s

ok
Bo
y
M
Vásárló neve: Kozári Lajos Lászlóné

Rendelési szám: 3324818

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális

kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük
webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.

M
y
Bo
ok
s
 Kate Spencer

EGY NEW YORK-I PILLANAT

Fordította: Pavlov Anna

M
y
Bo
ok
s
 A mű eredeti címe: In a New York Minute
Copyright © 2022 by Kate Spencer
All rights reserved.
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2023
Magyar fordítás © Pavlov Anna, 2022
Minden jog fenntartva.
A jogtulajdonos engedélye nélkül
a műből részlet sem közölhető.
ISBN 978-963-614-141-7 (papír)
ISBN 978-963-614-142-4 (epub)
Megjelent a Central Kiadói Csoport gondozásában,
2023-ban
Felelős kiadó: Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Kal Pintér Mihály
M

Felelős szerkesztő: Peiker Éva

y

Korrektor: Ligeti Szilvia

Borítóterv: Tabák Miklós
Bo

E-book: Scriptor Kft.

ok
s
 ELSŐ FEJEZET

Franny

Senki sem akar reggel arra kelni, hogy kirúgták a munkahelyéről.

Miért is gondolnánk, miközben az első korty kávénkat isszuk, hogy éppen
ez az a nap, amikor bemegyünk a munkahelyünkre, végigfutjuk az e-
mailjeinket, felvázoljuk, mit válaszolunk Melindának, a roppant kellemetlen
ügyfélnek, és érkezik egy értesítés a Slackre, amelyben közlik, hogy várnak
minket a tárgyalóban egy fontos beszélgetésre.
Senki még csak elképzelni sem tudja, hogy az imádott belsőépítészeti start-
M

up cég, amelyhez egy masszív létszámnövelés során két évvel azelőtt

y

csatlakozott, ahol a hűtő mindig tele van organikus, frissen préselt levekkel,
Bo

ahol babzsákok várnak minden tárgyalóban, és heti rendszerességgel

koktélpartit rendeznek a tetőteraszon – kevesebb mint háromnegyed óra
ok

leforgása alatt kirúgja az alkalmazottai felét.

Senki még csak mérlegelni sem meri, hogy a vállalkozásra befolyó
s

befektetői pénz, a kifogyhatatlannak tűnő cash hamis biztonságérzetet

gerjeszthet, mert ugye a lehetőségek határa a csillagos ég, ezért a start-up
huszonhat éves alapítója huszonhét főről hetvennégyre emeli az
alkalmazottak létszámát – miközben vásárol magának egy meggypiros
Maseratit –, aztán ezzel a rengeteg pénzzel rosszul gazdálkodik a felső
vezetés, és a pénz elfogy.
Én legalábbis semmi ilyesmit nem terveztem és nem képzeltem.
És tényleg: lehetetlennek tűnt, hogy ugyanazok az emberek, akik valaha
izgatottan közölték, hogy számukra egyértelmű minden alkalmazottat évi
négyhetes szabadságra küldeni – még a kezdőket is –, egy szép napon ott
ülnek majd velem szemben a tarkabarka, század közepén tervezett modern
székeken – az igazat megvallva, ilyen székeket sosem választanék egyetlen
ügyfelemnek sem –, óriási starbucksos poharakkal a kezükben, és ezeket a
szavakat ejtik ki a szájukon: „Sajnáljuk, Franny. Nagyra értékelünk mindent,
amivel hozzájárultál a Spayce-hez. Azonban meg kell erősítenünk a digitális
és a dizájnrészlegeket. Még a marketingnél is jelentős megszorítások lesznek.
Sajnos, ez a hátulütője, ha az ember a start-up szférában dolgozik. Te is
tudod, hogy megy ez. Túl gyorsan növekedtünk, és most muszáj
visszavennünk a tempóból.”
Pedig ha olyan cégnél dolgozol, amely ígérete szerint szétrobbantja a
világot, lehet, hogy ez nem a világra, csupán a te életedre vonatkozik.
Elmaradt az előléptetés is, amit egy éven belül ígértek, pedig úgy tűnt, itt
van már a sarkon túl. Ehelyett, különösebb teketória nélkül, kirúgtak,
mégpedig reggel tíz óra előtt. Úgy éreztem, mintha cserben hagyott volna
valaki, akitől azt vártam, hogy fél térdre ereszkedve megkéri a kezem.
Kábultan, könnyes szemmel baktattam vissza a hatalmas fehér
munkaasztalhoz, amelyet közösen használtam hat másik dizájnerrel.
Szorítást éreztem a mellkasomban, kezdett rám telepedni a pánik. Az
agyamon hirtelen végeláthatatlan számsorok futottak végig.
Diákhitel.
M

Telefonszámla.
y

Kaja.
Bo

A százdolláros fekete-fehér kockás Vans, amelyre egy terápiás céllal végzett késő
esti online vásárlás során bukkantam.
ok

Bérleti díj.
A lakás bérleti díja New York-i mércével mérve kibírhatónak számított, de
s

a fizetésemből éppen csak ki tudtam fizetni, viszont azzal nyugtattam

magam, hogy imádok ott lakni. Kicsike lakás volt, és olykor betévedt egy-két
csótány is. De akkor is az én kis kuckóm volt.
És persze voltak nagyobb terveim is: például, hogy kiegyenlítem a
hitelkártya-tartozásom, és végre helyrehozom azt a szarvashibát, amit a
három évvel ezelőtt Miamiban követtem el, amikor véletlenül egy vacsorán
háromszáz dolláros bort rendeltem, és cikinek éreztem közölni a pincérrel,
hogy tévedtem.
Az elkövetkező évre kitalált összes tervemet és megvalósítandó álmomat
egy vision boardra[1] véstem fel, amit együtt készítettünk el a két legjobb
barátnőmmel, Cleóval és Lolával még január elején egy csomó Russ &
Daughterstől rendelt bagel felfalása után. Előléptetés a munkában, anyagi
függetlenség, egy vintage fekete Chanel táska vajpuha bőrből és aranylánc
fogantyúval. Persze azóta sincs Chanel táskám. Azt hiszem, hogy ezek az
álomtáblák száz százalékban szart sem érnek.
Doug, az IT-főnök komor ábrázattal a közös asztalunk körül körzött,
látszott rajta, hogy kínosan érzi magát. Kiloggolt bennünket a gépeinkből,
lecserélte a jelszavakat. Melinda soha nem kaphat választ tőlem a tűzpiros
bársonykanapét illetően, amit a nappalijába tervezett, és én kutattam fel
neki. Bár ha arra gondolok, hogy Melinda ott ül ingerülten a gépe előtt, és
várja a válaszom, ez kifejezetten jobb kedvre derített ezen az amúgy
elcseszett napon.
Az iroda közepén a pink kanapékon egy halom kartondoboz tornyosult.
Ebben az irodában tartotta a dizájncsapat a reggeli megbeszéléseket.
Megláttam Ramonát, a csendes introvertált kolléganőmet, aki hétvégenként
ember nagyságú papírmasé szobrokat alkotott a queensi műhelyében.
Ramona szipogott, miközben pár dolgot az íróasztalról az egyik dobozba
pakolt. Elkaptam a tekintetét.
– Annyira sajnálom – súgtam oda neki.
Ruhája ujjával letörölte a szemét, és könnyek között rám mosolygott.
M

– Még senkinek sem mondtam el, de terhes vagyok.

y

Tátva maradt a szám.

Bo

– Te jó ég!
Ramona bólintott.
ok

– És Chris… – Elcsuklott a hangja, ahogy kiejtette a barátja nevét. – Pont

most mondott fel, hogy beiratkozhasson egy nappali szakácstanfolyamra.
s

Nagy szarban vagyunk.

A gyomrom összeszorult, amikor arra gondoltam, hogyan boldogulnak
majd, ha megszületik a bébi.
– Annyira gáz ez az egész – mondtam. – A diákhitelem miatt már így is
rémálmaim vannak. Most meg fogalmam sincs, hogyan fogom tovább fizetni.
A többiek nyomott hangon, suttogva beszélgettek körülöttem, de a pánik
szinte tapintható volt. A cég alkalmazottainak többsége még nem volt
harminc, és majdnem a fél társaság munka nélkül maradt, kiszolgáltatva New
York munkaerőpiacának, ennek az átláthatatlan dzsungelnek. Igaz, kaptunk
ilyen-olyan végkielégítést. Négy évig dolgoztam kitartóan egyetlen
munkahelyen, amely bár nem mindig elégítette ki a kreativitásomat, de a
fizetés jó volt, és jó fejekkel töltöttem el napi kilenc órát.
Mi fér egy negyvenszer negyven centis kartondobozba? Egy kocka formájú,
kristályból készült díj „2018 legjobb dizájn start-upja” felirattal. Egy apró
zöld teknősbéka-figura, amit az egyik kollégám, Raphael hozott ajándékba
Mexikóból. Keanu Reeves bekeretezett fotója, amit valamelyik kollégám
helyezett az asztalomra áprilisi tréfaként. A márkás rozsdamentes kulacs,
amit a Föld napja alkalmából mindenki megkapott.
Tíz perc alatt bepakoltam a legutóbbi négy év dizájnerkarrieremet, amely
készen várt arra, hogy hazaszállítsam metróval.
Vintage, strasszkövekkel kirakott táskám az egyik vállamon, az ebédre
hozott, tésztát tartalmazó, Spayce feliratú vászon bevásárlótáska a másikon.
Megragadtam a kartondobozomat, gyorsan elköszöntem a többiektől, és a lift
felé vettem az irányt. A térdemmel megnyomtam a neonkék hívógombot.
Május közepén, az évszakhoz képest nagyon meleg volt New Yorkban, ez
volt az egyike azoknak a furcsa időszakoknak, amikor a hőmérséklet tizenöt
és harminc fok között mozgott. Csupán néhány órával korábban, reggel fél
nyolckor egy kékeszöld lenge rövid ujjú ruha – legjobb barátnőm, Cleo csak
úgy nevezte: „a menő zsákod” – és a fehér magas szárú Converse tornacipő
tökéletesen megfelelő öltözéknek tűnt.
M

És ebben a nyárias cuccban – miután három háztömbnyit caplattam

y

keresztül a Times Square-en, úgy, hogy a kezem tele volt csomagokkal –

Bo

hamarosan ruhák és táskák izzadó gubancává váltam. A bennem fortyogó

düh csak még csatakosabbá tette a hónaljam, a hajamat pedig verejtékkel
ok

árasztotta el. Éreztem, hogy a jobb sarkamon vízhólyag kezd nőni.

Legalább egy órának tűnt, mire sikerült előbányásznom a táskámból a
s

metrókártyámat, miközben a csípőmön egyensúlyoztam a dobozt, aztán

beragadtam, amint próbáltam átküzdeni magam a nagy fém forgóajtón. Mire
átvergődtem az átjárhatatlan falnak tűnő embereken – akik még délelőtt is
rohantak a munkába, trappoltak lefelé a lépcsőn –, ingerült, fortyogó
csődtömegnek éreztem magam. Elindultam lefelé a 2/3-as belvárosi metró
irányába, de szinte azonnal egy tábla üdvözölt: a BELVÁROSI METRÓ
FELÚJÍTÁSI MUNKÁLATOK MIATT NEM ÜZEMEL.
Ami rosszul sülhetett el, az a mai nap során biztos, hogy rosszul sült el.
Irányt változtattam, szitokszavakat dünnyögtem az orrom alatt, és
elindultam a Q metróvonal felé. Ez legalább elvisz Brooklynig, aztán majd az
Atlanticnél átszállok a 2/3-asra. Elég nagy szívás. Annyira, de annyira
szerettem volna már végre hazaérni.
A számon keresztül vettem a levegőt, ugyanis ezzel a módszerrel szoktam
kiküszöbölni a metró átható bűzét, amely nyomban elszabadul, ahogy
gyönyörű szép büdös városunkra leszáll a meleg. – Jaj, istenem! – motyogtam
visszatartva a lélegzetem.
Azonban megzavart a csikorgó fékhang, ami jelezte, hogy a
metrószerelvény megérkezett a belvárosi állomásra, ez pedig újabb lépcsőket
jelentett lefelé. Egyszer mertem csak az orromon keresztül venni a levegőt –
mindennek húgyszaga volt –, majd rögtön kocogóüzemmódra váltottam, a
kartondobozomban vidáman ugrándoztak a biszbaszok. Leszáguldottam a
lépcsőn, és megláttam az ezüstösen villanó vonatot. Még bent állt az
állomáson.
Csingiling. Mintha csak gúnyolódna rajtam, a vonat bejelentette, hogy az
ajtók záródnak.
– Ne, ne, ne! – kiáltottam. Éppen akkor érkeztem a peronra, amikor az
ajtók kegyesen másodszorra is kinyíltak. A szerelvényben félhomály volt, de
az összefirkált ablakokon keresztül is láttam, hogy dugig van – egymáshoz
nyomuló testek, kész szardíniásdoboz. Az ajtóban komplett emberbarrikád
tornyosult.
M

– Elnézést – ziháltam, amint bepréseltem magam egy bevásárlókocsiba

y

kapaszkodó idősebb nő és egy nagyon magas, nagyon sovány, csupa öltöny

Bo

langaléta közé.
– Bocsánat. Köszönöm – motyogtam, ahogy oldalazva próbáltam elférni.
ok

Esélyem se volt meghúzni magam ezzel a hülye dobozzal a kezemben. De

legalább bent voltam a metrókocsiban, és még maradt körülöttem pár szabad
s

milliméter. Végre hazafelé tartottam ebből a rémes reggeli szarságból.

Miután a vonat elindult, megkönnyebbülten felsóhajtottam, és az ajtónak
támaszkodtam. Jobb kezemmel átfogtam a dobozom, miközben a ballal
próbáltam elérni a táskám, hogy kiszedjem belőle a telefonom. Akartam írni
Cleónak meg Lolának, és elújságolni nekik a híreket. Amikor végre ujjaimmal
megtapintottam a telefon műanyag tokját, egy erős rántást éreztem hátulról.
– Ez meg mi a fene? – motyogtam, és próbáltam megmozdulni. De nem
tudtam. Mintha odatűztek volna a vonatajtóhoz, így biztosítva számomra a
helyet. Előreléptem, ránehezedve egy terhes nőre, aki egy lelógó
fogódzkodóba kapaszkodott, hogy fel ne boruljon. Miért nem adja át neki valaki
a helyet?, gondoltam, miközben bocsánatot kértem tőle, amiért nekidőltem. A
gondolataim ide-oda cikáztak a terhes nő és a mozdulatlanságom lehetséges
okai között. Ekkor egy furcsa hang ütötte meg a fülem.
Úgy hallottam, hátul reped a ruhám.
 A szívem zakatolni kezdett a mellkasomban, miközben a saját ütemében
mantrázta: „Te jó ég, te jó ég!”. A ruhámat – a gyönyörű zöldeskék
selyemruhám, amit Brooklynban varrtak, egy kisebb vagyonba került, és a
williamsburgi Alterben feszítettem benne – becsípte a vonatajtó, a rántástól
végigrepedt a varrás mentén, a nyakamtól egészen a fenekemig. A „menő
zsákból” menő rongy lett.
– Jézusom! – mondtam hangosan.
A New York-iak remekül, sőt, mesterien tudnak nem bámulni, de azonnal
becserkészik azt, aki bemerészkedik a személyes aurájukba.
Szerencsétlenségemre, éppen ezt csináltam, amikor a szabad kezemmel
idegesen próbáltam összefogni a ruhám hátulját. Először valakinek a karjába
mélyesztettem a könyököm, mire egy ingerült sóhaj és egy vaze volt a válasz
a deszkás sráctól.
– Bocsánat! – Előreléptem, hogy egyensúlyban maradjak, de rátapostam
valakinek a lábára.
– Elnézést – sziszegte egy menő szabadidőruhába öltözött nő, és
M

hátrahőkölt.
y

– Bocsánat! – vinnyogtam újra. Fájt mindkét karom. Átraktam a dobozt a

Bo

bal kezembe, és amennyire csak lehetett, az ajtóhoz lapultam.

Reménykedtem, hogy nyerek egy kis időt a következő megállóig. De
ok

miközben a fenekemnél szorítottam a textilt, a ruha elkezdett lecsúszni a

vállamról.
s

Vajon képes az ember arra, hogy egyszerre nevessen és sírjon? Csak mert
miközben a szemem sarkában könnyek gyülekeztek, hirtelen elröhögtem
magam. Micsoda egy nap!
– Minden oké? – kérdezte a terhes nő, őszinte aggodalommal az arcán.
– A ruhám – mutattam a hátam mögé, de ettől a mozdulattól a jobb
vállamról teljesen lecsúszott a gönc.
– Jaj ne! – kapta rémülten a szájához a kezét.
– De bizony – feleltem, és a legalább egy oktávval magasabb hangom
kezdődő pánikról árulkodott. – Nem elég, hogy totál el van cseszve ez az
egész nap, most ráadásul mindjárt kinyílik az ajtó, és az egész peron a pucér
hátsó felemet kezdi majd bámulni. – Elég volt pislognom egyet, az arcomon
máris folyni kezdtek a könnyek. Az összes szörnyűség, ami velem történt,
velük együtt buggyant ki, ráadásul egy olyan helyen, amelynél
nyilvánosabbat el sem tudtam volna képzelni.
 Mielőtt megakadályozhattam volna, a terhes nő elkurjantotta magát.
– Van valakinél biztosítótű? – kérdezte a metróban utazók tömegét. Olyan
hangosan harsogott, hogy még azok is hallották, akiknek füles volt a fülében.
– Biztosítótű? Van valakinél?
Néhány ember elemelte a fejét a telefonjától, de csak egy röpke pillanatra.
Egy lány NYU kapucnis pulcsiban, hatalmas konttyal a feje tetején szintén
felkukkantott a telefonjából, és együttérzőn rám mosolygott. Egy idősebb nő
matatni kezdett az óriási táskájában.
– Minden oké, jól vagyok – próbáltam megnyugtatni a terhest, holott
egyáltalán nem voltam jól. Az ajtóhoz nyomtam a hátam, miközben a
következő állomás felé zakatoltunk.
– Nézze csak, aranyom! – integetett az idősebb nő, miközben a terhes nő
kinyújtotta felé a kezét. – Bár nem biztosítótű, de talán jó lesz.
A terhes nő hátralépett, és kinyitotta a tenyerét: egy kis hajcsat volt benne.
– Megpróbáljam összefogni ezzel a ruháját? – kérdezte szkeptikus
arckifejezéssel. Ám mielőtt nemet mondhattam volna, nyugodt hang törte
M

meg a metró zaját.

y

– Tessék!
Bo

A mellettem álló öltönyös langaléta volt az, aki közben frissen vasalt fehér
ingessé és kék nyakkendőssé vedlett. Ugyanis a sötétkék zakója ekkor már a
ok

mutatóujjáról lógott le akkurátusan.

– Tessék! – ismételte, szemlátomást türelmetlenül, amiért képtelen voltam
s

megérteni, pontosan mit is akar a zakójával.

Felnéztem, tekintetünk találkozott.
Még ebben a büdös francba, hogy a ruhám végigrepedt a hátamon, és a
legszakadtabb, amúgy csak a nehéz napokon használt fehérnemű van rajtam, mert
tegnap este elsunnyogtam a mosást, és mindennek tetejébe éppen kirúgtak a
kényelmes, jól fizető állásomból, pedig még több mint négy évig fizetnem kell a
diákhitelt állapotomban is meg tudtam állapítani, hogy a langaléta jóképű. Az
a fajta pasi, aki, ha elmegy melletted az utcán, rögtön bevillan, hogy „Wow!”
Magabiztos, önbizalmat sugárzó tartása – egyenes tartás, széles váll, kissé
felemelt áll –, szabályos arcéle és sűrű barna haja láttán rögtön
megállapítottam, hogy ennek az embernek fogalma sincs, mi az, hogy kínos
élethelyzet. Amíg mi, halandók, kifakadni készülő pattanásokkal és
fogszabályzóval éljük túl a kamaszkort – hogy mást ne mondjak, nekem egy
komplett fejre szerelt szerkezettel kellett aludnom, amely szintén a
fogszabályzásért volt felelős –, ez a pasi minden bizonnyal könnyedén
átsuhant nehézkes időszakán. Arányos izmai, bársonyos, sima bőre, irigylésre
méltó arcformája, valamint a sűrű szempillája bizonyára segítette ebben.
Mondjuk ki, mázlistának született.
És akkor még nem említettem a szemét: szigorú és komoly, ugyanakkor
nagy és gyönyörű. Első pillantásra barnának tűnt, de azután
megállapítottam, hogy az a fajta sötétkék, amely passzol az öltönye
tengerkékjéhez. Testalkatát tekintve futónak vagy biciklistának gondoltam
volna, vagy – villant be később – triatlonistának. Lelki szemeimmel láttam
abban a testhezálló futócuccban: izmai a spandexnek feszültek, ő meg mit
sem törődik azzal, hogy a világon mindenki láthatja szoborszerű tökéletes
testének minden egyes szegletét és kanyarulatát.
– Tessék! – mondta újra. Hangjából aggodalommal keveredő ingerültséget
hallottam ki, amit megerősített az alig látható ránc a két szemöldöke között.
Uhh, még a szemöldöke is tökéletes: sűrű, szépen ívelő, ápoltnak látszó, bár
ebből a pasiból pont nem nézem ki, hogy gyantáztatná.
M

– Mi? – kérdeztem kissé remegő hangon. – Azt akarja, hogy vegyem fel a
y

zakóját?
Bo

– Igen – felelte, és kissé elmosolyodott.

Ezután pislogott egyet, és egy pillanattal tovább maradt csukva a szeme,
ok

így jól lehetett látni azokat a szempillákat, amilyenekről a nők csak

irigykedve ábrándozhatnak.
s

– Van otthon öt másik zakóm – felelte határozottan, és úgy, mintha ez

lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Szerintem ez oldaná meg leginkább
a problémáját.
Öt másik? Ha nem állnék félmeztelenül itt a metróban életem
legborzalmasabb rémálmának kellős közepén, talán nyomtam volna egy
olyan poént, hogy szívesen eladom az öltönyeit, és abból kifizetem a lakbért.
Ehelyett inkább lebiggyesztettem az ajkam, amit csak pár órával korábban
rúzsoztam ki élénkpiros tartós rúzzsal, így próbáltam lenyomni a gombócot a
torkomon, de hiába. A délelőtti események teljes nyomorúsága hangos
zokogás formájában tört elő belőlem.
– Igazán nagyon kedves magától. Köszönöm – szipogtam, és most már az
orrom is eldugult. Édes jó istenem, miért van az, hogy a sírás mindig együtt
jár a takonnyal? Amikor sírtam, mindig úgy néztem ki, mint egy újszülött
lajhár, és az elcsöppenő orrom nem sokat javított a látványon. – Nem
fogadhatom el. A zakóját. Hogyan is tudnám… visszaadni? – Zihálva vettem a
levegőt, és a szavakat csak tőmondatokban tudtam kipréselni magamból.
Mielőtt a langaléta válaszolni tudott volna, a szerelvény rándult egyet.
Megtántorodtam, és ösztönösen előrenyújtottam a bal karom, hogy
megőrizzem az egyensúlyom. Egy korlátot szerettem volna megragadni, de
nem volt előttem semmiféle korlát, így arccal nekiestem a langaléta
mellkasának, ami melegnek és feszesnek bizonyult. A kezem, amellyel a
kapaszkodó után nyúltam, végigcsúszott a langaléta oldalán, majd
önkéntelenül belekapaszkodott a hátába. Ujjaimmal úgy markoltam az ingét,
mint valami kormánykereket. A rántástól a ruhám szárnyként lebbent
utánam. A langaléta lépett egyet előre, hogy megőrizze az egyensúlyát, a
keze a fenekemen landolt, ott, ahol elszakadt a ruhám. Éreztem a bőrömön az
ujjait.
– Jaj bocsánat, ne haragudjon! – hallottam valahonnan a hangját. Forró
tenyere puhán érintette a bőröm, bár egészen rövid ideig tartott. Egyszerre
volt felvillanyozó és megnyugtató. Így álltunk ott egy ideig. Úgy tűnt,
M

percekig tartott: két idegen egy kínos és ügyetlen ölelésben, kipirult arcom a
y

mellkasához ér, és annyira közel van, hogy ha nekiállnék hallgatózni,

Bo

valószínűleg hallanám a szívdobogását.

– Semmi gond – motyogtam bele ingének megnyugtató hűvösségébe.
ok

Levette rólam a kezét, amit a szerelvény plafonjához szorított.

– Elnézést – lépett hátra, és úgy tartotta ki maga előtt a másik kezét,
s

mintha megégette volna. – Véletlen volt. Ezer bocsánat.

Ezután lenézett. Először rám, azután az ingére, amelyen két nedves foltot
hagyott a könnyes szemem. És alatta – szentséges úristen! – az orrom is ott
hagyta a lenyomatát. Már nem az volt a nap legborzalmasabb eseménye,
hogy kirúgtak a munkahelyemről.
Hátratántorodtam, és a terhes nő, akit ismét sikerült véletlenül
meglöknöm, együttérzőn nézett rám.
– Akkor én megtartom – mondta, miközben újabb bocsánatkéréseket
motyogtam. – Hacsak… – A hajcsatra mutatott a kezében.
A hangosbemondó recsegve adta tudtunkra, hogy rövid ideig várakoznunk
kell, mert az előttünk lévő szerelvény még nem hagyta el az állomást.
– Rendben, persze – bólintottam a langaléta idegennek. – Nagyon
köszönöm.
A gallérjánál fogva nyújtotta felém a zakót, éppen úgy, ahogy a szerelmes
férfiak szokták azokban a fekete-fehér filmekben, amelyeket a
nagymamámmal néztem, amikor gyerek voltam. Lendületesen a vállamra
helyezte a zakót, majd igazított egyet rajta, így a ruhadarab védőpajzsként
borult a testemre, miközben a langaléta arca újabb veszélyes közelségbe
került a fejem búbjához. Megkönnyebbülve sóhajtottam: végre nem látja a
seggem az egész város. Ekkor fuvallatnyi illatot éreztem, ami a zakó
gallérjából áradt. Ennek a férfinak a nyaka összetéveszthetetlen illatot
árasztott, és beindult a fantáziám: fapolcokon sorakozó régi könyvekkel
eltöltött délutánok, miközben az ablakon bever a jeges eső, fűszeres
fenyőillat, forró kandalló, amelyben sárga lángok lobognak, és vörösen
izzanak a széndarabok. Mámorító volt és dekadens, szilárd és sötét.
Valaki a kezembe nyomott egy papír zsebkendőt, én meg addig fújtam bele
az orrom, amíg teljesen át nem nedvesítettem.
– Kirúgtak. Éppen ma – hüppögtem. – Most meg ez – próbáltam jelezni a
fejemmel, nem mintha képes lettem volna a hátam mögé mutatni a
homlokommal. – Rémes egy délelőtt, mit mondjak…
M

Az idegen udvariasan elmosolyodott, bólintott, de nem felelt semmit.

y

Bedugtam a használt zsebkendőt a zakó zsebébe, és észrevettem, hogy

Bo

halvány fintor fut át a langaléta arcán.

– Kitisztíttatom, és visszajuttatom, amint tudom.
ok

Megrázta a fejét.
– Esküszöm, hogy megvagyok nélküle. Amúgy is, szerintem magának
s

inkább szüksége van rá.

Bólintottam. Végül is igaza lehet. Semmi kedvem nem volt végigmetrózni
Brooklynig, majd a metrótól húsz percet gyalogolni hazáig, miközben a
hátamon végig, egészen a seggemig ki van repedve a ruhám.
– Igazán hálás vagyok – mondtam, és abban a pillanatban éreztem, hogy a
zokogás újra utat tör magának, ha eljön a megfelelő pillanat. A fogam
csikorgattam, mélyeket lélegeztem, így próbáltan lenyugtatni magam, és
visszaszorítani a könnyeimet. – Ez rosszabb, mint amikor annyira röhögtem a
Cherry Tavern előtt, hogy bepisiltem, és vennem kellett egy pulcsit a Saint
Markson, amit a derekamra kötöttem, hogy a balesetet álcázva haza tudjak
menni.
– Ne haragudjon, hogy mondta? – A pasi arcára őszinte döbbenet ült ki. –
Bepisilt?
Az, hogy megpróbáltam valami hülye viccel másra terelni a figyelmet, régi
rossz szokásom volt, olyan, mint másnak a tikkelés vagy a körömrágás,
esetleg a hajtekergetés.
– Hát nem nagy ügy. Különben meg végtelenül hálás vagyok. Szó szerint
megmentette a seggem.
De a langaléta nem nevetett, éppen hogy csak elmosolyodott. Inkább
összeráncolta a szemöldökét, arca kissé kipirult és fénylett. Ajka egyenes
vonallá feszült. És ahogy elfordította a tekintetét, észrevettem, hogy a nyelve
végigszaladt az alsó ajkán.
Istenem, bárcsak itt lenne Cleo, Lola, és szemtanúi lennének ennek az
egésznek. Kirúgtak. Megaláztak egy tömött szerelvény előtt. Farpofám kitéve
az egész világnak. És mindennek a tetejébe itt egy jóképű pasi, aki a
megmentésemre siet. Egy jóképű pasi, akit totálisan hidegen hagyott az a
különleges képességem, hogy a kezem nélkül képes vagyok szétszakítani egy
komplett ruhadarabot.
Egy nap bizonyára hatalmas sztori lesz, amit röhögőgörcsöktől fuldokolva
mesélek majd el újra és újra két korsó sör között, és ami belekerülhet az
M

esküvői köszöntőmbe, amikor a barátnőimmel a közösen megélt legviccesebb

y

pillanatokat elemezzük. A szó szoros értelmében egyszerre vesztettem el a

Bo

munkám és a ruhámat, a méltóságomról nem is beszélve.

A barátnőimre gondoltam, és ez megnyugtatott, kisvártatva a légzésem is
ok

szabályossá vált. Belégzés, kilégzés. A vonat ismét nekilódult, és hamarosan

berobogott a Canal Street állomásra, egyenesen Manhattan szívébe. Továbbra
s

is Cleóra és Lolára koncentráltam, elképzeltem, milyen nevet adunk ennek a

fickónak, itt a metróban, ha majd elmesélem nekik a sztorit. Dögös Öltöny.
Igen, a fickó határozottan Dögös Öltöny. Talán nem a legszellemesebb név, és
valójában nem is annyira eredeti. De jól mutatta a lényeget, és könnyű volt
megjegyezni. Végül is jóképű volt, dögös, és öltönyt viselt. Ennyi.
Hátrapillantottam a pár pillanattal azelőtt még langalétának vagy
idegennek nevezett fickóra. Éppen lehajolt, hogy felvegye a bőr aktatáskáját,
amit idáig a lába között őrzött a földön. Sima felületű, barna bőr aktatáska
volt, kissé régimódi. Egy olyan táska, amit szeretnek. Nem ismerek senkit
hatvan alatt, akinek ilyen elképesztő bőr aktatáskája van, de persze nem is
randizgatok olyan pasikkal, akik öltönyben járnak munkába.
Amikor a szerelvény befutott az állomásra, és az ajtók kinyíltak, Dögös
Öltöny udvariasan biccentett felém.
– Hát akkor sok szerencsét! – mondta. – Minden értelemben. – Annyira
letaglóztak a történtek, hogy beletelt egy-két másodpercbe, mire rájöttem,
kiszállt.
– Hé! – kiáltottam utána, amint kilépett a peronra. Felém fordította a fejét,
a tekintetünk újra találkozott. – Köszönöm! Komolyan, nagyon köszönöm! –
Megrázta a fejét, és mintegy búcsúképpen intett a kezével. Röpke viszlát egy
idegentől, aki egy szempillantás alatt a segítségemre sietett, és megmentett a
seggemmel együtt.
– Bocsánat, hogy összekönnyeztem az ingét! – kiáltottam újra, de már nem
fordult vissza. Ezután Dögös Öltöny eltűnt, elnyelte őt a vonatból kiáradó
embertömeg.

Otthon, apró brooklyni lakásom biztonságában, leraktam a dobozt a rétegelt

konyhapultra, ledobtam a táskákat a padlóra, majd leráztam a vállamról
Dögös Öltöny zakóját. Magam előtt tartottam egy ideig, hogy alaposan
megvizsgálhassam. Semmit sem találtam a zsebeiben, kivéve az én
M

összegyűrődött papír zsebkendőmet – a zsebeimet akkor is átkutattam,

amikor a metrótól gyalogoltam hazafelé –, de a zakó vadiújnak nézett ki,
y

vagy olyan ruhadarabnak, amelyre gondosan odafigyeltek. Ujjaimmal

Bo

végigsimítottam a gallérja alatti címkén. Gucci. Hűha! Papírforma szerint ez

volt a legmárkásabb cucc, ami pillanatnyilag a birtokomban volt.
ok

A zakót felakasztottam egy fogasra, és beraktam a gardróbba. Ezután

kibújtam szétrepedt ruhámból, és úgy, ahogy voltam, lehuppantam az ágyra.
s

Rettenetesen kimerültem. Életem legrosszabb napja, üzentem a

barátnőimnek, lécci, küldjetek bagelt!
Lola azonnal válaszolt: Meetingen. Írok, amint lehet. Ez persze azt jelentette,
hogy akár órákig sem hallok majd felőle. Ha valakinek az a munkája, hogy a
celebekről szóló legfrissebb híreket osztja meg az interneten – például egy
válásról vagy egy botrányról –, akkor az rendszerint előrébb való, mint
válaszolni a barátnődnek. De Lola hűséges jó barát, még ha nem is mindig
válaszolt rögtön az üzenetekre. De mindig jött, amikor tényleg szükség volt
rá.
Egy perccel később csengett a telefonom. Megnyomtam a zöld gombot, és
Cleo arca jelent meg a kijelzőn, igaz, csak félig látszott, mert eltakarta egy
hatalmas kávés pohár, amit épp a szájához emelt.
– Jól vagy? – kérdezte, mielőtt belekortyolt volna a kávéjába.
 – Sosem fogod elhinni, mi történt velem ma délelőtt – vágtam bele a
közepébe. – Kirúgtak a Spayce-től.
– A francba, Fran! Ez rémes! – Cleo szeme kikerekedett a vintage
teknőckeretes szemüveg mögött, amit csupán néhány hete választottunk
együtt a Fabulous Fanny’s szemüvegboltban East Village-ben. – Nem úgy volt,
hogy előléptetnek?
– De, én is azt hittem. És hallod, nem is ez volt a legrosszabb. Mentem haza
metróval, erre mi történik? Végigreped a hátamon a ruhám. Fél Manhattan
látta a seggem.
– Mi van?! – Cleo elhűlve ráncolta össze az orrát. – Várj egy kicsit! Ne tedd
le, mindjárt az irodámban leszek! – Néztem a telefonom kijelzőjén a képek
változását: kávéspohár oldala, csukódó ajtó. – Na, itt vagyok – villant vissza
Cleo arca. – Így nem hallja mindenki, mi történt a seggeddel.
Cleo a fülé mögé gyűrt egy sűrű fekete hajtincset, amelytől a bobfrizurája
még menőbbnek nézett ki. Cleo ügyvéd volt a Jogi Segítség egyesületnél,
ezenkívül tanársegéd a Fordham Egyetemen. Lolával folyton azzal cukkoltuk,
M

hogy biztos az összes diákja szerelmes belé, de Cleo szemrehányó

y

tekintetével mindig elutasította a felvetésünket. Lolát azonban ez sem

Bo

állította meg, így pár hónappal ezelőtt, amikor késő este a Winnie’sben
karaokéztunk, elénekelte Cleónak az „Odavagyok a tanárnőért” című Van
ok

Halen-slágert.
– Ne legyél mérges – nyomta fel Cleo az orrnyergére a szemüvegét –, de
s

kábé öt percem van, mielőtt odaérnék a szemináriumra. Szóval, most a rövid

verziót kérem, aztán amint tudom, meghallgatom részletesen is.
Röviden összefoglaltam nyomorúságos történetem. Elmeséltem
utazásomat a metrón a hülye munkahelyi szuvenírekkel teli dobozzal, a
terhes nőt, akinek senki sem adta át a helyét, izzadt hónaljamat, és persze őt.
– Azta! – mondta Cleo. – De tudod, mi a véleményem a hülye
lovagiasságról.
Naná, hogy tudtam, mi a véleménye.
– Biztos vagyok benne, hogy remekül ellettél volna a segítsége nélkül is.
Egyetértően bólintottam.
– Mindazonáltal – tette hozzá –, van a sztoriban valami nagyon is szexi.
Mármint ki az, aki egyáltalán felnéz a telefonjából a metrón? Pláne valaki, aki
a segítségedre siet…
– Na és a zakó? – tettem hozzá. – Gucci!
 Cleo füttyentett.
– Te jó szagú úristen! – Cleo mindig meg tudta válogatni a szavait a kellő
hatás érdekében.
– Az bizony! Lehet, hogy ez a zakó egyfolytában balszerencsét hozott neki,
és így akart megszabadulni tőle – vicceltem, és állig magamra húztam a
takarót.
– Hát, bárhogy is van, egy kisebb vagyonért el tudod majd adni a
Poshmarkon.
– Nem kizárt, hogy kénytelen leszek, miután felélem a végkielégítésem.
Kéthavi fizetést kaptam.
– Majd kitalálunk valamit. – Szinte hallottam, ahogy Cleo agya kattogni
kezd. – És tudod, mit, Fran? Lehet, hogy így a legjobb. Mintha azt mondtad
volna, rettenetesen unod, hogy már ennyi ideje ugyanott dolgozol…
– Na ja – feleltem. – De akkor is: vajon miért rúgtak ki? Az is lehet, hogy
végig szar voltam a munkámban, csak nem tudtam róla.
– Franny, van olyan, hogy kirúgják az embert. Te rendezted be a lakásom,
M

szóval, ha más nem is, én bizonyíthatom, hogy fantasztikus vagy a

y

munkádban.
Bo

– Na persze. Csak vigasztalni próbálsz – sóhajtottam. – Nem csináltam

mást, mint találtam neked három jó párnát. Akárki képes rá, nem nagy
ok

tudomány. – Persze csak vicceltem, de akkor is ott zúgott a fejemben az az

ismerős bizonytalan hangocska, amely egyfolytában a kétségeimet erősítette.
s

– És persze – folytattam – szerettem a fix fizetést. Az állandóságot. Az

ingyenuzsonnákat.
– Tudom – felelte Cleo. – És nem azt mondom, hogy mindennek oka van.
– Pedig igenis azt mondod – vágtam félbe. Cleo ügyvédi aggyal
gondolkodott, de a szíve legmélyén hitt a körülöttünk levő világ csodáiban,
mindabban, ami a szemnek láthatatlan. Az ő ötlete volt a vision board is.
– Figyelj csak! Tény, hogy kirúgtak, de ez akár ajándék is lehet az élettől.
Legalább egymilliószor elmondtad már, mennyire unod, hogy nem csinálsz
semmi kézzelfoghatóan hasznos dolgot a Spayce-nél. Hogy soha nem lehetsz
azokban a lakásokban, amelyeket berendeztél, nem helyezhetsz semmit oda,
ahová megálmodtad.
Cleónak igaza volt. Tényleg panaszkodtam erről. Számtalanszor.
– Érted, mire gondolok? – folytatta. – Most legalább szabadjára engedheted
a fantáziád, és azt csinálhatsz, amit akarsz.
 – Ugye tudod, hogy most épp a Laverne és Shirley[2]-ből idézel? –
kérdeztem. Már jó ideje lemondtam arról, hogy a saját utamat járjam, kreatív
legyek, miközben a bankszámlámat is gyarapíthatom. Megbékéltem azzal,
hogy a munka számomra egyfajta eszköz a megélhetéshez. Így tett anyu és
Jim, a nevelőapám is, és boldogok voltak. Semmi szégyellnivaló nincs abban,
ha az ember azért dolgozik, mert kell, és a szabadidejében azt teszi, amit
szeret. Vagy legalábbis ezzel áltattam magam idáig.
Cleo belenevetett a telefonba.
– Meg fogod valósítani az álmaidat – csicseregte, majd gyorsan elköszönt,
és letette. Én meg ott maradtam, és eszembe jutott, hogy első sorban az
álmaim löktek New York felé. Vajon sikerült megvalósítanom egyet is
belőlük?

***
M

Rengeteg dolgot csinálhat az ember, miután kirúgták a munkahelyéről:

y

lyukat kaparhat a falba, meditálhat, munkakeresésbe kezdhet, berúghat… Én

Bo

elaludtam. Nem mintha tudatosan ezt akartam volna, de a velem együtt

kirúgott kollégáimmal folytatott Messenger- és WhatsApp-csevegések
ok

közepette hirtelen bevertem a szunyát. Két órával később a telefonom

ébresztett. Csing-ling-csing-ling – jeleztek az üzenetek.
s

Ránéztem a kijelzőre. Tizenhárom üzenetem volt Lolától, a legutóbbi: Fran,

jól vagy? Itt vagyok. Engedj be! Lekaptam a kifakult fürdőköpenyem a fogasról,
és kirongyoltam a bejárati ajtóhoz.
– Szia! – nyitottam ki zihálva az ajtót. – Bocsi! Úgy elaludtam, hogy egy
ágyút is el lehetett volna sütni a fülem mellett, azt sem hallottam volna meg.
Lola állt az ajtóban hidrogénszőkén, tussal kihúzott szemmel. Egy hatalmas
barna zacskót nyomott a kezembe. Még meleg volt.
– Hoztam bagelt – közölte Lola komoly hangon. Ő volt a mi Lolánk. Mindig
ő hozta a bageleket.
– Jaj, te szegény! Hát ennyire rémes volt a napod? – kérdezte, miközben
lerúgta a lábáról a fekete bokacsizmáját, és becsukta maga mögött az ajtót. –
Tudom. Kirúgtak.
A tűzhelyre raktam a bageles zacskót, mivel a pulton még mindig ott
tornyosult a kartondoboz.
 – Borzalom! Na de a ruhád, meg az a fickó a metróban… – Odahúzott
magához, hogy megölelhessen.
– Cleo már elpletykálta? – kérdeztem, és hagytam, hogy jó szorosan
magához öleljen. – Olyan dögös volt, mint egy filmsztár, én meg belefújtam
az orrom az ingébe, hogy mást ne mondjak. Tény, hogy jó első benyomást
képtelen vagyok kelteni bárkiben is.
– Cleo? – Lola eltartott magától. – Nem beszéltem vele. Azt a hülye
környezetvédelmi szemináriumát tartja, ami egy napig is eltarthat.
– Akkor, bocs. Biztos elfelejtettem, hogy már elmeséltem neked azt a
rémálom metrós sztorit.
– Franny – nézett rám Cleo vizslató tekintettel. – Nem olvastad el az
üzeneteimet?
Zizegett az agyam, ahogy próbáltam visszaemlékezni.
– Nem tudom. Miért?
Cleo sóhajtott, és a plafonra emelte a tekintetét. Bosszantotta, hogy nem
olvastam el, amit írt.
M

– Na szóval, az van, hogy ma a munkahelyemen lekövettem ezt az Insta-

y

sztorit, ami úgy terjed, mint az influenzavírus. – Cleo a LookingGlass nevű

Bo

popkulturális webszájtnak volt az egyik vezető szerkesztője, ami azt

jelentette, hogy állandóan figyelt valamire: ki kit követett be, illetve ki
ok

kicsoda a social mediában, ki kinek lájkolta a fotóját, vagy hogy melyik

TikTok-sztár élőzik éppen. Ezenkívül folyamatosan kapta a névtelen e-
s

maileket ilyen-olyan pletykákról meg szóbeszédekről.

– Azt hiszem, csak te lehetsz…
– Hogy érted, hogy csak én lehetek? – kérdeztem, és éreztem, hogy a
hangom kezd a rémületemet jól jelző magasabb oktávra kapcsolni.
– Úgy értem… Vagyis… Tudom, hogy te vagy. Neked van az a strasszos
virágokkal telehímzett idióta retró táskád. Meg a spayce-es vászonszatyrod.
Ezenkívül, bárhol felismerem azt a szép kis pofikád. És a seggedet is. –
Elmosolyodott, hogy oldja a feszültséget. Hiába.
– Miféle fotók? – rikoltottam tele torokból. Már nem voltam többé emberi
lény, inkább egy emberi testbe bújtatott hangosan rikácsoló madár.
– Pedig te vagy rajtuk, meg az az őrületesen dögös fickó kék
nyakkendőben, aki lehajol, hogy megfogja a segged. És közben szagolgatja a
hajad. Te meg… Te meg azon vagy, hogy megöleljed. Tizenhatos karikás fotó,
de attól még nagyon szexi. Valaki kiposztolta a fotókat, sőt GIF-eket is
készített belőlük. El kell ismernem, zseniálisak.
Leesett az állam, tátva maradt a szám, lefagyott az arcom. Lola folytatta.
– A vak is látja, hogy flörtöltök egymással. A kezed rajta van a fickó
mellkasán, simogatod. Ő meg lehajol hozzád, hogy megöleljen, vagy talán
megcsókoljon… Ezt nem tudom pontosan megállapítani. Megcsókolt?
– Micsoda? – sikoltottam, és az ágyhoz rohantam a telefonomért. – Hirtelen
megállt a szerelvény, én nekiestem a csávónak, ő meg elvesztette az
egyensúlyát. Egyáltalán nem csókolóztunk. Senki nem simogatott senkit.
Nem is ölelkeztünk. Miért csinálnék ilyesmit egy vadidegennel, akivel tök
véletlenül találkoztam a metrón?
A sivalkodás hörgő morgássá változott. A madárból egy pillanat alatt
pumává alakultam.
Lola felhúzta a szemöldökét, és az alsó ajkába harapott.
– Mit tudom én. Csak úgy.
Lolához fordultam, és feltartottam mindkét középső ujjam.
– Jaj, Fran, csak szívatlak. Persze hogy hiszek neked. – Lola leült mellém az
M

ágy szélére. – De hidd el, legalább tíz percig bámultam azokat a fotókat,
y

amelyeken valaki, aki pont úgy néz ki, mint te, egy jó pasi karja között zokog,
Bo

ő meg a vállára teszi a zakóját.

Már nem remegett a gyomrom. Kipurcant. Aztán hirtelen felálltam. Majd
ok

visszaültem. Fogalmam sem volt, mit csináljak a testemmel, így kirontottam

a fürdőbe, és hánytam egyet.
s

– Valami csaj posztolta a sztorijában – tájékoztatott Lola.

– Meg akarom nézni – követeltem.
Lola lebiggyesztette az ajkát, kelletlenül sóhajtott, majd a telefonomon
feloldotta a képernyőzárat, és elkezdett beírni valamit.
– Te meg mégis honnan tudod a jelszavam? – csodálkoztam.
– Egyszer még a főiskolán megmondtad, amikor atomra be voltál rúgva, és
azt akartad, hogy rendeljek neked pizzát – felelte olyan hangon, mintha ez
lenne a világ legtermészetesebb indoka. – Amúgy meg tízévente nem ártana
cserélni a jelszavad.
Remegő kézzel vettem el Lolától a telefont. És tényleg ott voltam, a saját
telefonom képernyőjén, egy MetroCukisagok nevű Instagram-oldalon.
Hangosan kimondtam az oldal nevét.
– Most mi van? Ez a neve – közölte Lola tényszerűen.
– Micsoda? – ismét hangosan sivalkodó madárrá váltam.
 – Cukiságok a metrón, így is mondhatnám – magyarázta Lola túlságosan is
kedvesen.
– Semmi cukiság nem volt benne – csattantam fel. – Én… Egyáltalán nem az
történt. Szétszakadt a ruhám, és ez a fickó ragaszkodott ahhoz, hogy tegyem
magamra a zakóját, amiről később kiderült, hogy Gucci. A fickót abszolút
nem izgatta, hogy elsétálok a Gucci zakójában, és azt se tudom, hogy hívják,
de nem is kérte, hogy adjam vissza, szóval most itt maradt a nyakamon.
– Hű, hát így már értem – vigyorgott önelégülten Lola.
– A szarkazmusod nem segít rajtam.
Újból ránéztem a telefonomra, majd ráklikkeltem a sztorira. Valaki, aki
közel volt hozzánk a metrón, lekapta az egészet: ahogy ott állok izzadtan, a
sírástól foltos arccal, és szemmel láthatóan totál kiborulva. Te jó ég! Ennek a
szegény nőnek becsípte a metróajtó a ruháját, írta a rólam készült homályos fotó
fölé, alá pedig egy sor emojit biggyesztett: döbbent arc, síró-nevető arc.
Tovább pörgettem. Mindig nézz segítség után, ez a felirat volt azon a képen,
amelyen a terhes nő odanyújt nekem egy hajcsatot. A kép jobb sarkában egy
M

Mr. Rogerst ábrázoló integető GIF. Jézusom, mennyire ciki!

y

A jóképű szupercsávó megmenti a szitut. Ez volt a felirat azon a képen, ahol a

Bo

langaléta zakóval a kezében hozzám hajol. A következőn könnyes szemmel

mosolygok rá – abszolút nem rémlik, hogy mosolyogtam volna –, és az egész
ok

tényleg úgy fest, mintha bensőséges beszélgetést folytatnánk.

– A francba! Egyáltalán nem ez történt! – Kétségbeesetten néztem Lolára,
s

aki ösztönösen rátette a kezét a vállamra, majd átölelt. – Izé… Egyáltalán

nem. Úgy értem, szóval, persze úgy néz ki, de szeretném leszögezni, hogy
eszem ágában sem volt hozzáérni Dögös Zakóhoz. Azért dőltem rá, mert a
vonat hirtelen elindult. Ő meg azért adta oda a zakóját, mert végigrepedt
hátul a ruhám, és ezzel őszintén szólva, az életemet mentette meg.
– Dögös Zakó? – nevetett Lola. Sértődötten összefontam magam előtt a
karom.
– Igen. És? Kellett adnom neki valami becenevet – magyaráztam.
– Oké. – Lola oldalra billentette a fejét, mint aki erősen gondolkodik
valamin. – Kissé direkt az én ízlésemnek, de kapsz egy négyest, amiért
igyekeztél.
Felpattantam, és nagy lépésekkel elmentem az ágyam mellett, ami
majdnem akkora volt, mint az egész szoba. New York-i mértékkel mérve a
lakásom egy hálószobás garzonnak minősült. Így becézték némileg túlozva
azt a típusú stúdiólakást, amelyben volt egy kis beugró, ahová be lehetett
tuszkolni egy normál méretű ágyat, vagy ha mázlid volt, egy franciaágyat.
Nekem sikerült betennem a franciaágy mellé még egy kicsike
éjjeliszekrénykét is. Ebben kiemelkedően jó voltam: kis térben elhelyezni a
bútorokat.
– Kinek az Instája ez?
– Egy lányé, aki a New York Egyetemre jár. De egy csomóan megosztották.
És mivel a sztorik egy idő után eltűnnek, a csaj berakta a saját hírfolyamába a
képet, ahol ketten vagytok. Bár megmondom őszintén, meglep. Mert a
hírfolyam szerintem szent és sérthetetlen, az tényleg csak a privát dolgaidról
szól. – Lola a fejét csóválta, és próbálta összeszedni azt a hülye digitális
médiás agyát.
– Abszolút nem értem, hogyan használja ez a generáció a közösségi médiát
– mondta némi rosszallással a hangjában, mintha legalábbis egy öregedő
nagymama lenne, nem pedig egy bevállalós nőszemély, aki a One Generation
egyik számának szövegét tetováltatta a hátára még egy éve.
M

– Fel tudjuk venni a kapcsolatot a lánnyal, aki kirakta a képeket? –

y

kérdeztem. Próbáltam előállni egy támadási tervvel, mert azt akartam, hogy
Bo

a képek azonnali hatállyal tűnjenek el az Instáról. – Muszáj leszedetnünk

vele.
ok

– Már küldtem neki egy üzit privátba. De ha rákeresel a #metrora vagy

#cukisagra, feldobja a fotókat rólad, hiszen már megosztották őket.
s

– Hashtagelve vannak? – kaptam a számhoz a kezem. Rémüldöztem és

pánikoltam felváltva.
– Te magad vagy egy hashtag. Figyu, szerintem nem annyira borzasztó ez
az egész. Talán segít új munkát találni. – Lola hirtelen ravasz salesessé
változott, aki épp a legtutibb dobására készül.
– Na persze! Pont ilyen új munkatársra vágyik mindenki – sziszegtem.
– Az influenszerek egy csomó pénzt keresnek, Fran. – Lola egyszer csak
olyan hangon kezdett el beszélni, mint egy gimnáziumi tanár. – Ha tudnád,
mennyit keresnek Az agglegény versenyzői kizárólag az Instagram-fiókjuk
révén…
Elengedtem a fülem mellett a „Hogyan keressünk pénz a közösségi
médiában” százegyedik előadását.
– Jól vagy? – kérdezte Lola, engem azonban annyira lesokkolt ez az egész,
hogy képtelen voltam válaszolni. Újra végigpörgettem a képeket. Ott volt az a
fotó, amelyen az arcom a langaléta mellkasához préselődik. És annak
ellenére, hogy a valóságban véletlenül és bénán estem neki, a képen úgy néz
ki, mintha szándékosan vackoltam volna magam a szíve fölé, ahol
megpihenek, mosolyoghatok rá, élvezhetem a társaságát. A kép jobb
sarkában egy hatalmas GIF virított: rajzfilmes arc pislogott két
szívecskeszemmel, lent pedig a neon pink képaláírás: Legyen a metrón
szerelem-csatlakozás!
Pörgettem még egyet, és megint én voltam a képen, kezem a pasi
mellkasán, de ezúttal tágra nyílt bociszemmel nézek rá. Nézem, ahogy két
emberke egymásba szeret a metrón, és totál kész vagyok, írta a csaj. Következő
kép: ott állok a fickó mellett, vállamon a zakó, és egy ujjal megrajzolt
szívecske ölel minket körül. Vastag pink betűkkel pedig: MetroCukisagok
forever!
És végül a kép, amelyen azt kiabálom a langaléta után, hogy „Köszönöm!”,
miközben ő kiszáll a vonatból. Tuti, hogy telszámot cseréltek, és boldogan élnek,
amíg meg nem halnak, írta oda, és a kép alját sűrűn teletűzdelte szív-emojikkal.
M

És megint egy rohadt hashtag. Mi a fészkes fene? Hogy számot cseréltünk?

y

Végigkentem a fickón a taknyom-nyálam, mire ő szó szerint kimenekült a

Bo

szerelvényből, hogy jó messze legyen tőlem. De Lola nem mondott

hülyeséget: a képeken tényleg úgy néztünk ki, mint akik teljesen odavannak
ok

egymásért.
Tovább pörgettem, és egy csomó screenshotolt üzenetet láttam, amelyeket
s

a NYU lány kapott a követőitől. Annyian imádják a #MetroCukisagokat! – írta

győzelemittasan. Hashtagre klikkeltem, láttam, hogy további felhasználók
osztják meg a sztorit, és még kommentelnek is szívecskés vagy sírófej-
emojikkal. Sőt, valaki egy padlizsánt szúrt oda kommentben. Na, hagyjuk!
Oké, hogy magas volt, de azért mindennek van határa.
Ezután visszaklikkeltem a NYU lány fiókjára, amit frissített, amíg a
hashtagnél kutakodtam. Az utolsó kocka a sztoriban egy fekete háttér volt a
következő szöveggel: Úristen! A NY Post az előbb hívott a #MetroCukisagok
miatt!!!!!! És mindez piros betűkkel. Három perccel ezelőtt lett kirakva.
– Uff, a Post! – motyogta Lola, ahogy a telefonomra kukkantott a vállam
mögött. – Imádják az ilyesmit.
Pont akkor csöngött a telefonom.
– Ne vedd fel! – tanácsolta vészjósló hangon. – És némítsd le!
A francba!
 Nincs nehéz dolga, ha valaki meg akar találni. Végül is, mint a korombéliek
általában, úgy tizenhárom éves koromtól ott hagyogatom magam mögött a
kenyérmorzsa ösvényt az interneten. Miután meghallgattam a hangposta-
üzenetet a New York Post riporterétől, megnéztem az e-mailjeimet. Máris
írtak a Refinery29-től, a Cosmopolitantől, a BuzzFeedtől, a Daily Mailtől és a
Bustle-től. Könnyen beazonosíthattak, mivel publikus volt mind az
Instagramom, mind a Twitterem, ráadásul mindkettőnél ott szerepelt a
biómban, hogy a Spayce-nél dolgozom. Valaki felfedezte a LinkedIn-
profilomat, és az ott található fotóm alapján megerősítette, hogy valóban én
voltam a #MetroCukisagok képek felén.
A zakó tulajdonosa azonban továbbra is ismeretlen maradt. Hát persze
hogy… Bizonyára egyike volt azoknak a „Nem vagyok egyik közösségi oldalon
se” típusoknak, akik lelkesen segítenek bárkinek a városban. Egy valódi Clark
Kent, egy Superman, aki simán leveszi a zakóját, ha valakinek szüksége van
rá. De semmi para. Valaki rájött a zakó márkájára és gyártójára, majd az infót
linkelte az Instán, kiegészítve azzal, hogy hol lehet megvenni.
M

Cleo is átjött a szemináriuma után, kezében két üveg borral. Átöltöztem

y

melegítőbe, és mindhárman letelepedtünk a kék kanapémra, hogy

Bo

megvitassuk, hogyan is kezeljem újdonsült hírnevemet. Amíg beszélgettünk,

a BuzzFeed leközölte, hogy a „MetroCukisagok az a love story, amelynek bár
ok

egyáltalán nem éreztük szükségét, most azonban már nem tudunk élni
nélküle.” Bezártam az Instagram-fiókom, kitöröltem a már amúgy is halódó
s

Twitteremet, és inaktiváltam a Facebookomat. Kinyitottuk a második üveg

bort.
– Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy hamar lefut a dolog – közölte
Lola vigasztalóan a padlóról, ahol egy hatalmas aranyszínű párnán ült. Ezek a
párnák székként szolgáltak kicsike lakásomban. – Egy hét múlva senki sem
emlékszik majd rá. – A Reneszánsz Olaszországban című kemény fedeles
könyvemet használta kisasztalként, amelyre egy ropogtatnivalóval és sajttal
teli tálcát helyezett. A fejem Cleo ölébe hajtottam, Cleo pedig gyengéden
simogatta a hajam, majd végigtapogatta ujjaival a koponyámat, így
masszírozva ki belőlem a hirtelen rám zuhant hírnevemet. De az csak nem
múlt.
– Annyira ciki – nyögtem, amint átfordultam a hátamra, és a homlokomhoz
nyomtam a tenyerem élét.
– Melyik része? – kérdezte Cleo.
 – Mi? Hát mindegyik – feleltem szónokian, mintha egyértelmű lenne.
– De most tényleg: mi az, amitől ennyire ki vagy borulva? – változott Cleo
hirtelen ügyvéddé. – Az, hogy kirúgtak? Vagy az, hogy a seggedet látta az
egész metró? Esetleg az, hogy lassúztál Dögös Öltönnyel?
– Nyilván az, hogy elvesztettem a munkám – feleltem, és tényleg így
gondoltam. Nem volt állásom, és alapvetően fizetéstől fizetésig éltem. Totál
szívás helyzet. – Tudom, hogy ez csak egy munka, mégis úgy éreztem, része a
személyiségemnek. Annak, aki vagyok. És ti tudjátok a legjobban, mennyi
harcom van önmagammal.
Cleo és Lola éveken keresztül hallgatta, ahogy nyöszörgök, de képtelen
vagyok feldolgozni, hogy fullra nem ismerem a biológiai apám. Homályos
alak volt a képzeletemben, anyu nem szívesen beszélt róla. Összesen egy fotó
alapján tudtam következtetni rá, azt meg az éjjeliszekrényem fiókjában
őriztem. Az énem egyik része egész eddigi életemben valamiféle
árnyékvilágba próbált taszítani.
– Aztán meg – kezdtem bele, és láttam, hogy Cleo Lolára néz, majd kissé
M

felhúzza a szemöldökét. – Igen. A Dögös Öltöny. Nem annyira vicces totál

y

leégni egy idegen előtt, pláne, ha az idegen olyasvalaki, akire normál

Bo

szituban csorgatnád a nyálad. Ráadásul elmeséltem neki, hogy egyszer

bepisiltem a Cherry Tavern előtt.
ok

Cleo arcára kiült egy fintor. Ő ott volt, és a saját szemével, real time-ban
látta az eseményt.
s

– Láttátok az összes pasit, akivel az utóbbi tíz évben randiztam. És egyikük

sem volt az az aktatáskás fajta.
– A Graffitiművész Nick jó pasi volt – jegyezte meg Lola.
– Nick? Akitől egy önmagáról készült bekeretezett fotót kaptam Valentin-
napra?
– Ja, tényleg. Azt már el is felejtettem. – Lola elvigyorodott.
– Aztán meg ott volt a Sziklamászó Aaron – folytatta Cleo. – Emlékeztek,
hogy a konyhában volt az ágya? A Jasperrel együtt bérelt lakásban.
Cleo hol együtt, hol külön volt Jasperrel a húszas éveink közepén, és
Sziklamászó Aaron nála lakott néhány hónapig, mielőtt visszaköltözött volna
Coloradóba, a síszezonra. Az ágya olyan közel volt a tűzhelyhez, hogy egyszer
kigyulladt a párnája, miközben sajtos makarónit főzött nekünk. Viszont jó
segge volt.
– Nem viccelek, de egyszer kijelentette, hogy nem akar kizárólagos lenni
nálam, és mindezt úgy, hogy közben bennem volt a farka.
– Hát, nem egy aktatáskás fajta, az tény – mondta Cleo.
Felültem, a hátam a kanapé karfájának támasztottam, és felhúztam a
térdem a mellkasomhoz. – Bárcsak megköszönhetném neki!
– És elkérhetnéd a számát – cukkolt Lola.
Válaszképpen hozzávágtam egy párnát.
Igazából nem is a külseje nyűgözött le. Volt valami egyszerre megalázó és
borzongatóan izgalmas abban, ahogy a legnyomorúságosabb helyzetben
látott, és nem fordult el tőlem, sőt, a segítségemre sietett. Bárhogy is volt, a
valódi énemet látta, az arckifejezése pedig elárulta, hogy ennek a tudatában
is van. És még ha úgy tűnt is, hogy az egész világ láthatja, ami köztünk
történt, volt valami, amiről csak mi ketten tudtunk.
– Lo – szólt közbe Cleo. Érezte, hogy szeretnék leakadni a témáról. – Már
mondtam Frannynek, hogy segítünk a munkakeresésben. De legalábbis
felvázoljuk a tervet. – Cleo szeretett efféle terveket szőni, végrehajtani pedig
egyenesen imádta őket.
M

Lola kiegyenesedett, előrehajolt, úgy hegyezte a fülét. Várta, mi

y

következik.
Bo

– A tervem a következő: bezabálok egy rohadt nagy zacskó sós-ecetes

csipszet, és egy hétig nem csinálok mást, csak a Law & Order összes részét
ok

végignézem – mondtam a csajoknak. – Aztán átvészelem az időt, amíg tart a

végkielégítés, jelentkezem a lehető legtöbb állásra, és reménykedem, hogy
s

csak összejön valami.

– Vagy a saját hasznodra fordítod ezt a tizenöt másodpercnyi hírnevet –
mondta Cleo mintegy mellékesen.
– Igen. – Lola tapsolt, és úgy izgett-mozgott a helyén, mint egy kisbaba. –
Ugyan már, Fran! Mindig is saját bizniszt akartál. Emlékszel, mit mondtál,
amikor felvettek a Spayce-hez? Azt, hogy maradsz egy évig, aztán lelépsz, és
szabadúszó dizájner leszel. Erről meg is voltál győződve.
– Na ja! Ehelyett beragadtál – fakadt ki Cleo, majd rájött, hogy kissé
elvetette a sulykot. – Bocsi. De tudod, mire gondolok?
– Jó kis munkahely volt. – Megfogtam a zoknim sarkát, ahol annyira
elvékonyodott a pamut, hogy szinte kilátszott a csupasz bőröm. – Mázlim
volt, miközben végig tudtam, hogy nem tart örökké. És ha jól belegondolok,
mindössze öt önálló megbízásom volt idáig.
– És mind fantasztikus volt – közölte Cleo magabiztosan. – Ott voltam
Patrick és James házavató buliján, emlékszel? Maga volt a tökély. Nem túlzok,
James sírt, annyira odavolt azért a francia tapétáért, amit a fürdőjükbe
választottál.
– James be volt rúgva – emlékeztettem.
De Cleo hajthatatlannak tűnt.
– Biztos vagyok benne, hogy csodálatos ajánlást ír majd neked. Vagy
beajánl ide-oda. Ismeri szinte az összes gazdag művészembert
Manhattanben.
– Franny, Franny, Franny – kántálta Lola vidáman, miközben ritmusra
rázta ökölbe szorított kezét. – Imádom, hogy ezt fogod csinálni.
– Én is, én is – visszhangozta Cleo, és látni lehetett, hogy nagyon elégedett
önmagával. – Ha segítünk felhajtani pár kuncsaftot, hajlandó vagy legalább
elgondolkodni a dolgon?
– Jaj, istenem, az agyamra mentek – sóhajtottam.
– Bocsi, nem tehetünk róla, hogy mi vagyunk a legnagyobb rajongóid –
vágott vissza Cleo védekezést imitáló hangon.
M

– Igen, és különben is, már túl késő, ugyanis megcsináltam a

y

franny.a.szupercsaj.com oldalad, és máris több millió rajongónk van – tette

Bo

hozzá Lola anélkül, hogy belepirult volna.

– Na és kik a rajongóim? Ti ketten meg anyu?
ok

– Ahha. Meg a Dögös Öltöny – szívatott Cleo.

– Na persze, a Dögös Öltöny. Minden bizonnyal boldogan éli az életét
s

valahol, a saját házában az Upper East Side-on, és kaviárt eszik a hozzá

hasonlóan modellkinézetű feleségével.
– Meg a tizenöt darab tökéletes golden retrieverükkel – tette hozzá
kuncogva Cleo.
– És a jó seggű komornyikjával – poénkodott tovább Lola.
– Jaj, Lola! – temettem a tenyerembe az arcom, bár közben nevettem. –
Ugyanolyan humorod van, mint Jimnek.
Jim, a nevelőapám, higgadt ember volt, de mindig nevetett az ilyen jellegű
vicceken, pláne, ha némileg kétértelműek voltak.
Ekkor Cleo felállt, és nyújtózkodott.
– Csajok, haza kell mennem. Holnap reggel nyolckor még tanítás előtt lesz
egy online értekezletem, azon muszáj részt vennem. Sajnos nem fekhetek
vissza.
Tíz évvel ezelőtt körülbelül ebben az időben indultunk el valami bárba.
Azonban ma este tudtam, hogy szólít a munka, a kötelesség pedig kötelesség.
Engem – gondoltam – csupán egyetlen dolog képes feldobni ez után az
elcseszett nap után: az, hogy holnap alhatok, ameddig csak akarok.
– Megyek veled – ásított Lola, és szedelődzködni kezdett.
– Én is – vetettem közbe gyorsan, mire mindketten hátrafordultak, és rám
néztek. Megvontam a vállam. – Csak levegőzöm kicsit.
Miután sorban egymás után elmentünk pisilni, kitámolyogtunk a
lakásomból a szűkös folyosóra, aztán meg az utcára. A Brooklyn Heights
negyedben az összes utcában hatalmas fák sorakoztak, és tavasz lévén,
kezdték kibontani zsenge zöld leveleiket. A téglavörös házak és a szürke
macskaköves utcák hátterében szinte ragyogtak. Miközben elsétáltunk a
néhány háztömbnyire levő metróállomáshoz, a hét hátralevő napjairól
beszélgettünk, meg arról, hogy jó lenne találkozni a hétvégén, és hogy Lola
egyik kollégája örökbe fogadott egy teknőst, szóval ilyenekről.
Búcsúzóul megöleltem a csajokat, és elindultam hazafelé. Bevallom, nagy
akaraterő kellett ahhoz, hogy ne nézzem meg a telefont. Az első néhány lépés
M

során szinte lehetetlennek tűnt, de kisvártatva észrevettem, hogy a légzésem

y

lelassult, a mellkasomban elmúlt a szorítás, a hátamban, még ha egy kicsit is,

Bo

de ellazultak az izmaim. Igyekeztem máshová irányítani a figyelmem: az

aszfalton a repedésekre, amiket a fák feszítettek ki a gyökereikkel, az ősrégi
ok

gázlámpákra, amelyek még mindig pislákoltak néhány puritán otthon

tornácán, a hirtelen mindenütt megjelenő nárciszokra. A mai nap során
s

először végre jól éreztem magam. Minden rendben lesz velem.

Néhány lépésnyire a bejárati ajtómtól, pusztán megszokásból a zsebembe
nyúltam a telefonomért, anélkül, hogy gondolkodtam volna. Tele volt
különféle figyelmeztető jelzéssel. Messengeren üzeneteket kaptam a Daily
News és a NYN újságíróitól. Az e-mailjeim között voltak levelek egy CNN-
producertől, valami német újságtól, amelynek a nevét nem igazán értettem.
És egy üzenet Lolától – naná, hogy a brit bulvárlapok is imádnak –, amihez
hozzálinkelte a Daily Mail cikkét.
– Szent szar! – mondtam hangosan, miközben döbbenten bámultam a
telefonom. A világ legrémesebb forgatókönyve egy imádni való romkommá
változott, amiről mindenki beszélt.
És amiben én voltam a főszereplő.

[1] Az álomtábla, egy eszköz, amely segíti az elkészítőjét, hogy elérhető célokat tűzzön ki, és
megvalósítsa régóta dédelgetett álmait (a ford.)
[2] Laverne & Shirley – amerikai sitcom a hetvenes években (a ford.)

M
y
Bo
ok
s
 MÁSODIK FEJEZET

Hayes

1:07. Az unokatestvérem, Perrine pontosan hét percet késett a közös

ebédünkről, amelyre kéthetente került sor. Nem szeretem vesztegetni az
időm, így az étterem előtt vártam rá, miközben végignéztem a telefonomban
az e-maileket, egyszavas válaszokat küldtem, és minden mailt beraktam a
megfelelő fiókba, amíg a postafiókom teljesen ki nem ürült.
Megkönnyebbülve engedtem le a vállam, miután kitöröltem az utolsó
felesleges e-mailt, de egy pillanattal később újra feszülten felhúztam, ugyanis
M

a kijelzőn megjelent egy fél háromkor kezdődő meetingre emlékeztető

y

figyelmeztetés.
Bo

– Szia – érintette meg Perrine a karom, és közben úgy lihegett, mintha

legalább háromutcányi távot futott volna le idáig.
ok

Azzal a bizonyos nézéssel néztem rá – igen, ő nevezte így még valamikor a

gimiben –, aztán lehajoltam, hogy megöleljem. Abban a bizonyos nézésben
s

volt némi neheztelés, bosszankodás és rajongás. Perrine-nel a kapcsolatunk

olyan volt, hogy hol nevettünk egymáson, hol pedig halálosan idegesítettük a
másikat.
– Elhúzódott a benti megbeszélés – vonta meg a vállát Perrine, amint
beálltunk a Greener Things előtt sorakozó éhes New York-iak mögé, akik
szintén Manhattan belvárosában dolgoztak. Perrine sosem kért bocsánatot,
ha munka miatt késett, de ezt nem is vártam el tőle. – A szó szoros
értelmében életeket mentek, Hayes – közölte velem egyszer, amikor szóvá
tettem, hogy megint elkésett a megbeszélt reggeliről. Ezután befogtam a
szám.
– Pokoli napom volt, úgyhogy ne izgasd magad!
Megszámoltam, hány ember áll előttünk, aztán fejben matekoztam, és
próbáltam kitalálni, mennyi ideig állhatunk majd sorban. Ehhez hozzáadtam
az evéssel eltöltött időt, valamint a gyaloglást vissza az irodába. Minimum
ötvenkét perc, utána gyorsan telefonálnom kell a seattle-i irodába. Ma
egyébként is korán lelépek a munkából, mert egy vacsorával ünnepeljük a
tavalyi, már-már forradalminak számító újításainkat a környezettudatos
beruházásaink kapcsán. Aztán holnap reggelre be volt még írva a
naptáramba egy majdnem tíz kilométeres futás, amit sosem mulasztottam el.
Nagy levegőt vettem, miközben igyekeztem újrakalibrálni, és emlékeztetni
magam arra, hogy a családra szánt idő is fontos.
– Kitalálom: újabb dicsőítő cikk a New York Timesban? Túl sok pénzt sikerült
csinálni? – Perrine annyira kedves, mi több, borzalmasan udvarias volt, hogy
a legtöbben még csak elképzelni sem tudták volna, valójában mennyire
rohadtul szarkasztikus. Szerencsére én egész életemben páholyból láthattam
az ellentmondásos viselkedését. – Amúgy meg hol van a zakód? Hogy mertél
zakó nélkül eljönni az irodából?
És mindig mindent észrevesz. Pár szóban ecseteltem a ma délelőtti furcsa
metrós kalandom. Amikor befejeztem, Perrine arca érdektelenről totálisan
értetlenre váltott.
M

– Várj csak! Elmagyaráznád a szitut még egyszer? – Már nem babrálta a

y

műtősruháján lógó kórházi azonosítóját. Figyelmesen nézett rám, még a fejét

Bo

is oldalra billentette. – A lány ruháját becsípte a metró ajtaja, ami ettől

szétrepedt? Atyaég! Borzalom! Kábé olyan, mint amikor kimész felelni, ott
ok

állsz az osztály előtt, és le van csúszva a slicced, persze ezerszer rosszabb.

Emlékszel, amikor…
s

– Légy szíves, ne! – szakítottam félbe, még mielőtt újra elmesélte volna azt
a történetet, amikor az egész gimi szeme láttára kimentem átvenni a
matekverseny fődíját, és a nadrágom hátsó feléről lelógott egy adag
vécépapír. Perrine már elmesélte ezt a sztorit, mégpedig dermesztő
részletességgel, és persze mikor máskor, mint az esküvőm előtti családi
vacsoránkon. Egyáltalán nem akartam újból meghallgatni.
– Szóval, ha jól értem, akkor odaadtad annak a lánynak a zakód? Egy
vadidegennek?
– Már mondtam neked – feleltem, amint húsz centit mozdultunk előre a
sorban. – Csak segíteni akartam. Nem nagy dolog.
Bosszúsan csóváltam a fejem, majd végre én kerültem sorra és
rendelhettem: rukkola, cékla, uborka, grillezett tempeh, citromos vinaigrette
öntet. A pult túloldalán dolgozó férfi elismerően bólintott, pedig mindennap
ugyanezt rendelem.
 – Ki kellene már próbálnod valami mást is – ugratott Perrine, és oldalba
bökött a laminált menüvel. – Mondjuk, a csicseriborsót vagy az avokádót.
Vagy, várj csak! Mit szólnál egy kis sajthoz? Vagy az már túl vad?
A piszkálódását nem méltattam különösebb figyelemre, legfeljebb kicsit
elhúztam a szám sarkát. A piszkálódós hajlamunk velünk maradt
gyerekkorunk óta, mert hát, mi tagadás, azt hiszem, nem sokat változtam.
Anyukám minden szeretetével különlegesnek nevezett, Perrine meg nagy
költségvetésű dívának. Kétségtelenül volt ízlésem, mégpedig velem született
ízlésem.
Sosem voltak kétségeim a személyiségemet illetően, amíg el nem olvastam
azokat az iratokat, amelyeket az exfeleségem ügyvédje adott át.
Összeférhetetlen. Ez volt az ok, amiért Angie elvált tőlem. Ez a szó csendesen
kísértett az elmúlt három évben, ott ólálkodott a hátam mögött,
valahányszor beszédbe elegyedtem valakivel, vagy megbeszéltem volna egy
randit. Összeférhetetlen. Egy címke lett, amit mindennap viseltem, akár egy
zakó zsebéből kikandikáló díszzsebkendőt. Talán még akkor is, amikor a
M

zakóm egy idegen nő vállán volt.

y

Kifizettem a salátáinkat, betuszkoltam egy tízdollárost a borravalós

Bo

dobozba, és követtem Perrine-t egy ablak melletti asztalhoz.

– Olyan zakóskodás volt, nem igaz? – Hatásszünetet tartott, látszott rajta,
ok

majd megveszik, hogy díjazzam a szóviccét. – Érted? Olyan, mint a

macsóskodás. Csak zakóval.
s

– Igen. Értettem. Fantasztikus vagy. – A fejére dobtam a szalvétát. Egy

röpke pillanatra megtelepedett a szemöldökénél, ahonnan Perrine lefújta,
majd az ölébe helyezte. Felemeltem a kezem egy ötösre, amit duzzogva
viszonzott.
– És kitalálhatom, hogy milyen gyártmány volt? Armani?
Ez egy klasszikus szívatástéma volt közöttünk Perrine-nel és tágabb
családunkban, pedig folyamatosan elmagyaráztam nekik, hogy inkább legyen
egy drága, de jó minőségű ruhadarabom, mint egy rakat olcsó, amelyik
semeddig sem tart. Főleg, ha az ember a környezetre gyakorolt káros hatásra
gondol. De mindezt félretéve, egyszerűen szerettem a jó minőségű tartós
darabokat. A Montgomery klánban ezért is poénkodtak mindig a rövid életű
házasságommal. Szerencsére Perrine ma nem merészkedik idáig, vagy
legalábbis eddig nem tette.
– Gucci – feleltem, mielőtt bekaptam volna egy újabb falatot. – A
fenntartható kollekciójukból, amit pár éve dobtak piacra.
– Csak úgy odaadtál egy idegen csajnak egy Gucci zakót? – Perrine szája
megdermedt valahol a grimasz és a vigyor között.
– Csak egy zakó.
– De… Miért? – bámult rám Perrine.
– Mert így kellett tennem. – Összeszorítottam az ajkam. Nem voltam
hozzászokva ehhez a furcsa zavarhoz, ehhez a kellemetlen érzéshez, amit a
magyarázkodás okozott.
– És – tettem hozzá – udvariasságból is.
Ettől a választól Perrine remélhetőleg megnyugszik. A cselekedeteim szinte
mindig világosak voltak, pontosan és okkal hajtottam végre őket. Így aztán
könnyű volt mindet megmagyarázni. Sokkal nehezebb észszerű
magyarázatot találni erre a gesztusra, hiszen itt egy idegen nőről volt szó.
A gond az volt, hogy a metróban nem éreztem idegennek. Volt benne
valami, amitől nem éreztem annak. Mellette lenni olyan volt, mintha egy régi
pulcsiba bújna az ember. Rögtön észrevettem magamon ezt az érzést, már
M

akkor, amikor belépett a metrókocsiba, jóval a kínos ruharepedés előtt. És

y

ezután képtelen voltam levenni a szemem azokról a fürtökről, amelyek lazán

Bo

érintették a homlokát, a szépen ívelt ajkáról, ami egy tökéletesen megkötött

csokornyakkendőre emlékeztetett. Azonban a szeme annyira szomorú volt,
ok

mint egy kisgyereknek, akinek nemrég halt meg a kutyája.

Megítélésem szerint nem volt érzéki, legalábbis nem úgy… Csak elfogott
s

egy érzés, ami összezavarta az agyam. Mint amikor nézel egy idegent, és
képtelen vagy levenni róla a szemed, miközben tudni akarod, hogy abban a
pillanatban mi van a fejében. És aztán, amikor szétrepedt a hátán a ruha, és
az arcára rémület ült, nos, ha akartam, se tudtam volna legyőzni magamban
a késztetést, hogy segítsek. És bevallom, iszonyatosan bosszantott az az
irányíthatatlan, megmagyarázhatatlan késztetés.
– De legalább csinos volt? – szakította félbe a gondolataimat Perrine.
Megvontam a vállam.
– Hát tulajdonképpen… Persze. De egyáltalán nem akartam felszedni.
A nő a metrón kicsit sem hasonlított azokra a nőkre, akikkel Angie előtt
vagy után jártam. „Exek szőke hadserege”, jegyezte meg tömören anyám,
amikor tavaly nyáron szerette volna megosztani a gondolatait a szerelmi
életemről – vagyis annak hiányáról.
– Olybá tűnik, hogy a Hayes nagyon is tagad.
 – Nem is!
– Rendben – engedte el a témát Perrine, de közben összehúzott szemmel
nézett rám. Én azonban tudtam, hogy az agyában tovább hömpölyögnek a
gondolatok. Perrine ravasz volt és kíváncsi, mint egy macska. Semmi sem
kerülte el a figyelmét. Tényleg semmi. Ezért is lett belőle fantasztikus sebész.
De ugyanezért volt néha borzalmasan idegesítő is.
A fejemben ide-oda száguldottak az emlékképek a nő hosszú küzdelméről
ott, a metró elejében: az élénkpiros ajka, rövid, hullámos haja, amely éppen
stílusosan keretezte az arcát. Minek is nevezte Perrine ezt a frizurát? Hiszen
ő is ilyet vágatott magának néhány évvel ezelőtt… Bob? Amikor
megfordultam, és megláttam a nőt idegesen küszködni a ruhájával, először
arra gondoltam, milyen tökéletesen belepasszolna a kezem azokba a
fürtökbe. Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle ezeket a gondolatokat,
megtekergettem a nyakam, hogy lazítsak a rám telepedő feszültségen.
Kész voltam.
Perrine fürkészőn nézett rám, miközben próbáltam nem gondolni a nőre.
M

– Nézd! – mondtam végül. – Láttam, hogy valaki gondban van, és

y

megpróbáltam megoldani a problémáját. – Mosolyra erőltettem a szám,

Bo

oldalra billentettem a fejem. – Ebben igazán jó vagyok.

Leporoltam a vállamról az állítólagos port, mire Perrine a plafonra emelte
ok

a tekintetét.
– Hogy te milyen hülye vagy!
s

– Tudom. Tényleg az vagyok.

– És mit szóltak a munkahelyeden, amikor besétáltál zakó nélkül? –
kérdezte Perrine, miközben beleszúrta a villáját egy paprikaszeletbe.
– Semmit – válaszoltam, és beletöröltem a szám a galléromba tűzött
papírtörlőbe. – Te is tudod, hogy nálunk nincs kötelező dresszkód. De még
zakó nélkül is én vagyok ott a legjobban öltözött fickó. Amúgy meg Eleanor
az egyetlen, aki kritizálni meri az öltözetem, de ma pont szabin van.
Hálás is voltam az égieknek emiatt, hiszen azzal, hogy segítettem egy
nőnek a metrón, Eleanor rosszallást válthatnám ki. Ez olyan lenne, mint a
macskamenta. Sosem bírna lejönni róla.
– Eleanornak igaza van.
– Micsoda? – kérdeztem. – Nem tehetek róla, hogy hozzászoktam az
öltönyhöz. Mindennap az van rajtam. Mert sokkal egyszerűbb. Akár egy
egyenruha. Steve Jobs is öltönyben járt dolgozni. Meg Obama. Meg Hillary
Clinton…
– Oké, oké, értettem. – Perrine hangjából nem hiányzott a szarkazmus. –
Te, mint Barack Obama…
– Köszi – tettem keresztbe önelégülten magam elé a karom. – Egyébként te
nem próbáltál volna segíteni neki? Segíteni másokon, hát nem ez a
hivatásod?
– De. Pontosan – bólintott Perrine, ám csak félig volt meggyőződve. –
Csakhogy, és kérlek, ne értsd félre, általában nem veszed észre mások
érzelmi állapotát.
– Ezt hogy értsem? – néztem Perrine-re sértődötten.
– Nem azt mondtam, hogy nem vagy kedves ember – emelte meg Perrine a
hangját, így adva nyomatékot a mondandójának. Én pedig rámosolyogtam,
hogy tudassam vele, egyáltalán nem vagyok megsértődve. – Csak
csodálkozom, hogy néha felnéztél az e-mailjeidből. Vagy hogy mindenekelőtt
nem végeztél egy gyors költségelemzést a szituációval kapcsolatban.
Majdnem elnevettem magam, mert végül is igaza volt. Hajlamos voltam
M

emberi kalkulátor üzemmódra váltani, és az adatokat, az észszerűséget és a

y

logikát az érzelmek fölé helyezni. Persze nem tudtam megmagyarázni,

Bo

ezúttal miért cselekedtem másként, miért uralták le az agyamat, a szívemet

és a zsigeri ösztöneimet, ráadásul az én engedélyem nélkül.
ok

– Mi van még? – kérdezte Perrine, én pedig megvontam a vállam, és úgy

tettem, mintha semmi más mondanivalóm nem lett volna.
s

– Nincs több sztori – feleltem, és összeszedtem az ebéd után maradt

szemetet.
Nem meséltem Perrine-nek, milyen volt a nő bőre, amikor hozzáértem az
ujjaimmal: forró, mint nyár derekán egy mellékutca. És arról sem, hogy
amikor az ajka kilégzéskor kis o betűt formált, úgy éreztem, mintha belém
döftek volna egy tűt. És azt sem meséltem el, hogy bepisilt valami bár előtt,
annyira nevetett. Még szép, hogy kihagytam ezt a sztorit.
Általában tisztában voltam azzal, mit kell tenni. Elég ritkán esett meg
velem, hogy valamit rosszul csináltam. Azonban ott a metrón, abban a
pillanatban talán nem cselekedtem helyesen, és a tévedésem nem hagyott
nyugodni. Talán túlmentem valamilyen határon, amikor azt gondoltam, hogy
annak a nőnek segítségre van szüksége. Lehet, hogy teljesen rendben lett
volna nélkülem is. De annyira ki volt borulva. És utánam kiabált, megköszönt
mindent. Milliószor végigpörgettem a dolgot a fejemben, és nem tudtam
eldönteni, hogy helyesen cselekedtem-e.
Na de mindegy is. Muszáj elengednem ezt az egészet. Nem kell visszaadnia
a zakómat, eltűnt vele együtt, vele, meg a tökéletes fürtjeivel, a szakadt
ruhájával és azzal a kartondobozzal, amit a kezében egyensúlyozott. Megvan
a szépsége annak, ha az ember egy nyolcmilliós városban él: például az, hogy
soha többé nem látom őt.

