz, kisuram, hogy... megbüntesd a hitvány topa cselédet, erre mind a sok úr kardot ránt,
és... összekaszabol, mondván... a királyt akartad... megölni!
– Mit mondtál, fiú? – ordította Miska ispán a kardjához kapva.
– Az édes királynét... leöntik... Kisurunk... levágják, mint egy berbécset!
Elhűlve néztek egymásra. Hát a király szava csak ennyit ér? Megesküdött, hogy Bélának és
Máriának a hajaszála sem görbülhet meg! Tessék!...
 A nagy csendben különösen tisztán, jól hallatszott: kopogtak az ajtón. Egyszerre kapták
mindannyian arra a fejüket. Az ajtónálló jött be, és egy háromszögletűre összehajtogatott levélkét
hozott, vigyázó ügyetlenséggel egyensúlyozva a tenyerén.
– Küldték – mondta báván mosolyogva, és kihátrált. Béla tépte föl a pecsétjét, így jól látta, gyűrű
nem volt belenyomva.
169 “Felség, igyekezz el Esztergomból! Apád meg akar ölelni! Egy jóakaród!" Hirtelen
megsűrűsödik a teremben a levegő. Elsőnek Tűrje Dénes, a királyfi lovászmestere mozdul.
– Hova mégy?
– Nyergeitetek. Itt egy percig sem maradhatunk, uram!
Néhány minutum múltán a kisded csapat köpönyegekbe burkolózva már a lova nyakába bújva,
veszett vágtában robogott Ausztria felé.
Mária könnyű ezüstös fátyla hosszan lobogott az izzó holdfényben utánuk, mint elnyújtott
segélykiáltás.
10
Európa zengett, Endre olyan vadul dühöngött:
– Elárult a fiam! Megszökött a nyomorult Júdás! Lehullott róla végre az álarc! Titokban a
trónomra, a koronámra tört, és hogy aljas terve nem sikerült: megszökött!
Leopold herceg, Ausztria hercege meghatódva ölelte szívére az állapotos kis menyecskét és
megszeppent urát.
– Isten hozott benneteket, kedveskéim! Látom, nagy bajban lehettek, mert... megint felfedeztétek
a rokonságot!
Béla zavartan tárogatta a két karját, és Salamon deákot biztatta, magyarázza meg a helyzetet, de
aztán rájött, ő is tud még annyira németül, hogy elmondhassa a történteket.
– Az isten sem ismeri ki magát apámon, bácsikám! – keseregte. – Anélkül, hogy megkérdezett
volna, elvétette vélem a bizánci császár, Laszkarisz Teodor lányát, kicsi szememfényét, Máriát!
Három év múlva pedig, amikor már az unokáját hordja a szíve alatt, akkor meg rámparancsolt, váljak
el tőle!
– Miért? – meredt rá elhűlve a nagybátyja, Leopold herceg.
– Ezt kérdeztem én is. De nem sokat teketóriázott, amikor először tiltakoztam, kolostorba záratta,
mint az apácákat, és három hétig a közelébe sem engedett az a bitang! Akkor aztán a pápa őszentsége
közbenjárására abbahagyta ellenünk a hajszát. Most, amikor aláírtuk az Aranybullát, és elkezdtem
érvényt szerezni a törvény betűjének, orvul megint reánk tört!
– Hogyan? Orvul?
– Igen! – heveskedett Béla. – Az f. nyomorult vén lotyó, a mostohaanyám le akarta öntetni
Máriácskám arcát királyvízzel, mert megőrül az irigységtől! Mert az én boldogságom arca szép, mint
az égi szenteké, az övé meg olyan, mint egy éhesen nyihogó, vén, furmányos ló pofája!
Leopold, az asztalt verte, úgy hahotázott Béla hasonlatát hallva.
– Kedves öcsém! – jelentette ki végül, letörölve a röhögéstől kibuggyant
no•könnyeit. – Látom már, méltó vagy a meráni rokonságra. Addig maradhattok udvaromban,
ameddig akartok, vagy meg nem engesztelődik az az ostoba, vén hólyag apád.
Negyednap követség jött Esztergomból. Rendkívül goromba levelet küldött vele Endre. Leopold a
fejét csóválta már akkor, amikor a tárnokmester felfuvalkodott képét meglátta. El sem olvasta, mit írt
a sógora. Megemelte egyik csücskénél fogva, és úgy kérdezte:
– Mit írt a magyar király őnagysága legkedvesebb nyugati rokonának?
– Hogy nyomorult eb vagy, hogyha annak a lappangó kígyó Béla hercegnek egy nappal is tovább
szállást adsz!
– Ej, ej, tárnokmester uram! Milyen erős szavakat használsz!
– Igaza van királyi gazdámnak! Rossz kutya az, amely a gazdáját elhagyja! Megérdemli, hogy
leverjék a derekát! Ezért, ha jót akarsz, köttesd gúzsba azt a két nyomorult szökevényt, és sürgősen
küldesd a magyar határra, hogy elnyerhessék megérdemelt sorsukat!
– Uram! – nyöszörögte Barakony. – Ez a sátán itt most nem tárnokmester, egyszerű vendég, mint
akárki más! Hadd megyek át a másik szobába! Hadd vágom pofon, hogy kiugorjanak a szemei!
Béla némán a fejét rázta:
– Nem szabad, édes fiam! Ez a gonosztevő itt most követ, aki a magyar király képében jár el.
Vagy te tán a magyar királyt is képen vágnád, ha görbén nézne rád?
A lándzsás vajda rémülten rázta a fejét:
– Isten őrizzen, uram! Csak... csak akkor kerülne ilyen veszedelembe, ha... ha...
– Ha? – rándult össze haraggal a herceg homloka.
– Ha kezet emelne terád, vagy Mária királynémra!
Béla elmosolyodott, és megveregette Barakony széles vállát:
•- Látom, hű cselédem vagy, fiam! – Aztán mindjárt el is komorodott a kedve. – Csak az a baj,
hogy... nagyon kevesen vagytok, akik velem maradtatok a megpróbáltatásban. Búzád úr, Tűrje
Dénes, Miska ispán, Mátyás prépost, Salamon mester, meg te, édes fiam. Egy kezemen meg tudom
számolni a híveimet.
Barakony torkát a sírás fojtogatta. “Milyen pocsékul bánik el az élet ezzel a drága emberrel!
Miért? Kinek és mit vétett? Az a vén francia boszorkány a hibás egyedül, aki a király őfelségét a
kedves fia ellen uszítja, mint a kutyát szokás a csürhére! Istenem, egyszer adnád a kezembe, hogy
kedvemre megtáncoltathatnám azt az elagp.ott sárkányfajzatot, ahogy megérdefali!"
Béla nem tudta, mi játszódhat le hűséges vajdája szívében, de látta mély séges megrendülését.
Igen jólesett neki, hogy nagy bajában Barakony így vele érez.
– Ne bánkódj, édes fiam! Ismered a régi mondást? Senki sem kerülheti el a sorsát! Megkapja még
az apám is a magáét!
11
Ügy látszott, Endre megőrült. Vagy a lelkiismerete bántotta annyira, vagy el akarta terelni a saját
hibájáról a figyelmet, mert amikor a tárnokmester dolgavégezetlen tért meg Bécsből, sebtében hadat
rántott össze, és vad dühvei dúlni kezdte a Lajtán túli vidéket, Ausztria határszéleit. És közben még
egy főrangú követet is küldött, aki már gorombábban fenyegetőzött:
– Ha nem adod ki a szökevényeket, haddal pusztítom el egész országodat!
– És mit gondolsz, cimbora – förmedt Leopold herceg a nagyszájú nádorra, elveszítve
birkatürelmét –, én addig mit csinálok, amíg kegyes gazdád elveszejtené országomat?
Szólt a harci kürt, gyülekeztek az osztrák hadak Vienna alá, aztán, mint dübörgő förgeteg,
nekizúdultak Mosón meg Sopron vármegyének. A két megkínzott határvidék lakóinak jajveszékelése
felcsapott az égig. Égő falvak fekete füstje lebegett a Fertő-tó fölött. A határ mind a két oldalán
csengett a lélekharang, komor arccal hántolták el az ártatlanul lemészárolt pórnépet.
Béla szinte búskomor volt, a fájdalom folyton a torkát markolászta. Mit ér az élet idegenbe
szakadva? Néhanapján felbandukolt a Frankenburg csúcsra, és szemét keskenyre sunyva elnézett a
kéken párálló messzeségbe, melynek alján valahol Magyarország rejtezett. “Hát miféle ember vagy
apámtűnődött –, hogy így el tudod marni szülőföldjéről tulajdon fiad? Hát nem vagy kíváncsi az első
kis unokádra sem? Akkor miért tétetted a fejemre a koronát? Miért adtad nékem Erdélyt meg a
Tiszántúlt, ha egyszer nem őszintén gondoltad? Miért hallgatsz meglett férfi létedre arra a vén, ronda
sárkány feleségedre, Jolantára? És miért írtad alá az Aranybullát, hogyha nem engeded végrehajtani?
Hiszen csak a bolond nem veszi észre, azért martál el az oldalad mellől, mert... én végre akartam
hajtani, amit az ország népe akart, kért és követelt... És ez persze nem tetszett azoknak a szemét úri
hadaknak, akik meglapulnak mögötted! Ármány... intrika... erősebb lenne, mint a szülői szeretet,
mint a józan ész, a becsület? Még ilyen szélkelep frátert ki látott, mint az én apám? Egyszer így
beszél, másszor meg úgy, és iszonyú, hogy mindig el is hiszi, amit éppen mond! A kecsege ilyen a
halak között, hogy nincsen gerince, csak valami hitvány, hajlós porcogó búvik meg a helyén... Olyan
vagy, mint a «Magdolna-lányok», akik mindig azzal feksze
172nek le, aki épp kéznél van és fizet... Csoda hát, hogy ilyen ebek harmincadiára jutott az egész
ország?" <SUB>m</SUB> ölni tudott volna! Rohan az idő, i224-et ír a kalendárium, már második
éve senyved idegen földön, s közben otthon azok az átkozott nagyurak azt művelnek az országgal,
amit akarnak. A szerencsétlen szegénynép hiába reménykedik, megmarad a rabszolgasorban. Ha van
Isten, miér« engedi meg ezt?!
Mátyás loholt fel lélekszakadva a hegyre, messziről lobogtatva valamit. Bélának torkába ugrott a
szíve. “Ki írt? Mit írt? Mit akar?"
– Az a... drága jó... Honorius... atya! – zihálta szívére szorított kézzel a prépost, és lenszőke haja
lucskosan tapadt széles, magas homlokára. – Azt írja... nyugodtan hazamehetünk!
Béla elkedvetlenedett:
– Dehogyis megyek! A bizonytalanságba? Hogy apám hóhér kezére adjon, felségárulásért,
hűtlenségért, miért? Vagy ha engem futni is hagyna, titeket kapasson le a tíz körmötökről?
Mátyás haragosan nagyot kiáltott:
– Nem!... Ilyesmiről szó sem lehet! öszentsége írásban kikötötte, egyikőnknek sem görbülhet meg
egy hajaszála sem! Téged atyád iránti engedelmességre intett, őt pedig egyházi átokkal fenyegetve,
rákényszerítette, hogy házasságodat soha többé piszkálni ne merje!
Béla öröme lassan bomlott ki, mint valami ritka virág kelyhe, és átnyalábolva a boldog prépostot,
némán, erősen magához szorította.
12
Endre felugrott a trónjáról, és szélesen kitárva két karját a nagy ajtó felé futott, amelynek
keretében – arcán és tartásában erős gyanakvással – megjelent Béla királyfi, oldalán Mária
királynővel, aki karján hozta kicsinyét.
– Bocsáss meg, édes fiam! – susogta, miközben szorosan, forrón átölelte. Béla karja tanácstalanul
hullott alá apja válláról: “Lám, már megint kezdi. Miért kér király létére a fiától bocsánatot? Ez sérti
majd az önérzetét, férfiúi hiúságát, és megint meg fog orrolni miatta! Ne alázd meg magad, apám!
Vagy ne viselkedj úgy soha, hogy azt erezd, ha jóvá akarod tenni hibádat, meg kell alázkodnod!"
– Nem én rajtam múlik semmi sem, kedves apám – mondta Béla elfancsalodva. – Isten engem úgy
segéljen, hogy én néked soha rosszat nem akartam!
– Bolond vagy! – felelte higgadtan a király – Mindannyiunknak vannak esztelen pillanataink,
amikor szinte jóvátehetetlen dolgokat művelünk! Ne ítélj el, hogy meg ne ítéltessél! Még nagyon
fiatal vagy! Eljöhet még a te életedben is ilyen oktondi pillanat! Vétattem ellened, iól tudom,
megbántam, megkövetlek érte! – Aztán mintha Béla volna az egyedüli oka, mélységes
szemrehányással függesztette fiára a szemét. – Hát micsoda dolog ez, édes fiam! Kétesztendős
korában kell megismernie apádnak az első unokáját? – Leplezetlen izgalommal lépett Máriához,
ugyanazzal a mozdulattal' már nyúlt is a takaróért, hogy föllebbentse a kisdedről. – Fiú? – kérdezte
kiszikkadó torokkal.
– De apácka! – mondta kedves szemrehányó pillantással Mária, – Nem ismersz baba-színeket?
Fiú mindig kék. Ez milyen ruhácka?
Endre orcája akaratlanul is elfintorodott:
– Rózsaszín! Akkor ez csak egy pisis leány? – Látva menye és fia aggodalmát, kedvesen elnevette
magát, megpaskolva Mária bűbájosán elpiruló arcocskáját. – No, semmi baj! Majd legközelebb fiút
rittyentsetek! – Aztán mintha Mária és az unokája hirtelen elsüllyedtek volna, belekarolt a fiába, és
sétálgatni kezdett vele a teremben föl s alá. – Hányszor mondjam még, hogy vedd át Horvátországot
meg Dalmáciát? Tele vagyok miattuk jajjalbajjal: nagyon elszaporodtak megint ezek a büdös
bogumilok. Hogy mit művelnek ezek a szégyentelen fráterok, szinte már elképesztő. Ujabban
különösen Boszniában meg Bolgáriában dívik az a felháborító eretnekség! Képzeld, a püspöküket
pápának nevezik! És ami a legfelháborítóbb: ez a fekete tűzvész átterjed Szerbiába, Hulmba és
Dalmáciába is, mert se Asen János, a bolgár cár, se István, a szerb király nem száll kellő eréllyel
szembe velük.
Bélának sem volt újság mindez, de az utóbbi két évben, amit Leopold herceg udvarában töltött
önkéntes száműzetésben, elmaradt kissé a legfrissebb bogumil eseményektől. Érdeklődve hallgatta,
hogy István király testvére, Száva hátat fordított a pápának, és a konstantinápolyi pátriárkától kért
püspöksöveget, aki erre szerb érsekké szentelte fel. És Asen János is visszavezette országát a
görögkeleti egyház kebelére. Csak ott van rend, ott maradt fent a keresztény egyház uralma, ahol
Endre görög unokaöccse, Kálóján szerémi herceg uralkodik: a macsói bánságban, Belgrád és Barancs
környékén. A Havaselvében meg Moldvában mohamedán kunok és szkizmatikus oláhok élnek.
– Kisfiam! – nézett komolyan a király a fia szemébe. – Eredj le oda és teremts rendet! Ugrin, a
kalocsai érsek is segít majd néked. Ismered, jó verekedő, príma rétor: ketten biztosan elboldogultok a
bitang eretnek népséggel! – És kezet nyújtott Bélának, és megrázta istenesen.
A királyfi apja arcát fürkészte lopva. Vajon megint játszik csak vele, vagy komolyan igénybe
akarja venni a segítségét? Vagy csupán arra jó ez az egész attrakció, hogy feltűnés nélkül
eltávolíthassa fiát az udvarból, megelőzve
'74 ezáltal az újabb kínos összetűzéseket a fia és a mostohaanyja között. Mindegy, Béla idegeit
felőrölte a két évig tartó átkozott semmittevés, boldogan vetette magát az elvadult vidékek feletti
uralkodás nehéz, fáiasztó munkájába.
– Nem kell maradsz Esztergom? – kérdezte Mária rettegve, amikor este Béla mellé bújt az ágyba,
és örömében sírva fakadt, amikor megtudta, néhány nap múlva útnak erednek Dalmáciába.
13
A királyfi házasság-botránya csak rövid időre tudta úgy-ahogy elterelni az ország figyelmét a
szomorú állapotokról. Keserves jajveszékeléstől visszhangzóit az ország. Mint vihar előtt a
megvadult bögölyök az állatokat, még elszántabb mohósággal gyötörték az urak szolganépeiket.
Mintha rosszat éreztek volna. Százak és ezrek futottak naponta Esztergomba, a királyhoz, tegyen
igazságot!
Kánnembéli Gyula, az új nádor tombolt, mint oldalba döfött vadkan. A vádlók a szemébe
kiáltozták, amikor háborgásukat lecsitítandó kilépett a palota kerengőjéré:
– Eredj innen a pokolba! Te vagy minden nyomorúságunknak az oka!
– Te bolondítottad el tő'ünk a királyt!
– Hívasd haza Béla herceget! Ő tegyen köztünk igazságot! Gyula rohant Endréhez:
– Gyere velem, uram! Hallgasd meg tulajdon füleddel, hogyan lazította föl ellened a fiad az
országot!
Endre megint benyakalt tisztességesen, alig állt a lábán. Meg kellett kapaszkodnia az egyik zömök
oszlopban, ha talpon akart maradni. Épp jókor értek oda! Valami trombitatorkú serviens regis épp azt
kiáltotta:
– őfelsége ártatlan! Azok a beste kurafi tanácsosok a hibásak! Nékik köszönhetjük minden
bajunkat!
A király szíve olyan volt, mint a mérleg nyelve: mindig aszerint billent, melyik serpenyőjébe
dobtak valamit. Most lassan ráemelte vérben forgó szemét a nádorra, és mély lélekzetet véve
rárivallt:
– Hallottad ezt, te... szemét? Eridj a pokolba!
Az udvaron kismilló ember szorongott, aki ezt hallotta, és mintha az ég dördült volna meg, akkora
vivátot kiáltottak. Endre meghatódott mosollyal eresztette el egyik kezével az oszlopot, hogy
integetni tudjon a kicsattanó lelkesedéssel ordítozó boldogtalanoknak.
Kár volt megkockáztatnia, mert egyensúlyát és eszméletét vesztve, végigvágódott a folyosón,
mint a fellökött liszteszsák. Béla azt hitte, rosszul hall, amikor nemsokára Mátyás újságolta:
 – Apád kereket akasztott a johannitákkal!
– Micsoda? Komolyan beszélsz!? Hiszen a johanniták a pápa őszentsége különleges védelme alatt
állnak! Ők a pápa kedvencei!
– Mindegy! – rázta a prépost a fejét fontoskodón. – Akkor is összerúgták a patkót.
– De hát miért? Nem fél apám, hogy magára haragítja őszentségét? Mátyás a levegőbe ütött:
– Ugyan! Kitől fél a te apádurad, ha egyszer megdühödik és megköti magát? Nekimegy az
ördögök öregapjának is!
– De hát... mi történt? Valami oka csak van apám haragjának?
– Van hát! Hajajaj, komoly oka van, ha hinni lehet István atyának, a kegyes zágrábi püspöknek,
aki most tért haza Esztergomból. Vacsorára meghívatta magát, engedelmeddel én meg is hívtam, s
megígérte, akkor mindent elmond majd, amit a székesfővárosban hallott.
Béla jóízűen nevetett. Még egy ilyen fukar embert a föld nem hordott a hátán, mint amilyen a
zágrábi püspök! Ez egy évben tán háromszor sem fűtteti be a konyháját, mert mindig meghívatja
magát megyéje uraival, vagy pedig hivatalos ellenőrző utakra jár, mint mondja, egyházmegyéje
helységeibe. Megszöknek mellőle a kuktái, szakácsai, pincemesterei, mert a kegyes atya minden
kulcsot mindig magával cipel. Majd megszakad a hatalmas vasfüvek súlya alatt, de vonszolja, az
övére kötve, mert csak így hiszi biztonságban a kamráját, pincéjét, egyéb vagyonát.
– Amint jól tudod, kisuram – kezdte vacsora előtt Ádámnál és Évánál a beszédet –, a nemes német
lovagokat, akiknek fehér posztó köpönyegére fekete kereszt van varrva, még I2ii-ben telepítette
kegyes atyád édes hazánk földjére.
– Tudom, tudom! – hadrálta Béla, mintha csak leckét mondana. – Maramarosba mentek, ahol is
felépítették Huszt magas várát. Aztán a Barcaságot kapták meg, ahol is több várost alapítottak az
addig lakatlan vidéken. Ezen kívül ősvadonokat irtottak ki, tettek termővé, só- és rézbányákat
nyitottak meg. Különösen a rend nagymestere, a derék Salza Hermann vált ki mindannyiójuk közül.
Ezt én is jól tudom! Azt mondd el, kegyes atyám, miért akasztották össze a bajuszt?
– Azt mondtad, “derék Salza Hermann", ha nem csal a fülem, ugye? – burkolózott a fukar főpap
egyfajta titokzatosságba, amely a jólértesültek sajátja mindig. – Nos, éppen Salza Hermann
nagymesterben bújt meg a nagyratörés ördöge, kisuram! Király urunk megtudta, hogy ez a sötét
fráter úgy hálálta meg az ő végtelen jóságát, töméntelen kegyes adományait, hogy...
176 egyszerűen felajánlotta őszentségének az egész Barcaságot és a hozzá hódított Havaselvét
hűbéres birtokul!
– És a pápa? – bukott ki a szó önkéntelenül Béla ajkán.
– Készséggel elfogadta! – mosolygott a bennfentesek nagyvonalúságával István atya.
– Hogy-hogy? Milyen alapon? – kiáltotta felháborodva Béla. – Barcaságot csak használni engedte
át a johannita rendnek apám, és nem örökös tulajdonba! Hogy meri hát az a disznó lélek a pápának
felajánlani?
– Uram – billegette ujjai hegyét István atya idegesen, mert megérezte, átszivárog a szomszéd
refektóriumból a finom bojtos vacsora első fogásának illata –, ez előre várható volt! Én mindig is
mondtam kegyes atyádnak, ügyeljen, ezek a németek hallatlanul szemtelen népség! Képzeld, már
külön pénzt is vertek, és székhelyeiken kővárat emeltettek, holott kiváltságlevelükben esküvel
fogadták, hogy csak favárakat építtetnek tartományaik területén.
– Ne kezdd a világ teremtésénél! Mit tett atyám?
– íratott a kancellárjával egy kemény hangú felszólítást, hogy a nagymester vonja vissza a
Barcaság és Havaselve felajánlását, ha jót akar! De Salza Hermann nem is válaszolt. Tüstént
továbbította atyád levelét Rómába, mondván, majd a pápa őszentsége válaszol a magyar királynak!
Béla halkan füttyentett egyet. Látta, belépett kedves, köpcös udvarispánja, s meg is köszörülte már
a torkát, hogy bejelenthesse, megtéríttetett a refektóriumban, s szeretné megkezdeni a vacsora
felszolgálását. István atya szokatlan fürgeséggel pattant fel ültéből, hogy a király jobbján átsiessen a
nagy ebédlőszálába, de a királyfi kurta kézmozdulattal megállította:
– És mit felelt Honorius atya?
– Kisuram! – nyögdécselt a püspök nagyokat nyelve, keserves orcával. – Nem lehetne... vacsora
után?
– Nem szalad el a vacsora! – felelte kicsit nyersen a püspök mohóságától megharagvó királyfi. –
Engem a pápa őszentsége válasza érdekel, nem Mihály mester szakácsi tudománya!
– De nékem... Ha nem eszem a megszokott időben... Mindjárt rámjön a gyomorrágás – felelte
majdnem sírva István atya, aki rendkívül fájlalta, hogy nem merítheti máris címeres szárú
ezüstkanalát a finom illatú mandolalevesbe. Végül is a királyfi bosszúsan bár, de elnevette magát, és
kegyesen karját nyújtotta a kedves öreg papnak. Ez a vén haspók még rosszul jár, ha mindjárt nem
töltekezhet el a vacsorával. A püspök lábát gyorsan kapkodva baktatott a herceg mellett, de közben,
hogy jó szándékát bizonyítsa, buzgón magyarázott: – Honorius atya szokatlanul nyers hangú levélben
hárította el apádurad szemrehányását. Sőt! Kilátásba helyezte a legszigorúbb
177egyházi büntetést is, ha... ha nem hagyja abba a johannita rend nagymesterének goromba
felelősségre vonását!
– Jó, jó! Köszönöm, atyám! Hagyjuk abba, most egyél, mert kihűl a leves l Milyet akarsz?
Mandolatejet, vagy fekete tengeri-szőlő-levest?
– Mind a kettőt! – rebegte könnybe lábadt szemmel a kegyes püspök atya. Aztán az
étekfogómester hatalmas ezüsttálon százféle salátát tett elébük, hogy tányérukra szedhessenek belőle,
amennyi csak jólesik. Tudta, Mária királynénak ez a kedvenc étele, a zöld saláta, amelyre felszeletelt
főtt tojást rak aszakács, ízlésesen figurázva. Következő fogásnak csukát hoztak; szürke lében úszott a
még holtában is gonosz ábrázatú ragadozó. Még meg sem törölhette utána a száját a püspök, már
kínálták is sült aranyhasú posárral, amely még sercegett, és fölséges illatot árasztott maga körül.
István atya lehunyta áhítattal a szemét, és táguló orrcimpákkal lélegezte be a mennyei halszagot.
Béla csak bámult, milyen hallatlan ügyességgel fejtette le a porhanyósra sült fehér halhúst a ponty
csontvázáról az öreg pap. Félszemmel rásandított. Olyan sovány volt, szinte zörgött a csontja. “Hova
megy beléd ez a tömérdek étel, atyám?" – gondolta megbocsátó mosollyal, és nézte, hogy néhány
minutum múltán milyen szent buzgalommal lát hozzá a püspök az éles lében felszolgált, pettyes
irhájú pisztránghoz, amelyet ínycsiklandó citrusszeletek közé állított a szakács. Béla is becsülettel
helytállt, ha enni kellett, de István atya féktelen étvágyán mindig elámult. A réten lépdelő gémek
tudnak ilyen ádázul, rágás nélkül nyelni. Amikor a káposztát hozták, amelybe beléfőtt a csík, István
atya felnyögött:
– Lassabban adják fel az étkeket, uram! – vetette rimánkodó tekintetét a királyfira, aki kegyesen
rábólintott, és az étekfogók sürgése meglassult; megvárták türelmesen, amíg István atya eltüntet még
egy nagy tányér csíkos káposztát.
Amikor a konyhában a léhűtők meg az étekhordók beszámoltak a vendég étvágyáról, Mihály
mester mindkét kezével az asztalra támaszkodva, harsogva nevetett.
– A szentjit! – hahotázott öklével döngetve az asztalt. – Ez ám csak a kedves vendég! Vigyétek
már neki a hideg csukapástétomot, mert még éhen vész szegény feje! Hé, te! öt-hat szelet
rozskenyeret is tégy a tányérja mellé, de a gyürkéje ne legyen benne, mert azt nem szereti! Rosszak
szegénynek a zápf ogai!
Amikor ezután az asztal közepére állított ezüsttálból az atya buzgón kikanalazta a tejbe főtt kása
utolsó maradékát is, éhes vágyakozással függesztette szemét az ajtóra, mit hoznak még? De olyan
sóváran, mintha csak most kezdene el vacsorázni. Bélának már ki kellett engednie az övét, mert úgy
érezte, kipukkad, ha még egy falatot le kell nyelnie, István atya azonban
17!még megevett egy fél mandolasajtot, azután derekasan elbánt egy roppant főtt pontytetemmel
is, amelyet hidegen adtak fel, savanyú mártással.
– Felséges! – csettintett angyali pákosztosságtól ragyogó orcával. – Három misét mondok el
Mihály mester lelkiüdvéért, olyan finom!
Aztán még megeszegetett egy jókora, petrezselyemmel meghintett sült kecsegét, majd az étekfogó
a fejét csóválva odatett a kegyes püspök elé egy megtermett ezüsttálat, megpúpozva túróval,
mazsolaszőlővel bőven meghintett béléssel, amelyet száz rétegben lehetett két ujjbeggyel,
finomkodva szétszedni. István atya látta: hatalmas tarka cseréptálban hajnalpiros, tündöklőre
törölgetett almákat, marcipánfigurákat, birsalmasajtot és nádmézben eltett körtebefőttet állítanak az
asztal közepére, a keze ügyébe, hogyha még fér belé, hát szemezgethessen. S miközben tovább
beszélgettek, az atya csendben, észrevétlen meg is eszegette a tömérdek nyalánkságot.
– Ö! – forgatta zavartan a szemét István atya, mikor ismét szóhoz jutott. – Majdnem elfeledtem!
Salza Hermann, ez az álnok, gálád lélek, aki király urunknak soha egyetlenegy dénár adót sem
fizetett, őszentségének felkérés nélkül fölajánlotta, hogy évente két márka aranyat fizet!
– Gyalázat! – morgott Tűrje Dénes. – Mintha arcul köpné a magyar királyt az a nyomorult német
lovag!
Béla felállt, megbontva az asztalt. István atya elmondta a szokásos kurta fohászt:
Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott! Ámen!
Aztán behívatták Mihály mestert, mert szokás volt megajándékozni a kuktát, ha nagyon ízlett a
lakoma. A rózsapiros orcájú, golyógömbölyű, középkorú férfiú mellét, karjait vastagon elbontotta a
sűrű, szőke szőrzet, mintha egy megrakodott méh kefés lábát pillantotta volna meg az ember. A kukta
lekapta magas, fehér kürtő sipkáját, és odalépett mindenkihez, s valamennyi vendég dobott belé egy-
két dénárt. ' István atya roppant zavarral küszködött, mert a lakoma igen ízlett néki, de tán belehalt
volna, ha ki kellett volna adnia egy-két ezüstpénzt, csak úgy. Orcáját sötétpiros vérhullám öntötte el,
amikor elébe járult a kukta, s csöndesen-rekedten valami olyasmit dörmögött maga elé:
– Ne haragudj meg rám, keresztény testvérem, de... otthon feledtem az erszényemet. Ám... ha
letérdelsz előttem, nagyon szívesen megáldalak.
Mihály mester elkomolyodott, hiszen őszintén vallásos ember volt; a többi úri vendég úgyis adott
már éppen elég dénárt, és bizony nem mindennap
'79áldja meg az embert egy felszentelt püspök, igaz? Térdre ereszkedett hát, és nézte, hogyan
csapol jobbjával a püspök. Végül odasúgta néki az öreg főpap:
– Igazán nagyon finom volt mindegyik étel. De a káposztát sertésdagadóval jobban szeretem.
Máskor úgy készítsed, fiam.
Már a refektórium ajtajában búcsúzkodtak, amikor váratlanul elnyúzott, porlepte futár érkezett
Esztergomból. Béla ismerte jól, Csupornembéli Henrik volt. Hiába bíztatta, tisztálkodjék előbb meg,
egyék és igyék, addig nem volt hajlandó semmire, amíg át nem adta a király üzenetét:
– Ezer jó lovassal azonnal siess Esztergomba! Ütközben vedd magadhoz a Somogy, Baranya,
Fejér vármegyei ispánok zászlóaljait is! Tisztességre tanítjuk a pimasz johannita kutyákat!
– Háború! – nézett Béla döbbenten István atyára. – Nyíltan ujjat húzunk a pápával?
István atya teljesen megváltozott, az arca kisimult, állat megemelte, és megzengett a hangja:
– Édes fiam, öszentsége, Krisztus urunk földi helytartója, kiátkozással fenyegette meg apádat, ha
nem hagyja békén Salza Hermannt! És én mégis azt mondom néki, ha engem megkérdez: egy
pillanatig se tétovázzon! Szedje ráncba azt a szemét frátert! Mit szólna öszentsége, ha Róma egyik
ispánja felajánlaná hűbérbirtokul a magyar királynak a hét domb valamelyikét? No ugye? Mindig
gondolkodni kell, mielőtt kimondunk valamit! Esküdni mernék, ezért nem meri a pápa felséges
urunkat kiátkozni!
14
Barakony apja csak büszkén nevetett, ha a fiai szóba kerültek. Mióta visszakapták a
privilégiumlevelüket, alaposan megváltozott a sorsuk. A Bakony szélén majdnem egy egész falut
kaptak; öt fia volt meg négy leánya, és mindegyik után kapott egy-egy ekealja príma irtásföldet. Az
öreg serviens nagyon büszke volt népes családjára, melynek mindegyik tagja hallatlan szorgalommal
dolgozott, ha kellett, látástól vakulásig. A lányai hamar férjhez mentek, mert messze földet bejárt a jó
hírük: olyan szép kenyeret senki sem tud dagasztani, mint a Barakony-lányok, annyiféle ételt főzni is
csak igen kevesen. És olyan ügyesen kezelték az ollót, a varrótűt meg a hímzőpárnát, hogy versenyre
kelhettek volna akármelyik apácaklastromban nevelkedett úri kisasszonykával is. Annak különösen
örvendezett az öreg, hogy a fiai között kettő is akadt, aki belészerelmesedett a kézműves pályába. Az
egyik ötvös lett, a másik meg kovács. Ehellős, az ötvös, királyi testőrvajda bátyja jóvoltából
Esztergomban tanulta mesterségét egy drága, örökké pityókos,
i&o pókhasú firenzei latin mestertől, akit Federico Pallinónak hívtak. Vizsoly, a kovács, ez a
csöndes szavú, nagy darab legény pedig egy Bécsújhelyről Győrbe szakadt, égszínkék szemű, dörgő
hangú óriástól, Demhart Heinrich mestertől sajátította el a szép tűzi mesterség titkait. Csilla, a
legkisebb lány, szép volt, mint a harmatos virágszál, még Mária királyné szeme is megakadt rajta, és
odavette magához, fésülő komornáiának. Gyöngyi egy káptalani ispán felesége lett. Szegény
teremtésről sohasem tudták, hol élhet, mert nyughatatlan, izgága természetű férje, Csallány ispán,
minduntalan összeveszett gazdáival, és olyankor odébbállt egy házzal. Pirókon egy derék Fejér
vármegyei lovasvajda szeme akadt meg. Csóka, az utolsó előtti leány otthon maradt, minden
kérőjének kosarat adott, mert nem volt szíve magára hagyni megözvegyült édesapjukat. Hiába
próbálta elkergetni, férjhez kényszeríteni, a leány végtelenül szerette a szeszélyes öregembert, és
elmart maga mellől mindenféle kérőt, akármilyen gazdag vagy szemrevaló is volt. Azt tán mondani
sem kéne, az öreg valamennyi gyereke közül Barakonyra volt a legbüszkébb, hiszen az jutott
valamennyiőjük közül a legmagasabbra, s tulajdonképpen ő folytatta tovább egyedül az apja
mesterségét.
János meg Mihály otthon maradt, a földet imádták, s maguk is megfogták az eke szarvát, a kapa-
kasza nyelét, amikor eljött a munka ideje; nem bíztak mindent szántó-vető szolgáikra. Mert udvarnok
cselédeket Barakony is kikunyorált Béla királyfitól. Az egyik család kun, a másik halicsi orosz, a
harmadik meg bosnyák bogumil volt. Mindenki irigyelte őket a kölcsönös szerencséjükért: mind a
három rabszolga család roppant szapora volt, Barakonyéknak meg aranyszívük, ha a szomszédaikhoz
hasonlították őket. Az orosz család fejét Ivanuskának hívták, a kunt Küsmödnek, a bogumilt meg
Milicnek.
Nagy napra virradtak I22j-ben, mert Barakony megsebesült a johanniták ellen vívott hadjárat
során Halmágy várának ostrománál, és most az egész család összefutott, hogy láthassák és
megcirógassák szegényt.
– Hát te? – förmedt rá könnyes szemmel Csóka, csupa forró szeretettel. – Mit kell úgy hősködni?
Nem tudsz kicsit vigyázni magadra? Hadd egye meg a fene érted a tieidet, ugye?
– Ö, te mátyásmadár-fajzat! De fölvágták a nyelvedet! – paskolta meg Barakony az ép jobb
kezével húgocskája bájosán piruló arcocskáját. – Ezer éve nem láttuk egymást, és így kell fogadni az
embert? Legközelebb megkérem az ellenséget, akkorát üssön, hogy mindjárt végem legyen!
– Te, te! Ne beszélj butákat! Még megver az isten! Pedig azt ne tegye! Az én kedves bátyámra
nagyon, de nagyon vigyázzon!
Az öreg Barakonynak is őszintén vert a szíve a fiáért, de csak addig,
ifiamíg le nem bontotta a sebről a kötést, és alaposabban meg nem vizsgálta. Aztán
megkönnyebbülten lélegzett fel:
– Ó, te szerencsemalac! Rendes hús-seb! Valami karddal vágtak hozzád, ugye? Hála legyen az
Istennek, csontot nem ért!
– Nem, nem! Még eret sem, így vérem se folyt el túl sok – bólogatott Barakony, és hallatlanul
élvezte, hogy mindenki babusgatja, dédelgeti, és szilkékből, fazekakból, tarisznyákból mindenféle
meghatóan kedves kis holmit, ritka-finom ételt rak elébe az asztalra. “Egyél szépen és hamar
gyógyulj meg!" – rebegik. Vagy: “Használjon, édes bátyám!" – mondja a fejérvári sógor, Csépány
lovasvajda, aki szintén jeles szakértője a különféle vágott, zúzott, égett és nyíllal lőtt sebeknek.
 – Engem nem csapsz be, kedves süvem – rázza mosolygósán a fejét. – Ez valami marha nagy
szerszám lehetett, ha a puszta hegye is ilyen mély sebet ejtett a válladon!
– Jó szemed van, Csépány süvem! – biccentett elismerően Barakony. – Mert az bizony egy
húszfontos johannita pallos volt, amivel a gazdája le akarta kanyarítani a magyar király őfelsége
fejét, amikor fölszaladt az ostromlétrán a halmágyi várfalra!
Az asszonynép sikít, a férfinép szisszen meg nyög egyet:
– A szentjit a német féregnek!
– Én elébe ugrottam, arra löktem a pajzsom, így elkotortam a pallos-veszedelmet urunk feje felől.
Hanem a böhöm kard hegye engem köszöntött fel, mert megcsúszott a pajzsom köldökén. Hát így
esett a nagy eset.
– És még az is nagy szerencse, hogy hosszában szelte meg a pallos a válladat, és nem keresztben!
Mert az... az már cifrább dolog volna – mondja a fejérvári vajda-süv, és közben a tarisznyájából
vászonzacskókat halász elő. Csak nézett az egész család! A sokféle kis szák elborította a nagy asztalt.
Csépány négy külön-külön hegybe rakosgatta szét őket, és közben magyarázgatott és kérdezgetett:
– Lásd, süvem, négyfelé rakom szét őket. Csóka húgám, te is nagyon figyelj! Ha gennyesedni
találna Barakony sebe, akkor ezek főztjével ápold: van vagy tizennégyféle szer ellene. Ha láz lepné
meg, akkor a második csomóból főzzél levet: huszonötféle zacskót találsz benne erre. Ha meg
vérezni kezdene, a harmadik csomagocskát vedd majd elő; vagy húszféle fű van benne. Ha semmi
sem adódik elő, akkor a sebét azokkal a füvekkel kezeld, amelyeket a negyedik szákocskában találsz!
Barakonynak igen jólesett, hogy a nagy darab lovasvajda ilyen megható gondossággal törődik
ővele.
– Hallod-e, süvem, te nemcsak lovasvajdának lehetsz igen jó. Ügy látom, elmehetnél
füvesasszonynak, orvosságos embernek is!
182
– Hát... kedves süvem! Megboldogult édesanyám volt ennek igazán mestere. Tőle örököltem azt a
keveset, amit tudok. A táborban sok hasznomat veszik a társaim, nem tagadom. De ez csöppet sem
csudálatos dolog, hiszen mindannyian jól tudjuk, az Űr füvekbe és fákba rejtette minden földi
nyavalya medikámentumát.
Közben Pirók majd fölfalta Csépányt a szemével, és olyan büszke volt az uracskája nagy
tudományára, hogy majd ledurrant dagadó kebléről a feszes ingelő. Hát hogyisne! Amikor mindenki
úgy csüng a férjecskéje ajkán, mint a vének a Kisjézusén a templomban! És még azt milyen jólesik
hallania, amit Barakony mond:
– Hallod-e, kedves süvem! Elmondom én majd ezt a királyfinak is! Még a végén odavesz téged is
az udvarába, aztán... robotban szedheted a királyfi családjának a gyógyító füveket!
Nevetnek, már Barakony sebével is megbékélve.
– Cudar világ volt, fiam? – kérdi az öreg Barakony ellágyulva kissé, mert fia hőstettére emlékezik,
aki íme, megmentette a király életét.
– Hát... apám – csöndesedik el Barakony –, először felszólítottuk őket, adják meg magukat. Egy
jeles úr odalovagolt a felvonóhíd elé. Kürtöltek is előbb, háromszor is megfújták, szépen kicifrázták,
azután kiáltott a futár. Elébb nagy csend volt, aztán... csörömpölés, ijedt lónyihogás, heves
káromkodás, harsogó gúnyos röhögés... Képzeljétek! A király követéhez hozzávágtak egy óriási
köcsög sz...t! Micsoda sértés, hát nem? És hogy meg lehetett szegény követünk lepődve. Választ vár,
és egy hatalmas ibrik röpül feléje! No de aztán! Azt a szépet hallottátok volna, hogy őfelsége, Endre
úr mekkorát káromkodott! Huhu! A szentjit! Megcsendült belé a fülem! Aztán... ezer számszerijász
elkezdte lőni Halmágy várát. – Barakony felmutatta két ujját: – Ilyen vastag vesszeik végére égő
csepűt kötöttek, meg kis cserépcsuprokban görögtüzet! Tudjátok olyat, amit a víz sem olt el, hanem
attól csak még jobban szétrugódik, ha reáöntik! Csuda valami! Annyit mondhatok, csúnya munka
volt. Láttátok volna, hogy emelkedett az ég felé a füst! Hűha! Hallottátok volna, micsoda őrült
üvöltözést csaptak a johannita kutyák...! Mert tudjátok, a király érti ám a dolgát! Ügy csaptunk mi
arra a szép kis hegyi várra, mint a sólyom a csirkére. Elfutni se hagytunk időt a bentlakóknak! Azután
meg őfelsége körüljárta a várat, mint birkahodályt a szimatoló ordas, és mindjárt meglátta: nincsen a
várban kút, kívülről kapja a vizet. Hej, neki mindannyian! Rengett a világ, úgy görgettük a patak
medrébe a sziklákat!
Előrehajolt mindenki, úgy figyelték Barakony szavát. A legszebb pillanatban nagyot reccsent az
ajtó, és egyszerre vagy tíz ember bucskázott be a konyhából a szobába.
– Hát ezek meg... ki a csudák lennének? – kerekedett el a hadfi szeme. Kitört a nevetés:
– Hát Ivanuska! Nem ismered meg? A halicsi rabszolgánk! Meg a legényfiai! Meg... hé, hé,
Jelenácska, ne bújj el! – termett a szégyenkezve tápászkodó népség között Csóka, és sorra felségeké
mind, aztán megragadta egy bűbájos, mézszőke, égszínkék szemű, gödröcskés orcájú, álomszép
alakú hajadon kezét. – És ő a mi Jelenácskánk! Már nem emlékszel rá? Persze, vagy négy-öt éve nem
jártál idehaza, te, te tékozló fiú, te! – fenyegette meg húgocskája az elálmélkodó Barakonyt, aki nem
is hallotta, hogyan szidja a húga, úgy rajta felejtette a szemét Jelenán. “Ha azt mondanám rá,
harmatos kerti virágszál, hazudnék! – gondolta megkövülve. – Ha őzhöz hasonlítanám, sántítana a
szó! Ha nádszálat emlegetnék, otromba fatörzshöz párosítanám szépségét!"
– Szíp!... Gyönyörű szíp törtínet!... Mesíljed, Barakon! Ügy szeret hallgatói! – tette össze édes
rimánkodással a kezét Jelena, és félrehajtott fejjel nézett a marcona legényre.
Az öreg Barakony kedvesen fölnevetett:
– No, fiam! Most... levágod a sárkány fejét is, ugye?
– De édesapám! – csattant föl Barakony. – Mikor hazudtam én néked az életben? – És
összeharapta bosszúsan az ajkát, s a fal felé fordult. Aztán arra eszmélt fel, hogy Jelena ott áll előtte,
mint eleven pajzs, s két karját védőn kitárja hátrafelé:
– Apóka rossz! Barakon soha-soha nem hazudol!... Beszíl, beszíl mindig szíp, szíp igaz mesít!...
Ügy, úgy szeretek... – Körös-körül megint felcsattant az édes hahota, mire Jelena lángveresre gyűlő
arccal, sietve tette hozzá: – A mesít... szeretek! ...
De már akkor Barakony is megengesztelődött, megfogta ép kezével Jelena formás, karcsú
csuklóját, és szelíd erőszakkal lehúzta maga mellé a karospadra.
– Hát jó, akkor mondom tovább. De csak a te kedvedért, Jelenka!
– Ides! Ides! Drága! – susogta a villogó-szőkehajú leány, egy minutumra megfeledkezve a
világról, magáról, és Barakony vallanak döntötte gyönyörű fejecskéjét. Riadtan, csöppet
megszégyenülten kapta el, amikor megint fölzengett a nevetés vihara. Felugrott, hogy elszalad, de
Barakony vasmarokkal fogva tartotta, mert hiszen olyan belső forróság öntötte el a leány láttán, hogy
a torkában dobbant föl a szíve. Talán meghal, ha Jelena hirtelen kimegy! Ivanuska fojtott, ideges
torokhangon valamit mondott a lányának, mert Jelenka szelíden megkísérelte kiszabadítani a
csuklóját, de Barakony ettől úgymegdühödött, hogy jó öklével az asztalra vágott.
IÍ<SUB>4</SUB>
– A lány pedig itt marad, a szentségeteket! Ne hozzatok ki a sodromból, mert...
Az öreg Barakony észrevette, a fia komolyan megdühödött. Engesztelőén csitította:
– Jól van, na! Jól van, na! Persze, hogy itt marad! Jelenkám, kislányom – pillantott Csókára –,
ugorjatok le a pincébe, és a badacsonyi fehérből hozzatok föl egy jó bucsikkal! Pirók! Te meg
poharakat készíts! Ugye, falnál is valamit, kisfiam? Egy sonkacsülköt is hozzatok ide! Szegjétek meg
a ftiss cipót! Vereshagymát is rakjatok melléje! Jaj, hát tisztítsátok meg előbb a hagymát,
szerencsétlenek! Talán félkézzel fog majd Barakony bajlódni vele? Nohát akkor, faljál valamennyit,
édes fiam, recte?
Mire a két lány visszatért a pincéből a bucsikkal, Pirók addigra felkészített mindent. Barakony apó
kedvesen somolygott:
– No, kislányaim, Jelenka, Csóka! Etessétek meg szépen a sebesültünket, mint galamb a fiát!
 Amikor eltették az asztalról az ételt, az öreg Barakony is velük ivott.
– Kedves egészségedre, édes fiam!
– Mielőbb gyógyulj meg, süvem! – emelte rá csanakját Csépány, a füves lovasvajda. – És mondd
tovább, ne bánj ki velünk!
– Onnan már gyorsan ment tovább minden – folytatta megengesztelődve Barakony. – Mert ahogy
a tűz felgyűlt, a katonák rögtön megritkultak a falon: ahogy a szél elfekteti a nádat a Balaton
mentében! Rohantak, menteni a tűzből, amit még lehet: asszonyt, gyereket, holmikat, kamrából az
életet, a tűzhely hamujából a dénáros köcsögöt. A műhelyekből a szerszámot. A kamrából a posztót,
bársonyt, gyolcsot, irhát, mit.
– Aranyfüstöt... ezüstlemezt! – vágott közben idegesen Barakony ötvös öccse, Ehellős, akin sokat
mulattak fenemód előkelő neve miatt, de hát megboldogult édesanyja ragaszkodott hozzá. –
Drágaköveket! Vagy talán nem is volt ötvös Halmágy várában? No, akkor szegény kis hely lehe tett,
mert a helység rangját mindig az adja meg, van-e benne kézműves: kovács, szabó, varga, takács. De
legfőképpen: ötvös!
– Apád irgalmát! – nevetett Barakony az állat szinte már gőgösen égnek szegő öccsére. – Hát te
már csak az ötvös, meg a többi kézműves uraságokkal törődsz? Nézze meg az ember! Talán ne is
mondjam tovább?
– Dehogyisnem, dehogyisnem! – mondta Ehellős fontoskodó ajakcsücsörítéssel. – De mindig
mindent a maga helyén. Igazánformás, érdekes históriádból nem hiányozhat a halmágyi kézművesek
szorongattatásának megemlítése sem...
Nem hangzott pökhendien Ehellős közbeszólása, de Barakonynak mégis
'
*

*
elment valahogy a kedve a részletes regéléstől. Pedig a család megint letorkolta a sértődötten
pipiskedő öccsöt.
– Tudjátok, hogy én Béla királyfi katonája vagyok, ugye? – folytatta újra belemelegedve. – Nos, a
kisúr észrevette, hogy apja, mint a tébolyodott, rohanni kezd az egyik ostromlétra felé, kezében egy
szál, meztelen kardot szorongatva. “Fiam! Eridj utána, apám megőrült!" – kiáltott felém, és én
keresztültapostam az előttem állókon, bal karomon szép, kerek pajzsommal, amit Vizsoly öcsém
kalapált nékem, jobbomon a damaszkuszi szablyával, amit a királyfi adott ajándékba, amikor
megtudtam, hogy Jolanta királyné mire készül ellenük – és neki a létrának! Őfelsége röpült fölfelé
mint a madár, az ember már ki sem nézné belőle! Én meg csak arra törekedtem, hogy mindig a feje
fölé tudjam tartani a pajzsot. Szerencsére Vizsoly akkorára csinálta, mint egy köblös véka, így
megfértünk alatta mind a ketten. Hallottam, nyílvesszők pendültek el, egy dárda hegye
megcsikordult, aztán már fent is voltunk, őfelsége igen haragudott, és valamit kiáltozott is, hogy mit,
azt nem értettem abban a nagy kavarodásban, csak azt láttam, hogy egy bolond német hadonászik
feléje, mint a szélkelep a pallosával. Ráadásul őfelsége mindig el akart lökni maga elől a bal karjával,
gondolván, nem tud tőlem nekihuzakodni az ütésnek! Aztán felénk villant a pallos, úgy éreztem, egy
megvadult muraközi rúgott meg, éles fájdalom nyilallt a bal vállamba, aztán minden elsötétült
előttem. Mondják, őfelsége az ölében hozott le a falról, ahol vérbe fagyva hevertem.
Áhítatos csend ül a tisztaházra, csak Jelenka pici szipogása festi alá.
– No, aztán bekötöztek szépen is, jól is, hál'isten. Azt még hallottam, őfelsége azt mondta
kisuramnak: “Fiam, néked adom Erdélyt, csinálj itten rendet! Aztán nézz át a Havas-hegyeken is,
ahol a kunok meg az oláhok élnek! Sok babér terem arra néked!" Ügy látom, legközelebb arrafelé
viszem majd a királyfi zászlaját, hogyha rendbe jött a sebem.
Ehellős, akire előbb keményen ráripakodott az egész család, most nagyon óvatosan kezdte:
 – Befejezted, kedves bátyám? Ha igen, úgy én is mondanék valami igen érdekeset. Ugye,
hallottátok már hírét valamennyien Róbert atyának, a veszprémi püspök úrnak?
– Hírhedett férfiú! – csapott a levegőbe az öreg Barakony. – Szegény Veszprém! Meg vagy te is
áldva a püspököddel! Még különb gazember, mint Jakab püspök atya, aki minket kezdetben
nyomorgatott.
Ehellős alig várta, hogy apja kimérgelődje magát, élénken hadonászva vágott közbe:
– Tudjátok meg, Róbert atya esztergomi érsek lett! Az ország első főpapja!
186
– Hazudsz, kölyök! Lehetetlen! – hápogott a vén Barakony az őszinte meghökkenéstől. – Hiszen
úgy tudom, hogy... ki van átkozva az anyaszentegyházból!
Pirók szólalt meg hirtelen:
– Persze, persze! Templomokat gyújtatott föl! Derék bencés szerzeteseket kínoztatott halálra! Ó,
az a gyalázatos ereklyetolvaj, az lett esztergomi érsek? Hát
*
'van Isten, édesapám? – És keresztet vetett felháborodásában, hogy az Isten meg ne találja verni,
amiért meg mert szidni egy főpapot.
– Pedig az lett! Esztergomi érsek! Hiába csinált akármit is az esztergomi káptalan! Kétszer is
leszavaztak, de mindig csak egy-egy szavazat jutott Róbert atyának! Egyszer a csanádi, egyszer meg
a nyitrai püspök adta a voksát reál
– De hiszen akkor... érvénytelen a megválasztása! – háborodott föl végképp az öreg Barakony.
Ehellős a szája sarkában, orra tövén gúnyos mosollyal fölényesen legyintett:
– Mert sokat kérdezi azt a pápa, hogy hányan szavaztak az ő emberére! Ha senki se szavaz rá,
akkor is az lesz az esztergomi érsek, akit őszentsége akar, értitek? Ha nem tudnátok, ennek is megvan
a maga értelme! őfelsége könyörtelenül kiszórta a johannita lovagokat a Barcaságból, és nem hajtott
Őszentsége könyörgésére, hogy vegye vissza őket. Most ezzel visszaadta Endre úrnak a kölcsönt! Az
esztergomi érsek pedig, ha a fene fenét eszik is, akkor is az ő embere lesz! Ha megpukkad a magyar
király haragjában, akkor is! Hja, ez a világ sora!
Az apjának nagyon tetszett Ehellős jólértesültsége, aki lám, nem hiába esztergomi lakos, tudja a
legfrissebb híreket, de azért némi gyanakvással kérdezte:
– Aztán... honnan tudod te ilyen jól ezeket? Talán Róbert atya bement Pallino uram
ötvösműhelyébe, és elmesélte?
Ehellős vérig volt sértve apja bizalmatlanságától. Az ajka széle reszketett a felháborodástól, és ha
nem lett volna a legszigorúbb törvények egyike a szülők tisztelete, tán felugrik és kirohan , így csak
annyit mondott:
– Kedves apám, egyet hadd mondjak csak! Amit két ember tud ebben az országban, az többé nem
titok! Nos, ezen a titkos szavazáson pedig tíz püspök atya voksolt!
És egész este nem szólt többet egy árva szót sem.
Amikor végre elálmosodott a család, pihenőre tértek. Barakony még néhány szót váltott
Csépánnyal, hogy mit szól az új rendhez, hogy a serviensek csak akkor kötelesek külföldre hadba
követni a királyt, ha zsoldot fizet nékik, amikor odakintről éles sikoltás, majd dühödt kiáltás harsant
föl. János, Mihály meg Csépány megrökönyödve ugrott talpra.
– Mi a fene történt?
Tépik föl az ajtót. Ehellős jön sietve velük szembe, orcája össze van karmolva, mintha mérges
macskával akart volna egy szilkéből tejet inni. Kintről pedig keserves zokogás lüktet, mintha egy
forrás énekelne.
– Az anyja kényeskedő istenit! Nézzétek, hogy összekarmolta a képem!
– Kicsoda?
– Az a kis szőke cafat!
 – Mit akarsz Jelenától? – fakadt ki Barakony, s egyszerre olyan éktelen harag töltötte el, hogy
maga is meghökkent.
– Hogy-hogy mit akarok? – kerekedett nagyra az ötvös-fiú szeme. – Tudtommal a “hölgy"
nyomorult sclava, igen? S ha nem tévedek, akkor a mi családunk rabszolgája, igen? És hiába vetsz
rám ilyen vasvilla-szemeket! Az enyém éppen úgy, mint a tiéd! Ez a kis ringyó nem ember, egyszerű
tárgy, érted? Tizenkettő egy tucat! Ha akarom, eladom a vásáron, mint egy bronztálat, vagy egy tarka
üszőt! Ha akarom, beviszem a kamrába, és úgy megbúbolom, hogy szikrát hány a szeme!
Akkora pofont kapott Barakonytól visszakézzel, hogy a másikat a fal adta az ötvös-testvérnek. A
királyi vajda úgy ordított, mint a vihar:
– Majd beviszlek én a kamrába, aztán úgy megpofozlak, hogy egy hétig hígat eresztesz, csak merj
még egyszer egy ujjal is hozzányúlni Jelenkához!
Az ötvös-öccs megrökönyödve, megszeppenve szorította égő arcata a kezét. ,,Phű, a teremtésit!
Hát ki hitte volna, hogy ilyen komoly ez a dolog a bátyja és Jelenka között? Hát így beleszeretett
Barakony ebbe a nyomorult kis rabszolga-fattyúba? Nem mondom, csinosságban párját ritkítja ez a
kis nőszemély! Csak a messzi, havas orosz földről érkező mammutcsont kámeákon láthat az ember
ilyen nemes vonalú női arcokat, mint ezé a lányé. Nyakának gőgös kecsességű íve az úszó hattyúéval
vetekszik, két válla gömbölyű, mint messzi Indiából eredő elefántcsont istennőszobroké, keble
csodálatos kincs, ahogyan Salamon király írja, két táncoló gödölye rejtezik feszülő ingelőjébenl
Derekát tán két összemarékkal át lehetne érni, és istenemre, jó lenne megszorongatni kicsit!
Tompora, csípője, akár az egyiptomi lantok és tamburák szelíden buja íve. Halálos gyönyörűség
lenne, ha egyszer mezítelenül megállna a műhely sarkában, ahova a mennyezeti ablak lantornáján át
megszűrve ömlik be a lágy tavaszi fény, és tüzes tűvel egy nagy aranytál meghitten domborodó
aljába, vagy egy pohos ezüstkancsó tág mezejére rákarcolhatná ezt a mesebeli szép női testet. Phű!
Még végiggondolni is elegendő, hogy kiverje a víz az ember homlokát! Hát még, ha utána
odadönthetné a műhely sarkában álló dikóra... Milyen kár, hogy Barakony bátyó így
belészerelmeskedett! Se karcolás, se dikó! Ez a vérben forgó szemű medve széttépné tüstént, ha még
egyszer meghallaná Jelenka ja sikoltozását!"
liiZavartan dörmögte:
– Bocsáss meg, bátyó! Jelenka olyan gyönyörű, hogy... belémbújt az ördög.
Barakony ijedten fújtatott. Nem ismert magára. Nő miatt még sohasem veszítette így el a fejét. És
éppen az öccsét kellett arcul csapnia? Mindegy, most már minden mindegy! Érezte, egyre fokozódó
megdöbbenéssel: ha Ehellős még egyszer panaszkodni merne Jelenkával, belédöfné a tulajdon
testvérébe is a tőrt. Hideg futkározott a királyi vajda hátán. “Mi ez a rettenetes érzés? Ez már bűn,
ennyire szeretni valakit! Meg kéne gyónni, vagy mi. Meglehet, a pap föl sem oldozná! Tulajd on
testvéremre kezet emelni! Egy rabszolgalány miatt!" Növekvő kétségbeeséssel észlelte, minden érve
szétporlik szívének konok ellenkezésén, s mintha a gyóntatóval vitatkoznék, úgy szőtte tovább
gondolatait: “Atyám, ha ez bűn, akkor bűn! Azt se bánom! Szeretem Jelenkát! Jelenka csak az
enyém! És bárki emel rá szemérmetlen gondolattal kezet, megölöm!" Aztán meghiggadt kissé
lelkének háborgása, és már látott is a szeme, és észrevette, Ehellős arcát a szégyen pírja festi vörösre.
S a kölyök hangján megérezte, őszintén beszél, amikor bocsánatért esedezik. Égni kezdett a füle
hegye. Gyorsan az asztalhoz lépett, amelyen tarisznyája hevert. Kivette belőle bőrzacskóját,
amelyben minden vagyona volt. Az a húsz arany is, amit Endre úr adott néki, amikor dühe elcsitult,
és látta, a vajda mentette meg az életét.
– öcsém – mondta halkan, zavartan –, fogadd el engesztelésül. Nem tudom, mi bújt belém. Isten
bizony nem akartalak megütni.
Ehellős elvette a kis bőrzsákot, kimadzagolta, belenézett, elismerően füttyentett egyet, aztán
visszaadta:
– Mondanék valamit, bátyó! Én meg azzal szeretnélek megkövetni, hogy... nem fogadom el ezt a
temérdek pénzt tőled. Hiszen igazad volt. Azzal a teremtéssel szemtelenkedtem, akit te szeretsz. A te
helyedben én is odaütöttem volna. Hanem azt tanácsolnám, eridj el a veszprémi káptalanba, és ezen a
pénzen váltsd ki Jelenkát, hogy szabad teremtésként vehesd feleségül!
Barakony szívét ujjongó öröm öntötte el. Öccse nem haragszik, nagyszerű tanácsot adott, ami néki
eddig nem is jutott eszébe, mégpedig egyszerre kettőt is: elébb váltsd ki Jelenkát, aztán vedd el
feleségül!
Az ép karjával úgy magához szorította Ehellőst, hogy a lélegzet is bentszakadt szegény
vékonypénzű kölyökben.
lig15
“Reménytelen – dühöngött magában Béla. Hiába harcolok, mint az eszeveszett, szinte egyedül az
egész ország ellen, ha az apám egyetlen kézmozdulatával évek keserves munkáját rontja össze!"
Amíg oda volt Halicsban, Endre szívében ismét elszabadultak a régi rossz szellemek. Üj kormányt
alakított, amelynek nádora Apodfia Dénes úr lett, aki tizenöt éven át tárnokmesterkedett a király
mellett. Förtelmes feladat hárult rá, annyi szent. Az országban három királyi udvar működött: Endréé,
Béláé és Kálmáné. A halicsi háború szinte sohasem szünetelt. És az Aranybulla hiába hozott szigorú
törvényt a descenzusokra is: az öreg király járt elöl rossz példával, kiszállásaival változatlanul
háborgatta, sanyargatta az országot. Persze, az urak és főpapok is vérszemet kaptak, és követték
őfelsége példáját. Endre keményen megkövetelte a királyi huszadrészt minden úr és királyi szabad
terményéből. Sőt, a legutóbbi években a papságra is kivetett némi adót. De hát hiába mesterkedett
tárnokmester korában Apodfia Dénes, sehogysem boldogult, mintha a király zsebét elfeledte volna
bevarrni alul az udvari szabó, minden dénár kiesett belőle, alig tette belé. Kárörvendő röhögéssel adta
át utódjának a királyi kamra kulcsát.
– Mikor én 1213-ban átvettem Miskanembéli Salamon úrtól a tárnokmesterséget, a
kincseskamrában egy szegény, vedlett kandúr árválkodott. Megszántam szegény portékát, és betettem
melléje egy nősténymacskát is. Ha nem akarod, hogy éhen vesszenek, adass nékik te is mindennap
valami falnivalót, mert a kamrában nemhogy kincs, még egy fia egér sincsen!
Béla csak a fogát szívta, amikor az új kormány teljes névsoráról értesült, hiszen az új királyi
tisztek között tulajdonképpen csak két olyan úr volt, aki iránta jó szívvel viseltetett: Tomajnembéli
Dénes úr, a tárnokmester, és az udvarispán: Kánnembéli László. László úr hétravasz apjáért,
Kánnembéli Gyuláért már nem merte volna tűzbe tenni a kezét.
A hír vétele után, Halicsból hazatérőben, az ifjabb király meggyorsította seregének vonulását.
Érezte, valami nagy disznóság van kibontakozóban Esztergom falai között. Egész úton, a Vereckei-
szorostól Esztergomig mindenütt ellepték a püspökök, prépostok, kanonokok, nyomorult kis vidéki
plébánosok.
– Mi bajotok, atyám? – kérdezte eleinte kerekre nyíló szemmel a királyfi. Ince atya, a súlyos
asztmával küszködő, öreg leleszi apát először hosszan, némán a királyfi kezébe kapaszkodott, és csak
két nagy, zöld, árkos szemét fúrta Béla meghökkent szempárjába. Olyan őszinte szemrehányást már
nagyon régen hallott a herceg, mint Ince atyáét. A rekedt, megviselt hang vádlón reccsent:
– Mit vétett néked a leleszi ecclesia, édes kisuram?
190
– Isten látja a lelkemet, semmit se, atyám!
Ince atya a mögöttük félkaréjban álló társaira tekintett. Megdöbbenten pillantottak egymásra.
– De hát akkor... miért vetted el az apátság tizenegy faluját?!
– Én? De atyám! – fűtötte át az indulat Bélát. – Hogy vehettem volna el tőle, amikor hónapok óta
Halicsban harcoltam az oroszokkal és a sárral! ?
Ince atya nagy szeme még jobban kinyílott:
– A királyi pristaldus hozta a nádor úr pecsétjét! S bizalmasan megsúgta, te hajszolod tűzzel-
vassal a birtokrekonstrukció ügyét! És mielőtt elmentél Halicsba, szigorúan meghagytad: “Gyerünk,
emberek, eddig megkíméltük őket, most vegyük el a kappanháj ás papokét!"
– Istene ne legyen a sötét gazemberének, aki ilyen szépen kitalálta! – csikordítutta össze Béla a
fogát. – Tehát: ellenem akarják fordítani uraimék a tulajdon fegyveremet?
– Mit mondasz, kisuram? – mélyesztette gyanakodva Ince atya szemét a királyfi arcába.
– Semmit! Semmit, a világon atyám! Megnézhetném az elkobzott birtok adománylevelét?
– Lehetetlen, kisuram! A nádor úr szigorú parancsára a királyi pristaldus magával vitte
Esztergomba, ahol az érseki kancellária vizsgálja majd meg az aláírások és a pecsétek hitelességét! –
Hirtelen kitört az elkeseredés az idős, aszkéta külsejű papból: – Miért teszitek ezt velünk, az
anyaszentegyház képviselőivel? Szabad kifosztani az ecclesiát, amelynek még dicső emlékezetű
Szent István királyunk adományozott minden talpalatnyi földet? Mire vezet ez, mit gondolsz? Magad
ellen akarod fordítani az ecclesia militanst? Miért gondolod, hogy te leszel a harcban az erősebb?
Béla ajkát összeharapva villámgyorsan latolgatta a helyzetet. “Átkozottak! – háborgott magában.
– El kell ismerni, nagyszerű koponya mozgatja a háttérben a bábukat! Rárontottak a
birtokrekonstrukció ürügyén az egyházi javakra, bölcsen azt gondolva, majd engedek a papok
felhorkanásának! Ha nem, a papok reám uszítják a pápa őszentségét, aki majd üzen, azonnal
függesszem föl a birtokrekonstrukciót! Ha nem teszem, kiátkoz az anyaszentegyházból! Ha pedig a
papok birtokát békében hagyom, békében kell hagynom a nagyurakét is. Ragyogó, agyafúrt logika!
Szinte látom az új nádor kárörvendő, néma farkasvigyorgását: «A királyficskát fogta meg a nekünk
állított csapda. Hahaha!»
– Nyugodt légy, atyám – szólt aztán, kicsit lehiggadva –, legfelső fokon úgyis én döntök a
birtokelkobzások dolgában, Kálmán öcsémmel! – Kelletlenül tette hozzá: – És a mi döntésünket meg
atyám felülvizsgálja. Hanem könnyebb megkérni a Dunát, eztán folyjék visszafele, mint
elhallgattatni a meglódult nyelvű, betegen kahácsoló Ince atyát:
– Jól van, jól van, úgy látom, ez már nagyon jól van! De most már csak arra a kérdésemre felelj,
miért vetsz ki adót az egyházra?
– A királyi huszadot gondolod, atyám? Ezt még a dicső emlékezetű Szent István királyunk
rendelte el. Ezen még én sem tudok változtatni, és nem is akarok, atyám!
Ince atya változatlan keserűséggel siránkozott:
– Tudod te azt, hogy milyen rettenetes súlyos adókat ró ki ránk a pápa őszentsége, amióta
belebonyolódott a német császárral ebbe az áldatlan háborúságba? Elviselhetetlen terheket rakott a
vállunkra! Ha azt mondom, elveszi az apátság fele jövedelmét, még nem is mondtam sokat!
– Ez a pápa őszentsége dolga, atyám! – állt föl a királyfi, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy
elzárja a további vita útját.
– No de másfajta dénárokat is követel rajtunk őfelsége tárnokmestere, kisuram! Mintha afféle
nyomorult szabadosok volnánk!
– Ez meg az ő dolga, kegyes atyám! Vele kell dűlőre vinnetek!
– Légy a kegyes szószólónk, csengve kérünk! Ne engedd tönkretenni egyházunk jogait,
megtépázni anyaszentegyházunk ősi méltóságát!
Zúgott a királyfi feje, mintha váltóláz kínozta volna, és az orvos-barát parancsára keserű gyökeret
kéne naphosszat rágnia. És mindenik apátság, prépostság és püspökség határában megállították, és
mindenütt elpanaszolták szinte szóról szóra ugyanazt. “Hej, hej, Apodfia Dénes! – füstölgött a
királyfi. – Ha egyszer én elkapom a gallérodat! Megrázlak, mint vak macskakölyket a kutya!
Széttaposlak, mint kerékvágásba hullott cserépfazekat a szekér."
A falvak, városok népe az izmaeliták iszonytató garázdálkodásaira panaszkodott. Hogy a legújabb
dénár már olyan vékonyra sikeredett, hogy ha ráfúj az ember, elröpül, mint a vadíiba pihéje. Hogy
ennek az évnek a nyolc hónapja alatt már harmadszor hajtatják az izmaelita pénzváltók a népeket
dénárt cserélni. Az izmaelita adóbérlők pedig azt csinálnak a néppel, ami jólesik nékik. Senki sem
ellenőrzi, korlátozza példátlan mohóságukat.
 – Átkozott legyen minden jöttment szerecseny! – rázták az öklüket a kárvallott szerencsétlenek
valamerre Esztergom felé.
Béla szívében lankadatlan folyamatossággal égett az őszinte bosszúvágy Apodfia Dénes ellen,
ahogy az erősen megfújt cserfaparázs izzik a kemencében.
Esztergomba érve azonban seholsem találta az új nádort, pedig mindenütt kerestette. Végül is apja
intette le, hogy van más komoly tennivalójuk is, ne töltse a drága idejét hiábavalóságokkal:
– Te azt a boldogtalan nádort kajtatod mindenfele, ahelyett, hogy azt a
192gonosz Róbert atyát kapnád a tíz körmöd közé! Mert megjött ám! Haza méltóztatott neki
jönni, hogy a fekete fene rágta volna ki útközben az irháját!
– Mi bajod van az érsek atyával, apám? Ha a papok rezgelődnek ellened, megvan a súlyos okuk
rá! Te, meg az a drágalátos nádorod szolgáltatta az okot rá!
– Ugyan, lári-fári! Mesebeszéd minden szavuk! Mi fáj úgy nékik? Az, hogy nemcsak ezeket a
boldogtalan világi népeket számoltatják el a kapott birtokokkal, hanem a papokat is? Miért? Azt
hiszed, pap nem kapott méltatlanul birtokot éntőlem, ha jókor környékezett meg? Ne tréfálj, édes
fiam l És a királyi huszad fáj nekik? Hadd fájjon! Ha belegebednek, akkor is beszedetem tőlük! Ne
félj, van egy pár nagyszerű izmaelitám, akik csudára értik a dolgukat!
– Tapasztaltam, apám! – robbant ki Bélából az indulat. És már ismét szokott, áldatlan vitájuk
kellős közepén úsztak, amelynek csak Róbert érsek atya érkezése vetett véget ideig-óráig.
Béla tekintete végigfürkészte a messze földet megjárt főpapot. A hitvány, olajos tálján koszton úgy
lesoványodott, hogy tán tűbe lehetett volna fűzni. De nem ez volt rajta a legnagyobb változás. Az
állat állandóan ég fele szegte, minduntalan ki-kilángolt belőle valami mérhetetlen dölyf, s érezte a
király és a fia, hogy tán átbukfencezne rajtuk, ha véletlenül útjukba kerülnének, annyira fent hordja
az orrát. A király szerette volna tréfával áthidalni a komisz helyzet szakadékát, ezért mosolyogva
fordult a fiához:
– Ugyan, kérdezd már meg a kegyes érsek atyát, merre járt, mit látott? Mi újság a nagyvilágban?
Hadd gyarapodjék kicsit szegény magyar király tudománya!
– Ez a pillanat nem alkalmas a tréfálkozásra! – hűtötte le az érsek Endre úr barátkozó kedvét. –
Egy nagyon nagy dolgot kell tudomásul vennetek: új fejedelme van a keresztény-katolikus
anyaszentegyháznak!
– Tudjuk, tudjuk! – mosolygott továbbra is Endre, aki már megivott aznap két pint kitűnő
aranyhegyi rizlinget. – Ha jól tudjuk, Gergelynek hívják, mint már vagy nyolc pápát őelőtte!
– Ne csúfondároskodjunk őszentsége nevével! Ez sem tréfa tárgya! – csattant föl az érsek.
Endre úron kötekedő ing volt, csak nem maradt békén, ingerkedve szólott:
– Ejnye már, érsek atya! Hogy beszélsz uraddal és parancsolóddal? Róbert atya fölegyenesedett,
kihúzta hajlott derekát, és indulattól szikrázó hangon kiáltotta:
– Az én egyedüli uram és parancsolom Krisztus urunk földi helytartója, IX. Gergely pápa
őszentsége! A világ egyedüli ura!
Béla összevonta szemöldjét, és tompán, monotonon azt mondta:
'93
– Volt egyszer egy pappal dolgom. Krisztus urunk aklába tereltünk be vele együtt temérdek
pogány báránykát. Az a jó pásztor nékem akkor azt mondta: “Az egyházi kánonjog szerint az én
uram mindig az, aki ennek az országnak Isten kegyelméből koronás királya. Az, akinek a kenyerét
eszem!" Vagy talán nem jól emlékeznék, Róbert atya?
Az érsek ebben a pillanatban keményen elutasító és megdöbbentően visszataszító volt. Rátámadt a
királyfira, mintha az kardot rántott volna reá:
– Azt hiszed, sarokba szoríthatsz rég elmúlt dolgok emlegetésével? Inteni akarlak, ne húzz ujjat az
egyházzal, ha hosszú életű fejedelem akarsz lenni a földön, uram. Inkább arról számolj el, hogyan
sáfárkodnak megbízott embereid az egyházi javakkal? A tettek többet érnek az üres szavaknál!
 – így van! Amíg te a pápaválasztó fehér füstöt lested Rómában, én – emelte bekötözött karját az
érsek felé –, én a véremet ontottam Krisztus urunk egyházáért, Halicsban, ahol az orosz hitetlenekkel
harcoltam! Honnan tudnám hát, hogy mi történt idehaza az egyházi javakkal?
Endre is kifakadt, unta már nagyon az érsek leckéztető modorát:
– Tudtommal te is aláírtad az Aranybullát, érsek atya, igaz?
– Igaz! – felelte óvatos gyanakvással az esztergomi főpap.
– Hát akkor? Mit examináltatsz itt bennünket, a kirelejzumát? Kilencévi lelketlen halogatás után
nagy nehezen végrehajtják a dekrétum törvényerejű rendelkezéseit!
– De azt nem írtam alá, hogy a papságot mindenéből kiforgassák!
– Fekete fenét forgatják ki mindenéből a papságodat! – kiáltott Endre. – Csak ellenőrzik, hogyan
jutottak hozzá az óriás birtokaikhoz! Az én személyem rá a garancia, hogyha isten hírével szerezték,
az utolsó tapodtig mindent vissza is kapnak!
Szinte fröcskölt a gyűlölet az érsek atyából:
– Nagyon sokat megengedsz magadnak, felséges király!
– De tudod, hogy miért? – csapott ki az indulat Endre száján: – Mert ennek az országnak én
vagyok a felkent, koronás királya!
– De a koronádat s vele a hatalmadat a római pápától kaptad! Minden világi fejedelem
őszentségének, Krisztus urunk földi helytartójának csupán engedelmes, alázatos szolgája!
– Elég legyen a szófacsarásból! Ezt a földet, amelynek te csak vendége vagy, Árpád úr, az én
ősapám foglalta el! S ha unokája, István király föl nem ajánlja a római pápának, akkor te most is Li&
232;ge-ben vagy plébános. Ha ugyan vagy! A krisztusmáriádat! És nem pedig Magyarország
főpapja!
Csúnyán összevesztek. S a legármányosabb fegyverekkel kezdtek el harcolni egymás ellen, hogy
sérelmükért bosszút állhassanak. Mintha elméjükben megzavarodtak volna. Róbert atya fejét
telitrombitálták Gergely pápa bíborno
194 kai csudálatos tanaikkal, amelyeknek jegyében olyan ronda hangon merészelt orcátlankodni a
királlyal: márminthogy, mondotta, a világon a legelső ember a pápa, aztán következik három nagy
hegy és három mély völgy, és csak azután következnek a császárok, valamint a királyok! És hogy rá
kell kényszeríteni a pápa, az egyház elsőbbrendűségét a fejedelmekre, ha törik, ha szakad! A
johannita lovagok kiebrudalása miatt amúgy is fekete listára volt írva Endre Rómában, így Róbert
atya csak a megfelelő ürügyet kereste, hogy úgy megleckéztethesse a magyar királyt, hogy egész
Európa visszhangozzék tőle.
Nem volt nehéz dolga. Az ország zúgott Endre zsarnoksága ellen. Urak, papok, szabadok,
várjobbágyok, mind a pokolba kívánták, mert az izmaeliták mindenkinek a vérét szívták. Az
elégedetlenkedők élére újra Béla állott. Igazságát megértve csatlakozott hozzá öccse, a derék Kálmán
herceg is. Villámgyorsan kellett cselekedniök, ha meg akarták menteni az országot a gyilkos
testvérháborútól. Hirtelen összeszedve az erdélyi, tiszántúli és szlavóniai hadakat, Esztergomban
termettek, és néma, fegyveres tüntetéssel rákényszerítették Endrét, adja ki ismét az Aranybullát,
komoly megszigorításokkal, újabb kikötésekkel. És elkergettették véle bűnös királyi tanácsát is.
A király nyugtalanul, zavartan pillogva nevetgélt, és úgy koccintott mindenkivel, hogy
tulajdonképpen nem nézett senkinek sem a szemébe.
Róbert atya a markába nevetett, mert tudta, az új bulla kiadásával őt segítette a két haragos
királyfi igazándiadalra. Miért? Hogyan? Róbert atya tudta, hogy a király úgy sem fogja megtartani az
új dekrétum rendelkezéseit sem, ahogy a régire is fittyet hányt. Belefoglaltatta Róbert atya, néhány
apróbb vívmány mellett – melyek az alsóbb néprétegek körében fokozták népszerűségét – azt is,
hogy minden eddiginél szigorúbban eltiltassanak az izmaeliták a regálé-bérletektől, az adószedéstől.
Ha pedig Endre nem tartaná be ezeket a szigorú rendelkezéseket, akkor a mindenkori esztergomi
érsek kiátkozhatja az anyaszentegyházból!
 Béla ezután visszatért Erdélybe, ahol nehéz munka várta. A moldvai kun birodalomból
minduntalan portyázó hadak csaptak ki, amelyek mind Erdőelvét akarták megdúlni, délről pedig a
bolgárok nyugtalanították a magyar határokat, az Olt völgyén át pedig vlahus menekültek érkezte k
állandóan, bebocsáttatást kérve.
Sok elfoglaltsága közepette is, a roppant messziségből is szemmel tartotta az esztergomi udvart.
Elszomorodva s jócskán elkedvetlenedve látta: az Apodfia-népség alig várta, hogy kitegye a lábát a
székesfővárosból, máris újra színre lépett, és orcátlan nyíltsággal kezdte ismét az ujja köré csavarni
szerencsétlen, öregségére még jobban szétzilálódó apját.
A leginkább az aggasztotta Béla szívét, hogy tudta, az esztergomi érsek csak a kínálkozó alkalmat
várja, lesi, hogy lecsaphasson szegény öregemberre.
'95 Tán egy esztendő múlt el, amikor Mátyás, a kancellárja megdöbbenve rontott be a királyfihoz:
– Kisuram! Iszonyú hírem van! Róbert érsek kiátkozta az egész országot!
– Nem igaz! – rúgta ki a súlyos tölgyfa karosszéket maga alól Béla. – Ugye, csak bolondját
járatod velem?
– Uram, ez nem tréfa! Nézd meg az érseki körlevelet!
A herceg elhűlve olvasta, hogyan kerül az érsek fondorlatosán az izmaeliták dolgára, a papok,
egyházak, monostorok, kolostorok, árvák, szegények sorsának állandó rosszabbodására, amely
napról-napra súlyosbodik... ,.Mi tehát... miután Endre király úr, általunk többször megintetve sem
gátolta meg e kihágásokat... a pápa parancsára, egész Magyarországot interdictum alá vetjük,
elrendelvén, hogy sem az esztergomi, sem a kalocsai érseki tartományokban, sem a király úr, vagy fia
udvarában ne tartassák istentisztelet. Szigorúan elrendeljük, hogy senki se merje kiszolgáltatni a
szentségeket, kivéve a kicsinyeknek a keresztséget, a gyónást, az utolsó kenetet és az oltáriszentséget
a haldoklóknak! De az elhunytak egyházi temetésben ne részesüljenek!..."
Béla úgy érezte, megfordul vele a szoba. Hát miféle szerzet ez az érsek atya? Hát ebben a
hórihorgas égimeszelőben szemernyi darabka sincs, amely ehhez a boldogtalan országhoz, népéhez
szítana? Mintha csak egy darab kő lenne, ami nem is érdemel semmi szánalmat, megértést,
szeretetet? Hát ezért adott az apja külön kiváltságlevelet a papoknak, kivéve mindennemű peres
ügyeiket a világi bíróságok hatásköréből, lemondva a minimális királyi huszad fizetéséről, a papok
megadóztatásáról, a főpapok kinevezési jogáról? Hát ennek az emberarcú monstrumnak semmiféle
engedmény és királyi kegy sem elég? Béla sírni tudott volna, amiért hozzájárult, hogy a második
Aranybullának a záradékába bevegyék, hogy a törvény végrehajtását az érsek ellenőrizhesse, és
elhanyagolását is ő büntethesse. Ezzel – napnál világosabb! – minden hatalom átcsúszott Róbert atya
kezébe.
Béla azonnal nyergeltetett és indult Esztergomba, tudva, hogy az apja úgyis azonnal hívatni fogja.
Félúton, Szolnok táján találkozott össze Kánnembéli László úrral, apja udvarispánjával. Annak is a
szeme megkarikásodva, mintha hetedik napja mulatna egyfolytában.
Váltott lovakon nyargalt tovább a királyfi Esztergomba. Útközben megdöbbenve látta, a
templomajtók mindenütt zárva, a harangok nyelve hallgat, mintha kiszakították volna. Cegléden a
temető mellett vitt el az ország útja, és össze kellett csikordítania a fogát, hogy hangosan el ne
kezdjen káromkodni, olyan látvány tárult elébe. Komor, ordítozva átkozódó, keservesen zokogó
gyülekezet temetett valakit. Ügy kaparták el, mint egy döglött kutyát. Nem volt sehol a pap. Se a
kántor. Csak az a gyilkos, keserves sírás, amely
196 mérges darázsrajként üldözte a királyfit és kíséretét, amíg messze el nem hagyták a szép, nagy
falut.
Az apja mindkét szeme könnybe lábadt, és félelmetes erővel szorította magához legidősebb fiát.
Hosszú időbe tellett, amíg annyira megcsillapodott, hogy meg tudott szólalni.
– Fiam, fiam, édes fiam! Micsoda rettenetes sors szakadt reám!
– Mit tettél, apám?
 – Mit, mit? Amit mások! Éltem! És ez nem tetszett ennek a nyomorult nyurga, ösztövér
baromnak!
– Igaz, hogy többször is megintett, bocsásd el az izmaelitákat, s figyelmeztetett a bulla pontjainak
betartására?
– Persze, hogy igaz!
– Miért nem hallgattál Róbert atya szavára? Csak nem gondoltad róla egy percig is, hogy csupán
tréfálkozni akar?
– Ej, édes jó fiam! Mit mondjak? Az az igazság, hogy... csak nevettem a haragját! Mennél jobban
prüszkölt és rázta az öklét reám, én csak annál jobban hahotáztam rajta. Egyszerűen el sem hittem,
hogy engem kiátkozhat. Hogy erre valóban felhatalmazhatta a pápa. – Ingerült keserűséggel fortyant
fel: – Hagyjuk ezt már abba! Áldatlan vita! Mi mást tehettem volna? Ha az izmaeliták nem
segítenének rajtam, kiállhatnék koldulni az esztergomi székesegyház elé, megfordított koronámat
tartva a kegyes járókelők elé:. .Adjatok, adjatok, amit Isten adott! Éhes a vén magyar király!" – Űjra
elöntötte szemét a könnyek árja: – Képzeld, megyek át reggel, hogy imádkozhassak: a. palotám
kápolnája zárva! Az udvari káplánom meg belülről felelget, ahogy a királyok temetésén szokás. Azt
hittem, a szívem megszakad! Édes jó Istenem, hát hova süllyedt a világ? A tulajdon kápolnájából is
kizárhatnak egy királyt?
Felugrott ültéből, és fel s alá rohangált, odaugrott Bélához, megragadta a két karját, és
szívszaggató hangon kiáltotta:
– A nép ártatlan! Mit tehet arról a falvak, tanyák, városok népe, hogy én nem tartottam be a
szavamat? – Endre őrjöngő dühhel verte öklével a halántékát, és sípolva tört elő torkán a hang: –
Miféle átkozott ördög-szerdék ez a francia pap? Miféle “krisztusi szeretet" loboghat ennek a
szívében, hogy ilyen példátlan kegyetlenséggel tud keresztülgázolni ártatlanokon? – Ezután valamit
engedett a király lázas szorongása. Elgyötörtén hadarta: – Édes fiam! Éridj el ahhoz a sátánfajzat
paphoz, és mondd néki, mit bánom én, átkozza ki Apodfia Dénest meg Miklósfia Miklóst, ha a bajok
eredetével őket gyanúsítja, rendben van, átkozza! De oldjon fel az átok alól minket és az országot!
Megveri a kegyetlen Üristen, hogyha nem hallgat rám!
19716
Először majdnem negyedóráig kellett könyörögnie az érsek udvarmesterének, hogy egyáltalán
beengedje az érseki palotába. S amikor végre fogadta Róbert atya, olyan zordon volt az arca, mint az
indiai Buddha-szobroké. Érdekes, de nyoma sem látszott rajta sértődöttségnek, felháborodásnak,
ingerültségnek. Inkább holmi bánat halovány árnyéka lengett ijesztően kidudorodó csontjain,
amelyekre valósággal rászáradt a bőr. “Ennek az embernek a szíve is elszáradt!" – gondolta
szomorúan Béla, és még meg sem szólalt az érsek, de már tudta, hiába jött. De mivel az ő szíve is
kimondhatatlanul sajgott a kiátkoztatás kínja miatt, csak hadarta, hadarta egyre, amivel megbízta az
apja, és amit a saját szíve és esze sugallt. Róbert atyának a szempillája sem rezzent, miközben a
királyfi keserű, szenvedélyes kirohanását végighallgatta. Olyannak tűnt, mint egy óriási templom,
amelynek semmi köze a körülötte és benne zajló dolgokhoz. A szépen megfaragott, mesterien
összeillesztett köveknek édes mindegy, hogy ifjú pár esküszik a templomban örök hűséget, édes kis
lurkó ordít, amikor a keresztelő kút hideg vizét a fejecskéjére csordítják, vagy pedig komor gyászba
borul a hajó, mert az oltára előtt jeles halottat ravataloznak.
– Kisuram – mondta nyugodt, megfellebbezhetetlen hangon –, ezt a dolgot nem én találtam ki,
elhiheted. Magasabb helyen döntöttek így Magyarországról. És én, parányi porszem, nem
szegülhetek szembe a pápa őszentsége akaratával. Itt a tények játszanak csak döntő szerepet. Hozott
a királyi tanács szigorú rendeleteket, amelyek az alattvalók testi és lelki érdekeit szolgálják? Igen,
hozott. Betartotta ezeket a szigorú rendeleteket a király úr őfelsége? Ugyan! Amikor én, az
országlakosok érdekeit szolgáló rendelkezések végrehajtásának legfőbb őreként figyelmeztettem
szent kötelességére, a király úr őfelsége, finoman szólva, nevetett. Történt azóta valami változás?
Ugyan! Én is itt élek, ebben az országban, és nem tudok róla. A keresztényvér-ivó pogány izmaeliták
éppúgy garázdálkodnak, mint eleddig. Őszentsége szigorú parancsa ellenére! Értsd meg, kegyes
kisúr! Meglehet, én, Róbert érsek, megjuhodnék és feloldoznám apádat. De nem erről van szó! Az
anyaszentegyház nem engedheti meg, hogy vele akár egy koronás fejedelem is packázhasson.
– De hát kegyes érsek atyám! Én...
– Megtette az interdictumban felsorolt intézkedéseket királyi atyád? Hát akkor? Miért
vesztegetjük itt a drága időnket üres locsogással? Majd ha szélnek eresztette a mohamedán ebeket,
akkor gyere el megint. De addig hiába is kopogtatsz!...
Amikor Béla hazaért, Endre azonnal látta feldúlt arcáról, hogy nem járt eredménnyel. Nagy szó
volt, a király addig egy kortyot sem ivott, mert egy
198részt tiszta aggyal akarta fogadni a jó hírt, hogy az érsek megbocsátott, másrészt pedig egyféle
vallásos buzgóságtól fűtve eltökélte, mihelyt megtudja a bűnbocsánatot, azonnal meggyón és áldoz.
Ezt pedig csak éhgyomorral lehet. A rossz hír hallatán aztán akkorát bődült, akár egy haldokló nagy
állat.
– Verje meg az isten ezt a beste kurafi papot! – szakadt föl nagyon-nagyon mélyről a királyból a
keserves kiáltás. – A lányomat, Erzsébetet, az egyház, a pápa maholnap szentté avatja, az apját meg
kiátkozza! Ó, ti, ti átkozott farizeusok! – És közben öklével a mellét zuholta, mint valami eszelős
vezeklő zarándok. Béla fogta le a kezét, hogy komolyabb bajt ne tehessen magában. Székére ültette,
esetlenül meg is cirógatta hatalmas markával, mint jó apa síró kisfiát, aki leütötte mezítelen lábaujja
körmét. Hanem közben legbelül az ő szíve is keservesen égett a szégyentől s a mérhetetlen
fájdalomtól.
Másodszor már kegyesebb hangulatban találta Béla az érseket. A herceg magával vitte az ország
legelőkelőbb urait is, akiket csak előtalált, de jobb belátásra bírni az érseket így sem tudta. Ugyan
megint próbálta megmagyarázni tettét, de megbocsátásról, feloldozásról hallani sem akart.
– Nézd, kisuratn, ez rendkívül bonyolult dolog, és bár tudom, hogy e pillanatban nagyon
haragszol reám, még pedig joggal! – mégis arra kérlek, próbáld megérteni cselekedetem okát.
Béla érezte, most olyan őszintén beszél az érsek, mint talán még soha; önkéntelenül jobban
odafigyelt. Nem tudta megállni, hogy egy mondat erejéig félbe ne szakítsa:
– Olyan mindegy, haragszom-e rád, vagy sem! A tényen változtatni már nem lehet: kiátkoztad
egész Magyarországot!
– így van! – bólintott az érsek, végighúzva furcsa, hosszú, bütykös ujjait sovány orcáján. –
Tudtam, hogy fújsz majd, mégis megkérlek, bár ez nem kötelességem: hallgass rám,
megmagyaráznám, miért cselekedtem így, ahogy tettem. Ha én csak felséges atyádat zárom ki
egyedül az egyházból, szigorú megtorlásom nem éri el célját.
– Kegyes atyám! – pukkadt ki Bélából megint a méreg. – Az Aranybulla záradéka csak arra
jogosít fel, hogy atyámat zárhatod ki az egyházból! A nép kizárásáról abban árva szó sincsen!
– Tudom, kisuram! – biccentett most már hűvösebben a szikár főpap, haragudva, amiért a herceg
ilyen neveletlenül megzavarta. – De már megmondottam: ha atyádat zárom csak ki, semmit sem érek
el vele! Atyád kiátkozása az ország elkeseredett népét hidegen hagyja, legyint, és legföljebb
kárörvendően nevet rajta. Ügy kell neki! Megkapta! Én a pogány szerecsenyeket akartam keményen
lesújtani! És azokat, akik ezeknek a pokolravaló ebeknek szégyenszemre a pártjukat fogják! Apodfia
Dénest, akiből atyád ismét nádort csi
799 nált! Aki tucatszám fosztotta ki az apátságokat, a prépostságokat, kolostorokat, klastromokat,
monostorokat! Azt merészelte elvenni, ami az Istené!
– Felülvizsgáljuk sorra a nádor intézkedéseit, kegyes atya!
– Ej, mit! Az már azon semmit sem változtat, hogy Apodfia úr a kirablásuk ellen tiltakozó János
pozsonyi prépostot megpofozta, és sem a prépostot, sem az egyházat meg nem követte! Tudd meg –
gyúlt ki egyre vadabbul az érsek hangja –, Apodfia Dénes zúdította a legtöbb bajt erre a szerencsétlen
országra! Ö bujtotta fel a szerecseny ebeket, hogy nyugodt lélekkel fosszák ki Hungáriát!
Bélát mintha hájjal kenegették volna, amikor az érseket hallgatta, és önkéntelenül is más szemmel
nézett rá: “Hiszen ez is szívből gyűlöli azt az átkozott Szépfiú Apodfiát!"
S mintha még Róbert atya következő szavai is másként hangzanának:
– Én csak úgy tudok a legbiztosabban elbánni az izmaeliták legfőbb támaszaival, ha reájuk
zúdítom az egész magyar nép dühét és megvetését!
– így van! – mormolta Béla felindultan. – A nádor elítélésében tökéletesen egyetértünk, érsek
atya! Szörnyű, förtelmes bűnök nyomják Apodfia Dénes lelkét! Ezer élet is kevés lenne rá, hogy
valamennyit méltón levezekelje! De... még mindig nem feleltél a kérdésemre, amiért ideküldött az
apám!
– Akkor oldozom fel az egyházi átok alól az országot, hogyha apád előbb orvosolja a sérelmeket,
és szélnek bocsátotta piszkos izmaelitáit, s példás szigorúsággal megbüntette felbujtogatóikat!
– Nem terem irgalom a szívedben, érsek atya? – háborodott föl Béla újra, feledve előbbi
ellágyulását.
– Legyen már vége a vitának! – emelte föl most először keményen az érsek a hangját. – Ez az
egyház dolga! Ebbe nem tűrök beleszólást! Azt akarom, hogy az egész ország fellázadjon azon
hitvány pogány dögök ellen, akik miután mindenéből kiforgatták, most, íme, a lelke üdvösségétől is
megfosztják!
– Levelet kell írnunk a pápának! – tépte fel Béla apja szobájának ajtaját.
– Ügy van! Diktáld le a kancellárián, édes fiam! Segítsünk magunkon, az Isten is megsegít!
– Várj, apám! Kevés a levél! Indítsunk útnak fényes küldöttséget! Szemrehányó, könyörgő
leveledet vigye személyesen a főfő kiátkozott úri személy, kedvenc híved, Apodfia nádor. Ha véletlen
meg találja kérdezni őszentsége, miért is vetette az érseke Magyarországot egyházi átok alá, legalább
megmagyarázhatja. Ki tudná az interdictumnak nála jobban okát adni, igaz? Ha van Isten az égben,
akkor keményen kifaggatja, és tüzes fogókkal tépeti ki abból a nyomorultból az igazságot.
Endre fáradtan, fásultan, elkedvetlenedve legyintett:
– Micsoda lélek van benned, édes fiam! Azt az egyetlen embert bántod,
200aki immáron tizenhetedik esztendeje kitart mellettem, mint egy sziklaszirt! Micsoda király is
lesz belőled, fiam? Hogy fogsz elboldogulni az egész nemzettel, ha egy bűnös emberre ilyen
rettenetesen tudsz haragudni?
Béla sötéten nézett az apjára. Az Isten legsúlyosabb átka sújtsa azt az átkozott állatot, aki
belegázolhatott Gertrud királynő becsületébe is, mert a természet véletlenül csinos vágású orcával
verte meg, amelyben olajosán csillogó szemek villognak. A herceg úgy érezte, ez az ijesztően
növekvő szempár úgy földhöz szögezi, mint támadó vipera fejét a kétágú villa. Kétségbeesett düh
fogta el, hogy ezt a szörnyeteg fényforrást kioltsa, ezért jobb keze két kinyújtott ujjával előredöfött.
Az apja rémülten lódult a fal iránt, amennyire csak tudott, “örült! Meg van őrülve a fiam!" – dadogta
magában hibbant ijedtséggel, majd feltápászkodott és kiszaladt a szálából.
17
Onnan tudták, hogy valami nagyon fontos változás történhetett a pápa udvarában, mert rövidesen
Róbert érsek kereste föl a halálosan meggyötört királyt. Endre már nem volt sem élő, sem holt, úgy
szenvedett, mint egy előhasú fiatalasszonyka, akivel hármas ikreket hozat világra balsorsa. Térdre
zuhant, és az érsek kesztyűs kezefejére bukva, ezernyi forró csókkal árasztotta el, ahol érte, még a
ruháját is, a szürke papi dolmánya ujját is.
– Állj föl! – rebegte megindultán Róbert atya, és könny borította el a szemét, íme, hogy át- meg
átjárta a komisz király szívét az isteni kegyelem! Kenyérre lehetne kenni, mint a vajat. – Levelet írt a
szentséges atya, hogy külön követet küld hozzád, Pecorari Jakab praenestei püspök atyát, akivel
rendre megtárgyalhatod lelked valamennyi égető problémáját. Légy boldog, halld a hírt: úgy döntött
a szentséges atya, hogy addig is feloldoz téged, a fiadat és országodat az egyházi átok alól, amíg
teljesíteni tudod a megszabott feltételeket.
Akkor a király udvarispánja toppant be hirtelen, és elfúló hangon kiáltotta:
– Uram! Meghalt a királyné!
– Mit mondasz? – meredt Endre a hírhozóra döbbenten, azután kétségbeejtően mosolyogni
kezdett, mint az elméjükben megháborodottak. – Ma csupa nagyszerű dolog történik velem az
Űristen akaratából! Te, érsek atya, meghozod a hírt, hogy... vége van iszonyú lelki száműzetésemnek,
és te, udvarispán, kihirdeted földi megváltásomat! – Már észrevette, túlságosan őszinte szó csúszott
ki a száján, s így folytatta: – Iszol velem egy kupa bort e keserves jó hírre, kegyes érsek atya?...
Szeretném véled megosztani a lelkemet eltöltő bánatomat! Szegény Jolanta, te, te! László fiam!
Bizonyos, hogy úrnőd elhalálozott? Fertályórája még vígan trécselt az ágyban! A szabónőjét hívatta,
201 hogy megbeszélje vele, milyen ruhát varr jön néki István király napjára. Ö, hogy
meglátogatott engem az Űr haragjai
Endre ezután úgy óbégatott, mint egy rossz falusi pap, aki már csak hangjának reszkettetésével
tudja meghatni híveit, s lekötni állandó figyelmüket. Nem látta közben az érsek bánatos orcájának
fekete felhőit. Róbert atya félt, hogy majd nagy vihar lesz Rómában, mert hiszen őszentsége
szigorúan a lelkére kötötte: csak akkor tárgyalhat a magyar királlyal, ha az az állhatatlan lélek oltár
előtt, a szent keresztre tett esküvel fogadja meg, visszaadja a Barcaságot a johannitáknak. “De hát... –
nyúlt tétován, zavartan, maga-megnyugtatóan az érsek a közben behozott aranykupáért –, bizonyára
alaposan meggondolta őszentsége ezt a gyors kibékülést a magyar királlyal. Akkor pedig tán nem
harapják majd le az esztergomi érsek fejét sem a lateráni okosok! Mindegy! Inni kell rá, mert toron
úgy illik, és inni jó, az ember torka folytonszomjas sivatag, amelyet örökké öntözni kell, s még így is:
eláztatása teljességgel reménytelen."
18
Béla megint elbámult, amikor Mátyás atya a következő hírrel állított be hozzá:
– Apád kibékült halálos ellenségével. Akire azt mondta, részegségében, nem is olyan régen még,
hogy karóba huzatja, keresztre feszítteti, ha fel nem oldozza.
– Becsaptak téged, Mátyásom, félrevezettek! Ilyet nem tehetett az én apám! “Inkább meghalok,
mintsem kibéküljek a Francia Kutyával!" – így esküdözött még a minap is.
Mátyás mennydörögve habotázott:
– Jól becsapott őfelsége mind a kettőnket. Parancsolj, kisuram, ez azoknak a birtokoknak a
névjegyzéke, amelyeket apádurad adományozott az esztergomi érsekségnek, valamint külön, személy
szerint Róbert atyának!
A királyfi csak hüledezett, nem akart hinni se a szemének, se a fülének.
– Jó apád be akarja biztosítani magát, hogy a jövőben hasonló, igen kellemetlen meglepetések ne
érjék. De ez még mind semmi, a javát a végére hagytam! őszentsége külön legátusa, Pecorari Jakab,
praenestei püspök úr is megérkezett. Bizonyára a pápa őszentsége megbízásából: békéltetni akar. Ha
ez lehetséges, mindörökre elsimítani apád és az érsek közötti súlyos ellentéteket. Nos, apád már
megtette ez irányban is az első lépéseket. Közölte Róbert atyával, hogy bejelentheti a legátus úrnak:
látatlanban aláírja a királyi adóslevelet.
– Kérlek, beszélj érthetőbben!
zoz
– Atyád bejelentette, akármilyen követeléssel áll elő az egyház, mindent teljesít!
– A szentjit! Megbolondult apám?
– Valami nagy rendetlenséget csinálhatott a fejében az ijedelem! S tudod, Róbert atya mit tett?
Azonnal kivágta; az egyháznak részesednie kell a királyi kamara sóból eredő hasznából! És mindjárt
listát is nyújtott át, melyik egyháznak hány tömény kősót kell kapnia!
– Nem igaz! Mátyás, ez egyszerűen lehetetlen!
– Pedig így van! Az egresi prépostság például három tömény sót kap!
 – Szent ég! Hiszen a három tömény kősó az ezerkétszáz bécsi mázsa! Harmincezer kocka kősó!
Istenem!
A még friss püspök nevetett:
– Ez még mind semmi! A híres johannita uraságok négy tömény kősót kapnak! Vagyis:
negyvenezer kockát. Arad, Gyulafehérvár, Esztergom, Fejérvár, Buda, Zirc, Pilis két-kétezer kocka
kősót kap, Szentgotthárd két és félezret, Eperjes háromezret, Titel ugyanannyit, Kercz ezret, Kalocsa
és Bács tíz-tízezret!
– Megáll az eszem!
– És az érsek atya nagyszerűen kihasználja a pillanat nyújtotta lehetőséget: ugyanezeket a
kedvezményeket öt évre visszamenően is kicsikarta apádból. A váltságdíj fejében öt év alatt tízezer
márka ezüstöt kell kifizetnie az egyháznak!
– Szent Jeremiás! Ezer márkáért vehetek száz szántóvető rabszolga családot, vagy ötszáz ekealja
földet! Hát nem veszi észre, hogy újabb csapdát állít neki Róbert atya? Vagy nem tud gondolkodni az
apám? Miből fogja kifizetni ezt az irtóztató summát? Ha pedig nem fizeti, megint legázolja majd az
érsek atya apámat, és még kegyetlenebb vámot ró ki rá! – Kétfelől a halántékára szorította az öklét, s
jobbra-balra hajtogatta a fejét, mintha nagyon szaggatna a foga, s közben fájdalmasan hümmögött. –
Az érsek atya óriási diadalt aratott. Apám úgy lubickol nyakig a pácban, mint a tejesköcsögbe esett
pocok. Bármennyire is haragszom, dicsérnem kell Róbert atya éles eszét! Meg kell állapítanom,
ragyogóan csinálta!
Nemsokára pedig megint a hideg futkározott az ifjabb király hátán. Apjáról minden lepergett, mint
az eső a puli bundájáról, ha megrázza magát. Kijelölt négy nagyurat, hogy tárgyaljanak a pápai
legátussal, ő pedig bámulatos gyorsasággal harmadszor is megnősült, elvette feleségül Aldobrandini
estei őrgróf leányát, Beatricét. S azután nem sokat törődött Pecorari Jakab püspök atyával, meg a
famulusával, bizonyos Rogerius mesterrel, aki hűségesen vezetgette a tárgyalásokon a
jegyzőkönyveket. Összecsomagoltatott udvarával, és elment vadászni a beregi királyi erdőkbe.
203 A püspök atya megijedt, hogy Endre megszökik előle, hiszen ha őfelsége beveszi magát a
beregi ősrengetegbe, tán az Isten sem talál többé reá, s utánasietett az egyezség fogalmazványával.
Endre még csak el sem olvasta a fontos iratot, a praenestei főpapra mosolygott:
– Én megbízom benned, püspök atyám! – mondta, és látatlanban aláírta az okmányt.
Amikor az olasz püspök magára maradt, megcsóválta a fejét:
– Endre még tán a tulajdon halálos ítéletét is aláírta volna!
Bélának a hideg szaladgált a hátán. Hogy lehet ennyire vigyázatlan az apja? Hát ennyire
oktalannak gondolja a legátust? Nem fog feltűnni neki túlzó buzgósága? Hiszen ez megint arra
figyelmeztet minden óvatos lelket, hogy a király ezt az egyezséget sem fogja betartani. Mintha alá
sem írta volna. “Most még csak az hiányzik, hogy megint Halicsba indítson hadat az apám" –
füstölgött Béla, de nem ez történt.
Endre őszintén engedelmet kért a legátustól, hogy némi haladékot kaphasson, legalábbis ami a
tízezermárka ezüst adósság kifizetését illeti. Bajban volt. Bábenberg ura, Harcias Frigyes, Ausztria
hercege orcátlanul betört a nyugati vármegyékbe, és dúlta a falvakat, városokat, mint a legádázabb
pogány. A legátus beleegyezett a haladékba, és hazautazott, mint ki dolgát jól végezte, Rómába.
Hanem az egyházi érdekek szigorú őrizetével elébb megbízta a vad indulatú bosnyák püspököt, a
német származású János atyát, akihez pápahűség dolgában Róbert atya is elmehetett volna
kisinasnak, Zeusz pedig tanulhatott volna tőle, hogyan kell lesújtani a harag villámaival. Olyan
bolondos makacssággal ragaszkodott a beregi egyezség betűihez, hogy hetente futtatott hírnököt a
királyhoz:
– Felség! Fizesd ki az adósságodat!
Az öreg király, aki egyrészt őszinte dühből kezdte szervezni a Harcias Frigyes megfékezését
szolgáló hadjáratot, másrészt pedig bódítóan szép, tizennyolc esztendős ifjú feleségének kívánt a
győzhetetlen hadvezér szerepében tetszelegni, iszonyatosat káromkodott, és elküldte a pokolba János
atyát, követével együtt. Felhörkent a harcias bosnyák püspök, és a megsértett futárt Esztergomba
menesztette, Róbert atyához. A kegyes érsek atya tarsolya teli volt a király pazar gazdagságú
adományaival, s ígéretet kapott, hogy bőséggel jut majd az egyháznak a kincstár sóhasznából is, így
hát leintette a német származású főpapot. Az erre megorrolt, és futott Rómába, beárulta Róbert atyát.
Gergely pápa megmérgedt, és azt üzente ügybuzgó hívének, Boszniába:
– Filius meus! Szabad kezet adok!
És János atya pecsétes írást küldött Esztergomba, a pápa által ráruházott joga révén utasítva az
érseket:
– Hirdettesd ki országszerte az excommunicatiót és az interdictumot!
204Róbert atya elgondolkodott: “Lám, Rómában kegyvesztett lettem. Erre az ostoba, német
bivalykordés-fajzat János atyára bízta őszentsége ezt a fontos feladatot? Ha pedig a királlyal tartok,
őfelsége telitöm minden földi jóval. Pukkadj meg, német tahó!" – gondolta, és írt Boszniába egy
hosszú, bonyolult jogi kifejezésekkel telitűzdelt, fenyegető hangú válaszlevelet:
“Kegyes püspök atya! Te még nem ismered kellőképfen a magyar király és országa sanyarú
helyzetét, valamiféle vallási türelmetlenség fűti a szivedet. Meg kell értened Endre urat! Nemrégiben
hunyt el imádott gyermeke, Endre herceg, mostanában nősült meg harmadszor, fénylő példát mutatva
idős, mohó kandúroknak, hogy ne árokparti bujálkodással elégítsék ki férfiúi vágyaikat, hanem tisztes
házasságot kössenek idősebb korukban is. És a legfontosabb: talán nem szereztél volna róla
tudomást, hogy őfelsége ádáz háborút készül vívni Harcias Frigyessel, a gonosz osztrák herceggel?
Leveled, János atya, hemzseg az izmaeliták szidalmazásától! Megmondanád, ilyen rövid idő alatt
miképpen tudta volna őfelsége leváltam izmaelita kamarásait? Megfékezésükről már intézkedett:
ezután az izmaelitáknak és a zsidóknak hatágú sárga csillagot kell viselniök a bal mellükön, a szívük
fölött! El kell bocsátaniok keresztény szolgáikat, ágyasaikat! S aki izmaelitát mégis rajtakapnának,
hogy még ezután is keresztény szolgát merészel tartani, vagy pogány létére keresztény feleséggel vagy
szeretővel él együtt, az utolsó dénárig elveszíti a vagyonát, és a király eladja, rabszolgának. Hát
akkor? Ennyi tárgyi biztosíték és való tény ellenére miért nyugtalankodol? Miért döntenéd ismét az
országot a kétségbeesés szörnyű szakadékába? Tudd meg, csak akkor engedem meg országom
papjainak az interdictum kihirdetését, ha majd magam is úgy találom, minden jel arra mutat, eljött a
legszigorúbb egyházi büntetés kiszabásának ideje."
János atya újra rohant Rómába, és szája teli volt undok vádak szőrös férgeivel:
– Hadaknak zsoldot fizetni tud a magyar király? Ifjú feleségének a magyar királynék rendes
jövedelmein kívül adhat évi ezer márka ezüstöt? Jolán nevű leányát férjhez adhatja I. Jakab aragoniai
királyhoz, tizenkétezer márka hozománnyal? Aki szegény, főzzön vízzel! Elébb fizesse ki
egyházunknak fennálló adósságát, azután játsszon csak Dáriust!
Róbert atyát azonnal jelentéstételre szólította IX. Gergely pápa Rómába. János püspök atya a
kezébe fújt és nevetett. “Azt hitted, túljárhatsz az eszemen? Téged lekenyerezett a magyar király, az
igaz! De a pápa őszentsége iszákja üres! Ha abba nem dobod belé a magyar király adósság-márkáit, a
fejedbe kerül!"
Az érsek hamarosan visszatért Magyarországra. Hazafele jövet futárral Zágrábba rendelte János
atyát. “Ostoba germán állat! – nézett le a paszulykaró
205 sovány, francia származású érsek a zömök, medve-vastag bosnyák püspökre, aki ravaszul
hunyorgatott apró vérerekkel beszőtt szemével. – Sok mindent tudsz, de úgy látom, egyet nem! Ha
eleven parazsat gyűjtöttél is a fejedre, vigy egy szák aranyat Rómába, és máris nyert ügyed van!
Minden bűnödet megbocsátják! Te, te, otromba teuton-ivadék!"
János atyának égett a füle, amikor kihátrált az érsek szobájából. Micsoda komisz megaláztatásban
részesítette a pápa őszentsége! Szemére lobbantotta, hogy úgy látszik, elfeledte, a magyar király
állandóan népe vérét ontja az egyházért Halicsban, Havaselvében, és éppen Boszniában is a gonosz
eretnekek ellen, akik nem hajlandók elismerni őszentsége hatalmát. Megtudta, IX. Gergely atya tízévi
részletet engedélyezett a magyar királynak adóssága letörlesztésére. És nem kell visszafizetnie a
papságtól eddig beszedett külön adókat sem!
– Botrány! – sziszegett János atya hazafele lovagolva. – Vérlázító botrány! íme, elközelgett a
világ vége, hiszen szívében megjuhodott a vasöklű Gergely pápa! Lám, ennek a nyomorult magyar
királynak a kiátkozását is a jövőben fenntartja saját magának! Érdemes is egyáltalán buzgólkodnia az
embernek ebben a mai égbekiáltóan igazságtalan világban?
19
Barakony jobbra-balra bókolt a nyeregben. Laza, ernyedt tartásáról azonnal megállapíthatta
akárki, hogy kitűnő lovas, de nagyon elfáradt. S egyúttal azt is, olyan lovat ül meg, amely úgy vigyáz
a gazdájára, mint szerető édesanya karonülő kicsinyére. A derék férfiú félálommal küszködve
lovagolt immár órák óta. Mária királyné egy szép arany miséző serleget ajándékozott a bakonybéli
apátságnak, mert egy titkos kívánsága teljesült, és adományát Barakonyra bízta, hogy derék híve
hazafele jövet egyúttal fölkereshesse a családját is. A lovasvajda élt is a nagyszerű alkalommal, és
egy feledhetetlen éjszakát töltött el ifjú feleségével, a szoborszép Jelenkával. Kellemes fáradság
bizserkélt a gerince árkában Esztergom fele haladtában. Jó lovas volt, megtehette, néha bizony
elbóbiskolt a nyeregben, és a feje erre-arra kókadozott. Olykor-olykor fölneszeit a szendergélő vajda,
s olyankor röstelkedve szorította meg térdével Ráró oldalát: “Gyerünk, kedves szolgám, ne
lustálkodjunk, várnak bennünket Esztergomban!" Ráesteledett szépen,' és szeretett volna még
kapuzárás előtt hazaérni a fővárosba. Gyengén meg is sarkantyúzta lova vékonyát. A derék paripa
engedelmesen vágtába lendült.
Az út fordulójában majdnem összeütközött egy másik, fekete köpönyegbe burkolózott lovassal,
aki meg Esztergom felől robogott erre, de lóhalálában.
Már erősen sötétedett. Ráró érthetetlen módon annyira megrémült, ahogy
206 máskor sosem szokott. Kétlábra állt, körbe-körbe forgott, mint a boszorkányszél tölcsére. A
másik is dühödt ijedelemmel kapta vissza hátasát és vezetéklovait. Barakonynak ugyancsak kellett
igyekeznie, hogy nyeregben maradjon.
– Félre az útból! – ordított rá az idegen, és a kardjához kapott. Barakony megmérgedt. Kemény
mozdulattal megfékezte a riadozó Rárót, és keresztbefordította az úton.
– Mit képzelsz, kivel ugatsz, te tahó! Én a király lovasvajdája vagyok!
– Én meg az, aki eloltja a lángodat, te ganéj paraszt! – csikordította össze az idegen a fogát, és
kirántva kardját a vajdára rontott. Barakony nem ijedt meg. Megszorította lova oldalát, mire a derék,
tanult állat megmeredt, mint a szobor, aztán meg félreugrott, mint a villám. A kard a levegőt szelte
ketté. Mire az átkozódó idegen keservesen visszafordította a lovát, a vajda szőrpányvája suhogva
lecsapott. Az idegen a levegőbe emelkedett, akár egy vízről felriasztott gácsér, aztán a porba huppant.
Barakony leugrott a nyeregből, és az eszméletlen alak fölé hajolt. Meghökkenve fedezte föl, az
ájult lovas Kánnembéli Gyula úr bátyja, Ferenc, a mosoni megyésispán. A vajda kényelmetlen
érzéssel küszködve vakargatta a füle tövét. “No ezt is az ördög küldte erre, hogy összeakaszthassuk a
bajszunkat! Most aztán mi lesz? Melyikünknek adnak majd igazat a királyi udvarban?" S amíg így
vívódott, egy levelet pillantott meg az ispán mellett a földön. Ösztönösen fölkapta, és nagy kínnal
kibetűzte a címzését: “D-u-x F-r-i-d-er-i-c-u-s." Abban a szemvillantásban elszállt a szívéről az
előbbi szorongás. Ez a dolog nem lehet Isten hírével! Fridericus herceg csak Harcias Frigyes osztrák
herceg lehet, aki már annyi borsot tört a király és a kisúr orra alá! Lássuk a levélzáró pecsétet! Inkább
kitapintotta, mint látta a pecsét domborzatát: nem Endre úré. Madár van ezen, nagycsőrű, gonosz
karvaly, amely gödölyét tart a karmai között. Ez az Apodfiák címere, komám! És akkor már nem
teketóriázott sokat: betömte a mosoni ispán száját, hogy ne óbégathasson útközben, míg
Esztergomba érnek, aztán felkötözte a nyeregbe, és a kantárját fogva, lovát sebes ügetésre
serkentette, a sajátjával egyetemben.
 Óriási feltűnést keltett Barakony, amikor késő éjszaka nagy patkócsattogással megérkezett az
esztergomi vár elé. Másodmagával.
A bástyaőrség száznagya lobogó fáklyát ragadva, kíváncsian lépett Barakony rabja mellé. Az
arcába világított.
– Te marha katona! Hiszen ez... ez Kán Ferenc úr! ... A... a mosoni megyésispán!...
Abban a pillanatban az ispán szerencsésen kilökte a nyelvével a szájába gyömöszölt kendőt:
– Fogjátok el ezt a disznó gazembert! – sikoltotta nyilalló dühvei. Kapott
207 erre Barakonytól visszakézzel egy akkora pofont, hogyha nincsen a nyereghez szíjazva,
bizonyosan rögvest a száznagy nyakában kalimpál.
– Te állat, te! Megőrültél? Kezet emelsz őfelsége megyésispánjára? Kapjátok le a tíz körméről!
– Hátrább, hé! – rikoltott rájuk Barakony, megtáncoltatva lovát. – őfelségét akarta elárulni az
osztrák hercegnek ez a szemét Júdás! El az útból, mert keresztülgázolok rajtatok!
Tíz perc múlva Béla királyfi előtt állott Barakony, és elmondta, mi történt. A másik pillanatban
Béla királyfi már el is olvasta a Frigyes osztrák hercegnek címzett levelet. Megtudhatta, hogy “ahány
magyar úr csak van, az mind szíve mélyéből gyűlöli az átkozott Endre királyt és azt a.
sátánkölykedzette íiát, Bélát", mert “mindenkit elkergetnek a királyi udvartól és mindenkit
kiforgatnak a vagyonából! Kérd meg Frigyes császárt, ne tűrje tovább ezt az égbekiáltó
igazságtalanságot, foglalja el a magyar trónt, s vegye oltalmába szegény magyar bárókat! Sürgősen
indítson hadat a gonosz kétfejű hidra: Endre és Béla ellen, és szent esküvel fogadjuk, minden magyar
úr hozzátok csatlakozik fegyvereseivel, mihelyt őfelsége, a császár magyar földre lépi"
Az ispán csak Barakonnyal szemben volt fenegyerek. A hóhér kezében pillanatok alatt megtört és
vallott. Endre merevrészeg volt, de a szörnyű összeesküvés hírére kijózanodott. Hozatott egy veder
jegesvizet a konyhából, abból a kádból, amelyben a másnapi lakoma húsait tartották a szakácsok.
Szembeöntette magát, hápogott, prüszkölt egy jót, aztán megcsillapodva rászólt Bélára:
– Lassan!... Még egyszer!... Mi történt, fiam?
– Összeesküvés! Legkedvesebb tanácsuraid színe-java először német módra tartományokra akarta
felosztani az országodat. Csak azért hagyták abba, mert nem tudtak megegyezni, melyik tartomány
melyiküké legyen. Ezek után felajánlották trónodat és koronádat a német császárnak!
Endre szívébe jeges rémület hasított. Hát persze! Tavaly tavasszal Béla meg Kálmán nagy
fegyveres haddal jött Esztergom alá, és rákényszerítették: azonnal alakítson új kormányt! Akkor
kellett szélnek eresztenie Apodfia Dénes nádort, az öreg Kán Gyula bánt, Csák Dömötört, Móric
étekfogó mestert, Mihályt, a lovászmestert, Bágyon pohárnokmestert, a szakállas Mikát, és Barcfia
Miklóst. Az új nádor Béla meghitt híve, Tomajnembéli Dénes lett, és a többi magas udvari tisztségre
is Béla és Kálmán hívei kerültek. Hát persze, hogy a konc mellől elűzött haramiák nem nyugodtak
bele mellőzésükbe, és összeesküvésbe kezdtek. Mindegy, hogy kivel, akár az ördögök öregapjával is
kikezdték volna,4ia megfogadja, visszasegíti őket a húsosfazék mellé!
A vén király megroskadva bámult maga elé. Ugyan, ki tudná pontosan előszámlálni,
harmincesztendős uralkodása során hányszor is lobbant föl ellene
208összeesküvések, lázadások lángja. És most azt az irtóztató szégyent is meg kellett érnie, hogy
azok zendültek ellene, akik miatt annyiszor magára vonta az egyház, a népe és a fiai jogos haragját.
Hát persze! Hogy is hihette volna egy percig is, hogy a méltóságukból száműzött fráterok
beletörődnek sorsukba? Hiszen láthatták, most már nem babra megy a játék, és szép szerrel,
ármánykodással a kormányrudat többé nem kaparinthatják meg. “Micsoda rohadt hidegvér! Micsoda
átkozott logika! Micsoda iszonyatos nemtelenség! Förtelmes becstelenség!" – verdestek a lassan
teljesen kijózanodó Endre gondolatai. Akkor vette észre a négy testőriző között reszkető Kán
Ferencet. Ügy tett, mintha nem ismerné.
