R.

KELÉNYI ANGELIKA
Negyven felé
pártában
– Nőcik a pácban –
Copyright © R. Kelényi Angelika
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!
Szerkesztette: Helfrich Judit
Borítóterv: Barna Gergely
Korrektor: Hoppe Adrienn
Tördelés: Kaposvári Franciska
Felelős kiadó: Nagypál Viktor
ISBN: 978-615-525-258-7
Álomgyár Kiadó, Budapest, 2014
www.alomgyar.com
PROLÓGUS
A média azt harsogja, hogy egyre több a szingli, s nemcsak a nők,
hanem a férfiak is megküzdenek a társkeresés gondjával. Érthetetlen volna
ez a lassan civilizációs problémává duzzadó szerelmi mizéria, amely
globálisan emészti a harmincas-negyvenes társtalanokat, de mégsem az,
mert olyan szinten megváltoztak a társadalmi elvárások és a páros élettel
kapcsolatos gondolkodásmód, hogy az elkerülhetetlenül magával hozta a
párkapcsolati szerencsétlenkedést.
A nők öntudatra ébredtek, sokukat nem elégíti ki a gyereknevelés és a
háztartás egyébként kicsit sem könnyű feladatköre, s éppen az a korosztály,
amely most tapossa a negyvenes évei elejét, hitte el talán először az emberi
történelem során, hogy valóban ugyanannyit ér, mint egy férfi. Csakhogy ha
ugyanannyit ér, akkor ugyanannyit kell tanulnia, dolgoznia is, a karriert
ritkán adják ingyen, az anyagi biztonságot sem osztogatják minden sarkon.
Magyarán: kénytelen megteremteni magának, mert ritka az a férfi, aki azt
mondja húszévesen a szíve választottjának: „Gyere hozzám, édes
galambom, őrizd otthon a tüzet, neveld a drága gyermekeinket, én pedig
megkeresem a betevőre valót!” A mai fiatalok számára ez nem kérdés:
tanulnak, dolgoznak, építik a jövőt, a kicsit idősebbeknek viszont – ha a
szüleikre gondolnak – igenis úttörő szerep jutott. Természetesen a múlt
században is rengeteg nő koptatta a padokat, ám nagy részüknek a végső cél
a családi tűzhely melegen tartása volt, és törekedtek rá, hogy időben férjhez
mehessenek, minekutána a vénlányoknak nem termett babér. Ma a
vénlányokat szingliknek hívják, és ha nem vágynának a feleségés
anyaszerepre, illetve nem félnének annyira a teljes elszigeteltségtől, a nagy
nihiltől, amely majd hetvenévesen körülveszi őket, nyilván a kutyának sem
mutatnának utat, tekintve, hogy önellátók, és a többségi társadalom sem
várja el annyira szigorúan tőlük a házasságot.
A legtöbb negyven körüli szingli ugyanakkor kényszerből van
egyedül: túl sokáig élte világát, túlzottan válogatva keresgélt, húzta az időt
– és az eredmény ez lett. Persze azért az sem elvetendő egy szingli életében,
hogy senkihez nem kell alkalmazkodnia, nem várja el tőle a társa, hogy
estére holtfáradtan vacsorát főzzön neki, mi több, a távkapcsolót is bátran
birtokolhatja. Ha pedig megszokta, hogy önmaga dönt mindenről, és senki
nem szól bele a tetteibe, akkor nem szívesen engedi ki a kezéből a gyeplőt,
nehezen köt kompromisszumot, vagyis nem egykönnyen válik egy kettős
részévé, amelyben mindkét félnek alkalmazkodnia kell a másikhoz,
különben a kapcsolat nem működik.
Egy idő után sorjáznak a kérdések a családtagoktól, az ismerősöktől, a
legtöbb esetben a házas ismerősöktől: „Mikor mész férjhez? Mikor lesz már
babád? Nem félsz, hogy kifutsz az időből?”
És akkor sokan elkezdenek félni. Hogy egyedül maradnak egy
macskával meg rengeteg porcicával, mint a regényekben a
vénkisasszonyok, s levendulaillatú molyirtó zacskókkal teli, régmúlt idők
csodás, mára megkopott ruháival megrakott dohos szekrények közé zárva
fejezik majd be az életüket, és senki, de senki nem nyitja rájuk az ajtót.
Mert nem lesznek unokáik. Például.
Bori és Cica kiváló emberek. Mindkettő remek barát és mély érzésű
nőszemély, mégis egyedül vannak, mint az ujjam. Mindent megpróbáltak a
hosszú szingliévek alatt, de úgy értsék, hogy valóban MINDENT, a
szórakozóhelyektől a társkereső oldalakig, a múzeumlátogatáson át az
életmódváltásig, a jósnőn keresztül a kineziológusig – eredménytelenül.
Most már ott tartanak, hogy hibás árunak érzik magukat, ami külön ront a
helyzetükön, hiszen amit magadról gondolsz, azt gondolja rólad a világ is,
mint tudjuk.
Cica a könnyebbik eset, a pasizás sem okoz neki gondot, bomba jól
néz ki, ha összeszedi magát – az igazit mégsem találja. A nagy Ő-t, a férfit,
akinek – ahogy ő fogalmaz – csillag van a homlokán. Válogat, próbálkozik,
ám az eredmény csupán egy csomó béna randi, amelyek végül
időpocsékolásként, illetve csajos beszélgetések könnyesre nevettető
sztorijaiként vonulnak majd be az élete történetébe. Pedig ő nem vár sokat.
Szerinte.
Borival más a helyzet. Ő akár szívesen meg is alkudna: az összes
horogra akadt férfinak ad esélyt, ennek ellenére nem találja a párját.
Negyven felé közelednek, csinosak, jól szituáltak. Akkor miért nem
lelik a PASIT?
 Bori
Már nagyon untam a kocsikázást. Órák óta szinte nem is szóltunk
egymáshoz; az elmúlt napokban nagyjából mindent kitárgyaltunk, és
különben is dög fáradtak voltunk. Kata profin vezet, úgyhogy az utat sem
kellett figyelnem, nézelődhettem, vagy elfoglalhattam magam a magvas
gondolataimmal. Úgy éreztem, hogy a lábaim elkocsonyásodtak, és soha
többé nem tudok majd rájuk állni, ha egyszer mégis hazaérünk.
Münchenben három napig hallgattuk a német anyacégünk igazgatójának
semmitmondó fejtágítását, mely részünkről többnyire elnyomott ásításokba
torkollott. Minden áldott nap azt vártuk, mikor szabadulhatunk ki a városba
shoppingolni. Noha teljesen ugyanazokat a ruhákat lehetett kapni, mint
Pesten, ez nem számított, a lényeg, hogy valamiért külföldön könnyebben
költöm az euróban kapott fizetésemet, mint itthon a forintot. Bár meg kell
mondanom, abban az időben a forint is úgy folyt ki az ujjaim közül, mint a
legfinomabb tengeri homok. Külföldön mindig úgy érzem magam, mintha
nyaralnék, és a pénz, ami nálam van, gyakorlatilag elköltésre vár. Pedig
esetemben ennek az érzésnek szinte semmiféle valóságalapja nem volt,
tekintve, hogy havonta jártam ki megbeszélésekre – mégis minden
alkalommal belevetettem magamat a vásárlásba. Mondhatnánk, hogy
boltkóros vagyok, ahogy abban az egészen jópofa regényben – ha jól
emlékszem, Egy boltkóros naplója a címe – az egyébként okos, értelmiségi,
felelősségteljes munkát végző csaj is az, és nem is tévednénk nagyot.
München egyébiránt nem ismeretlen terület számomra, hiszen
megboldogult húszas éveimben a közelben dolgoztam bébiszitterként, és
már akkor is gyakorta látogattam az olyan helyi nevezetességeket, mint a
H&M és a C&A. Igaz, az teljesen más időszak volt az életemben, hiszen
épp kiszabadultam nyugatra. Én, a kisvárosi lányka! Az otthon maradt
társaimhoz képest egyébként iszonyú jól kerestem, ráadásul márkában,
szóval költöttem is, ahogy kell. Imádtam, hogy nem okozott gondot
megvenni egy márkás ruhadarabot, amit otthon aranyárban mértek akkor.
Ma már persze semmi különbség, illetve de: kint valamivel olcsóbban meg
lehet szerezni a jó cuccokat, főleg valamiféle akció, leárazás, boltürítés,
szezon végi kiárusítás alkalmával. A mai napig vadászom a lehetőségeket…
 A tréningekre, ahogy erre az ominózusra is, igyekeztünk jó sok
euróval érkezni, fájt is az előre spórolás, hiszen Pesten is lehet ám
vásárolni, naná, ugyanakkor tudtuk, hogy minden egyes centnek lesz helye,
és a szívünk szakadt volna meg, ha egy kis pénzen múlt volna valamelyik
ránk váró csoda. Vagyis, ha nem türkiz blúzra vagy halványzöld
mokaszinra, táskára, szoknyára, esetleg egy újabb tuti fekete nacira
cseréltük volna el.
Ruhák, ruhák. Na igen. Gondolj nyugodtan felszínesnek, de számomra
ezek a dolgok nagyon fontosak, sok más mellett. A vásárlás egyfajta
önkielégítés, egy ártatlan, bár költséges szórakozás, örömteli pótcselekvés,
amely megédesíti szerelemtelen napjaimat. A ruhák nemcsak azért
fontosak, mert magunknak akarunk tetszeni, vagy a nőtársainknak, bármit
terjesszenek is a nőszakértők. Sajnos azért kell rendre új gönc, hogy
elbűvöljük a férfinemet, azt a férfit, akit kiszemelünk. Ez nemcsak ránk,
egyedülállókra, divatosan szólva: szinglikre vonatkozik, hanem a pasassal
rendelkezőkre is, kizárólag azokra, akik még tetszeni akarnak a
megszerzettnek. Mert, ugye, mindenki ismer olyan slampi Mancikat,
akikről még a legnagyobb jóindulattal sem tudjuk elképzelni, hogy egy férfi
akár bottal is megpiszkálja őket. Ők azok a nők, akikre irigykedünk, mert
többnyire férjezettek, biztosak a státuszukban, száz százalékig hiszik, hogy
igába sanyarított férjük nem hagyja el őket, még akkor sem, ha már
százötven kilósak, és a szőrt be lehet fonni a lábukon. És mit ad isten?
Tényleg bejön nekik. Az ilyen nőket a férfiak nem hagyják el. Hogy miért?
Talán, mert biztonságosak. Mert megszokottak, és mert tudnak uralkodni a
pasik felett. Ők tudnak valamit, amit mi, egyedülálló, férjre és gyerekre
vágyó szánalmas nyomorultak nem. De mi az a valami? Miért marad meg
egy férfi az ápolatlan, elméje pallérozására mit sem adó felesége mellett,
ahelyett, hogy válogatna a csinosabbnál csinosabb szingli nőcik között, akik
lassan többen vannak, mint a házasok? Nos, fogalmam sincs, bár ez a
kérdés gyakran megfordul a fejemben, amikor az utcán meglátok egy
viszonylag jó pasit egy minden bájt és szépséget nélkülöző nővel az
oldalán. Mit tudhat ez a nő, hogy neki van (pedig hogy néz ki?!), nekem
meg nincs, noha sokkal (SOKKAL) jobban nézek ki.
 Azt hallottam az egyik, nem túl eszes férfi ismerősömtől, hogy az
erősebbik nem tagjai nem szeretik az öntudatos, önmagukat kiválóan
eltartó, sőt, elszórakoztató nőket, mert az ilyenek túl sokat várnak el a
társuktól, a férfiak pedig berezelnek ettől az elváráshalmaztól. Szóval, a
pasik betojnak a rájuk nehezedő bizonyítási kényszertől, ezért inkább meg
sem próbálkoznak az öntudatosnak tűnő nőcik felcsípésével, nehogy
sérüljön az egójuk. Mert egójuk, az van. És nem örülnek, ha egy elutasítás,
akár finom, akár durva, porba tiporja azt. Megértem. De nem lenne jobb
nekik egy olyan nővel élni, aki ad magára, aki érdeklődő, tájékozott, akivel
másról is lehet beszélgetni, nemcsak a gyerekről meg a konyhapénzről?
Természetesen az okos ismerősömnek erre is volt magyarázata, miszerint a
világot a férfiak férfiakkal akarják megváltani, a nőt egészen más helyre
pozicionálják. Például a konyhába és az ágyba. Dumálni, politizálni és egy-
két sör mellett a világ folyását kitárgyalni inkább a haverokkal akarják.
Bah… Nem hiszem el, hogy azért nincs pasim, mert a főzésen és a szexen
kívül más is érdekel.
Visszatérve a boltkórosságra, tény, hogy a férfiak a legritkább esetben
veszik észre, hogy a nőre új, esetleg különleges szabású, vagy színben a
kiegészítőkkel harmonikusan passzoló ruha simul, a nő mégis akkor érzi
magát magabiztosnak, felszabadultnak, ha úgy gondolja, minden stimmel a
megjelenésén, és a maximumot hozta ki magából. Sajnos, élnek a világon
olyan nők, akik bármennyire odafigyelnek a fent nevezett harmóniára, és
bármennyire igyekeznek is a legmegfelelőbb, legelőnyösebb ruhadarabot
magukra húzni, attól még egy cseppet sem lesznek magabiztosak,
nyugodtak, sem pedig kellemes társalgók, ha olyan férfi kerül az útjukba,
akit valóban el akarnak bűvölni. Zavarba jönnek, szuper szett ide, szuper
szett oda, bedugulnak, elveszítik a szellemességüket, és mulyán lesnek,
mint a hal a szatyorban. Én ebbe a szerencsétlen típusba tartozom.
Viszont mi lenne, ha még a ruhámban sem érezném jól magam? Ugye?
Hátrafordultam a hátsó üléshez, és elvettem a piros mintás
reklámszatyrot, amely a bevásárlásunk eredményeképpen ücsörgött hátul.
Kinyitottam, és mosolyra húzódott a szám. Ránéztem Katára: ő is
mosolygott. Nyilván jó a perifériás látása, mert egyébként az utat nézte,
mégis látta, mivel foglalkozom. Kiemeltem a csomagolásból egy gyönyörű,
hihetetlenül almazöld, kristályokkal megbolondított papucsot, és önfeledten
csodáltam. Na, ezért érdemes élni, ez az, amiért dolgozik az ember, hogy
aztán ilyen fantasztikus dolgot húzhasson a lábára, és a férfiak döbbenten,
ájultan lessék, micsoda összhang van a lábbeli és viselője ragyogása között.
Legalábbis szeretném ezt hinni, ám sajnos ők ezt nem igazán tudják
értékelni. Nekik a cipő az csak cipő. Hiába magyaráztam az exemnek, hogy
iszonyú különbségek vannak a piacos műbőr tűsarkú és a finom, puha,
valódi bőr olasz tűsarkú között, ő azt mondta, hogy a műbőrön sem látszik,
hogy gagyi, és szó se róla, jóval olcsóbb is. Nagyjából a tizedéért lehet
megvenni, de én nem engedek, kizárólag valódi bőrcipőt hordok, adjon már
magára az ember, ha megteheti, nem?
– Nem rossz, mi? – néztem Katára, aki szintén áhítattal szemlélte a
szerzeményemet.
– Tényleg pöpec – mondta. – Bár az ára húzós volt. Maradt valami
pénzed, Borikám?
– Nem. De nem azért kínoztattam magam napokig, hogy ne költsem el
a fizetésem bizonyos hányadát. Nem? Amúgy még egy kávéra futná, ha
megállnánk valahol… – pendítettem meg.
Már Ausztria sztrádáját faltuk Kata kocsijával, és nekem kezdett erős
koffeinhiányom lenni.
– Megállhatunk. Tudok egy jó kis pihenőhelyet úgy húsz kilométerre.
Majd ott. Jó lesz így?
Kata úgy ismerte már ezt az utat, mint a tenyerét, minden hónapban
megtette oda-vissza, néha többször is. Én még viszonylag új vagyok,
nemrég alkalmaztak a cégnél, Kata ajánlott be. Korábban együtt dolgoztunk
egy másik vállalatnál, és ismeri a képességeimet. Felajánlotta, hogy legyek
a magyarországi leányvállalat irodavezetője, ami magasabb fizetéssel, több
kihívással és sok utazással kecsegtetett. Egyébként is rettenetesen untam
már az addigi munkámat: nem volt semmi előrelépési lehetőségem, a
főnöknőm pedig egy begyepesedett, ötvenes, bogaras nő volt, aki legalább
tíz éve nem szexelt, és ezt tükrözte a viselkedése is. Engem speciel
valamiért szeretett, bár a rajongás nem volt kölcsönös, én zsigerből utáltam.
Mégiscsak a főnököm volt, igaz? Az emberbe bele van kódolva, hogy a
főnök gonosz, kihasznál, jobban keres, kevesebbet dolgozik, ezért nem
szeretjük. Még jó, hogy Kata elvileg nem a főnököm, mert a végén őt is
utálnom kellene.
– Persze. Addig a pisiléssel is várhatok – bólintottam, aztán előhúztam
egy másik nejlonzsákot a hátsó ülésről, és sejtelmes arccal bontottam ki a
következő, átkozottul drága kincsemet. Felragyogott az arcom, amikor a
kezembe simult a türkizkék anyag. Erre a blúzra vágytam egész életemben,
erre a fazonra, erre a színre. Nem érdekelt, hogy majdnem száz euró volt.
Pont ott takarta a pocakomat, ahol kellett, épp úgy simult a fenekemre, hogy
az előnyös legyen, a melleim pedig remekbe szabott dekoltázsból
kandikálhattak a világra. – Ez sem gyenge, mi? – vigyorogtam Katára.
– Ja. De Bori! Én tényleg aggódom, hogy minden pénzedet elverted
göncökre. Adjak kölcsön?
– Nem kell. Van még otthon, egy hét múlva úgyis lesz fizu. Addig
tudod, hogy elvagyok a vésztartalékomon.
– A krumplin meg a tésztán?
– Na és? Az ember ott spórol, ahol tud!
– És ezt pont te mondod? Kacag a májam. Hülye vagy, Bori? Krumplis
tésztát akarsz enni egy hétig?
– Miért, mi van abban? Vagy semmit! Úgyis fogynom kéne már. –
Kezdett idegesíteni, hogy Kata mindent jobban tud. – Különben is… Ezekre
a ruhákra szükségem volt, és kész! – Durcás képet vágtam. Utálom, ha
felhívják a figyelmemet a hibáimra.
– Oké, oké! Nem akarok beleszólni! A te pénzed. Én csak arra
próbáltam célozni, hogy megmentenélek az egyoldalú táplálkozás hátrányos
következményeitől, mint például… hm… a szorulás és társai.
– Jól van, na! Majd szólok, ha már nincs mit ennem, vagy hashajtóra
kell pénz. Oké?
Kata bólintott.
Egyébként igaza volt, szinte biztosra vehette, hogy legkésőbb két nap
múlva kölcsönkérek valakitől. Ha nem tőle, akkor Cicától vagy anyámtól,
de kölcsön fogok kérni. Két okból. Ugyan a krumpli – amit anyáméktól
hozok vidékről, ha a jó sorsom összehoz valakivel, aki kocsival pont arra
megy – és a tészta kitart, paprika, illetve só is mindig van a spájzban, és
ezzel el is lennék, viszont mi lesz a bulizással? Egyedülállóként nem
engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjak akár csak egyetlen hétvégét is
a vadászidény kellős közepén. Öt éve nem volt egy normális kapcsolatom,
ezen ideje változtatni, bár nem tudom, hogy teljes mértékben rajtam múlik-
e. Az elmúlt idők béna próbálkozásai a pártalálás terén meglehetősen
lelomboztak. Különben, ha visszagondolok, és őszinte akarok lenni
magammal, akkor megállapíthatom a szomorú tényt: engem egész
életemben kihasználtak a pasik.
Az első még a gimiben próbált meg becserkészni, de nem tetszett.
Noha mindenki azzal etetett, hogy borzasztó rendes és vicces is, ez egy
tizenhét éves lánynak édeskevés. Pattanásos volt, és zsíros hajú.
Természetesen tudtam, hogy nem én vagyok a legkapósabb lány a
suliban, gyerekkorom óta súlyproblémáim vannak, tehát nem dúskáltam az
udvarlókban, de van egy határ, amelyet csak egyszer léptem át életemben,
akkor is megbántam. Ha valaki taszít, bármennyire kétségbeesetten vágyom
is párkapcsolatra, nem adok neki esélyt. Lajos taszított, és lehetett
bármilyen kedves, vicces és udvarias, nem tudtam értékelni az erényeit.
Tehát súlyos egyéniség voltam, különösen a barátnőimhez viszonyítva,
akik mind egyszálbélűek voltak, bár ha ma visszatekintek az akkori
önmagamra, már egy cseppet sem látom kövérnek a testemet, legfeljebb,
mondjuk, Cicáénál enyhén teltebbnek. Na de Cicának se melle, se segge
nem volt akkoriban, nem is csoda, hogy mellette daginak éreztem magam.
Mindenesetre a súlyom miatt a mai napig különösen fontosnak tartom, hogy
mindig odafigyeljek arra, mi áll jól, és mi nem. Példának okáért már
kamasz koromban tisztáztam, hogy melltartó nélkül nem mehetek az utcára,
és ehhez tartom is magamat. Sőt, manapság sokszorosan, hiszen ahogy
öregszik az ember, úgy engedik át magukat a kötőszövetek a gravitációnak.
Később kipendültem, formásabb lettem, és tizennyolc évesen
felbukkant az életemben Levi, akit megajándékoztam az ártatlanságommal,
mert ő tényleg vicces volt, fantasztikus kék szemei elhomályosították az
égboltot, emellett – nem mellékesen – pattanások sem igen tarkították az
ábrázatát. Úgy éreztem, rajong értem. Azt suttogta a fülembe a
szerelmeskedéseink alkalmával (amelyek azért nem voltak túl gyakoriak,
tekintve, hogy én anyáméknál éltem, ő pedig a saját anyjáéknál), hogy
elomló bájaim a hatalmukba kerítették. Azt képzeltem, hogy ez az igaz
szerelem. Részemről az is volt, Levi azonban megcsalt az egyik
barátnőmmel, amíg én Németországban tanultam a nyelvet, és mint
bébiszitter dolgoztam.
Szerencsétlenségemre, Münchenben rövidesen megismerkedtem
Rudival, egy olasz apa és egy német anya amerikai születésű fiával, aki sok
mindent szeretett csinálni, csak a munka nem tartozott ezen időtöltések
közé. Kedvenc szórakozása a játékgépezés volt, amit gyakran én
finanszíroztam a bébicsőszi apanázsomból. Ő persze sosem adta meg a
kölcsönöket, bár az ősrégi Porschéját azért tudta tankolni. Három dolgot
hallottam tőle gyakran:
1. Én egy hülye magyar vagyok, Magyarország pedig Balkán.
2. Kövér vagyok, fogyjak le.
3. Adjak kölcsön ötven márkát.
Hogy miért jártam vele? Mert eszelősen féltem a magánytól. Egyedül
éltem egy idegen országban, az itthoni lehetőségekhez képest remekül
kerestem, azonban a barátaim messze voltak. Rudi ugyan kétes biztonságot
nyújtott, mégis valamiféle stabilitást jelentett nekem. Azonkívül elbűvölően
viselkedett, ha akart, és kedveltem a szüleit is.
Az igazi ok? Valami iszonyat, hogy milyen nehéz volt
Németországban pasizni. A német férfiak olyanok, mintha savó folyna az
ereikben, nem vér. Összeismerkedtem egy magyar nőcivel, aki oda ment
férjhez, és meglehetősen jó körülmények között éltek a férjével, illetve a két
gyerekükkel. A nő, Szilvi, keményen unta már vaskalapos, sótlan férjét, és
egyszer-egyszer stikában kiruccantunk együtt az éjszakába. De minek? A
német diszkóban mindenki táncolt mindenkivel, viszont egy darab férfi,
nem sok, annyi sem szólított meg bennünket – holott jobban néztünk ki,
mint a német nők legtöbbje. Még túlsúlyosan is. Ha pedig véletlenül
összeütköztem egy pasival, és ne adj’ isten beszélgetni kezdtünk, az úgy
futott, mint a mérgezett egér, amikor megtudta, hogy magyar vagyok,
ráadásul bébiszitter. Nos, mindenkinek vannak előítéletei, a németeknek mi
csupán balkáni szolganép voltunk a kilencvenes évek elején. Mondjuk, nem
sokat változott a helyzet azóta sem.
Hét évig nyúztuk egymást Rudival. Be kell vallanom, hogy bizonyos
fokig szerettem, különben nem jártam volna vele ilyen sokáig. Minden
ismerősöm, akinek meséltem a kapcsolatunkról, azt mondta, hogy hülye
vagyok, meg hogy miért hagyom, hogy így bánjon velem. Később rájöttem:
Rudi olyan durván sárba tiporta az önbizalmamat, hogy azt hittem, nekem
már nem is akadhat jobb. Közben azért volt egy-két kiugrási kísérletem, de
hamar megtapasztaltam, hogy szép lehetek ebben az országban, sikeres
azonban nem. Sem szakmai, sem szerelmi téren. Először is, megpróbáltam
tanulni, fel is vettek a fogtechnikusképzőbe, ám a német állam nem adott
nekem tartózkodási engedélyt. Puff. Ez a fordulat komolyan elkeserített,
mert az egyetlen lehetőségem a gyerekvigyázás mellett a takarítás volt (az
is feketén), ami, lássuk be, nem megakarrier. A másik lehetőség, hogy
férjhez megyek. Rudi elvett volna, csak nem akartam hozzámenni,
szerintem érthető okokból. Aztán megismerkedtem Hansszal. Ő erdészként
dolgozott, az egyik családdal – amelynél csőszködtem – rokoni
kapcsolatban állt. Megtetszettem neki, és a vérmérsékletéhez képest vadul
udvarolni kezdett nekem, én pedig – természetemből fakadóan – vettem a
kezdeményezését. Nem tudok nemet mondani. Ez nagy hibám, de nem
megy. Ha valaki kedves hozzám, hálásan reagálok, és elfogadom a
szeretetét. Ja, hogy én viszont nem adok? Igen, ez igaz, viszont eddig
mindig olyan ember akart engem szeretni, akit én nem. Nem működött a
kémia. Az udvarlást mindezek ellenére elfogadom, hisz a bók mindig jól
jön, mindig jólesik.
Nos, Hans büdös volt, valami baja lehetett, mert szörnyű szagot
árasztott. Egyszer megpróbáltam vele csókolózni, azonban olyan rosszul
lettem, hogy gyorsan el kellett tőle búcsúznom. Sokszor agyaltam azon is,
hogy a szaga ellenére mégis hozzá kéne mennem, mert ő legalább rendes,
környezettudatos, egészségtudatos, gondol a jövőre, például a rokon
gyerekeknek is fa építőkockát és almát visz ajándékba, nem műanyag
gyilkológépeket és cukros édességeket. Ő tudta, hogy mi kell egy
gyereknek ahhoz, hogy épségben nőjön fel, és megtalálja az értéket ebben a
plasztikvilágban is, amelyben élünk. Aztán később láttam, hogy a kölykök
egyszer sem vették elő a fa építőkockát, viszont agyonjátszották a szüleiktől
kapott legót és Barbie babát. Hát, ilyenek a gyerekek. Hans például nem
nézett tévét. Azt mondta, hogy csupa szemét, amit abban adnak, és
teletömik az emberek fejét baromságokkal, káros tevékenységekre meg
egészségtelen étkezésre csábítják a népet. Sokkal üdvösebb járni az erdőt,
illetve olvasgatni esténként. Én egyetértettem vele, ugyanakkor képtelen
voltam szabadulni a sorozataimtól és a jó kis vetélkedőktől, amelyeket a
hatalmas csatornaválaszték kínált. Ami a leginkább Hans mellett szólt, az,
hogy gyönyörűnek tartott. Szerinte én vagyok az ősnő fantasztikus
megtestesítője, az igazi asszonyi test, a gömbölyű formák kavalkádja, maga
a paradicsom.
Ezzel elérte nálam, hogy elhoztam magammal anyámékhoz
Magyarországra. Még mindig nem volt köztünk semmi – bár aztán lett.
Még mindig bánom. Az orromban érzem azt a szagot, pedig totál részeg
voltam. Elvittem országlátni, és egy éjszakát egy Balaton melletti
panzióban töltöttünk. Vesztemre. Benyakaltam egy üveg vörösbort, hogy
jobban elviseljem Hans egyre fárasztóbb társaságát, aztán amikor nekiállt
az ajtómban, én nem mondtam nemet. Nem, nem feküdtem le vele, az már
horror kategória lett volna; csupán hagytam, hogy taperoljon, és
csókolóztunk is. Csúnyán bebambiztam, nyilván lelassult a reakcióidőm, de
azért időben leállítottam. Azt motyogtam, hogy nem vagyok abban az
állapotban, vagy valami ilyesmit. Hál’ istennek, Hans úriember volt,
legalábbis ebből a szempontból. Másnap reggel egy órát töltöttem a vécén,
és azon filóztam, hogy mi lenne, ha egyáltalán nem mennék ki, vagy
egyszerűen lehúznám magamat. Amikor mégis előbújtam, azt láttam, hogy
Hans zavartalanul nyiszálja a lábkörmeit, és közben néha beletúr az orrába
is. Visszaszaladtam a klotyóba, és kihánytam a belemet.
Amint visszaértünk Németországba, megkértem, hogy felejtse el azt az
éjszakát, és maradjunk barátok. Ez nekem fontos. Én minden exemtől
barátságban váltam el, úgy gondoltam, hogy a kulturált emberek tovább
tudnak lépni. Hans nem volt erre képes, vérig sértődött, és írt egy olyan
levelet nekem, amely finoman szólva nem volt túl kedves. Akkor
visszatértem egy időre Rudihoz, épp egy évre, mert újra jött a nyár, én
pedig nyaralni indultam Annával Törökországba. Anna akkor fél éve
dolgozott kinn, ő is gyerekekre vigyázott, jól összebarátkoztunk. Rudit
innentől lazábban kezeltem, hisz akkor már volt társaságom. Elutaztunk a
mesék birodalmába, és megismerkedtem Anna Németországban dolgozó
török pasijának a családjával. Az öccsével például. Ő volt addigi életem
legszebb férfija, kreol bőr, tüzes fekete szem, atlétikus test… Leírhatatlanul
szép volt, és engem akart. Megkapott. Két hétre én az övé, ő az enyém.
Megtanultam az anyjától, hogyan kell elkészíteni a kapros krumplit, ami
isteni a sült halhoz. Úgy volt, hogy levelezni fogunk. Én leveleztem, ő nem.
Aztán egy kicsit kétségbeestem, amikor Cica a telefonban megérdeklődte,
hogy használtunk-e gumit, és én csak azt válaszolhattam, hogy nem.
– Eszednél vagy? És az AIDS?
Cica csak hümmögött, én meg tökre berezeltem, úgyhogy elrohantam
vérvizsgálatra. Hat hét pokol után kiderült, hogy tiszta vagyok, mint a ma
született bárány, és ezzel a lendülettel vissza is tekertem Rudihoz, a jól
beválthoz.
Kata lehúzódott, és behajtott a pihenőhelyre, ahol osztrák szokás
szerint szupermarket és étterem is kínálta magát egy helyen. Elintéztük
folyóügyeinket, aztán vásároltunk két kapucsínót, és leültünk az egyik
szabad asztalhoz. Bár tudtam, hogy Katától nem remélhetek korrekt választ,
azért feltettem a kérdést, amely egész úton, sőt, ha azt vesszük, egész
felnőtt életemben foglalkoztatott.
– Te, Kata! Szerinted miért csak a selejtek ragadnak rám? Tudod, Rudi
meg Hans, Attiláról már nem is beszélve…
– Hogy miért? – kérdezett vissza, és az állát a tenyerébe támasztotta.
Kedvére volt ez a téma, szeretett a szerelemről filozofálgatni, és
agykurkászt játszani. – Egyszerűen vonzod a hibás fazonokat, mintha
menedéket keresnének nálad az elveszett lelkek. Mind hibbant, és azt
hiszik, hogy te annyira megértő vagy, hogy a hibbantságukat is megérted,
elviseled, sőt, kifejezetten szereted. Szerintem csupa anyakomplexusos talál
meg.
 – Tényleg… Egyik sem volt százas… – mondtam elgondolkodva.
– Mert olyan iszonyú kedves vagy. Pátyolgatod, tutujgatod őket. Nézd
meg! Az összes nyomid megvan még valahol a padláson. Még az
egyéjszakások is. Nem tudsz nemet mondani…
– De miért nem kellek a jó pasiknak? Illetve miért csak egy éjszakára
vagy egy napra?
– Mert hülyék! Nem is ismerek nálad jobb csajt! – vágta rá nem túl
meggyőzően. Mi mást mondhatott volna? Egyszerűen ő sem tudja a választ.
Talán az a baj, hogy nem vagyok modellalkat? Sok csinos, telt lány talál
párt magának, nem kell ahhoz piszkafának lenni. Kata is súlyos egyéniség,
mégis boldogan él a párjával már vagy két éve. Dundi, de jól öltözött,
értelmes, ápolt, öntudatos, és van pasija. Valami más baj van. De vajon mi?
– Te hogy találkoztál Gyurival? Szerinted miért vagytok még mindig
együtt? Mi a titok, amit én nem ismerek?
– Fogalmam sincs. Állandóan nevettünk, az első perctől tudtuk, hogy
valami elkezdődött, nem tudom… Mint a borsó meg a héja, szinte rögtön…
mintha mindig is ismertük volna egymást. És persze az elektromosság…
Csak úgy sistergett a levegő, amikor együtt voltunk. Még most is sistereg…
– vigyorgott. – Ennyi. Aztán kialakult…
– És én mit rontok el? – kérdeztem, bár inkább önmagamtól. – Lehet,
hogy soha nem leszek olyan romantikusan, viszonzottan szerelmes, mint
amit kamaszlány korunkban Cicával elképzeltünk? Lehet, hogy nem
mindenki képes a boldogságra? Lehet, hogy ehhez képesség kell? Vagy mi?
Felhajtottuk a kávénkat, és kiballagtunk a kocsihoz. Kata indított, és
újra ráálltunk az autópálya elfogyni nem akaró aszfaltjára.
Ha visszagondolok, Németországban tényleg csupa hibás pasival
akadtam össze. Például ott volt Jürgen, aki akkor tűnt fel, amikor már
Annával együtt béreltünk lakást. Jürgen szintén az egyik „gyerekem”
rokona volt, foglalkozását tekintve tűzoltó. Elég helyesnek találtam, és
amikor randira hívott, örömmel elfogadtam. Tetszett, hogy magas, vállas, és
kifejezetten szórakoztatónak tűnt, igaz, a mód, ahogy a randevúra hívott,
nem volt igazán ínyemre. Azt kérte, hogy én menjek el hozzá, de ne féljek,
nem akar semmiféle szexuális bűncselekményt elkövetni ellenem,
egyszerűen csak meg szeretné mutatni a városrészt, ahol él, ráadásul
kellemesebb ott sétálni, mint a város dzsungás részén, ahol én lakom.
Furcsálltam, furcsálltam, azonban felettébb untam már Rudi újabb
bunkóságait, miszerint az én pénzem az ő pénze, az ő pénze is az ő pénze,
úgyhogy vállaltam a kockázatot, és elbumliztam Jürgenhez. Bevallom,
valóban csendes – és némileg vidékies – a városnak az a része, ahol a
lakását bérelte, nem beszélve arról, hogy a környék a hárstól illatozott.
Megérkeztem a téglaépítésű, négyemeletes ház elé, és felcsengettem.
Ő beengedett, én pedig felcaplattam a negyedikre. Reméltem, hogy kapok
egy pohár vizet, vagy valami más folyadékot, mert vattát köptem a
melegtől. Jürgen mackóban nyitott ajtót, nem készült túlzottan a
fogadásomra. Nem arról van szó, hogy gyertyafényes vacsorát vártam, vagy
exkluzív meglepetést, ugyanakkor reméltem, hogy legalább egy kicsit
kicsípi magát a tiszteletemre. Hát, nem csípte ki, és még vízzel sem kínált,
kénytelen voltam kérni. Aztán azt mondta, hogy mehetünk, és elindult
kifelé a lakásból. Még csak szét sem nézhettem, pedig furdalt a kíváncsiság,
ezért azt füllentettem, hogy pisilnem kell, így felkereshettem a mosdót.
Gyorsan lecsekkoltam, a vécé tisztának tűnt, a fürdőben pedig nem
találtam női cuccokat, látszott, hogy egy férfi egyedül használja.
Megnyugodtam. Arra gondoltam, hogy biztosan csak zavarban van, azért
nem hívott be.
Jürgen már türelmetlenül toporgott az ajtóban. Akkor néztem rá a
lábára.
– Te így jössz? – kérdeztem nevetve, amikor azt láttam, hogy nincs
rajta cipő, csak egy cérnazokni, azon felül pedig egy sízokni.
– Igen. Ugye, nem baj? – kérdezte teljesen komolyan.
– Most viccelsz? Nem húzol cipőt?
– Nem. Azért akartam, hogy itt sétáljunk.
– Nem értem – ráztam a fejemet.
– Lúdtalpam van, és azt mondta a doki, hogy minél többet sétáljak
mezítláb. Gyakran mászkálok így, amikor ilyen szép az idő. Este nincsenek
sokan az utcán. – Elég hülyén nézhettem, mert még egyszer megkérdezte: –
Zavar téged?
 – Ja? Nem, nem! Csak elbambultam… – hebegtem, és elindultam
utána.
Kiértünk a házból, onnan rögtön a mellette elterülő park felé vettük az
irányt.
Baktattunk, baktattunk, semmi különösről nem esett szó, merengtem a
férfiak furcsaságain, ő meg nem tudom, hogy mire gondolt, de egyszer egy
hatalmasat szellentett. Akkorát, hogy a madarak felröppentek a fákról
ijedtükben. Beledurrantott a romantikus, andalgó csendbe. Megcifrázta,
aztán rám nézett. Döbbent arccal néztem vissza rá.
– Aminek ki kell jönnie, annak ki kell jönnie. Csikart! – mondta
teljesen természetes hangsúllyal; abszolút nem volt zavarban, még egy
bocsánatkérő mosoly sem tűnt fel az arcán.
Ott, abban a pillanatban kiábrándultam belőle. Felgyorsítottam a randi
tempóját, majd megkértem, hogy ezentúl találkozzunk ritkábban, mert
iszonyú elfoglalt leszek. Egy hónap után, amikor különböző kifogásokat
találtam ki a következő randi időpontjára, kirúgott. Azt mondta, hogy
komolytalan vagyok, nem hiszi, hogy nekem mindig dolgom van, és elege
lett ebből a magyar felelőtlenségből. Huh. Soha életemben nem örültem
még ennyire a szakításnak. Azért jó kapcsolatban maradtunk, főleg, mert
nem bántottam meg a hiúságát, megadtam neki a lehetőséget, hogy úgy
érezze, ő szabadult meg tőlem.
Hihetetlen, hogy egyesek mennyire furcsán értelmezik a társadalmi
érintkezést. Íratlan szabály, hogy az első, de még a második randin sem
pukkantjuk le a partnerünk fejét, egyszerűen illetlenség, és antiszociális
magatartást feltételez. Én senki előtt nem szellentek, még Rudi előtt sem
tettem sosem, pedig vele hét évig jártam. Kibírtam, arrébb mentem, vagy a
vécén intéztem el. Megoldottam. De hogy az első randin? Milyen
önbizalommal kell rendelkeznie valakinek ahhoz, hogy egy ilyen
otrombaságot kövessen el az áhított nő vagy férfi előtt? Ettől válik valaki
természetessé vagy szabaddá? Hogy azt tesz, amit akar, és a viselkedési
szabályoknak fittyet hány? Vajon Jürgennek volt nője előttem? Volt
egyáltalán nője valaha? Van olyan nő, akinek nem tépi ketté a romantikus
érzelmeit egy hatalmas puki? Mit puki! Robbanás. A lúdtalp oké. Bárki
lehet lúdtalpas, arról nem tehet. Kicsit tényleg furcsálltam, ahogy zokniban
csatangol a parkban, ám én képes vagyok tolerálni a másságot. Az első
randin bekövetkező szellentés bűntettét azonban nem. Azt képtelen voltam.
Akkor már egyébként is meglehetősen kifelé állt a szekerem rúdja,
jöttem volna haza, nem akartam kinn maradni úgy, hogy nem tanulhatok.
Rudi még ott molyolt körülöttem, de már nem érdekelt, és a barátnőim is
folyton csábítottak, hogy itthon izgalmasabb az élet.
Nem lettem szerencsésebb a szerelem terén akkor sem, amikor
otthagytam Németországot, és hazaköltöztem.
Kinn akkor a mokaszin volt a divat, a lenvászon és a laza cuccok.
