Jill Mansell

Szerepcsere

Kulinária, 2013

TARTALOM
 A mű eredeti címe: Don’t Want To Miss a Thing
Copyright © Jill Mansell
Hungarian translation © Sárossy-Beck Anita
Fordította: Sárossy-Beck Anita
Magyar kiadás © 2013 Kulinária Kiadó, Budapest
Szerkesztő: Dezsényi Katalin
Műszaki szerkesztő: Kiss Zsuzsa
Korrektor: Lovass Gyöngyvér
Borítókoncepció: Bohus Csaba
Borítóterv: Bárdosi Gábor
 Első fejezet

Csaknem éjfélre járt az idő. Dexter Yates az ágyban feküdt a barátnője mellett,
amikor hirtelen megszólalt a telefonja. Mielőtt még Dexter elérte volna, a lány
villámgyorsan felkapta a készüléket az éjjeli szekrényről.
Hogy egyesek mennyire bizalmatlanok tudnak lenni!
– Valami Laura – olvasta ki a lány hunyorogva a készülék kijelzőjén felvillanó
nevet. – Ki az a Laura?
A féltékenység senkinek nem áll jól.
– Ideadnád?
– Ki keres ilyenkor?
Dexter hősiesen megállta, hogy ne válaszoljon így: „Valaki, aki sokkal
kedvesebb nálad.” Csak kezét kinyújtva várta, hogy a lány odaadja a telefont,
amit az meg is tett, de arcára az a fajta sértődött bosszúság ült ki, amely
világosan megüzente: ma éjjel látják egymást utoljára.
– Szia, Laura!
– Jaj, Dex, bocs, hogy ilyen későn hívlak. Ugye, nem keltettelek fel?
A férfi elmosolyodott: csak Laura gondolhatja róla, hogy éjfél előtt lefekszik
aludni.
– Nem, persze hogy nem. De mi történt, csak nincs valami gond?
– Nincs… minden a legnagyobb rendben. – A lány hangjából csak úgy
sugárzott a boldogság, és Dexter abban a pillanatban megértette, miért hívta. –
Kislány lett, Dex! Itt van mellettem! Olyan gyönyörű, hogy el se hinnéd. Három
kiló hetvenöt deka. Életemben nem láttam ilyen gyönyörűséget!
A férfi arcán széles mosoly jelent meg.
– Kislány! Ez fantasztikus! És persze hogy gyönyörű! Mikor láthatom?
– Ma este még nem, de a látogatási idő délelőtt tíztől tizenkettőig, este héttől
kilencig tart. Holnap be tudsz jönni? Mondjuk, munka után?
– Majd úgy intézem, hogy be tudjak – ígérte Dex. – Hasonlít rám a baba?
– Ne hülyéskedj, még nincs egy órája, hogy megszületett. Te pedig
harminckét éves vagy és borostás.
– Mondtam már, hogy elmehetnél főállású humoristának.
– Azok után, amiket ma éjjel belém pumpáltak, aligha hinném, hogy képes
lennék bármiféle viccelődésre. De le kell tennem, mert mindjárt lemerülök.
Küldjek egy fotót arra a szuper telefonodra, vagy inkább személyesen akarod
megnézni holnap?
– Ne aggódj, tudok várni. De még valami. – Dex hangja ellágyult. – Ügyes
voltál!
Egy gombnyomással befejezte a hívást, visszahanyatlott a párnára, és a
mennyezetet bámulta. Úristen!
– Nem akarnék ismétlésbe bocsátkozni, de ki az a Laura? – A hálószobában a
levegő addigra kifejezetten fagyos lett. – És miért érdekel, hogy hasonlít-e rád a
kisbabája?
– Na, elég legyen! – pattant fel az ágyról Dex, majd farmert és pólót vett
magára. – Későre jár, hazaviszlek.
– Dex…
– Ugyan, hagyd már abba! – válaszolt Dexter. – Laura a nővérem, és nemrég
szülte meg az unokahúgomat.
Laura épp elszunyókált, amikor a nővér kopogtatott, és benyitott. – Helló!
Ébren van?
Laura kinyitotta a szemét; most, hogy anya lett, ideje hozzászoknia, hogy
bármikor felébreszthetik álmából.
– Nagyjából igen. Mi történt?
– Látogatója érkezett – suttogta a nővér.
– Ilyenkor?
– Igen, tudom, hogy hivatalosan nincs látogatási idő, de amikor az úr
elmondta, mi az ábra… nem volt szívem elküldeni.
A fiatal nővérnek úgy csillogott a szeme, és olyan hangon beszélt, hogy Laura
azonnal megértett mindent. Nagy nehezen feltornázta magát az ágyban –
mindene sajgott a fájdalomtól –, aztán az ajtó szélesre tárult, a nővér pedig
beengedte az éjszakai látogatót.
– Szóval, mi az ábra?
– Három óra múlva a Heathrow reptéren kell lennem, hogy elérjem a New
York-i gépet – közölte Dex, majd az ápolónőhöz fordulva folytatta: – Köszönöm,
drága, örökké hálás leszek magának.
Laura megvárta, amíg a fáradt nővérke kimegy az ajtón, majd a szemét
forgatva fordult az öccséhez:
 – És mondd csak, egytől tízig terjedő skálán, mégis mennyire valóságos ez a
sztori?
– A lényeg, hogy bejutottam hozzád, nem igaz? – Gyakran viccelődtek
egymás közt azon, hogy Dex milyen könnyedén le tud venni egy nőt a lábáról. –
Nem bírtam ki holnapig. Túlságosan izgatott vagyok az alváshoz. Ja, ezt neked
hoztam! Nem volt jobb ötletem.
Útközben beugrott egy éjjel-nappal nyitva tartó szupermarketbe, és vett egy
nagy adag rikító sárga narancsot, egy hatalmas Toblerone csokit, egy
plüsspolipot és több zacskó gumicukrot.
– Nagyon köszönöm – mondta Laura, miközben a bátyja az egész csomagot
az ágyra öntötte.
– Ha úgy döntöttél, hogy az éjszaka kellős közepén fogsz gyereket szülni,
akkor érd be azzal, amit ilyenkor árulnak. De gyere már kicsit közelebb! –
Megölelte Laurát, és hangos puszit cuppantott az arcára. – Te vagy a nap hőse,
gratulálok! De hol a kis pocaklakó? Mármint a kisbabád – helyesbített Dex
bűnbánat nélkül. – Csak, tudod, olyan sokáig hívtuk pocaklakónak, hogy
egészen hozzászoktam. Szóval, hová dugtad? Egy ketrecben tartod az ágy alatt?
– Ha nem hagyod abba, nem mutatom meg.
Laura persze nem gondolta komolyan, amit mondott. Dex olyan helyen állt,
ahonnan épp nem láthatta a kiságyat. A lány balra biccentve jelezte, hogy át kell
állnia az ágy másik oldalára.
Laura ezután hátradőlt, és figyelte, ahogy Dex – talán életében először –
szerelmes lesz.
Egészen hihetetlen volt látni rajta az átváltozást. Szinte az orra előtt játszódott
le minden. Az egyik percben Dexter még csak érdeklődő volt, a másikban már
teljesen elvarázsolta a baba. Aztán egy újabb pillanat múlva, mintha csak
megérezte volna a helyzet jelentőségét, a család legújabb tagja kicsit fészkelődni
kezdett, és kinyitotta a szemét.
– Delphi a neve – szólalt meg Laura.
– Uramisten! – lehelte halkan Dex. – Milyen aranyos!
Laura elmosolyodott.
– Most éppen téged figyel.
– Gyönyörű kisbaba. De tényleg az! – A férfi megbabonázva figyelte a
kislányt.
Laura mellkasát majd szétfeszítette a büszkeség, ahogy halkan megszólalt: –
Szerintem is gyönyörű!
– Felvehetem?
– Ha nem ejted le, akkor igen!
Dex sötét haja a homlokába hullott, ahogy lehajolt a kiságyhoz, és kezét
lassan Delphi parányi hátacskája alá csúsztatta. Aztán megállt, és Laurára
pillantott.
– Így kell?
Dex egész életében hihetetlenül magabiztosan viselkedett, és érdekes volt
látni, amint elismeri, hogy nem ért valamihez. Laura bátorító hangon válaszolt:
– Nyugi, menni fog. Csak arra figyelj, hogy tartsd a fejét. Így! – A saját
kezével mutatta a mozdulatot, és az ágyról figyelte, ahogy Dex utánacsinálja. –
Látod, megy ez!
Dex a kezébe vette a babát, és így szólt:
– Olyan, mint egy ingatag fejű virágszál! Hát, szia, Delphi Yates! Milyen pici
a keze! – rázta meg hitetlenkedve a fejét. – És az ujjai! Meg a szempillája! Nézd
csak, hogy pislog…
Laura száján még szélesebb lett a mosoly. Úgy tűnt, a bátyja most már
menthetetlenül beleszeretett a kislányba. Nézte, ahogy Dex rövid sétára indul
Delphivel a karján, aztán megáll a tükör előtt. Miután meggyőződött róla, hogy a
kislány biztonságosan elvackolja magát a karjában, Dex megnézte magukat a
tükörben. – Szia, Delphi! Nézd csak, az ott te vagy! Nem akarsz integetni?
Ugyan, már, ne grimaszolj, hiszen ma van a szülinapod, ilyenkor nem szabad
sírni! Gyere, inkább táncoljunk egyet!
– Talán már éhes – szólalt meg Laura.
– Semmi gond, adunk neki egy kis gumicukrot. Figyelj csak, Delph: kérsz egy
gumimacit? Melyik színt választod?
– Dex, nem adhatsz neki gumicukrot!
Laura csak akkor értette meg, hogy a bátyja viccelt, amikor az ránézett.
– Tényleg? Legalább több marad nekünk. De nézd csak, nem is sír! Nyugi,
anyuka!
Anyuka. Ennyi év elteltével és mindennek ellenére végre mégis megtörtént a
csoda. Pedig Laura már feladta a reményt, hogy valaha anya lesz. És ekkor,
negyvenévesen csodával határos módon mégis teherbe esett, és most itt van neki
Delphi.
 – Igen, anyuka vagyok – szólalt meg. – Ugye milyen hihetetlen?
– Ez pedig itt egy jó erős gyerek – jegyezte meg Dex, ahogy mutatóujját
reflexszerűen megszorította a parányi kis kéz. A férfi arcára színlelt fájdalom ült
ki. – Úgy látom, birkózóbajnok lesz belőle, ha megnő.
– Hadd csináljak rólatok egy fotót! – húzta elő Laura a mobilját, és intett az
öccsének, hogy tartsa közelebb Delphit.
– És fájdalmas volt a szülés? – vágott egy kérdő grimaszt Dex. – Nem mintha
kíváncsi lennék a zaftos részletekre.
– Egész könnyen ment – biztosította Laura. – Egyáltalán nem éreztem
fájdalmat, villámgyors volt az egész.
– Ügyes kislány – bólogatott elégedetten Dex Delphire, tudomást sem véve a
nővére füllentéséről. – Csak várj, amíg nagyobb leszel. Majd én megtanítalak
mindenre. Hogy kell a fiúkkal bánni, hogy kell összetörni a szívüket… – Delphi
komoly képpel nézett a férfira, miközben az magyarázott. – Majd én előbb
ellenőrzöm, hogy kifélék, és hogy érdemesek-e arra, hogy Delphi Yates
randizzon velük, és csak azután engedlek el hazulról. Ha pedig szórakoznak
veled, velem gyűlik meg a bajuk!
– Milyen furcsa, hogy egyszer majd tini lesz! – tűnődött Laura. – Lázadó tini,
aki hülyén öltözködik, sört iszik, és a hátunk mögött rosszakat mond rólunk.
Csinálok még egy fotót!
Dexter megint feljebb emelte Delphit, óvatosan, hogy a feje a tenyerében
nyugodjon, Laura pedig a szívében is megörökítette ezt a fotót. Világosan
látszott, hogy az öccse és a kislány között szoros kötelék fog kialakulni: úgy
néztek egymásra, mintha valami csodás titkon osztoznának. Emellett persze ott
volt a fizikai hasonlóság is: a szemformájuk és a szemöldökük íve alapján
egyértelműen látszott, hogy Delphi egy nap nagyon hasonlít majd Dexre. Laura
megnyomta a telefonon a kameragombot, és megörökítette a pillanatot. A két
szeretett családtag fotója most már mindig nála lesz, bármikor is szeretné
megnézni.
– Majd küldd át nekem is! – kérte Dex.
– Rendben. De vigyázz, hogy kinek mutogatod. Nehogy kompromittáld
magad!
– Milyen igaz – vigyorgott Dex Delphire. – Mert, ugye, te képes lennél
ilyesmire? Ugye, ez a terved? Veszélyes kis boszorkány vagy!
– Hogy van a legújabb barátnőd?
Laura nem is emlékezett a lány nevére, bár Dex egy idő óta nem is várta el
tőle. Hiszen olyan iramban fogyasztotta a nőket, hogy nehéz volt követni.
– Szakítottunk – felelte Dex gyászos képpel. – Megint teljesen egyedül
vagyok. Szegény fejem!
Na, persze, gondolta Laura.
– Azt hiszem, most már egész életedre búskomor, magányos agglegény
maradsz.
Ekkor résnyire kinyílt az ajtó, bedugta a fejét egy ápolónő, és suttogva
megszólalt:
– Elnézést, de most már mennie kell, mert engem fognak leszidni.
Dex azonnal válaszolt:
– Márpedig azt nem hagyhatjuk! Nagyon köszönöm, hogy beengedett. Maga
egy angyal, ebben biztos vagyok.
– Ó, semmiség – pirult el a lány. – Így legalább láthatta a kicsi Delphit.
– És ezzel két új embert volt szerencsém megismerni. De ez annyira nyálasan
hangzik, inkább felejtse el! – Miután Delphit óvatosan Laura kinyújtott karjába
tette, Dex mindkettőjük arcára puszit nyomott, és így szólt: – Most pedig ideje
aludni egy keveset. Mellesleg nem tudod, hogy Alice-nek van-e barátja?
A lány mögöttük még mindig az ajtóban téblábolt. Az arca vérvörös lett,
amikor rájött, hogy a férfi megnézte a névtábláját, és leolvasta a nevét.
– Furcsa, de elfelejtettem megkérdezni – felelte Laura. – Tudod, éppen
szültem.
– Az biztos, hogy nem visel gyűrűt – magyarázta Dex. – Kezdetnek nem
rossz.
– Nincs barátom – szólalt meg Alice. – De miért kérdi?
A férfi megfordult, és a lányra nézett.
– Csak arra gondoltam, vajon mikor lesz legközelebb szabad estéje. Mert ha
lenne kedve meginni velem valamit, nagyon szívesen meghívnám.
Laura szótlanul figyelte őket, és megállapította: az öccse teljesen javíthatatlan.
Dexter számára olyan természetes a flörtölés, mint a lélegzetvétel. De vajon ezek
a bevezető mondatok csak úgy, spontán jönnek neki, vagy jól begyakorolt
sablonok?
Az biztos, hogy jelen pillanatban a fogadó fél belepirult a boldogságba.
– Nem is tudom… Holnap este szabad vagyok.
– Remek!
 – De talán a holnap este nem is jó magának – rázta meg a fejét Alice. – Hiszen
New Yorkban lesz.
Dex megkocogtatta a halántékát.
– Milyen igaz! Fél lábbal már a gépen érzem magam. Pedig éppen csak
átugrom, és egy nap múlva már jövök is vissza.
– Jövő csütörtökön is szabad vagyok – szólalt meg Alice reménykedve.
– Tudja, mit, adja meg a telefonszámát, és felhívom! Bízhat bennem, nem
vagyok baltás gyilkos. – Azzal elővette a mobilját, és bepötyögte a lány által
lediktált számot. – Most viszont megyek, nehogy bajt hozzak magára. De ez a
kórház olyan, mint egy labirintus. Nem is tudom, kitalálok-e.
Alice szemmel láthatóan zavarban volt, de azért felajánlotta:
– Jöjjön, megmutatom, merre van a lift.
– Szia! – intett utánuk az ágyról Laura huncut pillantással. – Ne felejts el
ajándékot hozni New Yorkból!
 Második fejezet

Pontosan abban a pillanatban, amikor Dexter Yates egy kora reggeli órában
elhagyta a kórházat, több száz mérfölddel távolabb Molly Hayes a kocsijával
megállt egy másik kórház bejárata előtt.
Aztán elgondolkozott, hogyan vehették rá, hogy megtegye, amit most tesz.
Habár a kérdésre tudott egy lehetséges választ, az a válasz úgy szúrta a
belsejét, mintha apró kavics szorult volna a cipőjébe. Nincs ugyanis túl éles határ
aközött, hogy valaki jó fej vagy szimplán balek.
Molly pedig kezdte úgy érezni, hogy átlépte ezt a határt.
Azért a dolognak legalább pozitív oldala is volt: például, hogy ilyenkor,
éjszaka mindig lehetett parkolni, bár a hangokból ítélve akadt bent egy páciens,
aki kicsit felöntött a garatra, és nem hagyta, hogy mások élvezzék a megérdemelt
esti nyugalmat. Molly sietve kiszállt a kocsijából, elhaladt a parkolóóra előtt,
majd eszébe jutott, hogy most nem kell jegyet váltania, így egyenesen a kórház
bejárata felé vette útját. A bejárathoz közelebb érve megpillantotta saját
tükörképét az üvegajtóban, szőke haja kócosnak és ziláltnak tűnt. Annyi baj
legyen, gondolta.
Hamarosan kiderült, hogy Mollynak pontosan azt a bizonyos lerészegedett
beteget kellett elvinnie, akinek a hangját már odakintről hallotta.
Hát ez remek!
– Szóval itt vagy!
Graham a lányt meglátva abbahagyta az éppen hamisan harsogott „Return to
Sender” című dalt, és rákezdett a „The Most Beautiful Girl in the World”
kezdetűre. Ami talán még zavarba ejtőbb volt, hiszen Molly jelen állapotában
inkább madárijesztőnek érezte magát, semmint szép lánynak.
Ezt a tényt lassan Graham is nyugtázta, mert gyanakvó pillantással méregette
a lányt.
Mi történt a hajaddal? És az… arcoddal? – Kezével mázoló mozdulatokat tett
az arcán. – Olyan… más vagy…
Molly higgadtan válaszolt:
– Hajnali három óra van. Ha hiszed, ha nem, éppen aludtam, amikor hívtál. És
smink nélkül így nézek ki. Te pedig így festesz, miután csaptál egy görbe estét a
rögbis barátaiddal. Mehetünk végre?
 – Nem, még nem mehetnek, szó sem lehet róla! – tiltakozott a nő, aki
Grahammel szemben ült, ölében egy kisgyerekkel. – Timmy sírni fog, ha most
elmennek. – A nő most Mollyhoz fordult: – Annyira megnyugtatta az éneklés. A
férje életet mentett ma éjszaka, mert végig elszórakoztatta a fiamat.
– Nem a férjem – vágta rá Molly, miközben a kisfiú sírni kezdett.
– Akkor is az égből küldték ide – felelte a nő. – Egyébként hamarosan mi
következünk. Nem maradnának még egy kis ideig?
Mégis miért? Miért mindig vele kell ilyesminek megtörténnie? Graham újra
dalra fakadt – az Elvis-számokat különösen szerette –, Timmy, a kisfiú pedig
abbahagyta a sírást, és megbűvölten nézett a férfira. Akárcsak a váróban
mindenki más, akik meglepő módon valamennyien élvezték az előadást.
Mollyban tudatosult, hogy ha most erőszakkal kicibálja innen Grahamet, azzal
csak utálatos, jégszívű boszorkát csinál magából, ezért inkább leroskadt egy üres
műanyag székre, és kezébe vett egy salátára olvasott magazint az előtte álló
asztalkáról.
Három hónapja jártak együtt. Molly egy mozipénztár előtt ismerkedett meg
Grahammel: éppen sorban álltak, és a férfi sok tekintetben remek pasinak tűnt.
Bár nem egészen a lányok álma azzal a mackószerű alkatával. Napközben
okleveles könyvvizsgálóként dolgozott, ami Mollyt teljesen lenyűgözte.
Ráadásul nem volt semmilyen rossz szokása, lehajtotta maga után a WC-deszkát,
és nem hagyta szanaszét a zokniját a lakásban.
Ám mivel senki sem tökéletes, hamarosan kiderült, hogy Grahamnek is van
egy rossz szokása: a rögbi. Pontosabban az, hogy még a versenyszezon után is
eljárt sörözni a rögbicsapat tagjaival, és rendszeresen földrészegre itta magát.
Molly valójában nem is bánta volna, ha őt nem érinti, de a dolog már kezdett
odáig fajulni, ahol most tartottak. Néhány hete pedig Grahamnek majdnem
sikerült egy esküvőn a saját szemét is kilőnie egy pezsgősdugóval. A balesetet
követő monokli, amely már akkor is látványosnak tűnt, azóta még rosszabbul
festett.
És most itt ez az éjszaka. Az pedig csak tetézi az egészet, hogy Mollynak épp
csodás álma volt, amikor megszólalt a telefonja, és a férfi felébresztette.
– Szia Molly, én vagyok! Tudod, hogy szeretlek – szólalt meg a vonal másik
végén Graham kissé fátyolos hangon. – De nem fogod elhinni, mi történt!
Eltörtem a lábamat. Nem tudok járni…
– Te jó ég, hol vagy?
Molly izgatottan felült az ágyban, és a fejében azonnal olyan kép jelent meg
Grahamről, hogy egy szakadék mélyére zuhant, és most agonizál a fájdalomtól.
Megesik, ha valakit a legmélyebb álmából ébresztenek fel, amikor éppen azt
álmodja, hogy a svájci Alpokban síel Robert Downey Jr.-ral…
– A sürgősségi osztályon vagyok a kórházban. Már elláttak, de nem tudok
hazamenni. A taxipénzt elköltöttem, amikor idehoztak. És nem tudok járni sem –
ismételte meg Graham letörten. – Molly, ugye, tudod, hogy szeretlek?
Megtennéd, hogy értem jössz?
– Te jó ég…
– Ha lenne nálam bankkártya – hízelgett tovább a férfi –, akkor most nem
hívnálak.
Molly felsóhajtott. Végül is ő tanácsolta Grahamnek, hogy ne vigyen magával
bankkártyát, miután legutóbb elveszítette.
Nos, igen: ezt nevezik baleknak. Most itt ül, és még csak haza sem mehet.
A kisfiú anyja szerencsére igazat mondott, mert néhány percen belül behívták
őket a kezelőbe. Miután a nő és a gyerek eltűnt, Graham kinyújtotta a kezét
Molly felé:
– Most már nem kell itt maradnunk. Mehetünk?
Mollynak talpra kellett segítenie a férfit. Jobb oldalon a dzsekije zsebéből
kifordult a bélés, csupasz jobb lábát pedig alvadt vérfoltok borították. Lábujjai
köré ragtapaszt tekertek.
Molly a homlokát ráncolta.
– Ha valóban eltört a lábad, nem kellene begipszelni?
– Nos, nem egészen a lábam tört el, csak a lábujjam – magyarázta Graham. –
Azt nem lehet begipszelni. De veszettül fáj. – Azzal teljes súlyával a lány vállára
nehezedett, tett egy lépést, és hangosan felszisszent. – Juj, de fáj!
Graham csaknem kétszer olyan nehéz volt, mint Molly. Ha így folytatjuk, még
beáll tőle a hátam, gondolta a lány.
– Nem adtak mankót? – érdeklődött.
– Hogy mit? Ja, de adtak! De hová tűnt? Az előbb még itt volt. El is
felejtettem.
A két mankó a földön hevert egy szék alatt. Most már tényleg indulhattak.
Kifelé menet egy srác lépett hozzájuk. Tizennyolc év körüli lehetett, a karja
sínbe rakva.
– Sziasztok, kéne egy kis segítség: nem kapok taxit, a barátnőm meg iszonyú
dühös, mert már órák óta otthon kéne lennem. Nem vinnétek el Horfieldig?
– Sajnálom, nem lehet – mondta Molly, kerülve a szemkontaktust.
– Jaj, Moll, ne már! Miért ne vihetnénk el? – Graham nem egyszerűen részeg
volt, hanem még nagylelkű is. – Semmi gond, pajtás, gyere, elviszünk! Horfield
majdnem útba esik. Elviszünk egészen hazáig!
Miután mindenki begyömöszölte magát a kocsiba, Molly leengedte a vezető
oldali ablakot, hogy kiszellőztesse az alkoholgőzt.
– És hogy törted el a lábujjadat? – kérdezte Grahamtől.
– Leestem egy asztalról – rántotta meg a vállát a férfi, mintha az egész az
asztal hibája lett volna, amiért nem sikerült megtartania őt a tetején.
– És hogy lettél csupa vér?
– Esés közben kiejtettem a kezemből a söröskorsót. Üvegszilánkokra
landoltam. Látnád csak Steve kezét, összevissza vágta az üveg.
– Ezek szerint elég katasztrofálisra sikeredett az éjszaka.
– Most viccelsz? – nevetett fel Graham hitetlenkedve. – Ez volt életem
legjobb bulija!
Molly lassan bólintott, és úgy döntött, hogy mindkettőjük érdekében inkább az
útra koncentrál. Pedig hogy örült egy hónapja, amikor Graham segített neki
kitölteni az elektronikus adóbevallását!
De ha könyvvizsgáló, ha nem, ez a férfi soha nem lesz álmai lovagja.
Grahamnek mennie kell.
 Harmadik fejezet

Dexter élvezte Alice társaságát. Kedves, jó alakú lány volt, a szeme szép,
szürke. Az is tetszett neki, hogy a lány az első randi után nem bújt ágyba vele,
hanem büszkén közölte, hogy ő nem az a fajta.
A dolog így a második randin esett meg.
Most, két hét elteltével azonban Dex legnagyobb szégyenére kezdte úgy
érezni, mintha alábbhagyott volna a lelkesedése. Pedig ő nem akarta, hogy így
legyen, mégis mindig ez történt. Neki csak a kezdeti hódítás jelentett izgalmat, a
zsákmányszerzés kihívása. Miután azonban ez a szakasz lezárult, az izgalom
csillapodott, és minden megfakult. Dexter még ezek után is jól érezte magát a
lányokkal, élvezte a társaságukat, szeretett együtt lenni velük, de valahogy
sohasem úgy, mint kezdetben.
Az első együtt töltött éjszakájuk reggelén Alice azt mondta:
– Ne hidd, hogy ezt mindig így szoktam, most fordult elő velem először.
De mindegyik ezt mondta.
Szegény Alice jobbat érdemelt egy ilyen reménytelen esetnél.
Dex éppen kávét főzött, amikor Alice belépett a konyhába, a fiú túlméretezett
köntösét csavarva magára. Mielőtt kijött a hálószobából, elvégezte a szokásos
műveleteket: gyors mozdulatokkal megfésülte a haját, fogat mosott, és a szájára
kent egy kis szájfényt.
– Tessék – nyomta a kezébe Dex a csészét. – Mikor kell indulnod?
A lány tekintete vidáman megcsillant.
– Miért, már meg is akarsz tőlem szabadulni?
– Jaj, dehogy! Csak van még egy kis dolgom ma.
– Persze, gondoltam – felelte Alice játékos hangon, miközben leült az egyik
acélkeretes bárszékre, és kezébe vette a kávéfőző mellett heverő prospektusokat.
Ujjával rábökött a lapokra firkantott dátumokra. – Ezeket tegnap már láttam. Te
írtad ide?
– Nem mindet. Csak az egyiket. Ha jól emlékszem. Az egész csak egy
játéknak indult. Az egyik kollégám egyszer említette, mennyire várja, hogy
péntek délutánonként elmeneküljön Londonból, és eltöltsön egy ráérős hétvégét
a vidéki házában.
A gondolat befészkelte magát Dex fejébe, és regisztrált néhány
ingatlanügynökség honlapján. Aztán ahogy érkezni kezdtek a fényes
katalógusok, az érdeklődése egyre nőtt. Kezdte úgy érezni, ő is nagyon élvezné,
ha lenne egy saját hétvégi háza, egy menedéke, ahová elbújhat a város zaja elől.
Még ki is tudna fizetni egy kisebb ingatlant. És ha okosan választ, akkor sem
veszítene rajta, ha a ház végül mégsem váltja be a hozzá fűzött reményeket.
Akkor csak egy sikeres befektetésnek számítana.
– Ezek gyönyörűek! Igazi vidéki házikók. – Alice szép sorjában időrendbe
rakta a csillogó konyhapulton a színes prospektusokat. – Főleg ehhez a lakáshoz
képest.
Dex kortyolt egyet a kávéból. Ez a lakás történetesen egy ultramodern
lakópark hatodik emeletén állt Londonban, kilátással a Temzére és a divatos
Canary Wharfra. Néhány éve vásárolta teljesen új állapotban, tudván, hogy a
hely ideális agglegénylakás. A kilátás azonnal lenyűgözött minden látogatót. A
nappaliban egy hatalmas, faltól falig tükör állt, amely visszaverte a fényeket, és
ahonnan egy acélból meg üvegből épült teraszra lehetett kilépni. A lakás a
legújabb technikai berendezések teljes arzenálját felvonultatta. Persze Dexnek
fogalma sem volt, hogy kell bekapcsolni a full extrás sütőt, de nem is számított,
mert rendszerint étteremben evett. A takarítónőnek köszönhetően pedig mindig
patyolattiszta volt a lakás.
– Gondoltam, kipróbálnék valami mást is – vonta meg a vállát a férfi.
– És melyik tetszik a legjobban?
– Nem is tudom. Még egyet sem néztem meg.
– Moreton-in-the-Marsh – olvasta ki a nevét az egyik kisebb helységnek
Alice, miközben testén kicsit szétnyílt a köpeny. – Stow-on-the-Wold.
Briarwood. – Enyhén elfintorodott. – Ezek úgy hangzanak, mintha valami
kosztümös filmből vették volna őket. Lehet, hogy az ott lakók mind régies,
hosszú szoknyában és előkelő fejfedőben járkálnak.
– A fejfedőket nem szeretem – jegyezte meg Dex.
– Ha akarod, veled megyek. Segítek választani. Estig nem dolgozom.
Dex tétovázott. Amikor említette Laurának, hogy elmegy házakat nézni, ő is
felajánlotta, hogy elkíséri. Az ötlet eredetileg jónak tűnt, ám most, hogy Delphi
is bejött a képbe, kevésbé tartotta megvalósíthatónak. Ott van rögtön a
gyerekülés, ami nem férne be Dex Porschéjába. Amikor ezt Laurának
megemlítette, a nővére azonnal előállt a megoldással:
– Semmi gond. Majd az én kocsimmal megyünk.
Az igazat megvallva azonban, kinek lenne kedve egészen Cotswoldig
elvezetni egy rozzant Ford Escortban? És bármennyire is odáig volt Delphiért, a
babára nem szereltek lehalkítógombot. Amint a fejébe vette, hogy teljes tüdőből
üvölteni kezd, nehezen lehetett rávenni, hogy abbahagyja.
Aztán volt még egy ennél is baljósabb forgatókönyv: a pelenkázás rémálma,
amelynek Dex a múlt héten ki is tette magát, miután Laura megkérte, hogy húsz
percre vigyázzon Delphire, amíg ő megfürdik. Az a húsz perc hamar Dexter
életének egyik sürgősen elfelejtendő húsz percének bizonyult. El nem tudta
volna képzelni, hogy az a helyzet újra előálljon, amíg egy ősrégi Ford Escortba
préselődve az országúton araszolnak…
De elég a merengésből, hiszen úgyis tudja a választ.
– Szuper, akkor egy órán belül indulunk!
– Remek! – felelte Alice boldogan.
Dex elnyomta a rátörő bűntudatot. Ragyogó idő volt, és jó kis napnak néznek
elébe. És Alice remélhetőleg nem fog Gloucestershire-ig sivítani, ahogyan
Delphi.
Majd később felhívja Laurát, és megmondja neki. Meg fogja érteni.
Miután elhagyták Londont, enyhült a forgalom, és a táj egyre szebb lett. Mire
elértek Stow-on-the-Woldig, Alice magán kívül volt a lelkesedéstől.
Megkeresték az ingatlanirodát, és kocsival követték az ügynököt a házig,
amelyet meg akartak nézni. A tulajdonos teával várta őket, és még saját maga
által sütött citromtortát is kínált mellé, amelynek maradékát becsomagolta
útravalóul, amikor elmentek.
Maga a ház szépen berendezett, jó állapotú ingatlan volt. Az ügynökség
azonban sajnos elfelejtette megemlíteni, hogy az épület egy forgalmas raktár
mellett áll. A bútorszállító teherautók nagyjából folyamatosan érkeztek, és a
parkolás zaja meg a tolatóradarok sípolása mellett szinte alig hallották a saját
hangjukat.
– Mégis, mikor kezdődik a munka reggelente? – érdeklődött Dexter emelt
hangon, hogy hallják, amit kérdez.
– Reggel hét előtt soha – nyugtatta meg az ingatlanügynök.
– És este kilencig mindig abbahagyják – tette hozzá vidáman a tulaj.
Tehát erre gondolhattak, amikor a prospektusban azt írták: „Az ingatlan
elérhető közelségben van mindenhez.”
Dex sajnálta a tulajdonost, aki szemmel láthatólag nagyon szerette volna
eladni a házat, csakhogy az olyan közel állt a raktárhoz, hogy az ember szinte a
csontjaiban érezte a motorok rezgését. Ezt pedig a világ összes citromtortája sem
tudta jóvátenni.
A következő ingatlan Moreton-in-the-Marshban volt. A ház tökéletes helyen
állt csodás kilátással, raktárnak pedig se híre, se hamva. A bejárati ajtó mellett
még halvány rózsaszínű rózsák is nyíltak.
– Úristen! – csapta össze a kezét Alice, amikor meglátta. – Ez gyönyörű!
A ház valóban annak tűnt. De csak egészen addig, amíg az ingatlanügynök ki
nem nyitotta az ajtaját, és át nem léptek a küszöbön.
Dex azonnal érezte, hogy nem tudna itt élni. A ház valódi hangulata szöges
ellentétben állt a prospektusban látott fotókkal. Olyan érzés volt, mint amikor az
ember egy vadidegennel találkozik, aki iránt azonnal ellenszenvet táplál. A
tölgyből készült polcon a könyvek nem igazi könyvek voltak, csak műanyag
borítású utánzatok, amelyekre klasszikus szerzők neveit írták. A levegőben olcsó
légfrissítő szaga terjengett. A falat csúnya, rózsaszínű festékkel kenték le, és
pasztellszínű festmények lógtak rajta.
Mindez persze nem is igazán számít. Hiszen ha valaki házat vesz, nem kell
elfogadnia mások lakberendezési ízlését. Miután a birtokába vette, azt csinál
vele, amit akar. Amikor azonban egy hely iránt rögtön ilyen erős ellenszenv
támad, azon nem lehet változtatni. Dex tudta, hogy soha nem venne meg egy
olyan házat, ahol korábban ennyire ízléstelen emberek laktak.
– Megnézzük az emeletet is? – kérdezte a szakállas ingatlanügynök, és
mutatta az utat, majd kedélyesen fordult Alice felé: – A harmadik hálószobát
jelenleg raktárnak használják, de én mondom, csodás gyerekszoba lehetne
belőle.
Jóságos ég…
Dex megrázta a fejét.
– Ne haragudjon, de inkább ne. Őszinte leszek: nem tetszik ez a ház.
– Miért nem? – kérdezte Alice döbbenten. – Szerintem meseszép, úgy isteni,
ahogy van!
Dex nem tudta visszafogni magát; attól, hogy Alice képes imádni ezt a helyet,
újabb pontokkal zuhant az iránta táplált lelkesedése.
Ennek persze nem kellett volna így lennie, mégis így volt.
De mit tehetett: hiszen erről szólt az egész élete, nem igaz?
Valami mindig úgy történt, ahogy nem kellett volna.
 Negyedik fejezet

Mindig olyan kellemetlen szakítani valakivel, aki nem akar szakítani. Molly
nem szívesen játszotta a fájdalmat okozó fél szerepét.
Graham pedig a maga macsó, rögbizős, pöffeszkedő módján mégis csak
szenvedett, amikor a lány közölte, hogy a kapcsolatuknak vége. Még a törött
lábujja sem segített; és az a tény, hogy a jobb lábán csak a sarkán tudott járni, és
drámaian bicegett, csupán tetézte a lány bűntudatát. Még akkor is, ha mindennek
Graham volt az oka.
Molly megmondta neki, hogy vége, ám a férfi tovább győzködte, hogy
gondolja meg magát.
Ezért hozta a halat.
– Nagyon finom.
– Igen, tudom. – Graham úgy viselkedett, mint egy labrador, amelyik lelkesen
teszi gazdája orra elé a nyálas teniszlabdát. Bár egy nyálas labda a jelen
helyzetben talán kevésbé lett volna felháborító. – Neked hoztam – közölte
büszkén.
– Nekem? – Te jóságos ég… – De miért?
– Mert tudom, hogy szereted a halat. És magam fogtam. Hármat is kikaptam a
vízből, ez volt a legnagyobb. Majdnem három kiló. Szép példány.
– Hűha! – Három és fél kiló… hú, az majdnem akkora, mint egy újszülött
kisbaba. De vajon hogyan utasíthatná vissza úgy, hogy ne sértse meg vele
Grahamet? Molly bizonytalanul megszólalt: – De nem tudom, mit kezdjek vele.
– Például megsüthetnéd!
A férfi kezdett sértett arcot vágni.
– Oké. – A lány kesernyés mosollyal lejjebb tűrte a szatyor szélét, és megint
belepillantott. A szatyor mélyéről a hal szeme baljósan nézett vissza rá. De az
lehetetlen, hiszen nem élt. – Jól van, akkor megsütöm. Kösz.
– Tudom, mennyire szereted a halat – ismételte meg Graham.
Ebben igaza volt, Molly valóban szerette a halat. Fokhagymával és
rozmaringgal ízesítve, gyorsan átsütve, ropogós krumplikarikákkal tálalva.
Kegyetlenség lett volna azonban Grahamnek elmagyarázni, hogy ettől a haltól
konkrétan felfordul a gyomra. Elvégre egyenesen Bristolból hozta idáig.
Méghozzá ajándékba.
 – Tényleg szeretem – bólintott a lány.
– Ha akarod, kibelezem. Vagy itt maradok, és segítek elkészíteni – ajánlkozott
reménykedve.
– Nem, köszönöm. Majd inkább én. Most viszont előbb berakom a hűtőbe…
– Molly, én már egyszer bocsánatot kértem. Tudod, azóta megváltoztam. – Jaj
ne, most megint könyörögni fog… – Két hete egy kortyot sem ittam.
Megígértem, hogy így lesz, és meg is tettem! Kérlek, engedd, hogy itt maradjak,
és megsüssem neked a halat.
– Jaj, Graham, felejtsd el! – Molly a fejét rázta, és előrenyújtotta a kezében
lógó szatyrot. – Nem gondolom meg magam. Talán jobb, ha visszaviszed ezt a
halat.
A férfi felemelte kezét, mint aki megadja magát, és bicegve indult az ajtó felé.
– Nem, nem viszem vissza. Ezt csakis neked fogtam. A tiéd.
– Egy micsodát? Egy halat? Konkrétan egy pontyot? – értetlenkedett Frankie.
– Miért akarsz nekem egy döglött szemű, kopoltyús rémet adni?
– Mert Graham ma reggel horgászni ment, és fogott nekem egy halat. De
nekem nem kell.
– Te jó ég, ez egyáltalán nem lep meg. Utálom, olyan gusztustalan! De hogy
jutott eszébe?
Molly vetett egy pillantást a nyákos halra, amelynek a szája két oldalán furcsa
hártyák lógtak. Frankie-nek igaza van: valóban gusztustalan. A szájáról csüngő
hártyáktól felfordult a gyomra.
– Csak mert kedveskedni akart. Így próbál visszaszerezni.
– Ez az ember nem hallott még a gyémántokról? Az sokkal szebb. De várj egy
kicsit, megguglizom! – Molly hallotta, amint a háttérben gépelni kezd. – Tessék
itt van: Kelet-Európában karácsonykor esznek ilyen halat… ponty a neve…
aztán itt van még, hogy kell elkészíteni: szögezd egy deszkához, és grillezd meg
szabad tűzön… a pontynak iszapíze van… néhányan ehetetlennek tartják… jó
ég, ez rosszabb, mint gondoltam. Eszedbe ne jusson megsütni! – szögezte le
Frankie határozottan. – Dobd ki a szemétbe!
– Tehát az első ház túlságosan zajos volt – magyarázta Alice, miközben
beértek Briarwoodba. – A második pedig túl… milyen is?
– Minden szempontból elfogadhatatlan. – Dex lassított, amíg elhaladtak egy
vadszőlővel befuttatott kiskocsma mellett. Ez volt a másik szempont, amit
mérlegelnie kellett: nem akart egy olyan faluba költözni, ahol pocsék a helyi
kocsma.
– Reméljük, hogy ez lesz az igazi.
– Kérlek, ne folytasd…
– Mert ha nem, akkor megyünk tovább – tette hozzá Alice, és Dexter iránta
érzett lelkesedése újabb mélypontra süllyedt.
Kedves lány, az igaz, de ők ketten nem lesznek sokáig egy pár.
– Addig nézelődünk, amíg meg nem találjuk a tökéletes házat – folytatta
vidáman a lány. – Lehet, hogy legközelebb egy egész hétvégét rá kell szánnunk.
– Ühüm… – dörmögte az orra alá Dex, és tudta, hogy a lány azt várja,
mondjon még valamit.
– Elérkezett a célállomáshoz – szólalt meg a navigátor géphangja a kocsiban.
– Ami azt illeti, nem is akarom, hogy a következő házat megszeresd. – Alice
pillanatról pillanatra merészebb lett, kezét a férfi térdére tette. – Fantasztikusnak
tűnik egy veled töltött, újabb hétvége gondolata.
Már csak ez hiányzott! Nincs mese, ma este meg kell mondanom neki.
Az ingatlanügynök – szőke, dús keblű , hivatalos modorú nő – elmagyarázta,
hogy a ház hónapok óta üresen áll, ezért olyan dohos a szaga, ami persze nem
jelenti azt, hogy nyirkos, mert az ugye nyilvánvaló, hogy határozottan nem az.
Dextert azonban nem érdekelte, hogy a ház nyirkos-e vagy sem. Tetszett neki
a hely. Nem tudta, miért, de jó hangulatot árasztott. Igaz, a szobák üresen álltak,
viszont máris tudta, hogyan rendezné be. A tágas konyha déli fekvésű ablakain
ragyogóan áradt be a fény. A konyhában volt egy hagyományos, de kifogástalan
állapotú Aga tűzhely, amelyet Dex még sohasem látott a valóságban, de tudta,
hogy sokan vágynak egy ilyenre a vidéki konyhájukban. A nappaliból hatalmas
üvegajtón át lehetett kijutni a növényekkel benőtt hátsó kertbe. Odafent három jó
méretű hálószoba volt, meg egy alapos felújításra szoruló, elavult fürdőszoba.
Dexternek kifejezetten tetszett a ház. Lehet, hogy ez lesz az igazi.
– De miért áll hónapok óta üresen? – érdeklődött, miközben arra gondolt,
hogy talán még a dohszagát is szereti.
– A korábbi vevő elállt a szerződéstől. Aztán alig egy hete hirdették meg újra
– bólogatott az ügynök buzgón. – De higgyék el, nem kell sok idő, és valaki
lecsap majd rá.
Na persze! A szokásos ingatlanügynöki sóder.
– Fogadni mernék, hogy van más érdeklődő is – jegyezte meg Dex.
 – Igen, van. Rengeteg érdeklődőnk volt már.
– És milyenek a szomszédok?
A nő rutinszerűen válaszolt:
– Úgy tudom, nagyon jó fejek.
– Milyen szerencse! Csodálkoztam volna, ha nem ezt hallom magától.
Az irónia ellenére az ügynök szeme felcsillant:
– Ezek szerint komolyan érdekli a dolog?
– Elképzelhető – felelte Dex. – Erre majd visszatérünk. Előbb még meg kell
néznem valamit.
– Most meg hová megyünk? – érdeklődött Alice, ahogy a férfi leparkolt a The
Saucy Swan nevű fogadó előtt. Mintha valami különleges válaszra számítana.
– Ellenőrizzük a környékbelieket – magyarázta Dex, de amint kimondta, már
sajnálta is, hogy többes számot használt, hiszen azzal a lányt is bevonta a
terveibe. – Gyere, nézzünk körül, hogy kiderüljön, mennyire barátságosak a
helyiek.
A választ nemsokára meg is kapta. A helybéliek egyáltalán nem voltak
barátságosak. Teljes kudarcba fulladt, amikor a bárpultnál megpróbáltak velük
valamilyen társalgásba bonyolódni. A nyugdíjas korú, mogorva triót minden
bizonnyal sokkal jobban érdekelte a sörivás. Az egész úgy hatott, mintha egy
zsúfolt privát partira csöppentek volna be. Csak a pultoslány bizalmas kacsintása
biztosította Dextert, hogy nem minden helybéli olyan látványosan barátságtalan,
mint ez a három fickó.
Miután felhagytak a próbálkozással, kiültek Alice-szel a fogadó előtt álló
faasztalhoz.
– Mondhatom, elbűvölőek – jegyezte meg Alice.
Amikor a pultoslány kijött, hogy leszedje a szomszédos asztalokat, Dex
odahívta.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze, drágám! A válaszom pedig az, hogy: igen, szingli vagyok. Ez jó hír,
nem igaz?
Dex vigyorgott. A nő a harmincas éveiben járhatott, de a ruházata és a
hatalmas, csillogó fülbevalója alapján tizennyolcnak próbált tűnni. – Ez tényleg
jó hír! De lenne még egy kérdésem: mivel sikerült magamra haragítanom azokat
a srácokat odabent?
 – Arra a három vén trottyra gondol? Nehogy már magára vegye! Ők
gyakorlatilag mindenkit utálnak. A legjobban azonban az olyanokat, mint
maguk.
Alice döbbenten hallgatta.
– Az olyanokat, mint mi? Hát ez meg mit jelentsen?
– A magukfajta városi népséget. Akik leszáguldanak ide egy luxusautóban,
csak azért, hogy keressenek egy házat, ahová néhány havonta odadugják a
képüket, de csak ha jó az idő.
– És honnan tudja, hogy mi ilyenek vagyunk? – érdeklődött Alice.
– A luxusautó már ott áll – emelte meg a ceruzával rajzolt szemöldökét a nő a
Porsche felé. – A Gin Cottage előtt parkoltak le, amit húsz perc alatt megnéztek,
aztán idejöttek a fogadóba, hogy ellenőrizzék, megfelelünk-e az elvárásaiknak.
Nem kell ehhez tudósnak lenni, hogy kitaláljam, drágám.
Dexnek egyre inkább kezdett tetszeni a nő. – És azok ott bent ezért nem
szeretnek?
– Itt, Briarwoodban szerencsések vagyunk, mert nem jön erre sok hétvégi
turista. De néhány falu elég rosszul járt. Azokban rengeteg olyan ház áll hosszú
ideig üresen, amelyet városiak vettek meg… mint valami kísértetváros. Mi pedig
nem akarunk azzá válni.
– Világos – mondta Dex. – De hogy is mondta: Gin Cottage?
– Ja, igen, az a ház Dorothyé volt. Látták a borókákat a kertjében? A
termésükből gint főzött a konyhájában, és eladta a helyieknek. Halálos egy ital
volt. Néhányan meg is vakultak tőle.
– Ez komoly?
Alice szeme elkerekedett a szörnyülködéstől.
– Nem igazán. – A pultoslány szórakozottan folytatta: – De tényleg erős pia
volt, és ezért hívja mindenki a házat csak Gin Cottage-nak. Most már ezt is
tudják.
– Kösz. – Dex lehalkította a hangját, mert az ajtó kinyílt, és az egyik mogorva
nyugdíjas távozott a fogadóból. – De megtenné, hogy erről a beszélgetésről
hallgat a vén trottyok előtt?
– Semmi gond. Számíthat a diszkréciómra. Hé! – szólt utána a nő a férfinak,
aki épp a parkolón vágott keresztül. – Képzeld csak, apa! Ez fickó azt mondta
rád, hogy vén trotty vagy!
– Hát ezt is kösz! – mondta Dex, amíg a férfi megállt, és méltatlankodva
megcsóválta a fejét, mielőtt továbbindult.
– Nagyon szívesen. Nem maguk az elsők, és nem maguk lesznek az utolsók.
De mi a véleményük? – A nő átrakta a koszos poharakkal teli tálcát a másik
csípőjére. – Megveszik a Gin Cottage-ot?
Megint ez a többes szám.
– Talán igen. – Dex úgy döntött, hogy tetszik neki a nő. – És talán nem.
Amúgy mi a neve?
A lány erősen kihúzott szeme megcsillant.
– Az enyém? Lois.
 Ötödik fejezet

– Lois azt hiszi, van esélye nálad – csúsztatta Alice birtoklóan Dexter kezébe
a sajátját, útban a parkoló felé.
– Szerintem csak barátságos akart lenni.
– Ugyan már, hiszen annyira egyértelműen viselkedett! És most hová? – A
lány arcára értetlenség ült ki, amikor Dex elhúzott a kocsi mellett.
– Megragadta a fantáziámat az a sok borókabokor – magyarázta. – Szeretném
megnézni, mielőtt elmegyünk.
A Gin Cottage-hoz visszaérve végigmentek a ház mögé vezető kerti úton. A
kertet valamikor gondozhatták, de mostanra teljesen elburjánzott a növényzet: a
hátsó fal mentén pitypanggal volt teli a konyhakert, a gazzal benőtt ágyások
mellett metszésre szorultak a bokrok és a kis rózsalugas.
A borókabokrot a Google-ból kellett kikeresniük, hogy beazonosítsák.
Hamarosan meg is találták: a kertet határoló kerítés mellett álltak: három tüskés,
kanyargós törzsű örökzöld, rajtuk fürtökben csüngő, sötétszínű bogyók és
halványkék virágok.
– Úgy érzem magam, mint Alan Titchmarsh, az a híres kertész a tévében.
Dex lehúzta az egyik ágat, vigyázva, nehogy megszúrják a tűlevelek. Az
éretlenebb bogyók még zöldek voltak és kicsik. Leszedett egy nagyobb,
kékesfekete színűt, összenyomta a mutató- és a hüvelykujja között, és
megszagolta. Fenyőfára emlékeztető illata volt, mintha karácsonyfa és gin
keveredne benne. Dex nem bírt ellenállni, bekapta a bogyót, és megkóstolta.
Alice csak figyelte.
– Milyen íze van?
– Nem is tudom. Semmihez sem hasonlít, amit eddig ettem. Csípős és
száraz… – Fejét hátrahajtva próbált összpontosítani az ismeretlen ízvilágra.
– Olyan, mint a fenyő, de fura.
Ez volt az a pillanat, amikor Dex megpillantotta a levegőben felé repülő halat.
Hátraugrott, és félrerántotta Alice-t, miközben a hal nedves csattanással landolt a
kerti úton.
– Ááááá! – Visította el magát Alice fülsiketítő hangon. – Mi volt ez?
– Jaj, ne… basszus! – hallatszott egy női hang a kerítés túloldaláról.
– Nyugi, semmi vész – nyugtatta Dex Alice-t.
 Mert a hal természetesen nem az égből pottyant eléjük, hanem valaki átdobta
a bokrok felett, és ez a valaki őszintén bánta, amit tett.
– Már hogyne lenne baj? Akár meg is ölhetett volna ez az izé!
– Ugyan már! Semmi bajod.
– Az túlzás, hogy semmi bajom. Fúj! – Rázkódott össze a lány az undortól, és
a csupasz karját dörzsölgette. – Nézd meg, hogy lefröcskölt! Csupa halas víz
lettem.
– Én voltam, és nagyon sajnálom! Nem tudtam, hogy van odaát valaki. Azt
hittem, senki nincs a szomszédban.
Molly a legszívesebben elsüllyedt volna a szégyentől. Bármennyire is
csábította a gondolat, hogy visszarohanjon a saját házába, és bebújjon egy
szekrénybe, tudta, hogy szembe kell néznie a következményekkel.
Márpedig a következmények egyik fele elég dühösnek látszik, gondolta
magában, miközben elindult, hogy megkerülje a házat, és átmenjen a
szomszédba.
– Csak fogta magát, és átdobott egy halat a szomszéd kertjébe? – A lány
tekintete izzott az indulattól, ahogy az előtte fekvő haltetemre mutatott. –
Mindenemet telefröcskölte, ahogy földet ért! Undorító!
– Igaza van, és nagyon sajnálom. Ez a ház hónapok óta üresen áll. Láttam,
amikor korábban megálltak előtte kocsival, és megjelent az ingatlanügynök. De
azután mindenki elment. – Molly szörnyen szégyellte magát. – Nem vettem
észre, hogy visszajöttek.
– Szerintem borítsunk fátylat rá! Véletlen baleset volt. Bárkivel
megtörténhetett volna.
Mollynak úgy tűnt, hogy a felháborodott nő férjét vagy barátját kevésbé
viselte meg a dolog.
– Hogy te hirtelen milyen elnéző lettél! – csattant fel Alice, és szemrehányóan
nézett Dexterre.
Molly kénytelen volt belátni, hogy a nő indulatai jogosak. Elvégre őt
fröcskölte le a hal.
– Jöjjenek át, nálam lezuhanyozhat – kérlelte. – Nyugodtan megteheti!
– Nem akarok zuhanyozni. De azért átmegyek, hogy egy kicsit lemossam a
karomat. Egyébként ezt a halat itt akarja hagyni, az udvar közepén? – kérdezte
számonkérően Alice, miután elindultak Molly háza felé. – Iszonyatosan büdös
lesz.
 – Igen, tudom, azért dobtam át – felelte Molly határozottan, de aztán rögtön
meg is bánta, hogy ennyire őszintén válaszolt.
Miután bevezette váratlan vendégeit a házba, és a nőnek megmutatta a fürdőt,
Molly visszament a földszintre, és csatlakozott a férjhez.
– Nézze, tényleg nagyon sajnálom.
– Ugyan, már eleget szabadkozott. Alice miatt ne aggódjon. Ápolónőként
dolgozik, úgyhogy hozzá van szokva, hogy undorító dolgokat lásson.
Ahogy a férfi ezt kimondta, Mollyra villantott egy mosolyt, sötét szeme körül
finom ráncok jelentek meg, és a lány megállapította, hogy kifejezetten vonzó.
Korábban túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy a részletekre is figyeljen.
– Hát, köszönöm a megnyugtatást. De legalább a szabadnapján biztosan nem
akart undorító dolgokkal találkozni.
– Ez igaz. Ja, egyébként Dex vagyok.
– Én pedig Molly.
– Akkor kérdezhetek valamit? Ugye, az a hal már nem élt, amikor áthajította a
kerítésen?
Mollynak tetszett a férfi szarkasztikus stílusa.
– Biztosíthatom, hogy nem. És nem is igazán hajítottam. – Molly
összekulcsolta a két kezét, és kinyújtotta maga elé. – Inkább amolyan súlylökő
technikát alkalmaztam.
– Meg kell magyaráznia, hogy miért tette – húzott maga alá egy kerti széket
Dex. – Különben egész életemben hiányérzetem lesz.
A kérés jogosnak tűnt.
– Azt a halat az exbarátom fogta. Ajándékba hozta nekem. Csakhogy én
inkább levágnám a saját fülemet – magyarázta feldúltan Molly –, mint hogy
megsüssek és megegyek egy ilyen dögöt. Az a gond, hogy nem tudtam, hogyan
szabadulhatnék meg tőle. Mert a szemetet csak tíz nap múlva viszik el. Arra
gondoltam, így talán majd rátalál egy róka… egy szó, mint száz: nem volt jó
ötlet.
– És mi lesz, ha újabb érdeklődők nézik meg a házat?
– Hónapok óta senki nem nézte meg.
– Ennek az az oka, hogy a házra már volt egy komoly vevő, aki visszalépett –
magyarázta Dex. – A múlt héten kezdték csak újra hirdetni.
Molly megrázta a fejét.
 – Nem volt rá komoly vevő. Ezt az ingatlanügynök mondta maguknak, igaz?
– Igen, és a szavaiból úgy vettem ki, hogy szinte tolongtak az érdeklődők –
ráncolta a homlokát Dex. – Pedig a házzal nincs semmi baj. Hogyhogy nem volt
érdeklődő?
– Ezt most komolyan kérdezi? – Mégis, ugyan hol él ez az ember? Habár
ránézésre és a kocsijából ítélve Molly nagyjából sejtette a választ. –
Eszméletlenül drágán adják. Dorothy halála után a lánya kipofozta a házat, és
meghirdette eladásra, de nagyon felsrófolta az árát. A valós értékénél jó
ötvenezerrel többet kér. – Molly kis szünetet tartott. – Maga nem tartja túl
drágának?
Dex meglepettnek tűnt.
– Őszintén szólva nem. A londoni árakhoz viszonyítva egész jó vételnek
tűnik.
– Nekem elhiheti, hogy nem az. Bolond lenne, aki ennyit ad érte. De tényleg
meg akarja venni?
– Lehet… – A férfi szeme szórakozottan megcsillant. – Maga nem örülne, ha
megvenném?
– Miért ne örülnék?
– A kocsmában néhány öreg helybéli elég mogorván fogadja a hétvégi
turistákat. És én is az lennék.
Molly megvonta a vállát.
– Nyilván nem azért venné meg, hogy itt éljen. De van ilyen. Nekem csak
annyit ígérjen meg, hogy ha hónapokig felé se néz, nem szereltet be olyan
riasztót, ami egy légyzümmögésre is beindul.
– Megígérem – válaszolta Dex ünnepélyes hangsúllyal. – De ugye más
kifogása nincs?
– Nincs. Maga szimpatikusnak tűnik. Terveznek majd egész éjszakán át tartó,
hangos bulikat, amivel felverik a lakók csendjét?
– Elképzelhető.
– Hála az égnek! – kiáltott fel Molly. – És gondolja, hogy a felesége meg tudja
bocsátani, hogy kis híján megöltem egy hallal?
– Alice miatt nem kell aggódnia. És nem a feleségem.
Ahogy Dexter ezt kimondta, alig észrevehetően megrázta a fejét, ezzel
sejtetve, hogy a kapcsolatuk nem lesz tartós. Molly közben azt találgatta, milyen
is lehet ez a férfi: könnyed stílus, csillogó barna szempár, tömött pénztárca…
mindez egy olyan ember képét festette elé, aki hozzá van szokva, hogy
megkapja, amit és akit csak akar.
A kocsiját viszont enyhén szólva túlzásnak találta. Mert tetszhetne-e bárkinek,
aki csak kicsit is normális, egy kanárisárga Porschéval száguldozó férfi?
– Egyébként miért jöttek vissza újra? – kérdezte Molly témát váltva, majd
még pajkosan hozzátette: – Szeret kertészkedni?
– Megtudtam, hogy a házat Gin Cottage-nak hívják. És meg akartam nézni a
borókabokrokat. – Dexter fintorogva megrázta a fejét. – De nagyon fura íze van
annak a bogyónak.
– Uramatyám, csak nem evett belőle? – szörnyülködött Molly. – Ez komoly?
Tényleg lenyelt egy olyan bogyót?
– Csak egyetlenegyet! – A férfi ijedtnek tűnt. – De hiszen… ezt főzéshez is
használják.
– Főzéshez igen! Mert csak főzve fogyasztható. Nyersen nem szabad
megenni!
– A fenébe, nem tudtam, hogy mérgező.
– Azért nincs nagy baj – nyugtatta Molly mosolyogva. – A borókabogyó nem
mérgező, csak nem tanácsos nyersen fogyasztani.
– Na, mi az ábra? – érkezett meg Alice, akinek két karja még mindig élénk
rózsaszínűnek tűnt a sok sikálástól.
– Ez a nő először csaknem megölt minket egy hallal. – Dex színpadiasan a
mellére tette a kezét. – Aztán kis híján infarktust hozott rám. Azt hiszem, ez is
része annak a tervnek, amellyel megpróbálják távol tartani a faluból a
betolakodókat.
– Betolakodók… Ez jó! – kiáltott fel lelkesen Molly. – Jól hangzik. Olyan
regénybe illő…
– Inkább mesébe illő – kontrázott rá Dex.
Alice úgy nézte őket, mint egy nyűgös kisgyerek, aki nem akar osztozni a
kedvenc játékán. Megcibálta Dex ingujját, és noszogatni kezdte:
– Most már a kertet is megnéztük. Nem indulhatnánk végre?
Dex egyetlen szót sem szólt, mert nem volt rá szükség. Molly leolvasta az
arcáról, hogy mit gondol Alice kisajátítási törekvéséről. Látta rajta, hogy nem
tetszik neki. Másképp fogalmazva: ha a barátnő születésnapja néhány hét múlva
esedékes, Dextertől nem reménykedhet ajándékban.
– Persze, indulhatunk.
Dex ezután Mollyhoz fordult, és megköszönte, hogy Alice használhatta a
fürdőszobáját.
Alice hitetlenkedve hápogott.
– Nagyon szívesen – felelte Molly, igyekezve megőrizni a komolyságát.
Dex csillogó szemmel tette még hozzá:
– Nagyon örülök ennek az… érdekes találkozásnak.
Ez a fickó a „végtelenül veszélyes” férfiak kategóriájába tartozik, döntötte el
magában Molly: ha valaki van olyan őrült, hogy kikezd vele, számíthat rá, hogy
biztosan összetöri a szívét. Másfelől viszont, ha a kapcsolatból sikerül kizárni a
romantikát, hihetetlenül szórakoztató társaság lehet.
– Részemről a szerencse – felelte Molly, és azon tűnődött, vajon tényleg
megveszi-e a házat. – De ne feledje, amit mondtam: bolond volna megadni azt
az árat, amit a házért kérnek.
 Hatodik fejezet

A partit egy Notting Hill-i házban tartották valakinél, akinek Dex nem
emlékezett a nevére, de ez nem is volt lényeges. Az illető hatvan év körüli
lehetett, és a szemfelvarráson frissen átesett páciensek furcsán riadt kifejezése ült
az arcán. A lakása azonban gyönyörű volt, és bölcs előrelátással rengeteg csinos
lányt is meghívott.
Dex töltött magának egy újabb italt, hangosan szólt a zene, és mindenki
önfeledten táncolt. A mai estét otthon töltötte volna, ha Rob és Kenny a
munkahelyéről nem beszélik rá, hogy tartson velük.
– Nem maradhatsz otthon! – nézett rá hitetlenkedve Kenny. – Lehet, hogy ez
lesz az év legjobb partija.
– Vagy talán az az éjszaka, amikor az életed örökre megváltozik – tette még
hozzá Rob.
Ami az igazat megvallva nem tűnt túl valószínűnek, de könnyebb volt igent
mondani, mint nemet. Ahogy Kenny fogalmazott: így legalább biztos lehetett
benne, hogy nem tölti egyedül az éjszakát.
Egy biztos: még egy órácska, még néhány ital, és akár bulihangulatba is
kerülhet.
És mit tesz isten, egy óra múlva az alkohol hatni kezdett, elmosta a hosszú,
stresszes nap fáradalmait, és kellően emelkedett hangulatba hozta Dextert. A
toleranciaszintje is kifejezetten megnőtt. Egy Bibi nevű, félelmetesen csinos lány
hosszasan magyarázta neki a neve jelentését, Dex pedig érdeklődve, türelmesen
hallgatta, és még csak meg sem lepődött.
– Tudod, mint a bibi, ahogy a gyerekek mondják. – A lány elbűvölően
rebegtette a pilláit. – Te nem így mondtad gyerekkorodban, amikor felhorzsoltad
a lábad? Van egy bibim!
– De igen, tényleg! – bólogatott Dex. – Azok a régi szép idők. És egyébként
mit dolgozol?
– Találd ki!
– Fogalmam sincs. De biztos meg fogsz lepni.
Ha a lány azt mondja, hogy idegsebész, akkor tutira meglepi. Vagy
matektanár. Vagy kecskepásztor… na, azzal aztán tényleg megdöbbentené!
– Marketingterületen dolgozom – mondta Bibi, és a mondat végén enyhén
felvitte a hangsúlyt, mintha ez valami titokzatos munkakör lenne. – És szoktam
modellkedni is. Szerinted jó alakom van?
– Hát persze!
A lány szűk, világoskék szaténruhát viselt, és ilyen kérdéseket csak olyan
lányok tesznek fel, akik biztosak benne, hogy tökéletesek.
– És a cicim is tetszik?
– Tessék?
– Tetszik a cicim?
Na jó, ez azért már talán túl sok a nyitottságból és az őszinteségből. Dex
igyekezett megfontolni a választ:
– Hát… egész jónak tűnik.
– Nem túl nagy? Tudod, nem akartam túlzásba esni. – Bibi a kezével
gesztikulálva magyarázott. – Mármint az olyan gáz, nem? Szerintem jó
méretválasztás volt – nyomta ki büszkén a mellét. – Nyolcvan DD. Ugye,
tökéletes? Novemberben csináltattam meg, és karácsonyra már be is gyógyult.
Most komolyan erről beszélgetnek?
– Aha – felelte Dex –, még szerencse!
– Tudod, ezek sokkal jobbak az előzőnél. Az olyan furán csomósodott. Ez
meg olyan puha. – Bibi vékony, felékszerezett ujjaival mutatta a lágyságot, majd
vidáman hozzátette: – Ha akarod, megfoghatod!
A lány fojtogató illatú parfümöt viselt, a szobában pedig túlságosan meleg
volt. Dex látta, hogy sokan kimentek cigizni a tetőteraszra.
– Kösz, de azt hiszem, most inkább kimegyek, és szívok egy kis friss levegőt.
– Mielőtt a lány még felajánlhatta volna, hogy elkíséri, felemelt kézzel jelezte,
hogy nem kell. – Majd később találkozunk, oké?
Az igazat megvallva a tetőteraszon kissé túlságosan is friss volt a levegő.
Február derekán jártak, és a környező háztetőkön csillogott a dér. A vendégek
kisebb csoportokban tartották melegen egymást, villámgyorsan elszívták a
cigarettájukat, és máris visszamentek, ahogy feltöltötték magukat nikotinnal.
Dex nem dohányzott, csak megállt a terasz szélén, és a kilátást nézte. Az égen
rengeteg csillag ragyogott, és a hold kifli alakú volt. A függönytelen ablakokból
bepillantást nyerhetett mások életébe. Az utca túloldalán a gyerekét ringatta
álomba egy rózsaszín pongyolát viselő nő – talán a partiról áthallatszó hangos
zene ébreszthette fel a kisbabát? Egy másik házban az egész család a tévé előtt
ült, de nem tévéztek, hanem mindannyian a telefonjukkal vagy a laptopjukkal
bíbelődtek. A szomszédjukban pedig egy túlsúlyos férfi állt egy nyitott
hűtőszekrényajtó előtt, és sebtében kanalazott valamit, miközben időnként lopva
hátrapillantott a válla felett. Valamivel távolabb, egy másik lakásban, a
hálószobában egy lány épp hajat szárított, majd furcsa grimaszokat vágva
vizsgálgatta magát a tükörben.
– Meglepetés! – kiáltott fel hirtelen egy hang, és Dex füle mellett karkötő
csilingelt, ahogy a szemét valaki játékosan eltakarta.
Tudta, hogy nem Bibi áll a háta mögött, mert a parfümje nem volt olyan
émelyítő, és a hátának feszülő mell is kisebbnek tűnt.
– Tudom, hogy ki vagy – hazudta Dex, és mosolyogva lefejtette magáról a
lány kezét, majd lassan megfordult…
Carla.
Várjunk csak, Carlának hívják? Vagy Carinának?
Nem, az első lesz az. Carla.
Vagy talán mégsem…
– Mi újság, drága? Olyan rég láttalak! – nyomott két puszit a lány arcára. –
Fantasztikusan nézel ki, ahogy mindig!
De ahogy kimondta ezeket a szavakat, abban a pillanatban meg is bánta. Pedig
az összes lány ezt szereti hallani. Dex időnként úgy érezte magát, mint egy
színész, aki túl régóta játssza ugyanazt a szerepet. Ezek a mondatok szinte
automatikusan jöttek, függetlenül attól, hogy komolyan gondolta-e őket vagy
sem.
Bár a jelen esetben kétségtelenül így volt. Carina – vagy Carla? – feltűnő
barna szépség volt tökéletes gyöngyfogsorral és különlegesen domború
arccsontokkal.
Ha még egy névvel ellátott nyakláncot is viselne, az maga lenne a tökély.
– Két puszi? Mégis ki vagyok én, a nénikéd? Gyere csak közelebb.
A lány játékosan közelebb vonta, és hosszú másodpercekig az ajkához préselte
a száját.
– Annyira örülök, hogy látlak – szólalt meg Dex.
– Csak fel kellett volna hívnod.
– Mit is mondhatnék, drága. Tiszta őrültekháza volt.
– És, gondolom, elvesztetted a számomat.
Dex bólintott.
 – El én. Mea culpa. Elhagytam a mobilomat egy taxiban.
– És a nevemre emlékszel még?
– Tessék?
– Már kétszer is drágámnak szólítottál. Gondolom, ezzel próbálod leplezni,
hogy elfelejtetted a nevemet.
– Hogy felejtettem volna el – ült ki Dex arcára a széles mosoly, hiszen
voltaképp mindig is szerette a kihívásokat.
– Pedig szinte biztosra veszem, hogy nem tudod.
– De igen, tudom.
Most már egész izgalmas ez a játék.
– Elszámolok háromig. – A lány összeszűkített szemmel nézett rá, ami azt
jelezte, hogy Dexter veszélyben van. – Egy… kettő…
– Igazán nem szép, hogy képes vagy feltételezni, elfelejtettem a neved.
– Kettő és fél…
– Jobban kellene bíznod bennem. Drágám…
– Kettő és háromnegyed…
Amikor valaki kettő és háromnegyedig eljut, gondolta magában Dex, akkor
nyertem.
– És mi lesz, ha eltévesztem?
– Akkor nagy bajban leszel.
Hát legyen! Próba, szerencse:
– Azért le ne lökj a tetőről… Carla.
A lány rezzenéstelen tekintettel nézett rá. Dexterben egy pillanatra felötlött,
hogy esetleg tényleg megteszi. Ám Carla arcán a következő pillanatban
megkönnyebbült mosoly jelent meg.
– De gonosz vagy! Az előbb egy pillanatra tényleg azt hittem, nem emlékszel.
– Jobban kéne bíznod az emberekben – felelte Dex.
– De miért álldogálsz itt kinn, a hidegben? Nem is dohányzol.
Dex megvonta a vállát.
– Ide menekültem valaki elől. És gyönyörködöm a kilátásban. Nézd! – Azzal
megfordult, és megmutatta Carlának a kivilágított szobákat az utca túloldalán. –
A mások élete. Te nem vagy rá kíváncsi?
 – Őszintén? Nem, egyáltalán nem vagyok. – Carla a férfi dereka köré fonta
karját. – A mások élete szinte mindig unalmas. Engem sokkal jobban érdekel a
tiéd. Mi történt veled mostanában?
– Figyelj, ő velem van! – szólalt meg mögöttük Bibi pengeéles hangon.
– Tényleg?
Carla megfordult, és felvont szemöldökkel nézett Bibi szoláriumbarna
dekoltázsára, de a kezét azért elvette Dex derekáról.
– Igen, tényleg. – Bibi arcán diadalmas kifejezés ült.
Dex óvatosan válogatta meg a szavait:
– Azért azt nem mondanám, hogy együtt voltunk. Csak beszélgettünk.
– Te velem voltál, amikor beszélgettünk – erősködött Bibi. – Ott bent, a
lakásban. Azt mondtad, tetszik a cicim.
– Nem! – Dex látta, hogy Carla mindkét szemöldöke magasra szalad. – Te
csak megkérdezted, hogy tetszik-e.
– És te azt mondtad, hogy igen! – felelte Bibi egyre hisztérikusabban.
– Mert nem tudtam, mi mást mondhatnék. Elvégre azt nem mondhattam, hogy
nem tetszik, igaz?
Hűha, ezt nem kellett volna ilyen hangsúllyal mondani!
– Szóval hazudtál? Azt akarod mondani, hogy nem tetszik a cicim? – Bibi két
kezébe fogta hatalmas mellét, és hitetlenkedve nyávogott tovább: – Ez itt hatezer
fontomba került!
Micsoda kínos helyzet. Abban a pillanatban minden szempár rájuk
szegeződött a teraszon.
– Úristen! – szólalt meg Carla, és Bibi felé intézte a szavait. – Ha hallanád
magad! Van róla fogalmad, milyen nevetséges vagy? Miért érdekelné Dexet egy
olyan lány, mint te?
– Nem is tudom. Talán mert klasszisokkal jobban nézek ki, mint te, és nekem
nagyobb a mellem. – Bibi kihúzta magát, és a fejét hátravetve, indulatosan
hozzátette: – És én ráadásul nem vagyok olyan beképzelt kurva, mint egyesek.
A többi vendég megbabonázva bámulta őket, mert nem akartak hinni a
szemüknek és a fülüknek. Aztán többen nevetésben törtek ki. Dex azon tűnődött,
mitévő legyen, és eszébe jutott, hogy csak vele történhet meg az, hogy egy
Notting Hill-i elegáns lakásban tartott partin egy tévés valóságshow jelenetei
zajlanak körülötte. Amikor a zsebében megszólalt a mobil, felsóhajtott a
megkönnyebbüléstől – bárki volt is a vonal másik végén, nem sejthette, de aznap
este megmentette az életét. Ezt a hívást ugyanis ürügyként használhatja majd a
gyors távozásra.
– Inkább vagyok beképzelt kurva – vágott vissza Carla megvetően –, mint egy
ribanc olcsó ruhában.
– Hékás, mi folyik itt? – rontott ki Kenny a teraszra, egyik karjában egy
hangosan vihogó szőkével, a másikban egy üveg pezsgővel, és szemügyre vette
a frissen kialakult patthelyzetet. – Dex, te vén lókötő! Már megint benne vagy a
csávában?
– Jól hallottam, Dexet mondtál? – Egy vihogó, szőke nő hunyorogva nézett
szét a teraszon, majd felkiáltott: – Úristen, ez tényleg ő! Te vagy Dexter Ross!
Dex, te hazug szemét, aki azt ígérted, hogy felhívsz, aztán eltűntél, mint szürke
szamár a ködben!
Hoppá! Ideje olajra lépni. Dex előkotorta zsebéből a még mindig csengő
mobiltelefont, gyorsan fogadta a hívást, és vidáman beleszólt:
– Halló!
 Hetedik fejezet

– Én olyan munkát akarok végezni, mint maga – magyarázta nagy hévvel

Alfie, Molly legújabb tanítványa. – Mert, ugye, nem nehéz a munkája? Jobb,
mint a szupermarket parkolójában bevásárlókocsikat tologatni. Azt hat hétig
csináltam, és nagyon eluntam. Szívesebben ücsörögnék, és rajzolgatnék én is.
Molly mindig igyekezett bátorítóan és lelkesítően viselkedni, a tizenhat éves
Alfie-nek azonban szerencsére halvány gőze nem volt a valóságról. Amíg az
osztály többi tagja szedelőzködni kezdett és indulni készült, Molly csak annyit
mondott:
– Ma nagyon szépen dolgoztál. Csak így tovább, gyakorolj!
– Van érzékem a rajzoláshoz, a legutóbbi vizsgán egész jó jegyeket kaptam –
mosolygott Mollyra a fiú.
– Akkor beszél az újságnál a főnökével, és megkérdezi, hogy van-e náluk
valami munka? Mert ilyen időben nagyon utálok a szabadban dolgozni.
– Az a helyzet, Alfie, hogy sokan szeretnének újságnál dolgozni…
– Ezt én is tudom. – A fiú sértett, „nem vagyok hülye” arcot vágott. – Ezért
kérem, hogy szóljon néhány szót az érdekemben: mondja el, milyen szépen
rajzolok, és kérje meg, hogy vegyenek fel.
– Gyere, Alfie, ideje indulni! – Celeste, aki jól ismerte Alfie szüleit,
meglengette előtte a kocsikulcsot. – Szakad az eső, úgyhogy elviszlek hazáig!
Miután mindenki elment, Molly rendet rakott a teremben. Való igaz, a
legtöbben tényleg azt hitték, hogy könnyű munkája van. Mollynak ugyanis
naponta megjelenő, tréfás képregénysorozata volt egy újságban. Azt hitték, csak
papírra firkál néhány egyszerű vonalat, ami, valljuk be, nem tarthat tovább egy
óránál. Ez aztán tényleg nem sok! Aztán amikor megtudták, hogy Molly kis
képregénysorozata a világon vagy egy tucat másik újságban is meg fog jelenni…
az már biztosan kész aranybánya. Molly tehát dúskál a pénzben. Övé a világ
legjobb melója.
És ez a munka valóban nem volt rossz, de csöppet sem könnyű. Molly éveken
át gyakorolt, és tökéletesítette magát, megállás nélkül ontotta a
képregényötleteket, de egyik lapnak sem kellett. Aztán a Boogie és Boo végre
meghozta az áttörést, és élete legjobb pillanata volt, amikor először látta
nyomtatásban megjelenni a saját munkáját. A képregény főszereplője Boo, a
felszínes és trendi kaliforniai lány, illetve Boogie, az imádott, csintalan és
világlátott kutyája. A szókimondó csivava és hiszékeny gazdája közötti
párbeszédek belopták magukat az olvasók szívébe, pozitív visszajelzéseket és
egyre nagyobb érdeklődést keltettek. Egyre-másra jöttek a megrendelések a
többi laptól.
Mindez azonban azzal is járt, hogy az emberek azt gondolták, Molly most már
milliókat keres. Pedig a valóságban a honorárium éppen hogy elegendő volt a
túlélésre. Molly ezért kénytelen volt azzal kiegészíteni a fizetését, hogy esti
órákat tartson karikatúra- és képregényrajzolásból. A tanításból sem jött össze túl
sok, de még ez a kevés is számított. Ráadásul élvezte a munkát: a tanítványai
szerettek Briarwoodba jönni, elfoglalni helyüket Frankie télikertjében, ahol
rajzolás közben megbeszélték a héten történteket. Fecsegő, nyitott kis csoport
volt, szívesen jártak a hétfő esti órákra, még ilyen pocsék időben is.
Te jó ég, hogy esik odakint, most aztán jól rákezdett, gondolta Molly.
Összegyűjtötte az üres csészéket és az ott felejtett ceruzákat, miközben arra
gondolt, bárcsak hozott volna magával ernyőt. A múlt heti jeges, fagypont körüli
hőmérsékletet ma reggel viharos szél és zuhogó eső váltotta fel. De itt maradt
egy bőrkesztyű… biztosan Celeste hagyta itt.
A külső ajtót ekkor valaki hangosan kinyitotta, majd becsapta, Molly pedig
fogta a kesztyűt, hogy visszaszolgáltassa gazdájának. Amikor azonban az ajtó
felé fordult, nem Celeste-et látta maga előtt. Egy férfi állt az ajtóban, bőrig ázva,
a haja vizesen simult a fejére, és az arcán esőcseppek csorogtak végig.
– Jó estét, ugye nyitva vannak? Szeretnék egy kávét.
Ez most komolyan gondolja? Mégis, hogy képzeli, hogy hétfő este kilenckor
egy kis falusi kávézó még nyitva tart?
– Elnézést – felelte Molly –, de a kávézó már zárva.
– Ó, bocs! Csak láttam, hogy még ég a lámpa, és nemrég kiment innen néhány
ember.
– Igen, mert ma órát tartottam.
– Értem.
– A Swanban még kaphat kávét.
A férfi halványan ismerősnek tűnt, de Molly nem tudta megmondani, hogy
honnan.
– Nem akarok bemenni a fogadóba. De mindegy, azért köszönöm – felelte a
férfi.
Csak miután távozni készült, és Molly más megvilágításban is megpillantotta
az arcát, akkor esett le neki, hogy ki az.
– Ó, te jó ég, maga az? Ilyen vizesen nem is ismertem meg!
Ahogy ezt kimondta, zavartan állapította meg, hogy a férfi sem ismerte fel őt.
Molly viszont nem hivatkozhatott a saját esetében vizes hajra. De ez a férfi
egyáltalán nem úgy viselkedik, mint amikor a legutóbb látta. Hacsak nincs egy
komoly, mogorva ikertestvére…
– Elnézést, nem értem…
– Nem emlékszik a halra? – Te jó ég, ez még mindig nem érti. Molly máris
sajnálta, hogy belekezdett, de gyorsan folytatta: – A levegőben repülő halra, ami
lefröcskölte a barátnőjét? Én vagyok a szomszéd!
A férfi behunyt szemmel forgatta a fejét.
– Hát persze hogy emlékszem! Elnézést.
De mégis, mi baja lehet? Csak nem beteg? Vagy be van drogozva? Nyolc
hónap telt el a repülő hal balesete óta. Egy héttel az első találkozásuk után azon a
napsütéses vasárnapon, június végén levették a házról az „eladó” táblát, és Molly
alig várta, hogy ismét találkozhasson az új szomszéddal.
De a találkozás nem következett be. Helyette felvonult egy sor átalakító-
brigád, és a házat felújították. A munkálatok október végéig tartottak, aztán a
munkások eltűntek, és a ház azóta gyakorlatilag üresen állt. Dexter valójában
kétszer is járt ott ez idő alatt, de Molly egyik alkalommal sem volt otthon. Aztán
hallotta valakitől, hogy az új tulaj egy-egy hölgyismerősével lejött, sőt el is vitte
őket a Swanba. A férfi minden szempontból kedves volt és barátságos, zárásig
maradt, és az összes női törzsvendéget levette a lábáról. Másnap beindította a
Porschéját, és hangos zúgással visszarobogott Londonba.
Az első alkalommal egy tizianvörös szépség kísérte el. Másodjára egy formás
kis barnát hozott magával.
A Gin Cottage tehát nagyjából ennyi ideig volt lakott, eltekintve még egy múlt
heti látogatástól, amelyet egy nő tett egy kisbabával. Molly azon a napon otthon
volt, és látta, amint a látogató Ford Escortja megáll a ház előtt, kipakol néhány
dolgot a csomagtartóból, majd bemegy. Néhány órával később újra előbukkant a
kisbabával, és visszaszállt a kocsijába. Amikor észrevette az őt figyelő Mollyt,
leengedte az ablakot, és vidáman, kedvesen kiszólt rajta:
– Ne aggódjon, nem vagyok betörő!
Aztán elhajtott.
De akkor mégis, mitől került a férfi ilyen állapotba? Vajon a nő egy mellőzött
ex lett volna? Lehet, hogy teljesen feldúlta a házat? És az is lehet, hogy talán az
övé a gyerek?
Lehet, hogy épp most tudta meg?
– Várjon csak egy kicsit – szólt utána Molly az induló Dexnek. – Jól van?
Ez persze „A hónap legostobább kérdése” kategóriát ütötte meg, de most már
mindegy, feltette.
– Jól vagyok.
– Pedig nem úgy fest. Csak nem beteg?
A férfi a fejét rázta.
– Ha akarja, nekem elmondhatja. Nem adom tovább senkinek. – Vajon most
azt hiszi, hogy egy kíváncsi pletykafészek vagyok? – Ugye, nem a babáról van
szó? – tette hozzá Molly.
– Hogy micsoda? – fordult a lány felé Dex, és a tekintetéből fájdalom áradt.
– Sajnálom, csak segíteni akartam. A múlt héten láttam itt őket – magyarázta
Molly. – A nőt a piros Ford Escorttal. Volt vele egy kisbaba is. Bement a házba,
ott eltöltött egy kis időt, fogalmam sincs, mit csinált. Csak az ablakból láttam…
– A lány aggódva elhallgatott, mert látta, hogy a férfit a sírás kerülgeti. – Tudja,
mit? Mégiscsak készítek egy kávét. – Elvégre ezért jött be, nem igaz?
– Hagyja csak! Már zárva vannak.
– Ne vicceljen! Látom, milyen állapotban van. – Dexter bőrig ázott és
reszketett a hidegtől. Miután Molly megállapította, hogy a férfi mégsem egy
zavarodott elmebeteg, kezét nyújtva elkérte a kabátját: – Először is vegye le a
kabátját!
A kabátról lecsöpögő víz kisebb tócsát hagyott a padlón. Molly lehúzta
Dexterről, aztán felakasztotta száradni a radiátor előtt álló szék támlájára.
– És most várjon, mindjárt hozom a kávét. Tejjel, cukorral?
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a férfi nem emlékezne, mivel szokta inni a
kávéját. Aztán bólintott.
– Tejjel és két cukorral kérem.
 Nyolcadik fejezet

De mégis mit keres itt? Dexter hallgatta a konyha felől kiszűrődő kávéfőző
sziszegő, bugyborékoló hangját. A jó ég tudja, mit gondolhat róla most ez a lány.
De muszáj volt eljönnie, és otthagyni mindent, aztán az ösztöne az M4-esen
Briarwood felé vezette. De nem, mégsem az ösztöne súgta, mert Dex pontosan
tudta, miért jött ide.
Dexter leült a székre, amelynek támláján a kabátja lógott, és belenyúlt a bal
zsebébe. Ahogy kihúzott belőle egy zsebkendőt, valami más is a kezében
maradt.
Jéghideg tenyerébe fogta a tárgyat, és szemügyre vette. Mikor is vásárolta?
Valamikor karácsony előtt. A tárgy durván egy centiméter átmérőjű volt,
aranyból készült: egy karkötőre való medál, amely egy lapáton ülő békát
ábrázolt. A Savoyban eltöltött pompás vacsora után Dex épp a Burlington
Arcade üzletsora előtt sétált el, amikor felfigyelt erre a medálra egy ékszerbolt
kirakatában, ahol a mellette lévő polcon elhelyezett Patek Philippe órát nézte
meg. Közeledett már a karácsony, és még nem vett ajándékot senkinek. Ám ez a
békás medál valahogy különlegesnek tűnt, tetszett neki, s Laurának, a
testvérének volt egy ilyenféle medálokkal teli karkötője, amelyet neves
alkalmakon viselt. Dex bement az üzletbe, és megvette. Sok lány inkább valami
csillogó gyémántokkal kirakott ékszernek örült volna, nem egy aranybékának, de
a férfi tudta, hogy a nővérének tetszeni fog.
És igaza is lett. Amikor Laura karácsony napján kinyitotta az ékszeres
dobozkát, magánkívül volt az örömtől… aztán Dexter észrevette, hogy a testvére
karkötője nem is aranyból, hanem ezüstből készült.
– Nem baj! – erősködött Laura, elnevetve magát az öccse arcára kiülő
kétségbeesés láttán. – Nekem így is tetszik! Nem kell mindig mindennek
passzolnia. Azzal odaemelte a békamedált a csuklóján csörgő ezüst karkötőhöz.
– Cuki!
– Nem hordhatod így. – Dex el sem akarta hinni, hogy ekkorát hibázott. –
Hülyén nézne ki. Majd veszek helyette egy ezüstöt.
– Dex, ezt nem lehet kicserélni, ez egy Viktória korabeli ékszer. Egy
antikvitás.
Lauránál makacsabb embert még nem látott a föld. Csupán egyetlen módon
lehetett rávenni, hogy ne viseljen aranyat egy ezüst karkötőn.
– Nos, tévedsz – hazudta az öccse –, mert volt az üzletben egy ugyanilyen
medál ezüstből. Úgyhogy kicserélem arra.
Mi tagadás, Dexter se ment a szomszédba egy kis makacsságért.
– Igazán? – derült fel Laura a megoldás hallatán, majd átadta Dexnek a
medált. – Így már egészen másképp hangzik. Vidd vissza, és cseréld ki a
másikra.
Dex örült, hogy végül mégis győzött, de közben törte a fejét, honnan kerít
majd egy ötvöst vagy ékszerészt, aki legyártja neki az ezüstbékát. Elvégre nem
lehet túl nehéz másolatot készíteni róla. Talán nem lesz antik darab, de Laurát ez
nem fogja érdekelni. Sőt ha nem mondja el neki, talán nem is jön rá.
Dexter végül nem vette a fáradságot, hogy elkészíttesse a másolatot, most
pedig már nem is lesz rá szükség. Mert mindig annyira elfoglalt volt, teljesen
kiment a fejéből, hiszen annyi minden történik folyton az életében…
Elég, hagyd abba! Ne gondolj rá!
Közben a lány visszajött a kávéval, de az már nem is tűnt olyan jó ötletnek.
Dex gyorsan visszatömte a zsebébe a medált, és egy zsebkendővel megtörölte a
szemét. Igyekezett egyáltalán nem gondolni semmire, csak épp nem volt az
agyán kikapcsológomb.
– Köszönöm – vette át a kávét remegő kézzel, majd azonnal kilöttyintette a
padlóra.
Lehajolt, hogy a zsebkendőjével feltörölje, amivel újabb adagot csöpögtetett
ki.
– Hagyja csak! Nem számít. Igya meg a kávét – nyugtatta a lány – Úgy tűnik,
szüksége van rá.
– Maga Molly, ugye? – ötlött fel hirtelen Dex fejében a név.
– Nem gondoltam, hogy emlékszik rá.
Ezzel már sikerült is egy kicsit kizökkenteni Dexet.
– Tudja, volt egy Molly nevű aranyhalunk, azért emlékszem.
– Nos, sok tekintetben én is hasonlítok egy aranyhalra.
– Csak ma este érkeztem. Teljesen elfelejtettem, hogy a házban nincs semmi.
Kivéve talán egy üveg skót whisky maradékát. Azt rögtön meg is ittam. Aztán
rájöttem, hogy így már nem ülhetek kocsiba, hogy elmenjek bevásárolni. – Dex
méltatlankodva rázta meg a fejét. – Kéne ide egy éjjel-nappali.
– Ez nem egy nagyváros.
– Vettem észre. Mégis milyen messze kell mennem, hogy találjak ilyenkor egy
nyitva tartó üzletet?
– Néhány mérföldnyire van egy – vonta meg a vállát Molly.
– És elvinne odáig kocsival? Kifizetem a fuvart. Az én kocsimmal is
mehetünk.
– Ne aggódjon, van otthon nálam tartalék. Majd adok, amennyire ma este
szüksége lehet, aztán holnap egyedül is el tud menni. – A lány kis szünet után
folytatta: – Vagy ha nem megy, akár én is elmehetek.
– Nem is tudom. Képtelen vagyok gondolkodni. Annyira tele van a fejem… –
Dexter észrevette, hogy a lány próbál kedvesen bánni vele, pedig fogalma sincs,
mi baja.
– Semmi gond. Majd holnap eldönti.
Dex annyira meghatódott a lány figyelmességétől, hogy hirtelen kifakadt
belőle: – A nővérem tegnap éjjel meghalt.
– Uramisten, ez borzalmas! – kapta a kezét a szája elé a lány. – Annyira
sajnálom!
Dex csak némán bólintott, nem bírt megszólalni. Ő is nagyon sajnálta. A sors
fintora, hogy felnőtt életében először azt kívánta, bárcsak a karjába zárná ez a
lány, és megölelné, csak úgy barátilag.
Laura ugyanis nyolc évvel idősebb volt nála, és a szüleik halála után anyja
helyett anyja lett Dexternek. Úgy érezte, mintha újra elveszítette volna a szüleit.
És igaz, hogy már harminckettő elmúlt, és meglett férfi, de ettől talán még
borzalmasabban érezte magát.
Molly, a szomszéd lány azonban nem ölelte meg. Ezt nem is várhatta.
– Talán beteg volt? – tette fel óvatosan a kérdést a lány. – Vagy hirtelen
történt?
– Hirtelen. Tegnap reggel még beszéltem vele telefonon, akkor még nem volt
semmi baja. Délután összeesett az utcán. Épp egy bankfiókból jött ki. Állítólag
agyvérzést kapott. Mire a mentősök kiértek, és bevitték a kórházba, már nem élt.
– Annyira sajnálom! – nézett rá a lány elszörnyedve. – Nagyon megrázó az
ilyesmi. Nem csoda, hogy sokkot kapott. Várjon egy picit… – Azzal eltűnt, majd
néhány másodperc múlva egy tekercs vécépapírral tért vissza. Letekert belőle
vagy egyméternyit, és átnyújtotta Dexnek. – Sírjon, amennyit csak akar. Adjon
ki mindent! Nem szabad elfojtani az érzelmeinket.
Dexter könnyei azonban elapadtak, csak a szeme égett a fájdalomtól. A férfi
szórakozottan végigszántotta kezével a haját, és ivott még egy korty kávét. Ha
legalább ki tudná verni a fejéből a bankfiók előtti jelenet elképzelt képeit: ahogy
Laura a földre zuhan, az aggódó bámészkodók körülállják, miközben a
közömbös járókelők elmennek mellette, az elengedett babakocsi pedig lendületet
kapva kigurul a forgalmas útra…
– Hány éves volt? – A lány hangja visszazökkentette Dextert a jelenbe. –
Fiatalabb magánál?
Tehát nem tudja.
– Idősebb – felelte Dex. – Őt látta itt a múlt héten. Laurát.
Mollyban ekkor tudatosult a felismerés, majd az újabb rémület.
– Hát ő volt az? A kisbabával? Te jóságos ég…
– Igen, tudom.
– Több gyereke is volt?
– Nem.
– Akkor szegény férje… vagy a párja…
– Az se volt. Csak ők ketten a lányával, Delphivel.
Molly lehunyta a szemét és megborzongott a történet hallatán.
– Ó, szegény kicsike! Őt csak a távolból láttam. Mennyi idős… hat hónapos?
– Nyolc. – Dexter torkát sírás kezdte szorongatni a gondolatra, hogy Delphi
anya nélkül nő majd fel. Úgy tűnt, hogy mégiscsak szüksége lesz a hosszú
vécépapírcsíkra. – Nyolc hónapos. A babakocsiban feküdt. A kocsi legurult a
járdáról, de valaki időben elkapta, mielőtt becsúszott volna egy teherautó alá.
Kész csoda, hogy a baba életben maradt. Én nem voltam ott – magyarázta Dex. –
A mentősöktől tudom csak, mi történt.
– Nem is tudom, mit mondjak – szólalt meg lesújtott arccal a lány.
Dex megint elfelejtette a nevét… aranyhal… Molly.
– Én sem.
– Ha minden olyan gyorsan történt, a nővére legalább nem szenvedett. – A
férfi arckifejezése láttán Molly még ügyetlenül hozzátette: – Nagyon sajnálom.
De talán egyszer majd megnyugtató lesz ez a gondolat.
– Talán igaza lehet. – A fal másik oldaláról hirtelen zajt hallottak, mire Dexter
felpillantott. – Mi volt ez?
– A barátnőm a szomszédban lakik. Övé a kávézó. Ha meglátja, hogy még itt
vagyok, lehet, hogy bejön. – Molly talpra emelkedett, és kivette Dexter kezéből
a csaknem üres kávésbögrét. – Talán inkább el akar menni?
 Dex leemelte vékony kabátját a széktámláról, Molly pedig felkapta a saját
ódivatú Barbour dzsekijét. Bezárta a kávézót, és együtt végiggyalogoltak a falun,
útközben elhaladva a Saucy Swan fogadó előtt. Ahogy átvágtak egy füves téren,
Dexter kabátja percek alatt újra csuromvizes lett, de ez most olyan
lényegtelennek és mellékesnek tűnt, hogy észre sem vette.
Laura meghalt. Hogy lehetséges? Nem, nem lehet! Dex fejét lehorgasztva,
gépiesen emelgette a lábát, és szinte tudomást sem vett a mellette lépkedő nőről.
Mihez fogok most kezdeni?
 Kilencedik fejezet

