Download as docx, pdf, or txt
Download as docx, pdf, or txt
You are on page 1of 8

MIKSZÁTH KÁLMÁN ÉLETE.

Teljes szövegű keresés

MIKSZÁTH KÁLMÁN ÉLETE.


Az 1880-as évek elején új tehetség tűnt fel a magyar elbeszélő irodalomban: MIKSZÁTH KÁLMÁN.
Eleinte rajzokat és novellákat írt, később a regényírásban is klasszikusaink közé emelkedett.
Óvakodott a romantikus túlzásoktól, képzeletét nem engedte féktelenül szárnyalni, kritikai érzéke
erősebb volt Jókai Mórénál. Vonzó hangon, kedélyes életbölcsességgel, a magyar élet reális
megfigyelésével szőtte meséit.
Mikszáth Kálmán 1847. január 16-án született Szklabonya faluban, Nógrád megyében. Szülei
evangélikus vallású kisbirtokosok voltak. Atyjának elődei valószínűleg Erdélyből kerültek Nógrád
megyébe, itt eltótosodtak; anyai ága magyar nemes volt. Szklabonyán kevés magyar lakott;
gyermekkorában maga a regényíró is többnyire csak tótul beszélt. A középiskola lelkes magyarrá
nevelte. 1857-ben került a rimaszombati protestáns gimnáziumba, 1866-ban tett érettségi vizsgálatot a
selmecbányai evangélikus líceumban.
Jogi tanulmányait Pesten végezte, egyetemi éveinek leteltével megyéje székvárosában,
Balassagyarmaton, kapott esküdti hivatalt. Szolgabíró akart lenni, de a tekintélyesebb nemesurak és
gazdagabb földbirtokosok fiai mellett nem érvényesülhetett. Egy ideig szorgalmasan végezte hivatali
munkáját, később elment a kedve a megyei szolgálattól.
Volt néhány ismerőse a fővárosban, ezek 1874 elején bejuttatták szerkesztőnek egy politikai és vegyes
tartalmú heti ujsághoz, a Magyar Néplaphoz. Itt dolgozott két évig. Mikor lapja megszűnt, más
újságokban iparkodott elhelyezni cikkeit; nagy nyomorúságban élt, fűtetlen hónapos szobában lakott,
csak kávéházi társaságában akadtak derűsebb órái. Reménytelen helyzete végre is vidékre
kényszerítette. 1878 végén a Szegedi Napló főmunkatársa lett; két évet töltött Szegeden. Itt ismerte
meg az Alföld magyar népét, itt érte a várost összeromboló nagy árvíz. Mikor elhagyta Szegedet s
1881 elején Budapestre költözött, még mindig azt kellett tapasztalnia, hogy nevét nem ismerik eléggé.
Szinte lemondott már a reményről, hogy az írói pályán valamikor sikert érhessen el; ekkor jelent meg
első feltűnést keltő kötete, A tót atyafiak; követte ezt néhány hónap múlva másik nagyhatású
könyve, A jó palócok. 1882 elején már országos hírű író volt, ebben az évben a Kisfaludy-Társaság is
tagjai közé választotta.
Ettől az időtől kezdve, mint a Pesti Hirlap belső dolgozótársa, sokoldalú ujságírói munkát végzett.
Országgyűlési karcolatai, rajzai, tárcái egyre jobban feléje irányították a közfigyelmet. Kiadói jól
díjazták, a közönség szerette, a politikai körök megbecsülték. Tisza Kálmán miniszterelnök jóindulata
a parlamentben is helyet juttatott számára: 1887-től az illyefalvi, 1892-től a fogarasi kerületet
képviselte szabadelvűpárti programmal. Az irodalmon kívül csak a politika érdekelte. A
képviselőházban, szabadelvű pártkörben, vidám férfitársaságokban sokszor elidőzött. Családi élete
boldog volt, nejét bensőségesen szerette, fiaiban öröme telt. Munkásságát a Magyar Tudományos
Akadémia 1908-ban nagyjutalmával koszorúzta. Negyvenéves írói jubileumán, 1910-ben olyan
nemzeti megtiszteltetésben volt része, aminőt előtte csak Jókai Mór ért meg: a budapesti Vigadóban az
egész ország bemutatta előtte hódolatát. Fényes ünneplése után tizenkét nappal, 1910. május 28-án,
hirtelen elhúnyt.
Herczeg Ferenc így jellemzi a «nagy palócot», Mikszáth-emlékbeszédében: «Zömök, hízásra hajló
férfi, nehézkesen jár; ereiben lovas nomádok vére folyik, de az ősök régen leszálltak a lóról és az
unokák még nem szokták meg a gyalogjárást. Harcsabajszú, kerek tatárkoponyája a vállai közt ül;
szúrós, kiábrándítóan okos szemeivel, deszpota-vágású, kissé petyhüdt szájával, amelyből ritkán
hiányzik a szivar, egy volgaparti Bismarck benyomását tehetné. Külseje némileg elhanyagolt, mint
azoké az úri puritánoké, akik annyira ismerték a saját értéküket, hogy bátran lenézhettek minden
parádét. Rengeteg sok szivart fogyaszt, egészségével nem sokat törődik, szóval: magyar fatalista. A
fatalizmusa időközönkint patópálossá lesz. Midőn fölérkezett dicsőségének csúcsára, éppen csak
annyit írt, amennyit a felesége, a kiadói és a jóbarátok ravaszul ki tudtak tőle csikarni». A nyüzsgő
sokaság neki csak költői élmény, feldolgozásra váró nyersanyag. «Irgalmatlanul éles szeme mindent
meglát, keresztülnéz a kőfalon, belelát felebarátai zsebébe és veséjébe. Munkaszünetet nem ismerő
agyveleje mindent megőröl és elraktároz. Nagy kár, hogy nem mindig írótollal dolgozik, szívesebben
csak élőszóval. De hogyan tud beszélni! Palócosan ejti a szót; lassan, olykor hebegve kezdi, Arlechino
szándékos esetlenségével közeledik a matériához, de ha fölmelegszik, akkor fölemelkedik, mint a
léggömb az emberek feje fölé, akkor aforizmák záporát hullatja, hihetetlen merész hasonlatokat talál
és minden, amit mond, tele van forró élettel, szellemmel, eredetiséggel, különös szépséggel. Még a
palóc beszéde és a nyers gesztusai is valami csodálatos bájt adnak a társalgásának. Nem csoda, hogy
azok, akik közelébe jutottak ennek a mágneshegynek, azok nem tudnak egyhamar szabadulni,
rákapnak Mikszáth Kálmánra, mint a beteg a morfiumra.» (Mikszáth Kálmán emlékezete. Budapest,
1928.)