Itthon a miniszoknya, a patacipő és a feszes, mellbedobós ruhák. Úgy
néztem ki a barátnőim mellett, mint egy libapásztorlány, ők meg próbáltak
rávenni, hogy öltözzek egy kicsit dögösebben, mert itt a természetességből
nem nagyon lehet megélni. Legjobb a tiszta poliészter. Nem foglalkoztam
ezekkel az érvekkel, hordtam tovább a papucscipőimet és a könnyű
ruháimat. Buliról bulira jártam Cicával, noha bármennyire igyekeztem, nem
voltam vékony, sem szőke vagy dögös vörös, hosszú hajú. Még hogy nem
számít a külső! Ilyet is kizárólag a bombanők és a férjezettek mondanak.
Igenis számít, ugyanis az ember meg sem akar ismerkedni olyasvalakivel,
aki külsőre nem vonzza. Attól fogva kit érdekel, hogy szép-e a lelke?
Egyszer annyira besokalltam egy szombat este, amikor a szórakozóhelyen
minden valamirevaló ürge Cicával akart „társalogni”, hogy zokogva
kirohantam a helyiségből. Cica utánam futott, nem értette, hogy mi a bajom.
Naná, hogy nem értette. Neki sosem kellett megküzdenie azzal a fajta
féltékenységgel, amely engem mardosott abban a pillanatban. Emlékszem,
megfogadtam, hogy akkor sem leszek szőke cica, ha a fene fenét eszik, és
dafke nem fogok magas sarkú cipőt hordani, mert egészségtelen.
Rövidesen kiszőkíttettem a megnövesztett hajamat, magas sarkú
cipőkben kezdtem járni, és azóta a pasizás is jobban megy. Kihozom
magamból a legtöbbet, amit csak lehet. Ha nem teszem meg, nem érzem jól
magam a bőrömben. Tudom, hogy fogynom is kellene, sajnos az nehezebb
téma, született dundi vagyok, viszont remekül megtanultam, hogyan rejtsem
el az elrejtenivalókat, és hogyan hívjam fel a figyelmet a felhívnivalókra.
Csak annál az egy alkalomnál nem jutok tovább szinte sosem a pasikkal.
Vagy egy kávézás, vagy egy szex, vagy egy vacsi, aztán csá. Semmi. Miért?
Olyan vagyok, mint egy átjáróház, senki nem akar letelepedni nálam, senki
nem akar sátrat verni bennem, csak jön, aztán ha elvégezte a dolgát, megy.
Vagy mint egy nyilvános vécé. Kábé az is ennyire van leszarva, mint én.
Amikor nagyjából egy éve voltam itthon, megjelent az életemben
Attila, a nős pasi. Hónapokig udvarolt nekem, bejárt a munkahelyemre,
csokrokat küldözgetett, majd jól levett a lábamról, holott tisztában voltam a
ténnyel, hogy házas.
Három évig használtuk egymást. Vagy szerettük. Én legalábbis
szerettem. Ő meg úgy csinált, vagy a fene tudja, lehet, hogy nála ez a
szerelem. Telefonon, SMS-ben, szóban, mindenhogy üldözött, azt mondta,
hogy olyan a csókom, mint a selyemkendő röppenése a tavaszi szellő hátán.
Hát, ennyire költői volt. Azt is hangoztatta, hogy tökéletes vagyok, nincs
nálam szebb nő a földkerekségen, és a testem is úgy gyönyörű, ahogy van.
Csak azt nem tudom, hogy akkor miért vett nekem aerobikbérletet meg
squashütőt ajándékba. Ő elvárta, hogy ne csaljam meg, én pedig ennek
boldogan eleget tettem, bele voltam esve, mint a ló a gödörbe, bármit is
jelentsen ez a közhely. Eleinte csak ki akartam használni, ugyanis már
elegem volt abból, hogy minden pasi engem használ ki. Megadott nekem
mindent, amire egy nő vágyhat: aranyat kaptam a szülinapomra, parfümöt
csak úgy, kizárólag azt nem kaptam meg, amire egy idő után mindennél
jobban vágytam: őt magát. Azt mondta, ugye, hogy szeret. Én meg azt
gondoltam, hogy hiszi a piszi, hiszen ha ez igaz volna, akkor nem a
feleségével és a két gyerekével élne. Aztán mégis elhittem neki. Talán
akkor, amikor először vitt magával nyaralni.
A barátnőim annyira utálták, hogy nem is eresztettem őket gyakran
össze. Cica szerint nyálas szájú, felkapaszkodott, sznob kis pöcs, Kata
szerint pedig egy feminin beütésű álmacsó. Most, így utólag, szerintem
mindkettőjüknek igaza volt, de amikor Attila Törökországba vitt szörfözni,
akkor ezek a jelzők még véletlenül sem jutottak az eszembe. Amikor
megvette nekem az aranyutcában a legszebb aranyszettet, akkor meg
különösen jóképűnek és kedvesnek láttam. Persze én ezeknek az
ajándékoknak a begyűjtését nem tartottam kapcsolati prostitúciónak; azt
gondoltam, hogy jár nekem ennyi, amiért nem nyafogok a felesége miatt.
Tényleg nem nyafogtam. Egyetlenegyszer sem hoztam fel azt, az egyébként
engem nagyon is foglalkoztató tényt, hogy ebben a kapcsolatban eggyel
többen vagyunk, mint amennyire szükségem van. Hallgattam. Többnyire.
Attila ugyanis rendszerint szájmenést kapott, amikor találkoztunk, és
szóhoz sem hagyott jutni. Mire megszólalhattam volna, már le is tepert,
aztán annyi. A véleményemre nemigen volt kíváncsi, inkább csak ő beszélt,
leginkább arról, hogy ő mekkora ász, milyen király nagy bizniszt hozott
össze, és hogy milyen sok pénzt sikerült keresnie megint. Vagy esetleg
arról, hogy milyen görény, buta nő a felesége, és hogy mennyire unja már,
hogy el kell tartania. Ez természetesen szöget ütött a fejembe, mert ha
annyira ócska a neje, akkor mit keres mellette, ugye. Nos, erre is volt
válasz, mégpedig a vagyonmegosztás. Mindent ő keresett, ellenben a fele a
nejnek jár a váláskor, és a gyerekeket is elvitte volna, amit pedig Attila nem
viselt volna el. Bevettem az egész dumáját, úgy, ahogy volt. Hogy voltak-e
erkölcsi aggályaim, amiért szétdúlok egy családot? Nem nagyon. Elhittem,
hogy a felesége egy pióca, a pasas pedig hurcolja, mint egy keresztet, mint
egy hatalmas terhet, melyet cipelnie kell, nem tehet mást. Annak idején
becsületből elvette, mert teherbe esett, aztán a nyakán maradt. Én pedig, a
gyönyörű, okos és szellemes szerető pusztán egy kis boldogságot, szerelmet
lopok a szegény fiú sanyarú életébe. Hetente háromszor, kilenctől éjfélig
tartott a randink – ő edzésen tartózkodott a felesége tudomása szerint –,
hétvége kizárva, karácsony, szilveszter kizárva… Minden alkalommal eljött
az éjfél, és ő, akár egy hím Hamupipőke, a távozás hímes mezejére lépett.
Én pedig továbbra sem dumáltam. Valóban belezúgtam. Még az sem
érdekelt, amikor Cica azt mondta, hogy tisztára úgy viselkedem, mint egy
ribi: eladom magamat a javakért. Én ezt nem így láttam, és most sem így
látom. Sosem kértem semmit, magától adta. Ja, hogy Attilának a
lelkiismerete megnyugtatására kellettek azok az ajándékok? Az az ő dolga.
Az, hogy ő ezzel bebiztosította az én hallgatásomat, viszont nem igaz. Én
nem akartam előjönni a válás kérdésével. Attól féltem, hogy akkor kidob,
átlagos nőnek titulál, olyannak, mint a felesége. Próbáltam megfelelni neki,
annak az elvárásnak, hogy kedves legyek, jókedvű és csinos, és ne akarjak
még okoskodni is. Vártam, hogy magától rádöbbenjen, én vagyok az élete
értelme, és hogy nem tud nélkülem élni. Így ő sem hozta fel a válást soha.
Azt hitte, hogy nekem ez a helyzet megfelel, hiszen én soha nem
pampogtam miatta. Valószínűleg itt követtem el a legnagyobb hibát. Hogy
taktikáztam. Ha sárkány lettem volna, ha követeltem volna, akkor talán még
ma is együtt lennénk, akkor talán már el is vált volna, és elvett volna
engem. Bár Cicának erről is megvolt a véleménye:
– Kutyából nem lesz szalonna, Borika, ennek mindig volt
mellékutcája, ezután is lesz. Miből gondolod, hogy téged nem fog
megcsalni?
Most már tudom, hogy igaza volt, de akkor… akkor azt gondoltam,
hogy csak el akar marni Attilától, mert neki épp nem volt pasija, nekem
meg igen. Óriási nagyot tévedtem: Cica jót akart, próbált védeni a későbbi
csalódástól, amely menetrendszerűen be is következett. Éreztem Attila
elhidegülését. Nem tudtam, hogy mi történt; azt hittem, az a baja, hogy
kevesebbet találkozhatunk a vizsgáim miatt. Többször elmondtam neki,
mennyire sajnálom, ennek ellenére ritkultak a találkozásaink. Elmaradtak az
ajándékok, a szinte megszokottá vált malomkeréknyi virágcsokrok, a „csak
úgy” parfümök, a lazacos, gyertyafényes vacsorák. Tudtam, hogy valami
nincs rendben, és rákérdeztem. Ő pedig vallott. Azt mondta, hogy belépett
valami szekta kebelébe, és ott a guruja vagy mije azt mondta, hogy nem
tarthat szeretőt a felesége mellett, mert az elvonja a figyelmét az igazi
feladatáról. Ezentúl kizárólag a feleségével feküdhet le, különben kizárják
az egyházból. Mindezt olyan ájtatos pofával adta elő, hogy majdnem
lehánytam. Az első gondoltatom az volt, hogy a pasim elmebajos, biztosan
fejen találta egy teniszlabda, vagy beverte a fejét a BMW-je kormányába, és
meglágyult az a sznob agya. Csak néztem rá értetlenül, fel nem foghattam,
hogy egy ilyen racionalista, földön járó pénzbubus hogyan csatlakozhat egy
ilyen szervezethez. Attilát abban a percben leírtam. Fájt, nagyon fájt, de
könnyebb volt így szakítani, mintha azt mondja, hogy megunt, vagy másik
nőt talált. Minden barátnőmnek elmeséltem, hogy a pasim mekkora állat,
mígnem egy nap az egyik ismerősöm telefonált, hogy látta Attilát egy
hatalmas vörös lobonc társaságában édelegni a legmenőbb budai
étteremben.
– Vajon a felesége volt? – kérdezte az ismerősöm.
– Hát nem – válaszoltam megtörten. – A felesége szőke, rövid hajú.
– Akkor átvágott, Borika! Mert ezzel a csajjal nem a vallásról cseréltek
eszmét, az hótziher – mondta sajnálkozva a lány, én meg döbbenten tettem
le a kagylót.
Ekkorát hazudni, basszus! Mekkora egy idióta vagyok! – motyogtam
magamban. – Még sajnáltam is, hogy beszippantotta egy szekta. Rohadék!
Elpanaszoltam Cicának, hogy milyen undorító módon vágott át ez a
szemétláda, ő meg csak rázogatta a fejét, aztán azt mondta, hogy a férfiak jó
része patkány, a többit meg elhappolták az ügyesebbek. Akkor fogtunk
hozzá csúnyán a bulizásnak, és két évig meg sem álltunk. Magunk köré
gyűjtöttük a megmaradt egyedülálló barátnőinket, és belecsaptunk a
lecsóba. Nyugodtan mondhatom, hogy két végén égettük a gyertyát. A
hétköznapokat sem hagytuk ki, egyedül hétfőn nem mentünk sehová. Az
volt a pihenőnap, akkor csak otthon trécseltünk. Aztán meguntuk. Meg jól
el is fáradtunk. Rám férne a boldogság, azonban a két év alatt semmi nem
jött össze a kukakapcsolatokon kívül, azokkal meg már tele volt a szamócás
napozóm. Hogy mi az a kukakapcsolat? Az, amire nem is emlékszel,
annyira jelentéktelen, annyira kitörölhető az agyadból. Vége a
kapcsolatnak, aztán kukába vele!
Egyetlen dolgot köszönhetek Attilának (a materiális javakon kívül),
mégpedig az önbizalmat. Olyan gyakran mondta, hogy klassz vagyok, hogy
egy időre el is hittem neki. És láss csodát, elkezdtem tetszeni a férfiaknak.
Legalábbis külsőre. Pedig semmit nem változtattam. Kicsit talán többet
mosolyogtam, kicsit magasabban hordtam a fejemet, de lehet, hogy még azt
sem. Cica azt mondta, hogy más lett a kisugárzásom, azért ragadnak rám a
pasik, mint a legyek a légypapírra. Ha férfi lennék, azt mondaná, hogy
sármos vagyok, titokzatos, karizmatikus. De hát nő vagyok, úgyhogy
maradjunk a kisugárzásnál. Még arra is biztatott, hogy menjek el, és
fotóztassam le az aurámat, mert tuti, hogy most valami atom kiváló fotó
születne, és azt is meg tudná mondani ez az aurásember, hogy mi a hibás
részem, tehát lehet, hogy kiderülne a párkapcsolati sikertelenségem oka.
Először hajlottam rá, aztán úgy döntöttem, hogy nem költöm marhaságokra
a pénzemet, úgyis folyton mínuszban voltam a banknál, anyáméknál és még
Katánál is. Sosem tudtam gazdálkodni, nekem a pénzzel mindig csak futó
viszonyom volt, ahogy jött, úgy el is illant. Hogy hova? Ha én azt tudnám!
Tisztára, mint a pasik. Úgyhogy inkább hanyagoltam az aurám fotóztatását,
még vártam egy kicsit a hókuszpókuszok bevetésével. Végül is, a
kukakapcsolatok is kapcsolatok, tehát az alapvető vonzalom megvan,
csupán az a jó kis szikra hiányzik, az a valami, ami olyan, mintha
belenyúlnál a kettőhúszba, hogy még a hajad is égnek áll tőle. Ezt sajnos
nem érezte egyetlen férfi sem irántam, és én se nagyon irántuk. Volt néhány
erőtlen próbálkozásom, azonban mindig rádöbbentem, hogy már megint a
megalkuváson töröm a fejemet.
Cica folyton azzal buzerált, hogy ne legyek megalkuvó, a szerelem
majd jön, rám talál, és nem ereszt többé, de én már olyan régóta vártam,
hogy teljesen belefásultam a nagy szerelemvárásba. Nem hittem benne,
hogy a közértben vagy a villamoson fogok összefutni a nagy Ő-vel, aki
ráadásul úgy érzi, hogy én vagyok álmai asszonya, ezért azonnal a tettek
mezejére lép. Ilyet kizárólag romantikus filmekben láttam addig, és
egyáltalán nem gondoltam, hogy velem is megtörténhet az, amiről
egyébként minden nő álmodik. Igen, én is azt szerettem volna, hogy valaki
titkon belém szeressen, aztán romantikusan megtalálja az útját, hogy
meghódítson. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy ha még sokáig
tétlenül ücsörgök, ráncos vénasszony leszek, mire valaki rám lel. Akkor
meg már minek?
A férfiak manapság elvárják, hogy a nők kezdeményezzenek. Sajnos
ezzel a nagy emancipációnkkal nemkívánatos mellékhatásokat is fel kell
vállalnunk, úgymint a férfiak félénkségét, ne adj’ isten udvariatlanságát,
vagy azt, hogy a nyolc óra meló után következik a másik otthoni nyolc,
amit a kutya sem becsül meg. Ezt akartuk, ezt vállaltuk. Szerintem ezért is
rohangál annyi harmincas szingli nő, akinek esze ágában sincs korán férjhez
menni, mert nem akar kifacsart, háromgyerekes asszony lenni
negyvenévesen. Tisztelet a kivételnek. Jó, nyilván létezik olyan férfi, aki
besegít a házimunkába, bár a legtöbb mai fiú már azért is hátba veregetést
vár, hogy megnősült, a felesége pedig legyen hálás, hogy elmondhatja
magáról: ő Ikszipszilonné lehet. Az ilyen nemhogy nem segít a
házimunkában, de még pluszmunkát csinál a nejének, nehogy már
unatkozzon az istenadta. Szétdobálja a szennyesét, lemorzsázza a
szőnyeget, és lepisili a vécéülőkét. Újra megjegyzem, hogy tisztelet a
kivételnek. Sok sikeres harmincon túli nő addig húzza-tolja a férjhez
menést és a gyerekvállalást, míg késő nem lesz, aztán fejvesztve kapkod
fűhöz-fához. Ekkor jön a megalkuvás.
Aztán itt vagyok én. Én komoly kapcsolatra vágyom. Nem akarok
karriert, nem akarok fékevesztett bulikat, nem akarok kalandokat, én csak
egy megállapodott, mély, érzelmes párkapcsolatot akarok.
Erre mi van? Épp az ellenkezője. Meg a kukakapcsolatok. Ezért
határoztam el, hogy lépek. Már többen ajánlgatták, hogy regisztráljam
magam a neten valamilyen párkereső oldalon, vagy az összesen, mert akkor
még nagyobb az esély arra, hogy megtaláljam a herceget. Ráadásul még
példákat is soroltak a barátnőim, hogy ez már menyasszony, az meg már
össze is házasodott a netes szerelmével. Először úgy voltam vele, hogy
olyan szánalmas, ha valaki csak így képes partnert összeszedni. Kik vannak
egy ilyen oldalon? Biztosan egy csomó selejt, arra meg nincs szükségem,
jutott belőlük elég életem során. Aztán mégis meggyőztek a csajok. Végül
is, mi bajom lehet? Ott a pasi fotója, lehet vele levélben vagy chaten, akár
telefonon is kommunikálni, olyan nagy meglepetés nem érheti az ember
lányát. Vagy igen? Én is felrakom a fotómat, aztán úgyis csak az ír, akinek
tetszem.
Ezt így el is határoztam, és első felindulásomban vagy öt helyen
regisztráltam magamat. Három fényképet tettem fel, amelyekre Cica azt
mondta később, amikor rám keresett az oldalakon, hogy totálisan bénák, és
az egyiken kifejezetten úgy nézek ki, mint egy bánatos tehénke, ahogy
meresztem a bociszemeimet. Akkor gyorsan fotócsere, aztán vártam, hogy
történjen végre valami. Egészen kicsire zsugorodott a gyomrom, amikor
másnap ránéztem az oldalra, és hat üzenet nézett velem szembe. Alig
mertem kinyitni a leveleket. Attól féltem, hogy valami lefitymáló vagy
rosszindulatú szöveget találok, de nem. Mind az öt üzenet udvarias, kedves,
és érdeklődő volt – bár kettő valahogy nem megfelelően használta a magyar
nyelvet, mert borzalmas helyesírással „örvendeztetett” meg –, úgyhogy alig
vártam, hogy megnézzem a fiúk lapját, és lássak róluk fotókat. Hihetetlen
izgalom fogott el. A szerencsejátékosok vagy a vadászat izgalmához
tudnám hasonlítani ezt, vagy ahhoz, amikor kicsi koromban a
nagymamámnál bemehettem a baromfiudvarba összegyűjteni a tojásokat.
Na, hány tojás lesz ma? Kikotortam a szalmából, és rém boldog voltam
velük. Pont ilyen hatást gyakoroltak rám a levelek is.
Függő lettem. Vicc, mert szinte mindent kipróbáltam annak idején,
amitől keményen lehet függeni, és semminek nem lettem a rabja. Most
azonban beszívott az internet, a társkeresés, az adrenalinszint-emelkedés,
valahányszor beütögettem valamelyik oldal címét.
Hihetetlen, hogy sem a kábítószerek, sem a cigaretta, sem az alkohol
nem tett függővé.
A cigit már tizenöt évesen kipróbáltuk Cicával. Egy házban laktunk,
ők az elsőn, mi a hatodikon. Amikor apámék elutaztak a nagyihoz egy
hétvégére, és engem már otthon mertek hagyni, akkor Cica mindig nálunk
aludt. Találtunk a bárszekrényben valami szutyok talpas bolgár cigit, és
bátran el is szívtuk. Köhögtünk, fuldokoltunk, de megcsináltuk, és közben
almabort iszogattunk az ágyban ülve, pizsamában. Megállapítottuk, hogy a
cigi szar, büdös, és hányingert okoz, úgyhogy bagózni nem fogunk.
Azóta sokat cigiztem. A bulikban, ha emelkedik az alkoholszint, nő az
elszívott cigik száma is, aztán másnaptól megint nem gyújtok rá egy fél
évig. Majd újra kirúgok a hámból, és cigizek egy éjszakán át, aztán megint
semmi. Csak úgy brahiból. Cica rászokott. Napi egy dobozzal elszívott, és
nem bírt ki egyetlen órát sem cigi nélkül. Nekem nem hiányzik. Fura az
ember. Együtt kezdtük, az egyikünket rabul ejtette, a másikunkat nem.
Miért? Bennem biztosan van egy pluszenzim, vagy hiányzik belőlem, vagy
valami.
Aztán ott a kábítószer. Németországban Rudi nemcsak a játékgépezést
szerette, hanem a különböző drogokat is. Ugyan nem lőttem magam sosem,
de a partidrogokat, füvet kipróbáltam. Nem jött be. Semmi különös nem
történt, csak a fűtől például baromi éhes lettem – ami esetemben nem
igazán üdvös –, és kizabáltam a hűtőt. Mindent megettem, a kolbászt
magában, vagy fagyival, meg mindenféle, egyébként számomra is
döbbenetes variációkat. Aztán eldőltem, és aludtam, mint a bunda. Ennyi.
Az alkohol sem kebelezett be, sosem ittam annyit, hogy még többet
akarjak. És akkor jön ez a hülye net, és elkezdi befolyásolni az életemet,
megszabja a programomat, fenntart hajnalig. Sosem hittem, hogy egyszer
bármi is olyan hatással lesz rám, hogy nem tudok szabadulni tőle. A
munkából hazaérve eddig megcsináltam a vacsorámat, leültem a tévé elé,
megkajáltam, aztán tévénézés közben tettem-vettem a lakásban, vagy tévé
helyett tanultam, mindenesetre hasznosan töltöttem az estéimet. Amióta
rákattantam a társkereső oldalakra, tisztára megváltozott az életem. Na nem
azért, mert elözönlötték a szívemet a csak rám váró, potenciálisan
megfelelő férfiak, hanem mert nem tudtam elszakadni a képernyőtől.
Ez az első levelek közül való:
Szia! Tetszel a fénykép alapján, meg amit magadról írtál. Én Józsi
vagyok, komoly kapcsolatot keresek egy olyan lány személyében, aki
házias és csinos. Találkozzunk?
Józsi
Megnéztem a lapját, a fotóját, és azonnal vágtam, hogy nem az esetem
a bácsi. Kábé ötvenöt és hatvan között lehetett, nagy bajusza és hatalmas
pocakja volt. Virágmintás inget vett fel a fotózáshoz, amelyet hasig
kigombolt, hogy szabadon burjánozhasson őszes, dús, kunkori mellszőrzete.
Kukába dobtam a levelet; nem tartottam attól, hogy egyszer megbánom.
Kinyitottam a következőt:
Hi! Szép vagy a fotón, pont ilyen lányról álmodtam. Leszel a
feleségem?
András
Kíváncsi voltam, hogy ki lehet az a barom, aki a fotóm alapján
megkérte a kezemet, úgyhogy odalapoztam. Nem is nézett ki rosszul,
viszont kiderült, hogy nős, egy kislány édesapja, szereti a feleségét,
azonban őt egy partner nem képes kielégíteni, ezért legszívesebben
mohamedán lenne… Sajnos azonban római katolikus, ami a törvényes
többfeleségesdit akadályozza, nem beszélve a jogrendszerről.
Na, ez sem az én emberem, gondoltam. Nézelődtem tovább,
„bontottam” a következő üzenetet:
Szia! Megtetszettél a lapod alapján; ha van kedved, és szimpatikusnak
találsz, kérlek, jelezd.
Üdv: Laci
Hoppá! Egy értelmes levél! Gyorsan utánanéztem, és bár nem tűnt
George Clooney-nak a srác, azért helyes volt a maga nemében. Elég
magasnak írta le magát, a fotón is látszott, hogy nem töpörtyű, kicsit
kopaszodott – nem számított, szeretem a kopaszodó pasikat, férfiasnak
tartom, ha egy kicsit megcsúszik a napsugár a homlokukon –, a testalkata
normális volt, az arca kellemes, semmi extra.
Jeleztem neki, hogy mehet a levelezés. Na, itt durvult el a játék.
Beindult a csetelés, de nem csak vele, hanem még jó néhány sráccal,
éjszakába nyúlóan társalogtunk. Randidömping következett, egyszerűen
alig tudtam beosztani a pasikat. Este randiztam, éjszaka cseteltem, nappal
dolgoztam, és egyáltalán nem csodálkoztam, amikor a munkahelyemen
ráborultam az asztalra, és egyszerűen elaludtam.
Nem tudom megmondani, hány pasassal találkoztam, nagyon sokkal.
Párhuzamosan randizgattam három sráccal, cseteltem még hárommal,
leveleztem a fél világgal.
Eggyel sikerült valaminek kialakulnia, de végül kukakapcsolat lett
belőle. Az első két hétben áradozott hatalmas és olthatatlan szerelméről,
szinte együtt éltünk, hol ő aludt nálam, hol fordítva, reggelente úgy kellett
lebontanom magamról, hogy el tudjak indulni dolgozni. A harmadik héten
azonban valahogy nem erőltette annyira a találkozást. Éreztem, hogy
megváltozott, és igyekeztem nem mutatni előtte, hogy engem ez megvisel.
Már majdnem beleszerettem. Aztán eltűnt. Egy héttel később jelentkezett,
hogy bocsi, sok volt a dolga, és nem adnék-e neki az irodánkból egy
hivatalos igazolást, hogy járt nálunk munkát keresni, mert be kell mutatnia
a munkaügyi központban, különben nem kap segélyt. Elhajtottam a francba,
persze az én stílusomban, kedvesen, úgy, hogy meg ne sértődjön.
Magamban meg forrongtam:
Takarodj az anyádba, te görényfajzat! Hogy van pofád még szívességet
kérni? Hogy rohadna le a májad!
Na jó, nem ezt mondtam, hanem azt, hogy a főnököm sosem
engedélyezne egy ilyen igazolást. Nincs is főnököm, csak Németországban,
az meg mélyen leszarja, hogy én mit kavarok Magyarország-szinten. Nem
akartam adni. Essen bele a fene, szerintem meg lehet érteni, hogy miért.
Azonban nem tágított. Valamit ki akart belőlem csikarni, nem hagyott élni.
Azzal jött, hogy ki akar adni egy lakást, és külföldinek szánja, ezért
fordítsam le a hirdetését, és adjam meg a saját számomat, hogy velem
kommunikáljon az érdeklődő. Na, ehhez azért pofa kellett. Itt már kerek
perec nemet mondtam, nincs nekem erre időm felkiáltással. Akkor sem azt
bömböltem, hogy: Mit képzelsz, te gennyláda? Velem bármit meg lehet
csinálni? Engem bárki hülyére vehet? Nekem még magyarázat sem jár?
Annyira nem tisztelsz, hogy még szívességet mersz kérni? Dögölj meg! –
gondoltam, ugyanakkor megint csak belül forrongtam, kifelé elbűvölően
csevegtem.
Nem vontam kérdőre, nem erőltettem a magyarázatot, szépen
elbeszélgettem vele. Miután nem segítettem neki egyik idióta ügyében sem,
eltűnt. Aztán még egyszer előkerült, hogy feljönne egy kis
entyempentyemre, de nekem azonnal más programom volt. Miért nem
tudok durván, keményen elküldeni senkit a francba? Pedig olykor milyen
jólesne! Amikor szemét módon bánnak velem, én meg kiüvölthetném azt,
hogy mennyire rosszulesik. De nem. Én mosolygok, tereferélek, aztán
magamban sírok. Mert azt is szoktam. A „nekem semmi sem sikerül” napok
borzalmasak. Nem mondom, hogy depressziós vagyok, az nem volna igaz.
Sem depis, sem szuicid alkat nem vagyok, egyszerűen csak el tudok
keseredni, és rám ül olyankor a világfájdalom: azt gondolom, hogy szar az
egész. Pont addig, amíg valami apró jó dolog nem történik velem. Nekem
az is öröm, ha csinosan felöltözöm, és az utcán a férfiak arcáról leolvasom,
hogy jól nézek ki. Az már egy pozitívuma a napnak, és feldobja a
hangulatomat.
 Szóval, rossz tapasztalataim bőven akadtak a netes szerelem terén.
Nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy átvágtak; és nagyon sokszor az is
előfordult, hogy én magam nem akartam újabb randit. Noha mindenkihez
volt fénykép, mégis rengeteg csalódás ért. A kedves, udvarias fiú az életben
agresszívnak bizonyult; a jóképű nem is volt jóképű, csak élete legjobb
fotóját rakta fel a netre, amelyen nem is hasonlított önmagára; a babaarcú
pattanásos volt; néhánynak felesége volt, amit nem vallott be, vagy régi,
szoros párkapcsolata, amely már belefulladt az unalomba. Számos pasi
változatosságra vágyott, és a legtöbb esetben alkalmi szexpartnerre, amit a
„komoly kapcsolatot keresek” mondatocska bársonyába csomagolt, így a
lányok könnyebben megdőltek, nem érezték magukat annyira léhának. Mint
ahogy én sem. Egyszer-egyszer becsúszott egy-egy izgalmasabb fickó az
ágyamba, aztán nem lett folytatás. Aki komoly kapcsolatot keres, az
többnyire nem akarja lefektetni a nőt az első randin, ám a többség
kihasználja a helyzetet. Látott már valaki olyan pasit, aki, ha kínálkozik a
lehetőség, nem él vele? Én, mondjuk, egyről hallottam, Cica mesélt az
egyik pasijáról, aki azt hangoztatta, hogy addig nem akar lefeküdni egy
nővel, amíg az nem szerelmes belé halálosan. Nem sokat ketyózhatott
életében, Cicával sem jött össze a dolog, mert Cica bevallotta neki, hogy
erőlteti a szerelmet, erőlteti, de nem nagyon érzi az áramütést, és a szíve
sem forrong kitörni kész vulkánként, úgyhogy talán ne rabolják egymás
idejét. Tehát nyilván vannak ilyenek is, a többség viszont lazán elfogadja
Évától az almát, még ha kicsit rohadt is. Legfeljebb oda harap, ahol még ép
a gyümölcs. Néha nekem is szükségem volt egy kis kényeztetésre, és nem
csináltam morális problémát magamnak abból, hogy az első randin
megszerzem, amit akarok. Persze, jobb lett volna, ha folytatása is lesz
némelyik liezonomnak, azonban nem számítottam rá, így nem is ért ez
ügyben nagy csalódás. Akár hiszik a pasik, akár nem, egy nőnek is vannak
szükségletei, bár már arra is rájöttem, hogy ha sokáig nem szexelek, akkor
egyszerűen elmúlik a késztetésem. Volt olyan, hogy hónapokig nem jött
össze semmi, és teljesen jól eléldegéltem, eszembe sem jutott a szex. Egy
idő után már kényelmes is, hisz ilyenkor a fene se viszi túlzásba a
szőrtelenítést intim helyeken, megspórolva ezzel a másnapi – vagy
egyeseknél még az aznapi – szúró, dörzsölő kínt. Aztán felbukkan egy
pasas, és rögtön előkapjuk a borotvát, fazont nyírunk, trimmelünk,
borotválunk, nehogy kényelmetlenséget okozzunk az édes úrnak. Attila
ebből a szempontból ideális partner volt, ő azt szerette volna, ha még a
lábamon sem szedem a szőrt, csak aztán sikerült vele megértetnem, hogy
sem számomra, sem a társadalom számára nem elfogadott manapság a
bundás lábszár és a hónaljkutya. Ráadásul tiszteljük már meg az
embertársainkat a metrón, buszon, egyebeken, hogy nem borzasztjuk őket a
felemelt, kapaszkodó karunk alól kandikáló szőrcsomónkkal! Furcsa a
természet, és az ember még furcsább. Valamiért nyilván odanőtt a szőr, nem
véletlen, hogy van, valószínűleg fontos élettani funkciót tölt be, mi pedig
undorodva szabadulunk meg tőle, amikor még csak egy milliméteres
borostácska. A természet követhetné már az emberek szociális és technikai
fejlődését, nem beszélve a divatról, és rádöbbenhetne, hogy nincs
szükségünk szőrmére! Van ruhánk! Meg antibakteriális, pH-semleges
tusfürdőnk. Nincs szükségünk a szőrünk védelmére, kizárólag a fejünkön,
és ott is csak azért, mert jól néz ki. Egyébként ott sem lenne, mert van,
ugye, kalap, sapka, ami megvéd a naptól, széltől, hótól. A haj azért
maradjon, meg a szemöldök és a szempilla. A többi mehet!
Visszatérve a netes párkeresésére, érdekes módon nagyon sok fiatal fiú
akart találkozni velem: a huszonhat évesek már érett férfiaknak számítottak.
Nem értettem kristálytisztán, hogy mit akarnak tőlem a taknyosok, aztán
rájöttem.
Egy nagyon helyes fiú segített ebben, bár utólag nem köszöntem meg
neki az önzetlenségét. Levelet írt nekem, hogy tetszem neki, és beindult a
verkli. A srácot Zolinak hívták, és éppen Angliában próbált szerencsét,
úgyhogy nem volt túl közel hozzám. Ez nem aggasztott, és őt sem, mert
elmondta, hogy rövidesen újra itthon lesz, és már nem szándékozik
visszamenni külföldre dolgozni. Addig is ment a csetelés hajnalig, a
telefonálások órákon át, és én nem számolgattam, hogy a gatyám rámegy a
nemzetközi telefonhívásokra, annyira elbűvölt. Már egy hónapja tartott a
kapcsolatunk, és ő többször megjegyezte, hogy így, látatlanban belém
szeretett, biztos, hogy mi leszünk a legboldogabb pár, ha hazajön végre.
Nem vagyok teljesen hülye, nem hittem el, azonban jólesett, és bevallom,
egy kicsit elringattam magam az illúziók hullámain. Sokat tanultam az eltelt
években, tisztában voltam vele, hogy az ember nem szeret bele csak úgy
egy fotóba vagy egy hangba, és hatalmas csalódást okozhat a személyes
találkozás, úgyhogy jegeltem magamban az érzelmeket. Pedig annyira
nehéz volt! Olyan könnyedén beszélgettünk, annyira megértettük egymást,
olyan baromi jól nézett ki a fotón, hogy erősen meg kellett magamat
erőszakolni, hogy ne képzeljek bele többet ebbe a viszonynak sem
nevezhető kontaktusba, mint amennyi valóban benne volt. Két hónapig
mindennap beszéltünk és cseteltünk, tényleg ráment a gatyám a
telefonszámlára, és akkor eljött a pillanat, a várva várt: jelezte, hogy mikor
érkezik.
Iszonyú nagy készülődésbe fogtam, nekiálltam kitakarítani a
lakásomat – ami másoknak általában nem jelent gondot, nekem viszont
egyhavi rendetlenséget kell ilyenkor rendbe rakni –, elmentem
kozmetikushoz, manikűr, pedikűr, fodrász, gyanta, szóval, mindent
megtettem annak érdekében, hogy a legjobb formámat hozzam.
Azt mondta, hogy ne menjek elé a reptérre, majd jelentkezik, ha
hazaért, és lerámolta a cuccát. Nem akarta, hogy leizzadva, rossz passzban
lássam. Azt mondta. Tudtam, hogy egykor száll le a gépe, én kettőtől
kiöltözve, glancban vártam, hogy hívjon. Ültem a szobában a kanapén,
szép, finom sminkben, a tuti fekete gatyámban, szexi topban, frankó
frizurával, mellettem pezsgőspoharak, a hűtőben pezsgő, Asti Martini, az
fincsi, és vártam. A hívását. A délután estébe fordult, és nem hívott.
Másnap délután telefonált, hogy bocsi, de elszaladt az idő, mert a
haverokkal elugrott egy sörre, aztán elhúzódott az ünneplés. Megsértődtem.
Akkor elkezdett nyalizni, hogy ne legyek már ilyen, hónapok óta nem látta
a családját, a barátait, és különben is, rengeteg időnk van még… stb.
Addig-addig mondogatta a hülyeségeit, hogy engedtem neki, és
találkoztam vele aznap este. Kicsit leköptem magamat a tükörben a
gyengeségemért, de nem tudtam nyomtalanul kitörölni két hónap virtuális
vágyakozást az életemből. Pedig ki kellett volna. A kávéházban
találkoztunk, ő jól nézett ki, és én is, mert újra végigcsináltam az előző napi
készülődést, persze a segédszolgáltatók, úgymint fodrász, kozmetikus,
manikűrös kivételével. Elszállt a mérgem, amikor megláttam. Olyan
kutyaszemekkel nézett rám, hogy nyomban megsajnáltam, aztán
elhalmozott bókokkal, beszédes volt, mesélt Angliáról, a családjáról, az
életéről, és nekem nem kellett azon paráznom, hogy unalmas vagyok-e,
vagy sem, úgysem tudtam volna sokat beszélni tőle. Egy hangyányit déjà
vum volt, olyan attilás volt a fíling, de azért tetszett. Különben is, nekem
Attila is tetszett, az is jó volt benne, hogy nem kellett erőlködnöm, hogy
szórakoztassam. Elszórakoztatta ő saját magát, és még engem is. Locsogott,
fecsegett, közben néha eleresztett egy-egy jól irányzott bókot, figyelte a
reakciómat, és minél jobban engedtem fel, ő annál közelebb nyomult.
Érezte, hogy mikor jöhet beljebb, még egy lépés, még egy lépés… Aztán
valahogy nálam voltunk, amit két okból nem akartam, hogy megtörténjen:
1. Akkora kupi volt a lakásban, amekkora szokott, azonban máskor, ha
vendéget várok, megtisztelem azzal, hogy elpakolok, beágyazok,
elmosogatok, meg ilyenek. Egy nap alatt is lehet rendetlenséget csinálni, ha
elég pici hozzá a lakás.
2. Nem akartam lefeküdni vele.
Egyébiránt ez ok-okozati összefüggésben is megfigyelhető, mert
tulajdonképpen azért nem tettem rendet, hogy még véletlenül se jusson az
eszembe, hogy Zolit hazacibálom, és ráugrom. Visszatartó erőnek szántam
a rendetlenséget. De aki gyenge, az gyenge. És én az vagyok. Amikor két
koktél után megkérdezte, hogy folytathatjuk-e az estét nálam, fel sem
merült bennem az a kézenfekvő gondolat, hogy megkérdezzem: miért nem
folytatjuk nála? Pedig akkor sok minden kiderült volna róla. Simán
hazudhatta volna azt, hogy messze lakik, vagy hogy ott van a húga, vagy a
haverja, vagy csótányirtás van, vagy akármit. A lényeg az, hogy bután
bólogattam a kérdésre, bár félénken megjegyeztem, hogy olyan a pecóm,
mintha bomba robbant volna benne. Ez őt természetesen nem érdekelte, az
ő szeme előtt egyetlen cél lebegett, és ahhoz nem szükségeltetett a rend. Ez
be is bizonyosodott, mert amikor beléptünk a lakásba, őrült tempóban tépte
le rólam a ruhámat. Én ugyan egyszer megnyikkantam, hogy az a top a
kedvencem, amit épp szaggatni készül, de láttam, hogy nem lehet vele
beszélni, úgyhogy nem szóltam, csak reméltem, hogy egyben szedi le
rólam. Elképzelhető, hogy mi lett a folytatás.
Másnap délben távozott az otthonomból ez a Zoli nevű egyén, és többé
nem tért oda vissza. Kitombolta magát az ínséges angliai hónapok után,
aztán agyő, ment tovább, amerre a farka vezérelte. Talán egy másik lánnyal
is bebiztosította a társkeresőben az itthon töltendő idejét. Egyszer még
felhívott, gondolta, hogy meglátogat egy kis sakkpartira, aztán, miután én
elhajtottam a jó fenébe, többet már nem jelentkezett.
Hogy ezt miért játssza el minden pasi, akivel egyszer kettyintettem, azt
nem tudom. Mármint, hogy egyszer még visszatér. Nem azonnal, hanem
egy kis idő elteltével bepróbálkozik, hátha befurakodhat az ágyamba. De
ennyi. Nem akarnak szerelmet, nem akarnak semmit, csak egy menetet…
talán azért, mert azt hiszik, hogy én nem haragszom, én nem sértődöm meg,
mert nekem is szükségem van rá, mert én örülök, ha valaki rám nyitja az
ajtót… Talán azért…
Kinyitottam a szememet. Még mindig Ausztriát tapostuk, Kata rám
nézett:
– Na, mi van? Jól aludtál? Én itt gyúrok a sztrádán, te meg édesdeden
szunyókálsz!
– Nem aludtam. Gondolkodtam.
– Ennyi ideig? Min?
– Magamon. Mindegy. Tudod, az a sok szar, ami történt velem eddig…
A pasiügyek…
– Nehogy már most ezen rágódj! Majd lesz valahogy…
– Ja – mondtam lemondóan. – Majd lesz valahogy. Csak már
harmincnyolc vagyok. Mikor lesz már valahogy?
– Folyton ezen agyalsz. Szerintem érzik a pasik, hogy a kapuzárási
pánikodon gyötrődsz. Görcsös vagy. Az a baj.