– És ezt a fickót miért vettétek őrizetbe?
– Ez vitte a júdások levelét Viennába!
 – Vigyétek! Tanítsátok meg karón lovagolni!
A mosoni ispán üvöltött, mintha nyúzták volna, de a négy várkatona úgy kirepítette a szálából,
hogy a lába sem érte a földet. A király lerogyott egy székbe. Fáradtan hordta körül csupavéreres
szemét.
– Ki rántotta le a leplet... ezekről a... a szemetekről?
– Ez a derék ember, az én lovasvajdám! – mondta büszkén Béla, megveregetve a boldogan piruló
Barakony vállát.
– Mától fogva... száznagy vagy, fiam! – mondta érces hangon Endre. – Adjatok neki száz aranyat!
Megérdemli!
Még akkor éjszaka, az ágyukból rángatták ki sorra az összeesküvőket, már akit megtaláltak, s ezek
hajnalhasadtakor már börtönben ültek.
– No, fiam! – mondta sápadtan Endre a fiának, keményen a vállára téve a kezét. – Eddig én...
sokszor akadékoskodtam veled a... a birtokrekonstrukció dolgában! Azt szoktam mondani, túlságosan
goromba vagy! Hogy... nem nézel se Istent, se királyt, se embert! Keresztültaposol mindenen, mint
egy megvadult csődör, igaz?
Béla csak bólogatott szaporán. “Üristen! – adott hálát önmagában, nagyon befelé fordulva. –
Hogy ezt is megengedted érnünk! őszintén fölgerjedt urai ellen az apám! Végre belátta, milyen sötét,
szemét, ócska, mocskos társasággal vette eddig körül magát, akik akár húsz ezüstpénzért is eladnák
királyukat és országukat a német császárnak! Hát érdemelhetnek az ilyen sz... háziak kíméletet?"
– Most én mondom néked, úgy tégy mindenkivel, mint vincellér a kádakba szedett szőlővel! A
lelkűket is taposd ki! És három napon belül állíts sereget! Rámegyünk arra a piszok osztrák hercegre,
Harcias Frigyesre! Megtanítjuk rá, hogy mi a becsület!
zog20
Mire az összeesküvőkért mentek volna – honnan-honnan se, de idejekorán megneszelve a dolgot –
Barcnembéli Miklós, a szakállas Mika, Miklós, a volt tárnokmester és Apodfia Mihály lovászmester
külföldre menekült. Béla nevetett: “Ti gonoszabb büntetésben részesültök, mint elcsípett társaitok!
Tőletek elkobzok mindent, amit egy életen át összelopkodtatok! És ti biztosan életben maradtok, s
amíg csak éltek, fájhat érte a szívetek." Apodfia Dénest már nem tudta az udvarban lappangó
titokzatos jóakarójuk értesíteni: csanádi birtokán elnyomták Tűrje Dénesék. Nagy hirtelen karóba
akarták ültetni, de Béla nem engedte:
– Nem úgy van, kedveseim! Apodfia úrnak egy halál kevés! Tartsátok fogva, amíg elbánunk
Frigyes herceggel! Azután számolunk azzal az olajos szemű ördöggel! A fejetekkel feleltek érte és
minden vagyonotokkal!
21
Endre világéletében már nagyon sokszor megdöbbentette Béla herceget, de így talán még egyszer
sem, mint a bécsújhelyi csata után. Az öreg király irányította az egész magyar sereget, dirigálta a
szárnyakat, a páncélos-zöm hátrálását és előrenyomulását. Aztán, amikor a kritikus időszak
elkövetkezett, negyedóra hosszat olyan keményen verekedett, mint tizenhat esztendős, halicsi herceg
korában. Béla többször is látta a csata véres forgatagában daliás bátorsággal forgolódó apját, de az
örvénylő ütközet lendülete minduntalan elsodorta őket egymás mellől. Legutolsó alkalommal még
azt is hallotta, milyen nehezen kapkodja szegény a levegőt, pedig már a sisakrostélyát is leeresztette.
Béla látta, hogyan szakad apja megnyúzott orcáján az erős szeptemberi napsütésben a veríték: mintha
képen öntötték volna egy vödör vízzel. Endre meg-megingott a nyeregben vagdalkozás közben, majd
eltűnt Béla szeme elől.
Aztán a magyar had körülzárta az osztrákot, mint a béklyó a rab bo káját, nem volt többé
menekülésük, és az izgága Harcias Frigyes féltérdre ereszkedve, fegyvertelenül várta a lova hátán
ércszoborként ülő Endre döntését, hogy milyen sorsot szán neki?
A király balját kardja gombján pihentette, jobbjával a kantárszárat húzta szorosra, hogy lova
dühösen kapkodta a fejét, és a herceg már-már azt hitte, hogy haragjában most mindjárt a fűbe
tapostatja paripájával győztes ellenfele.
– Kétszáz... márka... arany váltságdíjat fizetsz! – hörögte Endre rosszul kapkodva a levegőt. Aztán
alattomos mosolyszerű fintor lobbant át a király arcán: – Ha nincs, elfogadok helyette... kétezer
márka ezüstöt is!
Harcias Frigyes fogát összecsikordítva figyelte a király rosszullétét, és szíve
2JO mélyéből kívánta neki: “Rohadj meg, nyomorult szívbeteg állat, aki eíittad az egész életedet!
Ó, bár itt ezen a szent helyen dögölnél meg! Mindjárt kápolnát építtetnék e helyre!" Aztán hirtelen
megértette milyen borzalmas summát vágott ki a király. Rémülten kiáltott fel:
– Felség, irgalmazz! Honnan vegyek annyi tenger pénzt?
– Bánom is én! De... egy hét múlva a pénz... Esztergomban legyen! Különben... rádtörök, és... az
Isten irgalmazzon neked! Másodszorra már nem ajándékozlak meg az életeddel! – S közben úgy
érezte magát, megtüzesített hegyű dárdát támasztottak hátulról a szívéhez, ami azonnal átdöfi, ha
még egy percig nyeregben marad. És maradnia kellett, hogy az osztrák herceg lelki megaláztatása
tökéletes legyen! Harcias Frigyes úgy érezte, összezsugorodott, hogy apró cserepekre esett szét, majd
pedig azt, hogy háromszor akkorára fújták fel, mint komisz kölykök disznótoron a gömböcöt, és
Endre vaskesztyűs ujjának egyetlen pöccintésével szétpukkasztotta. Ajkát véresre harapdálva hátrált
el a lován toronyié, tündöklő vértű magyar király elől.
Endre mindaddig iszonyú erőfeszítéssel tartotta magát, amíg a herceg el nem tűnt előle, akkor
aztán rémítő, mély sóhajtással a lova nyakára bukott.
Béla éppen a jobbszárnyról vágtatott az apjához, és kíséretében volt néhány kedves, hű vitéze.
Barakony már messziről látta, hogy rosszul van a király. Megsarkantyúzta a lovát, ott termett a
jobbra-balra aléldozó Endre mellett, és megragadta a karját, hogy le ne zuhanhasson a nyeregből,
mert még a nyakát szeghetné.
– Felség! – zihálta a száznagy, kinek a jobb karja könyékig merő vér volt.
– Mi baj van?
De Endre úgyszólván nem is hallhatta Barakony szavát. Meg-megremegett, olykor vészesen
hörgött, tíz ujja görcsös erővel markolt a száznagykarjába, szinte letépte róla a véres dolmány ujját.
Óvatosan lesegítették lováról a királyt, Béla királyfi leterítette a fűre bíbor köpönyegét, s arra
ráfektették őfelségét. Olyan szépen sütött a szeptemberi nap. A levegőt betöltötte a sebesültek
keserves jajveszékelése, a megsérült paripák nyihogása, s mindenfele halottak hevertek, mint egy
kepe kévéi, amelyet szétrúgott a szél. De mindez olyan hihetetlennek tűnt valahogyan. Különösen
pedig az, hogy magatehetetlenül ott hevert a király a fűre dobott köpönyegen.
– Mi bajod, felség? – faggatta, aggodalmas gyengédséggel Barakony.
– Megsebesültél?
A görcs mar valamivel ritkábban kapta marokra a király szívét. Szánalmas fintorgással, fáradtan
mosolygott a száznagyra. Vonásai olyan fájdalmasra torzultak beszéd közben, mintha egy görög
tragikus színészálarcot láttak volna.
– Semmi bajom. Meg fogok halni. Hol a fiam?
– Itt vagyok! Ne beszélj szamárságot, apám! – hajolt föléje gyermeki
271aggodalommal a herceg. – Maradj veszteg szépen. Túlságosan elfáradtál. Holnapra kipihened
magad!
Endre nem hallhatta fia szavát, mert eltorzuló arccal azt nyögte:
– Örvendezzetek... megszabadultok tőlem... Érzem a tarkómon a... halál... hideg leheletét...
– Csépány! – kiáltotta Barakony, körülnézve, hova lett a süve, akivel együtt vágtattak a
jobbszárnyról idáig. Valamivel arrébb megpillantotta, a füvesvajda éppen buzgón kötözött valakit.
– Gyere ide! Rosszul van a király!
– Ez meg, ha itt hagyom, meghal!
 – Csépány! – rikoltotta Barakony olyan sértő gorombasággal, mintha azt mondta volna, ha nem
jössz, hozzádvágom a buzogányomat, vagy az anyját szidta volna. A király szívét váltakozva
nyomorgatta a görcsös szorítás. Zthálását már Csépány is hallhatta, aki duzmadt borszakjával együtt
odarohant.
– Megfognátok a lábamat, hogy... itt tarthassatok?... Be kár, fiaim! A... halál... mindenkinél
erősebb... Ez a büdös vadkan... egyszer mindenkit... kitúr!...
Csépány némi zavarral küszködve térdelt a fűre Endre mellé, s fogta meg a király jéghideg
csuklóját, hogy kitapinthassa az ütőerét. Alig vert a fáradt vénember szíve.
– Pfhü-hű! – csúszott ki önkéntelenül a füvesvajda száján. Endre haloványan, kényszeredetten
megint elmosolyodott:
– Ennyire... rossz bőrben... vagyok? A vajda ocsúdva rázta meg a fejét:
– Sose félj, felség! Mire valaki elmond három miatyánkot, meg három üdvözlégyet, ha akarsz,
akár már táncra is kerekedhetsz! – De amíg beszélt, a keze már szélsebesen járt, és egy formás, sárga
lopótököt emelt ki bőrbugyrából, meg egy szépen faragott csanakot, abba belétöltött valami sűrű,
barnássárga folyadékot, ami alig akart kifolyni az edény száján.
– Nem keserű nagyon? – kérdezte aggódva a király, amikor Csépány mackós gyengédséggel ölébe
fogta őfelsége fejét, és itatni kezdte.
– Méz is van benne valamennyi, nyugodtan igyad, felség! A gyerekek is nagyon szeretik! –
biztatta, szinte cinkos hunyorítással a langaléta vajda. Amikor a király kiitta utolsó csöppig a
medikámentumot, a vajda csak akkor figyelt az arcára: nagyon öreg volt, nagyon fáradt és nagyon
megviselt. “Ilyen vénembernek már nem szabadna kardot forgatni. Maradt volna agyban. Örüljön,
hogy él." Olyan élettelennek látszott, mint egy disznótoros teknőbe lökött, nyers bárzsing.
Senki sem mukkant meg sokáig, amíg csak végre könnyebben nem kezdett lélegzeni a nagyon
elnyúzott király. Hamarosan mocorogni kezdett, a szeme
2/2 felnyílott, sóhajtozott, azután nemsokára fel is tápászkodott a jobb könyökére, és azt kérdezte:
– Mi történt velem, fiam? Egyszerre... elsötétült előttem a világ.
– Az a fontos, hogy már jobban vagy, apám! – vetett lopva keresztet Béla herceg.
– Úgy éreztem... egy dühös keselyű ront rám, és... ki akarja tépni a szívemet és... Hiszitek-e, vagy
sem... úgy éreztem, hogy... tüzes volt mind a tíz karma, tüzes...
Kálmán herceg, aki eddig ujjait görcsösen összekulcsolva, szemét lehunyva hevesen imádkozott,
apja rekedt, dorozmás hangját meghallva fölugrott, és ég fele lökött karral ujjongva kiáltotta:
– Alleluja, alleluja!... Meghallgatott az ég!
Már megélt a király, de még mindig nagyon nehezen kapkodta a levegőt. Keservesen fintorgó
arccal némán a szívére szorította a kezét. Csak nagysokára tért valamennyire magához:
– Te ki vagy, fiam? – kérdezte rendkívül barátságosan az előtte guggoló Csépányt. – Ó, persze,
persze! A füvesember!... Te adtad nékem azt a furcsa, jó ízű izét! – Elmosolyodott. – Tényleg nem
volt keserű!... – Megkönnyebbült szívén nyugtatta könnyedén a tenyerét. – Füvesember vagy, ugye?
Mondd – ragadta meg a vajda karját elbűvölten fénylő arccal –, miféle teával itattál? Ugye Ázsiából,
Indiából hozták az arab kalmárok?
A vajda zavartan rázta a fejét:
– Nem, uram. Ez... galagonyáié volt. Itt terem az árokparton. Ahol a! Endre bosszúsan nevetett:
– Hallod-e! Hogy mersz te egy királyt ilyen kódis-fűvel meggyógyítani? – Mikor látta, a vajda
arca ijedtében elfehéredik, megfogta, gyengéden megrázogatta a kezét. – Nyugodj meg, fiam!
Tréfáltam csak veled! Áldjon meg jóságodért az égi – Azzal rövid, tanácstalan keresgélés után
lehúzott a bal kezéről egy szép, vastag aranygyűrűt, amiből egy mandulányi rubin szórta veres
szikráit. – Fogadd el tőlem, fiam. Ha élve felviszel Esztergomig, álmélkodni fogsz, hogy m eg fogom
tetézni!
Csépány három lépésnél messzebb nem mehetett el a király közeléből, és naphosszat magyaráznia
kellett a különféle füvek hasznát.
– A galagonyán kívül mi jó orvosság van még szívbetegség ellen?
– Például a mellvirág, felség!
– Az mit csinál a szívvel?
– Meglassítja a heves szívdobogást. A szív lassabban, nagyobbakat üt. Endre mosolygott:
– Akkor ezt... szerelmeseknek ajánlod, mi? Azoknak szokott hevesebben dobogni a szívük, mi? És
mi van még?
21)
– A sárga tárnics, felség. Ha elájulnál, akkor azt kéne a szétfeszített szádba önteni.
– Aha, áhá! És még?
– Hát van még sok nagyon fontos növény, felség. Például a piros gyűszűvirág. De ebből a fajból
csak az a jó, amelyik veres földben terem, felség. Aztán van még a gyöngyvirág, amelyik pünkösd
havában nyílik.
– Amelyik máskor nyit, az nem jó?
– Az bizony nem jó orvosságnak, felség.
– Hát még? Tudsz még?
– Még nagyon sokféle szívfüvem van, felség! Mindig attól függ, miféle panaszt mond a beteg.
Mert van szívbaj, amelyik ellen igen jó az ángyélika, a citromfű, a tavaszi hérics, de a másikra már az
árnika, a Benedek-fű, a libapimpó kell, a harmatfű, a sáfrány, vagy az árvácska, esetleg éppen a
babhéj.
Endre nagyon örvendezett:
– Mit nem mondsz, fiam! Halljátok? Amin mindig tapodtunk, a libapimpó meg tudja gyógyítani a
beteg szíveteket! És tán a húslevesben a sáfrányt is ezért szeretjük, hm? De hisz ez igazán nagyszerű!
Hogy minden ócska giz-gaz egyszerre fontos orvosság is? – Hirtelen, huncut vigyorgással
Csépányhoz fordult: – És ha azt mondanám, hogy... éjszakánként az ágyba eresztek!? Arra is tudnál
medikámentumot mondani?
– Tudnék, kedves felség! – bólintott verítékezni kezdő homlokkal a vajda. – Ilyen panaszra
apróbojtorjánt, gyújtoványfüvet, cickafarkot, fagyöngyöt vagy medveszőlőt adnék. Ha egyik se volna
nálam, akkor macskagyökeret vagy nadragulyát kínálnék. De igen jó ágybavizelés ellen a
gyermekláncfű főztje is!
– Adjatok egy aranyat neki! A szentjit! Ez a fickó aztán érti! Ez az otromba tahó egyedül a
fenekébe dugja az összes orvos-barátot!
– Felség, könyörgök, ne tessék ilyen csúnyaságot mondani, hiszen... nagyon sokat tanultam tőlük
is, a kegyes atyáktól! Akik voltak olyan kedvesek engem, brugo parasztot tanítani.
– Adjatok még egy aranyat neki! Ez aztán az ember! A mestereit is megvédi! – Elkomorodva
dörmögte: – Milyen kár, hogy ilyen későn futottam össze veled, fiú! Ha legénykorom óta ismertelek
volna, és te orvosolsz, akkor... akkor talán... örökké élnék? – Megbánta, hogy így elszontyolodott,
erőltetett vidámsággal kurjantott rá a közelében lovagló Barakonyra: – Hé, fiam! Jó lenne örökké
élni?
A száznagy döbbenten rántotta meg a kantárszárat, és izgalomtól rekedten válaszolta:
– Nem is tudom, kegyes felség!...
21422 •
– Rossz bőrben vagy, édes uracskám!
– Megcsaltál, Beatrice?
– Megengedj, de... jobban kellene magadra vigyáznod! Ott van a két felnőtt fiad! Hadakozzanak
azok!
– Rózsavízben fürödtél megint, ugye? Érzem, felséges a bőröd illata!... Vesd le a ruhádat!...
– Nem kéne talán lefeküdnöd? Megviselhetett ez a hosszú utazás!
 – Éppen ez az! Lefeküdni akarok! De... veled, egyetlen kicsim, pávaszemem, édes virágszálam,
szememfénye, hímporom, mindenségem! Hamar! Ne oltsd el a mécset, tudod, úgy jobban szeretem,
ha közben látlak is... te drága, drága, drága... Melyik istennőnek lehetett ilyen szép, gömbölyű
válla?... A két kerek forró melled... tenyerembe simuló, tündöklő tomporod... Ne sikíts, hiszen még...
Micsoda gyönyörű, hosszú szárú combok!... Térded Isten csodálatos remeklése... Lábikrád szebb,
mint a mesék tündéréé... Jaj, egek, meggyűlök!... A bokád karcsú, mint a görög amforák nyaka...
Piciny, izgága lábujjacskáid engedd megbújni a tenyeremben! És... most... végigsimogatom...
mindenedet!...
– Te édes, drága, forró öreg kandúr! Még, még!
– Érzed, kicsim? Az ujjam hegye... szikrázik! Te!... Te drága, te egyetlen... te... szép! Ne! Ne
csukd le azt a gazember kék szemedet! Akkor... akkor másra gondolsz! Fiatal kakasra!
– örült!... Ügy ölelsz, mint egy isten, és én másra gondolnék?!
– Ér-zed a... világ, hogy... hul-lám-zik?
– Repülünk, Andreas, Édes! Szentlélek úristen!
– Reszketsz!
– Áldott legyen, aki megáldotta... testünket... a kéjjel!
– Milyen kár, hogy csak ilyen későn találkoztam... veled!...
– Mindenre kérlek ne beszélj! Olyan finom ez a libegés! ... Lángok forrópiros szárnyai...
suhognak körül... Még... még, még Andreas! Miért mondták nékem az apácák és a papok azt, hogy
ez... bűn?!
– Álszent vasorrú bábák! Irigyelték!
“Hé, füvesember!... Adtál... szerelem-füvet!... Beatrice elég a... karjaim között!... Most... adjál...
sok-sok jó hűs... galagonyalét!... Úgy... ég... itt... legbelül és... Miért... inog a... nyoszolya? És...
Hova... zuhan... ve-lünk?!..."
– Orvos! – szikrázik végig az ágyasház keskeny folyosóján Beatrice szédült sikoltása. Anyaszült
mezítelenül kapaszkodik a kamra márvány ajtófélfájába,
2/5 minijén porcikája reszket, és eltorzult arccal ordít: – Segítség! Meghal a király!
Barakony rohan be a folyosó bejárata felől. Azt hiszi, káprázik a szeme, amikor meglátja a
reszkető, pőre királynét. Egy minutumig ájult tehetetlenséggel hull rá a szeme, mint magasból
alázúduló kövek, aztán felriad: a már másként sikoltó királyné hangja, szégyenkező orcatakarása
fölébreszti. Vörös köpenyét, fejét zavartan félrefordítva, Beatricéra borítja, majd szelíden félretolja,
aztán benéz a félhomályban fuldokló szobába, és látja, ott hever a király, két karja, lába szétdobva,
akár a kidőlt feszületeké, és dús, ezüst bodrú szőrzete megfénylik a mellén, a hasán, a lágyékán, a
karjain, a lábain. Mellkasa még lassan, picit emelkedik. Az ágyterítőt egy mozdulattal a királyra
borítja, aztán kirohan, és kiáltozásával felveri az egész palotát. Rémülten ugrik talpra mindenki, Béla,
a vendégek, az őrség, az istállóban a lovászok, pecérek, de még a kukták is. A keskeny folyosó
zsúfolásig tömve rémült, száját harapdáló vagy izgatottan gesztikulálva hadaró népséggel. Barakony,
mint a faltörő kos a sárvár sáncát, szétlöki a sokadalmat, s maga előtt sodorja Csépányt, aki riadtan
szorongatja degez borszakját. A királyra már inget adtak, de nem gombolták be elöl, és felültették, a
háta mögé három tömött párnát dugtak, a szeme kicsit nyitva, súlyos pislogással tekint körül, de tán
nem lát már senkit. Mégis, amikor megpillantja az ágya mellé térdre rogyó füvesvajdát, mintha
elmosolyodnék kicsit.
– Né... a... csodatévő! ... Adj egy itat... galagonyalét!
Csépány aggódva nézi a király hirtelen rettenetesen megvénült arcát. Este még sima volt. Most
sűrű, erős borosta veri. Mély, fekete szakadékok szántják fel a szája, a szeme környékét. Az orra
előremered, mint egy leszakadt vödrű kútágas, kiböki a semmit. Szörcsögve, remegő szájszéllel iszik.
Sűrű galagonyaillat tölti meg a szálát. Valaki vele nyel, hallatszik. Barakony észreveszi a királynét.
Fel van öltözve. Nem érti, hogy és mikor történt? Most kezdi magát szégyellni, hogy az elébb
mezítelenül látta.
– Énhozzám... mindig... bejöhetett akárki – hallja halkan a király szavát. – Az én ajtóm... nyitva
volt... mindenki előtt!... És – megmarkolja takarója szegélyét, mintha le akarná lökni magáról, és
szeretne fölugrani, és kirohanni a hálókamrából, amelyben annyian szoronganak, hogy szinte
lehetetlen benne lélegzetet venni. És ez a szeszélyes fáklyasercegés! Mintha kard élét munkálná
forgó, nedves kövén a csiszár! – Szolga... az én országomban... ura ellen... nem lázadhatott!... De...
aki úr... igaztalanul... szegényeket kifosztott, megfizettem néki! ... Hét országom volt, értitek!... Hét!
– kiáltotta vadul megvillanó szemmel, és egész testét egyszerre kiverte a víz. – Millió hűsége s...
alattvalóm, és
216 most... nincsen senki, aki... lefogná a halál kezét?...
*
• Csépány felnyögött, mintha ő tehetne róla, hogy a király meg fog halni. – Élni akarok... élni! ... –
sivegte kihagyó, elkapkodott lélegzettel. – Nézzétek Beatricét!...
Mindenki a királynéra tekintett, aki ekkor keservesen felsírt, mint aki valójában csak most értette
meg, mi történt?
– Kékszemű, aranyhajú. Gyönyörű ifjú hölgy. Az Olasz Nő! – mormolta Kálmán herceg hidegen,
mintha a pécsi székesegyház homlokzatán álló valamelyik kőszobor szólalt volna meg. Béla durva
káromkodást harapott el a foga között:
– Odanézz! Ez... a... nőszemély... állapotos!
Kálmán megbotránkozva löki oldalba égő szemű bátyját. “Ilyen szomorú pillanatban ilyesmit
mondani! Hiszen az édesapám haldoklik! Most olyan, de olyan furcsa minden! Mintha lebegne
velünk apám kicsiny hálócellája. Nini! És valóban! Mintha... Beatrice hasa... gyanúsan
domborodnék!"
Béla tombolni tudna dühében: nagy a gyakorlata ilyesmiben, nem szokott tévedni! Befelé
kegyetlenül káromkodik: “Még csak ez hiányzik! Egy utószülött kis herceg! Még egy újabb
trónörökös-jelölt! Örökös izgágaság, háborúság-forrás! Hát hogy tudhatott az apám a vén fejével
ilyen őrületes ' meggondolatlanságra vetemedni?" Aztán hirtelen eszébe jut apjának egy korábbi,
ijesztően-könnyelmű cselekedete, és már Beatrice kései teherbe ejtésén sem tud csodálkozni többé.
Apja egyszer három falut ajándékozott a szakácsának. Béla emlékezett, majdnem hányt, úgy
elöntötte a méreg. S talán éppen ezért a kitüntetett étel nevét sem felejtette el. Hogy is történt?
“Apám! Mit főzött ez a... s&
224;tanivadék?" “Nyúlárnyékot bíbictojással, kisfiam! Tudod milyen íze volt? Felséges! Isteni!
Mesés!" “Látod, édes jó szerencsétlen apám! Ilyen könnyelmű-ostoba voltál te egész életedben! Egy
tányér vadmadártojással elkészített főtt spárgáért három falut adni! Halálod előtt néhány hónappal,
vénségedre, a feleségedet teherbe ejteni! Csodálkozol-e hát, hogy... soha életedben nem tudtál
megállni?!"
Ekkor toppant be ijedten a hórihorgas érsek. Szinte megemelkedett a kamra alacsony gerendás
mennyezete, amikor a küszöböt átlépve fölemelte a fejét. Szeme alatt az álom kék táskái lógtak,
keskeny, verteién szája elfolyt valamerre, mert imát őrölt útközben a királyért, amióta csak a rossz
hírrel fölverték.
Béla arra riadt föl, hogy apja reászegezi kimeredő, lázas fénnyel villogó szemét, és hozzá kiáltoz:
– Ne nézz így reám, fiam!... Én csak jót akartam!... Megengedtem, hogy... mindenki úgy éljen,
ahogyan... jólesik neki!... Ki adhat ennél...
217 többet az... embereknek? – Esetlen, megható gőggel kiegyenesítette a derekát, de minden
porcikája remegett. Szép dölyffel fölszegte az állat: – És... ki mer engem... ezért... elítélni?!
A feje előrebukott. Az emberek nem mertek egymásra nézni.
– Ego te absolvo in nomine Domini – kezdte az érsek sebesen a ([eloldozás szavait hadarni,
mintha tüzes vassal kergetnék.
 Valaki hörögve lélegzik.
Mindenki, ösztönösen, döbbenten az előregörbedő királyra tekint. Valahogyan olyan rettenetesen
nehéz elhinni, megérteni, hogy az ország ura már hosszú percek óta halott.
Kálmán herceg veszi észre, honnan ered a furcsa hang.
A bátyja, Béla királyfi sír. A két válla rázkódik. Görcsösen erőlködik, mintha orvgyiíkosokkal
birkóznék, s olyan hangokat ad közben, mint aki fuldoklik. Amikor mindenki feléje fordul,
megrettenve rejti tenyerébe zavartól elveresedő képét.
Kálmán érzi, tudja, látja, Béla a rátörő, alig titkolható boldogságtól gyötrődik, amely a szíve alá
búvik, és röpteti, mint hinta a kislegényt. S hogy nem is tehet róla a borzadó királyfi, de... az apja
halálának örül. S hogy ezt a sírást egy kaján pofa nyugodt lélekkel akár viharos nevetésnek
nevezhetné.
S egy minutumra olyan a királyfi, ismét fölszegett busa fejével, mint az oroszlán, aki előtt hosszú-
hosszú esztendők után a rabketrec vasrácsa hirtelen kinyílik, és kilép, és megcsapja a sivatag szabad,
tüzes lehelete, és roppant zajjal először szíja teli a tüdejét. II. RÉSZ
CARMEN MISERABILE ARADÉK-URAK
Béla király második, 1235. évi megkoronázásáról még évtizedek múltán is beszéltek országszerte
ráérős, hóhullásos téli estéken, Béla eleinte hevesen tiltakozott:
– Minek megújrázni a koronázási ceremóniát?! Megvolt az annak rendje-módja szerint 1214-ben!
De Mária királyné, a felesége, előbb kézzellábbal, majd görögre fordítva a beszédet, addig harcolt,
amíg az ura rá nem hagyta.
– Hétesztendős kis kölyök voltál, amikor apád ifjabb királlyá koronáztatott, igaz? Te mondtad,
hogy így volt, igaz? De azt meg tudnád mondani: ki emlékszik már arra a régesrégi koronázási
ceremóniára? Te! – süvöltötte haragtól lángoló orcával a szépséges ifjú királyné. – Meg én! De én is
már csak azért tudok róla, mert elmesélted! Igenis, ha törik, ha szakad: meg kell ismételni a
koronázási szertartást! Hadd lássa ország-világ: te vagy Magyarország új, koronás fejedelme!
2ZIBéla sokáig vitatkozott, érvelt, de végül is, mint minden esetben, ha a feleségével bocsátko2ott
szóharcba, most is meghátrált.
Temérdek nép gyűlt össze a nagy eseményre. El kell arra menni mindenképpen, még az ország
másik feléből is. Sosem tudhatja az ember, koronáznak-e még egyszer királyt, amíg ő él? Bárók s
egyéb nagyurak, főpapok, serviens régisek és szabadosok tízezrei tolongtak az ősi Székesfejérvár
szűk utcácskáin, majdnem halálra tapodva egymást az izgatottan könyöklő, nyüzsgő sokadalom
közepette. Ezer és ezer sátrat vertek föl a várost környező kies dombokon, hogy legyen majcj hol
éjszakáznia a töménytelen vendégnek. A számtalan tenyérnyi téren alkalmi lacikonyhák
faszénkupacaira állított vaslábas tepsikben sercegett a jóféle rablópecsenye, és a mindegyik ház előtt
csapra verve álló hordókból szapora sistergéssel kotyogott a bor a fakupák öblébe. Fújták a síposok,
kürtösök, cifrázták a tamburások, citerások, s járta a nép vitézül, csak úgy szállt a magasba a langyos,
októberi por.
Ámult-bámult a sok szájtátó kíváncsi. Elébb töméntelen papi szerzet hömpölygőit el, azután úri
népek dandárja következett, majd egész falkára rúgó, fényes gúnyájú báró szoroskodott lóháton,
egymás veséjébe könyökölve. Mindegyik nagyon igyekezett, hogy észrevegye a király, ő is ott van!
Sok függ attól, maga mellett látta-e koronázáskor hívét, amikor estére kelve az ispánságokat
osztogatja.
– Mondják, király urunk igen ráncolta a homlokát, amikor apja ura fölött a kripta márványfödelét
a helyére tették – szólalt meg egy fiatal ember.
– Hát... Nem szeretnék annak a bőrében lenni, akire haragszik őfelsége!
– jelentette ki a szomszédja, egy öreg tímár.
– Pedig... szép számmal vannak, akikre igencsak neheztel a király! – folytatta az elébb beszélő
himlőhelyes orcájú, koromfekete hajú, ifjú kovács.
 – Emlékszel, Pali bátyám, hányszor kezdett hozzá őfelsége még legény-király korában a
rendcsináláshoz? Ráment haddal szegény Endre úrra, az behúzta a nyakát, kipenderítette az urait,
izmaelitáit! Kitette a lábát Béla úr, az a szegény öreg király mindjárt mindent visszacsinált! A
tanácsosai meg a markukba röhögtek, úgy mulattak a legény-király mérgén.
– Az ám! Endre úr a fia elébe állott, ha az urai, tanácsosai bajba kerültek. És Béla úr tudta az
egyház parancsát: tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű lehess a földön, és nem húzott kardot
az apja ellen. De most? Ki mögé bújnak el a híres uraságok? Ha?
– Azt hallottad-e, Pali bátyám, milyen pimasz disznók módjára viselkedtek vele nem is olyan
nagyon régen Apodfia úrék?
– Hogyne, Ferkó fiam, hogyne emlékeznék! A ruháját megtépték! Pofon csapdosták! Ide-oda
taszigálták, arcul köpdösték! Ha nem terem ott Tűrje Dénes úr a lándzsásaival, még csúnyább világ is
következett volna szegény
222ifjabb királyunkra! S egy percig se hidd, édes öcsém, hogy ha én nem feledtem el, akkor éppen
őfelsége elfeledte volna megaláztatását!
– Beszélik is a városban, hogy őfelsége már le is kapatta a tíz körméről Apodfia urat! Meg a vén
Kánnembéli Gyula urat! Azt is mondják, sokan el is menekültek az éjszaka!
– Hát – nézett a szeme sarkából az öreg tímár a kényesen ficánkoló úri sokadalomra, amely
lelkesen rúgta a port fényes szattyán szekernyéiben a koronázási menetben –, annyi bizonyos,
egyikükkel se cserélnék mától kezdve, egy kád aranyért sem!
Elcsendesedtek a beszélgetéssel, hiszen érdemes volt jobban odafigyelniük, mert már vörös
posztógalléros, fehér csipkeszoknyás szerzetes ministránsok jöttek, akik buzgó lelkességgel
himbálták ezüstfüstölőiket, melyeknek apró likacskáin ájtatos tétovasággal kacskaringóztak a szép,
kék füstoszlopocskák az égnek. Megint újabb novícius regementumok jöttek, ötágú
aranycsengettyűket ráztak lankadatlan buzgalommal, s közben Székesfejérvár valamennyi
templomának mindegyik harangját húzták; kis és nagy harangok csengtek,, kongtak, mennydörögtek,
hogy szökdösött tőle a nézelődők szíve, s úgy csengett már a fülük, mintha fejbe verték volna őket
buzogánnyal.
S íme, végre itt jött őfelsége! Gyönyörű, csupa ín, száraz csontú, kos orrú, magas csűdű, kényes
járású hófehér paripán léptetett. Előtte a dali Kálmán herceg, őfelsége édes öccse ment talpig
égszínkék bársonyba öltözve, vállán hátradobott hószín hermelinpalást, melyet drága, ékköves
aranycsat tartott össze elöl; vörös bársony párnán emelte István király koronázási kardját. A
keresztmarkolatú, hosszú, egyenes kard mezítelen pengéjén meg-megtört a játékos kedvű
októberderéki fény. Elbűvölten meredt mindenki a szent király kardjára.
– Ezzel fog őfelsége a szertartás után a koronázási dombra lovagolva a világ négy tája felé vágni!
Csak úgy zeng majd, amikor suhint!
A temérdek embertől ideges csodálatos mén olykor kurtán felnyítt, de fejét nem tudta jobbra-balra
hányni-vetni, mert aranyfonálból szőtt kötőfékét rezzenetlen karral tartotta Dániel, az új halicsi
király, aki okos ember lévén, Bélával mindjárt trónra lépésekor erős szövetséget kötött.
A király körül égig meredő lándzsaerdő imbolygott – vörösre festett kőrisdorong kerítés –, a
fegyverek nyelét csupa meggyveres gúnyába bújt, hét lábmagas kisorosz testőriző tartotta. Kemény,
marcona pofa volt mind. Mire a tömegben bárki fölemelhetné a kezét őfelsége ellen, ezerszer is
átdöfnék. Barakony száznagy volt a vezérük, aki ott léptetett szorosra fogott szárral őfelsége jobb
oldalán, a lándzsás négyszögön kívül. Tudta a leckét. Amíg két ujjal könnyedén tartotta kivont,
vallanak támasztott kardja markolatát, Tűrje Dénes úr intelmére gondolt:
22J
– Aztán ne ám, hogy éppen ma valami csúfság essék! Nagyon nyitva tartsátok a szemeteket!
Akárki is próbálkozna,'mindjárt üssetek oda! És mindjárt a fejét, hogy utána ne tudjon panaszt tenni!
– Uram – nyalta meg Barakony a nyelve hegyével izgalmában kicserepesedett szájaszélét –, a
tulajdon édesapám szívét kitépném, ha őfelségére kezet merne emelni!
A vén tímár meg az ifjú kovács a menettel elsodródott a Szent Péter-székesegyház felé. Elébük
jött a zengő orgonaszó, kedves gyereknótaszóként csengtek a víziorgona vékonykás sípjai. Mintha
holmi arany angyalkaszárnyak csapdostak volna a lova hátán ülve mindenki fölé emelkedő király feje
fölött.
Néhány kurta lépéssel lovagolt mögötte egy szép fehér kancán felesége, Mária királyné. Az ő
lovát négy szemkápráztató gúnyába bújt báróné vezette. Mögötte négy szépséges kis virágszál
leánykájuk léptetett jámbor fehér lovacskákon: Anna, Katalin, Margit és Kinga hercegkisasszony.
Anyjuk néha lopva a válla felett visszatekintett rájuk, rendesen jönnek-e mögötte? Nem vihognak-e
tenyerükbe bújva, válluk közé húzott fejjel, éretlen, suta kamaszleányokként? Ó, nem
rendetlenkedtek, a világért sem! Szépek voltak, sudármagasak, formásak, kedvesek, édesek,
aranyosak. Csak egy nagy hibájuk volt. Mind a négy: leány. Mária szemérmesen elmosolyodott, mert
kellemes kötelességére gondolt: néhány próbát kell majd még Bélával tenniök. Amíg csak fiuk nem
születik. Lehunyta a szemét, jólesőn mélyet lélegzett, mert elképzelte, az a nagy darab, szőrmók
férfiú, lerúgva magáról ruháját, hosszú gyolcsingét, pőrén mellébúvik a takaró alá, s azt dörmögi:
“Anyácska! Mennyék országába akarok bejutni!"
Béla tizenöt esztendei házasság után is szerelmes Máriába, mint egy surbankó. Imádja a feleségét,
aki még mindig olyan szép, hogy a férfiak akár a pokol tüzet is vállalnák érte, ha véle hálhatnának.
Majd felfalja most is mindenki a szemével a szépséges királynét. Most van a felséges asszony
legszebb virágában; fehér, feszesen testéhez simuló bizánci bársonyruhájában, családja körében,
királyi férje rásugárzó fényében úgy pompázik, mint aranyfoglalatba zárt gyönyörű drágakő. Bizony,
még Róbert érsek szeme is meghártyásodik, amikor Mária a gyóntatószékben valamicskével előbbre
hajlik, és ruhája szelíd kivágásába kicsit be lehet látni, két egymással haragba lévő keble közé.
Rettenetesen bosszant mindenkit, hogy még véletlenül sem hallanak soha olyasmit, hogy – mondjuk
Béla a hálókamrájába invitálta volna valamelyik szépséges udvari cselédjüket. Vagy hogy Máriához
besurrant volna valamelyik jóképű, keményszárú udvari dalia. Endre király idejében az ilyesmi szinte
mindennapos volt, és már fel sem tűnt, ha megtörtént. Endre nem csak a hasáért remegett...
Csigalassúsággal vonult a menet a virágokkal vastagon meghintett, drága
2Z4 szőnyegekkel fölteregetett macskaköves úton. Aztán elnyelte a fényes úri társaságot a
templom hűvöse. A vén tímár és az ifjú kovácslegény kívülrekedt. Odabent Róbert atya
munkálkodott, elcelebrálván a koronázási misét. Aztán a dúsan bearanyozott, szépen megfaragott
fatrónuson ülő Béla fejére tette István király aranykoronáját, amely sejtelmesen v illogott a vékony
gyertyafényben. A királynak hirtelen eszébe jutott a híres eset, amikor János atya nyolcéves korában
először a fejére tette: a korona az orrára bukott, s ha a váci püspök el nem kapja, a templom kövére
kalimpál. Micsoda szégyen lett volna, szentséges Üristen! Most meg? Minden tömedéket ki kellett
szedni a puha szattyánbőr bélés alól. S így is éppen hogy csak belefért a feje.
Béla szívével tovaúszott az öröm. Bajusza, szakálla tövéből éles mosoly bújt elő és csillant ki a
szemén. “Azóta... megváltozott a világ, megváltoztam én is. Hol van már az a gyámoltalan kis
kölyök, aki megbénult, amikor látta, hogyan gyilkolják meg átkozott latrok az édesanyját! És hol van
az a legényke, az a fiatal férfi, aki huszonkét éven át valójában mindig csak a m ásodik lehetett
előszeretettel fennhéjázó, a meggondolatlanságig könnyelmű, felelőtlen, sokszor dühítőén, oktalanul
kapkodó, nemtörődöm, lingár apja mögött! Akit csak fegyverrel lehetett néha-néha rákényszeríteni,
hogy legalább rövid ideig a józan ész és a tisztesség útját járja." Béla szíve teli volt millió,
megvalósításra váró, gyönyörű tervvel, amelyre az apja mindig csak undok fölényeskedéssel, gúnyos
mosollyal legyintett, és tovább már nem is érdeklődött. Hányszor kezdett hozzá, hogy elmagyarázza
édesapjának: III. Béla király országlásának rendjét kell visszaállítaniok! Bármilyen áron, de egy
kézbe kell fogniok megint minden hatalmat és vagyont! A magyar király csak így szerezheti vissza
idehaza és külországokban otrombán sárba taposott tekintélyét!
 Ó, igen! Most úgy ült fején a korona, mintha a régmegholt bizánci és római ötvösök az ő roppant
koponyájára szabták volna valaha az aranyabroncsokat. “Most próbáljon teremtett lélek
szembeszegülni az akaratommal!"szorította meg Béla elsötétülő orcával a kezébe adott jogart olyan
fenyegetően, hogy még az érsek is önkéntelenül hátrébb torpant mellőle. Lassan kezdett csak
visszavidámodni a király képe, amikor végiggondolta: “Mennyi munkám is lesz, teremtő Üristen,
amíg rendet nem csinálok! De rend lesz, olyan, mint odafent az égbolton, ahol szigorú törvények
szerint a csillagok járják örök útjukat!" Ha a koronázásról oly sokat beszéltek, ezerszer annyit
beszéltek az azt követő fényes lakomáról.
Béla úr testőriző száznagyai, ispánjai sorra járták az apja halála óta eltelt egy hónap folyamán a
jeles úri házakat, és mindenkit meginvitáltak a fejérvári palotába:
– Kegyes uram, IV. Béla király elvár Szent Mihály havának i4-ik napján estére asztalához, ünnepi
lakomára!
Egyedül Barakony elhadarta ezt a hivatalos mondókát legalább harmincszor a Dunántúlon, majd a
Duna-Tisza közén, s ezután túl a Tiszán. Elmondta, majd meghajtotta a fejét s elment, mert szigorú
parancsba volt a királyi futároknak adva, sehol sem fogadhatják el a gazda szíves invitálását.
Menjenek csak útszéli fogadóba. Ne mondhassa senki, hogy ő lekenyerezte Béla király embereit.
Hadd lássa ebből is mindenki: merőben új világ következik Hunniában ezután. Jelenka sokat sírt
ezekben a hetekben, hiszen alig-alig látta az urát. Hanem ilyen a királyi szolgálat: ott nincs se éjjel,
se nappal, ha kimondják: mindenkor menni kell.
Meg is volt a szép látszatja a királyi vitézek sok futkosásának: a királyi vár nagy ebédlőszálája
úgy teli volt, majd szétdurrant.
Mindegyik vendég a legdrágább ruháját vette föl, és teliaggatta magát kösöntyűkkel, fibulákkal,
drágaköves gyűrűkkel, vastag aranyláncokkal. A fél országot meg lehetne tán venni ezért a sok drága
ékszerért, amelyet magukon viseltek. Irtóztató volt a meleg, úgy főttek vastag bársony meg
kamukaselyem dolmányaikban, szoknyáikban, mint a kukták káposztásfazekaiba dobott eleven
réticsíkok. S csak nem akart előkerülni őfelségéi
S ez mindig iszonyú, amikor várni kell, és nem tudható, mire vár az ember? Tán a legszörnyűbb
dolog a világon! A teremben mozdulni sem lehetett, életveszélyes volt a tolongás, mert mindenik úr
mögött egy vagy két cseléd szorgoskodott, keményen tartva ura gyönyörű székét. Mindegyik úr arra
számított, majd amikor belép őfelsége, cselédei gyorsan a király könyöke mellé teszik az ő
ülőkéjüket. Mert jó dolog az mindenképpen őfelsége közelében ülni, hiszen úgy mindig szem előtt
van az ember. Hamarább kimondódik a neve, hogyha valami szolgálatot kell tennie a Koronának.
Vagy az országnak. S Endre király korából mindenki igen jól emlékezett, az olyasmit szépen
megfizették.
S amint az már rendszerint lenni szokott, várakozás közben, hogy valamiképpen feledtethessék az
idő keserves vánszorgását, néhányan beszélgetésbe bocsátkoztak szomszédaikkal, s a többiek meg
rájuk figyelmeztek.
226
– Meglehet ám az is, urak, őfelsége elfeledte, hogy ma beszélni kívánt velünk.
Nagyon halovány kis mosolygás az ékelődő bére. Olyan ideges a teremben mindenki, hogy
mindent kettőzve lát a szeme. Hogyisne lennének azok, amikor minden okuk megvan rá! Hiszen
Endre úr halála előtt, amikor az a nagy összeesküvés kitudódott, Béla úr egyszer már szétütött a
főurak között. A legnagyobbak jobbra-balra dőltek, akár a német tekejáték fabábui szoktak, ha
közéjük csap a golyó. Aztán senki a világon nem tudja, mi is lett a sorsuk szegényeknek. Hát nem
kell ettől a pokoli bizonytalanságtól megőrülni?
– Én azt hiszem – lihegte Mojs úr, az egykori nádor, aki sűrű, apró fráter volt, akár egy lábra
kapott hordó –, Béla úr inkább a borsót lapátolja, amire térdepeltetni akar bennünket!
– Az kiabál, akinek a háza ég, komám! – próbált kajánkodni Csák Dömötör, de közbea azért
barátságosan paskoígatta a zömök férfiú molnárlegényhez illő széles vállát.
– De aki felgyújtotta: hallgat! – mormolta Mojs úr, mélységesen elkomorodva. Nagyon rosszat
sejdített. Otthon maradni nem mert. Béla azt nyílt kihívásnak vette volna, és tán mindjárt
kiostromoltatta volna az embereivel. Annyi sajnos a piros gúnyás királyi vitéz, mint a nyű, majd
elbillen alattuk a föld. Villogó haraggal toldotta meg, de olyan halkan, hogy csak a szomszédai:
bizalmas hívei hallották: – Én kimondom kereken: csak akkor lennék igazán nyugodt, ha... ide
akaszthatnám föl Bélát a lába nagyujjánál fogva a gyertyás kocsikerék alá! És én azt is megjósolom
tinéktek, urak, ha mi nem tesszük meg néki ezt a “kis szívességet", ő majd nem restelli megtenni
nekünk! – A foga is megcsikordult a visszanyelt méregtől, meg a hideglelős belső borzongástól, mert
eszébe jutott: amikor vagy tizenöt esztendővel ezelőtt felelősségre merte vonni őket, ő köpte
szemközt a királyfit. Ilyesmit az ember nem feled el, mert egyszerűen nem feledhet el. Köszvénytől
keservesen nyilalló gerinccel, izgalomtól tátva maradt szájjal bámult a zárt ajtóra, amely mögül ki
kell majd lépnie az újdonsült királynak.
Béla már ment volna, könyörtelen indulat dolgozott a szívében, de Mária egyre tartóztatta:
– Nem így mekbeszél, szívem!... Mondani... Esztán leszel minden, de minden máshogy! – tette
puha, forró kezét ura idegesen megránduló karjára, hogy a kamukadolmány vastag selymén át is
sütötte a húsát. Izgalmában megint görögül beszélt, hogy el ne tévessze, amit mondani akart: – Igen,
igen5 Ezentúl majd minden másként lesz! Hadd várjanak csak! Annál puhábbra főnek a tulajdon
levükben! És... el ne feledd semmiképpen: ne sokat teketóriázz, intézd el hamar a főkolomposokat,
akik pokollá tették az életedet! A többi földre kushad, és megnyalja a kezed! Az első dolgod legyen,
hogy az
227 urak székeit kidobasd! Ne feledd, ezen áll, vagy bukik a hatalmad! Apám udvarában sem
ültek a tanácsos urak!
Először Kánnembéli László, az udvarispán lépett be a refektóriumba, és kemény hangon,
ünnepélyesen kiáltotta, süvegét a kezében tartva:
– A király!
Egyszerre elnémult a zajgás, aztán elemi erővel tört ki újra, az urak mutogattak, a cselédek
viaskodtak egymással, hogy a jelölt helyre tehessék gazdájuk székét. Óriási kavarodás támadt a
teremben, mintha jégtáblák torlódtak volna egymásra.
– Szolgák! Vigyétek ki a... a székeket! – motyogta Béla, kétségbeesve önnön gyámoltalanságán.
– Ne motyogj! – szorította meg titkon Mária Béla könyökét, és görögül sziszegte: – Hangosan!
Még egyszer! Az életedért kiáltasz! Gondolj arra, hogy szembeköptek és mellbevágtak és
föltaszítottak!
– Szolgák! – szabadult ki Mária szavára a király torkából a nagy hang, hogy még őmaga is
meghökkent, és egyszerre megszűnt teste eddigi vergődő bénasága, és keményen meglendült a karja.
– Hajítsátok ki ezeket a székeket! Egyet se lássak! – s már toppantott is hozzá, indulatosan.
Kánnembéli László továbbkiáltatta a király parancsát: az udvarnokok hada berohant a
refektóriumba, és vad kézitusában kiragadta a bárók cselédeinek markából a gyönyörű székeket.
Ádázul dulakodtak. Béla karját összefonva állt a kis szála ajtajában, mellette Mária, aki ragyogó
szemmel, táguló cimpával figyelte a küzdelmet, és kisujjával Béla dolmányát rángatta.
– Jól van! Nagyon jól van! Rend lesz itt, meglátod, uram!
– Szólítsd a testőrizőket! így alulmaradnak! – bökött Béla az állával az ispánjának.
Még egy harsány kiáltás csattant, és berontottak a hét láb magas kisorosz óriások, akik néhány
minutum alatt rendet teremtettek. Egyetlen szék sem maradt a szálában. A dühös verítékben úszó,
csúnyán megtépett úri társaságot pedig – szinte hihetetlen, hiszen az előbb jóformán el sem fértek a
zsúfolásig megtelt teremben! – most a szála egyik felébe szorították a veres nyelű kőrisfa
lándzsákkal.
– Vétó! – ordította gutalila képpel a zömök Mojs báró. – Tiltakozom!
 – Aki szólalni mer, kihajíttatom a széke után! – rivalli rá gorombán a király. És lihegő, izzó,
szuszogó csend támadt. Béla lassan előre jött az üres terem közepére. Az urak némán, villogó dühhel
még jobban összehúzódtak. – Ez itt a király tanácskozó terme! Itt eztán csak az ülhet le, akinek a
király megengedi!
Szélhüdötten bámult a sokaság. Béla a tenyerébe tapsolt. Feltárult a kis szoba ajtaja: négy markos
szolga trónt hozott be, másik négy egy alacsonyab
228bat. Leült Béla, baljára Mária. Azután az udvarnokok huszonnégy egyforma magas, veres
bársonnyal borított, támlátlan zsöllye-széket hoztak, s felállogatták mind félkaréjban a két trón köré.
– Róbert atya! Foglald el helyed! – mutatott Béla a jobbján álló székre. Aztán leültette sorra
valamennyi főpapját, báróját, akik a királyi tanács tagjainak számítottak. Trónja lépcsőjén foglalt
helyet az öccse, Kálmán herceg.
– Phühü! Ez lesz még csak a fényes lakoma! – dörmögte Mojs báró.
– Hozathatom az asztalokat? – kérdezte meghajolva Kánnembéli László.
– Várj! Elébb még dolgunk van! – markolta meg trónja karfáját a király, és előrehajolva
végighordta szűrős tekintetét a sarokban álló, szorongó, megszeppent társaságon. Elébb olyan nagy
hanggal voltak! Aki az ablak alatt hallgatta őket, azt hihette, zajlik a Duna, vagy zeng az ég. –
Elfeledték innen kiseperni a szemetet! Rajta! – bökött az ujja a megdöbbenéstől szólni sem tudó Csák
Dömötörre, aki tizenhét évig volt Endre étekhordómestere, majd udvarispánja. Végre vékony
kecskemekegés jött ki a torkán:
– De... de uram!... Tudod... ki vagyok én?
– Azt tudom, ki voltál!
És a volt nagyúr lehunyja a szemét kétségbeesésében, mert szeretné, ha csak álmodná az egészet.
De hiába! Amikor kinyitotta megint a szemét, csak ott látja maga előtt változatlanul Tűrje Dénest, aki
megbiccenti kurtán a fejét:
– Kövess!
Csák Dömötör elvánszorgott, puhán, lomhán, ahogy a szakajtó peremén fölül-körül kibuggyan a
meleg konyhában a kenyértészta. Mojs úr tombolni kezdett, amikor Barakony magával szólította,
iszonyú átkokat kezdett szórni a királyra és a királynéra. Barakony parányi habozás után ököllel az
orra tövére vágott, hogy a vér egyszerre elfutotta a hajdani nádor arcát. Nyekkent egyet, és lecsúszott
a földre, mint vízbe forduló, recsegő fatörzs. A volt nádor őrjöngésétől megbolydult a szála, a tömeg
nekirontott a kisoroszok kőrisfa lándzsáinak, s egy minutum, és tán szétszedik ízekre a királyt.
Barakony ökölcsapásától aztán egyszerre megint megjuhodtak, mintha mindenkit különkülön szájon
vágott volna. Látják, már fele sem tréfa. Ha tovább rezgelődnek, a piros gúnyások feltűzik őket
lándzsáikra, akár szigligeti halászok a süllőt a parázskupac köré támogatott nyársaikra. Pisszenés
nélkül tűrték, hogy a testőrizők kiragadják közülük Móric étekfogómestert, Makárfia Tamást, Fila
ispánt, Vázsonynembéli Atyuszt, a horvátországi Kácsiknembéli Gedeont, Győrnembéli Csépányt és
még néhány jeles urat.
– Most már... hozhatjátok az asztalokat, lócákat! – mondta megkönnyebbült szívvel a király.
A bántatlanul maradt urak most tán még jobban bámultak. Lám, Csák Dömötört bíró kezére adta a
király, de a fia, Csák Máté meg az étekfogómestere
229lett! Hát ez ilyen éles különbséget tesz apa és fia, ember és ember között? Hát nem fél, hogy
az ifjabb Csák úr egy kis velencei fűszerszámot szór az ételébe az apja meghurcoltatásáért? Az
anyja...! És kezdték felszolgálni a gazdag lakomát.
Hanem ilyet tán az Úristen sem látott! Volt a refektóriumban legalább kétszázötven ember, aztán
mégsem fogyott el tán húszfontnyi sülthús sem. Jobbára csak ittak, mint a gödény. És bámultak.
Némán meredtek egymásra. Nem értették, mi történt Bélával? Máról-holnapra. Ordított, mint egy
goromba gyalogvajda, országa fő-fő uraival. És kihordatta a tanácsteremből a székeiket, amelyeken
ők és őseik a boldog emlékezetű István király óta mindig is ültek! És a palota udvarán máglyába
rakatta mindet és meggyújtatta. Ügy ropogott az, mint a hun világban a halottak alá rakott nyereg-
máglya. Veres visszfénye megtáncolt az asztalra allogatoti arany-ezüst edények pohán. Olyan fene
csönd volt. Kobzosok jöttek, pengették szerszámukat és daloltak, de senki sem zümmögte velük a jól
ismert dalokat. Az étel kihűlt az asztalra tett tálakon. Ültek az urak a lócákon, és térdükre sütötték a
szemüket, mint a kis nebulók, akikre ráordított az iskolamester: “Te, nyughass! Mindjárt
megpálcázlak!"
... Honnan tudódik ki az ilyesmi, ki tudná, – hiszen egyetlenegy úr sem ment ki a szálából, és egy
új sem jött hozzájuk. Téténynembéli Márkus odahajolt a szomszédjához, és a fülébe súgta remegő,
szederjes ajakkal:
– Hallottad? Apodfia Dénest a király parancsára megvakították! Megremegett Benedek úr véknya,
mint a! óé, ha sarkantyút vág belé ideges gazdája.
– Jaj! – lehelte aléltan.
Egyik meglepetés a másikat érte Béla udvarában. Másnap egymás után szaladtak az emberek a
királyhoz, hogy közbenjárhassanak a lefogott tanácsurak érdekében. Bárók, főpapok adták
egymásnak a kilincset. Hanem a palota előcsarnokánál nem jutottak tovább. Ott állt négy kisorosz
góliát, és se szó, se beszéd, keresztbe fektette mindenki előtt a vörösre festett nyelű kőrisfa
lándzsáját.
– Mi járatban, uram!
– Semmi közöd hozzá! – fakadt ki durván Téténynembéli Márkus. – A királlyal van dolgom, nem
a szolgájával!
Barakony összeharapta az ajkát:
– Ha urammal van dolgod, eridj a kancelláriára! – vágta oda foghegyről a száznagy.
230
– Hova? – mordult értetlenül az írástudatlan báró. – Ja, a kancelláriára? Ahol a deákok percegtetik
a tollúkat? Aztán miért menjek oda?
– Elmondod a kancellárnak a bánatodat, az írásba foglaltatja, s holnap délelőtt általadják a
királynak! őfelsége elolvassa, és dönt majd a dolgodban, érdemed szerint.
Már akkor vagy tíz-tizenkét úr méltatlankodott az előcsarnokban.
– Honnan szalajtottak, rusnya szolga? – fakadt ki Benedek úr indulatosan. – Nem tudod, hogy a
magyar uraknak István király uralkodása óta bármikor jogukban áll bemenni az udvarba és beszélni a
királlyal? – És úgy hadonászott, hogy majd leverte a kevély sastollas jerkesüveget a száznagy fejéről.
Aztán Márkus uram elvesztette a fejét, és megmarkolta a díszes ezüstláncot a száznagy mellén, s
ráncigálta, né, mindjárt leszakad.
Akkorát ordított a megvaduló száznagy a báróra, hogy az majdnem bent ment ki:
– Megmondtam, amit megmondtam! Eridjetek a kancelláriára, urak! Ott majd eligazítják a
dolgotokat! Innen... táguljatok!
A megdöbbenéstől hápogva mentek el. Még aznap estére teli lett Székesfejérvár a hírrel: “Itt is új
módi van! Béla nemcsak a székeket égettette el! Többé nem lehet bármikor bemenni a királyhoz! A
régi jó világot eltemették szőröstől-bőröstől szegény jó Endre úrral!"
A következő napokban még jobban lehorgadt minden bizodalmuk. Téténynembéli Márkust
hívatták a rekonstrukciós bíróságra. Ment, hegyesen, magabiztosan, hóna alatt sereg donációs
levéllel, de még a deákja is vitt egy jó ölre valót magával. Márkus úr magabiztosan mosolygott
befele. “Csodát fogsz látni, Béla fiam! Eddig mindenkinek az eszén túljártál! De én pecsétes írást
tudok mutatni minden birtokomról, amelyet hitelesített a fejérvári káptalan is!
Márkus úr szőrös hátú keze görcsösen szorongatta a donációs iratokat, mert váratlanul betoppant a
király a bizonyítási tárgyalásra. Már visszakapta a papírokat. Tomajnembéli Dénes úr, az új nádor,
Rátót Gyula, az új országbíró, Száknembéli Pós, az új tárnokmester mind figyelmesen meghallgatta a
szövegüket, megvizsgálta a pecsétjeiket, és bólintottak, rendben valónak találták mindegyiket. Már
olyan gőgösen vigyorgott Márkus úr zsíros arca! Akkor lépett be a király. Piciny bólintással fogadta a
megszeppent báró mély fejhajtását. Némán intett, hozzák vissza az iratokat. Találomra kiemelt egyet
a halomból.
– Ejha! Miért kaptad apámtól Berkesdet, Ellendet, Szellőt, Kátolyt és Hárságyotl? Az öt legszebb
falut Baranyában!
– Kaptam! – veresedéit el Márkus úr, aki olyan vastag volt, mint egy öreg tölgyfa dereka, és az
üstöké hegyén megjelentek az első verítékcseppek.
– Nem vagyok süket! – förmedt rá Béla. – De miért kaptad? Halicsban csatáztál a királlyal, vagy
Boszniában? Vagy tán a Szentföldön verekedtél együtt az apámmal?
Márkus tétován vonta meg a vállát:
– Se Halicsban, se Boszniában nem jártam. A Szentföldre elindultam véle, az igaz, de... nem jutott
hely a gályákon, s így Spalatóból... visszafordulhattam...
– Hátha egyszer semmit sem csináltál, akkor mégis miért kaptad?
A Téténynembéli báró egyre tanácstalanabból topogva húzta föl a vállát.
– Jó embere voltam én megboldogult édesapádnak, uram! – makogta. – Mi... mindig mindent
együtt csináltunk, amit szeretett csinálni apád. – Elvigyorodott Márkus úr, mert idejövetele előtt
jócskán öntött bátorságot magába. – Egyszer épp a... püspökmároki erdőben vadásztunk, és... nékem
Láncsókon volt egy kis birtokom. Igen áhított őfelsége a... – nem merte kimondani, mit áhított
annyira a megboldogult király, de mégis mindenki tudta. – Egyik emberem fertályórán belül kerített
egy sugár láncsóki menyecskét őfelsége használatára, aztán... másnap... ezeket a falvakat... látod,
nékem adta! írásban, címeres billoggal!
Az öreg báró azt hitte, rosszul lát: Béla vasmarka megragadta a vékonyka pergámengurigát, sebes
mozdulatokkal kitekerte, s mintha ócska gyolcsrongyocska lett volna, középütt kettészakította. Aztán
földhöz vágta, ádázul megtapodta; csak úgy repkedtek csizmája sarka alól az öklömnyi királyi pecsét
bíbor darabkái. Aztán amikor valamennyire mégiscsak elcsitult öldöklő haragja, csizmája orrával
Márkus úr elé rúgta az adományozási oklevél nyomorult maradványait.
– Istenverte nyomorult görényei! így hordtátok szét a királyi domíniumokat! Ezért szorult az
apám... izmaelita uzsorára! Ezért kellett meghalnia szerencsétlen édesanyámnak! – Márkus úr
rémülten hátrált a fal felé, két tenyerét védekezőén nyaka elé tartva, mert attól félt, a felindult király
menten megfojtja. Csak nagyon lassan tért Béla annyira magához, hogy a szemével ismét rende sen
látott, és hogy tudta, mit beszél. – Mátyás! – kiáltotta rekedten és olyan fáradtan, mintha
végigverekedett volna egy kétórás csatát. – Megnézzétek valamennyi birtoklevelét ennek a... a
menyecskehajcsárnak! S csak azt adjátok neki vissza, amelyiken apám uralkodása előtti dátum és
pecsét van!
– Uram! Koldussá teszel, akarattal? Birtokaim javát szegény édesapádtól kaptam... Add vissza a
vagyonomat, uram!
Téténynembéli Márkus azt sem tudta később, hogyan került kívül az ajtón. Csak Béla tomboló
kiáltozása hangzott utána:
232
– Lökjétek ki innen ezt a telhetetlen szörnyeteget! És többé udvaromban meg ne lássam!
Már úgy féltek Bélától, mint a tűztől; még azok is tartottak tőle, akiket főtisztségekkel ruházott
fel. Amit ő akart, azt kellett megszavazniuk. Ellene mondani nem volt ajánlatos. Semmire és senkire
nem volt tekintettel.
Hamarosan négyszemközt beszélt Mátyás püspökkel, a kancellárjával:
– Mátyásom, kedves hívem! így aztán nem leszünk jóban!
– Mi baj van, uram? – kerekedett el a főpap szeme.
– A birtokrekonstrukciós bíróság kitűnően működik, de... eddig még egyetlenegy püspök, vagy
prépost, meg apát sem jelent meg a színe előtt, donáció levelekkel igazolandó birtokjoguk hitelét!
 – Hühű, uram! Tudod, én mindig jót akarok néked, de mondom, itt állj meg: kitörni készülő
vulkán kráterébe lépsz.
– Nem értelek, miről beszélsz? – hárította el Béla hűvösen kancellárja szóvirágait.
– Az egyház birtokaihoz hozzányúlni? Uram, ez egyet jelentene az öngyilkossággal!
Béla fölszegte a fejét, és Mátyás már értette ebből az elszánt mozdulatából: a király eltökéllette,
elhatározásából pedig nem tágít: felül fogja vizsgálni az egyház javait is.
– Majd megírjuk őszentségének, hogy... ö... keserves szívvel cselekedtük, amit cselekedtünk! De...
meg kellett tennünk, mert elhatároztuk, hogy mindeneket megtanítunk királyi méltóságunk
tiszteletére, amit szegény jó atyánk olyan nyomorultul eljátszott!
Mátyás akkor lepődött meg igazán, amikor felülvizsgálták a pécsi és a győri püspökség
birtokviszonyait, és mindkét főpap azonnal panaszra szaladt Rómába, és – csodák csodája! – a
vaskezű Gergely atya leintette őket. “Lám, ez lehet a jó út – gondolta a hegyorom prépost –, ha
kemény, következetes kiállást tapasztal, meghátrál még őszentsége is!"
Barakony és sok más száznagy társa – Béla szigorú rendeletére – útnak eredt, és nekilátott az
ország megtisztogatásának. Az utak mentén fürtökben lógtak a fák ágain a felakasztott gonosztevők.
Béla nem engedte levágni és eltemettetni őket.
– Hadd tanuljon a sorsukból minden tisztességtelen szándékú ember! Legalább láthatja mindenki,
hova jut, ha meg meri bolygatni a rendet!
Hol egy rablófészket füstöltek ki, hol meg a királyi pristaldusokat segítették meg, akik a szigorú
ítéleteket hozták, kiűzvén a lopott paradicsomból az elbizakodott nagyurakat. Barakony hónapokig
nem is látta Jelenkát, és majd meghasadt utána a szíve. Mindig vele álmodott, állandóan igen ingerült
volt, és irtózatos kemény kézzel bánt el mindenkivel, aki keresztezte Béla király útját. Híre
megelőzte, hogy sokhelyütt önként letették a rablók a fegyvert, és kegyelemért könyörögve lába elé
vetették magukat a porba. Még báró is akadt, aki Barakony közeledtének hírére nem kockáztatta meg
szerencséjét, hanem lóra kapott és elvágtatott.
Évekig tartó szívós munkával Béla visszaállította nagyatyja korának hatalmi állapotát. Hetvenkét
megyéje volt, hetvenkét megyeispánnal, akiket ő nevezett ki, ha akarta, hát évente, s akik nem
örökíthették tovább ispáni széküket apáról fiúra, ahogy addig volt szokásban. És a királyi megyék
szigorúan be is szolgáltatták mindennemű termésük kétharmadát azesztergomi udvarba, a
tárnokmester kezeihez. Ugyanúgy évente a pénzbeváltás hasznát, a sójövedéket, a harmincadot, a
vám- és a révpénzeket, a vásári helypénzeket, a vendégek adóját. A fáradhatatlan, örökmozgó Bé la
személyesen ellenőrzött minden elszámolást, és szigorúan megtorolta a legkisebb mulasztást is. Igaz,
a lelkiismeretes ispáni munkát busásan megjutalmazta, így aztán valamennyi királyi jobbágy lelkesen
végezte a dolgát.
Az ispánok feje most másért főtt!
Azáltal, hogy a király rendre visszavette a báróktól a jogtalanul összeharácsolt királyi birtokokat,
más komoly gondjuk támadt.
A visszaperelt birtokokon élő lakosok, főként a közrendű várnépek, ha csak egy módjuk volt rá,
kijátszva megyésispánuk és várnagyuk éberségét, otthagyták régi lakóhelyüket, és egy házzal, vagy
többel odébbállva, feljebb valónak hazudtak magukat a társadalmi ranglétrán. A kopaszra beretvált
fejű kézműves rabszolga megvárta valami félreeső zugolyban, amíg kinőtt a haja, azután
elősomfordált, és azt állította magáról, hogy ő valamiféle királyi szolga. A várjobbágy mellét verve
bizonygatta, hogy ő királyi serviens: szent király szabadja. Azt pedig szinte mindenik okosbalázs
boldogan fogta magára, hogy ő hospes: vendég, akit maga a király őfelsége hívott meg a birtokára.
Aki pedig nem hiszi, hogy így van, járjon utána, sajnos, a pecsétes káptalani írás elkallódott. Akinek
ez nem tetszik, tegyen róla!
Ügy mozgott, forrt az egész ország, akár egy nagytűzön felejtett óriás fazék víz. Most, hogy a
kásás birtokügyeket megnyugtatóan tisztázták, Béla gondolt egyet, és elrendelte: országszerte írják
össze a lakosságot, megbízhatóan ellenőrizve az alattvalók rangbéli állapotát.
Mátyás üstöké verítékben úszott a királyi ötlet hallatán. Bosszús nevetéssel simogatta meg a
temérdek gondtól kopaszodó fejét.
– Vajon, uram, legközelebb megint mit találsz ki?
Béla tudta, félelmetes munkát lőcsölt a kancellárja nyakába, hisz nem gyerekjáték fülön fogni
több mint hárommillió embert, és ócska pergameneket, kutyabőröket bogarászva, mindenkit a
helyére taszigálni, a ranglétra megfelelő lépcsőfokára. Valami kedveset akart mondani neki, hogyha
megnő, majd meg
234 hálálja komoly fáradozását, őszinte igyekezetét, de elmaradt a szó, mert Rátót Gyula lépett be
meglepett arccal, és bejelentette:
– Frigyes császár őfelsége követe és kísérete van itt!
A király összenézett a kancellárjával. Az sem volt kevésbé meglepett, mint az országbíró vagy a
király maga.
– Mi a csudát akarhatnak, Mátyás?
– Megengedj, felség, minek nézel engem, béljósnak? Haruszpexnek? Ugyan én ezt honnan
tudhatnám? Kegyeskedj színed elé bocsáttatni őket, majd ők elmondják töviről-hegyire, miért jöttek?
Nagy körülményeskedéssel beáramlott a népes német delegáció a fogadóterem szélesre kitárt
ajtaján. A követ átnyújtotta a szokásos udvariassági ajándékokat, aztán rátért küldetése céljára:
– Kegyes urunk, II. Frigyes, a német-római császár őfelsége arra kér, felséges uram, záros
határidőn belül fizesd meg neki azt az ötezer márka ezüstöt, amellyel még III. István maradt adósa
nagyatyjának, I. Frigyes császár őfelségének!
– Eljárj, derék úr! Mit törődöm én az öregapám öregapjának az adósságaival! Van énnekem
anélkül is éppen elég gondom és bajom!
– Itt az adóslevél, felség! Mi értelme ennek a konok tagadásnak? – gőgösfcödött a tejfölszőke
német Gráf, és elhallgatva egy pergamentekercset nyújtott át Mátyásnak. – Kár ezen huzakodnunk,
uram.
A kancellár orcája kelletlenül elfintorodott, amikor megpillantotta a mákszembetűkkel sűrűn
telirótt lapot. Szeme azonnal az aláírásokat kereste rajta. Igen, ott van Gyárfás váci püspök és
Heidrich országbíró szignatúrája. És valódinak látszik az íráson a pecsét is. “Igen, igen – révedt el
egy pillanatra a kicsattanóan piros arcú, testes kancellár, bal tenyerével szórakozottan simogatva
verítékező, korán kopaszodó koponyáját –, ez a fura, régi história! 1160 táján egyszerre két k irállyal
is megáldotta országunkat az ég. A két ellenlábas – III. és IV. István – egymással versengve keresték
I. Frigyes kegyeit. Most már határozottan emlékszem, egyik krónikánk meg is örökítette: IV. István
király, Manuel görög császár kegyence, évi háromezer márka ezüst hűbéri adót ígért a császárnak,
III. István, a törvényes magyar király pedig évi ötezer márka ezüstöt kínált fel. I. Frigyes kései
trónutóda bizonyára ezt az ötezer márkát szeretné bevasalni IV. Bélán!" Mátyás titkon elmosolyodott.
Egy döglött szamárral könnyebb egy megrakott szekeret a meredek partra felhúzatni, mint Béla
királlyal akár csak egy dénárt is kifizettetni, ha úgy érzi, nem jogos a kérés. Márpedig csak rá kell
nézni a királyra, úgy érzi! Megpróbálta némán, csupán szemjátékkal lecsillapítani, arra gondolva,
majd elcsapják egy udvarias, előzékeny hangú levéllel ennek a telhetetlenkedő, vén ökörnek az
•235 étvágyát. De Béla – nem értve, vagy nem akarva megérteni barátja óvatos intését – dühösen
kifakadt:
– Micsoda közönséges útszéli dolog ez, rajtam olyan adósság megfizetését követelni, amihez a
világon semmi közöm? Tudd meg, emlékszem erre a buta históriára, de arra is nagyon jól
emlékszem, hogy soha magyar uralkodó nem fizetett egy árva dénárnyi hűbéri adót sem a német
császárnak! Tehát megmondhatod kegyes gazdádnak, ne nézzen olyan bolondnak, hogy éppen én
kezdeném meg a sort, gyalázatba taszítva országom népét!
– Ha pedig nem fizetsz, akkor császári uram hadat üzen! Béla csúfondáros gúnnyal húzta el a
száját:
– Ó, ó, ó! Hiszen kegyes uradnak a füle hegye sem látszik ki a pápa őszentségével vívott
háborúból! Ne engedd hát magad kinevetni, gróf úr! Vagy ennyire éretlen gyerkőcnek nézel
bennünket, hogyha az urad toppant egyet, akkor mi tüstént térdre esünk? Közölheted azt is az
uraddal, amennyiben még egyszer elő meri hozni ezt az őskori adóslevelet, akkor én üzenek hadat
őneki!
A hirtelenszőke germán nagyúr meglepődött. Még előkelőén raccsolni is elfelejtett
meghökkenésében. Az álla is leesett.
– Nohát! – hüledezett a császári követ.
– Most meg mi bajod? – kérdezte a kancellár, sejtve a dolog okát.
– Hogy valaki meg merje fenyegetni a hatalmas német császárt? Hiszen reggelire bekaphatná
szőröstől-bőröstől a német birodalom ura a kis Magyarországot!
– Fent is akadna a torkán! – veregette meg a kancellár a követ vállát kedélyesen. – És nagyon
megfeküdné a gyomrát, Herr Marktgraf!
Béla is mosolygott már az audiencia vége felé.
– Eridj haza, békével, gróf úr! Nem gondolta ezt a dolgot a gazdád sem komolyan. Éppen elég
baja van őneki a római pápával. Örül a császár őfelsége, hogy lyuk van a fenekén! S tudom én azt is,
honnan fúj a szél: sereg párját ritkító gazember kiszökött az én országomból Ausztriába, azok fújták
ott a kígyókövet. Ismerem én már jól a fajtájukat! Bosszút szeretnének rajtam állni, amiért itthon
kiforgattam őket ebül szerzett vagyonukból. Mondd meg uradnak, azt üzenem, legyünk jó
szomszédok, mert ha össze akasztjuk a bajuszt, csak ő húzhatja a rövidebbet!
A követ most már más hangnemben beszélt. Egyszerűbben fogalmazott, és a gőgje is alábbhagyott
valamivel, de azért még mindig erősen kötötte az ebet a karóhoz. Béla az erős emberek szemérmes
fölényével elmosolyodott:
– Herr Marktgraf! Ügy látom, nem beszéltem az előbb elég világosan. Nos, ha így van, hadd
mondok el egy kis históriát. És ha ismét színről színre látod császári uradat, mondd el őneki is:
“Egyszer a szegény jámbor szántóvető szolga ment az úton, és halkan du
236 dorászott, hogy gyorsabban múljék az idő. Egyszercsak mit lát? Szembe jön vele az úton
három hatalmas király: a Szél, a Tél és a Nyár.
– Adjon isten, Szél király! – kapta le a szegény ember a süvegét. No, a Tél király, akinek igen
rossz hörcsög-természete volt, tüstént rákiáltott:
– Megállj, büdös parasztja! Ha eljő az én időm, jéggé dermesztelek, csonttá fagyasztalak!
– Megteheted, Tél király! Megteheted, hiszen hatalmadban áll! Csak a nagyságos Szél király ne
fújjon!"
A követ fészkelődni kezdett a bársonnyal borított puffon, némán jelezve, ismeri a történetet, de
tudta, nagyfokú illetlenség lett volna félbeszakítani a királyt, aki különben is bizonyára a végén
csattanós tanulságot akar hozzáfűzni a történethez.
,,- Na, te pimasz bukóparaszt! – förmedt a szántóvető szolgára Nyár király. – Ha én uralkodom,
majd olyan forróságot bocsátók reád, hogy megsülsz és megfősz, mint a vadnyúl a kukta fazekában!
– Megteheted, Nyár király! Megteheted, hiszen hatalmadban áll! Csak azt az egy nagy kegyet
kérem, hogy fújjon a Szél király őnagysága!
– Meglesz, édes fiam – kacagott nagyot a Szél király, s attól kezdve télen alszik, nyáron
harsonázik a Szél."
Kacag már mindenki a refektórium hosszú asztala körül. Kényszeredetten heherész Herr
Würtemberg is, mert jó diplomata, hát miért ne tenné?
– No, értesz-e már a szép szóból, jó úr? – nézett rá Béla szokatlanul derűsen csillogó szemmel,
annak is örülve, hogy eszébe jutott ez a kedves, régi história, amit még Miska ispán udvarában
hallott, kisgyermek korában. – Énnekem a pápa őszentsége a jóságos Szél király! Csak ő viseltessen
irántam jó szívvel! Bánom is én, hogy a te császári gazdád, vagy bárki más a földön mivel
fenyegetőzik?
A fiatal kancellár meglepetten ütötte föl a fejét. “Hm, hm! Ez is Mária hatása lenne? Vagy
megszívlelte volna, amit mindig olyan kitartóan szajkózott ő is néki? Nem emeli azonnal égig a
hangját, mégis éle van, súlya, akár a lovagi pallosnak, s a császári tekintély páncélját, lám, vajként
kettészeli!"
Herr Würtemberg elsápadt zavarában, s az ajka szélét harapdálta. “Beleláttál a szakomba, nem ér
a játék, te lestél!" – gondolta feszengve. Hiszen Frigyes császár őfelsége nem is gondolta igazán
komolyan azt a háborúval való fenyegetőzést, csak úgy “für alle Fälle!", ahogy ezt Nürnbergben
mondják. Csak úgy mindenesetre beledugott a magyar király tüzébe is egy vasat. A fejebúbja sem
látszik ki az egymás után következő, eszelősnél-eszelősebb pápákkal vívott ádáz háborúkból.
Szerencsére gyorsan eszébe jutott a helyzethez illő felelet:
– Felség, büszkén ismerem be, ahogy ez várható is volt, viadalunkban én
237 maradtam alul! De hadd tegyem hamar hozzá, szerény megítélésem szerint ilyen nagy
királlyal szemben ez nem is oly nagy szégyen. – Mikor udvariasan megtapsolták szellemes szavaiért,
szerényen lesütötte a szemét, és arra gondolt: “Igaz, beleláttál a szakomba, felség, de nem láttál a
szakom fenekéig! Van még abban valami kis meglepetés, ne félj!" Amikor csend lett, így folytatta: –
De engedd meg, hogy végtelen szemtelenséggel ugyan, de régi és igen tanulságos történetedre hadd
feleljek én is egy ugyancsak régi és nagyon hasznos tanulságot rejtegető közmondással. Az nevet a
legjobban – szíves engedelmeddel, felség! –, aki utoljára nevet! Most már csak egyetlenegy nagy
kegyet esedeznék, ha szíves volnál és megengednéd, hogy itt tölthessem kíséretemmel az éjszakát
gyönyörű fővárosod falai között. Aztán holnap reggel jókor útnak is erednénk, sajna,
dolgunkvégezetlen, mert végtelen bölcsességeddel és hatalmaddal nem tudtam megbirkózni!
Bélának annyira tetszett Herr. Würtemberg alkalmi szellemessége, és őszinte, hízelgő beismerése,
hogy elkezdett tapsolni a hajlongó vaskos diplomatának, s vele együtt verték össze tenyerüket urai is.
– Ez csak természetes! – felelte a király. – Aki követként érkezik országomba, az személyében
szent és sérthetetlen, és minden kívánsága tüstént teljesül. Egyetlen éjszakára szállás? Ez a
legkevesebb!
Hazaérve a palota másik szárnyába, elmesélte Máriának, hogy mi történt, lám, mi ütött Frigyes
császárba. Ostoba fejével befogadta országába a magyar pártütőket, azok felpiszkálták, lépjen fel
Magyarország ellen, erre kitalálta ezt az otromba ürügyet, ezzel a réges-régen elavult adóssággal, s
ezt követelendő, idefárasztott egy sereg embert ezzel a derék potrohos német gróffal, Herr
Würtemberggel az élén.
– Bélám – nézett mélyen a férje szemébe Mária –, az a szent meggyőződésem, hogy Frigyes
császár ezt a dolgot nem hagyja annyiban. Lehet, hogy azért, mert még nem mérted össze vele a
kardodat, és balgán azt kérdezi, hogy mer szembeszegülni velem ez a magyar vakarcs? Vagy mert a
magyar menekültek majd még jobban belelovalják! Te abbahagynád az első kudarc láttán az ő
helyükben? Nem bolondok, hogy feladják azonnal a reményt! Elegendő, ha felpaprikázza ezt a
bolondos Bábenbergi urat, Harcias Frigyes herceget! Az előbb cselekszik és csak aztán gondolkozik,
bebizonyította ezerszer. Jó lenne, ha komoly sereget gyűjtenél össze a nyugati határ közelében...
Mondhatod, ha akarod, hogy ez csak afféle asszonyi sejtés, de nem árt óvatosnak lenned! Mindig arra
gondolj, így tanított apám, hogy te mit cselekednél az ellenség helyében, és akkor sosem fogsz
meglepődni!
– Igazad lehet, édes párom – nézett őszinte elismeréssel Béla a feleségére. Még egy ilyen kedves,
rendes embert! Mária az egyetlen teremtés, aki tízegynéhány esztendeje változatlanul kitart mellette,
jóban és rosszban. Micsoda pompás teremtés! Az élete legszebb ajándéka! Milyen nagyszerű ötletet
adott a dolgok írásba foglaltatásával, a tanácsteremben az urak székeinek kiszóratásával,
felgyújtatásával és a palota kapuinak becsukatásával! Aranyat ér minden tanácsa! Azt hajtogatta
mindaddig, ameddig csak királyi ura be nem adta a derekát: “meglátod, okos emberek voltak a niceai
császárok, akik az udvari etikettet kitalálták! Ha bevezeted, neked is csak hasznodra válhat!"
És most csend van a királyi palotában.
Hanem Mátyás feje szétdurran a kancellárián, annyi a gondja-baja. Már nem lát és nem hall, annyi
a panasztévő kliens. A királyi palota nagy udvarának minden talpalatnyi helyét elborítják a szűrökbe,
subákba burkolózva szanaszét heverő felek, akik az ország legtávolabbi részéből lovagoltak föl, hogy
sérelmükre gyógyírt kapjanak. Tarisznyából, a tíz körmük közül falatoznak, a lovuk majdnem éhen
vész. A palota előtti járomfákhoz kötve, olyan éhesenszomjasan nyeríteznek, hogy szegény
gazdájuknak a szíve majd megszakad. Hiába, senki sem hajlandó elhagyni a helyét, mert tudja, a
szomszédja tüstént elfoglalná azt, és többé vissza nem engedné. Akkor aztán fújhatná a bürköt!
Hiszen jó pár nap, amíg a kancellárián egyáltalán csak szóba is állnak az emberfiával, és megint egy
vagy két nap, amíg írásba foglalják a panaszát, s azután meddig tart majd a megnyugtató elintézés?
Ez az, amit csak a mennyékben lakozó felséges atyaúristen, ha tud! Meg kell sajnos azt is várni. Szó
szerint: ki kell böjtölni. Ha nem teszi, tán sohasem kap választ a kérelmére. Nem beszélve arról, hogy
az esetben minden marad a régiben, a kínzó baj, ami ideűzte a panasztévőt, talán Csikszékből, talán
Zala legdélibb csücskéből, vagy az égig érő Liptóból, vagy a messzi-messzi macsói bánságból, nem
szűnik meg. És hiába fáradt ide, itt hiába veszkődött annyi ideig szegény feje. No és ha be is kerül a
kancelláriára, és fel is veszik a bajáról a jegyzőkönyvet, még egyáltalán nem bizonyos, hogy az
annyira áhított döntés hamarosan megszületik. És hogy kinek a javára fog szólni, azt is csak az
úristen tudná megmondani!
Zúg, sziszereg az egész ország, de a palota kapujában szálfa termetű őrség ácsorog naphosszat, a
falakon belülre semmiféle komisz hír nem kerül. Barakony látja a keserves nyüzsgést a palota külső
udvarán, de lenyeli a véleményét, ugyan ki nem nyitná a száját, amikor Béla úrral beszél. Igaz, a
király nem is kérdi meg senkinek sem a véleményét. Egyszer Barakony véletlenül kihallgatta Tűrje
Dénes, meg Mátyás kancellár csöndes beszélgetését. Bálványnak mondták a királyt. Hogy az lett
hirtelen belőle, a csöndes, szerény, hallatlan szorgalommal munkálkodó ifjabb királyból, a legény-
királyból, ahogy a népek nevezték. Hogy pisszenni sem lehet, mert a király ökle mindjárt az asztalra
zúdul: “így akarom!" Ezzel kész is. Kinek van így kedve tovább vitatkozni? Mátyás óvatosan
célo2gatott olyasmire is, hogy “ebből még komoly baj lehet egykor, ami itt történik. Hiszen a
környező országokban már másképpen folyik az élet. Béla szembeúszik az árral. Körülöttünk
mindenütt hűbériség dívik, mindenki függ valakitől, mindenki kap valamit valakitől, és mindenki ad
ezért a valamiért valakinek valamit. Nálunk meg... csak a király van. Ma rámutat valakire, az illető
megyésispán lesz, mondjuk Csanád vármegyében. Holnap gondol egyet őfelsége, kiteszi tisztségéből.
Mehet az illető oda, ahol a part szakad. S amije közben volt, mindene visszaszáll újra a királyra."
Tűrje Dénes komor arccal hallgatta gyermekkori barátja megdöbbentő szavait. Két angyal
viaskodott a lovászmester szívében. Az egyik, aki a király gyerekkori barátja volt, a másik a földesúr
angyala volt. – “Azt hittemdörmögte szinte zavartan Dénes úr –, hogy csak én látom az ilyen
visszásságokat. Hiszen így teljes bizonytalanságban élünk! Miért harcol, vérzik az ember, ha nem
lehet bizonyos felőle, hogy amit keservesen megszerzett, a gyerekeire hagyhatja?" Nem nézett a
kancellárra, valahova félre, a falaknak mondta, olyan halkan, szomorúan, hogy Barakony is alig
hallotta: “Azért szegény Endre úr alatt ez jobban volt csinálva, Mátyás!"
Barakony összevonja szemöldökét, összecsücsöríti az ajkát, ahogy szokta, amikor elgondolkozik.
“Ti tudjátok, urak! – vélekedik. – Hát még akkor mit mondanál, ha a kancellár úr elmesélné, milyen
kínos botrányok játszódnak le a palota külső udvarán! Eh, őfelsége bizonyára nagyon meggondolta a
dolgot, mielőtt belekezdett volna! És bízzuk csak őrá, ő mindig tudja, mit akar!"
Leballagott a konyhába, mert marhahúslét főztek a szakácsok, és ilyenkor a kukta tudta, Barakony
megjelenik kicsit nyalakodni. Kettétör egy jóképű cipót, kibelezi, aztán megfog egy hatalmas
tehéncombcsontot, és a remegő, finom velőt belérázza a cipó barlangjába. Megsózza, megborsozza,
aztán eltünteti, amúgy forrón.
Amíg nyelte a finom falatokat, arra gondolt, azt még a kancellár úr sem tudja, hogy milyen
ocsmányul beszél a palota külső udvarán összesereglett temérdek népség a királyról. Hogy ordítva
kívánják a pokolba, meg a jó édesanyját szidalmazzák, amiért a világra borjazta. Hogy azt kívánják,
nyílna meg alatta a föld és nyelné el a pokol. Egyszer meg úgy felmérgedtek, hogy nekirontottak a
palota kapujának, mondván, kardélre hányják Bélát, meg az egész famíliáját. Barakony, meg a hét láb
magas kisorosz góliátok lándzsára kaptak, és percek alatt tisztára söpörték az udvart. ,
Barakony – bár nem tegnap történt – mégis még falatozás közben is vonogatta a vállát: “A szentjit
ezeknek a fura dolgoknak! Ki a fene érti?"
Az utolsó falat aztán majdnem keresztbe állt a torkán. Becsörtetett a konyhába egy vajda a
kapuőrségről, és mivel a sűrű, fehér konyhai gőzök gomolygásától nem látta meg a gazdáját,
belebömbölt a tejszínű, sűrű semmibe:
2.40
– Száznagy uram, hol vagy?
– Itt la! Vak vagy?
– Gyerünk a palotába! Őfelsége hívat!
– Hűha! Mi történt?
– Bábenbergi Frigyes herceg Mosonmagyaróvárnál betört az országba!
Barakony ízig-vérig katonaember volt, semmin sem gondolkodott túl sokáig, és végső soron tudta
a király titkát, hogy miért nem mer a sok elégedetlenkedő nyíltan fellázadni a szigorú rendelkezések
ellen. Esztergom szélén kétezer királyi lovas tanyázott, állig fegyverben, készen rá, hogy őfelsége
egyetlen pisszentésére bárkire rárohanjanak.
Béla készült Harcias Frigyes támadására, nem érte váratlanul, sőt. Kálmán herceget is fölrendelte
seregével Szlavóniából, és meghagyta, hogy hozza magával a dunántúli megyék ispáni hadait is,
mindegyik megyéből, amelyiken csak keresztülhalad. Éppen tegnap délelőtt érkezett meg a szép
sereg, Béla öccsének zászlaja alatt. A király sötéten mosolygott, amikor értesült az orvtámadásról.
Dühét még fokozta, ami a minap este történt.
A nagy lajhár Marktgraf, II. Frigyes német császár követe suttyomban, férfi ruhába bújtatva,
megszöktette Aldobrandini Beatricét, Endre özvegyét, akit Béla házi őrizetben tartott egy kis
esztergomi palotában. Altatót kevertek az őrök borába, és a többi már gyerekjáték volt egy Herr
Würtemberghez hasonló körmönfont, minden hájjal megkent diplomatának.
Béla nagyon haragudott a környezetére. Simon, a királyi vár hispániai származású ispánja éppen
könnyű fegyvergyakorlaton egzecíroztatta lovasait, amikor Gráf Würtemberg és fényes kísérete
elhaladt a városi vámbódé előtt.
– Ej, Simon, Simon! – mérgelődött a király. – Külön bosszant, hogy még te is ott voltál!
– Mit tehettem volna, felség? – méltatlankodott a forróvérű spanyol úr. – És különben is! Honnan
a csudából sejthettem volna, hogy eggyel többen térnek vissza a hazájukba, mint ahányan idejöttek?!
– Hát nem tűnt föl, hogy az egyiknek akkora a hasa, mint egy gönci hordó? Az a rusnya Olasz Nő
hamarosan megszüli a gyerekét, akit szent meggyőződésem szerint nem is az én apám csinált, hanem
annak a szemét Apodfia Dénesnek a fia, Dénes! Tudod, milyen diplomáciai bonyodalmat zúdítottatok
a nyakamba, hogy engedtétek megszökni azt a kis tálján rimát? Majd lekölykezik idegenben, és ezer
támogatót lel a kis trónkövetelő! A pápa, a császár boldog lesz, ha jó, épkézláb ürügyet talál, amiért
belémcsimpajkodhat!
– Felség – hűlt le kissé a forró temperamentumú Simon ispán dühe –, amíg
241 beszéltél, erősen visszagondoltam, és úgy emlékszem, valóban volt köztük egy nagy hasú
alak! De hát tudod, hány hordó hasú német van? Vedelik a sört! És meg mernék esküdni a Bibliára
tett kézzel, annak is ekkora rőt bajusza volt, és ekkora lengő szakálla!
– Ej, ej, Simon fiam! Te még parókáról, álszakállról sohasem hallottál? – nézett őszinte
szemrehányással várispánjára a király.
– Bizonyos, hogy a rima-szöktetésben is benne van a keze ennek a mocskos Bábenberg-kutyának!
De majd leverjük ezt is rajta! Nyergeitess! Indulunk is, ebben a minutumban! – nézett Béla
parancsolóan Tomajnembéli Dénes úrra, a nádorára. A derék Nagyorrú nádor menten pattant, mintha
nem is a király legelső cselédje, hanem közönséges szántóvető rabszolga lenne.
Harcias Frigyes herceg nem tudta, honnan csordult ilyen hamar nyakába az áldás. De Béla és
Kálmán szinte szemvillantás alatt ott termettek Magyaróvár alatt, ahonnan a támadás híre
megérkezett. A rablók, balszerencséjükre, igen belefeledkeztek a fosztogatás aljas gyönyörűségeibe, s
ezért aránylag csak kis területet tudtak feldúlni, elpusztítani. Különösen Sopronban időztek sokáig,
mert jó időbe tellett, amíg a derék, harcias kézműveseket hatalmas számbeli fölényük révén ki tudták
füstölni a váracskából, majd meg a szorgos polgárok házait kellett kival latni pincétől a padlásig.
Kovácsok, ötvösök, takácsok, posztóványolók, viaszütők, gyertyaöntők, bognárok, szűcsök, kádárok,
szabók vagyonkáját kaparták össze az osztrák rablók hangyaszorgalommal.
Késő délután találkozott a két sereg egymással. Félő volt, hogy ha azonnal csatát kezdenek,
belenyúlik az éjszakába, s a mocsaras tájon a királyi hadak is bajba keveredhetnének.
– Reggel ellátjuk a baját ennek a bitang hercegnek! – jelentette ki Béla, és leintette Tomajnembéli
Dénest, aki szinte térden állva rimánkodott néki:
– Felség! Hadd hajtsak rájuk! Csak öt turma lovassal! Pokolra küldöm az egész osztrák
ármádiát!...
– Nyughass! Reggel is megtalálod őket!
Éjfél fele arra riadt fel Barakony, hogy olyan csönd van, mint az esztergomi Káptalan-hegy
gyomrába vájt pincéjében. Fölkelt. Izgatottan jött-ment, felnyihogó lovát csucsujgatta, majd meg a
feje alá tett nyerget birizgálta a sátrában. Pirkadt, amikor végre mozgolódást hallott Tomaj Dénes úr
sátrában. Odasietett, s halkan beszólt:
– Nádorispán uram? Ébren vagy?!
– Én igen! Mi baj, Barakony fiam?
– Megszöktek!
– Ne bomolj! Mókázol velem?
– Uram! Vakuljak meg, ha nem igaz!
Hamarosan lóra kaptak, előbb csak ők ketten, meg a nádor lovászai, de
242 mire a táborőrséghez értek, már a fele had ott nyújtogatta a gúnár-nyakát mögöttük. És olyan
egyszerű, könnyű volt meggyőződniök, hogy Barakony szeme meg füle nem káprázott: Frigyes
hercegek az éjszaka folyamán nesztelenül kereket oldottak!
A cselédnép tábort bontott, a lovashad meg villámgyorsan a megfutamodottak után eredt. Hanem
szépen egérutat nyerhettek, és hajszálon múlott, hogy be nem értek Bécs falai közé, mire Béla tábora
észbe kapott. Ha sikerül bezárkózniok a nagyváros téglafalai mögé, a magyar király szeme közé
nevethet Frigyes herceg: “Hiába loholtál utánam, híres! Lóvá tettelek megint!"
De Béla nem engedhette meg, hogy a herceg így diadalmaskodhassék felette, nagy tétért folyt
most köztük a játék! Béla pártütő urai nemcsak a német császár, hanem Harcias Frigyes herceg mögé
bújva is mesterkedtek! El kell venni minden áron az ilyesmitől a hercegecske kedvét!
Barakony lova, Ráró, akár a kilőtt nyílvessző süvített előre, mögötte egy turma könnyűlovas
száguldott. Nem volt azokon otromba, mázsás súlyú páncél, csak könnyű, de kemény bivalybőr vért,
meg egy lándzsa, oldalukon egy szál, enyhén görbülő végű szablya, hátukon tegez, telitömve
nyílvesszővel, s mellétűzve az íj. Nyergükre akasztva könnyű, bőrrel bevont pajzs huppogott, ahogy
a lovuk lába dobbant. Frigyes hercegen meg a lovagjain nehéz vért volt. Messzire fénylett, mintha
csupa lábra kelt velencei tükör rohant volna előlük. “El kell vágni őket, hogy belül ne kerülhessenek
a leeresztett felvonóhídon!"
Hohó! Ráró tán életében először állt közel hozzá, hogy korbácsot kapjon a gazdájától, de aztán
Barakony gondolt egyet, megcirógatta lova előrenyújtott nyakát, kicsit előbbre hajolt, és a fülébe
súgta:
– Hajrá, édes sólymocskám! Repülj, mint a szél! – és a nagyszerű jószág kivált társai közül,
minden szökkenéssel fél hossz előnyt szerzett, és a rémülten hátrapillogatva futó osztrákok
megdöbbenve látták: nem tudják a hidat elérni! Az az átkozott magános magyar lovas megelőzi őket!
És hogy röpül utána a többi! Üristen!
Béla szeméből örömében a könny is kiserkedt! Nagyszerű érzés volt látnia, hogy süvít Barakony
turmája! Ni, már el is érték az utat! Már szembefordultak az osztrákokkal, és Bábenbergi Frigyes úr
dühös káromkodással rántotta meg lova kantárszárát, hogy az ártatlan portéka majd a nyakát szegte:
– Halt! – ordította, és máris erős magyar gyűrű vette őket körül, amely csak akkor nyilott szét,
amikor Béla, Kálmán herceg kíséretében, a közepébe lépett. Az osztrák herceg kardja már régen
Barakony övében ült, tőre is a száznagy derékszíjába volt ütve. Különben arra pislogott fájdalmas
dühvei Frigyes úr, mert a markolatában gyerekökölnyi smaragd szikrázott.
– No, Frigyes szomszéd! Mégis... mire vélted a napot? – kérdezte foghegyről Béla úr, és az izgága
herceg majd megőrült, hogy Barakony goromba ordítással leparancsolta a nyeregből, és most föl kell
néznie erre a nyomorult magyar kutyára. Kísértetiesen hasonlított a helyzet a néhány évvel
ezelőttihez, amikor Endre király előtt kellett letérdepelnie a porba, s úgy könyörögnie kegyelemért.
– Nem így gondoltam el én ezt, Béla úr! – kongott konokul a herceg hangja, és rettenetesen
bántotta, bosszantotta, hogy nem tudott túljárni Béla eszén, s hogy épp az utolsó minutumban kellett
elbuknia. – Sajnos – pillantott föl sunyin a királyra – a sors sokszor keresztülhúzza az ember
számítását!
– Bizony, Frigyes szomszéd! – felelte Béla a magasból, olyan hangon, mintha valamelyik
vincellérjével beszélne. – Különösen, ha a számítása nincs Isten hírével! – Hirtelen rácsattant: –
Mégis, mit reméltél? Hogy néhány aljas pártütő szavára jogod van nekirontani Magyarországnak?
Elhitted nékik, hogy ők majd az ország trónjára emelnek? Gondolod, hogy azért, mert három
csimbókba fonva hordod a hajadat, a magyar nép elfogadna királyául osztrák herceget?
– Errare humánum est! Tévedni emberi dolog! – vicsorgott kényszeredett közömbösséggel
Bábenbergi Frigyes, mert mi mást is tehetett volna? Ez a fickó a veséjébe látott. Rá kell hagyni, úgy
hamarébb meghiggad a haragja. – Markomban volt a szerencse.
– Síkos a szerencse sarka, herceg! – döfött még egyet a haragosan topogó hercegen a király,
Frigyest pedig érthetetlen nyugalom szállta meg. Pimaszul farkasszemet nézett Bélával, és jó
hangosan azt mondta:
– A szerencse forgandó, ezt felséged se felejtse!
Béla torkát elszorította a harag, de eszébe jutott, mire tanította mindig Mátyás, a barátja, meg
Salamon mester. Mielőtt valamit kimondana, számoljon tízig. Ha még mindig haragszik, akkor
százig. Ezerig. Számolt szépen, lassan tízig. Aztán meghiggadva azt mondta:
– No hát akkor, hogy ezt a mai napot valahogyan el ne feledd, fizess a tárnokmesteremnek száz
márka aranyat! – S már húzta is a kantárszárat, hogy megfordítsa a paripáját, Hainburg meg
Magyaróvár fele. Valami még eszébe jutott, és visszaszólt a válla felett: – De többet meg ne kísértsd
a szerencsédet, herceg, mert az élő Istenre esküszöm: a fejeddel játszasz!
Béla bosszankodva hallotta, Bulcsú, a csanádi püspök messze környék rémeként viselkedik. Van
valami Csallány nevezetű, útonálló zsiványból lett ispánja, az a jobbkeze, annak révén uralkodik élők
és holtak felett. Beszélik, valahonnan Pannóniából keveredett oda ez a latrok latra, ez a köpcös,
kackiásan kipedrett bajuszú, rücskös képű, dinnye fejű gazember. Ez a sötét tekintetű
244fickó mindent mer és mindent tud és mindenen csak nevet. Miért? Könnyen beszél, mert nem
él benne szemernyi lelkiismeret sem, és amikor valami égbekiáltó disznóságot elkövet, csak
megvonja a vállát, mert gazdája, a püspök, tüstént feloldozza minden borzalmas bűn alól.
Barakony a hírre beharapta a szájaszélét bosszúságában, alig tudta elfojtani feltörő haragos
kiáltását. Hiszen ez a szemét fráter az ő süve, szegény szerencsétlen Gyöngyi húga férje! Akkorát
nyögött, hogy a király is arra kapta fejét:
– Mi bajod, hívem?
A száznagy zavart kézmozdulattal a fejéhez nyúlt, majd a gyomrához kapott, mintha orv fájdalom
csikart volna bele valahol, és nyöszörgött valami sete-sutát. A világ minden kincséért se szerette
volna elárulni, hogy az a földön járó sátán őneki ija-fija, ha nem is néki kell felelnie süve ocsmány
cselekedeteiért. Valahogyan elterelődött a figyelme a dadogó száznagyról, aki ajtónállók fejéből már
a királyi lovasok másodkapitánya lett, és csak Tűrje Dénest kellett uralnia maga felett. Talán még
rossz néven is vette volna őfelsége, ha most hirtelen kiderül róla ez a förtelmes rokonság. Arra Béla
úr nagyon vigyáz, hogy az ő tisztjei tiszta emberek legyenek.
– Barakony fiam! Pristaldust küldök Csanád vármegyébe, megidéztetem Aba ispán úr színe elé
Bulcsú püspököt, hadd számoljon el gyalázatos tetteiről! Ügy gondoltam, te kíséred el, hadd lássa
mindenki, milyen fontosnak tartom ezt az ügyet.
A másodkapitány megint nyelt egyet, nagyobbat, mint az előbb.
Átkozott kellemetlen eset! Ha esetleg le kell tartóztatnia Csallányt, ő okoz erős fájdalmat szegény
húgocskájának, a szerencsétlen Gyöngyinek. Ha pedig a húgára való tekintettel nem teljesítené a
királyi parancsot, vagy a megyésispán akaratát: őfelségével kerül szembe. De hát, ha már az elején
lenyelte kellemetlen titkát, most nem hátrálhatott meg, hiába szidta ösztönös gyávaságát. Béla úr
bizalma azonnal megrendül, ha valakiben csak egyetlenegyszer is csalódik.
Rendkívül megkönnyebbedett a szíve, amikor Makóra érve Aba ispán úr bosszúsan nevetett a
szemébe:
– Nem tudom, mit képzel őfelsége! Azt hiszi, ha pristaldust küld Bulcsú úrra, királyi pecséttel,
akkor előbúvik odvából ez a lila cingulusos medve?
Hahótnembéli Kálmán úr, a királyi pecsétvivő a fejét csóválta:
– És Bulcsú úr mit képzel magáról, hogy a királyi parancsnak nem engedelmeskedik? Kicsoda ő,
mégis, kicsoda ő?
Aba úr kifakadt:
– Főpap létére a világ ocsúja ő! Szántóvető szolgának nem venném meg a rabszolgapiacon, nem
ám hogy Krisztus urunkat képviselhetné egész Csanád vármegye színe előtt!
– Mit tett a kegyes atya? – kérdezte óvatosan Barakony. – Annyi mindent beszélnek
Esztergomban, hogyha csak a fele igaz, akkor már készítik az üstöt Bulcsú püspök úrnak
Belzebubék.
– Tízszer és százszor annyi az igazság, mint ahogy beszélik. Tíz és száz másik között szegény
Benedek atya, a bizerei apát a legnevesebb áldozata! A püspök úr ráküldte Benedek úr monostorára a
katonáit, azok kiostromolták a szerencsétlen domonkosrendi szerzeteseket, és...
A másodkapitány és a pristaldus is kíváncsian előrehajolt, várva, hogy mi történt. Aba úr látta és
élvezte elbeszélése sikerét, és így folytatta:
– Megragadta a püspök ispánja szegény jó beteg, öreg apát urat a szakállánál fogva, a monostor
pincéje ajtajához vonszolta, ott hatalmasat rúgott csizmás lábával Benedek atya ülepébe, hogy a
pince fenekén terült el. Aztán megfogták harminckét szerzetesét, bilincsbe verték mindet, és őket is a
kegyes apát atya mellé zárták! Úgy ám!
Barakony elborzadt, Hahót úr keresztet vetett.
– Hogy nem süllyed el az ilyen aljas gazember! – hebegte lúdbörző háttal a pristaldus.
– Én persze nem is Esztergomba jelentettem a dolgot, hanem mindjárt Rómába írtam!
Képzeljétek, őszentsége azonnal felelt! Mégpedig úgy, hogy Bulcsú atyának írt, de a másolatát
nékem is elküldette. Abban a levélben ráparancsolt a püspökre, azonnal bocsássa szabadon az apát
urat és a szerzeteseket!
– És? Megtette? – nyelt egyet Barakony, de a megyésispán dühös nevetéssel csak legyintett:
 – Csudát! Bulcsú püspök csak nevetett, és azt üzente nékem is, meg Rómába is, hogy nem tudja,
milyen bizerei apátról beszélnek. A bizerei apát szabadon él, végzi dolgát, ő maga nevezte ki,
szentelte fel, annak rendje-módja szerint. Mit kérdezősködnek hát annyit egy kis vidéki apát felől?
Nem hagynák őt békében? Tudjátok, kit szentelt fel apátnak a püspök? Nem hiszitek el! Az ispánját,
Csallányt, azt a szemetet!
Barakonyt egyszerre elöntötte a veríték, és alig hallhatóan makogta:
– De hiszen... Csallány... nős!... Legalábbis... úgy mondják!?
– No és? – csapott az asztalra Aba úr kacagva. – A püspök úr is! De Bulcsú úrnak ezen kívül van
néhány kun ágyasa is! Ilyen tüzes teremtések! – csíptetett a szemével esztergomi vendégei felé. Aba
úr. – Tudja az az átok püspök, mitől büdösödik a hal! Hajai!... így én is lennék főpap! És értem már,
miért adja papnak minden báró család legalább az egyik fiát! Ha nékem fiam lenne, bottal verném el
a háztól, hogy papnak menjen!
Barakony alig hallotta Aba úr további szavait, mert agyában egyre csak
246szegény húga, Gyöngyi járt. Vajon mi lehet vele? Ha Csallányból világ csúfságára apát lett,
egyházi ember, akkor... bizonyára elkergethette a feleségét! “Hol lehet, mit csinálhat most szegény
Gyöngyi? Jaj, jaj, jaj, édes jó Istenem! Mért teszed ilyen kemény próbára az embert?"
Közben a megyésispán már tovább sorolta Bulcsú bűneit:
– Gergely atya, a pápa, írásban felfüggesztette, szigorú parancsba adván néki, azonnal bocsássa
szabadon Benedek atyát és társait, és sürgősen jelenjen meg Rómában, ahol a bíborosok bírósága
vonja felelősségre hallatlan tetteiért! Tekintettel arra, hogy a szigorú üzenetet őszentsége személyes
követe hozta, Bulcsú atya fogcsikorgatva kieresztette Benedek atyát és társait, de odasúgta néki: “Ha
ellenem mersz ugatni, szétrúgom a fenekedet!" Szegény Benedek atya mukkanni sem mert, a pápai
legátus hiába vallatta. Bulcsú, a legátus parancsára, egyezséget is kötött az apáttal, amire meg is
esküdött! Sőt! Csallányt is el kellett mozdítania, mert a pápai követ teológiai kérdéseket tett fel annak
az emberi állatnak, s kiderült azonnal, Csallány apát létére nem tud még latinul se. Sőt! Analfabéta is,
akár egy hosszú szarvú ökör, és halovány fogalma sincsen a papi teendőkről.
Barakony szíve valamennyire megkönnyebbedett. Talán akkor azóta valamiképpen szegény
Gyöngyi sorsa is elrendeződhetett, mert úgy tudta, az a gonosztevő szereti az ő húgát, és gorombán
fenyegetőzött mindig, ha Gyöngyi megunta kálváriás rabságát, és ott akarta hagyni férjét. Ki tudja?
Hátha mégis megtörtént? De jó is lenne legalább valamennyire biztonságban tudni a húgát!
Hahót úr zavartan pillantott az ispánra:
– Kérlek, ispán úr, valamit nem értek! A királyi idézésben az áll, hogy Bulcsú püspök embereivel
megölette Benedek apát atyát! Te pedig azt mondod, kibékültek, egyezséget kötöttek, amire a püspök
úr is esküt tett...
– De pristaldus uram! Amit az elébb elbeszéltem, az néhány hete történt! Hol van az már! Azóta
Csallány, az ex-apát az embereivel ismét rátört a monostorra, és most már nem teketóriáztak: szegény
jó apát atyát megölték, az inasát, aki ura védelmére kelt, nemkülönben, és egy firenzei vendégüket is,
aki felháborodásában felkapott egy széket és Csallányhoz vágta! A püspök ispánjának kifolyt az
egyik szeme, más baja nem esett: Bulcsú atya megint kimentette. Az emberemet be sem engedték a
püspöki palotába. Ha nem szedi a lábát a nyakába, úgy ellátják a baját Bulcsú atya gonosz cselédei,
hogy fél évig is kenegettethetném a javasasszonyokkal!
– Nohát! Eljött a sátán országa a földön! – mondotta felháborodottan a pristaldus, széke karfájára
ütve. – Meglátjátok, urak, el fog pusztulni a világ, ha már a főpapok is ilyen istentelenek! – Aba
úrhoz fordult: – Egyet mondj meg! Miért nem szeded össze az embereidet, és miért nem fojtod a
Maros mocsaraiba azt a szégyentelen frátert, aki nem átallja így bemocskolni püspöki talárját!?
Aba úr bosszúsan nevetett:
– Bolond lennék megkísérteni a szerencsémet! Jó, ha van háromszáz emberem, a püspök atyának
meg legalább ötszáz. De csak egyet pattint az ujjával, s nyeregbe ül még ezer jó lovas a birtokain. Azt
hiszed, nékem nem kedves az életem? Hogy én nem csak egyszer élek?!
Barakony zavartan lovagolt hazafelé. Dolgavégezetlen. Bulcsú püspök többszöri idézésre sem
jelent meg sem a megyeispán, sem a királyi pristaldus előtt. Süvét, a félszeművé lett gazembert nem
sodorta útjába a jószerencse. Nagyon nem tetszett néki, hogy Béla úrral mindenféle nyomorult alakok
ujjat húzhatnak, így aztán küldözgetheti a bíráit szerte az országba, hogy erélyes kézzel rendet
teremtsenek a pokoli felfordulásban. Ha a nagyfejűek azt látják, hogy csak a tyúktolvajokat lógatják
fel az útszéli fákra, a cégéres úri gonosztevőknek meg a haja szála sem görbül meg, persze, hogy
nekibátorodnak, bűntbűnre tetéznek, akárcsak a csanádi püspök úr őkegyelme. Hát persze, nehéz is
lenne Bulcsú atyával, az igaz! Ha ez annyira orcátlan vadember, hogy a pápa őszentségére is a
nyelvét öltötte, akkor mihez kezdjen vele a magyar király, aki valahol a világ másik felén regnál, a
szép, békés Pannóniában, túl a Tisza, meg a Duna egymásba érő, roppant mocsarain, túl a két folyó
között több napi járóföldre elterülő félelmetes ősrengetegen.
Valahogyan keserű lett a szája íze. ISZTELENDŐ
JULIÁN FRÁTER
Abban az esztendőben enyhe tél köszöntött a világra. Egész télen nem fagyott be se a Tisza, se a
Duna, se az óriási kiöntések, mocsarak, amelyek a két hatalmas folyam partjait mindkét oldalon
kísérték. Barakony nekiszontyolódva lógatta a fejét, és azt nézegette egyre, hogyan maradoznak el
mögöttük Ráró lábanyomai a megikrásodó, vastag, sárgás hóban. Messzi van Jelenka, és olyan nehéz
minduntalan elválni tőle. Az ember örökké a szoknyája szélén ülne annak a mézszőke kis angyalnak.
De hát nem lehet, mindig úton kell lennie, mert Bélának már-már rögeszméje, hogy nem bízhat rajta
kívül senkiben másban sem az udvarnál. Tanácsosát nem menesztheti ilyen kisebb ügyekben, hát
Barakonynak kell szerencsét próbálnia az ismeretlen utakkal. Ütközben csak egyszer nevette el
magát, amikor megkérdezte a kalauzokat:
– Most éppen melyik vízen megyünk át, bátyám? A Tiszán? Vagy a Dunán?
249 A mogorva, torzonborz víziember egykedvűen vonta meg a vállát. Úgy látszik, még senki sem
kérdezte meg tőle:
– A jóféle tudja! Egybeér a kettő!
Megborzongott a háta, mert arra gondolt, mi lenne, ha itt eltévedne? Ez az irtózatosan nagy
ősvadon nyomtalanul elnyelné. Tán a lekopasztott csontjait sem találná meg senki, soha! Falu,
kisvároska csak a rengeteg két partján található: a sűrűjébe nem merészkedik ember a maga
jószántából. Később meg mélységes sóvárgással arra gondolt, itt annyi a szűzföld, amennyi tán
álmában sem jutna különben az embernek. Itt lenne jó megtelepedni. Csak szólni kéne őfelségének,
hogy errefele adjon valahol birtokot. Még tán örülne is neki, ha vállalkozna rá, hogy a medvék,
szarvasok és vaddisznók komor világába elviszi az életet. Milyen boldogan jönnének el ide a
testvérei is. János itt akár száz ökörrel szánthatna, Mihály meg annyit halászhatna, amennyi csak
jólesnék neki! És se ispán, se apát nem kérné a fogásból a részét! Besózhatná, vagy megfüstölhetné,
ahogyan épp ízlene! Ivanuska, Jelenka édesapja pedig álló nap a fejszéjét csattogtathatná, és talán
élete végéig sem tudna annyi faóriást kidönteni, hogy a Jóisten észrevegye, ni, ott valami hiányzik,
ha letekint az égből. Akkora tölgyfamonstrumok ácsorognak itt, hogy a hetedik határba elér susogó
lombkoronájuk; az úton járó lélek önkéntelenül süveget emel, ha elhalad előttük.
– No – dörmögte Barakony zavartan, szinte meghatottan az égig érő góliátok furcsa igézetétől –,
itt se lennék se rabló, se fogdmeg! De erdőkerülő mégúgy sem!
Éppen karácsony másnapján értek föl Esztergomba, s kicsit sem késlekedhettek a jelentéstétellel:
Béla úr ilyesmiben nem tűrt percnyi halasztást sem. A palota kapujában Ehellősbe botlottak, aki
boldogan sietett kifele. Nagy örömmel ölelkezett össze a két testvér, rég nem látták egymást.
– Hát te? Honnan csöppentél ide? – faggatta Barakony az öccsét.
– Én még csak-csak okát tudom adni! Két gyönyörű aranyserleget hoztam fel a palotába, amelyet
Mária királyné készíttetett Fellini urammal! – Szemében komoly büszkeség égett, amikor bátyjáhez
közelebb hajolva odasúgta: – Képzeld! A nagyobbikat én csináltam! Egyedül!... Annyira tetszett a
gazdámnak, hogy azt mondta, karácsonyra fölszabadít! Hát te? Megint merre kószáltál, ahol a madár
se jár?
Barakony feszengett kicsit. Hogy beszéljen gonosz süvükről a királyi pecsétőr jelenlétében? így
hát úgy döntött, meg sem említi öccsének Csallány nevét:
– Csanád vármegyébe vittük el őfelsége pecsétjét, perbe szólítottunk egy rettentő nagy zsivány
főpapot. Te olyan rémséges gonosztevőről még a mesékben sem hallottál! Képzeld, pap létére
megölette az egyik szomszéd apátot, mert vásott a foga az apátság kincseire.
– Legalább felakasztottátok? – . kérdezte nevetséges fölényeskedéssel Ehellős, mintha az csak úgy
menne, hogy egy főpapot ukmukfukk fölmagasztaltathatna valaki! Még ha ezerszer is a király
bizalmas cselédje a hivatalos hely pecsétvivője.
– Ki sem dugta az orrát a szigorú citálásra! – háborgott a pristaldus, visszaemlékezve
megaláztatásukra, hogy hiába fáradtak el a világ másik végére őfelsége billogával.
– Köp ez a gazember B^'csu atya nemcsak Béla úrra, hanem a pápa őszentsége orrára is! Biz' ám!
Aba ispán úr is megmondta – bólintott haragosan Barakony az öccse csodálkozva elkerekedő orcáját
látva. – Miért teszel úgy, mintha még soha ilyesmit nem hallottál volna? Azt gondolod, Bulcsú atya
az első olyan püspök, aki... nem úgy él, ahogy Krisztus urunk törvénye parancsolja?
– Ugyan, ugyan, pristaldus uram! – kavart tréfálkozva mély bókot az ötvös-öccs, és sietve
elbúcsúzott a bátyjától is, mert nem akart mélyebben belekeveredni az udvari politikába. “A jó
kézműves – gondolta Ehellős –, ha boldogulni akar, és ha csak megteheti, mindenkinek mindig igazat
ad!" És e percig nem is vallotta kárát megalkuvó felfogásának.
Barakony nevetve tekintett elsiető öccse után, aztán követte Hahótnembéli Kálmán urat a
palotába.
Béla urat már régen látták ilyen indulatosnak mostanában, mint amikor elnkeitek néki Bulcsú atya
példátlan viselkedését. Az utóbbi időben minden terve sikerült a királynak, senki sem merészelt
ellene szegülni felséges akaratának. Igaz, öt esztendeig tartó keserves huzavona árán, de végre igazán
szerencsésen, és tán nem is remélt teljes sikerrel, befejeződött a birtokrekonstrukció dolga. Ismét
súlya, rangja, hatalma, tekintélye volt a magyar királynak. Éppen, mint valaha, III. Béla király
korában. Mátyás kancellár meg sem mert mukkani Bulcsú atya védelmében, csak néma
szemrehányással csóválgatta kicsit a fejét. “Divat mostanában minden rosszat rákenni a főpapokra –
gondolta elkeseredve. – Különösen azokra, akik kicsit jobban megtollasodtak, mint a többiek. No,
persze, ez mindig is így van, attól irigyelnek a többiek mindent, akinek valamivel többje van, mint
másoknak." Az is igaz, Béla tüstént elkergette volna udvarából Mátyást, ha csak megmukkan a
csanádi püspök érdekében.
A borotvaélen táncoló helyzetnek a főudvarmester váratlan megjelenése vetett véget.
– Felséges uram! A királynő őfelsége elvár vacsorára! – Bizalmas halksággal közelebb lépett Béla
úrhoz: – Emlékeztetlek, uram, kedves vacsoravendégetek érkezik.
Őfelsége arca menten földerült. Belékarolt Hahót úrba és Barakonyba:
251
– Nincsen kedvetek velünk tartani? Tiszteljétek meg a király asztalát. S legalább ti is
megismerhetitek ritka vendégünket.
A király – aki különben derekasan helytállt, amikor asztalhoz szólították – most izgatottan
csipegette csupán az ételt, s alig falt valamit, már el is tolta maga elől a tányért.
– Tisztelendő Julián fráter! – kiáltotta boldogan a fő-fő ajtónálló. Mindenki az ajtó felé kapta a
fejét, amelyen a kedves, domonkosrendi szerzetes belépett. Középtermetű pap volt. Orcáját tarjagosra
marta a szél, a fagy, a suhogó, komisz eső, a viharhordta hó. Vállára ősz tincsekkel tarkázott
vörösesszőke hajzat hullott. Az ajtónyitás által támadt huzatban meglibegett sűrű növésű bozontja,
mint árvalányhajbokor a pusztai szélben. Válla széles volt, mint a magtárakban és malmokban
zsákoló rabszolgáké, nyaka vastag, akár a bivalyé, háromujjnyi homlokát három mély barázda szelte
három, hajszálnyira egyforma mezőre. Orra arcának jelentős eseménye volt, messzire előre nyúlt, a
vége kíváncsian izgett-mozgott, és a cimpája játékából mindenkor pontosan meg lehetett állapítani
Julián fráter lelkiállapotát. Szeme különös, mélázó sötétkék volt, ami gazdája ábrándos természetéről,
gazdag fantáziájáról árulkodott. Szája körül, az orra tövéből eredve, két mély, éles árok szaladt alá,
jelezve, a fráter igen hosszú időn át magányosan vándorolhatott. Szakálla, bajusza hónapok óta nem
láthatott borbély-ollót, olyan különös látvány volt, mintha egy nagy veres tüskéjű sün bújt volna elő
köpönyege alól és telepedett volna a fejére.