Révai Mór emlékirataiban a következőket olvassuk. Mikszáth Kálmán nem igen tudott idegen
nyelveket, még németül sem tanult meg. «Olvasmányaiban kizárólag a magyar nyelvre volt utalva és a
külföldi irodalomból is csak azt ismerhette meg, ami magyarra le volt fordítva. Sajátságos intuícióval
kitalálta, hogy mi a neki való olvasmány és még a rossz fordításból is meg tudta állapítani, ki a nagy
író. Ellentétben Jókaival, ő szeretett olvasni, leginkább szerette a «nagy angol írókat.» Társaságában
lenni különösen akkor volt a szellemi élvezet tetőpontja, amikor elmondta egy-egy megírásra szánt
elbeszélését. «Látni akarta a hatást, amit az elbeszélés a hallgatóra tesz, elég érdekfeszítő-e, elég
megkapó-e, elég fordulatos-e, hol lankad el esetleg a figyelem, mi ejti gondolkodóba a hallgatót, nem
homályos-e? Önmagát akarta ellenőrizni, eléggé folyamatos-e az elbeszélés, nincsenek-e benne
zökkenők, ugrások? Szívesen vette ilyenkor a figyelmeztetést, sőt el is várta.» Mindig a téma
megtalálása volt a fődolog nála, a megkapott anyagot azután kedve szerint feldolgozta. «Az életből és
nem könyvekből vette a tárgyát. Saját életének, különösen ifjúkorának emlékei voltak leggazdagabb
kútforrásai; de azonfelül mindenki hordott neki anyagot, aki vele érintkezésben volt; a szerkesztők,
képviselőtársai, a Ház folyosója, vacsorázó kompániája.» Rendkívüli írói lelkiismeretével előnyösen
különbözött sok más írótól. «Az ujság részére sokszor olyat kellett megírnia, ami nem volt egészen
kedvére való; napi érdekű cikket, krokit, aktualitást; ami azonban kötetbe volt felveendő, ott
skrupulozitása nem ismert határt. Egy-egy olyan kötet megszerkesztésénél, amelybe lapokban
szétszórt dolgai kerültek, a képzelhető lenagyobb gonddal válogatta össze a közleményeket; sokszor
vitatkozni kellett vele és kegyelmet kérni valamely kedves mű részére, amelyet ő nem tartott elég
jelentékenynek arra, hogy kötetbe felvegye. Még szigorúbb volt, mikor munkái már gyűjteményes
kiadásban jelentek meg: akkor minden egyes közleményt újra elbírált, hogy sub specie aeternitatis
beillik-e munkái közé.» Ez a nagy aggodalmaskodása volt az egyik oka annak, hogy olyan nehezen
lehetett tőle kéziratot kapni, holott elegen ostromolták egy-egy újabb munkája átengedéséért.
«Nevének olyan csengése volt, hogy a szépirodalmi lapok valósággal versengtek érte. Karácsony táján
úgy megrohanták tárcákért, elbeszélésekért, hogy meg kellett volna sokszoroznia önmagát, hogy
minden kívánságnak megfeleljen. Csak egy ember volt, akinek sohasem tudott ellentállni, aki mindig
tudott tőle kéziratot kapni, aki előre merte hirdetni, hogy karácsonykor hoz Mikszáth-elbeszélést: ez
Nagy Miklós, a Vasárnapi Ujság szerkesztője volt. Csodálatraméltó kitartással napokig, hetekig tudott
Mikszáth nyomában járni, órákig várt rá a szerkesztőségben, vele vacsorált, elkísérte hazáig és ha
látta, hogy alkotó kedvében van, képes volt éjszaka is ott maradni és bevárni, amíg megírja a számára
való elbeszélést.» (Irók, könyvek, kiadók. II. köt. Budapest, 1920.)
Családi körében így rajzolja meg alakját sógornője, Mauks Kornélia írónő: «Sógorom, Mikszáth
Kálmán, azt szokta mondani, hogy az író olyan, mint a havasi kürt, csak messziről jó hallani. Hát tudja
Isten, azt elismerem, hogy az író sok tekintetben nem hasonlítható az átlagemberekhez; gondolkozása,
világnézete egészen más, mint a közönséges halandóké; de ha olyan környezete van, mely őt megérti
és kellőleg méltányolja, egészen jó és kellemes közelről is hallani. Ezek közé tartozik az én igen
tisztelt sógorom is, Mikszáth Kálmán. Különcségeit, bölcs gondolkozását, sokszor gyermeteg
kedélyét, fel-fellobbanó hevességét, nagy szívét a családja egészen megérti és lehetőleg hozzá
alkalmazkodik. Reggel, ha felkel, ámbátor ő a legnagyobb csevegők egyike, nem szeret beszélgetni,
szó nélkül jön be az ebédlő-szobába, leül az asztalhoz és ha megitta kávéját, megfordítja a széket és
kinéz a hosszú József-utcára; a jó Isten tudná, mit néz vagy mit lát benne? Őt ilyenkor senki sem
háborgatja, a nővérem – a felesége – miután minden szoba ide nyílik és minden dolog ezen keresztül
intéztetik, mint az árnyék ki- és besuhan a szobába, a fiai kijönnek a szobájukból, lassan az apjuk fölé
hajolnak vagy megsimogatják a fejét, vagy homlokán csókolják és szó nélkül mennek a dolguk után.