***

Eleanorral titokban mindig versenyeztünk: vajon ki ér be előbb az irodába.

Együtt indítottuk el az Arbor Pénzügyi Tanácsadót, mindketten lelkesek és
idealisták voltunk, miután kiégtünk a Wall Streeten. A cél az volt, hogy bent
legyünk fél hétre, mindig hatalmas kávéspohárral a kezünkben, csillogó
szemmel és elszántan. A verseny persze szórakoztató volt, de a magam
részéről jobban szerettem magát a rituálét. A rutin megnyugtatott,
M

ugyanakkor megadta a kezdő endorfinlöketet, amellyel elkezdhettem a

y

napot.
Bo

Azonban aznap reggel úgy döntöttem, hogy pár kilométerrel többet futok,
így később értem be az irodába, pontosan 7:34-kor. Ahogy elhaladtam a
ok

szobája előtt, Eleanor a karórájára pillantott, én meg az irodáinkat elválasztó

üvegfalon keresztül láttam, hogy elégedett félvigyor ült ki az arcára. Eleanor
s

elemében volt: teknőckeretes szemüveg az orrára biggyesztve, ide-oda járt a

keze. Azt csinálta, amihez a legjobban értett: ötven dolgot egyszerre. Vagyis
verte a billentyűket a komputerén, miközben vallatott valakit telefonon,
vezeték nélküli fülhallgatói bizonytalanul ültek a fülében az aranykarikák
fölött. Odaintegettem neki, Eleanor pedig behívott magához.
– Ahha – bólogatott keresztbe tett kézzel, amint beléptem. – Igen, igen,
hallom, amit mond.
Odakanyarodtam, ahová Eleanor a rólunk szóló bekeretezett újságcikkeket
akasztotta, és megigazítottam azokat a kereteket, amelyek nem lógtak
egyenesen. Wall Street Journal, a Financial Times… A Forbesnál két évvel azelőtt
kerültünk rá a harminc alattiak harmincas listájára, kiemelve, mennyire
szenvedélyesek vagyunk a befektetéseink tekintetében, miközben
bevételeink egy százalékát környezetvédelmi szervezeteknek adományozzuk
világszerte. Eleanor bekereteztette a cikket és a magazin címlapját a
születésnapomra: pontosan tizenhét nappal a cikk megjelenése előtt lettem
ugyanis harmincéves.
– Köszönöm, Luis – mondta a telefonba Eleanor. – Majd átküldetem
Tylerrel péntekig.
Rákoppintott a fülhallgatóra, és befejezte a telefonbeszélgetést. – Kész
rémálom megnyitni azt az irodát Seattle-ben – mondta, én meg bólintottam.
Már megszoktam azt a stresszt, amellyel az új irodánk megnyitása jár majd. –
Szükségünk lesz azokra a befektetőkre, ha esélyt szeretnénk a
terjeszkedésre.
A falnak támasztott fényképkupacra mutattam Eleanor mögött.
– Máris leszedted őket? – Eleanor amatőr fotósnak nevezte magát, pedig
fantasztikus képeket készített. Azok, amelyeket pár évvel ezelőtt egy
magányos szörfös útján készített Costa Ricán, nyugalmat árasztottak. Pedig
azon a helyen a feszültség nem volt ritka vendég, hiszen az üzletek nagyon
sokszor meghiúsultak.
– Vagy három hónapunk van átköltöztetni az irodákat – mondta Eleanor
M

tárgyilagosan. – Akár kezdhetünk is összepakolni.

y

Azonkívül, hogy új irodát akartunk nyitni a nyugati parton, a teljes New

Bo

York-i cégünket egy nagyobb és világosabb belvárosi irodába szerettük volna

telepíteni, hogy elhelyezhessük a folyamatosan növekvő csapatunkat. A
ok

projekt egyszerre volt izgalmas és ijesztő, merész kinyilatkoztatása annak,

hogy egyre gyarapodunk.
s

Ha mindarra a sok sikerre gondoltam, amit az utóbbi pár évben elértünk,

összeszorult a gyomrom. Nem ugyanaz, egyedül vagy esetleg Eleanorral
együtt sikeresnek lenni. De ott volt alattunk egy egész cég az összes
megválaszolásra váró kérdéssel, munkatársak a családjaikkal, házra felvett
hitelekkel és autóvásárlási kölcsönökkel. Ritkán kételkedtem magamban, de
ha mégis, az mindössze azért volt, mert nem akartam cserben hagyni a
csapatunkat.
– Van valamim a számodra – mondta Eleanor, de a szeme nem árult el
semmit. Benyúlt a bőrtáskájába, és kihúzott belőle egy összehajtogatott New
York Postot. Kiterítette az asztalra maga elé, lesimította az összegyűrődött
lapokat, és lapozott, amíg meg nem találta, amit keresett. – Megmentve a
metrón! – olvasta fel a címsort. – Egy divatkatasztrófa eredménye: szerelem egy
titokzatos férfival a Q metróvonalon.
Eleanor úgy nézett rám, mintha most látna először élőben vadállatot.
 – Nem említetted, hogy tegnap te voltál őfelsége Csodálatos Páncél Hayes a
metrón.
Kikaptam a kezéből az újságot, miközben a másikkal hátranyúltam, hogy
megdörzsöljem a nyakam.
– Tényleg azt hiszed, hogy én vagyok az? Bárki lehetett… – Meglehetősen
gyenge kísérlet volt az álcázásra.
– Ne nézz már hülyének, lécci! – Eleanor túl nagyot sóhajtott, majd
hátradőlt a székében, miközben a lábát keresztbe tette, és felrakta az
asztalra. Lassan, kimérten összekulcsolta az ujjait, megropogtatta az
ízületeit. Tudta, hogy gyűlölöm ezt a hangot. Miközben előre-hátra mozgatta
a kezét, a Fifty-Seventh Streetről bevilágító nap a hatalmas eljegyzési
gyémántgyűrűjén csillant, fényspirálokat alkotva az íróasztalán.
– Tudod, mit gondolok? – kérdezte Eleanor, és újra behajlította az ujjait. –
Azt, hogy tegnap délelőtt az új irodába mentél metróval. És vajon mi az, amit
még tudok? Hogy miközben általában pokrócnak adod ki magad…
– Ugyan már! – tiltakoztam.
M

– A szíved mélyen jó ember vagy, aki kész segíteni, ha valaki bajban van.
y

– Kösz a bókot – vágtam rá élesen, és keresztbe fontam a karom a

Bo

mellkasomon.
– Őszintén mondom, hogy le vagyok nyűgözve. – Eleanor tapsolt egypárat
ok

nekem. – Kiscserkész lényed ritkán bújik elő nyilvánosan.

– Már ne is haragudj! – tiltakoztam, miközben megforgattam a vállam,
s

hogy lelazuljak egy kicsit. – Ki volt az, aki még a főiskolán megmentett egy
madárfiókát, és két hétig ápolgatta a kollégiumi szobájában?
– Hát te! – nevetett Eleanor. Évekkel ezelőtt ő volt az első tanúja annak a
bizonyos madármentésnek. – Nézd, én ismerem az igazi énedet, amit nem
mindenki láthat – mondta szeretetteljes mosollyal. Valóban. Megengedtem,
hogy Eleanor egy hétig a kanapén aludjon a kollégiumi szobámban, amikor a
barátnője kiborította, és úgy összevesztek, hogy képtelen volt megmaradni a
saját helyén, és igen, pár évvel ezelőtt én vittem el Bostonba a kocsimmal,
ami egy ötórás autóút volt, mert akkor a nővérét elütötte egy autó. És bár
Eleanor meg a vőlegénye, Henry, simán megengedhetett volna magának egy
macska-szittert, Eleanor mindig engem kért meg, hogy etessem Lunát,
amikor elutaztak, én pedig minden alkalommal igent mondtam. Eleanor jól
ismerte a világ előtt gyakran rejtve maradt oldalamat. Megnyugtató volt
tudni, hogy van egy barátom, aki ennyire jól ismer. Kivéve most.
 – És még valami – folytatta Eleanor gonosz vigyorral az arcán. – Tyler azt
mesélte, hogy tegnap délelőtt zakó nélkül jöttél be az irodába. – Tyler az
asszisztensünk volt, friss diplomás, és nagyon penge. Egy nap alatt átlátta,
hogy mi a munkája, és mindent tudott, amit tudnia kellett. Nyilván
észrevették, hogy nincs rajtam zakó, amit meg is jegyeztek magunknak.
– Nézd, Eleanor, nem kell ennyire felfújni a dolgot! – próbáltam lezárni a
beszélgetést. – Határozottan állítom, nem volt benne semmi romantikus.
Eleanor összébb húzta a szemöldökét, és rám pillantott.
– Nem is kérdeztem, volt-e a lovagias cselekedetben romantikus indíttatás.
Legyintettem.
– Annyi történt, hogy a nő ruháját bekapta a metróajtó, majd a ruha
végighasadt a hátán. El tudod képzelni? Így aztán odaadtam neki a zakóm. –
Újra összefontam magam előtt a karom, mintegy védekezésképpen. –
Eszembe nem jutott volna, hogy a New York Post képes ebből cikket írni.
– Szóval nem különösebben izgatnak az emberek, akik úgy tudják, hogy te
vagy azon a képen? – kérdezte Eleanor.
M

– Ez nem akkora dolog, és az isten szerelmére, hagyjatok már békén ezzel!

y

Van egy csomó munkám.

Bo

– Akkor szuper. Csak mert idetelefonált a New York News, hogy ráérsz-e
bemenni a reggeli műsorukba, én meg igent mondtam.
ok

A szokásos beszédtempójához képest kétszer olyan gyorsan ejtette ki a

szavakat.
s

Szó szerint leesett az állam. Elképesztő!

– Ne haragudj, de mit is mondtál az előbb?
– Tyler mondta, hogy a szerkesztőjük írt az irodai e-mailre. Én meg
továbbíttattam magamnak.
– Az előbb azt mondtad, hogy felhívtak.
– Hát, először vissza-e-maileztem a szerkesztőjüknek. Azután meg
felhívott. Azt a nőt is felkutatták.
Megráztam a fejem.
– Akkor most hívd fel őket, Eleanor, és mondd le! Az ilyesmi a te
specialitásod, nem az enyém. Kettőnk közül te tartottál előadást a TED-en is.
– Éreztem, ahogy a bőrömön keresztül belém kúszik a szorongás. – Te tudod
a legjobban, Eleanor, hogy képtelen vagyok sok ember előtt beszélni. Egy élő
tévéműsor pedig szó szerint katasztrófa lenne.
– Öt perc az egész, Hayes. Majd köszöntitek egymást a csajjal, hogy szia-
szia, azután válaszolsz néhány kérdésre. Egy szempillantás alatt vége lesz az
egésznek – magyarázta Eleanor olyan hangsúllyal, ahogy egy anyuka
magyarázná a kisfiának, hogyan is kell bekötni egy cipőt.
– Szerintem életemben nem néztem a New York Newst. – Gyorsan
végigpörgettem az agyamban a tévéadókat, hogy vajon láttam-e őket… ESPN,
igen. CNN, igen. De NYN? Talán egyszer, akkor is csak az időjáráselőrejelzést.
– Nem is tudod, mit veszítesz. Pete Killian igazi New York-i bálvány. –
Eleanor aléltan tette a szívére a kezét. – Ő egy legenda. A New York-i
életérzés szabadságszobra, a nép Empire State Buildingje…
– Oké, felfogtam – szakítottam félbe ingerülten. – Értem. De attól még
szörnyű kínnak nézek elébe.
– Jaj, Hayes, maradj már! Minden rendben lesz. – Eleanor nem hangzott túl
meggyőzőnek. – Amúgy Paul is azt gondolja, hogy nagyon jó ötlet. Mármint
így promotálni a bizniszt. Őt is bevontam a dologba.
Pault akkor vettük fel marketingesnek, amikor kijött a Forbes listája.
Nyilván.
M

– Túl sokat fizetünk neki, Hayes, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjuk –
y

közölte Eleanor azon a halk, de határozott hangján.

Bo

– Oké – feleltem neheztelően. – Kizárólag a biznisz kedvéért. Ennyi.

Kisétáltam Eleanor irodájából, és megpróbáltam a néhány perc múlva
ok

kezdődő konferenciahívásra koncentrálni. De a gondolataim folyton

visszakúsztak a metrós nőre.
s

A gondolat, hogy újra látom, megcsapott belülről, akár egy korty finom
Martini. Ott álltam izgatottan, idegesen, zsizsegve. De leginkább az frusztrált,
hogy képtelen voltam megfejteni az egyenletet, nem tudtam megválaszolni a
kérdést, miért is hat így rám. Muszáj volt rendbe tenni, újrabútolni,
összerendezni a gondolataimat, hogy oda tudjak figyelni az előttem álló
napra.
Hirtelen átvillant az agyamon, hogy visszamegyek, ahonnan nemrég
jöttem, átvágok az üvegajtón, ki a telített tavaszi levegőre, és körbesétálom a
háztömböt. Ehelyett leültem, vettem egy nagy levegőt, és nekiálltam annak,
amihez a legjobban értettem: a munkának.
 HARMADIK FEJEZET

Franny

– Miért mentem bele már megint? – kérdeztem Cleót, aki a NYN-stúdió

melletti társalgójában felállított műanyag összecsukható asztalka fölé hajolva
épp sajtkrémet kent egy bagelre. – Harmadikos koromban voltam utoljára a
tévében, amikor is kijöttek a helyi adótól, és arról kérdeztek, vajon miért a
New Heaven pizza a legjobb egész Amerikában. Az interjú alatt végig egy
morzsa volt az orrom alatt, ezért a suliban később Fikának becéztek. Biztos
ez is rossz előjel volt.
M

– Hogy a fenébe lehetséges, hogy még sosem hallottam ezt a sztorit? –

y

röhögött Cleo. – Pedig fenomenális.

Bo

– Azért, mert jelentős traumát okozott, és minden erőmmel azon

dolgozom, hogy elfelejtsem. Naná, anyu küldött ma egy üzenetet, hogy
ok

eszembe juttassa.
Azta, kicsikém… Harmadik óta most újra a tévében… Sok szerencsét! Ezt írta,
s

majd megkérdezte, hogy megy a munkakeresés. Még egy hét sem telt el, és
máris érzem a fejem felett lebegő anyai gondoskodást, amitől mindig
stresszes leszek, ugyanis folyton attól félek, hogy megint nem felelek meg.
Anyunak és a nevelőapámnak mindig is az volt a véleménye, hogy a legjobb
munka az, ami jól fizet, nem pedig az, amitől szárnyal a lelked. Maga az a
tény, hogy kreatív munkát végzek, idegessé teszi őket, és miközben
igyekeznek nem kimutatni az aggodalmukat, most is élénken fel tudom
idézni, ahogy ülnek egymás mellett a konyhaasztalnál, és összeszorított
foggal hallgatják, amint egy soron következő rosszul fizető gyakornoki
feladatról mesélek nekik. Talán csak azért aggódnak annyit, mert egyedüli
gyerek vagyok. De akkor is. Van egy csomó egyke barátom, és egyikük sem
gondolja úgy, hogy kizárólag a szülei kedvéért jött erre a világra.
Viszont állásom a Spayce-nel megfelelt anyuék valamennyi elvárásának, és
lehet, hogy ezért is éreztem magam annyira kellemesen ott. Jó a fizetés.
Megbízhatóak voltak. Ennek ellenére, ha azt mondanám anyunak, hogy
felhagyok lakberendezői ambícióimmal, mert könyvelő szeretnék lenni,
valószínűleg ugrálna örömében. Számára mindig is a gyakorlati dolgok
voltak a befutók, és bárhogy is van, utáltam csalódást okozni neki,
ugyanakkor azt sem akartam, hogy bebizonyosodjon az igaza.
– Figyelj, azért csinálod, mert ő azt mondta, hogy jó ötlet – intett Cleo a
fejével Lola irányába. Lola befészkelte magát a kanapé sarkába, ahová engem
leültettek, és fél szemmel az iPhone-ját nézte.
– Lola azt mondta, azért kell megtenned, mert felháborító, hogy valaki lő
rólad pár képet a metrón, aztán egy sztorit fabrikál belőle, mintha valami
film lenne – közölte szemrehányó hangon Lola. Felpillantott, és átható,
ugyanakkor vidám tekintettel Cleóra nézett.
Cleo bólintott. – Meg azért, hogy elmondhasd a történeted, hogy
visszanyerd az erőd. Ez az az út, amit tartok valamire.
– Én meg egyszerűen csak beperelném azt a személyt, aki kirakta rólam a
képeket – sóhajtottam lemondóan.
M

– Hát persze. – Cleo tudományos hangra váltott. – Csakhogy ebben az

y

esetben nincsenek jogi lehetőségeid. Mint ahogy már beszéltünk róla.

Bo

– Csak állj ki, tisztázd a félreértést, mondd, hogy „kösz”, majd rakd le
mikrofont! – tanácsolta Lola, egy pillanatra elszakadva a soha véget nem érő
ok

telefonnyomkodástól. – Bemész, kijössz, pofonegyszerű. Nem lesz gond.

Kifújtam a levegőt, és némileg megnyugodtam. Az elmúlt negyvennyolc
s

órában alaposan kiveséztük a metrós balesetem. Legalábbis így nevezte a

Teen Vogue. Én inkább gyötrelmesen megalázó pechnek nevezném, nem
balesetnek, és úgy éreztem, hogy a közeljövőben biztosan nem teszem ki a
lábam a lakásból.
– Igazad van. Meg tudom csinálni. – Tettem néhány lépést, mintha a
mozgás le tudná csitítani táncoló idegeimet.
– Azt is mondtad, hogy szívesen találkoznál újból a Dögös Öltönnyel –
emlékeztetett Cleo két harapás között.
– Csak azért, hogy megköszönjem – tiltakoztam. – Nem másért.
– Ugyan már! Mi is akarjuk látni élőben Dögös Öltönyt – vigyorgott Cleo. –
Néha az univerzum megajándékoz, ez esetben egy dögös seggel.
Lola felém fordult, és megvonta a vállát.
– Kivételesen igaza van.
Összekulcsoltam a kezem, tördeltem az ujjaimat.
 – Most megint rémes ötletnek látom, hogy újra találkoznom kell vele.
Főképpen… Nem is tudom… Csillió ember előtt…
Cleo követett a szemével, ahogy fel-alá sasszéztam a szobában: hol leültem,
hol felálltam, mert nem tudtam, mit csináljak magammal.
– Nem akarsz enni valamit? – kérdezte végül.
– Micsoda? Hogy aztán le is hányjam, miután már beletöröltem az igébe a
taknyom? – Lesimítottam a ruhám, egy régi piros zsákruhát, amit évekkel
azelőtt vettem a Zarában. – Imádni fogja, nem kétlem!
Kopogtattak a társalgó ajtaján. Eliza, az én részemért felelős szerkesztő
lépett be. Mellette Priya, a sminkes, aki egy órája már kompletten kisminkelt.
– Szia, tíz perc rákészülés – mondta Eliza lazán, mintha a tévészereplés a
világ legtermészetesebb dolga volna. Az a típus volt, aki miközben veled
beszél, mindig máshová néz. Priya kedvesen rám mosolygott, és egy hatalmas
ecsettel púderezni kezdte az orrom.
– Kikészítettük a stúdióba a zakót, ott lesz a székedtől jobbra. Odaadhatod
neki, ha bejön a stúdióba – mondta Eliza, miközben nézett valamit a csipeszes
M

tábláján.
y

– És majd szól valaki, hogy… izé… Hogy mikor adjam oda neki… –
Bo

érdeklődtem és idegesen billegtem a cipőm sarkán. Azt nem említettem

Elizának – és egyébiránt Lolának vagy Cleónak sem –, hogy egy köszönöm
ok

cédulát csúsztattam a zakó egyik zsebébe. Nem mintha bármit is

megterveztem volna előre, csak ha esetleg képtelen leszek világosan kifejezni
s

magam a tévében, szerettem volna mindenképp megköszönni a zakót.

Ugyanis ha félreteszem, mennyire abszurd a szituáció, és már csak a hála
marad… Ha nagyon őszinte akarok lenni, az érintésének emléke még nem
múlt el, sőt elektromos szikrákkal bombázza a testem, valahányszor eszembe
jut.
– Pete majd céloz rá egy kérdéssel – felelte kurtán Eliza, és kiment a
szobából.
Priya belenyúlt a csípőre csatolt óriási erszénybe, elővett egy hajlakkos
flakont, és egy jókora adagot fröccsentett a hajamra.
– Kész is vagy, szépség – kacsintott rám, és követte Elizát.
– Ígérjetek meg – fordultam oda Lolához és Cleóhoz –, hogy ezután beülünk
koktélozni, akárhogy sül is el a tévéshow.
– Fran, ma beteget jelentettem, hogy veled lehessek itt – vigyorgott rám
szeretettel Lola. – Szóval velem kell, hogy lógj, ha tetszik, ha nem. Aztán meg
– és ez a legrosszabb forgatókönyv – ki kell tárgyalnunk azt a gyönyörű nőt,
akivel nemrég megismerkedtem a mosdóban. Már rá is csúsztam az Insta-
dm-jére.
– Hihetetlen vagy, ugye tudod? – ingatta a fejét Cleo, de ő is mosolygott.
Ilyen volt a klasszikus Lola: magabiztos, vakmerő, és még pisilés közben is
kész a flörtre.
– Maria, a tanársegédem megtartja majd helyettem a szemináriumot –
biztosított Cleo. – Én fizetem az első kört.
– Imádlak benneteket, csajok! – mondtam, miközben hevesen dobogott a
szívem.
– És közben elkezdjük megtervezni az új életed – mondta Lola, azután a
táskába nyúlt, hogy elővegyen valamit. – Hoztam neked egy ajándékot. Majd
később együtt megcsinálhatjuk.
Egy fehér kis dobozt adott nekem, egyet pedig Cleónak. – DNS-
tesztcsomag? – olvastam a doboz tetején a karcsú betűket.
Lola mindentudó arckifejezéssel bólintott.
M

– Emlékszel, amikor tegnap este azt mondtad, azzal, hogy elvesztetted a

y

munkád, úgy érzed, mintha a személyiségedet veszítetted volna el? Hát most
Bo

megtudhatod, mi van benned a munkán kívül. Együtt csináljuk meg a tesztet.

Jó móka lesz.
ok

Lola vállvonogatva mondta ezt, mintha a barátaiddal egy üvegcsébe

köpködni ugyanúgy közösséget teremtene, mint egy este a biliárdteremben.
s

– Én szinte biztos vagyok abban, hogy nálam mi lesz az eredmény –

ironizált Cleo. Mind apai, mind anyai nagyszülei Koreából emigráltak az
Államokba.
– Rólam meg kiderül, hogy kilencvenkilenc százalékban askenázi zsidó
vagyok – nevetett Lola. – De sosem lehet tudni. Az egyik gyakornokomnál
arra derült fény, hogy egy csapatnyi unokatestvére van, és nem is tudott
róluk.
A gyomrom összeszorult, amikor arra gondoltam, hogy az eredetem
kikutatása a cél. Voltak dolgok, amelyekről egyszerűen nem beszéltünk a
családomban. Leginkább a biológiai apámról.
– Vagy arra is összpontosíthatunk, hogy Fran Nyilas, Vízöntő Holddal és
Oroszlán aszcendenssel, majd kielemezzük a képletét – javasolta Cleo, aki
előző nap hevesen érdeklődött a születésem pontos helyéről és idejéről.
A gondolataimat félbeszakította a kopogás az ajtón.
 – Várunk a stúdióban! – integetett felém Eliza. – Pete vezeti a beszélgetést,
de a stúdióban jelen van Jenna is, a közlekedési szóvivő. A metrókésésekről
tájékoztat majd, szóval jól hozzá tudjuk kapcsolni a sztoridat.
Összecsaptam magam előtt a kezem, és hátat fordítottam a barátnőimnek.
– És ha azt hiszi, bolond vagyok? – kérdeztem suttogva tőlük, abban
reménykedve, hogy Eliza nem hallja meg.
– Egy: nem hiszi azt – nyugtatott meg Cleo határozott hangon. – Kettő: ki a
fenét érdekel?
– Három – csettintett Lola az ujjával –, téged se érdekeljen!
A felforduló gyomrom épp az ellenkezőjét jelezte: igenis érdekel. Azt
akartam, hogy ez az idegen kedveljen, hogy tudja, több vagyok, mint az
izzadt, taknyát csurgató borzalom a metrón. Azonban most nem volt idő
arra, hogy ezt a lányoknak is elmondjam. Ehelyett összekulcsoltam a mutató-
és a középső ujjam, így mutatva nekik, hogy drukkoljanak, majd széles
mosolyra húztam az ajkam, mielőtt utoljára rájuk néztem volna.
– A fogaim rendben? – kérdeztem tőlük.
M

– Persze, mint mindig – mosolygott szélesen Cleo, mintha így akarná

y

áttelepíteni belém mindazt a szeretetet, amit irántam érzett.

Bo

– Ne feledd: bátor, rettenthetetlen csaj vagy! – mondta Lola ellenkezést

nem tűrve.
ok

– Biztos, hogy rólam beszéltek? – kérdeztem kuncogva, és egy puszit

dobtam nekik, amint követtem Elizát a stúdióba vezető ajtón.
s

***

A NYN stúdiójában vakítottak a lámpák, olyannyira, hogy majdnem lekéstem

az interjú elejét. A gyomrom a térdem tájékán járt, ami pedig számomra is
érthetetlen okból izzadt. Idegesen igazgattam a hajam a fülem mögé, holott a
hajlakknak köszönhetően szépen a helyén volt. Más szóval, totál csőd voltam.
– A vendégünknek elég jól sikerült ez a hete – mosolygott rám kedvesen
Pete. Egy magas széken ült Jenna mellett, aki lelkesen bólogatott, és ettől
vidáman ugrált a gesztenyebarna lófarka. – Minden bizonnyal sokkolhatta,
hogy egy vírusként terjedő videó tette ismertté. Franny, mesélne nekünk
erről?
– Rendben. Először is köszönöm, hogy meghívtak a műsorukba – mondtam,
miközben idegesen nevetgéltem, aztán olyan széles mosolyt formáztam az
arcomra, hogy szinte a fülemig ért.
Nyugi, Franny. Nagy levegőt vettem, próbáltam ellazulni.
– Nos, igen… – kezdtem bele a megszokottnál magasabb hangon.
Köhintettem, és folytattam: – …aznap reggel kirúgtak a munkahelyemről.
Lakberendező vagyok.
Egy kicsit kihúztam magam, amitől természetellenesen egyenes lett a
tartásom. Remek. Vajon merevnek látszottam? Vagy olyannak, aki
túlságosan igyekszik?
– Költségvetési megszigorítások voltak, így elküldtek, ami csapást jelentett
mind az egómnak, mind a bankszámlámnak.
Pete együttérzően kuncogott, nevetése megnyugtató volt. Nagy levegőt
vettem, és kényelmesebben helyezkedtem el a székemben. Kezdett
alábbhagyni az idegesség. Meg tudom csinálni.
– És mintha mindez nem volna elég, a metróajtó becsípte a ruhám, az pedig
hosszában végigrepedt – folytattam, ezúttal egy többé-kevésbé természetes
M

nevetés kíséretében. – Ez még New Yorki-i mércével mérve is katasztrofális.

y

– És ekkor egy idegen lépett oda, hogy segítsen – bátorított Pete.

Bo

– Igen – bólogattam. – Egy utastársam nagyon kedvesen felajánlotta a

zakóját.
ok

– Az öltönyének a zakóját – lelkendezett Jenna szélesen mosolyogva.

– Igen, ami nagyon kedves volt tőle, mert nem igazán lett volna kedvem
s

mutogatni a hátsó felemet az egész városnak, miközben hazagyalogolok a

metrótól. Nem mintha lenne bármi bajom a seggekkel. A popsi szép. – Édes jó
istenem! A szavak anélkül bukfenceztek ki a számból, hogy az agyam először
jóváhagyta volna őket. – Csak egyelőre azt hiszem, a fenekemet megtartom
magamnak.
– Abszolút érthető – mondta Jenna, és lelkesen bólintott felém, amitől a
szintén lelkes lófarka ismét ugrálni kezdett.
– Egy csomó ember odajött, hogy segítsen, ám a szitut a zakó mentette
meg. És valójában ezért vagyok itt. Hogy köszönetet mondjak. És
természetesen azért, hogy visszaadjam a zakót.
Pete a kamera irányába fordította a tekintetét, ami pontosan vele szemben
volt.
– Nos, akkor most hívjuk be szabászati megmentőnket, Harmadik Hayes
Montgomeryt, és hallgassuk meg az ő verzióját is!
 Szinte természetes, hogy egy férfinak, aki úgy öltözködik, mintha a Brooks
Brothers-katalógusból lépett volna ki, olyan a vezetékneve, mintha a
keresztneve lenne, de az elejére biggyesztett „Harmadik” igencsak meglepő.
És menő.
A szemem sarkából láttam, hogy egy head-setes szerkesztő int a fejével a
mellettem levő üres székre. Találkozásunk a metrón teljes homályban zajlott,
mégpedig a szó szoros értelmében, mivel a szemem mindvégig könnyes volt,
így nem is tudtam rendesen és egészében megnézni őt. Azonban most olyan
volt, mintha lassított felvételben közelítene felém. A mindenségit!
Izgalmasabb volt, mint amilyenre emlékeztem.
Magasabb és karcsúbb. Tartózkodónak, ettől kissé hűvösebbnek is tűnt,
mint a tökéletesen szabott, és alakjának íveit kihangsúlyozó öltönyének a
kékje. Széles mosolyt küldtem felé, viszonzásul azonban csak egy biccentést
kaptam. Helyet foglalt, én meg néztem, ahogy a nadrágszára felcsúszik a
bokája fölé. Matrózkék zokniját földgömbminta tarkította. Huh. Nem lehet,
hogy Mr. Harmadik Dögös Zakó egy kicsikét lökött? Az igazat megvallva,
M

nagyon is reméltem, hogy az.

y

– Hayes egy országosan elismert szakértő az olyan befektetések terén,

Bo

amelyekhez minden esetben társadalmi felelősségvállalás társul. – Pete

jegyzetkártyáit a térdéhez ütögette. – Röviden ennyit önről, Hayes!
ok

– Köszönöm – felelte a férfi egy szerény mosoly kíséretében, amitől

gödröcskék képződtek az arcán. – Nagyon büszkék vagyunk a munkánkra,
s

amit végzünk.
Azt éreztem, hogy valami idegesen duzzad a mellkasomban. Ez a fickó nem
csupán jóképű, de amolyan szuperember lehet, akiben tökéletesen ötvöződik
a Földet megmentő financiális varázsló és a metró jó cselekedetű
humanitáriusa. Valószínűleg ez a magyarázat a zokni mintájára is.
Jenna előrehajolt: maga volt a fülig érő magabiztos mosoly, némi
megnyugtató hanglejtéssel.
– Hayes, nap mint nap utazunk a metrón anélkül, hogy ránéznénk a
többiekre. – Majd így folytatta: – Mi késztette arra, hogy segítő kezet, illetve
ez esetben zakót nyújtson Frannynek?
Emlékeztettem magam, hogy a tévében vagyok, így aztán mosolyt
erőltettem az arcomra. Mindjárt vége. Már csak pár percig maradok itt.
Valahogy el kellene hallgattatnom a vészharangokat, amelyek folyamatosan
ismételték az agyamban a mondatot: „Biztos azt hiszi, hogy totál gáz
vagyok”. Próbáltam másra terelni a figyelmem, és visszagondoltam arra a
pillanatra, amikor az ujjai a csupasz csípőmnek nyomódtak, és még abban a
lehetetlen helyzetben is megmozgattak bennem valamit. Valamit, ami
igencsak hasonlított a vágyra.
Hayes megköszörülte a torkát.
– Csak észrevettem valakit, aki bajban van, és felajánlottam a segítségem.
Jenna ekkor ragyogó és rajongó mosollyal díjazta a szavait.
– Egy igazi lovag csillogó öltönypáncélban érkezik, hogy megmentsen egy
hölgyet – nevetett, és Pete is nevetett mellette.
– Igazán értékelem, hogy Dö… – Ennél a szótágnál szerencsére észbe
kaptam, így a Dögös Öltöny szavak nem hagyták el a szám. – …hogy Hayes a
segítségemre sietett.
– És most már ti is bekerültetek az internetes metrócukiságok közé –
kezdett el tegezni Pete, miközben lelkesen vigyorgott.
– Igen, de ennek az égvilágon semmi köze az igazsághoz – vetettem közbe
gyorsan. Már csak az hiányzik, hogy Dögös Öltöny azt gondolja, epekedem
M

utána, mint valami bajban levő lányka.

y

Hayes felém fordult, szeme összeszűkült. Egy röpke pillanatra azt

Bo

gondoltam, hogy bosszantja a kijelentésem, de kis idő elteltével bólintott.

– Pontosan – mondta. – Nem is ismerjük egymást.
ok

– Egyáltalán nem vagyunk metrócukik – tettem hozzá fejcsóválva. – És nem

korrekt, hogy valaki kitalál rólunk egy ilyen sztorit. Hálás vagyok Hayesnek,
s

hogy segített. De az a valaki, aki azokat a képeket csinálta rólunk, az

újságírókkal együtt, akik hírt kreáltak belőlünk, csak kitalálta rólunk ezt a
nevetséges románcot. Úgy állították be a dolgot, mintha Hayes a
megmentésemre sietett volna, és két másodperc alatt egymásba is szerettünk
volna.
Hayes kinyújtotta, majd újra keresztbe tette két hosszú lábát, és amikor
hátranéztem, láttam, hogy elpirult.
– Egyetért ezzel, Hayes? – hajolt előre Pete.
– Igen. Teljességgel elfogadhatatlan fotókat posztolni emberekről a
tudomásuk és a beleegyezésük nélkül.
– És Frannynek szüksége volt a mentő akcióra? – kérdezte Jenna.
– Abból ítélve, amit láttam, igen – felelte Hayes közömbös hangon.
Összefonta maga előtt a karját. A kétértelműség – akár szándékos volt, akár
nem – jól hallható kuncogást váltott ki Pete-ből és Jennából, mire Hayes még
jobban elpirult. Rám pillantott, mintegy jelezve, mennyire kínos a szitu, majd
gyorsan elvitte a tekintetét.
A feszült mosolytól, ami az arcomra ült, megcsikordultak a fogaim.
– Mint már említettem, mások is próbáltak segíteni – szóltam közbe.
Hálával tartoztam Dögös Öltönynek azért, amit értem tett, de az, amit a
bulvársajtó üzent a világnak, több volt, mint bosszantó. – Egy hölgy
felajánlott egy hajcsatot, ami némiképp szintén megoldotta volna a
problémámat.
Hayes felhúzta a szemöldökét, a pírt pimasz vigyor váltotta fel az arcán.
Nevetett. Nagyot nevetett azon, amit mondtam.
– Megláttam magát… – mondta, miközben a tekintetünk találkozott. – És
arra gondoltam, hogy egy hajcsat nem húzza ki a pácból.
És ebben a pillanatban a hálám szertefoszlott. Mégiscsak mit képzel
magáról ez a fickó?
– A sztoritokat több százezer ember követte online, aki mind biztos abban,
hogy szikrák röpködtek közöttetek.
M

– Hát ez igazán hízelgő – kezdtem volna, de Hayes közbevágott.

y

– Miss Doyle bizonyára kedves teremtés – mondta halkan és határozottan.

Bo

– De mi… Nekem… Szóval abszolút nem a típusom.

A szemem akaratom ellenére felkúszott a homlokomig, és ennél tovább is
ok

ment volna. Nem vagyok a típusa? Hát miféle arrogáns troll mond ilyet
tévénézők milliói előtt?
s

– És minden bizonnyal én sem vagyok az ő típusa. Csak ezt szerettem volna

mondani. – Hayes próbálta kimenteni magát, amiért övön aluli ütést mért
rám az imént, de sikertelenül. – Ha állítólag láttak is közöttünk szikrákat,
azokat az a valaki találta ki, aki kiposztolta rólunk a fotókat.
– Nos, akkor bízzuk a nézőkre, hogy eldöntsék, látnak-e szikrákat a mai
napon. Franny! – váltott témát Pete. – Mi a következő terve?
– Feltételezem, a munkakeresés… – hajolt előre Jenna, új erőre kapva a
témaváltástól. Nyilván nem akart lekicsinylően beszélni, de már a kérdéstől
is kicsinek éreztem magam: kis pocsolyának Hayes vízesésig duzzadt
sikeréhez képest. És akkor ott volt anyám, aki az egy percet meghaladó
munkanélküli-időszak után máris álláshirdetésekkel bombázott. Utáltam,
hogy szélhámosnak tekinthetnek, és a félelmet, hogy csalódást okozok
embereknek. Szóra nyitottam a szám.
– Valójában, éppen belekezdtem egy saját bizniszbe – jelentettem ki
csipogó hangon, és olyan széles mosolyra húztam a szám, hogy az ajkam
széle majdnem a fülemig ért. – Mindig is szerettem volna egy saját
vállalkozást. Imádom a kétkezi munkát, és azt, ha részt vehetek a
lakberendezői munka minden egyes fázisában. Szeretek segíteni az
embereknek abban, hogy a lakásuk tükrözze igazi személyiségüket, és azt,
amit valójában szeretnek.
– Nahát! – csapta össze a kezét Jenna meglepetésében. – Ez igazán
fantasztikus!
– Köszönöm – feleltem, és egy pillanatra fékezhetetlenül bátornak és
magabiztosnak éreztem magam, mintha tényleg ezzel foglalkoznék, nem
pedig hazudoznék egy tévéadásban. – Nemrég fejeztem be egy
fürdőszobadizájnt… A megszállottja voltam. Fantasztikus, hogy egy csodás
tapéta mennyire átváltoztathat egy helyiséget, kiváltképp azt, amit olyan
gyakran használunk… Értik, ugye?
Hála az égnek, hogy sikerült megállítanom magam, mielőtt egy élő
tévéadásban kimondtam volna azt, hogy „kakilásra”.
M

– Van weboldalad? – kérdezte izgatottan Jenna. – Hol találunk meg?

y

– Hm… – Az agyam lefagyott. Aztán őrült kattogásba kezdett. Nem volt

Bo

weboldalam. Nem voltak ügyfeleim, sem saját bizniszem. Az a fürdőszoba

azzal a csodás tapétával egy lakberendezői munka része volt, amit még
ok

három évvel azelőtt csináltam Jamesnek.

Nyeltem egy nagyot. Mi a francot műveltem az előbb?
s

– Frannydoyle… – próbálkoztam, hátha sikerül kimásznom valahogy ebből

– …design… pont com. – Remek munka, Franny! Nagyon kreatív vagy.
Pete elismerően bólintott.
– Nos, szerettük volna megkérdezni a véleményét valakinek, aki jól ismer.
Nézzük meg, mit mond a metrós ismerkedésről különleges kommentátorunk!
Pete a fejünk felett lógó képernyőre mutatott.
– Kapcsoljuk élőben Franny anyukáját, Diane-t.
– Bakker, nem hiszem el! – sziszegtem összeszorítva a fogam.
– Szia, kicsikém! – integetett anyu. Mákosan őszülő haját egy széles kék
hajpánttal szorította hátra. – Olyan cukin néztek ki együtt.
Anyu a konyhában volt, amit ugyanaz a virágmintás tapéta borított, amit
még akkor ragasztottak fel, amikor középiskolás voltam.
– Szia, anyu! – integettem vissza hülyén, és minden erőmmel azon
igyekeztem, hogy az arcomra ne üljön ki az a rémület, ami kezdett
eluralkodni rajtam. A szemem sarkából Hayesre pillantottam, aki együttérző
ábrázattal bámult vissza.
Jenna anyám óriási pixeles feje felé fordult.
– Bizonyára nagyon büszke Frannyre, hogy mindezek után saját
vállalkozásba kezdett, és kapásból sikert ért el.
– Az vagyok. Ő az egyetlen gyerekem, és mindig aggódom érte, de hát ez az
anyák dolga, nem igaz? Akkor hát ez remek hír. Saját vállalkozás… – Az öröm
kicsillogott a hangjából. És éreztem, hogy megkönnyebbül.
– És mit gondol, Diane: cukik így együtt? – kérdezte Pete, megvillantva
hófehér fogsorát.
– Támogatom – csapta össze a tenyerét anyu. – Franny egyetem óta nem
mutatta be egyik fiúját sem, szóval szívesen látok a házamban egy igazi
úriembert.
És mindez a tévében… Úgy éreztem, ott, helyben élő adásban meghalok, a
NYN-stúdió kellős közepén. A halál oka: porig alázás. Biztos voltam benne,
hogy Hayes együtt kuncog Pete-tel és Jennával, de amikor rápillantottam, azt
M

láttam, hogy csupán egy apró mosolyt küld felém.

y

– Köszönjük, Diane – intette le a lépernyőről Diane-t Pete, majd Jennával

Bo

együtt felénk fordult.

– Hayes – szólt Pete –, megpróbáltuk felkeresni a családját, de képtelenek
ok

voltunk elérni őket. Minden bizonnyal egy európai folyami hajózással töltik a
nyarat.
s

Esküdni mertem volna, hogy Hayes válla belazul a hír hallatán.

– Nos, szerettünk volna esélyt adni ennek a két embernek, hátha létrejöhet
közöttük egy tényleges szerelmi kapcsolat – fordult egyenesen a kamera felé
Jenna, hogy tájékoztassa az otthon ülő tévénézőket. – Berendeztünk itt a
stúdióban egy nagyon romantikus randihelyet. – A színpadon kívül eső
területre mutatott, amit korábban nem vettem észre. Egy kávézói asztalkát
állítottak oda, székekkel, kávéscsészékkel, kis vázát egy csokor virággal.
Hayes nem reagált rögtön, csak pislogott, és egy pillanatra úgy láttam,
mintha színtiszta rémület ült volna ki az arcára. Ugyanígy éreztem. Ha
valamit, akkor ezt a legkevésbé sem akartam: további időt tölteni a
stúdióban, és átélni életem legkínosabb élményét Harmadik Hayes
Montgomery társaságában.
– Mi lenne, ha beülnétek a NYC kávézónkba, köszönet érte
szponzorunknak, a Folger’snek, és egy kicsit jobban megismernétek
egymást?
Hayes mosolygott, de olyan fajta mosollyal, amellyel a grimaszt szokták
palástolni. Eliza egy szóval sem említette a kamu kávézói randit, amikor arról
biztosított, hogy csak egy villáminterjú lesz. Hayes összeszűkült szeme
ugyanerről árulkodott: neki sem szóltak erről.
– Nézzétek, Hayes már mondta, hogy nem vagyok az esete! – Egy pillanatig
hagytam, hogy cinikus megjegyzésem célba találjon, de végül kipréseltem
magamból egy nevetést, csak hogy lássa a világ, semmi bajom azzal, amit
Hayes mondott. Pedig igenis volt. – Valójában csak azért jöttem ide, hogy
visszaadjam a zakót, és köszönetet mondjak – közöltem, és ezzel leszedtem a
ruhadarabot a mellettem álló arc nélküli próbababáról. – Ki is tisztíttattam.
Hogy eltávolítsam a könnyeimet.
Merev karral átnyújtottam Hayesnek, ő pedig arcán sajnálkozó kifejezéssel
elvette tőlem.
– Legyen ez követendő példa valamennyi úriember számára – mondta Pete
olyan hangon, mint aki nagy titkot árul el. – Vagy azok számára, akik öltönyt
M

viselnek. Hölgyek számára is. Ha össze akarsz jönni valakivel, nem kell mást
y

tenned, csak odaadod neki a zakód. Tudom, hogy mit beszélek. Igaz, Hayes? –
Bo

Pete előrehajolt, és finoman megbökte Hayest a könyökével, mintha valami

titok kapcsán kacsintanának össze.
ok

– Nem pont ez volt a szándékom… – kezdte Hayes, de Jenna, aki bölcsen

érzékelte, hogy ideje témát váltani, nyomban félbe is szakította.
s

– Nos, csodálatos – mondta. – Akkor hát rendben, metrócukik, ezzel be is

fejezhetjük. Hayes, Franny, mindkettőtöknek nagyon köszönöm, hogy
eljöttetek. Az időjárás-jelentés után visszatérünk, de előtte mutatunk néhány
trendi, divatos ruhát, mégpedig olyan áron, hogy azt alig érzi majd meg a
pénztárcátok.
– Reklám következik! – ordította a rendező, és hirtelen egy csomó ember
árasztotta el a stúdió emeletét.
Jenna vigyora abban a pillanatban zsugorodott össze, ahogy már nem
voltak előtte a kamerák.
– Te jó ég, annyira kínos volt! – súgta oda Pete-nek, de nem elég halkan, így
hallottam. És igaza is volt. Az utóbbi öt percből mindössze arra emlékszem,
hogy Hayes lényegében lealázott egy élő tévéadásban, meg anyu óriási fejére,
meg arra, hogy azt kamuzom, saját bizniszbe kezdtem. Édes jó istenem, miért
hordtam össze ennyi zagyvaságot?
 De mielőtt teljesen összeomoltam volna a pániktól, ott termett Eliza,
átölelte a vállam, és a „kávézó” felé vezetett. Priya ott lépkedett mellettünk,
és igyekezett megzabolázni az arcomba hulló hajfürtöket.
– Egy szót sem szóltál erről az „ismerjétek meg egymást jobban” dologról –
mondtam Elizának. – Nem mintha nemet tudnék mondani az ingyenkávénak,
de úgy jöttem ide, hogy gyors lesz a dolog.
– Last minute változtatás – közölte Elza fapofával, és kibányászta a
mikrofonszettet, hogy kikapcsolja a mikrofonomat. – A mikrofonjaitok ki
lesznek kapcsolva, de időről időre visszakapcsolunk hozzátok a következő
műsorrészben.
– Élő indul, három, kettő… – A kamerák rám és Hayesre szegeződtek, ahogy
ott ültünk szemben egymással, előttünk egy-egy csésze gőzölgő kávéval. Azt
vártam, hogy Hayes mond valamit, bármit, de ő csak bámult: hol engem, hol
az asztalt. – Na és – kezdtem szenvtelen arccal –, gyakran jár ide?
Hayes elnevette magát, mégpedig őszintén.
– Ó, hát persze, minden reggel. Törzsvendég vagyok. Azt is tudják, mit
M

szoktam rendelni, meg ilyenek. Karamellás macchiato sovány tejjel, dupla

y

presszóval és tejszínhabbal. Látja? – Felemelte a csészéjét, és megmutatta

Bo

nekem. Sima feketekávé volt benne. De belementem a játékba.

– Lenyűgöző – húztam fel a szemöldököm.
ok

Ezután Hayes a szájához emelte a csészét, és belekortyolt a kávéba.

– Mmm – nyögdécselt élvezkedve. – Pont olyan, ahogy szeretem.
s

– Szóval – húztam oda a tejszínes kancsót, és a felét belelöttyintettem a

kávémba –, nem vagyok a típusa? – Nem igazán volt szükségem arra, hogy
erre újból válaszoljon, de az ajkam megint gyorsabban mozgott, mint az
agyam.
– Egyáltalán nem ezt akartam mondani. – Hayes hangjából már nem
lehetett érezni a humort. – A szavak néha összekuszálódnak a fejemben, ha
így érthető.
Érthető volt. Az igazat megvallva, nagyon is. Pontosan ugyanígy éreztem.
Olyannyira, hogy saját vállalkozásról beszéltem élő tévéadásban. De nem
örvendeztetem meg ezt a fickót több bakival a mai napon.
Hatásszünetet tartottam, csak hogy idegesítsem kicsit.
– Nem nagy ügy. Velem mindennap előfordul. De nem zavar.
Intettem a kezemmel, és néztem, ahogy a tekintete rólam az asztalra siklik,
majd vissza rám. Sötét szeme volt, és mégis gyönyörű. Nem olyan ragyogóan
világoskék, mint azokban a szerelmes regényekben, amelyeket Elsie
nagymamámtól lopkodtam középiskolás koromban, és amelyeket később
összepakoltam, majd elszállítottam a szeretetotthonba, ahová öreg napjaira
beköltözött. Ezeket a könyveket kellett kidobnom tavaly, amikor meghalt.
Hayes szeme sötét volt és örvénylő, borongós, mint az óceán télen.
Valahányszor mozdult, a sűrű fekete szempillák hipnotikus árnyékot
vetettek rájuk, mintha el akarták volna feledtetni velem mindazt, ami rossz.
– Valójában azt akartam mondani, hogy szerintem én nem vagyok a maga
típusa. – Beletúrt a hajába. – Mondjuk úgy, hogy nem vagyok a szavak
embere. A pénzügyben dolgozom. Számokkal és adatokkal bíbelődöm. Nem
mindig tudom kifejezni az érzéseimet. Úgy értem… – kereste a szavakat. –
Általában nem randizom olyan nőkkel, mint maga.
Felcsaptam a kezem.
– Komolyan? – nevettem. – Ezzel nem segít a helyzeten. Hát nem látta az
anyámat a képernyőn, amint kikürtöli az egész világnak, hogy már vagy tíz
éve nem vittem haza egyetlen férfit sem? Hát ez a nap sem a legjobb.
M

– Nem – legyintett a kezével maga elé. – Úgy értem, nem szoktam

y

ismerkedni a metrón. – Hogy lehet, hogy egy ilyen jóképű fickó szociálisan
Bo

ennyire alkalmatlan megnyilvánulni?

– És akkor? Hol ismerkedik? – Ittam egy kortyot a kávémból, de nem
ok

vettem el az ajkam a csészétől, miközben nyeltem. A kávé meleg volt, a

csésze sima széle leföldelte a feszültséget. – A tőzsdén?
s

Hayes nevetett, és bólogatott, mintha azt akarta volna mondani: „Jól

beletrafált”.
– Sose randiznék egy öltönyös bankárral, így aztán… – Az asztal alatt
keresztbe tettem a lábam, közben belerúgtam Hayes sípcsontjába. – Bocsánat.
Amiért véletlenül megrúgtam. Nem az öltönyös bankár miatt…
Legyintett, jelezve, hogy szóra sem érdemes. A keze karcsú és izmos volt.
Lehet egy kéz egyáltalán izmos? Ezen még sosem gondolkodtam korábban, de
az övé határozottan izmos volt. És újból eszembe jutott a kezének érintése,
amikor átölelt a metrón. Most én pirultam el.
– Úgy nézek ki, mint egy öltönyös bankár? – Előrehajolt a székében, és bár
összeráncolta a szemöldökét, nem tűnt mérgesnek. Inkább őszintén
kíváncsinak, hogy vajon tényleg ezt gondolom-e róla.
– Mármint hogy öltönyt hord munkába menet, rajta van a Forbes-listán, a
keresztneve olyan, mintha a vezetékneve volna, meg az „Harmadik”… Persze
ezek csak feltételezések, de minden bizonnyal lacrosse-t játszott a gimiben,
és valamelyik Ivy Leage egyetemen szerzett diplomát.
– Fociztam – felelte, majd felhúzta egyik csodásan sűrű szemöldökét. – És
egyáltalán nem jártam egyik Ivy League-be sem.
– Tényleg? Akkor hová járt?
– A Stanfordra. Gimibe pedig a Calbe[3].
Vereségemet elismerve feltartottam a kezem, aztán az ölembe ejtettem.
Lehet, hogy azok az iskolák, amelyekről beszélt, nem tartoznak az Ivy
Leauge-be, de biztos voltam benne, hogy azokba se könnyű bekerülni. Most
akkor szívat?
– Nézze, tegyünk úgy, mintha ez az egész beszélgetés meg sem történt
volna, rendben? – Töltöttem még egy kávét a csészémbe, jókora adag tejszín
kíséretében. – Úgy értem, nincs magával semmi baj. De ez – mutattam
magamra meg rá – sosem fog összejönni.
Hayes beleegyezően bólintott, de észrevettem, hogy alig észrevehetően
elpirult, és amikor válaszolt, nem nézett rám.
M

– Úgy vélem, egyetérthetünk abban, hogy a lány, aki cuki szerelmespárnak

y

nézett minket, sík hülye.

Bo

– Hát persze. Abszolút nem vagyunk cukifélék. – Hátradőltem a székben, és

a stúdió irányába néztem, ahol a tinilány valami nyári ruhában pózolt Pete-
ok

nek és Jennának.
– Sajnálom, hogy elbocsátották. – A hangja lágyabbá vált, már-már
s

kedvessé. – És szuper, hogy máris belevágott egy saját vállalkozásba.

– Na ja, én már csak ilyen vagyok – erőltettem magamra némi hamis
magabiztosságot. – Mindig belevágok valami kockázatos dologba. Izgi
belekezdeni egy saját bizniszbe. Látni, milyen, ha az ember saját magának
dolgozik.
– Akkor, ha jól értettem, lakberendező? Megveszi másoknak a bútort?
– Nem egészen – feleltem, és a mai napon első ízben éreztem, hogy őszinte
izgalom önti el a szívem. Imádtam lakberendezésről beszélni. – Az emberek
általában ezt hiszik, de többről van szó, mint pusztán lakberendezésről.
Élmények megalkotásáról szól ez az egész. Megragadni, kifejezni és inspirálni
a környezeten belül létrejövő emóciókat.
Hayes bólintott.
– Anyám már évek óta próbál valakit szerezni, aki átrendezné a lakásom.
Azt állítja, hiányzik belőle a karakter.
 – Hadd találjam ki! – Szemügyre vettem Hayest, mintha egy alaprajzot
néznék. Néztem az arcát, az öltönyét, a kissé hullámos haját. – Bőrkanapé.
Minden bizonnyal drága. Dohányzóasztal. Modernista, fényes, fekete. A
hálóban nincs komód. Semleges színű ágynemű. Mindig is szeretett volna
képeket akasztani a falra, de még nem vásárolt egyet sem, és legyünk
őszinték, nem is fog.
Hayes megvonta a vállát, és belekortyolt a kávéjába. Aztán felém emelte a
bögréjét, mintha tósztot akarna mondani.
– Érti a szakmáját – jelentette ki. – Fogadni mernék, már rengeteg
megbízása van.
Csak bólintottam, és úgy tettem, mintha eltalálta volna.
– Ezért csinálom, amit csinálok, és maga is… azt, amit csinál. –
Megköszörülte a torkát.
– Olvasott mostanában valami jó könyvet? – Oldalra billentettem a fejem.
– Miért? Javasoljak valamit? – Hayes megvonta a vállát.
– Csak kíváncsi voltam, miket szeret olvasni. – Gondolkodtam egy kicsit,
M

aztán hirtelen felélénkültem.

y

– Úúú, szereti a szektákat? – Hayes szemlátomás nem értette a kérdést.

Bo

– Miért szeretné bárki is a szektákat?

– Nem úgy értettem, hogy benne lenni – magyaráztam –, hanem olvasni
ok

róluk.
Megrázta a fejét, és értetlenül nézett rám.
s

– Oké, értem – sóhajtottam, és felhagytam azzal, hogy kultkönyvekkel

traktáljam. – És maga mit olvasott utoljára?
– Az volt a címe, hogy A dolgok elvégzése – felelte. – A hatékonyságról szól.
Az emberek a hatékonyság megszállottjai. Van egy csomó szeminárium meg
előadás, amelyen részt lehet venni. Múlt héten vacsoráztam az egyik
ügyfelemmel, aki azt mondta, hogy a könyv teljesen átalakította a
gondolkodását.
– Akkor ez is egy… – mutattam a kezemmel, hogy fejezze be helyettem a
mondatot, de nem vette a lapot. Na jó. – Szóval egy kultkönyv.
Hayes rám mosolygott, majd megrázta a fejét, mint aki nem igazán tudja,
hová rakjon. Az érzés kölcsönös volt. Egy darabig hallgattunk.
– A Franny a Frances becézése? – kérdezte, és el kellett ismernem, hogy az
esetlensége elbűvölő volt.
– Nem, dehogy – ráncoltam az orrom. – Bár mindenki azt hiszi, hogy az.
Pedig a Francescáé.
– Francesca – ismételte. – Tetszik. – Megráztam a fejem.
– Mindenkinek csak Franny vagyok, kivéve a nagymamámat, aki már nem
él, vagy az anyámat, amikor haragszik rám. A nevelőapám Franny-
Banannynak hív, pedig hogy utáltam gimiben!
– Akkor hívhatom úgy, hogy Francesca-Bananesca – tréfálkozott.
– Hát persze, nagyszerűen hangzik – bólintottam. – El tudom képzelni,
amikor szex közben lihegi valaki.
Jaj nekem. Ezek a szavak tényleg kijöttek a számon, és nincs az az isten, aki
visszarakja őket. Kerültem Hayes tekintetét, miközben a rémület hulláma
söpört végig rajtam, és minden erőmmel igyekeztem a sarokban levő
kamerára összpontosítani, mintha az a tárgy lenne a legérdekesebb dolog,
amit életemben láttam. Úgy éreztem, minimum egy óra telt el, mire újra rá
tudtam nézni Hayesre. Azt hittem, kerüli majd a tekintetem. De nem.
Mosolygott, és egyenesen rám nézett, mégpedig olyan bensőségesen, hogy
újra máshová kellett pillantanom. És persze attól, hogy nem álltam a
M

tekintetét, egyre inkább zavarba jöttem, és az agyam azt zizegte: muszáj

y

megmozdulnom.
Bo

Megragadtam a csészém, hogy megigyam a maradék kávét, de a csészének

valamiért nem sikerült találkoznia a számmal, és a kávé az államról a
ok

ruhámra csöpögött. Mielőtt felfogtam volna, mi történik, Hayes előrehajolt

egy papír zsebkendővel, de miközben próbálta odaadni nekem, könyökével
s

felborította a tejszínes kancsót, ami egyenesen az ölembe pottyant, onnan

pedig a padlónak csapódott.
– Jesszusom! Ne haragudjon! – szabadkozott Hayes, majd megragadta a
zsebkendőt, és törölhetni kezdte az asztalt, mégpedig olyan vadul, hogy a
tejszín a lábamra folyt.
– Kérem, ne értsen félre! – sóhajtottam, ahogy próbáltam felitatni a
ruhámba beivódott kávét –, de ez volt életem megborzalmasabb első randija.

***

Amikor az egésznek végre vége lett, Eliza visszanavigált a társalgóba.

Lehuppantam a kanapéra, de legszívesebben elbújtam volna. Amint Eliza
kiment, odamutattam a hátának a középső ujjam.
 – Hát, gyerekek – simította végig sárgásfehér haját Lola –, egy kisebb rakás
szar volt ez a műsor. – Cleo szigorúan nézett rá.
– Lo…
– Sajnálom. De az volt. Na és az anyád? – vigyorgott szélesen.
Cleo sajnálkozva és egyetértőn bólogatott.
– Hát igen. Lolának igaza van. Tényleg szar volt.
– Mázlid, hogy elérhetővé vált a Frannydoyeledesign.com oldalad – tette
hozzá Lola.
– Vettünk neked egy webcímet – egészítette ki Cleo, és leült mellém.
– Elképesztőek vagytok, csajok. – Vettem egy nagy levegőt, próbáltam
helyre tenni az agyamban ezt az őrült délelőttöt. – Igyekszem nem
megbolondulni, de mindjárt mégis megőrülök.
– Hogy a fenébe jött ez ki egyáltalán a szádon? – Lolán látszott, hogy alig
bírja visszatartani a nevetést.
– Nem tudom – feleltem, és a homlokomra szorítottam a tenyerem. – Csak
olyannak akartam látszani, akinek rendben van a szaros kis élete.
M

– Nem hiszem el, hogy további negyedórát ott kellett ücsörögnöd egy
y

kamurandin – csóválta hitetlenkedve a fejét Cleo.

Bo

– Higgyétek el, sokkal bénább volt annál, mint ahogy a tévében látszott! –
Belenyomtam az arcom egy párnába. – Mondtam is Hayesnek, hogy ez volt
ok

életem legrosszabb első randija. Kiderült, hogy egy seggfej.

– Juj – grimaszolt Lola. – De most komolyan, hogyan lehet valaki egyszerre
s

ennyire jóképű és ennyire béna? Tényleg seggfejnek látszott.

– Nem lehet, hogy csak félénk? Vagy csak ugyanolyan ideges volt, mint én?
– találgattam. – Vagy lehet, hogy egy menő kastélyban nőtt fel, és farkasok
nevelték.
– Bingó – mutogatott az ujjával Cleo. – Azt mondták, a szülei valami
folyami túrán vannak. Álcának látszik.
– De csak hogy a védelmembe vegyem, én voltam az, aki elsütöttem egy
szexszel kapcsolatos hülye poént, és aztán magamra locsoltam a kávét. –
Kiegyenesedtem, és lesimítottam a ruhám. – Szóval én sem a legjobb
formámat hoztam a kávézós kamurandinkon.
– Az a szerencse, hogy soha többé nem kell találkoznod vele – mondta Cleo,
és átölelte a vállam.
Ekkor furcsamód csalódottságot éreztem, amit ott, helyben elnyomtam
magamban.
 – Hála istennek! – sóhajtottam. – Elég rossz az eddigi történetünk.
Lola az asztal fölé hajolt, és sajtkrémet kent egy szezámmagos bagelre.
– Szerintem, szuper voltál, Fran – mondta, és harapott egy nagyon a
bagelbe, majd visszaült a székébe. – Ő meg rémes.
– Edd meg a bageled, aztán menjünk innen! – könyörögtem. – És soha többé
ne beszéljünk erről a délelőttről!
– Pedig fogunk még beszélni róla – nevetett Cleo. – Szerintem életed
végéig.
– Bizony. Bocs – bólintott Lola némileg túlzott sajnálkozással. – A magam
részéről felhozom, valahányszor csak alkalmam adódik rá. – Felállt, kihúzta
magát, kidüllesztette a mellkasát, azt tettetve, hogy egy idegennel beszél. –
Hogy is mondja? Hogy szereti nézni a New York Newst? Meséltem már arról,
amikor egy idióta csávó a reggeli adásban azt mondta a fantasztikus
barátnőmnek, hogy nem az esete?
– Nagyon vicces vagy – vágtam rá pléhpofával.
Cleo felállt, fölém hajolt, és egy puszit nyomott a fejem búbjára.
M

– Te viszont határozottan az esetünk vagy.

y

– Az enyém biztosan – vágott közbe Lola biztatóan. – És figyu, ez

Bo

alkalommal nem volt fika az orrod alatt. Vagyis e tekintetben is határozottan

javuló tendencia mutatkozik.
ok

– Már mondtam neked, hogy nem is fika volt – védekeztem nevetve. –

Hanem egy morzsa.
s

Felálltam a kanapéról, megfogtam a táskám, és átdobtam a vállamon. – Na

most már tényleg húzzunk innen!
Lola belém karolt.
– Ideje, hogy megünnepeljük a Frannydoyledesign.com-ot!
Cleo felkapott az asztalról egy újabb bagelt, és bedobta a tote táskájába.
– Jó ötlet – helyeseltem, és kiszabadítottam a karom egy másodpercre,
hogy kövessem Cleo példáját.
Cleóval karöltve kisétáltunk, elfoglalva a lehető legtöbb helyet, amint
végigmentünk a hosszú előcsarnokon. A belvárosban kötöttünk ki, és
káoszban, a délelőtti dugó kellős közepén találtuk magunkat. Lola az ég felé
nyújtotta a karját, aztán átölelte a nyakam, és közel húzott magához.
– Te Fran, mondtuk már neked, mennyire szeretünk?
Cleo a telefonján lógott, máris benne volt a munkában, de azért felnézett,
és beleegyezően bólintott.
 – Szuper! Kinek van szüksége MetroCukisagokra, amikor itt vagyunk
neked?
Elöltött az irántuk érzett szeretet. Ők a választott embereim, a nem vér
szerinti családom.
– Én is szeretlek titeket, hülyék.

[3] A Kalifornia Egyetemre utal (szerk.)

M
y
Bo
ok
s
 NEGYEDIK FEJEZET

Hayes

– Melyiket mondjam először? A jó vagy a rossz hírt?

Nem is értem, hogy sikerült Eleanornak kiejteni ezeket a szavakat, amikor
a szája tele volt zabkásával. Én éppen egy csípős szószos tasakot nyitottam ki
ollóval. Általában a heti találkozónkat délután négyre beszéltük meg, de
mivel péntek volt, és hosszú hétvége előtt álltunk, délelőttre módosítottuk.
– Ez meg miféle kérdés? – érdeklődtem, és ráborítottam a csípős szószt a
tojásfehérjés wrapomra. – Hiszen tudod, hogy az a típus vagyok, aki mindig a
M

rossz hírt akarja hallani először.

y

Ha abból indulsz ki, hogy a pohár félig üres – szerettem érvelni –, akkor
Bo

kellemes meglepetésként ér, hogy mégis félig tele van. Angie megőrült ettől a
logikától.
ok

„És hol ebben az öröm?” – kérdezte egyszer ingerülten, amikor egy hosszú
hétvégén Montaukba autóztunk a szüleimmel együtt. Én már idejekorán
s

panaszkodtam, azt feltételezve, hogy mindez a szabadság elpocsékolása. „Így

jobban elfogadom, és kevésbé szívás” – magyaráztam tárgyilagosan.
Végül rá kellett jönnöm, hogy addigra Angie szinte mindentől megőrült, a
feketelista élén persze az állt, hogy munkamániás vagyok. Nem igazán
értettem, miért is kúszott be az agyamba ez az emlék egy korai
munkamegbeszélés során.
– Akkor először mondom a jó hírt. – Eleanor egy tasak barna cukrot szórt a
zabkásájára. – Tylerrel összeszedettem az érdeklődő üzeneteket, amelyek
azután érkeztek be hozzánk, hogy olyan remekül szerepeltél a New York
Newsban. – Megfordult a székében, hogy szemben legyen a komputerével,
pötyögött a billentyűzeten.
– Az ő számításaik szerint – görgetett végig egy Excel-oldalon – összesen
huszonhat névtelen megkeresés. Ebből legalább tíz házassági ajánlat vagy
valami más javaslat.
 – Nos, szerintem ez jobb, mint amikor seggfejnek neveznek – mondtam
némileg megkönnyebbülve.
– Jaj, te kis buta! – Eleanor közelebb gurult hozzám a székében. Arcán
túlságosan is együttérző kifejezés, amit minden bizonnyal csak a hatás
kedvéért öltött magára. – Abból is van bőven. Csak megkértem Tylert, hogy
azokat ne vegye bele a dokumentumba. – Eleanor előrenyúlt, hogy
megpaskolja a fejem, de félrecsaptam, és lebuktam, mielőtt hozzám érhetett
volna.
– Tényleg ennyire idiótának néztem ki? – Behúztam a nyakam, és
előredőltem, könyökömet a térdemre tettem. Az utóbbi néhány napban
többször is lejátszottam fejben a beszélgetést Frannyvel, pedig ilyesmit
nagyon ritkán tettem, még egy rémes üzleti megbeszélés után sem.
– Hát ennél sokkal jobb pillanataidban is láttalak már – nevetett Eleanor, és
a nevetése csupa szeretet volt.
– Még az a szerencse, hogy a kávézós kamurandik hangját nem vették. –
Sóhajtottam. Általában nem szoktam magam emészteni ilyesmin, és
M

bosszantott, hogy képtelen vagyok megszabadulni azoktól a furcsa

y

érzésektől, amelyeket az a tizenöt perc hírnév keltett bennem. – Annyira

Bo

kínos volt. Megkérdeztem tőle, milyen könyveket olvas.

– És? – kérdezte Eleanor.
ok

– Nem tudom. Valami kultkönyvekről beszélt, én meg totál lefagytam.

Eleanor meghunyászkodva behúzta a nyakát.
s

– Én is imádom a kultkönyveket – mondta, és amíg Eleanor válasza nem

lepett meg, továbbra is nehezen tudtam elterelni a gondolataimat Frannyről
és a szektákról. Aggasztó volt már maga az is, hogy ezen erőlködöm.
– Akkor neked kellene televíziós kávézós randira menni vele – mondtam
tagadhatatlan gúnnyal a hangomban.
– Mennék is – vágta rá Eleanor, és belekortyolt a seltzeres dobozba. –
Beszélgetnénk a tapétákról. Szuper vagány csajnak látszik. Nekem
határozottan az esetem.
Eleanor felhúzott szemöldökkel nézett rám, várta a reakcióm. Én meg
inkább jó nagyot haraptam a wrapomba, nem adtam meg neki azt az örömöt,
hogy felbosszanthat.
– Nem kéne elmenned egy igazi randira? – javasolta Eleanor. – Csupán a
változatosság kedvéért. – Megráztam a fejem.
– Most nem érek rá randizós appokkal foglalkozni.
 – Akkor majd én letöltök neked egyet. – Eleanort teljesen felvillanyozta az
ötlet, arcára széles mosoly ült. – Jó móka lesz, meglátod. Ezenkívül pedig van
néhány jó fej barátom, akivel még nem találkoztál.
Az újratervezés ötlete vonzónak tűnt. Muszáj megszabadulnom ettől a
kellemetlen, nyugtalan érzéstől, mégpedig gyorsan.
– Rajta! – adtam áldásom az ötletre. Eleanor élvezte a kihívást. – Tegyél
meg minden tőled telhetőt!
Egy percig némán ettünk, mire ráeszméltem, hogy meg se beszéltük a rossz
hírt.
– Figyelj csak! – mondtam teli szájjal. – Mi volt a másik dolog?
Eleanor sóhajtott, arcán beletörődés tükröződött. Ez pedig nem volt jó jel.
– Damien Yi felmondott. – Összerándult a gyomrom.
– Mi az, hogy felmondott?
– Megbízást kapott, Londonban kell berendeznie valami helyi előkelőség
lakását – magyarázta érezhető bosszúsággal a hangjában.
– De hát szerződésünk van. – Igyekeztem nyugodtan, szenvtelenül beszélni.
M

Sosem estem pánikba, akkor sem, ha pánikot kiváltható híreket kaptam.

y

Legalábbis mások előtt nem. Azonban éreztem, az agyamat máris

Bo

túlerőltettem, miközben igyekeztem kitalálni, hogyan oldjuk meg ezt a

problémát.
ok

– Van, azaz múlt idő, ugyanis az ajánlat versenyképes volt, mégpedig neki
kedvezve. A mi szerződésünk tartalmazott egy, a szerződés felmondására
s

vonatkozó pontot, szóval visszakapjuk a pénzünket, ha ez jelent egyáltalán

némi vigaszt.
– A francba! – Végigsimítottam a hajamon. Az új irodánknak augusztus első
hetére kellene elkészülnie, és már így is öt hónapot késtünk az eredeti
tervhez képest, mert az építésznek több időre volt szüksége.
A közelgő költözés kényszerű elhalasztása miatt kis csapatunk legtöbb
tagja otthonról dolgozott, de az iroda létfontosságú volt, innen
működtettünk mindent, én meg már alig vártam, hogy a munkatársak
visszatérjenek, és személyesen üdvözölhessem őket. A fejlesztés már meg
volt beszélve, és úgy tűnt, ezen a héten telefonon értekezhetünk Damiennel,
a fenntartható dizájnvilág üdvöskéjével. Mégpedig arról, hogy milyen bútor
legyen, és milyen beszállítási dátumokat jelöljünk ki. A tervek szerint egy
partiba torkollt volna a megbeszélés, amelynek keretén belül mutathattuk
volna be az új irodánkat, és kihangsúlyoztuk volna a fenntarthatóság iránti
elkötelezettségünket, ezt reprezentálták volna az asztalok is, amelyeknél
dolgozunk.
– Nem rendeztem patáliát, mert arra gondoltam, talán még szeretnénk
együtt dolgozni a jövőben ezzel a lakberendezővel – magyarázta Eleanor.
– Értem – mondtam. – De már megvolt a projektindító megbeszélés. És azt
mondta, hogy még ezen a héten beszerzi az összes szállítandó dolgot.
Rohadtul idegesítő.
Eleanor bekapott egy kanál zabkását, egyetértőn bólintott, és ujjaival az
ajkán dobolt, ahogy a megoldáson gondolkodott.
– Majd megoldjuk valahogy – mondtam, és próbáltam valamiféle eltökélt
magabiztosságot sugározni. Végül is ehhez értünk a legjobban Eleanorral:
problémát megoldunk, tüzet oltunk, nyakon csípjük a válságos helyzetet, és
anélkül tiporjuk a földbe, hogy azt bárki is észrevenné. Azonban az, hogy
Damien felmondott, hatalmas és váratlan kihívás elé állított bennünket,
gyakorlatilag felborította a tökéletesen megszerkesztett időrendünket és
tervünket.
M

Egyszer csak eszembe jutott, amit Franny mondott, amikor egymással

y

szemben ott ültünk a NYN-matricás bögréinkkel a gőzölgő kávénk felett:

Bo

élmények megalkotása. Egy pillanatra eltűnődtem azon, mit tudna kihozni a

mi irodánkból. Bár azt mondta, teljesen be van táblázva, tehát akkor el kell
ok

vetnem az ötletet. Ráadásul megsértettem a tévében. És nemcsak fél New

York előtt, hanem az anyukája előtt is. Száz százalék, hogy nem akar soha
s

többé szóba állni velem, dolgozni meg pláne nem. Próbáltam más irányba
terelni a gondolataimat, de elakadtam, és azon kezdtem agyalni, vajon hogy
is állt Franny haja abban a pillanatban, amikor ezt mondta: a füle mögé volt
tűrve, vagy belelógott a szemébe?
– Hát persze hogy megoldjuk – zökkentett ki Eleanor a gondolataimból. –
Csak kevés időnk maradt. Főleg, ha meg akarjuk oldani a nyugati parti iroda
logisztikáját is. De már riasztottam Pault, mivel ő ismeri az összes dizájnert a
városban.
Paulnak muszáj volt megoldást találnia. A partira meghívott vendégek
listáján a pénzügyi és a természetvédelemmel foglalkozó szféra
legjelentősebb képviselői szerepeltek, olyan emberek, akikre jó benyomást
akartunk tenni. Ha most nem rántjuk össze ezt a projektet, amatőröknek
fogunk tűnni, ami sem a biznisznek, sem a pénzügyi egyenlegünknek nem
tesz jót. A stressz-szintemről nem is beszélve.
 Hirtelen úgy éreztem, muszáj meginnom egy koktélt.
– Figyu, Eleanor, mit szólnátok Henryvel, ha ma este innánk valamit
valahol?
– Megyünk Montaukba, elfelejtetted? – kérdezte Eleanor, és együttérzőn
nézett rá. – A Jitney elágazásnál találkozom Henryvel ebéd után.
Eleanor visszafordult a gépéhez, és megnyitotta az e-mailjeit.
– Találkozol Perrine-nel a hétvégén? – A kérdés mellékesnek is tűnhetett,
de tudtam jól, miért is hangzott el. Eleanor szeretett volna információhoz
jutni.
– Elképzelhető – feleltem anélkül, hogy felnéztem volna a telefonomból.
Perrine ügyeletes volt egész hétvégén. De lehet, hogy találkozunk. Szóval
elméletben nem hazudtam.
– Figyelj csak! – Eleanor rám nézett, miközben felállt, és elkezdte
összeszedni az asztalán összegyűlt szemetet. – Mi lenne, ha szabira mennél a
nap hátralevő részében? Egy kicsit pihennél, kikapcsolódnál…
– Hát nem az előbb állapítottuk meg, hogy egy tonnányi szart kell
M

elvégeznünk? – dőltem hátra a székemben, és keresztbe raktam magam előtt

y

a karom.
Bo

– De igen. Csakhogy az egész város délután egytől szabira megy a hosszú

hétvége miatt. Igazából egy egész nap is rád férne, de tudom, hogy ennyit
ok

sem engedsz meg magadnak. Kérlek, azért legalább néhány órát lazíts!
– Átgondolom – feleltem, csak hogy a kedvében járjak. Eleanor megfogta a
s

Tums flakont, amit még a hét elején tett az asztalára, lecsavarta a tetejét, és
két halvány rózsaszínű rágótablettát dobott a szájába.
– Csak egy délutáni lazítás, Hayes! – mondta, és éreztem a hangján, hogy
bosszantja az ellenállásom. Megvontam a vállam.
– Reggel öt óta fent vagyok. Már túlestem az összes lazításon. – Voltam
futni. Lezuhanyoztam. Végigböngésztem az összes közösségi médiumot a
telefonomon.
Semmi más dolgom nem volt, mint dolgozni.
– Tudom, de… – Eleanor ingerülten megrázta a fejét. – Csak egyetlen
délutánt! A cég nem omlik össze, ha egy délután nem dolgozol, esküszöm.
Igaza volt. Nem tudtam létezni munka nélkül. Erre négy terápiás ülés után
sikerült rájönnöm, ezekre akkor jártam, amikor Angie-vel első ízben váltunk
külön. Angie a karrieremet és a munkámnak szentelt órákat tette felelőssé
azért, hogy a kapcsolatunk zátonyra futott, üressé vált.
 Sosem vitatkoztam ezzel. Azt akartam, hogy a dolgok működjenek
közöttünk, nem pedig azt, hogy igazam legyen. Amúgy ő is sok időt szentelt a
munkájának, amit szeretett. Talán egyszerűbb volt a munkára kenni a dolgot,
mint kimondani az igazságot, ami később következett be: kiszeretett belőlem,
és nem volt biztos abban, hogy valaha is belém szeret újra.
Így hát belevetettem magam a munkába, miközben a házasságunk
darabokra hullott, és már csak az ügyvédek tudták megoldani közöttünk a
dolgokat. Abbahagytam a terápiát, mert nagyok sok volt a munkám. Arra
összpontosítottam, hogy az Arbort minden elképzelésünket felülmúlva,
hatalmasra építsem. A munkám és a cég nélkül céltalannak és unalmasnak
éreztem az életet. És Eleanor tudta ezt rólam. Ezért már nem is erőltette azt,
hogy pihenjek.
– Nézz csak ide! – A mellkasomra tettem a kezem, mintha azt akartam
volna mondani, hogy „Tada!” – Ma nem vettem fel nyakkendőt. Az nem
számít?
Eleanor nevetett, de ezenkívül nem mondott semmi. Ehelyett inkább
M

visszahuppant a komputere elé, és egy hatalmasat kortyolt a seltzeréből.

y

– Figyelj csak! – Megköszörültem a torkom, miközben felálltam, hogy

Bo

kidobjam a szemetesbe a reggelim csomagolását. – Szerinted meg kellene

keresnem Frannyt, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért olyan hülyén
ok

viselkedtem a New York Newsban?

– Miről is van szó egészen pontosan? – Eleanor rám sandított, és ide-oda
s

mozgatta összeszorított ajkát, ami arról árulkodott, hogy valamin erősen

kattog az agya.
– Olyan szar fejnek érzem magam, amiért azokat a hülye kijelentéseket
tettem a tévében. – A tenyeremmel megdörzsöltem a tarkóm. – És
valószínűleg az is voltam, ha az emberek ezzel kapcsolatos e-maileket
küldtek nekünk.
Tényleg nem akartam újra előhozakodni azzal a béna tévés
beszélgetésünkkel, de képtelen voltam nem gondolni rá.
– Ne haragudj, én erőltettem rád ezt az egészet! – nézett rám megbánóan
Eleanor. – De szerintem nem volt annyira rossz.
– Pedig, de… Hidd el, én… – Kifújtam a levegőt, kerestem a megfelelő
szavakat, hogy jellemezzem saját magam. De helyette a következőt mondtam:
– Szóval, tudod, milyen tudok lenni.
– Igen, tudom. Büszke, makacs és alkalmanként hülye, ha arra kerül sor,
hogy kifejezz valamit, ami egy kicsit is hasonlít az érzelmeidre. – Előrehajolt,
és megszorította a karom.
Hát jó. Eleanor aztán mindig megtalálja a megfelelő szavakat. Tiltakozásra
nyitottam a szám, de Eleanor legyintett.
– Azonban azt is tudom, mennyire kedves vagy, Hayes – folytatta. – És azt
is, hogy mennyire kínos neked ez az egész, de gondolj arra, mindez azzal
indult, hogy valami jót cselekedtél.
– Ha az emlékezetem nem csal, Perrine-nel egyetértettél abban, hogy úgy
viselkedtem – és most idézek –, mint egy „borderline soviniszta”.
– Nos, lehetséges – mondta Eleanor –, de a szíved mélyén jó ember vagy,
Hayes Montgomery. Én tudom, és ezt te se felejtsd el!
A szigorú mosolyai közül választott egyet, felém küldte, bár ezt túl gyakran
nem engedte meg magának.
– Talán ismer valakit. – Eleanor agya hamar visszaugrott
munkaüzemmódba. – Aki dolgozna nekünk. Végül is lakberendező. Biztosan
vannak kapcsolatai.
M

A komputerére nézett, de szinte azonnal visszafordult hozzám.

y

– Vagy… – emelte fel a mutatóujját, mintegy jelezve, hogy megérkezett a

Bo

zseniális ötlet. – Igazából őt is megbízhatjuk. A pénz többet ér egy sima

bocsánatkérésnél, nem? Ráadásul, szerintem menő, ha egy feltörekvő
ok

dizájnerrel dolgozunk.
– Megőrültél? – Egyre erősebben markoltam a kávésbögrém. – Azt
s

kérdeztem, ne kérjek-e bocsánatot tőle, arról szó sem volt, hogy megbízzuk.
Eleanor megvonta a vállát.
– Csinálj, amit akarsz!
Még aznap délután, miután Eleanor felkapta vászon utazótáskáját, és
kisietett az irodából, én is hazasétáltam. A levegő fülledt volt, de kezdett
kissé hűvösebb lenni, és a város szinte teljesen kiürült. Fejben megterveztem
a hétvégét: munka, futás, munka. A Central Parkban végre nyugi lesz, ami
szuper. Talán összeszedem magam, és felteszek a lakásban néhány képet. –
Frannynek igaza volt: a lakásomból tényleg hiányzik az egyéniség. – Aztán
megnézem a Yankees–Red Sox-meccssorozatot. Rendelek kaját. Megbeszélek
valamit Perrine-nel.
Rengeteg tennivaló várt rám. Én pedig mindig is azt mondtam magamnak,
hogy nincs bajom a nyugalommal, amúgy is függetlenségre rendezkedtem be,
ráadásul a magányból születnek új ötletek, és jön létre az innováció. A
magányra úgy tekintettem, mint egy tönkrement házasság
következményére. Meg is érdemeltem, hiszen nem vettem észre, hogy a
dolgok félrementek, csak amikor már túl késő volt ahhoz, hogy meg lehessen
menteni a kapcsolatunkat.
Az utóbbi időben azonban a nyugis életemet kezdtem túl nyugisnak érezni.
Voltak körülöttem emberek, akik szerettek, és akiket én is szerettem, mégis
egy idő után, amikor a nap végén hazamentem az üres lakásba, az eddig
suttogó magány elkezdett ordítani bennem.
Amint beléptem a Central Park nyugati bejáratán, azzal kezdtem érvelni,
hogy talán ezért volt olyan izgalmas, olyan őrjítő az, ami pár hete történt a
metrón. És miért van az, hogy bár a közös interjúnk során egy csomó
hülyeséget mondtam Frannynek, képtelen voltam kiverni őt a fejemből. Ami
történt, egyszerre volt frusztráló és iszonyatosan izgalmas. Mintha egy
másodpercre az életem más ritmusban szólalt volna meg bennem. És tetszett
az érzés. Nagyon is tetszett.
M
y

***
Bo

– Ez meg mi? – Eleanor az asztalán hagyott mappára nézett. A hosszú hétvége

ok

utáni első munkanap volt, alig nyolc óra, de mi már teljes gőzzel dolgoztunk.
– A lehetséges lakberendezők listája. Képek a munkáikról. Van közöttük
s

egy valóban menő nő, ő tervezte a Tesla új irodáját.