Már levetette az utazása során viselt, elnyűtt kalmárgúnyát, és ismét a domonkosrendi szerzetesek
fekete-fehér csuháját viselte. Vadonatúj volt, a szabó páter aznap szedhette elő a raktárból. Julián
fráter zavart mozdulatain látszott, elszokott tőle, és nem találja a hasítékait, s nem tudja hova elrejteni
szélkimarta, kicserepesedett, veres kezét. A király szeme végezetül a barát hatalmas lábán akadt meg,
amely fölényesen szétterült; ujjai elterpeszkedtek a csikorgóan új saru széles, sötétre pácolt szíjainak
kényelmes fészkében. Messzi utakat, távoli világokat bebolyongott erős lábak ezek, mint a
hegytetőkön nőtt tölgyfák göcsörtös gyökerei, amelyek minden vihart kiállnak.
Odakint kormos szellő kezdett fújdogálni, és némi szirottyot sodort magával, ami által a
betoppanó Julián testvér fekete kámzsája színezüstté változott. Béla felállott asztalától, és elébe ment.
A domonkos barát úgy tapadt a királyhoz, mint folyondár a fatörzséhez, és forró csókokkal borította
el őfelsége kipiruló orcáját. Béla is melegen átölelte megindult szeretetében a barát vállát.
– Hát... szerencsével jártál, édes barátom?
– Isten szent segedelmével igen, uram! Megleltem az Ottó testvérünk utolsó szavaiból megtudott
utakat, és szerencsésen odaértem. Hála a te nagylelkű támogatásodnak, uram.
252
– Ne is említsd többet. Kötelességem volt! – fintorodik el a király arca, hiszen igazán nem
erőltette meg magát, amikor – még ifjabb király korában – háromszáz aranyat ajándékozott a
négytagú expedíciónak, ki tudja, meddig tartó utazásra. Izzó belső türelmetlenség feszítette a király
szívét. Érezte, hogy idehaza, kemény kézzelvégrehajtott birtokrekonstrukciós politikája miatt, kitörni
készülő vulkánon táncol, tehát: segítséget akart szerezni maga mellé minden áron, amellyel kordában
tudná tartani szükség esetén az uralma ellen lázadókat. Még élt az apja, amikor Halicsban időztükben
először hallottak hírt az őshazáról, a csoda révén megmaradt magyar törzsekről, amelyek annak
idején nem tartottak Álmos fejedelemékkel.
Julián fráter meghatódottan állt meg egy pillanatra a tágas refektórium közepén, és áldást hintett a
hosszú asztalok mellől megilletődötten felálló vendégseregre. Mária királynő is keresztet vetett, és
hozzájuk lépett:
– Kedves férjemuram, ne légy ennyire türelmetlen! Szegény Julián testvér bizonyára igen éhes
lehet, hadd verje el éhét elébb asztalodnál!
Julián testvér, ha lehet, még inkább megzavarodott a királyné kedvességétől, aki szintén vétett
lelkesültségében az udvari etikett ellen, mert kezét nyújtotta a torzonborz atyának, úgy vezette az
asztalukhoz. De közben olyan kedvesen mosolygott, hogy senki sem ütközött meg a szokatlan
látványon. A domonkos barát szemét lesütve rebegte el az asztali áldást, majd a cipóért nyúlt, tört
belőle, és lassú, erőteljes rágással őrölni kezdte. Valahogyan érződött a mozgásán, sokat éhezhetett,
és nagyon megbecsül minden kis morzsát, amelyeket két ujja hegyével felcsipeget és rendre a szájába
rak. A királyné ezután ismét vétett az etikett ellen, mert kínálni kezdte a szerzetest az asztalra
behordott, ezüsttálakban gőzölgő, finomnál-finomabb húsételekből. Elfeledte, hogy a szerzeteseknek
fogadalmuk tiltja a hús fogyasztását. Béla odahajolt a királynéhoz, aki erre halkan, röstelkedve
rebegte:
– Megbocsáss, de... nem tudtam a tilalomról, atyám!
Ekkor megszólalt Róbert atya, aki nagyon beteg volt, s már alig tudta figyelemmel kísérni az
asztal mellett lejátszódó eseményeket:
– Fiam, én az egyház legfőbb papja vagyok! Feloldalak fogadalmad alól, ehetsz a húsokból!
Julián szeme könnybe lábadt a meghatódottságtól. Arcára lebírhatatlan mohóság telepedett, két
csupaizom karjával megragadott egy nagy tálat, amelyben porhanyósra sült, pirospozsgás kappan
feküdt hanyatt, égnek döfve combcsonkjait, szárnya alá dugott fejjel. Erős, nagybütykű, csontos ujjai
megmarkolták az egyik combot, és hersent a sült madár ina, izma,csontja, amikor letépte. Nagyot
harapott belé, hogy a szeme közé freccsent a kappan finom, sárga forró zsírja, és megégette
napcserzette homloka bőrét. A kis szúró fájdalomtól ocsúdott szertelenségére, és mélabús
iszonyodással hullott a keze a combbal az asztalra, szájában megállt a falat. “Uram teremtőm –
riadozott szegény jámbor szerzetes –, micsoda istentelen, ördögi mohóság kerített hatalmába, hitvány
húsétel miatt! Méltó ez az Űr alázatos szolgájához?" Látszott rajta, sebesen peregnek gondolatai,
melyek között megfordult az is: meg fogom gyónni a lelkiatyámnak, hogy a torkosság szörnyű bűne
eluralkodott rajtam. De a súlyos beteg érsek, aki öregségére nagyon megváltozott, és éppen szemben
könyökölt a vívódó pappal az asztalon, jóságos mosollyal biztatta:
– Egyél csak, fiam! Isten nem veszi bűnödül, nyughasson a szíved háborgása!
Mindenki az érsekre nézett, akinek arca megsárgult a szervezetében lappangó súlyos betegségtől,
amely orvul, szinte egyik percről a másikra tört rá. Szeme alatt nagy, püffedt táskák lógtak,
csikaszvékony orcája megduzzadt, keze fején, karján, lábain áttetszővé feszült a kékes bőr az alatta
megbúvó víztől, amelyet már nem tudott elvinni a szíve. A domonkosok, a ciszterciták, a minorita
orvos-barátok mind megpróbálkoztak vele, de sajnos, hiába. Csépány, aki őfelsége egyik udvari
füvesembere lett, szintén csak széttárta a karját csüggedten: “Először azt hittem, felség, engedelmet a
szavamért, hogy a hólyagja nem működik az érsek atyának, de aztán láttam a körme elkékülésén, a
szeme furcsa színén: a szíve kutyálkodik szegénynek. És úgy mondják mind, a tudós szerzetes orvos-
atyák is: lassan felgyülemlik majd a víz a lábaiban, aztán a hasában, és ha eléri a szívét: vége lesz!
Nem használ már sajnos se a kenderpakóca, se a lestyánfű főzete. Hiába, kegyes felség, belé kell
nyugodnunk, egyszer mindannyiónknak meg kell halnia. Az érsek atyának is eljő hamarosan az
utolsó órája." Béla király igen elszomorodott a keserves hír hallatára, hiszen az is eszébe jutott,
egyszer a szobája ajtaja előtt őróla is azt mondja majd Csépány, hogy őfelségének, sajnos, eljő az
utolsó órája hamarosan. De az már nagyon tetszett, hogy ez a derék, lovasvajdából lett füvesember
olyan szépen előrehaladt az orvostudományokban, hogy rendre megtanulta a gyógyító füvek latin
nevét is az orvos-barátoktól, és a lestyánfüvet Levisticum officialénak nevezte, a kenderpakócát
pedig Eupatorium cannabinumnak. És még elsorolt másik negyvenkét füvet, amelyet hiába próbált
ki, nem használt az érsek atyának. Róbert okos ember volt, tudta, napjai meg vannak számlálva, ezért
már régóta nem akadékoskodott, inkább segítette Bélát minden elgondolásában. Ügy akart elmenni,
hogy jó szívvel gondoljon vissza majd rá halálában, őrá, aki annyi borsot tört valaha éppen Béla orra
alá.
– Töltsétek a barátnak bort is! Jobban megered tőle a beszélőkéje! – hunyorított a főpap a
pohárnokmesterre, aki ugrott, és saját kezével töltött teli egy szépen megmunkált ezüstkupát somlai
fehérrel. Julián atya, miután ér seki engedelemmel elpusztított egy fél kappant és leöblítette jóféle
fehér borral, nekikezdett utazása históriájának.
– Várj, kedves Julián atya! Utatokat Konstantinápolyig tudom, csak onnan mondjad tovább! –
állította meg gyengéden a király.
– Parancsolatod szerint, felséges uram! Konstantinápolyból hajón folytattuk utunkat az Azovi-
tenger partján fekvő Matrica városába. Harminchárom napig ringatott bennünket a tenger.
Örvendeztünk, mert útközben szépen meggyarapodott a szakállunk, és nem volt nehéz szerecseny
kalmároknak álcáznunk magunkat. Tudod, ők valamennyien igen büszkék roppant
szakállbozontjukra! – Lopva, önkéntelenül keze fejével újra megsimította hatalmas lapátszakállát.
Az asztal két oldalán felváltva ültek pucérra borotvált állúak és szakállasok, akik most egymásra
pillantottak, szemük sarkában némi gúnnyal. Látod? Mennyit segített nekik a szakállviselet? Látod,
milyen majomságoknak tudnak hódolni értelmes emberek? Epés pillantásuk, amelyet egymásra
lövelltek, szikrázott.
– Matricából – folytatta Julián barát – egy hónapig tartó úttal Szkíthiába jutottunk, ahol görög
papokat találtunk, akik igen kedvesen fogadtak. A nép maga pogány volt, és dívott közöttük a
többnejűség.
Ekkor meg azok a tanácsurak, akik asszonyostól voltak meghíva a király asztalához, gyengéden
oldalbafigyelmeztették életük párját: “Hallod? Van olyan boldog hely a földön, ahol ez még mindig
divat!" A feleségek pedig kicsit pittyesztő mosollyal csíptek vissza a szemükkel: “Ugyan, te, te
boldogtalan, mire jutnál te ott, mikor teneked még ez az egy szem asszony is sok?!"
– Félre ne vezesselek, felség – mondta közben tovább Julián –, a fejedelem ott is k eresztény volt,
csak az erkölcsök voltak pogányok! Volt vagy száz felesége, és nagy-nagy szerencsénkre az első
felesége minket mindjárt kegyeibe fogadott! – Az asztal mellett már volt, aki becsípett, és gúnyosan
fölkuncogott, de Béla kemény, felelősségre vonó pillantására mindjárt elkushadt pajzán vidámsága. A
fráter így folytatta: – Ez a derék fejedelemasszony mindennel ellátott bennünket, és ötvennapi időzés
után, fájó szívvel, könnyek között, útnak bocsátott bennünket. Onnan alán földre jutottunk, ahol
felváltva élnek pogányok és keresztények. Éppen borzadoztak, mert közelükben csatangolt a
kegyetlen tatár, s minket sem engedtek tovább!
Béla szíve akaratlan nagyobbat dobbant. Tartarusok! Akikről először még ifjabb király korában,
Halicsban járva hallott, 1235 elején! A könyörtelen keleti horda, amely minden népeket porba gázol!
Mintha hirtelen jeges szélroham söpört volna keresztül a szálán, úgy meglibabőrözött a király háta.
Ha váratlanul becsapódik az ablakon keresztül egy vérbe mártott tollú számszeríj-nyílvessző az
asztalba, tán attól sem retten úgy meg. Hiszen a szörnyű hír hallatának pillanatától feszíti meg
minden erejét, hogy... Hogyha egyszer idáig eljutna az a gonosz pogány horda, itt szétzúzódjon a
Havas-hegyek meredek oldalán, s az ország és szomszédos népei épen megmaradjanak! De Julián
fráter folytatta beszédét, és a király nem akarta egy szavát sem veszíteni, hát erőszakkal odafigyelt.
– Szerencsére Bernát fráter értett a fakanalak faragásához, és én sem vagyok hozzá ügyetlen: így
annyi kanalat faragtunk, hogy éhen nem halhattunk, s a piacon egy kis kölest, ezt-azt mindig adtak
érte. Hanem hajtott bennünket a kíváncsiság és az ígéret, hogy mindenáron felkeressük az ősi hazát.
Sokat tusakodtunk, mit is csináljunk? Végezetül megállapodtunk, sorsot húzunk, s négyünk közül
kettőt, akire fordul a kocka, eladjuk rabszolgának, és a kapott pénzért a másik kettő továbbindul az
ismeretlen, vad pusztai világba. Bernát fráter és János atya jutott eladó sorba. Könnyezve ölelgettük
egymást, és fogadkoztunk, imádkozni fogunk értük, hogy derék, jószívű gazdák kezébe jussanak, és
hogyha hazaérünk, megkérünk téged, hogy váltanád ki őket! – Mikor látta, a király odakap övén
csüngő pénzeszacskójához, gyorsabban pergő szóval folytatta: – Sajnos kinevettek bennünket a
rabszolgapiacon! Minden gazda, meg kereskedő azt kérdezte, tudunk-e szántani, vagy gabonát
őrleni? Becsapni nem akartuk és nem is mertük őket, hát csak szomorúan ráztuk a fejünket, nem
uram, faragatlanok vagyunk mindkét jeles mezei tudományban. Megvonták a vállukat, és
odébbálltak. Ezek után János atya és Melkizedek fráter 'nem bírta tovább elviselni sem a keserves
éhkoppot, sem a jövendőbéli bizonytalanságot, keserves könnyeket hullatva elbúcsúztak tőlünk, és
hazafelé indultak. Nem tudom, mi lett velük. De minek húzzam soká megpróbáltatásaink történetét?
Bernát testvérrel nekivágtunk a hatalmas északi pusztának, és eljutottunk a veda birodalomba.
Burtasz városába be sem engedtek bennünket a pogányok. Akkor már alig élt szegény Bernát testvér.
Vackot iszkábáltam neki, mert zuhogott naphosszat a hideg eső. A várkapunál koldultam, úgy
tartottam el szegényt, amíg csak meg nem halt. Mikor már azt hittem, a kétségbeesés vigasztalan
örvényébe hull a lelkem menthetetlenül, akkor ragyogott rám az igazi szerencse. Egy szerecseny pap,
aki feleségével éppen NagyBolgáriába készült, valahova az Etil folyó partjára, szolgájául fogadott. Itt
nagy és gazdag pogány birodalmat találtam. Miért, miért sem, véletlenül nem latinul, hanem
magyarul mondtam el a szokásos reggeli hálaadó fohászomat a körös-körül bámészkodó Bolghari-
béli lakosok gyűrűjében térdepelve. Egyszer csak mellém lépett egy fiatalasszony, a szemében a
meglepetés őszinte könnyei csillogtak. “Hát te is mogur vagy?" – kérdezte. És végtelen
örvendezéssel borultunk egymás nyakába. Az asszony magyar volt, csak Bolghariba ment férjhez, s ő
végre meg tudta mondani pontosan, hol találom meg kedves
256. rokonainkat. “Két napig menj, és mindig északnak haladj! Amikor meghallod, hdgy a folyót
Kámának hívják, ott vagy, ahol a magyarok laknak!" Mária királyné hitetlenkedve kapta föl a fejét:
– Ugyan, Julián atya! Milyen nyelven beszéltél te azzal a magyar menyecskével? Talán – nagy
nevetés támadt az asztal körül – átnyaláboltad, és... és megcsókolgattad? Hogy ilyen szépen
megértettétek egymást?
A domonkos atya arcát sötétvörösre festette a röstelkedés, hogy őróla a királyné ilyen komiszságot
elgondolhat. Még ha ezerszer világi gúnya is volt rajta, és akkora szakálla volt, akár egy kaporbokor:
a cölibátus esküje a sírig kötelez! De szó nem jött ki a száján, így hát csak egy ingerült, szögletes
kézmozdulattal hárította el magától a gyanúsítást.
– Nem azt mondtam, kegyes királyné, hogy beszélgettünk, hanem csak azt, hogy jój megértettük
egymást! És később is, amikor a mieinkkel beszélgettem, ezt tapasztaltam: nagyon hasonlít a
nyelvünk egymáshoz! Az asszony azt kérdezte, mogu r vagy? Én azt feleltem igen, magyar vagyok! ő
azt mondta éj szók, és én azonnal értettem, azt akarja mondani: észak!
– És? – sürgette a király éhes türelmetlenségében aprót koppintva csupagyűrű: öklével az asztalra.
– És? Megtaláltad végre őket? Ha igen: milyenek? Hogyan élnek? Bálványokat imádnak-e, vagy
hiszik az egy igaz üdvözítő Istent? Rólunk tudnak-e még? Gazdagok? Szegények? És legfőképpen:
hányan vannak? Megbocsáss a sürgetésért, kegyes Julián atya, de...
A pap, aki nagyon szerette szóba ölteni a szót, kicsit megneheztelt a sürgetésért,. de hát mégis, a
király az király, annak a szava szent.
– Kegyes uram, Baskíria szomszédságában végre reájuk találtam, egy Kazány nevezetű város
közelében. Szép szál, derék emberek általában, gyönyörű sátrakban lakoznak, mindegyiknek
temérdek lova s egyéb barma van. Mikor megtudták, hogy én is magyar vagyok, igen örvendeztek,
kézről kézre adtak, tejbe-vajba fürösztöttek, és ezernyi kérdéssel árasztottak el. Derekasan
kifaggattak királyom, országom, népem dolgai, szokásai felől. S ha a keresztény hit tanításairól
szclottam, kerekre nyíló szemmel hallgattak!
– Üristen! – nyögött föl a súlyos beteg érsek. – Azt mondd: szívesen fogadták szavaidat? Miféle
Istent imádnak?
Julián tétován vonta meg a vállát:
– Nem tudom, kegyes érsek atyám! Annyit tudok csak, hogy pogányok a boldogtalanok. S azt,
hogy semminemű halványt nem imádnak.
– Uram – sóhajtott Róbert atya –, ha még azt az óriási kegyet megadnád, hogy én önthetném a
keresztvizet a fejedelmük fejére, miként Bare kun kán tar koponyájára csordítottam!
Béla eléggé udvariatlanul, de újra lefoglalta a világjáró barátot:
– És? Mirólunk mit tudnak? Tudnak-e rólunk egyáltalán?
257
– Igen, tudnak, uram! Azt tudják rólunk, hogy hajdanán útnak eredtünk napszállat iránt. Hogy
elnyelt bennünket réges-régen a végtelen puszta'torka. Engem látva, hallva, végtelenül boldogok
voltak. Mint édes testvérüket, olyan áradó szeretettel fogadtak. Csak...
Mindenki Juliánra nézett, hogy ugyan mit nyelhetett le a barát.
– Csak? – kérdezte vissza a király éledő izgalommal.
– Csak az volt a baj, hogy elmondották, ötnapi járóföldre táboroz onnan a gonosz tatár horda,
Dzsingisz kán sárga ördögfalkája. S hogy a tőlük keletre élő magyar törzseket kemény harcban már
meg is hódoltatták, és hogy ebben a pillanatban a német föld ellen készülődnek! Csak még azt a
seregüket várják, amelyik Perzsiában harcol, és ha csatlakozik hozzájuk, tüstént megindulnak!
Béla szívén megint keresztülpattant a keserves szikra. Ha a német birodalom ellen készülődik a
tatár, Magyarországon keresztül vezethet csak az útja. Haj, haj, haj! Megindulnak hát a hírhedett
kutyafejűek! Azt a szóbeszédet már Halicsban hallotta, hogy a tatárok fejedelme megesküdött: a
világ végénél hullámzó tengerben fogja megfürdetni a lovát. S amit odáig talál, leigázza!
– Nagyon megszeppentem – hallotta messziről, homályosan Béla a szerzetes szorongó hangját,
aki ismét átélte akkori izgalmát. – Tüstént készülődni kezdtem, testvéreink őszinte bánatára, akik
minden erővel tnarasztottak volna tovább. Attól féltem, ott nyomnak köztük engem is a tatárok, és
akkor... Akkor én hiába szenvedtem annyit, mint Krisztus urunk a Golgotára vivő útján! És te sem
tudod meg soha az igazságot: él, virul messze keleti földön ősi rokonságunk. Gazdagok, erősek,
hatalmasak, és nagy-nagy szeretettel gondolnak ránk. Tréfából megkérdeztem a fejedelmüket,
eljönnétek-e hozzánk, nyugatra, ha felséges királyunk meghívná őket? “Boldogan! – válaszolta. –
Csak legyen elegendő legelő lovainknak, barmainknak, föld, ahol fölverhessük sátrainkat.
Megmondjad uradnak, boldogan ölelném szívemre a messze idegenbe szakadt testvér-fejedelmet!"
A király leghívebb emberei megilletődve hallgatták Julián fráter szavait. “Ó, bárcsak
meghallgatná őfelsége fohászát az ég" – gondolta Barakony káprázó fantáziával, aki már
gondolatban egy tömény ősmagyar leventét vezérelt a fene tatárok ellen elsöprő rohamra, ßs felálltak
rendre az asztal mellől, körülfogták a fekete-fehér csuhájú szerzetest, és ezer apró kérdéssel
árasztották el. Milyen lovon járnak? Milyen szokmányt viselnek az asszonyaik? Hát a férfiak
csizmáján van-e sarkantyú? Vagy hordanak-e csizmát egyáltalán, vagy csak lovagláshoz és
háborúban, mint minálunk? Milyen a kardjuk? Milyen pénzzel gazdálkodnak? Dívik-e náluk a
többnejűség? Hogyan büntetik a tolvajokat? Hány lova lehet a leggazdagabb ottani magyarnak? Van-
e ott is báró, meg serviens? Kinek mennyi földbirtoka van?
Julián barát már alig állt a fáradságtól a lábán, mégis újra meg újra elbo
25
*
rították kérdéseikkel az udvari hatalmasságok. Bélának jutott eszébe nagy sokára:
– Ó, te boldogtalan atya, te! Hiszem te Szent Iván-napja óta egyfolytában úton vagy, és csak ma
délelőtt érkeztél haza. Eridj a kolostorba, feküdj le, és egy hétig ki se dugd a celládból az orrod
hegyét! Tisztességesen pihend ki magad!
A bagolyszakállú barát szomorkás mosollyal rázogatta a fejét:
– Nem lehet azt, kegyes felség! Holnap jókor hajnalon indulok Rómába! Jelentést kell tennem
utamról a páter generálisnak és a pápa őszentségének!
Egyik nagy fa még szinte ki sem dőlt egészen, Béla már a következő derekába vágta a fejszéjét. A
megyei bizottságok szerencsésen befejezték a birtokügyek felülvizsgálatát, a király azon nyomban
szigorú parancsot adott adminisztrátorainak: tartsanak megyeszerte népszámlálásokat, s egyúttal
vizsgálják meg a királyi várnépek, udvarnokok és serviensek jogi helyzetét. Egyszerű szóval:
valóban királyi cseléd-e mindenki, aki nagy hirtelen annak vallja magát?!
Nagy oka volt ennek, hiszen mind a két Aranybulla megegyezett abban, hogy királyi cseléd
birtokán nem szállhat meg se a király, se a püspök. Abban nemkülönben, hogy se adót, se királyi
huszadot sem a serviens, sem pedig népe nem fizet! S azt is meg kellett állapítani a bizottságoknak:
mindegyik serviensnek megvan-e a szükséges jogalapja az általa használt birtokhoz?
S ha eddig a percig volt százezer olyan ember az országban, aki Béla király mellett tört lándzsát,
ezután talán száz sem maradt! Tökéletessé vált a jogi bizonytalanság, a zűrzavar.
Mátyás, veszprémi püspök, a feje búbját vakargatva mondta Barakony füle hallatára Tűrje
Dénesnek, őfelsége lovászmesterének:
– Béla úr istenkísértő bátor ember. Egyik darázsfészket a másik után bolygatja meg. Az egyik
fészek darazsai még el sem ültek, ő már birizgálja a másikat. Csak arra lennék kíváncsi, hogy ezek
után majd mit talál ki?
Az emberek egymásnak adták a kilincset a királyi udvarházakban és várakban, ahol a
felülvizsgálati bizottságok ültek, és mutogatták a foszlott, egérrágta, félig megégett, vagy zsírba esett
kiváltságleveleket. Ha volt olyan. Mert igen sok családé elkallódott, elveszett, vagy a szomszédos
földesúr megsemmisítette: összeszedte, és meggyújtotta, hogy rákényszeríthesse hatalmát a
szomszédságában élő kis urakra. És hosszú-hosszú, végeláthatatlan sorban vonultak a váradi káptalan
elé, hogy Szent László király sírja előtt kiállják a tüzesvas próbát. Eleinte csak a jegyzőkönyvek
szaporodtak – és a bonyodalmak –, mert a bizottságok épp olyan könyörtelen szigorúsággal jártak el,
akár-
*

259 csak a birtokrekonstrukciós ügyekben. Aztán egyik napról a másikra furcsa dolog derült ki: a
király nem véletlenül ragaszkodik ennyire alattvalói jogi helyzetének tisztázásához. Béla azt akarta,
hogy az Aranybulla fontos jogi vívmányai érdemes emberekre szálljanak, és az érdemteleneket
kizárja a két bulla jótéteményei közül. És a kisemberek, a királyi cselédek, a várjobbágyok, az
udvarnokok egyre hangosabban kezdték áldani a királyt. És Béla tudatosan egyre szaporította a
számukat. Ha a bizottságok megállapították valamelyik beidézett személyről, hogy értelmes, és ért a
fegyverforgatáshoz, gazdálkodáshoz, kiállították részére a nevére és utódai nevére szóló serviens
regisi kiváltságlevelet, és egyúttal valami kis birtokocskát is kiutaltak néki.
Az emberek nem voltak buták, észrevették, mire akar végső fokon kilyukadni a király. Miután
visszaállította a régi királyi vármegyéket, kirántotta a gyékényt a régi nagyurak színe-java alól, most
támaszokat keres maga mellé, hogy ne maradjon egyedül a bajban, hogyha netán meg kellene
védelmeznie újdonsült királyi hatalmát bárki zendülése, támadása ellenében.
Sokan elszegényedtek a birtokrekonstrukciós perek következtében: csak annyikájuk maradt, hogy
két vén, pohos gebét vehettek rajta, meg egy rozoga fakószekeret, és elállhattak feleségestől úton
járó, kántáló koldusnak, és fújhatták a kéregető nótát:
Füstölög a kémény... Talán itthon vannak... Eridj be te asszony... Valamit csak adnak...
Olyanok, akiknek tavaly még megyényi birtokaik voltak szerte az országban, s nagyobb
udvartartásuk, mint a királynak, és kölcsönadhattak őfelsége tárnokmesterének, persze busás
haszonnal, sokan felakasztották magukat, mert kétségbeestek a sors kegyetlenül kemény csapásának
súlya alatt, mert nem volt erejük már hinni többé a feltámadásban, sorsuk jobbra fordulásában.
Ezeket a lelkűkben gyengéket nem sajnálták különösebben a Maradékok, ahogy magukat azok
nevezték, akiknek szerencséjük volt, mert még István királytól, Szent Lászlótól, meg Kálmán
királytól volt kisebb-nagyobb adományleveles birtokuk. Nem sajnálták őket, mert ezek
megfutamodtak a sorsuk, az élet elől, s nem tudtak bízni többé abban, hogy jó az Isten, és egyszer
még visszaüthetnek ennek a rohadék Bélának!
No, a Maradékok is megkushadtak ám a kezdeti szapora hőzöngés után, mert látták, Béla nem
teketóriázik, ha a hatalmáról van szó. Elhúzódtak az Esztergomtól távolabb fekvő birtokukra, és
megültek csendben. Legföljebb névnapra, születésnapra, esküvőre, keresztelőre, halotti torra bújtak
össze, hogy mégis be ne nőjön a szájuk a nagy némaságtól. Mi mást tud csinálni az ember? Mi marad
meg néki, ha így rátelepedik egy szörnyeteg lidérc a világ
260 rá, mint Béla. És még a lakomákon is kussolnak az első napon, mert nem tudhatják, melyik
lovagol közöttük majd holnapután Esztergomba, elmondani mindent, amit csak hallott, a királynak.
Azt meg melyik épeszű ember szereti, ha megrohanják a házát a királyi lovasok, s a gazdát
elhurcolják, börtönbe vetik, megkínozzák, szemét kitolják, fejét leütik, karóba húzzák! Mert Béla
veszett haragjában valamelyikkel halálos bizonyossággal megkínálja, akit hűtlenség vádjával elébe
állítanak a királyi pristaldusok. De amikor már második napja egyfolytában számolatlanul nyakalják
a veder borokat, csak kibuggyan belőlük a szívükre nehezedő irtózatos keserűség:
 – Átkozott legyen ez az ostoba fajankó! – tajtékzott Téténynembéli Márkus a házában névnapi
lakomára összesereglett, régi vágású úri vendégsereg előtt.
– Meglássátok, egymás után megfojt mindannyiotokat! Több esze van ennek, akár a római
pápának!
– Pszt! – tette szája elé gúnyoros mosollyal mutatóujját Csák Dömötör, a börtönéből csak
nemrégiben kiszabadult régi királyi étekhordómester, aki rövid ideig királyi udvarispán is volt. – Füle
van a falnak! Holnap Béla börtönbe hurcoltat, ha sokat jártatod a szádat! Törődj belé a sorsodba,
sokkalta jobban jársz, Márkus fiam!
– És ezt éppen te mondod? – jajdult fel őszinte kétségbeeséssel Márkus, s iszonyodva meredt
maga elé, mintha vajákos álmot látna, mintha megelevenedne a saját sorsa. – Szegény jó Endre
király! – szakadt föl kisvártatva keserves kiáltása. – Miért kellett teneked meghalnod? Miért ez az
átokfajzat örökölte utánad a koronát? Ez a szörnyeteg fattyú, a magyar nép megrontója!
– Hallgass, hallgass, elhallgass! – sziszegte a börtönviselt Csák Dömötör.
– Ha azt akarod, hogy tovább is a házadban maradjak, hallgass! – Fejével bizalmatlanul bökött
oda az asztal túlsó sarkán kucorgó Vázsonynembéli Lőrincre. – Holnap – sziszegte – talán
besomfordál Béla udvarába, és mindent elhadrál néki, amiket te itt ordítozol. Lehet, hogy nem teszi,
de az ember sosem tudhatja. Annyira hozzászoktak sokan az udvari méltóságok viseléséhez, hogy...
Márkus már gégéjéig teli volt tömve itallal. Mogorván bámult az öreg, hajdani királyi
tisztségviselőre:
– Akkor itt mindenki gyanús, uram! – Aztán meg-megrándulva körülhordta tekintetét a nagy
szálában. – Mert itt... mindenki volt már többször is a király jobbágya!
– Baj, baj! – dörmögte megbékélve, kialvó gyanúval Csák Dömötör. Aztán egyet ugrott az agya
kereke, s azt mondta hirtelen: – Nem furcsálljátok? Ennek a nyomorult, cábár fráternak minden
sikerül, amihez hozzányúl!
Egész este most szólalt meg először Vázsonynembéli Lőrinc, a régebbi po
261 hárnokmester, aki műveltségéről volt messze földön nevezetes, és ezáltal fehér hollóként kirítt
társai közül.
– Miként a görög mondabéli Midász király! Akinek az volt a büntetése, amihez csak hozzányúlt,
minden arannyá változott!
– Az anyja szentjit! – hördült föl a részeg Téténynembéli Márkus. – Azt mondod... minden, de
minden... És hogy... színarannyá? Az aztán... igen! Halljátok? – fordult ittasan hajladozó gajdoló
társai felé.
– Marha! – röhögte szemközt Lőrinc. – De az étel is arannyá változott, amit be akart falni, nem
érted? Meg az ital a kehelyben, az asszony az ágyában!
– Bár... járna így... Béla! – rikoltotta Márkus felragyogó arccal. Mojs, aki vagy egy évtizede első
ember volt, Endre király után: nádor, és sohasem látszott meg rajta az ital, akármennyit ivott,
szórakozottan legyintett:
– Ostobaság! Ez, amit ti csaholtok, ócska szóbeszéd, olvasgató papok öröme. Ennél különb
dolgok válnak arannyá Béla kezei között. Az öccse, Kálmán herceg meghódoltatta a bogumilokat,
újra hódoltatta Hűim tartományt. Egyik lányát férjhez adta a halicsi herceghez, s amit az apja
harminc esztendeig hiába akart, ő egy nap alatt elérte: béke van Halicsban! Se vér, se arany nem kell
több oda. Abba ment tönkre az a szerencsétlen apja, jól tudjátok! És nem figyelitek, hogy beszél
ezzel az ágrólszakadttal a pápa? Majdnem áhítattal. Akkora tisztelettel levelez vele, mintha mit
tudom én, kicsoda volna ez a senkiházi!
Mojs urat mindig szívesen hallgatták társai, most is lepisszegik, aki részegségében gaj dőlni akar,
vagy ölelkezésre áhítozva fehércselédekért kiáltoz.
– Mert mit akart legutóbb is a pápa? Keresztes hadat meghirdetni Bulgáriába, szétzúzandó a
görögkeleti egyházat. Faltörő kosnak Bélát akarta. Ez a hétravasz meg elébb írást követelt a pápától,
hogyha meghódítja Bulgáriát, akkor ott egyes-egyedül csak ő dirigálhat! Még a püspököket is ő
nevezi ki, meg az érseküket! Halljátok? Temérdek esze van ennek a bitangnak, jól tudja, ilyenfajta
engedelmet soha meg nem ad a pápa! De hogy egészen bizonyos legyen felőle, hogy nem kell hadat
vezetnie Bulgáriába, elkezdett dicsekedni, hogy “így meg úgy, szentséges atyám! Ha nem tudnád,
énnekem semmi bajom sincsen velük, nagyon jó szomszédok vagyunk mi Bulgáriával! A cár, Ajsen
János, ráadásul még atyafiságom is! Pattintok az ujjammal, kimondok valamit, és a bolgár cár már
rohan is és csinálja! Hát akkor? Miért abajgatnám fegyverrel, megmondanád, szentséges atyám?"
Kacagnak körös-körül a hosszú asztal két hullámzó partján, mert Mojs úr nemcsak Béla szavait,
hanem hanghordozását is felidézi. Jó, jó, hitvány gazember Béla, de az azért tetszik mindenkinek,
hogy a pápa eszén túljárt.
262
– És most jő még csak az igazi ráadás! Béla megírta azt is a Lateránnak, hogyha őszentsége ennek
ellenére is ragaszkodna a bulgáriai hadjárathoz, akkor őt nevezze ki pápai legátusnak, s hadd
vitethessen a lova előtt egy derék domonkosrendi szerzetes atyával egy pápai ezüst kettőskeresztet!
Tudjátok-e, mit üzent a pápa őszentsége ennek a burokban született baromnak? “Hogyisne! Hát a
trónomra telepedni nem akarsz? Inkább meghalok, és minden tervemről lemondok, de világi
személyt akkor sem nevezek ki pápai legátusnak!" – Mojs, a volt nádor, együtt rötyög a részeg
bárókkal, akik jobbrabalra dülöngélve, az asztalt verve, karban ordítozzák:
– Megadta! Megadta!
Mármint Béla a pápának, vagyis hogy okosabbnak bizonyult őszentségénél. Mojs arról hallgat,
hogy legbelül hallatlanul tetszik néki: ez a Béla ilyen tnokány király. Ezzel nem ugrálhat még a pápa
sem, aki pedig a hatalmas német császárt is úgy táncoltatja, mint a mesebéli duda a lakodalmasokat.
S hogy nem indít derűre-borúra, minden szóra hadat, hanem okos szóval boronál el rendkívül fontos
dolgokat. Kár, hogy ilyen szerencsétlen, hogy mégsem lehet igazán boldog a keserves kínnal, tíz
körömmel összekapart hatalmával! Minden nemesembert magára haragított, alig van olyan ember az
egész országban, aki szíve mélyéből tapsolna Béla hatalmának. És hiába erőszakolta úgy a régi
királyi vármegyék visszaállítását is. Azzal sem tellett meg a királyi kamara. Ki kellett k unyorálnia a
pápától, hogy a két bulla ellenére is engedélyezze a szerecseny gazemberek újbóli hivatalba állítását.
Mojs ispán kaján kárörömmel 'vigyorgott bele meg-meglötykölt serlegébe, az ide-oda gyűrűző,
méregerős márkiai veresbort nézdelve. Hiába, nem elég az erőszakkal feltámasztott királyi
vármegyékből befolyó komoly jövedelem! De még az izmaeliták, meg a zsidó kamaraispán, Téka is
tépheti mindkét kezével a pajeszát: Mária királyné tékozlását ő sem győzi pénzzel. Mert Mária
királyné aztán érti a módját, hogyan kell lapáttal kihányni a palota ablakán az aranyat. Már nem is jó
néki, ami csejgyolcsot, bársonyt, fibulát, nyakéket, mit-mást a magyar kézművesek készítenek.
Makacsul ragaszkodik a bizánci, a tálján, meg a német ötvösök, takácsok produktumaihoz. És
mindenből egyszerre legalább egy tucat kell néki, selyemszoknyából, aranyskófiummal átvert,
kihímzett palástból, diadémból. “Éppen eleget nélkülöztem ifjabb király korodban!" – vágja oda
röviden, élesen, ha Béla szólni mer az eszeveszett költekezés miatt. Mojs ispán egyre szélesebben
vigyorász magában: “Hiszen rajta van Bélán nyilvánvalóan Isten büntetése másképpen is! Már a
hatodik leányt csinálja, a bizánci szuka nem tud fiat vetni neki, akire a trónját, koronáját hagyhatná,
ha egyszer – bár adná a felséges Űristen, hogy hamarosan! – meghalna! Hanem Béla tíz körömmel
ragaszkodik Máriához – vélekedik a vén ex-nádor –, rossz nyelvek azt beszélik, a királyné eszével
gondolkodik a ki
263 rály! Ha Mária nem volna, semmire sem jutna! Hahaha! Katalinkirály!"kacarász a vén csont
gonoszul, és összerezzen, amikor a halálosan részeg házigazda újra elbődül, mint egy lőccsel oldalba
vágott bivalybika:
– Szegény jó... Endre úr!... Miért is... kellett... általmenned' abba a bús... árnyékvilágba?
Mojs úr haragosan vonta össze a szemöldökét. “Ugyan már, ez meg mire jó, ez az örökös bánatos
jajongás? Segít ez valamit is az emberen? Jobb lesz az emésztése, vagy az ebéd utáni szendergése
tőle? Jottányit is megváltozik valami ennek révén a világban? Ugyan! Marad minden a régiben!
Tovább regnál ez a nyomorult, akit úgy tűnik, a tenyerén dajkál az Úristen végtelen irgalma. Akkor
meg mi a jó fenének kainkoljon az ember, akár egy megrúgott kutya? Ez, sajnos, már a világon
semmin sem változtat!"
– De ha... van Isten, akkor... meghálálja ennek a... bitangnak a... hozzánk való... végtelen...
gonoszságát! – rebegi könnyekig ellágyulva Téténynembéli Márkus a meghatódottságtól, hogy ez
őneki ilyen szép kereken eszébe jutott, és még belé is tudta makogni Mojs úr fintorgó arcába..
Nagy volt a sürgés-forgás a királyi palotában, és Esztergom népe egy szálig kint ácsorgott az
utcákon, amerre el kell majd haladnia a kun követségnek. Már mindenki beszélte, s a szomszédjánál
jobban tudta:
– Egymillió kun kéretődzik be az országba!
– Az semmi, hogy egymillió! De mindnek kutyafeje van, meg hasított kecskebak-patája! S akire
rátekintenek, sóbálvánnyá dermed!
– Én azt is hallottam, hogy lángot okádnak és gyerekhúst esznek, és hogy csak a keresztény
gyerekek húsa ízlik igazán azoknak az ördögfajzatoknak!
– Egyetlenegy fehérnép ágyéka sem marad tőlük illetetlen!
S a hosszú nyelvű esztergomi hírharangok úgy sikongattak a kéjes borzongástól, mintha már a
kunok cirógatták volna őket a Duna-parti fűzfák sűrűjében. Bár azt is terjesztették róluk, nem
fáradnak ilyesmivel, ott támadják meg a nőket, ahol épp előtalálják őket!
Aztán megérkeztek.
Nem voltak valami túlságos sokan. Tán százan, ha lehettek. És az esztergomi bámészkodóknak a
torkára forrott a szó. Se egy milliónyian nincsenek, se kutyafejük nincsen, és híre-hamva sincsen a
hasított kecskebak-patának. Hát akkor? Mind alacsonyas termet, ami akkor derül ki igazán, amikor
lóról szállnak. Lábuk görbe, mintha édesanyjuk hordóra ültette volna őket kicsiny korukban, és
mulatságosán himbálóznak járás közben. Kemény, kifakult bivalybőr ing feszül széles, domború
mellkasukon, magas csúcsú süveg van a
264 fejükön, aztán csak bajuszuk van, ha van, az is ritkás szálú és erősen bongyor, szakállat nem
látni egyen se. Csak a vezetőjük visel olyat, akit maguk között kánnak neveznek. Az is érdekes, hogy
csupán a kán, meg a szorosan mellette lovagló néhány jelesebb férfiú visel aranyékszer-holmit,
karperecet, nyakláncot, fülbevalót. De az aranyuknak olyan szép, sejtelmesen sápadt a csillogása,
hogy az ember legszívesebben kinyújtaná a kezét, és mindjárt leszakítaná róluk. A lovuk, no, az még
csak a híres portéka! Méltó jószágok a lovasaikhoz! Apró termetű, rövid lábú valahány, vastag
szőrbunda borítja őket, mint a télére is kint hagyott rideg marhák testét. Olyanok valahog yan, mintha
aem is igazi lovak volnának, hanem kedves, mulatságos kis játékszerek.
Egy bolondos kedvű mészároslegény nagy magabiztossággal, fennhéjázó hányavetiséggel
odatoppan az egyik, gémberedett lábbal már a földön topogó kun elé, és orra előtt hadonász va azt
harsogja:
– Nohát, ha olyan erős vagy, húzzunk ujjat!
A kun vitéz meg nem érti, miről van szó, hogy is értené, csak a pökhendi hangot hallja, a csápolást
látja: kap az esztergomi mészárosivadék egy akkora poflét, hogy repül vagy két ölet. Mindjárt n agy
tekintélye lesz a kun küldöttségnek. Akkor meg még nagyobb, amikor a kánjuk arra kapja a fejét,
meglátja a csetepatét, és ott helyben lekapatja vitézét, s olyan huszonöt botot vágat az alfelére, hogy
az se ül egyhamar lóra, erre mérget vehet akárki. Egy száját tátó rabszolga ért kunul, az lefordítja a
kán indulatos szavát:
– Kücsüd! Huszonöt botot kapsz, mert megsértetted a vendégjogot!
– Hallottad? Az anyja Krisztusát! Ember ez a kán!...
A népség nem tágít a palota kapujából. Tolakodva, lökdösődve bebámul a nagy udvarra, ahonnan
a bejárati ajtók, folyosók lépcsőházai nyilának, és mohón falja a szemével a szőrmók
játéklovacskákat, meg a kőre dobott subájukon heverésző, vagy szoborként némán álldogáló kun
lovasokat, akik odakint maradtak. Rövid idő múlva odamerészkednek a királyi lovasok, és
csereberélni kezdenek a kunokkal. Nagy a becsülete a kunok pompás, kézbe simuló nyelű
csákányának. Hű, ha azzal valakinek jó haragosan odakoppintanak, annak kondíthatnak! Meg a
lószőr pányvájuk is igen kelendő holmi, és a szépen megmunkált szarvasagancs-nyelű késük. A
kardjuk enyhén görbülő ívét is csodálják, elkérik a mieink, suhintanak vele, és elragadtatottan
nyögik:
– Ha-a-a! Az anyja keservit, ez aztán csak a kard!
Tetszik nagyon a kunoknak, hogy a fegyverzetüknek ilyen sikere van, csak az nem, hogy amikor a
királyi testőriző lovasok a kunok lovaira vetnek szemet, gúnyosan elvigyorodnak, mintha valaki
disznó tréfát mondott volna nékik. Nem mondják ki, de a szemük úgy böcsmölli szegény csupaszőr
jószágokat, hogy majd leég a boldogtalan párákról a vastag, hosszú szálú bunda. Ellenben a kunok
szinte rajongó áhítattal szemlélik az udvaron hosszú száron, ttsz
265 teletükre megfuttatott, kényes léptű, hosszú lábú, csupacsont meg szívós ín, piros magyar
paripákat. A nyáluk kicsordul kitátott szájuk sarkán.
Barakony is ott ődöng a közelben, nehogy valami apró szamárságon összekaphassanak csencsem-
bencsem közben az övéi a vendég vitézekkel. Gondol egyet, úgy futtában a ló sörényét megmarkolva
a jobbjával a tomporára támaszkodva fölpattan a hátára, és szőrmentében, nyereg, kengyel nélkül
mutat nékik néhány ragyogó dolgot, hogy a kunok szeme is fentakad, s ha legyek röpködnének,
nyugodtan beröpülhetnének a szájukba. A kunok meg a pányvájukkal, karikás ostorukkal
tündökölnek, hogy valahogyan szégyenbe ne maradjanak a házigazdák előtt. Mindez a szájtáti
esztergomiak legnagyobb gyönyörűségére folyik a palotaudvarban.
Az alkalmi parádénak az vet véget, hogy a palota kerengőjén feltűnik a kun kán, s mellette, ó,
csodák" csodája, a napfogyatkozásnál is ritkábban látható Béla király! Félelmetes vivátot rivali a sok
kíváncsi polgár, hogy az égbolt behorpad a fejük fölött. Eldőlnek a csodálkozástól! Mi történhetett?
Vagy ezek a kósza kun komák mégiscsak olyan jeles, nevezetes népség lennének, hogy a király
kikíséri egy kis kánjukat a palota kapujáig? Hogy az a!... S Béla ott áll, arca szögleteiben megbúvó
diadalmas mosollyal, és addig integet a boldogan tovarobogó kun küldöttség után, amíg el nem nyeli
őket a város utcakanyarulata.
Rövid idő múltán már mindenki tudja a nagy újságot:
– őfelsége befogadja Kötény királyt és a kun népet!
A kíváncsiskodók szíve is megesett rajtuk, mert annak is híre járta, hogy milyen szörnyű csapás
érte a kunokat! Megtámadták őket a tatárok, és irtózatos vérfürdőben kétszer is megmérkőztek
egymással. És harmadszorra a tatárok maradtak győzedelmesen a csatatéren. Felszólították Kötényt,
borulion arcra, csókolja meg Batu kán csizmáját. Hanem a kunok fejedelme inkább odahagyta
népével együtt azokat a pusztákat, ahol a napot meglátta, amelynek földjébe ősei el vannak temetve,
mintsem hogy a gonosz tatárok rabszolgájává alacsonyodjék. S azt is tudta mindenki, hogy csata
közben két édes fia is elpusztult Kötény királynak.
Aztán estére kelve egyszeriben megfordult a szél járás az esztergomiak szívében. Ugyanazok,
akik napközben őszintén sajnálták, este már úgy szidalmazták a kunokat, mint a rossz kocsmárost,
aki nem átallja vizezni a borát.
Délelőtt az öreg tímár, Ferenc mester, meg az ifjabb kovácsmester, Péter is ujjongott, hogy milyen
drágák, aranyosak a kun vendégek, este pedig öklüket rázták a palota felé, mondván, hogy a fészkes
fekete fene rágná szét őket, felséges barátjukkal egyetemben!
Ügy esett ez a dolog, hogy kora délután a kovácshoz jeles úri vendég érke
266zett, aki bizonyára valami Maradék-fajzat lehetett, mert tüstént gúnyosan félrehúzta a száját,
amikor Péter magasztalni kezdte a kunokat:
 – Mit nem mondasz, mester uram? Azt mondod, rendes, becsületes emberek a kunok? Akár te,
vagy jómagam? Ugyan! Mit nem mondasz! Ügy látom, hiába élsz a székesfővárosban, nem látsz
tovább az orrod hegyénél.
– Nem értem a szavad, uram! – vonta össze sűrű, bozontos szemöldjét a kovács, egy minutumra
leeresztve súlyos pörölyét.
– Csak annyi történt, hogy ezt a megható históriát csupán a király őfelsége ókumlálta ki nagy
ravaszul, hogy a kunok hozzánk bejöhessenek! Azokkal akarja kordában tartani az uralma ellen
rezgelődő magyar urakat! Érted-e? Aki ezután csak pisszenni merészel Béla rémuralma ellen,
mindjárt a kun hóhérok kezére adja! Pedig – hajolt közelebb az úri vendég a kovács kormos füléhez –
ne mondd meg senkinek, irtózatos nagy barom a király! ö magát ugyan fene okos embernek hiszi!
Tudod, kicsodák a kunok? – fogta mindig halkabbra a hangját. – A hírhedett tatárok kémei!
Besompolyognak ide szép csendesen, mindent kiszaglásznak, hol van a gyengénk, mit hol tartunk,
aztán... Amikor betör ide a tatár, azonnal melléje állnak, és... Kell itt még valamit magyarázni ilyen
okos embernek, mint amilyen te vagy, kovácsmester uram?!
Pétert a rémítő hírek hallatán hirtelen elöntötte a düh, és akkorát csapott pörölyével az üllőre,
hogy menten kettépattant a patkónak egyengetett izzó vasdarab, s hajszál híján kiverte a sugdosó
úriember szebbik szemét. Az a károgó illető rémülten káromkodva ugrott félre, majd fönt termett a
lova hátán, és köszönés nélkül, patkolatlan lovával tovavágtatott; azt hitte a balga lélek, őrá
haragudott meg a mester. A váratlan mozzanattól megzavarodott kovácsmester elhűlve tekintett
utána. Hiszen már le is körmözte a lovat! Sőt! Egyszer már föl is próbálta a ló megtisztogatott
patájára a tüzes patkót! Már csak egy icikét kellett volna igazítani rajta, amikor elkezdte mondani a
vendég a kunokat meg a tatárokat.
Az öreg tímár mindig ott kucorgóit háromlábú kisszékén a boltja küszöbén, és állandóan árgus
szemekkel kémlelt és fülelt, nem akart lemaradni semmiről, amit szomszédja a forgalmas
kovácsműhelyben temérdek vendégétől megtudhatott.
– Mit mondott ez az úr? – hajolt előre sürgető kíváncsisággal a vénember, füléhez téve tölcsérként
a markát, mert egy szavát sem szerette volna elveszíteni, hiszen jól látta, a vastag szutyokfoltok alatt
is elsápadt a kovács arca az elébb. Péter lélegzett egy nagyot, és kivágta:
– Júdásokat fogad be országunkba a király!
– Üristen! Hogyan? Honnan tudod?
267
– Mindegyik kun a tatárok kéme lesz! Ez a jeles úr mondta: el fogják adni országunkat Batu
kánnak!...
A vén tímár ijedten vetett keresztet, és elhátrált, mintha az ifjú Péter kovács azt mondta volna
néki:
– Pestises beteg fekszik a házamban!
Hanem van egy magyar közmondás: a kutya ugat, a karaván halad! Hiába vartyogott tücsk öt-
békát az egész ország a kunokra, mégiscsak befogadtuk a szerencsétlen, hazátlan népséget. S bár
országszerte izzott a felháborodás parazsa, a király nem törődött semmivel ; személyesen sietett
elébük fényes kíséretével az ország határára, a kői monostorig, hogy maga fogadhassa őket. Még a
Nagyorrú Dénes nádor is csóválta a fejét mérgében, és Mátyás, a veszprémi püspök alig tudta
csitítani, hogy ki ne mutassa haragját hangos káromkodással. – Hogyan gondolja ezt őfelsége? Jön
negyvenezer nyomorult földönfutó koldus, és a hárommilliós Magyarország koronás királya úgy
lohol elébük, mintha az élete függne tőle, hogy mit szólnak a fogadtatáshoz?
– Megállj, nádorispán uram! Az esztelen harag beszél belőled! Valóban így van, ahogy mondtad:
az élete függ király urunknak a kunoktól, ezért siet elébük az ország határára. Ki más állna melléje,
ha ideérve megtámadnák országunkat a tatárok?
– Meglehet, hogy így van! Akkor is minek ekkora bolond ceremónia? Negyvenezer lovas az csak
negyvenezer lovas! Én tudom, őfelsége jót akar, de ne feledd, hitvány kis népség lehet, amely a
tatárok rohama elől csak úgy megszalad. Sokra jutunk velük, annyi szent! Jó, hogy a haldokló Róbert
atyát nem hurcoltatta őfelsége magával Kötény kán fogadtatására! Én tisztelem, becsülöm felséges
urunkat, de ez a kun-dolog megháborította az agyát! Miért tesz fel okos ember létére mindent egy
lapra? A jó ostáblajátékosnak mindig van egy-két bölcs húzás a tarsolyában. Ha nem tud kivédeni
akármilyen komisz támadást, egy-kettőre lesöprik figurástól a tábláról!
Akkor már a püspök is megneheztelt a makacskodó nádorra:
– Éppen te szidod őfelségét? Hát nem éppen te tudod, milyen szörnyű gondoktól fő a feje? Olyan
ez az egész ország, mint egy erdei fatörzs, amely telides-teli van felbolygatott mérges darazsakk al, de
még egy-két minutumig nem tudnak szúrni, mert valaki önfeláldozóan a lyukra szorítja a tenyerét! És
ha elkapja onnan? És ha a darazsak kirajzanak? Ki állhat akkor az útjukba? Nincsen olyan földi
ember!
– Igaz – morgott a nádor kicsit szelídebben villogó szemekkel, de aztán megint csak felfortyant: –
Ej, akárhogyan is kerülgetem a forró kását, akkor is
2éi forró marad! Tudd meg, püspök uram, eleven parazsat gyűjt a király a tulajdon fejére a kunok
befogadásával! Én szólottam!
Ügy forrt az ország a kunok befogadtatásának hírétől, mint a kovács dézsájának vize, amikor
belenyomja a fehéren izzó patkót. Még Béla hívei is őszintén felháborodva súgtak:
– Égbekiáltó gyalázat! Hogy egy nyomorult pogány hordát a hatalmas magyar király vezessen
végig az országán! Meglehet, Béla úr gyalog talpalt Esztergomig, ájtatos félelemmel szorongatva
közben Kötény kán lovának kantárát!.
Ugyan Csák Ugrin, a kalocsai érsek meglocsolta Kötény kán tar koponyáját egy ökörszarvkürt
Duna-vízzel, aki a törvény betűje szerint ezáltal kereszténnyé lett. Ráadásul a magyar király a fiává is
fogadta! De akkor is! Mit változtat ez azon a szomorú tényen, hogy ezek a nyomorult földönfutó
pogányok, a tatárok elől futva, égre-földre esküdöznek, mint a rajtakapott asszonyok, ha idő előtt
érkezik az uruk haza, holnap pedig köpönyeget fordítanak, és Batu kánnal közösbe vágják rapittyára
a magyart?!
És.hiába volt Béla király minden óvatossága, ahogy kiválasztotta letelepedési helyeiket. A kun
temérdek szilaj marhával, lóval, juhval érkezett, amelyek egy ideig megfértek békében a kijelölt
helyeken, de aztán... ha bóbiskolt kicsit a pásztor, már be is törtek a rideg barmok a vetésekbe,
szőlőkbe, gyümölcsösökbe, és megvolt a baj! A magyar szabados karóra kapott, fejbe magasztalta a
kun pásztort, annak odavágtatott a bojtárja, és kettéhasította görbe szablyájával a magyar koponyáját.
Közben a veszett ordítozástól, vagdalkozástól megvadult baromcsorda megfutamodásában még
jobban letaposta hét falu határát.
Magyar királyi ispán, kun kán üstökén egyaránt folyt a veríték, amíg valahogyan megállapodtak a
példás büntetésben. De már akkorra se szeri, se száma nem volt a halottaknak és a súlyos
sebesülteknek. Miért? A magyarnak segítségére futott a faluja, a kunnak meg a pokoli segélykérő
kürtacsargástól fölriadtak törzsbéli társai, és megütköztek, és olyan ádázul harcoltak, mintha a két
nép, a két ország fennmaradása függött volna tőle. Hét falu temploma előtt telt meg a cinterem új
sírokkal, és egyik kun törzs szállása közepén óriási máglya lobogott, amelyen a kun halottak százait
égették el. A máglya sűrű, csípős füstje elbontotta az egész országot.
Béla személyesen ment oda rendet teremteni. De nem lehetett! Mert még ott tartózkodott a kői
monostorban a király, amikor máris újabb véres összecsapásnak kelt híre. Kun pásztorlegény
paripájára kapott egy magyar menyecskét, és elrobogott vele. A nőrablást amúgy is súlyosan büntette
István király óta a magyar törvény, hát még így, hogy kun ragadott el magyar asszonyt! A meglopott
család falujabéliekkel üldözőbe fogta az asszonyrablót, elfogta,
269 és a megszöktetett fehérnép hiába jajveszékelt, hogy szereti, a felesége akar lenni,
könyörtelenül felhúzták a kunt a legmagasabb fa tetejére. Akkor meg a megölt kun legény törzsének
férfiai ütöttek rajta a magyar nő faluján, és porig égették, és minden elevent levágtak.
Kötény kán megtizedeltette a törzset. Saját népei is felszisszentek a kegyetlen ítélet hallatán. Béla
úrnak sajnos már nem volt kit megbüntetnie, így nem bizonyíthatta be, hogy vasököllel kíván rendet
teremteni.
És ha itt elfojtották ideiglenesen a tüzet, két faluval odébb újra fellobbant a lappangó parázs;
kunok és magyarok ádázul egymás torkának estek, mert ott meg magyar legények dézsmálták meg a
kun lányok színe-javát. Béla orcájára ráégett a komorság, az örökös, súlyos gond fekete zománca.
Csak akkor ragyogott föl a szeme egy pillanatra, amikor Mária királyné udvarmestere, a tejfelszőke,
nyalka Konrád mester lelovagolt hozzá Kalocsára lélekszakadtával a várva-várt jó hírrel: •- Felség!
Fiad született!
– Deo gratias! – ugrott föl a király, ég felé lökve mind a két karját véghetetlen boldogságában.
Aztán meg térdre bukott, összekulcsolta két kezét, és olyan forró hálafohászt küldött az egek urához,
mint még tán életében soha. Meghallgattatást nyert hát leghőbb, legtitkosabb vágya! Van már
trónörököse! Van kire hagynia majd a trónt, a koronát, ha egyszer meghal! Kibuggyant örömében a
könny is a szeme sarkából, végigpergett az állán, és a dolmányára csordult. Aztá n felpattant, és
kérdések özönével árasztotta el a lófogú, nagyszájú, vihorgó Konrádot:
– Te vigyori Szent Péter! Igazat mondtál? Valóban fiam született?!
– Kegyes felség, engedelmed kérem, de... ha egy csecsemőnek kusztorája van, lehet más, mint
fiú? – röhögött az ifjú szemtelenül a király arcába, aki máskor ezért a pajkos beszédéért szigorúan
megdorgálta volna.
– Ó, te, te pogány lókötő, mit nem mondasz? Tehát: igaz? Fiam van? Fiam? – hadarta fölhevülten.
– Es mit is mondottál? Szerencsésen jött a világra?
Konrád mesternek most először komorult el az orcája:
– Felség, ezt az egyet igazán nem mondhatnám, őfelsége farral jött volna előre, három bába is
hadakozott véle, amíg végre hajlandó lett úgy fordulni, ahogy a többi halandó szokott megszületni.
Szegény királynénk majdnem meghalt a fájdalmaktól! Ügy kiáltozott, a szívünk is majd meghasadt a
hallatán! Mintha késsel döfködték volna a kunok! – Gyorsan elharapta, mert észrevette, elkomorul a
király amúgy is sötét arca. – Büszke lehetsz rá, mert bizonyára nagy király lesz a fiad: tizenkét fonttal
született!
Béla elszörnyedve csapta össze a kezét:
– Szentséges Szűzanyám! Mária! Te, te, te, szegény, áldott jó feleségem!
2JO Édes kicsi Máriám! Jaj, jaj, jaj! – hányta magára rémülten a keresztet. – Most mitévő legyek?
– markolta meg őszinte kétségbeeséssel Ugrin érsek, meg a Nagyorrú Dénes nádor karját: –
Nevessek, vagy... zokogjak? Fiam született, de... majdnem meggyilkolta a... feleségemet?!
– Uram – dörögte Ugrin atya –, ilyen az élet. Tudom, mióta fohászkodsz fiúgyermekért. Adj hálát
az Ornak, amiért meghallgatta kérésedet! S utána fohászkodj királyné asszonyunkért, hogy ne legyen
baja! Ne félj, én is imádkozom majd, és... jól tudod, véghetetlen a mi urunk, Jézus Krisztus irgalma!
Bélán egy minutumra átvillant: “Na, ugyan sokat használ nekem, ha te imádkozol Máriámért, te,
te főpapi pogány, aki ágyasokat tartasz, kockázol, lovat futtatsz és napokig dáridózol, hogyha kedved
szottyan, és mezítelen némberek táncolnak az asztalodon a tamburák buja szavára, haj, haj!" De
aztán mindjárt meg is bocsátott az érseknek gondolatban, hiszen kitűnően ellátta a dolgát érseki
kerületében, s hogy Kálmán herceg olyan dicsőségesen fejezte be Boszniában és Hűim földjén az
eretnekek ellen vívott hosszú hadjáratot, az is Ugrin érsek példátlan bátorságának, szilaj
vakmerőségének köszönhető. “Hát akkor? Majd intézze el a túlvilágon, ha meghal, pogány életéért
befogadják-e a mennyek országába? Az már az ő dolga!" Arra eszmélt föl gondolatfuttatásából a
király, hogy Ugrin érsek azt harsogja:
– Hanem erre nagy áldomást kell innunk, uram! Ilyen nagy esemény még a királyok életében is
csak egyszer van! ...
 Bort hoztak, az érsek csapoltatta kalocsai pincéjében a legfinomabbik miseborából, és szokása
ellenére Béla úr is megivott vagy három kupával. Könyökölt az asztalon, a szeme szomorúsággal
elegyes boldogsággal csillogott, mert gondolatban már a kis királyfit ringatta két karjában, és
ugyanakkor a tenyere – érezte! – Mária lázverítékes homlokát simogatja. “Te zsivány, te irtóztató
nagy zsivány! Hát illik ilyet tenni? Majdnem megölted anyádat!" – mormolta, aztán három falut adott
a lisztfehér képű Konrádnak, aki örömében körülcigánykerekezte a monostor refektóriumát, s a
fényes udvari uraságok harsogva hahotázták a királynéi udvarmester ájult boldogságát.
Éjfélig maradt az urakkal a király. Mátyás, a veszprémi püspök alig-alig ivott. Némán mozgott az
ajka, mintha valakivel beszélgetett volna.
– Mi bajod van, Mátyásom? Beteg vagy? – fordult hozzá aggodalmas arccal Béla úr, de az csak a
fejét ingatta:
– Nem, uram, hál'isten, semmi bajom! Mária királynéért és szegény Róbert atyáért imádkozom!
– Ügy ám! – borult még jobban el a király homloka, és szíve mélyéig nyi
277 lallt valami, amikor felszakították az ajtót, és az akadékoskodó ajtónállókat félrelökte egy
királyi kengyelfutó, akinek fekete fátyollal volt beborítva a sisakja, a vértje és a pajzsa.
– Jaj! – buggyant ki a király torkán az iszonyú gyanú, s úgy érezte, kerengeni kezd vele jobbra-
balra a szála, s most mindjárt reáomlanak a falak. – Meghalt? – szorította védekezőén torkára a két
tenyerét. Aztán görcsös erővel lehunyta a szemhéját, és mind a két kezével az asztalba kapaszkodott,
hogy valahogyan kibírja az iszonyú hírt, amit a futár hozott. – “Mondd ki már – sziszegte némán,
összeharapott ajakkal, hogy a vére is kicsordult –, no, mondd ki már, te átok, mondd ki, hogy
meghalt az a lény, akit a földkerekségen mindenkinél jobban szerettem, imádtam..."
– Ne ijedj meg, kegyes felség! – hullott valahonnan nagyon messziről és nagyon magasról és
százféle cifra fodrot vetve a fullajtár hangja. – Róbert érsek atya hunyt el! Kegyes királyné
asszonyunk túl van a veszélyen!
Béla a püspök karjaiba hanyatlott, akit szíve mélyéig megrendített az érsek halála: “Hát mégiscsak
meghaltál? Szegény jó öreg Róbert atya! Igaz, eleinte kárhozatos módon gonoszkodtál, ahol csak
tudtál, ott ártottál, és az egész országot nem egyszer komoly gyászba borítottad! De aztán... javadra,
nagyon megváltoztál, és legutóbb már szinte családtagnak számítottál király urunk famíliájában!
Lám, lám, egyszer mindenkit úton ér a kegyetlen halál!"
S míg ezek a kegyes gondolatok végigsuhannak a püspök agyán, egyszerre csak ezt hallja:
,-. Hála legyen az Istennek! Ezerszer áldott légy, Uram!
Először majdnem nekiront Bélának felháborodásában! “Hogyan? Te örvendezel a szegény
esztergomi érsek halálán?" Csak azután érti meg, a király azért hálálkodik, hogy nem a felesége
került Kharon hajójára. Mélyet sóhajt a püspök, és letörli homloka verítékét:
– Deo gratias – mormolja ellágyuló hangon az óriási püspök. – Jó, hogy túl van a veszélyen a
királyné, és... Uram bocsa', de tán az is jól van, hogy az öreg Róbert atya meghalt. Mégsem lehet
örökké egy ember az esztergomi érsek! És... ezek után most már végre... hátha... gondol egyet a
király őfelsége, és... N, BATU KÁN, A TÜNDÖKLŐ...
Egyik ember meghal, a másik megs2ületik, a párkák orsója egyik napot a másikba szövi. Sokszor
egy minutumról úgy érezzük, örökkévalóságig tart, máskor meg egy-két esztendő úgy surran tova,
hogy hőkölve kapjuk föl a fejünket:
– Üristen! De hát hova lett ez az esztendő?
Béla sem tudta volna megmondani, hogyan is múlt el az 1240-68 év.
Riasztó hírekkel volt teli egész Európa. Minden házban, piacon, vásáron csak a tatárokról foly t a
szó. Hogy milyen iszonyatosan kegyetlen horda! A föld még ilyen véres csűrhet soha nem hordott a
hátán! írmagot nem hagynak sehol a meghódított lakosságból! Az elfoglalt városokat, falvakat porig
égetik! Szeretik a rendet, még a gyilkolásban is! Megszámolják a rabjaikat, aztán kiosztják maguk
közt, egy-egy tatárnak hány rabot kell lemészárolnia. Az aztán ugyanolyan közömbösséggel, mint
mészáros a vágóhídra hurcolt toklyókat, levágja őket. Minden ezredik tetemet a lábánál fogva
fölakasztják egy magas fa ágára, hogy a seregdeákoknak kevesebbet kelljen veszkődniök a holttestek
megszámolásával. Csak a nőket hagyják életben ideig-óráig, ameddig kedvüket töltik rajtuk, ahányan
csak vannak a törzsben. Aztán életlen késekkel lenyiszálják emlőiket, s nevetnek, amíg jajveszékelve
elfolyik utolsó cseppig a vérük.
Mindenki ilyen jól tudta mindezt, de ha Béla király levelet küldött valahova Európába, hogy
nagyon ügyeljenek, mert közeleg a tatár veszedelem, az urak megvonták a vállukat, és fölényeskedve
nevettek:
– Ugyan, badar beszéd ez l Mitől van ennyire megrettenve a dicső magyar király? Hiszen van
füle, ő is hallhatta már: a tatár birodalom mögött terül el a jó János pap hatalmas országa! Ha
megunja a tatárok gyalázatosságát, felkel, és eltapossa őket, mint a bakószekér kereke a csigaházat! –
és betelepedtek a kocsmába, sört vedeltek, gerincre fektették az asszonyaikat, vásárra vitték kelendő
portékáikat, születtek, éltek, meghaltak, mint máskor.
Különben is sokkal nagyobb, érdekesebb színjáték zajlott a szemük láttára immáron évtizedek óta:
a pápa akarta elroppantani a német császár gerincét, mert egyedül kívánt a világ ura maradni.
A magyar népet egyik dolog sem érdekelte. Csak az, hogy ezt a sátán-szerdék kun csordát a
nyakukra kényszerítette a király. Hogy a Temes, a Maros, a Körösök és a Tisza szögében pokollá vált
az élet. örökös a fegyveres torzsalkodás, szinte állandóan szól a lélekharang. Hogy nincsen
biztonságban a keservesen fölszántott földben a vetés, mert lelegelik az éhes kun baromcsordák. Ha
meg kimegy a paraszt a határba, a kun kanok meghágják otthonaikban a feleségeiket, lányaikat, de
még az öreganyjukat is! Aztán szórakozhatott azzal a király, hogy szerteszét telepítette a kunokat az
ország minden részébe, s Kötényt egész udvarával Pest vármegyébe ültette. A kánnak meg mindig ott
kellett lennie Béla udvarában, legbizalmasabb híveivel. Akkor már úgy el volt mérgesedve,
gennyesedve a kun seb, hogy nem lehetett meggyógyítani semmiféle királyi rendelet lapulevelével.
Igen nehezen értették meg egymást, a magyaroknak nagyon nehéz volt a kun nyelv. Igencsak
csárálnak – mondták –, csak éppen semmi értelme sincsen a beszédjüknek, és bosszúsan igent
bólintottak, és azt dörmögték rá, evett volna meg a pátriádban a jóféle – és elmentek mérgesen. Aztán
Béla feltette a koronát minden melléfogására a legsúlyosabbal! A magyarokat évekkel előbb kitiltotta
a palotából: Barakony góliátjai mindenki előtt keresztbe eresztették a kőrisfa lándzsákat, lélek az
ajtón se be, se ki! Ezek a csöpp sárga ördögök meg a karikalábukon akkor gurulhattak ki-be a királyi
palotába, amikor nékik úgy tetszik! S hogy a kancellária irgalmatlan vas-zabláját rágó serviens
népség ne álljon egyedül ezzel az irtózatos sértéssel, tulajdon urai büszkeségébe is rúgott egy nagyot:
az udvarába láto
274 gató kun kánoknak, vezíreknek székeket hozatott a király, megengedve, hogy a jelenlétében
leülhessenek.
– Rohadj meg, ocsmány júdásfajzat! – hörögték a Maradék-urak lakomáin, amikor Bélát és
udvarát böcsmöllték kedvükre. De még Béla hívei is fogfájósán sziszeréltek, amikor a király kun
ezernagyot fogadott, székkel tessékelte meg, s a király tárnokmestere – Árpád fejedelem ivadéka! –
állva mondhatta el, mennyi adót hajtottak be aznap Sámuel kamaragróf emberei. Mátyás atya tartotta
a száját, hiszen az elhunyt Róbert atya helyébe Béla úr őt neveztette ki esztergomi érsekké, és mélyen
hallgatott, amikor az elkeseredett Tűrje Dénes morgott, mint a bolhás kutya, hogy a kun kánok
karszékben, puha párnákon döglenek, ő meg, aki a király játszópajtása volt, ácsorog, mint holdkóros
legény a kislány ablaka alatt. Hogy lehet az, hogy őfelsége ilyen súlyos tévedést nem vesz észre?
Vagy ha észreveszi, nem ismeri be, hogy eltévesztette a bánásmódot? Miért kedvesebb néki ez a
nyomorult kis sárga ördögfajzat, mint a magyar? Hát kiknek a koronás királya Béla úr? A kunoké,
vagy a magyaroké? Ezekre a jogos zokszavakra nem szól az érsek atya semmit. Hiszen mit is
szólhatna, mikor őneki különben is a király jobbján van a széke?
Aztán megint fekete felhő borult a királyi udvarra, váratlanul visszaérkezett Julián atya.
 – Hogyhogy? – fehéredett el Béla úr komor, szakállas orcája, ami által hasonlatossá vált a bizánci
bazilikák képein ábrázolt szentekhez. – Hát téged miféle szél sodort ide? Hisz úton kéne lenned...
Baskíriába!?
A szerzetes sötét arccal, nekibúsulva ingatta nagy, csupaszőr veres fejét:
– Nem juthattam tovább, csak Szuzdálig! Az orosz fejedelem már nem engedett tovább, kegyes
uram!
– Miért, Julián atya?
– Mert a tatárok már feldúlták az ősmagyar hazát. Elpusztították Bulgáriát, és meghódoltatták a
mordvinokat is.
– Úristen! – nyögött fel Béla, hiszen abban reménykedett, hogy majd Julián révén idevezetteti a
megkeresztelkedett ősmagyarhazabélieket, aztán akkor velük, meg a kunokkal vállvetve a világ
bármelyik hadseregének fittyet hánynak! És most mint a villámcsapás jött a keserves hír:
szemvillanás alatt szertefoszlott legdédelgetettebb, titkos álma! Ja-a-a-j! Jaj jaj, jaj! De hát korán
vigad a király, ha azt hiszi, már kiürítette a csalódások méregpoharát! Ugyan, ugyan! Hallgasd csak,
jó Béla úr, mit mormol tovább szemét lesütve a derék domonkosrendi barát:
– És... Jurij szuzdáli fejedelem forró üdvözletét küldi néked, a magyarok koronás királyának. Ezt a
levelet az udvarában tartózkodó tatár követ adta át nékem, hogy néked elhozzam.
Béla úgy tartja a selyempuha, pihekönnyű papirosra, fekete kínai tussal, ecsettel rajzolt levelet,
mintha undok varangyos békát fogna. Vagy komisz tréfaként undok ürülékkel teli edényt nyomtak
volna a markába. Eltartja magától, és mindenki látja az asztal körül, remeg a király keze, mintha
óriási súlyt kéne kinyomnia. Elkerekedő szemmel nézi. Csupa érthetetlen, titokzatos krikszkraksz.
Elszorul a torka:
– Mi ez, Julián atya? Milyen nyelven van ez írva? Akár a madárlábnyomok – húzza meg
gyanakodva a vállát. – Én nem értem ezeket az írásjeleket!
– Én igen! – mondja a domonkos barát. – Volt ott egy kun, az elmondta, ez a levél török betűkkel,
de tatár nyelven van írva. A kun beszélt magyarul is, így magyarra fordította. Én pedig szóról szóra,
híven megtanultam, hogy néked elmondhassam.
– Ez itt mi légyen? – kérdezte hideglelős borzongással Béla, mert érezte a furcsa, kegyetlen
kinézetű ákombákomok közül sírverembéli hideg csap az arcába.
– Ez itt – hajtotta félre a pap fejét, hogy lássa, mit kérdez a király –, ez az első krikszkraksz azt
jelenti, Batu kán. Vagyis, hogy: “Én Batu kán, a Tündöklő... " Különben ezt a jelet – magyarázgatta
az írástudó kun – Ragyogónak is szokták olvasni.
– Ezt? – kapirgálta meg a körmével a király bosszúsan a fekete tus-szarkalábat. Mintha attól
megváltozhatna a levél tartalma, úgy csinálta. – No, hát mondd már, hogyha megtanultad! – fakadt
ki, mintha a domonkos szerzetes lenne Batu kán, s a levélben ő pimaszkodna véle.
Julián egy minutumra lehunyta szemét, mély lélegzetet vett, aztán furcsa, fojtott torokhangon
darálni kezdte, minden szót külön dajkálva a nyelvével, hogy valahogy egy is ki ne maradjon belőle,
időnként a mennyezet fele mozdítva a széthajtogatott selyempapírra írt levelet. Mindenki elszoruló
torokkal figyelt.
“Én, Batu kán, a Tündöklő, az Égi Király cselédje, aki hatalmat kaptam uramtól fölmagasztalni
azokat, akik magukat megalázzák előttem, és földbe tiporni az ellenkezni merészelőket, csodállak
téged, magyarok királya, hogy miért nem adsz semmiféle választ, mikor én már vagy harmincszor
küldtem, hozzád követeket, levéllel, üzenettel! Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok
katonád van és erős országot kormányzói, s ezért nehezedre esik meghódolnod előttem! Pedig hidd
el, üdvösebb volna, és jobban tennéd, ha önként megadnád magad! Aztán értesültem arról is, hogy
oltalmadba vetted nyomorult kun rabszolgáimat! Szigorúan meghagyom néked, egy percig se tartsd
tovább őket országodban, nehogy kérlelhetetlen ellenségeddé váljak miattuk! Nékik könnyebb
elmenekülniük, hiszen sátrakban laknak, még talán kereket is oldhatnak előlem! De te? Veled mi lesz,
magyarok királya? Te fa-
276és kőházakban lakozol, váraid és városaid a Duna és a Tisza mellé kötnek! Te hogy gondolod,
hogy elmenekülhetsz előlem?!"
Döbbenetes csend omlott a szálára. Barakony, aki karját a mellén összefonva, hátát a falnak vetve
állott az ajtó közelében, felháborodva lépett előre, ökölbe szorítva mind a két kezét:
– Gyalázat! – szaladt ki a száján akaratlan.
– így merjen valaki csaholni a magyar királlyal! – toldotta meg sziszegve a Nagyorrú Dénes
nádor. – Mit képzel magáról, hogy kicsoda ez a nyomorult Batu kán?
A tolmács szólalt meg váratlanul, akinek Kötény kán súgott valamit.
– Batu kán minden mongolok nagykánja! Az Aranyhorda ura! Összerezzentek a szálában.
– Miféle... Aranyhordáról beszélsz?! – fakadt ki Béla úr, belső izgalmát vezetve le heves
kiáltásában.
– Aranyhorda – ez a tatár had neve, akik a Sárga-tengertől a Havas-hegyekig és a Jeges-tengertől a
kincses Indiáig letiporták a világot!
– De jól tudod, kun kutya! – vicsorított a nádorispán a tolmácsra. – Talán ők tanítottak meg rá,
hogy mit mondjál, hogyan ijesztgessed a magyar királyt?
Bélában felhorgadt tüstént az indulat. A nádor úgy védte meg, hogy tulajdonképpen megtámadta.
– Senki sem ijesztgetheti csak úgy a magyar királyt! – kiáltotta rendkívül haragosan. – Béla
királynak van annyi hatalma, hogy bárkivel elbánhat!
Mindenki behúzta a nyakát, és sanda pillantásokkal illették a vendég kun urakat. A kun kánok –
szerintük – szemtelenül mosolyogva, térdüket karjukkal átfonva ültek. A magyarok meg álltak. “Hát
persze – gondolták sokan –, ha jön a tatár, majd ővelük elibük állasz! De azt még meglátjuk, hogy
bánsz el Batu kánnal? Az egyszeri vak is azt mondta, meglátjuk, hogyan táncol a sánta! Negyvenezer
nyomorult kun kurafival akarod te feltartóztatni Batu kánt, aki az Aranyhordával sarka alá tapodta a
fél világot?" Már-már szinte meleg részvét parázslóit a legtöbb udvari személy szemében, és őszinte
káröröm: “Bukj el! Adná az Üristen, hogy kitörne a nyakad!" Csak akkor rezzennek össze megint
Béla hívei és ellenségei, amikor hallják, újra rivali a király:
– És hol van Batu kán harminc követe?!
A Nagyorrú Dénes nádorispán felé kapják a szemüket, az meg hirtelen két hatalmas öklén talál
sürgős nézegetni valót, amely az asztal lapján nyugszik.
– Nádorispán uram! Hol van Batu kán harminc követe?
– Hazudik a sárga kutya! – hörgi a nádor sarokba szorítva. – Jó, ha hármat ideküldött
Esztergomba!
277
– Az a három hol van, nádorispán uram? – És a nádor érzi, ha most nem ad világos feleletet,
akármennyire is szereti a király, belevágja a tőrét.
– Mielőtt színed elé bocsátottuk volna, megvallattuk őket. Hogy igazából mit akarnak. Kérdeztük
őket tűzzel, vassal, vízzel,kínzópaddal. Inkább meghaltak, de egy szó nem sok, annyit sem vallottak.
Rátót Domokos tárnokmester száján kicsusszan:
– Mokány kis emberek voltak. Meg se pisszentek, amikor a hóhér munkálkodott rajtuk, uram!
Béla feje a mellére horgad. Szeretne felugrani, és az arcába vágni a félig gúnyosan, félig sután
vihorgó uraknak. Majdnem megszakad a szíve az erőfeszítéstől, hogy úgy-ahogy megőrizze
nyugalmát.
– Nádorispán uram, felelj királyodnak! Mit szólnál hozzá, ha... én téged odaküldenélek
követségbe, és Batu kán valamelyik jobbágya megnyuvasztana, mielőtt elmondhatnád, mit üzent
urad Batu kánnak?
– Jót akartam... uram! – nyögi Tomajnembéli Dénes, de úgy ég a füle, mint a megdorgált
pákosztos kölyöké, és látja félszemmel, a többiek alig tudják elfojtani kárörvendő vigyorgásukat.
Majd szétveti a düh a derék nádort, aki ölni tudna, amiért így megszégyenítette mindenki előtt a
király. Körmét a tenyerébe vájja, hogy föl ne ugorjon, és rá ne ordítson Bélára: “Éppen engem alázol
meg, világ csúfságára, aki bármikor meg tudnék dögleni érted, mint gazdájáéit a jó kutya? Miért?
Hiszen jót akartam! Meg akartam nézni, mi lappang a gonosz sárga ördögök májában! S nem örültél
volna, ha kiváltja valamelyik lemónia pofájú majom, hogy mikor akarja megrohanni Batu kán
Magyarországot? így érdemes ragaszkodni valakihez egész szívvel! Hát nem a Maradékoknak van
igazuk, amikor álló nap csak dorbézolnak, és teli torokkal harsogva átkoznak? S különben is! Mióta
ér annyit egy mandolaszemű pogány sátánfajzat, mint a magyar nádorispán úr becsülete?!"
A csernyigovi herceg, Rasztiszláv, aki néhány hete kért menedéket Béla udvarában, mert elűzték a
tatárok országából, aggodalmas arccal ugrik a szála közepére, és széttárja a karját, akár Krisztus a
kereszten:
– Az Isten szerelmére! Ne marjátok egymást, drága jó urak! Ezért bukott el Batu kánnal szemben
Oroszország! Mert a fejedelmek marakodtak, ahelyett hogy összefogtak volna a veszély torkában,
mint a lánc szemei!
Kötény kán komor orcával, szaporán bólogat, aztán türelmét veszítve feláll ültéből, és darabos
latinsággal, furcsa, éneklő hangsúllyal jajongja:
– Rasztiszláv herceg minden szava igaz! Ismertétek urak a vejemet, a halicsi fejedelmet,
Misztiszláv herceget? – Látja, hogy bólogatnak buzgón, hiszen miért is ne bólogatnának, amikor a
megboldogult Endre király uralkodása során Misztiszláv volt Halics ura, és sok jó magyar arany,
meg magyar vér bánta a herceg vakmerő vitézségét. – És Ladoméria fejedelmét, Dániel herceget?
– Arra is bókolnak, akár az abrakos tarisznyával a fejükön a lovak. – összefogtunk velük és
Rasztiszláv kánnal, és csatát álltunk a tatárokkal. Elbuktuk a csatát! Batu kán a foglyul ejtett orosz
fejedelmeket deszkák közé köttette, és addig táncoltatta a deszkákon a nukerjeit, amíg a szerencsétlen
fejedelmek meg nem fulladtak l S akkor a halott fejedelmek deszkák közé zárt tetemein ülve zabálták
végig az ünnepi lakomát!
– Lám, te elmeséled, Rasztiszláv hallgatjal Vannak tehát, akik a világ végét elevenen megúszták!
– rikácsolta egy sértő hang valahonnan a szála sötétbe fulladó sarkából.
– Nem eszik olyan forrón sohasem a kását, ahogy kitálalják! – toldotta tovább valaki, és pillanatok
alatt megint tökéletes lett a zűrzavar. Teli torokkal marta egymást a kun tábor meg az ellenzéke,
hajszál híján egymásnak estek.
Béla élete folyamán most másodízben érezte magát úgy, mint az oroszlánok vermébe lökött Dávid
király. Isteni csoda volt, hogy a megvadult urak a torkát el nem harapták. Arra eszméltek föl, hogy
hatalmas koppanást hallottak. Barakony a pokoli felfordulásban kirohant, és t izenkét emberével
berontott a nagy szálába. Amikor Béla pisszentett nekik, teljes erejükkel a padlóra zökkentették
súlyos lándzsájuk megvasalt végét. A szó mindenik marakodónak a torkán akadt. Béla meg tudta
volna ölelni testőrizői száznagyát, amiért ilyen okosan feltalálta magát a nehéz pillanatban.
Végre szóhoz jutott újra Kötény kán, aki eddig összeharapott ajakkal, villogó szemmel hallgatott,
és arra gondolt, ő, ha így ráröffentek volna valaha is kurultájának tagjai, már régen megkorbácsoltatta
volna mindüket!
– Kár erőnek-erejével félremagyaráznotok a szavamat, urak! Mi megtettük a magunkét
becsülettel! A baj ott volt, hogy a kijevi fejedelem nem tartott össze a novgorodival, az pedig a
rjazanyival! És Batu kán egyenként roppantotta el a gerincüket! Ha Magyarország dicső kánjai is így,
vásott kölykekként torzsalkodnak, dicső országotok is ugyanúgy járhat, mint Oroszország!
A király és a főpapok kivételével a királyi udvar urai csak felében-harmadában értették Kötény
kán vulgáris latinságú mondatait, így aztán csak zavartan dörmögtek valamit a bajszuk oltalmában.
Sokan közülük azt sem tudták, hogy az említett orosz fejedelemségek egyáltalán a világon vannak.
Hát akkor hogyan fájdulhatott volna meg értelmetlen pusztulásuk hallatán a szívük? Csak a
nádorispán dühödött dörmögése hallszott:
 – Beszélik, tíz követet küldtek hozzájuk, de az orosz fejedelmek mind a tízet felkoncolták l Ezért
köttette elevenen deszkák közé őket Batu kán!
A király keserves, éles kacagása csak a válasz. Akkor érti meg a Nagyorrú nádorispán, hogy
szavával saját maga alatt vágta el a fát. Béla úr szinte csak szemrehányó tekintetével, magának
mormolva kérdezi a nádort:
279
– Mégis mit gondolsz, teveled mit művelnének Batu kán hóhérjai, ha a kezük közé
kaparintanának?
Vázsonynembéli Atyusz halkan, száját kissé félrehúzva súgja szomszédjának, a börtönviselt Csák
Dömötörnek, akit mára szintén meghívott a tanácskozásra a király:
– Bárcsak mellyesztenének meg! De az édes jó gazdáddal egyetemben!
– Ne félj, hamar sor kerül rá! – vihog vissza markába rejtve kárörvendező pofáját az ex-
pohárnokmester. – Eljön még a böjtje a te urad pünkösdi királyságának!
– Urak! – mondta Béla, amikor elcsitult a terembéli tömött lárma. – Mielőtt megkérdeznélek
benneteket, intek mindenkit, ne heveskedjék, nyugodtan beszéljen, s csak akkor, ha arra engedelmet
adok. – Ha lehet halkan átkozódni, akkor a meghívottak azt tették, de úgy, hogy a királyon szinte
lobot vetett a gúnya, ahogy ott ült hanyag tartással a trónján, balját csípőjére téve, jobbját széke
karfáján nyugtatva. – Azért hívattalak ide benneteket, pártállásra való tekintet nélkül, hogy
megkérdezzelek benneteket, mitévők legyünk? Küszöbünk előtt áll a tatár!
– Majd megvédi a hazát a hős Kötény kán! – fakadt ki Csák Dömötör, kockáztatva, hogy tüstént
újra börtönbe csukatja a megdühödő király.
– Mit mondtál, Csák úr? – fordult feléje vészjósló szemmel Béla. – Nem értettem tisztán, amit
mondtál!
– Hát – váltott lábat az ex-pohárnokmester, zavarával küszködve –, azt voltam bátor mondani,
hogy... itt van a dicső kun kán, Kötény, meg a negyvenezer lovasa... A kunok, meg mi... együtt...
Ugye... Mi bajunk lehet?!
Béla nem értette meg a vénember szavai mélyén rejtőzködő csípős gúnyt, felélénkült Csák
Dömötör nyilatkozatától, és nagyon meghatódott:
– Ezt mondtad, Csák úr? Barakony! Hozass e tisztes vénembernek széket!
Az öreg gazember irult-pirult, hiszen most társai és önmaga előtt is szégyenben maradt, maró
gúnytól fröcskölő hazugságáért jutalmazta meg őfelsége. S most már nem hátrálhatott, valamennyi
Maradék-úr közül egyedül őt kínálta meg székkel a király. S észre sem vette saját maga óriás
színeváltozását, már szájtépő ordítozással védelmezte Bélát, ha később támadták a tanácskozás során.
Mert kapott Béla kemény szavakat legkedvesebb híveitől is aznap, eleget. A Maradék-urak eszméi
kisebb-nagyobb mértékben mindenkit megfertőztek. Gonosz rágalmaik mindenütt ott úsztak, akár az
ökörnyál ősszel a mezőn.
280 Az országbíró zendített rá először:
– Megbocsáss, kegyes uram, de egyáltalán nem értem, miért ez a szörnyű ijedelem?
– Megkergültél volna? – förmedt rá a király dühöngve. – Nem értetted, milyen hírt hozott Julián
atya? Nem értetted talán Batu kán orcátlan levelét? Nem tudod felfogni, mekkora veszedelem
kerülgeti az országot? Mint még soha-soha, fennállása óta, nem érted?
Serafilnembéli Andor országbíró sértődötten szegte le az állat, és úgy nézett föl a királyra:
– Felség, téged már megbolondították egészen! Kik terjesztik, hogy miiven rettenetesek a tatárok,
uram? Az oroszoki – villantotta sötét tekintetét előbb szegény Rasztiszláv hercegre, majd meg a kun
nagykánra. – A kunok! A polákok! A kínaiak, vagy hogy a pokolba mondják őket, akik a hátukat
mutatták a híres Aranyhordának! Igaz? Ez az ország, elhigyjed, ha baj van, felültet hetvenezer olyan
lovast, aki ellátja a baját a híres Batu kánnak! Hát akkor? Mire jó ez az átkozott nyavalygás? Már
szétmegy a fejem, mert annyit sápitozunk, mint a berezelt vénasszonyok!
 Megint kitört a vihar, és Bélát szíve mélyéig megrendítette, hogy megérezte s látta, hallotta, szinte
sütött a gyűlölet urai szeméből, amikor Kötény kánra néztek. Ha tekintettel ölni lehetett volna, az
alacsony, köpcös,fejedelem bizonyára holtan fordult volna le székéről, mint lova nyergéből csata
hevében nyílvesszővel átvert szívű vitéz.
Julián atya elborzadt arccal topogott, a karját tárogatta, mint az elméjükben háborodottak. “Hogy
lehet az, hogy ez a sok, értelmes, felnőtt ember nem akarja, vagy nem tudja megérteni Batu kán
irtózatos üzenetét? Elmondja nékik talán még egyszer? Szívesen, ha alig is áll a lábán! Vagy tán a
sátán megrontotta az eszüket, hogy ha akarnák se érthessék meg a szörnyű figyelmeztetést? Hát hiába
járta volna meg a pokol hetedik bugyrát, kétszer is egymás után? Ezek a szőrmók, meg beretvált
emberállatok nem engedik magukat megváltani?" Megdöbbenve vette észre, az urak egy része, akik a
kígyókövet fújják, mind hatalmas szakállbozontot eresztettek, a király urat pártolók álla pedig
csupasz. Mintha így akarnák magukat egymástól megkülönböztetni! “Ürísten, hát mit lehet itt tenni,
ha ezek a tulkok egyszerűen el sem hiszik, hogy milyen rettenetes veszély fenyegeti őket?!"
A felindulástól megkótyagosodott pap fülébe elmosódva szüremlettek a király szavai:
– Elrendelem, készüljön mindenki a tatárok elleni harcra! Ha megkapjátok szigorú parancsom,
mindenki Buda alá siessen vitézeivel, mert aki távol merészel maradni, fej- és jószágvesztéssel
bűnhődik!
zSi Vázsonynembéli Atyusz odadörmögte Téténynembéli Márkusnak szakálla jótékony sűrűjéből:
– Menjenek Buda alá a rohadt kunjaid! Dögöljenek csak meg azok éretted, a kedvenceid!
Barakony ment a Tímárok utcáján. Hazafelé sietett; Jelenka finom hallét főzött, és megüzente,
várja a tálalással. Nagy csődületet látott az egyik műhely előtt, amelyből vastagon gomolygott kifele
a csersav orrfacsaró szaga, amellyel a bőröket puhítják a mesterek. A száznagyot elfoglalták tulajdon
gondolatai, s amíg átvergődött a sokadalmon, csak lassan jutott el a füléig a veszekedésnek is beillő
beszélgetés. A nagy kör közepén állt egy hófehér csimbókba font hajú öreg, akinek barnára cserzett
karja, feltűrt ingujja elárulta a foglalkozását, meg egy fehérnép, aki arcára szorította mindkét kezét,
és szaggatottan jajgatva sírt. Közelebb érve látta Barakony, hogy a zokogó nőszemély állapotos.
Szemben állt velük egy fiatal, szurtos képű férfi, aki meg csak kovács lehetett.
Az öreg torka szakadtából bömbölt:
– Ide nézzetek, emberek! A kis unokám, a Verőn! Szolnok mellől jött föl! Fölcsinálták a kunok, a
rosseb rágja ki az irhájukat! Ki lesz az apja a kicsinek, ha megszületik?
– A kun kán édes keresztapja! – kiáltotta csúfondárosan a fiatal kovács, Bélára gondolva, aki
Kötény kánt és egész családját keresztvíz alá tartotta. Kitört a gúnyos hahota, és szétáradt a szűk,
macskaköves kis utca fölött. Barakony durván odatörtetett Péterhez. Mindjárt nagy csend lett, amikor
megpillantották meggyveres királyi testőriző gúnyáját. A másodkapitány odaállt a kovács elé.
– Te orcátlan! Te kegyes király urunk rovására röhögsz?
– A kunok királya, nem a miénk! – tolult ki egy félelmetesen éles hang Péter száján, aki szíve
mélyéből sajnálta a szegény kis megesett teremtést.
Barakony kezét nem is látták meglendülni, s azt hitték, a szemük káprázik, amikor a kovács
megingott, és némán eldőlt a kövön. A másodkapitány nyitott tenyérrel ütött, a csattanás
valamicskével később ért csak el a fülekig. Tudta, minden a határozott föllépésen múlik. Hiába van
kard az oldalán, ez a sokaság, ha idejekorán erejére eszmélne, pozdorjává téphetné! Ezért megragadta
Mihály bácsit, a vén tímárt, meg a megszeppenten elhallgató, karikára nyílt szemmel bámuló,
megejtett hajadont, és betaszította őket a műhelybe.
– Lódulj a vackodba, s ha jót akarsz, ne csudáskodj tovább! – recsegte dur
2ÍZvan, s berántotta mögöttük az ajtót. Majd visszafordult, és a némán álló népségre förmedt: –
Menjetek a dolgotokra, mert szólítom a lándzsásokatl
A sok ember gyáván megkushadt Barakony fenyegetően villogó szemétől, és lassan, némán
odébbkullogott. De Barakonynak elment a kedve a hallétől. Megfordult és visszasietett a palotába.
Az érsek atya éppen akkor érkezett a saját palotájából a királyéba, és valami finom bort ihatott, mert
nagyon csillogott az orcája dombja. Megpillantotta a mogorván tisztelgő másodkapitányt, a király
régi, kedves cselédét, megtorpant tág, széles lépte, s aggodalmasan megmarkolta a vállát:
– Néked meg mi bajod van, fiam?
– Mentem az utcán, aztán... egy szemtelen alak a... király urat gyalázta. A kunok miatt.
– És te?
– Képen hajítottam!
– Nagyszerű ember vagy! így kell tenni minden gyalázkodóval, édes fiam!
Barakony a falat nézte, s rövid vívódás után mégiscsak jobbnak látta lenyelni gondolatát: “Egy
egész országot azonban nem lehet szájon vágni, uram!"
Amikor karácsonykor Béla megbízható hírt kapott, hogy az utolsó orosz tartomány is elbukott a
tatárok ellenében, lóra kapott, és szűkebb kíséretével egyetemben a Havas-hegységhez sietett.
Kötény kán és közvetlen kísérete is vele tartott. Barakony ezen az úton ismét sok érdekes dolgot
hallhatott. Egy pillanatra sem tágított a király oldaláról. Ugyanis indulás előtt Mária királyné
félrehívta, s négyszemközt a lelkére kötötte:
– Édes fiam! Szeretsz-e te engem egy kicsit is?
– Kegyes királyném – rebegte Barakony elfogódottan a bizalmas közelségtől, a furcsa szavaktól –,
bármelyik pillanatban az életemet tudnám adni értetek!
– Áldjon meg az, aki megáldhat! – susogta hadarva a királyné. – Tudod, ugye, nagy útra indul a
király.
– Tudom, kegyes királyném! őfelsége föltekinti a Havas-hegység átjáróit, mivel tatár támadás
veszélye fenyeget.
– Jaj, nagyon jól tudod, édes fiam! Hát azt tudod-e, hogy erre a hosszú útra elkíséri a kun nagykán
is őfelségét?!
– Már ezt is hallottam!
– Hát akkor... Mondd, édes fiam! Ugye, nem akarod, hogy megszakadjon a szívem idehaza a
rettentő aggódástól, amelyet érzek majd a királyért? Nem
28]) akarod<SUP>1</SUP> ugye? Könyörögve kérlek mindenre, ami csak szent előtted: egy
pillanatra se hagyd őket négyszemközt! – S mintha szerelmes vallomást suttogna, olyan halkra fogta
a hangját, hogy valahogyan a király meg ne hallja: – Nem lehet tudni, mi lakozik a nagykánban! Az
emberek, tudod, annyi mindent összef ecsegnek, édes fiam! Ha... ha csak kicsit is szeretsz, akkor a
szemed mindig nyitva tartsd!
Aztán elváltak, és Barakony meghökkenve állapította meg, a beszélgetés értelmén kívül az maradt
meg kísérteties élességgel az agyában: hogy mennyire öregszik a királyné. A palota kertjének
üvegházában lehet látni ilyen különösen tarka szirmú, bódító illatú virágcsodákat, amelyek néhány
napig tündökölve lobognak, mintha tüzet gyújtottak volna a föld alatt, s annak a lángja csapdosna ki
a világra, aztán egyik percről a másikra megkornyadnak, összezsugorodnak, megtarjagosodnak,
bepöndörödik a szirmuk. “Hány esztendős is lehet a királyné? – kérdezte ijedten. – Harminckettő?
Harminchárom r Hát akkor miért fonnyad máris? Ó, persze, persze, ő is afféle ritka külhon' portéka,
mint a keresztes vitézek által hazahozott Golgota-virág..."
A másodkapitány az indulás minutumától kezdve le nem szállt egy percre sem a két fejedelem
nyakáról. A két év alatt, amit Béla király udvarában töltött a kun nagykán, elég szépen megtanult
magyarul, kunul inkább már csak káromkodott, ha megharagították. Barakony hegyezte a fülét, hogy
ne veszítse egyetlen szavukat sem, hiszen Béla úr egész úton a tatárok dolgairól faggatta kun barátját.
– Nagyon ügyelj uram, soha el ne hidd, ha valaki becsmérli előtted a tatárokat! A világ
legkeményebb katonája a tatár! Kicsiny kölyök kora óta lovaglásra, nyilazásra tanítják és a
kardforgatásra. S van egy gőgös mondásuk: a tatár gyerek járni még nem tud, de lovagolni már igen!
Kitűnő portékák a lovaik, uram. Kicsiny, csontos, igénytelen jószágok. Éhkopp, félig szomján halva
is reggeltől estélig vágtat nyergében tatár lovasával! Egy marék, hó alól előkotort fű elegendő
táplálék egy napra a tatárok lovának.
– És igaz a hír, hogy szigorú hadrendet tartanak? – kérdezte a király fájdalmas sóvárgással, mert
szerette volna az ellenkezőjét hallani.
– Akár a hangyák, uram, olyan szigorú rendben vonulnak! Legkisebb csapatuk tíz emberből áll, a
következő százból, az azután való ezerből, a legnagyobb pedig tízszer ezerből. Ezt nevezik a tatárok
tümenynek. Dzsingisz kán még azt is megszabta szigorúan, hogyan kell a tizednek vonulnia. Éspedig
elöl egy mongol, két vezetéklóval, mögötte három, aztán megint három, majd kettő, és asort újra egy
mongol zárja be, s mindegyiknek két vezetéklova van.
A Nagyorrú Dénes nádorispán gunyorosan kérdezett közbe:
– És ha egyszer véletlenül nem így lovagoltak?
2
*
Kötény már megs2okta, hogy a magyar bárók, ha tehetik, észrevétlen csípdesik, ugratják.
Egykedvűen megvonta a vállát:
– Ha a száznagyuk észrevette, mind a tízet megkorbácsoltatta. A magyar urak elsápadtak.
– Barbárok! Fenevadak! Ezek nem emberek: kétlábon járó állatok! – kiáltoztak felháborodva
összevissza.
Kötény ismét bólintott, és hűvösen mondta:
– így van, ezt én is tanúsíthatom. De ez a barbár, fenevad horda az utóbbi két évtized során valami
hétszáz különféle népet hajtott rabigába.
– És... hány tatár katona szolgál ebben az izében, Aranyhordában? – mordult föl idegesen a nádor,
s a kezével határozatlanul kanyarintott egyet.
– Engedeltneddel nem tatárok ők! ők magukat tataioknak nevezik! – javította ki a kán kis
mosollyal. – Tatárnak a keresztények nevezték el őket, nevüket a görög “tartarosz"-ból, a pokol
legmélyének elnevezéséből származtatva. Különben kérdésedre felelve, körülbelül százhúszezer
katonát állíthat fegyverbe bármikor a Nagy Mogul, Ogotáj, ha akarja!
– Csak? – biggyedt le megint a nádor ajka. – A te kunjaiddal együtt ennél sokkal nagyobb a teljes
magyar had!
– Ugyan, hova beszélsz, kegyes kán! – fakadt ki Rasztiszláv, a csernyigovi herceg. – Legalább
félmillióan vannak! Amikor kilövik nyílvesszeiket. el sötétedik az égbolt is! Azt hiszed,
napfogyatkozás van! Én magam is láttam.
Kötény megint konokul rázta a fejét:
– Káprázhatott a szemed, jó herceg! Minden tatár legalább két, de inkább több: három-négy-öt
vezetéklóval vonul a csatába! Éppen azért, hogy a hadukat az ellenség iszonytató sokaságnak lássa!
És ha úgy adódik, azonnal lovat tudjon váltani, és hátrálhasson, vagy átcsaphasson a menekülő
ellenség üldözésébe! Urak, óva intelek benneteket! Nehogy valaha is higyjetek a tatárnak, ha
meghátrál! Cselt vet, csapdát állít, aztán visszafordul rátok, és...
– Ügy zúzom őket szét a nehézlovasságommal, hogy fölszállnak a Holdba! – hörkent föl a nádor
haragosan. – Minek nézed te a magyar katonákat, jó kán?! Ezek nem oroszok, meg polákok, meg... –
mondta hirtelen elharapva a szót.
– Kunok! – folytatta Kötény. – Ugye, ezt akartad mondani, jó uram? Bizony, nem szégyenlem,
megfutamodtam előlük. De elébb három csatában szegültem ellenük. Ott veszett két drága jó fiam,
György és Dániel, már mondtam, aztán... meg kellett mutatnom nékik a hátamat. Nagy szégyen,
tudom, de így van. Kívánom tiszta szívemből, adja az Égi Kán, hogy néked mutassák meg a hátukat a
tatalok, te őnekik soha!
Abbahagyták az urak a gúnyolódást. A király azzal ütötte el a szót, hogy megkérdezte:
– Milyen fegyverzetük van a tatároknak?
 – Legfőbb fegyverük az íj, uram. A tatárok íja hosszabb, mint a gazdájuk. Háromszor olyan
messzire és magasra tudnak vele lőni, mint az európaiak az íjukkal. S mindenik tatai lovasnak több
íja is van, meg több, nyílvesszőkkel degeszre tömött tegeze. Aztán van egy horgas végű kopjája,
amivel messziről lerántja ellenfelét a lováról, ha közelharcba bocsátkozik vele. Ez a legritkább
esetben történik meg; mindig távolról, nyílvesszeik felhőjével kergetik meg az ellenségüket. Az
oldalukon görbe kard lóg, és a nyeregkápára akasztva elöl egy jó erős lószőrpányva. A repülő
madarat elkapják vele. Bivalybőrsisakjuk van, amit vaspánt szegélyez alul. A nyílvesszejüknek nehéz
vashegyük van, azáltal tudnak messzire lőni és pontosan célba találni vele.
Megint belébújt az ördög a magyar urakba, összesúgtak Kötény mögött, és hitetlenkedve
vihogtak. A kán valamit kunul mordult, mire a nem messze mögöttük kocogó néma kun kíséret egyik
tagja odarobbant lovával a kán mellé, és villámgyors mozdulattal kirántva íját, átnyújtotta egy
vesszővel egyetemben urának.
– Mutassatok egy magyar íjat, urak – mondta szárazon a kán, baljával megmarkolva az íja
derekát, két ujja közé szorítva a kicsit hintázó, vasalt végű, erős tollazású vesszőt. Barakony ott
termett, és átnyújtva a magáét, árgus szemmel figyelt a kán minden mozdulatára. Ha a királyra meri
szegezni a kán, mint a villám vágja belé a tőrét. A magyar urak megvizsgálták a két íjat, és kelletlen
heherészéssel ismerték el, a tatár íj valóban sokkal hosszabb. Kötény rábólintott, aztán
körülpillantott, és meglátott két fát. Az első tán hetven lépésnyire állt, a másik a mögött, tőlük talán
száz lépésnyire. A kán Barakonyra tekintett, őt becsülte a magyarok közül legtöbbre.
– No, fiam? Versenyzel-e vélem? Melyikünk találja el valamelyik fát a kettő közül?
Barakony kifeszítette íját, kihúzta idegét, sokkal jobban mint máskor, és vesszeje, jócskán
imbolyogva, mindig alább hajló pályán, az első fát találta el, valamivel a föld fölött. Az urak
elragadtatottan kiáltoztak:
– Ember vagy magadért, Barakony!
– Nagyon jól van, fiam l – ezt a király mondta, és a másodkapitány ezért különösen hálás volt.
Aztán egyszer csak vastag vércsehujjogással elrobbant a vessző az alacsony kán íjáról, huijjj-
bond! hallatszott, és a vessző elsüvített az első fa mellett, magasságából semmit sem veszítve, és
érdes csesszenéssel olyan vad erővel csapódott a rücskös nyírfatörzsbe, hogy félig beléfúródott. A
magyar uraknak tüstént torkára forrott a szó. Várták, kelletlen udvarias vigyorgással, hogy majd
gőgösködni fog nagyszerű lövésével a kán, de annak eszébe sem jutott, hanem így folytatta:
zló
– Ezen kívül minden tatár lovasnak van reszelője, amellyel naponta kihegyezi vesszei vascsúcsát.
Árja, cérnája, tűje, hogyha elszakad a Igva hámja, vagy a maga bőrruhája, azonnal megjavíthassa.
Különben ezt a bőrruhát addig kell hordania, amíg foszlányokban le nem szakad a testéről. Akárcsak
az ingét is, ami a bőrruha alatt van.
– Ugyan? Hát ez meg ugyan mire jó? – csodálkozott el a király. Kötény a vállát húzogatta:
– Ki tudhatja? Dzsingisz kán így parancsolta meg nékik, hát szigorúan betartják. A tatároknál
nagy a fegyelem, urak. Mosakodniok sem szabad. Ruhában, csizmában alszanak. Akit sátrában
levetkőzve találnak, keményen megbotozzák. És mindegyiknek van egy szitája, amellyel a
lepényéhez való lisztet tisztítja, vagy a zavaros vizet szűri meg. És két bőrzsákja, amit a
nyeregkápájára kötve hord. Az egyikben víz van, a másikban kurut: szárított savanykás sajt. Igen
tápláló eledel. A szomjat is jól oltja. Ha elfogy, akkor vért csapolnak a lovaik hasán futó vastag
erekből, azt isszák, így akár tíz napig is kibírják minden élelem nélkül.
Barakony gyomrát a csömör rángatta, s látta, körös-körül a bárók is a köldökük tájára szorítják a
tenyerüket, és őfelsége arca is hirtelen elsápadt az utálkozástól. “Nem emberek ezek, állatok" –
gondolta a másodkapitány, és megborzongott.
Mire elszállt a rosszullét felhője az agyáról, a kán már régen másról beszélt. Épp azt sorolta:
– A tatároknak különben nincsen saját fegyverük. Fegyverzetük a mongol birodalomé, a Nagy
Káné. Amikor hadba indulnak, mindenkinek kiosztják. Amikor vége van a háborúnak, újra beteszik
mindet a raktárba. Szigorú törvényt hagyott Dzsingisz kán, hogy a katonáknak le kell adniok a
fegyvereiket a hadjárat után. Épp ezért, mivel a birodalom tulajdona volt, állandóan fegyvervizsgákat
tartottak, és aki nem óvta kellő gonddal a szerszámát, irgalmatlanul megkorbácsolták. Vagy, ha a
fegyvere tönkre ment, az ő hibájából, akkor a kán hóhéra eltörte a bűnös hátgerincét.
Tűrje Dénes, a lovászmester, a híres keménykezű katona, megzavarodva lóbálta a fejét j obbra-
balra:
– Ha énnekem a dadusom ilyen rémségeket mesélt volna, kifutok a világból!
Kényszeredetten nevetgéltek az urak, és cselédeik után kiáltottak, hogy adja elő a pálinkás
butykosukat, mert sürgősen le kell öblíteni ezt a sok szörnyűséget, amit Kötény kántól hallottak, ha
nem akarják kiökrendezni az ebéd vastagját. Még jó, hogy beszéde végére a fegyverekről szóló
passzust hagyta, s nem az utálatos lóvérrel fejezte be.
287Fent állt Béla az Orosz-kapunak nevezett Havas-hegységbéli hágó legmagasabb pontján;
körülötte néhány kedvelt híve és jelesebb kun kán zsivajgott. A magyar bárók kicsattantak a
magabiztosságtól. A leghetykébb tán éppen a király volt. Trónra lépése óta temérdek gond szakadt a
nyakába, amely teliszántotta orvul mély ráncokkal, éles szarkalábakkal az arcát, és liszttel hintette
meg gesztenyeszín haját. Amúgy is meg volt fajtájánál fogva benne a hajlandóság, hogy sokkal
érettebb korúnak lássék, mint ahogy évei kívánnák: a sok baj csak tetézte korai öregedését. Az elébe
táruló magasztos látvány a sok bút-bajt mind elfeledtette, Kötény komoly intő szavait nemkülönben.
Egyre csak az muzsikált az agyában, hogy ha végső szükség esetén körülhordatja a véres kardot, a
megyénként fölfektetett hivatalos regesták szerint legkevesebb kilencvenezer jó lovaskatonának kell
összesereglenie a kijelölt helyen. Ehhez jön még Kötény nagykán negyvenezer nagyszerű, könnyű
nyilas száguldója. És van itt, ha kell, egy regement templárius, meg johannita páncélos lovag is! Nem
lehet itt olyan igazi komoly baj, ha Batu kán neki is rugaszkodna az Orosz-kapunak!
A király szeme szinte egyenként megsimogatja annak a háromezer szabadosnak, meg
rabszolgának a hátát, akiket szigorú parancsára a királyi megyésispánok összetereltek ide Ungból,
Máramarosból, Ugocsából, Beregből, Zemplénből, Szatmárból és Szabolcsból. “Milyen nagyszerűen
haladnak, valami csuda! Ijegetheti az embert Kötény kán, amivel csak akarja! Nézzetek oda!
Borzasztó mennnydörgéssel hatalmas sziklák omlanak a hágóba, eltorlaszolva az utat. A favágók java
meg a hágó két oldalán nőtt, kétszáz láb magasra sudárodott fenyveseket vágja ki. S minden kivágott
fenyőóriás is a hágó gyomrába zuhan. Ördögi fatörzs- és szikla-káosz mindenfele. A sziklákon
derékban roppannak ketté a hegyoldalról legördülő faóriások: mind-mind megannyi gigászi
farkasverem! Ezen a félelmetes akadályon élő emberfia – légióként holmi lovasnáció! – semmiképp
sem vergődhet által! Olyan Isten nincs az égben!"
A többi hágót meg szorost már mind nagyszerűen eltorlaszolták a kirendelt fejszés csapatok.
Valahogyan ettől tartott a legjobban. Hiszen Kötény elmondotta bizalmas négyszemközti beszélgetés
során, hogy Batu kán, mielőtt megtámadna egy országot, a leglelkiismeretesebben felderíti, hol,
hogyan rohanhatná meg úgy, hogy mindjárt földre teperhesse, mint a párduc az ártatlan szarvasünőt,
amelyet meglepett, amikor inni osont a hives patakra. Béla király Batu kánt látatlanban is igen okos
embernek gondolta. S ha ilyen a tartárok fejedelme, akkor csakis itt kell megkísértenie a szerencséjét,
hiszen ha itt sikerül áttörnie a félelmetes kő- és fatorlaszt, szabad az út előtte elébb Munkács,
ziis onnan Buda, meg Esztergom fele. Igen-igen! Ha itt áttör a tatár, két-háromnapi ádáz lovaglás
után Buda falai alatt nyargalászhatnak!
– Nem, itt aztán nem törhetnek át! Igaz? – fordult hirtelen fénylő orcával a mellette némán,
komoran álldogáló Kötény nagykánhoz. A kun fejedelem kis ideig hallgatott, aztán mély lélegzetet
vett, és megrázta a fejét, mintha légy röpült volna a fülébe:
– Uram! – mormolta fájdalmas dühvei. – Semmi ez a tatároknak! Átrepülnek fölötte, mint a
madarak! Ha nem áll a torlasz innenső oldalán egy emberként az egész magyar nép, akkor ez az
akadály... a semminél is kevesebbet ér!
Tomajnembéli Dénes, a nádorispán is meghallotta a kun nagykán utolsó szavait, és mielőtt a
király megakadályozhatta volna, kivágta:
– Majd a te kun íjászaidat állítjuk ide, nagykán!
Kötényt semmiféle indulat már meg nem remegtette. Egykedvűen hallgatott; majd a nádorispánra
nézett, némán, hosszan, mintha vallatni akarná szűrős tekintetével, azután azt mondta:
– Nagyon jól teszed, nádorispán uram! Nekünk a tatárokkal elszámolni valónk van!
A király az Orosz-kapu védelmére jelentős haddal hátrahagyta Nagyorrú Dénes nádorispánt. Szíve
megkönnyebbedett, hiszen látta a hallatlan méreteket öltött védelmi munkálatokat – magyar sereg
azon az akadályon talán fél évig sem vergődne keresztül! A torlasz őrzését egyik legderekabb,
legvitézebb hívének kezére bízta. Február vége lehetett, mire minden hadi készülődést személyesen
végigjárt a király. “Ide ugyan egyetlenegy tartar sem teszi be a lábát! Hiába szaval a jó öreg Kötény
kán!" – gondolta befele mosolyogva, hogy barátja meg ne lássa. Nem szerette volna megsérteni,
hiszen annyira megszerette a derék urat. Kora reggeltől késő éjszakáig együtt töltötték minden
percüket. A napot azzal kezdték, hogy egymásra köszöntötték jóféle pálinkával megtöltött
butykosaikat, aztán derekasan megreggeliztek. Erre Kötény kapatta rá a királyt, mondván:
– A pusztákon egy ősi mondás járja, uram. Ha hosszú életű akarsz lenni a földön, reggelizz úgy,
mint egy király, ebédelj úgy, mint egy tisztes városi polgár, és vacsorázz úgy, ahogy egy nyomorult
útszéli koldus, akinek aznap üres maradt a tarisznyája.
Kötény elmesélte Bélának a mongol birodalom megalakulását, történetét, diadalmas harcait az
óriási Kína, Korezm, Perzsia, India, Oroszország ellen. Béla hallgatta, hallgatta szomjasán a nagykán
szavait, hiszen olyanfajta ural
2Í9 kodó volt, aki az ellenfeleiről mindig mindent pontosan tudni akart, hogy ha eljő az ideje, a
legmegfelelőbben tudjon védekezni ellenük. Mérföld maradt el mögöttük mérföld után, s lovuk lába
nyomát lassan elborította a szelíden, nagy pelyhekben szállingózó hó. Béla hallgatta, már ki tudja,
hányadszor, a Kalka folyó partján vívott csata történetét, amelyet az orosz fejedelmek a halicsi
Misztiszláv és a kijevi Misztiszláv ostoba hatalmi vetélkedése miatt veszítettek el, majd csöndesen
azt kérdezte:
– Öreg barátom! Most csak az hallja a szavunkat, aki fölöttünk van, az Égi Király! őszintén
mondd meg, nem hiszel abban, hogy fel tudom tartóztatni a tatárok rohamát?
A nagykán hallgatott, kicsit mélabúsan nézte nyergének aranyszegekkel gazdagon kivert kapáját,
kesztyűbe bújtatott kezét, amely ütemesen fűrészelt a levegőben, ahogy lépegető lova meg-meghúzta
a kantárszárat, aztán azt mondta:
– Te, uram és én meg tudnánk állítani a tatárokat.
– Meg tudnánk? – döbbent meg Béla.
Kötény némi zavarral küszködve félrefordította a fejét:
– Ez a nagy munka tereád marad. Sajnos, én nem fogom megérni Batu kán támadását. Egy
kedvenc sámánom feljött hozzám még karácsony előtt a Körös-közből, és azt mondta, készülnöm
kell, mert már szólít a Hosszú Ütra az Égi Király.
Béla torkán alig jött ki a szó a hirtelen rémülettől:
– De hiszen... negyvennyolc éves vagy, kedves barátom! Ügy kezeled az íjat, mint egy húszéves
legény... Nem, nem, őrült az a sámán! Ki kéne szaggattatni a nyelvét tüzes fogóval és máglyára lökni,
élve... mint a boszorkányokat!
Kötény szomorú mosollyal ingatta a fejét:
– Nem szabad, uram. A sámánok szentek, velük üzen híveinek az Égi Király. Ez a derék ember azt
is megjósolta, erőszakos halállal hagyom el az árnyékvilágot. – Váratlanul Bélára kapta a szemét, és
csepp vad szikra pattant ki a szeme bogarából egy minutumra. – Sőt! Az t is megmondotta, hogy... a
te udvarodban fogja kioltani éles vas az életem lángját, uram.
 Béla rémültében úgy megrántotta lova kantárs2árát, hogy a kedves portéka száját feltépte a zabla
vasa, és keserves nyihogással, kétlábra állva forgolódott ide-oda, mintha le akarná rázni lovasát.
Kötény kapta el vaskézzel a vergődő állat kantárját s fékezte meg. Embertelen felháborodás rázta a
király bensőjét. Tudta, alattvalói eszeveszetten gyűlölik a kunokat, amiért befogadta őket. Amiáltal
nincsen többé kiszolgáltatva alattvalói kénye-kedvére, s a siker reményében védekezhet külső
ellenséggel szemben is. Hogy fáj a magyar uraknak, hogy a kunoknak kedvez, olykor a magyarok
kárára is. Emlékszik,
290 egyszer azt mondta nevetve Máriának, hogy ha úgy veszi, a magyar nép a felesége, a kun
pedig a szeretője, azért dédelgeti így. Tudta, meg tudnák fojtani Kötényt a királyi tanács urai is egy
kanál vízben, ha meg mernék tenni! De hogy bárki is fegyvert emeljen a király legbizalmasabb
hívére, ez meghaladta Béla fantáziájának határait.
– Barakony! – kiáltotta felhevültén. Tized minutum alatt ott termett mellettük a másodkapitány,
aki tisztán hallotta a két fejedelem megdöbbentő beszélgetését.
– Parancsolj, uram!
A király rendkívül alaposan szemügyre vette testőrizői másodkapitányát. És látta, semmit sem
változott szinte, mióta szolgálatába fogadta. Termete, tartása délceg, arcán a régi sebheg. Derekában,
vállain, karján erőtől duzzadnak az izmok. Szeme olyan fürgén villan, akár az éhes hiúzé. Ha elejtene
egy ezüst dénárt, világ csodájára kardjával most is kettéhasítaná estében, mint amikor udvari
szolgálatba lépett. Béla zavarral küszködve, erőnek-erejével fordította el a fejét kedves bajnokáról.
Hiszen tulajdonképpen semmi sem változott. Ilyen remek emberek őrzik a palotát, ezek még az
épület fölött elsuhanó madarakat is kifaggatják, honnan jő, hova megy, mit akar? Hát akkor hogyan
férkőzhetne be orgyilkos a nagykán közelébe, hogy megölje?
– Mondd, Barakony fiam, el tudod te képzelni azt, hogy... Nem, nem! Ez... őrültség, ilyet még
csak elgondolni is! – Barakony higgadtan várta a király következő kérdését: “Belopakodhat-e valaki
a palotába, hogy megölje a nagykánt?" – folytatta gondolatban, hiszen végighallgatott
beszélgetésükből, őfelsége magatartásából ez következett volna, de Béla úr szenvedélyesen
felkiáltott: – Megkerestetem azt az átkozott sámánt, és miszlikké aprfttatom!