Ha a személyzet közül bejön valamelyik, sógorom összerezzen, felnéz egy gyermek ijedt tekintetével,
fél, hogy jó-reggelt fognak kívánni. Ezt ugyan szigorúan eltiltja a nővérem, de azért néha mégis
megtörténik. Ilyenkor szomorúan sóhajt, bemegy dolgozószobájába és leül az íróasztala mellé. Ez az
íróasztal az ő vára; van ezen könyv, hírlap, szivarláda, dohánytartó, egy-két pipa, tintatartó, három-
négyféle kézirat; csodálatos az, hogyan tud eligazodni benne! Ez okból senkinek sem szabad az
asztalhoz nyúlni, ezt igazán nem tűrné, még azt a szót is gyűlöli: port törülgetni. Így is néha
megtörténik, hogy egy lap valamelyik kéziratából belekeveredik a könyvek vagy hírlapok közé;
ilyenkor napokig igen izgatott, keresni nem engedi; fél, hogy még több dolog összekeverődik; ő sem
keresi, csak ül szomorúan, megsemmisülten. Ilyenkor úgy érzi magát a ház népe, mintha a szomszéd
szobában valaki súlyos betegen feküdne; halkan beszélnek, míg egy alkalmas percben a nővérem
beoson a dolgozószobába és egy-két perc mulva diadallal jön, kezében lengetve az elveszettnek hitt
kéziratot.» (Képek Mikszáth Kálmán életéből Budapest, 1918.)
Adatok Mikszáth Kálmán életéhez:
1707. – Mixadt Mátyás nógrádmegyei teológust ágostai hitvallású evangélikus lelkipásztorrá avatják.
(A család a XVIII. században papi família volt, később a gazdálkodásra tért át, magát nemesi
származásúnak tartotta.)
1847. – Mikszáth Kálmán születésének éve. Január 16-án születik a nógrádmegyei Szklabonya
faluban. (Atyja, Mikszáth János ágostai hitvallású kisbirtokos, korcsmáros és mészáros; anyja Veres
Mária, egy elszegényedett falusi nemes leánya. A szülőknek négy gyermekük születik. A regényíró
Szklabonyán végzi elemi osztályait. A tótnevű faluból később Kürtabony lesz, Kürtabonyból 1910-ben
Mikszáthfalva, a cseh-szlovák köztársaságban: Sklabina.)
1857–1863. – Mikszáth Kálmán az evangélikusok és reformátusok hatosztályos rimaszombati
gimnáziumában. (Atyja nem akarja iskoláztatni: «Mit kínozzuk ezt a gyereket a betűkkel? Megél ő
úgyis ezen a portán, mint az apja és nagyapja megélt!» De anyja nem szeretné, ha a fiú gazdálkodó
maradna. A regényíró diáksága semmi jót sem ígér. Mint alsó osztályos tanuló a magyarban feltűnően
gyönge, csak az ötödik osztálytól kezdve fogalmazza ügyesebben dolgozatait.)
1863–1866. – A selmecbányai evangélikus gimnázium hetedik és nyolcadik osztályának tanulója.
(Gyönge diák, a hetedik osztályból kimarad, ezt az évet megismétli. Az önképzőkörben verseket és
elbeszéléseket olvas fel. 1866 nyarán érettségi vizsgálatot tesz.) 1866–1869. Joghallgató a pesti
egyetemen. (Ezek az évei ismeretlen eseményűek, jogászkoráról később sem beszél szívesen. Afféle
mezei jogász; ha elfogy a pénze vagy nem tudja kifizetni hónapos szobáját, hazamegy falujába
szüleihez.)
1870. – Huszonhárom éves. Atyja bejuttatja Mauks Mátyás nógrádmegyei szolgabíró mellé esküdtnek.
Mauks Mátyás Balassagyarmaton lakik, Mohora községben van a földbirtoka; szívesen látja maga
mellett a fiatal embert, bevezeti családi körébe is. Az esküdt voltaképen vármegyei joggyakornok, a
szolgabíró írnoka, némi ínséges napidíjjal. Mikszáth beleszeret a szolgabíró egyik leányába, a
tizennyolc éves Mauks Ilonába, de nem kérheti meg szerelmese kezét, mert nincsen komoly állása s
még jogi vizsgáit sem fejezte be. Álmai az irodalom felé vonják, pesti író szeretne lenni. Atyja
megbotránkozva veszi tudomásul «kapa-kaszakerülő» terveit, Mauks Mátyás is bizalmatlanul néz a
«skriblerre.»).