– Oké. Akkor hogy ne legyek görcsös? Most azt mondd meg!
– Jól van, tudom én, hogy nem könnyű. Ilyen a természeted.
– Le van szarva. Nem érdekel az egész, nem fogom tönkretenni a
hangulatomat folyton azzal, hogy sopánkodok. Nem is érdekel. Tudod,
hogy Cica letette a cigit?
 – Tényleg? Hogy sikerült neki? – kerekedett el Kata szeme. – Vagy
négyszer nekifutott…
– Na! Negyedszerre összejött neki. A pasija miatt.
– Nem hittem volna, hogy Cica valakiért lerakja a cigit.
– Én se. De változunk. Úgy látszik, hogy a kompromisszumkészség is
a korral jár. Most nyivákol, mert hízott öt kilót… – nevettem. – Képzeld! Öt
kiló miatt nyafog. Nekünk hány kilót kéne ledobnunk?
– Együtt, Borikám, vagy külön-külön?
– Együtt. Mit tippelsz?
– Ötvenet? – vihogott fel Kata. – És még akkor is messze az anorexia!
– Jah! Kábé – mondtam vigyorogva. Éppen megelőztünk egy autót, én
oldalra lestem, és találkozott a tekintetem a szomszéd autó sofőrjének
pillantásával… A srác mosolygott. Én, mondjuk, nem rá vigyorogtam,
hanem, ugye, a Katával folytatott diskurzus okán, de nem esett rosszul a
mosolya. – Nézd csak! – bökdöstem meg Katát. – Milyen helyes kis kopasz
pasi!
Kata odasandított, aztán egyetértően bólogatott.
– Helyes, helyes. És kopasz is!
– Most mi van? Tudod, hogy bejönnek nekem a kopaszok…
– Aha! A jó kis biztonsági őr típusúak, mi? Nehéz izomzat, enyhén
macis… – nevetett Kata vidáman.
– Na és? Neked meg a nagy orrúak tetszenek! Azt hiszed, hogy az
jobb?
– Jooooobb! Hidd el, kisanyám, jobb! – heherészett. – Nagy orr, nagy
láb…
– Figyeled? – tértem vissza a sráchoz. – Nem lassít. Leseget át.
– Biztos tetszel neki!
– Ja, persze! – mondtam, de éreztem, hogy Katának igaza lehet, mert a
fickó úgy bámult, hogy attól féltem, lemegy az útról.
Aztán belehúzott, és elénk sorolt, majd benyomta a vészvillogót, és
lelassított. Nem állt ki előlünk, ott poroszkált hatvannal, mi meg
összenéztünk Katával.
– Ez játszik – mondta. – Akarsz játszani vele?
 – Nem is tudom… – kezdtem, de addigra Kata visszaváltott
harmadikba, odalépett a gáznak, és kivágott a pasi kocsija mögül.
Megelőzte, aztán beállt elé, és lelassított hatvanra.
– Na, most mit lépsz, apafej? – vigyorgott Kata, én meg élveztem a
dolgot. A srác meg akarta ismételni az előbbi manővert, ám Kata nem
hagyta. Amikor a pasi gyorsított, mi is gyorsítottunk, nem engedtük
magunk elé. Aztán Kata belehúzott, és elkezdődött az üldözéses
autóverseny. Kata tényleg jól vezet. Nem volt okom félni, mégis, egy
zabszem nem fért volna a fenekembe, az biztos. A srác üldözött bennünket,
megelőzött, aztán mi üldöztük. Mellettünk a táj őrült sebességgel suhant el,
élveztem a játékot, ugyanakkor féltem is, szóval ambivalens érzésekkel
ücsörögtem Kata mellett. Azt hittem, hogy nem fogja észrevenni, amikor
feltűnés nélkül bekapcsoltam a biztonsági övemet, de egyből lecsapott: –
Mi van, banyek!? Be vagy tojva? Abbahagyjuk?
– Hát… nem bánnám, ez már egy kicsit sok nekem… Bár a fickó
cuki…
– Na, figyelj! Mindjárt megoldom a dolgot! Bízd ide!
Kata újra megelőzte a pasit, és addig tartotta is az előnyünket, amíg
egy pihenőhely nem következett. Előtte benyomta a vészvillogót, utána az
indexet, és lehajtott az autópályáról. A szeme a tükröt fürkészte, én meg
teljes testtel hátrafordultam az ülésemen, és lestem a reakciót. Amikor azt
láttam, hogy a fickó kocsija követ bennünket, felkacagtam.
– Látod? És most mit csinálunk? – nevetgéltem jókedvűen.
– Honnan tudjam? Majd lesz valahogy! – nevetett Kata is. Beparkolt
az egyik helyre, kevesen voltak a pihenőben, volt hely bőven. A pasas
mellénk parkolt, leállította a kocsiját, és kiszállt. Mi ugyanezt tettük.
– De tényleg, most mi lesz?
– Ne parázz már! – Katának nem voltak gondjai az ismerkedéssel.
Hatalmas dumája volt, és félelmetes humora. Minden pasit levett a lábáról,
imádták, hogy szellemes és értelmes, fel sem tűnt senkinek, hogy nem egy
Claudia Schiffer. Kata mellett nem féltem, hogy kínos csend áll be, ha
egyáltalán társalgásra kerül a sor. Odapillantottam a férfira, aki mosolyogva
tartott felénk. Tetszett. Nagyon is. Jó magas volt, sportosan elegáns öltözéke
jól állt arányos testén, és valóban kopaszodott. Nem vészesen, csak pont
annyira, hogy ne legyen macsómen. Tudvalevő, hogy iszonyú nagy a
különbség a borotvált fejű, kigyúrt, gengszterkinézetű álvagányok és a
normálisan, intellektuálisan hátracsúszó homlok okán egy milliméteresre
levágott hajú férfiak között. Az előbbiek többnyire nem a szócsaták rémei,
inkább a szoláriumok és a gyurmázós fitneszklubok gyakori látogatói,
avagy csak alapból keményebbé, félelmetesebbé akarják tenni a
fizimiskájukat a simára borotvált burával. Mert valljuk be, hogy egy ilyen
típusú műmájer – ha épp nem az esetünk, mert olyan is van, akinek az ilyen
férfiak tetszenek – az emberből inkább tartózkodást, riadtságot vált ki, nem
azt a kissé anyáskodó, simogató érzést, amit akkor tapasztalunk
meghatottan, amikor egy szemüveges vagy kopaszodó ürge a mindenünk.
Mondjuk, belőlem sok mindent kivált például Zinedine Zidane, de az
anyaiak nincsenek közöttük, pedig ő is furán kopaszodott meg, ugye. De
még mennyire! Nagyon furán. Bár vannak kivételek.
Mosolyogva álltunk szemben a pasival, aki azonnal nyújtotta a kezét,
először Kata felé, majd felém is, és bemutatkozott.
– Sascha vagyok. Remélem, hogy elfogadtok egy kávét, végül is ti
győztetek!
Németül beszélt, ami nem volt meglepő: első blikkre kiszúrtuk, hogy
német rendszámú az autója. Mi természetesen elfogadtuk a meghívást;
miért is ne tettük volna? Először is, ha valamivel megkínálnak, fogadd el,
pláne, ha nem várnak cserébe ellenszolgáltatást. Ha nem sikerül a
beszélgetés, még mindig nincs semmi, hisz a csávó nem magyar, úgy
eltűnik a balfenéken, hogy soha többé nem futunk vele össze.
Sascha előrement, mi, mint a verebek, utána, a háta mögött cinkos
pillantásokat váltottunk, olyan tipikus női összenézés volt, ami azt
jelentette: Nem rossz, nem rossz.
Kata felemelte az állát, ami jelezte felém a kérdést: Kell?
Én megvontam a vállamat vigyorogva: Majd kiderül.
Így társalogtunk a meghívónk háta mögött, közben stíröltem a fenekét,
mert egy férfi esetében igen fontos, hogy a feneke kerek és gumilabdaszerű
legyen. Nem szeretem a fartalan vagy pláne a nagy seggű pasikat. Van egy
jó kis köztes állapot, ami némi izmot feltételez, ezt a nők iszonyatos
munkával próbálják elérni, egyesek a fél karjukat odaadnák érte. A pasik jó
része ilyennel születik, és ez csak olyan hatvan, hatvanöt éves korukban
löttyed meg. Mi meg küzdünk, küzdünk, mégis hájas, nagy, lapos, vagy
éppen kicsi, de lógós, vagy körte, vagy alapból lötyi a popsink, néhány
kivételtől eltekintve. Régen találkoztam olyan nővel, aki elégedett lett volna
a hátsójával, ez valahogy örök kínlódás tárgya. Addig, amíg a nők
abroncsos szoknyát meg fűzőt viseltek, nem volt gond a farmérettel, sem a
formával, illetve a narancsbőrrel, manapság viszont, amikor alig takarja a
testünket ruha, és minden részünk tökéletesen kiviláglik, nem árulhat senki
zsákbamacskát. Már nem elég egy bájos pofika, egy pihegő kebel, és amíg
Kate Moss meg a tizenhat éves tinisztárok a szépség ideáljai, addig
szerencsétlenkedni fog minden nyomorultul átlagos vagy attól súlyosabb,
netán amorfabb alkattal megáldott nőszemély. Legalábbis az, aki törődik
vele. De hogyne törődne vele az ember, amikor a fehér, szűk nacin átüt a
cellulitisz, a top pedig nem takarja a hason domborodó háromszoros hurkát!
Saschának jó feneke volt. Viszonylag. Ez és a magassága, a helyes
arca önmagában elég lett volna ahhoz, hogy szívesen ismerkedjek vele, hisz
eddig még nem mondtam, de rám többnyire az alacsony férfiak ragadnak,
nekem viszont a magas pasi a zsánerem. Na, nem a colos, mert amellett
hülyén néznék ki a százhatvan centimmel, hanem az a pont jó magasságú,
hogy pipiskednem kelljen, ha meg akarom csókolni a száját. Az ilyeneknek
általában nem jövök be. Itt volt egy kivétel végre; a kérdés csak az volt,
hogy én tetszem-e neki, vagy Kata, vagy mindkettőnk, vagy egyikünk sem.
Újra egy szupermarketben találtuk magunkat, jó szokásuk ez az
osztrák sógoroknak, hogy így oldják meg a pihenőhelyek vendéglátó-ipari
egységeit. Az ember bevásárol a marketben, aztán a jól végzett pénzköltés
után beül egy kávéra tovább költekezni. Vagy amíg anyu molyol a
csecsebecsékkel, addig apu olvasgat egy üdítő mellett. Jó ez, na. Ki van
találva rendesen. Sascha megvette nekünk a kávét, aztán letelepedtünk az
egyik kerek, fémből gyártott, álretró presszóasztalhoz, a farcsíkosító rácsos
fémszékekre, s Kata azonnal beindította a társalgást.
– Jó kis hajsza volt, igaz?
 – Jaja – mondta Sascha, és mosolyogva belekortyolt a kávéjába. A
csésze fölött engem stírölt, én meg zavarba jöttem tüzes pillantásától.
Mit csillogtatja ez rám a szemét? Mit akarhat? Egy gyors menetet?
Vagy mit? Ezen morfondírozgattam, miközben azért aktívan részt vettem a
társalgásban, mert bármennyire is irultam-pirultam, a kapcsolat
kialakulásának esélytelensége megoldotta a nyelvemet. Azt gondoltam,
hogy úgysem lehet közöttünk semmi, kb. ezer kilométerre lakunk
egymástól, az azért sok.
– És mivel foglalkozol? – tettem fel a tök snassz kérdést, bár
magamban vagy ezerszer elhatároztam, hogy ha férfi kerül a közelembe,
olyan intellektuális témákat fogok felvetni, mint az irodalom, a tudomány, a
globális felmelegedés vagy a globalizáció. Ezzel csupán annyi a probléma,
hogy magam sem vagyok tudós e tárgyakban, így nem nagyon van mit
kérdeznem róluk. Esetleg bajba kerülök, ha válaszol a delikvens, ne adj’
isten, visszakérdez.
Aztán azt is kigondoltam már régebben, hogy izgalmas dolgokat
célzok meg, például ilyesmit: Mi a véleményed a lélekvándorlásról? Vagy:
Mit gondolsz, létezik földönkívüli intelligencia? Ehelyett megkérdeztem,
hogy mit dolgozik, mint aki le akarja csekkolni, hogy eleget keres-e egy
asszony eltartásához. Rajta nem látszott, hogy zavarná az érdeklődésem,
elmesélte, hogy egy valamilyen gépeket gyártó cég utazó munkatársa,
mindenhová ő megy Európában, ahol be kell tanítani egy bizonyos gép
kezelését, vagy ahol meghibásodás történik. Elővett két névjegykártyát, és
elénk tolta. Hű, de izgi! Mi okosan bólogattunk, aztán egy idióta
kijelentéssel megkoronáztam az előző kérdést:
– Nahát! Akkor neked nincs is magánéleted!
Sascha helyeselt.
– Hát, nem nagyon. Még a szüleimet is kéthavonta látom, pedig egy
városban lakunk.
– Aha! – nyugtáztam, és tulajdonképpen ebből a mondatból azt
hallottam ki, hogy nincs barátnője, felesége, egyebe, aki otthon sírja tele a
párnáját, amíg ő idegen országokban sztrádaflörtöl vadidegen nőkkel.
Kata ekkor felállt, és jelentőségteljesen rám nézett.
 – Elmegyek a mosdóba – mondta. – Borikám! Adj már, légy szíves,
Saschának egy névjegyet, én sajnos az enyémet otthon felejtettem.
Tudtam, hogy nem felejtette otthon. Azt akarta, hogy az én számom
legyen meg Saschának. Csak azt nem tudtam, hogy minek. Semmi értelme
az egész ügynek. Ennek a kávénak sincs értelme, annak sem lenne, ha
felhívna. Ezer kilométer baromi sok, de azért előhúztam egy névjegyet, és
ráírtam a mobilszámomat. Ha már ő adott, bunkóság lenne, ha én nem
adnék. Kata kivonult a klóba, Sascha érdeklődött az én munkámról, arról,
hogy mit csinálok, amikor nem dolgozom, én meg szépen elsoroltam neki
mindent, kivéve persze, hogy a netes társkeresőkben nyomulok. Azt azért
nem reklámoztam: ki tudja, hogy áll hozzá? Sok ember tartja szánalmasnak
a párkeresésnek ezt a formáját, aztán amikor egyedül maradnak, és
lehetőségük nyílik, ők is rákattannak, ugyanúgy, mint én.
Az ember társas lény, nem szeret egyedül élni; bár ezalól kivételt
képeznek a remete típusú magányos farkasok és a bolondok. Jó dolog, ha
olykor békén hagynak bennünket: kell a szabadság, és kell a nyugalom is,
ám egy idő után mindenki társra vágyik, valaki olyanra, akire számíthat,
akire elpazarolhatja az összes felgyülemlett érzését, szeretetét. Mert azt oda
kell adni valakinek, az ki akar jönni, és ha benn ragad, az fáj, kínoz, és
magányossá tesz. Kell valaki, akinek adhatunk. Biztos, hogy mindenki
képes rá, csak megfelelő befogadó oldalra van szükség hozzá. Tudom, hogy
ott van a pofára esés veszélye is – zakóztam eleget –, hisz megtörténhet,
hogy az, akinek odaadjuk azt a bizonyos érzelemhalmazt, nem akarja
nekünk odaadni a sajátját, akkor meg szenvedünk, mert a viszonzatlan
szerelem sokkal kegyetlenebb, mint a semmilyen szerelem. Ez is szar, az is
szar. Az egész tulajdonképpen kockáztatás kérdése: folyton reszkírozunk,
ledobjuk a páncélt, és felfedjük a mellkasunk – ide szúrj! –, aztán
összecsuklunk, amikor tényleg belénk döfnek. De mi van, ha nem? Mi van,
ha a másik ugyanazt akarja, amit mi? Mi van, ha meg sem próbáljuk? Ha
annyira félünk attól a rohadék szúrástól, hogy inkább sündisznó-pozitúrába
gömbölyödve éljük le az életünket sekélyesen, ingerés érzelemszegényen,
aztán a halálos ágyunkon elmondhatjuk, hogy nekünk nem fájt semmi,
bennünket nem bántottak, bár nem is szerettek. Hát, engem inkább
rúgjanak, tiporjanak, én megélem az életem, hogy legyen mire emlékeznem
nyolcvanévesen, mert egyszer megnyerem a tutit, az biztos, csak meg kell
találni a hozzá vezető utat. Azt meg múmiába bugyoláltan, szemellenzővel,
ijedten kuporogva nem lehet…
Amikor Kata visszajött, mi, Saschával már felálltunk az asztaltól. Neki
is mennie kellett, és nekünk is. Elbúcsúztunk, megköszöntük a kávét,
kifejeztük örömünket a találkozás felett, én pedig bátran, tőlem abszolút
szokatlan módon a teljes fogsoromat kivillantva rámosolyogtam a
szomorúan ácsorgó Saschára, és még kacsintottam is hozzá. Kata úgy nézett
rám, mint egy ufóra, ilyet még nem látott tőlem. Rá is vigyorogtam egy
nagyot, aztán kilibegtem a marketből.
Egészen hazáig iszonyú jó kedvem volt. Tudtam, hogy tetszettem a
srácnak, tudtam, hogy ha a körülmények nem ilyen mostohák, meg is
szerezhettem volna. Teljes mértékig tudatában voltam a nőiségem erejének,
és biztos voltam benne, hogy Saschát is lenyűgözte a belőlem áradó valami,
amit nem tudok pontosan megnevezni, mert nem kisugárzás, inkább
vonzerő, az viszont túl nagyképűen hangzik. Mégis valami olyasmi, mert
amikor vele beszélgettem, éreztem, hogy mágnesként vonzom, rám tapad a
tekintete, rám csatlakozott. Természetesen el kellett válnunk, semmi nem
történt, csupán egy pillantás, egy hunyorítás, egy mosoly, azonban a
mellkasom megtelt friss erővel, érzelemmel, új hittel önmagamban – és egy
sokkal szerencsésebb jövőben. Micsoda hülyeség! Nem? Egy ilyen kis
flörttől kivirultam, mint nyáron a napraforgó, és pörögtem még másnap is.
Milyen apróság elég a boldogsághoz…!
Sascha másnap felhívott, és aztán egyre sűrűbben. Kiaknáztuk a
huszonegyedik század összes kommunikációs lehetőségét, és cseteltünk,
webkamerát vettünk, SMS-eztünk, telefonáltunk, míg szépen, lassan,
teljesen észrevétlenül a kapcsolatunk túlnőtte a barátság kereteit. Éreztük,
hogy hiányzik a másik közelsége, és szerettük volna megérinteni egymást.
Már nem telt el nap anélkül, hogy ne beszéltünk volna, totálisan
belebonyolódtunk a virtuális szerelmünkbe, ami nekem persze folyamatos
parát jelentett, visszagondolva a Zoli-féle kellemetlen tapasztalatomra.
 Egyik pillanatról a másikra felhagytam a társkereső oldalak mély
tanulmányozásával, már alig-alig pillantottam rá a leveleimre, nem érdekelt,
hogy milyen pasik írogattak nekem, nem érdekelt semmi, csak vártam, hogy
Sascha jelentkezzen. És ő jelentkezett. Még a szakdolgozatomat is ő
lektorálta, amit németül kellett megírnom. Eltelt így egy év. Egyik nap
Sascha bejelentette, hogy Magyarországra jön üzleti ügyben, és boldog
lenne, ha találkozhatnánk. Én örömmel beleegyeztem, miközben
természetesen majd’ összecsináltam magamat ijedtemben, ha arra
gondoltam, hogy esetleg ez a találkozás tönkreteheti eddigi felhőtlen
távszerelmünket. Olyan jól működött… Olyan olajozottan mentek a
dolgok… Most meg itt volt a lehetőség, hogy valóban történjen valami, én
pedig aggódva kapkodtam a fejemet. Mi lesz, ha már nem is tetszem neki?
Ha nem ilyennek emlékszik rám? Azóta biztosan híztam vagy két kilót. Ez
a webkamerán keresztül nem látszik, úgy ülök mindig, hogy csak az arcom
legyen képben. És mi van, ha nekem nem tetszik? Ha élőben nem tudunk
miről beszélgetni? Ha kínos csendek állnak be? Ha megint dugót nyelek, és
nem tudok megszólalni?
A kétségeim ellenére hatalmas készülődésbe fogtam.
Három napra érkezett, és Sopronban szállt meg, nekem is ott foglalt
szállást, természetesen külön szobában.
Amint találkoztunk, tudtam, hogy nincs itt semmi gond. Ugyanúgy
folyt belőlünk a szó, mint telefonon, boldogan nézegettük egymást, végre
élőben szemlélhettük a másikat.
Nagyon jól nézett ki. Kifejezetten elégedett voltam mindennel, kivéve
saját magamat. Megfogadtam, hogy nem fekszem le vele az első estén. Hát,
végül tényleg nem feküdtem le vele, csak együtt aludtunk, azonban másnap
reggel akkora szexpartit rendeztünk édeskettesben, hogy ihaj-csuhaj! És
nem pattant le. Romantikusan eltöltöttük a három napot, és utána is
mindennap hívott. Hoppá! Ennek a pasinak bejövök!
Aztán kitalálta, hogy meg kell ismernie Budapestet, így arra az
elhatározásra jutott, hogy nálam tölt tíz napot. Kellek neki!
Ma érkezett. Most együtt leszünk tíz napig, és kiderül, hogy kibírjuk-e
egymást…
 Jó lenne, ha kibírnánk. Kezdek csúnyán beleesni abba az édes, kopasz
fejébe, meg mindenébe, úgy, ahogy van…
Az idő telt, csak telt, Sascha pedig vesztett a lelkesedéséből. Sajnos én
nem. Legalábbis az elképzeléseim, miszerint visszaköltözöm
Németországba egy német férfi oldalán, helyre kis feleség leszek,
gyerekeket szülök rakásra, és kutyát is nevelek, tartották bennem a lelket,
bár az igazat megvallva, tényleg fárasztó volt minden este a gép előtt
ücsörögve várni, hogy becsörögjön a Skype.
A távolság megtette a hatását, és Sascha egy nap hosszú levélben
ecsetelte, hogy nem tud így párkapcsolatban élni, a csetszex és a
webkamerás beszélgetések nem elégítik ki az igényeit. Vártam, hátha
megkér, hogy szambázzak ki hozzá, de nem tette. Helyette azt mondta,
hogy ne haragudjak, de fejezzük be ezt a parttalan viszonyt, hiszen
egyikünknek sem jó, hogy ilyen messze vagyunk egymástól, noha
valójában álmai nőjét testesítem meg minden szempontból. Akkor miért
nem hívott, hogy éljek vele, ásó-kapa-nagyharang, holtomiglan-holtodiglan
stb.?
Van egy sanda gyanúm, hogy nő van a dologban, egy másik nő. Sascha
megtalálta benne a német Brünhildáját, én pedig szokás szerint lapátra
kerültem, mint egy szaros macska.
 Cica
Harminchét éves lettem én, meglepetés e két legény… Ajjaj. Nem
vagyok teljesen józan, be kell vallanom. Nincs mit szépíteni, eláztam, mert
annyira sajnálom magamat, mint még soha azelőtt. A kellemetlen az, hogy
ahogy az évek múlnak, én egyre jobban fogom magamat sajnálni, és
minden következő szülinapomon egyre mákosabb és mákosabb leszek,
hogy el tudjam viselni az idő ilyetén pofátlanul gyors múlását. Rohadék…
Itt állok, mondhatni, bár tekintve az állapotomat, inkább imbolygok
harminchét évesen, férj vagy minimum egy állandó barát nélkül, kizárólag a
hasonszőrű vénlány barátnőimmel körülvéve, keserű… jaaajjj, de keserű
születésnapomon. Még hogy szingli! Marhaság! Ezt is csak azok találták ki
mint pozitív jelzőt, akik már unták, hogy levénlányozzák őket. Nincs
rosszabb egy családi ebédnél, amikor az anyám megkérdezi:
– Van már udvarlód, kislányom?
– Nincs! És nem is akarok! – hangzik a kemény válaszom, mert én
öntudatos szingli vagyok. Vagy nem. Mert ha előbújik Mister Alkohol,
akkor kitör rajtam a pánik, hogy én miért nem kellek senkinek. Miért? Most
mit mondjak az anyámnak? „Anyuci! A te lányod a kutyának sem kell!
Hiába minden praktika, hiába a vörös hajkorona (ahogy öreganyám
mondaná, hisz a nő éke a haja, ugye), nem visz engem táncba senki…” Na
jó. Ez így nem igaz. Nem azért nincs pasim, mert ne lenne jelentkező.
Olyan nem akad, aki nekem megfelel. Bizony. Hogy milyen felel meg? Na,
itt a bökkenő! Ezt én így nem tudnám defi-defi-definiálni. Nem… nem.
Ránézek, megszólal, és kész… Ő az. Hogy milyen? Csillag van a
homlokán, fény lövell a tekintetéből, és aranyból van a… Mit tudom én!
Majd szólok, ha megtudtam. Lehet tőlem maga az ördög is, ha elég sármos
hozzá, hogy elaléljak tőle… Úgy elalélnék már… Most azonban csak
Johnnie és Jim a társam, két jó ivó, igazi kiváló hallgatóság… Jöjjenek fiúk,
Mister Walker és Mister Beam… Nem is szeretem a whiskyt, minek iszom?
Kemény lesz a holnapom… Hihi, ez már majdnem vers. Légy a párom,
gyöngyvirágom… lalala…
Hol van a laptopom? Hova dugtam a laptopomat? Na! Megvan. Itt van.
Ahol volt… Csak… a szemem…
 Üzenet: semmi. Miért is lenne? Senki se tudja, hogy ma vagyok…
harminchét éves lettem én… meglepetés e méhlepény…! Hah! Ez remek.
Dalolva volna jóóó!
Pasi kéne… pasi kéne… Honnan szedjek egyet… lalala…
Bori regisztrált egy húspiacon… azaz társkereső oldalon. Én nem
süllyedek addig, nem bizony. De ha már itt vagyok… mi bajom lehet?
Hogy fotót is? Melyiket? Olyan kéne, amelyiken hátulról vagyok, hogy ne
ismerjenek meg… Hihi. De akkor honnan tudja a nagy Ő, hogy tetszem
neki, mert tetszem… Mister Beam, mit javasol? Áh… azt! A bikiniset? Ön
megőrült, uram! Nem kant keresek, hanem párt! Valami szolidabbat! Mister
Walker? A kirándulóst? Nem jó. Jajjj… nem kéne rázni a fejem… Tisztára
szédülök… A kirándulóson olyan a hajam, mint akit bedugtak a
kettőhúszba. Nem, nem. Van egy ötletem… Levágom a fejemet. Levágom a
fejemet a bikinis képről, és csak a fejemet teszem be… elég az, minek ide
más… még sok is… Na! Kész. Uraim! Mit szólnak hozzá? Látom, hogy
tetszik. Név… Mi legyen a nevem…? Ártatlan kék szemek…? Kíméljenek
a részegek…! Nem is kék… Abigél, az leszek… romantikusan…
Lovemaster.hu! Na… Kerítek egy pasit a föld alól is.
Nincs kedvem önökkel ünnepelni a harmincnyolcadikat, nincs bizony!
Most pedig hagyjanak aludni, elfáradtam… Ne abajgasson, Mister Beam…
Most komolyan… Forog a…
Másnap arra eszméltem, hogy zajong a telefonom, anyám kiabál
benne, hogy vegyem már fel. Bántam, mint a kutya, hogy annak idején
viccesnek találtam az ő hangjára beprogramozni a csengőhangot. Mintha
légkalapács ütötte volna a fejemet minden egyes szótagnál; azt hittem,
szétszakadok. A szememet képtelen voltam kinyitni, nyilván bedagadt,
teljesen összeragadtak a pilláim. A szám… fú! Ha köptem volna, vattát
köpök, az ízéről meg nem beszélek, mert… mert rendes vagyok. Hirtelen
azt sem tudtam, hogy mi történt velem. Tudod, hogy nem vagyok egy nagy
alkesz, ritkán hagyom magam ilyen keményen leteríteni, ám ezen már nem
segíthettem, valahogy túl kellett élnem. Anyám meglepetten kérdezte:
– Te még aludtál? Már dél van… Csak boldog születésnapot akartam
kívánni, drágám, Apa is puszil… Na, nem válaszolsz…? Halló… halló! Ott
vagy még?
Attól tartok, visszaaludhattam, amíg anyámat hallgattam, mert a
hirtelen hangszínváltásra éledtem fel újra: anyám rosszallóan hallózott.
– Itt… khm… itt vagyok, Mama. Mit is… mondtál?
– Hogy boldog szülinapot…
– Köszi… Bocs, de le kell tennem… majd visszahívlak… oké?
Azzal végre kiengedtem a kezemből a telefonomat, amely koppant
egyet a parkettán, azután elhallgatott. Azt hiszem, aludhattam még egy-két
órát, ami után arra ébredtem, hogy megint csörög az a szemétláda, tehát
valószínűleg nem vágtam eléggé a földhöz. Akkor hívott Bori, hogy jól
vagyok-e. Na, ezek után kikászálódtam az ágyból, és szembenéztem a
tükörrel. Nem kellett volna. Az arcom zombitekintettel, lefolyt sminkkel, a
szénakazal hajammal megkoronázva sírásra adott okot. Mint az előző
éjszakám durva lenyomata, önmagam karikatúrája. A dögös szemfestékem
pandásan terült el szemem körül, ami a pandáknak remekül áll, én viszont
úgy néztem ki, mint aki a zárt osztályról szökött meg. A macikon oly édes
foltok közepéből két véres-vörös, vizenyős szem pislogott úgy, hogy egy
albínó nyúl belesárgult volna az irigységbe. Gyorsan elfordultam a tükörtől,
és elképzeltem, hogy szép vagyok…
Aztán a szobába vánszorogtam, majdnem belebotlottam minden kínom
okozóiba… Mister Beam és Mister Walker… Szentséges ég! Mindkét
üveget felbontottam, úgy tűnik, hogy hol az egyiket, hogy a másikat húztam
meg, mert mind a kettőből hiányzott jócskán. Fúj. Utálom a whiskyt. Minek
ittam én tegnap whiskyt?
Késő bánat, ebgondolat. Visszavánszorogtam a fürdőbe, és beálltam a
zuhany alá. Úgy, ahogy voltam. Ruhástul. A vízsugár alatt vetkőztem le,
mindegy volt, úgyis ki kellett mosni a ruhámat, amelyben nem elég, hogy
buliztam, de annyira ragaszkodtam hozzá tegnap éjjel, hogy még abban is
aludtam. Nagyon gáz. Verte a fejemet a hideg víz, azt hittem, hogy jó lesz,
azonban nem lett jó. Csak fáztam nagyon. A fejem ugyanúgy fájt, a
gyomrom ugyanúgy forgott… Mit is mondhatnék? Totálisan ki voltam ütve.
Belekotortam a gyógyszeres dobozkámba életmentő Cataflam után kutatva,
egy nyomorult tablettát találtam: legalább a fejem legyen rendben, ha már
az összes többi szervemet is taccsra vágtam. Szinte éreztem, hogy dagad a
májam – na, nem a büszkeségtől –, küzd a vesém, robotol a gyomrom…
Miután úgy-ahogy összevakartam magamat, és eltüntettem az előző
napi, némileg skizofrén, egyszemélyes házibulim nyomait komoly kínok
árán, leültem a laptophoz. Bármennyire is fájt, azért a nikotint kívánta a
szervezetem, úgyhogy kipöcköltem egy szál cigit a dobozából,
meggyújtottam, és miközben leraktam a gyújtót, hozzáértem a
klaviatúrához.
Na, akkor ért a pofán verés, de keményen: a gép nem volt kikapcsolva.
Ott virított a bugyirózsaszín weboldal a monitoron, ahogy a képernyővédő
átváltott. Lovemaster.hu, és a fotóm. A bugyután vigyorgó fejem, amit
tegnap éjjel vágtam ki a bikinis képemből. A szöveg:
Abigél vagyok, komoly kapcsolatra vágyom, ártatlan kék szemek,
részegek kíméljenek, harminchét éves lettem én, meglepetés e… Légy a
párom, gyöngyvirágom…
Abban a pillanatban azért egy icipicit padlót fogtam, mert ennél
kínosabb vallomást régen tettem, úgy pláne régen, hogy az arcomat adtam
hozzá. Lassan összeállt a kép, hogy mit is műveltem tulajdonképpen előző
este, alig illuminált állapotomban. Már léptem is a törlés gombra, hogy
nyomtalanul eltüntessem magamat a húspiacról, amikor megakadt a
pillantásom az üzenetek listáján. Tizenegyet kaptam. Tizenegyet. Ki az az
őrült, aki egy ilyen bemutatkozásra válaszol?
Tizenegy levél. Hirtelen bolond kíváncsiság fogott el. Milyen férfiak,
fiúk, pasik jelentkeznek egy ilyen zavaros, részegen írt hirdetésre? Milyen
férfiak, fiúk, pasik regisztrálnak egy bugyirózsaszín oldalon? Kik ezek, és
mi bajuk van? Na, igen. Én is annyira szokványosan ostoba vagyok, ha az
előítéletekről van szó. Aki pszichiáterhez jár, az dilis, aki társkeresőn
regisztrál, az nem kell senkinek… Biztos voltam benne, hogy csupa
gyógyegér vagy monitorfejű programozó lógatja a nyelvét egy ilyen helyen,
akiknek nem jut más az életből, mint egy kis netszex, aztán annyi. Ennek
ellenére megnyitottam az első levelet, és döbbenten felsikoltottam.
Hűazannyát!
 Igazság szerint egy összetéveszthetetlen férfitestrész nézett velem
farkasszemet, vagy mit, és ajánlotta magát mint gyógyító, bánatot elűző,
szomorúságmegelőző alkalmatosságot. Gyorsan bezártam a kis ablakot, és
meredten néztem magam elé. Istenem! Hova süllyedtem!
Még egyszer megnéztem, hogy milyen oldalon regisztráltam
whiskygőzös félkómámban, és újfent megállapítottam, hogy sosem tudja az
ember lánya, hol botlik bele egy… ö… ö… ö izébe.
Elvileg ez az oldal a romantikus, komoly kapcsolatot kereső népek
Mekkája, s én mint romantikus, komoly kapcsolatot kereső, egyedülálló nő
bátran regisztrálhattam itt abban a hitben, hogy hasonló elképzelésekkel
rendelkező úriemberek találnak rám lírai, versbe szedett gondolataikkal…
Itt meg kell állnom egy pillanatra. Rettenetesen kész vagyok a túlbuzgó
bazári majmoktól, akik azt hiszik, hogy egy-két szép szó, aztán irány az
ágy… Az ilyen pasi sosem jött be. Ám ez után a férfitag után, komolyan
mondom, felüdülés lett volna egy nyálgép is, olyan sokkot okozott. Oké, ez
vicc volt. Nem ez volt az első, hogy ilyet láttam, bár azért elég nonszensz,
hogy valaki azt hiszi, egy igazi nő egy férfiról a micsodája alapján akarja
eldönteni, kíván-e vele találkozni, avagy sem. Még akkor is gusztustalan
egy ilyen fotó, ha az ember szexpartnert keres, mert, ugye, nem a méret a
lényeg. Az összhatásnak kell vonzónak lennie, nem egy folyton kisgatyában
rejtegetett valaminek, amit csak akkor lát az ember, ha… Miért hiszi
egynémely pasi, hogy az izéjének a fotója alapján bárki is rágerjed
levakarhatatlanul, és hogy eme testrésze látványával azonnali vágyat
ébreszt a magányos, pókhálós nőkben? Hah. Mekkora ökörség! Ki tud
közelebbi kapcsolatba kerülni egy olyan férfival, akinek ugyan rendben van
a gatyamérete, de egyébként annyira vonzó, mint egy Barkas hátsó fele
menet közben… Míg ezen filozofálgattam, kipöccintettem egy újabb cigit,
mert noha a másnaposságom még mindig kemény pillanatokat okozott,
azért szívni csak kell, meg hát mit kezdjek a kezemmel, ha nincs benne cigi,
ugye.
Szóval, eregettem a füstöt, eregettem, és újra megrágtam a dolgot: kell
ez nekem? Biztos, hogy meg akarom nézni a többit? Biztos, hogy tovább
akarom alázni magamat önmagam előtt?
 Úgy döntöttem, hogy most már teljesen mindegy, mit csinálok, így is,
úgy is kínos a helyzet, ennél csak akkor lehetne kínosabb, ha egy ismerős
arc is felbukkanna a levélírók között, kaján vigyorral az ajkán. A nagyképű
szerszámot töröltem, és folytattam a levelek bontogatását.
A következő üzenet rövid volt:
Teccel.
Megnéztem a regisztrációs lapját a férfiembernek, aki ilyen nyíltan
kifejezte a véleményét szerénységemmel kapcsolatban, és nem csalódtam.
Egyem a bozontos buráját, látszott rajta, hogy az iskola mellett bérelt helye
volt neki. Kedvesen mosolygott a fényképezőgép lencséjébe, úgy tűnt,
észrevette, hogy fotózzák, ezért vigyázzba rántotta magát. A fiú
harmincéves volt, és nőtlen, ahogy ő írta magáról: „nőtelen”, és csinos,
házias lányt keresett házasság céljából, akinek van saját lakása, mert neki
nincs, még mindig az édesanyjával lakik egy kétszobásban. Azt is kifejtette,
hogy azért a lakás nemléte nem olyan nagy akadály, mert az ő leendő kicsi
felesége is elfér még a kétszobásban, hisz az ifjú párnak egy szoba éppen
elég.
Volt egy sanda gyanúm. Nagyon sanda… valami azt súgta, hogy ez a
ficere nem magát regisztrálta, hanem anyuka lopta fel őt az internetre. Egy
harmincéves pasi ennyire csak nem nyúlbéla!? (Bár nem bántom szegény
Hannibál tanár urat, úgy megsirattam annak idején.) Rábuggyantottam a
monitorra egy füstkarikát, elnyomtam a cigimet, és kimentem a konyhába
egy vájling limonádéért. Legalábbis úgy éreztem, hogy le kell öblítenem
eddigi csodás tapasztalataimat, az első két levelet egy liter limivel. Aztán
nekiduráltam magamat a következő üzenetnek. Igazából nem is a levéllel
kezdtem, hanem a jóember regisztrációs oldalával, hátha az irományt már el
sem kell olvasnom. Számomra is hihetetlen módon egy nagyon jóképű
fiatal férfi nézett rám a fotóról. Igazi jó pasi, aki leginkább a fiatal Alain
Delonra hajazott, fekete haj, kék szem…
Na, mondtam magamban rögtön, micsoda fogás. Nyilván nincs lába,
vagy ilyesmi…
Aztán tovább nézegettem a fotókat, és kiderült, hogy vannak végtagjai,
és nagyon is rendben lévőnek tűnt.
 Adatok
Neme: férfi
(Na, ezt azért bárki írhatja magáról.)
Magassága: 173 cm
(Háááát. Ööööö. Nem éppen kosaras méret… de hátha… végül is,
lapos talpúban én sem vagyok több 168-nál… Talán belefér.)
Családi állapota: egyedülálló
(Höhö. Majd kiderül.)
Csillagjegye: oroszlán
(Te szent ég, egy ön-és tükörimádó!)
Hobbija: olvasás, kirándulás, ejtőernyőzés
(Ejtőernyőzééés? Úgy félek a szabadeséstől, hogy már attól is
bepisilek, ha egyszer-egyszer véletlenül félrelépek, és lebillenek a lépcső
alsó fokáról.)
– Nézzük a levelet! – motyogtam. – Tuti, hogy hemzseg a helyesírási
hibáktól, de minimum valami kegyetlen baromságot írt. Kortyoltam még
egyet a limiből, aztán rákattintottam az üzenetre:
Te egy nagyon különleges lány lehetsz.
Gábriel
– Jé! – mormogtam. – Ez ismer valahonnan.
Megmondom őszintén, hogy tetszett a fiú. A reglapja alapján fiatalabb
volt nálam pár évvel, de tudod, kicsire nem adunk. Ha valóban olyan, mint
a fotóin, akkor érdemes legalább egyszer megnézni közelebbről, nem? Ki
tudja, micsoda kincset lelek. Hogy megváltozott a véleményem, mi? Pedig
alig egy óra telt el attól a perctől számítva, hogy sikoltozva vertem a
fejemet a laptopba, addig a percig, hogy szimpatikusnak találjak valakit, aki
ezen az általam oly megvetett oldalon garázdálkodik. Azért nem
buggyantam meg, és nem hittem, hogy megfogtam az isten lábát részeg
éjszakámon, amikor itt regisztráltam, nem. Ezt továbbra sem tartottam jó
ötletnek, azonban, felületességemet bizonyítandó, az első jóképű jelentkező
pozitív indulatokat csalogatott elő belőlem. Pedig igazából nem bukom a
szépfiúkra sem. Ha már választanom kell, akkor inkább az aranylelkű
kalandorok vagy a nagyszívű rosszfiúk a kedveltjeim, külsőre meg legjobb,
ha egy igazi kalózra hasonlít a delikvens, szóval, ez a jólfésültség nem
igazán az én stílusom. Viszont a macsókkal olyan sokszor megszívtam már,
hogy épp itt volt az ideje valami rendes, családcentrikus, kellemes modorú
férfiembernek, hogy ne egy újabb zsivány miatt legyenek álmatlan
éjszakáim.