Kötény szelíden csitította:
– Ne gondolj többé véle, uram! Ismered a régi bölcs mondást, senki sem kerülheti el a sorsát. Te
sem. De én sem fejezhetem be másként az életemet, mint ahogy az Égi Király előírta.
Rájuk borult a téli szürkület. Február vége volt, az 1241. évben, korán esteledett. Némán
lovagoltak egymás mellett. Messziről az ég alján már hunyorogni látták a Pest házainak apró
ablakaiból kiszűrődő fényeket. Szép csend volt, igazi békés, tél végi este. A lovak rázkódtak össze
legelébb, lovasaik csak valamivel később vették észre: a hátuk mögött, az egérszürke égbolton vakító
fényű üstökös jelent meg. Döbbenetes gyorsasággal növekedett, úszott a fejük fölé, miközben forrni-
sisteregni látszott körülötte a meg-megtündökölve kavargó levegőég, s mögötte rémült kiáltásként
hosszú lángcsóva süvített.
– Jaj! – nyögött föl Béla – Üstökös! Háborút jelez, pusztulást, vérhullást, halált, égő világot. Hát
már bizonyos, hogy el kell vesznünk? Bűneinkért ennyire megharagudott ránk a jóságos Égi Király?
291Olyan furcsa volt. A lovak megtorpantak, egymáshoz bújtak, összedugták a fejüket, csak
izgatott prüszkölésük hallatszott, és táguló orrlyukaikból csapott föl a forró, hófehér gőzoszlop a
magasba. Mintha valami sámán engetitelő áldozatot mutatna be az Ismeretlen Istennek. És senki sem
mate megrántani a kantárszárat: megrontani az égből rájuk hullott ijesztő varázst.
A Nagyorn. nádor futára lóhalálában vágtatott az Orosz-kaputól Esztergomig:
– Felség! A tatár a Havas-hegység előtt áll!
A király – pedig éppen öreg éjszaka volt – tüstént intézkedett:
– Azonnal szólítsák fegyverbe mindenütt a servienseket és a megyék várjobbágyait: az ispáni
hadakat!
 Hetvenkét megye volt, ezért hetvenkét királyi hírvivő dübörgött ki az esztergomi várból erős
kísérettel, s amerre elhaladtak, a nép keresztet vetett:
– Háború!... Itt a háború, emberek!
– Látjátok? Nem hazudott az üstökös!...
Míg a királyi hadak szedelőzködtek, a gyülekezésre kijelölt helyen, az óbudai várban a báróival és
a kun kánokkal tanácskozó király legnagyobb meglepetésére fényes tatár követség jelent meg.
– A mi urunk, Batu kán, a Tündöklő megparancsolja néked, add ki tüstént hozzád szökött
rabszolgáit, a kunokat!
– Átkozott eb! – fakadt ki Béla úr indulattól fűtve. – Tudod te, hogy kivel beszélsz?
– Tudom – húzta el kicsit gúnyosan a száját a tatár kán –, Béla királlyal! A Tündöklő
megparancsolja néked, ha kedves az életed, járulj elébe, borulj arcra, és csókold meg a csizmája
talpát!
– Mit mondtál? Komisz vipera! Megmartad urunkat? – hördült föl Tűrje Dénes, látva, hogy rándul
össze a királynak a súlyos sértéstől eltorzuló arca.
– Térdre, rühös eb! – kiáltotta tatár nyelven Kötény nagykán. A tatár arra kapta a fejét, és pimasz
vigyorgással odaintett:
– Nini! Kuten mogul! A tatárok régi jó barátja! Azt kérdi a Tündöklőmondta magyarul, pökhendi
hangsúllyal, majd kunra fordítva a szót –, milyen halálnemet választasz?! A gerinced törjék el, vagy
pányvával fojtsanak meg, mint a patkányokat szokás? Vagy víz alá nyomjanak, bőrzsákba varrva,
mint a vak macskakölykeket?
Az óbudai vár szálájában ülő magyar bárók sorai között végigfutott a felháborodott moraj. Azt
mondta ez a senki, ótvaros pogány eb Köténynek,
292 hogy “a tatárok régi jó barátja"! Ugye, hogy mégiscsak igaz, amit szertes2ét mindenki állít az
országban: a kunok a tatárokkal cimboráinak!
A pillanatnyi közjátékot Tűrje Dénes felhasználta, és övébe dugott tőre nyelét meg markolva a
tatár követ elé ugrott, s ráordított:
– Mit mondtál a magyar királynak?
A tatár követ ferdevágású szeméből gyilkos láng lövellt ki, és dobbantott is szavához:
– Boruljon arcra a Tündöklő előtt, és csókolja meg a csizmája talpát!
Egyet rándult a lovászmester keze, s mielőtt a király “Megállj! "-t kiálthatott volna, markolatig
döfte hosszú pengéjű tőrét a tatár mellébe. Ez volt a jel, a bárók felugráltak, és mielőtt Barakony
résen álló lándzsásai közbeavatkozhattak volna, egy szálig felkoncolták a fegyvertelen tatár
követséget. Béla úr szégyentől égő orcájára tapasztotta két nyirkos tenyerét, hogy ne is lássa a
szerencsétlen halott tatárokat. Azért sajnálta csak őket, mivel – követek voltak, és a követek a világon
mindenütt sérthetetlenséget élveztek! Mit szól majd a világ, ha megtudják, hogy Béla király
udvarában felkoncolták az ellenség követeit! Mária Madonna!
A másodkapitány lándzsásai bokájuknál fogva kivonszolták a még meleg tetemeket. Akkor derült
ki, egy reszkető tatárt Tűrje Dénes a háta mögött takargat, s amikor elült a zajgás, a lárma,
vigyorogva kibocsátotta maga mögül.
– Egyet hagytam hírmondónak! Hadd vigye hírül a Tündöklő pofájú sárga gazembernek, milyen
sors vár itt minden tatárra!
Akkora vivátot kiáltottak rá a vérszagtól megtáltosodott bárók, hogy csengett a király füle.
Térdére ejtett karja bénultan csüngött, alig-alig értette meg, mit sürget a lovászmestere:
– Uram, magunk közt akarunk beszélni veled, magyar urak! Küldd ki a vén Menyétpofájút! –
sziszegi halkan a lovászmester, aki első pillanattól kezdve nem szenvedhette a kun nagykánt. Tűrje
Dénes izzó tekintete egy minutumra egybekapcsolódott Kötény "nagykánéval.
A gyanakvó orcájú kun fejedelem mondatlanul is megértette, mit kívánnak királyuktól a
megbőszült magyar urak. “Annak az ostoba tatár követnek a gúnyos zöngéjú kiáltása kavarhatta föl
őket így, a lelkűk mélyéig!" Kötény kurta tűnődés után felállt, valamit mordult kunul a kánjainak, s
mint álombéli árnyak, sértődötten eltűntek a szálából.
– Felség – mondta Tűrje Dénes zordon ábrázattal, hogy meghőkölt tőle az eszmélő király –, mi
csak jót akarunk néked, amikor arra kérünk, őriztessed Kötény nagykán szállását!
– Mit mondasz? – sápadt el Béla úr.
– Ha megtudják a városban – sziszegte a lovászmester dúltan –, hogy mit kiáltott oda a tatár követ
a te édes vendégednek, legkedvesebb barátodnak és keresztfiadnak, s7étszedik óbudai kastélyodat! S
te magad is ott maradsz a romok alatt, a felséges Üristen sem ment meg, uram!
– Honnan tudhatnák meg? – csattant föl a király. – Ha csak ti ki nem kotyogjátok, mit engedett
meg magának az a pimasz sárga eb.
Mátyás, az érsek dörögte az asztal túlsó oldaláról:
– Felséges uram! Itt már nagyon nagy baj van! Nem kell ezt már senkinek sem kikotyogni! Ezt
már nyíltan beszéli az egész város! Hidd el, jót akarunk néked és a nagykánnak, ha felkérünk,
vigyáztasd a szállását!
Valameddig viaskodott önmagával Béla, aztán belátta, lehet némi igazság a bárók szavában. Igaz,
úgyis felfoghatjuk ezt a fordulatot, hogy Kötény nagykánt őrhetbe vették, de úgy is, hogy...
vigyáznak reá! “Mindenesetre jó, hogy kiböktétek, mi nyomja a begyeteket – gondolta aggodalmasan
vibráló szívvel Béla –, hiszen ha Barakony lándzsásai őrködnek Kötény kán háza előtt, oda ti sem
teszitek be a lábatokat, nagyszájú, gonosz, irigy állatok! És tudom én, inkább tőletek kell féltenem a
kun fejedelmet, az utca népének csak a szája jár!"
Kötény kán ott állt az óbudai kastély északi szárnyában, a karvastagságú rácsokkal berakott
ablaka mögött, és az utca nyüzsgő forgatagát bámulta. Meglepődött, amikor megpillantotta a nagy
udvarról nyújtott léptekkel az északi traktus fele siető, veres gúnyás királyi lándzsásokat. Mélységes
aggodalom töltötte el a szívét: “Hát most, éppen most bolondulnának meg a magyar bárók, amikor
Batu kán már az ország küszöbére tette a lábát, hogy elsodorja Béla népét, mint száraz falevelet a
vihar?! De lehet, hogy nem válik börtönné a kastély északi szárnya, hanem csak a jó Béla király
őrködik felette, nehogy egy ujjal is hozzányúlhassanak a szájtépő, gonosz rémhírfaragók. Bizonyára
így van, bizonyára!"
Béla bárói most már a kun kánok nélkül folytatták tovább a tanácskozásukat. Feszélyezetlenebb
lett a hangulat. Tűrje Dénes szétlökte két karját:
– Uram, én nem állítom azt az őrültséget,'amit a Maradék-urak szajkóznak, hogy egyáltalán nem
is léteznek a tartárok! Igenis hogy vannak! Aki követeket tud küldeni hozzánk, az létezik. De a baj
az, hogy te... túlbecsülöd őket, és minket meg kutyába sem veszel. Te ezt jobban tudod, uram, mint
én, de... II. Manuel görög császár hadai óta idegen katonák nem tapodták birodalmunk földjét! Tudod
jól, besenyő, kun, orosz minket hiába próbált. Hogy szomszédainkat letiporta Batu kán? Hát aztán?
Azok a szomszédaink voltak! Koncon, koronán marakodó halicsi hercegecskék, orosz fejedelmek!
– Ostoba vagy, Tűrje Dénes! – hördült rá a király. – Ostoba, mint a csizmám talpa! Hát nincsen
füled a hallásra? Mit üzent a Nagyorrú Dénes az Orosz-kapu torkából? A hágó túlsó felén áll Batu
kán!
– Igen, az meglehet, hogy ott áll Batu kán! – vágott vissza a lovászmester,
294 bosszúsan kétfelé törölve hosszan alácsüngő selyembajszát. – De arra már nem mernék
mérget venni egyáltalán, hogy meg is meri támadni Magyarországot! Ez nem Halics, ez nem
Ladoméria, vagy a kijevi fejedelemség, uram! Ha a tenyeredbe csattantsz, nyolcvanezer lovas ugrik
nyeregbe, és a Volgába söprik a híres tartárokat!
– Utat! Utat! – harsogta odakünn valaki, nagyon ismerős hang, aztán betántorodott a szála
közepére Tomaj nembéli Dénes nádorispán, akit maguk között csak Nagyorrúnak hívtak. Ruhája
rongyokban lógott alá testéről, a lyukak alól kitetsző bőrét véres sebek borították. Csúnyábbul nézett
ki, mintha halálos részegen száz lépcsőfokot gurult volna alá egy tokaji borospincében, ittas
állapotban való heves dulakodás után.
– Uram! – nyögött föl a nádor. – Batu kán betört az Orosz-kapun!
– Hogyan? – pattant föl a király. – És... és a szikla- és fatörzstorlasz?!
– Felség – jajdult föl a meggyötört nádor –, most ne leckéztess! Ne nyargalj szavakon! Nincs
torlasz! Negyvenezer orosz fejszést hajtottak maguk előtt a nukerek... vízilóbőr-korbáccsal, és hat óra
alatt... elfújták a torlaszt!
Tomaj Dénes szavait döbbent csönd fogadta.
– Nádorispán uram – lehelte alig hallhatóan a király –, te... te... bizonyára... kegyetlenül részeg
vagy! Valahol... benyakaltál! Arra felelj, hol van az ötezer lovas, akit rádbíztam?!
– Levágták, egy szálig, a tatárok! – A bárók, főpapok döbbenten felugráltak. – Nem akarod
megérteni? Hárman maradtunk életben az ötezerből, uram! Lóra, mind, aki él! Ha nem akarod, hogy
elsöpörjék az egész országodat! Lóra! Lóra! Lóra! – ordítozta, aztán görcsösen rángatózva a kiállott
szörnyű fáradalmaktól, összeesett.
Béla kiegyenesedett, és magasba emelve karját, csendet teremtett. Jó volt látni sápadt orcáját,
amelyre nagy önfegyelemmel nyugalmat erőltetett, s csak ajka rángása árulta el háborgó izgalmát:
– Eljött a perc, amelyben megpróbáltatásaink elkezdődnek! Uram, irgalmazz nekünk! – Ezután
némán mozgott az ajka, mert valami kusza fohászt mormolt, majd azt mondta: – Urak! Kegyes atyák!
Vágtassatok haza, és térjetek vissza bandériumotokkal! Tűrje Dénes! Serafilnembéli Andor! – A
lovászmester és az országbíró önkéntelenül közelebb lépett a királyhoz. – Hordoztassátok körül
mindenütt a véres kardot! Pestre térjetek vissza hadaitokkal urak! Ott találkozunk!
Egy minutum alatt kiürült a szála.
– Atyám! – szólott a kijárat felé siető Báncsa István váci püspök után, aki a kancellári tisztséget
Mátyás atya veszprémi püspökké történt kinevezése óta betöltötte. – Maradj még, sürgős írnivalónk
volna! Egy levelet kell fogalmaznunk azonnal a pápa őszentségének, egy másikat pedig Frigyes
császárnak. Ha
'-95 megvan, gondoskodj róla, hogy minél hamarébb lemásolják, és a futárok útnak is induljanak!
Az életünk függhet tőle, hogy gyorsan megérkezzék a külföldi segedelem! S ha megvagy a
levelekkel, készülj fel hosszú útra!
– Hova kell mennem, uram? – szontyolodott el a váci püspök, és nagy, olajbarna szeme egyszerre
megtellett végtelen bánattal. – El akarsz küldeni? Éppen most, a bajban? Ügy szerettem volna
melletted maradni, uram! Nem küldhetnél mást el arra a bizonyos útra?
– Nem, nem! – rázta meg a fejét erélyesen a király. – Mária királyné asszonyt és a
trónörökösömet: egyesztendős István fiamat és hat leányomat kell elkísérned a nyugati határra.
Persze, az is meglehet, hogy... ha úgy látod, hogy komoly baj van, akkor tovább kell vinned őket,
Délre. A pápa udvarába. Te mindjárt siess tovább majd, Bábenbergi Frigyes herceghez, Ausztria
urához, induljon azonnal megsegítésemre. Magyarázd meg néki, ha Magyarország elbukik, Ausztria
érett gyümölcsként hullik Batu kán ölébe. Várj, hova rohansz? Fogalmazz meg eg y másik királyi
rendeletet is! Mindenki, aki a bajban komoly csapattal segítségünkre siet, ha régebben ellenünk való
bűnben is találtatott, amnesztiát kap, akárki fia!
8
És sorra érkeztek vissza a porlepte, kókadt, agyonlovagolt királyi hírnökök, • akik körülhordozták
országszerte a véres kardot!
Az eredmény: siralmas volt!
Csupán néhány ezer lovas szállingózott föl a megadott gyülekezési helyre, Pestre. Azok is
jobbadán csak a falvanként kisebb csapatokba összeverődött királyi vitézek voltak, szent király
szabadjai. Báró alig-alig állította ki köteles csapatát. De még a megyésispánok sem igyekeztek
valami túlságosan-buzgón a sürgető királyi parancsnak eleget tenni.
Aztán híre jött Észtergomba a fagyos március eleji napokon, hogy a Maradék-urak páratlan
dáridókat ülnek. Ügy megjött a hangjuk, mint talán még soha.
A seregriasztás napján éppen Téténynembéli Márkuséknál lakomáztak. Amikor udvarukra ugratott
Barakony, a királyi futár, kezében a magasra tartott véres karddal, s elkiáltotta rekedt hangján Béla úr
üzenetét, az egész vendégsereg, úgy hajadonfőtt, tökrészegen, félig teli kupáikat szorongatva,
kitódult a még foltosán havas udvarra. A házigazda kidobbant a tenyérnyi tisztásra, amelyet a
vendégeket hordozó szánok koptattak a köldökig érő hóba, és magából kikelve ordította:
– Menjen urad a pokolba! Megmondjad néki, ha viszket valahol, vakartassa meg a dicső
kunjaival!
296 Végigsepri a gúnyos hahota-orkán a havas udvart, amelyre a piszok fekete jégkéregben
ráfagyott. A röhögés fölbátorítja Márkus urat:
– Vigye a kunjait a mészárszékre!
Győrnembéli Csépány ráhurít csikorgó hangján Márkusra, ahogy két vívó kardja rója össze a
penge élét:
– Bolondító beléndeket zabált tán a király úr őfelsége? Miféle tartarusokról ugat? Tartarus nincs
is! Az új esztergomi érsek, meg a kegyes püspök atyák találták csak ki őket, hogy ne kelljen ilyen
rohadt időben elutazniok a római zsinatra!
Még jobban mulatnak, csuda jó a tréfa! Ezt aztán igen jól kiagyalta Csépány úr, hogy egyáltalán
nincs is tartár! Csak a püspök urak eszeltek ki őket, maguk mentségére! És hogy éppen a szentatyák!
Hiszen – ha ugyan egyáltalán vannak!? –, akkor ezek a tartár kutyák olyan rusnya pogányok, mint
volt valaha Ádám apánk, akit nem keresztelt meg senki sem, mert akkor még a papok fel sem voltak
találva!
Nyeríteznek a röhögéstől. Barakony alig tudja türtőztetni haragját. Még egyszer megkérdi:
– Jöttök-é, urak?
– Majd tavaly! – rikoltja Márkus úr megvadulva, akár medvevadászaton az ökörszarvkürt. –
Megmondd uradnak: megyek! Mihelyt visszakaptam az elkobzott birtokaimat! De addig... tapodtat
sem mozdulok! Te meg hordd el magad innen, ha jót akarsz, mert reáduszítom a komondorjaimat!
A testőrkapitány dermedten markolja a kantárszárat. “Micsoda gyalázat. Ebeket uszítani a véres
kardot körülhordozó királyi futárra! Hová lettél, ősi magyar virtus? Hogy nem szakad le az égbolt
erre a ganéj országra!"
Márkus úr meg teljességgel elveszíti a fejét, és ráordít a szolgáira:
– Eresszétek el a kutyákat!
Akkorák, mint az egyéves üszőborjak. Addig hörögve tépték nyakörvük láncát, most elszabadulva
mint a förgeteg rontottak az idegen szagú lovasokra.
Barakony a kezében tartott véres karddal suhintotta ketté a legelső dög fejét. Kísérete már mögötte
sorakozott, és föld felé szegezték kopjáikat. A kőrisfa falról lefordult az ugató szőrös szörnyek
hulláma: vérükbe fagyva rángatóztak a királyi lovasok lábánál. Márkus úr a háza felé hátrált, és
vendégei is az ámbitus oszlopai mögött kerestek sebtében menedéket. Ha... ha ezek az orcátlan
királyi pimaszok... elméjükben megháborodva... megtámadnák őket...
– Ezért még elszámol véled a király! – kiáltotta messze csengő hangon a hírnök, és kíséretével
elvágtatott.
Némiképp elcsöndesedve kullogtak be a tágas gerendaházba Márkus úr és a vendégei. Valamiféle
lappangó félsz markolászta a torkukat. Ügy ám! Hátha... hátha... felülmarad a tatárok ellenében a
király, és idejő, haddal, és megkérdi: és ti híresek, miért nem jöttetek el segíteni, amikor ránk szakadt
az ég...
De Márkus érti a módját, hogyan kell a szorongást elillantatni!
– Pohárnokmester! Bort az uraknak! Tamburások, muzsikáljatok, mert széttöröm a fejeteken a
szerszámotokat!
Megint magasra csap a jókedv az ősi udvarházban, és Téténynembéli Márkus úr konok mosollyal
képzeli maga elé Béla orcáját, amikor meghallja hírnöke szájából ; azt üzenik a bárók, ha viszket
néki valahol, hát csak vakartassa meg! De a kunjaival!
Akadt azért a bárók és főpapok között olyan, aki megértette, hogy rettentő veszélybe került az
ország, és megjelentek a pesti táborozóhelyen. Köztük volt Mátyás, a dörgő hangú óriás, az
esztergomi érsek, Csák Ugrin, a kalocsai érsek atya, aztán a győri, a nyitrai, az erdélyi meg a
veszprémi püspök. Az első között ölelte keblére Béla az öccsét, Kálmán herceget, aki komoly had
élén érkezett. Kíséretében jött Miklós bán horvát és szlavóniai csapataival és Montroyal Jakab, a
dalmáciai templomos lovagrend remek páncéloslovagjaival. Béla – aki egész nap a táborban időzött,
lajstromokat állíttatott össze, hiányzókat fenyegetett ég felé rázva öklét, jelenlévőket szidalmazott
elhanyagolt fegyverzetük miatt – a második napon meglepetve tapasztalta: a tábor kapujában
megjelent ötven lovas élén a száműzött Barcanembéli Miklós dali fia, Miklós, fertályóra múlva pedig
a kegyvesztetten menesztett Kánnembéli László léptetett be hatvan nyalka száguldóval. Béla némán
szorította meg a kezüket. Szabadkozni akartak, de leintette őket:
– Minden meg van bocsátva, amit ellenem és az ország népe ellen valaha vétettetek, ti, vagy az
apátok! A halál kerülgeti hazánkat, és ti hívásomra eljöttetek: emberek vagytok magatokért!
Milyen jó, hogy a gondos Mária királyné már messze járt! Bizonyára keservesen siránkozott
volna, látva, hogy férje csak úgy állva, tíz körme közül kap be valamit, ha Barakony már majdnem
gorombáskodik vele, hogy “különben éhenhal felséged, és akkor ki állítja meg a tatárokat?"
29810
Március 17-én, jókor reggel, hetyke trombitaszóval, üstdobjait harsányan püföltetve, megérkezett
Bábenbergi Frigyes herceg, akit dühös szomszédai összeférhetetlen, örökké izgága, verekedő
természete miatt Harciasnak is neveztek. Béla összesunyt szemmel nézett elébe a tábor kapujában.
Elöl húsz muzsikás zajgott, aztán jött a herceg, majd mögötte vagy harminc lovas ügetett.
Először csak az tűnt föl a királynak, hogy irtózatosan kicsi a “Harcias" kísérete. De hiába nézte a
táborkaput, gondolván, ez tán csak afféle elővéd, nem jöttek többen.
A király elkbmorodva ütött rá a fejével: “Vadászatra nagyobb kísérettel kell menjen egy ország
fejedelme" – gondolta erjedő indulattal. Aztán mégis legyűrte a gyomrában ide-oda gomolygó
ellenkezését, és a herceghez sietett. Másodjára meglepetve látta, Frigyes úron fényes magyar gúnya
van: dolmány, szokmány; a lábán szekernye csilingelő aranypilléjű sarkantyúval, a fején égnek ugró
hegyes süveg, azon öklömnyi zafírforgó, belétűzve háromrőfnyi, kecsesen aláleffegő, hófehér
kócsagtoll. Ruháján maroknyi smaragdgomb, aranypityke, boglár. “Akár egy magyar báró! –
hüledezett Béla. – Hát ez meg mire jó, hogy osztrák herceg létére a magyar urakat majmolja?" De ezt
is lenyelte, és a herceg és maroknyi. kísérete köré tóduló, fülrepesztő lelkességgel vivátozó népséget
széttolva maga előtt, hozzásietett, hogy üdvözölje.
A herceg rendkívül pökhendien viselkedett. Akár egy vásári pojáca, két kezét feje fölött
összekulcsolva rázogatta, és törve magyar szavakat kiáltozott az üdvözlésére összesereglett katonák
és urak felé, akik majd megvesztek, annyira tetszett nekik. Aztán észrevette Bélát, aki már ott állt a
herceg lova fejénél. Akkor meg csak úgy, fentről, a nyeregből akarta odanyújtani a kezét. Micsoda
sértés! Hökkenten nézték a magyar katonák, mit csinál a király? Béla bosszús arccal elfordította a
fejét kissé, mintha nem látná a herceg mozdulatát. Frigyes arcán csepp düh lobbant át, aztán elrejtette
nemtetszését, leugrott a nyeregből, és két karját maga elé tárva, lerohanta Bélát. Össze-vissza
ropogtatta, ahogy két fékezhetetlen surbankó szokott viselkedni, ha rátör a játszhatnék. Bélának ez
sem tetszett. “Mit komédiázik itt ez az örök méregkeverő? – dühöngött magában. – Minden szaván,
mozdulatán érződik, hogy csinált, hogy a népszerűséget hajhássza! Azért bújt ebbe a magyaros
maskarába is! Finom, burkolt célzás a hajlékony gerincű magyar báróknak: «Látjátok? Még a külsőm
is olyan, hogy meg sem lehetne különböztetni tőletek, született magyar uraktól! Ugye, jó királyotok
lennék?»" Béla úgy vágott vissza ezért a hadonászó mozdulatok, csókzápor kíséretében bemutatott
ál-szeretetért, hogymintha ő is őszintén ölelné a herceget – keményen magához szorította, de úgy,
hogy Frigyes belekékült. Aztán elengedte Ausztria urát, aki zavartan, földre
299 nézve, levegőért kapkodva elhátrált Béla közeléből, és csak kicsit később kezdett el megint
szélesen hadonászni, diplomatikusan vigyorogni. Persze, a király őszinte hívei átláttak a szitán,
értették, a herceg csak a forma kedvéért jött el Pestre, egy percig sem gondolt komolyan Béla
megsegítésére.
És a kiismerhetetlen lelkű osztrák hercegen kívül nem is jön Béla táborába Nyugatról senki, de
senki. Se a császár, se a pápa. Béla hiába káromkodik magában távolmaradásuk miatt, igazából nem
ér rá velük törődni, mert állandóan újabb magyar csapatok érkeznek, őket kell elhelyezni, ráncba
szedni kicsit, hogy legalább valamennyire katonákká váljanak, amikor majd a kenyértörés ideje
elkövetkezik. Tomaj Dénes is talpra állt, ha be is van bagyulálva a feje fehér gyolccsal. Ott sántikált
állandóan, s mindenütt ott volt mindig, mint a levegő. A lovasokkal veszekedett, mert amikor mustrát
tartott, látta, rosszul van megszabályozva a kengyelhevederük. Márpedig az döntő fontosságú, ami a
nyeregben ülő katona biztonságérzetét illeti, hogy hogyan van a talpa megtámasztva. Aztán a
kardcsiszárokat sürgette, a páncélokat, sisakokat, kopjavégeket igazító kovácsokat hajkurászta, hogy
igyekezzenek, hiszen bármelyik pillanatban rájuk ronthat a vész: a tatár szabadon tör előre Pest-Buda
felé.
A tábor különben két részre szakadt, és úgy néztek egymásra, mintha megölték volna egymás
édesanyját. Egyik csoport, élén a Nagyorrú nádorispánnal, amellett kardoskodott, hogy hatalmas
földsáncokat kell hányatni Pest körül, amíg nem késő, mert a szervezett, kemény védekezés a tatár
támadás elhárításának egyetlen biztos módja! A másik fél pedig, Csák Ugrin kalocsai érsek köré
tömörülve, azt rikoltozta indulatosan: szemközt kell menni a tatárra! Kard ki, kard! Nem szabad
megengedni, hogy megtorpanhasson, összetömörülhessen sereggé! Szerteszét kószálnak az
országban, találomra a gyülekező magyar hadakat kutatva, tehát itt a nagyszerű alkalom, hogy
egyenként megsemmisíthessék a gonosz hordákat!
A legádázabb szóviadal közepén szörnyű hír lepte meg a tábort: “A tatárok elfoglalták Vácot!
Felégették a híres püspöklakot! Aztán a szép régi székesegyházat, s az odamenekült asszonyokat,
öregeket és gyermekeket írmagig lemészárolták! A csecsszopóknak és a magatehetetlen
aggastyánoknak sem irgalmaztak!"
– Uram! Rontsunk a Vácot elpusztító tatárra! A mi lelkűnkön szárad, ha a haláluk bosszulatlan
marad! Csak ötezer lovast adj! Szétzúzom őket, mintha buzogánnyal ütnél oldalba hímes
cserépbokályt! A tabernákulumban lakozó Jézus Krisztusra esküszöm, megtorlóm a váci ártatlanok
halálát! – kiáltozott szent felháborodással a vitéz Csák Ugrin.
– Maradj békén, érsek atya! Egyetlenegy katonát sem kockáztatok! Ha
300 együtt lesz az egész magyar had, csak akkor támadunk Batu kánra! Egyéni szeszélyért nem
kockáztatok egyetlen katonaéletet sem!
Ugrin érsek hullámos, szép barna szakáilát szaggatta, és kifordult a szeme fehérje, s ajka sarkából
tajték csordult veszett dühében. Azt hitték már, rosszul jár a szerencsétlen, menten megüti mérgében
a guta. Végre kibuggyant belőle:
– Gyáva vagy, Béla király! Ezért fog elemészteni az Űri sten haragja!
A király felhorkant, hogy gorombán rendreutasítsa a magáról megfeledkezett kalocsai főpapot, de
aztán csak haragosan legyintett: “Ej, nem tudja, mit beszél!" – és kisietett a sátorból. Hoztak vagy
három púpos szekér kardot, azokat akarta megvizsgálni, mielőtt kiosztaná őket az egyszerűbb
fegyverzetű, szegényebb servienseknek.
Az érsek pedig, hogy meg ne fulladjon, hajadonfőtt, ahogy volt, kiszaladt a táborba, felfutott az
alacsony födsáncra, amely Pestet körülfogta. Haraggal fújtatott, mint a botokkal felingerelt bika, és
körüljártatta tekintetét.
Egyszerre csak megtorpant. Tán száz lépésnyire a hitvány várfaltól egy bőrruhás katona gug golt,
és a legnagyobb lelkinyugalommal a szükségét végezte. Hófehér feneke odavigyorgott az érsek atya
finnyás orra alá, amely szinte még az ürülék undok szagát is érezte.
– Az anyád irgalmát! Éppen ide kell piszkítanod?! – ordított föl az érsek, és elkapt a egy katona
íját, vesszőt fektetett rá, és megcélozta a guggoló fickó fenéket. Jó tíz lépésre fúródott tőle a földbe a
rezgő vessző. A katona felállt, nyugodtan felhúzta a nadrágját, s valami érthetetlen nyelven a sánc
tetején őrjöngő Ugrin érsek fele kiáltott. Akkor döbbent csak rá Ugrin atya:
– Tatárok! – S megpillantotta, hogy valamivel odébb még nyolc-kilenc lovas ácsorog. Néhányan a
földön tercieréinek, a kantárszárat lóbálva, mások pedig, ügyetlennek tűnő tartással, csúnyán lógtak a
nyeregben.
– A lovamat! – bömbölte az érsek, s mielőtt bárki megakadályozhatta volna, vagy szólhatott volna
a királynak, hogy ne engedje, kirontott vértes csapatával a nagyhirtelen feltárt nyikorgó várkapun. –
Reá! – rikoltotta vérben forgó szemmel, kivont kardjával a sebtében lóra kapó és ijedtformán
tovaillanó tatár lovasokra intve. Az érsek, vagy száz lovasa élén észrevette, odébb, a bokrok között,
még vagy húsz tatár lovas leskel, de őket megpillantva azok is heves mozdulatokkal visszafele
kormányozták furcsa, szőrös lovaikat. Puhán huppogott alattuk a ruganyos, szittyós, lapos talaj.
Egyre közelebb jutottak a futókhoz, teljesen elvakultak. Nem vették észre, hogy ez a szinte
karnyújtásnyi távolság gyanúsan állandó maradt közöttük, s hogy a menekülő tatárok szelíd ívben
délnek húzták a kantárszárat. Ők meg mindig csak utánuk!
– Haj, rá! – ordította az érsek egyre gyülemlő méreggel, amiért ez a kur tának hitt hajsza immár
hosszú percek óta tartott, pedig a nehézpáncélba bújtatott lovakkal sokáig vágtatni nagyon nehéz. És
közben egy hídra kellett felkanyarodniok, egy ócska, hibás pallójú fahídra. A széllábú tatár paripák
átsurrantak rajta, de a hidacska Ugrin atya sok mázsás súlyú páncélosai alatt kétségbeejtő recsegéssel
beroppant, majd összedőlt. Magasba fröccsent a víz a belezuhanok alatt, akik estükben egymásra
torlódtak, és a patak szeszélyes medre, meg körötte a mély láp, rendre elnyelte a szerencsétlen
kalocsai vérteseket. Ezer szerencse, hogy oly mohó irigység fűtötte a boldogtalanokat: ők akartak
mindenáron elsőként tatár foglyokat ejteni, s így félreszorították az érsek atyát, ki alatt még a híd
elérése előtt megbotlott a nagyot horkantó hű jószág. Ugrin majdnem lebukott a hátáról, alig tudott
magas kápájú nyergében megkapaszkodni.
Mire helyrebillent megingott egyensúlya, már elzúdult mellette teljes csapata. Az érsek
megdöbbenve látta, amikor utánuk tekintett: egyszer csak eltűntek kutató, bosszús tekintete elől!
Ezután óriási recsegést, csobogást, rémült segélykiáltásokat hallott. Megsarkantyúzta kínjában
fölnyerítő paripáját, amely egy szemvillanás alatt a patak partján termett. Ugrin atya megdöbbenve
látta, szétvált előtte a nádfal, s a mélyben, hónaljig süllyedve a büdösen böfögő lápban – boldogtalan,
vasba bújtatott elefántcsorda! – kétségbeesetten dulakodnak az életükért vértesei.
Akkor már látta, pokoli ravaszsággal csalták őket csapdába a tatárok. Még ugyanabban a
minutumban azt is észrevette, a patakmeder túlsó partján vigyorogva ácsorognak a tatárok;
kényelmes mozdulatokkal előhúzták iszonyú íjaikat, nyílvesszőt nyálaztak rá a hátukon csüngő degez
puzdrából, és egymás után lövöldözték torkon, szemen a mocsár halálos ölelésében vergődő páncélos
lovasokat. Olyan egykedvűséggel lődözgettek, mint unatkozó zsoldosok a gyakorlótéri
szalmabábukra.
Ugrin atya eleinte fejét vesztve rúgtatott ide-oda az innenső parton. Akkor a tatárok észrevették,
egyikük odalőtt, és az érsek a bélelt sisakon keresztül is hallotta: tompa dübbenéssel nehéz
muraközijének a szügyébe csapódott. A hatalmas zsemlyesárga pára megremegett, majd összeomlott
alatta. Tudta, vége van mindennek: ha föláll, a következő vesszőt a torkába kapja, vagy a
rákfarkpáncél sodronyán át a hasába. Ezért fektében, iszonyú erőfeszítéssel elszaggatta oldalán a
nehéz mellvértjét tartó vastag szíjakat. Aztán a rákfarkpáncélt is lerúgta a hasáról, majd a lábvasait
tépkedte le egymás után. Ezután szusszantott egyet, majd négykézlábra állt, és ahogy erejéből tellett,
iszkolt a nád közt a hihetetlenül távolinak tűnő városka felé. Amikor úgy érezte, már elég messzire
jutott a tatároktól, felugrott, és lélekszakadva rohanni kezdett a tárva-nyitva álló pesti városkapu felé.
Lobogó gatyaszára úgy durrogott, hogy a tatárok ismét fölfigyeltek rá, és röhögve újra utána kezdték
eregetni a nyi
302 Iáikat. Szerencsére nem talált egyik sem, aztán – az egek ura küldte? – egy kóbor
vándorfazekas keveredett a városkapu fele torkolló útra valamelyik nádnyilamból. A mester
észrevette, tatár-portya röpül a futó ingujjas alak után. Nem tudta, ki futhat ott, de érezte, nagy baj
fenyegeti, hát keresztbefordította a patakmedrén átvergődött tatárok előtt a szekerét, leugrott ő is a
bakról, és inait esze nélkül a város felé.
Ugrin úgy érezte, mindjárt eldől, a szíve a torkán ugrik ki, mégis teljes erejéből rohant. Majd
megőrült a halálos gyűlölettől, amiért senki sem mozdult a városfalon, hogy segítsen néki! “Béla!
Béla! – lüktette szétcsattanó szíve –, átkozott légy, amiért..."
A tatárok átvergődtek az elébük fordított gerencsérszekéren is, de ott már meg kellett torpanniok.
Közel volt a városfal, nyilvessző-felhő zúdult reájuk, amelynek oltalmában a futás közben ordítva
síró érsek betántoroghatott a várba.
– Verjen meg a haragvó Úristen, Béla király! – üvöltötte, s még az volt a szerencse, hogy
zavartságában latinul kiáltozott, s nem értette hol elfúló, hol felerősödő szavát a tábor, csak azt látta
mindenki, mennyire odavan a boldogtalan főpap. Nem is csodálkoztak, hiszen a sánc koronáján állva
mindannyian látták a népes magyar lovascsapat tragédiáját.
A hír hamar megjárta a tábort. Sokan összegyülekeztek az érsek sátra körül, és komoran
hallgattak. S azt beszélték már, nyíltan: a királynak köszönhető ez a csúnya tragédia, mert ha
megengedi, hogy komoly haddal rontson ki az érsek atya, akkor előbb eltiporhatta volna a futó
tatárokat, mielőtt tőrbe csalhatták volna szegény ártatlanokat! Milyen gyönyörűen iszkoltak már a
gazok! Nem volt abban semmi hiba! Arra azonban egyikük sem gondolt, hogy a kalocsaiak azért
áldozták fel hiába az életüket, mert ostobán megszegték a király szigorú parancsát.
A király majdnem megverte Ugrin atyát, amikor megtudta, mi történt. Nemcsak azért, mert az
ország egyik fő-fő ember létére nyíltan fittyet hányt a királyi rendeletnek! Bélát az szörnyesztette el,
hogy tudta: az egész magyar táborban Ugrin atya az egyetlen, akibe annyi hadvezéri talentum szorult,
hogy a hatalmas királyi hadat a siker reményében eligazíthatja! S ha odavész egy ostoba, értelmetlen,
jelentéktelen kis csetepatéban?
A gyalázatosán kínos jelenetnek az vetett hirtelen véget, hogy megszólaltak a kapuőrizők
trombitái, fontos vendég érkezését jelezve. A király abbahagyta az érsek szidalmazását. Azt hitte,
megint Frigyes herceg űz vele valami csúf komédiát, megparancsolva, hogy kürtszóval jelezzék
jövését-menését. Hanem a kapun idegen delegáció sorjázott be. “Pápai követek! – riadt át a forró
öröm Béla szívén. – Lám, egyetlen igazi jóakaróm és támaszom van a világon, a pápa őszentsége!"
És sietve kifordult az asztal mögül, hogy mielőbb keblére
503. szoríthassa őket. Lépés közben egyszerre kifakult a kedve: “Csoda történt volna? Hogy
érhettek ide? Hiszen három napja sincs, hogy őszentségéhez útnak indítottam a követeimet!
Iderepültek?" Aztán megint váltott a gondolata: “Ez egy másik követség lehet! Talán egy korábbi
könyörgő levelünkre jöttek! Hát persze, persze! Jó időbe telik, amíg őszentsége komoly hadat
összegyűjtheti Hisz mostanában ropogtatja a legvadabbul a császár a pápa derekát, hogy kétvállra
fektesse!"
Teljes szokatlan dolog történik. Az érkező pápai legátus azt sem várja meg, hogy a magyar király
melegen üdvözölje, hanem magasba tartja a kettős keresztet, s fennhangon így kiált:
– Keresztény testvérem! őszentsége kemény parancsát hozom! A Szentséges Atya keresztes
hadjáratot hirdet!
Béla hirtelen egészen elszontyolodott: “Puff neki! Ezzel aztán sokra megyek! Ez már eszembe
jutott nekem is! Körülhordoztattam országomban a véfes kardot! S aki el akart jönni, erre már el is
jött! Ez a pápai kereszteshadjárat-kihirdetés mit segíthet?" S azt hiszi, rosszul hall, amikor a legátus
kivágja:
 – Keljen fegyverre mindenki az anyaszentegyház legádázabb ellensége: Frigyes német császár
ellen!
Néma csend van a sátorban, de a levegő vibrál az emberek feje fölött. Mintha fényes kis szikrák
pattognának a király villámló szeméből, aztán... Előfordul néha, hogy eget-földet hasogató
káromkodás helyett hisztériás nevetés buggyán ki az emberből. Béla úgy érzi magát, mint akit
keresztre feszítettek, és utána a hóhérok elkezdik csiklandozni a talpát. És baljós kedve átragad
mindenkire, és vele együtt hahotázik már az egész terem. Csak a pápai követ és kísérete áll kővé
dermedten, és földbe gyökerezett lábbal tekintenek egymásra, azt hívén: “Ezek... megőrültek!?"
De igazán akkor döbben meg a legátus, egy csepp, koromfekete hajú bíboros, amikor a magyar
király, se szó, se beszéd, megragadja a karját, és magával röpíti. Néhány jókora ugrás csak a sáncfal,
szelíd erőszakkal fölpenderíti a sánc koronájára a megszeppent főpapot, és kimutat a kora tavaszi
délután bizonytalan ragyogásába. A hatalmasra nőtt, levágatlan tavalyi nád között apró lovacskákon
sötét bőrgúnyába bújt, kajszán metszett szemű lovasok sunyítanak.
– Tatárok! A pogány tartarusok, bíboros atyám! – szakad föl mélyről Béla úr szívéből a keserű
kiáltás, és olyan vad szemrehányás izzik fel a szeméből, hogy a bíboros megszégyenülve a földre
tekint. – És éppen az én országomba küld a szentséges atya, hogy a császár ellen keresztes hadjáratot
hirdess?!
A pöttöm bíboros két kézzel ragadja meg Béla gesztikuláló karját:
304
– Ne, ne, ne! Ne haragudj! öszentsége nem tudta, hogy... Bocsáss meg, uram! A pápa ártatlan! Az
udvara ostoba, uram!
Béla megszelídül, mert megérzi, a bíboros őszintén beszél. Átkíséri a cisztercita monostorba, hogy
megtisztálkodhassék, falhasson valamit, és utána lepihenhessen a hosszú, fárasztó út után a messzi
vendég. Hogy bizonyítsa, megengesztelődött, személyesen kíséri el az inci-finci bíborost.
11
Mikor lebocsátja mögöttük a sátorlebernyeget az országbíró, akkor köt ki a pesti oldalon
visszatérőben Frigyes herceg csónakja, aki Walter bíró sürgetésére meglátogatta a Budán élő német
hospes-községet. Amíg odaát időztek, felfaltak egy óriási katlanra való főtt kolbászt, s megittak rá
töméntelen kupa finom, budai világos sert. Olyan virágos kedvük kerekedett, hogy a ladikban
végigordították a Dunát.
A kipirult orcával trágár nótákat harsogó herceg – akinek a temérdek ser a lábába szállt –
végigkacsázott a szűk pesti utcácskákon. Bizony itt nem volt sok látnivaló. Alacsony faházak,
zsúptetejű vályogviskók, csak középütt büszkélkedett tucatnyi kőház, kis palotácskák, a Mária-
templom körül. Inkább a herceg volt látnivaló. Körülzsongták, vállát veregették, borosbutykossal,
pálinkásüveggel kínálták, s ő mindig megállt, meghúzta az edényt, gyomrára szorította a kezét, és
elragadtatottan nyögött, még ha a leggyatrább csiger kotyogott is a flaskában. Majd szétszedték.
– Matyar por! – kiáltotta: – Natyon jó! Vilákon lekjopp! Matyar por... matyar fitész... matyar
fráu... ö... dáma... legjopp! Lekesjopp-jopp!
Lassan haladtak a város körül elterülő tábor felé, ahonnan hirtelen heves kiáltozás hallatszott:
– Tatárok! Tatárok! Hajtsunk reá!
– Pofa be! – harsogta valaki haragosan. – Nem hallottad őfelsége szigorú parancsát, hogy nem
szabad rájuk kirontani?
– Mit mont? – morcolta össze értetlenül a herceg a homlokát. Lefordították neki. – Was? Tartarok?
Nem szopot rámész? Hahh! – Németre váltotta a szót, gőgös arccal rikkantotta: – Mióta parancsol a
magyar király az osztrák hercegnek? A lovamat! – Nagy nehezen beletalált a lába a kengyelbe, és
nem bukfencezett le a ló másik oldalán sem, de ennyi csoda még mindig nem volt elég. Maroknyi
csapata élén kirontott a pesti földvárból, amelynek osztrák muzsikusai felnyitották a kapuját, hiába
tiltakoztak ez ellen a magyar őrök. Olyan vadul kapták oldalba a tíz tatárt, hogy belesöpörték őket a
mocsárba, ahová a pogányok gyilkolták az elébb Ugrin atya páncélosait. Azzal a bolondhosszú
lándzsáikkal mind megölték a tatárokat az osztrákok. Ujjongva tombolt a sikeres viadal láttán a
széles falakon összesereglő pesti nép, meg a táborbéli katonák. A jó szerencse most sem távozott el a
herceg mellől, mert ő ittasságában rosszul célzott, és lándzsája hegyével az egyik megfutamodott
tatárnak a hátára vetett pajzsát találta el. Nagyot nyögött a mandolaszemű, aztán a földre nyekkent.
Szétvágta kezét-lábát, mint aki nyakát szegte. Ráadásul Frigyesnek sikerült megállítania óriási
zsemlesárgáját, mielőtt az a zsombikok közé taposta volna a leterített tatárt. A herceg egyik tisztje
lekászálódott a lováról, a tatár fölé hajolt, vizsgálgatta, aztán fölállt, és részegen röhögve jelentette:
– Gott sei Dank! Kutya baja! Csak elájult!
Vizet merített a sisakjába az osztrák vajda, és pofán löttyintette az áléit tatárt, aki rögtön
felnyitotta a szemét, megrázta a fejét, és valamit karattyolt, amit nem értettek az osztrákok.
– Rugdossátok talpra! – kiáltotta a herceg, és a vajda gyalogszerrel maradva, Frigyes elé taszigálta
a hátrakötözött kezű tatárt. Az meg egyre csak sipákolt valamit. Amikor belül értek a kapun, az egyik
kunlakta vidékről való katona dühödten felordított:
– De hiszen ez nem tatár, hanem kun, a hétszentségit!
Ez nem elég. A boldogtalan meghallva, hogy felismerték kun voltát, azt hivén, ez talán megmenti,
buzgón elkezdett bólogatni, és mellére bökdösve eszeveszetten kiáltozza:
– Kun, kun!... Kun, kun!
Szemvillanás alatt széttépte a felbőszült hadinép, mint a kutya a rongyot.
Levágott fejét a herceg zászlós lándzsája hegyére tűzték, s megindultak a kis királyi kastély felé,
amelynek északi szárnyában Kötény, a kun nagykán és kísérete lakott.
– Minten gun fan ety kaszember tyilgos dadar gém! – üvöltötte a herceg rettentő dölyfösen, és
minden szava csak olaj volt a tűzre. Ugyan elferdítette a magyar beszédet, mégis megértették, és
fölvetette őket a vad düh. Félelmetes látvány volt, ezer és ezer ember lélekszakadva a palota északi
szárnya felé rohant, és szemükben ott ült a gonosz vágy: ők lehessenek az elsők, akik kunt fognak
ölni.
A veres gúnyás lándzsásokat elsöpörték, falhoz kenték, olyan vad irammal jöttek, hogy
szegényeknek érkezésük sem volt a nagy, vasalt kapuszárnyakat az orruk előtt becsukni. Akit Frigyes
herceg rabul ejtett, éppen olyan kun volt, mint ezek itt, akik ugranak és kardjukhoz kapnak! Kunok,
dögök! A három esztendeje tetszhalott gyanú végre testet öltött! “Ti nyilaztátok le Ugrin atya
páncélosait! Ti hánytátok kardélre Vác városának asszonyait és gyerekeit! Ti gyújtottátok föl a
székesegyházat! Alig vártátok ezt a boldog percet, hogy
306 Batu kán, a reves gazdátok végre ideérkez2ék és hátbatámadhassátok a magyar sereget!"
Férfiüvöltés, asszonysivalkodás, gyereksikítás!
Egyszerre tíz kard verte át mindegyik kun cseléd szivét. Kötény drága kis unokáit rendre falhoz
vágták, a kun asszonyok torkát úgy vágták el, fejüket hátraszorítva, mint a kukták a tyúkokét. Az
utolsó szoba ajtaja magától fölnyílott, s ott állott a küszöbön Kötény kán, puszta kézzel, és a szeme
sem rebbent, amikor a herceg elbicsakló hangon ráüvöltött:
– Tű Scheisshund! – és a szívébe merítette vasát.
Kötény, szegény, tiltakozva fölemelte a karját, de meg sem tudott nyikkanni, úgy halt meg.
Odalent az utcán, a palota északi szárnya előtt rémületesen bőgött a tízezernyi nép, aki nem fért
be.
Frigyes arcára komisz vigyor fagyott, gondolt egyet, és elcsapta a nagykán fejét. Még rezzent
egyet a szerencsétlen szemhéja, mintha rácsodálkozott volna gyilkosára, aztán a Bábenbergi feltépte
a tenyérnyi ablakot, és kihajította a nagykán fejét. Estében ököllel beléütöttek, és így ide-oda pattant,
buffanva, mint hosszú métát játszók bőrlabdája, aztán a földre esett. Ott is belerúgtak nagyot, hogy
odébbröpült. Akkor diadalmas farkasüvöltéssel rohantak utána, és a herceg úgy röhögött
részegségében az ablakrácsba kapaszkodva, hogy hanyatt esett. Elesett, és olyan részeg volt, hogy ott
helyben rögvest elaludt.
Mikor magához tért, Béla király állt előtte, minden ízében remegve a dühtől:
– Mit tettél, te részeg állat!? Tudod, hogy mit tettél? – sziszegte a király dúltan.
– Igazságot! Amit a néped kért! – vágta oda pimasz gúnnyal a vödör vízzel képen lottyantott
herceg. – Hogy mersz te engem leckéztetni, Bábenberg hercegét, ostoba magyar király?
Béla iszonyú kínjában ölni tudott volna, és átkozta sorsát, hogy nem tehette.
– Herceg! – hördült fel kínlódva. – Ki a te legkedvesebb barátod? Frigyes meghökkent, lefagyott a
gúnyos mosoly az arcáról:
– Graf Nikolaus Hardegg! Miért?
A király összeharapta az ajkát, hogy föl ne üvöltsön:
– Mit tennél velem, ha szolgáimmal beállítanék az udvarodba, és... megölném Gráf Hardegget?
Frigyes herceg háborogva tört ki:
– Felnégyeltetnélek, fickó! Felakasztatnálak! Kutyák nyalnák fel a véred!
– Nos, herceg, megtudjad: Kötény kun nagykán az én... legjobb barátom volt! És...
országlásomban... egyetlen biztos támaszom, reménységem!
307 Hirtelen izzani kezdett Béla hangja, mint tűzbe dugott vas: – Te léha barom, takarodj innét!
Te, te poklok fejedelme! Miért kellett idejönnöd, miért?
Frigyes szeme az iszonyú sértésre fenyegetően villant, kardja markolatához kapott, s felüvöltött:
– Was?
Aztán lekornyadt a karja, mert Béla mellett tizenkét beretvaéles görbe szablya villant meg. A
Bábenbergi ijedten hőkölt vissza. Nyikkanni sem tudna, és százfelé vágnák ezek a... Tudta, ha csak
megmoccan is, az a bizonyos halál. Lélekben lassan összeszedelőzködött, s közben megéledt, és
orcájára ráfeszült a pimasz, dühítő mosoly:
– Én ide segíteni siettem, mert telinyávogtad Európát, mekkora bajban vagy, kegyes felség! Tehát:
te hívtál ide, és most – tanúm rá az udvarod egész népe – fegyverrel űzöl el! És miért? Mert egy
gyalázatos pogány ebet segítettem megnyúvasztani? – Heves kézmozdulattal durván Bélába folytotta
a szót: – Soha ne feledd, hogy mit tettél velem!
És haragosan villámló arccal elvágtatott maroknyi kíséretével.
Béla erős mellkasa szaggatottan emelkedett, nagyon fölzaklatta Frigyes herceg borzasztó
csekkedete, s ráadásul való pimasz viselkedése. A király lassan az ablakhoz botorkált, szeme
lassúdan újra látni kezdett.
Az északi szárny kapuja körül még mindig hatalmas tömeg zajongott. Bélának újra minden eszébe
jutott, felnyögött, és hármasával véve a fokokat, lerohant a lépcsőn, ki a kapun, át az udvaron.
Szembejött vele egy királyi lovász, bamba képpel lógázva hosszú karikás ostorát; Béla egyetlen
mozdulattal kitépte kezéből, és megforgatta a feje körül. Az erős szíjakból összefont ostor süvítve
kavarta a levegőt, aztán a király visszafele rántotta, és a szájtátogatók közé ütött.
– Takarodtok innét? – S jobbra-balra sújtott, és az ostor sudara nagyokat durrant, és csípett,
kegyetlenül. – Karóba huzatok mindenkit, aki nem takarodik! – Leejtette kezét, lihegett esetten. Foga
megcsikordult, amikor kicsit lecsendesedve megkérdezte: – Mit tettetek, boldogtalan állatok!?
Barakony akkor érte utol embereivel a királyt. Néma duhhogással, villámsebesen dolgoztak a
vastag, erős lándzsanyelek, és az összegyűlt sokaság azt sem tudta, merre inaljon. És meg sem mert
pisszenni senki, mert addigra mát leszállt a vér a fejükből, és megértették, nagyobb bajt csináltak,
mint amit meg lehet bocsátani.
Béla betántorgott a tárva-nyitva álló palotakapun. A boltozatos bejáró alatt halott magyar és kun
vitézek hevertek, miszlikké vagdalva, egymásra borulva. Köztük virított egy-két veres gúnyás halott
testőriző is, mint pipacs a búza között.
A szobákban csak tovább fokozódott a rémség. Itt csak a kun testőrök viaskodtak halálukig a
magyar meg a német orvtámadókkal, ide Barakony embereiből már nem jutott föl egy se. A király
rogyadozó léptekkel került egyre beljebb. Egyik kun vitézben, aki holtában is két kézzel szorongatta
egy kidülledt szemű, lógó nyelvű német torkát, s hátából kard állt ki félig, felismerte Dolmányt,
Kötény legkedvesebb belső hadnagyát, aki a legjobb bölényvadász volt, akit Béla valaha is látott;
szemtől-szemben nem bírtak meg vele: hátulról ölték meg a galádok. Aztán a legbelső terembe ért, és
irtózatos erővel elfordította a fejét: nem mert meggyilkolt, öreg barátja kihűlt tetemére nézni. “Hogy
megérezte, szegény! – sajdult meg Béla szíve, és kicsordult a keserű könny a szeméből. – Miért
kellett ennek így történnie – kérdezte az eget vádolva –, Úristen, miért?"
Odakint már rengeteg magyar vitéz sereglett össze az ország sok részéből, és már futárt küldöttek
mindenünnen, ahonnan még nem értek ide a csapatok, hogy jönnek ők is, igyekeznek legjobb
tudásuk szerint. És hiába tudta, hogy már több mint hatvanezer lovas nyüzsög Pest körül, a király
érezte, jóvátehetetlen dolog történt, amikor szegény jó Kötény nagykánt megölték Frigyes herceg
pribékjei s a fellázított magyar nép. Hogy a bizonyos győzelem csúszott ki a kezéből. Csordultig
eltöltötte szívét a rossz érzés, a háta megborsódzott. Igaz, vagy hatvanezer lovas tolong odakinn, de...
nem merné értük tűzbe tenni a kezét! Pimasz, bolond nép! Hőzöng, gúnyolódik, fenyegetőzik, ha el
is jött a véres kardot látva, de szorgos készülődés helyett kun ágyasaival dicsekszik, és a sátrakat
szétveti a veszett tamburapengés, síp-rikoltozás. Folyik a bor meg a pálinka mindenütt, megkábul az
ember a büdös, sűrű italszagtól, ha végigmegy a sátrak között hagyott szűk utcákon. Éles, gúnyos
pillantások kísérik a király lépéseit, akár az árnyék, és halkan összeröhögnek a háta mögött. Azér t
nem hangosan, mert Barakony tizenkét lándzsással kíséri mindenüvé, és a másodkapitányt már igen
jól ismerik, s tudják, az efféle ízetlen tréfát nem szenvedheti.
12
Haladt lefele Béla a lépcsőkön, és elkínzottan csak bólintott, amikor Tűrje Dénes odalépett
hozzá,és izgatottan közölte:
– Uram, a Pest fele igyekvő kunok, megtudva nagykánjuk halálát, visszafordultak, és...
– Tűzzel-vassal pusztítva, amit csak elérnek, kivonulnak az országból! – folytatta majdnem
egykedvűen a király. Csak most vetette szomorkás pillantását lovászmesterére: – Miért? Te a kunok
helyében mit tennél? Ha engem megöltek volna holmi rohadt esküszegők, hm?!
– Hát... én, én... akkor én – hebegett Tűrje Dénes, de a király legyin
309 tett, hogy ne folytassa, majd híve vállára tette a kezét. – Mit gondolsz, merre járhatnak már a
királynéék? Ugye, nékik nem lehet bajuk, akkor sem, ha mi... mi el is bukunk?!
– Uram! – csattant föl mérgesen a jeles vitéz Tűrje Dénes. – Hogy beszélsz? Miféle gyáva
megalkuvás ördöge bújt beléd? Eridj ki a táborba! Mindenki őszinte harci láztól ég! Alig várják,
hogy megtáncoltathassák a mocskos szájú ázsiai sárga ördögöket! Alig tudják az ezernagyok már
visszatartani őket! Mindenáron tüstént indulni akarnak!
– Szó sem lehet róla, Dénes! Amíg nincs együtt utolsó emberig a had. a regesták számai szerint,
addig Pestről el nem indulunk!
– Uram! – fakadt ki immár másodszor a lovászmester. – Nem akarom, hogy mástól halljad vissza,
szemedbe megmondom: nem helyes, hogy mi itt Pesten totojászunk, s engedjük, hogy Batu kán
hordái feldúlják az országot! Ez a buta egy helyben topogás nem méltó tehozzád, és értsd meg: fél
vereség! Ha már ilyen szép számban összejöttünk, vezess minket tüstént Batu ellen!
Béla kábán mered Tűrje Dénes méregtől pirosán izzó arcára, mintha rosszul értené, amit hallott.
Pedig jól értette. Csak nagyon zavarja a királyt, ha valami nagyon fontos ügyben egyik pillanatról a
másikra kell döntenie. Vagy ha valami meglepetésszerűen történik. Ez az utóbbi két nap pedig teli
van a legmegdöbbentőbb eseményekkel. Különösen az erőteljes érzelmi mozzanatok rázzák meg
nagyon a királyt. Tiltakozón ingatja a fejét:
– Nem, Dénes, nem megyünk.
És este mégis magatehetetlenül tűri, hogy lerohanják éppen legkedvesebb hívei: az öccse, Kálmán
herceg, Csák Ugrin, a kalocsai érsek, a Nagyorrú Dénes nádorispán, akit gyikos bosszúvágy fűt, meg
Tűrje Dénes, s aztán a fiatal tárnokmester, Rátót Domokos. Végső soron ismét egy heves érzelmi
megrázkódtatás lendítette át a holtponton a királyt: híre jött, hogy Bulcsú, a csanádi püspök milyen
csúnyán megjárta, amikor föl akarta menteni Eger városát, amelyet Sejbán kán ostromolt, s hogy az
erdélyi P&
242;sa ispán hadát szétverték az országból kihátráló kunok.
Már a második gazdag püspöki székhelyét dúlták föl rövid időn belül a tatárok: elébb Vác, most
pedig Eger esett dühüknek áldozatul. Ezt már valóban nem szabad tovább engedni, hogy a hatalmas
magyar sereg orra előtt így orcátlankodjanak Batu kán hordái!
Ütnak indul a sereg, kelet felé, de Béla szíve nagyon fáj a be nem várt hadak miatt. Tudja, hogy a
váradi, a pécsi püspök, Both ispán, Sólomfia P&
242;sa, az erdélyi vajda, meg Kán László szép haddal úton van Pest iránt. Hej, ha az elszalasztott
kunok helyébe bevárhatta volna azokat is, és velük együtt kísérthetné meg a szerencséjét Batu ellen!
De hát mit lehet mást tenni? Az ár megindult, már nem lehet megállítani. FÉLSZEMŰPÁRDUC
Gödöllő... Aszód... Hatvan... Gyöngyös... Sebesen vonul a sereg. Felhúznak Eger felé. Szörnyű
látvány, valamennyi helység porig rontva, feketére égve: csupa korom és üszők, és temetetlen
hevernek mindenütt a holtak. A sereget egyre vadabb bosszú fűti. A Nagyorrú jó katona, minduntalan
előrefuttatja a felderítőit, s naponta észlelik: nem veti meg sehol sem a lábát a tatár! Állandósuló
apróbb csatározások közepette visszavonul előlük Batu kán. Harmadik napon már vérszemet kapnak,
és a finom gyöngyösi meg domoszlói, abasári fehér boroktól vitézül csillogó szemmel kiáltozzák:
– Meg sem mer majd állni! Azt hitte, lerombolhatja Magyarországot is, mint az oroszokat meg a
lengyeleket, halicsiakat! Hogy majd mi is megbénulunk a rémülettől, s akár a birka, hagyjuk
engedelmesen, hogy elmessék a nyakunkat! Hihihi!...
– De ha nem vak Batu kán, láthatja, het
371 venezer magyar lovas szállt nyeregbe ellene, ha... ha Béla úr meg sem is érdemli!
– Meglátjátok, ha van egy csepp esze, ahogy bejött, ki is hátrál előlünk az országból! Nem
hiszitek? Hát már mióta jövünk Pesttől fogva, és sehol sem mer a híres Aranyhorda megütközni
velünk!
Féltéglával döngették a mellüket, már gyalog beszélni sem lehetett senkivel. Különösen azóta,
hogy az egyik előportya orosz nemzetiségű tatár nyelvet fogott. Egyszerre mindjárt kettőt is, és az
egyik, egy rjazanyi vitéz elárulta nekik:
– Nem kell aggódnotok, magyarok! Titeket a tenyerében hordoz a jószerencse! Ahogy én láttam,
lehettek ti hetvenezren is! Igaz? Nos, Batu kán hada jó ha megvan hatvanezer! Pejdár kán meg
Kadán kán seregei még nem értek ide: most rontsatok reá, most el tudjátok roppantani a tatárok
gerincét!
Béla hitetlenkedve hunyorgott, és furcsa, most kezdődő szakáiiát babrálta. Attól a perctől kezdve
nem borotváltatta az arcát, amikor megtudta, hogy a tatárok átlépték a magyar határt. S megfogadta,
csak akkor fogja levágatni a szakáiiát, amikor az utolsó ellenség is elhagyja az ország területét. Még
viszketett a dús, vörösesszőke bozont töve, amely barna tincsekkel volt telitarkázva.
A Maradék-urak mindjárt összeröhögtek a háta megett, és ujjúkkal bökdöstek utána:
– Nézzétek, a! Ott megy a Tarkaszakállú! – sziszegte Márkus úr, két lyukas metszőfogán keresztül
sípolva. – Majd elárulom Batu kánnak, hogy ilyen tarka szőrű szeretett király urunk őfelsége.
Legalább minden tatár íjász őt keresi a vesszejével!
Megint jött egy portya, amelyet Barakony vezetett, és jelentette:
– Uram! Rábukkantam Batu kán főseregére!
– Igazán? Hol vannak? – nyelt zavartan a király, mert szikrányi hadvezéri talentum sem szorult
bele. – És... mit csinálnak?
– Átkeltek a Sajón. Ezt itt okosan cselekedte Batu, mert így a túlsó parton most három folyó
védelmezi háromfelől tábora oldalát: a Sajó, a Hernád és a Tisza.
 – S ezeket a falvakat hogy hívják, amelyek között a mi táborunk áll? Már megkérdezted, fiam?
– Már régen, kegyes felség! Ónod fekszik tőlünk balra, annak csak a tornya látszik ide.
Mögöttünk messze van Keresztúr, és tőlünk jobbra láthatod Sajószögedet!
– És ezt a néhány viskóból álló falucskát hogy nevezik?
– Felség, Muhi a neve!
– Huhh! – rázkódott össze zavartan elmosolyodva a király. – Mintha hideg szél fújna. Nem
szeretem. És... és hányan lehetnek, mit gondolsz?
– Hát – borult el a másodkapitány kedve a gyerekes kérdés hallatára –, azt ilyen messziről nem
lehet pontosan megállapítani, uram. Egy dolog bizonyos: temérdek sátrat és rengeteg legelni
kicsapott, megbéklyózott lovat láttam. Emberük semmiképpen sem lehet hatvanezer, ahogyan az a
rjazanyí ember mondta. – Látta, egyszeriben nagyon megkönnyebbedik a király lelke. Gyorsan
hozzáfűzte: – Persze... minden lehetséges, mert Batu kán, úgy mondják, nagyon okos ember, és igen
jól választotta meg a táborhelyet. Azt már csak a fennvaló Üristen ha tudja, hogy mögöttük az
erdőben hány tatár rejtőzhet?!
Béla rövid ideig tűnődött, majd behívatta tanácsurait. Kurtán üdvözölte őket, majd kijelentette:
– Itt fogunk tábort verni, urak, ezen a szép, sík mezőn, ahol a Hernád a Sajóba torkollik.
– Itt? – szörnyedt el a Nagyorrú nádorispán, összecsapva két kezét. – De hiszen a tatár a
gyomrunkba lát a dombtetőkről!
– Gondoskodom róla, hogy ne lássanak bele!
Tomajnembéli Dénes, a nádor, ijedten fogta be a fülét. Olyan szerencsétlenül történt a tábor
helyének kiválasztása, hogy a király újabb ötletét már nem is akarta hallani. De a király, látva
tanácsurai őszinte megütközését, fölemelte hangját, és olyan keményen, pattogóan beszélt, hogy
lehetetlenség volt meg nem hallania.
– Szekérvárral fogjuk táborunkat körülvenni, s amikor áll a szekérkordon, akkor még földsáncot is
fogunk köréje fölhányni. Ügy próbáljon meg Batu kán a hasunkba látni!
Tomajnembéli Dénes, a Nagyorrúnak csúfolt nádor fölugrott, és kétségbeesésében kirohant a
sebtében felütött királyi sátorból.
– Szent isten! A király megőrült! – hörögte elfúló hangon. – Ki hallott még ilyet, önmagunkat
kalodába zárni?
De mit lehetett csinálni? A király görcsösen ragaszkodott ijesztő elképzeléséhez, jöttek a
kovácsok, és karvastagságú láncokkal egymáshoz kötötték a hatalmas bakószekereket, aztán ahány
ember csak volt a táborban, az mind sáncot ásott és a földet hányta. Káromkodtak, mint a záporeső,
hullott esőstől a szidalom a királyra. Márkus úr úgy bömbölt, ahogy a torkán kifért:
– Többet érne, ha mindjárt malomkövet kötnénk a nyakunkba, s úgy ugranánk belé a Hernád
forgójába, ahol a legmélyebb!
Béla tíz körömmel védte hosszú töprengés után kitalált érvét:
– Azért kellett a síkságon tábort vernünk, mert nehézpáncélosaink itt köny nyebben verekedhetnek
meg a könnyű tatár lovasokkal. És meglátjátok, valamennyit a Hernádba meg a Sajóba szorítják
majd!
Tűrje Dénes halkan, de nagyon dühösen fakadt ki:
– Üristenl Urunknak teljesen elment az esze? Hát amíg mi “szorítunk", a tatárok addig mit
csinálnak? ölbe teszik a kezüket és malmoznak?
Erre még jámbor szomszédja, az esztergomi érsek is megcsóválta a fejét, pedig az csak annyit
értett a hadművelethez, mint tyúk az alfabétához.
Már harmadik napja nézett farkasszemet egymással a két sereg, amikor Batu kán türelmét vesztve,
Szubutáj Bagatur kíséretében felrúgtatott a gesztelyi dombhátra, a Kaki-hágó nyugati oldalára, és
megszemlélte Béla táborát. Épp új had érkezett. Elöl gőgös fenséggel tündöklő vértű páncéloscsapat
úszott; derékig ellepte őket a sűrű, tejfehér porfelleg, amit fölvertek nehéz paripáik. A lovagok
mögött több száz könnyű fegyverzetű lovas kocogott nemtörődöm hányavetiséggel: mintha nem is
csatába, csak holmi királyi mustrára vonulnának. Az érkezők és a táborbéli kürtösök hangszerszámai
dallamosán feleseltek; olyan hegyesen fújták, majd kilyukadt a fölébük boruló hirtelenkék tavaszi
égbolt.
– Sokan vannak – mondta rekedten a Tündöklő, és az állat birizgálta, amit csak olyankor szokott,
ha őszintén fölzaklatta valami a nyugalmát. Fél lépéssel mögötte állott a kedvenc, gyermekkori
tanítómestere, a félszemű, lángeszű hadvezér, Szubutáj Bagatur. Az öregcsont gúnyosan
elmosolyodott.
– Igen, Ragyogó – felelte csípősen. – Jóval többen vannak, mint mi!
– Legalább tízezer emberrel vannak többen, öreg Szubutáj. A magyar királyon kívül nincsen még
egy európai fejedelem, aki ekkora sereget ki tudna állítani ellenünk e percben. És a felszerelésükkel
is meg lehet Béla elégedve: dárda, kard, pajzs, sisak, sodronypáncél-, vagy halpikkely-vért. És a
lovaikat is szűgyig vért borítja. Ami még ennél is nyugtalanítóbb, ezek nem óvatos természetű
csehek, lengyelek vagy németek: ezek magyar vademberek, akik gyerekhúst esznek, és megisszák
ellenségeik vérét!
Szubutáj megint gúnyosan félrehúzta a száját:
– O, Tündöklő! Milyen borús ma a kedved! Hát már elfeledted kémeink jelentéseit? Már nem a
régiek ők sem! Tönkretette vitézi erkölcseiket a faház, a keresztény vallás és a földművelés. Kétszáz
esztendeje nem fordult meg igazi ellenség az országukban. Mindig csak apró-cseprő kis népecskéken
élesítették a körmüket. És tudjuk azt is, asszonyaik ölében lelik egyedül örömüket, hetekig
dorbézolnak egyfolytában, és elfelejtették már, hogy kell a baromterelő karikásostort és a diadalokat
kivívó szablyákat forgatni. Még csak vadászni sincs kedvük! Délelőtt későn kelnek, és a férfiak
hiúbbak talán a módira, mint az asszonyaik. Becsületemre, aztmondták a kémek, hogy minden
férfinál, aki kicsit is ad magára, az övében nyeles ezüsttükör és elefántcsont fésű van. S a nagyurak
hennázzák a hajukat és pirosítógyökérrel kenik az ajkukat. És te még tartasz tőlük, dicső Ragyogó? –
Halkan, ingerkedve fűzte hozzá: – És te mered magadat az én tanítványomnak nevezni?
Szélesen, némán nevettek mind a ketten. A félszemű vénember a másik hordódonga-görbe lábára
nehezedett, és sűrűn hunyorgatva, mintha nem látna tovább az orra hegyénél, megjegyezte:
– Valóban, Tündöklő, igazat mondottál, nagyon sokan vannak, de... ezer szerencse: nagyon-
nagyon buták! Odanézz! – mutatott a síkságon nyüzsgő magyar táborra, amely köré akkor kezdték
felállítani a szekérláncot.
Batu kán szívéről elillant a rossz szorongás, szélesen fölkacagott:
– Nem buták ezek, ó, dicső atyamesterem, Szubutáj, minden Bagaturok Bagaturja, hanem –
ostoba állatok: juhok. Lám, maguk zárják karámba önmagukat! Azon gondolkodtam ez ideig, miféle
csapdát kellene állítanunk nekik? De nem kell törnünk a fejünket: áll már az akol, amelynek mi
leszünk a pásztorai.
És Batu kán odavitette az ebédjét is, és úgy ette meg a nagy fatál birkahúst, hogy a félszeme
mindig a magyar táboron csüngött. Hallatlanul élvezte az elébe táruló látványt, hogyan ássák meg a
magyarok önnön kezükkel tulajdon sírvermüket, amibe csak belé kell őket pöccinteni. Rendkívül
jókedve volt, sok kumiszt ivott megszokott kínai ezüstcsészéjéből, és nagy élvezettel nézte, hogyan
versengenek katonái, derékig mezítelenül birkózva a szinte hallható sercegéssel ütköző áprilisi
gyepen.
Sehogy sem akart elérkezni az éjszaka, de végre mégiscsak elkövetkezett. Szubutáj Bagatur
szigorú parancsot adott:
– Szigorúan tilos bármiféle tüzet gyújtani! Hadd higgyék az ostoba magyarok, hogy
megrettentünk tőlük és megszöktünk!
– Hova mégy, dicső Szubutáj?
– Versengeni fogok a halakkal, a madarakkal és az éhes menyétekkel, Ragyogó! – suttogta
titokzatos mosollyal a Félszemű Párduc.
– Kémkedni mégy, dicső aggszakáll? Ó, bárcsak én is veled mehetnék! – kiáltotta őszinte
keserűséggel Batu kán, és mohó irigységgel pillantott az éjszakában nesztelenül eltűnő nagyeszű
vénember után, aki csak egy borotvaéles handzsárt – és egy magyar tolmácsot vitt magával. Az
emberek már torkig voltak Béla percenként születő őrültségeivel, ahogyan szinte minden mondatával
másként intézkedett, mint valamivel elébb.
Mátyás, az esztergomi érsek, érthetetlen módon most kivételesen nem mennydörgött, nem
anekdotázott, hanem csöndesen ballagott ide-oda a folyton helyét változtató király után, mint egy
kezes terelőpuli. ő aztán igazán Bélapárti nagyúrnak számított, mégis a torkát kaparászta az
elégedetlenkedés. De tudta, hiábavaló szószaporítás, ha megpróbálja Béla urat valamelyik szarvas
tévedéséről meggyőzni, így hát hallgatott. Időnként meghúzta az övében viselt lapos ezüst
pálinkáspalackot, és valamit dünnyögött. Lehet, hogy az “Ave Mariá"-t morzsolta az ajka, de
meglehet, hogy egy mérges káromkodást őröltek szét a fogai. A pálinka piros köde jótékonyan
ereszkedett az érsek agyára, s amikor a király hirtelen megkérdezte, mi a véleménye a táborhely
kiválasztásáról, először lomhán megvonta a vállát, majd olyasmit mormolt:
– Uram, nem tudom, miért, de mióta betettem ide a lábamat, úgy érzem magam, mint a toklyó,
akit a mészároslegények a vágóhídra tereltek, de még nem ütöttek fejbe.
– Miért? – förmedt rá ingerülten a király. – Meg tudnád mondani, miért?
– Mert... ez a tábor... rosszabb, mintha kalodába lenne verve kezünklábunk! Nézd, én nem vagyok
katona, uram, de azt egy pelyhes állú kis dobos is meg tudja állapítani, hogy itt már mozdulni sem
lehet a sok átkozott sátorkötéltől. A cövekekben te is minduntalan hasra esel! Sátor sátrat ér, uram! És
egyre újabb csapatok jönnek! Már most sem lehet megmozdulni! Mi lesz itt, ha ne adja az Isten,
támadni találnak a tatárok? Hogy fog itt a sereg talpra ugrani, lóra pattanni, fegyvert ragadni és
négyszögbe állni, kivágtatni, a tatárokat fogadni, hm?
– Ej, mit fecsegsz annyit, Mátyás! – szakította félbe durván a király, haragosan meresztve ki a
szemét. – Te pap vagy, te ehhez nem értesz!
“De te sem értesz, uram, s ez már baj! Komoly baj! – gondolta az érsek őszinte szomorúsággal. –
Hetvenezer magyar élete van a kezedre bízva, uram, az ég segéljen meg bennünket!" Hirtelen eszébe
jutott még valami. – Felség! – szólt. – Kegyes királyné asszonyunkat hova is menekítetted?
– Miért? – sápadt el a király, azt hivén, a hátuk mögé kerültek a tatárok, és imádott asszonyát
rabul ejthetik.
– Mert ha nyugat fele küldted, nagyon rosszul tetted. Egyik futár arról adott hírt, hogy a tatár
Cseh-Morvaország, meg Lengyelország felől nagy haddal kerít. Éppen a kezükbe futhatnak
szegénykék!
– Úristen! Miért bosszantasz így föl? Most meg miért hallgatsz? Mit kéne hát csinálnom?
3/6
– Valaki bizalmas emberedet szépen csendben utánuk küldhetnéd, és megüzenhetnéd nékik,
tüstént fordítsák a szekereik rúdját dél felé. Fussanak, ha kell, egészen Rómáig! Rómát még Attila
fejedelem is megkímélte, mikor bajba került! – nyomta meg a szót az érsek.
– Barakony! – ugrott ki tüstént a sátorból a király, nem bízva a másodkapitány előkerítését senkire
sem. – Fiam – vonszolta be a megviselt vitézt –, tüstént útnak indulsz!
– Én? – tágult kerekre Barakony árkos, fáradt szeme. – De hát ki fog akkor felséged életére
vigyázni? Hiszen nagy csata van készülőben, felség!
– Mindegy, fiam! Mindennél fontosabb dologról van most szó! A királyné és a trónörökös után
vágtatsz, lóhalálában Pozsonyba, és tüstént – a nap bármelyik szakában érsz is oda, érted? – azonnal
útnak eredtek, dél felé! S ha bármi vészhírt hallotok, fussatok tovább Rómába, boruljatok őszentsége
lába elé, s ha már nekünk nem adott segítséget, adjon nektek, a családomnak, menedéket!
Barakony egy turma veres gúnyás királyi testőrizővel kivágtatott a táborból a leereszkedő esti
szürkületben.
Mátyás érsek agya élénkebben forgott, a megivott erős pálinka segített neki.
– És uram, ki ennek a tábornak a vezére? Béla mérgesen hörkent rá:
– Hogy tudsz ilyen ostobaságot kérdezni? Ha egyszer ott van valahol a király, akkor csakis ő lehet
a fővezér!
– Megbocsáss, uram – motyogta az érsek –, nem ma reggel óta ismerjük egymást. Ha valaki,
akkor én aztán igazan tudom, hogy te nagyszerű államférfi vagy, remek politikus, csak egyetlenegy
nem vagy széles e világon: hadvezér! No, no, no, hadd mondom végig, amit elkezdtem, uram! Vitéz
vagy, bátor, megfontolt és körültekintő, de... katona nem vagy semmiképp! Szerintem az igazi,
született hadvezér, mint mondjuk Hannibál, Nagy Sándor, vagy akárki más, egy minutum alatt tud
fontos, sorsdöntő ügyekben dönteni! De te? Ha egy adóügyet tár eléd Sámuel kamaraispán, akkor
egy hétig tűnődsz, mielőtt határoznál. Ha mondjuk Batu kán ma éjfélkor megtámadja a táborodat,
nem lehet a döntéssel egy hétig várni, felség!
– Ittál te is? Belőled is a pálinka bűzlik! – hadarta a király ingerülten. – Rendben van, tehát én
nem vagyok megfelelő hadvezér! Igazad van. De akkor se félj, mert itt van az öcsém, a vitéz Kálmán
herceg, aki aztán igazán,sokszor bebizonyította már jeles hadvezéri rátermettségét!
Mátyás finoman elhúzta a szája szélét:
– No, igen, persze, Halicsban, meg Boszniában, Dalmáciában hajkurászta az eretnek
kecskepásztorokat, már engedelmet kemény őszinteségemért! De Batu kán nem holmi bogumil falusi
bíró, aki, ha teheti, meglép a katonák elől!
– Ej, mit kötöd itt az ebet a karóhoz? Ha az öcsém nem jó hadvezér, itt van Tomajnembéli Dénes,
a nádorom!
Mátyás kajánul csípett a király szívébe:
– Aki nem tudta az Orosz-kapunál még a bevágott gyepűvel sem a tatárt feltartani? Ugye, arról a
Nagyorrú Dénesről beszélsz, aki majdnem otthagyta a fogát őmaga is, hm?
– Akkor jelölöm Tűrje Dénest! A lovászmesteremet l Halics! Ausztriai Nevét szép diadalok
övezik! Vagy ott van az ifjú Rátót Lóránt! Gutkeled István! Akosnembéli Ernye! Hány nevet akarsz
még?
– Egyet! – mondta szárazon az érsek. – Akié nem jutott eddig az eszedbe! Aki egyes-egyedül
tudná a tábort diadalra vezetni!
– Csák Ugrin! – kiáltotta a király lelkesülten, és megölelgette Mátyást. – Igaz is! Ki más lehetne a
fővezér, ha nem ő. Elmaradt délután, úgy elkeseredett, látva az elpusztított Egert! Ha ideér, felkérjük,
biztosan magára vállalja ezt a nehéz keresztet, hiszen Ugrin atya nagyszerű férfiú! Ó, Mátyásom,
Mátyásom! Milyen boldog vagyok, hogy megint kisegítettél a csávából. Ilyenkor válik el, hogy ki az
igazi barát!
Béla, amikor az esti tanácskozáson bejelentette, hogy a had fővezére Csák Ugrin érsek lesz, csodát
látott, olyan lelkes üdvrivalgásban tört ki minden jelenlevő. A nagy darab, ezüst fejű kalocsai főpap
felegyenesedett, és meghatottan köszönte a bizalmat. A király nagyon meglepődött, amikor Ugrin
atya kijelentette:
– Uram, vállalom a nagy megtiszteltetést, de... csak egy szigorú feltétellel l – Mindenki
reátekintett. – Hogyha holnap reggel, ahogy a nap fölkel, elbontjuk ezt az átkozott szekérsáncot, és a
Bükk lábánál ütünk tábort! Ez itt rosszabb, mint egy heringes hordó, mert ebben füstölt halak helyett
eleven emberek vannak. És meghűl bennem a vér, ha arra gondolok, már ma éjszaka megtámadhat
bennünket a klasszikus hadművészet terén bárdolatlan tatár!
Ha lehetséges, az üdvrivalgás tovább fokozódott, és Béla, bárhogy is akarta, nem tudta elütni
sehogy: az urak rokonszenvtüntetése azért túlzott és csak arra jó, hogy ezzel is kimutathassák:
mennyire gyűlölik, utálják őt! Titkon nagyon fájt a szíve: miért nem lehet őt is így, ennyire sz eretni?
Miért nem tudják megérteni, hogy nékik akart jót, amikor szigorúan fogta őket? Amikor ráncba
akarta szedni a szegény apja idejében veszedelmesen szertezilálódott országot! Hát nem tud senki
sem önzetlenül szeretni? Vajon miféle átok súlya nyomja? Hát nem tudják az emberek megbocsátani,
ha valaki meg akarja váltani őket? Végül is legyőzte elkeseredését, és jó arcot vágott Ugrin atya
lelkes ünnepeltetéséhez. Eszébe jutott, hogy egy ölre való szép piros-fehér csíkos, dárdavégre való
zászlócska van az egyik nagy ládában, amit a budai kastélyban tettek föl egy szekérre. Mindjárt
kiszalasztott érte egy udvarnokot:
– Hozd be hamar!
Kíváncsian nézték, mit akar? Karjára fektette a szépen hímzett zászlóköteget, és hirtelen ötlettől
sugallva osztogatni kezdte a jelenlévők között:
– Országunk üdvére harcolj e zászlóval!
– Királyod nem felejti el néked, hogy ezzel a zászlóval indultál harcba!
A bárók egytől-egyig már erősen részegek voltak, és Ugrin atya kinevezésének örömére még
jobban nyakaltak. Volt ott jó néhány Maradék-úr is. Aki csak mozdítani tudta kezét-lábát, mindenki
eljött, hogy szemtanúja lehessen a gyűlölt király Muhi-pusztai gyalázatának. Ezek is elvették tőle a
zászlót, de nem átallották a király gondterhelt arcába vigyorogni.
Tétény úr még föl is ugrott ültéből, és gúnyosan, mélyen meghajolt, kezét szívére szorítva, mintha
spanyol udvari ember volna, akár Aragóniái Simon, az esztergomi várispán. Béla nem tudta mire
vélni a dolgot. Már megint egyre nyíltabban orcátlankodtak vele a bárók. Sokan megvető
biggyesztéssel tüstént a lucskos asztalra dobták ajándékát a félig teli mártásos tálak közé, a fénylő
vörösbor-tócsákba. Volt, aki odáig merészkedett, hogy meghajolt, és mutatta, kitörli a király
zászlajával a fenekét. Béla irtózatos erővel nem fordult hátra, amikor egyre-másra fölcsapott mögötte
a gonosz hahota. Lépegetett tovább, és osztogatta a zászlócskákat, mint valami megszállott hithirdető
barát a pogányoknak a rózsafüzért.
Az ajtóhoz érve arra gondolt, kirohan a lassan aláhajló éjszakába, és... és... valamit csinál!
Mindegy, hogy mit, de ezt az embertelen megaláztatást már nem lehet túlélni. Olyan volt már, mint
egy elgennyedt nyílt seb. bárki bárhol is ért hozzá, a szíve közepéig nyilallt a fájdalom. Szembelépett
vele egy pohárnok, két kézzel emelve egy színig töltött boroskántát. Kiragadta a meghökkenő cseléd
markából, szájára vette, s addig itta, ameddig fulladozni nem kezdett. Aztán visszaadta, és fejét az
ajtófélfának támasztotta, s árván kitekintett a tavaszi égre, amelyen már felszikráztak a csillagok.
Háta mögött Ugrin atya vastag, erős hangja zengett:
– Ej, mit okoskodtok, urak! Nem fabrikálunk semmiféle haditervet! A legelső és legfontosabb
teendőnk megszervezni a Hernád-híd védelmét! És holnap reggel eltűnünk innen, erről a bolond
lapályról, ahol úgy ki vagyunk szolgáltatva, mint a keresztre szögezett Krisztus urunk a római
százados dárdájának.
Béla kínosan összerezzent: “Hát semmi sem jó, amit én csinálok? Hát miért büntet engem az ég
ilyen rettenetes ügyefogyottsággal, hogy még egy nyomorult táborhelyet sem tudok tisztességesen
megválasztani, miért? Vagy ha másra nem futja az erőmből, miért nem tudok hátrafordulni, és teljes
erővel valamelyik pimaszul röhögő, nyelvét rajtam köszörülő báró orcájába vágni? Ha... ha
valamelyik baromnak eszébe jutna, hogy reám támadjon, talán egyetlenegy sem akadna az urak
között, aki segítségemre sietne. Barakony sincs itt! Heverhetnék a szívem közepébe ütött tőrrel, mint
gyermekkoromban anyám a pilisi erdő közepén. Engem is halálra kerestek az összeesküvők... Miért
kellett engem Miska ispánéknak Petur bánék haragja elől megmenteni, miért?! Ki tudná
megmondani, az életben mi miért történik éppen úgy, ahogy történik?"
A Félszemű Párduc nesztelenül surrant az éjszaka leple alatt a Hernád-híd felé, amelyet
megszálltak a magyar előőrsök. Szubutáj Bagatur bölcsen tudta, nem kell odalopakodniok
közvetlenül a híd mellé, amely elé magasan lángoló máglyát raktak az őrizők, elegendő, ha lejjebb
helyezkednek el, a víz kitűnően viszi a hangot.
Béla táborában nincs titok, a katonák is tudják, amit a király tud. A baskíriai ősmagyar hazából
való tolmács szinte Szubutáj Bagatur füléhez tapadva susogja, amit a hídon álló, veszekedő
katonáktól hall:
– Szokásos dolgokról beszélnek: nincsen elegendő takarmányuk, honnan a pokolból fognak
szerezni, ha tovább is így iszkol előlük a tatár?... A had nemsokára égig érő hegyek közé jut!... Ej,
nem gondolta végig senki sem ezt a hadjáratot!
– Nincs igazi vezérünk! – mondta valaki keserűen, és ezt hallva a Félszemű Párduc némán
elmosolyodott: ,,Ez a jó!" És leheli vissza a tolmács fülébe:
– Jól nyisd ki a füled! A közkatonák szokták az igazságot kimondani!
– Neveket mondanak a katonák... Tomajnembéli Dénes... Tűrje Dénes... Ákosnembéli Ernye...
Csák Ugrin...
– Aha, áhá! Az első a nádorispánjuk neve, tudom! A másik kettő Béla udvari tisztje. Magas rangú
magyar kánok. Ugrin pedig főpap!
– Azt mondják, ez az Ugrin, vagy ki lett ma este a fővezér! De csak egy szigorú feltétellel vállalta!
Haliga? Hogyha legkésőbb holnap reggel visszavonulnak innen a síkságról a hegység lábához. Azt
mondja, ha ott ütöttek volna tábort, minden támadásunkat könnyedén visszaverné!
– Okos ember ez a főpap! – bólogatott őszinte elismeréssel Szubutáj Bagatur. Aztán
elmosolyodott, mert eszébe jutott egy nagyon jó terv, amit nem árult el a tolmácsnak. Az ördög
sosem alszik. Talán nag)' könnyelműség volt így is az életét magyarországi hadjáratban, magyar
földön egy félig-meddig magyar tolmácsra bízni. Még csak nem is kellene személyesen megöl nie!
Elegendő, ha egy harsányat kiált, iderohannak a hídról a magyar őrök, és... Batu kán sirathatná a
fővezérét. Bár... jól használható embernek látszik ez a tolmács, valami Bakcsó, vagy hogy hívják...
Majd... ha visszatérünk a táborba, adni kell valami értékes ajándékot neki!...
320 Batu a tábor szélénél várta Szubutájt. Ezer válogatott nuker ült mögötte lóháton, halálos
csöndben, kivont karddal. Szubutájnak megnedvesedett a szeme a meghatódottságtól, amikor
meglátta, mennyire aggódik érte a Tündöklő.
– Holnap döntő csata lesz! – ugratta a vén Félszemű Lator kegyes urát. – Miért nem hagytad
aludni ezeket a szerencsétleneket?
Batu elütötte a kérdést, hogy megilletődöttségét palástolhassa.
– Itt álltunk, mindenre készen, hogyha... zajt hallanánk a Hernád-híd felől, idejekorán
közbeavatkozhassunk! Ez a szorongással teljes óra mutatta meg tulajdonképpen, ki is vagy te
énnekem, jó öreg Szubutáj!
– – Beszéljünk másról, jó? – szakította félbe a kánt a vénséges vén hadvezér. – Kihallgattuk a
katonák beszélgetését. Mostanáig nem volt Béláéknak hadvezérük. Eddig úgy volt, ahogy mondani
szoktuk: ahogy esett, úgy puffant. Se a király, se a nádorispán, se a lovászmester nem ért igazán a
háborúzás tudományához. Mindegyik jó katona, de egyikük sem hadvezér, ugye érted, Ragyogó?
Most akadt valaki, egy főpap, ez aztán remekül érti. Csak úgy vállalta el a hadvezérséget, hogy a
tábor holnap már korán hajnalban a hegy lábához költözik!
Batu alig hallhatóan füttyentett. Mintha azt kérdezte volna: “Most mi lesz?" Ehelyett azt mondta
fedett, rekedt hangján:
– Sokan vannak és kitűnő a felszerelésük, Szubutáj barátom! Most még került egy jó hadvezérük
is! Ilyen nehéz táncot még sohasem jártunk!
– Ejnye, ejnye, dicső Ragyogó! Hogy tanultuk a felejthetetlen Dzsingisz kán törvényeiben? Aki
kétségbeesik, megérdemli, hogy a hóhér elroppantsa a gerincét! – Mintha fiatal, szép feleségnek
akart volna udvarolni, olyan lágyan folytatta: – A világon nincsen egyszerűbb és könnyebb dolog,
mint ezeket az ostoba magyarokat ízzé-porrá zúzni! Nagyon egyszerű: nem szabad megengednünk,
hogy a tábor a hegy lábához költözzék!
– Ma éjszaka kell támadnunk! Értelek! Nagyszerű! – kiáltott föl fojtottan a Nagykán a homlokára
csapva, és azonnal hívatta a kurultáj kánjait. Egy jó órába sem tellett, és ha akadt volna csak egyetlen
színjózan magyar katona is a Hernád-híd lábánál, hallhatta volna a távolodó tatár lovak szórványos,
halk kis nyihogását, így szokták az útnak eredő kancák csikaikat szólongatni.
Indulás előtt Szubutáj Bagatur a tolmácsot kereste, hogy átadhasson neki egy szépen megfaragott
elefántcsontmarkolatú, cirmos ezüsttokba zárt kínai tőrt. Felforgatták az egész tábort: se híre, se pora
nem volt a tolmácsnak!
– A bitang! – sziszegte dühös elismeréssel mosolyogva Szubutáj. – De én sem csináltam volna
másként! Először visszajött velem a kémkedésről, hogy a gyanú árnyékát is elterelje magáról, s
amikor egyedül maradt, tüstént megszökött! De én is hibás vagyok, mert örömömben nála feledtem a
pajcát. a szabad mozgást biztosító ezüst melltáblácskát! Mindegy! – komorodott arca újra a régi
gyanakvóvá. – Nem jutnak a hírével messzire! Csak annyit hallott, hogy még ma éjszaka támadni
fogunk! De hogy mikor, azt már nem tudta nekik hírül vinni! Legalább egész éjszaka eszi őket a
fene, s reggelre olyan fáradtak lesznek, hogy nem tudják majd a kardjukat sem fölemelni...
A táborban igen jó volt a hangulat. Lukácsnembéli Tamás, akinek az apja pohárnokmester volt
Endre király idejében, remek mókamesternek bizonyult. A király kiment a nagy sátorból, állandóan
jött-ment, mint görögben a fájás, sehol sem találta nyugtát; a megivott bor sem segített a lelkét
megkönnyíteni. Már fáklyafénynél jutott eszébe, hogy a sátortábort körülvevő szekérvárat még meg
kell erősíteni: az egymáshoz csatolt szekerek között a hézagokba hosszú pajzsokat erősíttetett. Utána
kissé jobban érezte magát, mert arra gondolt, ha netán a tatárok odapimaszkodnának a szekérvár elé
hányt földsáncra, és belőnének íjaikkal a szekérvárba, akkor a hézagok eltüntetésével lényegesen
megnehezedik a dolguk.
Lukácsnembéli Tamás úr kihasználta az alkalmat, és egy aranyskófiummal kihímzett kárpitot
leakasztott a sátor oldalfaláról, a hátára vetette, mint afféle királyi palástot, egy kenyértartó
ezüstkosarat a fejére borított, és utánozni kezdte a királyt. Bal karját köldöke magasságában
begörbítve tartotta, mintha rengeteg tárgyat kéne vigyázva fognia, és láthatatlan zászlócskákat
osztogatott. Mindenki eldőlt a röhögéstől, egymásnak estek és a hasukat fogták, mert belényilallt,
olyan remekül adta Bélát.
– Krisztusban szeretett fiacskám! Hungária és Mária Szűzanya nevében szeretnélek felkérni rá,
szíveskedj egy netáni csata esetében puszta kézzel kitépni Batu kán beleit és az ország – és főként:
királya – nem felejti el hőstettedet! Hálám jeléül... megszabadítalak valamennyi ősi birtokodtól,
büdös eb! Többé semmi gondod sem lesz velük! Fájjon miattuk az én fejem! Sokkal jobb az úgy,
igaz?
A Maradék-urak már a földön fetrengtek, és a király tanácsurai és a kegyes püspök atyák is velük
együtt hahotáztak, hiszen nem lehetett megállni nevetés nélkül. Részint mert ez a Lukácsnembéli
Tamás remekül komédiázott, részint félelmetesen igaz volt, utolsó betűjéig, amit kifigurázott. Béla
elébb kifosztotta az ország nemeseit, majd pedig körülhordatta a véres kardot, és háborúba
parancsolta őket: haljanak meg érte!
Márkus úr visított, és megjegyzésével óriási közönségsikert aratott:
– Jobb vagy, mint Béla király! S mennyivel jobb lenne, ha te lennél a királyi
3" Szem nem maradt szárazon, s már hang is alig jött ki sokuk torkán, csak rekedten rikácsoltak,
mint öreg mátyásmadarak. Minduntalan összecsengtek a serlegek, patakokban folyt a bor, s nemcsak
itt, hanem a tábor valamennyi sátrában is. Mérhetetlen gőg áradt az emberekből:
– Holnap megtanítjuk móresre a tündöklő tatár császárt!... Ne félj, testvér, Ugrin atya emeli a
zászlót! A tatár azt sem tudja majd, hogy merre fusson!
Lukácsnembéli Tamás ezután ledobta magáról a királyi palástot, egy tábori széket kért,
reátelepedett, s így szólt:
– Most megmutatom nektek, hogyan tölti idejét Béla királyunk hős vitéze, aki holnap puszta
kézzel fogja kiszaggatni Batu kán beleit, akár a keselyű Prométheusz máját!
Leült, kényeskedve keresztbevetette a lábát, hosszú vékony ujjaival idegesen dobolt a térdén,
aztán zsebéből ezüstfésűt vont elő, meg egy láthatatlan tükröt, és megfésülte válláig aláomló fürtjeit.
Majd szakáilát bodorította ki nem létező tüzes vassal, s mindjárt meg is égette az álla bőrét. Aztán
láthatatlan szolgájának nyújtotta oda kezét, hogy ollójával nyírja meg szépen a körmét. Egyiket
áztatta, a “fürdőmester" közben a másikat vagdosta, s már majdnem kész volt mindegyikkel, amikor
egyiken “bevágott" Tamás úr bőrébe, aki megsebzett ujját a szájába kapta, és dühében “felrúgta"
ügyetlen cselédjét. Harsogott a hahota.
– Most megmutatom nektek, milyen fickó ez a sötét Batu kán, akit a rabszolgái Ragyogónak vagy
Tündöklőnek neveznek.
Az egyik udvarnok fejéről lekapta a süveget, kifordította, úgy nyomta a saját fejébe. Majd
ugyanígy tett a cseléd irhás ujjasával, miáltal tüstént két lábra állt medvévé változott. Orcáját felfújta,
mintha rettenetesen haragudna valakire valamiért, aztán két ujjával ferdére, keskenyre húzta a
szemhéját, szájával pedig csúnyán trottyogott, mint egy illetlenkedő paripa. A nézőközönség üvöltött
a röhögéstől, annyira ferdeszemű tatár volt. Aztán a süvegétől megfosztott ajtónálló előtt termett,
megragadta a vállánál fogva, térdre taszította. A jó kedélyű legény szintén szerette a tréfát, most
térden csúszottmászott Lukács Tamás körül, két kezét rimánkodón összekulcsolva, és torz pofával
jajveszékelt. A pohárnokmester ivadék meg egy merészen Néró császártól kölcsönzött ujjmozdulattal
– lefele fordított hüvelykujjai – mutatta: “Nincs kegyelem!" Az ajtónálló erre megjátszottá, tőrdöfés
érte, és végigesett térdeltében a földön. Tombolt a részeg társaság a gyönyörűségtől, csak Lukács
Tamás döbbent el a tréfálkozástól, mert a sátor benyílójában ott állott Béla király, halálosan sápadtan;
az izmok táncoltak áttetsző arcbőre alatt, és feldúltan kiáltotta:
– Urak! Áttört a Hernád-hídon a tatár!
325 Csak másodszorra hallják meg, Csák Ugrin csapja le elsőnek a serlegét. Látja, Béla mögött ott
áll fehér arccal Kálmán herceg is, de fején már kócsagtollforgó sisak tündöklik, s kezében kivont
kard ragyog. A kalocsai érseken is rajta a páncél: villog, akár a fényesre sikált tükör. Béla jól látja
magát benne, hogy milyen zilált, mészfehér s árkos a szemealja, s hogy megremeg lebiggyedő
szájaszéle, mint egy tüstént sírni kezdő gyereké.
– Urak! – mondja elcsukló hangon. – Nem értitek? Veszélyben az ország! Valaki részegen
odaordítja, mit csináljon a király az országával. Ugrin érsek megfordul, és nyitott tenyérrel, nagy
erővel szájon vágja a kiáltozót, hogy azonnal behemperedik az asztal alá. Aztán néhányan kirohannak
a sátorból az érsek, Kálmán és a király után. A nagy többség marad, mert Lukácsnembéli Tamás
mulatságosán megrándítja a vállát, és Béla megrendüléstől elcsukló hangját utánozva, mesterségesen
rezegteti hangját:
– Urak! Veszélyben Hungária!
Tétény úr fuldoklik a nevetés miatt félrenyelt bortól. Hatalmas zuhogással, nyitott tenyérrel verik
a hátát, ő pedig úgy ordít, ahogy a csapdába lépett medve szokott ordítani.
– Lóra! Lóra! – kiáltozza Ugrin atya, és azon nyomban hasra esik, mert elbotlik egy keresztbe
kifeszített sátorkötélben. Kálmán herceg a bátyjának tántorodik, az is alig tud megállni a lábán.
– Szörnyű ez a kötél-pókháló! Iszonyú! – bomboli a kalocsai érsek. – A lovamat! Emberek,
magyarok! Haj, rá a tatárra!
Aki a sátorból kilépett, megingott, elvágódott, fejét beverte, kezét megsebezte, lábát, karját törte,
valamije kificamodott; szinte lehetetlen volt mozogni a sűrű, kiismerhetetlen törvényű
kötélszövevényben. Még a józanok is a legtöbb esetben rosszul jártak, hát még a részegek! Úristen!
Megtántorodtak, elzuhantak és úgy maradtak, mint kidőlt fa az erdőn.
Akik a tábor szélén sátoroztak, inkább csak azok serkentek több sikerrel talpra. Azok
szerencsésebben tudtak nyeregbe is kászálódni, aztán amikor végre kijutottak a táborbéli sátor-kötél
labirintusból, vagy háromezren nekilódultak a fekete semminek, amerre a Hernád hídját sejtették.
Szemük hamar megszokta a sötétséget, s fülük meghallotta a tatár paripák patkolatlan patáinak tompa
dobaját. A pogányok már átjutottak a hídon, de Ugrinék ellentámadására nem voltak tán kellőképpen
elkészülve, vagy a sodronyvértes vitézek és erős csontú, súlyos paripák lendületét nem ismerték,
mindegy. Az bizonyos, hogy Ugrin atya és Kálmán herceg a magyar páncélos ék élén belevágódott az
egyiptomi sötétség ménében a tatárok közé, s mint a komisz gyerek a játékát, beletaposta őket a fűbe,
a Hernádba, s átvetette a támadókat ismét a sárgán foszforeszkáló vízen túlra. Szerencsére a híd új
volt, erős ge
324 randákból ácsolhatták, és elbírta a páncélos lovagok roppant súlyát is. így a hídon túl is
üldözhették a megfutamodott tatárokat.
– Fut a mohói!
– Iszkol a tartar csürhe, ihol! – rikoltozták a magyar vitézek diadaluktól megmámorosodva, s
Ugrin atya alig tudta őket visszatartani, hogy kelepcébe ne rohanjanak, hiszen állíthattak az éj
sötétjében csapdát a tatárok, ha van egy csepp természetes eszük, miért ne?
Aztán sebtében hatalmas máglyákat raktak a Hernád túlsó partján, a víz tatár felén, amelyek
csakhamar messzire világító lángokkal lobogtak. Ugrin atya jó ideig figyelt a tatár tábor felé. Nem
moccant semmi. De még egy zabla sem zördült, vagy két kengyel sem koccant össze. Hajnalig
virrasztottak, csak akkor nyomta el őket a buzgóság. Ügy szenderegtek valamennyit, lóról levett
nyeregre hajtva fejüket. Az ezerfőnyi őrség tagjait kivéve visszaengedték az embereket a táborba.
A gyors és megsemmisítő győzelem hírére a táborban végképpen felbomlott a rend. Felrúgdosták
az alvó tamburásokat, citerásokat, síposokat, aztán daloltak, ahogy a torkukon kifért, és egyik táncot
járták a másik után a sátrak közti tenyérnyi tisztásokon. S ittak, akár a gödény. Aki meg már nem
győzte tovább gyomorral, az lerúgta magáról a csizmáját, nadrágját, s horkolt, hogy rezgett tőle a
sátorponyva.
Amikor szürkül, olyankor a legrosszabb őrségen állni. Csal az ember szeme, akarva-akaratlan el-
elbólint álltában is, lándzsájára támaszkodva. Nyugodt lélekkel állíthatnék, mindenki alszik. Még
Tűrje Dénes is, őfelsége sátrának előterében, ülve, fejét a sátormerevítő rúdnak döntve. Álmában is
szorongatja kardja markolatát, hogyha Isten ne adja, hirtelen ugrani kéne, kéznél legyen.
Béla egész éjjel ébren volt. Bármit is tett, nem tudta a szemét lehunyni. Számolt ezerig és vissza,
aztán újra kezdte, semmit sem használt, majd gyermekkori altató versikéket mormolt, de csak
elkerülte az álom. így még sohasem érezte magát, iszonyú volt ez az éberség. Mintha a szomszédos
sátorrekeszben haldokolna, akit a világon legjobban szeret. Mintha parányi erdei kunyhóban
éjszakázna, amely égig érő sziklafal alatt áll, s tudja róla, a sziklafal alázúdul a kunyhóra, csak a
percet nem tudja, mikor? Maga sem értette saját magát, miért gyötrődik ennyire? Hiszen nem a
tatároktól tartott! Ahogyan a kiküldött portyázók jelentették, kevesebben vannak a tatárok, mint a
magyarok! Az éjszaka átszökött baskíriai magyar, aki a támadásról értesítette őket, az is
megnyugtatta: a tatárok e pillanatban kevesebben vannak. S elmondta, hogy beszélték a tatár
táborban azt is, Batu kán tart a magyaroktól, aggódik nagyobb számuk és kitűnő felszerelésük miatt.
Béla ennek hallatára haloványan még el is mosolyodott, mert jólesett más szájából is hallania azt
525 a puszta tényt, ami néki is erőt adott, ami megnyugtatta. De mondott még valamit a derék,
drága magyar ember, hogy most igyekezzenek Batu kántól a döntést kicsikarni, amikor még nem
érkeztek meg Csehországból meg Moldávia felől az arrafelé keríteni küldött seregek.
Bélán átvillant a sejtés: “Nagy ég! Akkor ez lehet az oka, hogy nem érnek ide sehogy sem az
erdélyi meg a felvidéki csapatok? Talán már harcban állnak a támadó tatár seregekkel? Valóban, most
kéne kierőszakolni a csatát! Úristen! Mikor lesz már reggel, hogy Ugrin atya a tábor előtti sík mezőn
felsorakoztathassa a daliás hadat, és – mivel a Hernád-híd a miénk! – biztos diadalra vezethesse őket
a pimasz, gonosz tatár csürhe ellen? Hát ma sohasem akar megpitymallani az ég alja? És ezek az
orcátlan barom bárók, meg többiek, sohasem akarnak lefeküdni? Meddig akarnak még gajdőlni,
sípokat nyávogtatni, tamburákat pengetni? Hogy fognak ezek holnap kora reggel csatarendbe állni és
összemérni fegyverüket Batu kán hadaival? Eh, fiatalság: bolondság! Bár nagyon rossz a hírük, hogy
folyton csak dorbézolnak, bujáikodnak és cicomázkodnak, akár holmi kényeske fehérnépek, és a
kockajáték az istenük, meg a szilaj tánc, hajnalig: Isten segítségével mégis győzni fogunk a tatár
felett!"
Végre! Végre rettenetesen vékonyán, de mégiscsak derengeni kezd, bár a sátorponyván még nem
szűrődik keresztül, csak a kapkodva átabotában összefűzött lapok résein át szivárog be valami híg
szürkeség. Béla arra gondol, vajon hol és merre szendereghetnek most Mária, István fia és a leányai?
Van-e puha derékalj, párna alattuk? Aztán meg arra, talán már elmondhatná a reggeli fohászt, és arra:
a csata megkezdése előtt szép, ünnepélyes misét kell majd Ugrin atyának celebrálnia. Ügy illik, ez
úgy szokás! Az olyasmit mindig megemíegetik a csata résztvevői, és erő is szállja meg őket, ha
okosan beszél a misemondó. S bizonnyal majd a barbár is meghőkölve hallgatja a szép ceremóniát.
Akkor távoli, tompa puffanást hall, majd kétségbeesett, elhaló kiáltást. Nem tudja, mi lehet az, de
valami tompa aggodalom szorítja össze a szívét. Felül az egyszerű tábori dikón, amelyen eddig
felöltözötten hevert, két öklét a feje alá dugva, az asztal szélén hunyorgó mécs veresen parázsló
kanócát bámulva. Lassan, óvatosan fölegyenesedik, mintha attól kéne tartania, ha lármáz, fölver
álmából valakit. No hiszen! A királyi sátor közvetlen környékén álló néhány sátor lakosait kivéve,
úgy alszik mindenki, hogyha egy tüzes mennydörgő vihar elvinné a sátrat a feje fölül, akkor sem
ébredne fel. Irgalmatlanul berúgtak rettentő örömükben, amiért Ugrin atya az éjszaka néhány szál
vitézzel úgy megkergette a híres tatárokat.
Hanem a baljós buffogás megismétlődik, az ordítozás erősödik, távoli kard
326 csattogás hallszik ide messziről. Béla felugrik, megrázza az előtérben szundító Tűrje Dénes
vállát:
– Dénes! Mi ez a lárma? Nézz utána!
– Hol? – riad fel álmából tétován a lovászmester, nem értve semmit, aztán kitámolyog a sátorból.
Egy fakantában víz áll, fejére önti, mindjárt felébred tőle, s nyugtalanul bámul a fakadó hajnal
mélyére. “A híd! – gondolja –, a Hernád-híd, ahol Ugrin atya és Kálmán herceg őrködik a tegnap
éjféli támadás után! Ott, ott lehet valami! Csakis onnan jöhet ez a gonosz zaj!" Ugrana, hogy lovát
kérje, de elorrol egy rohadt kötélben. Dühösen szitkozódva tápászkodik. A lárma egyre nő, olyan
hirtelen, ahogy a hajnal lilás-kék-fekete melencéjéből kilobban a nap, meggyújtva a felserkenő tájat,
a folyóparti füzest, a távoli csíborhátú dombokat, a ringatózó erdőket, a tocsogós rétek, szittyósok
nyers zöldjét.
– Hol van Ugrin atya?
– A hídnál!
– Odamegyek! – jelenti ki a király, de Tűrje Dénes olyan csúnyán elkeríti hirtelen dühében,
mintha egy tejfölösszájú kis lovásszal beszélne.
– Mégy ám a...! Dehogy is mégy oda, uram! Hiszen ott élethalálharc folyik! •
Ö ugyan menne oda, de nem teheti, a királyra kell vigyáznia, s különben is hova menne: a
hadakozva gomolygó két sereg már a tábor felé hömpölyödik. Néhány dühös lovas száguld a hídtól a
tábor felé:
– Riadó! Talpra, hé! Támad a tatár!
Mintha feldőlt kőbálványokba próbálnának lelket verni! A legtöbb, amit elérhetnek, hogy
felnyögnek az egymás hegyen-hátán heverő mámoros emberek, és a másik oldalukra fordulnak,
szidalmazva a keltegetók édesanyjának az istenét. Aztán amikor vizet loccsantanak a képükbe, csipás
szemüket dörzsölve felcihelődnek.
– János – ordít Lukács Tamás –, hol a fenében van a tükröm? Tétény úr tántorogva áll föl, a
sátortartó cédrusrúdba kapaszkodva:
– Hol van a... mo-mosdó... melencém?! – Részegen hever valahol a cselédje is, nem is válaszol
kérdésére senki, ezért még vagy százszor megismétli, aztán dühében megrázza a tartórudat, ami
kettéreccsen iszonyú markában, és a zajra mérgesen tápászkodó úri társaság fejére omlik a
mindenség. Sírnak és nevetnek a méregtől. Nagyszerű mulatság kikecmeregni a hullámzó ponyvák
alól.
– A fésűmet add ide, te... idétlen állat! – nyafogja Lukács úr, mint egy kandúrkölyök, majd
gyűlölködve prüszköl. – Hogy mehetnék ilyen borzasán emberek elé? – És ezúttal kivételesen saját
nyafka hangján beszél.
Ugrin atya, Kálmán herceg és Montroyal Jakab, a templárius lovagok atya mestere, maroknyi
válogatott lovascsapat élén szemberobban a Hernád-hídon áttörő Batu kánnal. A hídfőt a Ragyogó az
éjszaka csendjében, tökéletes nesztelenséggel, tenyérben előrehordott kőhajító gépekkel szétverette.
Az őrszemek halálordítását hallotta a sátrában Béla. Hősiesen verekedett az őrség maradéka, de ők is
álmukból ugrottak föl, és a tatárok legjava testőrlovassága elnyomta a szerencsétleneket. S hiába
rontott rájuk a szendergéséből nagy hirtelen fölserkenő érsek, a herceg és a nagymester maroknyi
válogatott csapata élén, Batu hadaival már nem boldogultak. Visszaszorították őket a szekérvárba, a
földsánc mögé. Csak annyi idejük maradt, hogy a szekereket visszaállították a régi láncba.
Kálmán herceget tatár dárda találta mellbe, ölben hozták. Ugrin atya a nyeregben kornyadozott
súlyos vállsebével, Montroyal Jakab kint hevert holtan, levágott lovagjainak gyűrűjében. Kétszáz
bátor páncélos vitézéből egyetlenegy sem maradt életben. Az ő hősiességüknek köszönhető, hogy az
érsek atya és a herceg, néhány tucat életben maradt magyar lovassal, vissza tudott vonulni a táborba.
Béla rémülten szorította szemére a kezét, amikor aléltan heverő, súlyosan sebesült öccsét
megpillantotta.
– Jaj, jaj, jaj! Jaj nekem, uram teremtőm! – jajveszékelt borzadozva. – Miért hagytál el engem?!
Miért engedted, hogy a kegyetlen tatárok megöljék az öcsémet?!
Ugrin atyát közben lesegítették a lováról. A borbélyok azonnal bekötözték, de négyen is alig
tudták féken tartani, mindenáron Bélára akart rohanni, hogy megölje. A sátraikból nagy sokára,
kényeskedve előbúvó bárók s más urak remekül mulattak a pokoli jeleneten.
– Béla úr! Te vagy az oka, ha most Muhi mezején elvész Magyarország! – ordítja magából
kivetkőzve Csák Ugrin.
– Hogy beszélsz, érsek atya? Hogy merészelsz ilyet... – nyuszit a király megrendülve.
– Te felelsz majd az Isten színe előtt a hetvenezer magyar dalia haláláért! Mert ilyen ostoba frátert
még a föld nem hordott a hátán! Te húzattad a tábor köré a szekérvárat? Igen! Te rakattad a szekérvár
köré a földsáncot? Igen! Mi az Üristennek zártad egérfogóba a tulajdon seregedet? Te miattad fog
elpusztítani mindannyiunkat a tatár, mint a tűz a hodályba zárt birkanyájat! Verjen meg az Isten, te, te
óvatos barom! – És kibuggyant a tehetetlen düh könnye a szeméből.
Tűrje Dénes már-már arra gondol, belemartja kardját az érsekbe, aki olyan gyalázatosán beszél a
királlyal, mintha a rongyos kapcája lenne. Szerencsére célpontot vált a lobogó szemű, nekivadult
érsek, és most a vihorászi uraságokat ortályozza:
)
*

– Ó, ti, ti! Két lábon járó, fehérre meszelt koporsók! Hogy merészeltek ti röhögni ezen a
boldogtalan koronás nyúlon? Melyikőtök forgott odakünn a csatákban a tatár közt? Megmosakodva,
megfésülködve riszáljátok magatokat, mint a vásári dajnák. Krisztus urunk meg fog rohasztani
benneteket aljasságotokért! Ti merészelitek magyar uraknak nevezni magatokat, akik nem mertek a
tatár ellen a síkra kiszállni? Hát nektek csak ennyit jelent az ország sorsa, ti, ti állatok!
Valaki közbevakkantott; Tétény úr próbálta letorkolni az érseket:
– Ezt a kását a király úr főzte! Egye meg ő maga! Ha forró, égesse meg ő egyedül a száját!
– Marha! – fakadt ki az érsek még jobban felháborodva. – Ilyen élhetetlen állatok lennétek? Hát el
tudjátok képzelni, hogy ti mind épen, élve megússzatok, csak a királyt öli meg egyedül Batu kán?!
Szentséges egek! Hát annyira részegek vagytok, hogy nem tudnátok megérteni, vele együtt titeket is
ki fog miskároltatni a Tündöklő, ha betör ide a szekértáborba. Senki sem bújhat el, amikor zeng az
ég, urak! Egyformán mindannyiunk bűne, hogy idáig jutottunk! És mindannyian meg fogjuk inni a
levét! Hát így akartok a másvilágra kerülni, hogy gyáván megbújva, sátratok mélyéről kell
előkaparjon benneteket a tatár? S úgy vagdossa el a torkotokat, mint bacsó a pörköltbe való urukét? –
Átütött a vér a vállára csavart kötésen, és a vikáriusa aggódva intette: vigyázzon, fölszakad a sebe, és
elvérzik!
Ugrin atya elkeseredésében – pap létére – olyan cifrát káromkodott, hogy még a disznó beszédhez
szokott uraságok is összerezzentek, s a végét még furcsábban fejezte be:
– Ha nem lennék pap, kardomba dőlnék, annyira rühellem, hogy egy ilyen rohadt nép okádott ki
magából! Szolga! A kardomat! Lovamat! – S tízen is ugrottak, hogy nyeregbe segíthessék. Amikor
már fent volt, a nyeregkápába kapaszkodva még egyszer följajdult: – Üristen, ha vagy! Szólíts
magadhoz már! Nem akarok ilyen szégyenben élni tovább!
Tétény úr meg sok társa még ezen is röhögött, mint a hibbantak. Ám százan és ezren verekedtek
magukat iszonyatos tumultusban lovaikhoz és pattantak nyeregbe. Az érsek atya példátlanul goromba
szidalmai fölkavarták őket, s amikor a tétovázó katonák látták, a súlyosan megsebesült főpap újra
lóra kapaszkodik, vele tartottak, és szédült dühvei a tábor körül kavargó tatárokra vetették magukat.
A támadás első lendülete messzire visszavetette Batu kán csapatait. A hídig. Ott azonban a
Ragyogó testőrgárdája vetette meg a lábát, és akit kardjuk elért: hátráló tatárt, előretörő magyart,
mindenkit levágtak. Nem tudná senki megmondani, meddig tartott a véres színjáték, Ugrin atyának
és néhány ezer főnyi hadának hiábavaló hősies próbálkozása; de a hidat nem tudták vissza
3
*
szerezni. Aztán híre jött, amíg a magyarok görcsös erőfeszítéssel mindenáron a hidat akarták
megszerezni, a tatár sereg többi része – felfújt birkatömlőkre, sebtében összetákolt tutajok
gerendáiba, vagy csupán hűséges paripáik nyakába kapaszkodva – egyszerre három helyen is átkelt a
Hernád megáradt vizén. És négyfelől kapták harapófogóba a szekértábort, s az előtte vitézkedő
magyar csapatokat.
A magyaroknak fogukat csikorgatva, de vissza kellett vonulniok a tábor sáncai mögé.
Béla teljes közönybe süllyedve ült a sátra közepén egy háromlábú tábori széken. Eleinte még
megpróbált kimenni a sátra elé, lóra kapaszkodni, hogy kiüthessen ő is a tatárok ellen, de Tűrje
Dénes szinte gorombán ráförmedt, ki ne merje tenni a lábát, mert megkeserüli.
– Békén maradj, uram! Ezen a táboron már végigsújtott a halál szele. Semminek sincs semmi
értelme. Ha mártírhalált halnál, csak kinevetnének. Ez a had nem érdemli meg a vértanúságodat! Ez
nem had, ez gonosz, részeg, gyáva csürhe! Igaza volt az érsek atyának, amikor megtagadta őket!
Béla magába roskadtan ült a széken. Emberek léptek elébe, ki minden ízében reszketve, ki meg
szinte fröcskölő gyűlölettel, ki pedig otromba közömbösséggel neveket hadrált. Azt jelentették, tatár
dárda áldozatául esett a derék Benedek atya, a váci püspök! Aki olyan lelkesen harcolt házasságának
felbonthatatlanságáért, meg az országnak egyházi átok alól történő felszabadításáért! “Igazán? –
mormolta az összetört szívű király –, Jakab atya, a nyitrai püspök is elesett? Ki halt meg még, akit öt
perccel előbb még nevetni láttam? Rajnáid atya, az erdélyi püspök is odaveszett? Miklós szebeni
prépostra vigyázhattatok volna kicsit! Nála van a királyi pecsét! Legalább elvette tőle valaki, és
biztonságba helyezte? Ezek a mocsok Maradék-urak félelmetes felfordulást okozhatnak, ha
illetéktelenül használatba veszik! Képzeljétek csak, aláírásokat hamisíthat akármelyik ügyes kezű
deák, s ha ráütik a királyi pecsétet: minden káptalani hites hely megemeli az írás tulajdonosa előtt a
birétumát, és... Kit mondtatok még? Hogy a kedélyes esztergomi főesperes, a tömzsi, bibircsókos
orrú Albert atya is eltűnt a csata forgatagában? Mit mondtál, Dénes fiam? Meghalt a Nagyorrú
nádorispán is? Ó, de hiányolják majd a férfi-szomjas fehérszemélyek! De sok udvarházban fakadnak
majd sírva érette szebbnél-szebb teremtések, akiket boldogított ez a csoda-kokas! Hogy mondjátok?