1871. – Lemond esküdtségéről, beáll ügyvédjelöltnek egy balassagyarmati prókátor irodájába. A
pörösködések, végrehajtások, vidéki kiszállások hamar kiábrándítják az ügyvédi foglalkozásból. Annál
nagyobb kedvet érez az ujságíráshoz. Munkatársa lesz a Nógrádi Lapoknak, ebben a minőségben
élesen vitázik a másik balassagyarmati hetilappal. A tollharcból párbaj kerekedik, vér nélkül. Egyik
elbeszélését az Igazmondó című pesti hetilap tíz aranyas pályadíjjal jutalmazza. (A nép számára írt
iránynovella címre: Ami a lelkeket megmérgezi. Népies történetében a haramiák alakjait dicsőítő
betyárromantika ellen küzd.)
1872. – Vármegyei aljegyzőnek jelölik, a választás előtt visszalép a jelöltségtől. Megpróbálkozik a
gazdálkodással szülőfalujában. (Titokban számos levelet vált egykori főnöke leányával, minden áron
nőül akarja venni Mauks Ilonát, de szerelmesének szülei nem tartják megbízható embernek. A leánya
jövőjéért aggódó apa véleménye szerint: «Látom, sohasem lesz belőle komoly ember. Otthagyta a
közigazgatást, jól van, elismerem, hálátlan pálya; otthagyta az ügyvédséget, hát erre azt mondhatom,
nem vette be a természete. De most nem találok ránézve mentséget; napnál világosabb volt a
fogalmazói kinevezése, ezt pedig azért nem akarja, mert nem szeret rendszeres munkával foglalkozni.
Könnyelmű, gondatlan ember. Azért mondja, hogy író lesz, mert azt reméli, hogy így kevesebb
dologgal megél. Író! Szép dolog lenne az, ha ezer holdja lenne hozzá, de szegény embernek ez nem
pálya, nem kenyérkereset. Ebből is látszik, hogy mennyire nem normális gondolkozású ember.
Gondold csak el, milyen életed lenne, ha felesége lennél, hideg téli időben, fűtetlen szobában, kenyér
nélkül.»)
1873. – Huszonhat éves. Feleségül veszi Mauks Ilonát. Menyasszonya véletlenül Pestre jön, hirtelen
elhatározással megtartják esküvőjüket, azután hazaköltöznek a szklabonyai Mikszáth-házba. Az írónak
már nem él sem apja, sem anyja, egyedül van nejével szülőházában. A Mauks-család nem vonja meg
tőle támogatását, bár az anyagi gondok ott is súlyosan ránehezednek a családfő vállára. Mikszáthnak
egy vágya van: Pestre akar menni. Bérbeadja szklabonyai birtokát, kivesz egy lakást a Mária-utcában,
odaköltözik feleségével. Magával viszi egyetlen öccsét is, a fiút beíratja a református gimnáziumba.
Egész nap ír és szaladozik, hogy elbeszéléseit elhelyezhesse a szerkesztőségekben; fáradsága
hiábavaló küzdelem, a lapoknál szóba sem állnak vele vagy papírkosárba dobják kéziratait. (Felesége
följegyzése szerint: «Ekkoriban sokszor kimentünk Kálmánnal sétálni. Nem beszéltük meg, merre
megyünk, hanem egyforma gondolattól áthatva, először felkerestük a Stáció-utcában a nagy sárga
házat, ahol Jókai lakott. Szent áhítattal néztünk az ablakokra. Isten tudja, talán azt reménylettük,
hogyha szép nemes arcát megláthatnánk, a mi sorsunk is jobbra fordulna. Azután elmentünk Gyulai
Pál ablakai alá; egyszer, ahogy ott ácsorogtunk, hirtelen mellettünk termett Gyulai. Valami
kimondhatatlanul nagy megdöbbenést éreztünk, mind a ketten elhalványodtunk a meghatottságtól. Hát
még a szerkesztők, ezek voltak csak a nagy alakok; a szerkesztőségeket olybá vettük, mint a régi
görögök az Olympust. Kálmán minden írót ismert látásból, de személyesen, Vadnai Károlyt kivéve,
csak igen keveset. Néha-néha elment ugyan az írói körbe, de onnan rendesen lehangoltan tért haza.»)
1874. – Ez év elejétől Mikszáth Kálmán a Magyar Néplap című jelentéktelen fővárosi sajtótermék
szerkesztője. A népies hetilapba tömérdek cikket, riportot, elmefuttatást, elbeszélést ír. Munkájáért
havi ötven forint fizetést kap a Wodianer-cégtől. (Felesége hazamegy szüleihez, fia születik, a
gyermek meghal.)
1875. – Nejével együtt kínosan küzdenek a megélhetésért. Kéziratait a maga lapján kívül másutt ritkán
fogadják el közlésre, színműírói tervei meghiúsulnak. Nejét hazaküldi szüleihez, később tudatja vele,
hogy válniok kell. (Elkeseredetten írja levelében: «Nekem mennem kell a megkezdett úton, mely vagy
felvezet a magasba vagy le a mélységbe. Magát azonban jó szívvel nem ránthatom magammal, ha ez
az út lefelé vezet. Soká küzdöttem lelkemben, meg lehet róla győződve, hogy nagy fájdalommal
mondok le magáról, de, becsületes ember vagyok, hát ennek meg kell lenni. Ki kell mondani a nagy
szót: váljunk el. A szülei, tudom, örülni fognak, kérje meg édesapját, hogy adja be ellenem a válópert,
bármi okot mondanak, én mindenbe beleegyezem, egy szóval sem fogok ellenkezni.») A mélyérzélmű
asszony kétségbeesetten tiltakozik a válás gondolata ellen, de amikor látja, hogy ura hajthatatlan,
önérzetesen félreáll hitvestársa útjából. (Közben a pesti háziúr lefoglaltatja és elárverezteti minden
ingóságukat; a magából kiforgatott, sorsüldözött író egy kis oduba költözik. Szklabonyai birtokát
elkótyavetyéli, hetilapja megbukik, kétségbeesetten harcol az élettel.)