– Nézze meg az ember, máris akcióba lendültél! – Eleanor megnézte a
listát, és elismerően bólintott. – Egész jó.
Egy vállrándítással reagáltam a dicséretére.
– Volt némi szabadidőm a hétvégén. – Szabadidő, programhiány. Végül is
egykutya.
– Most pedig szeretném, ha megtennél nekem valamit – mosolygott
Eleanor, és a szeme gonoszul csillogott. Élvezte a dolgot. – Randiznod kellene
Henry kolléganőjével, Serenával.
Amikor arra utalt, hogy szeretné, ha az életem újra a régi lenne, nem
gyanítottam, hogy rögtön sínre is tenné.
– Szóval tegyek ki egy újabb gyanútlan áldozatot a megnyerő stílusomnak…
– gúnyolódtam, majd megráztam a fejem.
– Édes jó istenem! – sóhajtott Eleanor a plafonra szegezve a tekintetét. –
Már megállapodtunk abban, hogy pöcs voltál Frannyvel.
– Élő tévéadásban – tettem hozzá. És igen, még mindig bántott a dolog.
– Hayes, az már a múlt. Ideje, hogy feldolgozd, és továbblépj! – Mintha ez
annyira könnyű lenne. Ugyanis az agyam nem engedte, hogy továbblépjek. A
gondolataim az emlékek felett köröztek újra és újra.
– Nem kell rögtön a szerelemre gondolni. – Eleanor hirtelen elővette
coachok stílusát, ezáltal energikussá és magabiztossá változott. – Csak annyit
kérek, legyetek barátok! Másokkal is kellene találkoznod rajtam… De hiszen
tudod.
A karjával egy széles mozdulatot tett a levegőben, mintha az irodánkat
valamiféle díj gyanánt szeretné felajánlani egy tévés vetélkedőben.
– Rajtad kívül – fejeztem be a mondatát monoton hangon. Semmi kedvem
nem volt a játszmákhoz.
– És Perrine-en kívül, igen. – Eleanor gonoszkodó tekintete kedvessé
változott.
– Nem akarlak nyomasztani, te is tudod. – Hátradőlt a székében, és hosszan
M

nézett rám. – A barátom vagy. Jogomban áll aggódnom érted amiatt, hogy
y

minden este egyedül ülsz a lakásodban.

Bo

– Nem is – tiltakoztam, pedig Eleanornak igaza volt.

– Tudod, mire gondolok – mondta, és valóban: tudtam, mire gondol. –
ok

Aztán meg te is tudod, hogy imádok összehozni embereket, és igazán

befogtam a pofámat, amióta Angie-vel szétmentetek. Mintha hétszáz éve lett
s

volna.
– Csak három – javítottam ki.
– Nem mindegy? – legyintett Eleanor. Sóhajtottam.
– Rendben. – Lehet, hogy tényleg nem olyan nagy baj, ha megismerkedem
valakivel. Az elmúlt egy évben főleg randiappokkal próbálkoztam, de
senkivel sem jutottam tovább a negyedik alkalomnál.
– Imád futni, akárcsak te, és épp a New York-maratonra edz. – Eleanor
szeme felcsillant a lehetőségtől. – Munkamániás, de emellett önkénteskedik
is. Igazi A típusú személyiség. Belevaló csaj. Ráadásul szexi és szőke. Abszolút
a típusod.
Nyilvánvalóan az a benyomása rólam, hogy kizárólag szőke nőkkel
randizom. Ez a lány érdekesnek tűnt, és olyannak, aki képes kicsit fékezni az
ezerrel pörgő agyamat.
– De csak egy randi – egyeztem bele.
 – Jól van már, ne hergeld fel magad rögtön az elején!
Eleanor viccnek szánta, én azonban komolyan vettem. Na jó, mondtam
magamnak. Belemegyek.

M
y
Bo
ok
s
 ÖTÖDIK FEJEZET

Franny

Na, mit gondoltok?

Rögtön az üzenete után felugrott Lola szelfije, amelyen rövid fekete ruhában,
kockasarkú bokacsizmában pózol. Szőkére festett haját hátrazselézte, ajkát
piros csábító rúzs emelte ki. Igazi rocksztár.
Cleo máris szívecskeszemű emojival válaszolt, mire sikerült beírnom a
rövid és egyértelmű választ: YESSSSS! És így is gondoltam. Lola úgy nézett ki,
mint egy szexbomba. Mindig is úgy nézett ki, akkor is, amikor lefolyt
M

sminkkel a kanapémon hevert a NYU-melegítőjében, kék izotóniás italt

y

szürcsölve és sajtos-tojásos bagelt majszolva egy átdorbézolt éjszaka után.

Bo

Valahányszor azzal húztuk – részben azért, mert csodáltuk, részben, mert

irigyek voltunk rá –, hogy szexin néz ki, bármi is van rajta és bármit is csinál,
ok

elintézte egy vállrándítással meg azzal, hogy „Skorpió vagyok”. Néhány évvel
ezelőtt Cleo segített neki kielemezni az asztrológiai képletét, és azóta a
s

Skorpióságával magyarázott mindent. Túldramatizálja a dolgokat? Skorpió.

Ujjaival csettint a taxisoknak, és átrohan az úttesten, amikor már sárga a
lámpa? Skorpió. A leglojálisabb, legszenvedélyesebb barát a világon, aki
ugyanakkor képes haragot tartani? Skorpió.
Így tehát semmi kétség: szédítő lesz már az első randin.
És kinézek legalább 4% franciának? A DNS-teszt eredménye szerint très chic
vagyok.
Mind a hárman beleköptünk a DNS mintavételre küldött fiolába, Lola pedig
elpostázta. Hihetetlenül egyszerű volt az egész. Pár héttel a minta elküldése
után a cég e-mailben visszaküldi a DNS-teszt eredményét az egészségügyi
elemzéssel együtt, valamint az adatbázisukban esetlegesen szereplő rokonok
elérhetőségét. Cleo eredményei pár nappal ezelőtt érkeztek, és ahogy
számítottam is rá, teljes egészében koreai volt. Lola épp az imént kapta meg
az eredményt, és nyilvánvalóan egy icipicit francia volt, ezt az információt
pedig mindenhol bedobta, ahol csak lehetett.
Én még mindig nem kaptam semmit, írtam vissza.
Mondtad már az anyukádnak?, kérdezte Cleo.
Nem. Csak annyit közlök vele, amennyit feltétlenül tudnia kell.
Megmondom őszintén, ennél többet nem tehetek. Anyu mindig is így
kezelte a nekem szánt információt, kiváltképp, ha a biológiai apám
személyéről volt szó.
– A tengerparton ismerkedtünk meg, egy örömtűzpartin – mesélte, amikor
úgy tizenkét éves koromban már végképp nem hagytam békén. – Nem volt
idevalósi, a családjához jött vendégségbe. Csak egy hétig jártunk együtt.
Anyu egészen addig, amíg négyéves nem lettem, egyedül nevelt, aztán a
munkahelyén megismerkedett a nevelőapámmal, Jimmel. Mire hatéves
lettem, már állandó szereplője volt az életemnek, két évvel később,
összeházasodtak. Jim nyugodt és megbízható ember volt, akár egy
világítótorony. Jól beleillett a kis családunkba, kiegészítette anyámat.
Én viszont mindig is kakukktojásnak számítottam: régi fekete-fehér
M

divatfotókkal tapétáztam ki a szobám falát, művészeti könyveket gyűjtöttem

y

össze a lomtalanításokon és a garázsvásárokon, bojkottáltam az anyagi

Bo

helyzetünket tekintve előnyös Connecticuti Egyetemet, helyette a New York

Egyetemet választottam, ezért aztán diákhitelt kellett felvennem.
ok

Folyamatosan elkanyarodtam attól az életúttól, amelyre terelni szerettek

volna.
s

A fenyegető DNS-teszt-eredményekkel kapcsolatosan úgy éreztem, mintha

hívatlanul betörnék anyám múltjába, pedig ezek csupán bejárást engedtek a
saját valós világomba. Újra megnéztem az e-mailjeimet. Semmi.
Ismerjük már, akivel randizol?, kérdeztem, csak hogy témát váltsak, meg
azért, hátha csámcsoghatunk valakin.
Nem!, érkezett a rövid válasz.
Legalább volt valami haszna annak a rémálomnak, írtam vissza. Még most is
égett a fejem, ha eszembe jutott Hayes arckifejezése, miután elsütöttem azt a
szexszel kapcsolatos hülye poént.
Cleo közbeszúrt egy GIF-et: röhögő Kevin a The Office-ból.
Az sem volt meglepő, hogy Lola némiképpen szemérmesen adagolta a
részleteket. Leginkább szűkszavú volt a szexuális életét illetően, és úgy
általában a hétköznapjaival kapcsolatosan. Abból élt, hogy más emberek
élete nyitott könyv volt a számára, sőt, egy teljes karriert épített erre, de
azáltal, hogy közzétette más valaki drámáját, leplezhette a sajátját.
Ok. Figyu, csajok, kimentetek a randiról, ha mégis gáz?, írta Lola. 7-kor találkozom
vele a Fireflyban.
Persze. Válaszolta Cleo, és a válasz rövidségéből arra lehetett következtetni,
hogy idegesíti a dolog. Hülyeségnek tartotta ezt a randit.
Tudjuk, mi a pálya, tettem hozzá.
Így működött a baráti kódunk: először is megírtuk egymásnak, hol lesz a
randi, mert nyilván a biztonság mindenekelőtt. Később szerveztük a randi
utáni helyszínt, ellenőrizve a bénázási szintet, néha persze belekeveredtünk
valami szexi sztoriba is. Ha a dolgok végképp szarul sültek el, mindig
kimentettük egymást egy üzenettel vagy telefonhívással, vagy akár
mindkettővel egyszerre.
Még abban az időben, amikor mind a hárman együtt laktunk, a negyedikről
lesurrantunk az alattunk levő olcsó bárba, beültünk egy bokszba, és
megosztottuk egymással a szaftos részleteket arról, ami rémesen rosszul sült
el. Az első randikon sok ilyen részlet adódik. Éveken keresztül odáig is
M

elmentünk, hogy személyesen csekkoltuk egymást: belestünk bárokba és

y

klubokba, kávézókba és parkokba, csak hogy megbizonyosodjunk arról, hogy

Bo

minden rendben van. Végül is, erről szól a barátság, nem?

9-ig órám van, a szünetben ránézek a telómra, írta Cleo.
ok

Granttel és Nate-tel találkozom a Sohóban. Babaszoba, írtam vissza. Lola

kollégájával és a férjével mentem találkozni a Cafe Gitane-be, ami egy kicsike
s

kávézó a Prince Streeten. Lola e-mailen keresztül kötött velük össze, mivel
kerestek egy lakberendezőt, aki a hamarosan érkező kisbabájuk
gyerekszobáját tervezi meg. Ez volt az első munkamegbeszélésem, amióta
kirúgtak, és teljesen fel voltam villanyozva az előttem álló lehetőségtől.
Oké, ha nem hallotok felőlem egy-két órán belül, küldjetek nyomkereső kutyákat,
felelte Lola.
Küldtem neki egy GIF-et egy golden retrieverről, amint éppen egy cupcake-
et szimatol, Lola ezt egy szívecskével díjazta, aztán már semmire sem
válaszolt.

***

A Cafe Gitane nyugis volt délután 5-kor, csak ezután kezdődött a vacsoraidő
és a telt ház. Az egész hely kicsit volt, így egy kis kerek asztalnál
zsúfolódtunk össze az utcára néző ablak alatt. Nate egyik karjával szorosan
ölelte Grantet, miközben a kapucsínóját itta.
– Annyira feldob, hogy együtt dolgozhatunk! – Kihúztam magam a
faszéken, és igyekeztem olyasvalakinek tűnni, akinek korábban millió ilyen
találkozója volt már. – Valami világos és színes, de minimalista tónusokban
gondolkodom. Azt hiszem, jó móka lesz játszani a színekkel és a formákkal,
amelyek egyszerre lehetnek gyerekesek és menők. És javasolnék valamiféle
falifestményt is.
Erre az ötletemre Nate és Grant egyszerre hűházott, én meg csodásan
éreztem magam, hogy így kapásból pozitív visszajelzést kapok. A Spayce-nél
egy appon keresztül értesültünk az ügyfél kívánságairól, aztán SMS-ben vagy
cseten konzultáltunk, majd létrehoztunk egy hangulati táblát, amelyhez
berendezési tárgyak és javaslatok kapcsolódtak. A gyerekszoba kialakításával
alkalmam nyílik önállóan megteremteni egy teret, az első lépésektől egészen
a befejezésig.
M

– A terhességi időszak két hónap múlva ér véget – mondta Grant, és

y

visszatolta orrnyergére aranykeretes szemüveget. – Nem túl sok idő, főleg,

Bo

hogy tudjuk, eléggé tele van a naptárad.

Nate átcsúsztatta szabad kezét az asztalon, és kedvesen megpaskolta a
ok

csuklóm.
– Láttunk a New York Newson – mondta sokatmondó mosollyal.
s

Grant sóhajtva a plafonra nézett.

– Nate megszállottja a helyi híreknek – magyarázta. – De az a fickó, aki a
zakót adta neked, nem rossz darab, igaz?
– Hát nem – nevettem kissé erőltetetten. – Nos, a jó hír az, hogy jelenleg
egyáltalán nem vagyok betáblázva – mondtam úgy, mintha egyébként soha
egyetlen percem sem lenne. Volt pár megkeresés a weboldalamon, amit a
barátnőim dobtak össze nekem, és az egyik igen ígéretes telefonbeszélgetést
eredményezett. Azonban ez volt az első igazi megbeszélésem, valójában ezzel
indult be a Frannydoyledesign.com. Nem akartam olyannak látszani, aki
kizárólag a munkáért kapar, de azért szükségem volt egy kezdeti lökésre.
Valamire, amivel magamnak is bizonytani tudom, hogy talán tényleg képes
vagyok ezt csinálni. És ami még fontosabb, némi pénzre, ami rákerülhetne a
bankszámlámra.
Nate előrehajolt, a kezébe temette az állát.
 – És tisztában vagy azzal, mire is van pontosan szükség egy
gyerekszobában? – kérdezte. – Tudom, hogy nincsenek gyerekeid, de
korábban már terveztél gyerekszobákat?
– Nem, de szeretem azt gondolni magamról, hogy még egy kicsit én is
gyerek vagyok – válaszoltam. – És kétségtelen, hogy még soha nem terveztem
gyerekszobát, de igyekszem majd mindenhez nyitott gyermeki szívvel
hozzáállni. – Kifújtam a levegőt, és elmosolyodtam, de közben azt éreztem,
hogy legbelül süllyedni kezd valami. Ezzel a válasszal valószínűleg elcsesztem
az esélyem, mert abban biztos voltam, hogy nem gyakoroltam jó benyomást
rájuk.
– Szuper – mondta Grant, és biccentett a fejével. – Akkor vágjunk is bele!
Kifejtenéd bővebben ezt a falifestmény-ötleted?
Egy óra múlva ölelkezve búcsúzkodtunk. A nevetséges „gyermeki szívvel”
szónoklatomtól eltekintve, a találkozó jobban sikerült, mint ahogy reméltem.
– Akkor majd elküldöm az áraimat, a szerződést, és folytathatjuk is –
mondta, mielőtt mindenki az útjára indult volna. Nem rohantam, élvezettel
M

fedeztem fel minden apró részletet, amíg a metró felé gyalogoltam. Kétfelől
y

kézen fogott kisgyerek jön szembe, aki a szülei között hintázik. Kifutófiú a
Bo

sarki étteremből, amint egy nagy rekesz citromot cipel be a bejárati ajtón.
Egy második emeleti lakás kinyíló ablakából tekintenek rám. Úgy éreztem,
ok

ma este bármi lehetséges New Yorkban.

A táskámban rezegni kezdett a telefonom. E-mail a főbérlőmtől:
s

megköszönte, hogy időben elutaltam az esedékes bérleti díjat. Átfutottam,

amit írt, majd a szemem megakadt az utolsó mondaton: „A következő
hónaptól megemeljük a bérleti díját száz dollárral.”
Ekkor egy szempillantás alatt minden újra lehetetlennek tűnt.
Pizza. Ez volt az egyetlen tökéletes választás a nap végére. Ezt egyelőre
meg is engedhetem magamnak. Visszafordultam a Mott Streetnél, és
visszagyalogoltam egészen a Spring Streetig, ahol jobbra fordulva el is
érkeztem kedvenc helyemhez, a Famous Ben’shez.
Húsz perccel később két tökéletes vodkaszószos pizzaszelettel találtam
szemben magam, amelynek a tetején reszelt parmezánpelyhek és
csilipöttyök táncoltak, valamint egy pohár habos gyökérsörrel. Maga a
mennyország. Leraktam a mobilom a papírtányér mellé, hogy egyszerre
tudjak enni és görgetni, majd nekiláttam a falatozásnak. Amint kinyitottam
az Instát, megláttam az üzenetet Cleótól. Valami hír Loláról?
 Semmi, válaszoltam. Valszeg jó a randi. Megnéztem, hány óra. Majdnem
másfél óra telt el a randi kezdete óta. Lola nem igazán bír ki ennyi időt
anélkül, hogy ránézne a telefonjára.
Szerinted kezdjünk el aggódni?, kérdezte Cleo.
Szerintem nincs messze tőlem. A metró felé menet elnézek oda.
Cleo egy sor like-emojit küldött válaszképpen, én pedig visszamentem az
Instámba. Az új bejegyzések között találtam egy fotót egy újonnan befogadott
kiskutyáról, valaki aprólékosan vezetett naplójáról, fotósorozatot egy
lakásfelújításról, amelyben valahogy túl sok volt a tolóajtó. Kicsit sem
vigasztaltak ezek az értelmetlen képek. Miként lehetséges, hogy rengeteg
olyan embert ismerek, aki boldog párkapcsolatban él, elegendő pénze van
ahhoz, hogy pazar házban lakjon, és aki, ki tudja, miért, de elképesztően jól
néz ki a széles karimájú kalapjában?
Rámentem a keresőre, és begépeltem a Hayes Montgomery nevet. Egy
privát fiókot adott ki. Valószínűleg jobb is, ha nem tárul rögtön a szemem elé
a tökéletes és csodálatos élete. Csak rosszabbul érezném magam tőle. És
M

különben is: miért vagyok még mindig rágyógyulva Dögös Öltönyre? Ki

y

kellene már vernem a fejemből ezt a pasit.

Bo

A bőröm bizsergett, annyira szerettem volna bizonytalan lenni, és

hallgatni a hangra a fejemben, amely előszeretettel mondogatta nekem, hogy
ok

nem tudom felépíteni azt a karriert, amit akarok, nem fogok boldogulni New
Yorkban, valamint sohasem fogok jól kinézni egy elképesztően széles
s

karimájú kalapban. Legbelül tudtam, hogy ez a hang hazudik – a kalappal

kapcsolatosan valószínűleg nem –, és egyáltalán nem tesz jót nekem, ha
hallgatok rá. Ám olykor a bizonytalankodás és a kétkedés könnyebb
megoldásnak tűnik, mint a vak magabiztosság.
Amint bámultam a mobilom, egyszer csak felbukkant a képernyőn egy
üzenet anyutól. Képzeld, Jeremynek és a feleségének kisbabája lesz. Gondoltam,
érdekel. Kislány! Találkoztam Jeremy anyjával a Stop&Shop-ban. Puszi, anyu.
Pedig valójában egyáltalán nem akartam tudni, hogy a gimis szerelmemnek
és a feleségének gyereke születik, miközben én itt ülök egyedül, nincs
munkám, pizzát eszem, mert másra nem futja. Nem válaszoltam.
Miután megettem a pizzám, megittam a gyökérsört, kimaxoltam az
Instagramot, elmentem vécére, és megnéztem a térképen, hol van az a bár,
ahol Lola randizik. Kiderült, hogy közelebb, mint hittem. Vagy milliószor
elmentem mellette, amikor egyetem után a Sohóban dolgoztam a West
Broadwayn az Anthropologie lakberendezési boltban. Ötsaroknyi izzadós
gyaloglás után ott álltam a bár előtt. Csakhogy nem voltak ablakai, ahol
beleshettem volna. A francba!
Kívülről úgy nézett ki, mint egy átlagos régi bár, de ha az ember kinyitotta
a bejárati ajtót, látta, hogy tipikusan olyan hely, amit első randizóknak
rendeztek be. A bokszokat és a bárszékeket vörös bársony borította. A sötét
fából készült bár mögötti polcokon alkoholos italokat tartalmazó üvegek
csillogtak. Barátságosnak, romantikusnak és sötétnek látszott. Egy ilyen
helyen nemigen lehet egyedül az ember.
Odasétáltam a bárpulthoz, ahol egy pixie-frizurás fekete hajú tetovált nő
éppen dugót húzott ki lassan egy üvegből. Mellettem egy párocska hajolt
közel egymáshoz, térdük összeért. Eszembe jutott a legutóbbi alkalom,
amikor randiztam. Több mint négy hónappal ezelőtt volt egy fickóval, akivel
egy belvárosi jótékonysági kvízesten ismerkedtem meg, ahová a
kollégáimmal mentem el. Vettünk piát az East Village-ben, ücsörögtünk egy
padon a Tompkins Square Parkban, és megbeszéltük, hogy a következő héten
M

összefutunk egy vacsira. Három nap múlva mondta le üzenetben azzal, hogy
y

visszaköltözik az exbarátnőjéhez.
Bo

– Csak egy klubszódát kérek lime-mal – szólítottam meg a pultosnőt, aki

kifejezéstelen arccal bólintott. Leraktam a pultra egy tízdollárost, és
ok

végignéztem a bokszokon, de Lolát sehol sem láttam. Az elülső teremből egy

sejtelmesen intim helyiség nyílt, ahol a falak mentén végig gyertyák égtek.
s

Fogtam az italom, és beléptem a sötétbe, elhaladtam a mosdók mellett.

Valahonnan Morrissey számának foszlányait hallottam. Egy másodpercre
megálltam, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz.
Hamarosan az emberi alakok tényleges emberekké váltak, és egy sarokban
megláttam Lolát: szőkén és ragyogón a vérvörös bokszban. Keze gyengéden
egy fekete hajú lófarkas nő combján pihent. A nőnek olyan feltűnő volt a
grüberlije, hogy még a félhomályban is észre lehetett venni. Ráhajolt Lolára,
ajka veszélyesen közel táncolt Lola nyakához, pedig egy ilyen helyen még egy
óvatlan levegővételt is felkérésnek lehet venni.
Csak néhány másodpercig figyeltem őket, ami bőven elég volt ahhoz, hogy
furcsa szorítást, fájdalmat érezzek a mellkasomban. A közelségük erotikus,
felvillanyozó volt, olyasvalami, amit már hosszú ideje nem éreztem. Lola
tényleg bajban volt, azonban nem olyanban, amelybe be kellene avatkoznia
egy legjobb barátnőnek. Megfordultam, hogy visszamenjek a bárhoz, közben
kivettem a táskámból a mobilom, hogy üzenjek Cleónak, de nem volt térerő.
Hülye szexkazamata tele borral, dögös emberekkel és szerelemmel.
Elindultam az előtér irányába, az italom az ajkamnál, szomorúság a
gyomrom tájékán… És ekkor egyszer csak: puff! Pont nekimentem valakinek,
az italom kettőnkre fröccsent.
– Jaj, istenem! Ne haragudjon… – Felnéztem, hogy bocsánatot kérjek, és
ismerős tekintettel találkoztam.
Annyira meglepődtem, hogy nem tudtam befejezni a mondatot. Nem más
állt előttem, mint Dögös Öltöny, Harmadik Hayes Montgomery. Miféle
kegyetlen játékokat játszik velem ma este az univerzum?
Hayes pislogott egyet. Szóra nyitottam a szám, hogy valami olyasmit
mondjak, mint például szia vagy helló, esetleg rákérdezzek: „Hát te meg mit
csinálsz itt?”. Ehelyett csak nevettem.
– Szia – köszöntött Hayes beleharapva az alsó ajkába, miközben csodálkozó
szemmel nézett rám, és szemlátomást zavarban volt.
– Hát, te itt? – Csak ennyit sikerült kinyögnöm, mert nem bírtam
M

abbahagyni a nevetést. Micsoda este! Megráztam a fejem.

y

– Rám vártál? – kérdezte Hayes mosolyogva, aztán végigmérte a mellkasán

Bo

szétterülő hatalmas nedves foltot, és újra a szemembe nézett.

– Jaj, istenem – ismételtem, és próbáltam felitatni a melléről a nedvességet
ok

egy koktélszalvétával. – Ezer bocsánat… Csak nem számítottam arra, hogy…

– Hogy újra találkozunk? – Tekintete mélyreható volt, szája sarka kissé
s

felfelé kunkorodott, de az alig észrevehető mosolyt inkább szarkasztikusnak

láttam, mint kedvesnek.
– Hát… igen – feleltem nevetve, és így is volt. Újra ránéztem a nedves
foltra, és megállapítottam, hogy ezúttal nem volt állig beszorítva valami
mérték után varrt öltönybe. Egy galambszürke póló volt rajta a végighúzódó
nedves folttal, ott, ahol ráfröccsent az italom. – Hogy lehet, hogy nem vagy
öltönyben? – Esküdni mertem volna, hogy a sötétben elpirult.
– Nem hordok mindig öltönyt.
– Mindig öltöny volt rajtad, valahányszor csak találkoztunk. Ez a stílusod,
nem? – Így laza cuccban még sármosabbnak találtam, de ezt persze nem
kötöttem az orrára.
– Vannak más ruháim is. – Kézfejével végighúzott az ajkán. – Futni
indultam, és beugrottam, hogy megnézzem…
– Elnézést! – Egy rövid hajú szőke nő zavart meg bennünket. Hátradőlt a
székében, és integetve az asztalához invitált bennünket. – Ismerlek titeket.
Mindkettőtöket.
Próbáltam rájönni, honnan is ismerhet. Végigpörgettem az agyamban a
lehetőségeket. Talán együtt jártunk a főiskolára, vagy együtt voltunk valahol
gyakornokok? Netán ő is a Spayce-nél dolgozott?
– MetroCukisagok! – A mellette ülő nő örömében, hogy felismert minket
élőben is, összecsapta a tenyerét.
– Te jó ég! – kiáltott fel a társaság harmadik tagja. – Te jó ég!
Végigkövettem az egész sztorijukat. – Felkapta az asztalról a mobilját, és
gyorsan csinált rólunk egy fotót.
– Készíthetek veletek egy fotót? – kérdezte a szőke nő, és mielőtt
bármelyikünk válaszolni tudott volna, a barátnője kezébe nyomta a
készülékét, és oldalazva kirobbant a helyéről. Kettőnk közé fúrta magát, a
derekamra rakta a kezét, és úgy csavarta oldalra a testét, hogy a
legelőnyösebb szögben álljon. Ahogy szélesen elmosolyodott, borszagot
éreztem rajta.
M

Hayesre pillantottam, aki nem nézett a mobil irányába. Tekintete arra a

y

sarokra irányult, ahol Lola ült.

Bo

– Hayes? – hallottam egy hangot ugyanabban a pillanatban, amikor a

mobilt tartó nő utasított minket: – Nézzetek ide!
ok

Feszült mosollyal az arcomon, Insta-pózba vágtam magam, és

megdermedtem.
s

– Oké – mondta a nő, aki fotózott, és visszaadta a mobilt a barátnőjének,

hogy jóváhagyja a képet. Ismét felvettem természetes ábrázatom,
megfordultam, hogy megnézzem, mit néz Hayes. Továbbra is a csinos arcú
barna hajút bámulta a sarokban Lolával. Azt, akinek az arcán gödröcskék
ragyogtak. Ugyanolyan gödröcskék, mint Hayes arcán. Valahol az agyam
hátsó zugában megszólalt egy figyelmeztető jel: valami nem oké.
– Hayes – szólt ismét a hang, és ekkor ráeszméltem, hogy Lola
randipartnere felől jön.
Tekintetemet átvittem Hayesről a barna hajúra, majd Lolára, aki ezt „Te
meg a fenét csinálsz itt?” nézéssel viszonozta. Megpróbáltam csak a
szememmel válaszolni, de hát nehéz lett volna némi mimika segítségével
elmondani, hogy „Első randiszabály… Csak megnéztem, minden rendben
van-e”.
Újra Hayesre néztem, aki zavartan bámult vissza.
 – Ismered Perrine-t? – kérdezte.
– Ööö… Nem, én.
– Az unokatestvérem – közölte Hayes, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga.
– Úgy tűnik, az unokatestvéred épp randin van a legjobb barátnőmmel –
folytattam. Lola és Perrine elindult felénk, alakjuk kirajzolódott a
gyertyákkal megvilágított asztaloknál. A francba!
– Tessék? – Hayes nyelt egy nagyot, hangja döbbentnek tűnt.
– Azt nem tudom, hogy te miért vagy itt – folytattam –, én viszont
határozottan lebuktam, hogy kémkedek az első randijukon.
– A fenébe is! A pasi nem is néz a kamerába – szólt közbe Részeg Szőkeség,
amint a mobiljára sandított. – Nincs ellenetekre, ha gyorsan csinálok egy
másik fotót?
– Bocsi, de oda kell mennünk a barátainkhoz – hárítottam, és megragadtam
Hayes karját. Meleg volt és erős. Odairányítottam, ahol Lola és az
unokatestvére állt.
M

– Franny – szólt Lola, amikor megérkeztem. Egyszerre tűnt ingerültnek és

y

meglepettnek.
Bo

– Szia – integettem az ujjaim hegyével, majd rámosolyogtam Hayes

unokatestvérére, aki kezet nyújtott, és megrázta az enyém. Rövidre vágott
ok

körmét fehér lakk fedte, ugyanolyan színű, mint a fülcimpájában a pöttynyi

fülbevaló.
s

– Perrine – mutatkozott be nyugodt bársonyos hangon. – Úgy látom,

sikerült újra találkoznotok az unokatesómmal.
Megfordultam, és a szemem sarkából megláttam Hayest: kissé fenyegetően
magasodott fölém.
– Szeret lecsekkolni, valahányszor idegennel találkozom, ami nagyon
kedves, de ez az óvó viselkedés totálisan felesleges. – Sokatmondón nézett
rám, én pedig nyomban megkedveltem. – Ő már csak ilyen.
– Ne haragudjatok, de ti ketten…? – Úgy néztem valahová közéjük, mintha
egy kétezer darabból álló kirakóst kellene kiraknom ahhoz, hogy rájöjjek a
közöttük levő kapcsolatra. – Várj csak, Lo, ez az a nő, akivel a New York News
mosdójában ismerkedtél meg?
– Bocsánat, hogyan? – kérdezte Hayes, és úgy hangzott, mint egy tudatlan
apuka, aki először szembesül a TikTokkal. Mind Lola, mind Perrine hirtelen
szégyenlőssé vált.
 – Azelőtt botlottunk egymásba, mielőtt a ti részetek következett volna –
mondta Perrine, és Hayesre mosolygott.
– Mielőtt megittuk volna azt az emlékezetes kávét – magyaráztam
Hayesnek, aki próbálta feldolgozni az imént történteket.
– Ráírtam az Instán – vigyorgott gonoszul Lola, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga.
– És mikor jöttetek rá? – kérdezte Hayes az unokatestvérétől, miközben
egy piros kis szívószálat rágcsált, ami valószínűleg benne volt az italában.
Néztem hosszú, napbarnított ujját, amint a poháron dobol, pont a pohár
szélén csücsülő lime-szelet alatt. A pohárban buborékos italt láttam.
Ugyanazt rendeltük.
– Amint itt összefutottunk, rögtön beugrott – felelte Lola, és olyan közel
hajolt Perrine-hez, hogy a válluk összeért.
– Egy másodperc alatt összeraktuk – tette hozzá Perrine. – Elhatároztuk, ha
újból randizunk, akkor megmondjuk mindkettőtöknek.
– És úgy döntöttünk, hogy újra találkozunk – mondta Lola. – Tehát
M

szerintem most el is mondtuk.

y

Micsoda fordulat! Éppen el akartam köszönni, hogy békén hagyjak

Bo

mindenkit, amikor Lola közbeszólt:

– Várj! – Bocsánatkérő tekintete gyanakvóvá vált. – Miért is vagy itt?
ok

– Mondtam Cleónak, hogy hazafelé bekukkantok. Honnan tudhattam

volna, hogy ez történik majd? – Lola kibányászta a táskájából a mobilját.
s

– Nincs térerő – nyomta a szememnek a képernyőt.

– Hát akkor sziasztok. Érezzétek jól magatokat! – búcsúztam, és egy utolsó
„mi a szent szar” pillantással illettem Lolát.
– Persze, érezzétek jól magatokat! – ismételte Hayes, amitől elnevettem
magam. Biztos voltam benne, hogy ennél továbbmennek. – Itt hagyunk
benneteket.
Kezével finoman megérintette a derekam, és gyengéden az ajtó felé tolt. Az
egész csak egy másodpercig tartott, szinte észre sem vettem. De abban a
pillanatban borzasztóan ismerősnek és döbbenetesen újnak éreztem azt az
érintést, amitől izgatott remegés futott végig a testemen. És ez az izgatottság
annyira erős volt, hogy a hatása mindvégig ott maradt a gyomrom tájékán,
miközben együtt kisétáltunk a bárból, egyenesen a város ölelő karjaiba.
 HATODIK FEJEZET

Hayes

Odakint már jó ideje lement a nap, de az esti égbolt hátterében a város még
világos volt. Franny tátott szájjal kutatott valami után a táskájában.
– Hát – mondta végül, miközben arra összpontosított, hogy megtalálja azt a
valamit, amit keresett –, nem pont így képzeltem el a ma estémet.
Megtapogattam a zsebem, hogy megbizonyosodjam arról, ott van-e még a
lakáskulcsom és a bankkártyám. Elkaptam Franny tekintetét, és első
alkalommal, mióta azon a májusi délelőttön összefutottunk a metrón,
M

rendesen bele tudtam nézni a szemébe. És habár a lehető leghűvösebb zöld

y

színe volt, mégis ragyogott és sugárzott.

Bo

– Hát én sem – mondtam beleegyezően. Az órámra néztem. Ez a kis kitérő

húsz percet rabolt el a futásomból.
ok

– Szóval a legjobb barátnőd… – kezdtem bele, és nem tudtam pontosan, mit

is kérdezek majd.
s

– Úgy értem – mondta Franny, és zavart mosolyra húzódott a szája. –

Vagyis mi a fene?
– Nos, úgy tűnik, hogy nem rakták össze a dolgot, amíg…
– Amíg össze nem rakták? – kérdezte kuncogva.
Csak álltam ott, kezem a tarkómon, némileg döbbenten az egész
szituációtól.
– New York összes nője közül felszedi az unokatestvéredet. A mosdóban. A
te unokatestvéredet.
Franny meglepettnek látszott, ugyanakkor vidámnak is, mintha ez lett
volna a nap legjobb híre.
– Ez a város néha egészen varázslatos.
Beletúrtam a hajamba, majd felhúztam a szemöldököm. Még mindig izzadt
voltam. – New York valójában egy kisváros, amelyben egy csomó ember lakik.
– Didion? – kérdezte, és felvidult az arca.
 – Didion? – kérdeztem vissza. – Nem. Az előbb találtam ki.
– Nahát! Milyen lenyűgöző! Szerintem szakmát kellene váltanod. – Rám
nézett, majd kinyújtotta rám a nyelvét.
– Aranyos – mondtam némi cinizmussal, de igazam volt. Tényleg aranyos.
– Bocs, csak… – Franny hangja komolyra váltott. – A mai nap eléggé
gázosra sikeredett. Bár jócskán feldobott, amikor az arcod elárult. Amikor
rájöttél, mi is történik.
És ezzel ismét jókedvre derült.
– Tényleg? – kérdeztem. – És milyen volt az arcom? – Őszintén kíváncsi
voltam.
Franny hatalmas rémült O betűt formált az ajkával, miközben ide-oda
mozgatta a szemét. Meglehetősen abszurd látványt nyújtott, mint az a mozgó
szemű Kit-Cat falióra Perrine konyhájában. Elnevettem magam, és nemcsak a
vicces arca láttán, hanem attól is, hogy ennyire gátlástalanul csinál mindent.
Korábban sosem voltam hozzá hasonló ember társaságában, egy olyan
karakterrel, aki annyira fényesen ragyog, hogy az ember úgy érzi, az
M

energiája rá is átragad, még ha csak egy kicsit is. Franny elmosolyodott.

y

– Vissza kellene indulnom Brooklynba – mondta.

Bo

– Hol laksz? – kérdeztem.

– Brooklyn Heightsban. Elsétálok az N metróhoz.
ok

– Hadd… – kezdtem, de miután elkapta a tekintetem, és felhúzta a

szemöldökét, újrafogalmaztam, amit mondani akartam. – Elkísérhetlek? És is
s

arra megyek.
– Rendben – bólintott kétszer, mindkét szótagot nyomatékosítva, ajkát
összeszorítva.
Úgy fél háztömbnyit gyalogoltunk némán. Igyekeztem kerülni a tekintetét,
inkább a fák pazar zöld levelein tartottam a szemem, valamint a kávézók
teraszairól érkező csábító hangokra irányítottam a figyelmem: nevetés,
összecsendülő poharak. Általában szerettem New Yorkot, amikor a nyárral
kacérkodott. Ám a gondolataim hamar visszatértek az üres, steril lakásom
tájékára, és kutattam az agyamban valami után, amire gondolhattam. Éppen
meg akartam kérdezni Frannyt, hogy megy a munka, amikor hirtelen
megállt, és levegő után kezdett kapkodni.
– Mi az? – kérdeztem körbenézve. Abszolút nem értettem, mi lelte.
– Olasz gyümölcsfagyi – felelte, mintha ez nem is lenne kérdés, és a
sarokban parkoló fehér étkezőkocsira mutatott. – Pontosan erre van
szükségem. Ha ma este tönkremegy az életem, közben legalább olasz
gyümölcsfagyit eszem. – Elindult a kocsi felé. – Nem muszáj megvárnod –
tette hozzá. – De én mindenképp eszem egyet.
De én meg akartam várni, hiszen így több időt tölthettem vele.
– Végül is, ráérek – mondtam, jóllehet nem emlékszem, mikor vettem
utoljára mozgóárustól fagyit vagy jégkrémet, az olasz gyümölcsfagyiról nem
is beszélve. Talán még a gimiben?
– Kérsz valamit? – kérdezte, miközben lerázta a válláról a hatalmas
táskáját, kicipzárazta az oldalzsebét, hogy elővegye kicsiny bőr pénztárcáját.
Megráztam a fejem.
– Köszi, nem.
– Miért nem? – kérdezte, és láttam, hogy mindjárt elkezdi forgatni a
szemét. – Ne már! Ketodiétán vagy? Vagy az a „csak semmi cukor” típus
vagy?
– Hát ketodiétán biztos nem vagyok – feleltem kissé sértődötten. – De az
édességeket különleges alkalmakra tartogatom.
M

– Hayes! – csapta össze Franny a tenyerét, majd az egyiket drámai

y

mozdulattal a mellkasára szorította. – Ezzel csak nem azt akarod mondani,

Bo

hogy nem számít különleges alkalomnak az unokatestvéred és a legjobb

barátnőm leleplezése?
ok

– Majd tájékoztatlak, amikor kellőképpen különleges lesz az alkalom –

válaszoltam, miközben Franny kiselőadásán kuncogtam.
s

– Bánni fogod – vonta meg a vállát.

– Vagy nem, mivel nem fogom mérgezni a testem valami gyanús rákkeltő
anyaggal, amit szándékosan addiktívnak gyártanak. – Poénnak szántam a
szavaimat, bár ösztönösen tudtam, hogy ezzel piszkálom.
– Szent ég! – sóhajtott grimaszolva. – Rosszabb vagy, mint amire
emlékeztem.
Elnevettem magam. Olyan szép volt, főleg akkor, amikor poénkodott.
Legalábbis reménykedtem, hogy csak viccel.
Pár lépésről figyeltem, amint rendel, és közben csacsog a szakállas fickóval,
aki kihajol a kocsi ablakán. Franny a kezébe nyomta a pénzt, pár pillanattal
később a fickó kinyújtott neki egy piros-sárga csíkos papírpoharat, amelyben
máris összeolvadtak a vérvörös fagyigombócok. Franny kivett a tartóból egy
apró fakanalat, és határozottan belenyomta a desszertbe.
– Mmmmm… – A szeme egy pillanatra eltűnt, majd teljes eksztázisban
visszagördült a helyére. Ez a lány annyira… egyszerű volt. Nem… Inkább
visszafogott ízlésű. Nem… Elegáns. Igen! Még úgy is, ahogy a fagylaltot falta a
gyöngyöző papírpohárkából. Szarkasztikus is volt, csordultig tele
érzelmekkel, színekkel és gondolatokkal, amelyek zabolátlanul próbáltak
kitörni belőle. Ám mindenekfelett elegánsnak lehetett mondani.
Valamilyen oknál fogva eszembe jutottak az ónötvözet gyertyatartók,
amelyeket Beverly nagymamám az étkezőasztala közepén tartott. Beverly a
családunkban az extravaganciájáról volt híres, ő volt a rendszerint
szándékosan visszafogott családunk túlcsorduló tagja. Imádta a hatalmas
szemüvegeket és a még annál is nagyobb ékszereket: óriási drágaköveket és
féldrágaköveket szerzett be a világ minden tájáról. A háza passzolt az
öltözékéhez: tele volt színnel, üveggel, virággal és festményekkel.
Azonban ott, a tizenkét fős étkezőasztal közepén – amit az unokái
festményei vettek körül, valamint egy Keith Haring-festmény, amely minden
bizonnyal többet ért, mint az egész cégem – ott állt a két kicsi ón
gyertyatartó. És bár Beverly folyamatosan átrendezte a házát, az a két
M

átkozott gyertyatartó mindig a helyén maradt. Egyszer, amikor még gimis

y

voltam és segítettem leszedni az asztalt a karácsonyi vacsora után,

Bo

megkérdeztem, miért.
– Azért – felelte Beverly nagymama szinte magától értetődően –, mert a
ok

gyertyatartók a legszebb tárgyak az egész házban.

Franny hangja kirántott a gyerekkori emlékek közül, és visszaterelt a
s

jelenbe.
– Elsie nagymamám a legjobb olasz gyümölcsfagyit vette meg nekem abban
a cuki kis pékségben New Havenben, nem messze a házától – emlékezett
mosolyogva. – Olyan volt, mintha házilag készítették volna. Friss citromból,
meg ilyenek. Az a legkorábbi emlékem, hogy egy műanyag strandszéken ülök
Elsie nagyi hátsó kertjében, és olasz gyümölcsfagyit eszem.
– És ez milyen ahhoz képest? – kérdeztem.
– Finom – felelte két falat között. – De a közelébe sem ér annak.
Kikanalazott egy óriási olvadó fagyidarabot, a szájához vitte, de egy
másodpercre rosszul időzített, és a fagyiból egy kevés rácsurgott a ruhájára.
– Jézusom! – sóhajtotta. Azt gondoltam, bosszantja majd az összefagyizott
ruha, ehelyett lenézett, aztán fel rám, és felnevetett, miközben törölgette
magát azzal a picike szalvétával, amit a fagyiárustól kapott.
– Az én nagymamám mindig túlfőzte és elsózta a brokkolit – meséltem.
Beverly nagymama tényleg rém rosszul főzött. – Szívesen cseréltem volna
veled, és mentem volna a te nagymamádhoz.
– A nagypapám meg nyulakat tartott a hátsó kertben, és egy idő után
nyúlpörkölt lett belőlük. Ha képes voltál túlélni egy nyúlgyilkosságot,
jutalmad egy olasz gyümölcsfagyi volt.
– És hogyan…? – kérdeztem fintorogva.
Franny a fagyikanalas kezével tett egy hirtelen mozdulatot, miközben
csettintett a nyelvével. – Így. Elnyisszantotta a nyakukat anélkül, hogy egy
fikarcnyi bűntudata lett volna.
Ez hihetetlen! Felnevettem.
– New Havenben nőttél fel?
– West Havenben, de az közel van.
– Én is a környéken – mondtam.
– Várj, kitalálom! – nézett rám sokatmondó szemmel. – Greenwich –
Elnevettem magam.
– Westport.
M

– Az majdnem ugyanaz.
y

Egyetértően bólintottam. Igaza volt. WASP[4]-os, jómódú, tele

Bo

countryclubbal, felhajtott gallérokkal. A connecticuti Gold Coast menti

városok mind egyformák.
ok

– És mondd csak – néztem Frannyre –, miért is nem volt annyira szuper ez

a mai nap?
s

– Te jó ég! Azt se tudom, hol kezdjem – nyögte.

– Például az elején? – javasoltam, mire ő hangosan nevetni kezdett. A
nevetése ragadós volt, és bármi vicceset mondott is, az embernek rögtön
nevetnie kellett. Visszamosolyogtam rá, és hirtelen megszállt a nyugalom,
ami furcsán érintett, mivel nem is érzékeltem, mekkora feszültségben voltam
korábban.
– Na jó. – Kikaparta a fagyi utolsó cseppjeit a papírpohárból, és végül
bedugta a szájába a kis fakanalat. – Munkamegbeszélésem volt egy lehetséges
lakberendezői megbízással kapcsolatosan. Egy gyerekszoba.
– Az ilyet félálomban is meg tudod csinálni – kíséreltem meg egy bókot.
Értetlenül nézett rám, szemöldökét összehúzva, miközben megállt kidobni
a kukába a fagyispoharat meg a kis fakanalat.
– Nem, valójában elég komoly feladat.
– Csak arra gondoltam, hogy biztos el vagy árasztva munkaajánlatokkal. –
Gratulálok. Már megint sikerült megbántani.
– Igen… – A hangja csendesebbé vált. – De ez a gyerekszoba nagyon fontos
a számomra. Ideges is vagyok miatta. Na és pont a megbeszélés után kaptam
egy e-mailt a főbérlőmtől, hogy felemeli a bérleti díjat.
A hangja elvékonyodott, idegesen beszélt.
– Uhh – fújtam ki a levegőt, és a mellkasomra szorítottam a kezem, mintha
fájna valamim.
– Pontosan – bólogatott, és széttárta a karját.
– Nos, a magam részéről hiszek benned – közöltem határozottan. – Meg
fogod kapni azt a munkát, és megoldódik az a bérletidíj-emelés is.
Franny zavart arckifejezéssel nézett rám.
– Fura, hogy ezt mondom? – kérdeztem.
Hát persze hogy az. Túl sok volt egyszerre, túl nyomulós. És már megint
bakot lőttem ennél a nőnél. Sosem mondanék ilyet, mondjuk, Perrine-nek,
pláne olyasvalakinek, akit nem is ismerek.
Megálltam a kereszteződésnél, és bámultam az előttünk elsuhanó autókat.
M

Amikor hátrafordultam, és Franny szemébe néztem, mosolygott. Fúúú.

y

– Hát végül is igen, hiszen alig ismersz – mondta. – Ugyanakkor pontosan

Bo

erre van szükségem most. Maradjunk hát annyiban, hogy egyáltalán nem
fura! És köszönöm.
ok

Egyszer csak felvillantak előttünk az N és R vonalakat jelző zöld lámpák.

Egymás mellett lépkedtünk le a lépcsőn.
s

– Az uptownba mész? – kérdezte Franny.

– Igen – feleltem, és nem hazudtam. Vagyis csak egy kicsit. Az uptownban
laktam, vagyis a város északi felén, és eredetileg azt terveztem, hazafutok.
Fura volt, hogy nem mondtam igazat, de szerettem volna még egy kicsit
beszélgetni Frannyvel.
– Szóval az van, hogy szerettelek volna felkeresni valami miatt.
– Igen? – nézett rám, miközben a kezében már ott volt a metrókártyája. –
Mi történt? – Szeme összeszűkült. – Valami nincs rendben a zakóddal?
– Hogy mi? Dehogy. – A zakót visszaakasztottam a gardrób leghátsó
zugába, és azóta, hogy átadta nekem, hozzá se nyúltam. – A zakó köszöni, jól
van.
Franny úgy tett, mintha izzadságot törölne le megkönnyebbülve a
homlokáról, aztán elmosolyodott, és várakozó tekintettel nézett rám.
A szavak összetorlódtak a számban. Az agyam úgy próbálta kilökni őket
onnan, mintha egy ketchupos flakon alját csapkodná.
– Szerettem volna bocsánatot kérni, amiért esetleg hülyén viselkedtem a
tévés interjú során. Vagyis nem esetleg: tényleg hülyén viselkedtem. Meg
hogy azt mondtam, nem vagy a típusom. Csak annyira furán éreztem ott
magam, és beszéltem összevissza. Ennyi. Szóval, ne haragudj!
Franny egy ideig tanulmányozta az arcom, mégpedig úgy, hogy beszívta az
orcáit, és a szemöldökráncolás hirtelen morcosra formázta az arcát. Pont
amikor a gyomrom kezdett idegesen összerándulni, Franny mosolyra derült.
– Szerintem jók voltunk – jelentette ki végül, és játékosan a vállamra
csapott.
– Tényleg? – Az arcom felderült, ahogy megkönnyebbültem.
– Hát persze. Az a reggel volt fura. – A metrókártyáját forgatta az ujjai
között. – Persze, volt, akinek nem. – Szeme kikerekedett, aztán végigfuttatta
a kezét a haján, majd betűrte a füle mögé. Rövidebb volt, mint amire
emlékeztem. És sötétebb is.
Ráeszméltem, hogy bámulom. Gyorsan pislogtam párat, hogy ne tűnjön fel.
M

– Úgy érted, hogy az unokatestvérem és…

y

– Lola – egészítette ki Franny.

Bo

– Igen, Lola. Hát szerintem csak még furábbá tették.

Franny nevetett ezen, tehát már nem haragudott.
ok

– Akkor hát… Elfogadom a bocsánatkérést. – Előrehajolt, és finoman

megszorította a vállam. – És remélem, jól alakul majd az életed.
s

Vicces volt, hogy ezt mondta, de a hangja teljesen komolynak tűnt.

– Remélem, neked is jól alakul majd az életed, Franny. És az este további
része is.
Végigsuhintotta a metrókártyáját a leolvasón, átment a forgósorompón, és
eltűnt. Visszavette a város, amely nem is olyan régen nekem adta őt.

***

Franny még másnap reggel is a fejemben járt. Újra és újra végigpörgettem

magamban a beszélgetésünket, elemeztem és rögeszmésen rágódtam rajta.
Képtelen voltam kiverni őt a fejemből, és már ettől is diszkomfortosan
éreztem magam. A munka sem tudott kizökkenteni, mint máskor. Így aztán
üzentem Serenának, hogy előre tudjuk-e hozni pár nappal az első randinkat,
és hogy inkább fussunk össze aznap, munka után. Előző héten röviden
beszéltünk telefonon, bemutatkoztunk és megegyeztünk egy személyes
találkozóban. Serenával könnyű volt beszélgetni, fesztelennek éreztem
magam, és abban a pillanatban éppen erre volt szükségem: lecsillapítani azt
az érzést, amit Franny kavart fel bennem.
Úgy terveztük, hogy körbefutjuk a Central Parkot, ami határozott
előrelépésnek számított a megszokott első randis „igyunk-meg-egy-kávét-
vagy-egy-italt” meghívásomhoz képest. Némi bűntudatot éreztem. Hiszen
amiatt randizom Serenával, hogy kiverjek a fejemből valaki mást. Ám ahogy
ráléptünk a futóútra, meggyőződhettem róla, hogy jó döntést hoztam. Serena
közvetlen volt, egy csomót beszélgettünk, és jókat nevetett a buta
futóvicceimen.
– Az a dolgom, hogy megértsem a divattrendek alakulását, összeszedjem az
ékszereket és más kiegészítőket a fotózásokhoz és forgatásokhoz, felmérjem
a piacot, hogy tudjam, mi lesz a magazinban minden hónapban – magyarázta
Serena, és a szőke lófarka kecsesen ringott ide-oda a hátán.
M

– Tényleg? Idáig fogalmam sem volt, mi az a kiegészítő-felelős egy

y

divatlapnál – fújtattam, és igyekeztem palástolni, hogy kapkodom a levegőt.

Bo

Serena futóversenyre készült a következő hétvégén, ami azt jelentette, hogy

megpróbálta nyolc perc alá szorítani valamennyi lefutott kilométerét. Én
ok

kilencperces voltam, így határozottan szednem kellett a lábam, hogy lépést

tartsak vele.
s

– Ezenkívül stylistként is dolgozom fotózásokon.

– Ezek szerint van egy csomó dolgod azonfelül, hogy készülsz a maratonra
– álmélkodtam.
– És ez még nem minden. Benne vagyok egy bizottságban, amely egy
jótékonysági gálát készít elő a Természettudományi Múzeumban
augusztusban. Az összes bevételt az ALS-betegség kutatására fordítjuk. A
sógornőmet is ezzel diagnosztizálták tavaly.
– Ó, végtelenül sajnálom.
– Igyekszem aktívan tevékenykedni, ez segít, hogy ne gyengüljek el.
Bizonyára egy kicsit A típusú személyiség vagyok – mondta kuncogva, bár a
szeméből tükröződött a szomorúság. – Eleanor említette ezt?
Eleanor valóban említette ezt. És azt is mondta, hogy Serena dolgozott
közvetlenül a vőlegénye, Henry cégével a magazinnál. Henry „általában
kedves”-nek írta le, ami szintén jó reklám. Eleanor ígéretének megfelelően
Serena „jó csaj” volt. Tényleg szép volt: hosszú napbarnított comb, szabályos
arcforma, világoskék szem…
Serena azok közé a nők közé tartozott, akikhez általában vonzódom, és azt
is értettem, miért gondolta Eleanor, hogy tökéletes lesz a számomra. De
akkor miért nem éreztem egyáltalán semmi szikrát? Minden bizonnyal a sok
munka meg a Damien felmondása miatt kialakult stressz… érveltem
magamban. Túl sok minden történt.
– El kell jönnöd – folytatta Serena. – Már kiküldtük a hivatalos meghívókat,
de majd e-mailben elküldöm neked az infókat.
Mintegy tíz kilométert lefutva, a Sixty-Fourth Street magasságában
megálltunk nyújtani egy hidacskánál. Lüktetett a vádlim, fájt a karom, de
mindezzel együtt jól éreztem magam. Serena szeretetre méltó volt és
beszédes, még egyszer-kétszer meg is nevettetett. Lazán, fesztelenül
beszélgettünk, mintha régóta ismernénk egymást. Mi több: élveztem a
beszélgetést vele. Kellemes volt. Egészen kellemes.
– Várj csak! – szólt hirtelen Serena, és lecsatolta a bicepszéről a mobilját. –
M

Majdnem elfelejtettem. Nincs ellene kifogásod, ha csinálok rólunk egy fotót

y

az Instára?
Bo

– Jaj, hát nem is tudom – feleltem. – Nem vagyok valami aktív az

Instagramon.
ok

– Észrevettem – nevetett Serena. – Azt nem is mondtam, hogy a közösségi

médiában influenszerkedem, ez is a munkám.
s

Kikódolta a mobilját, és elkezdte végiggörgetni a feltöltéseit.

– Mindennap le kell fotóznom a ruháimat. Van ez a #serenastyle,
voltaképpen ennyi az egész.
– Mármint hogyan? – kérdeztem. Nem mintha nem tudtam volna, hogyan
működik az Instagram, de azt vettem észre, hogy az emberek az „ennyi az
egész” kifejezést egészen különböző dolgokra használják.
– Hát van ez a sajátságos pózom, és az emberek leutánozzák, aztán
megcsinálják a saját serenastyle fotóikat. Nézd csak!
És valóban: fotó fotót követett, amelyeken különböző lányok ugranak a
levegőbe, a fotók alatt pedig betaggelik Serenát.
– Gyerünk! – integetett felém Serena egy masszív mosollyal az arcán. Csak
a storymba rakom fel. Egy fotó a futócipőnkről…
Lőtt egy képet, aztán zsebre tette a mobilját. Ezután előrehajolt nyújtani,
úgy, hogy keresztbe rakta a lábát, tenyerével pedig megérintette a földet.
 – Lenne kedved eljönni egy italra? – kérdezte anélkül, hogy megfordult és
rám nézett volna. – Ismerek egy helyet: brutálisan finom a hamburger és
olcsó a sör.
– Igen, persze. – Keresztbe raktam magam előtt a karom, és nyújtottam.
Tőlem vacsorázni is mehetünk. Őszintén érdekelt Serena, és jobban meg
akartam ismerni.
Serena felemelkedett, rám mosolygott, én pedig visszamosolyogtam rá.
Több olyan hét után, amikor nem voltam túl jól a bőrömben, úgy éreztem,
mintha végre kezdenék visszatalálni a jó öreg Hayeshez.

[4] WASP: White Anglo-Saxon Protestant, azaz a fehér angolszász protestáns kifejezés rövidítése.
Negatív előjelű megnevezés az amerikai elit megjelölésére, hiszen ők gazdasági és politikai befolyásuk
révén uralják az ország politikáját és kultúráját (a ford.)
M
y
Bo
ok
s
 HETEDIK FEJEZET

Franny

Másnap reggel megszólalt az ébresztőm, és kirángatott az álomból. Pedig

Floridában voltam, és Hayes mögött ültem egy motoron. Cirkuszban is
dolgoztam. Nevetségesnek éreztem, amikor felébredtem, de amikor aludtam,
mindennek értelme volt. És hihetetlenül valóságosnak tűnt, ahogy hátulról
átkaroltam a derekát, amit a pólóján keresztül izmosnak és keménynek
éreztem.
Amint kinyitottam a szemem, szokás szerint rögtön a telefonomhoz
M

nyúltam, és láttam, hogy az éjszaka során érkezett néhány e-mailem. Talán a

y

cirkusztól?
Bo

Nem, nem a cirkusztól, hanem:

Feladó: DNSkutato.com
ok

Tárgy: Itt az eredménye!

– Édes istenem! – mondtam fennhangon, és reszkető ujjakkal idegesen
s

nyitottam meg az e-mailt.

Üdvözöljük, Francesca Doyle! Íme, az eredménye! Lépjen be alább, és
fedezze fel az őseit, ismerje meg egészségi állapotát, és kutassa fel a
gyökereit!
Kattintottam, és megjelent egy oldal, a belépési információ elmentve,
készen erre a nagy pillanatra.
Üdv, Francesca! Ön:
10%-ban skót
40%-ban ír
50%-ban délolasz
Hát erre most mit mondjak? Elsőre kiábrándító. Azt már tudtam, hogy
anyám családja ír volt. Generációkra vissza lehetett vezetni. A nagymamám
még annak a falunak a nevére is emlékezett, ahonnan eljöttek, amikor
kivándoroltak Amerikába. A délolasz 50% viszont érdekesnek tűnt. Igaz,
amerikai olaszok tömegei élnek New Havenben és a környékén. Ha a biológiai
apám családlátogatáson volt ott, nagy esélyt láttam arra, hogy olasz vér is
folyhatott az ereiben, mint a legtöbb gyerek esetében, akivel együtt jártam
suliba.
Anyu egyszer elárulta apám keresztnevét: Carmine (még egy ok arra, hogy
azt gondoljam, olasz származású), de mivel tudtam, nem akar beszélni róla,
inkább nem is hoztam szóba a dolgot. És lehet, hogy így volt a legjobb. Hiszen
a csalódottsághoz némi megkönnyebbülés is társult: nem kell megküzdenem
azzal a félelemmel, hogy fájdalmat okozok anyunak, ha vájkálok a múltjában.
Pusztán ez a tény mindig is ellensúlyozta azt a vágyamat, hogy tudjam,
pontosan kitől örököltem a DNS-szerkezetem másik felét, még akkor is, ha ez
megmagyarázná, miért éreztem magam mindig is kívülállónak a saját
családomban.
Természetesen feltétel nélkül szerettek, de ez nem jelentette azt, hogy meg
is értettek. Mindig is kicsit hangosabb, emocionálisabb, kreatívabb voltam
mindenkinél. Zavaró érzés volt, és kicsit elszigetelődve éreztem magam,
M

mert pontosan tudtam, ki vagyok valójában, bár sohasem hittem, hogy elég
y

jó vagyok. De bármilyen belső vívódásaim is voltak, nem akartam, hogy anyu

Bo

azt érezze, nem elég jó nekem, vagy hogy Jimmel együtt úgy érezzék, nem
becsülöm meg őket, és mindazt, amit értem tettek.
ok

Mégis, valahogy mindig egy kicsit távol voltam a bensőséges közös

életüktől. Így volt, és kész: sosem osztottunk meg egymással a legmélyebb
s

érzéseinket, nem beszéltünk a kemény dolgokról. És a biológiai apám

egyértelműen az utóbbi kategóriát erősítette.
Amikor fél óra múlva megérkezett a második e-mail is, a tárgyban a
következő állt: „Szia, itt a félnővéred!”, és egy link a DNS-felfedező
fiókomhoz. Az első ösztönös gondolatom az volt, hogy bizonyára spam.
Továbbítottam Lolának és Cleónak egy képernyőfotót. Ez kamu, nem? Valaki
szívat?, írtam.
De Cleo szinte azonnal megerősítette, hogy szerinte nem kamu, Lola pedig
hozzátette: „Mondtam neked, hogy ez történt az egyik kollégámmal. Ha
előkerül egy DNS-egyezés, szólnak.”
Újra elolvastam a tárgyban szereplő mondatot, és olyan hangosan
kiáltottam fel, hogy visszhangzott az üres lakás.
– Most akkor tényleg szívattok? – Éppen a spinningedzésre készülődtem:
ott álltam a szoba közepén, a tréningnadrágom felhúzva a térdemig.
Ráklikkeltem az e-mailben található linkre, ami a DNSkutató.com oldalra
vezetett.

Szia!
Tudom, hogy furcsa érzés lehet itt üzenetet kapni. A féltestvéred vagyok, és
Olaszországban élek. Édesapánk 1993-ban elhunyt, nem sokkal azután, hogy
hazajött Amerikából. Kétéves voltam abban az időben. Sosem házasodtak össze
édesanyámmal, és mindig is pletykáltak arról, hogy más gyerekei is vannak.
Milanóban élek és dolgozom, de Sorrentóban nőttem fel, arra a környékre való
édesapánk is. Egyetem után Londonban tanultam tovább. Építészként és
lakberendezőként dolgozom. Saját cégem van, és a világon mindenhonnan
kapok megrendeléseket. Ennek az oldalnak a segítségével rátaláltam néhány
unokatestvérre, akinek a létezéséről nem is tudtam. Szeretnék megismerkedni
veled, amikor úgy érzed, hogy készen állsz rá.
Szeretettel:
Anna Farina
M
y

Újra elolvastam a levelet.

Bo

Aztán újra.
És aztán még egyszer, mintha az olvasástól a betűk eltűnhetnének. De nem
ok

tűntek el. Odacsoszogtam az ágyhoz, hogy leüljek, a nadrágom immár

lecsúszott a bokámig. Bepötyögtem Anna nevét a Google-ba, közben
s

háromszor félreütöttem a billentyűket, annyira remegett a kezem.

És ahogy sejtettem, nyomban fel is jött a cégéhez tartozó link. Modern
otthonok és sima szögletes terek vizuális orgazmusa. A szívem vadul
kalapált, lüktetését egész testemben éreztem.
Apám létezéséről csupán a legalapvetőbb részleteket ismertem. Annyira
messze került az életemtől, hogy sosem éreztem valóságosnak, olyannak,
akivel kezdeni tudnék valamit. Leginkább olyan érzésem volt, hogy anyut
teherbe ejtette egy kísértet, aki utána úgy döntött, hogy nálam már nem
kísért. Az fel sem merült bennem, hogy esetleg más gyerekei is lehetnek. Élő
személyek, akik úgy nézhetnek ki, mint én. Úgy cselekedhetnek, mint én.
Megtalálhatnak. Ez a felismerés lebénított, a kezem jéghideggé vált, ahogy a
telefont markoltam.
És bármennyire nevetségesnek tűnik is beismerni, de soha még csak nem is
feltételeztem, hogy ez megtörténhet. Mindig is egyszerűbb volt nem
gondolni rá, inkább polcra tenni a róla alkotott képet, és ott hagyni
porosodni. Dehát persze hogy valódi hús-vér ember volt, saját élettel és
családdal, emberekkel körülvéve, akik szerették. És gyerekekkel. Voltak
gyerekei. Rajtam kívül.
És már nem él. Meghalt. Ez a gondolat fájdalmasan hasított belém. Nem
számítottam erre. Miért vagyok szomorú olyasvalaki halála miatt, akit nem is
ismerek? A lehető legfurcsább érzés lopakodott a mellkasomba, keményen
szorongatott. Aztán pislogtam, és rájöttem, mi az: a sírás kerülgetett.
Pánikba estem, és csupán egyetlen dolognak láttam értelmét. Felhúztam a
tréningnadrágom, aztán az edzőcipőm, felkaptam a táskám, és kirohantam a
lakásból.
– Cleo! – ordítottam a telefonba abban a másodpercben, ahogy Cleo
felvette. Tudtam, hogy ébren van, mindig korán kelt, hogy meditáljon, és
hogy még munka előtt átfussa az e-mailjeit.
– Szent szar! Mi a baj? – Még így a telefonban is hallottam, hogy a
hangjában megszólalt a vészcsengő.
M

Azt hiszem, szorongásos rohamom van. Vagy lehet, hogy inkább

y

pánikroham?
Bo

Gyors gyaloglásban végignyargaltam az utcán a metró irányába.

– Mi történt?
ok

– Hát az a DNS-teszt, amit csináltunk… Az előbb kaptam meg az eredményt.

Van egy féltestvérem, egy lány, basszus! – A szavak kétszer akkora
s

sebességgel szaladtak ki a számon, mint ahogy szoktak.

Cleo egy elnyújtott „te szentséges, jó szagú anyaúristen”-nel válaszolt.
– Olaszországban. Nem amerikai-olasz vagyok. Hanem olasz-olasz.
A laundromat ajtajában álló hölgy furcsán nézett rám, ahogy ordítva
elhaladtam mellette.
– Azta! Akkor anyudat egy olasz csávó ejtette teherbe. Ez igen, Diane!
– Cleo! Meghalt. – Ismét az a furcsa feszültség telepedett a mellkasomra, és
a torkom felé kúszott.
– Te jó ég! – kapkodott Cleo levegő után. – Figyelj csak, hol vagy most?
Utcai hangokat hallok.
– Spinningedzésre megyek. Már kifizettem, és nem akarom elbukni a
pénzt.
– Franny! Maradj ott, ahol vagy, máris odamegyek! Most semmi értelme
spinningedzésre menni.
 – De. Elmegyek abba az edzőterembe az Atlanticon. Ki kell pedálozni
magamból ezt a rossz energiát.
– Mikor kezdődik az edzés? – kérdezte, és hirtelen úgy hallottam, hogy
liheg, mintha futna.
Letéptem a fülemről a telefont, hogy megnézzem, hány óra.
– Fél óra múlva.
– Oké. Máris megyek.
– Micsoda? Ez most komoly? – kiabáltam, miközben az út közepén
nyargaltam át, megfeledkezve a zebráról. Azonban a vonal túlsó felén már
csend honolt.

***

Huszonhét perccel később már rögzítettem is az edzőcipőmet a bicikli

pedáljába. A hangszóróból Jay-Z zenéje lüktetett, túlságosan is erőteljesen,
M

így reggel nyolckor. Itt, ebben a sötét teremben, amely tele volt biciklikkel és
y

izzadt idegenekkel, ki tudtam zárni a nyugtalanító valóságot, ami odakint

Bo

várt rám. Nem csak arról van szó, hogy rám zúdult egy új genetikai
információ.
ok

Volt egy nővérem. És egy apám, akivel már soha nem találkozhatok.
Máris szaporán vettem a levegőt, pedig még csak ültem a biciklin, és alig
s

mozgattam a lábam. A pánik nem akart elmúlni. A tervem, hogy majd

kipedálozom magamból, egyre abszurdabbnak tűnt. A kormányra hajtottam
a fejem, és néztem, ahogy egy filigrán nő élénk színű csíkos leggingsben
felpattan a mellettem levő biciklire.
– Elnézést, nem lenne gond, ha biciklit cserélnénk?
Cleo. Bárhol megismerem határozott hangját.
– Szeretnék ott lenni a barátnőm mellett – folytatta Cleo. Egy nőhöz beszélt
mellettem. – Szörnyű ételmérgezése volt, és akartam tudni, nem ájult-e el
edzés közben. Vagy nem hány-e megint.
– Persze – felelte a nő, és gyanakodva nézett rám. – Melyik biciklin vagy? –
Cleo a mögöttünk levő sorra mutatott.
– Nagyon köszönöm – hálálkodott Cleo, aztán rám nézett. – Szia! –
Suttogóra fogta a hangját, arcára aggodalom ült.
– Nem hiszem el, hogy már itt is vagy – ráztam meg a fejem döbbenten.
 – Tudod, milyen vagyok. Szeretem megvalósítani a lehetetlent. – Felhúzta
az egyik szemöldökét. Olyan magabiztos volt mindig. – Az igazat megvallva
élveztem a kihívást. Fogtam egy taxit, aztán rohantam két háztömbnyit.
– Jó reggelt mindenkinek! – hallottuk a hangosbemondón keresztül az edző
hangját. Aztán ő maga is megjelent a teremben. Bokszolt maga előtt az
öklével, a bicepszét tetoválások díszítették, vörösesbarna haját vidáman
dobálta. – Mielőtt elkezdenénk, azt szeretném kérni, hogy mindenki
mutatkozzon be mindkét oldali szomszédjának.
Felnyomta a hangerőt a Rihanna-számnál, amint az emberek elkezdtek
bemutatkozni egymásnak a teremben. Egy gyors ötöst adtam a mellettem
álló pasinak.
– Andy! – kiabálta. Mosolyt erőltettem az arcomra, bólintottam, majd
visszafordultam a barátnőmhöz.
– Szia, Cleo vagyok – ismételte Cleo, hangosan artikulálva minden egyes
szót, amint felé fordultam. – Azért vagyok itt, hogy a legjobb barátnőm ne
akadjon ki.
M

– Nos, akkor most mindenki szedje össze az erejét a következő öt menetre!

y

– Harsogott az edző hangja a fejünk felett. – Győzzük le együtt azokat a

Bo

hegyeket!
A teremben mindenki ujjongva szólt vissza. Nem kizárt, sőt, szinte biztos,
ok

hogy reggel mindenki Red Bull-lal zuhanyzott.

– Na figyelj! – Cleo odahajolt hozzám, hogy halljam, amit mond. – Minden
s

rendben lesz.
– Honnan veszed? – kérdeztem fújtatva. Máris elfáradtam a hegymenettől.
– Minden megváltozik. Lett egy komplett családom, amelyről idáig nem is
tudtam. És anyu sem tudott róluk. Kész őrület!
– Vegyük fel a hármas pozíciót! – süvítette az edző. Nyújtott lábbal álltam a
biciklin, kezemmel éppen hogy elértem a kormányt. Cleo ülve maradt a
biciklijén, homlokára kiült az izzadság.
– El kell mondjam anyunak. – Legalább egy percembe telt, mire sikerült
kimondanom ezeket a szavakat. – Úgy érzem, ennyivel tartozom neki.
– Nem, nem kell! Annyit kell csak elmondanod neki, amennyi és amikor
jólesik – kiabálta vissza Cleo. – Ez a te utad.
– Megkérhetlek, hogy ne használd ezt a szót a társaságomban? – kértem
nevetve, mire Cleo elmosolyodott. Nyilván fel akart vidítani, és ez működött
is.
 – Nem is tudom, akarok-e válaszolni neki – ordítottam Cleónak. Muszáj volt
túlkiabálnom a hangszóróból dübörgő basszust. – Most túl soknak érzem.
A túlbuzgó Andy rám nézett egy egyértelműen „Lécci, fogjátok már be!”
pillantás kíséretében, majd a szájához szorította a mutatóujját.
Cleo némán formázta az ajkával, hogy „pöcs”, mire én elröhögtem magam.
– Ne feledjétek, hogy egy csapat vagyunk! – üvöltötte az edző a terem eleje
felől, a biciklijéről. – Egy emberként tekerünk.
– Bárhogyan is döntesz – kiabálta Cleo, miközben imbolyogva igyekezett
fekvőtámaszozni a kormányon –, itt vagyok neked, és persze Lola is.
Szünetet tartott.
– A francba, ez az edzés maga a pokol – mondta nevetve, amint az edző
bejelentette, hogy ideje felkapni a súlyokat a karmunkához.
Egyetértőn bólogattam, és a seggem is egyetértett velem, mert már eléggé
mérges volt rám.
– Nem tudom elhinni, hogy itt vagy. Mikor voltál utoljára spinning
edzésen?
M

– Utoljára? Hát egyszer és utoljára, amikor legutóbb eljöttem veled.

y

– Az közel egy évvel ezelőtt volt, Clee. – Annyira nevettem, hogy majdnem
Bo

elejtettem a súlyzókat.
Cleo még mindig szidta mindenkinek a nénikéjét, amikor néhány perccel
ok

később a spinningstúdió előtt álltunk, és a vizet vedeltük.

– Maradtam volna inkább ágyban! Simán vissza tudtam volna még aludni –
s

zsörtölődtem. – Nagyon furi álmom volt. Motoroztam a… – Ennél a pontnál

„megállj”-t parancsoltam magamnak, mert nem akartam elmesélni Cleónak,
hogy Hayesszel álmodtam. Semmi extra nem történt benne, mégis igen
erotikusnak éreztem.
– Kivel? – kérdezte Cleo, ajkánál a vizespalackkal.
Lebuktam.
– Lécci, ne nevess! – mondtam végül, ő pedig bólintott. – Hayesszel.
– Úúú – csücsörített Cleo, és szexin megrázta a vállát. – Valaki nem tudja
kiverni a fejéből Dögös Zakót. Szex is volt abban az álomban? A motoron?
– Nem – tiltakoztam. – Csak mentünk egy kört. – Direkt nem tettem
említést arról, mennyire felizgatott az az ártatlan száguldozás.
– Na jó. Bár szívesen hallgatnám tovább, hogyan motoroztál Hayesszel, de
haza kell mennem, összeszedni magam, ugyanis dolgozom. De bármikor
felhívhatsz, ha beszélni szeretnél erről a nővér dologról, oké? Vagy az
apádról. Ha valaki, hát én tudom, milyen érzés elveszíteni egy apát.
Cleo apja akkor halt meg, amikor Cleo gimis volt, és ez olyan hatással volt
rá, hogy azt akkor nem is értettem. Összeszorítottam az ajkam.
– Mi van, ha… – Elcsuklott a hangom. Olyan ciki lett volna hangosan
kimondani.
– Mi van, ha mi? – kérdezte Cleo, és beletúrt megizzadt hajába, amint
várakozón nézett rám.
Ha csalódást okozok… Ha majd azt látja, hogy a húga, akit annyira szeretne
megismerni, csupán egy munkanélküli nyomi.
– Na ide figyelj, Franny! – Cleo a vállamra tette a kezét, és komolyan rám
nézett. – Szeretném jóváhagyni az érzéseidet, miközben arra kérnélek, hogy
beszélj szépen önmagadról úgy, mintha egy barátodról beszélnél.
– Rendben – sóhajtottam. – Csakhogy ő egy neves építesz és lakberendező.
Ugyanazt csinálja, amit én, csak… Csak igazából…
– Te sem vagy egy kitömött plüssnyuszi, bébi. – Ezzel Cleo levette rólam a
kezét, és előre bökdösött. – Hidd el nekem, már most is nagyon is igazi vagy!
M
y
Bo
ok
s
 NYOLCADIK FEJEZET

Hayes

Szombat este vacsorára érkeztem Eleanorhoz és Henryhez. Egy üveg bort

hoztam magammal, és rám egyáltalán nem jellemző módon egy doboz sós
krékert. Utóbbi nem az én ötletem volt. Pont, amikor indultam otthonról,
Eleanor üzent, hogy hozzak, így megálltam a Grestedesnél.
Kopogtattam, Henry nyitott ajtót kötényben, kezében egy
paradicsomszósszal összekent fakanállal.
– Helló, Harmadik HM! – üdvözölt gonosz vigyor kíséretében, aztán
M

megragadta a karom, és magához rántott egy ölelésre.

y

Ő volt az egyetlen, aki Harmadik HM-nek hívott. Vagyis dehogy: ő volt az

Bo

egyetlen, akinek engedtem, hogy így hívjon. Ez volt szinte az első, ami
kicsúszott a száján, amikor megismerkedtünk. Eleanor szóba elegyedett vele
ok

egy tüzes, izzadós halloweenpartin egy sohói loftlakásban, ahol túlságosan

sok volt az ember. Henry Han Solónak öltözött, Eleanor pedig tetőtől talpig
s

Leia hercegnő jelmezben érkezett, és a jelmezeik tematikájának

megválasztása nyomban rabul ejtette Eleanor szívét. Miután két órát
töltöttek egy sarokban beszélgetve és nevetgélve, végül odamentem, hogy
köszönjek. Angie freudi kombinénak öltözött, vagyis szó szerint egy fehér
kombinét viselt, amelyre olyan szavak voltak felírva, mint ego, Ödipusz-
komplexus… Én pedig… Hát én saját magamnak öltöztem.
– Hayes – nyújtottam Henrynek a kezem azon a partin.
– Harmadik Montgomery Hayes – helyesbített Eleanor, hangjában heves
izgatottsággal. Eleanor korábbi pasijai és a barátnői szkeptikusan
viszonyultak hozzám, biztosak voltak benne, hogy van valami közöttünk
Eleanorral, amit titkolunk, és különben is: eleve gyanúsak vagyunk. Ám
Henryt szemlátomást nem zavarta a barátságunk.
– Harmadik HM – mondta, és jó erősen megszorította, majd megrázta a
kezem, szeme csillogott, részben izgatottságában, részben az italtól. Henry
magabiztos volt, laza mindenkivel, nem félt senkitől és semmitől. Brit
akcentusának köszönhetően cizelláltnak is tűnt. Hongkongban született,
Nagy-Britanniában nevelkedett, majd az Államokba jött egyetemre. Henry
kifinomult volt, nagyvilági, miközben kicsit sem tűnt ellenszenvesnek vagy
sznobnak. Egy igazi unikornis.
– Hoztad a ropim? – kiáltott ki Eleanor a nappaliból.
– Igen – feleltem, és összeráncoltam a szemöldököm, amikor megláttam
Eleanort a kanapén magzati pózban. – Beteg vagy?
Henryhez fordultam, aki ott állt mellettem, egy konyhai edényfogó
kesztyűt szorongatva, arcán buta vigyorral.
– Mi van vele? – kérdeztem, és éreztem, ahogy egyre feljebb kúszik bennem
az aggodalom.
– De butus vagy, Hayes! – nyögte Eleanor, anélkül, hogy felemelte volna a
fejét. – Terhes vagyok.
– Te jó ég, El! – A döbbenettől leesett az állam. – Ez… Ez…
– Tudod, mi ez? Meglepetés! – vágta rá Eleanor, és feltépte a krékeres
M

dobozt. – Viszont kellemes meglepetés.

y

Mellettem Henry lelkesen kurjantott egyet. Az arcán a vigyor olyan széles

Bo

volt, hogy Manhattan másik végéig is elért volna.

– Hát ez csodálatos! Gratulálok. – Lehajoltam Eleanorhoz, megöleltem, és
ok

nyomtam egy puszit az arcára. Valami földön túli érzés kerített hatalmába,
nagyon izgalmas volt, soha nem éreztem hasonlót korábban. – Már régóta
s

szeretnék másfajta karriert. A hivatásom szerint dadus vagyok.

– Jézusom! Ne! – rázta meg a fejét Eleanor. – És különben is,
macskaszitterként van rád szükségünk. Lehet, hogy Luna féltékeny lesz.
– Elmondtad már a szüleidnek? – kérdeztem, és belehuppantam egy
fotelbe, szemben Eleanorral.
– Még nem. Még korai lenne – felelte, majd hozzátette: – Nem mondjuk el
sok embernek. Szóval vedd megtiszteltetésnek, hogy a kiváltságosok között
vagy!
Bokszoltam kettőt a levegőbe, hogy mutassam a lelkesedésem.
Mindeközben végiggondoltam mindazt, amit Eleanor csinált végig ebben az
évben. A nagy költözésünk, a lehetséges új ügyfelek, az esküvőtervezés
Henryvel… És most: egy baba. Az élete előredübörög, amint kipipálja
mindazt, amelynek én is részese voltam. Némi irigységet és szomorúságot
éreztem, ám ebbe jókora adag öröm is vegyült.
 – Gratula, barátom! – mondtam Henrynek, aki intett, hogy kövessem a
konyhába. – Te leszel a legklasszabb apuka egész New Yorkban.
Henry nevetett, majd eltöprengett valamin.
– Igen, talán igazad van. – Kivette a kezemből a bort, és a konyhapultra
tette egy hatalmas tésztaszűrő mellé. – Változás a menüben. Eleanornak
hányingere van még a csirke gondolatától is, így spagettit főzök, egy jó kis
spagetti arrabiatát nekünk, neki pedig üresen.
– Ugye tudod, hogy mindent hallok, séf? – kiabálta Eleanor a nappaliból,
ami csak pár méterrel volt odébb.
– Akkor kipattintom a bort, mit szólsz? – mondta Henry, és elővette a
fiókból a bornyitót. – Megtennéd, hogy beviszed ezt a gyönyörű
menyasszonyomnak?
A kezembe nyomott egy bíborvörös folyadékkal teli poharat.
– Gatorade – magyarázta halkan. – Semmi más ízt nem bír elviselni, a többi
egyszerűen hányásra készteti.
– Most is hallak, csak mondom – szólt be Eleanor. – A terhesség folytonos
M

hányingerrel jár, de szuperszonikus hallással is.

y

– Szeretlek! – kiáltotta válaszképpen Henry, és a tűzhelyhez fordult, ahol

Bo

egy fazékban forró víz bugyogott.

Visszamentem ekkor a nappaliba, kezemben a Gatorade-del.
ok

– Hayes – nyögte Eleanor, aki immár a hátán feküdt, hasán egy rakás
krékerrel. – Ugye nem haragszol, amiért pont azelőtt lettem terhes, hogy
s

megnyitjuk az új irodánkat?
– Hogy feltételezhetsz ilyet? – kérdeztem szárazon, de azért
elmosolyodtam. – Hány hetes vagy?
– Majdnem nyolc. A hányás csak pár napja kezdődött. – Elnémult egy
pillanatra, ahogy ezt kimondta.
– Eleanor – kezdtem lágy hangon, miközben visszaültem a fotelbe. –
Szuper, ami történt. A munkával kapcsolatos dolgok majd megoldódnak.
Ezt inkább saját magamnak mondtam, mint neki. Majd megoldjuk
valahogy. Mindig is megoldottuk. De persze az ideg ette gyomromat.
– Tudom – felelte Eleanor. – És izgatott is vagyok.
– A költözés vagy a bébi miatt?
– Jaj te, annyira utállak! – nyomatékképpen hozzám vágott egy krékert,
amit rögtön be is kaptam.
– És ettől most megváltoznak az esküvői terveitek? – Amikor eljegyezték
egymást, mintha lett volna szó arról, hogy távolabbi helyen kötik majd össze
az életüket. Talán a kedvenc nyaralóhelyükön, egy távoli tengerparton
Sayulita környékén, Mexikóban.
– Aha. Vagy kicsit arrébb tesszük az időpontot, vagy elhalasztjuk az
egészet. Talán szűk körű esküvőt rendezünk. De az biztos, hogy New Yorkban
lesz.
– Nos, te leszel az első az Arbornál, aki kipróbálhatja a szülési szabadság
kínálta előnyöket.
– Hat hónap! – kiáltott fel vidáman Eleanor, és diadalittasan felemelte
mindkét öklét. Amikor Eleanor és én négy évvel korábban Chelsea-ben
leültünk a Starbucks egyik asztalához, hogy megbeszéljük, milyennek is
képzeljük a cégünket, az első tervek között szerepelt, hogy az
alkalmazottainknak szeretnénk sok időt és fizetett szabadságot biztosítani
életük fontos pillanataihoz. Egy másodpercre fellelkesedtem, hiszen mi meg
is valósítottuk a tervünket, majd furcsa, nyomasztó érzés telepedett rám,
ugyanis azon tűnődtem, vajon nekem is megadatik-e ez.
M

– Na, és képzeld el – folytatta Eleanor halkan –, Henry felajánlotta, hogy

y

kiüríti a dolgozószobáját, amit így gyerekszobává alakíthatunk.