Tehát tetszett a fiú hozzáállása, nem utolsósorban azért, mert kellemes
meglepetést okozott, hisz kizárólag idiótákra, begyepesedett, szerencsétlen,
bogaras vénlegényekre számítottam… Hm. Vénlegény. Ezt a kifejezést
milyen kevesen használják, ugye? Mennyivel barátságosabb az agglegény
szó, mint a vénlány, nem? Az agglegények a házas férfiak szemében a
szerencsés flótások, akiknek nem szükséges egy asszony jármában
senyvedni, és tehetik, amihez csak kedvük van. Annyi nőt szednek fel,
amennyit akarnak, annyi sört isznak, amennyi beléjük fér, úgy dobálják
szanaszét a büdös zoknijukat, ahogy kedvük tartja… Micsoda férfiak!
Micsoda kiváló, kötöttségektől mentes, szabad életek! Míg a vénlány:
megkeseredett tyúk, aki már annak is örül, ha egy férfi jól hátba vágja, és
semmi más nem lebeg a szeme előtt, mint férjet fogni, férjet fogni bármi
áron! Mekkora igazságtalanság!
Bocs, eltértem a tárgytól. Szóval, a fiú. Visszaírtam neki, s ő szinte
azonnal válaszolt. Addig-addig levelezgettünk, míg rávett, hogy
találkozzam vele még aznap. Úgy döntöttem, hogy a halálomat elnapolom,
és valahogy összerántom magamat, emberi formát öltök, és megnézem ezt a
legényt, nehogy elhappolja előlem valaki. A randiig még volt majdnem öt
órám, este hétre beszéltük meg, úgyhogy: renoválás indul! Akkor jöttem rá,
hogy nincs egy darab lapos talpú csizmám sem, nyári papucsban meg csak
nem mehetek randizni télvíz idején. Mit vegyek fel, mit vegyek fel?
Bedumáltam magamnak, hogy iszonyú nagy szükségem van egy lapos talpú
csizmára, úgyhogy elrohantam a Westendbe, és föl-alá szaladoztam a
cipőboltok között, mígnem találtam egy nem túl magas szárú, csinosnak
éppen nem nevezhető, ám annál drágább bőrcsizmát, ami azért nadrág alatt
kinézett valahogy. Hogy kevésbé érezzem magamat bakancsban, vettem egy
testszínű combfixet. Nem azért! Egyáltalán nem azért… Na jó… Sose
tudhatja az ember, de én inkább úgy voltam vele, hogy mi van, ha le kell
húznom a csizmámat valahol… Jó, jó. Akkor sem látszik, hogy lankasztóka
vagy combharisnya van rajtam, de…
Ott tartottam, hogy vettem egy testszínű combfixet, olyat, aminek a
felső részén ragadós a csipke, így nem kell hozzá harisnyatartó. Otthon
klasszul összeraktam magam, szerintem hoztam a formámat, szemcseppel a
nyúlszemeimet is emberivé varázsoltam, a farim alatt szexisen feszült a
combharisnya, szűk, ugyanakkor decens felsőm megfelelően hangsúlyozta,
amit kell… Nem. Nem volt dekoltázsom, mondom, hogy decens volt, nem
arra készültem, hogy rám veti magát, hanem egy kellemes, kulturált
beszélgetésre… Igen, combfixben. És aztán? Az igaz, ha nejlon térdzoknit
húztam volna, az mindenben megakadályoz, még gondolatban is… de nem
a lankasztómat viseltem. Mint utóbb kiderült: sajnos…
A randit a Nyugatinál beszéltük meg, az óránál… Minő fantázia!
Odáig nekem összesen két metrómegállót kellett utaznom, a gyomrom még
enyhén forgott, de már nem féltem, hogy csúnyát teszek, így valahogy
elviseltem magamat. Viszont amint kiszálltam a metróból, éreztem, hogy a
csodálatosan szexi combfixem kezdi elengedni magát. Attól tartok, hogy a
szilikonos ragacs nem volt elég a csipkén, vagy a combom nem volt elég
meleg, vagy nem tudom, hogy mi kellett volna hozzá, de a harmadik lépés
után azt vettem észre, hogy a jobb lábamon a harisnyám lassan ugyan, de
kitartóan pöndörödik a bokám felé. Ez már csak azért is roppant kínosan
érintett, mert, ahogy azt az előbb is mondtam, a csizma szára nem volt épp a
leghosszabb, tehát semmi nem akadályozta a kiváló nejlont abban, hogy a
bokám körül lehelje ki a lelkét.
Egy percig csak álltam az aluljáróban, és kétségbeesetten
gondolkodtam. Mi a frászkarikát csináljak? Egy hirtelen mozdulattal
lehajoltam, és a harisnyát úgy, ahogy volt, betömtem a csizmám amúgy
nem nagyon bő szárába. Elég kényelmetlen volt így, és fáztam is egy kicsit.
Erősen reméltem, hogy senki nem vette észre a hadicselt, pláne nem a
Gábriel nevezetű fiatalember.
Óvatosan felslattyogtam az órához, nagyon vigyázva a másik
harisnyámra. S megláttam őt. Ó, te jó ég! Mit vétettem, hogy így
bevásároltattál, istenem?
 Ha az a fiú százhetvenhárom centi volt, én tuti, hogy legalább
száznyolcvan vagyok. De hát nekem volt gyerekszobám, úgyhogy
odamentem hozzá. Felnézett rám, és boldog mosoly áradt szét az arcán:
– Szia! – mondta, és olyan édi volt, hogy majdnem megsajnáltam. De
nem. Így átverni! Így pofára ejteni! Ja, és hogy még kínosabb legyen az
ügy, élőben egyáltalán nem úgy tűnt, hogy csak három évvel fiatalabb
nálam, hanem legalább tíz évre saccoltam a korkülönbséget, pedig én sem
látszom harminchétnek. – Sétálunk? – kérdezte. Nekem a séta önmagában
is gondot okozott a szexinek már egyáltalán nem nevezhető combfixem
miatt, ellenben nem tudtam bunkó lenni, és azonnal otthagyni.
Sétálgattam vele. Úgy néztünk ki, mint anya és fia, s közben átkoztam
magamat, hogy belementem a találkozóba. Summa summarum, hétkor
kezdődött a randi, nyolcra hazaértem.
Csók? Hülye vagy? Szerinted felért a számig? Adtam egy puszit a feje
búbjára. Na jó. Még azt se. Kezet fogtunk, aztán gyorsan leléceltem.
Szerintem érezte, hogy nem lesz tartós a kapcsolatunk… Ja, hogy vicceltél?
Oké.
Otthon úgy döntöttem, hogy inkább a szemhéjamat nézegetem
belülről, nem a netet, úgyhogy kidobtam a kukába a fantasztikus
combfixemet, betettem a szekrénybe a szuperbéna lapos talpúmat, és
miután kiettem a hűtő tartalmát, majd lenyomtattam egy fél liter tejjel,
szinte elégedetten borultam be az ágyamba, hogy végre kialudjam a
születésnapomat.
Eljött a reggel, a vasárnap reggel, és én úgy éreztem, főnixmadárként
támadtam fel újra poraimból, s a tegnap csupán felejthető rémálomként
maradt meg az emlékezetemben. A reggeli rituálémat a világ minden
kincséért sem hagynám ki az életemből, hisz a legjobb, legnyugodtabb
pillanataimat akkor élem meg. Rázhatod a fejedet, tudom, hogy nem
egészséges, de ez engem nem érdekel, akkor vagyok a legfogékonyabb.
Kidugtam a lábamat a paplan alól, éreztem, hogy a harminc fok kevés a
lakásban, még rá kell durrantanom a fűtésre, különben megfagyok. Nagy
levegőt vettem, és mint akit csúzliból lőttek ki, úgy rohantam a fürdőbe,
hogy magamra kanyarítsam a vastag, kapucnis frottírköntösömet. Nem
követtem el újra a tegnapi hibámat, a tükröt kiszlalomoztam, egyetlen
pillantásra sem méltattam. A fürdőköpenyemnek még a kapucniját is a
fejemre húztam, s mint egy megtermett koton (mindig a Csupasz pisztoly
jut az eszembe a kapucnis fehér köntösömről), már megnyugodva
blattyogtam a konyhába. Beindítottam a kávéfőzőt, s közben kellemes
bambaságban vizsgáltam két, nyuszit formáló papucsomat. Az járt a
fejemben, hogy igazából tök jó, hogy nincs pasim, mert akkor reggel is ki
kéne nézni valahogy, legalábbis az elején, hovatovább nem vehetném fel a
nyuszis csangámat, és kotonként sem grasszálhatnék a lakásban, pláne
harminc fokban, amit ő nyilván a felére csökkentene, hogy ne érezze magát
a trópusokon. A legutóbbi pasim kis selyem bébidollt követelt, az egész
kapcsolatból csak az maradt meg bennem, hogy folyton fáztam. Brrrr.
Lefőtt az ébresztő nedű, s már az illatától úgy éreztem, hogy az
eszmélés folyamata megkezdődött. Három cukor, kávé, tej, pipa a számba,
aztán irány a szoba. Letelepedtem a laptop elé, és nevetséges kíváncsisággal
nyitottam ki a társkereső oldalt. A megmaradt kibontatlan leveleken kívül
még öt érkezett. Püff neki. Elhatároztam, hogy mindet kinyitom. Egytől
egyig, nem vacakolok. Na, fiam, volt itt minden, mi szem-szájnak ingere.
Egyik-másik üzenetnél komolyan tátottam a számat a csodálkozástól. Volt
olyan ürge, aki bevallotta, hogy nős, aztán lenyomta azt a púlos szöveget,
hogy otthon nem talál megértésre, így keresi azt a kedves, nagyon csinos,
nagyon szexi hölgyet, aki őt nyomorában felvidítaná. Anyád vidítson fel,
gondoltam, vagy a nílusi krokodil. Egyébként nem tűnt rossz pasinak, de
ilyen paraméterekkel akkor sem kéne, ha maga Brad Pitt lenne, vagy a még
jobb Johnny Depp. Most nem azért mondom, emlékszel, Borinak volt egy
ilyen mellékutca-kapcsolata, hát kérlek, én nem leszek senki mellékutcája,
lábtörlője, titkos szajhája, hogy aztán kilenckor lelépjen mellőlem, mert
akkor vacsiznak az asszonnyal, és onnan nem lehet késni. Na nem. Mert
van szerelem a házasság után is. Biztos. De az valahogy nem így kezdődik,
hanem véletlenül, hirtelen, érthetetlenül és villámgyorsan… Azt sem
kultiválom, bár legalább megértem. Ezt azonban…
Oké, nem tartok kiselőadást a kapitalista erkölcsről, mert nekem talán
nem kéne, én sem zárdában szocializálódtam, ugyanakkor nős pasim azért
sosem volt. Bár… egyszer sajnáltam, hogy nem volt. Emlékszel még
Juniorra? Persze, hogy emlékszel. Hah. Úgy nézett ki, mint Michael
Madsen. És hogy tudott nézni azzal a két szemével… Nem is csoda, hogy
kikezdtem vele. Aztán, amikor közölte, hogy nős, akkor még hál’ istennek
nem volt késő. Bár ő azt hitte, hogy már igen. Emlékszel? Mondtam neki,
hogy akkor jöjjön vissza, ha már elvált, addig a színét se lássam, mert, noha
megőrülök, úgy odavagyok érte, annyira azért nem… Az elveim, az
elveim…
Két évig minden másnap küldött nekem SMS-t. Két évig minden
SMS-re ugyanaz volt a válaszom. Két év után megírta, hogy elvált, és
találkozzunk. Amúgy nem miattam vált el, elég furcsa is lett volna, miután
semmi nem volt köztünk a több száz üzenetet leszámítva. Anyám! Két év
alatt a duplájára hízott, és egy kicsit sem hasonlított már Michael
Madsenre… Ilyen az én formám. Beszélgettünk, ittunk egy kávét, mint régi
jó haverok, ám az a lángolás, ami két éve volt, úgy hamvába holt, mintha
sosem lett volna.
A levelek. Nyitogattam őket, bénábbnál bénább urak és bácsik akartak
maguknak engem, és úgy éreztem, hogy valóban egy húspiacon vagyok,
mígnem az egyik üzenet megragadta a figyelmemet. Nemcsak azért, mert a
küldője úgy nézett ki, mintha keresztezték volna Al Pacinót Andy
Garciával… de igen. Ezért. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ez volt
a fő oka annak, hogy letáboroztam a levele mellett, és egy egész szál ciginyi
időt szenteltem annak, hogy megírjam a válaszlevelemet. Belebonyolódtam
egy maratoni üzengetésbe, aztán elkérte a számomat, és felhívott.
Nagggyon búgott a hangja a telefonban, férfias volt, és kellemes, úgy
éreztem, hogy a hívás és a fénykép alapján el tudom dönteni, hogy milyen
az ürge. Pláne, amikor küldött még néhány fotót, hogy megerősítsen abbéli
elhatározásomban, miszerint másnap találkozom vele. Kiderült, hogy az
egyik komoly állami cég informatikai igazgatója, s ezt bizonyítandó,
küldött egy olyan képet, amelyen a főnöki fotelban pöffeszkedik egy
drágának látszó öltönyben. Nem vagyok anyagias. Tényleg nem, te tudod,
hogy folyton csórókkal kavarok, ha szerelmes vagyok, még el is tartom
őket, de impozáns volt ez a miliő, no meg a tudat, hogy ez a fazon már elért
valamit. Egyszer valaki azt mondta, hogy egy pasiban a legszexibb a pénze
és a hatalma. Valami biztosan van ebben, mert rám is hatott a puccos iroda.
Bár, ha nem Al Pacino ült volna abban a fotelban, hanem mondjuk, Danny
DeVito, akkor… Szóval, megbeszéltük a másnapi randit. Mit húzzuk az
időt, ugye? Pedig Gábriel után eldöntöttem, hogy nem ugrom bele azonnal
kínos személyes találkozásokba. Csak hát, ember tervez, isten végez, ugye.
Erre a randira kegyetlenül kicsíptem magam, hiszen nem akárkivel
készültem találkozni. Aki úgy néz ki, mint Al Pacino és Andy Garcia fia, az
bizony megérdemli, hogy a legjobb formámat hozzam.
A szemét combharisnyám, ami öt perc után a bokám körül tekereg,
nem játszott, helyette inkább nejlonlankasztót (térdzoknit) húztam a
lábamra. Már csak azért is, mert nem készültem ledér liezonra; egy ilyen
öltönyös, komoly férfi nyilván nem akar nyomban gerincre vágni, úgyhogy
a lankasztó mellett döntöttem. Bevallom, a legdögösebb lankasztómat
húztam fel, a fekete mintás térdzoknim teljesen megfelelt a célnak, még
abban az esetben is, ha véletlenül… na de nem készültem ledér liezonra,
mint említettem. És, halleluja, felvehettem a tűsarkú cipőmet, ami 10
centivel hosszabbította meg a lábamat, így simán 178 centi magas lettem.
Szóval, megadtam a módját a randevúnknak.
Az Európa kávéház teraszán találkoztunk, ott várt rám a jóképű,
öltönyös fiatalember, egy szál vörös rózsával (ez nem jel volt arra, hogy ő
az, csak gesztus tőle, mert én én vagyok). Ott vigyorgott, enyhén önelégült
ábrázattal. Nem aléltam el.
Miéééért?! – üvöltött egy hang a fejemben. El akarok alélni! Miért
nem tetszik? Mi nem tetszik rajta? Bömbölt a fejemben a rengeteg kérdés,
és én nem találtam a választ. Hol a kémia? Hol, hol, hol?
Eközben bájosan cseverésztem a fickóval, aki közelről és jobban
megnézve mégsem volt teljesen olyan, mint a két szupersztár közös
gyermeke, kicsit alacsonyabb is volt, mint számítottam rá, kerestem a
hibáit, ám az ilyen ostoba, nevetséges kifogásokon kívül semmi problémát
nem fedeztem fel. Néztem a kezét, hátha koszos a körme. A francba! Tiszta
volt, mint a patyolat. Figyeltem a mozdulatait, hátha észreveszek valami
sutaságot, ami a gyengeségére utalna, vagy a beszéde nem elég
választékos… De semmi. Arról mesélt, hogy pécsi, imádja a várost, ott nőtt
fel, ott élnek a szülei, ő viszont a munkája miatt kénytelen Budapesten
élni… Figyeltem.
Amikor megkérdezte, hogy mit iszom, arra gondoltam, talán egy kicsit
felszabadultabban tudom szemlélni, ha kérek egy könnyű koktélt. Rábíztam
a választást, és ő egy Zombi nevezetű keveréket rendelt nekem, magának
alkoholmenteset, hisz még vezetnie kellett. Megittam a liláspiros színű
koktélomat, és máris rózsásabban láttam a világot. Nem fogod elhinni, de
kiütött a koktél, mint egy béna kis kezdőt… Szóval, ez a Zombi olyan fene
erős volt, hogy vihogtam, vihorásztam, nagyon szexinek, vagánynak és
roppant szellemesnek éreztem magam… Azt hittem, hogy beszélgetek,
aztán lehet, hogy nem, igazából nem nagyon emlékszem, mit is
mondhattam a pasasnak, akit nem mellesleg Egonnak hívtak.
Közben hallottam, hogy azt kérdezi, van-e kedvem megnézni a lakását,
mert igazán nagy szüksége lenne egy ilyen kifinomult hölgy véleményére a
lakberendezésére vonatkozóan. Na, nekem sem kellett több. Ha a
szakértelmemre kíváncsi valaki, hát én azonnal ugrok, hogy segítsek, nem
kell sokat könyörögni, úgyhogy…
Na igen. Tudom, hogy komplett idióta vagyok, de ez a Zombi…
komolyan mondom, a pasi újra Al Pacino és Andy Garcia törvénytelen
kapcsolatának gyümölcse lett, és kosaras termete remekül mutatott az
általam Armaninak gondolt zakóban. Beültünk a kocsijába, ami egy
szolgálati Škoda volt, fehér, aminek örömére eldúdoltam a Hófehér Jaguar
című gyomorforgató slágert, és olyan remekül éreztem magam, mint már
nagyon régen.
Suhantunk a fehér Škodával, suhantunk, suhantunk… Sokáig
suhantunk, valahol a külterületen jártunk, mert semmi nem volt ismerős,
pláne, hogy kezdett beesteledni. Akár be is tojhattam volna, hogy vajon
hová visz, de bennem egy szál félsz sem volt; ki tudja, miért, talán azt
gondoltam, hogy nagy kárt már úgysem tud tenni bennem… Ráadásul egy
ilyen jóképű fickó valószínűleg nincs rászorulva az erőszakra, vagy ha
mégis… hát hagyom magam, hamarabb szabadulok… Jól becsiccsentettem
a Zombitól, úgyhogy nem foglalkoztattak a jövővel kapcsolatos kérdések,
például, hogy hogyan megyek haza a világ végéről… Már elmaradoztak a
házak, iparterületen jártunk, és én még mindig nem féltem. Aztán hirtelen
feltűnt egy alacsony, egyszintes, régi, némileg lepukkant házsor. Oda
kanyarodtunk be, és egy miniatűr előkerten keresztül jutottunk a lakásba.
Vagy cipősdobozba. Vagy gyufásskatulyába. Tudod, hogy én sem a
Budavári Palotában lakom, de ez még az enyémnél is sokkal kisebb volt.
Azt hiszem…
A levegőtől kezdtem kijózanodni. Ja, igen. Nem volt fűtés, tehát hideg
volt. HIDEG. Én harminc fokban is fázom. Kezdtem rádöbbenni, hogy
mekkora barom vagyok. Gondoltam, ha már így esett, ki kellene belőle
hozni a legjobbat, úgyhogy nekiálltam a lakást a lakberendező szemével
felmérni. Volt benne galéria. Amire szerintem úgy kellett felkúszni, mert a
lakás összesen lehetett úgy 3 méter magas. A konyhában ketten nem fértünk
el. A nappali… mit nappali, az egy darab szoba lehetett 10 négyzetméter.
Mindegy, gondoltam. Nem olyan vastag, mint hittem, de hát én nem vagyok
anyagias, ugye, kicsire nem adunk…
Ekkor Egon lerántotta magáról a gatyáját. Nem… az alsó rajta maradt,
hál’ istennek, csak az Armaninak látszó nadrágot tolta le, és ott állt előttem
kisgatyában. Öregem, úgy kijózanodtam, hogy rögtön felmondtam volna a
Mengyelejev-táblázatot, ha valaki kérdezi. Láthatta rajtam, hogy gyökeret
eresztettem döbbenetemben, mert rögtön közölte: „Itthon nem szeretek
öltönyben lenni, olyan kényelmetlen.” Majd az egyetlen székre dobta a
gatyóját, és tovább billegett előttem a bugyikájában. Jól van, na. Nem
bugyika volt, de ilyen fecske típus, ami domborít… Lehet, hogy azt hitte,
hogy begerjedek?
Miután kicsodálkoztam magamat, majd virtuálisan a falba vertem a
fejemet, tüntetően elfordultam, és megkértem, hogy húzza fel a nadrágját
vagy valami nadrágfélét, mert nem vagyok kíváncsi az altestére. Az is
megfordult a fejemben, hogy a Zombi előtti érzéseimre mennyire nem
figyeltem oda, pedig mennyire oda kellett volna, nem elkábítani magamat,
hátha mégis ő a nagy Ő, csak én nem vettem észre…
Egyszer csak éreztem, hogy a hátam mögé lép, és átölel, miközben azt
lihegi a fülembe: „Tudom, hogy te is akarod, ne ellenkezz…” Na, itt
szakadt el a cérna. Igaz, hogy Zombi-állapotomban azt hittem, inkább
hagyom magam, de amikor ott álltam a dolog előtt, olyan mérges lettem,
hogy megfordultam, és tiszta erőből behúztam egyet a kéjvágyó Egonnak.
Akkor egy pillanatra megijedtem, hogy visszaadja, pedig csak bámult
értetlenül, és láttam, hogy könnybe lábad a szeme a fájdalomtól.
Futottam, mint a nyúl. Ki a lakásból, ki az útra, futottam, futottam
kifulladásig. Aztán felrémlett bennem, hogy ott a mobilom, tán hívnom
kéne egy taxit. Még jó, hogy volt utcatábla az egyik egyemeletes házon.
Anyám! A taxi negyed óra múlva érkezett meg, addig majdnem halálra
fagytam. Meg is érdemeltem. Nem? Az biztos, hogy megtanultam a leckét.
Ráadásul úgy elment a kedvem a társkereső oldaltól, hogy egy hétig rá sem
néztem. Aztán mégis…
Okom volt rá, hogy újra alámerüljek a társkeresési mizéria gyanúsan
zavaros tengerében. Történt ugyanis, hogy az egyik kolléganőm halálosan
szerelmes lett egy fickóba, akit nem máshol, mint a most már számomra is
világosan roppant népszerű bugyioldalon ejtett el. A kíváncsiság szerintem
minden önérzeten úrrá tud lenni, ha akar, és minden ellenérzést legyőz,
amennyiben keményen fúrja az ember oldalát. Nos, meg akartam nézni
magamnak ezt a szuperment, akit Helga kihalászott a dzsuvából. Hm, hm.
Fotó alapján nem is rossz, gondoltam, de azért nekem nem jönnek be a
biztonsági őr típusúan kopaszra nyírt pasik, úgyhogy az irigység legkisebb
szikrája sem pattogott a szemem előtt. Pláne, hogy előző nap
megismerkedtem valakivel… Tudod, Szikszaival. Borival elmentünk a
klubba, tele volt olaszokkal, és valamiért aznap a nőnemű populáció erősen
csökkent mennyiségben képviseltette magát, így hatalmas sikerünk volt.
Szinte idegesítően nagy volt a férfiak lelkesedése irántunk, úgyhogy mielőtt
baj történt volna, úgy gondoltuk, lelépünk. Előtte azonban, engedve a
természet szavának, a női szakaszt látogattuk meg, illetve látogattuk volna,
ha az utunkat nem állja el egy hű, de jó pasi. Ő volt Szikszai. Egyszerűen
nem engedett be a vécébe, és bár nagyon sürgős találkozóm volt a benti
porcelánnal, mégsem bántam olyan nagyon ezt a kis késlekedést.
A sok olasz után igazi felüdülés volt a magyar szó, és hogy
könnyebben juthassak a csésze közelébe, hát hagytam magamat, és
megadtam a telefonszámomat neki. Neki, a magas, barna, tényleg jóképű
idegennek, aki lehetséges, hogy úgy cserkészi be a nőket, hogy a
vécéajtóban ácsorogva egyszerűen leakasztja a számára legjobban tetszőt.
Így visszagondolva, fura szokás, egy pöttyet zsarolásszaga is van a
dolognak, mert ugye, a nő csak akkor mehet a legkisebbe, ha megadta a
telefonszámát… Még jó, hogy nem akart azonnal DNS-t is, például egy
csók formájában… Bár… Tényleg nagyon jó pasi volt Szikszai, ezt meg
kell hagyni. Kifelé a klóból már nem ácsorgott őrhelyén, úgy tűnt, hogy
elégedett volt az aznapi fogással, nem erőltette magát tovább. Nem hittem,
hogy fel fog hívni. Nem is hívott jó darabig, úgyhogy semmi nem
akadályozott abban, hogy garázdálkodjak egy kicsit a Lovemaster.hu-n.
Miután lecsekkoltam a Helga pasiját, és eldöntöttem, hogy nekem nem
a típusom, csak nem bírtam megállni, hogy megnézzem a saját leveleimet.
Újabb négy üzenet várt rám. Arra gondoltam, hogy nyilván kopik a
varázsom, mert egyre kevesebb jelentkező akarja épp az én kezemet és
egyebemet. Nem áltattam magamat azzal, hogy a fotón vagy a
bemutatkozáson átsüt izgalmas szellemem, úgyhogy biztos voltam benne,
hogy nem a lelkemet vágyják ezek a jóemberek.
Kibontogattam a leveleket. Volt köztük egy, amelyet félretettem
ínséges időkre, amikor a kutya sem akar majd velem randizni, tekintve,
hogy egyre kevesebben erőltetik meg magukat levélírással, és volt egy
olyan is, amelyik izgalomba hozott. Szikszai nem hívott, pedig a
találkozásunk óta eltelt legalább tizenöt óra – igazából nem is számítottam
rá. Egy ilyen klotyóbetyár nyilván csak a számokat gyűjti, aztán azt hívja
fel, akit a legadakozóbbnak gondol. Vagy ki tudja, hogy miként szelektál.
Én nyilván kiestem a vécétündérek méretes kosarából, mert azóta biztosan
csörgött volna. A maradék két levél közül az egyik egy emlékem nyomán
megmosolyogtatott. Volt egy fiúm jó pár éve, Tibcsike. Nagyon szép és
nagyon fiatal fiú volt, aki a grafikán dolgozott. Nem kellett volna házi
nyúlra lőnöm, de megtettem. Akkor még én sem negyven felé kavartam.
Három hétig jártunk. Igazából Tibcsike nem volt társ semmilyen szinten,
semmilyenen – gondolom, tudod, hogy miről beszélek. De olyan iszonyú
szép volt! Egyem meg, elvittem egy melegfelvonulásra, lásson már valami
„mást” is, akkor tele voltam meleg haverokkal, na, hát alig tudtam
megvédeni, úgy tetszett a fiúknak az én Tibcsikém. Ha láttál kínosan
heherésző fickót, aki nem tudja, hogy mijét védje a bámész tekintetek
elől… Szegény, egészen megsajnáltam. Annyira gyerek volt, annyira
ártatlan, hogy úgy döntöttem, nem rontom meg jobban, mint amennyire
megtettem… Bár húszévesen talán már nem számít liliomtiprásnak egy
melegfelvonulás, hacsak nem latens a drága… Na, az a bizonyos
üzenetküldő épp Tibcsikére emlékeztetett, ez a fiú is fiatalabb volt nálam.
Az izgalmam tárgyát képező levelet egy bizonyos Zoli írta, akinek a
fotón tengerszínű szeme volt, és a témához illeszkedő hullámos haja…
Vonzó volt. Miután nem bíztam Szikszai hívásában, ezért ezt a Zoli fiút
nem dobtam a virtuális kukámba. Kicsit ugyan ő is fiatalabb volt nálam, de
azért négy év az nem tíz, akárhogy is számolom. Egy huszonhét éves
fiatalember már tud felelősen gondolkodni a jövőjéről, képes dönteni
házasságról, gyerekről… Hű, de előreszaladtam… Nos, igen. Erre vágyom
titkon. A vagány álarcom mögött én is csak egy kétségbeesett, nyamvadt
vénlány vagyok, aki semmi mást nem kíván, mint egy jóképű, a szerelemtől
megszelídült macsót, és egy-két apró gyermeket, kicsi macsókat… Sőt. Én
még mindig hiszek a halhatatlan, nagy szerelemben, abban, hogy száz év
múlva is úgy tudunk egymásra nézni, mint az első szerelmes éjszakán…
Nem, nem vagyok hülye. Csak idealista… Mi? Hogy az egyenlő a
hülyével? Na ja…
Zoli következett. Vagyis Zoltán, mert a Zolit nem szerette, azt olyan
közönségesnek tartotta, úgyhogy Zoltánnak hívatta magát. A szokásos
készülődési mizériát végeztem el a randi előtt, a létező összes hibámat
igyekeztem kiküszöbölni. Persze, hogy aznap nőtt ki egy pattanás az
államon! Megjegyzem, hogy az agyonreklámozott azonnali
pattanásmegszüntető kencék nem tüntetik el azonnal a pattanásokat.
Egyáltalán semmit se csinálnak. Talán csak pirosabb lesz tőle a pattantyú,
miután kicsípi a benne lévő alkohol, hogy még feltűnőbb legyen. Úgy
voltam vele, hogy egye penész, legfeljebb van egy ragyám, no, sag schon?
Ha ez visszarettenti, akkor nem is érdemel meg engem. Ezt próbáltam
belesulykolni a fejembe, természetesen nem sok eredménnyel.
Ötpercenként vetettem egy pillantást a tükörbe, hátha váratlanul mégis
eltűnt a fránya csúfság a fedhetetlen részemről. Miért nem nő pattanás a
fenekemen vagy a hátamon ilyenkor? Mi? Miért az arcomon, amit
semmivel nem tudok eltakarni? Nincs az a smink, ami alól ne ütne át egy
vöröslő pattanás.
Visszatérve a randira, Zoltán értem jött a lakásom elé. Odahívtam,
eszemben sem volt még egyszer végigmászni a városon egy pasi miatt.
Mikor megcsörgette a telefonomat, kinéztem az ablakon, hogy lássam, kivel
van dolgom. Remek furgon várt rám, sötétzöld metál, olyan menő, vagány
járgány, s bár nem vagyok anyagias, ugye, azért egy jó kocsi vagy egy
dögös motor rám is képes hatni. Pláne, hogy egy kicsit értek az autókhoz,
de ez egy másik történet…
Lesasszéztam az utcára, és örömmel láttam, hogy a fiú pont olyan
jóképű, mint a képen, a szeme tengerszínű, a haja tengerhullámzású, és
magas, mint egy szálfa. Igaz, hogy amikor végignéztem rajta, felfedeztem,
hogy egy komoly Buffalo cipő eredményezi a magasságának legalább hat-
hét centijét, ami meglehetősen kiábrándító egy férfi esetében, azonban
eltekintettem ettől – úgy gondoltam, hogy egy igazi nő képes változtatni a
párja öltözködési szokásain, nem ezen fog múlni a boldogságunk. Bár egy
Buffalo… jelzésértékű lehetett volna, ha nem vagyok ennyire kiéhezve egy
kapcsolatra.
Mosolyogva üdvözöltük egymást, hirtelen örömünkben két puszi is
elcsattant, majd megbeszéltük, hogy a Duna-parton sétálunk, olyan szép az
este. Nem bántam én, hogy hideg volt, olyan hideg, hogy befagyott a
fenekem, nem bántam én semmit, olyan elbűvölően kedves volt Zoltán.
Igaz, hogy időközben kiderült, hogy a politikáról vallott nézeteink szöges
ellentétben állak egymással, annyira, hogy egy kicsit bele is melegedett a
saját igaza védelmébe, de hát arra gondoltam, hogy nehogy már a politika
álljon közénk, engem ugyan nem érdekel, hogy mit tart üdvösnek ilyen
szempontból. Szenvedélyesnek látszott, ahogy védte az elképzeléseit a
világról, lángolt a tekintete, tisztára, mint egy ifjú poéta, akinek még vannak
álmai, idealista elvei…
 Beszélgettünk a családunkról, s még azt is elmondta, hogy ő maga is
családot szeretne, azért keres társat az interneten. Jól éreztem magamat
vele. Kicsit még zavart a Buffalo meg a hülye politikai merevsége, aztán
ezektől egy perc alatt eltekintettem, amikor búcsúzóul átölelt, és
megcsókolt. Igen, igen. Nemhogy hagytam, kifejezetten elvártam. Talpam
nem érintette a lépcsőfokokat, ahogy hazalibegtem a csók után. Nyilván az
ajtót is a szentlélek nyitotta ki előttem, mert arra sem emlékszem, hogyan
jutottam be a lakásomba, pedig egy korty alkohol sem volt bennem. Dalolt
a lelkem, remegett a szívem, mint egy boldog kismadár… Oké. Ez már
több, mint amennyit az ember rosszullét nélkül elvisel, tudom… Mégis,
hidd el, totálisan azt hittem, hogy megtaláltam a nagy Ő-t. A búcsúnk után
egy fél órával még küldött egy üzenetet a telefonomra, hogy mennyire jól
érezte magát, és úgy gondolja, hogy kincset talált ma, amit nem akar
elveszíteni. Na, erre varrjál gombot! Mosollyal az ajkamon aludtam el, és
vártam a másnapot, hogy hívjon vagy írjon.
Másnap reggel belém bújt a kisördög, és amikor bekapcsoltam a
gépemet, begépeltem a Lovemaster.hu címét. Jó, jó. Nem szép dolog
kémkedni, én viszont igenis kíváncsi voltam arra, hogy Zoltán járt-e az
oldalon a találkozásunk óta. Ezt még nem mondtam, de ez az oldal úgy van
megszerkesztve, hogy a regisztráltak láthatják, hogy a többi regisztrált
mikor járt utoljára ott. Rákattintottam Zoltánra, és megrökönyödve
tapasztaltam, hogy éppen ott lóg. Nyilván a leveleit olvasgatja. Vagy épp
más nőket stíröl? Bizonytalanság költözött a lelkembe, épp kezdett volna
rosszkedvem lenni, amikor megcsörrent a telefonom. Zoltán hívott.
– Te szemét kurva! Tudtam, hogy te is csak egy büdös ribanc vagy! Mi
az anyádat keresel az oldalon, mikor mi tegnap óta járunk! – üvöltötte a
telefonba. Én meg néztem, mint Jani a moziban.
– Mi van? Te megbolondultál?
– Te bolondultál meg, ha azt hiszed, hogy ezt eltűröm! Ki vagy rúgva,
rohadt szajha! – bömbölt tovább, szinte már artikulátlanul.
Anyám! Olyan paff lettem, hogy el sem tudod képzelni. A tegnapi
kedves, kellemes modorú, szépreményű, lánglelkű poéta olyan büdös tahó
lett öt perc alatt, hogy még bele sem ábrándult a szívem, máris teljesen
kiábrándult belőle. Az járt a fejemben – miközben még mindig válogatott
trágárságokat vágott a fejemhez a kagylóból –, hogy milyen jó, hogy ez
most derült ki, és nem egy hónap múlva. Tán meg is vert volna, ha nem
olyat főzök, amit szeret… Beteg lelkű, elmebajos Zoltán ügye ezzel le lett
zárva. Kinyomtam a telefonomat, és elhatároztam, hogy soha, de soha többé
nem nézem meg a bugyioldalt. Itt jártam gondolatban, amikor újra
megcsörrent a telefonom. Kapásból belekiabáltam, hogy most már elég, és
menjen a pihébe… Ezt persze nem így, kicsit komolyabban
megfogalmazva… De akkor egy teljesen más férfihang szólalt meg:
– Mindenkihez ilyen kedves vagy, aki először hív? – nevetett bele a
vonalba.
Szikszai volt. A budibetyár. Innentől nem annyira érdekes a történet,
mert megszüntettem a társkereső oldalon a regisztrációs lapomat, és nem
foglalkoztam az effajta pasivadászattal… egy darabig.
Ja, csak egy darabig, mert Szikszairól idővel kiderült, hogy nem az,
akinek látszik, holott már-már csillagot láttam a homlokán. Nos, a csillagos
homlokhoz több kell, mint humor és szívdöglesztő külső; nem árt, ha az
ember lánya meg is bízhat az illetőben, nem beszélve arról, hogy az illető
szíve csakis érte dobog. Szikszai nem velem képzelte el a jövőjét, én
kitérőként kellemes szórakozást nyújtottam számára, mert neki komoly
elképzelései voltak arról, ki is lesz az ő felesége. Egyrészt nálam jóval
fiatalabb nő, akinek két diplomája és legalább egy angol felsőfokú
nyelvvizsgája lesz, illetve olyan pedigréje, ami nekem nincs. Tehát egy jó
házból való, releváns kapcsolatrendszerrel rendelkező, csinos, hihetetlenül
intelligens, fiatal nőt akart elvenni, aki egyengeti majd a karrierjét, tekintve,
hogy ő csupán egy jogi diplomát mondhatott a magáénak, társadalmi
kapcsolatokkal azonban, amelyek ahhoz szükségeltettek, hogy a pályája
üstökösként ívelhessen felfelé, nem rendelkezett. (Okos, falusi gyerek volt,
aki sokra vágyott, és ezt a sokat szisztematikusan, kész tervvel kívánta
elérni. Nem kárhoztathatom érte… Hogy a jó édes nénikéje… stb.)
Én is továbbléptem, nem bánkódom sokáig, pláne nem egy olyan férfi
után, aki a jellemét tekintve a bokámig sem ér fel. Egyébként is, új főnököt
kaptunk, s rövidesen rádöbbentem, hogy ő az. Igen. Ő az, aki minden
szempontból tökéletes számomra. Kár, hogy én a legkisebb mértékben sem
érdeklem őt…
Hiába éreztem életemben először úgy, hogy megtaláltam a csillagos
homlokút, a PASIT, reménytelenül álltam a szerelmi problémám előtt,
hiszen a kiszemeltem – vagyis inkább plátói szerelmem tárgya – le sem
sajnált, sőt…
Ezek után érthető, hogy az Isztambul felé tartó gépen nem kifejezetten
boldogan utaztam nyaralni Borival. A kétszemélyes all inclusive nyaralást
én kaptam a cégtől, amelynél éjjel-nappal gürcölök, nemcsak azért, mert
beleszerettem a főnökömbe, hanem mert hajtott a bizonyítási kényszer.
Előléptetést vártam, helyette török utat kaptam. Az is valami, ugyanakkor
nem az, amiért kidolgoztam a belemet az utóbbi időben.
 Bori
Úgy éreztem, ez az utazás egy jel. Azt gondoltam, hogy elengedem a
rengeteg frusztrációmat, és felszabadulva az eddigi nyomás alól, jelesül,
hogy muszáj találnom egy korrekt palit, aki elvesz, és gyerekekkel
ajándékoz meg, könnyű lélekkel vágok az útnak. Eddig kilátástalanság és a
már említett kukakapcsolatok jellemezték csupán a magánéletemet, nem
beszélve egy-két kifejezetten megalázó momentumról, amelyeket boldogan
kitöröltem volna az emlékeim közül.
Az elmúlt hónapokban azonban már kevésbé funkcionáltam
átjáróházként, meguntam a netes társkeresést, és úgy döntöttem, hogy
beletörődöm sanyarú sorsomba, vagyis elfogadom az egyedüllétet is, ha
muszáj.
Végül is Törökországban akármi megtörténhet… Akár még jóképű
török pasik is ostromolhatnak bennünket Cicával, bár az elmúlt időszak
csalódásaiból kiindulva erre olyan iszonyú komoly sanszot nem láttunk.
Cicát figyelmeztette az anyja, hogy vigyázzon, nehogy elrabolják, és
bezárják egy hárembe, ahonnan soha többé nem szabadulhat, azonban ő
csak röhögött: ugyan kinek kellene egy harmincnyolc éves banya, mikor
millió húszéves rohangál a világban, nem beszélve arról, hogy Atatürk óta
egy töröknek csak egy felesége lehet, és kinek van annyi pénze, hogy
háremet tartson ágyasokból? Az anyja persze nem tapasztalatból aggódott,
csupán a kedvenc giccses sorozataiból szedte az ismereteit, amelyeket
bátran megosztott a lányával.