1876. – Feleségétől való elválása után rázúdulnak élete legsötétebb napjai. (Egyik kortársának
följegyzése szerint: «Mikszáth Kálmán az Orient-szálló egy szurtos, sötét szobácskájában lakott. Sokat
írt, de ritkán hozta el megígért kéziratát pontosan, mert nem volt fűteni valója, a hidegben
összegémberedtek az ujjai.») Mauks Ilona a család mohorai birtokán, édesanyjával és nőtestvérével
együtt szintén küzd az élettel; elhúnyt édesatyja súlyos terhekkel megrakottan hagyja hátra birtokát; a
három hősies lelkű nő nagy célt tűz ki maga elé: meg akarják menteni ősi földjüket a pusztulástól.
(«Legnehezebben esett, jegyezte föl később Mauks Ilona, mikor kis könyvtárunkat összerendeztük és
elhatároztuk, hogy regényt sem olvasunk többé, drága időnket arra nem pazaroljuk. Hírlapot nem
tartunk, mert a pénzt hasznosabbra fordítjuk, hanem nevelünk apró majorságot, tehenészetet tartunk,
kerti növényeket termesztünk és az ezekből befolyó pénzből fedezzük háztartási költségeinket és
neveltetjük három fiútestvérünket.» Volt férje időnkint fölkeresi soraival. Egyszer azt írja neki:
«Szegény Ilonám! Maga talán azt hiszi, hogy a házasság megszűntével megszűntem önt szeretni.
Olyan ön nekem, mint egy szent, akire akkor gondolok, amikor a lelkem tiszta.»)
1877. – A Budapesti Napilap munkatársa. (Hozzászól minden politikai, társadalmi, irodalmi
kérdéshez; az ujságírás napi robotmunkájában nem írhat érdemes dolgokat. Lapja súlytalan ujság, a
szerkesztőség tagjain kívül alig érintkezik valakivel. Olykor megfordul a Korona kávéház írói
asztalánál; esténkint, ha van némi pénze, eljár Szabó Endre költő asztalához az egyik Sándor-utcai
kocsmába. Havi jövedelme a legjobb esetben sem több harminc-negyven forintnál. Ebből az összegből
csak szűkösen éldegélhet.)
1878. – Meghívják a Szegedi Napló rendes munkatársának. A fővárosban alig van valami jövedelme,
kénytelen leköltözni Szegedre. (Lapja ellenzéki ujság, ő maga olyan függetlenségi érzelmű, hogy egy
alkalommal így ír: «Büszkeséggel szólok palóc véreimről, kik mind olyan rebellisek, királyokat nem
tisztelő, kormányokat ócsárló emberek, mint jómagam.» Mikor a nagy tiszai árvíz ott éri Szegeden s
arról van szó, hogy Tisza Lajos megy le szegedi kormánybiztosnak, így nyilatkozik hírlapjában: «A
sors nem büntetheti meg Magyarországot annyira, hogy Szegedet tönkre tegye. Két Tiszát nem mér
ránk egyiptomi csapásul; elég nagy kereszt nekünk egy is: Tisza Kálmán.» Később megváltozik
véleménye a Tiszákról; Tisza Lajost, Tisza Kálmánt, Tisza Istvánt egyformán nagyrabecsüli.)
1881. – Életének nagy fordulata harmincnégy éves korában. Szegedről felköltözik Budapestre,
egyidejűleg megjelenik első nagyhatású műve: a Tót Atyafiak: (A Korona kávéházban gyülekező írók
nagy izgalommal beszélnek a kötet szépségeiről, a novellák hírét elviszik a szerkesztőségekbe, a
szerzőt lelkesen ünneplik. Mikszáth bemutatja nekik a kávéház asztalánál a Jó Palócok kéziratát is,
ennek a gyűjteménynek elbeszéléseit még nagyobb elismeréssel olvassák s a szerző szövegét számos
találó észrevétellel javítják.) A Pesti Hirlap tulajdonosa, Légrády Károly, munkatársai közé fogadja a
máról holnapra híres emberré lett írót. (Ő adja ki a Jó Palócokat is.) Mikszáth a Pesti Hirlap
szerkesztőségében eleinte közönséges ujságírói munkát végez, azután fölfedezik benne az
országgyűlési karcolatok mesterét. (Rákosi Jenő megemlékezése szerint: dicsőségének szivárványa a
Pesti Hirlapból indult ki, hogy merész ívben ölelje át irodalmunk égboltozatát. A Pesti Hirlap
hasábjairól szórta szellemének tűzijátékos szikráit. «Mintha Apollo beszélt volna pipaszó mellett az
Olimpuson; isteni jókedv, emberi tréfa játékának látszott, amit mond, de a tréfák és elmésségek
hátteréből mindig láttuk, hogy súlyos bölcsesség kacsint ki hallgatóira.») Megválasztják a Petőfi-
Társaság tagjává. (Székét a Frivol Aktával foglalja el.)
1882. – A Kisfaludy-Társaság tagja lesz. (Székét a Brézói Ludakkal foglalja el.) Révai Mór
személyében tettrekész kiadója akad. (A nagyműveltségű könyvkiadó mindjárt megérzi, hogy
Mikszáth tehetsége hasonló Jókai művészetéhez, ezért jóval nagyobb tiszteletdíjat ad számára, mint a
többi írónak. Ez időtájt a könyveket kis példányszámban nyomják, egy-egy ív tiszteletdíja tizenöt és
harminc forint között váltakozik s az író még így is szerencsésnek érezte magát, ha kiadója akadt s
nem a maga költségén kell munkáját közrebocsátania; Mikszáth könyveit több ezer példányban
terjesztik a közönség között, irói tiszteletdíját is magasabbra szabják.) Az első Mikszáth–Révai-
kiadást, az író két székfoglaló novellájának gyönyörű példányait, Jókai ajánló szavai díszítik.