Bo

Henrynek arra kellett a dolgozószoba, hogy számítógépes játékokkal

játsszon. Késő éjszakáig ült a számítógép előtt, head-settel a fején, és kiabált
ok

a mikrofonba, miközben ütötte a Call of Dutyt. Szóval hatalmas felajánlás volt.

– Van egy ötletem – jött ki a számon, és képtelen voltam nem folytatni –,
s

Franny megtervezheti nektek a gyerekszobát. Nemrég mesélte, hogy volt egy

megbeszélése potenciális megrendelőkkel egy ilyen dizájnra.
Eleanor lassan megismételte a szavaimat:
– Nemrég… mesélte?
– Véletlenül összefutottunk a minap. – Sóhajtottam, és próbáltam úgy
viselkedni, mintha ez az egész dolog nem is lenne nagy ügy. – Elkísértem a
metróig.
– Hűha! – Eleanor lebiggyesztette az alsó ajkát, és bólogatott. – Milyen
romantikus!
– Nem történt semmi, csak egy ártatlan séta – tiltakoztam.
– És nem is meséltél róla – nézett rám Eleanor fürkészőn. Majdnem úgy,
mintha tudná, hogy szándékosan nem tettem. – Olyan, mintha követnétek
egymást, valahogy folyton egymásba akadtok.
– Valami olyasmi… – motyogtam. – A legjobb barátnője épp Perrine-nel
randizott, így véletlenül találkoztunk.
Eleanor felült, a csodálkozástól tátva maradt a szája.
– Na ide figyelj, Harmadik Hayes Montgomery! Azt hiszem, tartozol némi
mesélni valóval.
A lehető legtömörebben összefoglaltam neki az eseményeket, majd
igyekeztem témát váltani. Részletesen elmeséltem a randimat Serenával,
még a futócipős fotót is megmutattam.
– Na jó, egy kép az Instagramon az már valami – mondta Eleanor
hozzáértőn, miközben megnézte a mobilján.
– Serena azt állította, hogy csak sztoriba rakja, ami nem nagy ügy –
közöltem hanyagul, előadva a lazát. Szuper: már Instagram-szakértő is
vagyok. Végül is rajtam kívül ki más dicsekedhet egy villámgyorsan elterjedt
sztorival a neten. – Huszonnégy óra múlva eltűnik.
– Hayes, úgy beszélsz, mint az apám – szidott le Eleanor, amivel sikerült
kiábrándítania. – Észre fogják venni, hogy betaggelt. Amúgy meg elmentette
a fotói közé, úgyhogy bárki bármikor láthatja.
M

– De hát csak a futócipőm. Kit érdekelhet a futócipőm?

y

Az Instagram-fiókomban mindössze három kép volt. A szemcsés fotó az

Bo

Empire State Buildingről, amit még 2011-ben csináltam, és ráraktam egy

ilyen filtert… Ez, meg egy kép Angie-ről, amint a szüleim goldendoodle-jét
ok

ölelgeti a karácsonyfájuknál, nem sokkal az eljegyzésünk előtt, és végül egy

kép, amit egy vernoni hegycsúcsról lőttem egy túra során jó pár évvel
s

ezelőtt. És a fiókom privát volt. Nem kizárt, hogy én voltam a legkevésbé

aktív felhasználó az Instán.
– Az emberek elolvasnak mindent, amibe online belebotlanak, Hayes. Nem
hiszem el, hogy még most sem vagy képes felfogni. – Bosszúsan nézett rám,
aztán törökülésben arrébb ült a kanapén, maga mellé téve a krékeres dobozt.
– És tetszik, Serena? – kérdezte szemérmes mosollyal. – Jól alakul?
– Aha – feleltem, és próbáltam magamra erőltetni némi lelkesedést. –
Holnap is elmegyünk együtt futni, és meghívott valami partira.
– Úgy beszélsz, mintha arról mesélnél, hogy bejelentkeztél a fogorvoshoz –
szívta a vérem Eleanor.
– Pedig igenis izgatott vagyok. Esküszöm – ellenkeztem. És ez igaz is volt.
Kedveltem Serenát, jó volt együtt lenni vele. Könnyed, kényelmes.
– Nos, váltsunk egy kicsit témát! – mondta Eleanor. – Van egy jó hír/rossz
hír közlendőm a számodra.
 Előrehajoltam, könyökömet a térdemre támasztottam. – De hiszen már
elmondtad a jó hírt – mutattam a hasára.
Eleanor ide-oda mozgatta mindkét mutatóujját, és miközben ringott, ültő
helyében megrázta a vállát, mintha táncolna.
– Van több is.
Összecsaptam a tenyerem, készen állva, bármire, ami ilyenkor
következhet.
– Ne kímélj!
– Paul összeállított nekünk némi sajtómegjelenést, nagyon ütős. – Eleanor
szinte beleszédült, annyira izgatott volt.
Kimérten felhúztam a szemöldököm, mivel nem akartam megadni
Eleanornak azt az örömöt, hogy az izgatottságával magával ragadjon.
– Igen? – kérdeztem végül.
– A Vogue kiszáll a megnyitónkra, küldenek egy fotóst és egy riportert.
Ezen kívül az Architectural Digest akar készíteni egy videóbemutatót az új
irodáról, és leközölnének rólunk egy cikket a lapjukban. Jaj! – sikkantott
M

ujjongva Eleanor, és legyezni kezdte magát a kezével.

y

– Hűha! Ez tényleg nem semmi – feleltem.

Bo

– Óriási dolog – javított ki.

– Elképesztő – helyeseltem, és már nem akartam eljátszani a hűvös angol
ok

úriembert. – De hiszen ez szuper. És mi benne a rossz?

– Hát mondjuk, az a tizennyolc lakberendező, akit Tyler végighívott… –
s

felelte Eleanor, és lemondóan hátradőlt a kanapén. Tudtam, hogy miként

folytatódik a mondat. Összeszorult a gyomrom.
– Jaj, ne! – mondtam, és hátranyúltam, hogy megvakarjam a tarkóm.
– Jaj, de! – Eleanor eksztatikus állapota egy szempillantás alatt elmúlt,
hirtelen lehangolttá változott. – Egyik sem ér rá. Az előttünk álló
negyvennyolc órában ki kell találnunk valamit, különben a Vogue egy üres
irodában fotóz majd bennünket.
 KILENCEDIK FEJEZET

Franny

Egy nappal azután, hogy rácsodálkoztam a DNS-emre, a kanapém sarkában

kuporogtam, laptoppal az ölemben, és számokat írogattam egy költségvetési
appba. Próbáltam megtervezni az év hátralevő részét. Néhány perccel ezelőtt
szünetet tartottam, és zöld iszapmaszkot kentem az arcomra, mintha az
arcápolás meg tudná oldani a problémáimat. A maszk csupán arra volt képes,
hogy szorosan rászáradjon az arcomra, így alig bírtam mozgatni az ajkam,
ezért elég nehéz volt elrágcsálni az extrudált búzakenyeret, és hozzá a
M

cheddarszeleteket, amiket a konyhából hoztam be magamnak.

y

Egy krékerért nyúltam, mire a tányér, ami meglehetősen bizonytalanul

Bo

egyensúlyozott a kanapé szélén, elkezdett lecsúszni. A francba! Éppen hogy

el tudtam kapni, de közben elégedetten újra megállapítottam, milyen jól
ok

passzolt a tányér nem csupán a lakásom hangulatához, de a világos és vidám

színeihez egyaránt. A tányér vintage kerámia volt, egy étkészlet része, amit
s

egy weboldalon találtam, és amit el is küldtek nekem San Franciscóból egy

kis second hand boltból. Hónapokig megszállottan kerestem ezeket a
tányérokat: kézzel festett olasz majolika, narancssárga, spirálosan kifele
tartó pávatollmintával. Borsos áron kínálták őket, de azzal nyugtattam
magam, hogy születésnapi ajándék, és valahányszor kézben vettem
valamelyiket, határtalan örömet éreztem, hiszen a szépségük páratlannak
bizonyult.
Vajon mit gondolna a nővérem ezekről a tányérokról? Eltűnődtem. Tetszenének
neki? A párnára hajtottam a fejem, majd felnyögtem. Még mindig nem
válaszoltam neki, pedig egyfolytában kutakodtam utána a neten.
Az Instagramon Anna tervezői irodája mintegy hatezer követőt tudhatott a
magáénak. Láttam fotókat róla, amint Milánóban pózol a Fashion Weeken:
úgy viseli a tűsarkút, mintha a világ legkényelmesebb cipője lenne, és nem
fájna benne a lába. Olyan volt, mintha önmagamról készült fotókat
nézegetnék egy vidámparki torz tükörben. Kreol bőr, fekete göndör haj,
ugyanaz a szemöldök. Mindössze annyi a különbség, hogy ő sokkal
fényűzőbb, teljesebb életet él, és persze jobban öltözködik.
Erővel visszatereltem az agyam a munkára, így viszont émelyegni kezdett a
gyomrom az idegességtől. Valahányszor próbáltam összeszedni magam, és
végiggondolni, hogy milyen lesz, ha tényleg önállóan dolgozom majd – a
költségvetés, a munkaidő, a pénz, amit muszáj megkeresnem, hogy ki tudjam
fizetni a számláimat, az ügyfelek, akiket muszáj megszereznem, hogy szert
tegyek a pénzre –, rám tört az imposztorszindróma, ami csak súlyosbodott,
amióta tudomást szereztem a menőbb és sikeresebb olasz hasonmásomról. A
bizonytalanság sötét, homályos gödrében dekkoltam idáig, és most az
önbizalomhiány második hulláma is utolért.
Az érzés persze nem volt ismeretlen a számomra. Legtöbbször ügyesen
félretoltam, de az, hogy kirúgtak a munkahelyemről, olyan volt, mintha
hívogatna valaki: jöjjön csak bármikor, szeretettel várjuk. Az önbizalomhiány
bekúszott az agyamba, ahogy a párnára hajtottam a fejem, és ott ült szemben
M

velem a pici konyhámban, miközben a reggeli kávémat ittam.

y

Rohadt egy nap. Felbukkant a mobilom képernyőjén Lola üzenete, miközben

Bo

fel-alá járkáltam a lakásomban, és agyaltam. Egy Daniel Radcliff-es HELP ME!

feliratú GIF-et küldtem neki vissza, majd folytattam a fel-alá járkálást, és
ok

próbáltam fejben felvázolni az üzleti tervem.

Megint jelzett a telefonom. Kilencig tanítok, írta Cleo. Később a McManusban?
s

A kedvenc törzshelyeink egyike, egy kissé lepukkant, olcsó bár. A büdzsém

sovány keretére gondoltam. Nagyon meg kell húznom a nadrágszíjat mostanság,
írtam vissza, és nyomtam a végére egy szomorú fejecskét.
Akkor a tető?, kérdezte Lola.
Cleo tetője volt a kedvenc találkozási helyünk, amióta huszonévesek
lettünk. A tető, amit egyáltalán nem volt könnyű bevenni. Ahhoz, hogy
feljussunk, ki kellett mászni a Lower East Side-i ház negyedik emeleti
tűzlépcsőjére, majd felmászni egy rövid, de kissé rozoga létrán. Az évek
során megtanultunk egy kézzel felügyeskedni. Már nem csupán üvegeket és
nassolnivalóval teli papírtáskákat vittünk a szabad kezünkkel, de még
kempingszékeket is, a másikkal természetesen kapaszkodtunk.
Tetőőő!, írta Lola.
– Szuper, a tető belefér – mondtam a lakásom falainak. Visszaküldtem a
feltartott ujjemojit, és ebben a pillanatban láttam, hogy érkezett egy e-
mailem. Ráklikkeltem az értesítésre, és beléptem a levelezésbe. Az e-mail
Lola kollégájától, Granttől érkezett. Visszatartottam a lélegzetem: erre az e-
mailre vártam, ez az e-mail jelentheti mind a kreatív, mind az anyagi
biztonságomat, vagyis azt a kötelet, amely visszaránt régi életem biztonságos
keretei közé. Szememmel végigfutottam a sorokat a képernyőn.
Nagyon örültünk, hogy találkozhattunk veled, Franny. Azonban úgy döntöttünk,
hogy inkább egy olyan lakberendezőt bízunk meg, aki szintén szülő, és így a
tapasztalata a hasznunkra válhat. Nagyon köszönjünk, hogy időt szakítottál ránk, és
természetesen a remek ötleteidet is. Reméljük, útjaink a közeljövőben keresztezik
majd egymást!
A francba! A szívem kétségbeesetten összeszorult. Most mi a fenét
csináljak?

***
M

Néhány órával később kiterítettük a törülközőinket, amelyek

y

pikniklepedőként szolgáltak. A tető ütött-kopott és szürke volt, madárkaki és

Bo

sok-sok száraz levél borította. Semmi szép nem volt benne, talán csak annyi,
hogy ott lehetőségünk nyílt friss levegőt szívni, és madártávlatból látni a
ok

Williamsburg Bridge-et, az East Riveren átívelő híres hidat. Számunkra éppen

elég is volt ennyi.
s

Amíg Cleo és Lola fémdobozos Pacifico sört kortyolgatott, én a fém

vizeskulacsomból iszogattam. Egy zacskó Pirate’s Booty puffancsot adtunk
kézről kézre. Ingyenkaja, ha belegondolok. Megdicsértem magam, hogy
milyen ügyesen spórolok. Nem hagytam rám törni a depit amiatt, hogy itt
állok harmincévesen, cheddar sajtos puffancsot majszolva vacsorára. És
miért? Mert rettegek, hogy a vállalkozásom, amit hivatalosan még el sem
indítottam, máris kudarcra van ítélve. De persze ma este nem fogom ezt
felhozni. Szükségem van a barátnőimmel eltöltött időre, hogy egy kicsit
leeresszek, és végre elfelejtsem, mennyire szarban vagyok. Amúgy meg
aggódtak már értem így is eleget.
– Franny? – szólított meg Cleo. – Jól vagy? Minden rendben?
És igen… A legjobb barátokkal van egy kis probléma: rögtön látják rajtad,
ha valami nincs rendben, akkor is, ha nem szólsz róla.
– Nem kaptam meg azt a gyerekszobaprojektet. Grantéknél. – Sikerült az
arcomra préselnem egy aprócska szomorú mosolyt: halvány kísérlet annak a
bemutatására, mintha minden rendben lenne.
– Ne már! – kapta a szája elé a kezét Lola, miközben Cleo odahajolt hozzám,
és megszorította a karom.
– Pedig hát annyira számítottam rá… Hogy majd abból… – mondtam lassan.
– És most már tényleg ki kell találnom, hogyan szerzek igazi ügyfeleket még
ebben az évben, ha szeretnék… Szóval, tudjátok… – Mindannyian rám
bámultak.
– Ha mit szeretnél? – kérdezte végül Lola.
– Ha tényleg és igazából bele akarok kezdeni egy saját vállalkozásba –
sóhajtottam. – Ha nem akarok tönkremenni anyagilag, vagy belebukni és
megalázkodni mindenki előtt, akit ismerek. Ha meg akarom tartani a
lakásom, és nem kell hazaköltöznöm.
– Franny… – kezdte Cleo nyugodt hangon. Nyomban előjött a megfontolt és
pragmatikus lénye. – Csak most határoztad el. Kapásból nem kellene
nyomasztanod magad.
M

– Na ja – bólogatott egyetértőn Lola. – Fel kell készülnöd az esetleges

y

kudarcra is. – Elgondolkodva előrenyúlt, megfogta a lábujjait. – És

Bo

megmondom őszintén, az, amit csinálsz, nagyon is bátor dolog. Komolyan.

– Köszönöm – mondtam. – Csakhogy a bátorságomból nem tudom kifizetni
ok

a lakbért. Már tapogatóztam néhány régi spayce-es ügyfelemnél, de az is

lehet, hogy naiv voltam, amikor úgy gondoltam, képes leszek önállóan
s

dolgozni.
Cleo odanyújtotta nekem a puffancsos zacskót, én pedig készségesen
beledugtam a kezem.
– Én csak annyit mondok, hogy tartsd nyitva a szemed, és figyeld az olyan
embereket, akiknek rengeteg pénzük van, és annak egy részét kézi szövésű
török szőnyegekre akarják elszórni. Oké?
– Alapvetően szinte csak ilyen embereket ismerek, szóval… – poénkodott
Lola, miközben kinyújtotta maga előtt a lábát, majd megrázta. – De komolyra
fordítva a szót, Fran – nézett rám. – Elég bizarr idők ezek. Kicsit engedd el
magad! – Cleo bólintott.
– Igen. A munka. A nővéred. Az igazi apád. Sok volt.
– És – szólt közbe Lola –, tudd, hogy segítünk kitalálni, mit is válaszolj a…
– Annának – fejeztem be a mondatot, mivel Lola Cleóhoz fordult
segítségért.
 – Igen – bólintott Lola. – Ha majd rászánod magad, hogy válaszolj.
– Még nem, de rajta vagyok.
Nem maradt több erőm ahhoz, hogy mélyebbre nyúljak a Franny Undi
Érzései Dobozban. Válts már gyorsan témát, Franny, mondogattam magamnak.
– Annyi minden szarság történt, hogy elfelejtettem elmesélni nektek
valamit. Tegnap este Hayesszel sétáltam a metróig – dobtam be a csalit.
Hayes nevének említésére mindketten abbahagyták, amit éppen csináltak,
és rám bámultak. Egy röpke pillanatig megdermedtek, arcukon döbbent
kifejezés jelent meg. Olyan volt, mint ahogy egy barátodra nézel, aki túl
sokáig csócsál valami szaftos finomságot.
– Mit mondtál? – kérdezte Lola teli szájjal, amit az imént tömött meg
Pirate’s Bootyval.
– Hayes elkísért a metróig, miután összefutottunk és elmentünk kémkedni
a randitokra aznap este.
– És?! – Cleo intett a kezével, hogy folytassam, és közben ráfröccsentette a
sört az ingére. – A francba! – morgott magában, és felitatta a sört a
M

törülközővel, amin ült. – Nem hiszem el, hogy még nem mesélted el.
y

– Nem az előbb állapítottuk meg, hogy az életem letért a kijelölt

Bo

vágányról? – tettem fel megadóan a kezem.

– Nah, akkor hát folytasd! – mondta Lola finomkodó brit akcentussal.
ok

– Hát nem is tudom… Jól éreztem magam – mondtam, és így is gondoltam.

– Kábé ott nőtt fel, ahol én. Beszélgettünk a családjainkról. Ja, és képzeljétek:
s

bocsánatot kért, amiért olyan furán viselkedett a tévés interjú alatt.

– És te mit mondtál? – türelmetlenkedett Lola.
– Megbocsátottam. Annyira őszintének látszott. Kedves volt tőle. És
egyáltalán nem annyira rémes alak, ahogy eredetileg gondoltam.
– Akkor mondhatjuk, hogy randi volt? – kérdezte izgatottam Cleo.
– Dehogy! Tíz percig sem tartott az a séta – tiltakoztam.
– Voltam olyan randikon, amelyek nem tartottak túl sokáig – jegyezte meg
gúnyosan Lola.
– És nem említette, hogy nem vagy a típusa? – kérdezte Cleo, miközben
közelebb csúszott hozzám.
– Na, és ezúttal mit dobott be Mr. Udvarias Pénzeszsák, hogy elbűvöljön? –
vetette közbe Lola, miközben a puffancsos zacskó alján kotorászott
morzsamaradékok után.
– Figyeljetek, tudom, hogy furán hangzik, de tényleg kedves pasi!
 Valami csípős poénra számítottam legalább az egyikőjüktől, de csak némán
bámultak rám.
– Mi van? – bámultam vissza rájuk.
– Úgy tűnik, belezúgtál Dögös Zakóba. – Cleo úgy ejtette ki a szavakat,
mintha választ keresne egy rejtélyre, és a mondat végén egy kis
hatásszünetet tartott. – Volt az a motoros álmod, emlékszel?
– Csak annyit mondtam, hogy kedves. Mert tényleg az. Miért baj, ha ezt
gondolom? – A hangom megemelkedett egy icipicit.
– Az előbb egymás után háromszor mondtad azt, hogy kedves. – Lola
szintén azon a rejtélyt megfejtő hangon beszélt, mint Cleo: lassan és
megfontoltan ejtette ki a szavakat.
– És? – hessegettem el őket védekezőn. – Gondolhatom azt, hogy kedves, ha
akarom, nem?
– Hmm… Hát persze – nézett rám Cleo szkeptikusan, miközben felhúzta a
szemöldökét. – Kedves. Csupán ennyi. Csupán kedves.
– Én totálisan megértelek, ha bejön neked a Dögös Zakó – mondta Lola. –
M

Akkor majd összehozunk egy dupla randit.

y

– A fenébe már! Nem hagynátok abba? Nem lesz kettős randi, mert nem is
Bo

randizom vele – hajtogattam, és ittam egy kortyot a vizemből.

– De fogadok, hogy randiznál vele, ha elhívna – folytatta Cleo kuncogva. –
ok

És a randi végén kapnál tőle egy kedves csókot.

– Aha, szerintem is. – Lola elgondolkodva oldalra billentette a fejét. –
s

Szerintetek szexelni is kedvesen szexel?

– Ó, hát persze. Dögös Zakó kedvesen fogja csinálni, Fran – nevetett Cleo, és
már én is velük együtt nevettem. Bár továbbra is rólam beszélgettünk, jó
érzéssel töltött el, hogy olyan könnyed és egyszerű az egész. Csak nevettem
és nevettem, miközben azt reméltem, egyikük sem veszi észre az igazságot:
hogy a felszín alatt totálisan be vagyok szarva mindentől, ami most az
életemben történik.
 TIZEDIK FEJEZET

Hayes

– Hayes! – üdvözölt Serena pár nappal később egy belvárosi bár előtt,
amelynek még a létezéséről sem hallottam soha, csak amikor elküldte a nevét
és a címét. Úgy éreztem, fölém tornyosul, pedig néhány centivel magasabb
voltam nála. És nemcsak a magas sarkú cipő hitette ezt el velem, hanem
Serena elektromos töltetű magabiztossága, amely akár az égig is el tudta
volna repíteni. És a nagyon szűk farmer sem rontott a helyzeten.
– Szia – hajoltam hozzá, megöleltem, és egy puszit leheltem az arcára. –
M

Örülök, hogy újra látlak.

y

Ezen nevetett, pedig nem is állt szándékomban viccelődni.

Bo

– Odabent van egy kis felhajtás, de remélem, nem zavar.

– Nem, dehogy – feleltem, bár nem igazán sejtettem, mit is takarhat a
ok

„felhajtás” szó. – Ez az egyetemi diákkörös barátnődnek a bulija, igaz?

Serena bólintott. Még a múlt héten hívott meg, a közös futásunk során.
s

Kisebb összejövetelre gondoltam, csupán néhány barátra.

– Hayley kibérelte az egész helyet a születésnapjára – magyarázta Serena,
és kinyitotta a bár ajtaját. – Még sosem találkoztam olyannal, aki ekkora bulit
szervez a harminckilencedik szülinapjára, de tetszik.
Felmentünk a lépcsőn, majd keresztül a nagy boltíves bejáraton, ahol
„Hayley” feliratú óriási arany léggömbök lebegtek a fejünk felett. Pont a
bejárati ajtó felett volt egy fal, rajta rózsaszínnel és feketével Hayley neve,
valamint különböző márkák logói. A vendégek pózoltak és fotózkodtak a fal
előtt, hol ölelkezve, hol „béke” jelet mutatva az ujjukkal, miközben egy unott
képű szakállas fotós lekapta őket a fényképezőjével.
– Csinálunk egy fotót a fal előtt? – mutatott Serena a logófalra. És már oda
is húzott, miközben mutogatott a fotósnak, hogy végezze a dolgát. Hozzám
simult, állát felemelte, majd kissé jobbra billentette, csípőjét a kamera felé
fordította, könyökét úgy hajlította be, ahogy azt kell. Én ugyanolyan arcot
vágtam, mint szoktam. Még a középiskolában jöttem rá, hogy hülyén nézek
ki, ha mosolygok a fotókon, ezért, amint megláttam egy rám szegeződő
fényképezőgépet, kerülni kezdtem a mosolygást. Néhány közös fotó után
Serena arrébb csusszant, és ellenkező irányba tekerte a testét. – Derek,
csinálnál egy olyat, amit kirakhatok az Instára? – kérdezte a fotóst, mintha ez
volna a világ legtermészetesebb dolga.
Felcsapta a karját, jobb lábát hátrarúgta, és széles mosolyt erőltetett az
arcára. Legalább egy percig így maradt: kicsit úgy nézett ki, mint egy
mosolygó daru a vízparton. Ugyanabban a pózban volt, mint amelybe az
előző héten helyezte magát a parkban. Ez a „SerenaStyle” formáció.
Boldogságot, vidámságot kellett volna sugároznia, mégis merevnek és
művinek találtam, pont a spontaneitás hiányzott belőle. Ezt nézve Frannyre
gondoltam meg az olasz gyümölcsfagyijára, és arra, mennyire nem érdekelte,
amikor ráfröccsent.
Egy pár fotó után Serena ismét visszatért a való életbe, és odalépett a
fotóshoz.
M

– Majd át tudod küldeni a képeket? – kérdezte, miközben kínomban pár

y

lépéssel arrébb a márkák neveit tanulmányoztam a reklámfalon. Ezek a cégek

Bo

szponzorálták a születésnapi partit. Felismertem közöttük egy vodkamárkát,

egy randialkalmazást és egy CBD olajmárkát, amit kizárólag nőknek
ok

fejlesztettek ki.
Miután Serena néhány perccel később megszerezte a fotókat, ismét
s

megragadta a karom, és behúzott a tényleges buliba. A zene próbálta

túlharsogni a hangos beszélgetéseket és a pezsgőspoharak csilingelését. A
sarokban két tetovált nő varrta rá az emberek neveit a kapucnis
melegítőpulcsikra. Ez volt a vendégek partiajándéka. Abból ítélve, mennyien
ettek vattacukrot, kellett valahol lennie egy vattacukor-készítő gépnek is.
Azonban az est főfogása a kézzel tekert szusi volt.
A legutóbbi születésnapi parti, amelyen részt vettem, egy bensőséges kis
baráti összejövetel volt Eleanor kedvenc vegán éttermének belső teraszán a
West Village-ben. Ez itt olyan volt, mint valami szalagavató utáni buli.
Ennek ellenére Serena könnyedén jött-ment a teremben, bemutatott
különböző embereknek, állandóan fogdosta a karom, beszéltetett vagy
beszélt helyettem. Olyan érzésem volt, mintha hivalkodna velem, talán azt
kellett volna éreznem, mintha hájjal kenegetnék az egómat, vagy minimum
valami jóleső érzést produkálhattam volna. De semmi sem mozdult meg
bennem.
– Ez itt Dominique!
– Hayes vezeti az egyik legfontosabb fenntartható finanszírozási céget a
városban.
– Együtt voltunk gyakornokok a Vogue-nál!
– A Wall Street Journal egy teljes portrét készített vele.
– El tudjátok képzelni, hogy még csak huszonkettő, és máris Párizsban
modellkedik?
– Igen, egy egész kört futottunk a Central Parkban. Annyira jól éreztem
magam.
Negyvenöt percnyi hangos bemutatkozás, erőltetett mosoly és végtelen
bólogatás után elnézést kértem, majd kimenekültem egy kis friss levegőt
szívni. Elővettem a mobilom, és üzenetet küldtem Perrine-nek. Van kedved
beülni valahová? Szerintem nemsokára lelépek erről a partiról.
Perrine válasza épp akkor érkezett, amikor felkocogtam a lépcsőn, és
elindultam a bár felé, hogy megkeressem Serenát. Hát te nem randin vagy?
M

Majd: Lolával vacsorázom 9-kor, de előtte összefuthatunk egy rövidre.

y

Válaszképpen küldtem egy like-emojit.

Bo

– Hayes! – integetett Serena az egyik kanapé széléről, ahol egy falka hosszú
combú, modell kinézetű lánnyal feszített.
ok

– Szia! – Odahajoltam hozzá, mire ő mosolyogva végigsimította a karom.

Amikor a keze a csuklómhoz ért, kinyitottam a tenyerem, és az ujjaink
s

összefonódtak. Szinte belém hasított a bűntudat. Miért nem akarok maradni?

Miért hatalmasodik el rajtam a menekülési vágy? – Muszáj mennem. Holnap
korán reggel van egy megbeszélésem.
– Sajnálom, hogy ilyen kaotikussá vált ez a parti – nézett rám Serena
őszinte megbánással. – Talán csinálhatnánk valamit együtt a közeljövőben,
csak te meg én. Például főzök vacsorát. Nálam vagy nálad.
– Igen, jó lenne – feleltem, bár a válaszom kicsit sem volt őszinte, inkább
elvárt. Tetszett, hogy tetszem, Serena pedig elbűvölő volt és kedves,
olyasvalaki, akivel jó együtt lenni. De valahányszor vele voltam, olyan
érzésem támadt, mintha arra várnék, hogy bukkanjon már elő valamiféle
érzelem, akár egy partira túl későn érkező vendég.
Serena puszit adott az ajkamra. Lágy volt és meleg. Nem utasítottam vissza,
próbáltam érezni azt a kapcsolódást, amelynek ott kellett lennie köztünk.
– Vigyázz magadra!
 ***

Perrine a konyhapultnak támaszkodott, miközben megmelegítettem a

mikróban az egyik rendelt kaját. Mandulalisztben megforgatott lazac
zöldbabágyon. Tökéletesen megfelelő. Még az is lehet, hogy finom.
– Kicsit fura randihelyszín – tűnődött Perrine. – Meghívni egy tömeges
szülinapra egy pasit, akit alig ismerek…
– Mentségére legyen mondva, hogy figyelmeztetett, ez több, mint laza
baráti összejövetel. Talán ő sem tudta, hogy ennyire grandiózusra sikerülhet.
– De az is lehet, hogy neki ezt jelenti a laza baráti összejövetel.
Perrine odakukkantott, amikor kivettem a tálkát a mikróból, és
megkevertem villával a gőzölgő zöldbabot.
– Szerintem törvénybe kellene foglalni, hogy tilos mikrózni a halat –
mondta grimaszolva.
M

Szerencsére a kaputelefon berregése félbeszakította gasztrokritikusi

y

eszmefuttatását.
Bo

– Szia – hallottam Perrine hangját az előszobából. – Nem baj, ha Lola

feljön? – Ha ideges is volt a találkozásunktól, nem látszott rajta. Igyekeztem,
ok

hogy rajtam se látszódjon.

– Persze – feleltem lazán. Fogtam egy papírtörlőt meg egy dobozos
s

ásványvizet, majd a nappaliban leültem a kanapéra, a térdemen

egyensúlyozva a tányért.
Hallgattam, ahogy Lola és Perrine elfojtott hangon, mégis kedvesen üdvözli
egymást az előszobában. Léptek hallatszottak, és már bent is voltak a
nappaliban.
– Szia, Lola – üdvözöltem teli szájjal, és letettem a tányérom a
dohányzóasztalkára. – Örülök, hogy megismertelek. – Kezet fogtunk.
– Szia! – mondta Lola, és egyenesen a szemembe nézett. – Milyen érdekes,
hogy újra találkoztunk!
Lopva Perrine-re pillantottam: tágra nyílt szemmel nézett Lolára, és
lehetetlen volt nem észrevenni, mennyire odavan érte. Az elmúlt tizenöt
évben végigasszisztáltam Perrine szerelmi életét, de még sohasem láttam
ilyennek: hogy ennyire nyíltan kimutatja az érzéseit.
– Hayes és én az imént a ma esti kínos randiját tárgyaltuk ki – mesélte
Perrine, amint leült és hátradőlt a sarokban levő fotelbe. – Gondoltam, te is
csatlakozhatsz, hiszen Hayes tanúja volt az első randinknak.
– Már láttam az Instagramon. Évek óta követem Serenát és csapatát. – Lola
egy szék szélén ült, és hanyagul Perrine tarkóját simogatta. – Jól néztetek ki
együtt – közölte, miközben futó pillantással illetett.
– Ööö… – Ez váratlanul ért. Éreztem, hogy forrósodik az arcom. –
Köszönöm.
Egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy vajon megosztotta-e ezt az infót a
legjobb barátnőjével. És újra eszembe jutott Franny: ahogy eszi az olasz
gyümölcsfagyit és felszabadultan nevet.
– Mint már mondtam – folytattam, és próbáltam összpontosítani –, nem
volt kínos. – Hunyorogva az unokatestvéremre néztem. – Ha kínos lett volna,
akkor Serena nem ajánlja fel, hogy vacsorát főz nekem.
– Aha – helyeselt Lola, Perrine pedig rávágta: – Hol? Itt? Nincs is ebédlőd.
– Ehetünk a nappaliban is – védekeztem. – Vagy nála.
– Egyáltalán hoztál már fel ide csajt?
M

– Perrine! – szóltam rá kissé élesen. Semmi kedvem nem volt megbeszélni a

y

szexuális életemet az unokatestvéremmel, főleg az új barátnője jelenlétében,

Bo

akinek az az egy benyomása volt rólam, hogy egy fura randilesivadász

vagyok, aki élő tévéadásban képes olyanokat mondani egy nőnek, hogy nem
ok

az esete.
– No para, Hayes, én már nem akadok ki semmin – mosolygott Lola. – Egész
s

nap arról olvasok, milyen fura dolgokat művelnek a celebek.

– Akkor jó. Igen, hoztam már fel ide nőket – vallottam be kurta mosollyal
az arcomon. – És egy vacsorában szerintem nincs semmi kiakasztó.
– Figyelj, Hayes, ha valaki, hát én hullaházban is jártam, de még az is
lakályosabb, mint a te lakásod! – nevetett Perrine. – Már ajánlottam, hogy
átjövök, és feldobunk a falaidra pár képet.
Perrine sokszor szeretett úgy viselkedni, mintha az anyám lenne, vagy a
nővérem, holott én voltam az idősebb. Néha elviseltem. Sőt, szerettem. De
nem ma.
– A lakásom ebben a pillanatban a legkisebb gondom volt. Sürgősen
szükségünk lenne egy lakberendezőre, aki megcsinálja az új irodánkat.
– Azt hittem, van valami fickó – vágta rá Perrine, és keresztbe fonta maga
előtt a karját.
– Volt is, de aztán kapott egy izgalmasabb és jelentősebb melót – vágtam
vissza. – És most próbálunk levadászni valaki mást. A PR-osunk meg
összeszervezett két nagy sajtómegjelenést, mindkettő a dizájnra és az új
irodánk megnyitására összpontosít.
– Te jó ég! – szakított félbe Lola, mégpedig a legjobbkor, mivel Perrine-nel
egy hajszál választott el attól, hogy testvéri veszekedésbe kezdjünk.
Mindketten odafordultunk hozzá.
– Várjatok, vagyis bocs! – rázta meg a fejét. – Volt egy ötletem, amelyre
először azt gondoltam, hogy fantasztikus, de aztán rájöttem, hogy
valószínűleg mégsem az.
– Mi volt az? – kérdeztük Perrine-nel egyszerre.
– Oké, nos, azt hiszem, mindketten tudjátok, hogy Franny lakberendező. –
Lola úgy beszélt, mint egy igazi saleses: lassan bontakoztatta ki a témát a
nagy dobás előtt.
– Az a Franny a metróból? – kérdeztem, pedig nagyon is jól tudtam, kiről
van szó. A neve hallatán a nyakszirtemen vigyázzban álltak a szőrszálak.
– Igen, az a Franny. Az összes többi Frannyvel ellentétben, akit ismerünk. –
M

Életemben nem találkoztam még ennyire szarkasztikus perszónával, és az,

y

hogy a gúny felém irányult, kissé rémisztő volt, ugyanakkor furcsamód

Bo

élvezetes is.
– Szuper – mondtam. – Csakhogy amióta kirúgták, elindította a saját
ok

vállalkozását, tele van megrendelővel, és gondolom, hónapok múlva lesz csak

szabad kapacitása.
s

Lola arrébb ült a székén.

– Elképzelhető, hogy tud szorítani némi időt a projektedre.
– Úúú – lelkendezett Perrine, de gyorsan abbahagyta, miután azzal a
bizonyos tekintettel néztem rá.
– Franny tényleg tehetséges. Mondhatni, nagyon is. – Lola kis ideig
hallgatott, majd így folytatta: – És azt hallottam, hogy ti ketten
összefutottatok valamelyik este, és már senki sem haragszik senkire, ha jól
sejtem.
Hogy senki nem haragszik senkire? Nagyszerű. Éreztem, ahogy kezdek
elvörösödni.
– Nem hinném… – Lola feltartotta a kezét, így nem tudtam befejezni a
mondandóm.
– Hívd fel! Persze. – Perrine Lolára nézett, aztán rám.
– Szerintem szuper ötlet felkérni Frannyt erre a feladatra. És hát tényleg
segítségre van szükséged, Hayesy. – Perrine, valamiért a gyerekkori
becenevemen szólított. – Gondolkozz rajta! – Lola elvigyorodott.
– Úgy látom, hogy elég nagy szarban vagy, Hayes, és szerintem Franny ki
tud húzni belőle. Cégek számára már korábban is tupírozott fel irodákat.
Alapvetően ez a fő profilja. Erről az oldaláról ismerik leginkább.
– Nos – szóltam –, tényleg szükségem van valakire, aki kihúz a szarból,
mégpedig azonnal.
Perrine elröhögte magát, én pedig mérgesen néztem rá.
– Nos – fordult oda Lolához, és belekarolt –, nekünk mennünk kell. Éhen
pusztulok.
– Örülök, hogy találkoztunk, Hayes – mosolygott rám Lola úgy, mintha az
imént adtam volna meg a számom, holott épphogy csak pár szót váltottunk.
– Én is – feleltem, miközben kikísértem őket a bejárati ajtóhoz. Miután
elmentek, lefeküdtem a kanapéra, kinyújtottam a hosszú lábam, kézbe
vettem a távkapcsolót, és rákerestem az egyik sportcsatornára. Csak
bambulni akartam.
M

Egy pillanatra Serenára gondoltam, arra, ahogy a kezemre teszi a kezét,

y

kacér szavaira, de ez csak egyetlen másodpercig tartott, és a helyére az a

Bo

gondolat költözött, hogy újra látom Frannyt. És ekkor egyszer csak a

telefonom képernyőjén megjelent egy üzenet. Perrine egyszerűen ennyit írt
ok

ki: Ragadd meg vagy engedd el!

És ezután, még mielőtt értelmezni tudtam volna a szavait, egy
s

névjegykártya fotója következett:

Franny Doyle
917-555-5535
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Franny

A város már teljesen ébren volt, amikor reggel kilenckor megjelentem Cleo
háza előtt. Itt vagyok, írtam neki, majd leültem a ház bejáratához vezető
lépcsőre. Kisvártatva felbukkant Cleo, haja még vizes volt a zuhany után.
– Akkor gyerünk! – kiáltotta túlságosan is energikusan egy ilyen korai
hétvégi időponthoz. A belvárosba indultunk, hogy levadásszunk nekem
valami elegáns göncöt, amit viselhetnék a szmokingos gálán. Az eseménynek
Cleo anyja volt az egyik szervezője. A second hand ruhaüzletekbe az Upper
M

East Side-on szombatonként érkezett új áru. Vagy ott találunk valamit, vagy
y

kölcsönöznöm kell egy ruhát. Én azonban saját darabot akartam: egy vintage
Bo

ruhát, ami sohasem megy ki a divatból, és ami a legfontosabb, olcsó.

Úgy terveztem, hogy együtt lógok Cleóval, megpróbálok megismerkedni az
ok

eseményt szervező dizájncsapattal, azután smúzolok a menő belvárosi

hölgyekkel, hátha valamelyikük szeretné újraterveztetni a sok fürdőszoba
s

egyikét. Cleo az anyukáját is bevonta a tervbe, és Mrs. Kim, akár a lánya,

szeretett a lehetetlenből lehetségest teremteni.
Még a Houston Streetig sem jutottunk, amikor megszólalt a telefonom.
– Franny, szia. Hayes Montgomery vagyok. A metróból.
– Hayes, aki utálja a cukrot? – feleltem gondolkodás nélkül, Cleónak pedig
leesett az álla, ahogy meghallotta ezt a nevet.
Belém karolt, és egészen közel hajolt hozzám, hogy hallja, miről beszélünk.
Játékosan odébb lökdöstem.
Hayes idegesen nevetett a hülye poénomon.
– Igen, az vagyok. Hayes, aki utálja a cukrot.
Megálltunk Cleo kedvenc kávézója előtt, és Cleo vett két hosszú kávét,
amivel nekiugorhattunk a napnak. A járdán lépkedtem, amíg Cleo dobott
nekem egy csókot, majd bement a kávézóba.
– Hm, nemrég történt velem egy kis kellemetlenség – folytatta Hayes. – A
lakberendező, akit megbíztunk, hogy tervezze meg az új irodánkat,
felmondott, és sürgősen kell valaki a helyére. Különben nagyon nagy gáz lesz.
– Ó, hát ez tényleg borzasztó – feleltem, és teljesen magaménak éreztem a
rémálmát, amelynek a hatása alá került. – Végtelenül sajnálom.
– Tudom, hogy tele vagy munkával, de tegnap ott volt nálam Lola az
unokatestvéremmel, Perrine-nel együtt…
– Igen, emlékszem rá – vágtam közbe kuncogva.
– Igen, tényleg – nevetett halkan Hayes. – Nos, Lola említette, hogy van
némi szabad kapacitásod, és arra gondoltam, talán érdekelne ez a lehetőség.
Mert akkor találkozhatnánk, hogy megbeszéljük.
– Nos, hát… – Nem válaszoltam rögtön, próbáltam feldolgozni a hallottakat.
– Megmondom őszintén, semmi ilyesmire nem számítottam. – Egyszerre
rengeteg érzés szabadult fel bennem: megkönnyebbülés, öröm és idegesség.
– Rossz ötlet? Tudom, hogy eszméletlenül gyors fordulat, és már túl sok a…
– Nagyon szívesen összerakok pár ötletet a számodra – feleltem nyugodtan,
és igyekeztem nem elárulni a lelkesedésem. Ám belül szinte sikoltoztam: Igen!
M

Igen! Igen! A Spayce-től kapott végkielégítésem már csak néhány hétre lesz
y

elég. Iszonyatosan kellett ez a munka. – Negyvennyolc órán belül összehozok

Bo

valamit.
– Komolyan? – Hayes egyszerre hangzott meglepettnek és
ok

megkönnyebbültnek.
Magabiztosan bólintottam, pedig nem is látott.
s

– Száz százalék – közöltem.

– Hűha! Akkor hát rendben, köszönöm. Átdobod az e-mailedet, hogy
küldhessem a paramétereket?
– Persze. – Fel-alá ugrándoztam a Vans sportcipőmben, mert képtelen
voltam uralkodni az izgatottságomon. – És, Hayes…
– Igen?
– Bocsi azért a hülye poénért a cukorral. Remélem, nem bántottalak meg.
– Hidd el, nem zárkózom el teljesen a cukortól, és eszem néha édességet is
– válaszolta, a hangjában játékosságot fedeztem fel, ami korábban nem volt
rá jellemző. Valami dorombolásféle, ami tagadhatatlanul szexinek hatott. –
De csak alkalmanként.
– Hiszem, ha látom – mondtam mosolyogva.
– Nos, rendben, akkor majd valamikor muszáj lesz ennünk valami
desszertet.
 – Remek ötlet! – Ööö. Ez túl lelkes volt. Nyugodj le, Franny! Nyugodj le! –
Persze, majd valamikor.
– Oké. Nos, akkor majd küldöm az infót. – Hayes hangja ismét komollyá
változott. Mr. Csupa Biznisz visszatért. – Köszönöm, hogy átgondolod az
ajánlatom.
– Én köszönöm. Megtisztelő, hogy gondoltál rám.
Bármi, amit mondtam, furcsának és flörtölősnek hatott, a szavak úgy
repültek ki a számon, hogy fel sem fogtam, mit beszélek.
– A munkával kapcsolatban – tettem hozzá.
– Hát persze. Akkor hamarosan beszélünk.
Ezzel le is tettük, pont akkor, amikor Cleo kilavírozott a kávézóból,
kezében két kávéspohárral.
– Nos? Hogy van a szerelmed? – kérdezte Cleo, miközben átnyújtotta a
poharat.
Elengedtem a fülem mellett a csipkelődő megjegyzését, nem fáradtam
azzal, hogy kijavítsam. – Köszi, jól van. Munkát ajánlott. Elvállaljam? Meg
M

kell tervezni az új irodájukat.

y

– Ó! – Cleónak leesett az álla.

Bo

– És találd ki, ki ajánlott be, ráadásul úgy, hogy talán van némi szabad
kapacitásom? – tettem hozzá, és megpróbáltam titokzatosnak látszani.
ok

Cleo oldalra billentette a fejét, és zavartan nézett rám.

– Fogalmam sincs.
s

– Lola.
– Te jó ég, ez a Lola mindig sántikál valamiben! – sóhajtott Cleo, és az égre
emelte a tekintetét. Persze látszott rajta, hogy mindezt szeretetből teszi.
– Szóval most van negyvennyolc órám, hogy előrukkoljak valami ötlettel. –
Ahogy hangosan kimondtam, a dolog valóságossá vált, és a gyomrom ugrott
egyet az idegességtől.
– Fran! – Ennél többet nem is kellett mondani. Ebben az egy szótagban,
meg ahogy kinyögte, benne volt mindaz az izgatottság, amit érzett miattam.
– Ez óriási! Csak arra kell majd figyelnünk, hogy a Merkúr ne legyen épp
retrográdban, amikor aláírod a szerződést.
Kuncogtam.
– Szerződésről még nem esett szó, Clee. Ne aggódj!
– Gondolj csak bele, mennyi időt tölthetsz majd kettesben a Dögös
Zakóddal! – húzott Cleo.
 – Jaj, istenem, hagyjál már! – vágtam vissza, pedig az igazat megvallva,
igenis gondoltam erre. Ettől és a hangjától elgyengült a térdem, mint amikor
gyerekkoromban anyu felvitt a Rockefeller Center tetejére. Kezdtem nagyon
közel kerülni a szerelem érzéséhez, pedig Cleo csak poénkodott. Vagy az is
lehet, hogy már benne is voltam.
– Hatalmas lenne, ha aláírnánk azt a szerződést. – Belekortyoltam a
kávémba, és elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, mit tenne velem az ilyen
munka. Nemcsak hírem kelne mint dizájnernek, de megoldódna az, ami most
a legfontosabb: ki lennének fizetve a számláim.
– Jaj, és persze hogy megkapod. Semmi kétség – mondta Cleo határozottan,
mintha más opció nem is létezne. – Gyere, siessünk, szerezzünk neked valami
munkaruhát is!
Csak mellékesen mondom, de teljes képtelenségnek tűnt, hogy én meg
Hayes… És persze nevetségesnek. Ez az a fajta totálisan elérhetetlen szerelem
volt, ami nem vezet sehová, csak felemészti minden időd és energiád. Egy
lehetséges munka most sokkal fontosabb lett volna, mint valami dögös pasi.
M

Eltökéltem magam, és megfogadtam, hogy nem megyek bele semmi

y

ilyesmibe. Legyen átkozott Hayes meg az az igéző szeme!

Bo

***
ok
s

Negyedórával korábban érkeztem Hayes és Eleanor új irodájának épületéhez.

Úgy terveztem, hogy még megigazítom a sminkem, ismét kirúzsozom a szám,
átnézem a benyújtandó tervem, és nem utolsósorban lecsillapítom az
idegeimet, hogy nyugodt legyek, mire ők megérkeznek. Mindez nem sikerült,
ugyanis Hayes ott állt a bejáratnál, engem várt.
– Szia, Franny! – integetett.
Gyorsan végigmustráltam, anélkül, hogy észrevegye. Majdnem ugyanúgy
volt felöltözve, mint amikor először találkoztunk a metrón: tetőtől talpig
tengerkékben, de egy világoskék ing rejlett a zakó alatt. Ruháinak frissessége
és ropogóssága még szögletesebbnek mutatta az arcvonásait, ettől a
látványtól forróság öntötte el a tarkóm, mintha egy idegekből vagy inkább
feromonokból álló szaunában lennék. Amikor felnéztem, a tekintetünk
találkozott, de ő nyomban elvonta az övét, és felvette a szokásos tartózkodó
pózt.
 – Szia! – feleltem, amint kinyitotta előttem az ajtót.
– Hűha! – mondtam, amint körbenéztem a lobbiban. – Jól néz ki. – Pedig
sokkal jobban nézett ki, mint egy szimpla „jól néz ki”. Sima és szofisztikált
felületek, a fa, a fém és a padlótól a mennyezetig tartó ablakok egyfajta
modern keveréke. Arról nem is beszélve, hogy a West Village kellős közepén
volt, pár háztömbnyire a Hudson folyótól. Igyekeztem a minimumra
leszorítani az ámulatomat, és előadni a menő dizájnert.
– Erre! – mutatta Hayes. Oldalra billentette a fejét, majd a liftek felé
mutatott. – Hogy vagy? – kérdezte pusztán udvariasságból, amint szemben
álltunk egymással a liftben, és haladtunk felfelé.
Vajon ideges lehetett? Nem tűnt valószínűnek. De akkor miért viselkedik
úgy, mintha életünkben először látnánk egymást?
Aztán eszembe jutott, mit mondott akkor este, amikor elkísért a metróig:
„Annyira furcsán éreztem ott magam”.
Hayes merev volt és félszeg. Ezt elsőre nagyképű viselkedésnek véltem. De
most, hogy láttam, miért is ilyen, inkább elbűvölőnek találtam.
M

– Köszönöm, jól – feleltem. – Én…

y

Szerencsére az ajtók egy csengőhang kíséretében kinyíltak, így nem

Bo

mondtam semmit.
– Wow.
ok

Olyan volt belépni abba a térbe, mintha először merülnél az óceánba

nyitott szemmel. Óriási élmény, világos és gyönyörű. A nap, ami a hatalmas
s

ipari üvegből készült és a Hudson folyóra néző falon keresztül áradt be,
szőnyegként terítette be a padlót.
– Hayes – fordultam oda hozzá széles mosollyal az arcomon, a hangom
örömteli volt. – Ez minden képzeletet felülmúl. – Képtelen voltam leplezni az
izgatottságom. Semmi értelme nem volt eljátszani a menőt, aki már sok ilyet
látott életében. Volt még más, amit megcsodálhattam: a szárnyaló
belmagasság, a kilátszó födémgerendák, a nyers tégla. Érintetlen volt, egy
makulátlan vászon. Ilyenre vágyott a kreatív agyam, és úgy éreztem,
életemben először itt az igazi nagy lehetőség. És az, hogy ez a gyönyörűség itt
árválkodott üresen, szinte sértő volt a szépséges vázrendszer számára. Ez a
váz arra vágyott, hogy simogassák, szeretgessék, felöltöztessék, megtöltsék
élettel, hogy színek és művészeti alkotások borítsák.
– Hát igen, tényleg jól mutat – mondta Hayes, miközben zsebre dugott
kézzel rám nézett.
 – Jól? – ismételtem, mert egyszerűen felháborítónak éreztem, hogy egy
ilyen semmilyen szót használ erre a csodára. – Olyan, mintha azt mondanád,
LeBron James egészen jól kosárlabdázik. Ez a hely álomszép…
Lehajoltam, és megérintettem a padlót: igazi, valószínűleg helyi fából.
Élvezettel felsóhajtottam.
– Ez a padló csodálatos! Máris beleszerettem. Tényleg.
Odasétáltam az üvegfalhoz, Hayes pár lépessel mögöttem jött. Elképesztő
látvány tárult elém: elláttam egészen New Jersey-ig, végig a folyón, a
nyugodt és szenvedélymentes Szabadság-szoborig.
– Olyan furcsa… Innen látom a régi házunkat. – Délre mutatott Tribeca
irányába.
– Miért költöztél el onnan? – kérdeztem, mert tényleg érdekelt. Ha én
lakhattam volna egy vízparti házban, csak erővel lehetett volna kiköltöztetni
onnan.
– Mert az exfeleségemé lett a válás után.
Exfeleség. Hát ez érdekes! Hayes Montgomerynek van múltja. Mi több: nős
M

volt. Elképzeltem, ahogy forgatja a menyasszonyt a táncparkettem, sugárzik

y

a boldogságtól a szmokingjában, új otthont teremt, tányérokat és

Bo

evőeszközöket vásárol – és belül felkavarodott valami, amit nem tudtam

beazonosítani. Talán féltékenység, vagy inkább szomorúság. De leginkább
ok

mindkettőből egy kicsi.

Hayes felé fordultam, feltételezve, hogy máshová néz, de nem: elkapta a
s

tekintetem, és figyelmesen a szemembe nézett, miközben kicsit elpirult. Én

csak bólintottam. Senkit sem szeretek hibáztatni, amiért véget ért egy
kapcsolata, és azt akartam, hogy ezt tudja is.
– És a tiétek volt a lakás? – kérdeztem, miközben visszafordultam, hogy
gyönyörködjem a látványban.
– Igen, a miénk – felelte tárgyilagosan. Újabb érdekes csemege. Egy múlt és
a pénz. Vagyis ezt már sejtettem abból, ahogy lazán rám dobta a hatszáz
dolláros zakóját, mintha valami rongy lenne, de akkor is. Bizsergető volt arra
gondolni, hogy ez a fickó valaki. Volt egy sikeres biznisze, egy jókora összegű
bankszámlája, és hogy már volt egy felesége… Egyszóval, fel tudott már
mutatni valamit a korábbi életéből.
Ettől persze kínosan kicsinek éreztem magam, olyasvalakinek, aki semmit
sem tud felmutatni.
Hayes intett a kezével, hogy foglaljak helyet a műanyag székek egyikében,
amelyeket egy nagyobb asztal köré raktak a bejárat mellett rögtönzött
recepció gyanánt. Óvatosan leültem, és ugyancsak óvatosan egyensúlyoztam
magam a szék szélén, miközben tisztában voltam azzal, hogy néz, ez pedig
elég kínosan érintett. Talán azért, mert gyönyörű szeme volt, és azért is,
mert muszáj volt jó benyomást tennem rá, hogy megkapjam a munkát.
Elővettem a laptopom, és megnyitottam egy dokumentumot, hogy
jegyzeteljek. Mielőtt odafordultam volna Hayeshez, megpróbáltam izzadt
tenyeremet észrevétlenül megtörölni a farmeromba.
– Eleanor az előbb küldött üzenetet. Csúszás volt az orvosnál, de már úton
van – nézett fel a mobiljából.
– Várjuk meg, amíg befut? – kérdeztem. Egyenes háttal ültem, ujjaim a
billentyűk felett. A nagymamám mindig fontosnak tartotta, hogy
megigazítson, ha rossz volt a tartásom, és most már magam is így teszek, ha
ideges vagyok.
– Szerintem kezdhetjük.
Bólintottam, és még jobban kihúztam magam.
M

– Mindkettőnknek nagyon tetszett a javaslatod – kezdte Hayes, miközben

y

keresztbe tette a lábát, ami annyira hosszú volt, hogy bárhogy is törtem a
Bo

fejem, képtelen voltam elképzelni, miképpen tud ezeken az ingatag székeken

kényelmesen ülni. – Ha tudod vállalni, akkor szerintem indítsuk útjára a
ok

dolgot.
Összeszorítottam az ajkam, hogy visszafogjam az arcomra kiülni
s

szándékozó vigyort.
– Velem – erősítettem meg.
– Igen, amennyiben érdekel a munka, és van időd. – Hayes fürkészőn nézett
rám, tekintete egyenes és tiszta volt, de nem árult el semmit. Arra
gondoltam, mennyire mély volt a hangja a telefonban, amikor azt mondta,
„Igenis eszem édességet”. Talán csak beleképzeltem a játékosságot, vagy azt,
hogy akár flörtölt is. Persze lehet, hogy csak rávetítettem valami olyasmit,
ami nem is történt meg.
Félretoltam ezeket a gondolatokat. Jobb lesz, ha nem hagyom, hogy az
agyam Hayes mély hangjáról, menő öltönyeiről és a tökéletes fapadlójú
irodájáról fantáziáljon. Csak az volt fontos, hogy munkát ajánlott nekem,
mert erre volt most a legnagyobb szükségem.
– Természetesen el tudom vállalni a munkát – feleltem, és igyekeztem
leplezni a kitörő lelkesedésem. Megkaptam Hayes ajánlatát e-mailben is.
Abból a pénzből elvagyok akár több hónapig is. – De lenne néhány kérdésem.
Ezeket felteszem mindenkinek, akivel szerződöm. Segít jobban megérteni az
igényeiket – folytattam a lehető legprofesszionálisabb hangomon.
Hayes bólintott.
– Szóval – kezdtem, és igyekeztem nem figyelni arra, mennyire jól néz ki,
ahogy ott ül a napfényben, vagy hogy mennyire komolyan viselkedik, ami
egyáltalán nem passzolt ahhoz a szép arcához. Ám ekkor muszáj volt
emlékeztetnem magam arra, hogy az egész világ előtt kijelentette: nem
vagyok a típusa. – Mit szeretnél érezni, amikor belépsz az irodádba?
Hayes egy pillanatra elgondolkodott.
– Hát valami olyasmit, mint amikor az ember befekszik egy szépen
megvetett ágy patyolattiszta ágyneműjébe, ami ugyanakkor oda nem illően
kopott és meleg.
Bólintottam. Én is szerettem ezt az érzést, és meglepően aranyosan
hangzott egy olyan ember szájából, aki általában összeszedett és zárkózott.
– Valami ilyesmit szeretnék – folytatta Hayes. – Egy olyan helyet, ahol
M

fesztelenül érezhetem magam. Ahol önmagam lehetek. Ahol ellazulhatok, és

y

csak a munkára kell összpontosítanom.

Bo

Olyan egyenes ült ott, mint egy kihegyezett ceruza. Nem úgy nézett ki,
mint aki kényelmesen érzi magát a saját testében, mégis egyértelmű volt,
ok

hogy kényelem után sóvárog a saját új irodájában. Ennek felismerésétől a

szívem hevesebben kezdett verni.
s

– És a többiekkel kapcsolatban? Mit szeretnél, ők hogyan érezzék magukat,

ha belépnek ide?
Összeráncolta a homlokát, ahogy rám nézett.
– A többiek?
– Igen. Tudod, a kollégák, ügyfelek, barátok, barátnők.
Olyan gyorsan ejtettem ki az utolsó szót, mintha nem is három szótagból
állna. Ha Hayes arcán mindeddig rózsás pír látszott, akkor most annyira
piros lett, mint egy nyáron túlérett paradicsom.
– Miért? Szeretnél randizni velem az irodában? Segítenél elrendezni pár
dokumentumot? – kérdezte.
Édes istenkém! Csak nem flörtöl velem? Vagy felbosszantottam azzal, amit
mondtam? Annyira nehéz volt megállapítani. Volt a szavaiban valami
megfontoltság, és úgy éreztem, mintha célzottan nekem szánta volna a
mondanivalóját.
 Ekkor Hayes felhúzta a szemöldökét, és ebből rögtön tudtam is a választ:
flörtöl, semmi kétség, hogy flörtöl velem. És újra beindult a heves
szívdobogás.
– Ne haragudj! Nem szerettem volna tolakodó lenni, már ami a
magánéletedet illeti – mondtam meghátrálva, nehogy bátorítsam a
mellkasomban ugrándozó zabolátlan érzéseket. Szedd már össze magad, Franny!
Szükséged van arra a munkára. Viselkedj profi módjára! – De az összes hely, ahol
ott vagyunk, történeteket mesél, és nemcsak nekünk, hanem bárkinek, aki
belép oda.
– Csak vicceltem – mondta Hayes bárgyún mosolyogva. – Ööö… Azt hiszem,
azt szeretném, hogy bárki, aki belép ide, megérezze, ki is vagyok.
– És ki vagy? – hajoltam előre kíváncsian.
Mielőtt válaszolni tudott volna, csilingelt a lift, és a hangja kettészelte a
kettőnk között zajló beszélgetés megmagyarázhatatlan feszültségét. Kinyílt
az ajtó, és egy olyan nő lépett ki rajta, aki után megfordulok az utcán: meleg
barna bőr, irigylésre méltó sűrű göndör haj, hatalmas teknőckeretes
M

szemüveg, és halálosan szexi piros rúzs. El is határoztam, hogy megkérdezem

y

tőle, ki kreálta a rúzsa színét. Muszáj szereznem ilyet. Lolának és Cleónak is.
Bo

A fenébe! Minden nőnek kell egy ilyen piros rúzs.

A nő fekete selyem kezeslábast, hozzá pedig egy iszonyatosan magas
ok

tűsarkú fekete cipőt viselt, de ez a nemes egyszerűség hihetetlenül elegánssá

tette a megjelenését. Egyik kezében egy zacskó krékert tartott, míg a
s

másikban egy nagy méretű táska lógott. Azt akartam, hogy ő legyen a legjobb
barátnőm, pedig nem is ismertem.
– Eleanor Lewis – mutatkozott be derűsen és higgadtan. – Hayes üzlettársa
vagyok. Utálom azt a kifejezést, hogy „munkafeleség”, de alapvetően az
vagyok.
– Örülök, hogy megismertem. – A kézfogása melegnek és határozottnak
hatott.
– Mondta, hogy az én ötletem volt? – hajolt hozzám bizalmasan. – Nem
akartam, hogy kizárólag az ő érdeme legyen, amiért megbíztuk ezzel a
feladattal.
Nevettem. Máris megkedveltem Eleanort.
Hayes felállt, és átadta a helyét Eleanornak.
– Legyen kizárólag a te érdemed, El! – mondta.
Eleanor legyintett, és begyömöszölte a krékert a puha bőrből készült
hatalmas táskájába, ahonnan előbányászott egy ultrahangfelvételt, amit
Hayes felé tolt.
– Nézd már, milyen cuki kis ufóarcocskája van!
Hayes felderült. Ilyennek még sohasem láttam. Őszinte öröm és izgatottság
járta át egyszerre az egész testét. A szemöldöke elernyedt, az álla kiengedett,
a válla kiegyenesedett.
– A mindenit, El! – mondta, és kikapta Eleanor kezéből a felvételeket.
Mosolygott. – Nézze meg az ember! Gyönyörű.
– Ez a gyerek MacArthur-ösztöndíjban is részesülhetne, ha számításba
vesszük, hányszor sikerült meghánytatnia. És ha már itt tartunk, részemről
jöhet egy krékerszünet.
Abban a röpke pillanatban is egyértelművé vált a számomra, mennyire
szeretik egymást. Elmosolyodtam, és gratuláltam a babához, majd Eleanor
sóbeviteli szünete után körbejártuk az irodai teret.
– Nos, akkor a cél egy nyitott és közösségi munkatér kialakítása, ami persze
nem keltheti azt a hatást, mintha eluralna mindent – magyaráztam,
M

miközben Eleanor és Hayes mögöttem lépkedett. – Nagy hangsúlyt helyezünk

y

az épület természetes szépségére, az ablakokra, a fényre, a fára, de közben

Bo

olyan elemekkel egészítjük ki a teret, amelyektől barátságosabb, hívogatóbb

lesz, és aki belép ide, rögtön jól érzi majd magát. Mind az alkalmazottak,
ok

mind az ügyfelek.
Hátrapillantottam, hogy meglessem a reakciójukat. Eleanor elgondolkodva
s

bólintott. Hayes arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Lehetetlen volt

megmondani, hogy vajon utál mindent, amit mondok, vagy csak feldolgozza
az információt. De aztán a pillantásunk újra találkozott, és ahelyett, hogy
elfordult volna, felhúzta a szemöldökét, és rám mosolygott. Az arckifejezése
a következőt sugallta: Tetszik. Le vagyok nyűgözve. Szép munka.
Ettől valami megmozdult bennem, és egyre inkább megjött az önbizalmam.
– Hayesszel már volt lehetőségünk beszélgetni egy kicsit az irodájáról, és…
Eleanor, nagyon szeretném, ha beszélhetnénk a maga irodájáról is. –
Odavezettem őket a sarki helyiséghez, amit Hayes Eleanor irodájának
nevezett ki.
– Nekem csak egyetlen dolog fontos: legyenek kiakasztva valahova a fotóim
– mondta Eleanor.
– Fotós? – kérdeztem, és azon tűnődtem, vajon milyen lenyűgöző dolgokat
rejteget még ez az amúgy is lenyűgöző nő.
 – Csak egy ügyes amatőr – felelte –, de meglehetősen lelkes. És szeretem
azt gondolni, hogy valamelyest profi is vagyok.
Odalépett a falhoz, végigsimította kezével az érdes vörös téglás felületet.
– Főleg szörfösöket fotózok – mondta. – Az óceánt. A tengerparti
városkákat.
– Aha – merengtem, aztán kezdett beindulni az agyam. – Akkor víz,
természet…
– Minden ilyesmi. Valahányszor víz mellett vagyok, úgy érzem, hogy
valami bizsereg bennem.
– Még annál is jobban, mint amikor egy vezetőségi meetinget tartasz? –
ugratta Hayes a hátam mögül.
Eleanor fújtatott egyet.
– Ennyi elég, köszi – mondta, és a középső ujjával bemutatott Hayesnek,
mielőtt visszafordult volna hozzám. – Hayes csak játssza a kemény fiút, de
sírva nézi a Pixar animációs filmeket.
– Nem is igaz, csak a Fel mese végén történt meg… – védekezett Hayes,
M

majd hozzám fordult, és megvonta a vállát. – Amikor meghal a felesége.

y

Zsebre tette a kezét, és elfordult, de azért egy pillanatra láttam, hogy

Bo

halványan elpirul az arca. Már észrevettem ezt a tulajdonságát: eljátssza a

hűvös úriembert, de a felszín alatt ott bujkál egy érzékeny valaki. Ha most
ok

hátranéz, láthatta volna rajtam, hogy szélesen mosolygok.

Eleanorral követtük Hayest a helyiség szívébe.
s

– Szerintem létrehozhatnánk itt egy elegáns, ugyanakkor barátságos teret,

amely egyúttal organikus is – javasoltam.
– Rád bízom – váltott tegezésre Eleanor. – És még valami: ezt a fennmaradó
irodát szeretném a szülők számára fenntartott helyiséggé alakítani. Kell egy
hely, ahol fejhetek, nem?
– Hát persze – feleltem izgatottan. – Egy hely, ahol a cici megpihen.
Jaj nekem. Összeszorítottam a fogam. Annyira kínos, hogy mindig sikerül
mondanom valami oltári nagy blődséget.
– Jaj, bocsánat, ez béna volt. – Eleanor felnevetett.
– Dehogy! Pontosan úgy van – nézett rám bátorítóan. – És ha már itt
tartunk: most muszáj hazamennem, mielőtt kinyúlok a padlón. Örülök, hogy
találkoztunk, Franny, és köszönöm, hogy elvállalsz.
Odahajolt hozzám, és szeretetteljesen megfogta a könyököm.
– Azaz elvállalsz minket – tette hozzá.
 – Nagyon köszönöm a lehetőséget, tényleg megtisztelő – mosolyogtam
szélesen Eleanorra, és a mosolyt nyomban túlzottnak éreztem, de már nem
tudtam visszacsinálni.
Hayes elkísérte Eleanort a lifthez, közben valami ügyfélről beszélgettek,
aki kellemetlen e-mailekkel bombázta, én pedig kinyitottam a laptopom, és
jegyzeteket készítettem a beszélgetésünkről.
Aztán Hayes visszatért, és a torkát megköszörülve félbeszakította a
jegyzetelésem.
– Van még egy dolog, amit szeretnék megmutatni.
Követtem az ajtóig, amerre már korábban mutatott, és amikor kinyitotta,
hirtelen minden megváltozott.
Ha New Yorkban élsz, mindig elfog egy varázslatos érzés, valahányszor a
metró lépcsőin felszaladsz, majd kilépsz az utcára, ha kifordulsz az irodaház
forgóajtaján, egy hosszú munkanap végén, vagy kitárod az ablakod, hogy
beengedd a virágok tavaszi illatát. Egy másodperc töredéke alatt a város rád
tör, üdvözöl, akár egy kölyökkutya, úgy nyal az arcodra egy puszit. Megráz,
M

sokkol, azután haladsz tovább. Ám valahol mélyen, legbelül egyfolytában

y

csodálod őt.
Bo

Ilyen volt kilépni erre a tetőre: lélegzetvételnyi idő, egy pillanatnyi csoda.
– Wow! – Csak ennyit tudtam mondani, miközben a szemem fölé tartottam
ok

a kezem, hogy leárnyékoljam a Jersey City sziluettjén csücsülő narancssárga

naplementét. – Ez is hozzátok tartozik?
s

Hayes bólintott, és láttam a szemén, amely még idekint is túl sötét volt –
szinte olvasni lehetett belőle –, hogy ő is bámulattal néz erre az egészre.
– Használhatjuk? – Bólintott.
– Kötelező jelleggel.
– Úristen! Egyszerűen elképesztő.
– Erre nem terjed ki a költségvetésünk, ezért olcsón kell kihoznunk.
Nem volt különösebben szép, csupán egy nyers betontető és a szélén futó
derékig érő fal. Azonban a városban bármilyen külső tér értékesebb az
aranynál is. Hayesék irodája káprázatos volt, de ez a tető maga a
főnyeremény.
– Szerintem meg lehet csinálni. Majd kitalálok rá olcsó megoldásokat,
amelyeken elgondolkozhattok Eleanorral. – Izgalomba jöttem. – Aztán
elindítjuk a projektet.
Visszamentünk, és Hayes a közelemben téblábolt, amíg összeszedtem a
holmim.
– Tetszettek az ötleteid az irodámat illetően – bökte ki, miközben felnézett
a telefonjából. Elég egyszerű az ízlésem, néha azon aggódom, hogy nincs is.
De lehet, hogy van.
Az állítása mögött kérdés rejtőzött, amelyben volt némi bizonytalanság.
Elképzelhető, hogy a menő öltönyei alatt Hayes még mindig azon dolgozott,
hogy megtalálja önmagát?
– Persze hogy van. Minimalista vagy. Visszafogott ízlésű.
Fürkészőn néztem rá: egy múzeum falán lógó műalkotás, amit nem igazán
értettem, de akartam, és képtelen voltam ellenállni ennek az érzésnek.
– Egy jól szabott öltöny egyáltalán nem olyan egyszerű.
Amint ott álltam azon a tetőn, a város közepén, azt éreztem, hogy
legyőzhetetlen vagyok, és nincs bennem semmi félelem.
– Úgy értem, ez a darab a lehető legegyszerűbb, és mégis makulátlanul van
megvarrva. Szóval akkor ilyen az ízlésed.
Pislogott, és esküdni mertem volna, hogy engem tanulmányoz.
M

Megrémültem, hátraléptem egyet, és megpróbáltam másfelé terelni a

y

beszélgetésünket.
Bo

– Szóval, úgy értem… – kerestem a megfelelő szavakat – …hogy érdekesebb

vagy, mint gondolod.
ok

És éppen, amikor már biztos voltam benne, hogy mindent tönkretettem az

ostoba gagyogásommal, Hayes rám mosolygott.
s

– Talán – mondta, és a csípőjére tette a kezét. – Mint ahogy te is.

 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Hayes

Perrine-nel sportolással egybekötött találkozót beszéltünk meg aznap estére.

A Central Park keleti oldalán futottunk észak felé, manővereztünk a
biciklisták, babakocsikat tologató családok, bámészkodó turisták között. A
magam részéről csendben szerettem volna futni, de Perrine azt akarta,
meséljek arról, hogyan is alakulnak a dolgok Serenával.
– Meghívott arra a szmokingos gálára, amelynek a szervezésében ő is részt
vett – lihegtem a ritmusos két levegővétel között. Bár Serenáról
M

beszélgettünk, hirtelen azon kaptam magam, hogy Frannyre gondolok, meg

y

arra, vajon mit venne fel egy elegáns gálára. Amikor a minap megmutattam
Bo

neki az irodát, farmer volt rajta és a finom szövésű fekete pánt nélküli top,
amikor pedig nevetett… Mint egy filmet, az agyam visszatekerte az időt az
ok

adott pillanatig. Az iroda. Most már együtt dolgozunk. Nem keverhetem a

privát érzéseimet a munkával.
s

– És akkor már jártok? – kérdezte Perrine lihegve. Ja, hogy Serenáról

beszél. A nő, akivel éppen randizom.
– Már megcsókoltuk egymást. Ennyi. Furcsa? Igazából úgy érzem,
elfelejtettem, hogyan is kell randizni vagy járni valakivel.
Nem állítom, hogy cölibátust fogadtam volna, amióta Angie-vel szétváltak
az útjaink. Kipróbáltam az összes létező randi applikációt. Azonban egyetlen
kapcsolatot sem sikerült összehoznom. A kapcsolataim vagy kudarcba
fulladtak az első néhány randi után, vagy pusztán fizikai természetűek
voltak, amíg valamelyikünk meg nem unta. És igazából nem is akartam
semmi komolyat, kiváltképp rögtön a válásom után. De most valami mégis
megnyílt bennem.
Perrine lelazította a karját, miközben egy helyben futott.
– Dehogy furcsa! Különben is, mi számít manapság furcsának? Lolával egy
vécében ismerkedtem meg.
 Közben besötétedett, de folytattuk a futást, körülöttünk lüktetett a park. A
déli oldalról valami koncert dübörgött, biciklik suhantak egy kolibri
sebességével és hatékonyságával.
– Nézd, értem, hogy most könnyebb belemenni egy lazább kapcsolatba! –
Perrine hangja mélyebben szólt, tétovának tűnt. – Ott a munka meg ilyenek.
De teljesen rendben van, ha előbb meg akarsz ismerni valakit. Csak úgy tudsz
majd kapcsolódni hozzá.
Azonban a „kapcsolódni” szó ismét Frannyre terelte a gondolataimat, meg
arra a furcsa szikrázó energiára, ami közöttünk vibrált. Valahányszor a
közelében voltam, úgy éreztem, a szavak a torkomon akadnak, majd
mindenféle rendszer nélkül áradnak ki a számon, ennek ellenére mégis a
közelében akartam lenni.
– Serena nagyszerű teremtés – mondtam, és valójában ezzel magamat
akartam meggyőzni. – Nagyon hektikus a munkája, így tényleg megértjük
majd egymást. Sok a közös bennünk.
– Hát ez fantasztikus! – örvendezett Perrine, és egy mosolyt lövellt felém,
M

miközben folytattuk a futást.

y

– Na és Lolával is jól alakulnak a dolgok? – kérdeztem, mert szerettem

Bo

volna elterelni magamról a szót.

– Nagyon. – Hatalmas szemmel nézett rám, és tágra nyílt pupillájában
ok

visszatükröződtek az East River vizét pöttyöző lámpák fényei. – Bár még csak
egy hónapja járunk, tényleg nagyon bírom őt. Az igazat megvallva, kezdek
s

beleszeretni.
Mielőtt válaszolhattam volna, megkérdezte:
– Egy sprint az Eighty-Sixth Streetig?
És neki is vágtunk, kihasználtuk az endorfin utolsó cseppjeit, ami a mai
hosszú nap lecsengését jelentette.
Perrine odarohant a Reservoirhoz, megállt a szélénél, lehajolt, hogy kifújja
magát, kezét csípőre tette.
– Hűha, Perr – mondtam, amikor utolértem –, ez már valami.
– Az. – Perrine lehuppant a fűbe, lábát lepkepózba rakta maga elé. – Úgy
érzem, nem is olyan nagy dolog. Fura, nem? Egyszer csak rájössz, hogy ez
lehetséges, és onnantól kezdve minden olyan egyszerűnek tűnik.
– Ahha – feleltem, miközben felnyújtottam a karom, és a másik kezemmel
megfogtam a könyököm. Az agyamban ide-oda forgattam Perrine szavait. Én
vajon tudtam ezt? Angie-vel volt olyan időszak – talán még az elején –,
amikor azt gondoltam: „Ez az, ilyen, ha az ember szerelmes”. Azonban a
kapcsolatunk sohasem volt egyszerű, egyikünknek sem. Angie-nek bizonyára
igaza volt: talán egyáltalán nem is voltunk szerelmesek egymásba. És ha így
volt, akkor mi a fenét árul mindez el rólam?
– Elmondtad neki? – kérdeztem, mert nem akartam, hogy a jellememet
illetően újabb hiányosság derüljön ki.
Perrine megrázta a fejét.
– Majd elmondom, de egyelőre az is jó, ha én tudom.
Leültem Perrine mellé a fűbe, nem túl lelkesen nyújtottam felé a lábam,
miközben csipkedtem a folyton a bőrömet csiklandozó fűszálakat. Nem
akartam visszaemlékezni a szétesett házasságomra, mert az súlyosan nyomta
a vállam. És mert akkor szembe kellett volna néznem a hátramaradt
bizonytalansággal, valamint azzal, hogy talán egyáltalán nem vagyok képes
kapcsolatot létesíteni.
M

***
y
Bo

Néhány estével később fel-alá járkáltam az új irodában, és izgatottan vártam

Franny érkezését. Megkönnyebbüléssel töltött el a tudat, hogy van már
ok

dizájner-lakberendezőnk, és így minden sínre került. Az elmúlt

negyvennyolc órában Franny egy rakás e-mailt küldött nekem és Eleanornak:
s

világítótestek jóváhagyásra, újrahasznosított faanyag néhány különböző

forrásból átnézésre, egy cikk a legjobb ergonomikus székekről. Majd végül
egy kétoldalas vázlat a tetőkert vagy bármilyen zöldterület létrehozásáról
egy munkahelyen.
Kézzel rajzolt egy egyszerű vázlatot növényekkel, egy kicsi pihenőrésszel,
egy nagy ipari asztallal, padokkal. A külső tér ilyen jellegű hasznosítása
annyira magától értetődő és zseniális ötlet volt, hogy amikor Franny először
elküldte, szinte szégyelltem magam, hogy miért nem jutott rögtön eszembe.
Ma este Franny úgy pattant ki a liftből, akár egy felkiáltójel.
– Hayes! – kiabálta, kezében egy óriási dobozzal. A barkácsáruház szállítója
egy raklapnyi faanyagot és földet tolt Franny után. Ne bámuld a lábát,
utasítottam magam, a lába ugyanis nemcsak csupasz és hosszú volt, de
csábító is a levágott szárú farmersortban. A kezére irányítottam a figyelmem,
amellyel a dobozt szorította. Úgy tűnt, a tekintetem itt biztonsággal
ellavírozhat. A körme élénk meggypirosra volt lakkozva. Korábban nem
vettem észre, hogy lakkozva van, és a szemem nyomban rájuk szegeződött,
aztán tovább siklott hosszú kecses ujjaira meg a csuklójára, ami íves, sima
és…
– Szia! – üdvözölt, amint közelebb ért.
– Elvegyem? – mutattam a dobozra, és kinyújtottam a kezem.
– Nem. – Olyan határozottan tiltakozott, mintha legalábbis megsértettem
volna. – Amikor először láttál, szintén egy dobozt szorongattam, és teljesen
szét voltam esve, úgyhogy ezzel elbírok.
Végigmért, amint elhaladt mellettem, és a tetőre vezető ajtó felé vette az
irányt. Pár lépéssel megelőztem, és kinyitottam előtte az ajtót.
– Ez a ruha lesz rajtad?
– Igen, miért? – Mielőtt idejöttem volna, hazaszaladtam átöltözni: egy
fehér, végig gombos inget és farmert vettem fel. A farmert csak azért
vásároltam meg, mert Eleanor és Henry meggyőzött, de alig volt rajtam.
Farmerban vagányabbnak, lazábbnak és nyugodtabbnak tűntem, mint
M

amilyen valójában voltam, de Eleanor azt állította, hogy ez „így van jól”.
y

– Fehér ing? Konkrétan földeszsákokat fogunk cipelni.

Bo

– Semmi bajom nem lesz egy kis földtől – feleltem, és követtem Frannyt ki
az ajtón. Mélyen beszippantottam a levegőt, amikor elhaladtam mellette,
ok

aztán nyomban észbe kaptam. Jézusom, Hayes. Szedd már össze magad!
Adtam némi jattot a szállítónak, aki, ahogy meglátta a tetőteraszt, rögtön
s

lerakott mindent, amit addig cipelt. Kikísértem Frannyt, és közben

kigomboltam az ingem legfelső gombját.
– Napelemes lámpafüzér? – kérdeztem, amint kiszedtem egy kis dobozt a
nagyból, ez utóbbit Franny nyitotta ki.
– Hát persze – vigyorgott rám. – Egyik végét odaerősítjük egy cölöphöz a
kerti ládában, és végigvezetjük az ereszen. Ide mindenképp hangulatfény
kell.
Spagettipántos topjának a pántja lecsúszott a válláról, ahogy átráncigált
egy földeszsákot a tető másik végéhez, ő pedig hanyagul odanyúlt, és
begyűrte a melltartója pántja alá. Nem tudtam nem figyelni mozdulatainak
minden apró részletére, hiszen bármit is csinált, azt könnyedén és nyugodtan
tette.
– Oké. És láttad azt az asztalt, amit küldtem? Teljes egészében
újrahasznosított fa. – Bólintottam.
 – Nagyon tetszett.
– Szuper, akkor ide tesszük. – Franny előrelendült, és a lépteivel
körülhatárolta az asztal helyét. – Ide jön a két pad. Lehet itt mítingelni vagy
ebédelni, vagy csak kijönni egy kis szünetre. Ide meg a két kerti fotel kerül. –
Egy kis zugra mutatott a sarokban. – Itt lesz a kert.
Visszafordult hozzám, hogy lássa, miképpen reagálok a tervére, arcán
széles mosoly húzódott. Szinte tapintani lehetett az izgatottságát. Ezelőtt
elképzelni sem tudtam, hogy egy faasztal és pár kerti szék elhelyezése
ennyire felvillanyozhat valakit, de hát korábban nem is találkoztam
olyasvalakivel, mint Franny. Ahogy néztem, összekeveredtek a jelzések az
agyamban, mintha egy magas pohárban rázták volna össze őket, hogy
elkészítsék a lehető legmámorítóbb koktélt.
– Nos, mit gondolsz? – kérdezte, és pír szökött az arcába.
– Benne vagyok – feleltem. – Mondd meg, mit kell tennem, és megteszem!
– Nincs kifogásod az ellen, ha most kicsit főnökösködöm? – kérdezte, és
játékosan felhúzta a szemöldökét.
M

– Hát nem ezért vagyok itt? – Összedörzsöltem a két kezem, majd azon
y

kezdtem aggódni, hogy esetleg hülyén néztem ki, így gyorsan a farmerem
Bo

hátsó zsebébe dugtam őket. – Készen állok a munkára.

– Juhhéj! – Franny diadalmasan felemelte a karját, fejét hátravetve
ok

nevetett, és a hajfürtjei vidáman táncolták körbe az arcát. – Oké. Legelőször

is ide kellene vonszolni azokat a bazi nagy földeszsákokat, aztán összerakjuk
s

a sarokban, hogy a lehető legközelebb kerüljenek a kerti ládákhoz.