Többé nem hirdet kemény ítéletet birtokügyekben Serafilnembéli András országbíró? És ki hajtja be
ezután a megyék adóit, ki számoltatja el becsülettel az izmaelita kamaraispánjaimat, ha... ha nincs
többé Rátót Domokos tárnokmester úr? És... Gutkeled Miklós, szlavóniai bánom is arccal borult a
vérben ázó fűre? Uram, uram! Múljék már
330 el tőlem ez a keserű pohár! Miért éppen engem, a gyenge nádszálat tesz végtelen kegyelmed
ilyen iszonyú próbára?"
Könnye alápergett furcsa, arcát eltorzító, egyhónapos szakállára, és fülébe betört a tőle néhány
száz lépésnyire tomboló csata pokoli zaja. Hallotta a pajzsok, sisakok, vértek döndülését, amikor
reccsenve lecsúszott róluk a tatáikard, aztán hallotta az eloldozott láncok csikorgását, amiről tudta,
most húzzák szét a tábor biztonságát jelentő szekérkordont. A lovak nyihogása, a katonák ádáz
ordítozása, izgatott lihegése, szitkozódása úgy betöltötte a sátrat, mintha szellemkezek hirtelen
eltüntették volna feje fölül a szélben csattogó fehér selyemvászon ponyvákat.
Valahogyan fölállt és kitántorgott.
Épp jókor. Gyöngéd kezek éppen akkor emelték le lováról a halott Ugrin érsek atyát, és fektették a
füvön vérében aléltan fetrengő Kálmán herceg mellé.
– Uram! – jajdult föl a király, tudatára ébredve, milyen végzetes csapás érte seregét fővezérének
elestével. – Miért éppen őt szakította le kegyetlen kezed! Dénes! Ugye, nem igaz, hogy Ugrin atya
halott? Hogy... az öcsém súlyosan megsebesült?! Mátyás! Ugye, csak komisz káprázat játszik velem?
Csak alszom, és mindjárt fölébredek?
Az esztergomi érsek látta, a királyt annyira megrázták a véres események, hogy tulajdonképpen
félrebeszél ijedtében. Gyöngéden átkarolta a vállát, és elvezette a fehérselyem királyi sátor mögé.
Odakint jujgatott a föltámadt szél, hajukat, gúnyájukat borzolta hegyes karmaival. Lassan
ocsúdott őfelsége; az érsekkel együtt a Hernád-híd környékén kavargó csata tompa, baljós lármájára
ügyeltek. Egyszerre vették észre mind a ketten, hogy a népes tatár csapat, megkerülve a hátráló
magyar hadat, szélsebesen a tábor felé iramuk.
– Ennek nem lesz jó vége, uram! – mondotta halkan az érsek, akinek orcája szokatlanul halovány
volt, mintha három nap és három éjjel mulatott volna egyvégtében. – Én nem vagyok bátor, vitéz
ember. El szeretnék bújni valahova. De nem lehet, hisz' tudom, a sorsa elől senki sem futhat el. Isten
akarata kiismerhetetlen, s nem tudhatjuk, mikor mi válik üdvünkre. Tudom azt is, hogy senki sem
élhet tovább, mint ameddig számára rendeltetett, és senki sem halhat meg előbb, mielőtt el nem
végezte dolgát a földön, amiért ideküldetett.
– Hallgass már el, az Isten szerelmére! – kiáltotta ingerülten a király, aki mérhetetlen feszítő
izgalmat érzett. Azt hitte, káprázat játszik vele, mert az érsek atya szavai közben bámulatos
gyorsasággal megszaporodott az előbbi maroknyi tatár csapat, és most már a bolond forgatagban tíz-
és tízezer po
33' gány száguldozott föl s alá a szekérvár körül. Egyik csapat erre, a másik szemben véle, és még
véletlenül sem ütköztek össze egymással.
Aztán hirtelen megfagyott a vér a. király ereiben, mert a viharsebesen körbe-karikába vágtató
tartarusok között félelmetes embertornyok jelentek meg, kétszer-háromszor nagyobbak a
halandóknál! Ördögien eltorzult orcájuk moccanatlan maradt, csak hosszú, vörös nyelvüket
öltögették, és szemük gödréből csapott ki olykor-olykor ijesztő lángnyelv. A levegőt furcsa, édeskés-
kesernyés, csípős szag töltötte el, és szürke fátyol lebegett az eltűnő szörnyetegek után, amit ha
beszívott az ember, marcangolta a tüdejét. A szűk helyre bezárt magyar paripák rémülten nyerítezve,
tombolva tépdesték kötőfékeiket. A magyar vitézek ajkáról lefagyott a gúnyos, fölényes mosoly,
remegő ajakkal, kővé dermedten kapaszkodtak a szekerek ponyvamerevítő rúdjaiba, ahova
fölmásztak, hogy jobban láthassák a túlvilági sátánfajzatokat. Moccanni sem tudtak, még keresztet
vetni sem az őszinte, szívig ható rémülettől. Dermedten állt mindenki, mint a nyúl, amelyet megigéz
elébb táncával az óriáskígyó, mielőtt bekapná.
Egyszerre félelmetes nyílzápor zúdult rájuk. Tíz és tízezer tatár pendítette meg íja feszes idegét, és
a négy láb hosszú, kétujjnyi vastag vesszők jajgatva süvöltöttek a tábor felé, akárha elátkozott lelkek
báloztak volna fölöttük. A nyilak hegyén mutatóujjnyi vasköröm volt, amely még a lovagi páncélt is
átverte, ha telibe találta. És a legtöbb vessző végén piciny cserépkorsó csüngött, amelyből égő olaj és
olthatatlan görögtűz fröcskölt szét. Majd pedig nagy, vastagfalú agyaggömbök huhogtak át a
szekérvár fölött, amelyekben faggyúba mártott kanóc égett sziszegve, szikrát okádva, aztán
szétdurrant, tucatszám pusztítva el maga körül szilánkjaival az egymáshoz szorított magyar
katonákat. A Ragyogó ballisztái a híd környékéről hatalmas köveket hajítottak a tábor területére,
amelyek földet érve úgy duhhogtak, mintha egy óriás szívverését hallották volna.
Az égő szekérvár körül zúgó tatár ördögrokka zavartalanul foroghatott föl s alá, és az előbbi
nyíllövésnyi távolságból olyan pimasz közelségbe merészkedtek, hogy már dárdákat hajigáltak a
tenyérnyi helyre összezsúfolódott magyarok közé. Iszonyú érzés volt, hogy nem tudtak semerre sem
menekülni, hiszen a szekerek, a sátrak már öles lángokkal égtek, alájuk bújni sem lehelett, s azt sem
tudhatták, mikor és honnan vágódik közéjük dárda, nyílvessző, vagy sok mázsa súlyú szikla,
egyszerre tíz-húsz katonát zúzva véres péppé.
Béla lehunyta szemét, és ég fele szegte állat. “Itt vagyok, Uram, ha nem kellek többé, pusztíts el
engem is! Nem akarom túlélni népemet! Egy akarok lenni velük a halálban is!"
Egyszerre valamiféle hördülést hallott, s aztán nagy sokára arra ocsúdott föl, hogy kiabál néki
valaki:
– Uram! Uram király! Béla úr! A jó istenedet, uram!
Tűrje Dénes a földön térdelt, és ölében feküdt holtan Mátyás érsek, mindkettejük legkedvesebb
barátja. Melléből tatár nyílvessző meredt ki, tenyerét görcsösen sebére tapasztotta, ujjai között vastag
sugárban bugyogott ki a vér. Már nem élt a szerencsétlen. Szemhéja félig lehunyva csüggött, és
orcája dombjára szelíd szemrehányás fagyott, mintha azt susogta volna, ugye, megmondtam, a sorsa
elől senki sem tud elfutni...
– Emberek!... Meneküljünk! – ordította el magát végre valaki szívet remegtető hangon, és rövid
időn belül száz és ezer torok vette át és üvöltötte követelőzőn, hiába rántottak kardot a dühtől
tomboló tisztek és vágtak le elrettentő példának néhány megrémült katonát.
Odakint a Félszemű Párduc szája kajánul félrehúzódott: “Híres, félelmetes magyar hősök! De
hamar megroppant a gerincetek! Ügy igaz, ahogy jelentették a kémeink, senkíházi puhányok lettetek!
Csak mentsétek az irhátokat! Meneküljetek! Csapataim lesben állnak az út két oldalán, messzire nem
értek!" És szinte karnyújtásnyi távolságból nézte végig, hogyan tépik föl a magyarok a szeké rvár
lángoló oldalát, és ömlenek ki, mint gátját szakította áradat a résen. Ember nem is tudná talán útjukat
állni, olyan iszonyú félelem és erő feszíti karjukat és lovaik inát...
– A lárvásokat! – ordította Szubutáj, és a kétszeres-háromszoros nagyságú, jelmezekbe öltöztetett
lovasok nekirontottak oldalról a menekülőknek. Ügy tűntek el a szerencsétlenek, mint a kilőtt
nyílvessző. A Félszemű gúnyosan, fölényesen, némán kacagott. Intett, hogy engedjék át a
menekülőket.
Tűrje Dénesnek eiső pillanatban ugyanúgy elszorult a szíve, mint a királyé, vagy a többieké,
amikor az első monstrumot megpillantotta. Béla felnyögve kapaszkodott lovászmestere karjába,
aztán szorosan lezárta a szemét. Hátha csak álmot lát, amely azonnal eltűnik, csak elébb föl kell
ébrednie. De nem ébredt föl, az óriási szörnyek őrült üstökösökként tovább kóvályogtak körbekörbe
a feldúlt, égő tábor körül. Aztán Tűrje Dénes hirtelen észrevette, az egyikből kinyúlik két kéz, és
megigazítja hatalmas rém-fejét, amely hirtelen előredőlt.
– Ezek is emberek! – ordított föl Tűrje Dénes tombolva, és fölragadott egy földön heverő tatár
dárdát, majd teljes erejével az álarcos felé hajította. A szálfegyver átverte a tizenöt láb magas
gólemet, kurta halálordítás csapott fel a belsejéből, aztán megdőlt a szörny, és a fel s alá vágtató
lovak közé zuhant.
A következő turma Kálmán herceget fogta körül óvón, halálraszántan. Egyetlen vágtával röpültek
ki a szikrát okádó résen. Még csak nyílförgeteg sem köszöntötte őket. Csak gúnyos röhögés csapott
föl a futók oldalán. Arcukat vörösre festette a szégyen pírja, de nem vesztették el a fejüket, futottak
tovább.
333
– Hadd fussanak! Én csak a királyt, azt a disznó Bélát akarom! – kiáltotta Szubutáj Bagatur, és
szeme a rés fele figyelt. Semmi sem mozdult.
Béla lehunyt szemmel állott égő sátra előtt. Öccse utolsó halk, szaggatott szavai kóvályogtak
agyában. “De meglátogatott bennünket az ég! Miért? Miért? Miért?" – motyogta szegény Kálmán,
mielőtt lovára kötözve kirobogtak volna vele válogatott horvát és dalmát lovasvitézei.
– Mire várunk, uram? – toppant Béla elé a lovászmester. – Azt akarod megvárni, hogy maga Batu
kán hajítsa pányváját a nyakadba?
– Mit beszélsz? – rémüldözött nyakát markolva a kábaságából lassan feleszmélő király.
– Azt kérdeztem, uram – acsargott Tűrje Dénes fájdalomtól eltorzuló orcával –, hogy nem akarod
látni soha többé Mária királynét és István fiadat?
– De, de! Nagyon is... akarom... Máriám! Kisfiam! – motyogta Béla belémarkolva Tűrje karjába.
A hűséges báró még egyszer körülpillantott, s látta, tizenöt-húsz, mindenre elszánt lovag áll
körülöttük, akik eltökélték, ha kell, életük árán is megvédik királyukat. Béla szemére újra forró fátyol
ereszkedett. Hát van mégis legalább néhány igaz híve, néhány derék férfi ebben az elátkozott
országban, akik hajlandók vállalni érte akár a halált is?
Mozdult volna, hogy hálásan megszorítja mindeniknek a kezét, de kemény ujjak szinte durván
lehántották róla a fényes királyi palástot, arannyal átvert kamukadolmányt, aztán rárántottak egy
birkabekecset, fölébe kanyarítottak egy vastag, szürke abaposztó köpönyeget, amilyet az esztergomi
érsek száguldói viseltek. Fejébe fekete jerkesüveget nyomtak, s már vasmarokkal fogták a vasderes
csődört, aminek szinte feldobták a hátára. Tűrje Dénes némiképp elszontyolodva állapította meg,
csupán karmazsinveres szattyáncsizmája és két szép aranysarkantyúja árulkodik róla: Magyarország
királya szállt e pillanatban lóra –, hogy kifusson a világból.
Lélegzetüket is visszafojtva hajoltak lovuk nyakába, amikor egy népes csapat közepén kivágtattak
a táborból. Ügy fogták körül, szorosan Bélát, mint rajzó méhek a királynőt. Kétoldalt a figyelő
tatárok néma, mozdulatlan sövénye maradt el, s mire az örökké szimatoló Szubutáj gyanút foghatott
volna, már jókora egérutat nyertek.
– Utánuk! – mordult kurtán a Félszemű Párduc. Pedig semmiféle jel nem mutatta, ezek között
lappanghat a ritka, drága madár! Talán éppen ez volt a gyanús Szubutájnak, mert megtoldotta: –
Ezeket nyomjátok el itt! Ne hagyjátok őket Egerig futni!
&
204;&
204;4Röpült utánuk a tatár had, de a magyarok, ha lehet, még gyorsabban szálltak, és mihamar
eltűntek Szubutáj szeme elől.
– Meglesznek! – suhintott a Félszemű Párduc vízilóbőr korbácsával a levegőbe, és egykedvűen
tovaléptetett a pusztában. Meglepetten látta, szinte csüdig jár lova az elhajigált arany-ezüst ékszerek
között. A Félszemű gonoszul mosolygott: “Ő, persze, a régi receptus! A magyar uraságok futnak, s
elszórják kincseiket, mert azt hiszik, amíg azokat összeszedi a tatár, addig ők egérutat nyerhetnek!
Csakhogy a tatár nem háborodott, s nem áll meg, hogy szemenként összevadásszon a fű között egy
zacskó bizánci aranyat! Azt hittétek, leugrik a nyeregből, mert meglát a fű közt egy ezüstserleget,
vagy egy ládikó drágaköves ékszert, félig kiborulva! Hohó! A tatár lovasok megtanulták már, hogy
efféle ócska fortéllyal próbál az ellenség az eszükön túljárni! Addig hajtják az ellenséget, amíg
mindegyiknek el nem vágják a nyakát! Az elhajigált drága holmik nem futnak el előlük, ráérnek
azokat utána is összeszedni." Szubutáj tovább ugrat, és látja, a legtöbb ékszerhalom mellett, vagy
attól nem messzire a fűben hever a néhai gazdája is, de a tatár kard, nyílvessző, dárda, buzogány már
kioltotta az életét. Mert ezt is megparancsolta Dzsingisz kán: ,,Ne higyj az ellenségnek, ha lehunyt
szemmel, kezét-lábát szétvetve is hever a földön! Meglehet, megcsal! Csak arra vár, hogy föléje
hajolj, és kést márt orvul a szívedbe! Vagy megragadja torkodat, és megfojt! Hajolj le a nyeregből, és
egy suhintással messd el a gégéjét! De még jobb, ha elválasztod a fejét a törzsétől: úgy soha nem lesz
többé már bajod vele!"
Ez a csel mindig fényesen beválik: először utat adnak a megszorított ellenségnek, aki erre a
megnyílt résen mindenét, sokszor még nehézpáncélját, fegyverzetét is elhajigálva, hanyatt-homlok
menekül. Aztán az út mellett odébb, amikor már teljességgel biztonságban hiszi magát, kétfelől
ráesnek a lesben álló tatár lovasok, és lekaszabolják őket. Taktikából néha egyet-egyet engednek
elinalni. Az sem hiába történik: hadd vigye minél messzebb a hírt, hogy a veszett tatárok nem
ismernek irgalmat, meneküljetek!
Egy fiatal nuker riasztja föl a Félszemű Párducot gondolataiból:
– Szétugrasztottuk őket, uram!
– Mind meggyilkoltátok őket?
A nukernek a szeme sem rebben, úgy vágja ki:
– így történt uram! Egy szálig pokolra küldtük őket!
Szubutáj ösztöne homályosan olyasmit érez, az ifjú futár valamiért nem mond igazat. Fürkészőn
mélyeszti tekintetét a fiatal harcos szemébe, aki megdöccenő hangon, halkabban fejezi be:
– Ősi szokás szerint néhányat... futni engedtünk közülük, hogy félelmetes hírünket kelthessék.
Ahogy mindig megparancsolod csata előtt, uram! – ta
535 lálja föl magát az ifjú ember, és most már állja a vén hadvezér szigorú, firtató nézését.
Szubutáj tudja, a fiatal harcos hazudott, néhányan kivágták magukat a tatár gyűrűből, de azért úgy
jelentette, hogy mindenkit levágtak. S amikor sarokba szorította, ragyogó feleletével kimentette
magát. Szubutáj hátat fordít a nukernek, és visszakanyarodik lovával a tábor felé.
A szekerek már porig égtek, a sátrak ponyvái ellobbantak, csupán néhány tölgyfából szabott,
megpántolt ruhásláda izzik a parázskupacok közepén. S halott halott hátán hevert mindenütt.
Dicstelen halállal pusztult el legtöbbjük. Távolról hajított dárdák, messziről idelőtt ny ílvesszők,
idezúgatott óriási kövek pusztították el őket. Szubutáj Bagatur már negyven esztendeje gázol Ázsia
csataterein a hullák között, de ilyen iszonyú vágóhidat még ő sem látott soha, mint ez itt.
A seregírnokok már végzik a dolgukat. A sátrak között található holmikat szedik össze, a tábor
közepén hegyekbe rakják a halottakról lerángatott holmikat. “Majd megosztozunk rajtuk szépen. Fele
Batu káné lesz, a maradék egyharmada az enyém, a többi a katonáké." Rengeteg kényes-fényes
holmit púpoznak föl. “Milyen finnyás Cicoma Bercik voltak ezek a magyaroki" Szubutáj orrát
fintorgatva jár-kél a hamuba esett tetemek között. Némelyiknek a fejét a csizmája orrával fölemeli,
hogy az arcába nézhessen, ö maga sem tudja, miért is teszi? Meglehet, hogy talán a gyáván e lbújt
királyt keresi a halottak között. De meglehet az is, hogy csak a halottak képére kíváncsi: mi fagyott
rájuk? Elszántság vagy rémület? És tíz közül nyolcon azt látja, asszonyi orcákra való pirosító és
síkpor dermedt a bőrükre, meg iszonyú ijedelem. Látszott rajtuk, utolsó mozdulatukon, eltorzult
vonásaikon: görcsösen ragaszkodtak az élethez. Hogy rettenetesen féltek a haláltól. És
bizonytalanság is ragadt a vonásaikra tapadó mocsokba: nem tudták, honnan tört reájuk a halál. A
Félszemű gőgösen, hangtalanul kacagott, ég fele szegve a fejét, mint egy jóllakott sztyeppe-farkas.
“A ti papjaitok tanítják, nem tudjátok sem az órát, sem a percet..." És emberek lépnek hozzá, s
jelentik sorra, a táborban lelt halottak között nem bukkantak rá a király tetemére. “Béla megszökött!"
– rúgott indulatosan a Félszemű egy ártatlan halottba, hogy arrébb hengeredéit a koromban-porban.
Valami koppant, valami fémtárgy koccanhatott neki egy másik fémtárgynak. Szubutáj ösztöne azt
súgta, nézzen körül, mi lehetett az.
 Még görgött a piszokban az a tárgy, ami az előbb a zajt csiholta. Olyasféle alakja volt, mintha
erdőn járva egy kis vargányagombát rúgott volna fel a csizmája orrával. Érdeklődve hajolt le érte,
fölvette, lefújta róla a sarat, majd a dolmánya aljában a kosz nagyját letörölte és ránézett: borotvált
arcú férfi trónon ül, kezében országalma és jogar, fején korona. Nagy nehezen kibetűzte
336 a körbefutó feliratot is, s megállapította: semmi kétség, a magyar király pecsétjét tartja a
kezében. Rövid szemlélődés után, szokásától eltérően élesen, kurtán, hangosan fölnevetett.
Meglepetten tekintett feléje a magyar tábort vallató sok tatár. Szubutáj zsebre vágta a bélyegzőt, és
vidám orcával, szapora léptekkel sietett a lovához. Még odaszólt az egyik őrködő nukernek:
– Azt a hitetlen papot, ott, ni! Azt a bibircsókos orrút szépen temessétek el! Nagy jót tett Batu
kánnal!
A Ragyogó nem aludt egész éjjel, mert együtt virrasztóit katonáival a magyar tábor
megtámadásának legalkalmasabb percére várakozva, azután pedig igen sok erjesztett kancatejet is
ivott a kivívott gyönyörű diadal örömére. Már csupán egyetlen dolog hiányzott, hogy boldogsága
tökéletes legyen. De az az egyetlenegy dolog elérhetetlen maradt. Pedig még dúlt a csata, amikor
zoltánjai már kikiáltották valamennyi tümeny előtt:
– Aki élve a Tündöklő elé rugdalja a nyomorult magyar királyt, azonnal kánná lesz! Aki Béla fejét
gurítja Batu kán elé, annyi aranyat kap, amennyit a király feje nyom!
És még mindig nincs sehol semmi sem!
Kora szürkületkor kezdődött a támadás a Hernád-híd ellen, reggel nyolc óra tájban már nem volt
egyetlen élő magyar sem a kétszeres védőfallal körülvett táborban. Hol van akkor a magyar király?
Levegővé nem változhatott,. csak a mesékben van a sámánoknak, garabonciásoknak láthatatlanná
tévő csodasipkájuk! A halottak között nincs! Harmadszor vizsgálják meg egyenként a táborban és a
tábor környékén, a tábor és a Hernád-híd közötti síkságon heverő magyar halottakat. Mert ha szénné
is égett volna az arca, valami olyan holmija biztosan megmarad, amiről halálos bizonyossággal
megállapíthatnák a kutató nukerek a király kilétét. De nincs semmi árulA~jel. Tehát: Béla csodával
határos módon kereket tudott oldani. Mindegy! Nem juthat messzire! Mindegyik égtáj fele erős tatár
lovascsapatok robognak, akik megvallatnak minden nyúltanyát, varjúfészket, rókabarlangot. Sehova
sem rejtőzhet el előlük országában a magyar király! Ha most sikerült is némi előnyt szereznie,
hamarosan hurokra kerül, ha csak nem mesebéli hétfejű sárkányok őrzik i
Csak akkor vidámodott fel rövid időre Batu kán, amikor a tábort járva rábukkant arra a hófehér
selyemvászon sátorra, amely csakis Béláé lehetett. A Ragyogó orcáján sötét mosoly izzott fel, a
jóleső diadal visszfénye. Akár egy csínytevő nagy gyerek, úgy viselkedett. Kivonta borotvaéles
kardját, és éleset rikoltott:
337
– Minden cövek mögé álljon egy ember! S amikor én lesújtok, csapja el a tartókötelet!
A száz. cövek mögött száz kardpenge fúródott az ég piszkosszürke húsába, aztán szisszent a
Tündöklő szablyája, vele mind, és Béla hajdani sátra – ahogy kiszállt a levegő az összeomlott
selyemkupolából – sóhajtva elomlott. A prédát ejtett szirti sas vijjog ilyen győzedelmesen, mint Batu
kán. De hamar elpárolgott a nevethetnékje. Halálosan dühítette, hogy a sátor gazdája se élve, se
holtan nem került elő. Kedvetlenül emelte sötét pillantását a tündöklő orcával betoppanó Szubutájra.
– De jó kedved van, dicső akszakáll vezír! Csak azt tudnám, minek örülsz, amikor se égen, se
földön nem találják a magyar királyt!
A Félszemű pimaszul a Ragyogóra mosolygott.
– Persze, hogy nem lelik, amikor... itt van a zsebemben! – csapott az övére gőgösen az öreg
katona. Lassan előhúzta az arany pecsétnyomót. Még egyszer rálehelt, és a dolmánya ujjában
fényesre törölte. – Ilyen értékes “rabot" már nagyon régen nem ejtettünk, Ragyogó! Parancsolj, ez itt
Béla király, akit másként Negyediknek neveznek! Azt teszi, amit parancsolsz néki, és több hasznot
hajt, mintha ő maga hajbókolna itt dicső trónusod körül!
 Batu először gyanakodva mérte végig a Félszemű Párducot, azt hitte, hirtelen meghibbant szegény
öreg. Aztán elvette tőle az arany bélyegzőt, és egyszerre megértette hűséges híve titokzatos szavait.
– Szubutáj! Ö, Bölcsek Bölcse!
És a sok, sarkán guggoló, vagy kemény bőrkispárnán keresztbe vetett lábbal üldögélő kis- és
nagykán mind felszisszent az irigy meglepetéstől, mert a Ragyogó leakasztotta legalább öt font súlyú
arany nyakláncát, amelynek végén tyúktojásnyi, gyönyörűen csiszolt rubin tündökölt sejtelmesen, és
intett Szubutáj Bagaturnak, térdeljen le.
A Félszemű, akinek még soha életében nem volt egyszerre ennyire gőgös és alázatos girizdás,
napszítta orcája, lassan térdre ereszkedett, hogy Batu kán a nyakába akaszthassa a csodálatos ékszert.
– Küldesd ide magyar pap rabjainkat! – rikoltotta Batu kán boldog idegességgel, hiszen most válik
el, mit ér a talált holmi. – Mi ez? – nyújtotta tenyerére fektetve a billogot egy domonkosrendi
szerzetes elé.
A nagy darab, sok írástól megpúposodott pap szeme kitágult, ajka széle remegni kezdett, és
mintha kísérteiét látna, úgy hebegte:
– A... a király pecsétje!... Hogy került a kezedbe, hatalmas pogány császár? Testvérem! – Fordult
megdöbbenve társához, az alacsony köpcös cisztercita paphoz: – Ládd-é, a pecsét! – Könnybe borult
két nagy szeme:Bizony, bizony mondom néked, meghalt a király őfelsége!
Batu kán ezt már nem is hallja. Ügy kacag, hogy szúr tőle az oldala, nyi
33
*
lall a véknya, mint a sokat futott csődöré. Csak a kezével int nékik, mehetnek a fenébe, majd üzen
értük, ha kellenek megint.
– Adjatok kumiszt a Félszemű Párducnak! Szubutáj! Lépj ki a sátor elé, s tépj egy összemarék
füvet l
A Félszemű szíve nagyot dobban, mert valami jót sejt, és egy boglyára való fűvel rohan vissza a
sátorba.
– Ahány szál fű van a Félszemű kezében, annyi szem igazgyöngyöt tegyetek az iszákjába! –
kiáltja Batu kán, és boldogan harsogva nevet, látva hű cselédje őszinte megdöbbenését, hiszen ezer
igazgyöngy is csak annyi a mérhetetlen gazdagságú Ragyogónak, mint más földi halandónak egy
marék homok.
8
Az égbolt, mintha csak restelkedett volna a Muhi-pusztán lezajlott gyalázatos vereség miatt, vagy
talán mert el akarta rejteni a szégyenteljes futással menekülő Bélát, igen elkomorodott. Mintha fekete
függöny hullott volna a világra, otromba bábokká változtak a zuhogó esőben. A lovak vágtatása kínos
cammogássá lassult, a gúnya ólommá nehezült magyaron, tatáron, és káromkodtak a pogányok, mert
megázott íjuk idege megereszkedett. Nem tudták, miért kell ezt a maroknyi csoportot ilyen fokozott
gonddal üldözniük, de később már a hiábavaló fáradság dühe hajtotta őket, hogy megmutassák:
egyetlenegy menekülő sem éri el a Bükk-hegység peremét.
Kárörvendően vigyorogtak, de némán, mint a fakutyák, mert a magyar paripák ugyan gyorsabban
száguldottak, mint a tatár lovak, de hamarébb kidőltek.
Béla szeme előtt forgott a világ, csak nagyon lassan ismerte föl robogás közben maga körül az
embereket és a tájat, amelyen keresztülsüvöltöttek, mint baljós üstökös. Legelöl vágtat Tűrje Dénes,
körötte a két Rugacs fiú: Don és Barnabás! Hátrébb a király jobb oldalát védve két Hont-Pázmány
robog. Vidám fiúk, még itt, a pokol tornácán is kacagnak, tréfálkoznak, mintha hajtővadászaton
vágtatnának futó bölénybika nyomában, s nem őket űznék a konok, gyilkos tatár kopók.
– Tamás! – rikkantja Hont-Pázmánynembéli András. – Nem törte föl az ülepedet a nyereg?
– De nagyon! Bizony elkelne egy kevés angyalháj reá!
A király balján száguld a három Aba testvér, a Lőrinc, a Demeter meg a Sándor. A király mögött
egy másik ágból való, újabb két Hont-Pázmány, Kozma meg Ehellős rúgtat. A hátvéd meg a király
között robog az elesett szlavón bán, Gutkeled Miklós fia, István. Aztán a halálfiává lett Rátót
Domokos derék legényfia, Rátót Lőrinc bukkan fel, ki tudja, honnan, és kivont
339 kardját lógatva a csizmaszára mellett, Béla után dübörög. Ott van Balogh Miklós, Tűrje
Dénes unokaöccse – Tamás –, meg a mokány Geregye Pál, a Fejér vármegyei ispán, Csák Máté, a
roppant termetű étekhordómester, aki most ezüsttál helyett egy óriási toledói pajzsot visz a hátán;
mint egy ezüst páncélú teknősbéka! Ügy igyekszik Béla úr mögött rohanni, hogy felfoghassa a reá
lődözött tatár nyilakat. S amíg rá nem zendít a tavaszvégi zápor, kopog is a hátára vetett vastekenő,
mintha pajkos parasztgyerekek komiszkodnátiak véle, kavicsokat hajigálva utánuk.
– Jaj! – sóhajt föl a király hirtelen, mert megérzi, megremeg alatta a hű, piros szőrű paripa, és
akkorákat bóklász a fejével az ég és a bokája között, mint a nagy harang ütője, amikor árvízre vagy
tűzvészre rángatják.
Tűrje Dénes látja a nagy bajt, elordítja magát:
– Fogjátok fel a tatárt!
Még látja, vagy négyen hátul fékezik lovuk rohanását, aztán megfordulnak és szemberobognak a
meglepett tatárral. Bontakoznának ki előlük, de késő, a négy magyar hosszú, nehéz egyenes kardja
beléjük mar, mint favágók fejszéje az erdő óriásainak derekába, és egymás után buknak le lovukról a
kurta időre megzavarodott tatár daliák. De gyorsan észbe kapnak, minden oldalról körülkapják a
vakmerőket.
Keményen védekezett a négy markos magyar vitéz. Balogh Miklós két lábra ugratta a lovát, és
körbetáncoltatta, hogy dühös riadalommal tágult a közelükből a tatár.
– Vágjátok át magatokat! – sziszegte. – Védjetek meg a királyt!
Aztán két kézre kapva kardját, körbehadart vele; egyszerre három tatár fordult le holtan a sárba.
Csak jó néhány perc múlva tudták elejteni, egyik nuker messziről belevágta a dárdáját. Balogh
Miklós felsóhajtott:
– Az... anyátok... keserves... – kapott a dárda melléből kiálló nyeléhez, aztán halva bukott le a
nyeregből. De addigra három társa már több száz lóhossznyi előnyt szerzett, s a király lovat váltott,
és jóval előttük cuppogott már a sárban.
És mégis mindig közelebb kerültek hozzájuk a tatárok. Szívós, inas paripáik jobban bírták az
öldöklő iramot, de amikor már dárdahaj kasnyira értek a nukerek, valaki mindig szembefordult
velük, és ádáz kézitusával feltartóztatta őket. Amikor a Hejö patakhoz értek, már sárgán, medrét
majdnem színig megtöltve nyargalt a hegyről alázúduló áradat. Béla lova az úristennek sem mert
nekiugratni. Igaz, a király is eléggé bátortalanul és gyámoltalanul adta lovának a vasabrakot és
tartotta a kantárszárat. Tűrje Dénes kegyetlenül szitkozódott. Nem a királyt bántotta, a világot, az
életet, az Istent, hogy megteremtette az embert. Hogy így teremtette meg. Ákos Ernye szakította
félbe indulatosan, mert Nyékládháza táján már-már egészen a nyakukon volt az
340 üldöző tatár had, s félő volt, hogy elnyomják őket, mielőtt valahol átvergődhetnének a
megáradt patakon.
– Robogjatok följebb! Néhány száz lábnyira kell lennie egy erős fahídnak, amelyen nehéz
szénásszekerek is járnak át őszönte! Azon még átjuttok, biztosan! Addig én elszórakoztatom a tatár
uraságokat!
Azzal Gutkeled Istvánnal, Pók Móriccal, meg a már kipróbált három Abával szemberobbant a
nuker haddal. Hosszú, lovagi kopjáikkal messziről taszították le a lovuk hátáról a tatárokat, és a rájuk
hajigált kurta dárdákat öblös pajzsukkal elhárították. A tatárok a fogukat csikorgatták, mert látták,
följebb egy erős fahíd körvonalai rajzolódnak ki, s azon, vadul háhykódó, toporzékoló lovaik hátán
keservesen, de átvergődnek a futó magyarok a másik partra.
– Menjetek ti is, fiúk! – kiáltotta Ákos Ernye. – Ne sírjatok, no! Estére már együtt vacsorázunk
Diósgyőr várában! Borját süttessetek, nyárson!
 Ákos Ernye úgy ismerte ezt a vidéket, akár a tenyerét, itt gyerekeskedett, még azt is tudta, melyik
mély forgóban lakik a százesztendős, hárommázsás harcsa, és hol bújik meg a falkában járó
péklapátnyi, kövér potyka. Míg társai lassan elszakadtak a tatároktól, ő teljesen magára vonta őket, s
közben lassan hátrált a Hejő patak medre felé. Megrántotta a hű jószág kantárszárát, kibújtatta lábát a
kengyelből, aztán kétlábra rántotta, és a lova faráról belészánkázott a sebesen tovairamló patakba. A
tatárok egymásra nevettek, mert látták, a magyar többé nem bukkan fel.
– Ennek vége! Belefulladt! Gyerünk a többi után!
Ernye vagy százlábnyit engedte hurcoltatni magát a patak sodrával, aztán amikor már zúgott a
feje, és úgy érezte, szétpattan a tüdeje, óvatosan kidugta a fejét a vízből. Sehol senki! Se tatár, se
magyar! Azért nagyon óvatosan kapaszkodott ki a ládházi partra. Egy tatár paripát látott; nyugtalanul
próbált legelészni szegény pára, de a zabiájától nem tudott. Inkább csak szuszakolta, ajakával
harapdálva a füvet. Ákos Ernye elővigyázatosan lépegetett feléje. Közelebb érve látta, a ló másik
oldalán egy halott tatár hever különös helyzetben, nagyjából a földön, de a bal lába belé van akadva r
kengyelbe. Még közelebb lépve fölismerte: ő verte át az elébb öklelődárdájával. Az ifjú csettintett
nyelvével a lónak. Az értelmes portéka felkapta a fejét és bevárta Ákos Ernyét, aki a ló feje felől
közeledett. Halkan, barátságosan beszélt hozzá, azt a néhány kun szót ismételgetve, amely reáragadt
Kötény nagykán udvarának közelében. Meglehet, a ló kunoké volt valaha, mert igen barátságosan
fölnyerített, széles sárga lapátfogaival játékosan Ákos Ernye válla felé kapott, aztán panaszos
szemrehányással nézett a halott, földön csüngő tatárra, aki egészen a ló hasa alá fordította a nyerget.
– Ne félj, megszabadítalak ettől az utálatos portékától! Én se hurcolnék szívesen a hasam alatt egy
döglött tatár ebet! így, la! Ez a koma most már itt heverhet, ameddig jólesik néki! Ha nem haragszol
pajtás, akkor csak a subáját, meg a süvegét veszem kölcsön tőle, és máris felülök a hátadra, és
süvölthetünk a többiek után.
Öhuta környékén majdnem belérohant a tatár csapatba; alig tudta irtózatos erőfeszítéssel oldalra
kormányozni a megszokott társainak ismerős szagától egyszeriben megvadult lovát.
– így nem leszünk jóba, ostoba tatár ló! – sziszegte. – Ha így viselkedsz tovább is, akkor ha
Diósgyőrbe érünk, szűgyön döflek a kardommal.
Még csak kora délután lehetett, de úgy megvastagodott a lomhán gomolygó fellegek alatt a
sötétség, hogy az orruk hegyéig is alig láttak. Amikor felsejlett a négyszögű diósgyőri vár körvonala,
Ákos Ernye hallotta, megtorpannak a tatárok, és izgatottan hadrálnak. Majd megfordulnak, és
visszafele vágtatnak. Gondolt valamit, leugrott a tatár lóról, és belemerítette tőrét a szügyébe. Még
csak az kellene, hogy elárulja egy dühös nyerítéssel: valaki itt lappang oldalvast, a sötétség
oltalmában. Elomlott a bolond paripa, egyet-kettőt rángott, rúgott még a lábával, és kimúlt. Ákos
Ernye mélyet lélegezve, ügetni kezdett az apostolok lován családi birtokuk fővárosa, Diósgyőr felé.
Félholtan dőltek el a diósgyőri várban a menekülők. Béla csak feküdt^az ágyon, de a szeme nyitva
volt. Kerülte az álom, pedig mozdítani sem tudta tagjait. A szobájába hozott ételhez hozzá sem nyúlt,
csak a bort hajtotta föl mohón, egyetlen húzásra nyelve el, mert majd elepesztette már a szomjúság.
Furcsán ugrándoztak a gondolatok és az emlékek az agyában. Néha olyan rendszertelenül és gyorsan,
hogy már attól félt, beletébolyodott az átélt iszonyatokba. Részegen tántorgó, gajdoló alakok
bukfenceztek keresztül a szörnyű mozdulatlanságban heverő, vérlepte halottakon, és minduntalan
Ugrin atya hangja hallatszott a rémes, kétségbeejtő harci zajon és a táborba szorultak rémüldöző
jajveszékelésén keresztül:
“Béla úr! Te vagy az oka, ha most Muhi mezején elvész Magyarország!..."
“Én? – riadozott Béla a véres árny hűvös szelétől, és torkába szorult föl a szíve. – Miért?!"
“Ilyen ostoba frátert még nem hordott a föld a hátán! Nem te húzattad a szekérvárat? Igen! Te
rakattad köré a földsáncot? Igen!"
“Igen, én! Igen! – vagdalkozott szavaival a király félálomba merülve, de hiába tette, az érsek
láthatatlanul suhogó kardja minden szava után kegyetlenül égő sebet ejtett a testén. – De én csak jót
akartam! Meg akartam védelmezni az embereimet!"
“Igazán? – kacagott föl maró gúnnyal a hatalmas termetű szellem-érsek.
– Te miattad pusztított el mindannyiunkat a tatár, mint a tűz a hodályba zárt birkanyájat! Te, te
óvatos barom! De te felelsz majd az Isten színe előtt a hetvenezer magyar dalia haláláért l"
“Ne, ne, ne! Nem igaz! Ne bánts!" – jajongott szívet szaggatóan a király, mert úgy érezte, hirtelen
melléje lépett az érsek, és teljes erejéből arcul csapta.
– Uram – kóvályodott föl valahonnan az ismeretlen mélységből Tűrje Dénes hangja –, bocsáss
meg, de föl kell keltselek! Indulnunk kell tovább.
Béla még egy darabig mozdulatlanul hevert, akár egy darab fa, mert még nem tudta eldönteni,
ébren van-e már, vagy még mindig az álom szörnyetege űz gúnyt belőle. De újra a hűséges
lovászmester hangját hallotta, aki puhán, gyöngéden paskolta a vergődve, sírfenéki-mély álommal
alvó király orcáját.
– Odakint olyan sötét van, mint egy sírboltban. Ez a jó! Most kell odébbállnunk, most nem lát
bennünket a tatár.
– Tatár? – kérdezte elcsodálkozva Béla, miközben felült. Ahol a teste lenyomta a fekhelyet, csupa
verítékben ázott a medvebőr. Aztán ijedten rándult össze a király szíve megint, mert ráébredt, hol van
és mi történik vele. Majd ledöntötte a lovászmestert a lábáról, úgy ugrott föl a dikóról. A
hálóteremben vörösen hunyorgó mécsek itnbolyogtak. Étellel-itallal kínálták a királyt, de most is
csak tiszta friss vízért könyörgött, mint egy nyűgös gyermek, aztán fölsegítették a lovára. Az
udvarban sercegve égő, szikrát pattogtató szurkoskalánok lobogtak. Hisztériásán rivallt a szolgákra
Béla:
– Azonnal oltsátok el! Meglát bennünket a tatár!
Lassan valamennyire oldódott szívéről a rossz, éjszakai görcs, és kezdte fölismerni a mellette álló
fáradt, komor, sápadt arcokat. “Hont-Pázmány Tamás!" – futott végig valami hallatlan forróság a
királyon. Megragadta a pelyhedző állú legény széles vállát. Ez a derék ember fogta föl egy már
mellettük iramló tatár kardjának halálos vágását, amellyel le akarta teríteni a királyt! Bélát annyira
megbénította az átélt szörnyű katasztrófa, hogy a karját sem bírta emelni, nem hogy párbajozni tudott
volna egy ördögi ügyességű nuker sátánnal. “És ez itt Rugacs Barnabás! Ez is átadta a lovát! És
Hont-Pázmány Tamás bátyja, András is! Aba Sándor is! Hogy-hogy mégis itt vannak mellette,
amikor ott maradtak gyalogszerrel, s rájuk rontott ezer tatár f&
249;ria, kivont villogó szablyával, dárdával? Ki tudja? Ki tudná ezt megmondani? A csatákban
sem hal meg mindenki, és mindenkinek meg van írva a nagy könyvben a sorsa! Ezeké így volt, hogy
érettem vállalják a bizonyos halált, és csodával határos módon mégis élve megúszták a bajt."
– Ákos Ernye! – rándult le sírósan a király ajka. – Hát megvagy, hű cseléd? Hát élsz? Hiszen
lovad hátáról az árba zuhantál! – És sűrű, forró könny öntözte a király elnyűtt, borostás orcáját, amíg
Ernyét a keblére ölelte.
– Nyugodj meg, uram! – dörmögte a király érzelmi kitörésétől meghatódó
343 ifjú báró. – Innen már sokkal könnyebb lesz! Éjszaka átvezetlek a hegyeken, és a Sajó
völgyében eljutunk legalább Putnokig. De meglehet az is, hogy Rimaszécsig is!
– A tatár! A tatár! – nyögött föl a király esetten.
– Megelőzzük, uram! – A tenyerébe rajzolta, hogyan kanyarodik a folyó, és ők hogy vágják majd
le ezt a nagy kanyart, ami által órákat nyerhetnek. – Ne aggódj már, királyom! Ha legalább Nyitra
váráig eljutunk, minden rendben van. Azt maga Batu kán sem veszi be, egész seregével, ha meg is
ostromolná. De emlékszel, mit mondtam, amikor... ö... elindultunk Muhipusztáról? Te mit tennél, ha
a Ragyogó volnál? A pesti út mellett állítanál csapdát a magyar királynak, igaz? Hiszen arra vezet az
út országának székesfővárosába. Tehát mit kell tennünk? El kell kanyarodnunk! Fel, északnak!
Amerre legföljebb kósza tatár portyák kergethetnek meg bennünket, arra nem is gondolva, hogy a
magyar király karnyújtásnyira lovagol az orruk előtt. Igaz?
 – Igaz, igaz! – motyogta végtelen hálával Béla, és megveregette Á'cos Ernye vállát. – Most
menjünk! De ne engedd meggyújtatni a fáklyákat!
Tűrje Dénesnek itt már könnyebb dolga volt. Ákos Ernye pompás lovaktól nyüzsgő karámjaiból
ménesre való remek hátast válogathatott ki, s egy tucatot fölnyergeive tartott készenlétben, hogy
szükség esetén azonnal lovat tudjon cserélni a király. És Ákos úr várnépéből kiválogattak két turma
lovast, és most már nagyobb biztonsággal vághattak neki a Bükk hegység rejtett útjainak. Fülek után
elérték az Ipoly völgyét, onnan sokkal könnyebben haladhattak. Tűrje Dénes meg Ákos Ernye
többször is meg akartak állni, de a király alig leplezhető félelemmel nézegetett a háta mögé. Mintha
még most is egyre attól tartana, hogy hirtelen fölbukkannak a tatárok; azok a tizenöt láb magas
monstrumok, akiknek a szemgödréből lángoszlop csap ki, és úgy öltögetik veres nyelvüket, mint
mesékben az ördögfattyak. Gyarmatig elvánszorogtak. Béla már ide-oda bóklászott a nyeregben,
aludt és nyöszörgött álmában, mint a kisgyerek, akinek a foga jő. Irtóztató lelkiismeret-furdalás
gyötörte. Mint a bibliabéli “mene, tekéi, ufarszin"-szavak (“Megmérettél és könnyűnek találtattál!"),
úgy égtek egyre lelkében Ugrin atya keményen vádoló utalsó szavai: “Te vagy az oka, hogy Muhi-
pusztánál elveszett Magyarország!..." “Nem igaz! Nem igaz, kegyes érsek atya! Ez iszonyú
hazugság! Értsd meg már, Krisztus Urunk öt szent sebére kérlek, hidd el, hogy én csak jót akartam!
De mit csináljak, ha egyszer nem vagyok hadvezér? Arról nem tehet senki, ha nem születik
katonának!"
Olyan furcsa volt: minél messzebb kerültek a csatatértől, a király annál izgatottabb lett. A szélben
bólintó faágtól is összerezzent, s eleredt a veríték a füle mögött és az orra nyergében. Orcája bőre
megráncosodott, járása meg
&
204;44totyakosodott. Most jutott el tulajdonképpen a tudatáig: mi is történt a Sajó menti síkon. És
eszébe jutottak szegény jó Kötény nagykán intő szavai is: “Nagyon vigyázzatok, hogy a tatárral
tüstént elbánjatok, ahogy csatát álltok véle, mert ha ő marad a porondon, jaj nektek! Batu kán és az
Aranyhorda nem ismer kíméletet, könyörületet, irgalmat! Sem vénnek, sem karonülőnek: senkinek!
Sem férfinek, sem nőnek! Értsd meg, jó Béla úr, Dzsingisz kán szigorú törvényben parancsolta meg,
hogy a tatároknak írmagig ki kell irtaniok annak az országnak a lakosságát, amely fegyvert mer
ragadni szabadsága védelmében!" “Te pedig fegyvert ragadtál! – szidta magát közben-közben Béla,
indulatosan vergődve. – Micsoda rettentő szégyenbe estél, Üristen! Többedmagaddal voltál, mint a
gyülevész sztyeppéi horda, és mégis alulmaradtál! És most már legföljebb csak az ég angyalai
állhatnák Batu kán útját, de persze nem állják, és Batu kán azt csinál az országoddal, amit akar!
Bezzeg, ha Kötény kán életét meg tudtad volna óvni a budai csőcselék haragjától, akkor..." “Ha! Ha!
Mindig csak ez az ezerszer átkozott «Ha»! Mi lett volna, ha... Ez az ég akarata!" “Ez az ég akarata?
Hogy én lóhalálában rohanjak, azt sem tudom, hová? Hol ér véget az utam? Meglátom-e még valaha
imádott feleségemet, kicsiny fiamat, leányaimat?! Hogy nézek még egyszer az emberek szemébe, ha
az Űr kegyelme esetleg visszavezetne ide? És hogy vezetne ide még egyszer vissza? Hiszen
karnyújtásnyira mögöttem száguld a tatár, s ahol a Ragyogó csürhéje megjelenik, többé fű nem
terem!" Egyre idegesebben ügetett Béla nyugat felé. Falvakon, kisvárosokon robogtak keresztül, ahol
füstölögtek a kémények, emberek ültek a vályogvityillók előtt a kispadokon, önfeledt kis lurkók
játszadoztak a porban, fújva az ősi dalocskát:
Süti, süti pogácsát apának, anyának...
Gömör vármegyei birtokán Tűrje Dénes osztozott a Balogh családdal, Barcs vármegye színe-java
az Aba nemzetséget uralta, Nyitra vármegye meg a HontPázmányok birtoka volt. Itt már akárhol
horgonyt vethettek volna, de Béla gyomra még mindig remegett, és ha el is aludt nagyon keservesen,
öt perc múlva fölriadt. Megint látta, hallotta, gyújtónyilak jujgatják teli az eget, recsegve-ropogva
lobognak a lomha szekerek, pompás sátrak, és halálordítás csap az égnek. Ült felöltözve, csak a kard
nem volt az oldalán, meg lábán a csizma, s fején a süveg, és félálomban, egyik mezítelen lábával
vakargatva a másik szárát, rekedten dörmögte:
– A lovamat!
Csak Pozsonyban torpantak meg két napra. Tűrje Dénes gondolt egyet, és álomport kevert a király
mohón fölhörpentett italába. Ügy aludt Béla úr, mint egy malomkő. A lovászmester aggodalmasan
hajolt olykor-olykor föléje, lélegzik-e még, nem állott-e meg a szíve?
S reggel még alig pirkadt, már tele volt a királyi palota a felvidéki és a dunántúli megyék
küldötteivel és a megégett ruhájú, kormos orcájú komor földönfutókkal. Egyik szörnyűbb hírrel
érkezett, mint a másik. Mintha valami rettenetes vásáron megőrült izmaeliták licitáltak volna
egymásra:
– Kegyes királyunk! Pest városa nincs többé!
– Miskolc porig égett! Egyetlen lakosa sem maradt!
– Felség! Szolnok városa oda!
És egyre-másra érkeztek a rossz hírek fekete hollói, s Béla szíve megtelt remegő kétségbeeséssel.
Papok, diktátorok, katonák mondták el, hogy Szeged eltűnt a föld színéről, Debrecen nincs többé! S
ha Erdélyről kérdezett, válaszként mindenkinek könnybe lábadt a szeme. És csak legyintettek. Igazi
szemtanúk azonban még nem jelentkeztek, akik részesei lettek volna az eseményeknek. Olyanoktól
tudtak egyet s mást a borzalmakról, akiket a várost körülfogó tatár ostromgyűrű véletlenül kizárt
tulajdon otthonukból. Látni csak a tatárok ide-oda hömpölygő hadait látták. És hogy imádott
otthonukra égő nyílvesszők zápora zúdul. Aztán elfutottak. Féltették az életüket. De futás közben,
amikor rájuk esteledett, messze elkísérte őket égő városuk bíbor visszfénye.
A második nap déltájban szokatlan esemény történt. Idegen kürtök kacskaringózták a
bebocsáttatást kérő jelet. Tűrje Dénes felszaladt a négytornyú pozsonyi vár kapubástyájára, hogy
megnézze, ugyan ki lehet az.
– Bábenbergi Frigyes úr, Ausztria kegyes hercege! – mondta feszesen, és a király szeme zavaros
fénnyel, de felcsillant: “Hát mégis akadna valaki Európában, akinek megszólalt a szíve? Ha az utolsó
előtti minutumban is, de mégiscsak Magyarország segítségére siet?"
– Szegény szerencsétlen felebarátom! – kiáltotta Frigyes herceg, ölelésre tárva szét két karját már
a küszöbön, mint akinek nagyon megindult Béla baján a szíve, összeölelkeztek. Hangja
megilletődötten rezgeti, szeme gyanúsan csillogott, s Béla szívében tüstént gyanakvás éledt: vajon
őszinte lehet-e Frigyes sajnálkozása a Pesten történtek után? De a herceg olyan szorosan magához
nyalábolta s olyan halkan, megrendültén fuvolázta: “Te szegény, te! Te, te, te földönfutó!" – hogy a
király szívében lassan kialudt a bizalmatlanság, és viszonozta a herceg heves ölelését. Tűrje Dénes
nem messze állt tőlük, s a két nagyúr találkozásának volt néhány olyan pillanata, amikor a
lovászmester már-már azt hitte róluk, nem ölelkeznek, hanem birkóznak.
– Itt nem maradhatsz tovább egy percig sem! – hadarta a herceg. – Már Pozsony sem biztonságos
város többé. Értesüléseim holtbiztosak: Batu kán
346 már közel jár. – Látta, Béla összerezzent és földre sütötte a szemét, hát tovább ütötte a vasat:
– Velem kell jönnöd Bécsbe, Hainburgon át! Maradhatsz nálam akár ítéletnapig! Történt, ami történt,
ott egye a fene! Emberek vagyunk, valamennyien hibázhatunk, mi is elég ostobák voltunk felnőtt
létünkre, hogy lőcsöt akasztottunk, igaz? Feledd el, kegyes Béla király! Kérlek, mindenre, ami szent,
feledd el! Tudod: a lónak négy lába van, mégis megbotlik!
– Magam sem tudom mitől, de a bőröm alá férkőzött, a csontjaimba rágódott a félsz, herceg, mit
tegyek, magam sem tudom – dünnyögte Béla hideglelős reszketéssel.
– Ej, mit! – legyintett bosszúsan a herceg, hogy hiába szavalt olyan soká. – Végeredményben, ha
nem érzed magad Bécsben biztonságban, akkor továbbmehetsz Bécsújhelyen át a királyné után.
Arrafelé a hegyek között biztonságosabb lesz az uiad, nem érted? Jobb így, hogy akármelyik
pillanatban felüvölthetnek Batu kán kürtjei a hátad mögött?! Ha megfognak, jól tudod, elütik a fejed!
Ellenállásoddal rettentően magadra haragítottad a Ragyogót, ezt egész Európa beszéli, kérlek!
 A király összerázkódott. Sokat szenvedett orcáján görcs rándult végig, mintha tüzes vas érintette
volna a bőrét a gerince táján. Fölkelt, el sem búcsúzott senkitől, és ment a herceg után,
engedelmesen. A palota udvarára összesereglett rengeteg nép meg báván, megrökönyödve bámult
utána.
– Hova megy? Mi lelte? Hát itthágy bennünket, amikor jő a veszedelem? Tűrje Dénes kis ideig
hevesen vívódott, mitévő legyen? A király, amikor
Batu kán az Orosz-kapu torkában megjelent, összeszedette kincseit. Sok volt: hat deák három
napig jegyezte mind a lajstromokba, külön az aranyat, külön az ezüstöt. Béla habozott kicsit, aztán
két részre osztotta a temérdek drágaságot. Felét Mária tárnokmesterének gondjára bízta, a másik'felét
pedig előreküldette Pozsonyba. Mondják, azóta nagyon rosszul aludt a várispán, hogy olyan
istentelen sok arany- és ezüstholmi gondja nyomta a lelkét. Tűrje Dénes azon gondolkodott, vigyék-e
magukkal a kincset, vagy... Hagyják inkább itt, Pozsonyban? A várat a lovon járó tatár nép úgy sem
veszi be, s itt minden békén átvészelné a komisz időket. De hát Bélával az utóbbi napokban nem
lehetett értelmesen beszélni. A fene sem érti, mi történhetett vele? A legkisebb zajra felriad az ágyán,
vagy f elugrik a székről, és azt hebegi:
– A... lovamat!
Tűrje Dénes megvonta a vállát. Ha a királynak nem fontos a kincseinek a sorsa, miért fájdítaná ő a
fejét vele?
Hamar feldobálták a bőrrel bevont kincsesládákat egy lomha bakószekérre, s Tűrje Dénes úgy
körülfogatta lovasaival, hogy egy szúnyog sem tudott volna tán rászállni, észrevétlen.
Estére kelve már Bécsben ültek asztalhoz. Megfogyatkozott erősen Béla ki
347 rály kísérete. Tűrje Dénes tágra meredt szemmel nézett Hont-Pázmány Andrásra, aki csak a
fejét rázta, amikor Nyitra várának kapujáig kikísérte őket.
– András, ne marháskodj! Gyere tovább velünk! Ezután lesz csak igazán szüksége hív cselédekre
urunknak!
– Nem megyek én, Dénes! Én magyar úr vagyok! Nékem itt a birtokom, a népem, nékem itt van
mellettük a helyem!
Tűrje Dénes dühösen vicsorítva nevetett:
– Ó, hogy ríva ne fakadjak! Az édes nagyapád még azt se tudta, merre van Magyarország! De ő
már magyar úr! No, mindegy, magad ura vagy, András! Ügy viselkedj, amíg mi odavagyunk, hogy el
ne veszítsd közben urunk kegyeit! Ég áldjon!
Ez járt egyre Tűrje Dénes fejében, amíg némán falta az elébe tett jó puha, főtt marhafartőt, s két
ujjával időnként egy-egy csipet erős ecetes tormát dugott a szájába a kenyérfalatok után. Hanem észre
sem vette, csak ők ettek a kövér Csák Mátéval, a többiek meg ültek a két könyökükre támaszkodva,
fejüket lógatva, szemüket telitöltött boroskupájukba sütve.
Béla szíve elnehezült az elmondhatatlan szomorúságtól. A húsnak is idegen íze volt, és a bor sem
ízlett. A kenyeret sem búzából, hanem édeskés, kicsit ragadós rozslisztből sütötték. Kifordult hamar a
falat a szájából, mert rettenetesen aggódott, vajon Mária és a kisfia meg a leányai ma ettek-e, és ha
igen, mit? Jutott-e egyáltalán kenyér az asztalukra? Nem vágott-e elébük valamiképpen a ravasz
tatár? Hiszen ki állhatta volna útját, ha eszébe jut, hogy a Dráva mentén előrenyomulva bekerítse az
országot? Akkor meg a könnye is kibuggyant, amikor arra gondolt, vajon mit művelhetnek a
kegyetlenségükről hírhedett tatárok az elfoglalt részeken élő népekkel? Azok a szerencsétlenek
élnek-e még egyáltalán? Az osztrákok sem igen zajongtak, mintha csak tiszteletben akarták volna
tartani a magyarok végtelen fájdalmát.
Amikor leszedték az asztalt, a herceg jobb kezével övéinek, bal kezével a magyar vendégeknek
intett kurtán, elmehetnek. Meglepetten cihelődtek a magyarok. Hát ez meg miféle új módi
vendéglátás? Most szeretné megereszteni az ember a nadrágja szíját, most kezdene igazán iszogatni,
a nehéz vacsora után belebonyolódni a beszélgetésbe, és akkor... elküldik az asztaltól?
 Ketten maradtak csak a teremben.
– Béla? Ne aludj! – mordult a herceg a királyra.
– Mi bajod, jó Frigyes? – kapta föl Béla a fejét.
– Nem vagyok jó Frigyes! Dühös Frigyes vagyok! Szegény Frigyes vagyok! Vérig sértett,
megalázott Frigyes vagyok! Érted? És elég legyen már ebből az ostoba farizeuskodásból! Kit érdekel
a te gyászos, bamba képed? Arról beszélj, hogy mikor fizetsz?
Béla a csontja velejéig megdöbbent:
– Herceg! Nem értelek!
– Mit nem értesz? Mit komédiázol? Nem beszéltem eléggé érthetően? Tartozol nekem! Apáddal
együtt 1235-ben megzsaroltatok, irgalmatlanul! Most én sem ismerek kegyelmet: kétezer márka
ezüstöt fizess!
Bélát egyszerre fojtogatta az undor, a sírás és a méreg, amit már napok óta nem érzett, mert
elmosta szívében ezt a kemény érzést a fájdalom. “Nyomorult hullarabló! Elvetemült féreg!" –
gondolta a király, s mélyről szakadt föl a szava.
– Herceg! – kezdte megrendültén Béla. – Elfelejtetted, milyen iszonyú tragédia zúdult
országomra, népemre? Földönfutó lettem! Nem érted? Honnan vehetnék elő kétezer márka ezüstöt,
ember!
– Bánom is én, hogy honnan veszed! Fájjon a te fejed! Ti sem kérdeztétek apáddal, hogy én
honnan veszem? “Egy hét múlva a pénz Esztergomban legyen! – recsegte a pofámba, mint egy repedt
trombita. – Ha nem lenne, rádtörök megint, és másodszorra már nem ajándékozlak meg az
életeddel!" Nem emlékszel? Ilyen rövid lenne a memóriád?
– Nyomorult hullarabló! – bukott ki hangosan elébbi gondolata a király száján. – Elvetemült
féreg! Nem érted, hogy nincsen egy árva dénárom se?
– Ennyire hülyének nézel? – kacagott föl durván, idegesen Frigyes. – És a bakószekéren mit
hoztak utánad? Talán hajdinakásával teli zsákokat? Nézzük csak meg kicsit azt a híres szekeret! –
ugrott föl a herceg, s megragadta a király karját, mint a hóhér, aki kerékbe törni készül áldozatát.
Béla megbénult egészen Frigyes gonoszságától, mintha velencei méreggel megkent tűt döftek volna a
testébe. Valamit motyogott, hogy “az egy egész ország kincse, herceg", de Frigyes gúnyosan nevetett,
és még nagyobbat legyintett:
– Utoljára kisgyerek koromban szerettem a meséket! Gyere, mert vasra veretlek, s úgy viszlek
oda!
Béla nem értette, mi történhetett vele; egyféle érthetetlen bambasággal tűrte, hogy Frigyes maga
után ráncigálja, mint a vásárbíró a tolvajláson kapott delikvenst.
A szekér az udvaron állott, de már osztrák katonák álltak körülötte őrséget. Valaki akkor ugrott le
az ekhósponyva alól, és zavartan heherészett. A herceg egyetlen ugrással mellette termett, és feltépte
a fickó mellén feszülő dolmányt: néhány nyaklánc és karkötő csörrent az udvar szürke kövére. Ügy
arcul vágta a herceg mohó cselédjét, hogy az hanyatt zuhant.
– Disznó! – tajtékzott Frigyes. – Béla úr őnagysága nekem hozta el a törlesztést, nem neked!
Motozzátok meg, nem maradt-e még valami nála, azután verjetek száz botot a meztelen fenekére!
Vigyétek!
Béla döbbenten, zavartan ácsorgott a szekér mellett, amelynek ponyvája alatt egy minutumon
belül egész sereg osztrák deák tüsténkedett, és árkus
349 papirosokra rótták fel a ládákban lelt óriási értékű kincseket. Nem szólt akirály egy árva
kukkot sem. Ügy érezte magát, mint a hal, amikor be akar fagyni körülötte a víz. Majd meg, mint az
a hal, amelyet még félig élve, a lobogó tűz fölött sercegő serpenyőbe löknek. Egyik minutumban azt
hitte, hogy megfagy, majd meg hogy lángfolyam hömpölyög tova az ereiben, füstölög a szíve, s a
feje mindjárt szétreped. Karjában irtózatos erejű ütés kísértett, de ökle bénán csüngött alá combja
mellett. Ügy érezte a király, íj, amelynek elpattant az idege. Hogy teljesen fölösleges,
hasznavehetetlen, és nincs tovább semmi célja az életének.
Megfordult, és lehorgasztott fejjel visszatámolygott a házba. De csak a lépcsőig bírta, úgy érezte,
mindjárt kiugrik a szíve, ha még egyet lépnie kell. Leroskadt a lépcsőre, karját a térdére fektette és
fejét arra ejtette.
Frigyes jelent meg mellette, és hol suttogott, hol ordítozott vele, s arról szavalt, hogy ez a kis
semmiség, amit a szekéren duggatott, csak az adósság egy töredékét fedezi. További zálog fejében
még át kell adnia Sopron, Mosón és Pozsony vármegyéket, és a locsmándi uradalmat.
Aztán udvarnokok jöttek, akik megragadták a királyt, bevonszolták ismét a nagy szálába, és ott
Frigyes még tovább ágált, gőgösen hadonászva, hangját táncoltatva, mint egy beképzelt, fontoskodó
oskolamester; csak a pálca hiányzott a markából, amivel Bélán végigverjen.
– Esküdj meg, hogy ez a pénz jogos tulajdonom volt, amelyet apád és te aljas módon, előre
megfontolt szándékkal raboltatok el tőlem, 123 5-ben! S arra is esküdj meg, hogy ezt a pénzt tőlem
soha vissza nem követeled, bárhogy is forduljon a helyzeti
Béla mintha nem is hallaná Frigyes undok pattogását, fejét változatlanul térdére fektetett karján
pihenteti. Már az osztrák udvarnokok szíve is megesik szegényen. Tartják a sziporkázó szurkos-
kalánokat, és lehajtják a fejüket. Micsoda gyalázat! Azt beszélik, a tatár csúffá tette szegény
Magyarországot. Hogy egy szál ingben futott el hazájából a magyar király, íme, csak ez az egy árva
szekér hozott néhány láda kincset. S ha egyszer visszatérhet, Isten szent kegyelme révén országába,
mihez kezd a szegény üres kézzel? Meglátjátok, megveri az Isten ezt a mi kegyetlen hercegünket!
Nézzétek, az ajtónállók lépnek ismét a szerencsétlen, teljesen összetört magyar király mellé, és szinte
durván fölráncigálják. Téntába mártott pennát nyomnak a kezébe, és Frigyes úr gorombán ráförmed:
– írd alá! Mit komédiázol? – És amikor Béla keze az első betűnél megakad, megragadja a király
tollat tartó kezét, és erőszakosan odakarmoltatja vele: Béla.
350 10
Vonulnak erőltetetten gyors száguldással Dalmácia felé, mint a tél fagya elől menekülő vadludak.
Tűrje Dénest majdnem szétveti a méreg. Egész úton nem is szól Bélához, aki ide-oda dobálódik a
nyeregben. Isteni csoda, hogy le nem zuhan. Csak délben fakad ki, amikor Csák Máté, az
étekfogómester Kőszegen keresztbefordítja a karaván előtt a lovát:
– Álljunk meg már, a jó isteneteket! Mire jó ez a bolondos rohanás? Olykor ennie is kell az ember
gyerekének!
Tűrje Dénes némán tömi magába az ételt, a többi még sehol sincs, amikor ő már végez,
elpusztítva mindent, amit Hédernembéli Henrik úr cselédje elébe rakott. Hirtelen tört ki a dühroham
belőle:
– Miért kellett aláírnod azt az átkozott papirost? Király létedre olyan ostobán viselkedtél, akár egy
taknyos gyerek!
– Dénes, Dénes, ne bánts! – nyögött föl a király keservesen, és úgy ellángyorodott, hogy az étel is
kifordult a szájából. A napok óta belérakódott temérdek bosszúság és idegesség egyszerre fortyant ki
Tűrje Dénesre: – Miért ver így engem az Úristen? Tatárt és magyart uszít ellenem egyszerre? Hát
még aki eddig barátom volt, ezután az is az ellenségem lesz?
És kezét az arcára szorítva kiment. Abanembéli Detre haragosan förmedt a lovászmesterre, ö nem
volt ott Muhi-pusztánál, Hédernembéli Henrik úrral egyidejűleg csak később csatlakozott a menekülő
királyhoz.
– Nincs néked istened? Miért marod ezt a szegény királyt? Éneikül is éppen elég baja van. Békén
hagyd eztán, ha jót akarsz!
Tűrje Dénes fölugrott, hogy arcul csapja a merész fiatalembert, aki rendre merte utasítani a népes
asztaltársaság előtt. De verekedés helyett fújt egy nagyot, és odavágta:
– Te még sehol sem voltál, amikor én már véremet ontottam Béla királyért! Kicsi vagy te ahhoz,
hogy énrám feltátsd a pofádat! De ha nem férsz a bőrödbe, csak szólj, szívesen belerázlak!
 Kidobogott. Abanembéli Detre pökhendien megvonta a vállát:
– Nem értem ezeket az öregeket. Csuda érzékenyek. Ha szól nékik az ember, mindjárt a
mennyezeten vannak!
Hédernembéli Henrik vele mulatott Tűrje Dénes érzékenységén. Meg azon, hogy az öregnek
titulált lovászmester alig volt harmincöt esztendős, aki meg annak nevezte, nem járt messze a
harminctól.
Aztán észbe kaptak, hogy mégis mit parancsol tenniök az illem. Kisiettek az udvarra. Ott ült Béla
egy fatönkön, homlokát két tenyerébe fektette, és mint a megszállottak, egyre csak ezt hajtogatta:
– Miért bocsátottad reám a tatár sátánokat, uram? Múljék már el tőlem
35
*
ez a keserű pohár! Miért bocsátottad reám a tatár sátánokat? Múljék már el tőlem ez a keserű
pohár!... – És a feje monoton ritmusban, kétségbeesetten ide-oda járt, mint egy megkergült
posztóványoló kalló, amely már régóta az üres üllőt veri.
11
Kálmán herceg hírnökével Keszthely táján találkoztak:
– Felség – mondta komoran a jövevény –, ha még életben akarod találni öcsédet, úgy siess!
Béla szíve nagyot dobbant. Üristen! Az utóbbi napokban minden kiesett a fejéből! Elfeledte azt is,
hogy az öccse Muhi-puszta táján súlyos sebet kapott! Olyan ez a hír Bélának, mint elalé lt embernek
az orra alá tartott maró szagú ecetesüveg, életre gyötri újra.
– Hol fekszik az öcsém? – kérdi éledő aggodalommal a futárt.
– Mária királyné uradalmában, a Somogy vármegyei Segesd várában.
– Vezess oda, fiam! – kiáltotta Béla, és a futár után száguldott.
– Kálmán! – szakadt föl a szánalom meleg kiáltása a király torkából, amikor betoppant az
egyszerű, palánkos, földhányással megerősített kis vár szobájába.
– Béla! – susogta lázcserepes ajakkal a herceg, és megvillant a szeme. Látszott rajta, megölelné
szeretett bátyját, de ekkora mozdulatra már nem futotta kialvó erejéből. A könnye is megindult,
amikor Béla forrón, esetlen gyöngédséggel átnyalábolta, és simára borotvált, sápadt orcáját hevesen
odaszorította bátyja szúrós, borostás arcához.
Semmit nem mondtak először, mégis oly megindító volt, hogy a vasból-kikalapált Tűrje Dénes is
a szemét törölte az öklével. “Milyen kár ezért a drága hercegért! Igen, óriási kár, mert ez aztán...
katona volt! De még milyen jó katona! Ha ez kardot rántott, úgy ment utána mindenki, akár a
bizonyos halálba is, mint a parancsolat! Hogy harcolt a herceg Muhi-pusztánál is! Mint a kölykeit
féltő oroszlán! Pedig... kije volt szegénynek? Ez a csendesen szipogó, néma, riadt kis lengyel
asszony, Salome, a felesége. Különben senki és semmi sem marad utána. Még egy kis macskakölyök
sem." Tűrje Dénes nézi a haldokló herceg elkínzott, halálsápadt arcát, hegyesedő orrát, beszakadó két
szemét, gyengén reszkető, véresre harapdált szájaszélét, meg-megrezzenő kezét a verítékétől lucskos
takarón. “Apáca-kos" – mondták a hercegre mindig röhögve a háta mögött a pimasz Maradék-urak.
Mivel hogy... szűzházasságban élt Salome hercegkisasszonnyal. Akkor miért nem ment a
szerencsétlen paphak? Húst sosem evett, se bort, se sört, se pálinkát nem ivott, asszonyt nem ölelt,
kockát nem vetett az ólompohárból, lovat nem futtatott, sólymot
352 nem eresztett. Hát akkor? Miért is élt tulajdonképpen ez a szerencsétlen ember? Tűrje Dénes
elkomorodva vonta meg a vállát, kurtán eltűnődve a dolog érthetetlen volta felett. Közben a két
testvér halkan beszélgetett egymással.
– Batu kán... merre jár... mit csinál?
– Elnyelte szegény Magyarországot az a sátánfajzat!
– Béla... megver az Úristen! Segesd vára még... nem Batu káné!
– Nem, nem! Az még a királyé! Holnaputánig, Kálmán! Vagy már csak egy fél óráig! Futnunk kell
innen is tovább!
– Miért futnánk, Bélám? Mi értelme lenne? Engem már... letépett a halál! Azért élek, mert még...
még egyszer... beszélnem kellett veled! Ne... ne szakíts félbe, már csak... egy-két percem lehet...
hátra! Béla! – ült föl hirtelen óriási erőfeszítéssel a dikón. – Azt ne hidd, hogy... már mindennek...
vége van! Nem igaz! ... Nyári áradat hömpölyög alá a Dunán...
– Kérlek feküdj vissza!
– Batu kán... roppant hadával... nem tud... átkelni rajta! Fogj néhány jó... lovaskatonát, és...
őriztesd erősen az innenső partját! És... imádkozz forrón... idén... hamar köszöntsön be a... tél és...
kegyetlen faggyal... jöjjön!... A... befagyott Duna fölé... nem merészkedik a... tatár!... Közben pedig...
menekíts el mindent... Itáliába! Hallom, sírokat, templomokat dúlat... Ne hagyd, hogy... megcsúfolja
ősapánknak... sírját! Várakat emeltess... Batu csak... síkságon... nagy legény! Falakra... lovakkal...
nem lehet... felmászni!
– Az istenért hagyd abba! Vér folyik a szádból!
– Védd meg... Pannóniát és... Pannónia... megvéd... téged, Béla! És ha már... nincs rá mód... fuss
Dalmáciába! Fogadj hajót és... Én csak egyet kérek... a feleségemet vedd... pártfogásodba... –
Hirtelen előrebukott, feje Béla vállára konyult, de a király érezte, még nem halt meg az öccse,
halkan, nagyon halkan zihált, és azt súgta: – TJéla... vigyázz! Te vagy most... Magyarország... Ne
hagyd, hogy Batu... kán...
Aztán kialudt a lélegzete. Béla érezte, egyszerre nagyon megnehezedik az öccse feje a vállán.
Mintha malomkövet raktak volna rá. Lassan, gyöngéden visszabocsátotta a párnára halott öccsét.
Szája nyitva, szeme félig lecsukva, mellsebe kötésén alvadtan vöröslik a vér.
Salome válla némán rázkódik a feltörni készülő keserves sírástól.
353 12
Tűrje Dénes csak álmélkodott, és boldogan sóhajtva vetett keresztet magára. Másként el sem tudta
képzelni a király óriási változását, minthogy az égiek kegyelme szállta meg. A mennyei malaszt,
amelyről az írás annyit beszél és a szerzetesek olyan sokat magyaráztak, megvilágosította Béla
elméjét, egyszeriben újra tudta, hogy mit kell cselekednie. Azt már nem bánta a lovászmester, tényleg
így volt-e vagy sem, ő csak azért ujjongott őszintén, hogy az a rettenetes cs ömör, az a ki tudja hány
hétig tartó halálos közöny, amikor akármennyit is prézsmitált Bélának, rá sem hederített, mintha
megsüketült volna, elmúlott. Ha valaki akkoriban meglökte volna, bizonnyal elesik, mint a kivágott
fatörzs. Olyan tehetetlen volt a szerencsétlen, akár egy üllő, amelyen nem dönget szikrázó tüzes vasat
a kovács. Mintha elszállt volna belőle a lélek! De most! Most úgy megéledt, mint kandallóban a
haldokló parázs, ha beleharap a kürtőbe a szél. Megint lángol, világít, éget, melegít. Első dolga, hogy
Kálmán herceg beszenteltetett tetemét jeltelen koporsóba zárva Szlavóniába viteti, és Zágráb
környékén a legnagyobb titokban eltemetted. Legbizalmasabb főtisztjei tapossák az ásót. Béla azért
még fél. Mindenki beszéli, a tatár nem irgalmaz a templomoknak és a cintermeknek sem. Kiforgatja a
halottakat sírjaikból, kifosztja a feltört kriptákat, felfeszített koporsókat, aztán a letarolt
csontmaradványokat egy helyre hányatja, és lovaival porrá tapostatja. És gúnyosan röhög, amikor a
halottak porát elsodorja a szél.
De a temetés után megint belészállt a félelmetes erő. Minden báró, aki mellette volt, amikor
zengett az ég, tisztséget, hatalmas birtokot kapott tőle. Hogy lássák, érdemes a királyt híven, életre-
halálra szolgálni. Tűrje Dénes irtóztató nagy úr lett: az elhunyt Kálmá(i herceg örökébe lépett. Ez az
ország legjobb stalluma volt. S titokban mégis fájt a szíve és kegyetlenül berúgott, amiért Béla nem
tette meg az elesett Tomaj Dénes helyébe nádornak. De Béla homályos kis mosollyal ugrottá át ezt a
tisztséget is a tanácsülésen, meg a tárnokmesterét is.
– Ha nincs ország s nincs kincstár, minek akkor nádor és tárnokmester, igaz? Mire vigyázzanak?
De hát az ember nagyravágyása olyan, mint a Danaidák hordója; nincsen feneke, és nem tud a
sors senkit sem annyi jóval elkényeztetni, amennyit elégnek találna. Aztán erdélyi vajdát sem
választott Béla, hiszen nem volt Erdély sem. Lovászmester a király vőjelöltje lett, a francia nagyúr,
Saint-Omer Vilmos. Étekhordómester a kedvesen izgága zsírosbödön: Csák Máté maradt tovább,
Rátót Lóránt pedig pohárnokmester lett. De mindenki Geregye Pálra, nézett, akit eddig senki sem
látott, mert csupán kócos kis megyésispán volt Fejérben, és most országbíróvá tette meg a király! A
villogó fekete szemű, szúrom-bökömbajszú, szinte fekete bőrű, vállas, nagy csontú férfiút aztán
igazán nem irigyelte senki: őrá bízta a király a megmaradt darabka ország: Pannónia védelmét! “No'
iszen – dünnyögött magában Geregye Pál –, tartomány van, amit meg kell védelmeznem, de katonát
nem adott hozzá a király! Most mutasd meg, mit tudsz Geregye Pál! Kálmán hercegnek jobbkeze
voltál, tudsz-e az lenni a királynak is?"
– Miféle segedelemmel számolhatok, uram? – fordult kedves dölyffel szegve ég fele szögletes
taglóállát.
– Árad a Duna. Jól mondotta szegény Kálmán öcsém: az árvíz segít feltartóztatni a tatárt. S az
Isten szent kegyelme. Meg a te két kemény karod, Geregye Pál. Semmi másra nem számíthatsz.
“Hej, te szegény ember! – dörmögi magában Tűrje Dénes. – Te aztán kifogtad! Más sem kell,
minthogy megtudja a tatár, hol talál a Dunán gázlókat, s ott megkísértheti a szerencséjét! Te meg
szaladozhatsz föl s alá, egyik gázlótól a másikig, mint a kotlós a vízparton, amelyik csirke helyett
kiskacsákat költött ki. Ugyan, meg nem állítod a tatárokat!"
– Értettem, uram! – bólintott az újdonsült országbíró. – Hanem lenne másféle munka is, úgy
gondolom. Pannónia még a miénk. Még érintetlen tartomány. Add ki parancsba, hogy szedjék össze a
papok sürgősen a templomok, monostorok, klastromok és kolostorok kincseit, és kísérjék mind le
valahova délre, ahol biztonságban lesznek, amíg... Amíg elül ez a vihar. Mert hiába méregetitek úgy a
szemeteket, olyan kajánul, egyszer minden vihar elül. A legvadabb orkán is megjuhodik, urak! S
aztán akkor mindent újra szekerekre rakathatsz, és mindent a régi helyére visszahordathatsz!
Az országbíró szavait hallgatva mintha csodabalzsammal kenegetnék a megsebzett lelkű királyt.
Majdnem elsírja magát. “Hát valóban lehetséges, hogy egyszer még... minden szörnyűség jóra
fordulhat? Hát van még olyan ember, akinek a szívében pislákol reménység? Mert ezt nem én
mondtam Geregye Pálnak, hogy mondja el a tanácsban, és próbáljon lelket önteni ezekbe a szegény,
elcsüggedt urakba.".
Amikor véget ért a tanácskozás, a király hívatta Bertalan pécsi püspököt:
– Atyám, most azonnal küldjél megbízható embereket Székesfejérvárra, akik sírjából fölszedjék
szent életű István királyunkat, hites feleségét, kegyes Gizella királynéanyánkat, és mindenki mást,
aki Fejétvárra temettette el magát. És intézkedjél, hogy minden értékes egyházi kincset ládákba
rakva, szekerekre tegyenek, és Geregye Pál uram fegyveresei kikísérjék biztonságos helyre az
országcsücsökből, amit az ég irgalma eddig meghagyott!
– Qui, oui, Sire! – bólogatott lelkesen a francia származású püspök atya. – Minden úgy lesz,
ahogy parancsolod, Sire!
355 Béla haloványan elmosolyodott a pécsi főpap francia szavakkal kevert beszédét hallgatva.
Lám, milyen isteni csoda ez is, hogy a tizenkét főpapja közül, Báncsa István váci püspökön kívül,
legalább ez az egy derék szentatya is megmaradt. Ügy esett, hogy Kán László elkésett a
hadbalépéssel. Aztán lelkiismerete által furdaltatva, lóhalálában robogott Pestről Muhi-puszta fele.
Ott már lezajlott a keserves emlékezetű csata, és szembeomlott véle Bertalan atya, maroknyi hűséges
fegyverese gyűrűjében. Kán László érintetlen hada játszi könnyedséggel bánt el a püspök üldözésére
kelt kisebb tatár haddal. A püspök atya veres szeplőkkel borított orcáján gazdagon patakzott averíték,
amíg kézzel-lábbal megértette a báróval, egy lépést se tegyen Muhi-puszta felé, már minden
elveszett, meghalt mindenki, maga a király is!
“Hiszen az volt a másik legnagyobb csoda – gondolta Béla –, hogy én életben maradtam
egyáltalán! Hófehér sátram úgy kiáltozott, mint az alexandriai világítótorony: hé, mongolok, tatárok,
ide lőjétek gyújtónyilaitokat! Hé, kővetők! Ide hajítsátok sziklatömbjeitekét! É's<SUB>r</SUB>. .
úgy jutottam ki a szoros gyűrűbe fogott halál táborból, hogy a hajam szála sem görbült meg! De még
csak meg sem karcolt egy éles fűtorzsa sem!"
És erre gondolva, megint friss remény éledt Béla szívében: “Bizonyára azért kímélte meg
nyomorult életemet az Űr, mert... szándékszik valamit tenni velem! És... és... talán... Hiába semmisült
meg hadseregem Muhipusztánál, még... még talán... nincs elveszve minden l Pannónia az enyém!
Talpalatnyi magyar föld, ahol a lábamat megvethetem! És ha most küldök követet a pápához és a
császárhoz? A megrendítő tragédia híre már mindenhova eljutott. Lehetetlenség, hogy még ezek után
se ugorjon fegyverbe egész Európa. Akkor pedig... A császár és a pápa egyesült hadai elsöprik Batu
kánt a föld színéről! És újra föltámad szegény, hamuvá égetett Magyarország, és kezdődhet újra
minden elölről! Végre igazán megvalósíthatok mindent, éspedig úgy, ahogyan még legény-király
koromban elterveztem! Ahogy III. Béla király korában volt! Égyedülvaló sziklaszilárd királyi
hatalom, s a rendíthetetlen királyi udvar körül az alázatos, szolgálatkész királyi cselédek gyűrűje!"
Ide, Segesd várába kell visszasietnie a császár és a pápa kedvező válaszával Báncsa Istvánnak, a
bűbájos, nagyszerű, meglepően fiatal váci püspöknek, akit különleges diplomáciai tehetséggel áldott
meg az Isten, és úgy beszél vagy hét nyelven, mint a parancsolat! Csak a vérontástól irtózik sz íve
mélyéből. Rosszul lesz, ha véletlenül megpillantja, miképpen vágják el a konyhán a kukták egy
kendermagos jérce nyakát. Olyankor még enni sem tud a húsából. A jérce pedig nehezen pusztul el,
és a kukták a foguk között szidják a kegyes püspök atyát, mondván, azért van így, mert őnagysága
megsajnálta.
356 Milyen gyönyörű levelet fogalmazott Báncsa István királya nevében őszentségének! Szem
nem marad szárazon, ha azt felolvassák! Nem, egyszerűen lehetetlen, hogy ellent tudjon állni a király
könyörgésének a császár és a pápa!
Furcsa érzés fogta el Bélát, valahányszor találkozott a váci püspökkel. Különös férfiú. Inkább
vékony, inas alkat volt, de a szemlélő érdekes módon mégis hatalmas termetű férfiúnak érezte.
Domborodó, szépen boltozott homloka értelmes nyugtalanságról árulkodott, sűrűn pillogó szeme,
érdekesen metszett ajka, hosszú, bütykös ujjú keze, háromaraszos combja, gyors beszéde,
izgékonysága azt az érzést keltette a véle beszélőben, hogy a kandalló előtt ül, és a lángoló
bükkfahasábokkal vált szót. Hogy valami szokatlan melegség öleli körül.
Béla felugrott, amikor Báncsa atya belépett a kis segesdi földvár gerendaházának nagytermébe.
– Isten hozott, István atya!
A király forrón a mellére ölelte a püspököt:
– Mi újság? Milyen eredménnyel forgolódtál a pápa meg a császár udvarában?
– Mondhatnék, felség, sok mást, homályos értelmű, fényes szavakkal csudaszépet, de... nem
teszem. Arcod elszántságán látom, kemény, őszinte beszédre éhezel, uram. A szigorú, rút igazságot
akarod hallani, uram! Hadd foglaljam össze néhány kurta szóba utam eredményét: hiába fáradtam,
uram!
Béla furcsán érzi magát, de nem rándul össze, mert a püspök érti a módját, hogyan kell beadni a
keserű orvosságot. Nem rándulhat össze a kegyetlen beszédtől, hiszen figyelmeztette jó előre,
szörnyű igazságokat fog a fejéhez vagdosni. Hátradőlt a tölgyfa karosszékben. Csak a kezével intett
bizonytalanul, halljam.
– Sajnos, mindenkinek a kisebb baja is nagyobb a mi bajunknál, uram! – tárta szét a karját a
püspök, és nagy, sötét szeme őszinte aggodalommal izzott föl, míg a király elfeketedő szemébe fúrta
firtató pillantását. – Öszentsége halálosan megdöbbent a hírtől, hogy elpusztult szegény hazánk. Ott a
fogadóteremben borult térdre, és keservesen felkiáltott: “Szegény, szegény Magyarország! De
meglátogatott a Jóisten!" És lehunyta a szemét, és buzgó fohászkodásra fonta össze a két kezét. – A
püspök mindkét kezét fölemelte kissé, mintegy elhárítva a király kérdését: – Hogy azután mit tett?
Hm, hát... hogy is mondjam csak, uram? Talán a legőszintébb megfogalmazásban úgy hangzik,
hogy... semmit! A világon semmit! De... ha a dolog mélyére tekintünk, meg is kell értened IX.
Gergely pápa helyzetét, uram! Élethalálharcot vív a német császárral, és... bizony, nem babra megy a
játék! Az dől el kettejük harcában, melyikük marad az úr, az egyetlen úr a világon! Sajnos, egyetlen
katonát, egyetlen aranyat sem tudott küldeni vélem a szentséges atya.
557 Semmi mást, csak atyai áldását. S ígérte, mindennap imájába foglalja országunkat! És –
valahogyan el ne felejtsem, uram! Tüstént, ahogy fölállt a térdeplésből, magához intette fő-fő
kancellárját, és írásba adta, azonnal hirdessenek keresztes hadjáratot egész Európában, hogy te ki
tudd űzni országunk földjéről a tatárokat!
A király elhúzta a száját. Lassan összeértetgette tíz ujja hegyét. “Hát így állunk? Se katona, se
pénz. Még csak egy kis vászonzacskó dénárt se küldött, mutatóba? Fohász? Imáiba foglal? Keresztes
hadjáratot hirdet? Ugyan ki jönne el ide verekedni a tatárok ellen? Aki fegyvert tud fogni, az vagy a
pápa, vagy a császár oldalán táboroz! S ha a pápa nem engedett el közülük egyetlenegyet sem, miért
engedne el a császár bárkit is a táborából?"
– Rómából azonnal Faenzába siettem, mert megtudtam, ott időz a császár.
– Nála is hasonló sikerrel jártál! Ne is mondd, úgy is tudom, atyám! Pedig II. Frigyes udvarában
komolyabb eredményre számítottam!
Báncsa István ismét széttárta a karját, de csak kicsit, paposán, nem kaszanekieresztő paraszti
tempóval:
– Uram, őt meg a pápa őszentsége akadályozza meg, hogy segítségedre siethessen! Mindenesetre
roppant fura ez a mostani helyzet, uram, roppant fura! A császár őfelsége is megkapta gyorsfutárral
néki küldött leveleinket, a mienket és a haldokló Kálmán hercegét is, és rendkívül izgatottan
fogadott. Felállt trónusáról, és elém sietett, és megölelt, és karján vezetett a székemig. És szüntelen
záporoztak reám a kérdések: “Valóban olyan borzalmas szörnyetegek a tatárok? Igazán olyan
iszonyúan feldúlták egész Magyarországot? Tudod, püspök atya – mondotta –, hogy ezekben a
történelmi napokban egész Európa csak rólatok, Magyarországról beszél? III. Henrik angol királynak
én magam írtam hosszú, részletes levelet arról, amit a dolgaitokról tudtam! Ecseteltem benne
bőségesen a tatárok dúlását, végtelen fájdalmatokat, irtózatos veszteségeiteket, Muhi-pusztai
kudarcotokat, az egész gerincborzoló magyar tragédiát, de... nem titkolom előtted, kegyes püspök
atya, hogy én személy szerint elítélem az iszonyú vereségért a magyar királyt is! Egyre az az érzés
gyötör, hogy Béla úr lebecsülte a tatárok harci erejét, és rendkívül könnyelműen és felelőtlenül vágott
neki a Muhi-pusztai csatának!" Amikor hevesen tiltakoztam az alaptalan vád ellen, kegyesen
elmosolyodott a császár, és kijelentette, jó cseléded vagyok, mert megvédelmezlek! Bár neki is csupa
ilyen híve volna. Aztán hozzátette: “Persze, ha francia zsiványokkal beszélsz, könnyen meglehet ám,
azok meg majd engem vádolnak, hogy én biztattam föl a tatárokat, támadják meg Magyarországot,
hogy hódolatra kényszeríthessem szegény, jó Béla urat! Hahaha!"
A király kedve nagyon megfonnyadt.
– Hiába tettél ígéretet is a császárnak?
35' A püspök atya a fejét rázta:
– így van, uram! Átadtam neki négyszemközt bizalmas üzenetedet, miszerint ha három héten belül
nagy sereggel megjelenik Esztergomban, és segít kiverni a tatárt országunkból, elismered a császár
őfelségét hűbéruradnak.
– Nem is válaszolt ajánlatomra?
– Sajnos, úgy érzem, hiába buzgólkodtam, uram! Először ugyan kegyesen bólintott a császár,
jelezvén, rendben van. Majd rövid tűnődés után kijelentette, hogy fiát, IV. Konrád német királyt fogja
kinevezni a te megsegítésedre gyűjtendő had fővezéréül.
– Az Isten is megáldja őfelségét! Miért mondod hát, hogy hiába jártál a császár udvarában?
Hiszen hadat gyűjtet! S elsőszülött fiát adja fővezérül. Ügy tudom, Konrád király kitűnő katona,
kegyes atyám!
– Aha, áhá! – bólogatott szórakozott-formán a püspök. – A dolognak csak az a hátulütője, hogy...
egyelőre csupán legföljebb háromszáz páncélos lovagot tudna útnak indítani ide a császár őfelsége.
Sajnos, alig valamivel később pedig már azt mondta, azt tanácsolja, hogy te kerekedj föl minden
maradék hadaiddal, te csatlakozz Konrád király táborához, és... egyelőre kerüljetek minden nyílt
összeütközést a tatárokkal. Más szóval: meg kell várnod, uram, amíg őfelsége leteperi a pápát. Azt
ígéri néked, azután ketten együtt fogjátok ízzé-porrá zúzni Batu kánt.
A király az utolsó pillanatban nyelt le egy goromba káromkodást. Sohasem volt ilyesmi szokása,
de most dühében majdnem kifutott a száján. Pedig máskor szigorúan megbotoltatta mindegyik,
magáról megfeledkezett cselédjét, aki jelenlétében káromkodni merészelt. S arra gondolt, hát ilyen
ostoba lenne a császár? Egy percig is elhinné, hogy Batu kánra bárki is rá tudná kényszeríteni az
akaratát? Hogy valaha még magyar katona szembe merne szállni azokkal az otromba
szörnyetegekkel?
– Mondtad néki, hogy mire készül a tatár? Hogy innen akarja legázolni a keresztény világot?
Hogy Batu kánnak gyerekjáték legázolni Ausztriát! S utána már az Isten se állítja meg az óceánumig,
ha egyszer nekilódul az Aranyhorda? – A király feje elkomorodva mellére horgadt. Csak sokára
nézett ismét a némán szánakozó püspök arcába: – Micsoda szörnyűség ez, atyám! Szíve mélyéből
sajnálkozik a sorsunkon a pápa, a császár, de hogy katonát küldenének, arra nem gondolnak!
– Konrád őfelsége gyűjtött bajor földön némi hadat, uram, persze, inkább a német határok
védelmére, mint a te oltalmadra. S amikor megtudták, hogy az áradó Duna megállította a tatárt,
tüstént fel is oszlott Konrád hada. Nem hallgathatom el, azt is b eszélik a császár udvarában,
Magyarországba beiétörött a tatár méregfoga.
– De Batu kán fogai alatt elpusztult egy hatalmas, gazdag ország!
359 Báncsa szinte részvétlenül vonogatta a vállát:
– Kemény dolgot mondok, uram, de ha igazán nem akarunk tovább is elérhetetlen szivárványokat
kergetni, végre tudomásul kell vennünk: Magyarország sorsa nem érdekli a környező országokat. Ha
él, ha elpusztul, édes mindegy. Szomszédaink legföljebb egykedvűen megvonják a vállukat. Lám, mit
írt rólunk máris krónikájában egy müncheni barát: “Magyarországot háromszázötven esztendei
fennállás után ebben az évben eltörölte a föld színéről a tatari" Értsd meg végre, uram, csak ennyit
jelentünk Európának. Egy kurta mondatot egy krónikában, és még szerencsénk lesz, ha ez a botor
mondat megőrzi emlékünket. Végre meg kell értenünk a sors parancsát: ha meg akarunk maradni itt a
Kárpátok bérc-gyűrűjében, magunknak kell a kezünkbe vennünk sorsunk irányítását. Nem
hadakoznunk kell keleti szomszédainkkal, mint megboldogult atyád tette, uram, hanem szövetségre
kell velük lépnünk! Lengyel, cseh, orosz, ladomér és a magyar együtt akár Hannibál vagy Nagy
Sándor világhódító seregét is föltartóztathatná!
– Halics! Lengyelország! Ladoméria! Csehország! – jajdult föl a király. – Ők ugyanúgy jártak,
szegények, mint mi, magyarok! – Keserűen rázta meg a fejét. – Nem, nem, István atya! Már látom, a
magyar nép sorsának mércéje bétellett! Megmérettünk és könnyűnek találtattunk! Súlyos bűneink
miatt a haragvó ég megengedte, hogy a tatár írmagig megsemmisítsen bennünket. Ma még a
hömpölygő áradat megakadályozza Batu kánt, hogy lerohanja Pannóniát is, de ha befagy a Duna,
innen is futhatunk tovább! Hova, kegyes püspök atyám, hova? Szlavóniába? Dalmáciába? Itáliába? S
onnan, ha oda is eljut a tatár? Mi már elbuktunk, ki tudná megakadályozni, hogy Batu kán oda is
eljuthasson? Gondolod, Batu kán szíve is meglágyulna, mint valaha Attila királyé, ha magát
megalázva elébe járulna a pápa? A müncheni szerzetesnek igaza van, atyám! Háromszázötven
esztendei virágzás után elpusztult Magyarország!
Báncsa szárazon, csípősen mondotta:
– Ügy látom, igaza van Frigyes császár levelének! Béla elsápadt:
– Hát te is könnyelműnek és elbizakodottnak tartasz, püspök atyám? Hogy... félvállról vettem a
tatárt?
– Nézzünk szembe a keserű valósággal: igen, könnyelműnek és elbizakodottnak tartalak, uram!
Fáj, hogy ezt kell mondanom, de ha nem mondanám ki, holtomig furdalna miatta a lelkiismeret! Te
magadra haragítottad a nagyuraidat; főpapjaidat, mert visszakoboztattad tőlük a birtokaidat, igaz?
Felrúgtad az Aranybullát, ezáltal magadra uszítottad tulajdon királyi cselédeidet! Jöttek a kunok,
igaz? Mondjam tovább, uram? Te elhitted magadról, hogy te egyedül vissza tudod forgatni az idő
kerekét! Hogy te magyar földön
360 egyeduralkodó lehetsz, minden hatalom és vagyon egyedüli birtokosa! Pedig az időt nem
lehet büntetlenül feltartóztatni, uram!
– Én... én... jót akartam, atyám! – morogta a király, meghőkölve a püspök példátlan merészségén,
amellyel eddigi uralkodói tevékenységét mint hibáit lobbantotta sorra a szemére; maga sem értette,
miért, de szinte már mentegetőzve mondta:
– Ha ez jó volt így Öreg Béla király korában, azt gondoltam...
– Megbocsásd őszinteségemet, uram! De... nem jól gondoltad! Én most láttam a német császárt!
Tudod, mi az ő rangja, hogy így mondjam? Primus inter pares! Vagyis: első a német
választófejedelmek között! És te mi voltál? Élet és halál ura! Mindenkit koldusbotra juttattál, ahelyett
hogy mindenkinek telitömted volna az üres tarisznyáját. Ha a híveid szegények, akkor te is szegény
vagy. Iszonyú tandíjat fizettetett véled az Úristen: Muhi-pusztát, uram f Jóval a véres kard
körülhordozása után ugyan odaténfergett a Sajó partjára a megalázott, vérig sértett, kifosztott nagy
bárók és kisnemesek hada, de... nem harcoltak szívükből, igaz? Úgy hallom, ittak, táncoltak,
piperészkedtek, gúnyolódtak, gáncsoskodtak! Azt is gondolták magukban, ez a te dolgod! Ha elvetted
tőlünk az országot, védd is meg, egymagád! Igaz? Kérlek, ne válaszolj őszinte szavaimra, uram! S ha
velük netán sajgó fájdalmat okoztam, végtelenül sajnálom, és... űzz el örökre udvarodból, uram!
Úristen! Ha... ha valaki még csak egy fél éve is ezeknek a keserves igazságoknak csupán egy
ezredrészét is a király orra alá meri dörgölni, tán... tán azonnal a hóhér kezére adja! De most lelke
mélyéig megrendült Béla, mert megérti, irtózatosan súlyos hibák légióját követte el! Hogy szörnyű
dolog, de... tulajdonképpen saját magának köszönheti ezt a borzalmas katasztrófát, amely reázúdult!
Amiért megpróbált szembehelyezkedni a világ folyásával! Amiért visszafele akarta forgatni az idő
kerekét!
– Mit tegyek, atyám? Hiszen csupa Isten ellen való vétket olvastál a fejemre! – nyögött föl a
király megviselten. – Kaphatok én ezekre valaha is... feloldozást?
Báncsa ijedt gyöngédséggel ugrott a roppant zuhanással térdre roskadó király mellé, és nagy
erőfeszítéssel újra lábra állította.
– De felség! – zihálta verítékezve a kínlódástól, hiszen közben azon tusakodott önmagával, jól
tette-e valójában, hogy éppen most és ilyen kemény szavakkal hányta a király szemére mindazt, amit
elkövetett. – De drága jó felség! Hiszen te... valóban jót akartál! És mentséged az is, hogy téged
lelked mélyéig elborzasztott, amit apád udvarában elkorcsosultan megvalósulni láttál. Kérlek, ne
roppanj össze, a nehezén már túl vagy! Innen már csak könnyebb lehet! Más ember már rég
belepusztult volna abba a csapásözönbe, amelyen te már, hála Istennek, szerencsésen túljutottál! Béla
a szobájába támolygott, Báncsa István karjára támaszkodva. A püspök lefektette a királyt, betakarta,
fölébe hajolt, és halkan azt mondta:
– Imádkozni fogok érted, uram, hogy gyorsan múljék el tőled ez az iszonyú keserű pohár!
13
Tűrje Dénes öröme nem volt korai. A kemény lecke, amelyet Muhi-pusztánál kapott a király, és a
váci püspök megrendítő korholása valóban fölrázta Bélát. A lovászmester, aki egyszemélyben
szlavóniai bán is lett, azt a feladatot kapta, gyűjtse össze a még fegyverbe állítható magyar, horvát és
dalmát csapatokat, vegye át a déli tartományok kormányzatát, és biztosítsa – ha úgy adódika király
visszavonulását, a tengerpartra. Tűrje Dénes hamar megállapította, hogy a délre vezető hadiutat
Kalnik vára védi. Annak a kapitánya Ákos Ernye öccse, Ákos Fülöp lett. Geregye Pál egy
kétezerfőnyi válogatott lovascsapattal a Duna mentére sietett. Esztergom várában az aragóniai Simon
ispán volt a kapitány, ezer jó katona élén. A koronázó székesfővárost, Fejérvárat is. derekasan
megerősítették. Béla, aki annyit bosszankodott a pannonhalmi bencések apátjának könyörtelen
garázdálkodásai miatt, most könnyekig meghatódott, látva, Bernát apát milyen őszinte odaadással lát
hozzá Pannonhalma megerősítéséhez.
December havában, Pannóniát járva széltében-hosszában, állandóan igazgatva a szoros védelem
dolgát, Béla betért Esztergomba. Orra földig ért, úgy nyomta szívét a jeges szorongás, mi lesz
boldogtalan országával, mikor talál ki valamit Batu kán és kerül át a Duna innenső partjára s foglalja
el Pannóniát? Szegény Hungária utolsó, még szabad darabkáját. És mélységes megbotránkozással
látta, kedvenc híve, aragóniai Simon ispán, a székesfőváros várnagya kitörő örömmel borul a
nyakába.
– Megháborodtál-e, Simon fiam? Nehéz gyászban van az egész ország, és te devernyázol?
– Jaj, nékem, én... én mindent értek, kegyes felséges uram, de hát... mitévő legyek, hogyha...
nékem éppen most gyulladt lángra a szívem?
Béla megrökönyödve tekintett rá:
– Mit nem mondasz? Hát... házasodó!? És... és ki a boldog mátka?
– La senorita Csilla! A felséges asszony gyönyörűséges udvarhölgye!
Még a király is rajta felejtette Csillán egy pillanatra a szemét, olyan szép teremtés volt Barakony
húgocskája. Haja fekete, mint a korom, orcája fehér, mint a hó, termete formás, szeme beszédes, ajka
csókot kínáló, s áradt belőle egyfajta tündéri kacérság, ami minden férfit megbolondított, aki a
közelébe került. Mária királynőnek rendkívül tetszett, hogy ilyen világszépe hattyú lett abból a rút kis
kacsából, akit jó pár éve udvarába vett, és a vérzivataros idő ellenére is szép esküvői ajándékot
küldött Csillának. Bár a hír hallatára először kelletlenül csóválgatta fejét Béla, amikor megnézte
Csillát, tüstént megértette esztergomi ispánja erős ácsingózását iránta. A szép menyasszonynak – aki
cseppet hiú volt – csak az fájt, hogy a király nem engedte, hogy fényes esküvőt és hetedhét országra
szóló lagzit csapjanak, a gyászos idő mián. De Simon gyorsan megvigasztalta, mert a fülébe súgta:
– SzűzanyámI Csak nem itatod az egereket?! Ha ennek a cécónak itt vége lesz, hazaviszlek a
messzi Aragóniába, és ott csapunk majd igazi nagy lakodalmat, amelyre mindenkit meghívunk,
szívem! így is két napig egyfolytában dunnyogott az esztergomi királyi palotában a muzsika. De a
király nagyon hamar megunta. Idegesítette minden a világon. Este, mikor kiment az udvarra, friss
levegőt szívni, a nagy fekete semmi hínárjában tündöklő, reszketeg arany könnycseppeket figyelni,
megdöbbent: ujjnyi vastagon hó borította a világot! Azonnal indulni akart Segesdre. Alig tudták
rábeszélni, legalább reggelig maradjon. Geregye Pál is ott rúgta a port, és szeretett volna még
maradni, de a király szinte hisztériás toporzékolással kergette vissza Buda alá, őrizni a Duna partját.
A derék országbíró morogva kapott lóra, s búcsú nélkül vágtatott el a barátságtalanul szürke hajnali
derengésben.
Simon vörösre hevült arccal kísérte ki a várkapuig a királyt. Béla még a nyeregből is leszólt:
– Vitess föl a várba minél több élelmet!
– De hiszen már teli van minden pajta, Senor!
– A templomokat is rakasd színültig élelemmel! Ügy számolj, hogy nemcsak az őrséget kell
ellátnod, hanem esetleg jól kell tartanod a város egész lakosságát is, érted-e?
– A város egész lakosságát? – kerekedett el a spanyol ispán szeme. – Hogy érted ezt? Hogy a
fenébe keveredne fel a lakosság a várba?
Béla megint majdnem elkáromkodta magát hirtelen indulatában. De ezt is elharapta, s csak a foga
közül szisszente vissza:
– Majd megtudod, ha ideér Esztergom alá Batu kán! – És elrobogott kísérete élén.
14
Csallány ispán nagy ördög volt, hetedhét országban nem lehetett volna párját lelni. Az ágyat
imádta, meg a hasát, és mindennemű arany-ezüst marhát, amire rátehette a kezét. Fortélyainak
mindenki megitta a levét, és csavaros eszejárását szinte lehetetlenség volt kiismerni. Legszívesebben
álló nap csak heverészett, és a kisujját sem mozdította, de ha kellett, két nap, két éjjel lovagolt és
verekedett egyfolytában. Ivásban-evésben pedig egyszerűen nem is született párja. Amikor bejöttek a
kunok, az egyik kántól egy hét alatt úgy megtanult tatárul, hogy tanítója rémülten tekintett reá, és
zavarában egy orosz szót dörmögött, hogy tanítványa meg ne értse:
– Csórt! Ördög!
Csallány soha senkitől sem kért tanácsot, de még az ujjahegyének is szeme volt, és mindig telibe
talált vaktában kilőtt vesszeje. És ha az érdeke úgy kívánta, semmi sem volt előtte szent. S a
bolondos jószerencse úgy kísérte minden lépését, mint vak koldus a kutyát, amely vezeti.
Történt, hogy jó szolgálatai fejében a hűséges Barakony a bakonyi falvak mellé egy gyönyörű
birtoktestet kapott Dunavecse, Apostag, Fehéregyháza és Csanád gazdag határában. Vecsén a
révjogot is megkapta izjS-ban. Ezt már alaposan meg kellett hányniok-vetniök a családi tanáccsal,
hogy mitévők legyenek? Az öreg Barakony nem volt hajlandó kimozdulni a bakonyi sasfészekből,
ahol a fia által ajándékozott vadászsólymaival kitűnően elmulatta idejét. Végül is úgy döntöttek,
hogy a hatalmas birtoktestet kétfelé hasítják, és a dunavecsei, meg a fehéregyházi részt Csallány
ispán kezeli, a többit pedig János gondozza. János csúnyán hajbakapott Mihály öccsével, amiért az
elhanyagolta a gondjaira bízott birtokot, és minden idejét Szigligeten töltötte, mivel teljességgel
beléhabarodott a vízi élet szépségeibe. Csallány sejtelmesen mosolygott selymes bajuszába, és
felesége, Gyöngyi, végtelenül aggódott, mert rosszat sejdített ebből a mosolyból. Barakony
kelletlenül hallgatott. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy Csallányban egyszerre ennyire megbízott a
család. Hanem Barakony igen szerette szerencsétlen Gyöngyi húgát, és őmiatta nem tiltakozott a
családfői döntés ellen. Eltökéllette, majd a körmére néz komisz hírű süvének, és az első alkalommal,
ahogy rajtacsípi valami nagyobb gyalázaton, úgy kipenderíti a birtokáról, hogy a nyakát szegi a
nyomorultja.
Hanem váratlanul megsokasodtak a sötét viharfellegek az ország egén. Béla úr befogadta a
kunokat. Ezáltal megszaporodtak ellenségei is, és idevonzotta Batu kán álruhás kémeit is, akik a
Ragyogó parancsára félelmetes alapossággal felderítették Magyarország minden talpalatnyi helyét..
Megszaporodtak a királyra leskelődő veszedelmek is: egy percre sem engedte el a közeléből
Barakonyt. Hogy a derék vitéz örömét lelje palotabéli “fogságában", kinevezte a testőrizők
kapitaneusává, akit közönségesen csak kapitánynak mondtak az udvari emberek. Barakony keble
őszinte büszkeségtől dagadt, és most már bottal sem lehetett volna elkergetni az udvartól, hogy a
birtokai után nézzen. Csallánynak volt magához való esze, és ami süvének a törvény betűje szerint
megjárt, mindig időre, pontosan felküldte. Az első két évben. Aztán amikor már hire járta, hog y Batu
kán elfoglalta Kijevet, az évi birtokhasznot sem küldte el Esztergomba. Gúnyosan röhögött Mihály
süve bokros aggodalmain, és legyintett, ha szóba került:
– Nem hiányzik az annak, cseppet se félj! Ha pedig megmérged, kér magának ennél a
vadrucabölcsőnél szebb, komolyabb birtokot. Barakony úr észre sem veszi, hogy ez a kicsi haszna
elmaradt. Különben is: ő nem tehet jót a legkedvesebb húga urával? Adja nekünk, írassa ránk a
káptalannál! Amíg élünk, áldani fogjuk a nevét!
Mihály az asztalt csapkodta:
– Megtáncoltat még téged ezért a pimaszságodért Barakony bátyám, ne félj! Csallány ispán
senkitől sem félt, a szemébe nevetett Mihálynak. Még aznap éjjel lóra kapott, és fegyveres cselédei
élén megdúlta kegyetlenül a szomszéd urak birtokait. Elhajtott embert és állatot, és amit nem tudott
elvinni nyikorgó kerekű bakószekerein, felgyújtana. “A másiknak ne maradjon semmije sem" –
dohogta indulatosan magában. Persze, arra vigyázott, hogy bekormozzák legényei az orcájukat. Ha
nem ismerik föl a latrokat, nem lehet bíró elé állítani őket. Kalmárnak, útonjáró vándornak sem volt
bátorságos arrafelé járni. Kegyetlen híre kerekedett Dunavecsének Csallány gyalázatosságai miatt,
inkább Szolnoknak kerültek az utasok, hogy a komisz gömböc útonállóiba ne ütközzenek.
 Mihály megüzente, mi a helyzet, Barakony tajtékzott mérgében, és szent esküvel fogadta:
– Ha csak valamennyire is enyhül, lemegyek Vecsére, és elevenen megnyúzatom azt a piszkos
gazembert!
Nem jutott el a testőrizők kapitánya Vecsére, mert a helyzet egyik pillanatról a másikra válságosra
vált, és a király szigorú parancsára a királyné után kellett robognia, hogy biztonságos helyre
kísérhesse Harcias Frigyes osztrák herceg veszedelmes közelségéből.
Csallány diadalmasan nevetett, amikor a kétségbeesett Jelenka révén elterjedt a családban a híre,
hogy Barakonynak bizonytalan időre sürgősen el kellett mennie. “Megint bevált egy számításom! –
heherészte magában. – Ügy látszik, s&
224;tani védőszentem a tenyerén hordoz, és megsegél, hogy sikerüljön titkos tervem: rengeteg
vagyonom legyen!" Éjszaka ásatta el két rabszolgával a bizánci aranysolidusokkal és
ezüstdénárokkal teli ládáit a Duna magas löszpartjába.
Gyöngyinek a foga is vacogott a félelemtől, hiszen késő éjszaka volt, és éles szél nyargalt a Duna
felett. Csallány nem engedett fáklyát gyújtani a rabszolgáknak, de alattomos rúgásokkal és halk,
dühös kígyósziszegéssel egyre siettette őket:
– Mozogjatok, mert megkeserülitek!
365 Aztán amikor verítékezve fölegyenesedett a fiatalabb, hogy jelenthesse, elkészültek, az ispán
odalépett melléje, és szíven döfte. A szerencsétlen elnyaktott, hangtalan.
– Ennek meg mi baja? – mordult föl Csallány ingerülten. – Nézd meg! És mondd meg neki, ne
komédiázzon, mert... – Amikor az öreg rabszolga ifjú halott társa fölé hajolt, abba is belementette
kését, tövig.
– Légy... átkozott! – hörögte a boldogtalan.
– Csak átkozz! – suttogta különös vidámsággal. – Azt különösképpen szeretem! Mintha hájjal
kenegetnének!
Gyöngyi, férje lába elé vetette magát, és kétségbeesett sírással támadt reá:
– Miért tetted ezt? Miért kellett... meggyilkolnod ezeket a... szerencsétleneket?!
– Mert én azt szeretem, ha csak mi ketten tudjuk, hol rejtezik a Csallányvagyon, érted? – és
odébbrúgta esett halksággal jajveszékelő feleségét. Aztán a magas löszpartról a Duná ba hajította a
két véres tetemet.
Akkor már körös-körül Kecskemét, Cegléd, Örkény égig csapó lángokkal égett; felgyújtotta a
tatár. Gyöngyi minden porcikájában reszketett:
– Mi lesz velünk, édes uram? – hebegte hideglelős félelemmel, apró kereszteket lopva a mellére.
Szemét aggodalmasan férjére függesztette, akit még mindig nagyon-nagyon szeretett, s úgy
ragaszkodott hozzá, mint kutya a gazdájához. Olyan furcsa volt a kettejük kapcsolata, maga sem
értette, miért tart ki így mellette? Ha megtudta, vagy látta férje újabb disznólkodását, lehunyta
szemét, forró fohászt rebegett az egek urához, hogy bocsássa meg, és esdve kérte a sorsot, őrajta
torolja meg a gaztettet.
Csallány magában kuncogott felesége oktalan viselkedésén, és csak a vállát vonogatta. Neki olyan
mindegy volt, hogy kivel fekszik le. De ez az ostoba fiatal teremtés olyan szép volt és olyan féktelen
odaadással ölelte, hogy szívesen tartotta. S tudta róla, inkább keresztre hagyja magát feszíteni,
mintsem hogy ellene vallana. Igen jó az, ha az embernek legalább egy ilyen őszinte híve van! Aztán
nagyon jól jött eleinte a magas udvari tisztségre került Barakony hírneve is, amikor ispánságot
változtatott, vagy pedig igencsak a körmére égett valami piszkos ügye. Barakony miatt kivételeztek
vele mindenütt.
– Azt beszélik mindenütt, a tatárok nem emberek, hanem lángot okádó szörnyetegek – rebegte az
aggódó asszonyka.
Csallány hangtalanul kacagott, amikor látta, Gyöngyi újra meg újra keresztet vetett.
– Mindegy, hogy a tatár milyen! A világból csak az a fontos, hogy nékem jó legyen, érted-e,
Gyöngyi? És ne félj! Olyan tűz még sosem gyulladt, ami egyszer el nem aludt volna! És engem
különben se félts, én sosem felejtem el, hogy... mindig Keletről kél a nap!
366 15
Vecse lakossága először világgá akart menni, de Csallány lebeszélte őket. “Haf a tatár gazda
nélkül találja a fészket – magyarázta –, akár a szarka, belételepszik. Ha meg itt vagyunk, valahogy
csak megférünk véle egymás mellett!" Aztán ahhoz hozzájárult, hadd bújjanak el a tatár elől, valahol
a közelben. A Duna-kiöntésben volt néhány testesebb sziget, amelyet dágvány és sűrű nádas ölelt
körül, és csak egy vékonyka földnyelv kötött össze a szilárd bakhátakkal, amelyek a Duna-menti
mocsarakból kiemelkedtek. Csallány idegesen mulatott a vecseiek ijedezésén, és a szája szélét
nyalogatta, mint a pákosztoskodó kandúr. Csak addig vibrált a szemhéja, amíg a nádas előtt föl nem
bukkant az első bivalybőrvértes tatár lovas. Senki sem merte követni Csallányt, aki egyedül
merészkedett a nádas szélébe.
– Testvér, ne lőj! – susogta tatárul, és a kán összerezzent. ,,Mi ez? Magyar földön tatárul susog a
nádas, és úgy szólítja, testvér? Mi ez? Látomás? A képzelete játszódik véle?" De aztán hirtelen előtte
termett egy zömök, köpcös pofa, azon is bőring feszült, feje búbján fekete jerkekucsma ült, orcáján
barátságos mosoly fénylett, mint a teli köcsög száján a kibuggyant zsír. “Valamelyik előre küldött
tatár kém lehet? Ha van ezüst pajca nála, akkor igen. Ej, mit, majd elválik a vallatásnál!"
– Testvér – kérdezte a tatárt Csallány –, nem vagy éhes?
– Ettem nemrég – felelte ridegen a kán. – Savanyú sajtot, és tömlőmből hideg kumiszt ittam reá.
Te ki vagy, és honnan tudod a nyelvünket? Gyere előbbre a nád közül, mert keresztüllőlek!
Csallány alaposan szemügyre vette a tatárt, miközben lassú léptekkel előbbre jött a nád között.
A tatár lovasnak majdnem négyszögletes volt a koponyája, az orra meg pisze, két szeme vágása
kajszán hasadt, járomcsontja erősen kidudorodott. Vastagon bezsírozott haja elöl patkóformára
nyíródott, hátul a füle mögött kurta csombókokban lógott alá a vállára. Haja fakó volt, orcája bőre
sárgáskék, mint a harmadnapos halottaké. Csallány a lovát is szemügyre vette. Sovány volt, szikár
csontozatú, csupa feszülő ín. Látszott rajta, jól tűri a szomjúságot, az éhséget. A mandolaszemű
oldalán görbe kard csüngött, kengyele mellé tűzve dárda ágaskodott, amelynek végén tenyérnyi
fekete-fehér zászlócska repdesett. Furcsának találta, hogy a kánnak nem volt nyerge, szőrén ülte meg
a lovát. “Hm – gondolta magában Csallány csituló izgalommal –, nem olyan, mint mi vagyunk, de
azért ez is csak ember. Ugyanúgy két szeme van, mint nekünk, és ha megpróbálnám, ugyanúgy fogná
a kard vagy a nyílvessző, mint minket. Tehát nincsen okom tőlük megijedni."
– Testvér – folytatta élénkebben Csallány –, régóta lehetsz távol családod ig tói. Asszonyra sem
vagy éhes? Tudnék egy fogadra való kitűnő csemegét! – És benyúlt a nádzsombik mögé, és
keményen megragadta a rémülten felsikoltó Gyöngyit, odalódította a kán elé. A tatár zsírosán fénylő
orcáján először megfeszült a bőr, majd millió ráncba szaladt a szeme szöglete körül. Csallány minden
apró kis jelet észrevett: áhá, most először elmosolyodott! A kán lelépett a lóról, egyetlen mozdulattal
az elaléló Gyöngyi nyakába dobta a szoknyáját, és letépte róla az alsóueműt. Csallány olyan
közömbösen nézte az egészet, mintha a szomszédja döglött vakondot nyúzna. Elfelhősödő homlokkal
látta, a tatár mohó marka csupa vér lett. A kán kurtán, dühösen éleset rikoltott, és vadul belerúgott az
ájult asszonyba, hogy a két öl magas partról a csöndesen kavargó vízbe repült. Az meghintáztatta az
elomlott formás asszonyi testet, aztán szinte gyengéden a hátára fordította, és elsietett vele, mintha
szegyeiké volna Gyöngyi föltárt szemérmét. Csallány egykedvűen nézett utána. A szempillája sem
rezdült,
– Van másik, ne félj! Rogyásig! – fogta meg magabiztosan a kán lovának kantárszárát. – Gyere
velem, dicső kán, odavezetlek! – mondta ércesen csengő hangon, és megindult vele a keskeny
csapáson a nád közt rettegve lappangó vecseiek felé. Különös tompaság és egyféle éles kéj öntötte el,
amikor látta, a tatárok fölragyogó szemmel teperik le a magyar asszonyokat. Egyet, aki hevesen
ellenkezett, ő vágott arcul, visszakézzel, hogy a fűre nyaklott. Csallány szinte megnyugodott, amikor
látta, hogy a tatár a menyecske hasára telepszik.
– Csallány! Te... te átkozott! – hörögte egy féltékeny férfi, akit majd megölt a szégyen és a kín,
ami felesége meggyaláztakor elöntötte szívét. Abba az ispán egyszerűen belédöfte a kését. A
menyecskéről elégedetten feltápászkodó kán kérdőn pillantott az ispánra.
– Titeket szidott – vonta meg a vállát Csallány, s örült, amikor a tatár helyeslőn bólintott. Látta, a
mandolaszeműek egykedvűen állítják sorba a vecsei férfiakat a löszpart meredélye szélén. Aztán
fogják hatalmas íjukat, vesszőt helyeznek rá, kifeszítik a húrt, és a pendülő, vastag ideg kiröpíti a
vesszőt. Nyikkanás nélkül fordulnak alá a magasból a megcsobbanó vízbe az áldozatok. Csallány
hidegvérrel nézte végig kivégzésüket. “Ti legalább nem fogtok fecsegni" – gondolta befelé hangzó,
mekegő nevetéssel. – A nád közé sem lehet előlük elbújni. Megvallatnak minden egyes zsombikot,
mint a vizsla, ha vízre lőtt vadrucát keres. Nem kapkodnak. Halálos nyugalommal szúrnak a
késükkel, vagy döfnek oda a dárdájukkal.