– Jöjjön, ennie kell valamit! – Dexter akkor vette csak észre, hogy robotpilóta
üzemmódban működik, amikor Molly elővette a kulcsát, és elindultak a háza
bejárata felé.
A konyhában talált neki egy darab sajtot, egy fél doboz sós kekszet, egy
zacskó kávét meg egy karton tartós tejet, vészesen közelgő lejárati dátummal.
Egy üres csészébe töltött némi cukrot, kiválasztott egy-két kevésbé ráncos almát
a gyümölcsöstálból, aztán megkérdezte:
– Kér egy kis kenyeret vagy müzlit? Van szeletelt fehér kenyerem vagy magos
barna, és egy kis kukoricapehely is, ha kér. Vagy a mélyhűtőben kereshetek
virslit is.
Molly tisztában volt vele, hogy túlkompenzál, és nem kéne ennyire
erőlködnie, hogy rátukmáljon valamit.
Dexter tétován megrázta a fejét.
– Köszönöm, de csak a kávéfőzéshez szükséges dolgok kellenek.
– Ne haragudjon, annyira szeretnék segíteni, de nem tudom, hogyan – dobta
vissza Molly a mélyhűtőbe a virslit.
– Én sem. Vagy mégis: nincs itthon egy kis bor?
Molly elfintorodott. A múlt héten nyert egy üveg bort a fogadóban a
tombolán. De az valami lőre, és nem szívesen kínálta volna vele Dextert.
– Elég vacak. Valami házi pancsolmány. De talán akad karácsonyról egy kis
sherry vagy sötét rum. Valamelyik jó lesz?
– Az jó lesz – bólintott Dexter. – Voltaképpen bármi megfelel.
Molly keresett egy nagy szatyrot, és hozzálátott, hogy belepakoljon mindent.
Közben titkon arra számított, hogy Dex fogja a csomagot, és elmegy vele, a férfi
azonban letekerte a rumosüveg kupakját, és megkérdezte: – Mondja, ezt vajon
mivel szokás inni? Még soha nem ittam ilyesmit önmagában.
– Én sem. Csak sütéshez használom. De a rumos kóláról már hallottam.
– Van itthon kóla?
Molly elővett a hűtőből két doboz kólát, és odaadta. Miután a férfi tovább
téblábolt a konyhában, megkérdezte:
– Mit csinálna inkább: hazamenne, vagy itt maradna egy kicsit?
 – Azt hiszem, inkább maradnék – felelte Dex. – Csak egy rövid időre. Nem
bánná?
Mollynak még be kellett fejeznie egy képregényt, de az most nem számított.
Döbbenetesnek tűnt, hogy a nő, aki vidáman kiszólt a kocsijából, hogy
megnyugtassa, nem betörő, már nem él. És most itt ül az öccse, mély gyászban.
– Nem, nyugodtan maradhat. – Elővett két poharat, amiből ihatnak. – Jöjjön,
üljünk le!
– Épp egy rémes partin voltam Notting Hillben, ahol két lány veszekedett,
mint két vadmacska. Ráadásul miattam kaptak hajba. Éppen pezsgőt ittam –
csóválta a fejét Dexter, felelevenítve a történteket. Most, hogy belefogott,
észrevette, hogy nem tudja abbahagyni. – Jól éreztem magam. Az egész olyan…
furcsán szórakoztató volt, ahogy az a két lány egymásnak ugrik. Nevetséges,
még kicsit vicces is. Nem vettem komolyan az egészet, mert egyikük sem
tetszett igazán. Amikor megszólalt a telefonom, eszembe jutott, hogy hurrá, itt
az alibi, hogy kimentsem magam. Örültem, amikor csengett a telefon! Felvettem,
és készen álltam, hogy bárki hívjon, azonnal megragadom az alkalmat a
távozásra….. – Itt hirtelen elhallgatott, kortyolt az italából, és megborzongott az
emléken. – A rendőrségtől hívtak.
Dexter azután arról mesélt, milyen volt Laurával felnőni. Sok mindent
elmondott a gyermekkorukról, olyan dolgokat, amelyekre hosszú évek óta nem
is gondolt. Amikor például orra estek, miközben Laura a hátán cipelte, és ő
átbucskázott a fején, mint egy versenylovas, aki a lováról lebukik. Vagy amikor
Laura becsomagolta őt egy kartondobozba, és mint egy csúszdán, letolta az
emeleti lépcsőn, aminek az lett a vége, hogy Dex jóval idő előtt megszabadult
egy tejfogától. Amikor a nővére a kertjükben napozott egy szőnyegen, Dex
pedig végigbiciklizett a kezén, és eltörte a lány két ujját.
– Tehát nem volt éppen felhőtlen ez a testvéri kapcsolat – jegyezte meg Molly,
mire Dexter akaratlanul elmosolyodott.
– Nem mindig volt az. Sokszor az őrületbe kergettem Laurát. Ötéves lehettem,
amikor bogarakat gyűjtöttem egy dunsztos üvegbe, és elengedtem őket az ágyán.
Vagy amikor titokban mustárt kentem a szendvicsére, pedig tudtam, hogy utálja.
– Maga volt a rosszcsont öccs. Fogadni mernék, hogy néha szemétkedett is,
amikor a nővére fiúkat vitt haza.
Dexter elnevette magát, annyira meglepődött a rég elfeledett emléken.
– Ez igaz. Volt például egy fiú… Laurával éppen a kanapén ültek és tévéztek,
én pedig a függöny mögül leselkedtem. Aztán elkezdtek csókolózni. Én meg
csak vártam és vártam, végül hirtelen elkiáltottam magam: „Laura Ross, mit
művelsz?” Ha látta volna, milyen pofát vágtak! Én persze borzasztó büszke
voltam magamra. Vicces, de azt a fiút soha nem láttuk többé. – Hirtelen újra
rátört a gyász, elhallgatott, és kiitta az italát. – Uramisten, nem hiszem el, hogy
nincs már köztünk. Egyszerűen nem értem, mi történhetett. Hogy mehetett el
ilyen hirtelen?
Mire Dexter legközelebb az órájára pillantott, újabb egy óra eltelt, és a
rumosüveg üresen állt. Megitta a maradék sherryt is. Molly egy karosszékben ült
a kandalló mellett, maga alá húzott lábbal, és szemmel láthatóan továbbra is arra
figyelt, amit a férfi mondott.
– Te jó ég, még mindig tud figyelni! Maga iszonyú rendes. – Dex a levegőbe
emelte üres poharát. – Pedig biztos nem túl szívderítő itt ülni, és hallgatni, amit
összezagyválok.
– Nyugodjon meg, erre valók a szomszédok. Mit csináljak a poharával?
– Töltse meg valamivel.
– Nálam már nincs semmi. Vagy esetleg akad még valami iszonyatos görög
likőr. Azon kívül, azt hiszem, az utolsó cseppig mindent megivott.
Dex áttolta Molly felé a poharát az asztalon.
– Akkor hozza azt az iszonyatos görög likőrt.
– De az büdös, mint a hígító! Még senki nem merte megkóstolni. Ne főzzek
inkább még egy kávét?
– Ne! Csak tartson szóval. – A férfira ráfért volna az alvás, de Molly látta,
hogy erre csak akkor kerülhet sor, ha kiüti magát. – Ne féljen, nem változom
szörnyeteggé. Kifizetem ezeket az italokat, ha akarja. Vagy átviszem a
szomszédba azt a görög borzalmat.
– Arra nem lesz szükség.
Molly kikászálódott a karosszékből, aztán vastag zoknijában kicaplatott a
konyhába, és behozta az üveget.
– Köszönöm!
Az ital valóban gyanúsan festett, de Dexet ez pillanatnyilag nem érdekelte.
Kivette a lány kezéből, és töltött egy pohárral.
– Ennie is kéne valamit. Ne csináljak egy sajtos pirítóst?
– Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét Dex.
– Lauráról már nagyon sokat mesélt, de valamit még egyáltalán nem említett.
– Ahogy Molly ránézett, Dexter azt kívánta, bárcsak ne hallaná, amit mondani
fog. Pontosan tudta, mit akar kérdezni.
– Egyszer még bűzbombát is rejtettem Laura cipőjébe, ami felrobbant, amikor
belebújt. Ez is akkortájt történt, amikor épp randira ment. Kész csoda, hogy
egyáltalán maradt még fogam, annyira dühös volt rám a nővérem.
Dexter üres tekintettel a kandallótűzre meredt, és nagyot kortyolt az italból.
– Jézusom!
Molly megvárta, amíg kiköhögi magát, aztán feltette a kérdést:
– Mi lesz a kisbabával?
Hát ez az. A kérdés, amit a férfi próbált elodázni. Dex tovább köhögött.
– Hol van most? – kérdezte a lány rezzenéstelen tekintettel.
– Kicsoda?
– Tudja, hogy ki: Delphi.
– Biztonságos helyen. Nem egy üres házban fekszik egyedül az ágyában, ha
erre céloz. Vigyáznak rá.
– Akkor jó. És ki az?
Te jó ég, ez a lány aztán észnél van, és figyel a részletekre.
– Miért kérdi?
– Csak mert úgy látom, védekező állást vett fel.
– Nem beszélhetnénk valami másról? Nem akarok most erről beszélni.
– Pedig szerintem muszáj. Nézze, én gyakorlatilag idegen vagyok. Alig
ismerjük egymást. Úgyhogy mondja meg, hol van most Delphi?
– Egy nevelőcsalád fogadta be. – Dex gyűlölte kimondani. – A kórházban már
mindent elintéztek, mielőtt odaértem. Vannak családok, akiket ilyen esetekben
azonnal mozgósítani tudnak…
– Értem – bólintott Molly. – És később ki fog gondoskodni a kicsiről?
Már megint egy kérdés, amire Dexter nem akart felelni. Pedig nem térhetett ki
előle.
– Nem tudom – hunyta be a szemét egy rövid időre.
– Mi a helyzet az apjával?
– Eltűnt a láthatárról. Csak futó kaland volt. Laura nem is mondta el neki,
hogy terhes.
– A szüleik pedig mindketten meghaltak. – Dex ezt korábban említette,
amikor mesélt a nővéréről. – De a nővére bizonyára felkészült a legrosszabbra,
hogy gondoskodjon a gyerekről. Az embernek mindig van egy B-terve. Voltak a
nővérének barátai? Ismeri őket? Talán megkérhette valamelyiküket, hogy
vigyázzon Delpire.
Dexter csak a fejét rázta.
– Nem kért meg senkit.
– És van végrendelete?
– Van – nyögte lassan a férfi.
– Akkor abban biztosan benne van.
– Igen – bólintott Dex.
– És tudja, mi van benne? Te jó ég! – kiáltott fel Molly. – Magát jelölte ki
gyámnak, ugye?
– Igen – temette az arcát két kezébe Dex. – Amikor megkért, hogy írjam alá a
gyámságról szóló nyilatkozatot, megbeszéltük, hogy ez a helyzet úgysem fog
soha előállni. Az ember sokszor vállal olyasmit, aminek végül nem kell
megfelelnie.
Tessék, most végre kimondta. Kiadta magából.
– Vagyis nem igazán akarja elvállalni.
Molly hangja nem csengett ítélkezően, Dexter mégis annak érezte.
– Itt nem az a kérdés, hogy akarom-e. Hanem, hogy képes vagyok-e rá. És
szerintem nem vagyok képes.
– Tényleg nem?
– Nem! Mármint hogy is tehetném?
Molly a férfira pillantott, de nem válaszolt. Dexter tudta, mire gondol.
– Nézzen már rám! Nézze, hogyan élek! – Mégis hogyan értethetné meg vele?
– Semmit nem tudok a kisbabákról. Delphi születése előtt még egyet sem fogtam
a kezemben. Őrült időbeosztásban dolgozom, néha egész éjjel. Amikor pedig
nem az irodában vagyok… akkor élem az életem, szórakozom, lazítok. Ebbe
nem fér bele egy kisbaba. De még ha bele is férne, én vagyok a legutolsó ember
a Földön, akire rábíznék egy másik embert. Kész katasztrófa lenne. Még a
slusszkulcsomra se tudok vigyázni.
– Értem.
– Tudom, mire gondol.
– Nem, fogalma sincs – rázta meg a fejét a lány.
 – Dehogynem! Nem tudja elképzelni, hogy lehet valaki ennyire önző, mint én.
Ugye, erről van szó? Erre gondolt? Egy semmirekellő alak, aki folyton csak
magára gondol. Pedig én egyszerűen csak őszinte voltam, ami ritkán fordul
velem elő.
Dexter a szemét dörzsölte. Egyre nehezebben tudta nyitva tartani. Az előző
álmatlan éjszaka és a ma esti alkohol megtette hatását.
– És szereti? – kérdezte Molly.
– Delphit? Már hogyne szeretném, de itt nem ez a lényeg. Nem érti, hogy egy
önző alak vagyok? Az a kislány jobbat érdemel nálam. Az ég szerelmére,
karácsony óta három új telefont kellett vennem, mert mindegyiket elhagytam…
ha egyszer magammal vinném valahová Delphit, félő, hogy a taxiban felejteném.
– Dexter az üres poharába bámult. – Ez üres. Nem kaphatnék még egy kicsit?
– Dehogynem. Csak előbb főzök magamnak egy kávét. Várjon – kérte Molly,
és felállt. – Egy perc, és itt vagyok.
A konyhában feltette forrni a vizet, és megvárta, amíg zubogni kezd.
Valójában nem is akart kávét főzni. Mire néhány perc múlva visszament a
nappaliba, a férfi már mélyen aludt.
Szép kis helyzet. Molly akaratlanul is együtt érzett a férfival. Miután kivitte a
konyhába a poharakat, megállt Dexter előtt, és egy ideig elnézte, ahogy alszik.
Mély álomba zuhant. A szeme alatt sötét karikák, feje kissé félrebillent a párnán,
a sápadt lámpafény megvilágította szögletes arcélét. Sötét haja addigra teljesen
megszáradt. Jóképű férfi, de nagyon gondterhelt, ami érthető. Ráadásul
gyakorlatilag vadidegen, ez azonban nem zavarta a lányt. Az ajtaját be tudja
zárni, és nem tartotta valószínűnek, hogy a férfi elmenekül a tévével. A ma
éjszakát nyugodtan itt töltheti.
Molly kiterítette a férfi kabátját a radiátorra. Mivel csak egy kabátnak jutott
hely, a sajátját felvitte az emeletre, felakasztotta száradni, aztán visszament egy
tartalék ágyneműért.
Dexter meg se mozdult, amikor ráterítette a paplant. Addigra olyan mélyen
aludt, hogy reggelig aligha ébred fel.
Jó kis hétfő esti program, gondolta Molly. Végül a dohányzóasztalon
otthagyott két fejfájás-csillapító tablettát és egy pohár vizet, aztán ő is elment
lefeküdni.
A ma este ivott rum, sherry és gyanús szagú likőr után Dexternek szüksége
lesz reggel arra a két tablettára.
Amikor Molly másnap reggel lement, a férfi már nem volt ott. És a tabletták
sem. A paplant, Hamupipőke üvegcipellőjének modern változatát egy gyűrött
halomban az üres kanapén hagyta. Semmi üzenet, semmi jele annak, hogy ott
járt.
Molly kinyitotta a bejárati ajtót, és megrázkódott az arcába hulló jeges
esőcseppektől. Pfúj, rusnya február! A kabátját fent hagyta az emeleten.
Mezítláb kirohant a ház elé, látta, hogy a sárga Porsche már nem parkol a Gin
Cottage előtt. Vajon ez azt jelenti, hogy elment vásárolni? Vagy visszament
Londonba? Ebben az esetben Molly talán sohasem tudja meg, hogy döntött
Delphivel kapcsolatban.
Szegény Dex rémes helyzetbe került. De talán segíthetne neki. Miközben
letörölte orráról az esővizet, furcsa érzés kerítette hatalmába: azt kívánta,
bárcsak visszajönne.
 Tizedik fejezet

Frankie Taylor soha nem tervezte, hogy kávézót nyit. Amikor Joe-val
csaknem húsz évvel ezelőtt Briarwoodba költöztek, semmi sem állt tőle
távolabb, ahogyan a Melletted című tévésorozatról sem hallott még senki.
Amikor először megnézték az Ormond House-t, a ház korábbi lakói már több
hónapja nem laktak ott, és az ingatlant kibérelte egy kisebb, független
produkciós cég, amely ott forgatta le új tévésorozatának epizódjait. A cég sem
pénzzel, sem kellő tapasztalattal nem rendelkezett a filmgyártásban, így a műsor
kis költségvetéssel indult, és nem sok reményt fűztek a sikeréhez. Egy ideig
minden teljesen kaotikus üzemmódban működött: a harmincperces epizódokból
rekordidő alatt leforgattak hatot, és a ház minden helyiségét használták. Aztán
amilyen hirtelen megjelentek, úgy el is tűntek, a faluban pedig visszatért az élet
a normál kerékvágásba, mintha ott se lettek volna.
Frankie és Joe megvették a házat, és egy darabig eszükbe sem jutott, hogy
vállalkozást csinálnak belőle, mígnem tizennégy hónappal később bemutatták a
sorozatot a tévében. Adva volt egy középkorú katolikus pap, a szomszédjában
élő csinos özvegy, valamint annak enyhén dilinyós, de elbűvölő anyukája meg
egy Bert nevű kecske.
Szürreális hangulata volt az egésznek, fűszerezve némi fanyar humorral és a
főszereplők utánozhatatlan karizmájával. Az ország tévénézőit azonnal
beszippantotta a sorozat. A várakozásokkal ellentétben hatalmas sikert aratott a
nézők körében. Rögtön meg is rendelték a folytatást, Frankie és Joe pedig a
forgatás idejére az időközben megszületett kislányukkal, Amberrel együtt
kiköltözött a házból a közeli Colworth Manor Hotelbe. Nem is esett annyira
nehezükre, mint gondolták.
A sorozat második részének sikere még az elsőt is felülmúlta. A Melletted
kihagyhatatlan eseménnyé vált elképesztő humorával, és a két főszereplő, Mags
és Charles titkos kapcsolata minden szívet megdobogtatott. Mindenki azt
találgatta, vajon a két színészt a valóságban is romantikus szálak fűzik-e
egymáshoz, ám ezt ők határozottan cáfolták. Habár William Kingscott és Hope
Johnson mindketten egyedülállók voltak, igyekeztek megtartani maguknak a
magánéletüket, és nem kedvelték a bulvársajtó nyilvánosságát.
Ennek ellenére mindenki azt gondolta róluk, hogy egy párt alkotnak.
Aztán alig egy héttel a rekordnézettségű sorozat utolsó epizódjának
bemutatója előtt William Kingscottot elütötte egy teherautó, amelynek sofőrje
elvesztette uralmát a jármű felett. A színész a helyszínen meghalt. A baleset híre
sokkolta az egész országot, mivel William alig két év leforgása alatt ismeretlen
színészből valóságos nemzeti kincs lett. Az utolsó epizódot a temetése estéjén
mutatták be, és a nézettsége minden addigi rekordot megdöntött. És bár a baleset
Briarwoodtól több száz mérfölddel távolabb, Edinburghban történt, Frankie és
Joe otthona egyszerre nemzeti zarándokhellyé változott, ahová zokogó rajongók
érkeztek, hogy a kegyelet virágait elhelyezzék a ház elé.
A sorozat alkotója közben bejelentette, hogy nem keresnek beugrót William
szerepére, és a Melletted nek nem készül több új epizódja. A sorozat véget ért,
Mags és Charles eltűntek a színről. Hope Johnson soha nem beszélt a
nyilvánosság előtt, milyen kapcsolat fűzte filmes partneréhez, végleg
visszavonult, még a filmezést is abbahagyta, hogy a világtól elzártan élje tovább
az életét.
Briarwoodba egy idő után nem jött több zokogó látogató virággal, de az
Ormond House iránti érdeklődés mégsem szűnt meg. Néhány év elteltével a
Melletted ből nemzetközi sikert arató filmsorozat lett. Az egyre szaporodó
kábeltévé-csatornák megjelenésével ugyanis a sorozatot tovább játszották, és az
egész világon népszerűvé vált. Az Angliába érkező turisták elzarándokoltak a
faluba, fotózták egymást a híres ház bejárata előtt, és gyakran becsengettek,
hogy megkérdezzék, körülnézhetnek-e odabent.
Mindenki olyan kedvesen és udvariasan kérte, Frankie pedig olyan jószívű
volt, hogy nehezen tudott ellenállni nekik. Csakhogy a dolog rengeteg idejét
felemésztette. Ráadásul a sorozat második évadjában a filmbéli Mags a ház egy
részében saját kávézót nyitott, a látogatók pedig mindig meg akarták nézni,
hiszen ismerték a sorozatból. Amikor viszont kiderült, hogy a kávézó nem is
létezik, roppant csalódottak voltak.
Így történt, hogy Frankie végül beadta a derekát, és megnyitotta első saját
kávézóját. Amber addigra elmúlt ötéves, és óvodába járt, így a kávézó még
hasznos elfoglaltságot is jelentett Frankie-nek. Immár volt hol hivatalosan is
fogadni a turistákat, és nem csak látszólag kellett jópofát vágni hozzájuk,
miközben a háta közepére kívánta valamennyit.
A látogatók most, tizenkét év elteltével még mindig jöttek, Frankie kávézója
pedig tovább működött. A berendezés megmaradt olyannak, amilyen a
sorozatban volt, és az egyik falat kidekorálták fotókkal meg a sorozathoz fűződő
emlékekkel. A 11-től 4-ig tartó nyitvatartási időt kényelmesen tudták tartani, sőt
a nyári hónapokban előfordult, hogy kicsit később zártak, ha egy nagyobb
buszos csoport érkezett. A sorozatban a kávézót Mags kávézójának hívták. Az új
helyet Frankie kávézójának nevezték el. Frankie élvezte az emberek társaságát és
a beszélgetéseket, annál is inkább, mivel Joe a munkája miatt sokat volt távol
otthonról. A férfi egy divatcég területi értékesítési igazgatójaként dolgozott, és
hozzá tartozott egész Dél-Anglia, így rengeteget volt úton.
– Ez az átkozott dög! – lépett be a kávézóba Joe. Búcsúzni jött, de
méltatlankodva csóválta a fejét. – Le akarta rágni az ingujjamat.
Joe-nak hosszú múltra visszatekintő szeretlek-gyűlöllek kapcsolata volt
Berttel, a család kecskéjével, aki egy hosszú kötélre kötve töltötte napjait a ház
kertjében, és élvezte a fotózkodást a sok turistával. Már amikor épp nem a
ruháikat próbálta lerágni.
– Csak mert annyira szeret téged, és nem akarja, hogy elmenj – lépett ki
Frankie a pult mögül. Hátrasimított az arcából egy rakoncátlan barna hajfürtöt,
és megölelte Joe-t. – Ha tudnám, hogy ezzel itthon tarthatlak, én is megtenném.
– Nagy kár lenne, mert ezt az inget te vetted nekem – csókolta szájon az
asszonyt Joe. – Nem maradok sokáig. Holnap estére itthon vagyok. Ti pedig
vigyázzatok magatokra, és viselkedjetek jól!
– Te is.
Gyakran húzták egymást ilyesmivel. Frankie mindenkinek azt mondta, hogy
csak azért vannak még mindig ilyen jóban Joe-val, mert a férje hetente több
éjszakát is távol tölt otthonról. A távolság megszépíti az érzelmeket…
– Pfúj, már megint csókolóztok! – A kávézó még nem nyitott ki, de Molly
ennek ellenére bement. – Nem mondták még nektek, hogy túl öregek vagytok az
ilyen enyelgéshez?
– Igazad van. Tényleg rettenetesen gusztustalan. Szégyelld magad, Frankie! –
És Joe széles vigyorral még egyszer megcsókolta Frankie-t. – A sok enyelgés
miatt még el is fogok késni. Jobb, ha most megyek. Viszlát holnap este! – Még
egy utolsó ölelés, azzal már el is tűnt. – Szia, Moll! Jó szórakozást nélkülem.
– Ne aggódj, meglesz! – felelte Molly. – Ma este erotikus Chippendale-bulit
tartanak a fogadóban.
Miután Joe elment, Frankie Mollyhoz fordult:
– Tényleg?
– Sajnos nem. Hacsak Szőrmók Phil nem iszik túl sok almabort, és le nem
vetkőzik alsógatyára. – Erre a szörnyű gondolatra mindketten elfintorodtak. – De
térjünk a lényegre – váltott témát Molly lelkesen –, tegnap este megismerkedtem
a rejtélyes szomszédommal.
 – Aki megvette a Gin Cottage-ot? – Na, ez már érdekesnek tűnik, gondolta
Frankie, mert ő még nem találkozott vele. – És mi történt?
– Csak annyi, hogy a végén nálam töltötte az éjszakát. Na persze nem úgy! –
tette hozzá Molly gyorsan, Frankie tátott szája láttán. – Szomorú történet.
Nemrég halt meg a nővére, akinek árván maradt a nyolc hónapos kisbabája.
Senki nincs, aki gondját viselné, és hivatalosan Dex a gyámja, de azt állítja,
képtelen felnevelni egy gyereket. Bár szerintem most még sokkos állapotban
van. Arra gondoltam, talán te beszélhetnél vele erről az egészről.
– Hú, ez tényleg szörnyű! Persze, szívesen beszélek vele, ha akarja.
Ahogy Frankie sohasem tervezte, hogy egyszer majd kávézótulajdonos lesz,
az sem tartozott élete nagy álmai közé, hogy ő lesz a falu lelki szemetesládája.
De valahogy mégis megtörtént, mert akaratán kívül ő lett az, akinek mindenki
kiönthette a szívét. Az emberek elmondták, mi a bajuk, ő pedig segített
megoldani. Frankie jól tudott hallgatni, és a jelek szerint bizalmat ébresztett az
emberekben.
– Most épp nincs itt – folytatta Molly. – Tegnap éjjel elaludt nálam a kanapén.
Mire ma reggel lementem, már elment. Vagy a boltba ment vásárolni, vagy
vissza Londonba. De ha látom, megmondom neki, hogy jöjjön át és… jaj…
hapci! – Mollynak épp annyi ideje volt a tüsszentés előtt, hogy kabátja zsebéből
kirántson egy papír zsebkendőt. A zsebkendővel együtt valami kisebb, fémes
tárgy is kirepült, és a konyhaasztalon landolt. Frankie a kezébe vette a parányi
medált, és megvizsgálta.
– Milyen szép! Jobban is vigyázhatnál rá.
– Ez meg micsoda? Hadd nézzem! – vette el tőle az ékszert Molly, a homlokát
ráncolva.
– Egy lapáton ülő béka.
– Soha életemben nem láttam még! Nem az enyém.
– Pedig a te zsebedből repült ki – erősködött Frankie.
– Fura. Fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda. Rejtély!
– Rajtad kívül más nem hordta a kabátod?
– Nem – vette szemügyre a medált Molly még közelebbről. – Pedig nagyon
aranyos kis béka. Csak arra tudok gondolni, hogy valaki megtalálta, és azt hitte,
az enyém. Majd megkérdezem. Bár nem hiszem, hogy csak úgy, szó nélkül
beletennének egy ilyet a zsebembe. Biztos mondanának valamit.
– Talán megemlíthetnéd Loisnak a fogadóban, hátha tudja, ki vesztette el. –
Frankie az órájára pillantott. – Te jó ég, már ennyi idő van? Indulnom kell.
– Nekem is. Még pótolnom kell a tegnap esti események miatt elmaradt
munkámat. – Molly az ajtó felé indult, de még visszafordult: – Ha Dexter akar
veled beszélni, mindenképpen felhívlak.
A nap végéig nem bukkant fel a sárga Porsche a ház előtt. Molly szomszédja
biztosan visszament Londonba, hogy elintézze az ügyeit. A faluban mindenkit
megkérdeztek, de senki nem tudott egy lapáton ülő békát ábrázoló medálról, így
fogalmuk sem volt, honnan kerülhetett Molly zsebébe.
 Tizenegyedik fejezet

Laura a haláláig abban a lakásban lakott Islingtonban, ahol hajdan Dexterrel

együtt felnőttek. Még tele volt minden a holmijával, de most mégis leírhatatlanul
üresnek hatott. Dex úgy érezte, mintha egy rémálomba csöppent volna, és
bármennyire akar, képtelen felébredni. Valahányszor beléhasított a felismerés, a
legszívesebben felkiáltott volna: „Na jó, ebből ennyi elég!”
Hihetetlennek tűnt, hogy valaha napirendre térhet a helyzet fölött.
Szinte öntudatlanul közlekedett az ismerős ház szobáiban. A szociális munkás
javasolta, hogy jöjjön ide, és gyűjtsön össze mindent, amire Delphinek szüksége
lehet, amíg a befogadó családnál lakik. Nem mintha Dexnek bármi fogalma lett
volna, mire lehet szüksége egy kisbabának. Eddig megtöltött egy nagy
bevásárlószatyrot sok-sok babaruhával meg plüssjátékkal, de azt nem tudta,
hogy ezen kívül melyik játékát szereti még Delphi. Talált egy kisebb
összenyomható, sárga kiskacsát, ami panaszosan felsípolt, amikor megrázta –
ezzel látta Delphit játszani karácsonykor –, de egyébiránt fogalma sem volt,
hogy mit vigyen neki.
Szégyen és gyalázat, gondolta Dex. Szegény Delphi, nem elég tragédia neki,
hogy elvesztette az anyját, plusz még egy használhatatlan nagybácsit is örökölt,
aki azt sem tudja, mivel szeret játszani.
Vajon hiányzik neki Laura? Biztosan. Felfogja-e, hogy valami szörnyűség
történt az anyjával? A szociális munkás szerint Delphi viszonylag csöndes, de
időnként rémülten keresni kezd valakit, akit sehol sem lát. Néha heves sírásban
tör ki, de máskülönben úgy tűnik, jól viseli a dolgot. Annyi szeretet és figyelem
veszi körül, hogy hamar beilleszkedett az új befogadó családba. Dex nem tudta
eldönteni, mit érezzen ennek hallatán: talán higgye el, hogy ez így van? Még
gondolni sem mert arra, hogy a kislány a maga gyermeki módján ugyanolyan
elárvult, mint ő.
Megállt a gyerekszobában, és kinézett az ablakon. Odakint, a ház előtt ott állt
még Laura kocsija, a piros Ford Escort, amire olyan büszke volt, pedig már nem
számított új darabnak. A férfin még nagyobb hullámban uralkodott el a gyász,
ahogy eszébe jutott, hogy neki kell majd minden holmiját átválogatni. Jaj, Laura,
én ezt nem akarom! Most már ideje, hogy visszagyere, és átvedd az irányítást…
Odalent éles hangon megszólalt a csengő, Dex pedig a hirtelen hangtól
annyira kizökkent a gondolataiból, hogy egy pillanatra azt gondolta, talán Laura
csenget, mert otthon hagyta a kulcsát.
 Kezében a teli szatyorral lesietett a lépcsőn, és ajtót nyitott.
– Ó, helló, drágám, milyen rég nem láttam! – Az ajtóban Phyllis állt, a
szomszéd, aki ötven éve ugyanebben a házban lakott velük. Az asszony ráncos
arcát hófehér, pehelykönnyű haj keretezte.
– Laura itthon van, kedves? Csak mert tegnap megkértem, hogy fizesse be a
postán a csekkjeimet, de még nem hozta át, és gondoltam, rákérdezek, hogy
befizette-e a villanyszámlát.
Nem mondhatom meg neki itt, az ajtóban, gondolta Dex. Egy perccel később
már be is invitálta Phyllist a lakásba, teát főzött neki, aztán közölte vele a
szörnyű hírt. Szinte elviselhetetlen érzés volt megríkatni egy nyolcvanéves
asszonyt.
– Uramisten, ez nem lehet igaz. Egy ilyen kedves és jólelkű lány! – Phyllis
reszkető, görbe ujjakkal húzott ki a kardigánzsebéből egy zsebkendőt, és törölte
meg vele könnyes szemét. – És Delphi, az a szegény kicsi angyalka! Mi lesz
most vele?
Hát ez az, gondolta magában Dex, mi lesz ezután Delphivel?
– Jól vagy, Dex? – nézett rá aggódva Henry szokásos, gyűrött szürke
öltönyében.
– Miért, úgy nézek ki? – Dél volt már, és Dexter még nem öltözött fel. Nem
aludt, amikor megszólalt az ébresztőóra, de ágyban maradt. Gyorsan magára
ráncigált egy farmert, és bizonytalanul a konyha felé bökött. – Szolgáld csak ki
magad bármivel! Mi újság?
Évek óta dolgoztak együtt Henryvel, és közben nem túl szokványos módon,
de összebarátkoztak. A harminchét éves Henry Baron tipikusan az az ember volt,
akit a külsője alapján nem lehetett megítélni. Két méter magas, csupa izom, és
ahová csak ment, mindenki felfigyelt rá: legfőképp a nők, akiket elbűvölt, hogy
mennyire hasonlít egy Idris Elba nevű színészre. Az a bizonyos Idris Elba pedig
számos renegát bokszolót alakított a filmvásznon, aki kimaradt az iskolából, és
ököllel küzdötte keresztül magát az életen.
Ami azt illeti, nem kis időbe telt, amíg Dexter rájött, hogy Henryt sokat
csúfolták egy londoni belvárosi iskolában, amiért az átlagnál intelligensebb, és
nem akar verekedni. Aztán végül jelesre diplomázott matematikából az
egyetemen, viszont egész életében betegesen félt a nőktől, hiába lelkesedtek érte.
Henry valahogy azt gondolta a nőkről, hogy nagy részük csak zsákmányra
vadászó fenevad.
Ebben nagyjából igaza is volt.
 Az irodában dolgozó többi kollégával ellentétben Henry csöndes, házias,
lelkiismeretes fickónak számított és… talán még kedvesnek is. Egy vajszívű
óriás, igazi rendes fickó. Dexternek viszont jelen pillanatban éppen nem erre volt
szüksége.
Még csak az kéne, hogy újra elérzékenyüljön, és sírni kezdjen.
– Nem jöttél be dolgozni – közölte Henry. – És ki volt kapcsolva a mobilod.
Aggódtunk.
Na, persze, aggódtak…
– Ne aggódjatok – vonta meg a vállát Dexter. – Még élek.
– Milyen volt tegnap? Vagyis bocs – fintorgott Henry. – Hülye kérdés.
Dexter mély lélegzetet vett. A temetés pontosan olyan rémes volt, amilyennek
várta. De legalább ezen is túl voltak. A barátaival végső búcsút vettek Laurától,
és azzal mintha végre lezárult volna valami. A többieknek legalábbis, de nem
Dexternek.
– Szörnyű volt. Mindenki sírt, és azt mondogatták, hogy micsoda tragédia ez
Delphinek. Aztán megkérdezték, most mi lesz vele, én meg azt válaszoltam,
hogy még nem tudom, de egyelőre nevelőcsaládhoz került. Erre mindenki azt
mondta, ott majd jó helye lesz, mert gondját viselik, és hogy rengetegen szívesen
örökbe fogadnák Delphit, és csodálatos életet biztosítanának neki, mert én erre
nyilvánvalóan képtelen vagyok. – Dex megállt, és masszírozni kezdte sajgó
halántékát. – Ezek a megjegyzések annyira feldühítettek, hogy megkérdeztem,
miért gondolják ezt, mármint, hogy nyilvánvalóan képtelen lennék rá, ők meg
előálltak mindenféle magyarázattal… vagy inkább kifogásokkal… és abban
benne volt minden, amit az elmúlt héten gondoltam magamról, és igaznak is
tűnt, mégis maradt itt valami, amit nem tudok kiverni a fejemből.
Dexterből csakúgy ömlöttek a szavak, hirtelen minden előtört belőle, amin
addig rágódott. – Laura engem választott, Henry. Laura engem bízott meg azzal,
hogy Delphi gyámja legyek. Ha nem teljesítem a kérését, azzal őt hagyom
cserben. És ezt meg is mondtam a barátainak a temetés után, de ha láttad volna,
milyen képet vágtak! Amikor közöltem velük, hogy esetleg én is
gondoskodhatnék Delphiről, azt hitték, csak viccelek. Mint amikor egy kisfiú
bejelenti, hogy az angol válogatottban fog focizni, ha majd felnő.
– Vagyis a barátok egész jól látják a helyzetet – állapította meg Henry
tárgyilagosan – És te tudod, hogy így van. Csak nem esik jól tőlük hallani.
Szóval most már Henry is az ő pártjukon áll. A fenébe, nem hiszem el!
– Képes lennék rá, ha akarnám – szögezte le határozottan Dex.
 – Hékás, nehogy rám haragudj! Én csak őszinte voltam – emelte a magasba
két kezét Henry. – Nem tudnál mit kezdeni a helyzettel.
– De igenis tudnék.
– Nem neked való feladat.
– Vagyis azt állítod, hogy egy önző, felszínes alak vagyok.
– Nem állítom azt – felelte Henry óvatosan. – De mivel tanultam
pszichológiát, annyit mondhatok, hogy ezzel most magadat minősítetted.
– Elmész az anyádba, Henry!
Dexter pontosan ugyanígy írta le magát a múlt héten, amikor azzal a lánnyal
beszélgetett Briarwoodban.
– Én csak segíteni próbálok – magyarázta Henry. – A dolog úgy áll, hogy nem
kell bűntudatot érezned és önmagadat ostoroznod. Vannak szerepek, amelyeket
képesek vagyunk eljátszani, és vannak, amelyeket nem.
– Én pedig nem vagyok rá képes.
– Pontosan. Hogy mást ne mondjak: heti hatvan órát dolgozol.
– Majd felveszek egy bébiszittert.
– Két bébiszitterre lenne szükséged. Az egyikre, amikor dolgozol, és a
másikra, amikor elutazol.
– Akkor majd kettőt szerzek.
– Aztán lefeküdnél az egyik bébiszitterrel, a másik meg féltékeny lenne rá. És
egy óriási veszekedés után mindkettő faképnél hagyna, te pedig Delphivel jönnél
be az irodába, egy olyan derekadra köthető hordozóban…
– Azért küldtek ide, hogy megtudják, meddig nem leszek, igaz? – szakította
félbe Dex.
– Igen – bólintott Henry.
– Magasról tesznek rá, hogy mi van velem, ugye?
– De igenis…
– Csak arra kellek, hogy lezsírozzam az üzleteket, enyelegjek az ügyfelekkel,
és közben kidolgozzam a belemet azért, hogy rengeteg pénzt keressek nekik.
– Azért közben téged sem fizetnek rosszul – vetette közbe Henry bölcsen.
Dexternek semmi kedve nem volt a vitatkozáshoz, és abban a pillanatban
döntött. Elővett a hűtőből egy üveg ásványvizet, és meghúzta. Miután ivott,
higgadt hangon ennyit mondott:
 – Akkor mondd meg nekik, hogy nem megyek vissza. Kilépek. A mai nappal.
Henry nagyot sóhajtott.
– Ezt nem gondolod komolyan.
– De igen. Vannak sokkal fontosabb dolgok az életben.
Egyszerre elpárolgott belőle minden bűntudat és bizonytalanság. Fantasztikus
érzés!
– Hát idehallgass: ez nem olyan, mint amikor sorra kerülsz egy
gyorsétteremben, és hirtelen kell eldöntened, milyen hamburgert kérsz –
magyarázta Henry. – Nem állíthatsz be csak úgy a nevelőcsaládhoz, hogy közöld
velük, magadhoz veszed Delphit!
– Ezzel én is tisztában vagyok.
Dex nyaka lúdbőrzött a pániktól. Egyáltalán nem volt tisztában semmivel.
– Nem adják csak úgy oda bárkinek a más gyerekét – folytatta Henry. – Előbb
be kell bizonyítanod, hogy alkalmas vagy a feladatra.
– A francba! De hogyan?
És miért kell Henrynek éppen ma ilyen súlyos kérdéseket feszegetnie?
Henry arcán halvány mosoly jelent meg:
– Először is, kezdhetnéd azzal, hogy nem káromkodsz annyit.
– Azt hiszem, van egy titkos hódolód – jelentette ki Molly.
– Micsoda?
Amber, aki a szombati, forgalmasabb napokon besegített a kávézóban,
energikus mozdulatokkal törölgette a szomszédos asztalt.
– Az a fiú ott! Egy ideje figyelem. Folyton téged bámul.
– Hát… Nem az én esetem. – Amber tizenhét évesen egyszer csak elkezdett
érdeklődni a vézna, tetovált, hosszú hajú és heavy metal-rajongó fiúk iránt.
Szemmel láthatóan szórakoztatta, hogy Molly feltételezi róla, akár távolról is
vonzódna egy ilyen sráchoz. – Nekem ő túl tisztának tűnik – mondta.
A fiú valóban inkább hasonlított egy fogkrémreklám modelljéhez. Az a fajta
jól fésült, jóképű srác, akit minden anyuka szívesen látna a lánya oldalán. Amber
azonban sajnos valahányszor fiút vitt haza az Ormond House-ba, Frankie mindet
a legszívesebben ruhástól belökte volna egy teli kád vízbe.
Amber elindult a konyhába, Molly pedig újra a munkájába temetkezett;
szeretett a kávézóban dolgozni, néha nem ártott egy kis környezetváltozás,
miközben Boogie és Boo soron következő kalandjain törte a fejét.
 Tíz perccel később már eszébe is jutott egy tökéletes poén, és a gondolatra
Molly megkönnyebbülten elmosolyodott, de a pillantásával megzavarta az éppen
őt figyelő, jól fésült fiút.
– Elnézést! – emelte fel szabad kezét bocsánatkérően Molly. – Nem kell
megijedni, nem magán nevettem.
– Semmi baj. Csak azt néztem, min dolgozik. – A fiúnak kellemes hangja és
udvarias modora volt. – Úgy látom, rajzol valamit, csak nem tudom, mit.
– Képregényt – emelte meg kissé Molly a rajztáblát.
– Tényleg? Megnézhetem? – Miután Molly egy bólintással jelezte, hogy igen,
a fiú az asztalához ment, és szemügyre vette a rajzát. – Jé, ez Boogie és Boo!
Maga nagyon ügyesen rajzol. – Kicsit közelebb hajolt a rajzlaphoz. – Majdnem
olyan, mint az eredeti. Fel kéne vennie a kapcsolatot a művésszel, és felajánlani,
hogy helyettesíti, ha netán megbetegszik.
– Kösz a tippet – felelte Molly, aki mindig M. Hayes néven írta alá a munkáit,
és igyekezett pókerarcot vágni. – De én vagyok a képregény szerzője.
– Atyaég! Elnézést! – vörösödött el a fiú zavartan.
– Semmi gond. Csak akkor kéne zavarban lennie, ha valami rosszat mondott
volna a rajzokról. De az embernek mindig jólesik a dicséret.
– Akkor is sajnálom. Mindenesetre remek ez a képregény. Imádom Boogie-t
és Boot. – A fiú barna hajtincsei az arcába hullottak, ahogy közelebb hajolt, hogy
újra megnézze. – Bárcsak tudnék így rajzolni!
Molly rendszerint nem így szokott új tanítványt toborozni, de egy ilyen
alkalmat nem hagyhatott ki:
– Ha érdekli, van egy esti tanfolyamom.
– Igazán? Szuper! És hol?
– Itt, a kávézóban.
– Ó!
A fiú meglepettnek tűnt.
– Hétfő esténként van az óra. És nagyon klassz! Amber! – fordult hátra a
székén Molly, a lány felé kiáltva. – Van még névjegykártyám a pulton?
Amber nevének hallatán a fiú megdermedt, aztán úgy tett, mintha nem is
látná, ahogy a lány a pult mögött, a fiókban keresgél.
– Igen, találtam még párat!
– Tessék – intett a fejével Molly a fiúnak. – Maradt még névjegyem. Eltesz
egyet?
A fiú hátratolta a székét, a pulthoz lépett, „köszönöm”, mormolta, és átvette
Ambertől a kártyát.
De helyes!
– És merrefelé lakik?
– Hát… innen nem messze.
– Akkor, ha van kedve csatlakozni hozzánk, most már tudja, hol talál meg
minket. Hétfőnként 7-től 9-ig mindig itt vagyunk.
– Kösz. De azt hiszem, most már mennem kell. – A fiú továbbra sem bírt
Amber szemébe nézni, csak kihörpintette a kávéját, villámgyors mosolyt
villantott Mollyra, majd a farmerzsebébe gyűrte a névjegykártyát. – És kösz a
kártyát!
– Szívesen. Egyébként Amber is gyakran részt vesz az órákon! Nem afféle
unalmas felnőtt csoport. Akkor talán a jövő héten már tud jönni – mondta Molly.
Hátha sikerül összeboronálni őket, gondolta. Frankie odalenne az örömtől, ha
a lánya végre olyan fiúval járna, aki nincs teleaggatva piercingekkel és
tetoválásokkal.
– Ügyes – jegyezte meg Amber, aki az ablakon át figyelte, ahogy a fiú
gyalogosan elindul az úton. – De továbbra sem tetszik.
– Pedig szimpatikus fiúnak tűnik.
Na jó, ezt azért talán tényleg nem kellett volna.
Amber a szemét forgatta.
– Na pont ezért nem tetszik.
 Tizenkettedik fejezet

Dex összeomlott. Henry nem viccből beszélt a gyámügyi hivatalról: tényleg

nem bíznak rá csak úgy, bárkire egy kisbabát. Feltettek több száz kérdést, hosszú
oldalakat jegyzeteltek, rengeteg bonyolult nyomtatványt kitöltöttek és
megszámlálhatatlan mennyiségű teát megittak, amit Dex a csillogó, ultramodern
konyhájában főzött nekik.
Vajon titkon a teafőzési készségeit is pontozzák?
A gyámügyi hivatal munkatársai közül néhány ráadásul egész csinos volt, Dex
azonban érezte, hogy ez most nem az a helyzet, amelyet flörtölésre kell
kihasználnia. Ha az ember egy kilenc hónapos babáról akar felelősen
gondoskodni, komolyan kell viselkednie, és fontos meggyőznie mindenkit, hogy
alkalmas a feladatra. Ennek megfelelően próbálta egy komoly, felelőssége teljes
tudatában lévő felnőtt benyomását kelteni.
Mégis sikerült rossz választ adnia az egyik kérdésre, amikor megkérdezték:
„Hogyan kezelné azt a helyzetet, amikor ott áll a babakocsis Delphivel, és a
házban hirtelen elromlik az összes lift?” Mire ő azt felelte: „Esetleg
felvontatnám egy hegymászókötéllel.”
Ettől eltekintve azonban Dex úgy vélte, meglehetősen jól állja a sarat. A
gyámügyesek ráadásul egész rendesek voltak: az ő oldalán álltak, és mindent
megtettek, hogy segíthessenek. Még arra is volt gondjuk, hogy észrevegyék, Dex
a sütőben edényeket tárol, mire ő kénytelen volt beismerni, hogy be sem tudja
kapcsolni a sütőt.
Ha nem tudsz főzni, egyél étteremben! Ez volt Dexter mottója, és ez idáig
sikerült is ennek megfelelően élnie.
– Delphivel nem mehet minden este étterembe – jegyezte meg az egyik
fiatalabb munkatárs, Jen.
Hát ez elég ijesztő gondolatnak tűnt, mert Dex addig úgy vélte, akár azt is
megteheti. Elvégre nincsenek kitiltva a gyerekek az éttermekből. Ha korán
kezdik a szoktatást, gond nélkül járhatnak étterembe.
És persze időnként a valóságot is muszáj volt kissé eltorzítani. Nem is
gondolta volna például, hogy három különböző személytől kell majd jellemzést
kérnie, akikkel legalább öt éven át kapcsolatot tartott. Szerencsére ez azonnal
kizárta a legtöbb lányt, akikkel együtt járt, hiszen ők kevésbé hízelgő jellemzést
adtak volna róla. Végül megkérte Henryt, aztán az egyik megbízható, nős
barátját, akire mindig számíthatott. A harmadik hivatalos jellemzést a Laura
szomszédjában élő aranyos idős hölgytől kapta, aki előszeretettel sütött neki
tortát, és aki még mindig annak a vidám és segítőkész fiúnak gondolta, aki
suhanc korában zsebpénzért sétáltatta a kutyáját. Az asszonyt nyugtalanította a
gondolat, hogy maga fogalmazzon meg egy hosszabb jellemzést, így Dexter
kénytelen volt lediktálni neki a szöveget.
Ami azt illeti, jólesett ennyire hízelgően fogalmaznia magáról…
Aztán lépésről lépésre összeállt a kép. Teljesített minden szükséges
előfeltételt, és az akadályok fokozatosan elhárultak. Ami az elején még
lehetetlennek tűnt, néhány hét elteltével kezdett formát ölteni. Mivel Dexter már
felmondta az állását, olyan érzése volt, mint amikor szabadságon van. Delphi
még mindig a nevelőcsaládnál lakott Islingtonban, és egész kiegyensúlyozottnak
tűnt. Dexnek nagyot dobbant a szíve, valahányszor meglátogatta, és a kislány
felismerte. Amikor Delphi arcocskája felragyogott, a férfi tudta, hogy jó úton
halad.
Sőt, amikor a kisbaba túl mohón itta a tejet, és kicsit túl hamar jött vissza a
buki, egyenesen a férfi ingére… nos, Dex még akkor is úgy érezte, minden
rendben lesz itt. Elvégre Delphi nem tudhatta, hogy ez egy márkás Ozwald
Boateng ing.
És arról sem tehetett, hogy az anyja meghalt. Hála az égnek, Delphi egyelőre
mintha nem is fogta volna fel a történteket.
Dex tudta, hogy ez az ösztönös döntése alapjaiban fogja megváltoztatni az
életét. Egyik végletből a másikba esett: hol izgatott volt, hol pedig megrémült
vállalásának óriási terhétől. Innen azonban már nem volt visszaút. Laura akarta,
hogy így legyen.
Ami persze nem igaz, hiszen ő nem akarhatta a történteket. Ha lett volna
választása, tovább él, és maga neveli fel a gyermekét. De mivel ez már nem volt
lehetséges, Dexnek kell helytállnia, és betöltenie a nővére üresen maradt helyét.
Azt pedig senki sem állíthatta, hogy ehhez nem hozza meg a kellő áldozatot.
Amikor a nevelőcsalád háza előtt megállt a kanárisárga Porschéval, és
mindenkinek magasba szökött a szemöldöke, Dex azonnal közölte:
– Ne aggódjanak, ezt a kocsit eladom!
Mel, az egyik szociális munkás, aki ott volt a bemutatkozásnál, szemmel
láthatóan megkönnyebbült.
– Jó ötlet. Talán egy alkalmasabb kocsit kéne vennie.
– Igen, így lesz – bólogatott Dex egyetértőleg. – Mindig is vágytam egy
Ferrari Testarossára.
 Mel azonban addigra volt olyan viszonyban vele, hogy merő jóindulatból
megjegyezze:
– És mit szólna egy jó kis Fiat Pandához?
Mindez két héttel ezelőtt történt. Dex még nem adta el a Porschét, bár
tervezte. Ma a lakását jönnek ellenőrizni egészségügyi és biztonsági
szempontból. Üdv a hűtőszekrénylakatok, konnektorzárak és lépcsőkorlátok
világában!
Megszólalt a csengő, és Dex lenyomta a beszélő gombját.
– Helló, Mel, maga az?
– Nem! Valaki, akinek jobban fogsz örülni! Bibi vagyok!
Kicsoda? Úristen, az a csaj a cicijével! Arról a végzetes partiról…
– Honnan tudtad, hogy itt lakom? – csodálkozott a férfi.
– Kitaláltam – vihogott a lány. – Nem is! Csak összefutottam Kennyvel,
tudod, a buliból, és megkértem, hogy adja meg a címed, mert sürgősen
találkoznom kell veled. Bejöhetek?
– Nem igazán. Vendéget várok. Mi olyan sürgős?
– Titok!
Ez a csaj be van csípve. A hangjából ítélve Bibi megivott néhány pohárral az
ebédhez.
– Talán majd legközelebb – folytatta Dex.
Vagy inkább soha.
– Nem, nem, beszélnem kell veled! Ne csináld már, engedj be – könyörgött
Bibi. – Légyszííí!
– Figyelj, ez most tényleg nem alkalmas pillanat.
– Hát jó, akkor nem megyek sehová, hanem itt lecövekelek, és megvárom,
amíg meg nem gondolod magad.
Úristen!
– Adj egy percet, mindjárt lemegyek.
Amikor Dex kilépett a földszinten a liftajtón, úgy tervezte, a lehető
legrövidebb idő alatt megszabadul váratlan látogatójától.
Bibi azonban másképp gondolta.
És ami még nagyobb baj: időközben Mel is befutott, éppen akkor nyomta meg
Dex lakásának csengőjét. A férfi látta őket a hideg márvány előcsarnokból az
üvegajtó mögött: Bibi magyarázott valamit Melnek. Kezében egy üveg
pezsgővel…
– Szia, Dex! Annyira örülök, hogy újra látlak! – vetette Dex nyakába magát a
lány, és hangos csókot nyomott a szájára, miközben a pezsgős üveget az ajtóhoz
koccintotta, nehogy bezáródjék mögöttük. – Semmi gond, ne aggódj! Már
megbeszéltem ezzel a lánnyal, hogy nem a barátnőd! Csak a rend kedvéért
ellenőriztem. De amúgy sem tűnik a te típusodnak. – Egy decibellel lehalkítva a
hangját, még hozzátette: – Láttad a cipőjét? Olyan rusnya!
– Bibi, most nem jöhetsz fel. Fontos megbeszélésem van…
– Csak egy perc, hallgass meg! Az az ábra, hogy fogalmad sincs, mit tettél
velem! – rázta a fejét alkoholgőzt lehelve Bibi. – Nem bírlak kiverni a fejemből,
amióta megismertelek azon az éjszakán. Veled nem volt még ilyen? Hogy
találkoztál valakivel, akiről érezted, hogy ő az igazi? Mert én most pont így
vagyok ezzel idebent! – emelte színpadiasan két kezét a melléhez. – Azonnal
tudtam! Az a másik lány meg, az a tehén nem hagyta, hogy beszélgess velem.
Úgyhogy most mindent elölről kell kezdenünk. Tiszta lappal!
– Mel, elnézést – fintorgott bocsánatkérően Dex.
– Semmi gond – vette fel Mel a hivatalos „engem semmi nem lep meg” képet.
– Látod? – veregette meg Bibi kedvesen Mel vállát. – Tudtam, hogy nem lesz
gond! Most olyanok vagyunk, mint egy romantikus filmben. Van olyan, hogy
meg kell ragadni a pillanatot, és megmondani egy férfinak, hogy mit érzel iránta.
Máskülönben elszalasztod egy életre! Most már felmehetünk a lakásodra?
– Nem – felelte Dex határozottan.
– Jaj, légyszi, Dex! Csak egy kis időre! Nagyon kell pisilnem.
– Nézd, én most tényleg nem…
– Könyörgök, Dex! Addig nem megyek sehová, amíg be nem engedsz. És ha
nem engedsz be – emelte fel a hangját Bibi, és a tekintete elkerekedett –,
esküszöm, hogy idepisilek, az előcsarnokba!
– Szerintem jobb, ha felengedjük, Dex – javasolta Mel higgadtan. – Nem
gondolja?
Vajon ezzel most fekete pontokat gyűjtöttem be? Vajon mit rejthet Mel
higgadt külseje, mi megy végbe a fejében? Felfelé menet, a liftben Bibi
odafordult Melhez:
– Tudod, mire gondoltam? Egész csinos lehetnél, ha kicsit kipofoznád magad.
– Kösz – felelte Mel komoly hangon.
 Miután Bibi eltűnt a fürdőszobában, Dex magyarázkodni kezdett.
– Nagyon sajnálom! Életemben egyszer találkoztam vele. És nem a barátnőm.
Alig hiszem el, hogy képes volt idejönni.
Mondani sem kell, a Mel és a gyámügyi hivatal többi tagja által feltett
kérdésekre adott válaszaival jóval szerényebb és komolyabb társadalmi státusban
tüntette fel magát, mint amit a jelen helyzet sejtetett róla. Márpedig ez rossz hír.
Kennyt pedig meg fogja ölni, hogy kiadta a címét Bibinek.
– Ne aggódjon – nyugtatta Mel. – Felteszek teavizet.
Minek ide teavíz? Hol a whisky?
– Na, így mindjárt jobb! – érkezett vissza Bibi rekordsebességgel, majd
imbolyogva bement a konyhába, lehúzogatta a miniszoknyáját, és elrakta a
szájfényét.
– Most tényleg fontos megbeszélésem van – intett Mel felé Dex. – El kell
menned.
– Rettenet ez a pasi! – Bibi derűsen elsiklott a férfi megjegyzése fölött, majd
lazán kipattintotta a pezsgősüveg dugóját, és Melre vigyorgott. – Imádja a
cicimet!
– Nem igaz – vágott közbe gyorsan Dex.
– De igen! Mindig is tudtam, hogy rossz fiú vagy! Abban a buliban három
lány is rád nyomult. Tiszta őrület! De tudod, ha én egyszer megtaláltam az igazit,
nem hagyom futni. Még akkor sem, ha arról híres, hogy minden lányt
megszerez!
Dex kezdett kétségbeesni.
– Semmiről sem vagyok híres – ingatta a fejét. – Ezt csak kitalálja.
– A barátod, Kenny mondta, hogy így van. Azt mondta, Londonban szinte
minden lánnyal lefeküdtél már. De ne aggódj, ez engem nem érdekel! – sietett
Bibi megnyugtatni Dexet. – Ez csak annyit jelent, hogy nagy tapasztalatod van,
tehát jól csinálod.
Dexnek végre sikerült megszabadulnia a lánytól, aki előbb még megivott egy
fél üveg méregdrága pezsgőt csak úgy, az üvegből, és közölte, hogy később
visszajön, hogy eltöltsenek egy felejthetetlen éjszakát. Búcsúzóul még odaszólt
Melnek:
– De komolyan, ha beinjekcióztatnál a szemed köré egy kis ráncfeltöltőt,
egész jól kipofoznának. Próbáld ki, és meglátod, nem bánod meg!
– Sajnálom – jegyezte meg Dex, miután Bibi távozott.
 – Semmi baj – mosolyodott el kurtán Mel. Ez a mosoly akár még meggyőző is
lehetett volna, ha közben nem firkant fel valamit a jegyzetfüzetébe. A füzetet
bezárta, mielőtt Dex láthatta volna, hogy mit írt.
– Muszáj volt azt mondanom neki, hogy felhívom. De csak azért, hogy
megszabaduljak tőle. Igazából nem fogok telefonálni neki.
– Értem – bólintott Mel. – Kérdezhetek valamit? Az a megjegyzés arról, hogy
Londonban minden nővel lefeküdt…
– Az nem igaz! Már hogy lenne igaz? Nekem csak… csak volt néhány
kapcsolatom.
Dex szünetet tartott. Amikor Melre nézett, úgy érezte, mintha a nő
hipnotizálná, hogy az igazat mondja.
Márpedig azt nem szabad.
– Néhány? – ismételte meg Mel, megtévesztő, de sokat sejtető hangon.
– Hát, talán annál egy kicsivel több.
Dexnek borsózni kezdett a háta, a fejében vészharangok zúgtak: akkor most
egy konkrét számot kell mondanom?
– Nyugalom, Dex! Nem vagyok szörnyeteg. De remélem, megérti, hogy az
élete bizonyos részein változtatnia kell, miután magához kerül a kislány. Nem
azért vagyok itt, hogy kioktassam, és tudom, megérti, amit mondok.
– Igen, értem – bólintott a férfi, a mandzsettagombjával babrálva.
– Bizonyára tudja – folytatta Mel türelmesen –, hogy ha közeli hozzátartozót
vizsgálunk, nem számít az illető családi állapota. Nem diszkriminálunk senkit
azért, mert egyedülálló örökbefogadó. De nekünk a gyerek érdekeit kell
néznünk, Dex. Delphinek stabil, meleg otthonra van szüksége. Képzelje csak el,
mit gondolna, ha folyton más nő aludna a lakásukban.
– Nem fog. Ilyen nem fordulhat elő. – Dex tisztában volt vele, hogy ezt kell
mondania, és abban a pillanatban komolyan is gondolta. – Ígérem, hogy soha,
senki nem fogja itt tölteni az éjszakát.
Mel persze nem hitt neki, ezt kiolvasta a szeméből.
– Gondolom, érti, mire próbálok kilyukadni – folytatta, majd újra felírt néhány
dolgot a noteszébe. – De van itt még egy kérdés: kihez fordulhat, ha segítségre
lenne szüksége?
Dex tudta, hogy itt most nincs helye a tréfás megjegyzésnek.
– Nos, korábban azt mondta, hogy ha bármikor szükségem lenne rá,
felhívhatom, és bármit kérdezhetek – mondta Dex. – Nagy eséllyel nem lesz rá
gyakran szükség.
– Természetesen engem is bármikor hívhat, de én most az itteni helyzetére és
életmódjára gondolok – mutatott körbe a lakásban Mel. – Mennyire van jóban a
szomszédokkal? Vészhelyzetben tud tőlük segítséget kérni?
Most egészen biztos, hogy igennel kéne válaszolnia. Bár ha nagyon őszinte
akart lenni, a válasza nemleges volt. A bal oldali szomszédban egy
luxusprostituált lakott, a másik oldalon pedig egy törvényszéki bíró. A bíró
időnként éjszaka felkereste a prostit, de Dex úgy vélte, erről egyedül ő tud. Egy
szó, mint száz, egyikük sem lenne ideális arra, hogy egy kisbabával kapcsolatos
válságot megoldjon.
– Elképzelhető – felelte óvatosan.
Igaz, hogy egy fényűző, drága házban lakik, de ez nem az a fajta hely, ahol a
lakók túlságosan barátságosak egymással. Talán ideje lenne bekopogtatni néhány
ajtón, és bemutatkozni mindenkinek, hogy felmérje, hány potenciális segítsége
lehet.
– Csak azért kérdem, mert sokat jelenthet, ha az ember körül olyanok élnek,
akikre számíthat. A jó szomszédok – magyarázta Mel – aranyat érnek. Most mi a
baj? – nézett kérdőn Dexre.
Dexternek olyan érzése volt, mint amikor egy illat valamilyen emléket idéz fel
az emberben. Tekintetét a hatalmas, üveges teraszajtóra szegezte, amelyen túl
csodálatos panoráma tárult eléjük: az ultramodern, acélszürke londoni Canary
Wharf, ahol gondterhelt városlakók jönnek-mennek, akár a szorgos hangyák, és
élik más számára láthatatlan, elfoglalt hétköznapjaikat.
Szomszédok.
Erre valók a szomszédok.
– Ha bármiben segíthetek, nyugodtan forduljon hozzám.
Dex hirtelen hangosan mondta ki, amit gondolt:
– Alkalmas ez a lakás egy kisbaba felnevelésére?
Akár le is költözhetnék Briarwoodba.
– Dex, ne aggódjon! Semmi baj. Semmi akadálya annak, hogy egy ilyen
lakásban gyereket neveljen.
A férfi továbbra is a gondolataiba merülve bólintott. Akár el is költözhetnék.
Nem muszáj itt maradnunk.
– Jól van, Dex? Minden rendben? – Mel arcára aggodalom ült ki.
 – Minden a legnagyobb rendben – felelte a férfi, és lassan elmosolyodott,
mintha megkönnyebbült volna.
Végre megvan a válasz: rájött, hogy mit kell tennie. Ott majd tiszta lappal
indulhat, és Delphinek is az lesz a legjobb, távol minden kísértéstől, távol ettől a
hedonista élettől és minden zavaró körülménytől.
Már csak az a kérdés, miért nem jutott ez előbb az eszébe.
 Tizenharmadik fejezet

Kínos, ha valaki ülve, furcsa szögben naphosszat egy rajztábla fölé hajol – a
mozdulat megviseli a nyakat és a vállat. Ám amikor annyira összpontosít a
munkára, hogy minden tökéletes legyen, általában túl későn veszi észre, hogy
baj van.
Mint most is.
Molly lerakta a kezéből a fekete tollat, homorított, majd két karját
előrenyújtva kezébe vette az iPodját. Ideje táncolni egy kicsit, hogy ellazítsa a
megfeszült izmait. A mai reggel termékeny munkával telt. Négy óra alatt
elkészült kétoldalnyi Boogie és Booképregénnyel, és a következő epizódhoz már
ott keringett fejében az ötlet. Jó nap ez a mai. Fülébe dugta a fülhallgatót, és a
kelleténél kicsit hangosabbra tekerte a hangerőt, aztán leugrott a székről, és
ellépett a rajztábla mellől.
Úúú, szuper ez a szám… tökéletes!
– Megérkeztünk! – jelentette be Dex. – Na, mit gondolsz az új otthonodról?
Delphit a karjában tartotta, miközben a baba kivette szájából az ujját, és
gőgicsélni kezdett.
– Köszi – nyújtott rá nyelvet Dex, mert a kislány végighúzta az arcán a nyálas
ujjait.
Delphi érkezése előtt Dex nem gondolta volna, hogy emberi lény valaha ilyet
tesz majd vele. Pedig nem is volt olyan undorító, mint korábban gondolta. De
talán ha olyan teszi, akit szeretsz, akkor egész más.
Amikor a kislány csillogó szemmel ránézett, és a bal füle felé nyúlt, Dex
viccesen úgy csinált, mintha le akarná harapni a kezét. Delphi felsikoltott
örömében, és a férfi mellkasába temette az arcát. Az pedig beszippantotta az
illatos babaszagot, és megpuszilta a kislány hamvas, sötét fürtjeit. Hat hete, hogy
Laura meghalt. Tegnap lezajlott az utolsó gyámügyi beszélgetés, és Dexter
hivatalosan is megszerezte a gyámjogot unokahúga, Delphi Yates felett. A várva
várt pillanatot rengeteg pánik és aggódás előzte meg, és Dex biztosra vette, hogy
reménytelenül alkalmatlannak fogják találni, ezért elutasítják a beadványát.
Delphi azonban végre elköltözhetett ideiglenes nevelőcsaládjától, és mostantól
fogva ő vigyázhat rá. Egyszerre volt félelmetes és ijesztő, de egyben csodálatos
is.
– Brrrrrr – bugyborékolta a kislány, és málnafoltot fújt Dexter ingére. – Brrrrr.
 Dex érezte, ahogy a langyos melegség átszivárog az ing anyagán; ahhoz
képest, hogy ilyen kicsi, elég sok nyála van, gondolta. Aztán az órájára
pillantott: délután egy óra volt, és a vendégüket csak háromra várták.
– Na, gyere, még van egy kis időnk – emelte Delphit a feje fölé a magasba,
miközben a baba szájából vékony csíkban újabb nyálpatak csorgott a fejére. –
Most megyünk, és szívességet kérünk valakitől.
Delphi hangosan elrikkantotta magát.
Dex tudta, hogy Briarwoodban nincs virágüzlet, ezért még a lakása közelében,
a Canary Wharf egyik flancos boltjában megvásárolta a csokrot. London
frekventált részein egész vagyonokat elkértek az ilyen, szakadtnak álcázott,
szalagokkal ékesített csokrokért. Ahogy Delphit a derekának támasztva a bejárat
felé indult, remélte, hogy a virág nem fog túl olcsónak tűnni ebben a faluban,
ahol a rusztikus hangulat nem művieskedés eredménye, mint a városban, hanem
maga a természetes valóság.
Molly kocsija a ház előtt parkolt, a földszinti ablakok tárva-nyitva, tehát
biztosan otthon van, gondolta. Ez jó hír. Csengetett, és várt. Semmi válasz.
Újra csengetett.
Ismét semmi.
Az emberek errefelé képesek nyitva hagyni az ablakot, amikor elmennek
hazulról? Meglepetten lépett közelebb, és bekukucskált a nappaliba…
A rejtély máris megoldódott.
A lány odabent volt, melírcsíkos, szőke haja lazán feltűzve a feje búbjára,
egyszerű pólóban, térdig érő, szűk nadrágban, és puha, narancsvörös
bokazokniban. Az ablaknak háttal táncolt a zenére, amelyet rajta kívül más nem
hallott.
Dex szája széles mosolyra húzódott. Hogy is szokták mondani: táncolj úgy,
mintha senki se látna? Molly most egyértelműen így tett. Ám a lány
karmozdulataiból mégis pontosan kiderült, mire ugrabugrál, mint egy hiperaktív
kismajom.
Y… C… M… A Aranyos volt, ahogy összekeverte a betűket!
Y… M… C… A… Ahogy a kezével most végre pontosan mutogatta a
betűket, Dexter magában vele énekelt.
Delphi feszülten bámulta a szertelen mozdulatokat, és élvezte a műsort.
Y… M.. C… Hoppá! Molly egy remekül kivitelezett, művészi forgás közepén
megfordult, és mozdulatlanná dermedt, mint amikor egy rajzfilmfigura
megtorpan a félelemtől. Kihúzta a fülhallgatót a füléből, kezét a nyakához kapta,
és lihegve megállt.
– Kla-kla-kla! – próbált tapsikolni a kezével Delphi, akinek egyáltalán nem
tetszett, hogy ilyen hamar vége az előadásnak.
Mintha határozottan azt szerette volna, hogy kezdődjön újra.
– Bocs – szólt be a nyitott ablakon Dex. – Csengettem párszor, de nem
hallotta.
– Csak mert éppen teljes hülyét csináltam magamból. Egy perc, és
lehiggadok! – Molly pipacsvörös arcára szorította két tenyerét, de a következő
pillanatban észrevette a férfi karjában tartott kis csomagot, és lassan
elmosolyodott. – Delphi? Ő az, ugye?
Dex meghatottan bólintott, hogy a lány emlékszik a névre.
– Igen.
– Oké, egy pillanat! – Molly eltűnt a nappaliból, és egy perc múlva már a
bejárati ajtó előtt állt. – Jöjjenek be! Azt hittem, soha többé nem látom. Hát te?
Hogy te milyen szép baba vagy! – Megsimogatta Delphi arcát, aztán az állát
csiklandozva megnevettette.
– Szia, édesem! Cuki baba! Gyönyörű szemed van! – Ekkor Dexhez fordulva
megjegyezte: – Pont olyan, mint a magáé. És, mi járatban? Kirándulnak egyet
kettesben? Milyen gyakran hozhatja el a kislányt?
Dex követte a lányt a konyhába.
– Kezdjük a tartozásommal. Ez itt a magáé! – nyújtotta át az addig a háta
mögött rejtegetett virágcsokrot, majd hozzátette: – Tudom, kicsit késő, de
szeretnék mindent megköszönni.
– Ne butáskodjon! – Dexnek tetszett, ahogy a lány elhárította a hálálkodást. –
Bárki így tett volna a helyemben.
– De mégis maga volt. Órákig hallgatta, amíg kibeszélek magamból mindent.
Maga csodásan viselkedett, én meg másnap reggel szó nélkül eltűntem. Nagy
bunkóság volt.
Molly kivette a kezéből a csokrot.
– Csak mert sokkos állapotban volt. Úgyhogy minden megbocsátva.
– Azért mégis köszönöm. Tudja, nem vagyok ám ennyire rossz.
Nézte, ahogy a lány megsimogatja Delphi fülét, és értékelte, hogy a figyelmét
inkább a kislányra fordítja, mint őrá.
 – Ezt értsem úgy, hogy miután egy éjszakát eltölt egy nőnél, általában
elbúcsúzik, mielőtt örökre kilépne az életéből?
– Valahogy úgy.
Dexnek imponált a lány humora.
– Gondolom, elég borzalmas volt az elmúlt néhány hét – fordította komolyra a
szót Molly. – Hogy bírja?
Dex egy vállrándítással felelt.
– Egész jól. A temetés kész rémálom volt, de túl vagyok rajta. És talán annak
is örülni fog, hogy már nem szoktam sírni.
– Á, amiatt ne aggódjon! A sírás emberi dolog.
– De nem nekem. Én hétéves koromban sírtam utoljára, amikor elpusztult a
hörcsögöm – fintorodott el Dex. – De már akkor is zavarban voltam.
– Jaj, ne! Hogy beszélhet ilyet? Hisz még csak hétéves volt!
– Az egyik tanárom az iskolában azt mondta, hogy a hörcsög a
mennyországba költözött, mire én felmásztam egy fára, hogy utána menjek.
Gondoltam, onnan talán látni fogom. Aztán a tanár rám ordított, én meg leestem
a fáról, és eltörtem a karomat. Bitangul fájt. Sírtam. És többen kinevettek. –
Dexter rezzenéstelen arccal folytatta: – Attól fogva nem sírtam többé.
– Gondolom, örök nyomot hagyott magában ez a hörcsögsztori – bólogatott
komolyan Molly. – De hogy van a kis Delphi?
– Ő teljesen jól van, boldog és kiegyensúlyozott baba. Szörnyen hangzik, de
talán jobb is, hogy ilyen kicsi, mert nem fogta fel, mi történt vele.
– Ez jó hír – bólintott együtt érzően Molly. – És milyen gyakran láthatja?
– Mostanáig hetente három-négy alkalommal – magyarázta Dex, majd Delphit
átrakta a jobb csípőjéről a balra, és a mellkasa majd kidagadt a büszkeségtől. –
De tegnap óta gyakorlatilag nonstop láthatom.
– Úgy érti… ezt meg hogy érti? – Molly szeme elkerekedett, amikor lassan
leesett neki, hogy mi történt. – Tehát maga fog rá egyedül vigyázni?
– Igen, én. A nap huszonnégy órájában. Én is alig hiszem el. Tegnap ért véget
a hathetes alkalmassági vizsgálat. És ezzel jogerősen befejeződött az eljárás.
Nézzék csak, miféle technikai szakkifejezések röpködnek a levegőben! Két
hónapja ilyesmiről még halvány gőze se volt.
– Száz százalékban én felelek egy gyámolatlan emberi lény életéért.
– Uramisten! – kiáltott fel Molly. – Azt mondta, nem lesz rá képes.
 – És úgy is gondoltam. De maga elhitette velem, hogy talán mégis képes
vagyok. – Dex arcán kurta mosoly suhant át. – Ezt is magának köszönhetem.
– Na elég, mert most már én kezdem kínosan érezni magam. Még a végén
elbőgöm magam. – Molly gyors mozdulattal megtörölte a szemét a kézfejével. –
Talán őrültség, de olyan büszke vagyok magára! Laura pedig… nagyon boldog
lenne. Meséljen el mindent! Mit kellett tenni, hogy bebizonyítsa az
alkalmasságát? Teszteket kellett kitölteni?
– De még mennyit! Hivatalosan vérrokonnak számítok. Mégis rengeteg
kérdést tettek fel, és mindent ellenőriztek. A gyámügyisek fantasztikusan
alaposak, el nem tudom mondani, mire nem voltak kíváncsiak. De azért rendesek
is voltak.
– Akkor ez azt jelenti, hogy sikerült elcsavarni a fejüket? Bocs! – vigyorgott
Molly a férfi arcán látott álfelháborodás láttán. – De nem maga mondta, hogy
milyen kicsapongó életet él?
– Az már csak múlt idő! A gyámügyeseknek tettem egy fogadalmat. – Dexter
érezte, hogy Delphi feje elnehezedik a vállán. – És persze magamnak is.
Mostantól megváltozik minden. Nem élek nagyvilági életet, vége az
áttivornyázott éjszakáknak. Ez még elég új nekem. Pelenkázni már megtanultam.
Sőt még elsősegély-tanfolyamra is elmentem.
– Nahát!
– Igen, tudom. És ez még mind semmi: már majdnem meg tudok főzni egy
rendes zöldséglevest.
– Fogalma sincs, mennyire le vagyok nyűgözve! – jelentette ki Molly. –
Gratulálok. És bébiszittert is talált, aki vigyáz rá, amíg maga dolgozik?
– Nem – rázta meg a fejét Dex. – Kiléptem.
– Jesszusom!
– Londonból is elköltöztem. Bemutatom az új szomszédját.
– Ez most komoly? – kerekedett el Molly szeme. – Tényleg ideköltözik?
– Nem szokásom a komolyság – felelte Dex. – De a válaszom: igen,
ideköltözöm. Maga mondta, hogy barátságosak az itt lakók.
– Hát még, ha nem csak havonta egyszer látogat ide.
– Ami azt illeti, jó helynek tűnik egy kislány felnevelésére.
– Igen, tényleg az – bólintott Molly.
– Sőt, még a szomszédok is egész normálisak.
 – Attól eltekintve, hogy idióta módjára táncolnak egymagukban a Vil… – a
lány hirtelen elhallgatott.
– Nyugi, tudtam, hogy egy Village People-számra táncolt. – Szabad kezével
Dex féloldalas mozdulatokkal gesztikulált. – Talán médium vagyok, de
kitaláltam.
– Most még jobban zavarba hozott – közölte Molly.
– Pedig semmi oka rá. Vállalja fel büszkén. Ha valaki azért gondol kevesebbet
magáról, mert szereti a YMCA-t, azzal nem is érdemes foglalkozni.
Molly hálásan meghajolt.
– Nos, isten hozta Briarwoodban! Mindkettőjüket! Bár az egyikük már kidőlt.
– Köszönjük. – Dex a nyakán érezte Delphi puha, meleg lélegzetét, ahogy a
kislány alvás közben egyenletesen szuszogott. – Azt hiszem, be kell tennem a
kiságyába. De jut eszembe, a virágot nemcsak köszönetképpen hoztam, hanem
lekenyerezés gyanánt is. Nem érne rá valamikor ma délután?
– Megoldható. Miben kell segítség?
 Tizennegyedik fejezet

– Szóval maguk ketten majd egy éve ismerik egymást? – A helyi gyámügyi
hivatal egyik munkatársa ült a Gin Cottage nappalijában, és feljegyzett valamit a
noteszébe. – Amióta Dexter először megjelent a faluban?
– Pontosan – bólintott Molly, és ezzel nagyjából igazat is mondott, noha a
valóságban mindössze kétszer találkoztak.
A nőt csupán arról kellett meggyőzni, hogy Dextert a Briarwoodba költözése
után is barátok fogják körülvenni, és ha Delphivel segítségre szorul, bármikor
megkérhet valakit, aki besegít.
A nő kezében megállt a golyóstoll a papír felett:
– És… mennyire közeli ez az ismeretség?
Hú, ez elég cikis kérdés. Molly hevesen rázta a fejét.
– Jaj, nem! Semmi közelebbiről nincs szó.
A nő elmosolyodott.
– Nem kell annyira tiltakozni. Dexter nem olyan visszataszító.
– Csak barátok vagyunk – erősítette meg Molly.
– Tudja, én most egy ideig szeretnék egyedül lenni – szólt közbe Dexter
határozottan. – Mostantól fogva csak Delphinek szentelem az életem.
A hivatal képviselője végül jóváhagyta a Gin Cottage-ot, Molly pedig ott
maradt, hogy segítsen Dexnek kipakolni a kocsiból. Azt a borzalmas sárga
Porschét időközben egy komoly Mercedes Estate-re váltotta.
– Ezt nézd meg! – emelt ki a csomagtartóból Dex egy babakocsit, majd
egyetlen kattintással kinyitotta.
A lány eltátotta a száját.
– Mennyit kellett gyakorolnod, hogy így menjen?
– Több napig – felelte büszkén a férfi.
– Nem rossz – állapította meg Molly.
– Szerintem se. Ha három hónappal ezelőtt szembejövök magammal az utcán,
nem ismertem volna fel mostani önmagamat. Teljes pálfordulatot vettem:
megjavultam.
Fejben talán igen. De külsőre éppen olyan züllötten jóképű, mint azelőtt,
hallatlanul veszélyes mennyiségű karizmával, gondolta a lány. Miután kiürítették
a kocsit és kicsomagolták a dobozokat, Dex elővett egy üveg pezsgőt.
– Na, ezzel is megvolnánk: beköltöztem az új otthonunkba, most már
hivatalosan is itt lakom. Remélem, itt maradsz még egy darabig, hogy
megünnepeljük.
– Ha tényleg olyan rendes fickó lennél, akkor most teára invitálnál.
Molly remélte, hogy a férfi, akiről nemrég jó referenciát adott, titokban nem
küzd alkoholproblémákkal.
Dexter mintha olvasna a gondolataiban, tréfálkozva megjegyezte:
– Pánikra semmi ok, mert ezen a téren is új életet kezdtem. Mostantól fogva
egy pohárnál többet nem iszom esténként.
– Szuper!
– Igen, tudom.
– És nehéz lesz megállni?
– A kakis pelenkák cseréjéhez képest semmiség. Meg hát, ez is együtt jár az új
feladattal – vonta meg a vállát Dex. – Nem venné jól ki magát, ha részegen
vigyáznék egy kisbabára, nem igaz? Muszáj valahol meghúznom a határt.
A rugdalózóba öltöztetett Delphi eközben bőszen kúszott Dexter felé a
kövezett padlón. Molly figyelte, ahogy a férfi felkapja, a levegőbe emeli, a
kislány pedig sikongat örömében, az arcán igazi rajongással.
– Érte tényleg bármiről érdemes lemondani.
– Úgy bizony – bólogatott Dex. – De tudom már, mit nem mutattam még!
Emlékszel, amikor egyszer találkoztál itt Laurával és Delphivel? Laura akkor a
tudtomon kívül jött el a házba, elcsente a kulcsot. Azt mondta, megkésett
karácsonyi ajándékot hoz nekem, de nem mondja el, hogy mit. Én pedig
túlságosan be voltam havazva, és nem értem rá foglalkozni vele. – Dexter
elindult a kék-fehér színekkel dekorált konyhából az emelet felé. – Nem is
tudom, mire számítottam. Talán egy szép lámpaburára. Vagy egy régi komódra,
ami egész biztos nem férne bele a Porschémba. De Laura valami sokkal jobb
ajándékot eszelt ki.
Közben elérték a lépcsőfordulót, ahol a férfi megállt.
– Ezt vette neked? Hú, ez gyönyörű! – Molly a férfi tekintetét követve nézte a
lépcsőforduló falába beépített, festett ólomüveg ablakot. – Tényleg fantasztikus!
Delphi is boldogan gőgicsélt.
– Nem vette, hanem csinálta! Az egészet saját kezűleg készítette! Még a régi
ablakot is ő szedte ki, és a helyére illesztette az újat. Hát nem elképesztő?
– De igen.
Dex megérintette a szakszerűen beépített ablaküveget.
– Laura igazi ezermester volt. Milliószor jobban csinált mindent, mint én.
– Gyönyörű ez az ablak. – Molly komolyan is gondolta, amit mondott. A
festett üveg egy teraszos kertet ábrázolt fákkal, bokrokkal és pillangókkal, az
előtérben egy kisebb tóval, vízililiomokkal.
– Ez gyerekkorom kertje. Ilyen volt a kertünk a kenti házunkban. Rengeteget
dolgozhatott ezen – tette hozzá Dex. – Olyan megható, hogy ennyi időt szánt
valamire, amit nekem készített.
– Elvégre testvérek voltatok – felelte Molly együtt érzően. – Miért ne tette
volna?
A férfi vállat vont. – Igen, tudom, mégis furdal a lelkiismeret. Én olyasmit
vettem neki karácsonyra, amiről azt gondoltam, tetszeni fog, de kiderült, hogy
teljesen mellényúltam. Úgy terveztem, később majd visszacserélem, de aztán…
– Itt elhallgatott, a bűntudattól szemmel láthatóan lesújtva. – Aztán végül nem
volt időm helyrehozni a tévedést. Ez is annyira jellemző rám! Fogadni mernék,
Laura tudta, hogy sohasem látja viszont azt a karácsonyi ajándékot, de ő mégis
vette a fáradságot, és elkészítette nekem ezt. Ez volt a különbség kettőnk között
– csuklott el a hangja. – A francba!
– Hé! – Dexternek eddig olyan mesterien sikerült lepleznie az érzéseit, hogy
az ember szinte el is felejtette: még mindig gyászol. – Laura a testvéred volt –
mondta Molly. – A több millió hibáddal együtt is szeretett. És mikor láttad meg
először ezt az üveget? – kérdezte Molly. – Amikor legutóbb itt jártál?
– Nem, akkor még nem – rázta meg a fejét Dex. – Azon az éjszakán fel se
jöttem. Csak ma délután vettem észre, amikor felvittem a kiságyat a
hálószobába.
– Vagyis amikor eldöntötted, hogy magadhoz veszed Delphit, még nem
tudtad, hogy Laurától mit kaptál. Tehát puszta szeretetből hoztad meg a
döntésedet, azért, mert szeretted és még most is szereted a nővéredet. – Molly
némi szünet után folytatta: – Semmi okod rá, hogy bűntudatot érezz. Amikor
igazán számított, azt tetted, amit tenned kellett.
– Tényleg így gondolod?
A férfi továbbra sem tűnt meggyőzöttnek.
– Abszolút – bólintott a lány.
 – Még csak ez az első napom. És nagyon félelmetes – közölte Dex őszintén. –
Úgy érzem, mintha valami csalást követtem volna el. Mi lesz, ha mégsem
sikerül?
– Hadd adjak egy tanácsot – tette kezét a férfi karjára Molly, és érezte a
felszín alatt lappangó feszültséget. – Mindig csak az adott napra koncentrálj, és
meglátod, menni fog!
Hajnali három óra volt, és Delphi még mindig nyugtalankodott. Ezzel már
ketten voltak így.
Dex rövid időre behunyta a szemét. Uramisten, most mi lesz?
Korábban Molly megnyugtatta, de a lány azóta elment, és Dexter fejébe újra
befészkelte magát a kételkedés. A tegnapi, Londonban töltött éjszakát sikeresen
átvészelte, mert Delphi szerencsére végig aludt, és Dex azt hitte, hogy nála ez a
normális, és ezentúl mindig így lesz.
A mai éjszaka viszont ellenkezőleg alakult, és a férfi tehetetlennek érezte
magát. A kicsi az elmúlt két órában végig ébren volt és nyugtalankodott,
Dexternek pedig fogalma sem volt, mi lehet a baja. Talán fázik? Vagy melege
van? Éhes vagy fáj a hasa? Nem tudta, egész egyszerűen nem tudta.
– Oáááááá… oááááá…oáááááá!
A szaggatott fel-felsírásból végül panaszos kiabálás lett, így Dex újra kivette a
babát a kiságyból. Olvasott már arról, hogy a gyereket néha hagyni kell egy
kicsit sírni, de egyszerűen nem volt szíve megtenni. Mi van, ha az anyját
hiányolja?
– Cssss, semmi baj.
Ami persze közelről sem volt így, de Dex csak ezt tudta ismételgetni, hátha a
hangjától megnyugszik kicsit.
Delphi vadul rázta a fejét, és a hüvelykujját a férfi szemébe nyomta.
– Aúú!
Dex egyik lábáról a másikra helyezte az egyensúlyát, úgy ringatta Delphit,
elsétált vele a lépcsőfordulóig, aztán megállt a festett üvegablak előtt. Onnan
továbbment, és folyamatosan dünnyögött a kislány fülébe, méghozzá a YMCA-
dallamot, mert a dalt egész nap nem tudta kiverni a fejéből, és úgy tűnt, hogy
Delphit is megnyugtatja. A kislány most is ráemelte hatalmas kék szemét. Ám
valahányszor Dex abbahagyta a dúdolást, Delphi újra rákezdett. Úgyhogy a férfi
tovább dúdolt. Úgy tűnt, hogy az éneklés működik. Valóságos csoda, hogy egy
emberi lény képes ilyen jól szórakozni egy ennyire nevetséges dolgon. Molly
korábbi táncos magánszámával ellentétben viszont itt most nem volt senki, aki
szemtanúja lehetett a nevetséges előadásnak. Ami azt illeti, még Dextert is
megnyugtatta. Delphi nem fog egyhamar újra üvölteni.
– Heőő – gügyögte Delphi, és parányi ujjacskáját Dexter arcára szorította.
– Y… M… C… A – énekelte Dex, és a kislány arcán ezúttal egy halvány
mosolyt pillantott meg.
Ez az! Sikerült! Helló, Wembley Stadion! Helló, koncertrajongók ezrei!
– Brrr – bugyborékolta Delphi.
– Y… M… C… A!
– Heőő…
Dexter átfektette Delphit az egyik karjára, a másikkal pedig gesztikulálni
kezdett. A kislány rúgkapált és gőgicsélt a boldogságtól, miközben Dex vele
táncolt a lépcsőfordulóban, aztán szobáról szobára. Oké, szóval a
gyereknevelésről szóló könyvek azt írják, teremts nyugodt és csöndes
környezetet a baba számára, hogy könnyen vissza tudjon aludni. De azt már
kipróbálta, és nem működött. Ezzel legalább elszórakoztatja, és mindketten jól
érzik magukat.
Delphi pedig szerencsére nem volt túl válogatós, csöppet sem zavarta, hogy
Dex nem is tudja a dal szövegét.
Negyven perccel később teljes volt a siker: végre sikerült visszafektetni a
kislányt az ágyába.
– Így ni. A koncertnek vége. A Village People elhagyta a színpadot.
Delphi erre kettőt pislogott, aztán becsukta a szemét, és elaludt.
Csak így! Kábé három másodperc alatt bedobta a szunyát.
Láttátok ezt? Zseni vagyok! Erről könyvet kéne írnom.
Igen ám, de Dex addigra túlságosan éber volt az alváshoz. Ha egyszer ő
felébredt, akkor annak annyi. Delphit betakargatta egy rózsaszínű elefántos
takaróval, aztán indult a saját szobája felé. A lakberendező jól végezte a dolgát:
palaszürke falak, ezüstre festett mennyezet, fekete-fehér ágynemű és a
hosszabbik fal mentén végigfutó, rejtett beépített szekrény.
A sors fintora, hogy ennek a helyiségnek a közeljövőben nem valószínű, hogy
női látogatója lesz, akit le lehet venni a lábáról ezzel az igényes stílussal. Dex az
ablakhoz lépett. Odakint nem látott semmit. Napközben tökéletes panoráma nyílt
onnan a falura, amit akár egy utazási iroda is használhatott volna a hirdetésében
a cotswoldi vidéki élet bemutatására. Dexter tudta, hogy a látvány most is
odakint van, csak épp olyan, mintha valaki tisztára törölt volna egy fekete táblát.
Néhány épületben égve hagytak éjszakára egy-két lámpát, de ez minden. A többi
csak nyomasztó, mindent elborító sötétség.
Már hajnali negyed ötre járt, és Briarwoodban még mindenki aludt. Olyan
súlyosnak hatott a csönd, mint egy vastag takaró, amely minden hangot elnyom.
Dex megborzongott: és ha ő az egyetlen ember a faluban, aki ébren van? Mi
lenne, ha most a világnak ezen a részén történne valami tragédia, és egyedül
csak ő maradna ébren? Visszatérő, gyerekkori álom volt ez, és bár évek óta nem
ismétlődött meg, korábban mindig teljesen kiborította.
Egy pszichológus vajon mit kezdene ezzel? Talán az elhagyottsággal
magyarázná? A szülei halálával, vagy az egyedül maradástól való félelmével?
Lehet, hogy ezért feküdt le olyan sok lánnyal?
Dex egy pillanatra fontolóra vette a felvetést. Fenét! Azért feküdt le annyi
lánnyal, mert élvezte, és mert megtehette!
Azért ez a csönd mégis nagyon nyomasztó. Ami napközben békésnek és
ártalmatlannak tűnik, ilyenkor félelmetesen magányossá tesz. Lehet, hogy nagy
hiba volt ideköltözni?
Hirtelen megcsörrent a telefon.
Ki a bánat hív ilyenkor hajnalban? Dex gyorsan felvette, mielőtt még
felébresztené Delphit.
– Igen?
– Helló, Dex! Hellóóóó! – szólalt meg egy alkoholmámoros férfihang,
miközben a háttérben dübörgött a zene.
Tehát mégsem alszik az egész világ. Kenny és Rob alig száz mérföldre egy
éjszakai klubban buliztak hatalmasat.
– Dexy, pajtás! Mizújs? Te, öregem, hol vagy most? Csak mert mi a
Mahikiban, és jó lenne, ha te is idejönnél!
Dex egyenletesen lélegzett.
– Én most Briarwoodban vagyok.
– Bryard? – értetlenkedett Kenny. – Még soha nem hallottam róla. Vagy
várjál, ez nem az a hely, amelyet nemrég nyitottak meg a Harvey Nicks mellett?
– Idehallgass, Ken. Már nem élek Londonban. Kábé hajnali fél öt van most, és
vidéken vagyok, a házamban. Méghozzá Delphivel.
– Delphivel? – Kenny részeg volt, beletelt néhány másodpercbe, amíg sikerült
felfognia, amit hallott. – Ja, a nővéred gyereke, ugye? De ki vigyáz most a
kölyökre? Nem tudod otthon hagyni őket, hogy felgyere hozzánk?
Dex érezte, ahogy átjárja az indulat. Ez a Kenny mindig ekkora idióta volt?
– Nem, nem tudom. Mert én vigyázok Delphire. Mellesleg Delphi egy kislány
– tette hozzá határozott hangon. – Nem kölyök.
– Hékás, nehogy felhúzd magad! – Kenny tovább értetlenkedett. – De azért
van ott egy bébiszitter is, nem?
– Nincs. Csak én vagyok egyedül.
– Hú, az kemény! De ki vigyáz a gyerekre?
– Én.
– De… de…
– Képzeld, Kenny, vannak még emberek, akik alkalmasnak találnak egy ilyen
feladatra.
Dex azzal befejezte a hívást és kikapcsolta a telefont.
A házban újra eluralkodott a csönd.
 Tizenötödik fejezet