Szalutáltam, és elindultam a zsákok felé, miközben Franny elkezdte
kicsomagolni a dobozból a hidroponikus salátakertet. Lassan alkonyodni
kezdett. Amikor az utolsó zsákot is felstócoltam a sarokban, végighúztam a
karom a homlokomon, és elindultam oda, ahol Franny dolgozott. Éppen egy
óriási fehér tornyot rakott össze, amelyen tucatnyi zseb volt növények
ültetésére.
– Mi a következő feladat? – kérdeztem, miközben megcsodáltam, mennyire
aprólékosan figyel az előtte álló feladatra.
– Nahát, sose gondoltam volna, hogy ennyire lelkes diák leszel. –
Összepréselte az ajkát, amint elgondolkodva rám nézett.
– A tanárnőmet kemény fából faragták, de bírom – mondtam, és amikor
ezen nevetni kezdett, úgy érzetem, mintha valami díjat nyertem volna.
– Hát akkor ötös fölét kapsz a hízelgésre – felelte erre, és intett, hogy
kövessem. – Csináljuk együtt a palántázást!
A tető kijáratához mentünk, ahol többsornyi, látszólag egyforma hajtás
sorakozott.
– Mind ugyanolyan? – kérdeztem.
– Már ne is haragudj, de hogy merészeled így megsérteni ezeket a
gyönyörű növényeket? – Ezzel lehajolt, és felkapott egy hajtást. – Ötféle
különböző salátafajta van itt – magyarázta, majd sorra mutogatta őket. –
Római saláta, rukkola, fejes saláta, vörös saláta, zsenge tavaszi saláta. Aztán
meg bazsalikom, koriander, menta és petrezselyem.
– Le vagyok nyűgözve – vetettem oda csípősen, mire Franny elfordult, de
még észrevettem az ajkán egy apró elégedett mosolyt.
– Le is lehetsz – felelte erre halkan, és még mindig nem nézett rám. Ekkor
valami kattant. Lehetséges, hogy ugyanazt a vonzást érzi, mint én, amikor a
közelemben van? Nem, ez lehetetlen. Franny maga volt a napsütés, én
pedig… Nos, már nem tudtam, ki vagy mi vagyok, azon a fickón kívül, aki túl
sok időt tölt azzal, hogy a laptopja világoskék szakadékát bámulja.
M

Az ültetőládánál ott állt mellettem, mint tanár a diákja mellett.

y

– Ne izgulj, nem nehéz! – magyarázta, és szemmel tartott, hogy jól

Bo

csinálom-e. Nem izgultam, csak a figyelmemet teljesen elvonta a haja illata,

ami olyan volt, mint télen az óceán, csípős, sós és tiszta.
ok

– Tessék, fogd! – nyomott a kezembe egy palántát, amit egy kis

földkupacból szedett ki. A kezemre tette a kezét úgy, hogy a tenyerem
s

összezárult a növény körül, majd elmosolyodott. A keze meleg volt és puha,

azt kívántam, bárcsak ott maradna az enyémen egész este. Ehelyett rám
emelte azt a nagy szemét.
– Jó? – kérdezte.
Bólintottam.
– Rendben. Fogod, és így félretolod a földet – mutatta, miközben ásott egy
kis gödröt. – Ezután pedig belerakod ezt a kis pajtást, és jól befeded földdel,
hogy biztonságban legyen.
– Hol tanultad mindezt? – kérdeztem, mert őszintén le voltam nyűgözve.
Megvonta a vállát, mintha mit sem számítana a tudása.
– A nevelőapám szeret kertészkedni. Néha figyeltem, mit csinál. –
Megveregette a hátam, majd magához vett még néhány salátapalántát, hogy
elültesse.
– Jaj, Istenem, Hayes! – zendített rá vékony hangon pár perccel később.
 – Igen? – kérdeztem, mert elképzelni se tudtam, mi lehet ennyire sürgős.
– Elfelejtettem elmondani neked a legjobbat. – Kikukucskált az ültetőláda
mellől. Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek a születésnapi zsúrján, aki épp egy
cupcake-et készül befalni. – Vettem neked egy komposztálót is.
Mielőtt válaszolni tudtam volna, hozzátette:
– Igazából kettőt. Egy csodálatos karcsút a konyhába, biztos vagyok benne,
hogy imádni fogod, idekintre pedig egy gilisztás komposztálót.
– Azt hiszem, még senkit nem láttam ennyire örülni a gilisztáknak. –
Csípőre tettem a kezem, úgy figyeltem, ahogy majd kiugrik a bőréből
örömében.
– Hát, mert valószínűleg sosem volt szerencséd senkihez, aki annyira
szerette volna a gilisztákat, mint én – felelte, mintha ez volna a világ
legtermészetesebb dolga. – A giliszta kulcsfontosságú, ha jó kertet akarsz.
Mosolygott azzal a vakítóan fehér fogakat felvillantó mosolyával.
– Jaj ne! – lépett oda hirtelen hozzám.
– Mi az? – kérdeztem. Őszinte aggodalom ült ki az arcára.
M

– Mondtam, hogy a fehér nem jó ötlet.

y

Előrehajolt, és szemügyre vette a sárfoltot az ingemen, pontosan a szívem

Bo

fölött. Lesöpörte a kezével, végül csak az árnyéka maradt meg a foltnak.

– Na – mondta, és rám nézett. – Így már jobb. – De nem mozdult el.
ok

És megint éreztem. Ezúttal eltéveszthetetlenül. Mintha egy energetikai

mező alakult ki volna körülöttünk, úgy szikráztunk. Hirtelen úgy éreztem,
s

hogy az a valami, amit a sok random ember keres az interneten, ott van
közöttünk, és tényleg ott van. Vagy csak flört volt? Vonzalom? Nem tudtam,
mi a neve, de éreztem.
A pillanatba belecsörgött a telefonom, mint amikor valaki eltör egy
poharat egy étteremben.
– Ne haragudj! – mondtam. Hátraléptem, és megbotlottam két fadeszkában,
amit az ágyásokhoz hoztunk ide. A deszkák hangosan a földre huppantak.
Franny csak bámulta, ahogy visszatuszkolom a mobilom a hátsó zsebembe.
Kissé bosszúsnak látszott a telefon miatt, ugyanakkor szinte
megkönnyebbült, amiért találtam egy ürügyet elfordulni.
Megnyomtam a zöld gombot. Serena arca jelent meg a kijelzőn.
– Serena? – kérdeztem zavartan.
– Szia! Épp a környéken jártam, és arra gondoltam, hogy beugrom hozzád.
Megleplek egy vacsorával. Eleanor mondta, hogy az új irodádban vagy, és
megadta a címét is.
Serena tudta, mennyire fontos számomra a megnyitó, így nem ért
váratlanul, hogy meg akarta nézni az irodát. Valójában kedves volt tőle, hogy
időt szakított rám, és eljött, de nekem csak az járt a fejemben, mennyire
csalódott vagyok, hogy a Frannyvel töltött időnek vége.
– Egy pillanat. Lemegyek érted a bejárathoz.
– Bocsánat – fordultam oda Frannyhez. – Az a hölgy, akivel… – Most mit
mondjak? A hölgy, akivel mit csinálok? Együtt lógok? Randizok? Járok? – …időt
töltök együtt, arra gondolt, hogy benéz.
– Wow! Akkor irodai randid lesz. – Franny, arcán eltúlzottan döbbent
mosollyal nézett rám.
– Ööö… Én csak… – Elakadt a szavam. – Ez nem az… Nem szokásom az
ilyesmi.
– Hayes, csak vicceltem. – Franny vidáman pergette a szavakat, a hangja
valahogy mégis furcsán-tompán szólt. A közöttünk létrejött szikrázás egy
csapásra elmúlt. Persze az is lehet, hogy csak képzelődtem. – Amúgy is ideje
M

mennem – mondta, és elindult az ajtó irányába, ami visszavitt az irodába.

y

A liftben nem szóltunk egymáshoz.

Bo

Amikor az épület bejárati ajtajához értünk, a vektorok új irányba mutattak.

– Szia! – Serena futáshoz volt öltözve, de az outfitje így is tökéletes volt:
ok

rövid top és leggings. A kezében egy hatalmas pink dobozt tartott. – Tacos –
közölte csillogó szemmel. – Egy barátom küldi, aki nemrég nyitott egy helyet
s

a belvárosban. Természetesen gluténmentes.

– Serena, bemutatom Frannyt. Ő a felelős…
– Ó, te jó ég! Az elszakadt ruhás lány. A metróból. – Serena a kezembe
nyomta a dobozt, Frannyhez fordult, akit erősen megölelt. – Legenda vagy!
Franny nevetett, zavartan pillantott rám Serena válla fölött.
Serena végigmért.
– Nem is tudtam, hogy ti ketten az életben is barátok vagytok.
– Mert nem is vagyunk – vetette közbe Franny talán túlságosan is gyorsan.
– Hosszú történet – magyaráztam. – De a rövid változata annyi, hogy
Franny belsőépítész és lakberendező. Őt kértük fel, hogy csinálja meg az új
irodát. Az utolsó pillanatban találtunk rá.
Serena közömbös arccal bólintott. – Örülök, hogy megismertelek, Franny –
villantotta rá kifehérített fogait.
– Én is – visszahangozta Franny, miközben Serenáról rám, majd újra
Serenára nézett, megpróbálva összekötni a pontokat. – Hát akkor én megyek
– jelentette ki, és elkezdett integetni nekünk. A hangja most
természetellenesen vidámnak hatott. – Jó szórakozást nektek!
– Gyere, mutasd meg az új irodád! – húzott vissza a liftbe Serena. – Aztán
lőnöm kell pár képet a tacosról az Instára, mielőtt megesszük őket.

M
y
Bo
ok
s
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Franny

Csörgött a telefonom, miközben egy csomó mindent csináltam egyszerre a

gépemen: annyi ablak volt nyitva a képernyőn, hogy lehetetlen lett volna
megszámolni. Az egyikben visszaigazoltam a rendeléseimet Eleanor és Hayes
irodája számára. A szállítást egy hónapon belül ígérték, pedig mindent
rohanva rendeltem meg. Aztán egy másik ablakban a válaszlevelem volt
Annának, amit elkezdtem írni, de sohasem küldtem el, a Google Docsban
tároltam, és leginkább csak bámultam. Aztán jöttek a fülek, mindenféle
M

financiális cuccal: számla, hitelkártya-egyenleg, diákhitelek. Ezekre is csak

y

bámultam, de nem döbbenten: az egyenlegek maradtak úgy, ahogy voltak:

Bo

kiegyenlítetlenül.
– Anyu, szia. – A fülem és a vállam közé szorítottam a telefont, hogy tudjam
ok

folytatni a munkát.
– Szia, drágám. – Anyu hangja recsegve szólt: a házukban rémesen rossz
s

volt a térerő. – Minden rendben van veled?

– Persze, minden rendben – kamuztam. Ha a szó szoros értelmében nézzük,
akkor valóban minden a legnagyobb rendben. Volt tiszta fehérneműm, ez
idáig sikerült naponta meginnom legalább egy pohár vizet. Már ez is valami,
nem?
– Éppen most meséltem Marianne-nek, mennyire kapós lettél.
Ó, hát Marianne… Anyu legjobb barátnője a gimi óta. Idejük nagy részét
azzal töltötték, hogy kitárgyalták, kinek mit csinál éppen a gyereke.
Marianne lánya, Ruby egy évvel volt fiatalabb nálam, diplomás
ápolónőként dolgozott a helyi kórház gyermekgyógyászati osztályán, és épp
terhes volt a második gyerekével. Épp tízpercnyire laktak Marianne-től.
Anya mércéje szerint Ruby mindig is könnyedén győzött velem szemben.
Már gyerekkorunkban is folyton úgy éreztem, hogy versenyeztetnek
bennünket. Ruby roppant aktív sporttevékenységét szembeállítottak azzal az
idővel, amit a rajzfüzetbe firkálással töltöttem. Mondanom sem kell, a
gyerekkorunkat nagyon különböző baráti körökben töltöttük, és nem sok
mondanivalónk volt egymás számára, amikor anyáink összehozták a
családokat.
– Egy nagy projekten dolgozom épp: egy új iroda megnyitásán – közöltem,
és csak reménykedni tudtam, hogy ez az információ majd eloszlatja az
aggályait. – Küldök képeket nektek Jimmel, ha már be van rendezve.
– Igen, légy szíves! – felelte. – Édesem, azt akartam kérdezni, hogy lesz-e
időd segíteni megszervezni Ruby babaváró zsúrját. Én lennék a fő szervező,
de te is tudod, hogy nem vagyok túl ügyes a dekorálásban. Arra gondoltam,
esetleg küldhetnél ötleteket, vagy képeket a Pinterestről, hogy tudjam, miket
kell majd megvennem. Aztán pedig eljöhetnél segíteni összekészíteni a házat.
Vasárnap lesz.
– Babaváró zsúr? – kérdeztem. Úgy hangzott, mintha egyfajta hitel lenne.
– Igen, tudod, olyan, mint a babaváró buli, csak szerényebb. Második
gyerek. Kis ünnepség.
M

Sóhajtottam, és a plafonra emeltem a tekintetem. Ha valamihez, hát ehhez

y

nem volt se kedvem, se időm. Kitalálni egy tematikát ehhez a fránya

Bo

babaváró ünnepséghez, aztán hazavonatozni anyuék házába csak azért, hogy

egész nap műanyag asztalokat tologassak ide-oda. De ő volt az anyukám, és
ok

képtelen voltam túltenni magam azon a rossz érzésen, hogyha cserben

hagyom, az rosszabb lesz, mint ha igent mondok.
s

– Oké, persze – válaszoltam. Úgy éreztem, hogy ezzel az igennel a helyére

billentettem a kozmikus egyensúlyt, ami éppen azért billent el, mert nem
beszéltem anyunak Anna leveléről, sőt a létezéséről sem.
Egy üzenet szakította félbe a beszélgetésünket. A telómra pillantottam,
hogy megnézzem, mi az. Hivatalosan is kapcsolatban vagyok, írta Lola, és a
mondatot egy sor döbbent arcú emoji követte.
– Anyu, kaptam egy üzenetet, munkaügyben, úgyhogy most le kell tennem
– hazudtam. Hát ennyit a kozmikus egyensúlyról.
– Rendben, kincsem, szia!
Huh. Ez könnyen ment. Vissza Lolához! Küldtem neki egy sor piros
felkiáltójelet. Bárki más esetében egy kapcsolat nem nagy ügy. De most
Loláról volt szó, aki világéletében képtelen volt lenyugodni. Véget vetett
bármiféle kapcsolatnak, mielőtt az komolyra fordult volna, és ha arra
gondolt, hogy oda van kötve valakihez, szinte megbolondult. Ha ő
hivatalosan is bejelenti, hogy lekerült a placcról, az már valami.
Hűha!, válaszolt Cleo másodpercekkel később. Ki gondolta volna, hogy
összejössz valakivel, csak azért, mert Fran belebotlott egy dögös őrültbe a metrón.
LOL!
Anélkül, hogy átgondoltam volna, azt írtam: Nem is őrült, és aztán az ujjam
elidőzött egy kicsit a kis kék nyíl felett, amely elrepítette volna az üzenetet a
barátnőimnek. Általában kerülöm a konfliktusokat. Inkább stabil pozícióba
helyezem a csónakot, mintsem ringatom. De a „dögös őrült” felbosszantott.
Persze, igen, kicsit esetlen volt. És igen, az idő kilencvenöt százalékában
nyakkendőt viselt, ráadásul édességet sem volt hajlandó enni. De az a Hayes,
akit megismertem, kedves és szellemes volt, nyugodt és figyelmes. Szerettem
ezeket a tulajdonságokat, szerettem annyira, hogy végül rányomtam a kék
nyílra, ott egye meg a fene a konfliktusokat.

***
M
y

Csütörtök délután vonattal mentem be a városba, hogy véglegesítsem a

Bo

sötétítőfüggönyök méretét. Hayestől és Eleanortól kaptam egy szett kulcsot

az irodához, valamint megtudtam a riasztó kódját, így akkor jöhettem-
ok

mehettem, amikor csak akartam. Tegnap is ott jártam, üdén, frissen a kávém
hatása alatt, és felügyeltem a villanyszerelő ténykedését, vagyis a vezetékek
s

elhelyezését. Végre olyan munkát végezhettem, amilyenről mindig is

álmodtam, és részt vettem minden egyes lépésnél.
– Helló! – kiáltottam, jóllehet tudtam, hogy senki sincs ott.
Megkönnyebbültem, ugyanakkor csalódott is voltam, hogy aznap nem látom
Hayest. Odabent az iroda napfényben úszott, és a magas pálmafák, amelyeket
a recepciós területre hozattunk, éles árnyékokat vetettek a padlóra. A hely
megnyugtatott, mintha egy SPA-ban lettünk volna, ráadásul a légzésem
nyomban lelassult. Ám a csendet léptek hangja zavarta meg, valaki
közeledett a fapadlón. Hayes bukkant elő az irodájából. Világosszürke
szövetnadrágot és fehér galléros inget viselt, amely be volt gyűrve a
nadrágjába. Semmi nyakkendő vagy zakó a láthatáron.
– Franny, szia – köszöntött, majd ujjaival végigszántott irigylésre méltó
sűrű haján.
– Szia! – üdvözöltem én is, és végigsimítottam az összegyűrődött
overallomon. Hirtelen azt éreztem, hogy izzadságcseppek gyülekeznek a
homlokomon, és a hónaljam is nedves lesz. A fülem mögé gyűrtem egy
hajtincset, és csendben bosszankodtam, amiért nem jutott eszembe egy kis
szájfényt tenni az ajkamra, mielőtt belépek az épületbe. – Nem számítottam
rá, hogy itt leszel.
– Bocsánat, csak egész nap mítingeltem. Muszáj volt elszabadulnom az
irodából – mondta, és a mosolyogva zsebre vágta a kezét. – Teljesen
elzsibbadt az agyam. Nem elég ez az új iroda meg a nyitóparti, még egy
nyugati parti iroda ügyes-bajos dolgain is agyalnunk kellett, amely majd
Seattle-ben nyílik meg. És ehhez jön még a többi mindennapos munka.
– Akkor eljöttél az irodádból, hogy bejöhess… az irodádba? – tréfálkoztam.
Megvonta a vállát, és félénken elnevette magát. A nevetése mélyről, szinte
rekedtesen jött, és furcsán hatott rám. Vágyat ébresztett bennem, beindította
minden sejtemet, amelyek egytől egyig az érintése után sóvárogtak. A fogam
közé dugtam a hüvelykujjam, majd ráharaptam, miközben nagy levegőt
vettem. Nem segített.
M

– Aha, értem – mondtam, mert nem akartam zavarba hozni a

y

viccelődéseimmel. – Amikor gondolkodni akarok, én is elmegyek az utca

Bo

végén található laundromatba.

Kételkedve nézett rám.
ok

– Komolyan – erősködtem. – Ez a szokás főiskola idején ragadt rám. Most

már van saját mosógépem, sőt, szárítóm is, de mégis más, ha az ember
s

nyilvános helyen nézi, ahogy pörögnek a mosógép dobjában a ruhák. Nem is

tudom – vontam meg a vállam. Segít lecsendesíteni az agyam. Főleg, ha
stresszes vagy dühös vagyok valami miatt.
– Hát ha legközelebb felidegesítelek valamivel, akkor igyekszem rád hagyni
a kimosandó ruháimat – mondta Hayes, és könyékig felgyűrte az ingét.
– Szerintem egyszer már megtetted, nem? – ugrattam.
Meglepetten felnevetett, a szemem elkapta a tekintetét. Nagyon tetszett,
ahogy tudtuk húzni egymást: volt, hogy hárított, volt, hogy vette a lapot. És
egyszer csak rádöbbentem: szórakoztató Hayesszel beszélgetni. Annyira
szórakoztató, hogy teljesen elfelejtettem, miért is vagyok ott.
– Nos… – tereltem másra a szót. – Ööö… Le akarom mérni az ablakaidat,
hogy véglegesítsük a sötétítőket, és…
Azért jöttél ide, hogy dolgozz, Franny, figyelmeztettem magam. Ő pedig egy
szőke, hosszú combú tökéllyel jár, úgyhogy engedd el a dolgot!
 – Hát persze. Ne hagyd, hogy elvonjam a figyelmed! – Röviden biccentett.
Visszatértünk kartonfigura üzemmódunkhoz, mint két, egymás körbetáncoló
papírbábu. Jobb is így, érveltem magamban. Ez csak munka, semmi több.
Mégis gyűlöltem a csendet, ami a nevetésünk után maradt.
Intettem Hayesznek, és elindultam a késő délutáni napfényt átengedő,
hívogató ablakok irányába. Lopva hátranéztem a férfira: az irodája padlóján
ült a falnak támaszkodva, két hosszú lábát kinyújtotta, és keresztbe rakta,
ölében tartotta a laptopját. Intenzíven összpontosított, és figyelme
egyvalamire irányult. Ahogy elnéztem őt, amint a laptopjába merül, eszembe
jutott, mennyire szeretem, amikor a figyelme rám irányul.
Bedugtam a fülembe a vezeték nélküli fülhallgatómat, és nekiláttam a
munkának: méricskéltem, fotóztam, időnként belekukkantottam az
iPadembe, hogy ránézzek a korábban készített vázlataimra. A fény arrébb
mozdult mögöttem a padlón, az árnyékok eltűntek, ahogy a nap lejjebb
ereszkedett az égen. Elkaptam a fonalat, lehuppantam a padlóra, hogy ott
folytassam a munkát. Teljesen belemerültem, így aztán rémülten sikoltottam
M

fel, amikor éreztem, hogy egy kéz megfogja a vállam. Összerándultam, mire
y

az egyik fülhallgató kipottyant a fülemből, és elgurult a padlón.

Bo

– Hahó! – hallottam a hátam mögött. Hátrafordultam, és fölöttem, akár a

nap, ott magasodott Hayes.
ok

– Bocs, de megijesztettél. – Megráztam a vállam, vagyis inkább

megpróbáltam kirázni magamból a hirtelen belém szökkenő adrenalint. –
s

Nagyon belemerültem a munkába.

– Látom – szabadkozott Hayes, majd elnevette magát. – Azt hittem,
mindjárt fenékbe rúgsz.
– Talán majd később – vigyorogtam rá.
– Csinálsz még valamit a tetőn ma? – kérdezte. – Csak meg akartam
kérdezni, hogy szükséged van-e segítségre.
Valójában azt terveztem, hogy reggel visszajövök, és rendezem tovább a
tetőt. De persze nem ártana még egy segítő kéz, érveltem magamban. Sőt,
direkt használna. Habozás nélkül a két szeme közé mondtam:
– Úgy gondolod, képes leszel megbirkózni egy újabb műszakkal az én
irányításom alatt?
Magabiztosan nézett rám.
– Úgy gondolom, megbirkózom vele.
– Szuper! Akkor fél óra múlva találkozzunk ott – mondtam, és a mosoly
mintha odaragadt volna az arcomra.
Bólintott, de mielőtt válaszolni tudott volna, a kezében megszólalt a
mobilja.
– Ne haragudj! – szólt oda nekem, majd bement az irodájába, és becsukta
maga mögött az ajtót. Az üvegfalon keresztül láttam, ahogy fel-alá járkál és
beszél, fülig elmerülve a munkában. Most, hogy már tudtam, alapjáraton
mennyire vicces, nagyon tetszett, amikor elkomolyodott, koncentrált, szinte
inspirált az intenzivitása.
Hayes felnézett, és észrevette, hogy bámulom. Odaintett egy sziát.
Erőltetetten rámosolyogtam, visszaintegettem. Te jó ég, csak nem átlát
rajtam? A metrós találkozás és mai nap között valahogy minden olyan lazává
vált közöttünk. Annyira hűvös és zárkózott volt akkor a metrón, a tévés
interjúnk alatt pedig még inkább. Egyértelműen a világ tudtára adta, hogy
nem vagyunk egymás típusai. És különben is: van barátnője, sziszegte az
agyam, amint ismét képes voltam logikusan gondolkodni.
Idegenek voltunk a város különböző részeiből, akiknek nem is kellett volna
M

találkozniuk, pláne élvezniük egymás társaságát. Azonban mindez

y

megváltozott, de valahogy elmulasztottam azt a pillanatot, amikor ez

Bo

átfordult. És most már túl késő volt: tetszett, ezen pedig nem tudtam
változtatni. Ahogy átléptem a tetőteraszra vezető ajtón, fuvallatnyi
ok

szomorúság suhant át rajtam. Talán butaság, de úgy éreztem, hogy miután

befejezem a projektet, hiányozni fog.
s

Kifújtam a levegőt, újból megráztam a vállam, mintha így

megszabadulhatnék a bennem zizegő érzelmektől. Ideje a munkára
koncentrálni, Fran. Ismét nagy levegőt vettem, és nekiláttam.
Két nyárral ezelőtt Jimmel összeraktunk pár palánta-nevelő ládát a
kertjében, és az izommemória abban a pillanatban bekapcsolt, ahogy a
kezembe vettem a fúrógépet. Ahelyett, hogy engedtem volna az észérveknek,
és sorra vettem volna mindazt, amiért nem lenne szabad vonzódnom Dögös
Öltönyhöz, valamint azokat, amelyek miatt ő szinte biztos, hogy nem
vonzódik hozzám, arra koncentráltam, hogy összerakjam az apró
fadeszkákat.
Majdnem pontosan harminc perccel később megjelent Hayes.
– Szia. – Megfordultam. Ott állt mögöttem, és két várakozó szemével nézett
rám.
– Helló! – üdvözöltem, miközben a gyomrom furcsán megkordult. – Készen
állsz beleszórni a földet? – A sarokba mutattam, ahol már ott állt két
elkészült láda. – Csak egymás mellé kell állítani őket, és aztán lehet is
megtölteni földdel.
Hayes bólintott.
– Éppen akartam rendelni valami ennivalót. Van valami, amivel
felkelthetem az érdeklődésed?
A tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni, mint ahogy a rezzenéstelen
pókerarcából sem, amely hirtelen széles mosolyt küldött felém, a testemben
ismét felkeltve a vágyakat. Gyönyörű szája volt, és valahányszor mosolygott,
elképzeltem, milyen lenne az ajkamon érezni az ajkát.
– Olyan éhes vagyok, hogy akár ezt a földet is be tudnám falni – kaptam a
gyomromhoz.
– Szerintem szükségtelen. Megmutatom a menüt a mobilomon.
Megráztam a fejem.
– Rendeld ugyanazt, amit magadnak!
– Meg se akarod nézni? – kérdezte, én pedig újra megráztam a fejem.
M

– Legyen meglepetés! – mondtam. – Folytatni akarom a munkát. Komolyan

y

mondom: bármit megeszem. – Rámosolyogtam, és meglepő módon, nem

Bo

vitatkozott.
Éppen retek- és a sárgarépamagokat nyomkodtunk a földbe, amikor a
ok

nemrég felállított asztalon pittyent egyet Hayes telefonja.

– Na végre! – sóhajtotta, és az ajtó felé iramodott. Pár perccel később
s

visszatért egy dobozokkal teli fehér műanyag zacskóval.

– Meglepetés! – közölte játékosan.
Beletöröltem a kezem az overallomba, odaléptem az új asztalhoz, amelyre
Hayes szépen sorban kipakolta a dolgokat: két óriási papírdobozt,
becsomagolt ketchupot, szalvétákat. Odacsúsztam mellé a padra, és
kipattintottam az egyik doboz sarkát.
– Nem hiszem el – mondtam, ahogy megcsapott a gőzölgő sült krumpli
forró, zsíros illata. A krumplihalom egy hatalmas, ropogósra sült grillezett
sajt mellett tornyosult. Ennyire ínycsiklandó grillezett sajtot még életemben
nem láttam. Maga a tökély.
– Azt hittem, sosem eszel ártalmas ételeket.
Megvonta a vállát.
– Néha megkívánom.
– Én mindig kívánom a grillezett sajtot, szóval, nagyon köszönöm. – Ezzel
neki is láttam. Egy darabig csendben falatoztunk, és ahogy hetet ütött az óra,
a felakasztott szolárlámpások egyszerre csak kigyulladtak, és a kicsike
tetőteraszunkat túlvilági fény árasztotta el. Felemeltem az arcom, hogy
felnézzek, ebben a pillanatban Hayes ugyanezt tette. Mosolygott.
– Ehhez a látványhoz ez a legtökéletesebb étel – mondtam, és rányomtam
mind a két zacskó ketchupot a sült krumplimra.
Hayes összeráncolta a szemöldökét.
– Ennél még valami mást is? – kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában.
– Nem – nyugtattam meg. – Komolyan. Egy éttermi grillezett sajtos
szendvics sült krumplival persze nem annyira New York-i, mint a bagel vagy
a pizza, de attól még nagyon is az.
– De azért a pizza a legjobb, nem? Ebben egyetértünk?
Amikor bólintottam, így szólt:
– Na jó. Mert ha azt mondtad volna, hogy nem, most megkérnélek, hogy
távozz. Főleg, miután gyanítom, olasz származású vagy.
– Ezt meg honnan tudod? – néztem rá szigorúan.
M

– Francescának hívnak – válaszolta, mintha ez magában elegendő

y

bizonyíték volna. – Ráadásul odavagy az olasz gyümölcsfagyiért.

Bo

– Nos, hát igen. Apai ágon olasz vagyok. – Egy krumplit rágcsáltam, és
igyekeztem palástolni, mennyire hízelgőnek találom, hogy megpróbál
ok

megfejteni.
– Interessante – tűnődött.
s

– Most felvágsz? – vigyorogtam rá. Tetszett a hangja, ahogy kiejtette az

olasz szót: mély volt és dallamos.
– Külföldön tanultam, Bolognában és Milánóban – magyarázkodott. – De
már szinte teljesen elfelejtettem olaszul, kivéve akkor, ha ennivalót kell
rendelnem.
Milánó. A szó szíven ütött. Ott lakott a nővérem. Ott dolgozott. És Hayes is
járt már ott. Latolgattam, hogy meséljek-e neki erről, feltárjam-e előtte a
lelkem egy új bugyrát. De valahányszor a származásomról akartam bárkinek
is mesélni, ijesztően valóságosnak tűnt.
– Pedig az a legfontosabb időszak – állítottam. – Minden bizonnyal jobban
beszélsz olaszul, mint én.
– Apukád nem tanított meg?
– Nem ismertem őt. Hát így. – És most az apám már nem él, gondoltam, így
már alkalmam sem lesz rá, hogy megismerjem. Nyeltem egy nagyot, hátha
sikerül megszabadulnom a torkomba épp az imént keletkező gombóctól.
Hayes bólintott, és úgy láttam, nagyon szeretné, ha folytatnám.
– Valójában sohasem találkoztam vele, sem a családjával.
Művészettörténetet és dizájnt tanultam az egyetemen, így nem kellett
bejárnunk nyelvórákra. A gimiben pedig csak spanyol volt és francia. –
Beleharaptam a szendvicsembe, egy pillanatig rágcsáltam. – De már értek egy
kicsit olaszul. Szoktam néha játszadozni egy nyelvoktató appal.
Elvettem egy szalvétát az asztalról, és elkezdtem lassan tépkedni.
– Na, mindegy is…
– Szerintem az olasz egy kicsit túl van értékelve – mosolygott rám melegen
Hayes. – Annyira túl van értékelve, hogy nem is tudom, hogyan kell ezt
mondani olaszul.
Nevettem, és folytattam az evést. Ekkor hirtelen rájöttem, hogy Hayes
figyelt rám, hagyta, hogy megnyíljak a saját ütememben. Ez új volt.
Hozzászoktam, hogy általában megfelelek az emberek elvárásainak, és
sokszor kötelességből teszek meg dolgokat. Azonban Hayes közelében erre
M

nem volt semmi szükség. Semmilyen irányba nem terelte a beszélgetést, csak
y

arra, amerre én akartam. És ettől kedvem támadt tovább mesélni.

Bo

– És képzeld el – folytattam, a szavak pedig áradtak belőlem –, anyám és a

biológiai apám kapcsolata alapvetően nem volt más, mint egyéjszakás kaland.
ok

Anyu soha többé nem látta apámat, viszont terhes maradt. Közhelyes, persze.
De nem igazán tudtam meg bármit is apámról.
s

Nem következett sem elhűlés, sem döbbenet, sem kínos vicc. Ehelyett
Hayes közelebb hajolt hozzám.
– Nehéz lehetett… – kezdte. – Neked.
– Igen, azt hiszem, nehéz volt. El is töltöttem pár évet terápiával, de végül
eljutottam ide.
Mint mindig, most is próbáltam elviccelni egy komoly témát, Hayes
azonban elgondolkodva bólintott. Ahogy megmozdultam a padon, a szalvéta,
amit babráltam, elkezdett a föld felé szállingózni. Utánanyúltam, Hayes is
utánanyúlt. A fejünk egy puffanással egymásnak ütődött, mint a focistáknak,
akik ugyanazt a labdát akarják elérni.
– Juj! – jajdultunk fel egyszerre.
Felültem, dörzsöltem a homlokom, ahogy Hayes felém hajolt, kezében a
szakadt szalvétámmal.
– Jól vagy? – kérdezte, és finoman a szemöldökömre szorította mutató- és a
középső ujját.
Összerezzentem az érintésétől, mire Hayes gyorsan visszahúzta a kezét, de
továbbra is nézett: aggódva, kedvesen és gyengéden, éppen olyan puhán,
amilyen maga az érintése volt. Nyeltem egyet, majd egy mosollyal elütöttem
a dolgot.
– Igen, igen. Jól vagyok, És te?
– Csak enyhe agyrázkódás – mosolygott, miközben a homlokát dörzsölte.
Odaadta a szalvétámat, én meg az ölembe tettem.
– Szóval – folytattam –, nemrég megcsináltam egy DNS-tesztet. Csak
poénból, a barátnőimmel. És megtudtam, hogy olasz és ír vér folyik az
ereimben, némi skóttal vegyítve. Végül is izgi volt megtudni, de semmi extra.
Viszont valaki lenyomozott az app segítségével, és küldött egy levelet.
– Kicsoda? – Hayes összeráncolta a szemöldökét, miközben beleharapott a
szendvicsébe. Nagyon figyelt.
– Kiderült, hogy van egy féltestvérem, egy nővérem Olaszországban.
Pontosabban Milánóban.
M

– Nahát! Durva.
y

– Nekem mondod? – emeltem meg a hangom. – Kész őrület! Az igazat

Bo

megvallva, részben fantasztikus érzés, még akkor is, ha semmi értelme.

Másrész, teljesen kikészít. Még mindig nem válaszoltam az e-mailjére.
ok

Hayes bólintott, nem szólt, hagyta, hogy folytassam.

– A nővérem azt is írta, hogy az apám…, az apánk rég meghalt. És pusztán
s

az, hogy ezt tudom… – Nyeltem egyet, próbáltam megfejteni, mit is érzek
ezzel kapcsolatban most. – Szóval nehéz – jelentettem ki végül. – És szomorú.
Tényleg szomorú.
– Végtelenül sajnálom – mondta Hayes halkan. – Ez valóban nagy
veszteség. – Hm. Még sosem gondoltam erre úgy, mint egy veszteségre. És a
szó mélyen megérintett.
– Az egész életem, vagyis inkább az egyik fele szó szerint olyan volt, mint
egy tiszta fehér lap – folytattam. – És ez meglehetősen összezavarja az
embert, amikor még gyerek, és kezd felnőni. Az, hogy nem tudod, honnan
származol. Különösen…
Ezt még sohasem mondtam ki hangosan.
– Különösen, hogy mindig tudtam, kilógok a családból. Tudod… – Magamra
mutattam, mintha ez mindent megmagyarázna, Hayes pedig nevetett.
– Hát nem tudom. Én teljesen normálisnak látlak.
 – Köszi. – A kezemmel megemeltem képzeletbeli kalapom. – Én vagyok a
bőbeszédű, művészlélek bolond, aki elhagyta a szülővárosát és New Yorkba
költözött. Anyu és a nevelőapám a bankban ismerkedett meg, ott dolgoztak
mind a ketten, és pár éve onnan mentek nyugdíjba. Számukra az a legfőbb
szórakozás, ha ülnek két ugyanolyan fotelben, és nézik a CSI-t.
– Várj, egy ilyen este nekem sincs ellenemre! – ellenkezett Hayes, majd
ráharapott egy sült krumplira.
– Persze – mondtam. – De érted, mire gondolok.
– Persze, értem.
– És az is kész őrület – tettem hozzá –, hogy a nővérem minden bizonnyal
szintén egy művészlélek. Csakhogy ő sikeres. Amitől be vagyok tojva,
miközben halálosan kíváncsi vagyok rá, hogy néz ki, és arra is, hogy milyen
volt az apám, és mi van, ha…
Hayes megvárta, hogy folytatom-e, aztán befejezte helyettem a gondolatot.
– …ha te is olyan vagy, mint ők.
Bólintottam, bár kicsit bosszantott, hogy ilyen könnyen átlát rajtam.
M

Minden erőmmel igyekeztem nem odalenni ezért a fickóért, mire ő mit

y

csinál? Fogja, és pontosan érti, mit akarok mondani.

Bo

– És ha mégsem vagyok olyan, mint ők, akkor mi van? Olyan, mintha

sehová sem tartoznék.
ok

Visszafordultam az ennivalóhoz, belemártottam egy sült krumplit az

előttem pirosló nagy adag ketchupba. Nem akartam, hogy Hayes lássa: a
s

szemem megtelt könnyel.

Hayes csendben maradt egy pillanatra, elgondolkodott.
– Kíváncsi vagy arra, mit gondolok? – kérdezte óvatosan, mintha úgy
próbálna egy szálkát kihúzni belőlem, hogy ne fájjon. Bólintottam. – Nem
muszáj válaszolnod, csak azért mert vérrokonok vagytok. A család valójában
nem az, ahová születünk, hanem amit mi magunk hozunk létre. Legalábbis
számomra mindenképp. – Nagyot kortyoltam a vizemből, és figyeltem. – És
talán ahelyett, hogy valami újat fedeznél fel abból, ami te vagy, közelebb
kerülsz ahhoz, amit mindig is tudtál magadról.
Nos, ez eléggé… Mélyre ment. Nem erre számítottam. Majdnem úgy
hangzott, mintha tudná, miről beszélek. Nevetséges. Hayes az a típusú
ember, aki egyértelművé tesz mindent. Lehet, hogy én kicsit távol voltam a
megismeréstől. Lehet, hogy ő is még tanult.
– Kösz, Hayes. Mennyivel jövök a terápiás ülésért? – tréfálkoztam.
 – Bárhogyan is döntesz, úgy lesz helyes – közölte Hayes magabiztosan,
mintha korábban már magának is ugyanezt mondta volna. – És ha végül úgy
döntesz, hogy elmész Olaszországba, találkozni a nővéreddel, biz› isten
megtanítom neked olaszul a metrócukiságokat.
Erre persze röhögni kezdtem, és annyira megkönnyebbültem, hogy miután
abbahagytam a nevetést, a mosoly még sokáig ott maradt az arcomon.
Amikor befejeztük az evést, egyikünk sem sietett megmozdulni, pedig
kezdett leszállni a este. Csak ültünk a meghitt csendben, ahogy a nap eltűnt,
és a város újraébredt, hogy esti fényeibe öltözzön. Amióta megkaptam Anna
levelét, most először voltam nyugodt, bárhogyan is döntök a továbbiakról. De
a szívem továbbra is erősen vert. Mert valami ijesztően világossá vált a
számomra ezen az estén: visszavonhatatlanul belezúgtam Harmadik Hayes
Montgomerybe.
M
y
Bo
ok
s
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Hayes

– Ezt mind te csináltad? – Talán egy kedvesebb mondattal kellett volna

kezdenem, de az előttem levő terülj-terülj, asztalka túl bőséges volt ahhoz,
hogy az agyam lépést tartson a számmal. Szerencsére Serena csak nevetett.
Kezében egy pohár fehérbort tartott, a másikkal intett, hogy jöjjek be. A
hosszú fehér ebédlőasztalon, amely pont a konyha mellett állt, egy komplett
vegán menüsor sorakozott, a minőségét tekintve még egy étterem is
megirigyelte volna.
M

– Én hát! – válaszolta Serena, akit egyáltalán nem zökkentett ki suta

y

érkezésem.
Bo

– Vöröset hoztam – emeltem fel a kezemben lévő üveget. – Bocs!

– Vacsora utánra tökéletes lesz – jelentette ki Serena egy kacér kacsintás
ok

kíséretében.
– Köszönöm a meghívást – mondtam, amint Serena kivette a kezemből a
s

bort, és bement a konyhába. Egy pillanatig csak álltam, és közben felmértem

a terepet. Mindenütt gyertyák égtek. Serena egy válláról lecsúszó fehér
csipkés felsőben és szakadt farmerben sertepertélt. Cipő nem volt a lábán.
Afféle laza, hétköznapi viselet… De persze iszonyatosan szexi.
Serenán a legapróbb részletekig minden át volt gondolva. És tisztában
voltam vele, hogy a ma este nekem szólt, ám ettől csak feszült és stresszes
lettem. Frannyvel nem így éreztem magam pár nappal korábban a
tetőteraszon. A gondolataim azóta is azon az estén jártak. Ez viszont egy
valódi randi volt, amelynek romantikusnak és bensőségesnek kellene lennie.
Én azonban nem akartam itt lenni, inkább az új iroda tetején, körbevéve
virágfölddel, komposztálókkal, Frannyvel, a gyönyörű hajfürtjeivel, ragyogó
szemével és szívből jövő nevetésével.
– Épp a gála végső ültetési rendjét néztem át – mondta Serena, és
végighúzta a kezét a galléromon, megszakítva ezzel korábbi gondolataimat. –
Egy szórakoztató társaság mellé jelöltem ki a helyünket.
– Szeretem a vidámságot – jelentettem ki, és egy mosolyt erőltettem az
arcomra.
– Ennek szívből örülök – lépett a konyhapulthoz Serena, majd a kezembe
nyomott egy borospoharat. – Az exbarátom igazi hangulatgyilkos volt, és
még mindig tanulom, hogy semmi baj nincs azzal, ha úgy élek, ahogy akarok.
Ezt ellentmondást nem tűrve, bárminemű kétkedés nélkül jelentette ki,
miközben az asztalhoz invitált. Épp egy ínycsiklandó céklasalátával szemben
foglaltam el a helyem.
– Nem haragszol, ha megkérdezem, miért szakítottatok a barátoddal? –
érdeklődtem, miközben leültem, és töltöttem Serenának még egy kis bort.
Serena legyintett.
– Ugyan már, Hayes. Én egy nyitott könyv vagyok. Percről percre
megosztottam a Facebook live-on a mezoterápiás kezelésem.
– Ez valami kozmetikai dolog? – kérdeztem, miközben Serena felém
nyújtotta a poharát, hogy koccintsunk. Bólintott.
M

– Nos, akkor szakítottam vele, amikor rájöttem, hogy valójában a

y

magunkról alkotott képet szeretem, és nem őt. Érted, mire gondolok?

Bo

– Igen, azt hiszem – feleltem, és kortyoltam a boromból. A szavai

váratlanul értek, és megdöbbentettek. Mintha belelátott volna az agyamba,
ok

olvasott volna a gondolataimban, mert pontosan így éreztem én is kettőnkkel

kapcsolatban.
s

– Jól néztünk ki együtt – folytatta Serena. – Mindent úgy csináltunk,

ahogyan kell. De amikor kettesben voltunk, nem tudtunk miről beszélgetni.
Sosem éreztem magam jól vele. És unatkoztam. Utálok unatkozni.
Egyenesen rám nézett, amitől pánikba estem.
– Salátát fogunk termeszteni az új irodában – böktem ki teljesen
váratlanul, ami akárhogy is nézzük, abszolút nem volt idevaló mondat. Mégis
kénytelen voltam megszabadulni a bennem kavargó érzéstől.
Teljes mértékben meg voltam győződve arról, hogy kapcsolatképtelen
vagyok, így egy pillanatig sem gondolkodtam azon, milyen lehet
kapcsolatban lenni valakivel. Azt akartam, hogy könnyed legyen, amelyben
jól érzem magam, pont úgy, ahogy Serena mondta. Természetesen vágytam
az izgalomra, a szenvedélyre és mindenféle magasságokra. Ugyanakkor
éppen azért akartam együtt lenni valakivel, hogy legyenek sötét mélységek
és nehézségek is. Akár egy hullámvasút esetében. Fontos volt, hogy mindig
többet akarhassak, hogy készen álljak tovább indulni. De vajon képes vagyok
egy ilyen kapcsolatot létesíteni? És vajon én tudom ugyanezt nyújtani egy
másik embernek? Ebben egyáltalán nem voltam biztos, így inkább
kortyoltam egy nagyot a boromból, és igyekeztem odafigyelni a Serena
legutóbbi edzéséről szóló történetre, valamint félretenni azokat a
kérdéseket, amelyekre jobb volt nem gondolni.
Egy órával később jóllakottan, és kissé spiccesen egymás mellett álltunk a
mosogatónál Serenával. Én öblögettem, ő pakolt a mosogatógépbe. Amikor
végeztünk, elzártam a csapot, Serena berakott a gépbe egy tablettát, és a
csípőjével becsukta a gép ajtaját, mint valami sztárocska egy filmben, majd
megnyomott néhány gombot, és a mosogatógép zümmögve beindult.
Mintegy mellékesen a nyakamra tette a kezét, és a körmével pont ott
cirógatta meg finoman a tarkóm, ahol a hajam és a nyakam összeért.
– És akkor? – kérdezte meglepően halkan, az arca őrjítően közel került az
enyémhez. – Mit csinálunk most?
M
y

***
Bo

– Szóval akkor kellemesen megvacsoráztatok, megettétek, amit Serena

ok

készített. Aztán elkezdtetek csókolózni a konyhában. És miután minden jól

alakult, bepánikoltál, majd leléptél? – kérdezte Perrine, salátával teletömött
s

szájjal.
Nagyot sóhajtottam, és hosszan engedtem ki a levegőt. Gondolatban
folyton végigjátszottam a randit Serenával, amióta előző este távoztam a
lakásából.
– Oké. Először is, nem nevezném „bepánikolásnak” – mondtam, és
ránéztem azzal a bizonyos nézéssel. – Kellemes este volt. Csak éppen
rájöttem, hogy Serena nem az a nő, akivel együtt akarok lenni. És amint erre
ráeszméltem, tudtam, hogy nem maradhatok. Így aztán, amikor behívott a
hálószobájába, mondtam neki, hogy haza kell mennem.
Azt nem említettem Perrine-nek, hogy egész idő alatt Frannyre gondoltam,
és hozzá hasonlítottam Serena minden egyes mozdulatát. Egyfolytában az
járt a fejemben, ahogy akkor Franny megnevettetett az irodámban: magamon
is nevettem és az egész világon. Igazából képtelen voltam bármire is
gondolni, amikor a közelemben volt. És erre akkor sem voltam képes, amikor
nem volt ott.
– Azt hazudtad, hogy másnap reggel időpontod van valami orvoshoz.
Bólintottam.
– Vasárnap délelőtt.
– Miért? Nem lehetetlen – tiltakoztam.
– Hayes, szeretnélek figyelmeztetni, hogy orvos vagyok. A legtöbb orvos
vasárnaponként otthon van, hacsak nincs ügyeletben.
Hátrabillentettem a fejem. Talán megmenekülök, ha a plafont bámulom.
Nem voltam biztos benne, hogy ezt képes leszek jól elmagyarázni Perrine-
nek, aki ritkán erőltetett rám randit, ugyanakkor nehezen tudta palástolni,
mennyire szeretett volna találni nekem valakit. A randi jó volt. Sőt, szuper.
Csak az az érzés, amit vártam, a szapora pulzus, az izgatottság, az
adrenalináradat – mindez nem történt meg.
Ezzel szemben, ha csak látom Frannyt, ahogy fülében az AirPodsszal
dolgozik valamin a padlón, máris azt érzem, hogy egy állatiasan nyers és
ösztönös érzés nem hagy nyugodni. Késztetést érzek, hogy beszéljek neki az
M

érzéseimről, érezni akarom magamon a súlyát, akár itt és most a nyers

y

fapadlón. És mivel ez az érzés Serena esetében még a csírájában sem bújt elő,
Bo

úgy gondoltam, jobb, ha elmegyek.

– Szóval jobban örülnél annak, ha lefeküdnék valakivel, akibe nem vagyok
ok

szerelmes?
– Nem. Egyáltalán nem. És eszemben sincs kritizálni téged. Csak szeretném
s

megérteni, mi a szitu.
Hülye orvosok. Folyton csak meg akarnak oldani mindent.
– Talán nem kellett volna folyton arra gondolni, mennyire élveztem azt a
spontán vacsorát Frannyvel, és hogy mennyire nem volt ugyanaz a vacsora
Serenával.
Mintha Perrine szeme hirtelen lézersugarakat irányított volna a
homlokom felé.
– Nem is mondtad, hogy vacsoráztál Frannyvel.
Várjunk csak! Tényleg nem mondtam?
– Aha, vacsoráztam vele. – Keresztbe tettem magam előtt a karom.
Perrine megrázta a fejét, és látszott rajta, mennyire boldog, hogy kihúzta
belőlem ezt az információt.
– Az új Arbor-irodában vacsoráztunk. – Próbáltam úgy beszélni, mintha
nem lenne nagy ügy.
 – Randivacsora volt? – Perrine magasra szökött hangja arról árulkodott,
hogy ő viszont nagy jelentőséget tulajdonított annak a bizonyos étkezésnek.
– Dehogy! Franny dolgozott. – Miért éreztem hirtelen úgy, hogy
védekeznem kell? – Már elfelejtetted, hogy szerezted nekünk Frannyt? –
folytattam. – Franny méricskélt valamit az irodában, én meg történetesen ott
voltam, és rendeltem magamnak valami kaját, aztán megkérdeztem, hogy
rendeljek-e neki is.
– Mmmm… – Perrine felhúzta a szemöldökét, és mint mindig,
hitetlenkedve nézett rám. Figyelmen kívül hagytam a nézését, és
visszatértem a salátámhoz.
– Elkísérem Serenát a gálájára szombat este – szóltam rezignáltan. – De
azután véget kell vetnem a dolognak.
– Hmmm, mintha valaki más tetszene. Persze hogy véget kell vetni a
dolognak – mondta Perrine úgy, mintha szívesen hozzátenné azt is, hogy „te
seggfej”, mégis megkímél ettől.
– Még ha tetszene is Franny – kezdtem, mire Perrine a plafonra emelte a
M

szemét –, egyáltalán nem biztos, hogy én érdekelném őt. Fogalmam sincs,

y

milyen férfiakkal randizott idáig. De minden bizonnyal mindegyikük valami

Bo

graffitiművész, híres zenész vagy hasonló.

Perrine fürkészőn nézett rám.
ok

– Na és mit gondolsz, ki a típusa?

– Hát nem is tudom… Afféle vagány, kúl arcok. – Rögtön el is képzeltem
s

Frannyt, ahogy gördeszkásokkal, művészekkel és mélabús szemű költőkkel

lóg együtt. Szabad szellemek, akik képesek lépést tartani mindazzal a
varázslattal, ami kiröppen az agyából.
– Te is kúl vagy – közölte Perrine, és nevetett is saját magán. –
Megkérdezhetem Lolát, mi Franny típusa. Csak hogy legyen valami
elképzelésünk.
– Jézusom, Perrine, légy szíves, ne mondj semmit Lolának! – A szívem
felturbózta magát, bepánikoltam.
– Hayes, felnőtt férfi vagy. Mitől félsz ennyire? – kérdezte.
Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy „mindentől”.
De ehelyett visszavágtam:
– Semmitől. – Ezzel le is zártam a témát.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Franny

Az volt a tervem, hogy véglegesítem a szükséges beszállításokat az Arbor új

irodájába, de ehelyett a laptopom fölött görnyedtem, hogy kielégítsek egy
kihívást jelentő új ügyfelet: az anyámat. Amióta megkért, hogy segítsek
kitalálni a dekorációkat a babaváró partira – bocs, zsúrra –, megállás nélkül
egysoros üzenetekkel bombázta az e-mail-fiókomat az AOL-accountjáról.
Tizenkilenc fő igazolt vissza, így szólt az egyik.
Három kerek asztalt kölcsönzök: szerinted elég?, így a másik.
M

Ez meg pár perce érkezett: Várj, édesem, képzeld: csak 18 fő! Donna lemondta,
y

mert el kell mennie esküvői ruhát venni Morgannek, hahaha, anyu. Fogalmam sem
Bo

volt arról, ki az a Donna, pláne Morgan, de az imént miattuk dobott ki az

oldal, ahol összecsukható székeket akartam rendelni, így egyértelművé vált,
ok

hogy gyűlöltem őket.

Az, hogy segítek anyunak megtervezni egy kötetlen délutáni összejövetelt
s

a házában, már odáig fajult, hogy szereznem kellett elegendő asztalt és

széket húsz ember részére, egy árnyékolóponyvát a hátsó kertbe,
díszítéseket, egy hűtőtáskát, valamint partijelvényeket. Amelyekről azt
gondoltam, hogy egy gyorsan összedobott Pinterest-lista lesz, az egy Excel-
táblázattá nőtte ki magát, ami elfoglalta a laptopom teljes képernyőjét, és
elrabolta egy teljes napomat. Ráadásul egy olyan nőnek kellett segítenem
megszervezni egy zsúrt, akit nem is kedvelek. Vasárnap délután szívesebben
csináltam volna nyolcmillió másik dolgot.
Jelzés érkezett, hogy e-mailt kaptam. Be tudnál ugrani a Costcóba még a zsúr
előtt a tortáért és az italokért? Elviheted a kocsimat.
Végül besokalltam anyu e-mailjeitől, és felhívtam telefonon. Egy csengetés
után felvette.
– Anyu! – szóltam bele a telefonba.
– Szia, kincsem, a Costco miatt hívsz? Hozhatnál nassolnivalókat is, amiket
azután hazavihetsz – mondta, és a kedves felajánlás eloszlatta a bennem a
lassan felgyülemlő bosszúságot, miközben persze aligha tudnék bármit is
hazavinni, úgysem férne el a lakásomban.
– Igen, el tudok menni a Costcóba – feleltem energikusan, hogy leplezzem a
vonakodásom. Egyetlen dolog zavart csak jobban a rám zúdított feladatok
mennyiségénél: az, hogy nem voltam őszinte, és nem mondtam nemet már az
elején. Igent mondtam, hogy anyu örüljön, emiatt gyalázatosan éreztem
magam.
– Megpróbálok tízre odaérni, amennyiben kijössz értem az állomásra.
– Alig várom, hogy lássalak, édesem – felelte erre. – Maradhatnál vacsorára
is, sőt, akár nálunk is aludhatnál.
– Igazán kedves tőled, anyu, de vissza kell mennem a városba. –
Hátradőltem a kanapén, a hajam a tarkómra tapadt. Bár idebent ezerrel fújt a
légkondi, meleg és ragadós volt levegő. Az ember azt gondolná, hogy a nyári
hőségtől fáradt és letargikus lesz, rám pont ellenkezőleg hatott: ugrásra
készen álltam, legszívesebben kibújtam volna a bőrömből.
M

Amióta Hayesszel az új iroda tetején beszélgettem, egyfolytában fel akarom

y

hívni, vagy üzenetet küldeni neki, bármit, aminek eredményeképpen

Bo

kapcsolatba kerülnénk egymással, és találkoznánk. Ehelyett váltottam

néhány udvarias e-mailt Eleanorral és az asszisztensével, Tylerrel az épület
ok

logisztikájáról, és arról, hogy érkezik majd egy hűtőszekrény az iroda

konyhájába.
s

Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy elemeztem a legutóbbi e-mailt, amit

úgy írt alá: Üdv, Hayes. Ettől kissé összezuhantam. Nincs rosszabb annál,
mint e-mailt kapni olyasvalakitől, akire egyfolytában gondolsz, és amit úgy ír
alá, hogy „üdv”. A Serenának szóló e-mailjeit biztos nem így írja alá. De akkor
hogy? Epedve várom, hogy újra megérinthesselek, esetleg hogy egy kitörő
vulkánt ábrázoló GIF-et küld neki. Ami rendjén is van így. Végül is járnak,
ezért Serena megérdemli az összes szexuális tartalmú GIF-et a világon. Én
azonban csendben sóvárogtam Hayes után, és az „üdv, Hayes”-ben nyomát
sem véltem felfedezni a flörtnek. Lehet, hogy mindaz, amit kettőnk között
éreztem, csupán a fejemben volt?
– Rendben, kicsim – mondta anyám. – Akkor legyen szép a napod!
– Köszi, neked is – feleltem, miközben bűntudatom volt, amiért
megkönnyebbülve tettem le a telefont. Kinyújtóztam a kanapén, és hangosan
felnyögtem. Már néhány napja nem láttam Hayest, és most az összes
varázslatos, flörtölős kapcsolódás, ami volt közöttünk, mintha a motoros
álom szintjére süllyedt volna, és nem maradt más belőle, mint az agyam
kreálta színtiszta mese.
Újra pittyent a mobilom, de ezúttal Lolától érkezett üzenet, és kép a
kajákról, amiket a délutáni piknikünkre készített össze: kecskebrie, kréker,
szőlő, több üveg bor. Az órámra néztem. Lassan ideje indulni a városba, és
találkozni a barátnőimmel. Pontosan erre van most szükségem.

***

Egy izzadós zötykölődés a metróban, majd végre kiszabadultam a július

közepén esedékes szaunából, hiszen megérkeztem Midtown Manhattanbe.
Cleo és Lola már várt rám a Fifty-Ninth és a Fifth Avenue sarkán, egy
szökőkút szélén ücsörögve. Cleo egy óriási elnyűtt plédet szorongatott a
hóna alatt, a másik kezével az arcát árnyékolta. Integettem nekik, és
M

feltartottam a táskát, amit hoztam. Ebben volt a hozzájárulásom a

y

lakománkhoz: hummusz, pitachips és olajbogyó a brooklyni Sadahi’sből. Lola

Bo

tölcsért csinált a kezéből, amikor meglátott:

– Juhhúúú!
ok

– Na végre itt vagy! – kiáltotta Lola, amint odaértem hozzájuk. – A mi

brooklyni királynőnk.
s

– Sosem fogok Manhattanben élni. Hagyjatok békén! – vágtam vissza. Már

hozzászoktam, hogy folyton húznak, amiért Brooklynban lakom. – Az sem
érdekel, mennyire idegesítő hétvégén metrózni.
– Na, megyünk végre? – kérdezte Cleo, és nyújtózkodva felállt. Követtük a
kanyargó utat, ami a pazarul zöldellő parkba vezetett. A lombok árnyékának
köszönhetően néhány fokkal hűvösebbnek éreztük a levegőt, mint a város
többi részében. Végigmentünk az úton, amíg el nem értük a Sheep Meadow-t.
Azt terveztük, hogy itt verünk tanyát: heverészünk a fűben, nassolunk,
iszogatunk és jól érezzük magunkat, amíg le nem száll az este.
Épp a Sixty-Fifth Street magasságában álltunk, hogy elinduljunk a mezőnk
felé, amikor egy szőkeség viharzott el mellettünk. Megállt pár centire tőlünk,
és körbe-körbe forgatta a fejét. Aztán felénk kocogott, és izgatottan
integetett mindkét kezével.
– Jézusom! – hallottam halkan Lola hangját. Szemtől szembe találtuk
magunkat Serenával, a nővel, akivel Hayes irodájában találkoztam. A nő,
„akivel időt tölt”.
– Franny! – kiáltotta. Ott állt előttünk fekete futóshortjában és egy
sportmelltartóban: mást nem is nagyon lehetne a sportoláshoz viselni ebben
a rekkenő hőségben. – Serena – mutatott magára, és széles mosolya szinte
eltakarta a napot.
Cleo egy hűhát fújt ki a foga között, nekem meg hevesebben kezdett
dobogni a szívem, majd olyan hangos dübörgésbe kezdett, hogy esküdni
mertem volna, hallja az egész város, még a dübörgő forgalmon és a vijjogó
szirénákon keresztül is.
– Szia – biccentettem udvariasan. – Örülök, hogy újra látlak.
– Tudtam, hogy te vagy az. Hogy haladsz az irodával? – kérdezte, miközben
egy helyben kocogott, és az arcáról le nem hervadt a mosoly.
– Egész jól – feleltem, miközben próbáltam feldolgozni a folyamatot. –
Majdnem kész.
– Nos, alig várom, hogy lássam! – Egyik kezét a szemöldökéhez emelte,
M

amin szemlátomást kevesebb izzadságcsepp volt, mint az enyémen, pedig ő

y

futott. – Valamikor majd beszélhetnénk? Egy ideje kacérkodom a gondolattal,

Bo

hogy átrendezem a lakásom.

– Persze – feleltem. – Hayes tudja az elérhetőségem – mosolyogtam, és
ok

addigra már sikerült magamra erőltetni a tökéletes szakmai Franny-arcot.

– Csodálatos! – Serena még mindig a lábujjain ugrándozott. – Rendi, akkor
s

mentem.
– Oké – feleltem hozzá hasonló vidám hangon, és integettem neki, ahogy
továbbfutott.
– Élőben még dögösebb – jelentette ki Lola elismerően.
Ránéztem Lolára, mire ő megvonta a vállát.
– Most mi van? Tényleg az. És a legrosszabb fajtából.
– Igen? – kérdeztem. – És az milyen?
– Kedves – felelte Lola olyan hangon, mintha valamiféle egyetemes
igazságot árulna el. – És ő szemmel láthatóan őszintén kedves.
Amint szabad területet találtunk a fűben, és letelepedtünk Cleo plédjére,
Lola előszedte a mobilját, és megkereste Serena Instagram-oldalát. Több mint
százezren követték minden egyes lépését, és ebben valószínűleg benne voltak
a futásairól szóló videói is. Majd biztos a mairól is készít egyet.
Cleo a képernyőre kukkantott, majd átadta nekem a mobilt.
 – Soha az életben nem hallottam róla – közölte, majd a szájába gyömöszölt
egy szalámikarikát. Lola ránézett.
– Clee, tudod, hogy imádlak, de a tudásod a popkultúra területén nem
valami kimagasló.
– Hé! – tiltakozott Cleo.
– Oké, akkor nevezz meg öt mikroinfluenszert! – erősködött Lola, mire Cleo
lemondóan nevetett.
– Jól van – mondta. – Igazad van.
Egy darabig csendben majszoltuk az odahordott finomságokat, közben
bámultuk az embereket. Végül, miután kinyitottunk egy üveg bort, és
belekortyoltunk, elárultam, min rágódom az utóbbi időben.
– Tegyük fel, hogy érzek valamit Hayes iránt – kezdtem, mire mind a két
barátnőm odafordult hozzám, én meg csak idegesen rágtam az egyik
ujjbegyemet: most hogyan tálaljam ki ezt az egészet?
– Hm? – húzta fel kíváncsian a szemöldökét Cleo.
– Egyáltalán miért is akarna járni velem, amikor már vele randizik? –
M

kérdeztem, és zavaromban fancsali képet vágtam. – Jól van, tudom, hogy úgy
y

beszélek, mintha tizenkét éves lennék. De Serena annyira…

Bo

– Annyira milyen? Milyen szó illik a legjobban rá? Gyönyörű? Tökéletes?

Hibátlan?
ok

– Sok? – próbált segíteni Cleo.

– Igen – feleltem. – Annyira nehéz olyasvalaki közelében lenni, aki annyira
s

sok, mert én meg folyton azt érzem, hogy nem vagyok elég. És mielőtt bármit
is mondanátok… – Felemeltem a kezem. – Tudom, hogy elég vagyok. Tudom,
hogy szép vagyok, okos és tehetséges, meg viszonylag egészen jól főzök, és
minden más, amit még mondani akartok nekem… De gondolom, tudjátok,
miről beszélek. Néha az ember akaratlanul is összehasonlítja magát valakivel,
aki ennyire tökéletes.
– Hogy is van az az idézet? „A hasonlítgatás ellopja az örömöt”? – vetette
közbe Lola.
– Valami olyasmi – feleltem. – Mennyire igaz! És micsoda hülyeség! De
mégis így érzek.
Cleo szeretettel megpaskolta a combom. – Teljesen normális, hogy így
érzel, de gondolj arra, hogy talán Serena is hasonlítgatja magát hozzád.
Sóhajtva forgattam a szemem, ami felbosszantotta Cleót.
– Komolyan beszélek, Fran!
 A hajamra mutattam, ami rakoncátlanul begöndörödött a párás levegőtől.
– Tényleg? Azt gondolod, hogy irigykedik erre a borzalomra a fejemen?
Cleo elnevette magát, és összerakott egy mini kréker-szendvicset sajttal és
szalámival.
– Mindaz vagy, amit felsoroltál, és még annál is sokkal több.
– Száz százalékig egyetértek – tette hozzá Lola, mintha más lehetőség nem
is létezne. – És ha úgy gondolod, érzel valamit Hayes iránt, biztos vagyok
benne, hogy te sem vagy közömbös a számára. Nem hiszem, hogy komoly
lenne a dolog Serenával. – Bekapott egy szőlőszemet.
– Perrine-ből néha sikerül kihúznom dolgokat – folytatta ártatlan
mosollyal, még mielőtt megkérdezhettem volna, honnan tud ilyeneket.
– Ha egy kicsit is érdeklem, akkor miért írta alá az e-mailjét úgy, hogy
„üdv”? – vetettem fel.
– Mindenki tudja, hogy akkor fejezi be valaki „üdv”-vel a levelét, ha nem
akarja, hogy az a valaki, aki tetszik neki, tudjon róla. – Cleo felnevetett ezen.
– Mennyire igazad van! Valahányszor tetszik valaki, mindig azon vagyok,
M

hogy az e-mailjeimben formailag minden stimmeljen.

y

– És milyen gyakran esik meg veled ez? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

Bo

– Nem tudom. Egy csomó dögös ügyvéddel van dolgom – felelte védekezőn.
– Ha úgy írta alá az e-mailjét, hogy „üdv” – közölte Lola bizalmasan –,
ok

akkor igazából így fejezné be: „Egyfolytában arra gondolok, hogy

megcsókollak.”
s

– Kiváltképp a lábad között – tette hozzá Cleo, mire Lola felhorkant.

A kezemmel eltakartam az arcom, és felnevettem.
– Na jó – mondtam, aztán ökölbe szorítottam mindkét kezem, és az
államhoz nyomtam őket. – Mi lenne, ha küldenék neki egy e-mailt még ma,
és úgy írnám alá: „Alig várom, hogy újra beszéljünk!”?
– Ó, te lány! – felelte Lola a fejét csóválva. – Az lenne, hogy véged lenne.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Hayes

Másnap az irodában Eleanor asztalára hajítottam a hatalmas dossziét, ami a

nyitópartink anyagait tartalmazta.
– Nahát, nézze meg az ember! – pillantott rám a szemüvege fölött Eleanor.
Ivott egy kortyot a gyömbéritalából, aztán kinyitotta a dossziét, és szemével
végigfutott az első oldalon.
– Be kell vallanom, Tyler végezte a munka oroszlánrészét – mondtam, és
leültem a székemre, majd kinyitottam a laptopom. – Az a híres DJ, aki Tyler
M

haverja, beleegyezett, hogy pár órát nyomatja fele áron. Tyler mindenkit
y

ismer.
Bo

– Az a fickó, aki Stockholmban él? – kérdezte Eleanor joggal elámulva.

– Az – bólintottam.
ok

– Talán kinevezhetnénk Tyler főmenedzsernek – tréfálkozott Eleanor.

– Még várjunk azért ezzel! – feleltem. – Mindent aláírtam. Ellenőrizzem a
s

költségvetést. És leszerződtettem azt a cateringcéget, amelyet Serena

ajánlott.
Eleanor tapsolt.
– És még valami: a Citi Bike kioszt mindenkinek egy akciós kódot, amellyel
ki-be lehet furikázni a parti alatt.
– Hűha! – Eleanor izgatottnak tűnt.
– Tudtam, hogy ezt díjazni fogod. – Némi önelégültséget éreztem.
– Hát, ha Serena ajánlott egy keresett cateringcéget, akkor minden
bizonnyal komolyra fordultak a dolgok – tréfálkozott Eleanor, de valójában
információ után kutakodott.
– Megyek, felkészülök a hívásra Luisszal, arról az ingatlanról beszélünk
majd, amit Seattle-ben talált nekünk – közöltem, és örültem, hogy találtam
valami ürügyet arra, hogy ne kelljen kiteregetnem a magánéletem. Főleg
miután Perrine-nel elég sokat beszéltem arról, hogy szakítani kell Serenával.
Csak nem akartam a gála előtt, mert tudtam, mennyire fontos neki. Hónapok
óta szervezi, és biztos voltam abban, hogy ez nem pusztán egy parti volt a
számára, hanem személyes ügy. Nem tudtam eldönteni, melyik lenne a
tetűbb megoldás: ha előtte szakítanék vele, vagy ha utána.
Leültem az íróasztalomhoz, hogy elküldjek egy rövid e-mailt, de ehelyett
elővettem a mobilom, és azt láttam, hogy az ujjam Franny neve fölött köröz.
Szia, Franny. Csak azt akartam kérdezni, hogy kell-e még jönnöd a héten az
irodába.
Rányomtam a KÜLD gombra, mielőtt még meggondolhattam volna magam.
A válasz azonnal érkezett. Nem állok jól. Várom, hogy megérkezzenek az utolsó
növényrendelések a főbb irodákba és a lobbiba. Ezután egy teljesen ártalmatlan
feltartott hüvelykujjemoji következett. Visszanéztem Eleanor felé.
– Helló!
– Igen? – emelte el a tekintetét a komputerétől.
– Van kedved velem ebédelni? – kérdeztem. – Úgy látom, elég szép az idő.
Kiülhetünk enni a parkba.
M

Eleanor félrebillentette a fejét, és fürkészőn nézett rám.

y

– Jól vagy?
Bo

– Persze. Miért? – Keresztbe tettem magam előtt a karom, és türelmetlenül

vártam a válaszát.
ok

– Ha valaki, te aztán sohasem szoktál ebédszünetet tartani. –

Kimanikűrözött mutatóujjával rám bökött.
s

– Miről beszélsz? Szoktam ebédelni Perrine-nel, havonta legalább kétszer.

Vagy úgy. Szóval erre gondolt. Felém emelte a tenyerét.
– Látod?
– Oké, de ma házon kívül szeretnék enni – mondtam. – És lehet, hogy egy
óráig is távol leszek.
– Le vagyok nyűgözve. Benne vagyok – ugratott Eleanor, aki szemlátomást
jól szórakozott. – Legalább elmeséled, mi volt a vacsorán Serenával? Abból
ítélve, amit Henrynek mesélt, úgy tűnik, odavan érted. – Összeszorult a
gyomrom, amikor arra gondoltam, hogy újra el kell merülnöm az
érzelmeimben. Kicsit egyszerűbbnek tűnt a megnyitóra és a seattle-i iroda
tervezésére összpontozsítani, mint arról dönteni, hogyan vessek véget a
kapcsolatomnak Serenával. Nem azért, mert féltem volna szakítani, hanem
mert akkor majd foglalkoznom kell a Franny iránt táplált érzéseimmel.
 ***

A Természettudományi Múzeum lépcsőit jelzőlámpákkal világították meg, a

fotósok torkuk szakadtából ordítoztak számukra teljesen ismeretlen
emberekre, hogy forduljanak erre vagy mozduljanak arra. Bejelentkeztem a
sajtósnál, aki a vendéglistát kezelte, ő valamit kiabált a head-setjébe. Pár
perc múlva Serena suhant oda hozzám: feltűnően kivágott piros ruhát viselt,
simára vasalt hosszú haja egy lófarokban nyúlt végig a hátán.
– Nem gondoltam volna, hogy még ennél is jóképűbb lehetsz, na de ez a
szmoking! – Az övébe kulcsolta a kezem, és odahajolt egy pusziért.
– Fantasztikusan nézel ki – súgtam a fülébe. És valóban ez volt az igazság.
Nem csak a ruha, maga Serena is elképesztően vonzó volt.
A vörös szőnyeg hangosabban ropogott, mint amire számítottam. És
pirosabb is volt. A kamerák csattogásának, valamint a fotósok ádáz
utasításainak kakofóniája lehengerlően hatott.
M

– Serena, erre, kérlek!

Miután megvolt a fotózás, Serena bevezetett a múzeumba. De ahelyett,
y

hogy követtük volna az emberáradatot az Élet az óceánban feliratú terem felé,

Bo

Serena félrehúzott egy óriási márványpillér árnyékába.

– Figyelj csak! – mondta halkan, és megszorította a kezem. – Tényleg
ok

nagyon köszönöm, hogy eljöttél ma este, és nem szeretném, ha kínos

helyzetek alakulnának ki.
s

Hunyorogtam, az agyam kattogott, próbáltam kitalálni, vajon hová akar

kilyukadni Serena.
– Azt hiszem, jobb, ha mi ketten barátok maradunk – bökte ki végül, és
várta, mit válaszolok. – És szerintem te is így érezhetsz, ugye?
És tényleg így éreztem. Pontosan így. Azonban nem pont erre a
bejelentésre számítottam, főleg nem itt.
– Hát valójában… Szerintem is… Igen – feleltem, miközben igyekeztem
feldolgozni a döbbenetem. – Csodálatos nő vagy, de én nem igazán… – Nem
igazán vagyok itt, akartam mondani. Akkor is, amikor veled vagyok, gondolatban
valaki mással vagyok.
– Nem igazán érzed? – fejezte be helyettem Serena mosolyogva.
Visszamosolyogtam, és hálás voltam, amiért nem beszélt mellé.
– Hát valami olyasmi.
 – Nézd! – tette a karomra a kezét. – Nem akarom vesztegetni sem a te időd,
sem a sajátomat, ha a dolog nem működik közöttünk. Azon gondolkodtam,
hogyan mutatlak majd be ma este a barátaimnak, és rájöttem, nem
mondhatom azt, hogy a „párom” vagy a „kedvesem”. Ezen aztán
elgondolkodtam. – Bólintottam.
– Mit szólnál ahhoz, hogy a fickó, akivel a kollégája össze akart hozni, de
nem igazán jött össze?
– Jól hangzik. – Serena elvette a kezét, és felsóhajtott. Bár a beszélgetés
nem sikerült túl drámaira, én mégis kínosnak éreztem. Toporogtam a
cipőmben, ami hirtelen mintha egy fél számmal összement volna. Serena
összepréselte az ajkát, arca komollyá vált.
– Ne haragudj, ha kínossá tettem számodra a ma estét! És abszolút
megértem, ha el akarsz menni.
– Nem kínos, dehogy! És köszönöm, hogy őszinte voltál velem. –
Beletúrtam a hajamba, és kifújtam a levegőt.
– Jó fej vagy, ugye tudod? – mosolygott rám kedvesen Serena, és oldalra
M

billentette a fejét.
y

Lazán megvontam a vállam, majd elmosolyodtam. – A szmoking miatt látod

Bo

így.
– Nos, hát továbbra is egymás mellett ülünk – karolt belém. – Akkor
ok

mehetünk?
Ahogy áthaladtunk a széles folyosón, útközben apró kiállítási tárgyakat
s

láttunk: egy hatalmas jádedarab üvegvitrinben, valamint kőbe ágyazódott

fosszíliák. Azonban képtelenség volt felkészülni arra a látványra, amit az Élet
az óceánban terem tartogatott: észveszejtő, döbbenetes hely a nap bármely
szakában látogat is ide az ember. A falak mentén végig kiállítási tárgyak, de
az igazi látványosságot egy életnagyságú kék bálna jelentette, amely a
hatalmas terem mennyezetéről fenyegetőzött. A vacsora közben fesztelenül
csevegtünk Serena barátaival, és amint rázendített a zenekar, ők máris a
táncparketten termettek. Úgy döntöttem, megnézem a terem végében zajló
csendes aukciót. Lassan haladtam el a vermonti nyaralókat kínáló
prospektusok, a dél-franciaországi egy hétig tartó borkóstoló kiruccanások
és egy vadiúj Jeep Cherokee mellett. Végül megálltam, amikor épp egy
toszkán villát és egy dél-olaszországi körutazást vettem lajstromba.
Frannynek látnia kell Olaszországot, mondtam magamban.
Annyira magával ragadott, ahogy láttam magam előtt Frannyt, amint a
spagettit a villájára tekeri, majd rám mosolyog a chiantival teli pohara fölött,
hogy szinte észre sem vettem, amikor valaki mellettem vágyakozva
felsóhajtott. Volt valami abban a hangban, amitől összeszorult a gyomrom.
Balra fordítottam a fejem. Pislogtam párat, hogy megbizonyosodjam arról,
nem képzelődöm-e, hogy nem a káprázat teszi ezt a furcsa estét még
különösebbé. Ám a sötétség világossággá változott, és ő továbbra is ott volt.
Franny. Mindig akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé számítok rá.
Elkapta a tekintetem, fejét meglepve kissé hátrahajtotta.
– Hayes.
– Szia.
– Ha arra számítasz, hogy újfent megmentesz egy katasztrofális ruhatári
rendellenességtől, sajnálatos módon csalódni fogsz. Ez a ruha rám van
ragasztva. – Franny piros ajka halvány mosolyra húzódott, de épp csak egy
kicsit. Nyeltem, és igyekeztem lazábban viselkedni, mint ahogy valójában
éreztem magam.
– Nos, akkor ma este mindketten mázlisták vagyunk – vigyorogtam rá. –
M

Csak egy szmokingom van, azt egyelőre nem áll szándékomban

y

elajándékozni.
Bo

A csokornyakkendőmmel babráltam, és közben titokban megpróbáltam

tetőtől talpig szemügyre venni Frannyt. Testhezálló, vállpánt nélküli sima
ok

fekete ruhát viselt egy törtfehér szatén ingvállal. Elegáns és időtlen viselet
volt, csupán egyetlen ékszer díszítette: egy finom nyaklánc. A haja glóriaként
s

ragyogott a feje tetején, amit csupán két pici gyöngyberakásos hajcsat

rögzített. A szeme a szokásosnál is csillogóbb volt.
– Cleo, ő az egyik legjobb barátnőm, az ő anyukája ennek a gálának a
társszervezője. Amióta Cleo apukája tizenhárom évvel ezelőtt ALS-ben
meghalt… – darálta el egy szuszra, holott nem is kérdeztem, hogy került ide.
Bólintottam, ő pedig hadarva folytatta:
– Szerintem Cleo anyukája így próbálja feldolgozni a veszteségét.
Megpróbál másokon segíteni.
– Érthető is – mondtam, és igyekeztem nyugodtnak látszani. Nem
szerettem volna, ha észreveszi, mennyire ideges vagyok. Most, hogy
bevallottam Perrine-nek, mit érzek Franny iránt, hirtelen arra jutottam,
talán már az egész világ tud az érzelmeimről. És ez rettentő ijesztőnek tűnt.
– Gondoltam, eljövök, hogy kapcsolatokat építsek. – Idézőjelet mutatott az
ujjaival a levegőben. – Reményeim szerint Cleo anyukája bemutat majd
néhány menő tagnak. – Viccesen mozgatta a szemöldökét, miközben beszélt.
– Még talán a dekoratőrcsapatnak is, ők rendezték be a helyszínt.
– Remélem, egy kicsit azért szórakozol is – javasoltam, aztán a toszkán
villára néztem. – Na, mire licitálunk ma este?
– Mi semmire sem licitálunk, mivel épphogy belevágtunk a saját
bizniszünkbe, és először is pénzt kell keresnünk, nem kiköltekezni, és mert
nem vagyunk úgy kitömve, mint ezek a gazdag belvárosi arcok – felelte
gúnyosan Franny, és olyan szélesen mosolygott, hogy a szívem majd kiugrott
a helyéről. Nem hagytam annyiban.
– De ha mégis licitálnánk…, akkor Olaszországra?
Franny a pezsgőspohár szélén pihentette az ajkát.
– Persze hogy Olaszországra. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Mindig is el
akartam menni, most meg aztán főleg.
Bólintottam, és egy pillanatig csak bámultunk egymásra.
– Remélem, egy nap majd sikerül eljutnod – szólaltam meg végül. – Nos,
hát… Akkor nem is tartalak fel tovább.
M

– Várj! – fogta meg váratlanul a csuklóm. – És te mit csinálsz itt?

y

– Ó! – Igazából azt sem tudtam, hol kezdjem. – Nos, tudod, az a nő, akivel
Bo

néha találkozom…
– Az a csinos nő, aki hozta a tacost? – Nem tudtam eldönteni, hogy csak az
ok

agyam trükközik velem, vagy tényleg úgy van, de esküdni mertem volna,
hogy volt valami élc a hangjában, amikor feltette a kérdést. El is nevettem
s

magam.
– Igen, az. Benne van a szervezőbizottságban.
– Szuper. A minap összefutottam vele a Central Parkban. – Bólintott, és
udvariasan elmosolyodott. – Milyen kicsi a világ!
– És egy másodperccel azután szakított velem, hogy megérkeztem –
mondtam, majd Frannyhez hajoltam, miközben zsebre dugtam a kezem.
– Ne már! – Franny a mellkasomhoz lendítette a karját, és egy kicsit
rácsapott. – Te jó ég, ki tesz ilyet?
– Közel sem annyira botrányos, mint amilyennek hangzik – nevettem. –
Amúgy kölcsönös volt. De igen, ő szakított.
És ekkor észrevettem: a keze ott maradt a mellkasomon. Szinte
öntudatlanul nyúltam oda, és a kezére tettem az enyém. Addig tartottam,
amíg az agyam nem fújt riadót. Ráeszméltem, mit csinálok, mire gyorsan
elvettem a kezem.
 – Hát sajnálom, még akkor is, ha nem volt nagy kapcsolat. – Keresztbe
fonta maga előtt a karját, aztán leengedte, majd összecsapta a tenyerét. –
Egyszer jártam egy pasival, aki azt mondta, hogy nem akar kizárólagos lenni,
amíg… – Tekintetét rám emelte, de aztán pislogott, és meggondolta magát. –
Tudod, mit, inkább hagyjuk!
– Micsodát? – kérdeztem. Tetszett a stílus: kifecseg némi infót, nem is
keveset, aztán visszakozik. Mind az agya, mind a szíve mindig nyitva állt,
bárki láthatta. Majd meghaltam, annyira szerettem volna tudni, amit
mondani akart. Megrázta a fejét.
– Túl sokat beszéltem. És máris túl sokat meséltem magamról.
– A Saint Marks-történetre gondolsz? – kuncogtam, mivel mindenre
emlékeztem, amit akkor délelőtt mondott a metróban. Finoman a homlokára
csapott.
– Őszintén reméltem, hogy törölted ezt a dolgot az emlékezetedből.
– Soha – mondtam. – Akkor most hagylak nem licitálni semmire.
De Franny nem mozdult. Csak álltunk ott, és bámultunk egymásra.
M

Mivel nem tudtam, mit kellene tennem, beszéltem.

y

– Akkor jövő héten találkozunk, ugye?

Bo

Túl lelkesnek tűntem? Vagy túl reménykedőnek? Fogalmam se volt,

hogyan zsonglőrködjek a bennem sistergő érzelmekkel, amiket muszáj volt
ok

lepleznem előtte, nehogy kétségbeesettnek vagy unalmasnak gondoljon. De

lehet, hogy ekkor már eleve ezeket gondolta rólam. Az is lehet, hogy
s

egyáltalán nem élvezi a társaságom. Úgy éreztem, felrobban az agyam.