A gép könnyedén emelkedett a felhők fölé. Merengve, le-lecsukódó
pilláim alól pásztáztam a hófehér rengeteget. A felhőket imitt-amott
megvilágította a napfény, amitől azok különböző formákat öltöttek, mint
születésnapi tortán a tejszínhab, vagy tengerbe olvadó jéghegy az
Antarktiszon. Elmosolyodtam. Utoljára gyermekkoromban játszottam az
öcsémmel felhőkitalálóst. Feküdtünk a réten egymás mellett, és bámultuk
az eget. Sosem unatkoztunk, helyette játékokat gondoltunk ki. Ilyen volt a
felhőkitalálós is: ki tud több figurát felfedezni a gomolyfelhők alkotta
formákban.
 Cica egy útikönyvet lapozgatott, s közben azt ecsetelte, hogy milyen
nevezetességek megtekintését tartja elengedhetetlennek a nyaralásunk
három hete során. Eleinte figyelmesen hallgattam, aztán elkalandoztam:
Cica lelkes ugyan, de biztos, hogy nem a múzeumjárás lesz a kedvenc
elfoglaltsága a következő időszakban. A férfiak sokkal jobban érdeklik,
mint a múlt patinás emlékei.
Ránéztem Cicára, aki évek óta váltogatta a partnereit, és mégis folyton
vidám volt, egy pillanatig sem hitte róla senki, hogy görcsösen keresi a
szerelmet. Pedig kereste. Minden új pasijáról azt hitte, hogy eljött végre az
igazi, aztán pár hét után rendre kiderült, hogy ő sem az, és ő sem az, és még
ő sem az. Akkor néhány napig borongósabb hangulatban járt-kelt,
elmondta, hogy a férfiak mind alkalmatlanok a párkapcsolatra, és neki nem
is kell már senki, inkább egyedül éli le az életét. Majd összekapta magát, és
belevágott egy új szerelembe… Vagy egy ideig egyedül volt, és még azt is
élvezte.
Újra a felhőket nézegettem, kerestem az égszínkék kis foltokat, a
réseket a felhők között, ahol a nap sugarai utat törtek maguknak.
Az égbolt változatlansága, a gép egyenletes, halk zúgása, az utasok
összemosódó mormogása elzsongított; úgy elaludtam, mint a bunda. Finom
parfümillat lengte be az álmomat. Amolyan ágyba csalogató, férfias illat…
Mosolyogva nyitottam ki a szememet, és döbbenten konstatáltam,
hogy a legszebb férfi hajol az üléseink fölé, akit életemben láttam. Gyorsan
újra becsuktam a szememet, hogy tartson még egy kicsit az álom. Aztán,
amikor biztos voltam benne, hogy nem álmodom, lassan felpillantottam. A
férfi nem rám nézett, így nyugodtan szemlélődhettem. Félig lehunyt pilláim
alól lestem az idegen fekete, sűrű haját, napbarnított, simára borotvált arcát,
és forró izgalommal állapítottam meg, hogy ez a pasi… gyönyörű… Valóra
vált álom.
Ezután eszméltem csak, hogy a férfi nem engem, hanem Cicát ölelgeti.
Úristen! Hogy nézhetek ki? – villant az eszembe, aztán rájöttem, hogy kit
érdekel, a pasi rám sem hederít.
– Mi történt? – kérdeztem halkan.
 – Pánikrohamom volt – mondta Cica egyszerűen, mintha naponta
megesett volna vele, hogy rohamot kap.
– Micsoda? – meresztettem a szemem, fogalmam sem volt róla, hogy
Cicának ilyen problémái vannak. – Te pánikbeteg vagy?
– Nem vagyok pánikbeteg – vonta össze a szemöldökét Cica.
Hátradobta a haját, és a férfi felé nyomta nem éppen méretes melleit. –
Csak rohamom volt.
– Az embernek nincsenek csak úgy rohamai, Cica! – értetlenkedtem,
és egyre zavarosabbnak éreztem a történetet. – Miért nem ébresztettél fel?
– Olyan édesen aludtál, nem akartalak zavarni.
– Ezért inkább zavartál valaki mást? – pillantottam a férfira, aki még
mindig nem mozdult Cica mellől.
– Magam vettem észre, hogy a hölgy rosszul van – mondta. – Engedje
meg, hogy bemutatkozzam: András Kenan Hammed. – Nyújtotta a kezét, és
ültében meghajolt felém. Tátott szájjal meredtem a csodapasira, aki olyan
udvarias volt, mint egy Jane Austen-regény főhőse.
– Milyen fura… – motyogtam ostobán.
– Parancsol? – húzta fel a szemöldökét a férfi értetlenül. Nem húztam
el a kezem, neki pedig némi zavar tükröződött az arcán.
– Elnézést… a neve… érdekes… – dadogtam, és szokás szerint
elvörösödtem, éreztem, hogy nevetséges vagyok, a pasi nyilván látja rajtam
a zavart, tehát a pirulásom oka sem lehetett kétséges. Ő elmosolyodott:
– Igen. Édesanyám magyar, tőle kaptam az egyik nevemet a nagyapám
után, édesapám viszont török, tőle ered a másik nevem, de leginkább a
török nevemet használom.
– Értem… Jaj, ne haragudjon! – Akkor eszméltem rá, hogy én be sem
mutatkoztam: – Tábori Bori vagyok, Cica, azaz Cecília barátnője…
Még nagyobb zavarba jöttem, s a nevem béna hangzása miatt átkoztam
vicces szüleimet.
– Igen, észrevettem – mosolygott tovább a férfi, és elengedte a
kezemet.
 Cica
Hol Borira, hol Kenanra pillantottam. Ezt a férfit én akarom, meg is
szerzem, hisz mindig megszerzem, amit akarok. Majdnem mindig. Alig-alig
zavart, hogy Bori olyan ájult szerelemmel bámult rá máris.
Neki úgysem lehet esélye velem szemben, és még haragudni sem fog,
gondoltam, és nyomban fel is mentettem magamat. Tudja ő, hogy jobb, ha
nem álmodozik ilyen pasikról, mert annak csak keserű csalódás lehet a
vége, tulajdonképpen megkímélem egy kellemetlen visszautasítástól…
Közelebb hajoltam Kenanhoz.
– Meghívhatjuk vacsorázni? – kérdeztem az ellenállhatatlan
vadászpillantásommal, melyről azt gondolom, hogy minden pasiban
felébreszti az ösztönt, hogy a magáénak tudhasson. Kicsit dívás, kicsit
kihívó, kicsit ártatlan… Szerintem. Legalábbis eddig többnyire bevált.
Mindenesetre nagyon úgy tűnt, hogy Kenan sem más, mint a többi
hímnemű embertárs, akinél ezt bevetettem…
– Nagyon köszönöm a meghívást, örömmel elfogadom – szólt, és azzal
a már ismert szívdöglesztő mosolyával bólintott felénk.
A kapitány hangja szólalt meg a hangszóróban, és kérte az utasokat,
hogy kapcsolják be a biztonsági öveket, mert a gép rövidesen eléri az
isztambuli leszállópályát.
– Mi volt ez az egész, Cica? – bökött oldalba Bori, miközben
teljesítette a kapitány kérését.
– Majd elmondom, ha leszálltunk – mondtam vigyorogva.
 Bori
A klimatizált repülőtérről kilépve letaglózott a forró, szinte trópusi
levegő. A nap magasan járt, izzott a beton, a cipőnk sarka beleragadt a
megolvadt aszfaltba. Végigsimítottam a homlokomat, de a kezem már
megizzadt, úgyhogy sokra nem mentem vele.
– Gyilkos, mi? – hörögte Cica első döbbenetében, amit a hatalmas
hőmérséklet-különbség okozott.
– Az. Gyilkos – feleltem elhaló hangon. Meglepett, hogy ennyire
rosszul viselem a hőséget, hisz alig lehetett 40 fok. Mi lenne, ha valóban a
trópusokon nyaralnánk? – gondoltam.
Egy taxisofőr ugrott elénk, kis, kreolra sült arcán ezernyi ránc szaladt
szét, ahogy vendégcsalogató vigyorral invitált bennünket a kocsijába.
– Van légkondicionáló? – kérdezte Cica az apró török férfit, s közben
ámuldozva sutyorgott a fülembe, hogy nézzem meg, a pasas hófehér ingén
egyetlen pecsét sincs. – Mint akit a tojásból nyomtak ki, déli egy órakor,
negyven fokban – súgta. – Vajon hogy csinálja?
Az emberke legyezett a kezével, úgy mutatta, hogy igen, minden van
az ő járművében, aggodalomra semmi ok.
Tiszta, kellemes és főleg hűvös látványt nyújtott az autó, be is
huppantunk a hátsó ülésre (én egy kicsit nagyobbat huppantam, mint Cica),
miután a bőröndjeinket elhelyeztük a csomagtartóban. A kocsiban azonban
fülledt, áporodott meleg fogadott, Cica már éppen ugrott volna ki, de én
megfogtam a kezét.
– Ne! – nyögtem. – Ne kezdjük elölről! Majdcsak odaérünk valahogy.
– Hol a klíma, te átok? – rivallt a sofőrre Cica angolul, mert bár a
kocsiban maradt, arra nem tett fogadalmat, hogy a kis török fejét nem
mossa meg, amiért becsapott bennünket.
Erre a ráncos arc felderült, és egy gombnyomással lehúzta mindkét
hátsó ablakot.
– Klíma – mutogatott. – Fúj a szél! Autóklíma elromlott egy hete.
Most ez a klíma.
Beletörődve hagytuk, hogy a száz kilométer per órás menetszél
tönkretegye a frizuránkat, szemünk, szánk tele lett a repkedő tincseinkkel és
a porral, mi azonban csak megadóan ültünk: reméltük, hogy az utat, amely
az Atatürk repülőtérről a szállodánkhoz vezet, gyorsan megjárjuk. Egy
pillanatra feltűnt a Boszporusz, a Hagia Szophia is, de nem nagyon
élvezhettük csodás látványukat, inkább csak a lehetetlen közlekedés kötötte
le a figyelmünket. Én legalább olyan idegesítőnek találtam a hangzavart,
mint Cica, ugyanakkor a lelkem mélyén valami izgalmas romantikát véltem
felfedezni még a szabályok könnyed áthágásában is. Én miben nem találok
romantikát, ha akarok?
Úgy láttuk, mintha Isztambulban nem léteznének közlekedési
szabályok, mintha mindenki arra menne, amerre úri kedve tartja, nem
törődve a kereszteződésekkel, az elsőbbségadással vagy akár a lámpákkal.
Végtelen volt a ricsaj: az autósok dudáltak, kiabáltak, a fékek csikorogtak, s
a megszámlálhatatlan autó és motor zaja rátelepedett az egész városra.
Olyan érzésem volt, mintha a saját levemben főnék meg lassan; dőlt rólam
az izzadság a párás, fülledt hőségben.
– Jól kezdődik… Hű, de jól nézel ki – motyogtam Cicára pillantva,
majd hirtelen kitört belőlem a fáradt emberekre jellemző, szinte hisztérikus
nevetés.
– Mi az? – kérdezte Cica zavartan, aztán ő is elkezdett kacagni. –
Tényleg jól kezdődik. Egyébként te sem nézel ki jobban, úgyhogy ne
röhögj! – mondta, de aztán ő sem tudta abbahagyni a nevetést.
Kócosan, izzadtan érkeztünk a Pierre Loti Hotelhoz, szinte beestünk a
recepcióra, szörnyen elcsigázottnak éreztük magunkat. A hűvös előcsarnok
azonban nyomban magunkhoz térített bennünket. Elkerekedett a szemünk a
sok szépség láttán, amely elénk tárult. Antik bútorokkal berendezett,
szalonszerű recepció várt ránk. Az európai elegancia keveredett a
hangulatos, buja keleti motívumokkal, a fotelokat és szófákat gyönyörű,
török mintás selyemkárpittal vonták be, ezzel oldva az antik merevségét, és
megszüntetve azt az érzést, mintha múzeumban járnánk. Olyan miliőt
teremtett a hotel berendezője, hogy ne csak a konzervatív, hanem a puha,
otthonos kényelemre vágyó utazóknak is kedvük szottyanjon lerogyni
bármelyik ülőalkalmatosságra. A falakat mohazöld, jellegzetesen török
rajzolatú selyemtapéta borította, a szőnyeg pedig kézi munkának látszott,
bár egyikünk sem volt nagy szakértő. Csak ámultunk-bámultunk, magunk
sem hittünk a szemünknek és a szerencsénknek, hogy ilyen gyönyörű hotelt
fogtunk ki.
– Gondoltad volna? – tátotta a száját Cica. – Azt hittem, hogy kapunk
egy lepukkant belvárosi motelben egy nyomorúságos szobát, ehelyett
tessék… Biztos, hogy jó helyen járunk?
– Kitett magáért a főnök, az biztos – bólogattam egyetértőn.
– Én sem erre számítottam. Tavaly Tóth Laca kapta a prémiumutazást.
Na, ő mesélte, hogy egy szakadt szobát kaptak a feleségével Rómában, és
szinte megbánták, hogy felhasználták a jutalomutat, olyan szarul érezték
magukat… Ehhez, mondjuk, kellett az is, hogy alapból unják egymást… Én
Rómában egy koleszban is eldekkolnék, akár egy húszszemélyes szobában
is…
– De ez… Nagyon jó lehetsz Krisztiánnál… – Vetettem sokatmondó
pillantást Cicára.
– Na ne már! Biztos, hogy utál, tudod, hogy a karácsonyi partin képen
töröltem, amikor a szoknyám alatt bizsulált.
– Emlékszem. Jó sokáig fostál, hogy kirúg…
– Igen, aztán mégsem. Nem is értem én ezt…
– Can I help you? – hangzott fel a hátunk mögött az udvarias kérdés,
mire mindketten megpördültünk, hogy lássuk, ki szólt hozzánk.
Jóképű, a hotel egyenruhájába öltözött fiatal férfi állt mögöttünk, és
kedves mosollyal várta a választ.
– Szatmári Cecília vagyok. Ha jól tudom, nekem és a barátnőmnek
szobafoglalásunk van önöknél – mosolygott vissza rá Cica.
A férfi a recepcióspult mögé lépett, és belenézett a számítógépes
nyilvántartásába.
– Szatmári Cecília. Igen, valóban mától van lefoglalva a szobájuk,
egészen három hétre, és előre rendezték a számlát is – pillantott fel a
recepciós a monitorról. – Érezzék jól magukat, hölgyeim! Én Hasszán
vagyok. A csomagokat Abu felviszi a szobájukba – mutatott egy
hagyományos fezt viselő fiatal fiúra, aki szolgálatkészen várakozott a
lépcsőnél.
 – Azt mondtad, hogy beszámolsz erről a pánikrohamról… vagy miről
– néztem összehúzott szemmel Cicára. Már a szobánkban fetrengtünk,
lezuhanyozva, frissen, tiszta ruhában. Egészen eddig a percig vártam, hogy
Cica előadja a színjáték okát. Bár tulajdonképpen nem is az okát akartam
tudni, hisz az tökéletesen világos volt, sokkal inkább a hogyanra voltam
kíváncsi, és arra, hogy milyen további terveket sző Kenannal kapcsolatban.
Bár, ha őszinte akarok lenni magamhoz, az sem volt túl nagy rejtély,
ismerem jól Cicát. Amióta az eszét tudta, mindig megszerezte, amit akart,
és könnyedén átlépett rajtam vagy akár másokon, hogy a céljait elérje. Nem
rosszindulatból, nem; nem is azért, mert másoknak fájdalmat akart okozni:
ő egyszerűen ilyen, kicsit önző, kicsit bolondos, és ugyanakkor nagyon
vonzó. Olyannyira, hogy még a nők sem tudnak neki ellenállni, nem lehet
rá haragudni, gyermetegen vág orrba olyan embereket is, akiket szeret, úgy,
hogy még csak nem is tudja, mekkora fájdalmat okoz ezzel nekik. Imádják
a pasik, és vonzódnak hozzá a nők. Én egy kicsit mindig féltékeny voltam
rá, irigyeltem a csinos alakjáért, a napsugaras természetéért, no meg azért a
megfizethetetlen képességéért, hogy bárkit az ujjai köré tud csavarni.
Most azonban haragudtam rá. Magam sem tudtam, miért, hiszen Cica
látta meg először a férfit, valamiért mégis úgy éreztem, mintha megcsaltak
volna. Cica nem is értené, hogy miért esik rosszul nekem ez a Kenan-dolog.
Persze! Mit is képzelek én? Ugyan mit akarhatna tőlem egy ilyen férfi?
Cicának valószínűleg eszébe sem jut, hogy esetleg én is megtetszhetek egy
jóképű pasinak…
– No, hát az a helyzet, hogy kiszúrtam a gépen Kenant, amikor a
mosdóba mentem, te pedig édesdeden szunyókáltál. Megjegyzem, félig
nyitott szemmel alszol, kész horror – kezdett a mesélésbe Cica nagy
élvezettel; láthatóan örömet okozott neki, hogy megoszthatja valakivel
agyafúrt és nem utolsósorban sikeres mesterkedésének történetét, nem
beszélve a kis döfésről, amelyet hajszálpontosan az egómon helyezett el.
– Kösz, cuki vagy, hogy mondod. Mi lett volna, ha inkább
felébresztesz?
– Minek? Nem volt ott senki, csak én láttam, én meg már nem
először…
 – Oké, mondjad tovább!
– Szóval, megláttam az isteni hímet. Nyomban tudtam, valahogy fel
kell magamra hívnom a figyelmét, és beugrott, hogy nem olyan régen Liza,
a könyvelésen mesélte, hogy nem bír repülni, mert azonnal pánikrohama
lesz a gépen, amint az felszáll. Jó részletesen ecsetelte, hogy ez mennyire
borzalmas érzés, mert, ugye, ott nincs hová menekülni, és így tovább…
Visszafelé a mosdóból Kenan széke mellett megroggyant a térdem, és a
homlokomra szorítottam a kezemet, mint aki nem képes tovább tartani
magát… – Itt hatásszünetet tartott. Éreztem, hogy a torkomban dobog a
szívem; az járt a fejemben, hogy vajon nekem miért nem jutnak hasonló
dolgok az eszembe. Miért nem én vettem észre a férfit, miért nem én
ájultam sápadtan az ölébe… Szinte átéltem a történteket, de a saját
főszereplésemmel, Cicát keményen kirúgva a sztoriból. Én persze, lúzer
módon, félig nyitott, horror szemekkel aludtam. – No, ő ezt észrevette, és
azonnal felállt, hogy segítsen. Megkérdezte, hogy mit tehet értem, és a
helyemre kísért… Akkor tértél magadhoz… Most miért nézel rám ilyen
arccal?
Tehát nem ájult az ölébe, gondoltam. Én beleájultam volna, az biztos.
Neki elég volt egy bizonytalan lépést tennie, és máris ugrott a pasi, hogy
segítsen rajta.
– Milyen arccal? – kérdeztem zavartan.
– Ilyennel… ilyen rosszallóval. Mi a baj? Nem ártottam én senkinek
ezzel a kis szerepjátszással…
– Nem! Dehogy! – mosolyodtam el gyorsan, összeszedve magamat.
Amint felfedeztem, már nyomtam is el magamban az utálatos zöld szemű
szörnyeteget, ami mindig a hatalmába kerített, valahányszor Cica a
pasiügyeiről mesélt. – Nagyon ügyesen felhívtad magadra a figyelmet…
És? Mik a további terveid?
– Itt a telefonszáma – mutatta fel a férfi névjegyét, amelyet az még a
kiszállásnál nyújtott át. – Szerinted gáz lenne, ha telefonálnánk neki, és
elhívnánk ide, a szállodába vacsorázni? – kérdezte cseppnyi
bizonytalansággal a hangjában. – Talán még várnunk kellene, de nem bírok,
tudod, milyen türelmetlen vagyok, ha valaki izgat… Gondolom, nem ciki,
hisz elfogadta a meghívásunkat…
– Szerintem nyugodtan felhívhatod – mondtam határozottan. Én is
vágytam rá, hogy újra láthassam a pasit, azonban gyáva voltam a
kezdeményezéshez, és eredetileg nem is én invitáltam erre a vacsorára. – A
meghívást elfogadta, úgyhogy az lenne udvariatlanság, ha nem keresnénk,
nem? Te hívd fel, neked adta a névjegyét, és különben is te voltál az, aki
meghívta, plusz lehet, hogy engem meg is látott, amikor horrorosan
aludtam… – húztam el a számat.
Cica nem törte tovább a fejét, azonnal tárcsázott.
Elterültem a pamlagon, amely a szoba hatalmas, kétszárnyú ablaka
alatt terpeszkedett, és bár feszült figyelemmel vártam a beszélgetést, újra
rabul ejtett az utca forgataga, amely így szinte kézzelfogható távolságban
volt tőlem. Az első emeleten kaptunk szobát, amely, amellett, hogy
fantasztikusan romantikus bútorok tették kényelmessé, sajnos roppant
zajosnak tűnt már az első ott töltött órában is. Szerencsére az utcáról,
amelyre az ablak nyílt, kitiltották az autóforgalmat, sétáló-és bevásárlóutca
lett belőle. A különös keleti és a megszokott európai áruk két világ izgalmas
keveredését testesítették meg. A rikkancsok és a portékájukat kiabálva
kínálgató kereskedők hangorgiája betöltötte a szobát.
Kinyitottam az ablakot, hogy kiengedjem a légkondi által lehűtött
levegőt, és beszippantsam Isztambul fülledt, erotikusan fűszeres illatát,
amely az első perctől fogva, ahogy Törökország földjére léptünk,
megbabonázott. A hőség ugyan levert a lábamról, ám ez mit sem számított,
ha arra gondoltam, hogy szabad vagyok, és bármikor őrült kalandokba
bocsátkozhatom ebben az izgalmas, felpörgetett ritmusú városban. Cicára
pillantottam, aki akkor szólt bele a kagylóba: Kenan nyilván felvette a
telefont:
– Halló, Kenan, itt Szatmári Cecília, tudja, a repülőgépről… Ooh,
örülök, hogy… Igen, a vacsora miatt hívom… Valóban? Nagyszerű…
Persze, hogy elfogadjuk, ez remek… Köszönjük a meghívást… Akkor
viszlát holnap…
 – Ezt nem fogod elhinni! – mondta Cica ragyogó arccal. – Így sokkal
kellemesebb lesz! Szinte szótagolva beszélt, annyira izgatott lett attól, amit
Kenantól hallott.
– Ki vele! Mit mondott? – kérdeztem, és rajtam is izgatottság lett úrrá,
látván, hogy Cica milyen jókedvű. Ledobta magát az egyik baldachinos
heverőre, amelynek mélyvörös brokáttakarója meggyűrődött a váratlan
támadástól.
– Nem fogadta el a meghívást… – kezdte Cica mosolyogva.
– Neeeem? – kerekedett a szemem. Nem értettem, hogy ennek miért
örül olyan nagyon.
– Nem. Ő hívott meg bennünket, és nem is akárhová, hanem a
villájába, egy pár fős vacsorára, ahol néhány barátja és mi leszünk jelen. És
ami a legszebb az egészben, hogy a vacsora előtt értünk küldi a kocsiját,
amely körbevisz bennünket Isztambulban, hogy igazán kényelmesen
nézhessük meg a nevezetességeket. Micsoda gentleman, nem igaz? Otthon
nincsenek ilyenek, igaz?
– Na de mennyi idő alatt kell végignéznünk a nevezetességeket, mert
azért engem érdekelne egy-két dolog… – motyogtam zavartan.
– Ne légy már ilyen kicsinyes! Csak azt mutatja meg a sofőr, hogy mi
hol van, a többi ránk van bízva. Végül is, három hétig itt dekkolunk.
Egyébként a vacsora holnap lesz, úgyhogy van még időnk összeszedni
magunkat romos állapotunkból… – nevetett fel Cica. Aztán rám nézett, és
elhúzta a száját: – Rád férne egy kis karbantartás, elég szarul nézel ki… –
Frankó. Én nem éreztem magamat megviseltnek. Repestem, hogy nem kell
majd gyertyát tartanom Kenannak és Cicának, örültem, hogy új
ismeretségeket köthetek. Már attól tartottam, hogy végig hármasban
vacsorázunk, és Cica – szokásához híven – nemigen törődik majd az
érzéseimmel, hanem nyíltan, gátlástalanul elkezd bájologni a pasival. – Mit
szólsz? – kérdezte Cica, mert úgy látta, hogy nem vagyok elragadtatva a
remek hírtől.
– Szuper! Így legalább megismerkedhetünk másokkal is – mondtam,
de az eszem azon járt, hogyan tegyem magam a lehető legvonzóbbá másnap
estére. Cicának bezzeg könnyű, ő egy zsákban is jól néz ki, nekem kicsit
jobban meg kell feszülnöm, hogy csinosnak érezhessem magam. – Mi
veszel fel? – kérdeztem hirtelen Cicától.
– Még nem tudom. Miért? Te mit akarsz felvenni? – kérdezett vissza.
Gyakran hangoztatta, hogy szerinte én akkor járok a legjobban, ha a világos
ruháimat részesítem előnyben, mint most, a repülőn is, nem az otthon,
munkába járás alkalmával megismert, unalomig hordott fekete cuccokat. –
Ugye, nem valamelyik fekete vackodat?
– Miért? Mi bajod velük?
– Az, hogy feketék, szomorúak, és egyáltalán nem látszol bennük
soványabbnak, csak vigasztalhatatlannak, magányosnak és öregnek… – Hát
igen. Cica mindig megpróbált rávenni, hogy öltözzek színesebben, mert
ettől vidámabbnak, kiegyensúlyozottabbnak látszom, de én igenis
ragaszkodom a feketéhez, mert az slankít, ami esetemben igazán nem
elhanyagolható tényező. Aztán Zauner Krisztián, a klasszisokkal jobb
szálloda, mint amire számítottunk, illetve a rejtély, hogy mindez hogyan
függ össze Cica és a főnöke kapcsolatával, elterelte a gondolataimat. Nem
értettem, miért nem szenvedheti Cica Krisztiánt, aki amolyan férfiasan
jóképű figura, napbarnított, barázdált arca erőt sugárzik, s határozottan
vonzó a delejes fekete szemével. – Hát te min mosolyogsz? – nézett rám
meglepetten Cica.
– Krisztiánra gondoltam. Miért is nem tetszik neked? Pedig olyan
cuki!
– Hát, ha te olyan cukinak látod, akkor járj vele te, nekem nem kéne,
ha utánam dobnák, akkor sem. Nem bírom az öreg pasikat – rántotta meg a
vállát Cica.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Krisztián nem öreg, csak némileg
meggyötörte az élet, és ezért néha komolyabbnak látszik, mint egy
vakbélgyulladás.
– Nem is öreg. Szerintem még nincs ötven… Mi bajod vele? Az, hogy
a szoknyád alá nyúlt? Nyúltak már oda mások is, és mégsem akadtál ki
ennyire…
 Cica
Az a bizonyos szoknya alá nyúlás is egy kicsit másképp történt, mint
ahogy később Borinak elmeséltem. Sokat ittam, és szégyen ide, szégyen
oda, kikezdtem a főnökkel. Krisztián viszont hárított. Kedves, mégis
határozott szavakkal szerelt le, de én úgy be voltam bambizva, hogy nem
boldogult velem, ezért később szinte durván tessékelt ki az irodájából,
amikor még oda is utánamentem. Pfú. Lesül a pofámról a bőr. Az összes
többi dologról hazudtam Borinak, mert szégyelltem, hogy valaki
visszautasított. Kitaláltam a pofont, hogy tudjak mivel védekezni, ha
Krisztián kirúgna a részeg tolakodásomért…
Másnap, tiszta fejjel rettenetesen bántam az egészet, égtem, mint a
Reichstag, de Krisztián szerencsére úgy viselkedett, mintha mi sem történt
volna.
– Szóval, mit akarsz felvenni holnap este? Pakold ki a bőröndödet
rögtön! – dörrentem rá Borira, aki vigyorogva tápászkodott fel baldachinos
ágyáról.
Másnap komoly erőket bevetve készülődtünk az estére. A
hajcsavarókon és az azonnali ránctalanítást ígérő arcpakoláson túl,
öltözködésen és sminken innen ücsörögtünk az ágyunkon, bugyiban.
Pihentünk, hogy estére frissek és ropogósak legyünk mindketten. Ekkor
kopogtak az ajtón. Gyorsan magunkra kanyarítottuk a szálloda által minden
vendég részére biztosított hófehér fürdőköpenyünket. Nem értettük, hogy ki
kereshet bennünket Isztambulban, délután három órakor.
Miután kiszóltam, hogy szabad, egyenruhás férfi lépett a szobába,
karjában egy hatalmas virágcsokorral.
– Virágküldemény – mondta, és hol az egyikünkre, hol a másikunkra
nézett.
– Átveszem – álltam fel, és meglepett arccal nyúltam a virág felé. –
Biztosan Kenan küldette… – tettem hozzá mosolyogva.
Belenéztem a csokorba, jó nagy bokréta volt, szinte bele kellett
dugnom a fejemet, hogy lássam a kártyát. Aztán döbbenten meredtem
Borira.
– Mi az? Mi a baj? – kérdezte ő.
 – Nem Kenan küldte… – kezdtem lassan.
– Hanem? – nézett rám várakozón Bori. – Akkor ki?
– Krisztián… – nyögtem halkan, magam sem hittem, amit mondok.
– Krisztián? – rökönyödött meg Bori is. – Zauner Krisztián?
– Igen. Zauner Krisztián – ismételtem meg a nevét, kezemben tartva a
kártyát, szinte tátott szájjal.
– Ne mondd már! – ugrott hozzám Bori, és kitépte a kártyát a
kezemből. – Add ide! Ezt nem hiszem el! Miért küld neked virágot?
– Ha én azt tudnám… Nem is biztos, hogy nekem küldte… –
tottyantam le az ágyára, a különleges, színes virágokból kötött gyönyörű
csokorral a karomon.
– De hát… akkor kinek? Csak neked küldhette. Nekem biztosan
nem… – bámult rám értetlenül Bori. – Amikor a virágszállító kihúzta a
lábát, még mindig dermedten bámultunk egymásra. Kétségem sem volt
afelől, hogy a virágcsokrot nekem szánták, azonban nem értettem, hogy mi
történt Krisztiánnal, hisz nem is olyan régen még attól rettegtem, hogy a
tolakodó felajánlkozásom miatt elbocsát a cégtől. Egyetlen jelét sem adta
annak, hogy tetszenék neki, ráadásul úgy hírlett, hogy komoly kapcsolatban
él egy sikeres színésznővel. – Sejtettem én, hogy odavan érted Zauner,
különben miért fizetett volna ki egy ilyen flancos szállodát prémiumutazás
címén, és ne felejtsük el, hogy akkor is jelét adta az érdeklődésének, amikor
a szoknyád alatt keresgélt valamit… Még ha elég… hm… sajátos módját
választotta is az ismerkedésnek.
– Nem is nyúlt a szoknyám alá… – szóltam el magam. Basszus,
lebuktam. De kínos… Bori szemébe néztem, aki elképedve bámult rám. –
Hazudtam, na. Tudom, hogy most mit gondolsz, de nem akartam, hogy
kiderüljön, milyen durván visszautasította a közeledésemet Krisztián.
– Micsoda? Hazudtál nekem? Én vagyok a legjobb barátnőd! Kinek
mondasz igazat, ha még nekem sem?
– Néha még magamnak sem… Bocsáss meg, annyira szégyelltem,
hogy kidobott az irodájából…
– Kidobott? – kérdezett vissza Bori, mert már semmit sem értett. –
Akkor nekifogtam, és töviről hegyire beszámoltam a történtekről. Nem
hagytam ki egyetlen szégyenletes részletet sem, mindent bevallottam
Borinak. – Tudod, Cica – mondta aztán –, ez azért esik nekem annyira
rosszul, mert én mindig elmeséltem a legmegalázóbb, leggázosabb
élményeimet is, te pedig egy ilyen pitiáner visszautasítást sem osztottál meg
velem, nehogy lúzernek lássalak? Azt hiszed, hogy ettől már annak láttalak
volna? És én? Akkor te minek néztél engem, amikor beszámolót tartottam
életem legkínosabb éjszakájáról?
 Bori
Nagyon rosszulesett, hogy Cica hazudott nekem. Inkább ne is mondott
volna semmit, ne talált volna ki egy efféle idióta történetet, főleg olyat,
amelyikből ő kerül ki győztesként, a főnöke pedig nyelvlógató,
nyálcsorgató, felajzott, felpofozott seggfejként. Tudtam, hogy nem
ronthatom el a nyaralást egy nevetséges veszekedéssel, ugyanakkor az is
világos volt számomra, hogy én eddig másképp értékeltem a barátságunkat,
nekem mást jelentett a kapcsolatunk, mint Cicának. Úgy gondoltam, hogy a
jövőben ehhez tartom magam, és nem gondolok Cica érzéseire, ha Kenan
vagy bármelyik férfi, aki Cicának is bejön, esetleg közeledni próbál… Ő
sem törődne velem, ha ilyen helyzetbe kerülne. Persze igen csekély az
esélye annak, hogy Kenan egyáltalán észrevesz engem Cica mellett, de
hátha… Remélni lehet, és fontos a pozitív gondolkodás is. Az nem lehet,
hogy minden férfi Cicára hajt… Veszekedni viszont nincs értelme, előttünk
van még majd’ három hét, kár lenne elrontani.
– Hát, felejtsük el, hogy nem mondtál nekem igazat, inkább azt mondd
meg, hogy most mihez kezdesz ezzel a helyzettel? – néztem Cicára, akinek
az arcáról szinte sütött a megkönnyebbülés, hogy hajlandó vagyok
nagyvonalúan kezelni a hazugságát.
Soha nem a külsőm miatt akadtak pasiproblémáim, inkább azért, mert
az első randikon nem voltam kellőképpen szórakoztató és szellemes. Tény,
hogy férfitársaságban nem vagyok túl beszédes, ugyanis rendszerint
kegyetlen, kezelhetetlen zavarba jövök, és ettől a jóképű férfiak mellett
egyszerűen nem vagyok képes egy értelmes szót sem kinyögni. Ezt a
szindrómát „dugót nyelt” állapotnak nevezem. Kizárólag olyan
környezetben vagyok vicces és jópofa, ahol nem tartózkodik egyetlen
potenciális nagy Ő sem. Tudom, hogy a vágyaim többnyire nem állnak
arányban a lehetőségeimmel, de ezzel csak huszonéves koromban jöttem
tisztába. Cicával sokat utaztunk, gyakran jártunk szórakozni, bár a
babérokat leginkább ő aratta le. Egyéjszakás kalandom ugyan nekem is
akadt, nem sok, hisz nem az egyszeri, gyors kielégülésre ácsingózom,
pláne, hogy az egyéjszakás ügy kielégülésre többnyire nem is alkalmas,
ráadásul az egyik, az utolsó liezonom különösen csúfos kudarcként élt az
emlékezetemben. Akkor fogadtam meg, hogy soha többé nem keveredem
ilyen kínos helyzetbe.
Egy szombat estén Cicával a szokásos szórakozóhelyükre mentünk –
ahogy mi neveztük – vadászni. Ez az én esetemben legfeljebb néhány
kedves, mosolygós pillantást jelentett, amelyet a kiszemelt férfira vetettem.
A legtöbbször ez nem vezetett célra, mert ott állt mellettem a feltűnően
ragyogó és kivételesen jókedvű Cica, aki teljesen elhomályosított. Aznap
este azonban mintha megszállt volna valami, sokkal vidámabban,
felszabadultabban szórakoztam a szokásosnál, talán a bulit megelőző pár
órában elfogyasztott – tőlem egy ideje teljességgel szokatlan – vodka-
narancs mennyisége segített hozzá ahhoz a fajta lazasághoz, amelyre
mindig is vágytam. Táncoltam, csacsogtam a körülöttem állókkal, még
kacér pillantásaimat is úgy dobáltam szerteszét a teremben, ahogy az ember
a konfettit szórja szilveszterkor.
Egy férfit sikeresen el is találtam az aznapi tekintetem tüzes nyilával: a
kellemesen őszes halántékú negyvenes nem teketóriázott, és hamarosan
súgva-búgva bújtunk össze a bárpultnál. Úgy tudott bókolni, de úgy, hogy
az ember lánya elsírta magát a gyönyörűségtől. Spicces állapotomban úgy
gondoltam, hogy elérkezett az én időm, hisz én egy csábos, fantasztikusan
szexi nő vagyok – ahogy ezt az a bizonyos őszes halántékú Ádám
mondogatta nekem. Annyira hinni akartam, hogy valóban tetszem egy
olyan férfinak, aki épp az esetem, hogy eszem ágában sem volt tiltakozni,
amikor a lakására invitált egy utolsó italra.
Később Cica azt ecsetelte, hogy ő egy cseppet sem csodálkozik, mert a
férfi tényleg szívdöglesztő volt, ő sem mondott volna nemet egy éjszakai
kávézásra, de hát neki én tetszettem, nem volt mit tenni. Akkor nem
gondoltam azt, hogy nagyon szép dolog volt Cica részéről ez a kijelentés,
csak a saját sebeimet nyalogattam. Cica igyekezett kisebbíteni a szégyent,
amit éreztem, azonban nem nagyon sikerült neki, az a bizonyos őszes
halánték ugyanis minden addigi rossz élményemen túltett.
Elaludtam a férfi lakásán, és másnap reggel arra ébredtem, hogy éles
fény férkőzik be lehunyt szemhéjam mögé. Kinyitottam a szememet, és
döbbenten vettem tudomásul, hogy egy teljesen idegen lakásban, ruhátlanul,
szaggató fejfájással, rossz szájízzel fekszem egy ágyban, ahol egyértelműen
valaki más is feküdt az éjszaka folyamán. Akkor azonban senkit nem
láttam, a szoba üres volt, egyedül hevertem meztelenül a nappali fényben,
kiszolgáltatva, a takaró alatt. Nem emlékeztem rá, hogy mi történt, csak
addig volt világos az este, hogy megérkeztünk, Ádám töltött
mindkettőnknek egy italt, zenét hallgattunk, beszélgettünk utazásról,
tengerről, városokról… Ádám a munkájáról mesélt valamit, ami miatt
folyton utaznia kell… Nem jutott eszembe egyéb. Száz százalékig biztos
voltam benne, hogy történt más is abban az ágyban, mint alvás. Ez a
gondolat élesen hasított az agyamba. Nagyon ritkán keveredtem
egyéjszakás kalandokba, és azok is régen történtek, meg is bántam szinte
mindet, mert úgy éreztem, hogy az ilyen gyors kapcsolat fabatkát sem ér, és
valamelyik fél számára esetleg kellemetlen sérülést okozhat. Például
nekem.
Sebesen felöltöztem gyűrött ruháimba, közben válogatott
káromkodásokkal szidtam magam az ostobaságomért. Miután a lakásban
ezután sem tűnt fel senki, égő arccal kisiettem az ajtón, becsaptam magam
mögött, a lépcsőházból hívtam taxit, ami szerencsére szinte abban a percben
fékezett a ház előtt, amikor leértem a lépcsőn. Maximálisan tisztában
voltam vele, hogy ha lehetett volna is valami ebből a kapcsolatból, én
szokás szerint már az éjszaka kezdetén végérvényesen elszúrtam…
Azt várja, hogy eltűnjek, mire visszaér, gondoltam keserűen, ahogy
beültem a taxi hátsó ülésére.
Miután Cicának kisírtam magam, jó mélyre temettem ennek a sötét
foltokkal tűzdelt éjszakának az emlékét. Úgy éreztem, hogy kihasználtak,
pedig tudtam, hogy igazság szerint saját magamnak köszönhetem az egész
kínos szituációt. Mégis, sokkal könnyebb volt magamat felmenteni, és mást
hibáztatni, másra hárítani az éjszaka történtekért a felelősséget. Később ezt
tisztáztam magammal, ámbátor szívesebben gondoltam úgy erre a
szerencsétlen ügyre, mintha én teljesen ártatlan lettem volna abban, hogy a
dolgok ily módon estek meg.
 Cica
Bori remekül nézett ki. Nemcsak önmagához, hanem bárkihez képest
is. Csak csodálkoztam, mi történhetett vele éjszaka. Gyöngyökkel finoman
díszített, lágy esésű, bézs színű ruhába öltözött, melyet már ezer éve
megvásárolt, de sosem volt bátorsága felvenni, a merész dekoltázsa miatt.
Pedig hányszor mondtam neki, hogy tegye meg! Amikor előző este
előhalásztam a bőröndjéből, ő csak szabadkozott és hárított, nem akarta ezt
a könnyelmű pillanatában bepakolt ruhát felölteni, mert nem érezte magát
elég csinosnak ahhoz, hogy ebben mutatkozzon. Amint azonban másnap
magára vette, és megfordult a tükör előtt, látszott rajta, ő is tudja, hogy jót
akartam neki, hisz valóban fantasztikusan festett a lágy kelmében, méretes
mellei buján bukkantak elő a ruha mély kivágásából. Szájtátva meredtem
rá. Egész életemben irigyeltem a melleiért, ő viszont rejtegette őket, mintha
szégyellnivalók lennének. Mindenesetre baromi jól nézett ki, nem hittem,
hogy egy ruha vagy egy kis smink ilyen nagy változást idézhet elő valakin.
Nem. Valami történt vele, csak azt nem tudtam, hogy mi. Egészen másképp
csillogott a szeme, megváltozott az arckifejezése tegnap óta.