– Ott még kúszik egy! – tette bizalmas gyengédséggel Bálin kán karjára Csallány a kezét, és
fejével balfele intett, ahol a nád között hasmánt egy vecsei ember mászott. “Nem akarok
szemtanúkat" – gondolta egykedvűen, és idegesen fütyörészett, amikor hallotta, a tatár dárdája a nád
közé duhhan, és a magyar halálos rémülettel parányit kiált, azután örökre elhallgat.
])6S Két vénség egy nagy fűzfa odvába bújt volna meg előlük. Csallány oda is belenézett, mert
arra gondolt, ha ő félne a tatároktól, ő is oda bújna előlük.
– Van nálad kova meg acél? – kérdezte halkan, és amikor a bólintó tatártól megkapta, szikrát
pattintott a száraz, agg tuskóba, lelógó ágszakállába. Néhány minutum múltán sűrű füst öntötte el az
odvat, a két öreg rémülten krákogott, mint aki fuldokolni kezd. Kisvártatva egymást oldalt taszigálva
kibújtak az odúból, és a sárga, csörgő fűre hemperedtek, de akkor már lánggal égett a gúnyájuk, a
hajuk, szakálluk, és a tatárok rájuk is célba lőttek. És eleinte igen vigyáztak, hogy véletlenül se öljék
meg azonnal az embereket. Először csak a combjukat, karjukat verték keresztül vesszeikkel, azután
lődöztél keresztül a hasukat, mellkasukat, de olyan hallatlan élvezettel, ahogyan Csallány lovasai
kockáztak, vagy etyepetyéztek a dévaj kedvű menyecskékkel. Csallány figyelmesen nézte őket. “Ó,
hát az ilyesmit szeretitek, ti fajtalankodó kedvű emberállatok? Akkor még sok efféle örömet szerzek
nektek" – gondolta cseppet sem sietősen. Aztán meg arra gondolt: “De majd busásan megfizettetek
veletek érte." Odalépdelt a virgoncabb öreghez, és csizmája orrával a hátára fordította, mert még élt,
és védekezve a hasára fordult, hogy életét valahogy védhesse.
– így jobban tudtok célozni, ugye? – kérdezte alamuszi alázattal, amibe jó adag gőg vegyült, és
hideg logikával csillogott a szeme.
A kánnak nagyon tetszett Csallány mozgása, beszéde, viselkedése. A nagykánjuknak már úgy
mutatta be:
– Nagyon rendes fickó. Ügy beszél tatárul, mint te vagy én. És olyan megbízható, mint a tulajdon
testvérem. – És sorra felidézte a dunavecsei nádasban lezajlott eseményeket. A nagykán is
örvendezett:
– Ülj le – mutatott helyet Csallánynak a körülötte guggoló tatár urak gyűrűjében. – Egyél az
ételemből, igyál az italomból.
Csallány tudta, most dől el minden. Mélyen meghajolt a nagykán előtt, aztán szívére szorított
kézzel hangosan azt mondta:
– Dicső kán l A barátod az én barátom, az ellenséged az én ellenségem!
– Rossz ember az lehetsz! – nevetett boldogan a kán. – De buta nem! – És egy zacskó aranyat
hajított oda Csallánynak, aki a levegőben elkapta és szemvillanás alatt eltüntette bőrujjasa övében. A
tatár urak elégedetten nevettek hallatlan ügyességén.
Hiszen elébb még csókot is lopott a duzzadt bőrzacskóra, mielőtt eltüntette!
Talán a tulajdon édesanyját is a kezükre adta volna, ha élt volna szegény, belül olyan erős hangon
biztogatta az ösztöne: “Akármit kérnek, mindent csinálj meg! Ezek hozzák meg a szerencsédet!"
 369 16
A világ egy szemvillanás alatt omlott szegény országlakosok nyakába. Csak az égő falvak vereslő
visszfénye tudatta velük az iszonyú hírt, hiszen Muhi alól azok a kevesek is, akik csodával határos
módon életben maradtak, észak felé futottak meg. Az ország közepe, szíve, a Dunántúl és az Alföld
azonnal gazda nélkül maradt már az első keserves percekben.
Az a falu volt a boldog, amely valamelyik ősrengeteg szélére települt. Vagy mocsár oldalához
tapadt. Vagy égbe szökő hegyorom lábához lapult. Mert annak mindjárt megvolt a természetes
menedéke. Csak összekaptak valami kis motyót az emberek, holmi ruhaneművel, élelemmel,
szerszámmal, aztán egy-két állatot meg a kisgyerekeiket némán maguk előtt terelve a balta nyelével,
eltűntek a sárgaképű, mandolaszemű hódítók elől. De akit azzal vert meg a kegyetlen úristen, hogy
puszta síkon vagy szelíd lanka hátán lakott, annak borzalmas sors jutott, ha nem riadt fel idejekorán.
Ha már látták a porfelhőt sebesen maguk fele száguldani, s kibukkanni belőle az ösztövér, gubancos
szőrű lovak hátán az istentelenül rikoltozó tatárokat, akkor elkéstek. Úristen, mennyire elkéstek! Ha
nem térdeltek le előttük mindjárt az út porába, nem tartották ég fele nyitott tenyerüket, jelezve,
megadják magukat, egy árva kukk nélkül lemészárolták a lakosságot, mindenkit ott és úgy, ahogy
értek. És az emberek meg báván álltak, mint a mészáros késére váró toklyó, moccanni sem mertek,
pissz nélkül viselték el sorsukat. A nőknek ideig-óráig irgalmaztak, amíg minden koszmatyi tatár
torkig nem tellett velük. Sejthették szegények, hogy a tatár uraságokat nem fűtheti komolyabb
szándék, mert legtöbbjüket legyilkolt férjeik, szüleik, testvéreik hullájának döntötték neki. Mégis
engedték bemocskolni magukat, mert az ember olyan, hogy élete utolsó pillanatáig re ménykedik, ők
is azt tették, addig a pillanatig hitték szabadulásukat, amíg a tatárok késének hegye belé nem fúródott
szép fehér keblük dombja alá.
Csallány csak nézte a tatárok ördögi országlását. Még az ő kőszívét is megszorongatta valami
halovány felháborodás. No persze, inkább csak amolyan ispáni mérgelődés volt, mondván: “Ó, ti, ti
Isten ostoba sárga barmai, eszeteken vagytok-e? Hát ha most mindenkit megöltök, ki fogja
betakarítani Péter-Pálkor az életet? És ősszel ki fog szüretelni, ti, ti oktalan mohói állatok!" Aztán
elvigyorodott, mert még eszébe jutott valami. “Holnap kit fogtok megtekerni, ha ma egyetlen subázás
után kioltjátok a fehérszemélyek életét?" A renegát nem azért tombolt, amiért honfitársait gyilkolták
halomra! Csudát! Az ilyesmire ő köpött! Inkább azért dühöngött, hogy miért nem adták el inkább
őket rabszolgának? “Mennyivel jobban járnátok, ti szerencsétlen eszte
370 lenek! Pénzetek lenne belőle, de mennyi, és az életben nem lenne többé gondotok rá, hogy ki
is művelje meg a földjeiteket!" A nukerje csak nevetett:
– Bolond vagy, Borundáj, csak éppen nem mutogatsz! Tudod, hány rabszolgája van Batu kánnak?
Már nem tudja hova tenni őket, és szinte tönkrezabái bennünket ez a sok rihaj kenyérpusztító!
Csallány, akit a tatárok Borundájnak neveztek el, változatlanul csak a fejét csóválta: “Ha akarom,
elhiszem, ha akarom, nem! Persze, ha így is volna, hogy dugig vagytok emberrel, akkor is...
marhaság csak úgy rakásra öldösni az embereket, mint tikfiakat nagy falusi lagzikban, mert... nincsen
olyan megtetézett szekér, amelyre még egy vellával föl ne férne!"
Azt is furcsállotta Borundáj, hogy éppen csak egy kicsit megvallatják a falvakat, a viskókat,
vityillókat, rangosabb nemesi gerendaházakat, földbe vájt ízikeket, és máris felröpítik a zsupp- meg
nádtetőkre a vörös kakast, “örültek! Hol fogtok lakni télvíz idején, hülye fráterek?! Ezekben a kerek
posztósátrakban? No'iszen! Aztán látta, milyen edzettek a tatárok, hogy minden fáradalmat,
megpróbáltatást vigyorogva viselnek el. Vasfegyelemmel tartja kordában őket Batu kán. Ha a
tíznagyuk szisszent, a legszebb pillanatokat is ott hagyják, és fölmásznak lovuk nyergébe, és oda
robognak, amerre a nukerjuk mutat.
Csallány-Borundáj lassan minden törvényszerűséget megfigyelt és megértett. Az őszintén tetszett
néki, hogy még a gyilkolásban is terv szerint cselekszenek. Mindegyik század megkap bizonyos
számú rabot, azokat levágja, de olyan egykedvűen, mintha fát aprítana a kondérja alá, minden
századikat pedig felakasztanak a lábánál fogva. ,,Egyszerűsödik így a számolás – nevetett a nuker. –
Megszámolom a lógó hullákat, annyiszor száz rabról kell elszámolnom a kánnak, érted, Borundáj?"
Lemészárolták a kiszabott rabmennyiséget, azután minden tatár lekuporodott a kis bográcsa mellé,
megfőzte a tarhonyás húsát, és egykedvűen megette. Olyan lenyűgöző lelkinyugalommal, mintha
mondjuk aratott volna, és nem emberi életeket oltott volna ki.
A fiatal, pelyhedző bajszú Bálin kán igen megkedvelte Csallányt, és sok tatár törvényre
megtanította, nehogy baja legyen belőle, ha véteni talál ellenük.
– Az olyan ellenséget, aki első felszólításra nem adja meg magát, könyörtelenül fel kell koncolni.
Ez Dzsingisz kán legszigorúbb törvénye, érted?
Csallány elmosolyodott, és megvonta a vállát:
– És ha már megadta magát, akkor nem lehet? Ki tilthatja meg?
A kán szája szétfutott: “Ez aztán a remek fickó! Ez még nékem se jutott sosem az eszembe."
Aztán folytatta az oktatást:
– Ha nagyon gyorsan meg akarsz halni, mégpedig dicstelen, kegyetlen ha
371lállal, akkor... ölj meg egy másik tatárt, vagy paráználkodj az asszonyával. Vagy lopj el tőle
akár csak egy szál nyílvesszőt. Vagy.fogadd be valamelyik tatár testvéred szökött rabszolgáját, és ne
kergesd vissza korbáccsal a gazdájához. Vagy ha csata közben az előtted harcolónak a kezéből
kihullik a fegyver, és te nem veszed föl, és nem adod újra a kezébe, akkor is meghalsz! Vagy a
Ragyogónak tetszik vitézséged, és birtokkal jutalmaz, és te eltékozlod, háromszor egymás után.
Negyedszer is gondol rád a Ragyogó: elküldi hozzád a hóhérát, és eltöreti vele a gerincedet. Ügy
döglesz meg, olyan nyomorultul, mint egy kutya, amelyen átment egy megrakott, nehéz szekér. Vagy:
szökj meg a harcmezőről! Huhú! Akkor én, a nukered koncollak fel, saját kezemmel, ott, ahol
elérlek! Vagy próbáld meg, és üss pártot a Ragyogó ellen: tüstént véged van. És arra is nagyon
vigyázz, hogy soha vízbe vagy hamuba ne vizelj, mert annak is halálbüntetés a jutalma! És olyan
állat húsából se egyél, amelyet nem mongol módra vágtak le.
– Ezt már végképp nem értem – dörmögte zavartan Csallány. – Hogyhogy mongol módra?
A kán fölényesen, sejtelmesen elmosolyodott:
– Nálunk ez is másként van, mert mi mások vagyunk, mint a többi ember, érted? Az állatnak föl
kell vágni a hasát, aztán két marokra kell kapni a szívét, és addig nyomni, amíg szikrányi élet lüktet
benne. És még egyet! A másik legfontosabbat majdnem elfeledtem: nagyon-nagyon vigyázz, hogy
amikor behívnak a Ragyogó sátrába, véletlenül nehogy a küszöbre lépj, mert halálnak-halálával
halsz!
Csallány bosszúsan nevetett magában: “Az ördög sem látott ilyen ostobaságot! Megölni valakit
csak azért, mert véletlenül a kán küszöbére lépett?!"
– Borundáj! Borundáj! – kiáltozták másnap a nevét, és sürgették, siessen Bálin kánhoz, fontos
dolgok miatt várják.
– Ismered a keresztény szarkalábak titkát? – pillantott rá fürkészőn a középtermetű kán, aki
nagyon büszke volt néhány szál selyembajszára, amely az álla ívét követve a szája köré hajlott.
Csallány jól megfigyelte, szemöldöke is alig volt a tatár úrnak, a fejét különben is naponta
borotváltatta, úgy világított, ha levette birkabőr süvegét, akár a telihold, vagy zöld fűben a fehér
tojás. Izmos fickó volt, széles vállú, arcát, testét temérdek heg borította, amelyekre büszkébb volt,
mint a lovaira, vagy a feleségeire, vagy a vagyonára, amelyet a Jangce partjától a Duna partjáig
szerzett. Csallány egykedvűen bólintott:
– Ismerem. Latinul írták. Lefordítsam néked?
A kán meghökkenve nézett rá. ,,Ez a fickó aranyat ér. Magyar létére tökéletesen beszél kunul,
tatárul. Még latinul is tud?" Nézte, hogyan nyitja föl a háromszögletűre hajtogatott papírdarabot.
Amikor olvasni kezdte, először szélesen elmosolyodott, majd ugyanolyan gyorsan el is komorodott
az arca:
 372
– Dicső kán! Nagyon mocskolódó a levél hangja! Engedd meg, hogy inkább ne fordítsam le!
– A nagyját azért szeretném hallani!
Csallány összecsücsörítette az ajkát. A fene rágja ki, micsoda komisz helyzetbe csöppent. A
levélíró vad sárga ebeknek nevezi a tatárokat! Pfhühü, ezt lefordítani egy ingerült tatár kánnak!
Gondolt egy merészet, hiszen csak a nagyját kérte a kán, megpróbálta összesűríteni néhány mondatba
a levelet r
– Az áll benne, dicső kán, hogy a magyarok egyelőre odahagyták Muhipusztán fölvert sátraikat,
de hamarosan újból erős haddal törnek az ellenségre. Senki se tartson a tatároktól, mindenki bátran
jöjjön elő a rejtekéből. És imádkozzék, hogy mielőbb agyba-főbe verhessék az ellenséget!
A kán száját óriásira kilátva, hangtalanul röhögött. Mintha egy ásító tigris toppant volna a sátorba.
Csak sokára múlt el annyira a nevethetnék jé, hogy meg tudott szólalni. Csallány minden idegszálát
megfeszítve figyelte a kán hangját, de sehogy sem tudta megnyugtatóan eldönteni: komédiát játszik-e
vele, vagy őszintén, komolyan derül.
– Ó, a nyomorult ebek! Hiszen egy töményre való katonájuk sem maradt t – Egyszerre hevesen
kitört Bálin: – Tudd meg, a pápa és a német császár megegyezett a Ragyogóval, hogy egy
szalmaszálat sem tesznek keresztbe előtte, ha... Ha kedve szottyan dicső urunknak eltaposni a
lengyeleket, oroszokat, kiket! Miért? Azért, mert... nem keresztény-katolikusok, hanem csak
pravoszlávok! Vagyis: ortodox keresztények, érted ezt, Borundáj?
Csallány őszinte meglepődöttségét nehezen titkolva, kényszeredett vidámsággal bólogatott. “Hát
persze, hogy értem! A császár és a pápa eladta Batu kánnak az oroszokat és a lengyeleket! Ügy
látszik, ráadásnak minket magyarokat adtak! De hiszen mi igazi, hithű keresztények vagyunk?
Minket még István király terelt keresztvíz alá! Ha tinéktek, akik a keresztény világ fejedelmei
vagytok, csak ennyi a sok millió keresztény élete-halála, akkor... Akkor nekem miért lenne
lelkiismeret-furdalásom, ha a magam érdekét nézem?" Szívébe derűs nyugalom költözött: “Akkor
nékem is mindent szabad! Engem sem vonhat senki felelősségre. Ezután is úgy vetem a kockát, hogy
mindig hatra forduljon!" összerezzent, mert elmálézott kicsit, míg ide-oda röpdöstek gondolatai, s
Bálin kán a karjára tette tömpe ujjú mancsát, és cinkos szemhunyorítással kérdezte meg:
– Nos, Borundáj? Mi a véleményed Batu kán tréfájáról? – bökött a fejével a Csallány kezében
szorongatott levélkére. – Hogy sikerült?
A Renegátnak hatalmasat rúgott a szíve: “Hogyan? Hát csak... tréfáltatok velem? Hogy az a
magasságos mennybéli..." A kán vidáman bólintott:
373
– Ez volt a hűséged próbája, barátom! Ezt a levelet a Ragyogó íratta rabul ejtett keresztény
papjaival, és a Muhi-puszta füvén talált királyi pecsétet üttette rá!
– Nagyszerű, dicső kán! Igazán nagyszerű fortély! A falvak fónagyai és a megyésispánok, meg a
várnagyok úgysem tudnak olvasni! És nékik csak a pecsét a szent, mindjárt azt nézik! Uram! – vágta
ki hirtelen. – Tisztelj meg azzal, hogy én vigyem el ezt a levelet a rejtekhelyeikre! A fülüknél fogva
ráncigálom elő a szökevény ebeket, akik egy percig is azt hitték, meg tudnak szökni a sorsuk elől!
Bálin kán boldogan szipogva veregette meg Csallány széles vállát. “Itt már nincs mit mondani. Ez
a fickó a mi emberünk. Ügy látszik: nincsen szíve. Csak esze. Ennél drágább ajándékot ennek a
hadjáratnak a során még nem adott a Ragyogónak az Égi Király!"
– Indulj, vidd el ezt a levelet minél több faluba. Illetve olyan helyre, ahova elbújt a falvak népe
előlünk. A Tündöklő okos: azt akarja, hogy az emberek maguktól előjöjjenek. Le kell aratni a
termést, ha eljő a nyár. Le kell vágni a szénát, ha eljő az ideje. Le kell szüretelni a szőlőt. El kell látni
télire a tatár hadsereget, érted? A Ragyogó majd azután dönt a sorsuk fölött! – kacsintott ismét
Csallányra a kán.
A renegát ispánnak nem lehetett afelől semmi kétsége, hogyan fog dönteni Batu kán az előcsalt
parasztok sorsa felett. Nem is érdekelte a dolog. “Mindenki a saját szerencséjének kovácsa –
gondolta őszinte egykedvűséggel. – A barmoknak mindig az a sorsuk, hogy vágóhídra tereljék őket a
mészárosok. Én azt szolgálom, aki jobban megfizet."
Lelökte hegyes tatár süvegét, bölénybőr ujjasát. A könnyű tatár szekernye helyett durva, vastag
szárú magyar lovaglócsizmát húzott, a nadrág helyett magyar szokmányba bújt, a hátára jó meleg
subát kanyarított, a nyeregkápára nagy tarisznya elemózsiát kötött, és nekivágott a
bizonytalanságnak.
– Fegyvert nem viszel magaddal? – kiáltott utána a kán, de Csallány csak a fejét rázta.
– Tatár fegyver nem jó. Annak láttán gyanút foghatnának. Az első faluban találok majd magyar
holmikat!
– Aztán... vigyázz magadra, Borundáj!
– Ne félts engem, jó Bálin kán! A hajam szála sem görbül meg! Nem tudod, hogy a rossz pénz
nem vész el?
És elvágtatott a pirkadó hajnalban.
374 17
Barakony Mária királynő válaszlevelével kereste meg a királyt a segesdi várban. Béla boldog
örvendezéssel fogadta régi hűséges hívét, és nem győzött eltelni a kérdezgetéssel.
– Mit csinál a királyné? Jól van? Hát a... a... leányok?
– Uram, a királyné asszony őfelsége hál'istennek jól van! Békével viseli terhességét... Katalin és
Margit kisasszonyok már... Mária Szűzanyánknak szolgálnak! Odaát, a mennyek országában!
– Mi... mi történt velük? Hagymáz? Pestis? Malária?
– Belepusztultak az úti fáradalmakba, uram! Mi, felnőtt férfiak is alig tudtunk megbirkózni véle!
Lám, szegény jó vejedet, Saint-Omer Vilmos urat is eltemettük!
Bélának már minden idegszála táncolt, és hideglelősen összekoccant a foga, annyira reszketett a f
élve-várt választól:
– És... és a... a fiam?
Mázsás kő esett le a szívéről, amikor meglátta, Barakonynak egyszeriben földerül az arca, és
szélesen, vidáman legyint:
– Nincsen István úrfinak kutya baja se! ökelme igazi kis vasgyúró! Engedelmedet kérem a
szavamért, uram, de... a királyfit... nagyon eltaláltad! Damaszkuszi acélból van az a drága fiúcska
kalapálva! Semmi, de semmi meg nem árt annak az édes kis legénynek, uram!
Béla megrendültén vetett keresztet. Szegyeiké magát, mert a szíve épp csak hogy kicsikét
megdobbant, amikor elébb Katalin és Margit leánya, meg a veje halála hírét meghallotta, de amikor
Istvánra terelődött a szó, akkor úgy fölragyogott az arca, mintha egyszerre egy tucat fáklyát
gyújtottak volna meg a segesdi vár refektóriumában. “Istennek legyen ezerszer hála! Nincsen hát a
trónörökösömnek semmi baja! Micsoda boldogság ez egy atyának, ha ilyen nagyszerű hírt hallhat!"
Hiszen mindig csak az jár az eszébe, hogy... egyszer majd István örökli tőle a trónt, a koronát, a
birodalmat, a gondokat. Aki az életét fogja folytatni tovább... Hiszen, ha nem hajt új sarjat a férfi-ág,
kihal az Árpádok törzsöké. S azért micsoda rettentő nagy kár volna!
Már délre járt az idő, amire Barakony mindenről beszámolt urának, Béla pedig testőrizői
kapitányának mondott el sok mindent, amit az elfoglalt részek életéről, sorsáról, a szerencsés
menekülők szájából megtudott.
– Sok városom teljességgel eltűnt a föld színéről – sorolta elkomorodva a király.
– Hogyan? – hőkölt meg Barakony, de Béla csak bólintott.
– így van, édes fiam, ez a keserves igazság! Jó néhány városom helyét akár meg sem találod. A
régi rómaiak büntették így zendülő tartományok metro
575 polisait. Földig lerombolták, a romokat felgyújtották, azután fölszántották, és sóval vetették
be a város helyét. Hogy még fű se teremjen a helyén. Pest nincs többé! Kálmán öcsém, akit
haldokolva átvittek hívei a városon, óva intette őket, nehogy eszükbe jusson ott maradni! Fussanak,
amerre látnak, mert Pest nem tud a tatárok ostromának ellenállni. Nem hallgattak a herceg szavára.
Megszaporodott a lakosság száma, rengetegen menekültek oda a DunaTisza közéről, Borsodból,
Hevesből, Barsból, Hontból, Nógrádból, mindenünnen, ahonnan még lehetett! Hamar földet hánytak
a nyomorú fapalánk mögé. Azt hitték, sikerül megvédelmezniök. Három nap elég volt Batu kánnak,
hogy ostromgépeivel óriás rést üssön Pest falain, aztán... Kirabolták! Minden lakosát legyilkolták. A
romokat porrá hamvasztották! Barakony szeme tágra meredt.
– Miért nem futottak el, uram?
– Akartak, de akkor már késő volt! A tatár nem cicázik! A pestiek egyszerűen nem hitték el, hogy
a tatárok szétzúzták a magyar hadakat Muhi-pusztánál. Erdély is borzasztóan megjárta! Ott a tatár
nagymogul fia, Kádán kán rontott be, a Radnai szoroson által. A szász lovagok elárulták az országot,
és Ariscald ispánjuk vezetésével hétszáz szász vitéz csatlakozott Kádán kánhoz. ők vezették aztán
sorra Désre, Kolozsvárára s onnan Nagyvárad ellen a tatárt. P&
242;sa ispánom hadait miszlikké verték, ezért nem is jelent meg kedves hívem Muhi-pusztánál.
Elbukott hamarosan Csanád is, Arad is, Nagylak és az egresi cisztercita monostor. Ahol erővel nem
bírtak megbirkózni a mieinkkel, ott ravasz csapdát állítottak, és úgy veszejtették el a
szerencsétleneket. Egyforma a receptjük: mindenütt halomra gyilkolják a lakosságot, de elébb az
asszonynépet megbecstelenítik. Azután persze azokat is kiirtják. Majd kirabolják a holttesteket, meg
az üresen maradt házakat, és mindenükön megosztoznak. Erről különben Rogerius, nagyváradi
kanonok, kedves hívünk tudna néked nagyon sokat mesélni. Ha érdekelnek a részletek, keresd meg
őt.
Barakony kábultan rázogatta a fejét:
– Uram! Ha agyonütsz, akkor sem fér a fejembe, hogyan veszíthetett csatát Muhi-puszta mellett
az a gyönyörű magyar had?
Béla sóhajtott és ingerülten maga elé csapott a levegőbe:
– Hogyan, hogyan!...
Arra gondolt, amit Báncsa István, meg Csák Ugrin a szemébe vágott. Hogy ő, az ő égbekiáltó
teszefoszasága, hadi talentumának teljes bárdoiatlansága lett volna az oka a borzalmas kudarcnak,
amely eldöntötte az egész ország sorsát. A szekérvár! A földsánc! A tábor zsúfoltsága! A... a...
tökéletes fejetlenség! Az egybegyűlt had szörnyű közönye, izzó káröröme, ahogyan szinte Batu kán
győzelméért imádkoztak! De hát hogyan és miképpen vallhatná be ezt az iszonyú vétkét a király, és
éppen egy olyan alattvalójának, aki nem volt
376 ott, és nem látta a csata előtti embertelen órákat, és az élethalálharc lezajlását. Hogyan is
érthetné meg a derék Barakony, milyen félelmetes ellenfél a tatár? Hogy ezek száz csatában
megedzett nagyszerű férfiak, földre fölbújt ördögök, akik kicsiny kölyök-koruk óta tanulták a
fegyverforgatás művészetét. Akiknek gyerekjáték volt elbánniok a részeg, elpuhult magyar urakkal.
Most kérdezze meg testőrizői kapitányától, égő egérfogóban reszkettél-e már, fiam? Hullott-e reád
óraszám gyilkos égő nyílvesszők zápora? Haltak-e meg arasznyira tőled azok, akik valaha is a
szívedhez a legközelebb álltak? Érezted-e már, hogy... hiába fohászkodsz, az Egek Ura kegyetlen
Néró módjára a föld fele fordította hüvelykujját, mutatva, megelégelte egyszer s mindenkorra, nem
engedi tovább folytatni a játszmát. Mind e helyett csak fekete orcával legyintett, és halkan,
röstelkedve mormolta:
– Ahogyan ez már meg volt írva a Sors Nagykönyvében, édes fiam! Ebéd után Barakony
engedelmet kapott, hogy elmehessen, utánanézhessen, ha még lehet, Dunavecse környékén fekvő
birtokainak.
Geregye Pál országbíróval Dunaföldvárnál találkozott. A mokány férfiú hallatlan örömmel borult
a testőrizők kapitányának nyakába. Azt hitte, erősítést hozott a királytól. Amikor megtudta, csak a
birtokára kíváncsi, na-gyon elszontyolodott a derék báró.
 – Mégis mit nem gondol őfelsége? Hogy én ezzel a nyomorult néhányezei lovasommal örökkéten
fel tudom tartóztatni Batu kán száztízezer tatárját? Mert, ha nem tudná őfelsége, már ennyien vannak
a beste kurafiak. A futók elhírelték, megérkezett táborába már Erdély elpusztítója, Kádán kán is, meg
Havaselve felől jövet Bedzsák kán, Északról pedig Pejdár kán és Orda kán hada. Hej, komám, ha be
talál fagyni a Duna vize idén, akkor az Isten irgalmazzon meg Európának! – Amikor alaposan
kimérgelődte magát, megvendégelte Barakonyt, azután a saját szálláshelyére kísérte. – Kis
meglepetésben lesz részed, a sors úgy hozta! – mormolta, amíg halkan benyomta a ház ajtaját.
A belső szobában női alak feküdt az ágyon. Barakony megdöbbent. Üristen! Milyen ismerős
arcvonások! Odatartotta a kummogó pilácsot, aztán majdnem elejtette a törékeny cserépjószágot.
Gyöngyi, a húga, Csallány felesége feküdt nyitott szemmel az ágyon, és ránézett. De Barakony látta,
a húga csak nézi őt, de nem látja. Hogy semmit sem lát, és vékony csíkban habos nyál csörgedez a
szája sarkából.
– Mi történt véle, Pál úr? – jajdult föl Barakony. Az országbíró megvonta a vállát:
– Azt csak a fennvaló Üristen, ha tudja. Szegénykét a víz hozta a hátán, valahonnan felülről. Ügy
csáklyázták ki az embereim egy vízbe fordult fűzfa derekáról. Valami szörnyűség történhetett vele.
Hanem ki nem vallathatod, mert úgy látom, hogy szegény megtébolyodott.
377 Barakony elfacsarodott szívvel, őszinte szánakozással bámulta szerencsétlen húgocskáját, akit
ilyen csúnyán megpróbált az élet. Szíve legmélyén homályos érzés gyötörte: ezt a borzalmas élményt
is egyedül a süve, Csallány ispán szerezhette a szegény, jó Gyöngyinek. Barakony tehetetlenül
nyüszített: ölni tudott volna veszett dühében. De a szobában csak Gyöngyi hevert hanyatt, fennakadt
szemmel, s ijesztő-halkan úgy vonított, mint a kutya, hogyha halált érez.
18
Alsó-Pannóniában mindig enyhébb idő járja, mint az ország egyéb részein. Esztergom táján még a
fogát csikorgatta a fagy, és a Bakonyban dobhártyarepesztő dördüléssel robbantak szét a hatalmas,
évszázados tölgyek. A Balaton tükrén mérföld hosszan torlódott föl a szél sodorta jég a somogyi
partra. Pécsett meg már előmosolygott a vékonyodó, meg-megszakadó, elpiszkolódott jégkéreg alól a
hóvirág.
Túli Bálint egyvágtában robogott Tihanyig. Egész úton a szemét sem hunyta le, úgy rohant. Nagy
dologról volt szó! Batu kán esztergomi táborában észrevétlen szót értett vele a Renegát: tüstént föl
kell keresnie a segesdi várban rejtező Béla királyt, mert Batu kán elküldte legderekabb kánját,
Kádánt, ejtse orvul fogságba a magyar királyt. Túli csak hápogott a meglepetéstől, hiszen a
Renegátról mindenki úgy tudta, rosszabb, mint a tatárok: ha kell, ha nem, térdig gázol mindig a
magyar vérben! S most meg... tudatni akarja a magyar királyt: “Fusson, ha kedves az élete, halálra
keresi a tatár!" Túli még az igazi nevét sem tudta a Renegátnak, mégis lóra kapott, és útnak eredt.
Zsebében egy kettétört aranymedál fele lapult. Azt az egyet kérte tőle a Renegát, hogy azt adja majd
át a királynak. Valami latin mondást karcolt bele valaha az ötvös, de Tuli se írni, se olvasni nem
tudott, szegény kis Vas vármegyei serviens volt, nem is nagyon törődött vele.
A tihanyi apát emberei vitték át a jégen Szántódra. Keresztúron aludt először. A falat megállt a
szájában, úgy aludt el.
Innen már kézről kézre adták, könnyű útja volt. Ha bármilyen helyzetbe is sodródott, csak annyit
kellett mondania: &gt;
– őfelsége életét akarom megmenteni!
Marcaliban egész ménesre való lovat erőszakolt reá a földesúr, a kis gerendakastély ura. Még
kíséretet is állított, hat derék, jól felszerelt vitézt.
– Hátha farkasokkal akadtok össze! Mi lenne őfelségével, ha széttépnének, ember!
Segesden szinte bebukott Túli Bálint a királyi földvár kapuján. Az őrtállók majdnem lenyilazták,
olyan váratlanul viharzott be maroknyi csapata élén.
37
 *
őfelsége épp az ebédlőszála asztala mellett üldögélt egy pohár mézes, borsos, szegfűszeges
forraltbor mellett, legkedvesebb hívei társaságában, és a haza sorsán bánkódott.
– Felség! Nyomodban a tatár! Menekülj! – vijjogott a hírhozó, és megtántorodva végigzuhant a
földön. Alig tudták nagysokára életre téríteni. Kiállt a szíve a veszett rohanástól, hiszen majdnem
étlen-szomjan, szinte egy vágtában száguldott utolsó pihenőhelyéről, Veszprém alól Segesdig.
– Jaj l – bukott ki Béla ajkán a rémült kis kiáltás, és össze kellett a fogát harapnia, hogy föl ne
ugorjon, ki ne rohanjon az éjszakába, lováért ne kiáltson és el ne robogjon valamerre, délnek,
toronyiránt. De nyugalmat erőszakolt magára. Két keze görcsösen markolta az egyszerű karosszék
karfáját. – Mit tudsz, mi újság Pannóniában?
Túli esetten tekintett a királyra:
– Uram, bocsáss meg, hogy én fájdítom meg véle a szívedet, de Esztergom elesett! Nincs többé
fővárosod!
– A vár is? – riadt meg a király, torkára szorítva kezét. Óriási kő hengeredért le a szívéről, amikor
a hírhozó bambácskán megrázta a fejét:
– Nem, felség! Csak a várost prédálta föl a tatár! A vár... áll! Pedig maga Batu kán fogta ostrom
alá! De nem bírt meg a tatár Aragón Simon ispánnal!
Béla öröm és bánat közt vergődő szíve majdnem kettészakadt. Fájlalta véghetetlenül kedves
városa szörnyű pusztulását, de legszívesebben körülbokázta volna a segesdi vár refektóriumát
boldogságában: a vár áll! Maga Batu kán sem bírt meg a hegytetőre emelt várral! “Jól van, édes
Simon fiam! Ha megengedi érnünk az Úristen: aranyba foglaltatlak!" Arra ocsúdott lázas, felemás
boldogságából, hogy a futár előtte térdel a kockakövön, és mindkét kezével rácsimpajkodva rázza a
karját:
– Menekülj innen, fuss, ahova tudsz, uram! Kádán kán szegődött nyomodha, Ogotáj nagykán
másodszülött fia! Iszonyú híre van! Erős, mint a párduc, szívós, akár a bivaly, gyors, mint a
gímszarvas, és gonosz, mint a böjti boszorkány! Kádár kán megesküdött hogy néhány napon belül
Batu kán elé lódít, megbilincselt kézzel!
– Drága fiam! – harmatosodott meg a király szomorú, sötét szeme. – Hát... van még ilyen derék
hívem, aki az életét is kockára teszi, hogy az én nyomorult életemet megmenthesse?
– Felség! – pirult el Túli Bálint leányosan fehér orcája. – Nem... nem énnekem jutott az eszembe!
Borundáj kánnak!
– Kinek? – ugrott föl a király megdöbbenten. – Hát... hát egy tatár kán figyelmeztet, hogy. .,
mentsem meg az életemet?
– Nem! Nem igazi tatár kán! – sunyta le röstelkedőn Bálint vitéz a sze
379 mét. – Magyar ember az illető, uram! Csak... csak én nem tudom az igazi nevét! De... ezt a
medált küldi néked. Illetve: csak a felét! Hogy ha egyszer összehoz még benneteket a szerencse,
hát... tudjad majd, hogy... ő küldött ide engem!
Barakony dühösen kapta föl a fejét:
– Micsoda aljas elvetemültség! – háborgott az asztalra csapva. – Hát nem veszed észre? Valaki
egyszerre két vasat tart a tűzben! Elébb elárult téged, amikor magyarból tatárrá szegődött! Most meg
a tatárok júdásának készül!
Béla úr megmérgedve termett testőrizői kapitánya előtt:
– Nem gondolod végig, amit kimondasz, fiam! Ez a... a Borundá) kán... vagy ki, az életével
játszik! Mit gondolsz, mit tenne vele Kádán kán, ha a fülébe kerülne, új híve mire készül?
– Azt, amit én! – sziszegte Barakony megcsikorduló fogakkal. – Két bogárzó csődör közé köttetve
tépetném szét!
Béla szerencsére ezt már nem hallotta. Miközben a Túli Bálint által átnyújtott, félbetört medált
gondosan az övén függő bőrzacskójába helyezte, már a hióbhírre elősiető horvát bánnal, Tűrje
Dénessel kezdett el tárgyalni, merre, hogyan és mikor induljanak útnak.
19
A hajnalló égbolt még fehéresszürke volt, mint a nyúl téli gereznája, amikor Tűrje Dénes
fölsegítette lovára Béla királyt, őfelsége őszinte gyanakvással figyelte kíséretét, amely – mélységes
megdöbbenésére – csupa könnyűlovas vitézből állott. Dénes úr azonban nem tartotta alkalmasnak az
időt, hogy bővebb magyarázatokba bocsátkozzék. Csak magában gondolt arra: “Mit csodálkozol,
uram? Nem fogok talpig vasba bújt lovagokat melléd adni, amikor bivalybőr inges mongol száguldók
süvöltenek utánunk végig az úton!" Béla pedig azért aggodalmaskodott: “Ugyan, hogy fognak ezek
megvédelmezni engem, ha utolérnének bennünket a tatárok?"
Barakony arra gondolt induláskor, most lenne jó, ha itt rontaná a levegőt az a mocskos alak,
Csallány, a húga férje. Az úgy ismeri Somogy és Zala vármegyét, mint más ember a tenyerét. De
mégis jobb, hogy nincs itt, mert az mindenütt, ahol csak megjelenik, valamiféle sötét kalamajkát
kever.
Ügy érezték, sohasem szakad vége a kétoldalt visszafele futó somogyi erdőknek. Somogyszob...
Csurgó... Zákány – Tűrje Dénes szusszantam sem engedte őket, s lovat is csak akkor válthattak,
amikor a zajló Dráván átvitték őket a révészek. A horvát bán rájuk mordult:
– Eszetekbe ne jusson visszamenni a somogyi partra! Amit eddig megnyer
380 tünk, mindent elveszítenénk, ha a tatárok is ladikokon kelhetnének át a vízen, megértettétek?
őfelsége élete forog a kockán!
A derék horvát révészek dermedten lapultak a szeszélyesen szabdalt parthoz, és kimeredt szemmel
bámultak a másik partra. “Uraménistenem! Hát idejön a tatár? Jézusisten, mi lesz a kis
családunkkal!"
Béla úr szinte repült Kapronca felé a széles, jó úton, amelyet még a rómaiak építettek hajdanán.
Olyan sűrű köd ülte meg az egyre szűkülő völgyet Mali-Rijeka táján, mintha egy óriási köcsög
aludttej dőlt volna fel. Kőrös városától már csak lépésben haladhattak Zágráb fele. A király eleinte
csak sóhajtozott, később már halkan jajgatott, mint akit iszonyú kín gyötör, amelyen már nem tudnak
segíteni a tudós orvosdoktorok sem. Nem érezte egyetlen porcikáját sem. Karja, térde már nem
hajolt, és ha döccent alatta a ló, mintha elroppant volna a gerince. Sosem hitte volna, hogy ekkora
fizikai fájdalom is létezik. Tán gyereket szülni sem lehet ilyen nehéz.
Zágrábban a goromba horvát bán is engedélyezett egy félnapos pihenőt. A király ülepe merő véres
seb volt, amelybe beléragadt a ruha. Csépány vajda azt hitte, a két keze között hal meg a király, úgy
ordított. Aztán mégiscsak kiszedegette csipeszével a sebbe szorult ruhafoszlányokat, majd vajpuha
csejgyolccsal, langyos kamillateás főzettel lemosta, azután háromféle balzsamírral bekente.
– Meghalok – rebegte elgyengülve a király. Tűrje Dénes ott állott a fejénél szépen görbülő lábain,
és fogta gyöngéden őfelsége elnehezedett jobbját.
– Soha! Ez bolond beszéd, grácia szegény fejemnek, uram! Miféle lovaskatona lennél, ha kétnapi
vágtatás után meghalnál? Holnap, uram, kora reggel nyeregbe szállsz újra, s meglátod, elhagyod az
égen szálló sebes szárnyú madarakat is, úgy robogsz a hegyeken át!
– Én?... Soha! – lihegte elkínzottan a király; beesett orcája szürke volt, mint a kiázott hamu,
majdnem fekete. Majd egy kupa bort kért, megitta, és elnyomta a fáradság.
– Nehéz dolog – dörmögte aggódó kedvetlenséggel a bán, és puha talpú csizmájában fesztelenül
fel s alá járkált az alvó király hálószobájában. Barakony némán rábólintott. Magában azt gondolta:
“Egy surbankó is többet kibír, mint ez a nagy darab puha húsú, tészta csontú ember."
Aztán kipillantott az ablakocskán.
Visszarettent, olyan feneketlen sötét éjszaka nézett vele farkasszemet.
&
236;li20
Zágrábtól Slujig jutottak el a következő napon, majd pedig onnan, Bihácson keresztül haladva,
szembe lovagolva az Una völgyével, Lapacsig. Ott nem bírta tovább a király a fáradalmakat elviselni.
Halkan felkiáltott, amikor lesegítették a nyeregből, és lovászai karjaiba esett. Tűrje Dénes tudta, a
király nem komédiázik, egyszerűen nem bírja tovább, ők is alig-alig szuszogtak, hiszen naponta
hetven-nyolcvan, vagy még több mértföldet lovagoltak, olyan iramban, hogy majdnem orra buktak
alattuk a derék paripák. De kellett, mert a bán tudta, ha nem futnak, a tatár úgy csípi fülön őket,
ahogy akarja. Micsoda istentelen szégyen származna rá! Hiszen amíg ember él a földön, mindenki
leköpné a fejfáját, s azt mondaná, ez a szemét fráter az oka, hogy rabszolgaságra vethette 1242 elején
király urunkat a tatár.
Lapacsban Barakony jó pénzért megvett két fakószekeret, amellyel a szénát szokták a bosnyák
parasztok hazavinni a rétjükről, aztán még azon az éjszakán csináltatott vagy harminc kereket.
Hajnalban az egyikre, jó puha illatos szénaágyra fölfektette a két karjában a királyt, a másikra
fölrakatta a tartalék kerekeket. Aztán azt mondta a bán a bosnyák parasztnak:
– Fiam! Ha hamarébb érünk Klisszába, mint a tatár, száz arany lesz fáradságod jutalma! Ha úton
ér bennünket, saját kezemmel ütöm le a fejedet!
Ügy robogtak a sziklás, hepehupás, vízmosásokkal szabdalt hegyi úton, hogy a nagy lármára
fejüket fölkapó hegyi pásztorok rémülten vetettek keresztet, és azt suttogták: “Istenkísértés!"
Meglehet könnyen, hogy arkangyalok kapták ölükbe a bosnyák paraszt könnyű fakószekerét, mert
már a harmadik napon megfújhatta a bebocsáttatást kérő kürtjelet a bán fullajtárja. Béla felült
belyukadt széna-derékalján, és kezét bágyadtán, elkínzottan nyújtogatta a magasba, s halkan, forrón,
szomorúan susogta:
– Mária, kedves!... Mária!... Mária!
A király az ünnepélyes üdvözlésére összegyűlt híveinek seregét csak homályos, szürke foltnak
látta. Báncsa István, az új esztergomi érsek árkus papirost tartott a kezében, komoly ünnepi beszédre
készült. Mellette topogott Benedek székesfejérvári prépost, Bertalan pécsi püspök és István zágrábi
főpaptársa, aztán Hahót Arnold, és sokan mások. Mintha nem is látná őket, akár a világtalanok, maga
elé messzire kinyújtott karral, egyre gyorsuló léptekkel sietett felesége felé. A végén már valósággal
szaladt, s amikor egymásra borultak, úgy fonódott össze a felséges pár, hogy akik körös-körül álltak,
sírtak a meghatódottságtól. Egyetlen szavuk sem volt, csak megejtő gyengédséggel cirógatták
egymást, és könnyeztek mind a ketten. A háttérben álldogáló apácák nem tudták soká féken tartani az
izgága királyi csemetéket: a három király
382kisasszony elszabadult, és az apjukhoz rohant. Béla egyszeriben föleszmélt tragikus
fáradságából, kihúzta meggörbült derekát, és arcán aggódó kíváncsiság gerjedt:
– István! Hol vagy... kisfiam!? – rebegte, aztán ajkát beharapta, titkon remegve leste, nem esett-e
baja imádott fiacskájának?
De nem, nem! Egy sudár, karcsú, fiatal apáca sietett a királyhoz. Karján a mindenféle puha, meleg
szőrmékbe bugyolált pöttöm királyfi tárogatta két dundi karocskáját az udvara közepén álló király
felé. Eleinte gyanakodva nézte a torzonborz, subába burkolózott, szokatlanul borostás képű, idős
férfit, és sírással küszködve az apácához furakodott, aki ekkor valamit serényen a fülébe súgott. A
fiúcska arca feltündökölt, és erős, csengő hangon kiáltozni kezdett.
– Apám! ... Apám! ...
Féltek, hogy agyonszorítja fiát a király.
21
Mária toporzékolva kiáltozott:
– Nem vagyok hajlandó Spalatóban maradni. Ezt a várost egyetlen roham-, mai elfoglalja a tatár!
Nézz körül! Ember ember hátán! Ezer és ezer magyar menekült nyüzsög mindenütt! Még az utcákon
és a temetőkertben is magyar nemesasszonyok sátoroznak!
– De Mária kedves! Spalato komoly kővár, és...
– Amelynek az őrizői el sem akarják hinni, hogy jönnek a tatárok! Azt rebesgetik, egy horvát
hegyi törzs lázadt csak fel, azok csapnak ekkora lármát! Menjünk azonnal vissza Klisszába, ahol ez
ideig is várakoztam reád, amíg ide nem parancsoltad jönnöm az esztergomi érsek úr útján! Én Kiissza
vastag, magas falaiban bízom!
Béla szíve majd szétpattant a reászakadó hallatlan aggodalomtól. Most vágjanak neki a rossz
hegyi útnak, akármilyen rövid is? És ha éppen szembe talál robogni velük a tatár? Híre jött, Kádán
kán őrjöng, és dühében, amiért Béla kicsúszott a karmai közül, az Una parton lemészároltatta
valamennyi magyar rabját, akiket addig magával hurcolt. Az Űristen sem mentheti ki őket a tomboló
kán karmai közül, tizenkét légió arkangyal élén se! De Máriát ismerte, amit egyszer a fejébe vett, az
élete árán sem visszakozik tőle, hát rövid habozás után, erős fegyveres őrizettel, mégiscsak útnak
eredt a családjával. Soha még ilyen hosszú utat! Soha még ilyen förtelmes izgalmakat!
A klisszai várban már lázas buzgalommal készülődtek Béla úrék méltó fogadtatására. Az
épületeket meszelték, a szalmazsákokat újratömték, a párnákat rázogatták, a kulcsár a kamrákat,
raktárakat vizitálta, lesz-e mindenféle ele mózsiából elegendő a felséges családnak? Hisz ki tudja,
mennyi időre szorítja be ide őket, ha megérkezik a tatár sereg? Milyen erős volt a klisszai vár?
– Kiissza bástyáira támaszkodik az égbolt! – szokták mondani büszkén a derék, szálfa termetű
dalmátok, s így is lehetett valahogy, mert ha csak egy tenyérnyi felhőcske is megjelent az örökké
sugárzó kék égbolton, biztosan sokáig elidőzött Kiissza fölött. Mintha fennakadt volna a vár cifra
pártázatú tornyain. De Bélának a szívét annyira eltöltötte a családjáért érzett aggodalom, hogy még
csak leszállni sem engedte övéit a szekerekről, a lovakról.
– Gyerünk vissza Spalatóba! – csattant föl idegesen ide-oda járó szemmel,. de végtelenül
határozottan.
Tudta, váratlanul nem üthet rajtuk a tatár, hiszen Tűrje Dénes igen bölcsen. gondoskodott róla,
hogy egy ketrecre való spalatói galambot Bihácsba vigyen egy szélsebesen vágtató királyi
lovascsapat, s ha felbukkan a tatár Bihács alatt, tüstént útnak indítják a sebes szárnyon suhan- égi
futárokat. De nem tudott nyugton megülni Spalatóban sem. Másnap Trogir várába költözködtek, s a
következő napon onnan is továbbmentek, Bua szigetére.
– Bocsássatok meg – dörmögte fanyarul a király –, nem tudom, mi lehet velem. Iszonyúan félek.
Ügy érzem magam, mint az egér, amely látja, már lelapult a macska, hogy ráugorhasson és
fölfalhassa.
S mintha csak Béla úr aggodalmait kívánta volna igazolni, jött a hír:
– Kádán kán megjelent Kiissza vára alatt! Annyi a katonája, mint nyáron a légy!
A spalatóiak kemény harcra készülődtek. Tudták, a várost és a fellegvárat csak hetekig, hónapokig
tartó makacs ostrommal lehetne elfoglalni, mégis aggódtak, mert rengeteg magyar menekült
szorongott a gyönyörű városban. Ezeknek enni-inni adni! Hajaj! S ha Isten ne adja, valami járvány
találja felütni a városban a fejét, rakásra hal mindenki: dalmát, tálján, horvát őslakos és magyar
menekült. És persze nagyon sok függ attól is, miféle ostromszereket hozott magával a tatár. Erősen
bíztak benne, hogy a rossz hegyi utakon <SUB>f</SUB>nem tudott Kádán kán magával cipelni
elegendő mennyiségben kőhajító ballisztákat.
A hír hallatára Béla király minden porcikájában reszketni kezdett, és mind a két kezével
megragadta a trogiri városbíró kezét:
– Barátom! Adj nékem egy hajót! Hadd szálljak egy gálya fedélzetére szerencsétlen családommal!
– Felséges uram! De hiszen Trogir vára szigeten épült! Mióta tud tengerre szállni a lovas tatár?
– Mindegy. Bocsáss meg. Csak egy gálya hátán tudom biztonságban a csa
.1
*
ládomat. Ha te is átélted volna ugyanazt, amit én, nem csodálkoznál rimánkodásomon!
És hajóra szálltak, és a tengerészeknek fogniok kellett a vitorlafeszítő köteleket, az evezők nyelét,
hogyha szükség adódna, azonnal elindulhassanak, Velence fele.
 Lélek sem moccant a Spalato fele futó keskeny országúton. A fényes csönd, akár egy millió
mázsás sziklatömb, agyonnyomta a világot. Béla karján tartotta a kétéves kis pufók herceget, aki apja
vállára hajtva fejét laposakat pillogva, kitartóan szopta hüvelykujjacskáját. A másik kezével Mária
vállát ölelte át a király, szemét a mozdulatlan messzeségbe fúrta, s közben úgy vert a szive, hogy
szinte kiugrott a helyéről.
22
Kádán kán ritkán veszítette el a fejét, de Kiissza alatt megesett vele ez a szégyen. Parancsára
felállogatták a város körül a magukkal hozott kisebb kőhajító gépeket, aztán záporozni kezdett a
kegyetlen kőeső a várra. Csatlakoztak a kán íjászai is, és a világ megtellett baljós huhogással,
vijjogással, szisszenve elvillanó, három láb hosszú, vaskos nyílvesszőkkel, amelyeknek a végére
piciny csuporban égő olaj volt töltve. Vagy gyerekökölnyi cserépbomba, amely célba érve hangos
pukkanással repült apró darabokra, repeszeivel könnyebben megsebezve a közelében álló védőket.
Kiissza védelmezői hangos gúnyhahotával fogadták a tatárok, mongolok hiábavaló erőlködését. A
velencei zsoldosok, akik a világ valamennyi nyelvén gagyorásztak – de legalább néhány szót
biztosan tudtak –, leordítoztak nekik mongolul a falról:
– Nyögjetek is közben, különben megszakadtok!
Csak röhögtek a kőesőn, a nyílvessző-zivataron: egyetlenegy sem tudott a falakon belülre repülni,
hangos dörejjel csapódtak a kétszáz láb magas várfalaknak, utána pedig vészjósló dübörgéssel
zúdultak alá a várfalon és a várfalat tartó meredek szirtfok oldalán, a mandulaszeműek nyakába.
Kádán megunta a kétes dicsőséget, és kirántva kardját, felüvöltött:
– Roham!
Ha ott van az öreg Félszemű Párduc, meglehet, szégyenében és felháborodásában önnön kardjába
dől: ekkora melléfogás! Ilyen nagymérvű oktalanság! Ilyen óriási felelőtlenség! Ilyen égbekiáltó,
céltalan vakmerősködés! Hát hogyan szabad rohamra küldeni lóról-szállt mongol lovashadat égig érő
sziklafalak ellen, amelyek olyan meredekek, hogy a légy is hanyattesne rajtuk!?
A világ végezetéig mesélni fogják Kiissza derék lakosai, mit művelt a tatár nép, hogy vezére
parancsát teljesíthesse. Létrájuk nem volt, hiszen nem készültek arra, hogy várostromra kellhet
fanyalodniok, de tudták, a várat csak úgy foglalhatják el, ha belül kerülnek a falakon. Jobb híján
egymás vállára álltak. A várvédők hosszú nyelű, horgos körmű lándzsáikkal úgy piszkálták le őket
egymásról, mint a kertészek a hernyót a fa tetejéről. Halálsikolyuk, amíg alázuhantak, ide-oda
csapódva a kiálló szirtekről a mélységben hidegen csillanó tengerbe, tán örökké a klisszaiak fülében
fog csengeni.
Aztán egyik pillanatról a másikra elmúlt Kiissza alól a tatár veszedelem, akár valami hagymázas
álom. A mandulaszeműek valakit fülön fogtak, lent a városban, egy dülöngöző részeg velencei
zsoldost, aki nem került idejében a kapukon belül.
– Hát ti? – faggatta őket tört tatár nyelven. – Mi jót kerestek itt?
– Megfogjuk Béla királyt, és láncra verve futtatjuk Esztergomig Batu kán elébe, mint vásári
csepűrágó a majmát!
A kövérkés, kopaszodó velencei katonából kipukkadt a röhögés. Majdnem tőrt vágtak belé. Csak
nagy sokára csitult el annyira a hahotázhatnékja, hogy megérthették a szavát:
– Béla király? Itt, Klisszában? Meszet ettetek? Már réges-régen Trogir várában ül, és a markába
röhög, rajtatok!
Félreseperték, falhoz mázolták, mint egy rohadt dinnyét, és máris száguldottak Trauba, amelyet a
dalmátok Trogirnak neveztek a maguk ékes nyelvén.
Undok látvány volt a tömérdek tatár, amely egyszerre ellepte Trogir városát. Kádán az öklét
harapdálta tomboló indulatában. Egy napon belül már másodszor veszítette el a hidegvérét. “Ez az
átkozott sasfészek még rettenetesebb helyen fekszik, mint Kiissza! A tengerparton feneketlen láp
övezi a várost. És a vár? Átkozott balsors! Miért űzöl velünk ilyen kegyetlen tréfát?! Hiszen a várost
egyszerűen lehetetlen megközelíteni!? Szigeten ágaskodik! Tenger öleli minden oldaláról!"
Előparancsolta dalmátul tudó csábosát, és hevesen hadonászva hadart valamit neki. A lomha,
szökés férfi egészen a tenger szélére lépegetett, majd kardját övén a háta mögé tolta, hogy
könnyebben tudjon beszélni, aztán két marka tölcsérébe így kiáltozott:
– Hé, ti esztelen dalmátok! Hogy meritek a dicsőséges Kádán kánnak útját állni? Miért ártjátok
magatokat mások dolgába? Azt tanácsoljuk, szolgáltassátok ki Béla királyt és kíséretét kezeinkhez,
különben titeket is elsöpör dicső kánunk szörnyű bosszúja!
Béla a gálya orrában állva a száját rágta izgalmában. “Jaj, csak megfogadják, amire úgy kérte a
trogiriakat: ne feleljenek a tatároknak! Hadd kiáltozzanak! Amíg csak meg nem unják a dicsőséget!
De hát... a katonanépségnek nem lehet mindig parancsolni!"
A várvédő zsoldosoknak irtózatosan tetszett a tatár csahos dalmát beszéde, aki vesztére selypített
is, meg raccsolt is. Valahogy így hangzott dölyfös be
386 széde:.....eftelen talmattok! Hoty mejitek ti a dicőszédesz Tádán tannak... " “Mivét ávtjátok
madatokat... "
– Gyertek be a várba, ha tudtok, büdösök! Itt van Béla király! – rikoltozták a zsoldosok
nekihevülve.
A tatár lovasok föl s alá robogtak a tengerparton, fenyegetően rázták kivont, félelmetesen
villogtatott kardjaikat, buzogányaikat a várbéliek felé. A trogiriak erre a fenyegetőzésre azzal
válaszoltak, hogy a fal szélére álltak, letolták a bugyogójukat, és a pucér hátsófelüket mutogatták a
tehetetlen dühükben őrjöngő tatároknak. Remekül szórakoztak.
Csak a leszálló alkonyat vetett véget a nagyszerű mulatságnak. Akkor a trogiriak meghökkentek.
Halálos csönd ült a parton. Egyetlen tábortűz fénye sem villant. Csak néztek egymásra a falakon.
Miféle náció az ilyen? Nem is főz magának, sebtében kap be a tíz körme közül valamit? És a
sátraikban nem szoktak világítani? Mindenki alszik?
És reggel még jobban meglepődtek.
A parton nem volt sehol egy fia tatár sem. De még csak egy kettétört sátorcövek sem árulkodott,
hogy egyáltalán itt jártak a mandulaszeműek.
Béla megragadta a gálya kapitányának a kezét, s úgy kérlelte:
– Tudom, hogy elmentek! De mindenre kérlek, ami csak szent előtted, még se tégy minket még a
partra! Hadd töltsem a családommal még ezt az éjszakát gályád födélzetén. Hátha csak cselt vetnek?
Azt várják, hogy kimerészkedjek a partra! Hopp, mindjárt ott teremnének, és elkapnának!
“Mégiscsak megvagy, te kutya magyar királyi" N-e-e-e-m! Várjunk a partraszállással! Amíg a
gályádon vagyunk, semmi bajunk nem lehet! A szárazföld felőli oldalon még egy bevert fenekű
lélekvesztő sem maradt, amilyenek a homokos partra kihúzva szoktak árválkodni a világ minden
kikötőjében, ahol csak halászok megfordulnak.
Másnap már megengedte a király, hogy Barakony száz lovassal földerítő portyára menjen. Késő
éjszaka robogtak vissza, és már messziről kiáltozták az ujjongó trogiri lakosoknak:
– Egynapi járóföldre se híre, se hamva ellenségnek! Megszökött a tatár!
Béla letérdelt ott, ahol éppen volt, az utca kövére, és ég fele fordítva lehunyt szemű arcát, forró
fohászt küldött az Egek Urához, aki rettentő szorult helyzetéből kiszabadította.
De azért még egy álló hétig nem mozdult ki Trogir várából. Csak akkor vágtak neki végre-
valahára a hazafele vezető, végtelenül hosszú útnak, amikor már megjött a galamb Bihácsból is:
– Indulhattok, felség! Hazament Ázsiába a tatár!
3
*
III. RÉSZ
A FEKETE VILLÁM UNGÁRIA, TE SZEGÉNY! i
Mária királyné és a gyerekek még ősz végéig a trogiri várkastélyban maradtak, mert Béla még
hetekkel azután is, hogy olyan hirtelen eltűntek a tatárok, valami agyafúrt csapdától tartott. Pedig
mindig több megcáfolhatatlan bizonyítékát látta, hogy a sárga ördögök végképpen hazatértek a
messzi Ázsiába, Kipcsakba. A királyné környezetében maradt továbbra is a temérdek magyar
úriasszony, akiknek elesett a férjük a Muhi-pusztai csatában. De férfi is csak igen kevés eredt útnak a
királlyal. Botor szerencsejátékosnak nevezték Bélát, és fölösleges vaktnerősködéssé nyilvánították
utazását. “Miért kell kockára tennie az életét – háborogtak –, király nélkül akarja hagyni az
országot?" “Országot?" – nevetett föl keserűen Béla, s arra gondolt, ott áll a hajdani birodalom
gyepüjén, csupán egy lépést kell tennie, és megtudja, vajon van-e még egyáltalán Hungária. Hagytak
valamit belőle a tatárok? Mi lehet most Magyarországon? S ha egyáltalán
391 életben maradt volna valaki, mit szólna, ha azt tapasztalná, aljasul cserbenhagyta koronás
királya? Hát ki segítsen a boldogtalan magyaron, ha nem a tulajdon fejedelme? Csak rázta konokul a
fejét, és intézkedett, hogy a legszükségesebb dolgokat csomagolják kisládákba, bőrszákokba, s rakják
fel málhahordó lovakra. Most áldotta csak az Istent, amiért annak idején, amikor rászakadt a sárga
veszedelem az országra, kincsei felét Máriával indította útnak, s Bábenbergi Frigyes herceg aljas
rablótámadása után sem kell teljesen üres kézzel nekivágnia a jövőnek.
Maroknyi kíséretében is szép számmal akadtak idegenek, lombardok, frankok, németek,
dalmátok. Barakony látta, mennyire kedveli új híveit a király. De tán valamennyire együttvéve sem
volt annyira féltékeny, mint egy középtermetű, kissé hajlott hátú, vörösesszőke fürtű, betegesen fehér
bőrű, mindig bánatos nézésű, feltűnően nagy fekete szemű, szenvedélyesen bongyor szakállú zsidó
bankárra, a regensburgi Hénochra. Tulajdonképpen ő is nagyon szerette a halk szavú, rendkívül
rokonszenves középkorú férfiút, csupán azért neheztelt rá, mert a király szívében elfoglalta az ő
helyét.
Tulajdonképpen Spalatóban találkoztak össze véle. Hénoch éppen ott járt üzleti úton, egy
hajórakomány indiai borsot vett át egy görög hajóstól, amikor maroknyi kísérete élén berobogott a
dalmát kikötővárosba a rettenetesen riadozó király. Akkor pillantotta meg Bélát, amikor besietett a
városházára, némán, komoran, földre hajtott fejjel. Nagyon megesett rajta a szíve. Hénoch is tudta,
Magyarországot földúlta, puszta sivataggá silányította az istentelen tatár. Még útnak indulása előtt
hallotta, mit ír a dologról egy jeles müncheni szerzetes historikus: “Magyarországot háromszázötven
esztendei fennállás után eltörölte a föld színéről a tatár!" íme, egy földönfutó király, akinek nincs
országa. Akinek a koronája is csak úgy maradt meg, hogy véletlenül a felesége úti ládájába
csomagolták. Mert ha őfelsége ládájába rakják, akkor azt is elvette volna tőle az a bitang Bábenbergi
Frigyes. Szegény magyar király. Az ilyen boldogtalan sorsüldözöttek megérdemlik, hogy szeresse
őket az ember.
A sors úgy akarta, hogy találkozzanak és megszeressék egymást. Amikor Béla családjával Bua
szigete mellett a velencei gálya födélzetére szállt, már ragaszkodott hozzá, hogy Hénoch is vele
tartson. Az első látásra varázslatos dolog történt velük: a kölcsönös bizalom aranyabroncsa fonódott
köréjük. Két mondat elegendő volt, hogy mélységes barátságuk megszülethessen. Béla nem kérdezte,
milyen vallású vagy, Hénoch, és a bankár sem okvetetlenkedett sokat, kockáztassa-e minden
vagyonát, összeköttetését, hírnevét, jövőjét egy keresztény királyért, akinek nincs is országa: vele
ment.
Óvatosan csak ennyit kérdezett a trogiri Podest&
224; asztala mellett, kelyhét Béla felé emelve, halkan, egyszerűen:
– Uram, ismered ezt a mondást: Pecunia pecuniam parere non potest?
392 Béla megviselt arcára halovány mosoly derült, rábólintott, és ugyanolyan csöndesen, de
félreérthetetlen határozottsággal válaszolta:
– Cum hominis accessione potest.
Akkoriban ez a mondás széltében-hosszában bejárta Európát. A kérdést állítólag III. Ince pápa
őszentsége tette fel, inkább kijelentés formájában, mivel rendkívül haragudott a zsidókra, akik a X. és
a XI. században fáradhatatlan munkával, elképesztő szívóssággal komoly vagyonokat gyűjtöttek
össze Európa minden országában, mondván:
– A pénz nem szülhet pénzt!
A választ pedig a legderekabb, legbölcsebb európai fejedelmek egyike, a Canossát járt IV. Henrik
adta meg:
– Embernek hozzájárulásával, igen!
Ennek a kurta dialógusnak az elhangzása óta Béla és Hénoch úgy, olyan mélységes bizalommal,
megindító őszinteséggel beszélt egymással, mintha édes testvérek lettek volna. Volt idejük rá, amíg
hazaértek, Magyarországra. A király végtelenül megkedvelte a derék, tiszta szívű regensburgi
bankárt. Egymás mellett lovagoltak akkor is, amikor Karlovác közelébe értek. Barakony elsápadva
robogott vissza hozzájuk az előportyából:
– Felség! Fordulj vissza!
– Miért? – sápadt el a király arca, mert rosszat érzett. – Tatárokra... bukkantatok?
– Nem! De a patak hídja...
– Mi baja van a patak hídjának, Barakony? – termett a király testőrkapitánya előtt, és merően
rászegezte gyanakvó tekintetét. Barakony feje lehorgadt:
– Annak semmi baja, felség – dörmögte esetten, s Béla úr látta, hánytorog a gyomra beszéd
közben, mint a részegeké, akikre rátör az okádhatnék. – Hanem... végig, amerre cs ak a szem... ellát...
Halottak kihűlt tetemei borítják a rétet, a domboldalakat, erdei tisztásokat. Nem néked való látvány
semmiképpen, uram.
– Mi történt? Pestis pusztította el ennek a szerencsétlen tartománynak a lakosait?
– Nem, uram. Beszéltem egy favágóval, aki el tudott bújni előlük, az elmondotta, Kádán kán
dühében itt mészároltatta le az idáig magával hurcolt magyar rabjait. Gondolom, tán azért, mert...
téged nem sikerült elfognia, uram. Novigrádtól Lisnicáig és onnan Rakovácig, mindenütt magyar
halottak hevernek, ezer- és tízezerszám. A favágó elmondotta, a tatárok úgy tettek, mintha
megelégelték volna a háborúsdit, és el akarnák engedni rabjaikat. Elmetszették csuklóikon a szíjat, és
végigvágtak a hátukon a kardjuk lapjával. “Fussatok!" – ordították tatárul, s amikor a boldogtalanok
nekiiramodtak,
593 megpendültek a félelmetes tatár íjak, és... Fordulj vissza, jót akarok, uram! – könyörgött
Barakony, de Béla csak a fejét rázta és megsarkantyúzva lovát előre rúgtatott.
Novigrád előtt patak surran tova, amely a Kulpába ömlik később, s a szűk út ennek a völgyében
tárul szét, mint a kinyíló tulipán kelyhe. A király lova a fejét kapkodva, rémülten horkanva torpant
meg. Pokoli zagyvalárma fogadta a maroknyi hadat. Tíz- és tízezernyi holló károgott a szanaszét
heverő koncokon, s az út menti árok túlsó felén repedésig telizabált horpaszú farkasok hevertek, a
jóllakottságtól fáradtan oldalra dőlve. A nyelvük kilógott, úgy lihegtek, és nem mentek odébb
azonnal, még ha beléjük is rúgott a király. Borzalmas bűz ült a völgy fölött. Ügy hányt a király és
kísérete, mint a lakodalmakban, torokban szoktak a vendégek, a második napon. A lovak kötőféküket
szaggatták, a tömör hullaszagtól kétlábon táncoltak, mintha váratlanul gonosz bögölyhad rontott
volna rájuk: ki akartak szaladni a világból. Fülsiketítő volt az egybefolyó zúgás, morgás, károgás,
vinnyogás, döngés. Mindent kétujjnyi vastagon elborítottak a zöld és kék potrohú meg aranyos hátú
döghúsevő legyek. A paripák orra teli lett velük, és a lovasok szemét is majd nem kiverték az orcátlan
férgek.
A király rázkódó vállal kuporgott a nyeregben, a kapára roskadva, és mind a két szeméből
vastagon csörgött az undor és a borzadás könnye.
– Úristen! – nyöszörögte. – Uraménistenem! – És csillapíthatatlanul öklendezett, egyvégtében.
Végül is Barakony elégelte meg Béla úr önkéntes gyötrődését. Egyszerűen megragadta a király
lovának kantárját, és elrobogott vele, Lisnica felé.
Milyen mélységesen megrendítő jelenség, amikor a vándor temetéskor érkezik egy faluba. Éppen
csendítik a gyerekhangon jajveszékelő lélekharangot, a falu főutcáján gyászba borult férfiak fekete
koporsót emelnek a vállukon, és lassúdan ballagnak a temető fele. Ott már tátong a megásott
sírverem sötét torka, alig várva, hogy örökre elnyelhesse a halottat. Százak és százak zokognak a
nyitott sír körül. A közömbös szemlélődő is érzi, egy emberélet ellobbant, valaminek mindörökre
vége, vége, vége...
Mit érezhetett hát Béla király, amikor a novigrádi szörnyűségek látványától még erősen hánytorgó
gyomorral megérkezett újra Pannóniába, és itt kibomlott előtte a felmérhetetlen iszonyat.
Kíséretének tagjai, a spalatói johannita lovagok, a két Frangepán gróf, Frigyes és Bertalan és
Brebiri gróf messze elmaradt, csak Hénoch és Barakony követte, szorosan mögötte lépegetve,
alázatos konoksággal, hiába intett nékik
394 többször is ingerülten a király, hogy egyedül akar lenni ezekben a megrendítő órákban.
– Barcs... – lehelte Béla, elszoruló torokkal, kezét tétován a szeme magasságába emelte, mintha
kőből faragott szarkofág födelét akarta volna fölemelni, és nagy fekete szeme revesen fénylett
közben, mint a pállott foszfor. Valaha talán kétszáz különféle ház sorjázott a nagy falu közepén
keresztülfutó országút mentén. Egyetlenegynek sem volt födele. Amelyik gerendából épült,
amelyiknek nád volt az oldala, zsupp a födele, mindenik porig égett. Térdig süppedt el a nyugtalanul,
nehezen döngő szívvel, tanácstalanul ide-oda ődöngő király a zsíros, ruganyos, puha, kesernyésen
bűzlő koromban, pernyében, amely fölrebbent léptei szelétől, és mintha fekete hó hullott volna a
sziporkázóan kék tavaszi égből, ellepte Bélát, ujjnyi vastagon. Néha a már megikrásodó szemét alatt
tetemre hágott a lába, olyiknak ki is meredt a buckák alól a karja vagy a feje. Az út közepén még
nehezen, de azért felismerhető állapotban egy anya hevert, nem messzire tőle kicsinyének a
csontváza fehérlett. Az asszony teste mellől váratlanul egy sűrű szőrű, jóllakottságtól fénylő irhájú
ordas emelkedett lábra. Lustán hördült, és a király lába felé kapott.
– Jaj! – kiáltott föl Hénoch ijedten, és jobb híján, mivel semmiféle fegyvere nem volt, kétszarvú,
hegyes süvegét vágta a toportyánféreghez. Addigra már Barakony is észrevette a királyt fenyegető
veszedelmet, és kardjával kioltotta a bestia életét.
– Ezek – rezzent össze a király, és rámeredt a még rángatódzó dögre –, ezek itt... itt mernek? így,
mint a... az ebek?!
Lépegettek tovább a néhai templom felé. Lelke mélyéig megrendülve meredt a király a ronda
romhalomra. Miért, miért se, valamilyen oknál fogva, éppen térdmagasságban falhatta a pusztító tűz
a kis boronaépületet, amikor kialudtak a lángok. A kicsiny bronzharang megalvadva, alaktalan
tömegként fénylett elő a lilásszürke hamuból. Az oltárt kőből állíttatták Barcs hajdani lakosai.
Mindhárman hitetlenkedve pillantottak egymásra, mert ott látták rajta a plébános miséző
aranykelyhét. Béla gázolt oda elsőnek a hamutengerben, és csodálkozó kíváncsisággal kapta fel.
– Hogy lehet, hogy ez a drága aranymarha nem kellett azoknak az istenverése tatároknak? – De
még ugyanabban a szempillantásban öklendező undorodással hajította el a kelyhet, mert észrevette:
egy kaján pogány ördög belépiszkított, miután a templom leégett. – Állatok! – hörögte elboruló
arccal a király, mélyen megsértve vallásos érzésében. – Fenevadak! Kétlábon járó szörnyetegek!
Az egész faluban egyetlen eleven lelket sem leltek. Messzebb a hátuk mögött hömpölygött a
megáradt Dráva, tompa, fenyegető moraja a fülükbe csengett.
595
– Félre kéne verni a harangot – riadozott a király –, fusson mindenki, árvíz fenyeget!
– Harangot? Megolvadt!
És ki fusson innen, és hova?
Hát még mindig nem értitek? Magyarország nincs többé! Elpusztult! Porig égett! Halomra
gyilkolták! Mint a sáskák a meglepett mezőt, tökéletesen kirabolták! Egy lyukas cinkanalat meg nem
hagytak! Talán csak – durva gúnyból! – ez a megcsúfolt templomi kehely maradt meg! Űristen!
Micsoda embertelen gonoszság kellett hozzá,ezt kitalálni!? Tán arra gondolt a mandulaszemű
gazember, ha valaha mégis egyszer keresztény ember tévedne erre, hát lássa, mi Európáról a tatár
véleménye!
És a halottakról is levonták a gúnyát! Még a döglött állatoknak is lehúzták a bőrét! A hombárok
földjét kongóra seperték! A kedves kicsiny akóshordók fenekét beverték, amit nem tudtak meginni,
ami nem fért föl szekérre, tevehátra, inkább elfolyatták: ne maradjon meg semmi sem! Minden
vesszen, minden pusztuljon el!
Ügy reszket a király megkínzott teste, mintha fázna, annyira gyötri a lelkét eltöltő keserű,
tehetetlen bánat.
Hénoch – amíg a farkas mordulására föl nem ocsúdott – nézelődött. Se inge, se mása nem volt ez
a kis magyar falu a megáradt folyó partján. Megkísérelt tökéletesen közömbösnek maradni, mint akit
az egészből a világon semmi sem érdekel. Megpróbálta elképzelni, vajon Béla mit gondolt volna, ha
kétszáz esztendővel ezelőtt Kölnben, vagy Mainzban, vagy Mevilingsho f énben, vagy Mönsben,
vagy Kerpenben járt volna, ahol ezrével gyilkolták le a megőrjített keresztesek a zsidókat. Vajon a
halott zsidók látványa is ennyire megrendítette volna őfelségét, mint a saját alattvalóinak felpüffedt,
már erősen rothadó teteme? Aztán lassan égni kezdett a füle hegye, és orcája elveresedett, olyan lett,
akár a haja. Egyre jobban szégyellte magát hűvös közönye miatt. Hiszen Béla nem volt ott a gyilkoló
keresztes csürhe sorai között! Béla a hajdani pápa, III. Ince gyűlölködő, fogcsikorgatva tiltakozó
mondására, hogy pénz nem szülhet pénzt, azt válaszolta, embernek hozzájárulásával: igen! Béla
bölcs fejedelem, Béla a szabad kereskedelem híve, és különben is: Bélára most rászakadt az ég!
Király, akinek nincsen országa. Akinek az országát megölték. Mint a keresztesek a kölni, mainzi,
mevilingshofeni, mönsi, kerpeni és angliai és franciaországi és spanyolországi zsidókat. És ezek is és
azok is tökéletesen ártatlanok voltak. Mikor gondolatai idáig értek, ekkor ugrott föl a király lába előtt
a pukkadásig jóllakott farkas, és Bélára kaffantott sárga agyarú pofájával. Nem tudott hirtelenében
mást tenni, lekapta süvegét, és a hátborzongatóan ronda féreghez vágta. Nagyon megkönnyebbült^
396 amikor az a szálfa termetű vitéz odaugrott, és a kardjával kettéhasította a ronda dögöt, akár a
kunok szokták a kutyatetemet, amikor valamire esküdni akarnak.
A király bánata mindjobban átragadt Hénochra. Rendkívül lesújtó látványt nyújtott az elpusztított
falu. Egyetlen óriási ravatal, amelyen tucatszám hevernek a tetemek. Mindegyiket valami
felfoghatatlanul kegyetlen alapossággal gyilkolták meg. És rajzanak mindenütt a döglegyek, a varjak,
a hollók, az elvadult kutyák és macskák, a sasok, a szénné égett házroncsok vackaiban farkasok
vicsorognak háborítóikra. És egyetlen egy kút vize sem iható, mert mindegyik kútba is belelöktek
egy-egy holttestet. Égy marék búza nincsen az egész faluban. Az országutat magasan fölverte a gaz, a
lépegető király álláig ér a bojtorján, a gyom, a szamártövis.
Észre sem veszik, kiérnek a meggyilkolt faluból. Az utat a falun túl még jobban benőtte a fű. Az út
menti fák és bokrok is elvadultak, összefogózkodnak az út fölött; mint bolondos szerelmesek ujjai
fonódnak össze a tövises indák, görcsösen csapkodó ágak. A király egyre gyorsabban halad ebben az
őrült szövevényben, és agyában lázasan dörömböl a gondolat, ami most, itt, a pokol küszöbén
született és töltötte el minden ízét, porcikáját: • – Szegény halott ország! Ne félj, föltámasztalak!
És megy utána a kedves, meghökkent, vörös hajú kis zsidó, és arra gondol: “Csak vágj neki,
melletted állok, uram."
Béla úgy érezte magát, mint a bibliabéli angyal, aki kagylóval akarta kimerni a tengert. Ment,
ment, mint a megszállottak, faluról falura, és hideglelős irtózással látta, minden emberi képzeletet
felülmúl a tatárdúlás! Rakáson hevernek a foszló, bűzlő, temetetlen holtak és állati dögtetemek. A
házacskákban semmi élelem. Ha hirtelen elő is kerülnének eltűnt lakóik, mit ennének a
szerencsétlenek? Ami bútort nem vittek el a kivonuló mandulaszeműek, azt rapityává törték, és a
darabjait gyűlöletes gondossággal szerteszét szórták. A főútvonal mellett fekvő falvakban egymillió
bizánci solidusért sem találnának élő embert.
– Talán majd a mocsarak között! Talán majd a hegyek között! – lihegi Béla elkínzottan izzó
szemmel, eltorzuló arccal, és markába vájja körmeit a bénító izgalomtól: mikor toppan már elé egy
eleven ember?
De azoknak eszük ágában sincsen mozgolódni: a Dráva-part, a Balaton roppant, megyényi
mocsarai, a Mecsek, a Bakony, a Zselicség járhatatlan ősrengetegeiben lappanganak. Béla és kísérete
arra megy, és ujjong, amikor emberei végre az első vékonyka, kéken didergő füstcsíkot a fák tetejéről
körül
397 lesve megpillantják. Odasietnek, és közben a király valamennyi kürtösével, síposával fúvat,
vereti a dobokat, hogy biztosan mindenki meghallja a környéken, és tucatnyi katonája ordítja, hogy
ujjnyi vastagon kidagad a nyakukon az ér:
– Emberek! Itt van Béla király! Elvitte az ördög a tatárt! Jertek elő!
De erre sem moccan senki sem elő. Végre, csodával határosán, előbotorkál egy szőrmók, fehér
hajú aggastyán, Pécstől nem messze, a cserkúti erdőből. Egyedül maradt meg Cserkút dolgos
népéből. A király nem akar hinni a fülének: másfél esztendeje egyedül él.
– öreg, tévedsz! Vagy hazudsz! Vagy nem emlékszel! Lehetetlenség, hogy egyedül maradtál meg!
Bizonyára rejtőznek még rajtad kívül mások is a rengetegben! Csak addig nem mernek előbújni,
amíg meg nem tudják, hogy te milyen eredménnyel jártál!
A férfi csak rázza a fejét, és szórakozottan rántja helyére az elcsúszott, megvedlett farkasbőrt a
vállán.
– Senki uram! Értsd meg már végre, senki sem maradt meg. A tatárok kétszer bolondították elő a
népeket a rejtekhelyükről. – Mindig a te neveddel takaróztak – mérte végig gyanakvó pillantással a
részvéttől sugárzó királyt; mintha nem akarna hinni a tulajdon szemének. – A te kezed vonását, a te
királyi bíborpecsétedet mutogatták a hiszékeny népeknek. – Sötét mosoly villan az emberroncs
szemében: – Aztán amikor elvégezték a munkát, amit a tatárok akartak tőlük, akkor lemészárolták
őket. S amikor kitakarodtak, vérebekkel hajtották meg az erdőt. Fától-fáig, bokortói-bokorig
lépkedtek. Még a madárfészkeknek sem kegyelmeztek meg, nem ám hogy az élő embereknek!
– Drága felebarátom! – ölelte szívére a király. – És te... te hogy menekültél meg?
– A hegy oldalából egy föld alatti patak bukkan elő. Gyermekkoromból ismerem: barlang száján
lép ki a föld alól. Szembegázoltam a vízzel, és három napig a zúgó, jéghideg víz fölött kuporogtam
egy sziklán. Nézd, uram, örökre meggémberedtem. Soha többé nem tudom a derekamat, a tagjaimat
kinyújtóztatni!
Béla tompa részvéttel ingatta a fejét:
– És mit ettél, te boldogtalan?
A rémalak vállán, a farkasbőr alatt szákféle rejtezett. Belenyúlt saskaromforma, meggörbült
ujjaival, és valami barnát nyújtott Béla felé.
– Mi ez, édes fiam?
– Kenyér. Ezt ettem hónapokig, uram. ízleld meg.
Béla először a körülöttük álló, sopánkodó híveire tekintett, akik néma, dühös fejrázással
dirigálták; “Eszedbe ne jusson!" De a király szívébe félelmetes erő költözött, amikor végigtántorgott
a tönkredúlt Barcs utcáin. Elszántan
39
*
odanyúlt, elvette a kemény micsodát, megpróbált letörni belőle egy darabkát. Nem sikerült.
Kőkemény volt. Akkor nagy keservesen leharapott belőle valamicskét. Nagyon óvatosan az ínyéhez
nyomta a nyelve hegyével, aztán szétmorzsolta. Kisvártatva végtelenül keserű íz ömlött szét a
szájában. Mintha epehólyagot harapott volna szét. Nyelni akart egyet, de nem ment, a gyomra
tiltakozott az ördögi keserű falat ellen. Kisvártatva szája szélén hab buggyant ki, mint az
ördöngősöknek szokott, amikor rohamuk van. Aztán végtelen röstelkedéssel, de csak kiköpte a porba.
– Tölgyfamakkot őrtem két lapos kő között. Meg árvabúzát, meg virágosbükkönyt. Amit leltem,
abból kotyvasztottam.
Hitetlenül nézték, mintha csodát láttak volna a király kísérői. Addigra már mindegyikük
megkísérelt eltüntetni legalább egy falatot abból a fekete rabvallató kulimászból, de lenyelni egyikük
sem tudta. Undorodva, fújkolva, de mindegyikük kiköpte.
– Legelőször enni kell adnunk nékik, uram – susogta Hénoch megrendültén, látva a csont és bőr
koldust, akinek pergámensárga bőre ráfonnyadt ijesztően kimeredő járomcsontjaira.
– Igen – rebegte a király –, ha nem adunk a szerencsétleneknek, éhen hal, akit életben hagyott a
tatár!
– Mennyi pénzed van búzára? – kérdezte csöndesen a bankár.
Béla szívébe belényilallt a szomorú harag. Tulajdonképpen mindén pénzét elrabolta tőle Frigyes
herceg, vagyonának csak a kisebbik fele maradt meg, amelyet előre küldött Dalmáciába, Máriával.
Óvatosságból a maradéknak is egy jó részét még Trogir várában hagyta, mert hátha... Hátha újra ki
kell menekülnie az országból, hiszen könnyen meglehet ám, hogy... csak játszódik a tatár! No, és ha
odaadja mind, amit magával hozott? Hogy tud abból jóllakni egy egész árva ország? És ha ma
jóllakik, miből fog jóllakni holnap, meg holnapután? És egy hónap múlva? Egy fél esztendő múltán?
“Úristennyögött föl a király keservesen, és mind a két kezével csapzott fürtjei közé túrt. – Miből
adok nékik enni, uraménistenem?"
– Máté! Mennyi a vagyonunk?
– Valamink van, de az nem sok! – mordult a tárnokmester, gyanakvó pillantással oldalazva végig a
királyt meg a bankárt. “Pénzt pedig nem adok – gondolta dühödten –, ha megfeszültök, akkor sem!
Nincs pénz! Ami kevés pedig van, az kell a királynak!"
– Mindegy, Máté fiam! Amink van, annak legalább a felét oda kell adnunk.
– Jajajaj, ne tedd ezt! – siránkozott kezeit imára kulcsolva a már fiatalon erősen potrohos Csák
Máté kemény fejhangon, ahogy a gólya kelepei. – Ha mindenedet odadobod, akkor mit fogsz enni te
magad holnapután, uram?
399 Béla mélyet sóhajtott. Elkomorodva legyintett:
– Ne legyen gondod azzal, fiam! Amíg van tölgyfamakk, meg árvabúza, addig én sem halok éhen.
– Aztán a bankárhoz fordult, megragadta a vállát, gyengéden megrázta, úgy sürgette: – Hénoch! Édes
hívem! Szedd a lábad a nyakadba! Búzát hozz, lovakat és igavonó barmokat! De birkákról, nyulakról
és tyúkokról se feledkezz meg! – Szomorkásán elmosolyodott. – Arra gondolj, hogy te vagy a
magyar Noé! Hogy segítened kell újjászülni egy megsemmisült országot. Egyetlen fontos állatról se
feledkezz meg! De mindegyik fajtából százat, ezret, tízezret hozzál!
“Miből, uram, miből?!" – vakarta meg gondolatban a füle tövét Hénoch, de kedvesen mosolygott
hozzá, éshangosan azt mondta:
– Majd nagyon igyekszem, uram! Nem fogsz csalódni bennem, uram! Akkor már a hóna alatt volt
a szép, bőrrel bevont láda, benne harmincezer arany és egy zacskó értékes, ritka drágakő. “Hát
bizony... még kérni kell majd hozzá hitelt, jócskán! Sorra végig kell instálnom valamennyi augsburgi,
nürnbergi bankházat!"
De Hénoch látatlanban is tudta: adni fognak. Nem szerelemből, illő szép kamatra, és megértik
majd, hogy rettenetes nagy bajban van szegény Magyarország. S azt is tudják, hogy ők: Európa csak
azért nem osztoznak vele iszonyú sorsában, mert... Magyarország, akár a hullámtörő gát, tulajdon
testével felfogta a gyilkos hullámokat.
Igen, a pénzváltók okos emberek. Tudják, igazi emberbaráti gesztusukról beszélni fog az egész
világ. És jól tudják azt is, hogy a pénzüket az utolsó dénárig visszakapják hamarosan, a busás
kamatokkal egyetemben. Hiszen Magyarország igazi tej jel-mézzel folyó Kánaán, ha... Ha most
gyorsan, közös erővel talpra állítják.
És azt is jól tudják, ezt meg kell tenniök, mert ha most nem segít Magyarországon Európa, akkor
talán sohasem heveri ki a tatár veszedelmet, s ez esetben óriási, tárva maradt kapu ásít a halál os
veszedelmekkel fenyegető Ázsiára!
Béla Barakonyt akarta elküldeni Hénoch útimarsalljául. A tatárjárás óta még bizonytalanabbá vált
Európa-szerte az utazás. De a kapitány megtagadta az engedelmességet:
– Uram, üttesd el a fejem, akkor sem hagylak magadra! Annak, aki Hénoch urat elkíséri, könnyű
dolga lesz! De téged ebben a pokolban ezer veszély fenyeget. Veled maradok, uram!
Béla csupa-seb szívének nagyon jólesett kedves hívének ragaszkodása. Ahogy
400a hó alól kibújt sápatag virág vágyódik a napsugárra, úgy áhította a megkínzott király a
szeretetet.
A nagy tragédia óta sokkal közvetlenebb lett Béla. Szinte elvárta, hogy Barakony az éji órákban
mellette maradjon, és végighallgassa keserves vívódásait, szíve mélyéből ellenállhatatlanul feltörő
vallomásait. A kapitány végtelenül elcsodálkozott, látva, ilyen rövid idő alatt milyen óriásit változott
a király!
Mintha kicserélték volna! Nem aznap találkozott vele legelőször, alaposan ismerte lelki
tulajdonságait, szeszélyeit, rögeszméit, bikavadító akaratosságát. A tatárjárásig például a király
határozottan szerette a magányt. Azelőtt mindent többször is megrágott, mielőtt szavakba öntötte
volna. Háromszor kinőtt a szakálla a kancellista deáknak, amíg egyetlen levelet lediktált neki,
annyira vigyázott mondanivalója tisztaságára, szavai, kifejezései választékosságára, stílusának
csattanósságára. De most? Régi barátai, köztük gyerekkori játszótársa, szegény megboldogult Mátyás
esztergomi érsek sem ismerne reá, ha valami csoda folytán föltámadna és találkozna véle.
A Muhi-pusztai csatavesztés, a keserves bécsújhelyi lecke, a pápa és a német császár dermesztő
közönye, a segesdi lappangás, a lélekszakasztó dalmáciai rohanás, a szívettépő topogás a trogiri
gálya himbálózó födélzetén, aztán ez a tömény borzalom a felbolygatott temetőhöz hasonlatos
országban: mindez gyökeréig megváltoztatta a királyt. Ugyan, még hogy magány?! Most azt akarta,
éjjel-nappal emberek vegyék körül, mint tengerben álló sziklát a víz. Valósággal félt, reszketett az
egyedülléttől.
Belékarolt Barakonyba, le s föl sétált vele a segesdi palota nagyszálájában, ahol is új, ideiglenes
királyi székhelyét kijelölte, s közben ömlött belőle a szó:
– Édes fiam, te aztán igazán jól ismersz, nálad jobban tán egyetlen hívem sem tudja, én eddig
telides-teli voltam a legkülönfélébb ordító hibákkal. Eddig semmivel és senkivel sem törődtem,
minden akadályon keresztülcsörtettem, akár a bivaly. Ne rázogasd a fejed, semmi szükségem
udvaronci tiltakozásodra! Én eddig... vak voltam, fiam! Az embereket két táborra osztottam. Ezek itt
híveim, mert ezek azt akarják és pontosan úgy, ahogy én, ezek pedig ott az ellenségeim, mert... mást
mernek akarni, mint én, a királyuk. De az is elég volt, hogy valakit odasoroljak, ha csupán másként
akart megoldani valamit, mint én. Igaz? Látod, bólintasz, önkéntelen, tehát igaz, amit mondtam.
Almok után szaladtam! öregapám országát akartam föltámasztani, ez volt a legsúlyosabb hibám és
bűnöm is, fiam. Visszaállítottam a királyi vármegyéket, egyik napról a másikra elkoboztam
birtokokat. Vér és könny és átok kísérte lépteimet! Semmivel sem törődtem, senkire sem hallgattam!
Emlékszel még arra a drága jó öreg Vejte Tódorra? És még száz más derék, okos úrra? Min
401denkit könyörtelenül félretaszítottam, ha elállta az utamat. Mindig szembegázoltam az árral!
Barakony meg sem mert mukkanni. Valahogyan olyan volt most, mintha gyóntató papjának
vallaná meg bűneit a király. Inkább egyre csak azért fohászkodott, valahogyan meg ne zavarják most
őket. Jaj, csak abba ne hagyja. Most zárta igazána szívébe Béla urat, aki a legnagyobb dolgot műveli,
amit ember tehet a földön: beismeri a hibáit. Szinte elevenen megőrli önmagát, mint molnárok a
búzát. De hát... őrletés nélkül nem ehetünk kenyeret, ez a hétköznapok legszigorúbb törvénye.
– Semmit sem csináltam jól, amit ez ideig csináltam! – sodorták elő egymást a szavak a királyból.
– Ha egészen igaz akarok lenni, hát eddig... hiába éltem, fiam! Hat évig... tovairamló víz hátára írtam
csak a nevem. Ahogy látom, csupa konok ellenséget szereztem magamnak. Nem hiszed a szavam?
Akkor mivel tudnád megmagyarázni Muhi-pusztai tragédiámat? Ma már tudom, Muhi-pusztánál én,
IV. Béla veszítettem el a csatát! Az emberek távolmaradtak, vagy kényszeredetten, kelletlenül jöttek
el. A főuraim nem szerettek, azt kívánták magukban, vagy hangosan: “Egyen meg a rosseb!
Zúzzanak pozdorjává a tatárok!" Hogy ne adja az Isten, hogy én győzedelmeskedhessen!.! Ügy
cselekedtem, mint az ostoba kertész, aki féltett kis virágoskertjén otromba bivalycsordát kerget
keresztül, aztán hőzöng, ájuldozik, hogy letaposták csepp palántácskáit, szivárványszínű
virágocskáit. Igen, igen, Barakony, én tudom súlyos hibáimat! Mindenkitől csak elvettem földet,
kincset, rangot, ezáltal kiöltem híveim szívéből az irántam és trónom iránt érzett szeretetet! Vétkeim
súlyát csak növeli, hogy ezt akkor cselekedtem, amikor körülöttünk egész Európában valamennyi
fejedelem, két marékkal nyúlva iszákjába, csak adott, mindenkinek csak adott: birtokot, rangot,
vagyont, jövedelmet! Hát szabad-e csodálkoznom, hogy egyedül maradtam? Hogy halálra gázolt
Batu kán, meg az Aranyhorda? Iszonyatos árat fizettem makacsságomért, önfejűségemért, fiam! –
Szelíden, de nagyon határozottan ingatta szomorú, igen fáradt fejét a király: – Soha, soha többé!
Csak az Üristen erőt-egészséget adjon hozzá, meglátod, milyen gyönyörűséges tündérkertet csinálok
ebből az országból.
Elhallgatott. Barakony arra gondolt, valami igazán rettentő nagy dolog történhetett a királlyal. Ez
a sok csapás irgalmatlanul megkínozhatta, hogy minden eddigi dolgaival fölhagy. Eddig úgy küzdött
Öreg Béla országáért, ahogy az oktalan gyermek kergeti a szivárványt; a felnőttek, azok tudják, hogy
azt ember sohasem érheti el, de a kölyök, meglehet, belehal az örök, ostoba áhítozásba. Vagy kútba,
folyóba esik. Mert a szivárvány vége mindig fortyogó örvények fölött van.
40.2 Az éjfél vetette csak ágyba Bélát, de a pitymallat már talpon találta. Barakony féltette, hogy
összeroppan, de úgy látszik, az első csoda nem járt magában. Béla úr szinte ki virágzott a temérdek
munkától. Mint a sovány, csupa ín parasztlegényke is megférfiasodik, ha az ispánja vagy az apja
odaparancsolja a rengetegbe fát irtani, rönköt emelni. Ide-oda cikázott a segesdi kancellárián
körmölő deákok között, minden levelet, okiratot elküldés, irattárba helyezés előtt személyesen is látni
akart. Impúrumokat kellett készíteni mindenből, amelyeket lemásolás előtt őfelsége előbb még
kijavított. És nem hiányzott soha egyetlen fontos tárgyalásról sem, amely udvarában zajlott le,
külföldi követekkel, vagy a magyar bárókkal, idegen bankárokkal, lombard, német vagy frank
kalmárokkal. Legtöbbször Barakony gorombán elállta az ajtóban az útját, amikor egyik teremből a
másikba sietett.
– Jó ember, miért állód el az utam? Engem nagyon várnak!
– Nékem mindegy. Értsék meg a lombard ökörkufárok, hogy olykor enned is kell! – És karon
ragadta hatalmas szelídséggel, és a refektóriumba vonszolta, lenyomta egy székre, tapsolt, s hozták
az egyszerű ételeket, és valósággal beléimádkozta a királyba az ebédet, a vacsorát.
– No, most már mehetsz, édes felség! Vagy tán azt gondoltad, hogy csak a bőröddel kell
elszámolnom kegyes királynőnknek?
A testőrkapitány szavára Béla kemény, megrovátkosodott, csupa mély barázda orcája ellágyult. A
szeme megfényesedett, mintha mécset gyújtottak volna meg mögötte, és Barakony karját
megragadva halkan susogta:
– Mit gondolsz, jól vannak? Ugye, Istvánka szépen fejlődhet? És a csepp újszülött, a kicsiny
Margitka? Mit gondolsz, a királynénak lehet elég teje? Vagy dadusnak kell szoptatnia? – Keserveset
sóhajtott: – Ügy hiányoznak, el sem hiszed!...
Azzal rohant vissza a tárgyalószálába, és vitázott széles, heves gesztusokkal mindenkivel. És nem
tudta, hogyan hálálja meg a sorsának, hogy Hénochhal összehozta. Ahogy teltek-múltak sorra a
hónapok, egyre jobban tapasztalta, lassan már meg se tud moccanni nélküle. Hénochnak minden
európai nagyvárosban van ismerőse, barátja, rokona, valakije, aki tüstént teljesíti a magyar király
bankárjának kérését, követeléseit. Pedig iszonyú kérésekkel áll elő:
– Ésaiás! Szerezz nekem ezer szekér tavaszi vetőmagot!
– Hénoch! Te megtébolyodtál elmédben? Honnan? Talán egész Európában nincsen ennyi tavaszi
vetőmag! Akkor én honnan vegyek?
– Engem nem érdekel semmi, Ésaiás. Csak az az egy dolog, hogy szerezz! Akárhonnan,
akármennyiért, csak szerezz!
403 És ha nem tudnak összegyűjteni ezer szekérrel, csak háromszázzal, Béla akkor is tapsol
örömében, és a szívére szorítja Hénochot.
– Ember! Ember! Ember! – suttogja elérzékenyülten, végtelenül melegen. – Ki vagy te? Honnan
jöttél? Ki küldött, hogy mellém állj? Ugye, az Úristen?!
Hénoch szemérmesen mosolygott ilyenkor, lehajtotta vörösszőke, bongyor fejét, és legföljebb
szelíden felhúzta a vállát. De nem mondott semmit sem. Az ő eszében egyre találkozásuk első perce
járt, amikor a mellén hatágú mógendóviddal odaállt Béla úr elé, fején ocsmány, csúcsos,
fölszarvazott zsidó-süveg éktelenkedett, amelyet Regensburgban reákényszerítettek. Béla hirtelen
kinyúlt, dereka megsudarodott, hatalmas kezének egyetlen rántásával leverte a csúf fejfedőt Hénoch
fejéről, majd a sárga csillagot ragadta meg, és a bankár jól emlékszik, a malaclopó köpönyeg anyaga
is elszakadt, olyan hevesen szakította le őfelsége a megbélyegzése szimbólumát.
– Gyalázat! Micsoda disznóság! – hörögte vérbe boruló szemmel. – Összeomlik egy világ, és
akkor ember embert bélyegez meg?! Meg ne lássam rajtad többet ezt az ocsmány viseletet! Te
ugyanolyan ember vagy, mint akárki más, aki embernek született! Megértettétek? Nem akarom ezt
többet mondani, urak! – fordult sunyin mosolygó, komiszkodva fintorgó urai felé, akiknek nem
pontosan ez volt a magánvéleménye a zsidókról. Akik inkább Henrik, angol király elvét vallották: a
zsidó olyan, mint a szivacs. Beledobod az üzleti élet vizébe, teliszívja magát, néked csak a kezedet
kell kinyújtanod érte, és bármikor kicsavarhatod. A te méhed, mert te eteted, tehát a méze is téged
illet!
Pfuj, dühöngtek az urak magukban, hogy ezután majd még egy vörös mózeshitűvel kell egy tálból
cseresznyézniök, a király szeszélye miatt. Már Béla apja, Endre úr is hajlamos volt efféle, feltétel
nélküli barátkozásra. Abból a kehes Téka ispánjából világ csúfságára még kamaragrófot is faragott!
De aztán szépen kifizette Téka! Amíg Béla Muhi-pusztán hadakozott a tatárral, a kamaragróf úr
minden vagyonát szekérre rakta, és kivágtatott az országból.
Hénoch tudja, az urak körében nem számíthat hálára, megértésre. Azok önző, mohó ragadozók,
akik csak a maguk koncára gondolnak, és minden szemernyi morzsa is tüzes vasként égeti a szívüket,
amit másnak juttat a király. Márpedig a tatárjárás óta Dárius is megirigyelhetné Béla már-már pazarló
bőkezűségét! Az urak gyanakodva hunyorognak és hitetlenkedve topognak: lehetséges, hogy ez a
király ugyanaz a király, aki még nem is olyan rég lovashaddal csikarta ki uraival szemben az Igazát?
De hát: a kancellár a markába nyomja a donációs levelet, őfelsége pedig úgy szorongatja, mielőtt
átadja, olyan heves, aggódó féltéssel, mint szerelmes vőlegény a menyasszonya kezét. De legyűri
ösztönös zsugoriságát, s végezetül is odaadja. Csak egyetlen szigorú föltételt szab az új
tulajdonosnak:
404
– Sokat gondolkodtam, melyik birtokot adományozzam néked, fiam! Ügy gondolom, ez a
tizenegy falu örömöt szerez majd, igaz? Csak az a kikötésem: a Balázs-hegy tetejére mához egy
esztendőre várat emeltess! Magam vizitálom majd meg, és ha áll a vár, további falvakkal
jutalmazlak! Ha nem: elveszem tőled ezt a tizenegyet is! Érted-e, édes fiam?
Mindenki zavart boldogsággal bólogat. Nem tudnak eltelni véle, hogy így megváltozott a király.
Nem kobozza el, ami a tied! Ad! Hatalmas birtoktesteket, falvakat, népestől, tucatszámra. Vagy csak
falvakat, néptelenül, ahol elpusztította a lakosságot a tatár. Ott azt köti ki feltétlenül, hogy hospeseket
telepítsen egy éven belül az uraság. Minden jogot megkap a hospes: bíráját maga választhatja,
dénáradót nem fizet, ha akar, kézműveskedhet, ha akar, kereskedhet, vásározhat, csak ha megint
jönne a tatár, akkor kell fiastól fegyvert ragadnia.
Mindenkit dugig megtöm földdel, címmel, vagyonnal a király. Aztán mégis sajog a szívük, amikor
látják: Béla Hénochot ülteti a jobbjára. Még Báncsa István, az esztergomi érsek őszentsége is csak a
bal oldali asztalszomszédja lehet a királynak. Még ezer szerencse, hogy ez a nyomorult zsidó szinte
állandóan külföldön van – sziszegik egymás fülébe, végtelenül undorkodva.
Béla tágra tárja szívének ajtaját, és mindenkit bebocsát rajta. Geregye Pál, az országbíró felvidéki
uraságot taszigáltat a király elé lándzsásaival.
– Miért engeded bántani szegény embert? – kérdi mélységes felháborodással Béla, és ráordít az
egyik lándzsásra: – Hagyd már abba, a teremtésedet!
Geregye Pál, aki egy esztendeig verekedett állandóan a tatárral, védelmezve a Duna sok száz
mértföld hosszú partját, és ragyogó küzdelemben feltartóztatta az Aranyhordát, míg Béla kimenekült
Dalmáciába, most felordít, mintha gyomorszájon vágták volna, ököllel:
– Ez a fickó nem ember, uram! Véres kezű vadállat!
– Ugyan, ugyan, csillapodjál, Pál úr! – rebegi a király, meghátrálva főembere indulatától. – Ki fia
borja, és mit tett, hogy így... Hogy ennyire megharagudtál reá?
– Ez a szemét fráter Kácsiknembéli Folkus, Simon bánnak, anyád gyilkosának édes rokona!
Felgyújtotta, kirabolta Nógrádot, Barsoi, Hontot és Hevest! Ahova nem jutott el a tatár, ott ő
garázdálkodott! Tanulhatott volna tőle kegyetlenséget a tatár! És te még védelmedbe veszed?!
– Nem, nem! – hímez-hámoz a király, sűrűn hunyorogva zavarában, mert szeretne igazat adni az
országbírónak is, és meglágyult szívére hallgatva kegyelmezne is az elébe lódított latornak is. –
Mégis... úgy gondolom, nem tudható: miféle ok vezette cselekedetében, és...
– Hallgass meg felség, mert itt vágom szívébe a tőrömet! Embereket gyilkoltatott halomra, hát
nem érted? De még a véres ruhájukat is leráncigáltatta
40$róluk! – Zsebébe túrt, és marék pénzt szedett elő, a lehulló érmék csengve gurultak szerteszét
az ebédlőszálában. – Idenézz! A te zsebedbe is belenyúlt! Odáig elment orcátlanságában, hogy hamis
pénzt veretett! De még mindig nem tudsz mindent! Hé, te máié pofa! Küldjétek be ennek a
gazembernek a szabadosát!
Rongyokba bagyulált öreg óvakodott be, a küszöbtől az istennek sem akarva beljebb kerülni. Ügy
kellett a király elé taszigálni.
– Mondd el, amit nékem elmondottál! – szólt rá Geregye Pál, hátrébb lökve súlyos kardját
derékszíján. – De semmit el ne hallgass, mert kimiskároltatlak!
Az öreg kétségbeesetten forgatta körbe apró, mulatságosán kék szemét, aztán amikor az
országbíró dühében oldalba vágta, hogy majdnem orra esett, egyszerre folyni kezdett belőle a szó,
mint bevert fenekű hordóból habzik kifelé a sör:
– Jó urak! Azon uraság, akiről kérdeztek, förtelmes disznóságok hosszú sorát mívelte várában. Ha
hiszitek, ha nem, azt is megtette, hogy magas hegycsúcson álló várának tornyában megcsendíttette a
harangokat, hogy a tatár elől menekülők odasiessenek. Amikor várába értek, terített asztallal várta
őket, rég nem látott finom húsétellel kínálgatta kényszerű vendégeit. Aztán... a vacsora fejében
elszedte tőlük mindenüket, amit megmentettek: pénzt, ékszert. Még a gyűrűiket is levonatta ujjaikról.
És ha a nők fülbevalója nem járt könnyen, ő maga két ujjal, egyetlen rántással kitépte a ampájukból!
– Vérzett? – kérdezte táguló őrlikkal ijedten a király, megrémülve Folkus lovag elébe táruló
hallatlan gonoszságától, és mind a két kezével belémarkolt köntöse elejébe, hogy ujjai remegését
leplezhesse.
– Igen! Nagyon-nagyon vérzett! Hiszen mondtam, hogy kitépte!
– Hazudik! – rivallt rá ekkor a láncokba vert Folkus keményen. – Én ezt az embert nem ismerem,
és ő mégis azt hazudj a, hogy ő ismer engem! Égbekiáltó ez a hazugság! Geregye Pál uram
irigykedik reám, ez az oka gyűlölködésének.
S akkor halk vinnyogással megnyikkant a torzonborz, toprongyos vénség:
– Én, még hogy én nem ismernélek, nagyságos uram? Hiszen... velem csendíttetted meg estelente
a harangocskát.
 – Átkozott gazember! Nincs is a váramban harang! Akkor hogyan húzattatn meg véled! – bömbölt
félelmetes hangon Folkus lovag a vénemberre, aki olyan kicsire gömbörödött össze ijedségében, mint
egy gyerek méta-labda, és hiába ordítozott vele aztán az országbíró, többé meg sem mukkant. Pedig
Geregye Pál fölrántotta a földről, ahova félelmében leesett, és kétszer hatalmasan arcul is csapta,
hogy az orra vére is kifecskendezett, a nyelve mégsem eredt meg.
406És Folkus lovag gúnyos fölénnyel vigyorgott sátánian dús bozontú szakálla oltalmában,
amelyből csak gonosz turcsi orra meredt elő.
– Mindegy: ez a szerencsétlen vénember berezelt, mert a gazdája megfenyegette! De engem nem
ijesztesz meg, dicső Folkus lovag! Elsorolom én a bűneit: megvendégelte a menekülőket, majd borral
itatta őket. Elaludtak a szerencsétlenek. Éjszaka bement hozzájuk ez a két lábon járó sátán, és
tulajdon kezével elmetszette a nyakukat, vederbe csorgatta vérüket, és hajdinakásával keverve
másnap véres hurkát süttetett belőle. A húsukat pedig megsüttette, megfőzette, és a következő napi
menekülőknek azt mérte ki! Nem ember, megmondtam, felség!
– Hazudik! Rágalmaz! – sziszegte Folkus kihúzott derékkal. – Rágalmaz, mert gyűlöl, mert én
vittem valamire szorgalmam és élelmességem mián! ö meg csak a sarkantyúját tudja pengetni, és
gyereket csinálni, minden évben egyet.
Geregye Pál belefeküdt a pofonba. Kácsiknembéli Folkus öt ölet repült a levegőben, és ájultán
terült el. Az őrjöngő országbíró kezét Barakony kapta el, hogy kirántott tőrével ott helyben meg ne
ölje a nógrádi szörnyeteget.
– Állj! – kiáltotta tombolva a király. – Miféle esztelen kapkodás ez itt? Jelen van koronás
királyod, minden törvény legfőbb őre, és te ennen kezeddel osztanál igazságot? Vigyázz, Geregye
Pál, ha kedves az életed! Ha beigazolódik Kácsiknembéli Folkus bűnössége, magam vetem a hóhér
kötelét a nyakába! De addig senki ember fia egy ujjal se illetheti.
Hénoch minden ízében reszketett. Szörnyű, távoli tragédiák véres emléke lódult át a szívén. Az
ostoba vérvád, amellyel Európa-szerte illették őket: hogy kisgyerek-vérrel dagasztják össze a húsvéti
maceszt, hogy ellopják a templomokból a szentelt ostyát, és addig döfködik késükkel, amíg vér nem
serked belőle. “Vér! Mennyi vér! Mindig mindenhol csak a vér! Örökké egymást vádolja és gyilkolja
az ember! A királynak van igaza: ne Geregye Pál ölje meg a bűnösöket, állítsák törvény elé, s a bírák
róják ki rá a megérdemelt halált! Jaj, nekem! Milyen könnyen jár a tőr ezeknek a szörnyű
embereknek a kezében! Ezek ugyanilyen őrült hevességgel törnének énrám is, ha... ha nem állna a
király mellettem!" Hénoch elalélt, és a földre csúszott; feje a kemény kőkockákon megkoppant.
Béla arra eszmélt föl, hogy legkedvesebb híve elájult. Rémülten ugrott oda, és rákiáltott a
megdöbbenéstől kővé vált országbíróra, aki nem értette, hogy létezhet akármilyen fontos incidens,
amely elterelheti Folkus borzalmas cselekedeteiről a király figyelmét.
– Mit állsz ott? Gyere és segíts! Meghal Hénoch úr, nem látod?
De az országbíró nem is hallotta a király szavait, mert egyre a lassan eszmélő és gúnyosan vihogó
Folkus lovag sötét arcát nézte. Hirtelen kitépte ma
401gát Barakony szorításából, és megragadta a Kácsiknembéli uraságot, és mint öles vérmedve az
elrablóit bárányt, egyetlen rántással Béla elé penderítette. Két, összeláncolt öklét a király orra elé
feszítette, hiába ordított, jajgatott a nógrádi emberfarkas. Kékült-zöldült a rabló ökle Geregye Pál
gyilkos szorításától, aztán lassan kilazult mind a tíz ujja, és a király megdöbbenten látta, hogy Folkus
úr mindegyik ujján két-három pecsétgyűrű van, és mindegyik gyűrűn más a címer.
– Nézd meg ennek a sátánnak a piszkos mancsát! – hörögte Geregye Pál haragtól liluló orcával. –
Mielőtt engem legorombítanál, számold meg, hányféle nemzetség címerét viseli ujjain ez a vadállat!
A rabló eszméletét vesztve a kőpadlóra zuhant. Az országbíró megvetően rúgta odébb, mintha egy
ócska szalmabábú volna, amelyen a katonái gyakorolták a lándzsadöfést. Az országbíró
fölegyenesedett, de mélységes megdöbbenéssel látta, hogy a király oda sem figyel rá.
Béla csak állt, mind a két markával átfonta az állat, befogta a száját, mintha vissza akarna tartani
egy iszonyú erővel kikívánkozó szót. Testéből áradt a gyilkos nyugtalanság. Barakony, aki lopva
odaintett lándzsásainak, hogy vigyék ki a félholt Folkust, esküdni mert volna, hogy akirály e
pillanatban még Mária királynét sem ismerte volna meg, ha hirtelen melléje lép, és szelíd
mosolygással megcirógatja.
– Nem bánom... akármit tartotok... felőlem – mormolta lázas buzgalommal Béla, és lassan
lehullott álláról a marka. – Higgyetek bolondnak, gonosznak, akárminek, de ez a borzalmas
monstrumember is csak az én igazamat bizonyítja. Vár kell! Mindenhová vár kell! Mindegyik
hegytetőre! Hallhattátok valamennyien: a tatár megkímélte. Ez a rablógyilkos féreg... várának
oltalmazó falai közé húzódva... íme, bántatlanul túlélte mindazon borzalmakat, amelyekbe százezer
és millió más hívünk belepusztult, mert a gonosz tatár a síkon épült falvaikban, kerítetlen
városaikban... orvul megölhette őket! Emberek – lendült meg a király keze, és föllángolt a szeme,
mint a kandallóban a hasábfák tüze, ha kinyílik a terem ajtaja –, mi ebből is a tanulság? Építsünk
mindenhova várakat! Hénoch! Édes barátom, térj magadhoz, éledj fel, adj pénzt! Temérdek pénzt,
hadd építtethessek mindenüvé várakat! Meg ne ronthasson bennünket még egyszer a gyalázatos tatár!
Harmadnap a király szabadon bocsáttatta Kácsiknembéli Folkus lovagot. De elébb mindenét
elkobozta. Hanem az országbíró égő bosszúvágyát ez nem oltotta ki.
– Egyetlen kérdésemre válaszolj, felség! Minek köszönheti ez a mocskos emberállat, hogy
megkímélted az életét?
Béla harciasán fölcsattant:
– Nem tartozom senkinek sem számadással, Geregye Pál! Se néked, se más nak! – Égni kezdett a
füle meg a járomcsontja környéke a belső szégyentől, hiszen... semmi mást nem felelhetett volna
égbekiáltó igazságtalanságának megokolására, minthogy... számos főura és főpapja járult elébe az
elmúlt napok során, és csaknem térden állva rimánkodtak neki, hagyja meg Folkus életét. “Nem rossz
ember ő, uram, hidd el, csak... megtévedt! Alkalom szüli a tolvajt, kegyes felség!" “A lónak négy
lába van, és mégis megbotlik! Hát akkor... ebben a pokoli kavarodásban miért ne szédülhetett volna
meg ez a szegény Folkus lovag!?"
– Meghalt az igazság! – morogta recsegő fogai között az országbíró.
– Mit mondtál, jó Geregye Pál? – csattant föl a király, aki dühében, amiért kedves híve
felelősségre merte vonni, egész mást értett: hogy az édesanyját szidta a köpcös férfiú a bajusza alatt.
Geregye Pál teliszívta levegővel boltozatos mellkasát, és fölszegte sebhelyekkel megbarázdált
arcát. “Megháborodtál-e elmédben, uram? – kérdezte magában. – Hiszen te semmiségekért emberek
szemét kitolattad és életfogytiglani börtönre dobattál csaknem ártatlanokat! Most meg anyád
gyilkosának ivadékát futni engeded? Miféle barom jótét lélek bújt beléd?" Rávillantotta mélyen ülő,
apró szemét Bélára:
– Tégy, amit akarsz, uram: te vagy a király! – Kieresztette a hangját, mint addig soha, amikor
Bélával beszélt: – Isten és az emberek előtt te tartod majd a hátad minden cselekedetedért! Hát nem
értenéd meg, hogy önmagád ellen vetkezel, amikor az ilyen szörnyetegeknek megirgalmazol? És
látom, most haragszol, amiért szemedre mertem lobbantam súlyos hibádat! Ezért arra kérlek, engedj
el engem udvarodból, uram! Nincsen már minekünk szükségünk egymásra!
– Azt hiszed, tartóztatlak? – hördült föl a vérig sértett Béla, akivel még ember nem beszélt ily en
goromba nyíltsággal, és ha lett volna tőre, talán a komoran meghajló, majd némán, egyenes derékkal,
döngő léptekkel távozó Geregye Pál hátába hajítja.
De a legjobban az fájt a csúnya jelenet folyamán a királynak, hogy tudta, Geregye Pálnak van
igaza. Folkus lovagot föl kellett volna akasztatnia, azután négyfelé vágatnia és kiszögeltetni az
ország négy nagy városában elrettentő példának, mint István király cselekedte az ellene lázadó
somogyi Koppány úrral.
A09Napról napra jobban megélénkült az élet Béla segesdi udvarában. Végtelen karavánokban
búzával megrakott szekerek nyikorogtak Európa országaiból Pannóniába. És amúgy is megfordult
világ dívott a magyar országutakon. Eddig mindig innen hajtották a bőgő, bogárzó ökörcsordákat
olasz és német földre, most meg onnan tereltek errefele fáradtan poroszkáló marhacsordákat,
szomjasán nyihogó méneseket, röfögő sertéskondákat, bégető juhnyájakat.
A halott tartományok útjain egyre nőtt a forgalom. Szekérkaravánok hozták Németországból,
Itáliából, frank földről a posztót, a gyolcsot, a bőrt, a vasat, és csak a nagy égi teremtő tudná még
mind elmondani, mi mindent ezen kívül; annyiféle dolog kellett a hétköznapi élet megindításához.
Hénoch talán mindennél jobban annak örvendezett, amit Béla udvarában látott. Azt tapasztalta,
hogy a király azokkal az urakkal veszi körül magát, akik leghűségesebb híveinek bizonyultak,
akikkel együtt rettegett a tatároktól Dalmáciában, őfelsége új tisztikarát szemlélve rájött a király
szándékára: rendre magához hasonló ívású és gondolkodású, harmincöt-negyvenesztendős férfiakkal
veszi körül magát. S látta a bankár azt is, már ott nyüzsög az udvarban a következő nemzedék is,
akikkel majd egyszer a király leváltani, pótolni gondolja mostani főtisztjeit. A “királyi ifjak" népes
gyülekezete is egytől-egyig nagyszerű legényekből, kitűnő katonákból verbuválódott. Olyan
emberekből, akiknek a király az életét köszönhette a Muhi-pusztai nagy menekülés során, mint
például Ákos Ernye, Kemény Lőrinc, Aba Lőrinc, ifjabb Kán László. Béla egy embert távolított csak
el észrevétlenül az udvarból, a Folkus lovaggal való kínos jelenet után: Geregye Pált. A nagyharagú
országbírót a Duna-Tisza közébe küldte ispánkodni, amely a tatárdúlástól tán a legtöbbet szenvedett.
Erdélyt az egykori pohárnokmester, Lőrinc úr kapta.
– Téged sem irigyellek, fiam – dörmögte meghatottan a király, amikor régi, kedves hívét útra
bocsátotta a csontig lerágott, sárig alázott gyönyörűséges Transsylvaniába. – Majd küldök néked
derék embereket: német hospeseket a legyilkolt szászok helyébe. Megkapod az ispotályos lovagokat
is. Majd azok megvédik, igazgatják a Szörényi bánságot, meg Kunországot. Téged is arra kérlek, az
isten szerelmére, ne kapkodj, ne heveskedj, mint ez a drága bolond Geregye Pál! Mielőtt elítélsz
valakit a régi bűneirt, százszor és ezerszer gondold meg!
És Hénochnak hallatlanul tetszett, hogy a király mindig mindenről tudott; azt is, hogy hány
nyílvesszőt visznek magukkal Lőrinc ispán katonái. Olyan volt Béla, amióta Trogirból visszatértek,
mint egy roppant örvény: mindent magába ölelt, és akit egyszer megfogott, többé el nem ereszti, csak
a temetőbe szökhet meg valaki előle. Tudta, melyik megyébe hány német, frank vagy lom
410 bárd hospes érkezett. A falukat is elősorolta, álmában is, hogy hova telepítették le a
vendégeket.
A bankár éjszakákon át tépelődött, vajon mi adhat a királynak ilyen félelmetes erőt, hogy így bírja
ezt a roppant iramú munkát. Szavaiból és cselekedeteiből olyasmire következtetett, hogy a tatárjárás
előtt valami nagyon súlyos hibát követhetett el, s most minden erejével azt próbálja jóvátenni.
És Hénoch mérhetetlenül büszke volt tulajdon bölcsességére, hogy ezt ilyen szépen kitalálta.
Béla erejét megsokszorozta minden aprócska diadal, amit a leküzdhetetlennek látszó nehézségek
felett aratott. Mint a rigó, amikor költ és mohó fiókái állandóan éhesek, úgy járta örökkéten
Pannóniát. Hol Pécsett bukkant fel, hol Győrött, hol Fejérvárt járt, hol meg Esztergomban. Majd meg
Pannonhalmán jelent meg, aztán Komáromba, s onnan Vas vármegyébe röppent. De mire utánaeredt
valaki Segesdről, őfelsége már régen Budán regnált.
Mindenütt új várak építését és a régi várak megerősítését sürgette. Fejérvárott, Győrött meg
Esztergomban például elrendelte, hogy az egész lakosság költözzön be a várba, amelynek területét
jelentősen megnövelte új falak emelése révén. Sokáig tűnődött, mitévő legyen, megtartsa-e
Esztergomot fővárosnak, vagy Budára telepedjen udvarával? Aztán megint csak, mint minden fontos
ügyben, Hénoch közbejöttével döntött. Egyik visszaérkezése alkalmával a hű bankár egy
pirospozsgás, erőtől-egészségtől kicsattanó, szép szál, kicsit pocakos, garabonciásdeák-köpönyegű
férfiúval állított be Segesdre.