– Ideülhetek?
Amikor Amber felnézett, az a magas, hosszú, barna hajú fiú állt előtte, aki
még februárban egyszer bejött a kávézóba… lehetett már vagy hat-hét hete.
Molly rátukmált egy névjegykártyát, de azóta sem látták.
Most visszajött. Ugyanolyan jóképű és tiszta, de továbbra sem az esete.
– Persze, nyugodtan – bólintott a lány. A fiú már rátette a kezét a mellette álló
szék támlájára. – Nem gondoltuk, hogy visszajössz.
– Sok dolgom volt – vonta meg a vállát a fiú, és leült.
– Ambernek hívnak, ugye?
– Igen.
Naná hogy emlékszik. Az ilyen fiúk mindig tudják az ember nevét.
– Én Sam vagyok. Szia!
– Szia! – Most úgy beszélek, mint egy papagáj. – Mondhatok valamit?
– Persze – felelte tétovázva Sam.
– Nézd, ne értsd félre, de ha miattam vagy itt, akkor ne reménykedj.
– Azaz?
– Nem vagy az esetem. Egyáltalán nem. De ne vedd sértésnek.
– Azta! – hüledezett a fiú. – Te mindig ilyen őszinte vagy?
Amber vállat vont.
– Általában igen. Bocs, de úgy gondolom, jobb előre tisztázni.
– Világos – mosolyodott el halványan a fiú. – De szerencsére te sem tetszel
nekem. Úgyhogy ezt meg is beszéltük, rendben?
Amber szkeptikusan felvonta a szemöldökét. Minden szerénységet félretéve
tökéletesen tisztában volt vele, mennyire csinos. A legtöbb fiúnak azonnal
tetszett. Ezt most biztosan azért mondja, hogy kvittek legyenek.
– Látod azt ott, a földön? Azt a ripityára tört valamit? – mutatott Sam a
padlóra maguk előtt.
Amber megfordult a székén, hogy lássa, mire mutat.
– Hol? És mi az?
– A szívem, ami millió kis darabra tört. Nem látod? Ja, hogy nem? Akkor
biztosan jól vagyok – veregette meg a mellkasát. – Hú, mekkora szerencse! Még
mindig egyben van!
– Nagyon vicces!
– Igen, tudom, kösz.
Bár Sam burkoltan gúnyolta, Amber érdeklődését mégis felkeltette.
– De mondd csak, miért jöttél vissza?
Sam az ölében tartott csukott rajzmappára mutatott.
– Meg akarok tanulni képregényt rajzolni.
– Lássuk csak – nyitotta ki a lány a mappát.
– Na? – nézett rá kérdőn Sam, a véleményét várva.
– Az előbb már megtudtad rólam, hogy mennyire őszinte vagyok.
– Igen.
– Akkor most ne sértődj meg, de ezek elég gyatrák.
A fiú szórakozottan méregette Ambert.
– Tudom. Pont azért jöttem vissza, hogy fejlődjek.
Ambernek azonban valami azt súgta, hogy ez nem igaz.
Közben megérkezett a csoport összes tagja. Molly vidáman üdvözölt
mindenkit, bemutatta nekik Samet, felírta egy táblára az aznapi feladatokat, és
kiragasztott néhány fotót azok számára, akik abból dolgoztak. Miután mindenki
munkához látott, Molly szép sorban odament a tanítványaihoz, és segített,
elmagyarázta, hogyan kell bizonyos effekteket megrajzolni, és hogyan kell
forgatókönyvet készíteni.
– Örülök, hogy visszajöttél! – ült le Sam asztala elé, és szemügyre vette a
rajzot, amelyen a fiú éppen dolgozott.
– Mondja csak meg nyugodtan, hogy borzalmas – magyarázta a fiú. – Mert én
is tudom.
– Pedig nem az. Egész jó stílusod van. Csak egy kicsit túl sok vonalat
használsz. Próbáld minimálisra csökkenteni a vonalak számát. Egyszerűsíts! –
Elővett egy tiszta papírlapot, és lemásolta a jelenetet, amelyet a fiú megpróbált
lerajzolni. – Látod? Nyugodtan vegyél vissza belőle, és emeld ki az
arckifejezéseket… nem kell annyi mozgást jelző vonal. Próbáld meg újra, lazítsd
el a kezed és a vállad. Kicsit gyorsabb mozdulatokkal dolgozz… így… Na, így
már sokkal jobb! Élvezd, amit csinálsz, nem kell elveszni a részletekben. Ezek
itt a saját szereplőid, olyannak rajzolod meg őket, amilyennek csak akarod… így
van… folytasd csak…
Ahogy Amber elnézte Samet, elmosolyodott. Látott már hasonlót: azt a
pillanatot, amikor egy-egy tanítványnak felragyog az arca, mert Molly
megmutatja, hogyan tudják túlteljesíteni mindazt, amit valaha elképzeltek.
Felemelő érzés. Mint amikor az ember először érzi meg a biciklijén pótkerék
nélkül az egyensúlyt.
Persze Sam rajza még mindig pocsék, gondolta, de az nem számít. Molly
lelkesedése mindenkire átragadt: értett hozzá, hogy a tanítványaiból kiölje azt a
félelmet, amely görcsösséget okoz, és már az első próbálkozást kudarcra ítéli.
– Hú, de klassz! – Sam arcáról lerítt, mit érez, ahogy gyors mozdulatokkal
körözött, satírozott a ceruzájával. – Hihetetlen, hogy ezt még soha nem
próbáltam így. Ha kicsit lazábban fogom a ceruzát, már az is mekkora a
különbség… jaj, elrontottam!
Kicsit túl hosszan kihúzott egy vonalat.
Molly rámosolygott Amberre, és megkérdezte:
– Na, mit mondunk ilyenkor?
– Azt, hogy nem számít – mondta fel Amber a leckét Samnek. – Nem
vagyunk Michelangelók, és nem egy többtonnás márványtömbön dolgozunk. Ez
csak egy darab papír. Amit ki tudsz javítani egy radírral, azt javítsd is ki. Ha
pedig nem megy, kezdj egy új lapot.
– Pontosan! – bólintott elégedetten Molly. – És mit mondunk még?
– Mindent bele – magyarázta tovább Amber. – Gyakorolj, gyakorolj!
Molly mindkettőjükre rámosolygott.
– Így van! És közben élvezd, amit csinálsz.
Húsz perccel később Sam már be is fejezte élete első karikatúráját.
Megmutatta Mollynak:
– Vélemény?
– Egész jó lett.
– Felismered, ki van a képen?
– Hát… talán Mick Jagger?
– Nem!
Amber elfojtott egy nevetést.
– Bocs – mondta Molly.
 Sam sértődött pillantással nézett rá.
– Steve Tyler akar lenni.
– Ja, tényleg hasonlít rá! Illetve mindkettőre. Azok ketten úgyis olyanok, mint
az ikrek, egyik is, másik is zenész – tette hozzá Molly.
Átsandított Amber rajzlapjára.
– És te kit rajzolsz? Csak nem Shreket?
Amber ártatlan képet vágott.
– Igazából ez te lennél…
– Jaj, köszi – vigyorgott a fiú.
Ambernek tetszett, hogy Sam ilyen könnyedén veszi, ha tréfát űznek belőle.
– Dehogy is! Ez Shrek. És mostantól már minden héten jössz?
– Még nem tudom. Attól függ, van-e más dolgom. Talán igen, talán nem.
– Merrefelé laksz?
– Cheltenhamben.
– És hogy hívnak?
– Kicsit rövid a memóriád. Sam.
– Igen, tudom. De mi a teljes neved?
– Miért, rám akarsz keresni a Facebookon?
Amber hátradobta bíborszínű hajfürtjeit, és hamiskás arccal válaszolt:
– Talán…
– Sam Jones. De nem vagyok fent.
– Komolyan? Miért nem?
Sam vállat vont.
– Tudod, van élet a közösségi oldalakon túl is.
– És Blackberry Messengert se használsz?
– Nem.
Amber döbbenten faggatta tovább:
– De akkor hogy tartasz kapcsolatot a barátokkal?
– Ne izgulj, megoldom.
Tovább rajzoltak és beszélgettek. Egy darabig zenéről. Aztán a téma az
iskolára terelődött, és Sam vizsgáira a következő három hónapban, aztán arra,
hogy egy évet ki akar hagyni az egyetem előtt, és hogy a szülei nem örülnek,
hogy el szeretne majd költözni otthonról.
– Apám miatt nem aggódom. Anyám viszont már előre retteg. És nálatok mi a
helyzet?
– Hát, én még csak tizenkettedikes vagyok, úgyhogy még van egy évem. De
biztosan hiányozni fogok, ha majd elköltözöm itthonról. Nincs tesóm –
magyarázta Amber. – Úgyhogy szerintem nem tudnak mit kezdeni magukkal, ha
már nem leszek itthon.
– De ezt a kávézót az anyukád vezeti, ugye? A múltkor láttam, és nagyon
szimpi volt. – Sam éppen az angol trónörökös karikatúráját próbálta megrajzolni,
és egy pillanatra megállt, hogy megnézze a fotót, amelyből dolgozott. – Milyen
ember a mamád?
– A mamám? Ő a falu lelki szemetesládája. Ha valakinek gondja van, az ő
vállán sírja ki magát. Rendelkezik egy különleges tulajdonsággal… – kereste a
megfelelő szót Amber. – Empátia! Mindig mindenkit megért, és soha nem
ítélkezik. Nagyjából pont az én ellentétem – tette hozzá vigyorogva. – Én
egyáltalán nem vagyok kedves, és nagyon könnyen ítélek.
– Ítélkezel.
– Ráadásul utálom, amikor kijavítanak, mert nem a megfelelő szót használom.
Szeretem, ha békén hagynak.
– Oké, vettem a lapot – felelte Sam, és a szája szeglete mosolyra húzódott. –
És az apád milyen ember?
– Apám jó fej. Folyton dolgozik – tette hozzá Amber. – De nagyon vicces.
Rém boldog család vagyunk. Sajnálom, ha ez nem túl érdekes, de ez az igazság.
És a te családod milyen?
Sam vállat vont.
– Semmi különös. Hasonló, mint a tiéd. A nagy átlagnál jobb.
– Hogy álltok errefelé? – lépett hozzájuk Molly, miután újra végigment a
csoporton. Megállt mögöttük, két kezét a vállukra tette, és a munkájukat nézte. –
Mindketten szépen dolgoztatok.
Amberre rákacsintott, amikor a lány hátrafordult.
– Ne csináld! Nem tudom, mit forgatsz a fejedben – mondta Amber –, de nem
vagyok az esete, és ő sem az enyém.
– Világos. De most arra kérlek titeket, hogy fordítsátok a székeket szembe
egymással – lépett hátra Molly, és közben elkezdett rendezkedni. – Így ni, ez az.
Akkor kezdhetitek, rajzoljátok le egymást.
Sam a homlokát ráncolta.
– Egymás arcát?
– Teljes testkarikatúrára gondoltam. Amilyen túlzóra csak akarjátok. Csak
azért bízlak meg a feladattal, mert egyikőtöknek sem esete a másik – magyarázta
Molly. – Ellenkező esetben megneheztelnétek egymásra. De mivel nem ez a
helyzet, nyugodtan lehettek kegyetlenek, rajzoljatok, amit csak láttok.
– Szuper! – csillant fel Amber szeme a várakozástól.
– Akkor halljuk – fordult Samhez Moly. – Te mit emelnél ki Amberből egy
karikatúrában?
– A haját.
– Nagyon jó. Hát még?
– A hatalmas fülbevalókat.
Amber büszkén megcsilingeltette a fülbevalóit. Mindig nagy, csüngő
ezüstkarikákat viselt.
– És még? – faggatta tovább Molly.
– A csontos vállát. A nagy lábát.
Amber szája tátva maradt a kritika hallatán.
– Csak fogd vissza magad, Bambi!
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Sam.
– A szemed! Olyan hosszú, lányos szempillád van. Mint egy tevének!
– Akkor rajta, rajzoljátok le egymást – kérte Molly nyugodt hangon. – De
nehogy tettlegességig fajuljon a feladat. Remélem, sikerül, mert ha nem, inkább
összeraklak Tobyval és Greggel.
Sam Amberre pillantott.
– Mit szólnál hozzá?
– Felőlem maradhatunk – válaszolta kurtán a lány.
Sam a fejét csóválva pillantott fel Mollyra:
– Semmi gond, rendben lesz.
 Tizenhatodik fejezet

A rajzóra a vége felé közeledett. Frankie az ajtóban állva olvadozott a

boldogságtól, ahogy figyelte, hogyan vitatkozik Amber a jóképű fiúval,
miközben összehasonlítják a rajzaikat. A fiú több hét elteltével végül mégis
visszajött. Sőt mi több, úgy tűnik, jól megvannak Amberrel. Vajon ezt betudhatja
annak, hogy a lánya végre nem vonzódik már a csöves kinézetű fiúk iránt? Adná
az isten, hogy ez most megváltozzon!
– Hahó, anyu! – Amber észrevette az anyját, és lelkesen intett, hogy menjen
oda. – Nézd, mit rajzoltunk!
– Helló, örülök, hogy újra látlak – mosolygott Frankie a hosszú szempillás,
zöld szemű, rendezett hajú fiúra.
– Jó napot! – mosolygott vissza a fiú.
– Samnek hívják – mutatta be Amber, és felemelte a művét. – Láttad, hogy
milyen jó kis tevearcot rajzoltam neki?
– Remek. De ne félj, nem hasonlítasz tevére – nyugtatta meg Samet Frankie.
Aztán amikor meglátta, milyennek rajzolta le Sam a lányát, nevetésben tört ki.
– Köszi! – duzzogott Amber. – Te csak azon nevess, amit én rajzoltam.
– Egyáltalán nem tudok rajzolni. Pocsék lett – bizonygatta Sam udvariasan. –
De nagyon élveztem.
Még jó illatú arcszeszt is használ. Végre…
– Mindkét rajz szuper lett. És a lényeg, hogy kellemesen éreztétek magatokat.
Frankie újra rámosolygott Samre, és remélte, hogy nem ijeszti el. Vajon
Carole Middleton is így érezte magát, amikor Kate először bemutatta Vilmos
hercegnek?
– Figyi, anya: meséltem Samnek arról, hogy te vagy a falu lélekcsősze, akihez
mindenki fordulhat, ha gondja van. Samnek pedig van egy problémája, amiben
talán tudnál neki segíteni.
Miközben Amber beszélt, Frankie látta, hogy a fiút egy pillanatra pánik fogja
el, és megdermed.
– Nyugi! – csilingelt Amber fülében a fülbevaló, miközben a fejét rázta. –
Tudom, hogy nem könnyű elmondani. De majd én elmondom helyetted. Az a
helyzet, anyu, hogy Samnek van egy titka, amivel nem tud mit kezdeni. Szeret
lányruhába öltözni. Szoknyába meg tűsarkúba. – Hangját lehalkítva még
hozzátette: – És a csipkés bugyikat is szereti. Már mondtam neki, hogy semmi
vész, nem kell ezt szégyellni, de szerinted elmondhatja a barátainak?
Frankie egy pillanatra elhitte a hallottakat, és a fejében vadul cikáztak a
gondolatok, hogyan segíthetne szegény fiún. Aztán hirtelen rájött, hogy Amber
csak ugratja, és semmi oka az aggodalomra.
Érdekes volt ugyanakkor látni, hogy Sam szinte vele egy időben könnyebbült
meg, mintha mindketten arra vártak volna, hogy Amber tényleg előáll valamivel.
Persze, éppen ez a szókimondóság Amber legnagyobb hibája: soha, senki nem
veheti biztosra, hogy mit fog tőle hallani.
Őszintén megvallva nem csoda, ha szegény fiú ideges.
Samnek hangosan zakatolt a szíve, ahogy elhagyta Briarwoodot. Atyaég,
vajon sikerült eltüntetnie minden nyomot? Nem hagyott maga után semmit? Már
két alkalommal járt ott, és tisztában volt vele, hogy rengeteget kockáztat. De
nem számított arra, hogy ilyen erős késztetést érez a visszatérésre.
Talán ilyen lehet, amikor az ember drogfüggő? Tudja, hogy rossz, amit tesz,
mégis valami láthatatlan erő húzza, hogy megtegye.
Talán ha hazaér, észhez tér. És belátja, hogy itt abba kell hagynia.
Elérte, amit akart.
A szíve most még szaporábban vert.
Vagy mégsem?
Facebook, Facebook, remek egy találmány. Amber azt szerette benne a
legjobban, hogy a barátain és az ő barátaikon keresztül is találhat ismerősöket. A
jelen esetben, még ha nem is Cheltenhambe jár iskolába, ismert néhány lányt,
akik viszont igen.
A Bournside a legnagyobb suli ott, és Sam nagy eséllyel ott tanul…
Csakhogy… körbekérdezett néhány embert, de senkit nem talált, aki ismerte.
De sebaj, elsőre nem adjuk fel! Amber kitartóan keresett tovább, megnézett
minden környékbeli iskolát: a függetleneket, a fiúiskolákat, a katolikusokat…
még azt is ellenőrizte, hogy a Cheltenham Ladies’ College nevű lányiskola nem
lett-e koedukált.
Ám Sam Jonesnak híre-hamva se volt.
Ez pedig… ne is tagadjuk… meglehetősen fura.
Amber kíváncsiságát még egy dolog felkeltette: az anyja egyik elejtett
megjegyzése arról, hogy milyen képet vágott a fiú, amikor Amber azt mondta,
van egy titka. Egy pillanatra mintha megrémült volna…
– Talán ráhibáztam, és tényleg transzvesztita – törte a fejét Amber hangosan.
Az anyja felháborodott a megjegyzésen.
– Jaj, drágám, ne mondj ilyeneket! Miért lenne az?
Ez még korábban történt, amikor a tévé előtt elfogyasztott vacsora mellett
beszélgettek. Most éjfél volt, Ambernek pedig sebesen járt az agya.
Megigazította háta mögött a párnát, és magasabban feltolta magát az ágyban,
miközben homlokát ráncolva a laptop monitorjára meredt. Sam Jones. Samuel
Jones. Talán a Sam valami külföldi név rövidítése… ezzel meg is oldódna a
rejtély.
Odalent kinyílt és becsukódott a bejárati ajtó, jelezve, hogy az apja hazajött.
Az elmúlt két napot Dorsetben töltötte, ott dolgozott.
Amber hallotta, amint az anyja üdvözli:
– Szia, megjöttél?
Aztán maga előtt látta, ahogy megölelik egymást az előszobában.
– Nem kellett volna megvárnod.
Amber apja mindig ezt mondta, amikor későn ért haza, és az anyja mégis
mindig megvárta.
– Nem gond. Nem vagy éhes? Van maradék tészta, vagy hideg csirke és
krumplisaláta.
– Nem kérek semmit, Winchesternél vettem kaját a benzinkútnál. De hol a
lányunk?
– Odafenn, a szobájában.
– Alszik már?
A férfi hangjából csalódottság csengett. Volt valami csodálatosan megnyugtató
abban, amikor az ember kihallgatta, ahogy a szülei szeretettel beszélnek róla.
Amber standby üzemmódba kapcsolta a laptopot, és lekiabált:
– Még fent vagyok!
Aztán a hallotta, ahogy lépések dobognak a lépcsőn, felfelé.
– Szia! – dugta be a fejét az ajtón az apja. – Hiányoztál, kicsikém!
– Te is nekem – tárta szét a karját Amber, és mélyen beszívta apja kölnijének
illatát, amelyet még a múlt héten vett magának.
Citromosabb volt, mint amit korábban használt, de azért fincsi.
 – Hoztam neked ajándékot. – Az apja előhúzott valamit a zsebéből. – Egy
üveg mustárt meg savanyított disznófület.
Ami persze nem az volt. Amber látta, hogy egy csomag krémes belsejű
csokigolyót vesz elő. Talán gyerekes, de régi hagyomány, hogy az apja
valahányszor úton volt, mindig hozott neki egy-egy kisebb ajándékot, de előbb
bemesélte neki, hogy valami undorító dolog, amelyet neki szán.
– Imádom a disznófület – nyújtotta ki kezét Amber, és az apja beleejtette a
csokit. – Köszi, apa.
– Mi újság a suliban? Befejezted azt a nagy fogalmazásod?
– Be. Azt hittem, sose lesz vége. – Amber arrébb húzta a lábát, hogy az apja
odaülhessen az ágy szélére.
– De jól sikerült?
– Nagyon jól – mosolygott a lány. – Mint mindig.
– Ennek örülök. És milyen szerény vagy. De későre jár – szorongatta meg
szeretettel Amber vállát az apja. – Már aludnod kéne.
Amber tényleg fáradt volt. Az apja elvette az öléből a laptopot, és az
éjjeliszekrényre tette, Amber pedig megkérdezte:
– Apa, mit csinálsz, ha hazugságon kapsz valakit?
Az apja komoly arcot vágott.
– Ki az? Az egyik barátod?
– Nem igazán. Csak egy fiú.
– Melyik? Eddie, azzal a cápafogas nyaklánccal?
Az apja igyekezett közönyt erőltetni magára.
– Nem. – Amber szülei nem rajongtak túlzottan Eddie-ért. – Valaki, akivel
csak kétszer találkoztam. Ma este eljött Molly rajzórájára.
– És tetszel neki?
– Nem tudom – rázta a fejét Amber. – Azt mondja, hogy nem. De Molly és
anya úgy gondolják, hogy igen.
Hirtelen hatalmasat ásított, az apja pedig felállt.
– Talán csak azért viselkedik így, mert tetszeni akar neked. De ha csak most
ismerted meg, és máris hazudik, az nem túl jó kezdés. A helyedben nem bíznék
meg benne.
Újabb ásítás, Amber most már tényleg álmos volt. Amikor apja az ajtóhoz ért,
még utánaszólt:
– Ne aggódj, apa, mert nem bízom benne.
– Akkor jó – bólintott egyetértőn a férfi.
Az előkelő West London fitneszklub öltözőjében Henry Baron épp a holmiját
pakolta az egyik szekrénybe, amikor rezegni kezdett a telefonja, és jelezte,
üzenetet kapott.
A férfi megszokásból képtelen volt nem venni tudomást róla. Nemcsak azért,
mert notóriusan lelkiismeretes volt, hanem mert egy kockázati alapkezelőnek az
idő pénz, és az ember sohasem tudhatja, milyen üzletről marad le. Henry lehúzta
a sporttáskája cipzárját, kihalászta a telefont, és látta, hogy az üzenet Dextől jött.
Na, jó, ezt még megnézem, gondolta. Kinyitotta az üzenetet, amelyen ez állt:
„Ez én vagyok Delphivel, amint épp bemutatkozunk a legújabb barátnőmnek…”
A csatolt fotó Delphit ábrázolta narancssárga rugdalózóban, és lila anorákban,
arcán komikumba illő meglepettség, ahogy szemtől szembe találja magát egy
apró szemű, morcos kecskével.
Henry kénytelen volt elismerni, még ha csak saját magának is: eleinte
aggódott, hogy a barátja képes lesz-e ilyen radikális változást hozni az életében.
Eddig azonban, hál’ istennek, úgy tűnik, Dex jól vette az akadályokat. Henry
elmosolyodott, de figyelmét közben a fotó hátterében álló másik személy is
megragadta. A nő világosbarna haját félig arcába fújta a szél, és közben nevetett
Delphin, ahogy a kislány mögött állt, kezében egy csészékkel megrakott
tálcával.
Az öltöző ajtaja kinyílt, és bedugta a fejét Henry fallabdapartnere.
– Hát itt vagy! Csak rád várunk.
Henry szórakozottan válaszolt:
– Egy perc, és jövök.
Az ajtó újra bezárult, Henry pedig a lehető legnagyobb méretre kinagyította a
fotót. Eltűnt róla Delphi és a kecske, és ráfókuszált a háttérben álló nő arcára,
amely szinte hipnotizálta, mágnesként vonzotta a tekintetét. A nő ránézésre
negyven év körüli lehetett, piros inget és farmert viselt. Szép, formás alakja volt,
az arca szinte ragyogott, olyan volt a mosolya… uramisten, Henry
végiggondolni sem merte, de a mosolya varázslatos. Képtelen volt levenni róla a
szemét, pedig ennél nevetségesebbet elképzelni sem tudott, hiszen még csak nem
is ismerte a nőt.
Na, jó, szedd össze magad! Kapcsold ki a telefont, mert kezdődik a meccs!
 Egy órával később, a megnyert fallabdameccs után Henry visszakapcsolta a
telefonját, és válaszolt az üzenetre: „Szuper kép! Hol vagytok? Az állatkertben?”
Így kell ezt. Csak szép lassan, diszkréten.
A válasz nem egész egy perc múlva már ott villogott a telefonján. „Nem. A
helyi kávézóban. Itt forgatták a Melletted című sorozatot, ezért van itt a kecske.
Ui.: Aki mellesleg nem a barátnőm. Főleg mert bakkecske.”
Igen! Henry testét úgy járta át az adrenalin, mint amikor egy kockázatos
üzletet köt, ami a végén bejön. Kombinálni kezdett: ha egyszer véletlenül
Briarwood felé kanyarodna, esetleg betévedne abba a kávézóba, és elképzelhető,
hogy dolgozik ott egy nő, aki…
Vagy lehet, hogy nem is ott dolgozik? Henry beleborzongott a megkésett
felismerésbe, mármint hogy a nő csak egy vendég, akinek véletlenül került a
kezébe a tálca.
Arról pedig szó sem lehet, hogy megkérdezze Dexet, mert ő aztán majd
mindenbe jól bekavar.
Oké. Gondolkozz, gondolkozz! Henry kétségkívül azon ritka emberek egyike
volt, akik nem nézték a Melletted sorozatot, de azért hallott a filmről. És
feltételezte, hogy szerepelt benne egy kecske is…
Henry beírta a keresőbe a Melletted+Briarwood+kávézó címszavakat.
Ki is adta Frankie kávézóját, amelynek szerény honlapja Briarwoodba
invitálta a látogatókat, röviden leírta a hely történetét, majd a kávézó
megnyitásának körülményeit. Talált még néhány fotót a házról, a sorozatban
használt különböző tárgyakról meg egy Bert nevű, kötélre kikötött kecskéről. De
ekkor jött a slusszpoén: volt ott egy fotó bizonyos Frankie-ről, a kávézó
tulajdonosáról, aki egyben a helyet vezette, és a megtévesztő név nem Sinatrát
takarta. A nő volt az, ezúttal tudatosan modellt állva a fotósnak: a vállát kicsit
mereven tartotta, arcán kényszeredett mosoly ült. Henrynek azonban így még
jobban tetszett. Ő is pont ilyen volt, mindig lemerevedett, amikor egy kamerával
találta szemben magát. Van, akit egyáltalán nem zavar, és el tud lazulni, sőt
némelyek egyenesen imádják, ha fotózzák őket, boldogan pózolnak a fotós előtt.
Henry azonban a maga részéről nagyjából annyira kedvelte a fotózást, mint egy
gyökérkezelést a fogorvosnál.
Ez mintha újabb szállal fűzte volna a nőhöz. Henry a fotóra meredt, és
szemügyre vett minden apró részletet. Hirtelen úgy érezte, mintha már ismerné,
de még ha nem is, mindenképp szeretné megismerni. Teljesen elment az esze?
Nem normális, ha az ember egy idegen fotója iránt kezd rajongani.
 Henryvel még soha életében nem történt ilyesmi.
De ha egyszer olyan tökéletesen néz ki!
– Még le se zuhanyoztál?
Kenny, törülközővel a dereka körül, vastag dezodorfelhővel vonta be magát.
– Tudod, van, aki fontosnak tartja a munkáját. Úgy hívják, hogy pénzkeresés –
magyarázta Henry. – De adj két percet, és kész vagyok.
– Beugrunk egy italra?
– Ma este nem.
Henry fejében folyamatosan keringtek a gondolatok: hogyan deríthetné ki a
részleteket anélkül, hogy felkeltené a gyanút?
Szerencsére minden problémára van megoldás. Henry elküldött egy újabb
sms-t: „Oké, lehet, hogy tévedek, de ismerősnek tűnik az a nő a képen. Nem
véletlenül egy Bernard nevű pasi a férje?”
A válaszra várva érezte, hogy a verejték rászárad a bőrére. Nem volt túl
kellemes érzés. Gyerünk, Dex, mi lesz már!
Henry ugyanis addig nem bírt beállni a zuhany alá, amíg meg nem tudja a
választ.
Négy hosszú perc telt el, mire végre megérkezett: „Ez nem az a nő. Frankie a
kávézót vezeti, és a férjét Joe-nak hívják.”
Henry nagyot sóhajtott. Micsoda pech! Szóval férjnél van. Nem egészen az a
válasz, amit hallani akart.
A francba!
Vagy inkább… a kurva életbe!
Bár ami azt illeti, eleve nem lett volna szabad hamis illúziókba ringatni magát.
Csakhogy erről szólt az élete. Voltak nők, akiktől menekült, és voltak, akiket
sosem érhetett el.
 Tizenhetedik fejezet

– Óriási szívességet szeretnék kérni.

– Ha a matek házidban kell segíteni, csak nyugodtan – felelte Molly. – De
előre figyelmeztetlek, a válaszom minden feladatra a hetes szám lesz.
Amber született matekzseni volt.
Még szerencse, hogy nem a matekhoz kell a segítség.
– Halljuk, halljuk! – Molly egyik kezében pirítóst, a másikban egy tollat
tartott. – Mi volna az a nagy szívesség?
– Hát jó. Lehet, hogy furcsának fogod találni, de megpróbáltam minél több
infót kideríteni erről a fiúról. – Miután Amber leszállt az iskolabuszról, azonnal
Mollyhoz ment, és ledobta könyvekkel telipakolt táskáját a kanapéra. – A lényeg
az, hogy rájöttem: vagy nem Sam Jonesnak hívják, vagy nem Cheltenhambe jár
suliba.
Molly összevonta a szemöldökét.
– Hmm, ez tényleg furcsa.
– Szerintem is. A barátnőimmel sokat filóztunk, hogy mi lehet a helyzet, de
még soha nem látták a fiút.
– Aha! – Molly arca ekkor felderült. – Akkor, ha a jövő héten megjelenik az
órámon, szeretnéd, ha titokban lefotóznám. Vagy talán nem is kell titokban? A
fotózás lehetne a feladat része is. Semmi gond, megoldható.
Mitől ilyen türelmes ez a Molly? Talán mert ennyivel idősebb nálam? Amber
folytatta:
– Az még egy hét. Képes lennél ennyit várni?
Molly lenyelte a falatot.
– Rendben, akkor mi a terved? Vegyünk DNS-mintát a ceruzáról, amivel
tegnap rajzolt? Vagy keressük meg térfigyelő kamerán?
– Nem, mást találtam ki. Le tudnád rajzolni emlékezetből?
– Hogy micsoda? Nem!
Molly letette a kezéből a tollat, és megrázta a fejét. Szó sem lehet róla.
– Miért nem?
– Mert fejből nem megy. Kéne valami, amiből dolgozhatnék. Majd ha a jövő
héten visszajön, megkérem, hogy álljon modellt…
 Amber egyáltalán nem ezt a választ akarta hallani.
– Nem rajzolnád le mégis? Most? Úgy, hogy nem ül modellt?
Molly elfintorodott, egy kicsit törte a fejét, és fájdalmas képet vágott.
– Talán igen. De csak mert régóta ismerlek. És mégsem fogom megtenni.
– De miért nem?
– Mert nem lenne jó a rajz.
– Próbáltál már ilyet?
– Soha!
– Miért nem?
Olyan, mintha valami bírósági tárgyaláson lennénk.
– Mert tudom, hogy nem lenne jó a rajz.
– Jól van, ne pánikolj! Úgy érted, nem lenne elég jó a te szintedhez? – enyhült
meg Amber. – Mert nem a tőled megszokott színvonalat hoznád. De annak a
képnek nem kell tökéletesnek lennie, elég, ha csak kicsit hasonlít rá, hogy
felismerjék.
Molly továbbra sem tűnt túl lelkesnek. Nyilvánvaló, hogy presztízskérdésről
volt szó. De legalább abbahagyhatná a fejrázást.
– Mi bajod lehet belőle? Csak hunyd be a szemed, és képzeld magad elé. –
Amber bátorítóan szelíd hangot ütött meg, mint egy hipnotizőr. – Emlékszel a
szemöldökére? És a hosszú szempillájára? Meg ahogy a homlokába hullott a
haja? Képzeld el a szájformáját… csak próbáld meg, és lássuk, mire jutsz. Már
az is elég, ha csak egy kicsit hasonlít…
Molly hunyorogva nézett a lányra.
– Most hipnotizálni próbálsz?
– Igen. Működik?
– Nem.
– Légyszi, próbáld meg! Csak egy rajzlap kell hozzá. És nem számít, ha
rosszul sikerül. Elvégre nem egy többtonnás márványtömbön dolgozol.
– Jól van, elég! – emelte magasba megadóan a kezét Molly.
– Hurrá!
– De előre figyelmeztetlek: nem fog sikerülni.
Molly hozzáfogott a portréhoz. Ahogy jósolta, nem volt könnyű dolog. Az
még ment, hogy maga elé képzelje Sam arcát, de egészen más, hogy mindezt
nyitott szemmel papírra vesse.
Az első néhány próbálkozás nem sikerült. Molly rajzolt, aztán radírozott, majd
újra rajzolt, és megint radírozott. Közben nagyokat fújtatott, és minden
sikertelen kísérletet összegyűrt és a szőnyegre dobott.
– Nem tudok rendes portrét rajzolni – közölte egy idő után. – Túl sok az
ismeretlen. Inkább próbálkozzunk egy karikatúrával.
Eltartott egy darabig, de számos próbálkozás után kezdett kirajzolódni a
portré.
Molly levegőt sem mert venni, annyira koncentrált a rajzlapra, amelyen egyre
jobban körvonalazódott egy arc. Ahogy megjósolta, a kép nem volt tökéletes, és
nem lehetett azonnal felismerni ezt az állítólagos Samet, de azért a hasonlóság
ott volt.
És egy kis szerencsével ennyi elég is lesz.
Miután elkészült, Amber megölelte Mollyt.
– Köszönöm szépen!
– Szívesen, de továbbra sem vagyok elégedett az eredménnyel – zsörtölődött a
lány. – Ne mondd el senkinek, hogy én csináltam.
Miután Amber felment a szobájába, és beszkennelte a rajzot, elküldte
telefonon képüzenetben hat barátnőjének a következő magyarázó szöveggel:
„Nyomozok valaki után, úgyhogy ne mondjátok el senkinek, de nem ismerős
véletlenül ez a kép?”
Nem sokkal később sorra érkeztek a telefonjára az sms-ek. A barátnői azonnal
lázba jöttek, bár jobbára senki nem tudott segíteni, csak Aimee írta: „Kicsit
emlékeztet egy fiúra, akivel tavaly találkoztam egy kerti partin, de nem
emlékszem a nevére.”
Aztán Georgiától is jött egy üzenet: „Te kis Sherlock Holmes! Csak nem
Connor van a képen? Nyertem valamit?”
Amber visszaírt: „Milyen Connor? Ismered?”
Azonnal felvillant a válasz: „Egy bulin találkoztam vele Donna pasijánál még
karácsony előtt. Ha tényleg ő az. De Donnát ne kérdezd, mert tök részeg volt, és
nem emlékszik semmire abból az éjszakából!”
Hát ez szuper. Amber még vagy fél tucat barátnőjének elküldte a képet,
tovább tágítva a kört. Aztán mivel a folyamatos pittyegés az őrületbe kergette a
szüleit, akik épp vacsorázni akartak, Amber az ágyán hagyta a lehalkított
telefont, és lement, hogy csatlakozzon hozzájuk a vacsoránál.
 Az apja kedvencét ették, aki épp Norfolkba készült: marhasültet
gombaszósszal és sült krumplival.
– És, sikerült megtudnod valamit a hódolódról? – nézett rá érdeklődve az
anyja.
– Nem sokat. Lehet, hogy Connornak hívják. Egyébként pedig nem a
hódolóm. – Habár az anyját láthatóan nagyon izgatta a rejtély, Amber mégsem
akarta bevonni. Éppen elég szörnyű, ha az embert a szülei megpróbálják
összeboronálni valakivel, aki nekik tetszik. Amber gyorsan témát váltott:
– Hová megyünk idén nyaralni, apu? Mit gondolsz, nem lehetne megint
Franciaországba?
A vacsora után elbúcsúztak. Az apja megint elment, Amber pedig visszasietett
a szobájába.
A távolléte alatt a telefonja szorgosan fogadta az üzeneteket.
A válaszok zöme ilyen volt vagy ehhez hasonló:
„Gőzöm sincs.”
„Nem ismerem. De szép a szempillája. Milyen szempillaspirált használ?”
„Halvány dunsztom sincs. Te rajzoltad a képet?”
„Ez nem Sean Corrigan? Vagy inkább Hugh Grant?”
„Kérünk még néhány nyomot. Jó a játék.”
Aztán végül megérkezett Georgia válasza is: „Jaj, tiszta hülye vagyok. Ez nem
Connor! Sean. Összekevertem, mert épp egy James Bond-filmet néztünk tegnap
este, amiben Sean Connery játszott. Annyit bifláztam tegnap a témazárókra,
hogy az agyam diónyi nagyságúra zsugorodott, ha-ha-ha!”
Ami persze szemenszedett hazugság volt, mert Georgia soha, de soha nem
biflázott.
Valami azért kezdett összeállni. Amber belépett a Facebookra, és beütötte
Sean Corrigan nevét.
Úristen, mennyi van! A világon több száz Sean Corrigan él. De mire való a
szűkítés funkció? Gloucestershire, írta be Amber.
Semmi eredmény. Talán ezzel túlságosan leszűkítette.
Lehet, hogy igazat mondott, tényleg nincs fent a Facebookon? Amber a
körmével dobolt a monitoron, és törte a fejét, hogy mit írjon be.
Wiltshire. Nem jó.
Oxfordshire. Igen, Oxfordshire-ben van egy Sean Corrigan. De ő
pillanatnyilag Új-Zélandon tartózkodik, mert halasztott egy évet a suliból.
Újabb körömkocogtatás.
Oké, lássuk, ha másképp írom.
S–h–a–u–n C–o–r–r–i–g–a–n.
Gloucestershire.
Enter.
Most megvagy!
Hú! Amber megkönnyebbülten hátradőlt a székben. Igen, ő az: Shaun
Corrigan nevetett bele a kamerába. A személyes oldalára nem enged belépni
idegent, ami idegesítő, de az iskoláját kiírta: Sir William Romney’s Tetburyben.
Szóval mégsem Sam Jones Cheltenhamből. De vajon miért hazudott?
Jó, kezdjük elölről. Susie volt, aki ismerte a nevét. Amber tudta, hogy benne
megbízhat. Küldött is neki egy üzenetet: „Helyes! Okos kislány. Honnan
ismered?”
Néhány perccel később megérkezett Susie válasza: „Tetburyben lakik, a
nagybátyámék szembeszomszédja. Tavaly, a nagybátyám szilveszteri buliján
találkoztam vele. És te? Nem is az eseted!”
Amber szíve most már hevesen kalapált. Ez a magánnyomozósdi egész jó
játék. Ezt írta válaszul: „Nem mondhatom meg. TOP SECRET. Meg tudnád adni
a címét?”
Néhány perc, és már jött is egy Google Earth linket tartalmazó e-mail.
„A bal oldalon van a nagybátyám háza, a 17-es szám, a postaláda mellett.
Sean a túloldalon lakik a 22-ben, abban a sárga ajtós házban, ahol fehér virágok
vannak a kertben.”
Amber rákattintott a linkre, és bezoomolta a képet. Megtalálta: jelentéktelen
ikerház volt.
Most persze az lenne a legkézenfekvőbb, ha megvárná, amíg Sam-Sean-Shaun
újra felbukkan a jövő héten a kávézóban, ahogy Molly javasolta.
És ha mégsem jön el? És ha a rá következő héten sem? Akkor mit tegyek?
Másik megoldás, hogy üzenetet küldök neki. Azt akár ebben a pillanatban
megtehetném. Lehetne valami laza, hétköznapi szöveg, mondjuk ez: „Hmmm,
nem azt mondtad, hogy nem vagy fent a Facebookon?”
Amikor pedig valaki olyan türelmetlen, mint Amber, a kísértés óriási. Csak
feltesz egy kérdést, és már meg is kapja a választ. Semmi kertelés, sima ügy az
egész.
Elvégre kicsit sem tetszik a srác – ha tetszene, a világért sem nyomulnék
ennyire. De mivel nem tetszik, kereken rákérdezhetek, miféle játékot űz.
Csakhogy… valóban ilyen egyszerű? Mert mégis milyen válaszra számít? Az
elektronikus kommunikáció nagy hátránya, hogy nem muszáj rögtön válaszolni,
tehát időt enged a gondolkodásra. Épp elég időt arra, hogy előálljon egy
meggyőző válasszal.
Ugyanez szemtől szembe már egészen más.
Tán nem?
Amber elmosolyodott, ahogy a fejében körvonalazódni kezdett egy terv.
Holnap szerda, ami éppen megfelel, mert pont ráér délután.
Nem fog egy egész hetet várni, hogy Mohamed jöjjön a hegyhez, ami nem is
biztos, hogy bekövetkezik. Sokkal jobb, ha a hegy megy Mohamedhez.
Mohamedet pedig a jelen esetben Shaun Corrigannek hívják.
 Tizennyolcadik fejezet

Az út elég hosszú volt, és nem túl egyszerű. Miután Amber végzett a suliban,
két buszra is át kellett szállnia, amíg Tetburybe ért. Az első buszon néhány
vihorászó iskolás fiú ült mögé, akik a haján csúfolódtak: „És hogy lett ez ilyen
színű? Főztél egy kis céklát, és a fejedre kented a levét?”
Az átszállás után két idősebb felnőttel utazott, akik végig a mai fiatalokról
panaszkodtak: „Én az okát is tudom. Az a sok puha vécépapír. Ha még mindig
azt a dörzsölőset használnánk, nem itt tartana ez az ország.”
Milyen furák ezek az öregek!
Amikor a busz Tetburybe ért, Amber szállt le utolsóként. Ennyi hercehurca
után ajánlom, hogy ez a Shaun Carrigan otthon legyen, gondolta magában.
A Parnall Avenue-t könnyen megtalálta, és a link alapján a házat is egyszerűen
be tudta azonosítani. Ott volt a 17-es szám, Susie nagybátyjának háza. Amber
elsétált a postaláda előtt, aztán megállt, és átnézett a túloldalra, a 22-es számú
házra. A bejárati ajtót sárgára festették. Az előkert kicsi volt, de szépen
karbantartott.
Oké, most már nincs értelme várni. Amber átkelt az úttesten, és elindult a
bejárat felé.
Becsengetett.
Kezd izgalmas lenni a dolog.
Nagyon ajánlom, hogy itthon legyen!
Néhány pillanattal később kinyílt az ajtó, Amber pedig szembetalálta magát
egy mosolygós, vékony, zöld szemű nővel, aki csakis Shaun anyja lehetett. Az
asszony csinos volt, a negyvenes évei elején járhatott, farmert és V-nyakú
pulóvert viselt a csíkos kötény alatt. A házból finom ételszag csapta meg az
orrát.
– Helló!
– Ühüm… Jó napot! Shaun itthon van?
A nő mosolya még szélesebb lett.
– Igen, itt van. Fent van a szobájában, és tanul. Vagyis állítólag tanul. Mit
mondjak, ki keresi?
Miért szalasztanám el azt a meglepett arcot? Különben nem volna olyan
vicces. Ha már ő is álnevet használt, én miért ne?
 – Jessie vagyok – mutatkozott be Amber.
Az anyja emelt hangon felszólt a lépcsőn.
– Shaun! Vendéged van! Jessie!
Mindketten hallották, hogy kinyílik a szoba ajtaja:
– Kicsoda?
– Jessie.
Amber szíve a torkában kalapált, most már bármelyik pillanatban megláthatja.
Hallotta a lépcsőn dobogó lépések zaját. A következő pillanatban megpillantotta
a fiú tornacipős lábát, aztán a farmerjét, majd végül az arcát is.
Ő pedig meglátta a lányt.
Shaun arcából kiszaladt a vér, láthatóan elsápadt a döbbenettől.
– Mi folyik itt? Mi a francot keresel te itt?
Az anyja megrémült fia durva kirohanásától, és rákiabált:
– Shaun!
– Szép, mondhatom! – szólalt meg Amber.
– Komolyan mondtam. Tűnj el! – A fiú a fejét rázta, és továbbra is lecövekelt
a lépcsőn. – Nem állíthatsz be ide. Eredj. Menjél már!
– Álljon meg a menet – vágott vissza Amber, akit meglepett a hideg
fogadtatás. – Te voltál az, aki hazudott nekem!
Amber balról hallotta, hogy a nő halkan megszólal:
– Úristen!
A jobbján eközben kinyílt egy ajtó, és kiszólt rajta egy férfihang:
– Hú, de jó illat van! Mikor eszünk?
Ezután már Amberen volt a sor, hogy mozdulatlanná merevedjen a
döbbenettől. Mert a férfihang tulajdonosát ő is jól ismerte.
Túlságosan is jól.
Az illető ugyanis az apja volt.
– Úristen! – A férfi megtorpant, lehunyta a szemét, és az arca elé kapta a
kezét. – Úristen!
Ha Amber szíve korábban hangosan kalapált, most tízszer olyan gyorsan vert.
A legszívesebben fogta volna magát, és elrohan, de a lába nem akart
engedelmeskedni.
 Mintha odaragasztották volna a küszöbre. Az apjának szeretője van, ő pedig
éppen most kapta rajta. És a legfőbb bizonyíték, hogy az apja papucsot viselt.
Ilyenkor előírás szerint mi szokott történni? Ambernek fogalma sem volt.
– Amber, igazán sajnálom! – szólalt meg az apja megtörten, ami persze nem is
volt csoda. – Hogy találtál rám?
Vajon sikerül egyetlen hangot is kiadnia? Majd mindjárt kiderül. Amber
megköszörülte a torkát, és válaszolt:
– Hát… nem téged kerestelek. Hanem őt.
Ujjával Shaunra mutatott, aki úgy festett, mint aki mindjárt elájul.
– Hogy kicsodát? – nézett az apja hitetlenkedve a lépcsőn álló fiúra, aki épp
most leplezte le az ő kettős életét. – Azonnal mondd meg, mi folyik itt!
Az idő egyszerre gyorsult fel és lassult le. Amber fülében hangosan lüktetett a
vér.
– Nem akartam, hogy így történjen. Fogalmam sincs, hogy talált rám. – Shaun
a fejét rázta, ahogy az apjának válaszolt. – Csak látni akartam, hogy milyenek.
– Ó, Shaun! – kiáltott fel az anyja, aki egyre idegesebbnek tűnt.
Az anyja, aki mellesleg Amber apjának a szeretője.
– Hogy tehetted ezt anyával? – Amber ezt még emelt hangon mondta, aztán
elcsuklott a hangja, ahogy az apjára pillantott. – Hogy tehetted? Mióta tart ez az
egész?
Hosszú csönd. Jeges, kínzó hallgatás. Amber nem bírta tovább elviselni,
botladozva kihátrált az ajtón, és megfordult.
– Amber, ne csináld! Gyere vissza! – kiáltott rá az apja fájdalmas hangon. –
Beszélnünk kell! Mindent megmagyarázok.
A lány azonban nem bírt ránézni. És papucsot visel! Viszonya van egy másik
nővel, és papucsot visel…
– Ne gyere a közelembe! Gyűlöllek! – Amber komolyan gondolta. Néhány
másodperc leforgása alatt mindent megváltozott. Hogyan tudná ezt megbocsátani
neki? – Hányok tőled. Undorító vagy! És anyával mi lesz?
– Úristen, Amber!
Ahogy az apja kimondta a nevét, Ambert félelemmel vegyes kétségbeesés
járta át.
– Ne közelíts! Gyűlöllek! Soha többé nem akarlak látni!
Hangosan zakatolt a feje. Becsapta maga mögött az ajtót, és botladozva
elindult az utcán, de fogalma sem volt, merre menjen. Az utca végén fordulj
balra… és most jobbra… vagy mégis balra? Te jóságos ég, mintha nem bírna
felébredni egy rossz álomból…
Tizenöt perccel később már a városközpontban járt, ahol emberek nyüzsögtek
körülötte, és úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. Amber még mindig
kábán indult a buszmegálló felé.
Shaun már ott várta.
– Menj innen!
A lány zsebre dugta két kezét, és nem nézett a fiúra.
– Kérlek, bocsáss meg.
– Nem akarok beszélni veled.
– Nem így akartam.
– Azt elhiszem! Csakhogy én idejöttem, és mindent elrontottam, igaz?
Lelepleztem a zsákbamacskát. Basszus, egyszerűen nem hiszem el! Tényleg
nem. Anyám bele fog halni, ha megtudja!
– Figyelj, a helyzet nem teljesen olyan, amilyennek gondolod…
– Ne mentegetőzz. – Amber az előbb még nem akart szóba állni Shaunnal,
most pedig hirtelen ömleni kezdett belőle a szó: – Fogalmad sincs, mit műveltél!
Nekem boldogok együtt a szüleim, érted? Szeretik egymást. Az övék a világ
legjobb házassága, ez így igaz! De te most mindent tönkretettél. – Elcsuklott a
hangja. Még szerencse, hogy senki sem állt a megállóban. – Anyád szégyellheti
magát! Azt hitte, nyugodtan kikezdhet egy nős férfival, és elszerette az
apámat…
Miközben ezt kimondta, Amber tökéletesen tisztában volt vele, hogy minden
haragját egyedül a nőre irányítja, holott az apja éppen annyira hibás, mint az.
Ahogy egymásra meredve álltak a megállóban, hirtelen eleredt az eső.
– Te semmit nem értesz – szólalt meg Shaun tehetetlenül.
– De igen, mindent értek!
– Anyám nem olyan.
– Igazán? Akkor nézd csak meg jobban! – Amber érezte, ahogy egy esőcsepp
végiggördül az arcán. – Majd meglátod, milyen.
– Mondtam már, hogy sajnálom. De félreérted az egészet.
– Tényleg azt hiszed? Eljöttél Briarwoodba, mert tudtad, hogy apám nem lesz
ott, csak mert kíváncsi voltál. Meg akartad nézni, milyen a családja.
 Csikorgó fékkel állt meg mellettük a busz, és kinyílt az ajtaja. Az eső most
még jobban rákezdett. Amber hunyorogva nézett Shaunra, és várta, hogy
legalább ezt beismerje.
A fiú mély levegőt vett, és megszólalt:
– A másik családja.
És újra megfordult a világ.
– Hogy mondtad?
– Tudod, te folyton csak úgy beszélsz róla, mint az apádról. – Shaun addig
lehorgasztotta a fejét, de ekkor büszkén felemelte. – Pedig az én apám is.
– Hahó! Ébresztő! – kiáltott ki a buszsofőr. – Döntsék már el, hogy felszállnak
vagy maradnak!
Shaun szavai még ott visszhangoztak Amber fejében.
– Az lehetetlen.
– De igen!
– Három-kettő…
– A sofőr megkezdte a visszaszámlálást.
– Rosszul vagyok – szólalt meg Amber.
– Egy! – fejezte be a számolást a sofőr, majd a busz ajtaja bezárult, és
mindkettőjüket otthagyta a járdaszegélyen az esőben.
 Tizenkilencedik fejezet

Pedig lehetséges, gondolta Joe Taylor, hogy az ember alapvetően jót akar, és
mégis olyan helyzetbe kerül, amely miatt mások rossznak tartják.
Márpedig ő igazán nem rossz ember. Csak évekkel ezelőtt elkövetett egy
hibát, amelyért azóta vezekel. Az elmúlt tizenhét évet folyamatos kárenyhítéssel
töltötte, pusztán csak azért, hogy ne okozzon fájdalmat azoknak, akiket szeret.
És bármilyen hihetetlen, de eddig sikerült.
Joe behunyta a szemét. Mostanáig.
Az egész olyan váratlanul történt, olyan véletlenszerűen, ahogy senki nem
számít rá. Joe akkoriban épp Bristolban dolgozott. Naponta átjárt az utca
túloldalán működő kávézóba, ahol egy napon megismerkedett a szomszédos
ügyvédi irodában dolgozó Christinával. A következő hónapok alatt jó barátok
lettek, de kizárólag barátok, semmi több.
Ez egészen addig így ment, amíg néhány váratlan esemény mindent meg nem
változtatott. Joe egy semmiség miatt összekapott Frankie-vel: a felesége azzal
vádolta, hogy nem adott fel egy születésnapi képeslapot, amikor Joe pontosan
tudta, hogy a lapot elküldte. Aznap, munka után megint összefutott az utcán
Christinával, és megkérdezte, hogy mennek a dolgai. A nő válaszul sírva fakadt.
Joe meghívta egy kávéra, és Christina elsírta neki minden bánatát: az anyjánál
rákot diagnosztizáltak, és épp akkor mondott fel a munkahelyén, hogy az anyja
mellett lehessen az utolsó hónapokban, de alig bírja elviselni a rá nehezedő
nyomást. Elmesélte, hogy holnap reggel csomagol, és már indul is az
édesanyjához, odaköltözik hozzá…
Joe úgy érezte, nem hagyhatja magára ilyen állapotban. Kocsival hazavitte,
aztán még órákig beszélgettek, miközben Joe-ban is fellángoltak az érzelmek,
mert rájött, mennyire fog neki hiányozni Christina és a kettőjük barátsága.
Aztán a könnyek és az ölelések folytatódtak. Joe csak szerette volna
megvigasztalni a nőt. Nem volt helyes, amit tett, ezzel tisztában volt, de egy
rövid időre mégis helyénvalónak érezte.
– Ezt nem lett volna szabad! – sopánkodott Christina később. – Annyira
sajnálom. Nem lett volna szabad megtennünk. Szegény feleséged… de
mindenről én tehetek.
Megegyeztek abban, hogy ami történt, egyszeri alkalom volt, és soha nem
ismétlődhet meg. Christina másnap elutazott. Egyikük sem szólt az egészről
senkinek. És senki nem tudhatja, hogy mi történt azon az éjszakán.
Amikor Joe aznap este tízkor hazaért, Frankie a nyakába ugrott:
– Annyira sajnálom! Soha többé nem akarok veszekedni veled. Nagyon
szeretlek.
A férfit kínzó bűntudat fogta el. De tisztában volt vele, hogy kénytelen lesz
együtt élni vele, abban a biztos tudatban, hogy a dolog soha nem fog
megismétlődni.
– Shaun telefonja ki van kapcsolva – mondta Christina. – Hagyjak neki
üzenetet?
Joe a konyhaasztal mellett ült, fejét két kezébe temette.
– Hagyd most békén. Amber sem veszi fel az övét. Hihetetlen, hogy ez
megtörténhetett. A fenébe, azt se tudom, egyáltalán hogyan következhetett be!
Most mit tegyünk?
Christina idegesen megnyalta a szája szélét, és letette a telefont.
– Fogalmam sincs. De talán el kéne menned Briarwoodba, mielőtt még Amber
odaér.
A gondolat annyira ijesztőnek tűnt, hogy Joe még felfogni sem bírta.
– És aztán?
– Gondolkozz! Szerinted Amber hallgatni fog?
Joe tehetetlenül rázta a fejét.
– Biztosra veszem, hogy nem.
– Akkor nincs mit tenni – mondta Christina –, mindent el kell mondani
Frankie-nek.
Joe tizenöt hónappal az utolsó találkozásuk óta látta viszont Christinát.
December volt, és a férfi karácsonyi ajándékokat vásárolt Bristolban. Éppen a
John Lewis áruházban nézegette a női selyemsálakat, amikor felpillantott, és
meglátta a feléje közeledő Christinát.
Joe szíve nagyot dobbant örömében. Christina nem vette észre, pedig akkor
még lett volna ideje sarkon fordulni, és elmenni. A férfi viszont úgy gondolta,
üdvözli. Elvégre mégiscsak barátok. És karácsony volt.
– Szia!
– Ó, te jó ég, de megijesztettél! – kiáltott fel meglepetten Christina, és az
arcára vegyes érzelmek ültek ki, ahogy tudatosult benne, ki köszönt rá.
– Szia… Mi újság?
 – Semmi különös. Jól vagyok – bólogatott Joe. Christina vékony, szőke haját
lófarokba fogta, vastag, sötétzöld kabátot viselt, alatta fekete pulóvert és
nadrágot. – És te?
– Én is, köszönöm. Csak nézelődöm egy kicsit karácsonyra.
– De tényleg, mi újság? – halkította le a hangját a férfi bizalmasan. –
Mármint…
anyukád hogy van?
Christina kis szünet után válaszolt:
– Anya meghalt. Három hónappal ezelőtt. Ami persze nem volt meglepetés,
mert mindenki számított rá, de azért nem volt könnyű időszak. – Néhány
lélegzetvétel erejéig elhallgatott. – Úristen, de meleg van itt…
– Hadd vegyem át a csomagjaidat! – nyújtotta előre a karját Joe; tényleg
nagyon meleg volt, és a lány szinte roskadozott a sok csomagtól. – Vedd le a
kabátod! – javasolta.
Christina bólintott, és úgy tett, ahogy a férfi mondta, majd egy pillanatra
nekidőlt a sálakkal teli üveges pultnak. – Jól vagyok, ne aggódj. És kösz, hogy
gondoltál anyámra. Tudod, hiányzik, de az élet megy tovább. És veled, minden
rendben?
– Persze, persze – bólogatott a férfi, de érezte, hogy a levegőben ott lebeg a
sok kimondatlan mondat.
– Még mindig együtt vagytok Frankie-vel?
A lány hangja úgy csengett, mintha utálná, amit kérdez.
Joe megint csak bólogatott. Nem fejtette ki, csak kurtán válaszolt:
– Igen, még mindig.
Christina szemében egy pillanatra mintha könnyek csillantak volna. Sietve
elkapta a tekintetét, és a szatyrokért nyúlt, amiket Joe még mindig a kezében
fogott.
Miközben visszaadta, a férfi azon morfondírozott, helyes lenne-e egy udvarias
puszival búcsúzni, vagy mégse kéne. Inkább nem. Bármennyire is akarja, nem
helyes. Sőt nem szabad!
– Örülök, hogy találkoztunk – mondta búcsúzóul Christina, a kelleténél
szélesebb mosollyal. – És boldog karácsonyt!
– Neked is! – felelte Joe, és mosolyogva figyelte, ahogy elindul, hogy
átverekedje magát a decemberi ajándékvásárlók tömegén. A fekete pulóver bal
vállán hirtelen megpillantott egy foltot, olyannak tűnt, mintha egy madár szállt
volna el fölötte, és odapiszkított volna. Joe azonban ismerte eléggé a lányt
ahhoz, hogy tudja, mindig ügyel a külsejére, ezért felemelt kézzel utánaszólt: –
Várj egy pillanatot! Valami van a válladon, le kell törölni.
Christina megállt, és elfordította a fejét, hogy megnézze, de nyomban mélyen
el is pirult.
– Semmi vész, le tudom törölni! – Joe előhúzta a zsebkendőjét, Christina
azonban hátrálni kezdett.
A férfiba abban a pillanatban beléhasított a felismerés, hogy az a szétkent paca
a pulóver vállán nem egy arra szálló madártól ered.
És akkor hirtelen rájött. Egyszerűen kiolvasta a lány arcán megjelenő pánikból
és fájdalomból. Mert mi más lehetséges magyarázata lett volna?
A következő pillanatban pedig már azt is tudta, hogy akár meg is úszhatná, ha
most hagyja, hogy Christina elmenjen. Rajta állt a választás. Ha akar, most
megfordul, és úgy tesz, mintha nem kapcsolt volna össze semmit. Tovább
vásárol, visszacipeli a csomagokat a kocsijához, aztán beül, és hazamegy
Briarwoodba Frankie-hez és a megszokott, bonyodalmaktól mentes életéhez.
Ám ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy nem megy.
– Christina, állj meg! Uramisten… – Utolérte a lányt, végigverekedte magát a
tömegen, és a karjánál fogva visszahúzta. Aztán mintha kívülről hallaná magát,
tovább mondta: – Beszélnünk kell.
Egyetlen szó nélkül távoztak az áruházból, elhaladtak a téli vásár előtt,
amelynek bejáratánál kisgyerekek álltak sorba, hogy odabent megnézhessék az
ideiglenes vidámparkot.
Kicsi gyerekek.
Christina piros Minije a hatalmas parkoló legtávolabbi végén állt. Miután
kinyitotta az ajtaját, berakta a csomagokat a csomagtartóba, aztán beült a volán
mögé, remegve, de nem a hidegtől, hanem az érzelmektől. Kezét szorosan
összekulcsolta az ölében.
Joe beült mellé a másik ülésre, és csak ennyit mondott:
– Gondolom, az enyém a gyerek.
– Igen – bólintott a lány.
– Teherbe estél, és eszedbe sem jutott, hogy megmondd.
– Jaj, Joe, persze hogy eszembe jutott! – Christina tekintetében kétségbeesés
csillogott. – Vagy milliószor végiggondoltam. De mihez kezdtél volna ezzel a
hírrel? Megrémített volna. Neked megvan a saját életed, boldog házasságban
élsz, ennek pedig soha nem lett volna szabad megtörténnie…
– Nem értem, hogy történhetett. Mármint akkor azt mondtad, minden
rendben…
– Én is azt hittem, és biztos voltam benne, hogy jó az időzítés. De nyilván
tévedtem. Kérlek, most nehogy azt hidd, hogy szándékosan estem teherbe –
könyörgött a lány. – Mert nem így volt, ebben biztos lehetsz.
A hangjában enyhe védekezés. Joe hitt neki. De szeretett volna még néhány
dolgot megkérdezni.
– Fiú vagy lány?
– Kisfiú.
– És hogy hívják?
Kérlek, add, hogy ne Joe legyen…
– Shaun.
– És… egészséges?
– Tökéletes. Tulajdonképpen először fordul elő, hogy nélküle jöttem el
otthonról. Eddig mindig magammal vittem.
– Nem is akartál gyereket, mégis megtartottad. – Joe egy pillanatnyi csönd
után megkérdezte: – Miért?
– Igen, tudom. Tényleg nem így terveztem. Voltaképpen anyám beszélt rá. –
Christina szemében újra könnyek csillantak. – Már a kórházban volt, és én
minden percemet vele töltöttem. Tudta, hogy neki már nincs sok hátra. Az egyik
napon azt mondta, az a legrosszabb a halálban, hogy nem láthatja az unokáit. Ezt
sajnálta a legjobban. És azt mondta, remek anyuka lesz majd egyszer belőlem, és
arról álmodik, hogy valaha talán még együtt lát a saját fiammal. – Christina itt
elhallgatott, mert elment mellettük egy zajos család. – És ekkor eldöntöttem.
Anyám egyetlen kívánsága ez volt, én pedig már tudtam, hogy terhes vagyok.
Képes voltam megadni neki, amire vágyott. – Fejét hátrahajtva a kézfejével
megtörölte nedves arcát, és folytatta: – Akkor határoztam el, hogy
végigcsinálom. Az én drága, gyönyörű édesanyám kedvéért, akit úgy imádtam.
Megadhattam neki élete nagy álmát.
Joe bólintott. Igaz, ez a döntés az ő életében is mindent összekuszált, mégis
megértette, miért hozta meg Christina.
– És tényleg örült?
– El sem tudod képzelni, hogy mennyire. Hetekig azt hittem, hogy csodával
határos módon felépül, annyira boldog és izgatott volt. Még az orvosok is
csodálkoztak, mennyivel jobban lett. – Christina kurtán elmosolyodott. – Aztán
persze kiderült, hogy ez csak átmeneti javulás, de mégis fantasztikus időszak
volt. Anyám hazajött a kórházból, babaruhákat kezdett kötni, és velem jött
minden esedékes terhességi vizsgálatra. Mintha az élete új értelmet nyert volna.
Még Shaun születésére is elkísért: az volt életem legszebb napja. Van róla egy
videó, ahogy a kisbabát fogja a karjában. Megtettem, valóra váltottam az álmát.
– Christina itt újabb szünetet tartott, zsebkendő után kutatott a kesztyűtartóban,
és miután megtalálta, megtörölte az orrát. – Aztán persze nem tartott sokáig.
Mindig tudtuk, hogy nem fog. Az állapota újra romlani kezdett, és amikor Shaun
három hónapos volt, meghalt. De legalább még láthatta az unokáját, akit
imádott! Ő jelentett számára mindent ezen a világon. Ezért soha nem fogom
megbánni, amit tettem.
Még néhány másodpercig némán ültek egymás mellett.
Aztán végül Joe törte meg a csendet:
– És mit mondtál anyádnak rólam?
– Az igazat. Csak a tényeket. Annyit mondtam, hogy nős férfi a gyermekem
apja, ezért nem lehettünk együtt, de ettől eltekintve nagyon rendes ember.
A lány szavai hallatán Joe érezte, hogy gombóc nő a torkában; mindig is
rendes embernek tartotta magát. Ha nem így van, soha nem ment volna fel
Christina lakására, hogy megvigasztalja.
– És ő mit mondott?
– Azt, hogy a legtöbb férfi úgyis egy szemét, és tökéletesen elleszek nélkülük.
Joe nagyot nyelt.
– Van róla fényképed?
– Úgy érted, itt nálam? Nem, nincs – rázta a fejét Christina. – Ahogy
mondtam, soha nem volt rá szükségem, mert Shaunt mindenhová magammal
viszem.
– Látni akarom – közölte Joe.
A lány tétovázott.
– De miért? Nem hiszel nekem? Biztos, hogy tőled van.
– Nem azért. Csak látni akarom. Elvégre az én fiam.
– Ezt most azért teszed, hogy jobban érezzem magam? Igazán nincs rá
szükség, Joe. Jól vagyunk.
 – Nem erről van szó. Magam miatt teszem. Látnom kell.
A lány szeme elkerekedett.
– Most?
– Talán igen. Nem is tudom. Milyen messze laksz?
– Chepstow-ban. Anyám régi házában. Az előző lakást eladtam.
Chepstow. Az innen húsz mérföld… csúcsforgalom van… az nem fog menni.
– Ma nem tudom megnézni – szólalt meg Joe. – Frankie vár.
– Persze, értem. De nem baj.
– Holnap viszont megoldom. Majd felhívom, és megmondom, hogy későig
kell dolgoznom. Mit szólsz hozzá?
– Biztos vagy benne?
– Egészen biztos.
Valóban így érezte. De közben azt is tudta, hogy veszélyes vizekre evez.
– Oké, hát legyen. – Christina arcán ugyanaz a rémület ült, amelyet a férfi
átélt, de egyben izgatottság is; szívszorító volt, ahogy tétován elmosolyodott. –
Hát… akkor felírom a címet.
Lefirkantotta egy papírfecnire.
– A telefonszámomat is megadjam? Ha netán mégsem jönnél…
– Igen, kérlek, írd le. – Miután átadta Joe-nak a papírt, a férfi kiszállt a
kocsiból. Nem akarta megölelni vagy puszit adni neki, mert az furcsán vette
volna ki magát. – Akkor holnap hat körül ott leszek.
– Rendben – bólintott Christina.
– De van még valami, amit nem mondtam el neked – szólalt meg Joe, mert
úgy érezte, most ki kell böknie. – Frankie is terhes.
A lány arcára egyszerre ült ki a csalódottság és a döbbenet. Aztán a
belenyugvás. Végül így szólt:
– Értem. És… gratulálok.
Joe nyelt egyet.
– Kösz.
Útban hazafelé Joe addig ismételgette magában Christina címét és
telefonszámát, amíg kívülről meg nem tanulta. Aztán összetépte a papírt, és a
konfettiméretű darabkákat kiszórta a kocsiablakon.
Az ember nem lehet eléggé óvatos.
 Briarwoodba visszaérve Frankie csókkal üdvözölte otthon, hozzápréselve
dinnyenagyságú pocakját.
– Mégis, mi történt? – korholta a férjét, látva, hogy üres kézzel tért haza. –
Azt hittem, meg leszel pakolva ajándékokkal.
– Túl sokan voltak, túl meleg volt, és képtelenségnek tűnt kivárni a kasszánál
a sort. – Elvégre ez nem is akkora hazugság, nem igaz? – A szokásos
őrültekháza, ami ilyenkor lenni szokott, hiszen te is tudod.
– Ez azt jelentse, hogy idén ne számítsak ajándékra?
– Ne aggódj – simogatta meg az arcát Joe. Annyira szerette Frankie-t. – Majd
még visszamegyek. És neked milyen napod volt?
– Remek. Bedagadt a bokám, rossz az emésztésem, és folyamatosan
rugdosnak belülről. Jobban már nem is lehetnék. – Frankie-nek felragyogott a
tekintete. – De megéri! Jaj, érezted ezt?
Joe bólintott, és kezét a felesége hasára tette, ahol a kisbabájuk újra rúgott egy
nagyot.
Az ő kisbabája.
Mármint az egyik.
Jóságos ég, mit tettem?
A hatalmas, nyeregtetős családi ház egy zsákutca végén állt, előtte lejtős
előkert, és az utcafronton „Eladó” tábla.
Amikor Christina ajtót nyitott, ezzel fogadta:
– Ezt már tegnap mondanom kellett volna, de a tartásdíj miatt ne aggódj. Én
döntöttem úgy, hogy megtartom, és soha egyetlen pennyt sem fogok tőled kérni.
Csak szeretném, ha tudnád.
Joe-t egyszerre fogta el a megkönnyebbülés és a bűntudat, hiszen ha anyagilag
is hozzájárul, azt nem tudta volna úgy kivitelezni, hogy Frankie ne vegye észre.
A tegnap este hirtelen meghozott döntése után egész éjszaka álmatlanul
forgolódott, és ezen törte a fejét.
– Kösz. – Legszívesebben megölelte volna a lányt, de nem tette. – Nem
mintha nem akarnék segíteni…
– Igen, tudom, de átgondoltam, és az túlbonyolítana mindent. Ne aggódj, ez a
ház már az enyém. Anyám pedig hagyott rám némi pénzt is. Gyere csak be!
– De kiraktál rá egy „eladó” táblát – vetette föl Joe.
– Ez a ház túl nagy nekünk, és a kert sem igazán gyerekbarát. Szeretnék egy
kisebbet, valami szép, egyszerű lakást. Ráadásul a szomszédok is kicsit
konzervatívak. Nem kedvelik az egyedülálló anyákat.
Joe a legszívesebben átment volna a szomszédokhoz, hogy leteremtse őket,
amiért ilyen beszűkültek. Hogy lehetnek ilyen otrombák?
– Semmi gond – nyugtatta meg Christina a férfit, mert látta annak tekintetében
a felháborodást. – Legalább új életet kezdhetek. Jó kis kaland lesz. De erről
ennyit – nyitotta ki a nappali ajtaját, és megkérdezte: – Készen állsz, hogy
találkozz a fiaddal?
Nem hiszem, gondolta Joe, de azért belépett. És a következő pillanatban
megtörtént, amire nem számított. Shaun odabent ült egy kék gyerekszékben, és
az egyik kezében egy plüssjátékot szorongatva aludt. Szőke haja volt, az arca telt
és kerek, mint Winston Churchillé, és az alsó ajkát úgy biggyesztette, mint… ezt
is úgy, mint Winston Churchill.
Világoskék pizsamát viselt, az elején Postman Pat felirattal.
A fiam.
A baba mintha csak érezte volna, hogy figyelik, kinyitotta a szemét. Tekintetét
nyomban az anyjára emelte, és széttárta a karját. Christina kicsatolta a székből,
és kivette. Aztán puszit nyomott a két kis pufi arcocskára, és szeretettel búgta:
– Helló, szépségem! Nézd csak, látogatód érkezett!
Látogató. Joe valóban csak látogatóba jött, de a szó borotvaéles sebet ütött a
szívén. Ő az apa. Vannak férfiak, akik boldogan leélik az életüket, hogy tudják,
van gyerekük, de soha nem látogatják, és semmit nem tesznek érte.
– Megtartanád, amíg elkészítem a cumiját?
– Nem fog sírni?
Christina elmosolyodott.
– Majd kiderül. De általában nagyon jó kisfiú.
És így is volt. Joe felvette a kicsit, és amikor a karjában tartotta, abban a
pillanatban érezte, hogy nincs visszaút.
Érzelmektől elfúló hangon szólt a fiához:
– Kisfiam… kicsi fiam.
Egy hónappal később Frankie – huszonhét órás, fájdalmas vajúdás után –
világra hozta a kislányukat, Ambert. A pirospozsgás, üvöltő babának megmérték
a súlyát és a hosszát, aztán a szülésznő fehér takaróba bugyolálta, és
ünnepélyesen Joe kezébe adta.
 Frankie izgatottan és kimerülten nézte, ahogy a férfi a karjában tartja a
lányukat.
– Hát nem csodálatos? – ujjongott. – Apa lettél!
A szülésznő erre vidáman közbeszólt:
– Úgy veszi az akadályt, mintha ez lenne a sokadik.
– Pedig még soha nem volt kisbaba a kezében – büszkélkedett Frankie.
– Akkor a maga férje vérbeli apuka. Ez jó jel.
Joe képtelen volt rájuk nézni, minden figyelmét Amberre irányította. Az
elmúlt hat hét során összesen hatszor sikerült elmennie Chepstow-ba. Tegnap
délután még meg is fürdette a fiát. Mindkét gyereke hasonlított rá egy kicsit, de
kettőjük között semmiféle hasonlóságot nem fedezett fel. Az irántuk érzett
határtalan szeretet azonban mindkét esetben ugyanaz volt.
Joe soha nem akarta, hogy így legyen, mégis így történt, és akár
folytatódhatott volna is… akaratán kívül került a hullámvasútra, ahonnan már
nem volt kiszállás.
– Most már egy család vagyunk – ragyogott fel rá mosolyogva Frankie,
akinek egy hajtincse a homlokába lógott. – Ez életem legboldogabb napja.
A férfi nem akart neki hazudni, de nem volt választása. Csak bólintott, és
ennyit mondott:
– Nekem is.
A munkahelyi előléptetés több utazással és nagyobb rugalmassággal járt, ami
újabb lehetőséget nyújtott, hogy Briarwoodtól távol legyen. Joe mindezt úgy
kompenzálta, hogy tökéletes mintaapuka volt, amikor otthon aludt. Szerette
Frankie-t és Ambert. De szerette Shaunt is. Christinába nem volt szerelmes, de
kedvelte és tisztelte, és élvezte a társaságát. Jó barátok voltak, és Joe mindig azt
mondogatta magában, amíg ez így marad, nem lesz semmi baj. Elvégre nem
csalta meg a feleségét.
Christinának végül sikerült eladnia az anyja házát, és most már komolyan
keresni kezdte a megfelelő új házat. Amikor rábukkant Tetburyben, és látta,
mennyire barátságosak a szomszédok, másnap Joe-val visszamentek a Parnall
Avenue-ra, hogy együtt is megnézzék.
Az ingatlanügynök azt hitte, egy párt alkotnak, akárcsak a ház tulajdonosa. A
magyarázkodás helyett egyszerűbb volt ebben a hitben hagyni mindenkit, főleg
mert Shaun addigra tizenegy hónapos lett, és már kezdett beszélni.
Kialkudták az árat, aláírták a szerződést, és beköltöztek. Aztán a barátságos
szomszédok felszínes információk alapján értesültek róla, hogy Joe-t a munkája
hetente 4-5 éjszakára elszólítja otthonról. Ami persze nagy kár, de hát az élet
már csak ilyen, muszáj áldozatot hozni. Ahogy Christina rámutatott: a
katonafeleségek életéhez képest, akiknek a férje hónapokat tölt egy másik
kontinensen, ez semmi.
Azt is elmagyarázták, hogy nem házasok, de szándékukban áll, hogy együtt
neveljék fel a fiukat.
Ami nagyjából igaz is volt.
Vagy mégsem?
Jó ideig sikerült is a kapcsolatukat plátói szinten tartani. Joe elhitette magával,
hogy ha ez így marad, nem lesz akkora bűntudata amiatt, amit tesz.
Ám ahogy telt-múlt az idő… nos, kiderült, hogy mégiscsak emberek. Joe
vonzalma erősödött Christina iránt: eleinte még csak kedvelte, aztán csodálta,
majd fokozatosan belészeretett, és a vége az lett, hogy úgy szerette, mint
Frankie-t. Majd jó egyéves küzdelem után végül már nem sikerült kordában
tartania az érzelmeit, és az ösztönök vették át az irányítást. Mivel Christina is
hasonlóan érzett iránta, tisztességtelen lett volna, hogy magányos női létre
kárhoztassa.
Joe attól fogva már bűntudattal élt, ám annál boldogabb volt. Egyszerre érezte
magát pocsékul és remekül abban a szövevényes hálóban, amelyet az élete köré
font.
De az igazat megvallva, nem volt más választása.
 Huszadik fejezet

Szóval ilyen, amikor az embernek pánikrohama van? Dex újra megnyomta a

csengőt, és érezte, ahogy a gerincén végiggördül egy izzadságcsepp. Amikor
Molly ajtót nyitott, a lány elé tartotta Delphit.
– Ennyi, elegem volt! Nem bírom tovább. Alkalmatlan vagyok a
gyereknevelésre.
– Úgy kell neked – ingatta a fejét Molly. – Engem nem érdekel.
– Komolyan mondom. Vigyázz rá egy kicsit!
Azzal a babát Molly kezébe nyomta, sarkon fordult, és elindult visszafelé.
– Én is komolyan mondom. Hogy te micsoda lúzer vagy! Na, kapd el!
Dex épp idejében fordult meg, és a lány már lendítette is felé Delphit. Elkapta,
mint egy rögbilabdát, és visszavágott:
– Tessék, a tiéd! – kiáltotta, és visszadobta.
Igazán nem kéne így dobálózni egy kisbabával, gondolta Molly, de muszáj
volt felmérnie, mennyire rossz a férfi állapota.
– Ha még egyszer utánam dobod, nem kapom el!
Dex nyomatékul a magasba emelte mindkét karját, és elfordult. Molly
azonban újra feléje dobta a babát. Csakhogy túl későn, Dex tudta, hogy nem lesz
ideje elkapni…
Hirtelen felült az ágyban, egész testét adrenalin járta át. Hál’ istennek, csak
álmodta. Dex még mindig halálra rémülten kapkodta a levegőt, és
megkapaszkodott a szék karfájában. Delphi ott volt mellette, biztonságban és
egészségesen, békésen aludt a kiságyában. Nem dobálta a levegőbe, mint egy
rögbilabdát, és nem hagyta, hogy a földre zuhanjon.
Jesszusom, pedig olyan valóságosnak tűnt! A szíve még mindig hangosan
kalapált. Mégis, mit jelenthet egy ilyen álom?
Dex az órájára pillantott: embertelenül korán volt, hajnali fél hat. Delphinek
jött az egyik foga, és egész éjszaka fent volt. Dex már háromszor visszaaltatta,
majd átment a szobájába, de kisvártatva újabb kétségbeesett üvöltésre ébredt.
Miután negyedszerre is visszafektette, leült mellé egy székre, és megvárta, amíg
elalszik. Ennek pontosan két órája, és mostanra iszonyúan begörcsölt a nyaka.
Lement a konyhába, mert bármennyire is korán volt, érezte, úgysem tud már
aludni; főzött magának egy kávét, aztán kiment a kertbe. A nap éppen emelkedni
kezdett a horizont felett, az ég tiszta volt, egy tökéletes tavaszi nap ígéretét
hordozta. De az álma csak nem hagyta nyugodni. Mi van akkor, ha tudat alatt
mégis igaz belőle valami? Ha tudat alatt a legszívesebben felmentené magát a
Delphi nevelésével járó minden felelősség alól?
Mert azt be kellett látnia, hogy bármennyire is szereti a kislányt, időnként nem
a legkellemesebb társaság.
Dex megállt, és elnézte, ahogy egy pók aprólékosan hálót fon két kerti szék
meg a mögötte zöldellő bokor között. Korábban ilyenkor pirkadatkor járt haza az
éjszakai klubokból. Most viszont még előtte állt egy meglehetősen unalmasnak
ígérkező egész nap, amelynek a fénypontja eddig az volt, hogy kitalálta, mit
készít magának reggelire. Bár a főzés egyelőre pocsékul ment, ezért a
legbiztosabb választás a pirítós volt. Vagy egy tál müzli.
Délelőtt tizenegyre erőt vett rajta a bezártság érzése. Az eltelt öt óra öt napnak
tűnt. Dex a kezébe kapta Delphit, átvitte a szomszédba, és becsengetett.
Elmosolyodott, amikor meglátta Mollyt, a feje búbján feltekert, két ceruzával
rögzített hajával.
– Mit csinálsz ilyenkor, ebédidőben?
– Miért? – fújt egy csókot Delphire a lány. – Azt akarod, hogy vigyázzak rá
egy kicsit?
Őszintén szólva Dexternek megfordult a fejében a gondolat, de az álma miatt
érzett szörnyű bűntudat nem engedte, hogy a felszínre törjön. Ráadásul, ha
Molly lesz a bébiszitter, akkor kivel megy el?
– Nem – ingatta a fejét. – Csak ki kell szabadulnom egy napra a faluból. Kezd
egy kicsit szűkös lenni a ház… Nincs kedved eljönni velünk valahová?
– Szerencséd van – felelte Molly –, mert imádok enni. Kapok időt, hogy
átöltözzek, vagy menjek így? – mutatott a rózsaszínű pizsamájára.
– Foglalok asztalt az Avon George Hotelben – felelte Dex. – Abban jössz,
amiben akarsz.
Dél körül már úton is voltak Bristol felé. Molly lezuhanyozott, és egy sárga
nyári ruhát vett magára. Egy darabig némán figyelte, ahogy Dex vezet, majd
hirtelen megszólalt:
– Mi a baj? Még mindig idegesnek tűnsz.
Dex vállat vont, tekintetét mereven az útra szegezte.
– Őszintén? Hozzászoktam a nagyvárosi élethez, szeretem a nyüzsgést, és
hogy eljárhatok szórakozni. Persze a gyámhivatal munkatársai figyelmeztettek,
hogy milyen változásokkal kell majd szembenéznem. De most mégis nehezemre
esik az átállás.
Ó, csak meg ne szakadjon a szívem, gondolta Molly.
– Tudod, a kisbabákkal akkor is nehéz megtanulni együtt élni, amikor az
embernek van rá kilenc hónapja, hogy megszokja a gondolatot. Nem mintha
személyes tapasztalatból beszélnék – tette hozzá. – De sok ismerősömtől
hallottam. Eltart egy darabig, amíg belerázódsz.
– Igen, tudom – bólogatott Dex.
– Csak rossz napod van, ez minden.
– Ja – mosolyodott el kurtán a férfi. – Úgyhogy mostantól már csak jobb lehet.
Mire Cliftonba értek, és találtak parkolót, az égen nem volt felhő, és melegen
sütött a nap.
– Vigyem a táskát? – mutatott Molly a hatalmas csomagra, amíg a férfi kivette
Delphit a gyerekülésből.
– Hagyd csak! Kockáztassunk. – Szemmel láthatólag jobb kedve volt. – Jut
eszembe, korábban úgy mentem el otthonról, hogy csak a pénztárcámat és a
kulcsomat vittem magammal. Most meg mintha egy tengerentúli utazásra
csomagolnék be. Pelenka. Popsikrém. Törlőkendő. Tápszer. Cumi. Víz.
Babaétel. Váltás ruha, ha netán bukizna. Még egy váltás ruha, vésztartaléknak.
Játékok, plüssök, babatakaró, még több pelenka…
– Mikrósütő, rakétakilövő, öntöttvas serpenyő – folytatta a sort Molly. –
Trambulin…
A férfi elmosolyodott.
– Igen, időnként tényleg így érzem. De gyere, menjünk be!
A zsúfolt étteremnek volt egy kerthelyisége egy napos teraszon, amely a
szurdokon átívelő függőhídra nézett. A levegőben finom ételek illata terjengett, a
terasz hátsó részén éppen egy esküvői násznép ebédelt, vagyis a hangulat
ünnepélyes volt és vidám. A pincér hozott egy gyerekszéket Delphinek, Dex
belecsatolta. Perceken belül már mindketten jéghideg fehérbort ittak,
megrendelték az ételt, Delphi pedig egy kenyérhéjat rágicsált boldogan.
– Na, így már sokkal jobb – dőlt hátra a székében Dex, és szemmel láthatóan
ellazulva koccintott Mollyval.
– Ez kicsit jobban emlékeztet a korábbi életedre, nem igaz? – kérdezte Molly.
– Talán. – Dex körbemutatott a teraszon: – Ismeretlen emberek,
semmitmondó, levegőbe dobott puszik, felszínes sznobok, akik túl hangosan
beszélnek és nyerítve röhögnek.
Delphi hirtelen elunta az ücsörgést, és fészkelődni kezdett, igyekezett feltolni
magát a székből.
– Nem szabad – rázta a fejét Dex, és újabb kenyeret nyomott a kezébe. –
Maradj a székedben!
A kislány nagyon rikkantott, és olyan erővel hajította el a kenyeret, hogy az
átrepült a szomszédos asztalra.
– Ó, elnézést! – mosolygott Molly az asztalnál ülő katonás férfira és kimért
feleségére. – Visszakaphatnánk a kenyeret?
A házaspár csöppet sem találta szórakoztatónak a helyzetet. Micsoda morcos
emberek!
– Ül! – mutatott Delphire Dex. – Ha most egy kutyával lennék, az hallgatna
rám. Miért könnyebb a kutyákkal bánni, mint a kisbabákkal?
Delphi fülsiketítő hangon visítani kezdett, mire a teraszon ülő összes vendég
abbahagyta a beszélgetést, és rosszalló tekintettel bámultak feléjük.
– Ki kell vennem a székből – sóhajtott fel a férfi, látva, hogy Delphi azon
ügyködik továbbra is, hogy kiszálljon. – Majd ölbe veszem.
– Nevetséges – mondta a szomszédos asztalnál ülő mogorva feleség. – Hogy
jut eszükbe étterembe gyereket hozni, amikor képtelenek fegyelmezni.
Dex felháborodott pillantást vetett a másik asztal felé, kicsatolta Delphit, és
kivette a székből az üvöltő-rúgkapáló kislányt. Delphi ezt azzal hálálta meg,
hogy felrúgta a borát.
– Semmi gond – lépett hozzájuk egy kedves pincér rongyokkal felszerelkezve.
– Mindjárt feltörlöm.
– Köszönjük – felelte Molly, s igyekezett tudomást sem venni az asztal
széléről a térdére csöpögő hideg italról. – És kaphatnánk egy másik pohár
fehérbort?
– Glagla – trillázta Delphi, boldog mosolyt villantva a szomszédban ülő,
szúrós szemű katonára és feleségére.
Letörölték az asztalt, meghozták a másik pohár bort, és megérkezett az előétel
is. Dex a bal kezével az ölében fogta Delphit, jobbjával pedig felemelte a
villáját, és belszúrta a sajtos-spárgás felfújtba…
– Hapci!
Delphi hirtelen tüsszentése mindkettőjüket meglepte. Hát még az orrából
kirobbanó váladék mennyisége, ami mind Dex tányérján landolt.
Pontosabban a felfújtjában.
Jaj, ne! Máskor ezen talán még nevettek volna. De nem ma. Dex beletörődve
kapott elő egy zsebkendőt, hogy megtörölje Delphi orrát.
Hogy okozhat egy ilyen kicsi orrocska ekkora károkat? Dex ezután félretolta
tányérját, és közölte:
– Ezt most inkább kihagyom.
Molly odaintette a kedves pincért.
– Kaphatnánk egy másik felfújtat?
– Természetesen, de legalább húsz perc, amíg elkészül.
– Akkor felejtsük el! Inkább megvárom a főételt.
Molly a karját nyújtotta.
– Add át egy kicsit. Ülhet az én ölemben.
Dex megrázta a fejét.
– Kösz, de semmi gond, nem nehéz. Inkább adjuk át magunkat az élvezetnek!
Nézd csak! – mutatott a terasz előtt elterülő drámai szurdok felé. – Micsoda
kilátás!
– Arról a hídról szoktak bungee jumpingolni az emberek – magyarázta Molly.
– Jól hangzik, fogadásból én is megtenném – vigyorodott el a férfi. –
Próbáltad már?
– Még nem, de a sziklamászást már igen, sőt le is ugrottam.
– Én is. Milyen magas szikláról?
Jó volt látni, hogy a férfi végre kezdi elengedni magát. Molly kortyolt egyet a
fehérborból, mielőtt válaszolt:
– Biztosan magasabbról, mint te.
Delphi jó tíz perc múlva adta meg a kegyelemdöfést, röviddel azután, hogy
kihozták a főételeket. Egyszer csak vulkánkitörésszerű zaj hallatszott a pelenkája
mélyéről.
– Jaj, ne! – tört ki a nevetés Dexből, ami nagyjából két másodpercig tartott,
mert csak ezután mérte fel a kár valós méreteit. Az arca hirtelen elkomorult, a
nadrágját langyos nedvesség járta át. Szemét lehunyva szentségelt: – A francba!
Ez esetben érthető is volt az indulat.
Molly az asztal másik feléről látta, hogy a pelenka eresztett, és eláztatta
Delphi derekát. Ha legalább kezeslábas lett volna rajta, az talán jobban tart. De
egy kétrészes ruha nem tart meg semmit. Ráadásul Dex fehér ingén és a
farmerjén is baljós barna foltok jelentek meg.
– Baaa – kurjantott Delphi, aztán a földre dobta a slusszkulcsot, amivel addig
játszott, Dex pedig elszörnyedve pillantott végig magán.
– Te jó ég, az ingem!
Szar ügy…
 Huszonegyedik fejezet

– Semmi gond, behozom a táskát a kocsiból – halászta ki az asztal alól Molly

a slusszkulcsot, majd felállt, és kiszaladt a parkolóba.
Amikor néhány perc múlva visszament, a recepciós együtt érző pillantással
odaszólt neki:
– Lement a férfivécébe.
– Köszönöm – felelte Molly, letrappolt a lépcsőn, és hangosan bedörömbölt az
ajtón.
– Agyrém! – nyitott ajtót Dex. – Azt se tudom, hol kezdjem.
– Majd én segítek.
– Nem kell! – A férfi kivette a kezéből a táskát. – Ez az én gondom,
megoldom egyedül.
És ezt komolyan is gondolta. Molly a mosdónak támaszkodva figyelte, ahogy
gondosan leveszi Delphiről a kakis ruhákat. Elhasznált egy egész csomag
popsitörlőt, hogy letisztogassa, miközben a baba a hátán fekve, vidáman
rúgkapált és gőgicsélt Mollynak.
Delphi végül újra szép tiszta lett, kapott egy tiszta, sárga színű felsőt és egy
élénkzöld macskanadrágot. Hüvelykujját kivette a szájából, és vigyorogva
közölte:
– Baaaa!
– Baaaa! – felelte Molly, és a karjába kapta.
Ekkor kinyílt az ajtó, és beviharzott a szomszéd asztalnál ülő, katonás külsejű
férfi, aztán a látványtól elhűlve mozdulatlanná dermedt. Szemét szigorúan
összeszűkítve nézett Mollyra.
– Mégis mit képzelnek? És mit keresnek a férfivécében? – Azzal Dexhez
fordult.
– Maga meg mit művel ezzel a kölyökkel?
Dex higgadtan válaszolt:
– Kicseréltem a pelusát, lemosdattam és átöltöztettem.
A férfi elhűlve húzkodta szürkés bajuszát.
– Mi ütött magába? Ezt a feleségének kellene csinálnia! Mi az, fejre állt a
világ? És nézze meg magát! Ha nem képesek megnevelni a gyereküket, ne
hordják ilyen helyekre! Lehet, hogy panaszt teszek az étteremvezetőnél.
– Remek ötlet! Csak tessék! – felelte Dex, miközben ő is kigombolkozott, és
levette az ingét.
Mégis mire készül? Birokra kel ezzel a fickóval?
– Hozzám ne érjen! – hátrált a férfi, mintha olvasna a gondolataiban.
– Ne reménykedjen – felelte Dex a szemét forgatva, és a kakifoltos inget a
szemétbe gyűrte. – Na, végre ettől is megszabadultam. Maga meg csak
nyugodtan ebédeljen a feleségével, és ne foglalkozzon velünk. Csináljon, amit
akar, és ne zavartassa magát, amiért elcseszte a napunkat.
Azzal kimasíroztak a vécéből, fel a lépcsőn, Dex pedig intett az egyik
pincérnek, hogy jöjjön ki velük a bejárat elé. Mégsem állhatott csupasz
felsőtesttel, kakifoltos farmerben a recepció elé. Miután kiértek, kinyitotta a
tárcáját, és elővett néhány húszfontos bankjegyet.
– Nem lesz ez egy kicsit sok, uram? – tiltakozott az ír származású pincér.
– Emlékszik arra a két szerencsétlen idiótára, akik mellettünk ültek? Fizesse ki
az ebédjüket!
A pincér, aki hallotta a köztük zajló párbeszédet, így válaszolt:
– Ezt talán mégsem kéne.
– Tudom, de akkor is megteszem.
– Majd azt mondom nekik, hogy a házassági évfordulójukat jöttek
megünnepelni – mosolygott a pincér. – És remélem, még találkozunk, uram.
– Köszönöm. És talán nem ártana leküldeni valakit a férfivécébe, hogy ürítse
ki a szemetest – tette még hozzá Dex. – Benne van az ingem.
Nem volt túl jó szag a kocsiban, hála Delphi ajándékának Dex farmerén.
Lehúzott ablakkal robogtak, Molly pedig igyekezett nem nézni a férfi
napbarnított felsőtestére. Amikor elmentek egy ruhabolt előtt, megszólalt:
– Álljunk meg, és vegyünk neked egy pólót meg egy másik farmert.
– Nem kell – rázta a fejét Dex.
– Miért nem? – A lány próbálta jobb kedvre deríteni. – De igen! Még nincs túl
késő, hogy együnk valahol.
– Ja, igen – mondta Dex. – Bocs. Biztos nagyon éhes vagy.
– Ááá, nem.
Alig hagyta el a lány száját ez a hazugság, máris hangosan megkordult a
gyomra.
 Nem sokkal távolabb feltűnt egy Burger King étterem. Dex megállt, és adott
Mollynak egy tízest.
– Én majd itt megvárlak. Egyél, amit csak akarsz.
– Emlékszel erre a jelenetre a Micsoda nő-ben Richard Gere és Julia Roberts
között? Mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd nekem is ezt mondja valaki
– jegyezte meg Molly. – És most végre megtörtént.
Dex azonban még mindig rossz kedvében volt.
– Ne haragudj. Majd egyszer máskor elmegyünk ebédelni.
– Abbahagynád a szabadkozást? Neked mit hozzak?
– Semmit. Nem vagyok éhes.
Amikor hazaértek, a férfi újra elnézést kért.
– Ne haragudj.
– Figyelj, egy napon nevetni fogsz ezen az egészen – felelte Molly.
Dex azonban a fejét rázta, és tőle szokatlanul tényleg nagyon morcos volt.
– Megérdemeltem, amiért azt hittem, lesz egy jó napunk. És eltöltünk néhány
kellemes órát.
Rendszerint játékosan csillogó szeme most belenyugvónak és fakónak tűnt.
Arcán nyoma sem volt mosolynak. Hetek óta segítség nélkül vigyázott Delphire,
és most megint itt vannak, Briarwoodban.
– És mi a mai programod? – érdeklődött Molly, miközben Dex kiemelte a
kocsiból Delphit, aki útközben elaludt.
– Nekem? Lezuhanyozom. Átötözöm valamibe, ami nem tehénistálló szagú.
Aztán elindítom a mosógépet és kitakarítom a fürdőszobát. Később meg, ha
majd ez itt felébred, talán megnézünk egy rajzfilmet, építőkockázunk… nem is
tudom. A vonzó lehetőségek száma határtalan.
– Van egy ötletem: miért nem mész fel Londonba? – javasolta Molly. –
Találkozz a barátaiddal! Majd én vigyázok Delphire.
Dex abbahagyta a fejcsóválást. Molly utoljára akkor látott valakit ilyen
reménykedő képet vágni, amikor Joe és Frankie feltették a kérdést a tízéves
Ambernek, hogy hová menne szívesebben: a szokásos walesi kempingezős
vakációra vagy a párizsi Disneylandbe.
– Igazán megtennéd?
– Miért is ne? Rossz napod van. Szükséged van egy kis lazításra, nekem meg
éppen semmi dolgom. Vigyázok Delphire, te pedig találkozhatsz a barátaiddal.
Aludj ott, elég, ha reggel hazajössz.
Dex tekintete ellágyult. Mormogott valami ilyesfélét:
– Erre jók a barátok.
– Hogy mondod? – kérdezett vissza Molly.
– Csak egy réges-régi mondás. De tényleg nagy vagy! Egész biztos?
– Persze hogy biztos. Nem lesz semmi baj. Most menj, és zuhanyozz le! –
utasította Molly, miközben lábával betolta a kocsi ajtaját. – Már megbocsáss, de
jobb, ha minél előbb megszabadulsz ettől a büdös ruhától.
Dex negyven perccel később már vissza is jött, tisztán, átöltözve.
– Na, látod! Így már sokkal jobban festesz.
Molly eközben mélyen beszívta a férfi tiszta, citrusillatú parfümjének illatát,
ami az előbbinél sokkal finomabb volt.
– Úgy érzem magam, mint amikor egy nemrég szült kismama a szülés után
először megy ki a házból – mondta Dex, visszanyerve szokásos, tréfálkozós
stílusát. Megpaskolta Delphi kezét, és csókot nyomott az orra hegyére. – Aztán
jó kislány légy! Holnap találkozunk.
Delphi a szájába gyömöszölte az ujjait, és sikongva felnevetett, amikor a férfi
úgy tett, mintha meg akarná harapni.
– Jó mulatást! – búcsúzott Molly.
– Ne aggódj, meglesz! – nyomta kezébe Dex a ház kulcsát. – Előkészítettem
neked a vendégszobát. Szolgáld ki magad bármivel. Holnap találkozunk. És még
egyszer köszönöm!
– Nincs mit, tényleg.
Delphi közben újabb pusziért nyújtózkodott. Molly feljebb tolta, hogy Dex
elérje.
A következő pillanatban, amikor már majdnem elfordult, kicsit túl későn vette
észre, hogy Dex az ő arcára is puszit akar nyomni. Az a fajta váratlan pillanat
volt ez, amire senki nem számított. Mollyt felkészületlenül érte a helyzet, de
gyorsan visszafordult, és ügyetlenül a férfi arcához nyomta a homlokát…
Úristen, ez milyen szörnyű volt…
annyira gyerekes. Na jó, tégy úgy, mintha meg sem történt volna.
– Hát akkor! – szólalt meg kipirulva, majd hátrált, és kinyitotta az ajtót. – Jó
utat!
Gyere, drágám, integessünk! Úgy, úgy, ügyes kislány vagy.
Delphi gügyögve búcsúzott.
 Huszonkettedik fejezet

Délután öt óra volt, Frankie a konyhában melegszendvicset készített.

