A MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNET KORSZAKAI

AZ IRODALOMTÖRTÉNETI korszakok határait nem állapíthatjuk meg biztossággal. Az irodalom

történetében nincsenek olyan élesen elkülöníthető szakaszok, mint a politikai történelemben; a fejlődés ágai
átnyúlnak egymásba; s hiába követeli az elmélet, hogy a korszakokat az egymáshoz hasonló írói törekvések és
irodalmi eredmények szellemi képe alapján határoljuk el, a gyakorlat eddig nem tudott eleget tenni ennek a
követelménynek. Az írói fellépések lendítő erején s az irodalmi áramlatok egyezőségén és különbözőségén
alapuló korszakfelosztások kivétel nélkül megtámadhatók. Új tudós-tekintélyek új korszakfelosztásokat és új
korszakelnevezéseket teremtenek: mivel pedig a régi korszakfelosztásoknak és régi korszakelnevezéseknek
szintén megmaradnak a maguk hívei, a határjelölés egyre jobban összekúszálódik. Ezért végső elemzésben
mégis csak leghelyesebb az anyagnak évszázadok szerint való felosztása. Ez gépies határjelölésnek látszik
ugyan, de megvan az az előnye, hogy egységet és változatlanságot ad a kereteknek, melyek közé az irodalom
és irodalomtörténet anyagát elhelyezzük.
A magyar irodalom történetének eddigi évszázadai a következő fejlődési vonalat mutatják.
Első korszak: A pogány középkor. Az ősi népies költészet kora. (–1001)
A pogány középkor a nemzet életének leghomályosabb időszakát foglalja magában a legrégibb időktől kezdve
a kereszténység felvételéig. Magyar szöveg nem maradt ebből a korszakból.
Második korszak: A keresztény középkor. A katolikus kódexirodalom kora. (1001–1530.)
A keresztény középkor a kereszténység felvételétől a protestáns hitvitázás megindulásáig és a magyarnyelvű
könyvnyomtatás elterjedéséig tart. A ránk maradt magyar szövegek csaknem kivétel nélkül katolikus szellemű
latin munkáknak fordításai.
Harmadik korszak: A XVI. század. A reformáció kora. (1530–1600.)
A protestáns hitvitázás megindulásával és a magyarnyelvű könyvnyomtatás elterjedésével új irányt nyernek az
irodalmi törekvések. E korszak írói túlnyomórészben protestáns szelleműek. Kialakul a lírai stílus.
Negyedik korszak: A XVII. század. Az ellenreformáció kora. (1600–1700.)
A protestánsok túlysúlyával szemben megkezdődik a katolikus visszahatás. Az írók jelentékeny része
katolikus szellemben ír. A szépirodalmi érdeklődés most már erősebb. Kialakul az epikai stílus. A korszak
irodalmi határpontjai: Pázmány Péter fellépése és Gyöngyösi István halála.
Ötödik korszak: A XVIII. század. A katolikus restauráció és a nemzeti szellemű felvilágosodás kora. (1700–
1800.)
A század első felében még mindig a vallásos munkák a legnépszerűbbek. A katolikus hitbuzgalom az egész
korra rányomja bélyegét, de a század második felében a külföldi modern szellem is teret hódít. Kialakulnak a
nyugaton divatos műfajok. Egyesek a francia és olasz írókat választják mesterükül, mások a római költőket,
ismét mások a német klasszikusokat, emellett a hagyományos magyaros iskolának is vannak hívei. A korszak
irodalmi határpontjai: Gyöngyösi István halála és Kazinczy Ferenc nyelvújító harca.
Hatodik korszak: A XIX. század első fele. A klasszicizmus és a romanticizmus kora. (1800–1850.)
A nyelvújítás diadalra jut s Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel,
Kölcsey Ferenc, Katona József és Kisfaludy Károly személyében kiváló magyar írók lépnek föl. Még
szerencsésebb fejlődést jelent Vörösmarty Mihály, Jósika Miklós, Eötvös József és Petőfi Sándor
munkássága. A romantikus nemzeti szellem és a népies nemzeti irány új hangot honosít meg. Kialakul a
regény és dráma stílusa. A korszak irodalmi határpontjai: Kazinczy Ferenc nyelvújító harca és Petőfi Sándor
halála.
Hetedik korszak: A XIX. század második fele. A romanticizmus és a realizmus kora. (1850–1900.)
Ebben a félszázadban még a kisebb írók is eredményesen munkálkodnak azon, hogy művészi kifejezést
adjanak a magyar lélek világának. A költők közül Arany János, a drámaírók közül Madách Imre, a regényírók
közül Kemény Zsigmond, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán művészi remekekkel ajándékozzák meg a nemzetet.
Amint az egész közélet terén meglepő a fellendülés, akként nő az irodalom is terjedelemben, változatosságban
és szépségben egyaránt. A korszak irodalmi határpontjai: Petőfi Sándor halála és Ady Endre fellépése.
Nyolcadik korszak: A XX. század első negyede. A szimbolizmus és a naturalizmus kora. (1900–1925.)
Ebben a korszakban az eszményi gondolatkörben mozgó nemzeti költészet kénytelen megosztani uralmát a
többé-kevésbbé dekadens világnézetű irodalommal. Nyelv és forma, hang és hangulat, téma és
emberszemlélet dolgában egyaránt mélyrehatók a változások. Az idealista, realista, szimbolista,
impresszionista, expresszionista és naturalista írók tehetséges csoportjainak küzdelmében a konzervatív-
nacionalista világnézet és az akadémikus stílus szembe kerül a radikális-szocialista világnézettel és a nyugatos
stílussal. A korszak irodalmi kezdőpontja: Ady Endre fellépése.
Minél közelebb jutunk – az évszázadok során át – napjainkhoz, annál változatosabb az irodalmi művekben
megnyilvánuló szellemi élet képe. Írók és könyvek, tárgyak és formák, eszmék és érzelmek egyre
gazdagabban jelentkeznek nemzedékről-nemzedékre. A kezdetben meglehetősen szűk körű irodalmi
egyirányúság fokozatosan szétágazik, a régi munkásságot új törekvések gazdagítják, a korszakok elméleti
határvonalai elmosódnak. Ebbe a bőven áradó és kiszámíthatatlanul egybefonódó irodalmi termésbe s a
legkülönbözőbb egyéni fölfogások szerint ingadozó régebbi korszakhatár jelölésekbe az évszázadok
sorrendjét követő korszakfelosztás mégis csak beleviszi a maga egyenletes áttekintését.