– Gyönyörű vagy… hódító! – mondtam elképedve, miközben a saját
olajzöld, a szemem színéhez természetesen tökéletesen passzoló ruhámat
lesimítottam. – Mintha történt volna veled valami, amitől ilyen… ilyen
felszabadult az arcod.
– Nyugodtnak érzem magam, és igen: nem akarok a pasikérdéssel
foglalkozni többé, ahogy esik, úgy puffan. Már majdnem megalkudtam
akárkivel, de most azt gondolom, hogy erre semmi szükségem. Nem azért,
mert annyival jobb vagyok, mint más, hanem azért, mert teljesen
rágörcsöltem a témára, ami nyilván kiült az arcomra. Most elengedem. Ha
jön a nagy lamúr, állok elébe, ha nem jön, hát… így jártam, és, mondjuk, a
munkára vagy az állatvédelemre koncentrálok, esetleg elkezdek
képkereteket készíteni, netán sportolok, ilyesmi… És ahogy most a tükörbe
pillantok, akár nagyképűen hangzik, akár nem, úgy érzem, hogy nem kell
belemennem egy olyan kapcsolatba, amelyikben nem működik a kémia,
vagy amelyikben a pasi nem felel meg az igényeimnek, csak azért, hogy
elmondhassam, végre van kapcsolatom. Nem kapaszkodom egy férfiba
sem, mintha egyedül kevés lennék az élethez. Akinek tetszem, annak így,
gömbölyűen is tetszem, és aki veszi magának a fáradságot, az megtudhatja
azt is, hogy nem vagyok kevésbé jó társaság, mint a többi nő, csak nekem
idő és bizalom kell ahhoz, hogy kinyíljak. Nem vagyok eldobni való, és ha
valaki mégis azt gondolja, az húzzon a picsába – vigyorgott rám. Aztán
lazán megpördült a tükör előtt, és témát váltott: – Mintha az isten is nekem
teremtette volna ezt a ruhát, nem?
– Fantasztikusan nézel ki! – lelkesedtem, és kivételesen valóban azt
mondtam, amit gondoltam. Leesett az állam Bori új keletű önbizalmától;
még soha nem láttam ilyen határozottnak. Miből lesz a cserebogár, ugye?
Alamuszi nyuszi nagyot ugrik, mi? Majdnem féltékeny lettem rá, annyira
sugárzott. Persze csak majdnem… – Viszont akár le is mehetünk a hallba,
mert a kocsi bármelyik pillanatban itt lehet értünk.
Valóban nem kellett hosszú ideig várnunk, mert hamarosan
megérkezett a kocsi. Impozáns fekete, ez esetben légkondicionált Mercedes
jött értünk – mint két hercegnő, akik bálba készülnek, úgy szálltunk be a
luxusautó hátsó ülésére. A sofőr udvariasan tájékoztatott útközben az összes
látnivalóról, sőt, még arról is, hogy hol milyen elvárásokat támasztanak a
turistákkal szemben, esetleg milyen belépőjegyet kell vásárolnunk, ha be
akarjuk járni az adott látványosságot. Szépséges épületeket, tereket mutatott
meg az idegenvezetőnk, mégis akkor lelkesültünk fel a leginkább, amikor a
Nagy Bazárhoz érkeztünk. Úgy kellett magunkat visszatartani, hogy meg ne
kérjük a sofőrt: ugyan álljon már meg egy félórára, amíg mi beugrunk egy
pillanatra, hogy kifosszuk az összes üzletet…
S ekkor, csodák csodájára, a sofőr megállt, és megkérdezte, hogy
nincs-e kedvünk egy kis időt esetleg a bazárban tölteni, mielőtt
továbbmennénk, hiszen a vacsora csak másfél óra múlva kezdődik. Nekünk
sem kellett több, kiugrottunk a kocsiból, és szinte meg sem várva a testőrré
avanzsált sofőrt, belevetettük magunkat a nyüzsgésbe. Úgy éreztük, mintha
Kánaánba érkeztünk volna, miközben a kimondhatatlanul széles
választékkal rendelkező üzletek között tobzódtunk.
Az aranyüzletek az egész utcát bevilágították a fényükkel, elvakítva az
arra járó, gyanútlan vásárolókat. Úgy vonzott bennünket az arany színe,
mint éji lepkéket a lámpa fénye.
Egy különösen nagy ékszerboltba léptünk be, ahol egy magas férfi épp
egy másikat, nyilván az alkalmazottját szidta. Nem értettük a szidalmakat,
azonban a hangsúlyból éreztük, hogy a tulajdonos nagyon mérges lehet. Az
arckifejezése agresszivitásról, durvaságról árulkodott, keskeny, csontos
arcát a düh ráncai szabdalták. Aztán a férfi felpillantott, és nyomban a
kereskedők széles, tenyérbemászó mosolyával fordult felénk. Fekete szeme,
amelyben valódi kedvességet nem lehetett felfedezni, megállapodott Borin,
és meredten, engem gyakorlatilag észre sem véve bámulta őt. Bori
jelentőségteljesen rám pillantott, aztán a kirakott szobrocskákra. Én is
odanéztem, és majdnem lehidaltam: az ékszerek között erőszakos, szinte
perverz tárgyú szobrocskákat fedeztem fel. Újra összenéztünk, és már
fordultunk is ki az üzletből. De a férfi mély, reszelős hangja megállított
bennünket:
– Hölgyem! Önnek adom a legszebb ékszeremet, ha megtisztel azzal,
hogy megiszik velem egy teát! – mondta, még mindig Borira bámulva. –
Csak jöjjön vissza, hogy gyönyörködhessek ebben az aranyszínű
hajkoronában! Egyetlen szála is megszégyeníti az aranyaimat a
ragyogásával!
– Ugyan, kérem, mit gondol? – pillantott Bori zavartan, kínos
gombóccal a gyomrában a megtermett férfira. – Azt hiszi, hogy
megvásárolhatja a társaságomat?
– Mindennek van ára, hölgyem, mindennek, az embereknek is… –
mosolygott a maga visszataszító módján a férfi. Bori arcán undor látszott.
– Én viszont nem vagyok eladó. Kérem, ne zaklasson! – jelentette ki
határozottan, hátat fordítva a férfinak, és kilépett a boltból, ahol a sofőr
biztonságot nyújtó alakja várakozott ránk.
 Bori
Nem sokat töprengtem a kellemetlen közjátékon, újra lefoglalt a bazár
varázslatos világa.
Már hallottam arról, hogy a török férfiak gyakran ajánlatot tesznek a
külföldi nőknek, de azt is hallottam, hogy nem tolakodóak, ha a nő
határozottan nemet mond, ezért nem kell tartani tőlük. Én pedig úgy
éreztem, hogy elég határozottan kifejtettem a véleményemet a közös
teázással kapcsolatban. Elmosolyodtam a hatalmas bátorságomon, mely
még egy pár nappal ezelőtt is kizárólag a rémült megfutamodásban merült
volna ki.
Ragyogó, de kielégületlen tekintettel szálltunk vissza a kocsiba egy óra
elteltével, és tudtuk, hogy ide másnap visszatérünk, ha törik, ha szakad, ha
az összes eurónk bánja is.
A kocsi hamarosan fékezett egy hófehér kőből épült, mediterrán
stílusú villa előtt. Izgatottan szálltunk ki, és bámultuk a romantikus,
ugyanakkor elegáns épületet, melynek ajtajához két oldalról lépcsősor
vezetett fel. Az előkertben buja növények kacérkodtak az ébredő holddal,
leanderek, pálmák hajladoztak a kora esti frissítő szellőben. Pompás
virágágy-kompozíciók szegélyezték az utat, melyet hófehér murvával
szórtak le, míg elérte a lépcsősor alját. A háromemeletes épület tetején jól
kivehetően terasz terpeszkedett, amelyet mívesen faragott kőkorlát zárt le.
Amerre a szem ellátott, mindenhol zöld és tarka növények vonták magukra
a figyelmet. Arra gondoltam, hogy ha nem élőben látom, hanem egy fotón
vagy festményen, ez már kimerítené a giccs fogalmát. Felértünk az ajtóhoz,
amely nyomban kinyílt előttünk, és egy idős, mosolygós asszony nézett
ránk kíváncsian.
– Önök nyilván a magyar hölgyek – szólalt meg tört magyarsággal, és
kedvesen bólogatva behívott bennünket a házba. – Fáradjanak be! Az
asszonyom azonnal jön… – mondta, és ebben a pillanatban fel is tűnt a
hallban a nevezett hölgy.
Meglepetten néztünk rá: Kenan nem tett róla említést.
– Üdvözlöm önöket! – mondta széles mosollyal. – Annyira örülök,
hogy a fiam meghívta önöket hozzánk, legalább első kézből hallok híreket a
hazámról… Jaj, nem is mutatkoztam be, Ilona vagyok, Kenan anyja… –
nevetett fel, és miután mi is bemutatkoztunk, belénk karolt, úgy vezetett
minket a terasz felé. – Olyan régóta nem jártam otthon, hogy már azt sem
tudom, mi a divat, melyek a legjobb színdarabok, az új muzsikák…
Jöjjenek hát, ne legyenek ennyire szertartásosak, ez csak egy kis családi
vacsora – mondta, amikor azt látta, hogy meglehetősen zavartan hallgatjuk
a lelkes kis monológját.
A csodálatos kilátással büszkélkedő, hatalmas keleti fátylakkal
díszített, baldachinnal fedett tetőteraszon már hófehér damasztabrosszal
letakarva, gyertyákkal, virágokkal és selyemdamaszt szalvétákkal díszítve
állt a hosszú asztal. Ilona a bárpulthoz invitált bennünket, mely mögött egy
fehér egyenruhás, fiatal, igencsak jóképű, kisportolt férfi állt, és várta a
kívánságokat. Nekem az első pajzán gondolatom azt volt, hogy esetleg saját
magát szolgálhatná fel, aztán elvigyorodtam. Te jó ég! Mikor is kufircoltam
utoljára?
– Mit innának, kedveseim? – kérdezte Ilona mosolyogva, és Cica
karjára tette a kezét. – Milyen gyönyörű haja van magának! Mint a
folyékony réz… – mondta, és érezhető volt, hogy komolyan is gondolja ezt
a bókot. – Természetes a hajszíne? – Cica épp válaszolni akart, amikor a
teraszon megjelent Kenan. Kenan, aki még fantasztikusabban festett, mint a
repülőn, és még vonzóbb volt, mint ahogy emlékeztem rá. A
felszolgálófiúról nyomban elfelejtkeztem, és megcsodáltam a kivételes
férfipéldányt, de már szinte csak a műkedvelők vizuális élvezetével,
tudtam, hogy érinteni biztosan nem fogom. – Kenan! – szólította meg az
anyja. – Gyere, és kínáld meg a hölgyeket egy itallal, amíg én fogadom a
vendégeket – mondta, és mosolyogva elsietett, mert hallotta, hogy
megérkezett a többi meghívott.
 Cica
– Nos, hölgyeim, ajánlhatok egy jéghideg italt önöknek? – kérdezte
mosolyogva, a tekintetét Boriéba fúrva. Zavartan kerestem Kenan
pillantását, de a férfi kizárólag Borit tüntette ki a figyelmével. – Mit
szólnának egy mojitóhoz? Remek frissítő, és kellemesen lehűti az embert
ebben a forróságban… – mosolygott szinte gépiesen; távolságtartó hangja a
koktél helyett is lehűtötte a reményeimet.
Ekkor léptek a teraszra Ilona vendégei, egy gyönyörű török nő és egy
idősebb férfi. A nő hófehér, selyemből készült ruhát viselt, súlyos fekete
haját a nyakán kontyba kötötte, és sudár, karcsú alakja remekül érvényesült
az előkelő szabású öltözékben. Mellette a férfi már bőven túl volt élete
delén, a haja szinte hófehér volt, az arcán a ráncok mutatták, hogy valaha
nagy életet élhetett.
– Kedveseim, jöjjenek, hadd mutassam be önöket régi barátainknak…
– szólt Ilona. – Bori, Cecília, a hölgy Amina Mohamed, Kenan fiam
menyasszonya, ő pedig – mosolygott a férfira – Amina édesapja, a férjem
üzletfele és régi barátja, Abdu Mohamed.
Úgy éreztem, mintha a föld megnyílt volna alattam, de aztán
összeszedtem magam, és széles mosollyal az arcomon fogtam kezet az
újonnan érkezőkkel. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy nem látszanak
rajtam az érzelmeim, ám aki jól ismer, nyilván észrevehette, hogy egy
pillanatra elveszítettem a lábam alól a talajt. Tehát ezért volt olyan hűvös
Kenan! Micsoda szégyen ez, milyen biztos voltam magamban, és abban,
hogy a férfi az alatt az egy perc alatt, amit a repülőn együtt töltöttünk, máris
belém bolondult. Milyen elmeroggyant hiszi azt, hogy egy ilyen pasinak
nincs felesége, menyasszonya, szeretője vagy valamilyen elkötelezettsége?
Eszelősen kavarogtak a gondolatok a fejemben, közben azonban nyugodt
arccal bólogattam, amint Abdu azt ecsetelte, milyen remekül érezte magát
legutóbb Budapesten, amikor egy kedves barátját látogatta meg. Közben
folyton Aminát figyeltem lopva, és be kellett látnom, érthető, hogy Kenan
miért akarja feleségül venni. Igazán finom jelenség volt a lány, művelt,
intelligens, és nem utolsósorban olyan látványosan szerelmes Kenanba,
amilyen szerelemet én még talán sosem éreztem. Sugárzott róla, hogy
mindent képes lenne megtenni a férfiért, leste minden szavát, minden
mozdulatát. Ezt a fajta odaadást az európai nők nagy része már nem is érti,
nemhogy eszerint éljen, Aminának viszont ez természetesnek számított. A
szavaiból leszűrtem, hogy felvilágosult, tanult lány, akire a bigott vallási
törvények nem hatnak, ugyanakkor a tradíciókat fontosnak tartja, és
eszében sincs másképp élni, mint ahogy azt az apja vagy a szerelme
megkívánja tőle. Az a helyzet, hogy nem tudtam utálni. Utálnom kellett
volna mint vetélytársat, de egyszerűen annyira kedves, olyan természetes
volt, hogy képtelen voltam rá.
– És ön? – nézett rám kedvesen Amina. – Ön mivel foglalkozik?
Egy szempillantás alatt visszatértem a földre, és a tőlem megszokott
nyíltsággal válaszoltam:
– Egy reklámügynökségnél dolgozom, de az utóbbi időben hiába
hajtottam, hiába dolgoztam éjjel-nappal, nem jutottam előrébb. Úgy érzem,
hogy megérett az idő a változtatásra, szívesebben foglalkoznék valami
egészen mással… például a divattal – mondtam meggyőződéssel, pedig ez a
gondolat szinte abban a pillanatban fogalmazódott meg bennem, amikor
kimondtam. – Igen. Egy butikot szívesen nyitnék.
Az, hogy ruhákkal foglalkozzak, valóban abban a pillanatban
fogalmazódott meg bennem, noha az önállósodás, a saját üzlet mindig is
izgatott. Unok mindent, amiben már nem látok kihívást, sem szakmailag,
sem anyagilag nem volt lehetőségem a jelenlegi cégemnél fejlődni, és
valami sokkal kreatívabb elfoglaltságra vágytam. Hirtelen Kenanra
pillantottam, aki titkon engem nézett. A másodperc törtrésze alatt
felfogtam, hogy eddig színjátékot láttam. Hoppá! A szívdöglesztő Kenant
elárulta a tekintete. Na, azért!
 Bori
Kellemesen éreztem magam. Abdu remek társaságnak bizonyult, és
igazán szórakoztatott a kalandos ifjúkora, melyet örömmel elmesélt. Épp az
egyik arab útját ecsetelte nagy lelkesedéssel, ahol meggyűlt a baja a
beduinokkal, és a sivatagban egy szál teve társaságában menekült, amikor a
teraszra lépett egy férfi.
– Ádám! Na végre, hogy itt vagy! Mit csináltál ennyi ideig? – ugrott
fel Kenan, és átkarolva a jövevényt, az asztalhoz vezette. – Bemutatlak a
hölgyeknek!
A férfi mosolyogva közeledett. Az egész asztaltársaság őt nézte,
szerencsére, mert az arcom azonnal zavart tükrözött, ahogy Ádámra
pillantottam. Gondolom, elsápadtam, majd elvörösödtem, és olyan
kétségbeesés lett úrrá rajtam, hogy azt gondoltam, nekem nyilván valóban
pánikrohamom van, valódi, nem megjátszott, mint a Cicáé. Levert a víz, a
szívem a torkomban dobogott, és ki akartam futni a világból. Ádám
zavartalanul lépdelt a társaság felé, Kenan anyját és Aminát megcsókolta, a
férfiakkal kezet fogott, majd várakozva pillantott ránk. Igyekeztem
elfordulni, amennyire lehetett, elbújni a tekintete elől, aztán rájöttem, hogy
nevetségesen viselkedem. A bemutatkozás meg fog történni, akár akarom,
akár nem.
– Hölgyeim, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a legjobb
barátomat és munkatársamat, Kelemen Ádámot – mondta Kenan
mosolyogva. Ádám először Cicához lépett, udvariasan egymásra
mosolyogtak, és fesztelenül bemutatkoztak egymásnak.
Ezután fordult felém, én pedig halálra vált arccal vártam az
elkerülhetetlenül kínos pillanatot. A férfi rám nézett, a szemében csak
fagyos közönyt láttam. Szertartásosan bemutatkozott, nem árulva el ezzel
sem nekem, sem a körülöttem állóknak, hogy felismert, hogy ismerjük
egymást, mégpedig meglehetősen szorosan.
– A vacsora készen van, hölgyeim és uraim, kérem, foglaljanak helyet
– mondta Ilona, aki, úgy tűnt, szintén nem vett észre semmit ebből a kis
közjátékból.
 A vacsoraasztalnál én Amina édesapja mellé, Cica pedig Kenan és
Ádám közé került.
Alig ment le egy falat a torkomon, legszívesebben elsüllyedtem volna
szégyenemben. Életem legszörnyűbb, legelcseszettebb éjszakájának emléke
épp itt támadt rám, épp most, amikor nagy nehezen, hosszú évek óta először
sikerült némi önbizalomra szert tennem. Félve pillantottam olykor Ádámra,
aki szinte tüntetően nem foglalkozott velem, Cicát szórakoztatta, aki –
szokásos szerencséjének köszönhetően – két jóképű férfi között foglalhatott
helyet. Nyomorultul éreztem magam, olyannyira, hogy szívem szerint
elbújtam volna a sebeimet nyalogatni, ha épp nem egy díszes társasági
vacsorán kellett volna ücsörögnöm életem legkínosabb emlékével majdnem
szemben.
Cicára néztem, és úgy láttam, neki az egészből semmi nem tűnt fel, és
Ádámot sem ismerte fel, ami – valljuk be – ennyi év után, részéről nem is
csoda, hisz egyetlen szót sem váltottak.
Minden kínos gondolatom, feszengésem ellenére meg kellett
állapítanom, hogy Ádám, mint a jó bor, idővel csak még vonzóbb lett, ősz
hajszálainak gyarapodása mit sem vont le férfias kisugárzásából, lebarnult
arcából szinte világítottak tengerkék szemei, ebben a könnyű, világos nyári
öltönyben pedig remekül érvényesül kisportolt alakja. Ettől azonban egy
cseppet sem éreztem jobban magam.
– Mi az, kedvesem? Olyan rémült arcot vág, mintha legalábbis
kísértetet látott volna! – döcögött Abdu. Azt gondolta, hogy valami vicceset
mondott, pedig számomra ez a kísértethistória egyáltalán nem volt
humoros. – Na igen… Szóval, menekültem a tevével, amelyre –
szerencsémre –, amikor elkötöttem, egy vizeskulacs volt erősítve, így a
szomjhaláltól egy ideig nem kellett tartanom…
Mosolyogva bólogattam Abdu felé, aki továbbra is boldogan osztotta
meg velem a kalandjait, s nem vette észre, hogy teljesen máshol járok.
Hm. Azon agyaltam, hogy nagy valószínűséggel nem is tudja, hogy ki
vagyok; ha ismerősnek talált is, legfeljebb arra gondolhatott, hogy futólag
találkozhattunk valahol, vagy hasonlítok valakire. Miért is emlékezne rám,
hacsak azért nem, mert ordenáré módon viselkedtem. Már ha úgy
viselkedtem, tekintve, hogy nem nagyon emlékeztem…
Újra felrémlett előttem az az ominózus éjszaka, és minden rossz
érzésem ellenére visszaidéztem azokat a pillanatokat, amelyeket együtt
töltöttünk. Tulajdonképpen nem rémlett egyetlen kellemetlen élmény sem
az éjszakáról, kizárólag a reggel élt bennem rettentő emlékként. Igen, a
reggel! – gondoltam. – De addig minden rendben volt, már amennyi
megmaradt belőle az agyamban…
Valóban. Gyönyörű volt Ádám lakása, erre pontosan emlékeztem.
Ahogy odaértünk, azonnal megjegyeztem magamban, hogy mennyire jó
ízléssel, milyen finom eleganciával rendezte be ő vagy valaki más… Igaz,
hogy finoman szólva spicces voltam, azonban a lakásra tisztán emlékszem,
pláne, hogy reggel is megcsodálhattam, aminek egy kicsit sem örültem. A
lakás egy új épület tetőterét foglalta el, gyönyörű kilátással egész Budára. A
nappaliból ugyanakkora tetőteraszra lehetett kilépni, mint amekkora a
nappali maga volt, és ott, a város közepén, a ház tetején egy fantasztikusan
megalkotott kertben találta magát az ember, amelyet burjánzó növényzet,
tuják, virágok tettek nyugodt, zöld szigetté a zsúfolt nagyváros
rengetegében. Ámulva jártam be a teraszt; álmomban sem gondoltam, hogy
ilyen különleges látványban lesz részem Budapest közepén. Ádám egy
pohár koktéllal jelent meg a teraszajtóban, és a növények közt megbúvó
puha, kényelmes kanapéra telepedtünk… beszélgettünk a… miről is?
Aztán megcsókolt, majd csend, és feketeség… Snitt.
Istenem! Hogy lehet, hogy épp itt, épp most találkozunk, mintha a sors
meg akarna leckéztetni, amiért hülye módon hinni mertem magamban…
Hirtelen nagyon mehetnékem támadt, bárhová, csak el innen, el Ádám
hideg, pengeéles tekintete elől. A társaság már épp felállt az asztaltól, én
pedig kihasználva az alkalmat, kisurrantam a teraszról. A lépcsőhöz
szaladtam, amely a kertbe vezetett, és ott, amikor már senki nem látott, a
hátamat nekitámasztottam a korlátnak, és próbáltam összekaparni a
maradék önbecsülésemet. Reméltem, hogy néhány perc alatt rendezni
tudom a gondolataimat, legalább annyira, hogy eltitkolhassam a társaság
elől, mennyire vacakul érzem magam. Ádám valószínűleg szintén nem örül,
hogy találkoztunk, és én a legközelebbi barátainál vendégeskedem…
Nyilván soha életében nem akart velem többé összefutni.
– Bori! – szólított meg a kellemes férfihang. Riadtan tekintettem a
férfira, ugyanakkor azonnal leesett, hogy ő is emlékszik arra az éjszakára. –
Ne haragudj, fogalmam sem volt róla, hogy te ismered őket… Ha tudom,
biztos, hogy nem jöttem volna ide, hidd el!
– Gondolom, neked is roppant kínos ez a találkozás, úgyhogy
igyekszem minél hamarabb… – mondtam gyorsan, szabadkozva, de Ádám
közbevágott:
– Nem kell sietned, én nemsokára megyek. Csak azért jöttem utánad,
mert láttam rajtad, mennyire menekülsz. Szerettem volna, hogy tudd, én
nem zaklatlak. – Lehajtotta a fejét, nem láttam jól az arcát az esti fényben.
– Nem menekülök, semmi bajom, én csak friss levegőre vágytam…
– Nevezd, ahogy akarod, tudom, hogy ez a helyzet neked is
kellemetlen, és… nos, nekem is. Nem tehetünk erről a találkozásról, viszont
ha már így esett, viselkedjünk felnőttek módjára! – nézett rám, és
összevonta a szemöldökét. – Igazán nem kell mindenkinek tudnia, hogy
nekünk volt egy, hm, afférunk.
– Afférunk? – pillantottam Ádámra. – Na igen… – szedtem össze
magam. – Senkinek semmi köze hozzá, hogy volt egy kis afférunk –
mondtam, és elfordítottam a fejemet.
A sötét kertet néztem, és közben hallottam, hogy Ádám elsétál
mellőlem, vissza a társasághoz. Szükségem volt néhány percre, míg
összekapartam magam romjaimból annyira, hogy újra csatlakozni tudjak a
társasághoz. Cicát kerestem, és amikor összeakadt a tekintetünk, intettem
neki.
– Menjünk haza, kérlek! – súgtam a fülébe.
– Miért? Mi történt? Én nagyon élvezem az estét, és Kenan is itt van…
– súgta vissza Cica meglepetten, és kérdőn felhúzta a szemöldökét.
– Kérlek, Cica! Nagyon rosszul vagyok! Hidd el, nem mondanám, ha
nem így lenne! – szinte könyörögtem, és ő megérezhette a hangomban,
hogy nem hisztizek, valóban történt valami…
 – Rendben. Köszönjünk el! – mondta, és már szólt is a ház
asszonyának.
– Ilona! Kérem! Sajnálom, de el kell mennünk. Borinak olyan rémes
migrénes fejfájása van, hogy alig áll a lábán – mondta, együtt érző
mozdulattal átkarolva a vállamat. – Borzasztóan sajnáljuk, mert remekül
éreztük magunkat…
– Semmi baj drágáim, látom, hogy Bori nincs rendben, olyan piros a
szeme… Ugye, eljönnek még hozzám?
– Hát persze. Három hétig tart a nyaralásunk, szívesen elfogadjuk a
meghívását bármikor – mosolygott Cica.
– Karim hazaviszi önöket, ő volt a sofőrjük idefelé jövet is.
– Nagyon köszönjük, és még egyszer elnézést kérünk, hogy ilyen
hamar távoznunk kell – szabadkoztunk.
Egyenként búcsúztunk el a társaság tagjaitól, Ádámmal megtartottuk a
három lépés távolságot, szinte egymásra sem néztünk, amikor kezet
fogtunk, és elmormoltuk az ilyenkor szokásos, kötelezően udvarias
szavakat. Csak akkor könnyebbültem meg, amikor az autóban ültünk végre.
– Te jó ég! De kínos! És fix, hogy elmeséli azt a nyomorult, szánalmas
sztorit Kenannak is. Lehet, hogy a két pasi ezen fog nevetgélni, miközben
én itt rágom magam. Mindjárt elsüllyedek! – zúdítottam Cicára a
bánatomat.
– Hogy mi van? – bámult rám értetlenül a barátnőm. – Ki mesél, mit,
miért? Milyen sztorit?
 Cica
Az ágyon heverésztem, amíg Bori a fürdőszobában próbálta legalább a
külsejét rendbe hozni. Tudtam, hogy sokáig fog tartani a készülődés, Bori
mindig hosszasan kenegeti magát, sminkel, frizurát készít, nagy
gondossággal kiválasztja a ruháját, aztán lecseréli, újra lecseréli, és újra,
majd visszatér az eredeti elképzeléséhez. Agyrém. Ezért nem járok vele
vásárolni sem egy ideje, kivéve, ha kénytelen vagyok… Mindenesetre
örültem, hogy Bori magával van elfoglalva, így legalább egy órát a
gondolataimba mélyedve tölthettem. A szobát elárasztotta a délelőtti
napfény és a nyitott ablakon bekúszó utcazaj. A légkondi ugyan működött,
noha még nem volt elviselhetetlenül meleg. Jólesett a beáramló, langyos
levegő, amely magával hozta az utca kis étkezdéinek ételszagát, a már kint
sétálgató turisták és a kereskedők hívogató szavainak moraját.
Kikönyököltem az ablakba, néztem az embereket, az üzletek elé
kipakolt, csalogatóan színes árurengeteget, és az járt a fejemben, hogy
éppen úgy kavarognak az események, akár a bámészkodó tömeg. Meglepő
módon keresztezik egymást a szálak. Emlékeztem Bori kínos kalandjára,
vigasztaltam is akkor, próbáltam nagylelkű lenni, és okokat találni arra,
vajon miért tűnt el reggelre Ádám. Azt is felvetettem, hogy esetleg
romantikus módon friss kifliért szaladt le a boltba, hogy meglepje őt, ám ez
csak olaj volt a tűzre: Bori még jobban bömbölt, mert ha tényleg csak
kifliért ment a pasi, akkor ő élete legnagyobb baklövését követte el, amikor
szó nélkül lelépett. Egyikünk sem hitte azonban, hogy így történt. Borit
rendszerint elhagyták, és mindketten azt gondoltuk magunkban, hogy egy
olyan pasas, mint Ádám, nem a Bori típusú önbizalom-hiányos,
gömbölyded lányokhoz van szokva. Sokkal jobban illettek hozzá a
szupermodell külsejű nők, hisz minden téren megengedhette őket magának.
Akkor viszont mit akart volna Boritól? Nagy valószínűséggel egy éjszakát,
mert aznap éjjel, mondjuk, nem volt kedve a botsáskákhoz.
Tényleg nem emlékeztem Ádámra – mármint magára a pasasra nem. A
sztorira igen: azt a bazi nagy hisztit nem lehet elfelejteni, amit Bori
rendezett utána. Bár az arca valamelyest ismerősnek tűnt egy pillanatra,
amikor tegnap bemutatkoztunk, viszont mivel semmilyen történet nem
jutott az eszembe vele kapcsolatban, nem törtem rajta a fejem. Aztán,
amikor Bori felvilágosított, egyrészt nyomban értelmet nyert a különös
viselkedése, másrészt felrémlett az ominózus éjszaka, illetve leginkább a
másnapi Bori-féle kesergőparti, amikor egy százas csomag papír
zsebkendőt bőgött tele. Nem értettem a nagy felhajtást: máskor is volt már
arra példa, hogy egy éjszaka után lapátra került, nyilván akkor sem esett jól
neki, de ez az eset valamiért teljesen kiborította.
Gondolatban a megvontam a vállamat. Bori gondolhatta volna, hogy
egy ilyen pasinak csak ennyit jelent, egyetlen numerát – már ha volt –,
aztán másnap mindenki megy a maga útjára. Azt azonban csodáltam, hogy
Ádám egyáltalán felismerte Borit. Lássuk be, az egyéjszakás kalandok a
legtöbb emberben nem hagynak ilyen mély nyomot. Úgy látszik, Ádámnak
remek az arcmemóriája. Ugyanakkor éreztem, hogy valami sántít a
gondolatmenetemben. Nem jegyezte volna meg Borit egy jóképű pasi, aki
ráadásul reggel mihamarabb az ajtaján és az életén kívül akarta tudni őt –
hacsak nincs valami egyéb oka erre. Hm. Ez a parti még nincs lejátszva,
mosolyodtam el, bár – őszintén szólva – totálisan hihetetlennek tartottam,
hogy Bori egy Ádám-féle figura emlékezetébe így bevéste volna magát.
Vagy Bori nem mondott el mindent, vagy Ádám gondolt teljesen mást, mint
amit másnap Bori hitt.
A barátnőm körül forgó gondolataimat egy macska terelte el, amely
éppen az ablakkal szemben lévő üzlet előtt törleszkedett egy turistapárral
üzletelő fiatal kereskedő lábához. Vártam, hogy a török mikor rúgja odébb a
macskát, ő azonban ehelyett lehajolt, és megsimogatta az állat vöröses
bundáját. Miután a turisták elmentek, bement a boltba, és kihozott egy
tálban az addig türelmesen várakozó macskának valami ételfélét. Hirtelen,
mintha a semmiből kerültek volna elő, még három macsek érkezett a tálhoz,
a fiatalember pedig elégedetten nézte a falatozó négylábúakat. Látszott,
hogy etetik őket, mert utcamacska létükre elég jól tápláltnak tűntek.
Megint elmosolyodtam; tetszett ez a váratlan gesztus, ez a meglepő
törődés. Aztán elkalandozott a tekintetem: a szomszédos kifőzdét néztem,
amelynek a pultja előtt már ketten vártak, hogy kebabot vásárolhassanak. A
hatalmas rúdon felszeletelt és egymásra préselt kecskehús sült, ennek az
illatát éreztem, amikor kinyitottam az ablakot. A kebabos egy méretes
késsel vagdosta a hústömbről a hajszálvékony, átsült forgácsokat, közben
jóízűen beszélgetett a vendégeivel, a szavait időnként széles mozdulatokkal
kísérve. Megkívántam a sült húst, megfordult a fejemben, hogy leszaladok,
és veszek két adagot, jó sok zöldséggel, öntettel, de aztán úgy döntöttem,
megvárom Borit.
Behúzódtam az ablakból, és a virágcsokrot kezdtem mustrálni. Jó
ízléssel válogatta a virágokat, akárki válogatta is, gondoltam elégedetten.
Kifejezetten zavarban voltam, amikor megérkezett a jókora bokréta, és
kiderült, hogy Krisztián küldte. Nem értettem, hiszen a visszautasítás óta
semmi jelét nem adta, hogy vonzódna hozzám. Nem mintha előtte adta
volna, ugye. Ez a szuper szálloda, előző nap pedig a virágcsokor azonban
sejteni engedte, hogy mégsem vagyok olyan közömbös a számára, mint
eddig hittem. Izgalommal töltött el a rejtélyes pálfordulás, ugyanakkor,
mióta találkoztam Kenannal, a Krisztián iránti vágyam – és bosszúvágyam
– némileg elhalványodott.
– De szerencsétlen vagyok! – töprengtem. – Az egyiknek
menyasszonya van, a másiknak élettársa. Hát mit akarnak tőlem? Egy kóbor
numerát, mint Ádám Boritól? Vagy Krisztián időközben szakított, csak nem
kötötte a munkatársak orrára? És vajon Kenan egyáltalán tesz-e bármit is,
vagy ez a találkozás egy kihagyott lehetőségként marad meg mindkettőnk
életében? De érdemes-e kihagyni? – tettem fel magamnak a sokadik
kérdést, majd jól meg is válaszoltam, legalábbis az utolsót: – Nem. Nem
érdemes.
Nagyon vonzott Kenan, noha azt már nem tudtam volna megmondani,
hogy a kihívás mennyire játszott szerepet abban, hogy ennyire meg akartam
szerezni.
Leültem az ágyra, és hanyatt dőltem. Behunytam a szemem, és
felidéztem Kenan tekintetét, azt a lopott pillantást, amellyel a vacsorán
elárulta magát.
– Kész vagyok – szólt bele az álmodozásomba Bori, aki épp akkor
lépett ki a fürdőszobából, hajlakk-és parfümillatcsíkot húzva maga után. –
Megyünk? – kérdezte.
 Feltápászkodtam, vettem a táskámat, amikor megcsörrent a telefonom.
Ránéztem a mobilra, és elégedetten elmosolyodtam. Kenan számát írta ki az
érintőképernyő.
– Mit mondott? – tudakolta Bori azonnal, ahogy kinyomtam a telefont.
– Találkozni akar velem. Kettesben. Azt mondta, eljön értem, és
vacsorázni visz a tengerpartra – vigyorogtam. Izgatott voltam. Tudtam, már
az előző napi vacsorán tudtam, hogy Kenan nem közömbös irántam,
gyönyörű menyasszony ide vagy oda. Elképzelésem is volt arról, mit
akarhat a férfi, azt viszont egyelőre nem tisztáztam magamban, hogy én is
azt várom-e a találkozástól.
Úgy gondoltam, hogy Kenan nem tud ellenállni a vágyának, és meg
akar kapni. Mint minden pasi. Szerelemről szó sincs, két rövid találkozás
után ne áltassuk már magunkat, nemde? Azt azonban nem sejtettem, hogy
mennyire akar belemélyedni ebbe a „kapcsolatba”. Plátói vágyakozás
marad? Meg meri csalni Aminát? Egyáltalán megpróbálja? Próbálkozás ez
a vacsorameghívás, vagy kész tervvel érkezik majd? Vadul ledönt a
lábamról, vagy udvariasan puhatolózik? Tényleg nem tudtam, de izgatott a
dolog, még úgy is, hogy a virágcsokor óta Krisztián újra beférkőzött a
gondolataimba. Na ja, hiszen az eszemmel tökéletesen tudtam, hogy ő a
nekem való férfi, ugyanaz a világ, ugyanazok az értékek, hasonló
életvitel… A telefonhíváskor viszont csak az izgalmat, az őrülten verdeső
pillangókat éreztem a hasam tájékán, és azt, hogy kész vagyok megadni
magam, ha Kenan a megfelelő kártyát játssza ki. Nem szoktam ellenállni a
kalandoknak, ha azok kellemes érzésekkel töltenek el. Félreértés ne essék,
nem a bárokban felszedett egyéjszakás pasikra gondolok, az nem az én
műfajom, hanem arra az egy-két futó viszonyra, amelyekről mindkét fél
tudja, hogy csak örömteli pillanatokat, és nem együtt töltött éveket
jelentenek majd.
Kenan nagyon tetszett, ilyen szép férfit még soha nem láttam, nem
bántam volna, ha szabad, és teljes szívvel vethetem bele magam egy kiadós
szerelmi kapcsolatba vele. Mint a legtöbb nő, én is arra vágytam, hogy egy
férfi, ha kell, mindent feladjon értem, de a józan eszem mindig
felülkerekedett nevetséges álmodozó szívemen, és tudtam jól, hogy erre
igazán csekély az esély. Egyértelműen a testi vágy dolgozott
mindkettőnkben, Kenanban egy kicsit jobban, mégiscsak férfi, én azért
képes voltam visszafogni magam, és fel sem merült bennem, hogy
kezdeményezzek. Az sem az én műfajom. Soha nem másztam rá egy pasira
sem… Ööö, kivéve Krisztiánt. Mentségemre szóljon, egész nap nem ettem,
és három pohár pezsgő után már nem voltam a magam ura. Azt mondják, a
részeg ember őszinte, nos, akkor a főnököm a kínos, azonban pucér
igazságot kapta tőlem, amikor kifejtettem neki, mennyire tetszik, és
csókoljon már meg végre, mert nem tudok tovább várni… Szégyen!
Kenannal ez nyilván nem történik meg, hiszen a pasi jól érzékelhetően pont
annyira kíván engem, mint én őt, legfeljebb az Amina iránti hűsége tarthatja
vissza, akitől, nos, hatalmas kihívás lenne elcsábítani.
– Mit vigyorogsz, mint egy jóllakott macska? Mit találtál ki? –
kérdezte Bori.
– Éppen azon filózgattam, hogy mit vegyek fel, hogy szuperszexi
legyek – mondtam –, na és azon, vajon mit is akarhat Kenan egészen
pontosan…
– Nekem azért van egy tippem – vigyorgott Bori.
– Sejtelmem sincs, mire gondolsz… – vigyorogtam vissza
jelentőségteljesen.
– A zöldben menj – hagyta figyelmen kívül Bori az én rejtélyesnek
szánt, ugyanakkor egyáltalán nem rejtélyes mosolyomat. Őt már nem
tudtam megtéveszteni.
– A zöldben megyek – hagytam jóvá.
Persze, hogy a zöldben, mi másban?
– Na, húzzunk bele, Borka, szükségem van egy-két kiegészítőre, hogy
vadító legyen az összhatás. Érzem, hogy ez az este különleges lesz.
Vidám izgatottsággal belekaroltam Boriba, és kiléptünk a szálloda
kapuján, a napfényben fürdő, tarka utcai forgatagba, hogy taxit fogjunk, és
végre meghódítsuk a Nagy Bazárt.
A bazár újra ámulatba ejtett bennünket, azt sem tudtuk, hová nézzünk,
egyik üzlettől rohantunk a másikig, pedig tisztában voltunk vele, hogy
leginkább turistacsalogató látványosságban van részünk, nem pedig igazi,
autentikus török termékek kínálják magukat. Ez azonban egy cseppet sem
szegte kedvünket: boldogan, szinte transzban válogattunk a kendők,
gyöngyök, színes kerámiák, farmerek, cipők között, a figyelmünket teljesen
lekötötte a hatalmas áruválaszték. Alig szenteltünk egy-egy pillantást a
fedett árucsarnok fenséges, festett csempékkel ékesített boltíveinek. Erre
most nem volt idő, kapkodtam: egy tökéletes, smaragdzöld, gyöngyökkel
kirakott körömcipőt kerestem. Bori elveszett a farmerrengetegben, alig
hitte, hogy minden színben talál a méretes fenekét előnyös formában
megmutató nadrágot. Otthon folytonosan kínlódott a nadrágvásárlással, a
most divatos csípőnadrágok nem álltak jól rajta, ezért a legtöbb esetben
szinte menekült a butikból, ahol próbált, és elkeseredetten vette tudomásul,
hogy ez nem az ő világa, mert itt csak anorexiás csajokra gyártanak farmert.
Szerinte én is anorexiás vagyok, ami nem fedi a valóságot, egyszerűen csak
soványnak születtem, és az is maradtam. A bazár azonban a fazonok
őrületes választékát kínálta, úgyhogy Bori habzsolta a lehetőségeket,
gyűjtötte a karjára a felpróbálandó ruhadarabokat.