Ambertől kapott egy sms-t, amiben azt írta, átment az egyik osztálytársához, és
ott tölti az estét, Joe-t pedig aznapra nem várta haza, vagyis nem kellett vacsorát
főznie. Így legalább bekaphat egy kényelmes vacsorát a tévé előtt, azt néz, amit
akar, sőt még csokit is ehet anélkül, hogy bűntudatot érezne, és később talán
nyugalomban kilakkozhatja a lábkörmét is.
Hirtelen kinyílt a bejárati ajtó, Frankie pedig ugrott egyet meglepetésében, és
a kenyér lecsúszott a tányérjáról a földre, a sajtos felével lefelé.
– Te vagy az, Amber? – kiáltott ki Frankie.
Nem jött válasz. De Joe még Norfolkban van, vagyis ő nem lehet. Frankie
átlépett a földön heverő pirítóson, és kinyitotta a konyhaajtót.
Mégiscsak Joe jött haza.
– Te jó ég, a szívbajt hozod rám! Mit keresel te itt? Éppen csináltam
magamnak egy… – A férfi arcának láttán azonban elhallgatott. – Neked meg mi
bajod? Rosszul vagy?
Soha nem látta még ilyen sápadtnak és elgyötörtnek. Csak nem kapott
szívrohamot? Miért néz így rá? Vagy netán kirúgták?
Joe lassan ingatta a fejét.
– Nem vagyok beteg.
– Akkor a munkahelyeden történt valami? Kirúgtak? Csak mert emiatt ne
izgulj, majdcsak megleszünk valahogy.
– Amberrel nem beszéltél?
– Miről? Átment Jesshez. – Frankie szíve kicsit gyorsabban kezdett el verni, a
lába elgyengült. – Uramisten, mi történt? Csak nem esett baja? Ugye nem
drogozik? – Joe még mindig a fejét rázta, mint aki nem tudja abbahagyni.
Frankie szája kiszáradt a félelemtől, és rekedten faggatta tovább: – Talán
kirúgták? Vagy terhes?
– Nem, semmi ilyesmi. Ugye tudod, hogy szeretlek? Ugye tudod, hogy
mennyire szeretlek?
Hirtelen lelassult az idő. Frankie hangos lüktetést érzett a fülében.
– Nyögd már ki – suttogta Frankie. – Egy másik nő az, ugye?
Joe az arcát dörzsölte két kezével, és Frankie hallotta száraz borostája reszelős
hangját. Aztán a kétségbeesett fejcsóválást beletörődő bólintás követte.
– Mindennél jobban szeretlek, Frankie. Esküszöm, hogy soha nem akartam
ezt. De valahogy mégis megtörtént, és igen, van egy másik nő.
Frankie erős hányingert érzett a torkában, aztán rájött, hogy a férje még
mindig beszél.
– Valójában két másik ember van az életemben – Joe hirtelen elhallgatott, és
akaratlan, rémült hang hagyta el a torkát.
– És Amber tudja.
De hogy lehet ilyen állapotban vezetni? Az automatikus reflexek valahogy
tovább működtek. Az első számú prioritás most az, hogy megkeresse Ambert;
bármibe kerül is, meg kell tennie.
Frankie követte a navigáció utasításait, amely egészen egy parkig vezette
Tetburyben. Este fél kilenc volt, már kezdett sötétedni. Egyre hűvösebb lett. De
ott volt a tó, mellette két, fából készült pad, és a virágágyások, a lánya pedig ott
ült, ahol mondta, hogy ülni fog. Egy fiúval az oldalán.
Joe másik gyerekével.
A fiával.
Frankie félreállt, járni hagyta a motort, a fényszórókat nem kapcsolta le. Jó
húsz méterrel arrébb Amber felállt a padról, és mondott valamit a fiúnak. Ekkor
ő is felállt, és elindult az ellenkező irányba, hamarosan beleolvadt a sötétségbe.
Frankie kikászálódott a kocsiból, széttárta karját, és szorosan magához ölelte
Ambert.
– Ó, anya!
– Tudom, tudom. Csitt!
Frankie a lány vörös fürtjeit simogatta, és úgy érezte, a lánya helyett is
megszakad a szíve. A saját érzelmeit egy időre háttérbe szorította Amber
kedvéért, aki mindig is rajongott az apjáért. Most ő a legfontosabb.
– Shaun bocsánatot akart tőled kérni – dünnyögött Amber az anyja nyakába. –
De megkértem, hogy ne tegye. Szerinte ő a hibás, szerintem pedig én.
– Jaj, drágám, ne beszélj ilyeneket! Te semmiben nem vagy hibás. – Frankie
torka elszorult. – És ő sem.
– Te sem vagy hibás – lépett hátra a lánya. – Apa a hibás. Hol van most?
– Otthon van, csomagol. Mire hazaérünk, már nem lesz ott.
Lehet, hogy ettől még jobban elkeseredik?
 – Az jó, mert gyűlölöm. Tényleg! – mondta Amber indulatosan. – Nem
hiszem el, hogy mit tett velünk. Soha, de soha nem akarom többé látni.
Dex a nyakszirtjét dörzsölgette, és körbepillantott. Nem így kéne most éreznie
magát. De nem te akartál elszökni egy időre? Magad mögött hagyni egy
éjszakára a gyereknevelés nyűgét, hogy találkozz a barátaiddal, szexelj egyet, és
megpróbáld újra normálisnak érezni magad?
Mindenesetre ez volt a terv. Mert erre vágyott kétségbeesetten, sokkal
kétségbeesettebben, mint ahogy azt Molly sejtette. A lánynak fogalma sem volt,
milyen idegállapotba került, és ennek eredményeképpen mekkora bűntudatot
érzett. Talán annak a házaspárnak a szomszédos asztalnál…
– Igyál, lemaradtál! Hörpintsd ki a maradékot, és kérj egy másikat! – Rob és
Kenny visszajöttek a bárpulttól, és emelt hangon próbálták túlkiabálni a zenét.
Az egyik kedvenc törzshelyükön ültek, korábban állandóan itt szórakoztak.
Dex azonban ma este nem érezte jól magát, valahogy nem bírt lazítani, mintha
hiányozna neki valami.
Vagy valaki.
– Igyál! – bökte oldalba Rob.
Hát jó. Elvégre ez régen mindig bevált. Dex lehörpintette a sörét, aztán
kísérőnek utánaöntött egy pohár whiskyt, és enyhén megrázkódott, ahogy a
whisky forrósága átjárta a gyomrát.
– Jó csajok a láthatáron – derült fel Kenny tekintete. – Annak a piros ruhásnak
nem mondanék nemet.
Rob felhorkant.
– Te semmilyen ruhásnak nem mondanál nemet. Elvennéd, amit kapsz. –
Közben tekintetét a közeledő lányokon legeltette. – De bármibe lefogadnám,
hogy a piros ruhásat Dex szemelte ki magának. Neki való.
A piros ruhás lány egy gyönyörű, magas, karcsú barna bombázó volt, de Dex
figyelmét a lány alacsonyabb, szőke barátnője keltette fel; ha kicsit hunyorgott a
szemével, és csak sebtében pillantott rá, már-már hasonlított Mollyra.
Te jó ég, mi az ördög van vele?
– Sziasztok! – A Mollyra távolról hasonlító lány hangja egyáltalán nem olyan
volt, mint Mollyé, inkább egy túlságosan izgatott törpepapagájra emlékeztette. –
Láttam, hogy engem nézel! Gyakran jársz ide?
– Már nem.
Mégis mennyit ivott? Ha mindent összead, elég sokat.
 – Én sem! De azért jó hely, ugye? Ráadásul pont egyszerre vagyunk ma itt. Ez
olyan sorsszerű. Amúgy Stacey vagyok. De szólíts egyszerűen Stace-nek –
vigyorgott várakozó pillantással a férfira.
– Helló, Stace. Örülök, hogy megismertelek. – Dex elővette a slusszkulcsát a
kabátzsebéből, majd bocsánatkérő mosollyal hozzátette: – Jó szórakozást!
Nekem most mennem kell.
Molly a torkában dobogó szívvel ébredt álmából. Igen, egészen biztos, hogy
lépések hangját hallotta a lépcső felől. Talán betörő? Jaj, ne, miért pont ma
éjszaka?!
Odakint koromsötét volt, még nem hajnalodott. Jó, akkor most mi legyen?
Kirohanjak, és essek neki? Vagy tegyek úgy, mintha aludnék? De mi lesz
Delphivel, aki a másik szobában alszik a kiságyában?
A következő másodpercben valaki megkocogtatta az ajtót, ami vagy azt
jelentette, hogy egy hihetetlenül udvarias betörő, vagy…
– Én vagyok az, Molly! Ébren vagy?
Lélegezz! Az imént rátörő pánik nyomban elillant. Molly mély lélegzetet vett,
és visszazuhant a párnára.
– Igen, ébren vagyok. De mit keresel te itt?
Kinyílt az ajtó, és Dex lépett a szobába.
– Bejöhetek?
– Már be is jöttél. De gyere nyugodtan. – Molly tétovázva hozzátette: – Csak
nincs baj?
– Beszélnem kell veled. – Az ágy nyikorgott, ahogy a férfi ráült. – Fogalmad
sincs, milyen állapotban voltam ma délután. Tényleg úgy éreztem, hogy nem
bírom tovább. Azon voltam, hogy felhívom a gyámügyeseket, és megmondom
nekik, hogy vissza akarom kapni az életemet.
– De ilyesmit soha nem tennél.
Dex nem volt egészen részeg, de látszott, hogy elég sokat ivott..
– Nem-e? Pedig esküszöm, így éreztem. Ez a kisbabázás teljesen az agyamra
ment. És az a két szerencsétlen az étteremben… a legszívesebben a folyóba
löktem volna őket. Alig álltam meg, hogy megmondjam nekik a magamét.
– Hát én is. De ehelyett mit tettél? Kifizetted az ebédjüket. Na, én erre
biztosan nem lettem volna hajlandó – érvelt Molly. – Soha, de soha!
– Akarod tudni, hogy miért csináltam? Mert szégyelltem magam – közölte
őszintén Dex. – Én is olyan voltam, mint ők. Mielőtt Delphi megszületett,
utáltam, ha mások gyerekei elrontják a szórakozásomat. Idegesítettek.
Hihetetlen, milyen szörnyű alak voltam, mégis igaz. Magamon kívül senki nem
érdekelt. – Itt elhallgatott, lehuppant a lány mellé az ágyra, és a mennyezetet
bámulva folytatta. – Tudom, hogy úgy éreztem, képes vagyok megváltozni, de
nem olyan egyszerű mindig valaki mást helyezni magad elé. Főleg ha nem vagy
hozzászokva. Feladni az addigi életed. Iszonyú nehéz.
– Hát persze, az – helyeselt Molly. – De tudtad, hogy nem lesz könnyű.
– És igazam is volt. De tudod mit? Ma este történt valami különös. – Dex a
lány felé fordult és kezével végigszántott a haján. – Nem éreztem jól magam
Londonban. Hiányzott Delphi. Nem akartam együtt szórakozni azokkal a
csajokkal a klubban. Olyan… felszínesnek tűntek. De az egyikük kicsit
hasonlított rád, és ez rádöbbentett… néhány dologra. – Kezével bizonytalanul
gesztikulált, mintha keresné a megfelelő szót, de nem találná. – Aztán eszembe
jutott, ami korábban történt… amikor elmentem, és véletlenül összeütöttük a
fejünket, és te zavarba jöttél, és… fura, de én is… pedig ez velem korábban soha
nem esett meg. Úgyhogy azon gondolkodtam, hogy vajon veled történt-e
hasonló.
Mollyt egyszerre nyugtalanítani kezdte a férfi tekintete és hangja. Dex közben
az oldalára fordult, és felkönyökölt. Micsoda szürreális helyzet! Molly pulzusa
sebesebben kezdett verni, ahogy megszólalt:
– Igen, sokszor. Elég esetlen vagyok.
Dex pislogott, mintha azon morfondírozna, hogy a lány szándékosan kerülte-e
ki a kérdést.
– Hát velem most történt meg először. És ezért jöttem vissza. Csak mert te itt
vagy. Tudod, erről van szó: rájöttem, hogy inkább itt vagyok veled, mint
Londonban…
akárkivel. De kérdezhetek valamit?
– Persze, kérdezz csak. – Segítség, lehet, hogy részegebb, mint gondoltam?
– Kedvelsz, Molly?
Igen, holtbiztos, hogy részegebb.
– Ugyan már! Ha nem kedvelnélek, nem ajánlottam volna fel, hogy
bébiszittelek.
– Mert én kedvellek – folytatta a férfi. – Méghozzá nagyon is.
– De nem úgy, ahogy gondolod.
 – De igen! – Dex kissé túl hevesen bólogatott. – Minden szempontból.
Na, ez aztán a váratlan fordulat. Túl sokat ivott, és most furcsákat beszél. De
ezt talán betudhatjuk annak, hogy ma felajánlottam a segítségemet. Ivott,
ráadásul még hálás is, és most nagyon úgy tűnik, hogy be akar próbálkozni
nálam.
Jaj, csak ezt ne!
– Dex, szerintem feküdj le – kérte Molly.
A férfi elvigyorodott: a lány látta a fehéren megvillanó fogait, és a sötét
szemében csillogó pajkosságot.
– De hiszen már lefeküdtem. Megcsókolhatlak?
– Nem.
– Kérlek! Csak hogy elfelejtsük az elcseszett délutánt. – Még ingerülten
hozzátette: – El sem hiszem, hogy ennyire balul sült el minden.
Molly teste bizsergett; a felszínen igyekezett visszafogottan viselkedni, pedig
az igazat megvallva ő is vonzónak találta a férfit. Mert semmi kétség, az volt.
Ami a külsejét illeti, majdhogynem tökéletes. Ráadásul jól kijönnek egymással.
De őrültség lenne ennél tovább menni. Barátok és szomszédok, Dex pedig
egyszer önként bevallotta, hogy számára a csajok inkább csak alkalmi jellegűek,
mint hogy egész életre szóljanak. Született alfahím, egy nőcsábász, aki
megszokta, hogy mindenkit megkap, akit csak akar.
Szó sem lehet róla, hogy egy ilyen pasival összejöjjön, csak hogy újabb pipát
írjon fel a listájára, és aztán elkerülhetetlenül áldozata legyen az elhidegülésnek.
Kész katasztrófa lenne.
– Miért nem mondasz semmit? – kérdezte Dex játékos hangon, annyira biztos
volt a dolgában, hogy a lány beleegyezik.
Molly újra megrázta a fejét.
– Nos, mondok: azt mondom, hogy nem.
– Micsoda?
– Nem vagy az esetem. Egyáltalán nem. Úristen, Dex – folytatta –, úgy
gondoltad, csapunk egy görbe estét, ami aztán nem jelent semmit? Hát, most
nincs szerencséd. Talán mégis Londonban kellett volna maradnod.
Dex döbbenten nézett rá.
– Ezt komolyan mondod?
– Igen.
 – Pedig én azt hittem, kedvelsz – felelte csalódottan.
– Kedvellek, csak nem úgy, ahogy te gondolod. Én nem szoktam egyéjszakás
kalandokba keveredni. Most menj át a szobádba, és feküdj le!
– Ezt nem hiszem el!
Dex arcára őszinte értetlenség ült ki.
– Sajnálom. Tudom, hogy nagyon megrázó, amikor az embernek azzal kell
szembesülnie, hogy mégsem olyan ellenállhatatlan, mint gondolta.
Na, így már sokkal könnyebb. A férfi magabiztosan arra számított, hogy
Molly majd azonnal a karjába omlik, a lány azonban ettől felbátorodva még
inkább úgy érezte, jól tette, hogy visszautasította ezt a nagylelkű ajánlatot.
– De…
– Dex, légy szíves, hagyd abba! Ne várd, hogy hálás legyek, csak mert
észrevetted, hogy a világon vagyok. Ne győzködj tovább, oké? Lehet, hogy
Londonban te vagy a sztár, és a lábad előtt hever minden lány, de itt,
Briarwoodban… – A lány kis szünet után fejezte be: – Őszintén szólva itt úgy
néznek rád, mint egy seggfejre.
 Huszonharmadik fejezet

Mollyt másnap reggel a telefonja pittyegése ébresztette. Nem mintha sokat

aludt volna. Az éjszakából megmaradt néhány óra nem volt éppen pihentető;
főleg miután végre kipakolt Dexnek, és elmondta, ami a szívét nyomta. De vajon
túl messzire ment nagy igyekezetében, hogy elterelje a figyelmet egy fontos
tényről: hogy titkon a legjobb szándéka ellenére is kedveli Dexet? Nagyon
valószínű, hogy igen.
Pedig bevált. Mert Dex végül felült az ágyán, néhány másodpercig szótlanul
nézett rá, aztán csak annyit mondott:
– Hát, akkor legalább már ezt is tudom. Kösz, hogy elmondtad.
Azzal kiment, és egyetlen szó nélkül bezárta maga mögött az ajtót.
A jelenetet felidézve Molly elfintorodott. Pedig egész jó ötletnek tűnt. De
most talán bocsánatot kellene kérni tőle.
Meglátjuk. A telefon sípolása beérkező sms-t jelzett. Mollyban felmerült,
hogy esetleg Dex küldte, miközben átgördült az ágy másik oldalára, és kezébe
vette az éjjeliszekrényen álló telefont.
Nyolc óra tíz perc volt. És az sms nem Dextől jött, hanem Frankie-től:
„Történt valami. Átjövök.”
Micsoda? Mi történhetett? Ez meg mit jelentsen, és hogy küldhet Frankie
ilyen üzenetet, amiben az égvilágon semmit nem magyaráz meg? Molly sietve
lerántotta magáról a paplant, kiugrott az ágyból, és az ablakhoz lépett. Szürke,
esős reggel volt, az elnyíló nárciszokat bágyadtan lengette a szél… de már látta
is Frankie-t, amint kabát nélkül közeledik a ház felé.
Legalább nem kell sokat várnia, hogy megtudja, mi történt.
Oké, ideje hazamenni…
Molly magára kapta a ruháit, bekukucskált a gyerekszoba ajtaján, és látta,
hogy Delphi már ébredezik. A karjába kapta a babát – isteni illatú, puha és meleg
–, és kivitte a folyosóra. Ott megállt, és a lépcsőfordulóban újra kinézett az
ablakon.
Dex kertben parkoló kocsijának látványától azonnal elpárolgott belőle a
bűntudat, amit a tegnap éjjel mondottak miatt érzett. A legszívesebben ököllel
csapott volna le a férfira.
Kopogtatás nélkül rontott be besötétített hálószobájába. Dex a hasán fekve,
mélyen aludt. Megrázta a vállát, és azt mondta:
– Mennem kell. Itt van Delphi. Ja, és még valami: undorodom tőled. Nem
hiszem el, amit tegnap éjjel tettél. Szerintem ocsmány alak vagy, és örülj, hogy
nem hívom rád a rendőrséget!
Dex még mindig csukott szemmel felnyögött, és a homlokát ráncolva próbált
ébredezni.
– Micsoda? – dünnyögte.
– Szégyelld magad! Biztos, hogy a gyámügyeseket is érdekelné ez a történet.
Én meg még azt hittem, hogy rendes pasi vagy. – Letette Delphit az ágyra Dex
mellé, és folytatta: – Most mennem kell. Jobb, ha most felkelsz, és ellátod
Delphit. Már kéri a tejecskéjét.
– Hány óra?
A hangjából ítélve fájt a feje. Úgy kell neki.
– Elég késő ahhoz, hogy a tükörbe nézz, és meglásd, mennyire nevetséges
vagy.
Dex még mindig értetlenül ráncolta a homlokát, és a halántékát masszírozta.
– Figyelj, bocs. Nem lehetne…?
– Nem – vágott a szavába Molly. – Önző vagy és nevetséges. És ideje
összeszedned magad.
Molly egyszerre ért a házához Frankie-vel.
– Mit kerestél a Gin Cottage-ban? – nézett rá kérdőn Frankie, akinek az arca
nyúzottnak és szürkésnek tűnt.
– Csak a gyerekre vigyáztam. Semmi szórakozás. Mondd el, mi történt!
Molly kinyitotta a bejárati ajtót, és mutatta az utat a konyháig.
– Hát velem elég sok minden történt. De az sem szórakoztató. Kapaszkodj
meg! – magyarázta Frankie. – Joe-nak viszonya van egy másik nővel.
– Úristen! Az nem lehet!
– El is költözött. Én mondtam neki, hogy tűnjön el.
– Biztos vagy benne? Beismerte?
– A jelen körülmények között nem is tehetett mást.
Frankie kihúzott egy széket, leült a konyhaasztal mellé, és babrálni kezdett a
cukortartóval. A felszínen baljósan nyugodtnak tűnt, kivett egy kanál cukrot,
majd visszafolyatta a kanálról az ezüsttálkába. És nagyjából mind a tálba hullott
vissza. Csak néhány kristályszem potyogott a kövezett padlóra.
– És tudjuk, ki a nő?
Molly nem akart hinni a fülének. Frankie olyan higgadtan beszélt, hogy ezt
csak a sokk tehette.
– Nem – rázta a fejét.
– Akkor honnan jöttél rá?
– Nem én jöttem rá, hanem Amber. Ráadásul teljesen véletlenül. Szegény
kicsikém!
– De… csak valami fellángolás? Vagy komoly kapcsolat?
– Hát, azt hiszem, nevezhetjük komolynak – suhant át Frankie arcán egy
szomorkás mosoly. – Kérdezd meg, mióta tart.
– Mióta?
– Majdnem húsz éve.
– Húsz ÉVE? – kiáltott fel Molly a fejét ingatva. – Az lehetetlen!
– Pedig mégsem. Nem kell más, csak ügyesen hazudni, és mindent úgy
szervezni, hogy eltüntesd a nyomokat.
– Úgy látom, sokkot kaptál. Főzök egy teát.
– Inkább ne. Egész éjjel teát ittam. A fülemen jön ki.
Molly döbbenten állt. Rengeteg kérdése lett volna, de közben csak tátogott,
mint egy aranyhal.
– Ez… úristen, nem is tudom, mit mondjak. Bárkiről el tudtam volna képzelni,
csak pont Joe-ról nem.
Mert ha már Joe-ban sem bízhat az ember, akkor mégis kiben?
– Igen, tudom. De várd ki a végét. – Frankie továbbra is száraz szemmel
folytatta: – De ne számíts happy endre. Itt nem egy egyszerű viszonyról
beszélünk, amikor időnként titokban találkoztak. Joe kettős életet élt. Az ottani
szomszédok azt hiszik, hogy házasok.
Molly a szája elé kapta a kezét:
– Ne!
– De, bizony! És van egy közös fiuk.
– Hogy micsoda?
– Shaunnak hívják. – Frankie most melléöntött egy kis cukrot, és visszarakta a
tálba a kanalat. Némi szünet után folytatta: – De amikor a múlt héten eljött az
órádra, Sam néven mutatkozott be.
– Uramisten! – Molly hitetlenkedve ingatta a fejét, és beléhasított, hogy
akaratlanul ő is részese lett a történetnek. – Akkor azért kért meg Amber, hogy
rajzoljam le… mert meg akarta keresni… soha nem lett volna szabad
megtennem.
– De igen. Ha nem teszed meg, még mindig nem tudnánk semmit. Joe-nak
továbbra is lenne egy másik családja. De nem a fiú tehet róla – tette hozzá
Frankie. – Ő abban a tudatban nőtt fel, hogy ők az eltitkolt család. Kíváncsi volt,
látni akarta, milyenek vagyunk. Ha belegondolsz, ezért nem is hibáztathatjuk.
Molly próbálta beleélni magát a helyzetbe. Talán ő is hasonlóképpen tett
volna.
– És mi van Amberrel? Ő hogy viseli?
– Rosszul. Ami érthető. Nagyon feldúlta a dolog, azt mondta, soha többé nem
akarja látni az apját.
– Joe pedig elment.
– Igen, el – bólintott Frankie. – Tegnap még volt egy férjem. Mára egyedülálló
anya lettem. Joe húsz mérföldre lakik Tetburyben, a másik családjával.
Joe-nak van egy másik családja. Ennél megdöbbentőbb helyzetet elképzelni
sem lehetett volna. Molly egy pillanatra behunyta a szemét, maga elé képzelte
Shaun arcát. Akkor még eszébe sem jutott, de most, hogy így visszaidézte, talán
mégis fölfedezett rajta némi hasonlóságot…
– Nem hasonlít Joe-ra – töprengett hangosan.
– Nem. Állítólag az anyjára hasonlít. De…
Frankie tétován mutatott a saját arcára.
– Azért az álla vonala… – jegyezte meg Molly.
– Igaz is – bólintott Frankie.
Hosszú másodpercekig néma csöndben ültek.
– Annyira sajnálom! Nem tudom, mit mondjak. – Molly próbálta beleélni
magát a barátnője helyzetébe, de nem sikerült. – És te ennyi évig nem is
sejtetted.
Molly most döbbenten meredt rá.
– Vagy talán mégis? Csak nem akarod azt mondani, hogy tudtad?
– Nem mindent. Nem tudtam az egészet. – Frankie nagyot sóhajtva hátradőlt,
két kezét összekulcsolva maga elé rakta az asztalra. – De hogy őszinte legyek,
nem vagyok teljesen meglepve, hogy megtudtam, valami nincs rendben.
– Ez komoly? – Ez a kijelentés csaknem olyan meglepő volt, mint maga a
történet. – De erről soha nem beszéltél! Azt hittem, tökéletes a házasságod.
– Ahogy mindenki más ezt gondolta. Talán ezért is volt lehetetlen bármit
mondanom. Mert nem akartam… csalódást okozni senkinek – mondta Frankie
kétségbeesetten. – Főleg, amikor mindenki hozzám jött a problémáival.
– De olyan boldognak tűntél – tiltakozott Molly.
– És nagyjából boldog is voltam. De azért voltak bizonyos jelek – sóhajtott
nagyot Frankie –, amiktől gyanakodni kezdtem.
– Például?
– Például amikor évekkel ezelőtt felfedeztem a kocsiülésen egy rúzsfoltot.
Amikor Joe-nál rákérdeztem, azt mondta, biztos az egyik kolléganője volt, akit
hazavitt a kocsiján. És ki tudja, talán még igazat is mondott. Akkor nem is
foglalkoztam vele többet. De jó pár hónapra rá Amber iskolájában az egyik
anyuka megemlítette, hogy az előző nap látta Joe-t Gloucesterben egy szőke
nővel. És ezt egy olyan kárörvendő anyuka mondta, tudod… – fintorodott el
Frankie. – Az a fajta, aki szereti, ha egy kis bajt keverhet. Én erre rögtön
rávágtam, hogy a kolléganője, és üzleti úton voltak ott. Úgy tettem, mintha
tudnék róla. Pedig Joe azt mondta, aznap Norwichban lesz.
Molly együtt érző pillantást vetett rá.
– És rákérdeztél Joe-nál?
– Igen. De Joe egy vállrándítással elintézte, hogy biztosan nem ő volt. Hiszen
ő több száz mérföldre volt onnan, Norwichban. Én pedig nem gondoltam, hogy
hazudik. – Frankie még hozzátette: – Annyira hihetőnek tűnt.
– Szóval annyiban hagytad.
– Igen. Szerinted gyáva voltam? – Frankie egy grimasszal folytatta: – Talán
tényleg. De nem akartam, hogy igaza legyen annak az anyukának. Mert akkor
örült volna. Amber pedig csak nyolc-kilenc éves lehetett. Olyan boldog család
voltunk. Egyszerűbb volt hagyni az egészet.
– És ennyi? Semmi több?
– Semmi több. Csak időnként egy-egy gyanús jel. Egy hosszú, szőke hajszál
az ingén. Vagy amikor nemrég hazajött egy üveg parfümmel, amit magának
vett… és ez furcsa volt, mert soha nem tett még ilyet. Azelőtt mindig én vettem
neki parfümöt. – Újabb sóhaj. – Na, jó, valójában mindig is sejtettem, hogy
rejteget valamit. Elvégre folyton úton volt. Az ilyen helyzetben mindig nagyobb
a kísértés… persze, ez nem menti fel, csak próbálok reálisan gondolkodni. De
mégis, mi történt volna, ha annak idején rájövök, és leleplezem? Amber annyira
rajongott az apjáért. Én pedig szeretem Ambert. Nem bírtam volna elviselni,
hogy elszakítsam őket egymástól… és ez nem is esett annyira nehezemre. Az
ember sok meglepő dologra képes a saját gyerekéért. Nem nehéz szemet hunyni
dolgok felett.
Teremtőm.
– Komolyan?
– Komolyan – erősködött Frankie, a lány arcát látva. – Tudom, hogy most
mire gondolsz, de hidd el, te sem tennél másképp. Ameddig Amber boldog volt,
semmi nem érdekelt.
Megcsörrent Molly mobilja. A lány a kezébe vette, látta, hogy Dex neve villog
a képernyőn, és kinyomta.
– Tehát tudtad, hogy Joe félrelép.
– Igen, de folyton azt mondogattam magamnak, hogy ezek csak semmitmondó
kalandok. Egyetlen pillanatig sem jutott eszembe, hogy esetleg hosszú távú,
komoly viszonyt folytat valakivel. Az egészen más. De most, hogy kiderült az
igazság, mindennek vége. Csaknem húsz éven át, mindennap hazudott nekem, és
ez már túl sok. Ő azt állítja, mindkettőnket szeret, ahogyan mindkét gyerekét is.
Te jó ég, még mindig olyan hihetetlen ez az egész! Amber után nagyon
szerettem volna még egy gyereket, de Joe ellenezte. Most már tudom, hogy
miért.
– Egyszerűen el sem tudom elképzelni, mit élsz most végig – jegyezte meg
Molly.
– Ebben a pillanatban? Harminc százalékban megdöbbenést. Tíz százalékban
félelmet. És akarod hallani az igazat? – Frankie egy pillanatra felvetette a fejét,
aztán tovább számolt az ujjain: – Hatvan százalékban megkönnyebbülést, mert
végre kibújt a szög a zsákból, és nem kell többé színlelnem.
– Jaj, istenem! Gyere ide! – Molly megölelte. – Ez a legbizarrabb sztori, amit
életemben hallottam. De át fogod vészelni. A lényeg, hogy te jól vagy.
Szorosan összeölelkeztek, miközben a talpuk alatt csikorgott a kiszóródott
cukor.
– A legfontosabb most Amber. Miatta aggódom. Tudod, mennyire imádja az
apját. – Frankie az órájára pillantott. – Ideje hazamennem, mielőtt felébred. És
elő kell készítenem a kávézót a nyitásra.
– Ma nem dolgozhatsz! – tiltakozott Molly. – Akarod, hogy beugorjak
helyetted?
– Nem, jobb, ha lefoglalom magam. Akkor legalább nem gondolkodom.
Vagyis… – helyesbített Frankie szomorkás mosollyal –, attól még gondolkodom,
de mást is csinálok közben. De azért kösz, hogy felajánlottad.
– Ambert meg puszilom. – Miután még egyszer utoljára megölelték egymást,
Molly hozzátette: – Hihetetlen, mennyire bátor vagy. De ha bármire szükséged
lenne, én itt vagyok. Csak hívj, és megyek.
 Huszonnegyedik fejezet

Dél volt már, és Amber úgy érezte, hogy szétrobban a feje, akár egy túlérett
görögdinnye. Túl sok gondolat keringett odabent, csapongva cikáztak a fejében,
mint egy éjszakai klubban a részegek. Feltornyosult benne a düh és a
csalódottság.
Az apja elköltözött otthonról, hogy a másik családjával éljen. A barátai már
tudták, hogy történt náluk valami, de még nem jöttek rá, hogy mi, és most
hangüzenetekkel bombázták, mert mindent megadtak volna azért, hogy a
napjukat felvillanyozza egy jó kis pletyka.
Amber jelenleg mindenkit gyűlölt. Az iszonyatos barátait. Az apját. Shaunt.
Shaun anyját. Sőt még a saját anyját is, amiért nem viselte meg annyira ez az
egész, mint őt. Mert egy órával ezelőtt bejött a szobájába, és halkan
megkérdezte:
– Alszol még?
Ez a kérdés közmegegyezés volt kettőjük között: amikor Amber csak egy
ühümöt dünnyögött, az azt jelentette, még nem ébredt fel egészen. Ma azonban
nem érdekelték az egyezményes jelek. Ennek ellenére eldünnyögte, hogy ühüm,
és nem nyitotta ki a szemét, mire az anyja ennyit mondott: – Jól van, édesem,
aludj csak. Én most megyek, és kinyitom a kávézót.
Kinyitja a kávézót? Ez most komoly?
– Ühüm.
– Jól vagy?
Micsoda hülye kérdés?
– Fantasztikusan – vágott vissza Amber. – Soha jobban. – Aztán az anyja
tétovázását látva, még ingerült hangon hozzátette: – Menj csak, nyiss ki! Semmi
bajom.
Az anyja pedig, ha mégoly hihetetlen, de ment is. Pedig Amber távolról sem
volt jól, hogy is lehetett volna? És hogy teheti meg az anyja, hogy csak úgy
lemegy, kinyitja a kávézót, aztán vidáman kávét és szendvicset szolgál fel, meg
azokat a hülye süteményeket a sok idegennek, mintha mi sem történt volna?
Amber szemét újabb forró könnyek lepték el, miközben a hátán feküdt. A
párnája már átázott, a szemhéja feldagadt és égett, odalentről meg beszűrődött a
vendégek beszélgetése és a porcelán csilingelése. Az anyja meg lent mosolyog
és kedveskedik mindenkivel, és úgy tesz, mintha ez is csak egy normál
hétköznap lenne.
Nem igazság! Nagyon nem igazság.
Amber az oldalára gördült, fölemelte az éjjeliszekrényén álló vizeskancsót, és
a falhoz vágta. Bosszantó módon minden csupa víz lett, de a kancsó nem tört el.
– Húúúú! – Fogta a párnáját, és az arcára nyomta, igyekezett minden
frusztráltságát belefojtani a halk sikoltással együtt. – Rohadék… rohadék… a
nyomorult életbe…
Hát senki nem segít?
Molly épp az utolsó simításokat végezte el az aktuális Boogie és
Booképregényrészleten, amikor megszólalt a csengő.
Amikor ajtót nyitott, Dex állt előtte, a csípőjén Delphivel. A haja még vizes
volt a zuhanyozás után, szürke pólót és egy kopott farmert viselt. Delphi a sárga
kezeslábasban széles mosollyal és hangos kurjantással üdvözölte Mollyt, majd a
kezébe nyomott egy félig rágott sárgarépát.
Molly a kislányra mosolygott, aztán az arcáról eltűnt a mosoly, és hűvösen
végigmérte Dexet.
– Igen?
– Nézd, ami tegnap éjjel történt – kezdte a férfi –, vagyis ma reggel… Azt
hiszem, bocsánatot kell kérnem. Úgyhogy nagyon sajnálom.
– Oké – vonta meg a vállát a lány.
– Hibáztam – folytatta Dex. – Óriásit. Rosszul mértem fel a helyzetet… úgy
gondoltam, talán te is ugyanúgy érzel irántam. Azért jöttem vissza, mert azt
hittem… na, mindegy… egy hirtelen ötlet volt, és nem jött be. Teljesen
nyilvánvaló.
– Nyilvánvaló – ismételte meg Molly.
Ami még nyilvánvalóbb, hogy Dexet még soha senki nem utasította vissza.
Nagyon is helyesen cselekedett tegnap éjjel.
– Elég sokat ittam.
A lány elmosolyodott.
– Vettem észre.
– Az utóbbi időben nemigen fordult elő. És talán vigasztalni fog, hogy
bitangul másnapos vagyok.
Mégis mit vár, együttérzést? Molly vetett rá egy „hát aztán” pillantást, és
élesen közölte:
 – De látom, túlélted.
Dex felvonta a szemöldökét.
– Ez most mit jelentsen? – Szabad kezével gesztikulálni kezdett, mielőtt még
Molly válaszolhatott volna. – Azért annyit még szeretnék elmondani, hogy
sajnálom, hogy félreértettem a helyzetet, és soha többé nem fog előfordulni.
Barátok vagyunk és szomszédok, ennyi. Semmi több. Mostantól fogva ez így is
marad. – Elhallgatott, majd folytatta: – Vagyis… én úgy látom, te még a
barátságot sem gondoltad komolyan. Nézd, mindenképpen szeretnék tőled
bocsánatot kérni. Tudom, hogy kicsit elhamarkodott voltam, de azt akartam,
tudd, hogy mit érzek. Tényleg olyan szörnyűséget műveltem?
Te jó ég, ennek fogalma sincs! Molly hitetlenkedve nézett rá:
– Most tényleg úgy gondolod, hogy semmi rosszat nem tettél?
– Ááááhhhh! – kiáltott egy nagyot Amber, ezúttal már nem az arcába nyomott
párnába. Így már sokkal jobb. Rajta, ez az, engedd ki magadból a gőzt. –
Ááááhhhhh!
Ledobta magáról a takarót, kiugrott az ágyból, fölemelte a vizeskancsót, aztán
az ajtóhoz vágta. A francba, ez még most sem tört el! Újra próbálkozott, ezúttal a
fésülködőasztal tükrére célozva. Bingó! A tükör összetört, és a kancsó is
szétesett.
– Ááááhhhhh! – ordított tovább, és a parfümösüveg után nyúlt, amit az apjától
kapott karácsonyra. Aztán eszeveszett tempóban a keze ügyébe kerülő tárgyakat
mind felkapta… a sminkszereit… az ékszeres dobozát, amit két éve kapott… az
éjjeli lámpáját… – Ááááhhhhh!
– Jól van, akkor tisztázzunk valamit – szólalt meg Molly. – Ha még egyszer
megpróbálod, amit tegnap csináltál, hívom a rendőrséget.
Dex úgy nézett rá, mintha legalábbis szarvakat növesztett volna. Döbbenten
kérdezte:
– Micsodát?
– Elmentél Londonba – magyarázta Molly, miközben a mobilja csörögni
kezdett. – Vedeltél a barátaiddal. – Figyelmét most a telefon képernyőjére
irányította, amelyen Frankie neve villogott. – Aztán visszaültél a kocsidba, és
hazáig vezettél tök részegen.
Halló!
– Azt mondtad, bármikor hívhatlak – szólt bele kétségbeesett hangon a
barátnője. – Amber teljesen kiborult, odafent tombol a szobájában. Át tudnál
jönni, hogy beállj helyettem a kávézóban?
– Máris ott vagyok – felelte Molly, azzal felkapta a kulcsát, indult az ajtó felé,
és intett Dexnek, hogy menni akar.
– Nem lehetne…
– Bocs, de vészhelyzet van. Mennem kell.
Bezárta a házát, és elindult a faluba, pillantást sem vetve a férfira.
– Baaaa – kurjantott utána Delphi, felháborodva, hogy nem kapta meg a
szokásos pusziját. Molly enyhe lelkifurdalást érzett, de már késő volt
visszafordulni, minél előbb oda kellett érnie a kávézóba. Dex tekintetét viszont
továbbra is magán érezte. Molly dühös volt rá, de ő tartotta a karjában Delphit.
Márpedig Delphi kezdett veszélyesen a szívéhez nőni.
Talán jobb, ha egy időre jegeli a kapcsolatukat.
– Semmi baj, drágám, minden rendbe jön!
Frankie a karjába zárta Ambert, és közben úgy érezte, megszakad a szíve.
Szorosan magához ölelte a lányát, és ide-oda ringatta, a hátát simogatva, mint
régen, amikor Amber szomorú volt valami miatt. Most is úgy szipogott, mint
egy kisbaba, teljesen átadta magát a bánatnak, és képtelen volt visszatartani a
zokogást. Frankie remélte, hogy ettől legalább megkönnyebbül.
Egy darabig így ültek az ágyon, Frankie blúza elöl egyre jobban átázott
Amber könnyeitől, de csak simogatta tovább Amber haját, és megnyugtató
szavakat mormolt a fülébe. Talán nem segít, de egyre mondogatta, folyamatosan
bizonygatta a lányának, hogy mennyire szereti.
A rázkódó zokogás egy idő után lassan elcsitult, felszáradtak a könnyek, és
Amber testéből elszállt minden feszültség.
– Ne haragudj – törölte meg a szemét, majd az anyjára nézett. – Nem tudtam
visszatartani. Úgy éreztem, szétrobban a fejem.
– Ó, édesem, nem számít.
– Most már kicsit jobban vagyok. Ki van lent a kávézóban?
– Molly.
– Tőle is bocsánatot kell kérnem. Jaj, istenem, annyira… hülyén érzem
magam. Ha apa mindenről hazudott egész életében, honnan tudhatom, mikor
mondott igazat? – Itt kis szünetet tartott, mintha nem tudná, hogy magyarázza. –
Például amikor azt mondta, én vagyok az ő gyönyörű kislánya. Talán azt sem
gondolta komolyan.
 Bár hasonló gondolat Frankie fejében is megfordult, határozottan felelte:
– Jaj, dehogynem gondolta komolyan. Mert te tényleg gyönyörű vagy.
– És vajon Shaunt jobban szereti, mint engem? Talán igen.
Az anyjának is nagyon új volt még ez a testvérféltékenység, nem tudott mit
kezdeni vele. Azért biztatóan megszorongatta Ambert.
– Apád tiszta szívből szeret téged.
– És Shaun anyját? Őt vajon jobban szereti, mint téged?
Talált, süllyedt.
– Nem tudom. – Újabb kérdés, amelyet nem tudott megválaszolni. Csupán
abban volt biztos, hogy a lánya kedvéért erősnek kell maradnia. – De bízz
bennem, túl fogjuk élni ezt az időszakot.
– De hogyan?
– Lépésről lépésre.
Frankie mindössze annyit tudott, hogy annak láttán, mekkora fájdalmat
okozott Joe Ambernek, benne is felerősödött a fájdalom. Egyre kevésbé tartotta
jó embernek Joe-t, és az iránta érzett szerelme elpárolgott, mint a köd. Ami nem
is baj.
– És mi az első lépés? – kérdezte Amber.
Az anyja körülnézett a hálószobában, és kurta mosollyal felelte: – Talán az,
hogy feltakarítjuk az üvegszilánkokat.
Miután Molly hazafelé indult a kávézóból, útközben a távolból látta, hogy
Dex kilép a házból, és elkezdi metszeni a ház falára nőtt, sűrű lilaakácot.
A lány közeledtére felpillantott, aztán ahogy észrevette, gyorsan elfordult. Hát
ez elég kínos…
Ahogy Molly közelebb ért, látta, hogy Delphi egy bébikomppal közlekedik a
kerti úton, és a szíve megdobbant a szeretettől. Delphi is észrevette, és parányi
kezecskéjével integetni kezdett felé, izgatottan rikoltozva. Még kínosabb.
Molly kitért balra, elkerülte a Gin Cottage-ot, és a saját háza felé indult. A
következő pillanatban – jaj, segítség… – hallotta, hogy Dex kinyitja a kapuját,
aztán bezárja maga mögött, nehogy Delphi kiszökjön, majd céltudatosan elindul
felé.
A férfi sem mosolygott.
Megállt előtte, kotorászni kezdett a farzsebében, előhúzott egy összehajtott
papírlapot, és a kezébe nyomta.
 – Tessék!
Ez meg mi akar lenni? Molly kihajtogatta a papírt, és látta, hogy egy
sofőrszolgálat számlája van benne. A cég logója alatt ott állt a jelszavuk: „Ön
dönt, iszik vagy vezet!”
A számla 380 fontról szólt.
– Csak hogy tudd – szólalt meg Dex higgadtan. – Soha nem vezetek részegen.
Soha nem is fogok. Tegnap éjjel így jöttem haza.
– Hát jó! – Molly érezte, hogy elpirul, amiért alaptalanul meggyanúsította. –
Akkor sajnálom.
De a feszültség továbbra is ott vibrált közöttük. Dex szeme csillogott.
– Semmi gond – mondta olyan hangon, ami azt jelezte, igenis van gond. – De
talán legközelebb nézz utána, mielőtt olyasmivel vádolsz, amit soha nem teszek.
– Oké, úgy lesz. – Az a másik dolog még mindig függőben maradt, mint egy
áthatolhatatlan akadály. Molly tétovázott, megemlítse-e.
– Oké, csak ennyit akartam. Ne félj, nem felejtettem el, amiben
megegyeztünk. – Azzal sarkon fordult, és visszaindult Delphihez, aki a kerítés
lécein át figyelte őket. – Szia!
 Huszonötödik fejezet

Habár Dexet a legjobb szándék vezette, rá kellett jönnie, hogy a világ

legnehezebb feladatára vállalkozott, amikor úgy döntött, egyedül viseli gondját
Delphinek.
Négy hét telt el az ominózus, balul végződött londoni kiruccanás óta.
Mollyval továbbra is beszélő viszonyban maradtak, ám a kapcsolatuk
megsínylette azt az éjszakát, és azóta kizárólag udvarias szomszédi
kommunikációra korlátozódott. Dex majd belehalt, de most nem ő volt soron,
hogy változtasson rajta; neki már sikerült teljesen hülyét csinálnia magából,
vagyis kimerített minden lehetőséget. A lány visszautasítása még mindig fájt, de
nem volt más választása, férfiasan beletörődött, és próbálta feldolgozni.
Ez egészen eddig sikerült is. De most úgy érezte, szüksége van egy kis
elhajlásra. A cölibátust fogadó pap szerepét ugyanis nem neki találták ki.
Szerencsére Delphi rajongása Bert, a kecske iránt lehetőséget adott Dexnek,
hogy bébiszittert találjon neki.
– Még a végén ez lesz az első szava. – A kávézó kertjében Amber mosolyogva
nézte, ahogy Delphi egy ragadozó tekintetével figyeli a kecskét, és kiabál neki: –
Be-be!
Ő személy szerint semmi vonzót nem talált abban az állatban: csontos fej,
sápatag szempár, szálkás, fehér szakáll… Bert inkább az egykori kémiatanárára
emlékeztette.
– Be-be-be-be! – kiabálta Delphi, a kecske felé tapsikolva.
– Olyan cuki! – pillantott Amber Dexre. – Amúgy bébiszittelést is vállalok.
Ha netán szükséged lenne rá.
– Tényleg? – csapott le az ajánlatra Dex.
– Rengeteg gyerekre vigyáztam a faluban. Ugye, anya?
– Tessék? – Frankie épp az asztalokat törölgette. – Hogy kinek bébiszitteltél?
Ja, igen, sok helyen! Több családtól is kaphat ajánlást.
– És holnap este nem érsz rá véletlenül? – érdeklődött Dex.
– Pénteken? De igen. Öt fontot kérek óránként – felelte Amber. – Mikor
jönnél haza? Csak mert szombaton korán kell kelnem.
– Úgy éjfél körül? – bizonytalanodott el Dex. – Vagy fél egykor?
Amber lesajnáló pillantást vetett rá.
 – Nyugodtan maradhatsz kettőig. De egy perccel se tovább!
– Szuper. Akkor várlak holnap.
Frankie felegyenesedve közbeszólt:
– Úgy látom, végre programot szervezhetsz magadnak. Remélem, valami jó
helyre mész.
– Még nem tudom. – Dex már a gondolatra, hogy elszabadulhat otthonról,
jobban érezte magát. Nem is érdekelte, hogy hova megy.
A Crown Inn, Marlbury külvárosi fogadója a Briarwoodtól mintegy nyolc
mérföldre található kisvárosban volt. Dextert a kíváncsiság hajtotta ide ma este.
Két évvel ezelőtt hallott egy számot a rádióban, leírta a címét, és megvette a
banda lemezét. Nagyjából ő lehetett azon kevesek egyike, aki így tett, mert a
zenekarról azóta sem hallott. Egészen tegnapig, amikor is megpillantott a falu
boltjában egy plakátot, amely a zenekar koncertjét hirdette a Crownban.
És most itt ült egy zsúfolt fogadóban, és nézte, amint a zenészek előkészülnek
a színpadon.
A banda a The Games We Play nevet adta magának, amit Dex kissé
kétértelműnek talált. A CD-jük borítójára nem tettek magukról fotót, tehát
fogalma sem volt, milyenek a valóságban. Kiderült, hogy az énekesnő sajnos egy
slampos szőkeség, a dobos és a gitáros pedig két zilált, kócos hippi. Nem mintha
számított volna, de kicsit mégis kiábrándító volt.
Volt egy másik zavaró tényező is: úgy játszottak, mintha elfelejtettek volna
zenélni. A szőke lány idegesnek tűnt, hamisan és behunyt szemmel énekelt.
Uramisten, micsoda lúzerek. Ez borzalmas. Inkább most lépjen le, amíg még
lehet? Vagy várjon, hátha idővel belejönnek?
Az első szám véget ért, és csöppet sem meglepő módon nem fogadta
tapsvihar. Dex végigpásztázta a közönséget, és csupán egyetlen embert látott, aki
lelkesen tapsolt. A kocsma másik felében felemelt karral állt egy nagyjából vele
egykorú, rövid, vörös hajú lány kék felsőben és sportos vászonnadrágban.
Csillogott a szeme, két ujját a szájába téve még füttyentett is, ami a slampos
szőkéből kiváltott egy röpke hálás mosolyt.
Biztos barát vagy rokon.
A lány mintha érezte volna, hogy Dex figyeli, mert ő is vetett rá egy pillantást,
aztán elfordult.
Jött a következő szám. A zene alatt Dex kétszer is rajtakapta a lányt, ahogy őt
nézi. Miután vége lett, megint lelkesen tapsolnt. Csakis egy rajongó lehet. Dex a
bárpultnál támaszkodva látta, hogy a lány pohara már félig üres, és úgy saccolta,
hogy két szám után odajön egy újabb italért.
Tévedett. Három szám múlva jött csak a bárhoz. Egyszer csak megjelent Dex
mellett, könnyedén magához intette a pultost, és kért egy újabb Bacardi kólát.
– Szia – üdvözölte Dex. – Tetszik a műsor?
– Nagyon – bólogatott a vörös hajú.
– Ismered őket? – biccentett fejével a színpad felé.
– Miért?
– Csak mert úgy tapsolsz nekik, mintha jó haverok lennének.
– Pedig nem – mosolygott a lány. – De láttam, mennyire izgul az énekesnő, és
gondoltam, nem árt neki egy kis biztatás. Úgy látom, bejött, mert már nem olyan
ideges.
– Tényleg nem. És ez igazán kedves volt a részedről – jegyezte meg Dex.
– Ha hiszed, ha nem, kedves lány vagyok.
A lány csinos volt, szókimondó és humoros.
– Egyedül vagy? – érdeklődött tovább Dex.
– Igen. Miért, talán tilos?
– Dehogy az. Csak meglepő. És a rajongója vagy ennek a zenekarnak?
Ha ő is azért jött ide ma este, mert tavaly megvette a CD-jüket, az igazi
véletlen egybeesés volna. Talán még sorsszerű is.
– Eddig a hírüket sem hallottam. De köztünk maradjon – tette hozzá –, hogy
remélem, nem is fogom.
– Egyébként én ismerem az énekesnőt – mutatott a színpad felé Dex. – A
kishúgom.
A lány kis ideig hallgatott, aztán azt felelte:
– Ha így lenne, akkor te is lelkesen tapsolnál.
– Talált – mosolygott a férfi.
– A nevem Amanda – mutatkozott be csillogó szemmel a lány. –
Meghívhatlak egy italra?
– Helló, Amanda. Kösz, nem. – Ezúttal Dex hallgatott egy darabig, majd
előhalászta a tárcáját. – Inkább én hívlak meg téged.
Amanda harmincéves volt, szingli, és titkárnőként dolgozott. Közelről szürkés
volt a szeme pici, aranyló pöttyökkel. A szabadsága alatt síelni vagy búvárkodni
szeretett. És a curryt csak méregerősen ette meg.
A koncert időközben félidejéhez érkezett, és a banda tartott egy rövid
szünetet. Amanda és Dex tapsolva megvárták, míg levonulnak a színpadról,
aztán elindultak, hogy szívjanak odakint egy kis friss levegőt. Leültek a kocsma
bejáratánál egy asztalhoz, miközben a lány váltott néhány mondatot egy idős
házaspárral, amelyik a spánieljükkel elsétált mellettük.
Miután elmentek, Dex megjegyezte:
– Úgy látom, a környéken laksz.
– A 22-ben, az utca végén.
– Így könnyű – jegyezte meg Dex, de amint kimondta, máris megbánta. A
lány kérdő pillantással nézett rá, ezért még hozzátette: – Úgy értem, könnyű
neked, mert ilyen közel laksz a fogadóhoz.
Amanda mosolygott.
– Vannak előnyei és hátrányai is. Záráskor elég zajosak a vendégek. De ha az
embernek kedve szottyan egy italra, és meg akarja tudni a pletykákat vagy
találkozni akar néhány ismerőssel… hát igen… akkor előnyös lehet…
A lány olyan hangsúllyal beszélt, hogy Dex értette, mire céloz. Amanda
diszkréten flörtölt vele. Tudatni akarta, hogy tetszik neki. Ivott egy kortyot az
italából, és megkérdezte:
– És találkoztál ma valakivel? Aki érdekes lehet?
A lány kicsit közelebb hajolt.
– Hát, ami azt illeti, azt hiszem, igen.
A kocsma belsejéből hallatszott, ahogy hangolják a gitárt. A pultos leszedte a
poharakat az asztalról, és odaszólt:
– Úgy tűnik, kezdődik a második rész.
Erre mindenki elindult befelé, Dex és Amanda azonban a helyükön maradtak.
– Meg akarod hallgatni a második részt? – kérdezte Amanda.
– Nekem mindegy. És te?
A lány mereven rászegezte a tekintetét, és halvány mosoly bujkált a szája
szélén. – Nekem, asszem, ennyi elég volt. Már megadtam nekik a kellő
bátorítást. – Miután elkezdődött a zene, egy darabig hallgatta, majd
megjegyezte: – Már nem is énekel hamisan.
– Akkor akár itt is maradhatunk, nem muszáj visszamennünk.
Amanda egy darabig eltűnődött, aztán megdörzsölte két karját.
 – Igen, de kezd egy kicsit… hűvös lenni.
– Akkor menjünk vissza – javasolta könnyedén Dex. Pontosan tudta, hogy mi
következik.
– Jó, csak odabent nem tudunk rendesen beszélgetni. – A lány ártatlanul
pislogott, majd megkérdezte: – Átmehetnénk hozzám. Mondjuk egy kávéra. Mit
szólsz hozzá?
Elhajtott mellettük egy piros Peugeot, benne egy lány, akiről Dex egy
pillanatra úgy gondolta, hogy Molly. De természetesen nem ő volt. Megvárta,
amíg a Peugeot eltűnik az úton, és a szívverése visszatér a normális ritmusára.
Aztán kiitta a poharát, és mosolyogva fordult Amandához:
– Egy kávé nagyon jólesne.
Este tíz óra volt, megitták már a kávét. Amanda nappalijában csak néhány
lámpa égett, a lány szándékai pedig teljesen nyilvánvalóak voltak.
– Akkor most én legyek az, aki kimondja? – rúgta le a cipőjét Amanda, és
maga alá húzott lábbal leült Dex mellé a kanapéra. – Tudod, harmincéves
vagyok és szingli, és nem szeretem, ha az egész falu a magánéletemről pletykál.
Csakhogy egy ilyen kis faluban ezt nehéz elkerülni.
– Azt elhiszem – jegyezte meg Dex.
– Ja, és jelenleg nem vágyom állandó partnerkapcsolatra.
Dex lassan bólintott, hogy jelezze, hallja és érti, amit mond. Egyre jobb.
– Te viszont nagyon diszkrét embernek tűnsz…
Amanda elhallgatott. A férfi újra bólintott, bár az igazat megvallva honnan
veszi?
– …és bár holnap korán kelek, ha nálam akarod tölteni az éjszakát, nem
okoznék csalódást.
– Efelől semmi kétségem – felelte Dex. – De mivel nekem is korán kell
kelnem, nem maradhatok egész éjszakára.
Amanda elhallgatott, és gyanakvó pillantással méregette.
– Nem szoktam házasságokat tönkretenni. Nem azt mondtad, hogy nőtlen
vagy?
– Ne aggódj, igazat mondtam. Szinglibb már nem is lehetnék. – Dex felállt, és
megfogta a lány kezét. – Éppen ezért tartom tökéletesnek az ajánlatodat.
Hát, nem is volt rossz.
Néha az embernek kifejezetten arra van szüksége, hogy mindenfajta érzelem
nélkül, kizárólag fizikai értelemben szexeljen egy kicsit.
Vagy nem is olyan kicsit…
Mindenesetre ez most tényleg jólesett.
Amanda fürdőszobája halványzöld márványkővel volt kirakva. Dex kilépett a
zuhany alól, megtörülközött és felöltözött, aztán a hálószoba felé indult.
A lány még az ágyban feküdt, szégyentelenül csupasz volt, és mosolyogva
nézte.
– Milyen jó kedved lett!
– Neked is – vigyorgott Dex.
– Ez jobb volt, mint egy aerobikóra. Nem olyan unalmas. – Amanda
odatartotta az arcát egy pusziért. – Köszönöm!
– Nagyon szívesen.
– Nos, ha bármikor ráadást akarsz, tudod, hol találsz. Itt a telefonszámom is. –
Dex kezébe nyomott egy cetlit, amelyre filctollal felírta a nevét és a
telefonszámát. – Bár kérni nem kérted.
– Éppen most akartam – füllentette Dex.
– Én meg túlságosan türelmetlen voltam. Tudod – bökte meg a lábával
pajkosan a lány –, előfordul, hogy kicsit elhamarkodom a dolgokat, de általában
bejön.
 Huszonhatodik fejezet

Molly a falu boltjában futott össze Amberrel.

– Mizújs? – ölelte meg a lányt, mert tudta, hogy az elmúlt néhány hét nem
volt túl könnyű Ambernek, aki még mindig mereven elzárkózott, hogy
találkozzék Joe-val. – Azt hittem, eljössz a tegnap esti órámra, de azt mondták,
dolgod volt. Mi jót csináltál?
– Elég érdekeset, bár nem bulizni voltam. Csak bébiszitteltem. Delphire
vigyáztam. Ugye, milyen cuki? Imádnivaló, ahogy ülve táncikál, amikor
énekelsz neki, és közben a két kezével a levegőben kalimpál. Meg lehet zabálni!
– Ó, Dexnél voltál bébiszittelni?
Mollyba hirtelen beléhasított egy szikrányi féltékenység, majd nyomban utána
az elkeseredés. Azt a táncot ő tanította meg Delphinek, és együtt táncolták Dex
nappalijának szőnyegén. Nem mintha tegnap este ráért volna vigyázni Delphire,
de azért fájt, hogy Dex már meg se kéri. A felszínen udvariasan viselkedtek, de
továbbra is hűvös távolságtartás jellemezte a kapcsolatukat. Molly a borotvaéles
megjegyzéseivel sikeresen elvágta a jól indult baráti viszonyt.
– Nem kellett egész éjszaka ott maradnom – magyarázta tovább Amber. –
Hajnali egykor már haza is jött.
Bár Mollynak semmi köze nem volt hozzá, mégis furdalta a kíváncsiság.
Hanyagul feltette a kérdést:
– És legalább valami jó helyre ment?
Nem kíváncsiskodom, csak udvarias társalgást folytatok.
– Nem tudom, hová ment, de azt hiszem, remekül érezte magát.
– Igazán?
Ez meg mit jelenthet?
– Akkor pontosítom: amikor elment, azt a parfümöt viselte, amit mindig
használ – magyarázta Amber huncut pillantással. – Öt óra múlva pedig vizes
hajjal jött vissza, és citromos tusfürdő illata volt.
Világos. Ezek szerint Dex talált valakit magának, aki nem utasította vissza a
közeledését. De miért ne tette volna, elvégre nem tartoznak egymásnak
semmivel.
Molly erőt vett magán, hogy ne legyen féltékeny. Neki is megadta az esélyt,
de ő visszautasította. Nem is baj.
 Mindent egybevéve jó döntés volt.
Miután Amber aznap végzett az iskolában, hirtelen úgy érezte, mintha
figyelné valaki, aztán meglátott egy fiút az út másik oldalán, amint őt bámulja.
Amber megállt, mire a fiú leugrott a kőfalról, amelyen addig ücsörgött, és
elindult feléje.
Furcsa, de a lány már ránézésre kitalálta, hogy miért jött, és mit akar. A jól
fésült fiúknak általában hasonlóan jól fésült barátjuk van.
– Te vagy Amber?
– Már úgyis tudod, ki vagyok – torpant meg előtte a lány.
– Oké. A Facebookon már láttam a fotódat.
A fiúnak még a tornacipője is hófehér volt.
– És te ki vagy? Egy újabb eltitkolt bátyó?
A fiú a fejét ingatta.
– Nem. Shaun barátja vagyok. Max. Ő kért meg, hogy jöjjek el hozzád.
– Miért? Hogy egy jót röhögjetek rajtam?
– Egyáltalán nem. Ne mondj ilyet. Shaun aggódik miattad. Nem reagálsz a
hívásaira meg az üzeneteire… Csak tudni szeretné, jól vagy-e.
Amber gúnyosan felnevetett.
– Hogy én? Teljesen jól. Soha nem voltam jobban. Az apám egész életében
hazudott nekem, most pedig elköltözött a másik családjához. Miért is ne lennék
jól?
– De ez az egész nem Shaun hibája. És eleinte jóban voltatok.
Ez így is volt, azon a sorsdöntő napon Tetburyben. Amber akkor teljesen
kiborult, Shaun pedig – a féltestvére – bűnbánóan viselkedett. Amber kérdezett,
ő válaszolt. Ám azóta egyre inkább gyűlölte. Ha ő és az anyja nem léteznének,
az élete olyan lenne, mint régen: gondtalan és boldog. Ehelyett van egy apja, akit
gyűlöl, és nem bírja feldolgozni, hogy Shaunnal és Christinával él együtt.
Meg persze féltékeny is.
– Figyelj, nem kötelező nekem Shaunnal beszélgetnem. És ezen az sem
változtat, hogy ideküld téged közvetíteni, úgyhogy ne próbálkozz többet. Most
pedig mennem kell.
– Oké. – Max belenyugvó képet vágott, hátralökte selymes, szőke haját, és
elővette a slusszkulcsát. – Megtennéd, hogy legalább válaszolsz az üzeneteire?
– Nincs sok értelme.
 – Akkor ennyi – mosolyodott el szomorkásan a fiú. – A küldetés totális
bukással zárult.
– Nem én tehetek róla – felelte Amber.
Vagy talán azt várja, hogy sajnáljam? Hogy elpazarolta rám a drága benzint?
Na, azt már nem!
– Elvihetlek valameddig?
Megnyomta a kulcson a távirányító gombját, és mellette hangos sípolással
kinyílt egy sportos, sötétkék Renault ajtaja.
Még a kocsija is tipikus jófiúkocsi.
– Kösz, nem. Vár a barátom.
– Oké. Azért örülök, hogy megismertelek. De mondhatok még valamit?
– Bökd csak ki!
– Shaun a legjobb cimborám. És nagyon rendes srác. Kaphattál volna ennél
sokkal rosszabb bátyót is.
– Hát, kösz az infót, de továbbra sem érdekel – felelte Amber. – Viszlát!
Doss a megbeszéltek szerint várta a kis italbolt előtt.
– Minden oké? – adott Ambernek egy alkoholszagú csókot. – Van nálad pénz?
Amber tizenhét éves volt, és az italbolt tulajdonosa szakértő szemmel szúrta ki
a fals személyit. Amber adott a fiúnak tíz fontot, amit a bébiszitteléssel keresett,
és megvárta az utcán, amíg bement, hogy megvegye a lehető legtöbb olcsó
alkoholt.
A Doss természetesen nem az igazi neve volt. Eredetileg Daniel névre
keresztelték, és a becenevét onnan kapta, hogy az utolsó iskolaévben egyetlen
betűt sem tanult. Sem azóta. Mégis jó volt együtt lógni vele, borzasztóan jóképű
volt, vékony, sötét hajú, Johnny Depp-szemű, rengeteg tetkóval. Hónapok óta
barátok voltak Amberrel, és a fiú néhányszor még Amberék házában is járt, de
az apja nem vette jó néven. Doss ezzel tisztában volt, ezért egészen
felvillanyozta, amikor kiderültek a hírek Joe leleplezett kettős életéről.
Megvigasztalta a lányt, amikor az vigaszra vágyott, és közben egészen
összemelegedtek, hetente három-négy alkalommal is találkoztak. Amber élvezte,
amikor órákon át csak a parkban heverésztek a füvön. Úgy érezte, kicsit jobb
tőle a világ. Erős almabort ittak, Doss kétszínű seggfejnek nevezte Amber apját,
és közben megdumálták, hogy a nyáron milyen zenei fesztiválokra mennek majd
el.
– Na, itt is vagyok – lépett ki az italbolt ajtaján Doss, kezében
sörösdobozokkal teli szatyorral, aztán kézen fogta a lányt. – Indulhatunk. Beeny
és néhány haverja már vár ránk.
Tényleg? Amber nem túlzottan rajongott Beenyért, akit általában enyhén
büdösnek talált, és fárasztóan viselkedett, amikor be volt tépve.
– Ne nézz már így! – korholta Doss. – Beeny jó fej.
– Tudom. – Van egy aranyos kutyája, ez tényleg a javára írható.
– És azt mondta, lehet, hogy hoz nekünk valami anyagot.
Valamit, amitől ugyanolyan fárasztóak és kábultak lesznek, mint Beeny? Na,
azt már nem! Ambert az őrületbe kergette, amikor Beeny mindenkit csak
„embernek” titulált. Gyorsan témát váltott: – Hová lett az a fülbevaló, amit
vettem neked?
A múlt heti bolhapiacon vásárolt Dossnak egy ezüstkarikát.
– Ja, bocs. Asszem elveszett. – Azzal átvetette a lány válla felett a karját, és
elindultak a park felé. – Valszeg kiesett.
 Huszonhetedik fejezet

Ő az.
Semmi kétség, tényleg ő!
Kicsit alaposabban szemügyre vette, és Frankie biztos volt benne, felismerte a
nőt. A kávézó sarokasztalánál üldögélt, szürke pulóvert, laza lenvászon nadrágot
és balerinacipőt viselt. Karcsú volt és szerény, nagyjából a hatvanas éveiben
járhatott, arca körül dús, szürkésszőke haj és a csúnya teknőckeretes szemüveg
mögött világoskék szempár.
Mintha nem akarná, hogy észrevegyék.
És ez egyértelműen sikerült is. Frankie a kassza mögött állt, és hallgatta,
amint két szomszédos asztalnál ülő család egymást túllicitálva beszélget a
Melletted sorozatról. Izgatottan sorolták a kedvenc epizódjaikat, mondatokat
idéztek a szövegből, és próbálták utánozni a szereplőket.
Eközben nem is sejtették, hogy a sorozat egyik főszereplője és szupersztárja,
Hope Johnson két méterrel arrébb ül tőlük.
Az igazat megvallva a színésznőre alig lehetett ráismerni, hacsak nem vette
valaki alaposan szemügyre. Tizennyolc év telt el azóta, hogy Hope eltűnt a
képernyőről, de az arca úgy megváltozott, hogy ez inkább negyven évnek hatott:
a nő csupán árnyéka volt egykori életvidám önmagának.
A két család tovább ugratta egymást; az egyikük Cardiffból, a másik
Newcastle-ból érkezett. Fotókat készítettek az emlékfalról és a falra kiakasztott
képekről, majd mindannyian beálltak egy fotóra Bert, a kecske társaságában, aki
unottan tűrte a felhajtást.
Aztán végre elmentek. Már majdnem délután négy óra volt, Frankie pedig
elkezdte leszedni az asztalokat, de a szeme sarkából látta, hogy Hope Johnson
titokban az emlékfalat tanulmányozza.
Talán mondanom kellene neki valamit?
Vagy inkább ne?
Végül összeszedte a bátorságát, és megszólította:
– Hozhatok még egy csésze teát?
Hope Johnson körbepillantott.
– Ó… már zárni akar? Elnézést…
– Nem, nem, semmi gond. Maradjon, ameddig csak akar.
 Hope bizonytalanul válaszolt.
– Hát, ha tényleg nem zavarok…
– Tényleg nem.
Évek óta senki nem hallott róla, de Frankie a biztonság kedvéért megfordította
az ajtón függő táblát, és kirakta, hogy zárva. – Örülök, hogy eljött!
Hope úgy nézett rá, mint egy riadt erdei vad. Remegő kézzel adta Frankie
kezébe a csészéjét.
– Tehát tudja…
– Hogy maga kicsoda? Persze! De ne aggódjon – nyugtatta meg Frankie. –
Bízhat a diszkréciómban. Ha nem akarja, hogy bárkinek elmondjam, nem
fogom.
– Ó, istenem – sóhajtott fel Hope. – Hihetetlen, hogy felismert. Manapság
senki nem szokott.
– Hát, bevallom, én is csaltam egy kicsit – hozta meg Frankie a friss teát. –
Mert egyvalami nem változott magán.
– Fogalmam sincs, mi lehet az – felelt az idős nő, szemmel láthatóan
megrökönyödve.
– Látja azt a fotót ott, a falon? – mutatott Frankie egy közeli felvételre Hope-
ról, amelyen épp a rendezővel beszélgetett nevetve a ház bejárata előtt. – Én
készítettem, a forgatás utolsó napján. Éppen akkor fejezték be az egyik jelenetet.
Hope alaposabban szemügyre vette a fotót szemüvegén keresztül.
– Ó, igen, emlékszem arra a napra.
– Akkor nézze meg jobban! – mutatott Frankie a fotón a színésznő kezére,
amelyet egészen közel emelt az arcához. Aztán Hope jobb keze felé biccentett,
amelyben a teáscsészét szorongatta.
– Uramisten – hasított belé a felismerés. – A gyűrű!
Egyszerű, csiszolt szélű ezüstgyűrű volt, a közepén különleges tigrisszem
kővel. Mintha házilag készült volna, és furcsán férfiasnak tűnt Hope vékony
ujján.
– Tudja, néhanapján leporolgatom a fotókat, és felfigyeltem erre a gyűrűre.
Amikor megláttam magán, azonnal felismertem.
– Jó kis Sherlock Holmes lenne magából – csodálkozott a nő.
– Tizenkét éve működtetjük ezt a kávézót – magyarázta Frankie. – Úgyhogy
volt elég időm tanulmányozni a fotókat.
 – Hát akkor nincs mit titkolnom. Örülök, hogy újra látom. – Hope a teáját
szürcsölgetve, mosolyogva nézett Frankie-re. – Most már én is emlékszem ám
magára! Maga nem változott annyit, mint én.
Mivel Hope hozta fel a témát, Frankie együtt érző hangon megkérdezte:
– Talán beteg volt?
Hope szomorúan nézett rá.
– Bárcsak ez lenne a mentségem. De nem, semmilyen orvosi oka nincs a külső
változásnak. Egyszerűen csak megöregedtem.
Hú, ez kínos.
– Sajnálom, nem akartam…
– Nem kell mentegetőznie! Semmi baj. Tudja, mindig is számítottam erre…
az anyám ugyanígy öregedett, mint én. Amikor láttam, hogy rám is hasonló sors
vár… feladtam a próbálkozást. Van, aki egész életében képes tökéletesen
kinézni. Mások rossz géneket örökölnek. – Hope kurtán elmosolyodott. – De
azért van a dolognak egy pozitív oldala is: lehet, hogy sápadt vagyok és ráncos,
de legalább élek.
Mivel Frankie erre nem tudott mit mondani, gyorsan témát váltott.
– Furcsa lehet visszajönni ide.
– Hát igen! Soha hittem, hogy valaha viszontlátom ezt a házat. – Hope
körbejáratta tekintetét a helyiségen, és szemmel láthatólag meghatódott a
fotókon. – Nem gondoltam, hogy visszajövök még Briarwoodba. Megtenné,
hogy… de inkább ne!
– Mondja csak! – nógatta Frankie.
– Hát… Ne vegye tolakodásnak, de megnézhetném az egész házat?
– Semmi akadálya!
– Tényleg? Igazán kedves! – derült fel Hope arca, majd őszinte hangon
hozzátette: – De csak néhány percét szeretném elrabolni. Tudom, hogy nagyon
sok a dolga, és nem akarok zavarni.
– Ugyan, csöppet sem zavar. Ha maga nem lenne, nekem most nem lenne egy
ilyen kávézóm. A lányom úgysem ér haza éjfél előtt – biztosította Frankie. –
Addig marad, ameddig csak akar.
Bármilyen hihetetlen, de ez történt. Miután Frankie bezárta a kávézót, és
körbevezette a házban, letáboroztak a konyhában, ahol a sütőben finom
grillcsirke sült. Amikor Hope megjegyezte, milyen finom illata van, Frankie
felajánlotta:
– Ha van hozzá kedve, szívesen látom vacsorára.
Egyetlen pillanatig sem gondolta, hogy Hope elfogadja a meghívást.
Végül mégis elfogadta, és három órával később még mindig ott ült. Frankie
kinyitott egy üveg bort, és a konyhaasztal mellett remekül eltársalogtak
mindenféléről. Először a kávézóról beszélgettek, a rajongókról, akik még mindig
felkeresik Briarwoodot, meg arról a jelenségről, amit ez a sorozat
eredményezett. Később, amikor Hope rákérdezett Frankie férjére, az a történet is
előkerült.
– Ez egyszerűen borzasztó – ingatta a fejét méltatlankodva Hope. – És milyen
bátran viseli. Nem is gondoltam volna… hiszen olyan vidáman beszélt az összes
vendégével. Meg nem mondanám, hogy bármi gondja lenne.
– Hát, igyekszem lefoglalni magam – nyitott ki egy újabb üveg bort Frankie,
és teletöltötte a poharaikat. – Ez segít. Meg persze az alkohol is. – Még
kesernyés hangon hozzátette: – Előbb vagy utóbb mindenkit utolérnek a szemét
dolgok. Én úgy próbálom átvészelni, hogy folyamatosan lekötöm magam.
– Milyen bátor! Talán itt követtem el a hibát. – Hope a füle mögé tűrt egy
elszabadult hajtincset, aztán kis ideig fontolgatta, megbízzon-e Frankie-ben.
Még szerencse, hogy ilyen becsületes az arca. – Amikor velem ugyanez történt,
én elfutottam, és bezárkóztam. De talán így sokkal többet ártottam magamnak.
– Hová ment?
– Egy kis délolasz faluba költöztem. Olyan helyre, ahol a kutya sem jár, még a
turisták sem ismerik. Alig makogtam valamit olaszul. Ott pedig senki nem
beszélt angolul. Ami akkoriban nagyon is jól jött, csak éppen senkivel nem
tudtam kommunikálni. Magamra maradtam a saját gondolataimmal, és csak
jártak körbe-körbe a fejemben.
– És mennyi ideig maradt ott? – kérdezte Frankie.
– Soha nem jöttem el – vonta meg a vállát Hope. – Azóta is ott élek. Egy évig
csak egy szobát béreltem, aztán később vettem egy kis házat. Befogadtam
néhány kóbor állatot, megismerkedtem a falubeliekkel, és megtanultam a
nyelvet. Gyönyörű helyen van, fenn a hegyekben. – Szomorkásan folytatta: –
Elfutottam, és soha nem jöttem vissza. Egészen mostanáig.
– Ez érthető – mondta Frankie. – Azok után, hogy elveszítette Williamet.
Szörnyű lehetetett!
Hope mutatóujjával körbejárta a szemüvege keretét.
 – Az első néhány évben csak egy őrült macskás nőnek tartottak. A falu lakói
mind azt gondolták, hogy egy buggyant nő költözött közéjük. Aztán egy idő után
összeszedtem magam.
Frankie elmosolyodott.
– Jól tette.
– És megismerkedtem a férjemmel – folytatta Hope.
– Tényleg? Férjhez ment? Ez csodálatos!
– Giuseppének hívták. Jó ember volt, helybéli farmer. Kedves és szorgalmas,
megbízható. Nem hiszem, hogy szerelmes voltam belé, de ő szeretett engem. Én
pedig nagyon kedveltem. Jól kiegészítettük egymást. Boldoggá tettem. Nem volt
gyerekünk, csak az állataink, meg mi ketten. Két éve halt meg.
– Ó, részvétem – jegyezte meg együtt érző hangon Frankie.
– Köszönöm.
– Az élet nem igazságos. Ezek szerint maga már két férfit vesztett el.
Hope most megint úgy nézett rá, mint az előbb. Tétovázott, mintha töprengene
valamin, de nem tudná eldönteni, hogy kibökje-e vagy sem.
– Nézze – vágott közbe Frankie. – Elég sokat ittunk ma este. Nem akarom,
hogy bármit is mondjon, amit később megbán. Nem lenne jó, ha holnap reggel
úgy ébredne, hogy azt kívánja, bárcsak ne járatta volna a száját.
– De…
– Higgye el, szörnyen érezné magát! Beszéljünk inkább valami másról!
– Hogy maga milyen figyelmes! – kiáltott fel Hope. – Csak én érzem így,
vagy mindenki más, hogy az első találkozás után azonnal minden titkát magára
bízná?
– Elég gyakran megesik velem – magyarázta Frankie. – Talán az arcom miatt.
Túl becsületes, és ezért mindenki kiönti nekem a szívét.
– Ez nem lep meg.
Franki elfintorodott.
– Persze azért nem mindenki. A férjem például tizennyolc éven át titkolta
előttem az életét. Ettől olyan megalázó ez az egész.
– Na, jó, most már én is elmondom. Nem voltam szerelmes William
Kingscottba – ismerte el Hope. – Szerettem mint barátot. És hihetetlenül jól
mutattunk együtt a képernyőn, ezért kezdtek el pletykálni rólunk. Tudtam, hogy
neki tetszettem, de semmi nem történt köztünk. Kizárólag barátok voltunk. A
gond csak az volt, hogy minél inkább tagadtuk, hogy romantikus szálakkal
kötődnénk egymáshoz, annál többen gondolták, hogy hazugság. Azt hitték, egy
szenvedélyes szerelmet titkolunk. Természetesen megviselt, amikor William
meghalt, de nem borultam ki.
Frankie a homlokát ráncolva, értetlenül nézett.
– Maga mégis eltűnt, és Olaszországba költözött… vagyis mégis kiborult…
Ja, értem! – A Hope tekintetéből áradó szomorúság és Frankie ösztönös
megérzése végül eloszlatta a felhőket. – Most már mindent értek. Teljesen
kiborult, de nem William halála miatt. – Itt kis szünetet tartott, tekintetét Hope-ra
emelte, majd lassan hozzátette: – Hanem valaki más miatt.
– Pontosan! – ismerte el Hope. – Jól rakja össze a mozaik darabjait. De… ez
kicsit kellemetlen. Még soha senkinek nem beszéltem róla. Kivéve talán a
macskáimnak.
– Csak éppen azok nem beszéltek angolul – jegyezte meg Frankie.
– Nem valószínű – mosolyodott el kurtán Hope. – A nyelvi akadályok néha
leküzdhetetlenek.
– Akkor ki volt? Egy másik színész a forgatásról? Vagy tudja, mit? – emelte
fel a kezét bocsánatkérően Frankie. – Semmi közöm hozzá, úgyhogy ne mondja
el!
– Nem, most már azért is elmondom. Nem színész volt. Semmi köze nem volt
a forgatáshoz – magyarázta Hope. – De csodálatos férfi volt, életem nagy
szerelme – tette hozzá elérzékenyülve. – Csak éppen nem lehetett köztünk
semmi. Mert lehetetlen volt.
– Miért nem? Talán nős volt? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Frankie. –
Úristen, csak nem a férjem?
Erre mindketten hangosan elnevették magukat. Hope még egy kis bort is
kilöttyintett a blúzára, aztán hátradőlt a székben.
– Ez aztán jó kis fordulat lenne, ugye? De mégsem Joe-ról van szó. És nem
volt nős az illető. Más oka volt annak, hogy nem lehettünk együtt. Akkor láttam
utoljára, amikor befejeztük a sorozat utolsó epizódjának forgatását. Olyan érzés
volt, mintha véget ért volna az életem. Amikor Williamet baleset érte, és
meghalt, már előtte elhatároztam, hogy eltűnök. És meg is tettem: a temetés után
elutaztam.
– És mi történt… a másik férfival?
– Ki tudja? Soha nem láttam többé. És valószínűleg nem is fogom. Mondjuk
úgy, nem az a fajta, aki szeret egy helyben maradni.
 – De a forgatás alatt ismerkedtek meg? Vagyis valaki idevalósi?
– Igen – felelte szűkszavúan Hope.
Frankie a fejét ingatta. Cikáztak a gondolatai.
– Nos, akkoriban én már itt laktam. Tehát ismerhettem?
– Nem tudom. Meglehet. Talán igen.
– Semmi közöm hozzá. Nem kell elmondania, hogy ki az. Talán jobb is, ha
nem tudom.
– Stefannak hívták – mondta ki Hope.
– Szent ég, komolyan? – tátotta el a száját Frankie a csodálkozástól. – Stefan,
a cigány? Stefan Stokes?
Hope arcán megjelent két piros folt.
– Tehát emlékszik rá?
– Igen. Mármint nem is kell, hogy emlékezzek, mert még mindig itt él.
Ezúttal Hope álla esett le.
– Tényleg? De… én kerestem már az erdőben – magyarázta, és remegni
kezdett a keze. – A lakókocsi… már nincs ott. Minden eltűnt, teljesen benőtte a
növényzet. És mindig azt mondta, hogy nem tud egy helyben élni.
– Nem is élt. – Stefan éveken át utazott az országban, időnként csatlakozott
néhány távoli rokonához, akik szintén vándorcigányként éltek, máskor pedig
szívesebben maradt inkább egyedül. – De a lánya kislányt szült – magyarázta
Frankie –, és akkor úgy döntött, gyökeret ver. Nyolc éve költözött vissza, és
azóta is itt él.
Hope levegőért kapkodva kérdezte:
– És… jól van?
– Nagyon jól. A lakókocsit elvitték – felelte Frankie. – Amikor Hanham-
Howardék megvették Finch Hallt, felajánlottak neki egy részt a telkükből, ha
cserébe vigyáz a földjeikre. Te jó ég, ez elképesztő! – kiáltott fel. – Mint a
mesében! Ja, és Stefan még mindig nőtlen. Ha akarja, most azonnal odaviszem!
– Nem… nem! Nincs értelme, csak elrontanánk vele mindent. – Hope kezét a
mellkasára szorítva folytatta: – Ő roma, és ezért nem lehettünk soha egymáséi. A
családja soha nem egyezett volna bele, hogy egy kívülállót elvegyen. De nézze
már, nem bírom abbahagyni a remegést! – nyújtotta ki a kezét. – Nem
számítottam rá, hogy ez fogad, amikor visszajövök. Tényleg nem gondoltam,
hogy még itt él.
 – De akkor ez jó hír – mondta Frankie. – Biztos, hogy nem akarja újra látni?
Hope szeme felcsillant a kérdés hallatán. Aztán így válaszolt:
– Még mindig olyan jóképű?
Hány éves lehet Stefan? Úgy hatvan körül. És igen, nem fér hozzá kétség,
hogy Stefan Stokes a napbarnított bőrével, csillogó, sötét szemével és kiálló
arccsontjával még mindig jóképű.
Frankie bólintott:
– Igen, az.
Hope szomorkás mosollyal, szemmel láthatóan elcsüggedt.
– Hát persze hogy az! De nézzen rám!
– Nem értem a kérdést…
– Ugyan már! Nem vagyok vak, időnként még én is belenézek a tükörbe. Ha
nagyon muszáj – tette hozzá Hope beletörődő hangon. – Tudom jól, hogy
néztem ki régen.
– De…
– Az akkor volt, ez pedig most van. Vannak, akik szépen tudnak megöregedni,
és én nem tartozom közéjük. Higgye el, nagy csalódást okoznék Stefannak. Azt
pedig nem bírnám elviselni. – Hope felhajtotta az italát, aztán az órájára nézett,
és hátratolta a székét. – De most már tényleg indulnom kell. Örülök, hogy újra
láttam, és mindent hálásan köszönök. Mennem kell.
Úgy viselkedett, mint egy riadt gazella. Miután megtudta, hogy Stefan itt van
a közelben, teljesen kiborult, most pedig el akar tűnni. Frankie mellette állt, amíg
Hope taxit hívott, hogy visszavigye Cheltenhambe, ahol szobát foglalt magának.
– Tényleg örültem, hogy találkozhattunk – fordult Hope-hoz.
– Kérem, ne szóljon senkinek, hogy itt jártam – könyörgött a nő.
– Ígérem, hogy nem szólok. De higgye el, még ha külsőre változott is, belsőre
ma is ugyanaz. – Frankie nem tágított, muszáj volt még egyszer
megpróbálkoznia. – És őszintén mondom, Stefan nem lenne csalódott.
– Mégsem akarom megkockáztatni, hogy esetleg mégis. Nem bírnám
elviselni. – Addigra már az ajtónál álltak. Hope még mindig remegett a
gondolattól, hogy Stefan valahol ott lehet a közelben.
– De legalább várja meg itt, a házban, amíg a taxi ideér – könyörgött Frankie.
– Köszönöm, de inkább nem. Majd megvárom odakint. – Az ajtóban Hope
jobbról-balról megpuszilta. – Bármelyik percben itt lehet. – Aztán elnevette
magát. – A nagy izgalomban el is felejtettem Stefan családjáról kérdezni.
Hihetetlen, hogy a lánya most itt lakik vele. És az unokája is! Hogy is hívják?
– Addynek – felelte Frankie. – Kilencéves. Igazi egyéniség.
Hope arcán szomorkás mosoly jelent meg.
– Ez csodás. És merrefelé laknak?
Odakint addigra koromsötét lett. A faluban itt-ott lámpafény csillant a
házakban. Frankie rámutatott a legvilágosabb foltra, a Saucy Swan fogadóra,
amely előtt a fákon színes fényfüzérek villództak.
– Ott! Lois vezeti a fogadót.
Dex rájött, hogy amikor Delphi végképp nem hajlandó elaludni, a legjobb
módszer, hogy beleteszi a babakocsiba, a kocsit fekvőhelyzetbe állítja, Delphit
pedig takaróba csavarja, és tesz vele egy kört a faluban. Olyankor azonnal
elaludt. A jó szülők biztos nem így tesznek, de ő úgy vélte, a célnak ez is
megfelel. Időnként még meg is állt, ha ismerős üldögélt a Swan egyik asztalánál
a fogadó előtt. Ma este is odatelepedett Stefan Stokes, Lois apja mellé. Annak
ellenére, hogy az első találkozásuk néhány hónappal ezelőtt nem volt túl sikeres,
azóta egész jó barátok lettek. Aznap este asztronómiáról beszélgettek, mert
Stefan sokat tudott a témáról, meg arról is, hogyan kell a virgonc gyerekeket
elaltatni.
– Amikor Lois túl sokáig ébren volt, csepegtettünk egy kis brandyt a
cumijába. – Stefan szeme felderült az emléktől. – Akkoriban sokan éltek ezzel a
módszerrel. Manapság, gondolom, feljelentenének, ha ilyet tennénk.
Lois közben kijött, hogy leszedje az üres poharakat, és megjegyezte: – Ugye
milyen fura, hogy manapság nem nézik jó szemmel, ha valaki alkoholt ad a
gyerekének? – ingatta a fejét Dex felé. – Ne is hallgass rá! – Aztán a még mindig
éberen pislogó Delphire mutatva hozzátette: – Te pedig, kislányom, ne
butáskodj, hanem menj szépen aludni! Engedd egy kicsit pihenni apucit.
– Gaaa – közölte Delphi.
Ha lehet, még éberebbnek tűnt, mint addig. Stefan és Lois visszamentek a
fogadóba, Dex pedig továbbindult, hogy folytassa a falu körüli sétát. Elhaladt a
templomkert bejárata előtt, aztán megállt Frankie házánál, és felpillantott az
égre. Soha nem tanulmányozta az égitesteket, de Stefan mutatott neki néhány
csillagot. Vajon sikerül felismerni őket a segítsége nélkül?
Delphi tiltakozott, amikor érezte, hogy a kocsi megáll.
– Csi-csi-csi. – Dex előre-hátra tologatta, majd tovább bámulta a csillagokat.
Hogy lehet, hogy az egyik pillanatban még teljesen nyilvánvaló alakzatokat lát, a
másikban pedig már minden elmosódik? Hol lehet a…
Ahogy megfordult, észrevette, hogy a templomkapu közelében áll valaki.
Amint a szeme hozzászokott a sötétséghez, egy sovány, idősebb nőt pillantott
meg a fal mellett.
– Elnézést – szólalt meg a nő, mintha kissé zavarban lenne. – Nem akartam
megijeszteni.
– Semmi baj – mosolygott vissza rá Dex. – Csak a csillagokat néztem, az
Orion övet próbáltam beazonosítani.
A nő néhány pillanat múlva előlépett a templomkapu fölé boruló faágak alól.
Elindult Dex felé, miközben arcát az ég felé fordította.
– Ott van! Látja? Az a három csillag egy sorban.
– Igen, megvan. Köszönöm.
– Az pedig ott a Nagy Medve – mutatott újra az ég felé, és ujjával
körberajzolta az alakzatot.
– Úgy látom, szakértővel állok szemben – jegyezte meg Dex. Még soha nem
látta a nőt, de most kétségkívül hasznát vette. – Én még csak kezdő vagyok.
– Valahol mindenki elkezdi. Engem is megtanított valaki, aki nagyon értett a
csillagokhoz. Azóta én is értek hozzá – magyarázta a nő, majd Delphi felé
fordult. – Ez itt a maga lánya?
Nagy előnye volt annak, hogy Delphi haja nőni kezdett, mert már nem nézték
fiúnak. Dex mellkasa duzzadozott a büszkeségtől, amikor rákérdeztek, hogy az
övé-e a kislány.
– Igen, az enyém.
– Gyönyörű. Ugye az vagy, kicsim?
Delphi arca felragyogott, és rúgkapálni kezdett a lábával.
– És, gondolom, sok gond is van vele. De megéri.
A nő előrehajolt, és megcirógatta Delphi kinyújtott ujjait.
– Mindenképpen megéri.
Dex eltűnődött, vajon ki lehet ez a nő, és mit kereshet ott. Épp fel akarta tenni
a kérdést, amikor egyszer csak egy kocsi fényszórói világították meg előttük az
utat, majd hamarosan megjelent az autó is.
A kocsi közeledtére a nő megszólalt:
– Már meg is jött a taxim.
 Azzal kihúzta magát, és szabad kezével intett sofőrnek.
Dex nézte, ahogy bemászik az ülésre, és onnan integet Delphinek.
– Viszlát! Örülök, hogy találkoztunk. Ne feledje, hol van az Orion öv!
– Nem felejtem. – Holott tudta, hogy úgyis elfelejti. – Viszlát!
Delphi utánozta a nő kézmozdulatát, és kis kezét nyitogatva integetett,
miközben hangosan rikoltozott.
 Huszonnyolcadik fejezet

Péntek délután háromkor Henry végül megadta magát, és felhívta Dextert.