Ám ekkor Franny elmosolyodott.
– Hát persze.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Franny

Siettem vissza Cleóhoz – már amennyire ez lehetséges volt a magas sarkúban

–, hogy beszámoljak neki Hayesről, és a találkozásunk részleteiről. Cleo a
testvérei, az egypetéjű ikrek, Sam és Wes mellett állt a táncparkett szélén.
Sam haja hátra volt simítva, miközben Wes soha nem mozdult ki otthonról a
fekete vastag keretes szemüvege nélkül, így könnyű volt megkülönböztetni
őket.
Cleo klasszikusan elegáns ruhát viselt, mint mindig. Haja sima és egyenes,
M

a rövid ujjú tengerészkék testhezálló ruhája elegánsan simult testének

y

minden egyes ívéhez és domborulatához. Azért választotta épp ezt a ruhát,

Bo

mert nem lehetett látni rajta a piszkot, és mert felvehette hozzá a

megszokott melltartóját, amelybe egy kristályt rejtett, hogy segítse
ok

megőrizni a nyugalmát az este során. Cleo még a legelegánsabb ruhájában is

gyakorlatiasnak látszott, ugyanakkor olyannak is, akitől távol állnak a világ
s

dolgai.
– Hát itt vagy! – üdvözölt, és átölelte a derekam. Az öccsei bárgyú
ábrázattal köszöntek oda nekem.
– Beszélnem kell veled – súgtam Cleo fülébe, de mielőtt belekezdtem volna,
Cleo anyja odahúzott magához egy ölelésre.
– Franny! – mondta Miriam, miközben adott két puszit. – Hadd mutassalak
be mindenkinek! Az ikreket ismered, ugye? Hát persze – biccentettem
Samnek és Wesnek, akik végzős diákok voltak, egyikük a Brownon, másik a
University of Virginián, és a szmokingjaikban úgy festettek, akár az igazi
felnőttek.
– Franny, Sam hamarosan elkezdi a gyakorlatát a városban, és kellene neki
egy albérlet. Ha esetleg hallasz valamit… – folytatta Miriam. – Nem akar
otthon lakni az anyukájával, most mondd!
– Anya, tudod jól, hogy szeretlek, de attól még nem akarok a lakótársad
lenni – vigyorgott szégyenlősen Sam. Ekkor Wes átölelte a vállát, és a két fiú
a bár felé vette az irányt. Miriam visszafordult hozzánk Cleóval.
– Franny lakberendező és dekoratőr, nemrég kezdett saját vállalkozásba –
jelentette be a csoportnak. – És elképesztően tehetséges.
Miriam büszkén rám mosolygott, és ahogy rám tekintett, kihúztam
magam. Mindig is úgy kezelt minket Lolával, mintha mi is a lányai lennénk,
és amikor zöldfülű New York-i diákok voltunk, befogadott a Kim családba. A
Kim család a város északi részén lakott, a Rye-ban, és egyetemistaként
sokszor találtunk menedéket náluk.
Cleo már teleduruzsolta anyja fülét azzal, hogy szabadúszó lettem, és
ügyfelekre van szükségem, így Miriam különféle emberekre mutogatott a
csoportban, neveket és titulusokat nevezett meg, amelyeket próbáltam
megjegyezni.
Egy kristályokkal kirakott szemüvegkeretes Ellen nevű nő martinis
pohárral a kezében üdvözölt.
– Láttam magát a New York Newson – közölte fontoskodva. – Úgy ismertem
M

meg a férjem, hogy beszálltam az A metróba a Forty-Second Streeten.

y

Véletlenül rálépett a cipőm sarkára, valami rémes papucscipő volt. Ekkor a

Bo

hetvenes években jártunk… A cipő lejött a lábamról, ő meg véletlenül

odarúgta a sínekre. Aztán a lábamra kötötte a pulóverét, hogy haza tudjak
ok

menni. A többi már történelem.

– Te szentséges ég! – nevetett fel mellette egy ezüst hajú nő, aki úgy
s

mutatkozott be, hogy „Catherine Ratcliffe, de mindenki csak Duffynak hív”. –

Nem is tudtam, hogy Bobby ilyen romantikus volt.
Daffy ekkor a csoport felé hajolt, arcán lehetett látni, hogy pletykára éhes.
– Az első férjemmel még a gimnáziumban jöttünk össze. – Ezt szemforgatás
kíséretében mondta, a csoport válaszképpen kuncogott. – De Rayt, aki a
negyedik férjem, egy dupla randi alkalmával ismertem meg. Ugyan másokkal
kellett volna összejönnünk, mégis egymást választottuk.
A történetek jöttek egymás után első pillantásokról, részeg csókokról,
kiüresedett évfordulókról. Aztán Ellen egyszer csak feltolta az orrára a
szemüvegét, és a csoporton keresztül felém nyúlt, hogy megragadja a karom.
– Itt van az embere – közölte, és az ajka boldog o betűt formált – a
metróból.
Cleo megfordult, majd azon nyomban vissza is terelte a tekintetét felém.
– Úristen, Franny! – motyogta a fülembe. – Itt van Hayes. Azaz, pontosan
mögötted.
Elfordultam Cleótól, hogy megnézzem, és tényleg: Hayes közeledett felénk.
– Szia újra – mosolygott rám, miközben a zakója szélét morzsolgatta az
ujjaival.
– Szia – köszöntöttem ismét, és éreztem, hogy ugyanaz az ideges
bizonytalanság bugyog fel a gyomromból, mint amikor először megláttam itt.
– Hayes odafordult Cleóhoz.
– Szerintem még nem találkoztunk. Hayes Montgomery.
Cleo megrázta Hayes kinyújtott kezét.
– Cleo Kim. Örvendek. Már sokat hallottam rólad. Nyilván, ó… Ő itt az
anyukám, Miriam Kim.
Hayes udvariasan üdvözölte Miriamot, de mielőtt a nő reagálni tudod
volna, Ellen közbevágott.
– A rajongójuk vagyok – jelentette ki fülig érő bájos mosollyal. – Olyan jó
látni, hogy önök ketten egy párt alkotnak.
Hayes rám pillantott, beletúrt a hajába, aztán visszamosolygott Ellenre.
M

– Nos, igazán sajnálom, de ki kell ábrándítsam. Én és Franny csak épp

y

együtt dolgozunk. Ő az új irodánk dekoratőre.

Bo

Ennek hallatán mindenki hűzött meg házott. Hayes kuncogva rám nézett,
én meg észrevettem, hogy pír jelenik meg gyönyörű sima bőrén.
ok

– Franny, ööö… Csak azt szerettem volna tudni, nem akarsz-e esetleg
táncolni, ha a zenekar újra játszani kezd.
s

A szeme sötéten és komolyan szegeződött rám. Rám.

– Ó! – Az agyam úgy forgott körbe-körbe, akár egy óriáskerék.
– Így ismerkedtünk meg a második férjemmel – mesélte Duffy Miriamnek.
– Egy ugyanilyen gálán, mint ez. Egész éjszaka táncoltunk. Aztán ráhagyott
az egyik kollégájára az ügyvédi irodájukból.
– Persze – feleltem, majd igyekeztem nyugodt és laza maradni. – Jó móka
lenne.
– Akkor pár perc múlva visszajövök – mondta Hayes, miközben
megigazította az inge gallérját.
– Rendben – feleltem, és mosolyogva kifújtam a levegőt. A pulzusom az
egekbe szökött.
Amint Hayes pár méterre eltávolodott, Cleóhoz fordultam. – Ezt akartam
elmesélni az előbb. Összefutottam Hayesszel az aukciós asztalnál, és
elmesélte, hogy Serena ma este kirakta a szűrét.
 Cleo megszorította a csupasz karom. Ajkát összepréselte, hogy visszafogja a
mosolyát.
– Na, ez már izgalmas – jelentette ki.
– Igen? – kérdeztem, miközben az agyam lázasan próbálta elemezni
mindazt, ami ma este Hayesszel történt. – Lehet, hogy udvarias akart lenni.
– Jaj, Franny – koppintott Cleo az ujjával az orrom hegyére. – Néha annyira
butuska vagy.
– Már ne is haragudj, de egyszer majdnem beválogattak a College Jeopardy!
vetélkedőbe.
– Pontosan azért annyira imádni való, amikor ennyire hülye vagy. – Cleo
oldalra billentette a fejét, és szeretettel nézett rám. – Franny, hát nem ezt
elemeztük a minap a parkban? Itt van a szemed előtt az összes bizonyíték.
Kösd már össze a pontokat, lécci!
Egy pillanatig hallgatott, és várakozón nézett rám.
– Odavan érted. Igazam van? – Belül mintha több csomóra kötöttek volna
mindent.
M

– Ööö… Nem, szerintem nem.

y

– Higgy nekem! Én látom – szólt közbe Miriam, és a lánya felé biccentett.

Bo

– Mrs. Kim, az a helyzet, hogy épp neki dolgozom. Csak udvarias akart
lenni.
ok

– Akkor sok időt töltötök együtt – okoskodott Ellen. – Legalább jobban

megismeritek egymást.
s

– Úgy, hogy íróasztalokról és lámpatestekről beszélgetünk – világosítottam

fel őket.
– Akkor minden bizonnyal nagyon érdekesnek találja, ha most felkért
táncolni – kotyogott bele Duffy, és összecsapta az álla alatt szépen
manikűrözött, gyémántokkal díszített kezét. – Készülj, drágám, mindjárt itt
lesz!

***

A táncparkettet kivilágították: fakókék lámpákkal és gyertyafénnyel.

Tudtam, hogy később, legalábbis Cleo szerint, a dolgok eldurvulnak, és a
helyet elárasztják ilyen-olyan vezérigazgatók, bankárok, hogy hajnalig
táncolhassanak. Azonban ekkor még csak kilenc óra volt, vagy talán egy
kicsivel több, és a zenekar lágy dzsesszes melódiát játszott, olyasmit, amilyet
egy kávéházi brunch közben hallani. Körülöttem az összes pár jobban
összesimult tánc közben, mint ahogy az oldalról látszott. Mire is gondoltam,
amikor beleegyeztem? Hogyan fogunk táncolni? Egy megkomponált táncot a
nyolcvanas évekből? Mert az összesimulás nem jöhetett szóba.
Hayes gyengéden megfogta a derekam, és átvezetett a termen a beszélgető
párokon, az egymáshoz hajolt társaságokon és nevető csoportokon keresztül,
mígnem elértük a táncparkettet. Közelebb hajolt, hogy mondjon valamit, de a
zenén keresztül alig hallottam a hangját.
– Akarsz vezetni?
Odafordultam, hogy kérdőn ránézzek, és egy soha nem látott gonosz
mosollyal találtam szemben magam. Megtorlásképpen megböktem a vállát.
– Normális esetben vezetnék, de éppen fogalmam sincs, hogy kell.
Enyhe pánik kezdett eluralkodni rajtam. Idejét sem tudom, mikor
lassúztam valakivel. Talán még gimiben? Elsőben? Persze táncoltam
esküvőkön meg partikon, bárokban, ahol legurítottam előtte egy-két tequilát.
M

De úgy rendesen? Úgy, hogy közben valakinek fogjam a kezét, és ez a valaki a

y

derekamra teszi az övét? Hiába kutattam az agyamban ilyen emlék után.

Bo

– Ha jól sejtem, ötödikes korodban anyukád nem társasági táncórákra

cipelt valami templom alagsorába – nevetett halkan Hayes.
ok

– Jaj, dehogy – kuncogtam. – Ötödikesként csak annyit vártak el tőlem,

hogy nyírjam le a füvet.
s

– Nos, akkor, választhatsz: vagy megtanítom neked a rumba alaplépését –

mondta, és megfogta a kezem, miközben a másik kezét határozottan a
derekamra tette –, vagy csak simán lépkedhetünk, Ms. Doyle. – Szavai úgy
hatottak rám, mint valami verbális pezsgő.
Még sosem ejtette ki előttem a vezetéknevem, és ahogy mondta, azon a
mély és rekedtes hangján, hirtelen elöntött a forróság. Beharapta alsó ajkát,
amint rám nézett: nem mosolygott, csak nézett. A tekintetem az ajkáról az
állára siklott, aztán vissza, a szemére. Még mindig nézett. A testem olyan
volt, akár egy slinky, azaz spirálos lépegető rugó. Úgy éreztem, menten
összerogyok.
– Hayes?
– Igen? – Újra a kedves mosolyt láttam az arcán. Közelebb lépett hozzám
pár centivel.
– Mit gondolsz, lesz olyan, hogy az emberek már nem ismernek fel
bennünket a hülye metrós eset miatt?
Hayes kissé hátrébb húzódott, és zavartan nézett rám.
– Szerintem egyáltalán nem volt hülye eset.
Megráztam a fejem.
– Azért, mert a te ruháid nem hagynak cserben az egész világ szeme
láttára.
Hayes kuncogott.
– Jogos! Itt pedig a hatvanasok komoly felhozatalát láthattuk, úgyhogy
egész biztosan szerzünk jó pár új New York-i rajongót. Bár nem hinném,
hogy ismernék az Instagramot.
Annyira közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem, amint a szavai a nyakam
érzékenyebb részét csiklandozzák, pontosan a fülem alatti bőrfelületen.
Hallgattam, amit mond, de közben elképzeltem, milyen érzés lenne, ha az
ajka csak egy icipicit mozdulna előre, csak annyira, hogy a bőrömhöz érne.
– Ha ez vigaszt jelent – folytatta Hayes –, örülök, hogy így történt. Na
persze, kizárólag önző érdekből. Annyira szuper munkát végeztél az
M

irodában… Szó szerint megmentetted az életünket.

y

– Köszönöm – mosolyodtam el. És tényleg büszke voltam arra, hogy

Bo

sikerült minden, amit kigondoltam. – Klassz munka volt.

– És Perrine nem ismerte volna meg Lolát. Még sosem láttam ennyire
ok

boldognak.
Bólintott.
s

– Én sem Lolát.
– Nem mintha élveztem volna azt, ami a metróban történt veled, meg amin
keresztülmentél. De ennek köszönhetően ma este táncolhatok veled.
Muszáj volt a padlóra szegeznem a tekintetem. A szavai annyira
felkavartak, hogy attól féltem, mindez kiül majd az arcomra.
– Az igazat megvallva – váltottam tréfálkozva témát –, jobban nézek ki
ebben a ruhában, mint az öltönyöd zakójában.
Hayes nevetett, és ellazult, ahogy hozzám ért a teste. Ez a fajta közelség
annyira magával ragadott, hogy észre sem vettem, amikor a zenekar
befejezte a számot. Ezután egy újabb szám következett. Lassan, ahogy
változott a zene, a testünk egyre közelebb került egymáshoz, mígnem Hayes
lélegzete lágy szellőként ért a nyakamhoz, az arcom finoman a válla meleg
hajlatához ért.
Minden porcikámban éreztem Hayes közelségét, testem minden egyes
sejtje lángra gyúlt, és szinte visszarepültem az időben, néhány hónapot,
amikor is a metrószerelvény rándult egyet, és a tenyeremmel odacsapódtam
a mellkasához. Mennyire erősnek és biztosnak éreztem akkor a mellkasát,
egy vigasztaló falnak, amelyre akkor is támaszkodni lehet, ha a világ kifordul
a tengelyéből. És most ugyanezt éreztem, vagyis hogy a dolgok jönnek és
mennek, minden változik, ő mégis itt van, akár egy szilárd valami, amibe bele
lehet kapaszkodni. Szinte megrémített az, ahogy foggal-körömmel
ragaszkodtam hozzá, és nem akartam elengedni.

***

Vasárnap reggel úgy ébredtem, hogy az egész testem tűzben égett. Ezt a
tüzet pedig Hayes lehelete gyújtotta lángra a nyakamon előző este. Képtelen
voltam megszabadulni a közelségének mámorától, attól, hogy mennyire
izmosnak hatott a szmoking anyagán keresztül. Csak elképzeltem, ahogy az a
M

feszes és sima bőr az enyémhez ér, miközben a ruhák már nem zavarnak meg
y

minket. Hirtelen megvonaglottam. Odakészítettem magam mellé egy csésze

Bo

kávét, aztán bebújtam a takaró alá, és visszajátszottam minden egyes

pillanatot. Próbáltam felidézni a csillogást Hayes szemében, a gödröcskéket,
ok

amelyek akkor jelennek meg az arcán, amikor mosolyog, a testének melegét.

És mindennek tetejébe Cleo szavait, amelyek a gondolatomban dalként
s

jelentek meg, és szólaltak meg újra meg újra. „Odavan érted.”

A keze. A keze ismét eszembe jutott. A keze a hátamon, a hely, ahol először
éreztem az érintését a metrón. Tegnap este, amíg táncoltunk, szinte mindig a
hátamon tartotta a kezét, határozottan, ugyanakkor nyugodtan. Még a
szaténruhámon keresztül is éreztem, hogy ott van, mintha a bőröm a
bőréhez ért volna. De volt egy pillanat, amikor apró köröket írt le a kezével a
hátamon, ami őrjítően erotikus volt, szinte olyan, mintha a keze a lábam
között lett volna, de úgy, hogy közben nem takarja el az apró világoskék
pillangót, amit tíz éve tetováltattam oda nyáron.
Szorosan becsuktam a szemem, aztán tágra nyitottam, így próbáltam
felébredni a fantáziálásból. Egy csomó megválaszolatlan üzenet várt rám a
telefonomban Lolától és Cleótól. Cleo összefoglalta az előző estét, beavatott
minket abba, hogy egy after partyn megismerkedett egy jóképű
doktorandusszal a Columbiáról. Küldtem egy sor feltartott hüvelykujjemojit
szívecskékkel vegyítve, majd félrelöktem a mobilom. Mást kellett csinálnom.
Áthajoltam az ágyam szélén, felvettem a padlóról a laptopom, és
bekapcsoltam. Több hét is eltelt azóta, hogy a nővérem levele a bejövők
között landolt. Nem tudtam, hogy vajon az előző este eseményeitől
bátorodtam-e fel ennyire, de a lényeg az, hogy rányomtam a válasz ikonra
Anna levele felett, és végre, végre gépelni kezdtem.
A válaszom rövid volt, de legalább egy órán át tartott megírni, és rányomni
a Küldés gombra. Arra számítottam, hogy amint átmegy az üzenet, némi
megkönnyebbülést vagy legalábbis megnyugvást érzek majd, ehelyett
azonban csupán a rémület fogott el. Mi van akkor, ha túl egyenes volt a
válaszom? És ha tapadósnak tűnök? Vagy nem kellően barátságosnak? Mi
van, ha úgy dönt, hogy nem válaszol? Végre rászántam magam arra, hogy
összekapcsolódjak ezzel az emberrel, aki viszont segít feltárni magamban a
mindig is rejtélyes világokat rejtő kapukat. És most aggódom: mi lesz, ha
visszautasít, ha nem válaszol, és így soha nem ismerem meg saját magam
felfedezetlen világát.
M

Akar valaki pizzát? Vagy rament? Vagy valamit, ami olcsó és egyszerű? Mesélnék a
y

nővéremről, üzentem Lolának és Cleónak. Így két legyet üthetnék egy

Bo

csapásra, gondoltam, megtömhetem a hasam, és elmesélhetem, mit

válaszoltam Annának.
ok

Perrine-nél vagyok!, üzente Lola. Másik időpont? Vagy hozzánk is jöhettek.

A francba! Dolgozatokat javítok, ennyit írt Cleo. Másik időpont? Mindenről tudni
s

akarok.
Mielőtt válaszolni tudtam volna, láttam, hogy jött egy e-mailem. Izgatottan
nyitottam meg a bejövő fiókomat, ugyanis arra gondoltam, hogy Anna máris
reagált a levelemre. Ehelyett a szívem majd kiugrott a helyéből. Hayestől
érkezett üzenet.
Most igazoltam vissza a hűtő szállítási idejét. Semmi gond, ott tudok lenni,
hogy átvegyem.

Nem volt az e-mailben semmi érzéki, flörtölős vagy szexi. Meg sem említette
az előző estét, vagy azt, hogy táncoltunk, és a testünk ösztönösen vonzódott
másikéhoz, valahányszor közel kerültünk.
Majd felrobbantam. Akár egy robot is írhatta volna ezt az üzenetet.
Annyira felbosszantott, hogy először észre sem vettem, mi állt az üzenet
végén:

Alig várom, hogy beszéljünk!

H.

M
y
Bo
ok
s
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Hayes

Zuhanyzás után félmeztelenül álltam a tükör előtt, és borotválkozni

próbáltam, de fél szemmel a telefonomat bámultam, hátha érkezik újabb
üzenet Frannytől. Üzengettünk egymásnak, ami furcsamód bensőségesebbre
sikerült, mint maga a személyesen találkozó. Kezem szinte odaragadt a
mobilhoz, hogy azonnal válaszolhassak, amint egy üzenet érkezik. Általában
szeretem távol tartani magam a készülékektől. Sohasem viszem magammal a
mobilom a hálószobámba, hiszen amúgy sincs már határ a munka és a
M

magánélet között, bármennyire is azon vagyok, hogy ezt megváltoztassam.

y

Azonban az elmúlt két este telefonnal a kezemben mentem aludni, hogy

Bo

nyomban elolvashassam, ha Franny írna valamit.

Éppen lefelé húztam a borotvát az arcomon, amikor rezgett a telefonom.
ok

Olyan gyorsan mozdítottam a kezem, hogy megvágtam az állam.

– Au! – rándultam össze. De a baleset nem akadályozott meg abban, hogy a
s

másik kezemmel megragadjam a készüléket.

Kitalálhatom?, írta Franny. Nem tudod eldönteni, hogy öltönyt vagy… öltönyt
vegyél fel ma este.
Válaszképpen egy rakás emojit küldtem vissza, többek között egy nyelvet
kiöltő fejet és egy 100-ast, ráadásként. Teljesen igaza volt. Leitattam a vért az
államról egy papír zsebkendővel, majd válaszoltam.
Fejemet rá, hogy lesz egy csomó újságíró a partin. Talán kaphatsz egy kis
publicitást.
Láttál már interjún, nem? Biztos, hogy jó ötlet? LOL
Küldtem egy sírva nevetős fejet, de amint megnyomtam a gombot,
gyerekesnek és bénának találtam. Lehet, hogy ostobának tart majd? Jézusom,
az utóbbi két napban a lehető leghülyébb dolgokon őrlődöm. Válaszolt a
nővéred?
Még nem, de oké. Én is csak hetekkel később írtam neki.
 Jöttek-mentek az üzenetek, általában azokkal a témákkal kapcsolatban,
amelyek jelenleg elszívták előlünk a pihenés lehetőségét is. Frannyt
leginkább a nővére bosszantotta. Nem említett semmit a munkájával
kapcsolatban, pedig azt hittem, hogy már a következő megbízásával
foglalatoskodik. Én egész héten a megnyitó parti miatt izgultam, erre jöttek
még az interjúk, amelyeket előre betábláztunk, és aggódtam, hogy valóságos
társasági katasztrófa lesz belőlük. Ezenkívül ott állt előttem a seattle-i út, és
a stressz a terjeszkedés miatt.
Én viszont kizárólag az új irodánk miatt voltam ideges. Franny olyan teret
teremtett, ami meleg és hívogató volt. És ami a legfontosabb, a mi
személyiségünket tükrözte. Idáig fel sem ötlött bennem, mennyire gyűlöltem
a régi irodánk szürke falait, mert hidegnek és nyomasztónak éreztem őket.
Alig vártam, hogy ott legyek abban az új világban, ahol fa, tégla és a fény
dominál. Legjobban a kertet és a tetőrészt szerettem, ami nem csak az új
iroda részét képezte. Ezeket a kis tereket kizárólag Frannyvel osztottam meg.
Hiányzik majd, ha nem látom, ahogy nevet, miközben a földet túrja, és
M

mondja, mit csináljak. Arra készültem, hogy elköszönök tőle, de hirtelen

y

rájöttem, hogy talán nem kell.

Bo

***
ok
s

– Lécci, ne nézz így rám! – mondtam Eleanornak, amint a Lyft taxink

krákogva megállt az Eighth Avenue-n.
– Bocsi – felelt Eleanor, és kortyolt egyet a szénsavas vizéből. – Csak
annyira izgatott vagy ma, és ez abszolút nem jellemző rád. A parti miatt vagy
ideges? Vagy mert Franny is ott lesz?
– Honnan veszed, hogy ideges vagyok? – kérdeztem némi éllel a
hangomban, pedig Eleanornak természetesen igaza volt. Valóban ideges
voltam. Minden miatt. De főleg azért, mert hamarosan találkozom Frannyvel.
– Meghívtam Serenát, ha netán viszonzásképpen te is szakítani szeretnél
vele a saját partidon – közölte Eleanor, miközben ördögi szikra csillant a
szemében.
– Nem csodálkoznék, ha megtetted volna – mondtam, bár tudtam, hogy
csak szívat. – Amúgy barátként váltunk el. Különben meghívtam, de épp nem
lesz a városban.
 – Bátor vagy – dicsért meg Eleanor.
Az irodánk új épülete előtt szálltunk ki a taxiból, végigsuhantunk a lobbin,
és fellifteztünk a negyedik emeletre, ahol Tyler irányította a cateringeseket,
akik felvágottakkal és sajtokkal teli tálcákat cipeltek. A finomságokat egy
kicsi cateringcégtől rendeltük, valahol Brooklyn közepén bukkantunk rájuk.
– Wow! – ámuldozott Eleanor, amint körbejárta a teret. – Elképesztően néz
ki.
– Hajlamos vagyok egyetérteni – bólogatott Tyler, aki hirtelen
partiszervező üzemmódra váltott. Egy csipeszes írótábla volt a kezében, és
épp egy szivárványszínekben elrendezett gyümölcstál fölött körzött.
Elkezdtek érkezni kis csapatunk tagjai, bennük némi aperitif, amit az utca
elején levő bárban fogyasztottak. Befutottak az újságírók a Vogue-tól és az
Architectural Digesttől is, együtt a fotósokkal a New York magazintól és a Vanity
Fairtől.
A szemem sarkából láttam, ahogy kézen fogva besétál Perrine és Lola.
Mögöttük pedig Franny: ajkán piros rúzs, haja zabolátlan, karja keresztben
M

maga előtt, arcán széles mosoly. Olajzöld kezeslábast viselt, amelyről

y

ösztönösen tudtam, hogy Eleanor imádja majd. Feléjük indultam, kezemben

Bo

egy sörrel, miközben igyekeztem palástolni az idegességemet. Izgatott

voltam, amiért újra látom Frannyt, de továbbra sem tudtam kitalálni, ezt
ok

hogyan mutassam ki, vagy hogy ki kell-e egyáltalán.

– Hayesy! – kiabálta Perrine, amikor odaértem hozzájuk. Egyáltalán nem
s

örültem annak, hogy az előtt a nő előtt szólít így, akire egyfolytában

gondolok.
– Perrine – mondtam neki halkan, amint magához húzott egy ölelésre. –
Kérlek, ne szólíts így mások előtt!
Ő csak nevetett.
– Szia, Lola – mondtam, és ő is odalépett hozzám egy ölelésre.
– Hayes – üdvözölt, majd egy könnyed puszit lehelt az arcomra.
– Szia! – integetett Franny Lola mögül.
– Franny, szia! – előrehajoltam, de aztán meghátráltam.
Elbizonytalanodtam. Hogyan üdvözöljem? Öleljem meg őt is? Az talán sok
lenne. Ugyanakkor furcsán venné ki magát, ha mindenkit megölelnék, csak
őt nem. Képtelen voltam eldönteni, mit tegyek. Így csak álltunk, és néztük
egymást.
– Annyira örülök, hogy… – szólaltam meg pont akkor, amikor ő is: –
Fantasztikusan néz ki a…
– Mondd először te! – ajánlottam, majd intettem a kezemmel.
– Meséltem Lolának, milyen keményen dolgoztál ezért az estéért –
mosolygott. – És a hely csodásan néz ki. – Megráztam a fejem.
– Alapvetően nem is lennénk itt, ha nem vállaltad volna el, így…
– Nos, hát szuperül néz ki – szólt közbe Lola, és oldalról Frannyre
pillantott.
– Köszönöm – mondtam. – Örülök, hogy mindnyájan el tudtatok jönni. –
Lopva Franny felé pillantottam. Csípőre tett kézzel, mosolyogva szemlélte a
terepet. Ez az este az ő érdeme is volt, nem csak az enyém és Eleanoré.
– Akkor most elengedünk, hogy tovább smúzolhass – közölte Perrine, majd
némi bennfentes tekintettel Lolára és Frannyre nézett, miközben gúnyosan
motyogta az orra alá: – Kedvenc időtöltése.
Franny csodálkozva pillantott rám, majd követte Lolát és Perrine-t a bár
irányába.
Eleanor lépett oda hozzám, és elcipelt egy félórás beszélgetésre pár
M

befektetővel, őket elég jól ismerték a környéken. Próbáltam a beszélgetésre

y

koncentrálni, de a szemem sarkából Frannyt figyeltem. Franny elkortyolgat

Bo

egy italt, aztán még egyet. Franny elvesz a tálcáról két gombás hamburgert,
és mosolyogva odanyújtja Lolának. Franny Tylerrel cseveg, komoly arccal
ok

bólogat, miközben Tyler a recepciós pulton díszelgő hatalmas

virágköltemény különböző részeit mutogatja neki.
s

Franny, Franny, Franny!

***

Egy óra múlva Franny a Vogue újságírójával beszélgetett nem messze tőlem.
– Elképesztő, ahogy maguk ketten megismerkedtek – mondta az iPhone-
jába az újságíró, egy rövid pink hajú nő, akit Aliciának hívtak. – Elmesélné,
hogyan találkoztak?
– Hayes egy roppant kínos helyzetben a segítségemre sietett a metrón –
felelte Franny, és mosolyogva rám nézett. – Így magától értetődő volt, hogy
viszonzom a kedvességét.
– Mondjuk úgy, hogy véletlenül botlottunk egymásba – folytattam
mosolyogva. Bármit csináltam vagy mondtam, úgy éreztem, minden arról
árulkodik – és ez természetesen látszik is rajtam –, hogy Franny képtelen
kitörni az agyam tekervényei közül. Nem akartam hülyének vagy ostobának
látszani a Franny iránt táplált érzelmeim miatt, ezért igyekeztem visszafogni
magam. Egy ponton túl azonban tudtam, egyértelművé kell tenni, nem
csupán Franny vagy önmagam, de az egész világ előtt, hogy kedvelem őt.
– Pontosan – bólintott Franny. – De szerintem így a legjobb.
– És amikor az eredeti dizájnerünk az utolsó pillanatban felmondott, éppen
kapóra jött Franny. Ő pedig jött, és seperc alatt összehozta az egészet.
– Megmondom őszintén, álommunka volt ilyen térben dolgozni. Nézze csak
meg! – mutatott körbe Franny, az újságírónő pedig követte a szemével.
– Hayesszel meg Eleanorral egyébként is nagyon könnyű volt együtt
dolgozni – paskolta meg játékosan a hátam, amikor pedig elvette a kezét,
szerettem volna megfogni és visszatenni a helyére. A legutóbbi interjúnkhoz
képest ez nagyon könnyednek tűnt. Jó mókának. A totális aszinkron után
teljes szinkronba kerültünk. Sosem éreztem ilyet mással, de még nem voltam
kész arra, hogy hagyjam mindezt megtörténni.
M

Később Eleanorral a magas ablakoknál álltunk, és néztük a terepet.

y

– Próbáljunk meg olyan fotót csináltatni, amelyen Franny is rajta lehet! –

Bo

hallottam Eleanor hangját. A Vanity Fair fotósának integetett épp, és a

kezével hívogatta őt.
ok

– Aha, én is gondoltam rá, hogy ide kellene csalogatnunk.

– Hm, igen – bólintott Eleanor. – Biztos azért nézel folyton felé.
s

Eleanor rám szegezte a tekintetét, és tudtam, hogy tudja. Mielőtt

visszavágtam volna valami szellemes és éles tirádával, a fotós már oda is ért
hozzánk, és a fény felé tologatott minket.
– Oké, akkor most figyelj! – sziszegtem a fogam között, miközben
mosolyogtunk a kamerába. – Ha elmondok mindent, megígéred, hogy most
az egyszer jó fej leszel?
– Persze – nézett egyenesen előre Eleanor, amint a fotós befejezte, aztán a
tekintete visszavándorolt a tömegre.
Újra Eleanor felé fordultam.
– Tetszik Franny – böktem ki, és próbáltam meglazítani a gallérom, amely
mintha két mérettel is összement volna a beszélgetés alatt.
– Ennyi? Tetszik?
– Igen, tetszik, és éppen arra gondolok, hogy most, amikor ugye már nem
fog nekünk dolgozni, meghívom egy vacsorára.
 – Nos, azt hiszem, gyorsan be kell dobnod a szellemességed és a sármod,
mivel, úgy látom, Franny épp készül elmenni.
Követtem Eleanor tekintetét a termen keresztül, és láttam, ahogy Franny
éppen megöleli Lolát.
– A francba! – motyogtam az orrom alatt.
– Mondd meg neki, hogy szeretnénk vele egy közös fotót! – kiáltott utánam
Eleanor.
Átfúrtam magam a tömegen, és láttam, hogy Franny a liftekhez igyekszik.
A bejárat felé indultam, és próbáltam elég gyorsan haladni ahhoz, hogy
utolérjem, de azért ne tűnjek idiótának, aki kirohan a saját partijáról. De
mire odaértem, Franny nem volt sehol. Megnyomtam a lift hívógombját, ám
a lift elakadt az első emeleten, és onnan nem mozdult. Szerencsére már
hetekkel ezelőtt bejártam az épületet, és tudtam, hogy a lépcsőház mindig
nyitva van, arra az esetre, ha netán tűz ütne ki.
Négy lépcsőforduló után egyenesen az utcára léptem. Mintegy öt méterre
tőlem megláttam Franny hajfürtjeit. Ennyire közel.
M

– Franny! – kiáltottam utána tölcsért formálva a kezemből, hogy

y

hangosabb legyek. Franny hátrafordult, körbepillantgatott, próbálta

Bo

megállapítani, honnan jön a hang. Integettem neki, aztán lassan

odakocogtam hozzá.
ok

– Szia – nézett rám zavart ábrázattal.

– El akartalak rabolni egy fotó erejéig az Architectural Digest számára –
s

mondtam. – De épp elmentél.

– Ó, hát emiatt ne aggódj! Majd kapcsolatba lépek velük. Amúgy már
csináltak pár képet.
– Értem – mondtam, és próbáltam leplezni az arcomra kiülő csalódottságot.
– Akkor jó.
A fülé mögé gyűrte a haját.
– Az az igazság, hogy csupán ennyi ideig tudom eljátszani az extrovertált
embert. Lehet, hogy nem fogod elhinni, de bennem – mutatott végig
önmagán – egy rejtőzködő introvertált bujkál.
– Hát, én pedig vállaltan introvertált vagyok, úgyhogy értem. –
Megdörzsöltem a tarkóm.
– Az iroda fantasztikusan néz ki, Hayes – szólt Franny. – És kifejezetten
örülök, hogy ebben az én munkám is benne van.
– Hívjak neked egy Lyftet? – kérdeztem, mert nem tudtam, mit
mondhatnék még. – Vagy szerezzünk egy biciklit?
– Köszi, de inkább elsétálok a metróig – felelte ragyogó arccal. – Bár, ha
szeretnéd kölcsönadni a zakód, hogy minden eshetőségre felkészüljünk,
elfogadom.
Elnevettem magam. Tetszett, hogy már nevetünk az egészen, és hogy az a
kínos érzés, ami az első találkozásunk alkalmával ért el, mára nyugodt,
bensőséges játékossággá szelídült.
És mégis, abban a pillanatban nem tudtam, mit mondjak. Csak abban
voltam biztos, hogy nem akarom elengedni. Bármit megtettem volna, csak
hogy ne legyen vége ennek az estének, hogy Franny ne menjen el, álljon itt, a
kivilágított épületek és az elhaladó autók fényében. Csupa szín volt, akár egy
festmény, ami olyan gyönyörű, hogy képtelen vagy nem csodálni.
– Hát akkor… – szólalt meg Franny megigazítva a válláról lelógó táskát. – Jó
éjt! – mosolygott rám édesen, és felhúzta a szemöldökét. – Hayesy.
– Jó éjt, Francesca – vágtam vissza, és önelégülten keresztbe raktam magam
előtt a karom.
M

Franny csak nézett rám felhúzott szemöldökkel, majd elnevette magát.

y

– Mi az? – kérdeztem.
Bo

– Nem számítottam a Francescára. Megleptél.

– Remélem, nem utoljára történt – feleltem kissé akadozva. – Mármint az,
ok

hogy megleplek. Vagy hogy te lepsz meg engem. Vagy mi lepjük meg
egymást? Nem is tudom, hová akartam kilyukadni… – Képtelen voltam bármi
s

normálisat mondani neki.

– Akkor hát még egyszer jó éjt, Hayes! – próbált elbúcsúzni egy mosoly
kíséretében. Én meg csak álltam ott, és néztem, ahogy eltávozik a West
Thirteenth Street irányába, hogy New York újra elrabolhassa tőlem őt.
A szívem mélyén éreztem Franny hiányának a súlyát. De nem volt mit
tenni: megfordultam, és visszamentem a partira. Még legalább egy órát
kellett maradnom és jópofiznom. Kezemmel végighúztam az épület szélén,
ujjbegyeimmel éreztem a hűvös cementfelületet. Ez legalább visszavisz a
valóságba.
Amint kinyújtottam a kezem, hogy kinyissam a bejárati ajtót, valaki
megkopogtatta a vállam. Hátrafordultam. Franny volt az, kicsit lihegett.
Kifújta a levegőt, ahogy egészen közel megállt hozzám.
– Meglepetés! – közölte lihegve.
Zavaromban összeráncoltam a szemöldököm, és válaszra nyitottam a szám.
De mielőtt egy szót is kiejthettem volna, az ajka már ott volt az enyémen,
puhán ért hozzá, és ott is maradt: évekre vagy csupán egyetlen másodperc
töredékére, nehéz lett volna megmondani. Az idő egyáltalán nem állt meg,
inkább előreszáguldott, és kirepített az űrbe, majd visszahozott a földre.
Franny ujjbegyei az arcomat cirógattak, és ahogy a bőre az enyémhez ért,
úgy éreztem, mintha elektromos tűz ütne ki a koponyámon. Arcához értem
az ujjaimmal, finom fürtjei simogatták a bőröm.
Mielőtt fel tudtam volna dolgozni, mi is történt velem, Franny hátrahajolt,
arcán széles mosollyal, a szemében vad tűz lobogott. Ezután egyetlen szó
nélkül végigrohant az utcán, bele az éjszakába, én meg csak álltam
döbbenten és rémülten.
M
y
Bo
ok
s
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Franny

– Várj, várj, muszáj elölről elmondanod az egészet! – nyaggatott Cleo. A

kanapén hevert, egyik kezében evőpálcika, a másikban egy tésztával teli
doboz. – Azt mondtad, hogy „meglepetés”, aztán lesmároltad?
Kezembe temettem az arcom. Huszonnégy órája történt, amikor
elhatároztam, hogy visszarohanok, és megcsókolom Hayest. Gyorsan történt:
egy villanásnyi érintés, egy kimaradó szívdobbanás. Olyan gyorsan, hogy
akár a képzeletem játéka is lehetett. Pedig megtörtént. Megtettem, és azóta is
M

folyton rá gondolok: egyszerre rémülten és izgatottan. Rémülten, mert mi

y

van, ha Hayes megijedt? És izgatottan, mert hát… Szóval izgalmas volt. És a

Bo

két pánikkeltő érzés között folyton azt képzeltem, milyen lenne újra
megtenni.
ok

Lola sikkantott, és megpaskolt a zoknis lábával, mint egy macska, aki azt
követeli, cirógassák meg a hasát.
s

– Megittam két pohár proseccót – nyögtem. – És mint ti is tudjátok, a

buborékos italok a valódi ellenségeim.
– Jaj, ne fogd a piára! – nézett rám Lola. – Láttunk már rendesen berúgva,
és ez nem mondható el arról az estéről. Emlékszel arra a halloweenre, amikor
Spice Girlsnek öltöztünk, és Wall Street Greggel átvonultunk a Gowanus loft
partira?
Cleo felkapta a fejét.
– Úristen, Lo, ez akkor volt, amikor miattad eldugult a vécé azon az after
partyn?
– Oké, nem mondtam semmit – fintorgott Lola. – Különben is, most
Frannyről van szó. Arról, hogy lesmárolta Hayest.
– Juhhúúú, ráadásul imádta! – zendített rá Cleo. – Emlékeztek, amikor azt
gondolta Hayesről, hogy sík hülye?
– Nem azt mondta inkább, hogy „seggfej”? – kérdezte Lola, és szójaszószba,
majd ecetbe mártott egy tésztakupacot. – Amit én egy pillanatig sem hittem
el. Belezúgtál abban a pillanatban, amikor rád erőltette a zakóját a metrón.
Cleo egyetértően hümmögött a kanapéról.
– Hogy ti mennyire élesen látjátok a helyzetet! – vágtam rá
szarkasztikusan. – Komolyan mondom. Nem kellene felhívnom? És
elmondanom neki, hogy hirtelen felindulásból, véletlenül történt?
A két barátnőm közül egyik sem mondott semmit. Ehelyett egymásra
pillantottak.
– Látom, hogy egymásra néztetek. Ugye tudjátok? – intettem nekik. –
Amúgy mintegy fél méterre ülök tőletek.
Ránéztem a telefonomra. A mai nap folyamán szerintem ötszázadszorra.
Idáig csak anyu írt, pontosabban képeket küldött a lehetséges
virágdíszítésekről Ruby babaváró zsúrjára. Nem reagáltam rá.
– Holnap este találkozom Perrine-nel, jógázni megyünk, azután vacsizni –
mondta Lola. – Megkérhetem, hogy próbáljon meg kiszedni valamit Hayesből.
– Ne! – kiáltottunk egyszerre Cleóval. Lola nevetett.
M

– Agymenők! – hajoltam oda Cleóhoz, és gyengéden megpaskoltam a lábát.

y

– Az egyik agymenő nagyon hálás lenne, ha megkapná a korábban beígért

Bo

Advilt – nyögte Cleo. – Utálom, ha megvan.

– Én már csak azon csodálkozom, hogy nem egyszerre jön meg nekünk –
ok

tűnődött Lola.
– Én szedek antibébit, úgyhogy nektek kell hozzám igazodni – mutattam
s

magamra.
– Figyeljetek csak! – ült fel Lola. – Ugye nem felejtettétek el, hogy péntek
este együtt megyünk vacsorázni? Hogy jobban megismerjétek Perrine-t.
Hayes is ott lesz.
A francba, tényleg! Valami üzenetfolyamban már írta ezt, és igent
mondtam. Ahogy most nézett ránk, látszott, mennyire fontos ez neki.
– Ugye jössz, Franny? Attól még, hogy a Hayesszel így alakultak a dolgok…?
– Persze – biztosítottam. Feltápászkodtam a padlóról, majd a papucsomban
kicsoszogtam a fürdőszobába. Kinyitottam a fiókot, amit már régóta rendbe
akarok rakni. Végül megtaláltam a hatalmas üveg ibuprofent, ami a
hajszárító és egy doboz organikus tampon mellé volt behajítva.
Gyógyszerrel a kezemben visszamentem a nappaliba, és azt láttam, hogy
mindkét barátnőm feszülten ül a helyén.
– Mi az? – kérdeztem.
 – Nézd meg a telód! – hadarta Cleo. – Üzeneted jött.
A padlón heverő mobilomra pillantottam, és a gyomrom egészen a
torkomig felugrott. Ránéztem a barátnőimre, akik várakozón bámultak rám.
– Ugye elolvastátok?
– Ott volt a képernyőn – ráncolta bocsánatkérőn a homlokát Lola.
– Nem tettünk semmi jogtalant, az üzenet ugyanis kinyílt előttünk –
közölte Cleo tárgyilagosan.
– Ne gyere nekem a jogi szövegeddel, jó? – Ezzel lehajoltam, felkaptam a
padlóról a mobilom, majd megnyomtam a Home gombot, hogy lássam a
képernyőt.
Francesca, szia. Tudunk beszélni?
A képernyőt bámultam, miközben próbáltam összerakni a fejemben a
választ. Ám semmi más nem jutott az eszembe, mint az, hogy „igen”. Ekkor
egy újabb üzenet jelent meg a képernyőn.
Ha nem értenéd, miért használtam a Francesca nevet, hát azért, mert tegnap este
te is a teljes nevedet használtad, amikor kommentet írtál. Valahogy így próbálok
M

vicces, vagy akár sármos lenni, de ebben nem vagyok jó igazán.

y

Éreztem, hogy fülig elpirulok, mint egy kerámialap, amit maxra állítottak.
Bo

Pár másodperccel később pedig a következő üzenet érkezett:

Akkor most abbahagyom.
ok

Elmosolyodtam, aztán halkan elnevettem magam.

– Te jó ég, mi az? – kérdezte Lola türelmetlenül, és ez csak egy legjobb
s

barátnak megengedett, aki épp átsegít a posztcsók-üzenetváltás nehézségein.

– Üzenetben még bénább, és magam se értem, de olyan aranyos.
Cleo hátrahuppant a párnákra.
– Vagyis úgy fest, Hayes annyira jóképű, hogy sosem kellett megtanulnia a
társadalmi érintkezés formáit. – Kortyoltam a vizemből.
– Csak azon aggódom, hogy most mind a kettőnket kínos helyzetbe
hoztam. Ráadásul még ez is: megcsókolom a legelső ügyfelem. – Frusztráltan
megráztam a fejem. Magam se tudtam, mit akarok.
– Na, most tényleg behúztál a csőbe – szólt Lola csillogó szemmel. –
Mondjam, amit mondani akarok? – Cleo játékosan odarúgott egyet felé.
– Ne! – szólt rá.
Lola válaszképpen horkantott.
– Szupi. De néha túlságosan is könnyen veszed az életet, Fran.
– Nem, de most komolyan – ráncoltam a homlokom, és próbáltam
végiggondolni a dolgokat. – Belevágtam egy saját vállalkozásba. Nem volna
szabad csókolóznom az ügyfeleimmel, pláne az elsővel. Referenciának
kellene használnom, én meg ehelyett rámozdulok.
– Így igaz – tűnődött Cleo. – De mentségedre szolgál, hogy nem munka
közben ismerted meg, hanem teljesen véletlenül, ráadásul olyan közhelyes
szituban, ami már abszurd módon romantikus. Másképp nem is történhetett.
– Csak hát mostanában túl sokat rágódom mindenen – mondtam, és
idegesen rágcsálni kezdtem egyik ujjamon a bőrt.
– Ha úgy vesszük, szó szoros értelmében dolgoztál neki. És a parti tegnap
este volt. – Cleo előrehajolt, láttam rajta, hogy izgatott. A dolgokat ügyesen
oldotta meg, ez volt a szakterülete, ugyanakkor imádta is. Bólintottam.
– Még várom a fizetésem utolsó részletét.
– Akkor már nem vagy az alkalmazottjuk. És ha mindketten belegyeztetek,
hogy továbbléptek valamiféle testiség irányában, akkor minden rendben.
Miért is ne használhatnád a testét?
– Egyetértek – tapsolt egyet lassan Lola. Cleo bólogatott, túlságosan is
M

lelkesen.
y

– Akkor most már elmondhatom a furapóz-viccemet? – kérdezte Lola.

Bo

– Nem! – ordított rá Cleo, és hozzávágott egy párnát. Lola behúzta a nyakát,

és a párna mögé esett.
ok

Ismét megszólalt a telefonom, mindnyájan felugrottunk. Odasandítottam,

azt remélve, hogy újabb üzenet érkezik Hayestől. De nem: egy ismeretlen
s

szám volt a feladó.

Szia, Franny! Serena vagyok. Hayestől kaptam meg a számod. Felhívhatlak, hogy
megbeszéljük a lehetséges együttműködésünket? Pár hónapja új lakásba költöztem,
amelyre igencsak ráférne egy szépészeti kezelés. Egy kéthálós kecó a Gramercy
Parknál. Xoxoxo
– Jézusom! – sóhajtottam nagyot, és hangosan felolvastam az üzenetet a
barátnőimnek. Serena a város legexkluzívabb kerületében lakott, ahol a
rezidenseknek kulcs jár egy privát parkhoz.
– Nahát, mintha lenne valamiféle hatodik érzéke – tűnődött Cleo.
– Kész őrület! – sóhajtottam újra, és éreztem, hogy a nyugtalanság a
csontomig hatol. – Mi lesz most akkor? Összejövök a pasival, akivel nemrég
még randizott, majd berendezem a lakását?
– Hát, úgy néz ki – bámult rám zavartan Lola. – Pontosan ez történik majd.
– Nem, nem – ráztam meg a fejem. – Talán én lennék a következő Hayes
Montgomery randipartnereinek gyűjteményében? Egy szexbomba, aki
megengedheti magának, hogy a Gramercy Parknál lakjon? Bárcsak sohasem
csókoltam volna meg!
– Biztos örökölte a pénzt. Ennyi idősen senki sem tudna ott önerőből lakást
venni – zsörtölődött Lola, és fontoskodva forgatta a szemét, miközben Cleo
komoly ábrázattal nézett rám.
– Franny, nagyon kérlek, eszedbe ne jusson Serenához hasonlítani magad!
– hajolt hozzám Cleo. – Nem Hayes kért fel táncolni a gálán? Vagy
elfelejtetted?
– Persze. Miután Serena kidobta. Valószínűleg csak pillanatnyi vigasz
lehettem neki. – Egy másodpercre lehunytam a szemem, hogy
gondolkozhassak. Égett az arcom. Totál hülyének éreztem magam.
– Hogy jó volt-e csókolózni vele? Igen – mondtam végül. – Mégis hibás
lépésnek érzem. És most, hogy én vagyok a saját főnököm, a főnök Franny
nemet mond az ügyfél-vállalkozó kapcsolatra.
– Pedig a Hayes/Franny kapcsolatra nagy igennel szavaznék – jelentette ki
M

Lola, és feltartotta a kezét, mutatva, hogy ez magától értetődő.

y

– Tudom, hogy nem mondhatjuk meg neked, mit csinálj, de… – kezdte Cleo.
Bo

– Igen, tényleg nem mondhatjátok meg – szakítottam félbe.

– De szerintem hiba lenne nem folytatni a dolgot Hayesszel – fejezte be
ok

Cleo.
Lola egyetértően bólintott.
s

– Ráadásul el sem jutottunk a dupla randiig – biggyesztette le az ajkát.

– Egyértelmű, hogy azt kell csinálnod, ami a legjobb neked – jelentette ki
Cleo némileg beletörődve a helyzetbe. – És legyen az bármi, mi támogatni
fogunk.
– Szuper – tettem keresztbe magam előtt a karom. – Úgy döntöttem, hogy
csírájában elfojtom ezt az egészet.
– Legalább segíthetünk megfogalmazni a válaszüzeneted? – kérdezte Lola.
– Hát persze – feleltem, és mindhárman a telefonom fölé görnyedtünk.
Negyvennyolc perccel később rányomtam a KÜLDÉS gombra.
Szia! Folytathatjuk telefonon, de akár találkozhatnánk is, ha lenne kedved meginni
egy kávét. Pl. Brooklyn Bridge Park?
Majdnem negyedóráig gondolkodtam, hogy válaszoljak-e arra, amit írt.
Tudtam, hogy a sármos férfit szeretné előadni, aztán mégis inkább úgy
döntöttem, hogy nem reagálok.
 A fenébe! Néhány perccel később megszólalt a telefonom: Hayes volt az.
– Szent ég! Ő az! – súgtam oda a barátnőimnek.
– Jujuj! – dünnyögött Lola, és a zöldhagymás palacsintáért nyúlt, miközben
Cleo megkérdezte tőlem, miért suttogok.
Legyintettem, hogy hagyjanak békén.
– Szia – szóltam a telefonba lazán, mintha nem én lettem volna az, aki
közel egy órán keresztül próbált megfogalmazni egy kétmondatos
válaszüzenetet a legjobb barátnőim közreműködésével.
– Franny, szia – mondta Hayes, és a kedves hangján keresztül máris egy
gyenge pontra tapintott.
– Szia – ismételtem.
– Arra gondoltam, hogy talán telefonon könnyebb kommunikálni.
– Persze – válaszoltam elvékonyodó hangon. Kicsit csalódott voltam, hogy
nem fogunk személyesen találkozni, miközben egyáltalán nem akartam
csalódottságot érezni. Elnyomtam magamban az érzést. Most nem lehet.
– Nézd, Hayes! Sajnálom, hogy ennyire bután viselkedtem tegnap este. –
M

Jézus! Totál képtelenség, amit mondok. És ő… Ő szintén hallgat. – Hát ennyi –

y

tettem hozzá gyorsan, ahogy kétségbeesetten próbáltam kitölteni a kínosan

Bo

megalázó csendet. – Azt hiszem, ezentúl úgy kell viselkednem veled, ahogy ez
egy munkakapcsolatban elvárható.
ok

– Ó – mondta Hayes, mintha valami rejtélyt próbálna megoldani. Majd

hozzátette: – Persze. Teljes mértékben megértem. – Hangvétele gyorsan
s

megváltozott. Most ő váltott üzleti nyelvre.

Vajon megkönnyebbült? Nem tudtam megállapítani.
– Csak mert, tudod… Most igyekszem a munkámra koncentrálni – tettem
gyorsan hozzá.
– Igen, teljesen megértem. Én is. Munka…, meg hasonlók.
– Ó… Hát akkor szuper. Köszi, hogy megérted.
Mindketten hallgattunk, majd miután Hayes nem mondott semmit, én
szólaltam meg:
– Jó volt beszélni.
Hallottam, hogy kuncog ezen, mire összerándult az arcom. Miért mondok
mindig ilyen képtelenségeket?
– Valóban.
– Oké. Hát akkor szia, Hayes.
Letettem, még mielőtt megtudtam volna, hogyan akar éppen nevezni:
Frannynek vagy Francescának.
– Jaj, ez annyira kínos volt – nyögtem, és az ölembe ejtettem a fejem. –
Tényleg azt bírtam mondani, hogy „Jó volt beszélni”?
Lola nyújtózkodva felállt a padlóról, és megszorította a térdem.
– Még a legjobbakkal is előfordul az ilyesmi. Emlékszel Gabyre? Amikor
szakítottam vele, azt mondtam neki, hogy „Folytasd a jó harcot”. Szerinted?
– Na mindegy – rebegtem remegő hangon. – Így legalább vége.
A szemem sarkából láttam, hogy Lola egy pillantást lövell Cleóra, de
egyikük sem szólt egyetlen szót sem.
Később, amikor a csajok elmentek, még egyszer lejátszottam fejben az
előző esti csókot. Az öltönyének tapintása, a nyugalom, amit éreztem, ahogy
közel hajoltam hozzá, a pillanat, amikor visszafutottam, hogy
megcsókoljam… És bár a csók puha volt és gyors, tagadhatatlanul
szenvedélyes. Szinte egész éjjel nem tudtam aludni, mert folyton erre
gondoltam, elemeztem, és kétségbe vontam a döntésem, aztán mégis
kezdtem elpilledni. Az utolsó momentum, amire emlékszem: mielőtt elér az
M

álom, rájövök, hogy óriási hibát követtem el.

y
Bo
ok
s
 HUSZADIK FEJEZET

Hayes

Délután fél hat volt, a nap még egyáltalán nem készült az alkonyra. A
gondolataimnak egészen más irányba kellett volna kalandozniuk. Néhány
napra Seattle-be kellett volna mennem, hogy találkozzam a leendő
potenciális befektetőkkel. Szükségünk volt rájuk a vezetőségben, hogy
tudjunk növekedni, és Eleanor, a különleges képességekkel rendelkező
értékesítő, orvosai tanácsára New Yorkban maradt. Így az én dolgom lett,
hogy előadjam a projektünket, ráadásul úgy, hogy képes legyek felvillanyozni
M

őket, és ennek hatására velünk akarjanak dolgozni. Előre gondolkodtunk,

y

beterveztünk egy csomó bejárást a lehetséges irodai helyiségekbe, ezenkívül

Bo

találkozókat szerveztünk elemzőkkel, akiket első körben alkalmaznánk az új

csapatunkban.
ok

Azonban az őrülten sok munka ellenére gondolataim állandóan Franny

körül forogtak. Öt nap telt el azóta, hogy véget vetett köztünk mindennek,
s

mielőtt még lehetőségem lett volna randira hívni, és hat nap, amióta
megcsókolt a járda közepén. Ami alatt ébren voltam, úgy kilencvennyolc
százalékában újra és újra lejátszottam a fejemben mindazt, ami köztünk
történt. Újra és újra elképzeltem hátának ívét a tenyerem alatt, a haját az
állam alatt, meleg kezét, ahogy összefonódik az enyémmel.
Amikor aznap beszéltünk telefonon, úgy elfogott az idegesség, hogy
képtelen lettem volna kinyögni azokat a szavakat, amelyeket igazából
akartam. Nagyon tetszel. És örülök, hogy megcsókoltál. Szeretném, ha újra
megcsókolnál, újra és újra. Lehet, hogy a hallgatásommal riasztottam vissza.
Vagy egyáltalán nem is vonzódik hozzám.
Bárhogyan is volt, teljesen kikészültem a vágytól, hogy újra láthassam,
hogy visszarepülhessek időben az események legelejére, a gála meg a csók
idejére. Sőt, szeretnék ott tartani, amikor belépett a metróba. Elhúznám az
ajtótól, így a ruhája nem szakadna el. Megadnám a számom, elhívnám
valahová ebédelni vagy vacsorázni.
Ugyanakkor tiszteletben akartam tartani Franny kívánságait. Éppen most
vágott bele egy saját vállalkozásba, van egy csomó fontos dolog, amire
összpontosítania kell. Megértettem. És lehet, hogy az a csók csak hirtelen
felindulásból történt, mert hatott rá az alkohol, a parti és annak az estének
az energiája.
Mégis képtelen voltan nem gondolni rá, és az izgatottságtól, amit éreztem
– mert ma este látni fogom – hevesebben dobogott a szívem. Sütkérezni
szerettem volna a fényében, akármilyen áron is. Ettől talán túlságosan mohó
lettem, de inkább kapjak csak egy kicsit Frannyből, mint egyáltalán semmit.
Miután tudtam, hogy hamarosan látom, elkezdtem gyorsabban lépkedni, és
miután cikcakkban átvágtam a West Village-en és a Sohón keresztül,
megérkeztem egy kicsi mexikói étteremhez, ahová Perrine hívott meg az
„ismerjük-meg-jobban-egymást” vacsorára.
– Hayes! – Gyorsan megfordultam, mert attól féltem, ha egy másodpercig is
várok, a hang és a személy, akihez tartozik, egyszerre eltűnik. Pislogtam
M

párat, csak hogy megbizonyosodjak arról, valóban ő áll előttem. És ő volt az:
y

keze a csípőjén, egyik oldala kissé előretolva. Lebegő világoskék virágmintás

Bo

ruha volt rajta, amely hullámzott a testén. Úgy nézett ki, mint egy durcás
kisgyerek, és imádtam.
ok

– Szia! – köszöntöttem. Igyekeztem lazán és barátian viselkedni, nem úgy,

mint aki egy hete idegesen várja ezt a pillanatot. – Kicsit korán értél ide,
s

nem?
– Nem kaptad meg az üzenetet? – kérdezte, és összeráncolta az egyik
szemöldökét, mint aki valamilyen rejtélyt akar megoldani. – Lola azt írta,
muszáj lemondaniuk a mai találkozót. Mind a ketten elrontották a
gyomrukat, vagy valami ilyesmi. – Bólintottam.
– Aha.
– És Cleót is behívták valami halaszthatatlanul sürgős munka miatt.
– Ahha – bólintottam újra, majd elővettem a zsebemből a telefonom. És
tényleg: kaptam egy üzenetet Perrine-től. Bocs, hogy csak most szólok, de szarul
vagyok, és nem tudok eljönni a vacsorára. Mindössze ennyi. Odatartottam
Frannynek a telefont, hogy ő is lássa.
– Nahát! Az unokatesód ugyanolyan ravasz, mint a legjobb barátnőim? –
kérdezte. – Hihetetlen!
– Ezek szerint – feleltem, amint összeraktam a dolgokat – szándékosan
intézték úgy, hogy kettesben maradjunk.
– Ó, hát ez csodás! – Először azt hittem, hogy mérges, de Franny kissé
hátrabillentette a fejét, és a pirossal kirúzsozott szép ajkát egy
gyönyörűséges, jóízű kacaj hagyta el. A belőle fakadó őszinte öröm szikrát
gyújtott bennem, és képtelen voltam visszatartani a mosolyom.
– Megmondom őszintén, le vagyok döbbenve – mondtam, és
végigsimítottam a hajam. – Ez egyáltalán nem vall Perrine-re. Sokkal kevésbé
egyértelműen próbálja…
Összehozni az embereket, ezt szerettem volna mondani, de magamba
fojtottam a szót. Megállapodtunk, hogy nem lesz köztünk semmi, és a
világért sem akartam, hogy azt higgye, nem vettem az üzenetet.
– Hát Lolánál ez klasszikus, szóval jobb, ha megszokod. – Szeretetteljes
mosoly ült ki az arcára, és rádöbbentem, mennyire szereti a barátait. Újabb
dolog, ami tetszett benne.
Pillanatnyi csend állt be, és ebben a csendes pillanatban megvilágosodtam.
Hibát követtem el, amikor próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nem
M

akarom folytatni. Teljesen odavoltam Frannyért. És, istenem, szerettem azt

y

az érzést, ami elfogott, ha a közelében voltam. Úgy éreztem magam, mintha

Bo

az agyam szabadságra ment volna, és az egész testemet melegítené a nap.

– Hát akkor… – biccentett felém Franny, mint aki távozni készül. Ez volt az
ok

utolsó esélyem.
– Várj! – szóltam, és a torkom hirtelen száraz lett, mint a sivatag. – Amikor
s

felhívtál a múlt héten – a szavak nyersen és őszintén hömpölyögtek elő

belőlem –, el kellett volna mondanom, hogyan is érzek irántad. Nagyon
tetszel. És folyton arra gondolok, hogy szeretnélek megcsókolni.
Franny csak bámult rám, és nem mondott semmit.
– Akkor újra nekifutok – mondtam, és megköszörültem a torkom. –
Mindenek előtt szeretném elmondani, hogy tiszteletben tartom a szakmai
határaidat, és a személyes teredet, ez így lesz a jövőben is. Csak azt bánom,
hogy nem beszéltem egyértelműen, mert akkor elmondhattam volna, mit is
éreztem, miután megcsókoltál. Akartam, hogy megtörténjen, és nagyon
örülök, hogy megtörtént.
– Én is örülök – mondta Franny lassan, és közben nem vette le a szemét az
arcomról. – Csak arra gondoltam, hogy talán benéztem a szitut.
Elbizonytalanodtam. – Megráztam a fejem.
– Semmit sem értettél félre. És ne haragudj! Meg kellett volna mondanom,
hogyan is érzek irántad. Ma este is csak azért jöttem el, mert látni akartalak.
Remélem, barátok maradunk.
Franny bólintott, tekintete az enyémet kereste.
– És azzal se lenne bajod, ha… Izé… Ha nem csupán barátok lennénk?
Elnevettem magam. Azt hittem, hogy az érzelmeim annyira egyértelműek,
mintha a homlokomra lennének tetoválva. Meg kellene tanulnom jobban
kifejezésre juttatnom őket.
– Nem – feleltem határozottan. – Azzal sem.
Közelebb léptem hozzá, és néztem, ahogy minden egyes levegővételnél
megemelkedik, majd süllyed a mellkasa, amint levegőt vesz, és ahogy a
fogaival beharapja a felső ajkát. Mivel már eléggé ismertem, tudtam, hogy az
agya két kilométer per perces sebességgel halad, miközben ötven különböző
választ tudna mondani nekem, és mind az ötven egy másodperc alatt
kettéhasítana. Bármit közölt velem, legyenek azok szép szavak vagy csípős
megjegyzések, úgy égette végig az ereimet, mint valami kígyóméreg. Akár
tetszik, akár nem, ő volt a mérgem.
M

És ekkor megláttam. Azt a valamit, ami az előtt látszik az arcán, mielőtt

y

mosolyogna. Butaságnak gondoltam, de másképp nem tudtam leírni.

Bo

Ragyogott, sugárzott.
– Mi lenne, ha innánk valamit? – kérdezte.
ok

– Ezer örömmel – válaszoltam. Megkönnyebbülten mondtam ki ezeket a

szavakat.
s

– Nem akarsz hazamenni, és lefutni tíz kilométert? – cukkolt Franny,

amitől csodásan éreztem magam.
– Holnap reggel is lefuthatom. Még másnaposan is. – Kifújtam a levegőt, és
megnyaltam az alsó ajkam.
– El se tudlak képzelni másnaposan – jelentette ki Franny, majd ujjaival
finoman végigsimított az arcomon és az államon. Mindezt viccnek szánta, de
a hangja mélyebb és komolyabb volt. – Néha szuperembernek látszol.
– Pedig esküszöm, nem vagyok szuperember. Csak merev, és a rutinom
rabja. – Poénkodni próbáltam, de furcsán zavarban éreztem magam. –
Gondolom, megvan még a foglalásunk. Szerintem a barátaink biztosan
örülnének, ha élnénk is vele.
Franny felém pillantott, a pupillái kitágultak, a szeme ragyogott. Ahogy
megláttam az arcát, valami furcsa, számomra eddig ismeretlen érzés
árasztott el. Felemeltem a kezem, anélkül, hogy tudtam volna, mit is akarok
csinálni vele, és megtaláltam Franny kezét. Összekulcsoltuk az ujjainkat.
– Hát akkor – húzott közelebb magához –, menjünk be, és foglaljuk el azt az
asztalt!

M
y
Bo
ok
s
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Franny

Megkönnyebbülés. Semmi mást nem éreztem, csak megkönnyebbülést.

Milyen furcsa, mámorító érzés! Végül is vajon miért próbáltam ellenállni? Az
első Margarita úgy csúszott le a torkomon, akár egy osztriga, simán, gyorsan,
gondolkodás nélkül. A második ital után, amit a vacsoránkhoz hoztak ki,
Hayes arca kipirult és ragyogott, a lába a lábam között pihent az asztal alatt.
Felvillanyozódtam, felbátorodtam, úgy éreztem, áthágok szabályokat. Pedig
csak a lábunk érintkezett, mégis olyan volt, mintha valami buja filmben
M

lennék. És az, ahogy súlyosan nekem dőlt a szürke márvány kávéházi asztal
y

fölött, miközben a kezünk szemérmesen pihent rajta, sokkal erotikusabbnak

Bo

tűnt, mint bármi, amit idáig csináltam.

– Nem láttam a Grease-t. – Hayes zavartan ráncolta az orrát. Történeteket
ok

osztottunk meg egymással, apró momentumokat önmagunkról, a

családunkról. Pár perccel ezelőtt Hayes megkérdezte: – Mi az a valami, amit
s

mindenki megtett már, kivéve téged?

Korábban ugyanerre azt válaszolta, hogy „Sosem golfoztam, pedig úgy
nézek ki, mint aki golfozik”, meg azt, hogy „Sosem voltam a Disney
Worldben, és nem is akarok elmenni”.
De most ez a borzalmas vallomás…
– A Grease-t? – kaptam a szám elé a kezem kissé eltúlozva a rémületem. –
De hát az egy klasszikus.
Hayes megvonta a vállát, és belekortyolt a sörébe.
– Hát most mit mondjak? Szörnyeteg vagyok.
– De legalább ismersz belőle néhány számot? – kérdeztem ezúttal tényleg
döbbenten.
– Ó, ó, ó a nyári éjszakák, mesélj még, mesélj még, valami ilyesmi, nem? –
Hayes ültő helyében táncolni próbált a Summer Nights rosszul sikerült
imitációjára. Néztem, mennyire másmilyen volt most: ingének gallérja
kigombolva, haja kissé összekuszálva, szemöldöke felett egy apró
izzadságcsepp… Annyira szégyentelenül és önfeledten bolondos, hogy
teljesen elolvadtam tőle. El is nevettem magam.
– Egek! – mondtam a két röhögés közötti lélegzetvételnyi szünetben. – Kész
katasztrófa vagy.
Hayest megfertőzte a nevetésem, vigyora szélesebb volt, mint amilyet
valaha is láttam az arcán. Egy teljesen másik oldalát mutatta: ragyogó volt és
fiús. Másmilyennek láttam. Mint amikor meglátsz valakit az utcán, akiről azt
gondolod, hogy ismered, aztán hirtelen rájössz, hogy nem is ő az. Csakhogy
ebben az esetben, Hayes továbbra is Hayes maradt.
– Valószínűleg ezért romlott meg a házasságom – mondta, és lehajtotta a
sörét.
Meglepetten néztem rá.
– Bocs – szabadkozott. – Túlságosan akasztófahumor? Túl sok az infó?
– Nem, egyáltalán nem. – Átnyúltam az asztalon, és megszorítottam a
karját. – És bár tudom, hogy csak viccelsz, egyáltalán nem gondolom azt,
M

hogy kész katasztrófa vagy.

y

Ezen elmosolyodott.
Bo

– Amióta elváltam, Perrine állandóan pszichoanalizál, mintha mindenképp

rá kellene jönnie, hogy miért nem tartanak sokáig a kapcsolataim. Doktor
ok

agy.
Ujjamat végigfuttattam a poharam alján.
s

– És mire jutott a doktornő?

Hayes feszengve ült a székén, egyik karját a mellkasára helyezte, a másikat
nyújtogatta.
– Hát, tudod, a diagnózis alapján úgy gondolom, hogy nyitottabbnak
kellene lennem, kevesebbet kellene dolgoznom, nem félni attól, hogy fájni
fog.
– Tudod, mit? – közöltem elutasítóan. – Perrine csak egy sebész. Mit tudhat
erről?
Ettől a kijelentésemtől Hayes felhorkant, majd akkorát nevetett, hogy az
előttünk ülő párocska hátrafordult, és rosszallóan nézett ránk. Nagy és értő
szemekkel tekintettünk egymásra, így nyilvánítva véleményt a
szomszédainkról, majd csendben ültünk egy darabig, és csak iszogattunk.
– És te mit gondolsz erről? – kérdeztem csendben.
Egy pillanatig hallgatott, elnézett a vállam fölött, aztán vissza rám.
 – A válásom után hosszú ideig azt gondoltam, hogy egyszerűen alkalmatlan
vagyok egy kapcsolatra. De az utóbbi időben rájöttem, hogy csupán nem a
megfelelő emberekkel akartam együtt lenni. Persze ezzel nem azt akarom
mondani, hogy ne lettem volna felelős azért, hogy a dolgok nem működtek.
De most azt kell tanulnom, hogyan lazítsak egy kicsit saját magamon.
– Ez történt Serenával is? – kérdeztem pókerarccal, de belül éreztem, hogy
tiszta ideg vagyok.
– Hát igen – bólintott Hayes. – Egyáltalán nem illettünk össze. De rájöttem
arra, hogy néha biztonságosabb együtt lenni egy nem igazán hozzád illő
emberrel, mint rátalálni arra, aki az igazi.
Rám nézett, aztán elvonta a tekintetét, és húzott egyet a söréből. Hál’
istennek nem láthatta, mennyire dobog a szívem a mellkasomban. Rám
mutatott a poharával.
– Ez túl komoly volt. Te jössz!
– Oké, de ne ítélj el! – kértem. – Soha nem ettem olyan fagyit… Mármint
gelatót.
M

– Hogyhogy? – nézett rám csodálkozva. – Hiszen félig olasz vagy.

y

– Amikor gyerek voltam, jobban szerettem a nyalókát. Meg az olasz

Bo

gyümölcsfagyit, emlékszel?
– Na de a gelato – nézett rám döbbenten. – Soha az életben? Egyszer sem?
ok

– Nem – ráztam meg a fejem. – Egyébként az anyámék családja ír.

Hayes kihörpintette a sör habját is a korsójából.
s

– Gyerünk! – állt fel a helyéről, és felkapta a bankkártyáját onnan, ahová a

pincér visszarakta.
Ülve maradtam és bámultam rá.
– Most akkor elmegyünk enni egy gelatót? – kérdeztem, és éreztem, ahogy
az arcomra kiül a mosoly.
– Siessünk, Franny! – Hayes keresztbe tette maga előtt a karját, és oldalról
rám pillantott. – Ezek a gyökereid. Nem lehetsz olasz úgy, hogy sohasem ettél
gelatót. Ez olyan, mintha soha nem ettél volna pizzát.
– Nem is vagy olasz – néztem rá pimaszul, és némiképp becsmérlőn. – Ki
hatalmazott fel, hogy megmondd, mit kell ennem?
Hayes oldalra billentette a fejét, és úgy nézett rám, mintha próbálná
kitalálni, mennyire vegyen komolyan. Amikor végül kiöltöttem rá a nyelvem,
újra elröhögte magát, és ez a felszabadult nevetés, ami annyira nem volt
jellemző rá, most is mosolyt csalt az arcomra.
 – Várj csak! – dőltem hátra a székemben, és vizslató tekintettel fürkésztem.
– De hiszen te nem eszel édességet. Mi ez a hirtelen fordulat?
– Már mondtam neked – felelte, és a kezét nyújtotta felém. Utánanyúltam,
mire ő felhúzott a székből. – Az édességet különleges alkalmakra tartogatom.
Megszorította a kezem, majd elengedte, hogy betegye a tárcáját a nadrágja
hátsó zsebébe. Hagytam, hogy a szavai átjárjanak. Különleges alkalmakra
tartogatta őket. És a velem töltött idő annak számít.
Negyedórával később már sorban álltunk egy olasz pékségben, amely tele
volt kicsi faasztalokkal. Az üvegvitrin mögött tökéletesen megformált
kekszek sorakoztak, édes illatuk betöltötte a levegőt. Idősebb férfiak fehér
papírsüvegben és kötényben komoly arckifejezéssel serényen ügyködtek a
pult mögött. Hayes kérdőn nézett rám.
– Nos? – kérdezte, és felhúzta a szemöldökét, majd széttárt karral a
helyiségre mutatott.
– Imádom! – sóhajtottam, majd belélegeztem az édességek és a csábító
eszpresszó illatát.
M

Hayes elmosolyodott, arcán megjelentek aranyos kis gödröcskéi.

y

– Különben biztos voltam benne – mondtam –, hogy majd abba a trendi

Bo

fagylaltozóba cipelsz a Ludlow-n. Bevallom, kellemesen csalódtam.

Felemelte a kezét, hogy adjunk egymásnak egy ötöst, de ahelyett, hogy a
ok

tenyerébe csaptam volna, megfogtam a kezét, és az ujjaink összefonódtak.

Lehet, hogy a megivott Margarita koktél adta a bátorságot. Az alkohol már
s

elpárolgott, és a vágy, ami arra sarkallt, hogy egyre közelebb és még közelebb
húzzam magamhoz, folyamatosan erősödött. Esküszöm, hogy Hayes elpirult,
és a rózsaszínű pír elérte még a gödröcskéit is. De ha zavarban is volt, nem
mutatta. Tekintetével követte a kezünket, ahogy leengedtem közénk. Közel
hajoltam hozzá, vállamat az övéhez érintettem.
– Köszönöm – suttogtam. A fejünk olyan közel volt egymáséhoz, hogy
éreztem az ingéből áradó illatot, a sampon, dezodor, mosószer és
borotválkozás utáni arcvíz fákat idéző elegyét. Olyan illat volt ez, amely nem
létezik semmilyen üvegcsében. Ez vegytisztán ő volt, egy illat, amely sokszor
elsuhant már mellettem korábban, de most vett csak körül teljesen.
Néhány perccel később már kint voltunk az utcán, kezünkben papírpohár,
abban gelato, a táskámban pedig egy zacskónyi fenyőmagos meleg keksz.
– Sétáljunk? – kérdezte Hayes, én pedig bólintottam, miközben a műanyag
kiskanalat mélyen a magasra tornyozott pisztácia- és csokifagyiba
mártottam.
– Meg sem kérdezed, hogy ízlik az első gelatóm? – kérdeztem, és a kanállal
játszadoztam a szám körül.
– Nem. Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy imádod – válaszolta.
Meglöktem a vállammal, de nem mondtam semmit. Természetesen igaza
volt. Valahogy mindig igaza volt. Szemét.

***

Elsétáltunk egészen a belvárosig. Elhaladtunk kivilágított focipályák mellett,

a meleg éjszaka varázsát élvező, baráti társaságokkal és párocskákkal teli
kávézók mellett. Ez volt a kedvenc időszakom New Yorkban, az éjfél előtti
órák. Ilyenkor a városban mindenki előkerül a munka és a stresszel teli hét
után, hogy élvezze a péntek estét, amikor leszáll a sötétség. Este a város
valamiért ragyogóbb és nyüzsgőbb volt, majd kicsattant az energiától.
M

Olyannak tűnt, akár egy óriási bekoffeinezett élő test, amely vibrál,
y

hullámokat vet, és beborít mindent. Észre sem vettük, és már ott álltunk a
Bo

City Hall, azaz a városháza előtt.

– Ez a kedvenc épületem az egész városban. – Hayes hangja tisztelettel és
ok

hódolattal volt tele.

– Valami modernebbet vagy minimalistábbat vártam volna tőled –
s

tűnődtem. – Valami energiagazdaságosabbat. Napelemeset. Folytassam?

– Kösz, nem. Értem így is.
Előrelépett pár lépést.
– De a tréfát félretéve – mondta –, életem egy korábbi szakaszában
majdnem építész lettem, és amikor azon vacilláltam, hogy sutba dobjam-e a
pénzügyi karrieremet, hogy jelentkezhessek az építészkarra, gyakran
eljöttem ide. Csak ültem a parkban, és bámultam.
Az épület csúcsaira mutatott, amelyek úgy néztek ki, mint az éjszakai
égbolt tintafekete sötétjébe mártózó ujjak.
– Azt szeretem ebben az épületben, hogy ereklyeként áll itt, miközben
körülötte minden változik – tette hozzá. – Ez a kettősség jellemzi egész New
Yorkot, legalábbis számomra. Minden változik, a város valahogy mégis
ugyanaz marad.
Megpróbáltam meglátni azt, amit ő lát. A városháza gyönyörű volt, igen, de
csak Hayes számára tűnt varázslatosnak. Nem bántam. Nem mondtam ki
hangosan, de az én New Yorkomban azok a különleges dolgok, amiket csak
önmagunkkal osztunk meg, a kincsek, amelyek fényét csak mi látjuk. A
jelentéktelen utcasarkok vagy a névtelen kávézók, amelyek saját világukat
őrzik.
– És mit csináltál, miután itt ültél és bámultad az épületet? – kérdeztem.
– Átfutottam a Brooklyn Bridge-en és vissza, majd elsprinteltem a régi
lakásomhoz az East Village-be – nevetett Hayes. – Abban az évben nagyon sok
volt a stressz. – Bólintottam.
– Ez igen!
– Franny – nézett rám Hayes hitetlenül, majd elnevette magát. – Nem
hiszem el.
– Rengetegszer átutaztam rajta – mondtam, és pontosan tudtam, Hayes
hová is akar kilyukadni.
– De gyalog egyszer sem mentél át rajta – rázta meg a fejét Hayes
bosszúsan.
M

Megvontam a vállam.
y

– Nekem túl turistás.

Bo

– Te jó ég! – Hayes beletúrt a hajába. – És mióta laksz itt: kilenc, tíz éve?
– Tizenkettő – vallottam be egy grimasz kíséretében. – Ha az egyetemet is
ok

beleszámítjuk.
– Tizenkettő?! – Hayes összecsapta a kezét, és döbbenten nézett rám.
s

– És akkor nem is mondtam, hogy a lakásom mindössze két utcányira van a

hídtól.
– Franny, ne már! – Még sosem láttam Hayest ennyire feldúlva, a látványtól
mosolyognom kellett.
– Egyszer átbicikliztem a Williamsburg Bridge-en – emeltem fel védekezőn
a kezem. – Voltam a Cloistersben. És tudom, hol lehet a legjobb lazacsalátát
kapni a városban. Szóval nem vagyok kész katasztrófa.
– Jó, rendben. És mondd csak, van még fél órád?
– Előttem az egész éjszaka – feleltem csillogó szemmel, és nem titkoltan
kacéran. Másodszor is megpróbáltam visszaemlékezni arra, ami pár hónapja
történt, amikor Hayest kifejezetten beképzeltnek és utálatosnak találtam
abban a bizonyos reggeli tévéshow-ban. Miként lehet, hogy ez az énje
korábban láthatatlan maradt? Az agyam küszködve próbálta felidézni, mi
volt az, amit annyira rémesnek találtam benne.
 – Remek – mondta Hayes, és megfogta a csuklóm. – Akkor menjünk!
Átvágtunk a Fulton Streeten, átértünk a járdára, amely egyenesen a híd
bejáratához vezetett bennünket. Jóllehet majdnem tizenegy óra volt, egy
csomó ember gyalogolt előttünk, élvezve a soha véget nem érő meleg napot.
A híd járdájának fadeszkái mintha a végtelenbe nyúltak volna, olykor egy-
egy biciklista cikázott keresztül a tömegen, azzal a magabiztossággal, ami
csak egy New York-i biciklista sajátja.
Csak mentünk és mentünk. Manhattan szélén egymás után bukkantak fel
az épületek, hogy üdvözöljenek bennünket. Minél tovább mentünk, annál
közelebb kerültünk a Szabadság-szoborhoz, amely mintha a sarkon túlról
kukucskált volna ki, úgy várt minket. Tőlünk balra a Q vonal
metrószerelvénye zakatolt át a Manhattan Bridge-en. Habár a város olyan
volt, mint egy forró katlan, néha hűvös szellő simogatta a bőrünket, és a
körülöttünk ténfergő emberek hangja megnyugtató kakofóniába vegyült.
Furcsamód szinte meditálásra kényszerített ez a zaj. Azon tűnődtem, vajon
Hayes is így érzi-e. Miután vagy negyedóráig sétáltunk kanyarogva a
M

tömegen keresztül, Hayes a vállamra tette a kezét.

y

– Szeretnél leülni egy kicsit? – kérdezte.

Bo

Bólintottam, és követtem őt egy padhoz, amely csodával határos módon

üres volt. Converse tornacipő volt rajtam, mégis elfáradt a lábam, és jólesett
ok

leülni egy kicsit. Előttünk egy vastag talpú edzőcipőt viselő tinilány ugrott a
levegőbe feltartott karral, miközben az anyukája fotót készített róla.
s

– Muti! – kapta ki anyja kezéből a telefont. Egy másodperc alatt rájöttem,

mi ez a póz. A Serena-póz, a hashtaggel együtt, amit a követői is csinálnak.
Amint eszembe jutott Serena, rögtön elragadtak azok a bizonytalan
érzések, amelyekhez gyakran ragaszkodom, de füttyentettem rájuk, és
elhessegettem őket. Cleo mondott valamit aznap, amikor véletlenül
összefutottunk Serenával a Central Parkban, valami olyasmit, hogy „Te is
vagy annyira jó, sőt, még annál is jobb”. Ez igaz is volt, és végre el is kellett
hinnem.
Bámultam előttünk a kikötőt, és valami egészen furcsa nyugalom szállt
meg. Az utóbbi néhány hónapban rengeteg volt a feszültség, és most, ebben a
pillanatban csak a békességet éreztem. A táskámba nyúltam a telefonomért,
hogy lefotózzam a hidat, amikor észrevettem, hogy új e-mailem érkezett.
Odakukkantottam, hátha valami munkával kapcsolatos dolog. Amikor
megláttam, ki a feladó, elakadt a lélegzetem.
 – Mi az? – fordult oda hozzám Hayes.
Egy pillanatig szótlanul ültem és olvastam.
– Visszaírt a féltestvérem Olaszországból – feleltem anélkül, hogy
felnéztem volna a telefonomból. Újra meg újra elolvastam minden egyes szót.
– Úristen! – kiáltottam, és ösztönösen megragadtam Hayes karját, mintha
Cleo vagy Lola lett volna mellettem. – Küldött pár fotót is. – Hayes arcán
végtelen türelmet láttam.
– Szeretnéd elmesélni, mit írt?
Odaadtam a telefont, hogy elolvashassa.

Drága Franny!
Nagyon örülök, hogy hasonló területen dolgozunk. Úgy tűnik, a DNS-en kívül is
van bennünk közös. Ne haragudj, hogy csak most válaszolok! A munka miatt
utaznom kellett. Mit szólnál, ha megbeszélnénk egy időpontot, és
videócsetelnénk? Sokkal jobb az angolom beszédben, mint írásban. Csatoltam
egy aktuális fotót magamról, meg egyet, ahol kisbaba vagyok, meg egyet
M

apánkkal és a nagymamánkkal, Giuseppával. Nyolcvannyolc éves, és még

y

mindig a falujában él.

Bo

Anna
ok

– Nahát! – adta vissza Hayes a telefont. – És hogy érzed magad?

– Jól – feleltem, szinte éreztem, ahogy kienged a vállam, és elönt a
s

nyugalom. – Igazából nagyon jól. Megnézzem a fotókat?