– Felség, hadd mutassam be néked ezt a férfiút! ő az, akit te már évek óta mindenütt lámpással
keresel!
 Az idegennek szétszaladt a szája, különben is örökké nevetett, de úgy, hogy harsogott jókedvétől a
terem.
– Sire! – hajolt meg mélyen, furcsa tollbokrétás kalpagját a szívére szorítva. – Villard de
Honnecourt, párizsi építészmester, állok rendelkezésedre!
Béla nem értette azonnal a dolgot. Rendben van, kell az építész, dehát közelebb nem talált
Hénoch? Értetlenül nézhetett a vendégre, mert a párizsi ember fölegyenesedett, csodálkozva
elkomolyodott, hogy bemutatkozása nem aratta a remélt sikert, és nyomatékosan hozzátette: – Sire!
Én... várakat építek!
Ekkor olyan ujjongva borult a nyakába Béla, mintha nem koronás király, hanem holmi tekergő
deák lenne, aki régi komájával találkozott.
– Monsieur! – Cher Monsieur! – dadogta gyatra francia tudásával, de forró ölelése többet
elmondott egy félórás ünnepi beszédnél.
411 Már az ebédnél maga mellé ültette, és olyan kitüntető kedvességgel foglalkozott véle, mintha
gyermekkori játszótársa lett volna. Telirakta tányérját a legjobb falatokkal, az aranykancsóból saját
kezével töltögette állandóan az építész poharát. És végeszakadatlanul beszélgettek. Honnecourt
mester hallatlan bűbájjal találta föl magát: sokszor a lerágott csirkecsonttal, vagy kése hegyével
vázolta föl elképzeléseit az asztalra kilöttyintett bortócsába.
– Ugye, te is azt mondod, hogy mindenhova várakat kell építtetnem, drága Honnecourt barátom?
– Oui, Síre! Oui, oui! – bólogatott a párizsi mester lelkesülten, mert a király hallatlan lelkesedése
lelke mélyéig elbűvölte. És a kitűnő badacsonyi bor is nagyon fölhevítette. A kancelláriáról a király
várak tervrajzait hordatta át, amelyeket országszerte építeni kezdtek. Honnecourt mester tréfásan-
búskomor ábrázattal halászta elő övéből rajzónját, és egymás után belejavítgatott a tervekbe. – Ez a
falszakasz túlságosan alacsony!... Ezek a falak nagyon kicsiny területet ölelnek körül. Ergo, ide
nagyon kevés ember, állat és értékes holmi fér el szükség esetén! És ez neked impozáns és
kellőképpen erős bástya talán, felség? Hiszen ezt egy kósza szellő felborítja! Kétszer ilyen magas
legyen, és a fala kétszer ilyen vastag! Hiszen a tatár kőhajító gépeket is hordoz magával! Azokkal
pedig egy-kettőre tönkrezúzza az ilyen tojáshéj vékony falakat!...
– Hénoch, Hénoch! Kedves jó Hénoch! Hogyan háláljam meg, hogy ezt a derék franciát elhoztad
nékem?
Hénoch szerényen mosolyog, és megvonja a vállát:
– Ne fáradj, uram! Örülök, ha örömet szerezhettem vele néked!
8
Harmadnap Béla már lóra ültette Honnecourt mestert, és elindult vele Esztergomba. Az épülő vár
láttán a párizsi mester elégedetten bólogatott:
– Nagyon kedves kis város, Síre – nézett körül egykedvűen.
– Kis város? – hebegett a király elhűlve. – De hiszen... Esztergom... Magyarország... fővárosa?!
– O! Pardonnez moi! – sápadozott Honnecourt mester, és pergő szóáradattal, azonnal hevesen
dicsérni kezdte a város felségesen szép környékét. A két karja járt, akár a szélmalom vitorlája, és
elveresedve szabadkozott, hogy összetévesztette Komárommal. Vagy Győrrel. Mert úgy tudja, több
nagyon helyes kis város is fekszik a Duna mentében.
Béla nem felelt rá semmit, de nagyon fájt a szíve. “Kicsinek találja ez a francia Esztergomot? A
Krisztusát! Ha jó volt annyi évszázadon át az ország szívének..."
412Elvitte Pestre is; itt német hospesek serénykedtek. Már eltakarították a halottakat; a lódögöket,
az elszenesedett gerendákat szekérre rakták, és a Dunába borogatták, hadd vigye a fenébe.
Honnecourt mester száját összeszorítva, cüccögve csóválta a fejét Pest tragédiájának hallatán.
– Tudod, miért történhetett meg ez a sorscsapás? Mert nem volt vár azon a hegyen! – mutatott a
város fölött a budai oldalon emelkedő, erdőborította hegyre.
– Vár? A... a Kecske-hegyen? – hápogott a király.
 – Oui, Sire! Oui! Ha ott erős várat építtetsz, akkor innen is véres fejjel kotródott volna el a tatár.
Lásd Pannonhalmát, Székesfejérvárt!
– Honnecourt mester! – ragyogott fel a király orcája. – Az istenre kérlek, építs nékem egy
bevehetetlen várat a Kecske-hegyre! Építsd föl nékem ott a... a Castrum Nóvum Pestienset, mindenre
kérlek, ami csak szent előtted!
– Kérlek, felség, ezer örömmel! – fogadkozott lázasan a kedves francia, és menten átvitette magát
a révésszel a Duna pannóniai partjára. Egy csapat emberével tüstént méricskélni kezdte a Kecske-
hegyet. Egy hétbe sem tellett, és már kigurította Béla elé az óbudai monostor ebédlőjének asztalára a
hevenyészett tervezetet.
– Ezt nézd meg, uram! – kiáltotta a mester angyali gőgtől fénylő, piros.pozsgás orcával. – Ez lesz
életem legszebb vára. A természetes talapzata maga a hegyoldal lesz. Ez pedig olyan magas és
meredek, hogy nincsen a világon olyan hosszú ostromlétra, amelynek az orra fölérne a vár fokáig,
uram! Nézd, ide gondoltam a fennsík déli csücskébe a donjont, amelyet lakótoronynak is mondanak
némelyek. Ez vigyáz majd a várra, mint gúnár a libafalkára. Ostrom esetén ebben el is lakhatsz, és
végveszedelem esetén családoddal s az őrséggel egyetemben meghúzódhatsz benne, amíg a
fölmentés meg nem érkezik valahonnan. A tulajdonképpeni nagy vár falait közvetlenül a fennsík
peremére építjük fel. Vastagságuk kilenc láb, magasságuk legalább harminc lábnyi lesz, uram!
Mindegyik fő égtáj fele kapukat is közbeiktatunk, őriző bástyákkal, hogy hívatlan vendég be ne
tehesse a lábát Buda várába.
– Bravó, Honnecourt barátom! – kiáltott fel megelégedetten Béla.
– Megengeded, Sire, de még nem végeztem! Ügy képzelem továbbá, hogy a várpalota köré, a
fellegvár üres térségeire báró és gróf uraid emeltetnek édes kis palotákat. A várhegy tövében pedig, a
hegy lábához bújik majd az igazi város: a jómódú polgárok szép házainak százai, ezrei. Ahogy
mondani szokás, mint kotlós szárnya alá a gyámoltalan tyúkfiak. No, persze, nem kell ám majd
polgár uraiméknak sem félniök, mert az Alsóvárost is magas és erős falakkal kerítem el a világtól.
Ezután, mutatóujját fitos orra hegyének támasztva, rövid tűnődő nézelődés •után így folytatta:
4')
– A várpalota padlózata egy magasságban lesz a várfalak koronájával, ezazt is jelenti egyúttal,
hogy ha estelente kigyúlnak majd a fények a palotában, ablakaid igen messzire elvilágítanak. Utat
mutatnak, és minden jó szándékú vándort idevezérelnek egész országodból, mint pilléket a lobogó
gyertyaláng. Meglátod, felség, ez a vár lesz a szíve országodnak! Tudom, érzem, mert én ilye n
csodálatos fekvésű, gyönyörű és erős várat még soha életemben nem építettem.
Csak a szurkos-kalánok pattogtak, és a visszafojtott lélekzettel, kimeredő szemmel, mélységes
áhítattal figyelő urak zihálása hallatszott a súlyos, forró csöndben.
Talán a királyon kívül senki sem lelt volna semmiféle örömet abban a borzasztó tömegű
munkában, amely a tatárjárás után a nyakába szakadt. Örökké úton volt, ruhájából áradt a
verítékszag, meg a lóizzadtság savanyú bűze. Azt szokta mondogatni, évekig szinte mindennap másik
ágyban aludt a tatárjárás után. Vagyis: egy-két napnál tovább sosem bírta ki sehol. Vagy hívták
valahova, segíteni, vagy a tulajdon nyugtalansága űzte odább egy házzal. Mindenütt temérdek
elintézni való várt rá.
Utazásai során a városoknak különösképpen gondját viselte: jogokkal és kiváltságokkal halmozta
el őket. Hetipiacokat, országos kirakodóvásárokat rendezhettek, és ha csak megtehette, a kincstár
különösebb károsodása nélkül: adómentességgel segítette őket. Csak két dolgot kötött ki szigorúan:
erős, magas falakkal kellett elkeríteniök városukat, és háború esetén katonával és fegyverrel kellett a
király segítségére sietniök. Közben állandóan gyarapította a királyi szabadok és a várjobbágyok
számát. Az emberek mindenfelé ujjongtak, amerre csak megfordult az országban. Hénoch révén
visszaédesgette városaiba a tatárok elől elszaladt zsidókat, a néhány életben maradt szerecseny
kalmárt és bankárt: hadd pezsegjen még jobban az élet. És hívatott melléjük lombard, frank meg
német pénzembereket és kereskedőket, s temérdek kézművest, mindenhonnan. Amíg egyik városból
a másikba lovagolt, csöndesen eltűnődött a dolgok folyása felett. Lám, milyen különös is a világ! A
tatárjárás előtt senki sem szerette, nem is igen tisztelte, és most pedig, hogy szétosztja minde nét,
most ujjongva áldja báró, királyi cseléd és szabados. De még a nyomorult parasztnak is jobb lett
valamicskével a dolga. Igaz, nem sokkal, mert a bárók várához a követ ő hordja, és a kő árát is ő
állja. De az ördög tudja, hogy van, megnőtt a tekintélye a magyar királynak. A pápa is úgy beszél
vele, mint akiről tudja, hogy egy emberként mögötte áll az egész ország. Akivel nem szabad még
néki sem ujjat húznia.
414S hogy így van, a tatárjárás után néhány évvel be is bizonyította.
Az a gazember Bábenbergi Harcias Frigyes herceg – persze, nem a maga szakállára, hanem az
álnok Frigyes császár alattomos szuttyongatására! – 1246ban egyszerre csak ordítozni kezdett, mint
egy elméjében megháborodott:
– Sopront, Mosont meg Vas vármegyéket nékem adta Béla, régi adóssága fejében! Esküvel is
megerősítette, tehát az a három megye engem illet!
És mint malac a vályúnak, nekirontott a nyugati határszélnek. Batu kán tatárjai és mongoljai is
elpirultak volna, olyan féktelen kegyetlenséggel dúlták fel Sopront, Szombathelyt és
Mosonmagyaróvárt. Előőrsei már Győr környékén portyáztak, amikor Béla talpra ugrasztottá
Pannóniát. Fegyverbe szólította az újdonsült bárókat, és a szíve aggódva dobogott: ez az első komoly
hűségpróba, vajon eljönnek-e?
És jöttek, százával, ezrével. Nagyszerűen fölszereli turmák, jól táplált lovakon, gőgösen vigyori
orcával. Mint akik biztosak a dolgukban.
A bécsújhelyi táborba parancsolta az 1244-ben visszaédesgetett kunokat, valamint a jászokat;
Rasztiszláv orosz harcosait is segítségül kérte. A sereg vezére Rátót Lóránt országbíró volt. Béla
nagy örömére elment Harcias Frigyes herceg elíen verekedni a mokány Geregye Pál is, akivel Folkus
lovag miatt csúnyán tengelyt akasztottak. A királyi hadnak Barakony parancsolt.
Az országbíró mindjárt látta, jóval többen vannak az osztrákok, itt nem sok babér teremhet a
magyaroknak, mert Harcias Frigyes herceget a német császár is megsegélte jelentős létszámú
sereggel. Rövid fontolgatás után összecsaptak. Reggeltől délig hadakoztak. A mérleg nyelve Frigyes
herceg oldalára lódult. A dölyfös Bábenbergi úr gonoszul röhögve kiáltozta:
– Adjátok meg magatokat, már úgyis hiába harcoltok!
Barakony látta, nagy baj van. A Bábenbergi páncélosai elől meghátráló kunok éppen feléje
száguldtak. Rátót Lóránt uram addig a percig nem engedte meg nekik semmiképpen sem, hogy
harcba bocsátkozzanak. Barakony kirántotta a kardját, fölállt a kengyelben, visszafordult a királyi
páncélosok felé:
– Fordítsuk vissza a kun hordát! Reá!
Rémülten rántották vissza a két tűz közé került kunok a paripáikat.
– Vissza! Vissza! – bömbölte Barakony hosszú, egyenes kardjával veszettül kavarva a szelet. –
Reá! Büdös ebek! Aki hátrál, kettéhasítom!
Fordulnak a kunok, nyomukban zúdulnak a királyi vértesek, mint a kopogó jégeső az érett
búzatáblára. Hanem Frigyes herceg ezt a váratlan fordulatot már figyelmen kívül hagyta, megfúvatta
a győzelmi harsonákat.
Geregye Pál Barakony szeme láttára bukott le sebesülten a lováról. A kunok meg a királyi
vértesek belérobbantak oldalról a gőgös, nemtörődöm osztrák forgatagba, akik már a halottakat,
sebesülteket fosztogatni kászálódtak alá a lovaikról. Komor dühvei hátrált a Geregye Pál vesztétől
megzavarodott magyar had. Barakony villámló szeme mindenütt a nagyszájú herceg tündöklő
ezüstvértjét kereste.
– &gt; Arra! Arra! – intett feléje a kardjával, amikor megtalálta. Az öts2áz királyi testőr
előreszegzett lándzsával elsöpörte a Frigyes körül fékevesztetten ujjongó osztrákokat. S egyszerre
csak ott állott előtte a Bábenbergi, csupaszon, magában, egy partra húzott hálóban vergődő nagy
halként. Már annyi ideje sem maradt, hogy a lovát megfordíthassa és elvágtasson a csatatérről, de
legalábbis beugrathasson saját páncélosainak oltalmába – Barakony beérte, és bal kezében
szorongatott buzogányának félelmetes erejű ütésével telibe találta a herceg sisakját. Menten
összelapult a csudálatosán megmunkált vasholmi, és a sisakban szétroppant a herceg koponyája, akár
az üres tojáshéj.
– Átkozott... lator! – hörögte Barakony dühtől fuldokolva, ésjnegtáncoltatta lovát a földre bukott
herceg teteme fölött. Aztán, mire észbekaptak volna, a kunok már mezítelenre is vetkeztették az
elesett és megsebesült osztrákokat. Még a patkót is leszedték a lovak lábáról.
Fölszisszent Európa.
Két-három éve sincs még tán, hogy Magyarország népe szinte írmagig kipusztult, és íme, Béla
már újra olyan erős hadat tud fegyverbe állítani, amelyik el tud bánni az osztrák herceg és a német
császár egyesült seregével.
10
Alig hogy hazatért Budára a testőrhad, már másnap kora reggel különös esemény történt, ami
nagyon fölizgatta a királyt. Barakony szokatlanul durva szidalmak közepette Béla úr elé rugdosott
egy vasra vert, köpcös embert. De úgy meg volt az illető vasalva, hogy szinte szusszantani se tudott.
– Engedj el! Az isten verjen meg, gonosz barom! – jajveszékelt az ismeretlen rab. – Megnyúvaszt
a király, ha... megtudja!
– Fogd be a pofád, te rohadt tatár-vezető! – rivallt rá Barakony, és tomporon rúgta az illetőt, hogy
három ölet csúszott a kövön.
– Mi ez az istentelen lárma? – fakadt ki a király. – Nem a lóistállóban vagy, Barakony!
– Megbocsáss, uram, de... tudod, hogy ki ez... ez a félszemű mocsok? Borundáj kán! Batu kán
jobbkeze!
– Ez? – pillantott meglepetten a megbilincselt alakra Béla. – Inkább olyan jó magyar képe van:
Somogy vármegyeinek néztem.
– Jó a szemed, felség! – hörögte Barakony. – Valaha valóban magyar volt ez a bitang állat!
– Én... most is magyar vagyok, uram! – kiáltotta az nekivadulva. – Gsal
416lány ispán a nevein! Igaz... a tatárok közé sodort a balsorsom, de... megvolt az értelme! Ne
engedj! – sikoltotta, mert Barakony mögötte termett, és ismét belerúgott nagyot a háta végébe, és azt
ordította eltorzult arccal:
– Pofa be! Akasztófán van a helyed, mocsok!
– Barakony! – förmedt kapitányára a király. – Eridj ki az udvarra. Te meg beszélj már, ne kéresd
magad!
Csallány lihegett, akár a halálos beteg, arcán vastagon patakzott a veríték:
– Uram! Ugye... még... emlékszel... 1242 tavaszelőn... egy férfi ment hozzád, hogy szaladj, mert...
nyakadon a tatár! Egy fél medált adott át, igaz?...
– I-i-i-gen! – ámuldozott az emlékező király.
– Nyúlj az... ingem alá, megleled a... medál... másik felét, uram! – mondta, és összeesett, mintha
kirúgták volna alóla a két lábát.
Béla remegő kézzel kotorászta elő azt a félbe tört aranymedált a zsebéből. Alig tudta kibetűzni
rajta a belérótt írást: “AMICUS CERTUS IN RE..." – aztán erőt vett roppant felindulásán, és
kihalászta a megbilincselt férfi rongyai közül a tok másik felét. Azt is elolvasta: “... INCERTA
CERNITUR!" – és megdöbbenve ismerte föl a híres Aennius-mondást: “Az igazi barát a bizonytalan
dolgokban ismerszik meg!"
A gyanúsan nagy csöndre betoppanó Barakony megdöbbenve látta: Béla úr arcán csorognak a
könnyek, és a két karjába zárja a láncokba vejrt Csallányt.
A testőrkapitány lépte megtorpant, aztán lehajtotta a fejét, és kiment a szálából, rövid idő múlva
pedig kivágtatott a budai várból. Másnap este odaállt a király elé, magával vonva egy elfátyolozott
arcú, fiatal teremtést. Béla meghökkenve meredt kapitányára. A nő valami gyermekdalocskát
dünnyögőtt, és akkor sem hagyta abba, amikor Barakony elhúzta az arca elől a sűrű fátylat. Dúdolt
tovább, és közönyösen keresztülnézett a királyon.
– Ki ez a boldogtalan teremtés? – kérdezte halkan, megrendültén Béla úr, és lopva keresztet vetett.
– Mitől háborodott meg szegénynek az elméje?
– Semmiség, uram! Amikor jöttek a tatárok, a férje odalökte a kutyafejűek elé, akik kedvükre
használták, majd belerúgták a Dunába!
– Szörnyűség! Ki ez a szerencsétlen teremtés?
– Gyöngyi, az én húgom, felség!
– És... és ki a férje? – szürkült el a király arca.
– Csallány ispán! – mondta Barakony olyan hangon, mintha köpött volna.
– Fiam! Édes jó fiam! – jajdult föl a király önmagát emésztő tehetetlenségében. – Mondd meg,
mit tegyek? Mondd meg, mit tehetünk? Lehet, hogy Gyöngyi húgoddal... gonoszát... cselekedett,
de... az én életemet... megmentette!
417
– így is jó, uram! – biccentett kemény orcával Barakony. – De akkor... keress másik
testőrkapitányt magadnak! És ne gondolj rám vissza haraggal. Tetőled tanultam, szívünk mélyéből
gyűlölnünk kell az igazságtalanságot!
Mire a király jobban észbe kapott, Barakony már nem volt sehol. Csak karmazsinbőr övre
akasztott ezüst testőrkardja hevert Béla asztalán, jelezve; legrégibb, legkedvesebb híve elhagyta urát.
11
Délelőtt Béla király összehívta a bárók tanácsát, mert Hénoch úgy gondolta, meg kell ismertetni
az urakkal a királyi kamara fényes eredményeit. Valóban lelkesen bravóztak, amikor a királyi
kamaraispán elmondotta, hogy az erdélyi, a felvidéki, a szatmári és a szlavóniai aranybányák termése
elérte az évi kétezer fontot, és aranykivitel terén elhódították Európában az első helyet. Majd Hénoch
beszámolt az erdélyi sóbányák, a réz-, az ólom- és az ezüsttermelés dolgairól, és az uraknak az is
nagyon tetszett.
Azután ételt szolgáltak föl, bort kínáltak, és apró beszélgető csoportok alakultak a nagy szálában.
Sokan voltak a bárók között, akiknek már megint nagyobb birtokuk volt, mint a királynak, azzal a
különbséggel, hogy a tatárjárás óta erős várakat is építettek a latifundiumaikon. Mégis hallatlan
sóvársággal fogták körül Hénochot:
– Hát... igen derék fráter vagy te, Hénoch! Ha te nem segítettél volna urunknak, még mindig a
porban vonaglana Magyarország, mint a lábatörött ló.
Hénochnak végtelen örömmel ragyogott a szeme:
– Én igazán csak emberi kötelességemet teljesítettem. Ezért nékem nem jár külön hála.
– Nono! – csillant föl Hahót Arnold úr nagy, vizenyős zöld szeme, mint szentjánosbogár fara a
sötétben. – Őszinte szívedre: hány percent kamatot ad néked urunk királyunk? De – fulladt
gyűlölködővé a nagyúr fáradt, szürke hangja –, de kárhozz el, Hénoch, ha... hazudnál!
Hénoch szívét egyszerre megcsapta a gyehenna forró szele. Arnold úr úgy beszélt, mintha a háta
mögött kést markolt volna. Hénoch elszántan szegte föl a fejét, és a hajdani nádor szemébe nézett:
– Egy példával hadd éljek, urak! – emelte meg a hangját, hogy az egész teremben mindenki jól
hallhassa szavát. Hiszen tudta, igen sok bárónak piszkálja az oldalát ez a téma. – Mondjuk... tizenkét
uncia aranyat adok kölcsön őfelségének. Ezért a tizenkét uncia aranyért tizenhárom unciát kapok
vissza. Ma Európa-szerte ennyi a hosszúlejáratú kölcsönök kamata: egy uncia. Ennyi az én hasznom
a magyar királyon!
41
*
 – Hazudsz, vörös kutya! Ocsmány féreg, hazudsz! – dühöngött vicsorgatva Arnold úr. – Hiszen
tudom én azt, hogy Téka gróf, vagy Sámuel, a szaracén kamaraispán három-négy uncia arany
kamatot is szedett András úrtól.
Csák Máté, a tárnokmester is felfigyelt az éles hangra, odalépett, és Arnold úr vállára tette súlyos
tenyerét:
– írás is van róla, öregapám! – nézett a vén úrra fenyegetően. – őfelsége írta alá ezt a pénzügyi
megállapodást Hénoch úrral! Meg... én, öregapám!
Arnold úr csak hápogott. Dehogy is akarta ő kivívni a közfigyelmet és a király legbizalmasa bb
környezetének haragját.
– Akkor suttyomban ad néki még a király! – motyogta kelletlenül, zavartan. – Nem bolond a
zsidó, hogy a pénzét majdnem ingyért odaadja! Hiszen úgy mondják, a mózeshitűt a pénze kamata
élteti, akár a virágot a langyos eső.
Ott terem köztük Béla. Látszik az arcán, hogy szokatlanul ingerült. Hogy őt is Hénoch zaklatása
bosszantja. Felcsattan:
– Igenis, egy uncia arany a kamat, urak! És még azt sem kell megfizetnem azonnal! Hénoch úr
igazi földre ereszkedett ángyai, aki csak akkor kéri vissza a pénzét, ha már telejesen talpra álltunk!
Addig megelégszik zálogbirtokkal!
Arnold úr nem tudott féket vetni a nyelvére, kikottyantotta, ami nagyon bökte az oldalát!
– Ez igaz lehet! De beszélik, Hénoch úr már megkapta fele Pannóniát! – A végét már elcsukló
hangon sipítja, és olyan esetten néz, mint a csődör, amikor kötéllel lerántják a négy lábáról, hogy
paripát csináljanak belőle.
Félelmetes vihar kerekedett ebből. Mária hiába rángatta férje köntösének ujját, mint máskor
szokta, ha figyelmeztetni akarja, és eredménytelenül rugdosta az asztal alatt a bokáját, hogy
csillapodjék, viselkedjék, beszéljen királyhoz méltóan. Béla úgy ordított, mint Marszüasz, amikor
Apollón nyúzta.
– Gyalázat! A kénköves pokol nyelje el, aki ezt az otromba hazugságot kiíalálta és szertekürtölte!
Nem vagyok köteles számadást adni cselekedeteimről, de aki átmegy a kancelláriára, írásban láthatja,
Hénoch úrnak éntartozom 800 márka arannyal!
Elszörnyedt zúgás futott végig a szálán. Mindenik jelenlevő régi udvari ember, és tudván-tudja,
ennyi pénz talán nincs is a világon. Nyolcszáz márka arany! Borzalmas nagy összeg: majdnem
ugyanannyi font súlyú színarany! Szinte áléit áhítattal merednek Hénochra: ugyan, ez a gyatra kis
veres emberke honnan a csudából tudott ennyi aranyat előteremteni? Talán varázsló volna? És arra is
gondolnak: és ha nem csinálta volna? Mindegyikük nagyon jól tudja, mennyi lótásba-futasba kerül,
amíg akármelyikük néhány száz ezüstdénár kölcsönt tud keríteni! Arnold úr szívében megint
felhunyorgott a hamu alatt a gyanú parazsa: “No, persze, ezek a bankárfélék mind egy valláson van
419 nak és szépen-okosan összetartanak! Nem kell elsiratni őket, megtalálják mindig a
számításukat!"
Ákos Ernye elhűlten rebegte a pillanatnyi döbbent csendben:
– Nagy ég! Tán Dárius király, vagy Krőzus kincseskamrájában sem volt együtt egyszerre ennyi
rengeteg arany?!
A király nem hallja kedvelt ifjú híve szavát, tovább mennydörög:
– És Hénoch úr nem kapta meg tartozásunk fejében fele Pannóniát! Csak Győr és Mosón
vármegyék és Győr városának jövedelmeit kapta! Akinek pedig ez nem tetszik, vagy talán sokallja,
álljon ide elém, hadd verem derékig a földbe a rusnya állatját l
A király áll még, de már hallgat, akárcsak a terembéli úri sokaság. Fenyegetően viillámló,
koromfekete szemét lassan körbe-körbe jártatja, arcról arcra ugorva, mint a szelídítő, akinek
lázadozva morognak az oroszlánjai. Csak amikor már mindenki a padlóra süti a szem ét, akkor megy
vissza döngő léptekkel a helyére, és huppan vissza székére.
Hénoch csak bámul a királyra, lélegzetét is visszafojtva. Mintha egyszerű hivő létére a Szentek
Szentjébe tévedt volna, és az angyalok felnyitották volna előtte a frigyládát! “Ez a király nem ember,
hanem égből szállt arkangyal! Tán maga Szent Dávid, akit nem mertek bántani az éhes oroszlánok
sem! Aki ilyen áldott jó lélek, annak én az egész világot elhozom, mint gazdájának az eldobott botot
a kutyája!"
12
Mióta csak kitakarodott az ország földjéről a tatár, azóta Bélának örökké dolga, baja, gondja volt a
szomszédos Ausztriával. Ha valaki messziről, semleges világból figyelte volna, tán meg is
mosolyogja az öregedő király példátlan buzgóságát, amellyel mindenáron biztosítani akarta uralmát
Ausztria fölött. Megtámadta, elfoglalta, kikergették. Vagy a pápa parancsolt rá, adja föl friss
foglalását. 1246-ban megfizetett az orcátlan Frigyes hercegnek, aki be merészelt törni magyar földre,
mindenféle előjogokat hánytorgatva néhány nyugati magyar vármegyére. A pimasz Bábenbergi a
csatatéren hagyta a fogát. A gazdátlanná vált Ausztriáért megindult a heves küzdelem. Míg Európa
szívében a pápa csatázott Frigyes császárral, Ausztriát megkaparintotta Bádeni Hermann gróf, az
elesett Frigyes herceg húgának kezével megkapva Ausztria trónját. Két év múlva meghalt. A
pillanatnyi zűrzavart fölhasználva újra osztrák urak csaptak be a magyar határszéli vármegyékbe.
Béla keményen megtorolta támadásukat, benyomult mélyen Ausztriába. A pápa kiparancsolta. Ezután
I. Vencel cseh király fia, Otakar elvette feleségül a nála húsz évvel öregebb Margitot, az elesett
Frigyes herceg nővérét, és föltelepedett Ausztria
4
*
trónjára. Gertrud, az özvegy királynő Bélát hívta segítségül a hívatlan vendég ellen. Mária
majdnem bottal kergette Bélát a hadjáratba. A pápa ismét csak kizavarta, csak Stájerországot hagyta
meg a magyaroknak. A stájer tartomány nyakára Gutkeled István szlavóniai bánt ültették. Gutkeled
uram igazságosan, de túlságosan keményen uralkodott, és – embereivel egyetemben! – egyáltalán
nem tartotta tiszteletben az osztrák férjek előjogait. Föllázadt Stájerország: Gutkeled uramékat
világgá zavarták. De Béla mögött megint ott pattogtatta Mária királyné az ostorát, és a magyarok
ismét megrohanták a szépséges Ausztriát. Ezúttal a daliás, akkor már tizennyolc esztendős István
herceget tette meg “Styria kapitányává". Egy esztendőbe sem tellett, a stájer urak Ottó Hardegg gróf
vezetésével újra föllázadtak, és kikergették országuk földjéről a magyarokat.
És ezúttal Mária királyné hiába noszogatta ezüsthajú férjét, Béla semmiképp sem állt kötélnek,
mert fenyegető híreket kapott: Magyarország ellen készülődik Berke tatár kán. Szerencsére a kipcsak
birodalom nagykánjának csak a szája járt. Hanem míg Béla atatárok fogadtatására készült, Otakar
elfoglalta egész Ausztriát, és amikor már egész “Ostmark" ura volt, elkergette szegény, öreg
feleségét.
– Mire vársz, vén tesze-fosza? – fakadt ki Mária királyné, és István a hasát fogta, úgy n-evetett,
amikor a királyi udvar fecsegő szolgáitól megtudta a csúnya, ízléstelen jelenetet. István egyáltalán
nem szerette az anyját. Kölcsönös volt kettejüknek ez a fura ellenszenve: Mária sem szerette ezt a
fiát, mert majdnem belehalt a szülésbe: tizenkét és fél fonttal született a kis vasgyúró. Még csak nem
is szoptatta. Ha tehette, elkerülte. És tombolt, amikor látta. Béla pedig elolvadt, valahányszor István
neve szóba került: “Hát nem érted? István, az elsőszülött fiam a trónörökösöm!" De ez sem
változtatott Mária természetellenes érzésein. István meg azért nem szerette az anyját, mert sokat
érezte az anyja ellenszenvét. Vadóc kamasszá növekedett, csak a katonák közt érezte jól magát.
Előbb tudott lovagolni szinte, mint járni. A gyakorlótéri cölöpre kitett dénárt a kellős közepén
lyukasztotta át nyílvesszőjével. Tizenhat esztendős korában kardjának iszonyú erejű csapásával
kettémetszette a német gyalogok sisakját, mint más a dinnyét szeli szét. Ha csak tehette, borsot tört
anyja orra alá. Kieresztette Mária fölvágott nyelvű mátyásmadarait az ablakokba kitett aranyozott
kalitkákból; a drága bizánci üvegtégelyekbe a kincset érő balzsamírok helyébe kocsikenőcsöt rakott,
amivel csúnyán összefente magát a szépítkező Mária királyné.
De most egy húron pendültek, s mind a ketten halálra gyötörték Bélát, hogy támadják meg
Otakart, foglalják el Ausztriát. Nem békültek ki erre az időre sem, de nem bosszantották legalább
egymást, és Béla már ettől is föllélegzett.
1260 júniusában hatalmas sereggel vonult föl Otakar ellen. Zászlaja alatt
421kunok, székelyek, vlahusok, bosnyákok, oroszok, lengyelek, bolgárok sorjáztak Ausztria felé.
Hanem anyja és fia között már a Pozsony fele vezető úton megint elromlott a viszony. Mária
királynénak ugyanis 1245-ben született még egy fia, a kis Béla herceg. Az meg csak akkorka volt,
mint egy cipó, amikor világra jött. Azt rajongásig szerette, dédelgette, pátyolgatta, ajnározta. Az
elkényeztetett kisebb királyfi dölyfös volt és undok, pimasz, és mindenkit agyongyötört a
szeszélyeivel. István szíve mélyéből gyűlölte, és ha csak módja nyílt rá, minduntalan csúffá tette,
hogy rajta röhögött az egész udvar.
István valahonnan előkerült szeretett kunjai közül, és megpillantotta anyját, amint lépesmézzel
etette a vékonyka, nyakigláb kamasz kis herceget.
– Hé, kacorkirály! – kiáltotta oda István éles gúnnyal. – Meg akarod ismerni az én anyámat?
– Ismerem – nyafogta a kis Béla. – Éppen most dugja a számba a lépet!
– Csudát! – nevetett föl István, megragadta öccse fülét, és a sereg mellett haladó, szomjúságában
keservesen bőgő marhacsordára mutatott, egy duzzadó tőgyű tehénre. – Azt hiszem, ő szoptatott
engem, ugye, mamám?
Aztán felröhögött, és elugrott, mert Mária királyné aranytányérostól vágta hozzá a lépesmézet.
– Távozz tőlem, sátán! – sikoltozta dühtől kékre-zöldre vált arccal, és azért imádkozott, bárcsak
tenne vele az Isten csodát, teremne a markában egy számszeríj, és ereszthetne egy nyílvesszőt
hahotázva elvágtató fia hátába, hogy észbe kapálhatná azt a pimasz frátert. Csak az vigasztalta meg,
hogy Béla herceg íziben hozzábújt, akár egy dörömbölő macska, és hízelegve cirógatta:
– Ne mérgelődj soha, édesanyácska! Árt a szépségednek, pedig azt akarom, hogy örökké az én
édesanyám legyen a világ legszebb királynéja!
– Édes kicsi fiókám! – fakadt dühében sírva Mária. – Ha te nem lennél, talán... elemészteném
magam! De még üt az óra, ne félj, amikor megtáncoltatom ezt a pimaszt! Ezt a magyari
parasztivadékot, akiben egy csepp császári vér sincs, esküszöm!
Béla a hadak elején kocogott a sereg legszelídebb kancáján. Nem tudta, hogy a feleség e és a fia
megint összeakaszkodtak. Apai büszkeséggel pihentette szemét a hátvéd felől hirtelen fölbukkanó
fián és a mögötte robogó szilaj kunokon. “Most majd megkapja az első igazi leckét Ausztria! S ennek
a leckeórának a professzora István ifjabb király, az én kedves fiam lesz!" Mindig jobban örvendezett
a fiának: “Ez lesz az első, igazi nagy komoly harci feladat, amit a kis felség meg fog oldani, bizám!"
És a legelső összecsapás valóban ragyogó eredménnyel végződött: István királyfi könnyű kun
íjászaival meglepte és pozdorjává zúzta gróf Hardegg nehézvasas seregét. A gróf holtan maradt a
porondon. A királyfi külön elégtételt érzett, hiszen egy ízben éppen ez a Hardegg gróf űzte ki az
osztrák hadak élén Styriából.
Hanem a folytatással már baj volt. Ütonérte Istvánt a fősereg és felsorakozott a Morva-folyó
partján. Túlfelől pedig Otakar hadinépei álltak. Két napig néztek egymással farkasszemet. Otakar
seregét az éhínség fenyegette már. Ekkor átüzent Bélának: valamelyikük vonuljon át a Morván, mert
ahol jelenleg állnak, a szűk Morva-mezőn nem lehet csatázni. Béla meg sem hallgatta főembereit,
hogy mit tanácsolnának, nagylelkűen elfogadta Otakar ajánlatát.
Geregye Pál és István herceg a haját tépte, amikor megtudta, hogyan döntött Béla. Hanem akkor
már nem volt mit csinálni, megkezdték az átkelést a Morva-folyón. A könnyű kun száguldók
előcsapata egyszerre utolérte a megállapodás szerint visszavonuló stájer nehéz vérteseket. Azok meg
is rettentek, fel is háborodtak, lám Béla nem tartja be a megállapodást, visszafordultak, mert
meglepetéstől féltek, és a gyér, aszú fűbe taposták az egyszál karddal, könnyű kelevézzel, íjjal
felfegyverzett kunokat, székelyeket, vlahusokat. Mire ez a tragédia lezajlott, már átkelt a Morván
valamennyi magyar, kun, székely és vlahus könnyű lovas, és java részben már a magyar
nehézlovasság is átért a Morva jobb partjára. A megrémült kunok belerohantak a magyar hadzömbe,
kitört az általános pánik. Otakar észrevette a váratlanul kialakult kedvező helyzetet, és remekül
fölszerelt osztrák és cseh vérteseivel megrohanta a fejetlenül gomolygó magyar hadat. Ügy győzött,
ahogy akart. A fejvesztetten menekülő magyarok egymást taszították a Morvába. Vagy húszezer
hazánkfia fulladt a folyó vizébe. Béla a bal parton a haját tépte rémületében a szörn yű vereség láttán.
És két karját az ég felé tárva, sírva kiáltozott:
– Uraménistenem! Hol van a fiam?... Ne vedd el a fiamat, uram!...
Aztán körülfogták testőrei és magukkal ragadták a négytornyú pozsonyi várba. Öreg éjszaka lett,
amikor István előkerült. A fejebúbjától a lába kisujjáig alvadt vér borította, ami a csatatér porával
fekete sárrá kövült rajta. Mintha fekete pikkelypáncélba bújt volna. Meg sem ölelték egymást az
apjával, már üvöltözve egymásnak rontottak:
– A te átkozott kun csordád az oka mindennek! – rikoltozta Béla. – Ha azok békén maradtak
volna, amikor átértek, akkor egész másként alakul a csata!
– Ne kend a kunokra! Te vagy az oka ennek a szörnyű vereségnek! – ordította István, alvadt vérrel
borított kardját az asztalra dobva. – Ha egyszer nem értesz hozzá, mért beszélsz bele a vezérek
dolgába! Otakar helyében én is pontosan így csináltam volna!
– Fiam! – sikoltott fel Béla, mintha szíven szúrták volna. – Hogy mersz így beszélni?
– Ügy sétáltál bele ebbe az ostoba, átlátszó csapdába, mint egy zöldfülű kamasz! Ezek után már
elhiszem mindazt, amit Muhi-pusztai dolgaidról prézsmitálnak!
– Pimasz!
– Gyilkos! Megöltél harmincezer magyart!
A testőrök sóbálvánnyá meredve álltak a folyosón. Mióta a világ világ, így még fiú nem beszélt az
apjával! István kidübörgött a szálából, és Béla vadul zakatoló szívvel meredt utána:
– Uramjézus! – hörögte kábultan, míg halántéka mögött zúgott, zakatolt a vér. – Hát... tigrist
nemzettem, nem fiat, Uram?... Hát... ezért a háládatlan szörnyetegért szakadt meg majdnem az
aggodalomtól a szívem?... Hát... erre a Baál-ivadékra bízzam én a... a trónusomat és a... a koronámat?
Az ország egyik fele megdöbbenten állt, és nem értette, mi történt. Miért és hogyan akaszkodott
össze a király a fiával? A másik fele ujjongva tapsolt, akár az énekkar a kóruson, amelyiknek éppen
intett a karmester, kezdhetitek! A Maradék-urak dicső ivadékai lelkesültek, mert tudták, ez az a
pillanat, amelyben visszatér az ő régi jó világuk pedig már úgy látszott, sírba szállt örökre a
megboldogult Endre királlyal! Vagyis: újra kezdődhet a fúrás-faragás, a suttyomban történő bizalmas
fülbe-döngicsélés, ismét árúba bocsáthatják magukat, s akár hetente változtathatják a két király
udvarát, és mindig ahhoz csatlakozhatnak, amelyik többet kínál nekik. S haragudni, büntetni egyik
sem meri majd a csapodár fajzatokat, mert akkor egyszerre elrebbenne tőle a többi nádszál-természet
is! És mi a fenének akarná megerősíteni az egyik király a másik király táborát, ugye?
Béla szívébe a kegyetlen pozsonyi jelenet során nyilallt belé a kín: kígyót melengetett a kebelén!
Hogy elsőszülött fiának születése pillanatától kezdve hiába örvendezett olyan végtelenül! Az Űristen
nem megáldotta, hanem megverte trónörökösével! És elmondhatatlan hevességgel gyötörte, gyilkolta
a szívét a búbánat: mivel érdemelte ki ezt a szörnyű csapást, hogy ilyen fia született.
Most már igazat adott Máriának, aki István világrajövetele óta nyílt, fura, viszolygó ellenszenvvel
viseltetett a legényke iránt. Természetesen azért szerette – hiszen ő szülte –, de... mindig remegni
kezdett a gyomra az idegességtől, ha megpillantotta a fiát. Volt erre oka? Igen, az ég szerelmére igen!
Először is, az a komisz kis vasgyúró csaknem tizenhárom fontot nyomott, amikor megszületett, és
hajszál híján megölte szegény anyját. Hetekig élet és halál között lebegett szegény királyné.
Másodszor: évről évre növekvő megdöbbenéssel látta Mária, hogy a kis hercegbe a szíve mélyéből
gyűlölt apósának komisz természete szorult! Arcra, termetre, természetre kísértetiesen hasonlít
nagyap
424 jára, akit Mária királyné milliószor elátkozott. Apósa a világ legaljasabb dolgára vetemedett:
amikor politikai érdeke úgy kívánta, egyszerűen ráüzent a fiára, Béla ifjabb királyra, tüstént rúgja el
magától a “bizánci szukát"! Velük cselekedte ezt, akik olyan vérforraló és bámulatosán mély
szerelemmel szerették egymást, ahogy tán még soha egyetlen ifjú pár sem! Mindenki felfortyant
Endre ellen, és a magyar főurak és a főpapok elsőízben sorakoztak föl Béla mögé, és beleavatkozott a
vérfagyasztó küzdelembe a pápa is, mire végre-valahára valahogyan rendezni lehetett a
házasságukat! De addigra egyszer Máriát már apácaklastromba záratta Endre, és házasságfelbontó
kérvény megírására kényszerítette Bélát, és mind a kettejüknek ki kellett futniok az országból, ha
kicsit is kedves volt az életük! És ez a boldogtalan István minden vonásában, minden cselekedetében,
kívül-belül megszólalásig a nagyapját formázza. Nincsen ebben az istenverésében tán egy csepp vér
sem Máriából, vagy Bélából I
És Béla legbelül mégis őszinte zavarban volt. Felelősnek érezte magát a fiáért. Az anyja nem
szívelte Istvánt igazán soha. Nevelését őrá hagyta. ö pedig állandóan úton volt. István nevelése így
bohém kancellista deákok, iszákos testőriző vitézek kezére hárult, így aztán félelmetes fickó lett
belőle. Magas, karcsú, mint a szélben hajladozó fenyőfa, válla kétarasznyi, nyaka erős, hosszú,
kecses ívben hajló, dereka asszonyosan karcsú, két karját acélfonalakból szőtte a sors; ha olyan
kedve támad, felkap két alabárdost és összeveri őket, akár muzsikás a csimpolya repedt rézlemezeit.
Szája szögletében, szeme sarkában mindig pimaszul hetyke mosoly ül, ha pedig haragszik, a szeme
bélyeget tud sütni az emberbe! Ha mohó férfiszomjúsággal nőre veti pillantását, szinte leégeti róluk a
ruhát, szegények önkéntelen a mellükre szorítják kezüket, hogy elfedjék szemérmüket. És a
tudományokban sem haladt a kis herceg, az esztergomi érsek bánatosan panaszolta, írni-olvasni
ugyan tud tisztességesen, magyarul is meg jócskán latinul is, de már a filozófia, a katekizmus, a
matematika, a biblia, a retorika sehogy sem megy neki. Latinul csapnivaló zagyvasággal szónokol a
herceg. De ha mondjuk gyűlésen valamit el akar érni, csak fölpattan ültéből, néhány heves szót
rikkant, és egyszeriben meggyúl körülötte a levegő, és torkaszakadtából kiált rá vivátöt mindenki!
Akár tűzbe mennének érte. Hátrahajtott fejjel egyhajtóra elnyel egy pint jó bort, s legföljebb az orcája
dombján pirul meg egy kicsit jobban a bőr, s valamivel sebesebbé válik a beszéde. S egyszer, úgy
tizenegy éves korában rettenetesen megbotránkoztatta az édesanyját, mert a királyné szálló gólyát
látva kedvesen megjegyezte, az hozta a herceg testvéreit. Erre István torka szakadtából elkezdett
hahotázni.
Igen, igen, igen, ilyen égetnivaló gazfickó ez az István, ilyen föld átka, ilyen szörnyeteg
anyagyász! Hogy megérezte ezt Mária, amikor keserves sírással szidalmazta, miért koronáztatta
ifjabb királlyá ilyen fiatalon Istvánt. Majd a
42) fejére nő, majd fegyvert ragad és apja ellen lázad, hogy egyedül telepedhessen fel az ország
trónjára! “Nem, nem! Nem úgy van ez, édes fiam! Ha te így viselkedsz, tudok én is másként
viselkedni! Van énnekem még egy jó fiam is, egy igazi angyali lélek, a kis Béla! Az ország népe
engem követ, utánam így a trónra az ül, akit én akarok oda ültetni! Lóhátról, kelevézzel ejted el a vén
vadkanokat? Minden lövésed célba talál? Karddal kettévágod az acélpajzsot? Lángra tudod gyújtani
szavaddal az emberi szíveket? Mindegy az, fiam! Az ország kincseskamrájának kulcsa énnálam van!
Az igaz, elvétettem véled Erzsébetet, a kun császár lányát, s a kun nép téged szinte imád, mögötted
áll! Hanem rosszul számolsz, fiam! Mert én majd kirúgom alólad a zsámolyt! Elűzetem véled a kun
szukát! Ha én akarom, egyszál-ujjam-egyedül maradsz! Akkor próbálj meg velem ellenkezni,
akaratommal szembeszállni! Porba taposlak! Térdre kényszerítlek! Halálra alázlak! Vagy engedsz
parancsomnak, vagy... mehetsz, amerre a part szakad!..."
13
István ifjabb király harsogva nevetett, amikor hívei később, baráti iddogálás közben emlékeztették
rá, milyen keservesen vette feleségül Erzsébetet, a kun fejedelem lányát. Szinte korbáccsal kellett
rákényszeríteni. Apja udvarában sokfelől fújták a kígyókövet, és tudatosan szították az ellentét
parazsát. A tomboló indulatai által kormányzott fiatal herceget rendkívül könnyű volt bármilyen
aprósággal is felbőszíteni. Hát még ha súlyos dolgokat emlegettek előtte! Ha elhitették vele, hogy az
apja érdekházasságra akarja kényszeríteni! Ráadásul még ugratták is: “István úr! Az a kun némber,
akit el kell venned, már legalább negyven esztendős. És a kun nők arról híresek, hogy már húszéves
korukban kitelepedhetnek a templomküszöb elé a kis réztácsikával, és a hivők odacsörrentik nékik
szánakozó orcával a dénárt!"
Eszébe jutott Istvánnak az is, hogy miként lopakodott álruhában Alpra kán udvarába, s hogyan
leste meg Erzsébetet. Amikot megpillantották egymást, egyszerre vége volt mind a kettejüknek. A
szalmakazal nem lobban olyan hirtelen lángra, ha belésújt a villám, ahogy az ő szívük tüzet fogott.
Akkor meg azt sutyorogták az ifjabb király fülébe, ha Erzsébet olyan gyönyörű, ahogy őfelsége nékik
elmondja, akkor bizonyára irtóztató komisz boszorkány is lehet egyúttal, és mindegyik ujjara tíz férfi
bajusza van fölcsavarintva. Majd ülhet álló nap a szoknyája szélén a kutyacsapó bottal, hogy
elhessegethesse az ádáz udvarlókat!
Hát... szó, ami szó: Erzsébet szépségének csodájára járt fél Európa; a tálján, a német, a frank
képírók java összesereglett látására. A kun hercegkisasszony karcsú volt, izmos, mint egy
nősténytigris, lant alakú csípeje szépen
426 fest domborodott, két gyönyörű, kőkemény körte-melle szinte szétvetette az ingét, s két
hosszú szárú combja felett a dereka olyan karcsú volt, akár egy görög váza torka. Válla édesdeden
gömbölyödött, háta méltóságteljesen sima volt. Ha lépett, a sóvárgó férfinépség aranycsengők, s
megejtően zengő tamburák szavát hallotta fölsejleni ringó járásában. István torka mindig
összeszorult, valahányszor megpillantotta, és nem mulasztott el soha egyetlen napot sem, hogy
megölelje. Erzsébet egyszerre sírt és ujjongott a boldogságtól, hogy ilyen nagyszerű, igazán kedvére
való, szilaj férjet kapott. Egymás után szülte néki a gyerekeket. Nem reszketett attól, hogy a
sorozatos szülésektől tönkremegy csodálatosan szép alakja, megszuvasodva kihullanak fogai, s
csúfosan elvastagodnak, megvisszeresednek a lábai.
István sosem felejti el, hogy amikor az édesanyja legelőször meglátta Erzsébetet, halkan
felsikoltott. Mintha egy ügyetlen varrónő gombostűt bökött volna ruhapróbálás közben a húsába. A
szeme bogarára hideg fátyol borult, és a kezében tartott szép ezüstpoharat férfi módra összelapították
őrjöngve ráfonódó ujj ai.
Bolond dolog, de így van, néha egészen váratlanul bukkannak fel emlékezetünkben régen történt
dolgok, és baljós előérzet tölti el szívüket. És legbelül remegni kezd valami a lelkünk alján, mert
eddig rejtve maradt összefüggésekre döbbenünk rá.
A pozsonyi események után Béla hamarosan szigorú követet menesztett a fiához:
– Eljöjj udvarunkba, ha kedves néked szívünk békéje és az ország csendje! István haragja már
elpárolgott, hát megrándította vállát apja baljósán csengő üzenetét hallván:
– Mi bajom lehet? Elmegyek és meghallgatom, mit akar tőlem az apám. Amikor belépett a budai
Kecske-hegyen épült vár lovagtermébe, akkor nyilallt egyszeriben az agyába: megint az anyja keze
lehet a dologban! Legelőször az anyja arcára esett a pillantása, és azonnal észrevette, megint az a torz
fintor izzik rajta, mint amikor Erzsébetet meglátva, összeroppantotta az ezüst ivópoharat! Igen, igen!
Mindig az anyja keveri mindenütt ellene a kását! Mintha egy kis teremnek mind a négy sarkában,
meg a közepén is máglyát gyújtottak volna – egyszerre megértett mindent, ami körülötte kavargott,
már kicsiny kölyök kora óta. Első pillantásra azt vette észre, apja oldalán, az ifjabb királynak
fenntartott széken nyafka öccse, a krétafehér orcájú Béla herceg ücsörög, ostoba dölyffel fúrva
magasba keskeny, hegyes, vénasszonyosan hosszú orrát. István visszahőkölt az ajtóban. ,,Ügy! Hát
így vagyunk? Ilyen nyíltan az arcomba vágjátok, ország-világ színe előtt, hogy... új ifjabb
királyfigurát akartok állítani ostábla-asztalkátokra? Helyes, apám! Felőlem: legyen!" Ott vetette meg
tehát lábát az ajtó közelében. Mellette torpant meg Erzsébet, aki olyan harmatosán szép volt, hogy a
királyné és leányai, valamint udvarhölgyei felszisszentek a láttán. Istvánnak ez jólesett, és szája
szögletében azonnal megjelent a szokott hetyke, fölényes mosoly. Hangja érces magabiztossággal
csengett, mint a tatárok elefántcsont kürtje!
– Hívattál, apám l
És azt is látta közben, hogy anyja orcája az elröppent évek során sajnálatosan megpetyhüdt, apró
táskák rejtőznek szeme árkában, ajka szögletei táján, nyaka alatt kis toka bujkál már alig
leplezhetően ruhája szabásával. És látta azt is, hogy a csöndesen, fájdalmasan vénülő asszonyarcon
mérhetetlen irigység lángol menye páratlan szépségének láttán. És István tudta, apja szívében is
egyfajta ostoba féltékenység füstölög: megőrjíti fia hadvezéri sikere, hogy külön udvara van, hogy az
urak úgy futnak utána, akár üstökös után az uszálya. Apja arcán ott f eketéllett a düh sötét korma is:
nem tudja megbocsátani, hogy Pozsonyban a szemébe vágta az igazságot. Hallotta, hosszabb feddő
beszédet dörög az apja, de István oda sem figyelt. Szeme inkább a trón körül álldogáló nővérei
orcáját kémlelte. Most vette csak észre, milyen mérhetetlen pimasz gőg, leplezhetetlen irigység és
gonosz düh parázslik vonásaikon! Egyszerre megértette: apja, anyja és a drágalátos nővérei – egy
húron pendülnek. “Meglehet, hogy ti szítjátok ellenem szüléink szívében a tüzet? Az Üristen
irgalmazzon nektek!" Eddig nem törődött fullánkos megjegyzéseikkel, hazug pletykálkodásaikkal,
legföljebb megrándította a vállát, ha a fülébe kerültek. De most valahogyan minden olyan más volt!
István ösztöne sisteregve súgta: “Életed döntő pillanata jött el!"
– Bűnös vagy! – vágta ketté István már-már közömbös bámészkodását apjának sértően éles szava.
– Súlyosan vetkeztél apád ellen!
Az Endre-vér elsőt rúgott István szívében, de még megpróbálta féken tartani robbanó indulatát.
Lebiggyedt az ajka, úgy kérdezte, bántó fölénnyel:
– S hogy tehetném jóvá bűnömet, apám?
– Hosszú, meredek út vezet a f eloldozásig, fiam! A legelső: ünnepélyesen bocsánatot kell kérned
a Pozsonyban történtekért!
– Ezennel – kanyarított István szélesen, csípős gúnnyal a levegőbe meglendülő jobbjával –
ünnepélyesen megkövetlek, apám!
Béla haragosan intette le a kezében tartott kurta nyelű, aranyozott buzogánnyal. Dühítette, hogy a
fia félbe merte szakítani, és ilyen egyszerűen véli megúszni a penitenciát.
– Ez a legkevesebb! A második feltétel: ezek után mindenben vakon kell követned szüleid
akaratát.
István szeme lángoló kardként csapott szüleire. Pozsonyi incidensükig mindig azt tapasztalta, az
apja imádja őt: simogatja még a pillantásával is. Most
428 mind a két szüléje szeméből hideg gyűlölet, mélységes megvetés szikrázott. Az ifjabb király
maga sem értette, miért nem dördül ki belőle tüstént az izzó harag, mint láva a vulkán gyomrából.
Lassú, forró habozással buktak ki ajkán a szavak:
– Mi ez az egész komédia, apám? Bűnbakot keresel talán a morvamezei csúfos vereségedért?
Vagy talán... gügye madárijesztőt szeretnétek keríteni helyettem a trónra, aki engedelmes
csepűrágóként bohóckodik, úgy, ahogy ti akarjátok? A korona már érintette a fejemet, apám! A
szentelt kenet is! És te akartad, hogy ez megtörténjék. A vadlovak betörését pedig nyugodt lélekkel
hagyd rám, apám! Ahhoz te nem értesz! Mondd ki hát nyíltan, mit akartok tőlem?
Mindenkinek torkára forrt a szó! Hogy beszél ez az eget-földet felrúgó szilaj fráter, ez a
rakoncátlan fenevad a koronás apjával? Béla is megnémult fia szenvedélyes szemrehányásának
hallatán. A szívük közepébe lát!... És... és olyan vadul tiltakozik, ahogy a harmadfű csikó, amikor
először dobják rá a nyerget! Lassan föloldódik mégis a görcs a király gyomra körül, de mielőtt
megszólalhatna, Mária, ki elébb tér magához, minden ízében reszketve, előrehajolva, sápadtan
kiáltja:
 – Kergesd el oldaladról ezt a kun szukát! Addig nem tárgyalunk veled! Erzsébet kétségbeesetten
sikolt föl. Még nem tud tökéletesen magyarul, de a becsületét súlyosan sértő szót megérti. Két
tenyerébe rejti vérvörös orcáját, és fölzokog, majd István vállára borul rázkódó testtel.
Ha Mária orvul kést szúr fia hátába, az sem fájna ennyire az ifjabb királynak! Erzsébetet kergesse
el? Akit a földön mindenkinél jobban imád? Az élete értelmét? A boldogságot száműzzeéletéből?
– Anyám! – jajdul föl megrendültén, miközben szárnyatört madárként vergődő feleségét
védelmezőén öleli magához. – Ezt éppen te parancsolod nékem? Apám vajon elhagyott téged, amikor
nagyapám követelte tőle? És te, apám – fordult az őszinte zavarral küszködő Bélához –, tedd a
szívedre a kezed! Te mit ereztél, amikor rádparancsoltak, hogy hagyd el az anyámat!
Béla szívét rövid időn belül immáron másodszor önti el a fia iránt érzett forró szánalom, a
füstölgő indulat és a már-már bárgyúnak számító megértés. “Jézusom – tusakodik –, adj hát tanácsot,
mitévő legyek?... Hiszen... István tulajdonképpen... igazat beszél!?... Hiszen én is őrjöngve
tiltakoztam, amikor apám így rámrivallt: Azonnal hagyd el azt a «bizánci szukát»! Ó, hogy
toporzékoltam! Földhöz vágtam a kalamárist összerontottam a deákok minden tollat! Hogy
merészelte azt mondani az én drága Máriámra, hogy «szuka»? Űrjézus! Hiszen... hiszen én is
majdnem megöltem gyalázkodó szaváért apámat!?..."
S mindjárt ezután kétségbeesve érzi, egy belső hang máris tombolva tilta
429 kozik benne, hogy egy kalap alá vegye a saját tragédiáját a fiáéval! Máriaaz egész világ tudta,
láthatta, hogy nem volt szuka, hanem a bizánci császár leánya! Igazi, harmatos, nyíló virágszál,
patyolattiszta szívű égi angyal!
De... Erzsébet? Elmondották róla, hogy nadrába bújva lovagol, akár a férfiak! Kupaszám nyakalja
a kumiszt és a tábortüzek körül együtt hujogja veszett kun farkasaival a gyehenna tüzén fakadt
ocsmány, trágár dalaikat! Igenis, hogy Erzsébet boszorkány! Csak ezért lehet olyan rettenetesen
elbűvölő teremtés, hogy... megcsuklik a reátekintő férfiak ina! S azt is tudja Mária róla, és esküvel
állítja, hogy... Erzsébet megetette Istvánt olyan gombóccal, melybe elébb belédagasztotta a haját!
Csakis efféle förtelmes boszorkányolással tudta így maga felé fordítani a királyfi szívét! Ezért megy
István olyan vak engedelmességgel utána, mint harangos ürű után a kerge birka! Tehát: mégiscsak a
velejéig más ez az ügy Erzsébet és a fia között, akárki akármit is kárpál! Ha így igaz, ahogy
Máriának mondták a kunok közé titkon kiküldött bizalmas hívei – már pedig miért ne lenne igaz? –,
akkor... nos akkor Erzsébet igenis hogy... szuka!
“És különben is! Én... sohasem merészeltem volna az apám szemébe vágni, hogy... gyilkos és
hogy... ostoba fráter! Ez... ez megengedhetetlen! Köszönd meg az élő istennek, hogy nem vettettelek
érte börtönbe azonnal! De hát egyáltalán! Hogy merészelsz ellenkezni a királyi akarattal, ha ezerszer
is a fiam vagy?" Kifordul az ajkán a felgyülemlett harag tajtékja:
– Vagy ezt a becstelen fehérszemélyt hagyod el, vagy az udvaromat! István egész lényét
teljességgel szokatlan nyugalom önti el. Maga sem érti, de olyan rendíthetetlen, mint egy szikladarab.
Nem, nem kap a kardja markolatához. Igazsága sokkal erősebb annál, hogy fegyverrel kellene
megvédelmeznie. Gyengéden magával vonva halkan zokogó feleségét, lassan a kettős trón elé
lépked:
– Nézz meg jól, apám! – mondja halkan. – Utoljára látod a fiad! Királyi udvart tízet és százat is
találok, ahol boldogan befogadnak! De még egy ilyen feleséget: sehol és soha! Élj boldogul, Béla
király!
Mélyen, tisztelettudóan meghajtja magát apja és anyja előtt, aztán hátat fordít, és felesége rázkódó
vállát átkarolva, kisiet a szálából.
Béla és Mária megkövültén tekint utána. Valami váratlan fordulattól tartották. Hogy a hirtelen
dühkitöréseiről közismert herceg a küszöbön hirtelen visszafordul, kiragadja a lándzsát az ajtónálló
kezéből, és átveri vele az apját. Vagy... valahonnan az övéből görögtüzes tokmányt varázsol elő, és
rájuk gyújtja a királyi palotát. De semmi sem történik, az ifjabb ki rály sosem látott higgadtsággal
viselkedett, és igazán elment.
És Béla szíve csak akkor szorult össze, amikor észrevette, hogy mozgolódás támadt a teremben.
Lassan fölállt Smaragd, a kalocsai érsek, aztán ifjabb Kán
4)0fe;. László, az erdélyi vajda, Csallány és még sokan mások, az Abák, a Csákok, meghajoltak a
trónus felé és... Istvánék után siettek!
– Smaragd atya! – sikoltott föl Mária királynő. – Hova mégy?
A nyurga, markáns arcvonása, enyhén őszülő főpap a küszöbön visszafordult, és szelíden így
válaszolt:
– Felséges királyném! Szabadjon emlékeztesselek, a magyar főpapok akkor is hevesen tiltakoztak,
amikor titeket akart elválasztani egymástól apósod gonosz ármánya. Bocsáss meg, királyném, de...
nékem is az igazság oldalán van a helyem! – Meghajolt még egyszer, és kisietett a szálából. Az érsek
szavai után újabb urak álltak föl és mentek ki, István után.
Béla szívére kellemetlen görcs fonódott. Ügy érezte, ott mindjárt megöli a szégyen! Hiszen ez az
eset valóban kísértetiesen ugyanaz! Apa létére kegyetlen lépésre akarja kényszeríteni a tulajdon fiát!
Épp úgy, ahogy ővele cselekedte a húszas évek elején az apja! És nagyon jól emlékszik, az
esztergomi érsekkel az élükön, szinte egy emberként fordultak szembe az urak az apjával! És ki ne
tudná, milyen hevesen tiltakozott házasságuk felbontása ellen a római pápai Mindegy! Si est idem,
non est eadem! Ha... ha azonos eset is, mégsem ugyanaz!... Hiszen Erzsébet valójában... pogány! –
kapkodott nyöszörögve valami elfogadható épkézláb érv után, hogy végre megszabadulhasson
gyötrelmes lelkiismeret-furdalásától. Aztán minden átmenet nélkül vad düh öntötte el. Meglehet,
hogy a távozó urak mozgása zaklatta föl ennyire megviselt idegeit, vagy az a tény, hogy egyszeriben
eszébe jutott: az apját Jolanta királyné hajszolta, hogy fiából a keserves döntést kicsikarja!... Úristen!
Hiszen... hiszen Mária kiáltotta oda Istvánnak: “Kergesd el ezt a kun szukát!" Mindegy! Béla érezte,
ez az a pillanat, amikor a fejére omlik a trón baldachinja, és agyonlapítja, ha keményen a sarkára nem
áll. Fölpattant és súlyosat dobbantóit:
– Gyerünk, gyerünk, urak! Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Hadd lássuk, ki tart a koronás királlyal,
és ki a király ellen lázadó fiával?
Erre megszűnik a szivárgás. Az urak ugyan tovább susmognak és feszengenék, de a helyükön
maradnak. Béla szívét némi megnyugvás tölti el, befele mégis pereg a könnye. Mindig is kézzel-
lábbal tiltakozott ellene, hogy akárcsak a legkisebb dologban is egy kalap alá vegyék az apjával! És
íme: valami oktalan dacból, pillanatnyi igaznak tűnő érdekből, ugyanúgy belegázolt hónaljig a
gyalázat mocsarába, mint annak idején az apja! 14
A2tán jöttek egymás után a fekete hírek, Ázsia felől futó orosz és lengyel fejedelmek hozták, meg
a mongol udvarba szimatolni küldött, aggodalmasan alkudozó pápai követek:
– Felség! Résen légy l Ellened készül a tatár!
Béla, valahányszor ezt hallotta, újra pánikba esett, fejét vesztve kapkodni kezdett, és minden
egyéb dolgot elfelejtett.
– Vágjátok be a keleti gyepüket! Küldjétek futárt minden úrhoz és városhoz! Ha
körülhordoztatom a véres kardot, itt teremjenek!
Aztán egy csöndes szavú, kicsit lomha mozgású úr, a hevesi királyi ispán, Miskolcnembéli Panityi
elmosolyodott, és odafordult a királyhoz:
– Felség, miért rendülsz így meg, ha azt hallod, hogy jön a tatár?! Béla őszinte felháborodással
fakadt ki:
– Ember! Eszeden vagy? Nem hallottad, ellenünk nyergei a tatár. Azt üzente Berke kán, ha nem
lépek vele szoros szövetségre, és nem házasítom össze az övéivel a gyermekeimet, letapostat!
– Felség! Mindenki azt mond, amit akar! S Berke kán okos, de másfelé van dolga, és téged
alaposan ismer, hát reádijeszt! És te – megbocsáss szavaimért – tüstént bebújsz valamelyik várad
donjonjába, és a jövő tavaszig meg sem mukkansz. Te a dicső, hatalmas, dúsgazdag, nagy magyar
király!
– Tréfát űzöl a szerencsétlenségemből, ember!? – villantotta rá fenyegetően szemét a felindult
király.
Panityi, a nagy darab, lusta mozgású férfiú szelíden megrázta gabancos üstökét, amelyben már
feltünedeztek az első ezüstszálak:
– Mondtam már, eszem ágában sincs, uram! Te vagy a király, teneked mindent tudnod kell. Azt is,
hogy Berke kán teli van gonddal-bajjal: nem győz marakodni a perzsákkal, meg az Oxus folyón túli
tartományok derék fejedelmével, Alguj kánnal. És te összerezzensz, ha Berke kán füttyent egyet?
Miért nem üzensz te is valami gorombaságot Berke kánnak? Tüstént befogná a száját!
Béla szeme fölcsillant. Isteni gondolat! Mert mi baj is származhatna abból, ha... odamondogatna
Berke kánnak? Ha egyszer így is, úgy is megtámadja az országot? Legalább láthatja a világ, hogy...
milyen bátran megfelelt a tatár kánnak a magyar király. Megragadta Panityi ispán dolmánya
szegélyét:
– Szavadon foglak, te nagy legény! Te mégy el Berke kán udvarába, és te válaszolsz neki!
Béla legnagyobb meglepetésére a jókora ember nyugodtan rábólintott:
– Én is így gondoltam, uram! Másra én sem bíznám ezt a nehéz ügyet.
4)2
– Es... és mit fogsz mondani Berke kánnak?! – faggatta sürgető hevességgel a király.
Panityi egykedvűen megvonta széles vállát:
– Ezt még nem tudom. De majd útközben kitalálom, uram!
A király napokig ujjongva járt-kélt, mint a kalmár, aki kitűnő üzletet kötött. De aztán ismét rátört
az előzőnél sokkal ádázabb szorongás:
– Mi lesz, ha Panityi ispán útja nem jár a remélt sikerrel? Akkor – ha esetleg pimasz fennhéj
ázással beszél a tatár udvarban a hevesi úr – még veszettebb dühvei tör majd reánk Berke kán.
Es újra lázasan készülődni kezdett. Összecsomagoltatta a királyné holmiját, berakatta a vaspántos
tölgyfaládába a koronát, a jogart, hogy bármelyik pillanatban útnak eredhessenek, s ha kell,
meghúzódhassanak a gyönyörű visegrádi fellegvárban.
És akkor még egy különös baj történt, ami szintén nagyon megrémítette a királyt. Walter mester
jött föl a Kecske-hegyi várba népes küldöttség élén, a budai német hospesek bírája.
– Miért lógatjátok az orrotokat, fiam? – kérdezte kedvesen Béla.
– Sokat tanakodtunk az utóbbi időben a civitas tagjaival, felség! – kezdte fontoskodó
komolysággal a hústorony Walter. – Alapos megfontolás után úgy döntöttünk, visszaköltözködünk a
szülőhazánkba, uram!
– Jaj! – szaladt ki az ijedség kiáltása Béla ajkán, és a küldöttség tagjai lopva megelégedetten
pillantottak egymásra. Ezt akarták, megrémíteni a királyt. Híre járja, jön újra a tatár, ez a
legalkalmatosabb idő, mondták maguk között megegyezve, most ezerszer kegyesebb a Nagyúr, mert
fél. A kisgyerek nem fél úgy a mesebéli mumustól, mint Béla a tatároktól. Most kell hát rátörni,
megrémíteni, most egyszerre beadja majd a derekát. – Mi bajotok, drága Walter mester? Mi fúrja az
oldalatokat?
– Ezer és egy komoly bajunk van, uram! – folytatta szárazon Walter, mintha leckét fújna.
– Legalább egyet mondjál, fiam! A legkomolyabbat! Olyan baj nincsen, amin segíteni ne tudna a
király!
– Ügy hírlik: támad a tatár! – jegyezte meg kicsit csípősen a fegyverkovácsok mestere, Johann
Michaelberg mester.
Béla arcából kifutott a vér. A szíve közepébe találtak! Kicsit remegett a hangja:
– És ti éppen most akartok magamra hagyni? Ha most elmegy a német civitas, akkor ki fogja
védelmezni a Castrum Nóvum Pestiense falait a Kecskehegyen?
Összenéztek újra a német polgárok, s arcukon sunyi, gúnyoros árnyék jelent meg:
 433
– Megbocsáss az őszinteségemért, de mindig erre szoktattál, uram. Majd megvédelmezi az, akinek
te a szíved jobbik felét adtad! Az, aki lehabzsolja mindenről a tejfölt ebben az országban! – Észre
sem vette a budai német község bírája, egyre feljebb csúszott és egyre jobban átforrósodott a hangja.
Béla gyanakvása a tetőpontjára hágott. “Miért zendített rá Walter mester éppen most erre a
gyalázatos szónoklatra? Mit akar elérni? Kibe döfi belé szavai gonosz fullánkját?" És gondolatban
hevesen tiltakozott a budai bíró elkövetkezendő szavai ellen. Nem akarta, hogy kimondja valakinek a
nevét, akit talán valamennyi híve közül a legjobban szeretett. Ezernyi jelét tapasztalta már eddig is,
hogy szegény Hénoch sokaknak nagyon a begyében van. “Ügy szúrja mindenkinek a szemét, mint a
jégárpa. Miért? Miért szorult ilyen irigy természet az emberekbe, hogy megvesznek attól, ha
valakinek többje van, mint nekik? Hénoch mindenkinél többet dolgozik! Jórészt neki köszönhető,
hogy ilyen hamar talpra állt ez a szerencsétlen, meggyilkolt ország! Hát akkor? Hénoch már
Dalmáciában csatlakozott hozzá, Walter mester meg csak néhány éve érkezett Budára! Beleült a
készbe! És lám, fuldoklik az irigységtől, és ha tőle függne, akkor gettóba zárná, máglyára hurcolná
Hénochot, mint Kölnben tették szegény zsidókkal icxjó-ban! Meg Mainzban! Meg Regensburgban!
És Prágában! Tizenkétezer szerencsétlen mártír esett áldozatul a gonosz emberi irigységnek!"
És Béla elhűlve érzi, már érvek bújnak elő az agyából, amelyekkel Walter mesterek álláspontját
magyarázgatja. Ügy érzi magát, mint Pilátus, aki elé odalódították Jézust. “Igen, ha ez az ezerkétszáz
német család most hazamegy Németországba, Budának vége! A tatárok első rohamára elesik a
gyönyörű, új, Kecske-hegyi vár! Nem lesz, aki megvédelmezze! Nem szabad! Nem engedhetem
meg! Ne menjetek el, drága Walter mester! Az az igazság, kedves jó Hénoch, hogy... több pénz...
ebben a pillanatban... nem kell, és... Üristen!... Hogy mondjam meg neki, hogy... Mit mondott
Pilátus?... «Lavabo, Domine!»... «Uram, én mosom kezeimet... én ártatlan vagyok ez Igaznak
vérétől»... Azért... Hénoch sem panaszkodhatik. Kapott épp elég sápot... a három vármegyét, Győr
város minden jövedelmét... ugyebár,.. évekig..."
És megint facsarni kezdi Béla szívét a kín! Hiszen még tartozik Hénochnak! Hirtelen repesni
kezdett az örömtől, mert valami eszébe jutott, és mintha Tedeumot énekelne, úgy kiá ltja oda a
bírónak:
– Értelek, Walter mester! Milyen rettentő kár, hogy... de óriási baj van! Ugyanis... nyolcszáz
márka arannyal még tartozom neki...
A bíró szögletes, veres, csupaszeplő arca most elkomorodott. Várták, hogy a király még
gyámoltalanságában is majd a zsidó védelmére kél, de hogy ezt ilyen orcátlan nyíltsággal és repdeső
ujjongással cselekedje, arra nem számítot
4)4 tak. De hogy ez a súlyos érv feltétlenül előkerül majd a Hénoch-ügy során, arra viszont eleve
gondoltak. Walter lopva társaira sandított megint, akik ugyanolyan cinkos alattomossággal
visszabólintottak.
– Ez nem lehet akadály, felség! Mi, a budai német civitas polgárai... összegyűjtöttük ezt a
temérdek pénzt, hogy... ne kerülj zavarba, amikor Hénoch távozásakor esetleg visszakéri. – Míg
beszélt, társai kisiettek a teremből, és egy nagy ládával tértek vissza. Walter tapsolt, akár egy
ceremóniamester, és Johann Michaelberg mester, a fegyverkovács, nagy vasfűvel felnyitotta a láda
tetejét. Béla visszatorpant, akkora arany-hegy kápráztatta el a szemét. Rekedten szólalt meg:
– Üristen! Honnan volt... ennyi pénzetek?
Walter mester megvonta a vállát. Volt benne fölény, volt benne düh is, de nem azt mondta, amit
szeretett volna. Hogy az életüket is feláldoznák boldogan, ha azzal ártani tudnának legnagyobb üzleti
vetélytársuknak, Hénochnak. Csak annyit felelt a királynak:
– Felség... nekünk németeknek is vannak pénzváltóink Augsburgban, Regensburgban és
Nürnbergben. És... legyünk egymáshoz nagyon őszinték, uram: mi örömmel tettünk eleget
megtisztelő meghívásodnak, de... nincs értelme tovább is magyar földön maradnunk, ha a kamara
haszna, a kereskedelem, a pénzverés, az adóbérletek, a vásározások, a harmincadok, a révek, a
vámok, mind-mind Hénoch és társai kezén maradnak. Ha a haszon az utolsó dénárig az ő zsebükbe
folyik.
Béla nagyot nyelt. “Átkozott németjei. Ez először is így nem igaz. Hénoch mindenről szigorú
írásbeli szerződést kötött a kamarával, amit hajszálpontosan betart. A haszonnak csak egy része üti a
derék kamaraispán markát, a nagyobbik rész a királyi kincstáré! És Hénochék nem egyedül vannak,
ők csak irányítják a pénzügyeket: a munkát keresztény kancellisták végzik! Tudom én, hogy azért
ármánykodtok itt, hogy Hénochék haszna ezután a ti zsebetekbe folyjon! Durva, könyörtelen játékot
folytattok! Megzsaroltok, éppen ebben a szívettépő pillanatban, amikor az én kockám vakot vetett.
Mert zsarolás ez az egész, amivel nekem rontottatok, amivel letepertek, és azért teszitek éppen most,
mert tudjátok, hogy nem tudok ellenetek védekezni... Micsoda feneketlen mélység szédíti el, aki
belédpillant, emberi irigység!"
– És... és a... kamat? A kamattal mi lesz? – nyögte ki, azt gondolva, erre már nem tudnak Walterék
orvosságot.
Walter gúnyosan mosolygott:
– Felség, megengedj, de látható, nem vagy járatos kölcsön ügyekben! Ez a kis regensburgi vörös
mózeshitű örüljön, hogy egyáltalán visszakapja, amit néked kölcsön adott! Manapság már ez is
rendkívül örvendetes és nagyon ritka dolog!
435 Béla hallatlanul röstellte magát, hogy ez az ő jelenlétében, sőt, részvételével, a királyi
palotában lejátszódhatott. S azért a kérésért is, amellyel a budai bíróhoz fordult:
– De... ti közlitek vele, Walter, hogy mennie kell. Ettől nem tágítok.
– Boldogan, uram! Nem is hinnéd, ez milyen semmiség!
15
Másnap délben porlepte lovascsapat torpant meg Hénoch győri háza előtt. A fékeveszett robajra a
vékonydongájú kamaraispán kisietett az utcára, megtudni, mi történt?
Azonnal látta, magyarok érkeztek, de azt is észrevette mindjárt, hogy Béla király testőrei, s hogy
közülük néhányan nem gyakorlott lovasok, mert sziszegve tapogatják a nyeregben feltört, sajgó
feneküket. A többi vigyori kun fajzat. Akikkel Béla úr meghódoltatta Ausztriát meg néhány déli
tartományt. S akik miatt elveszítette a morvamezei ütközetet. Ez a gondolat megmagyarázhatatlan
vidámságra hangolta Hénochot. Megfordult, hogy visszasiessen a házába, de a kunok hadnagya
megsarkantyúzta a lovát, és valami félelmetes ügyességgel Hénoch és az ajtó között termett. A
bikanyakú, zömök kun tiszt lenyúlt a nyeregből, összemarkolta a kamaraispán mellén a göncöt, és
fölemelte a magasba:
– Te... lenni... Henok, ügyi?
A kis vörösszőke ember szeme megtelt könnyel, mert az a barom kun a ruhájával együtt becsípte
maréknyi szakáiiát is. A gégéjét majd elvágta a ruhája összeszorított gallérja, alig jött ki hang a
torkán:
– Tégy le... disznó tatár fajzat!... Én... a király... kamaraispánja... vagyok...
– Öl – játszotta meg a kun eltúlozva, mennyire megrémült Hénoch bejelentésétől, és eleresztette a
magasban szegény kis ember gúnyáját. Hénoch lezuhant, és békamód elterült a porban. Tüstént
fölharsant az összesereglett utcanép ajkán a röhögés.
– Kuss, csürhe! – ordította el magát a kun tiszt, és csizmája szárából előrántotta karikásostorát, s
megdurrogatta a bámészkodók feje fölött. Hénoch már-már reménykedett, hogy csak
összetévesztették valakivel, hogy az a latorképű tulajdonképpen nem is akart rosszat, csak durva
tréfát űzött véle, amikor – mielőtt feltápászkodhatott volna – hirtelen elsötétült a feje fölött az ég. A
kun tiszt táncoltatta meg fölötte kétlábon álló csődörét. És leüvöltözött neki a magasból:
– Te vagy... király iszpahán... csak... ma éjfélig... érti?... Holnap már... másik iszpahán lenni, érti?
Mi... holnap hajnal... idejössz, és ha... te itt lenni... te házad előtt... megsüt! Érti?
 436Hénoch a halántékához kapott. Azt hitte, rosszul hall! Azt hitte, ostoba, gyötrelmes lázálom
kínozza! Azt hitte, hirtelen megőrült! Mi történt? Kik ezek? Kik küldték? Miféle otromba tréfát
merészel űzni vele ez akoszos kun senki?
Amikor valamennyire föleszmélt, a kun már eltűnt. A helyén jellegzetesen sváb-vörös szőrbozontú
óriás ült egy hatalmas, cipósárga stájer monstrumon. Ezeket látta a háttérben felvillanni az előbb.
Szászok ezek. Szász kézművesek és kalmárok, megismeri jellegzetes viseletüket. No, talán ezek a
derék emberek, akik bizonyára őfelsége hospesei, mindjárt kimentik szorongatott helyzetéből.
Hanem elegendő volt Hénochnak egy futó pillantást vetnie a góliát szőrlepte orcájára, a gúnyos
fölénnyel villogó zafírkék szemére, s már látta: ezek hozták a kun csűrhet a nyakára. Ezt a váratlan
szerencsétlenséget nékik köszönheti.
– Ugye, te vagy a Hénoch nevezetű regensburgi zsidó?
– Nem! Én Hénoch vagyok, a király őfelsége bizalmas jobbágya és Kammerknechtje!
Kamaraispánja, ha úgy jobban érted!
A nyershúsképű hájtorony még gúnyosabban vigyorgott, és a szeme még fenyegetőbben sütött:
– A kun kapitány úr megmondotta már: az voltál, jó Hénoch! Ma éjfélig! Megbízatásod, amikor
elsőt kiált a kakas, lejár. Különben őfelsége új kamaraispánja, Walter budai bíró, itt áll előtted!
– Engem a király úr különleges menlevele véd!
– Holnap hajnalig, vereshajú Messiás-ivadék! Addig megvéd! Addig halál fia, aki egy ujjal is
hozzád merne nyúlni! De holnap hajnalban – ha netán itt találunk – nyársra húzunk, és megsütünk,
mint egy lakodalmi tulkot!
– Megyek a királyhoz! Ö... megvéd! Én... annyit... tettem... – Szavait elnyelte a kun lovasok és az
utcanép áradó röhögése. Most nem förmedt rájuk senki. És Hénoch úgy érezte, abban a
szempillantásban megsemmisül. “Nagy ég! Jahve, aki vagy! Mit tettél? Mit engedtél tenni? Mi
történt? Meghalt a király? Megháborodott volna őfelsége? Nem így volna? De akkor... ki érti ezt?
Hát őfelsége... akivel a tatárjárás után, a legnehezebb időkben..-. mindig együtt és... annyit, de
annyit... Aki sírt a meghatódottságtól, amikor nyilvánosan a keblére ölelt, aki... szembeszegült
miattam a bárók tanácsával! Aki... kiadta irántam való hálából a Magyarországra telepedett
mózeshitűek számára az osztrák zsidók privilégiumlevelét! Aki törvénnyé tette, hogy aki zsidóra
kezet mer emelni, királyára emel kezet! Aki... aki azt mondotta, emlékszel, Hénoch? «Pecunia
pecuniam parere... non potest?» De igen! «Cum... hominis accessione...potest!» Ez volt még csak az
ember! Ezt rajta kívül akkor... Európában nem merte kimondani senki! S hogy esküdözött neki! Ö, ez
úgy látszik csak... futó ígéret volt! Amit egy király egy kis
437 zsidó pénzváltónak tett nagy szükségében... És most, hogy sorsa jóra fordult, már... úgy érzi
nem kötelessége többé megtartani... Ó, Hénoch, Hénoch! – korholta magát, mérhetetlen
szomorúsággal nyelve vissza kikívánkozó könnyeit –, miért is hitted, hogy... találhatsz olyan embert,
akiben... nem kell majd keservesen csalódnod? Miért? Miért? Miért? Hitted volna valaha, hogy...
éppen Béla király fog mindenedből, egész életeden át összekuporgatott vagyonodból és az üzleti
becsületedből kiforgatni? Hogy fogsz ezek után az augsburgi, müncheni meg a nürnbergi bankárok
szeme elé kerülni? Mit mondasz nekik, hova lett a pénzük, amire te a Talmudra tett kézzel biztos
zálogot esküdtél?!"
Észre sem vette, hátat fordított a fenyegetően felsorakozott lovasok karéjának, és tétován,
gyámoltalanul elindult a háza felé.
– Hé, fickó! – csattant Walter bíró maró hangja. – Köszönd meg az élő Istennek, hogy... ilyen
vajszívű fráter a magyar király! Itt a nyomorult pénzed! Visszaküldi!
És Hénoch jámbor szíve hirtelen újra megtelt fénylő örömmel. “Nini! Azért... azért még maradt
Béla királyban egy csepp... emberség?!"
– Rúdban, vagy... bizánci solidusban? – nézte végig Hénoch a budai bírót alulról fölfelé. És a
fenyegető hústömeget látva, egyszeriben megértette Bélát. Ezeknek a gólemeknek a szeméből
füstölög a kegyetlenség. Ezeknek megvannak a kellő eszközeik, hogy az akaratukat akárkire
rákényszeríthessék. “Hát persze, hogy az az aranyszívű Béla nem tudott nekik ellenállni! Bizonyára a
régi mumusával is ijegették! Jön a tatár, huhu! De azért a király mégis diadalt aratott felettük!
Képzelem, hogy fájhatott a szívük, amikor kikényszerítette belőlük, hogy a kölcsönadott pénzét
megtérítsék!" Fel se nyitotta a ládát, tudta, ha Béla intézkedett, akkor a nyolcszáz márka arany ott
van a ládában, az utolsó dénárig. Csak rátámaszkodott mind a két kezével, lógatta a fejét jó darabig,
amíg el nem ült körös-körül a csúfondáros röhögés. Akkor lassan fölemelte a budai bíróra könnyes
tekintetét:
– Üdvözlöm őfelségét. Adjátok át néki! – mondta nagyon halkan, de mindenki értette. Még hozzá
akarta tenni: “csúnya dolog, amit velem engedett művelni, de én tudom, milyen ocsmány dolog a
vetélkedés a hatalomért. Hogy rákényszerítették. És: ha bajba kerül újra őfelsége, csak üzenjen, és
én... ismét eljövök neki segíteni."
De valahogy már nem futotta maradék erejéből mindezt elmondani. 16
Hénochhal, girhes, beteges kis feleségével és hét kicsiny gyerekével még aznap délben elporzott
Bécs felé a fakószekér. A legidősebb fia ha volt tíz esztendős. Itt született már, Budán, és a király
adott nevet néki. Majd nevetnek rajta Regensburgban az iskolában a társai. Miféle rendes zsidó
gyerek lehet az, akit Bélának kell szólítani?
– Hova megyünk, apa? – kérdezte csodálkozástól elkerekedő szemmel a legnagyobb fiú.
Hénoch torka elszorult. A felesége gyengéden megszorította titkon a kezét. Mit lehet erre a
kérdésre mondani?
– Haza, kisfiam – és kínlódva elfordította a fejét. A kis Béla nagyon csodálkozott apja feleletén.
De mivel látta, milyen mélységesen elszomorította a kérdése szegényt, elnémult. Lám, még apa
könnye is kicsordult. És azért egy tízéves legényke már tudja, mikor nem szabad az apját fölösleges
kérdésekkel zaklatni.
17
Walter bíró hazaérve először a királyi udvarba sietett. Megállta, addig nem ivott egy korsó sört
sem, amíg a királlyal nem beszélt. Ezek a magyarok már csak ilyen birka-jámbor alakok.
Ragaszkodnak holmi ostoba formulákhoz. Hát akkor tegyünk eleget neki.
– Otthon találtátok Hénochot? – faggatta türelmetlenül a király a hospesek elöljáróját.
– Igenis, felség!
– És... hogyan közöltétek vele, hogy...
– Kellő gyengédséggel, felség. Hogy valahogyan meg ne sértsük, keleti virágnyelven
megmagyaráztuk neki, letelt a szolgálata, többé nem tartasz rá igényt.
Béla szíve nyugtalanul kopácsolt. Az utóbbi időben gyakran előfordul vele, hogy így
rendetlenkedik; meg-meglódul, mintha világgá akarna szaladni, azután meg nem üt. Mintha
mindörökre meg akarna állni. Odaszorította hát a kezét; és kicsit örvendezett, amikor a szíve újra
megrúgta a tenyerét. Oldalról, alig leplezhető aggodalommal mérte végig Waltert.
– És a pénze?
– Tán útonállóknak nézel bennünket, felség? – játszotta meg a bíró a felháborodott Grál-lovagot. –
Ilyesmiket kérdezni? Visszakapta az utolsó dénárig!
Kicsit enyhült a szorítás a király szíve körül:
4)9
– Nagyon... sírt és... átkozódott, ügyi?
– Ilyesmi eszébe sem jutott néki, felség! Képzelheted, milyen kesztyűs kézzel bántunk véle, ha
azzal váltunk el egymástól, hogy... üdvözletét küldi.
Béla bal keze ott maradt a szíve fölött, a jobbját fáradtan fölemelte, és esetten, önmaga előtt
röstelkedve dünnyögte:
– No, azértI Mert... azt tudnotok kell, hogy... Hénoch nékem... a legkedvesebb hívem volt, és... mi,
magyarok – őnékí személyesen! – igen sokat köszönhetünk! – Sóhajtott egyet, mert már fárasztotta a
sok beszéd, de még hozzáfűzte, ujját még följebb emelve: – A legnehezebb időkből!
Csönd van a szálában. Egy öreg dongó próbálkozik, ma már ki tudja hányadszor, a csalós
ablaküveg-tárcsán át a szabadba kijutni. De századszorra sem sikerül. Koppan, döndül egyet – és a
hátára esik. Még kaszál néhányat a lába, aztán örökre elcsendesül. Olyan végtelen a csönd. Béla
szívének aggályos háborgása sehogyan sem nyugszik. “Igaz, ezek, a kétlábon járó szőke medvék itt
vannak körülötte, és ha megszólal az őrszemek kürtje, a falakra sietnek, és megvédik! De... szegény
jó Hénochhal valahol Mosonmagyaróvár táján poroszkálhat már a szekér.!" Béla átfogja sűrű,
megőszült szakáilát, s ujja görcsösen az ezüstös tincsekre fonódik. Vergődik szegény. “Miért ilyen
kegyetlen az élet? Miért nem lehet olykor megegyezésre jutni? Mivel fenyegetőztek ezek a szászok?
Hogy... őszentsége is nagyon haragszik, amiért... a legkeresztényebb király... hitetlen kamarásokat tűr
meg maga körül? ! Hogy..." – hirtelen összeroppant, és alakoskodás helyett megtörtén mormolta
maga elé:
– Micsoda nyomorult Ábrahám is vagy, Béla! Te a legelső szóra...feláldoztad Izsákot!
Úgy érezte, elpattannak az idegei. Hol az az előbbi parányi zaj? A döngés és a koppanás? Ez is
úgy hiányzik! Minden hiányzik! Úgy érzi, kihűlt a világ a szíve körül! És valahonnan legbelülről,
nagyon mélyről keserves kiáltás kívánkozik szívéből kifelé:
– Hol vagy!? Merre bolyonghatsz most, Hénoch, te szegény?!
18
És ezúttal sem támadott a tatár. Berke kán roppant bölcsességgel szövetséget kötött a kun
származású Rokn-eddin Bejbársz egyiptomi mameluk szultánnal, aztán egyesült erővel megverték a
kipcsak birodalom létét fenyegető Hulaku perzsa il-kánt. így szusszantásnyi időhöz jutott a tatár.
Meglódult nyugat felé, való igazság, de már az orosz fejedelmek ellenállásán kifulladt. Béla
aggódott, mert veje, Dániel fejedelem, kénytelen-kelletlen újra elszakadt a keresztény egyháztól, és
hódolnia kellett Berke kánnak.
440A nagyobb veszedelem itthon fenyegetett. István nyilvánvalóan láthatta: apja és anyja félre
akarják állítani az útból, és helyébe öccsét, a vézna Béla herceget akarják ültetni. István herceg
rosszakarói csak azért szították a tüzet, hogy a lángjánál megsüthessék a maguk zsiványpecsenyéjét,
de az ifjabb király őszinte barátai is ragaszkodtak hozzá, hogy István ne hagyja annyiba ezt a
gyalázatot. Ifjabb Kán László, Béla erdélyi vajdája, aki István udvarában a nádori tisztet töltötte be,
már arra biztatta:
– Ragadj fegyvert, István, mert a fejedre tesz apád! Téged az esztergomi érsek koronázott ifjabb
királlyá! Jogod van a trónhoz, s ha nem teszed, mindörökre eljátszod a jogod a koronához!
István sokáig vívódott:
– László, László, nem tudod, mit mondasz! Fegyverrel támadjak az édesapámra?
Aztán urak jöttek az ifjabb király udvarába látogatóba, és elmondták a keserves híreket:
– Drága kis feleségedet gorombán “kun szukázzák"!
– Apád balján Béla herceg ül!
– Az évi osztozásnál neked nem is osztottak tartományt!
– Nem adtak? – ordított föl a sokáig tűrő István, aztán ökle az asztalra durrant: – Majd szerzek én
magamnak! Olyat, amelyiknek... Esztergom vára lesz a fővárosa!
19
Követet küldött legelőször az apjához. Az üzenet így szólt:
– Adj fiadnak rangjához méltó tartományt! Olyat, amelyben magam kedvére uralkodhatok, mint
ifjabb korában tette Szlavóniában nagyapám!
– Lázadókkal nem tárgyalok! – üzente vissza Béla.
István összeharapta a fogát, és vonult tovább, szélnél sebesebben, Buda fele. Maroknyi
testőrségén kívül egymás után csapódtak zászlaja alá az érintett falvak és városok lakosai, birtokosai.
Mire Béla komolyan észbe kapott, már csak a felsődunántúli és a felvidéki megyék királyi csapatait
tudta fegvverbe ugrasztani. És szerencsére a nádorispánjának, Héder Henriknek volt annyi
természetes esze, hogy a maroknyi hadat átszállíttatta a Dunán, és hátát a négytornyú pozsonyi
várnak vetve helyezkedett el.
Amikor Béla kilépett sátrából, földbe gyökerezett a lába. Amerre csak a szeme ellátott, mindenütt
István serege borította a világot. Ügy érezte, tenyérnyi tisztáson szorong, amelyet járhatatlan, sűrű
rengeteg ölel körül.
István lóháton járta végig csapatait. Vidáman, frissen rikoltoztak neki oda, ő pedig hetykén
táncoltatta koromfekete csődörét, amelynek ragyogóra csuta
441 kolták hajnalban a szőrét. István arra gondolt, adja a Jóisten, hogy itt legyen apja táborában az
a pocsék szájú Rasztiszláv is, aki Erzsébetet a legdurvábban szidalmazza. És bár elkísérte volna a
hadba a felesége is, István leggonoszabb nővére, Anna, aki legelőször köpött ki Erzsébet elé, amikor
belépett az udvarba! Fejedelemné létére a kőre köpött! “Hej, Anna, Anna! Egyszer adjon csak a
jósors a kezemre, megmutatom neked, hogyan égetnek mifelénk boszorkányt! De mindegyik dajna
nővéremet, meg húgomat is melléd kötöztetném a karóhoz: Kingát, Erzsébetet, Konstanciát és Jolánt!
Csak... csak azt a drága kis aranybogár Margitkát, azt a csepp dömés apácát, azt a fekete-fehér
fecske-leányt, azt nem bántanám!" Az éjjel álmában is látta. Nem mondott semmit. Csak látta, jön,
jön, egyre közelebb, a Nyulak-szigetén a szemkápráztatóan tarka virágágyások között kanyargó
ösvényen, mindig nagyobb és nagyobb lesz, aztán megtorpan járása, és összeszűkül minden, csak az
arca látszik, ahogy kezét ájtatosan összekulcsolva a szemét a földre süti, aztán lassan ráemeli a
szemét, és mintha mélyen, keservesen sóhajtana, de még akkor sem mond semmit, csak néz rá, izzó
szemrehányással, aztán szelíd nehezteléssel megcsóválja a fejét, és szertefoszlik.
– Margit! Húgocskám! Mit akartál tőlem? – ült föl István vadul dombérozó szívvel az ágyon, és
többé már nem is jött a szemére álom.
“Hát ez ma valami csuda fura harc lesz! – fordított a gondolatain István. – Én kiáltok egyet,
kirántom a kardom, csak egyet suhintok, minden katonám utánam csinálja, és... már nincs is a
királynak hada! Ott hever a vén komisz fráter ezüstös feje a porban a lábam előtt. Ha akarom, odébb
rúghatom. Micsoda bolond labda! Érted-e? Csak egyet kiáltok, kirántom a kardom, csak egyet
suhintok, és..."
Kérlek, most nézz arra, ahol az apád sátra áll, a Várhegy szelíd oldalában, a susogva bókoló fák
között. Talán tízezren ha vannak. Minek ide kirántani a kardodat egyáltalán? Megparancsolod,
minden katonád szusszantson egyet, és ez a gyülevész horda belérepül a Dunába!
Arra tekint, s mivel szinte karnyújtásnyi távolságra van csak a két had egymástól, látja, hogy apja
éppen akkor lép ki a sátrából. Odavezetik jámbor, öreg fehér lovát, amelynek már reszket az ina, ha a
nagy darab, súlyos király felkapaszkodik a hátára. István szeme gúnyosan csillan: “Olyan ez a
szerencsétlen jószág, mint te magad! Az egész országod! A hatalmad! Vén vagy már, édes drága jó
gonosz apám! Visszavonhatatlanul és jóvátehetetlenül vén vagy, mint a rómaiak országútja, amelyen
idáig szuszogtál maroknyi hadaddal! No, ülj már föl! Egyenesítsd ki csúzos derekad, idáig
elhallatszik a ropogása! Ez az! Menjetek el már az oldalától, tányérnyaló bárók! Hadd ugrassak
szembe az apámmal."
Akkor egyszerre eltűnt a szeme elől az apja. Hirtelen nagy kavarodás tá
442madt, mindenki jól látta, az öreg király visszazuhant lova nyergéből hívei karjába.
– Apám! – kiáltott föl önkéntelen ijedséggel István, olyan megdöbbenten rántva meg a
kantárszárat, hogy a zabla majdnem kettévágta kétlábra ugró lova száját. Ügy kilőtt aztán a lova,
mint a kínai hajítógép idege, amikor dörgő, szikrázó, tüzet okádó cserépbombát hajít egy ostromlott
városra. A sereg egy emberként utána. Ujabb lovasbravúr. Szegény csődörét újra kétlábra rántja, és
serege felé fordulva ordítja: – Állj! Aki mozdulni mer, halál fia!
És száguld egyedül az apja tábora fele, és torkaszakadtából egyre csak ezt az egyetlen szót ordítja:
 – Apám! ... Apám! ... Apám! ...
Nem meri senki sem az útját állni. Szétnyílnak előtte apja táborának hadsorai, mint a víz a gálya
orra előtt. Szinte kitépi az áléit királyt hívei kezéből, és két karjában viszi vissza a sátrába.
– Apám – susogja reszkető ajakkal –, mi bajod van? Az istenért, ne halj meg, apám!
Gyöngéden lefekteti a tábori ágyra dobott medvebőrre. Ö gombolja ki az apja dolmányát, és két
félelmetes erős kezének tíz ujja lankadatlan iramban gyúrja az öreg, ropogó bordákat. Mindaddig,
amíg lassan, reszketegen ismét fel nem nyílik a király duzzadt, veres szemhéja. Úgy bukkan föl a
semmiből, mint a fuldokló az örvény morgó gyomrából: csapzottan, bomlott vonásokkal, tátva
maradt szájjal, hörögve, levegő után kapkodva.
– Te vagy az, fiacskám? – susogja még mindig aléldozva, és két karja görcsösen szorítja a fiát,
mintha csak addig akarná fogva tartani, amíg átveszik tőle a hóhérok. Csupa barázda-, csupa fénylő
veríték-orcáján mérhetetlen szégyen f eketéllik, alig hallható, amikor faggatja: – Ugye... elbuktam a...
csatát?
István majdnem sír, annyira bántja, annyira fáj látnia apja embertelen megalázottságát. Megrázza
a fejét, s rekedten morogja:
– Nem, nem! A világért sem! Nem álltunk csatát, apám! Lebuktál a lóról, amikor fölszálltál, és...
különben is az... apám vagy! Ha tudsz, bocsáss meg nékem! Ha akarsz, elfogathatsz, egyedül vagyok
a táborodban!
– Fiam! Édes fiam! – nyögött föl a király. – Micsoda szörnyű ostobaság! Egy apa. . miért fogatná
el a... tulajdon... fiát?! Gonosz, gonosz világ, amely szembeállít... apát a... fiával! Nem, nem szabad
egymással... hadakoznunk! Mi lesz, ha... ha jön a tatár?!...
– Semmi! Elbánunk velük, édesapám! – szaladt ki István száján. Aztán az ajkába harapott, s kicsit
félrefordított fejjel, csöndesen azt mondta: – Tulajdonképpen azzal vadítottál meg, apám, hogy... nem
adtál nékem méltó tartományt! De hát... most már úgyis mindegy. Az a fontos, hogy... meg
443láttalak, amikor a lovadról lebuktál! – S lassan tápászkodik a tábori ágy mellől. Olyan
halálosan fáradt az ifjabb király, mintha ő tért volna vissza a halál mezsgyéjéről, nem az édesapja.
– Ne menj el, fiam – susogja halkan Béla. – Nékem már nem sok lehet hátra. Mi lesz ebből a
szerencsétlen országból, ha mi ketten egymással hadakozunk? Maradjunk barátok! És... úgy
határoztam, néked adom Erdélyt, és... az egész országot a Dunáig... Enyém marad a... kies Pannónia,
meg a Felvidék... Meg az erdélyi sójövedelem... fele! Jó lesz így, édes fiam?
– Apám! – borult rá újra István Bélára, és csókolta, ahol érte. És sírós, boldog nevetéssel
hajtogatta: – Tudtam, hogy minekünk kettőnknek... igazából... nincs bajunk egymással!
Aztán hirtelen felugrott, kiszaladt apja sátra elé, drága, forgóval ékes fekete kun süvegét
fölhajította a magasba, mintha el akarná találni vele a napot. És két karját ölelőn széttárva, kicsit
tagolatlanul élesen rikoltozta, hogy mindenki meghallja:
– Ide, ide, ide, emberek! Mindenki ide! Minden csallóközi ökröt húzzatok nyársra, s az ország
valamennyi hordaját üssétek csapra! Rettentő nagy ünnepet ülünk ma: kibékültem az apámmal!
Szinte elsöpörte a királyi sátrat a mennydörgő, boldog vivát.
20
De mindez csak annyit segített a dolgon, mint haldoklón a tömjénfüst, vagy a miatyánk. A kútba
már beléhullott a gyilkos, lassan ölő méreg, és aki ivott belőle, a halál fia lett.
István érezte ezt, és igyekezett minél messzebbre kerülni a királyi udvartól, szüleitől, testvéreitől.
Szinte elmenekült Erdélybe, és megült Kolozsvárott.
– Esztergom igazi kígyófészek! – ölelte át gyöngéden Erzsébet vállát. – Egyetlen rendes,
tisztességes ember van csak közöttük: az apám. De őt szegényt meg az orránál fogva vezetik a
nővéreim és az édesanyám. Anyám? – torzult el keservesre az arca, és izzó indulat lökte ki belőle a
szavakat: – Hát anya az ilyen, aki nem szűnik meg egy pillanatra sem áskálódni a tulajdon fia ellen?
Pedig olyan szépen kezdődött minden. Sosem hitte volna, ha valaki mondja néki, hogy ő ilyen
népszerű Magyarországon. Elhatározta, hogy külön királyi udvart alakít magának. Nádorispánnal,
országbíróval, pohárnokmesterrel, lovászmesterrel, minden tisztséggel, ami csak ehhez tartozik.
Eleinte attól tartott, majd nem talál elég jelentkezőt, később már attól fájt a feje, hogy nem jutott
minden rangos hívének elég magas, kitüntető tisztség.
Mária fülébe is elkerült a dolog híre. Anna, a legidősebb lánya, Rasztiszláv
444felesége állandóan anyja udvarában sátorozott, és valósággal tombolt a sárga irigységtől. Az ő
férje Boszniában és a Macsó tartományban uralkodott, és a szegény orosz földönfutó fejedelem
bizony nem tudott valami fényes udvart vinni. Anna fuldoklott a dühtől már akkor, amikor megtudta
apja döntését, hogy Istvánnak adja Erdélyt, a Duna-Tisza közét, szinte az egész országot. Azért meg
majdnem végigkarmolta tíz körmével az apja arcát, hogy a sójövedelemnek csak a felét kötötte ki
magának Erdélyben. Annába csúnya, komisz erőszakos férfitermészet szorult. Durva volt,
könyörtelenül cselekedett, testvérei körében mindig ő uralkodott. Ha valamire egyszer nemet
mondott, inkább meghalt volna, akkor sem változtatta igenre. Ha közben belátta, hogy nincsen igaza,
akkor sem.
Annának az is fájt, hogy István ennyire a szerencse kegyeltje. Amikor Rasztiszláv hamarosan
meghalt, Bulgária északi részén egy orosz fejedelem, Szvetiszláv ragadta magához az uralmat. Az új
fejedelem fényes követséggel, személyesen kereste föl Istvánt Kolozsvárott, és felkérte, kössenek
szoros szövetséget. István örömmel tett eleget a derék Szvetiszláv kérésének, és egyesült erővel
rontottak neki Konstantin bolgár cár és szövetségese, Palaiologosz Mihály bizánci császár hadainak.
Európára szóló diadalokat arattak felettük. Anna sárgult, kékült, feketült a dühtől, irigységtől.
Rasztiszlávnak szegénynek évekig tartó balkáni hercegeskedése során alig valami eredményt sikerült
elérnie, ez a szerencsemalac pedig úgyszólván hónapok alatt letarol minden babéit!
Anna haragja csak fokozódott, amikor újra mozgolódni kezdett a tatár, és kútba kellett ejtenie
szépen kifőzött terveit, amelyeknek segítségével öccsét az ifjabb királyi trónusról le akarta taszítani.
Most, hogy az ország dolgai látszólag rendbe jöttek, Béla ismét föltámadt. Jókedve egészségével
együtt visszaköltözött kissé megrokkant testébe. Terveket szőtt az ország további felvirágoztatására,
családja összebékéltetésére. Szép, erős fény borította el trónusát ismét, és Magyarország újra
hatalomnak számított Európában.
Akkor megint követ jött Berke kántól. Pökhendi hangú levelet hozott:
– Ha tovább is király akarsz maradni Magyarország trónján, tanácsolom, köss velem erős
szövetséget. És hogy ne pusztába kiáltott, hamis szó legyen csupán szövetségünk, tanácsolom,
gyermekeinket házasítsuk össze. Ha már férjnél vannak, vagy már megnősültek, ne aggód] miatta, az
én kardom éles, majd én elválasztom őket! Ha nem fogadod meg tanácsom, elsöpörlek a föld
színéről!
Béla belső riadalmával küszködve, aggódva nyöszörögte Istvánnak:
– Szörnyű így élni! Immár huszonöt esztendeje... Damoklész kardja
445 ként... egy paraszthajszálon... állandóan a fejem fölött lebeg a tatár veszedelem! Mitévők
legyünk, édes fiam?
István arca is elkomorodott. Igaz, egy esztendeje talán, Béla hadai, orosz és lengyel fejedelmi
vejeinek hadaival egyesülve, keményen megverték a tatárokat orosz földön, de hamar kiderült: nem
az egész tatár sereg, csak egy része felett arattak diadalt! Hát persze, hogy ez a vereség is bosszúra
fűti Berke kán kegyetlen szívét.
– Írnunk kell a császárnak, meg a pápának, apám! Ha komolyan gondolják, hogy álljuk el a
tatárok útját, akkor most küldjenek katonákat!
Lassan újra elcsitult a félelmetes izgalom: Berke kán terve megint kudarcba fúlt. De Béla
udvarában őrjöngő női családtagjai megint megragadták az alkalmat, hogy fia ellen uszítsák a királyt.
– Láttad, milyen töméntelen katonával érkezett udvarodba István fiad? – sziszegte Anna, aki egy
pillanatra sem szűnt meg gyűlölködést szítani öccse ellenében. – Nem láttad, milyen fenyegetően
villogott az a gonosz szeme? Ha nem tudja, hogy most Budára figyel egész Európa, esküszöm,
kiborított volna a trónodból!
Béla haragszik, iszonytatóan haragszik szófacsari lányára, rávág az asztalra:
– Mit akarsz Istvántól? Én könyörögtem neki, szinte térden állva, hogy sok katonát hozzon, mert
nyakunkon a tatár! – De amikor éjszaka ágyába roskad, s álomba fordul, megvillan előtte valami
fenyegető fekete csillag, és a beteg öreg király följajdul: – Jaj, fiam! De gonosz a szemed pillantása!
Mit akarsz?... Ne, ne! Ne bánts!...
Másnap, amikor István búcsúzni jött hozzá, arca nagyon sápadt volt. Ősszálú, hosszú szakálla
feldúlt, s remegett a szájaszéle, és egy nagy árkuspapirost gurított a fia elé.
– István! Tudom, utálod a sok irkafirkát, de... – újra nekivágott: – Mi ugyan megesküdtünk a
monstranciára tett kézzel, hogy... amíg élünk, a békét soha meg nem szegjük, de... Gondolom, jó
lenne, ha... ennek írásban is nyoma maradna, igaz?
István nem is gondol rosszra. Inkább csak gúnyoros az arca, mint indulatos:
– Persze, persze! – dörmögi csípősen. – írások nélkül mire való lenne a kancellária!?
Béla nem néz egyenesen a fia szemébe, csak az orra hegyére, úgy mondja:
– Olvasni nem szeretsz, azért elmondom, hogy tudjad, az van ebben az írásban, hogy... szabad
akaratodból mindig nyugodt maradsz, békén megülsz a kapott tartományaidban... Hogy tőlem többé
a kapott várakon, jószágokon, jövedelmeken kívül semmit sem követelsz, és... se ellenem, se a szent
korona és... Béla öcséd ellen...
– Hát persze, apám! Esküszöm, ha nem szolgáltat rá valaki okot, én velem
446soha többé semmi bajotok nem lesz! Te hagyd békén az én kunjaimat, én nem háborgatom a te
németeidet, meg az öcskös hravótjait se. A só-haszon felét is megkapod! Apám! – döbben hirtelen. –
Már megint kinek a keze van ebben a játékban? Miért facsarjátok a szívemet? Hol az az átkozott
penna, hadd írom már alá!?
Béla összeharapta az ajkát, és mélyen hallgatott. Már szégyellte magát, amiért engedett a felesége
és a leánya újabb makacs követelőzésének, és megkínozta a fiát ezzel az ostoba írással. “Nem szabad
ingerelni az alvó oroszlánt! Mert ugyan mit ér ez a hitvány, nyomorult fogadkozás? Mit ér az oltár
előtti esküdözés, ha István agyát elborítja az indulat veres köde és... Nem, nem! Soha többé nem
szabad ilyesmivel sértegetnie Istvánt. Vadember, szertelen, ez igaz, de... Ahogy másodszor
viselkedett Pozsony alatt, az kiállja a hűség, a fiúi szeretet próbáját.
– Eridj haza, és élj boldogul, fiam! – mondta Béla megindultán, és magához szorítva Istvánt, mind
a kétfelől hevesen megcsókolta az arcát.
21
Talán másfél évig hogyha tartott a békesség közöttük, de talán addig sem. Hiszen lehetetlenség
lett volna, hogy béke legyen! Erdélyben és a Duna-Tisza közén éltek urak, akik Bélához szítottak, és
Pannóniában is voltak sokan olyanok, akik Istvánnak hódoltak. És mind a két tartományban éltek
szép számmal olyanok is, akikben föltámadt a tatárjárás utáni időszak kísértete, és rákaptak újra,
előbb csak az útonállásra, aztán már a rablógyilkosságra is. Azután pedig már falvakat leptek meg,
várakat ostromoltak meg, ahogy az ádáz emlékű Folkus lovag cselekedte.
Mikor Béla rájuk küldte az ispánjait, akkor kereket oldottak, és Kolozsvárig meg sem álltak. Ügy
csináltak, mint Ponit ispán, a minden hájjal megkent, busafejű ravasz, aki lihegve, verítékben fürödve
az ifjabb király trónusának lépcsőjére borult:
– Ments meg engem, uram!
– Mi szél hozott az udvaromba? – nézett rá a magasból István egészséges gyanakvással.
– A hűség, édes uram! – emelte föl szemét, hangját pojáca módra rezegtetve a hamis disznaja. –
Pannóniában minden nemesember tudja, hogy én... mindig is tehozzád szítottam. És most, amikor
harmadszor hajtották be rajtam az adót, az arcukba kiáltottam: “Gonosz gazemberek! Bezzeg István
király földjén nem nyúzzák le az alattvalók bőrét!" Érre lekaptak a tíz körmömről, és serviens regis
létemre olyan huszonötöt kentek a fenekemre, hogy... azóta is állva ülök, uram!
447 István először fölkacagott, azután erősen szánakozott Ponit megpróbáltatásán, aki lám – ez
napnál világosabb! – iránta érzett hűségéért a rövidebbet húzta. Fölállott, lehajolt a hamis
mákvirágért, fölemelte, szelíden megrázta:
– Többé nem kell félned, kedves barátom! Most már megnyugodhatsz: hazaértél! Ezek után az én
házam a te házad!
Aztán hamarosan berobogtak Béla mogorva lovasai:
– Uram! Azt üzeni apád, tüstént szolgáltasd ki kezünkhöz a rablógyilkos Ponit nevezetű királyi
cselédet!
– Eljárj, balga lélek! – fakadt ki István gorombán. – Hogy mered gyalázni legjobb híveimet? – És
ebrúdon vetette ki udvarából apja vitézeit.
Már megvolt a baj, az ok, hogy megint hajba kaphassanak egymással. Béla nem tudta bizonyítani,
hogy Ponit miféle ocsmányságokat művelt, István pedig ragaszkodott hozzá, hogy Ponit uraságot
azért bántalmazták, mert nyíltan megvallotta: őhozzá pártolt!
Akkor Béla elkoboztatta Ponit minden vagyonát. István ebben is Anna kezét látta, s dühösen
fölkacagott:
– No, én édes nővérem, megelégeltem égbekiáltó pimaszságaidat!
Lóra ültetett ezer jó vitézt, és megindult velük keletnek. Előbb Radnán, maid meg
Besztercebányán ütött rajta, és mindkét városkából úgy kihajíttatta a régi ispánt, majd a nyaka
szakadt. Hiába ordítozta a szerencsétlen:
– Állj meg, jó felség! Tilosba tévedtél! Beszterce királyné édesanyád birtoka!
István szívét egyszerre őszinte, forró káröröm öntötte el, mint rétet a tavaszi áradat: “Van Isten!
Visszaütött a kun szuka ura, anyám!" Aztán rárivallt a porból tápászkodó várispánra:
– Fogd be a szád! Apám uram egész Erdélyt nékem adta! Akinek nem létszik, változtasson rajta!
És ment tovább a sebesen iramló lovashaddal. Aztán eszébe jutott, Anna nővére minden lakomán
azzal dölyfösködött, hogy ízleljék meg a világ legjobb fehér borát, amely az ő tokaji szőlőhegyén
termett! István tudta, a királyi szőlőbirtok szíve a kedves sárospataki vár, amely alátekint a kéken
tovakígyózó Bodrogra, és tornyából el lehet látni a Tiszáig, s majdnem a Nyírség szívéig. István
valaha már járt ott, és emlékezett, odanevetnek a felföldi hegyek, melyeket járhatatlan rengetegek
zöld irhája fed. Azokon még a gaz tatár had is fennakadt, mint tetű a sűrűfésű fokán. Onnan olyan
csodálatosan szép kilátás nyílik mindenfele, hogy még a beteg is meggyógyul tőle. Az ifjabb király
komiszul elvigyorodott:
– ízleljük meg, urak, hogy esik a bor a nővérem pincéjében? És elfoglalta Sárospatakot.
Másnap este már ott volt a kun szekérkaravánon Erzsébet is. Megint hato
448dik hónapban volt, csak azért nem robogott lóháton az urával. István áradó örömmel ölelte
magához feleségét:
– Látjátok, urak, ez ám az igazi asszony! Ezt még késsel sem lehetne levakarni az uráról! Feleség!
– kiáltotta hirtelen ötlettel: – Ha most fiat szülsz nekem, reádíratom Sárospatakot, szőlőhegyestől!
Jaj, nagyszerű bora termett Rasztiszláv özvegyének, tavaly is, meg tavalyelőtt is! Hát még azelőtt!
Akár a csorgatott méz, olyan édes és olyan sűrű és olyan féktelen erős, hogy már az első pohár után
rengő ütemre lüktet a szív és zsong a halánték. A második után az ember már gombolkozik,
muzsikásért kiált, aztán fújja harsanó torokkal a nótákat. A harmadik után már semmivel sem törődik,
dong alatt a föld, úgy járja a táncot. A negyedik után hevesen megcsókolja a borostás arcú öreg
parasztot, aki a szőlő tövét kapálta, és széles vihogással megkérdezi tőle:
– No, öreg, aki istened van, őszintén válaszolj! Mikor volt néked jobb: a tatárok alatt, vagy most?
A vén szíjashúsú paraszt egykedvűen nézi a dáridózó urakat. Különösen ezt a tajtékzó kedvű fiatal
szálfát, akire odakint ejtőző vincellér társai azt mondták, ez a királyi “Hogyan – kérdezte az öreg –,
hát kettő van belőle? Még nem halt meg Béla! Én aztán igazánismerem! Muhi-puszta alatt a táborban
én hánytam a sáncot a sátra körül!" Míg óvatos pillantása István arcát vallatja, csöndesen azt mondja:
– Uram, az egykutya. Itt akármilyen világ van, a pórnépnek mindig dolgoznia kell. Ez a világ
sora.
István szeme fenyegetően villant. Micsoda átkozott bogumil beszéd ez? Egy minutumra arra
gondolt, szájon kapja a komor ábrázatú vénembert, de aztán megszánta. Ügy pezsgett a finom aszútól
a vére, hogy nem kezdett belé az öreg szőlőkapás egzecíroztatásába. Nagyot csapott a vállára, és
rákiáltott:
– Itt van egy arany, öreg! Eridj, és igyál egy kupa bort a királyra. Felséges dolog volt az a
sárospataki pinceszerezés! Majd megszakadtak, annyit kacagtak, mert arrafelé olyan borzasztó bor
terem, hogy az első meszely után – aki ugyan bírja addig az ivást! – csuda dolgokat tapasztal. Például
azt: a feje olyan tiszta, mint a tavaszi égbolt, de a lába térdtől ólomból van, és ha a fél országot
kínálnák érte, akkor sem tudna az asztal mellől felállni. Hogy a szíve helyén valaki komisz, nagy
tüzet rakott, és ott belül suhogó lángokkal lobog a máglya, amelyen arany olvad, és szertepatakzik az
ereiben. És mindenki egyszerre beszél, van aki énekel, van aki tűzpiros pofával disznó tréfákat
harsog, más megint régi hősi dolgokról szerzett verseket mennydörög, mint a vándorló igricek,
deákok. Százszoros erővel döngenek a tamburák, és keservesen jajveszékel egy pásztortilinkó, amit
ki tudja, honnan kerítettek elő a palotások?
449 Aztán futár érkezik, Szvetiszláv küldte:
– Ha most ráhajtunk Konsztantinoszra, az Iszkerig meg sem állunk, uram' Az ilyesmit sosem kell
kétszer mondani Istvánnak. Feláll a hosszú borozóasztal mellől, és elvágtat, Délnek.
22
Össze kell szedni a sereget. Olyan híres katona, jeles hadvezér, mint Béla király fia, nem
kapkodhat el ilyesmit. Pedig ez korántsem. gyerekjáték: tízezer lovast felültetni, fölfegyverezni,
ellátni elemózsiával, takarmánnyal. S ez is úgy van, mint minden más dolog: “Gazda szeme hizlalja a
jószágot", Akkor megy minden jól, ha István sürget ki minden szekér szénát, minden köteg dárdát.
Lót-fut, izzad álló nap, ispánokkal veszekszik, pimaszkodó fónagyokat huzat deresre, akik fölárat
követelnek betanított katonalovakért. Aztán amikor éppen Erdély leggazdagabb tartományában, a
gyönyörű Barcaságban munkálkodik, félig halva egyik híve omlik a nyakába:
– Uram, menekülj! Nyakadon van... apád serege! – Mondani sem tud sokkal többet, István hiába
rázza félőrülten. Elalél az ifjabb király két keze közt, majd meghal a jó ember.
S akkor már István is látja, Volkány irányából ferde poroszlop közeleg igen sebesen. Az meg csak
akkor születik, ha száz és ezer jó lovas robog az úton haragos iramban. István híres arról,
villámgyorsan határoz mindenben. Tudja, Brassóba már semmiképpen sem érne el, apja tisztjei
bizonyára Rosnyó felől is kerítik az útját. Talán már Keresztényfalva fele lehetnek. És különben is,
mi értelme lenne, hogy ostromot zúdítson szegény, ártatlan, derék brassói szász polgárai és
templomos lovagjai nyakába? Föláll a nyeregben és elkiáltja magát:
– Emberek! Gyerünk Feketehegyre!
És vitézei, akikkel már hosszú esztendők óta katonáskodik együtt, azonnal lódulnak. Mire
Keményfia Lőrinc országbíró uram sebesen iramló lovashada élén Vidombák közelébe ér, István
ifjabb király már nádastól Feketehegy várában issza a finom kükűllőmellékí fehéret. Ebbe a fajtába
mindig hüvelykujjíznyi jégdarabkákat dobat, állítólag úgy még kellemesebb az íze a nagyszerű
itókának.
István magában kitűnően mulat kényszerű helyzetében is. Ezek most azt hiszik, madarat fogtak!