Addigra úgy érezte, elég sokáig kitartott. Miután megrémült saját reakciójától,
amelyet Frankie fotója láttán észlelt, kényszerítette magát, hogy néhány hétig ne
látogassa meg a barátját. Csak hogy bizonyítsa, nem akarja lerohanni azt a nőt.
Meg persze reménykedett is, hogy csitulnak majd az érzelmei.
Nos, a küldetés félig-meddig sikeres is volt, mert távol tudta tartani magát, de
az érzelmei nem csitultak. Dex, a barátja ezalatt biztosan azt hitte, hogy
megfeledkezett róla, ami szintén nem túl jó hír.
Dex felvette a telefont, Henry pedig beleszólt:
– Hogy vagy?
– Remekül. Soha jobban. Épp az orvosi váróban ülök, és úgy érzem magam,
mint egy szadista.
– Miért?
– Mert Delphi gyanútlanul ücsörög a földön, és egy műanyag zsiráffal játszik,
mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Még nem tudja, hogy néhány
percen belül lefogom mindkét kezét, miközben egy kötőtű nagyságú injekciós
tűt döfnek a combjába.
Henry elmosolyodott.
– Te szívtelen dög!
– Tudom, az vagyok. De ha már dögökről beszélünk, mikor látlak? Azt
hittem, lejössz látogatóba.
Londoni, 37. emeleti irodájában Henry megpördült a forgószékkel, és kinézett
az ablakon, amely alatt elterült az egész város. Egy ilyen kedves meghívást nem
utasíthat vissza.
– Pont ezért hívlak. Most hétvége jó neked? Akkor holnap leugorhatnék
kocsival.
– Szuper! Majd bemutatlak a helyieknek – felelte vidáman Dex. – Imádni
fogod a fogadót, van ott néhány érdekes arc.
– Alig várom – felelte Henry, akinek máris kiszáradt a szája. – Akkor dél
körül találkozunk.
– Várj, inkább később gyere. Megígértem, hogy besegítek valakinek a
kávézóban.
 A kávézó neve hallatán Henrybe mintha villám hasított volna.
– Az a hely, a kecskével?
– Igen, az – felelte Dex szórakozottan. – Ne feledd, hogy ez itt Briarwood.
Egyetlen kávézó van az egész faluban. De a lényeg, hogy néhány órát ott kell
lennem. Mi lenne, ha úgy öt körül érkeznél?
– Oké, semmi gond. – Ez aztán a nagy lehetőség, gondolta Henry, akinek esze
ágában sem volt ötig várni. – Rugalmas vagyok, majd jelentkezem, amikor
odaértem.
Miután befejezte a hívást, Henry megtett egy kört a forgószékkel, és
diadalittas mozdulattal a levegőbe emelte az öklét. Tehát holnap végre láthatja.
Majd jó korán odamegy, és felajánlja, hogy Dexszel együtt segít a kávézóban.
Ennél tökéletesebben nem is alakulhatott volna.
– Delphi Ross – szólt ki az anyáskodó recepciós, majd Dexre mosolyogva
hozzátette: – Maguk következnek. Dr. Carr várja a kicsit, a második ajtó balra.
De vajon ők is készen állnak dr. Carr-ra? Dexet már most enyhe émelygés
kerülgette. Mi lesz, ha az injekciós tű láttán egész egyszerűen elájul?
Felnyalábolta Delphit, és elindult vele a rendelő felé. Aztán bekopogtatott,
benyitott…
És szemtől szembe találta magát Amandával.
Néhány másodpercig némán meredtek egymásra.
Amikor Dex utoljára látta a lányt, éppen anyaszült meztelen volt. Most csinos,
testhez álló, olívazöld ruhát viselt a fehér köpeny alatt. Erős kísértést érzett,
hogy azt mondja: „Alig ismertelek meg felöltözve…”; na, jó, ez talán mégsem
olyan jó ötlet.
Dex végül csak annyit tudott kinyögni:
– Te vagy dr. Carr.
– Igen, én – felelte Amanda, de nem mosolygott.
– Nem is mondtad, hogy orvos vagy.
– Hát, nem volt kötelező – felelte a lány, majd Delphire pillantva hűvösen
megjegyezte: – De úgy látom, te is elfelejtettél megemlíteni valamit.
Dex megszorongatta Delphit, aztán leült, és az ölébe vette.
– Ne aggódj, még mindig egyedül élek. Delphi hivatalos gyámja vagyok. A
törzslapján minden infót megtalálsz.
Amanda a számítógépen megkeresi a kislány adatait, és végigolvassa.
 – Értem. – Miután végzett, szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Most már
legalább tudom, miért kellett hazasietned. Mivel körzeti orvos vagyok,
felnőtteket is ellátok. Ha netán hozzám iratkoztál fel, megkérlek, hogy válassz
másik orvost.
– Rendben – bólintott Dex.
Te jó ég, ki gondolta volna, hogy valóságos aknamezőre lép, amikor orvost
választ magának?
– Oké, szóval, Delphinek esedékes a következő védőoltása. Nézzük!
Amanda hirtelen hivatalos hangnemre váltott. Dex az ölében fogta Delphit, és
megpróbálta elterelni a figyelmét, mialatt Amanda a puha combjába szúrta a
hatalmas tűt. Delphi boldog, gondtalan mosolya hirtelen az arcára fagyott, és
fészkelődni kezdett, hogy kibújjon.
Ahogy Dex nyugtatni próbálta, elszörnyedve érezte, hogy a saját szemét is
könnyek csípik. Tudta, hogy a kislány érdekében teszi, amit tesz, de vajon
Delphi képes lesz neki megbocsátani és bízni benne? Ráadásul borzasztóan
zavarba volt, hogy mindennek Amanda is tanúja…
– Soha nem könnyű fájdalmat okozni egy kisbabának – mosolygott rá a lány,
aztán belefújt egy gumikesztyűbe, és Delphi pillanatokon belül elhallgatott,
többé nem sírt, hanem visítozott a boldogságtól, ahogy megpróbálta elkapni a
felfújt ujjakat.
– De visszatérve kettőnkre, nem kell rágörcsölnünk – magyarázta Dex.
– Attól a mellékes szemponttól eltekintve, hogy én megadtam neked a
számomat, te pedig azóta sem hívtál – felelte Amanda, majd bedobta a tűt a
veszélyeshulladék-gyűjtőbe, és megmosta a kezét.
– De még megvan a szám. – Először fordult elő, hogy nem hajította ki a papír
cetlit, most előkapta a tárcáját, és diadalittasan elővarázsolta. – Csak vártam a
megfelelő alkalmat.
– Akkor jó. Örülök.
– De miért mondtad, hogy titkárnő vagy?
– Ez afféle szakmai ártalom – magyarázta fintorogva a lány. – Így sokkal
egyszerűbb. Amint meghallja egy pasi, hogy orvos vagyok, rögtön sorolni kezdi
a tüneteit…
– Én nem tennék ilyet – védekezett Dex.
– Annál jobb. De azért örülök, hogy újra láttalak. – Amanda az órájára
pillantott, és hozzátette: – Nem akarom megvárakoztatni a következő betegemet.
 – Reméljük, vele nem feküdtél le.
– Nem valószínű, tekintve hogy nyolcvanhat éves, és krónikus
hólyagproblémákkal küzd – felelte mosolyogva a lány. – Viszlát. Majd hívjál!
Delphi is gőgicsélve búcsúzott.
– Hívlak! – ígérte Dex.
Szombat délután egy óra volt, és erősen tűzött a nap. Henry még csak két
órája ért Briarwoodba, de kapott már hideget, meleget is.
Jó hír, hogy Delphi még mindig odáig volt érte, úgy követte mindenhová, mint
egy hűséges kiskutya, és teljesen elbűvölte a férfi haja, szakálla, fogai, sőt még a
hangja is.
Újabb jó hír, hogy Dex is jól volt, és a falubéliek is kedvesek voltak.
Rossz hír viszont, nagyon-nagyon rossz hír, hogy Frankie Taylor, a nő, aki
hetek óta lekötötte minden gondolatát, nem volt közöttük.
Henry csalódottan értesült, hogy Londonba ment.
És most jön a slusszpoén: életében először ment Londonba, pont aznap.
– Azért kért meg, hogy segítsek – magyarázta Dex, miután bemutatta Ambert
Henrynek. – Tegnap épp itt jártam Delphivel, és meséltem Frankie-nek
Londonról. Amikor elmondta, hogy még soha nem járt ott, nem hittem a
fülemnek. El tudod képzelni? Én javasoltam, hogy menjen el.
Hát ez szuper. Tökéletes! Kösz szépen, haver. Bár Henry nagyon csalódott
volt, igyekezett nem mutatni semmiféle érzelmet.
– Anya pedig azt mondta, szívesen elmenne, de nem teheti – magyarázott
tovább Amber –, mert nem hagyhat itt egyedül, hogy én vezessem a kávézót.
– És akkor én felajánlottam Ambernek, hogy segítek – fejezte be Dex
vidáman.
Milyen jó, hogy egyesek ilyen segítőkészek, gondolta Henry, de hangosan azt
kérdezte:
– Akkor az egész napot Londonban tölti?
– Sőt, az egész hétvégét! A barátnőjével, Mollyval – tette hozzá Amber, majd
elfintorodott. – Napközben várost néznek, este meg buliznak. Én ugyan
mondtam anyának, hogy túl öreg már a klubokhoz, de úgy tűnik, a fejébe vette,
hogy porig aláz engem.
– Épp ideje, hogy szórakozzon egy kicsit – jegyezte meg Dex.
– Ezt komolyan mondod? Szerintem annyira ciki! Még azzal is fenyegetett,
hogy táncolni fog. – Amber megborzongott, és hozzátette: – Illetve ő úgy
mondta, csörögnek egyet.
– Végre megtaláltam! – csapódott ki a kávézó ajtaja, és belépett rajta egy
dundi nő testhez álló, pink ruhában, a kezében két, kerítéslécnek tűnő
fadarabbal. Amikor meglátta Henryt a kezében Delphivel, hirtelen megtorpant,
és azt mondta: – Szép jó napot! Úgy érzem, most már jobb napom lesz. Kit
üdvözölhetünk ma itt?
Henry feltételezte, hogy a babára céloz, ezért így felelt:
– Ez itt Delphi.
– Őt már ismerem – felelte a nő vidáman. – De téged még nem.
Istenem, segíts!
– Ne ijesztgesd – dorgálta a nőt Dex. – Ő Henry, és a kollégám volt.
– Egyre jobban hangzik. Igazán szép szál legény vagy! – A nő Dex kezébe
nyomta a faléceket, és kezet nyújtott Henrynek, aztán jó hosszú ideig rázta a
kezét. – Lois vagyok. És nagyon örülök, hogy megismerhetlek. Remélem, ma
este látlak a Swanban.
– Lois vezeti a falu kocsmáját – magyarázta Dex, majd hozzáfűzte: – És talán
már észrevetted, de nem túl tartózkodó.
Henrynek, aki viszont kifejezetten tartózkodó volt, végre sikerült kihúznia a
kezét a nő erős kezéből. Zavarát leplezendő a falécekre mutatott, és
megkérdezte:
– Ez itt micsoda?
– Csinálunk egy ketrecet. – Lois egy másodpercig némán figyelte, majd vörös
rúzzsal kikent szája széles mosolyra húzódott. – A lányom régi járókájából.
Dexter szeretne Delphinek a kertben egy elkerített részt, amilyen a kecskének is
van. Felajánlottam, hogy előkeresem ezt a járókát, és ebbe belerakhatja.
Henry ezt követően rövid időn belül a kávézó kertjében találta magát Loisszal,
aki összeillesztette a járóka oldalait, aztán belehajtotta a csavarokat, melyeket
kissé nyugtalanítóan a testszínű szatén melltartójából húzott elő. Henryre
eközben személyes kérdések garmadája záporozott: „Nős? Vannak gyerekei?
Akar gyereket? És mikor? Nem gondolt még arra, hogy elköltözik Londonból?
És mivel tartja magát ilyen jó formában?”
Dex közben kijött, és a távolból figyelte őket.
– Kicsit lassabban, Lois, mert még elszalad.
– Jaj, dehogy, ugye, hogy nem? – veregette meg Lois Henry karját, és kicsit
megszorongatta. – Ne félj, csak érdeklődő típus vagyok. Szeretek sok mindent
megtudni az emberekről. Ha viszont nem kérdezed meg, akkor honnan tudnád
meg? Mert valljuk be, nem sok ilyen fordul meg mifelénk.
– A bőrszínemre gondolsz?
– Ha-ha… Inkább arra, hogy ilyen jóképű vagy. A szemed – sorolta Lois –, a
hangod, az izmaid. Úgy, ahogy vagy.
És erre most mégis, mit mondjon? De jól látja, hogy a nő szándékosan lejjebb
gombolta a blúzát, felfedve mély dekoltázsát?
– Egy pillanat – tiltakozott Dex. – Csak nem akarod azt mondani, hogy még
nálam is jobban néz ki?
– Ó, dehogy, mindketten tökéletes hímpéldányok vagyok. De ennek itt szép
széles válla van, olyan rögbis típusú. – Henry felszisszent, ahogy Lois
elismerően megdörzsölte ingbe bújtatott karját. – Ő inkább az én esetem.
A kocsmába visszaérve, két vendég kiszolgálása között Lois magában mélyen
megbánta, amit korábban Dexter barátjával művelt. Mégis mit képzelt? Hogy
időnként mekkora bolondot csinál magából! A legtöbben előbb a sárga földig
leitták magukat, és csak azután viselkedtek zavarba ejtő módon, de neki mindig
sikerült józanul elérnie ugyanezt. Valahogy mindig bekövetkezett, mintha csak
erre a szerepre született volna: hogy ő legyen a léha, nagypofájú pultoslány, aki
pimasz, hetyke, és mindenkivel kikezd. Lois mindig tudta, hogy most olyat tesz
vagy mond, amit nem kéne, de mégis lehetetlen volt megálljt parancsolnia
magának. Még akkor is, amikor – mint például ma délután – teljesen
egyértelműen látszott, hogy az a szerencsétlen Henry a legszívesebben elfutna.
Lois azt sem értette, miért viselkedik így; mintha kényszeresen meg akarná
mutatni a világnak, hogy ő aztán semmitől sem fél. Pedig ez csak egy álarc,
amivel azt próbálta magának bizonyítani, hogy bármelyik férfinál többet ér.
És közben, gondolta Lois bánatosan, néha kicsit túl messzire megyek. Például
az olyan férfiakkal, mint Henry, akit akarata ellenére sikeresen elriasztott
magától.
Szőrös Dave, az autószerelő tűnt fel a bárpult előtt.
– Még két korsót kérek. – Ahogy szokta, most is megbámulta a lány mellét, és
vigyorogva hozzátette: – Ugye tudod, hogy bármikor kapható vagyok?
Majd ha fagy, te disznó, gondolta Lois. Dave azonban egymagában annyit
ivott, hogy a napi bevételt kitermelte, így Lois udvariasan csak annyit mondott:
– Persze, Dave, tudom. De álmodozz csak!
 Pedig a maga módján talán ő is éppolyan hitvány, mint Dave. Szegény Henryt
is hogy elijesztette, nem igaz?
Lois megint a gondolataiba mélyedt. Főleg azzal a hülye viccemmel a
petesejtekről…
 Huszonkilencedik fejezet

Molly talpa égett a sok gyaloglástól. Kemény munka ez a városnézés, és mára

éppen eleget nézelődtek. Buckingham Palace, London Eye, a parlament,
Knightsbridge, a Serpentine… egy csomó helyet kipipálhattak a listáról, amit
Frankie még soha életében nem látott. Együtt silabizálták ki a metrótérképet,
aztán mosolyogva üdvözölték az utastársakat, akik csak értetlenül pislogtak
rájuk viszonzásul. Molly előre figyelmeztette Frankie-t, ám ő nem akarta elhinni,
és csak azért is megtette. Az a sok ezernyi ember, akik szardínia módjára
összepréselődnek a metrókocsikban, és egyetlen szót sem váltanak, de még csak
észre sem veszik egymást.
Ez a rengeteg kaland napközben történt velük. Azóta beesteledett, és a város
már nem is tűnt olyan barátságtalannak. Ahogy sötétség ereszkedett a városra, és
a West Enden kigyúltak a fények, hirtelen minden olyan lett, mint egy
varázslatos filmrészlet. A Temzén átívelő hidak nyakékként csillogtak a víz
fölött, a folyón kivilágított turistahajók pöfögtek, a part menti fák körül pedig
fehér fényfüzérek égtek. Langyos idő volt, a kocsmák és kávézók utcafrontja
tömve volt szórakozó emberekkel.
Vajon mindig ezt érzi, aki itt él, vagy egy idő után már fel sem tűnik a szűnni
nem akaró nyüzsgés, üzletiesség és az egész városra jellemző anonimitás?
Frankie is nyilvánvalóan éppen ezen törte a fejét, amikor megszólalt:
– Az ember akár hetekig is sétálgathat ezeken az utcákon úgy, hogy egyetlen
ismerősbe se botlik.
Molly egyetértően bólogatott, de a következő pillanatban kis híján fellökte
egy mellette elsiető férfi, a fülében fülhallgatóval.
– De annál több ismeretlenbe botolhatsz.
Nem volt azonban mindenki ilyen barátságtalan.
– Bocs, de nem bírom levenni rólad a szemem. Annyira gyönyörű szemed
van!
Mollynak mindig az volt a gondja, ha valaki bókolt neki, hogy sejtelme sem
volt, hogy reagáljon. Jó néhány órája ültek egy klubban a Charlotte Streeten, és a
lány az elmúlt negyven percben csak Adammel beszélgetett. Helyesebben a férfi
tartotta szóval őt. Ezt egész jól csinálta. Könnyű volt vele beszélgetni, megtudta,
hogy a reklámszakmában dolgozik, Notting Hillben lakik, és van egy Fredo nevű
csokoládébarna labradorja.
 – Fredo a nagy szerelmem, a legjobb barátom – magyarázta a férfi
meghatottan, és apró szarkalábak jelentek meg a szeme sarkában. – Igazi
egyéniség. Te is szereted a kutyákat?
– Igen, persze – bólogatott Molly.
– Tudtam, hogy szereted őket – mosolygott rá Adam még barátságosabban, és
a kezére tette a kezét. – Soha nem tudnék olyan lányhoz vonzódni, aki nem
szereti a kutyákat. Hadd hozzak neked még egy italt…
– Egy pillanat, meg kell keresnem a barátnőmet – fordult hátra Molly, és
tekintetével végigpásztázta a tömeget, majd meglátta Frankie-t, aki épp azzal a
pasival táncolt, akivel korábban beszélgetett.
Frankie nem akart senkivel összejönni, de úgy döntött, hogy mégis azt a
látszatot fogja kelteni. Elvégre Londonban vannak, ahol senki nem ismeri őket,
és egy éjszakára végre az lehet, aki lenni akar, nem a szerencsétlen Frankie, akit
húsz éven át csalt a férje. Amikor ez a pasas megkérdezte tőle, hogy elvált-e,
egyszerűen rávágta, hogy igen, mintha csak évekkel ezelőtt történt volna, és mit
se bánná. És most nevetve, beszélgetve táncoltak. Frankie-nek újra meg kellett
tanulnia, milyen a szinglilét, és gyakorolni a rég feledett flörtölés művészetét.
Bár ha nagyon őszinte akart lenni, a táncolásra is ráférne még némi gyakorlás.
– Tessék – nyomta Molly kezébe Adam az újabb italt, és felemelte a poharát:
– Egészségedre!
– Egészségedre! – felelte Molly.
Koccintottak, és a férfi újra a lányra mosolygott.
– Elképesztő vagy. Annyira örülök, hogy ma este találkoztam veled. Képzeld,
mi történt volna, ha nem egy helyre jövünk.
– Ezt most nem mondod komolyan – ingatta a fejét Molly. – Minden lányt
ilyen dumával etetsz?
– Csak nem gondolod? – mosolyodott el még szélesebben Adam. – De azért
jól nyomom, nem?
– Igen, jól.
– Hát talán azért, mert igaz.
– Ügyes… – felelte Molly. – Nagyon ügyes!
– A parfümöd is nagyon tetszik, ami most van rajtad – hajolt közelebb Adam.
– Mi ez?
Aznap délután beszabadultak a Harrod’s parfümrészlegébe, és vagy egy
tucatnyi különböző illattal telefújták magukat. Olyan márkákkal, amelyekről
még soha nem hallottak. Ami persze nem volt nehéz.
– Egy különleges keverék – felelte Molly, mire a férfi újra elnevette magát.
– Látod? Ilyet se mondana sok lány. Nagyon tetszel nekem. Gyere,
táncoljunk!
Időközben lelassult a zene. Miért is ne? Molly hagyta, hogy a férfi a
táncparkettre húzza, és egyik karját a dereka köré fonja. Na, ez már ígéretesnek
tűnik. Adam jól táncolt, jó ritmusérzéke volt, és kellemes volt vele beszélgetni.
Molly egyáltalán nem számított rá, hogy ma este találkozik valakivel, aki
komolyabban érdekelni fogja, de talán az égiek másképp döntöttek. Elvégre
minden pár találkozott egyszer valahol. Miért ne lehetnének ők is egy ilyen pár?
Mi lenne, ha összeházasodnának, gyerekeik lennének, és évtizedeken át
boldogan élnének, aztán az unokájuk egyszer az ölében ülve megkérdezné: „És
mondd csak, nagyi, amikor megismerkedtél a nagypapával, rögtön tudtad, hogy
ő az igazi?” Adam pedig nevetve így felelne: „Én igen, de a nagyi úgy tett,
mintha nem érdekelném, és nem találna ellenállhatatlannak. Egy londoni
klubban ismerkedtünk meg, aztán…”
– Hahó! – szakította félbe Molly töprengését Adam. – Hol jár az eszed?
Azt te soha nem fogod megtudni, gondolta Molly.
– Arra gondoltam, hogy mennyire fáj a lábam.
– Milyen romantikus.
– De legalább igaz.
– Én meg itt arról fantáziálok közben, hogy milyen gyönyörű szemed van.
Na, persze!
– Oké…
– És olyan kis pisze orrod.
– Na jó – ingatta a fejét Molly. – Tényleg ez a legtöbb, amivel elő tudsz állni?
– És a szád… – dünnyögte Adam –, szinte csókra termett.
– Ezt meg honnan tudod? – Jól csinálja, szinte még élvezni is lehet. De
szigorúan csak játék, semmi több. Molly kezdte jól érezni magát. – Soha nem
próbáltad.
– De jól tudok tippelni. Tudod, nemcsak jóképű vagyok, hanem okos is.
Fogadni mernék, hogy fantasztikusan tudsz csókolni.
– Pedig nem. Rémesen csókolok, egyenesen katasztrofálisan. Mint egy teve.
 Adam elnevette magát, és egy pillanatra abbahagyta a táncot.
– Én bármibe lefogadnám, hogy nem így van.
– És ha mégis? – Molly újra táncolni kezdett, két karját a férfi derekára tette.
– Oké, most már annyira felcsigáztál, hogy meg kell tudnom az igazságot.
A lány úgy tett, mintha nem hallaná.
– Te csak szórakozol velem – lehelte a fülébe Adam –, de jól csinálod. Egyre
jobban tetszel. Veszélyes perszóna vagy.
Azzal megemelte Molly állát, és közelebb hajolt hozzá. Mollyn átfutott a
gondolat, hogy elpoénkodja a dolgot, és szándékosan pocsékul csókolja vissza,
hogy megnevettesse Adamet. De aztán meggondolta magát. Mert mi lesz, ha
tényleg összeházasodnak? Az első csókjukra úgy kell majd visszagondolniuk,
mint egy álomra, nem igaz? Amire mindig szeretettel gondolnak vissza, nem
úgy, mint egy megvadult teve támadására…
Ahogy Adam közelebb vonta a lányt, ajkuk találkozott. Hm, ez nem is olyan
rossz, bár az már kicsit pofátlanság, ahogy a fenekemet tapizza. Molly odanyúlt,
és eltolta magáról Adam kezét…
– Te szemét, te rohadt szemétláda! – üvöltött hirtelen a fülébe egészen
közelről egy női hang.
– Ó, basszus! – hördült fel rémülten Adam, miközben a nő határozott
mozdulattal közéjük csapta a karját, és szétválasztotta őket, mint két párzó
kutyát.
Pedig csak csókolóztak…
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Molly, habár elég egyértelmű volt.
– Szóval Adam kedves nagymamájához van szerencsém? Milyen jól tetszik
kinézni – sziszegte a lány hatalmas műszempillái mögül, hajában derékig érő,
szőke póttincsekkel. – Ahhoz képest, hogy nyolcvanöt éves, és a halál küszöbén
jár.
Már csak ez hiányzott… mindenki abbahagyta körülöttük a táncot, és őket
bámulta. Molly megszólalt:
– Lehet, hogy hazudott neked, de én erről nem tehetek. Csak most ismertem
meg!
– Na persze! Undorodom a magadfajta csajoktól! Szégyelld magad!
Összefekszel bárkinek a pasijával, aztán olajra lépsz! Mert az ilyenek mindig ezt
csinálják…
 – Elmondanád neki? – fordult felháborodva Molly Adamhez, aki próbált
kimaradni az egészből. – De most komolyan! Ez mégiscsak disznóság!
– Fogd már be! Fogd be! – üvöltötte az arcába a szőke lány. – És kopj le a
barátomról!
– De én nem is… – hebegte Molly, aztán túl későn ugrott félre, miközben egy
borospohár tartalma egyenesen a ruháján landolt.
 Harmincadik fejezet

Molly jéggé dermedt.

A hófehér ruhája. Tiszta vörösbor. Végig.
– Basszus! – Adam megragadta a barátnője karját. – Ezt azért nem kellett
volna.
– Nem-e? – A lány feje körül vadul repkedtek a platinaszőke hajpótlások,
felmutatta középső ujját Mollynak, és visszavágott Adamnek. – Neked meg ezt
nem kellett volna!
Molly a ruhájára meredt, és döbbenten mérte fel a kárt. Úgy festett, mintha
egy mészárszékről jönne, még a hajából is csöpögött a vörösbor.
– Legalább megtanulod, hogy távol tartsd magad a pasimtól – üvöltötte a
szőke, miközben Adam elráncigálta. A lány hirtelen hatalmas pofont kevert le
Adam arcára, és közölte: – És téged is utállak, te szemét!
Adam nem hagyta annyiban.
– Te ostoba liba, látod, mit műveltél a ruhájával?
– Te jó ég! – Frankie akkor jött vissza a vécéről, és döbbenten állt meg a
táncparkett szélén. – Mi történt?
Az ilyen marakodás nem igazán volt Molly kenyere. Úgy érezte, valóságos
rémálomba csöppent. Sarkon fordult, és elindult a kijárat felé, miközben
mindenéből vörösbor csöpögött. Odakint, az utcán még többen megbámulták.
Aztán kijött a klub egyik alkalmazottja.
– Adam küldött, és azt üzeni, hogy elnézést kér, és megbízott, hogy ezt adjam
oda – nyomott a kezébe a fiú egy köteg bankjegyet.
Miután Molly közelebbről megvizsgálta a köteget, megállapította, hogy nem
is olyan sok, alig néhány bankó: Adam nagyjából 60 fontra becsülte a ruhája
értékét.
Molly viszont szerencsére egy leárazáson vette a Top Shopban harmincért.
Tehát máris nyert az üzleten.
– Na jó, akkor mondd meg Adamnek, hogy megérdemlik egymást a kedves
kis barátnőjével. – Miközben elrakta a pénzt, hirtelen villant valami, és
észrevette, hogy a fiú lefotózta a telefonjával. – Hé, te meg mi a fenét csinálsz?
– Bocs, csak szeretek fotózni, hogy megmutassam a barátnőmnek. Na, szia!
Azzal eltűnt, majd néhány másodperccel később kiért Frankie is, karján a
kabátjával.
– Ki kellett vennem a ruhatárból. Jól vagy? Elképesztő, amit az a csaj művelt
veled.
– A pasi azt hazudta neki, hogy a nagymamáját megy látogatni a kórházba. Na
gyere, menjünk.
Mollynak elege volt abból, hogy mindenki őt nézi, és összefonta karját átázott
ruhája előtt.
Útban a hotel felé Frankie megjegyezte:
– Én meg még reménykedtem, hátha látok néhány celebet Londonban.
Molly lelassította a lépteit.
– Ezt hogy érted? Csak nem volt ott valaki a klubban? A fenébe, én senkit
nem láttam.
– Viccelsz? – nézett rá meglepetten Frankie.
– Nem, miért? Csak nem hagytam ki valakit?
– Ez komoly? Nem szoktad nézni a Mortimer Way t?
Molly a fejét rázta, a Mortimer Way volt az a sorozat, amire valahogy nem
sikerült rákattannia.
– Az a csaj, aki leöntött vörösborral – magyarázta tovább Frankie –, ő játssza
a fodrásznőt, aki egy transzvesztita felesége.
– Jellemző!
– Épp most szabadult ki a börtönből. Lecsukták, mert elraboltatta a férje
szeretőjét.
– Igazából?
– Dehogyis, csak a filmben. Én se nézem olyan sokszor – tette hozzá sietve
Frankie. – Csak időnként egy-egy epizódot.
A szállodába visszaérve Molly teleengedte a mosdót vízzel, és megpróbálta
kimosni a borfoltokat a ruhából – az ember legalább megpróbálja, nem igaz? –
aztán feladta, és a ruhát a szemetesbe gyömöszölte.
A telefonján nem volt túl jó a térerő, de azért sikerült felmennie a netre, és
megtudnia, hogy a színésznő neve Layla Vitti. A nő a harmincas évei elején járt,
és jó néhány – mi több, rengeteg – katasztrofális párkapcsolatot tudhatott maga
mögött. Rendszerint olyan pasikkal kezdett, akik átverték és összetörték a szívét.
Ez a hosszú lista most Adam nevével bővült.
– Miért kellett tönkretennie az esténket? – dühöngött Molly. – Miért nem tudta
a csalfa pasijára önteni azt a vörösbort?
– Vannak ilyen nők. Soha nem a pasit hibáztatják. Egyébként milyen volt ez
az Adam? – Miután Frankie lerúgta a cipőjét, kezdte kicipzárazni a ruháját. –
Úgy láttam, elég jól összemelegedtetek.
– Igen – fintorodott el Molly. – De csak mert elfelejtette megemlíteni, hogy
egy hazudós seggfej. Viszont eredetileg úgy terveztük, hogy ez a hétvége csak
rólad szól. Még csak hajnali egy óra van, és rengeteg hely tart még nyitva. Mi
lenne, ha átöltöznék, és elmennénk még valahova?
– Őszintén? Semmi kedvem hozzá. Minek? – Frankie fogta a pizsamáját, és
fanyar hangon megjegyezte: – Amilyen szerencsések vagyunk, még
szörnyűségesebb alakokkal futnánk össze.
– Jaj, ne, már mész is?
Lois vigasztalan képet vágott.
Henry sem akart még menni, de vasárnap este nyolc óra volt, és a kávézós
Frankie azóta sem tűnt fel a láthatáron. Ez az egész kezdett nevetségessé válni. A
tegnapi estét a Saucy Swanban töltötték Dexszel, Delphit pedig rábízták
Amberre és a fiújára. Ma délután újra eljöttek a fogadóba, ezúttal Delphit is
magukkal hozták, és ettek Lois fantasztikus vasárnapi sültjéből.
– Igen, megyek.
Henry elővette a slusszkulcsát, aztán látta, hogy a lány meg akarja csókolni.
Mivel már nem tudott kitérni előle, felkészült, hogy elegánsan megadja magát.
– Jó, de mindenképp gyere el újra. Minél előbb. – Lois csilingelő
fülbevalókkal, rózsaillatú parfümfelhőbe burkolózva megragadta Henry fejét, és
cuppanós puszit nyomott a szájára. – Ó, ez a puha arc! Bocs, de nem tudtam
ellenállni. Te tehetsz róla, hogy ilyen fantasztikusan nézel ki. Ízlett a kaja?
– Nagyon – bólogatott Henry, és ez történetesen igaz is volt.
– Lois remek szakács – dicsérte Dex. – Ezért járunk ide minden héten.
– Máshoz is van tehetségem – kacsintott a lány Henryre.
Lois tényleg nagy egyéniség. Már-már félelmetes. Henry azzal próbálta
leplezni, mennyire zavarban van, hogy Delphihez fordult, mert tőle legalább
nem félt.
– Szia, drágaságom! Hamarosan jövök megint.
– Hallottad? – derült fel Lois arca. – Máris hiányzom neki.
Delphi feltornászta magát Dex ölében, és puszit kért Henrytől.
 – Pápá! – ölelte meg a kicsit Henry, és hagyta, hogy Delphi megfogja a fülét.
– Aúú, ez fájt – mondta, s közben puszit nyomott az arcára.
– Na nézzenek oda! – olvadozott a látványtól Lois. – Szuper apuka lenne
belőled. – A tekintete pajkosan felcsillant. – Én benne vagyok, ha akarod. Még
csak harminchét múltam, ha netán felmerült volna benned a kérdés. Rengeteg jó
petesejtem van még.
Negyedóra múlva Henry már a kocsijában ült, és az elmúlt két nap történésein
merengett. Remekül telt a hétvége, nagyon élvezte, hogy újra együtt lehet
Dexszel és Delphivel, de mindent egybevéve a küldetése teljes kudarcot vallott.
Nem érte el, amiért jött.
Na, mindegy, késő bánat. Ezen már nem lehet segíteni.
A kereszteződésnél pirosra váltott a lámpa, Henry lassított, és megállt. Az
ellenkező irányból szintén megállt egy sárga Fiesta. Miközben Henry a kocsiban
ülve várta, hogy a lámpa zöldre váltson, látta, hogy a Fiesta előtt egy kisebb állat
megy át az úton. Talán egy patkány? Vagy egy hörcsög? Netán sündisznó?
Városi fiú lévén Henrynek fogalma sem volt. Ugyanakkor felmerült benne még
egy kérdés: vajon a másik kocsiban ülők is észrevették? Mert ha nem, akkor
nagy valószínűséggel elütik azt a valamit, bármi legyen is.
A lámpa zöldre váltott, Henry pedig leengedte az ablakot, hogy figyelmeztesse
őket. Ezzel egy időben kinyílt a Fiesta ajtaja, és kiszállt belőle egy piros pólós,
fehér farmeres lány. A kocsi elé rohant, lehajolt, és felemelte az állatkát. Henry
akkor látta csak, hogy a hosszú fülű állat egy nyuszi. A lány észrevette, hogy
nézi, rámosolygott, aztán kivitte a nyuszit a szántóföldre, és biztonságban
szabadon engedte.
Henry meghatottan nézte a gondoskodó gesztust, aztán gázt adott, és
továbbindult.
– Újabb bizonyíték, hogy nem ez volt életem legjobb hétvégéje – szólalt meg
Molly visszaülve a kocsiba. – Szívességet teszel egy állatnak, és mi a fizetség?
– Jaj, ne! – kiáltott fel Frankie, és próbálta visszafojtani a nevetését.
– Utálom a vadakat – sóhajtott fel Molly szomorúan, majd végignézett a fehér
farmeren, amit a megrémült nyuszi ijedtében levizelt.
Molly elektronikus postaládájában felvillant egy üzenet, miközben éppen
Boogie és Boo újabb epizódjának ötletein törte a fejét. A számítógép monitorjára
pillantott, és látta, hogy az üzenet Liztől, egy volt osztálytársától érkezett. A
tárgymezőben mindössze ennyi állt: HAHAHAHAHA, amiből Molly arra
következtetett, hogy biztosan ez is valami vicces e-mail, ami gyakran keringett
az éterben, és került el sokakhoz. Molly nem nyitotta ki, hanem dolgozott
tovább.
Két órával később abbahagyta a munkát, hogy főzzön egy kávét, és mit sem
sejtve rákattintott az e-mailre.
„Halihó! Ezt most találtam, és nagyon meglepett: a csaj tisztára úgy néz ki,
mint te! Milyen fura lehet, hogy van egy alteregód!”
Az üzenethez egy link is tartozott. Liz mániákusan küldözgette neki ezeket a
kör e-maileket. Molly fogadni mert volna, hogy a linkre kattintva egy fogatlan,
kilencvenéves néni fotója jelenik meg bikiniben.
Kortyolt a kávéjából, és kattintott.
A képernyőn megjelenő fotó láttán azonban kis híján a torkán akadt a kávé.
Basztikuli, ez tényleg én vagyok! A link az egyik legocsmányabb bulvárlap
oldalára navigálta. Liz ez egyszer nem viccelt.
Molly döbbenten olvasta a főcímet: „Layla pancsikol!” Alatta két fotó, Molly
észre sem vette, amikor készült. Az elsőn Layla Vitti magánkívül az üres
borospoharat szorongatja kezében, mögötte Adam, aki épp lagymatagon próbálja
visszafogni. Mollyt a hányinger kerülgette, a fotón ő is rajta volt, de az arcát
félig takarta Adam válla.
Nem úgy a második képen, amely már kinn, a kocsma előtt készült. Azon
szemtől szemben látszott a borral leöntött fehér ruha és Molly arca.
Úristen, miért pont én?
A fotók alatt a szöveg így szólt: „A tüzes színésznő, Layla Vitti
meglepetésszerű felbukkanása tegnap este a Bellini Clubban. Layla egy rejtélyes
szőkével kapta rajta aktuális szerelmét, Adam Burns autóértékesítőt. A
találkozást követően Layla vörösborral öntötte le riválisát, aki azonnal elhagyta a
helyszínt. A második képen látható rejtélyes lány a drámai leszámolás után a
könnyeivel küszködött.
Vélemény: Szegény Layla, ez azért nem volt túl elegáns húzás!
Kérdés: Kíváncsiak lennénk a tönkretett ruha tulajdonosának személyére. Ha
valaki felismeri, írjon nekünk!”
Molly idegesen ingatta a fejét. Neeeee! Ez nem lehet igaz. Hát nem szenvedett
már eddig is eleget?
Ráadásul pofátlanság. Egyáltalán nem küszködött a könnyeivel!
Sietve legépelte a választ Liznek: „Haha, nagyon vicces, tényleg úgy néz ki,
mint én, csak éppen ő Londonban volt, én pedig itthon, Briarwoodban, kínait
ettem és tévét néztem. És úgy tűnik, az én estém jobban sikerült, mint az övé.
Azóta biztosan bánja, hogy nem maradt ő is otthon. Csók, Molly.”
Ezzel megvolnánk. Küldés.
Vajon mások is felismerhették? Mégis hányan olvassák azt a szennylapot? Az
ismerősei közül remélhetőleg kevesen.
Azért a biztonság kedvéért fel kellene hívnia Frankie-t, hogy figyelmeztesse.
És ha bárki kérdezné, hogy ő van-e azon a képen… Mollyt a gondolatra kirázta a
hideg. Nos, majd azt mondják, nem ő volt.
Tagadni, ez a lényeg.
 Harmincegyedik fejezet

Dex rájött, hogy amikor egy egyedülálló férfi fel akarja hívni magára az
ellenkező nem figyelmét, a legegyszerűbb, ha elmegy egy szupermarketbe cuki
kisbabát tologatva egy babakocsiban.
A dolog egyetlen hátránya, hogy nem mindig azoknak a figyelmét vonja
magára, akikét szeretné.
– Jaj, de aranyos kis legény! – hajolt a babakocsi fölé Delphire mosolyogva
egy dundi nagymama rózsaszínű horgolt kardigánban.
A kislány döbbenten meredt az asszony orra hegyén meredező hatalmas
bibircsókra.
– Köszönjük – felelte Dex, és próbálta eltolni a kocsit, mielőtt még Delphi
megmarkolná a bibircsókot, a nő azonban útját állta.
– És hogy hívják a kisfiút?
– Nos… tulajdonképpen kislány. És Delphi a neve.
– Milyen érdekes név! – kuncogott az asszony. – Mint a hét törpe közül az
egyik.
Valóságos aknamező volt végigtolni a kocsit az áruval megrakott polcok
között, miközben az üzletben minden nő, akivel csak találkoztak, megcsodálta
Delphi hatalmas szempilláit, aztán felhívta a figyelmüket a káros E-számokra
vagy a legolcsóbb pelenkákra, vagy éppen arra, hogy melyik mosószer szedi ki
legjobban a foltokat. A múlt héten egy kisgyerekekkel körülvett lány meghívta
őket kávézni a házukba, miközben sokatmondóan megjegyezte, hogy nem kell
semmitől tartania, mert miután a hatodik gyerekével is terhes lett, elköttette
magát.
Egy másik alkalommal Delphi éppen hisztirohamot kapott, és a földhöz csapta
a vizes cumiját, mire egy nő megszólalt mellettük:
– Jaj, te szegény, apa azzal a szörnyűséggel próbál itatni? – Azzal Dexhez
fordulva megmutatta saját bevásárlókocsijának tartalmát, és lelkesen
magyarázta: – Próbálja meg a Fantát, nekem minden gyerekem azt issza!
Imádják!
Ma pedig éppen kifelé készült az üzletből, amikor egy kedvesnek tűnő idős
hölgy megállította, gőgicsélt Delphinek, aztán perceken keresztül áradozott,
hogy mennyire szép. Végül sajnálkozva Dexhez fordult:
 – Használja ki, amíg kicsi, mert miután megnő, úgyis faképnél hagyja. Nekem
öt gyerekem és tizenhét unokám van, és évek óta egyiküket sem láttam.
Ez természetesen mérhetetlenül szomorú volt. De öt perc sem telt bele, és Dex
újra megpillantotta az asszonyt, miközben visszatolta az üres kocsit a helyére.
Egy középkorú asszony kísérte, és türelmesen magyarázott neki:
– Jöjjön, anyuka, induljunk haza.
Ez megint mérhetetlenül szomorú volt, csak éppen egészen más okból.
Aztán végre hazaértek. Dex egy ismeretlen autót pillantott meg Molly háza
előtt. Nem is akármilyen kocsi volt, egy fényes, burgundivörös Mercedes.
Dexnek hatalmasat dobbant a szíve: csak nincs új pasi a láthatáron?
A következő pillanatban meglátta, hogy Molly ajtajában két ember áll, és épp
a csengőt nyomják. Kivette Delphit a kocsiülésből, és indult a saját ajtaja felé.
– Helló! Aranyos a kisbaba! – A nő valahonnan ismerősnek tűnt,
párducmintás ruhát viselt és hatalmas tűsarkú cipőt. Elismerő pillantással
méregette Dexet, és hozzáfűzte: – Az apuka is aranyos. Nős?
– Ne ezzel foglalkozzál – ingatta a fejét a mellette álló idősebb férfi. – A
feladatra koncentrálj.
– Oké, bocsi. – A nő odapördült Dex elé. – Molly Harrist keressük. Ugye itt
lakik? Nem tudja, hol lehet?
Dex az órájára pillantott, este nyolc óra tízet mutatott. A tér túloldala felé
bökött.
– Ott lesz! Hétfő esténként órája van. De a neve Hayes – javította ki –, nem
Harris.
– Nem számít – felelte a nő, hajában szőke póthajtincsekkel. Aztán
elmosolyodott. – És magát hogy is hívják?
Őszes partnere türelmetlenül rápirított:
– Elég legyen! Ne feledd, hogy miért jöttünk. – Aztán Dexhez fordulva
megkérdezte: – És pontosan hol tartja az óráját?
Ez a nő ismerős valahonnan. Talán a tévéből? Dex egészen izgalomba jött, és
azt hazudta:
– Elég nehéz odatalálni. Majd én megmutatom.
A férfi kinyitotta a Mercedes ajtaját, és kivett egy csokor celofánba csomagolt
liliomot meg egy hatalmas ajándékcsomagot. – Rendben – nyomta a csomagot a
nő kezébe.
 – Ezeket vidd te!
Kiderült, hogy a nőt Laylának hívják. Akadt némi problémája a tűsarkú
cipőjével, amelynek sarkai belesüppedtek a park puha pázsitjába. Amikor a
kávézóhoz értek, megállt, és megnézte magát az ajtó üvegében.
– Jól nézek ki?
– Mutasd a fogad! – parancsolt rá az őszes hajú férfi. A lány engedelmesen
kivillantotta fogait, mint egy orangután, mire a férfi:
– A bal felső rúzsos. Töröld le.
Dexnek fogalma sem volt, mit keresnek ezek itt, de nem akart kimaradni
semmiből. Miután Layla zsebkendővel letörölte a pink rúzst kifehérített fogáról,
Dex kinyitotta neki az ajtót, és utat mutatott.
– Erre tessék!
– Oké, akkor kezdhetjük! – Layla felkészült, miközben besandított az ajtón. –
Szuper, ő tartja az órát. Készen vagy? – fordult hátra kísérőjéhez.
Az őszes férfi a kezébe nyomta a virágot, és kiadta az utasítást:
– Mehet!
Azzal Layla bemasírozott a kávézóba, a zajos bevonulásra pedig Molly
minden tanítványa odafordult, hogy lássa, kinek a tűsarkai kopognak végig a
kávézó kövén. Az egyik fiú, egy beesett vállú suhanc, szürke kapucnis felsőben
annyira meglepődött, hogy majdnem hanyatt esett a székével.
Molly a tanítványok előtt állva éppen arcportrékat rajzolt, de a nagy zajra ő is
megfordult, és kiesett a kezéből a ceruza. Dex az ajtóban állt, kezében az értetlen
arcot vágó Delphivel, és némán gyönyörködött a lány új, élénkvörös
hajszínében.
Ha Molly most karikatúrát készített volna magáról, az arcára izzó
lángnyelveket rajzol.
– Mindenkitől elnézést kérünk a zavarásért, de fontos küldetésben jöttem –
harsogta Layla fesztelen hangon a teremben. – Ezt muszáj volt megtennem.
Annyira örülök, hogy megtaláltalak, drágám! – Azzal szélesre tárta karját, és
közeledni kezdett a rémülettől mozdulatlanná dermedt Molly felé. – Azért
jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Ostoba félreértés volt, és nagyon nagy hibát
követtem el… de hát a férfiak már csak ilyenek… darabokra törik a nő szívét.
Én pedig alig akartam elhinni, hogy már megint velem történik meg. Mindegy,
nagyon sajnálom. Tiszta szívemből. Ezt neked hoztam – nyomta Molly kezébe a
virágot és a csomagot. – És remélem, megbocsátasz. Ugye, szereted a liliomot?
Nekem a kedvenc virágom. De légyszi, nyisd ki a csomagot is!
Dex akkor vette csak észre, hogy az őszes hajú, idősebb férfi elkezd fotózni. A
szürke pulcsis fiú pedig a telefonjával videózza a jelenetet. Az osztály többi
része izgatottan figyelte a történteket.
– Nekem azt mondta, hogy nincs senkije – magyarázta Molly elvörösödve,
kissé dadogva. – Ő tehet mindenről. Rá kellett volna öntened a bort, és nem rám.
– Igen, tudom, tudom! – kiáltott fel színpadiasan Layla. – Csak, tudod, a
zakót, ami rajta volt, egy hete vettem neki a Pradában. Egy egész vagyonba
került!
– Vagyis egyszerűbb volt az én ruhámat leönteni, mert az olcsóbb?
– Éppen ez az oka, hogy idejöttem. Még azt is kinyomoztam, hol laksz.
Rémesen éreztem magam az egész miatt! Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek,
és kibéküljünk. Nézd meg… – Molly továbbra sem nyitotta ki a csomagot, ezért
Layla megelőzte, és elővett belőle egy fehér ruhát meg egy ezüstszegélyes, lila
bőrtáskát. – Ezt neked hoztam. És nagyon remélem, hogy meg bocsátasz. Akár
barátnők is lehetnénk. Megölelhetlek?
– Inkább ne – motyogta Molly, de későn, mert Layla eltökélten a nyakába
borult, ő pedig kénytelen volt tűrni. Miután az őszes fotós elkattintotta a fotóit,
Molly megkérdezte: – És hogy sikerült rám találnod?
– Valaki felismert az újságból, és felhívott minket.
– Mégis kicsoda?
– Várjunk csak, hadd gondolkodjak egy kicsit. – Layla a pilláit rebegtette,
majd elkerekedett szemmel vidáman kibökte: – Alfie!
Molly a szemét forgatta, és bosszúsan pillantott a kapucnis fiú felé, aki próbált
láthatatlan maradni a székében.
– Szuper, Alfie! Kösz szépen!
– Bocsi, de azt mondták, kapok érte 20 fontot.
Aztán az ősz fotóshoz fordulva, reménykedve megkérdezte:
– Ugye maga az újságtól jött? Nem akarják megvenni a rajzaimat?
Miután a férfi vetett egy pillantást Alfie rajztáblájára, elutasító hangon azt
felelte:
– Nem.
 Harminckettedik fejezet

Miután végeztek a maguk kis pr-akciójával, Layla és megtépázott idegzetű

menedzsere távoztak a kávézóból, és visszaindultak a kocsijukhoz. Mivel
addigra fél kilenc is elmúlt, Molly aznapra befejezte az órát, és minden
tanítványtól elbúcsúzott. Utána gyanakvó pillantással méregette Dexet, és
megkérdezte:
– Te meg mit keresel még itt?
– Gondoltam, megvárlak. Visszasétálhatnánk együtt. – Még mindig izgatta a
fantáziáját az eset, így rákérdezett: – Úgy látom, eseménydúsan telt a hétvégéd.
– Te pedig, úgy látom, majd belehalsz, hogy minden szaftos részletet megtudj.
Naná.
– Ne légy már ilyen ellenséges. Én a te oldaladon állok.
Ez legalább igaz volt, mert Dexet nagyon zavarta, hogy az utóbbi időben
ennyire eltávolodtak egymástól. Remélte, hogy ma este végre beszélgethetnek
egy kicsit, a lány megenyhül iránta, és megint barátok lehetnek.
Molly tétovázott, de Delphi vidám rikoltással megoldotta a problémát.
A módszer pedig bevált: egy gőgicsélő kisbaba mindig elérte a kellő hatást.
Molly arcán bánatos mosoly jelent meg:
– Nekem is valami ilyesmit kellett volna mondanom Layla pasijának szombat
este. Micsoda paraszt volt az az alak!
– Várj egy kicsit, hadd segítsek! – nyomta Delphit a lány kezébe Dex, majd
összerakta a székeket, és berakta a szekrénybe a rajzállványt. – Különben semmi
gáz – nézett hátra a válla felett –, ha nem akarsz beszélni róla, nem erőltetem.
Dex korábbi tapasztalatai alapján ez a taktika szinte mindig bevált. És
szerencsére ezúttal sem hagyta cserben.
– Ha tudnád, milyen ciki volt – tört ki Mollyból. – Megismerkedtem egy
pasival, aki fel akart szedni. Én meg azt gondoltam, elég kedves, de ez is csak
arra bizonyíték, hogy totál ostoba vagyok. Rengeteget beszélgettünk, bedumálta
nekem, hogy a reklámszakmában dolgozik, és már régóta nincs senki, akivel
ilyen jól megértené magát, mint velem. Közben egyfolytában tette a szépet.
Persze tudtam, hogy csak rutinból teszi, de a lelkem mélyén el akartam hinni,
hogy legalább a fele igaz annak, amit mond. Annyira hülye voltam – rázta a fejét
Molly. – Naiv és hiszékeny. Most biztosan jót röhögsz rajtam.
 – Jaj, dehogy. Miért tenném? – Dex kulcsra zárta az ajtót, és kimentek az
utcára. – És aztán mi történt?
– Éppen táncoltunk, méghozzá lassúztunk. Adam mindenáron meg akart
csókolni.
– És?
Dex a gondolatra kissé feszült lett. De úgy döntött, hogy nem a féltékenység
teszi, hanem inkább az, hogy tudja, milyen rossz véget ért a kaland.
– Én meg azzal poénkodtam, milyen pocsékul csókolok… ő meg fogadni
akart, hogy nem igaz. Aztán azt mondta, most már mindenképp meg kell
tudnunk az igazságot. Layla addigra mellettünk állt, és figyelt.
Molly megállt, hogy kibogozza a haját, amit Delphi az ujjai köré csavart, és
összecsomózott.
– Várj, majd én! – lépett közelebb Dex, és óvatosan kiszabadította a
hajfürtöket Delphi ragacsos kis markából.
– Nos, a többit nagyjából tudod. Még mielőtt bármi történt volna, a ruhám
vörösborban úszott, Layla meg üvöltve azzal vádolt, hogy szándékosan el
akartam csavarni a barátja fejét. Addigra már mindenki minket nézett. Én meg
azt se tudtam, ki az a lány. Annyira megalázó volt az egész! Szemét férfiak!
Dex igyekezett nem gondolni rá, hogy ő maga hányszor volt hasonló jelenetek
okozója. Nem mintha célul tűzte volna ki, hogy minden lányt szerencsétlenné
tesz, de végül mindig úgy végződött.
– Sajnálom – szólalt meg akaratlanul.
– Ott se voltál – nézett rá meglepetten Molly.
– Igen, tudom. De az összes szemét férfi nevében sajnálom.
– Jaj, annyira ostobának éreztem magam.
– Pedig nem kéne. – Dex fontolgatta, hogy átfogja a lány vállát, de végül úgy
döntött, nem kockáztat, így csak barátilag oldalba bökte. – A pasi volt a hibás.
– Az újságban mégis engem adtak el a fő idiótának. A ma esti fotókkal pedig
megismétlődik az egész. – Mollyt kirázta a hideg. – Nem akartam, hogy így
legyen. De úgy éreztem, még nagyobb bajt okoznék vele, ha tovább
durcáskodom.
– Mert, ugye, még ajándékot is hozott – tette hozzá Dex. – Ha nem fogadod
el, az is rád vet rossz fényt.
Molly mellesleg otthagyta a virágot Frankie-nek a kávézóban.
 – Igen, tudom. Na, mindegy. Tök hülye vagyok! – ingatta a fejét beletörődve.
– Az ember azt hinné, mostanra hozzászokhattam volna a gondolathoz.
– Hé! – szólalt meg Dex együtt érző hangon. – Nem csináltál semmi rosszat.
– Én is egyre ezt hajtogatom.
– Akkor ezentúl majd én is ezt hajtogatom – felelte Dex kicsit felbátorodva. –
Mondd, dolgod van? Nincs kedved átjönni hozzám egy pohár borra?
Molly egy pillanatig nem válaszolt. Te jó ég, most előáll valami kifogással?
Pedig Dexnek annyira hiányzott a kettőjük fesztelen barátsága.
A lány ekkor elmosolyodott, és azt felelte:
– De van, szuper. Ha lehet, nagy pohár bor legyen, oké?
– Amekkorát csak akarsz. – Dex úgy érezte, mintha megnyert volna egy
álomutazást. – Mondjuk, az a piros műanyag lavór Delphi szobájában, amiben a
játékai vannak? Az elég nagy?
– Most azt hiszed, csak vicceltem – figyelmeztette Molly –, pedig meg fogsz
lepődni!
Dex megint oldalba bökte.
– Akkor ez azt jelenti, hogy megint barátok vagyunk?
Most már a lány is visszabökte. – Talán.
Hála istennek!
– Jaj, de jó. Örülök. Annyira hiányoztál.
– Meghiszem azt – felelte Molly. – Roppant hiányolható vagyok!
Dex a legszívesebben megölelte volna. Aztán határozottan lebeszélte magát
róla.
Amikor a házhoz értek, a férfi elővette a slusszkulcsot, és kinyitotta a kocsija
csomagtartóját.
– Be kell vinnem a cuccokat. De menjetek csak előre – intett Mollynak. –
Vidd be Delphit. Én majd behordok mindent.
Miután kinyitotta a bejárati ajtót, Molly megjegyezte.
– Elég pisis a pelenkája. Felvigyem, hogy kicseréljem?
– Köszi, drága vagy!
Dex megállt, és nézte, ahogy Molly felviszi az emeletre Delphit, aki a válla
fölött vigyorogva nézte. Micsoda szuper feneke van, gondolta. Na jó, ebből elég!
Dex megfordult, visszaindult a kocsi felé, aztán kivette az egyik szatyrot.
Amikor a konyhába ért, látta, hogy a fagylalt elolvadt, és a többi fagyasztott
termék is kezd felengedni. Kipakolt mindent a pultra, és kezdte berakosgatni a
dobozokat a fagyasztóba. Szokás szerint most is többet vett, mint amennyi a
hűtőbe fért; olyan volt ez, mint valami fagyos kirakójáték, amelyben helyet
kellett találni minden doboznak.
Éppen egy nagy csomag fagyasztott zöldborsóval meg egy csomag sült
krumplival küzdött, amikor mögötte valaki halkan megköszörülte a torkát, hogy
jelezze, ott áll, aztán megszólalt egy könnyed női hang:
– A hivatalos verzió szerint oltás utáni kontrollvizsgálatra jöttem Delphihez,
de valójában azért vagyok itt, hogy megkérdezzem, nem érdekelne-e egy
szenvedélyes szexszel töltött éjszaka, ha már úgyis erre jártam.
A francba, a francba! Dex megfordult, és üdvözölte a nőt:
– Szia, örülök, hogy látlak…
– Csengetni akartam – folytatta Amanda –, de nyitva volt a bejárati ajtó, és
láttam, hogy a kocsi tele van szatyrokkal. Tudom, hogy meg kellett volna
várnom, amíg felhívsz, de most az egyszer hirtelen határoztam. Épp egy betegnél
jártam itt, a faluban. Ugye nem baj? – vonta fel a szemöldökét játékosan. – Ha
éppen nincs kedved a szenvedélyes szexhez, csak egy szavadba kerül, és már itt
se vagyok. Semmi gond.
Ilyen világos és magabiztos ajánlat…
– A dolog úgy áll, hogy kicsit…
– Hé, semmi gond, de hadd segítsek. Hozzam a többi cuccot a kocsiból?
– Hát…
Dex reménytelenül kijött a gyakorlatból, hogyan kezelje az ilyen helyzeteket,
elveszítette minden korábbi villámgyors reflexét. Amanda már indult is kifelé.
Pedig csak annyit kellett volna tennie, hogy elmagyarázza, más tervei vannak,
és…
– Hát, ez enyhén szólva kínos – szólalt meg Molly a lépcső tetejéről.
Basszus, mindent hallott! Hát persze hogy hallott. Dex megfordult, és
meglátta, ahogy ott áll, karjában a világoskék pizsamás Delphivel.
– Nem, nem az – tiltakozott Dex. – Megmondom neki, hogy itt vagy és…
– Nem kell, Dex. Semmi gond.
– De…
– Úgy hallom, sokkal izgalmasabb éjszakát ígér, mint én. Semmi gond. Csak
csináld. Nem tudtam, hogy van köztetek valami.
Molly közben levitte és Dex kezébe nyomta Delphit. Abban a pillanatban
megjelent az ajtóban Amanda, kezében három hatalmas szatyorral és egy nagy
csomag pelenkával.
– Ó, helló! – Dexszel ellentétben Amanda egy pillanat alatt feltalálta magát. –
Nem tudtam, hogy van nálad valaki. Csak azért ugrottam be, hogy megnézzem,
Delphi nem sárgult-e be az oltástól…
– Csak barátok vagyunk – biztosította Molly. – A szomszédban lakom. Semmi
gond, már épp menni akartam.
Vagyis két opció állt Dex előtt: egy szex nélküli éjszaka Mollyval vagy egy
szexszel fűtött éjszaka Amandával. Életében először Dex döntésképtelen volt.
Még mielőtt reagálhatott volna, a döntést meghozták helyette.
– Igazán? Hát, akkor – szólalt meg Amanda –, viszlát!
Miután Molly hazaért, törökülésben leült a kanapéra, és az ölébe vette a
rajztáblát. Szóval Dexnek titokban viszonya van dr. Carr-ral. Ha viszont a
doktornő ezüstszínű Peugeot-ja egész éjjel a Gin Cottage előtt parkol, a viszony
nem lesz többé titkos.
Nem mintha ebben bármi kivetnivalót találna, elvégre két egyedülálló
emberről beszélünk, és semmi okuk rá, hogy ne találkozhassanak. Bár nagyon
úgy tűnik, hogy Dex éppen most készül megszegni a fogadalmát, hogy nem hoz
nőket a házába.
De persze hogyan is gondolhatta bárki, hogy ez örökre így marad?
Mindegy, áldásom rájuk, gondolta Molly, de közben összeszorult a gyomra,
ahogy sietve papírra vázolta Amanda Carr portréját: a tökéletes formájú orrot és
hajat, és a frissen vasalt fehér köpenyt, amelyben mindig olyan nyugodt és
összeszedett. Nagyjából egykorúak lehettek, de Amanda érett nőnek tűnt hozzá
képest. És még sztetoszkópja is volt.
Mollyban vegyes érzések kavarogtak, miközben boszorkánnyá karikírozta a
nő hegyes állát és vékony száját. De talán Dexet az ilyen érett, felnőtt nők
érdeklik igazán. Talán pontosan ezt keresi egy igazi partnerben, aki képes
megváltoztatni, hogy végre felhagyjon az újabb és újabb skalpok keresésével.
Molly lehunyta a szemét, aztán újra felnyitotta. Elképzelhető, hogy ez a
kapcsolat tartós lesz? Ezt őszintén nem akarta. Annak idején azért utasította
vissza a részeg Dex közeledését, mert a férfi saját bevallása szerint is pocsék
parti, aki minden nővel csak játszott. És mivel szomszédok voltak, Molly maga
döntött úgy, hogy mindenkinek jobb lesz, ha csak barátok maradnak, és nem
bonyolódnak bele egy eleve bukásra ítélt kapcsolatba.
Ráadásul érezte, hogy nem Dexet viselné meg a dolog.
Ami rendjén is volt, és nagyon érthető megoldásnak tűnt. Csak éppen úgy
érezné, mintha szájba rúgnák, ha Dex végül a hiperhatékony dr. Amanda Carr
kedvéért hagyna fel korábbi kicsapongó, rosszfiús énjével, és boldogan élne a
Gin Cottage-ban Delphivel és a doktornővel az oldalán.
Molly még vámpírfogakat és ráncokat is rajzolt Amanda portréjára. Aztán
elszégyellte magát, és apró fecnikre tépte a papírt. Végül is semmi közöm az
egészhez, gondolta. Felőlem csinálhatnak, amit akarnak. Amanda Carr okos,
vonzó és felelősségteljes nő, akinek szuper alakja van. Még csak az kéne, hogy
úgy gondoljak rá, mint a riválisomra.
Bár azért elég kínos volt arra gondolni, hogy amikor a doktornővel legutóbb
találkozott, Molly a hátán feküdt, deréktól lefelé csupasz testtel, dr. Carr pedig
gumikesztyűben kenetmintát vett tőle.
 Harmincharmadik fejezet

A postás a csomagot órákkal korábban kézbesítette, de Frankie-nek délután

sikerült kinyitnia. Letépte róla a ragasztót, kivett belőle egy párnázott tasakot,
abból meg egy fehér selyempapírba csomagolt puha valamit.
Ahogy szétnyitotta a selyempapírt, azonnal tudta, hogy mi van benne és kitől
érkezett. A skarlátvörös viszkózból varrott, kerek galléros ruhának hosszú ujja
volt pöttyös nyomott mintával. Ezt a ruhát viselte Hope a Melletted híres
karácsonyi epizódjában.
Hűha!
A ruhához kézzel írott üzenetet mellékeltek. Frankie-t mélyen meghatotta ez a
gesztus, és a csomagra írt címből megállapította, hogy Hope az anyja egykori
házából küldte. A levélben ez állt:
„Kedves Frankie!
Az anyám házának padlásán bukkantam rá erre a ruhára, és arra gondoltam,
talán szívesen kiegészítené vele a kávézóban lévő emlékfalat. Tekintse ezt hálám
jeléül a vacsoráért és a kellemes beszélgetésért. Természetesen szívesebben
maradnék ki a történetből, ezért ha bárki rákérdezne a ruha eredetére, talán
mondja, hogy az eBayen vásárolta egy árverésen. Vagy ha úgy tetszik, akár el is
adhatja az eBayen – a magáé, tehát azt tesz vele, amit akar!
Mindenesetre nagyon jó volt újra találkozni magával. Örülök, hogy
összeszedtem a bátorságomat, és visszamentem Briarwoodba. Számítok a
további diszkréciójára is. Mindent köszönök.
Üdvözlettel: Hope.”

Te jó ég, micsoda nagylelkű gesztus, gondolta Frankie. Még akkor is, ha ez

gyakorlatilag lekenyerezésnek számított. Kezét finoman végighúzta a selymes,
matt anyagon, majd meglepetten fordult az ajtó felé, amikor néhány turista
benyitott a kávézóba. Összehajtogatta és a zsebébe csúsztatta a levelet.
– Uramisten! – kerekedett el a nő szeme a pulton fekvő ruha láttán, melyet
azonnal felismert. – Csak nem egy másolat?
– Nem, ez az eredeti – simogatta meg a fehér gallért Frankie, akár egy büszke
anya.
– Ez elképesztő! – A nő férje úgy nézett a ruhára, mint valami kegytárgyra. –
És honnan származik?
– Szerencsém volt. – Frankie akkor jött csak rá, hogy időnként egész
könnyedén képes hazudni, majd vidáman hozzátette: – Az eBayen szereztem.
Ugye gyönyörű?
A privát összejövetelt a bristoli Downs negyed szélén álló, impozáns,
ötemeletes, György korabeli villában tartották, amelyről senki nem gondolná,
hogy egyetlen család lakja.
Pedig így volt. Az viszont ennél is meghatóbb, hogy Mollyt a kilencvenhárom
éves Muriel Shaw kérte fel, hogy a meghívott vendégekről készítsen
karikatúrákat. A számítógéphez is értő Muriel az interneten érte el Mollyt, és
lefoglalta aznap estére. Most, hogy megismerkedtek, Molly számára új értelmet
nyert a matriarcha kifejezés.
A hatalmas ház földszintjét tágas, parkettázott szalon foglalta el, amelyben
Muriel szabadon közlekedhetett elektromos rokikocsiján, a kocsi elejére rögzített
kosárban Wilburrel, a kutyájával. A partit az asszony születésnapjának
tiszteletére rendezték, aki a legapróbb részletekig maga szervezett mindent. A
hihetetlenül intelligens és karizmatikus, elegáns kontyba tűzött, hófehér hajú és
hatalmas, kék szemű Muriel figyelmét semmi sem kerülte el. Gondja volt rá,
hogy minden olajozottan működjön, fogadta a vendégeket, itta a mojitót,
miközben mindenkit elbűvölt a nyakában lógó gyémánt nyakékkel, amit
magának vásárolt ajándékba a nagy alkalomból, hogy megérhette a
kilencvenharmadik születésnapját.
– Ne aggódjon, nem kell szépnek rajzolnia – magyarázta Mollynak, miközben
királynői tartásban pózolt a saját karikatúrájához. – Csak Wilbur nézzen ki jól.
Egyedül ő számít.
Aztán amikor szemügyre vette a végeredményt, elégedetten nyugtázta:
– Az orrom ennél sokkal nagyobb, de azért nem rossz. A fogamat remekül
eltalálta. Örülök, mert a rajzból egyértelműen látszik, hogy nagyszerűen érzem
magam.
Molly az elkövetkező három órában lerajzolta a dédunokákat és a szélesebb
család minden tagját, valamint jó néhány vendéget is. Egyszer csak érezte, hogy
valaki a vállára teszi a kezét, aztán megszólalt mögötte egy férfihang:
– Talán tartson egy kis szünetet, mielőtt még görcsöt kap a keze. Jöjjön,
megmutatom, hol talál ennivalót.
Ahogy a lány felpillantott, nagyot dobbant a szíve. Ezt nevezem figyelemre
méltónak! A férfi a harmincas évei elején járt, magas volt, és úgy festett, mint
egy rocksztár: kicsit hosszabb, szőke haj, intelligens zöld szempár. Fekete inget
és trendi farmert viselt, napbarnított nyaka körül szoros, gyöngyökkel kivarrt bőr
nyaklánc.
– Az jó lesz, köszönöm. – Molly követte az idegent egy másik szobába, ahol
egy hosszú büféasztal állt megterítve. Közben titkon megcsodálta a férfi hosszú
lábát és atletikus alkatát. Kifinomult, udvarias ember, szép a keze és a foga is. –
Ön is családtag?
– Igen. Muriel a nagymamám. Elképesztő asszony! – mosolygott a férfi, és
hozzátette: – Nem tudom, hogy csinálja.
Miután megrakott egy tányért Mollynak étellel, felajánlotta:
– Hozok valami innivalót is. Hol akarja megenni?
Molly tapasztalatból tudta, hogy ha elvegyül a többi vendég közé, előbb-utóbb
valaki megkéri, hogy rajzolja le.
– Talán odakint. Valami nyugodtabb helyen. De ha nem ér rá, nyugodtan
menjen vissza, nem kell velem maradnia.
– Szívesen magával tartok. – A férfi kivezette Mollyt a kertbe, ahol találtak
egy üres asztalt, melyen színes üvegtálban mécses pislákolt. – Már, ha nem
zavarom.
– Nem zavar. – Sőt mi több: hurrá! – Ja, egyébként Molly vagyok.
A férfi tekintete megcsillant.
– Ja, egyébként tudom, hogy Molly. Muriel elmondta.
Azzal ünnepélyesen kezet nyújtott: – Az én nevem Vince.
– Örvendek, Vince. És egyetértek magával a nagymamával kapcsolatban.
Elképesztő hölgy.
– A szüleim nem voltak túlzottan elragadtatva, amikor kiválasztotta magának
azt a gyémánt nyakéket – magyarázta Vince szomorkás hangon. – Ők spórolni
szeretnek, a nagyi meg inkább szórja a pénzt. De elmagyarázta, hogy ha a férje
még élne, akkor ő vette volna meg neki, ezért nyugodtan megveheti magának.
– És maga mit gondolt erről?
– Én vettem rá, hogy tegye meg. Az aukciós házba is én vittem el kocsival.
– Jól tette – helyeselt Molly lelkesen.
– Szerintem is. Mivel az ő pénzéről van szó, azt tesz vele, amit akar. – Vince
megrázta a fejét. – Anyám szerint egy gyémánt nyakék nevetséges pénzpazarlás,
mert Muriel talán már nem sokáig tudja viselni. Ami engem illet, eggyel több ok,
hogy megvegye.
Molly lenyelt egy nagy falat füstölt lazacos palacsintát.
– Szerintem is. És egyébként mivel foglalkozik?
– Találja ki!
Elég lazának tűnik.
– Zenész?
A férfi arcán kurta mosoly jelent meg.
– Építész vagyok.
– Tényleg?
– Igen, tudom. A ruha miatt gondolta.
– És a haja miatt.
– Elnézést, de szeretek kényelmesen öltözködni. A legtöbb építész általában
rendes ruhát visel.
– Miért, az építészeknek is van egyenruhájuk?
– Igen, van – bólintott Vince. – Néha én is öltönyt veszek, nyakkendővel, ha
munkába megyek. De jobban érzem magam, amikor nem az van rajtam.
– Most, hogy mondja – jegyezte meg Molly –, ha a karikaturistáknak is lenne
egyenruhájuk, akkor tulajdonképpen nekem is évek óta abban kellene járnom.
– És milyen lenne az a ruha? – kérdezte Vince érdeklődve.
– Valószínűleg piros bohóctalp. Buggyos nadrág és csokornyakkendő.
Vince elnevette magát, Molly pedig tovább evett. Egy darabig még
beszélgettek, és Molly azon kapta magát, hogy egyre jobban tetszik neki a férfi.
És amilyen szerencséje volt, ez általában azt jelentette, hogy a pasi meleg vagy
nős, netán egy földönkívüli.
Kis idő múlva odajött hozzájuk egy középkorú házaspár, és könyörögni
kezdtek Mollynak, hogy rajzolja le őket, mielőtt elmennek. Molly visszament
velük a házba, és újabb órát töltött rajzolással. Este tízkor Muriel élénkpirosra
festett rokkantkocsijával végigviharzott a parketten, és megszólította Mollyt:
– Feltehetek magának néhány diszkrét kérdést, kedvesem?
– Persze, nyugodtan!
– Szingli?
Na tessék! Molly bólintott.
– Igen, az vagyok.
 – Ez jelentheti azt, hogy nem zárkózna el egy randitól?
– Attól függ, kivel.
– Oké, elárulok egy titkot – hajolt közelebb Muriel, megragadva Molly karját.
– Az unokám, Vince egy kicsit szégyenlős, de ne kérdezze kitől örökölte, mert
biztosan nem tőlem. – A csillárfényben megvillantak a nyakék mesés
gyémántjai. – De őszintén mondom, hogy nagyon kedves fiú, illetve férfi. Csak
kicsi az önbizalma. Az előbb beszélgettem vele, és nyilvánvaló, hogy maga
nagyon tetszik neki. Amit meg is értek. Mindenesetre azt tanácsoltam neki, hogy
hívja el randizni, de attól tart, hogy maga talán nemet mondana. Ezért most
diszkréten érdeklődöm az ő nevében, mert tudja, kilencvenhárom évesen az
ember már kicsit türelmetlen. – Élénk tekintetét Mollyra szegezve várta a
választ. – Szóval, mit mond?
Az egészben az volt a legviccesebb, hogy Muriel ugyanúgy billentette félre a
fejét, mint Wilbur, és mindketten ugyanazzal a kérdő pillantással néztek rá.
Csupán annyi volt köztük a különbség, hogy Muriel egy Manhattan koktélt
tartott a kezében, Wilbur pedig a farkát csóválta.
– Hát… – felelte Molly –, ez kicsit váratlan.
– Mit is mondhatnék? Tudja, nekem mindennél fontosabb, hogy az unokámat
boldognak lássam – magyarázta Muriel. – Vince rendes fiú, ezt garantálom.
Nincsenek sötét titkai. Intelligens, jóképű, kedves… – hirtelen elhallgatott, hogy
felmérje, elég meggyőző volt-e a kampány.
Molly elmosolyodott. Hogy is utasíthatna vissza egy ilyen ajánlatot?
– Ha meghívna – szólalt meg –, igent mondanék.
– Remek lány maga. Nem fogja megbánni. – Muriel diadalmasan
visszafordította a kocsit, és kis ívben bekanyarodva elindult a másik irányba. –
Őt már lerajzolta?
– Még nem…
– Remek, akkor majd ideküldöm! Viszlát!
Vince-nek kis időbe telt, amíg elég bátorságot merített ahhoz, hogy
visszamenjen. Molly a maga részéről csodálkozott, hogy nem szökött meg.
– Hahó, megint itt vagyok – jelentette be, miután Molly befejezte Muriel
egyik szomszédjának a karikatúráját. – Most én következem.
– Oké – felelte Molly, és úgy tett, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a
világon. – Foglaljon helyet!
– Látom, a nagyi már előkészítette a terepet. Az arcára van írva.
 Molly próbált értetlen képet vágni, de a férfi sokatmondóan bólintott.
– Hát…
– Nézze, ne haragudjon. Imádom a nagyit, de javíthatatlan alak.
Könyörögtem, hogy semmit ne mondjon, de ő senkire nem hallgat. Gondolom,
már arra is sikerült rávennie magát, hogy randizzon velem, ugye?
– Azért azt nem mondhatnám, hogy erőszakhoz kellett folyamodnia. – Molly
látta, hogy segítenie kell egy kicsit a pasinak. – Csak annyit kérdezett, igent
mondanék-e, ha meghívna.
– És maga?
– Én igent mondtam.
– Pedig nem muszáj.
Igazán kedves ez a Vince, gondolta Molly. És ami még fontosabb, ezúttal
nemcsak a saját, gyakran hibás megérzésére támaszkodhatott, hanem itt volt még
Muriel bombabiztos garanciája is.
Különben pedig, miért is ne randizhatnának? Egész jó kis kaland lenne. Az
utóbbi időben úgyis borzasztóan túl sokat dolgozott. És a horgászőrült Graham
óta nem járt senkivel, vagyis közel egy éve szingliként tengeti életét.
Uramisten, maga az örökkévalóság! Hogyhogy csak most jut eszébe, milyen
régóta van egyedül? Igaz, kezdetben tudatos döntést hozott, hogy egy ideig távol
tartja magát a férfiaktól, csakhogy annak már egy éve.
Ha így folytatja, még a végén ő lesz a vénlány a faluban.
Hangosan csak ennyit mondott:
– Szívesen elmennék.
Erre Vince megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Tényleg?
– Tényleg.
– De ezt nem csak úgy mondja?
– Nem.
Molly hozzálátott a férfi portréjához, akinek arcán széles mosoly terült szét, és
szemmel láthatólag kezdett ellazulni. Úristen, de jól néz ki ez a pasi! Külsőleg
egy rocksztárra hasonlított, ám a csillogó külső jóval tartózkodóbb belsőt rejt.
Márpedig ez egy nagyon is szerethető vonás egy férfiban.
– Akkor most már hivatalosan is jobb lett az estém – közölte Vince. –
Mégiscsak ér valamit a nagyi.
 – Ha akarja, ő is velünk jöhet.
A férfi elfintorodott.
– Nem túl jó ötlet. Bármennyire is szeretem, furán venné ki magát. De mit
szólna a jövő szerdához? Ráér aznap?
– Igen, de Briarwoodban lakom, ami innen elég messze van.
– Semmi gond. Adja meg a címét, és 8-kor felveszem a ház előtt. Elviszem
vacsorázni.
– Hová?
– Ne aggódjon, valami jó helyre.
Molly megkérte, hogy néhány percig ne beszéljen, és gyors mozdulatokkal
befejezte a karikatúrát, amelyen eltúlozta a férfi száját és mosolyát. Amikor
megmutatta az elkészült rajzot, kocsikerék nyikorgott mögöttük.
– Nagyon jó lett. Az orra tökéletes. – Muriel elégedetten tanulmányozta a
rajzot, majd még hozzáfűzte: – És mi a helyzet a másik dologgal?
Molly próbált kifejezéstelen arcot vágni. Milyen ügyes és ravasz.
– Csak arra tudok gondolni, hogy rengeteg pénzt fizethettél, mert igent
mondott – magyarázta Vince.
– Egyetlen pennyt sem fizettem – felelte Muriel magabiztos képpel. – Ennek a
lánynak a helyén van az esze. Miután megismerkedett veled, rögtön tudta, hogy
partiképes vagy.
Éjfél előtt nem sokkal Muriel tiszteletére tűzijátékot rendeztek a Downs
negyed fölött.
– Ettől majd mindenki felébred – kuncogott kajánul az idős hölgy, miközben
az égre virágmintát rajzoltak a csillogó szikrák.
Aztán legnagyobb megelégedésére hamarosan megjelent egy rendőrjárőr is,
akiket néhány elégedetlen szomszéd értesített a nagy felfordulás miatt.
– Szerencsétlen flótások – közölte Muriel könyörtelen hangon. – Fogalmuk
sincs, hogy kell élni.
Molly hajnali egykor távozott a partiról. Muriel és Wilbur az ajtóig kísérték.
– Nem fogja megbánni, kedvesem. – Miközben Muriel kezet nyújtott a
lánynak, a gyémánt nyakéke szivárványokat szórt. – Vince minden lány álma.
Született kedves ember… tud viselkedni, elbűvölő, és még főzni is tud. Higgye
el, remek parti.
– Ön viszont pályát tévesztett – állapította meg Molly. – Mert társkereső irodát
kellett volna nyitnia.
– Én egész életemben társkereső ügynök voltam, kedvesem. Van hozzá
érzékem.
– Azzal megpaskolta Molly arcát. – Magával kapcsolatban pedig jók a
megérzéseim.
Miközben Molly beszállt a kocsijába, elfogta az izgalom a közelgő randi
gondolatára. Na ugye! Nem Dexter az egyetlen, akinek az életében akad egy kis
romantikus izgalom.
Úgy tűnik, néhány aggasztóan rossz kezdet után végre eljött az ideje, hogy
tegyen valamit a vénlány státus ellen.
 Harmincnegyedik fejezet

Amber a hátán feküdt a fűben, és a hosszú fűszálak a vállát és a nyakszirtjét

csiklandozták. A nap forrósága átjárta a szemhéját. A távolban, a nagyszínpadon
az egyik kedvenc zenekara játszott. Alig várta, hogy láthassa őket játszani, most
azonban nem bírta rávenni magát, hogy felálljon, és elmenjen a színpadig.
Egyszerűen jó volt így.
– Hé, minden oké? – bökte meg a lábával Doss.
– Aha. – Amber kinyitotta a szemét, és látta, hogy a fiú fölötte áll, arca hol
közelebb, hol távolabb van tőle, akár a hullámverés a tengerparton. – Most ne
mozogj – mondta Amber nevetve.
– Nem mozgok. Te lebegsz.
– Egy kicsit talán igen. – Kicsit részeg, kicsit lebeg, ilyesmi. A feje fölött
keringő légy most a bal vállára szállt, Amber pedig elhajtotta, de nem találta el,
és magát vágta mellbe. – Aú!
– Hahahahaha! – Dossnak ennyi elég volt, hogy rákezdje: nevetésben tört ki,
abba se bírta hagyni. Miközben a fejük fölött keringtek a felhők, Amber
csatlakozott hozzá. A felhők egy ritmusra táncoltak a zenével, amit a kedvenc
zenekara játszott. Talán felállni nem tud… de azért a karjával kalimpálhat…
haha, és közben vigyáz, nehogy arcon csapja magát…
A zenekar tovább játszott, egy hamburgerárus standjától pedig sült hagyma
szaga áradt feléjük, mire Amber gyomra hangosan megkordult az éhségtől.
Aznap még semmit sem evett, és talán ezért is szállt a fejébe az almabor.
– Éhen halok – közölte Doss-sal.
– Én is.
– Kérek egy hamburgert.
– Én meg egy magángépet Las Vegasba.
– Nem, az túl messze van.
– Ja, akkor Ibizára.
– Én akkor is éhes vagyok. Eszünk egy hamburgert?
Doss elfintorodott.
– Láttad, mennyiért vesztegetik? Kész átverés.
– De valamit ennünk kell.
 Amber kotorászni kezdett a zsebében, és előhúzta az utolsó tízfontos
bankjegyét. Tudta, hogy a fiút is meg kell hívnia. – Megveszed?
Doss lelkesedés nélkül pillantott a kígyózó sor felé.
– Miért nem mész te?
– Mert nem visz a lábam.
– Gyönge virágszál vagy – közölte Doss, majd elvette a pénzt, és elügetett.
Amber visszafeküdt a földre, és figyelte, ahogy a feje fölött elszáll egy madár,
majd lassan elfordul, mintha csak a nevét akarná felírni az égre. Csak azért
gyönge virágszál, mert nincs hozzászokva a füves cigihez. Doss ellenben évek
óta szívja. A gyomra hangosan korogni kezdett, Amber pedig rászorította a
tenyerét, hogy abbamaradjon… csitt… jaj, hozhatná már azt a hamburgert!
– Szia, Amber!
Amber hirtelen kinyitotta a szemét. Két arc bámult le rá. Shaun Corrigan és a
barátja, Max.
– Sziasztok!
Ha elég undok hangon mondom, talán veszik a lapot, és békén hagynak.
– Jól vagy?
– Igen, persze. Kösz.
Shaun leguggolt mellé.
– Biztos?
– Mintha annyira érdekelne.
– Ne mondj már ilyet! Persze hogy érdekel. A húgom vagy, és elég pocsékul
festesz.
– Köszi. Te pedig úgy nézel ki, mint egy bankigazgató. – Nem is igaz, de azért
Maxszel együtt mindketten sokkal tisztábbnak és puccosabbnak tűntek a többi
fesztiválozónál. – Amúgy mit kerestek itt? Nem gondoltam volna, hogy ilyen
helyekre jártok.
– Hát, szeretjük a zenét. És ez a koncert ingyenes. Egyébként nem utánad
kémkedtünk. Csak éppen erre jártunk, és Max észrevette, hogy itt vagy. Az a fiú
a barátod?
– Igen, elment hamburgert venni.
– És füveztetek?
Jaj, ne! Amber unott hangon válaszolt.
 – Légyszi, ne oktass ki.
– Apa azt mondta, mindig is ellenezted a drogokat.
– Tényleg? Az talán akkor volt igaz, amikor még az én apám volt.
– Most is az apád.
Amber a fejét ingatta.
– Nem, nem, most már csak a tiéd.
– Tudod, nagyon hiányzol neki – magyarázta Shaun.
Amber szorítást érzett a mellkasában.
– Hát, nekem meg nem hiányzik.
Egy darabig szótlanul ücsörögtek egymás mellett, és hallgatták a távoli
színpadon játszó banda zenéjét. Aztán a zene abbamaradt, Shaun pedig így szólt
a lányhoz:
– Gondolom, neked is rengeteg vizsgád van mostanában. Mesélj, hogy
mennek?
– Őszintén? Elég rosszul. Mindenből meg fogok bukni. Bele sem néztem.
Nem érdekel az egész. És szerinted ki tehet róla? Az apád! Meg is mondhatod
neki. Majd ha évet kell ismételnem, remélem, lelkifurdalása lesz. – Amber
egyenesen Shaun szemébe nézett. – Mert mindent neki köszönhetek.
– Apa nagyon büszke rád. – Shaun döbbent arcot vágott. – És szomorú lesz,
ha ezt meghallja.
– Na persze! Szegény apa, de sajnálom!
– A drogozást is elmondjam neki?
Amber elgondolkodott: talán nem túl jó ötlet.
– Nem, azt ne mondd el.
Akkor biztosan elmondaná anyának, aki felizgatná magát.
– Oké, de vigyázz magadra, jó?
– Mindig vigyázok.
– Örülök, hogy összefutottunk – mondta még Shaun lágyabb hangon. – Jó volt
dumálni egy kicsit. Figyelj, nem akarsz telefonszámot cserélni? Akkor sms-
ezhetnénk. Nem sokat, de legalább néha.
Amber ösztönös reakciója az elutasítás lett volna. Aztán átfutott az agyán,
hogy örül, hogy találkozott Shaunnal. Bár egy kicsit fura. Örült, hogy beszélhet
neki a vizsgáiról, mert tudta, hogy tovább fogja adni. Szinte élvezte, hogy ezzel
egy kicsit gyötörheti az apját. Megérdemelte.
– Oké.
Amber előhúzta a telefonját, Shaun pedig az övét. A fiúnak újabb telefonja
volt. Vajon ki vette neki?
Miután kicserélték a számukat, Amber megkérdezte:
– És neked, hogy mennek a vizsgák?
– Kösz, jól. Ha minden jól megy, felvesznek Birminghambe. Szerintem,
menni fog.
– Szuper! – Amber nem akart gúnyolódni, de mégis kicsúszott a száján.
Gyorsan hozzátette: – Mármint tényleg szuper. Biztos sokat tanultál.
– Hát, igen – bólogatott Shaun.
– És milyen érzés, hogy mindennap otthon van az apád? Fura, mi?
– Igen, kicsit fura – mosolygott a fiú.
Max, aki egészen addig hallgatott, most megszólalt:
– Itt is van a barátod.
– Hála az égnek, mert majd éhen halok. – Amber megfordult, és látta, hogy
Doss feléjük üget. – Akkor most inkább menjetek.
Az ösztönei azt súgták, hogy kínos lesz a találkozás. Shaun és Max egyáltalán
nem Doss típusa, nagyjából egymillió fényév választja őket el egymástól.
– Ez itt Shaun és a barátja, Max. Éppen menni készülnek. – Miközben
bemutatta őket, Amber látta, hogy a Doss kezében tartott szatyorban nem
hamburger van. Rámutatott: – Abban mi van?
– Nézd, a hamburgeres előtt kanyargó sor állt. Elmentem keresni egy másikat,
és találkoztam két sráccal, akik túl sok piát hoztak magukkal, és nagyon jó áron
adták.
Azzal büszkén előhúzott néhány homályos, borostyánszínű itallal megtöltött
műanyag palackot. Az ital úgy festett, mintha valami pocsolyából merték volna
bele.
– És mi volt ez a nagyon jó ár?
– Egy tízes.
Amber üvölteni szeretett volna, de Shaun és Max előtt nem tehette meg.
Közben pedig majdnem elsírta magát. Azért hangosan csak ennyit mondott: –
Nem szeretem a homályos piákat.
 Tudta, hogy az italnak undorító íze lesz.
– Hékás, nyugi! Majd megszokod – intette le Doss. – Még meg se kóstoltad.
Shaun megszólalt:
– De nem azt mondtad, hogy majd éhen halsz? – vonta össze a szemöldökét
aggódva.
– Nem is vagyok annyira éhes – rázta a fejét Amber zavarában.
Dos védekező hangon szólt közbe:
– Ez sokkal jobb a hülye hamburgernél.
Shaun mintha meg se hallaná, felajánlotta:
– Hozzak egyet?
– Nem kell.
Azzal végleg megaláznám magam, gondolta Amber. Már így is látta, hogy
Shaunnak nem tetszik, hogy Doss társaságában van itt, aki mellesleg máskor is
dönthetett volna úgy, hogy ilyen hülyén viselkedik.
– Biztos, hogy nem? Mert szívesen hozok.
Addigra már kinyitotta a pénztárcáját; látszott, hogy van benne néhány
tízfontos.
– Hagyd, hogy vegyen neked egy hamburgert, ha annyira akar – győzködte
Doss, miközben a szemét forgatta, mintha Amber túlságosan nagy ügyet csinálna
az egészből.
– Nem, nem kérek. Majd megisszuk ezt a piát. – Azzal elvette a fiú kezéből az
egyik műanyag palackot, lecsavarta a kupakját, és egy hatalmasat kortyolt
belőle. Pfúj, undorító, száraz és savanykás íze volt. Megtörölte a száját, és
erőlködött, hogy el ne fintorodjon a bűzös italtól. Aztán Dosshoz fordult: – Nem
is olyan rossz. Gyere, keressünk valami nyugodtabb helyet. – Távozás előtt még
Shaun és Max felé lendítette szabad kezét: – Sziasztok!
 Harmincötödik fejezet

Amikor Dexter megpillantotta a lányt az ajtóban, hangosan füttyentett: – Hú,

de jól nézel ki!
Molly boldogan illegette magát előtte. Elvégre mi rossz lehet abban, ha az
ember rendesen felöltözik, és fogadja a bókokat? Ma este pedig tényleg jól néz
ki, és soha nem árt egy kis önbizalomnövelő dicséret.
– Igen, tudom. Gondolom, meglep. Azért jöttem, hogy kölcsönkérjek egy kis
tejet.
– Gyere csak be. Elfogyott?
– Nem, de kinyitottam egy új dobozt, és nem túl friss a szaga – ráncolta az
orrát Molly. – A bolt meg már zárva van.
Dex elvigyorodott.
– Szóval kiöltözöl otthonra, hogy egyél egy tál müzlit?
– Haha, nem! Programom van – közölte büszkén a lány. – Randira megyek.
De arra gondoltam, ha este hazahoz a kocsiján, meghívom egy kávéra, és nem
szeretném büdös tejjel mérgezni.
– Randi… – vonta fel a szemöldökét Dex. – És kivel?
– Tegnap este ismerkedtem meg vele. Nagyon helyes pasi.
– Ennek örülök. – Dex kinyitotta a hűtőjét, és kivett egy doboz tejet. – És
ennek az alaknak nincs barátnője?
Jellemző, hogy ilyeneket kérdez. Úgy tesz, mintha aggódna értem. Molly a
méltóságát megőrizve válaszolt:
– Nincs. És ha esetleg érdekel, utána is néztem.
– Igazán remekül nézel ki. – A lány látta, ahogy Dex végigméri liláskék,
mintás pamutruháját, sötétkék, strasszos papucsát, ezüst hajtűkkel hátratűzött
frizuráját és nagy műgonddal készített sminkjét. Miközben egy kancsóba tejet
töltött, még hozzátette: – És az illatod is finom. Mit fújtál magadra?
Mollyt ezúttal nem a Harrods’ parfümrészlegén összefújkált egyveleg burkolta
be. – Csak egy olcsó Next parfüm.
– Fincsi – lépett közelebb a lányhoz Dex, és mélyen beszívta a légies, tiszta
illatot. A tekintetük egy pillanatra találkozott, és a férfi szemében látott kifejezés
láttán Mollynak hatalmasat dobbant a szíve. – Szerencsés fickó – tette még
hozzá.
 – Igen, az.
Vajon hallja, hogy a szíve milyen őrülten kalapál?
Dex mosolyogva válaszolt.
– Tessék, itt van. Elég ennyi?
– Bőven.
Molly elvette a kancsót, és megugrott, ahogy mellette, a pulton Dex telefonja
éles sípolással jelezte, hogy sms-e érkezett. A készülékre pillantva látta, hogy az
üzenet Amandától jött, és csak annyi állt benne: „Nyolckor nálad vagyok.
Puszi.”
– Úgy látom, kettőtök között is minden rendben.
Mivel Dex konstatálta, hogy a lány tudja, kitől jött az sms, nem volt értelme
tagadni.
– Igen. Amanda jó társaság. De úgy látom, meg is érkezett a randitárs.
A ház előtt megállt egy autó. Molly kinézett az ablakon.
Igen, ez ő. Kicsit korán jött.
– Biztos már nagyon türelmetlen. Akkor később találkozunk! – Dex kinyitotta
a lánynak az ajtót. – Érezd jól magad!
Molly gyomra forogni kezdett, mint a mosógép dobja, de vidáman szólt
vissza:
– Te is!
Vajon Dex még mindig őt nézi? Miután a kölcsöntejet betette a hűtőbe, fogta a
táskáját, egy puszival üdvözölte Vince-et, és mosolyogva beszállt a kocsiba,
amelynek ajtaját a férfi úriember módjára kinyitotta előtte. És emellé még
eszméletlenül jól is nézett ki, az a fajta pasi volt, akivel az ember büszkén
randizik.
Molly úgy tett, mintha nem tudná, hogy figyelik, ami nehezebbnek bizonyult,
mint gondolta. Végül sikerült úgy beszállnia a kocsiba, hogy nem botlott el, és
nem villantotta ki a bugyiját. Biztosan olyanok vagyunk, mint egy trendi pár egy
tévéreklámban, ugye? Ó, istenem, add, hogy így legyen!
– Elnézést, hogy korábban jöttem – mondta Vince. – Mindig mindenhová
korábban érkezem.
– Semmi baj, már kész voltam. És nem jöttél olyan korán. Legföljebb tíz
perccel.
Vince elfintorodott.
 – Talán egy kicsit több is volt annál. Előtte húsz percig a fogadó előtti
parkolóban ültem a kocsimban.
– Ez komoly?
Most viccel?
– Igen – felelte Vince gyászos hangon. – De talán fél óra is lehetett.
Az este jól sikerült. Sőt, egyenesen szenzációsan; Molly korholta magát,
amiért nem volt lelkesebb a kelleténél. Vince elvitte egy meghitt francia
étterembe Malmesburybe. Az interneten keresett rá, és ezt találta a
legtökéletesebb helynek. Az étel elképesztően finom volt. Akárcsak a bor, bár
Vince vezetett, vagyis a bor nagy részét Molly itta meg. Jól érezték magukat,
könnyedén csevegtek, amikor pedig Vince elnézést kért, és kiment a
férfimosdóba, egy középkorú nő a szomszédos asztaltól áthajolt Mollyhoz:
– Remélem, nem bánja, hogy ezt mondom, de a barátja igazán jóképű! Egész
este alig bírtuk levenni róla a szemünket!
– Úgy néz ki, mint egy hollywoodi sztár – áradozott tovább a nő barátnője,
dundi kezét izgatottan összekulcsolva.
Ezt persze jólesett hallani, de Mollynak valahogy olyan érzése volt, mintha
ebben a megjegyzésben egy kérdés is benne lenne: hogy mi az ördögöt akarhat
tőle egy ilyen pasi?
– Talán valami híres színész? – érdeklődött reménykedve az egyik nő.
– Nem – ingatta a fejét Molly. – Építész.
– Nem baj, az is megteszi. Csak nehogy elszalassza, kedvesem! Nem
mindennap jön szembe az emberrel ilyen férfi! Legyen ügyes, hogy horogra
akadjon.
– Ez csak az első randink – felelte Molly.
– Annál inkább hajtson rá – súgta jelentőségteljesen a második nő, de közben
Vince már közeledett feléjük az étterem másik végéből. – Gondolja csak meg,
milyen szép gyerekeik lennének!
Vacsora után visszamentek Briarwoodba. Volt otthon friss tej, ezért Molly
megkérdezte Vince-et:
– Nem innál egy kávét, mielőtt visszaindulsz?
– De, szívesen – felelte Vince.
– Hahó, sziasztok! – kiáltott rájuk Dex, amint kiszálltak a kocsiból. – Hogy
sikerült a vacsora?
 A háza előtti kertrészben ült egy asztalnál, mögötte tárva-nyitva a bejárati ajtó.
Egy doboz sör állt előtte az asztalon. Mellette meg valami fémes háromlábú
állványszerűség csillogott a félhomályban.
– Fantasztikus volt. De te mit művelsz odakinn?
– Nézem a csillagokat. Ezt nézd! – Dex büszkén megveregette az asztalon álló
állványt. – Vettem egy teleszkópot.
– Nem is tudtam, hogy érdekel az ilyesmi – jegyezte meg Molly.
– Eddig én sem, pedig fantasztikus! Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi
minden van odafent. – Széles mozdulattal az égre mutatott. – Olyan tágas az
univerzum!
– Igen, a galaxisok és az univerzum elég tágas hely – jegyezte meg Molly
fanyarul.
– Ja, elnézést, Dex vagyok – pattant fel, és kezet nyújtott Vince-nek. Miután
kezet ráztak, Dex a mellette álló székekre mutatott. – Gyertek, üljetek le egy
kicsit. A frigóban van még hideg sör… vagy kávét is főzhetek. Helyezzétek
magatokat kényelembe, sokkal jobb itt kint, mint bent. Olyan szép tiszta az ég.
Ezt most direkt csinálja? Csak a saját szórakoztatására eszelte ki? Bár úgyis
mindegy, mert Vince már ki is húzott magának egy széket, és tanulmányozni
kezdte a szemlátomást méregdrága teleszkópot, amit Dex bizonyára csak úgy,
szeszélyből vásárolt, és egy héten belül már unni fogja.
– Hát jó – fogadta el a meghívást Molly. – Vince vezet, úgyhogy inkább
kávézunk, köszi.
– Oké, de megkérhetlek, hogy nálad főzzél kávét, és hozd át ide? – Dex
tekintete megcsillant a sötétben. – Csak mert korábban kölcsönadtam valakinek
a tejet, és nálam elfogyott.
Vince végül egy órával később ment el. Amíg Molly visszakísérte a kocsihoz,
Dex a helyén maradt, és hallgatta, ahogy halkan búcsúzkodnak. Nem tudta
kivenni, pontosan miről beszélnek, és nem is látta őket, mivel Mollynak gondja
volt rá, hogy néhány örökzöld fedésében maradjanak.
Aztán a kocsi elindult, a lány pedig visszament Dexhez.
– Ezt most megiszom – dőlt hátra a székben Molly, és kitöltötte a maradék
sört a saját üres poharába. – De mondd csak, mi volt ez az egész?
– Ezt hogy érted?
– Először kikényszerítetted, hogy ideüljünk hozzád, aztán faggatni kezdted
Vince-et, mintha mindent tudni akarnál róla. Olyan volt, mint valami
titkosrendőrségi vallatás.
Remek, ezek szerint észrevette!
– Csak érdekelt, hogy milyen ember. Találkozol még vele?
– Igen.
Tényleg? És nem fog megölni az unalom? Dex ugyan nem mondta ki
hangosan, de rövid idő alatt megállapította, hogy Vince nem a legdinamikusabb
egyéniség a Földön.
– Mire gondolsz? – kérdezte Molly védekező hangon, készen állva a kritikák
kivédésére.
Mivel Dex érezte, hogy bölcsebb, ha hallgat, életében először megtartotta
magának a véleményét.
– Kedvelem ezt a pasit. Azt kell mondjam, hogy jó lóra tettél.
Még szerencse, hogy ezt mondta, mert a lány szemmel láthatóan
megnyugodott, és büszkén közölte:
– Tudom! És még jól is néz ki!
– Tényleg nem rossz pasi. De azért nem olyan jó, mint én.
– Szerintem még nálad is jobban néz ki.
– Micsoda?
Dex a melléhez kapott, mintha éppen most szúrták volna szíven.
– Az étteremben két nő is megjegyezte, hogy milyen veszettül jóképű, azt
mondták, olyan, mint egy hollywoodi sztár. És igazuk van, mert pont úgy néz ki.
– Akkor én mi vagyok? Talán Shrek?
– Te is nagyon jól nézel ki – biztosította Molly. – Csak te sokkal valóságosabb
vagy.
Hú, ez nem esett jól. Dex gyorsan emlékeztette magát, ő legalább meg tudja
nevettetni az embereket.
– Akkor megnyerted a főnyereményt ezzel a Vince gyerekkel – jegyezte meg
tréfálkozva. – Fogalmam sincs, ő mit láthat benned.
Molly letépte a sörösdoboz nyitóját, és Dex fejéhez röpítette, aztán az asztal
alatt még belé is rúgott egy nagyot. A férfi két lábával megfogta a lány bokáját,
néhány másodpercig szorosan tartotta, aztán elengedte.
– És mikor találkoztok legközelebb?
Ezt a kérdést csak úgy, barátilag tette fel, mert végtére is barátok.
 – Szombaton.
– Hogy mikor? De hát az…
– Nyugi, nem maradok le róla – vágott közbe Molly a férfi arcára kiülő pánik
láttán. – Csak utána indulok – magyarázta.
Dex félig megkönnyebbült, de nem százszázalékosan. Egyelőre azonban be
kellett érnie ennyivel. Szombaton lesz Delphi szülinapja. Aznap lesz egyéves.
És egy ilyen érzelmektől túlcsorduló napon Dex remélte – na jó, készpénznek
vette –, hogy Molly mellette marad, és segít neki átvészelni.
 Harminchatodik fejezet