Egy ideig tűrtem dundi barátnőm kéjes tobzódását, és bár ezerszer
megfogadtam, hogy soha, de soha többé nem megyek vele vásárolni, itt
nem volt más választásom. Bori, ha árutengerbe botlik, képtelen dönteni,
mindent fel akar próbálni, akár többször is, szűkíti a kört, aztán tovább
szűkíti, és még tovább, s ez akár órákig is eltarthat. Bosszantó, bosszantó, a
türelmem pedig véges.
Siettem. Nekem elég volt egyetlen pillantás egy ruhadarabra, és rögtön
döntöttem, tudtam, hogy ez a nadrág, blúz vagy éppen cipő nekem
gyártatott, így mindig gyorsan végeztem a vásárlással. Én már meg is
találtam a zöld cipőcsodát, sőt, még egy színben passzoló kendőt is,
tengerparti séta esetére, Bori pedig még a próbálásig sem jutott el.
Bosszankodtam. Most is, mint mindig, idegesített a bizonytalansága és a
döntésképtelensége. Hajszoltam, ám mint a falra hányt borsó, lepergett
Boriról a türelmetlenkedésem.
– Igyekezz már, Boró, hatra jön értem Kenan. Lassan dél, és még a
próbánál sem tartasz! Menj be a fülkébe, és nézz meg néhány gatyát!
 – Jól van, na, látod, hogy sietek, de értsd már meg, hogy ez az én
esetemben nem olyan egyszerű, kicsit sem könnyű az alkatomra jó nadrágot
találni, itt meg – mutatott körbe – nézd, milyen sokféle gatya van!
Konkrétan a mennyországban érzem magam. Muszáj a legjobbat
megtalálnom. Érted?
– Értem, csak tudod jól, nekem is fontos, hogy legyen időm
elkészülni… – motyogtam, és magamban mindenféle tetűnek, csigának és
egyéb döglassú teremtménynek elmondtam. Láttam, hogy nem jutunk
egyről a kettőre, akkor meg pláne nem, ha vitatkozunk, úgyhogy próbáltam
segíteni.
Bori végül nagyjából tizenöt farmer társaságában vonult be a fülkébe,
és nekilátott a próbának. Több mint egy órája próbált, válogatott,
visszatette, aztán újra elővette az egyik világoskék szűk farmert.
– Szerinted felvehetek én egy ilyen szűk gatyót? – kérdezett, miközben
én majd’ megőrültem a türelmetlenségtől.
– Miért ne vehetnél? – kérdeztem, azonban a hangomban nyilván nem
valódi érdeklődés, hanem ingerültség érződött.
– Figyelj! Ha nem bírod kivárni, akkor menj vissza a hotelba, és
készülődj! Tudok taxit fogni én is, de rossz nézni, ahogy tűkön ülsz,
ráadásul, ha ilyen arckifejezéssel nézel, még frusztrálsz is, nem tudok
nyugodtan válogatni.
– Komolyan mondod? – felcsillant a szemem. Alig vártam, hogy végre
magammal foglalkozhassak.
– Komolyan. És nincs harag, csak ne cseszegess, mert kezdek én is
begurulni.
– Oké – egyeztem bele gyorsan –, akkor megyek. Nem lesz bajod?
– Ne félts, millió ember van itt, köztük egy csomó nő is, nem lesz
semmi gond! – mondta Bori valóban meggyőzően.
– De siess, mert szeretném, ha látnál, mielőtt odaér értem Kenan!
Rendben?
– Rendben, rendben! – hagyta rám Bori, én viszont tudtam, hogy egy
cseppet sem fog sietni.
 Bori
Ha már pasi nem jutott, legalább egy szuper farmerrel legyek
gazdagabb, nem? Nem is beszélve arról, hogy nem szándékoztam a
nadrágoknál leragadni: még néhány különleges bizsu és egy
hastáncoskendő megvásárlását is terveztem. Nem mintha tanultam volna
hastáncot, de most, hogy itt voltam Isztambulban, és láttam a gyönyörű,
arannyal szegett selyem-és muszlinkendőket, elhatároztam, hogy otthon
beiktatok egy tanfolyamot. Testedzésnek is remek, nem beszélve a
csábításról, ha egyszer úgy alakul. Hirtelen megbizsergett a nyakszirtem,
végigfutott a hátamon a hideg. Megfordultam, mert olyan érzésem támadt,
mintha valaki figyelne, ám ahogy körülnéztem, semmi furcsát nem láttam.
A tömeg éppúgy hömpölygött, mint a különös érzésem előtt. Nők és férfiak,
törökök és turisták jöttek-mentek, betértek az üzletekbe, fogdosták az árut,
alkudoztak, nézelődtek, fotóztak.
De hülye vagyok! – mosolyodtam el magamban, amikor azonban épp a
fejemet rázva visszafordultam az aranyszínű érmékkel díszített kendőkhöz,
ismerős arcot pillantottam meg. Hirtelen összeugrott a gyomrom, és
meglódult a pulzusom. Egy szúrós fekete szempár meredt rám, s a férfi
akkor sem fordította el a tekintetét, amikor a szeme ijedt pillantásommal
találkozott.
 Cica
Randira készen várakoztam a szobában. A nagy, egész alakot
megmutató tükör előtt ácsorogtam, teljes díszben. A smaragdzöld ruha
fantasztikusan illett a vörös hajamhoz, a bazárban vásárolt cirmos kendőt a
karomra vetettem, és boldogan csodáltam az új, gyöngyökkel kirakott,
tűsarkú cipőmet. Megállapítottam, hogy igazán jól festek, egyszerűen
semmi kivetnivalót nem találtam a külsőmben, ami egyébként esetemben
nem ment ritkaságszámba. Őszinte leszek, tetszem magamnak. Talán ezért
tetszem másoknak is, holott természetesen nem vagyok tökéletes. Én
azonban elfogadtam minden hibámat, sőt, némelyikből előnyt kovácsoltam.
Hol van már a gátlásos kamaszlány, aki bő ingekkel és lógós pólókkal
takargatta aprócska cicijét, hol van már a deszkának csúfolt, sértődött tini?
Nyilván Kenannak is tetszem, gondoltam. Arra a kérdésre azonban,
hogy mégis, mit vár tőlem, már nem is nagyon kerestem a választ. Sokkal
inkább az foglalkoztatott, én mit várok a pasitól. Évekkel ezelőtt rájöttem,
hogy soha nem az a fontos, a másik mit vár tőlünk, hanem az, hogy mi mit
akarunk vagy tudunk nyújtani. Ezért most is inkább a saját elvárásaimon
töprengtem, azon, én mit szeretnék elérni ma este, mert az azért számomra
is elég nyilvánvaló volt, hogy Kenan agyában mi járhat, ha rám gondol.
Nem láttam bele a fejébe, ugyanakkor az összes többi férfiból kiindulva
sejtettem, hogy egy együtt töltött éjszaka Kenannak sem lenne ellenére.
Hogy amellett még milyen tervei vannak velem kapcsolatban, majd kiderül.
A lényeget, hogy eszeveszetten tetszünk egymásnak, mindketten éreztük, és
tudtam, hogy nem fogok ellenállni a csábításnak, még akkor sem, ha a
virágcsokor óta újra különös érzések töltöttek el Krisztiánnal kapcsolatban.
Az elutasítás okozta seb ugyanis túl mély volt ahhoz, hogy egy virágcsokor
hirtelen mindent megváltoztasson, ráadásul a sértődöttséget, amelyet egy
férfi elutasítása miatt érzünk, leghatásosabban egy másik férfi vágya
orvosolhatja.
Megcsörrent a belső telefon, és kizökkentett a gondolataimból.
Lesiettem a hallba, ahol Kenan várt. Leplezetlen vágyakozás tükröződött a
tekintetében, ahogy mosolyogva megfogta a kezemet.
 – Cecília – mondta meleg, mély hangon, és én szívem szerint
hozzásimultam volna, hogy érezzem izmos testét. Nem tettem meg, csak
nem hozom magam ilyen képtelen helyzetbe, de komolyan mondom, olyan
szívdöglesztő volt a pasi, amilyen egy nő életében csak egyszer – vagy
egyszer sem – jön el. Ezért csupán mosolyogtam, hiszen szavak nélkül is
mindketten tudtuk, mire gondol a másik. A hotel bejárata előtt Kenan
kinyitotta az ezüst sportkocsi ajtaját, és újra megfogta a kezemet, hogy
segítsen beszállni. Ó, az a gáláns modor! Megőrülök az udvarias pasikért,
bár sajnos olyan ritkák, mint a piros hó. A rádióból török zene szólt,
miközben az autó suhant a tengerpart felé. Eszelősen romantikusnak
éreztem a hallgatást, a muzsikát, no meg a látványt, ahogy utunk során
egymás után tűntek fel a szemem előtt az útikönyvekből ismert csodálatos
épületek. A Topkapi palotát látva Kenan egy kicsit lassított, majd így szólt:
– Itt élt I. Szulejmán szultán a családjával. Eljössz velem ide holnap? Meg
kell ismerned…
Tegezett, de nem furcsálltam. Egyszerűen ez volt a természetes: olyan
közel éreztem magamhoz Kenant, mintha ezer éve ismerném.
– Szívesen – pillantottam rá, és az járt a fejemben, hogy ha Kenan már
a holnapot tervezgeti, akkor nem egyéjszakás kalandra vágyik. A szemem
sarkából az arcélét vizsgáltam, egyenes, szépen formált orrát, erős állát,
elképesztően hosszú és sűrű, fekete pilláit. De akkor mire vágyik? –
kérdeztem magamtól. Izgalommal töltött el a folytatás lehetősége. Vicces
volt, hogy már mindketten a másnapon törtük a fejünket, pedig az aznap
sem kezdődött még el.
Kenan lefékezett a fehér épület előtt, amelyet körülvettek az
örökzöldek és a színes virágok. Körülnéztem, és semmi érdemlegeset nem
láttam. Kavics, virág, bokor… – Hová hozott? – csodálkoztam. Azt hittem,
egy zajos étteremben fogunk vacsorázni, elegáns helyen, ahol sok ember
lesz, és jó hangulat. Ehelyett egy félreeső épületnél kötöttünk ki, mely
inkább tűnt lakóháznak, mintsem vendéglőnek, ráadásul a tengernek
nyomát sem láttam. Kiszálltam az autóból, szexinek szánt, ugyanakkor
hirtelen mozdulattal, így bevertem a fejemet a lapos kocsi tetejébe.
Szerencsére ebből Kenan mit sem vett észre, mert épp az épület felé nézett.
Amint kikászálódtam, becsapta az ajtót, én pedig megnyomkodtam a
fejemet, remélve, hogy nem vérzik. Kenan megkérdezte, hogy minden
rendben van-e, mire nyomban biztosítottam, hogy ennél nagyobb rendben
nem is lehetnének a dolgok. Remek pasim elindult az épület felé, én pedig
kíváncsian, bár némileg szédelegve követtem. Fellépdelt a három
lépcsőfokon, mely egy széles, türkizkék, boltíves faajtóhoz vezetett. Újabb
meglepetés ért, amikor becsöngetett, és a kaput egy turbános, díszes török
kaftánba öltözött alak nyitotta ki. Meghajolt felénk, és kitárta a kaput.
Amint beléptünk, a kapu ismét bezárult, a turbános pedig úgy eltűnt, mintha
a föld nyelte volna el. Anyám! Hova kerültem?
Kenan biztatóan rám mosolygott, majd megfogta a kezemet, és vezetni
kezdett a sötétben. Aztán hirtelen megtorpant, átkarolta a derekamat, és
magához húzott. Kis híján kiugrott a szívem. Nem mintha nem történt volna
még velem ilyesmi, azonban ez a titokzatos sötétség, a turbános figura, no
meg a veszettül jóképű Kenan együtt olyan izgalomba hozott, mint
tizenhárom éves koromban, egy nemzetközi táborozás alkalmával Hector
Hugo, egy diplomata fia, aki éjszaka besurrant a szobánkba, a menő
kétkazettás magnóján bekapcsolta a Lasciatemi cantare című Adriano
Celentano-örökzöldet, kitessékelt az ágyból, és pizsamában lejtett velem
egy lassút. A sötétben. Életem első lassúja volt. Majd kiszambázott a
kétkazettás magnójával együtt a szobából és az életemből is. Én tetszettem
neki, még mellek nélkül is. A többi lány irigysége szinte tapintható volt, én
pedig üdvözülten bámultam a plafont egész éjjel.
Kenan végigsimított a hajamon, majd olyan lassan csókolt meg, hogy
könyörögni tudtam volna azért a csókért. Megjegyzem, nem csalódtam,
csak túl rövidre sikeredett: pont, mire belelendültem volna, Kenan
elengedett. Újra megfogta a kezemet, és – mintha mi sem történt volna –
vezetett tovább. Pár lépés után egy másik ajtóhoz értünk, amelyen sem
kopogni, sem csengetni nem kellett, Kenan simán kinyitotta. Azt
gondoltam, ha a fénybe érünk, zavarban leszek, mint egy béna kis tinédzser
az első csók után, ám amint az ajtón beléptünk, olyan látvány tárult elém,
hogy egyszerűen elfelejtettem elpirulni.
 Bori
A torkomban a félelem keserű ízét éreztem. Az ékszerboltból ismert
durva, erőszakos külsejű férfi bámult rám, a tekintetéből kegyetlenséget és
vad vágyat olvastam ki. Mit akar ez tőlem?
Sietős léptekkel igyekeztem távolodni a fekete szemű embertől, azt
sem tudtam, merre, csak mentem, gyors léptekkel próbáltam elhagyni a
helyet, ahol a tekintetünk találkozott. A tömegben utat vágva rohantam a
kijárat felé, de zavaromban elfelejtettem, hogy hol az a kapu, amelyiken
bejöttünk.
Pánikszerű rémület lett úrrá rajtam, és egyetlen célom volt: minél
távolabb kerülni ettől a megmagyarázhatatlanul ijesztő férfitól. Szinte már
futottam az üzletek között, a labirintusszerű bazár azonban nem eresztett,
bármerre fordultam, csak még nagyobb tömegbe szaladtam, kijáratot pedig
közel s távol nem láttam. Összevissza rohangáltam, annyira be voltam
rezelve, mint még soha. Közben arra gondoltam, hogy valószínűleg csak
beképzelem magamnak ezt az egész üldözést, a pasi nem is akar semmit,
csak pont ott állt. Mit is akarna, nem vagyok már hamvas szüzike, akit
érdemes elrabolni vagy leteperni egy sikátorban…
Egy pillanatra megálltam kifújni magam, tájékozódni, azonban amikor
hátranéztem, megláttam, hogy a pasas nem tévesztett szem elől, hanem
követ. Eddig indokolatlannak tűnő félelmem nyomban értelmet nyert: ez az
ember tényleg akar tőlem valamit, hiszen a nyomomban lohol. Éreztem,
hogy menekülnöm kell előle, bár fogalmam sem volt: miért. Annyi eszem
nem volt, hogy a tömegben maradjak, ahol segítséget hívhatok,
egyfolytában kijáratot kerestem, pedig a turisták között nagyobb
biztonságban voltam, mint az utcán, mégis rohantam, és kerestem a kifelé
vezető utat.
Egy kerámiaüzlet mellett hirtelen felfedeztem egy nyitott ajtót, amely
a szabadba vezetett, azon villámgyorsan kisurrantam. A bazár egy
számomra teljesen ismeretlen kiszolgálóudvarára érkeztem, ahol
teherautók, ládák, dobozok sorakoztak. Átvágtam a csomagolóanyagok
között, botladoztam a dobozok, ládák tengerében, ész nélkül futottam, a
szememmel egy újabb menekülési utat keresve, amit meg is találtam. A
ládák, konténerek mögött egy újabb kaput fedeztem fel, amely nyitva volt,
és látszott, hogy ez már valóban kivisz a bazár zárt falai közül. Átrohantam
a kapun, hátrapillantottam, és láttam, hogy a férfi – bár a ládák egyelőre
elrejtenek előle – ott van, keres, és rövidesen ő is felfedezi a kaput.
Felrémlett bennem a perc, amikor azon vacilláltam, hogy magas sarkú
vagy sportos cipőt húzzak, és most áldottam az eszemet, hogy a lapos,
kényelmes cipőm mellett döntöttem. Futottam tovább, ki az utcára, amely
egy hátsó kis sikátorba vezetett. Megállapítottam, hogy ennél ostobább
helyzetbe nem is hozhattam volna magamat, de azért rohantam, most már
nem állhattam meg, keresnem kellett egy forgalmas helyet, ahol taxit
foghatok. Ismét megálltam lihegni, és közben nagyon bántam, hogy az
elmúlt években elblicceltem a reggeli kocogást, mert alig bírtam az iramot,
a kegyetlen fejű pasas csupán azért maradt le, mert nem látott, elrejtett előle
egy hatalmas leander. A mellette lévő kapualjba húzódva ismét
hátranéztem, kikukucskáltam a buja növény mögül, és döbbenten láttam,
hogy nemcsak az aranyboltos követ, hanem két másik férfi is, akiknek a
kereskedő utasításokat ad.
Uramatyám! Hát mit követtem én el? Tudtam, hogy így már semmi
esélyem, akár fel is adhatnám, hiszen helyismeret nélkül, három férfi
ellenében semmire nem megyek. Nekem azonban eszem ágában sem volt
küzdelem nélkül feladni a harcot, úgyhogy kipattantam a kapualjból, és
tiszta erőmből rohanni kezdtem a távolban már látszó, forgalmas útszakasz
felé.
A három férfi azonnal észrevett, és utánam eredt. Már csak méterekre
voltak tőlem, amikor kiértem az utcára, és belevetettem magam a tömegbe.
Kétségbeesve kerestem egy taxit vagy buszt, vagy bármit, amire
felszállhatok, de semmit nem láttam, így az első épületbe menekültem be,
amelynek nyitva volt az ajtaja.
Döbbenten láttam, hogy egy múzeumszerűségbe kerültem. Tudtam, ha
visszafordulok, az üldözőimmel találom szemben magam, úgyhogy
elsietettem a pénztáros mellett, aki éppen hátat fordítva matatott egy
turistáknak szánt szobormásolattal. Amint áthaladtam az ajtón,
reményvesztetten indultam tovább, ugyanis egy sötét, lámpákkal alig
megvilágított csatornában találtam magam, igazából a Yerebatan
ciszternában, amely látványosságként is üzemelt. Tudtam jól, hogy innen
nincs kiút – hová is menekülhetnék? A nyolc méter magas oszlopok,
amelyek közül egyeseket rémületes medúzafejek tartottak, brutális erővel
törtek a magasba, a látogatóknak kiépített platót mindenütt víz és sötétség
vette körül. Csüggedten néztem a bejárat felé, ahol épp akkor lépett be a
három férfi, ők nyilván kénytelenek voltak jegyet venni. Mielőtt
megláthattak volna, elrejtőztem egy kiemelt és körbekerített medúzafej
mögé, előkaptam a mobilomat, és benyomkodtam Cica számát. A telefon
kicsengett, csengett, csengett, a barátnőm azonban nem vette fel. Nem
csodálkoztam, és nem is tétováztam. Gyorsan bepötyögtem egy SMS-t, és
elküldtem. Épp jókor, mert ebben a pillanatban a medúzafej mögött feltűnt a
vad, fekete szempár.
 Cica
A leggyönyörűbb, legegzotikusabb és legromantikusabb étterem tárult
a szemem elé, amelyet valaha láttam. Egy teraszon találtam magam, amely
a Boszporusz felett terpeszkedett. A hófehér abroszokkal terített asztalokon
gyertya világított, a fényt remegő lángjuk adta csupán. A teraszt nem fedte
semmi, csak fehér fátylak, melyek az eső ellen nem védtek – magamban
meg is jegyeztem, hogy remélhetőleg nem szakad le az ég, mert fix, hogy
romantikusan ronggyá ázunk, ha mégis.
Az asztaloknál kevesen foglaltak helyet, alig láttam az arcukat a
félhomályban. Hű, de intim! – gondoltam, és megbizsergett a gyomrom.
Aztán az is eszembe jutott, hogy nem véletlen, hogy egy
magánklubszerűségbe érkeztünk, Kenan valószínűleg nem akarja
nagydobra verni, hogy velem találkozik.
Egy olyan asztalhoz vezetett, amely épp a faragott kőkorlát mellett
helyezkedett el, így az esti Boszporusz teljes pompáját élvezhettük.
Leültünk a csipkésre kovácsolt, mégis kényelmes, bársonnyal borított
székekre, és már fel is tűnt egy újabb turbános, aki meghajolt, és várta,
hogy Kenan rendeljen. Sejtettem, hogy itt nekem nem nagyon lesz szavam,
azt fogom enni és inni, amit Kenan választ nekem, bár remélhetőleg
megkérdez például arról, hogy szeretem-e a halat. Mert nem. Nem nagyon
zavart, hogy másra bízom a vacsorámat, itt ez helyénvalónak tűnt, az
azonban tény, hogy otthon megütköztem volna azon, ha egy férfi az
engedélyem nélkül próbál valamivel megetetni, ami szerinte finom.
Kenan törökül beszélt az eunuchnak álcázott pincérhez, úgyhogy
halványlila gőzöm sem volt arról, mit kapok, de annyira nem is érdekelt.
Inkább az töltött el kíváncsisággal, vajon Kenannak mi a célja ezzel az
estével.
Miután a pincér elpályázott, Kenan megfogta a kezemet, mélyen a
szemembe nézett azzal a mágikus kék szemével, én pedig megbűvölten
hallgattam. Megfordult a fejemben, hogy talán ért a hipnózishoz, mert
amikor az enyémbe fúrta a tekintetét, én mozdulatlanul bámultam rá, mint
egy közútra tévedt mezei nyúl a reflektorfénybe.
 – Cecília! – mondta halkan és gyengéden, én meg majdnem lefolytam
a székről. – Csirkehúst rendeltem neked, és fehérbort. Remélem, nem gond,
hogy helyetted választottam.
– Nem, egyáltalán nem – feleltem megkönnyebbülten, amiért nem kell
megküzdenem a számomra undorító tengeri herkentyűkkel.
– Édesanyám kedvel téged – mosolygott. – Nem csodálom, különleges
vagy.
Annak is éreztem magam. Egy igazi hercegnőnek, aki tökéletesen
képes az ujja köré csavarni egy ilyen csodás férfit is, mint Kenan.
– Ó, örülök neki – mondtam halkan. – Édesapádat nem láttam…
– Mostanában sokat vitáznak anyámmal, úgyhogy ritkábban jelenik
meg. Tudod, érdekes helyzetben vagyunk, anyám ugyanis a második
asszonya apámnak, apám már nős volt, amikor megismerkedtek.
– De… nem csak egy feleségetek lehet? – motyogtam.
– De igen. Anyám nem törvényes feleség, bár mindenki úgy tekint rá,
az apám is. Annak idején anyám fiatal külkereskedőként járt Isztambulban,
így ismerkedtek meg apámmal. Hatalmas szerelem lett belőle, akkora, hogy
anyám hajlandó volt itt maradni, és kvázi szeretőként élni, csak hogy apám
közelében lehessen. Apám ezt úgy hálálta meg, hogy nem szeretőként,
hanem feleségeként bánt és bánik vele. Anyám azonban mostanában egyre
gyakrabban hajtogatja, hogy apám költözzön a villába… Nem várja el,
hogy elváljon, de éljen vele. Apám viszont nem akarja teljesen elhagyni az
első asszonyt, aki beteg, és valószínűleg belehalna, ha magára maradna.
– Akkor nem is éltek együtt a szüleid?
– Apám megosztotta magát a két asszonya között, én például nem
éreztem soha a hiányát, mindig ott volt, ha szükségem volt rá. Anyámnak
azonban ez kevés.
– Hogy tűrte el az első feleség, hogy az apád mást szeret?
– Eltűrte. Eltűri. Tudnak egymásról, nem bántják a másikat, bár ez az
életvitel már nálunk is viszonylag ritka és idejétmúlt, nekem azonban
nincsenek fenntartásaim ezzel kapcsolatban.
Döbbenten hallgattam. Kenan apjának háreme van. Igaz, hogy csak
kétfős, de mégiscsak igaza volt anyámnak. A többnejűség eltörlése ide vagy
oda, azért ez mégiscsak előfordul.
Közben megérkezett az italunk, röviddel utána az étel is, amely
csodásan festett. Éhes azonban nem voltam. Soha nem értettem, hogy
egyesek hogy tudnak jóízűen falatozni az első randin… Elém pakolhatták
volna a mennyei mannát, akkor sem tudtam volna nagy étvággyal enni,
legfeljebb csipegetni.
Két rettenetesen ízletes, bár kissé nyögvenyelős csirkefalat között azért
csak megkérdeztem, ami bökte az oldalamat:
– Kenan… Van testvéred? Féltestvéred?
– Nincs. Fairuzának – ő apám felesége – nem lehetett gyermeke.
Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy nem akadályozta meg anyám és
apám kapcsolatát, hanem csendesen beletörődött a sorsába. Én egyébként
kedvelem, mindig jó volt hozzám. Gyakran töltöttem vele az időmet, amíg
apámra vártam.
Megérkezett a desszert is, de bármennyire csokoládés, gyümölcsös
volt, rá sem bírtam nézni. Éreztem, hogy Kenan rövidesen rátér a mi
ügyünkre is. Nem kellett sokáig várnom, nem körülményeskedett, nyomban
belecsapott a közepébe.
– Cecília – mondta újra gyengéden, megfogva a kezemet.
Jézusom! Csak nem kér meg? – ötlött fel bennem, aztán jól ki is
röhögtem magam. Mekkora hülye vagyok: mindjárt negyven leszek, és még
hiszek a hercegben meg a fehér lóban. Ez a környezet azonban, a nagy
bevezető a családról, meg hogy kedvel az anyja… Igaz, hogy mindössze két
napja ismerjük egymást, de hát ki tudja… Elhessegettem a képtelen
gondolatot, és inkább az álompasira összpontosítottam.
– Kenan… – motyogtam elbájolva, és nyilván bután mosolyogtam.
– Tudod, nagyon fontos, hogy őszinték legyünk egymáshoz. Az első
perctől, mióta eljátszottad a pánikrohamot a gépen, tudom, és tisztában
vagyok vele, hogy te is érzed, nekünk közünk van egymáshoz.
– Te honnan tudod, hogy csak eljátszottam a rohamot?
Megsemmisülten meredtem álmaim hercegére. Tudta. Te jó ég! Lesül a
képemről a bőr!
 – Hagyjuk, tudom. Nem vagy valami nagy színésznő… Mindegy is,
mert nem ez a fontos. Ha nem adod elő, akkor is megismerkedtünk volna. –
Majdnem elsüllyedtem szégyenemben. A pasi látta, hogy manipulálni
próbálom, én meg azt hittem, hogy Oscar-esélyes az alakításom. Meg sem
tudtam szólalni, annyira kínosan éreztem magam. – Nem kérdés, hogy
megőrülök érted, és tudom, hogy te sem vagy közömbös irántam, igaz? –
Csak bólintottam, egy hang sem jött ki a torkomon. Továbbra is a kezemet
fogta, én meg attól rettegtem, hogy az izgalomtól elkezd izzadni a
tenyerem. – Viszont azzal is tisztában kell lenned, hogy Amina és a vele
való házasság nagyon fontos nekem, és nem csupán az én szempontjaim
számítanak, hanem az is, hogy általunk egyesül a két cég. Nekem tekintettel
kell lennem a családomra is.
Talált, süllyedt. Szép reményeim azzal kapcsolatban, hogy a
szuperszexi férfi mindent felad értem, szertefoszlottak.
 Bori
Szaggató fejfájással ébredtem. Sejtésem sem volt, mi történt, és hol
vagyok. Amikor kinyitottam a szememet, e problémám nemhogy
megoldódott volna, hanem keményen megtriplázódott. Feküdtem.
Normális, hogy ébredéskor az ember fekvő helyzetben van, de számomra az
ágy és a környezet totálisan ismeretlen, emellett azonban meglehetősen
tetszetős volt. Nem mintha élveztem volna, hogy gőzöm sincs a hollétem
koordinátáiról, első blikkre azonban nem egy patkányok lakta büdös
lyukban, hanem egy luxusbudoárban aludtam. Csak tudnám, hogy kivel, és
milyen okból?
Megpróbáltam felülni, azonban az első ez irányba tett mozdulat után
jobbnak láttam nem kísérletezni tovább ezzel a botorsággal, ugyanis oly
mértékben hasított bele a fájdalom az agyamba, hogy azt hittem, kettéreped
a koponyám. Ezért inkább visszadőltem a selyempárnákra, amelyek nagy
számban vettek körül, különböző ragyogó színekben és formákban. Az
ágyam fölött baldachin tartott néhány aranyszínű fátylat; ezek némileg
akadályoztak abban, hogy a szoba többi részét feltérképezzem. Egész
életemben baldachinos ágyat szerettem volna, de soha nem laktam akkora
lakásban, amekkorában egy ilyen monstrum elfért volna a hálószobában.
Pláne, hogy egy egyszobás garzonban lakom, ahol meglehetősen nagy
lazaság lenne egy romantikusan fátylas ágyat az egyetlen szoba közepére
beállítani, hogy aztán semmi, de semmi más ne férjen el. Miután
végigpörgettem a baldachinos ágyak iránti rajongásomat az agyamon,
egyszer csak leesett a fatantusz. Basszus, engem elraboltak! Igazán szép
börtönbe, de börtönbe zártak, és ki tudja, mit tervez velem az elrablóm.
Aztán bevillant a kegyetlen fekete pasas, az agresszív arcú kereskedő, és a
kergetőzésünk, amelynek a végén nyilvánvalóan nem én nyertem a futamot.
Ez a gondolat megsokszorozta az erőmet, felpattantam az álomágyról, és
kirontottam a fátylak közül, aminek az lett az eredménye, hogy az egyik
aranymuszlint leszaggattam a baldachin tetejéről.
A fátyol rám akadt, épp megpróbáltam tőle megszabadulni, amikor
nyílt az ajtó, s belépett rajta egy idősebb nőszemély. Nem mondhatnám,
hogy bizalomgerjesztő képe volt; a fogai száma épp fordított arányban állt
az évei számával. Ráncos, sunyi arcán nagy mosoly ült, mézesmázosan
szólt hozzám, s bár egy szót sem értettem abból, amit beszélt, a
mutogatásából rájöttem, hogy ételt hozott, ruhát és citromos vizet, illetve
egy aszpirint. Akkor pillantottam magamra, és elhűltem, ugyanis nem a
saját ruháim, hanem egy fehér vászonpendelyszerűség volt rajtam.
Anyám, borogass! Ki vetkőztetett le? Ki bámulta pofátlanul a
mindenki elől rejtegetett domborulataimat, és ki használta ki kiszolgáltatott
helyzetemet? Egyáltalán, mi a fene történt? Záporoztak a kérdéseim a nőre,
amiből ő legfeljebb annyit kapiskálhatott, hogy nem értem, milyen módon
került rám ez a hálóing. Magára mutogatott. A pantomimból úgy vettem ki,
hogy ő maga öltöztetett át. Ez valamelyest megnyugtatott – legalább nem a
rusnya kereskedő csorgatta a nyálát a meztelen testemre. A nőszemély
lepakolta a cuccot, és alattomos ábrázatán nagy vigyorral távozott a
szobából. Hallottam, hogy kattan a zár, ráfordította a kulcsot, vagy
bereteszelte az ajtót. A hajamat tudtam volna tépni idegességemben,
ugyanakkor a fejfájás olyan szinten taglózott le, mint vágómarhát a
mészáros, úgyhogy gyorsan bekaptam az aszpirint, és jó alaposan
meghúztam a citromos vizet. Tudtam, hogy észnél kell lennem, mert
bármelyik pillanatban rám törhet a kéjvágyó pasas, aki…
No, itt ismét elgondolkodtam. Mi a jó fenét akarhat ez tőlem? Lassan
negyven leszek, a szüzességemről beszélni sem érdemes, ha esetleg arra fáj
a foga, netán az ártatlanságomat készül eladni, sokra nem megy. Vak ez az
idióta? Hamvasnak sem nevezne senki; mit vár hát az elrablásomtól ez az
ember? Pénzt? Váltságdíjat? Na, akkor itt ragadtam, gondoltam. Nincs egy
kanyi vasam sem, de a családomnak is csak épp annyi, hogy megélnek, egy
embert pedig nem százezer forintért rabolnak el, ugye… A sírás kerülgetett,
mégis vettem a fáradságot, és körülnéztem. Be kellett tájolnom magam:
fegyvert kerestem, valamit, amivel iszonyat nagyot tudnék ütni. A szobában
az ágyon, egy tök üres komódon, egy hatalmas tükrön, egy míves asztalkán
és egy kényelmes fotelon kívül más nem volt. Ablak sem, pedig abban
reménykedtem. Bármennyire nézelődtem is, a vizeskancsó volt a
legkézenfekvőbb megoldás. Úgy gondoltam, ha jön a pasas, én az ajtó
mellett várom, és amint belép, jól fejbe csűröm a köcsöggel. Azzal azért jó
nagyot lehet ütni. Reményeim szerint elájul, és én kisurranok az ajtón.
Ideális esetben nem állnak őrt a társai, és simán kislisszolok a kalitkámból.
Aztán a ruhát szemléltem meg, amelytől – ha nem ebben a helyzetben
vagyok – elállt volna a lélegzetem is. Egy gyönyörű, borvörös selyemcsoda
várta, hogy felvegyem; gyöngyökkel, aranyszállal átszőtt, szépséges
ruházat. Tisztára elaléltam volna a gyönyörűségtől, ha ezt, mondjuk,
Ádámtól kapom… Jézusom, milyen hülyeségek járnak a fejemben! Hogy
jön ide Ádám?
Az ésszerűség azt kívánta, hogy ne maradjak pendelyben, felvettem
hát a ruhát. A pasas mégis lecsekkolhatott pucéran, mert a ruha éppen illett
rám, pedig olyan göncöt venni, amely pont az én méretem lent is, fent is,
még számomra is komoly nehézségeket okoz, noha én tényleg ismerem a
testemet. Szóval, biztos, hogy alaposan megfigyelt a manus, már ha ő vette
a ruhát, és nem a sunyi banya. Egy másodpercet engedélyeztem magamnak,
és csodáltam a szépségemet a hatalmas, csipkés aranykeretbe foglalt, teljes
alakos tükörben. Elképzeltem, hogy ilyen gyönyörűségekben járok,
amelyek épp az előnyös vonásaimat, azaz a telt mellemet hangsúlyozzák, és
elrejtik a kevésbé csodás testrészeimet, úgymint pocak és farfertály…
Aztán tovább szőttem a szabadulásom tervét. Mármint, ha lett volna
ilyenem. De a vizeskancsós fejbe verésen kívül sok egyéb kiutat nem
láttam, sajnos.
 Cica
Enyhén lehangolódtam Kenan kijelentése miatt, miszerint számára
előbbre való a családja gazdasági boldogulása, mint én. De végül is mit
vártam? Hogy két nap után belém szeret, csapot-papot otthagy, és rohan
velem az első Las Vegas-i kápolnába? Persze, hogy nem. Mindezzel nem is
lett volna semmi problémám, ha nem látom rajta, hogy szíve szerint
leteperne, és jót tenne velem, na és nem utolsósorban magával. Azzal sem
lett volna gond, ha mindezt csak látom, érzem, ám nem hív el engem
kettesben vacsorázgatni, hogy romantikusan bedugja a nyelvét a számba
egy sötét sarokban. Nem vagyok már húszéves kiscsikó, tisztában vagyok
vele, hogy egy ilyen korú és társadalmi helyzetű férfi, mint Kenan, nem
ugrik fejest a vágyai tengerébe, hogy aztán két hét múlva rádöbbenjen: ja,
bocsi, én nem is ezt akartam, inkább mégis összeházasodnék a
felvilágosultan tradicionális menyasszonyommal és annak vagyonával. Jó,
jó, ilyen csak romantikus regényekben esik meg, leginkább a
füzetszerűekben, a való életben az emberek előbb gondolkodnak, és csak
utána dobják el a pénzt, rangot és hatalmat. Illetve nem, természetesen nem.
Nem dobják el egy vadidegen külföldi nőért, legyen az bármennyire dögös,
vonzó és varázslatos, mint jómagam. Úgyhogy nem is veszem magamra ezt
a burkolt elutasítást, pusztán elfogadom a tényt, hogy Kenannak esze
ágában sincs két nap után megkérni a kezemet, és ellovagolni velem a
naplementébe.
De akkor mi a bánatot akar? Nézett rám a kék szemével, én pedig
gondolatban elengedtem, és megvontam a vállamat.
– Megértem – mondtam erőltetett mosollyal, amelyről reméltem, csak
én tudom, hogy nem szívből jött.
– Ugyanakkor… – kezdte, de megcsörrent a telefonja. Elnézést kért,
amiért ezt a hívást mindenképpen fel kell vennie, felállt, és arrébb sétált pár
métert, belépett a leanderek takarásába. Kihasználva az alkalmat, én is
előkotortam a mobilomat, hátha üzent valamit Bori, aki volt annyira önző
disznó, hogy nem ért vissza a szállodába, hogy ellenőrizze a külsőmet,
helyette nyilván elvásárolgatta az időt. Ránéztem a telefonra, villogott az
„Új üzenet” gomb. Na, gondoltam, legalább arra vette a fáradságot, hogy
üzent. Valóban ő írt, nagyjából egy órája, azonban nem bocsánatkérést
küldött:
Üldöznek. A pasi az ékszerboltból. Félek. Segíts!
Döbbenten olvastam az üzenetet, egy pillanatig fel sem fogtam a
tartalmát, majd észhez térve, azonnal hívtam Borit. Ki volt kapcsolva a
telefonja. A pulzusom megugrott, iszonyatos aggodalom kerített hatalmába.
Felidéztem az aranykereskedő arcát, és egyre idegesebb lettem. Tűkön
ültem, forogtam Kenan felé, hátha jön már, tudtam, azonnal indulnunk kell.
Éreztem, hogy ez nem egy bugyuta tréfa, Bori soha nem viccelne
ilyesmivel, ennyire nem gáz a humora, biztos, hogy veszélyben van. Bár
nem sejtettem, mi leselkedik rá, és azt sem, mi történt vele az üzenet óta, az
nem volt kétséges számomra, hogy egyedül én menthetem meg, kizárólag
rám számíthat, ha valóban megtámadták. Ki tudja? Talán egy sikátorban
fekszik megerőszakolva, kirabolva, talán meg is verték! Istenem! Egyre
gyorsabban vert a szívem, már nem bírtam tovább a feszültséget,
felpattantam a székről. Szerencsére Kenan visszatért, és meglepetten nézett
rám. Gyorsan elmondtam neki mindent.
– Azonnal indulnunk kell, Kenan, azonnal, Bori veszélyben van,
segítened kell!
Ő nem tétovázott, megfogta a kezemet, és kisiettünk az étteremből.
Útközben odaszólt a pincérnek, hogy küldje el a számlát. Bepattantunk a
kocsiba, Kenan előkapta a telefonját, és hívott valakit.
– Kérlek, azonnal gyere Arnavutköybe, a Robert College elé. Gond
van Borival…
– Kivel beszéltél? – kérdeztem elképedve, hiszen magyarul szólt a
telefonba.
– Ádámmal – nézett rám, aztán gázt adott.
 Bori
Azon gondolkodtam, mióta lehetek bezárva. Mennyit aludtam, hol a
táskám, a mobilom? Gyanítottam, hogy nem hagyták nálam, nehogy
segítséget hívjak. Reméltem, hogy Cica elolvasta az SMS-t, és nem
gondolja, hogy szórakozom, hanem komolyan veszi az üzenetemet, és szól
a rendőrségnek, vagy valakinek, aki segíthet…
Zajt hallottam az ajtó felől, ezért villámgyorsan a már kimódolt
pozíciómba helyezkedtem, azaz az ajtó mellé, fejem fölé emelve a
vizeskancsót. Nyílt az ajtó, én pedig tiszta erőből kupán vágtam azt, aki
belépett rajta. Csakhogy az a valaki sapkát viselt, azt a hagyományos, fezre
emlékeztető, de kevésbé kúpos, divatos, hímzett kalapkát, amit Budapesten
is gyakran láttam török és nem török pasik fején. A belépő férfi megbillent,
azonban várakozásommal ellentétben nem esett el, hanem csuromvizes
arccal, dühödten bámult rám. A kereskedő volt, és bizony cifrán
káromkodhatott – bár nem értettem a szavait, az arckifejezése, a gesztusai,
na és a hanghordozása nem hagyott kétséget afelől, hogy miről értekezhet.
Noha hatalmasat sóztam a kobakjára, úgy látszik, a sapka felfogta az ütést.
Vérben forgó szemekkel indult felém, én pedig az ágyhoz hátráltam.
Megkapaszkodtam a baldachin egyik oszlopában, és gyorsan összekaptam
magam.
– Miért rabolt el? Mit akar tőlem? – kiabáltam harciasan angolul.