– Persze – bólogatott lelkesen Hayes. – Vagyis, ha szeretnéd, akkor persze.
Rányomtam az első csatolmányra, és megláttam egy arcot: mosolygó sötét
szem, és az enyémhez hasonló hajfürtök, csak hosszabbak. Hayes odahajolt a
vállam fölött.
– Hátborzongató – mormolta. – Teljesen nyilvánvaló, hogy rokonok
vagytok. De akkor is. – Mindig azt gondoltam, hogy a hajamat az apámtól
örököltem, mivel a családunkban mindenkinek sima volt, és világosbarna.
A második kép pixeles, ezért kissé elmosódott, de azért ki lehetett venni
egy alacsony idős asszonyt, a hajában kendővel, amint komolyan néz a
kamerába. Mellette egy magasabb férfi állt, és szélesen mosolygott. Sűrű
koromfekete haja félhosszú, és a füle alá ér. A kezében egy kisbabát tart,
akinek ugyanolyan koromfekete a haja.
 – Mennyire flegmán néz a nagymamám! – vicceltem, annak ellenére, hogy
a szívem majd kiugrott a helyéről.
– Látszik rajta, hogy nem hagyja magát. Emlékeztet valakire, akit ismerek –
mondta Hayes, és a könyökével finoman oldalba bökött, amitől hirtelen
megjött az önbizalmam.
– Bárcsak megismerhetném! – mondtam, miközben a szavak a torkomon
akadtak. Mindvégig tudtam, hogy nem lesz könnyű megismerni az új
családomat, de nem voltam felkészülve a bennem kavargó érzésekre.
– El kell utaznod Olaszországba – mondta Hayes, mintha ezt akár másnap is
megtehetném.
– Majd elmegyek valamikor – értettem egyet. Jóllehet nem szolgáltam
semmiféle további információval, úgy sejtettem, Hayes még mindig úgy hiszi,
hogy a vállalkozásom hatalmas siker, és virágzik. Tudtam, hogy előbb-utóbb
színt kell vallanom, de most annyira jó volt az este, hogy nem akartam a
pénzügyekkel kapcsolatban siránkozni.
Most legalább elmondhatom a nővéremnek, hogy már ettem gelatót, így
M

nem kell majd szégyenkeznie miattam.

y

– Biztos vagyok benne, hogy el lesz ragadtatva tőled. – Hayes hangjában a

Bo

könnyedség jól passzolt a mosolyhoz az arcán. – Anyukádnak mesélted már?

– Megráztam a fejem.
ok

– Fogalmam sincs, hogy kezelné a dolgot. Vagy mást – feleltem, és minden

eszembe jutott, amit az utóbbi időben titokban tartottam. – Most hétvégén
s

találkozunk, de nem hinném, hogy erre megfelelő lenne az idő.

Nekidőltem Hayesnek, mert meleg volt, és hívogató. Éreztem annak a
valaminek a súlyát, ami kezdett kibontakozni közöttünk, és egyre
komolyabbá vált. Bensőséges intim dolgokat osztottunk meg egymással, ez
pedig többet jelentett holmi csókolózásnál. Az összes aggodalmam,
bizonytalanságom vagy az arra vonatkozó gondolataim, hogy nem vagyok
elég jó, hirtelen teljesen értelmetlenné váltak. Tudtam ugyanis, hogy nincs
semmi, ami ehhez akár csak hasonlítható.
– Tudom, hogy hülyén hangzik, de még sohasem voltam itt – törtem meg a
csendet. – De igazság szerint éppen emiatt szeretem ezt a várost. Itt laksz
évekig, és még mindig rengeteg a felfedeznivaló, a meglepetés. És hogy még
mindig…
Elhallgattam, kerestem a megfelelő szót.
– Varázslatos? – javasolta Hayes.
 – Igen! – vágtam rá, majd a térdére csaptam, ő pedig felnevetett. Imádtam
a nevetését.
Hayes kifújta a levegőt, nyújtózkodott, aztán lerakta a kezét mögénk, a pad
szélére. Karja finoman a vállamhoz ért. Meleg bőr a meleg bőrhöz a meleg
levegőn. Mennyei.
– Imádom ezt a várost. – Hátrahajtottam a fejem, csak egy kicsit értem
Hayeshez, mégis úgy éreztem, mintha konnektorba nyúltam volna.
– Én is – bólintott Hayes.
– Most tényleg azt csináljuk? – kérdeztem, miközben felhúztam a térdem a
mellkasomhoz. – Mármint hogy turisták vagyunk a saját városunkban?
– Végül is, persze – felelte Hayes tűnődve. – Szerintem nem árt, ha néha
körbenézünk, és nem veszünk mindent magától értetődőnek. –
Körbemutatott a szabad kezével, mint valami varázsló: a városra, a folyóra és
az előttünk elnyúló horizontra. Pontosan tudtam, mire gondol: New York
tudott nyomasztó és túláradó lenni, de amikor az ember csak úgy
keresztülmegy rajta, valójában nem is látja.
M

És ekkor Hayes ujjai finoman megérintették a nyakam, mintha azt

y

mondták volna: „Mint ez is”. Az érintés áramütésként ért, és olyan

Bo

testrészeimen száguldott végig, amelyek létezéséről is gyakran

elfelejtkeztem. Például éreztem, ahogy a vádlimban életre kelnek az
ok

ínszalagok. Jobbra mertem nézni, és elkaptam a tekintetét. Mosolygott a

szeme, ahogy maga elé bámult. Folyton talált új módszereket arra, hogy
s

megőrjítsen, és nem bántam. Kicsit sem.

 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Hayes

Úgy éreztem magam, mintha kötéltáncos lennék, és egyensúlyoznom kellene:

egyrészt nem akartam, hogy vége legyen ennek az éjszakának, másrészt nem
akartam, hogy Franny észrevegye: nem akarom, hogy vége legyen ennek az
éjszakának. Nagyon is érdekelt, mit gondol rólam, jobban, mint amennyire
azt magamnak bármikor is bevallottam volna, és már a gondolattól is
rettegtem, hogy esetleg nyomulósnak vagy elszántnak tart, ezért elnyomtam
az izgatottságomat. Majdnem éjfél volt, a Front Streeten álltunk. Forró
M

pizzaszeleteket vettünk ki egymás után egy kartondobozból, majd a szánkba

y

tömtük őket. Ezúttal Franny szörnyülködött, amikor bevallottam neki, hogy

Bo

még sohasem voltam a Grimaldi’sban.

– Na tessék! Te papoltál nekem arról, hogy még sohasem sétáltam
ok

keresztül a Brooklyn Bridge-en, miközben életedben nem kóstoltad a város

legjobb pizzáját, ami ráadásul a híd tövében kapható. Szégyelld magad!
s

Jogos volt a felháborodása, beláttam, és hogy jóvátegyem ezt a szörnyű

bűnt, habozás nélkül befaltam három szeletet. A sor a Grimaldi’s előtt
kezdett megcsappanni, majd az egyik szakács odacsoszogott az ablakhoz, és
kiakasztotta a ZÁRVA táblát.
Tudtam, hogy fáradtnak kellene lennem. Az utóbbi néhány óra evéssel,
ivással és sétával telt. De inkább felpörögve, feltöltődve éreztem magam.
Valahányszor Frannyre néztem, úgy éreztem, hogy a testem spontán módon
kigyullad, vagy szuperszonikusan a levegőbe repül.
Franny szó nélkül kivette a kezemből az immár üres pizzásdobozt, és a
sarkon levő szelektív kukához indult vele. Mozdulatának természetességétől
kellemes bizsergés futott végig a szívemtől a gyomromig.
– Ideje hazaindulnom – közölte.
Elfojtottam a csalódottságom, és bólintottam. Éppen kinyitottam volna a
szám, hogy túlbuzogva egyetértsek vele, Franny azonban megelőzött:
 – Van kedved elkísérni? – Rámeredtem, a szeme nagyobb volt, mint
szokott. – Nem lakom messze. Max öt perc gyalog.
– Igen! – feleltem túl lelkesen. Állítsd már le magad, Hayes! – Hát persze!
Keresztbe tettem magam előtt a karom, majd leengedtem, aztán megint
keresztbe tettem, megint leengedtem, végül zsebre dugtam. Mióta lett
ennyire felesleges a kezem?

– De figyelmeztetlek, hogy folyton azzal nyomasztalak majd, hogy még

sohasem sétáltál keresztül a Brooklyn Bridge-en – közöltem.
– Jogos – felelte, és belém karolt. – Bár inkább örülhetnél, hogy kivártam,
amíg veled mehetek át először.
Persze hogy örültem.
Franny végigvezetett az Everit Streeten, majd befordultunk balra, és
kiértünk a Cranberry Streetre.[5]
– Ez komoly? – kérdeztem, amint elhaladtunk az utcatábla mellett. –
M

Cranberry Street? Olyan meseszerű, mintha egy filmben lenne.

– Abban van – fordult hozzám Franny, és kérdőn rám nézett. – Megráztam
y

a fejem.
Bo

– Fogalmam sincs, melyikben.

– Hayes – bosszankodott Franny, de azért mosolygott. – Oké, hogy a Grease-
ok

t nem ismerted, na de ez egy New York-i klasszikus.

– Hmm… – törtem a fejem, és próbáltam előrukkolni valamivel. –
s

Reszkessetek, betörők 2?
– Te jó ég, Hayes! – Elengedte a karom, és az utca közepére perdült. – Na, ki
vagyok?
Elkezdett fel-alá járkálni a járdán, a jobb lábát olykor magasra emelte a
levegőbe.
– Egy Rockette? – kérdeztem, és tényleg teljesen össze voltam zavarodva. –
Ennél jobb ötletem tényleg nincs.
Franny visszarohant hozzám, és megállt az orrom előtt.
– Hayes – mondta gonosz vigyorral –, szedd már össze magad! –
Megvontam a vállam.
– Komolyan igyekszem, de még annyira sem tudom, mint öt perccel
ezelőtt.
– Ezt nem hiszem el, Hayes! Muszáj velem jönnöd.
 Megfogta a kezem, és egy világoskék faházhoz húzott. A fehérre festett
kapu az utcára nézett, a kapuhoz vezető lépcsőkön virágcserepek álltak,
amelyek egy piros ajtóhoz vezettek.
– Itt laksz? – kérdeztem, és csak ámultam, mennyire aranyosan néz ki a
ház.
– Ahha.
– Szerintem ez az egyetlen ház New Yorkban, amelynek fehér karókerítése
van.
Franny felnézett, miközben a táskájában kotorászott, gondolom, a
kulcsokat keresi.
– Tudom. Elképesztően tökéletes, soha nem költözöm el, még akkor sem,
ha most emelték meg a bérleti díjamat. – Bedugta a kulcsot a zárba, a
földszinti lakás ajtaja kitárult.
– Gyere be!
Hazudnék, ha azt mondanám, sosem képzeltem el Franny lakását.
Elképzeltem, nem egyszer: számtalanszor. Hetek óta figyelem, ahogy
M

gondosan és szeretettel gondozza a növényeket, sóhajtozik a lámpák miatt,

y

és bámulja az üresnek látszó falakat. Miközben az agyában olyan dolgok

Bo

kavarognak, amiket én sosem fogok megérteni. Ráadásul mindent listákban,

oszlopokban, számokban és egyenletekben láttam, míg Franny formákban és
ok

színekben érzékelte a világot.

Ennek ellenére elképzelni se tudtam volna, mennyire világosnak és
s

könnyednek tud kinézni egy hely, ami ennyire kicsi és színekkel teli. Franny
lakása akkora volt, mint a mostani kis irodám. Mögötte haladtam, ahogy
belépett, és ledobta a táskáját egy plüsskanapéra, amely egy teljes falfelületet
foglalt el. A kiugró ablakfülkében egy könyvekkel telerakott asztal állt.
Növények vették körül, amelyek minden reggel a beáradó fényre vágytak.
Közelebb léptem, hogy el tudjam olvasni a címeket: Rothko, Kahlo és egy Uffizi
képtár. Persze hogy falta a művészeti könyveket.
A sarkot egy fakó bőrfotel uralta szerényen, mellette, a kandallópárkányon
apró pislogó fényfüzér és kis cserepekben pozsgás növények. Lehajoltam,
hogy megnézzem a kandalló belsejét, de kormos belső helyett egy sík
képernyős tévét találtam egy aranyparaván mögött.
– A kandallóba raktad a tévéd? – ámuldoztam a találékonyságán. Megvonta
a vállát.
– Így tudtam a legkönnyebben eldugni. Ha a paraván mögött van, észre
sem lehet venni, ha meg tűzre vágyom, keresek egyet a YouTube-on.
A konyha kicsi volt, de makulátlanul tiszta: fapult, fehér mély mosogató.
Mintha a hűtő is feleakkora lett volna, mint a hűtők általában. A sarokban
egy bisztróasztalka bújt meg, mindössze két székkel, rajta egy kis üvegkancsó
friss fehér tulipánokkal.
– És a fürdőszoba? – kérdeztem.
– Itt van – intett a kezével, hogy kövessem. A kicsi, egyszemélyes fürdő
néhány lépésre volt a konyhától. – A lakás tulajdonképpen egy stúdió, de
feltettem ide ezt a függönyt, így az ágyam olyan, mintha egy hálófülke lenne.
– A nappalija még csak hagyján, de a hálófülke látványát túlságosan
intimnek, személyesnek éreztem, olyan volt, mint amikor bekopogsz
valakihez, és az illető pizsamában nyit ajtót. Franny elhúzta a függönyt,
ekkor egy kis kuckó tárult a szemem elé. Ugyanolyan élénk színű és
barátságos, mint a lakás többi része: az ágyon egy kék mintás takaró, rajta
sárga díszpárnák, az ágy mellett kicsi éjjeliszekrény, rajta egy lámpa, a
cserépben pozsgás levelű növényke. A szélén egy könyvet pillantottam meg,
M

és ahogy elmentem mellette, odakukkantottam: Nora Ephron.

y

Elmosolyodtam. Egész este próbáltuk túlszárnyalni egymást New York-i

Bo

ismeretekből, de az Ephron-könyv máris a dobogóra reptette Frannyt.

A fürdő: fekete-fehér csempe. A tükörbe néztem, miközben megmostam a
ok

kezem a kicsike mosdóban. Mi a csudát csinálok itt hajnali egy órakor? Amit
igazából csinálni akartam – odahúzni Frannyt az ágyra, és soha el nem
s

engedni –, homlokegyenest ellenkezett azzal, mint amit érzésem szerint

csinálni kellett volna: elköszönni, kisietni az ajtón, hívni egy taxit, és
visszamenni Manhattanbe. Elmenni futni. Bemenni másnap az irodába, és
előkészülni a seattle-i útra, begyakorolni a befektetők felé közvetítendő
ajánlatomat.
Visszatérni a megszokott hétköznapokhoz.
Azonban amikor kiléptem a fürdőből, orromat nyomban megütötte a
popcorn illata. Popcorn? Franny mezítláb állt a tűzhely fölött, és egy nagy
üvegtálba szórta bele a frissen kipattogtatott kukoricát.
– Mit kérsz? Sört? Vagy vizet? – érdeklődött a válla fölött.
– Ööö, izé… Jó lesz a víz.
Franny megfogott két poharat, és a kezembe nyomta őket.
– A víz a hűtőben van egy kancsóban.
Hát ennyit a nagy lelépésemről.
 – Persze, hozom. Aztán valószínűleg visszamegyek a városba – mondtam,
miközben ámulattal néztem rá. Ahhoz képest, hogy New York-i és szingli,
mennyi minden van a hűtőjében! És nem is műanyag rendelős dobozok,
hanem egy csomó gyümölcsjoghurt, üvegtárolókban szeletelt zöldségek.
– Nem úgy van az, Harmadik Montgomery – nyomta a kezembe a
popcornos tálat. – Még egy dolgot meg kell tanulnod, csak azután mehetsz el.
A kanapé felé intett a fejével. Beült az egyik sarokba, maga alá húzta a
lábát, és elvette a ablaknál levő asztalkáról a távirányítót. Én a kanapé másik
végében foglaltam helyet, a poharainkat és a pattogatott kukoricát a kanapé
mellett felhalmozott olasz szakácskönyvkupac tetejére raktam. Az okostévé
bekapcsolódott, és Franny addig nyomkodta a távirányítót, amíg meg nem
találta, amit keresett.
– Oké, kapsz egy utolsó esélyt – szegezte rám a tekintetét. – Mondd csak,
láttad a Holdkórosokat?
– Francesca Doyle – feleltem. – Remélem, megbocsátasz, de nem láttam.
– Hogy van merszed kioktatni engem a kultúrkincsek tekintetében, amikor
M

nem láttad New York valószínűleg legnagyobb szerelmi történetét? Ez

y

őszintén szólva rosszulesik.

Bo

– Azt hittem, a MetroCukiságok a legnagyobb New York-i szerelmi

történet. – Viccnek szántam, de ahogy a szavak elhagyták a szám, mindennek
ok

lehetett nevezni őket, csak nem viccesnek. Tényleg.

– Majdnem utolértük őket – mosolygott Franny, és beletúrt a fürtjeibe. –
s

Korán kell kelned holnap reggel? – kérdezte, és felém tartotta távirányítót.

Megráztam a fejem. Úgy volt, hogy Perrine-nel együtt futunk reggel
hétkor, de lefújtam egy üzenetben, amikor Franny elfordult, és a híd
korlátján áthajolva az East Rivert bámulta. Nem mintha akkor már tudtam
volna, hogy az este itt, Franny kanapéján fejeződik be, ahol próbálom
palástolni, mennyire izgulok. De valahol legbelül mégis abban
reménykedtem, hogy ez az éjszaka örökké tart majd. Így aztán, pusztán e
miatt az érzés miatt lemondtam a másnapra megbeszélt dolgokat, ilyet
normál esetben sosem tennék. Azért, mert talán. Azért, mert mi van, ha.
Azért, mert volt valami annyira lehetséges ebben az estében.
– Rendben – közölte Franny. – Akkor most megnézzük a Holdkórosokat.
– Holdkórosok – bólintottam, és próbáltam rájönni, melyik film is lehet az. –
Ebben játszik Cher?
– Pontosan. Van talán másik Holdkórosok is? – Franny belenyúlt a popcornos
tálba, és megdobott egy szem pattogatott kukoricával.
– Na! – Védekezésképpen felemeltem a karom. – Benne vagyok. De miről
maradtam le?
Franny hunyorogva nézett rám.
– Hayes…
– Mi az? – kérdeztem nevetve.
– Ez a film nemcsak azért fontos, mert bemutatják benne az amerikai
olaszokat, hanem mert itt játszódik, az én utcámban.
– A Cranberry Streeten?
– Jaj nekem! Igen, itt, a Cranberry Streeten. Néha olyan értetlen vagy…
Összerándultam, amikor értetlennek nevezett, és elkezdtem félni, hogy
talán félreértek valamit. Ám Franny ekkor összeráncolta az orrát, rám
mosolygott, majd kinyújtózott, és közénk helyezve a popcornos tálat,
hátradőlt a kanapén. Igyekeztem a tévére irányítani a figyelmem, ahogy
megnyomta a PLAY gombot, de a szemem folyton cserben hagyott, és inkább
Frannyt fürkészte. Ahányszor a popcornos tálhoz hajoltunk, mindig egyre
M

közelebb kerültünk egymáshoz, míg végül Franny lerakta a tálat a földre, a

y

feje alá gyűrt egy párnát, és lefeküdt, de úgy, hogy a haja a combomhoz ért.
Bo

Vajon érezte, mennyire feszült vagyok? Meg azt, hogy a testem minden
egyes sejtje jelzéseket küld a lábam egyetlen pontja felé, hogy próbáljon
ok

lazán viselkedni? Alig bírtam összeszedni magam, pedig legszívesebben

megkérdeztem volna: „Az, ami most köztünk történik, az tényleg történik?”. Vagy
s

csak egyszerűen hajoljak oda, és szó nélkül csókoljam meg? Azonban Franny
kicsit fészkelődött a helyén, mosolyogva felnézett rám, majd megfogta a
feszült kezem, amit a kanapé hátára helyeztem, és lehúzta, hogy átöleljem.
Ujjaink összefonódtak.
Azt hittem, ettől még jobban befeszülök, de meglepetésemre a vállam
kiengedett. Ahogy a kezem megérezte az övét, nyomban megnyugodtam.
Olyan érzés volt, mint amikor gyerekkoromban a hideg vizes törülköző
hozzáért a lázas fejemhez. Újra tudtam lélegezni. Lassú köröket rajzoltam a
bőrén a hüvelykujjammal. Minden lelassult a testemben, ami szinte súgta: Ez
az a hely, ahol lenned kell. Maradj!
És ezután a legnagyobb döbbenetemre a film teljesen beszippantott.
Megértettem, miért annyira magával ragadó, ahogy Cher és Nicolas Cage
szerelemből ordítozik egymással. Hangosak, szenvedélyesek és dühösek
voltak, ugyanakkor őszinték és tiszták is. És ahogy néztem a civódásaikat,
arra gondoltam, hogy vajon mi is ilyenek vagyunk-e Frannyvel. Zűrzavaros
kapcsolatunknak volt értelme. Mi magunk voltunk az értelme. A film felénél
odahajoltam Frannyhez, hogy ezt elmondjam neki, ő azonban
összegömbölyödve, mélyen aludt.
Majdnem hajnali három volt, amikor a filmnek vége lett. Franny továbbra
is aludt a kanapén, a poharaink kiürültek, a popcornból a padlón alig maradt
valami, és az ujjaink továbbra is összefonódva maradtak. Franny álmában
kinyújtotta az egyik lábát, én pedig jóval tovább néztem vádlijának szép ívét
és sima bőrét, mint amennyit szívesen bevallottam volna magamnak.
Kimerült voltam, de örömtől mámoros, és képtelen lettem volna aludni.
Óvatosan kibontakoztattam az ujjainkat, és még óvatosabban felálltam a
kanapéról, nehogy felébresszem. Egy szürke kötött takarót pillantottam meg
a kanapé karfáján. Ráterítettem Frannyre. Fogtam a poharainkat és a
popcornos tálat, majd kiosontam velük a konyhába. Zoknis lábamat csak
csúsztattam az öreg fapadlón, nehogy a recsegése felriassza Frannyt.
Az alvó Franny látványát különös módon bensőségesnek éreztem, és
M

csendesen megnyugtatónak, ugyanakkor talán egy kicsit furának is. Rendben

y

van, hogy most itt vagyok? A bejárati ajtóra néztem: nem lehetett csak úgy
Bo

behúzni. Ha most elmegyek, akkor nyitott ajtónál alszik tovább. Ez nem

lenne fair. Töprengtem, mit tehetnék, miközben elmostam a poharakat, a
ok

tálat, és odatettem őket száradni a csöpögtetőre. Nem éreztem

helyénvalónak maradni, de otthagyni Frannyt nyitott ajtónál… Azt szintén
s

nem.
Maradnom kellett. Levettem a zakóm, összehajtogatva ráraktam egy
székre. Aztán levettem a kanapéról egy díszpárnát, és a fejem alá tettem,
amint hanyatt feküdtem a padlón a kanapé mellett, ahol Franny aludt
teljesen kiütve. Lehunytam a szemem, és a Holdkórosokra gondoltam, meg
arra, milyen az, amikor az embernek eszébe jut, hogy újra szerelmes lehet.

***

– Hayes? – hallottam a hangot, majd egy meleg kezet éreztem, és valami

keményet a hátam alatt. Nem nyitottam ki a szemem, eltökélten aludtam
tovább.
– Hayes! – A hang ezúttal határozottabb volt, ahogy a kéz is, ami a
mellkasomhoz ért, és megrázott.
– Mmm.
– Tényleg itt alszol a nappalimban a padlón?
A hangtól egyszer csak kipattant a szemem. Elragadott az álom, pedig azt
terveztem, hogy csak Franny ébredéséig alszom, mivel csak úgy mehetek el,
ha bezárja mögöttem az ajtót.
– Szia, igen. – Résnyire nyitottam a szemem. Franny napsütötte arcát
láttam, amint lelógatja a fejét a kanapéról.
– Te meg mit csinálsz ott a földön? – Franny lehajolt, finoman összekócolta
a hajam, majd elsimította a homlokomról.
Kinyújtottam a karom a fejem fölé. A fenébe is: hasogatott a hátam.
– Elaludtál film közben, én meg nem akartalak itt hagyni nyitott ajtónál.
Arra gondoltam, maradok, amíg fel nem ébredsz.
Vettem egy nagy lendületet, és felültem. A hosszú, szövevényes éjszaka
meggyötört. Fájt minden tagom. Franny a könyökére támaszkodott, majd
előrehajolt.
M

– Te tetted rám a plédet?

y

Bólintottam.
Bo

– És itt maradtál a padlón, sőt, fel sem ébresztettél, hogy zárjam be az ajtót.
Aludhattál volna az ágyamban is.
ok

– Ahha. – Beletúrtam a hajamba, ami összevissza állt. Meg sem fordult a

fejemben, hogy felébresszem, vagy hogy az ágyában aludjak. Pusztán az ágy
s

említésére kijött az álom a szememből, mert elképzeltem magunkat rajta. És

nem úgy, hogy alszunk. Egek, nevetséges vagyok! Franny a karórájára nézett.
– Háromnegyed tizenegy – közölte.
– Egyetem óta nem aludtam ilyen sokáig – vallottam be, én meg ide-oda
csavartam elgémberedett törzsem, ami minden egyes mozdulatra roppant
egyet. – Ekkorra már általában lefutottam vagy tíz kilométert, és elvégeztem
egy csomó munkát.
– Rémes egy gépezet vagy! – nevetett Franny.
– Bocs, hogy ilyen sokáig zavartalak. Máris indulok haza.
– Oké. Vagyis… – Hirtelen a vállamon éreztem Franny kezét, amint a
gallérom szélét babrálja. – …maradhatsz is.

[5] Áfonya utca (a ford.)

 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Franny

– Maradhatok? – szólt bizonytalanul Hayes hangja, én meg éreztem a

felajánlásom súlyosságát. Igyekeztem minél tovább húzni az együtt töltött
estét és éjszakát, mert nem akartam, hogy a meghitt időnk véget érjen. Nem
álltam készen arra, hogy elengedjem, még egy kicsit tovább akartam érezni a
kezét az enyémben.
– Igen – feleltem. – Kávézhatunk, elmehetünk a piacra. Használjuk ki ezt a
napot, rendben?
M

És ekkor sejteni kezdtem: húzom az időt. Igen, húztam az időt, mert már
y

tudtam, merre tart a dolog. És bevallom, szerettem elidőzni ennél a pontnál.

Bo

Ez az a pillanat, amikor a hátadon az ejtőernyővel már ott állsz az gép

ajtajában, készen arra, hogy kiugorj. Ez az érzés néha nagyobb boldogságot
ok

okoz, mint maga az ugrás.

– Oké a kávé – egyezett bele Hayes. – Bagellel?
s

– Hát persze hogy bagellel.

Kikaptam a gardróbból egy farmert és egy ujjatlan topot, kisasszéztam a
fürdőbe, ahol letöröltem az arcom sminklemosó törlőkendővel, majd
megmostam a fogam. Belenéztem a tükörbe, és eszembe jutott, hogy csupán
pár napja azt mondtam Hayesnek, nem akarom, hogy bármi is legyen
közöttünk. Rájöttem, hogy csak féltem, és könnyebb volt csírájában elfojtani
a dolgokat, mint igent mondani arra, amit igazából akartam. Nem tudom,
végső soron mi hatott rám: a gelato, a holdfény vagy a Brooklyn Bridge, de
valahol az East Rivert bámulva egyszer csak megszületett bennem a döntés:
talán egyszer az életben nincs semmi baj azzal, ha azt teszem, amit igazából
akarok, ha abba az irányba tartok, amerre érzem, hogy tartanom kell. És amit
akartam, az Hayes volt.
– Majd meglátod, hogy érdemes elmenni a Court Streetre a bagelekért –
ígértem, miközben kényelmesen ballagtunk végig a Henry Streeten a szóra
sem érdemes bageles pékségek mellett, amelyek sokkal közelebb voltak a
lakásomhoz.
– Szóval megint túl akarsz szárnyalni a New York témakörből –
tréfálkozott Hayes, miközben az ujjai az ujjaimba fonódtak, ettől pedig egy
kicsit megszédültem.
– Hát persze, Hayes! Mindig. Csak most esett le?
Később, miután befaltuk a bageljeinket (tojásos-sajtos nekem, vajkrémes-
lazacos Hayesnek), a piac felé vettük az irányt, kezünkben a hatalmas
kávéspoharakkal. A levegő kicsit még hűvös és párás volt, felettünk az eget
szürke felhők borították.
– Nem bánod, ha veszek pár dolgot erre a hétre?
– Persze hogy nem – felelte Hayes két korty között.
– Ha menned kell… – kezdtem. Nem voltam biztos benne, hogy a közös
időnk pontosan mikor kezdődött, és azt sem tudtam, meddig tarthat még.
– Franny, a mai napon semmi dolgom.
– És a munka? Meg a tíz kilométer futás? – kérdeztem, mert hirtelen
M

elbizonytalanodtam: talán ennél fontosabb dolga is van.

y

– A munka meg a futás megvár. Semmi sem jobb annál, mint veled lenni.
Bo

Beharapta az alsó ajkát, és rám mosolygott. Vajon mindig ennyire

romantikus? Ennyire előzékeny és kedves, ennyire őszinte az érzelmei
ok

tekintetében? Valami megváltozott benne. Na de egyetlen éjszaka során?

Vagy hónapok alatt? Lehetséges, hogy a romantikus Hayes mindig is ott volt?
s

– Mióta lettél ilyen hízelgő? – kérdeztem, és rácsaptam a karjára. Erre

Hayes megragadta a kezem, és odavonszolt egy standhoz, amelyen különféle
csírák voltak felhalmozva.
Mint mindig, ezúttal is többet költöttem, mint szerettem volna, de legalább
sikerült nem túl drága dolgokat vennem: málnát, egy kiló őszibarackot,
valamint egy doboz friss cavatelli tésztát a kedvenc tésztásomtól.
Bármennyire is igyekeztem spórolni, a pénz ilyenkor szinte kifolyt a
kezemből. Hayes felajánlotta, hogy segít elcipelni a zsákmányt a lakásomig,
és elindultunk visszafelé, a Montague Streeten, útközben a kirakatokat
bámulva.
Az első cseppet akkor éreztem, amikor befordultunk a Hicks Streeten.
– Na tessék – hallottam Hayest mormogni a nem létező bajsza alatt.
Ránéztem, és megkérdeztem, hogy ő is érezte-e.
– Az esőt? Szerintem ronggyá fogunk ázni – állapította meg Hayes.
 – Fussunk? – kérdeztem, ám a mennydörgés válaszolt a fejem felett. Még
legalább hatsaroknyira voltunk az utcámtól.
– Tudsz szaladni teli szatyrokkal? – kérdezte Hayes.
– Próbáljuk meg! – De amint ezt kiejtettem a számon, máris öt kilóval
nehezebbnek éreztem magam.
– Szerintem inkább adjuk át magunkat az esőnek! – jelentette ki Hayes, és
visszaváltozott a nyugodt és összeszedett fickóvá, akinek megismertem, aki
rezzenéstelen arccal fogadja, bármit is mér rá a sors. – Mindenképp elázunk,
akár futunk, akár sétálunk. Elkerülhetetlen. Máris megtörtént. Szerintem
álljunk elébe!
A szavai ott lebegtek felettünk, miközben kereszteztük a Pierrepontot,
majd a hallgatásunkat újabb mennydörgés zavarta meg. Az ég megnyílt
felettünk, és ránk zúdított mindent.
Nevetve felsikoltottam, Hayes pedig felemelte a szatyrokkal teli karját,
mintha azt mondta volna: „Gyere, eső!” Ez volt az a pillanat, amit szerettem
volna másoknak is átadni, amikor a tiszta és hamisítatlan öröm ösztönösen
M

fakad ki belőlünk.
y

Semmi értelme nem volt hazarohanni, így benne maradtunk ebben a

Bo

csodában: a világ körülöttünk teljesen elázott, az ég recsegett-ropogott, és

mindenki rohant, hogy menedéket találjon az eső elől. Azonban Hayesnek
ok

igaza volt. Semmi értelme megpróbálni elkerülni az elkerülhetetlent.

Találhatsz menedéket, de igazából sosem fogod elkerülni a zivatart. És
s

végeredményben meg kell adnod magad az esőnek.

Amikor visszaértünk a lakásomhoz, előszedtem a kulcsot a csatakosra ázott
vászontáskámból, kinyitottam az ajtót, és lerúgtam a lábamról a cipőm.
– Szent ég! – kiáltottam, és ledobtam a földre a szatyrokat.
– Legalább ma nem kell zuhanyoznom – mondta Hayes, és óvatosan lerakta
azt a három szatyrot, amit ő cipelt, majd becsukta mögöttünk az ajtót.
– Hát nem – nevettem. – Egy hétre tiszták lettünk.
Hayes hátrapillantott rám, mosolyogva.
– Csuromvizes vagy – mondta halkan, a hangja azonban komolyan
csengett. Bólintottam, majd elvettem a konyhapultról egy száraz
konyharuhát, és odaléptem hozzá. Úgy éreztem, hogy körülöttünk a tér
mindjárt felrobban: újabb égszakadás, végtelen mennydörgés, szenvedélyes
villámlás.
Az arcához nyúltam, egyik kezemmel megfogtam az állát, míg a másikkal
letöröltem a vizes szemöldökét. Hayes előrehajolt, megfogta a derekam, majd
a keze megpihent a csípőcsontomon. Sóhajtottam, és a testemet elárasztó
összes érzés, oda összpontosult, ahol fogott: olyan határozottan, hogy ha
hirtelen lesántulok és összeroskad alattam a lábam, akkor is biztosan
megtartott volna. Ebben az egy mozdulatban benne volt minden, amit
időközben megszerettem Hayesben: a folytonos, ösztönös vágya, hogy helyre
tegyen, hogy összetartson dolgokat, és segítsen. Bármi is történjen.
Bármit mondhattam volna. Viccelődhettem volna az időjárással, vagy
megköszönhettem volna, hogy elcipelte hazáig a szatyraimat, esetleg
tehettem volna megjegyzést a ruháira. De mielőtt kinyithattam volna a szám,
Hayes megelőzött: ajka ott volt az ajkamon. Hayes Montgomery megcsókolt,
és csókolt, csókolt tovább.
A vállam mögé hajítottam a konyharuhát, mit sem törődve azzal, hová
pottyan. Gondolatban egy röpke pillanatra a piacon vásárolt cuccokra
összpontosítottam: Nem kellene elraknom őket? Nem romlanak meg? Aztán
nyomban meg is feddtem magam. Miért gátolnak a gondolataim abban, hogy
M

önfeledten azt csinálhassam, amit éppen csinálok? Mert amit tettem, az

y

sürgető volt és fontos. És úristen, olyan jó volt érezni a kezemben a nedves

Bo

haját… Előző este félénkek voltunk, mintha csak tapogatóztunk volna,

kikutattuk volna azt, ami majd később következhet. És ami most történt, az
ok

szenvedélyes, magával ragadó, sürgető volt. Magamhoz húztam.

– Le kellene vennünk ezeket a nedves ruhákat – motyogtam a csókok
s

között.
– Nincs mibe átöltöznöm.
Hayes ajka az államat csókolja, száját végighúzza a nyakamon, a vállamon.
– Egyáltalán nem akarom, hogy átöltözz. – Éreztem, ahogy a foga kicsit
mélyebbre hatol a nyakamon, majd puha, finom csókok következnek.
Kivezetett a konyhába, nekitámasztott a konyhapultnak. Kezét a csípőmről a
combomra tette, hátulról megmarkolta, és egy lendülettel felrakott a pult
szélére. A lábammal átöleltem a derekát, ő válaszképpen a testem
közeledésére hozzám nyomta a sajátját.
– Ez így oké, Francesca? – kérdezte, és attól, ahogy kiejtette a teljes nevem,
majdnem elájultam.
– Nagyon is oké. És még ennél is okébb lenne, ha átmennénk az ágyamba.
Hayesnek nem kellett több bátorítás. Felemelt a konyhapultról, én pedig
átöleltem a nyakát, és csókoltam, miközben ő próbált előrebotorkálni.
 – Vigyázz a fejedre! – figyelmeztettem, amint áthaladt a rövid előszobán.
Leengedett a padlóra, a kezével a felsőmet tapogatta, amit hirtelen
lehúzott rólam és elhajított. Megpróbáltam ugyanezt tenni az ingével, de
nedves volt és nehéz, ezért a fejénél elakadt. A kezét nyújtotta, hogy
felsegítsen, így mindketten nevetésben törtünk ki. Le akartam húzni a
farmerom, de az eső a testemhez ragasztotta, ezért hatalmas izomerőt kellett
kifejtenem, hogy levegyem. Az ágyra roskadtam, a farmer elakadt a
térdemnél.
– Hayes – szóltam. – Most mondok valami hihetetlenül nem szexit, de
remélem, ettől nem megy el a kedved.
– Mondhatsz bármit – biztatott. Nyitott volt, türelmes, és tudtam, hogy
abban a pillanatban semmi olyat nem mondhatnék ennek az embernek, amit
kínosnak találna. Ennél durvább dolgokat is látott tőlem, amióta először
találkoztunk, mégis itt volt.
Na és a mellkasa… Egek, a mellkasa! Már jó párszor elképzeltem, mi lehet
azok alatt a tökéletesen tisztára mosott, és ropogósra vasalt ingei alatt. Most
M

megkaptam a választ: feszes izmok, puha fekete szőr, és a végtelenségig

y

elnyúló sima bőr. Ha már a mellkasától is mindjárt elpusztulok, mi lesz, ha

Bo

meglátom teljesen meztelenül?

– Elakadtam a farmerommal – mutattam a bokámra. – Megtennéd, hogy
ok

lehúzod rólam?
– Nálad ez a mocskos beszéd, Franny? – élcelődött. A rohadt életbe, annyira
s

dögös volt, amikor flörtölt velem!

A hátamra feküdtem, felemeltem a lábam, Hayes pedig egyetlen gyors
mozdulattal lehúzta rólam a farmert. Az ő nadrágja sokkal könnyedebben
hullott a padlóra. Félrerúgta, és úgy feküdt rám, hogy a térdét egészen a
csípőmig húzta fel.
– Szia – néztem rá. Nedves haja előrehullott, és a homlokomat
csiklandozta.
– Szia – válaszolta, majd rám nézett.
– A fehérneműnk is vizes. Szerinted nem kellene levennünk? – Komoly
ábrázattal bólintott.
– A világért sem szeretném összevizezni az ágyad.
Egyszerre és együtt csúsztunk előre, fejünk a párnákon. Kezét végigfuttatta
a karomon, a bordáimon, aztán hátranyúlt, és egy mozdulattal kikapcsolta a
melltartóm.
 – Wow! – mondtam, miközben lecsúsztattam a melltartóm pántjait a
vállamon. – Egykezes módszer.
– Elég jó a kézügyességem – közölte egy kaján vigyor kíséretében.
– Te jó ég, ki vagy te? – nevettem, miközben a szám a szájára tapasztottam.
– Te mondtad, de amúgy igaz.
Letoltam a bokszerét, majd lecsúsztattam a lábán, miközben felemeltem a
csípőm, és lassan lehúztam a bugyim. Tudtam, hogy figyeli minden
mozdulatom.
Végigsimított a vádlimtól egészen a combomig, miközben gyengéden
csókolgatta a hasam.
– Van a fiókban óvszer – böktem ki, mintha azt akartam volna ezzel
mondani, hogy vágjunk máris bele.
Felnézett, majd felcsúszott, hogy az arcunk összeérjen.
– Minden oké?
– Ez a legokébb dolog, ami történik velem hosszú idő óta. – Arcára tettem a
kezem. – De ha szeretnéd, ne rohanjunk! Tartsunk szünetet! Nem hoznál
M

kávét a Café New Yorkból?

y

– Jaj, ne! – nyögte, ahogy felidézte azt a kínos műrandinkat a NYN

Bo

műkávézójában. – De tudod, mit? Neked hoznék. – Elnevettem magam, ő

pedig gyengéden csókolt. A számtól továbbhaladt a szemöldökömre, aztán a
ok

nyakamra, majd a vállamra. – Mit gondolsz – kérdezte zihálva –, mit

mondana most az a lány a metróból, aki a fotókat csinálta rólunk?
s

– Szerintem hízelegne neki, hogy igaza lett. – Egészen közel gurultam

hozzá, mert a teste vonzásának képtelen voltam ellenállni. – Meg hát végül is
metrócukik lettünk.
– Hívhatlak ezentúl Cukimnak, Franny? – kérdezte Hayes, és gyengéden
megnyalta a mellbimbóm, aztán a fogát végighúzta a mellemen, amitől
minden apró szőrszálam felágaskodott.
– Persze, de csak ha megígéred, hogy soha többé nem ejted ki a szádon ezt
a szót – feleltem, és felnyögtem.
– Megígérem – fogadkozott, miközben a másik mellemet csókolgatta. A
nyelve forró volt, a testem pedig, ha nem érezte magán ezt a forróságot,
nyomban hűvössé vált.
– Megígéred?
– Igen. – Bármit megígértem volna neki, csak ne hagyja abba.
 ***

FRANNY: Na csajok, mit szólnátok hozzá, ha most azt mondanám, hogy az előbb
három orgazmusom volt.
CLEO: Egy élő személlyel vagy a vibrátorral.
FRANNY: Nem pusztán egy élő személlyel, hanem HAYES-szel.
CLEO: Fogd már be a szád!
FRANNY:
LOLA: Tudtam, hogy ez lesz.
FRANNY: Igen. Hál’ istennek, egyikőtök sem tudott eljönni a tegnap esti vacsira.
LOLA: Akkor bejött a terv.
FRANNY: El ne mondd Perrine-nek!
CLEO: Elmesélhetem annak a fickónak a Bumble-ból, akivel kávézni fogok?
FRANNY: Utállak titeket.
LOLA: Menj, és jegeld le a puncidat, Fran!
M

LOLA: Cleo, majd jelentsél, mi volt!

CLEO: Majd elmesélem, ha a csávó úgy néz ki, mint aki 4 orgazmusig is el tud vinni.
y

FRANNY: Köszi!
Bo

FRANNY:
FRANNY:
ok
s
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Hayes

Amikor újra kinyitottam a szemem, egyedül voltam Franny ágyában. A

szobában sötét volt, odakint még mindig zuhogott az eső. Felültem, és
megdörzsöltem a szemem. Este volt, az éjjeliszekrényen az óra fél hetet
mutatott.
Odasandítottam az ágy végébe, de nem láttam a ruháimat. Viszont egy
összehajtogatott póló és egy hanyagul odavetett nadrág billegett
bizonytalanul az éjjeliszekrényen, a tetején egy post-it. A ruháid száradnak.
M

Addig vegyél fel!

y

Éppen megpróbáltam áthúzni a pólót a fejemen, amikor hallottam, hogy

Bo

nyikordul a fapadló.
– Szia! – Franny volt az. Vizesen, de ezúttal azért, mert zuhanyzott. Egy
ok

krémszínű törülközőbe csavarta magát, arcát nedves hajgyűrűk keretezték.

– Szia! – mosolyogtam rá. – Köszönöm a ruhákat.
s

– Arra gondoltam, csinin festesz majd az egyetemi expasim, Dave Matthews

Bandes pólójában és a legnagyobb flanelnadrágomban. – Kacsintott, és
eloldalazott mellettem a fiókos szekrényhez. – Remélem, nem baj, hogy
beraktam a ruháidat a szárítóba. Megnéztem a címkéket, minden mosható és
szárítható.
– Persze – feleltem, és néztem, ahogy belebújik a szürke melegítőnadrágba,
valamint egy csíkos hosszú ujjú ingbe.
A konyhában fütyülve jelzett a teáskanna.
– Mindjárt jövök.
Átvetettem a lábam az ágyon, és belebújtam a nadrágba. Kissé rövid volt,
de a helyzetnek megfelelt. Nyújtózkodtam, a testem sajgott, de a lehető
legkellemesebb sajgással. Még mindig képtelen voltam feldolgozni, mi
történt ma délután. Vagyis, igen, szex. És még több szex. De a kiejtett szavak
is. A megérintett testrészek. Sóhajok és nyögések és ígéretek.
 Követtem Frannyt a konyhába. Ott állt két gőzölgő bögre fölött. A délelőtt
vásároltakat kirakta a pultra: bordáskel és uborka, létől duzzadó
paradicsomok, amik úgy néztek ki, mint robbanásra kész vízibombák, egy
doboz friss tészta és néhány kézműves Pretzel-perec.
– Kösz. – Megfogtam a bögrét, és nekitámaszkodtam a pultnak. Néztem,
ahogy rendezkedik.
– Szóval… – kezdtem.
Rám nézett, arcán mosoly.
– Mit szeretnél? – kérdeztem. – Elmennél este valahová, vagy itt maradnál
vacsorára?
Nevetett.
– Igen. Menjünk el valahová! Amennyiben ezekből is megeszünk
valamennyit.
– Benne vagyok. – Megfújtam a teát, belélegeztem erős mentaillatát. – Mit
szeretnél készíteni?
– Hát, van friss tészta, paradicsom, bazsalikom, kecskesajt, egy kis rukkola,
M

ja meg a bagett, amit hazacipeltettem veled.

y

– Nem ázott el? – kérdeztem.

Bo

– Szerintem kihozunk belőle valamit – nyomkodta meg elgondolkodva a

bagett héját.
ok

– Remekül hangzik. Mondd meg, mikor kezdjünk hozzá, én majd

kuktáskodom!
s

Franny elém rakott egy vágódeszkát, egy éles kést, én pedig nekiláttam
összevágni a paradicsomot apró kockákra, ezeket aztán beledobtam egy nagy
tálba. Franny megmosta a rukkolát és a bazsalikomot, aztán a bazsalikomot
átadta nekem, hogy vágjam össze egészen kicsire, és dobjam hozzá a
paradicsomhoz.
Így, hogy ketten ügyködtünk, nem telt bele sok idő, és már terítettünk is,
majd ott ültünk az asztalnál, előttünk egy nagy tál gőzölgő tészta meg a
nyers paradicsomos-bazsalikomos szósz. Franny lelocsolta a rukkolát egy kis
citrommal, olívaolajjal, az elázott bagettet pedig apró darabokra tépkedte,
majd kenyérpirítóban megpirította, így ropogós lett. Egy kancsóba bort
töltött, majd a konyhaszekrényből elővett két kimosott lekvárosüveget.
Odakint még mindig zuhogott az eső. Franny kikapcsolta a légkondit, kitárta
az ablakokat, beengedve a friss, szinte harapni való levegőt és az aszfaltról
áradó esőillatot.
 – Egészen hűvös lett – mondta. – Kellemes.
A város hangjai elegánsan áramlottak be a nyitott ablakon, amint leültünk
enni. A vacsoránk egyszerű volt, de nagyszerű, tele dús, telített ízekkel.
Ugyanakkor csendes, nyugodt étkezés volt, ami alatt arról beszélgettünk, ki
mit szeret csinálni hétvégén. Franny olvasni szeretett, és sétálni körbe-körbe
a Prospect Parkban, én pedig általában futottam, takarítottam vagy baseballt
néztem, sokszor túlságosan is sokat. Ezeket egyedül űzzük, de amint
elképzeltük, hogy akár mással is lehetne, sokkal vonzóbbnak tűntek. Franny
mesélt a babaváró zsúrról, amelybe belerángatta az anyukája, aki azóta
számtalan üzenettel bombázta. Én meg összefoglaltam az utam Seattle-be, és
arról is meséltem, hogy talán San Diegóban is nyithatnánk egy irodát, persze
erről még korai lenne beszélni.
Később, miközben mosogattam, Franny összekuporodott a kanapé
sarkában, és kinyitotta a laptopját, ami bizonytalanul billegett a bútor szélén.
A választ fogalmazta Anna legutóbbi e-mailjére. Tetszett ez a látvány: Franny
ellazulva, kontrollálatlanul. Olyan természetes volt az egész, mintha ezt
M

csinálnánk minden hétvégén. És mi lenne, ha ezt csinálnánk minden

y

hétvégén? Kérdeztem önmagamtól. Mi lenne, ha néha eljönnék ide,

Bo

Brooklynba, vagy ő jönne be hozzám a városba. Sétálnánk a High Line

mentén, vagy üldögélnénk egy szökőkútnál a Lincoln Centerben, és néznénk
ok

az operába igyekvő embereket. Sosem tűnődtem azon, milyen lenne újra

megosztani valakivel életem nyugodt pillanatait. Azonban, ha elképzeltem
s

magam mellett Frannyt, minden rögtön szebbnek tűnt.

Amikor végeztem a mosogatással, odakint koromsötét lett. Belopakodott az
este, és úgy settenkedett, hogy képes volt meglepni a sötétséggel. Frannyn
kívül ugyanis semmi másra nem figyeltem. Odaléptem a kanapéhoz, leültem,
ezúttal sokkal közelebb hozzá, mint előző este. Becsukta a laptopját, letette a
földre, majd megsimogatta a combom.
– Mielőtt belekezdenél abba, hogy most már ideje menned, szeretném, ha
tudnád, a magam részéről nagyon örülnék, ha maradnál. Itt. És nem azért,
mert kényszeríteni akarlak, hogy nézz meg velem régi filmeket.
– Azt akarod mondani, hogy nem nézzük meg a Tizenhat szál gyertyát? –
Megcsókoltam a nyakát, ott, ahol ívesen találkozik az állával.
– Hát tudod, az a film mai szemmel nézve kicsit már elavult, úgyhogy
inkább ne… És a Grease-t sincs kedvem bámulni, bármennyire gáz, hogy nem
láttad.
 – Akkor mit csinálnánk?
Franny szembefordult velem, és a mellkasomra tette a tenyerét.
– Rengeteg ötlet van a fejemben, ha nyitott vagy rájuk.
Ujjait bedugta az nadrágom öve alá, körmeivel finoman megsimogatta a
bőröm. Egyetlen gyors mozdulat, és már nem mellettem ült, hanem lovagló
ülésben az ölemben, és kezével a csípőmet fogta. Egy gyengéd csókot
nyomott az arcomra, majd ajkával a fülemhez közelített, azután a nyakam
felé vette az irányt. Átöleltem, ösztönösen magamhoz húztam, majd egy
hosszút sóhajtottam a nyakába, ellenállva a kísértésnek, hogy azonnal
felkapjam, és az ágyba vigyem… Vagyis inkább a konyhapultra.
– Hallgatlak – mondtam, miközben a szavak rekedten jöttek ki a számon,
mintha kocsikerék csikorogna a murván.
– Nos, a legfontosabb, amit tudnod kell, hogy az összes tervem
megvalósításához teljesen meztelennek kell lenned.
M

***
y
Bo

Másnap reggel újra Franny ágyában ébredtem. Ám ezúttal nem a párnát

szorongattam. Frannyt öleltem. Elterült a mellkasomon, arcát belém fúrta,
ok

karja a hasamon. Úgy öleltem, mintha ő maga lenne a biztonság.

– Franny? – suttogtam rekedten. Nem kaptam választ. Mélyen aludt, én
s

meg csak feküdtem, nem csináltam az égvilágon semmit, kizárólag a teste

érintését élveztem, ahogy az enyémhez ér, a csupasz bőrét, amint az
ujjaimhoz ér, egyenletes légzését, ami nyugodt, meditatív állapotba ringat.
Nem igazán szoktam csak úgy heverészni, és elmerülni abban, ami éppen
történik. Általában még az ébresztő előtt kelek, és alig nyitom ki a szemem,
máris kézbe veszem a telefont. Átpörgetem az e-maileket. Behabzsolom a
híreket. Rendezem a számláimat. Azonban itt, Franny ágyában azt sem
tudtam, hol a telefonom. És nem akartam kiugrani az ágyból, felpörgetni
magam, egyáltalán elkezdeni a napom. Tökéletesen boldog voltam,
életemben talán először. Franny felébredt, kinyújtózott, majd hátrahajolt.
– Szia – dörzsölte a szemét.
– Jó reggelt! – üdvözöltem halkan, és az ujjammal végigsimítottam az orrát.
Oldalra gurult, hogy megnézze a telefonját, majd felmordult, amikor látta,
mennyi az idő.
 – Semmi, de semmi kedvem kivonatozni ma Connecticutba.
– Babaváró zsúr? – kérdeztem, és igyekeztem palástolni a csalódottságom.
Franny bólintott, közelebb csúszott hozzám, és a vállamba fúrta a fejét.
– Holnap este talizunk? Nem bánnám…
– Holnap reggel hat tizenötkor indul a gépem Seattle-be. De csütörtök
estére vissza is jövök.
– Neee! – nyögött Franny.
– És mi lenne, ha ma este átjönnél hozzám? – javasoltam, eltökélten, hogy
kitalálok valamit.
– Nem hinném, hogy este tíz előtt visszaérek a városba. – Megsimogatta a
mellkasom, majd végigsimította a hasamat csípőcsonttól csípőcsontig.
Lélegezni se mertem.
Franny kuncogott. Pontosan tudta, mit művel velem. Hirtelen felült.
– Basszus! – csattant fel. – Nem megyek.
– De hát megígérted anyukádnak, hogy segítesz, nem?
– Csitt – szorította ajkamra az ujját. – Légyszi, ne akarj lebeszélni!
M

Felkapta a mobilját. Miközben üzenetet írt az anyjának, kihasználtam az

y

időt, és a lapockái között húzódó részt csókolgattam.

Bo

– Meg is van! – jelentette, majd hozzám fordult, átölelte a nyakam, és

szétvetett lábbal rám ült. – Azt írtam anyunak, hogy szörnyű migrénem van.
ok

Azt persze nem árultam el, hogy a migrénem gyönyörű, és épp itt fekszik
meztelenül az ágyamban.
s

Magához húzott, hosszan megcsókolt, mire a fejemben szertefoszlott az

összes gondolat.
Később palacsintát sütöttünk – miközben Franny mobiljából üvöltött a New
York-i rádió –, és az előző nap esőben hazahozott málnával töltöttük meg. A
kis ebédlőasztalnál ültünk, csendben ettünk, és közben felváltva olvastuk a
vasárnapi New York Timest. Szívfacsaróan bensőséges volt ez az együttlét, és
bennem hasonló érzéseket keltett, mint amikor meztelenül öleltük egymást
az ágyban. A szex egy dolog, de a nyugalom, a kényelem, a boldogság csendes
megélése sem semmi. Mindent ráérősen csináltunk, ennek a jegyében telt a
napunk: újságot olvastunk, kortytoltunk, kényelmesen falatoztunk. A csend
megszakadt, amikor Franny finoman megrúgta a lábam, és azt kérdezte:
– Harcolnom kell majd veled a keresztrejtvényért?
Színpadiasan sóhajtottam, és szemrehányó ábrázattal odaadtam neki a
Magazine-t.
 – Oké, köszi, de együtt is fejthetünk. – Franny egy puszit nyomott a
homlokomra, amint felállt, majd két ceruzát vett ki egy bögréből, az ablak
melletti polcról.
Oda akarta adni az egyiket, én azonban legyintettem, hogy nem kérem.
– Tényleg azt gondolod, hogy ceruzával fejtek keresztrejtvényt, Franny?
Vagy tollal, vagy sehogy.
– Ó, ennyire szexit még soha senki nem mondott nekem. – Franny hozzám
hajolt és megcsókolt, mielőtt szerzett volna egy tollat. Kinyúltunk a kanapén,
a következő fél órában keresztrejtvényt fejtettünk, és közben beszélgettünk.
– Hát, így valamivel gyorsabb, mint ha egyedül próbáltam volna megfejteni
– nézett Franny a befejezett keresztrejtvényünkre.
– Büszke vagyok magunkra – hajoltam előre, hogy egy ötössel egymás
tenyerébe csapjunk. – Ki gondolta volna, hogy ilyen jó kis csapatot alkotunk?
Bevallom, néha kihagyom a vasárnapokat, mert rosszul viselem őket.
– Nahát, Hayesnek is van gyenge pontja! Én meg azt hittem, hogy maga
vagy a cizellált tökély, akinek az IQ-ja meghaladja a testsúlyát.
M

Forgattam a szemem, de a véleménye némileg felzaklatott. Még ha

y

viccelődve mondta is, volt valami a hangjában, ami arról árulkodott, hogy így
Bo

is gondolja. Ha csak egy kicsit is.

– Örülök, hogy itt maradtam veled – mondta, és átvetette a lábát a
ok

combomon. – Jó ideje nem csináltam olyat, amit igazából szerettem volna,

ami igazán jólesne.
s

– Én sem. – A tenyerembe fogtam az arcát, és gyengéden megcsókoltam.

Lassan hátradőltem. – Mérges volt az anyukád? – Franny megvonta a vállát.
– Még nem válaszolt, de egész nap húsz nagyon hangos nőt kell
szórakoztatnia. Gondolom, azután rögtön lefeküdt.
– Tényleg, hány óra van? – kérdeztem, és rákoppintottam az okosórájára.
– Mindjárt hat. Nahát! – Franny felhúzott szemöldökkel nézett rám. Már
lassan negyvennyolc órája voltunk együtt, és ez alatt az idő alatt ugyanazon
járhatott az agyunk: Vajon hogyan ér véget ez a hétvége? És ami ennél is
fontosabb: mit jelentsen ez az egész?
Felálltam és nyújtózkodtam, előrehajoltam, amíg a kezemmel el nem értem
a lábam, amin egy vastag Knicks mintás zokni volt, ezt Franny dobta oda
nekem még reggel.
– Akkor azt hiszem, ideje hazamennem – kezdtem bele, holott egyáltalán
nem akartam, hogy véget érjen az együtt töltött idő. – Rengeteg e-mailt kell
elolvasnom, és át kell néznem egy ügyfél anyagát, amit már péntek óta
halogatok, aztán át kell tanulmányoznom a jelentkezőket, akiket ezen a
héten interjúvoltatok. És még össze is kell pakolnom az útra.
– Na, az nem lesz túl nehéz feladat – húzkodta meg mosolyogva a fülemet
Franny. – Csak berakod az összes öltönyöd.
– Ez nem volt szép – cukkoltam, és megcsiklandoztam, ő meg sikongatott.
– És mi lenne, ha… – hezitáltam, de aztán összeszedtem magam. – Mi lenne,
ha átjönnél hozzám? Hozd a laptopodat meg pár ruhát! Rendelünk kaját és
dolgozgatunk.
Amint kiejtettem ezeket a szavakat, nyomban kételkedni kezdtem
magamban, de Franny elmosolyodott.
– Oké – bólintott, és összeszedte a padlóra hullott újságlapokat. – Adj pár
percet, amíg összeszedem magam!
– Hát persze – mondtam.
– Csak hogy tisztázzuk – állt fel Franny a kanapéról –, ugyanúgy élvezed ezt
a hétvégét, mint én?
M

Én is felálltam, megcirógattam az állát, játszadoztam a hajával, ami a fülére

y

hullott.
Bo

– Jobban – feleltem határozottan, és lehajoltam, hogy újból megcsókoljam.

– Tényleg.
ok

Tekintetünk egymásba fonódott, és biztos voltam benne, hogy meg akarja

tudni, őszintén beszéltem-e. Aztán elégedetten elmosolyodott, és kibújt az
s

ölelésemből.
– Akkor engedj el, hadd szedjem össze magam!
Amíg Franny készülődött, leszedtem a reggeli maradékát az asztalról,
beraktam a koszos edényeket a mosogatóba, az újságot a szelektívbe, majd
kiöblítettem a kávéscsészéket. Mosolyogva ügyködtem, miközben azon
tűnődtem, milyen furcsán alakultak a dolgok az utóbbi pár hónapban. Mindig
is azt gondoltam, hogy ez az egész elképzelés a sorsról, a világegyetemről és
az élet varázsáról komplett baromság. Erre tessék: itt vagyok egy lakásban, és
szájfényt dörzsölök le egy kávésbögréről, amelyből egy idegen ivott, aki egy
szép napon bevetődött ugyanabba a metrókocsiba, amelyben én utaztam.
Lehet, hogy az életben nincs mágia, de ez az egész tényleg nem volt semmi.
– Várj! Ismételd meg! – hallottam Franny hangját átszivárogni a
gondolataimon. Kissé magasabban szólt, mint általában. – Nyugodj meg! Nem
értem, hogy mit mondasz.
 Velem beszél? Kezemben a konyharuhával kikukucskáltam a konyhából.
Franny az ágy előtt lépkedett fel-alá, a telefon a füléhez szorítva.
– Hol történt? – Szünet. – Istenem. Rendben. Megyek, amint tudok.
Franny falfehér volt. Lerogyott a padlóra, az ágynak támasztotta a hátát,
lábát a mellkasához húzta.
– A nevelőapám volt az – mondta halkan és feszülten. – Anyunak ma reggel
szívrohama volt, kórházba szállították.
– Jaj ne, Franny. – Térdre rogytam, hogy lássam az arcát.
– Apu azt mondta, hányt, miközben terítette az asztalokat a hátsó kertben,
és egész nap fájt a bal oldala, így apu elvitte az ügyeletre. Korán elcsípték a
bajt, ami nagy szerencse. A nővér azt mondta, hogy ezt a fajta szívrohamot
„özvegycsinálónak” hívják.
A kezembe vettem mindkét kezét, hüvelykujjaimmal az ujjait simogattam.
Franny arca nyugodt és rezzenéstelen volt, amiből arra következtettem, hogy
valószínűleg sokkos állapotban lehetett.
– Ott kellett volna lennem. – A hangja fájdalmasan csengett. – Akár meg is
M

halhatott volna.
y

Segítettem Frannynek felülni az ágyra, kezem a hátán nyugodott.

Bo

– Elviszel a vonathoz? – kérdezte alig hallhatóan. – Muszáj odamennem.

– Persze – bólintottam megnyugtatóan. – Maradj itt! Mindjárt kitalálom.
ok

Talpra szökkentem, kisiettem a konyhába, felkaptam egy csészét a

mosogató melletti edényszárítóról, és megtöltöttem vízzel. Franny nem
s

mozdult el az ágyról. Átnyújtottam neki a vizet.

– Köszönöm – mosolygott rám, a szívem majd összeszorult.
Éppen meg akartam nézni a menetrendet, hogy mikor indul a legközelebbi
vonat New Haven felé, amikor felötlött bennem valami. Kinyitottam a
Google-t. És ahogy sejtettem, volt is egy autókölcsönző a közelben.
– Figyelj csak! – Odanyújtottam Frannynek a kezem, ő megfogta, én pedig
talpra húztam. – Persze hogy elkísérlek a vonatállomásra, ha azt szeretnéd.
De semmivel sem nehezebb bérelni egy kocsit. Majd vezetek. Boldogan
megteszem. De persze csak ha szeretnéd.
Háromnegyed órával később már egy Zipcar kormánya mögött ültem,
Franny szótlanul kuporgott mellettem az anyósülésen. Ha Frannyvel voltam,
körülöttünk sohasem volt csend. Frannyből mindig jött valami: könnyek,
nevetés, izgatottság, információ, energia, ugratás, cukkolás, új ötletek. Most
azonban rá nem jellemző módon tompa és levert volt: semmi sírás, semmi
telefonnyomkodás, semmi megjegyzés a vezetési technikámra. Kezével
átkulcsolta a térdét, és kinézett az ablakon.
– Szeretnél zenét hallgatni? – kérdeztem. Franny nem válaszolt, csak
megrázta a fejét. Vezettem tovább. A fele útig nem beszéltünk. Ekkor Franny
odafordult hozzám, rám nézett, és halkan így szólt:
– Annyira rosszul érzem magam.
– Franny – pillantottam rá sebtiben, mert igyekeztem az úton tartani a
szemem –, ezt hogy érted?
– Hazudtam anyunak – felelte elcsukló hangon. – Csak mert nem volt
kedvem segíteni neki egy hülye babaváró zsúron. Mekkora szarfejség ez
tőlem…
Nem mondtam semmit, csak figyeltem rá. Felsóhajtott.
– És Annáról sem meséltem neki – mondta szipogva, és tudtam, hogy sír. –
És most lehet, hogy már lehetőségem sem lesz rá.
A térdére tettem a kezem.
– Mindvégig csak a rég elhunyt apámmal meg a nővéremmel voltam
M

elfoglalva, akivel, lehet, hogy nem is találkozom soha. Csak úgy

y

félresöpörtem a családomat, azt a családomat, amelyik valóban ott van

Bo

nekem.
– Ne haragudj, Franny, de amit mondasz, túl keményen hangzik! – Finoman
ok

megszorítottam a lábát. – Szerintem mindenkinek jut hely a szívedben.

Kissé nyálasan hangzott, amit mondtam, ugyanakkor tiszta szívemből
s

hittem benne.
– Nem akarsz üzenni a barátnőidnek? – kérdeztem. – Tudniuk kell, mi a
helyzet.
– Nem – rázta meg Franny a fejét. – Nincs most erőm ehhez. Majd írok, ha
beértem a kórházba.
Ezután megint hallgatott egy darabig. Besötétedett. Majdnem tíz óra volt.
– Örülök, hogy itt vagy velem – mondta, és kissé megszorította a kezem.
Odanyújtottam neki a tenyerem, az ujjaink összefonódtak.
– Én is. És itt leszek addig, amíg szükséged lesz rám.
Így, kézen fogva tettük meg az út hátramaradt részét. Ámulva gondoltam
arra, hogy még így is, egy ilyen kemény szituációban is, ez volt az egyetlen
hely, ahol lenni akartam: itt, és Frannyvel.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Franny

Anyu mindig onnan tudta, hogy valami komoly bajom van, ha nem
beszéltem. Ahogy az ablakon túli sötétségben elsuhant mellettünk
Connecticut, azon tűnődtem, hogy vajon Hayes is észrevette-e. Aligha
találtam volna szavakat, amelyekkel kifejezhetném a rám nehezedő bánatot,
rémületet és szégyent.
Arra is képtelen voltam rávenni magam, hogy tudassam Lolával és Cleóval,
mi történt. Valahányszor ránéztem a telefonomra, és üzenni akartam nekik,
M

hogy anyu kórházba került éjszakára, és akár tovább is ott maradhat, az

y

ujjaim valahogy nem mozdultak. Nem mintha nem lettem volna biztos abban,
Bo

hogy megbirkóznak ezzel az egésszel, hiszen tűzbe mennének értem, ha arról

van szó, hogy segítsenek és támogassanak. De ha leírnám a szavakat, ez az
ok

egész túlságosan valóságossá válna. A sötétségen keresztül hallottam Hayes

hangját.
s

– Nos, megérkeztünk – közölte. – Szállj ki itt, én meg leparkolok, aztán

odabent találkozunk!
Bólintottam, és kinyitottam az ajtót, de nem néztem vissza, amikor
becsuktam. Az információs pultnál egy kedves tekintetű nő a sürgősségire
irányított. Üzentem Jimnek, hogy itt vagyok. Már várt rám az előcsarnokban,
és amint kiszálltam a liftből, egy rövid öleléssel üdvözölt.
– Nem lett volna muszáj eljönnöd – mondta rekedtes hangon. Szeme
püffedt volt és vörös, úgy nézett ki, mintha már egy hete nem aludt volna.
– Tudom – mondtam. – De fontosnak éreztem, hogy itt legyek. Ráadásul,
szükséged van valakire, aki kávét főz neked.
Jim összeborzolta a hajam, ahogy ezt mondtam. Nála ez a gesztus azt
jelentette, hogy „Köszönöm, örülök, hogy itt vagy, szeretlek”. Sem ő, sem
anyu nem jeleskedtek az érzelmeik kifejezésében, de Jimnek leginkább
gesztusokkal és kedves cselekedetekkel sikerült kinyilvánítani a szeretetét,
még ha nem is szavakkal. Évek kellettek hozzá, hogy rájöjjek, hármunk közül
én vagyok az egyetlen, akinek muszáj volt mindent szóban kifejeznie.
– Hogy van anyu? – kérdeztem, és igyekeztem visszatartani a könnyeimet.
– Pihen – felelte. – De ébren van, ha szeretnéd üdvözölni. Persze csak
röviden.
Követtem Jimet egy tompa sárga fényű, lámpákkal megvilágított, hosszú
folyosón. A körülöttünk zizegő és csilingelő kórházi eszközök és műszerek
hangjai nyomasztó dallammá keveredtek össze.
Beléptünk a jellegtelen kórterembe. Anyu az ülő helyzetbe állított kórházi
ágyon ült, vállig érő őszülő haja szétterült a hófehér párnahuzaton. Bőre
sápadt volt, a karjából kanül állt ki.
– Francesca Marie – mondta, hangja rekedtes volt, de egyenletes.
Csalódottságot hallottam ki belőle. – Hát te meg mit keresel itt? Hisz nem
vagy jól.
– Anyu, de hát szívrohamod volt – feleltem, és a fejem búbjától a
kislábujjamig bűntudatot éreztem. Odahúztam az ágy széléhez egy szürke
M

műanyag széket, Jim pedig egy fotelben foglalt helyet a kórterem sarkában. –
y

Tényleg azt gondolod, hogy nem indulok abban a pillanatban, ahogy

Bo

megtudom, mi történt?
Elmosolyodott, a szemében könnyek csillantak, de egyetlenegy könnycsepp
ok

sem csurgott le az arcán. Mestere volt a sírás visszatartásának.

– Pedig mondtam Jimnek, hogy ne zavarjon. Gondoltam, kialszod a
s

migrént.
– Már jól vagyok, anyu – motyogtam.
Hamarosan tisztáznom kell vele mindent, de nem most. Kinyújtotta felém
elfehéredett kezét, én pedig megfogtam, és megszorítottam az övét.
Szeretetteljes tekintete egy pillanat alatt kérdőre váltott, szemöldöke
élesen kirajzolódott fáradt arcán.
– És hogy jöttél?
– Kocsival hozott el egy barátom – feleltem.
– Cleo? – kérdezte, és nem engedte el a kezem.
– Nem, Hayes.
– Az a metrós barátod? – Mocorgott a párnáin, próbált felülni. – Franny, ez
nagyon izgalmas!
Mosolygott, de én csak azt láttam, mennyire sápadt.
– Anyu, Hayes csak barát. Nyugodj meg, kérlek! Nem szeretném, ha bármi
olyat csinálnál, amitől rosszabbul éreznéd magad.
– Jaj, már, Franny, minden rendben lesz! – szidott le.
Egy rövidre vágott fekete hajú idősebb nő fehér ápolónői köpenyben lépett
be a kórterembe. Egy nagy gépet tolt maga előtt.
– Helló, Diane! – üdvözölte anyut. – Kölcsönvenném kis időre, elvégeznék
pár vizsgálatot, aztán pihennie kell.
– Kint várok, rendben? – kérdeztem.
Anyu bólintott.
– Szeretlek, anyu – suttogtam, és összeszorult a torkom.
– Én is szeretlek, kicsikém.
Sikerült visszatartanom a könnyeimet, amíg kiértem a folyosóra. Túl sok
volt ez nekem egész napra. Túl sok jó érzés, túl sok kétely, túl sok félelem.
Megtaláltam a családi várótermet, és lerogytam egy kopott rózsaszínű
kanapéra. Elővettem a mobilom, és megnéztem az üzeneteimet.
Az egyik Hayestől jött. Lent vagyok, ha szükséged lenne rám, csak ennyit írt.
Rámentem a Cleóval és Lolával közös csoportunkra. Bocsi, hogy csak most
M

írok, de CT-n vagyok anyunál. Szívrohama volt. Remélem, minden oké lesz.
y

Kórházban van.
Bo

Szinte azonnal válaszoltak, és azonban rányomtam a NE ZAVARJ gombra.

Nem volt energiám csevegni.
ok

Lifttel lementem a földszintre, azonban sehol sem találtam Hayest.

Körülnéztem, de csak a hangját hallottam. Odakint telefonált.
s

– Muszáj átszerveznem a dolgokat, Eleanor – mondta határozottan, amint

kiléptem az automata ajtón. – Még mindig itt vagyok a kórházban, és nem
szeretném egyedül hagyni Frannyt.
Szünet. Hayes fel-alá járkált, én pedig csak álltam, és hallgattam, amit
mond.
– Jézusom, nem! Nem kell menned. – Feldúltan, hangosan beszélt, ilyennek
még sohasem láttam. – Mindent átteszek a jövő hétre. Különben sem tudnék
holnap elrepülni.
Elkapta a tekintetem, intett a kezével, és tovább telefonált.
– A befektetői találkozót is muszáj lesz elhalasztani. Igen. Ja. Tudom, hogy
gáz. De leszarom.
Hayes kifújta a levegőt. Kimerültnek látszott. Egy darabig hallgatott, én
meg kezdtem rosszul érezni magam, ezúttal tényleg. Csak úgy lüktetett a
fejem. Miattam átszervezi a munkaügyeit. Borzasztó!
 Odaléptem Hayeshez, megragadtam a karját. Ő eltartotta a telefonját.
– Minden rendben? – kérdezte. Arcára aggodalom ült. – Hogy van az
anyukád?
– Miattam ne halaszd el az utazást! – A hangom határozottabb volt, mint
gondoltam. Sőt, dühös. És valóban mérges voltam.
Hayes visszarakta a füléhez a mobilját.
– Figyelj, mindjárt visszahívlak! – Ezzel odafordult hozzám. – Franny, mi a
helyzet?
– Nem szeretnék én lenni az oka annak, hogy nem mész Seattle-be. –
Keresztbe tettem magam előtt a karom.
– Ezt nem te döntöd el. – Megállt előttem, és ő is keresztbe tette a karját a
mellkasán. Mintha a tükörképem lenne. – Biztos, hogy nem repülök holnap
reggel. És különben is, itt maradok veled.
– Ezt nem engedhetem meg – ráztam a fejem. Miért ennyire makacs? –
Miattam nem mondhatod le a találkozót a befektetőkkel, mert az hatással
van az egész cégedre.
M

– Franny – nézett rám sokatmondóan Hayes. – Először is, azt csinálok, amit
y

akarok, a fenébe is. Bocsánat.

Bo

Kinyitottam a szám, hogy visszavágjak valamivel, de Hayes megelőzött.

– Nézd… – Elhallgatott, szeme ide-oda cikázott az arcomon. – A munka
ok

miatt csesződött el a legutóbbi komoly kapcsolatom. És… – sóhajtott, majd

felemelte a kezét, megdörzsölte a tarkóját. – Nem szeretném, hogy ez
s

megismétlődjön.
– Hát akkor én fogom megtenni. Akármi van is közöttünk, mostantól vége.
– Egyre hangosabban, feldúltabban beszéltem. Már szinte kiabáltam. – Itt kell
lennem anyu mellett – folytattam. – Nem jöttem, hogy segítsek rajta,
hazudtam neki, csak hogy ágyban maradhassak veled, és nézd meg, mit
történt! Majdnem elveszítettem őt.
– Nyilván nem az okozta anyukád szívrohamát, hogy együtt voltunk. –
Hangja nyugodtan szólt, de hideg volt. – Te mondtad, hogy velem akarsz
lenni.
– Bárcsak ne akartam volna! – vágtam rá. – Hülye voltam, amiért azt
képzeltem, lehet közöttünk valami. Nem lesz az égvilágon semmi.
Hayes arca összerándult. A szavaim hatottak rá: valahogy, de nem igazán
értettem, hogy. Azt azonban tudtam, hogy megbántottam. Feltartottam a
kezem. Éreztem, ideje kitálalni.
 – Szóval halványlila gőzöm sincs, mi lesz a karrieremmel és a
vállalkozásommal, amikor egyáltalán nincsenek megrendeléseim, így aztán
fix jövedelmem sincs.
Hayes az arcomat fürkészte, próbált egy morzsányi értelmet találni abban,
amit hallott.
– Azt hittem, hogy sikeres a vállalkozásod. Hogy el kell utasítanod
megkereséseket. Ezt mondtad. Abban az interjúban…
– Csak kitaláltam az egészet. – A testem hirtelen kieresztett, egyfelől a
kimerültség miatt, másfelől megkönnyebbültem, hiszen végre teljesen
őszinte lehettem. – Arról beszéltek, hogy mennyire sikeres vagy, én meg
csak… Nem is tudom, miért, de valamiért kijött belőlem… Az, hogy én is
sikeres vagyok. És nagyon kínos lett volna bevallanom, hogy kamuztam.
– Akkor a munkád…
– Szó sincs róla, hogy elárasztanak az ügyfelek. Te és Eleanor voltatok idáig
az ügyfeleim, senki más. Még csak próbálom felépíteni a vállalkozásomat,
kapcsolatokat teremtek, elvállalok bármit, amit ajánlanak. Ezért mondtam
M

Serenának is, hogy tudok vele dolgozni. – Ahogy kiejtettem Serena nevét, a
y

hangom elcsuklott, Hayes pedig zavartnak látszott. De nem csak ő. – Ezért

Bo

nem lett volna szabad megcsókolnom téged.

Hayes nem mondott semmit. Válasz helyett odalépett a padhoz, ahol
ok

három kávéspohár várakozott, felkapta az egyiket, lepattintotta róla a

műanyag tetőt, és ivott egy nagy kortyot. Miután visszatette a poharat,
s

odafordult hozzám.
– Nem tudtam, hogy rendes kávét szeretnél vagy koffeinmenteset, ezért
mindkettőt vettem – mutatott a poharakra. Gyűlöltem, amiért most is ilyen
kedves tudott maradni.
– Nem tudom, mi rosszat tehettem, ami miatt úgy gondoltad, nem
mondhatod el nekem az igazat – vágta az arcomba végül. – De ha tényleg ezt
akarod, hát rendben. Most a legfontosabb, hogy édesanyád mellett legyél.
Összeszorítottam az ajkam, dacos voltam, és felpaprikázott.
– Igazad van. – Hayes hosszan és súlyosan nézett rám. – Nem lesz
közöttünk az égvilágon semmi. Tudhattam volna.
– Köszönöm a mai napot – mondtam némi tétovázás után. Úgy éreztem,
elzsibbadt az egész testem. – Adósod vagyok.
Hayes arcán a felismerés szikrája futott végig. Azt hittem, megosztja velem
a gondolatát, ehelyett lehajolt hozzám, és egy puszit nyomott a fejem
búbjára.
– Majd egy nap – mondta, és kissé elhúzta a száját – a szavadon foglak,
Franny.
Ott állt még egy pillanatig, ám ez a pillanat végtelennek tűnt. Már-már azt
vártam, hogy leveszi a zakóját és a vállamra teszi, úgy, mint amikor először
találkoztunk. De ehelyett anélkül, hogy rám nézett volna, megfordult, és
zsebre dugott kézzel elindult a kivilágított parkoló irányába.

***

Éppen hogy csak felébredtem, amikor egy hatalmas bagelküldemény érkezett

a Zabar’stól a szüleim házába. Úgy téptem fel a csomagot, mint valami éhező
vadállat. Tegnap délután óta alig ettem, és hirtelen úgy éreztem, bármi rossz
történt is az életemben, azt helyre lehet hozni egy kis vajkrémmel és füstölt
lazaccal töltött bagellel. Kihajtottam a mellékelt kártyát is. „Kaja=szeretet.
M

Puszi, Lola és Perrine.”

y

Azta. Tudtam, hogy Lola és Perrine jár, mégpedig komolyan, de már meg is
Bo

ugrották a küldj-együttérző-kajacsomagot-szintet? Azon nyomban írtam

Cleónak: Kaptam ajiba egy Zabar’s-csomagot Lolától és Perrine-től.
ok

!!!!!, válaszolta Cleo. De most sokkal fontosabb: hogy van anyukád?

Nemsokára jön Jim, és visszamegyünk a kórházba. Valszeg lassú lesz a felépülés, de
s

rendbe fog jönni.

Egy csomó szívecskeemoji következett. Hála az égnek!
Kicsit vártam, mielőtt folytattam volna. Egész éjszaka fent voltam, és azon
agonizáltam, hogyan tudok majd ténylegesen segíteni anyunak. Végül
megírtam Cleónak a megoldást.
Egy darabig itt maradok, hogy segítsek.
Rendes lány vagy, válaszolta.
A tesód simán lakhat a lakásomban, amíg itt vagyok.
Hát, Fran, nem is tudom. Azt se tudja, hogyan kell kimosni egy alsógatyát.
Ezen jót nevettem, pedig Cleónak valószínűleg teljesen igaza volt.
Komolyan, írtam. Kell a pénz, tényleg, amíg itt leszek és segítek anyunak. Ja, és
szakítottam Hayesszel tegnap éjjel, pedig alig 24 órája voltunk együtt. Szar ügy.
Ennél többet nem volt erőm írni.
Franny, MI VAN???
 Ma este hívlak, tényleg, válaszoltam, de most anyuval kell foglalkoznom. Pusz.

***

Később a régi dupla ágyamon hevertem, és arra gondoltam, milyen érzés

itthon lenni. Kamaszkoromban mindig úgy éreztem, nem tartozom ide: se
anyuhoz és Jimhez, se a házunkhoz, se saját magamhoz. De miután
elköltöztem New Yorkba, majd összebarátkoztam Lolával és Cleóval,
felfedeztem a művészet és a dizájn világát, azután megteremtettem a saját
otthonomat abban a kis lakásban… Mindezek a dolgok rámutattak arra, mit is
jelent igazából tartozni valahová. És ezután felbukkant az életemben Hayes,
aki egyszerre tűnt újnak és ismerősnek. Mindezek a dolgok együttesen
alakították ki azt a helyet, ahol a világon mindennél jobban lenni akartam.
De nem voltam ott, ahová tartoztam. Itt voltam, és a gyerekkori otthonom
repedezett mennyezetét bámultam. Megfordultam, próbáltam
M

kényelmesebben elhelyezkedni. A könyvespolcon egy bekeretezett fénykép

y

állt: én voltam az kiskoromban, kócos hosszú hajjal ülök a nagymamám

Bo

ölében, anyu pedig mellettünk, keze a hasamon. Mind a hárman vigyorgunk,

és a mosolyunk majdnem egyforma: hármunkat összekötő kötelék.
ok

Sóhajtottam, majd kifújtam a levegőt, a szemembe visszakúsztak a könnyek.

Még ha eddigre már nem is ez volt az otthonom – ez a hely, ez a ház, ez a
s

család –, továbbra is a részemnek tekintettem. És talán a magam módján

valóban ide is tartoztam.
Azonban egy részlet továbbra is hiányzott: ott lebegett valahol, készen
arra, hogy megragadjam. Ha valaha meg akarom ismerni önmagam, mindent
tudnom kell, ami velem kapcsolatos. Így aztán felkaptam a padlóról a
telefonom, beléptem az e-mailjeim közé, és írni kezdtem.

Anna!
Őrült hetem volt. Anyukám kórházban van, miután szívrohamot kapott, ami
rémes, és nagyon megijedtem. De most már jobban van. Még mindig próbálom
kitalálni, hogyan valósítsam meg az álmom, hogy belsőépítész legyek.
Ráadásul megismerkedtem valakivel. Egy pasival. Un uomo. (Meg akarok
tanulni olaszul!) Ilyen pasi még sohasem volt az életemben, én meg a lehető
legrosszabbul fejeztem be a kapcsolatunkat. Remélem, nem haragszol, hogy így
rád zúdítok mindent, de jólesik elmondani valakinek. Ráadásul olasz vagy. Ti,
olaszok tudjátok, mi a szerelem, nem igaz?
Sosem volt nővérem, se más testvérem. De megvigasztal, ha arra gondolok,
hogy ott vagy valahol. Remélem, hamarosan lesz lehetőségünk többet is
beszélni, vagy talán még találkozni is.
Szeretettel:
Franny (a húgod!)

M
y
Bo
ok
s
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Hayes

Eleanor kikerekedett hasán tartotta a kezét, amint beléptem az új irodájába,

és becsuktam magam mögött az ajtót. A szeme úgy követett, mint két
lézersugár. Pont akkor érkezett meg az üzenete: Gyere be hozzám!
– Tudom, mit akarsz kérdezni, és nem szeretnék róla beszélni – közöltem
rekedtes hangon, ami az alváshiány eredménye volt. Eleanorral lehetetlen
volt kerülni a szemkontaktust, de hátha sikerül legalább a beszélgetést
negligálni.
M

– Pedig erről fogunk diskurálni – jelentette ki ellentmondást nem tűrő

y

hangon, ami annyit jelentett: nem adja fel egykönnyen.

Bo

Megadóan legyintettem, és leültem egy székre, szemben az íróasztalával.

Arra számítottam, hogy a szakítás Frannyvel kikészít, lenémít, lezsibbaszt,
ok

csigaházba küld. De nem, épp ellenkezőleg: minden ragyogónak,

felfokozottnak tűnt, az érzékeim teljesen feldobtak. Szinte éreztem a fejemen
s

az összes hajszálat, a bőrömhöz érő pamuting minden egyes rostját.