Frankie-t csábította a gondolat, hogy megtegye, de valahogy soha nem vitte rá

a lélek. A sors azonban időnként mást akart, és ez a kínálkozó alkalom
túlságosan tökéletesnek tűnt ahhoz, hogy kihagyja.
Kövér Pat a hétköznapokon Briarwood asztalosa volt. Távolról sem volt
kövér, csak szeretett jelmezbálba járni, és ott mindig Kövér Patnek öltözött be az
Eastenders sorozatból. Frankie előző este e-mailben elküldte neki, hogy
pontosan mit szeretne, ő pedig reggel beugrott, hogy elmagyarázza, miért nem
tudja teljesíteni a kérést.
– Sajnálom, drágám, de nem tudok segíteni – emelte meg a férfi hatalmas
gézpólyába bugyolált kezét. – Tegnap majdnem sikeresen amputáltam két
ujjamat, életemben nem láttam még ennyi vért. És a doki azt mondja, még
hetekig nem tudok dolgozni. Ezért sajnos minden megrendelést át kellett
testálnom a két mihaszna fiamra, hogy próbáljuk tartani a határidős munkáinkat.
– Ó, szegénykém! – Frankie megajándékozta az asztalost egy szelet
diótortával, amelyet ő vaskos bal kezébe fogott. – Semmi baj, köszönöm, hogy
szóltál. És nem fáj nagyon?
– Dehogynem! – ingatta fejét a férfi fintorogva. – De amit az este kértél, azt
talán Stefan is meg tudja csinálni. Próbálkozz nála. Ne vágj ilyen meglepett
képet – tette hozzá nevetve. – Ha meg tudnám csinálni, akkor nem mondanám
ezt. De mivel nem tudom, úgy érzem, Stefan a legalkalmasabb a feladatra.
Frankie persze nem emiatt vágott meglepett arcot, de ez nem számít.
Kövér Pat javaslata ugyanakkor teljesen reálisnak tűnt. Miután az asztalos
elment, Frankie ivott egy csésze teát, és meghányta-vetette a dolgot. Lehetséges,
hogy ez a sors keze? Ha netán a beszélgetés alatt felmerülne Hope Johnson neve,
vajon Stefan is beavatja szívszorító románcukba, és a végén kétségbeesetten
felsóhajt: „Bárcsak valahogy újra láthatnám!”
Nos, majd mindjárt kiderül. Még csak reggel kilencet mutat az óra, akár most
is átugorhatna, mielőtt kinyitja a kávézót.
Tündöklő nyári napnak néztek elébe. Frankie a táskáját lóbálva indult el
gyalogosan a falu másik vége felé. Elért a folyóhoz, átment egy fahídon, és ment
tovább a folyó mentén kanyargó parti úton.
A terület hivatalosan magánterület volt, de a Hanham-Howard család
generációk óta nyilvános használatba adta a birtoknak ezt a részét. Stefan
esetében pedig a lakhatást is engedélyezték. Ha létezett is bármilyen jogszabály,
ami ezt tiltotta, soha senki nem tett róla említést. A lakókocsi hét éve azon a
tisztáson állt, amit Stefan hosszú idő alatt, türelmesen, saját kezűleg tisztított
meg a benőtt növényzettől. Festői volt a látvány, szinte már idillinek tűnt, bár
Frankie télvíz idején nem irigyelte a férfit.
Stefan a lakókocsi lépcsőjén üldögélt, és süttette magát a reggeli napfényben,
közben a fűben szökdécselő madarakat nézte. Amint Frankie közelebb ért, látta,
hogy a férfi kinyújtja egyik kezét, és a parányi madárkák a tenyeréből csipegetik
a magokat.
Stefan fejét félrebillentve üdvözölte:
– Jó reggelt!
Frankie elmosolyodott.
– Olyan ez a jelenet, mint egy Disney-filmben.
– Minden nap eljönnek hozzám a madárkák. Már egész jól ismernek. – Stefan
ekkor jött rá, hogy Frankie szeretne tőle valamit. – Miben segíthetek?
A férfi teste ruganyos volt és napbarnított, halványsárga inget és szűk farmert
viselt. Kutató, sötét szeme előtt semmi sem maradt rejtve, de a tekintete
általában kifürkészhetetlen maradt.
– Megkértem Kövér Patet, hogy csináljon meg nekem valamit, de tegnap
megsérült a keze, és egy darabig munkaképtelen lesz. Téged ajánlott.
– És mi lenne az a munka?
– Egy üveges vitrint szeretnék, amit a falra akaszthatok a kávézóban. –
Elővette táskájából a piros ruhát. – Ennek a ruhának kellene.
Stefan Stokes hozta a formáját, a szeme se rebbent. Szokásához híven
kifürkészhetetlen maradt a tekintete. Remek pókerjátékos lehetne.
– Értem. És meg is tudom csinálni. De megtennéd, hogy felemeled? – Néhány
másodpercig nézegette a ruhát, aztán azt mondta: – Jó, a méretet megjegyeztem.
Mikorra szeretnéd?
– Amikor elkészül. És nagyon köszönöm! – Vajon most csak színleli, vagy
tényleg nem emlékszik erre a ruhára? Van egyáltalán tévéje? Nézte a sorozatot?
– A ruha a Melletted karácsonyi epizódjából való.
Stefan rezzenéstelen arccal bólintott.
– Hamar meglesz. A keretet és a hátteret feketére festem, azon jól fog mutatni
a ruha.
 – Remek ötlet. És még egyszer köszönöm!
– Nagyon szívesen. – Azzal a férfi újra az etetésre váró madarai felé fordult. –
A hétvégére kész lesz.
A kiságy kitartó, ütemes rázkódása jelezte, hogy Delphi ébren van. Fél 8, nem
is olyan rossz. Dex kicsusszant az ágyból, kiment a folyosóra, és kinyitotta a
gyerekszoba ajtaját.
Delphi rózsaszínű nyuszis kezeslábast viselt, és már a kiságyban állva várta,
akár egy kishercegnő. A férfi láttán széles mosoly jelent meg az arcán, és újra
rázni kezdte a rácsot, miközben izgatott hangon gurgulázott.
– Szép jó reggelt, gyönyörűségem! – Ahogy Dex kiemelte a kiságyból, a
kislány a nyaka köré fonta csupasz karját, és megpuszilta. – Ma van a
szülinapod! Boldog szülinapot!
Delphi boldogan gőgicsélt, és azzal köszönte meg, hogy alaposan
összenyálazta a férfi arcát. Az emberek általában ezt tekintik az első
születésnapjuknak, pedig a valóságban nem is az. Ez a második. Az első
születésnap az, amikor megszülettél.
Dex egy pillanat alatt visszautazott az időben, és felrémlett benne az éjszaka,
amikor egy évvel ezelőtt hajnalban bement a kórházba, és először megpillantotta
Delphit. Kristálytisztán emlékezett arra a szeretethullámra, ami akkor elöntötte a
kislány iránt, és Laura büszke arcára, ahogy kettőjüket nézi. A nővére azon az
estén anya lett, egy tökéletes és megismételhetetlen valamit hozott létre. Az volt
élete legboldogabb napja.
Dex torka összeszorult a gondolatra, hogy milyen igazságtalan az élet. Most
Laurának is itt lenne a helye. Végtelenül igazságtalan, hogy nem lehet itt, és nem
ünnepelheti meg az egyetlen gyermeke első születésnapját. Márpedig Laura nem
volt velük, kihagyta ezt a napot, ahogyan ezentúl minden egyes születésnapot
kihagy majd; nem lesz tanúja az első lépéseknek, nem hallja az első szavakat,
sem az első bármit…
Hacsak nem nézi most őket onnan fentről, ahogy mondani szokás. Ebben az
esetben viszont, amilyen maximalista, biztosan a fejét fogja, és azt kiabálja: „Jaj,
ne! Nem jól csinálod, ezt NEM ÍGY KELL!”
És vajon tényleg nem?
Dexnek sejtelme sem volt, de gyanította, hogy mégis jól végzi a dolgát. A
gyereknevelésről szóló könyvek rendre összezavarták, és mindenben totálisan
ellentmondtak egymásnak.
Neki viszont nem volt más választása, mint igyekezni, hogy a legjobb belátása
szerint tegye a dolgát.
– Nagyon szeretett téged az anyukád – súgta Delphi fülébe.
Elindultak a lépcső felé, és ahogy mindig, most is megálltak a Laura által
készített gyönyörű festett üvegablak előtt.
Delphi gőgicsélve préselte parányi, húsos kezét a festett üvegnek.
– Gyere, reggelizzünk. Utána pedig megfürdesz – magyarázta Dex. – Szépnek
kell lenned a zsúrodon.
Később, amikor már Molly is itt lesz, gondolta Dex, majd átadják Delphinek
az ajándékait, és videón is megörökítik a nagy eseményt. Lehet, hogy Laura ma
nincs velünk, de Delphinek akkor is csodás napja lesz.
Frankie figyelte a kertjében összesereglett színes vendégsereget. A nap hál’
istennek még mindig szépen sütött. Ő ajánlotta Dexnek, hogy itt, a kávézóban
tartsák Delphi szülinapját, a férfi pedig kapva kapott az ajánlatán, és adott neki
pénzt, hogy tervezze meg a menüt, amire ő képtelen volna. A vége az lett, hogy
szinte az egész falu meghívást kapott a partira, ezért esett a választás a kertre.
Ráadásul az időjárás is kegyes volt hozzájuk. A különböző korú gyerekeket
meghívott bűvész szórakoztatta, rendeltek zenekart is, a felnőttek pezsgőt ittak,
Bert szarvaira pedig színes szalagokat aggattak.
Ami azt illeti, cseppet sem volt átlagos első szülinapi zsúr.
Lois, aki egy órára elszabadult a kocsmából, Frankie mellett állva meg is
jegyezte:
– Meg kell hagyni, nagyon szépen neveli ezt a gyereket. Pedig nem lehetett
könnyű az elmúlt néhány hónap.
– Hát igen. De remekül állja a sarat.
Mindketten nézték, ahogy Dex segít Delphinek letépni a csomagolópapírt
Briarwood egyik legidősebb lakosa, Mary ajándékáról. Aztán örömöt színlelve
emeli fel a kézzel kötött pink harisnyanadrágot.
– Ó, ez tökéletes. Pont ilyenre volt szüksége. Hogy maga milyen ügyesen köt!
– lelkendezett Dex Marynek, és két puszit nyomott az arcára. – Nagyon
köszönjük.
Mary büszkén villantotta fel fogatlan mosolyát, aztán görcsös kezével
megragadta a férfi karját, és azt mondta:
– Aranyos kis baba, legközelebb egy kezeslábast kötök neki. Ha magának is
kell egy szép harisnya, csak szóljon, kedveském. Jól bánok a kötőtűvel, mindig
is jól bántam… És van egy nagy csomag narancssárga fonalam, ha érdekli.
Nagyon jól nézne ki benne.
Frankie elnyomott egy mosolyt; Delphit egy életre ellátták nagy szeretettel
kötögetett holmival. A mindig nyitott és barátságos Dex nagy népszerűségre tett
szert a falu idősebb lakóinak körében.
Lois ekkor hirtelen megszólalt:
– Itt az apám!
Frankie megfordult, látta, hogy Stefan közeledik feléjük. Az arca felragyogott,
amikor megpillantotta, hogy mit cipel a kezében.
– Valami ilyesmire gondoltál? – kérdezte, és megmutatta a művét, egy fekete
keretes üvegvitrint, pontosan a kért méretben.
– Ez maga a tökély, Stefan. Ügyes vagy. Mennyivel tartozom?
– Húsz font rendben van? Vagy túl sok?
– Elment az eszed? A 20 font nem elég. Biztos rengeteget dolgoztál rajta… és
a fa is nagyon drágának tűnik…
Stefan megvonta a vállát.
– A faanyag már megvolt, csak az üveget kellett megvennem.
– Akkor legyen 40 – erősködött Frankie, és kinyitotta a táskáját.
– Legyen 30, és egy pennyvel se több. – Stefan nem tulajdonított nagy
jelentőséget a pénznek.
– És mit fogsz beletenni? – érdeklődött Lois.
– Azt a piros ruhát, amit Hope a karácsonyi epizódban viselt – felelte Frankie.
– Felaggatom a kávézó falára.
– Ja, tudom, melyikre gondolsz – bólogatott Lois. – Az a fehér pöttyös ruha!
De honnan szerezted?
Bárcsak elmondhatná az igazat, gondolta Frankie. De nem mondhatta. Stefan
pedig semmi jelét nem mutatta, hogy érdekelné.
– Az eBayen vettem. Tessék – nyomta Stefan kezébe a pénzt. – És még
egyszer köszönöm! Ha szükségem lenne még valamire, ezentúl hozzád megyek.
– Ahogy rámosolygott Stefanra, azt kívánta, bárcsak tudná, mi rejlik a
megfejthetetlen szempár mélyén.
– Semmi gond, bármikor szívesen segítek. – Stefan még felemelte a
Delphinek hozott, szépen becsomagolt ajándékot. – Ezt Delphinek hoztam.
Miután Stefan otthagyta őket, és elindult, hogy megkeresse Delphit és Dexet,
Lois elérzékenyülve megszólalt: – Fogadok, hogy tudom, mit ad neki. Ugyanazt,
amit Addynek is adott az első szülinapjára. És az enyémre is.
Mindketten nézték, ahogy kicsomagolják az ajándékot, és előkerül egy
minden oldalán faragott fadobozka. Delphi kinyitotta a dobozt, és lelkesen
kiborította belőle a fafigurákat, majd nyomban megpróbálta visszagyömöszölni a
csillag alakút az ovális lyukon.
– Ezzel ellesz egy darabig – jegyezte meg Lois.
– Vajon mennyi időbe telt, amíg megcsinálta? – tűnődött Frankie. –
Elképesztően ügyes apukád van.
– Tudom.
A büféasztalon néhány tálról vészesen kezdett fogyni az étel, úgyhogy Frankie
közbelépett: – Ajjaj, fogynak a szendvicsek. Felmegyek, készítek még egy
adagot.
– Ne ragadj le a konyhában egy ilyen jó bulin – bökte oldalba Lois. – Majd
segítek, és hamarabb kész leszel.
Beálltak egymás mellé a konyhába, és csináltak egy mini futószalagot,
amelyben Lois vajazta a kenyeret, levágta a héjat, Frankie pedig megrakta
feltéttel, majd kis háromszögekre szelte.
– Anyádat elég régen elveszítettétek, – Frankie felbátorodott, hogy nem kell
szemkontaktust teremteni, és csak úgy, félvállról megkérdezte: – Nem magányos
az apád?
– Hogy magányos-e? Ki tudja? Ő azt állítja, hogy nem, pedig biztosan az. –
Lois villámsebességgel vágott és kent. Ahogy a fejét csóválta, csilingelt a
fülében a hatalmas fülbevaló. – De tudod, milyen: tipikus férfi, soha nem mond
semmit. Én örülnék, ha találna valakit, de nem nagyon erőlködik. Azt mondja,
egész életében két nőt szeretett, és neki ez elég…
– Kettőt?
– Az egyik anyu volt. Rajongásig szerették egymást. Tizenhét évesen kerültek
össze, szerelem első látásra. Igazi szerelem volt.
Frankie hátán borsózott a hideg.
– És a másik?
Úristen, biztosan Hope.
– Nem tudom, ki volt. Csak egyszer említette, néhány évvel ezelőtt. – Lois
abbahagyta a kenyérkenést, és eltöprengett. – Sejtelmem sincs, mi késztette rá,
hogy beszéljen róla. Egyszerűen rákérdeztem, hogy gondolt-e valaha rá, hogy
keressen valaki mást, mire ő azt felelte, hogy egyszer már talált.
 Bingó.
– És fogalmad sincs, ki lehetett? Nem árult el semmit?
– Nem – Lois tovább vajazott. – Annyit mondott, hogy szerették egymást, de
nem maradhattak együtt.
– Miért nem?
– Gőzöm sincs. Talán férjnél volt a nő. – Újabb vállrándítás. – Másra nem
tudok gondolni.
– És mi a helyzet a roma hagyományokkal? – Frankie keze megremegett, és
kicsit megömlött a chiliszósz. – Az nem lett volna akadálya valaminek?
– Úgy érted, amennyiben az illető nem volt roma? Hát… az még nem a világ
vége. Az ilyesmi nálunk simán belefér. Nézz meg engem! – Lois kimutatott az
ablakon imádott hétéves kislányára. – Addy apja sem volt cigány. Igaz, hogy egy
óriási faszfej volt – tette hozzá fanyalogva. – De az egy egészen más sztori.
– Szóval nem hinnéd, hogy apádnak gondot okozna, ha egy… szóval érted…
– Ha egy nem romával jönne össze? – Lois tekintete felcsillant. – Őszintén
szólva nem hinném, hogy problémát jelentene.
Ez egyfelől jó hír, másfelől továbbra is érthetetlen az egész. Vagy úgy áll a
dolog, hogy Stefan az elmúlt tíz évben teljesen feladta az elveit, vagy úgy, hogy
a roma származását csupán ürügyként hozta fel, csak hogy kimentse magát…
És vajon mit jelenthet ez a furcsa, töprengő ábrázat Lois arcán? Jó, ideje témát
váltani. Frankie vidáman folytatta:
– Mindenesetre reméljük a legjobbakat. És készen vannak a szendvicsek is! –
Újra megpakolták az ezüsttálakat, de aki abból a túlchilizett garnélás
szendvicsből vesz, azt nagy meglepetés fogja érni.
– Kivisszük? Kösz a segítséget!
 Harminchetedik fejezet

Végre itt van! Végre itt van. Henry nemrég érkezett, és éppen kezdett pánikba
esni, hogy megint elszalasztja Frankie-t, ám ekkor kivágódott az ajtó, és az
asszony megjelent a szendvicsekkel megrakott tálcával a kezében. Henry
megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre-valahára. Mintha megtalálta volna a
puzzle utolsó darabját is, és összeállt volna a teljes kép. Frankie pink nyári ruhát
viselt, a nyakára ezüstláncokat aggatott, és széles mosollyal fordult hátra
valakihez… jaj, csak nem a kéjsóvár Lois az, a kocsmából? És már ki is szúrta
Henryt…
– Késtél, Henry! – derült fel Lois arca, és hatalmas puszival üdvözölte; ha
nem fordítja el még idejében az arcát, a puszi egyenesen a száján cuppan. Így
viszont tisztában volt vele, hogy az arcán ott éktelenkedik egy élénkvörös
rúzsfolt. Lois nevetve folytatta: – Olyan aranyos ez a fiú. Kíváncsi voltam, hogy
mikor érsz ide. Dextertől tudom, hogy téged is meghívott. Hé! – Kezét kinyújtva
megállította Frankie-t. – Itt van az a pasi, akiről beszéltem! Bemutatom Henryt.
Henry, ez itt Frankie. Legutóbb elkerültétek egymást.
Henry külsőre teljesen normálisnak tűnt, pedig úgy érezte, mintha a fejében
szívecskék keringenének, a szeme előtt csillagok táncoltak. Remélte, hogy
mindezt csak ő látja. Végre eljött az idő, és előtte állt álmai asszonya.
Frankie kedves mosollyal üdvözölte.
– Szia!
Közelről a szeme egészen világoskéknek tűnt, a szélén sötétebb szegéllyel, a
szempillája vége szőke, az orrán halvány szeplőfoltok. Tökéletes. Akárcsak az
illata. Henry tudta, ezt a pillanatot soha nem felejti el.
– Szia – felelte, majd kisvártatva felkiáltott: – Hoppá! – Kezét a nadrágja elé
kapta, ahol ágyékon találta egy pohárból kilöttyenő jeges folyadék.
– Ezer bocsánat! – kiáltotta ijedten egy sötét fürtös kislány, aki megbotlott
előttük egy szék lábában, és leöntötte Henryt. – Véletlen volt, nem akartam.
– Semmi baj, Addy, tudjuk, hogy nem szándékosan tetted – veregette meg
Frankie biztatóan Lois kislányának a hátát.
Eközben az anyja buzgólkodva ajánlkozott:
– Várj csak, majd hozok a konyhából papírtörlőt.
Na, nem, erre még gondolni is rémisztő. Henry elképedve nézett végig magán,
és látta, hogy a pohárban ráadásul kóla volt, ami nem éppen ideális, amikor az
ember világos nadrágot visel.
– Semmi baj – fordult Addyhez. – Nem történt semmi. Bárkivel előfordulhat.
– Lássuk csak! – érkezett vissza Lois kezében egy tekercs papírtörlővel, és
már tépkedte is le a darabokat.
– Majd én letörlöm – vette ki a kezéből Henry a papírt. – Kár, hogy nincs
nálam tartalék nadrág.
– Gyere velem a kocsmába – ajánlotta lelkesen Lois –, ott majd
újjávarázsollak.
Még csak az kéne! Henry azt kívánta, bárcsak elnyelné a föld, és motyogva
válaszolta:
– Kösz, nem kell… igazán…
– Az én kávézómban vagyunk, tehát én oldom meg a problémát – vette át az
irányítást Frankie az ajtó felé mutatva, és kedvesen beinvitálta a férfit. – Gyere,
mindjárt olyan leszel, mint új korodban.
Egy ilyen ajánlatot viszont nem lehetett visszautasítani. Amint maguk mögött
hagyták a nyüzsgő partit, Henry őszintén megköszönte: – Köszönöm!
– Szívesen – mosolygott rá Frankie. – Láttam a szemedben a rémületet.
– Tényleg?
Henry követte a nőt az emeletre, és nagyon remélte, hogy nem olvas a
gondolataiban.
– Nem tudom, észrevetted-e, de Lois nem kifejezetten szégyenlős típus.
Tessék, igaz, hogy az enyém, de egyelőre ez is megteszi. – Frankie leakasztott a
fürdőszoba ajtóról egy puha, élénkzöld fürdőköpenyt, és Henry kezébe nyomta.
– Engedek vizet, te addig vedd le a nadrágod.
Henry elbújt az ajtó mögött, levette a nadrágját, és belebújt a köpenybe.
Természetesen szűk volt rá, és nevetségesen állt rajta, de mivel Frankie-é, nem
tiltakozott ellene.
A fürdőben Frankie elvette a kezéből a nadrágot, beáztatta a mosdóba
engedett, mosószerrel felhabosított vízben. Aztán a válla felett hátraszólt:
– Az alsód hogy néz ki?
Na, jó, erre a kérdésre igazán nem számított a mai napon. Különösen nem
Frankie szájából.
– Ühüm, kösz, jól.
Henry alsónadrágja is átázott egy kicsit, de eszében sem volt levenni.
 – Lois mesélt rólad – folytatta Frankie. – Tudod, kicsit el van telve magától, és
egész eddig azt hittem, te is hasonlóan vélekedsz róla, de az arcodra volt írva,
mit gondolsz.
– Hát igen. Lois egy kicsit… nyomulós.
– Az – mosolygott rá Frankie együtt érzőn. – Vagyis nem az eseted?
Henry lassan ingatta a fejét. Vajon hogy reagálna, ha most azt mondanám:
„Nem látod, hogy te vagy az esetem? Nem vetted észre?”
Nyilván nem mondhat ilyet. Hacsak nem őrült meg teljesen. Mialatt Frankie
kimosta és kicsavarta a nadrágját, Henry így válaszolt:
– Azért jó fej, csak… nekem nem jön be. – Te jó ég, ez meg milyen duma
volt? Miért nem tud soha rendesen fogalmazni? – Azért kösz, hogy
megmentettél.
– Különben ki tudja, mit művelt volna veled? Na, ez kész. Most berakom a
szárítógépbe. – Elindultak lefelé, miközben Frankie megkérdezte: – Milyen
magas vagy? Két méter tíz körül? Ha nem lennél ilyen magas, kölcsönadnék
neked egy nadrágot, de túl rövid lenne a szára.
– Bármennyire is tetszik ez a fürdőköpeny – szólalt meg komoly hangon
Henry –, inkább megvárnám, amíg megszárad a nadrágom, mielőtt
visszamegyek a többi vendég közé.
– Semmi gond. – A mosóhelyiségben Frankie előbb kicentrifugázta a
nadrágot, aztán betette a szárítóba, és bekapcsolta a gépet. – Így, ez mindjárt
megszárad. – Közben kivezette Henryt egy folyosón át az otthonos kék és bézs
színekkel dekorált nappaliba, és biztosította: – Itt nyugodtan kényelembe
helyezheted magad. Ha akarod, a tévét is bekapcsolhatod. Hozzak valamit inni?
– Kösz, nem kérek – felelte Henry.
Frankie arcán gödröcskék jelentek meg, ahogy elmosolyodott.
– Akkor jó. Húsz perc múlva hozom a nadrágod.
Nem mondom, jó nagy bulit rendeztek itt, gondolta Joe. Egykori otthona felé
közeledve már messziről hallotta a vidám zenét és a vendégek hangját, aztán
amikor leparkolt a ház elé, látta, hogy az udvar tele van emberekkel.
Ami azt jelenti, hogy nem a legideálisabb alkalmat ragadta meg a látogatásra,
de erről nem tehetett. Amber letiltotta a számát a telefonján, Frankie pedig
folyton ki volt kapcsolva. Joe viszont úgy érezte, jönnie kell, mert nem hagyta
nyugodni a lelkiismerete. Azért volt ma itt, mert meg akart oldani egy
problémát.
 Szinte mindenki a kertben volt. Odakint lufik repkedtek, emberek táncoltak,
gyerekek futkároztak. Miután Joe látta, hogy a kávézó ajtaja tárva-nyitva áll,
belépett, és elindult a házban. A konyhát üresen találta, de a nappali ajtaja
csukva volt, és hallotta, hogy odabent valaki tévézik. Bizonyára Amber lesz az,
aki ide menekült a nyüzsgő parti elől.
Joe lenyomta a kilincset. Felkészült rá lelkiekben, hogy szembenézzen a
lányával, arra azonban nem számított, hogy egy vadidegent talál a szobában –
egy hatalmas afrokaribi testalkatú pasit – a kanapén elnyúlva, Frankie zöld
köpenyében, amint éppen atlétikát néz a tévében.
– Te meg ki vagy? – förmedt rá Joe egyszerre döbbenten és indulatosan. Ha
nagyon őszinte akart lenni magával, kicsit talán még félt is. – Mit keresel itt?
Rövid hallgatás után a felesége zöld fürdőköpenyét viselő, hatalmas férfi így
felelt:
– Én ugyanezt a kérdést tehetném fel neked.
– Ez itt az én házam.
A francba, micsoda izmok! És Frankie miben sántikál?
– Tényleg? – Az idegen érdeklődve felrántotta a szemöldökét, de nem
mozdult. – Akkor biztosan te vagy az exférj.
– Nem ex. Még mindig házasok vagyunk. És te a feleségem köpenyét viseled.
Bár a mondatot Joe mondta, úgy érezte, mintha nem az ő szájából jönne.
Semmiképpen nem állt szándékában összeveretni magát egy Lennox Lewis-
kinézetű fickóval.
– Igen, tudom. De ne félj, nem törtem be, hogy ellopjam a köpenyét, ha netán
erre gondoltál. Frankie adta rám.
– Na, már itt is vagyok, nyoma sincs a foltnak! Húúú… – A kinyíló ajtó
nekicsapódott Joe vállának. Aztán belépett Frankie, és meglátta a férjét. – Joe!
Mi folyik itt?
Joe-nak sajgott a válla, de nem akart puhánynak tűnni azzal, hogy
dörzsölgetni kezdi.
– Beszélnem kell veled – válaszolt higgadtan.
– Miért? – tudakolta Frankie meglepett képpel.
– Négyszemközt. És nagyon fontos.
Látta a felesége kezében a nadrágot, és azt is látta, hogy a köpenyes melák
közben feláll a kanapéról.
 – Köszönöm. Akkor én most magatokra hagylak.
A melák kivette Frankie kezéből a nadrágot, és még hozzátette: – De ha
szükséged lenne rám, csak szólj. Oké?
Miután kiment, Joe megszólalt:
– Ez meg kicsoda?
Frankie vállat vont.
– Semmi közöd hozzá.
– Csak kérdeztem. Udvariasságból.
– Egy barátom.
– Miféle barátod?
– Egy jó barátom. De ne nézz így rám, Joe! – Még diadalmasan hozzáfűzte: –
Én is továbbléptem.
– De hát… te nem vagy az a fajta Joe nem akarta ezt mondani, de valahogy
kicsúszott a száján.
Frankie úgy nézett rá, mintha pofon vágták volna.
– Most már talán igen.
– Nézd, nagyon sajnálom. – Nem állhattak neki veszekedni, mert Joe nem
ezért jött haza. – Beszélnünk kell Amberről. Nem hajlandó szóba állni velem.
– Igazán? Milyen furcsa! Vajon mi lehet az oka?
Joe döbbenten nézett rá: a régi, laza Frankie soha nem tett volna ilyen
megjegyzést.
– Shaun találkozott vele egy szabadtéri koncerten. Beszélgettek. Amber azt
mondta neki, hogy minden vizsgáján meg fog bukni. Állítólag meg se próbál
javítani.
– Jó, majd beszélek vele.
– De van még más is. Ezt nem közvetlenül nekem mondta, de hallottam,
amikor tegnap Shaun beszélgetett a barátjával. Azt mesélte, Amber teljesen ki
volt ütve, amikor találkozott vele. Valami házi almabort ivott, és füvezett. –
Csalódottan rázta a fejét. – Tennünk kell valamit. Véget kell vetni ennek, és
megoldást találni.
– Azt akarod mondani, hogy minden az én hibám? – csattant fel Frankie.
– Nem, de nem nézheted végig ölbe tett kézzel. Nekem nem veszi fel a
telefont.
 – Várj meg itt!
Frankie hirtelen sarkon fordult, és kiment. Kisvártatva visszajött, maga után
vonszolva Ambert a szobába. Joe szíve nagyot dobbant, amikor meglátta imádott
lányát, aztán a szemében látott szomorúság és fájdalom láttán még jobban
összeszorult.
– Átvertél – dünnyögte jeges hangon Frankie-nek.
– Ne haragudj, édesem. De apád ragaszkodott hozzá, hogy beszéljen veled.
Amber tekintetében elégedettség és gyűlölet villant.
– Kösz, inkább nem.
Joe nyugodt hangon megszólalt:
– Shaun mesélt a vizsgáidról. Azt mondta, egyáltalán nem tanultál.
– És ez téged miért érdekel?
– Amber, az apád vagyok!
– Már nem vagy az.
– Az ivásról és a drogozásról is tudok.
– Ha! Tudtam – vágta rá Amber, és az álla megfeszült.
– Nem ő mondta el, csak hallottam, amikor beszélgetett a barátjával.
– Ó, véded a tökéletes kisfiadat? – vágott vissza Amber gúnyos hangon. –
Óvod és véded?
– Ha tényleg drogozol, ahhoz igenis van közöm.
– Közöd az nincs hozzá, viszont a te hibád.
Azzal bevágta maga mögött a nappali ajtaját.
– Majd később én is beszélek vele – biztosította Frankie Joe-t. – Most
nyugodtan elmehetsz.
Joe szeretett volna bocsánatot kérni. A legszívesebben a karjába zárta volna
Frankie-t, és megmondja neki, hogy még mindig szereti. De tudta, hogy nem
teheti.
Egyetlen szó nélkül megfordult, és elment.
 Harmincnyolcadik fejezet

Frankie a kertben talált rá a lányára, éppen narancslét ivott és a zenekart

hallgatta.
– Elment? – kérdezte Amber.
– Igen. De figyelj rám, édesem…
– Jaj, anya! Ne nézz már így rám, az egészből semmi sem igaz.
Frankie gyomra összeszorult.
– De akkor miért mond ilyeneket az a fiú… Shaun?
– Mert elhitte, amit mondtam. Nem érted, hogy szándékosan tettem? Csak azt
akartam, hogy apa lássa, mennyire elcseszett mindent, és tudtam, hogy Shaun el
fogja mondani neki. Látom, bevált a tervem – tette hozzá büszkén mosolyogva.
– Minden klappol. De azért neked szólhattam volna előtte. Ne haragudj. Nem
gondoltam, hogy tényleg idejön.
– De… Shaun azt mondta…
– Figyelj, anya, azt mondtam neki, amit hallani akart. Bedumáltam neki, hogy
nem tanultam semmit, és minden vizsgámon meg fogok bukni. De te, ugye,
tudod, hogy ez nem igaz? Láttad, mennyit tanultam, és az a sok tanulás nem volt
hiábavaló. Aznap, amikor a koncerten voltam, észrevettem, hogy messziről
figyelnek a haverjával. Láttad volna azt a két tisztára pucolt, kikent-kifent
pojácát, annyira kilógtak onnan! Amikor odajöttek hozzám, eszembe jutott,
milyen jó poén lenne, ha eljátszanám, hogy ki vagyok ütve. Fájdalmat akartam
okozni apának, és ez jó ötletnek tűnt. De te tudod az igazat, anya! Ugye tudod,
hogy nem szoktam drogozni és inni sem. Doss vett egy üveg almabort, de
förtelmes íze volt. Azt a két fiút meg jól bepaliztam. – Amber tekintete kajánul
megvillant. – Jobb színésznő vagyok, mint gondoltam. – Kábult pofát vágott,
pislogva megragadta Frankie karját, és akadozó hangon azt mondta: – Na,
persze, meg fogok bukni minden vizsgán, és egyáltalán nem érdekel az egész.
Olyan meggyőzően játszott, hogy teljesen hihetőnek tűnt. Ráadásul Amber
világéletében ellenezte a drogokat. Ezzel mindenre magyarázatot adott. Frankie
hitt neki, ezért megkönnyebbült sóhajjal azt mondta:
– Hál’ istennek, hogy ezt elmondtad. Pedig már kezdtem aggódni.
– Ne haragudj, anya – ölelte át szorosan Amber. – Nem kell miattam
aggódnod. Minden rendben.
 – Tőled viszont szeretnék bocsánatot kérni! – állította meg Henryt, aki
Mollyval az oldalán éppen ellépett mellettük. – Elnézést azért a korábbi
félreértésért.
Henry mosolyogva rázta a fejét.
– Semmi gond.
– Miféle félreértés? – érdeklődött Molly.
– Amikor Joe nemrég megjelent a lakásban, Henry épp a nappaliban ült a
fürdőköpenyemben, nadrág nélkül.
– Tényleg? – nevetett a lány.
– De ő remekül kivágta magát – magyarázta Frankie. – Nagyon jó fej volt.
– Már amennyire az ember jó fej lehet egy szűk, zöld fürdőköpenyben –
mosolygott zavartan Henry.
– Miután elmentél, Joe megkérdezte, mi folyik itt – folytatta Frankie, és az
arca lángvörös lett. – Remélem, nem bánod, hogy sejtetni engedtem, hogy van
köztünk valami…
A férfi a fejét rázta.
– Kár lett volna elszalasztani egy ilyen remekül kínálkozó alkalmat.
Milyen klassz, fanyar humora van, gondolta Frankie, és jó a modora.
– A múltkor elkerültük egymást, mikor itt jártál – jegyezte meg Molly. – De
sokat hallottam rólad.
– Nos, én már láttalak – világosította fel Henry. – Aznap, amikor hazajöttetek
Londonból. Előttünk ment át az úton egy kis nyuszi. Te kiugrottál a kocsiból, és
megmentetted.
– Tényleg! A piros lámpánál álltunk. Te meg a szemből jövő sávban? Az a
nyúl teljesen összepisilte a nadrágomat. Jé! – kiáltott fel Molly a férfi nadrágjára
mutatva. – És most veled is hasonló dolog történt…
Frankie erre mindkettőjükhöz fordulva megjegyezte:
– És tudjátok, hogy ez mit jelent? Hogy ti ketten rokon lelkek vagyok.
Molly telefonjának rezgése jelezte, hogy üzenete érkezett Vince-től.
„Szia, mi újság? Hánykor menjek ma érted? Kék inget vegyek fel vagy
zöldet?”
Molly tétovázott. Délután 5 óra volt, de még javában tartott a buli.
Dex egyszer csak megszólalt mellette:
 – Valami gond van?
– Csak azon gondolkodtam, mennyi ideig tart ez az egész.
– Hát, arra nem gondoltam, hogy mindenkit egyszerre kirúgok. – Dex épp
Delphit videózta, aki egy újabb, kézzel horgolt ajándékban díszelgett, ezúttal egy
puha, sárga sapkában két lelógó fülvédővel, amelyben úgy festett, mint egy
frissen kikelt kiscsibe. – Amíg mindenki jól érzi magát, szerintem nincs értelme
abbahagyni. De neked ma randid van, ugye? Mikor kell indulnod?
– Még nem – grimaszolt Molly Delphire, aki épp Henry kezét paskolta.
Majd küld egy sms-t Vince-nek, hogy 8-ra jöjjön érte.
– Bababababababa – gügyögte Delphi boldogan, megragadva Henry ujját. –
Papapapapa…
– Tyűha, halljátok, milyen okos kislány? – fordult izgatottan Molly Dex felé. –
Ezt még soha nem mondta.
– Nem bizony – mosolygott Dex fanyarul. – Bár jobban örülnék, ha inkább
nekem mondaná, és nem Henrynek. Azért kezdetnek nem rossz.
A tekintetük találkozott, Molly pedig azonnal tudta, hogy mit érez.
Meglehetősen érzelmes pillanat volt, ahogy Delphi életében először mondta ki,
hogy papa, még akkor is, ha a címzettet elvétette. Ráadásul pont a szülinapján.
– Papa – mutatott Molly Dexre, magára vonva a kislány figyelmét. – Ott a
papa!
– Papapapapa – fűzte karját Henry nyaka köré Delphi, és nyálas puszit
nyomott az állára.
Molly ekkor kis híján felugrott a meglepetéstől, ahogy megszólalt mögötte
egy derűs hang:
– Genetikailag kicsi a valószínűsége.
– Szia!
Dex megállította a videót, Amanda pedig ellépett Molly mellett, és szájon
csókolta a férfit.
Ezzel aztán sikerült minden figyelmet magukra vonni. A kertben álló
vendégek feléjük fordultak, és kíváncsian csillogó tekintettel várták az új,
pletykára alkalmas fejleményt. Molly egy pillanatra úgy érezte, mintha a lába
alól kicsúszott volna a talaj.
– Úgy döntöttem, nincs értelme tovább titkolózni – nézett Amanda
mosolyogva Dexre. Aztán a kíváncsi közönség felé fordulva hangosan
bejelentette: – Nem kell félni, Dex nem a betegem, és mostantól fogva Delphi
sem! Minden szabályos. Két egyedülálló felnőtt emberről van szó, akik egész jól
megértik egymást. De kihez jöttem ma látogatóba? – Karját előrenyújtva kivette
Delphit Henry kezéből, és a levegőbe emelte. – Boldog szülinapot, kicsikém!
Milyen szép sapid van! Nagyon szép kislány vagy, igen!
Egész délután mindenki csak Delphivel foglalkozott, és emelgette, de amikor
Molly meglátta, hogy Amanda milyen birtoklóan öleli magához, talán még
furcsább érzés fogta el, mint amikor Dexet szájon csókolta.
Mellkasában enyhe szorítást érzett – Mi lehet? Csak nem féltékenység? –,
miközben elnézte, hogy Delphi rózsaszínű szájacskáját csücsörítve puszit nyom
Amanda arcára.
– Ó, köszönöm, ez fincsi volt – búgta Amanda.
– Mamamamama – mondta Delphi.
A Molly mellkasában érzett szorítás most olyan lett, mintha kést döftek volna
belé. Nem bírta tovább nézni őket, elfordult, és a kezében levő telefonra meredt.
Még szerencse, hogy Vince épp a válaszát várta.
Enyhén remegő kézzel pötyögte be a választ: „Gyere most, ha tudsz!”
– Figyelj, apa – vonta félre az apját Lois, majd halkan folytatta: – Ne mondj
semmit, de szeretnélek figyelmeztetni. Azt hiszem, Frankie érdeklődik.
Stefan arcán enyhe meglepetés tükröződött.
– Mi iránt érdeklődik?
– Hát, teirántad, apa!
Lois az apja arcára kiülő riadalom láttán elmosolyodott.
– Nem hinném.
– Pedig szinte biztos, hogy így van. Az előbb alaposan kifaggatott a szerelmi
életedről. – Még szárazon hozzátette: – Persze nem volt túl sok mesélnivalóm
róla. De látnod kellett volna, hogy nézett, amikor rólad beszéltem. Szinte
epekedve várta a részleteket.
– Uramisten! – sóhajtott fel Stefan. – Nekem is feltűnt valami furcsa benne,
amikor megjelent a lakókocsinál. De nem gondoltam volna, hogy erről van szó.
– Miért is gondolnád. Elvégre férfi vagy.
Lois ugyan imádta az apját, de tisztában volt az ellenkező nem
hiányosságaival. Ha valaki olyan régóta dolgozik egy kocsmában, mint ő,
megtanulja, milyen reménytelenül szerencsétlenek tudnak lenni a férfiak.
 – Biztos vagy benne?
– Apa, hát szoktam én tévedni? Frankie-t elhagyta a férje. Azóta egyedül van,
és kétségbeesetten vágyik egy társra. Ráadásul csinos is… Szüksége van egy
férfira, aki Joe helyébe léphet, és úgy tűnik, téged szemelt ki a célra.
– Hát azért ez furcsa – jelentette ki Stefan aggódva. – Mármint semmi
kifogásom Frankie ellen, de… valahogy nem…
– Tudom, apa! Ezért akartalak figyelmeztetni – nyugtatta meg Lois együtt
érző hangon. – Nem akarsz mondani neki valamit? Csak hogy finoman a tudtára
add, téged nem érdekel a dolog.
– Nem, semmiképpen. – Stefant nyilvánvalóan halálra rémítette a gondolat. –
És megkérlek, hogy te se mondj neki semmit. Majd egyszerűen kerülöm vele a
találkozást.
 Harminckilencedik fejezet

Molly még sohasem örült senkinek ennyire. Figyelte, mikor érkezik Vince, és
közben észrevette, hogy Stefan csöndben távozik a partiról. Ekkor végre
megpillantotta Vince fényes kocsiját a kávézó előtt. Tíz perccel korábban
Amanda megkérdezte:
– Hallom, van egy új barátod. Ez fantasztikus!
Ez nagyjából úgy hangzott, mint amikor egy dicsekvő anyuka lelkesen
újságolja, hogy a gyereke életében először bilibe kakilt.
Molly bólintott.
– Igen, Vince-nek hívják.
– Azt is tudom. Dex sokat mesélt róla. És jó fej?
– Nagyon.
– Hát ez szuper! Alig várom, hogy megismerjem. Dex azt is mesélte, hogy jó
ideig nem jártál senkivel.
Pontosan egy éve történt, hogy Mollyt az éjszaka közepén kiugrasztotta az
ágyból a törött lábujjú Graham. És azóta nem volt senkije. Őszintén szólva az
elmúlt tizenkét hónap valóságos szexuális sivatagnak hatott. Az egyetlen férfi,
aki az ágyába bújt, Dex volt, de az is mindössze tíz percig tartott.
Molly eltűnődött, vajon Dex arról is mesélt-e Amandának, amikor
önbizalomtól túltengve, részegen rányomult…
De talán jobb, ha ezt most nem említi meg.
Amanda közben a válaszára várt.
– Igen – bólintott Molly. – Elég sokáig.
De kösz, hogy emlékeztettél rá.
– Ha netán valamilyen fogamzásgátlóra lenne szükséged, nyugodtan hívd fel a
rendelőt, és kérj egy időpontot. – Amanda olyan magabiztos tekintettel
méregette, mint aki tökéletesen az irányítása alatt tudhatja a saját
fogamzásgátlási igényeit. – Majd felírunk neked valamit.
Szerencsére közben befutott Vince, aki bitang jól festett sötétkék lenvászon
öltönyében és halványzöld ingében. Egy pillanatra megállt a kocsi mellett,
elővett egy zsebkendőt, és letörölt valamit a polírozott motorháztetőről.
– Az ott ő? – jelent meg mellette Frankie, és odasúgta: – Ejha!
 – Igen, tudom.
Mollyt hirtelen büszkeség járta át; ez a pasas valóban a fizikai tökéletesség
mintapéldánya. Furcsa volt ilyesmin gondolkodni, de felrémlett benne, hogy
tényleg fel kellene íratnia valamilyen fogamzásgátlót.
Csak nem Amandával, de nem ám!
Miután üdvözölte Vince-t, végigvezette a kerten, és útközben bemutatta
mindenkinek. Végül odaértek Dexhez és Amandához. Vince kezet rázott
Dexszel, és üdvözölte:
– Örülök, hogy újra látlak.
– Én is – felelte Dex könnyedén.
– Helló, Amanda vagyok – mutatkozott be a nő, majd birtoklóan belekarolt
Dexbe. Csillogó tekintettel fordult Mollyhoz. – Minden elismerésem.
És ezt így, mindenki előtt! Mintha ezzel is jelezni akarná, mennyire
csodálkozik, hogy Mollynak sikerült kifognia egy ilyen pasit. Csak nehogy újra
a fogamzásgátlásról kezdjen beszélni!
Molly bizonytalanul szólalt meg:
– Tulajdonképpen csak búcsúzni jöttünk. Mert már megyünk is.
Most, hogy mindenki látta és megcsodálta, ennyi elég is.
– Nem muszáj még mennünk – szólalt meg Vince. – Csak 8-ra foglaltam
asztalt, úgyhogy még rengeteg időnk van, elég, ha 7.20-kor indulunk. – Néhány
pillanatig elgondolkozott. – Vagy a biztonság kedvéért inkább 7.15-kor.
Nos, igen, a múltkor is előjött ez a mániákus pontosság. Úgy tűnik, fontos
neki, hogy mindenhova időben odaérjen, gondolta Molly, aztán hangosan azt
mondta:
– Jó, de előbb még szeretnék hazamenni, hogy átöltözzek és egy kicsit
felfrissítsem magam.
Jaj, ne, most komolyan ezt mondta? Soha életében nem használta még ezt a
kifejezést, hogy „felfrissíti magát”.
– Bocs, erre nem is gondoltam – nézett az órájára Vince, és magában
újraszámolta az időt. – Akkor tényleg menjünk.
Amanda diszkréten, de jelentőségteljesen felvonta szépen szedett
szemöldökét, mintha figyelmeztetni akarná, hogy a védekezés nélküli
szenvedélyes szex veszélyes dolog. Aztán negédesen elmosolyodott.
– Akkor legyen szép estétek. Ja, és mivel gyakorlatilag mi is szomszédok
lettünk, egyszer összejöhetnénk valamikor. – Dexhez fordult. – Mi lenne, ha a
jövő hétvégére meghívnánk őket vacsorázni?
– Jól hangzik – felelte Dex a tőle megszokott lazasággal. – Miért is ne? Sajtos
pirítóst már egész jól tudok sütni.
Ez volt az egyik legújabb kulináris specialitása. Molly közbeszólt:
– De csak mert megtanítottalak, hogy egy kis Worcestershire-szószt is tegyél
rá.
– Jaj, ezt hallgatni is rémes! – szörnyedt el Amanda színpadias hangon. – A
vacsorát bízzátok csak rám, garantálom, hogy nem lesz sajtos pirítós. Nagyon jól
főzök.
– Tényleg? – ámult el Dex.
– Tényleg. – A nő arcán megjelenő mosoly egyszerre tűnt játékosnak és
provokatívnak. – Megint valami, amiben tehetséges vagyok.
Pfújjjj, most már tényleg mehetünk.
– Nem kell elmosogatnod – szólalt meg Frankie, amikor meglátta, hogy Henry
feltűrt ingujjal áll a mosogató felett. Könyékig érő vízben mosogatta a
poharakat, amik nem fértek be a mosogatógépbe.
– Engem egyáltalán nem zavar – vonta meg a vállát Henry. – Szeretek
mosogatni.
Este nyolc volt, a parti végre véget ért, elcsomagolt a zenekar is, és már csak
néhány vendég szedelődzködött.
– Jó látni, amikor egy férfi ilyen házias – vett a kezébe Frankie egy tiszta
konyharuhát, majd törölgetni kezdte az elmosott poharakat. – Itt maradsz ma
éjszakára a faluban?
Henry szórakozottan bökött a fejével Dex és Amanda felé.
– Mármint ezzel a turbékoló párocskával? Azt hiszem, még maradok egy
kicsit, aztán hazamegyek, hogy egyedül lehessenek. De nagyon jól éreztem
magam. Jó kis buli volt.
– Én is. Hoppá!
Frankie kezéből kicsúszott egy nedves pohár, és a mosogató szélén
egyensúlyozva megállt az oldalán. Henry kiváló reflexszel elkapta, mielőtt még
a földre esett volna.
– Tessék – adta Frankie kezébe a poharat.
– Jók a reflexeid! – mosolygott a nő.
 Nyilvánvaló, hogy sportol.
– Szia, anya, elmentem! – rontott be a konyhába Amber, és megölelte az
anyját. – Ma este Nicole-nál alszom, és csak holnap délután jövök haza.
Frankie-t életében először kételkedés fogta el. Azelőtt száz százalékig
megbízott Amberben.
– És mit fogtok csinálni?
– Semmi különöset, csak kemény drogot injekciózunk az ereinkbe, meg
iszunk egy üveg piát. Ja, csak vicceltem! – Amber türelmesen magyarázott
tovább: – Igazából karamellás pattogatott kukoricát fogunk enni, és csajos
filmeket nézünk DVD-n. Holnap ebédre viszont haza kell érnem, mert még
rengeteg tanulnivalóm van, és ki kell töltenem két tesztlapot. De ha netán apa
kérdezné, el ne mondd neki. És ne pánikolj, anya, nem kell miattam aggódnod.
Rendben, anyuci?
– Ugye most ugratsz? – Frankie titokban élvezte, amikor Amber így ugratta.
Megnyugodva átölelte a lányát. – Jól van, drágám. Akkor holnap látlak. Érezd
jól magad.
– Oké, köszi! Sziasztok.
Amber mindkettőjüktől elbúcsúzott, aztán kitáncolt az ajtón.
– Nagyon aranyos lányod van – jegyezte meg Henry, miután elment.
– Köszönöm – ragyogott fel Frankie arca.
– És neked mik a terveid ma estére?
– Hogy nekem? Lábam az asztalon, egy csésze tea és a távirányító a
kezemben…
aztán valószínűleg elalszom a filmen, és leöntöm a kanapét teával. –
Elfintorodott. – Amint látod, meglehetősen kicsapongó életet élek.
Henry felemelt egy másik poharat, és hirtelen megszólalt:
– Csak mert ha volna kedved inni vagy enni valamit… elmehetnénk…
Frankie döbbenten nézett a férfira. Basszus, ez most randizni hív?
– Hú, ez nagyon kedves tőled, de… hm…
Pánik, pánik!
– Nézd, nagyon köszönöm, de még nem állok készen… semmire…
Ez viszont teljességgel nevetségesen és szánalmasan hangzott, de most
ösztönösen csak ennyit tudott kinyögni anélkül, hogy az agyát is bekapcsolta
volna a folyamatba.
 – Persze, persze, értem. Semmi gond. Felejtsd el, hogy egyáltalán
megkérdeztem.
Megnyugtató volt látni, hogy Henry készen áll, hogy a lehető leggyorsabban
kitörölje őt a fejéből, mint valami hibás weblapot.
– Jaj, köszi – mosolygott rá hálásan a nő. – De nehogy azt hidd, hogy miattad.
Velem van a gond.
– Nekem pedig nem lett volna szabad megkérdeznem.
A férfi zavarban volt, de közben megkönnyebbült, ami kiült az arcára is, és
Frankie-ben először rémlett fel, hogy jóval félénkebb, mint mutatja.
Ki gondolta volna, hogy egy ilyen külsővel megáldott férfinak ilyen kevés az
önbizalma?
A konyhába bejött egy vendég az utolsók közül, és megkérte Henryt, akivel
korábban pénzügyekről diskurált, hogy adja meg az elérhetőségét. Henry
megtörölte a kezét, kinyitotta a tárcáját, és átnyújtott neki egy névjegykártyát.
Miután a férfi megköszönte és távozott, Henry ügyetlenül elővett egy másikat, és
azt dünnyögte:
– Ha esetleg neked is szükséged lenne rá… vagy netán kérdezni akarsz
valamit…
itt hagyok egy másikat, jó? Ha gondolod, nyugodtan kidobhatod, miután
elmentem.
A kezük összeért, ahogy Frankie átvette a kártyát, és valami alig észrevehető
izgatottság suhant végig rajta.
– Dehogy dobom ki! – tiltakozott.
Henry nem válaszolt, csak kiolvashatatlan tekintettel nézett rá. Frankie-t újra
megsuhintotta az adrenalin, de ezúttal tízszer olyan erővel.
Gyorsan elrántotta a szemét, alig kapott levegőt. A kutyafáját, ez meg mi volt?
 Negyvenedik fejezet

Dex és Amanda biztatták Henryt, hogy maradjon még, de ő tisztában volt

vele, hogy csak Dex akarta. Nyilvánvaló volt, hogy Amanda egyedül magának
akarja a férfit. Miután Delphit letették aludni a kiságyba, és ő maradt a
gyertyatartó a házban, Henry kimentette magát, és távozott.
Este negyed kilenc volt, és a nap egyre alacsonyabbra süllyedt mögötte, ahogy
ráhajtott a bekötőútra, és felkanyarodott az M4-es autópálya kelet felé tartó
sávjára. Nos, legalább nem mondhatja, hogy unalmas napja volt. Reggel, útban
Briarwood felé a kocsiban szólt a rádió, és a pozitív gondolkodás fontosságáról
beszéltek: egy szakértő azt állította, hogy ha valamire sokat gondolunk, az be is
következik. Vagyis ha változtatni akarsz az életeden, gondolkozz pozitívan.
„Soha nem sajnálkozz azon, amit korábban tettél – tanácsolta a pozitív
gondolkodás szakértője –, csak azt sajnáld, amit nem tettél meg.”
Őszintén szólva ez rohadtul félelmetesnek tűnt Henry számára, de a mondat
valahogy mégis megragadt benne, és egész nap a fejében kavargott, mint valami
idegesítő szám, aminél beragad a magnó.
De mit is csinált pontosan? Úgy döntött, hogy kockáztat, megteszi az első
nagy lépést, és ösztönösen cselekszik, hogy megtudja, van-e valóságalapja ennek
a maszlagnak.
Vagyis megismerkedett Frankie-vel, beszélt vele, és rájött, hogy minden
várakozását felülmúlja.
Aztán ügyetlenül randizni hívta.
És azonnali visszautasítást kapott.
Henryt azonban még ez sem tántorította el – bár teljesen nevetséges, sőt szinte
komikus volt, hogy ezek után még reménykedik –, és egy még ügyetlenebb
következő lépést tett: ráerőltetett Frankie-re egy névjegykártyát, amikor
szánalmasan egyértelmű volt, hogy a nőt nem érdekli.
Vagyis úgy viselkedett, mint egy idióta. Teremtőm, mit gondolhat most róla
Frankie, amikor hibát hibára halmozott, és komplett hülyét csinált magából, mint
valami kezdő tinédzser? Henry szorosan markolta a kormányt, és azzal kínozta
magát, hogy fejben újrajátszotta az összes ostoba lépést, amit aznap tett, meg
persze Frankie tapintatos és kedves reakcióját is, amivel a közeledését fogadta.
És ez az egész mind az ő hibája.
Ennyit a rádióban szereplő szakértők tanácsairól.
 Annyi biztos, hogy nem fog újra ekkorát hibázni.
Csönd és csönd. És mindenütt csak síri csönd.
Frankie elnyúlt a kanapén, bekapcsolta a tévét, és kapcsolgatni kezdett a
csatornák között. Egy idő után kikapcsolta, és a teájára meredt. Addigra teljesen
kihűlt és filmszerű réteg képződött a tetején.
Miért van az, hogy némely estéi egyszerűen elrepülnek, míg a többinél mintha
csigalassúsággal vánszorogna az idő? És volt egyáltalán olyan estéje, ami
ennyire lassan telt? Frankie csalódottan felsóhajtott: itt ül egy üres házban, és
magányosabbnak érzi magát, mint valaha. Amber nincs itthon. Molly elment
valahová Vince-szel. Joe Tetburyben van Christinával. Egytől tízes skálán
terjedő unalomfokozatot tekintve ez most a húszast súrolja. És még hány hosszú,
unalmas óra vár rá… hirtelen azt kívánta, bárcsak elfogadta volna Henry
meghívását.
Szokásához híven sikerült nemet mondania valamire, amire igent kellett
volna.
De most már késő, hogy meggondolja magát.
Vagy talán mégsem?
Na, jó, eszedbe se jusson! Persze hogy késő! Frankie felállt a kanapéról,
kiment a konyhába, és elővett a hűtőből egy üveg bort.
Húsz perccel később még mindig ott keringett a fejében a gondolat.
És ha mégsem késő? És ha mégis?
Hirtelen megszólalt a mobilja, és a csengésre megrémült. Talán Henry hívja,
hogy megkérdezze, nem gondolta-e meg magát?
Na, jó, nem valószínű, hisz nem is tudja a számát.
– Én vagyok – szólt a telefonba Joe. – Beszéltél Amberrel?
Remek, már csak ez hiányzott.
– Ambernek semmi baja. Nem drogozik, csak úgy tett, mintha drogozna, mert
tudta, hogy eljut majd a füledbe. – Azért becsületből még azt is hozzátette: – És
rengeteget tanult a vizsgáira.
– És te ezt elhiszed?
Frankie ideges lett.
– Persze hogy elhiszem. Az anyja vagyok, és tudom, mikor nem mond igazat.
– Aha. És ki volt az a pasi a fürdőköpenyedben?
Ja, szóval ezért hívja Joe.
 – Már mondtam. Egy barátom.
Frankie-nek kiürült a pohara. Visszament a konyhába, hogy újratöltse.
– Nézd, én csak arra kérlek, hogy fogd vissza magad.
– Ezt meg hogy érted?
– Tudod jól, hogy értem. Most mindenki téged figyel, arra vár, hogy mit lépsz.
És semmi szükséged rá, hogy hülyét csinálj magadból.
Az nem kifejezés, hogy Frankie ettől mennyire dühös lett. A kezében tartott
jéghideg borosüvegre meredt. Ha most Joe itt lenne, boldogan fejbe kólintaná
vele.
– Úgy érted, ne csináljak annál is nagyobb hülyét magamból, mint amit eddig?
Miután végignéztem, ahogy a férjem húsz évig rejtegeti a másik családját, és a
faluban mindenki rajtam röhög?
– Én a méltóságodról beszélek. Csak segíteni akarok, de te folyton védekezel
– mondta Joe. – Ezzel pedig azt bizonyítod, hogy igazam van.
Úristen, hogy utálta Frankie, amikor Joe ilyen ésszerű volt!
– Sok mindent tudnék most mondani rád – felelte –, de kifogytam a
szitokszavakból.
Azzal letette a telefont, és töltött még egy nagy pohárral, miközben annyira
remegett a keze a dühtől, hogy az üveg nyaka oda-oda koccant a pohárhoz.
Még hogy a méltósága! És ne csináljon hülyét magából. Csak üljön otthon
egyedül, nehogy jól érezze magát! Talán ezt várja tőle Joe?
Akkor csessze meg! És csessze meg! Frankie hatalmasat kortyolt a borából, és
hallgatta, amint a szíve hangosan csépeli a bordáit. Ezután elment a konyha
másik végében álló tálalóhoz, és fölemelte a névjegykártyát, amit Henry
otthagyott.
Bepötyögte a számot, és hallgatta, ahogy kicseng a vonal másik végén. Ilyet
még soha életében nem csinált.
Nos, talán itt az ideje.
A csengés abbamaradt, és bekapcsolt az üzenetrögzítő, Frankie pedig akkor
jött csak rá, hogy végig se gondolta, pontosan mit akar.
– Szia… én vagyok az… Frankie. Elnézést, csak azért hívtalak, hogy
megkérdezzem, hátha mégis lenne kedved átjönni. De, gondolom, azért nem
veszed fel a telefont, mert éppen vezetsz… úgyhogy már visszamentél
Londonba…. jó, akkor semmi gond, ezt lekéstem. Mindegy. Akkor, viszlát!
 Hirtelen elszállt minden bátorsága, ami csak úgy, a semmiből jött. Miután
befejezte a hívást, hangos és kétségbeesett kiáltás tört fel belőle: „Basszus!”
Aztán megállt benne az ütő, ahogy rápillantott a telefonra, és látta, hogy mégsem
fejezte be a hívást, az üzenetrögzítő még mindig veszi, amit mond. Szűkölve
kinyögött egy „elnézést”, lendületesen újra lenyomta a gombot, ezúttal
meggyőződött róla, hogy rendesen, aztán két kezébe temette az arcát.
Henry megállt egy benzinkútnál, hogy meghallgassa az üzeneteit. Vajon ilyen
érzés lehet, amikor értesítenek, hogy megnyerted a lottófőnyereményt?
Amikor visszahívta Frankie-t, az óvatosan szólt a telefonba.
– Halló?
– Én vagyok az. Még most is jöhetek?
– Ez komoly? – emelte fel vidáman a hangját a nő. – Persze! Nem tudtam,
hogy még itt vagy, azt hittem, már valahol az autópályán jársz.
Milyen messze lehet Briarwoodtól? – töprengett Henry. Ha a következő
lehajtónál megfordul, és villámsebességgel visszahajt, mennyi idő alatt ér oda?
Nem akarta megmondani, pontosan hol jár.
– Várj egy kicsit! – Henry arcán nevetséges mosoly terült el, ahogy
sebességbe tette a kocsiját. – Mindjárt ott vagyok.
Este fél 10 volt már, amikor csengetett.
Frankie szíve vadul kalapált, mikor ajtót nyitott, és azt mondta:
– Már az M45-ös úton voltál.
– De most itt vagyok – közölte Henry.
– Őrület.
– Tudom – mosolyodott el a férfi halványan, majd egyetértőn bólintott.
– Elnézést az előbbi káromkodásért. Nem tudtam, hogy még megy a rögzítőd.
– Nekem tetszett. Könnyebben ment, hogy visszahívjalak. – Henry kis ideig
hallgatott. – És könnyebb volt visszajönni.
Frankie hangosan felsóhajtott. Ennél furcsább dolog nem is történhetett.
Valahogy mindketten nyakatekert módon álltak az egészhez, de a két
megközelítés kioltotta egymást. Először Henry kezdte azzal az ügyetlen
kérdéssel, aztán Frankie folytatta. Ezzel kiegyenlített lett a mezőny, eltűnt
minden kezdeti színlelés.
– Hol hagytad a kocsit? Nem hallottam, amikor megálltál.
– Nem akartam, hogy lássanak a házad előtt parkolni. A templom mögötti
utcában hagytam. – Henry tétovázva hozzátette: – Nem tudom, nincs-e túl késő
elmenni valahová. De ha akarod, azért elmehetünk.
– Hát, elég késő van. – Frankie érezte, hogy bólogat, de mintha a feje önálló
életet élt volna, mint azok a rugós fejű játékok, amelyek folyton csak
bólogatnak. – Talán jobb, ha itt maradunk. Van itthon bor. Vagy főzhetek egy
kávét.
Bár ha borral kínálja, azzal azt sejteti, hogy egész éjszakára itt akarja
marasztalni… Te jó ég, mintha aknamezőn lépkedne.
Milyen izgis.
– Nekem mindegy – felelte Henry. – Bármelyik megteszi. Rád bízom.
Frankie-t hipnotizálta a tekintete. Elővett egy másik borospoharat az üveges
tálalószekrényből, aztán bekapcsolta a kávéfőzőt.
– Tudod, mit csinálok? Mindkettőt kitöltöm, és eldöntöd, melyiket választod.
Amíg a kávét főzte és bort töltött a poharakba, folyamatosan érezte, hogy a
férfi mögötte áll. Vajon mire gondol? Hogy túl nagy a feneke? Vajon tudja, mit
érez?
– Ezek szerint Amber ma nem alszik itthon? – törte meg a csöndet Henry.
– Nem.
– És nem vársz estére látogatót? Úristen! – ingatta a fejét Henry
kétségbeesetten. – Ilyeneket szokott kérdezni egy baltás gyilkos. Bocs. Én nem
vagyok az.
– Akkor jó – mosolygott Frankie. – De nem várok senkit. Ideges vagy?
– Nagyon – bólintott a férfi. – És te?
– Tényleg? Akkor fogd meg ezeket! – Henry kezébe nyomta az italokat, és
mutatta az utat a nappaliba. – Illetve tedd le egy kicsit. Mert szeretnék előbb
túlesni valamin.
Minél előbb túlvannak rajta, annál hamarabb vége ennek a kínos
feszengésnek.
Frankie szíve dupla gyorsasággal vert, amíg várta, hogy Henry letegye az
asztalra a poharakat. Azután egyenesen odalépett hozzá, nyaka köré fonta a
karját, és erősen szájon csókolta.
Úristen, mit művelek?!
És uramisten, ez fantasztikus… Ekkor valaki csengetett, és mindketten jéggé
dermedtek. Jaj, hogy a fene enné meg!
 Ennyit arról, hogy nem vár senkit.
– Fogalmam sincs, ki lehet az – suttogta Frankie. – De muszáj kinyitnom.
– És velem mi legyen?
– Várj meg itt. Majd mindjárt lerázom.
Azzal becsukta maga mögött a nappali ajtaját, és kiment az előszobába. Ki az
ördög csöngethet nála ilyenkor?
– Szia! – üdvözölte Lois. – Ugye nem ijesztettelek meg? Úgy nézel ki, mint
aki kísértetet látott!
 Negyvenegyedik fejezet

És pont Lois! Henry legnagyobb és legbuzgóbb rajongója.

– Csak nem számítottam senkire. Jól rám ijesztettél. – Frankie megpaskolta
ziháló mellkasát. Az állítás ezen része legalább igaz. – De mi járatban vagy?
– Addy itt hagyta a karkötőjét ma délután. Türkizkék és ezüstgyöngyök
gumira felfűzve, nem nagy érték, de tudod, hogy a lányok mennyire
ragaszkodnak az ilyen csecsebecsékhez. Kikönyörögte, hogy jöjjek vissza érte.
– Nem láttam sehol – rázta a fejét Frankie.
Addy aranyos kislány, de a legrosszabb pillanatban tört rá a hoppáré.
– Semmi gond, megmondta, hogy hol hagyta. Attól félt, hogy Bert esetleg
lerágja róla, ezért levette, és bevitte a házba. A kandallópárkányra tette, egy kis
ezüsttálkába.
– Oké, akkor várj meg itt, mindjárt hozom! – Frankie úgy emelte maga elé a
kezét, mint egy közlekedési rendőr, jelezve, hogy Lois álljon meg, aztán hátrálni
kezdett a nappali felé. – Máris hozom.
Lois azonban nyilvánvalóan nem értett a testbeszédből, mert követte Frankie-
t. Jaj, ne, ennek nem fog örülni…
De a szobában nem volt senki. Az égvilágon senki. Csupán egyetlen csésze
kávé maradt az asztalon, és Henrynek semmi nyoma. Jesszusom, hová mehetett?
Talán titokban illuzionista?
– Tessék, itt van – vette ki a tálból a karkötőt Frankie, és majdhogynem
Loishoz vágta. – Tényleg nem tűnt el. Látod?
Lois megállt, és egy ideig töprengve rámeredt. De miért?
– Nos… Gondolom, sok munkád van ma este a fogadóban. Elvégre szombat
este van, ilyenkor nagy a fogalom, nem? – terelte kifelé Loist a nappaliból, de az
nem mozdult.
– Oké, nem szeretném, ha kellemetlenül éreznéd magad, de van valami, amit
el kell mondanom neked. Apámat nem érdekli… a dolog.
Frankie zavartan állt.
– Milyen dolog nem érdekli?
Lois hatalmas levegőt vett, és együtt érző hangon válaszolt.
– Hát, irántad nem érdeklődik.
 – Tessék?
Frankie köpni-nyelni nem tudott meglepetésében, kezét a szája elé kapta.
– Figyelj, nincs okod rá, hogy rosszul érezd magad. Semmi baj. Miután olyan
alaposan kifaggattál apámról, rájöttem, hogy miért tetted. Úgyhogy most egyszer
s mindenkorra szeretném, ha tudnád, hogy… ne számíts rá. Nem vagy az esete.
De ne félj, nem mondom el senkinek. Tőlem senki nem fogja megtudni.
Miután Lois elment, Frankie duplára zárta a bejárati ajtót.
A nappaliba lépve hangosan megszólalt:
– Lois elment. Hol bujkálsz?
– Nem a kéményben – felelte Henry. – Onnan a télapó ereszkedik le.
Frankie-nek a gyomrában dobogott a szíve, ahogy elhúzta a kétszárnyas
teraszajtó előtti, földig érő függönyt. Henry ott állt, mögötte, a két kezében egy-
egy borospohár.
Frankie persze tudta, hogy ott van. Elvégre nem volt más hely, ahová
elbújhatott volna.
Henry ünnepélyesen megemelte a jobb kezét, és egy slukkra kiitta a pohár
tartalmát.
Frankie elvette tőle a másikat, és ugyanígy tett.
– Ez a megjegyzés az apjáról… – szólalt meg –, nem vagyok belezúgva.
Henry bólintott.
– Biztos, hogy igazat mondasz, mert ha nem mondanál igazat, akkor… nem
így néznél… és nagyon izgulnál.
– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte a nő mosolyogva, mert teljesen igaza
volt.
– Mert én is ugyanígy reagálnék – vonta meg széles vállát Henry, aztán
leszögezte: – Mi ketten egyformák vagyunk.
Ebben igaza volt, mert bár kívülről szélsőségesen különböztek, valójában
hasonlítottak. Frankie-t ezúttal újra átjárta az a bizonyos adrenalin, még fizikai
kontaktus se kellett hozzá… ettől azonban csak még jobban vágyott rá.
Ugyanakkor tudta, hogy őszintének kell lennie.
– Figyelj, mondani szeretnék valamit. Még mindig áll, amit korábban
mondtam: a férjem porig alázott, és most kezdek csak újra beleszokni a
szinglilétbe. Nem állok még készen egy új kapcsolatra. Te jó ég, miket
zagyválok itt össze… – nevetett fel halkan saját szavain. – Mintha ez érdekelne
téged. Na mindegy, a lényeg, hogy ne számíts semmilyen… kapcsolatra. – Az
arca most már lángolt. – Nem hiszem el, hogy miket beszélek.
Az ég szerelmére, hiszen Henry Londonban él. Ma délután ismerkedtek csak
meg. Mégis mi ütött belé, hogy képes azt gondolni, Henryt akár csak távolról
érdekelné egy kapcsolat?
Henry a fejét ingatta, bizonyára kész volt ettől az egésztől; gyakorlatilag
utasítást kapott, hogy ne tápláljon illúziókat egy ronda, öreg nő iránt, akit a férje
éveken át csalt.
Henrynek valahogy sikerült megőriznie a komolyságát, és csak annyit
mondott:
– Semmi baj. Gyere ide.
És Frankie odament.
Na jó, ez már nagyon cikis. Molly úgy érezte, mintha a teste valami buta,
gyerekes játékot űzne vele, mert olyan erősen próbálta elfojtani az ásítást, hogy
szinte kiakadt az álla.
– Hogy ízlik a répa? – mutatott Vince a lány tányérjára.
Most azért mutogat, hátha nem tudom, melyik a répa?
– Nagyon finom.
Jaj, ne, végre sikerült elnyomni az ásítást, de most egy újabb volt a láthatáron.
Annyira szörnyű, ez már a második; de folyton csak ásítozni akart, a helyzet
kezelhetetlenné vált.
– Minden rendben? – nézett rá a férfi aggódva, miközben Molly próbálta
észrevétlenül eltakarni a száját.
Szegény Vince, vajon most mit gondol? Molly vidáman bólogatott, és csak
annyit mondott:
– Persze!
Pedig nem volt rendben, mert azok a fránya ásítások még mindig rohamozták,
és mindenáron elő akartak törni belőle. Molly sietve megette a vacsoráját, amíg
Vince egy tegnapi üzleti tárgyalásról mesélt, aztán hátratolta a székét, és
vidáman közölte:
– Mindjárt jövök.
A csillogó-villogó, üres női mosdóban Molly sorozatban háromszor is
hatalmasat ásított. De ezzel vajon letudta mindet? Nem úgy tűnik. Akkor lássuk:
az ember akkor szokott ásítozni, amikor a testének oxigénre van szüksége. Így
teljesen logikus, hogy némi testmozgással meg tudja akadályozni. Elvégre az
olimpikonok sem állnak meg soha ásítani a pálya közepén. Nem bizony! És
mivel senki nem volt a mosdóban…
Molly már néhány perce eszeveszett tempóban helyben futott, amikor
megcsörrent a telefonja.
Jaj, csak nehogy Vince hívja az étteremből, hogy megkérdezze, hová tűnt.
Megkönnyebbülten látta, hogy a telefonján Dex neve villog, és
meggondolatlanul fogadta a hívást.
– Igen?
Úristen, hiszen én lihegek.
– Molly?
– Mi van?
– Csak nem szakítottam meg valami… fontosat?
– Nem.
– Csak mert nagyon lihegsz – állapította meg Dex.
– Nem lihegek.
– De igen. Mint egy kutya. Biztos vagy benne, hogy Vince és te nem…
– Köszi, de egész biztos. Csak épp nevettem.
– Min nevettél? – A férfi hangjából kihallatszó kételkedés csak megerősítette
Mollyban, hogy jó döntést hozott: ha most bevallaná Dexnek, hogy éppen
helyben futott a női mosdóban, mert megállíthatatlan ásítási roham tört rá, azt a
ziccert biztosan nem hagyná ki.
– Csak Vince mesélt valami vicceset… remekül elszórakozunk.
Molly még kuncogott is egyet, mintha eszébe jutott volna valami poén, amitől
fennállt a veszélye, hogy újra hangos nevetésben tör ki.
– Értem – mondta Dex, és elhallgatott. – Ezt örömmel hallom.
Na, tessék! Már megint mit művel: úgy tesz, mintha ez annyira meglepné.
Miután Molly visszanyerte a lélegzetét, megkérdezte:
– Miért hívtál, Dex?
– Amanda kért, hogy beszéljem meg veled a jövő heti vacsora időpontját. Meg
kell néznie az időbeosztását, és megszervezni, hogy helyettesítsék a rendelőben.
Mit szólnál a szerda estéhez?
– Sajnálom, de a szerda este pont nem jó.
 Egyébként szabad volt, de miért csak Amanda legyen az egyetlen, akinek
fontos elfoglaltsága van?
– És a péntek?
– Várj egy kicsit, megkérdezem Vince-t. Azt mondta, a jövő héten elég sok
munkája lesz.
Végre abbamaradt az ásítás. Molly eltakarta a telefont, és visszament az
asztalukhoz, ahol Vince várta.
– Hahó, Dex és Amanda időpontot akarnak egyeztetni a vacsorához. Neked jó
a péntek?
– Szuper! – bólintott Vince. – De hol voltál? – tette hozzá kedélyesen. – Már
azt hittem, kimásztál a vécéablakon, és elszöktél!
Molly magában remélte, hogy Dex nem hallja, aztán levette kezét a telefonról,
és beleszólt:
– A péntek mindkettőnknek jó.
– Tökéletes! – Dex hangja kicsit furcsán csengett. – De, kérdezhetek valamit?
Molly megőrizte a nyugalmát.
– Kérdezz csak!
– Azért voltál kifulladva, mert éppen ki akartál mászni a vécéablakon?
Hihetetlen ez a pasi! Ennek denevérfüle van?
– Szia, Dex – vágta rá Molly, és befejezte a hívást.
 Negyvenkettedik fejezet

Hűha… Egyszerűen csak, hűha.

Ha valaki most látná, azt hihetné, hogy alszik, pedig Frankie a behunyt
szemhéja alatt soha nem volt még ennyire éber.
Ma éjjel túl volt élete első egyéjszakás kalandján, és nem más okból, mint
hogy ezzel borsot törjön Joe orra alá. Bár a férje nagy valószínűséggel nem is
fog tudomást szerezni róla.
Jó, azért nem ez volt az egyetlen ok. A fizikai vonzalom is közrejátszott, ami
csak úgy, a semmiből tört rá, és teljes meglepetésként érte Frankie-t. Az a közel
húsz év házasság sok idő. Ő pedig ahelyett, hogy félénk és tartózkodó lett volna,
ragaszkodott volna ahhoz, hogy előbb jobban meg kell ismerniük egymást, most
tudatosan kiiktatta prűd és szemérmes énjét, sutba dobott minden óvatosságot, és
ágyba bújt valakivel, akit alig néhány órája ismert.
És még szexeltek is!
Frankie meztelenre vetkőzött – igen, anyaszült meztelen volt! –, és lefeküdt
egy gyönyörű testű férfival, aki kívánta őt.
Pedig még a vezetéknevét se tudta.
A prűd és szemérmes Frankie-t sokkolta ez a féktelenül buja viselkedés.
Ráadásul titkon azt remélte, csalódni fog az ilyen szexben, és ez majd jó lecke
lesz.
De itt van a kutya elásva: mert a dolog nem okozott csalódást. Épp
ellenkezőleg. Elképesztő volt, látványos, és talán élete legjobb szexuális
élménye.
Frankie továbbra is behunyta a szemét, de közben érezte, hogy az arcán széles
mosoly terül szét. Ezek után ő egy szégyentelen, erkölcstelen cafka?
Igen?
Hurrá!
Reggel fél hat volt, odakint már sütött a nap, Henry pedig halkan kibújt az
ágyból. Ami tegnap éjjel még vadítóan csodásnak tűnt, az most, a nappali
fényben már kevésbé volt az.
– Csak nem akarsz észrevétlenül elosonni? – fordult oda hozzá Frankie, és egy
mosollyal jelezte, hogy csak viccel.
Vagy talán mégse.
 – Szia! Nem, dehogy – rázta meg a fejét Henry. – Csak arra gondoltam, talán
jobb lenne, ha korán eltűnnék, nehogy valaki meglásson. Tegnap éjjel azt
mondtad, csak egy éjszakáról lehet szó. Nem akarom, hogy pánikba ess, vagy
úgy érezd, hogy csapdába kerültél, mert nem tudod, hogyan szabadulj meg
tőlem. És 9-kor vár a fallabdapartnerem – tette hozzá Henry. – Úgyhogy
mennem kell.
Jó sok érvet felvonultatott hirtelenjében, méghozzá fénysebességgel, ahelyett,
hogy inkább azt rebegte volna: „Igen, jól tudom, hogy mit mondtam tegnap, de
mégis meggondoltam magam. Nem akarsz inkább járni velem?”
– Oké, persze – bólogatott vehemensen Frankie, mert azt, amire gondolt, nem
mondhatta ki. Persze Henry ebből mit sem sejtett. – Jó ötlet, hogy most elmész.
Tényleg így a legjobb.
– És ne aggódj, Dexnek egy szót sem szólok. Senki nem fog tudni erről az
egészről.
– Remek. Akkor a mi titkunk marad.
– Gyere ide egy kicsit. – Henry még nem kelt ki az ágyból, szorosan magához
vonta a nőt. – A tegnap éjszaka… csodálatos volt.
– Igen.
Olyan aranyos ez a pasi, annyira aranyos, de persze ezt nem mondhatja neki.
Elvégre mindketten csak testi kapcsolatra vágytak, nem igaz? És meg is kapták.
Kell ennél több?
– Örülök, hogy tegnap eljöttem a partira – magyarázta Henry, és némi habozás
után egy puszit nyomott az arcára.
– Én is örülök.
Na, jó, ez már kínos. A tegnapi éjszaka felvillanyozta, annyira bensőséges
volt, amennyire csak lehet, most meg Henry úgy csókolgatja, mintha a vénlány
nénikéje volna.
De mégis, mi mást várt? Frankie-nek elszorult a szíve, ahogy beléhasított,
hogy az ő Hamupipőke-éjszakája ennyi volt. Henry megtette, amiért idejött. És
most ideje, hogy lelépjen.
Henry tizenkét órán belül másodszor hajtott el Briarwoodból, miközben
fejében kavarogtak a gondolatok. A tegnapi nap hihetetlennek tűnt. Úgy érezte
magát, mint egy kamasz, aki belezúgott Beyoncéba, és az egész koncert alatt
csak róla álmodozott, aztán felhívták a színpadra, hogy táncoljon vele, énekelt
neki, és a koncert utáni partira is meghívta.
 És vele pontosan ez történt.
Jó, Frankie talán nem Beyoncé, de az, hogy megismerhette, jóval többet
jelentett Henry számára. Azt pedig még legvadabb álmában sem gondolta volna,
hogy az ágyban kötnek ki, nem is remélte, hogy bekövetkezik.
Szerencsére sikerült megállnia, hogy mindezt elmondja neki, és végképp
elijessze magától. Mert el tudta képzelni, mit érzett volna a nő.
Nem, Henry egész egyszerűen jókor volt jó helyen. Ahogy maga Frankie
kétszer is mondta, nem állt készen semmiféle érzelmi kapcsolatra.
A férfi pedig a maga részéről elfogadta ezt. Akárcsak azt, hogy ma reggel
muszáj úgy tennie, mintha minden a legtermészetesebb volna, és megőriznie a
hidegvérét.
Mert annyit el kell ismernie: Henry bármit hajlandó volt megtenni azért, hogy
el ne ijessze magától Frankie-t.
– Hú, megjöttél? – meredt Molly Vince-re, amikor a férfi péntek este egy
sötétkék szatyorral a kezében megjelent az ajtajában. Talán előretekerték az órát,
és neki nem szóltak? – Még csak 6 óra van. Hétre vártalak.
– Igen, tudom. De előbb eljöttem a munkahelyemről, mert korábban ide
akartam érni. – Meglóbálta a kezében tartott szatyrot. – Mit is mondtál a múlt
héten a kocsiddal kapcsolatban?
– Gőzöm sincs. Ja, várj egy picit… te mondtad, hogy elég poros.
– Pontosan – bólintott Vince. – És mutattam rajta néhány karcolást meg
rozsdafoltot. Emlékszel?
Mollynak közben beugrott, na persze nem ez volt élete legizgalmasabb
beszélgetése.
– Igen.
– És? – tudakolta Vince. – Tettél valamit az ügyben?
– Nem.
Mollyt nem igazán érdekelte a kocsi. Nagyjából arra kellett neki, hogy elvigye
A-ból B-be, és beinduljon, ha szüksége van rá.
– Na, látod! Sejtettem. Pedig ezek fontos dolgok. A rozsda úgy terjed ám,
mint a gaz. Fontos, hogy megakadályozd – magyarázta Vince.
– A mindenit, tényleg?
Olyan aranyosan néz, és olyan komolyan…
– Igen. És ha nem teszel valamit azokkal a karcolásokkal, előbb-utóbb abból
is rozsda lesz.
– Jaj, ne!
– A kocsit ápolni kell. – Intett a lánynak, hogy jöjjön ki vele. – De nem kell
hozzá nagy tudomány.
Molly pontosan tudta, hogy nem kell. Csak éppen ő végtelenül unalmas
elfoglaltságnak tartotta. Kicsit megszeppenve nézte, ahogy Vince kinyitja a
szatyrát, és előhúz belőle egy fehér valamit tartalmazó celofáncsomagot. Miután
kibontotta, előkerült belőle egy eldobható, egyszer használatos papír overall,
amit ott helyben magára is húzott.
– Ejha, ez meg mire jó?
– Hogy megvédje a ruhámat.
Vince összecipzározta, és bemutatta magán a lötyögős, bokánál és csuklónál
gumírozott overallt, amelynek kapucnija teljesen eltakarta a haját. Úgy festett
benne, mint az E. T.-ben az egyik félelmetes tudós.
– Hát jó. – Molly tétován álldogált, amíg a férfi tálakat, rongyokat és keféket
pakolt ki a szatyorból, és szép sorba rendezte őket. – Akkor én addig bemegyek
készülődni, jó?
– Vagy ha akarsz, itt is maradhatsz – javasolta Vince. – Legalább mindent
megtanulsz. Majd lépésről lépésre elmondom, hogy legközelebb egyedül
csináld.
Frankie másik szomszédja, Eric a nyolcvanas éveiben járt, az utóbbi időben
nem bírta már egyedül sétáltatni a kutyáját, ezért a falubeliek besegítettek neki.
Ma este Frankie volt a soros, hogy elvigye Bambert.
Ez pedig remek ürügyet szolgáltatott arra, hogy egyúttal valami mást is
elintézzen.
Útközben elhaladt Molly és Vince mellett, akik Molly háza előtt álltak.
– Úgy nézel ki, mint egy helyszínelő – szólt oda Vince-nek.
– Épp azt mutatja, hogy kell autót ápolni – magyarázta Molly.
– Aha! – Frankie hangja nem volt túl lelkes.
Vince a vezető felőli oldalnál térdepelve felpillantott, és megkérdezte: – És te,
Frankie? Te rendesen vigyázol a kocsidra?
Frankie tétovázott.
– Hát… a múlt héten lemosattam.
– És méhviaszt is tettek rá?
 Frankie a fejét rázta. – Azt hiszem, nem.
De miért néz így Molly Vince háta mögött?
– Pedig kellene. Mert nagyon fontos – magyarázta Vince. – Ha Molly
vigyázott volna a kocsijára, most nem lenne ilyen állapotban. A megelőzés jobb,
mint a tűzoltás.
– Értem. Hűha, akkor a jövőben biztosan vigyázni fogok.
Na, jó, most már pontosan tudja, miért nézett rá Molly olyan kétségbeesetten:
jelezni akarta, hogy meneküljön, amíg még tud.
Szerencsére Frankie kezében ott volt a kutyapóráz, és tisztáznia is kellett egy-
két félreértést. Miután kiértek a faluból, Bamberrel elindultak a folyóparti úton.
A víz felszínén, a napsütésben szivárványszínű szitakötők táncoltak és repkedtek
minden irányba. Frankie követte a folyó kanyarulatát, aztán egyszer csak feltűnt
előtte a lakókocsi, és ott ült Stefan, a szokásos helyén, a lépcső tetején.
Vajon bemegy majd, ha meglát?
Na, mindjárt kiderül. Alig húsz másodperc múlva ki is derült: pontosan az
történt, amire Frankie számított. Ugyanúgy, ahogy valamelyik reggel is, amikor
Frankie a boltba ment, Stefan pedig diszkréten átment a másik oldalra, miután
kilépett onnan. Meg amikor nem a szokásos útvonalon közlekedett a faluban,
csak hogy elkerüljék egymást.
Frankie arcán átsuhant egy mosoly. Szegény ember, biztosan halálra rémült.
Most meg azt hiszi, azért jött, hogy rávesse magát, és szenvedélyesen örök
szerelmet valljon neki.
A lakókocsihoz érve kopogott, és bekiáltott:
– Stefan, beszélhetnénk?
A férfi szemmel láthatóan zaklatottan nyitott ajtót.
– Helló!
– Ne aggódj. Csak hallgass meg. – Frankie úgy döntött, egyenesen a lényegre
tér. – Lois tévedett. Nem vagyok beléd szerelmes, és még csak nem is tetszel. Ha
így volna, nem állnék most itt, és nem beszélnék így róla. Úgyhogy
abbahagyhatod a pánikolást! Csak nyugi. Nem kell engem kerülnöd, mert nem
üldözlek. Lois ritkán hibázik, de ezúttal ez történt.
Néma csönd.
Ekkor Stefan végre lassan megszólalt:
– Hát, abban igazad van, hogy akkor nem állnál itt, és nem beszélnél így
velem.
Na ugye! Ezt a leckét is Henrytől tanulta.
– Persze hogy nem. Gondolj csak bele: ha tetszenél nekem, most pironkodnék
és zavarban lennék. – Frankie megvonta a vállát, és széttárta a két kezét. – És
nézz csak rám: nem így viselkedem.
– Oké, elhiszem. Nos – sóhajtott nagyot a férfi –, ez megkönnyebbülés. De ne
vedd zokon.
– Ugyan már. Különben is, túl öreg vagy hozzám. Ha meg nem bántalak –
tette hozzá a nő mosolyogva.
– Én is pontosan ezt mondtam Loisnak! – Stefan arcáról eltűnt minden
feszültség. Mögötte sípolni kezdett egy teavízforraló. – Jut eszembe – szólalt
meg –, éppen teát főzök. Nincs kedved inni egyet?
– Szívesen.
Frankie vetett egy pillantást Bamberre, aki a lábánál összegömbölyödve
elaludt.
– Úgy látom, túl sok volt az izgalom ennek a szegény állatnak – mosolygott
együtt érzően Stefan. – Hagyd csak itt, és gyere be teázni.
A lakókocsi belsejében gyönyörű rend uralkodott, a modern és a
hagyományos stílus keveredett, miközben a csodával határos módon minden
holminak megvolt a helye. A fényesre lakkozott padlót kézzel szövött szőnyegek
borították. Az egyszerű gázrezsó csillogott-villogott. A kanapén karmazsinvörös
bársonyhuzat, a függönyök és a párnák élénk drágakő színekben pompáztak, a
falakon festmények lógtak. A lakókocsiban volt még egy fürdőszoba, egy háló,
egy könyvekkel teli polc és egy kisebb dolgozósarok, ahol egy asztalka meg egy
szerszámos láda állt.
– Tessék! – Stefan egy bögre teát adott Frankie kezébe egy szelet
gyümölcstortával, és leült vele szemben. – És egyébként hogy bírod Joe nélkül?
Így kell egyenesen a lényegre térni, gondolta Frankie, és megvonta a vállát.
– Egész jól. De azért kell egy kis idő, amíg megszokom.
– Hát igen – bólintott a férfi. – Ez volt az oka, hogy rólam faggattad Loist?
– Részben igen. Tudom, hogy te is régóta egyedül élsz. És tudni akartam,
milyen.
A férfi tekintete rezzenéstelen maradt, miközben Lois a választ kereste benne,
bár a másik kérdést fel sem tette neki.
 – Ahogy mondtad, az ember hozzászokik. Aztán a végén már ez a normális. A
feleségem halála után nekem még ott volt Lois, akit fel kellett nevelnem. Akkor
ő lett a legfontosabb.
– De azt mondta, volt valaki más is, évekkel később. Valaki, akivel nem
lehettél együtt. Biztosan nagyon szenvedtél… – Oké, a taktika kissé kockázatos,
de ez az egyetlen esély, és nem hagyja veszni. – Miért nem lehettél vele együtt?
Ha nem veszed tolakodásnak a kérdést…
Stefan ekkor a nyitott ajtó felé fordult, ahol a lépcső tetejére rászállt egy
fekete holló. Kidobott neki egy kis süteménymorzsát, és nézte, ahogy eltipeg
érte, aztán sárga csőrébe veszi, és továbbrepül. Anélkül, hogy Frankie-re
pillantott volna, halkan így válaszolt:
– Neki vigyáznia kellett a hírnevére. Mindenki a magánéletében vájkált.
Szakmai szempontból nem tett volna jót neki. Mert többet vártak tőle az
emberek… valakit, aki jobb nálam, olyat, amilyet érdemelt. A lényeg az, hogy
negatívan érintette volna a karrierjét. – Lassan ingatni kezdte a fejét. – Én
viszont nem vállalhattam ezt a felelősséget. Büszke vagyok arra, aki vagyok,
még ha ez másoknak nem is tetszik. Nem hagyhattam, hogy azért, mert engem
választ, mások lenézzék és kigúnyolják.
Frankie kereste a megfelelő szavakat. Tehát Lois igazat mondott: Hope-nak
nem a valós indokokkal magyarázta a szakítást. Azért vetett véget a
kapcsolatuknak, mert meg akarta óvni a hírnevét és csillogó sztár státusát.
Csak éppen a csillogásnak vége szakadt, és már nem volt mit megóvni. Hope
elvonult a nyilvánosság elől, és soha nem játszott többé. Vagyis minden áldozat
hiábavaló maradt.
Ennyit a büszkeségről és balítéletről…
Frankie azonban bármennyire is szerette volna elmondani Stefannak az igazat,
nem tehette. Ígéretet tett Hope-nak, és nem akarta megszegni.
Azért próba, szerencse, mégis megkérdezte:
– És hogy hívták az illetőt?
Csak mert ha ő mondaná ki a nevét… akkor minden másképp lenne. Arra
pedig semmi esély nem volt, hogy Stefan gyanítaná, ő már tudja a kérdésre adott
választ.
A férfi fürkésző, örökké sejtelmes pillantása ezúttal sem árult el semmit. Alig
észrevehetően újra megrázta a fejét.
– Nem számít.
 – De talán mégis.
– Hidd el, hogy soha, senkinek nem mondtam el, még a lányomnak sem.
Miért mondanám el akkor most neked?
A beszélgetés ezzel le is zárult, miután a férfi egy szimbolikus ajtót
udvariasan bezárt Frankie orra előtt. Stefan tartotta a szavát, és úgy döntött, a
haláláig nem adja ki Hope titkát.
– Igazad van – felelte Frankie, és bekapta az utolsó falat tortát. – Egyébként
nagyon finom ez a süti. Te sütötted?
Stefan arcán a teásbögre mögött halvány mosoly derengett fel.
– Én a famunkához értek, Frankie. Az a szakterületem. A tortát a Marks and
Spencerben vettem.
 Negyvenharmadik fejezet