A török egy pillanatig még mérgesen meredt rám, majd megváltozott
az arckifejezése, állati vágyakozás költözött a tekintetébe. Már bántam a
vörös ruhát; a pendelyben talán kevésbé lettem volna kívánatos számára.
– Mondtam, hogy meghívom egy kávéra. Már itt is van – mutatott az
ajtó felé, amelyen belépett a sunyi banya, kezében egy hatalmas tálcával,
rajta kávéskancsó, csészék és sütemény foglalt helyet. Letette az asztalkára,
rápillantott a főnökére – nem látszott az arcán, hogy megütközött volna
azon, hogy merő egy víz a fickó –, aztán egy mindentudó vigyor
kíséretében távozott.
– Árulja el, hogy miért hozott ide! – kötöttem az ebet a karóhoz. Nem
meglepő módon szerettem volna tudni, hogy szexrabszolga, netán túsz
vagyok-e.
 – Üljünk le! – intett, és a szőnyegre telepedett. – Kávézzunk!
– Egy kortyot sem iszom addig, amíg meg nem mondja, miért vagyok
itt! – makacskodtam.
– Ha nem ül le, kimegyek, bezárom az ajtót, és eldobom a kulcsot.
Üljön le, különben nem kávézással kezdünk, hanem valami mással! –
fenyegetett.
– Mi… mással? – motyogtam, ámbár sejtettem, hogy mire gondol,
úgyhogy letettem magamat a szőnyegre. Kicsit nehezen hajtogattam
törökülésbe a lábaimat, nem volt bevett szokásom, hogy ily módon
ücsörgök a földön, de megoldottam.
Ijedten néztem rá.
A pasas úgy viselkedett, mintha épp vendégül látna a házában, nem
pedig rabként tartana fogva.
– Ön a vendégem.
– Szép kis vendéglátó. Az invitálás kifejezetten jó modorra vall –
céloztam arra, hogy akaratom ellenére hurcoltak ide.
– Nem jött volna, tehát kénytelen-kelletlen más eszközhöz
folyamodtam. Világosan megmondta az üzletben, hogy nem óhajt velem
találkozni.
Taszító feje volt. A vonásait mintha baltával faragták volna, s amikor a
szemébe néztem, megerősödött bennem az érzés, hogy kegyetlen ember, aki
nem fogadja el a nemet, és ha valamit nem kap meg, azt egyszerűen elveszi.
Tipikus bűnözőarc, gondoltam.
– Megmondja még ma, hogy miért vagyok itt, vagy sikítozzak?
– Ha sikítozik, beragasztom a száját. Egyébként sem hallja meg senki,
a föld alatt vagyunk. Két lehetőséget kínálok. Lehet a nőm, aki kiszolgálja
az igényeimet, amíg én akarom. Aztán, ha már nem élvezem a
szolgáltatásait, akkor a „hárememben” dolgozhat. Bár nem valami fiatal, az
európai nőket sokan kedvelik, különösen az ilyen dús idomú szőkéket. Én
jól tartanám, megbecsülném, ha már bizalmunk van egymás iránt, és
lehetne akár a lányok vezetője is, értelmesnek látszik. Vagy elmehet, de
csak megfelelő fizetség fejében.
– Milyen fizetség? – érdeklődtem riadtan.
 – Egy ujjal sem nyúlok magához, ha fizet százezer eurót. Maga vagy a
családja. Nekem mindegy. Itt senki nem találja meg, azt garantálom, igen
kevesen tudnak erről a helyről, akik pedig mégis ismerik a „háremet”, mind
hallgatnak, hiszen ők maguk sem szeretnék, ha kiderülne, hogy használják a
hölgyeim által nyújtott érzéki szolgáltatásokat.
– Érzéki szolgáltatás? Ez egy bordély?
– Cöcö – ingatta a fejét –, ne nevezzük így, ez itt egy hárem, melynek
hölgyei, megfelelő díjazás ellenében, kifejezetten gazdag urakat
kényeztetnek. Egy zárt klub, ahová csak meghívással érkezhetnek a
vendégek. Ön éppen alkalmas lenne háziasszonynak, kalfának…
– Minek? – kezdett összeállni a kép. Lehetnék madám? Minő karrier…
Sajnos azonban kiutat nem nagyon láttam, tekintve, hogy egyetlen embert
sem ismertem, aki képes lett volna számomra százezer eurót összekaparni.
Rájöttem, hogy az az egyetlen esélyem, ha Cica ügyes, és megtalál, hiszen
megírtam neki, hogy ki rabolt el. Elmondhatja a rendőröknek.
Nem tudtam eldönteni, hogy minek örülne jobban az ürge; a tetemes
váltságdíjnak, vagy a szexuális szolgáltatásaimnak, amikor azonban
ránéztem, szinte megijedtem a leplezetlen vágytól, amit az arca tükrözött.
Szinte csorgott a nyála, ahogy a borvörös ruha dekoltázsából – lássuk be,
impozánsan – előbuggyanó mellemet bámulta. Láttam rajta, hogy türtőzteti
magát, aztán azt is, hogy már nem bírja cérnával.
– Gyönyörű vagy… – lihegte, majd felpattant, és a szőnyegen rám
vetette magát. Abban a pillanatban megállt bennem az ütő. Ennek nem is a
pénzem kell, hanem a testem. Akár örülhettem volna, hogy végre valakinek
tetszik a rubensi alkatom, de ez egyáltalán nem jutott eszembe akkor,
sikoltozva próbáltam kimászni a morgó, cuppogó, büdös pacsulival
bedezodorált görény alól. Belemarkolt a mellembe, és túrta felfelé a
ruhámat, hogy a bugyimba jusson, én azonban olyan dühbe gurultam, hogy
tiszta erőmből ütöttem, ahol értem, miközben ordibáltam és rugdaltam.
Rejtélyes módon egy másodperc alatt megszabadult a nadrágjától, úgyhogy
teljes valóságában érzékelhettem méretes csomagját, melyre én a
legkevésbé sem vágytam, még akkor sem, ha jó ideje még fotón sem láttam
hasonló férfitestrészt, és bevallom, keményen hiányzott, igaz, nem akárkié.
Ez az állat meg épp erőszakot készült elkövetni rajtam, ráadásul
színvonalon aluli külsővel, belsővel és módon. Úgyhogy ütöttem tovább. A
németországi gyerekhurcolás és takarítás megedzett, van erőm, de a pasiban
olyan állati tesztoszteronharc dúlt, hogy meg sem érezte az ütéseimet.
– Fizetek! Fizetek! – kiabáltam, mint aki a pincérnek szól, azonban
természetesen nem erre, hanem a váltságdíjra gondoltam, ami továbbra sem
volt meg, reméltem azonban, hogy időt nyerek vele.
– Azt ígérte, nem nyúl hozzám, ha fizetek! – ordítottam a fülébe, és
felmerült bennem, hogy bele kellene harapnom. Tartottam azonban attól,
hogy akkorát kapok a harapásért, hogy leszakad az amúgy is rettenetesen
fájó fejem.
Nagy nehezen meghallotta a vörös ködön át, hogy pénz áll a házhoz,
mert zihálva, felajzott altesttel ugyan, de megszakította az erőszakot.
– Fizetsz? – kérdezte reszelős hangon, és éreztem, hogy nem túlzottan
örül a szép kis summa lehetőségének.
Ebben a pillanatban berontott az ajtón két koszos alak, nyilván a
dulakodásra figyeltek fel, és jöttek megmenteni a főnöküket. A figurákban
felismerni véltem a kereskedő spanjait, akik segítették őt az üldözésemben.
A kereskedő rájuk üvöltött, nyilván eszében sem volt feltárni a kutyái
előtt megalázó helyzetét, amint a szőnyegen fetrengve próbál lehiggadni
látványos szerelmi gerjedelméből.
A sameszok leléptek, én pedig igyekeztem minél távolabb kerülni
elmebeteg rajongómtól, aki épp a sapkáját passzintgatta kopaszodó fejére.
– Fizetek – mondtam. – Van pénzem.
– Neked? Ennyi? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen, mit csodálkozik? Nem tizenhat éves vagyok, volt időm
gyűjteni.
– Rendben, tényleg nem vagy fiatal, dolgozhattál már eleget –
válaszolta. – Hozok egy laptopot, utalni fogsz.
Mivel nem először jegyezte meg rövid ismeretségünk során, hogy nem
vagyok éppen hamvas pipi, némileg elgondolkodtam azon, milyen perverz
vágy hajthatja élemedett testem felé…
– De mi a biztosíték rá, hogy elenged, ha fizettem?
 Erre kivillantotta mind az ezer fogát, amelyek meglepően fehérek és
ápoltak voltak, ahogy egyébként az öltözéke is, amelyet azóta már a helyére
rángatott.
– A szavam – mondta, és mélyen a szemembe nézett. – Abban
bízhatsz.
Na hiszen, gondoltam. Még jó, hogy nincs mit elutalnom. Megtartaná
a pénzt, engem meg alaposan megcsinálna, aztán bedugna egy koszos
bordélyba adminisztrátornak.
– Nincs választásom – motyogtam lemondóan, és lerogytam az ágyra.
A pasas sokatmondón rám nézett, aztán kisétált az ajtón. Még
hallottam, hogy kattan a zár, aztán ordibálás következett, valószínűleg jól
lebarmolta az embereit, majd csend. Őszintén reméltem, hogy sokáig tart,
míg ideér a laptoppal.
 Cica
– Még mindig ki van kapcsolva – mondtam elkeseredetten Kenannak,
aki valószínűleg minden sebességkorlátozást átlépett.
– Ne is próbálkozz! Figyelj! Próbálj visszaemlékezni, hogy melyik
aranyboltban inzultáltak benneteket!
– Pontosan tudom, melyik az, a kirakatában szexuális tárgyú
ötvösmunkák voltak – mondtam.
Kenan döbbenten nézett rám, és bosszúsan megjegyezte:
– Akkor miért mentetek be? Tán érdekesnek találtátok?
– Dehogy! Észre sem vettük, csak amikor már bent voltunk. Addig
teljesen elvakított bennünket a sok ékszer. Egyszerűen betértünk az első
nagyobb ékszerboltba.
– A kereskedő hogy nézett ki?
– Rondán. Vastag bajusza volt, és kis hímzett sapkát viselt, elég magas,
testes pasas, ötven körüli lehet. Csak erre emlékszem, meg arra, hogy úgy
nézett Borira, mint egy éhes farkas.
– Tudom, ki az – Kenan arca felderült, majd szinte azonnal el is borult.
Volt valami az arckifejezésében, ami meglepett. Egy pillanatra rémültnek
láttam, aztán bezárkózott, és kifürkészhetetlen lett. – Azt is tudom, hol van.
Téged azonban kiraklak a szállodánál, oda nem jöhetsz velem.
– De, igenis megyek. Nem érdekel, milyen veszélyes, ott a helyem, és
kész.
– Nem jöhetsz, nem vigyázhatok rád is. Ez egy piti kis bűnöző, viszont
ha sarokba szorítják, akár fegyvert is használ, ráadásul nem tudom, hány
ember vigyáz rá.
– Miért, ki ez az alak?
– Úgy hívják, hogy Kerem Sisa, és az aranyboltja mellett egyéb, nem
kifejezetten törvényes bevételi forrásokat is használ a vagyona
gyarapításához.
– Úgymint?
– Úgymint zsarolás, bordély…
– Bordély? Jézusom! – rögtön Sisa vágyakozó pofáját képzeltem
magam elé. – Megyek veled! Ne ellenkezz, mert időt veszítünk, és úgysem
maradok a hotelban.
– Rendben, de lehet, hogy olyasmit is látni fogsz, amit nem
szeretnél…
– Nem érdekel. Hívjuk a rendőrséget!
– Nem hívjuk – vágta rá gyorsan. Meglepetten néztem rá. Nyilván látta
rajtam a megütközést, mert megnyugtató hangon magyarázni kezdett: – A
rendőrség nem tenne semmit, és hidd el, mindenki jobban jár, ha a
hatóságokat kihagyjuk az ügyből. Ne félj, megoldjuk.
Túlságosan hirtelen utasította el a rendőrséget – úgy éreztem, hogy
többet tud erről az emberről, főleg a piszkos ügyeiről, mint amit velem vagy
a rendőrséggel közölni szeretne. Valami nagyon nem stimmelt, ám ilyen
kevés információ birtokában nem jöttem rá, hogy mi az. Azt viszont
biztosan tudtam, hogy mennem kell, nem hagyhatom Borit senki más
emberfiára, még Kenanra sem.
Kenan nagy kanyarral lefordult a szálloda felé vezető útról, és
keményen gázt adva száguldott Arnavutköy irányába. Nem értettem, mire
gondol, amikor azt mondta, olyasmit is megtapasztalhatok, amit nem
szeretnék látni, viszont reméltem, igaza lesz abban, hogy Sisa rabolta el
Borit, és így gyorsan megtaláljuk, na és persze mélyen bíztam benne, hogy
a barátnőmnek egyelőre legfeljebb a szabadsághoz való jogán esett csorba,
más egyebén nem. Arra gondolni sem mertem, mi lesz, ha nem találjuk meg
Sisánál, hiszen akkor bárhol lehet, akár vérbe fagyva is feküdhet egy
sikátorban…
 Bori
Ide tettem magam, oda tettem magam. Nem nagyon tudtam mihez
kezdeni a várakozással, a feszültség egyre nőtt bennem, és sejtelmem sem
volt, mit teszek, ha az ürge előáll a laptoppal. Nem vagyok én olyan kreatív,
hogy hirtelen kivágjam magam a slamasztikából, amikor majd kiderül, hogy
egy büdös vasam sincs, nemhogy százezer euróm.
Rettenetes képek sorjáztak a gondolataimban, már láttam lelki
szemeim előtt, ahogy a vaskos bajszos pasas megerőszakol, bedrogoz,
odadob a kutyáinak, aztán mindenki másnak, akinek épp egy majdnem
középkorú, szőke, dundi nőre van gusztusa. Féltem attól is, hogy ha
átverem, akár tettlegességre is ragadtathatja magát haragjában, netán jól
összever, amiért hazudtam a pénzről. Idegességemben rábuktam a sütire,
amit még a banya szervírozott, és a komplett tányérnyi ragadós, rózsaszín
zselés izét befaltam. Cica nem tud enni, ha ideges, én meg akkor tudok csak
igazán. Ezért sem vagyunk egy súlycsoportban. Istenem, Cica… –
gondoltam fohászkodva –, remélem, időben megtalálsz, mert ha nem,
kegyetlen dolgok történhetnek!
Egyszer én is megmentettem, bár nem halálos veszélytől, de szó mi
szó, az ember nem kerül túl gyakran ilyen helyzetbe. Még évekkel ezelőtt
történt az eset, amikor Cica hobbiból pasizott. Elment egy randira, amely
részéről unalomba, a fickó részéről azonban erős nemi vágyba fulladt, és
már az eldugott kis kávézóban, ahol a pasi kérésére találkoztak, keményen
ostromolta a barátnőmet. Cica veszélyben érezte magát, kint téli sötétség
honolt, a kávézó kiesett a forgalomból, egy belvárosi, szűk utcácskában
volt, és neki haza kellett jutnia, de a pasi úgy ráragadt, hogy nem tudta
levakarni magáról. Cica azt mondta, hogy rendesen vérben forgott a pali
szeme, amint kijelentette, hogy nem óhajtja a randevút befejezni, majd
verbálisan ugyan, de erőszakoskodott, hogy menjenek fel a lakására. Cica
még a kávézóban eldöntötte, hogy lekoptatja a figurát, és amikor kiment a
vécére, felhívott, hogy villámgyorsan menjek érte, mert baj van, tolakodó
lett a randija, és esze ágában sincs a sötét utcán kavarogni vele. Cica húzta
az időt, amíg meg nem érkeztem. Berontottam a kávézóba, riadt arccal
közöltem, hogy azonnal jönnie kell, mert családi fennforgás van. A pasi
nem vitatkozott, nem vitatkozhatott, két nővel nehezen bírt volna el. Vagy
sehogy. Attól fogva Cica nem járt vakrandikra.
Vagyis Cica jön nekem eggyel, ha nem is lesz olyan egyszerű dolga,
mint annak idején nekem volt. Mindenesetre reménykedtem, hogy hoz
segítséget, és abban is, hogy nem egymaga indul a megmentésemre, mert ha
őt is bekasznizzák, akkor esélytelenné válik a kiszabadulásunk.
Megint fordult a kulcs a zárban. Riadtan húzódtam a hatalmas ágy
végébe. Az ajtón valóban a végzetem lépett be, noha nem abban a
formában, ahogy én hittem.
 Cica
Hamarosan gyönyörű környékre érkeztünk. A Boszporusszal
párhuzamosan haladt az út, oldalt fából és kőből épült, pasztellszínű
paloták, mecsetek sorakoztak, és észrevettem, hogy néhány keresztény
templom mellett is elhúztunk. Körülöttük zöldellő fák és színes virágok
tarkították az amúgy sem egyhangú képet. Tradicionális hangulat lengte be
a helyet, az épületek, a rendezettség, a tisztaság jólétet sugallt. Egy oszlopos
épület előtt fékezett le Kenan, nyilván az volt a Robert College, és gyorsan
ki is szállt a kocsiból, rohant egy másik autóhoz, amelyből Ádámot láttam
kiugrani. Villámsebességű megbeszélés után Ádám visszaült az autójába,
Kenan is visszatért hozzám, és újra a gázra lépett. Nem sokat haladtunk,
rövidesen egy világoskékre festett fapalota előtt álltunk meg újra.
– Te maradj itt! Mi bemegyünk – mondta szigorúan, én viszont
azonnal nemet intettem a fejemmel, és azzal a lendülettel ki is pattantam a
kocsiból, kivételesen vigyázva, nehogy beverjem a fejem. Ádám már a
kocsink mellett állt, és látszott rajta, hogy iszonyú ideges. – Maradj itt! –
utasított megint Kenan, én azonban fittyet hánytam a szigorra, és
megmondtam neki, hogy nincs az az isten, ami engem itt tart, miközben a
barátnőm veszélyben forog. Szemét az ég fel emelve bólintott. Nem örült,
de nem tehetett mást, ha nem akart még órákat itt vesztegelni. Ádám pedig
láthatóan tűkön ült, illetve állt, úgy toporgott, mint aki nyomban felrobban.
– Menjünk már! – szólt idegesen. – Még elkésünk a végén! Hadd
jöjjön! Most Bori a fontos!
Magamban elmosolyodtam volna, ha nem vagyok annyira nyugtalan.
Szóval, igazam volt, mégiscsak több vagy más történt azon az ominózus
éjszakán, mint amiről én tudok! Ádám látványosan aggódott Boriért.
Vetettem rá egy gyors pillantást, és megállapítottam, hogy valóban jóképű
férfi, bár nem az én esetem. Nekem a magasabb, karakteresebb pasik
tetszettek, Bori viszont pont az ilyen konszolidált fejű manusokért
rajongott.
A világoskék palota világoskék ajtajánál álltunk, Kenan megnyomta a
csengőt. Egy perc sem telt el, és az ajtón kinyílt egy kis ablak, majd
bezáródott, aztán nyomban kitárult a bejárat. Egy jól öltözött férfi nyitotta
ki, arcán alázatos mosollyal engedte be Kenant és Ádámot, előttem viszont
elállta az utat. Mondott valamit törökül, mire Kenan válaszolt. Szó szót
követett, majd Ádám behúzott egyet a pasinak, amitől az egyszerűen
összecsuklott, mint a colstok. Már meg sem lepődtem. Benyomultunk az
ajtón. Gazdagon berendezett előtérben találtuk magunkat, csupa arany és
vörös drapéria, illetve ékes tükör között, a mennyezetről pedig
kristálycsillár szórta a fényt. A török motívumokkal díszített, sötétvörös
tapéta és az arany muszlinfüggönyök fülledt erotikát sugároztak. No,
gondoltam, megérkeztünk a bordélyba. Beléptünk a következő ajtón, amely
egy nagy terembe vezetett, ahol két férfi rohant felénk. Kenan feltartotta a
kezét, jelezve, hogy jobb, ha megállnak, és nem tesznek semmit. A
testőrszerű alakok meg is torpantak, úgy tűnt, felismerték jóképű kísérőmet.
Kenan Sisa nevét mondta. Az egyik ürge elment, aztán kisvártatva
visszatért, és intett, hogy kövessük. Egy újabb ajtón keresztül egy lépcsőhöz
jutottunk, amely hasonlóképpen díszes volt, mint az előző helyiségek, és
csak lefelé vezetett. A pincébe megyünk, gondoltam.
– Kenan ismeri ezeket az embereket? – kérdeztem Ádámot, aki
mögöttem haladt. Zavart, hogy Kenan úgy viselkedik, mint aki jól ismeri a
helyet és az itt tartózkodó, kicsit sem bizalomgerjesztő arcokat.
– Igen – mondta foghegyről Ádám. Éreztem a hangjában, hogy nem
akar többet elárulni erről. Engem azonban nem olyan fából faragtak, akit le
lehet lőni egy szigorú pillantással.
– Honnan ismeri?
– Kérdezze őt! – intett a fejével Kenan felé. – Én most járok itt először.
Leértünk, és döbbenten vettem tudomásul, hogy egy másik világba
kerültem. Egy föld alatti palotába, a szó szoros értelmében. A terem, ahová
a lépcső vezetett, egy letűnt kor buja háremét idézte, hatalmas, puha párnás
kanapékkal, a közepén medencével, a falakat selyemmel, bársonnyal vonták
be, a mennyezetről kristálycsillárok és muszlinfüggönyök lógtak, minden
földi jóval megrakott díszes asztalkák kínálták étkeiket. Elképedve
figyeltem, hogy a kanapékon enyhén réveteg nők hevernek olyan csodaszép
selyemruhákban, felékszerezve, hogy akár Szulejmán szultán háremében is
megállták volna a helyüket, és úgy tűnt, jól érzik magukat. Nyilván be
vannak tépve, gondoltam. Nincs az a nő, aki egy pincében képes élvezni az
életet, várva, hogy boldog-boldogtalan gerincre vágja.
Amikor megpillantottak bennünket, két nőci nyomban felpattant a
kanapéról, és mosolyogva szaladt hozzánk. Illetve nem hozzánk, csak
Kenanhoz.
– Kenan! – örvendeztek búgó hangon. Látszott, hogy mélyrehatóan
ismerik a „pasimat”, megsimogatták, buja pillantásokat küldtek felé, Kenan
azonban némi zavarral elhárította a közeledésüket. A jelenlétem nyilván
gátolta a szokásos üdvözlésben.
Tehát bejáratos ide, gondoltam. Hm. A jóképű, tradíciókról
fontoskodó, családról papoló ürge bordélyba jár, úgy, hogy tudja, a
tulajdonos nem éppen egyenes úton szerzi a lányokat.
A nőket megértettem, Kenan tényleg jó pasi, elég valószínű, hogy a
sok bajszos-pocakos, középkorú, kielégítetlen, esetleg perverz bácsi után
egy ilyen fickó kész élmény. Mindenesetre felmerült bennem, vajon milyen
igényei lehetnek Kenannak, ha fizetnie kell értük. Ezek után simán el
tudtam képzelni, hogy beteges fantáziáinak fizikai megvalósítását csak
pénzért tudja megvásárolni, hiszen egy ilyen jóképű fickóval alapból bárki
szívesen ágyba bújik ingyen is. Valószínűleg én sem mondtam volna neki
nemet, akár egy órával ezelőtt sem, főleg a meggyőző csók után, most
azonban kételkedni kezdtem abban, valóban szükségem van-e egy ilyen
„benyomásra” Isztambulról. Úgy éreztem, túl sok tapasztalatot gyűjtöttem
az elmúlt három nap folyamán, hiszen több eseményben volt részem, mint
amit szerettem volna, sőt, több kalandot éltem át, mint mások akár évek
alatt. Ráadásul a kalandok egy részéről szívesen lemondtam volna, lásd
Bori elrablása. Miért nem tudunk mi szépen, nyuggeresen nyaralni, mint
mások, akik beszámolnak a tengerparton heverésről és a
múzeumlátogatásokról? Miért kerülünk mi folyton valami orbitális nagy
slamasztikába?
Kikerülgetve az érzéki nőket és a pillantásaikat, követtük tovább a
testőrszerű manust. Újabb ajtó, újabb szoba. Jé, egy iroda. Nos, egy
dolgozószoba volt a következő állomásunk, amelyben egy hatalmas asztal
állt, s mögötte Sisa maga terpeszkedett. Nagy mosollyal fogadta Kenant,
amikor azonban engem meglátott, harag gyúlt a szemében.
Felém bökött a fejével, és kérdezte Kenant, egyértelműen arról, ki
vagyok, és mit keresek itt. Sanszos volt, hogy felismert. Ádám fenyegető
arccal állt Kenan mellett, aki pergő törökséggel magyarázott Sisának. Én
Ádámra sandítottam, aki rájöhetett, szeretném tudni, miről folyik a heves
diskurzus.
– Kenan megkérdezte, itt van-e Bori. Sisa tagadja, de Kenan
erősködik, mert látja, hogy a pali tud valamit, amit nem mond el. Kenan
beígérte neki, hogy felszámolja az üzleteit, és csúfos vége lesz, ha eltitkolja
Bori hollétét.
Ránéztem Sisára. Félelem és dac keveredett baltával faragott képén,
úgy láttam, még a bajsza is megremegett. Motyogott valamit Kenannak, aki
durván felnevetett, és fenyegetően a kereskedő felé indult, elkapta a
grabancát, és áthúzta az íróasztalon. Igaz, hogy sokat nem találkoztunk
eddig, de azalatt egyszer sem láttam Kenan részéről agresszivitást. Most
azonban érzékelhető volt, hogy nem érdemes vele packázni. Senkinek. A
Sisa-féléknek sem. Ádám feszültsége szinte kézzelfoghatóvá vált
mellettem. Megböktem, hogy ugyan, tudósítson már a beszélgetésről, mert
egy büdös kukkot sem értek.
– Itt van Bori – mondta Ádám izgatottan. – Sisa most vallotta be, és
pénzt kért azért, hogy visszaadja. Kenan ettől durvult be, és közölte Sisával,
hogy bármivel próbálkozik, kegyetlenül megbánja, ugyanis nemcsak mi
hárman tudunk arról, hol vagyunk, hanem Kenan összes embere.
– Kenannak emberei vannak?
– Ha úgy vesszük, igen, de nem bűnözők, hanem alkalmazottak, akik
szükség esetén melléállnak, és elbánnak bárkivel, aki kekeckedik vele. Elég
jól ismerik itt Kenant, az alvilág is, bár ő tisztességes üzletember. Vannak
kapcsolatai.
Egyre inkább kiábrándultam az álompasiból. No nem azért, mert
kemény és vad, akár egy török Chuck Norris, nem beszélve arról, hogy
értem és a barátnőmért kockáztat (bár azt nem tudom, hogy mit), de ez a
bordélyos történet sokat levont addigi őrjítő vonzerejéből. A kupiba járás
aggasztott, annyira kispályás, annyira nem férfias, annyira szánalmas
megvenni a szexet, hogy tulajdonképpen el is múlt rajongásom iránta, az
azonban, hogy átcibálta Sisát az asztalon, nagyon is helyénvalónak tűnt, én
még jól meg is agyaltam volna, amiért kezet mert emelni Borira. Tudtam
már, miért akarta, hogy kint maradjak, sejthette, hogy nekem nem fog
tetszeni a hobbija, és akkor oda az ingyen szex a magyar csajjal. De vajon
Boriért és értem tette meg mindezt? Miattunk fedte fel a perverz kis titkát?
Vagy más oka volt rá? Ádámra néztem, és megértettem. Ádám törődik
Borival. Senki nem törődik így az egyéjszakás kalandjával, senki nem esik
így kétségbe egy félig ismeretlen nő miatt, ha nem akar tőle semmit. Kenan
pedig Ádám legjobb barátja. Ádámért kockáztat, nem értünk… Legalább jó
barát, ha már ferdék a hajlamai…
Sisa végül meghajtotta a fejét, és intett az emberének, hogy vezessen
bennünket tovább. Feladta; úgy tűnt, Kenan tekintélye és sameszainak
emlegetése meggyőzte, hogy nem érdemes hepciáskodnia. Elöl trappolt a
testőr, mögötte Kenan, aztán én, Ádám, és Sisa zárta a sort. Megfordult a
fejemben, hogy Ádám esetleg hátranyúl, és, mondjuk, kinyomja Sisa
szemét, netán egy laza mozdulattal kiveri a fogait, ám semmi ilyesmi nem
történt. Ádám higgadtságot erőltetett magára, egyszer sem fordult hátra.
Elég sokáig bandukoltunk a szűk folyosón, mire egy újabb ajtóhoz értünk.
Reméltem, hogy emögött már Borit találom, és nem egy újabb
felcicomázott bordélyszobát.
 Bori
Nyílt az ajtó, és benyomakodott rajta egy komplett társaság. Először
majdnem agyvérzést kaptam, már azt hittem, jöttek a laptoppal, de aztán
megláttam Cicát, aki az előtte haladó férfiakon áttörte (mindig tudott
nyomulni), majd a nyakamba vetette magát, majdnem felborított a
lendületével. Úgy megkönnyebbültem, mintha egy úthenger gurult volna le
a mellkasomról. Végre itt van Cica, a megmentő! Aztán gyorsan
körülnéztem, mégis, kivel szabadít ki a barátnőm, hiszen egyedül nyilván
nem sikerülhetett volna bejutnia ide, hacsak nem jelentkezik
háremhölgynek. Akkor láttam meg Ádámot. Leesett az állam, valószínűleg
a szemem is kimereszthettem, annyira elcsodálkoztam a jelenlétén. Ő jött
megmenteni? Észrevettem Kenant is, és rádöbbentem, hogy csak a
barátjának segít, nem én vagyok itt a fontos, hanem a szoros baráti
kapcsolat. Azért örültem, persze, hiszen azt gondoltam, hogy a kereskedő
jött vissza, akiről már tudom, hogy Sisa a neve, és várja, hogy a semmiből
utaljak neki százezer eurót. Ehhez képest épp megmentés alatt álltam.
Döbbenten vettem tudomásul, hogy Ádám mellém lépett, és megfogta a
kezem. Biztatón, védelmezőn. Most örültem csak igazán a borvörös
selyemruhának! Tudtam, hogy baromi jól nézek ki, bár ez nyilvánvalóan
nem nagyon izgatta Ádámot, aki Sisát figyelte.
– Menjünk! – mondta Kenan sürgetőn, és elindult kifelé. Cica utána,
aztán Ádám engem tolt ki az ajtón, ő maradt a végére. Két tompa puffanást
hallottam, és amikor hátranéztem, láttam, hogy Sisa a falnál ücsörög, és
fájdalmas képpel bámulja Ádám hátát. Nem értettem, miért nem védekezik,
miért nem harcol, hiszen eddig úgy tűnt, elég tekintélyes bűnöző, és nem
egy embere vigyáz rá a helyszínen. Kiértünk a kocsikhoz, engem
betuszkoltak Ádám mellé, Kenan és Cica a másik autóba szálltak, és már
indultunk is csikorgó kerekekkel. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel
sem fogtam az eseményeket. Annyit tudtam, hogy szabad vagyok,
megmenekültem, vége a rémálomnak. Szívem szerint elájultam volna így,
hogy megszabadultam a mérhetetlen feszültségtől, de nem tettem, nem
vagyok én olyan ájulós fajta. Ádámra sandítottam, aki kőmerev arccal
vezetett. Nem szólt.
 – Köszönöm – nyögtem ki, amikor már eléggé eltávolodtunk a
világoskék palotától.
Ádám arca ellágyult, rám mosolygott, és abban a pillanatban azt
hittem, hogy kisütött a nap, pedig sötét éjszaka volt.
– Szívesen, bármikor… – vigyorgott, de aztán elkomorult. – Bár
nyilván nem gondoltad, hogy én jövök érted.
– Örülök, hogy te jöttél – mondtam halkan, de határozottan. Furdalt a
kíváncsiság, vajon mit gondol magában jóképű megmentőm, aki úgy leverte
az elrablómat, mint a sínszöget.
– Örülsz? – kérdezett vissza, és hosszú pillantást vetett rám.
– Igen. Nagyon örülök, noha nem hittem volna, hogy valaha még
találkozunk.
– Azt gondoltam, miután leléptél tőlem, hogy soha többé nem akarsz
látni – jegyezte meg, és úgy szorította a kormányt, hogy elfehéredtek az
ujjai.
– Én pedig azt gondoltam, soha többé nem akarsz látni, miután
otthagytál a lakásban. Elaludtam, és nem is…
– Tényleg elaludtál. Megcsókoltalak, majd egy percre magadra
hagytalak, és te elaludtál. Nem történt semmi, Bori, semmi az égvilágon,
csak aludtunk. Kihámoztalak a szűk ruhádból, hogy kényelmesebben
pihenhess, de ennyi. – Elpirultam szégyenemben. Ádám pucérra
vetkőztetett, vagyis pontosan tudja, milyen a testem. Nem is csodálom,
hogy otthagyott. Jézusom, de kínos! – Aztán reggel olyan mélyen aludtál,
nem sejtettem, hogy felébredsz, mielőtt visszaérek. Még láttam a taxit,
amivel elhúztál a házam elől.
– Naná, hogy elhúztam, hiszen faképnél hagytál, nyilván nem akartál
velem reggel is együtt lenni.
– Reggeliért mentem…
– Micsoda?
– Egyutcányira van egy pékség, oda mentem reggeliért. Nálam sosincs
kaja, ritkán eszem otthon, de miután alaposan beboroztunk éjszaka,
gondoltam, nem lesz kedved kimászni az ágyból.
– Basszus. Azt hittem, meg akarsz szabadulni tőlem.
 – Én ugyanezt hittem… – Uramatyám! Cica beletrafált. Ádám tényleg
reggeliért ment, romantikusan. De ki gondolta volna, hogy pont én kellek
ennek a remek pasinak? Hiszen eddig mindenki kirúgott, vagy finoman
lekoptatott, esetleg anyagilag kihasznált, erre itt egy csodás férfi, aki velem
akart reggelizni, én meg csekély önbizalmam eredményeképpen elrohanok.
Mekkora idióta vagyok! – Bori! Sokat gondoltam rád! Soha nem voltam
még ilyen kedves, nőies nővel, mint te. Szerettem volna a másnapot is veled
tölteni, szerettelek volna jobban megismerni, de te leléptél.
– Ó! Valóban?
– Ó! Valóban.
– Istenem, mennyi idő veszett oda…
– Én még mindig megismernélek – mosolygott Ádám. – Alaposan.
Megint elpirultam, de most sokkal inkább a boldogságtól, mint
zavaromban. Kavarogtak bennem az érzések, a szabadulás és a szerelem
reményének mámora összemosódott, eszelősen vert a szívem, úgy
szerettem volna megcsókolni, de úgy, de úgy… Oké, nem ugrottam rá, nem
kockáztattam, hogy lefordulunk az útról, ezért csak izmos, Sisa-verő karjára
tettem a kezemet, és reméltem, hogy az érintésemben minden érzésem
benne van, amit csak éreznie kell…
 Cica
Nem akartam Kenannal a kettőnk dolgáról beszélni. Egyszerűen nem
vágytam magyarázkodásra, hazugságokra, ködösítésre. Elég egyértelmű
volt számomra, hogy ő igénybe veszi a hárem szexuális szolgáltatásait, ami
nem baj, tegye, de nekem mint nőnek ez kicsit sem vonzó attitűd egy
potenciális partner szempontjából, hogy szépen fejezzem ki magam. Attól
még lehetünk jó barátok. Meleg barátaim is vannak, pedig az ő szexuális
életükkel sem tudok azonosulni, bár ők nem is várják el tőlem. A fejemben
zakatoló gondolatokról Kenannak sejtelme sem lehetett, mert egyből
belecsapott a lecsóba.
– Nem az van, amit gondolsz – mondta, én meg sóhajtottam, mert pont
ezt akartam elkerülni, ráadásul bár így lenne ötösöm a lottón, hogy tudtam,
megpróbálja megindokolni a meglepő kapcsolatait.
– Semmi vész, Kenan, mindenkinek vannak titkai.
– De ez tényleg egy más természetű ügy, mint hiszed. Valóban
ismerem a helyet és az ott élő nőket is, de ez az én köreimben természetes.
– A te köreidben? – húztam fel a jobb szemöldököm.
– Igen. Ez a klub, nevezzük így, kifejezetten a jól szituált férfiaknak
szolgál találkozási helyül, ahol üzletek is köttetnek, illetve igényes
szórakozási lehetőséget is nyújt. Nem a nők és a szex a legfontosabbak
ebben a történetben, hanem az, hogy nagyjából az összes olyan
üzletemberrel össze lehet itt futni, aki számít Isztambulban. Kicsit úgy
képzeld el, mint egy gésapartit, ahol van rá példa, hogy a férfi és a nő az
ágyban köt ki, de ez nem törvényszerű. Sisának vannak bordélyai, ez nem
az, bár tény, hogy itt is meg lehet venni a szexuális szolgáltatást, csak éppen
nagyon sok pénzért, és nem is mindenkinek.
– Értem. Vagyis akkor te nem is használtad ki a lehetőségeket?
– Nos… azért előfordult, nem tagadom, nem vagyok fából, és tudod,
Aminával nem lehet közöttünk semmi, amíg házastársak nem leszünk. Ezt
nem is bánom, örülök, hogy én leszek neki az első és egyetlen.
– Ó, a remek kettős mérce. És én? Rólam mit gondolsz?
– Azt, hogy megőrülök érted. Olyan gyönyörű vagy, szexi és
életrevaló, hogy nem vagyok képes ellenállni neked. Igen. Téged akarlak az
ágyamba.
Na, püff neki, gondoltam. Nagyjából egy kalap alatt vagyok a
háremhölgyekkel. Csak szex és más semmi.
– Nekem ez kevés, Kenan, én nem szexpartnert keresek, hanem testi-
lelki kapcsolatot. Már az étteremben, sőt, már a vacsorán rájöttem, hogy
nem lehet köztük más, mint futó kaland, viszont most úgy érzem, ez nekem
nem elég. Bár igaz, nagyon tetszel, de én valami mást keresek…
– Feleségül ugyan nem vehetlek, de adj esélyt arra, hogy megismerjük
egymást…
– Ugyan, Kenan, fájdalmasabb lenne az elválás. Maradjunk ennyiben,
volt egy kis izgalom, egy kis kaland, de így nem sérül egyikünk sem.
– Nem akarlak elengedni. Te nem érzed úgy, hogy kihagysz valami
őrületes jót az életedből?
– Nem tudom. Egy órája még talán úgy véltem volna… Arra nem
gondoltál, hogy ezek a nők, akikkel szórakoztok a te köreidből származó
úriemberekkel, kényszerből élnek a pincében?
– Nem. Nem gondolunk rá, mert ők nem kényszerből vannak ott,
pénzért dolgoznak. Borit saját magának rabolta el Sisa, valamiért teljesen
rákattant. Nyilván vannak mocskos ügyei, a toprongyos bordélyaiban el
tudom képzelni, hogy akaratuk ellenére is dolgoztat lányokat, de itt biztos
vagyok benne, hogy nem.
Hát persze. Dugjuk a homokba a fejünket, és higgyük azt, ami a mi
életvitelünknek, gondolkodásmódunknak megfelel. Nem tetszett Kenan
felszínessége, sem a férfiközpontú gondolkodása.
– Hagyjuk, Kenan, nagyon fáradt vagyok ehhez. Köszönöm, hogy
segítettél Borit kimenekíteni.
– Ez természetes, bár jobban szerettem volna, ha neked nincs
tudomásod erről a zárt világról.
– Azt elhiszem… – vigyorogtam, és magamban arra gondoltam, hogy
hála az égnek, időben kiderültek Kenan kevésbé vonzó tulajdonságai és
foglalatossága. Nem szándékoztam folytatni a parttalan diskurzust, ezért
tereltem.
– Úgy láttam, Ádám ideges.
 – Jól láttad. Ádám odavan Boriért, de Bori dobta, így nem akarta
erőltetni a dolgot.
Megint elvigyorodtam.
– Bori meg azt hitte, ő nem kell Ádámnak…
– Két béna…
Felnevettünk. Szinte úgy, mint két barát. Noha a testi vonzalom nem
múlt el köztünk, az agyammal és a szívemmel most már biztosan tudtam,
semmi keresnivalóm Kenan szeretőjeként Isztambulban.
Arról nem is beszélve, hogy amint a rózsaszín köd elszállt az
agyamról, nyomban eszembe jutott Krisztián virágcsokra…
A könyv mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll pedig a varázspálca.
A jó „bűvész” magán tudja tartani a figyelmet, és az olvasó reméli, hogy
még sokáig a bűvkörében maradhat.
A 2012-ben alapított Álomgyár Kiadó ezeket a bűvészeket keresi.
Azokat, akik fantáziájukkal olyan helyekre merészkednek, ahová mások
nem képesek. Akik le merik írni, amit a többiek nem, és ezt világgá is
akarják kürtölni.
Az Álomgyár írókat keres, nekik segít írásaik könyvvé formálásában,
kiadásában, terjesztésében.
Bárki jelentkezhet kéziratával, és együtt megtaláljuk az utat, amely a
könyvespolcokhoz vezet!
konyvetirok@alomgyar.com