Hogy önként röppent be a kalitkájukba! Persze, a boldogtalanok nem tudják, hogy az egész bolgár
hadjáratra összegyűjtött elemózsia, bor, takarmány, fegyver minden Feketehegy várának
hombárjaiban és pajtáiban hever! “Tíz évig koslathattok Feketehegy körül, akkor sem tudtok
kifüstölni innen, esztelen félnótás barmok!" Nézi a hadat István tovább, ala
450posabban, és látja, semmi kétség, Keményfia Lőrinc jött ellene, mégpedig a király veres
lobogója alatt. Megint villan egyet az agya: “Lám, pedig a monstranciára tett kézzel esküdött örök
békét az apám!" Hanem az eszébe sem jut, hogy ő kezdte a békétlenkedést, amikor meg szegte az
alkut azáltal, hogy nem adta ki Ponit ispánt az apjának. Meg hogy meglepte Besztercét, Radnát,
Sárospatakot, Debrecent, Nyíregyházát. Az olyan természetes dolog. Kellett, hát elvette. És különben
is, jobbára csak az anyját és a nővérét, Annát kívánta halálra bosszantani véle. Ügy látszik, sikerült
közös erővel föllázítaniok Bélát, hogy haddal támadjon a fiára. Ügy vélik asszonyai, eljött a perc,
hogy örökre leszámoljanak a lázongó kentaur-fajzattal. “Rendben van – gondolja –, nem én kezdtem,
apám." És úgy is hiszi, hogy igazán nem ő kezdte a pimaszkodást.
Odalépdel a fal koronájának szélére, rátámaszkodik bal kezével a pártázatra, jobbjával a kupáját
tartja oda a pohárnokának, töltse tele. Lent a mélyben egyedül, fegyvertelenül, hajadonfőtt ül lován
az országbíró. Fiatal ember létére a feje fagolyó-formán kopasz, s ettől ellenállhatatlanul
nevetségessé válik, hiába visel péklapátnyi szakállt és könyöknyí bajuszt. Hiába óriás termetű, a
kopasz feje szörnyen mulatságos látvány. Pedig olyan a hangja, mintha valaki visszhangzó földalatti
barlangba kiáltana, messze zeng és erős:
– Királyi atyád ellen fellázadtál! Megszegted esküvel megerősített pozsonyi szerződésedet! Atyád
úgy döntött, letaszít trónusodról, amelyre orcátlan tetteid tévén méltatlanná váltál! Fellázadtál atyád
akarata ellen! Tudod te is, a lázadó büntetése: halál! Utódod Béla herceg lesz a trónon!
– Éridj a jó édesanyádba! – unja meg István az országbíró nagyképű, ostoba papolását. – Forró
vizet a kopasznak! – kiáltja boldogan, mert eszébe jut a gyerekmese mondókája, és a kupa bort a
magasból Keményfia Lőrinc kopasz koponyájára loccsantja.
Nagyot csattan az iccényi fehér bor, a ló megretten, kétlábra áll, és a hirtelen mozdulattól
meglepett országbírót leveti a hátáról, mint egy zöldfülű tacskót. Percekig hever aléltan a porban,
csak a melle szabálytalan lüktetése árulkodik, hogy még él, és nem szegte esés közben a nyakát.
Amikor feltápászkodik, a lova már sehol, tíz lovász is hajkurássza a Vidombák fele kitört nagyszerű,
keselyszőrű csődört. De nem is tudja szegény országbíró, hogy lova van egyáltalán; négykézláb
mászik el, mint egy faron rúgott eb, amelynek eltört a gerince. Feketehegy falain majd eldőlnek a
harsány, gúnyos röhögéstől István és a tisztjei, meg a katonái.
Az őrség feláll a falakra, bástyákra, István király pedig a vár udvarán téríttet híveinek, muzsikát
parancsol, és kitűnően mulat. Mintha nem is épp most ütne tábort a vár alatti mezőn Keményfia
Lőrinc, erős királyi sereggel.
Amikor az országbíró magához tér súlyos agyrázkódásából, szobályosan
45' megostromolja Feketehegy várát. István király hada vitézül állja a kemény ostromot. Aztán
egyik éjszaka nyelvet fognak. Megtudja az ifjabb király, hogy az apja rendre elfoglaltatta a fia
valamennyi várát, birtokát, javadalmát. Sőt! Már szét is osztogatta. S azt is megtudja István, nem is
kellett nagyon keresgélnie kiknek adományozza, mert régi urai azon melegében felesküdtek Béla
zászlajára.
Különben Istvánnak nincs nehéz dolga. Az országbírónak nincsenek ballisztái, így a falakban nem
tud kárt okozni. Inkább csak nyilaztatja szorgalmasan, kitartó lelkiismeretességgel Feketehegy várát.
Annak meg erős, magas kőfala van, lepereg róla minden, mint a vízcsepp a hód bundájáról, vagy a
bivaly bőréről. István kitűnő lovastisztjei, a Csákok, a Gutkeledek, a Kökényesi Reynoldok, a
Zsámbokiak, a Kánok, ki-kitörnek a várból, és irtózatos vérfürdőt rendeznek az országbíró meglepett
katonái között; harmadszor kell már erősítést kunyorálnia Esztergomból. Szégyenszemre István az
erősebb, aki be van szorítva a várba.
Aztán a Kopasznak eszébe jut valami ravaszság. Ha nem megy erővel, meg kell próbálni ésszel.
Levelet lövet be a várba. Szigorú parancs van rá, tüstént viszik az ifjabb királyhoz.
“Gondolom, felséged feladja a harcot, ha megtudja, Héder Henrik nádorispán uram elfoglalta
többek köpött Sárospatak varati"
– Jaj! Te, te ördög Anna! – kiáltott föl rémülten István, ölébe csapva a kurta levelet, s csak sokára
merte újra továbbolvasni. Minden porcikája azt súgta, gyűlöletes nővérének keze van a dologban! Az
a förtelmesen kegyetlen, irigy perszóna tudja, hogy lehet sebet ütni gőgös öccsén! Tudja előre, mit
talál majd a levél záró soraiban, mégis szíven markolja.
“Felséged felesége és egész pereputtya Anna hercegnő kezei között van, Ti'tróc várbörtönében
rothadnak. Három napot ad a király, hogyha ezalatt Feketehegy várát föl nem adod, Erzsébetet Anna
hóhér kezére adja!"
Keményfia Lőrinc úgy gondolta, vagy hatot, vagy vakot fordul csak a kocka. Ezt a végső
fenyegetőzést Béla nem is parancsolta neki. De úgy gondolta a Kopasz, István imádja a családját, s
erre a levélre minden feltétel nélkül megadja magát.
Tüstént föl is tárul a várkapu, és kirobog rajta háromszáz válogatott lovas, élükön maga az ifjabb
király. Nincsen nála pajzs, mind a két kezében kard, és emberfia ugyan meg nem áll előtte.
– Hol vagy, te átkozott kopasz barom? – ordítja fogát vicsorítva. Mindenkit lekaszabol maga
körül, s a véres tisztáson megtáncoltatja ágaskodó lovát. – Állj ki velem párviadalra! Ezért a levélért
megérdemled, hogy én oltsam ki az életedet!
De nem jutnak egymás közelébe, István palotásai nem engedik tovább előre
452- törni a királyt. Ő ádázul akarna, de egy kóbor nyílvessző átveri a lova nyakát, és elomlik
alatta a hűséges állat. Erőnek-erejével vonszolják vissza urukat hívei a várba, de egy szép csapat
rabot is hajtanak. Köztük egy deli dalia, az országbíró imádott kisöccse. Istvánnak gyilkos mosolyra
torzul az orcája, amikor megpillantja a hamvas képű legénykét:
– Fiaim! Állítsátok valamennyi rabomat a várfalra, és egyszerre üssétek le valamennyinek a fejét!
Bosszuljuk meg a feleségem meggyilkoltatását!
A Keményfia-ivadék odaomlik az ifjabb király lábához, körülkulcsolja, és keservesen kiáltozza:
– Felség! Bocsáss meg a bátyámnak! Azt csak... ő találta ki, hogy apád... hóhér kezére adja a
feleségedet, ha... ha... – De nem tudja folytatni tovább, a rettenetes próba, a közeli halál szele, az
iszonyú rémület ledönti a kedves ifjat a lábáról: aléltan fordul a szőnyegre.
– Az más! – liheg István. – Persze az egészen más! Ha csak... kitalálta ez a... gonosz állat?!
Smaragd atya! – fordul hirtelen a kalocsai érsekhez: – Nagyon rossz érzés gyötör! Félek, hogy annak
a nőstényördögnek valóban eszébe juthat, hogy... Erzsébetet... – Ki sem meri mondani, ami
aggasztja. Borzadva takarja el a szemét, mert szinte látja, amint Anna hóhérja tüzes fogókkal tépi
Erzsébet tejfehér, kívánatos testét. Aztán felesége gyönyörű fejét látja törzsétől elválasztv a; külön
hever a földön, bíborló vértócsa közepén.
Smaragd, a kalocsai érsek teljes főpapi ornátusban, nyolc johannita lovag kíséretében
ünnepélyesen kilovagolt a várból; senki sem merte útját állni. Az országbíró katonái letérdeltek, és a
kalocsai érsek kegyesen megállt és megáldotta őket, mielőtt továbbrobogott volna.
Az országbíró nagyon félt, hogy István újabb kirohanást tervez, mert abba belepusztult volna a
királyi sereg. Sebesen iramló követet küldött Béla udvarába: a király azonnal küldjön jelentős
sereget, mert különben a Nagy Hal szétszakítja a hálót!
A követ nem találta a királyt Budán. Pottenburgba kellett utána vágtatnia, ahol éppen Béla herceg
fényes lakodalmát ülték, Otakar király rokonával, Brandenburgi Ottó választófejedelem leányával.
Az öreg király szívében némi titkos szorongás rejtezett, de nem mutatta. Szomorkás büszkeséggel
mosolygott, és azt mondta örökös tatárországi diplomatájának, Miskolcnembéli Panityi ispánnak:
– Kérlek, indulj azonnal Erdélybe. Ütközben vedd magadhoz a győri, esztergomi, Fejér
vármegyei, tolnai, baranyai királyi hadakat. Tudom, nálad nincs okosabb hívem! Te Berke kánnal is
kétszer elbántál, miért ne tudnál elbánni a fiammal?
– Bízd rám, kegyes felség! – hajolt meg mélyen az ispán. – Én majd lezárom ezt a... a kínos,
komisz ügyet! Te csak mulass tovább nyugodtan!
453 23
Csallány az utóbbi időben olyan kövérre hízott Béla udvarában, hogy majdnem röfögött. Szinte
hetente cserélte fel Bélát Istvánnal, vagy megfordítva. Legutóbb is ő futott Bélához a hírrel, hogy a
fia befogadta a megszökött Ponit ispánt. Ezért a hírért, amellyel fia szerződésszegését kívánta
igazolni, és fegyveres megtorló akcióját akarta indokolni, mindent megbocsátott neki az öreg, beteg
Béla. A kövér ravaszdi észrevétlen felállt a lakodalmas asztal mellől, és kisomfordált a távozó
diplomata után; épp felült Panityi a lovára, amikor lihegve utolérte. Belekapaszkodott a bölcs férfiú
kengyelszíjába:
– Panityi uram! Ha Istent ismersz, engem is vigyél magaddal!
– Marha! – dörmögte az ispán szinte lágyan. – István kerékbe töret, fölnégyeltet, ha megfogathat!
Ülj meg békén itt a fenekeden!
A félszemű Csallány pimaszul elvigyorodott:
– Én a te helyedben elvinném magammal, aki ennyire el akar jönni! – Megnyomta a szót: –
Biztosan oka van rá! És... különben is: legalább egy értelmes ember kell a királyi hadba! Igaz?
Panityi akkor már vele nevetett, és leparolázott az Ártánnyal, ahogy az urak egymás között az
elhízott Csallányt csúfolták.
Ahogy maguk mögött hagyták a vármegyéket, egyre növekedett a királyi had. Szeged táján bökte
ki először Csallány:
– Panityi bátyám! De szép ez a lovashad!
– Hát igen! Kitettek magukért a megyésispánok!
Csallány hallgatott kicsit, aztán másfele tekintve, egykedvűen azt mondta:
– Hogy örülne néki István király!
Panityi önkéntelenül aprót füttyentett, és elismerően biccentett a fejével:
– Hallod-e, Ártány! Bátor ember vagy, annyit mondhatok! Nem tévesztesz össze bizonyos
dolgokat? Én Béla király vezére vagyok!
Csallány a fejét rázta:
– Á! Te nem hadvezér vagy, hanem követ, meg miegyéb, tehát néked legeslegelső sorban a józan
eszed parancsol. Te éppen olyan jól tudod, mint én, Béla király már nem húzza soká. Az arcára van
írva, hamarosan beadja a kulcsot. Az utódja ki lesz a trónon?
– Béla herceg! – vágta rá gyorsan Panityi ispán, hogy megzavarja Csallányt. De az Ártány nem
állt kötélnek.
– Csudát! Béla herceg nyomorult kis féreg, István egy-kettőre a földbe gázolja. Éppen te, a
legokosabb magyar ember ne akarnál kedvébe járni az eljövendő magyar királynak?
Panityi ispán idegesen nevetett. Csallány jól ismerte a kitűnő férfiú termé
434 szetét. Ha izgalom fogta el, akkor mind a két keze a levegőbe emelkedett, és hosszú, vékony,
finom csontú ujj ai, akár az úszó tengeri rákok lábai, bizarr, gyors mozdulatokat végeztek. “Horogra
akadtál" – nevetett magában az Artány, és fapofával kocogott tovább az ispán oldalán az átkelőhely
felé.
Amikor forogni kezdett a katonasággal a révhajó a két part között, Csallány ideát maradt. És
“dolgozni" kezdett. Ismerte az embereit, jobban talán, mint ők saját magukat. Királyi cselédek voltak
ugyan, de mindegyik boldogan lépett volna egyet fölfelé. Annak pedig egyetlen útja-módja van:
birtokot kell szerezni az embernek hozzá! A föld adja a rangot, tisztséget, tekintélyt, boldogságot,
mindent. Csallány személyesen is jól ismerte sokukat, még a tatárjárás előtti, meg azutáni időkből.
Csallány úgy érte el mindig sikereit, hogy tudta, kinek mit kell mondania.
– Gyalázat, hogy mire kényszerít bennünket, tisztes magyar férfiakat a királyné! – jegyezte meg
véletlennek tűnő módon egy lovastiszt közeledésekor.
– Nékem a király parancsol! – horkant föl amaz dühösen.
– Látom! – vigyorodott el gúnyosan az Ártány. – Csak szeretnéd azt csinálni, amit őfelsége akar,
te majom! Béla úr megesküdött Pozsonyban, az oltáriszentségre tett kézzel, hogy megtartja a békét a
fiával! A királyné asszony, meg a lánya, Anna hercegnő! Azok keverték kettejük közt a haragot, édes
fiam!
– Ugyan!? – hőkölt meg az áldozat. – Csakugyan?
– Bolond vagy, Csekő Mihály komám! Ott voltam az udvarban, amikor Anna hercegné odaszólt a
nádorispán úrnak: “No, Henrik barátom, most jött el a perc, amikor kiirthatjuk Istvánt, mint a
patkányférget! A bolgár ellen készül, minden katonáját kivonta a váraiból, birtokaiból, most kell
rajtaütnünk! A felesége, az a mindig hasas kun szuka Sárospatakon mulat. Csak azt kell elcsípnünk
ügyesen, mély, setét pincébe dugnunk, és... István öcsém máris négykézláb mászik elibénk
kegyelmet kuncsorogni!"
Igen gyorsan temérdek ember sereglett össze köréjük, és tátott szájjal hallgatták Csallány ravaszul
őszinte szavait. És mind hangosabban csapott föl a méltatlankodó zúgás:
– Az anyja szemit a hercegasszonynak! Annak kéne hátrakötni a sarkát! Aki fölmarkolta a gonosz
boszorkányát!
Az Ártány a hang gazdája fele fordult:
– Édes fiam! Becsülöm a józan eszedet! Ha találkozom István úrral, majd elmondom neki, milyen
tisztességes voltál hozzá! Ismeritek István urat, fiaim? Aki becsülettel szolgálja, annak csurig
megtölti a szákját! Hány arany zsoldot is kapsz Béla királytól, édes fiam? ,
455
– Másfelet, uram! – felelte a könnyű kereset szelétől megsodratott lovaskatona fölcsillanó
szemmel.
– No látod! István úr kasznárja kerek két aranyat fizet a lovasvitézeknek! De ti csak bújjatok bele
a királynéba, meg Anna hercegasszonyba!... Marhák! – És megsarkantyúzva lovát, felugratott a
révhajóra. Amikor a derék jószág ijedelme már megcsillapodott, és nem kapkodta a fejét a
fenékdeszkák üres kongásától, még egyszer visszaszólt: – És hadd lám, azt tudjátok-e, hogy... ki
követi majd Béla urat a trónon?
– Valamelyik fia! – próbált szellemeskedni a parton ácsorgó katonák közül egy jópofa fráter,
vidáman széttörölve legényesen mellére csüngő, hosszú bajuszát, mintha jót ivott volna.
– Igen! De az a fia, akit az esztergomi érsek atya koronázott meg ifjabb királlyá! – ordította
Csallány, színlelt indulattal.
Az innenső parton pokoli zűrzavar támadt, mindenki egyszerre beszélt, érvelt, vitatkozott, volt,
aki öklével bizonyította vélt igazát.
A túlsó parton akkor kezdett megvilágosodni az István király ellen vonuló katonák előtt Csallány
beszédének értelme, amikor sátra elé kitétetett egy kecskelábú asztalt meg egy padot. S odaültetett
egy sereg-deákot, meg egy fizetőmestert. Aki feliratkozott István király katonájának, ott helyben,
tüstént megkapta a fizető tarsolyából leendő havi két arany zsoldjának terhére a tíz ezüst előleget. És
ki, főként melyik zsoldosfajzat nem szereti a könnyű, talált pénzt? Mindjárt csaptak széles, vidám
vigadalmat, a markotányos alig győzte nékik a bort mérni.
Akadt persze Béla-párti tiszt is, Héder Henrik úr fia például, aki dühöngött, amikor észrevette,
mire megy ki a sötét játék. Hanem Csallány nem sokat tusakodott, mitévő legyen véle?
Megkötöztette és néhány jó emberével a sátrába vitette.
– Majd István király dönt a sorsod fölött, hogy meghagyja-e az életedet? – sziszegte fenyegető
halkan, hogy a Héder-ivadéknak kifutott az arcából a vér. Olyan fiatal volt még szegény! Budán
szépséges fiatal menyasszony várta, és apja révén fényes, reményteljes jövő! “Illetve – váltott
villámgyorsan a fiatal Héder agya –, magam csinálhatom meg a szerencsémet, hogyha nem veszítem
el a fejemet. Ez a kövér disznó színigazat beszél: semmi kétség, néhány esztendő múltán István
király fejére teszik a koronát! Hogy örül majd akkor, ha eszébe jut, hogy élete egyik legnehezebb
pillanatában valaki melléje csatlakozott."
– Éljen István király! – bukott ki a szó Héder Iván száján, és az Ártány , azonnal elvigyorodott, és
tapsolt, hogy vegyék le a szíjbéklyót a fiatal báró kezéről. – Töltsétek Héder úrnak, fiúk! Csakhogy
megjött az eszed, édes úrbarátom! – koccintott vele a csalafinta ispán.
4)6 Keményfia Lőrinc azt hitte, hirtelen megbolondult, amikor lélekszakadva vágtatott hozzá a
feketehegyi vár alá az egyik szakácsa:
– Uram, vigyázz! Ellenséges had tűnt föl a közelben.
Kürtöket hamar, dagadó nyakerekkel bömböltet a Zoltánjaival; kétségbeesetten próbálja
összerángatni a hosszú ostromlástól ellustult seregét, de késő: Panityi ispán hada rátör, és szétzúzzaaz
országbíró hadait.
István király tágra meredt szemmel figyeli az orra előtt lezajló, eleinte érthetetlen csodát:
“Úristen, mi történhetett? Királyi sereg vert meg királyi sereget? A szemem káprázik, vagy..."
Arra ocsúdik, hogy ünnepélyes harsonaszóval, lassú léptetéssel fényes úrcsapat vonul a
feketehegyi vár kapuja elébe: “Nini, Miskolcnembéli Panityi ispán áll a tág lovas-karéj közepén."
Leveszi fövegét, és ünnepélyesen zengő szóval fölkiáltja a bástyára:
– Felség! Meghoztam a fölmentő sereget!
István a mellette álló Csák Dömötör nyakába borul, majd Kökényesi Reynoldot ölelgeti, aztán a
katonáit csókolgatja, kezüket szorongatja, s közben már engedik le a felvonóhidat, aminek a lánca
úgy csikorog, hogy a hideg leli, aki hallja. Nem is ül lóra az ifjabb király, gyalog rohan ki a várból, és
torkaszakadtából üvölti:
– Panityi bácsiii! Vén csataló! Gyere a szívemre!...
Mindenki tudja, ez az a pillanat, amikor végképpen megfordult a kocka járása. ,KUN
CSÁSZÁR<SUP>5</SUP>
Hosszú, szép ősz köszöntött iz64-ben Erdélyre. November közepe fele még csillogó ökörnyál
csavarodott István király lovának bokái ára, térdére, amikor szépen meggyarapodott seregével, jól
felszerelkezve takarmánnyal, elemózsiával, kirobogott a felszabadult Feketehegy-várból. Az
országbíró csapatai sem sokat gondolkoztak, látták, hogy az ifjabb király az erősebb kutya, nyomban
melléje szegődtek. Abban az időben nem sokat totojáztak a katonák: azt uralták, aki jobban fizetett.
Aki egyáltalán fizetett.
Lett munkájuk elég, vissza kellett foglalniok Béla király betelepedett csapataitól István király
birtokait, várait. Hanem sok várispán is okosan viselkedett, nem kakaskodott ostobán a túlerővel
szemben. Ismerték jól Istvánt, tudták, hallatlanul bőkezű a megértő bűnösnek számító tékozló
fiúkkal. Decemberben már elérték a meszesi hágót, és kibukkantak a síkságra. Béla megrettent,
amikor Pottenburgban a fülébe jutott Panityi ispán árulása. Felállt az asztaltól, ahol a rossz hír érte,
arca halottsápadtra vált, és szederjes ajka azt susogta:
– Édeseim... Végem van!
Mária királyné szemét egyszerre elborította a könny, Anna hercegnő pedig tombolt; a csodájára
jártak, olyan vadul csapkodta a tálakat, kupákat a refektórium falához haragjában.
– Mit állsz ott, mint a falu végi feszület? Te vagy a király, nem? Küldj újabb hadat az ocsmány
kölyked ellen!
Először az ozorai bán, Ákos Ernye lódult meg komoly haddal. István pozdorjává zúzta. Akkor
Anna hercegnő megvette Alpra kán kunjait. S&
224;tani öröm ragyogta be félelmetesen szép, hideg orcáját: “Erzsébet pereputtyával taposom
porba Istvánt! A kun szuka csürhéje fogja leverni kurafi öcsém fejéről a koronát!" És kacagott,
kacagott, olyan végtelen, önfeledt boldogsággal, mint egy labdáját kergető kisgyerek.
Hanem Anna afféle buta boszorkány volt, aki sosem számolt a valósággal, csak gonosz ösztönére
hallgatva szabadította rá minduntalan az országra a poklot.
István serege akkor már erős volt, hiszen sorai közé fogadta a szétzilált Ákos Ernye-had oldaláról
átalló katonákat is.
A királyi rokonuk ellen zendülő kunok kiszúrták István békét ajánló követének bal szemét. Aztán
a kínjában hangosan jajveszékelő szerencsétlent visszazavarták az ifjabb király táborába. De hogyan!
Ügy, hogy fordítva kötözték föl lova nyergébe: a követ feje a ló boldogabb vége fele bólogatott, és
gyakorta elájult.
– A jobb szemedet csak a csata után szúrjuk ki, bitang, hogy láthasd, hogyan verjük szét urad
seregét!
István, a pimasz üzenettől megvadulva, szinte írmagig megsemmisítette a kunok hadait. Az
Alduna táján megvívott öldöklő küzdelem után nem akadt olyan kun jurta sehol az országban,
amelyikben ne sirattak volna valakit, aki az ifjabb király ellen vívott ádáz csatában esett el.
Annának a torkára forrt a fölényes gúnykacaj. Ijedségét vad dühvei palástolva lóhalálában rohant
az apjához:
– Láttak-e még egy ilyen hamvában-halt királyt? Mire vársz? Azonnal szólítsd fegyverbe koronás
vejeidet! Jöjjön Otakar a cseh-morva és az osztrák seregekkel, Boleszláv fejedelem pedig hozza el a
lengyel hadakat!
Béla öklével a halántékát verte, majdnem sírt dühödt elkeseredésében:
– Mit tettél, leányom? Miféle szörnyű bűnbe sodortál? Tudod, milyen iszonyú veszedelmet
zúdítottál az országra?
459Anna indulatosan csattant föl:
– Elég legyen a siránkozásból, apám! Egyszer már végképp el kell dönteni, ki az úr ebben az
országban? A király, vagy a fia?!
Mintha csillogó kínai sellakkal vonták volna be az Isaszeg környéki rengeteg fáit, amelyek
tobzódva hányták a rügyet. Minden fénylett. A gyenge selyemfű, a végtelen magasságba felszökött
égbolt, a fennen úszó parányi bárányfelhők milliónyi bodra, a rétek mézgás virágbimbói, a Rákos-
patak sebesen iramló kristálytiszta vize: március volt, ujjongó tavasz. Finom, hűvös illatokat hurcolt
a hátán ide-oda az illanó szellő, és bár a helyzet igen komoly volt, az emberek talpig va sban is el-
elmosolyodtak, mert minduntalan bebújt a vértjük, gúnyájuk alá, és mulatságosán felfújta a paripák
sörényét, farkát.
– Megemlegetitek 1265-01! – morogta István, miközben leeresztett sisakrostélya alól valami
érthetetlen, mélységes nyugalommal szemlélte apja velük szemben álló erős seregét. Látta Boleszláv
lengyel hadait, akik a jobbszárnyon álltak. Aztán Otakarét, akik a balszárnyon foglaltak helyet.
Középütt Héder Henrik, a nádorispán előtt lengett erre-arra nagyokat csattogva a király veres
selyemlobogója, minduntalan betakarva a vérmes férfiú fejét; már-már kuncogtak a dolgon a
környezetében. Valahogy olyan volt, mint egy halott katona, akit a király megtisztel azzal, hogy az
ország lobogójával takartatja le kihűlt tetemét.
István serege jobbára könnyűlovasokból állott, csak a zászlaja körül volt ötszáz nehéz, vértes
lovas, akikkel a Király-erdő hátán foglalt helyet. A könnyű lovassereg java a domb lábánál nyüzsgött.
És amit nem tudott a nádor, kétoldalt, meg a királyi sereg háta megért, az erdőben megbújva
lappangott még jó néhány ezer.
Az ifjabb király kitűnő hadvezér volt. Felállt az ellenséggel szemben, de nem támadott. Tudta,
előbb-utóbb megroggyan a nádor hada, se lovag, se ló nem bírja órák hosszat a tétlen ácsorgást az
ijesztően nehéz vasholmik kalodájába zárva.
Jól számított. A nádor hada unta meg előbb, s körös-körül, a Rákos-patak völgyéből vágtatni
kezdtek fölfele a királyi vértesek a Király-erdő ravasz kaptatóján. István lovasnépe meg tágult előlük.
Mintha féltek volna. Szétterültek a futni látszó turmák, mint a legyező tollai.
A derék- lengyel meg osztrák vértesek ujjongó diadalmi üvöltéssel utánuk vetették magukat,
elszakadva egymástól, a hadzömtől. Aztán amikor jó másfél mérföldet vágtattak hiába, anélkül, hogy
hosszú öklelő lándzsájuk egyetlen sebesen inal&
242; lovast is megsebzett volna, akkor észrevették: csak játszanak vé
460 lük, mint macska az egérrel. Akkor nyílvessző-felhő bontotta el őket, és az eltalált lovak
keservesen fölnyihogtak. A vértes lovagok egymás után huppantak a porba a megtántorodó, elbukó
lovak hátáról. Aki pedig egyszer földre került, az hívathatta a papját, hogy adja föl rá az utolsó
kenetet: azzal már egy surbankó is elbánt, félkézzel, egy jókora bunkósbottal.
Harsogtak a nádor kürtjei, nagy nehezen újra összezáródott a királyi hadrend. István megelégelte a
játszódást, felállt a kengyelben, és odaordított a trombitásainak:
– Fújjátok, fiaim! Haj, rá!
Megzendült a mező, harmincezer torok felelt az ifjabb királyfinak:
– Haj, rá!
Félelmetesen villogtak a magasan a fejek fölé emelt kardok, ahogy vitézül egymásnak rohantak.
Rengett a süppedékes, ruganyos rétség a nehéz osztrák, cseh meg lengyel lovak alaít. Keményen
verekedtek az idegenek, de az igazán ádák; csata a nádor magyar csapatai, meg István erdélyi hadai
között folyt le. Magyar-magyar ellen. Csák Máté agyán átvillant: “Bár Muhi-pusztánál verekedtetek
volna így!"
De hát ott futottak, mint a mezei nyulak, szégyen és gyalázat, de így van. Csák Máté, István
pohárnokmestere csak azon csudálkozik módfelett, honnan tudják, ki melyik királlyal tart, hiszen
mindegyik magyarul átkozódik viaskodás közben, vagy kiáltoz haldokolva az édesanyjáért, ha súlyos
sebbel lebukik a lováról. Gutkeled János tombol haragjában, mert akár a bolond vezérürü, István
király mindenütt legelöl robog. Pós Lőrinc meg Kökénvesi Reynold vágtat mellette kétoldalt, mint a
szél, és a testükkel védelmezik a már-már tébolyodottan vakmerő ifjú királyt, aki egy szál öklelő
lándzsával rúgtat Henrik bán lovagjainak. A kardját ki sem húzta az egész csata alatt.
Héder Henrik minden java vitézét István ellen parancsolja. A két nagyszerű bajnok pallosa úgy
csapkod, olyan suhogással, akár a szélmalom vitorlája, hogy megóvja a vitézül könnyelmű ifjabb
királyt az oldalról támadókkal szemben. Héder Henrik is le akarja teríteni Istvánt. Micsoda diadal is
lenne, ha azt jelenthetné Béla úrnak: “Felség! A lázadó pimaszt én tettem ártalmatlanná!
Nekiugrattam, egyet döftem, és... már a földön is hevert, mint a kidöntött kapubálvány!"
De hát... István sem egymaga áll apja hadaival csatát. Csak azt látja, Reynold úr lándzsája épp
hónaljba találja a nádort, aki oly közel került az ifjabb királyhoz hogy már fújtató, nehéz lihegését is
hallották. Aztán, akár egy kútgém a súlyos, teli vedret, magasba emeli a nyeregből, és ledönti a
földre. Csak egy fájdalmas kiáltás hallatszik, majd a nádor elájul a súlyos zuhanástól. Aztán István
arra eszmél, hogy kemény csattanást hall, és egy izzó orcájú fiatal vitézt lát. Egy minutum alatt
érzékeli, mi történt: míg ő Reynold
461és a nádor párharcát bámulta, ez az ifjú a közelébe férkőzött és lándzsával rátámadt. Ezer
szerencsére bölcs csődöre odafigyelt, kicsit arrébb lépett, és így az István hasának szánt lándzsahegy
a magas nyeregkápába fúródott. A vakmerő vitéz most fegyvertelen, két szeme szinte süti a
sisakrostély nyílásai közül az ifjabb királyt. A bivalyerejű István gondol egyet, merészen ellenfelére
ugrat, és puszta ököllel akkorát vág az arcába, hogy reccsenve horpadt be a sisakrostély, és a dalia
ájultán hanyatlik a földre. Egyik lába beleakad a kengyelbe, és megrémült lova nyerítve vonszolja
gazdáját tova.
Megvolt már Béla király hada bomolva, lám, hisz már a vezérét is elvesztette. És mégsem akarják
még mindig megadni magukat. Mintha úgy tűnne, hogy megint erőre kapnak: lassan, de biztosan
szorítják István király hadát vissza, a Király-erdő felé.
Nem tudják, hogy ez megint újabb csapda csak nékik. Már ereszkedett alá a veres alkonypír a
szelíden dimbes-dombos, erdőlepte tájra. Kiléptek és a rétre hasaltak, elomoltak a fák közül
kihömpölygő szürke árnyak. Minden kétszer akkora lett, mint nappal, és hűvösen fütyült a szél az
erdő felől. István elunta a cicázást, megfúvatta a harci sípokat, lesben álló, pihent lovashadai
kirontottak az erdő lábjából. A futók pedig visszafordultak. Teljes a csapda. Most már elfutniok sem
lehet a királyi hadaknak. Legelőször a lengyel, a cseh-morva és az osztrák vendég-lovagok
csattantották hüvelyükbe a kardjukat, és odahajították fegyverhordozójuknak hosszú öklelő
lándzsájukat. Égnek meredezett a sok kegyetlen vitézi holmi, de már semmi haszna. Olyan a kép,
mintha István egy kopaszon ágaskodó téli szálerdőt látna. Már az ő füvesemberei élesztgették a
leterített nádort.
Fáklyafény mellett temették el az elesetteket. Szomorú munka volt, hiszen a gödörásók is tudták:
magyar gyilkolt le magyart. De hát: mit csinálhatnának? Valahol visszafele keverték a kását, aztán a
forró leve, lám, sok derék magyar szemevilágát örökre kioltotta. S az úgy van, hogy aki a csata után
komor kedvvel ássa a sírt, titkon azért mégiscsak örül, hogy nem őt hengerítik a sekély gödörbe. S ha
csatát is vesztett, még lehet reménye, hogy jóra válik a sorsa.
Ilyesmi foroghatott István király fejében is, mert amikor a temetés megkezdődött, parancsot adott
a szakácsainak:
– Húzzatok nyársra vagy száz ökröt! Azt akarom, hogy mindenki jóllakjék ezután a kemény
mulatság után! – A lehajtott fejjel szomorkodó lengyel, cseh meg osztrák lovagokra pillantott, akik
megkötözött kézzel üldögéltek a földön. – Oldjátok el őket! Amit akartam, elértem: visszafoglaltam a
birtokaimat! Én győztem, ők fegyvertelenek: legyenek ők is az én vendégeim!
462 Nagy volt az öröm a táborban. A nádor attól félt, a szeszélyes természetű ifjabb király majd
mindenkit felakasztat vagy kiheréltet dühöngő kedvében. Most megindultán látta, szelíd mosollyal
járt-kélt a népek között István, mint a Mária köszöntésének arkangyala. Le-lehajolt egy-egy
fájdalmasan nyöszörgő sebesült vitézéhez, saját keszkenőjével itatta le homlokáról a verítéket, és
kedvesen vigasztalta, egyszerű, meleg szavakkal:
– Nagyszerű katona vagy, fiam! – szólította meg az egyiket. – Láttalak, úgy verekedtél, akár egy
pokolbéli sátán! Meglesz a jutalmad!
Olyan nyugodt volt, mint egy kialudt vulkán. Aki nem ismerte jobban, el sem hitte volna róla,
hogy legalább tíz embert megölt a saját kezével az egész nap dúló, kemény ütközetben.
S reggel, amikor legkedvesebb híve, Smaragd, a kalocsai érsek elébe vezette Tűrje Fülöp atyát, az
esztergomi érseket, majdnem könnyekre fakadt, mert tudta, apja békét kérő követe közeledik.
Elébesietett, fiúi alázattal mélyen meghajolva megcsókolta az érsek pápai gyűrűjét, majd
fölegyenesedve azt mondta:
– Egy árva szót se szólj szentatyám! Ne alázz meg engem, hogy megszégyeníted apámat: világ
csúfságára békét kell kunyorálnia a tulajdon fiától! Nézd, atyám, én... nem haragszom apámra.
Tulajdonképpen mindegyikünk bűnös és mindegyikünk ártatlan. Apám udvara velejéig rothadt,
szentatyám, és nagyon is jól tudom: anyám és nővéreim szították a békétlenséget közöttünk.
Édesanyám az öcsikémből akart ifjabb királyt csinálni! Lelke legyen rajta: az Űr színe előtt mindenki
maga felel viselt dolgaiért! Valójában én csak azért álltam Isaszeg alatt csatát az apámmal, hogy
ellenségeim láthassák, meg tudom védelmezni a jussomat. Különben – mosolyodott el minden
átmenet nélkül addig komor, egykedvű orcája – nagyon szeretnék találkozni apámmal.
Rosszabbodott az egészsége, amióta nem láttam, szentatyám?
Azzal belekarol a meglepett esztergomi érsekbe, és a jobbjára ülteti a hosszú asztal mellett, és a
legjobb falatokkal kínálja, és a serlegét mindig ő tölti teli. Tűrje Fülöp szeme könnybe lábad ennyi
jóság, gyöngédség láttán. Aztán akaratlan kibukik a száján:
– Felség, a te szívedben két ember lakik. Egy ördög és egy angyal.
– Mindannyiunkban, atyám – mondja csöndesen az ifjabb király. – Csak énbennem egyik sincsen
láncra verve. S mindig amelyikre szükségem van, az jön elő.
46])István király a pesti révvel ment át a Nyulak-szigetére. Tűrje Fülöp, az esztergomi érsek azt
mondotta, ott várja az apja, a dömés apácák klastromának refektóriumában. Ugyan már kész volt a
szigeten épített királyi palotácska is, de Mária és Anna hisztériásán azt követelte, hogy István
odajöjjön.
– Az apácaklastromban még az a vaddisznó sem mer reánk kezet emelni!
– Ugyan, ugyan, kedveskéim! – legyintett szomorkásán az öreg király, aki az isaszegi csatavesztés
óta még inkább megrokkant. – Nem ismeritek ti az én fiamat! Tudom, szélkakas, egyszer így, egyszer
úgy lódul a kedve szekere, de... akármit ráfoghattok, még sohasem volt becstelen velem!
Anna titokban kardos-dárdás gyalogokat rejtett el a sziget fái között. Hogy hátha mégiscsak
haddal jő, akkor legalább addig fel tudják tartóztatni, amíg a királyi család csónakba ugrik és
elmenekül a fenevad elől.
István egyedül jött. Nézte az égbe sudarodó, óriás tölgyfákat, amelyekkel se a gyakorta érkező
árvizek, se az égiháborúk zengő villámai sem tudtak elbánni. Ágaik között annyi volt a varjúfészek,
hogy aki fölfele nézett, alig látta tőlük az eget. Csak egy szekérnyomásnyi út kacskaringózott a sziget
északi harmadában rejtőző klastrom fele. Az ifjabb király termetét karmazsinveres dolmány, szép
brezüli-kék pantalló fedte, gyönyörű sólyomtollal ékesített fekete jerkesüvegét baljában lóbázta, mint
valami önfeledt gyermek. Jobbjában hajlós mogyorófavesszőt suhogtatott. Egyet melegpiros
kordoványbőrből szabott csizmája szárára csattintott vele, egyet az út szélén ácsorgó sűrű bokrok
közé csapott. Valami pajzán kun nótát fütyörészett. De annyi volt a szigeten a mindenféle madár,
hogy elnyomták füttyszavát. Egy nagyszájú rigó bokorról bokorra röppent mellette, mintha kicsikora
óta Istvánnal barátkozott volna. Az ifjabb királynak hallatlanul tetszett a szokatlan kíséret, és
valahányszor a madár gyönyörűét füttyentgetett, megállt, és visszafütyült neki. Jót nevetett:
– Te vagy az első teremtett lény, akivel ilyen jól megértem magam, és lám, te is csak madár vagy!
A klastrom előtt gyönyörűen felseperték az apácák a kellemes teret. István összerezzent, mert
amikor kilépett a fák közül, egyszerre megcsendítették a klastrom templomának harangjait. Minden
olyan szép volt. A jókora terméskövekből összerótt, magas klastromfal, amely elzárta az apácákat a
világtól, ridegnek látszott, valahogyan azonban mégis olyan barátságosnak találta, mert sütötte a
finom márciusvégi nap, és repedéseiben apró, sárga csészéjű virágocskák izzottak, amelyeket egy
egykedvű, öreg kecske legelgetett két első lábával a falnak támaszkodva. Istvánnak kedve támadt,
hogy ráverjen a vén kecskebak farára, aztán elállt tőle. Hiszen bizonyosan lesik a palotácskából is, a
464klastrom tornyából is. Ni, hogy rezegnek a függönyök a kastély ablakain! Mit szólnának, ha
meglátnák, ugye?
A klastrom nagy kapuja is némán, nesztelen tárult föl előtte, mintha valami egyiptomi templomba
toppant volna.
– A kápolnánkba menj, uram! – súgta valaki a fülébe, de mire arra fordult, a fekete-fehér csuhás
dömés apáca már elsurrant mellőle.
Még egy ajtó tárult, a kápolnáé, s akkor meg felcsendült lágy, édes hangján a kóruson az orgona,
és tán hetven apáca zendített rá egyszerre a fölemelő, gyönyörű zsoltárra:
– Te Deum laudamus... Téged Urunk dicsérünk...
Kellemes félhomály. Hamar megszokja a szeme, és észreveszi, apja ott áll, háttal az oltárnak, két
karját fia felé tárja, és szeme sarkából némán pereg a könny.
Röppen az oltárig István. Végtelen gyöngédséggel átnyalábolja a felzokogó öreg királyt, magához
szorítja. De úgy, hogy ne fájjon neki. Aztán térdre omlik előtte, megragadja és megcsókolja apja
lecsüngő jobbját, majd szenvedélyesen kiáltja:
– Bocsáss meg, apám, azért, ami történt! Azért álltam veled csatát, hogy láthassa mindenki –
nézett körül fenyegetően megvillanó szemmel arra, ahol az anyját és a nővéreit sejtette, de aztán a
hangja újra gyermekivé szelídült –, hogy velem ezt... nem lehet csinálni!
– Fiam... Édes jó fiam... Az Isten engem úgy éltessen, hogy – szipogta a teljesen elérzékenyült
király – soha... soha többé! Kelj föl, ne szégyeníts a világ előtt!
Szelíden fölemeli térdéről a fiát. Mire István eszmél, már körülötte nyüzsögnek az anyja és a
nővérei.
– István, Istvánunk! – hadarja Anna, szokatlanul lágyan, és lesüti a szemét. – Súlyosan vétettünk
ellened! Meg tudsz bocsátani?
István szemöldje összerándul, és Anna kicsit hátralép, önkéntelenül. Mintha az öccse pofon akarta
volna ütni, úgy érezte. “Te taszítottad föl Erzsébetet, te vonszoltad a hajánál fogva a sárban, te rúgtad
szegényem domborodó hasát, kun szuka így, kun szuka úgy... De hát – Istvánban lehorgad az indulat.
– Kápolnában vagyunk, ugye, és különben is! – Hirtelen megjelenik előtte imádott húgocskája,
Margit, két nagy égszínkék szemét ráemeli, és delejezi bátyját, akiből erre egyszerre kiszusszan a
harag. Egykedvűen megvonja a vállát, nővérére sandít oldalról, és közömbösenmondja, mintha egy
ócska nyeregre alkudna:
– Miért ne? Ügy tudom, testvérek vagyunk!...
Anna odahajlik az öccséhez, és megcsókolja az arcát. István semmit sem érez. ,,Ez a nőstény
ördög örökké hazudik. Most is. Semmi érzés nincsen a csókjában. Mintha két száraz faág érne össze
az erdőn, ha fú a szél." Aztán
465 mélyen ráhajlik az anyja kezére, és hosszan megcsókolja. Nem tudná pontosan megmondani,
mit érez. Kövér, csupa dudorodó hájpárna az a kis kéz. Mindegyik ujján négy-öt gyűrű, egészen
belenőttek már a húsba, és a kezefeje fényes-feszes. “Ez a kéz egy izgága, nagyon öreg nőé –
gondolja. – De sok bajt kavartál már az életben eddig is. Vajon megpihensz-e eztán? Vajon mire
gondolsz ebben a pillanatban? Talán arra, amire én: meglehet, egész életemben egyetlenegyszer sem
simogattál meg őszintén, melegen. Legalábbis én nem emlékszem ilyesmire. És most magadban azt
mondod, ostoba kölyök, meg van szeppenve. Akármit is füstölög magában, úgy sem merne ránk most
kezet emelni! Milyen jó, hogy iderendeltük a templomba találkozóra!"
István nem szól semmit, némán fölegyenesedik, aztán Margithoz kapaszkodik. A kis dömés apáca
elfelejti, hogy apáca, hogy apja, anyja, testvérei meg a szigorú, mord orcájú priorisszájuk is látja,
István nyakába repül.
– Kicsim! Kicsi madárkám! – dünnyögi István, és lehunyja a szemét. Olyan szokatlan, forró, tiszta
boldogság tölti el szívét, egész testét, hogy majdnem fölkiált. Margitka rémülten bontakozik ki bátyja
medve-öleléséből, és szeme ijedten rebben a főnökasszonyra, mit szól, mit mond a szeme? “Jaj,
ugye, súlyosan vetkeztem a szigorú előírások ellen!? Ha ezerszer is a bátyám István, nem lett volna
szabad a nyakába röpülnöm. Istenem, bocsásd meg, nem tudtam megállni! Majd... majd csinálok ezer
véniát! Kérek magamra súlyos penitenciát! Le fogom vezekelni és... soha, soha többé, esküszöm... "
A priorissza kegyesen félrefordítja a fejét, mintha nem látott volna semmit. Most nem lenne
helyes, hogyha morcoskodna. Hiszen nagy dolog történt: az ő klastromában békéit meg apa a fiával a
gyilkos testvérháború végén. Hát persze, hogy két testvér, aki rég nem találkozott, ennyire
örvendezik egymásnak.
István látja, hova pillant Margit, a törékeny termetű, cingár kis apáca, a csúf, durva fekete
abaposztó szoknyában, amelyen elől-hátul fehér általvető fénylik. “Majd én megengesztelem azt a
mord szent banyát, cseppet se félj! " – csíp a szemével húgocskájára, aztán igen körülményesen
szétgombolja a dolmánya elejét. Mindenki lélegzetét visszafojtva néz oda, mi következik? Vajon tőrt
ránt elő, vagy...
Az ifjabb király nyakában nagy kereszt lóg. Ahol összerovódott, sötét eres cédrusfa, körös-körül
azonban mindenütt színarany. Cseresznyényi hófehér igazgyöngyök szegik, és kisebb tyúktojásnyi
rubinok, smaragdok, zafírok pompáznak rajta, szemet kápráztatón rúgva szét a rajtuk áteső
napsugarakat. Elragadtatottan hördül föl mindenki a kápolnában. Margit önkéntelen összecsapja a két
kis kezét az elragadtatástól. István csöndesen megszólal, amikor köréje tódul mindenki, és
leheletkönnyű érintéssel a keresztet cirógatják.
– Két tenyérnyi fája az Űr Jézus keresztjének fájából van. Az ékessége ötszáz márka aranyat ér.
Akaszd le a nyakamból, húgocskám.
466Margitnak pipiskednie kell, pedig István figyelmesen lehajlik. Ügyesen, szépen úgy veszi le,
hogy bátyjának a haja szála sem borzolódik. Nézi tágra meredt szemmel, mint aki nem tud hinni a
szemének. Ahol a két fadarabot valaha összeeresztette az ács, gyermekökölnyi rubin tündöklik, akár
az alvadt vér.
– A tiéd – mondja csöndesen, egyszerűen István. Margit lehunyja szemét, megtántorodik a
váratlanul rárontó boldogságtól, majdnem elvágódik. István fogja fel, gyöngéden. – No, nem hiszed
el? Igazán a tiéd! Uros szerb fejedelem vejétől vettem el! Cserébe csak azt az egyet kérem, imádkozz
érettünk. A békességért. – István füllentett kicsit, mert az igazság szerint a két Csák testvér kapta a
keresztet Uros vejétől váltságdíj fejében és ő tőlük szerezte meg, a keresztért adományul adva a
Somogy vármegyei Erdőcsokonyát, Szolgagyőr várát és néhány igazánszép fejérmegyei birtokot.
Margitba lassan visszatért újra az élet. Orcája gyönge pírja mutatta hallatlan büszkeségét. Aztán
eszébe jutott, mit kell tennie, hiszen neki már nem lehet földi vagyona. Fölágaskodott, ajka picit
megérintette bátyja forró orcáját, és édes hangocskáját fölemelve, így szólt:
– A miénk! Köszönjük, édes jó felség! – És odaröppent a priorisszához a vagyont érő,
csodálatosan szép kereszttel.
István már azt hitte, minden megoldódott. Ezek után most már egyenes kerékvágásban halad majd
az élete. Margit belékarolt az apjába és a bátyjába, és a váratlan örömtől eltelt priorissza
engedélyével sétára indultak a sziget regényesen tekervényes útjain. Margit szelíd szavakkal korholta
apját és a bátyját egyaránt, amiért hagyták, hogy ennyire elfajuljanak a dolgok. Béla is, István is
lesütötte a szemét. Először Béla szólalt meg csöndesen:
– Igazad van, kislányom – István meg csak bólogatott. A csepp, vékony kis apáca hangja
boldogan csilingelt, és előreszaladt, könnyű léptekkel, szinte úszott a levegőben, a sűrűből kicsapó,
mámorítóan erős illatok között. Hirtelen szembefordult velük, és látta, mind a két, szívének oly
kedves férfiú olvatagon mosolyog.
– Elárulok nektek valamit! Van egy madaram! Egy... édes feketerigóm! Minden hajnalban, mielőtt
elkezdődik a roráte, az ablakom párkányára repül, és olyan szívet fájdítóan csattog, akár egy frank
trubadúr! – Arcocskája megint ijesztően elkomorodott, és keresztet vetett, mert eszébe jutott, hiszen
ez bűn, nem vallotta meg soha sem a prirorisszának, sem a gyóntatójának, hogy... titokban tart egy
gyönyörű madarat, lopva kenyérmorzsát szór a párkányra elébe, és... élvezi megkapó énekét! Béla és
István hökkenten tekintett egymásra, egyik sem értette, mi történt?
467 Az mentette meg a furcsa helyzetet, hogy a rév felől kürt harsant, és István felkapta boldogan
a fejét:
– Erzsébet érkezik! Békélni jő anyámmal!
Margit lélekszakadva rohant el a rév felé, imádta Erzsébetet, ezt a bűbájos, örökké szoptató,
gyermeket dajkáló gyönyörű teremtést. Most azért szaladt elébe, hogy megkövesse, ne keményítse
meg a lelkét az anyja és a nénje iránt. Tudta, Anna milyen s&
224;tani kegyetlenséggel viseltetett Erzsébet iránt, jaj, nehogy a kun asszony most visszaüssön!
Nem, nem szabad ezt a ritka szép, békés percet megzavarni, amikor a boldogság kék madara a-
klastrom ablakpárkányára ült, ahogy a bűbájos kis feketerigó-fiú szokott.
Olyan szépen ment ez is az elején. Erzsébet akart, de nem tudott letérdelni anyósa előtt, mert
ismét kilencedik hónapban volt. Mária királyné nem engedte a menyét térdet hajtani, roppant
szertartásosan lehajolt hozza,fölemelte a bókoló, drága teremtést, aztán belékarolt. A másik oldalán
Anna lépett melléje, és valamerre elvezették. István nyugtalanul tekintett utánuk, de az apja megfogta
indulni készülő fia könyökét:
– Hagyd, fiam. Ez asszonyi ügy. ők maguk közt szépen elintézik. Hallották, nyikorogva tárul a
klastrom kertjébe vivő kapu sarokvasa.
Öt perc múlva Erzsébet zokogva tántorgott vissza a kápolnába, és remegő testtel borult a férje
vállára, Mária királyné pedig, akár valami kövér, sivalkodó boszorkány utánaszuszogott, és
torkaszakadtából vijjogta:
– Igenis, hogy a violát magról kell szaporítani!
Erzsébet vadul ütötte föl a fejét. A férje oldalán már bátor volt és hevesen kiáltozta:
– Soha! Hagymáról kell ültetni!
– Engem te ne taníts, te taknyos sztyeppefarkas-fajzat! A kunok a violát nem is ismerik!
 – De igenis, ismerik! Ismerik és nagyon szeretik! De sohasem magról ültetik!
– De ha én, a királyné úgy parancsolom, akkor csak azért is mindenki magról kelteti! – üvöltötte
az öreg királyné, és már emelte a kezét, hogy cafátokká karmolja szét menye foltos, bájos
arcocskáját, mint egy megkergült vadmacska szokta a kutyáét, amelyik pimaszkodva bőszíti.
A két király alig tudta az asszonynépet szétválasztani. Csak akkor csitult el Mária királyné, amikor
Béla, tán életében legelőször, retteneteset ráordított:
– De most már elég! Mindenki úgy szaporítja a violát, ahogy akarja! Azt a keserves szentségit!
Koppanásra riadtak föl.
Margit ájultán hevert az oltár előtt. Másnapra valamennyire megnyugodtak a kedélyek. Mátia
királynő fényes ceremóniát rendezett, amelyre meghívta valamennyi külföldi követet, aki csak
udvarukban tartózkodott. Jól számított, meghatóan szép pillanat volt, amikor a Kecske-hegyi
várpalota lovagtermében aláírta a két király a békeokmányt, és pecsétjével is megerősítette, majd
pedig Tűrje Fülöp esztergomi érsek kezében tartott aranykeresztre tett kézzel meg is esküdtek rá,
hogy betartják a szerződés minden betűjét. De akkor már összesúgtak, amikor a fiatal érsek
bejelentette, hogy az okiratot elküldik Rómába is, hogy IV. Kelemen pápa is megerősíthesse
záradékával, aláírásával és pecsétjével. Mire jó ez? Csak a vak nem látja, Bélában legföljebb pislákol
az élet mécse, István királyt pedig szétveti az egészség, az erő, a fiatalság. Ki merné megtámadni az
ifjabb királyt pompás isaszegi diadala után?
A vacsora folyamán Béla balján ült fia, István, jobbján Mária királyné. Halkan, higgadtan
társalogtak.
– Meg kéne beszélnünk, hogyan legyen ezután az ország dolga.
– Mit kell azon megbeszélni, kedves apám – kérdezte István őszinte szívvel. – Te vagy
Magyarország királya, én csak az ifjabb király vagyok. A te jóvoltodból. Uralkodj nyugodtan, amíg
csak élsz! Szívem mélyéből kívánom, sokáig élj, apám!
Béla megragadta fia kezét, és erejét összeszedve, keményen, forrón megszorította. “Milyen
nagyszerű ember a fiam – gondolta. – Mi az úristen csudája lehet az oka, hogy... hogy olykor
megvadul, mint a libegő piros köténytől a bika és... Ember ezt józan ésszel föl nem foghatja, soha!
Milyen mélységesen-mély titok minden ember!... Ki merné magáról azt állítani, hogy ismeri
embertársait, hiszen jószerével az ember ezt még önnönmagáról sem mondhatja el!"
Az öreg király feje a mellére horgadt, duzmadt, virrasztástól veres szemhéjai egymásra csukódtak.
Fia is azt hitte róla, elszenderedett; a sok és nehéz étel, meg a sűrűén koccintott serleg boroktól
elnyomta a buzgóság. Nem merte megmozdítani a karját, hogy föl ne riassza. “Ráfér szegényre a
nyugovás. Mióta is? Kereken harminc esztendeje lót-fut, éjt-nappallá téve az ország dolgában! S
közben ráköszöntött az iszonyú sárga orkán, ami majdnem örökre elsöpörte a föld színéről Hungáriát.
És kiheverte az ország, hála apám példátlan buzgalmának, erejének és kitartásának. Olyan ernyedtek
lehetnek az izmai, inai, idegei, akár a számszeríj húrja, amelyet egymilliomszor feszítettek ki
könyörtelen ujjak. Pedig csak százezerszer lett volna szabad. Hát hadd pihenjen. Szegény. Szegény jó
öreg."
– Elgondolkodtam kicsit – emelte föl Béla busa, ezüst fejét, és szomorkás
469mosollyal fiára tekintett, aki meghatottan figyelte apját. – Azon gondolkodtam, érdemes volt-e
élnem, fiam? S ha elgondolom, mi minden történt életem során, s hozzáadom azt, hogy az Ég
visszavezetett mellém téged, legfőbb reményemet és egyetlen támaszomat, azt kell mondanom: ige n,
érdemes volt. A nádor állt föl és lépett oda hozzájuk.
– Felség – bókolt mélyen a két király felé. – Plánumot készítettem, hogyan kéne tovább vezetni a
dolgokat, hogy soha többé ne adódhasson ok a súrlódásra! Ügy gondolnám, ezután három országos
törvénylátó nap legyen: egy böjt közepén, egy Kisasszony-napkor, egy meg Szent Miklós-napján.
– Nagyon helyes. Eddig csak egy volt, Szent István király-napján! Az nem elég. Annyi a gond
meg a baj és a por! – helyeselt Béla elégedetten.
 – Mindegyikőtök maga intézkedjék a maga tartományában a másik király alattvalói ellen
megkezdett peres ügyekben. De úgy, hogy a másik király egy megbízott bárója is jelen legyen.
– Helyes! Élj soká, Henrik apám! – rikkantotta örömmel István. – Ez az okos beszéd, és én csak
az ilyet szeretem!
Béla elmosolyodott, csupa ránc meg barázda vén arcán szétterült az érett bölcsesség tiszta fénye.
– Hadd teszek én is hozzá valamit. Ezennel megfogadom, hogy a fiam birtokain nem szedetek
adót, nem követelek semmiféle terményt, sem azok pénzbeni megváltását. Továbbá: a fiam báróinak
népeit nem kényszerítem várépítésre vagy várjavításra, és ezen cím alatt nem rovok ki rájuk
semmiféle terhet. Ezen túlmenően: nem követelek tőlük se fuvart, se a fuvar árát!
– Recte! – kiáltja István lelkesülten, és magasba emeli serlegét.
– Továbbmegyek – toldja meg Béla. – Mivel mi magyarok sajátos módon igen szeretünk
országunkban bolyongani és nemkülönben vendégeskedni is, megígérem, hogy sem én, sem báróim
nem szállnak meg a fiam báróinál és nemeseinél. Ha pedig mégis úgy adódik, hogy rossz idő vagy
napszállat miatt meg kell ilyen helyen állapodnunk, készpénzzel kell megfizetnünk az elemózsiát, a
takarmányt, az elhasznált almot, tűzifát. Ha pedig bárki is vonakodna megfizetni mindazt, amit
elfogyasztott, akkor... menjenek utána fiam emberei, hozzák vissza a szökevényt, és kétszeresen
fizettessék meg vele a kárt!
– Vivát, Béla király! – mennydörög a hatalmas szála, mert mindenkinek a szívéből szólott a király.
Emberemlékezet óta rettenetes nyűg volt az a sok hivatalos, meg nem hivatalos beszállásolás. Évekig
nyögte egy-egy falu, amíg kiheverte. Valaha ugyan az volt a módi, hogy a király egész esztendőben
úton volt, meglátogatta mindegyik vármegyét, és ott a helyszínen költötte el, amit összegyűjtött az
ispánja, de hát... hol van már az a világ? Régen eljárt! Aki szeret idegenben császkálni, nagyokat
zabálni, vedelni, az fizesse meg az árát.
– Becsületemre fogadom, én is így teszek, apám! – ugrott föl István, lobogó
470 lelkesedéssel. – Éljen a világ legderekabb fejedelme, az én drága édesapám, Béla király!
Forrt a terem a sistergő lelkesedéstől. De a lelkesedés akkor csap igazán az égig, amikor Béla
bejelenti, ezután nem csábítja magához fia kunjait, báróit, nemeseit, szabadosait, csak az egyszerű
föld népét fogadja be, ha az hozzá akar költözködni. Ugyanezt István is megígéri apjának. Attól a
kijelentésüktől pedig sok jelenlevőn is megizzad az ing, hogy egyikük sem fogad be ezután olyan
egyénekét, akik a másik király tartományában gonosztevősködtek. S ha tudomásukra kerül, hogy
idegen gazemberek lappanganak náluk, a leghamarébb fülön csípik, és példás szigorúsággal
megbüntetik.
– Ponit ispánt is? – fogja meg Béla király frissen telitöltött serlegét.
– Mindenkit! Akárkit! – csattant föl István, és a teremre szeppent csend zuhan. Még Csallány is a
gallérjába húzza némiképp a fejét. A teremtésit, itt ma nagyon csapkod a kénköves tüzes mennykő!
Boldogan, vidáman nyakainak az urak, bárók, nemesek, akik csak odatelepedhettek a két király
hosszú asztala mellé.
Szinte fáj mindenkinek az ajtó felől hirtelen csattanó éles kiáltás. Mindenki rezzenten kapja arra a
fejét. Porlepte, izzadságtól fekete gúnyájú hírnök kapaszkodik az ajtófélfába.
– István úr l Föllázadt ellened a kun nép! Rabolva... gyilkolva... vonulnak az... Al-Duna... felé.
Mint a... tatár, felség... – rebegi elhalón a végét, és elveszíti a roppant fáradtságtól az eszméletét.
István szeme a nővére, Anna szemét keresi. Ha tőr lenne nála, most bizonyosan annak a nőstény
sátánnak a szívébe hajítaná, az asztal fölött. “Ez, ez a gonosz lélek szabadította ki a kunok
nyughatatlan ördögét a börtönéből! Bezzeg most pirul, és az asztalra süti szégyentől égő tekintetét."
– Urak! – ugrik föl István dühödten forgó szemmel. – Vége a türelmemnek! Mindörökre
leszámolok a kunokkal. Ki tart velem?!
Kiürül a terem, percek alatt. Béla először meleg boldogsággal mosolyogva pillant utánuk. Aztán
egyszerre, minden átmenet nélkül, valami nagyon hideg köd ül a szíve köré, ami most úgy vergődik,
mint egy kis kölyök, akit egyedül hagytak a bölcsőben. Néhány öreg rokkant, meg egy-két tökrészeg
nagyúr maradt itt vele. Ketten rettenetesen hamisan valami disznó dalt fújnak suttyóm-röhögéssel, a
harmadik az apródja tenyerébe hajtja a fejét, és ocsmányul ökrendezik. Itthagyta mindenki!
Fia egyetlen szavára fölröppentek, akár egy falka vadászsólyom! És hűlő kedvvel döbben a keserű
igazságra, hogy ezután ez bizony már mindig csak így lesz.
471 Istvánnak nagyon rossz volt a kedve. Mintha az orra vére eredt volna el. Már másodszor
kellett móresre tanítania a kunokat. Éppen őneki, akinek a kun császár lánya a felesége! Haragudott
kedvenc kunjaira, amiért egymás után kétszer is, nyomorult világi dolgok miatt fölzendültek ellene.
Elegendőnek bizonyult csak megcsörgetni a pénzeszacskót, ők már nyergeitek is, és vágta ttak uruk
ellen, mint a bolond. Komoly nép az ilyen? Megérdemli, hogy egyáltalán szeressék, hogy törődjenek
vele? Milyen szerzet az olyan, akinek csak a szabad prédálás a fontos, a szent?
Szeged táján érte úton a kunok utóvédj ét, Titel környékén a zömöt. Rettenetes vérfürdőt rendezett
közöttük. Menekültek a kunok, amerre láttak. Beleugrattak a magas löszpartról a Tiszába, futtukban!
Csak nagyon kévésüknek sikerült ép bőrrel átjutnia. Azoknak a kunoknak volt szerencséjük, akik a
Tisza keleti partján eredtek útnak, mert István csak a Duna-Tisza között rajtakapott kunokat
mészárolta le. Persze, az úristen se ment el rajtuk! A fele kun népség meg sírt-rítt, és térden csúszva
könyörgött, irgalmazzon meg nékik, ők magyarok, meghalnak, ha el kell hagyniok ezt a drága földet.
Ezeknek kegyesen megbocsátott, és megerősítette őket eddig szerzett jogaikban.
Űzte, hajszolta volna tovább is a menekülő kunokat, de megtorpant, mert vlahus hívei lóhalálában
küldtek futárt Budára:
– Vigyázzatok! Jön a tatár!
És ez a fekete hír István vitézül pirosló orcájából is kikergette a vért. Gyorsan vissza Budára!
“Uram Jézus, hogy megretten az apám, ha meghallja, megint támad Berke kán!"
Galambposta-stafétával juttatták el a szörnyű hírt a pápához, aki új ember volt a pápa i trónon, és a
szíve még nem fásult el a magyar nép megpróbáltatásai iránt. Ö kérte, azonnal értesítsék, ha baj
fenyegeti Magyarországot, s tüstént meghirdeti a tatár ellen a keresztes hadjáratot.
Zúgtak a vészjelző harangok Európa városaiban és falvaiban. És a polgárok, a kézművesek, az
úton járó vásározó kalmárok megálltak, a favágók az erdőkben, a halászok a folyók, tavak partján, a
parasztok a mezőkön, réteken letették a szerszámukat, és nyugtalanul, aggódva pillantgattak a távoli
templom fele.
– Uram Jézus! Mi történhetett?!
Aztán újra a vlahusok hoztak végső, biztos hírt Budára:
– Felség, nyugodj meg! A tatárok nem Magyarország ellen jönnek, hanem Konstantin bolgár cár
hívására, Bolgárián át a görög császár tartományába, Trákiába törtek!
– Köszönjük, kedves hívünk! – lélegzett föl megkönnyebbülten Budán mind a két király. –
Örködjetek ezután is ilyen lelkiismeretesen! Hálánk nem marad el!
– Felség – lépett közelebb a vlahus követ. – Még egy csúnya hír van. Szvetiszláv Jakab, az északi,
bolgár tartományok ura kibékült Konstantin bolgár cárral, és tűzre dobatta a te veres zászlódat, s azt
mondta, nem szolgál néked többé! Szabad nép a bolgár!
– Ügy, úgy! – bólogatott István hevesen busa, szép fejével, a vlahus követ minden mondata után
pontot, felkiáltójelet ütve. – Várj csak, Szvetiszláv Jakab! Gazda nélkül csináltál számadást!
S mivel Héder Henrik sokat gyengélkedett az isaszegi csata óta, Béla király Keményfia Lőrinc
bárót nevezte ki nádorispánná. István kérésére Béla minden katonáját, aki a kezét-lábát emelni tudta,
odaadta a fia zászlaja alá. Nagy sereg hömpölygőit az ifjabb király nyomában, amikor i266-ban
meglódult, hogy a lázadó bolgár fejedelmet megtáncoltassa.
Átkeltek a Dunán, kiűzték a Szörényi végekről a betört bolgár hadakat, elfoglalták Bodony várát,
amelyet Viddinnek is neveztek. Majd lélegzetvételnyi nyugtot sem hagyva a bolgároknak, öt csatában
ízzé-porrá zúzták Szvetiszláv seregét, és elfoglalták Szófiát és Tirnovót. Visszhangzóit egész Európa
István fényes diadalsorozatától.
– Szvetiszláv – jelentette ki István apja udvarában a külföldi követek előtt – fogát csikorgatva
megcsókolta a korbácsom nyelét!
Hamarosan jó hír érkezett a budai udvarba, s mivel István is éppen ott tartózkodott, atyjával együtt
igen örvendezett.
– Felség! Meghalt Berke kán! – kiáltotta ujjongva a lengyel követ. – A tatár törzsek vad harcba
keveredtek egymással! Nem tudnak semmiképpen megegyezni, ki legyen az új nagykán.
Béla átszellemült arccal emelkedett föl trónusáról, két kezét imára fonta össze és lehunyt szemmel
rebegte:
– Csakhogy ezt is megengedte az Üristen érnem! Oda van rettegett ellenségem! Összeomlott hát a
kipcsak birodalom! Most már... nyugodtan halok meg!
István meghatódottan ugrott föl és ölelte át apját:
– Apám! Hova beszélsz! Messze jár még tőled a halál! Még... igen sok öröm vár reád, hogy...
kárpótolhasson a szenvedéseidért!
473 Béla ettől a perctől kezdve ünnepélyesen visszavonult a Nyulak-szigetére, a kis kastélyba,
amely a klastrom közelében épült. Minden reggel misét hallgatott, aztán kiballagott az apácák
kertjébe, amely teli volt csodálatosan szép, a szivárvány minden színében pompázó tarka virágokkal.
El-elgyönyörködött bennük, és beszélgetett a kertész sororral. Aztán, ha elunta, leballagott a Duna-
partra, a sűrű bozótos szegélyre, letelepedett egy kidőlt faóriás korhadó tönkjére, és a szúrágta
fatörzsön rohangáló hangyák bolondos kavargását figyelte eltűnődve. Vagy a sárgán tovahömpölygő
folyó vizét bámulta. “Elfut a víz, mint az élet – gondolta nekibúsulva –, igen, igen, elfut az élet, mint
a víz. Elfut, és... nem marad semmi nyoma. Harcolunk, lótunk-futunk, szeretünk, ravaszkodunk,
gonoszkodunk, kegyetlenkedünk, aztán... akármit is cselekedtünk, ugyanígy kidőlünk, mint ez a jó
öreg góliát. A római pápa is meghal, meg a közönséges rablógyilkos is. A krőzusi gazdagságú király-
is, és a nyomorult, varas seggű útszéli koldus is. Hát akkor? Akkor mi értelme az egésznek? Hogy
rohanunk, tülekedünk, éjt-nappallá teszünk? Ugyan, lehet egyáltalán valami értelme az életnek? Ki
tudná ezt megmondani? Harcoltam apámmal, harcoltam a bárókkal, harcoltam a tatárokkal,
harcoltam a fiammal, s Üristen, mindezt miért cselekedtem? Azt tanította már szegény, megboldogult
Salamon deák is, nincsen új a nap alatt! Lám, minden örökké megismétlődik, ahogy a vízimalom
vagy a fakószekér kereke forog. Minden mindig ugyanaz, és semmin sem tud jottányit sem
változtatni az ember. És mégis, egész életén keresztül erre törekszik, és amikor megroggyant inakkal
sírjába omlik, lelke kiégetten sem akar beleegyesülni, hogy... hiába volt minden! Minden hiába volt!"
Olyan heves görcs gyötri a király lelkét, hogy kicsin múlik, és elboruló agyával a habok közé veti
magát, hadd nyelnék el örökre. És nem az lenne a legjobb? Ügy sincs már őrá szüksége senkinek
ezen a világon! Hogy ezen a tavaszon már száz és száz virágpalántát ő maga ültetett ki a klastrom
kertjébe? Királyhoz illő munka ez? És aztán? Ha ő nem teszi meg, kiültetik a virágtöveket a klastrom
kertész rabszolgái. És mint már annyiszor az utóbbi néhány esztendőben, felmerül emlékezetének
mély tengerszeméből a haldokló oroszlánról szóló aiszóposzi mese. Már semmire sem tartja senki, ha
úgy tetszik neki, odajő hozzá a nyomorult, gyáva szamár is, és farát fordítva feléje, patáival vitézül
megrugdossa a tehetetlen “állatok királyát"!
Béla agyában összevissza csaponganak a gondolatok, és egyre jobban eltölti szívét a
reménytelenség sötét leve. Miért él még? Miért nem intézkedik úgy a Gondviselés, hogyha az ember
már elvégezte a dolgát ebben a Siralom Völgyben, akkor idejekorán elmehessen? Miféle kínokat,
fájdalmakat tartogat még számára az élet? És újra meg újra azt kérdi önmagától, vajon miféle
szörnyű bűnt követhetett el, hogy ennyire megkínozta érte a sors?
– Apám! Édes jó apácskám! Miért olyan gondterhelt az arcod? – csendül lágyan a világ
legdrágább hangocskája. Margit az, a legkisebb leánya, a csepp dömés apáca soror. Apró keze
megpihen apja megrokkant széles vállán, de Béla nem érez szinte semmit, mintha egy kis pille szállt
volna oda. De egyszerre eltelik zsongó boldogsággal. Minden egyszerre más, ha Margit is ott van.
Ragyogni kezd körülötte a világ, és mintha méz és bor folyna körül, és finom virágillat lengedezne.
Fölugrik, átnyalábolja reszkető karjával, és hevesen magához szorítja.
– Semmi, semmi! Csak... mint afféle ráérő öregember... kicsit... elgondolkodtam! Azon, ami volt.
Az életem folyásán. És bizony... elszomorítóit.
– Örvendjél, apácskám! Feledd el a keserű múltat, igen jó hírt hoztam! – hadarta boldogan Margit,
hátrahajítva fején fityuláját, és Béla szemügyre vehette kislánya édes orcácskáját, szeme pillantását,
amelyet szinte mindig csak földre sütve lát, ahogy a dömés apácák szigorú reglamája előírja. Mintha
a saját gyermekkori arcát látná újra, valami varázsló csodatükrében, csak... csak éppen ezerszerte
szebb változatban. Magas, szép, okos homlokából a fehér vászonfőkötő irigyen csak félujjnyit ha
enged látni. Aztán azok a nagy izzókék szemek; akkorák, mint a Szent István-korona alsó pántján a
zafírkövek. Finoman metszett, görögös orra alatt sejtelmes lágysággal domborodó puha, piros ajak
ékeskedik. Talán lombard képírómester sem festhetne ennél szebbet. Álla hallatlan akaraterőt
sugárzik. A főkötő alól most picit kilátszik füle cimpácskája, és az álla alatt ujjnyit enged látni
kecsesen ívelő nyakából az irigy, durva kámzsa szabása. Vajon Isten kedvére való, hogy ennyi földi
szépség itt hervadjon el egy apácazárda rejtekén? Hogy ez a drága kis lélek szöges cilíciumöwel
sanyargassa magát, hogy úgyszólván sohase aludjék? A múltkor egyszer véletlenül a térdére fektette
a kezét. Margit önkéntelenül elsápadt és felszisszent. Még a könny is kibuggyant a szeme
csücskéből...Hát persze! Azok az örökös ostoba veniák! – lüktetett háborogva az öreg király agya
féltő aggódással. – Amikor ezek a boldogtalan teremtések végigzuhannak a kápolnájuk kövén az
oltár előtt, és elvágódó testük egész súlyát két gyenge térdük fogja fel! Miért kell ilyen kegyetlenül,
örökké gyötörniök magukat? Lehetséges az, hogy a szelíd szívű Jézus Krisztus őszintén örömét lelné
efféle embertelen önkínzásokban?"
De nem meri korholni a legszelídebb szavakkal sem. Ül, akár egy szófogadó, illedelmes kölyök,
és titkon rajongva bámulja legkedvesebb kislányát. Ügy nézi, mintha ritka szép tarka pillangót látna.
S nem moccan, hogy tova ne reb
475bentse oktondi mozdulásával. Oly jó, amikor áradni kezd Margit édes csacsogása:
– Itt járt nálam Simeon deák! Tudod, aki még a régi kancellárián szolgált téged, Esztergomban,
apám! Most István bátyám udvarában a kancellária sekretariusa. Valami felségesen szép fohászt
másolt le, és egy tarisznya igen kemény héjú afrikai diót hozott ajándékba a zárdánknak. – Margit
bűbájosán elmosolyodott, majd cinkosán apjára hunyorítva így folytatta: – Persze, ezt csak úgy pro
forma csinálta,. Azért, hogy... egy füst alatt megsúghassa nekem a nagyszerű újságot. Tudod, mi
történt, apácskám? Európa leghatalmasabb fejedelme, Anjou Károly őfelsége megint elküldte
Magyarországra leánykérő követeit.
– Hova? Kihez? – kérdezte csodálkozva, elbizonytalanodó szívvel az öreg király. Mintha nem
tudná, kihez küldhetnek Magyarországon háztűznézőbe követeket. “De hát... miért nem jött el maga
István hozzám a jó hírrel? Miért nem jelentette be személyesen a fényes megtiszteltetést? Miért nem
kérte ki a tanácsomat, amikor megkötötték a házassági szerződést? Miért nem k érte ki az...
engedélyemet, a... hozzájárulásomat? De legalább is az... áldásomat? Hát már... ennyire senkinek-
semminek tart a fiam? Már csak annyi vagyok neki, mint a szekér kerekéről lerepült sárkolonc? Lám,
annak is hogy' örül a kocsi, amikor észreveszi, hogy megszabadult tőle! Azután már sokkal
könnyebben futnak a lovak a szekérrel!" S közben hallja, Margit izgatott, édes, boldog hadrálását:
– Tudod, hogyan címezte meg Anjou Károly István bátyámhoz intézett levelét? “István királynak,
Domus Hungáriáé. Neki, aki a világ minden fejedelme között, kikkel szabadon léphetnénk családi
összeköttetésbe, a legkiválóbb, legnemesebb, leghatalmasabb, leghivőbb és legvitézebb! István
úrnak, Magyarország királyának, Erdély és Szlavónia hercegének, a kunok urának, a szent és nagy
királyok nemzetségéből való hatalmas, harcos fejedelemnek!"
Béla szíve sajgott is, meg tündökölt is egyszerre. “Hogyan – kérdezgette újra elkomorodva
önmagától –, hát... hát már Istvánnak jár a kitüntető cím: legkiválóbb... legnemesebb...
leghatalmasabb... legvitézebb... És hogy... Magyarország királya?! De hiszen még én is élek, uram,
Anjou Károly király!" Aztán megint lehorgadt vívódó lelke. “Élek, ez igaz. Még naponta valamit
eszem és iszom – ez is kétségtelen. És lám, kijárok még a Dunapartra is. Nézem a vizet, hallgatom a
madarakat, de már csak annyi bennem az élet, mint ebben a kidőlt óriásban, amelynek még tán egy-
két vékonyka gyökere megmaradt és... nézzétek, néhány ágán még halovány leveleket hajt, és barkái
között zümmög néhány szorgos, éhes méhike..."
– Nem is örülsz fiad jó. hírének apám?! – nyílott tágra Margit szeme.
– De, de... Dehogyis nem! Nagyon! Végtelenül örülök! Hiszen... az a
476 tény, hogy... megint francia uralkodó kér asszonyt az Árpád-háztól, akárcsak apám vagy...
nagyapám idején, az... nekem is... dicsőség és megtiszteltetés – mormolta az öreg király, és a szíve
úgy megsajdult, mint egy törött láb, amit vigyázatlanul megtaszítanak. Egyre jobban gyötörte a tudat.
“Meg sem mondta! Ide sem jött! Oda sem hívott! Meg se üzente! Kíváncsi vagyok, eszébe jut-e majd
közölni velem egyáltalán?"
Margit látta, valami nagyon bántja az apját, abbahagyta hamar a témát. Gyengéden belékarolt, és
titokban a kis szigeti kastély fele kormányozta a hatalmas termetű öreg királyt. Béla majdnem
könnyekre fakadt, mert eszébe jutott, milyen jót mulathatna valaki lánya igyekezetén, ha ezt a
jelenetet látná. Egy gyönge kis rózsafa akar megtartóztatni egy megingott óriás sziklatömböt!
– Te édes, drága, kicsiny, égnek nyíló virág! Hogyha te nem volnál... mi értelme lenne az egész
életemnek?!
8
A harmadik nap délutánján végre betoppant István az apjához. Őszintén lelkendezett. Béla
meglepetten pillantott a fiára.
– Apám! – szólt István. – A kancelláriámon kidolgoztunk egy plánumot, amely meghatározná a
királyi szabadok, vagyis nemeseink jogait és kötelességeit.
– Bravó! – szaladt ki az öreg király száján, és most nem gúnyolódott, nem hüledezett, nagyon
őszinte volt. Ez már arra utalt, István gondolkodása kezd megkomolyodni, hiszen szemmel láthatóan
támaszt keres magának a nép között. – És... ugye, gondoltatok mindenre, amit a derék serviensek
mindig is követeltek?
– Igen, apám! Alaposan meghánytunk-vetettünk mindent. Először is: a nemeseink népei semmi
néven nevezendő adót nem fizetnek. Megtiltjuk, hogy udvari embereink jogosulatlan
beszállásolásokkal zaklathassák őket. Másodszor: a várak alól eladományozott birtokokat
visszaadatjuk a váraknak, az udvarnokok földjét pedig az udvarnokoknak.
Béla arca ragyogott: “Hiszen ez a fiú sokkal okosabb, mint hittem! Ezzel a rendeletével ismét a
régi fényükbe állítja vissza a vármegyéinket!"
– Pontokba foglaltuk a ténfergő fickók dolgát is – húzta széles mosolyra István a száját, mikor
látta, apja értetlenül üti föl a fejét. – Nézd, apám, sok olyan nemes van, akinek... viszket a feneke, és
egyszer tenálad bukkan föl, megszedi magát, azután pedig nálam jelenik meg, és engem zsarol meg.
Tudod, azt tanácsolnám, egyezzünk bele, hogy ide-oda ténfereghessenek. Majd csak megunják
egyszer! De azt is kikötöttük, hogy akinek vaj van a fején, az ne úszhassa meg büntetlenül a
disznóságát azzal, hogy gazdát vált, mint
477 más ember gatyát. Állítsuk őket pártatlan bíróság elé, és az ossza ki nékik, ami megjár a
bűnükért! Helyes? Örülök, hogy egyetértesz velem ebben a kérdésben is, apám!
Béla befele hüledezett: “Hogy megváltozott ez a kedves bitang! Mit jelent, mennyit számít
valakinek, hogy teljesen a maga ura lehet, hogy mindig azt csinálhatja, amit akar! Titkos jó
tulajdonságok bontakoznak ki belőle, mint tavasszal bimbóból a virág!" István fölényesen,
magabiztosan mozog, beszél. Már nem kérdez, csak kijelent, és biztos benne, hogy tárgyalófele egyet
fog érteni vele, mert a fogalmazása megcáfolhatatlan. Talán tíz évvel ezelőtt még ebrúdon hajíttatta
volna ki udvarából a fiát, ha ilyen merészen, ilyen pökhendien, fölényesen mer beszélni vele! Most
meg... örül neki, hogy így megváltozott. Mi mást is tehetne? Hiszen István ül hamarosan a trónusra,
így legalább látja, milyen király leszen belőle. Jó királynak, erélyes, bölcs királynak ígérkezik. Ilyen
minden szava, mozdulata. Már nem fog láthatatlan szúnyogot beszéd közben, már nem csapol a
karjaival. Megáll az ember előtt, szétveti a lábát, s akár a szikla, úgy mered a magasba. És Béla lopva
fiára pillant, mint amikor két legény méretkezik egymással. És látja, a fia már vagy két ujjnyival
magasabb nála.
– És... hogy gondolod az örökösödéssel? Mert az az egyik legfontosabb dolog a nemesség
szemében, tudod!
– Megnyugtatóan, édesapám! A nemes hátramaradottja előnyben részesül, még a királlyal
szemben is! Ugyanilyen fontosnak tartom azt is, hogy... megöljünk egy gonosz mumust, amely... igen
sok derék magyar nemesembert elriasztott az udvartól, apám!
– Mire gondolsz, fiam? – borzong meg Béla háta, mint a gyászolóké, amikor meghallják, az első
kemény rög a koporsó födelére döndül.
– A királyi kancelláriára, apám. Az új nemesi privilégiumlevél io. pontjában efelől így
intézkedtünk, várj, tudom szó szerint: “A nemesek ügyeit folyamodás nélkül kell elintézni!" Jó lesz
így, apám?
Mit felelhetne erre? Élete egyik legfőbb műve süllyed el pillanatok alatt, mint viharban
összeroppant gerincű hajó. “A kancellária! Az udvari rend lelke! Az ország ügyintézésének a
centruma! Te, te szerencsétlen! Megint úgy jársz, mint megboldogult nagyapád! Gazdát cserélnek így
vagy úgy a birtokok, és nem marad semmi nyoma! Kezdődik elölről újra a régi pokoli zűrzavar,
anarchia! A kancellária ellenőrzése nélkül olyan lesz a királyi udvar, mint a rokkant katona, akinek
mindene megvan, csak a két lábát veszítette el a csatában!" Nehezen lélegzik Béla. István észreveszi,
megszánja, az asztalhoz lép, tölt egy pohár bort, és odanyújtja az apjának.
– Igyál, kérlek, ez jót tesz neked, apám!
478 Béla lassan, zajos szürcsöléssel megissza. Belső remegése, izgalma zaklatja, s lesütött
szemmel kérdezi hirtelen elmélyülő hangon:
– És?... Mi lesz a záradékkal? Ki ügyel a privilégium betartására? Az esztergomi érsek? A
nádorispán?
István a szeme sarkából az apjára sandított. Tűnődőformán az állat megmarkolva válaszolta:
– A nádorispán szerepeltetését nem tartom jónak, apám. A nádorispán ma ez, holnap az. Amit az
egyik megígér, nem tartja meg a másik. Az esztergomi érseket gondoltam.
– Interdiktumot akarsz rászabadítani megint az országra? Fiam, édes fiam! – jajdult föl fájdalmas
hangon Béla. – Te még hál'istennek nem tudod, mi az. De én igen! A magam bőrén tapasztaltam!
Nincs az az éles kard, amellyel fájdalmasabb sebet lehetne ütni a magyar nép szívén, mint a
kiközösítés, édes fiam! Nincs misemondás! Nincs keresztelés! Nincs szentségosztás! Nincs utolsó
kenet! Ügy él az ember, mint a pogány kutyák! És úgy is döglik meg, mint a kivert ebek, az útszéli
árokba taszítva!
István meghökkenten bámult az apjára. “Szegény öreg, hogy fölzaklatta ez a kis semmiség! Hát
mit számít az, hogy egy privilégiumlevélnek mi a záradéka? Merjen csak kiközösíteni engem az
esztergomi érsek! Lófarokra köttetve hurcoltatom végig az egész országon, aztán négyfele vágatom
és kiszögeltetem Esztergomban, Budán, Pécsett meg Kolozsvárott, hogy mindenki láthassa, így jár
az, aki ujjat mer húzni a királlyal!" Csöndesen folytatta:
– Mi csak annyit gondoltunk írásba foglalni, hogy... a rendelet pontjainak betartásával az
esztergomi érsek atya legyen megbízva. Kikötés csak annyi: az érsek atya belátásától tesszük
függővé, milyen eszközöket használjon a törvényszegő királlyal. Így helyesnek találod, apám?
Béla sűrűén aprókat bólogat. Hát persze, hogy jónak találja! Ha az írás betűje nem mondja ki,
hogy az érsek kiközösítheti a királyt, akkor... az érsek nem is fogja megtenni ezt soha. És különben:
most nem olyan hóbortos frank atya az esztergomi érsek, mint Róbert atya volt, hanem derék ember.
Tűrje Fülöp. Okos, fiatal, magyar! Ez csak nem fogja kiakolbólintani az egyház kebeléből a tulajdon
királyát?!
A kis palota refektóriumában üldögéltek. Az asztal közepén ott állott egy aranysodronyból fonott
kis kosár, teli a fura, kemény páncélú afrikai dióval. Csönd volt a nagy szálában. Valahol egy
betévedt tücsök cincogtatja félszében a szerszámát.
– Jó lesz a privilégiumlevél, édes fiam – mondta végül az öreg király. – Nem titkolom, magam
sem fogalmaztam volna meg különbül, és ez énnekem őszinte örömömre szolgál. Ügy látom, bölcs
fejedelem lesz belőled, fiam. Ha elfogadod, adok egy jó tanácsot. A nagyurakra mindig nagyon
ügyelj, mert
479 igen könnyen hajlanak a pártütésre. A kicsiket becsüld meg. Sohase feledd el, édes fiam, az
apró téglákból épülnek fel az óriás paloták.
– Ne félts engem soha, édesapám! – csattant fel önkéntelenül gőgösen morcolva össze az arcát
István. – Megülök én a trónon is éppúgy, akár a lovon! – Szemét vadul villogva jártatta körül a nagy
szálában, és megpillantotta a sodronykosárkát a diókkal. Belemarkolt. – Aki ellenem merne lázadni,
azzal így bánok el, apám! – Fülsértő csikorgással mállott apró darabkákra István öklében a kőkemény
afrikai dió héja. Igaz, nyögött közben István, és a fogát csikorgatta, és rettenetesen eltorzult az arca,
mintha fojtogatott volna valakit. De már a második szorításra rapittyánkká zúzódtak a markában a
diók. Aztán mélyet szusszantott, és összeütötte kétszer a tenyerét, hogy leverje a szűrős
héjmorzsalékot.
– Hát akkor... itthagynám én ezt a privilégiumlevelet. Olvasd el, javítsd ki rajta, amit kell,
másoltasd le, azután írd alá, és pecsételd le először te. Ügy illik, édesapám! – És fölállt, és megölelte
Bélát, akinek a szívében még egy tüske sajgott. Az ajtóig maga kísérte ki a fiát. Mielőtt a palotások
kitárták volna előttük az ajtót, megállította Istvánt. Szépen megfaragott dobozt halászott elő
dolmánya zsebéből:
– Fiam, ezt az apróságot add majd oda a kislányodnak, Mária hercegnőnek. Mondd meg, ezt a kis
rubinköves nyakbavalót meg ezt az arany karkötőt az öregapja küldi neki Sánta Károly salernói
herceggel való jegyváltása alkalmából, a szerencsekívánatai mellé. És csókold is meg az én kis
tubámat.
István dermedten bámult az apjára. Feszülten leste, vajon gúny, lenézés vagy sajnálkozás érződik-
e szaván, de csak tiszta, hűvös bánat permetezett Béla király mindig gyulladásos szeméből, és őszinte
szemrehányás.
– Üss pofon! – morogta az ifjabb király. – Megérdemlem, apám! Egyszerűen... kiment a fejemből!
No, üss már pofon! Hiszen... az a nagy tisztesség néked is szól! A te érdemed elsősorban, hogy...
idáig juthatott megint. ez a szegény Magyarország, hogy... a legnagyobb fejedelmek kérnek
asszonynak valót az Árpád-háztól!...
Béla lassan szembefordult a fiával. Égy másodpercig István olyasmit érzett, hogy most, életében
először az apja csakugyan arcul vágja. De aztánaz a megmozduló öreg kéz lassúdan megpaskolta az
arcát. És Béla csöndesen azt dörmögte hozzá:
– Minden rendben van, ezen már ne bánkódj, fiam. De tiszta szívemből kívánom, te sohase járj
majd így kicsiny László fiaddal, az unokámmal. l
Kemény tél köszöntött Budára. Az éhes farkasok átjöttek a befagyott Duna jegén, és égő
fáklyákkal kellett elriogatni az ocsmány fenevadakat a klastrom, meg a királyi kastély falai alól.
Óriási dördüléssel sokszáz esztendős faóriások durrantak széjjel éjszakánként. Béla szívdobogva
ugrott ki ágyából, mert azt hitte, itt vannak megint a tatárok, és átkozott, tüzet okádó kínai
petárdáikat hajigálják a falakra. Valami bolond részeg pesti kézműveslegény a folyó fölé tévedt,
aztán belezuhant a halászok egyik lékébe. Sokáig kétségbeesetten üvöltözött, mintha nyúzták volna,
de senki sem mert a segítségére sietni. A farkasok miatt. Az éhes szörnyetegek versenyt ordított ak a
halálra vált fickóval. A jég szélén ültek a farkukon, habzó pofájukat ég felé szegték, és úgy
vonítottak, akár az elkárhozott lelkek a pokolban. A lovak a kastélyhoz épített istállókban eltépték a
kötőfékjüket, s le-föl rohangáltak a mécses gyenge fényében. A királyi lovászok csak reggel fele
tudták megnyugtatni jószágaikat, akkor is csak úgy-ahogy.
Béla, aki már nagyon rosszul aludt, feltápászkodott. Vastag medvebőr bundába bújt, és lekérte az
íját, létrát támasztott a falhoz, és a farkasok közé nyilazott. Kedvét lelte benne, milyen dühödten
esnek az éhes dögök halálra sebzett társuknak, s tépik szét, könyörtelenül. Szinte emberi hangon
sikoltozott az a büdös dög, amelyiket a társai szaggattak. Az öreg király egy pillanatra mintha
kisebbik fia, Béla herceg sikoltozását hallotta volna. Borzadva hajította el íját, és két fülére
tapasztotta a kezét. Majdnem hanyatt zuhant a létra tetejéről.
~- Kergessétek el innen ezeket a nyomorult férgeket, mert... mert megőrülök! – recsegte, és a
királyi kastély cselédei, valamint a lovászok, a palotások mind égő szurkos-kalánokat ragadtak, meg
kardokat, dárdákat fogtak, és elűzték a Nyulak-szigetének környékéről a szörnyű bestiákat.
De az öreg király szívét tovább kínozta a félsz. Egész teste reszketett, mintha titkos láz
lappangana tagjaiban. Csépány kedvesen goromba szavakkal ágyba parancsolta, és belédiktált egy
kotla herbateát, amit suttyomban tisztességesen megöntözött elébb jóféle erős papramorgóval. Béla
engedelmesen megitta, egykortyig. Nemsokára elkezdett vele keringeni a hálószoba, aztán mély
álomba zuhant. Félálomban mintha távoli, de egyre közelítő harangzúgást hallott volna, de aztán úgy
megsiketült a pálinkától a füle, mintha forró viasszal öntötték volna teli. Nem tudta, mennyi idő
múltán arra riadt föl, hogy Mária királyné ül az ágya szélén, és két kezével vad erővel rázza az ő
vállát, és közben majd meghal a szívettépő zokogástól.
– Ébredj fel, ébredj már!... Teremtő atyám!... Nem érted? Meghalt Béla, a fiad!
481Béla hirtelen ül föl az ágyban, amikor megérti a szavak értelmét. Megreccsen és majdnem
összedől alatta a hatalmas alkotmány.
– Nem!... Nem igaz!... Nem lehet igaz! – nyöszörgi farkasbőr takarójába kapaszkodva. A kis
herceg váratlan halálával az utolsó vékonyka szál is örökre elpattant, a halovány reménység, hogy...
valakiben védelmet, oltalmat találhat, ha... hogyha István fia elveszítené a fejét, és veszett
türelmetlenségétől sarkalhatva időnek előtte ki akarná ebrúdon hajíttatni a királykodásból.
De akkor már ő is hallja, hogy a Kecske-hegyi várban, s alatta a városban, meg Pesten és Óbudán
és a szigeti klastrom templomában ordítva bömbölnek a gyászoló harangok.
Mint az a részeg kézműveslegény, mielőtt eltűnt volna a lékben a Duna jege alatt.
10
Barakony szépen és jól megvolt, amióta megvált Béla udvarától.
Nagyot szusszantott, mint a hosszú börtönbüntetéséből szabaduló rab, akinek végre lehullanak
kezéről-lábáról a láncok. Igaz, még utána is sokáig úgy aludt, mint a nyúl a barázdán, és álmában
vezényszavakat kiáltozott. De a gyerekei tulajdonképpen csak attól a perctől kezdve ismerték meg
igazán az édesapjukat. Három fia volt és két gyönyörű leánya. Nagyon keményen fogta őket, mégis
imádták, mert a világon mindenre megtanította őket, amit csak ő megtanult valaha a királyi udvarban.
A fiai aztán megnősültek, a lányai is férjhez mentek, és valamennyien szépen gyarapodtak. Egy szép
napon lám, nagyapa lett. Tréfásan háborgott:
– Világ csúfjává tettetek, nyomorultak! íme, fiatal fejemmel nagyapa lettem! – és kacagott, majd
megszakadt belé, és három napig minden útonjáró, aki Dunavecsére, vagy Apostagra, vagy
Dunaegyházára betévedt, ingyen evettivott. Barakony terített asztalánál a rokonsága is szépen
tollasodott. Gátakat emeltek, csatornákat ástak, és így szép tag-földek szabadultak föl az árvízi
kiöntések béklyójából. A sömjékes réteken gyönyörű gulyákat, méneseket terelgettek, legeltettek a
cselédei. A szelíd lankákon pedig olyan búza termett, hogy még a hetedik határban is azt vettek az
okos kasznárok, szakácsok, ha jóféle kenyérrel, süteménnyel akartak kedveskedni uruknak.
S amikor az unoka szépen felcseperedett, és derék dalia vált belőle nagyapja őszinte örömére,
merész gondolat jutott Barakony eszébe.
– Én otthagytam őfelségét, az igaz, megvolt az okom is rá. De ami elmúlt, elmúlt, borítsunk
fátylat rá. Elviszlek téged, kisfiam az udvarba. Megajándékozom magam helyett véled Béla királyt!
Aztán nehogy azt mondhassa majd a király, hogy nocsak, üres kézzel jöttél,
4
*
Barakony? Elrendelte hát, hogy a csordásai tíz gyönyörű sőrét válogassanak ki. Aztán gondolt
még egyet, közéjük csapatta a legszebb villás szarvú rideg bikáját, amely olyan fekete-szürke szőrű
volt, mintha borjú korában pernyében hempergőzött volna meg. Mókás kedvű gulyásai “Kun
Császárnak" becézték a roppant monstrumot, és húszan is fogták, amíg át tudták fúrni az orrát, hogy
átvezethessék rajta a rúdazó karikát. Barakony úgy gondolta, a “Kun Császárt" majd ő, meg a
kislegény unokája vezeti a király udvarába. Nem is hinné az ember, milyen egyszerű a bánásmód egy
ilyen roppant góliáttal. Az orrán át van fűzve a vaskarika, a karikába kétfelől belé van akasztva a rúd.
Az egyiket ő fogja, a másikat az unoka. Aztán amikor odaérnek az öreg király elé, megcsavarják
mind a ketten a rudat, és lám, a félelmetes bestia engedelmesen térdet hajt őfelsége előtt! Akár egy
kimívelt úri kisasszony, amikor legelőször kerül fel az udvarba. Barakony végtelenül boldog volt,
hogy ezt a meglepetést ilyen szépen kitalálta, aztán április legutolsó napján megindult a tizenegy
gyönyörű, felvirágzott, felcsengettyűzött állattal Budára. Tasson, Dömsödön, Lacházán, Áporkán,
Taksonyban és Soroksáron kiszaladt jöttükre az egész falu, úgy megbámulták a mesés szépségű lábas
jószágokat.
“No – somolygott Barakony szép ezüstszálú szakállába –, ha ennyire tetszenek a barmaim a
népeknek, lehetetlenség, hogy ki ne engeszteljem velük őfelsége haragját!"
11
Aznap mind a két királyi kancellárián így keltezték a deákok a leveleket:
– Anno Domini MCCLXX Pünkösd havának 3-ik napja.
És reszketett a szép májusi verőfény Pest felett; az égbolt úgy szikrázott, akár a szép lányok csalfa
kék szeme. Volt nagy felfordulás, amikor Barakony cselédei beterelték a Nyulak-szigete feletti révbe
a megfáradtán, szomjasán bőgő, gyönyörű barmokat. Itt is összesereglett a fél német község. A
kézművesek abbahagyták a munkát, nem sípoltak a kovácsműhelyek fújtatói, megpihentek a
takácsok szövőszékei, a posztóványolók hatalmas fakalapácsai.
Barakony cselédei dézsákat és erős szálú sikárkeféket kerítettek a révésztől, és lecsutakolták,
megmosdatták tetőtől talpig állatjaikat. A “Kun Császár" nyakába ragyogó fényesre sikált
rézkolompot kötöttek, aminek nem örvende^ zett különösképpen a félelmetes hústorony, amely
inkább egy elefánt és egy oroszlán keresztezésének látszott, mint afféle egyszerű, mezei baromnak.
Idegesen toppantott olykor a parton, s olyankor megtáncolt a Duna vizén álló, kikötött révhajó.
Aztán váratlanul nagy lármával veres gúnyájú királyi lovasok tódultak be a révállomás körüli,
keményre letapodott földdarabkára.
483
– Félre az útból, paraszti – mordult le a magasból a hadnagyuk, akinek akkora bajusz verte a
mellét, mint egy pár falusi füstölt kolbász.
A révész elébefutott, és süvegét lekapva sebesen szabadkozott:
– Megbocsáss, jó uram, de a révhajót már lefoglalta Barakony úr, a király kapitánya!
Akkor ért oda a királyi vitézek igazi ura. Szinte szétfolyt. A haja, mint a túlkelt tészta a
szakajtóból, körös-körül kibuggyant a veres selyemdolmányból, karmazsincsizmából, nadrágja
korcából. Mindene vakító veres volt, és messzire üvöltötte a szembejövőknek: én a király jobbágya
vagyok! Csak a süvege volt fehér báránybőr, de még amellől is öles bíbor pántlika bugyogott alá a
nyerge mellett. És kicsattanó-piros orcáját kétfelé vágta egy fekete bőrpánt, amely eltakarta kifolyt
bal szemét.
 Gúnyosan csattant föl, amikor a hadnagya alázatos testtartással jelentette neki, mit üzent a révész:
– Micsoda? Barakony úr? Meghogy ú r? l Az a nyomorult tetűfeszek? – hördült föl. – Vedd
tudomásul, én István király főembere vagyok, Csallány báró! Fontos üzenetet hozok Béla úrnak a
Nyulak-szigetére! Én kelek át elsőnek a hajóval!
Barakony agyát elöntötte a vér. Megadta az Isten, megadta! Több mint húsz éve várta ezt a
pillanatot, hogy végre méltán megfizethessen ennek a jellemtelén, ocsmány ganajtúrónak, ennek az
emberszabású tehénlepénynek, ennek a s&
224;tani hájgombócnak. Elfeledkezve arról, hogy mit tesz, elengedte a “Kun Császár" orradzó
rúdját, és a kardjához kapott:
– Ezt az utolsó sértést a véreddel mosom le, te sötét, gonosz állat!
A friss szélben őrjítőén lobogó tűzveres gúnyák láttán a “Kun Császár" vad szeme egyszerre vérbe
borult. Hirtelen megérezte, hogy jobb oldala felszabadult, rántott egyet, és máris szabad volt, mint az
égi madár. Bőgött egy iszonyút, aztán leszegte a fejét, és nekirontott a pipacspiros madárijesztőnek.
Rémült sikoltással rebbent szét mindenki, csak a tohonya, félszemű sátán, Csallány nem tudott
elugratni előle idejében. A “Kun Császár" szarvára kapta előbb a lovát, hogy a báró menten hanyatt
bukfencezett róla, aztán a felnyársalt, boldogtalan paripa valahogyan elvánszorgott onnan. Akkor az a
borzalmas mezei vadállat rászabadult a földön tehetetlenül, ordítva fetrengő Csallány báróra, és egy
szemvillantás alatt véres sárrá dagasztotta. Majd a szarvára kapta a maradékát, aztán a vízbe hajította.
Addigra valamennyire észre tértek a széttaposott báró kísérői. Egyikük íjat ragadott, és közvetlen
közelből a tomboló “Kun Császár" nyakába lőtte nyilát. A bika elbődült, meghökkent, dobbantóit, és
roppant súlya alatt leszakadt a révállomás partja. A hatalmas barom a Dunába zuhant. De nem merült
el! Keservesen bőgött mély sebében, aztán vadul taposni kezdte a szennyes
484sárga vizet, és mire felocsúdhattak volna Barakonyék, a hatalmas állat remegő horpasszal,
erősen vérezve, épp kikapaszkodott túlnan, a sziget meneteles, puha, aranyfövénnyel borított
partjának bokrai közé.
Barakony az elébb még befele ujjongott, hogy a “Kun Császár" rothadt süvét olyan nagyszerűen
megcsúfolta, de most a vére is megfagyott, amikor meghallotta bikája kárhozott bömbölését, s látta
eltűnni füstszürke testét a sziget partját borító sűrű fák között.
A hajdanvaló testőrkapitány a haját tépte, a szakáilát szaggatta marékszám, és aléltan rogyott lea
pesti parton, így még sosem veszítette el a lélekjelenlétét. “Úristen – forgott lassan az agya –, vajon
mit csinálhat most az a fene szörnyeteg odaát, ahol csak néhány szelíd dömés apáca lézeng a
klastrom udvarán, meg az öreg király ténfereg a fák között föl s alá, mint a hazajáró lélek, némán
őrlődve keserű gondolatainak malmában?"
Végre felocsúdott:
– Utána! – ordította kirántva kardját, és csónakba ugrottak, és a bika után eveztek, hogy majd
elroppant a révész, meg a kapitány cselédeinek gerince a hajszától.
De a megvadult “Kun Császár" akkor már messze járt.
12
Béla király a főkertész nővérrel épp violapalántákat dugványozott a klastrom virágoskertjében. A
nagy gerendakapu sarkig nyitva állt, mert aznap tűzifát hordtak az apácák konyhájára a nagy udvaron
keresztüJL
A kedves dömés nővérkék épp litániára mentek párosával a klastromból a templomba az udvaron
át, amikor borzalmas égzengéssel bedördült a nagy kapun az udvarra a “Kun Császár". Pillanatig egy
helyben tipródott, félelmetes villás szarvaival fejét oldalvást hajtva szaggatta a földet, hogy
asztallapnyi pázsitdarabok röpködtek a levegőbe.
Béla jobbára csak a riadtan, borzadva szanaszét rebbenő apácák rémült sikoltozására kapta föl a
fejét. •
*
 Alig három lépésnyire magától megpillantotta a fekete homlokú, behemót állatot. Csak annyi
ideje volt, hogy fölkapja a szakasztót, ami teli volt porhanyós fekete földdel, meg violapalántával, és
ösztönére hallgatva, a fejét épp fölkapó bika két szeme közé vágta. Egyszerre teli lett a bika szeme
fekete porral. Addigra élemedett öregkorát meghazudtolva talpon termett Béla, és megragadta a
mellette földbe döfött ásót, s minden erejét összeszedve a megtorpant bika nyakszirtjére sújtott az
élével.
A “Kun Császár" hőkölve kapta föl a fejét még egyszer, aztán remegni kezdett a négy lába, mint a
nyárfalevél, majd előbb térdre roskadt, aztán pedig
485 oldalvást elomlott. Nem döglött meg, csak elalélt. Béla is reszketett a roppant erőfeszítéstől,
látása elhomályosodott, tétován lépett még kettőt a bika felé, aztán arccal a puha, porhanyós, fekete
földű violaágyásra zuhant.
Lélekszakadva rohantak feléje az előmerészkedő apácák.
Margit ért elsőnek oda. Leült a földre, apja fejét az ölébe vonta, és szelíden jajgatva paskolgatta
elsápadt orcáját, majd erőszakkal felnyitotta az apja száját, s beléfújt, ahogy a halva született
csecsemők szájába szoktak a bábák, de már ez sem használt.
Az apácák fekete karéjában, a roppant áléit bika közelében, a lánya ölében hevert az ezüstfejű,
kék bársonyköpönyegű király. Margit később esküdni mert volna,, egyszer mintha még rámosolygott
volna az édesapja. De hiába szólogatta, becézte, simogatta – csókolgatta: a finom gyolcsing alá
tévedő kis tenyere reszketve érezte, az apja szíve még rúg néhány nagyot, aztán örökre megáll.
– Kedves anyám – zokogott föl Margit, és karját kétségbeesetten az elősiető főnökasszony felé
tárta.
Vagy hetven lihegő férfi akkor ért oda, roppant fustélyokat, taglókat vonszolva, kivont kardokat
villogtatva. Elébb azokat kergette a nagy kapun kívülre a priorissza, mert bármi történik i s, férfi a
szentatyákon, meg a királyon kívül nem teheti a klastrom földjére a lábát soha. Nehezen ment a
dolog, mert egyúttal a félelmetes, halódó monstrumot is magukkal hurcolták. Azután mégiscsak
becsattant utánuk a klastromkapu két nagy, feketére mázolt gerendaszárnya.
A gyönyörű virágoskertet betöltötte az apácák ijedt jajveszékelése.
A szelíd feketerigó nem értette a dolgot, és rémülten rebbent a magasba. Felült egy óriás tölgy
csúcsára, ami szelíden ringott a vékony ágat görcsösen markoló madár sárga ujjacskái alatt. Hogyan
is érthette volna, mi mit jelent? Például az a kétségbeesett kiáltás:
– Meghalt Béla király!
A kapun kívül legelőször a megdöbbent Barakony. kapta le a süvegét és roskadt térdre, azután
lassan minden társa melléje térdelt a porba.
A klastrom templomocskájának tornyában ijedten, mint egy beteg gyerekszív, cserregni kezdett a
lélekharang.
 SZÓMAGYARÁZATOK

akszakál (kazah) – bíró, itt: vénember aktor (latin) – itt: színész, szereplő Amicus certus in re
incerta cernitur (1.) – Az igazi barát a bizonytalan dolgokban ismerszik meg. – Aennius latin költő
mondása arbitrium (1.) – itt: dolgozószoba audiencia (1.) – fogadás, kihallgatás árkus (1.) – ív
(papiros) baccalaureus (1.) – egyetemet végzett, bársonykalapot viselő diák bakószekér – nagy,
teherhordó szekér balliszta (g.) – hajítógép a régi rómaiaknál és görögöknél, amellyel az ostromlőtt
városra köveket, gerendákat stb. dobtak bambino (öl.) – kisgyermek, itt (és általában a
képzőművészetben és az irodalomban szimbolikusan) a gyermek Jézus bárzsing- – a garatot a
gyomorral összekötő izmos cső, nyelőcső ; disznó vagy marha belének belső oldalán levő zsíros,
nyúlós réteg berbécs – birka birétum (1.) – katolikus papok három- vagy négyágú papi fövege
bodonhajó – fatörzsből egy darabban kivájt csónak bogumilok – középkori eretnek mozgalom, mely
elsősorban a Balkánon terjedt el, és még a XV. sz.-ban is fenntartotta magát. A magyar királyok
balkáni hódításainak időnként ürügyéül szolgált a bogumilok ellen indított keresztes hadjárat bolt –
itt: kis szoba borona (szí.) – fa, gerenda; boronakapu – fából készült kapu brezüli – brüsszeli bucsik –
borszállító edény bukóparaszt – semmit érő, buta ember bulla (1.) – okmányokon használatos függő
fémpecsét. Először Bizáncban alkalmazták, s innen a XI-XII. sz.-ban Európa legtöbb államában
elterjedtek. A bullával pecsételt okiratot magát is bullának nevezik caprong – nyeregtakaró
Carmen miserabile – Rogerius, XIII. századi krónikaíró prózai műve a tatárjárásról. (Magyarul:
Siralmas ének. Ford. Szabó Károly, 1961.) Latinul 1488-ban jelent, meg nyomtatásban
487 cábár – rossz erkölcsű nőszemély cilicium (g.-l.) – szöges öv, melyet a vezeklők
önsanyargatásból meztelen testükön, a ruha alatt hordanak cimeterium (1.) – temető cingulus (1.) – a
katolikus papok deréköve; színe az egyházi méltóságot jelöli clericus (1.) – papi személy; katolikus
papnövendék; írástudó, egyetemi ismeretekkel rendelkező személy a középkorban, főleg világi pap
coelibatus (1.) – nőtlenség; a római katolikus papok kötelező nőtlensége cseig yolcs – legfinomabb
fehér vászon, mely pamutból vagy lenből készül cserépbokály – cserépkorsó dekrétum (1.) –
határozat, végzés, okirat delikvens (1.) – ügyfél deputáció (1.) – küldöttség descendál (1.) – elvonul,
lemegy; itt: elhagyja a királyi udvart, faluról falura megy, és természetben fogyasztja el a királynak
járó javakat dénár (1.) – római ezüstpénz, Magyarországon a XVIII. sz.-ig volt használatos ; a
középkorban: sokféle változatban, értékben forgó pénzegység, a legkisebb értékű pénz dikátor (1.) –
királyi adószedő donáció (1.) – ajándék, adományozás; donációs levél – birtokadományozási levél
donjon (fr.) – öregtorony, lakótorony, a középkori várak kimagasló belső.erőssége, legnagyobb és
legerősebb tornya dorozmás – durva, rücskös fölületű ecclesia (1.) – egyház, egyházközség; ecclesia
militans – a ,,harcoló, küzdő egyház" egzercítium (1.) – gyakorlat, fegyelmezés et cetera (1.) – és a
többi examinál (1.) – vizsgáztat exkommunikáció (1.) – egyházi kiközösítés, kiátkozás fakószekér –
egyszerű, szegényes parasztszekér farmatring – lószerszám része; az a gömbölyű, kitömött hurok
alakú szíj, amely a ló farka alatt keresztülhúzva megakadályozza, hogy a nyereg vagy a szerszám
előre csússzék fónagy – a falu elöljárója, falubíró furmányos (n.) – fuvaros gercsula – sovány gerezna
– kisebb állat (róka, nyúl stb.) lefejtett, szőrmévé feldolgozható, szőrös bőre, prémje gira – középkori
arany- vagy ezüstpénz Magyarországon göböl (göböly) – hizlalásra szánt, illetve hízott
szarvasmarha, főként ökör gölöncsér – fazekas haruspex (1.) – az áldozati állatok beleiből, az áldozat
füstjéből és egyéb körülményekből jósoló ókori római pap hermetszíj – lószerszám része hospes (1.)
– az Árpád-házi királyok alatt Magyarországon letelepedett, iparral és kereskedelemmel foglalkozó
idegen (német, olasz, szláv stb.) származású ember; a. m. vendég igric – kobzos deák, szórakoztató
énekmondó a középkorban, aki a királyi, főnemesi udvarokban él, vagy a várakat, sokadalmakat
keresi fel impurum (1.) – piszkozat, fogalmazvány iniciálé (1.) – díszes kezdőbetű; a régi kéziratos
könyvekben fejezetek, kiemelkedő részek rajzolt vagy festett kezdőbetűje injúria (1.) – jogtalanság,
sérelem inkunábulum (1.) – általában: ősnyomtatvány, itt: kéziratos írás interdiktum (1.) – egyházi
tilalom, kiközösítés; olyan egyházi büntetés, amelynek következtében az egyén vagy a közösség nem
részesülhet bizonyos egyházi szolgáltatásokban; a középkorban a pápák veszedelmes hatalmi
eszköze interpunktum, interpunkció (1.) – központozás: az írásjelek kitevése ispán – a középkorban
magas rangú királyi tisztségviselő, többek között a vármegye élén álló tisztviselő. Később
jelentésváltozás folytán nagy- és középbirtokon a gazdasági munkásokra felügyelő alkalmazottakra
korlátozódott ez az elnevezés izmaeliták – az Árpádok korában – Dél-Magyarországon,
Havasalföldön és Besszarábiában letelepedett, egyebek között kereskedelemmel és pénzveréssel
foglalkozó mohamedán vallású bolgárok; más néven: szaracénok. (Szaracénoknak a középkorban az
arabokat is nevezték.) johanniták (L, magyarul: ispotályosok) – a középkorban alakult, Szent
Jánosról elnevezett lovagrend tagjai, amely nagyon meggazdagodott, s jelentős befolyásra tett szert
jokulátor (1.) – a középkorban: énekmondó, vásári komédiás, csepűrágó kabla – sánta, csámpás
karmazsin – élénk, kissé kékes árnyalatú sötétpiros (színű)
Kharón (g.) – a görög mitológiában az Alvilág révésze: ő viszi át a halottak lelkét a Sztüx vizén
királyvíz – egy térfogatrész tömény salétromsav és három térfogatrész tömény sósav elegye.
Sötétsárga folyadék, mely nitrozilkloridot (NOCI) tartalmaz és lassan klórt fejleszt; e két vegyület
együttes hatására a többi fémeken kívül a fémek királyát, az aranyat, valamint a platinát is oldja
kordoványcsizma – finom kecske- vagy juhbőrből készült csizma
<SUB>4</SUB>S<SUB>9</SUB> kornétás (fr.-n.) – zászlótartó a lovasságnál kotla –
rendszerint háromlábra állított főzőüst, katlan, nagy edény kulimász – massza kummogó pilács –
pislákoló mécs kurultáj – tatár katonai főtanács lanterna – drága, üveget, pótló hólyagszerű anyag, pl.
kikészített vízhólyag, marhabendő
Lateran – pápai palota Rómában, 1929 óta a Vatikán része. Eredetileg a római Laterani család
birtoka volt, azután a császárokra szállt; 3ii-ben Nagy Konstantin felesége, Fausta adományozta az
egyháznak. Ettől kezdve I3o8-ig a pápák székhelye volt latifundium (1.) – nagybirtok, uradalom über
(l.) – itt: szabad polgár, szabados
Marszüasz – görög pásztoristen, aki a görög monda szerint Apollónnal versenyzett fuvolázásban.
Apollón legyőzte és elevenen megnyúzta matutinum (1.) – a szerzetesek hajnali zsolozsmája
medikámentum (1.) – orvosság
“mene, tekéi, ufarszin"-szavak (arameus) – a biblia szerint Belzacar babiloni király lakomáján
megjelent titokzatos felirat: szó szerint: “megszámláltatott, megméretett, könnyűnek találtatott."
missale (1.) – misekönyv mohói – tatár monstrancia (1.) – szentségtartó nadály – pióca
Nesszosz-ing (g.) – romlást hozó ajándék. A görög mitológiában ugyanis a Nesszosz kentaur
mérgezett vérével átitatott inget Héraklész féltékeny felesége elküldte férjének: amikor a hős az inget
felvette, szörnyű kínok között pusztult el nobilis (1.) – nemes, a nemesi rend tagja. Átvitt értelemben:
nemes lelkű, önzetlen, előkelő viselkedésű, bőkezű novícius (1.) – próbaidős szerzetes nuker
(mongol) – főrangú tatár, a kánok testőre ortályoz – botrányos jelenetet rendez ördög-szerdék –
ördög szerzeménye pakulár (p&
224;curar, román) – román hegyi pásztor patics – földbe ásott karók közé font sövény, amelyet
istálló, ól, viskó falának építéséhez használnak pádimentom (1.) – padló, padlózat plánum – terv
podagra (g) – lábköszvény
490 priorissza (1.) – rendfőnöknő, zárdafőnőknő pristaldus (1.) – királyi pecséthordozó; a bíróság
közege, aki istenítéleteknél, birtokeladásoknál stb. segédkezett. Később a pristaldusok
egyházifelügyelet alá kerültek privilégium (1.) – kiváltság recte (I.) – helyesen, jól (van) refektórium
(1.) – kolostori ebédlő, itt: a királyi palota ebédlőterme, ebédlőszálája regálé (1.) – királyi haszonbér,
korona-jövedelem regementum (1.) – sereg regesta (1.) – oklevél tartalmi kivonata; regesták –
időrend szerint összeállított oklevéljegyzékek reglama (fr.) – szabályzat, előírás, utasítás regnál (1.) –
uralkodik rekonstrukciós bizottság – birtokfelülvizsgáló bizottság responzórium (1.) – a kántor vagy
a kar énekelt válasza a pap énekére rétor (1.) – szónok rihaj – rossz erkölcsű nőszemély rituálé (1.) –
valamely vallásos cselekménnyel kapcsolatos szertartások összessége roráte (1.) – hajnali mise
(adventben) sclavus (1.) – rabszolga secretarius (1.) – titkár serf (soltész) – Magyarországon
letelepített idegenek, főként németek által alapított községek, városok bírája sessió (1.) –
jobbágytelek signoria (öl.) – a középkori olaszországi városállamokban különféle vezető hatóságok
elnevezése, a kormányozó szervek közös neve sivegés – a húzó vadmadarak szárnytollainak hangja
•sívó – kivert, magányos, kopár skófium (1.) – hímzésre használt arany- vagy ezüstszál solidus
(1.) – Nagy Konstantin által bevezetett és a XIII. sz.-ig használt római aranypénz soror (1.) – nővér
stallum (1.) – hivatal, állás; a középkorban a vele járó javadalom süv – sógor szakramentum (1.) –
szentség szála (n.) – terem, táncterem szcéna (1.) – feltűnő, botrányos jelenet szekernye – cipő
491szirotty – csapadék; átmenet a zúzmara és a jég között szignatúra (1.) – kézjegy, aláírás
szkizmatikus (g.) – szakadár; az anyaszentegyháztól a tanok nyílt megtagadása nélkül elszakadt
vallásfelekezet híve szokmány – szoknyaszerű férfiruha szurkos-kalán – fáklya tabernákulum (1.) –
az oltáriszentség őrzésére szolgáló kis, zárható fülke vagy szekrényke talentum (g.) – kiváló szellemi
képesség, tehetség tárnokmester – a középkori Magyarországon a királyi kincstár őre, a királyi
jövedelmek és a pénzverés felügyelője tokmány – hosszúkás tok topor (szí.) – ácsszekerce
tőkegerenda – hajógerinc trifurcifer (1.) – gazfickó triumfál (g.) – diadalmaskodik turma – katonai
egység, kb. egy század tümeny (tömény) – tízezer főnyi sereg tűzikutya – bográcsot tartó vasállvány
urbárium (1.) – a földesúr és a jobbágy kölcsönös jogait és kötelességeit szabályozó írás, rendelet.
(Az úrbéri viszonyok rendszeres írásba foglalása csak az e könyvben tárgyalt időszaknál később vált
általánossá.) vajda – egyes katonai vagy egyéb alakulatok parancsnokainak címe vlahus – oláh vasfű
– apró lilás rózsaszín virágú gyógynövény, amely a népies hiedelem szerint kinyit minden zárat és
lakatot, így átvitt értelemben itt mint kulcs
S2erepel venia (1.) – önsanyargatási mód: a térdre borulás egy sajátos fajtája zoltán – hírvivő,
futártiszt.
TARTALOM

I. RÉSZ:
NYÚLÁRNYÉK, BÍBICTOJÁSSAL <SUB>5</SUB>
A SÁTÁN KÁRHOZATOS FIAI <SUB>?</SUB>
VISZONTAGSÁGOS UTAZÁS 87
KÉT KIRÁLY – EGY TRÖN <SUB>I4J</SUB>

II.RÉSZ:
CARMEN MISERABILE 219
MARADÉK-URAK <SUB>22I</SUB>
TISZTELENDŐ JULIÁN FRÁTER <SUB>249</SUB>
ÉN, BATU KAN, A TÜNDÖKLŐ... 27,
A FÉLSZEMŰ PÁRDUC <SUB>])</SUB>! <SUB>I</SUB>

III. RÉSZ:
A FEKETE VILLÁM 389
HUNGÁRIA, TE SZEGÉNY! <SUB>J9I</SUB>
A “KUN CSÁSZÁR" <SUB>45</SUB>8
SZÓMAGYARÁZATOK <SUB>4</SUB>8<SUB>7</SUB>