Molly alig várta, hogy vége legyen a vacsorának. Olyan érzése volt, mintha
nem tudna felébredni egy rossz álomból, amelyben éppen vizsgázik, és nem érti
a tesztlapon a kérdéseket, a válaszokat meg végképp nem tudja.
Nem mintha Amanda és Dex kérdéseket zúdítottak volna rájuk és nevettek
volna a rossz válaszokon, de valahogy mégis úgy érezte. Elhibázta.
Magyarázkodott. Megint csak magyarázkodott. És közben borzasztó zavarban
volt, amiért olyan nagy reményeket fűzött Vince-hez, és annyira büszkén mutatta
be tökéletes új pasiját a barátainak.
Csakhogy többé nem lehetett szépíteni a dolgot, ez a pasi mániákusan pontos
és pedáns, ráadásul még humorérzéke sincs. Dex és Amanda próbálták leplezni,
hogy valójában ugyanígy gondolják. Lehet, hogy Vince külsőre tökéletes, az
egyéniségével azonban soha nem fogja megrengetni a világot. Jóindulatú, de
végtelenül unalmas. Szinte már a korlátoltság határát súrolta. Valahányszor
kinyitotta a száját, Mollyban gyűlni kezdett a feszültség, és titkon azt kívánta,
bárcsak előállna valami elképesztően szellemes megjegyzéssel, és egy
szempillantás alatt mindenkinek megváltozna róla a véleménye.
De nem. Molly soha életében nem érzett még ekkora vágyat arra, hogy
hasbeszélő legyen, és beszéltetni tudja ezt a külsőre tökéletes Vince-et.
Ahogy arra számítani lehetett, az étel fenséges volt. Ez normál esetben még
kapóra is jött volna, most azonban csak rontott a helyzeten, hiszen még tovább
fényezte Amanda megannyi jó tulajdonságát, és növelte a kettőjük közötti
különbséget. Az előétel tökéletesre grillezett kagyló volt vörösborban párolt
lencseágyon. Főételnek Amanda vajpuha marhasültet szolgált fel borsmártásban
vajban párolt újkrumplival és brokkolival. Még a brokkoli is elképesztően finom
lett, vajban megforgatva, citromlével meglocsolva.
És ezt megkoronázandó, málnás felfújtat tálalt whiskykrémmel. Azért jó lett
volna, ha legalább egy kisebb hibát vét, de nem, minden tökéletesre sikerült. A
hibák egyszerűen nem tartoztak Amanda világába; gyönyörű, szuperintelligens,
modellalkatú nő… és még felfújtat is úgy süt, hogy az nem esik össze.
Molly beletúrt villájával a felfújtba, és megdicsérte:
– Ez fantasztikus!
Elvégre mi értelme lett volna úgy tenni, mintha nem lenne az.
Amanda elmosolyodott.
 – Hát igen. Dex mesélt a te csokispiskóta-kísérletedről.
Szuper vagy Dex, igazán köszi! Molly nemrég olvasott egy bögrés
sütireceptet, amit mikróban lehetett elkészíteni. Amikor Dex és Delphi átmentek
hozzá, nekilátott, és előre beharangozta, milyen nagyszerű lesz. Sejtelme sincs,
hol hibázott, de a végeredmény olyan lett, mint a csokival kevert beton.
És mondani sem kell, hogy ezen Dex órákig jól elszórakozott.
– A becsületünkre váljék, hogy legalább megkóstoltuk – jegyezte meg Dex
vigyorogva. – Pedig kis híján beletört a fogam.
– Szent ég! Molly nekem még nem is főzött semmit – szólt közbe Vince. –
Ezek után kezdek aggódni.
Ezt most viccnek szánta? Molly nem tudta megfejteni.
– Jut eszembe! – fordult a lányhoz Vince. – Muriel tegnap megkérdezte, mi
van veled. Nagyon örülne, ha valamikor meglátogatnánk. – Kezét finoman
Molly kezére tette, úgy folytatta: – El van ragadtatva, hogy ilyen jól kijövünk
egymással. Azt hiszem, már nagyon szeretne egy rendes családi bemutatkozást.
Hűha!
– Ez komolynak tűnik – vonta fel a szemöldökét Dex.
Molly a fejét ingatta.
– Azért nem házasodunk össze…
– Igen, tudom, de szeretne mindenkinek bemutatni. Nagyon kedvel téged. –
Vince megszorította a lány kezét. – Ahogy én is.
Molly elvörösödött, mire Amanda megszólalt:
– Ez annyira romantikus!
Jaj, segítség! Dehogy romantikus. Ez az egész egy nagy tévedés. Molly
rajongott Murielért, gyakorlatilag első pillantásra szimpatikus volt neki, de nem
járhat egy férfival csak azért, mert aranyos a nagymamája.
– Milyen sötét van. Tiszta az ég ma este – mutatott ki az ablakon Vince, majd
Dexhez fordult. – Még mindig szívesen vizsgálod a csillagokat?
– Igen – bólintott Dex. – Te is kipróbálhatnád, fogalmad sincs, mit veszítesz.
Vince, aki a múltkor csöppet sem tűnt lelkesnek, csak ennyit mondott:
– Őszintén szólva engem nem igazán vonz. De ha előveszed a teleszkópodat,
szívesen vetek rá egy pillantást.
Dex és Molly tekintete találkozott egy pillanatra, és a férfi szája megrándult.
A lány azonban némán ráparancsolt, hogy ne csapja le ezt a poént.
 – Most mi van? – nézett Vince értetlenül, Dex elfojtott nevetését látva.
– Bocs – rázta a fejét Dex bocsánatkérően. – Csak valahányszor eszembe jut
Molly mikrózott csokis piskótája, nevetnem kell.
– Köszönjük a meghívást. – Molly tíz perccel később, a mosdóból kijövet
összefutott a konyhában Dexszel, aki épp egy újabb üveg bort bontott ki. –
Remek volt a vacsora. De mennünk kell.
– Miért? Még csak tizenegy óra.
– Tudom.
A férfi letette az üveget, és lehalkította a hangját.
– Minden oké?
– Persze. – Mégis, hogy magyarázhatná meg bárkinek, pláne Dexnek, hogy
milyen zavaros gondolatok keringenek a fejében? – Csak… kicsit fáradt vagyok.
– Vince és Amanda még a kertben vannak. Megmutattam Vince-nek a
teleszkópomat – csillant fel Dex szeme. – És mondhatom, le volt nyűgözve.
– Ne csinálj belőle bolondot.
– Oké, ígérem, nem fogok. De hozzá ne menj feleségül!
Hirtelen megállt az idő. A levegőben valami meghatározhatatlan érzelem
lebegett közöttük. Ekkor Molly torka hirtelen összeszorult; rájött, hogy teljesen
félreérti a helyzetet. Dex igazán boldog Amandával, aki egy szupernő,
magabiztos, és tökéletesen irányítja az életét. Ők ketten tökéletesen összeillenek,
valóságos mintapár. Dex csak azért mondja ezt, mert figyelmeztetni akarja, hogy
Vince nem hozzá való… ha esetleg magától nem jött volna rá.
A helyzetet összefoglalva: Molly azt hitte, végre talált magának egy normális
pasit… és csúnyán melléfogott. Már megint.
– Ígérd meg, hogy nem fogsz hozzámenni – dünnyögte Dex egészen közel
hajolva a lányhoz.
– Jaj, nehogy már! Miért mennék hozzá? Hisz alig ismerem! – tiltakozott
Molly. – Azért annyira nem vagyok kétségbeesve…
– Hahó, merre vagyok? – hívta őket Amanda az előszobából. – Mégis mennyi
ideig tart kinyitni egy üveg bort? Ja, itt vagytok! – Megjelent a konyhában, és
karon fogta Mollyt. – Gyere ki hozzánk, Molly! Vince már mindent elmesélt a
kocsik rozsdamentesítéséről. Hát nem cuki pofa? Aranyból van a szíve. – Aztán
a hangját színpadiasan suttogóra fogva hozzátette: – De nem jöttél még el a
rendelőbe. Minden oké?
 Miközben a kérdést feltette, mutatóujjával csöppet sem diszkréten Molly
ágyéka felé bökött.
– Micsoda? – Most már Dex is odabámult. – Csak nincs valami baj? Beteg
vagy?
Te jó ég, nem lehetne az orvosokat leütni az ilyen dumáért?
– Nem beteg – biztosította vidáman Amanda. – Ez afféle női dolog, tudod,
amikor mi, nők megbeszéljük, rendben mennek-e a dolgaink. – Ahogy karjával
átfogta Dexet, és combját a csípőjéhez nyomta, nagyjából a tudtára adta, hogy az
ő dolgai legalábbis rendben mennek. – Jaj, most jut eszembe, hogy még nem is
fotózkodtunk! – Elővette a mobilját, beállított néhány dolgot, aztán Molly
kezébe nyomta. – Megtennéd, hogy csinálsz rólunk néhányat?
Milyen tökéletesek így együtt, teljesen összeillenek, ahogy nevetgélnek és
vicces pózokat vesznek fel, gondolta Molly a vaku villanásai közben.
– Hát itt vagytok! Már mindenütt kerestelek – csatlakozott hozzájuk Vince a
konyhában. – Ez nyolc megapixeles kamera? Csak mert az enyém tíz
megapixeles, csinálok azzal is.
Végül, miután elkészítették az összes vicces, játékos felvételt, Amanda is
megszólalt:
– Most ti következtek.
Vince erre nyílegyenes háttal beállt a fotózáshoz, mint egy hadvezér, s kezét
mereven Molly vállára tette. Amanda fotózni kezdte őket.
– És most vicces pózokat kérek – intett.
– Jó lesz így – felelte Vince.
Miután Amanda visszaadta a telefonját, megnézte a fotókat, és megmutatta
Mollynak.
– Majd a legjobbat kinyomtatom és bekereteztetem Murielnek. Nagyon fog
örülni.
Molly csak mosolyogva bólogatott, de a lelke mélyén úgy érezte, inkább
meghal, mert a fotókon úgy néztek ki, mint két próbababa egy unalmas áruház
kirakatában.
Segítség, nem jól van ez így! A megfelelő pillanatban kénytelen lesz
megmondani Vince-nek, hogy a kapcsolatuknak vége.
 Negyvennegyedik fejezet

Hát itt volnánk, gondolta Frankie, megvan a névtábla a kapun. És milyen

fantasztikus ez a hely!
Kinyitotta a kaput, és elindult a keskeny, kanyargós kerti úton. Az elmúlt
hónapok történései megváltoztatták: sokkal merészebb lett, elébe ment a
dolgoknak és mert kockáztatni. Miután elérkezett a vadvirágokkal szegélyezett,
murvával felszórt kerti út utolsó kanyarjához, megpillantotta a házat, és magában
rimánkodott, hogy otthon találjon valakit.
És remélte, hogy azt a személyt találja otthon, aki miatt odament.
Nem egész két óra alatt jutott el Briarwoodból a Blackdown Hills parányi,
eldugott völgyébe, nem messze a devoni Honitontól. A házikó kietlenebb helyen
nem is állhatott volna, ami megmagyarázta, miért érezte úgy Hope, hogy képes
lesz itt élni. Már ha még itt van, emlékeztette magát Frankie. A címet a pöttyös
ruha csomagjáról olvasta le, csakhogy az hetekkel ezelőtt érkezett, és semmi
garancia nem volt rá, hogy Hope még mindig ott van.
Frankie bekopogtatott a kifakult, kékre festett bejárati ajtón, mert csengőt nem
talált.
Semmi. Kicsit csüggedten újra próbálkozott.
Ekkor bentről lépések zaját hallotta, majd az ajtó mögül kiszólt egy
bizonytalan női hang:
– Ki az?
Hál’istennek Hope hangja volt.
– Jó napot, Frankie Taylor vagyok. A briarwoodi kávézóból.
– Micsoda? – kérdezte Hope döbbenten. – Mi történt? Egyedül jött?
– Igen, egyedül. És ne aggódjon, nincs semmi baj.
Frankie hallotta, ahogy bentről kiakasztanak egy láncot, és az ajtó résnyire
kinyílik.
Hope kikémlelt, mögötte is szétnézett. – Ugye nem hozta magával?
– Nem! Soha nem tennék ilyet. Egyetlen szóval sem említettem neki –
biztosította Frankie. – Ahogy másnak sem.
Ekkor bezárult az ajtó, majd kioldódott a lánc. Végül újra megjelent Hope,
most, hogy már bízhatott benne.
 – Nos, örülök, hogy újra láthatom, de bevallom, fogalmam sincs, mi járatban
van itt.
– Csak szerettem volna elmondani valamit. Írtam egy levelet is. – Frankie
kinyitotta a táskáját, és elővett egy megcímzett borítékot. – De nem voltam
biztos, hogy még itt találom, és féltem, hogy esetleg eltűnik, vagy illetéktelen
kézbe kerül.
– Jöjjön be.
Hope végigvezette a házon egy kívülről körbefutó teraszig, ahonnan kilátás
nyílt a völgyre, a teraszos vidéki kertre, és az alatta csörgedező patakra. Odakint
napszítta fapad és egy asztal állt, rajta kancsóban limonádé, mellette vizespohár,
egy rongyosra olvasott könyv, egy széles karimájú szalmakalap és egy fél
csomag cukorka.
– Pazar a kilátás! – jegyezte meg Frankie, napellenzőként használva a kezét.
– Igen, az. Órákig el tudok itt üldögélni. De foglaljon helyet! – Hope felrázott
néhány eklektikus mintázatú párnát, és folytatta: – Mindjárt hozok még egy
poharat, addig helyezze magát kényelembe.
Miután visszajött, Frankie a kezébe adta a borítékot, és megvárta, amíg
csöndben végigolvassa a levelet.
Hope szemébe könnyek gyűltek, amikor megtudta, miért kellett Stefannak
szakítania élete nagy szerelmével. A könnyek végigcsorogtak az arcán, és
lecsöppentek bő lenvászon nadrágjára, amely azonnal beszívta.
Ekkor ujjai begyével megtörölte a szemét, és reszketeg mosolyt erőltetett az
arcára.
– Köszönöm. Azt, hogy utánajárt, és hogy a tudomásomra hozta.
Hihetetlennek tűnik, hogy az egészet miattam tette. Nekem erről fogalmam sem
volt. Ami a karrieremet illeti… te jó ég, azt fölösleges volt menteni. De,
gondolom, túlságosan büszke volt. Miért nem látta, hogy milliószor többet jelent
nekem minden ostoba szerepnél? Engem sosem érdekelt, hogy mások mit
gondolnak. Stefan ezt tudhatta volna. A férfiak néha olyan vakok…
– Szerintem is a büszkesége tette – bólogatott egyetértően Frankie.
– Milyen kár. De azért örülök, hogy legalább megtudtam.
– Egy szót se szóltam neki magáról. Pedig annyira szerettem volna. Bárcsak
engedné!
– Nem! – Hope megborzongott, és az arcára mutatott. – Ezt már egyszer
megbeszéltük, emlékszik? Csalódást okoznék neki.
 – Pedig én őszintén hiszem, hogy nem így van. – Hogy is tudná meggyőzni
ezt a bizonytalan, egykor gyönyörű nőt, hogy Stefan nem ilyen felszínes ember?
Hogy mekkora örömet okoz neki, amikor a durva faanyagból készít valamit, és
örömét leli abban, hogy meglássa a benne rejlő szépséget? – De ha akarná, egy
kicsit azért helyrepofozhatná magát…
Jaj, ez rémesen hangzott…
Hope szomorkásan válaszolt:
– Persze, tudom, mire céloz. De óriási a különbség a helyrepofozás és a teljes
fejtranszplantáció között..
Ekkor fintorogva végignézett magán. – Bár inkább egy teljes fej- és
testcserére lenne szükségem.
A kapuban Hope kedvesen búcsúzott Frankie-től, ő pedig kint megvárta a
kocsit, ami hamarosan érte jött.
A sors fintora, hogy Henry és Hope ugyan nem ismerték egymást, mégis
mintha összebeszéltek volna, mert mindketten megváltoztatták az életét.
Az elmúlt két hétben Frankie folyton csak Henryre gondolt, és nagyon szerette
volna újra látni. De nem akart úgy viselkedni, mint egy szégyentelen cafka, hogy
ő teszi meg az első lépést. Még úgy sem, hogy máris bizonyította, hogy egy
szégyentelen cafka.
A távolból ekkor meghallotta a kocsi motorjának zúgását, és elmosolyodott.
Ha Stefan és Hope románcából tanult valamit, akkor azt, hogy az ember egyszer
él, és néha érdemes kockáztatni. Két nappal ezelőtt üzenetet küldött Henrynek,
amelyben megírta, hogy szívesen találkozna vele újra, és megkérte, hogy hívja
fel. Miután a férfi visszahívta, Frankie nekiszegezte a kérdést, hogy nem volna-e
kedve egy devoni hotelben vele tölteni a szombat éjszakát.
Amit természetesen ő fizet.
És hogy mi volt a válasz? Kiderült, hogy Henrynek nagyon is kedve van a
dologhoz.
Majd miután Frankie elmagyarázta, hogy kisebb kitérőt kell tennie egy
ismerősénél, Henry azt se bánta.
Ha Henry nincs, vajon eljutott volna ilyen messzire, Hope házához?
Valószínű, hogy nem.
És most újra itt van Henry, hogy a kocsijával felvegye a semmi közepén, egy
forró és poros úton, aztán együtt visszamenjenek abba a barátságos vidéki
szállodába, amelyben Frankie szobát foglalt. Úgy érezte, hogy a szíve olvad,
akár a pillecukor, ahogy a kocsi lelassított, és a férfi leengedte a vezető oldali
ablakot.
– Szia! – Henry lejjebb tolta Ray-Ban napszemüvegét, és hófehér mosolyt
villantott rá. – Szuperül nézel ki. Volna kedved egy magas, sötét hajú idegennel
tölteni az éjszakát egy baldachinos ágyban?
– Te lennél az az idegen?
– Ki más?
– Akkor jó, csak a rend kedvéért kérdeztem. – Frankie imádta, amikor Henry
így nézett rá. – Mert ez esetben a válaszom: igen.
– Akkor pattanj be! – Miután beszállt a kocsiba, Henry sietve megölelte, és
megkérdezte: – Hogy van az ismerősöd?
Frankie nem beszélt még Hope-ról, és mivel Henry érezte, hogy nem is akar,
inkább nem faggatta a részletekért.
– Jól. Örülök, hogy újra láthattam.
Frankie-be ekkor hasított belé a felismerés, hogy Stefan és Hope mindketten
végtelennek tűnő órákat töltenek otthon magányosan, és gyönyörködnek a
vadvirágaikban, fűzfáikban és lankás folyóparti mezőikben… Pedig mennyivel
boldogabbak lennének, ha mindezt együtt élvezhetnék.
Nos, ő megtette, amit tehetett. Idővel talán Hope is végiggondolja, amit
mondott, és másként határoz.
– Akkor jó. Örülök, hogy minden jól ment. – A kocsi elindult a kanyargós,
keskeny, fákkal szegélyezett úton, a fák koronái szinte összeértek fölötte a
magasban. – Még soha nem voltam Devonban, de már most nagyon tetszik.
Frankie egyetértően bólintott.
– Tényleg nagyon szép.
– Te is szép vagy. – A férfi tekintete ellágyult, ahogy oldalvást vetett egy
pillantást Frankie-re, akinek a lehúzott ablakon bevágó szél az arcába fújta a
haját. – Talán nem kéne ilyeneket mondanom, de azt hiszem, fantasztikus
hétvégénk lesz. És annyira örülök, hogy felhívtál!
Na ugye! Nem kell más, csak egy kis bátorság és kockázatvállalás. Frankie a
fejét félrebillentve hagyta, hogy átjárja a pillanat szépsége. Hangosan csak
ennyit mondott:
– Én is.
 Negyvenötödik fejezet

– Babababa… papapapa… mamamama!

– Ne csináld!
Dex a fejét csóválta Delphi előtt, aki az etetőszékében ülve a kanalával püfölte
az előtte fekvő tányért. Csupasz lábát meglendítve egy kanálnyi zabkását
löttyintett az asztalra.
– Nem szabad – vette ki a kezéből a kanalat Dex, és szigorú pillantást vetett
rá, amitől Delphi hangos, sikoltozó nevetésben tört ki. – Nem viccelek!
A baba válaszképpen a tálkába nyomta az ujjait, kivett két marékkal a kásából,
és összekente vele kedvenc pólóját.
– Nem szabad!
Dex a tálkáért nyúlt, Delphi azonban megelőzte. Lendületes mozdulattal
átrepítette a konyhán. Dex aznap nem főzte olyan sűrűre a kását, ezért minden
csupa tej lett, az ablak, a fal és a padló is.
– Hahaha – kurjongatott Delphi.
Mi tagadás: vannak napok, amikor a kisbabák igenis idegesítőek és
bosszantóak. Miközben kiemelte Delphit a székből, és maga elé tartotta,
belelépett a földön az egyik kásatócsába, és megcsúszott. Delphit ösztönösen
magához szorította, nehogy elejtse, és ettől mindketten fülig kásásak lettek.
Basszus, ez nem lehet igaz…
Delphi ekkor megadta a kegyelemdöfést, és diadalmasan Dex arcába fújta a
szájában lévő málnás pépet.
Szuper!
Megcsörrent a telefon, és Dex első gondolata az volt, hogy nem veszi fel.
Végül, amikor meglátta, hogy ki hívja, mégis felvette. Phyllis volt, a
nyolcvanvalahány éves londoni szomszéd, aki volt olyan kedves, és kiváló
referenciát írt Dexről, amikor a gyámhivatal alkalmassági vizsgálatán átesett.
Igaz, hogy Dexter maga fogalmazta meg a levelet, de az idős nő akadékoskodás
nélkül aláírta.
Ebben a pillanatban Dex úgy gondolta, talán mégsem kellett volna. Ha
másképp alakul, ő még mindig élhetné a gondtalan életét, zabkása és kisbaba
nélkül.
A telefont eltartotta magától, nehogy Delphi is elérje, és lenyomta a fogadás
gombot:
– Helló, Phyllis! Hogy van?
– Uramisten. Honnan a csudából tudta, hogy én vagyok? – Phyllis még nem
egészen kapisgálta a 21. század technikai vívmányait. – Halló! Beszélhetnék
Dexterrel?
– Itt Dexter beszél. – A férfi hangja megenyhült. – Tudja, a telefonom kiírja
annak a nevét, aki hív.
– Ne mondja! Igazi varázslat, nem igaz? – ámuldozott Phyllis. Aztán hangját
kissé lehalkítva folytatta: – A helyzet az, hogy megjelent nálam Laura egyik régi
barátja, és szeretne beszélni magával. Nem tudta, hogy meghalt. Most egy kicsit
ki van borulva.
Molly épp Cheltenhamben volt, és boldogan nézelődött a hobbiboltban, hogy
feltöltse a készleteit, amikor üzenet jött Dextől: „Találkoznunk kell. Sürgős. Át
tudsz jönni, ha hazaértél?”
Molly rögtön válaszolt: „Cheltenhamben vagyok. Háromra érek vissza. Az jó
neked? Mi történt?”
Dex is visszaírt: „Majd elmondom, ha itt vagy. Siess, kérlek! Puszi”
Talán a „kérlek” tette? Vagy az a sietve odavetett „puszi”? Mollynak elszorult
a torka, és titkon azt remélte, nem azért akarja látni, hogy bejelentse, Amanda
terhes, és összeházasodnak.
Bár azok után, hogy annyit papolt a fogamzásgátlásról, ez enyhén szólva
röhejes lenne.
Molly a pénztárhoz vitte a kosarát, és nézte, ahogy a pénztáros leblokkolja a
színes filctollakat, ceruzákat és rajzlapokat. Ruhákat is akart venni, ha már itt
van, de Dex üzenete nem hagyta nyugodni, ezért inkább azonnal visszaindult.
És persze egyáltalán nem lenne vicces, ha kiderülne, hogy Amanda terhes. A
gondolatra Molly hátán futkározni kezdett a hideg. Valóságos istencsapása lenne.
Most aggódsz, tudakolta a fejében egy belső hang, vagy féltékeny vagy?
Jó, ezzel most nem foglalkozunk. Molly sietve elhallgattatta a belső hangot,
miközben bankkártyáját a leolvasóba dugta, és beütötte a pinkódot.
Előbb lássuk, miről is van szó. Mindent a maga idejében.
Dex már várta. Molly valamivel déli 12 után parkolt le a ház előtt, és megijedt
a férfi arcára kiülő visszafogott aggódás és feszültség láttán. Dex sötétkék
galléros pólót és farmert viselt, és kezében tartotta Delphit, aki a fejét a vállára
hajtva aludt.
 – Kösz, hogy visszajöttél.
A férfi sötét szeméből nem lehetett kiolvasni semmit.
Molly kipattant a kocsiból, és megkérdezte:
– Mi a baj? Csak nem beteg?
– Nem, semmi baja.
Bevezette a lányt a házba, és járkálni kezdett a nappaliban, miközben
hatalmasakat sóhajtozott, mintha fel akarná vértezni magát arra, amit mondani
fog.
– Delphi mélyen alszik – mutatott Molly a vállán pihegő, halkan horkoló
babára. – Miért nem teszed le a kiságyba?
Dex azonban megrázta a fejét, úgy szorította magához a kislányt, mintha soha
nem akarná lerakni.
– Nem akarom.
– Mondd már el, mi történt. Mert az biztos, hogy köze van Delphihez. – Molly
ekkor vette csak észre, hogy ő is mélyen a tenyerébe süllyeszti az ujjait. Vagyis a
feszültség ragályos.
– Ma reggel felhívott telefonon Phyllis. Laura szomszédja volt Islingtonban…
és még mindig ott lakik.
– Igen, emlékszem. Meséltél róla – bólogatott Molly. – Nyolcvanéves, és
mindig tortát sütött neked.
– Pontosan. – Dex félrebillentette a fejét, és arcát Delphi puha-pihe hajához
érintette. – A lényeg az, hogy ma reggel megjelent egy Matt nevű fickó Laura
lakásánál. Aztán valaki átküldte a szomszédba. Megkérdezte Phyllist, hol találja
Laurát, ő meg elmondta neki, mi történt.
– Ó, szegény ember – sóhajtott Molly. – Biztos nagyon megdöbbent.
Dex reakcióját látva hirtelen rájött, hogy miről lehet szó.
– Igen. Nagyon megdöbbent. Aztán még jobban, mikor Phyllis beavatta a
részletekbe, és mesélt neki Delphiről. Állítólag ettől készült ki csak igazán. Nem
tudta, hogy Laura terhes volt.
Úristen, uramisten!
– Tehát ő az? – Mollynak kiszáradt a szája. – Delphi apja?
Dex vállat vont, és tovább járkált a szobában, miközben az állában fel-alá
ugrált egy izom.
– Nem tudom, de van rá esély. Látni akarja Delphit. Épp most beszéltem vele
telefonon. Ma este idejön, hogy találkozzon velem és Delphivel. Úristen, ha csak
rágondolok, elfog az émelygés. Ő már az enyém, nem veheti el senki – suttogta a
férfi rekedtes hangon. – Nem bírnám elviselni, ha valaki megjelenne itt, és
elvinné.
– Nem biztos, hogy el akarja vinni. – Mégis mi mást mondhatna, hogy
megnyugtassa? – Sok férfi nem akar egyedül gyereket nevelni.
– Ezt én is tudom. De ha így lenne, akkor abban a pillanatban lelécelt volna,
hogy megtudta. Eltűnt volna, és vissza se néz. – Dex lassan ingatta fejét. – Ő
viszont nem így tett. Hanem képes Londonból idejönni, hogy megnézze. Phyllis
már megadta neki a címet. Úgy tűnik, nagyon is érdekli ez a gyerek.
– Jó, az egy dolog, hogy érdekli, de egészen más történet, hogy magához is
akarná venni. Az óriási felelősség – magyarázta Molly. – Sok pasi nem tudna mit
kezdeni egy ilyen helyzettel.
Dex egy pillanatra lehunyta a szemét.
– De mi van, ha ez mégis? Csak mert kicsi az esély, abból még nem
következik, hogy nem történik meg.
– Oké, felhívtad a gyámügyest? Megkérdezted, mik a lehetőségeid?
– Nem – rázta meg a fejét Dex. – Nem akarom belekeverni. Ki tudja, mit
mondana.
Olyan ez, mint amikor valakinél egy komoly betegség tünetei jelentkeznek,
mégsem megy el orvoshoz, mert nem akarja, hogy közöljék vele a rossz hírt.
Mert bármilyen jóindulatú Dex gyámügyes kapcsolata, afelől semmi kétség,
hogy azt mondaná, Delphinek joga van megismerni a biológiai apját. Ha pedig
az a férfi úgy dönt, hogy magához veszi, senki nem tagadhatja meg tőle. Vagy
igen?
– De mégis hogy bukkant fel ilyen váratlanul? – törte a fejét Molly.
Dex állában úgy rángatózott egy izom, akár a metronóm.
– Ausztráliában volt. Állítólag most ott él.
Ausztráliában. Vagyis ha tényleg megszerzi a jogot Delphi gyámsága felett,
akár a világ másik végére is elviheti.
– És Amandával beszéltél már?
A tekintetük találkozott, és valami kimondatlan jelenet zajlott le közöttük.
Amanda egy kategóriába sorolható a gyámügyessel: hivatalos személynek
tekintették.
 Dex megrázta a fejét.
– Még nem – felelte lassan. – Téged hívtalak elsőnek.
Az Ausztráliából érkező Matt délután 5-re ígérte érkezését, Dex gyomra pedig
már órákkal előtte görcsbe rándult.
Délután 3-ra készítettek egy akciótervet, amelyben két lehetséges
forgatókönyv körvonalazódott: elhagyni Briarwoodot néhány hónapra, és elbújni
valahová, vagy ásni egy gödröt a hátsó kertben, és odatemetni az Ausztráliában
élő Mattet, majd gyorsan rábetonozni egy kerti kiülőt.
Aztán 3-kor Dex egy harmadik lehetőséggel is előállt. A gyámügyes tetszését
ugyan nem nyerte volna meg, de ameddig nem tud róla, addig nincs baj.
Amikor ekkora fontosságú ügyről van szó, Dex úgy érezte, bármeddig
elmehet.
– Sziasztok! – üdvözölte őket Tina széles mosollyal. – Gyertek csak be, bocs a
rendetlenségért, de most jöttünk vissza az iskolai futóversenyről… hékás,
fejezzétek be a veszekedést, és osszátok el azt a kekszet!
Dex és Molly bementek vele a házba. Dex kedvelte Tinát, aki mindig vidám
volt, annak dacára, hogy hét gyereke volt, akiknek az átlagos zajszintje egy
gyengébb idegzetű nőt már rég az alkoholba kergetett volna.
– Szívességet szeretnék kérni – fogott Dex a mondandójába. – Ma eljön
hozzám valaki a gyámügytől a szokásos családlátogatásra, és meg akarja nézni,
hogyan viselkedik Delphi gyerektársaságban. Megengeded, hogy néhány órára
átvigyem hozzánk George-ot?
– Hát persze, vidd csak! Többet is vihetsz! – Tina átlépett néhány iskoláskorú
gyereken, akik épp a padlón elnyúlva játszottak egy kutyával és tévéztek.
Felemelte George-ot a földről, és megkérdezte tőle: – Na, kisbabám? Akarsz
kicsit játszani Delphivel?
George úgy rebegtette az anyjára sápadt, szőke pilláit, mint akinek a világon
semmi gondja. A béketűrő, rendszerint csöndes kisfiú általában jól viselkedett, a
lényeg, hogy a pocakja tele legyen. Delphinél mindössze egy héttel volt
fiatalabb, de míg a kislány sötét szemű és kecses volt, George kopasz és dundi,
akár egy vízilóbébi.
Delphi most vidáman nyújtotta ki a kezét, és üdvözlés gyanánt megragadta
George fülét.
– Köszönjük – mondta Molly, és elvette a kisfiút Tinától. – Ne félj, nagyon
vigyázunk rá. Este 7-re visszahozzuk, rendben?
 – Semmi gond. – Tina egy puszit fújt a fia felé, és intett neki. – Szia,
kislegény! Érezd jól magad!
– Jaj, szegény George. – Molly hátralépve megszemlélte a művét. – Nem
tűnik túl lelkesnek.
– Bocsi, George – szólalt meg Dex. – De nem tennénk ilyet, ha nem lenne
muszáj.
George gyászos ábrázattal ült a kanapén. A rózsaszínű kezeslábas kicsit szűk
volt rá. Fodros szélű fehér bokazoknit kapott hozzá, szőke haját pedig a feje
búbján kis csomóba kötötték egy élénk pink hajgumival. A következő
pillanatban, mintha csak beletörődne a sorsába, hatalmas mosoly jelent meg az
arcán, és érdeklődéssel fogdosni kezdte a ruhájára varrott fehér csipkedíszt.
– Jó kisfiú vagy, George – bólogatott Dex elismerően. – Vagyis, jó kislány.
Molly megjegyezte:
– Ha felnőttkorában transzvesztita lesz, nem vállalom a felelősséget.
 Negyvenhatodik fejezet

Molly elment, és magával vitte Delphit. Dex az ablaknál várta, hogy mikor
érkezik Matt. Miután George megevett néhány kekszet és megnézett egy
rajzfilmet, elaludt egy óriási babzsák tetején. Oké, Matt valószínűleg a mai
napon még nem követel DNS-mintát a gyerektől, de ha a jövőben netán
felmerülne az ötlet, majd újra kölcsönveszik George-ot. Ez az egyetlen járható
út.
Igen, talán helytelen és illegális, amit tesz, sőt netán erkölcstelen is, Dex
mégis tudta, hogy nincs más választása, mert bármekkora kockázatra hajlandó
volt, hogy ne vigyék el tőle Delphit.
Különösen ne Ausztráliába.
Öt óra előtt tíz perccel megállt a ház előtt egy autó. Matt kiszállt: két méternél
jóval magasabb volt, széles vállú, egyszerű pólóban és farmerben. Nem
különösebben jóképű, de nem is csúnya. Barna hajával és fehér, szeplős bőrével
csöppet sem hasonlított Delphire, bár a kislány Laurától örökölte sötét haját és
szemét.
Dex gondolatban felkészült a találkozásra; olyan lesz, mint amikor korábban
átvert egy lányt, csak ez most milliószor fontosabb. Hát, akkor lássuk a
medvét…
– Dexter! Köszönöm, hogy fogadtál – rázott kezet vele Matt. – Még mindig
nem tértem magamhoz. Micsoda szörnyűség! Amikor Phyllis elmondta, mi
történt Laurával, alig hittem a fülemnek. Valóságos tragédia. Aztán amikor
beszélt a kisbabáról…
– Hát, igen. Gyere csak be. – George-ot a nappaliban hagyta aludni, Mattet
pedig bevezette a konyhába, és bekapcsolta a kávéfőzőt. – Mikor költöztél ki
Ausztráliába?
– Még nincs két éve. Queensland külvárosában dolgoztam egy vágóhídon.
Nem az erősségem, hogy kapcsolatot tartsak az ismerőseimmel… de ha tudtam
volna, hogy Laura terhes… Jézusom, fogalmam se volt…
– De ha Laura akarta volna, hogy tudj róla, akkor felvette volna veled a
kapcsolatot. Ő döntött úgy, hogy egyedül neveli fel a kicsit. Mindig is akart egy
gyereket. Nagyon jó anya volt – hadarta Dex. – Delphi pedig jól van.
Fantasztikus kislány, és nagyon boldog. Tudod, teljesen megváltoztatta az
életemet. Imádom. Én lettem a törvényes gyámja, és már folyamatban van az
örökbefogadás. Papának szólít… szóval, Delphi engem tekint az apjának.
 – Értem, de láthatom a kicsit?
Matt furcsán nézett rá.
– Persze.
Dex érezte, hogy túl sokat mondott túl gyorsan, mert annyira kétségbeesetten
próbálta védeni az igazát. – Éppen alszik. Erre van, gyere.
Az ajtónyitás hangjára George felnyitotta halványkék szemét. Most még
inkább úgy festett, mint egy jelmezbe öltöztetett víziló bébi. Matt
elérzékenyülten, némán nézte a gyereket, és a kezét a szája elé emelte.
– Gyere, Delphi! Gyere, drágám! Gyere a papához! – Úristen, de furcsa ezt
George-nak mondani. Dex lehajolt, és felnyalábolta a gyereket. – Jó kislány
vagy. De nézd csak, ki jött el ma hozzád?
George szájából egy fényes nyálcsík himbálózott lefelé, Dex azonban nem
törölte le; egyedül Delphi nyálától nem undorodott.
– Hát ő lenne az – fordult Matt felé. – Ő Delphi.
George csak némán pislogott, és tovább nyáladzott, közben üres tekintettel
meredt Mattre.
Matt hosszú másodpercekig nézte. A nyálcsík még hosszabb lett, de nem
csöppent le a szájáról.
Dex visszafogott lélegzettel várt.
Ekkor végre nyugodt hangon megszólalt Matt:
– Fogalmam sincs, mi folyik itt, de ez nem Delphi.
– Micsoda?
– Ez itt nem Delphi – rázta a fejét Matt.
– De igen, ő.
– Jaj, ugyan már!
Matt elővette a telefonját, lenyomott néhány gombot, és feltartotta Dex előtt,
hogy lássa a képernyőn megjelenő fotót.
A francba! Ez meg mikor készült? Bizonyára nem sokkal Laura halála előtt. A
képen Phyllis pózolt egy világoskék kanapén, büszkén az ölében tartva Delphit.
A gyönyörű, tündérarcú Delphit, csillogó sötét szemével, finom arcvonásaival
és ellenállhatatlan mosolyával.
Phyllis bizonyára – merő szolgálatkészségből – megmutatta Mattnek a
bekeretezett fotót, ő pedig lefényképezte.
 Dexet émelygés fogta el. Ennyit a nagy tervről. És most mi lesz?
– Ki ez? – mutatott Matt George-ra.
– Egy barátom kisfia.
– Ráadásul fiú? – kerekedett el Matt szeme hitetlenkedve. – De hol van
Delphi?
– A szomszédban…
– És megkérdezhetem, hogy miért?
– Mert Delphi mindenkinél többet jelent nekem a világon – magyarázta Dex.
– És pánikba estem, hogy elveszíthetem. Amikor meghallottam, hogy csak úgy, a
semmiből felbukkantál, és felmerült, hogy netán elviszed magaddal… – A torka
összeszorult a gondolatra. – Az ember ilyenkor végső elkeseredésében bármire
képes. Úgyhogy mi ezt találtuk ki.
– Világos – bólogatott gondolataiba merülve Matt. – El tudom képzelni. De
most már szeretném látni az igazi Delphit, ha megengeded. Mellesleg – tette
még hozzá, ahogy Dex elindult kifelé –, ha jól értem, és úgy gondolod, én
vagyok az apja, megnyugtatlak, hogy nem.
Molly és Delphi építőkockából tornyokat készítettek a padlón, amikor
megszólalt a csengő.
Hosszasan csengettek.
Molly szíve megdobbant a rémülettől, felpattant, és felrántotta az ajtót. Soha
életében nem látta Dexet ilyen boldognak. Dex kertelés nélkül kifakadt:
– Semmi vész, minden rendben. Nem az apja.
– Juhé! – kiáltott fel hangosan Molly, és a megkönnyebbült kiáltás talán
fülsiketítő lett volna, ha nem tompítja el Dex köréje lendülő két karja. A
felgyülemlett félelem egyszerre párolgott el mindkettőjükből, ahogy egymásba
csimpaszkodva álltak az ajtóban. Aztán Molly kibontakozott, Dexre nézett, és
mindketten hangosan nevetni kezdtek.
– A sok aggódás – mondta Molly – teljesen fölösleges volt. Senki nem akarja
tőled elvenni Delphit.
Hoppá, egy pillanatra majdnem azt mondta, „tőlünk”.
– Igen, tudom – rázta a fejét boldogan Dex. – Alig akarom elhinni.
És újból szorosan karjába zárta a lányt, a meghatottságtól beszélni sem tudott.
A következő pillanatban pedig valahogy csókolózni kezdtek. Annyira
természetesnek és helyesnek tűnt, ahogy a férfi meleg ajka Mollyéra tapad…
 – Papapa! – Delphi közben kimászott az előszobába, és Molly farmerjába
kapaszkodva két lábra ágaskodott. Erőteljesen huzigálni kezdte Dex ingét, és
követelte, hogy emeljék fel maguk közé. – Papapapa!
Szemmel láthatóan nem tetszett neki, amit azok ketten műveltek, ezért
beavatkozott. Molly felvette a kicsit, hatalmas puszit nyomott az arcára, aztán
Dex kezébe nyomta, aki ugyanígy tett.
– Édes kicsikém! – Dex szeme egy pillanatra elhomályosult a könnyektől,
ahogy magához szorította a kislányt, aki ezt azzal köszönte meg, hogy
megpiszkálta a fülét. – Aú!
Delphi bocsánatkérően szétnyitotta húsos kezecskéjét, és finoman
megsimogatta Dex arcát.
– Én is szeretlek – dörmögte a férfi, aztán összeszedte magát. – Na, gyere,
menjünk haza. Matt már vár minket. Ott hagytam vele a transzvesztitának
öltöztetett George-ot, és szerintem mindketten nagyon meg vannak rémülve.
– Aha, látom! – Matt Dephi felé nyújtotta a mutatóujját, ő pedig megragadta.
– Jóságos ég, hogy hasonlít Laurára. Főleg a szeme. – Ekkor Dexhez fordult. –
De rád is hasonlít.
A nappali másik sarkában Molly közben átöltöztette az engedelmes és
türelmes George-ot, és újra kisfiút varázsolt belőle. Nem akart közbeszólni, amíg
Dex elmesélte Mattnek Laura hirtelen és tragikus halálát.
Ezután Matt mondta el, milyen kapcsolat fűzte Laurához.
– Évekkel ezelőtt dolgoztunk együtt, és később is tartottuk a kapcsolatot.
Persze, főleg Laurának köszönhetően. Én nem vagyok túl jó az ilyesmiben. –
Zavart képet vágott. – De amikor találkoztunk, mindig ott folytattuk, ahol
abbahagytuk. Laura remek lány volt. Nagyon jól kijöttünk egymással, és
érdeklődve hallgattuk, hogy mi történt a másikkal. Amolyan plátói kapcsolat volt
a miénk. – Itt kis szünetet tartott. – Aztán néhány éve Laura megemlítette, hogy
gyereket akar, de nem túl szerencsés a férfiak terén. Megkérdezte, hogy hajlandó
volnék-e segíteni.
Dex megdermedt.
– Mégis hogyan?
– Ahogy az barátok közt szokás. Biztosan tudod, miről beszélek – magyarázta
Matt. – Laura boldogan vállalta a felelősséget és az egyedülálló anya szerepét.
Neki csak egy donor kellett…
 Negyvenhetedik fejezet

– És ez mikor történt? – tudakolta Dex.

– Négy éve. Néhány hónapig próbálkoztunk, de sikertelenül. – Matt a fejét
csóválta. – Szegény Laura, nagyon csalódott volt, és kétségbeesetten vágyott rá,
hogy teljesüljön az álma. Csakhogy én közben kaptam egy állásajánlatot
Alaszkában, és itt véget ért a kapcsolatunk. Egy évig éltem kint. Amikor
visszajöttem, találkoztunk, de nem… szóval, érted. Akkor ismerkedtem meg egy
másik lánnyal, és nem lett volna tisztességes vele szemben. Aztán kis időre rá
Ausztráliába költöztem. Amikor valaki ilyen életet él, nehéz kapcsolatot tartani a
barátokkal. Még mielőtt észbe kapnál, már továbbléptek. Elvesztettem a
telefonomat, és benne volt minden ismerősöm száma…
közben azt gondoltam, mindenki ugyanolyan elfoglalt, mint én. – Matt a
gondolataiba mélyedve elhallgatott. – Arra gondolsz, majd újra felveszitek a
kapcsolatot, ha visszajöttél. Aztán a múlt héten végre hazajöttem, és eszembe
jutott, milyen jó lenne találkozni Laurával. Nem volt már meg a száma, csak
rábíztam magam a véletlenre, és becsöngettem. Egy kamasz nyitott ajtót, aki alig
beszélt angolul. Gondoltam, Laura biztosan elköltözött, de tudtam, hogy
Phyllisszel a szomszédból jó viszonyt ápolt. Becsengettem hozzá, és
megkérdeztem, mit tud róla. – Ekkor hirtelen elhallgatott, behunyta a szemét, és
mély lélegzetet vett. – Alig hittem el, amikor meghallottam, mi történt. –
Megdörzsölte a homlokát. – Még most sem hiszem el. Laura nagyszerű ember
volt.
– Igen – bólintott Dex. – Az volt.
– Aztán Phyllis mesélni kezdett Delphiről. Nos, biztosan megérted, mennyire
megdöbbentem. Egyrészt örültem, mert ez azt jelentette, hogy Laura végül
mégis megkapta a kisbabát, akire vágyott. Másrészt viszont mélyen lesújtott,
hogy meghalt, és a kicsi anya nélkül maradt. De ha azt hitted, én vagyok az apa
– tűnődött hangosan Matt –, akkor fogalmad sincs, hogy ki az – ez mintha csak
most jutott volna eszébe.
– Sejtelmem sincs. Laura azt mondta, egyéjszakás kaland volt. Mindenesetre
én fogadom örökbe – szögezte le határozottan Dex. – Most még a nagybátyja
vagyok, de hamarosan az apukája leszek.
– Hűha! Ez okozta a második sokkot – ingatta a fejét Matt. – Mármint amikor
Phyllis elmondta, ki fogja gondját viselni Delphinek.
– Ezt meg hogy érted?
 – Nos, bár téged nem ismertelek, Laura sokat mesélt rólad. – Matt egy
bocsánatkérő grimasszal folytatta: – Ne vedd rossz néven, de elmondta, hogy
milyen alak vagy.
A nappali másik végéből Molly mindent hallott, és figyelte, vajon Dex hogy
reagál majd erre a csöppet sem hízelgő megjegyzésre.
– Semmi gond. – Delphi épp Dex óráját próbálta leszedni. A férfi lecsatolta, és
a kislány bokájára tette, Delphi pedig boldogan viselte a több ezer fontot érő
svájci luxusórát. – Ami azt illeti, régen… tényleg rémes alak voltam. – Most,
hogy Delphi kezdte érteni a szavakat, vigyázni kellett előtte, hogy mit mond. –
És soha nem hittem volna, hogy képes leszek erre. Mollyval nem sokkal Laura
halála után ismerkedtem meg. – Közben vetett egy pillantást a lány felé, akinek
gombóc nőtt a torkában, amikor eszébe jutott az az éjszaka. – Elmondtam neki,
hogy alkalmatlannak tartom magam a feladatra, képtelen lennék gondoskodni
Delphiről. – Itt elhallgatott, és tekintetében tengernyi érzelem csillogott, ahogy a
lányra meredt. – És Molly volt az egyetlen, aki azt mondta, menni fog.
– És igazam volt – szólt közbe Molly.
Ne bőgj, ne bőgj!
– Egy idő után tényleg ment. Mindennap egy újabb lépést kell megtennem –
magyarázta Dex. – De szépen tanulok. És olyasmit teszek, amire korábban nem
gondoltam volna, hogy képes vagyok. Delphi megváltoztatta az életemet, és
fogalmam sem volt, hogy így érezhetek valaki iránt, aki még beszélni sem tud.
Nekem ő a legfontosabb a világon. Bocs, ez kicsit érzelgősen hangzik. Nem
szoktam így beszélni. – Előrehajolt, és meglóbálta Delphi lábát, amelyen ott
csüngött a hatalmas Breitling karóra. – Annyira imádom.
– És jobb ember lettél tőle? – kérdezte Matt.
Dex vállat vont.
– Nem tudom. De nagyon remélem.
Matt ekkor Mollyhoz fordult.
– Szerinted?
– Igen – bólintott a lány.
– Nos, akkor Laura ennek biztosan nagyon örülne – állapította meg Matt.
Dex bólintott.
– Igen. Ráadásul pont ő nevezett meg engem Delphi gyámjának. – Kurtán
elmosolyodott, és egy puszit nyomott Delphi sötét fürtjeire. – Az én nővérkém
mindig úgy gondolta, hogy mindenkinél mindent ő tud a legjobban.
 Molly magára hagyta Dexet és Mattet, hogy megosszák az emlékeiket
Lauráról. Miközben George-ot a házuk felé cipelte, a fülébe súgta:
– Anyunak ne szólj semmit arról a ruháról, rendben?
– Hát megjöttél! – Tina az ajtóban várta őket, kivette a kicsit Molly kezéből,
és összevissza puszilta. – Hazatért az én tékozló fiam. És jól viselkedett?
– Igazi angyal volt – biztosította Molly.
– Mindig ilyen jó. De hogy sikerült a gyámügyessel a találkozó?
Egy kis füllentés még nem ártott senkinek, nem igaz?
– Jól. Hál’ istennek mindent rendben talált.
Tina örült a hírnek. – Remélem is. Dex megérdemli. Éppen róla beszélgettünk
tegnap néhány anyukával a sulinál.
– Igazán?
Molly elmosolyodott, maga elé képzelve a jelenetet. Persze hogy a többi
anyukát is érdekli Dex, elvégre Briarwoodban évek óta ő a legizgalmasabb új
lakó.
– Aha! Megbeszéltük, hogy pont olyan ez, mint valami hollywoodi
romantikus limonádé. Tudod, amelyikben Jack, a nagyvilági pasi feladja a városi
életet, és kiköltözik vidékre, hogy vigyázzon egy kisbabára. – Tina tekintete
megcsillant. – Az egész úgy kezdődik, hogy fogalma sincs, mit kell tennie, és
hibát hibára halmoz, aztán egyre jobban belejön… és a végén összejön azzal a
lánnyal, aki végig segített neki!
– Hát ez nagyon jó!
Basszus… Molly érezte, hogy nyakig elvörösödik a gondolatra, ahogy az az a
sok háziasszony róla és Dexről pletykál az iskolakapuban.
– És persze útközben számos akadályt le kell küzdeniük, mert hát egy ilyen
filmben ez elengedhetetlen kellék. De közben mindenki tudja, hogy tökéletesen
összeillenek, és az egész falu nekik szurkol… aztán a végén történik valami
egészen romantikus dolog, és akkor jönnek rá, hogy szeretik egymást, és itt a
happyend…
Ejha! Mollynak hirtelen eszébe jutott az a nemrég váltott csók.
– Szurkoljunk Dexnek, a városi fiúnak – emelte fel Tina a kezét, két ujját
összefonva – és a fantasztikus falusi orvosnőnek, dr. Amandának!
Molly látta, amikor Matt kocsija valamivel este 8 után kigurul a ház elől.
Néhány másodperc múlva megszólalt a csengője.
 – Nem jöttél vissza – rótta meg Dex, és követte a nappaliba.
– Mert nem volt rám szükséged. – Molly visszaült a rajztáblája elé, és levette
a kupakot egy filctollról. – Meg dolgoznom is kellett, hogy behozzam a
lemaradásomat. Mindenesetre a pániknak vége. Örülök, hogy végül minden jól
végződött, és Delphi megszokott élete nem borult fel. Egész jó fejnek tűnt ez a
Matt.
– Igen, az is. Sokat beszélgettünk Lauráról. És… mindenféle másról. Szeretné
tartani velem a kapcsolatot, amolyan tiszteletbeli nagybácsija akar lenni
Delphinek. Tudod, az a fajta, aki néhány évente megjelenik egy halom teljesen
fölösleges és használhatatlan ajándékkal. – Dex kis szünetet tartott. – Figyelj,
most fektettem le Delphit. Nincs kedved átjönni egy kicsit? Kinyithatnánk egy
üveg bort, és megünnepelhetnénk, hogy Matt mégsem az apja, és Delphi nálunk
marad.
Nálunk. Csak egy véletlen elszólás volt, de Molly úgy érezte, mintha tőrt
döfnének a szívébe. Megrázta a fejét, és megpróbálta újra a munkájára
összpontosítani minden figyelmét: éppen egy szörfdeszkán rajzolta meg Boogie-
t.
– Sajnos ezt mindenképpen még ma be kell fejeznem. Nem csúszhatok a
leadással.
– Aha. Értem.
Rövid, kínos csönd támadt. Molly érezte, hogy a férfi mereven nézi, de nem
pillantott fel.
– Amandának is elmesélhetnéd. De ne említsd meg neki az illegális
gyerekcserét.
– Tényleg, jó ötlet. Na, jó, ideje visszamennem Delphihez – lépett az ajtó felé
Dex. – Azért kösz mindent. Hogy segítettél ebben az illegális gyerekcserében.
– Nagyon szívesen. – Molly gondosan besatírozta a szörfdeszka alját. – Szia!
Miután Dex becsukta maga mögött az ajtót, Molly torkában hatalmas gombóc
nőtt, szégyellte magát, és nagy erőfeszítésébe telt, hogy ne törjön ki hangos
zokogásban.
Hogy én mekkora hülye vagyok…
Egy órával később a Gin Cottage előtt leparkolt egy másik kocsi, amelyből
Amanda pattant ki. Rövid haja fényesen csillogott, szoborszerűen tökéletes
alakja még tökéletesebbnek tűnt a pánt nélküli sötétkék ruhában és a hozzá
passzoló magas sarkú cipőben. Ahogy felpillantott Molly ablakára, meglátta,
hogy a lány a hálószobából leskelődik, mint valami kíváncsi öregasszony.
Amanda megvillantotta legszebb, „enyém a főnyeremény” mosolyát.
Mert valljuk be, így is volt.
Molly elszégyellte magát azért, hogy ilyen rosszindulatúan gondol rá, mert a
kedves emberek nem gondolnak ilyeneket. Elvégre azok után, amiket ma délután
hallott róla, neki is szurkolnia kellene.
Úristen, bárcsak ne mondta volna el Tina!
Csakhogy a pletykával éppen ez a gond: ha az ember meghallja, többé nem
lehet nem tudomást vennie róla.
Amikor fél tíz körül Vince neve felvillant a telefonján, Molly a szíve szerint
nem vette volna fel. Ez a kapcsolat sehová nem tart, mert bár Vince nagyon
kedves pasi, a kedvesség nem minden. Legjobb lenne most azonnal véget vetni
az egésznek.
Vagyis ezt a telefonhívást fogadnia kell, ha akarja, ha nem.
– Szia, Vince. Figyelj…
– Helló, drágám! Én vagyok az, Muriel. Éppen itt jártam Vince-nél…
emlékszel, amikor mesélted, mennyire imádod a Mamma Miát, és hogy próbáltál
jegyet szerezni a bristoli előadásra, de már minden jegy elkelt? Úgy néz ki, hogy
most mégiscsak felszabadult néhány hely, mert Vince épp a honlapjukat nézi, és
van még három jegy a zsöllyére csütörtök estére! De ha nem foglaljuk le most
rögtön, elvesznek a helyek. Szóval… ugye ráérsz csütörtök este?
– Hát… – Jaj, pedig a Mamma Miát tényleg annyira szerette volna megnézni a
Hippodrome-ban.
– Gyorsan döntsd el – szólalt meg Muriel. – Mert hamar lecsapnak az ilyen
helyekre. Jaj, remélem, tudsz jönni, mert remekül szórakoznánk!
– Igen, tudok! – vágta rá Molly.
Ezzel aztán végleg beírta magát az érdekemberek kategóriába.
Ám amikor meghallotta, milyen boldogan cseng Muriel hangja, úgy érezte,
talán mégsem olyan kétszínű.
– Hallottad, Vince? El tud jönni – kiáltott fel Muriel izgatottan. – Foglalhatod
a jegyeket!
 Negyvennyolcadik fejezet

Mint a partra vetett hal. Szegény Vince, úgy festett, mintha a Góbi sivatagban
vetette volna partra a folyó.
Csakhogy ez a sivatag nyüzsgő emberektől volt hangos. A bristoli
Hippodrome színház előadására jegyet váltó közönség szemmel láthatóan
élvezte a darabot, mert mindenki állva énekelt, táncolt és a feje fölé emelt kézzel
tapsolt. Muriel, aki a sor szélén ült, az előadás minden percét élvezte, Molly
pedig, közvetlenül mellette, látta, mennyire örül. A jobbján ott ült Vince. Aki
megtett minden tőle telhetőt, hogy csatlakozzon az üdvrivalgáshoz, de nem jött
össze neki, szinte kézzel fogható volt, mennyire feszeng. Megpróbált együtt
mozogni a tömeggel, de inkább volt holt, mint eleven. Egyszerűen képtelen volt
lazítani, és szimplán élvezni az estét.
Pedig ránézésre mindenki azt mondaná, hogy jól táncol.
És mégsem.
Vannak, akiknek ez sem jön össze.
– Csodálatos volt! – lelkendezett Muriel, miután visszaértek a házába.
– Nekem is nagyon tetszett! – mosolygott rá Molly a konyhaasztal másik
végéből. – Köszönöm, hogy meghívtatok.
– Én köszönöm, hogy eljöttél, drágám. – Amikor Vince kiment, hogy
válaszoljon egy sürgős sms-re, Muriel előrehajolt, és bizalmasan lehalkította a
hangját. – Szegény Vince, azt hiszem, nem az ő stílusa ez a darab.
– Észrevettem – fintorodott el Molly.
– De azért nagyon kedves, hogy mégis velünk tartott. Vince már csak ilyen:
figyelmes és gondoskodó. Nem kérsz ebből? – Muriel felemelt egy ezüst flaskát,
amiből a kávéjába szokott brandyt tölteni.
– Köszönöm, nem. Még haza kell autóznom.
– Nem maradsz itt éjszakára?
Muriel segítőkészen Vince lakása felé bökött a fejével.
Még csak az kéne!
– Nem, vissza kell mennem – mondta Molly.
– Tudod, nem is találhatnál nála jobb fiút. Annyira… kedves… és
nagylelkű… – Muriel hangja most szinte úgy csengett, mint egy eladó, aki
kétségbeesetten rá akar tukmálni valamit egy vevőre. – Soha nem hagyna
cserben. Vince nem az a fajta, aki megcsalna.
Ó, egek, hogy ez milyen kínos! Ráadásul mindketten tisztában voltak vele.
Molly tétovázva szólalt meg:
– Igen, tudom.
– Huszonegy éves kora óta tagja egy magánnyugdíjpénztárnak.
– Hát… ez remek.
Muriel ekkor egyenesen a tárgyra tért.
– Na jó, ha akarod, nevezz kíváncsi vén banyának, de látsz valami közös jövőt
kettőtöknek?
Ó, egek, hát itt a vége.
– Nem hiszem – felelte Molly halkan. – Sajnálom.
– Hát ezt én is. Hogy a csuda vinné el! – Muriel nagyot sóhajtott, és töltött
még egy kis brandyt a poharába. – Nagy kár. De nincs mit tenni. – Kicsit
csüggedten folytatta: – Pedig úgy szeretném, ha láthatnám a dédunokáimat,
mielőtt meghalok. De ez most már nem fog összejönni. Nagyjából annyi esélye
van, mint falónak a derbin.
Hallották, hogy Vince lejön az emeletről, és befejezi a hivatalos telefonját.
Molly megitta a kávéját, és indulni készült.
– Azt hiszem, most már megyek.
Muriel búcsúzóul megölelte, és a fülébe súgta:
– Azért köszönöm, hogy megpróbáltad, kedvesem. Talán egyszer majd
sikerül. Mert ha addig élek is, keresek egy hozzá illő, kedves lányt, aki boldoggá
teszi.
– Na, ezzel megvolnék. Te meg hová mész?
Vince csalódott képet vágott, amint észrevette, hogy Molly megfogja a
táskáját, és előkeresi a kulcsát.
– Hát… szuper volt ez az este.
Nem bírta rávenni magát, hogy most megtegye. Túlságosan kegyetlen lett
volna most így hirtelen. Molly úgy döntött, egyelőre mindent annyiban hagy,
még egy éjszakára. Aztán majd holnap eljön, és megmondja Vince-nek, hogy
vége.
– Tényleg az volt. – Molly búcsút intett Murielnek, majd Vince kíséretében
kiment a konyhából. Ott aztán gyors puszit váltottak, és elbúcsúzott. – Mindent
köszönök még egyszer. Szuper volt.
 – Hát te? – Amikor Molly másnap ajtót nyitott, aggódva látta, hogy Vince áll
előtte. – Nem kaptad meg az sms-emet? Azt írtam, hogy majd én megyek
hozzád.
– Igen, tudom – felelte Vince mosolyogva. – De arra gondoltam, megleplek.
Foglaltam asztalt vacsorára a Manor House-ban.
– De…
– És ezeket is szeretném megmutatni neked! – Vince előrement a konyhába,
és diadalittas mozdulattal mutatta fel a háta mögé bújtatott utazási
prospektusokat. – Nem akarok vitát, én fizetek mindent! Egyszer mondtad, hogy
mindig is szerettél volna eljutni Velencébe, hát most elmegyünk!
ÚÚÚÚ!
– De hát…
– Vagy ha akarod, mehetünk máshova is. Firenzébe… Párizsba…
Timbuktuba?
A Timbuktut kicsit elváltoztatott hangon mondta, mintha parodizálna valakit.
Jaj, ne, ez nem lehet igaz. Molly felemelt kézzel hallgattatta el.
– Várj egy kicsit, Vince! Ezt Muriel találta ki?
– Nem! – A férfi kis szünetet tartott. – Na jó, talán említette egyszer, de én is
régóta gondolkodom rajta. Elvégre megérdemlünk egy kis szabadságot.
Elutazunk néhány napra, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást…
A lány arcát látva a hangja elbizonytalanodott.
– Nagyon sajnálom, Vince. De nem mehetek veled. – Ez volt az, amit annyi
ideig halogatott, amit annyira utált. – Nem akarok többet találkozni veled.
Aranyos és kedves fiú vagy, de valami nem stimmel.
– Micsoda? – kérdezte döbbenten Vince.
– Nem a te hibád. Hanem az enyém. – Jaj, ne, már megint ez a régi szöveg? –
Te jobbat érdemelsz nálam. És találsz majd egy olyan lányt, akibe őrülten
szerelmes leszel, és aki értékeli, amit érte teszel.
Néma csönd. Aztán Vince megszólalt:
– Csakhogy ez a lány nem te vagy?
Molly lassan megrázta a fejét.
– Hát…
A férfi a kezében tartott prospektusokra meredt.
– Sajnálom.
 – De… a nagymamám nagyon kedvel téged.
Most ezt miért mondja, hogy összetörje a szívemet?
– Én is kedvelem őt. Te meg majd találsz valaki mást.
– Mindig mindenki ezt mondja. – Vince a konyhaasztalra tette a fényes
prospektusokat, és szépen sorba igazgatta őket, aztán szomorkásan hozzátette: –
Csak éppen soha nem találok.
Vince visszament a kocsijához, és beindította a motort. Hát, ennyi. Ennyit a
Mollyhoz fűzött nagy reményeiről.
Ráadásul szomjas is. Ami annál is bosszantóbb, mert Vince vészhelyzetre
mindig tartott a kocsijában egy üveg ásványvizet. Tegnap azonban, a színházból
hazajövet Muriel megitta, ő meg ma reggel elfelejtett újat tenni a helyére.
Márpedig Mollyhoz ezek után nem mehet vissza, hogy vizet kérjen.
Este 7 óra volt, a briarwoodi kisbolt már zárva, akárcsak Frankie kávézója. A
Saucy Swan az egyetlen hely, ami még nyitva van. Vince megkerülte a parkot, és
megállt a fogadó parkolójában.
Langyos nyári este volt, és a kerthelyiségben minden asztalnál ültek, de a
fogadó hűvös, félhomályos belső tere szinte teljesen üres volt.
– Helló! – üdvözölte Vince-et a pultos barátságos mosollyal. – Mit hozhatok?
– Csak egy ásványvizet.
– Menteset vagy buborékost?
– Menteset.
Vince nem szerette a buborékos vizet.
– És Molly is jön?
A lány nevének hallatán Vince összerezzent.
– Nem, ma nem.
– Ó! És minden rendben…?
Vince most nézett csak a pultosra, akiben felismerte a hely tulajdonosát. Hogy
is hívják: talán Louise? Delphi születésnapi partiján találkozott vele.
– Nem igazán.
Kifizette a vizet, és egy hajtásra kiitta a felét.
– Igazán sajnálom. És nem te kezdeményezted?
Vince a nőre nézett. Lois a neve, nem Louise. Dús haj, nagy fülbevalók,
rengeteg piros rúzs és ragacsos fekete szempillaspirál. Váratlanul elborították az
érzelmek, és megrázta a fejét.
– Hékás, semmi vész! Ne lógasd az orrod – tette a kezét az övére Lois. – Nem
akarok kíváncsiskodni, és nem szoktam pletykálni.
Vince nagyon sóhajtott, és alaposabban szemügyre vette a nő sötét szemét és
együtt érző mosolyát. Nem volt rá jellemző, hogy egy vadidegennel lelkizzen, de
ahogy Molly ma este kiadta az útját, azzal mintha megadta volna a
kegyelemdöfést.
– Nem ez az első eset – magyarázta, és elhallgatott, hogy igyon egy kortyot.
Észrevette, hogy remeg a keze. – És nem tudom, mi az oka. Soha senki nem ad
normális magyarázatot. Azt mondják, nagyon jó ember vagyok, és semmi
rosszat nem tettem, de mégsem akarnak többet látni. Talán ennyire ronda
vagyok?
– Most viccelsz? – rázta a fejét hitetlenkedve Lois. – Épp ellenkezőleg!
Nekem elhiheted! Brad Pitt sem vehetné fel veled a versenyt.
– Mégis mindig egyedül maradok. Mollyt el akartam hívni egy utazásra, és ő
visszautasított. Ez meg micsoda? – kérdezte Vince az elébe tett pohár láttán.
– Whisky. A vendégem vagy.
– De vezetek.
– Egyet azért ihatsz.
Vince nem volt nagy ivó, de megkóstolta. A whiskyt meglepően kellemesnek
találta. – Nagyon köszönöm – mondta, és némán figyelte, amíg Lois kiszolgált
egy másik vendéget.
A nő hatalmas, pink rózsákkal nyomott fekete ruhát viselt. A nyakánál
fodrozott, mélyen kivágott, ujjatlan ruha felfedte Lois napbarnított vállát.
Minden olyan eltúlzottnak tűnt rajta, mintha egy jó kislányt parodizálna
lakkozott, magas sarkú pink cipőben. Vince azonban úgy gondolta, hogy kedves
lány, és volt valami a személyiségében, ami ott marasztalta, hogy tovább
beszélgessen vele.
Ha most hazamegy, mégis mit csinálna? Semmit.
Azon túl, hogy magán érzi a nagyanyja kimondatlan csalódottságát.
Sokadszorra.
– Látom, megittad a whiskyt. – Lois visszajött, a másik vendég közben
kiment, és újra egyedül maradtak. – Főzzek egy kávét?
– Kösz, nem. – Vince az üres pohárra meredt, aztán felemelte a fejét, és a lány
szemébe nézett. – Inkább még egy whiskyt kérek.
 Negyvenkilencedik fejezet

– Gondoltam, jobb, ha felhívlak – suttogta Lois a telefonba. – Csak hogy tudj

róla.
– Jaj, ne! – Molly a vonal másik végén hatalmasat sóhajtott. – Azt hittem,
egyenesen hazament. Milyen állapotban van?
– Kicsit részeg. Nem vészes. Nem hangoskodik.
– Ezt nem hiszem el! Nem az a fajta, aki berúg.
– Alkoholba fojtja a bánatát. De biztos, hogy nem akarsz idejönni, és
megbeszélni vele a dolgokat?
– Biztos – vágta rá Molly. – Figyelj, nagyon sajnálom, de semmi értelme.
Vége.
– És megkérdezhetem, hogy miért?
– A dolog úgy áll, hogy magam sem tudom. Első ránézésre tökéletesnek tűnik.
Kedves, figyelmes, jóképű… még a rozsdafoltokat is leszedte a kocsimról. De
valahogy nem hozzám való.
– Oké. – Lois hangja ellágyult. – Van ilyen. Túl fogja élni, ne aggódj.
– Basszus, most jut eszembe, hogy kocsival jött. Hívjál majd neki egy taxit.
Nehogy vezetni engedd!
Lois az ajtóból Vince felé nézett, és azt felelte:
– Ne aggódj, nem engedem.
Éjjel egy óra volt. Lois ébren feküdt az ágyban, és zakatoló fejjel bámulta a
mennyezetet.
Fél 12-kor elment az utolsó vendég. A taxi, amit Vince-nek rendelt, végül nem
érkezett meg. Lois rendet rakott a pulton és lezárta a kasszát, de a taxinak még
mindig semmi nyoma.
– Semmi gond, ne aggódj! – Vince erősen megviseltnek tűnt, de nem
vészesen. – Majd alszom a kocsimban.
– Azt nem lehet. Van egy vendégszobám, majd ott elalszol.
Amikor felértek az emeletre, Vince az ajtóban állva nézte, ahogy Lois kinyitja
neki a kanapét. Hozott egy váltás ágyneműt meg egy paplant, és Vince-hez
fordult:
– Eltart még egy ideig, amíg ezzel elkészülök. Nem vagy éhes? Vagy
szomjas? Ha kérsz valamit, nyugodtan szólj.
– Tényleg? Tudod, semmire nem vágyom jobban, mint hogy valaki engem
akarjon.
Lois megfordult, és meglepetten nézett a szemébe. Finom metszésű, nemes
arcvonások.
És az a jellegzetes arckifejezés.
– Mollyra gondoltál?
– Nem – ingatta a fejét Vince. – Izé, én az ilyen helyzethez nem vagyok
hozzászokva. Mert nem az a fajta nő vagy, akire begerjednék. Egyáltalán nem.
– Kösz!
– Ugyanakkor nagyon vonzó vagy és… szexis… úristen, miket zagyválok itt
össze! Nem volna szabad.
Lois szíve vadul kalapálni kezdett.
– Ha akarod, mondd csak bátran.
– Tényleg?
– Igen. Te sem vagy ám olyan rossz.
Hú, ez kicsit túl merész volt.
Mindketten döbbent arccal néztek egymásra. Vince enyhén imbolygott. Lois
szája kiszáradt. De mégis hogy jutottunk ide? A semmiből.
A következő pillanatban már egymásra vetették magukat, és csókolózni
kezdtek. Csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül. Lois testét átjárta az adrenalin,
és onnantól kezdve már nem volt visszaút. A vendégszobából, a kanapé mellől
egyszer csak Lois hálójában találták magukat…
Mindez fél órája történt. Vince az alkoholtól mély álomba merült Lois mellett.
De előbb egymás után két menetet is lenyomtak. Kettőt!
Mint kiderült, mindketten rég voltak együtt bárkivel is. Vince elismerte, hogy
a kapcsolata Mollyval nem jutott el odáig. Lois ennek a maga részéről örült. Bár
amikor bevallotta, hogy két éve nem volt pasival, tudta, hogy Vince nem hisz
neki. Nem volt ebben semmi meglepő: egy Lois külsejével megáldott nőről
általában azt tartották, hogy laza erkölcsű kocsmároslány, aki mindig készen áll
egy kis mókára, ha valaki némi jelét mutatja az érdeklődésnek.
Ez van. Lois már megszokta. Pedig a valóságban szinte nevetségesen kevés
férfival feküdt le. Ráadásul azok sem voltak éppen a legelbűvölőbbek. Valahogy
mindig sikerült kifognia azokat az erőszakos zsarnokokat, akik egy idő után úgy
bántak vele, mint egy cafkával, sőt nemegyszer még bántalmazták is. Loisnak
csupán néhány éve sikerült vonzónak találnia a normális és gyöngéd férfiakat.
Ennek persze hátránya is volt, mert kihívó külsejével és közvetlen stílusával
mindig elijesztette az ilyen gyöngéd típusokat. Amint a legcsekélyebb
érdeklődést mutatta irántuk, olajra léptek.
Egészen ma estig.
Lois arcán a sötétben hatalmas mosoly terült szét. Olyan ez, mint egy váratlan
fordulat egy regényben. Vince-ben megvolt minden, amiről csak álmodni mert.
És valahogy, csodával határos módon, a férfi is látott benne valamit. Ahhoz
mindenesetre eleget, hogy az ágyában töltse az éjszakát, ami kezdetnek nem
rossz.
Lois persze nem volt olyan ostoba, hogy azt higgye, a helyzet ideális. Elvégre
Vince úgy futott a karjaiba, hogy épp előtte adta ki az útját Molly, de ez most
lényegtelen. Az alapvető vonzalom megvolt, és Lois tudta, hogy idővel össze
tudnának csiszolódni.
Kicsit közelebb csúszott a békésen alvó Vince-hez, és élvezettel sütkérezett
testének melegében, miközben továbbra is mosolyogva érezte, hogy lassan
lecsukódik a szeme. Kis lépésekben majd sikerül megnyernie magának, ebben
biztos volt.
Nem is olyan rossz az élet…
Loist a belső vekkere ébresztette, ahogy mindig, reggel fél 7-kor. Fölkelt,
megmosakodott, fogat mosott, megigazította a haját, magára kent egy kis füstös
szemhéjpúdert és némi szempillaspirált, főzött két bögre teát, és visszabújt a
takaró alá.
Hm, még az illata is finom.
Ujjaival finoman végigsimította a férfi testét, fölé hajolt, és fátyolos hangon a
fülébe rebegte:
– Jó reggelt!
Vince nyomban kinyitotta a szemét. Egy mozdulattal felült az ágyban, mint a
játék kígyó, ami a dobozból előugrik. Lois azt kívánta, bárcsak ne látná az arcára
kiülő döbbenetet, amikor rájön, hol töltötte az éjszakát.
A gyászos döbbenet kifejezés írná le leginkább.
– Úristen, hány óra van?
– Háromnegyed 7.
– Mennem kell. Elkésem a munkából.
 Ami persze nem volt igaz, legalábbis előző nap azt mondta, kilencig nem kell
beérnie. És ez a megjegyzés fényévnyi távolságra volt mindattól, amiről Lois
fantáziált: hogy majd egymás karjában ébrednek, és Vince csókok között a
fülébe suttogja: „Neked is jó reggelt, micsoda kellemes meglepetés.”
Aztán talán hangosan eltűnődik, hogy beteget jelentsen-e aznapra.
Ehelyett Lois a lelke mélyén valahol még szégyellte is magát, ahogy a férfi
kipattant az ágyból, felkapta a földre dobott ruháit, és csak annyit motyogott:
– Sajnálom, még soha nem csináltam ilyet.
A következő másodpercben bezárkózott a fürdőszobába, Lois pedig tudta,
hogy ügyetlenül kapkodja magára a ruháit, mint Benny Hill, a fénysebességnél is
gyorsabban.
Amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, a lány már várta.
– Nem kell mentegetőznöd. Elvégre jól éreztük magunkat, nem igaz? És még
van időd indulni. Mi lenne, ha készítenék neked egy finom villásreggelit?
– Nem, kösz.
Vince képtelen volt a szemébe nézni.
– A teát már megfőztem. Tessék, itt van!
Ezt nem hiszem el! Gyakorlatilag könyörgök neki.
Vince ekkor kifakadt:
– Te nem értesz semmit!
A lányra mutatott, aztán önmagára, végül körbe a szobán. – Én nem vagyok
ilyen! Tegnap este leittam magam, és olyat tettem, amit még soha. – Addigra
szemmel láthatóan nehezen vette a levegőt. – Könyörgök, ne mondd el senkinek.
– Nem mondom el.
Lois elé tartotta a teáscsészét, és a kezébe nyomta. Az udvariasság végül
győzött a pánik felett, és Vince egyhuzamban kiitta a teát, közben az arca
lángvörös lett, mert rájött, hogy milyen forró.
– Oké, most már mennem kell.
Kotorászni kezdett zsebében a kulcsa után, és nyilvánvalóan megkönnyebbült,
amikor megtalálta.
– Én élveztem a tegnapi éjszakát.
Ez a mondat elképesztően szánalmasan hangzott, de Lois akarata ellenére
kimondta.
 – Hm… én is. Köszönök mindent. Te nagyon… kedves vagy.
Azzal Vince előbbre hajolt, és olyan kemény puszit nyomott az arcára, mint
egy pánikba esett harkály.
Loisnak sírni lett volna kedve, pedig ő sohasem sírt.
– Tudod, én nem olyan vagyok, amilyennek gondolsz.
Sikerült magára erőltetnie egy röpke mosolyt, nehogy észrevegye, mennyire
fáj neki az elutasítás.
– Igen, tudom, persze. – Vince szemmel láthatóan menni akart. – De, ugye
Mollynak egy szót sem szólsz?
Nyilvánvalóan rettenetesen zavarta, hogy komplett hülyét csinált magából,
részegre itta magát, aztán lefeküdt egy olyan nővel, akire normál esetben rá se
nézne.
Lois a fejét rázta.
Ne aggódj, nem mondok semmit.
Miután Vince távozott, Lois felment, hogy felébressze Addyt, aki a folyosó
másik végéről nyíló szobájában aludt. Amíg Addy fogat mosott és Lois reggelit
készített, Molly telefonált.
– Az imént láttam, hogy elhajt a parkolóból a kocsiján. Minden rendben?
– Persze. Tegnap este nem jött a taxi, úgyhogy megágyaztam neki a
vendégszobában.
Ezzel legalább igazat mondott.
– Köszi – mondta Molly megkönnyebbülten. – Akkor nem volt gond?
– Nem, dehogy. Kicsit sokat ivott, mert felhúzta magát, ez minden.
– Szegény Vince, nagyon nyomaszt. Pedig aranyos srác, de a szakítás mindig
szörnyű. – Molly hangjában beletörődés és aggodalom csengett. – Azt utálom a
legjobban, amikor nem képesek belenyugodni. Mint Graham, tavaly nyáron.
Emlékszel, aki azt az óriási halat hozta?
– Ne félj, Vince-szel nem lesz ilyen probléma – nyugtatta meg Lois, mert a
hálószobaablakból végignézte, ahogy a férfi hangos kerékcsikorgással kifarolt a
parkolóból, és padlógázt adva elhajtott. Loist átjárta a szomorúság. – Biztosra
veszem, hogy nem látjuk többé errefelé.
 Ötvenedik fejezet

Amber szerette a hangos zenét, de ez már olyan hangosnak tűnt, mintha az

agyát injekciós tűvel szurkálták volna. A talpa alatt rengett a padló, a szíve vadul
kalapált, valaki leöntötte a hátát itallal, egy másik hátrafelé botladozva a lábára
taposott.
– Aúú! – vinnyogott Amber, de a nagy zajban senki nem hallotta.
A bulit Beeny egyik barátjának a barátja, egy Carter nevű fiú lerobbant
tanyáján tartották. Nem kifejezetten tulajdonosként élt a farmon, inkább illegális
lakásfoglalóként, és aznap estére meghívtak mindenkit, akit csak mozgósítani
tudtak.
Lehetetlenség volt megszámolni, pontosan hányan voltak, mert a lakásban
több szoba volt félhomályos, szövevényes folyosókkal. Egyvalami biztos volt: a
meghívott vendégek nagy többsége nem szeretett mosakodni.
Ráadásul Doss a kezébe nyomott egy sört, amibe valamit belekevert. Amikor
Amber botladozni kezdett, és egyensúlyát vesztve a falnak dőlt, Beeny röhögve
megjegyezte:
– Haha, volt abban rengeteg vodka is!
Amber erre nevetett, mert a többiek is nevettek. Beeny ekkor sodort neki még
egy füves cigit, és amikor Amber a fejét rázva elutasította, száját biggyesztve
gúnyosan megjegyezte:
– Mi a gond, őnagyságának nem elég jó, amit én adok?
Beeny nagyon megváltozott, Amber már nem kedvelte, de mivel Doss barátja
volt, sokat lógtak együtt.
– Fogd már be, Beeny, és hagyd békén! – Phil védelmezően átölelte a lányt.
Ekkor Beeny másik barátja is közbeszólt: – Őnagyságának nem kötelező a te tré
spanglidat szívni, ember. Főleg ha nem akarja.
Mindez jó húsz perce történt, de Ambernek mostanra valahogy sikerült
minden ismerőst szem elől vesztenie. Homályosan látott, tapogatózva vágott át a
szobát beborító sűrű füstfelhőn. Aztán nekivágott a széles, meredeken kanyargó
lépcsőnek. Beleütközött a korlátba, udvariasan elnézést kért, ahogy az egy
őnagyságától elvárható. A nevet egyébként Phil ragasztotta rá, állítólag azért,
mert a többiekhez képest kifinomultan viselkedett. Oké, most elért a legfelső
lépcsőfokig, majd megállt a fordulóban. Hű, mennyi ajtó! Talán kezdjük ezzel…
Amikor Amber rádöbbent, hogy mit lát, földbe gyökerezett a lába. A szoba
berendezése egyetlen koszos matracból állt, amin egymás hegyén-hátán
szorongtak az emberek. Phil a matrac előtt térdelt, Ambernek háttal, s amikor
megfordult, Amber meglátta a kezében a fecskendőt. Elborzadt, amikor a
matracon heverő emberek között felismerte Dosst.
Valaki felüvöltött:
– Mi a franc folyik itt?
Néhány pillanatba telt, amíg Amber rájött, hogy a kiáltás tőle származik.
Doss feltűrt ingujjal ült, vékony felkarja egy érszorítóval átkötve. Amber
hitetlenkedve rázta a fejét.
– Te meg mit művelsz?
– Szűzanyám, kiebrudalnátok innét ezt a kibaszott őnagyságát?
A kérdés egy csapzott hajú lánytól jött, akivel Amber soha két szót nem
beszélt.
Doss a másik kezét előrenyújtva, szelíd, szinte hipnotizáló hangon hívogatni
kezdte a lányt.
– Semmi baj, kicsim, gyere, ezt ki kell próbálnod. Nincs ennél jobb a világon.
– Te megőrültél? Ez heroin!
– Ezt úgy mondod, mintha valami szörnyű dolog lenne. – A fiú sötét
szemében szeretet és melegség csillogott, ahogy ujjait a lány keze köré fonta. –
Ha kipróbálod, megérted, miért mondom. Gyere, próbáld csak ki! Philnél
rengeteg van, majd később kifizeted neki.
Tehát ezért kért kölcsön a múltkor Doss tizenöt fontot… és ezért nem adta
még meg azt a húszast, amit azelőtt kért. Ez megmagyarázza a könyökhajlatában
látott kék foltokat is… Úristen, micsoda rémálom! Igaz, hogy Doss korábban is
tett már említést a drogokról, de Amber el sem tudta képzelni, hogy idáig fajul.
Az agya még mindig ködös volt, de a tekintete elkerekedett, ahogy Dossra és
Philre meredt.
Phil erre egyik piszkos körmével megpöckölte a felfelé fordított fecskendőt,
és azt mondta:
– Neked egy tízesért benyomok egyet, drága!
Amber vadul rávetette magát, és kikapta a kezéből a tűt. A következő
pillanatban már kifelé vonszolták, és hasogató fájdalmat érzett a fülében.
– Te ostoba tehén! – A csapzott hajú lány a hajánál fogva rángatta végig a
padlón. – Hogy a faszba merészeled?
 A lány meglepően jó erőben volt. Amber megpillantotta maga mögött Philt,
aki a földre ejtett fecskendőért nyúlt, és hallotta, amint Doss odaszól neki:
– Semmi vész, csak add be nekem nyugodtan…
– Aúúúú.
Amber kínzó fájdalmat érzett a fülében. Kinyílt az ajtó, és ahogy kihajították,
a fejét erősen a szemközti falba verte. A csapzott hajú lány és egy csontos, de
ugyanolyan jó erőben lévő fiú, a torkán koponyatetkóval, tuszkolni kezdte
Ambert a lépcső felé. Aztán a fiú közelebb lépett, és Ambert megcsapta a
szájából kiáradó bűzös, savanykás lehelet:
– Tűnj a picsába! És ne gyere vissza!
Éjfél múlt, koromsötét volt és zuhogott az eső. Amber sokkos állapotban
botorkált végig a kocsibehajtón, és a fülét szorongatta. Amikor elővette a
telefonját, a készülék világító kijelzője csupa vér lett a kezétől.
Oké, gondolkodj, gondolkodj! Hol van most? A ház valahol az isten háta
mögött állt… fénynek sehol semmi nyoma. Anyu, kérlek, segíts, haza akarok
menni!
Amber remegő kézzel nyomta meg az otthon hívógombot, és hallgatta, ahogy
kicseng. És újra kicseng. Úristen, ha az anyja alszik, nem hallja a lent csengő
telefont.
Amikor bekapcsolt az üzenetrögzítő, Amber nyöszörögve szólt bele:
– Anya? Anya… ott vagy?
Semmi válasz. Befejezte a hívást, letörölte a képernyőről a vért és az
esőcseppeket, és észrevette, hogy mindjárt lemerül a telefonja. Percek kérdése.
Micsoda rémálom! Kábultan próbált visszaemlékezni, hogy hol lehet. Valahol
Tetbury és Stroud között? Botladozva egy falba ütközött, ott térdre rogyott, és
kétségbeesetten feltárcsázta azt a számot, amit hónapok óta nem hívott.
Továbbra sem kapott választ. Az apja kikapcsolta a mobilját. A füléből pedig
csöpögött a vér, átáztatva a blúzát. Amber megpróbálta kipislogni a szeméből az
esőcseppeket… vagy talán könnyeket?… Közben érezte, hogy véget ér a
kemény kőfal, és egy fakapuhoz érkezik. Tapogatózva haladt tovább, és egy
téglalap alakú fémtáblát tapintott ki a kapun. Odatartotta a telefonját, és sikerült
valahogy kibetűznie a fába vésett betűket. Morton… Morton Farm…
Addigra már csak négy százalékon állt a telefon töltője. Amber keze még
mindig remegett, ahogy legörgette a számokat. Elérkezett Shaunéhoz, a fiú
hónapokkal azelőtt adta meg neki, de őt se hívta még fel soha. Ha viszont most
otthon van, akkor nem lehetnek messze egymástól. És mégiscsak a féltestvére. A
telefon akkuja három százalékra lement, és Amber a félelemtől reszketve
nyomta le a hívás gombot.
– Halló? – Shaun hangja meglepettnek tűnt. – Te vagy az, Amber?
– Shaun? – Hála istennek! A fiú hangját meghallva Amber elsírta magát. –
Nem tudod, hol van az apám?
– Ma este nincs itthon. Londonba ment. De mi a baj?
– Jaj, Shaun, mindjárt lemerülök, és nem tudom, hol vagyok. Haza akarok
menni…
Amber mögött lépések koppantak, és valaki a nevén szólította.
– Mondd el, mi történt! – sürgette Shaun.
– Egy bulin vagyok… a Morton Farmon. – Amber torkát sírás szorongatta. –
Nem szeretem ezeket az embereket. És Dosst se szeretem már. Tudsz segíteni?
Asszem itt vagyok, a közeledben.
– Kit hívsz? – Phil bukkant fel mellette a sötétben. – Ugye, nem a
rendőrséget? Jaj, őnagysága, ugye nem akarod tönkretenni az esténket?
– Neee! – sikoltott fel Amber, ahogy a fiú durván megragadta a karját.
– Szia, ne aggódj! – Phil kitépte Amber kezéből a telefont, és beleszólt. –
Semmi gond, jól van a lány. – Befejezte a hívást, de még megpillantotta Shaun
nevét a képernyőn, szemmel láthatóan megkönnyebbült, aztán kikapcsolta a
készüléket. Végül visszataszigálta a lányt a tanyaépület felé, és azt mondta:
– Majd én vigyázok rád. Gyere vissza.
Frankie odafenn volt, de nem aludt. De nem is volt egyedül. Mivel Amber
megint egy osztálytársánál töltötte az éjszakát, meghívta Henryt, hogy aludjon
nála.
Ahogy egymás karjában feküdtek, Frankie hallotta a telefon csöngését.
Kibontakozott a férfi öleléséből, és azt mondta:
– Muszáj felvennem.
Mire leért, már bekapcsolt az üzenetrögzítő. De mégis, ki keresheti ilyen késői
órában?
– Halló?
– Szia, bocs a zavarásért, Shaun vagyok. Nem tudsz valamit Amberről?
Shaun? A fiú hangját hallva úgy érezte, mintha mellkason találta volna egy
focilabda.
– Nem. Miért?
 – Csak mert az előbb felhívott, és elég zaklatottnak tűnt. Nem akarlak
megijeszteni, de sírt a telefonban, és aztán valaki beleszólt, hogy semmi baja, de
nekem egyáltalán nem úgy tűnt a dolog. Most viszont ki van kapcsolva a
telefonja.
– Úristen! És téged hívott?
– Apát kereste. Mármint… az ő apját. De ma este Londonban van, és az ő
telefonja is ki van kapcsolva.
Amber olyan állapotban van, hogy Joe-t hívta fel? Frankie-n pánik lett úrrá.
– Oké, mit csináljak? Hívjam fel a barátait? Azt mondta, ma este Emmánál
alszik.
Vagyis nyilván hazudott.
– Doss-szal ment valami buliba. Amber azt mondta, egy Morton Farm nevű
helyen vannak, de sehol nem találtam ilyen nevű helyet. Ő úgy tudja, valahol
Tetbury közelében van. Anya itthon van – tette hozzá sietve Shaun. – Azt
mondja, üljünk kocsiba, és keressük meg.
Frankie a szája elé kapta a kezét. Henry közben lejött az emeletről, és megállt
mögötte.
– Mi történt? Valami baj van?
– Mondd meg anyukádnak, hogy köszönjük, de majd mi megkeressük.
– Szeretnék segíteni – mondta Shaun.
– Akkor majd érted megyünk – felelte Frankie.
– Jó, a címünk…
– Kösz, tudom, hol laktok.
Hiszen Mollyval egy héttel Joe távozása után sötét napszemüvegben és
kalapban kocsival elmentek a ház előtt.
Üresek voltak az utak, és Henry, aki ragaszkodott hozzá, hogy az ő kocsijával
menjenek, úgy hajtott, mint az őrült. Huszonöt percen belül Tetburybe értek.
Amikor ráfordultak a Parnall Avenue-ra, már kint álltak a 22-es számú ház
előtt. Joe másik családja. Shaun és az anyja.
– Megtaláltam! – emelte a magasba Shaun a telefonját. – Amber rosszul
mondta, nem Morton Farm, hanem Horton Farm… Eszembe jutott, hogy egy
ideje jogcím nélküliek lakják. Aztán rákerestem a Twitteren, és láttam, hogy
valaki említette, hogy bulit rendeznek ott ma este.
– Oké, induljunk. Ez itt a barátom, Henry – mutatta be Frankie a férfit, ahogy
Shaun beugrott a hátsó ülésre.
– Én pedig Christina vagyok. – Shaun anyja, vékony, szőke asszony, együtt
érző tekintettel nézett Frankie-re. – Hallottam már egyet s mást arról, hogy mi
folyik a Horton Farmon. Én is veletek megyek.
Mindketten anyák. Ha Shaun lenne bajban, és Christina szorulna segítségre,
Frankie tudta, hogy egy pillanat alatt indulna. Mert ez a természetes. Biccentett,
kurtán Christinára mosolygott, arra az asszonyra, akivel éveken át osztozott a
férjén.
– Köszönöm. Persze, gyere te is!
 Ötvenegyedik fejezet

A Horton Farm lerobbant, elhagyatott tanya volt, reménytelenül gondozatlan

területen. Az eső még jobban zuhogott, és az épület előtt nem volt senki. Bentről
azonban fény szűrődött ki, dübörgő zene és hangos beszélgetés hallatszott.
Frankie gyomra összeszorult, miközben Shaunnal a bejárat felé közeledtek.
Lehet, hogy túlreagálták a dolgot? Talán Amberrel nincs is semmi baj, és halálra
rémül majd, amikor meglátja az anyját az ajtóban? Még a végén kigúnyolják a
barátai?
Frankie és Shaun bekopogtak, és vártak. Az ajtó végül résnyire kinyílt, és
gyanakvóan kidugta a fejét egy üres tekintetű, koszos hajú lány.
– Mi van?
Frankie-nek sikerült magára erőltetnie egy barátságos, békés mosolyt.
– Helló, Ambert keressük.
– Kicsodát?
– A lányomat. Tizenhét éves. Hullámos vörös haja van.
A lány arcán gúnyos mosoly jelent meg.
– Nem ismerem.
Azzal becsapta az orruk előtt az ajtót. Bentről hallatszott, ahogy elhúzza a
reteszt.
– Na, jó.
Visszamentek a kocsihoz, és elmondták a többieknek, hogy mi történt. Henry
megszólalt:
– Nos, a civilizált hangnem kipipálva.
Christina kipattant a hátsó ülésről, és Frankie rémületét érzékelve nyugtatni
próbálta:
– Ne félj, semmi vész.
Istenem, add, hogy így legyen! Frankie-nek émelygett a gyomra. Jaj, csak
semmi rossz ne történjen a drága kisbabámmal…
Ezúttal már négyen mentek az épület felé. Elöl ment Henry, aki végigvezette
őket a ház mentén, amíg az épület hátsó részéhez nem értek. Ott találtak egy
ajtót, és lenyomták a kilincset. Az ajtó zárva volt. Frankie ekkor észrevett egy
kisebb, betört ablakot, és odamutatott.
 – Az épp megfelel – mondta Henry, és a kezét bedugta a törött üvegen, majd
belülről kinyitotta az ablakot. – Csakhogy én nem férek át rajta.
– Majd én!
Christina farmerben és sportcipőben bemászott a szűk ablaknyíláson, és
bejutott a házba. Ott aztán bentről egy pillanat alatt kinyitotta az ajtót.
– Jézusom, de büdös van! – húzta el az orrát Henry. Egy szűkös, üres
mellékhelyiségben álltak, amelynek padlóján koszos tányérok és sörös dobozok
hevertek szanaszét. A következő ajtó már a ház belsejébe vezeti őket. Henry
óvatosan lenyomta a kilincset, és suttogva visszaszólt: – Oké, mehetünk!
Odabent fülsiketítően hangos zene szólt, a levegőben sűrű füst gomolygott és
izzadságszag terjengett. Több százan lehettek a kábulat különféle fokozataiban,
néhányan beszélni is alig bírtak. Mindenki megbámulta Henryt, a két méter
magas, százkilós, napbarnított izompacsirtát, akit egy jófiú külsejű diák és két
idősebb nő kísért. Szemmel láthatóan kilógtak a társaságból.
– Mi folyik itt? Kik vagytok? – ragadta meg Shaun karját egy piszkos kéz,
amit a fiú lerázott magáról.
– Hol van Amber? – kérdezte Frankie, a kéz tulajdonosa pedig így felelt: –
Honnan a picsából tudjam?
– Oké, idelent nincs sehol. – Henry a maga két méterével jól belátta a terepet.
A lépcső felé mutatva indítványozta: – Gyerünk, próbáljuk meg odafent!
– Hé, ember, el a kezekkel attól az ajtótól!
A lépcső tetején ketten is megpróbálták feltartóztatni Henryt. Ő könnyedén
félretolta mindkettőt, és továbbindult. Frankie szíve megdobbant az izgalomtól,
amikor megpillantotta a padlón a koszos matracokat, és az egyiken Dosst. A
földön mindenütt fecskendők, összegyűrt alufólia és egy számára ismeretlen
szag…
– Hékás, tűnés innen! – üvöltött rájuk egy vézna fiú, kezében fecskendőt
forgatva.
És ekkor elszabadult a pokol. Valaki megpróbálta megütni Henryt. Ezután
többen is rávetették magukat. Henry lerázta támadóit, akár egy nagy medve, és
rájuk kiáltott:
– Hol van Amber? Itt nincs…
– Gyerünk, nézzük meg a másik szobában! – ragadta karon Christina Frankie-
t, és húzni kezdte kifelé. – Kiabáld a nevét, hátha meghallja.
– Amber! AMBER!
 Shaun futva érkezett egy másik szobából, és szaggatottan vette a levegőt.
– Valaki most mondta, hogy a Doss barátnője csupa vér. Arra lesz valahol!
Csupa vér? Úristen!
– Amber! – Shaun berontott egy újabb ajtón, és onnan is kirohant. – Itt sincs.
Frankie benyitott a következőn, de az a szoba üres volt. Úristen, édes kicsi
babám, hol lehetsz? Akkora levegőt vett, hogy majd kiszakadt a tüdeje, és
elkiáltotta magát:
– AMBER!
Ekkor valahonnan halk nyöszörgést hallottak: – Anya…
– Onnan jön a hang! – mutatott Christina a hangot beazonosítva egy harmadik
ajtóra. Frankie megpróbálta kinyitni, de kifulladva szólt vissza: – Nem nyílik…
– Henry! – kiáltott Christina, mire Henry lóhalálában már jött is az első
szobából. – Az ajtó zárva, és Amber odabent van!
– Mindenki el az útból! – parancsolta Henry, és felkészült. A következő
pillanatban szédületes sebességgel nekilódult, kirúgta a lábát, mire az ajtó a
sarkából kifordult.
Frankie halálra rémülten botladozott be a szobába. A földön egy másik szürke
matracon kuporogva és szívet tépőn zokogva ült Amber. Mindene csupa vér volt,
de élt. Megtört pillantással nézett fel rájuk, aztán kitárta karját az anyja felé, és
azt szipogta: – Jaj, anya!
Hát, nem volt semmi az este. Visszaértek Tetburybe, és mindannyian
bezúdultak a Parnall Avenue 22 nappalijába. Ahogy Frankie Amber hátát
simogatta, hirtelen felötlött benne, hogy milyen furcsán hozta össze őket a sors.
És bármilyen furcsa is, a maga módján megható. Christinával mindketten
megkönnyebbülten sírták el magukat, amikor megbizonyosodtak róla, hogy
Amber jól van.
Amber addigra kijózanodott, csak a sokk és a bűntudat mardosta. Valaki
kitépte a füléből az ezüstkarikát, és átszakította a fülcimpáját, ez magyarázta a
félelmetesnek tűnő vérfoltot a fehér blúzán. Henry telefonált egy plasztikai
sebész barátjának, akitől megtudta, hogy az átszakított fülcimpával egyelőre
nincs teendő. Ha majd begyógyul, helyi érzéstelenítésben rendbe hozzák, vagyis
nem szükséges bemenni az ügyeletre.
Amit Frankie nagy megkönnyebbüléssel nyugtázott, mert e percben másra se
vágyott, mint hogy megvigasztalja egyetlen kislányát, és közben azért
rimánkodott, hogy a mai estéből okulva ilyesmi soha többé ne forduljon elő.
 – Egy dolog biztos – szólalt meg Shaun. – Folytatom a karatézást. – Amberre
pillantott. – Elképesztő volt az a jelenet! Henry olyan volt, mint valami
Superman, amikor berúgta azt az ajtót. Kiskoromban jártam karate edzésre, de a
sárga öv után abbahagytam. Most viszont meg akarom célozni a fekete övet.
Úgy érzem, egyszer még nagy hasznát vehetem.
– Köszönöm. – Amber vörös szemében a hála könnyei csillogtak, ahogy
Henryhez fordult. – Sajnálom, hogy ilyen galibát okoztam. És mindenkinek
köszönöm a segítségét.
– Christina is fantasztikus volt – szólt közbe Frankie, mert úgy érezte, el kell
mondania. Mutogatva magyarázott tovább. – Egy kábé ekkora ablakon mászott
át! Ha ő nincs velünk, nem jutunk be a házba.
– Ugyan, semmiség! – vonta meg a vállát Christina, és mindenkinek a kezébe
nyomott egy-egy bögre paradicsomlevest. Amberre mosolyogva megjegyezte: –
Örüljünk, hogy épségben megúsztad.
Abban a pillanatban nyílt a bejárati ajtó. Hajnali egy óra volt, és Joe, aki
közben megkapta Shaun sms-ét, rekordidő alatt visszaért Londonból.
Frankie megszorította a lánya kezét. Most Amber volt a legfontosabb, senki
más nem számított.
Joe berontott a szobába, és megtört hangon szólalt meg a kanapén ülő lánya
láttán:
– Ó, édes kicsikém!
Amber arcán friss könnyek gördültek végig, feltápászkodott, majd széttárta a
karját, mint egy kisgyerek.
– Apa… ó, apa! Annyira hiányoztál!
– Tessék – adott Christina Frankie kezébe egy doboz zsebkendőt. – Azt
hiszem, mindenkinek szüksége lesz rá.
Később Amber mindenki előtt megfogadta, hogy Doss-szal egyszer s
mindenkorra vége a kapcsolatának. Soha többé nem akarja látni. Szégyenkezve
vallotta be, hogy mennyit adott neki a zsebpénzéből, amit a fiú mind drogokra
költött. Doss egy önző lúzer és egy pióca.
– Lehet, hogy már egy börtöncellában ücsörög – jegyezte meg Frankie, mert
miután elhagyták a Horton Farmot, értesítették a rendőrséget, hogy bejelentsék,
mi folyik ott. Remélhetőleg mostanra kivonultak, és letartóztatták az összes
drogdílert. Amber nem akart panaszt tenni az őt ért atrocitások miatt, inkább le
akarta zárni az ügyet, és továbblépni.
 Miután Joe végighallgatta a történetet, Henryhez fordulva megkérdezte:
– És te hogyhogy épp ott voltál?
– Ő anya új barátja – közölte Amber. Aztán még halvány mosollyal
hozzáfűzte: – Legalábbis, gondolom, hogy az. Igaz, anya?
Frankie egy pillantást vetett Henryre, és bólintott.
– Igaz.
– Akkor jó, örülök neki. – Amber nagyot sóhajtott, és a fejét Joe vállára
hajtotta. – Ezek szerint van egy saját, külön bejáratú szuperhősünk. Ez azért nem
semmi.
Később, amikor már indulni készültek, a konyhában Christina Frankie-hez
fordult.
– Még nem volt alkalmam elmondani, mennyire sajnálom a történteket.
Őszintén mondom: soha nem akartam, hogy így legyen.
Kész csoda, de Frankie már egyáltalán nem haragudott. Semmi keserűség
vagy fájdalom nem maradt benne. Lassan bólintott.
– Igen, tudom. És nem haragszom.
– Köszönöm. És örülök, hogy Amber végül kibékült az apjával.
– Én is.
– Joe-nak nagyon hiányzott – pillantott a nő Amber és Shaun felé, akik épp a
folyosón búcsúzkodtak. – Tudod, mit? Szerintem Amber túljutott ezen a nagy
megrázkódtatáson, és érthető, hogy ilyen lelkiállapotba került. Mostantól fogva
azt hiszem, rendben lesz.
– Én is így látom. Mintha csak ismernéd.
– Én is úgy érzem – mosolygott Christina. – Az elmúlt tizennyolc évben
rengeteget hallottam róla az apjától. Egyébként szívesen látjuk bármikor, ha
nincs ellene kifogásod.
Hát, ez azért kicsit fura.
– Mi is Shaunt – felelte Frankie őszintén. – Bármikor eljöhet, amikor kedve
tartja. Helyes fiú, és ez a te érdemed.
– Köszönöm. És Amber is remek lány – biztosította Christina. – Köztünk
maradjon, de azt hiszem, gyerekfronton mindketten jól végeztük a dolgunkat.
Amikor nem sokra rá hazaindultak, Frankie nem ölelkezett össze Christinával,
az már giccses lett volna. De úgy érezte, ha legközelebb találkoznak, talán
megteszi.
 Ötvenkettedik fejezet

Valami lógott a levegőben, és nem éppen Molly kedvére való.