(«Önkénytelenül eszembe jut, írja ifjú pályatársáról Jókai, az egyszeri tudós, aki késő este nála mulató
vendégeinek azt mondta, hogy nézzék csak, milyen szépen süt a hold odakinn; s hogy jobban
láthassák, fogta a lámpát, kivitte: annak a világánál mutatta be a holdat. Mikszáthnak nincs szüksége
az én lámpásomra. Meg fogják őt látni a saját talentuma fényénél. Aki az elbeszéléseit olvasni kezdi,
le nem teszi, amíg végig nem olvasta s csak azt sajnálja, hogy miért nem több?») A hirtelen felbukkant
regényíró dicsősége közeledni kezd Jókai fényéhez. Annál jobban fáj neki feleségétől való elválása.
(Hét évi távollét után levelet ír nejének: «Kedves Ilonka! Mikor azelőtt sok évvel elváltunk, rúgó
indok az volt, hogy anyagilag ziláltan állottam s nem tudtam, hol fogok megállni a lejtőn. Jól esett,
habár mindennél jobban szerettem, ha sorsa elszakad az enyémtől. De föltettem magamban már akkor,
hogyha valaha vinni fogom valamire s ha lehetséges lesz még, hibámat jóvá fogom tenni. Az Isten
meghagyta érni, hogy egykori fényes álmaimat, amelyeket fiatal korban együtt szőttünk, megvalósítva
lássam! Kiköszörültem minden csorbát, nevemet magasztalólag említi az ország és a külföld, szeretet
vesz körül, ahova lépek s jövedelmem több, mint amennyiről valaha ábrándozhattam. Ön megosztotta
rossz sorsomat, a legrosszabbat magam szenvedtem át, a jobb sorsomat szívesen megosztanám
magával.» «A multakért, írta válaszul Mauks Ilona, már régen megbocsátottam, most pedig boldog
vagyok abban a tudatban, hogy nemesszívű embert szerettem és azért a forró, lángoló szeretetért,
amivel egykor maga iránt viseltettem, immár nem kell szégyenkeznem.»)
1883. – Másodszor is oltárhoz vezeti Mauks Ilonát. (Nejéről magánéletének egyik legjobb ismerője,
Révai Mór könyvkiadó így ír: «Módomban volt meggyőződni arról, hogy Mikszáth a legpéldásabb és
legboldogabb családi életet élte és feleségéről megállapítottam, hogy a legodaadóbb, legmegértőbb
hitves, méltó életpárja egy nagy embernek.» Herczeg Ferenc megemlékező sorai Mikszáth-
emlékbeszédében: «Szeretnék a tisztelet leggyöngédebb hangján szólani, midőn megemlékszem
Mikszáth Kálmánnéról, aki a magyar irodalomtörténetben szerephez jutott nők között a
legértékesebbek és legszeretetreméltóbbak egyike volt. Úgy képzelem, hogy Mikszáth Kálmán
feleségének lenni nem lehetett nagyon könnyű hivatal. Mauks Ilona azonban olyan tökéletes és lágy
negatívuma volt a költő sokszálkájú egyéniségének, hogy együttvéve szerves egészet alkottak. Mind a
ketten egy-egy tűnőfélben levő típus képviselői. A táblabíró, a kiskirály, akinek tudata alatt a férfi-
csalhatatlanság igénye él; a magyar úriasszony, aki első látásra mindenkiben a jóság, «tisztaság, a
melegség fogalmát eleveníti meg. Művelt, olvasott nő volt, de ambíciói sohasem lépték túl a háza
küszöbét. Tudott akarni, de nem kívánt külön egyéni életet élni; beérte azzal, hogy Mikszáth Kálmán
felesége. Az élet élvezeteit a gyermekszobában kereste. Az ura halála után visszaemlékezéseket írt,
amelyek finoman, graciózusan és szomorúan ölelik körül Mikszáth Kálmán fejfáját, mint a
rózsabokor.») A boldog házasságból három fiú születik: János, Kálmán, Albert. (János korai halála
mély gyászba vonja az író életét. Kisfiáról írt novellái a költői toll remekei.)
1887. – Negyven éves. A háromszékmegyei illyefalvi kerület megválasztja országgyűlési
képviselőnek. (Mandátumát Tisza Kálmán miniszterelnök óhajtására kapja meg. Erdélyi kerületet
osztanak ki számára, mert itt könnyen bejut a kormánypárt programmjával, nem úgy mint az alföldi
negyvennyolcas városokban. A hírneves író lelke mélyén ellenzéki érzelmű, de azért vállalja a
hatvanhetes programmot, mert nem bízik a függetlenségi törekvések országmegváltó erejében.
Herczeg Ferenc szerint: «Ő a pesszimista szemével nézte az ország jövőjét. Régóta látta a felhőket,
amelyek feketén és némán vonultak fel a magyar ég alján. Úgy a dinasztia, mint a nemzet tragikus
tévedésben vannak az ország fennmaradásának alapföltételeit illetően. A magyar nép legmagyarabb
része megakasztja a dualisztikus államrendszert, az uralkodóház pedig abban a hitben él, hogy
ellensúlyoznia kell Rákóczi és Kossuth népét a katolikus szlávokkal. A kormányok csak a nemzetiségi
kerületek támogatásával tudnak nemzeti politikát csinálni: farkasokkal őriztetik az aklokat. Az egész
hatvanhetes politika az időnyerés politikája volt. Többé-kevésbé mind függetlenségiek voltunk, de időt
akartunk nyerni, míg a nemzet annyira megerősödik, hogy kezébe tudja venni a maga sorsát. Ez
versenyfutás volt a magyar ember és a felvonuló viharfelhő között. Sajnos, a vihar gyorsabb lovon
járt.»)