Frannynek köszönhetően sokkal élesebben érzékeltem magam körül
mindent, mint máskor. Mindent, de nélküle.
– Tehát szombaton még azt írtad, hogy lett barátnőd. – Eleanor előrehajolt,
könyöke az íróasztalon pihent, állát a kezére tette. – Felsóhajtottam.
– Nem használtam ezt a szót.
– Fogadni mernék, hogy szeretted volna – válaszolta fontoskodva.
– És? – kérdeztem türelmetlenül.
– És tegnap este felhívsz egy kórházból, Connecticutból, majd közlöd
velem, hogy miatta nem tudsz elrepülni Seattle-be.
– Igen – mondtam olyan hangon, mintha a dolog nem bírt volna igazán
nagy jelentőséggel, még úgy sem, hogy az éjszaka közepén kivertem Eleanort
az ágyból, és próbáltam rábírni, oldja meg.
– És most, órákkal később itt vagy az irodában, ma este pedig elrepülsz
Seattle-be.
Eleanor felrakta keresztbe tett lábát az íróasztalra, és egyenesen rám
nézett.
– Akkor most hajlandó vagy elmesélni, mi történt, vagy találgatnom kell?
– Nincs mit találgatni. Úgy tűnt, hogy lesz belőle valami, és most az van,
hogy nincs. Ennyi.
– Lehet, hogy mégiscsak lesz valami – ismételte Eleanor a szavaimat.
– Nem lesz semmi, tényleg. – Nem tudtam megállapítani, hogy harminc fok
van idebent, vagy csak tíz. Egyszerre izzadtam és dideregtem, ahogy izegtem-
mozogtam a székemen.
– Szóval simán a kukába dobnál egy teljes heti fontos találkozót valamiért,
ami valójában semmi? – kérdezte Eleanor. Szavai kemények voltak, de a
hangja lágy. Eleanor kesztyűs kézzel bánt velem, ezek szerint látta rajtam,
hogy totál kivagyok, hiába próbáltam palástolni.
Ignoráltam. – Nem azt akartad, hogy fussunk át még egyszer az
összefoglalónkon? Pár óráig még nem megyek sehová.
M

– Jaj, ne csináld ezt, Hayes! – Eleanor szomorúan nézett rám. – Nem

y

válthatsz csak úgy témát. Elég régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam, ez nem
Bo

egy sima valami.

Sóhajtottam, és megvontam a vállam.
ok

– Még nem tudok beszélni róla, El.

– Na, végre mondtál valamit, amire valóban gondoltál. – Egy pillanatig
s

nézett, aztán ellágyultak a vonásai. – Sajnálom, Hayes.

– Hát még én – vallottam be, és a vallomás túl nyersnek, túl őszintének
tűnt. – Eleve rossz ötlet volt belekezdeni. Semmi értelme. Nem illünk
egymáshoz. Így a legjobb.
– Mi a legjobb? Egyedül lenni, és nyomorultul érezni magad? Így dolgozni
sem lehet veled.
Csak sóhajtottam, és keresztbe tettem a lábam. Ki voltam merülve.
– Sajnálom. Nem úgy értettem… – Eleanor megfordult a székében, és
gondolkodott. – Nem úgy gondoltam. Kedvellek, és őt is bírom. Együtt meg
egyenesen imádlak titeket.
– Hmm? – közömbösséget színleltem, de valójában nagyon is kíváncsi
voltam, hová akar Eleanor kilyukadni. Nem is látott minket együtt. És még
sosem volt lojális olyasvalakivel, akivel jártam, még akkor sem, ha az illető
éppenséggel a barátnője volt. Magától értetődően az én oldalamon állt a
válásom során, de még akkor sem mondott egyetlen rossz szót sem Angie-ről,
amikor a kapcsolatunk már az utolsókat rúgta. De ez, ahogy kiáll Franny
mellett, olyan volt, mintha megtagadta volna korábbi neutrális énjét.
– Az esetek többségében bizonyos tulajdonságaidra támaszkodsz. Tudod,
hogy miről beszélek. Az a… Az a kemény oldalad. Az oltalmazó, az elemző. De
valahányszor Frannyvel láttalak, vagy amikor róla beszéltél, felszínre jött az
összes rejtett tulajdonságod, amelyeket sokkal jobban szeretek.
– És mik ezek a tulajdonságok? – kérdeztem, miközben előrehajoltam.
– Tagadhatatlanul kedves és nagyvonalú vagy. Spontán, ha éppen úgy
adódik. És merem állítani, hogy még vicces is.
– Amikor tegnap este ordítoztál velem, amiért elcseszem ezt a mai
meetinget, nem gondoltad, hogy vicces vagyok, igaz? – kérdeztem, és sikerült
egy gúnyos mosolyt csalni az arcomra.
– És rohadtul szeszélyes is, ezt majdnem elfelejtettem.
Először nem válaszoltam. Azt akartam csinálni, amit mindig is csináltam,
mielőtt Franny belépett volna az életembe. Összpontosítani. Kizárni mindent.
M

Bezárni magam a komputerem kék fényudvarába.

y

Ehelyett hátradőltem a székben, és a homlokomra tettem a tenyerem.

Bo

– Tényleg nagyon kedveltem – mondtam halkan. – De vége.

– Igazából semminek sincs soha vége, Hayes. – Eleanor együttérzőn nézett
ok

rám. – Azt kellene kitalálnod, hogyan tudnád újra életre kelteni.

s

***

Eltelt egy hét, aztán még egy, aztán még egy és még egy. Egyre biztosabb
voltam abban, hogy közöttünk mindennek vége. Változtak az évszakok,
beköszöntött az ősz, a szeptember pompázott, a levelek teljes sárga-piros
szépségükben még nem hulltak le a fákról, így használva ki utolsó
ragyogásukat, mielőtt a komor téli sötétség beállt volna. Perrine hívott
telefonon. Eleanor és Henry áthívott magukhoz vacsorára. Vettem nekik
ajándékba egy babahordozót az elkövetkező hónapban tartandó babaváró
partira. Beköltöztünk az új irodánkba, és elkezdtük tervezni a következő
adománygyűjtésünket. Megvoltak a befektetők, így újabb három embert
vettem fel az új irodánkba, Seattle-be. Megkértük Tylert, hogy majd a
következő év elején menjen át Seattle-be, és nyissa meg ott az új irodánkat.
Majdnem mindennap nyolc kilométert futottam, aztán kilencet. Aztán tízet.
Aztán tizenegyet.
Az idő haladt előre. De Franny nem válaszolt sem az SMS-eimre, sem a
hangüzeneteimre. Talán így volt a legjobb. Igazából azt sem tudtam, mit
mondanék neki, ha egyáltalán felvenné a telefont vagy visszaírna. Bár azért
továbbra is gondoltam rá: vajon mit csinál, boldog-e, látom-e valaha is azt a
szép mosolyát. Azonban leginkább akkor hiányzott, amikor otthon voltam a
lakásomban. És egy nap a hangja hirtelen megszólalt a fejemben. Tisztán és
élesen hallottam őt, amint aprólékosan eltalálja az összes tárgyat, ami a
lakásomban van, és rájöttem, mennyire gyéren is van berendezve az egész.
Így aztán nekiláttam.
Kiakasztottam a fotót. Eleanor csinálta nekem szörfösökről, amint éppen
meglovagolnak egy hullámot Montaukban, valamint egy akvarellfestményt,
amit még a nagymamám festett, amikor gyerek voltam: a virágoskertje
augusztusban. Rendeltem egy ebédlőasztalt, miután végigböngésztem azt a
fájlt, amelyben Franny bútorkereskedőket gyűjtött össze. Abban az időben
M

rendezte ugyanis be az irodánkat. Két hónap múlva érkezik, és ugyanattól a

y

fenntartható forrásokból dolgozó fakereskedőtől vettem, akitől az

Bo

íróasztalainkat rendeltük. Kigugliztam egy listát azokról a növényekről,

amelyeket a „szobanövények, amiket nehéz tönkretenni” keresésem dobott
ok

ki. Lassanként az otthonom kezdte tükrözni a személyiségem, így szívesen

hívtam volna embereket, még ha az az ember, akit a legjobban szerettem
s

volna itt látni, el is hagyott.

Egyik este, a Labor Dayt[6] követő hétvégén, miután egy több mint tizenöt
kilométeres kört futottam a Central Parkban, lezuhanyoztam, és egy
melegítőalsó meg egy póló után kutattam a szekrényben, amit majd
felvehetek a bokszerre. És mire bukkanok a gardróbban? A zakómra. Arra a
zakóra. Azóta lógott a gardróbban, amióta Franny nem sokat teketóriázva a
kezembe nyomta abban a bizonyos reggeli műsorban, hónapokkal ezelőtt.
Kitisztíttatta, kivasaltatta, a zsebkendő ott díszelgett akkurátusan a
zakózsebben. Úgy éreztem, balszerencsét jelentene, ha újból felvenném, így
nem nyúltam hozzá, ott hagytam a sötétkék zakó mellett. Annak a
pillanatnak volt a relikviája, amikor az életem letért a kijelölt útról – vagy
talán inkább rákerült a jó útra. Már semmiben sem voltam biztos.
Fogtam a zakót, levettem a vállfáról, és magam előtt tartva szemügyre
vettem. Közben Frannyre gondoltam, ha jól számolom, körülbelül
milliomodszor. Megszagoltam, annak reményében, hogy hátha maradt benne
egy kis Franny-illat, de csak enyhe vegyszerszagot fedeztem fel. Hirtelen
észbe kaptam, és visszaakasztottam a zakót a helyére, előtte azonban
kivettem a felső zsebéből a zsebkendőt, hogy berakjam a fiókba a többihez.
Ahogy kihúztam a zsebkendőt, egy összehajtogatott papírdarab hullott ki
belőle, és leesett a földre.

Kedves Idegen!
Ha esetleg a mai nap során mégsem sikerült rendesen megköszönni a
kedvességét: köszönöm. Nem tudom, miért tette, de akkor sietett a
segítségemre, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, és ezért nagyon hálás
vagyok. (És nagyon kérem, felejtse el a sztorit, amit arról meséltem, hogy
bepisiltem!)
Tisztelettel:
Franny Doyle
M

Franny itt volt velem egész idő alatt, és tudta, mit szeretnék hallani. Istenem,
y

bárcsak elmondhatnám neki, hogy akkor és ott miért siettem a segítségére.

Bo

Abban a pillanatban ugyanis, amikor megláttam, tudtam, ő az a valaki, akivel

együtt szeretnék lenni. Képtelen voltam visszatartani a rám zúduló
ok

érzéseket.
És pontosan úgy, mint akkor a metrón, rájöttem, mit kell tennem.
s

Visszarohantam a nappaliba, kinyitottam a laptopom, és pár másodperc alatt

bekalapáltam egy e-mailt.
Tudom, hogy furcsa, de feltétlenül szeretnék beszélni veled. Összefutunk egy
kávéra?
Nyomtam egy KÜLDÉS-t, mielőtt még meggondoltam volna magam. Ezután
ránéztem, hogy áll a baseballbajnokság, csekkoltam a Twittert, és épp le
akartam csukni a gépem, amikor észrevettem, hogy mindössze pár perccel az
elküldött e-mailem után, megérkezett a válasz.
Oké.
Majd egy perccel később:
Mondd meg, hová menjek!

***
– Azt kell mondjam, ez váratlanul ért.
Lola hátradőlt a székében, kezében egy elviteles kávéspoharat szorongatva.
Mosolygott, és platinaszőke haja összezilálódott a feje tetején. Mellette Cleo
ült, álla a tenyerében pihent, és a szemüvegén keresztül nézett rám. Ő is
mosolygott, de ettől sem csillapodtak le a pattanásig feszült idegeim.
– Annyira köszönöm, hogy mind a ketten eljöttetek. – Az utazós
kávéspoharam szilikontetejét babráltam. – És ígérem, hogy nem rabolok el
sok időt tőletek. – Beharaptam a felső ajkam. Kifújtam a levegőt. – Oké,
rendben. Legelőször is azt szeretném elmondani, hogy nagyon szeretem őt.
– Most akkor meg akarod kérni tőlünk Franny kezét? – kérdezte nevetve
Lola.
– Nem. Tudom, hogy Franny nem akarja folytatni a kapcsolatunkat, és ezt
tiszteletben tartom. – Kissé kihúztam magam, és elővettem a leghatásosabb
bizniszes arckifejezésem.
– Csak tudni akartam, hogy jól van-e.
M

– Jól – mondta Lola. – Még mindig az anyjáéknál tartózkodik.

y

– Kedves tőled, hogy érdeklődsz felőle – mosolygott rám szelíden Cleo,

Bo

miután belekortyolt a teájába. – Durva hónapjuk volt, de úgy tűnik, az

anyukája már sokkal jobban van.
ok

– Ez jó hír. Örömmel hallom.

Cleo lerakta a csészéjét, és egyenesen rám nézett.
s

– Na és te? Te hogy vagy?

Megvontam a vállam.
– Sok a munka. Új irodát nyitunk Seattle-ben, aztán lehet, hogy San
Diegóban, vagy valahol máshol, Kaliforniában. Szóval, izgalmas.
– Mármint arra gondoltam, hogy érzed magad Frannyt illetően? – Cleo úgy
nézett rám, mintha olvasni tudna a gondolataimban. Lola egyetértően
bólintott, és rám irányította minden figyelmét.
– Franny nem akar tőlem semmit, én pedig tiszteletben tartom a döntését.
Nem tudom megváltoztatni az érzéseit. Ez nem az én tisztem.
– Jézusom, hogy lehet ennyire hülye valaki, aki ennyire okos? – Lola az
égre emelte a szemét, de aztán szeretettel nézett rám. – Higgy nekem,
egészen biztos, hogy „akar tőled valamit”!
Az utolsó három szónál idézőjeleket rajzolt a levegőbe. Mélyen, legbelül
némi remény pislákolt fel bennem, amit gyorsan el is nyomtam.
 – Úgy értem, tudom, hogy közöttünk mindennek vége – mondtam végül. –
De akkor is szeretem. Ezért akartam találkozni veletek.
– És mert azt akartad, hogy megkedveljünk – mondta Cleo. A hangja
annyira kedves volt, hogy a kijelentésének éle majdnem fel sem tűnt.
– Nos, igen – pislogtam ijedten. Kizökkentett a játszmából. – Persze.
Megköszörültem a torkom, és folytattam:
– Az ember, ha akarja, ha nem, mindenképpen szeretné, hogy kedveljék
annak a valakinek a barátai, akiért odavan. Még akkor is, ha a dologból nem
lesz semmi. – Belekortyoltam a kávémba, és próbáltam nem mutatni,
mennyire zavarban vagyok, amiért mindezt bevallottam nekik. – És azért is,
mert azt gondolom, hogy jó fejek vagytok.
– Hű – mondta Cleo, és ivott egy kortyot a teájából.
– Ráadásul Perrine-nel jársz – néztem Lolára. – Számomra fontos, hogy
megismerjelek, és hogy a barátod legyek.
Perrine nevének hallatán Lola arcvonásai nyomban ellágyultak.
– Tudja, hogy találkozunk? – kérdeztem.
M

Lola nemet legyintett a kezével.

y

– Dehogy! De majd elmondom neki. Először veled akartam beszélni.

Bo

Lola előredőlt a székében, és felém hajolt.

– Ha már itt vagyunk, szeretnék kérni tőled valamit. Tudnál segíteni?
ok

– Persze – feleltem, és örültem, amiért végre nem rólam beszélünk. –

Miben segíthetek?
s

Lola az asztalra csúsztatta a kezét.

– Szeretném megkérni Perrine kezét, és jó lenne, ha tudnátok ebben
segíteni.
– Azt a mindenit! – álmélkodtam. Ha valamire, erre egyáltalán nem
számítottam. Cleo sikkantott, és izgalmában összecsapta a tenyerét. – I-i-
igen… – hebegtem. – Wow! Persze. Benne vagyok.
– Szuper! – Lola vadul és komiszul vigyorgott. Hátrafésülte az arcából
platinaszőke haját, majd átnyúlt az asztalon, megfogta a kezem, és megrázta.
– Csak hogy tudd: tényleg szerettem volna, ha elmegyünk arra a dupla
randira.
Vágyakozva nevettem ezen.
– Jó móka lett volna.
– Amúgy ki tudja? – szólt közbe Cleo. – Még adódhat rá lehetőségetek.
[6] A munka ünnepe az Egyesült Államokban szeptember 1-jén (a ford.)

M
y
Bo
ok
s
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Franny

Soha életemben nem voltam ennyire ideges, mielőtt találkoztam volna

valakivel, főleg úgy, hogy még sosem láttuk egymást. Napok óta pánikban
voltam, teljesen kikészültem idegileg. És végül elérkezett a nap. Órákig
készülődtem. Hajat mostam, leborotváltam a lábam, majd jó negyedórán át
próbáltam cicaszemet varázsolni magamnak szemceruzával, míg végül
feladtam, és letöröltem az egészet. Azt reméltem, hogy az elmaszatolt festék
nem látszik majd nagyon a szemhéjamon. Utána háromszor cseréltem inget,
M

és végül annál maradtam, amelyre először esett a választásom. És most nem

y

maradt más hátra, mint kézbe venni a mobilom.

Bo

– Franny?
Az az arc, az a hang: egyszerre volt idegen, mégis ismerős. Szívem vadul
ok

kalapálni kezdett, majd kiugrott a mellkasomból, hogy aztán kitörjön onnan,

és olyan bulit csapjon, akár egy jól megszervezett tűzijáték.
s

– Szia – mondtam elcsukló hangon. Most akkor sírva fakadok? A válasz

nyomban meg is érkezett: könnyek csurogtak le az arcomon. Kikaptam egy
papírzsepit a dobozból, és letörölgettem a szemem sarkát. – El se hiszem,
hogy tényleg te vagy.
A képernyőn ott volt a féltestvérem. A nővérem.
Nevetéssel kevert sikkantással üdvözölt.
– El se hiszem, hogy valóban létezel – mondta, és olasz akcentusa a szavak
köré dallamot varázsolt.
Egy darabig mosolyogva bámultuk egymást a telefonjaink képernyőjén át.
A nővérem haja hosszú volt, de ugyanolyan göndör, mint az enyém. A
szemünk különbözött: az övé távol ült egymástól, és egészen sötétbarna volt.
Azonban mindkettőnk kissé pisze orral dicsekedhetett, és volt valami
megnyugtató abban, hogy láthatom. Mint amikor az ember éjszaka arra megy
haza, hogy égve hagytak neki egy kislámpát.
 – Hogy van anyukád? – kérdezte, és az arcán őszinte aggodalmat láttam.
– Sokkal jobban. Kösz az érdeklődést. – Kifújtam a levegőt, ettől az idegeim
némileg kilazultak. – Annyira fel vagyok pörögve attól, hogy látlak… Nagyon
izgultam.
– Én is – vallotta be Anna. Istenem, annyira szép volt, amikor mosolygott! –
Izgultam, hogy vajon mit gondol rólam.
– Micsoda? – Meglepetten dőltem hátra a székben. – Csodállak téged, és
mindazt, amit alkottál. Követlek az Instagramon, és láttam, mennyi
csodálatos munkád van.
– Hát igen – mondta, miközben lehúzott egy göndör hajfürtöt, majd hagyta,
hogy visszaugorjon, és ezt többször is megismételte. – De most az van, hogy
az egyik ügyfelem kirúgott, így elestem egy igencsak jelentős munkától. Az
ilyesmit nem teszi ki ember az internetre.
– Hagyd abba! – kiáltottam rá, talán túlságosan is hangosan. – Ez
nevetséges! Annyira tehetséges vagy! – Megvonta a vállát.
– Örülök, hogy így gondolod, mert gyakran újra és újra bizonyítanom kell
M

ezt.
y

Végre ellazult a hátam, és kezdtem kényelmesen érezni magam a

Bo

székemben.
– Értem, amit mondasz. Velem ugyanez a helyzet. – Lehet, hogy ez is genetika,
ok

gondoltam.
– Nos, mesélj, mi újság munkaügyben! – folytatta. – Lehet, hogy az összes
s

hibám a segítségedre lesz.

Fél órával később, miután megbeszéltünk egy újabb telefonrandit,
kimentem a nappaliba, ahol anyu egy pléd alatt a HGTV-t nézte. Már egy
hónapja kijött a kórházból, de még mindig nem volt topon.
Jim elment bevásárolni, én pedig leültem a kanapé túlsó végébe, és a
kezembe vettem anyu zokniba bújtatott lábát.
– Hallottam, hogy nevetgélsz – nézett rám anyu. – A lányokkal csacsogtál?
Lolára és Cleóra gondolt, én meg bólintottam, de aztán hirtelen rájöttem:
vagy most, vagy soha.
– Igazából, nem – böktem ki, és idegességemben összerándult a gyomrom.
Igen. – Egy nővel beszéltem, aki Olaszországban él, és akivel egy DNS-tesztes
oldalon ismerkedtem meg.
Tekintetünk találkozott, láttam az arcán, hogy tudja, még mielőtt
kimondtam volna, amit akarok.
 – Még tavasszal csináltattam egy DNS-tesztet, csak úgy poénból. Erre
felbukkan a nővérem, a féltestvérem. Apa oldaláról.
– Ó, Franny! – Anyu arcáról képtelenség volt bármit is leolvasni, csak arra
tudtam gondolni, hogy újra csalódást okoztam neki. – Annyira örülök! –
Ráemeltem a tekintetem.
– Tényleg? – Nem erre a reakcióra számítottam.
– Mindig is szerettem volna, hogy legyenek testvéreid – mondta, arcán
tétova mosollyal. – És azt is szerettem volna, ha egy kicsit jobban
megismered a családod. Mármint azt a felét. Apádét. Folyton bűntudatom
volt amiatt, hogy igazán nem sokat meséltem neked a vér szerinti apádról. De
én is alig tudtam róla valamit. Nem sokat beszélgettünk.
Nevetve mondta ezt, és abban a pillanatban elképzeltem anyut fiatalon,
szenvedélyesen, ahogy beleszeret egy jóképű férfiba, akinek sűrű fekete haja
van.
– Sosem meséltél róla – mondtam. – Én meg nem mertem kérdezősködni.
– Nehéz beszélni róla. – Anyu előrehajolt, és megszorította a kezem. –
M

Tudod, más idők voltak akkoriban. Azt hiszem, szégyelltem is magam. És

y

aggódtam. Sokat aggódom most is, hogy nem mindent csináltam jól veled
Bo

kapcsolatban.
Ennyire sokat még sohasem beszéltünk a vér szerinti apámról, a
ok

kapcsolatukról és anyu érzéseiről. Valahol kissé nyersnek és ijesztőnek tűnt.

Ugyanakkor nagyon is helyénvalónak.
s

– Már nem él – mondtam halkan. Nem számítottam rá, hogy ennyire

megvisel. Nemcsak apám halála vált valóságossá azzal, hogy hangosan
kimondtam ezt a tényt, de ő maga is.
– Ó, Franny! – ismételte anyu elcsukló hangon. Lelógatta a lábát a
kanapéról, közelebb húzódott hozzám, átölelte a vállam. – Annyira sajnálom.
– Én is – mondtam összeszorult torokkal. Már sosem lesz lehetőségem
megismerni azt az embert, akinek részben az életem köszönhettem.
Veszteség volt, amit egyelőre nem sikerült teljesen feldolgoznom.
– Köszönöm, hogy nem haragszol – mondtam, és odabújtam hozzá.
Éreztem testének melegét.
– Franny, hogy is haragudhatnék? – mosolygott rám, tekintetéből őszinte
és tiszta szeretet áradt. Kissé enyhült bennem a feszültség.
– Persze rettegtem, hogy esetleg megtudsz valamit, amitől sérülhetsz vagy
ami csalódást okoz. Hiszen én vagyok az anyád. – Megvonta a vállát, mintha
ez lenne mindenre a nyilvánvaló válasz. – Mindig is aggódtam emiatt. De
nem, nem vagyok mérges.
– Minden rendben lesz velem – bólintottam, és végre sikerült lenyelnem a
gombócot, ami a torkomon akadt.
– Tudom. – Anyu előrehajolt, és megpaskolta a kezem. – Nézd csak, milyen
jól boldogulsz, amióta elbocsátottak az állásodból! Amúgy meg nem kell már
itt maradnod miattam, rendben? Sokkal jobban vagyok, neked meg vissza
kell menned a dolgaidhoz.
Ekkor elkezdtem sírni. És nem afféle meghatottságból eredő, finomkodó
könnyeket ejtettem, mint amikor megláttam a képernyőn Annát. És nem is az
a könnyes, taknyos, hülye sírás volt, amelynek Hayes a szemtanúja lehetett a
metróban.
Bárminemű figyelmeztető jel nélkül egész testemet megrázó, cunamival
vetekedő zokogás tört elő belőlem.
– Franny? – kérdezte riadtan anyu, és közelebb húzódott hozzám. – Mi a
baj?
M

– Mindent elcseszek – zokogtam, és a tenyerembe temettem a kezem. –

y

Megpróbáltam elindítani a saját vállalkozásom, meg is csináltam azt az egy

Bo

munkát, ami fantasztikus élmény volt. De nem sorakoznak a megbízások,

amelyekből majd ki tudom fizetni a számláimat és a bérleti díjat.
ok

– De hát a tévében azt mondtad…

– Nem mondtam igazat. Csak úgy kibukott belőlem. Zavarba jöttem, kicsit
s

ideges is voltam, azt akartam, hogy minden szupernek tűnjön. Többek között
számodra is. – Csak úgy dőltek belőlem a szavak. – Nem akartam, hogy azt
hidd rólam, egy csődtömeg vagyok. Tudom, hogy aggódsz, mert nincs állandó
munkám.
Anyu a szabad kezével megfogta az állam, felemelte az arcom, mígnem a
tekintetünk találkozott.
– Francesca Marie Doyle – mondta határozottan. – Az utóbbi harminc
évben egyfolytában csak csodáltalak.
Szipogtam, majd beletöröltem az orrom a ruhám ujjába. Értetlenül néztem
anyura.
– És olykor féltem is. – A fülem mögé igazított egy kiszabadult hajfürtöt.
Egészen biztos, hogy csak viccel. Ám anyu arca tökéletesen komoly volt.
– Semmi félelmetes nincs bennem – mondtam zihálva.
– Semmi félelmetes nincs benned? – ismételte, és elnevette magát. – Fran,
pontosan tudom, ki vagy. Amióta csak kibújtál belőlem. Már a gimnáziumban
dolgoztál, hogy ki tudd fizetni a művészeti különóráidat, majd eltökélted,
hogy az NYU-ra mész, holott mindenki – engem is beleértve – arról
győzködött, egyszerűbb lenne, ha a Connecticuti Egyetemre felvételiznél, és
otthon laknál. Tizennyolc évesen New Yorkba költöztél, és soha nem néztél
hátra. Olyan munkát választottál magadnak, amit szenvedélyesen csináltál,
és működött is. Felépítettél egy életet, egy olyan életet, amit szeretsz, és
pontosan tudod, hogy ki vagy. Ez olyasmi, amit a legtöbben nem mondhatnak
el magukról. Hát igen, néha tényleg félelmetes vagy, de a szó legnemesebb
értelmében. És az az igazság, hogy ezt imádom benned. És persze nagyon
büszke vagyok rád.
Vettem egy nagy levegőt, majd a számon keresztül kifújtam.
– De hát egyfolytában aggódtál értem.
– Igen, aggódtam, mert azt akartam, hogy boldog légy. És azért is, mert túl
keményen bántál önmagaddal. Meg persze azért is, mert nem alszol eleget.
Elnevettem magam.
M

– De igazából egyáltalán nem aggódom érted, Franny. Inkább azok miatt

y

aggódom, akik megpróbálnak az utadba állni. Persze, csak az anyád vagyok,

Bo

de mindig is azt gondoltam, hogy megállíthatatlan vagy. Tudod, mikor

kezdek el aggódni? Azon a napon, amikor már feladod azt, amit valójában
ok

akarsz. Mert akkor kudarcot vallasz. És ez nem is a te kudarcod, hanem az

enyém, az anyádé.
s

– Mindig is azt akartam, hogy büszke legyél rám – mondtam. – Nehéz

lerázni magamról ezt az érzést. – Sosem voltam még ennyire őszinte anyuval,
ez pedig egyszerre tűnt csodálatosnak és félelmetesnek. Lehúztam a kapucnis
pulcsim ujját, letöröltem a szemem körül a könnyet.
– Franny, az egyetlen ember, akinek büszkének kell lennie rád, az te magad
vagy. Ne foglalkozz velem! Én mindig büszke leszek rád, bármi történjen is.
A szavaitól újra potyogni kezdtek a könnyeim. Hogy lehetnék büszke
magamra, amikor megbántottam Hayest, és elcsesztem azt, ami még éppen
hogy csak elkezdődött közöttünk?
– Hazudtam akkor reggel, hogy migrénem van. Tudod, amikor az a
babaváró buli volt. Ne haragudj!
– Jaj, édesem, semmi gond! Én pedig meg sem köszöntem neked a
segítséged. – Ujjait az ujjaimba fonta, a másik kezét a két kezünkre tette.
– És tudod, miért hazudtam? Egy pasi miatt. – Végre tudtam beszélni, de a
hangom még rekedt volt a sírástól. – Tudod, az a pasi a metróból.
– Harmadik Hayes Montgomery? – kérdezte anyu, én meg annyira
megdöbbentem, amikor a teljes nevét használta, hogy kitört belőlem a
nevetés.
– Tudod a teljes nevét? – kérdeztem, még mindig döbbenten.
– Beállítottam a Google-értesítőt, úgyhogy mindent tudok róla és rólad is.
Megráztam a fejem. Micsoda fordulat! Pláne anyutól.
– De elrontottam. – Fáradtan kifújtam a levegőt, anyu pedig ugyanolyan
gyengéden simogatta meg a hajam, mint gyerekkoromban. – Bepánikoltam,
igazából mindentől: attól, hogy szívrohamod volt, hogy nem tudok munkát
találni, és attól is, hogy mennyire megkedveltem. Igazságtalan dolgokat
vágtam a fejéhez, és ez egyáltalán nem volt szép tőlem. Azt mondtad, hogy
büszkének kellene lenni magamra, de kicsit sem vagyok büszke arra, ahogy
Hayesszel viselkedtem.
– És mi lenne az, amitől büszke lennél magadra? – kérdezte anyu, továbbra
is simogatva a fejem. – Egy pillanatra elgondolkodtam.
M

– Talán bocsánatot kellene kérnem tőle. Ennyivel tartozom neki.

y

– Nos, szerintem ez remek ötlet. – Anyu puszit nyomott a homlokomra,

Bo

miközben ölelt.
– Nagyon, nagyon bírom őt, anyu – mondtam, és közben még a
ok

csontjaimban is éreztem, mennyire hiányzik, és mennyire vágyom rá. Az

érzés mindvégig ott volt bennem. Bár a kapcsolatunknak vége, az érzéseim
s

egyáltalán nem múltak el.

– Tudom, kicsikém – suttogta anyu halkan a fülembe. – Hát persze hogy
tudom.

***

Még aznap, egy későbbi órában, miközben mosogattam, halk beszélgetést

hallottam kiszűrődni a nappaliból, majd Jim hangjára lettem figyelmes:
– Franny-Bananny! – Bementen a nappaliba, kezemen a gumikesztyűvel, és
lehuppantam Jim régi rozoga karosszékébe.
– Sziasztok! – köszöntöttem. – Mi a helyzet?
– Megtennéd, hogy a szelektív kukát a teraszról kirakod a ház elé? – kérte
Jim.
 – Hát persze – feleltem, és fel is pattantam a fotelből. Keresztülmentem a
konyhán, bedobtam a gumikesztyűm a mosogatóba, majd kinyitottam az
ajtót. Kiléptem a napozó teraszára, amit akkor építettek a házhoz, amikor
elköltöztem. Lola és Cleo ült kint anyu fonott kanapéján.
– Atyaég! – sikoltottam fel, amint felém rohantak, és egyszerre átöleltek. –
Hallucinálok?
– Csak szeretnél – nevetett Lola bele a hajamba. – Nagyon is igaziak
vagyunk.
– Hogy kerültetek ide? – néztem rájuk ámulva.
– Elég bizarr módon – felelte Cleo, miközben mosolyogva kibújt a
bőrdzsekijéből. – Tudod, van ez a szerkezet, úgy hívják, vonat.
Prüszkölve kifújtam a levegőt.
– Jézusom, ti még szarkasztikusabbak lettetek, már ha ezt lehet még
egyáltalán még fokozni.
– El kell mondanunk neked pár fontos dolgot – kezdte Lola. – És az igazat
megvallva, meguntuk az üzengetést. Hiányzott az arcod.
M

– Oké. – Leültem a kétszemélyes ülőkére a kanapéval szemben. Annyira

y

izgatott voltam, hogy végre látom a csajokat… Így aztán képtelen voltam
Bo

nyugton maradni: fel-le ugrálgattam. – Na, mondjátok már, mi az!

– Kezdd te! – dobta át a labdát Cleo Lolának, mire Lola arcán széles vigyor
ok

jelent meg. Cleo boldogan összekulcsolta a kezét az arca előtt.

– Cleo már tudja – jelentette ki Lola.
s

– Mi történt? – kérdeztem immár idegesen. Csak nem terhes? Ránéztem a

Van Halen-pólójára, amit Lola viselt, és próbáltam megállapítani, nem
dudorodik-e legalább egy kicsit a hasa.
Lola felemelte a bal kezét, amit idáig az ölében rejtegetett, és
meglegyintette az orrom előtt. Az ujján, amelyen sötétkékre lakkozta a
körmét, egy aranygyűrű volt, a közepén egy hatalmas fekete gyémánttal,
amit pici fehér gyémántok vettek körül.
– Azta! – kaptam a szám elé a kezem, és próbáltam feldolgozni a látottakat.
– Eljegyeztük egymást! – sikította Lola, és az izgatottságtól a hangja egy
oktávval feljebb ugrott.
– Perrine-nel? – Még mindig képtelen voltam felfogni.
Lola bólintott, és csak úgy ragyogott az arca.
– Én kértem meg a kezét.
– Jézusom, Lola! – Felálltam, Lola felé léptem, miközben ő is felállt, hogy
megöleljük egymást. – Annyira örülök!
Miután kiengedtem Lolát az ölelésből, megfogtam a kezét. – Atyaég! Ez a
gyűrű nem semmi!
– A nagymamájáé volt. Perrine azt mondta, várt a megfelelő pillanatra,
hogy megkérje a kezem, de én megelőztem.
– Szent szarkaláb! Annyira gyönyörű! – A szememet abban a pillanatban
elöntötte a könny, ami a mai napon minimum ötvenedszer történt meg. – Jaj,
istenem! Hát már megint sírok. – A kisasztal felé nyúltam papír
zsebkendőért. – Hosszú volt ez a mai nap – magyaráztam.
– Remélem, ez nem ríkat meg – mondta Cleo, és előrehajolt, hogy
elővegyen valamit a táskájából. – Most jelent meg.
Ezzel kirakta az asztalra az Architectural Digest egy példányát. A borítón
Eleanor fotóját láttam, amint hosszú, testhezálló fekete ruhában és piros
balerinacipőben ül az íróasztalánál. Mellette keresztbe tett karral Hayes állt.
Még ez a kicsi kétdimenziós változata is – ahogy ott pózol komoly és
állhatatos arccal – fájó hiányérzettel töltött el.
M

– Mutasd már! – suttogtam ájtatosan, és majd megőrültem, hogy

y

láthassam. A cikket, hát persze. Meg Hayes arcát. Annyira hiányzott.

Bo

– El kell olvasnod! – Cleo fogta a magazint, végigpörgette a lapokat, aztán

visszaadta nekem. – Különösen… – Ezzel a cikk végén az egyik bekezdésre
ok

koppintott.
Átfutottam a cikk elejét, ami összefoglalta Hayes és Eleanor vállalkozását,
s

valamint az új iroda létrejöttének történetét, ami eredetileg cserzőműhely

volt. Majd követtem Cleo ujját, ami a következőre bökött:

Franny Doyle organikus elemeket használt, hogy kiemelje az objektum korábbi

ipari jellegét. Főleg újrahasznosított anyagokhoz nyúlt, továbbá kihasználta a
természetes fény adta lehetőségeket, így a színek és a világítás nyugalommal
tölt el bárkit, aki belép. A berendezés és az atmoszféra menedéket jelent
nemcsak a várostól, hanem a modern financiális központok sokszor unalmas
vagy túlgondolt dizájnjától. „Franny Doyle elképzelése és kivitelezése részévé
válhat egy olyan munkahely teljes tervezésének és megvalósításának, amely az
Arbor lényegét és lelkületét mutatja be” – nyilatkozott a lapunknak
Montgomery. – „Doyle a fenntartható dizájn jövőjét képviseli.
– Wow! – A barátnőimre néztem, igyekeztem nyugodt és összeszedett arcot
vágni. – Ez tényleg szuper.
Azonban a gondolataim hiperszonikus sebességgel száguldoztak a
fejemben. Te jó ég! Annyira hiányzott Hayes, még az a hivatalos lénye is, aki
olyan szavakat használ, mint „elképzelés és kivitelezés”. De a másik énje még
ennél is jobban hiányzott: a türelmesen hallgató, a gondoskodó randipartner,
a kibírhatatlanul vicces hülye.
Hiányzott úgy, ahogy van, teljes egészében. Nagyon-nagyon.
Aztán ez a cikk is nagy dolog volt. Kirakhatnám az idézetet a weboldalam
nyitó lapjára, aztán következne néhány régi kontaktom még a Spayce-ből,
végül belinkelhetném az egész cikket. Végiggondoltam a folyamatot, mintha
akkor dolgoztam volna először. Újra éreztem a különös izgalmat. Mennyire
imádtam megtervezni az Arbor irodáját! Most sem akartam feladni ezt a
feelinget. Újra érezni szerettem volna magamban a teremtőerőt.
M

– Anyu barátnői máris szeretnék megszerezni az elérhetőséged – mondta

izgatottan Cleo.
y

– Komolyan? – kérdeztem, mert ez a sok jó hír teljesen szürreálisnak tűnt.

Bo

– Igen. A gála óta odavannak érted, és most, hogy látták a kész munkád,
alig várják, hogy rád ugorjanak. Csak amíg rá nem bólintasz, nem akartam
ok

megadni a számod. Tudom, hogy most leköt az anyukád.

– Igen, te jó ég, ez több mint igen! – Kissé hülye mosollyal bámultam a
s

barátnőimre. – Fantasztikus lesz!

– Jaj, anyukám, hogy te mennyire hiányoztál! – mosolygott rám Lola.
– Ti is nagyon hiányoztatok. Mind a ketten. – Legszívesebben magamhoz
öleltem volna, és sosem engedtem volna el őket. – Mikor mentek vissza a
városba?
– Pár óra múlva van egy vonat – mondta Lola, és a mobiljára pillantott,
hogy megnézze, mennyi az idő. – Arra gondoltunk, hogy addig itt maradunk,
és idegesítünk még egy kicsit.
Jól hangzott. De amit igazából akartam, jobban, mint bármit: hazamenni
Brooklynba. Minden energiámat arra akartam összpontosítani, hogy
felhúzzam a padlóról a vállalkozásom, és meg akartam találni a megfelelő
szavakat, hogy elmondjam Hayesnek, mennyire sajnálom, hogy vége lett
köztünk mindennek. Készen álltam arra, hogy büszke legyek magamra.
 – Vagy… – néztem a barátnőimre, miközben a fejemben tisztán
kirajzolódott egy terv. – Segítetek összepakolni?

***

– Nahát, Franny, igazi gyémántot vettél magadnak? – turbékolta Lola egy

centire az arcomtól, miközben megérintette a picike pötty fülbevalót a
fülcimpámban. A lakásomban álltunk, és ünnepeltük, hogy visszatértem a
városba. Továbbra is spórolnom kellett, de hogy megemlékezzek a
változásról, az előrelépésemről, megengedtem magamnak egy kis kilengést.
– Csak meg akartam ünnepelni valamivel a visszatérést – legyintettem. –
Nem volt drága. Ha nem ezt teszem, akkor frufrut vágatok.
– Határozottam jól döntöttél – jelentette ki Lola, majd odahajolt hozzám,
hogy megöleljen. – Annyira büszke vagyok rád!
– Én is büszke vagyok magamra – bólintottam. Múlt héten írtak rólam a
M

Város és Vidék oldalon, ahol jó pár képet is leközöltek egy nyaralóban

y

berendezett művészeti játszószobáról Sag Harborban. A ház annak a bizonyos

Bo

Duffynak az unokahúgáé volt, Duffyval pedig Cleo anyukájának köszönhetően

a gálán találkoztam. És jövő héten először találkozom majd Serenával, hogy
ok

áttervezzem az egész lakását. Serena izgatottan várta a költségvetést is.

Amikor előző hétvégén, egy brunch után megláttam ezt a pici
s

gyémántpöttyöt egy williamsburgi apró ékszerüzletben, a Catbirdben, úgy

éreztem, ez egy jel. Egy cseppnyi luxus, amit nemcsak megérdemeltem, de
meg is engedhettem magamnak. Csak magamnak.
– Várj, ne mozogj! Kicsit elkenődött a szemfestéked. – Lola egy
törvényszéki szakértő komolyságával vizslatta az arcom. – Vagyis nem. Csak
egy szempilla.
A mutatóujját a szemem alatt, a bőrfelülethez nyomta, majd megmutatta
az ujjbegyére tapadt szempillát.
– Kívánj valamit! – szólított fel, és odanyújtotta az ujját a számhoz. Egy
pillanatig gondolkodtam, mit is kívánjak. A Franny Doyle Design kezdett
szépen alakulni. Lola el van jegyezve. Annával hetente videócsetelünk, egyre
többet tudunk meg egymásról és a párhuzamos életünkről. Még
munkaügyben is konzultálunk egymással, ötleteket csereberélünk,
sztorizunk rémes ügyfelekről. Minden a helyén volt.
 Nos, majdnem minden. Belélegeztem, majd hangosan kifújtam a levegőt.
Az elmúlt néhány hétben több levelet is írtam Hayesnek, ezeket sosem
küldtem el neki, üzenetekbe kezdtem bele, amelyeket azután kitöröltem,
sokszor elpróbáltam a barátnőimmel, hogyan kérek majd bocsánatot tőle.
Azonban semmi sem tűnt igazán megfelelőnek. És valahányszor
felbátorodtam, hogy rányomjak a KÜLDÉS gombra, vagy bepánikoltam, vagy
meggondoltam magam. De ma este ugyanabban a teremben leszünk, és már
nem halogathatom tovább a dolgot. Megígértem magamnak, hogy amint
lehetőségem adódik, elmondom Hayesnek, amit érzek: elcsesztem. Sajnálom.
Bármit megadnék azért, hogy újrakezdhessük.
Persze továbbra is be voltam tojva. Most már azt is tudtam magamról, hogy
folyton kételkedem és félek, amiért mindig felülbíráltam magam.
Ugyanakkor Franny Doyle is voltam. Egy olyan nő, aki Hayes egykori
szavaival élve, nem bánik rosszul senkivel, sőt, önmagával sem.
Cleo kijött a fürdőszobából, ahol tökéletesítette a sminkjét. Összecsaptam a
tenyerem: tényleg szuper lett. Egy röpke biccentéssel válaszolt.
M

– Ne bontsuk fel a pezsgőt, mielőtt indulunk?

y

Lola kiiszkolt a konyhába, és elővette a hűtőből az üveg Dom Pérignont, a

Bo

főnöke eljegyzési ajándékát. Átnyújtotta az üveget Cleónak, mert ő volt a

pezsgőbontási szakértőnk. Felsikoltottunk, amikor kipattant a parafa dugó,
ok

nevettünk magunkon, amint Cleo megtöltötte borospoharainkat a pezsgő

nedűvel. Majd egyszer lesznek pezsgőspoharaink is. De még nem ma. Cleo
s

indította be a bulit.
– Emelem poharam arra a valakire, akiről a legkevésbé gondoltam, hogy
közülünk elsőként megy férjhez. – És ezzel jelentőségteljesen Lolára nézett.
– Hé! – tiltakozott Lola. – Amúgy meg, én vagyok a legjobban meglepve –
vigyorgott.
– Annyira örülünk, Lo – folytatta Cleo, és most komoly volt a hangja.
– Igen, Lola, és téged szeretünk a legjobban a világon – tettem hozzá. –
Akkor hát Lolára és a szerelemre!
– És a barátságra! – emelte fel Lola a poharát. – Tehát ránk!
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Hayes

Lola és Perrine kibérelt egy egész szintet az Adelphi and Willoughby sarkán
álló felkapott új étteremben, Brooklynban. Amint beléptem, nyomban a bár
felé vettem az irányt – csupa fehér márvány mécsessel megvilágítva –, és
rendeltem egy dupla skót whiskyt jéggel, hogy lenyugtassam magam.
Amikor Perrine és Lola megkért, hogy mondjak tósztot az eljegyzési
partijukon, rögtön beleegyeztem. Három verziót is írtam Eleanor
irányításával, de végül egy személyes hangvételű beszédnél kötöttem ki. Már
M

csak abban kellett reménykednem, hogy képes leszek megszólalni ennyi

y

ember előtt.
Bo

Franny előtt.
Igyekeztem kiverni őt a fejemből, amint a zsúfolt terem felé lépkedtem,
ok

miközben ránéztem minden egyes szembejövő ember arcára, hátha

meglátom őt. Nem mintha nem szerettem volna rá gondolni. Majdnem
s

minden este ott kísértett a fejemben: pusztán az az emlék, ahogy a teste az

enyémhez ér, fájó vágyat ébresztett bennem, eszembe jutott finom bőre,
amint próbálom megérinteni minden egyes milliméterét. Sokszor
elképzeltem, milyen lenne mellette elaludni egy átlagos munkanapon, és vele
ébredni másnap, együtt végezni a napi dolgainkat.
Azonban a mai este Perrine-ről meg Loláról és az ő szerelmükről szólt.
Ideje volt magamra ölteni a pókerarcot. Levettem egy pohár bubis vizet egy
italos tálcáról, majd odavittem Eleanornak és Henrynek, akik Perrine orvos
barátaival beszélgettek.
– Sziasztok! – köszöntöttem őket, amint beengedtek maguk közé. – Hoztam
nektek egy kis vizet, ha netán szomjasak lennétek.
– Nézzétek már ezt az embert! – vette el tőlem a poharat Eleanor, és
rajongó mosollyal nézett rám. – A legjobb kolléga a világon. Több időt töltök
vele, mint otthon a férjemmel.
 Felém fordult, miközben Henry azzal a lábtöréses történettel szórakoztatta
a társaságot, amikor Perrine-nel, Eleanorral és velem síelt.
– Jól nézel ki – vette szemügyre Eleanor a ruházatom.
– Kösz – feleltem, és megigazítottam a galléromat. – Igazából ma estére
vettem. Kihullana a hajad, ha megtudnád, összesen hány öltönyt próbáltam
fel, mire sikerült kiválasztanom a megfelelőt.
– Ó, el tudom képzelni – cukkolt Eleanor. – Tetszeni akarsz valakinek?
– Igen, persze – bólintottam. Az öltönyöm egészen sötét erdőzöld volt, és
amikor megláttam, azon nyomban Franny szeme jutott eszembe. Egy inget
vettem fel hozzá, de nyakkendő nélkül. Magamhoz képest túlságosan sokat
agyaltam az outfitemen.
– Rögtön gondoltam, de örülök, hogy magad is beismered. – Eleanor
felemelte a poharat. – Igyunk rád, Hayes Montgomery! Remélem, sikered lesz
a lánynál.
Abban a pillanatban, amint koccantak a poharaink, láttam, hogy Eleanor
kiszúr valamit a vállam fölött.
M

– És akkor most ütött az órád – mondta, majd diszkréten oldalra billentette

y

az állát. – Mögötted, jobbra.

Bo

Lassan megfordultam, és ott volt ő, öt-hat méternyire tőlem. Cleo mellett

állt, és nevetett valamin, amit valaki mondott. Csak profilból láttam, de így
ok

oldalról is gyönyörű volt a fekete selyemruhájában, ami pont a megfelelő

helyeken ölelte körbe.
s

Visszafordultam Eleanorhoz, aki oldalra, Franny irányába billentette a fejét

egy határozott „Menj már!”-ral. És ez parancs volt. Ám mielőtt egyetlen
lépést is tehettem volna felé, a teremben poharak csendültek, mert mindenki
koccintott.
A vendégek a bár felé fordították a fejüket, ahol Lola és Perrine ölelkezett.
Látszott rajtuk, hogy biztosak a szerelmükben és az előttük álló közös
életben. Tudtam, hogy eljött az ideje a tósztnak, így odasiettem hozzájuk,
miközben a tömeg éljenzésben tört ki, a leendő házastársak csókot váltottak.
A pultos a kezembe nyomott egy mikrofont.
A tömeg elcsendesedett, én pedig nagy levegőt vettem, majd lassan
kifújtam, pontosan úgy, ahogy egy telefonomra letöltött meditációs
applikációból tanultam. Ezután felemeltem a poharam.
– Megtisztelve érzem magam, hogy részt vehetek a ma esti ünnepségen.
Szeretnék tósztot mondani a menyasszonyoknak – duruzsoltam bele a
mikrofonba. Újabb nagy levegő következett, majd kortyoltam egyet a
whiskymből, amitől egy kicsit jobban éreztem magam.
– Hayes vagyok, Perrine unokatestvére, bár Perrine-t mindig is igazi
testvéremnek gondoltam. Együtt nőttünk fel, így megszoktam, hogy ott van a
közelemben. Megmondom őszintén, természetesnek vettem, hogy Perrine ott
van mellettem az összes csodálatos tulajdonságával együtt. Biztos sokan
ismeritek a szarkasztikus humorát, és azt, hogy mindig szívesen kivinne a
reptérre. Gondolom, az sem titok, hogy valami furcsa oknál fogva mindig
sikerül elégetnie az összes popcornos zacskót, amit belerak a mikróba.
A tömeg nevetésben tört ki, én pedig elmosolyodtam, és kezdtem kicsit
lelazulni. Úgy véltem, rátaláltam a megfelelő hangra, és ettől jobban éreztem
magam. Miközben beszéltem, Franny arcát kutattam a tömegben, de nem
láttam.
– Azonban van egy dolog, amit nap mint nap csodáltam benne: az, hogy
ennyire tud szeretni. Perrine kedves, nagyvonalú, és teljes szívével fordul
azok felé, akiket szeret. És ez akkor a legnyilvánvalóbb, amikor Lolával van.
M

A tömeg szinte egyszerre mondta, hogy „Óh”, majd a termet újra csilingelő
y

hangok töltötték meg, amint az emberek az evőeszközökhöz érintették a

Bo

poharaikat. A leendő házastársak ismét megcsókolták egymást, az emberek

pedig tapsolni kezdtek. Feléjük emeltem a poharam, a vendégek követték a
ok

példám. Ha percenként emelgetjük a poharainkat, mindnyájan részegek

leszünk a tószt végére. Folytattam.
s

– Lola, nagyon örülök, hogy megismertelek, és nemcsak mint Perrine

menyasszonyát, hanem mint barátot is.
Lola a szívéhez szorította a kezét, és a szájmozgásából ki tudtam olvasni,
hogy „Köszönöm”.
– Van egy mondat a Holdkórosok című filmben… – egy pillanatra
elhallgattam, izgultam ennél a résznél – …abban a filmben, amelyről egy
nagyon okos ember egyszer azt mondta nekem, hogy „ez minden idők
legnagyobb New York-i szerelmi története”…
Újra próbáltam a tömegben megkeresni Frannyt, de sehol sem láttam.
– A szereplő, akit Nicolas Cage alakít, azt mondja: „A szerelem nem tesz
szép dolgokat. A szerelem mindent tönkretesz. Összetöri a szívedet.
Összezavar mindent. De nem azért vagyunk itt, hogy tökéletessé tegyük a
dolgokat. A hópelyhek tökéletesek. A csillagok tökéletesek. Mi nem.” Nos,
Perrine és Lola, ti olyan közel vagytok a tökéletes párhoz, amennyire ez
egyáltalán lehetséges. Emeljük hát poharunkat a szerelemre, még akkor is, ha
zűrzavaros és tökéletlen!
És abban a pillanatban, amint körülöttünk mindenki emelt pohárral
koccinthatott és örvendezett, egészen hátul megpillantottam Frannyt. A
szeme megtalálta az enyémet, én pedig nem engedtem el a tekintetét. Ahogy
egymásra koncentráltunk, egy nézésen keresztül igyekeztem eljuttatni felé
mindent, amit iránta éreztem. Atyaég, annyira szép volt!
Pislogtam, és félrevontam a tekintetem, majd hátraléptem, és
beleütköztem Lolába.
– Szép beszéd volt, leendő sógorom. – Lola odahajolt hozzám, és megölelt. –
Majdnem sikerült megríkatnod. De csak majdnem.
– Akkor ezt dicséretnek veszem – ugrattam.
Lola bólintott, és szeretettel megbökte a vállam, aztán Perrine-hez fordult,
ami azt jelentette, hogy újra megpróbálhatok szemkontaktust létesíteni
Frannyvel.
Odanéztem, ahol az imént állt, de nem volt sehol. Elfogott a pánik, ahogy
M

körbejártattam a szemem, amikor is megláttam őt, amint Cleóval ölelkezik,

y

majd az ajtóhoz indul. A francba!

Bo

Keresztülfurakodtam a vendégek csoportjai között, közben biccentgettem

és mosolyogtam különböző emberek felé, igyekeztem nem nekiütközni
ok

senkinek, de azért a lehető leggyorsabban haladni a homályosan

megvilágított étteremben. Mire elhaladtam a vendégeket fogadó pult mellett,
s

Franny már rég elment. Igyekeztem felkészíteni magam a rám váró

csalódásra. Kitártam az üvegajtót, majd kiléptem a járdára.
És ott, az utcalámpa fénye alatt, ott volt Franny, háttal nekem, a
lábujjhegyén egyensúlyozott. Közelebb léptem, és hallottam, ahogy valakivel
diskurál. Egy pillanatra azt hittem, talán telefonon, de aztán rájöttem, hogy
magában beszél.
– Franny? – szólítottam meg óvatosan, mert még mindig nem értettem, mit
is csinál.
Megperdült, szájtátva meredt rám.
– Te jó ég! – kiáltott fel. Arca kissé rémültnek tűnt. – Hallottad, amit az
előbb mondtam?
– Nem – feleltem, és attól, hogy újra ilyen közelről látom, az agyam
képtelenné vált normális szavakat küldeni a szám felé. – Szia.
– Szia – fújta ki Franny a levegőt, majd reszkető hangon folytatta: – Épp
most készülök rá.
Kétoldalt lelógó kezét ökölbe szorította, és egyenesen a szemembe nézett.
– Ne haragudj! – mondta, és előrebillentette az állát. – Sajnálom. Az, amit
értem tettél, amikor anyunak szívrohama volt, vagyis amikor a rengeteg
dolgod ellenére elvittél hozzá a kórházba… Szóval mindez nagyon kedves
volt tőled, én meg, ahelyett, hogy megköszöntem volna, rád rontottam, és
egy csomó olyasmit mondtam, amit igazából nem is gondoltam úgy.
Megköszörültem a torkom. Szavakat kerestem, de nem találtam semmit.
– Nézd! – folytatta Franny, és összeérintette maga előtt a kezét. – Meg
voltam rémülve… Őszintén szólva mindentől. Anyu miatt, amiatt, hogy
megtaláltam a nővéremet, de közben elveszítettem a vér szerinti apámat,
amiatt, hogy saját vállalkozásba kezdek, és amiatt is, amit irántad érzek.
Hagytam, hogy ez az egész az utamba álljon, most pedig nagyon igyekszem,
hogy ne kövessem el újra ugyanazt a hibát. És az is bunkóság volt, hogy nem
válaszoltam az üzeneteidre. Tudom, hogy erre nincs mentség, talán csak az,
hogy meg voltam rémülve, meg hogy szar fej vagyok.
M

– Nem is vagy szar fej – ellenkeztem, miközben próbáltam felfogni a

y

Franny szájából villámsebesen kilövellő szavak értelmét.

Bo

– Azért néha tudok szar fej lenni – vágta rá, én pedig kuncogni kezdtem,
mert ez annyira frannys volt. Jézus! Annyira hiányzott.
ok

– Szóval… – fújta ki a levegőt Franny. – És most kimondom. Szeretlek.

Szerelmes vagyok beléd.
s

A szavak kireppentek a levegőbe, úgy öleltek körbe, hogy moccanni sem

bírtam.
– Megőrjítesz, de a szó legeslegjobb értelmében, és az utóbbi pár hónap,
amit nélküled töltöttem, életem legrosszabb időszaka volt. Hiányzott, hogy
beszéljünk, meg az, hogy néha váratlanul annyira vicceseket tudsz mondani.
Hangosan, beszélt, minden szavának nyomatékot adva, én meg a szemem
sarkából láttam egy nőt, aki a kutyáját sétáltatta, és megállt, hogy kihallgassa
a diskurzusunkat. Megállt, és nézte Frannyt, amint kimondja, hogy szerelmes
belém.
– Nekem is hiányoztak a beszélgetéseink. – Ennyit bírtam csak kinyögni.
Annyi mindent szerettem volna mondani neki, de valahogy minden
összekuszálódott a gondolataimban. Kerestem a fonal végét, amit ha
meghúznék, talán megerednének a szavak, amelyekkel kifejezhetném, mit is
érzek. Csakhogy pánikba estem. Bezzeg Franny mindig tudta, mit kell
mondani. Mi van, ha a válaszomat semmilyennek érzi?
– Olyan vicces vagy, ugye tudod? – mutogatott a kezével, és a hajfürtjei
ugrálva követték a mozdulatait. – És nagyon jól tudsz figyelni, meg persze
kedves is vagy. És imádom, amikor az arcodra kiülnek a gödröcskék. –
Megérintettem az arcom, mintha tényleg lett volna rajta valami. – Vagy
amikor ideges vagy, vagy amikor gondolkodsz valamin. Vagy mindkettő. És
mindemellett, iszonyatosan szexi vagy. Tudom, hogy ez felszínes, de most
mit csináljak? Szexi vagy és kész, ez tény. És szuperül csókolsz.
Franny elhallgatott, és kifújta magát.
– Hát ennyi – fejezte be, és a hangja kissé lenyugodott. – Azt hiszem,
mindent elmondtam.
Az izmaim megfeszültek, mintha gumiszalagok volnának, amelyek máris
elszakadnak. Meg kellett mondanom neki. Össze kellett szednem minden
bátorságom, hogy kimondjam az egész világ előtt, mit érzek, ahogy azt
Franny is tette. Ám ehelyett csak álltam, földbe gyökerezett lábbal.
– Ezek szerint nincs semmi mondanivalód – szólalt meg Franny. – Akkor
M

hát nem fogadod el a bocsánatkérésem. Csak azt akartam, hogy tudd, nagyon
y

sajnálom, és szeretlek, és bárcsak ne zártalak volna ki az életemből, mint

Bo

ahogy tettem. De mindezzel együtt, örülök, hogy megismertelek, Hayes. Még

akkor is, ha ennek az volt az ára, hogy majdnem elhagytam a ruhám egy
ok

tömegközlekedési eszközön. Újból kitenném magam ennek, csak hogy

megismerhesselek.
s

Közelebb léptem hozzá, hogy megöleljem, de ehelyett zsebre dugtam a

kezem.
– Nem tudom, mit mondhatnék – dadogtam, mert végre visszanyertem a
beszédkészségem, csakhogy nem a megfelelő szavak jöttek a számra.
– Hát jó. – Frannynek elcsuklott a hangja, de mosolygott. Az arca
ragyogott, mint soha előtte, akár egy vadiúj penny. – Mennem kell!
– Várj, micsoda? – Csak pislogni tudtam, amint próbáltam megemészteni,
hogy ez az egész valóságos időben történik.
Azonban mielőtt bármi mást mondhattam volna, Franny nekiiramodott,
elfutott a következő sarokig, befordult a sarkon, és eltűnt a város
sötétségében. És vele együtt eltűnt a lehetőség, hogy elmondhassam azt az
egy mondatot, amit leginkább el akartam mondani: Én is szeretlek.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Franny

Elképesztő, hogy amikor azt gondolod, tudod, mit csinál az agyad, fogja
magát, és épp az ellenkezőjét teszi. Azt gondoltam, egész éjjel forgolódni
fogok az ágyban, és újra meg újra lejátszom a fejemben a találkozást
Hayesszel. Ehelyett abban a pillanatban, ahogy hazaértem, úgy éreztem,
nyomban elalszom. Lerúgtam magamról a ruhám, és úgy bújtam ágyba, hogy
előtte fogat se mostam. Rögtön azután elmentem a partiról, ahogy
beszéltünk Hayesszel, és miután elmondtam neki az igazat, majd bocsánatot
M

kértem, annyira fel voltam pörögve az adrenalintól, hogy a lábam szinte

y

magától vitt a metró felé. De abban a pillanatban, ahogy hazaértem, valami

Bo

belül megnyomta az OFF gombot, és még este tíz óra sem volt, amikor mély
álomba zuhantam.
ok

És amikor hajnali ötkor hirtelen felébredtem, egy cseppnyi megbánást sem

éreztem amiatt, hogy kitálaltam Hayesnek. Nem volt semmi, amit
s

visszavonnék, újracsinálnék vagy megváltoztatnék. Ki tudja, talán ugyanilyen

felszabadító érzés lenne, ha őszinte és becsületes lennék nem csupán
Hayesszel, de önmagammal is?
Hayes hallgatása azonban fájt. Azt szerettem volna, ha térdre ereszkedik
előttem, kijelenti, mennyire imád, és olyan dolgokat mond, amiket hallani
akarok. Ehelyett csak állt és nézett, mint Bálám szamara. Talán nem úgy
érzett, mint ahogy szerettem volna, viszont el kellett fogadnom ezt is. És bár
Hayes reakciója fájt, mégis azt tettem, amit tenni akartam, és teljes
mértékben meg voltam békélve mindennel. Nem azt mondom, hogy nem
voltam rohadtul szomorú nélküle, a hihetetlenül vicces tréfái meg az imádni
való bugyutasága nélkül, hogy nem hiányzott az, ahogy a nyakamat csókolja
a sötétben, mintha valami drága kincs volna… Hiányzott minden, ami ő volt.
Azonban azt is tudtam, hogy majd jól leszek, és ez jó érzéssel töltött el.
Hatkor már biztos voltam abban, hogy nem alszom vissza. Így felhúztam
magamra egy leggingset, egy sportmelltartót és egy hatalmas NYU kapucnis
pulcsit, amelyen elöl, jól látható helyen egy kávéfolt éktelenkedett, és
amelynek a szennyestartóban lenne a helye, nem pedig rajtam. Magamhoz
vettem egy tízdollárost, a napszemüvegem és a kulcsom, kentem egy kis
naptejet az arcomra, kalapot tettem a fejemre, és sétálni indultam. Élénkítő
hűvös volt az idő, a nap éppen csak készült felkelni. Otthon hagytam a
telefonom, így semmi sem mutatta az utat. Szándékosan hagytam otthon,
hogy teljes mértékben kiszellőztessem a fejem: se zene, se üzengetés
barátnőknek, se GPS. Csak én.
Azonban másfél órányi gyaloglás után valami nyilvánvalóvá vált: a
kiszellőztetett fejnek, a tiszta gondolatoknak, az őszinteségnek és az
önkifejezésnek hála iszonyatosan éhes lettem.
A Carroll Gardensben[7] kötöttem ki, és megkerestem az egyik bageles
pékséget, ahol még sohasem jártam. Vettem egy mindennel töltött bagelt
meg egy kávét, majd leültem a pici vendégrészben. A sarokban egy apuka
vicces arcokat vágott totyogós kisfiának, velem szemben pedig egy idős pár
M

töltött bialyt eszegetett. A fejük feletti tévében épp reklám ment, szerencsére
y

halkan. Lassan ettem, és közben néztem a tévét. Fura érzés volt, hogy nincs
Bo

nálam a telefonom, amit most bámulhatnék. Hirtelen elkezdődött a New York

News-os reggeli show, benne régi ismerőseim, Pete és Jenna. Mennyire rég
ok

volt, amikor szerepeltem a tévében! Mintha meg sem történt volna. De még
mindig emlékeztem minden egyes részletre: a hangra, ahogy elrepedt a
s

ruhám, arra, amikor először találkozott a tekintetünk, és arra is, milyen

érzés volt hozzáérni a lábához az asztal alatt, amikor ott voltunk azon a
kamurandin a kamukávézóban. És most életeink eredendően
összekapcsolódtak egy apró pillanatnak köszönhetően, ami egy sor eseményt
indított el.
Annyira elmerültem az emlékeimben, hogy beletelt egy hosszú
másodpercbe, mire rájöttem, hogy Hayes volt a képernyőn. Hayes.
– Bocsi! Ne haragudj! – kiáltottam oda a pult mögött dolgozó tinédzsernek.
– Felhangosítanád a tévét?
A lány odacsúsztatta a pultra a távirányítót. Addig nyomtam a VOLUME
gombot, ameddig tisztán nem hallottam Pete hangját.
– …egy régi vendégünk, akire talán emlékeznek tavaly tavaszról. Ő sietett
annak a bizonyos nőnek a segítségére, akinek elrepedt a ruhája a metrón.
Hayes ennek hallatán elmosolyodott, főleg amikor meglátta a bejátszott
képet, amin egymás mellett ülünk azon a bizonyos interjún.
– Az ott én vagyok! – jelentettem ki hangosan, anélkül, hogy gondolkodtam
volna. Mindenki a tévé felé fordult.
– Tényleg? – kérdezte az idős úr, és megigazította a baseballsapkáját,
mintha attól jobban látna.
– Tényleg – feleltem némileg dacosan. – Csak ott egy csomó smink van rám
kenve. És nincs rajtam kalap.
– Hayes – folytatta Jenna –, tegnap este megkerested a szerkesztőnket, és
segítséget kértél. Szerencsédre valaki lemondta, így tudtunk egy kis időt
szorítani neked ma reggelre. Kérlek, mondd el a nézőinknek, amit szeretnél!
Hayes megköszörülte a torkát. Észrevettem, hogy a keze összekulcsolva
pihen az ölében. Idegesnek látszott, mint egy kisgyerek a helyesírási
versenyen. Összeszorult a szívem.
– Nos, a hölgy, akit már említettél, Franny, akivel a metrón találkoztam… –
kezdte Hayes. – Voltaképpen szakítottunk. Tegnap este viszont azt mondta,
hogy szeret.
M

– Milyen izgalmas! – lelkendezett Jenna, és ökölbe szorította maga előtt a

y

kezét, majd tapsikolt. Igen, tapsikolt.

Bo

– És az igazat megvallva, ezt Franny is tudja, gyakran előfordul velem, hogy

képtelen vagyok megszólalni. Így aztán nem volt alkalmam megmondani
ok

neki, hogy mit érzek iránta.

– És mit érzel iránta? – kérdezte Pete, miközben egy kézlegyintéssel
s

bátorította.
– Nos, az van, hogy szerelmes vagyok belé.
Az arcomhoz kaptam a kezem. Mögöttem a pultos kamasz lány
megkérdezte:
– Figyelj már, rólad beszél?
Hayes folytatta.
– Igazából már akkor el kellett volna mondanom neki, amikor rájöttem,
hogy szerelmes vagyok belé, de tudjátok, milyen az, amikor az ember agya
lassan éri utol a szívét.
Jenna arca felragyogott, Pete arcvonásai ellágyultak, és bugyuta mosoly ült
ki az arcára.
– Szóval, amikor tegnap este elmondta, teljesen lefagytam – folytatta
Hayes. – És ezért hívtam fel Elizát, a szerkesztőtöket. Egyszer már elhívtak
minket a reggeli műsorba, és reméltem, talán ez újra megtörténhet. Azt
hiszem, rájöttem: úgy tudom a szerelmem a legjobban kinyilvánítani, ha azt
az egész világ előtt kimondom.
Jenna a melléhez szorította a jegyzetkártyáját.
– Az emberek őrült dolgokat művelnek, ha szerelmesek – mondta.
Hayes bólintott.
– Szerintem is.
A kamera újra Jenna és Pete felé fordult, ezzel Hayes el is tűnt a
képernyőről.
– Szentséges ég! – mondta a mellettem ülő idős nő, és megtörölgette az
ajkát egy szalvétával. – Menj, és keresd meg ezt a fiatalembert!
A sarokban az apuka rám és a tévére mutogatott, magyarázta a fiának, mi
történt az imént. A pult mögött két másik pultos az elsőhöz csatlakozva
bámult rám.
Meglepően nyugodtnak tűnhettem. Túlságosan is nyugodtnak. Sokkban
voltam. Szerelemsokkban. Muszáj találkoznom Hayesszel.
– Nem tudom… Nem tudom, hol van – dadogtam. – Ráadásul az összes
M

pénzemet elköltöttem a reggelire. Nem tudok metrókártyát venni.

y

– Nos, ha az előbb benne volt a New York Newsban, akkor a Rockefeller

Bo

Centerben kell lennie – mondta az apuka, miközben a térdén lovagoltatta a

kisfiát. – Menjen oda!
ok

Az idős úr előrehajolt a székén, és elővette a farzsebéből a tárcáját. –

Tessék! – nyújtott oda egy sárga metrókártyát. – Mindig van nálam egy, csak
s

a biztonság kedvéért.
– Azt mondanám, hogy nem fogadhatom el, de ezúttal elfogadom –
szorítottam a mellkasomhoz a kártyát. – Nagyon szépen köszönöm!
– Igencsak jóképű! – kiáltotta utánam az idős úr felesége, ahogy az ajtóhoz
siettem. – Menjen, találja meg!
Ezzel ki is léptem az ajtón, hogy pontosan ezt tegyem.

***

Nem volt se órám, se telefonom, így nem tudtam követni az idő múlását, de
úgy éreztem, a metrószerelvény centinként teszi meg az utat Brooklyntól a
belvárosig. Hétvége volt, így a vonat minden egyes megállóban megállt, és az
a nyugalom, ami megszállt a bageles pékségben, rég elmúlt. Tiszta ideg
voltam: ráztam a lábam, rágtam a körmöm, gyűrögettem a pulcsim ujját.
Mivel Hayes is szerelmes volt belém, időpocsékolásnak tűnt minden egyes
perc, amit külön töltünk.
A vonat betöfögött a Rockefeller állomásra, én pedig ugrásra készen
vártam, hogy kinyissák az ajtókat. Felrohantam a lépcsőn, elszáguldottam az
állomás folyosóján sorakozó üzletek mellett, és már kint is voltam a Sixth
Avenue és a Fifty-First Street kereszteződésénél.
– A francba! – sziszegtem, amint utat törtem magamnak a járdán cammogó
embertömegben. Még kétsaroknyit rohantam, és lihegve megérkeztem az
NYN stúdiójához. Egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam. Kezemmel
a térdemre támaszkodva, egy lámpaoszlop mellett lihegtem. Körülnéztem:
körülöttem gyorsan hömpölygött a világ. Hangosan felnevettem, ahogy
rájöttem, mennyire nevetséges, amit csinálok. Lehetetlen megtalálni Hayest
ebben a káoszban. A pulcsimra néztem. Amikor száguldozva távoztam a
bageles pékségből, szétkentem rajta egy kis vajkrémet.
Hát persze.
M

A nagy tervemet, hogy találkozzam Hayesszel az NYN stúdiója előtt, hamar

y

romba döntötte a csúf valóság. Befordultam a sarkon, és elindultam a

Bo

tömegben, a szuveníreket kínáló boltok mellett, a pláza központja felé.

Hirtelen rettentően hülyének éreztem magam. Vajon mit képzeltem,
ok

amikor iderohantam bagelszagúan, egy idegen férfi metrókártyájával a

kezemben? Vissza kell mennem Brooklynba, ahol legalább lezuhanyozom,
s

leborotválom a lábam, kicsit kisminkelem magam, aztán felhívom, elmegyek

hozzá, majd rögvest meztelenre vetkőzöm és rámászom. Ez sokkal jobb
tervnek tűnt.
Nagy nehezen kikeveredtem a turistaőrületből, és elindultam a Fifth
Avenue-n a Grand Central Station felé. A Main Concourse, az állomás fő
csarnoka viszonylag csendes volt a szombat délelőttökhöz képest. A csarnok
a hatalmas üvegablakaival és íves kupolás mennyezetével mindig is egy
könyvtárra emlékeztetett.
Éppen a peronokhoz vezető hosszú folyosó felé igyekeztem a
márványpadlón, amikor valaki pár lépéssel előttem elejtett egy köteg pénzt.
Odafutottam, hogy felvegyem, majd felemeltem a fejem, hogy megnézzem,
merre folytatta útját a pénz tulajdonosa.
– Elnézést! – kiáltottam, de ahogy ez már New Yorkban lenni szokott, senki
sem fordult meg. – Hé! – Előrenyargaltam pár lépést, és megkopogtattam az
idegen vállát. Annyira gyorsan történt minden, hogy lehetőségem sem volt
megállapítani, ki lehet az, de annyit láttam, hogy nagyon magas és sűrű haja
van. Azonban abban a pillanatban, ahogy a vállához érintettem a kezem,
tudtam, ki az. Még mielőtt megfordult volna.
Hayes volt.
Hirtelen megállt, én pedig – mivel továbbra is mozgásban voltam –
rádőltem a mellkasára, fejem a vállának ütődött, miközben jobb lábammal
rátapostam a cipőjére.
– Au – mordult, és hátralépett, miközben kezével megfogta a könyököm. –
Hölgyem, minden rend… Te jó ég!
Lehajolt, hogy megnézhesse az arcomat a kalap karimája alatt.
– Franny?
– Kiejtetted a pénzed. – Ennyi jött csak ki a számon, amint kinyitottam az
ökölbe szorított kezem, és megmutattam neki a pénzt.
– Hát te mit keresel itt? – kérdezte Hayes hitetlenkedve.
– Láttalak a tévében – magyaráztam, mintha ez lenne a világ
M

legtermészetesebb dolga. – És eljöttem a Rockefellerbe, hogy megkeresselek.

y

– De hát a Grand Central állomáson vagyunk – mondta zavartan, és

Bo

incselkedőn összehúzta a szemöldökét.

– Tudom. Nem találtalak, ezért elindultam hazafelé. De most itt vagy. – Egy
ok

másodpercig szótlanul álltunk ott. – Várj csak! – jutott hirtelen valami az

eszembe. – Hölgyem? Jól hallottam? Ennyire öregnek nézek ki?
s

Hayes nevetett, mint aki nem akarja elhinni, amit mondtam.

– Csak udvarias akartam lenni… Megijesztettél.
– El tudod képzelni, mit éreztem? Elvoltam magamban, ettem a bagelem,
erre megjelensz a bageles pékség tévéképernyőjén.
Ekkor éreztem, hogy a keze még mindig a karomon van, így közelebb
léptem, mert minden porcikámmal szerettem volna magamba szívni az
illatát.
– Franny – mondta, és a szabad kezével megfogta az állam. – Szeretnél
visszamenni és befejezni a bageled?
Ajka játékos mosolyra húzódott, én meg a vállára csaptam, aztán a kezemet
lassan lecsúsztattam a mellkasán.
– Nem, te kis hülye. Csak veled akarok lenni.
Erre újból elmosolyodott, aztán hosszú karjával átölelt, magához szorított,
meleg volt és szilárd, álla a fejem búbján. Átöleltem a derekát.
 – Tetszik a zakód – motyogtam bele a mellkasába. – Gucci?
– Nem, ez valami új. Birch and Fole.
Nem értettem.
– Az meg mi? – kérdeztem kissé eltávolodva, hogy megnézhessem.
– Egy fenntartható és uniszex ruházati cég, amely etikus megoldásokra
fókuszál – felelte Hayes, és egy puszit nyomott a fejem búbjára. – Gondoltam,
menőn hangzik.
– Nahát, nem gondoltam volna, hogy megérem a napot, amikor nem valami
mérték utáni dizájnos öltönyben látlak.
– Nos, találkoztam egy nővel – mondta Hayes halk, lágy hangon –, és
igyekszem elkápráztatni.
– Szerintem tetszel neki, bármilyen ruha van is rajtad. – Hátrahajtottam a
fejem, és rámosolyogtam.
– Akkor jó, mert szerintem sokat fogja látni, és a pasi leginkább a régi
tréningruháiban szeret flangálni otthon.
– És mi van, ha meztelenül tetszik neki a legjobban? – incselkedtem.
M

Tetszett ez a játék, amibe belekezdtünk.

y

– Hát, majdcsak kitalálnak valamit együtt – bólintott Hayes.

Bo

– Akkor jó.
Az arcához nyúltam, majd a hüvelykujjammal megdörzsöltem az állát, amit
ok

puha borosta borított. Ő pedig lehajolt hozzám és megcsókolt, fogával

finoman súrolta az ajkam.
s

– Hayes – suttogtam, miközben csókoltam az arcát, aztán a nyakát.

– Igen? – A derekamra csúsztatta a kezét.
Hátradőltem egy kicsit, és egyenesen ránéztem.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek, Franny.
– És most mit csinálunk? – kérdeztem.
– Nincsenek különösebb terveim – felelte, aztán megfogta a kezem, és
megszorította. – Brooklynba indultál? – nézett rám fürkészőn. Bólintottam.
– Velem jössz? – kérdeztem. – Vagy fura ilyet kérdezni?
Hayes megrázta a fejét. Komolyan nézett rám, amitől teljesen elolvadtam.
– Egyáltalán nem az.
Lesétáltunk a metróállomás lépcsőin, kezeltük a jegyeinket.
– Egy nagyon édes idős úrtól kaptam a metrókártyát ma reggel, hogy meg
tudjalak keresni. – Visszatettem a kártyát a zsebembe. – Megtartom
kabalának.
Az állomás csendes volt, még nem kezdődött el a hétvégi őrület. Pár ember
lézengett a közelünkben, kukucskáltak az alagút felé, várták a metrót. A
távolban szaxofon szólt. Ilyen volt New York a legtisztább formájában:
keresetlen, békés, álomból öntudatra ébredő.
– Sokszor felidéztem magamban azt a pillanatot, amikor először
találkoztunk. – Hayes a hüvelykujjával körkörösen simogatta a kézfejem. –
Ha visszamehetnék az időben és újracsinálhatnám, másképpen cselekednék.
– Hogyan? – érdeklődtem.
– Először is bemutatkoznék – felelte. – Már akkor is láttam, mennyire
csinos vagy.
– Én meg azt gondoltam – vontam meg a vállam unott ábrázattal –, hogy
egészen jól nézel ki. De magamban Dögös Öltönynek neveztelek el.
Hayes nevetve közel húzott magához, és játékosan megcsipkedte a
nyakam.
– Annyira hiányoztál – mondta, és a bőrömhöz nyomta az ajkát.
M

– Tudom, hogy tegnap este már elmondtam – feleltem –, de újra

y

elmondom: sajnálom, hogy eltaszítottalak magamtól, és sajnálom, hogy nem

Bo

beszéltem veled.
Hayes kissé eltávolodott tőlem, majd megfogta az állam, és megemelte a
ok

fejem. A szemünk találkozott.

– Pedig beszéltél velem. Miután a dolgok véget értek közöttünk,
s

megtaláltam a zsebemben az üzenetet, amit nekem írtál. Pontosan erre volt

szükségem, pont ezt akartam hallani tőled. A legjobbkor történt.
A belváros felé tartó vonat félbeszakította a beszélgetést: elzakatolt
mellettünk, majd csikorogva lefékezett. Együtt szálltunk be, és leültünk. A
kocsi majdnem teljesen üres volt.
– Valahányszor metróba szálltam, mindig eszembe jutottál. Gondoltam
arra a napra, amikor találkoztunk. Meg mindarra, ami azután történt. –
Átölelte a vállam, én pedig hozzásimultam a szilárd és meleg testéhez.
– Próbáljuk meg újra! – javasoltam, és mosolyogtam azon, micsoda ötlet
pattant ki a fejemből.
– Hogy érted? – Hayes gyanakvóan nézett rám, azzal tekintettel, amit
megismertem és megszerettem. Így nézett, amikor kattogott valamin az
agya, amikor elemzett vagy logikát keresett valamiben. Annyira hayeses volt,
hogy a szívem majd kicsordult az iránta érzett szerelemtől, és mindattól, ami
ő volt.
– Úgy, hogy újra találkozunk először. – Megszorítottam a combját. – Csak
most csináljuk jól!
Hayes nevetett, és beletúrt a hajába.
– Oké.
– Franny Doyle – nyújtottam felé a kezem, amit Hayes megrázott –, az
imént mondtak fel a munkahelyemen, és teljesen kivagyok, amúgy nagyon
jóképűnek tartalak, bár sokáig képtelen voltam beismerni ezt.
– Harmadik Hayes Montgomery… Bár a Harmadikat inkább kihagyom, mert
nagyképűnek hangzik, és olyan ciki. Elbűvölőnek és gyönyörűnek talállak,
emiatt pedig rohadtul dühös vagyok, ugyanis szeretem kontroll alatt tartani
az érzelmeimet, és ami azt illeti, minden mást is.
– Örvendek. – Továbbra is fogtuk egymás kezét, bár abbahagytuk a
kézrázást. – Mi lenne, ha valamikor összefutnánk? Mit csinálsz a jövő héten?
Hayes hallgatott, és a mosoly az arcán kissé soványabb lett.
– Igazából… – kapta el a tekintetem – …arra gondoltam, hogy el kellene
M

utazni Olaszországba.
y

– Várj csak, micsoda?

Bo

– Emlékszel arra az aukcióra ott a Természettudományi Múzeumban? Az

olasz vakációra, amit kinéztél.
ok

– Licitáltál rá?
Bólintott.
s

– És nyertem – felelte. – Vagyis tulajdonképpen mi ketten nyertünk.

Gyanakvóan néztem rá.
– Ezt meg hogy érted?
– Azt terveztem, hogy neked ajándékozom – magyarázta, és a
hüvelykujjával a tenyeremet dörzsölte. – De aztán… Aztán nem beszéltünk
egymással, és képtelenségnek tűnt előrukkolni ilyesmivel. De… – Rám nézett,
kissé hezitált. – De mehetünk, amikor csak akarod.
Csak bámultam rá, és döbbenten mosolyogtam.
– Most már tudhatod – szólalt meg végül, és a másik kezével végigsimított
a combomon –, hogy a szívem mélyén szörnyen romantikus és érzelgős
vagyok.
– És ezt nagyon is szeretem benned – feleltem, és megpusziltam az állát.
– Mindenesetre a jegyek a tieid, és természetesen azt csinálsz velük, amit
akarsz. De akkor azt mondtad, hogy az adósom vagy. Hát most behajtom a
tartozást.
– Szerintem meg fogunk állapodni – ugrattam. – De szeretnélek
figyelmeztetni, hogy a repülőn végig a válladon fogok aludni. És lehet, hogy
kicsordul a nyálam.
– Semmi gond – vigyorgott rám azzal a fiús vigyorával, amitől az egész
testem átforrósodott. – Ezt már tudom, és egyáltalán nem zavar. Sőt,
szeretem.
Visszarakta a fejemre a kalapom.
– Cukin áll ez a kalap. – Ezzel odahajolt, hogy megcsókoljon a puha ajkával.
– Ezt is szerettem volna megtenni, amikor először találkoztunk.
Az ajtók kinyíltak a következő állomásnál, és mindketten felnéztünk.
Egyáltalán nem Brooklyn felé tartottunk. Zavarunkban bizonyára egy másik
vágányhoz mentünk, és most az ellenkező irányba utaztunk.
– Franny – mutatott Hayes az állomás nevére, amint az ajtók becsukódtak.
– Rossz vonatra szálltunk, és rossz irányba megyünk.
Elnevettem magam, aztán megfogtam a kezét, és az ajkamhoz emeltem.
M

– Hát akkor csak menjünk! – mondtam. – És majd meglátjuk, hová érünk.

y
Bo

[7] Az olasz-amerikai gyökereiről ismert városrész Brooklynban.

ok
s
 A SZERZŐRŐL

Kate Spencer a Forever35 nevű, díjnyertes podcast társműsorvezetője, és a The

Dead Moms Club című memoár szerzője.
Állandó rovata van az InStyle-ban, cikkeit többek között a Washington Post, a
Rolling Stone, az Esquire, a Cosmopolitan és a Buzzfeed is publikálja. Korábban a
VH1 vezető szerkesztőjeként és producereként dolgozott.
Los Angelesben él férjével és két lányával.
Az Egy New York-i pillanat az első regénye.
M
y
Bo
ok
s