Vagy lehet, hogy épp ellenkezőleg: az okozta a nagy bizonytalanságot és
aggódást, hogy nagyon is tetszett neki, amit érez.
A Gin Cottage kertjében voltak, a borókabokrok árnyékában. Dex ötlete volt,
hogy megbízást adjon Mollynak, készítsen portrét róla és Delphiről. Egy igazi
olajfestményt, nem elnagyolt karikatúrát. Molly pedig örömmel csapott le a
lehetőségre, nyomban beleegyezett, mert nem is sejtette, hogy a munka közben
fenntartott intenzív szemkontaktus milyen mértékben hat rá.
A helyzetet tovább rontotta, hogy Dex a maga szórakoztatására különféle
pózokat vett fel; hol a szemöldökét vonta össze, hol a szája sarkát húzta fel, s
eközben szórakozottan figyelte a lányt, mert tudta, mennyire zavarja.
– Hagyd már abba! – förmedt rá Molly egy újabb felvett póz után.
– Én csak a Brad Pitt-nézésemet gyakorolom rajtad.
– Hát ne gyakorold.
– Akkor legyen Ryan Reynolds. – Dex kissé előretolta az állkapcsát,
félrehajtotta a fejét, és búgó hangon hozzátette: – Helló, bébi, mi az ábra?
Molly a fejét rázta.
– Ez inkább olyan volt, mint Joey a Jóbarátok ból.
Dex félig lehunyt szemmel lassan bólintott, ahogy Joey szokta.
– Bár ő inkább ezt kérdezné: „Hogy ityeg a fityeg?”
– Na, jó, most már tényleg hagyd abba! – parancsolt rá Molly. –
Koncentrálnom kell, te meg maradj nyugton.
A férfi elhallgatott, de amikor a lány felpillantott, hogy memorizálja a szája
ívének pontos részleteit, Dex az ajkát enyhén szétnyitva alig észrevehetően
puszit lehelt felé.
A szemét!
Molly érezte, hogy most is óriási hatással van rá a férfi. Mindemellett
pontosan tudta, hogy ez semmit sem jelent, mert Dex csak mulattatja magát,
hogy ne unatkozzon.
A férfinak azonban csak a szemét forgatta, és annyit mondott:
– Nagyon vicces…
 Miután Molly végzett a szájával, Dex csevegő stílusban folytatta tovább:
– Ha már a viccesnél tartunk, hogy állnak a dolgaid Vince-szel?
Molly éppen a férfi bal szemöldökének vonalát próbálta pontosan eltalálni.
Lois furcsa módon senkinek nem említette, hogy Vince egy éjszakát a Saucy
Swanban töltött, ahol alkoholba fojtotta a véget ért kapcsolata miatt érzett
bánatát. Briarwood lakói továbbra is egy párként gondoltak rájuk, és Molly
valahogy fenntartotta a látszatot, nem tett semmit ellene.
Azért el kell ismerni, ez nem volt véletlen, hiszen pontosan tudta, miért teszi.
Mert amit Dex iránt mostanában érzett, az egész egyszerűen… nem volt
helyénvaló. Ezt pedig jóval könnyebb volt azzal kezelni, hogy mindenkivel
elhitette, még mindig együtt van Vince-szel.
Elvégre Dex és Amanda tökéletesen összeillenek. És Tinának hála, Molly
most már azt is tudta, hogy miért. Márpedig ha tetszik, ha nem, miután valakivel
ilyesmit közölnek, mi mást tehet, mint szurkol nekik? Csak egy szívtelen,
gonosz pária lenne képes ezek után elszakítani őket egymástól.
Nos tehát: Mollynak ezért volt szüksége a tények elhallgatására.
Nevezhetnénk akár jogos önvédelemnek is.
Dex viszont azóta is a válaszra várt. Molly magára erőltetett széles mosollyal
így szólt:
– Ó, minden a legnagyobb rendben! Vince most néhány hétre Torontóba
utazott. Egy új szállodát épít ott a cége. – Ez, hála istennek, részben igaz is volt.
– Remek. És nem hiányzik?
– Dehogynem.
– Világos. – Dex egy pillanatig némán tanulmányozta a lányt. – Kérdezhetek
valamit? Nem gondolod néha, hogy ez a Vince egy kicsit… unalmas?
Te jóságos ég, ez aztán nem kertel! Dexnek ami a szívén, az a száján.
– Vince nem unalmas, csak tartózkodó. – Molly még nyomatékul hozzátette: –
És ez gyakran jó tulajdonság.
– Milyen megható – jegyezte meg Dex.
– Meglehet. – Jóllehet Molly már nem volt együtt Vince-szel, azért
bosszantotta a férfi kutakodása. – Tudod, minden embernek más a jó. Van,
akinek például Amanda kicsit túlságosan is közvetlen…
– Ebben igazad lehet. – Dex nem volt hajlandó lépre menni, inkább a lányra
kacsintott. – De nehogy zokon vedd. Csak úgy kérdeztem. Semmi bajom a
tartózkodó emberekkel, csak nem gondoltam, hogy neked bejönnek.
 – Akkor lehet, hogy tévedtél.
– És veled mi a helyzet? – érdeklődött tovább Dex. – Te nem akartál soha
olyan közvetlen és magabiztos lenni, mint Amanda?
– Nem – rázta meg a fejét Molly. Ő éppannyira volt közvetlen, amennyire
lenni akart. – Tényleg nem. – Szemöldöke a magasba szökött. – És te? Nem
akartál soha olyan jóképű és intelligens lenni, mint Vince?
– Dehogynem. Egész életemben!
Na, tessék! Az ilyen válaszoktól érezte úgy Molly, hogy vagy hangos
röhögésben tör ki, vagy nyomban felpofozza.
– Papa!
Tekintetüket mindketten Delphi felé fordították, aki addig a fűbe terített
pokrócon aludt, és éppen akkor ébredt. A kislány hasra fordult, felnyomta a
popsiját, és felállt. Két karját széttárta, azzal egyensúlyozva megtett néhány
bizonytalan lépést, és megállt, majd Mollyhoz totyogott, mivel ő volt hozzá
közelebb.
– Ügyes vagy! – csapta össze két kezét a lány, és elkapta, mielőtt még Delphi
lehuppant volna. – Nagyon ügyes vagy! Most menj a papához.
– Papapa!
Delphi hatalmas mosollyal Dex felé totyogott, aki a karjába kapta, és
csókokkal borította be az arcát.
– Szia, kincsem! Gyere, ülj ide mellém, most le leszünk festve.
– Papa.
Delphi a bal lábán egyensúlyozva megfogta Dex arcát, nyálas puszit nyomott
rá, amitől Molly majd elolvadt. Ezek ketten annyira szeretik egymást! Molly
lerakta az ecsetet, és készített néhány fotót, hogy abból is puskázhasson, amikor
Delphinek épp nincs kedve mozdulatlanul ülni.
A következő néhány percben azonban a kislány engedelmesen csücsült Dex
ölében, és az órájával játszadozott. Molly igyekezett gyorsan rajzolni,
megörökítette Delphi arcvonásait, kíváncsian félrebillentett fejét, és a szája ívét,
ahogy mosolyog. A kislánynak ekkor végre sikerült kinyitnia az óraszíj csatját.
Mollyban folyamatosan ott motoszkált, hogy miközben Delphire koncentrál,
Dex rezzenéstelen arccal őt figyeli. Valahányszor röpke pillantást vetett a férfira,
látta, hogy az még mindig mereven őt nézi, és a lány ereit adrenalin járta át.
Molly szája kiszáradt, miközben ecsetjét egy hígítóval átitatott rongyba
dörzsölgette, aztán a farmerjébe törölve megszárította. Ha ez így megy tovább,
ez a portréfestés valóságos érzelmi kínszenvedésbe fog átcsapni… úgy kell az
arcát festenie, hogy közben a legszívesebben megérintené… te jó ég, hogy
sikerült ilyen helyzetbe hoznia magát?
Delphi pucér lába körül zümmögve repkedett egy méh, amit Dex elhajtott. A
kislány visszaadta az óráját, és a türkizkék napozójára varrt margaréta alakú
fémcsatokkal kezdett játszani.
– Ezt a kis ruhát még nem is láttam rajta – szólalt meg Molly, s közben
kétségbeesetten igyekezett elterelni a gondolatait a fejében dúló küzdelemről. –
Új?
Dex bólintott.
– Amanda vette.
Úhhh! Már megint Amanda.
– És ezt a pólót is ő vette, ugye? – mutatott Dex a kislány sárga pólójára, az
elején zöld sárkánnyal. – Ajándékba kaptad, igaz? Amandától.
Delphi sötét szemében fény csillant, és csupasz lábacskájával izgatottan
rúgkapálni kezdett.
– A-mama.
Mollyt olyan szomorúság kerítette hatalmába, hogy elfordította a tekintetét.
Pontosan ezért nem szabad közbeavatkoznia. Lehet, hogy az érzései Dex iránt
megváltoztak – oké, biztos, hogy megváltoztak, méghozzá akarata ellenére –, de
ezzel most már nincs mit kezdeni, főleg miután megtudta az igazságot
Amandáról.
És ezt mind Tinának köszönheti, George anyjának. Amikor ugyanis Tina arról
áradozott, hogy Dex és Amanda milyen szép pár lennének, elárult egy titkot is: –
A barátnőm, Kaye mesélte, aki évek óta sikertelenül próbál teherbe esni.
Elvégeztek rajta néhány vizsgálatot a kórházban, és kiderült, hogy valami gond
van a méhével, és nem lehet gyereke. Kaye persze nagyon kiborult, még sírva is
fakadt az orvosi rendelőben, ahol éppen dr. Carr vizsgálta.
– Értem. – Molly torka összeszorult Amanda nevének hallatán, pedig még
nem is sejtette, amit Tina ezután mondani fog. Valahogy mégis rossz előérzete
támadt.
– De dr. Carr, mármint Amanda annyira rendes volt. Vigasztalón megölelte
Kaye-t. Aztán elmesélte neki, hogy pontosan tudja, mit érez, mert vele ugyanez a
helyzet. Pontosan ugyanez. – Tina szemében együttérzés csillant, miközben
mesélte. – Ugye milyen kedves, hogy ezt megosztotta vele? Kaye azt mondta,
sokkal jobban érezte magát utána. És ha belegondolunk, pontosan ezért
fantasztikus, hogy Amanda és Dex összejöttek. Ő gyereket akar, de nem lehet
neki… Dexnek pedig már ott van Delphi! Ennél jobb végkifejletet elképzelni
sem tudnék, nem igaz? Nincs ennél tökéletesebb megoldás.
Hát igen, némelyeknek talán így tökéletes.
Molly visszazökkent a jelenbe, és akkor jött csak rá, hogy Dex közben feltett
egy kérdést, amire választ vár.
– Hogy mondtad?
– Soha nem értettem az ilyen művészlelkeket – ingatta fejét a férfi merengve.
– Úgy bele tudtok feledkezni a munkátokba, mintha nem is itt lennétek.
Molly azt kívánta, bárcsak ne lenne ott, mert a helyzet kezdett kínossá válni.
– Igen, tudom. Bocs. Most már figyelek, kérdezz bátran.
– Kicsit szomorúnak tűntél az előbb. És azon töprengtem, vajon mitől.
Miért van az, hogy a férfiak mindig olyat kérdeznek, amire nem adhatsz
őszinte választ? Molly azt kívánta, bárcsak elmondhatná Dexnek, hogy mire
gondol, és hogy tud-e arról, hogy a barátnőjének nem lehet gyereke. De ha
Amanda nem mondta el neki…
nos, akkor ő semmiképpen nem teheti meg. Az orvos-páciens közötti
titoktartási kötelezettség nyilván fordítva is érvényes.
– Nem vagyok szomorú, csak koncentrálok. – Molly hátradőlt, és játékosan
meglengette az ecsetet Delphi orra előtt, mire a kislány elmosolyodott. – Mint
egy igazi művész.
Persze Tina és Kaye mindketten megszegték a titoktartási szabályt, de az egy
más kérdés. Attól ő még nem lehet a rossz hír hozója.
Mert amilyen szerencsétlen, még a végén a bíróságon kötne ki.
 Ötvenharmadik fejezet

Pontban este hétkor megszólalt a csengő, Frankie pedig kirohant a konyhából,

hogy ajtót nyisson. Végre megjött! Mégiscsak megvalósult a terv, amiről soha
nem hitte volna, hogy összejön. Legalábbis remélte, hogy így van.
Ahogy ajtót nyitott, megjelent előtte egy széles szalmakalap, és lekerült a
sötét napszemüveg. Amikor Frankie megpillantotta látogatója arcát, elképedt a
csodálkozástól.
Te jóságos ég…
– Nos, mi a véleménye? – Hope arcán ideges mosoly bujkált. – Elég jó leszek
így?
Frankie négy napja beszélt vele telefonon. Miután heteken át próbálta
felturbózni az önbizalmát, és összeszedni minden bátorságát, Hope közölte:
– Úgy érzem, ideje, hogy lépjek.
Aztán megbeszélték, hogy ma lesz a nagy nap.
– Jöjjön csak be. A mindenit… alig ismerek magára!
Frankie bevezette Hope-ot a házba, és közben törte a fejét, hogyan kezelhetné
a legdiszkrétebben a helyzetet. Hope látványos átalakuláson ment keresztül
annak érdekében, hogy jó benyomást tegyen valakire. Frankie viszont egyáltalán
nem volt benne biztos, hogy jól tette.
– Igen, tudom. – Hope kicsit túl szerényen tette hozzá: – Ugye, milyen más
így? Megtettem, amit tanácsolt, és elmentem fodrászhoz. Az idejét sem tudnám
megmondani, mikor jártam utoljára fodrásznál.
A frizurája valóban látványos javulást mutatott. Szépen formára igazították,
előnyös, új színt kapott és regeneráló hajkezelést, a végeredmény pedig tényleg
jó lett. Hasonlóképpen Hope ruházata is teljesen megfelelő volt: nem túl feltűnő,
divatosan réteges, halványkék pamutfelső, rajta ing és hozzá térdig érő szoknya.
Hope még a körmeit is rendbe hozatta, kissé feltűnő, flamingórózsaszínűre
lakozták.
Amikor Hope észrevette, hogy Frankie a kezét nézi, bizonytalanul
meglengette.
– És még a körmömet is megcsináltattam. A fodrászatban van egy körmös, ő
csinálta.
– Remek – mondta Frankie, mert a körmeivel sem volt semmi gond.
 De akkor mégis hogy adhatná finoman a tudtára?
– Amikor azt kértem, hogy pofozzanak ki egy kicsit, ragaszkodtak hozzá,
hogy kisminkeljenek! Igazán lelkes, segítőkész lányok dolgoznak abban a
szalonban.
Annyi szent.. Frankie elképedve pillantott az ipari mennyiségű alapozóra, amit
Hope arcára kentek, és közelebbről is szemügyre vette: vastag, matt alapozó,
púder, pirosító és valami borzalmas csillámpor, túlságosan sötét szájkontúr, túl
élénk színű rúzs, szemhéjpúder, szemöldökceruza, szemceruza, spirál…
Végül csak annyit mondott:
– És… magának hogy tetszik?
– Hogy nekem? Nos, én mindig is rémesen sminkeltem. Teljesen reménytelen
eset vagyok. A sorozat utolsó epizódja óta nem tettem magamra sminket. Mindig
is éreztem, hogy nem áll jól nekem, de közben mindenki azt mondogatta, hogy
tévedek. Ezek után, ennyi év elteltével, nem csoda, hogy furán érzem magam
kisminkelve. – Hope elszántan bólogatott. – Majd megszokom. Amikor a lányok
ma délután elkészültek velem, azt mondták, remekül nézek ki. Egyem a
szívüket.
Pedig a valóságban Hope úgy festett, mint egy alacsony, középkorú
transzvesztita, aki Katie Price-ra akar hasonlítani. Frankie tétován szólalt meg:
– Hát igen, de talán egy kicsit halványíthatnánk rajta, esetleg…
– Jaj, nem, azt nem tehetem! Szegény lányok annyit dolgoztak rajta, órákba
telt, amíg ezt sikerült összehozniuk. A sminknek pedig az a lényege, hogy
növelje az önbizalmat – szögezte le vidáman Hope. – E nélkül újra ott tartanék,
ahol elkezdtem.
Nem volt olyan rossz a smink, csak túl vastagon kenték fel. Frankie úgy
döntött, inkább ráhagyja, hadd maradjon. És közben reméljük a legjobbakat.
– Oké, nos, készen áll?
– Nem.– Hope hangosan felsóhajtott. – De mégis muszáj megtennem.
– Akkor induljunk. – Frankie feltette a Ray-Ban napszemüvegét, és közben
imádkozott, hogy ne történjen semmi vész.
A fák ágain átszűrődött a halvány esti napfény, miközben a folyópart felé
közeledtek. Hope örült, hogy Frankie is elkísérte, mert nemcsak érzelmi
támogatást nyújtott, hanem még az utat is mutatta.
Aztán végül odaértek. És az érzelmi támogatás hatása elillant. Ahogy elérték a
folyót, Frankie egy kanyargós, keskeny útra mutatott, és halkan megjegyezte:
 – A következő kanyar után meglátja a lakókocsit egy tisztáson.
– Azt hiszem, rosszul leszek.
Hope szája kiszáradt, mint a sivatag. Ha létezik a lámpaláznál milliószor
rosszabb állapot, hát ez most az.
– Nem lesz semmi baj. Ezt viszont vegye le!
Hope engedelmesen levette a széles karimájú szalmakalapot és a hatalmas
sötét napszemüveget, amit egészen addig viselt.
Frankie a kezét tartotta.
– Ezeket ne vigyem haza?
– Ne.
Mégis hova gondolt? Ha Stefantól elutasító választ kap, nagyobb szüksége
lesz erre az álcára, mint valaha.
– Oké. Hát akkor sok szerencsét.
– Köszönöm.
Hope megvárta, amíg Frankie megfordul és visszaindul abba az irányba,
ahonnan jöttek. Pontosan így érezte magát, amikor tizenegy évesen a szülei
otthagyták a bentlakásos iskolában.
Oké, ideje összeszednie minden bátorságát. Nagy levegőt vett, és kikémlelt a
bokrok mögül. A lakókocsi valóban ott állt – úristen, ugyanaz a lakókocsi – a
folyóval szemben.
Még ötven méter, és az út elkanyarodott annyira, hogy Hope megpillanthassa
a lépcső tetején ücsörgő Stefant. Soha életében nem vert még ilyen sebesen a
szíve. A kalapot úgy markolta, mint valami biztonsági övet, aztán erőt vett
magán, és ment tovább, egyik lábát a másik után emelgette. Fogalma sem volt,
hogy tudott még egyáltalán lépni. Te jó ég, tényleg ő az, teljes mivoltában látja.
A férfi hullámos, sötét haját hátrafésülte az arcából… és az ismerős, szögletes
profilt is látta… a tökéletes arcvonásokat, amelyek örökre belevésődtek az
agyába, és amelyek szinte félelmetes módon semmit sem változtak.
Hope sírni tudott volna, amikor eszébe jutott, bezzeg ő mennyit változott.
Stefan piros inget és fekete farmert viselt. Egyik kezében egy kés pengéje
villant, a másikban fadarabot tartott, amelyen precíz aprólékossággal dolgozott.
A fafaragást hosszú évekkel ezelőtt kezdte el, miután leszokott a dohányzásról,
és ezzel a hobbival azóta sem hagyott fel.
Ahogy kettőjük között egyre csökkent a távolság, Hope érezte, hogy minden
bátorsága elszáll. A férfi még nem nézett fel, még nem emelte felé az arcát. Most
még visszafordulhat.
Vagy akár a szíve is felmondhatja a szolgálatot, és itt helyben összeesik. Hope
figyelte a férfi napbarnított, ügyes kezét, ahogy serényen dolgozik. Vagy
elsétálhat mellette úgy, hogy egy pillanatra sem néz rá, csak a folyóra szegezi a
tekintetét…
– Hát mégis visszajöttél.
A halk mondat hallatán Hope megtorpant. Nem volt ideje elfordítani a
tekintetét, olyan mereven nézte Stefant, és jártatta az agyát. Éppen ezért tudta,
minden kétséget kizáróan tudta, hogy a férfi nem nézett rá.
Egyetlen pillanatra sem.
Akkor viszont honnan tudja?
Hope torkán nem jött ki hang, csak egy halk nyöszörgéshez hasonló kérdés:
– Tessék?
Ekkor Stefan végre felemelte a fejét, és a világ egy pillanatra megszűnt létezni
körülöttük. A tekintetük találkozott, a férfi pedig így szólt:
– Ó, Hope, hát nem tudtad, hogy egész életemben erre vártam?
Az a sötét, gyöngéd szempár szinte hipnotizálta a nőt.
– De… de… honnan tudtad, hogy én vagyok? Frankie mondta el?
– Frankie? Nem – rázta a fejét Stefan. – Egyszerűen csak tudtam.
– De honnan? Hiszen rám se néztél.
Stefan letette a kést meg a fadarabot, amelyen dolgozott. Felállt, és halk,
könnyed párducléptekkel az asszony felé indult.
– Jó a periferikus látásom. Hallottam, amikor ideértél az úton, és
megismertem a járásodat. Egy ember járása soha nem változik.
– Ó!
– Örülök, hogy újra láthatlak.
Hope szíve hangosan kalapált.
– Én is neked.
– Ó, szerelmem. Fogalmad sincs, mennyire hiányoztál.
– Te is nekem – felelte Hope, de a szavak csak halk motyogásnak tűntek, mert
nem bírt hangosan megszólalni.
– Hope! – Stefan felemelte a bal kezét, és kézfejével finoman végigsimította
Hope arcát.
A nő válaszképpen reszketni kezdett. Micsoda érzés.
– Te küldtél el. Azt mondtad, nem lehetünk együtt. De tévedtél. Mert együtt
lehettünk volna.
– Most már én is tudom – sóhajtott szomorúan a férfi. – De csak így,
visszatekintve. Akkor azt hittem, helyesen cselekszem. Neked ott volt a fényes
karriered… hogyan is állhattam volna az útjába? Nem bírtam volna együtt élni a
lelkiismeretemmel.
Hope ekkor felnézett rá.
– És soha nem jutott eszedbe, hogy az úgynevezett karrieremnél ötvenezerszer
fontosabb vagy nekem? Annál a karriernél, amit egyébként is feladtam, mert
nélküled nem volt értelme tovább folytatni.
– Most már tudom. De akkoriban nem hittem benne. Azt hittem, ezzel szabad
kezet adok neked, hogy meghódítsd Hollywoodot. Mert ha mi ketten együtt
maradunk, akkor arra semmi reményed nem lett volna. Rajtunk röhögött volna a
világ. Azt pedig nem bírtam volna elviselni.
Hope torkát összeszorította a fájdalom, szemében ott csillogott az elveszett
évek bánata.
– És most? – suttogta.
Stefan a vállára tette kezét, és mélyen a szemébe nézett.
– Mindig is szerettelek. Egyetlen pillanatra sem felejtettelek el. Olyan sok időt
elvesztegettünk, Hope. Te vagy az én életem, mindig is az voltál…
Hope válaszul köréje fonta két karját, és ajkát megtalálva puha csókokkal
borította el. Mérhetetlen boldogság járta át, hiszen hosszú ideje erről álmodott.
Ó, Stefan, soha többé nem engedlek el…
Miután abbahagyták a csókot, továbbra is egymásba kapaszkodtak, egész
testük reszketett az érzelmektől, és a férfi Hope haját simogatva gyengéden
suttogta:
– Mi ez a sok vacak az arcodon?
Ó, tehát észrevette.
– Ez a kétségbeesett próbálkozásom arra, hogy jó benyomást tegyek rád.
Mostantól kezdve mindennap kifestem magam. Mert hidd el, nem tetszenék
neked smink nélkül. – Hope olyan könnyednek és boldognak érezte magát,
mintha megivott volna három pohár pezsgőt, és csak úgy áradt belőle a szó.
Többé nem kellett rejtegetnie az igazságot, csak az őszinteség létezett. – Tudod,
csúnyán öregedtem meg. Ez a smink magabiztosságot ad. – Elfintorodott. –
Féltem, hogy elszaladsz a rémülettől, ha nincs rajtam smink. Szörnyen nézek ki
nélküle.
Stefan a fejét rázta.
– Ostobaság.
– Pedig így van. Ha smink nélkül jövök ma ide hozzád, akkor egész biztosan
úgy teszel, mintha nem ismernél meg. Hagytad volna, hogy továbbmenjek.
– Soha!
– Pedig így van.
– Ha tényleg ezt gondolod, egyáltalán nem ismersz. Nem emlékszel? –
kérdezte Stefan. – Amikor a forgatás után találkoztunk, mi volt mindig az első
dolgod?
Hope most már emlékezett, hát persze, hogy igen. Egy halvány rózsaszín,
illatos kencével leszedte arcáról az összes sminket. Stefan csak nézte, és örült,
hogy most végre újra visszaváltozik saját önmagává.
Hope azonban csüggedten megjegyezte:
– Akkor még fiatal voltam. Az arcom azóta… nagyon más lett.
Stefan egyetlen szó nélkül kézen fogta, és bevezette a lakókocsiba. Ott
kinyitott egy szekrénykét, és kivette belőle a halvány rózsaszínű kencét.
A krémet meglátva Hope tekintete elkerekedett.
– Ne aggódj – mosolygott halványan a férfi. – Nem húsz éve áll a
szekrényben. A múlt héten vettem, hogy megmutassam az unokámnak, hogy kell
sminklemosót készíteni.
Hope elvette az üveget, kinyitotta, és beleszagolt. Pontosan ugyanaz a régi,
roma recept szerint készült kence volt, amit Stefan egykor adott neki.
– Vadrózsa- és angyalgyökér-kivonat – idézte fel az összetevőket Hope.
– Úgy ám – bólintott a férfi, és a kezébe nyomott egy csomag papír
zsebkendőt.
Hope figyelte a férfi arcát, közben magára kente az illatos krémet, aztán
óvatosan letörölte a kendővel. Miután az utolsó adag smink is eltűnt róla,
hirtelen félelem fogta el, de aztán megnyugodott.
Stefan rámosolygott. Őszintén. Nem lesz semmi baj.
– Így már sokkal jobb – bólintott elismerően. – Sokkal jobb. Most megint
önmagad lettél.
 – Öreg és ráncos.
– Gyönyörű. A leggyönyörűbb lány a világon.
– Lány…
Hope fintorogva, hitetlenkedve visszhangozta a szót.
– Nekem te mindig lány maradsz.
A férfi néhány pillanat múlva ujjbegyével megérintette a nő ajkát, és ujjával
finoman végigkövette annak vonalát. Aztán megint a karjába vette, és Hope arra
gondolt, vajon van-e a földön ennél nagyobb boldogság. Stefan mintha semmit
sem változott volna, még a bőre illata is ugyanolyan volt.
Hope úgy érezte, örökre és visszavonhatatlanul megváltozott az élete. Soha
többé nem akart távol lenni tőle. Milyen szerencse, hogy összeszedte a
bátorságát, és visszajött Briarwoodba.
Most végre újra ott van, ahová tartozik.
 Ötvennegyedik fejezet

– Hát, ettől biztosan beindul majd a pletykagépezet – jegyezte meg Lois

vidáman, miközben beszállt a kocsiba.
Tegnap Dex elkapott egy telefonbeszélgetést, amint Lois éppen időpontot kért
az autószerelőnél Marlburyben. Amikor rákérdezett, hogyan akarja megtenni a
nyolc mérföldes visszautat hazáig, Lois azt mondta, taxival, mire Dex
felajánlotta, hogy érte megy. A recepcióspultnál ülő hölgy kíváncsi pillantása
láttán Dex megkérdezte:
– Ismered ezt a nőt?
– A fia egy osztályba jár Addyvel. És egy jó pletykánál semmit sem imád
jobban. Még meg is kérdezte, hogy dr. Carr nem bánja-e, hogy mi ketten ilyen jó
barátok vagyunk…
Dex ezen jót derült, és még egy gyors pillantást vetett a lopva őket figyelő
nőre.
– De én nem is ismerem. Honnan tudja, hogy ki vagyok?
– Tudod, téged itt mindenki ismer. – Lois a szemét forgatta a férfi
tudatlansága láttán. – Nem is tudtad, hogy az iskola kapujában folyton rólad
pletykálnak? Amikor ideköltöztél, az összes anyukának megdobbant a szíve,
mert szingli voltál, partiképes, és még jóképű is. Mostanában már úgy tesznek,
mintha nem is tetszenél nekik, viszont mindenki ujjong, hogy összekötöd az
életed dr. Carr-ral.
Összekötöm az életemet? Dex azért nem fogalmazott volna így. Kissé
meglepetten jegyezte meg:
– Mi csak együtt járunk, ez minden. A kapcsolatunk teljesen felszínes.
Ráadásul ezt Amanda akarta így. Enyhén szólva ijesztő volt arra gondolni,
hogy az emberek jóval többet látnak a kapcsolatukban.
– Jó, persze, tudod, hogy értem. De, ugye, minden rendben köztetek? Mert dr.
Carr nagyon jó szakember. Mindenki szurkol, hogy együtt maradjatok. – Lois
széles mozdulattal gesztikulált karkötővel ékesített bal karjával. – Mint egy
tündérmese, ami mindig jó véget ér.
– Tündérmese? – visszhangozta Dex. – Miért lenne ez tündérmese?
Lois azonban elkapta a pillantását, mereven maga elé nézett, és az arca tőle
vörös színt öltött. Hirtelen csönd ereszkedett közéjük. Dex, aki az elmúlt egy-két
hétben végig azon törte a fejét, mikor volna itt az ideje az elkerülhetetlen
szakításnak, érezte, hogy valami fontos lóg a levegőben.
– Miért is tündérmese?
– Nézd, kicsit eljárt a szám.. Semmit sem kellett volna mondanom. De én már
csak ilyen vagyok – vonta meg a vállát Lois. – Hülyeségeket beszélek össze-
vissza.
– Most viszont már el kell mondanod – erősködött Dex, mert fogalma sem
volt, mire célozhat.
– Inkább kérdezd meg dr. Carrt.
– De miről? Mondd már el, Lois. – Dex leállította a kocsi motorját, és közölte:
– Addig nem megyek tovább, amíg el nem mondod.
– Rendben van. Talán neked is jogod van tudni.
– Én is így gondolom – felelte Dex. – Úgyhogy halljuk!
– Csak arról van szó, hogy neked ott a gyönyörű kisbabád, Delphi. És ráadásul
szingli vagy. Dr. Carrnak meg nem lehet gyereke. – Lois még mindig szemmel
láthatóan zavarban volt az indiszkrécióért, majd folytatta: – És ezért lenne
tökéletes, ha ti ketten összejönnétek, és egy család lehetnétek.
– Nem lehet gyereke?
Dex hirtelen alig kapott levegőt. Nem azért, mert nem akart együtt lenni
valakivel, aki nem tud teherbe esni, hanem mert ez a hír egyszerre óriási
felelősséget rakott a vállára.
– Sajnálom – mondta Lois.
– Honnan tudod?
– Az egyik anyukának mesélte az iskolában. Mindenki tudja. – Lois fejével a
slusszkulcs felé bökött. – Most már mehetünk?
Dex beindította a motort.
– Persze, ne aggódj. Kösz, hogy elmondtad.
Lois szomorkás képet vágott.
– Nagyjából te szedted ki belőlem. Pocsék kémnő lennék. Pedig általában
diszkrétnek tartom magam.
– Mivel kocsmát vezetsz, muszáj diszkrétnek lenned.
– Akkor viszont cserébe én is kérdezhetek? Szerelmes vagy belé?
– Kibe?
 Dexet egy pillanatra felkészületlenül érte a kérdés, éppen Mollyra gondolt, és
arra, hogy ha mindenki tudja, akkor ő is.
– Mármint Amandába?
Te jó ég, egyáltalán nem vagyok belé szerelmes. Ezt azonban aligha
mondhatta ki hangosan.
– És az egész falu úgy gondolja, hogy nekünk együtt kéne élnünk?
– Azért azt nem mondanám. Őszintén szólva én mindig is azt hittem, hogy
közted és Molly között van valami.
Dex érezte, hogy Lois őt nézi, így most ő tartotta szorosan a tekintetét az úton,
ahogy beértek Briarwoodba.
– Azért mintha láttam volna egy kis arcrándulást – dünnyögte Lois. – Most
akkor volt köztetek valami vagy nem?
Dex szakaszosan ingatta a fejét. – Soha nem történt semmi.
– De nem is próbálkoztál?
– De igen.
– És?
– Nem mutatott érdeklődést.
– Ez meglepő. Én úgy láttam, érdekled.
– Nos – felelte Dex –, tévedtél. Most pedig együtt van Vince-szel.
Vince-szel, a tökéletes autófényezővel…
Újabb szünet, majd Lois szólalt meg.
– Igen. És őt kedveled?
Dex egyre jobban színészkedett, nem adta ki magát. Jó dolog, ha az ember
nem tűnik komplett hülyének. Ezért hangosan ezt mondta:
– Rendes srác. Nem biztos, hogy illik Mollyhoz, de ő másképp gondolja.
Lois egyetértően bólogatott. – Hát igen.
A következő néhány mérföldet némán, a gondolataikba mélyedve tették meg.
Az ember nem kaphatja mindig meg, amit akar.
Dex a Crown Innben, egy ablak melletti asztalnál várta, hogy Amanda
megérkezzen a munkából.
Nem érezte jól magát a bőrében, és nem várta a találkozást, de muszáj volt
túlesni rajta. És a sors fintora, hogy pont ezen a helyen ismerkedtek meg, amikor
együtt szapulták az aznap este játszó szörnyű zenekart.
 Megérkezett Amanda kocsija, az ezüstmetál Peugeot lassan gurult be az épület
elé, aztán leparkolt. Dex az ablakon át figyelte, ahogy Amanda kipattan a
kocsiból, és a távirányítóval bezárja az ajtót. Aztán kiitta a kávéját, és felkészült
az előtte álló kínos percekre.
Amanda kezdeti öröme hamar alábbhagyott, miután elmentek a lakására, és
megtudta, hogy minek köszönheti Dex váratlan látogatását.
– Micsoda? De miért?
A lány szeme elkerekedett a hitetlenségtől.
– Mert… nem tisztességes veled szemben.
– Ugyan, kérlek, micsoda szöveg! – Amanda a fejét rázta. – Ez csak egy
kifogás. Hiszen minden szuper, nem? Olyan jól megvagyunk. Nem mondhatod,
hogy nem élvezzük a szexet.
– Igen, tudom, de…
– Nálam jobbat úgysem találsz.
– Talán igazad van, de ez az én dolgom. – A bűntudata azt diktálta, legyen
kíméletes. – És nagyon sajnálom, tényleg sajnálom, de így a legjobb. Hosszú
távon majd még örülni fogsz neki. A saját érdekedben jobb, ha most szakítunk.
– Van valakid?
A lány tökéletesen csillogó konyhájában álltak, Amanda a mosogatóhoz ment,
és kiengedett egy pohár vizet.
Dex tétovázva ingatta a fejét, és egy pillanatra átfutott az agyán, hogy mi lesz,
ha a nyakába önti azt a hideg vizet. – Nem, nincs…
– Egy fenét nincs! Hazudsz. Biztos, hogy van. Már ott áll a következő nő az
ajtódban.
– Hidd el, hogy nincs senki.
Bárcsak úgy lenne!
– De mi ketten tökéletes pár vagyunk.
– Elméletben talán igen. De valami még sincs rendben.
Amennyi gyakorlatot szerzett az évek során, ennél sokkal flottabbul kéne
mennie a beszélgetésnek. Dex akaratlanul is a mellére szorította a kezét, és
hozzátette: – Száz százalékig így érzem.
Amanda szorosan markolta a poharat.
– És semmi nincs, amivel megváltoztathatnám a döntésedet?
 Dex újra megrázta a fejét. – Semmi. Sajnálom. Őszintén sajnálom.
– Hát jó. – Szerencsére itt már a büszkeség is belépett a képbe. Amanda nem
volt az a könyörgős fajta. Kiitta a vizet, és a mosogatóba tette az üres poharat. –
Ez esetben kár! Hiányozni fogsz. És Delphi is. Ő hol van most? Kitalálom:
Molly vigyáz rá, amíg te eljöttél, hogy elvégezd a piszkos munkát.
– Frankie-nél hagytam. – Dexet valahogy nem vitte rá a lélek, hogy Mollyt
kérje meg. Kedveskedni próbált, mert még hozzátette: – Egyébként Delphinek is
hiányozni fogsz. – Pedig valójában nem így gondolta. – Nézd, tudom, hogy mit
érzel most, de kizárólag Delphi kedvéért nem maradhatunk együtt… őrültség
lenne.
– Valóban így gondolod? Hogy azért kell most szakítanunk, mert ez még nem
okoz olyan nagy traumát Delphinek?
– Nem úgy értettem – felelte Dex együtt érző hangon. – Én rólad beszélek:
neked nem lehet gyereked, Delphi pedig betölti azt az űrt, és ez nem lehet indok
arra, hogy mi ketten együtt maradjunk.
Amanda hosszú másodpercekig emésztette a hallottakat.
– Ezt hogy érted?
– Megtudtam valakitől. – Dex nem akart nevet említeni. – Állítólag mindenki
tudja.
– És pontosan mit tud mindenki?
– Hogy nem lehet gyereked.
– Igazán? Milyen érdekes. Kár, hogy erről nekem senki nem szólt. Elvégre a
saját méhemről van szó.
– Oké, elmondom, amit hallottam.
Miután Dex minden részletet kiszedett Loisból, megpróbálta a lehető
legpontosabban visszaidézni.
– Az egyik beteged elment hozzád egy vizsgálatra, mert aggódott a
meddősége miatt, te pedig azt mondtad neki, hogy magad is ugyanazzal a
problémával küzdesz. Nagyjából ennyi. Ez minden, amit tudok.
Amanda lassan bólintott, és a ráncok elsimultak a homlokán.
– Értem. Minden világos. És ezek a dolgok így mennek errefelé, igaz? Valaki
sustorogni kezd a faluban. Az egyik betegem azért nem tud teherbe esni, mert
egy endometriosis nevű betegségben szenved. Nálam is ugyanez a helyzet. Ezt
meg is mondtam neki. Csakhogy az endometriosis rengeteg tünetet okozhat, és
nem jár automatikusan meddőséggel, legföljebb megnehezíti a teherbe esést. Te
jó ég, nem gondoltam volna, hogy ennyire félreérti, amit mondok. Szóval…
most a faluban mindenki engem sajnál? Mert nem lehet gyerekem?
Amanda arcán szomorkás mosoly jelent meg.
– Nagyon úgy tűnik – felelte Dex.
– És akkor megjelentél te és a kis Delphi… ezek után nem csoda, hogy
minden kisgyerekes anyuka lelkendezett, hogy mi összejöttünk.
– Tényleg lelkendeztek?
– Hát persze, megállás nélkül. Elképesztő volt. De most már legalább tudom,
miért.
– Hát, igen – mondta Dex.
– Téged viszont ez ijesztett el – folytatta Amanda, szemmel látható
megkönnyebbüléssel. – Pedig nem kell félned. Az én tüneteim egészen enyhék,
és kicsi az esély, hogy nem eshetek teherbe… sőt a terhesség az egyik legjobb
gyógyír a tünetek kezelésére! Vagyis nincs ok rá, hogy ne találkozzunk többet…
– Várj egy percet! – emelte fel a kezét Dex tétovázva, megszakítva Amanda
gondolatmenetét. – Én már mindent elmondtam… azt hiszem, most ennyiben
kéne maradnunk.
Amanda fanyarul nézett rá, de vidáman felelt:
– Azért érdemes volt megpróbálni. Ezek után továbbra is úgy érzem, valaki
mással kavarsz a háttérben. Találjam ki, hogy ki az?
Dex érezte, hogy összeszorul a gyomra.
– Ne – vágta rá határozottan.
– Biztos? – Amanda arcán merész mosoly ült, de némi szomorúság is vegyült
bele. – Csak mert fogadok, hogy kitalálnám.
 Ötvenötödik fejezet

A kész festmény Molly nappalijában állt a festőállványon, egy régi, lila

pashminasállal letakarva, készen a nagy leleplezésre. Miközben a lány bevezette
őket a nappaliba, azon tűnődött, hogy aki nem művészlélek, vajon el tudja-e
képzelni, milyen érzések kavarognak most benne. Ez a pillanat mindig is
idegtépő volt. Amíg a modell a festményt tanulmányozta, Molly jeleket keresgélt
az arcán – néha csak egészen aprókat –, aztán vagy imádta a delikvens a
végeredményt, vagy csalódott volt.
– Ez olyan izgi – jegyezte meg Dex, Delphivel a karján. – Remélem, legalább
olyan jól nézek ki, mint Johnny Depp, különben nagy bajban vagy.
Vagy a véletlen műve volt, vagy szándékosság, de Dex ugyanazt a fehér inget
viselte, amit a festményen, csak másik farmerrel. A haja most valamivel
hosszabb volt, a bőre kicsit barnább az elmúlt napok erős napsütésétől.
– De kár, hogy nem mondtad előbb ezt a Johnny Depp-dolgot – felelte Molly.
– Mert ezen inkább Jeremy Clarksonnak nézel ki.
Azzal lerántotta a festményről a sálat.
Delphit látszólag csöppet sem érdekelte, amit a vásznon lát, mert hangosan
gagyarászott, és el akarta kapni a fényes sálat. Molly megkönnyebbülten
felsóhajtott, és odaadta a kislánynak, látván, hogy Dex elégedett a
végeredménnyel.
– Hát, azt hiszem, Jeremy Clarkson soha nem nézett ki jobban.
Dex közelebb lépett, és a részleteket tanulmányozva elégedetten ingatta a
fejét. – De komolyan: elképesztően jó lett. Nézd meg Delphit… és engem!
Jobbak vagyunk, mint a valóságban.
– Hát, köszönöm.
Miután az izgalom elmúlt, Molly az elégedettség fényében és a jól végzett
munka dicsőségében sütkérezett. – Az volt a cél, hogy olyanok legyetek,
amilyenek a valóságban vagytok. Azt hiszem, segített, hogy ennyire közel álltok
egymáshoz. Meg ahogyan kommunikáltok. Olyan volt… mintha éreztem volna a
szeretetet.
Oké, legyen elég. Hagyd abba.
De ha egyszer így van.
Delphi fészkelődni kezdett, hogy tegyék le. Miután Dex a földre rakta,
megjegyezte:
– Nézd csak, mit csinál. Ez a legújabb attrakciója.
Molly szíve nagyot dobbant, miközben meghatódva elnézték Delphit, aki leült
a szőnyegre, és a fejére húzta a sálat. Úgy festett, mint egy földönkívüli. Dex
újra a festőállvány felé fordult, és hosszasan szemlélte a képet.
Végül mosolyogva Mollyra nézett.
– Hogy te milyen ügyes vagy!
Minden szerénységet félretéve a lány kénytelen volt elismerni:
– Igen, az vagyok. Nekem is nagyon tetszik a kép.
Delphi megszólalt a sál alatt, és két karjával kalimpált, mint egy kísértet, hogy
felhívja magára a figyelmet.
– Köszönöm. Szebb lett, mint reméltem. – Dex kotorászni kezdett a
farmerzsebében, és előhúzott valamit: – Tessék, ezt neked hoztam.
– Miért? – kérdezte Molly a lapos tasak láttán. – Hiszen már kifizetted.
Dex ragaszkodott hozzá, hogy a szokásos honoráriumot adja, és előre fizetett.
Molly ingyen akarta megfesteni, de Dex, ahogy az várható volt, hallani sem
akart róla.
Most pedig színlelt ingerültséggel forgatta a szemét.
– Mi lenne, ha végre elfogadnál tőlem egy ajándékot úgy, hogy nem kötöd ki a
feltételeket?Csak egy kis apróság, amit hálám jeléül adok. Azért, mert ilyen jó
barát vagy… és mert segítesz Delphivel… és minden másért.
– De…
– Hé, hagyd már abba! Semmiség az egész. És szeretek ajándékot adni. Ne
rontsd el az örömömet.
Miért, talán elronthatta valaha is bármi Dex örömét? Molly ebben kételkedett.
Nem, azt a férfi soha nem hagyta. Nyelt egyet, és elvette a bőrtokot.
Miután kinyitotta, alig kapott levegőt.
– Dex!
A férfi mosolyogva vállat vont.
– Ha nem tetszik, kicserélheted.
– Viccelsz? Egyenesen imádom! Úristen, de gyönyörű! Ezt a karkötőt láttam a
múlt héten abban a magazinban, amikor a kávézóban voltunk. – Hitetlenkedve
nézett a férfira. – De csak Frankie-nek mutattam meg. Te éppen Delphit fotóztad,
és nem is láttad. Az ablaknál álltál, nem mellettünk… úristen, ez félelmetes.
Dex szemmel láthatólag élvezte a lány döbbenetét, aztán kivette a tokból a
karkötőt, kioldotta a zárját, és intett, hogy nyújtsa oda a csuklóját. Molly
szédülten engedelmeskedett, és figyelte, ahogy rácsatolja a karkötőt. Aranyból
készült, és különböző méretű, lapos láncszemekből fűzték össze: volt köztük
ovális, kerek, szögletes és rombusz alakú. A végeredmény egy különleges,
modern és antik stílust ötvöző ékszer lett. Molly egy gyönyörű, szőke olimpikon
karján látta, és még meg is nézte, nem szerepel-e a magazin végén található
bevásárló listán. De nem volt ott, melyik üzletben kapható.
Most Dexre nézett.
– Nem értem. Hogy csináltad? Honnan tudtad?
A férfi elégedettnek tűnt.
– Valóban ott voltam a kávézóban Delphivel. Nem láttam, hogy miről
áradozol Frankie-nek, csak hallottam, hogy azt mondod neki, mennyire szeretnél
magadnak egy olyat. Később visszamentem, és megkérdeztem, mi volt az, ami
annyira tetszett.
Mollyt nagyon meghatotta ez a figyelmesség.
– De az újságban nem írták, hogy hol kapható. Én is utánanéztem.
Nem mintha megengedhette volna magának, ha megtudja.
– Tudom. Itt jön képbe a telepátia – mondta Dex. – Tudod, amikor várod a
kozmikus jeleket… meg a csillagokat figyeled… és megkapod a választ. És a
válasz meg is érkezett. Teljesen véletlenül jutott eszembe.
Molly tréfás pillantást vetett rá, és a homlokát ráncolta.
– Oké – folytatta Dex. – Felvettem a kapcsolatot azzal az úszónővel a
Twitteren, és megkérdeztem, hol vette a karkötőt. Ő pedig megadta az ékszerész
nevét. Szerencsére volt még neki egy, amikor odamentem.
– Ez igen. Nem kellett volna, de nagyon tetszik… Úgyhogy, köszönöm.
Molly a legszívesebben megcsókolta volna, de nem bírta rávenni magát. Mert
mi van, ha nem tud megállni?
– Örülök, hogy tetszik. – Dex úgy festett, mint aki arra vár, hogy
megcsókolják. Miután nem történt meg, így szólt: – Ezek szerint fogod hordani?
– Persze hogy fogom. Soha nem veszem le!
– Remélem, Vince nem bánja majd. Nem zavarja, hogy olyan ékszert viselsz,
amit mástól kaptál?
 – Nem. – Mollynak hirtelen eszébe jutott valami. – Várj egy kicsit, meg kell
keresnem valamit. Mindjárt jövök.
Odafent végigtúrta az éjjeliszekrénye fiókját, és az összegubancolódott
nyakláncok és egyéb ékszerek között végre rábukkant arra, amit keresett.
Visszaügetett a nappaliba, és vidáman mutatta Dexnek:
– Ezt nézd meg, pont jó lesz erre a karkötőre! Mindig is szerettem volna
valamit, amire rátehetem. – Azzal Dex tenyerébe ejtette a medált, és figyelte,
ahogy szemügyre veszi a különleges, lapáton ülő aranybékát. – Hát nem cuki?
És színben is pont illik…
mintha egy helyen készültek volna.
Amikor Dex felemelte a tekintetét, Molly megrémült.
– Ezt honnan szerezted?
– Nagyon furcsa történet. Találtam. És tudod, hol?
– Fogalmam sincs – rázta a fejét Dex.
– A kabátzsebemben! – Molly kezével mutatta ruháján a nem létező zsebet. –
Hát nem hihetetlen? És halvány gőzöm sincs, hogy kerülhetett oda.
Dex ekkor megszólalt.
– Ezt én vettem Laurának.
– Micsoda?
– Ezt a medált – forgatta a kezében a medált Dex – én vettem neki
karácsonyra, egy antik ékszerboltban a Burlington Arcade-ban.
Molly döbbenten meredt a férfira, annyira hihetetlen volt az egész.
– És ő is viselte egy karkötőn? Mármint, egyszer járt itt, a faluban… néhány
másodpercig még beszéltünk is, de…
– Nem, soha nem viselte. Ki akartam cserélni valami másra. A zakóm
zsebében volt… aztán eltűnt. – Dex a homlokát ráncolta, annyira igyekezett
visszaemlékezni. – Egyszer csak… nem volt ott.
Molly szíve nagyot dobbant a felismeréstől.
– Megvan! Amikor idejöttél éjszaka, Laura halála után! – kiáltott fel. –
Bejöttél a kávézóba, miután véget ért az órám. Emlékszel, hogy főztem neked
egy kávét? Aztán elhoztalak, és te itt aludtál a kanapén. – Molly hirtelen attól
tartott, hogy a férfi netán azt hiszi, ellopta a medált. – De esküszöm, hogy nem
vettem ki a zsebedből.
Dex hirtelen elmosolyodott.
 – Persze, nyugi, tudom. Nem akartalak lopással gyanúsítani. Azon az éjszakán
enyhén szólva sokkos állapotban voltam. Szavamra mondom, nem sokra
emlékszem. Kivéve talán arra, hogy zuhogott az eső.
– Na, várjunk csak. Hadd gondoljam végig az egészet. – Molly behunyt
szemmel igyekezett koncentrálni. Festőként megtanulta, hogyan lehet
rekonstruálni a múltban látott jeleneteket. Aznap este rettenetes idő volt, szakadt
az eső, mint monszun idején. Dex átázott és vacogott a hidegtől, ezért Molly
ragaszkodott hozzá, hogy levegye a zakóját a kávézóban. Aztán felakasztotta egy
székre a radiátor elé… Ugyanarra a székre, amelyiken az ő kabátja is lógott…
Hirtelen kinyitotta a szemét, és Dexre nézett.
– Aznap este, nem vetted ki a medált a zsebedből, amíg főztem neked egy
teát?
– Nem emlékszem. Talán igen. De várj csak… – Dex fejében mintha hirtelen
összeállt volna egy puzzle. – Igazad van, tényleg kivettem.
Molly lassan bólintott, és megkönnyebbült, hogy ezt a rejtélyt is megoldották.
– Ugyanazon a széken lógott a kabátunk. Te kivetted a zsebedből, és véletlenül
az enyémbe raktad vissza. Megvan a rejtély kulcsa.
Dex ekkor újra a medálra pillantott.
– Te pedig azóta őrzöd.
– A kávézóban kifüggesztettem néhány felhívást, hátha valaki jelentkezik érte.
Meg a Swanban és a kisboltban is. De senki nem jelentkezett. Most legalább
visszaadhatom. Úgy örülök, hogy rájöttünk!
– Tudod, mit? Ne add vissza. – Dex átnyújtotta Mollynak a medált. – Mégis,
mit kezdjek egy lapáton ülő békával? A fülembe tegyem? Tartsd meg! A tiéd. –
Azzal a lány kezébe nyomta, és összezárta rajta az ujjait. – Szerintem klassz,
hogy pont hozzád került.
Egy hosszú pillanatig csak álltak egymással szemben, miközben Dex meleg
keze a lányéra fonódott. Molly azon volt, hogy kordában tartsa a légzését;
Dexnek ugyanis fogalma sem lehetett, milyen hatással van rá.
– Papa…
Delphi nagyokat pislogott, és álmosan összekuporodott a kanapén. A földön
heverő sálra mutatott, és rúgkapálni kezdett, ami a saját kis morzekódja szerint
ezt jelentette: „Vedd már fel azt az izét a földről, és takarj be vele.”
Dex eleget tett az utasításnak, Mollyt eközben csalódottság töltötte el, ahogy a
férfi elengedte a kezét. Hogy te milyen reménytelen eset vagy, gondolta. Szedd
már össze magad.
– Aludj egyet, kicsim.
Dex eligazgatta Delphi haját, és puszit adott a homlokára.
Delphi a sál szélével cirógatni kezdte az arcát.
– Szerinted Amandának is tetszeni fog a festmény? – kérdezte Molly
mérhetetlen szomorúsággal. Ki tudja, egy éven belül talán már újabb megbízást
kap Dextől egy festményre, amelyen hárman ülnek modellt: Amanda, Delphi és
Dex, mint a tökéletes család.
Amikor Dex felé fordult, a férfi röviden csak ennyit mondott:
– Már nem vagyunk együtt Amandával.
 Ötvenhatodik fejezet

Micsoda?
Dex szavai úgy pattogtak a levegőben, mint az elektronok. Molly érezte, hogy
bizsereg a bőr a nyakszirtjén. Krákogva visszakérdezett:
– Nem?
– Nem – rázta meg a fejét Dex.
– És miért nem?
– Mert nem hozzám való.
Hú, ez az illetlen megkönnyebbülés… De azért szegény Amanda.
– És ez mikor történt?
– Tegnap mondtam meg neki.
– És… nem borult ki?
– Egy kicsit. De csak amikor megtudta. Túl fogja élni.
– De… – Molly vetett egy pillantást Delphire, aki mélyen aludt a kanapén.
Most elmondjam neki? Úristen, Amanda talán a férfi előtt nem mutatta, de
bizonyára nagyon megviselte a dolog.
Dex fanyar hangon megjegyezte:
– Szóval te is tudtál róla.
Hú, de kínos.
– Miről?
– Ne add az ártatlant. Arról, hogy Amandának nem lehet gyereke. – Dex félig
mosolyogva tette hozzá: – Mellesleg, nem igaz. Kiderült, hogy mindenki így
tudja, kivéve Amandát.
Vajon ilyen érzés, amikor az embernek testen kívüli élménye van? Molly
hallotta, amint Dex a messze távolból magyarázza, honnan eredt a félreértés. Az
agya többi része eközben azt a tényt emésztgette, hogy ők ketten többé már nem
egy pár. Pedig tegnap éjjel még szörnyű álmot látott, amelyben Dex és Amanda
összeházasodtak a falu templomában, a papnak pedig egyre emeltebb hangon
kellett beszélnie, hogy túlharsogja Molly kétségbeesett zokogását. És most itt
van ez. A kapcsolatuknak vége. Amanda mégsem meddő. És már nincs a
képben.
Úristen, nem érzem a lábamat. Sem a térdemet, ha már itt tartunk…
 Oké, ez most egy kicsit kínos. Dex egy ideje beszél hozzá, ő meg semmit nem
hallott belőle.
– Bocs, mit is mondtál?
– Azt, hogy nem lesz több vacsorameghívás. Legalábbis négyesben nem. – A
férfi megvonta a vállát. – Bár ha te és Vince megszántok, és meghívtok hozzád
halrudacskás szendvicsre, akkor nem fogom visszautasítani a meghívást. Elvégre
újra csak egy kétségbeesett szingli vagyok, akiben nincsen semmi szégyenérzet.
Molly úgy érezte, mintha egy gumiszíjat tekertek volna a nyaka köré. Nyelni
is nehezére esett.
– Hát… a dolog úgy áll, hogy én is szakítottam Vince-szel.
Dex arckifejezése megváltozott. Hirtelen elhallgatott, aztán végül
megkérdezte:
– Hogyhogy?
– Ez van.
A gumiszíj még szorosabb lett.
– És mikor?
– Néhány hete. Még mielőtt Kanadába utazott.
Dex lassan ingatta a fejét.
– És miért nem mondtad előbb?
– Nem is tudom.
Molly érezte, hogy ég az arca. Nem volna helyes most azt mondani, hogy
„miattad és Amanda miatt”.
– Így könnyebbnek tűnt.
– Bárcsak elmondtad volna.
– Miért?
Hallgatás. Molly szívverése felgyorsult. Dex úgy festett, mint aki valami
fontosat akar mondani. Aztán lassan felsóhajtott, és elfordult.
– Hát… csak… mert el kellett volna mondanod.
A fejét most Delphi felé fordította, hogy megnézze, alszik-e, aztán zavartan
végigszántott a haján, és megint a festőállványon álló képre meredt.
Újabb csönd. Elnyújtott, már-már kínos csönd. Molly is a festményre meredt,
és jólesően nyugtázta, hogy egészen közel állnak egymáshoz. Ha most tesz egy
mozdulatot, például lazán csípőre teszi a kezét, testkontaktusba kerül a férfival.
 Jaj, hagyd már abba!
– Melyik volt a legnehezebb rész? – szólalt meg hirtelen Dex, meglepve
Mollyt.
Ez. Ez a legnehezebb rész, itt és most.
– Mármint a festményen? Hát… a kezet mindig nehéz eltalálni.
Nyomatékul, és hogy csináljon is valamit, a képen mutatta, hogy mire gondol.
Ha esetleg Dex nem tudná, milyen is egy kéz.
– És, gondolom, a szem se könnyű.
– Nem.
Molly a vászonra festett szempárra meredt: sötét, kávébarna szín, az írisz
körül még sötétebb szegély, benne vidám csillogás. Elég nagy kihívás volt
sokáig nézni ezt a szempárt.
– A fogat is nehéz lehet visszaadni – folytatta a felsorolást Dex.
– Igen, az. De csak mert fogakból van.
Jaj, ez nagyon hülyére sikerült. Ahogy Molly a férfi megfestett száját nézte,
lángba borult az arca. Ezért tekintetét gyorsan a nyakát beárnyékoló foltra
vetette. Eszébe jutott, mennyire vágyott rá, hogy a kezét végighúzza az igazi
folton, és érezze a férfi bőrének melegét. És most újra elfogta ez a vágy.
– Bárcsak előbb szóltál volna Vince miatt – ismételte meg Dex.
Valóban vibrál a levegő a szobában? Mert Molly úgy érezte. Igyekezett
normálisan venni a levegőt.
– Miért?
Dex csak megrázta a fejét.
– Nem számít. Csak… úristen, ez őrület, nem hiszem el, hogy ilyeneket
mondok. De csakis azért jártam Amandával, mert te együtt voltál Vince-szel. És
tudom, hogy nagyon ostobán hangzik, de ez az igazság. Tudtam, hogy nem
hozzád való, és rosszul esett, ha együtt láttalak titeket… Bevallom, féltékeny
voltam. Nem tudok parancsolni az érzéseimnek… pedig tudom, hogy téged nem
érdekellek… és azt is tudom, hogy nem kéne ilyeneket mondanom, mert ezzel
mindent tovább rontok, hiszen amikor legutóbb próbálkoztam, akkor is mindent
összekutyultam… utána meg sokáig kínos volt a kapcsolatunk. De a jó ég tudja,
miért, most újra megpróbálom. Mert nem bírom magamban tartani. A francba…
ne haragudj. – Behunyta a szemét, félig elfordult, és kétségbeesetten felsóhajtott.
– Mekkora hülye vagyok!
 Molly egy szót sem szólt. Nyikkanni sem bírt. Még gondolkodni is alig. Kezét
kinyújtva magához húzta Dexet, és arcát a két keze közé fogva szájon csókolta.
A csók gyöngédnek indult, aztán mind hevesebb lett, ahogy a férfi köréje fonta a
karját, Molly testének pedig minden idegszálát átjárta a boldogság. Úristen, hát
van ennél szebb érzés a földön?
Végül teljesen kifulladva, és minden időérzékét elveszítve bontakozott ki a
karjából.
– Tényleg nagy hülye vagy. Már hónapokkal ezelőtt elmondhattál volna
mindent. Mert akkor sokkal előbb jutottunk volna ide…
– De én megpróbáltam – emlékeztette Dex. – Csak te egyértelművé tetted,
hogy nem érdekellek.
Ebben igaza volt. Molly valóban ezt tette.
– Az még akkor volt. Most már más vagy. Ráadásul – folytatta Molly –, te
meséltél arról a rengeteg lányról, akivel dolgod volt. Nem akartam beállni a
sorba, hogy utána engem is eldobj… Na jó, talán ha hónapokkal ezelőtt mondod,
még nem jársz sikerrel – állapította meg. – De néhány hete már biztosan.
Különösen az elmúlt néhány hét során. Mert az valóságos kínszenvedésnek
tűnt.
– Azért te sem könnyítetted meg a dolgot – mosolygott Dex, és újra
megcsókolta. – Talán kellett ennyi idő, hogy minden jól alakuljon. Pedig tényleg
nem hittem, hogy kapok még egy esélyt. Annyira szenvedtem, hogy csak barátok
lehetünk. De folyton azt mondogattam magamnak, hogy ez is jobb a semminél.
A férfi szavai hallatán Molly remegni kezdett.
– Nézd, hogy remegek – nyújtotta a kezét.
– Csak nem félsz? – Dex megfogta a kezét, és köré fonta az ujjait. – Mert én
igen. Még soha nem éreztem ilyet. Szeretlek, Molly. – A hangja elcsuklott az
érzelmektől. – És csak hogy tudd: még soha nem mondtam ezt senkinek. Mert
nem éreztem így. Kivéve Delphit – tette hozzá. – De te… veled olyan…
egyszerűen más. Amióta csak megismertelek, amióta átdobtad azt a halat a
kertembe, tudtam, hogy kedvellek. De aztán az érzés egyre jobban átalakult… és
most már el sem tudnám képzelni, hogy nem vagy mellettem. Szeretlek –
ismételte meg újra, szinte révületben. – És ezt komolyan gondolom.
Tényleg komolyan gondolta. Mollyt majd szétvetette a boldogság. Ő még nem
akarta kimondani, pedig már tudta, hogy ő is szereti Dexet. Óriási kockázatot
vállalt, amikor egy ilyen múlttal rendelkező alaknak adta a szívét és a lelkét.
Talán a kockázat valóban nagy, de Molly úgy érezte, muszáj vállalnia.
 Elvégre az életben semmi sem biztos, nem igaz? Ha csak Frankie férjét, Joe-t
vesszük: a minden szempontból mintaférjről ki gondolta volna, hogy távolról
sem az?
– A faluban csalódottak lesznek, ha megtudják.
A lány átölelte Dex nyakát, és beszippantotta a bőre csodás illatát. Most már
legalább megérintheti a nyakán azt a kis mélyedést.
– Tényleg? Miért?
– Mert már mindenki összeboronált Amandával. Ti lettetek volna a tökéletes
család.
– Nem hiszem, hogy csalódottak lesznek. De ha már a családnál tartunk –
suttogta Dex a lány fülébe –, elég rosszul időzítettük ezt a vallomást.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy most egyetlen dolgot művelnék veled a legszívesebben… –
Ekkor fejével a kanapé felé bökött, Molly pedig észrevette, hogy Delphi
felébredt, és érdeklődéssel figyeli őket. – De úgy tűnik, egy darabig még
várnunk kell.
Most, hogy mindenki rá figyelt, Delphi vidáman gagyarászni kezdett, és
boldog mosollyal nyújtogatta feléjük kis kezét.
– A legjobb természetes fogamzásgátlás – csillant fel Dex szeme pajkosan,
miközben megszorította Molly derekát.
– Rá se ránts. Ha már ennyi ideig vártunk. – Molly soha életében nem volt
ilyen boldog és feldobott. És a bőre is hiperérzékeny volt. Szerelemittasan,
kuncogva hozzátette: – Mindig jó várni valamire.
Dexter újra megcsókolta, közben Delphi lemászott a kanapéról, és totyogva
feléjük indult. A férfi mosolyogva mormolta:
– Az biztos. És erre érdemes lesz várni.
– Papapa – kurjantotta Delphi, és karját széttárva boldogan fogta át a férfi
térdét.
– Papapapa!
 Ötvenhetedik fejezet

A partit a Saucy Swanban tartották. Mindenki ott volt. Molly egy pillanatra
megállt, hogy körbepásztázza a terepet, és végiggondolja, hogy az elmúlt egy év
mekkora változásokat hozott az életében.
Akárcsak Dex esetében, aki az elmúlt évben szinte földrengésszerű változáson
ment keresztül. És ebben nagy valószínűséggel neki is szerepe volt. Dex tegnap
hivatalosan is Delphi apja lett. A bíróság jóváhagyta az örökbefogadási kérvényt,
és aláírtak minden szükséges dokumentumot. Érzelmektől fűtött pillanat volt
minden érintett számára, és még a gyámügyes munkatársak is a könnyeiket
törölgették.
Nem úgy, mint ma. Szeptember 1-je volt, most ünnepelték meg az
örökbefogadást. Molly szíve nagyot dobbant, amikor megpillantotta a Delphivel
a karjában közeledő Dexet. Nem kérdés, hogy az elmúlt néhány hónap élete
legboldogabb időszaka volt, és napról napra nőtt a férfi iránt érzett szerelme. A
szexre is érdemes volt várni, de ennél sokkal többről volt szó: Molly most már
egyszerűen elképzelni sem tudta az életét Dex nélkül.
– Mi az, mit bámulod a pasidat? – bökte oldalba tréfásan Frankie.
– Miért, inkább a tiédet bámuljam? – biccentett Molly Henry felé, aki éppen
Joe-val és Christinával beszélgetett. Frankie nem akarta elsietni a dolgot
Henryvel, de a férfit ez nem zavarta; türelemmel várt, a hétvégéket
Briarwoodban töltötte, és annyi időt adott Frankie-nek, amennyire szüksége volt.
Eközben Joe másik családjával kialakult egy egészen valószínűtlen, mégis
megható barátság. Amber élete, hál’ istennek, újra sínre került. Az iskolai
záróvizsgái végül nem is sikerültek olyan katasztrofálisan, mint gondolták,
Shaun pedig sokat segített, hogy pótolja a lemaradást. Amber a jövő héten kezdi
meg az utolsó gimnáziumi évét, Shaun pedig hamarosan egyetemre megy. A két
fiatal közötti testvéri kapcsolat megerősödött, és szilárd alapokat kapott. Amber
megint a régi lett, visszanyerte egykori vidám és lelkes énjét, és élvezte az életet.
A Doss-szal és drogos haverjaival történt epizód lezárult, és most már végleg
maga mögött tudhatta.
– Mellesleg, nagyon jó fej ez a Muriel – jegyezte meg Frankie mosolyogva, a
vendégek között manőverező világoszöld rokikocsi láttán, amelynek elején kis
kosárban csücsült a kutyus. – Beszélgettem vele, és óriási egyéniség.
– Igen, tudom. Tényleg hihetetlen, én is nagyon kedvelem. – Molly örült,
hogy Muriellel nem ért véget a barátsága. Miután szakítottak Vince-szel, e-
mailben tovább tartotta a kapcsolatot a fiú elbűvölő és nyitott nagymamájával.
Amikor pedig megemlítette Murielnek az örökbefogadás megünneplésére
rendezett partit, természetesnek tűnt, hogy ő is ott lesz a meghívottak között.
– És nézd, hogy ropja Addy Stefannal és Hope-pal! – intett feléjük Frankie.
Most mindketten őket nézték. Hope beköltözött Stefan lakókocsijába,
sugárzott a boldogságtól, és élvezte, hogy a falu befogadta. A románcuk hírére
Briarwoodban megjelent egy újságíró, és megpróbált szenzációs hírt kreálni a
kettőjük furcsa párosából. Ám miután szinte mindenkitől udvarias elutasításba
ütközött, egy idő után feladta, és hazament. Azok, akik tudtak a kapcsolatról,
örültek, hogy együtt látják őket. Addy pedig egyenesen imádta nagyapja új
barátnőjét.
– Lois csak gonosz mostohának hívja – jegyezte meg Molly. – Hope-nak ez
nagyon tetszik. Jól megvannak egymással. És ugye, milyen jól néz most ki Lois?
Való igaz, Lois nagyon jól nézett ki, szinte sugárzott. Sötét, fényes hajfürtjei a
vállát verdesték, és a hajába hatalmas pink színű selyemrózsát tűzött. Homokóra
alakú testén skarlátvörös és fehér virágokkal díszített ruha feszült, amelynek
mély kivágása látni engedte látványos dekoltázsát.
– Tetszik a ruhája – mondta erre Frankie, majd tétovázva hozzátette: –
Emlékszel, amikor a múlt héten Lois kivett néhány nap szabit? Oké, lehet, hogy
gonosz vagyok, és nem mintha szüksége lenne rá, de szerinted nem csináltatta
meg a cicijét?
– Nézze, nyugodtan mondja meg, ha túl indiszkrét vagyok, de kérdezhetek
valamit?
Lois éppen akkor ült le öt percet pihenni. Fogalma sem volt, hogy ki ez az
idős hölgy a rokikocsival, mindössze annyit tudott, hogy Molly ismerőse.
Lenyelte a szájában lévő sonkás-paradicsomos szendvicsfalatot, udvariasan a
hölgyre nézett, majd azt válaszolta:
– Persze, kérdezzen csak.
– Maga terhes?
– Micsoda?
Loisnak kis híján torkán akadt a falat, és a szája elé kapta a kezét.
– Jaj, elnézést. Csak tudja, mindig is olyan akartam lenni, mint Miss Marple,
aki minden apró jelet észrevesz, amit mások nem. És láttam, milyen szemet
mereszt azokra a szendvicsekre – bökött az előttük álló asztal felé. – A
majonézesből és a krémsajtosból nem vett.
 – Talán mert nem szeretem a majonézt meg a krémsajtot.
– És egész este csak narancslét iszik.
Szerencsére éppen nem volt senki a közelben. Lois persze tudta, hogy már
nem sokáig rejtegetheti a titkát. Ez az asszony pedig tényleg jó megfigyelő.
Ezért halkan bevallotta:
– Igen, terhes vagyok. Maga biztosan boszorkány. De még senki sem tudja,
úgyhogy megköszönném a diszkrécióját.
– Ó, drágám, a diszkréció nálam természetes. Mellesleg még be se
mutatkoztam – tette hozzá az idős hölgy. – Muriel vagyok. És gratulálok.
Lois fanyar képet vágott.
– Köszönöm.
– Jaj, istenem! Ezek szerint nem volt tervezett?
– Így is mondhatjuk.
– És az apja?
– Még nem tudja. Soha nem is fogja. – Tulajdonképpen megkönnyebbülés
volt valakivel megbeszélni azt, ami Lois gondolatait az elmúlt hetekben
lekötötte. Furcsa módon könnyebbnek tűnt egy idegenre bízni a titkát. – De nem
gond – tette hozzá Lois. – Jól vagyok, és egyedül is megoldom. Egyszer már
sikerült. – Fejével Addy felé bökött, aki lelkesen táncolt a haverjaival. – És most
is sikerülni fog. Tudja, a férfiakkal nincs szerencsém, mindig melléfogok.
– Sajnálom. És a lányának ki az apja?
– Egy semmirekellő alak. Lusta, önző, és előszeretettel használja az öklét,
amikor iszik. Úgyhogy egy ideig nem is próbálkoztam mással. Tudom, hogy a
külsőm nem ezt sugallja – mosolygott szomorkásan Lois –, de az igazság az,
hogy ritkán van dolgom férfival.
– Milyen szomorú – mondta Muriel. – És a legutóbbi? Milyen ember volt?
Nevetséges, de Loisnak gombóc nőtt a torkában. Úgy tűnik, a terhességi
hormonok elszabadultak benne.
– Őszintén kíváncsi rá? Szerintem csodálatos ember. Azt hittem, hogy
tökéletes, és nagy reményeket fűztem hozzá… igaz, csak egy éjszaka volt az
egész, de tényleg úgy gondoltam, hogy valami csodálatos dolog vette kezdetét. –
Elhallgatott, igyekezett összeszedni magát, aztán tárgyilagos hangon folytatta: –
Egészen másnap reggelig, amikor felkelt, és sietve lelépett. Akkor jöttem rá,
hogy megint melléfogtam. Elrohant, és azóta nem láttam.
 – Ó szegény, kedvesem! A férfiak időnként nagy disznók.
Loisnak mosolyognia kellett, ahogy Muriel kimondta ezt.
– Pedig ő nem volt ilyen. Pont erről van szó: tényleg kedves ember volt. Csak
én mindig elijesztem az ilyeneket.
– És nem tudna újra kapcsolatba lépni vele?
– De, biztosan. – Már csak az hiányzik, hogy elkérje Mollytól Vince számát…
– De nem fogok. Mert bennem is van némi büszkeség.
– Ha ez esetleg megvigasztalja, szerintem az az ember nem normális. Nagyon
bánhatja, amit tett. – Muriel közelebb hajolt, és megpaskolta Lois karját. – Mert
maga igazán jóravaló lánynak tűnik. Bárcsak az unokám is kifogna egy ilyen
lányt, mint maga.
Lois egy pillanatra eltűnődött, vajon milyen lehet Muriel unokája. Aztán
összeszedte magát, és megjegyezte:
– Csakhogy most egy-két évig ki kell vonnom magam a forgalomból. Mondja
meg az unokájának, hogy várjon.
Este hatkor még javában tartott a parti, amikor Lois észrevette, hogy Muriel
fel akarja venni a kabátját, és odament hozzá, hogy segítsen.
– Majd én segítek. Így!
– Köszönöm, drágám. Nagyon kedves magától. – Muriel lesimította az
elegáns bézs bársonykabát gallérját, és hozzátette: – Ittam néhány pohárral, és az
nem tesz jót. De ha már itt van, megkérném egy másik szívességre: az unokám
bármelyik pillanatban itt lehet értem, de azt mondta, majd odakint megvár.
Megtenné, hogy hozza a táskámat, mert akkor könnyebben lavírozhatok ezzel a
kocsival.
– Persze, szívesen. – Lois mindennek ellenére szívesen megnézte volna
magának azt az unokát. Kezébe vette a márkás, nagyméretű bőrtáskát, és Muriel
mellett elindult a kijárat felé. – Nem akar elbúcsúzni valakitől, mielőtt elindul?
Muriel visszanézett a terembe, ahol Molly és Dex éppen a gyámügyes
munkatársakkal beszélgetett, akik az örökbefogadást is segítették.
– Inkább nem zavarnám őket, mert látom, hogy el vannak foglalva. Jobb, ha
csöndben távozom. Majd később küldök egy e-mailt Mollynak. Vigyázz, Wilbur!
Küszöb!
Amikor kiértek a kocsma elé, nem kellett sokáig várniuk. A távolban már fel
is tűnt a kocsi, és lassan végigment a park mentén.
Lois elsápadt, amikor meglátta, hogy ki vezeti a fényesre pucolt, tökéletesen
rozsdamentes kocsit.
Szemmel láthatólag Vince is megdöbbent.
Jaj, istenem, hát ezért ragaszkodott hozzá Muriel unokája, hogy odakinn várja
meg.
– Remek az időzítés, drágám. Nagyszerűen éreztük magunkat! – lelkendezett
Muriel. – És nem tudom, hogy történhetett, de óvatosan tegyél át a kocsidba,
mert kicsit bizonytalan vagyok… Ezt a kedves hölgyet viszont nehogy megkérd,
hogy emeljen, mert nem szabad megerőltetnie magát. – Muriel ellenőrizte, hogy
senki nem hallja őket, és színpadias suttogással hozzátette: – A kishölgy terhes.
Vince úgy festett, mint akit letaglóztak. Szinte kézzel fogható volt az arcára
kiülő döbbenet. Tekintete Lois arcáról dús keblére és egyelőre még lapos hasára
siklott.
Vagy talán már nem is olyan lapos. Briarwood többi lakójának talán még nem
tűnt fel, de Lois hasa már alig észrevehetően gömbölyödött, és az elkövetkező
hetekben minden bizonnyal látványosan növekedni fog.
Loisnak a váratlan helyzettől lángba borult az arca. Vince tökéletes arcából
ezzel ellentétben kiszaladt a vér.
Végül csak tátogva annyit kérdezett:
– Az enyém?
Hát, ha már megkérdezte… Lois kicsit szédült, de talpon maradt, és
visszatátogott:
– Igen.
– Hé! Megmondanátok, mi folyik itt? – tudakolta Muriel. – Miért bámultok
így egymásra? Kimaradtam valamiből?
– És ő tudja? – Vince hangja rekedt volt a sokktól, a tekintetét mereven Loisra
szegezte. – Megmondtad neki?
– Nem – tiltakozott hangosan Lois. – Nem mondtam meg.
– Uramisten – szólalt meg Muriel, akinek most esett le, miről van szó. –
Lehet, hogy kilencvenhárom éves vagyok, de még nem teljesen hülye. –
Megfordította a kocsiját, és szembefordult az unokájával. – Szóval te voltál az?
Eltöltöttél egy éjszakát ezzel a csodálatos lánnyal, aztán reggel eltűntél, mint a
kámfor? Vincent, mi az ördög bújt beléd? Ő azt hitte, te vagy az igazi! Miért
tettél ilyet?
– Kérem, ne! – könyörgött Lois halálra rémülten. – Most már mindegy. Nem
voltam az esete, és kész.
 – Na, ezt azért még meggondolhatja! Mert ti ketten tökéletesen összeilletek –
szögezte le Muriel. – És hidd el, én már csak tudom. Vince-nek pont ilyen nőre
van szüksége. – Azzal megragadta a rokikocsi sebességváltó karját, és vakmerő
kört leírva hátrafarolt, miközben Wilbur mindkét füle az égnek állt. Újra a
fogadó felé vette az útját. – Oké, én most megyek, és iszom még egy pohárral. Ti
meg addig tisztázzátok a dolgot.
Hát ez most már tényleg nagyon kínos. Miután Muriel eltűnt odabent, Lois
megszólalt:
– Nézd, semmi vész. Úristen, milyen erőszakos a nagyanyád!
– Igen, tudom. Sajnálom. De… szólnod kellett volna.
Vince tétova mozdulattal mutatott a lány hasára.
– Igazán? Miért, mert szétfeszített volna a boldogság a hír hallatán? Ugyan
már, mindketten felnőtt emberek vagyunk. Amikor reggel felébredtél mellettem,
rám se néztél.
– De ez nem neked szólt – fakadt ki Vince. – Hát nem érted, hogy szégyelltem
magam? Soha életemben nem csináltam még ilyet. Pánikba estem, annyira
megdöbbentett, amit tettem… Esküszöm, hogy nem miattad.
Lois kelletlenül megvonta a vállát, nem mert megszólalni.
– Attól fogva viszont folyton csak rád gondoltam – folytatta Vince. – Újra
látni akartalak. De akkor már késő volt, mert bebeszéltem magamnak, hogy te
biztosan látni sem akarsz többé.
Lehetséges? Valóban így gondolja? Lois újra védekező álláspontra
helyezkedett, és karját keresztbe fonva így szólt:
– Semmi gond, nincsen semmi teendőd. Majd megoldom magam, csináltam
már ilyet.
Vince azonban mereven nézte, és a fejét ingatta.
– Most viccelsz? Az én gyerekemmel vagy terhes. Csak nem gondolod, hogy
kibújok a felelősség alól?
Lois szíve hevesebben vert, ahogy a férfi ránézett. És amint ezeket a szavakat
kiejtette, szinte már hitt is neki. A következő pillanatban Lois megkérdezte:
– És most mi lesz?
– Haladjunk szépen, sorban. Először is hazaviszem a spicces nagymamámat.
Aztán visszajövök. Nyolc órára itt vagyok, rendben? – Vince a kezét nyújtotta,
és megfogta Lois kezét. – Megígérem.
 – Igazán? – nyögte a lány.
– Igen. Te, érzem, hogy remegsz. Hagyd abba!
– Azt hiszem, nem tudom. – Loisnak még a hangja is remegett. – Nagyon
félek. Pedig soha nem szoktam félni.
– Ne félj. – Vince szemében öröm csillogott, és szemmel látható nyugalom lett
úrrá rajta. – Tudod, mit? – szólalt meg újra, és szája lassan mosolyra húzódott. –
Ebből az egészből még az is kisülhet… hogy mindig is erre vágytam.
 Ötvennyolcadik fejezet

Hát létezik ennél nagyobb boldogság?

Az örökbefogadás után rendezett parti reggelén arra ébredtek, hogy a kiságy
farácsait hevesen rázzák. Dex átment a gyerekszobába, és kivette Delphit a
kiságyból. Reggel mindig élénk volt és vidám, ahogy mindig, most is bemászott
a hatalmas dupla ágy közepébe, és belefúrta magát a süppedős pehelypaplanba.
– Szeretlek, kicsi Delph – simogatta meg a kislány puha, sötét fürtjeit Dex, és
megcsiklandozta a fülét.
Delphi boldog mosollyal gagyarászott.
Már hetek óta kimondta, hogy papa. És most végre valóban ő az apja.
Legálisan és hivatalosan is. Valahányszor Dexnek eszébe jutott, majd
szétfeszítette mellét a büszkeség.
De micsoda év van mögöttük, gondolta, élete legrosszabb és legjobb éve
egyben. Laura halála teljesen felforgatta az életét, attól a naptól fogva minden
megváltozott. De ki hitte volna, hogy ekkora boldogság lesz a vége? Hol van
már az önfeledt agglegényélet, a jól fizető állás és a sikeres karrier, a drága
luxuskocsi és a menő lakás… meg a sok lány, aki mind az ágyában kötött ki…
Nos, azért nem ért véget minden. A pénze persze nem tart ki örökké, vagyis
néhány év múlva keresnie kell valamilyen munkát. Addig azonban Delphi marad
az első számú prioritás.
E percben Dex tökéletesen elégedett volt az ágyában található lányokkal.
– Nem adsz egy puszit Mollynak? – mutatott az ágy másik felén fekvő alakra.
Delphi óvatosan félrehúzta Molly haját, és nyálas puszit nyomott az arcára.
– Á! – nyitotta ki álmosan a szemét Molly. – De jó így ébredni. – Csuklóján
csilingelve megszólalt a karkötő, és megcsillant rajta a napfény, ahogy a hátára
fordult, és a karjába kapta Delphit. – Jó reggelt, kicsikém. Milyen finom illatod
van.
– Köszi – jegyezte meg Dex.
– Én a lányodnak mondtam. – Molly kidugta egyik lábát a takaró alól, és
kedvesen megbökte a férfit. – Ha dicséretre vágysz, főzz egy teát.
Olyan szép volt, ahogy ott feküdt, arca álomtól kipirult, tekintete ragyogó,
selymes, szőke haja pedig szétterült a párnán. Delphi eközben a mellkasán
lovagolt. Dex most már minden kétséget kizáróan tudta, hogy Molly az igazi.
Minden tulajdonságát szerette. Ez a lány segített, hogy jobb ember legyen belőle,
és mellette úgy érzi, hogy még jobb akar lenni.
Ahogy így elnézte a lányt, Dexet hirtelen újra átjárta a boldogság. Még nem
mondta el Mollynak, mert van egy határa a férfiérzelgősségnek, de úgy érezte,
hogy napról napra jobban szereti. És mindennap hálát adott az égnek, hogy nem
akadt egy másik fickó, aki lecsapta a kezéről. Ha csak arra gondolt, hogy ez akár
be is következhetett volna…
– Hahó – bökte meg játékosan Molly újra a lábával. – Hol a teám?
Az éjjeliszekrény tetején megszólalt Molly mobilja.
– Biztosan az egyik volt pasid – jegyezte meg Dex.
– Szuper! Ideadnád? – nyújtotta kezét Molly. – Egy baba van rajtam, nem
tudok megmozdulni.
Miután Dex megfogta a telefont, meglátta a képernyőn villogó nevet, és
elnevette magát.
– Tényleg az egyik volt pasid.
Molly kivette a szájából Delphi ujjait. – Micsoda? Ki az?
– Vince.
– Ez komoly? Úristen, remélem, nem történt semmi baj. – Molly aggódva
kapta ki a telefont Dex kezéből, és beleszólt: – Halló! Muriellel minden
rendben?
Dex megvárta, amíg végighallgatja a választ, aztán szemmel láthatóan
megkönnyebbül. Molly ezután finoman bólintott, és odasúgta neki:
– Muriel jól van.
Vince ezek után mondott valamit, amitől a lánynak elkerekedett a szeme.
– Várj egy kicsit… Bocs, de kicsúszott a kezemből a telefon. Mondd még
egyszer!
Molly arcára kiült a hitetlenkedés, aztán kihangosította a telefont, hogy Dex is
hallja.
– …Oké, itt vagyok, Briarwoodban, a fogadóban. A Swanban. Loisszal. – Úgy
hangzott, mintha egy előre megírt nyilatkozatot olvasna fel. – Elnézést a túl
korai hívásért, de el kellett mondanom, mielőtt még az indiszkrét nagymamámtól
tudod meg. Úgy éreztem, megérdemled, hogy az egész falu előtt megtudd a hírt.
– Ekkor megköszörülte a torkát, és folytatta: – Aznap, amikor szakítottál velem,
itt töltöttem az éjszakát Loisnál. Lois teherbe esett, és én vagyok a gyerek apja.
Ezt persze egyáltalán nem így terveztük, de hosszasan átbeszéltük a dolgot, és…
úgy döntöttünk, megpróbáljuk. Na, most már tudod. Ez a nagy helyzet.
Remélem, nem bánod.
Dex Mollyra pillantott. Molly döbbenten nézett vissza rá. Aztán végül
felkiáltott:
– Úristen, Vince, persze hogy nem bánom. Ez… csodálatos! Te vén gazember!
– Igen, tudom. Nem jellemző rám ez az egész. – Vince hangja is szédültnek
tűnt. – De mindennek megvan a maga oka.
– És Muriel is tudja, igaz?
– Igen, tegnap derítette ki.
– És most boldog?
Vince hangja szárazon csengett.
– Az nem kifejezés.
– Ez esetben – közölte Molly – mi is azok vagyunk. Gratulálok.
Mindkettőtöknek.
Vince hangjából megkönnyebbülés áradt.
– Majd továbbítom Loisnak. Kösz.
– Még valami – szólalt meg Molly. – Üzenem neki, hogy most már értem,
miért olyan fantasztikus a cicije.
– Oké. – Vince némi habozás után bizonytalanul megjegyezte: – Ezt is átadom
neki.
Miután befejezték a beszélgetést, Dex elvette a lány kezéből a telefont, és azt
mondta:
– Most biztosan azt gondolja, hogy leszbikus vagy.
– Miért, te nem láttad? Hihetetlen méretűre duzzadt a melle! – Molly a
kezével mutatta Lois hatalmas kebleit, aztán elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Ki gondolta volna? Lois és Vince. Ilyen hírre is ritkán ébredünk, nem
gondolod? Mik nem történnek ebben a csöndes faluban! – A tekintetében pajkos
fény csillant. – Persze még meg kell szoknia minket. Ahogyan neked is meg
kellett.
Dex visszafeküdt mellé az ágyba, Delphi a Molly karkötőjén fityegő
békamedállal játszott.
– Én soha nem foglak megszokni. Te annyira különleges vagy. De kitaláltam
valamit…
 Molly odadugta a fejét egy csókért.
– És mi lenne az?
– Ha ez a dolog Lois és Vince között tényleg működni fog, és ideköltözik
Briarwoodba… – Dex száján mosoly terült el. – Legalább lesz, aki gondodat
viseli, ha berozsdásodnál.
Molly pajkosan összevonta a szemöldökét.
– Hm, azért remélem, hogy melletted nem fogok berozsdásodni.

Vége
 Tartalom
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
Negyvenkilencedik fejezet
Ötvenedik fejezet
Ötvenegyedik fejezet
Ötvenkettedik fejezet
Ötvenharmadik fejezet
Ötvennegyedik fejezet
Ötvenötödik fejezet
Ötvenhatodik fejezet
Ötvenhetedik fejezet
Ötvennyolcadik fejezet