1888. – Megjelenik a Singer és Wolfner-féle szépirodalmi évkönyv, az Egyetemes Regénytár
Almanachja; a népszerű kötetekbe évről-évre Mikszáth írja az előszót. (Elmés humorral szól az
irodalmi élet félszegségeiről, bemutatja a közönségnek az Almanachban szereplő novellistákat. Ez az
irodalmi vezérsége még népszerűbbé teszi az Egyetemes Regénytárt az olvasók körében. Halála után
az évkönyvet Mikszáth Kálmán Almanachja címmel bocsátják közre.)
1889. – Akadémiai levelező taggá választják. (Az Akadémiát évekig támadja és csipkedi cikkeiben,
most azonban örül megválasztásának. Az akadémikusok közül különösen Gyulai Pálra haragszik,
főkép a Budapesti Szemlében megjelenő Jókai-ellenes bírálatok miatt. Csúfondáros hangon ír a
szigorú kritikusról s csak később békül ki ellenfelével. Régebben, amikor Gyulai Pál verseit újabb
kiadásban bocsátották közre, ezzel a címmel emlékezik meg a napi sajtótól kíméletlenül támadott
költőről: Mikor a hóhért akasztják; de 1906-ban, Gyulai Pál nyolcvanadik születésnapján, meleg
sorokban ünnepli az agg irodalmi vezért.)
1892. – Ez évtől kezdve a fogarasi kerület országgyűlési képviselője kormánypárti programmal. (Esti
óráit szívesen tölti a kormánypárti politikusok társaságában. Az István-szálló tulajdonosa külön
helyiséget rendez be számára, ebben a Mikszáth-szobában kiváló közéleti férfiak gyűlnek össze a nagy
regényíró asztalánál. Neje följegyzései szerint: «Az ország minden részéből összesereglő politikusok
százával hordozták össze számára a novella- és regénytárgyakat, motívumokat és érdekes típusok
rajzait, melyek az ő izzó, örökké dolgozó agyán keresztül átgyúrva történetekké alakultak. Így hozta
gróf Pongrácz Károly a Beszterce Ostromának tárgyát, Bernáth Dezső gróf Buttler regényes
szerelmének történetét.»)
1896. – Megválasztják a Budapesti Ujságírók Egyesülete elnökének. (Az új egyesület a fővárosi
hírlapírók erkölcsi és anyagi érdekeinek védelmére alakul s a testületi szellem fejlesztése mellett több
szociális intézménynek is megveti az alapját. Mikszáth lemondása után 1899-ben Vészi József lesz az
egyesület elnöke.)
1897. – Megindítja az Országos Hirlapot. (Főszerkesztő és laptulajdonos akar lenni, de egy politikai
napilap megalapításához sok pénz kell. Képviselőtársai aláírási íveket köröznek s több százezer
korona befizetésére kötelezik magukat, hogy a lap megindulhasson. A szerkesztés sikerül, a kiadás
nem. Egy évi fennállás után megbukik az ujság, Mikszáth átviszi előfizetőit a Pesti Hirlap olvasói
közé.)
1903. – Megválik a Pesti Hirlaptól, átmegy a Tisza István politikáját támogató Az Újság munkatársai
közé, elvállalja a Franklin-Társulat kiadásában megjelenő Vasárnapi Ujság főmunkatársi tisztségét.
(Szabad idejében barátainak más és más csoportjaival találkozik naponkint; szombat estéit
legszívesebben Horánszky Lajossal és Takáts Sándorral tölti az egyik belvárosi vendéglőben. Takáts
Sándor szerint: «Mikszáth örökéletű írásait minden magyar ember ismeri. Amilyen volt ő írásaiban,
olyan volt a társalgásban is. Csakhogy az utóbbi esetben egyéni szeretetreméltósága, kedélyének
gazdagsága, humorának mélysége s kifogyhatatlansága még nagyobb hatással volt az emberre. S e
hatást csak növelte az ő eredeti palócos kiejtése, melyet írásaiban természetesen nem adhatott vissza.
Gyöngéd és körültekintő gazda volt otthon, páratlanul szellemes, szeretetreméltó és vidám a
vendéglőben: Mint valami orákulumot, úgy hallgattuk őt. Hiszen minden új, szokatlan és rendkívüli
volt, amit mondott.»)
1904. – A Révai-cég felkérésére belefog Jókai Mór életrajzának megírásába. (Révai Mór olyan fényes
szerződést ad számára, aminőt még nem kapott magyar író, tiszteletdíját húszezer koronában állapítja
meg. Ebből az összegből építteti fel később Mikszáth nógrádmegyei horpácsi kastélyát. Az életrajz
megírása nem kis munkájába kerül, mert adatok után kell nyomoznia s nem elégedhetik meg
képzeletének munkájával. Könyvkiadója és barátai mindent megtesznek a Jókai-anyag sikeres
egybegyűjtésére. Az írót az is zavarja, hogy el kell készítenie az egész kéziratot, holott eddig
folytatásokban jelentek meg munkái a lapok hasábjain s hozzászokott, hogy amit ma megirt, azt
holnap már olvassák. Jókai-életrajzából először próbakiadás készül harminc példányban, széles
szegélyű papiroson; ezeket a kéziratként kinyomtatott példányokat megküldik a Jókai dolgaiban
legtájékozottabb személyeknek; a családtagoknak, Beöthy Zsoltnak, Gyulai Pálnak, Nagy Miklósnak,
idősebb Szennyei Józsefnek, Voinovich Gézának és másoknak. Az észrevételek kapcsán az életrajz
több része módosul vagy elmarad. A munka megjelenése országos érdeklődést kelt; mindenki
kíváncsi, hogyan ír az egyik nagy író a másik nagy íróról.)
1905. – Nógrádmegyei földbirtokos lesz: megveszi Szontágh Pál horpácsi kúriáját és földjeit.
(Birtokában nagy öröme telik: «Istenem, de gyönyörű ott minden! A sötét haragos fenyők és az egész
belsőséget körülvevő jegenyefák. Azt hittem, már ennél szebbet és meghatóbbat elképzelni sem tudok;
pedig a nagy búzatáblák a zöldnek százféle változatában még sokkal, mindennél jobban tetszettek
nekem.»)
1908. – Írói pályáját a Magyar Tudományos Akadémia nagyjutalmával tüntetik ki. (Beöthy Zsolt
előadói jelentése szerint: «Előadásának varázsával valamennyi írónk között ő közelíti meg Jókait
legjobban. Mintha csak élőszóval beszélne a mesemondónak tréfálkozó, kitéregető kedvével, sokszor
szerkezetbontó lazaságával, de kárpótlásul rendkívüli elevenségével, sohasem lankadó energiájával és
bájos közvetlenségével. Szatirájának mérgét is mézben adja. A kedvesnél kedvesebb képek szinte
áradnak ajakáról s meseszövésének legkanyargóbb útja is az elbeszélés által a legrövidebbnek és a
legtermészetesebbnek látszik. Nemcsak előadásának Jókaira emlékeztető módjával kapcsolódik bele
irodalmunk történeti fejlődésébe, hanem azzal a műformával is, melyben művészete legtisztábban
ragyog: Ez a rajz, mely nála az adomának művészi fejlesztése, egy-egy helyzetet megértető
történetnek érzelmes vagy humoros csattanóra vezetése.»)
1909. – Készülődések negyvenéves írói jubileumának megülésére. (Az emlékünnep eszméjét Beöthy
Zsolt népszerűsíti a Kisfaludy-Társaság ülésein, a programm megvalósításához kiadót keresnek, a
gyűjteményes kiadás megvalósítását a Révai-cég vállalja el. A kiadó munkája nem könnyű, mert az
ország már tele van Mikszáth-könyvekkel, a közönség fölvevőképessége nem nagy, a politikai
küzdelmek elvonják a figyelmet a szépirodalomtól. Kétezerötszáz előfizetőre volna szükség, de ennyit
a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet összehozni. A hiányt állami és városi megrendelésekkel
pótolják.)
1910. – Nemzeti ünneplése Budapesten május 16-án. (I. Ferenc József király a Szent István-renddel
tünteti ki, az Akadémia tiszteleti taggá választja, a budapesti tudományegyetem filozófiai doktorsággal
tiszteli meg, a nemzet megajándékozza anyai őseinek visszavásárolt birtokával, szülőfaluját a kormány
Mikszáthfalvának nevezi el, a jubileum estéjén Balassagyarmat összes házait kivilágítják. Az iró a
vigadói emlékünnep végén tartott köszönő beszédében arra kéri a dicsőségére egybegyűlt fényes
közönséget: menjenek haza azzal a tudattal, hogy láttak végre egy boldog embert.) Váratlan halála
május 28-án. (Élete hatvannegyedik évében hal meg. Elhunytának egyik fő oka, hogy képviselői
mandátumának biztosítására kortesutat tesz a számára kijelölt máramarosszigeti választókerületben.
Az Akadémia oszlopcsarnokából temetik.)
1921. – Az író ifjabbik fiának, Mikszáth Albertnak, elhúnyta. Harminckét éves korában hal meg
Budapesten. Több szépirodalmi munkája jelent meg. (Az iró idősebb fia, Mikszáth Kálmán főispán,
közérdekű tanulmányok közrebocsátásával műveli a politikai irodalmat.)
1922. – Özvegy Mikszáth Kálmánné Mauks Ilona kiadja férjére vonatkozó visszaemlékezéseit. (Férje
elhúnyta után horpácsi birtokára vonul vissza, itt hal meg 1926-ban, hetven éves korában.)
1925. – Budapesten Szász Károly elnöklete alatt megalakul a Mikszáth Kálmán Emlékbizottság. (A
regényíró emlékéhez méltó szobor költségeit a nehéz időkben nem sikerül összegyűjteni.)
Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. VIII. köt. Budapest, 1902. – A Mikszáth-
jubileum története. Budapest, 1910. – Várdai Béla: Mikszáth Kálmán. Budapest, 1910. – Veress
Samu: Mikszáth Kálmán a rimaszombati iskolában. Rimaszombati protestáns gimnázium értesítője.
1910. – Gyöngyösy László: Mikszáth Kálmán. Budapest, 1911. – Rubinyi Mózes: Mikszáth Kálmán
élete és művei. Budapest, 1917. – Mauks Kornélia; Képek Mikszáth Kálmán életéből. Budapest, 1918.
– U. az: Mikszáth Kálmánról. Budapest, 1921. – Révay Mór János: Írók, könyvek, kiadók. Két kötet.
Budapest, 1920. – Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései. Budapest, 1922. – Feszty Árpádné: Akik
elmentek. Budapest, 1924. – Herczeg Ferenc: Mikszáth Kálmán emlékezete. Budapest, 1928.

You might also like